APPONYIEMLÉKKÖNYV

ADALÉKOK

APPONYI ALBERT GRÓF

KÖZÉLETI MŰKÖDÉSÉNEK MÉLTATÁSÁHOZ

SZÜLETÉSÉNEK 80IK ÉVFORDULÓJA

ALKALMÁBÓL

KIADJA

A MAGYAR KÜLÜGYI TÁRSASÁG

B U D A P E S T1926

DUNÁNTÚL KÖNYVKIADÓ ÉS NYOMDA RT. EGYETEMI NYOMDÁJA PÉCS

TARTALOMJEGYZÉK

Lap

A Magyar Külügyi Társaság Apponyi Emlékkönyv Bizottsága VAjánlás VII

TANULMÁNYOK (Az egyes tanulmányokat a szerzők nevének alfabetikus sorrendjében

közöljük,)

1. Berzeviczy Albert: Apponyi működése az InterparlamentárisUnióban 1

2 Csernoch János: Apponyi egyénisége 233. Eöttevényi Olivér: Apponyi és a Magyar Külügyi Társaság 264. Földes Béla: Apponyi gazdaságpolitikai és társadalompolitikai

felfogása 535. Gaal Jenő: Apponyi és a magyarságnak nemzeti érzésben egyesí-

tése világszerte 706. Horváth Jenő: Magyarország felelőssége a háborúért és Apponyi

akciója 917. Hubay Jenő: Apponyi és a zeneművészet 1268. Ludwig Ernő: Apponyi, a külpolitika mestere 1319. Lukács György: Apponyi és a Nemzetek Szövetsége 138

10. Lutter János: Magyarország részvétele a monarchia külpolitikájá-ban és Apponyi delegationalis működése 173

11. Magyary Géza: Apponyi és az Állandó Nemzetközi Bíróság 18812. Paikert Alajos: Külügyeink és Apponyi 20813. Pázmány Zoltán: Az

Apponyi-nemzetség 21414. Pékár Gyula: Apponyi mint szónok 22715. Praznovszky Iván: Apponyi mint a magyar békedelegáció elnöke 23416. Rákosi Jenő: Apponyi és a sajtó 24517. Szterényi József báró: Apponyi a szociálpolitikában 25118. Wlassics Gyula báró: Apponyi és a kisebbségi kérdés 296

A M A G Y A R K Ü L Ü G Y I T Á R S A S Á G

APPONYI EMLÉKKÖNYV BIZOTTSÁGA

Elnök : BERZEVICZY ALBERT

Előadó és szerkesztő : EÖTTEVÉNYI OLIVÉR

T a g o k

CSERNOCH JÁNOS

FÖLDES BÉLA

GAAL JENŐ

HORVÁTH JENŐ

HUBAY JENŐ

KHUEN-HÉDERVÁRY SÁNDOR

KLIMES KÁROLY

LUKÁCS GYÖRGY

Lutter JánosMAGYARY GÉZA

PAIKERT ALAJOS

W LASSICS

PÁZMÁNY ZOLTÁN

PÉKÁR GYULA

PÓKA-PIVNY BÉLA

PRAZNOVSZKY IVÁN

RADISICS ELEMÉR

GRÓF RÁKOSI JENŐ

SCITOVSZKY BÉLA

SZTERÉNYI JÓZSEF

BÁRÓ

TÁNCZOS GÁBOR

TELEKI PÁL

GRÓF

VÉGH GYULA

GYULA

BÁRÓ

T i t k á r o k

BERÉNYI JENŐNÉ

HEYLMANN OTTMÁR

MOSONYI BÉLA

SZAKÁTS KÁLMÁN

TECHERT MARGIT

A Magyar Külügyi Társaság a Gondviselés iránt érzettmélységes hálával ünnepli azt a napot, az Úr 1926. esztendejemájus havának 29-ikét, amikor elnöke és vezére, ApponyiAlbert gróf, a Mindenható kegyelméből életének nyolcvanadikévét tölti be.

Ennek, a magyar közélet történetében nevezetes napnakaz emlékét akként véli a legméltóbban maradandóvá tenni, hogyazok, akik az ő munkásságának a múltban és a jelenben köz-vetlen szemtanúi s ezek sorában leginkább azok, akik az öáldásos tevékenységét a Magyar Külügyi Társaság keretébentapasztalhatják, a jubiláris évforduló alkalmából ezt azEmlékkönyvet teszik közzé, mely az ünnepelt államférfiúnakkülönösen külpolitikai téren kifejtett munkásságát méltatja, dekiemeli az ő egyéb közéleti működésének jellegzetes mozzanataitis, a nélkül, hogy a napi belső politika kérdéseit fejtegetéseisorába venné fel.

Legyen ez az Emlékkönyv a Magyar Külügyi Társaságmélységes hódolatának, igaz tiszteletének és őszinte szereteté-nek maradandó emléke az iránt a férfiú iránt, akit nemes büszke-séggel vall a maga vezérének s akinek a buzgón hívő egyéni-ségére ezen az áldott napon a jó Isten bőséges áldását kéri.

Apponyi működése az Interparlamentáris Unióban*

Írta: Berzeviczy Albert

Az Interparlamentáris Unió a nyolcvanas évek vége táj ártParisban keletkezett, főkép két lelkes békebarát: az angol Ran-dal Cremer és a francia Frédéric Passy ösztönzésére s évenkintEurópa más-más városában gyűjtötte össze értekezletekre akülönböző parlamentek békebarát tagjait, úgynevezett Interpar-lamentáris Conferentiákra, melyek azóta ülésszakonkint folyó-számmal jelöltetnek meg.

A szervezet célja eleinte kifejezetten a nemzetközi válasz-tott bírósági intézmény fejlesztése és terjesztése volt. Mióta aMiklós cár kezdeményezésére létrejött hágai hivatalos béke-conferentiák az állandó választott bírósági intézményt — bárnem kötelező alakban — megvalósították s Hágában a béke-palota felépült, ellenben a másik, a cár által napirendre tűzöttnemzetközi kérdésre: a lefegyverzés kérdésére nézve az utolsóhágai conferentia is dolgavégezetlen volt kénytelen feloszlaní, anem hivatalos jellegű Interparlamentáris Unió vette föl az el-ejtett fonalat s általában céljául vallván a jog uralmának meg-honosítását a nemzetközi viszonylatokban, különös igyekezetetárgyává tette a lefegyverzés ügyének napirenden tartását is.

Magyarország érdeklődése az Interparlamentáris Conferen-tiák iránt eleinte nagyon korlátolt mértékben nyilvánult. Páz-mándy Dénes, ki akkor már nem volt képviselő, a kilencvenesévek elején megjelent néhány ily conferentián Magyarország

* Ε tanulmányom közrebocsátásánál kedves kötelességem őszinte kö-szönetet mondani Leopold Boissier úrnak és Strachan kisasszonynak, azInterparlamentáris Unió központi tisztviselőinek, kik gr. Apponyi Albertiránti tiszteletből a szükséges adatok összeállításában hathatós segítségemrevoltak.

2

képviseletében s ott főkép arra irányozta igyekezetét, hogy né-mely szomszéd államnak, különösen Romániának a hazánkbelinemzetiségek állítólagos elnyomatása címén ellenünk emelt vád-jai úgyis mint alaptalanok, úgyis mint belügyeinkre vonatkozók,tehát nem nemzetközi fórum elé valók, visszautasíttassanak.

Mikor b. Suttner Berta lelkes közreműködésével megalakultnálunk is a békeegyesület, parlamenti férfiaink kezdtek gon-dolkodni annak a szüksége fölött, hogy Magyarország is meg-alkossa a maga interparlamentáris csoportját. Indokolttá tetteezt a körülményt is, hogy közeledett a millennium s az ezred-éves nemzeti kiállítás; kívánatosnak látszott minél több világ-congresszust is meghívni erre az alkalomra Budapestre s külö-nösen kecsegtető volt a gondolat: a világ legkülönbözőbb parla-mentjeinek vezető alakjait vonni ide azáltal, hogy az Interparla-mentáris Conferentia 1896-iki székhelyéül a mi fővárosunk tű-zetnék ki.

Megalakult tehát b. Bánffy Dezső akkori miniszterelnökélénk érdeklődése mellett a magyar csoport, még pedig Jókainakelnöklete alatt, ki a békeegyesületnek is elnöke volt s miután1895-ben az Unió Brüsszelben tartotta conferentia ját, a csoportküldöttsége — Jókai és Apponyi részvételével — odautazott,hogy az ülésezés folyamában Magyarországnak a jövő évreszóló meghívását előterjessze.

Apponyi, ki akkor a csoportnak még csak egyszerű választ-mányi tagja volt, már akkoriban egyesítette magában a vezér-szerepre való hivatottság minden elemeit, s ennek csakhamartanúbizonyságait is adta.

A brüsseli Conferentián Jókai előterjesztvén Magyarországmeghívását, azzal szemben Románia delegátusa aggályait ésellenzését nyilvánította. Ez ellenvetésekkel szemben fölszólaltApponyi s oly fényes ékesszólással utasította vissza a táma-dást, mutatta ki annak alaptalanságát s a magyar meghívás jo-gosultságát, hogy a Conferentia mellőzve a román ellenindít-ványt, a magyar csoport meghívását valamennyi szavazattal ötellenében szíves örömmel fogadta el. A magyar meghívás me-legségét még fokozta Apponyinak a Conferentiát követő lako-mán mondott pohárköszöntője.

Ilyenképen már az Unió budapesti látogatása is tulajdon-képen az Apponyi diadala volt s őt illette volna meg minden-

3

képen a vezérszerep a magyar fővárosban 1896 szeptember hő23-án és a következő napokon megtartott VII-ik Conferentián,ő azonban a díszt szívesen átengedte másnak, csak a munkanagyobb részét tartotta fenn magának. A magyar csoport elnökea Conferentia idejében Széll Kálmán volt, a gyűlés elnökévépedig, — miután azt is mindig az illető helyi csoport adja, —képviselőházunk akkori elnökét, Szilágyi Dezsőt választottákmeg.

De már az első ülésben felszólalt a magyar csoport nevé-ben Apponyi, jelentve, hogy csoportunk, alig hogy megalakult,már közel kétszáz tagot számlál s hogy legtevékenyebb politikumsaink — a minisztereket sem véve ki — hozzátartoznak; remé-nyét fejezte ki, hogy a budapesti Conferentia elsősorban nálunkfogja föllendíteni a béke ügyét.

A további ülések folyamában azután Apponyi a magyarcsoport megbízásából fontos és érdekes indítványt terjesztettelő, mely élénk vita tárgyául szolgált: a nem alkotmányos álla-moknak az Interparlamentáris Unióban való részvétele ügyében.Nagy elmeéllel fejtette ki e kérdés minden részletét és felelt azellenvetésekre. Nyilvánvaló volt, hogy e probléma fölvetésénélfőleg az akkor még a cári absolutizmus jármát viselő Orosz-ország közreműködésére gondolt; át akarta hidalni azt a tátongóhézagot, mely a számra nézve legnagyobb európai nemzetet azalkotmányos országok családjától távoltartja; vagyis Apponvimár akkor gondolt arra a nagy európai problémára, mely ma egé-szen változott viszonyok között s egészen más akadályok miattOroszországnak a Nemzetek Szövetségében való részvétele alak-jában oly élénken foglalkoztatja a világot. Az indítványt a Con-ferentia magáévá tette, gyakorlati megvalósulása azonban el-maradt.

Apponyi maga — emlékirataiban — így emlékezik meg ezindítványa és e határozat sorsáról: ,,A cári kormány, mikor aConferentia határozata vele közöltetett, udvarias alakban vissza-utasította azt a gondolatot, hogy a birodalom tanácskozó testü-letei az interparlamentáris gyűlésekben való részvétel jogávalfelruháztassanak és — legalább ebben a vonatkozásban — par-lamentet játszhassanak. Akkor még erősen ragaszkodtak Orosz-országban az autokráciához. De, amint beavatott forrásból tu-dom, ez a meghívás indította Miklós cárt arra, hogy a maga

4

módja szerint valamit tegyen a világbéke érdekében és a hágaibékeértekezleteket kezdeményezze. Ma ez az egész hágai békeműegy meghiúsult kísérlet emlékét képviseli; de akkor nagy remé-nyeket lehetett hozzája fűzni és valóban alkotott is egyetmást,.ami a reményeket megalapozta, p. o. a nemzetközi választottbíróságot a brüsseli Interparlamentáris Conferentia javaslataialapján. Az az összefüggés tehát, amely a cári kezdeményezésés a budapesti gyűlés actiója közt megállapítható, nem kevésséemelte az utóbbinak jelentőségét.”

A budapesti gyűlésre idesereglett számos előkelő és jelen-tékeny idegennek a hivatalos összejöveteleken kívül a székes-főváros által a kiállítás területén rendezett lakomán is alkalmanyílt Apponyi ékesszólásában gyönyörködhetni. Frederic Pas-syra, a békeügy ősz apostolára mondott pohárköszöntőjében azelkésett munkások bibliai példabeszédjét alkalmazta a magyarinterparlamentáris csoportra, mely később lépett munkába,mint más nemzeteké, de buzgalmával, lelkesedésével akarja,pótolni késedelmét.

A következő 1897-ik évben az Interparlamentáris Unió gvű-lését Brüsselben tartotta meg; egy magyar küldöttség megjelentott, de Apponyi akadályozva volt a részvételben, főkép ez okozta,hogy Magyarország közreműködése e Conferentiában nem ha-gyott emlékezetesebb nyomokat.

1898-ban a Conferentia szünetelt, ellenben megtartatott1899-ben Krisztiániában (most Oslo), Norvégia székvárosában,számos magyar küldött, köztük Apponyi részvételével, ki ez-úttal a miniszterelnökké lett Széll Kálmán helyét foglalva el.először jelent meg mint a magyar csoport elnöke a gyüleke-zetben.

Akkor még szokás lévén, hogy a megjelent csoportok azelső ülésben beköszöntő formájában üdvözölték a vendéglátóállamot s mintegy beszámoltak tevékenységükről, Apponyi is meg-felelt e feladatnak s megemlékezvén a magyar csoport elnöké-nek személyében beállott változásról, Magyarország békesze-retetének jelét láttatta abban, hogy az a férfiú, ki a magyar inter-parlamentáris mozgalom élén állott, hivatott meg az államiügyek legfőbb vezetésére. Bár a Conferentíák ügykezelési nyel-véül közmegegyezéssel a francia választatott, a krisztianiai érte-

5

kezleten a norvég kormány elnöke hosszabb norvég beszéddelüdvözölte a megjelenteket, kiknek túlnyomó része természetesennem értett e beszédből semmit. Talán e körülmény sugalmazóhatása alatt támadt a mi szónokunkban az a gondolat, hogya norvég Storthing gyűléstermében megszólaltatta a mi magyarnyelvűnket is, mondván: ,,Magyar honfitársak! fejezzük kihazai nyelvűnkön tiszteletünket és rokonszenvünket annak ahősies és nemes norvég nemzetnek, melynek küzdelmei amieinkkel annyira hasonlók és melynek erényeiben ragyogópéldákat találhatunk.” Azután magyarázólag hozzátette fran-ciául: bocsáttassék meg neki, hogy nem tudott ellentállni akísértésnek: egy percre saját anyanyelvén szólni; azt akarta,úgymond, hogy e falak, melyek át vannak hatva a szabadságés függetlenség büszke hangjaitól, visszhangozzák egyszer azta nyelvet, mely hasonló érzelmektől sugallva formálódott.

Az Unió szabályainak szükségessé vált módosítása alkal-mat adott Apponyinak arra, hogy Gobat főtitkárnak kissé túl-líberálís magyarázatával szemben közhelyeslés közt óvást emel-jen a szabályok oly értelmezése ellen, mely lehetővé tenné,hogy egyes parlamentek többféle csoport által legyenek aConferentíákon képviselve.

A krisztianiai ülésezés idejének jó részét azoknak a határozati javaslatoknak a tárgyalása vette igénybe, melyek a ke-véssel előbb megtartott hágai békeconferentia megállapodásai-nak megvalósítását célozták. Ezek megszövegezése céljábólkülön bízottságot küldtek ki, mely előadójául Apponyit válasz-totta; az ő beható, mindenre kiterjedő előadói beszéde szolgálta vita alapjául s biztosította a javaslatok egyhangú elfogadását.

Ő az interparlamentáris Unió működésének igazolását ésdiadalát látta abban, hogy a hágai békeconferentia az állandóválasztott bírósági intézményt elvben megvalósította, és pedigmajdnem egészen abban az alakban, amelyben azt a megelőzőbrüsszeli interparlamentáris értekezlet tervezte. Nem kicsiny-lendő eredmény ez, mely elnémíthatja a békeügy megátalkodottskeptikusaít; de viszont nem tévesztendő szem elől, hogy mégcsak a kezdet kezdetén vagyunk: még a hágai megállapodásokatsem ratifikálták mind a részt vett hatalmak, azok pedig melyeka Conferentiában részt nem vettek, még csak ezentúl lesznekaz ügynek megnyerendők. Ezenfelül a választott bírósághoz

6

való fordulás minden egyes esetben az államnak szabad elhatá-rozásától függ, a kötelező bíráskodás elvétől még távol állunk.

A Hágában megkezdett mű folytatása, az elvek megvaló-sítása az Interparlamentáris Unió feladata; Hágában — úgy-mond — csak a gépet szerkesztették meg, a működéséhez szük-séges gőzerőt az Interparlamentáris szervezetnek kell szolgál-tatnia. Ε feladat megoldását az Unió — a hozott határozatokértelmében — csoportjai és központi tanácsa útján fogja elő-készíteni, hogy a jövő évi Conferentia immár tört úton halad-hasson.

Ennek a jövő évi Conferentiának Parisba, az akkor tervezettszázadvégi kiállítás idejére való kitűzése Apponyit még egynagyon jellemző és érdekes, rövid felszólalásra indította.

Olvasta — úgymond, — hogy a párisi világkiállítás kere-tében külön osztályt terveznek a háború öldöklő gépezeteibenelért haladás felmutatására. Arra kéri francia tagtársait: gon-doskodjanak róla, hogy ez a kiállítás ne váljék a háború dicsőí-tésévé, hanem ellenkezőleg föltüntesse a háború elkerülhetetleniszonyait is. A krisztiániai gyűlés választotta meg Apponyit elsőizben a központi tanács tagjává, mely minőségét azután állan-dóan megtartotta.

A következő, 1900-ik évben az Unió csakugyan Parisbanjött össze gyűlésre s a franciák nagy „századvégi” kiállításánakvonzóereje megmagyarázza az egészen rendkívüli érdeklődést,mely e gyűlés iránt megnyilatkozott s viszont az értekezletnagy látogatottsága érthetővé tette, hogy a francia kormány ésParis városa mindent megtettek arra nézve, hogy a Conferentialefolyását fényes és emlékezetes ünneplések is élénkítsék.

Azonban az ülésszak előestéjén váratlanul egy gyászosesemény állott be, mely a nagy nemzetek egyikének csoportjátazonnali hazatérésre késztette s az ünneplések programmjátlényegesen megszorította, t. i. július 30-án Monzában II. Umbertoolasz király gyilkos merénylet áldozata lett.

Ε szomorú előjáték ellenére a Conferentia tanácskozásaiélénkek és eredményesek voltak s azokban Apponyinak a vezér-szerepek egyike jutott. Szokás szerint az összes nemzeti cso-portok elnökei beválasztattak az elnökségbe, de csak Bernaert-nek, a belga csoportelnöknek és Apponyinak jutott feladatáulFallierest, a francia szenátus és a párisi Interparlamentáris

7

Conferentia elnökét tényleg helyettesíteni az elnöklésben. Eza helyettesítés pedig ezúttal kényes helyzetet teremtett Appo-nyira nézve, mert a folyamatban volt angol-búr háború egyesparlamenti férfiakat Anglia eljárásának meglehetősen éles bírá-latára ragadott s ilyenkor az elnöknek kellett a tanácskozásokbékéje érdekében intőleg és csillapítólag közbelépnie.

Minden addigi, nemzetközi gyülekezetekben elért szónokisikereit Apponyinak elhomályosította az az óriási hatás, melyeta párisi Conferentián a magyar csoport megbízásából előterjesz-tett indítványát indokoló remek szónoklatával aratott.

Ez az indítvány azt célozta, hogy a béke ügyének szolgá-latában a világ sajtója egyesüljön ugyanoly szövetségbe, aminőszövetség egyesíti már az Interparlamentáris Unió alakjában akülönböző parlamentek békebarát tagjait. Jó példát adandó, amagyar sajtó Apponyi rábeszélésére mindjárt meg is alakítottaa maga nemzeti békeunióját s annak szabályait minta gyanántterjesztette elő és ajánlotta a csoportok figyelmébe a magyarcsoport szónoka, Ε beszéd igéző hatása alatt s oly lelkes béke-barátok, mint Frederic Passy és d'Estournelles de Constanttámogatása mellett az Apponyi indítványa természetesen egy-hangú elfogadásra talált; de a nemes felbuzdulás nagy gyakor-lati eredményt nem. érlelt meg. Gobat főtitkár a következőConferentia elé terjesztett jelentésében beszámolt ez eredmény-telenség okairól. Egyrészt az az aggodalom, hogy a sajtó ilyúton a parlamentek, sőt esetleg a kormányok gyámkodása alákerülhetne, másrészt az idegenkedés a nemzeti sajtókat nem-zetközi szervezetbe illeszteni belé, meghiúsították a főtitkárigyekezetét, ki melegen fölkarolni látszott az eszmét.

Azonban az, amit Apponyi párisi fényes beszédében elmon-dott, az igazság legyőzhetetlen erejével hatott és hatni fog annálinkább, mert az azóta átélt évtizedek meghozták az emberi-ségre nézve mindazt a borzalmat és keservet, amitől az ő éselvbarátai nemes idealizmusa megóvni kívánta volna a világot. Ma, mikor a nemzetközi megegyezéssel elvben immár kötelezővétett lefegyverzés elől a leginkább felfegyverzett nemzetek a biz-tonság hiányának ürügye alatt térnek ki, alkalomszerűbbenhangzanak, mint valaha az Apponyi szavai, melyekben a nem-zetök biztonsága miatt aggódó s ezért a fegyverkezést pártolóállamférfiakat ahhoz a családapához hasonlította, aki családja

8

vagyonát a játékasztal kockáztával akarná biztosítani; mert épolyan kockázat a háború, csak a nemzetközi jog és igazságosságbiztosíthatja a nemzetek jövőjét. És ma, midőn a békekötésekgyilkos rendelkezései alatt nyögünk, melyeket azért kényszerí-tettek reánk, mert álnokul bennünket vádoltak meg a háborúelőidézésével, ma nyugodt lelkiismerettel hivatkozhatunk arra,hogy egy negyedszázad előtt Magyarország képviselője a nem-zetek parlamenti tanácsában volt az, ki lángszavakkal ostoroztaa háborúra uszító sovinizmus minden megnyilatkozását és amagyar sajtó volt az, mely a béke szolgálatában hajlandó voltaz összes nemzetek sajtójával szövetkezni.

A párisi Conferentia 1902. szeptemberére Bécsbe tűzte kiaz Unió legközelebbi összejövetelét; azonban közbejött akadá-lyok miatt a bécsi Xl-ik interparlamentáris gyűlés csak 1903.szeptember 7-én gyűlhetett össze. Apponyi megragadta az alkal-mat, hogy — a főtitkári jelentés kapcsában — elmondja, minttréfásan maga nevezte „gyászbeszédét” a sajtó békeuniójánaktemetése fölött. Azonban beszéde éppenséggel nem volt gyász-beszéd, sőt inkább hirdetése annak, hogy az eszmét, mely a sajtótiniójának alapjául szolgált volna, eltemetni nem lehet, az mindigújra fog feltámadni, amíg csak nem győzedelmeskedik. Mertamint az a körülmény, hogy a betegségeket egészen kiirtaninem lehet, nem szolgálhat okul arra, hogy szűnjünk meg abetegségek ellen küzdeni és mondjunk búcsút az orvostudo-mánynak; amint az a tény, hogy mindig lesznek tudatlan em-berek, nem indokolhatná azt, hogy zárjuk be az iskolákat, úgya háború teljes kiküszöbölésének lehetetlensége sem menthetfel attól, hogy a háború előidézését megnehezíteni igyekezzünk.

Az 1903-iki bécsi Conferentia ránk nézve főleg azáltal lettemlékezetessé, hogy meghívásunkra a résztvevők igen tekinté-lyes része, hölgyeikkel együtt mindjárt az utolsó ülés utáninapon átrándúlt Budapestre s itt két napon át meleg· ünnepel-tetések közt nagyon emelkedett hangulatban időzött. Az ünnep-lések csúcspontja a Park-klubban rendezett esti lakoma volt .

melynek szónoki fényét és melegét ismét az Apponyi üdvözlőpohárköszöntője adta meg.

Ugyanazon év őszén az Apponyi parlamenti helyzetében ésszerepében lényeges változás állott be, mely azonban semmiképki nem hatott az interparlamentáris téren kivívott állására.

9

Ő, ki a Széll Kálmán kormányalakításakor elvtársaival együttbelépett a többséget alkotó szabadelvűpártba, s utóbb a kép-viselőház elnöki méltóságát foglalta el, a Széll lemondása után,a gróf Tisza István első kabinetalakítása idejében meghasonlotte párttal s előbb a házelnökségről mondott le, utóbb a pártbólis kilépett. Miután minden politikai párt annak az igazságnakbölcs felismeréséből indult ki, hogy nemzetközi téren megvédel-mezendő és előbbre viendő érdekeink pártellentéteket nemismerhetnek s hogy ez a feladat első sorban e téren leginkábbérdemesült és legnagyobb tekintéllyel bíró férfiakra bízandó,soha egy percig kétségessé nem vált Apponyinak a magyarcsoport élén maradása s e minőségben vezette ő 1904. őszéna magyar interparlamentáris küldöttséget az ÉszakamerikaiEgyesült-Államok meghívására Missouri-állam St.-Louis váro-sában tartott XII-ík értekezletre.

A magyar csoport erre az amerikai útra Fiúméból indultel s 18 napi utazás alatt a Földközi-tenger partjának több érde-kes pontján időzött; Apponyi azonban nem rendelkezvén ennyiidővel, csupán két magyar kísérője társaságában Liverpoolbóla Cunard-társaság Campania nevű gőzösén tette meg az utat.A hajó parancsnoka útközben ünnepi hangversenyt rendezetta hajós-személyzet özvegyei és árvái javára s mint a hajó leg-kiválóbb utasát Apponyit kérte föl az ünnepélyen való elnök-lésre, ami az ünnepi beszéd megtartásával együtt járt. Apponyiez alkalommal először tartott nyilvánosan nagyobb beszédetangol nyelven s ékesszólása oly tomboló lelkesedést keltett,hogy saját vallomása szerint ez az első sikere indította arra,hogy szereplése alatt — kivéve azokat az alkalmakat, aholmagyarokhoz szólott, — mindenütt nem az addig megszokottfrancia, hanem az angol nyelvet használja felszólalásainál.

Élénk részt vett magának a Conferentiának működésében is.A szeptember 12-iki megnyitó ülésen beköszöntő-beszédet mon-dott a magyar csoport nevében. A következő ülésben nagyhatással támogatta a második hágai nemzetközi értekezlet össze-hívását szorgalmazó határozati javaslatot. Támogatta azt á ma-gyar csoporttól kiinduló javaslatot, mely a genfi konvenciónak arobbanó anyagok használata szempontjából való revízióját vettecélba; azonban a javaslattal szemben megnyilatkozott aggályokés ellenmondások annak ez alkalommal való visszavonására

10

indították. Főkép az ő felszólalása döntötte meg a központititkárság ama javaslatát, mely az Unió részére hivatalos közlönyválasztását kívánta, illetőleg egy belga politikai napilapot óhaj-tott e jelleggel felruházni.

Az 1904-iki Conferentia Északamerika bőkezű vendéglátásakövetkeztében számos, nagyszabású kirándulással volt össze-kapcsolva. Az Unió tagjai megjelentek Roosevelt akkori köztár-sasági elnök előtt Washingtonban s őt kérték fel a másodikhágai értekezlet egybehívására vonatkozó indítványuk felkaro-lására, amit az elnök meg is ígért. A Conferentia tagjai Phila-delphiában is látogatást tevén, az ott tiszteletökre rendezettlakomán Apponyi roppant hatású asztali beszédet mondott.Amerikában lakó magyar véreink körében gyakran kellett meg-jelennie és szónokolnia; de különösen emlékezetes volt cleve-landi szereplése, a hová csak a magyar csoport rándult kia végből, hogy Kossuth Lajosnak ott felállított szobrát meg-koszorúzza. A szobor előtt fényes angol szónoklatban méltattanagy hazánkfia a Kossuth történeti szerepét és jelentőségét,leróván hódolata adóját az Északamerikaí Unió nagy férfiaiiránt is. Beszédére Ohio-állam kormányzója, Harrick válaszolt,meleg rokonszenvvel és elismeréssel a magyar nemzet iránt.

Az északamerikai interparlamentáris csoport fényes kiállí-tású díszműben örökítette meg az Unió st.-louisi conferentía játs általán amerikai látogatását, és e könyv, — melyben Appo-nyink arcképe is megtalálható, — többször valódi elragadtatás-sal emlékezik meg Apponyinak az ő nyelvükön tartott nagy-szerű beszédeiről s az ő páratlan szónoki egyéniségéről·

De ez az első amerikai látogatása a kiváló magyar állam-férfiúnak különösen abból a szempontból bír messzeható jelentő-séggel, hogy megismertetvén őt az amerikaiakkal, kiindulásipontjává tett Roosevelt elnökkel kötött személyes barátságánakés annak a reánk nézve megbecsülhetetlen szerepnek, amelyető későbbi útjai alkalmával az amerikai közvéleménynek hazánkviszonyai iránti felvilágosítása terén vitt.

A következő évi (1905) XIII-ik brüsszeli InterparlamentárisConferentiában Apponyi megállapított nemzetközi tekintélyénekmegfelelően már határozottan hangadó szerepet vitt. Itt azészakamerikai csoport javaslatot terjesztett elő, mely arra

11

támaszkodva, hogy az Interparlamentáris Unió kezdeményezéses az Egyesült-Államok elnökének elhatározása immár meghoz-ták a kívánt eredményt: a második hágai nemzetközi értekezletösszehivatott, oda irányúi, hogy ez az értekezlet alkossa megazt is, ami a jog és béke uralmának egyedüli állandó biztosí-téka lehet: a nemzetek állandó kongresszusát, mely a nemzet-közi törvényalkotás szerve is legyen s amelynek szervezetétfőbb vonásaiban tartalmazta az indítvány.

Apponyi az első szónok volt, ki — a tanács megbízásából —a javaslat érdeméhez szólott és pedig — az indítványozó ame-rikaiak iránti udvariasságból — előbb angolul, utóbb, rövidebbenfranciául. Legnagyobb elismerését fejezte ki az amerikai ügy-barátok bátor kezdeményezése s rokonszenvét az eszme nagy-sága és fontossága iránt, de tekintettel arra, hogy ily nagy hord-erejű javaslat rögtönözve nem tárgyalható s hogy annak alap-eszméjét az államok és nemzetek souveranitásának megtámad-haíatlan elvével kell összhangba hozni, ajánlotta, hogy az indít-vány megvitatás végett egy bízottsághoz utasíttassék, mely —tekintettel a hágai Conferentia közelálló összejövetelére — jelen-tését három hónap alatt terjessze elő.

Habár a Conferentia egyhangúlag magáévá tette az Apponyiindítványát s a kiküldött bizottságba természetesen ő is meg-hivatott, a tárgy fölött kifejtett rövid vita mégis hozott egy fel-szólalást, mely a mi szempontunkból s különösen az azóta óriásitváltozott viszonyok szempontjából itt fölemlítést érdemeLDissescu román delegátus beszédében hivatkozott arra, amit amagyar szónok az államok megóvandó souveranításáról mondotts rövid utalással az erdélyi románok sorsára és hangsúlyozásávalannak, hogy nem gondol az országhatárok megváltoztatására,kijelentette mégis annak szükségességét, hogy a nemzeti jogokaz állami souveranitás korlátlanságával szemben bizonyos nem-zetközi védelemben részesüljenek.

Apponyi második felszólalása a második hágai Conferentianapirendjére vonatkozó javaslatot érintette; ő azt kívánta, hogya napirendbe vétessék föl, — mint ahogy azt az orosz cár máraz első Conferentiánál tervezte, — a választott bírósági eljárás-nak bizonyos esetekben kötelező volta és hogy a hágai konven-cióhoz való hozzájárulás az értekezletben részt nem vett álla-mokra nézve is lehetővé tétessék. Mindkét indítványát elfogadták.

12

A brüsszeli Conferentia szokatlanul ünnepi hangulatban vég-ződött azért, mert annak folyamán jutott köztudomásra, hogyaz Oroszország és Japán között dúlt öldöklő háború Rooseveltelnök szerencsés közvetítése következtében a portsmouthi béke-egyezmény által befejezést nyert. Az Unió tagjai kirándulástrendeztek Brüsszelből Liègebe, az ottani kiállítás megtekintéséres az ez alkalommal ott végbement lakomán pohárköszöntőkbenünnepelték a nap nagy és örvendetes eseményét- Beernaertelnök felkérésére — mint mondta — ,,a szónak két mestere”volt szónoka az ünnepélynek: Apponyi, ki franciául és Stranhope,ki angolul beszélt. Apponyi beszéde Roosevelt és az Egyesült-Államok dicsőítésében csúcsosodott ki; ünnepelte a demokráciaeszméinek terjedését Európában és reményét fejezte ki, hogyEurópa nemsokára azt fogja mondhatni a tengerentúli testvé-reknek: „Méltók vagyunk hozzátok!” A magyar szónok magasszárnyalású beszédének fölemelő hatása alatt oszlott szét agyülekezet.

Az 1906-iki év újabb változást hozott Apponyi politikaihelyzetében. Az ellenzéki koalíció már 1905 elején megbuktat-ván a szabadelvű-pártot s annak kormányát, egy parlamentenkívüli kormányzattal való hosszú és eredménytelen kísérletezésután a korona kénytelen volt 1906 tavaszán a nagyobb részébenfüggetlenségi, tehát nem az 1867-iki kiegyezés alapján álló több-ségből alakítani kormányt. Ε kormányban Apponyi a vallás-és közoktatásügyi miniszteri tárcát vállalta el. Ekkoriban máraz ő egyénisége s neve sokkal inkább össze volt forrva az inter-parlamentáris törekvésekkel, semhogy ő felelős hivatali állá-sára való tekintettel azoktól eltávolodhatott volna. Mint minisz-ter is nemcsak megtartotta a magyar csoport elnöki tisztjét,hanem a minisztersége ideje alatt megtartott mindkét Inter-parlamentáris Conferentiában, nevezetesen az 1906-iki londoniXIV-ikben és az 1908-iki berlini XV-ikben tevékeny részt vett.

Az 1906-iki londoni Conferentiát az tette különösen emlé-kezetessé, hogy abban először vettek részt az oroszországi Dumaképviselői; akkor e parlamentáris kísérletekhez a világ remé-nyeket fűzött, melyek nem teljesedtek. A Westminster-Halibantartott megnyitó ülésen Campbell-Bannermann angol miniszter-elnök tolmácsolta az angol király meleg üdvözletét, mire aConferentia szónokaképen Apponyi válaszolt, lelkesen méltatva

13

annak rendkívüli jelentőségét, hogy a hatalmas brit birodalomuralkodója, be sem várva a világ parlamentjei képviselőinekhódolatnyilvánítását, siet őket miniszterelnöke útján üdvözölni»törekvésökkel való egyetértéséről biztosítani s a fegyverkezésekkorlátozásának szükségessége mellett állást foglalni. Zajoshelyeslésektől kísért beszédében indítványozta, hogy — a minyomban meg is történt, — az Unió táviratilag fejezze ki ezértháláját és hódolatát az angol királynak.

Ebben a Ccnferentiában került tárgyalásra és elfogadásraaz a javaslat, amelyet a világparlament ügyében tett amerikaiindítvány tárgyában kiküldött hetes bizottság — Apponyi közre-működésével — szerkesztett és terjesztett elő. Ε javaslat akellő mértékre szállította ugyan le a merész tervet, de mégisnevezetes irány jelzés volt egyrészt a hágai békeconferentiákállandósítása, másrészt az Interparlamentáris Uniónak valódinemzetközi parlamenti képviseletté való kiépítése irányában.A tárgyalások során Apponyi hozzászólt a tengeri magántulaj-donnak háborúban való védelme kérdéséhez s a Conferentiabefejezése után ugyancsak a Westminster-Haliban rendezettbúcsúlakomán a Lord Kancellár üdvözlő beszédére ő mondottválaszúi pohárköszöntőt s tolmácsolta az Unió tagjaínak köszö-netét Anglia vendégszeretetéért s az ügy iránti lelkesedéséért.Ε beszédében — Magyarországnak a békeügy iránti buzgalmatanúságául — arra a tényre hivatkozott, hogy a magyar parlamentmegváltoztatta napirendjét azért, hogy neki, mint miniszternek,a Londonba való utazást lehetővé tegye. Azt kívánta, hogyAngolország, mint az egykori Magna Carta alkotója, legyen győ-zelmes vezére annak a törekvésnek is, mely az emberiség MagnaCartájának létrehozását, a nemzetek békéjének biztosításáttekinti feladatának.

A Berlinben 1908. szeptemberében tartott XV-ik Conferen-tíán Apponyi részt vett a tárgyalásokban is, amennyiben tagjavolt annak a bizottságnak, mely az Unió szabályzatának reform-ját készítette elő és az ő indítványára utasítatott a tanácshozDíssesscu román delegátus indítványa a nemzetközi közjog kodi-fikálása tárgyában, mely aztán a tanács által lényegesen módo-sított formában került elfogadásra. Azonban legnagyobb benyo-mást reprezentatív jellegű felszólalásai tettek.

A tanács megbízásából ő emlékezett meg a Conferentiának

14

mindjárt első ülésében az Unió nagy halottjáról, ki a franciaFrederic Passyval együtt annak alapítója volt: az angol RandalCremerről, megragadó vonásokban ecsetelte az egyszerű mun-kásból lett parlamenti vezérférfiú pályáját és működését, amiértaz angol csoport nevében Philippe Stanhope — most már LordWeardale — mondott köszönetet.

Még nagyobb feltűnést keltett Apponyinak a ZoologischerGarten óriási csarnokában tartott búcsúlakomán mondottnémet felköszöntője. Ebben a patriotizmus és az internationaliz-musnak a béketörekvésekben való szükséges összeegyeztetésébőlindulva ki, utalt a német nemzeti géniusznak a synthesísre valókiváló képességére s ebből vezette le azt a hivatottságát, hogyaz emberiség minden közös, nemes célja követésében vezér-szerepet vigyen. Ε beszédében foglaltatott az az emlékezetesmondás is, hogy ha a holdból egy ember szállna le hozzánk sazt kérdezné mely nyelvet tanulja meg, hogy az emberiség egye-temes lényét és kultúráját legjobban megérthesse, ő annak aholdbeli embernek a német nyelv megtanulását ajánlaná.

Az 1910-iki év újabb politikai változásokat hozott Magyar-országon. A júniusban megtartott általános választásokon azaddig kormányzó koalíció megbukott s a nemzeti munkapártjutván többségre, abból alakult a kormány is. Apponyi a magyarinterparlamentáris csoport július 12-iki ülésén felajánlottalemondását az elnökségről; a csoport azonban alelnökének, aképviselőház akkori elnökének indítványára egyhangúlag elha-tározta, hogy lemondását el nem fogadja s őt a csoport továbbivezetésére bizalomteljesen fölkérte. Mint elnök vezette tehátismét a magyar küldöttséget a Brüsszelben, augusztus végénmegnyílt XVI-ík Interparlamentáris Conferentiára. Ennek tárgy-sorozatát változatos és fontos ügyek alkották, így az Unió statú-tumainak átalakítása, a csartornák és tengeri utak semlegesítése,a londoni hajózásügyi conferentia határozmányai stb. Apponyiindítványára mellőztetett az a javaslat, mely a tengeri zsákmány-jogi bíróságot általános választott bírósági hatáskörrel kívántafelruháztatni; az ő hozzájárulásával is ment határozatba az úifőtitkár, Lange indítványára az addigi, csupán a Conferentialefolyásáról beszámoló jelentések helyett oly évkönyvek kiadása,melyek az Unió s az azt alkotó csoportok egész tevékenységérekiterjeszkednek.

15

A búcsúlakomán ismét Apponyi volt a vezérszónok, ameny-nyiben ő emelte poharát a belga királyra és belga nemzetre,megköszönvén egyúttal Bennaert elnök asztali beszédét, melyhódolattal emlékezett meg ősz királyunknak, bold. eml. FerencJózsefnek kevéssel előbb ünnepelt nyolcvanadik születésnapjá-ról. Ugyanazon év októberében Apponyi még részt vett Parisbanannak a bizottságnak a munkálataiban is, mely a hágai béke-conferentiák állandósítását s az azzal összefüggő kérdésekettárgyalta.

A következő év őszén Rómába már összehívott Conferentiaelmaradt Olaszországnak Tripolis miatt megindított hadjáratakövetkeztében. így az Unió XVII-ik teljes összejövetele csak1912. szeptemberében volt megtartható Genfben; erre azonbana magyar csoport csak titkárát, Dessewffy Arisztidet küldhetteki megfigyelés és jelentéstétel végett, mert az 1912. év tavaszána véderőtörvényjavaslatnak házszabályellenes elfogadtatása, saz azzal ellenkező ellenzéki képviselőknek karhatalommal valóeltávolítása oly parlamenti helyzetet teremtett, mely a csoportegyüttműködését lehetetlenné tette. Apponyi most visszavon-hatatlanul lemondott az elnökségről, a csoport azonban föl nemoszlott, hanem alelnöke — e sorok írója — e minőségébentovább kezelvén az elnöki teendőket, maga az elnöki tiszt benem töltetett; fenntartatott az Apponyi remélt visszatéréseesetére.

Ily helyzetben találta interparlamentáris csoportunkat az1913. szeptemberében Hágában megtartott XVIII-ik Conferen-tiára szóló meghívás. A csoport május 13-án tartott ülésébenelhatározta, hogy csonkaságában is részt vesz a Conferenciában,nehogy Magyarország ismételt távolmaradása a nemzetközi jogés béke ügye iránti elhidegülésének látszatát keltse. Egy, körül-belül felerészben főrendekből álló küldöttség ment ki Hágábas kivette részét az értekezlet teendőiből. Apponyi szükségesneklátván álláspontját az Unió elnökségével szemben is jelezni,levelet intézett Lord Weardalehez, a tanács elnökéhez, melyetaz a megnyitó ülésen bemutatott, röviden vázolva tartalmát.Ε levél utalt az írójának akaratán kívül eső körülményekre,melyek úgy neki, mint több képviselőtársának lehetetlenné teszika megjelenést. Kifejezte azonban törhetetlen hűségét az Uniócéljaihoz és azt a reményét, hogy a körülmények rövid idő alatt

16

lehetővé fogják tenni helyének újabb elfoglalását annak mun-kásai sorában. A Conferentia tagjai zajos tapssal csatlakoztakaz elnök szavaihoz, ki a kiváló férfiú távolmaradása fölötti saj-nálatot s mielőbbi visszatérése iránti reményt tolmácsolta.

A közeli újabb találkozás reményét azonban oly körül-mények hiúsították meg, melyek nem csak Apponyira nézvejelentettek akadályt, hanem az interparlamentáris összejövete-leket egyáltalán hosszú időre lehetetlenné tették,

1914. nyarára már össze volt híva a Conferentia Stockholmbas a magyar csoport tagjai, — bár ekkor még Apponyi rész-vétele nélkül, — szép számmal készültek a svéd elvbarátokhívását követni, midőn összeütközésünk Szerbiával s az abbóleredett hadüzenet előbb csak Magyarországot és Ausztriát kény-szerítette az értekezleten való megjelenésről lemondani, néhánynap múlva azonban, — a háború mind általánosabbá válván, —a Conferentia megtartásának tervét egyáltalán meghiúsította.

A több mint négy évig tartó világháború nemcsak az Inter-parlamentáris Unió működésének hosszú megszakadását jelen-tette, hanem a legtöbbek szemében oly teljes kudarcát e szer-vezet egész törekvésének és programmjának, mely a kétkedőktáborát szerfölött megnövelte, a bízókét és hívőkét ellenben leg-alább is egy időre elkedvetlenítette.

A fonal mindazonáltal egészen sohasem szakadt el; a kez-dettől fogva Brüsszelben székelő középpont a német háborúsmegszállás idején átmenekült Christiániába s a buzgó főtitkár,Lange, ki maga is norvég, a semleges skandináv-államok cso-portjait a háború alatt is kisebb csonka-gyűlésekre hozta össze;el-ellátogatott egyes országokba, — így hozzánk is eljött egy-szer, — hogy az összeköttetést fenntartsa s csoportunk ügyvivőelnöksége a hosszú szünet alatt is folytatta a levelezést vele.

Mikor végre a fegyverszünet 1918. őszén megköttetett s aztegyenkint követték a balvégzetszerű rövidlátással megalkotottúgynevezett békeszerződések, akkor nálunk, úgy mint a többilegyőzött államokban is, a vereség nyomában bekövetkezett belsőösszeomlás akadályozta sokáig az interparlamentáris működésújraszervezését. Nálunk 1918. novemberétől kezdve, amikor aképviselőház önmagát feloszlatta, egészen 1920. elejéig, amikoraz első nemzetgyűlés összeült, nem volt parlament, tehát inter-parlamentáris csoport sem létezhetett. A rajtunk elkövetett

17

rettentő igazságtalanság után csak lassan és nehezen lehetettismét tért foglalnia az arra való hajlandóságnak, hogy keressükaz érintkezést ama nemzetek képviselőivel, amelyek bennünkettönkre tettek.

Midőn 1921. nyarára újból összehívatott az 1914-ben elma-radt Stockholmi XIX. Interparlamentáris Conferentia, a magyarcsoport elérkezettnek látta az idejét, hogy újra szervezkedjék.Június 25-én tartotta meg újraalakuló ülését, amelyen az addigiügyvivő-alelnök indítványozta gróf Apponyi Albertnek elnökkévaló megválasztását. Az erre irányuló egyhangú kívánság azon-ban nem teljesülhetett: Apponyi időközben a Külügyi Társaság-nak, — mely egyúttal Magyarországnak az Interparlamentáris-sal rokon Népszövetségi Unióban való képviseleti orgánuma —elnökségét vállalta el s egy másodikra is vállalkozni nem volthajlandó; indítványozta, hogy elnökké az addigi ügyvivő-alelnökválasztassák meg, ami meg is történt, megígérte azonban, hogya csoport működésében ugyanazzal a buzgalommal és odaadássalfog részt venni, mint a múltban. Ezt az igéretét pedig hívenmeg is tartotta s elvállalta a magyar csoport további képviseletéta központi tanácsban is, az elnökkel együtt.

Ugyanebben az ülésben a csoport tervbe vette a stockholmiConferentiában való részvételt is. Ez a terv azonban a háborúután feltorlódott, leküzdhetetlen nehézségekkel szemben megnem valósulhatott. Magyarország a XIX. Conferentiától távolmaradt, mint sok más nemzet is; az ellentétek még nem simultakel annyira, hogy az Unió tagjai a régi számmal jöhessenek össze;csak 12 csoport volt ott képviselve 121 taggal.

Más volt a helyzet különösen ránk nézve is, mikor a követ-kező, 1922-ik évben a Conferentia helyéül a szomszéd Bécsjelöltetett ki. Itt már 26 államból 313 küldött jelent meg; amagyar küldöttség — 42 taggal — egyike volt a legnépeseb-beknek.

Sejtettük s ezt azután tapasztaltuk is, hogy az Unió egészintézményének feladata, helyzete, módszerei a közbejött világ-háború és békekötés, különösen a Nemzetek Szövetségének létre-jötte következtében lényegesen megváltoztak. Amiért azelőttküzdöttünk: a nemzetközi választott bíráskodásnak állandósí-tása és minél szélesebb körben kötelezővé tétele, a fegyverkezéskorlátozása, a békegarantiák szaporítása, a nemzetközi egyez-

18

menyek alapján biztosítottnak tűnt immár fel a népszövetségintézménye által. Ámde a papíron levő rendelkezések ténylegesvégrehajtásától még távol állottunk és állunk most is, míg tehátaz Interparlamentáris Unió feladata a múltban intézményeklétrehozásának követelésében merült ki, most egyezmények végre-hajtásának sürgetésére és ellenőrzésére kellett irányulnia. Anemzetközi jog anyaga is lényegesen változott, bővült, különösena nemzetközi kisebbségek jogainak, valamint a gyarmati man-dátumoknak szerződésekbe iktatása által. Végül a háború, az új,erőszakos területbeosztások és a közbejött forradalmak azeurópai gazdasági életet fenekestül felforgatták, így tehát agazdasági rekonstrukció kérdései is szükségkép minden nemzet-közi tanácskozó-testület napirendjére nyomultak.

Ez magyarázza meg, hogy a bécsitől kezdve az Interparla-mentáris Conferentiák tárgyköre annyira kibővült, hogy a múlt-ban szokásba jött három napi ülésezés teljesen elégtelennekbizonyult s előbb a felszólalások idejét korlátozni, utóbb az ülés-szak idejét meghosszabbítani kellett.

Egyébként az újratalálkozás a többi nemzetekkel, köztüka volt hadi ellenfelekkel is várakozáson felül jól és simán mentvégbe. Bécsben hozzájárult ehhez az a körülmény is, hogy leg-ádázabb ellenségeink: a Kis-Entente tagjai a bécsi értekezlettőlmég távol maradtak; országaikból csak a velünk rokonérzésűnemzeti kisebbségek képviselői jöttek el. A Nagy-Entente álla-mainak küldöttjeivel az érintkezés azonnal barátságos alakotöltött, bár a régiek közül sokan kidőltek vagy visszavonultak;így az elbetegesedett Lord Weardale helyét is a tanács elnökiszékében új ember, a nagyon rokonszenves és elfogulatlan svédbáró Adelswaerd foglalta el.

Ellenben váratlanul egy egészen új ellenséges elemmeltaláltuk magunkat — igaz, hogy csak a színfalak mögött —szembeállítva. Ezek a mi úgynevezett „emigránsaink” voltak,az októberi forradalom és a vörös uralom bűnösei s utóbb mene-kültjei, akik legnagyobbrészt Bécsben telepedtek meg, ott szer-vezték aknamunkájukat ellenünk s akiket ott látunk ólálkodnia Conferentia tagjai körül, akik között Magyarország ellenuszító nyomtatványokat is osztottak el, ami ellen a gyűlés elnöke,az osztrák Mataia, az elnöki székből loyalisan tiltakozott is.Ezeknek az embereknek az alattomos működése, sajnos, annyi-

19

ban nem is volt egészen hatástalan, amennyiben sikerült nekika különböző csoportok nagyszámú szocialista tagjait a Conferen-tia után tervezett budapesti kirándulástól — melyre meghívá-sunkat már a tanácsülésben előterjesztettük, — visszatartani,bésúgásaik egy más eredményével a vita folyamában talál-koztunk.

A bécsi Conferentia nevezetes volt az Unió életében márazért is, mert abban először foglalkoztunk a nemzetek létszámá-hoz arányított képviselet problémájával s mi a hozott szabály-zatnak megfelelően a parlamenti tagoknak a csoportba valótömeges belépésével igyekeztünk azután Magyarország szava-zatszámát a lehetőségig emelni.

Apponyi már a gyűlést megelőző tanácsülésben élénk résztvett s egyebek között figyelmeztetett arra, hogy a NemzetekSzövetségét megalapító paktum 19. szakasza kötelezi a szö-vetséget arra, hogy a károsaknak bizonyult államszerződések-nek — tehát a békeszerződéseknek is — megváltoztatását kez-deményezze.

Egyébiránt a magyar delegátusokat főkép két kérdés fog-lalkoztatta: a nemzeti kisebbségek védelme és a lefegyverzésmegindítása. Az utóbbinak kapcsán sikerült Apponyinak és amagyar csoportelnöknek a francia Moutet előadói javaslatátolykép megmódosítani, hogy a határozatból kimaradtak azok aszavak, melyek a legyőzöttek lefegyverzését elégtelennek jelez-ték ellenben kifejezésre jutott az, hogy a megindítandó lefegy-verzésnek általánosnak és minden államra kiterjedőnek kelllennie.

A lefegyverzés kérdésének tárgyalása közben az ismertnémet szocialista Bernstein a mi emigránsainktól ösztökélve éselámítva, váratlan és otromba támadást intézett Magyarországellen, állítva, hogy nálunk az általános védkötelezettséget csaklátszatra törölték el, mert nálunk a harckészség ma is fennáll,és hogy itt egy kommunistának nevezett mozgalom miatt, melynem is volt valójában erőszakos és veszélyes, ezreket tartanakinternálva, amiért szocialista érzelmű delegátusok nem követ-hetik Magyarország meghívását.

Apponyi nyomban szólásra jelentkezett s előbb németül,ahogy Bernstein beszélt, majd franciául is kimutatta az elhang-zott állítások valótlanságát; kimutatta, mily álnokul kisebbítették

20

azok, kik a szónokot informálták a nálunk dühöngött vörös-uralom borzalmait; hogy azok a nagyon érthető ellenhatások,amelyek a sokat szenvedett országban ama borzalmak megtor-lására irányultak, a múlthoz tartoznak, ma Magyarországon köz-biztonság és nyugalom uralkodik, amiről mindenki meggyőződ-hetik, aki követi hívásunkat. És vajon ki érdemel több hitelt,az-e, aki azt mondja: jertek és lássatok! vagy az, aki az oda-menni akarókat visszatartja, nehogy meggyőződjenek állításaihazug voltáról?

Ε beszéd teljesen ellensúlyozta a Bernstein meggondolatlankifakadásának káros hatását, melyet különben az is gyöngített,hogy a német csoport elnöke Schücking tanár sietett kijelenteni,hogy csoportja egyáltalán nem azonosítja magát Bernstein föl-szólalásával.

Apponyit a bécsi Conferentián még két megtiszteltetésérte; az- hogy beválasztották őt három évre a csupán öt tag-ból álló végrehajtó bizottságba és az, hogy az összejövetelt be-záró lakomán az elnökség felkérésére ő szerepelt mint az Uni6ünnepi szónoka.

A budapesti kirándulás pedig — az úgynevezett ,,emigrán-sok” gáncsvetései ellenére fényesen sikerült, mint azt a hiva-talos jelentés is megállapította. Az összes csoportok képviselvevoltak, legnagyobb számmal az olasz, melynek még szocialistatagjai sem hagyták magukat a bécsi cselszövők által vissza-tartatni. Úgy az idő, mint a hangulat kitűnő volt s a városliget-ben a szabadban megtartott barátságos lakoma fénypontjátismét az Apponyi szónoklata szolgáltatta.

A következő, 1923-ík évben a XXI-ík InterparlamentárisConferentia Dánia székvárosában, Kopenhágában tartatott meg;a vendéglátás pazar fénye itt már teljesen feledtette a háborúsés háború utáni idők nyomorúságait, de az összejövetel a vég-zett munka által is emlékezetessé vált. Ε tekintetben talán elégarra utalnunk, hogy itt hozatott meg a határozat, mely a nem-zeti kisebbségek elidegeníthetetlen jogait declaratíóba foglalja;hogy itt foglalkozott az Unió a lefegyverzés szempontjábólelőször az úgynevezett „zones démilitarisés” (katonaságtólmentesített területek) kérdésével, hangsúlyozva annak szük-ségességét, hogy az ily kiürítés a szomszéd államok mindkette-jére egyformán terjedjen ki, s hogy a német és francia szó-

21

nokok egybehangzó nyilatkozatai után itt mondatott ki annakszükségessége, hogy az úgynevezett reparátiók kérdése egypártatlan fórum döntése útján mielőbb végmegoldásra jusson.

A kopenhágai Conferentia nevezetes volt annyiban is,amennyiben itt néhány új csoport először jelent meg, így Lit-vánia, Lettonia, Írország és Island csoportjai; a cseh-szlovákállam is itt már képviselve volt ép úgy mint Románia s nekünkez országok képviselőiről már a gyűlést megelőző tanácsülésbenis vitáink voltak.

Apponyi, kinek a szervező-bizottság ülésében — az újStatútum alkalmazásának bizonyos visszásságai miatt, — máráprilisban, Baselben is részt kellett vennie, a Conferentia folya-mában kétszer szólalt fel; először, mikor a lefegyverzés fölöttivitában eredményesen szembeszállott a román és cseh delegá-ció módosításával, mely a fegyveres erő leszállításának a nép-szövetségi paktumban való kötelezővétételét hatálytalannáakarta volna tenni, és másodszor, mikor mint a tanács elő-adója a főtitkári jelentésből kifolyólag szükséges és az Unióműködésének hatályosabbá tételét célzó javaslatokat ajánlottaelfogadásra.

Egy tervezett harmadik felszólalástól úgy Apponyi mintáltalán a magyar szónokok elestek az időrövídség miatt alkal-mazott cloture következtében. Ekkor báró Adelswaerd tanács-elnök tette meg nekünk azt a szolgálatot, hogy a kisebbségijogok fölötti vitában a román szónok néhány téves állításáta bennünket érdeklő igazság szempontjából megcáfolta.

A kopenhágai volt egyelőre Apponyi utolsó nyilvánosszereplése az Interparlamentáris Unió összejöveteleiben. A kö-vetkező évben Bernben és Genfben megtartott XXII-ik Confe-rentiának csak záró tanácsülésében vehetett részt, a tavalyWashingtonban és Ottawában (Canada) megtartott XXII-ikConferenciára. pedig egyáltalán el nem mehetett.

Ε távolmaradásait főkép az okozta, hogy neki a NemzetekSzövetsége időben közeleső gyűléseiben kellett, mint Magyar-ország kiküldöttjének részt vennie, ahol ugyanazon célok szem-pontjából hazánk ügyének még fontosabb és emlékezetesebbszolgálatokat tett.

Ő maga így emlékezik meg emlékirataiban az Interparla-mentáris Unió körében való működéséről s ez intézmény jelen-

22

tőségéről: ,,így indultam meg többnyelvű szónoki pályámon,mely sikerekben nem volt szegény; így jutottam és melegedtemmindinkább bele a nemzetközi békemozgalomba; így szőttembecses összeköttetéseket a földgömb minden részén, melyekethazám jó hírnevének és erkölcsi presztízsének érdekében gyü-mölcsöztetni iparkodtam. Közpályámnak ez a tevékenységfontos alkotórészévé vált. Azon férfiak sorából, akikkel az Inter-parlamentáris Unió révén összeköttetésbe jutottam, legyen elégitt a következőket megneveznem: Mr. Philip Stanhope (későbbLord Weardale), Mr. (később Lord) Bryce, az amerikai alkot-mányról írt híres munka szerzője Angliából, akikkel igen melegbaráti viszonyt szőttem; D'Estournelles de Constant, Labiche,Léon Bourgeois, Hanotaux, Deschanel (a későbbi köztársaságielnök) Franciaországból; Bernaert, Descamps, Houseaux de laHaye, Vanderwelde Belgiumból; Van Houtsen Hollandiából ésnagyszámú amerikai kiváló férfiú, köztük Roosevelt és Bryan.Magának az uniónak munkáját, a békemozgalom siralmas össze-omlásának dacára nem szabad lenézni; a későbbi hágai diplo-máciai conferentiák tulajdonkép az Unió conferentiái által elő-készített anyagot dolgozták föl. ..”

S mi hozzátehetjük, hogy Apponyi szereplése az interpar-lamentáris téren nemcsak az ő közpályájának volt fontos alkotó-része, hanem megbecsülhetetlen szolgálat is, melyet hazájaügyének tett. Megbecsülhetetlen annál inkább, mert kortársaiközött senki sincs aki azt a feladatot, amelyet ő e téren telje-sített, az övét csak megközelítő sikerrel is oldhatta volna meg.

Apponyi egyénisége

Írta: Csernoch János

Apponyi Albert gróf közéleti tevékenysége messze kiterjedhazánk határain kívül. Megértem tehát, hogy midőn a MagyarKülügyi Társaság Apponyi-Emlékkönyvet ad ki, Apjponyi Albertgróf szereplésének és működésének azt a széles területét akarjavisszatükrőztetni és bemutatni, melyen külpolitikai és külfölditevékenységével állított Apponyi Albert gróf önmagának és amagyar névnek is maradandó emléket. Illetve ne beszéljünkmég emlékről. Apponyi Albert gróf élő, eleven ható erő a kül-földön, a nagy világban is, ahol nemzetközi és ahol Magyar-ország sorsát érintő kérdések merülnek fel. Apponyi Albertgróf szava, ahol elhangzik, ott felfigyelnek és meghallják amagyarság szavát, legyen az panaszszó, melyre ma annyi okunkvan, vagy legyen az az emberiség nagy családja egy kis tagjánakszava az emberiség nagy kérdéseiben. Az a nagy nemzeti kincs,amit Apponyi Albert gróf a magyar nemzetnek jelent, az elismertés mindenütt megcsodált emberi érték. A nemzetek közös fóru-mán es tanácskozásain Apponyit az a tisztelet övezi, mely azok-nak jár, akik nemcsak egy nemzetéi.

Tudósoknál, költőknél, művészeknél hamarabb és könnyeb-ben találkozunk ilyen általános, egy világ elismerését jelentőmegbecsüléssel és értékeléssel. Annál nagyobb dolog, ha ezt apolitika területein működő egyéniség éri el, kivált ha hozzá olynemzetnek tagja, mely számarányánál fogva is kicsiny és sajnos,amely annyi félreismeréssel is találkozik, sőt annak ma egye-nesen áldozata. Szimpátiára hangolni, visszhangot kiváltani,vagy csak objektív ítéletre is kényszeríteni azokat, kiknek lel-kületét közömbös, vagy néha ellenséges érzületek is tartjákfogva, sokkal nehezebb és sokkal nagyobb szellemi képességet

24

is igényel, mint mikor kedvezően hangolt világban kell eszmé-ket és rokonérzelmeket felkelteni,

Apponyi Albert gróf dicsősége és nagysága éppen ebbenvan, hogy a múltban és ma, a világáramlatok és a nagy politikabármilyen irányai közepette is, úgy tudja hallatni szavát ésúgy tudja képviselni nemzetét, hogy nem tudnak elzárkózniszavának hatása és igazságai elől. Méltán kérdezheti tehát azember, hogy miben rejlik Apponyi Albert gróf eme hatásánakés sikerének titka? Mert egyedül a nagy szellemi képességeimég nem adnak kielégítő magyarázatot erre. Sokszor ismerünknagy tehetségű államférfiakat, kik nem tudnak szellemükkelilyen hódítást csinálni. Nem képződik személyük körül a tisz-teletnek az a glóriája, mely viszont másokat, mint Apponyi Al-bert grófot, körülveszi. Még nem ad kielégítő választ az a tüne-ményes szónoki képesség sem, melyet Apponyiban ma márnemcsak Európa, de az egész világ csodál. Hiszen a világ min-den részének és országainak képviselői hallgatják ma a nem-zetközi intézmények ülésein Apponyi Albert szónoki remeklé-seit. Tudjuk, hogy ma Apponyi Albert grófot a világon élőegyik legnagyobb szónoknak tartják, de még ez sem biztosítananeki a hírnéven kívül akkora tiszteletet és elismerést. ApponyiAlbert gróf szellemi kiválóságán és páratlanul álló szónoki mű-vészetén felül egyéniségének erkölcsi szépségében és nagyságá-ban rejti hatásának, az emberekre gyakorolt varázsának és sike-rének titkát. Ezt akarom én megállapítani akkor, mikor másokez Emlékkönyvben megrajzolják Apponyi Albert gróf külfölditevékenységének nagy körvonalait, vagy részleteit. Akik veleegyütt sokszor vettek részt, vagy közvetlen közelből látták nem-zetközi fórumokon végzett munkáját, azok bizonyára behatóanés a maga nagy arányaiban fogják megírni és méltatni az emberihaladás és a magyar ügy szempontjából elévülhetetlen érde-meit. De Apponyi Albert gróf egyéniségének erkölcsi valőrjétmindenki meg tudja állapítani és mindenki érzi, aki személyétismeri, aki inkább itthon, a hazában kifejtett közéleti tevékeny-ségét szemlélhette.

Apponyi Albert mindenek előtt mindig eszmét képvisel,mikor egy ügyet szolgál. Ez eszmei magaslatra emeli mindenszavát és munkáját. Apponyi Albert gróf mindig teljesen át isvan hatva azon eszme igazságától, melyet képvisel. Ez ad sza-

25

vának olyan csengést és ez gyújt ki benne olyan tiszta lángot,hogy az mindjárt a tiszta meggyőződés erejével hat. A legszebbszavak és szónoki formák ezen erkölcsi tartalom nélkül sokszorhatástalanok. Az igazságban való hit és mindig csak a meg-győződésnek kifejezésre juttatása szerzi meg és biztosítja máreleve azt a tiszteletet, melyre az érdektelenek, sőt ellenfelekkörében szükség van. Ezt nem lehet megszerezni csak zseniali-tással. Ehhez az egyéniség erkölcsi jellemnagysága kell. Csakennek van olyan kisugárzó és lenyűgöző ereje, amilyennelApponyi Albert rendelkezik, ha bármilyen eszmét vagy ügyetképvisel.

Fel sem mérhető érték ez ma a magyar nemzet szerencsét-len sorsában, Apponyi Albert szavának szárnyain úgy visziszét a magyar nemzet szenvedéseit, sérelmeit és igazait, hogyazokat nem mint egy politikus felfogását és okoskodását fo-gadják, hanem mint egy igazságot szerető és kereső ember lel-kének megnyilvánulásait, ki egyben nemzetének legnemesebbképviselője. Csodálatos az a hang és a kérdéseknek ama beállí-tása is, mellyel Apponyi a mindenkori közönségnek, vagy hall-gatóságnak lelkületéhez és objektív gondolkozásához közelebbtudja vinni az ügyet, melyért szót emel. De ebben a művésze-tében nem formai ügyeskedés érvényesül. Apponyi lelkileg tudoly finoman beilleszkedni a mások lelki világába és az igazságbirodalmába, hogy mindenki kénytelen megérezni és elismernia legideálisabb és legigazabb ember tárgyilagosságát. Apponyiszemélytelenné tudja tenni és az eszme magasságába tudjaemelni az ügyet, az érdeket, melynek szolgálatában mindig egymagasabb rendű igazságot is szolgál.

Mindez Apponyi Albert gróf szellemének egészen szokat-lanul nagy skáláján felül, ismétlem, erkölcsi jellemében gyöke-redzik. Erkölcsi sikereinek nagy titka egyéniségének eme magasz-tos és tiszteletre méltó vonásában van. Ennek megállapításávalpedig talán hozzájárultam egy kis világossággal ahhoz, hogyjobban megértsük körzéleti és külföldi tevékenységének varázs-latos hatását és így tudjuk csak igazán értékelni külföldi szerep-lésének és nagy arányú működésének áldásos voltát is.

Apponyi és a Magyar Külügyi Társaság

Írta: Eöttevényi Olivér

Nem tudok elfogultság nélkül belekezdeni e sorok írásába,hiszen most, amikor Apponyi Albert születésének betöltött 80-ikévfordulója alkalmából tisztelői közül különösen azok, akik aző munkásságának a Magyar Külügyi Társaságban az osztályo-sai, ezzel az Emlékkönyvvel óhajtanak az ő nagyságának hó-dolni, reám az a feladat hárul, hogy éppen a jubiláns szívéhezés gondolatvilágához oly közel álló ezzel az intézménnyel sennek az őhozzá való viszonyával foglalkozzam. A Magyar Kül-ügyi Társaságnak ügyvezetői állásában számtalanszor volt ésvan is alkalmam az ő munkásságát, felfogását, terveit és alko-tásait közvetlen közelből csodálni, tehát talán — hivatali állá-somnál fogva is — módom nyílik a Magyar Külügyi Társaságés elnökének egymáshoz való viszonyát közvetlen tapasztalásbólismerni. És mégis elfogultsággal fogok e sorok megírásába, mertúrrá lesz felettem az emlékezés, mikor visszagondolok ehheza nagy emberhez való közéleti viszonyom szerény állomásaira.A Gondviselés ugyanis lehetővé tette azt, hogy az ő közéletipályájának egy kicsiny részében igénytelen munkatársa gyanántdolgozhattam, Lelki szemeim előtt ma a. három évtized előttiesemények idéződnek fel, amikor ő a Pozsonyi Magyar Köz-művelődési Egyesület elnöki székében adott irányt és tartalmatNyugatmagyarország emez intenzíven működő kulturális szerve-zetének, ahol nekem először volt módom, mint a közélet terénmunkálkodni óhajtó kezdőnek, az ő általa kijelölt utakon veleegyütt dolgozhatni. Az ez után következő évek és év-tizedek aztán erre több ízben adtak lehetőséget, hisz, hogy töb-bet ne említsek, az ő első kultuszminisztersége alatt, egyenesentőle kaptam megbízást arra, hogy Magyarország közjogi hely-zetéről Németország és Ausztria intelligens köreiben felvílágo-

27

sító előadásokat tartsak és Berlin, München, Stuttgart, Lipcse,Königsberg, Frankfurt, Bécs, Prága, Grác és a többi nagy városokérdeklődő publikuma volt a tanúja annak, hogy ezt a megbízástaz én nagynevű mesterem szelleméhez méltóan és a magyarigazságba vetett rendületlen hittel, közjogi és alkotmánytörté-neti tudásom latba vetésével igyekeztem valóra váltani. Aztánteltek az évek. A közélet forgataga engem a kathedráról a poli-tikai térre vitt s mint egy azóta tőlünk sajnosan elszakítottnagy délvidéki vármegye első funkcionáriusa a Mesterrel, mintkultúrpolitikánk irányítójával, kényes s nagyjelentőségű ügyek-ben jöttem relációkba. De aztán elkövetkezett az összeomlás,hontalanokká lettünk igen sokan a saját szűkebb hazánkban,ott kellett hagynunk azt a földet, ahova gyermekkori emlékeinkfűztek bennünket s a csonkává összezsugorodott országban igye-keztünk azt a hivatást teljesíteni, amelyet a kötelesség és ahazafias szándék reánk rótt. Ebben is ő volt a Mesterünk ésebben a munkakörben jutottam ismét közelebbi viszonybaőhozzá, akkor, mikor a vörös uralom rémeinek pusztulása utánaz ország társadalma megmozdult és kijelölte magának jövendőmunkássága útját. Akkor alakult meg a Magyar Külügyi Tár-saság, melynek az élére ő állott s melynek az első vezetőségé-ben szerény magamnak is hely jutott. Majd az ő bizalma s aTársaság óhaja arra hívott el, hogy ebben a körben az ügy-vezető tisztét vállaljam s így azóta és ma is a szoros együtt-működés szálaival vagyok hozzá fűzve ahhoz a férfiúhoz, aki-nek politikai tájékozottságánál és egyetemes tudásánál talán csakegy tulajdonsága még nagyobb, az ő páratlan idealizmusa,amely innen-onnan hatvan esztendős közéleti pályáján minden-kor, mint egy világító fáklya tündökölt s amely ezt a mélyenvallásos s a lelke egészével önzetlenül gondolkodó és alkotóembert méltán tette egy szerencsétlen, letiport, de a jövendő-jében rendületlenül bízó nemzetnek szellemi vezérévé, igaziértelemben veil patriarchájává.

Ezek a gondolatok rajzanak az agyamban, amikor mosttollat ragadok, hagy néhány ecsetvonással megfessem Apponyi-nak a Magyar Külügyi Társasághoz való viszonyát. Bátran me-rem mondani, hogy azok között a közéleti tevékenységi ágakközött, amelyekben ő olyan fáradhatatlan, ez a mi szervezetünkaz ő szivéhez legközelebb állók közé tartozik, Apponyi ma

28

Magyarországnak a külföld elé vetített élő lelkiismerete.Apponyi ma a külföldön mint a magyar gondolat, a magyar fel-fogás, a magyar törekvések és a magyar célkitűzések élő meg-testesítője szerepel. Apponyi ma egy világ közvéleménye előttlígy áll, mint egy mostanság letiport, megtépázott, szerencsét-len, de évezredes múltjára büszkén visszatekintő és jövőben isélni akaró nemzetnek a tipikus representative man-je, A politikaharcmeze je nem adta meg neki a múltban azt a lehetőséget,hogy hazáját oly hivatali állásban szolgálhassa, amely az őegyéniségének és hivatottságának leginkább felelt volna meg.Minálunk évtizedeken keresztül nem ismerték a politikai váltó-gazdaságot, minálunk az ellenzék sorai közt küzdő pártvezér-nek nem volt és nem lehetett reménye arra, hogy tehetségétolyan felelős állásban ragyogtassa, amint arra szükség lett volna.Ha tehát bár a politikai fordulat az ő nagyságának két ízben ismódot adott arra, hogy mint a kormány tagja irányíthassa ha-zája közéletének egyik legfontosabb terrénumát, a kultúraügyét, de arra, amire leginkább lett volna hivatva: a külpoliti-kában való vezetésre, a mi mostoha viszonyaink nem nyújtottakneki lehetőséget. El kellett jönnie Trianonnak, meg kellett ér-nünk a megcsonkítás és a megalázás döbbenetes korszakát,hogy ez a nemzet, amely a maga kicsiségével legalább elérteönrendelkezési jogát, tudatára ébredjen annak, hogy ez a férfimit jelent neki a külpolitikai téren, hogy ez a férfi micsodavaleur a kicsinyes torzsalkodások és a sajnos, oly gyakran ta-pasztalt pártos törekvések zűrzavarában. Ma már minden ma-gyar ember jól tudja, hogy a nagy világon az ő egyénisége olyanérték, amely nemzetünknek a külföldön igen sokat tud hasz-nálni s ma már nincs kételkedés sehol az iránt, hogy ebben ahivatásában őt mindenkinek, társadalmi és politikai különbségnélkül nemcsak támogatni kell, hanem valósággal ő benne látjuka mi nagy harcainknak a legnagyobb reménységét is.

Apponyi ma a magyar öntudatnak, a magyar múltnak, amagyar jelennek és a magyar jövőnek a világ közvéleménye előttlegpregnánsabb képviselője. Amikor ő megjelenik a NemzetekSzövetségében, hogy ott a mi jogainkért síkra szálljon, amikorő elmegy az Óceánon túlra, hogy Amerika szabad földjénhirdesse a magyar igazságot, amikor ő páratlan nyelvtudásával,szónoki képességével és közjogi, meg történelmi ismereteivel

29

a nemzetközi konferenciák szószékein, a külföld előkelő folyó-irataiban, vagy napi sajtójában keres érvényesülést a mi ügyünk-nek, akkor ő és a magyar nemzet nemcsak egymástól elválaszt-hatatlan két fogalommá lett, de egy fizikai személyben koncent-rálva, egy egész nemzetnek a gondolata ölt testet. Ez az apostolimunka az ő igazi hivatása. Ez az igazi Apponyi. Ez a nyolcvan-esztendős férfi egy több, mint félszázados közéleti múlt semmimással nem pótolható tapasztalataínak a tárházával, egy, azország közéletében mindenkor nagy szerepet játszó nemzetségvérének az átöröklés örök törvénye szerint élő erejével, egy,a tanulásban fáradhatatlan, a tudásban kimélyült, az akaratbanmegacélosodott és minden egyéni hiúságot kizáró idealizmusbankikristályosodott egyéniség páratlan munkakedvével olyan ne-künk magyaroknak, mint a Sión hegye, ahova csak áhítattal tu-dunk feltekinteni, ahol a mi sorsunkat látjuk visszatükröződni sahonnan a mi reményeink szállnak oda, az örökkévaló igazságAtyjához, aki ennek a férfinak a munkáját, ennek a törekvéseit,ennek a reményeit meg kell, hogy hallgassa, hiszen bár küz-delmek és csalódások útja ez a földi pálya, de mindnyájunkban,jó keresztényekben él az a rendíthetetlen hit, hogy ezeknek aküzdelmeknek a befejeztével elkövetkezik még reánk a meg-váltás s az igazságnak a diadala.

A Magyar Külügyi Társaság hivatalosan 1920. évi áprilishó 18-án alakult meg, de tulajdonképeni működését már az1918. év őszén kezdte meg, amikor Magyarországnak Ausztriátóltörtént elszakadása és közjogi értelemben vett önállósulásahazánk közéleti tényezőiben azt a gondolatot érlelte meg, hogyországunknak a világpolitikába való bekapcsolását társadalmunkmegfelelő nevelése útján is elő kell készítenünk. Egy lelkesférfiú, egy, a szép eszmékért minden kiviteli nehézség ellenérerendületlen kitartással küzdő egyéniség, Paikert Alajos volt az,aki időt s fáradságot nem kímélve, agitált és buzgólkodott akkorazzal a céllal, hogy egy olyan társadalmi alakulatot hozzonlétre, amely az önálló magyar külpolitikát a közönség műveltrétegeiben megérlelje, egységes célkitűzéseket teremtsen éslétrehozza ^társadalmi téren azt az atmoszférát, amely az egész-

30

séges külpolitika reális eredményeinek elérhetése végett nélkü-lözhetetlen. Csak vissza kell gondolnunk most, közel nyolcesztendő múlva, az 1918. év őszének a zivataros napjaira. Elsza-kadtunk Ausztriától, koronás királyunk pedig uralkodó jogainakgyakorlásától, a viszonyok kényszerítő hatalma alatt, vissza-vonult. Jogilag tekintve önállóakká lettünk ugyan, de az országolyan volt, mint egy izzó katlan. Egy több, mint négy esztendeigtartó és szerencsétlenül végződött háború nyomán kelt mindenmegpróbáltatás reánk nehezedett. És ekkor érkezett el annakaz ideje, hogy a magyar külpolitikát ne csak hivatalosan szer-vezzék meg, hanem egyúttal a társadalmat is olyként alakítsákát, hogy az az összes politikai problémák között a legfontosabb,a külpolitika iránt elegendő érzékkel rendelkezzék és tisztánlásson. Valósággal sziszifuszi munka volt ez, hiszen a magyarnemzet, amelynek nagy uralkodói századokkal azelőtt olyfényes pozíciót tudtak hazájuknak biztosítani a világ külpoliti-kájában, az a nemzet, amely Nagy Lajosokat és HunyadiMátyásokat szült s amely még a szétdaraboltság korszakábanis, az erdélyi fejedelemség idejében, igen nehéz viszonyok köze-pette a külpolitikai éleseszűségnek annyi fényes bizonyítékátszolgáltatta; ez a nemzet négyszáz év óta úgyszólván elszokottattól, hogy külpolitikával foglalkozzék. A bécsi udvar, a magavilághatalmi pozíciójában, maga vette kezébe és negyedfélszáza-don keresztül keményen a kezében is tartotta ezt a problémáts amikor az 1867. évi kiegyezés létrejött és ezzel részben adelegációk intézménye útján, részben pedig a magyar miniszter-elnöknek törvényileg biztosított befolyása alapján külügyeinkvezetésére némi ingerenciát nyertünk, ez a nemzet széles réte-geibe, a társadalomnak a közügyek iránt érdeklődő tömegeibe-valójában nem tudott soha sem behatolni. Itt álltunk tehát1918 őszén egy óriási kataklizmában, hadseregünk szétzüllött,határaink védtelenek voltak, ellenségek vettek bennünket körül,a béketárgyalások küszöbön állottak s a nemzet nagy részéneksejtelme sem volt — ami pedig jövendőnkre nézve sorsdöntőlehetett — a külpolitikai helyzet igazi képéről, sőt valljuk be,érzéke is hiányzott ennek a helyes felismerésére. A Paikertideája tehát kétségkívül nemes és szép gondolat volt és az azótalefolyt esztendők igazolták, hogy eszméje a gyakorlati életbendús virágzásnak is indult.

31

Az akkori viszonyok közepette azonban nem lehetett mégszó a Külügyi Társaság tulajdonképpeni szabályos megszer-vezéséről, így tehát egyelőre megelégedtek azzal, hogy a kül-politikával foglalkozó közéleti kiválóságok közül többen tájé-koztató előadásokat tartottak és ezek sorában természetesen alegelső Apponyi volt, aki mellett Berzeviczy Albert, Teleki Pálgróf, Hegedűs Lóránt és mások igyekeztek ezt a nemes hivatástvalóra váltani. De aztán nemsokára ránk zúdult a bolsevizmusréme, majd a román megszállás, úgyhogy hosszú időnek kelletteltelnie, amíg az elvetett mag kikelhetett.

1920. évi április 18-íka tehát a Külügyi Társaság hivataloslétrejövetelének a dátuma. Felejthetetlen lesz az a jelenet mind-nyájunknak, akik ezen a tavaszi napon ott voltunk a MagyarTudományos Akadémiában, hogy az összehívó szóra egybe-gyűlve, testet adjunk a gondolatnak, amikor végigjártattukszemünket a megjelentek során és ott láttuk az ország előkelő-ségeinek s a külpolitika iránt érdeklődő nagy közönségnek ahatalmas falanxát. Apponyi Albert gróf a feleségével, AndrássyGyula gróf, Berzeviczy Albert, Wlassics Gyula báró, TelekiPál gróf, Wekerle Sándor, Klebelsberg Kunó gróf, Zichy Aladárgróf, Földes Béla, Lers Vilmos báró, Nagy Ferenc, Tőry Gusztáv,Zoltán Béla, Pallavicini György őrgróf, Raffay Sándor, AmbrózyLajos gróf, Csáky Imre gróf, Scitovszky Tibor, Kánya Kálmán,Drasche-Lázár Alfréd, Fáy Gyula, Giesswein Sándor, TérffiGyula, Petri Pál, Pulszky Garibaldi, Farkas Edith, YollandArthur, Czettler Jenő, Angyal Pál, Havass Rezső, Paikert Ala-jos, Bálás Béla, Eöttevényi Olivér, Csánki Dezső, Márffy Ágost,Majovszky Pál, Dormándy Géza, Ruttkay Vilmos és még sokanmások jelentünk ott meg akkor, hogy megalakítsuk a MagyarKülügyi Társaságot. Az alakuló közgyűlést Paikert Alajos nyi-totta meg, aki beszédében kifejtette, hogy a Társaság célja, minttársadalmi szervezetnek az, hogy Magyarország külügyi érdekeitminden téren erélyesen és eredményesen érvényesítse, a magyarközönség külpolitikai érzékét felkeltse, öntudatos magyar kül-politikai eszmekört alakítson ki s ezzel kapcsolatban a külföldeta magyar viszonyokról, a magyar közönséget pedig a külföldiviszonyokról állandóan és megbízhatóan tájékoztassa.

,,Oda kell hatnunk — mondta a szónok — hogy őszinteés hasznos barátokat és szövetségeseket szerezzünk a külföl-

32

dön, ahol pedig ez nem lenne lehetséges, ott azt igyekezzünkelérni, hogy tisztelettel emlékezzenek meg mindig a magyarnemzetről.”

Az alakuló közgyűlés azután egyhangú, viharos lelkesedés-sel választotta meg a Társaság elnökévé Apponyi Albert grófot,továbbá társelnökökké Andrássy Gyula grófot, BerzeviczyAlbertet, Csernoch Jánost, Teleki Pál grófot és Wlassics Gyulabárót. Erre az elnöki széket Apponyi foglalta el s az a beszéde,amit akkor mondott, oly klasszikus formában állította a magyarnemzet elé a Külügyi Társaság hivatását, amelynél szebben ésmegérthetőbben senki azt megrajzolni nem tudná.

„Mint minden szervnek atrofiája — így szólt Apponyi —úgy külügyi érzékünké is az állandó nem-használásból ered.Mikor megszűnt az erdélyi fejedelmek és II. Rákóczi Ferencdiplomáciája, tehát a XVIII. század elejétől kezdve, Magyar-ország és a magyar tényezők külpolitikával egyáltalában nemfoglalkoztak, azt teljesen dinasztikus feladatnak tekintették,a külpolitikát dinasztikus szempontból vezették és a dinasztiá-val való összeköttetéseinkben évszázadokon át nem akadt ráeset, hogy dinasztikus és összbirodalmi gondolattól átitatottkülügyeink vezetését a fejedelem magyar emberre bízta volna.A rendi alkotmány szereplőinek gondolatmenetét egészen elfog-lalta az alkotmányos Magyarország olyan-amilyen törvényesönállósága, meg a nemesi privilégiumok megoltalmazásáértfolytatott harc. Az 1848—49-iki magyar kormányzati éra túlsá-gosan rövid volt ahhoz, hogy magyar külpolitikai tradíciókatállíthatott volna fel. Néhány külföldi diplomáciai misszióraadott ugyan alkalmat és egy ilyenben lett először kimagaslóváidősb gróf Andrássy Gyula szereplése, e rövid epizód utánazonban bekövetkeztek a teljes elnyomás szomorú évei, míga 67-es éra ebben változást nem okozott, A 67-es éra tudva-levőleg a magyar miniszterelnöknek intézményesen biztosítottbefolyást a közös külügyek legfőbb irányelveinek megállapítá-sára és vezetésére s a magyar országgyűlésnek kettős ellenőrzőhatáskört biztosított. Egyet egyenesen, melyet a magyar minisz-terelnökkel szemben gyakorolhatott és egyet, melyet a közöskülügyminiszterrel szemben a delegációk útján gyakorolt. Adelegációk intézményének vérszegénysége és minden évben csakrövid időre való foglalkoztatása megakadályozta azt, hogy ez

33

a direkt ellenőrzés hatályos legyen, a miniszterelnöknek a kül-ügyek terén való pusztán indirekt befolyása pedig — bizonyos·pillanatoktól eltekintve, amelyekben nagyobb volt a nemzetifellobbanás, mint például az orosz-török háború idején —elvette a kedvét az országgyűlésnek attól, hogy azzal foglal-kozzék, aki voltaképen csak ellenőre volt a külügyi tevékeny-ségnek.”

Miután Apponyi a magyar külpolitikai érzék ezidő szerintifejletlenségének az okát ebben a néhány tömör mondatban olytalálóan rajzolta meg, amely megvilágította egyrészt a Habsburg-dinasztia uralma alatti külpolitikai iskolázatlanságunkat,másrészt leplezetlenül rámutatott arra is, hogy a 67-iki kiegyezésezen a ponton bizony csak hiányos megoldást tudott létesíteni.Ennek a politikai, belső okaira nem akarunk itt kiterjeszkedni,csupán azt óhajtjuk konstatálni a 67-es orthodoxia tanával szem-ben, amely ezt a máskülönben kitűnő törvényalkotást egyálta-lában minden szempontból teljesen bírálaton felül állónaktekintette, hogy abszolúte tökéletes törvényalkotás alig van.Apponyi különben nem habozott kijelenteni azt sem, hogy amagyar nemzetnek ez a külpolitikai tájékozottság-hiánya a ma-gyar politikusok közül igen soknak az állásfoglalására döntő volta múltban. Elmondja ebben a beszédében, hogy mikor idősbgróf Andrássy Gyula személyében először történt meg az, hogyegy lángelmejű magyar államférfiú a monarchia külügyeinekaz élére állott, akkor nemzetünknek épen a külpolitikai tájéko-zatlansága eredményezett egy sajátságos tényt. Andrássyugyanis rendkívül nehéz viszonyok közepette, háború kikerülé-sével tudta akkor a monarchia és különösen a magyar nemzetérdekeit megóvni, azonban csodálatos, hogy diplomáciai sike-reinek a tetőpontján épen a magyar nemzet részéről találkozottlegkevesebb megértéssel. ,,Magamat sem veszem ki — mondjanemes nyíltsággal Apponyi — én sem értettem őt meg. Egyikevolt ez azon politikai ténykedéseimnek, melyet leginkább meg-bántam.”

Azt hisszük, ennél nyíltabb őszinteséggel és az igazán nagylélek mélyebb közvetetlenségével senki sem szögezhette volnale azt a tényt, hogy a politikában változnak a viszonyok épúgy,mint a megítélések és sokszor kénytelenek vagyunk a múltbanmegdönthetetlennek tartott álláspontunkat is revízió alá venni.

34

De minket ez a visszaemlékezés inkább azért érdekel, mertélesen rávilágít arra, hogy a külpolitika egyetemes szempontjaiiránt való érzék az évszázados elhanyagoltság miatt, ebben akülönben erős politikai képességgel rendelkező nemzetbenannyira meggyengülhetett, hogy félszázaddal ezelőtt, Andrássykülügyminisztersége alatt, még olyan politikai kapacitások isennek a hatása alá kerültek, aminő Apponyi volt.

,,Katasztrofális események folytán és olyan körülményekközött, amelyek lehetetlenné tették, hogy ennek megörüljünk— így folytatta Apponyi — tényleg helyreállott Magyarországteljes függetlensége és ezáltal annak a szükségessége, hogykülügyeinkkel teljes tudással foglalkozni tudjunk. Az esemé-nyek azonban minket a vízbe dobtak, mielőtt úszni tanultunkvolna. A magyar nemzetnek össze kell tehát szednie összes ter-mészetes adományait, egész politikai géniuszát, hogy ezt ezen aterületen is tudja érvényesíteni, még pedig a legnehezebb éslegdöntőbb körülmények között.”

Miután Apponyi ekként külpolitikai mentalitásunk egészhorizontját megrajzolta, rátért a Magyar Külügyi Társaságmegalakításának szükségességére és annak a feladataira.„Nagyon indokolt volt tehát — mondja — egy olyan társadalmiszerv megalakítása, amelynek feladata nemcsak a külügyekiránti érzék ébrentartása, hanem azoknak a tudományoknakszervezése és irányítása is, amelyek szükségesek arra, hogy amagyar intelligenciának hivatott része ennek a tárgynak tudo-mányos alapjaival megismerkedhessek, valamint annak a pro-pagandának a szervezése, amelyet eddig oly sajnálatosanelhanyagoltunk. És hogy elhanyagoltuk, nem csupán a mi ázsiaiindolenciánknak tulajdonítandó, ámbár ennek is, de annak akörülménynek is, hogy a közös külügyi szolgálat támogatásáraebben a tekintetben nem mindig számíthattunk. Én például akár-hány helyen külföldön, ahol előadást tartani szerencsém volt,a magyar alkotmány fejlődéséről, Magyarország közjogi helyze-téről, gyakran tettem azt azzal a kellemetlen érzéssel, hogynem tudtam, vájjon, ha hallgatóimnak valamely része bővebbfelvilágosításért ott levő külügyi képviseletünkhöz fordul, attólmegerősítését és nem megcáfolását, vagy legalább is lemosoly-gását fogja-e hallani annak, amit elmondottam?”

Megdöbbentően komoly jellemzése ez a mi, az összeomlást

35

megelőző utolsó félszázad alatt észlelt külpolitikai helyzetünk-nek, amely a meggyőző igazság erejével hat, amikor a mi hosszúidőn át való külpolitikai elárvultságunkat így festi meg. Ma márnyíltan lehet erről beszélni, ma már leplezetlenül elmondhatjuk,hogy a magyar államiság és a magyar önállóság követelményeiiránt a monarchia irányadó tényezőinek jelentékeny részenemcsak hogy elegendő érzékkel nem bírt, de azt egyenesenellenséges szemmel nézte. Én magam is érdekesen szomorúélményt éltem át ezen a téren. Amikor 1908-ban a monarchiaBosznia-Hercegovinát annektálta, a magyar közvéleménybenélénken alakult ki az a felfogás, amely azután törvényhozásiúton is kifejezésre jutott, hogy Magyarország ezekre a tarto-mányokra — mint a Magyar Szent Korona egykori részeire —a jogigényét fentartja. Én két évvel későbben az annexió ügyé-ről Németországban több előadást tartottam és pl. Majna-Frankfurtban is, az ottani Jogászegyletben előadtam nemcsak azannexió lényegét és politikai jelentőségét, de egyúttal kifejtet-tem Magyarországnak Bosznia-Hercegovinára vonatkozó történetijogait is. A frankfurti napilapok akkor erről az előadásomrólhosszabb tudósítást közöltek, ami úgy látszik, szeme elé kerültolyan bécsi köröknek, amelyek nem szívesen látták az önállómagyar törekvések hangoztatását. S amint aztán bizalmasanértesültem, igen magas helyről tudakozódtak aziránt, hogyvájjon én felsőbb megbízásból tartottam-e jelzett előadásomat?Amikor aztán megnyugtatták őket, hogy az előadás csak az énegyéni akcióm volt, a dolog elsimult. íme, egy kis illusztrációarra nézve, hogy a teljesen legális magyar felfogás is hogyankerülhetett ellentétbe a bécsi irányadó körök nézetével.

Elnöki megnyitó beszédének további folyamán Apponyi aKülügyi Társaság első feladataként azt jelölte meg, hogy mivela régi szövetségek megszűntek, készítsük elő a magyar közvéle-ményt a teljesen” szabad orientációval kiépítendő magyar kül-politikára, megválasztva ezentúl szövetségeseinket ott, ahol,,a nemzeti rekonstrukció munkájában minden tekintetben a leg-jobb akaratot és a leghatályosabb segítséget nyerhetjük.” ATársaság közvetlen programmjának második feladataként pedigkifejtette, hogy külügy és belügy teljesen összenőtt, „belpoliti-kánkban és annak minden ténykedésében, kormányzati és tör-vényhozási szempontból, sőt öntudatos vezetés alá állítandó

35

társadalmi momentumaiban is, mindig tekintettel kell lennünkarra, hogy azok kifelé milyen kihatást gyakorolnak?” IttApponyi, a maga kultuszminiszteri tapasztalataira hivatkozva,leszögezte azt a tényt, hogy a legszorosabb értelemben vettmagyar belügyek elintézésébe is mindenkor erősen befolytaka külügyi tekintetek is, ami speciálisan a vallás- és közoktatás-ügyi minisztérium resszortjánál érthető is. „A mi mai helyze-tünkben — így szólt — egyenesen életkérdés az, hogy a mibelügyi politikánkat összhangba tudjuk hozni azzal a törek-véssel, hogy a művelt világnak tiszteletét és rokonszenvét ma-gunknak biztosítsuk.”

A csonka ország világpolitikai helyzetét ezekkel a szavakkalillusztrálta: ,,A legjobb propaganda-munka az, hogy Magyar-ország tényleg azt a gondolatot ébressze azoknál a hatalmaknál,amelyek ma a világ sorsa fedett döntenek, hogy Keleteurópánakés az ahhoz fűződő nagy emberiségi érdekeknek a nyugalma egyerős Magyarország által jobban van biztosítva, mint bármelyalakulat által.”

A propagandáról szólva elmondta még, hogy itt különösenirodalmi téren, igazaink ismertetése céljából kell sürgősen cse-lekednünk, végül pedig kitért arra, hogy a Külügyi Társaság aNemzetek Szövetségének eszméjét is szolgálni kívánja. Ε térerimagát a Népszövetség gondolatát, mint ideált kellőleg mérle-gelve, nem habozott kijelenteni, hogy ennek mostani alakjában,súlyos hibái is vannak, amelyeknek a reformjáért küzdeni ne-künk is kötelességünk és ezt békés eszközökkel leginkább azokona fórumokon végezhetjük, ahol módunkban áll a világ közvéle-ményéhez fordulni s azt felvilágosítani. Mikor Apponyi eztelmondta, akkor Magyarország még nem volt a Nemzetek Szö-vetségének a tagja, így tehát fokozottabb mértékben megokoltvolt a Külügyi Társaságnak az az akciója, amely a Népszövet-ségi Ligák Nemzetközi Uniójába kívánt bekapcsolódni, mintennek magyarországi szerve. A megfelelő angol társaságtól ez:irányban akkor már megkeresés is érkezett hozzánk s azértbeszédét Apponyi így folytatta: „A jól felfogott magyar érdekpolitikai szempontjából is a bekapcsolódás a Nemzetek Szövet-sége mellett, most meginduló mozgalomba reánk nézve rendkívülifontosságú.”

37

,,Ezek azok a gondolatok — fejezte be a beszédét — ame-lyeket ennél az alkalomnál kifejteni óhajtottam, hogy mindentényezőnek, a külügynek, a belügy minden részének, a jogrend-nek, a jogrend biztosításának, a kultúrpolitikának, a szabadságés a demokratikus haladás biztosításának összhangja mennyireszükséges arra, hogy Magyarország megszerezze azt az erkölcsipozíciót, amelynek megszerzése alapja annak, hogy megintvisszanyerje — adja Isten, mentől előbb — az őt megilletőhatalmi pozíciót!”

Apponyinak itt vázlatosan ismertetett s rendkívüli hatástkiváltott beszéde után a Magyar Külügyi Társaságot megalakult-nak jelentette ki és az alakuló közgyűlés egyúttal megválasz-totta a Társaság vezetőségét is, melybe a fentebb említett társ-elnökökön kívül, mint igazgatóságot, Paikert Alajost, BálásBéla nyűg. főispánt és e sorok íróját választotta meg.

Most már megkezdődött tehát a Társaság munkája, amelyitthon a felvilágosítást, a külpolitikai nevelés céljait szolgáltas evégből szakosztályaiban előadások tartása, munkák kiadása,önálló könyvek és röpiratok megíratása és egyéb hasonló eszkö-zökkel igyekezett programját valóra váltani, a külföldön pediga Népszövetségi Ligák Nemzetközi Uniójába való ténylegesbekapcsolódás révén kezdte meg fontos hivatásának a realizá-lását.

A Népszövetség támogatására Olaszországban alakult társa-dalmi szervezet nevében Ruffini egyetemi tanár, volt minisztermeghívására a Külügyi Társaság ekkor Miklós Ödön nyűg.államtitkár által képviseltette magát azon a milánói konferen-cián, amelyen Társaságunk felvétele a Népszövetségi LigákNemzetközi Uniójába tényleg megtörtént, ennek a folyománya-ként pedig az 1921. év januárjában Parisban, az Unió tanács-ülésén jelent meg először Társaságunk egy háromtagú delegá-cióval, amelynek vezetője Apponyi gróf volt, tagjai pedigPaikert Alajos és e sorok írója.

A párisi konferencia jelentőségét a Magyar Külügyi Tár-saságra nézve épen az adta meg, hogy azon a magyar delegációtApponyi vezette s az ő ottani felszólalásai adták meg az iránytnemcsak a magyar álláspontnak, de egyúttal ez volt az elsőalkalom a háború után, hogy nemzetközi konferencián a magyartársadalomnak módja nyílt felfogásának a kifejtésére. Maga a

38

párisi konferencia tulajdonképen a Népszövetségi Ligák Nem-zetközi Uniójának u. n. conseil-, tehát tanácsülése volt, amelyaz évente megtartatni szokott assemblée, tehát közgyűlés elékerülő fontos tárgyakat előzetesen vitatta meg. A conseilnekminden ország népszövetségi szervezetéből három tagja van ésezeknek a sorába Apponyi mellett eredetileg Berzeviczy Albertvolt kijelölve, aki azonban akadályozva volt a kiutazásban.A conseil-ülésnek a jelentőségét reánk nézve egyébként épenaz a mozzanat emelte, hogy Magyarország akkor még nem voltfelvéve a hivatalos Nemzetek Szövetségébe, tehát ez volt azelső alkalom, amikor a Népszövetség eszméjét támogató és márakkor is sok állam megfelelő organizációját felölelő intézmény-ben Magyarországnak lehetősége nyílt felfogása kifejtésére.

A külsőségek is mutatták már a konferencia fontosságát.Léon Bourgeois, a francia szenátus elnöke, aki akkor egyúttala Népszövetségi Uniónak is elnöke volt, a francia szenátusépületének, a történelmi nevezetességű PaJliais de Luxembourg-nak több termét bocsátotta a konferencia rendelkezésére, úgy-hogy a keret a mozzanat jelentőségéhez méltó volt. Soha semfelejtem el azt a pillanatot, amikor a tanácsteremben meg-jelentünk. A fogadtatás hűvösen udvarias volt s jellemző voltpéldául az egyik azóta elhalt francia diplomatának, D'Estour-nelles de Constant-nak a viselkedése, aki Apponyit még a régijó időkből jól ismerte, sőt tudomásom szerint a háború előttimagyarországi tartózkodása alkalmával vendége is volt neki,de mikor most megpillantotta, akkor az udvariasan tartózkodófőhajtáson kívül a barátságnak egyéb jelét dokumentálni nemvolt hajlandó, sőt a nap folyamán alkalmat vett arra is, hogyApponyinak ezt a tartózkodó magatartását megmagyarázza, amipersze nem volt egyéb, mint az, hogy az ő hazája ,,ellenségeiver fc

szemben őt a jogos keserűség tölti el. Visszafojtott idegességgelmutatott rá a német csapatok által francia területen elkövetettpusztításokra és ezekből azt a konklúziót vonta le, hogy azzala nemzettel szemben, amely ennek a pusztító szellemnek afegyvertársa volt, őt méltó elkeseredés tölti el. Apponyi erre azelfogult, de a háború utáni évek francia mentalitását élénkenjellemző nyilatkozatra önérzetesen, de finom vágással riposz-tozott, amikor azt felelte, hogy elismeri ugyan a franciákat értsúlyos veszteségeket, azonban ne feledkezzenek el arról sem,

39

hogy viszont mi a mi hazánknak két harmadát vesztettük elés ebben a nagy összeomlásban maga Apponyi is nemzetségénekősi otthonát látta idegen impérium alá kerülni. Ha tehát aztkeressük, hogy ki a nagyobb vesztes, akkor nem lehet vitása mi szegény nemzetünknek a szomorú elsősége.

Egy kis epizód ez az egész, de megvilágítja azt a hely-zetet, amelyben mi akkor állottunk és ez a D'Estournelles-félejelenet nem volt magában álló, hiszen barátokat ott igazán nemtalálhattunk. Apponyi taktikája ezzel szemben az volt, hogy aszőnyegre került tárgyakhoz soha nem a mi magyar keserűsé-günk szemüvegén keresztül szólott hozzá, hanem mindig egye-temes külpolitikai szempontokból. Így például, amikor tárgyalásalá került a lefegyverzés problémája, akkor Apponyi az egészkonferencia osztatlan figyelme közepette kezdett beszélni sze-rényen és mégis határozottan, tapintatosan és mégis aláhúzvaa szavakat ott, ahol kellett. Nem panaszkodott, nem igyekezett \szerencsétlen hazája iránt szánalmat ébreszteni, hanem a minket ;ért sérelmeket beállította a világpolitika szemszögébe. Ez elvi !

alapon rámutatott a bolsevizmus fenyegető rémére, amelyet haegy katonailag erős Magyarország fel nem tartóztathat, akkorkéső lesz már Nyugateurópa jajveszékelése.

A tárgyalás alá került kérdéseknek reánk nézve másikfontos komplexuma a nemzeti kisebbségek jogainak a védelmérevonatkozott, figyelemmel a Magyarországtól elszakított része-ken élő magyarság helyzetére. Apponyi felszólalásában ennéla kérdésnél élénk színekkel ecsetelte azt, hogy ennek a nagyelvnek, a kisebbségek jogaínak nemcsak a dekretálása a fontos,hanem még inkább az, hogy ez a jogvédelem végre is hajtassék.Ennek a realizálását oly módon indítványozta, hogy az Uniókülön bízottságot szervezzen, amely a panasz tárgyává tettesérelmeket a helyszínére teendő kiszálláskor megvizsgálva,tegyen az orvoslásra nézve előterjesztést. Végül a konferenciaanyagának harmadik tárgyalási pontját illetően, amely a gazda-sági helyzet bajain kívánt segíteni, előadta, hogy nekünk nagyiparvállalataink üzemének a fentartásához szükséges szénvidé-ket elvették tőlünk és emiatt még megcsonkultságunkban valófenmaradásunk is gazdaságilag kétségessé vált. Elmondotta,hogy a magyarországi gőzmalom-ipar és speciálisan a budapestigőzmalom-telepek a világversenyben is a legelőkelőbb helyek

40

egyikét vívták ki maguknak, azonban ez a hatalmas iparág előbb-utóbb tönkre kell, hogy menjen, mivel őrlési anyagának legna-gyobb részét a bácskai és bánáti gabona adta meg, azt pedig —bár ott ilyen, tömeges feldolgozásra szolgáló malomberendezé-sek nincsenek — az úgynevezett utódállamok politikai okokbólmégsem engedik hozzánk kellő feldolgozásra. Minthogy pediga világtermelésnek legalább is a háború előtti szinten tartásavilágérdek és semmiféle győztes állam nem törekedhetik arra,hogy a világgazdaság ezentúl kevesebbet és rosszabbul termeljen,mint annak előtte tette: ebből következik, hogy egyenesen világ-érdek a mi, ily módon létrejött gazdasági válságunknak a repa-rációja.

Ebből a néhány és valóban csak főbb vonásaiban odavetetttételből is megállapítható Apponyi gondolatmenetének a logi-kája s ezt azért tartjuk fontosnak itt leszögezni, mert ő későbbis mindazokon a nemzetközi konferenciákon, amelyeken akára társadalmi szervek megbízottjaként, akár mint Magyarországhivatalos delegátusa vett részt, a felmerülő kérdéseknél a ma-gyar problémát mindenkor elvonatkoztatva annak reánk nézveoly fájdalmas, de a nagy világot nem érintő érzelmi momen-tumaitól, mint keleteurópai problémát állította be, amelyet hanem orvosolnak, ebből a világpolitikának és a világgazdaságnaklesz igen súlyos, esetleg később már helyre sem hozható vesz-tesége. Ezt ismételten hangsúlyozzuk, mert ez a felfogás mutatjaApponyi külpolitikai koncepciójának a magasabb rendűségétés a világpolitika mindenkori felfogásába való beleilleszkednitudását. Az kétségtelen, hogy egyénileg neki, a mélyen érző éshazája sorsát valóban szívén viselő államférfiúnak erőt kellettmagán vennie, amikor nem tette külön, minden alkalommal pa-nasz tárgyává azt a temérdek sérelmet, amely minket ért. Dea valódi politikus és diplomata éleslátásával nagyon helyesenmindenkor arra az álláspontra helyezkedett, hogy nem oly módonlehet a világforumokon célt érni, hogy a magunk bajait pana-szoljuk, hanem az egyetemes emberiség bajaira kell felhívni afigyelmet.

A párisi konferencia azt a három magyar javaslatot, ame-lyeket Apponyi gyönyörűen konstruált beszédben terjesztettelő s amelyeknek a lényegét a fentiekben vázoltam, egyhangú-lag elfogadta s ez kétségkívül nagy sikere volt Apponyinak,

41

különösen ha figyelembe vesszük azt az ellenséges légkört,amely akkor ott bennünket körülvett. A conseil azonban nem-csak elfogadta ezeket a javaslatokat, hanem az első kettőt,mint a saját javaslatát terjesztette a Népszövetségi Ligák Unió-jának azon év júniusában Genfben megtartott közgyűlése elé.Ez bizonyára igen nagy erkölcsi eredmény volt, mert ne feled-jük el azt, hogy a párisi konferencia idején Magyarországbana békeszerződés még nem lépett hatályba és hazánk nem volta Népszövetség tagja, az akkori idők mentalitása szerint tehát,a nyugati érdekeltségek szemében, valóságos ,,vogelfrei” területvoltunk. Ha ennek ellenére Parisban az Apponyi javaslataitelfogadták, akkor ez azt igazolta, hogy azoknak belső igazsá-gától és ethikai fontosságától ellenségeink sem tudtak elzárkózni.De ne felejtsük el azt sem, hogy Apponyi ezekben a javaslatok-ban letette annak a külpolitikájának a pilléreit is, amelyeketkésőbb a Népszövetségi Ligák Uniójának közgyűlésein állandóanképviselt, tehát a párisi indítványok valóságos programbeszé-det tartalmaztak. Sőt tovább megyek. Apponyi, amikor későbba magyar kormánytól több ízben megbízást kapott, hogy hazán-kat a hivatalos Népszövetség előtt képviselje, ottani felszólalá-saiban és ténykedéseiben is mindig ezeket a szempontokat kö-vette. Ha csak egy futó pillantást is vetünk a fentebb vázolthárom rezolucióra, akkor tisztán látjuk ezt. A kisebbségi kérdésállandó figyelemmel kísérése és a kisebbségeken ejtett sérelmektárgyilagos megállapítása — ami kétségkívül a legcélszerűbbena helyszínére történő kiszállás útján történhetik — Apponyikisebbségi politikájának később is a tengelye maradt s az lég-iéi j ebb azzal bővült még, hogy mind erélyesebben követeli anemzetközi döntőbírósági eljárás alkalmazását és a népszövet-ségi egyezségokmány vonatkozó rendelkezéseinek ily értelműfejlesztését. A lefegyverzés problémájába klasszikus világosság-gal állította be a magyar kérdést az Európát fenyegető bolsevikiveszedelem szempontjából. Mi már akkor a bolsevizmus nyomo-niságaiból kiláboltimk, de Európa feje fölött mostanáig sem vo-nult el egészen ez a veszedelem. Minthogy pedig egy leszereltország, amelyet bolseviki támadás fenyegethet, az önvédelmieszközök hiánya miatt az európai helyzetet megmenteni nemképes, ebben implicite bennfoglaltatik az a felfogás is, hogyMagyarországtól a teljes leszerelést követelni s ezzel szemben

42

a szomszédoknak állig felfegyverkezettségét tűrni az európaipolitika horizontjából nézve is kárhozatos dolog. Végül anyersanyagtermő területek és az azokat feldolgozó országrészekegymástól elszakítása természetszerűen vonja maga után atermelés csökkenését, ami pedig sem nem európai, sem nemáltalános gazdasági világérdek.

Azt a gigantikus küzdelmet, amit Apponyi Trianon óta,sőt általában Nagymagyarország összeomlásának ideiétől kezdvehazánk érdekeiért mint külpolitikus folytatott, nem lehet egye-dül annak a pozitív eredményeiből megítélni. Sajnos, mi, azúgynevezett legyőzöttek, akik régi területünk egyharmadáracsonkíttattunk meg, igazainkért folytatott küzdelmünkben eddigpozitív eredményt elérni nem tudtunk. De ez egyáltalában nemszállítja le annak a munkásságnak politikai és ethikai értékét,amely evégből folyik s amelynek egy-egy mértföldjelzője Appo-nyinak minden külpolitikai tette. Így lehet csak valódi értékeszerint megítélnünk az ő most vázolt, párisi tevékenységét is.

Az 1921. évi január havi párisi konferencia befejeztévelApponyi egy megtisztelő felhívásnak téve eleget, ellátogatottGenfbe is, hogy ott, igen előkelő hallgatóság előtt a magyarprobléma európai jelentőségéről tartson előadást. Bár ez atevékenysége nem függött szorosan össze a Külügyi Társaságnevében és érdekében végzett munkával, de mivel egyrészt idő-rendileg szorosan ahhoz kapcsolódott, másrészt pedig alkalmatadott neki arra, hogy felfogását egy más, szintén jelentős kör-nyezetben újból kifejtse, néhány szóval meg kell ezt is emlí-tenünk.

Akkortájban a Revue de Genève című folyóirat több államvezető politikusát hívta meg előadó asztalához, hogy mindegyika saját hazájáról, külpolitikájának az alapelveiről tájékoztassaa közönséget. Apponyi előadásának a tárgyául — mint jeleztem— a magyar probléma európai jelentőségét választotta, de eztfelhasználta arra, hogy egyrészt teljesen tárgyilagos aggályaitfejtse ki Keleteurópa balkánizálása miatt, másrészt pedig igenmagas színvonalú vitába elegyedjék Danielouval, a francia ka-mara tagjával, aki az ottani képviselőházban a magyar béke-szerződés előadója volt. Apponyi találóan mutatott rá a fejte-getéseiben Danielou tévedéseire. A helyzet megértése végett

43

ugyanis tudnunk kell, hogy a trianoni békeszerződés franciaelőadója is elismerte, hogy ez nemcsak a geográfiai határokatnem respektálta, hanem az etnográfiai határokra sem volt elég-figyelemmel. Ezzel szemben azonban azt mondotta, hogy ezennem lehet segíteni, mert az anyaországtól elszakított magyarokúgysem laknak egy tömegben, hanem csak nyelvszigeteket alkot-nak és így az anyaországgal való együttmaradásuk keresztül-vihetetlen lett volna. Ennek a kétségtelen falsumnak a megcáfo-lására Apponyi rámutatott arra, hogy Trianon 3,300.000 faj-magyart szakított el az anyaországtól és ezeknek több, mint afele, kereken 1,180,000 fajmagyar olyan vidéken él, amelyek acsonkaországgal közvetlenül határosak (Csallóköz, Arad ésNagyszalonta vidéke stb.). Nyilvánvaló tehát, hogy Danielou-nakmég ezt az egyetlen, a külföld szempontjából talán elfogadhatóérvét is kellő értékére szállította le Apponyi, amikor a franciaelőadó munkájának a hiányaira mutatott rá. De loyálisan elis-merte annak általunk is elfogadható, vagy legalább a helyzetkegyetlenségét enyhíteni óhajtó okfejtését. Konklúzióképenaztán megállapította, hogy a trianoni szerződés nemcsak magyar,hanem egyetemes európai szempontból is veszedelmet jelent.Az 1921. év nyarán, pontosan június 4-én kezdődött megGenfben a Népszövetségi Ligák Nemzetközi Uniójának évi —sorrendben már ötödik — közgyűlése. Erre a magyar delegációtApponyi vezette ki és annak a tagjai a vele együtt a főtanácsbadelegált Paikert Alajoson és e sorok íróján kívül Ludwig Ernőfőkonzul, Charmant Oszkár, a budapesti Közjegyzői Kamaraelnöke és Horváth Jenő, a Magyar- Külügyi Társaság igaz-gatója volt. Akkor az Unió elnöki tisztét Ador Gusztáv, a svájciköztársaság volt köztiszteletben álló elnöke töltötte be, úgyhogya kongresszus egész munkáját és tevékenységét svájci szempont-ból is jelentékenyen emelte az ő egyénisége. Apponyit a kong-resszus egyik alelnökéül kérték fel, de ő ezt a nála megszokotttapintattal és önzetlenséggel elhárította magától, mert akkorMagyarország még nem volt a Népszövetség tagja, ő tehát nemakarta a hazáját még a saját személye útján sem egy, ezt azeszmét szolgáló intézményben vezető helyen reprezentälitatnLEkkor aztán felkérték őt a közgyűlés egyik hivatalos szónokául, \ami rendkívül nagy megtiszteltetés volt, ha meggondoljuk, hogykívüle csali a vezető, nagy európai államok népszövetségi ligái-

44

nak egy-egy reprezentánsa jutott ez alkalommal szóhoz. Masem felejtem még azt a felemelő mozzanatot, amikor a közgyű-lés ünnepélyes megnyitásán, röviddel a svájci kormány egyiktagjának megnyitó-beszéde után, megjelent Apponyi impozánsalakja a szónoki emelvényen. Aki nem volt ott, annak a szituációtnéhány ecsetvonással meg kell magyaráznunk. A színtér: Svájc.A vezetők: Franciaország, Anglia és a többi ántánt-hatalomképviselője. Ezzel szemben ott van a kis Magyarország, amely— bár akkor még a trianoni sors nem volt végleg megpecsételve— mégis lélekszámban, területben és legyőzöttségében szomorúsorsra volt már kárhoztatva és ennek a kis országnak ez azállamférfia ott, a nagy világ-nyilvánosság előtt mondhatta elterjedelmüleg nem hosszú, de mindnyájunknak a szívébe mar-koló beszédét, amikor kifejtette, hogy ő a barrier másik oldalá-ról beszél és szava tele volt nemes meghatottsággal, amikor el-mondta, hogy a magyar nemzet célja: ,,de faire tomber les bar-rières et d'arriver à la paix réelle et définitive, celle qui est dansles âmes autant que sur et efficace.”

A genfi közgyűlés egyébként hat bizottságban tárgyalta leprogramját s ezek közül Apponyi a nemzeti kisebbségek vé-delmét tárgyalóban fejtett ki élénk tevékenységet. Nekem voltszerencsém vele együtt ebben a bizottságban helyet foglalhatniés közvetlenül tapasztalni azt a feltétlen tiszteletet, amelyetvele szemben még ellenségeink is minden alkalommal mutattak.Apponyi itt is határozati javaslatot nyújtott be a kisebbségiügyekkel foglalkozó állandó bizottság alakítására és a köz-gyűlés ezt el is fogadta s a hivatalos Népszövetség elé olyértelmű előterjesztés megtételét mondotta ki, hogy az ilyenbizottságoknak joguk legyen a helyszínére kiszállni és ott anépszövetségi tanácstól reá ruházott hatáskörben még bíróivizsgálatot is megejteni. A genfi tanácskozások pozitív eredmé-nyeit — épp úgy, mint később is, nem egy életre való és magyarkezdeményezésre a Ligák Uniójában elfogadott határozatát —meghiúsította eddig a hivatalos Népszövetség úgynevezett alkot-mányát körülíró és a legmerevebb formalizmussal takaródzószervezet. De erre megint csak azt mondhatjuk, hogy az^igazsá^,útja, hosszú és rögös s amit ma még nem tudtunk kieszközölni,azt a jövő meghozhatja nekünk. Szükségünk van fáklyavivőkre,akik ezt a sötét utat állandóan megvilágítják.

45

A Népszövetségi Ligák Uniójának a munkásságát mindenrészletében tovább követni e soroknak nem lehet feladata,,hiszen nem az a szándékunk, hogy az Unió munkásságát vessükpapírra, hanem az, hogy Apponyinak a Magyar KülügyiTársaságban kifejtett tevékenységét vázoljuk. Legyen szabadtehát az Unióval kapcsolatban még csak két mozzanatról meg-emlékeznem. Az egyik 1922. évi októberben játszódott le Buda-pesten, amikor az Unió főtanácsa itt tartotta az ülését. Buda-pest akkor az Unió révén a nemzetközi társadalom sok számot-tevő tagjának volt a találkozó pontja. Az elnöki tisztet Ruf finivolt olasz miniszter, egyetemi tanár töltötte be, az egyes álla-mok közül pedig, amelyek itt képviseltették magukat, meg-említjük Olaszországot, Nagybritanniát, Franciaországot, Japánt,Kínát, Németalföldet, Svédországot, Dániát, Ausztriát, Német-országot, Görögországot, Lengyelországot, Törökországot és mégsok más államot. A budapesti gyűlés nem úgynevezett assem-blée volt, hanem conseil, vagyis tanácsülés, amely azonbanjelentőségében vetekedett az assemblée-val.

Ami speciálisan Apponyinak itt való szerepét illeti, arra,mint a vendéglátó Magyar Külügyi Társaság elnökének, eminensmódja és alkalma volt. És ezt gyönyörűen oldotta is meg. Abeható tanácskozásokkal eltöltött napi munka végeztével gon-doskodtak az előkelő külföldieknek társadalmunk vezető egyéni-ségeivel való bizalmas megismerkedéséről is. A külföldi ven-dégek tiszteletére a Külügyi Társaság rendezett a parlament-ben fogadást, másnap a miniszterelnök, Bethlen gróf fogadtaa vendégeket, majd a székesfőváros adott a tiszteletükre ebédet,ugyanaznap pedig a kormányzó teát. Az ünnepségeket a m. kir.Operaházban lejátszódó díszelőadás folytatta, amikor DohnányiErnő ,,A vajda tornya” című operáját adták elő, a zárókövet és aközönségre legközvetlenebb hatást gyakorló mozzanatát pediga Pesti Vigadó nagytermében lezajlott hatalmas nagygyűlésadta meg, amely-en Apponyi elnökölt. Tőle jobbra-balra azemlített különféle államok nagy társadalmi szervezeteinekelőkelő képviselői. Apponyi nagyszabású megnyitójában találószavakkal jellemezte annak a külpolitikai lépésnek a hord-erejét, hogy Magyarország belépett a Népszövetségbe. Az Unióbudapesti ülése kétségkívül nagy lépése volt a Külügyi Tár-saságnak az Unióban való szerepe megszilárdításához és ezzel

46

megkezdődött Magyarország és képviselőinek az Unió egészmunkásságában a régihez képest sokkal intenzivebb és sokkalbefolyásosabb ténykedése.

A Népszövetségi Ligák Uniójának a munkájában Apponyimég igen intenzív szerepet játszott az 1923. év június havábanBécsben megtartott közgyűlésen is. Már fentebb rámutattunkarra, hogy az Unióban Apponyi tevékenykedésének igen tekin-télyes része a nemzeti kisebbségek ügyének az igazságosság ésméltányosság keretei közt leendő rendelkezésére irányult, őnagyon jól tudta azt, hogy az úgynevezett kisebbségi szerző-dések és a népszövetségi egyezség-okmány erre csak rend-kívül kis mértékben adnak lehetőséget, de mindig az volt azálláspontja, hogy mind a két említett jogalkotás, mint általábanbármely jogintézmény is fejlesztésre szorul és amikor egynemzetközi intézménynek a hibáit a gyakorlat megmutatja,akkor azon fokozatosan segíteni kell, azoknak a részletekneka kiküszöbölésével és a hibás intézkedéseknek a módosításá-val, amelyek az intézmény tulajdonképeni céljának az eléréséreaggályosak. Apponyi itt is — mint mindig — az ideált tartottaa szem előtt: nincsenek oly tökéletes intézmények, melyekhiányai az idők folyamán napvilágra ne jönnének, ha pedigvannak, akkor éppen az igazságosság eszményének, mint ideáliscélnak a megvalósítása érdekében kell ezen segíteni.

Ezt az alaptételt követve magától értődik, hogy ő sem anemzeti kisebbségek jogait szabályozó nemzetközi szerződé-seket, sem pedig a népszövetségi egyezség-okmányt ideálisalkotásnak nem tekinthette, sőt minden alkalmat megragadottarra, hogy azoknak a hibáira — és pedig politikai és jogi okos-kodással — rámutasson s az illetékes tényezőket azoknak areformjára nógassa. Hogy aztán ez az akciója eddig pozitíveredménnyel nem járt, az semmit nem von le az ő érdeméből,mert hiszen a hibás intézmények megjavítása nem az ő hatalmiszavától függ. Sőt tovább megyek: az, hogy ezek az ő, mindenalkalommal megismételt észrevételei eleddig eredménytelenekmaradtak, a legfényesebben bizonyítja azt a tényt, hogy ajelenlegi külpolitikai helyzetben hatalommal rendelkező ésdöntésre hivatott tényezők egyáltalában nem a jogeszme diada-lát, hanem az úgynevezett békeszerződésekben, tulajdonképpenpedig a békediktátumokban maguk javára kikényszerített ked-

47

vező pozíció perpetuálását kívánják. Ha egy politikusnak sike-rül a tárgyilagosan gondolkozó közvélemény előtt igazolni azt,hogy az az intézmény, amelyet ő támad, nem tökéletes ésegyúttal sikerül azt is igazolnia, hogy az igazságosság elvéneka megvalósítása érdekében azt akként kellene reformálni, amintő javasolja, akkor a reform elmulasztásáért a felelősség nemőt terheli, hanem azokat a hatalmasokat, akik a maguk, illetveállamaik önös törekvéseit tetszetős jogi formákba öltöztették,amelyeknek azonban az erkölcsi tartalmuk mindinkább gyengül.Nos, a kisebbségi problémában a Népszövetség fennállásaóta állandóan tapasztalt tény, hogy minden alkalommal, amikoregy kisebbség jogos panasszal fordult a Népszövetség tanácsaelé, akkor az utóbbi vagy húzta-halasztotta a dolgot, vagy pedigvégül nem térhetvén ki a megoldás elől, legtöbbször olyan dön-tésre jutott, amely az erkölcsi jogelvet kielégíteni egyáltalábannem képes. Ennek a ma érvényes formális jogban, illetve a malétező népszövetségi intézmény struktúrájában és a politikábanegyaránt megvan a maga oka. Az előbbiben az, hogy a kisebb-ségi panaszokat csak akkor lehet tárgyalni, ha a Népszövetségtanácsának valamelyik tagja azt magáévá teszi, amiből folyik,hogy mivel a tanácsban a jelenlegi úgynevezett győztes nagy-hatalmak és az ő kegyelmükből oda belekerült egyéb államok,illetve kormányaik alkotják a többséget, így érdembeli döntéstezeknek az érdekei ellen nem lehet keresztül vinni. A formaijog mellettünk szólhat tehát, de az erkölcsi igazságban mégiselmarasztaltatunk. Apponyi egyik állandó külpolitikai akciójae szerint az, hogy a kisebbségi panaszok tárgyalását mindenállam, amely a Népszövetségnek tagja, kikényszeríthesse, ezzeltehát az úgynevezett győztesek megkülönböztetett volta ki-küszöböltessék. Sőt tovább megy és ezt a jogot nemcsak ma-guknak az államoknak óhajtaná megadni, hanem a kisebbségekközjogi, egyházi,» kulturális, gazdasági közületeinek is, tehátmindazoknak a testületeknek, amelyek a magasabb ethikai fel-fogás szempontjából jogosan képviselik egy-egy kisebbség jelen-tékenyebb tömegét. Példával élve: kellene, hogy panaszjoga,illetve úgynevezett aktorátusa legyen az erdélyi magyar egy-házak bármelyikének, vagy a felvidéki református iskolák fel-ügyeleti hatóságának, vagy a bácskai magyar gazdasági érde-keltségnek stb. Apponyi reform-törekvésének egy másik része

48

pedig ezen a téren azt célozza, hogy a kisebbségi panaszokfeletti döntés vétessék ki a népszövetségi tanács illetékességealól, mert az, mint politikai testület, erre nem alkalmas, ésutaltassék nemzetközi döntő bíróság elé. A jogeszme szem-pontjából nem lehet kétség az iránt, hogy a fejlődésnek ez azútja a helyes s az anyagi igazság szempontjából ide kell töre-kednünk.

Az 1923. évi bécsi konferencián Apponyi ebben az irány-ban igen erőteljes munkásságot fejtett ki, amelynek meg is volta maga szép eredménye, amennyiben — bár a közgyűlés tag-jainak jelentékeny része a magyar felfogással, sőt nemzetünk-kel szemben ís ellenséges gondolkozású államokból került ki —még se tudott elzárkózni az igazságnak azon erkölcsileg köte-lező ereje elől, amely a nyilvánosság előtt minden közéletitényezőt kell, hogy kötelezzen. Ennek tulajdonítható, hogy abécsi konferencia rezolucióvá emelte Apponyinak azt a javas-latát, amely a kisebbségek sérelmeinek az orvoslása terén azeddig tapasztaltakkal szemben „reformatio in melíus”-t indít-ványozott. A vonatkozó rezolució, amelyet maga a közgyűlésfogadott el, kimondja, hogy jogosnak tartja azt, hogy egy-egypanaszt a Népszövetség bármely tagja, tehát bármely államkormánya benyújthasson, de azonkívül joga legyen erre azönkormányzati testületek alkotmányos képviseleteinek is, végülpedig a vallási, gazdasági, vagy kulturális kisebbségi testüle-teknek. Kimondotta továbbá a rezolucíó azt a kívánságát is,hogy a kisebbségi panaszok elbírálása az egész vonalon a kontra-diktoríus eljárás szerint történjék, amiben benne van az, hogya sérelmezett kisebbség nemcsak a panasz megtételénél kell,hogy meghallgattassék, hanem akkor is, amikor a panaszoltállam kormánya erre megtette az észrevételeit, szóval az egészeljárás úgy folyjék le, mint egy, a modern jogelvek szerint fel-épített bírósági tárgyalás, A bécsi rezoluciónak ez a végered-ménye magában is igen jelentős volt s bár ismételten leszögez-zük azt, hogy egyelőre, sajnos, még megvalósítást nem nyert,hiszen a Népszövetségi Unió nem hivatalos, hanem csak tár-sadalmi szerv, amelynek nincs hatásköre meglévő nemzetköziintézmények effektiv megváltoztatására, de már maga az emlí-tett elvnek az elfogadása és azóta is állandó hangoztatása két-ségtelen erkölcsi diadal volt azoknak a sikereknek a lánco-

49

latában, amelyeket Apponyi bámulatos szívóssággal s az igaz-ság erejébe vetett rendületlen hittel folytatott küzdelmeibenidőről-időre elért.

De hagyjuk a külföldet és nézzük azt, hogy mit csínáltApponyi a Külügyi Társaság érdekében ezek alatt az évekalatt itthon, magyar földön?

Arról itt nem akarunk szólani, hogy a Külügyi Társaságvezető munkáját, irányítását, programjának tartalommal meg-töltését mindenkor az elnöki minőségnek valóban ideális értel-mében vállalta és végezte is. Közéletünkben sajnosán gyakorijelenség az, amidőn nagynevű előkelőségek egy-egy társadalmiintézménynek az élére állnak és az ez által a köztudatban elért,vagy elérhető síkereket élvezik, de az illető társaság ténylegesmunkájából alig veszik ki a részüket. Apponyi azonban ezena téren is az ő kristálytiszta erkölcsi elvének hódol: ha vállalvalamit, tudja, hogy mire vállalkozik és azt teljes odaadássalvégezni lelkiismereti kötelességének tekinti. A Külügyi Társa-ság irattára és jegyzőkönyvei meg fogják őrizni őneki ezen atéren évek során át kifejtett áldásos tevékenységét. Hányirányító eszmének a leszögezése, hány külpolitikai gondolatnaka megvitatása, előadásoknak, vitaesteknek a rendezése, folyó-iratainkban és kiadványainkban egy-egy tervnek, eszmének ki-fejtése és megrögzítése fűződik az ő közvetlen iniciatívájához!Lelkiismeretessége annyira megy, hogy még a mindennapiadminisztráció fárasztó és sokszor bizony száraz teendőit is gon-dos figyelemmel kíséri s az igazgatósági ülések ilynemű mun-kásságát ő maga irányítja. Pedig a magyar közönség külpoliti-kai tájékozottságának az emelése érdekében ő még a Társa-ságon kívül is élénk munkásságot fejt ki. Elég, ha ezen a térencsak arra a temérdek vezércikkre, politikai értekezésre éshasonló irodalmi termékre mutatunk rá, amelyek az évek soránaz ő tollából kerültek ki s amelyek mindegyike azt a célt szol-gálta, hogy a közönség a külpolitika eseményeit tisztán lássa,gondolatvilágát ezek az események megtermékenyítsék és ahaza sorsának az intézésénél ezekre mindig kellő figyelemmellegyen.

Messze vezetne azonban, ha őneki itt benn, a mi körünk-ben való mindennapi munkáját részletezni óhajtanók. Legyenelég azt kiemelnünk, hogy minden vezető külpolitikai gondolat,

50

amit vallunk, minden terv, minden akció, amelyet megvalósí-tani szándékozunk, eredetileg és végső eredményében az ő kon-cepciója. Ha pedig súlyt vet arra, hogy egyes thémák és gon-dolatok a közönség szélesebb körében is meggyökeresedjenek,vagy ha külföldi vendég érkezik hozzánk, aki a maga jelentő-ségével és a nemzetközi életben elfoglalt pozíciójával a miigazunknak értékes szolgálatokat tehet, akkor ő soha sem késle-kedik az ily munkakörben az ő legszemélyesebb tevékenységétis kifejteni. Erre elég példa volt a múltban és van mostan is.

Lehetetlen azonban, hogy mielőtt Apponyinak a MagyarKülügyi Társasághoz való viszonya megrajzolását befejeznők,legalább nagy vonásokban rá ne mutassunk a Társaság mun-kásságának arra az irányzatára és kimélyítésére, amely a ma-gyar vidéket is bevonta tevékenységi körébe s amely akciónaksúlyt és jelentőséget az a körülmény adott, hogy Apponyi tel-jes megértéssel, odaadással és tekintélyének egész mértékévelállt a Külügyi Társaság programja megvalósításának ezenrésze mellé is, mint annak legfőbb irányítója. Az úgynevezettvidéki akcióról szólok itt, amelyhez e sorok íróját némi egyéniemlékek fűzik, mert ő volt az, aki a Társaságban rámutatottarra, hogy bármily értékes is a Társaságnak a fővárosban le-folytatott tevékenysége, mégis a magyar intelligencia zömétcsak úgy lehet megnyerni programunknak, ha nem kíméljüka fáradságot és elmegyünk oda, a nagyobb vidéki gócpontokba,ahol az élőszó erejével igyekszünk a művelt nagyközönségetcéljaink igazáról meggyőzni és azt a bizonyos külpolitikai érzé-ket, amely nálunk sajnos, még ma sincsen meg, őbenne fel-kelteni és fejleszteni,

Apponyi ezt a gondolatot — mint jeleztem — teljességé-ben és hozzá tehetjük, valóban lelkiismeretesen tette magáéváés immár évek óta, mint egy fiatal apostol járja végig az orszá-got, hogy a nagyobb vidéki városokban külpolitikai kérdésekrőlnagy beszédeket mondjon és a Külügyi Társaságnak híveketszerezzen. Fényes külsőségek közepette, amelyekben visszatükrö-ződött az egész magyar társadalomnak az a kijegecesedett fel-fogása, hogy az ő személye a pártokon és politikai ellentétekenmessze felülemelkedő nemzetközi érték, folytak le ezek avidéki ülések. Egyszer a Nagy-Alföld egy centruma tisztelhetteőt vendégül, másszor a Dunántúl valamelyik vezető városa:

51

mindenütt ugyanazt az eszmét szolgálta, ugyanazt a gondo-latot és a magasabb értelemben felfogott külpolitikai felvilágo-sításnak és tanításnak valósággal klasszikus példái voltak azoka beszédek, amiket ő ezzel a céllal az utóbb lefolyt évek alattPécsett, Szegeden, Debrecenben, Szombathelyen, Győrött, Szé-kesfehérvárott elmondott. Azt szinte magától értetődőnek kelltartanunk, hogy az ő megjelenése egy-egy ilyen, a vidéken tar-tott ünnepi ülésünk alkalmával mindig valódi ünnep volt, denemcsak a miénk, hanem azé a városé is, amelyet ő a látoga-tásával megtisztelt. Az ő nemzeti és nemzetközi pozíciójátismerve, azt is természetesnek kell találnunk, hogy az ilyengyűlés külsőségeiben mindazt megadta, amit a társadalom anemzet nagy fiának megadhat. De a dolgok valódi lényege mégisabban rejlett, hogy az az érdeklődő nagyközönség, amely az üléstermét mindenütt a legutolsó zugig megtöltötte, valósággal lesteaz ő ajkáról a szót és mohón szívta magába az onnan elhangzottigazságot. Apponyinak egy-egy ilyen vidéki megnyilatkozásaegy-egy nagy politikai, nemzeti és társadalmi esemény volt,amelynek a kirezgései sokáig voltak érezhetők, hatásait pedigállandóaknak kell tekintenünk. Ennek tulajdoníthatjuk, hogyfokozatosan sikerült a máskülönben meglehetős nehezen moz-gatható és ilyen gondolatkör iránt kevés érzékkel bíró magyartársadalmat a Külügyi Társaság programjának effektív támo-gatására megnyerni.

De leteszem a tollat, pedig írni valóm sok volna még. Hacsak nagy körvonalakban akarnám is híven jellemezni Apponyi-nak és a Külügyi Társaságnak egymáshoz való bensőségesviszonyát, akkor még oldalakat kellene megtöltenem, talán nemmindig nagyjelentőségű, de annál intimebb és sokszor döntőminőségű részleteknek a leírásával. Hiszen mi, akik oly szeren-csések vagyunk ezen a téren az ő közvetlen munkatársai le-hetni s ebből folyóan gyakran érintkezve ővele, közvetlenülérezzük az ő nagy egyéniségének minden hódolatot parancsoló \volta mellett is közvetlen melegségét, mi talán azon kevesekközé tartozunk, akik leginkább tudjuk megérteni, értékelni ésélvezni az ő tiszta lelkének és sokszor őszinte humorának acsillogását is. Az együttműködés mindezekre sok alkalmat ad

52

és a nagy ember valódi nagyságát jobban lehet megismerniakkor, amikor nem a nagy nyilvánosság előtt szerepel, hanembizalmas körben adja magából azt, ami az ő igazi Énjéhez tar-tozik. De célunk nem lehet Apponyinak a Külügyi Társaság-ban kifejtett munkássága minden részletét kifejteni. Mi képetakartunk festeni, amely képnek a tárgya a Külügyi Társaság, amaga komoly programjával, a maga határozott célkitűzésévelés a maga elszánt munkakészségével. Ennek a képnek azonbanszínt, tartalmat, melegséget az az egyén ad, aki az egész eszmétvalóra váltotta, aki azt fáradhatatlan odaadással szolgálja s akimost, élete nyolc évtizedének a befejeztekor is közéleti tevé-kenységének ezt a jelentős részét, amely a mi szívünkhöz olyanközel áll, igaz megértéssel és szeretettel veszi körül. Ez ApponyiAlbert nekünk, a Magyar Külügyi Társaságnak!

Apponyi gazdaságpolitikai és társadalom-politikai felfogása

Írta: Földes Béla

A társadalomgazdasági eszmék megvalósítására négy térkínálkozik: az irodalom, a társadalom, a kormányzat, a politi-kai ill. törvényhozási aréna. Gróf Apponyi Albert tevékeny-ségével mindegyik téren találkozunk. Sokszor tollhoz nyúlta társadalomgazdasági eszmék tisztázása érdekében. Vezetőjevolt és vezetője ma is számos társadalmi szervnek. Mint kor-mányférfi ugyan nem közgazdasági ügykör élén állott, de aminisztertanácsban résztvett közgazdasági kérdések eldöntésé-ben. Működésének súlypontja azonban kétségen kívül a tör-vényhozói munkára esik. Apponyi par excellence parlamentiegyéniség és mint ilyen korának egyik legkiemelkedőbb alakja.Ha ismerni akarjuk Apponyi társadalomgazdasági eszméit,legteljesebben és legtisztábban ismerjük meg a törvényhozótestületben elmondott beszédeiből, amelyek egy félszázadotmeghaladó korszakot ölelnek fel, még pedig olyan korszakot,melyben Magyarország szerény arányokból nagyra nőtt, hogyaztán történelmi múltjának legmélyebb fokára taszíttassék le ésmelyben a problémák végnélküli sora került törvényhozási el-intézésre vagy legalább törvényhozási tárgyalásra.

Apponyi törvényhozói működésének legnagyobb része aközjogi téren érvényesült. Apponyi az utókor emlékezetébenu£y fog élni, mint a magyar nemzeti eszme következetes, ki-tartó hirdetője, mint az az államférfi, aki az Ausztriával kötöttkiegyezést magyar nemzeti tartalommal akarta telíteni, mintaz az államférfi, aki a törvények által önállónak elismert ma-gyar hadsereget valóban magyarrá akarta tenni, mint az azaïïamfërfi, aki a politikai tévelygések folytán a korona javára

54

megzavart egyensúlyt király és nemzet között ismét helyre akartaállítani. De ezen jelentősége mellett számot tesz Apponyi mun-kája a közgazdasági politika terén is. Jelentékeny közgazda-sági készültsége, átfogó elméje, a társadalmi haladás és a tár-sadalomerkölcsi postulatum megértése magukkal hozták, hogyApponyi működése a közgazdasági politika terén is mély nyo-mokat hagyott. Mosolyogni való dolog, ha Apponyit majdreakcionárizmussal, majd fekete, majd vörös szocializmussalvádolják, holott valójában annak a 19. század végén győz-tes társadalomerkölcsi iránynak volt a törvényhozás terénegyik legvilágosabban látó képviselőié. Ennek az. iránynak leg-főbb igazságait magáévá tette. Ennek a társadalomerkölcsiiránynak credója volt Apponyi credója is, úgymint: 1. az ön-érdek mellé mint a gazdasági tevékenység rugója mellé állítandóa közérdek; 2. az egyéni tevékenység mellé állítandó az államtevékenysége a közgazdaság terén; 3. a termelési politika melléállítandó a helyes és igazságos jövedelem- és vagyoneloszlásipolitika; 4. az erőseknek nyújtandó szabadság mellé állítandóa gyengéknek nyújtandó védelem.

Emlékirataiban elmondja Apponyi, hogy életének két évét,,amint mondja, legszorgalmasabb éveit, 1868—70-ig, nemzet-gazdasági tanulmányoknak szentelte. Kautz tankönyvéből indultki, mely igen jó áttekintést nyújtott a közgazdasági elméletektörténeti fejlődéséről és a közgazdasági problémák akkori állá-sáról, Ε könyv gazdag irodalmi utalásai alapján lassankéntmegszerezte a tudomány számos fontos művét, azokat áttanul-mányozta és kivonatokban megrögzítette. Bölcsészeti elő-tanulmányai segítségével képes volt magának a különbözőelméletekről önálló ítéletet alkotni. Híve lett a korlátlan gaz-dasági szabadság akkor uralkodó elméletének, annak, hogy atermészetes erők szabad mozgásából föltétlenül harmóniánakkell eredni; ezt, — mondja Apponyi — „szinte vallásos hittela gondviselés bölcsességének korrolariumaként fogadtam el ésmajdnem istentelenségnek tekintettem volna minden kétel-kedést”.

„További olvasmányaim — folytatja Apponyi — azonbancsakhamar megingatták ezt a feltétlen bizalmat. Rájöttem,hogy azok a társadalmi erők, amelyek szabad mozgását istenitörvénynek tartottam, nagyrészt igen mesterkélt eredményei

55

különböző történeti folyamatoknak, emberi önkénynek és hatal-maskodásnak, tehát nem természeti erők, amelyeket a gond-viselés közvetlen alkotásainak, akarata kifejezéseinek lehetnetekinteni s vallási kultusszal lehetne tisztelni. Rájöttem, hogya „laisser faire” iskolája egyoldalúan az önérdeket ál-lítja oda a társadalmi gazdaságot mozgató és kialakító erő-ként, holott mellette egyenjogú tényező, lélektanilag véve is, aközérdek átérzése.” Nagy hatással volt Apponyira e tekintet-ben Schäffle, valamint List Frigyesnek különösen arra való uta-lása, hogy a szabadkereskedelmi rendszer egy világgazdaságirendszer, holott a gazdaság első sorban nemzeti jellegű, vala-mint az a tétel, hogy a szabadkereskedelem csak a csereértékrevan tekintettel, de elhanyagolja a termelő erőket.

„Ezeket a részleteket autodidakta éveimből azért említemmondja Apponyi, mert messze kiható befolyással voltak poli-tikai működésemre.”

Apponyi közgazdasági készültsége különösen akkor dom-borodik ki, amikor a politikai viszonyok hatása alatt itt ta-lálta a teret, melyen a közügynek legtöbbet használhat. ,,Márennél a vitánál (1879-iki költségvetési vita) — mondja emlék-irataiban — átkanyarodtam arra a területre, amelyen a követ-kező években parlamenti tevékenységem legnagyobb része moz-gott: a közgazdasági kérdések területére. Korábbi tanulmá-nyaim és az ország súlyos gazdasági helyzetéről táplált fel-iogásom, különösen pedig az az aggodalom, melyet a történelmimagyar középosztály rohanó pusztulása nemzeti szempontbólbennem ébresztett, erre a térre irányították politikai tevékeny-ségemet. Megindult tehát közpályámnak ez a közgazdasági —későpb szociálpolitikaivá fejlődő — fejezete azzal, hogy az1879. évi költségvetési vita alkalmával, a mérsékelt ellenzéknevében, ankettet indítványoztam hazánk közgazdasági állapo-tainak megvizsgálására. Ezt az indítványt, mint előreláthatóvolt, a többség mellőzte. Az 1880-ik évi költségvetési vitánálmár teljes közgazdasági programmot fejtettem ki, melynek főbbpontjai voltak: a vasutak államosítása, a viziutak szabályozása(a Dunától közel az Adriáig), a vidéki hitelszervezet reformá-lása, részben szövetkezeti alapon, talajjavítási hitel, az ipar-törvény reformálása kényszertársulással, az állattenyésztés elő-

56

mozdítása, a mezőgazdasági oktatás terjesztése és végül a vám-tarifa reformja mezőgazdasági vámvédelemmel. Ez utóbbira azakkor rohamosan beözönlött amerikai konkurrencia és a németvámpolitika fejlődése vittek rá minden terror ellenére és KautzGyula barátom nagy elszörnyűködésére, de beláttam, hogy amezőgazdasági termelésünk rá van utalva a közös vámterületpiacára és azt nem tudjuk más módon megtartani. Ennyi év le-folyása után végig olvasván az akkor elmondottakat, nem tagad-hatom meg magamtól annak megállapítását, hogy elég egész-séges gondolatokat hoztam forgalomba, melyeket akkor köteleselszörnyűködéssel fogadtak a kormánypárton (lévén azok el-lenzéki eredetűek), de amelyeket azután nagyrészt megvalósí-tottak és a maguk találmányaként magasztaltak.”

A közgazdasági politika előfeltételeiről érdekesen nyilat-kozik Apponyi ugyanezen alkalommal, mondván: ,közgazda-sági politika kezdeményezéséről ez országban szó nem lehetaddig, míg ki nem kutattuk, melyek a mi közgazdasági orga-nizmusunkon rágódó bajoknak a valódi kútforrásai? Melyekazok a termelési ágak, melyek bizonyos fejlődhetést ígérnek?Milyen a mi eddig hozott törvényeink és intézkedéseink befo-lyása ennek vagy annak a termelési ágnak virágzására, vagyhanyatlására? Melyek tehát azok a törvények, melyeket módo-sítani és melyek azok, melyeket alkotni kell? És végre melyeka közgazdaság előmozdításainak ama közigazgatási módjai,melyekre a nemzeti termelésnek egyes ágai rászorulnak? Mígezt nem tudjuk, nincs meg a közgazdasági politika lehetősége.Midőn tehát az első lépést megtettük, ily parlamenti nyomo-zás megindítására, megtettük az első lépést arra, hogy létesül-jön az, amit eddig nélkülöztünk: a következetes közgazdaságipolitika.”

A kereskedelmi politika kérdéseivel behatóan foglalkozikApponyi az 1878 január 29-én mondott nagy beszédjével, melyeta Sennyey-párt nevében mondott. Ez a beszéd, mondja emlék-irataiban, első nagy politikai akciója volt és a beszéd a melletttanúskodik, hogy igen behatóan foglalkozott a kérdés tanul-mányozásával. Tudományos felfogását emlékiratai alapjánmár jellemeztük. Mint free-trader indult, de későbbi tanul-mányai alapján, különösen List befolyása alatt, felismerte agazdaságpolitikai irányelvek viszonylagosságát. A_mi különö-

57

sen a Magyarország és Ausztria között fennálló kereskedelmiés vámszerződést illeti, mint a közjogi ellenzék tagja, Apponyia közös vámterület alapjára helyezkedett. De éppen azért,mert a két állam közötti teljes szabadforgalomnak híve volt,azt kívánta, hogy a dualisztikus Monarchia kifelé is a szabadkereskedelem elvét alkalmazza, Egy túlzott védvám rendszernagyon megterhelné a fogyasztót és a magyar termelő előttelzárná a világpiacot. Ez a felfogás erős ellentétben állott azakkori osztrák közvéleménnyel, részint az európai, különösenaz európai kontinens közvéleményével. Ausztriában az iparikörök erősebb védelmet követeltek, arra hivatkozván, hogy afennálló szabadabb irányzatú kereskedelmi szerződések, dekülönösen az úgynevezett angol pótszerződés, nagy kárára voltaz osztrák iparnak, illetőleg annak egyes fontos ágainak. Taláninkább a túlzott üzérkedést, mely végre az 1873. nagy tőzsdeválsághoz vezetett, kellett volna okolni. Az osztrák felfogástalálkozott az erős német védvámi áramlattal, melyet különö-sen Bismarck tüzelt, Bismarck azonban a védelmet a mező-gazdasági termelésre is ki akarta terjeszteni és így pld, erősenérvelt a magyar fa bevitele ellen. A védvámmozgalom aszabadkereskedelmi irány egyik erős pillérét támadta meg, alegkedvezettebb nemzetek záradékát és autonom vámtarifátkövetelt, hogy az ipar biztos alapon tehesse meg számításait.Ily erős harcban lépett fel Apponyi a magyar érdekek védel-mére. ,,Én — mondja Apponyi — sem a közös vámterületnek,sem a szabadkereskedelmi elméletnek — már akkor, azaz1878-ban — nem voltam olyan feltétlen híve mint ő (Sennyey),de az adott helyzetben azt tartottam, hogy mindkettő együttazaz: közös vámterület szabadkereskedelmi politikával leg-jobban ffelel meg az ország érdekének. A vámközősség ön-magában véve szabadkereskedelmi gondolat. Ha a szabad-kereskedelmet elejtjük, belső ellenmondássá válik.” Apponyi-nak a vám és kereskedelmi szerződés tárgyában tartott be-szédje a kérdés minden részletére tér ki, sőt olyan szemponto-kat is fejteget, melyekre ritkán szoktak figyelemmel lenni.Ilyen különösen a szociálpolitikai szempont, Azokkal szem-ben, akik a szerződést a Monarchia két államának szolidaritásaérdekében pártolják, különösen kiemeli, hogy oly szerződésnem erősíti a szolidaritást, mely az egyik félnek túlságos elő-

58

nyöket biztosít a másik felett. „Én ama meggyőződésben vagyok,hogy egy oly egyezkedés létesítése, mely által az egyik vagymásik alkudozó fél magát életérdekeiben állandóan sértveérzi, ezerszerte nagyobb és állandóbb veszélyt tartalmaz aMonarchiára nézve, mint akár a közgazdászati szakítás.”(Helyeslés a szélsőjobb-, bal- és szélsőbaloldalon.) ,,Ha olypillanat érkeznék, ahol a keleti vihar előtt érvényesülnie kellenea Monarchia népei között létező benső szolidaritásnak, akkor a20 vagy 24 forintos kávévám kérdése, akkor a 450 vagy 600grm.-nál kezdődő vámemelés problémája a gyapjuáruknálel fognának tűnni a nagy percek igényei elől.” (Élénk helyes-lés a szélsőjobb-, bal- és szélsőbaloldalon.)

1884 március 27-én az ipartörvény tárgyalása alkalmávalbehatóan foglalkozik Apponyi a tanoncügy, a képesítés és atársulati kényszer hatásával a kézműiparra, melynek szerepéta gyári iparral szemben az individuális értékek előállításábanlátja. A részletes vitában minden fontosabb kérdés körül ki-fejti álláspontját. A képesítés és a társulás kötelező voltátköveteli. Április 24-iki beszédében azt mondja: ,,Én tehát alegnagyobb súlyt arra fektetem, hogy némileg a mi nemzetitulajdonságainak hiányaival ellentétben fejlesztessék iparosaink-ban az a lelkiismeretesség minden legkisebb megrendelés bevál-tásában és pontos teljesítésében, amit én a munka becsületességé-nek nevezek és ennek a lelkiismeretességnek, ennek a becsüle-tes szellemnek kifejlesztésére szerintem nélkülözhetetlenkellék azon korporativ szellemnek, azon együvétartozás érzésé-nek és azon kölcsönös ellenőrzésnek újból helyreállítása, melyha a munka szabadságával egyesíttetik, a céhrendszer fény-oldalait helyreállítja a nélkül, hogy annak kinövései, árny-oldalai ismét életbelépjenek.”

Az uzsoratörvény tárgyalása alkalmával foglalkozik Appo-nyí két beszédben (1883 január 25. és január 30-án) a termé-szetes illetőleg gazdasági egyedárúságok érdekes kérdésével.Helyesen utal arra, hogy a szabadverseny, mint a piac és apiaci árak szabályozója, nem egy esetben csak feltevés, nemvalóság, mely tehát nem érvényesül és akkor az egyik érdek-csoport javára más tényezőnek kell az árképződésbe beavat-kozni. A modern gazdasági élet számos alakulatot mutat, ahola közérdeknek jobban felel meg az egyedáruság, mint pld. a

59

vasutaknál, de még gyakrabban mutatja azt, hogy a versenyegyedáruságban végződik, mert a versenyzők az egymás elleniversenynél előnyösebbnek tartják magukra nézve a meg-egyezést. Sokszor pedig az erősebb vállalat alacsonyabb árakmegállapításával gyengébb versenytársait tönkreteszi. Azazortodox álláspont, mely az élettel szemben szemethunyvaszabadversenyről még ott is beszél, ahol szabadverseny nincs,téves. Apponyi a modern álláspontot képviseli, mikor a ter-mészetes, a gazdasági egyedáruságok tenyéré utal. Okfejtésea következő: ,,Αz a regulátor, mely az egyéni önösségek harcá-ban a kereslet és kínálat közti viszony alakulását a közjó feléirányozza, ez a delejtű, nem más mint a verseny. Oly esetek-ben, midőn a verseny, habár törvényileg és jogilag megvan, detényleg nem érvényesülhet, oly esetekben ez a regulátor nemműködik a közjó szükségképpen való céljainak a megvalósu-lására. Ezek az esetek az úgynevezett természetes monopó-liumok esetei. És ez esetekben a közjó valamely orgánuma,legyen az állam, törvényhatóság vagy község, mindenkorhivatva érezheti magát és tényleg hivatottnak érzi is magát,hogy a verseny regulatorát a hatóság regulatorával pótolja.”

Apponyi azon kevés magyar államférfiak közé tartozik,akik korán ismerték fel a társadalmi kérdés fontosságát. Amintemlékirataiban mondja, nagy hatással volt rá a német szociál-politikai iskola és Bismarck közgazdasági politikája. Abból afelfogásból indult ki, hogy az ipar fejlődésével párhuzamosanfejlődni kell a munkásvédő törvényhozásnak is. Azt a szociálisolajcseppet, mellyel Bismarck szerint az állami gépezet kere-keit megkenni szükséges, nálunk elsőnek Apponyi említette.Számos problémát felvetett, hangsúlyozta tanulmányozásánakfontosságát és a megoldás valamely módjának szükségét,,,... Annyi elég volt — mondja Apponyi — hogy a kapitalistairány vaskalaposainak egész haragját vonjam magamra. Ez aharag végig zúgott a nagytőke érdekeit szolgáló egész sajtónés megnyilvánult azokban a támadásokban, amelyeket a kép-viselőház közgazdasági kapacitásai, akik kevés kivétellel mégnyakig a manchesterizmusban állottak, minden alkalommalrámzúdítottak. Jóhiszeműen vagy célzatosan, de mindenesetrenagyon tévesen, összezavarták a manchesteri tanokat — a fel-tétlen gazdasági szabadságot — a politikai liberalizmussal, a

60

gyengék oltalmát előtérbe állító szociálpolitikai törekvéseket areakcióval.”

Az 1884-iki ipartörvény tárgyalása alkalmával Apponyikövetkező fontos kijelentést tesz a társadalmi politikára vonat-kozólag. „Nem időelőtti dolog Magyarországon a nagyipar maistádiumában a gyári törvényhozás feladataival is foglalkozni.Én, t. Képviselőház, nem látnék abban előrelátó államférfiúibölcseséget, ha mi remélhető iparfejlődésünket mindazon szo-ciális bajokkal és kinövésekkel együtt engednők fejlődni, melyekmás^ előrehaladottabb országokban a szociális békét ma márfenyegetik; hanem államférfiúi eljárást csak abban látnék, haa gyári törvényhozásnak legalább humanisztikus feladatait mármost felkarolva, annyiban kerékvágást szabnánk meg a gyár-ipar fejlődésének, hogy azzal együtt ne fejlődjenek azok aszociális bajok, melyeknek leküzdése később óriási nehézségekbeütközik.” (Helyeslés balfelől.) A negyedik szakasz tárgyalásá-nál április 2-án tartott beszédében azt mondja: ,,Αz amúgyis nagyon sajnos és nehezen átléphető ür, mely az egyszerűmunkás és az önálló vállalkozó közt létezik, mesterséges kor-látok által ne tágíttassék, hogy az átmenet az egyszerű munkásállapotából az önálló iparos állapotába meg ne nehezítessék,”Április 23-íki beszédében a női munka oltalmát követeli, mégpedig, hogy a nők a szülést követő közvetlen időszakra nézveoltalmaztassanak „azon igények ellen, melyeket a vállalkozók-nak, de néha saját családjuknak zsugorisága is úgy a nőkegészségének, mint az új generációnak és az emberiség rová-sára irányukban támaszt.” (Helyeslés.) Szociálpolitikai hit-vallásának Apponyi számos alkalommal nyújt kifejezést, így1880 január 20-án a költségvetési vita alkalmából mondottbeszédében a következő súlyos szavakat olvassuk: uUgyan-annyi fontossága amennyi a kultúra terjedésének van a de-mokrácia megvalósítására, (ez reflexió Svarcz Gyula képviselőkijelentésére), ugyanaz a fontossága van a kisebb gazdaságiegzisztenciák fenntartásának. És az, aki keresi az utakat ésmódokat, hogy a kisebb gazdasági egzisztenciák lételükben biz-tosíttassanak, az a demokráciát valóban szolgálja, (Úgy van!Úgy van! balfelől), míg az a korlátolt doktrinarizmus, melymegelégszik azzal az elmélettel, hogy az egyéni erők felszaba-dítása teszi a demokrácia alfáját és ómegáját, az a doktrína-

61

rizmus a kisebb gazdasági egzisztenciák szétmállásához ésennek következtében a plutokrácia uralmához vezeti melynekönző érdekeit takargatja, tantételeinek formalizmusával.(Élénk tetszés balfelől.) T. H. Én mindig tiltakozni fogok,aminthogy tiltakoztam és tiltakozom egész erőmből az ellen, —és nagyon örülök, hogy erre alkalmam nyílt — hogy tulaj donképa plutokrácia érdekeit szolgáló (Úgy van! Úgy van! balfelől),megengedem, jóhiszeműleg és öntudalanul szolgáló e doktri-narizmus, mely a társadalmi kérdésekkel nem akar foglalkozni,holott ezek dominálják a gazdasági helyzetet is, mert hiszenaz egész világ közgazdasági mizériái főleg abból erednek, hogya termelési képesség óriási fokozásával nem tartott lépést anagy tömeg fogyasztási képességének az emelkedése, (Helyes-lés a baloldalon), ismétlem, mindig tiltakozni fogok az ellen,hogy a közgazdasági doktrinarizmus, akár a liberalizmussal,akár a demokráciával azonosítassék és ennek előharcosáultüntesse fel magát, holott a demokrácia alapját képező társa-dalmi erő fenntartásának ez a legveszedelmesebb ellensége.(Élénk, hosszas helyeslés a baloldalon,)

Társadalompolitikai szempontból érdekes Apponyinak aBudapesti Kereskedelmi és Iparkamarának 1922 január 24-éntartott teljes ülésében történt felszólalása. A munkaközösségiintézmény létesítésére irányuló indítvány tekintetében a többiekközött azt mondja: „Elvileg ne utasítsuk el azt a gondolatot,hogy a munkások és a munkaadók szervezetei egy közös szer-vezetbe összpontosuljanak. Hogy ne csak akkor érintkezzenek,amikor a harc már kitört, hanem a harc kitörését lehetőlegmegakadályozzák azáltal, hogy a munkások és a munkaadókközött felmerülő kérdéseket közösen állandóan megbeszéljékés megtanácskozzák, nehogy a munkásság veszélyeztetve lássaérdekeit. Az ország érdekében, a szociális béke érdekében, aproduktív munka fejlődése érdekében arra kérem a t. teljesülést, ne méltóztassék a merev elutasítás álláspontjára helyez-kedni, mert véleményem szerint ez abszolúte nem alkalmas aszociális béke szolgálatára.”

Apponyi közéleti működésében jelentékeny helyet foglal-nak el az agrárpolitikai és agrárszociális problémák. Tanul-mányozza az idevágó irodalmat és vizsgálja a magyar mező-gazdaság speciális jelenségeit. A kisbirtok elaprózásának, a

62

parasztság elproletárosodásának, a falusi uzsorának, az egész-ségtelen birtokforgalomnak, az amerikai versenynek kérdéseivelbehatóan foglalkozik. Résztvesz a szakegyesületek tanácskozá-saiban, nemzetközi agrárkongresszusokon, tanácskozik bel- éskülföldi szakemberekkel, tanulmányozza az akkor elég erősalföldi agrárszociálisztikus mozgalmat. Agrárpolitikai működéseösszehozza gróf Károlyi Sándorral, aki gyakorlati oldalukrólragadta meg a kérdéseket és akinek későbben, tekintettel poli-tikai tevékenységének más irányban való terelésére is, agrár-politikai és agrárszociális téren szívesen engedte át a vezér-szerepet.

1894 december 12-én Apponyi beszédet mond a földmíve-lésí tárca költségvetésének tárgyalása alkalmából. Ε beszéd-ben behatóan foglalkozik az akkori agrárválság kérdésével.Mint jóformán minden beszédében arra törekszik, hogy a kér-dést magasabb szempontokból megítélje, elsősorban abból aszempontból, mily jelentőséggel bír a földmívelés Magyar-ország közgazdasági szervezetében. Aztán vizsgálat tárgyáváteszi a világszerte uralkodó válságot és azon eredményhez jut,hogy annak oka abban keresendő, mivel az óriásilag fokozótermelőképességgel a fogyasztóképesség nem tudott lépést tar-tani. Az uralkodó közgazdasági elmélet és közgazdasági poli-tika a túlsúlyt a termelésre helyezte, elhanyagolván a súlyosjövedelem- és vagyoneloszlásí problémákat. A kibontakozástcsak ezen problémáknak, az úgynevezett társadalmi problémamegoldása hozhatja. Okfejtése a következő: ,,A nemzetgazda-sági tudomány kétségtelenül úgy a maga elméletének megálla-pításában, mint abban a befolyásban, amelyet a törvényhozások-nak és kormányoknak a működésére gyakorol, bizonyos egy-oldalúságot mutat. Az emberi jólétre két szempont mérvadó:a termelésnek mennyisége és a termelt javaknak helyes meg-oszlása. A gazdasági tudomány és ennek befolyása alatt a köz-gazdasági politika is bizonyos egyoldalúsággal a termelésiquantum emelésére helyezte a súlyt és a javak megoszlásánakkérdésére, amit grosso modo parlando társadalmi kérdésneklehet nevezni, kevesebb figyelmet fordított. Ez most meg-bőszül ja magát, magának a termelésnek terén is, mert hiszentöbbé-kevésbbé beteg a termelésnek minden ága. A termelési,a kereskedelmi válságok gyakoriabbak és pusztítóbbak mint

63

valaha; és ennek egyszerű oka az, hogy a modern technikavívmányai a termelés fokozását — legalább az ipari termelésfokozását — majdnem a végtelenig tették lehetővé. A mező-gazdasági termelés fokozásának megvan a maga természeteshatára, a mívelés alá vehető földmennyiségek területében, deez a határ még távolról sincsen elérve, úgyhogy gyakorlatiszempontból a termelés fokozásának a lehetősége a mező-gazdasági téren is még érvényesül és fog érvényesülni hosszúidőn át. De az ipari termelés terén áll az, hogy a modern tech-nikának és vívmányainak befolyása alatt körülbelül nincsenaniíak határa, hogy mily mértékig lehet azt fokozni, A termelő-képesség fokozásával azonban a fogyasztóképesség nem tartottlépést és innen van azután, hogy a vagyonmegoszlás^ problé-májának elhanyagolása magánál a termelésnél bosszulta megmagát. Innen van az, hogy a jövő közgazdasági politikája el-választhatatlan a társadalmi politikától, még a legridegebbenvett termelési érdekek szempontjából is. Mert az összes ter-melő ágaknak a gyógyítása csak az emberiség fogyasztóképes-ségének fokozásában találja természetszerű és végleges alakját,,szóval a nagy értelemben vett társadalmi kérdés megoldásában.Ha az sikerül békés úton, akkor az emberiségnek fejlődése, -azemberiségnek haladása, a legtöbbeknek legnagyobb jóléte biz-tosítva lesz. Ha pedig nem sikerül, akkor előbb vagy utóbb aszocializmus eszméjének diadala kikerülhetetlen. Ez a leg-nagyobb probléma, mely előtt az emberiség áll. Már most, t. H.,hogy közelebb jussak az én tulajdonképpeni tárgyamhoz, kon-statálnom kell, hogy a bajt, a termelő- és fogyasztóképességegyensúlyának megzavarását, bizonyos természetes gyógyítóerők máris kezdik ellensúlyozni a világgazdaság organizmusá-ban. A föld jövedelmének hanyatlása mindenfelé — nagy ésáltalános emberi szempontból felfogva — korántsem tekinthetőa feltétlenül káros és sajnálandó jelenségek egyikének. Együttjár az a tőke után járó jövedelemnek leszállásával. Az a pro-cessus — bár nem elég energiával, bár nem elég gyorsan, —amely hivatva van a fogyasztóképesség egyensúlyát a termelő-képességgel' helyreállítani, a természeti erők működése folytán— egyes visszaéléseket és hullámzásokat nem tekintve — úgynyilvánul, hogy a munkanélküli jövedelmek csökkennek ésviszont a munka jövedelme emelkedő tendenciát mutat. Ez

64

egészben véve oly fejlődési irányzat, mely egészséges és helyesés melyet a közgazdasági és társadalmi politikának ellenezninem lehet.”

Ez alkalommal is rámutat Apponyi arra a fontos és akkormég kevesek által eléggé méltányolt összefüggésre, mely akereskedelmi politika és a társadalmi politika között fennállés megrója, hogy Magyarország az osztrák ipar érdekében meg-terheli a magyar munkást. ,,Αz alföldi munkáskérdésnek igennagy alkotó része az alsó néposztályoknak az a megterhelése,amely a mi kereskedelmi és pénzügyi politikánknak a követ-kezménye. Amit az a munkás fogyaszt, az mind megdráguLMegdrágult a szűre, megdrágult a csizmája, megdrágult apetróleuma. Ezzel kapcsolatban az ő jövedelmi forrásaiknakegy része bedugul. Az ő jövedelmük nem emelkedett. Ez igentermészetes oka azoknak a szociális mozgalmaknak, melyek azAlföldön vannak. (Polónyi Géza: És a hitbizományok!)

Áttérve arra, miért nem mutatkozik a tőkejövedelemnélugyanolyan csökkenés, mint a földből származó jövedelemnél,azt mondja: ,,Annak, hogy a tőke jövedelme nincsen aránybana föld jövedelmével, szintén több oka van. Ezeknek egyike ami valutaviszonyainknak rendezetlensége, amely a tőkejövede-lemnek kiegyenlítő világprocesszusát, a nívó helyreállításárairányuló törekvéseket nem engedi teljes mértékben érvénye-sülni hazánkban. Másik oka az, hogy azok a csatornák, melyeka központból a tőkeerőt a vidékre juttatnák, igen helytelenülés igen szabálytalanul működnek, úgyhogy valóban gúny tárgyaaz a magas kamatláb, mely mellett a vidéki, különösen apróbbembernek még legitim szükségletét is kielégíteni kell, a világkamatjával szemben. (Úgy van! Úgy van! balfelől.)

Mint minden kérdésnél, itt is Apponyi mindig az egészmagyar közgazdaság érdekeit tartja szem előtt, ami fejtege-téseit oly értékessé teszi. Ezért kénytelen ez alkalommal is azegész magyar mezőgazdasági termelés érdekében, a nagy mal-mokkal szemben állást foglalni, melyeknek érdekében a kormány-párt, köztük Tisza István is, ez egyszer a mindig hangoztatottlaisser faire elvétől el akar térni. „Valahányszor valamely szo-rongatott helyzetben lévő közgazdasági ág számára védelmet,valahányszor a kis, az elnyomott, a gyenge számára támogatást,oltalmat kérünk (Úgy van! Úgy van! balfelől), akkor ennek a

65

közgazdasági ortodoxiának a tanaival találkozunk és ezeknevében tapasztalunk visszautasítást azon a címen, hogy bol-doguljon mindenki amint tud; de ha a milliomosok nagy díviden-dáínak megőrzéséről van szó, (Élénk helyeslés a bal- és szélső-baloldalon), akkor mindig az a jelszó hangzik fel: annyit kellnekik adni, amennyi a fenntartásukra szükséges. (Élénk tetszés.Igaz! Úgy van! a bal- és szélsőbaloldalon.) Én ezt a formulátnem fogadom el, t. képviselőház. Én egyenlő mértékkel mérekmindenkinek. Minden gazdasági tényezőt (Halljuk! Halljuk!)ama támogatás tekintetében, melyet igénybe vehet, két szem-pontból mérlegelek. (Halljuk! Halljuk!) Először, hogy milyfontossággal bír Magyarország egész közgazdaságára és tár-sadalmi életére, másodszor, hogy mily mértékben szorult akülső támogatásra, mert önönmagán segíteni nem tud. De ezekreaz ,elvekre fektetett segítségnek is van egy át nem léphető kor-látja, és ez a törvény.”

1908 január 1-ről keltezett Apponyi törvényjavaslata agazdasági népoktatásról, melynek törvényerőre való emelke-désével a magyar mezőgazdaság haladása nagy mértékben elő-mozdíttatott volna. Lényeges intézkedése a következő: A nép-iskolai törvényben megállapított ismétlő iskolai látogatási köte-lezettség helyébe, mindazon községekben, amelyekben gazdaságinépiskola szerveztetett, ezen gazdasági népiskola látogatásá-nak kötelessége lép. Ehhez képest minden szülő, gyám vagygazda köteles a tanköteles gyermeket, aki nem részesül azelemi népiskolánál magasabb oktatásban, és nem jár inas-iskolába, vagy a saját hitfelekezete által fenntartott eleminépiskola ismétlő tanfolyamába, 12-ik életévének, betöltésétől15-ik életévének beltöltéséig három éven át a gazdasági nép-iskolába járatni. Szükségesnek tartom — mondja az indokolás— és halaszthatatlannak tartom tehát, hogy a gazdasági nép-oktatás az egész országra kiterjedően és külön törvénnyel sza-bályoztassék. Indokoltnak tartom a gazdasági népoktatásnakkülön törvény által való szabályozását, a többek között mégazon okból·, mert hogy ha az iparostanoncok oktatása felől máraz 1884. évi XVII. törvénycikk kötelezőleg gondoskodott, immárhalaszthatatlan, hogy a nemzet nagy rétegét képező földmívelőnéposztály ifjúságát is neveljük jövő életfoglalkozásánakmegfelelő irányban. Szükséges egy ilyen törvénynek megalko-

66

tása, mert ezzel éppen azon néposztály sorsán segítünk, amelynyomasztó anyagi viszonyai között leginkább reá van szorulvaaz állam támogatására. Ezen törvény szervesen kapcsolódnéka kormányzat azon akciójába, amellyel a szociális bajokatorvosolni kívánja. Milyen haladást tett volna mezőgazdaságunka belterjes mívelés és a magyar falu a magasabb kultúra irá-nyában, ha Apponyinak ezen terve megvalósul.

Nagy érdeklődéssel és megértéssel fordul Apponyi a népes-ségi politika súlyos problémája felé. A népességi politika terénvallott álláspontjával megismerkedünk, ha a képviselőházban1917 január 26-án az anya- és csecsemővédelemről mondottbeszédét taglaljuk. Ε beszédében a következőket olvassuk:,,Abban a harctereken vívott élet-halálharcban hiába védeke-zünk sikeresen, hiába győzünk, ha elveszítjük azt a csatát,amely a népesedési politika terén folytattatik. (Igaz! Igaz! abaloldalon.) Hiába győzünk, ha a többi versenyző államokkallépést tartó gyorsaságban nem tudjuk rekonstruálni azt amegtámadott népességi tőkét, ha annak hézagait betölteni nemtudjuk. Ε tekintetben az abszolút szükséges intézkedéseketmegtenni éppen olyan kételyt nem engedő kategorikus ímpera-tivusa a nemzeti lét követelményének, mint amilyen kategóri-Jkus imperativus volna egy, mondjuk, a harctéren készülő had-mívelethez szükséges pénzügyi eszközök előállítása. Pedig,t. Ház, nem tudjuk a kérdést megoldani az anyasági biztosítás-nak az egész vonalon való kötelezővé szervezése nélkül, nemtudjuk megoldani, mert mindig vissza kell térnem arra, hogya csecsemővédelem, csecsemőhalálozás elleni küzdelem azanyavédelemnél kezdődik. Minden egyes szülés nemcsak önön-magának a szempontjából fontos, nemcsak annak a gyermeknekszempontjából fontos, aki akkor születik, de minden egyesszülés megalapozza — jól vagy rosszul — a következő szülé-seket is. (Igaz! Úgy van! a baloldalon.) Ha azt akarjuk, hogya magyar nők képesek legyenek a nemzetet több egészségesgyermekkel megajándékozni, akkor arról kell gondoskodni,hogy egy születés ne pusztítsa az ő szervezetüket akként, hogyazon túl egészséges, erőteljes gyermekek szülésére képtele-nekké, vagy kevéssé képesekké váljanak. És a nagy csecsemő-halandóságnak egyik oka azok a rendkívül kezdetleges, rend-kívül kedvezőtlen, azok előtt, akik a részleteket ismerik, való-

67

ban felháborító körülmények, amelyekben népünk szegényebbrétegei nagy részénél a szülések lefolynak. Ha a humanizmus,az emberszeretet nem visz minket arra, hogy ezeken a bajokonfeltétlenül segítsünk, akkor kell, hogy a nemzet fenntartásá-nak rideg, észszerű számításán alapuló parancs vígyen minketarra. (Úgy van! Úgy van! a baloldalon.) Az anyasági biztosításnélkül nem tudjuk az anyáknak nagy tömegét abba a helyzetbehozni, hogy a szülések a lehető legkedvezőbb körülmények közttörténjenek és ha a szülések nem történnek kedvező körülmé-nyek között, akkor a további népszaporodás útját állják ésakkor nem kapjuk azt a népességi, egészséges, erőteljes feles-leget, amelyre szükségünk van, hogy a háború által népünkönejtett sebeket kiheverjük; népünk jövője éppúgy függ e feladathelyes megoldásától, mint a harctéri helyzet kedvező alaku-lásától.”

Míg Apponyi e helyen a népességi processzus egyik kórosjelenségével, a nagy gyermekhalandósággal foglalkozik, másalkalommal (1887 június 5, Jászberény) egy másik kóros tüne-tet, a kivándorlást, tárgyalja. ,,Elő kell mozdítani azt, hogy atőkék a nép minden osztálya között, ahol a hitelképesség fel-tételei megvannak: a becsületesség és a szorgalom megvan, el-terjedhessenek. És akkor lehet az egész állami közgazdaságtevékenységét oda irányítani, hogy az ország ama részei, melyekkeresethiány miatt pusztulnak: a Felföldet, ahonnét ezrek és«zrek vándorolnak ki évenként, mely már földje keresetébőlmeg sem tud élni; az erdélyi székelységet és az országnakhasonló helyzetben levő sűrű népességi más részeit, ipari válla-latokkal lássák el (Hosszantartó élénk helyeslés.), hogy azipar fejlődjék, ha kell az állam közvetlen támogatása mellett.(Élénk helyeslés.) Vannak példák arra más nemzetek törté-netében, hogy nagy pénzügyi és kereskedelmi miniszterekképesek voltak a nemzetet kivezetni egyoldalúságából és hátra-maradtságából. Nálunk az egész Felföld, a székelység, szomjú-hozza az új kereseti forrásokat; szomjúhozza azt, hogy azok akarok, melyek Amerikába vándorolnak, otthon találjanakmunkát.” (Igaz! Úgy van!)

Az előrebocsátottakban röviden ismertettem Apponyiállásfoglalását ama fontosabb kérdésekben, melyeket a magyar

68

közgazdasági politika e korban felvetett. Bár sohasem vettefel a közgazdasági tekintély tógáját, oly biztos tájékozottsággal,oly magas színvonalon, oly erős meggyőződéssel a nagy állam-férfíaink közül kevesen tárgyalták a közgazdasági és társadalmiproblémákat. Messze vezetne e helyen mindazokat a kérdé-seket felsorolni, melyekben állást foglalt. Minden nevezetesebbprobléma felkeltette érdeklődését. Nyilatkozott a vasutak álla-mosítása, a takarékpénztárak reformja, a mezőgazdasági hitel,,a mezőgazdasági termékek értékesítése, a mezőgazdasági értel-miség, a mezőgazdasági érdekképviselet, a birtokreform, atelepítés, a talajjavítás, a mezőgazdasági ipar stb. ügyében.Melegen pártolta gróf Károlyi Sándor akcióit a szövetkezetieszme és a gazdatársadalom szervezése érdekében. Behatóantárgyalta számos költségvetési vitában az államháztartásiproblémákat. Gáncsolta a pénzügyi tervszerűtlenséget és köve-telte a pénzügyi politika programszerűségét, Ostorozta afelesleges költekezést, különösen a fényüzéses építkezéseket éssürgette a takarékosságot. Szót emelt az adóztatás kíméletes-sége és a nagyobb adóerők megfelelő erősebb igénybevételemellett. Súlyos kritikát mondott ama pénzügyi politikáról,mely azáltal vél segíteni, hogy az államháztartást teher-mentessé teszi a magángazdaság rovására, az állam teendőitáthárítván a társadalomra. Ezzel az eljárással nem az éretikel, hogy a deficit megszűnik, hanem a deficit egyszerűen át-háríttatík az államháztartásból a magánháztartásra.

A háború utáni gazdaságpolitikai és társadalompolitikai,,valamint pénzügyi problémák, a trianoni békeszerződés károsvisszahatása egész gazdasági életünkre, az infláció sorvasztókórsága, az újjáépítés és az úgynevezett „szanálás” számos fel-szólalásban, előadásban és cikkben foglalkoztatták Apponyit,

Végül említem még, bár e vázlatban nem teljességet, csaknéhány jellemző vonás feltüntetését tettem feladatommá, hogyApponyi több szakbeli tanulmányban is foglalkozott közgazda-sági problémákkal, így „Magyar benyomások Amerikában”(Nemzetgazdasági Szemle, 1883. április) című tanulmányában!ifj. gróf Széchenyi Imre és gróf Andrássy Géza amerikai ta-nulmányútjukról írt dolgozataikat taglalja.

Apponyi közgazdasági felfogásának még két alapvonásátki kell emelnem. Az egyik az, hogy elismerte ugyan, hogy a

69

gazdaság politikum, de követelte, hogy a közgazdasági politikairányítása az általános politikát és nem megfordítva, ami nálunktúlságosan szokássá vált, különösen az Ausztriával együtt meg-oldandó közgazdasági kérdésekben. Apponyi közgazdasági fel-fogásának másik jellemző vonása az a törekvés, mindenproblémát ama magasabb problémák és elvek szemszögébőltekinteni, amelyekkel azok összefüggésben állanak, amelyekvagy általánosak társadalomgazdasági, vagy éppen erkölcsiproblémák illetőleg elvek. Ezen módszer által kiemeli a kér-déseket a szűkebb és múló érdekek köréből és összekapcsoljaazokat amaz egyetemesebb eszmekörökkel, amelyekkel valóösszefüggés által az élet forgatagában felvetődő kérdésekmagasabb jelentőséget nyernek és a helyes megoldás irányábatereltetnek.

Apponyi az emberiség gazdasági tevékenységében többetlátott mint az életszükségletek kielégítésére irányuló keservesprózai törekvést. Meglátta benne magasabb rendeltetését,nemzetképző, kultúrfejlesztő, az emberi méltóságot fokozóhatását, a társadalmi összhang, a munka elismerésének, amunkásosztály felmenő mozgalmának fontos tényezőjét. Azigazság iránti feltétlen hódolat képessé tette a társadalmi ésjogi intézmények elfogulatlan bírálatára, a jelenkor és a fej-lődési törvény a múltból származó intézményekkel szembenjogosult követelményének, a társadalmi haladás útjának fel-ismerésére. Semmiféle ,érdek, még a saját érdeke sem akadá-lyozza meg oly igazságok kimondásában, melyeket számostáborban nem szívesen hallanak. De távol maradt mindenféleutópisztikus fantazmagóriáktól, melyeket azonban komolytanulmány tárgyává tenni nem restelkedett. A magyar köz-életben, a magyar, gazdasági és társadalmi politika terén f árad-hatlanul hangsúlyozta a gyengék védelmét, az egészséges tár-sadalmi rétegezés szükségességét, a társadalmi harcok igaz-ságos elintézését. Ez működésének egyik hervadhatatlanérdeme marad, mely a hazája felvirágoztatásának és dicsőségé-nek szenteli gazdag és termékeny életmunkája által szerzettérdemek dús koszorújának csak egyik levelét képezi.

Apponyi és a magyarságnak nemzeti érzésbenegyesítése világszerte

Írta: Gaal Jenő

Minden jelentékeny emberi létnek van egy főéletelve, amelyfelette uralkodik. Akarva, nem akarva parancsainak engedel-meskednie kell. Ez az életelv csak mint hajlam születik velefőleg pedig belé neveltetik, első sorban azok által, akiktől szár-mazik és a saját magaviselete, helyesebben a mások hatása, deegyúttal a külső körülmények alatt álló önfejlesztése által is.Régi közmondás, hogy a vér nem válik vízzé, A származás be-folyása az egyénre tagadhatatlan. Ez első sorban a fizikumravonatkozik és csak közvetve a lelkiségre, Hajlamokat az ősök-től öröklünk, de azokkal néha egyenlő, máskor túlsúlyú nyo-matékkal bír az első irányadás, melyet legzsengébb korunk-ban kapunk, A fiziológusok és pedagógusok nagyon fontosnakmondják az irreversibilitás tanát, mely azt állítja, hogy az elsőkév, vagy évek benyomásai eltörölne tétlenek; azok döntők azegész életre, mert fel nem forgathatók. Ha ezekhez hasonlóbenyomások következnek később, a jelleg és jellem határozot-tabban képződik ki; ha a benyomások másneműek is, egészenki nem irthatok, hanem az elsőkkel rokon természetű még ké-sőbbiek által valamely mértékben ismét felélénkülnek. Azon-ban a leszármazók sohasem lehetnek képmásai a felmenőknek,vagy ismétlődései a testvéreknek, mivel körülményeik és hely-zeteik nem azonosak. Az egyén különállása így természetes.Ehhez járul az individuum saját közreműködése. Hiszen, haszabad akaratunk korlátolt is, valamely mértékben tényleg léte-zik. Minél kiválóbb az individuum, annál inkább érvényesül az.ő saját törekvése egyéniségének kialakulása közben. Ennek azerejére nézve pedig fontosak tehetségei, melyek szükségérzete-

71

ket is jelentenek s a benyomások gyarapítása útján keresik amaguk mértékének megfelelő fokozottabb kielégítést. Így jönlétre a kisebb vagy nagyobb tudás és tanulásvágy, s ami velepárhuzamosan szokott jelentkezni, az érvényesülésnek és alko-tásnak egész a szertelenségig mehető szomja; a becsvágy, melya maga irányának követésében fáradhatlan munkásságra, bámu-latos kitartásra és szívósságra képesít.

Ha mindezt gróf Apponyi Albert most már a mathusálemíkor »határát elért életfolyására alkalmazzuk, igen érdekes, szer-felett megkapó és tanulságos képet kapunk. Ez pedig mindenművelt ember részére lehetséges, mivel az ő élete a figyelmesmegfigyelőnek valóságos nyílt könyv. Ő mindig úgyszólvánüvegházban lakott, a közélet terén pedig oly szembeötlő első-rendű szerepet játszott, melynek utai néha, különösen kiala-kulása idején, tekergőknek tűnhettek fel, de a jóhiszeműmegítélők által ezek követhetők valának mindig. Beszédei ésiratai telve vannak őszinte vallomásokkal, tettei pedig esz-ményien erkölcsi alapjuknál fogva oly bátrak és határozottak,hogy szándéklatainak tisztasága tekintetében, a különféle okok-ból elfogultak kivételével, alig hagyhatnak valakit kétségben.De azok megvalósításának eszközei megválasztásában, mikéntszámtalanszor hirdette, ő sem volt csalhatatlan; lényegénekigazságos méltatásához ennélfogva köztevékenysége mindenrészletének együttes szemelőtt tartása és azok összefüggésénekmegértése szükséges. Ε részletek pedig nagyon bőségesek ésgazdag tartalmúak. Kevés közéleti emberünk volt, akiben azarravalóságok és a másoknál rendesen egymást kizáró hajla-mok és nemes törekvések akkora complexumával találkoznánk,mint nála, azok pedig benne egymás mellett békésen egyesülnek,

Iryen meggyőződéssel egy ideig kétkedtem, hogy erre aszép, de nem könnyű feladatra vállalkozhatom-e? Miután azon-ban hitem szerint sikerült az ő életének hullámzása közbenvégleges szilárdságúvá kialakult főszempontját megtalálnom,úgy véltem, hogy voltaképp kötelességem a nehézségekkel erőimfogyatékossága mellett is szembe szállani. A politikai küzdel-mek terén másfél évtizedig — hivalkodás nélkül mondhatom —igen közel állottam hozzá; de azután több mint kétszer annyiideje múlt el, hogy tisztességes távolból feszült, soha nem lan-kadó figyelemmel észlelem nagyszabású és hazánk sorsával oly

72

szoros összefüggésben mozgó működésének minden mozzanatát.Subjectiv elfogultságtól mentesen, de sok részletnek megérté-sére öntapasztalataim által képesítve vehetem tehát a tollatkezembe és pedig sine ira et studio, amikre semmiféle okomsem lehet.

Gróf Apponyi Albert születésénél, neveltetésénél, tanul-mányainál, a közéletben neki jutott feladatok köreiben szerzettbőséges tapasztalatainál fogva egyéniségének elég zajos ki-forrása után eredeti hajlamait követve a magyar nemzetiérzés hivatott képviselőjévé, apostolává s szellemi és erkölcsiteljes fegyverzettel felruházott elsőrendű harcosává lett azországban és azonkívül mindenütt. Ez az életelve minden másfelett győzedelmeskedett benne. Kijelentéses vallásossága másik,de nem a legeslegfőbb lelki életeleme. Nem az, mert midőnannak parancsai ellentétbe látszanak jönni a tiszta nemzetiérzés s a magyar nemzeti eszme követelményeivel, tettei, be-szédei és írásai bizonysága szerint mindig, ha nagy lelki tusák-kal is, buzgón kereste, meg is találta a másik lehető sérelmenélkül az ennek javára szolgáló kiegyenlítés útját s másokatis arra igyekezett terelni. Ennek példája az, hogy felekezetipárt alakítása soha sem volt kedve szerint, s az egyházpolitikaiküzdelmek után keletkezett abbeli törekvést, hogy a törvény-erőre jutott reformok megdöntessenek, nem helyeselte, amitnyíltan kijelentett, habár ama reformok ellen ő is küzdött volt.Utóbb megkönnyebbülve vallotta be, hogy csalódott, midőn attóltartott, hogy azok ártani fognak a vallásosságnak.

Apai ősei az Árpádok alatt, anyai elei pedig Árpáddal jöt-tek be. Ezt biztos tudomás alapján állíthatom. Az a kegyeletesjellemrajz, melyet Emlékirataiban atyjáról nyújt, de ami rólaegyébként általán tudható azok előtt is, akik őt személyesennem ismerték, világossá teszik, hogy gróf Apponyi György, aSzéchenyi István és Deák Ferenc barátja, ha nézeteik nem egyirányban eltértek is egymástól, s ő lényeges dolgokban tévedhe-tett is, kiváló tehetségű, kifogástalan és önzetlen magyar hazafivolt. Nekem megadatott, hogy őt serdülő ifjú koromban sokszor,különösen 1858-ban, midőn Ferenc József császár bájos ifjúnejével kocsin első nagy körútját tette az akkor vasúttalan Al-földön, mint igazi magyar főurat láthassam, aki az absolut kor-szakban az ő gerendási uradalmában a lovakat váltó fejedelmi

73

pár tiszteletére tisztjeit és cselédségét is magyar díszbe öltöz-tette, amit én ott először láttam életemben. Később, 1883-ban,mint már régibb országgyűlési képviselő ugyanott egy egész na-pot tölthettem vele. Benyomásom az maradt, hogy a volt kancel-lár és híres országbíróban hazánk egyik nagy történeti alakjávalállok szemben, Az uralkodótól még elsőrangú kitüntetést (aSzent István-rend nagykeresztjét) sem fogadott el, mert a bukottrendszer egyik főemberének adva, az félmagyarázatokra adha-tott volna alkalmat. De ezt még fiának sem említette fel, mertcsak természetesnek találta. Gróf Apponyi Albertnek volt tehátkitől örökölni közéleti erényeket.

Otthoni első neveltetése után, mely 10 éves koráig egészenmagyar volt, emlékirataiban szemléltetően ecseteli azt az elő-kelő aulikus kört, melynek atmosférájában forgott akkor. Ottcsak formai kifogásolhatóságokat, főleg nyelvi tekintetben említfel, de -sem az, sem a kalksburgi jezsuita gimnázium nem terel-hették el a nemzete szolgálatára készülő, minden szép és jóiránt fogékony fiatal főurat a magyar érzés helyes irányától.Nagy veszélyei vannak az ily nevelésnek, de hátrányaival szem-ben jelentékeny előnye, hogy arra képesíthet, amire ez elszigeteltés árva nemzetnek oly nagy szüksége volt mindig és fokozottan.van ma is: a világkultúra szintáján mozgó politikai és társadalminevelésre s a művelt nemzetekkel szemben annak méltó és, halehet, imponáló képviselésére. Különösen az utóbbi szerephezmúlhatatlanul szükséges készültséghez eddig csak nagyon kivé-telesen tudtak nálunk azelőtt egyesek eljutni, Apponyi Albertgróf pedig erre a kettős hivatásra már kora ifjúságában öntuda-tosan készült. Neki e szerepkörről oly magasztos felfogása volt,hogy amellett az ö számára voltaképp egy iskola sem lehetettmás, mint- az öntanulás és önnevelés, tehát a tágabb értelembenvett autodidaxis, methodikájának gyakorló tere. És e részben ottigen hasznos felvilágosításokat s útmutatást kért és kapott. Aközépiskolai évek elteltével az egyetemiek következtek Bécsben,de Pesten is. A közjogot anélkül, hogy ismertük volna egymást,együtt hallgattuk Kautz Gyulától. Ekkor már megnyílt az újabbalkotmányos közélet színtere, ahol minden fejleményt saját sze-meivel látott és pedig a szülői ház által nyújtott éles megvilá-gításban. Ideje nagykorúságáig utazásokkal és a saját rendszereszerint folytatott önképzéssel telt el. Minden iránt, ami hivatása

74

szempontjából fontos volt, tevékenyen érdeklődött, de a művé-szetek, különösen a zene is, nagy hatással voltak reá. Szónokitehetsége már a középiskolában is szembeötlő lévén, gyakrankérték fel ünnepi beszédek tartására. Érdekes, hogy Kalksburg-ban hasznos irányítást kapott e részben, ahol az általa eleinteinkább kedvelt Cicero helyett Demosthenes mintául választásátajánlották neki. Azzal a közmondással szemben, hogy poétanascitur, orator fit, bátran hivatkozhatom arra a másik mondásra,,hogy pectus est, quod disertum facit. Demosthenesnek sem hangja,sem kiejtése nem volt szónoknak való, de keble őt mégis nagyszónokká tette, mert nem hagyta nyugodni, míg fogyatékait tel-jesen nem pótolta. Gróf Apponyi Albert szerencsésebb volt nála,mivel kellemes és erős bariton orgánumával szabatos, kifogás-talan előadása már magukban is aesthetikai élvezetet nyújtván,lekötötték számára a hallgatók figyelmét és várakozó jóindula-tát. Pulszky Ferenc, mikor először hallotta beszélni, megjósolta,hogy szónoklataival nagy sikerei lesznek, mint hasonló okokból 'voltak Kossuth Lajosnak is. Később pedig ugyancsak PulszkyFerenc, mikor azok tartalmával pártállásának álláspont járó!polemizált, azt írta, hogy az Apponyi beszédeit szerkezetükmiatt mint a classicus nagy szónokokéit az iskolákban fogjákmajd tanítani és elemezni.

De keblének istene Apponyit más irányban sem hagyta nyu-godni. Vezető szerepre vágyakozván, az mély és széleskörű ta-nulmányokra késztette őt, melyek a filosofia, állambölcselet,közjog, politika, nemzetgazdaságtan és szépirodalom tereinmozogtak. Oly tanulmányok voltak ezek, aminők a gyakorlati 'működésre készülők közt abban a korban s talán ma is párat-lanoknak mondhatók. A tartalom és forma, a fenkölt törekvés,a finom tapintat és a dialektika ez időben úgy gyarapodott ésöregbedett nála, mintha az oxfordi és cambridgei collegiumokszelleme önként nyilatkozott volna meg benne. Az által áthatvakésőbb is, küzdelem közben is képezte magát. Sokszor igen éle*ellenzéki beszédeiből kifolyólag sohasem volt párbaja, vagy ki-magyarázásokra szüksége. A közélet minden helytállaní kívánóemberére nézve rendkívül tanulságosak azok az emlékirati meg-jegyzései, melyek arra vonatkoznak, hogy mit tanult Tisza Kál-mántól és Szilágyi Dezsőtől. — Intuitioja vitte őt a régi földmíve-lés, ipar és kereskedelmi minisztérium vámosztályába, de onnan

75

csalódottan távozott, valamint a régi főrendiház jegyzőségéből isf

mert nem találta meg, amit ott várhatni vélt.A képviselőházba igen nehezen jutott be. Rossz, vagy nem

neki való kerületekben léptették fel. Első, kínos megválasztá-sára három még kínosabb bukás következett egymásután. Már-már lemondott a politikai pályáról s mást keresve, a diplomá-ciaira gondolt. Hiszen családjának több tagja elsőrangú posí-tiókban kiváló szolgálatokat tett azon. Azonban váratlanulegy árvamegyei rotten boroughban mandátumhoz jutott. Elsőfelszólalása 1873. évi február 8-án történt, melynek körülmé-nyeinél csak sikerei érdekesebbek. A zene- és énekakadémiafelállításának költségeit újból felvette az állami előirányzatbaa kormány, dacára annak, hogy azokat egy évvel korábban azországgyűlés takarékosságból megtagadta volt. Ekkor is akadtegy képviselő, aki megint a törlést indítványozta. Gróf ApponyiAlbert kiemelvén, hogy más művelt államok mit áldoznak amagasabb zenei nevelésre, utalt arra, hogy elhanyagolása nálunkmily Vétkes mulasztás lenne. A magyar nemzetben van ápolásraérdemes zenészeti képesség, amit világszerte elismernek. Nemlévén megfelelő tanintézetünk, sok tehetség elvész, elkallódik,vagy külföldre megy tanulni, ami nemzeti szempontból nemkívánatos, mert nem egyedül anyagilag, testileg távoznak eltőlünk ama hazánkfiai, hanem megszakad a kapocs is, melyőket velünk szellemileg és nemzetileg egybeköti. Gyakran mintidegen elem térnek vissza, pedig a nemzet szellemi tőkéjénekmegtartása s a magyar ilyen kincs minél teljesebb gyarapításamagyar nemzeti szempontból különösen fontos.

Ε beszéd általános helyesléssel fogadtatván, a nemzet ak-kori óriási tekintélyű vezére, Deák Ferenc, elment hozzá gratu-lálni, de midőn felszólalását s érvelését megdicsérte, figyelmez-tété őt, hogy egy nagyon nyomós érvet kifelejtett, azt, hogy milyszüksége van különösen a magyar nemzetnek — a harmóniára.Ezt gróf Apponyi Albert évtizedek múlva is emlegette, jeléülannak, hogy igen mély benyomást tett reá. Nem kis siker voltez, mert a fiatal szónoknak érdekességét emelte a képviselőház-ban. De e beszédből kifolyó gyakorlati sikernek is örvendhetett:a költségvetési tétel nagy többséggel elfogadtatott. A zeneaka-démia felállítása után félszázad múlva őt, mint annak egyik meg-alapítóját és minisztersége alatt gyarapítóját ünnepelték.

76

A nemzeti érzést szolgálta azután minden megszakítás nél-kül egész napjainkig. Szűzbeszéde után közben két és egy ne-gyed évig hallgatott ugyan, részint, mivel nem lehetett tagja aképviselőháznak, részint, mert a nagy politikai kérdésekheztöbb parlamenti készültséggel és tapasztalattal kívánt hozzá-szólani.

De már 1875. évi május 4-én elmondta véleményét a betegkormányzópárti vezér üdvös befolyásának hiánya következtébenzüllő Deák-párt s a balközép erős akaratú vezére, a nagy tak-tikus Tisza Kálmán közt létrejött fúzió- és az elvi tekintetbenigen vegyes társaságot képező új szabadelvű párt programm-talanságáról. A pártéletre és a pártok kötelességeire vonatkozófelfogása ma is megállja helyét. — Nem volt ez időtől fogva vi-tája a képviselőháznak, melyben a küzdők első sorában nemvett volna részt. Három külpolitikai vonatkozású nagyobb fel-szólalása 1877Jben az osztrák-magyar monarchia és Magyar-ország létérdekeit úgy domborította ki, hogy álláspontját aboszniai occupatio általa akkori tájékozottsága szerint az egészmagyar közvéleménnyel egybehangzóan elhibázottnak jelzettvégrehajtása közben sem kellett megváltoztatnia. De emlék-irataiban bevallja, hogy a diplomáciai titkolódzás folytán érte-sülése a dolog természete szerint akkor nem lehetett teljes.

Az 1878-ik év közgazdasági és pénzügyi nagy vitáiban velemint a konservativ szélső jobb vezérszónokával találkozunk.Azokban a közgazdasági ismeretek oly mértékéről tesz tanú-ságot, melyek eredménydúsaknak tüntetik fel bel- és külföldönfolytatott beható tanulmányait, — A következő évek politikaiéles küzdelmeiben az állam nemzeti hivatásával és nemzetisé-günk biztosítékaival már tüzetesen foglalkozik. Szembe száll aközéletet megmételyező mindennemű álsággal és hypokrízissel.t melyekkel annak legtöbb terén találkozott. Ostorozza, hogy akülpolitikában a magyar jogos befolyás nem érvényesül úgy,miként az bennünket törvényesen létérdekeink védelmére meg-illet. Benn az országban a magyar nemzet szempontjából veszé-lyesnek tartja az annak állítólag érdekében elkövetett erőszakos-kodásokat és tapintatlanságokat, de elítéli a nemzetiségi pár-toknak a politikai nemzeti egységet megbontó keletkezését és alappangó alkotmányellenességeket, melyek az ország erkölcsialapját ássák alá. A magyar fajnak fenntartása és erősbödése

77

lebeg szemei előtt mindig, midőn méltányosságot hirdet, mivelaz ellenkező annak jövőjét veszélyezteti.

A közgazdasági politika terén tervszerűséget követel, s márakkor sürgeti a vasúti fővonalak államosítását. A közigazgatásrendezését a megyei tisztviselők kinevezése és a valódi önkor-mányzat meghonosítása mellett kívánja, hogy az állami akaratmegvalósításának és egyúttal a nemzet regenerációjának egyiklényeges tényezője legyen. Ezt az álláspontját a későbbi köz-igazgatási nagy reform tárgyalásának idején, már mint a mér-sékelt ellenzék egyik vezére, Szilágyi Dezsővel együtt bőven ésfényesen kifejti. Tiltakozik a tárcavadászat vádja ellen s kije-lenti, hogyha róla így vélekednek, akkor mindazok a tényezők,melyek a hatalom feltételeit kezükben tartják, soha se juttat-ták őt egész életében hozzá. Szívesen támogatja a képviselőipadokról azt a kormányt, melynek hazánk szükségleteiről he-lyes koncepciója van, de bármi legyen ennek következése sajátszemélyére nézve, ellenzéke lesz és marad minden kormánynak,melyben hiányzik az öntudatos vezetés a nemzet legfőbb ügyei-be”n. Nevezetes e részben 1882. évi január 21-én tartott beszéde,melyben véleményét az államférfi igazi sikereiről mondja el,így szólván: ,,A sikernek eszménye, melyért küzdeni szép fel-adat, az, midőn valaki mondhatja, hogy bármely iránybanelőbbre vitte nemzete ügyét, miáltal a nemzet jótevői közt biz-tosít helyet magának. Ez a siker a nemes aspirációk jogos céljaTehet. De nem vágyik a sikernek arra a fajtájára, mely a nem-zet leveretésével és megalázásával, vagy valamely nagy nemzetiérdek megsértésével jár.” Ezzel egybehangzólag 1893. évi áp-rilis 29-én, tehát több, mint tíz év múlva, követeli, hogy a ma-gyar nemzet minden jogának lehető biztosítékai alkalmaztassa-nak minden kormányzati körben, tehát a koronával, a monar-chia másik államával szemben is, s a nemzet érzelmi világánakjogosultsága, mely nem lehet más, mint a többi életre való nem-zeteknél, a maga teljességével védelemben részesüljön. A ma-gyar nemzeti egység megalapításának és megerősítésének mintkülön problémának állandóan szemünk előtt kell lebegni.Ezenfelül minden politikai, kulturális, közgazdasági problémá-nak van egy oldala, amely érinti Magyarország konszolidáció-ját. Még ma is (1893-ban) létezik oly elterjedt felfogás, melyazt hiszi, hogy a közjogi téren további teendőink nincsenek,

78

mely ott minden nemzeti követelmény felállítását mint a létezőbékés és biztos állapotok megbolygatását helyteleníti. Apponyiszerint a közjogi alap romlása az által akadályozandó meg,hogy a benne rejlő virtuális jogok fokozatosan mind életbe lép-jenek. Deák Ferencnek is ez volt a felfogása, amiről neki posi-tiv tudomása van. Ha ez a kormánypártnak sikerülne, szívesenfog annak gratulálni és leteszi a fegyvert. — Kifakad akkor anemzetiségi iskolákban terjesztett szellem ellen. Nincs a világonállam, nincs nemzet, mely csak egy napig is tűrné azt az álla-potot, hogy a népiskolák egy része nem hű állampolgárokat, deellenségeket nevel az országnak. Nem pártolja, mert nem bírjukel és nem is ßzükseges, az egész népoktatás államosítását, deazt igen, hogy ahol a puszta ellenőrzés eszközeivel nem lehetelérni az iskola nemzeti jellegének biztosítását, ott feltétlenülállítson a kormány állami iskolát.

Jókora füzetet könnyen lehetne hasonló szellemű idézetek-kel megtölteni. Azért csupán azokra a parlamenti nyilatkoza-taira és tetteire hivatkozom tovább is, melyek politikai pályá-jának legkimagaslóbb csúcspontjait jelzik. Valamennyi azt bi-zonyítja, hogy gróf Apponyi Albert a magyar nemzeti érzés4

öntudat, egység és jövő igazi követelményeiről egy pillanatrasem feledkezett meg. Benn az országban és a külföldön egyarántteljes odaadással és ragyogóan képviselte és képviseli a ma-gyarság létérdekeit. Működése egészben alkalmas nemcsak arra,hogy az eszméket tisztázza, hanem hogy hitelünket emelje éspéldája iskolát teremtsen nálunk.

Ezek a nyilatkozatok azonban kezünkbe adják annak atitoknak a kulcsát is, ami szerencsésebb nemzeteknél tökélete-sen érthetetlen volna, hogy Apponyi miért nem ért el a bel-politika terén rjagyobb síkereket és hogy miért nem olvaszthattajobban össze a magyarságot, holott,lángoló nemzeti érzésénektüze és fényes tehetségei mellett eszményi odaadása mindentekintetben hivatott lett volna arra. A magyar nemzeti érzés akorona viselőjét nem hatotta át. Az ő mentalitása eredetilegúgy volt beállítva és úgy fejlődött, hogy a magyarság csupánaz ő jogara alatt élő néptörzsek egyike. Bármennyire akarta isés pedig első sorban vallásos meggyőződésből, hogy miutánazokra megesküdött, a magyar törvényeket megtartsa, azok ma-gyarázatánál a nála is jelentkezett irreversibilitás hatása folytán

79

meg volt a saját felfogásának jogosultságába vetett s háza ésosztrák környezete által osztott erős hite. Két államot képezőkettős birodalmának létfeltételét, a nagyhatalmi állást biztosítóközös, egységes hadseregben látta, melyet minden lényegesebbátalakítástól, tehát a magyar ezredekbe a nemzeti szellemnekbehatolásától is féltett. A hadsereg egységének bármily meg-bolygatása főben járó bűn volt az ő szemeiben — és a kormány-képesség előfeltételét az képezte, hogy az ő ebbeli felfogásánakmegfelelően noli me tangerének fogadja el azt mindenki, ha ahatalom kezelésében részt akar venni, így keletkezett nálunkis egy hatvanhetes orthodoxia, mely azonban az öntudatra éb-redt magyar államisággal és a természetes úton fejlődő magyarnemzeti érzéssel biológiai okokból nem volt összeegyeztethető.De a magyar közvélemény még nem volt elég erős, még eléggétisztában sem azzal, hogy a hatvanhetes orthodoxia állandó fel-áldozását jelentette a nemzeti kialakulásnak. Azért, a tisztapersonal-unío embereinek kivételével, akik azonban mint aktívpolitikusok nem jöhettek számba, a nemzet jogos, méltányos éspossibilis életérdekű igényeinek nem tudott a közvéleménykellő nyomatékot adni. Mindig akadtak sokan, ha kenyértörésrekerült a dolog, akik az opportunismusnak hódolva, emelt fővelvállalkozhattak az uralkodó politikájának képviseletére, mertper fas et nefas mindig tudtak parlamenti többséget szereznimaguknak, amelyben mindazonáltal nem lehetett a nemzetiakarat igazi kifejezését látni.

Sorsdöntővé lett befolyással bírt tehát gróf Apponyi Albertpolitikai életére, de az ország kormányzatára nézve is az 1889,évi véderővita, ő akkor lépett ki egész határozottsággal és kon-krét formában azzal a szabatosított eszméjével, hogy mint min-den intézménybe, még a közös hadseregbe is bele kell vinni anemzeti gondolatot.

Már a Boszniát tárgyazq törvényjavaslatok tárgyalása ide-jén compromittálta volt ugyan magát Bécs felé, sőt még idősbAndrássy Gyulával szemben is, amit magyar ellenfelei ugyan-csak kihasználtak ellene. Az a befeketítési hadjárat azonban,melyet először az uzsoratörvény feletti vita idején indítottakmeg belföldi ellenfelei, nem volt elég sikeres, midőn klerikális-nak, fekete szocialistának, majd, reactionáriusnak híreszteltékel. Mindez lassanként elsimult. A véderőre vonatkozó javasla-

80

tok vitájában azonban ily intransigens módon kötötte lemagát és pedig mindent megfontolva, a nemzeti érzés szolgálatajavára, hogy azok elejtése erkölcsi lehetetlenséggé vált reánézve. Amint értesült arról, hogy a magyar közjogba ütköző jog-fosztással akarják a véderő-újonc jutalékot nem újabb tíz évre,mint régebben, hanem, ha annak emelésébe a magyar törvény-hozás nem egyeznék bele, örökre megállapítani, minden felsőbbösszeköttetésének felhasználásával figyelmeztette a mértékadóköröket, hogy ebből nagy bajok fognak származni. Ennek ellenérea javaslatba ez a rendelkezés mégis felvétetett, a mellett pediga magyar katonai nevelésről is megfeledkeztek, sőt az egy évesönkénteseket, ha a német nyelven tartandó vizsgálatokon nemállották meg helyöket, még egy további évi szolgálatra kárhoz-tatták, ami sok magyar ifjú pályáját kettétöréssel fenyegette. Apponyi négy beszédet mondott e vitában, melyeket demosthenesi filippikáknak lehetne nevezni. Szónoki tehetsége amaga egész nagyságában érvényesült ez alkalommal is, s nagy-ban hozzájárult ahhoz, hogy a bécsi és budapesti kormány ajogfosztást tartalmazó szakaszt elejtvén, kénytelen volt a régiállapotot fenntartani, de az egy éves önkéntesség sérelmesszabályozásához ragaszkodott.

Egy, a jelenlegihez hasonló szűkkeretű dolgozatban legyenelég itt csak azokra a tételem bizonyítékait képező beszédrészekrehivatkoznom, melyek ma is actuális fontossággal bírnak. A köz-jogi, igen messze kiható sérelmek elintézése után a nevelést éskultúrát érintő érvelésre a honvédelmi miniszter, báró FehérváryGéza, kicsinylőleg azt a megjegyzést tette, hogy „most a véd-erőről van szó, ne tessék hát kultúráról beszélni.” Apponyi Albertgróf a magyar nyelvnek a magyar katonatisztek nevelésébevaló bevitelének ellenzésére azt válaszolta, hogy mi nem aka-runk a nyugati kultúra elől elzárkózni s nincs másról szó, mintarról, ami az 1868. évi véderővitában történt, midőn több oldal-ról és pedig az alaptörvényt képviselő előadó és miniszter ré-széről a nemzeti kultúra és nemzeti egyéniség a vitatkozásegyik kimagasló momentumává tétetett. Az akkori előadó, Ker-kapoly Károly, beszédében egyebek közt azt mondta, hogy ami kultúránk sajátszerű, mely talán felváltható nagyobbal, fé-nyesebbel, de semmi esetre sem olyannal, mely pótolhatná,mert az egyetlen és eredeti a maga nemében épp úgy, mint az

81

a nép, melynek sajátja. Ez a kultúra positiv beccsel bír s olyanfeladattal, amit a világ összessége helyette teljesíteni nem ké-pes. Apponyi tovább fűzi ezt az eszmét s megállapítja, hogyéppen a véderővita során elsőrangú bécsi sajtóorgánumokbanMagyarországnak önálló politikai létre s nemzeti és kulturálisönálló életre irányuló akaratát gyermekes dacnak és kicsínyes-ségnek csúfolják. Ezzel szemben kijelenti, hogy ragaszkodiknemzetiségünk hamisítatlan voltához szíve minden dobbanásával.Ha egy semleges európai államférfi eszével gondolkoznék is,az európai kultúrára nézve nem vívmánynak, de veszteségnektartaná a magyar nemzeti egyéniség minden gyengítését. Tesséka térképet megnézni. Hiszen a Kárpátok és az erdélyi havasokáltal környezve ez az ország a nyugateurópai népcsaládnak ésezáltal az európai kultúrának előretolt őrhelye. Ha az ilyenelőretolt vár őrségében nincs meg az elszánt szellem, ha nincsmeg az elementáris erő, akkor az nem teljesítheti kötelességét.Óva intette a kormányt és pártját, hogy ne használják fel ezt azalkalmat a hazafias ellenzék kompromittálására sem az ural-kodó előtt az által, hogy az nem akar erős hadsereget, sem akülföld előtt annak kürtölésével, hogy itt anarchia uralkodik.Rövidség okáért mint bizonyítékokat még csak Apponyinakpéldátlanul hű, jászberényi választói előtt 1887. évi október7-én tartott beszámoló beszédéből az utolsó passzusokat ho-zom fel.

,,Én is akarom — monda — a jó egyetértést a nemzet ésnadsereg (tehát a király) közt, de nem minden áron. Remélem,,hogy a nemzet ezt az árt soha sem fogja megfizetni, belenyugod-ván abba, hogy közintézményei, közjogi állása, nemzeti egyé-nisége ne-feszesül jön teljes tiszteletben. Állandó alapokra aka-rom fektetni a jó egyetértést a hadsereg (tehát a király) ésnemzet között, megmaradva a mérséklet határai, sőt még ahatvanhetes kiegyezés által szabott határok között is, eltávolít-ván mindazt,, ami Magyarország közjogi állásával teljesen összenem egyeztethető, a magyar nemzeti önérzetet sérti. Én szerin-tem ez az út, melyen az államférfiaknak az egyetértést keresnikell. Az ez irányú bajoknak és bonyodalmaknak útvesztőjébőlcsak egy menekülés van, és ez az, hogy ennek az országnakpolitikai tényezői arra legyenek eltökélve, hogy a politikai pályán

82

a nemzetet, csak a nemzetet és egyedül a nemzetet, de semmimást ne szolgáljanak.”

Ezt a lelkiséget tünteti fel közéleti tevékenységének másodiknegyedszázada is. De mielőtt a neki felkínált fúziók kissé bővebbjelzésére rátérnék, meg kell emlékeznem utolsó ellenzéki párt-jának, a nemzeti pártnak, keletkezéséről és végéről, mert mindaz akkori helyzetre, mind ő reá nézve szerfelett jellemzők. Mi-előtt az Apponyi által szerkesztett és pártja által egyhangúlagelfogadott programm, mely 1892. évi január 5-én mint ,,Szózata Nemzethez” jelent meg, ő négy beszédet mondott. Ezekbenkifejtette és behatóan megokolta annak alapelveit Azok else-jében, de később is, összemérte kardját az e közben igazságügy-miniszterré lett Szilágyi Dezsővel, akinek közjogi nagy tudásátés szónoki, főleg dialektikai erejét mindig elismerte. Ε titániküzdelmekben az elfogulatlan közvélemény ítélete szerint aminden magánérdektől mentes Apponyi — álláspontjának kifo-gástalan erkölcsiségénél fogva — maradt felül. Maga a programmünnepélyes fogadalom a nemzeti egység megteremtésére s mélyí-tésére. A nemzeti politika minden követelménye nagy világos-sággal, eréllyel és szabatossággal logikusan úgy van benne ki-domborítva, hogy azok alku, vagy engedékenység tárgyai nemlehetnek. „Más Magyarország lesz akkor” — írja, — ,,ha a hiva-talos hatalom kizárólag állami és nemzeti célokat fog előmoz-dítani, s azok megtagadása jutalommal nem jár; mikor egyedüljellem, tehetség, szorgalom és munka fog minősíteni, a szolga-lelkűség pedig diszkvalifikál. Szilárd nézetünk, hogy az álta-lunk kijelölt úton Magyarország azzá lehet, aminek azt ideálja-inkban látjuk: a nemzeti önérzetnek, a szabadságnak és igazság-nak hazája, mely fényt áraszt kifelé, s jólétben és megelégedés-ben részesíti összes polgárait.”

Ha az ígéret már magában teljes értékű bizonyíték lenne,ezek után nem kellene tételem igazolása végett egyetlen szótsem mondanom. De a közmondás szerint az ígéret szép szó, hamegadják igen jó. Most tehát határozottan vallom és bizonyítom,hogy gróf Apponyi Albert az emberileg lehető végső határáigelment annak, amit a nemzetnek szép szavakkal fogadott, teljesbeváltása érdekében. A hatalomra csupán magáért sohasem töre-kedett és annak eszméje csak akkor lebegett szemei előtt, midőnelvei kötelességszerű megvalósításának eszközeit látszott bizto-

83

sítani számára. Különben — mint Emlékirataiban említi — aminiszterséget nem tartotta másnak, mint amit az szószerintiértelmezés mellett jelent: szolgaságnak. Ezt igazolja a nekinéha csak taktikából, a közvélemény követelése folytán kelet-kezett nyomásra látszólag, de nem egyszer illetékes helyekrőlkomolyan felkínált fúziók sorozatának története. Ennek csaknéhány esetére hivatkozom. A nagy közigazgatási viták közben,midőn gróf Szapáry Gyula 277 szakaszos nagy törvényjavaslataa részletes vita megkezdésekor kitört szélső baloldali obstrukciófolytán kél szakaszos szörnyszülötté zsugorodott össze, a köz-vélemény nyomása oda irányult, hogy a fennállott közjogi alaponműködő pártok a minden irányban múlhatatlanoknak felismertreformok javára egyesüljenek. Ekkor azonban a kormánypárthatalmi féltékenysége állotta annak útját.

Szeretném idézni az Apponyi akkor elhangzott nyilatko-zatait, melyekből kiderül, hogy az alkotó tevékenységben valórészvételt nem mélyebben fekvő okok nélkül utasította el magá-tól ) azonban rá kell térnem az 1899. évi fúziói tárgyalásokra.Ez báró Bánffy Dezsőnek bukása és Széll Kálmán miniszter-elnökké lett kinevezése után következett be. Azt jóval megelő-zőleg a király egyszer meglehetős rossz hangulatban szemre-hányást tesz neki a hadseregre vonatkozó követelései miatt,s azt ajánlotta, hogy foglalkozzék a belügyekkel, ott igen sok ateendő, de a katonai kérdésben ő míg él, nem fog engedni soha.Apponyi kifejtette a maga álláspontját és remélte, hogy a ki-rályé változni fog, de csalódott. — Erről meggyőződhetett az elsőWekerle-kormány bukása után, midőn Apponyit is külön kihall-gatásra hívta meg. Hét negyed óráig tárgyalt vele a király. Fel-tárta előtte egész lelki állapotát. Erre őt az egyházpolitikaikérdésekben reá gyakorolt kényszer vezette. Oly elítélően nyi-latkozott az akkori kormánypártról, ahogy még ellenzéki ajkárólsem hallotta Apponyi. Ennek kimerítő előadása után a helyzet-ről, melyet feszült figyelemmel hallgatott végig, hangoztatta,hogy amit a'belügyekről mondott, szíve szerint voltak elmondva.De: clara pacta boni amici. Újból kijelentette, hogy a hadseregrevonatkozó követelésekkel megbarátkozni soha, de soha nem fog.Bőven, erős érveléssel okolta ezt meg s végül melegen, tőle sohanem tapasztalt közvetlenséggel kérte Apponyit, hogy ejtsen?1 mindent, amit e részben kíván s tegye ezáltal lehetővé az

84

együttműködést. Apponyinak ebben az órában választania kel-fett a hatalom és a nemzeti ügynek hű szolgálata közt. Ő tekin-tetbe véve minden valószínűséget, nagy sajnálkozás udvariaskijelentése után habozás nélkül kimondta, hogy nem teheti.Tudta pedig jól, hogy az iránta most felmelegült király hangu-latában a végleges elhidegülés fog bekövetkezni; mégis fenn-tartotta álláspontját.

A fúzió eszméjére alapított Khuen-Héderváry-megbízatásekkép meghiúsulván, csak a báró Bánffy Dezső miniszterelnök-sége maradt, mint egyetlen lehetőség. íme, magyarázata annak,hogy miért állottak be a következő évek zavaros és máskéntérthetetlen fejleményei logikai szükségszerűséggel. Báró BánffyDezső házelnök lévén, kéznél volt, midőn új kormányalakításraminden különös feltétel nélkül vállalkozót kerestek. Ezek helyettBánffy lefelé nemzetiségi erőszakosságokkal, felfelé pedig lénye-ges dolgokban végtelen engedékenységgel akart boldogulni. Az.Agliardi-esetben való győzelme ugyan látszólag nem volt ilyen,de az u. n. ischli klauzula annál inkább tanúskodott ez irányban.Az említett klauzula a vám- és kereskedelmi szövetség meg-újítása tekintetében épp oly káros lett volna, mint amily sérel-mes volt a véderő javaslat eredeti 14. §-a közjogi szempontbóLEzt a klauzulát az ellenzék megobstruálta s a kormány sehogysem tudott az ennek nyomán keletkezett zűrzavarból kivánszo-rogni. A korona Széll Kálmánt bízta meg a kormány alakításá-val, de ez meg azt hitte, hogy állandóan békés parlamenti hely-zetet csak a javaslat visszavonásával és a nemzeti párttal léte-sítendő fúzióval teremthet meg. A ,,jog, törvény, igazság” jel-szavával jött és a Ludoviceumot akadémiai rangra emelte,továbbá egy-két katonai reáliskolát hozott mint engedménytjavaslatba, melyek által lehetővé kívánta tenni az erre felszó-lított nemzeti párt közeledését. Az ő törekvése azonban főlega parlamenti rend biztosítását célozta, mely miatt az Apponyiés pártja támogatására volt utalva, amit a királynak is beje-lentett.

A nemzeti pártban ekkor már nagyon változtak a viszonyok.Legtöbb és pedig irányadó tagját bizonyos politikai spleen leptemeg, melytől maga a vezér ugyan mentes volt, mivel ő elveimellett megmaradt, de annak volt kitéve, hogy az egyetlenBeöthy Ákos kivételével magára marad, mivel a többiek, köztük

85

gróf Károlyi Sándor is, nem egyéni, hanem hazafias szempont-ból, mivel alkotásokra vágytak, már teljesen megelégelték azellenségeskedést s azt remélték, hogy a kormánypártban némiengedmények árán hasznosabb tevékenységet tudnak kifejteni.Ehhez járult az a tiszteletreméltó lelki hangulat, amely Apponyi-nál igen magaskorú atyjának halálos betegsége s későbbhalála nyomán keletkezett. Ő a fúzió tárgyalásában személyesencsak egy ideig vehetett részt, később levelek és táviratok útjánérintkeztek vele. Ε deprimált kedélyhangulatban mondotta kisürgönyében a végleges igent, mert föl sem tehette, hogy az alku-dozó felek egyike, a minden jót ígérő kormányelnök, nem járel loyálisan. Pedig ez történt. Három bizonyítékom van róla.Az egyik Kovács Albert beszélgetése Széllel, aki mintegy dicse-kedve mondta, ,,úgy-e, jól tettem, hogy Apponyit a képviselő-ház elnöki székébe ültettem; ott nem árthat semmit”. Ezt azelőbbi mondta el nekem. Azután bizonyíték magának grófApponyinak kifakadása előttem, hogy a fúzió feltétele az ő éselvbarátai érvényesülésének kizárása volt. Igaz, hogy HoránszkyNándor évek múlva kereskedelmi miniszter lett, de érte Széllfelelősséget vállalhatott a koronával szemben, mert akkor márinkább az ő embere volt, mint az Apponyié. — A harmadikbizonyíték Horánszky nemsokára bekövetkezett gyászos el-hunyta után utódának kijelölése alkalmával derült ki, midőna miniszterelnök mindenféle kifogásokkal megtagadta, hogyhelye a kormányban ismét a volt nemzeti pártiak köréből töl-tessék be. Erről nekem is közvetlen értesülésem volt. Nem kellbővebben kifejteni, hogy mindez miért történt. Apponyi eztemlékirataiban így nem részletezi, de az események, melyeka kormány és a házelnök egymás iránti bizalmát megrendítették,csakugyan így mentek végbe,

A Széll-kormány állása négy évi működés után nagyonmegingott. Az új fényes parlamenti épületbe való bevonulás elsőnapján, midőn én is elmentem annak ünnepélyes felavatására,az újabb obstrukciót durva módon bejelentette a szélső bal fel-szólalója, Barabás Béla. Elmaradt a két elnök tervezett ünnepibeszéde is. Azután a helyzet egészen elfajult s további bonyo-dalmakra vezetett. Ezek közt drámai hatása volt Beöthy Ákosunnak a beszédének, melyben ez a felhívás foglaltatott: ,,men-jünk vissza e fényes palotából a mi szerény, régi kis házunkba”.

86

A Széll-kormány bukása után megkezdődött a végzetes alkot-mányválság, mely a pártok felbomlását és újak alakulását vontamaga után, Apponyi Kossuth Ferenc s a függetlenségi és negy-vennyolcas párt hívásának engedve, elhagyta a hatvanhetesalapot s azt a csodát vitte véghez, hogy pártelnöksége alatt eztöbbséghez jutott az országban. A király az új pártok vezéreitmeghívása folytán eleinte külön, majd együttesen fogadta sismételve felszólította őket, hogy nagy szenvedések elkerülésevégett nemzeti engedmények nélkül vállalkozzanak a kormány-zatra. De midőn erre nem voltak hajlandók, a darabontokhozfordul!., akik a magyarság letörésére irányúit általános választó-jog behozatalát készítették elő. Azonban így sem boldogulván,jött az első koalíció szintén a szavazati jog' kiterjesztésénekrákényszerített programmjávai, de azzal a kilátással, hogy azennek alapján összeülendő parlament fog a nemzeti követelé-sekkel szemben állást foglalni. A plurális szavazatot szabályozóválasztási törvényjavaslat azonban nem emelkedett törvényerőres így a nemzeti követelések csupán ilyenek maradtak egész avilágháború kitöréséig, midőn teljesen más helyzetek következtek.

A végeredmény az, hogy Apponyinak a magyarság nem-zeti érzésben való egyesítése, de nem az ő hibájából, benn azországban nem sikerült úgy, amint azt a nemzet létérdekeikívánták.

Fátuma volt, ami a nemzetnek is balsorsa, hogy ezt a koronanem tudta megérteni és a nem nemzeti királyság túlhatalmánaka magyarság osztatlan és sok okból gyönge ereje nem képeztemegfelelő ellensúlyát. Ez volt végzetünk négyszáz év óta. Ezértlettek Magyarország leghűbb, legjobb férfíai mártírokká. Nemlehet most utólagosan senkinek csodálkozni azon, hogy Apponyiaz általa fejlődésképesnek tartott, de annak nem bizonyult ko-rábbi politikai alapján kívül kereste a nemzet létérdekeinekmegóvását. A tiszta personal unióban az adott viszonyok köztnyilván termékenyebb talajt látott. Ezt a véleményt régi párt-hívei közül sokan nem értették. Magam sem. Ma azonbannémileg máskép gondolkozom és feszülten várom Emlékiratai-nak második kötetét, melyben említett lépésének bizonyára iga-zolását fogja nyújtani,

De midőn a végzet és az események jó részt leszorítottákApponyit a nemzeti érzés belföldön való mindent átölelő szolga-

87

latának talajáról, megnyílt előtte egy másik, nem kevésbbéfontos tér, a magyarság hathatós és fényes képviselete a nyugatiműveltséggel bíró összes nemzetek fórumain, ítélőszékein s többékevésbbé reményteljesen szervezett agóráin.

Bámulatos szónoki tehetsége és készültsége minden általabírt világnyelven tüneményesen érvényesült itt is. Nemzetiérzése, a magyar nemzeti eszme iránti áldozatkész odaadásaépp oly teljességgel jellemzi őt e működése közben, mint itthon.Egy lényeges különbség a két téren való tevékenység közt mégisvan és az abban áll, hogy míg a belföldi politikájában elejétőlfogva sokszor gáncsolták el törekvéseit, külföldi működését min-den hatalmi és társadalmi magyar tényező örömmel, megnyug-vással és hálával fogadja s amennyiben tőle függ, készséggelmozdítja elő. A világháború óta működő kormányoknak másokokból, mint a régieknek, ő mindig ellenzéke volt és az ma is.De valahányszor nehéz, kényes természetű és nemzeti élet-érdekeket érintő külföldi képviseleti feladat merül fel, mindenkormány első sorban őt kéri fel ezek védelmére legádázabbellenségeinkkel szemben. Apponyi részéről csak természetes,hogy e kérdéseknek és megbízatásoknak a legnagyobb készséggeltesz mindig eleget.

A nemzetközi intézmények körében kifejtett nagyszabásúés rendszeres működésének tüzetes jellemzése nem az én fel-adatom. Erre nálam illetékesebb, ott vele együtt dolgozó, kitűnőférfiak vállalkoztak. Én csupán e szereplésnek témám támogatá-sára nélkülözhetetlen összesített eredményére hivatkozom most,melyek szerintem, ha nem is haladják meg a magyar parlament-ben és azonkívül a belföldön a nemzeti eszmének tett szolgála-tainak becsét, azt legalább is teljes mértékben elérik.

Aztvaz itthon tartott nemzetközi gazdasági congressusunkonmár 1885-ben, de később is magam szintén tapasztaltam, hogymily tökéllyel képes kultúránk bemutatására külföldi nyelve-ken a legkövetelőbb ízlésű idegenek előtt is. Három amerikaiútja ugyanannyi diadalmenet volt. Midőn 1904-ben az inter-parlamentáris uniónak St. Louisban a más nemzetekéit számbanmeghaladó magyar csoport küldöttségének élén kinn járt, a ma-gyar névnek dicsőséget szerezvén, meglepett ott is, itthon ismindenkit. Visszatérve egy sorozatára kérték fel az ismertetőelőadásoknak, melyek meg itthon gyakoroltak közvetlen nagy

88

hatást. Azon alkalommal számtalanszor érintkezett az Egyesült-Államokba szakadt véreinkkel, akikbe lelket öntött, s figyel-műkbe ajánlotta, hogy új hazájuknak hű, becsületes polgárailegyenek, de szívükre köté, hogy magyarságukhoz se legyenekhűtlenek. A két haza problémája lebegett szeme előtt, melynekelérhető megoldása erőtartalékaink ápolásának kérdését jelenti.Hogy intelmeinek volt figyelemre méltó síkere, azt másodikészakamerikai útján tapasztalhatta. Midőn 1911-ben több tudo-mányos egylet és három nagy egyetem meghívására előadóikörutat tett az Egyesült-Államokban, első sorban a pacifizmus,továbbá — saját választása szerint — Magyarország közjogihelyzetéről s a nyugati műveltségnek tett áldozatteljes, de nemeléggé méltányolt szolgálatairól, angol nyelven nyomtatásban ismegjelent oly beszédeket mondott, melyekben mélyreható poli-tikai tanultsága nem kevésbbé tündökölt, mint meleg, okos haza-físága, mely a nemzeti és emberiségi követelményeket mindennem rosszakaratú polgára előtt a világnak kedves, kellemesharmóniában tünteti fel. Egyik nagy hatású előadása végén azelnöklő amerikai chairman, midőn mint monda ,,ragyogó és nagyképességeket eláruló beszédeit” a díszes és nagy hallgatóságnevében megköszönte, így szólt: ,,Biztosítom a szónokot, hogyminden amerikai honpolgár mélységesen érdeklődik a magyarnemzet fényes történelme iránt, és hogy Magyarországtól ideszármazott polgártársaink teljes loyalításuk által tűnnek ki. őkitt részesei lévén a polgári szabadságnak és helyi önkormány-zásnak, kitűnően alkalmasoknak bizonyultak az amerikai esz-mék elsajátítására. Azt hiszem, igazat mondok, mikor állítom,hogy azért szeretik ezt az országot, mivel szerették régi hazá-jukat. Ha nem szerették volna azt, nem tudnának úgy ragasz-kodni új hazájokhoz sem, melyet szabadon választottak ma-guknak.”

Akkor Apponyit az a rendkívüli megtiszteltetés érte, hogymint annak idején Kossuth Lajos, a washingtoni Capitolíumbanvendégszónokként, mély benyomást keltve, beszélhetett és üdvö-zölhette Európa nevében Amerikát.

A trianoni békediktátum után volt harmadszor ott. Ekkora Lloyd George tiszteletére Chicagóban adott díszlakománApponyi is megjelent. Midőn az megpillantotta őt, eléje ment,miáltal a közfigyelmet reá irányítván, maga mellé ültette.

89

Aztán együtt ünnepelték az összetört, rémítően megcsonkítottkis Magyarország nagy fiát az angol világbirodalom amannakszerencsétlenségétől nem egészen idegen volt vezető államfér-fiával. — A gróf Apponyi Albert külföldi nagyszabású tevékeny-sége az egész magyarság önérzetét fokozta és önbizalmát a márcsaknem kétségbeejtő helyzetben is szilárdította. Nincs hazafia-sán gondolkozó ember, aki ne érezte volna, hogy mégsem utolsódolog magyarnak lenni, Amerikába kivándorolt véreink hely-zetére is jelentékeny hatása volt, s azokban a nemzeti érzést,mely mint hervatag virág, bizony-bizony nagyon gondos és mód-felett eszélyes ápolásra szorul, éltetőén fokozta. Ε részben mégmérhetetlen sok a teendő, de Apponyi a saját példájával meg-mutatta az utat, melyen haladni kell.

Végre hangsúlyozom, hogy az amerikai és általában a kül-földi közvélemény az ő és remélhetőleg nagyobb számmal támadókövetőinek szemlélése mellett hajlandóbb lesz elhinni azt, hogya magyar kultúra, a magyar életképesség és életre érdemesült-ség nem hivalkodás, nem mese, hanem a művelt emberiség figyel-mét, kíméletét és mint hasznos, sőt nélkülözhetetlen tényezőnektámogatását joggal igénylő valóság. Mi értelme van ezek szemelőtt tartása mellett annak a felületes gondolkozásszülte balhít-nek, hogy az Apponyi külföldi szereplésének lecsapódása csupánaz ő világhíre és személyes dicsősége, melyből a magyar nem-zetnek édes-kevés maradandó reális haszna van?

Párisi és genfi működése szintén nem járt markolható ered-ményekkel, de azok útját egyengette és nagyban hozzájárulta törekvéseink megvalósításához múlhatatlanul szükséges ked-vező atmoszférának megteremtéséhez.

Az ő és a magunk érdekei szempontjából nem lehet eléggéfájlalni azt, hogy sem a bel-, sem a külföldön nem voltak megszembeötlő, közvetlen sikereinek tárgyi előfeltételei. De azért aző nagyszabású és az egészre irányuló eszményiségét nem lehet,nem szabad felelőssé tenni. Az ő külföldi fáradhatatlan törek-vései iránti féltétlen elismerésben és hálában egyek vagyunk ésmaradunk. Ebbeli működése minden kritika felett áll, s már csakannálfogva is őt a nemzet szellemi és erkölcsi kincse egyik leg-nagyobb értéktételének kell tekinteni.

Az ő sorsához a múltban leginkább a költő Zrínyi Miklóséhasonlít. A tizenhetedik század ezt a nagy férfiát az akkori ha-

90

talom és más hatalmas kortársai szintén nem tudták kellőlegmegérteni és nyomatékosan támogatni; de a nyugati keresztényvilág és az utókor elismerte nagy érdemeit. — A magyar belpoli-tikában Apponyival szemben diszharmónia elégszer keletkezett;ma sem vagyunk ilyenek híjával. De az események a közelmúltellentéteit elsimították. Én remélem, sőt hiszem, hogy az idő,mely mindent megfejt és útbaigazít, kibékítendi az újabbakat is.A fejlemények fogják megmutatni, hogy a jelenkor egymássalössze nem hangzó törekvéseiből mi a lehetséges és mi a lehetetlen.De ez csak akkor fog bekövetkezni, ha — miként gróf ApponyiAlbert mindig hirdette, — csupán egy mindent domináló szem-pontból tekintünk mindent. Ez pedig nem lehet más, mint a nem-zet jól megértett legfőbb java, melynek okosan s megadássalmindent alá kell rendelni, bármily hagyomány, kedvenc eszme,vagy vélt következetesség feláldozásával járjon is az.

És a mai ellentétek elsimulásával gróf Apponyi Albertalakja úgy ál land, hogy a kétségnek még árnyéka sem fog ahhozférni, ha — mint a Legnagyobb Magyar — azt vallja, hogy„Célom tiszta és nemes vala”.

Be fog következni, amit egyik idézett beszédében mondott,hogy példájának megrögzítése révén maradandót alkotván,előbbre vitte a magyarság érdekeit. Ez alapon kimutatván helyéta nemzet jótevői közt, igazságot fog neki szolgáltatni a törté-nelem.

Magyarország felelőssége a háborúértés Apponyi akciója

Írta: Horváth Jenő

I.

A párisi békeszerződések azon indokolása, hogy azoknakvégzései a legyőzött államokat az utóbbiaknak a háború bűnösfelidézésében való felelőssége következtében sújtják, valamennyilegyőzött államra nézve kötelezővé tette azt, hogy önmagátszigorú vizsgálatnak alávetve, a háború okainak és előzményei-nek kutatásában elmélyedjék.

Ha ez az indokolás a párisi békeszerződésekből hiányoznék,úgy minden oldalon csupán akadémikus vitatkozásról lehetne szó,és a történetíróra bízatnék az, hogy a világháború történelmianyagát alkotó beláthatlan tömegnek vonatkozó részleteit fel-derítse, a maga nyugodt módszereivel csoportokba ossza és el-rendezze.

A tudomány statikai munkáját azonban a politika dinamikusmunkájává alakították át azok a körülmények, a) hogy a győztesállamok a háború felidézésének kérdését az általok diktált béke-szerződések indokolásává tették és ez által statikai jellegébőlkiemelve dinamikai, tudományos kérdés helyett politikai kér-déssé avatták; b) hogy a győztes hatalmak a békeszerződésekmegkötésekor erre a vádra támaszkodva mondottak ítéletetellenfeleik fölött; c) hogy a tudományos megállapítások bevá-rása előtt egyoldalúlag hozott döntést ultimátumaiknak elfogad-tatására és azoknak békeszerződés formájába kényszerítésérehasználták fel; d) hogy a békeszerződéseket ezen egyoldalúalapra építve morális kötelességükké tették ellenségeiknek,e) hogy azok a háború bűnös felidézésének vádjától szabadulni

92

törekedjenek, f) hogy e szabadulástól egyben a békeszerződé-seknek megváltoztatását reméljék.

Mi a békeszerződésben lefektetett felhívásnak kötelesség-szerűen eleget téve, magunk részéről a világ pártatlan ítéletealá bocsátjuk azon dinamikai ellenérveket, melyekkel a béke-szerződés alapját alkotó vádakra felelni tartozunk, hogy egyrésztlefegyverezzük azt a feltevést, hogy a békeszerződésektől esz-közölt csonkításokat tekintve Magyarország a háború bűnösfelidézéseért a legnagyobb felelősséggel tartozik, másrészt pedig,hogy a vádak tarthatatlanságát bebizonyítva, egyben azt is meg-mutassuk, hogy az alapul választott vádak a békeszerződésterhének morális fenntartására elégtelenek.

II.

Az első vád az, hogy a magyar kormány elnyomta Magyar-ország nem-magyar népelemeít. Közismert vád ez, melynekapostolai számosak és szenvedélyesek voltak a múltban, cikkeikés pamílettjeík élesek és elkeseredettek talán a jelenben is, Miezt készséggel megengedjük, de nyíltan feltesszük a kérdést,hogy nem voltak-e támadásaik általános jellegűek és konkrétmegállapításokat a legtöbbször nélkülözők, és nem voltak-e tit-kos rugóik sok esetben emberi gyöngeségek vagy apró előnyökkelkecsegtetők.

A tudomány megállapította, hogy a magyar nemzet a XV.század végén a Hunyadiak korában oly virágzó erőben volt, hogya természetes szaporodás által a XX, század elején legalább 30milliónak kellett lennie. Oly szám, melyre gondolva, ma nemaz elmaradt dicsőség, hanem a fájdalom markol a magyar szí-vekbe és akaratlanul az emlékezés lángjait gyújtja meg azonmeg nem született húsz millió magyarért, kiknek meddő apái anyugati civilizációt védve hullottak el a Kárpátoktól övezett ősihaza területén.

A magyarság pusztulását idegenek betelepítése kísértenyomon.

Első királyunk személyéhez fűződik a hagyomány, hogy azidegeneknek széleskörű jogokat adott és Szent István bölcse-ségére szoktunk hivatkozni akkor, midőn a többnyelvűséget azország előnyére írjuk.

93

A történelmileg legidősebb német telepek kiváltságairólszólva, elég rámutatnunk virágzó városainkra és az erdélyi szász;nemzetre, mely az 1224-díki Andreanum alapján széleskörűautonómiát · élvezett, melyet a világháború befejezéséig tiszte-letben tartottunk és azt a letelepült idegenajkú lakosság javáramegtartatni törekedtünk. Mi soha sem mondottuk azt, amit mamindenütt hallani lehet, hogy a nemzetiségek jogai állami szu-verenitásunkba ütköznek; mi soha sem tiltottuk el nekik anya-nyelvük szabad használatát; mi soha sem vontuk el tőlük anémetországi sajtó termékeit sem, holott az erdélyi szászokNémetországtól évszázadokkal előbb elszakadtak és annak elle-nére, hogy a németektől nem egyszer féltettük politikai függet-lenségünket,

Mi még tovább megyünk, a midőn megállapítjuk, hogy azerdélyi szász városok e kiváltságok birtokában magyar települő-ket nem szívesen bocsátottak magok közé, magyar polgáraiktólpedig a magyaroktól nyújtandó jogsegélyt is megtagadták ésabban beavatkozást láttak;1 és ha megállapítjuk azt, hogy ezellen a különös eljárás ellen az államhatalom fellépésének nyo-mait nem találjuk meg, úgy ez nyilvánvalóan a kiváltságoknaktiszteletben tartását jelentette.

Amíg a nyugati műveltség, amelyhez a magyar állam ala-pítása óta tartozott, és annak integráns részét alkotta, a német-ségen keresztül szűrődött át hozzánk és ennélfogva védekezé-sünkben is, egybeolvadt szemeink előtt az, amit szerettünk, azzal,amitől óvakodnunk kellett, addig szerb és román nemzetiségeinkkelet felől jöttek és olyan kultúrközösséghez tartoztak, melytőlünk mindenkor idegen volt.

Sokszor halljuk emlegetni az elméletet, hogy a mai románoka régi rómaiak utódai voltak, de semmi nyoma nincsen annak,hogy a magyar honfoglalást (Kr. u. 895.) követő három évszázadalatt ezen a területen románok éltek.

Ha itt éltek volna, úgy nem kísérhetnénk nyomon lassúvándorlásukat az albán partoktól Macedóniába, Macedóniából

1 „liceat Hungaricis procuratoribus in civitates et oppida Saxonicaliaingredi, et pro Hungarís eorumque jobbagionibus Hungarico idíomate causasagere, sed repellluntur a dominis Saxonibus, privilégia sua illís obiicentibus.(Erdélyi Országgyűlési Emlékek. XIX. kötet. Budapest, 1889. 298. 1.)

94

Bulgáriába és Bulgáriából a Dunán keresztül a Kárpátok felé,hogy a XIII. század második évtizedében végre Magyarország-ban tűnjenek fel.2

Ha itt éltek volna és a mai román nemzet valóban magyarföldön alakult volna meg, úgy nem lett volna szükségük arra,hogy egyházi nyelvük az ószláv és a görög nyelv legyen; akkornem lett volna szükségük arra, hogy a magyar kormány a romá-nokat szláv és görög papjaik ellen védelmébe vegye és rende-letben írja elő, hogy a román papoknak a nép nyelvén kell pré-dikálniok, és hogy román iskolák állíttassanak, melyekben azoktatás szláv és görög helyett románul történjék.3

Ha itt éltek és itt a régi római kultúrát képviselték volna,úgy nem idézett volna elő oly nagy szakadást Magyarország ésaz aldunai fejedelemségek között az, hogy az erdélyi románoka római latin egyházhoz csatlakoztak (1700) és hogy a latinkultúra átvétele áthághatlan gátat jelentett, melyen keresztülcsak a latin vagy a szláv-görög kultúrák teljes elvetésével lehe-tett a régi egységet helyreállítani. Ezért tisztelik Major Péterbena román nemzeti gondolat megalapítóját, mert annak a latinegyházi hatás nyomán megirt munkája visszavezette őket latinőseikhez. Csupán azt feledték el, hogy a latin eredetből a ma-gyarországi román incolatus még egyáltalában nem következikés hogy a kettő két egymástól teljesen különböző dolog.

Mi elismerjük azt, hogy Major Péter dákoromán elmélete,mely 1812-ben kiadott munkájában napvilágot látott,4 a románoktörténetében korszakalkotó volt, de hozzátesszük, hogy MajorPéter magyar tisztviselő volt és állását munkája megírása utánis zavartalanul megtartotta, magyar állami tisztviselő ajándé-kozván meg tehát a románokat azzal a munkával, mely a romá-

2 V. ö. ide vonatkozólag az Encyclopaedia Britannica pártatlan cikkét:Vlachs. Encyclopaedia Britannica. XI. kidás. XXVIII. kötet. Cambridge1911. 166—168. 1.

3 1686. áprilisi fejedelmi rendelet: „I. §. vernacula praedicabit, XVI. §.scholae ubi fieri potest inter Valacho erigantur, in quibus primum lectionemet scriptionetm linguam ac Uteris Valachicis iuniores strenuo doceantur.” (Er-délyi Országgyűlési Emlékek. XVIII. kötet. Budapest 1895. 487—488. 1.)

4 Major Péter, a budapesti királyi magyar tudományegyetemi nyomdaromán korrektora (1809—1821): Istoria pentru inceputulu Romaniloru inDacia. Buda 1812.

95

niai (aldunai) nemzeti megújhodás vezérének, RadulescuHeliadénak szavai szerint Mózes vesszejeként választotta el avilágosságot a sötétségtől. Mi azt is hozzátesszük, hogy ebbenaz időben a romániai előkelő románok görögül beszéltek; az1821-diki felkelés leverése után Magyarországba menekült ro-mán bojárok között egyedül Golescu Konstantin beszélt románul'és így lett ő az utókor szemében ,,az első modern román ember”.5

Golescu maga is Budán, a magyar egyetemi nyomda útján adtaki vándorlásairól írt feljegyzéseit.6 Magyar földről költözöttBukarestbe Románia első nemzeti szabású iskolamestere, LázárGyörgy is, ki a bukaresti Szent Száva-kollégiumban románnyelven kezdte tanítani a fiatalságot Radulescu Heliadénakmagyar földön megjelent román nyelvtanából.7

Ezzel világosan megmutattuk a magyar-román viszony ba-rátságos jellegét és talán elég hozzátennünk azt, hogy elnyomás-ról alig lehetett szó abban az államban, hol a dél felől beszűrődőrománság a XIII, század második évtizede óta harmadfél milliófőre szaporodott; hol magyar védelem alatt vetette le a szláv-görög elnyomás jellegét és öltött nemzeti jelleget; hol nemzetimegújhodását a magyar kormány védelme alatt tette meg ésa honnan zavartalanul vitte a megújhodás világító és melengetőlángját a havasokon túl idegen hatás béklyóiban élő balkáni ro-mánság közé.

Hasonló volt az eset a szerbekkel is, kik a török elől mene-külve jöttek. Magyarországba, hol kezdetben — a középkorban— annál kevésbbé volt szerb lakosság, mert ilyen akkor még akésőbbi Szerbiában is alig volt. Szerbia és Bosznia ugyanis aközépkor első felében lakatlan erdőségek voltak, hol csak atörök terjeszkedés nyomán, mely a déli szerbeket is észak felészorította, indult meg a bevándorlás és letelepedés,

A szerbek magyarországi birtokaikat a török üldözés ellenfelajánlott magyar vendégszeretetnek köszönhették, századokonát együtt küzdvén velők a bizánci és török császárok ellen; atörök hódoltság idején az elmenekült magyar lakosság falvait

5 P. Eliade: La Roumaine XIX-me siècle. I, kötet. Paris 1914. 173. 1.6 Golescu Konstantin: Insemnare a calatoriei mele Const. Radovíci din

Golescu facuta in anul 1824., 1825., 1826. Buda 1826.7 Radulescu H eliade: Grammaire roumain. Szeben 1828.

96

a kipusztult vagy elmenekült magyar lakosság földjeit és falvaitis szerbek vették birtokba és Délmagyarország vármegyéi ekkorszerezték szerb-román többségüket. Így találjuk azokat a meg-lepő adatokat, melyeket a XVI. század török és a XVIII, századosztrák összeírásai nyújtanak és amelyek szerint pontosan megtudjuk állapítani, hogy az 1557—58. török defterdár szerint azegyes falvaknak számszerint felsorolt házaiban még magyarok,az 1717-díki népszámlálás szerint pedig ugyanazokban a házak-ban szerbek és románok laktak.8 A tiszta magyar Temesvárottpl. 1717-ben már mindössze csak 3 magyar lélek élt, ellenben1608 óta szerb püspökség székhelye volt. A szerbek tehát atörök hódítók védelme alatt is szabadon terjeszkedtek, és hogyez a terjeszkedés milyen hatalmas volt, azt világosan látjuk az1717-díki népszámlálás adataiból, melyek szerint 663 régi ma-gyar falu közül már egy sem volt magyar.9

Ez volt a helyzet, mikor 1690-ben a menekülő ipeki szerbpatríarcha bebocsátást kért és ezzel Délmagyarország lakosságaszerb többséget kapott.

A történelem legfényesebb lapjain szerbek és magyarokvállvetve küzdöttek a török ellen és a két nép között ellen-tétek és elhidegülések nem voltak tapasztalhatók; megtelepe-désük is a szerb-magyar barátság jegyében történt. Mi több,a szerb irodalomi megújhodás is Magyarországból indult ki,magyarországi szerbek alapítván meg Budán 1825-ben, az elsőszerb folyóiratot, és röviddel azután, 1836-ban az első szerbirodalmi egyesületet. A Srpski Ljetopis, később ezen egyesülethivatalos lapjaként Ljetopis Matice Srpske cím alatt a világ-háború kitöréséig több száz kötettel ajándékozta meg a szerbirodalmat, magyar területen.

Ε szerint a világháború okát is aligha kereshetjük szerb-magyar ellentétben, mert ily közvetlen ellentét a történelemfolyamán sohasem létezett és ki sem mutatható; a XIX. Század

8 Az adatokat részletesen is felsoroltam a bánáti kérdésről írt angoltanulmányomban: The Banate. A forgotten Chapter of Hungarian History byProfessor Eugene Horváth Phil. D. The Anglo-Hungarian Review. III. kötet..London 1923. 30—52. 1.

9 Szentkláray Jenő: Száz év Délmagyarország életéből. I, kötet..1779—88. Budapest 1879. 20—27. 1.

97

közepe óta észlelt ellentét sem volt közvetlen és eredete ismásutt volt keresendő.

Amint hogy Magyarország nem-magyar nemzetiségeinekelnyomása sem képezte okát a világháborúnak.

III.

A világháború eredetét nem kereshetjük tehát a magyar-országi nemzetiségek elnyomásában; ily vád csupán a magyar-ellenes propaganda-irodalomban nyert kiszínezést.

Nekünk jelentékenyen ki kell tágítanunk a látókört, hamélyére akarunk hatolni a kérdésnek, melyből a világháborúgyökerei fakadtak, mert az elmondottak után tehetetlenül állunkszemben a szőnyegen fekvő problémákkal.

Nekünk egy pillanatra vissza kell térnünk az 1648-díkíwestpháliaí szerződéshez, mellyel a francia diplomácia Német-ország császárainak hatalmát kelet felé tolta el és melynekeredményeként a Habsburgokkal együtt nekünk is kelet felékell indulnunk, hol a XVII. század közepe óta egy Magyar-országot közvetlenül érdeklő új birodalom körvonalait látjukkialakulóban.

A westpháliai békeszerződésről ma is kevesen tudják azt,hogy Elszászt francia érdekkörbe tolta át és hogy a kelet feléeltaszított császár szuverenitását jelentékenyen megcsorbítaniasikerült azzal, hogy a német fejedelmeknek burkoltan szuverénjogokat biztosított, császár jelöltekké tette vagy francia szövet-ségbe vonta őket.

Nekünk egy pillanatra meg kell lebbentenünk a fátyolt awestpháliaí békét követő 1681-diki francia-török támadás előttis, melyben a Habsburgok két front közül a keletit tartottákfontosabbnak és az elveszett Elszászt feláldozva habozás nélkülmegindultak Buda felé.

Nekünk észre kell vennünk azt, hogy Lotharingia elűzötthercege, Károly fejedelem császári szolgálatba lépve Lotharin-gía visszaszerzése helyett szintén Magyarország felszabadí-tásáért harcolt”, a Habsburgokra nézve tehát a felszabadítandóMagyarország képezett kárpótlást a rajnántúli területekért; aza Magyarország, hová szavojai Jenő herceg akkor a Habsburg-hatalom súlypontját áthelyezni javasolta.

98

Nekünk tisztában kell lennünk azzal, hogy ez az új Habs-burg birodalom, a későbbi Ausztria-Magyarország tehát Magyar-ország felszabadulásával alakult meg, bár a bécsi kormányMagyarországot fegyverrel hódított tartománynak tekintette ésügyeinek intézését az osztrák udvari haditanácsra bízta,10 holottMagyarország visszahódításában a magyaroknak jelentékenyrészök volt.11 A bécsi kormány felfogását a visszahódítás em-lékére vert érem feliratai mutatták meg; az egyik oldalon areunio iustissima szavak állottak, a másikon pedig Vermehr desReiches.

A Habsburg birtokok e szerint nyugaton sorvadásnak indul-tak és keleten tágultak, hol a XVII. század utolsó éveiben máregy úji birodalom áll előttünk, melyben azonban Magyarországnem az a Magyarország többé, mely a török uralom előtt amagyar faj abszolút majoritásával rendelkezett, hanem egy újMagyarország, melyben a magyarság a 150 éves török uralomeredményeként erős kisebbségbe került.

Ez a kisebbség is hű maradt azonban a múlt hagyományai-hoz és azok alapján kötötte meg a megegyezést, mely 1715-dikitörvényeinkben az első osztrák-magyar kiegyezésként maradtaz utókorra, és melyben a magyar állam nemzeti jellege ésalkotmányos szabadságai formailag kellő biztosítást nyertek.

Ennek a nemzeti jellegnek az ellensúlyozása és az újra-ébredő Magyarországnak az osztrák birodalomba való beolvasz-tása érdekében azonban a bécsi kormány a töröktől vissza-szerzett magyar területekre a maga költségén egy páratlanulálló telepítés hullámait indította meg.

Catalonia és Lotharingia császárhű menekültjei, Belgium ésa Rajnavidék kivándorlói ezrével vándoroltak az új országba,hol a nyugaton hatóságilag terjesztett császári felhívások a be-vándorlóknak ingyen földet és jólétet ígértek.

Bár az egyensúly ezáltal a magyar és nem-magyar nép-

10 Amint a bécsi angol követ a Hofkriegsrathról mondotta: „that officehas usually the direction of what concerns Hungary, which is reputed asa conquered kingdom.” (Archívum Rákóczianum. II. kötet. Budapest 1877.115. 1.)

11 A velencei követ jelentése szerint a császáriak „non potendosiguereggiare col Turco che non la spada degl'Ongari,” (Fontes Rerum Austria-carum. Diplomataria XXVII. kötet. Wien 1867. 23. 1.)

99

elemek között az utóbbiak javára tolódott el, nyugodt lélekkelnyitunk szabad utat a legszélesebb kutatás előtt arra vonat-kozólag, hogy a saját hazájában kisebbségbe szorított és a bécsikormánytól oly mostohán kezelt magyar nemzet,' immár magais elnyomott kisebbség,12 vájjon kezdett-e valamikor faji hábo-rút azok ellen, kik házának minden zugát kisajátították és aztidegen kormány védelme alatt magokénak tekintették.

A magyar nemzet Szent István intelmeinek szellemébentestvéri jobbot nyújtott új „vendégeinek” is, kikkel közvetlenellentétbe még ezek után sem került; az, hogy e-nemzetiségeklassankint a magyarságba olvadtak, utóbbinak kulturális fölé-nyével volt indokolható. 1787-ben a magyarság még csak 39,1910-ben már 54.5% többséget tudott felmutatni

A közvetett ellentét onnan keletkezett, hogy a bécsi kor-mányzat a magyar nemzeti restauráció ellensúlyát akarta el-helyezni a nem-magyar nemzetiségek ellenállásában, és ezérta Magyarország területén megtelepedő idegeneket a magyar-sággal szemben osztrák császári szolgálatba vonta. Soha semszabad felednünk azt, hogy Jellachich báró horvát bán, kit ahorvát nemzeti mozgalom vezérének tartanak, első sorban osztrákcsászári tiszt volt, aki osztrák császári zászlók alatt lépte áta Dráva folyót, hogy csapatait a magyarok ellen a magyaranyaországhoz vezesse; hogy az osztrák császári vezérkar azáltala felfegyverzett nemzetiségeket osztrák császári vezérletalatt osztrák császári csapatokba sorozva vitte a magyarságellen; és hogy az osztrák kormány ezeknek a csapatoknak azélén kérte a győztes magyar csapatok ellen Oroszország fegy-veres beavatkozását.

Az így létrehozott közvetett ellentét Magyarország belsőharmóniáját erősen megzavarta, de megzavarta Ausztriáét is,mert a bécsi kormány az osztrák összbírodalom jövőjét Orosz-ország fegyveres beavatkozására építette; azon Oroszországéra,mely Ausztria szláv nemzetiségeiben már akkor a maga eszkö-

12 A töröktől visszahódított Bánátban, mely 1526 előtt még tisztamagyar terület volt, egy 1779-diki becslés szerint 181.639 román, 78.780 szerb,43.201 hatóságilag betelepített német, francia és olasz és 8.683 bolgár mene-kült, elleniben egyetlen egy magyar sem lakott. (Francesco Griselini: Versucheiner politischen und natürlichen Geschichte des temeswarer Banats. Wien1780. 301. és 135. 1.)

100

zeit látta és őket a maga elővédéivé avatva ugyanabban az irány-ban kezdett terjeszkedni, amerre Ausztriának a terjeszkedésegyetlen útja nyitva állott.

Az osztrák katonai körök a német és olasz tartományokelvesztése óta Dalmácia hinter land jának megszerzésére töreked-tek és így alakult ki az a nyugatbalkáni politika, mely Bosznia-Hercegovina megszállását, Montenegró és az albán partvidékellenőrzés alá vételét maga után vonta. Ennek az előnyomulás-nak a célja elsősorban civilizatorikus volt és azt senki sem von-hatja kétségbe, hogy annak civilizatorikus következményei első-rendűek voltak.

Mi készséggel elismerjük azt, hogy ugyanakkor politikaiszempontból ez előnyomulás szerb érdekeket érintett, Szerbiátazonban Bosznia-Hercegovina megszállása után még hosszúideig Ausztria-Magyarország szövetségében találjuk. Ez a szövet-ségi viszonylat csupán a cári Oroszország balkáni tervei miattmutatott időnként elhidegülést, az elhidegülés azonban csupánBécs és Belgrád viszonyára szorítkozott, de abszolúte nem ter-jedt ki a szerbek és magyarok viszonyára is.

Felhozhatják ugyan a magyar politika ellen azt, hogy a ma-gyarországi szerbek vezére, Miletics Szvetozár, börtönbe került;a polgári bíróságtól szabályszerűen lefolytatott pör aktái szerintazonban vádlott a magyarországi szerbek között a török ellenhadat viselő Oroszország érdekében fegyveres felkelést akarttámasztani, mi a semlegesség megsértésével Ausztria-Magyar-országot indokolatlanul háborúba keverte volna.

Felhozhatják azt is, hogy a magyar mezőgazdák Szerbiát1906-ban vámháború elé állították, ezt azonban csak addig hasz-nálhatják ki a magyar álláspont gyengítésére, amíg a vonatkozóaktákból ki nem tűnik az, hogy a szerb vámháború az oroszdiplomáciától sugalmazott szerb-bolgár vámunió ellen alkalma-zott védekezés volt, melynek szálai nem Budapesten, hanemmásutt futottak össze.

Felhozhatják Ausztria-Magyarország ellen Bosznia-Hercego-vina bekebelezését, az 1908-díkí annexíót is, de nem teszik hozzáazt, hogy ezzel Aehrenthal gróf külügyminiszter az orosz táma-dás tervszerűségét leplezte le, mi neki fényesen sikerült is, mertOroszország az éles megvilágítás után visszavonult és csupán,akkor lépett ismét előtérbe, mikor nyugati szövetségeseire tá-

101

maszkodva 1911-ben európaszerte általános likvidáció vette kez-detét, melyben a cári Oroszország szövetségeseitől Keleteurópaátépítésére kapott morális mandátumot.

Beszélhetünk tehát osztrák-orosz hatalmi ellentétről, melya Balkán félszigeten lappangott és időnként kitörni készült, denem beszélhetünk magyar támadásról és kihívásról, mert egy-részt Ausztria-Magyarország külpolitikájában a magyar kormányszerepe negatívumra szorítkozott, másrészt pedig mert kormá-nyaink a belső politika kérdéseibe temetkeztek.

Ezen az alapon azokat a vádakat, melyek az általánosságbő köpenye alól igyekeznek a trianoni békeszerződés súlyosrendelkezéseit igazolni, mindaddig vissza kell utasítanunk, amígazok konkrét formát nem öltve okszerű láncolatban nem bizo-nyítják a magyar kormány felelősségét a háborúért.

IV.

Mi abban a helyzetben vagyunk, hogy konkrét ellenérveketsorakoztathatunk fel azon támadás ellen, mely a hatalmi küz-delemből kikapcsolt, de a szabadságért rajongó és csupán azönfentartás biztosítékait kereső magyar nemzetnek, annak tudtanélkül való letiprására 1911 óta egyre konkrétabb formában ki-alakult, és ezek az ellenérvek ma már konkrét vádként mere-vednek fel azok ellen, akik a világháború előestéjén a magyar-ellenes propaganda szolgálatában állottak és akik a trianonibékeszerződést az európai békét megzavaró hatalmi tervekszolgálatában létrehozták.

Hogy a cári Oroszország a keleteurópai kérdésekben szabadkezet kapott, azt Nekludoff orosz diplomata emlékirataibanakként mondja el, hogy 1911-ben azzal az utasítással indultállomáshelyének elfoglalására, hogy „tolja ki a háborút lehető-leg 1915-ig, de ne térjen ki a szakítás elől, ha Oroszország be-csülete kockán forog”.13

Felhozhatná valaki, hogy ez a vallomás Oroszország véde-kezésére is vonatkoztatható, de akkor mi szüksége volt a követ-nek arra, hogy Szófiába való megérkezése után az oroszbarát

13 Nekludoff Α.: Diplomatic reminiscences before and during th«World War, 1911—1917. New-York 1920. 5. 1.

102

ellenzékkel folytasson „hosszas megbeszélést”;14 hogy a kor-mányra lépő oroszbarát ellenzék első ténykedése a titkos szer-ződések megkötésére vonatkozó felhatalmazás megszerzésevolt;15 hogy a bolgár trónörökös és a bolgár vezérkar főnökeOroszországba utaztak, a kormány pedig Bulgária sorsát Orosz-ország kezébe tette le. Ugyanakkor az 1911 őszén megtartottszerb választások idején Pasics Nikola miniszterelnök is úgynyilatkozott, hogy Szerbia sorsa Oroszország kezében van.16

Az orosz diplomácia ettől kezdve az 1905-diki bolgár-szerbvámunió helyett egy bolgár-szerb szövetség megalkotását vettetervbe, melynek tárgyalásai a nyilvánosság teljes kizárásávalSzófiában folytak le.17 Nekludoff az utolsó percben figyelmez-tette kormányát, hogy a szerződés következménye a háború lesz,de a cár a szerződést 1912. febr. 13-dikán aláírta — „Romalocuta — causa finita”18 — és ezzel az 1915-ig kitolni tervezettháború már 1912 elején küszöbön álló valósággá lett. MikorFerdinánd király a jövő szempontjából aggályokat emelt, Neklu-doff úgy nyilatkozott, hogy Bulgária már kötve van Szerbiáhozés Oroszországhoz.19

Oroszország terveit illetőleg Izvolszkij párisi orosz nagy-követ írásaihoz kell fordulnunk, melyek nyíltan elmondják, hogya marokkói francia előnyomulással az orosz diplomácia már1911 őszén a Boszporus és a Dardanellák megnyitását állítottaszembe,20 és hogy ez utóbbi akciónak fedezése végett alkottameg a Balkán Szövetséget, mely Szerbiát, Bulgáriát és Görög-

14 U. ott 17. 1.15 U. ott 27—29. 1.16 Boghitschewitsch M.: Kriegsursachen. Zürich 1919. 68. 1.17 „The negotiations were conducted with the utmost secrecy, and the

only respective Russian Ministers were allowed to know what was going on,In point of fact, Hartwig and I were the constant arbiters, continually con-sulted.” U. ott 52. 1.

18 U. ott 56. 1.19 U. ott 63—65. 1.20 Paris, 1911. nov, 23. Izvolszkij nagykövet Szaszonov külügyminiszter-

hez: „De même que la France nous a déclaré cet été qu'elle ne pouvaitadmettre l'affermissement d'une puissance étrangère quelconque ou Maroc,nous sommes obligés de nôtre côté de prévenir la France que la Russie ne peutpas admettre lie passage des détroits en des mains autres que Russes.' 1

[Marchand R.: Un livre noir. I. kötet. Paris 1922. 267. 1.)

103

országot orosz védelem alatt álló támadó szövetségben egye-sítette.

A szövetség tehát a tengerszorosok ellen támadó Orosz-ország oldalvédét alkotta, de hogy a támadás nem csupánazokra, hanem Konstantinápoly megszerzésére is vonatkozott,azt Izvolszkij párisi orosz nagykövet jelentéseiben ismételtenmegmondotta. 1912. jún. 6-díkán kijelentette, miszerint „Bul-gáriának el kell ismernie, hogy Konstantinápoly és a tenger-szorosok az orosz érdekek speciális körébe tartoznak”,21 1913.nov. 6-díki jelentésében pedig, mikor a bolgárok Konstantinápolyfelé közeledtek, hozzátette, hogy ,,a bolgárok sokkal intelligen-sebbek és gyakorlatiasabb gondolkodásúak ahhoz, hogy észre nevegyék, miszerint az ő részükről őrültség Konstantinápolyról ésa tengerszorosokról álmodozni; ők tudják azt, hogy ez Orosz-ország jövő dominíuma és hogyha Bulgária megpróbálná, hogyutunkba álljon, ez csak katasztrófához vezetne”.22

A Balkán Szövetség tehát az őt megalkotó Oroszország esz-köze volt,23 mely annak alátámasztásával a béke és háborúdöntőbírájává avatta magát. Amint hogy Keleteurópában Izvol-szkij kifejezetten Oroszország részére igényelte is a kezdemé-nyezés jogát, amidőn 1912. nov. 17-diki jegyzékében kijelentette,hogy „Oroszországot illeti meg a kezdeményezés oly kérdésben,melyben ő a főérdekelt”,24 és amint erről őt a francia kormányis biztosította.25

A szövetség azonban Oroszország kezében nem csupánTörökország ellen irányult, melynek területén a Balkán Szövet-ség népelemeinek még fel nem szabadult fajrokonai éltek, kik-

21 U. o. I. kötet 267. 1.22 U. o. II. kötet 169. 1.23 A francia diplomaták egyöntetűen azt vallották, hogy a Balkán-

Szövetség „Oroszország auspieiumai alatt” és „Oroszország kizárólagos auspi-ciuimai mellett” alakult meg, 1912. ápr, Panafieu szófiai írancia követ és 1912.máj. 6. Sainte Aulaire bécsi francia ügyvivő jelentései. (Documents diploma-tiques. Les affaires balkaniques. I. kötet, Paris 1922. 16- és 27 1,)

24 Marchand R. id. m. I. kötet. 346, 1.25 Paris, 1913. jan, 30. Izvolszkij párisi orosz nagykövet Szaszonov

külügyminiszterhez: „le gouvernement français ne songe nullement à priverla Russie de sa liberté d'action, ni à mettre en doute les obligations morales,qui pèsent sur elle, en ce qui concerne les étais balkaniques.” (U. o, II.kötet. 20. 1.)

104

nek felszabadítása kétségtelenül oly jelszóvá alakult, mellyelszembeállítani más jelszót nem lehetett, hanem ellene irányultAusztria-Magyarországnak is. A Balkán Szövetség ugyanis márösszeállításában Ausztria-Magyarország ellen szegezett fegyvervolt, amit maga Poincaré francia köztársasági elnök maga álla-pított meg, amidőn 1912 tavaszán megjegyezte, hogy ,,a szerző-dés nem csupán egy Törökország, hanem egy Ausztria elleniháborúnak is magvát alkotja. Egyébként Oroszország hegemó-niáját alapítja meg a szláv királyságok fölött”.26

Ez a kijelentés Franciaország elnöke részéről mindenesetreperdöntő fontossággal bír, és pedig azért, mert, hogy ha 1912tavaszán Oroszország a Balkán Szövetséget nem csupán egy1 Tőrökország, hanem egy Ausztria-Magyarország ellen indítandóháború gondolatával alkotta meg, úgy Oroszországnak már 1912tavaszán tisztában kellett lennie azzal, hogy ily háborúnak miklehetnek céljai és eredményei.

Mert orosz győzelem esetén, vagy a kettős monarchia vere-sége reményében az orosz diplomáciának nyilvánvalóan Ausztria-Magyarország területi statusquójának megváltozásával kellettszámolnia.

Ezen a ponton tehát Magyarország első sorban érintve volt,mert földrajzi helyzeténél fogva keletről fedezte az OsztrákCsászárságot.

Mivel pedig a magyar királyi kormány és a magyar köz-vélemény nem ismerték azokat a titkos szerződéseket, amelyekFranciaország elnökének felfogása szerint Ausztria-Magyar-ország megtámadását, megdöntését és felosztását célozták, sema magyar királyi kormány, sem pedig a magyar közvéleménynem lehettek felelősek oly háborúért, amelyet Oroszország aző tudtuk nélkül ő ellenük készült indítani.

A háborús felelősséget csupán az Oroszország hatalmi ter-veinek szolgálatában álló propaganda írta Magyarország ter-hére, hogy egyrészt a figyelmet az orosz támadásról elterelje,másrészt pedig a Magyarország népeinek szánt szomorú sorsotMagyarország bűnösségének gondolatával együtt vigye bele avilág mentalitásába.

2li Documents Diplomatiques. Les affaires balkaniques, 1912—1914.I. kötet. Paris 1922. 38. 1.

105

V.

Ennek a cári orosz kormánytól pénzelt propagandának azösszes fegyverei Ausztria-Magyarország ellen fordultak, midőnaz oroszoktól irányított háború programmszerű lefolyását bizo-nyos körülmények megzavarták.

Ily zavaró körülmények voltak előreláthatok a) a keletifrontvonalon a bolgárok és oroszok között, kik Konstantinápolyfelé törekedtek, b) a macedóniai harctéren Szaloniki körül agörögök és bolgárok között, és c) az adriai partokon a szerbekés az albán nemzet védőhatalmai, Ausztria-Magyarország ésItália között.

Ε harmadik ellentét kirobbanása nyomban elkövetkezett,midőn Berchtold gróf közös külügyminiszter 1912 novemberelején a balkáni szövetségesektől hangoztatott felszabadításgondolatát az albánokra is alkalmazni kérte; a kirobbanás pediga támadás pergőtüzet irányította ellene olyan fenyegetés kísé-retében, amely a londoni Review of Review 1912. decemberiszámában az ezeréves Magyarországot az 1920-díki trianonihatárvonalak szerint szaggatta szét. Ide kell iktatnunk Popo-vics pétervári szerb követ akkori jelentését is, mely szerintSzaszonov külügyminiszter azt mondotta neki, hogy a szerbeknagy sikerei után bízik erejökben és ,,azt hiszi, hogy Ausztriátmeg fogjuk dönteni. Azért meg kell most elégednünk azzal,amit kapni fogunk és ezt csak első étappenak kell tekintenünk,mert a jövő a miénk lesz”.27

Ezek után nyíltan felvetjük a kérdést, hogy ha Magyar-ország felosztásának tervezete már 1912 őszén készen volt, úgyhogyan lehet Magyarország felelős egy ezen tervek végrehaj-tása érdekében megindított háborúért?

Ausztria-Magyarország nyílt ellenvetése az albán nemzetleigázása ellen mindenesetre sorsdöntő fordulatot eredménye-zett, mert a szerb csapatok az adriai partoktól visszavonulvaMacedóniába özönlöttek és a bolgároknak juttatott területekelvételét, az 1912 tavaszán megkötött szövetségi szerződésrevízióját követelték.

A balkáni orosz követek közül Hartwig belgrádi követ aszerbek, Nekludoff szófiai követ a bolgárok mellett foglalt

27 1912. dec. 27. Szent-Pétervár. Boghitschewitsch id. m. 128—129. 1

106

állást. Utóbbi nyíltan megmondotta Spalaikovics szerb követ-nek, hogy a szerződést egyoldalúlag megváltoztatni nem lehet,28

vele szemben azonban Hartwignak adtak igazat és Nekludoffemlékirataiból tudjuk meg azt az eddig csupán sejtett titkot,hogy Hartwig Törökország veresége után egy Bulgária ellenoperáló második Balkán Szövetséget alakított,29 melyhez Orosz-ország Sebeko bukaresti követ útján Romániát tolta hozzá,miáltal a balkán államok szövetsége az eddigi Törökországgalszomszédos államok szövetségéből egy Ausztria-Magyarország-gal szomszédos államok szövetségévé alakult át. Ezen új BalkánSzövetség vezérállamai Törökországgal már nem érintkeztek éscéljuk is a magokra hagyott Bulgarians Törökország helyett, atámadásba átmenni készülő Oroszország elővédeként Ausztria-Magyarország megtámadása volt, amint Popovícs péterváríszerb követ 1913. ápr. 29-dikén kormányának jelentette: ,,Sza-szonov ismételten mondotta nekem, hogy Ausztriától sok föl-det fogunk kapni”.30

A Bulgária ellen indított háborút befejező diplomáciai tár-gyalásokból megtudjuk azt, hogy amint Delcassé pétervárí fran-cia követ 1913. júl. 13-dikán kormányának jelentette, amikorPasics szerb miniszterelnök a görögök sikereit és igényeit túl-zottaknak tartotta, Veníselos görög miniszterelnök biztosítottaOroszországot, hogy „Görögország Szerbia mögé fog állaniAusztria-Magyarország ellenében,31 A bukaresti béketárgyalásokidején, 1913. augusztusban Pasics nyíltan megmondotta, hogymár az első balkánháború befejezése után meg akarta indítani,,az európai háborút” Bosznia-Hercegovina megszerzéseért, ésattól csupán Macedónia megszerzése érdekében állott el; Politis»görög delegátus előtt pedig megjegyezte, hogy az első lépést azAusztria ellen teendő második lépés fogja követni.32 A buka-resti francia ügyvivő tanúsága szerint Spalaikovics szerb dele-gátus egyenesen csatlakozásra hívta fel Romániát Ausztria-

28 Nekludoff id. m. 133. 1.29 U. ott 162—163. 1.30 Bogkitschewitsch id. m. 129. 1.31 Documents diplomatiques. Les affaires balkaniques 1912—1914»

II. kötet. Paris 1923. 248. 1.32 „la première marche est gagnée, maintenant if faut préparer la

seconde marche contre l'Autriche” (Boghitschewitsch id. m. 65. 1.)

107

Magyarország ellen és arra, hogy területszerző ambíciók meg-valósítását Ausztria-Magyarország rovására keressék.33

Az 1913. aug. 10-diki bukaresti békeszerződés tehát csupána Balkán Szövetség első kitűzött feladata után tett pontot és azaddig dél felé lekötött figyelmet, mint Spalaikovics kijelentésemutata, észak felé fordította; ez az észak felé fordulás pedigOroszországnak és balkáni szövetségeseinek részéről az Ausztria-Magyarországgal való fegyveres leszámolásnak előkészítésétjelentette.

Oroszország harcrakész elővédeinek ausztriai és magyar-országi fajrokonaik felszabadítását ígérte meg: oly ígéret, melyhadüzenet és háború nélkül nem volt elképzelhető.

Hogy Spalaikovics bukaresti delegátus nyilatkozatai mö-gött az orosz kormány állott, azt megerősítette Szaszonov kül-ügyminiszternek 1913. nov. 23-dikán a cár elé terjesztett emlék-irata, melyben az összes szerbek egyesítésére Oroszország se-gítségét kínálta fel,34 valamint Miklós cárnak 1914. febr. 2-dikána Pétervárott levő Pasicsnak adott nyilatkozata,35

Romániáról Delcassé pétervári francia nagykövet már 1913,jul. 28-dikán azt jelentette, hogy az Erdélyre függeszti sze-meit,36 Descos bukaresti francia követ pedig 1914. febr. 11-dikénhozzátette, hogy a hivatalba lépő Bratianu-kabinet Ausztria-Magyarország irányában ellenséges politikát fog folytatni ésebben Szerbiával fog tartani.37 Az új orosz követ, Poklewskí-Koziell 1914. jan. 24-diki jelentésében már egyenesen azt mon-dotta, hogy az erdélyi aspirációk Romániát Oroszország kar-

33 Bukarest, 1812. dec. 2. Dard francia ügyvivő jelentése: „La Bulgarieconsisterait à associer étroitement à la Serbie et à la Roumanie par aiderces deux Puissances à réaliser leurs aspirations nationales aux dépens deΓ Autriche-Hongrie... M. Spalaikovich exposait tout haute cette politiqueà la Conférence de Bukarest”, (Documents diplomatiques. Les affaires balka-niques 1912—1914, III, kötet, Paris 1923. 95. 1,)

34 „la Serbie peut réaliser le grand idéal de l'union de tout le peupleserbe que si la Russie agit avec elle” (u. ott III. kötet, 372, 1.).

35 A részleteket közli Boghitschewitsch id. m. 177—180, 1.36 Documents diplomatiques. Les affaires balkaniques 1912—1914.

I. kötet. Paris 1922, 277, 1,37 U, ott III, kötet. Paris 1923, 113. 1,

108

jaiba dobják, mert az összes románok egyesítését Oroszországsegítségével akarja megvalósítani.38

Mikor Szaszonov orosz külügyminiszter 1914. jun. 14-dikéna cári családot Constanzába kísérte, már egyenesen azt kérdezteBratíanu miniszterelnöktől, hogy osztrák-orosz konfliktus eseténa kettő közül kihez fog állani,39 és az előzmények után alig ké-telkedhetünk abban, mert a nyert válasz Oroszországra nézvenem volt tagadó.

Annál kevésbé, mert két héttel azután, hogy a cári Orosz-ország Románia hivatalos felfogásával tisztába jött, Ferenc Fer-dinánd trónörököst Szerajevó utcáin szerb golyók terítették leés az orosz hatalmi tervek exponensei visszafojtott lélekzettelvárták, vájjon Ausztria-Magyarország békeszerető uralkodójaezek után is eléje teszi a megalázó békét a bizonytalan háború-nak, melynek nyitányaként Oroszország Románián és Szerbiánkeresztül az Adria felé nyújtotta kezét.

A rendelkezésre álló források tehát kétségtelen módon bi-zonyítják és világosan megmutatják, hogy Oroszország Szerbiaés Románia fegyveres erőit Ausztria-Magyarország ellen fordí-totta; hogy békés időben ez utóbbinak területéből azoknak ré-szesedést ígért, mire Oroszország aktív támogatása nélkül nemis gondolhattak; hogy ez által Szerbia és Románia kormányaitoly támadó háború eszközeivé avatta, melynek célja egyenesenAusztria-Magyarország megdöntése és felosztása, mit sem sejtőnépeinek fegyveres úton idegen uralom alá kényszerítése volt.

Magyarországnak bűnbakul való feltüntetése és odaállításatehát csupán a felosztást beharangozó és igazolni törekvő oroszkormánypropaganda mesterkedése volt,

Mi készséggel elismerjük azt, hogy a kialakuló harcban azosztrák és orosz hatalmi érdekek ütköztek össze, de hozzá-tesszük, hogy ebben az osztrák diplomáciát az 1911-dikí likví-dáció megindulásától kezdve a védekezés jellemezte. S ha mégegyes katonai körök magatartása támadó lett volna is, ettől atámadástól a magyar kormány teljesen távol állott, a vele szem-

38 Siebert: Diplomatische Aktenstücke zur Geschichte der Entente-politik der Vorkriegs jähre. Berlin 1921. 615—616. 1.

39 Documents diplomatiques. Les affaires balkaniques 1912—1914.III. kötet. Paris 1923. 380. 1.

109

ben felvonuló ellenséges akció tehát indokolatlanul támadókezdeményezés volt, melynek eredménye az indokolatlanul ésa népek ellenére megalkotott trianoni békeszerződés lett.

VI.

A háborús felelősség vitájában a magyaroktól a szerajevóimerénylet előzményeinek felkutatását és drámai részleteinekki domborítás át várják.

Bár kétségtelen, hogy Ferenc Ferdinánd trónörökös meg-gyilkolása Magyarországon is megdöbbenést és megütközéstváltott ki, amelynek következményeként senki sem kétel-kedhetett abban, hogyha Szerbia kormányának ennek a vak-merő tettnek előkészítésében és végrehajtásában része van, úgybüntető szankció alkalmazása nem lehet kétséges: a magyarpolitikai mentalitás azonban igen hűvösen és reálisan számítómentalitás, melyet gyorsan szerzett benyomások nem igen szok-tak a százados fejlődés útjától eltéríteni.

Magyarországnak semmiféle hatalmi politikában semmi-nemű része nem volt, s a hatalmi politikának mindenféle hul-lámzása között első sorban mindig azt az alapot igyekezett meg-találni, amely a magyar politikának tíz évszázad óta oly szilárdés erős alapja volt: az önvédelmet.

Az osztrák-szerb ellentétnek Magyarországon semmifélegyökere nem volt és a szerajevói merénylet soha sem volt éssoha sem lesz a magyar mentalitásban azzá a maggá, melybena világháború összes eredőit összefutni látjuk.

A magyar kutatásnak kötelessége ugyan a szerajevói me-rénylettel foglalkozni, de csak mint záróaktusával annak a tá-madásnak, melyből a cári orosz diplomácia oly kitartó ügyes-séggel hámozta ki Ausztria-Magyarország megtámadásával azeurópai háborút és az európai háború eredményeként az ezer-éves Magyarország felosztását.

A magyar kutatásnak csupán az orosz tervek szövését kelltovább kísérnie, hogy megmutassa, miként tolta előre az oroszdiplomácia Szerbiát és Romániát az európai háború felidézésefelé; miként kötötte le azok figyelmét Magyarország területéreés magyar területek kíhasításával miként fordította el figyelmü-ket Konstantinápoly és a tengerszorosok felől, melyeket a meg-

110

gyengült Bulgáriától és Törökországtól már nem lett volnanehéz elragadnia.

Éppen ezért a részletek bőséges anyagából is csupán azokatválogatjuk össze, melyek az összefüggések okszerű láncolatáhozszükségesek.

A történetírás már körülbelül tisztában van azzal, hogy az1903-dikí merénylet az oroszbarát radikálisok műve volt, kikSzerbiát az orosz követnek adták át, aki egy angol szemtanúnakma már kevéssé ismert, de talán most ismét tanulságossá lettelbeszélése szerint ablakának ellenzői mögül nézte végig atragédiát, a merénylők felvonulásától a királyi hulláknak azablakon át való kidobatásáig.40

Igaz, hogy Csarykov Valerianovics Miklós orosz követ azutánvisszavitette őket a palotába, de akkor az osztrákbarát Obrenovi-csok utolsó sarja már nem élt. Az is igaz, hogy Oroszországnem sokkal azután visszahivatta őt, hogy ezáltal is arra kény-szerítse az új uralkodót, hogy a királygyilkosoktól szabadulnitörekedjék, de az Obrenovicsok ellen küzdő oroszbarát radiká-lisok akkor már hatalomra kerültek és Oroszország az oroszvédelem alá helyezkedő kormányzat megszilárdítását a király-gyilkosságtól felkavart anarchia leküzdésével vélte a legjobbanelőmozdíthatni. Szerbia éppen az oroszbarát radikálisok ha-talomra kerülése és az azon való megmaradásuk által lett készeszközévé az orosz cárizmus hatalmi terveinek; sőt az ő ural-muk egyedül tette lehetővé azt, hogy maguk a kírálygyilkostisztek nemcsak nem vonultak vissza, de éppen ők alkották meg1909-ben a Narodna Odbrana című nagy szerb egyesületet,1912-ben pedig az Ujedinjenje ili Smrt néven ismert, a gyors ésradikális eszközök alkalmazásától sem visszariadó „Fekete Kéz”szervezetét.

Ez alakulatok vezetői, Dimitrievics Dragutin ezredes, avezérkar hírszerző osztályának főnöke és Tankosics Voja őr-nagy, az 1903-diki merényletben mint fiatal hadnagyok szere-peltek; előbbi most a szervezés, utóbbi a végrehajtás körültevékenykedett. Tevékenységük színtere pedig előbb Macedonia,utóbb Ausztria-Magyarország volt, mi által a háború tüzesóvá játa Balkán-félszigetről Középeurópa népei közé dobták.

40 Vivian Herbert: The Servian tragedy. London 1903.

111

Nem érdektelen a világháború kitörésekor még alig ismertmozzanatokat a napfényre került új adatok alapján összefog-lalnunk és azok világában bemutatnunk, mert ezzel nyilván-valóvá tesszük azt, hogy Ausztria-Magyarország ellen szerbrészről és orosz intenciók szerint tudatos támadást készítettekelő, melynek Ferenc Ferdinánd trónörökös megöletése csupánegyik epizódja volt,

Az osztrák-magyar diplomácia 1914 nyarán még maga semismerte a különbséget a Narodna Odbrana és a Fekete Kézszervezetek között, az előbbit nevezvén és vádolván meg abelgrádi ultimátumhoz csatolt emlékiratában a merénylet elő-készítésével. Az elfogott merénylők pöre sem tárt fel lényegbenúj adatokat41 és a szerajevói merénylet mindaddig elveszítettefontosságát, amíg Stanojevich belgrádi professzor 1923-ban meg-jelent röpiratában a merényletet igazolni nem akarta42 és ezigazolást abban a hadgyakorlatban vélte megtalálni, melyetFerencz Ferdinánd a szerb határon tervezett és amelyről azorosz vezérkar már 1913-ban értesítette a szerb vezérkart.

Egyszerre jelentőssé lett azonban a kérdés, mikor egy évvelazután, a merénylet tizedik évfordulójakor, a szerb parlamentelnöke, Jovanovics Ljuba, ki a merénylet elkövetésekor hatal-mon levő Pasics-kormány közoktatásügyi minisztere volt, elér-kezettnek hitte az időt arra, hogy ,,A szlávság vére” című mun-kájában a már lassankint feledésbe menő kérdésről olyan lelep-lezéseket adjon, melyek a hivatalos Szerbiát igen súlyos vádak-kal illették.43

Az ő elbeszélése szerint ugyanis a kormány már 1914. májusvégén vagy június elején tudta, hogy Belgrádból Ferencz Fer-dinánd meggyilkolását készítik elő; mikor azonban a Szeraje-vóba utazó merénylők feltartóztatását elrendelték, az ugyan-azon titkos politikai szervezetbe tartozó határőrök elmulasztották

41 Közölte Pharos: Der Ρ razes s gegen die Attentäter von Sarajewo.Berlin 1918.

42 Die Ermordung des Erzherzogs. Frankfurt 1923.43 1914—1924. Krv Slovenstva. Belgrád 1924. Német fordításban közölte

a Die Kriegsschuldfrage folyóirat. III. kötet. Berlin 1925. 68—82. 1. Angolulközölte a Journal of the British Institute of International Affaires 1925-dikiévfolyama.

112

a rendeletet végrehajtani. Erre Jovanovics Joca bécsi szerb követa maga elhatározásából közölte a tervet Bilinski közös pénzügy-miniszterrel, de az ő közbelépése szintén nem akadályozta mega merénylet elkövetését.

Mindezeknél súlyosabb az a vallomása, hogy midőn a me-rénylet délutánján telefonon felhívták, mint aktív minisztertudta, hogy mi van készülőben és ettől kezdve még nyugodtéjszakája sem volt; hogy a merényletben részes CiganovícsMilán szerb állami tisztviselő Belgrádban tartózkodik, a kormányazonban nem tartóztatta le; hogy az osztrák-magyar követségkápolnájában a trónörökösért megtartott rekviemen a merény-letről tudomással bíró minisztereknek milyen melegök volt stb.

Jovanovics vallomásai érthető feltűnést keltettek, röviddelazután azonban még két szerb író sietett kiegészíteni azokat ésa világ elé tárni a vádnak addig ismeretlen egész anyagát. Azegyik Nenadovícs Nikola volt, ki a Bécsben megjelenő La Fédé-ration Balcanique című folyóirat 1924. dec, 1-i számában elmon-dotta, hogy Ferencz Ferdinánd megölését nem az orosz vezérkaremlített kiadása után, hanem már 1913. decemberben elhatároz-ták,44 Dimitrievics közölte a merénylet tervét Artamanov oroszkatonai attaséval, ki három napi haladékot kért, annak leteltetitán azonban nemcsak az orosz kormány hozzájárulását hoztameg, hanem nagyobb pénzösszeget is adott át a merénylet költ-ségeire. Nenadovícs szerint tehát a merényletről úgy az attaséfőnökének, Hartwig orosz követnek, mint pedig Dimitrievícsfőnökének, Putnik vezérkari főnöknek és a szerb kormánynakis tudomással kellett bírniok. Bogicsevics Milán szerb diplo-mata Nenadovics cikkéhez fűzött megjegyzéseiben45 Hartwigotés a szerb kormányt éppen ezért már egyenesen bűnrészességgelvádolta meg és a merénylő Ciganovicsot a szerb kormány ügy-nökévé tette meg, ki a merénylet végrehajtására vállalkozó

44 Nenadovícs Miklós: A belgrádi kamarilla titkai. La Fédérationbalcanique. Bécs 1924, dec. 1.

45 Bogicsevics Milán cikkei: Bemerkungen zur Salonikiprozess, 1917.Die Kriegsschuldfrage II. kötet. Berlin 1924. 112. 1„ Die Warnung vor demAttentate von Sarajewo. U. ott 231. 1., Weitere Einzelheiten über das Atten-tat von Sarajewo. U. ott III. 1925. 437 1., Der gegenwärtige Stand der Kriegs-schuldfrage. Reichspost. Wien 1925. jun. 27, sz.

113

boszniai szerb diákokat Dimitrievicshez és Tankosícshoz vitte,kik őket a céllövésben és bombavetésben szakszerűen begyako-rolták. Ciganovics később szolgálatáért Üszküb mellett kisebbföldbirtokot kapott, Dimitrievicset azonban — Nenadovics szerintSándor szerb trónörökös rendeletére — 1917-ben Szalonikíbenkivégezték.

Ezek a szerbektől közölt vádak természetesen az egész vi-lágon érthető izgalmat keltettek, mert azoknak valódisága eseténaz egész világ a szerb kormánykörök háborús politikájának esettáldozatul és mert ennek titokban maradása képezte okát annak,hogy a szerb kormány a merénylet után a szabályszerű vizsgálatmegejtése és a háború közül inkább az utóbbit választotta,nehogy a helyzet tisztázása után világháború helyett egy a világ-tól szankcionált büntető expedíció következzék,

A megindult vitában egyesek a vádanyag kiegészítéséretörekedtek és ebben a munkában elismerés illeti meg az angolDurham Edith kisasszonyt, kit az albánok elnyomása állítottszembe a szerbekkel,46 valamint a német Wegerer Alfrédet, kilapjának hasábjait nyitotta meg a további kutatás előtt.47

Az angol Seton-Watson, Jugoszlávia egyik megalkotója,maga vállalta el a feladatot, hogy mindaddig, amíg a szerb kor-mánytól megígért hivatalos kékkönyv a perdöntő okiratokkalmegjelenik, a szerb kormányt megvédelmezi, annak ellenére,hogy a szerb kormány a védekezésre semmi hajlandóságot nemmutatott. Az amerikai Foreign Affairs folyóirat hasábjain közzé-tett tanulmányában akként mondotta el a merényletet, hogyJovanovics szerb miniszter leleplezéseinek mindössze 2 oldalt

46 Miss Ε. Durham: The guilt of the Government in 1914. Man-chester Guardian 1924. dec 20. sz, és Foreign Affairs. London 1924. dec. sz.,Fresh light on the Sarajevo crime. The Contemporary Review, 1925, jan. sz,,Further light on the origin of the War, Foreign Affaires. London, 1925, febr,sz,, The Sarajevo Crime, Manchester Guardian 1925, ápr, 1, sz,, The incri-minating facts about the Sarajevo murder. Foreign Affairs 1925, máj, sz, ésThe Sarajevo crime, London 1925.

47 A. von Wegerer: Die Mitwissenschaft der serbischen Regierung andem Attentat von Sarajewo. Deutsche Tageszeitung 1925. jan. 24. sz,, SerbiensKriegsschuld, Die Zeit. Wien 1925. márc, Die Wendung in der Kriegsschuld-ige. Kreuzzeitung 1925. ápr. 8., Der Anla ss zum Weltkrieg. Die Kriegs-schludfrage III. 1925. 353. 1,

114

szentelt, 18 oldalon pedig a merényletről előzetes tudomássalbírt szerb kormányt vette védelmébe.48

Seton-Watson szerint a merényletet boszniai diákok készí-tették elő, értelmi szerzője pedig Ilics Danilo szerajevóí tanítóvolt. Szerinte a szerb kormány erről semmit sem tudott — miJovanovics szerb miniszter vallomásával nyílt ellentétben áll, —de véleménye szerint Jovanovics emlékirata is „pongyola és naivreminiscencía”. Kénytelen ugyan elismerni azt, hogy ,,a szera-jevói bűntény a délszláv egység mozgalmán eltörölhetlen foltotalkot”, érvelése szerint azonban a bűntény nem szerb, hanemboszniai merénylet volt, melyet osztrák-magyar alattvalókosztrák-magyar területen készítettek elő, osztrák-magyar terü-leten hajtottak végre és így a merényletért sem a szerb, hanemaz osztrák-magyar kormány volt felelős.

Legyen szabad ezek után felvetnünk a kérdést, vájjonugyanezt vallják-e a merényletben vádolt szerb államférfiak is,mert a vitát az ő beismerő vallomásuk indította meg.

De hogyha ezt a merényletet akár Szerbia kormányférfiai,akár boszniai szerbek kezdeményezték és követték el, és ezzeloly lavinát indítottak meg, mely feltartózhatlan erővel váltottaki a világháborút: akkor hogyan lehetett ennek a világháborúnakoka és eredője a magyarországi szerbek elnyomása, kikkel amagyarság zavartalanul jó viszonyban élt?

Mert bennünket első sorban ellenségeinknek ez a logikát-Iansága érdekel.

48 Seton-Watson először Dimitrievios kivégzése ellen tiltakozott (Thenew Europe. London 1918. aug. 22. sz,), mire a szerb kormány nevébenProtics Szioján válaszolt (A Serbian protest. U. ott 1918. szept. 26. sz.).A vád felvetése után Amerikában nyilatkozott a kérdésről: The murder atSarajevo. Foreign Affairs. III. kötet. New-York 1925. 489. 1., The Sarajevomurder. The Times. London, 1925. ápr. 3. sz. (v. ö. még Morning Post. London.1925. ápr. 8—15. sz.). — Delbrück /7.: Die Bekehrung Seton-Watsons. DieKriegsschuldfrage. III. kötet. Berlin 1925. 185. 1. Die vergeblichen Recht-fertigungsversuche des ehemaligen serbischen Unterrichtsministers Ljuba Jowanowitsch, U. ott269. 1. Jovanovics Ljuba: Deklaration. Neues WienerTagblatt 1924. jun. 28. sz., Das Attentat von Sarajewo und die BelgraderAussenpolitik (Politika. Belgrád. 1925. márc. 22. εz.) u. ott 213. 1 Wegerer Α.:Jowanowitschs Rechtfertigungsversuch, Berliner Tageblatt 1925. ápr. 7. sz,Wendel H.: Das Attentat von Sarajewo, eine historisch-kritische Unter-suchung, Arbeiter-Zeitung, 1925. jul. 6. és köv. sz., Barbagallo C: II misterode Sarajevo. La Sera. Milano 1925. aug. 6. sz.

115

VII,

A magyar királyi kormány Tisza István gróf vezetése alattegész súlyával ellene szegült a háborúnak.

Azzal teljesen tisztában volt, amit egyébként az ellenségeskormányok sem vontak kétségbe, hogy Szerbiát a szerajevóimerénylet előkészítéseért és végrehajtásáért súlyos felelősségterheli; azt a gondolatot azonban, hogy Szerbia megbüntetéséreAusztria-Magyarország egymagában vállalkozik, a leghatározot-tabban elutasította.

Ma már abban a helyzetben vagyunk, hogy a háború előz-ményeinek közel egész anyagát ismerjük és hogy ebből az anyag-ból a magyar kormány eljárását pontosan meg tudjuk állapítani.

Tisza István gróf a merénylet napján, 1914. június 28-án,geszti birtokán tartózkodott és csak június 30-án jutott Bécsbena király elé, hogy Ferencz Józsefnek a magyar kormány rész-vétét tolmácsolhassa. Csak akkor értesült arról, hogy Berchtoldgróí közös külügyminiszter már előzőleg a német nagykövet-ségen járt és hogy Szerbia ellen oly fellépés terveztetik, melynekkövetkezményei Magyarországot sem hagyják érintetlenül.49

Tisza gróf nem elégedett meg azzal, hogy ez ellen Berchtold grófelőtt személyesen óvást emelt, hanem július 1-én hosszabbemlékiratban figyelmeztette a királyt arra, hogy e terveknek amagyar kormány nevében ellent kell mondania.50 Ugyanazt tettekülönben július 2-án von Tschurschky német nagykövet is;51

tehát Berchtold gróf július 2-án tervével együtt elszigeteltnekvolt minősíthető.

A második kísérlet Szerbia megfenyítésére abban a levélben

49 Von Tschirsky jelentése. Deutsche Dokumente. I. kötet. Berlin1922. 10—11. i.

50 „Ich habe Grafen Berchtold gegenüber kein Hehl daraus gemacht,dass ich dies für eiern verhängnisvolllen Fehler halten und die Verantwortungkeineswegs teilen würde. Erstens haben wir bisher keine genügende Anhalts-punkte, um Serbien verantwortlich machen zu können und trotz etwaigerbefriedigender Erklärungen der serbischen Regierung einen Krieg mit diesemStaate zu provozieren. Wir würden den denkbar schlechtesten locus standihaben, würden von der ganzen Welt als die Friedensstörer dastehen undeinen grossen Krieg unter den umgünstigsten Umständen anfachen” (Österrei-chisches Rotbuch I. Wien 1919. 16—18. 1.).

51 Deutsche Dokumente. I. kötet. Berlin 1922. 9—11. sz.

116

keresendő, melyet Berchtold gróf még július 2-án Ferencz Józsefnevében Vilmos német császárhoz megfogalmazott,52 és melynekmásolatát Tisza grófnak is megküldötte. Mielőtt a magyar kor-mány válasza megérkezett, a levél július 4-én Hoyos gróf útjánmár Berlinbe küldetett, hol az július 5-én a német császárnakadatott át, ki a kérést magáévá tette.53 Csak ekkor érkezettBécsbe Tisza gróf távirata, melyben a súlyos kitételek elhagyásairánt tett javaslatot.54

Így ült össze július 7-én Berchtold gróf elnöklete alatt azelső közös minisztertanács, melyen Berchtold gróf most már akét császár állásfoglalását vette alapul és a Szerbia elleni ka-tonai eljárást javasolta.55 Tisza gróf azonban a magyar kormánynevében egymagában is ellenszegült a javaslatnak és kijelen-tette, hogy a javasolt fellépéshez hozzájárulni sohasem fog.56

52 A levél tartalmának lényege a következő szavakban foglaltatott:”„Das Bestreben meiner Regierung muss in Hinkunft auf die Isolierungund/ Verkleinerung 'Serbiens. . . geachtet sein. . . unserer Ländern denFrieden zu sichern ... wird ... nur dann möglich sein, wenn Serbien . .. ailspolitischer Machtfaktor am Balkan ausgeschaltet wird... an eine Ver-söhnung des Gegensatzes, welcher Serbien von uns trennt, nicht mehr zudenken ist, und... die erhaltende Friedenspolitik aller europäischenMonarchen bedroht sein wird, solanige dieser Herd von verbrecherischerAgitation von Belgrad ungestraft fortlebt” (Österreichisches Rotbuch. I. kötet..Wien 1919, 6. I. Deutsche dokumente. I. kötet. Berlin 1922, 19—30. 1.),

53 Szögyény-Marich gróf berlini osztrák-magyar nagykövet 237. sz..szám jeles távirata. Közölve Österreichisches Rotbuch. I, kötet. Wien 1919.21—23. 1.

54 A távirat kelt Budapesten, 1914. július 5. d. e. 11 ó. 50 p. „Aller-höchstes Handschreiben an deutschen Kaiser: Um Berlin nicht Kopfschenzu machen, rate ich dringend, im vorletzten Alinea anstatt „als politischerMachtfaktor am Balkan augeschaltet wird”, zu sagen „genötigt wird seineaggressive Tätigkeit aufzugeben” und im letzten Alinea die worte: „dass aneine Versöhnung des Gegensatzes, welcher Serbien von uns trennt, nicht mehrzu denken ist”, und wie auch das Wort „ungestraft” wegzulassen” {GoossRoderich: Das Wiener Kabinett und die Entstehung des Weltkrieges. Wien1914. 29. 1.).

53 „Die logische Folge wäre unsere Gegnern zuvorzukommen durch-eine rechtzeitige Abrechnung mit Serbien.” A jegyzőkönyvet közli az Öster-reichisches Rotbuch. I. Wien 1919. 25—38. 1.

56 ,,würde. . . einem überraschenden Angriff auf Serbien ohne vor-hergehende diplomatische Aktion, wie dies beabsichtigt zu sein scheine undbedauerlichweise auch in Berlin durch der Grafen Hoyos besprochen wurde,,niemals zustimmen” (u. ott).

117

A magyar kormány tehát másodszor is a háború ellen foglaltállást, bár ezzel az állásfoglalásával teljesen magára maradt.57

Július 8-án Tisza gróf újból a királyhoz fordult és kijelentette,hogy az esetleges háború felelősségében osztozni nem akar,58 ésbár Berchtold gróf még aznap értesítette őt a német császárelhatározásáról,59 a július 9-én megtartott magyar miniszter-ianács a miniszterelnök eljárását egyhangúlag magáévá tette.60

Ellenséges oldalról felvetik azt, hogy Tisza gróf a következőnapokban álláspontját feladva maga is alávetette magát a több-ségi akaratnak és így Magyarország szintén a háború mellettfoglalt állási

Mi ezt készséggel magunkévá tesszük, mert az a tényeknekmindenben megfelel, de két mentőokot találunk, melyeket ellen-ségeinknek is figyelembe kell venniök. Az egyik az, hogy Tisza

57 Kirobatin tábornak közös hadügyminiszter nyilatkozata. Pester Lloyd1923. okt. 31. sz.

58 ,,die Absicht gereift, einen Krieg mit Serbien zu provoziernen, ummit diesem Erzfeinde der Monarchie endgültig abzurechnen... Ich war nichtin der Lage diesem Plane im vollen Umfrage zuzustimmen ... nach peinlichgewissenschafter Überlegung die Verantwortung für die in Vorschlag gebrachtemilitärische Aggression gegen Serbien nicht mittragen” (österreichisches Rot-huch. I. kötet. Wien 1919. 39—40. 1.).

59 „soeben verläset mich Tschirsky, der mir mitteilte, ein Telegrammaus Berlin erhalten zu haben, wonach sein kaiserlicher Herr ihn beuftragthier mit allem Nachdruck zu erklären, dass man in Berlin eine Aktion derMonarchie gegen Serbien erwarte und dass in Deutschland nicht verstanden”würde, wenn wir die gegebene Gelegenheit vorübergehen Hessen, ohne einenSchlag zu führen.., Aus den weiteren Äusserungen des Bottschafter könnteich ersehen, dass man in Deutschland ein Transigieren unsererseits mit Serbienals Schwächebekenntniss auslegen würde, was nicht ohne Rückwirkung aufunsere Stellung ím Dreibunde und die künftige Politik Deutschlands bleibenkönnte. Vorstehende Ausführungen Tschirskys scheinen mir von solcherTragweite, dass sie eventuell auch von Einfluss auf deine Schlussfassungensein könnten” (Deutsche Dokumente. I, kötet. Berlin 1922. 46. 1.).

60 „A miniszter elnök úr jelentést tesz a külügyi helyzetről a szerajevóimerénylet folytán tervbe vett intézkedésekről. Ismerteti azt a legalázatosabbjelentést, amelyet e tárgyban Ő Felségéhez intézett. — A minisztertanácsa miniszterelnök úr által előadottakat helyeslőleg tudomásul veszi, álláspont-iához hozzájárul és felhatalmazza, hogy a magyar minisztériumot az 1867 : XII.t. c. — §-a értemében megillető befolyást az általa jelzett elvi alapon ésirányban érvényesítse.” — Eredetije a m. kir. miniszterelnökség irattárában.Budapest.

118

gróf tiltakozása technikailag sem volt sokáig fenntartható. Errevonatkozólag felhozzák ugyan, hogy akkor helyéről távoznia kel-lett volna, ezt azonban azzal cáfolhatjuk meg, hogy ily súlyosidőkben a felelősséggel járó helyről távoznia egyrészt könnyel-műség lett volna, másrészt pedig Tisza gróf jellemével sem fértössze. A másik és még ennél is súlyosabb mentőok Oroszország-nak az osztrák-szerb ellentétbe való fegyveres beavatkozásavolt, mely Magyarországot létkérdés elé állította. Kétségtelen,hogy azok után a titkos megállapodások után, melyek 1911 ótaMagyarország feldarabolását sürgették, és azok után az értesü-lések után, melyek Oroszország katonai felvonulását engedtéksejteni, Magyarország csak a cári Oroszország támadásávalszemben, a katonai védekezés alapján foglalhatott állást.

Magyarország fegyveres megtámadásakor Tisza gróf semmi-esetbe sem állhatott a támadó cári Oroszország oldala mellé.

Ezek voltak azok az indokok, melyek alapján Tisza Istvángróf az 1914. július 14-dikén megtartott második közös miniszter-tanácsban előbbi álláspontját feladva, maga is a többséghezcsatlakozott, de ugyanakkor kikötötte azt, hogy a monarchiaSzerbia területéből semmit sem fog annektálni.61 Elhatározásátmegindokolta, hogy a) Oroszországnak 1911 óta következetesenfolytatott és most fegyveres útra átment támadása elől kitérninem lehetett, b) hogy az orosz támadás elleni védekezésbenMagyarországnak az orosz támadástól szintén fenyegetettAusztria és Németország oldalán volt a helye, mi a július 5-dikicsászári levélváltás után egyébként is oly súllyal esett számí-

61 ,.ersucht. . , die Anwesenden, den Beschluss zu fassen von dem erdie Zustimmung der königl, ungarischen Regierung zur ganzen Aktion ab-hängig machen müsse. Der Ministerrat hätte nämlich noch einstimmig aus-zusprechen, dass mit der Aktion gegen Serbien keine Eroberungspläne fürdie Monarchie verknüpft seien und dass dieselbe bis auf militärischen Grün-den gebotenen Grenzberechtigungen kein Stück von Serbien für uns annek-tieren wollen. Er müsse unbedingt darauf bestehen, dass ein solcher ein-stimmiger Beschluss gefasst werde.” A közös minisztertanács erre hosszabbvita után a következőképen határozott: „Der gemeinsame Ministerrat be-schliesst auf Antrag des königl, ungarischen Ministerpräsidenten, dasssofort bei Beginn des Krieges den fremden Mächten erklärt wird, das dieMonarchie keinen Eroberungskrieg führt und nicht die Einverleibung desKönigreiches beabsichtigt” (Österreichisches Rotbuch. I. kötet. Wien 1919..62—67. 1.).

119

tásba, hogy ezt Tisza gróf később a német kormánynak is tudo-mására hozta.62

Ha tehát bebizonyítottnak látjuk azt, hogy a cári oroszkormány Magyarországot megtámadni és megsemmisíteni készült,akkor Magyarországnak következésképen védekeznie kellett. Eztaz álláspontját a július 23-dikán megtartott magyar miniszter-tanács egyhangúlag magáévá tetté,63 mert az önvédelem feladá-sát az ezeréves állami létről való lemondásnak tekintette.

Hozzá kell tennünk azonban, hogy ugyanazon a napon,1914 július 14-díkén, mikor Tisza gróf a többség álláspontjátmagáévá tette, de az annexió gondolatának elvetésével, azeurópai háború veszedelmét elhárító tárgyalások előtt is szabadutat nyitott, Szaszonov orosz külügyminiszter aznap szétküldöttkörtáviratában kijelentette, hogy ,,amennyiben Pétervárott bár-mily természetű mérséklő akció kezdeményeztetnék, azt előrevissza fogja utasítani.”64

Oroszország tehát 1911 óta folytatott politikájának egyeneskövetkezményeként nyílt és fegyveres támadásba ment át és etámadással szemben az egyetlen állásfoglalás a nyílt és fegy-veres védekezés maradt.

Azt mondhatná valaki, hogy ez a nyílt és fegyveres véde-kezés csupán Tisza István gróf álláspontja volt, kit az ellenségesirodalom a háború felidézésével vádolt meg; az állásfoglalástazonban egyetemleges állásfoglalásnak kell tekintenünk, mertugyanakkor az ellenzék, mely Tisza gróf ellen a belügyi kérdé-sekben oly hatalmas és zárt egységet alkotott, egy hajszálnyirasem tért el a magyar királyi kormány lefektetett álláspontjától.

Legyen szabad ebben a tekintetben azon parlamenti beszédrehivatkozni, melyet Andrássy Gyula gróf 1914. július 24-díkéntartott, és legyen szabad leközölnünk itt néhány részletét annakaz emlékiratnak, melyben Apponyi Albert gróf 1914. szeptember-

62 1914. nov. 5. Tisza István gróf Bethmann-Hollweg német birodalmikancellárhoz. Gróf Tisza István összes munkái. IV. sorozat. II. kötet. Buda-pest 1924. 267. 1.

63 Eredetije a m. kár. miniszterelnökislég irattárában, Budapest.64 ,,Szaszonov ártasz külügyminiszter körtávírata, 1914, július 14.:

„s il s'agit d'une action modératice quelconque à Saint Petersbourg, nous ladéclinons à l'avance” (Marchand R. id, m. II. kötet. Paris 1923. 279. 1.).

120

ben Roosevelt Tivadar előtt a magyar álláspont tisztaságát olymesteri módon bebizonyította.

Ha volt Magyarországon valaki, aki a nemzetközi békeérdekében munkálkodott, akkor Apponyi gróf, kit sok idegenállam ezért szeretett volna magáénak vallani, úgy is mint abékegondolatnak világszerte tisztelt képviselője és úgy is minta háborús felelősséget magára vállaló Tisza-kormány ellenzéke,mindenesetre a legilletékesebb volt arra, hogy esetleges háborústörekvésekkel szemben aggályait leszegezze, vagy azokat leg-alább is sejteni engedje. Az a nagy politikai múlt, mely márakkor mögötte állott; az a fontos és egyre fényesebb szerep,melyet éppen a nemzetközi mozgalmakban és az interparlamen-táris unió konferenciáin betöltött; azok az előkelő és Magyar-országra nézve igen értékes összeköttetések, melyekkel éppena nyugati, tehát a monarchiával háborús viszonylatba kerültnemzetek politikai körében rendelkezett: mind lehetetlennétették azt, hogy ha Tisza gróf kormányának a háború kifejlődé-sében takarni vagy titkolni valója lett volna; vagy ha Magyar-ország előző kormányainak politikája bármily mértékben sejteniengedte volna, hogy az ellenséges erők felvonultatása e politi-kának esetleges hibáival csak némi okozati összefüggésben állottvolna: nem lettek volna oly finoman halvány bűnök és hibák,melyeket az államférfiú pártatlanságának és fedhetlenségénekmintaképéből nem az önlelkiismeretnek tiltakozását vagy leg-alább is fájdalmas megnyilatkozását váltották volna ki.

Az a körülmény, hogy Apponyi gróf, a békemozgalmakvilágszerte kimagasló alakja egy pillanatig sem habozott csata-sorba állni és leszegezni Magyarország ártatlanságát, mégabban a küzdelemben is a legnagyobb morális erők egyikétképezi, melyet a magyar nemzet a trianoni békeszerződésbeiktatott háborús felelősség igaztalan vádja ellen folytatni kény-telen. A vád értéktelenségét viszont mi sem mutatja semmijobban, minthogy az nem a békegondolatnak tisztult levegőjében,hanem véres háborúban és egy nemzet eltiprásának érdekébőlszületett meg.

Apponyi gróf szerint a konfliktus közvetlen oka SzerbiánakBosznia-Hercegovina megszerzésére irányuló törekvése és amonarchia délszláv alattvalói között folytatott féktelen izgatása,felbérelt ügynökeinek merényletei és Ferenc Ferdinánd meg-

121

gyilkolása volt. Ha ennek következtében Ausztria-MagyarországSzerbia örökös támadásai eilen fegyverrel volt kénytelen véde-kezni, úgy a világháborúért való felelősség viszont a Szerbiamögött álló cári Oroszországra nehezedik,

Apponyi Albert gróf tehát voltaképen a háborúhoz csatla-kozni kénytelen magyar kormány eljárásának indokolását adtameg azzal, hogy már 1914 nyarán az orosz támadás veszedelmé-ben kereste és találta meg ez eljárás igazi okát. Mert az a hata-lom, amely a támadó Szerbiát védelmébe vette, a cári Orosz-ország volt. „Ezt tette Oroszország, ő a főbűnös; az általa foly-tatott politikai eljárás az igazi forrása e rettentő vérontásnak,mely az egész világot elönteni készül... A legfőbb háborúsizgató Oroszország, az emberiséget megsértő ezen háborúnakbűne tehát első sorban őreá hull vissza . . .”

,,Αz orosz kormány hadüzenetében egy nagyhatalom ellenegy kis ország pártjára kelt védőnek lovagias szerepét akarjamagára ölteni. Megteheti ezt azok előtt, akik a tényeket nemismerik, ez azonban a valóságban alig egyéb egy átlátszó bluff-nél, mert Ausztria-Magyarország ugyanakkor, amidőn a szerbekmegfenyítésére kellett vonulnia, világos szavakban jelentetteki, hogy csupán a saját nyugalmához szükséges garanciák meg-szerzését akarta, melyeket Szerbia neki megadni vonakodott;de azon országnak sem függetlenségét, sem pedig területi épsé-gét tartósan érinteni nem akarja, A jogos önvédelem aktusatehát nem lépte át a jogászok által megalkotott ezen jogszabályt:cum moderamine inculpatae tutelae. A területi annexiónak vagySzerbia mint nemzet függetlensége minden megsértésének gon-dolata előre ki volt zárva.”

,,Αzοη ünnepélyes kijelentések, melyeket a legkorrektebbszavakkal oly nagyhatalom tett, melynél a szavak és tettekmindenkor összhangban voltak, minden okot kizárt a beavatko-zásra. Szerbiának sem volt szüksége tehát védelmezőre, mertnemzeti integritását Ausztria-Magyarország és tiszteletreméltóuralkodójának becsületszava garantálták, Oroszország ennekellenére közbelépett ... és mialatt II. Vilmos közvetítését kérte,ugyanakkor számos hadseregeinek mozgósításához fogott: egyéb-ként szavai sem hagyták kétségtelenül valódi szándékait. Szerbiaügyét magáévá tette: az kétségbevonhatatlan dolog.”

122

„Lássuk most, mit jelent az a valóságban. Miért avatkozottbe Oroszország? Azért, hogy Szerbiát megvédelmezze? Azonünnepélyes kötelező nyilatkozat után, melyet Ausztria- Magyar-ország szabadon tett, Szerbiának, mint nemzetnek, a védelemresemmi szüksége nem volt. Monarchiánk koerciv akciójának(mindig habozom, hogy azt háborúnak nyilvánítsam) nem voltcélja megsérteni Szerbia területi és nemzeti sértetlenségét; azkizárólag azon összeesküvések és merényletek ellen irányult,melyeket ezen ország kormányának tudtával szerveztek éselkövettek. Ennek következtében Oroszország beavatkozásánakvalódi oka ez utóbbiaknak biztosítása és semmiképen ,,a kisállam védelme” volt, mire az nem szorult rá. Oroszország nemakarta, hogy Szerbia korrekt magatartást tanúsítson, sem pedigazt, hogy monarchiánknak loyális szomszédja legyen. Ellenkező-leg, a beavatkozás megtétetett e háborúban azért, hogy azAusztria-Magyarország ellen szőtt összeesküvések és gyilkosmerényletek zavartalanul tovább folytathassák út jókat. Orosz-ország ebben érdekelve van és ezért dobta mérlegre egész kato-nai erejét. Ezek a rosszindulatú ténykedések politikájánakrészét alkotják. Céljuk az, hogy monarchiánkat állandó nyug-talanságban, erkölcsi zavarban és gazdasági nehézségekben tart-sák egész addig, amíg egy halálos ütéssel eltüntethető lesz,hogy helyet adjon egy új politikai alkotásnak, melyet a cárlegutóbb nyíltan proklamált: az összes szlávok uniójának oroszuralom alatt.”

,,Αz álarc lehullott tehát: Szerbia csupán előretolt őrszemés Oroszország az, mely ezt a kevésbé felelős kis népet előre-taszította. Ő az, ki szuggerálta és alátámasztotta mindazokat atitkos ravaszságokat, melyek Ausztria-Magyarországot végül isarra kényszerítették, hogy rendkívüli eszközökkel biztosítsanyugalmát és óvja meg méltóságát. A moszkovita fenyegetésekteljesen le vannak leplezve és az emberi lelkiismeret törvény-széke előtt egyedül ők felelősek a jelen háború borzalmaiért,amint ők azok a krónikus nyugtalanságért, mely hosszú idő ótaEurópa erőit sorvasztja. Egyszer végezni kell a moszkovitaterrorral, hogy a kontinensnek végre valóságos nyugalmalegyen.”65

65 Apponyi Albert gróf személyes közlése.

123

VII.

Apponyi Albert gróf látnoki erővel vetette a nyugati kormá-nyok elé az orosz veszedelmet, melynek célja Magyarországfeldarabolása és az orosz hatalomnak Középeurópa és a Balkánfölött való megerősödése volt és szavait a napfényre kerültforrások fényesen igazolták.

A Magyarország felelősségére vonatkozó kutatásban aza posteriori érvek valóban még az elmondottaknál is fontosab-bakká lettek az által, hogy a cári orosz hatalom a háború fúriái-nak felszabadítása után minden erejével Ausztria-Magyar-országra vetette magát, melynek darabjait apró szövetségeseinekígérte oda, neoszláv ügynökei pedig a monarchia romjain fel-épített szláv-orosz politikai konstrukciót igyekezett nyugati szö-vetségeseinél népszerűsíteni.

Ennek a politikai konstrukciónak a körvonalait oly pontosanmegadták a francia Denis Ernő és az angol Seton Watsonpropagandakönyvei, hogy az általok 1915-ben megrajzolt határokkilométernyi pontossággal átmentek a békeszerződés cikkelyeibe.

Annál fontosabb ez, mert az orosz hatalom bukása után adöntő vezetés a nyugati hatalmakat illette meg, amelyekkeltehát az Oroszországtól végrehajtandó programmot egészenújból kellett elfogadtatniuk ; elfogadtatni annak ellenére, hogyazok Ausztria-Magyarország létezéséhez hozzászoktak, azt poli-tikai szükségletnek tartották és a szláv terhek vállalásátólidegenkedtek.

Az átcsoportosítást egyedül az tette lehetővé, hogy a nyu-gati államférfiak előtt Középeurópa terra incognita volt, aneoszláv ügynökök és nyugati barátaik pedig a szövetséges elő-jogaival élve, kereszülvitték azt, hogy a nyugati államférfiaka neoszláv programmot magokra erőltetni hagyták.

Ezért kellett Ausztria-Magyarországot a háború bűnös fel-idézésében az első helyre tenni és ezért lett a bűnösök közötta legbűnösebb az orosz hatalom temérdek szuronyainak oly bát-ran ellenálló Tisza István gróf, kinek férfias alakja felé mostaz ellenséges propaganda pergőtüze fordult. A Parisba menekültBenes Edvárd 1917-ben azzal vádolta meg, hogy a közös

124

minisztertanácson az ő szava döntött a háború mellett,66 és eza vád mindaddig éreztette romboló hatását, amíg a miniszter-tanács jegyzőkönyvéből ki nem derült, hogy a háború ellen nyi-latkozni egyedül Tisza grófnak volt erkölcsi bátorsága. Seton-Watson már egy évvel azelőtt bizonyította, hogy a háborútBudapest indította meg67 és ezzel igazolta térképvázlatát, melyena román határt Gesztnél rajzolta meg. Take Jonescu szerint afelelősség valóban Tisza vállaira nehezedett, de miután Tisza£róf szótlan férfiassággal szenvedte el a reádobott vádak miatta meggyilkolást, Take Jonescu a véren szerzett zsákmány miattaggódva nyugtalanul tette hozzá, hogy az ítélet végrehajtatván,ne beszéljünk többé a dologról.68

A felosztásban érdekelt kormányok azonban tovább foly-tatták a munkát, mellyel egyoldalú érdekeiket Tisza Istvángróf holttestén keresztül a nyugati hatalmak mentalitásába vinniés az orosz hatalom romjai alól átmenteni törekedtek.

Meglepetve olvassuk propagandairataikban, hogy Ausztria-Magyarország 1867 óta létező alakulat és hiába keressük amagyar állam ezeréves történetét, nehogy az az aggodalomtámadhasson valakiben, hogy a félszázados monarchia meg-bomlott kereteiből az ezeréves magyar államot épen és sértet-lenül emelje ki.

Meglepetve olvassuk azt, hogy van ugyan egy magyarnemzet, de az csupán a kunok és jászok törzséből áll és a Tiszakét partján él; a tudatlan embereknek honorálniuk kellett azt

66 „When the Crown Concil ín July 1914 decided on the declarationof war against Serbia, it was Tisza and the Magyar nobles who gave thedecisive vote” (Benes E.: Bohemia's case for Independence. London 1917.43—44. 1.).

67 „It is no exaggeration to say — and cannot be repeated toooften — that the Great War is as emphatically a Magyar War as it is aGerman War. In August 1914 two currents, met the one from Berlin, theother from Budapest, over the postrate body of Vienna, and it may safelybe maintained that without Budapest the necessary circuit could not havebeen established” (Seton-Watson R. W.: German, Slav and Magyar. Lon-don 1916.).

68 ,,Le comte Tisza ... C'est lui qui est l'auteur principal du déclan-chement de la guerre. C'est Tisza qui a prowoqué le carnage universel. Ila payé de sa vie le crime qu'il a commis. La châtiment étant complet, l'acted'accusation est clos” (Take Jonescu: Souvenirs. Paris 1919.).

125

a javaslatot, hogy amíg ez ázsiai hordák barbár keze alól anemzetiségeket felszabadították, e félvad emberek részére észak-amerikai mintára rezervácóik alakítassanak.

A nyugati hatalmak vezető államférfiai közül senki semtudta, hogy a magyarellenes propaganda szóvivői nem voltakmagyarországi emberek, tehát a magyarországi lakosság nevébennem is tehettek javaslatot.

Azt mondhatná valaki, hogy talán a szóhoz nem jutóelnyomottak szóvivői voltak, de közelebbi vizsgálat bárkit meg-győződhet arról, hogy propagandájukról a lakosságnak sem volttudomása és hogy azok a területek, melyeket elszakítottak, abekebelező államok kormányai alatt a béke tűzhelyei helyettéppen a lakosság elkeseredése miatt a békétlenség tűzfészkeivélettek.

A háborús felelősség tehát ezeknek az ügynököknek és meg-bízójuknak, a cári Oroszországnak vállaira nehezedik: Magyar-ország bűnössége a felosztás igazolása végett találtatott ki ésnyert helyet a trianoni békeszerződésben.

Ha e háborús bűnösség elmélete a szláv-orosz ügynököktőlmeghódított nyugati mentalitásban a tények ismerete és kellőmegvilágítása útján megdöntetik: akkor a trianoni békeszerződésegyetlen erkölcsi alapját elveszítette.

Ezért fontos Magyarországra nézve a háborús felelősségkutatása.

Apponyi és a zeneművészet

Írta: Hubay Jenő

A nagy államférfiak közt világszerte ritka kivételkép tűnikki Apponyi gróf a zeneművészethez való viszonyában, mert azoksorában vagy olyanokat találunk, akik a zenével szemben közöm-bösek, vagy olyanokat, akik szívesen hallgatnak ugyan zeneielőadásokat, de minden különösebb érdeklődés és lelki szükségérzése nélkül. Apponyi gróf a zenét nemcsak szereti, de lelkemélyén átérzi és nagy zenei műveltségénél fogva teljesen megis érti e művészetnek értékét, hatását és szépségeit; át van hatvaannak magasztos jelentőségétől s a zene kulturális hivatásábanvalamint társadalmi feladatának fontosságában és erejében mélymeggyőződéssel hisz. Ő maga mondja önmagáról: ,,A zeneművé-szet különösen a szívemhez nőtt s ennek ápolása érzelmi vilá-gomnak egészével részesül fölkarolásban.” Ez az erős vonzalomés meleg szeretet a zene iránt indította őt arra, hogy olyanalapos zenei szakismeretekre tegyen szert, aminőket csak azigazi hivatásos zenészeknél találunk.

A zenére vonatkozó felfogását és álláspontját legvilágosab-ban visszatükrözik a beszédeiben és írásaiban megnyilatkozóidevágó kijelentései, amelyeket a maga erős, mélyen járó logiká-jával és elmésségével fogalmaz meg. Ezeket sorakoztatom ide,amidőn az ő viszonyáról a zeneművészethez emlékezem meg.

A zeneművészet lényegéről s a többi művészetektől eltérőtermészetéről Apponyi gróf így nyilatkozik: ,,Míg azok a mű-vészetek, amelyek szóval, vésővel, kővel vagy ecsettel szólnaka lélekhez, egy bizonyos tárgyat, gondolatot, érzelmet, hangu-latot közvetítenek lelkünkkel, addig a zeneművészet a magalegmagasabb megnyilvánulásaiban túlmegy egyes tárgyak ecse-telésén, túlmegy egyes érzelmek közvetítésén, sőt túlmegy azegyes szavakkal meghatározható hangulatokon is, hanem azt

127

akarja velünk éreztetni, a mi a gondolatok, érzelmek, hangu-latok mögött mint legmagasabb egység, mint mindezeknek avilágegyetemhez való vonatkozása áll és csak ezen úton köze-líthető meg.”

Ezt a gondolatot fejti ki és fejleszti tovább a következőszavaiban: ,,Minden más művészet — a költészet és képző-művészet — valamely konkrét tárgyat állít elénk, de úgy, hogyannak tipikus jelentőségét a világ eszméinek benne való meg-nyilvánulását hozza közelebb öntudatunkhoz; ez a titka a meg-hatottságnak, melyet idegen egyének, tárgyak, esetleg csakképzeletbeliek is, művészi bemutatásban bennünk előidéznek,mert művészi megjelenésük azt érezteti velünk, hogy voltaképenmindez tőlünk még sem idegen, hanem valamikép egy közösmagasabb egységhez tartozik, melynek mi is részei és megnyil-vánulásai vagyunk. De a zene magának ennek az egységes világ-eszmének egyenes kifejezője; saját természeténél fogva a világ-egyetem töredékeny megnyilvánulásainak egyikével sem foglal-kozik, sem embert, sem tájképet, sem épületet nem állít elénk,hanem csak hangokat és azok rejtélyes összefüggését, szavakkal,sőt fogalmakkal ki sem fejezhető misztikus jelentőségét.”

A zene lélekemelő erkölcsi hatásának a következő lendü-letes gondolatmenettel ad kifejezést: ,,Hogy a lélek néha föl-emelkedhessek a lelket megragadó közvetlen hatásnak alapjánés eszközeivel ezekbe az elvont országokba, ahol a meghatott-ság minden egyéni vonatkozástól a legtávolabb áll, ahol a leg-tisztább altruizmus jut kifejezésre: ez úgy az egyénre, mintarra a nemzetre, amelynek sok egyéne ilyen élvezetek befoga-dására képes, rendkívül nagy nevelő hatással bír.

Az önzéstől való távolodás a művészi téren rokon az önzés-től való eltávolodással az erkölcsi téren is. Ez a legmélyebb okaannak, hogy miért bir oly léleknemesítő, oly lélekemelő hatás-sal a zene.”

Megemlékezik az abszolút zenéről, mint magasabb érte-lemben vett, voltaképeni zeneművészetről, ahol az emberi lélekösszhangtörvényeí önmagukból, abszolút módon érvényesülnek,szemben a programmzenével, amely egy előrejelzett külső, vagybelső jelenséget akar előadni s ezáltal olyasmit igyekszik köz-vetíteni, ami nem zene, minek következtében bizonyos eszme-társításokat törekedvén szándékosan fölkelteni, átlép a költé-

128

szét és képzőművészet körébe; továbbá a szöveges zenével,amelyben a zene a szóval társul, a költeményt dallá alakítjas ezt a kísérettel kiegészíti, amelyben tehát Wagner megálla-pítása szerint, a költemény a cél s a zene az eszköz. Apponyikiemeli ezek fölött az abszolút zene fölényét, mint amely aművészet végcélját: a lélek megindítását nem kerülő úton ériel, mert a zene maga a szabadon kiömlő érzés és az értelemminden közvetítése nélkül a játszó és hallgató lelkében ismétérzéssé válik: ,,A zenének legnagyobb, legigazabb megnyilvá-nulása távol áll minden konkrét tárgytól; azok a halhatatlan,szimfóniák, quartettek és szonáták, amelyektől naponként, ezreklelke rendül meg, nem bírnak szavakban kifejezhető tartalommals mégis olyan benső erővel szólnak hozzánk s idéznek elő olyan,lelki hullámzást, melyet ép úgy nem lehet szavakba önteni, mintmagának a műnek tartalmát.”

A zeneművészet lényegéről elmondott ezen fejtegetéseialapján Apponyi gondolatmenete hazai zeneművészetünkrevonatkozólag ebben a mondásában csúcsosodik ki: ,,A zene nem-zeti kultúránknak egy életképes, életrevaló, életterjesztő, életeterősítő tényezője.” Ezen érvelései révén jutott el ahhoz a döntőés megcáfolhatatlan eredményhez, midőn félszázad előtt aZeneakadémia (a mostani Zeneművészeti Főiskola) felállítá-sáról volt szó, hogy: ,,ennek az intézetnek megalkotása, fenn-tartása és fejlesztése nem luxuskiadás, hanem a magyar nemzetilélek teljes szárnykibontásának egyik nélkülözhetetlen ténye-zője. Mert ezen intézet híján, a magyar tehetségek kényteleneklennének a külföldre menni; tehát a nemzeti egyéniséget megkell attól kímélni, hogy vele született energiája épen az érdek-lődés, tanulás és fejlődés döntő időszakában egy idegen légkörhatása alatt elsorvadjon és nem-magyarrá váljék.”

Végül felemlítem, hogy a speciális magyar zenéről alkotottvéleménynek érdekes megfogalmazása sok biztos támpontotnyújt azoknak, akik e kérdéssel behatóan foglalkozni kívánnak:„Bizonyos külsőségekkel, mondja Apponyi, a magyar népdal éstánczene ritmikaival, a szó mélyebb értelmében még nem terem-tünk magyar műzenét; ezek alkalmazása a maguk helyén igenelőnyös és tetszetős lehet, de se nem nélkülözhetetlen kellékeia magyar zenének, se önmagukban azt nem alkotják. Felhasz-nálták őket idegen zeneszerzők is a nélkül, hogy zenéjük ezzel

129

magyarrá lett volna. Brahmsnak magyar táncai például bár igenszépek, de ép oly hamisítatlan német jellegűek, mint amilyennémet katona a porosz huszár, attiIájának dacára. A forrás,amelyből a magyar zene fakadhat és fakad, nem más, mint aművész erőteljes magyar egyénisége, mely önműködően nyomjará a magyar bélyeget alkotásaira. Beethoven nem akart tudato-san német zenét írni, sem Verdi olaszt, de mivel hatalmas egyé-niségük teljességéből fakadt, németté és olasszá lett s mássá nemis lehetett. A feltétel éhez α nemzeti egyéniség teljes erejénekfenntartása, valamint a hazai gondolat- és érzelemvilág folytonoséltető hatásának biztosítása úgy, hogy minden idegen befolyás:azok az idegen kincsek, melyekből meríteni kell, csak gazdagít-sák, de át ne alakítsák az őseredeti magyar egyéniséget.”

Mind e megállapítások és értelmezések bizonyára gondol-kozásra indítják az olvasót. Lesznek olyanok is, kik ugyanezenzenei problémák átgondolásánál talán más eredményhez jutnak.Kétségtelen azonban, hogy aki ily mélyrehatóan tudja értel-mezni és magyarázni a zene lényegét és tartalmát, annak azigazi zenész összes tulajdonságaival kell rendelkeznie. HaApponyi a zenei pályát választotta volna életcéljának, e pályánis az elsők közé emelkedett volna. Legyünk azonban hálásaka gondviselés iránt, hogy Apponyi hosszú politikai pályájánnagy küzdelmei közepette is mindenkor védelmébe vette amagyar zenekultúra érdekeit. Ahol ő reá szükség volt, aholvalami sérelem érte vagy veszedelem fenyegette a zeneművészetintézményeit és szerveit, mindig ő volt, aki ezeket felismerve,készen állt a védelemre. Apponyi volt az, aki az egykori Ο. Μ,Kír. Zeneakadémia, a mostani hatalmasan felvirágzott ,,LisztFerenc” Zeneművészeti Főiskola létrejötte érdekében, abban azidőben, midőn még a mértékadó tényezőknél is hiányzott azérzék a zeneművészet nagy nemzeti hivatása iránt, latba vetetteszuggesztív szónoki tehetségének egész súlyát s nagy mérvbenhozzájárult ahhoz, hogy a kormány a Zeneakadémia felállítá-sát Liszt és Erkel vezetése alatt elhatározta.

Hazánkban nem volt egyetlen nagyobb és fontosabb zeneiesemény vagy ünnepély, melyen Apponyi aktív részt ne vettvolna s amelyet ékesszólásával és magasröptű gondolataivalragyogóvá és emlékezetessé ne tett volna. A lefolyt félszázad-ban úgy a nagy zenekari hangversenyek, mint a quartett-estélyek

130

állandó látogatója volt. Visszaemlékezem azokra az időkre,mikor Popper Dáviddal, a világhírű gordonkaművésszel észeneakadémiai tanárral quartett-estélyeinket rendeztük. Ezekenis majdnem mindig jelen volt. Magába merülve hallgatta az elő-adott műveket. De Beethoven alkotásai kötötték le figyelmétleginkább és ezek között különösen a halhatatlan zeneszerzőöt utolsó, úgynevezett nagy vonósnégyesei érdekelték. Ε művekelőadása nemcsak technikai, de főképen zenei szempontbólrendkívül nehéz, mert misztikus erővel fölépített alkotásai egylángelmének. Akkor még ritkán játszották e korukat messzemeghaladó, örökértékű műveket. Örömmel emlékezem, milyszellemesen és világosan fejtegette Apponyi e művek szépségeit— baráti körben.

Legutóbb a Zeneművészeti Főiskola 50 éves jubileumát tettefelejthetetlenné Apponyi gróf nagyszerű szónoklatával. Sokanmeghatottan mondták, hogy ez ünnepély valóban a zeneművészetistentisztelete volt. Apponyi varázsolta azzá. Beszéde alatt ottállt mint a zeneművészet felszentelt papja. Mintha áldást mon-dott volna az intézetre. Adja ég, hogy ez az áldás a magyarzeneművészet soha el nem múló nagyságát jelentse, de bizo-nyos, hogy a magyar zenészek is mindenkor és minden időbenbámulattal és hálával fognak Apponyi Albert gróf emlékénekadózni.

Apponyi, a külpolitika mestere

Írta: Ludwig Ernő

Abból, amit Magyarország a béke utáni legsötétebb napok-ban, ezer meg ezer külföldi és bizony nem egyszer belföldi intrikaellenére is el tudott érni, igen sok Apponyi nevéhez fűződik.Mert ugyan ki az, aki a trianoni gyásznap óta emberfeletti erővelki akarja vezetni országunkat a nemzetközi ármányok útvesztői-ből arra az útra, mely nemzeti evolúciónk és megváltásunk felévezet? Ki az, aki idegen rabságban sínylődő kisebbségeinkérdekében először emelte fel a szavát a külföld szónoki emel-vényein? Ki az, aki mesteri beszédekben tárta fel mai lefegy-verzett állapotunk visszásságát és azt követelte, hogy egyenlőmértékkel mérjenek a győzők és a legyőzöttek számára? Ki az,aki a békerevizíó gondolatával először merészkedett a népszövet-ségi viták szabad tengerére, akkor, amikor tajtékzó hullámokcsapdostak fel körülötte mindenfelé? Ki az, aki Magyarországbékeszeretetét hangoztatja minden adandó alkalommal, bárugyanakkor azt is hozzáfűzi, hogy nem félelem tart vissza ben-nünket, hanem az a nemzetközi érettség, melyet több, mintezer éves tapasztalatainkból szereztünk magunknak? Ki az, aki-először hirdette a más nemzetekkel való együttműködést s anemzetközi szolidaritást nálunk és a külföldön? S így folytat-hatnám tovább, mert kétségtelen, hogy Apponyinak nagy diplo-máciai bölcsesége nem egyszer mentett meg bennünket, amikoriöbbi államférfiainkat ösztönük, szenvedélyeik és érzelmeikTagadták el olyan kijelentésekre, vagy elhatározásokra, melyekaz országot könnyen a végpusztulás szakadéka felé sodorhattákvolna.Két nagy.angol államférfiú kijelentése jut itt eszembe. Azegyiket Lord Palmerston tette 1849-ben, amikor az angolképviselőházban a választott bíróság intézményéről, az arbitra-

132

tion-ról tartott beszédet. „But that which I wish to guard againstis that while there is in England a fervent love of peace, ananxious and steady desire to maintain it, there should not existthe impression that the manly spirit of Englishmen is dead —that England is not ready, as she is ever, to repel aggressionand resent injury, and that she is ready to defend her rights,although she never will be found acting aggressively against anyother power.” Ezt a beszédet szórói-szóra Apponyi is megtart-hatta volna, bár talán nem tartaná azt meg ma, mert esetlegfélreértésekre adna okot, de — a háború előtti években —bármikor megtarthatta volna azt. Ez az ő gondolkozását pregnánsmódon kifejezésre juttatja. Magyarország is mindig békeszeretőnemzet volt. Soha sem lépett fel támadólag más államok éskülönösen szomszédai ellen. Ez persze nem azt jelentette, hogynem vagyunk, illetve nem voltunk mindenkor férfias nemzet,mely egy igazságtalan támadást mindig vissza fog verni. Szövet-ségi hűségünkön kívül ez a tulajdonság volt a mi fő indító okunka lefolyt világháborúban való részvételünknél is. Szerbia alatto-mos és Oroszország nyílt agresszivitását vissza akartuk verni,mert korcsnemzet lettünk volna, hogyha szótlanul ölünkberaktuk volna kezünket, bár a háború nem jelentett nyereségetszámunkra, csupán veszteséget.

A másik kijelentés William F. Gladstone szájából hangzottel 1879-ben Anglia belügyi és külügyi politikájáról. Mi a helyeskülügyi politika? — kérdi. Melyek azon elvek, melyek együt-tesen egy ország helyes külügyi politikáját alkotják? Azelső elv az, hogy jó külügyi politikához jó belügyi politika iskell. A hazai kormányzatnak erősnek és kifogástalannak kelllennie. A második elv: a helyes külügyi politikának békés célokatkell szolgálnia. Valamennyi nemzetet be kell kapcsolnia ebbea békés politikába. Harmadik főelv az, hogy az európai államokkoncertjét, harmonikus együttműködését, mindenképen biztosí-tania kell. A negyedik: El kell kerülnie mindenféle szükségtelenés zavart okozó kötelezettségeket. „You should avoid needlessand entangling engagements.” Az ötödik: El kell ismernie mindennemzetnek egyenjogúságát. Ez a kijelentés ma, különösen aNemzetek Szövetségének egyenlőtlen tagsági jogaira való tekin-tettel fontos. A hatodik főelv valamennyinek a java: „Szükséges— így mondotta — hogy Anglia külügyi politikáját mindenkor

133

a szabadság szeretete hassa át”. Aki Apponyi Albertet ismeri,annak tudnia kell, hogy ezek az elvek mindenkor az övéi isvoltak és gyakorlati esetekben, vagy nemzetközi bonyodalmak-ban mindig ezek az elvek irányították őt is elhatározásaiban.Hogyha Apponyi Angliában és nem Magyarországban születettvolna, az angol nemzet felismerve nagy rátermettségét és érzékétkülügyi kérdések iránt, régóta megtette volna külügyminiszter-nek. És mit cselekszik Magyarország? Magyarország kiküldiőt, hogyha csatákat kell kivívnia érdekünkben, pedig ezeket acsatákat talán el lehetett volna kerülni, hogyha ő ül a külügy-miniszteri székben!

1919. augusztusában, amikor Kun Béla hívei csúfosan mene-kültek Magyarországból, miután négy havi uralkodásuk alattúgyszólván teljesen kifosztották azt, Bernben, ahol akkor tartóz-kodtam, egy éjjel gyönyörű álmot álmodtam. Azt álmodtam,hogy megkértem Apponyit, jönne ki a Svájcba és pihenné kifáradalmait a thuni-tó mentén, Oberhoffenben, vagy valami más,nyugodt, szép helyen, ahol az ember zavartalanul élvezheti azörökszép természetet. Azt álmodtam, hogy megkértem őt ott,engedje meg, hogy vele együtt fontolóra vegyük Magyarországhelyzetét és készítsük elő Magyarország békéjét. Mikor aztánugyanazon év szeptemberében a miniszterelnök kínevezettfődelegátusnak a béketárgyalásokhoz, azt hittem, hogy álmombóltényleg valóság lesz és levelet írtam Apponyi grófnak, aki akkorEberharden élt, visszavonultan. Nem emlékszem ma már pon-tosan reá — mert leveleit otthoni gyűjteményemben őrzöm —hogy azt válaszolta-e nekem: nem jöhet ki a Svájcba, vagy hogyBudapesten adott-e nekem légyottot, elég az hozzá, hogy mikoroktóber felé másodszor jöttem vissza Bernből Budapestre, egyszép napon arról vettem tudomást, hogy Apponyi másnap érkezika fővárosba. Nosza, másnap korán reggel felkeltem és elindultama várba, mert hiszen közismert dolog, hogy Apponyi államférfiúibölcseségének aranyát, melyet a nemzet javára fordított, areggel óráiban lelte meg. Olyan korán érkeztem a Werbőczy-utcai palotába, hogy a grófné úgyszólván neheztelő szavakkalintett meg. Alig érkeztek meg a falúról és hajnalban zavarommár az urát, mikor még a legsürgősebb személyi ügyeit semrendezte el Budapesten. Megszégyenülve állottam előtte, de őismert jóságával azonnal megnyugtatott. Tudta, hogy nem a

134

magam ügyében jövök, hanem olyan ügyben, amely mindnyá-junk szemében a legfontosabb: a haza ügyében, hónom alatta béketárgyalásokra vonatkozó program vázlatával. Otthagytamnála az egész iratcsomót átolvasásra. Hátha hasznát lehetne vennikésőbb? Minthogy pedig ő is nyomban el akart menni hazulrólelkísértem egy darabig, elmondván neki tervemet. Beszélgettünka küszöbön álló tárgyalásokról s mikor a külügyminisztériumhozérkeztünk, Apponyi elbúcsúzott tőlem, hogy gróf Teleki Páltakarja ott meglátogatni. Megértettem. Álmom tehát nem valósulmeg. A békedelegációt Apponyi mellett Teleki fogja vezetni ésígy tehát az ő programja kerül majd végrehajtásra, nem azenyém. Teleki kiváló és komoly tényezője volt országos politi-kánknak mindenkor. Tudtam, hogy valami nagyszerű erőfeszítéstakar kifejteni az országért, de attól féltem, hogy lélektanilagnem fogja eltalálni azt, amire nekünk akkor, az adott körülmé-nyek között szükségünk lett volna. Hogy miért gondoltam aztt

hogy éppen az én tervem válhatnék be? Hát első sorban valamibelső intuíció volt részemről. Abban az évben, melyet a háborúelvesztése után a Svájcban töltöttem, nemkülönben a háború alattAmerikában eltöltött éveim során ugyanis bepillantást nyertemaz ántánt lelkivilágába. Időközben azonban minálunk a kormányis megváltozott és az én jogcímem is elévült. Budapesten sohasem folytak a kulisszák mögött nagyobb intrikák, mint éppenakkor és ezeket én mindig szívem mélyéből gyűlöltem. Gyors el-határozással elhagytam tehát a fővárost, a sorsra bízva a fejlemé-nyeket. Pedig ez az elhatározásom el volt hibázva, merthogyan várhattam azt, hogy az ántánt talán elfogadja a progra-momat, mikor azt mindjárt a saját honfitársaimnál hagytamcserben?! Sajnos, az emberek gyakran életük legfontosabbpillanataiban fatalisták szoktak lenni és én sem voltam kivétele szabály alól. Aztán hírtelen meg is betegedtem, operációnakkellett magamat alávetni. A lelki depresszióhoz tehát a fizikaidepresszió is hozzájárult. Csupán Apponyival tartottam fennaz összeköttetést. Az ő szavai és levelei őrizték meg bennema hitet. A külügyminiszter kínevezett ugyan békedelegátusnak,de nem olyan minőségben, amilyenre az antecedenciák utánszámot tarthattam és amelyben tervemet talán mégis keresztülvihettem volna. Vérző szívvel, de lemondtam tehát a párisikirándulásról.

135

Mikor azonban a delegációs vonat megérkezett a svájcihatárra, ad audiendum verbum jelentkeztem ApponyináLő, mintha kitalálta volna lelki töprengéseim okát, lebilincselőjóságával azonnal derűs hangulatot teremtett, Már Budapestenis arra kértem volt őt, hogy egy kis konferenciára hívja összea delegáció főbb tagjait, hogy bizonyos elvi kérdéseket meglehessen beszélni. Ez a konferencia, valószínűleg saját hibámfolytán, akkor elmaradt, mert hirtelen elhagytam a fővárost.Most aztán, amikor Zürich felé röpített a gyorsvonat, Apponyirögtön felajánlotta nekem a konferencia azonnali összehívását.Össze is gyülekeztünk egy kis eszmecserére, Apponyi elnök-lete alatt; gróf Teleki Pál, Popovics Sándor, báró Lers Vilmos-gróf Csáky Imre is odajöttek, A konferencia elé tártam a válasz-tott bíróságra vonatkozó egyik indítványomat és valamennyirésztvevő hozzászólt a tárgyhoz. Érdekes vitázás után megígérteTeleki, hogy indítványomat egy újabb jegyzékben — a többimár meg volt fogalmazva — ha teheti, értékesíteni fogja. Perszeúgy éreztem, hogy még a legjobb esetben is a kísérlet csak fél-eredményhez vezethetne. Nem lehet egy programból kiszakí-tani egy pontot és ettől a ponttól aztán azt várni, hogy ez atöbbit is helyettesítheti! A konferencia berekesztése után mégegy kis ideig elbeszélgettem szeretett vezérünkkel. A legnagyobbrokonszenvvel és megértéssel karolta fel indítványomat és szí-vemre kötötte, hogy a hazai sajtóban kezdjek propagandát annakaz érdekében.

Apponyi híve volt a választott bírósági rendszernek. Ez azInterparlamentáris Konferenciákon tartott beszédeiből is kivilág-lik, de abból a levelezésből is, melyet Parisból folytatott velemegészen addig, amíg a delegáció végképen el nem hagyta afrancia fővárost.

Nem azért mondom el ezt az epizódot, mert személyesindítványomról esik benne szó, hanem azért, mert tudom, hogycsupán az ő alkotmányos gondolkozása tartotta őt vissza attól,hogy azt a gyakorlatban is érvényesítse. Azok közül ugyanis, akika delegáció tagjai sorában a hazai körökkel döntő határozatokathoztak a tárgyalásokat érintő minden, lényegbe vágó kérdésben,a többség, úgy látszik, nem akarta igénybe venni ezt az indít-ványt. Nem bíztak benne, vagy kilátástalannak tartották?! Nemtudom, hogy mi volt elhatározásuknak a főrugó ja, de Apponyit

136

éppen az ő alkotmányos érzülete késztette arra, hogy a többségdöntését magáévá tegye. Nekem viszont, amikor szüntelenülpróbáltam legalább ennek az egy programpontnak elfogadását,az lebegett a szemem előtt, hogyha ügyünk vagy egy nemzetközi,vagy egy amerikai bíróság elé kerülhetne, Apponyi képviselnéazt a bíróság előtt és épúgy, mint egyetlen trianoni felszólalá-sával, sikerült volna neki ellenségeink közt zavart okozni.Clemenceau falanxaiban épúgy, mint Lloyd George-nál ígybizton feltehető, hogy egy pártatlan bíróságnál az ő felszólalásaiesetén nyert ügyünk lett volna, legalább annyiban, hogy a bíró-ság talán hosszú időre kitolta volna a döntést a területi kérdés-ben és így időt nyerhettünk volna.

Lord Palmerstontól — aki még nem volt egészen híve azarbitration rendszerének és inkább a mediation, azaz az állam-közi közvetítés rendszere felé hajlott — Locarnóig hosszú utatkellett megtennie a világ nemzeteinek és a nemzetközi jognak.Ma az arbitration elve diadalmasan vezet valamennyi nemzet-közi kibékítési eszköz előtt.

De azért is elmondtam ezt az epizódot, mert a lefolyt tizenötév alatt, a mióta Magyarország grand old man-]e megtiszteltbarátságával s nem egyszer munkatársának is nevezett, ez akérdés volt az, mely leginkább vonzott engem őhozzá. Ez terem-tette a legkomolyabb kontaktust közöttünk és én mindig aztfogom mondani, hogy életem egyik legfontosabb küzdelme ezenpont körül folyt le és az ő személyéhez fűződött.

A területi integritás gondolatának Apponyi Albert voltmindig a legnemesebb zászlóvivője. Nem ugyan hangos, lármásdemonstrációkkal, szertelen, kalandos mozgalmak támogatásaáltal, hanem az ő végtelenül türelmes és mély diplomáciai tudásonnyugvó, lélektanilag is indokolt beszédeivel, melyeket a lefolythat évben tartott a külföldön s amelyekkel előkészítette azta mentalitást, mely a revízióhoz fog vezetni bennünket. A trianonibékefércmű a hatalom által elkapatott emberek kontármunkájavolt, akiket nemzetközi intrikusok vezettek félre. Ez a mű épúgyel fog pusztulni, mint ahogy eddigelé az emberiség kollektívtévedéséből eredő valamennyi vállalkozása csődöt mondott.Azok, akik ezt a békét megalkották, nemsokára el fognak tűnniés a mi igazságunk diadalmaskodni fog. Nem lehet sokáig vissza-élni az emberiség lelkiismeretével. Ez a lelkiismeret követelte

137

Elzász-Lotharingiának Franciaországhoz való visszacsatolását ésLengyelország újjászületését. Európa és a világ nem fognaknyugvópontra juthatni addig, míg a történelem lapjairól le nemfogják mosni az 1919-iki szégyenbékéket és így el fog érkezni aza nap is, mikor szép megyéink és ideiglenesen elvesztett törté-neti, nagy múltú városaink megint visszakerülnek a magyaranyaországhoz. Az a férfiú, aki élete éveinek legjavát ezen ügyszolgálatának szentelte, akinek tehát az eredmény kivívásábanis oroszlánrész jut: Apponyi Albert. Amikor Magyarország az őnyolcvan éves születése napját ünnepli, a távoli Amerikából lel-kileg én is az ő színe elé járulok és egyesítem szívből jövő jőkívánságaimat azoknak az óhajával, akik szemtől-szembe mond-hatják meg neki, hogy Magyarország iránta érzett hódoló szere-tetét az egész világ osztja.

Apponyi és a Nemzetek Szövetsége

Írta: Lukács György

I.

Apponyi Albert gróf élete egész folyamán nagy eszmékszolgálatában állott. Lelkének nemes lendülete mindenkora tisztát, az emelkedettet, az eszményít kutatta, fürkészte.

Keresve sem lehetne tehát Apponyi lelkülete magas szár-nyalásának megfelelőbb alkotást találni, mint aminő az emberiszolidaritás eszméjének megtestesítésére törekvő intézmény:a Nemzetek Szövetsége.

Természetes ennélfogva, hogy Apponyi lelkesedik magáértaz intézményért, annak eszmei tisztaságában. Hiszen Apponyiévtizedeken keresztül volt hivatott előharcosa és szószólója anemzetek közötti megértésnek, a népek szolidaritásának, anemzetközi bíráskodásnak és ennek révén a háború kiküszöbö-lésének az emberi intézmények sorából. Megannyi fenkölteszme, melyek megvalósítására a Nemzetek Szövetsége tö-rekszik.

Amennyire lelkesen magáévá tette Apponyi a világháború-ban megroncsolt emberiségnek egy ilyen intézménybe valószolidáris összefoglalása eszméjét, államférfiúi kritikája ere-jével annyira élesen és tisztán látta meg a gyakorlati meg-valósításnak azt a gyarlóságát, amely szerint ez az intézménytestet öltött. De szigorú kritikája dacára első perctől fogvahangoztatta annak föltétlen szükségességét, hogy Magyarországbelépjen a Nemzetek Szövetségébe. Az ő nagy tekintélye abelépés vitás kérdését hamarosan el is döntötte és érveineksúlya alatt csakhamar elnémultak azok a tiszteletreméltó haza-fias aggodalmak, amelyek a Nemzetek Szövetségébe való be-lépésünk ellen felhangzottak.

139

Megkísérlem főbb vonásaiban körvonalazni Apponyinak aNemzetek Szövetségéről vallott felfogását, s röviden reá akarokmutatni azokra az érvekre, melyekkel Apponyi megindokoltaegyfelől azt a nézetét, hogy Magyarországnak be kell lépniea Nemzetek Szövetségébe, másfelől pedig azt a nem kevésbbéhatározott nézetét, hogy dacára annak a sok csalódásnak, melybennünket az óta is ért, amióta a Nemzetek Szövetségénektagjai vagyunk, a Nemzetek Szövetségéből kilépnünk nemszabad, hanem lankadatlanul tovább kell folytatnunk a meg-indított küzdelmet.

Íme Apponyi vonatkozó felfogásának dióhéjba szorítottvázlata:

A Nemzetek Szövetsége ellen hangoztatott az az érv, hogya háborúkat soha sem fog sikerülni megszüntetni, nem helytálló, mert hiszen hasonló érv felhozható minden intézkedésellen, amelyet az emberiséget sújtó bajok leküzdésére létesí-tünk. Szüntessük meg talán a kórházakat és az orvosok mű-ködését, mert a betegségeket kiküszöbölni nem sikerül? Csuk-juk be talán az iskolákat, mert a tudatlanságot teljesen meg-szüntetni nem tudjuk, avagy zárjuk be a templomokat és szün-tessük meg az erkölcsi intézményeket, mert a bűnt az emberi-ségből teljesen kiküszöbölni nem bírjuk? Minden emberi bajellen való küzdés törvénye az, hogy a bajnak teljes kiküszö-bölését el nem érhetjük, azonban a végtelenig megközelíthet-jük az ideált: a baj megszüntetését.

Hinnünk kell abban, hogy az emberiség oda fejlődik, hogymentől nagyobb számban, mentől gyakrabban és mentől inkábbszabályszerűen fogja a nemzetek közt felmerült viszályokatbékésen elintézni.

A Nemzetek Szövetsége úgy, amint a háború után létre-jött, nem felel meg annak az ideálnak, melyet céljául kitűzött,hanem semmi egyéb, mint az entente hatalmak szövetségénekmás alakban való fentartása, egyik eszköz arra, hogy ezek ahatalmak egyoldalú akaratukat az emberiségre rákényszerít-hessék.

Ezzel szemben az áll, hogy ha kezdetben az intézményenrajta tapad is a vitium originis, a háborús mentalitásból valókeletkezés, azért mégis maga az intézmény magában foglaljaa fejlesztésnek és a javításnak lehetőségét. Megvan a lehető-

140

sége annak, hogy, ha eredetileg hiányosan és hibásan alkot-tatott is meg a Nemzetek Szövetsége, kifejlődjék azzá, aminekvalóban lennie kell: pártatlan fórummá, a viszályok megelőzé-sére és kiegyenlítésére alkotott olyan testületté, amely való-ban teljes egyenlőséget ismer el és állapít meg a világ összesállamai számára.

Abban, hogy a Nemzetek Szövetségének tagja lehetünk,olyan előnyök foglaltatnak, melyek elől el nem zárkózhatunk,ha módunkban áll azokat nemzetünk számára megszereznünk.Itt van például a paktum 11. cikke, amely a Nemzetek Szövet-ségének minden tagját felhatalmazza arra, hogy bármely olyankörülményre, amely az ő felfogása szerint a békét veszélyez-teti, a Nemzetek Szövetsége közgyűlésének vagy tanácsánakfigyelmét felhívja. Itt van továbbá a paktum 13. cikke, melyegyenesen tiltja, hogy a Nemzetek Szövetségének bármelytagja a Nemzetek Szövetségének egy másik tagjával szembentámadólag lépjen fel, mi előtt az esetet, mely a viszályraalkalmat adott, a Nemzetek Szövetsége elé hozta volna; s aNemzetek Szövetsége tanácsának békéltető határozatától ille-tőleg az állandó nemzetközi bíróság arbitralis ítéletétől szá-mított három hónapon belül a Nemzetek Szövetségéhez tartozóegyetlen állam sem léphet tettleges eljárás terére a másikkalszemben. Felmerülhet az az ellenvetés, hogy mindez csakpapiros garancia. Nem egészen így van, mert a 16. cikk igenerős szankciókat tartalmaz a Nemzetek Szövetségének olyantagjával szemben, amely a paktumban foglalt tilalmakat át-lépi. Mondjuk, hogy ezek a rendelkezések is papiroson marad-nak. Még akkor is itt van az a nagy erkölcsi garancia, azerkölcsi erők mozgásba hozásának az a lehetősége, amelyetnem szabad lekicsinyelni. Mert ezek az erkölcsi tényezőkigenis nagyon is reális dolgok, s ezt a realitást éppen a világ-háború tanulságai után nem lehet kétségbe vonni. Hiszen nagyonkétséges, lehetett volna-e Angliát — legalább is mindjárt aháború kezdetén — a háborúba belevinni, ha Németország nemköveti el azt a nagy politikai hibát, hogy Belgium semleges-ségét megsérti. Az pedig egyáltalában nem is kétséges, hogyAmerikának a háborúba való bevonása — ami pedig a háborúteldöntötte — lehetetlen lett volna, ha a sokkal jobb propa-ganda szolgálat révén nem sikerült volna az amerikai közvéle-

141

ményt telíteni azzal a hittel, hogy a központi hatalmak vét-kesek a háború előidézésében és hogy a szabadság és a demo-krácia védelme a központi hatalmak letöréséhez van kötve.Egyenesen ezek az erkölcsi tényezők döntötték el a világ-háborút. Ilyen tapasztalatokkal szemben nem lehet az erkölcsitényezőknek hatályosságát kétségbe vonni és minden kételyenfelül áll, hogy a kis és nagy hatalmak nagyon is meggondolják,vájjon bele bocsátkozzanak-e olyan vállalkozásba, amelyet azegész művelt világ közvéleménye elítél.

De ezen általános szempontokon kívül vannak konkrétszempontok is, melyek a Nemzetek Szövetségébe való belépésün-ket javasolják. Az egyik a lefegyverzésnek, a másik a nemzetikisebbségeknek szempontja. A Nemzetek Szövetségébe való be-lépéssel a lefegyverzés kérdésében való hatályosabb fellépéslehetősége nyílik meg előttünk. A mai állapot, amely szerinta nemzetek egy része le van fegyverezve oly fokig, hogy két-séges, vájjon a belső rend fentartására is bír-e elég erővelsúlyos bajok előfordulása esetén, míg az államok másik részemég a háború előtti állapothoz képest is erősebb fegyverke-zést folytathat: nemcsak teljes kigunyolása azoknak az elveknek,melyek a Nemzetek Szövetsége paktumában le vannak fek-tetve, hanem egyenesen tűrhetetlen állapot, amely újabb kon-vulziók előfordulásának állandó veszélyét rejti magában. Ez azállapot Európa mai helyzetének egyik botránya, egyik veszélye,és a Nemzetek Szövetsége szellemének javulása csak akkor fogkezdődni, mikor a lefegyverzés kérdésével a méltányosság ésa mindenkinek egyenlően osztó igazság szellemében fog érdem-legesen foglalkozni.

A kisebbségek védelme kérdésében is teljesen megváltozikhelyzetünk a Nemzetek Szövetségébe való belépéssel, mert minta Nemzetek Szövetsége tagjának módunkban áll meghallgatástés intézkedést követelni a kisebbségi kérdésekben, és erkölcsisúlyunkkal eredményeket is érhetünk el.

A Nemzetek Szövetsége alapokmányának egyik cikke (10.cikk) mintegy szentesíteni látszik a békeszerződések által terem-tett területi és egyéb állapotokat, és ezek fentartására köte-lezi a Nemzetek Szövetségének tagjait. Ez olyan súlyos kikötés,hogy dacára az ecsetelt előnyöknek, nem lehetne javasolni aNemzetek Szövetségébe való belépésünket, ha maga a szerző-

142

dési okmány nem mutatna rá a szerződések revíziójának lehe-tőségére. Nagyon keskeny, nagyon szűk az ajtó, amelyen átoda lehet jutni, de elvileg meg van pendítve a revízió lehe-tősége, mert a 19. cikk egyenesen azt mondja, hogy a Nem-zetek Szövetségének közgyűlésén minden tag felhívhatja afigyelmet a létező szerződésekben levő olyan határozmányokra,amelyek alkalmazhatatlanokká váltak avagy veszélyeztetik avilágbékét. Szúk ez a kapu, mert a Nemzetek Szövetsége alap-okmányának egyik főhibája a határozatok egyhangúságánakkövetelése minden kérdésben, s ameddig ez az egyhangúságköveteltetik, addig természetesen a 19. cikk nekünk nem érsemmit, ámde már az iránt is erős mozgalom van, hogy az egy-hangúság követelményét elejtsék. A paktum 19. cikke alapjánakár nyíltan is hirdethetjük, hogy Magyarországnak a NemzetekSzövetségébe való belépése nem jelenti a megnyugvást azokbanaz állapotokban, amelyeket a trianoni szerződés létesített, hanemjelenti azt, hogy elsősorban is mindenek előtt a rajtunk elköve-tett igazságtalanságoknak békés úton való kiegyenlítésére ésjavítására törekszünk.

Kétféle tere van tehát a Nemzetek Szövetségében való mű-ködésünknek. Az egyik ma még nem aktuális, mert a lélektanimotívumok még nincsenek meg ennek az irányzatnak érvénye-sítésére, de el fog jönni az idő, — talán gyorsabban mint hísz-szük —, amikor a revíziónak kérdését a Nemzetek Szövetségé-nek útján fogjuk megpendíteni, napirendre hozni. A másikirányzat az, amely aktuális, vagyis hogy a Nemzetek Szövet-sége útján, a Nemzetek Szövetségének hatályos működése által,vagy, ha ez nincs, a Nemzetek Szövetségében való fellépésnyilvánossága és erről a magas szószékről a művelt világ köz-véleményére való hatályos appelálás által szüntessük meg areánk nézve amúgy is terhes szerződés végrehajtásának azt azanomáliáját, hogy addig, míg a szerződés minden pontocskájá-nak, mely reánk nézve terhes, pontos végrehajtását követelikés kierőszakolják, azok a gyér határozmányok, amelyek reánknézve biztosítékot és előnyöket állapítanak meg, holt betűk ma-radnak és nem vitetnek keresztül. Ilyenek például a lefegyver-zésre és a kisebbségek oltalmára vonatkozó intézkedések.

Ezek azok az indokok, amelyek a Nemzetek Szövetségemunkájában való részvételünket szükségessé teszik.

143

Apponyinak világos okfejtései az egész közvéleményt meg-győzték arról, hogy jól felfogott érdekünk a Nemzetek Szövet-ségébe belépnünk, s így a kormány tényleg a közhangulatnakadott kifejezést akkor, amidőn belépésünket a Nemzetek Szö-vetségénél kezdeményezte és keresztül is vitte.

A Nemzetek Szövetségében — szervezetének eredendőhibái miatt — oda való belépésünk után többször kellett sajno-sán csalódnunk, s ez a közvéleményre annyira nyugtalanítólaghatott, hogy mind jobban kezdte izgatni az érdeklődőket az akérdés, vájjon oly sok csalódás után van-e célja annak, hogytovábbra is megmaradjunk a Nemzetek Szövetsége köteléké-ben? A közvélemény e tekintetben is Apponyitól várt irányítást,akinek erre a kérdésre vonatkozó felfogását a következőkbenismertetem,

A Nemzetek Szövetsége még csak érőben lévő, de azemberiség szempontjából korántsem kész intézmény. A győzőnemzetek hatalmi törekvései által megzavart, de fejlődés képeskísérlet arra, hogy az államok közötti megértés a közvetlenérintkezés útján előmozdíttassék, a súrlódási felületek kiküszö-böltessenek avagy gyöngíttessenek, de mindenesetre ritkábbáváljanak. Mai alakjában szembeszökő hiánya a Nemzetek Szö-vetségének, hogy sok hatalmas nemzet hiányzik belőle, minélfogva a világháborúban győztes egyes nemzetek politikai céljaidominálnak a Nemzetek Szövetségében. A Nemzetek Szövet-ségének koncepciója sem világos. Kérdés tudniillik, hogyfelsőbb rendű állam akar-e lenni avagy csupán szuverén államoktalálkozásának és megértésének közvetítő helye? Hivatalosanaz utóbbi szerepet tulajdonítják a Nemzetek Szövetségének,azonban a genfi protokollum, amely egyelőre lekerült a színtér-ről, sokban túlmegy ezeken a határokon. Mindezideig sajnosankevés hasznot húztunk a Nemzetek Szövetségéből. De a jövőtőlis csak akkor várhatunk kedvező változást, ha benn maradunka Nemzetek Szövetségében. Németország belépése, ami a közeljövőre biztosra vehető, a helyzetet alapjában megváltoztathatja.Az lehet a hatása, hogy megszűnik az egyoldalú politikai érde-kek egyeduralma. De a Németország belépése folytán előálló újhelyzetet a magunk számára nem aknázhatjuk ki, hogyha nemvagyunk benn a Nemzetek Szövetségében. A Nemzetek Szövet-sége olyan hatalmi tényező, amelyet nem ignorálhatunk; min-

144

den, amit ott szóvá teszünk, a döntő hatalmakra bizonyos erköl-csi nyomást gyakorol, mert hiszen elfogulatlan tanúk is vannakott jelen. Ha benn ülünk a Nemzetek Szövetségében, összekötte-téseket szerezhetünk és rokonszenveket kelthetünk, melyeknekadott esetben hasznát vehetjük. Ott arról a legmagasabb szó-székről van alkalmunk nyilatkozni, ahonnan szavunk minden-hova elhat és a művelt világ közvéleményének kialakulásárabefolyással lehet. Ezeket a hatásokat, ezeket az eredményeketnem lehet egy csapásra elérni, hanem csak következetes, kitartómunka árán; de ezek a hatások, ezek a ráhatási lehetőségek ajövő kialakulásának olyan súlyosan számba jövő tényezői, hogyazokat semmiesetre sem nélkülözhetjük.

Egyetemes szempontból vannak kétségtelen sikerei is aNemzetek Szövetségének. Így sikereket ért el a Nemzetek Szö-vetsége az albán-szerb határkérdésnek, a lengyelországi némettelepesek ügyének, a német-cseh kérdésnek békés megoldásá-ban. Ezekhez járult újabban a görög-bolgár viszály békés ki-egyenlítése.

A Népszövetségbe való belépésünk mellett két főokot hoz-hattunk fel: a kisebbségi védelem ügyét, amelynek érdekébenmint a Nemzetek Szövetségének tagja, sokkal eredményesebbenműködhetünk és az általános lefegyverzés szempontját, amely-nek megoldására ott siettető befolyást vehetünk. Mindkét irány-ban való reményeinkben csalódtunk mindeddig. Elszakítotttestvéreink helyzete az utódállamokban napról-napra romlik,,nincs olyan száma a napisajtónak, amely újabb erőszakosságok-nak hírét ne hozná. Ezt a folyamatot, amelyet egy magas állásúfrancia politikus „asszimilációnak” nevezett, a Nemzetek Szö-vetsége, legalább is annak a kisebbségi jogok ellenőrzésére hí-vatott szerve, a tanács, olympusí nyugalommal szemléli, minthogyha nem akarna akadályt gördíteni ennek az asszimilációnakútjába. Tizenegy magyar kisebbségi panasz közül egyetlen egyettárgyalt érdemlegesen a Nemzetek Szövetségének tanácsa, ne-vezetesen a bánáti és erdélyi telepesek panaszát, és pedig eztis azzal az eredménnyel, hogy a szerencsétlen telepesek nyil-vánvalóan szerződésellenes kifosztását jóváhagyta és ennek azintézkedésének keménységét azzal igyekezett enyhíteni, hogyegyúttal a román kormány által megígért szánalmas alamizsnáthelyezte a telepeseknek kilátásba. A Nemzetek Szövetségének

145

tanácsa valószínűleg jóhiszeműen cselekedett, de egyoldalú in-formáció alapján, mert csupán a román kormány képviselőjéthallgatta meg és az ez által előadott teljesen téves tényállásalapján hozta meg határozatát.

A leszerelés kérdése sem áll kedvezőbben. Egymás utánvetik fel a különböző előzetes kérdéseket, amelyeknek megoldá-sára belátható időn belül alig lehet gondolni, ilyen pl. a regio-nalis biztosítási szerződések megkötése egész Európában s rajtakívül is. És tovább tart a védtelenségnek az az elviselhetetlen,lealázó, a nemzeti becsületet sértő állapota, amelyben síny-lődünk.

Ezzel a sok eredménytelenséggel szemben áll a NemzetekSzövetségéhez való viszonyunknak eddig elért egyetlen előnyösmomentuma: pénzügyi szanálásunk elősegítése a NemzetekSzövetsége által. Azonban bármennyire elismerjük is a Nemze-tek Szövetségének ezen a téren való támogatását, mégsem fogad-hatjuk ezt el kárpótlás gyanánt azzal a teljes csőddel szemben,amelyet a magyar nép erkölcsi érdekei a Nemzetek Szövetségeelőtt ismételten is szenvedtek, noha ezek védelmére és előmoz-dítására a fenálló szerződések alapján pozitív jogunk van.

Mindezek ellenére ki kell tartanunk a Nemzetek Szövetsé-gének eszméjéhez való barátságos álláspontunk mellett s mégaz eszme mai kivitelével szemben sem szabad lemondanunkminden reményről. S fontoljuk meg, mivel állanánk jobban, haa Népszövetségen kívül lennénk? És ha azt vetik ellen, hogytestvéreink az utódállamokban nem várhatnak, válaszul aztkérdezhetjük: megrövidül-e várakozási idejük azáltal, ha kilé-pünk a Nemzetek Szövetségéből? És ne feledjük azt sem, hogyNémetország belépése a Nemzetek Szövetségének idáig valóképén, amely habár más elnevezés alatt, mégis csak az ententefolytatását mutatja, jelentékenyen változtatni fog. A locarnoikonferencia váratlan eredményessége és Németországnak mostmár biztos belépése a Nemzetek Szövetségébe új helyzetet fogteremteni. Ennek az új helyzetnek fejleményeit be kell vár-nunk. A mi helyzetünkben és a békekötés óta lefolyt aránylagrövid idő után olyan eredményeket várni, melyek kézzelfoghatótényekben nyilvánulnának meg, teljes félreismerése a politiká-ban működő lélektani ténvezőknek. Eredmény ma csak a jövő

146

előkészítésében, a művelt nemzetek vélekedésének fokozatos át-alakításában állhat, ami természetszerűleg lassan megy.

Ha a Nemzetek Szövetségének az a hivatása, hogy a nem-zetek közötti egyenlőséget s ennek alapján a jó egyetértést elő-mozdítsa s ha az a hivatása, hogy a békeszerződések által te-remtett lehetetlen állapotot legalább enyhítse azáltal, hogy azidegen uralom alá került nemzeti kisebbségek fölött őrködjék,ha az a feladata, hogy a mai egyoldalú lefegyverzésből szár-mazó lehetetlen helyzetet a lefegyverzés általánossá tétele általszabályozza, amint ez programmjában benne van: hát meg kellállapítani, hogy a mi javunkra s a mi igazunk érvényesítésére— kivéve a pénzügyi újjáépítésben való segítséget — ez az in-tézmény eddig semmit sem tett. Mégsem ajánlatos kilépésünkgondolatát máris felvetni, mert az a munka, amit ott végzünk,ha közvetlen eredményeket nem hoz is, nem mondható teljesenkárba veszettnek. Mert sehol máshol nem tudjuk az egész világművelt nemzetei lelkébe becsepegtetni annak a helyzetnekigazságtalan és a világbékére fenyegető voltát, melybe Magyar-országot taszították, A világot ne engedjük elfeledkezni arról,hogy magyar kérdés is van. Genfben legnagyobb feladat az,hogy a magyar kérdést a nemzetek között ébren tartsuk, Ezt amunkát diplomáciai úton mindenfelé folytatni kell s anélkül,hogy kalandorpolitikába bocsátkoznánk, — amitől Isten óvjon,— minden alkalmat, minden repedést, amely a meglevő állapo-tokban mutatkozik, fel kell használni arra, hogy megkezdjük azelővonulást Magyarországnak ahhoz a rekonstrukciójához, ame-lyet a világhelyzet megenged.

A Népszövetség kodifikálásában van egy igen fontos cikk,a 19. cikk, amely azt mondja, hogy a Nemzetek Szövetsége időn-kint újabb consideratíó tárgyává teheti a már megkötött szerző-déseket és egyáltalában a nemzetközi tényleges és jogi állapo-tokat. Ha úgy találja, hogy azok a szerződések keresztülvihetet-lenek vagy az azok alapján létrejött jogállapot veszélyeztetiEurópa békéjét, megindíthatja az azok revíziójára, megváltoz-tatására irányuló mozgalmat. A trianoni szerződésre mind a kétkritérium rá illik: keresztülvihetetlen és állandóan veszélyeztetiEurópa békéjét. Úgy, hogy nemcsak ideális szempontból, hanema jól fölfogott magyar érdekpolitika szempontjából is a bekap-csolódás a Nemzetek Szövetségébe reánk nézve rendkívüli fon-

147

tosságú, mert ott tudjuk azt a szellemi áramlatot megindítani,amely igazságunk elismertetéséhez békés úton fog minket el-vezetni.

Ezekben törekedtem Apponyinak a Nemzetek Szövetségérőltáplált felfogását röviden vázolni és az ő eszmemenete szerintigyekeztem körvonalazni azt az álláspontját is, hogy a Nemze-tek Szövetségében ki kell tartanunk, s nem szabad megriadnunkaz eddig tapasztalt eredménytelenségektől, hanem következete-sen és tudatos kitartással kell tovább munkálkodnunk a Nem-zetek Szövetségének keretében. A következőkben meg fogomkísérelni képét adni annak a gyakorlati tevékenységnek, ame-lyet Apponyi a magyar kormány képviseletében a NemzetekSzövetségében kifejt.

II.

Gróf Bethlen István a nemzet közmeggyőződésének végre-hajtójává vált akkor, amidőn Apponyit kérte fel Magyarország-nak a Nemzetek Szövetségében való képviseletére és ide vonat-kozó megbízásait évről-évre megújítja. Valóban senki méltóbbannem képviselheti az elárvult magyar érdekeket a Nemzetek Szö-vetségének kebelében, mint Apponyi, akinek kristálytiszta haza-fiságát csak tehetségének nagysága múlja fölül, akit államférfiúibölcsesége és egészen kivételes nemzetközi érintkezési képes-sége egyaránt praedestinálnak erre a nehéz feladatra.

Magyarországot 1922-ben vették fel a Nemzetek Szövetsé-gébe. Már a felvétel előkészítése kérdésében jelentékeny sze-repe volt Apponyinak, akit azután úgy 1924-ben, mint 1925-bena kormány felkért arra, hogy Magyarországot a Nemzetek Szö-vetsége közgyűlésén képviselje. Ezenkívül különleges megbíza-tást is ruházott reá a magyar királyi kormány 1923-ban, amidőnaz erdélyi optánsok birtokfosztásának ügyében a NemzetekSzövetségének tanácsa előtt lefolytatott eljárás során hazánkképviseletét reá bízta.

Az alábbiakban ismertetni szándékozom Apponyinak sze-repét és eljárását, amelyet ezen megbízatásaiban Magyarországképviseletében kifejtett.

Mint ezen különböző működések között időrendben elsővel,Apponyinak az erdélyi optánsok ügyében való eljárásával kívá-

148

nok foglalkozni, majd át fogok térni Apponyinak a NemzetekSzövetsége 1924. és 1925. évi közgyűlésein való szereplésére.

Tudvalevőleg úgy a trianoni szerződés (63. §.), mint a fő-hatalmak és Románia között kötött úgynevezett kisebbségi szer-ződés (3. §.) megállapítják azt, hogy a Magyarországtól Romá-niához csatolt területen községi illetőséggel bíró magyar állam-polgárok román állampolgárokká válnak, hacsak nem optáljáka magyar állampolgárságot, amely esetben tartoznak kiköltözniRomániából, azonban ott levő ingatlanaikat megtartják. Ezenszerződéses rendelkezések ellenére a román agrár reform amost nevezett optánsokat nemcsak hogy meg nem hagyta birto-kaik élvezetében, hanem távollét címén egész birtokuknak ki-sajátítását mondotta ki, még pedig olyan minimális értékben,hogy az ellenérték egyáltalában nem felel meg a kisajátítás fo-galmának, hanem a teljes elkobzással egyértelmű. A magyarkormány a román törvényhozás és kormányzat ezen eljárásaellen, amely a nemzetközi szerződések megszegését jelenti,előbb a román kormánynál próbált orvoslást keresni. Minthogyazonban a román kormány a magyar kormány megkeresései előlkitért, a magyar kormány a Nemzetek Szövetségének tanácsá-hoz fordult, a Nemzetek Szövetsége paktumának 11. cikkébenfoglalt azon rendelkezés alapján, mely szerint a NemzetekSzövetsége minden egyes tagjának jogában áll a közgyűlés vagya tanács figyelmét barátságos módon felhívni minden oly körül-ményre, amely azzal fenyeget, hogy megzavarja a békét vagya nemzetek között a jó egyetértést, amelytől a béke függ. A ma-gyar kormány azt kérte, hogy mondassék ki, hogy a román ál-lam eljárása bele ütközik a nemzetközi szerződésekbe és hogyennél fogva az elkobzást szenvedetteknek teljes kártérítés;adassék. Az ügyet a Nemzetek Szövetségének tanácsa elsőízben 1923. évi április hóban tartott ülésszakán tárgyalta, ame-lyen Magyarországot e sorok írója és vele együtt GajzágóLászló, Romániát Titulescu londoni román követ képviselte.Miután a tanács a feleket meghallgatta, az ügy előadója, Adatcibrüsszeli japán nagykövet, azt a javaslatot tette, hogy az ügy,mint nemzetközi szerződések magyarázatát igénylő jogi kérdés,az állandó nemzetközi bíróság elé utaltassék eldöntés végett.Majd, midőn Titulescu ennek a javaslatnak ellenszegült, azelőadó javaslatát oda módosította, hogy ez ügyben az állandó

149

nemzetközi bíróság véleménye kéressék ki. Titulescu ezt is elle-nezte. Minthogy pedig a tanács gyakorlata szerint a paktum4. cikke alapján a tanácsba behívott nem tanácstagok is szava-zati joggal bírnak, — ami egyáltalán jogi abszurdum, mert ajogi felfogás elemeibe ütközik az, hogy valaki fél és bíró is legyenegy személyben, — Titulescu merev ellenkezése egymagábanlehetetlenné tette azt, hogy a kérdésben egyhangú tanácsi ha-tározat létesüljön. Így Adatci mindkét javaslata elesett, magaaz ügy pedig az őszi tanácsülésre halasztatott az előadónakadott azon utasítás mellett, hogy időközben a felek közöttegyeztetést kíséreljen meg.

Az egyeztetés Adatci elnöklete alatt Brüsszelben folyt les ezen Magyarországot gróf Csáky Imre és Gajzágó László, Ro-mániát ismét Titulescu képviselte. Brüsszelben Adatci előter-jesztett egy formulát, amely a kérdést semmikép meg nemoldja, csupán felszólítást tartalmaz a két kormányhoz és pediga magyar kormányhoz aziránt, hogy a panaszkodó optánsokatnyugtassa meg, a román kormányhoz pedig az iránt, hogy azoptánsokkal méltányosan járjon el. Ennek a formulának elfoga-dását a magyar delegátusok elutasították és így a konferenciamár-már eredménytelenül szétoszlóban volt, amidőn az utolsópercben az első megbízott, gróf Csáky a formulát mégis aláírta.Az akkori külügyminiszter, Daruváry Géza dezavuálta küldött-jét, mint aki csak a tárgyalások folyatására volt felhatalmazva,de nem végleges egyesség kötésére.

Ezen előzmények után tűzetett a birtokfosztott magyar op-tánsok ügye másodszor is napirendre a Nemzetek Szövetségetanácsának 1923. évi július 5. napján tartott ülésében. Erre azalkalomra gróf Apponyi Albert bízatott meg a magyar kormányképviseletével, mellette második kormányképviselő gyanántGajzágó László működött.

A tanács szóban levő ülésében Adatci előadó a brüsszeli•egyezményt ajánlotta elfogadásra. Apponyi gróf minden ékes-szólását kifejtette a magyar álláspont mellett, amely szerint abrüsszeli egyezmény a kiküldöttnek a magyar kormány részérőltörtént dezavuálása folytán megszűnt létezni s amely ahhoz ra-gaszkodott, hogy Adatci előadónak a márciusi ülésszakban elő-terjesztett javaslata fogadtassék el és e szerint az ügy az állandónemzetközi bíróság eldöntése alá utaltassék, vagy legalább is a

150

tanács ettől a bírói testülettől kérjen jogi véleményt. A románagrártörvényt illetőleg kifejtette Apponyi, hogy az nem demo-kratikus reform, hanem merőben olyan román nacionalista rend-szabályok foglalata, amelyek a magyar kisebbség denacionali-zálására törnek. Ennek indokolására felsorakoztatta bizonyíté-kait: Erdélyben, ahol a birtokmegoszlás egészséges volt és akisbirtok dominált, radikálisabb reformot csináltak, mintÓ-Romániában, az egészségtelen birtokmegoszlás typíkus föld-jén; Erdélyben a magyar kisbirtokokra is, a magyar birtok-közösségekre is kiterjesztették a földreformot, de a román kis-birtokokra és a román birtokközösségekre nem alkalmazták a re-formot, a magyar paraszt kezéből elvették a birtokot, hogy aromán parasztok között osszák szét, a magyar középbirtokosokföldjét román kezekre játszották át, elvették a magyar egyházibirtokokat is azzal a kizárólagos célzattal, hogy a századosmagyar közoktatási intézmények fentartását lehetetlenné te-gyék és a magyar kultúrát aláássák. Gróf Apponyi fentartottaazt a magyar álláspontot, hogy a román agrárreform megsértésea trianoni szerződés 63. §-ának, amely szerint a magyar optán-sok birtokaikat megtartják. Még szembeszökőbben sérti ezt anemzetközi szerződést a román alkotmány 18. §-a, amely kate-gorikusan kimondotta, hogy idegen nem birtokolhat Romániá-ban. Az abszentízmusra alapított birtokfosztás jogilag teljesentarthatatlan. Mert az absentismust retrospektív módon, azazakkor állapították meg, amidőn már letelt az utólag távollétnekminősített idő. Tarthatatlan azért is, mert azok, akikre ráfogták,hogy abszentisták, a végből távoztak el Erdélyből, hogy telje-sítsék az optálásnak azt a törvényes feltételét, hogy ki kell köl-tözniük, A jogi abszurditást nyilvánvalóvá teszi az is, hogyabban az időszakban, amely alatt való távolléthez a románagrárreform a jogfosztást fűzi, Erdély közjogilag és nemzet-közi jogilag még Magyarországhoz tartozott, mert az elszakadásjogilag csak a trianoni szerződés hatályba léptekor állott elő,aki tehát a trianoni szerződés hatályba léptét megelőző időbenvolt távol Erdélytől, annak távollétét jogilag nem lehet Romániá-tól való távollétnek minősíteni. De teljes erkölcstelenség is akérdéses absentismus konstruálása, mert hiszen a távollevőkkénytelenek voltak távol lenni, mert erőszakkal űzték ki őketa román csapatok s visszatérések is erőszakkal akadályoztatott

151

meg. Bebizonyította végül Apponyi gróf azt is, hogy az optánsokmegfosztása birtokaiktól semmikép sem tekinthető kisajátítás-nak, mert a kisajátításért méltányos kárpótlás jár, az az eljárásazonban, amidőn az elvett értéknek mindössze egy százalékáttérítik meg, semmi egyéb, mint leplezett elkobzás.

Hiábavaló volt azonban gróf Apponyi minden ékesszólása,jogi érvelésének mesteri csoportosítása, — a tanács örvendett,hogy alaki indokok alapján szabadulhat a felelősség alól, ésmagáévá tette azt az érvelést, amely szerint a brüsszeli dele-gátus a magyar kormány által dezavuálható nem volt, hogytehát a brüsszeli egyesség kötelező. És így kimondották hatá-rozat gyanánt azt a tartalmatlan frazeológiát, amely a kérdésérdemének minden érintése nélkül a két kormányhoz intézettüres szóbeszédet tartalmazza. Apponyi a határozat kihirdetéseután sem ismerte el, hogy a brüsszeli purparlékról felvettjegyzőkönyvből Magyarországra bárminemű jogi kötelezettségháramolhatnék, kijelentette, hogy az ügy elintézetlen maradtés a magyar kormány fentartja magának a jogot, hogy alkalmasidőben az ügyre visszatérjen.

Magyarország tehát nemcsak, hogy nem juthatott a magaigazságához, hanem még azt sem tudta elérni, hogy a vitás ügytárgyilagos bírói fórum, az állandó nemzetközi bíróság elékerüljön. A tanács egyszerűen eltaktikázta az ügyet. Pedigebben az ügyben még bizonyos fokig előnyösebb volt a hely-zetünk, mint a minő szokott lenni az úgynevezett kisebbségiügyekben. Mert legalább a magunk szempontjait kifejthettüka tanács előtt, holott a kisebbségi eljárás szerint tárgyalt kisebb-ségi ügyekben nem képviselhetjük a tőlünk elszakított magyarkisebbségeket.

III.

Áttérek ezek után Apponyinak a lefolyt két év során aNemzetek Szövetségének közgyűlésein kifejtett tevékenységeátnézetes ismertetésére.

Apponyi nagyon tisztelt alakja a Nemzetek Szövetségeközgyűléseinek. Valahányszor felszólal, csupa szem és fül azegész közgyűlési terem, a világ minden tájáról egybe sereglettvezető államférfiak lesik a szót Apponyi ajkairól. Előadásának

152

lebilincselő hatása, okfejtésének mély járása, szónoklásánakemelkedett lendülete soha sem téveszti el hatását. Az eredménytermészetesen messze mögötte szokott maradni a hatásnak.Mert Apponyi felszólalásainak java része a magyarsággal szem-ben elkövetett igazságtalanságok feltárásában és az orvosláskövetelésében összegeződik, az az elfogult és egyoldalú politikaifórum pedig, amelynek a Nemzetek Szövetségét, első sorbanannak tanácsát ismerjük, amely még ma is a világháború győz-teseinek érdekszervezete, sajnos, még most sem bir kellő érzék-kel a leigázottak érdekeinek és jogainak felismerésére. Mihelytazonban Apponyi nem a szenvedő magyarság sérelmeit fejtegetihanem a nemzetek olyan közös érdekeiről beszél, amelyek nin-csenek összefüggésben a mi leigázottságunkkal és lealáztatá-sunkkal, nemcsak tetszést vált ki Apponyi előadása, hanemkonkrét javaslatait is rendszerint elfogadják.

Apponyit minden fellépésében a legnagyobb tapintat jel-lemzi. Noha szellemének ragyogása, ékesszólásának hatalma,előadásának varázsa minden más szónokot felülmúl, Apponyiezeket a fényes kincseket azzal a szerénységgel viszi csatába,amely illő egy oly kis nemzethez, aminővé a viszonyok bennünketösszezsugorítottak. Szerénysége mellett azonban szakadatlanulmagasan lobog nemzeti önérzete, amely tekintetben semmi másnemzetnek fölényét el nem ismeri. Nemzeti önérzetünknek ésnemzeti szuverenitásunknak legméltóbb és leghivatottabb kép-viselője ez a nagy férfiú, akinek a mértékek megítélésében valóbámulatos szemmértéke soha nem téved és akinél az önérzetnemes hangja nem kalandoz el soha az oktalan gőg avagy atapintatlan elbizakodottság területére. Elnyomott nemzete jogai-nak és érdekeinek védelmében rettenthetetlen, de a helyzetkitűnő ismerete alapján mindig gondosan ügyel arra, hogy sér-tővé ne váljék és szükségtelen ellenszenveket fel ne keltsen.Nem bántani, nem sérteni akarja a velünk szemben állókat,hanem meggyőzni. Senki nála óvatosabban, belátóbban nem tudjaérvényesíteni azt a törekvésünket, hogy önérzetünk teljes fen-tartása mellett a népek családjában tapintatosan elhelyezkednitudjunk, hogy igazságainkat is leplezetlenül megismertessük ésazok érdekében erőteljes propagandát fejtsünk ki, azonban nezúdítsuk magunkra szükség nélkül rosszakaróink gyűlöletét, akik

153

épen azért oly éberek és gyanakvók, mert érzik és tudják,mennyit vétettek ellenünk.

Az 1924. és 1925. évi népszövetségi közgyűlések mind-kettejében foglalkozott Apponyi a magyar állam pénzügyi ésközgazdasági rekontsrukciójának kérdésével, hatályosan foglal-kozott a mi két nagy életkérdésünkkel: a kisebbségek ügyévelés az egyenlékeny lefegyverzéssel, azután nagyon behatóanfoglalkozott az illető közgyűlések vezető nagy kérdéseivel,1924-ben az ú. n. genfi protokollum ügyével, 1925-ben pedig azérvényre nem emelkedett protokollum helyett kívánatos más-nemű elrendezés kérdésével.

Lássuk ezeket a témákat Apponyi beállításában egyenként.

IV.

Apponyi az 1924. évi szeptember hó 24-én tartott köz-gyűlési nagy beszédében mindenek előtt köszönetet mondott aNemzetek Szövetségének azért a jóakaratú és hatékony felkaro-lásért, melyben ez Magyarország pénzügyi talpraállításánakügyét részesítette. Egyúttal kifejezést adott annak a különöshálának, amelyet Magyarország a brit birodalom kormánya irántérez, amely ezt az ügyet kezdettől fogva nagylelkűen elősegí-tette és megmentette attól, hogy a politikai nehézségekben alá-merüljön. Köszönettel emlékezett meg Apponyi az olasz kor-mányról is, mely az angol kormány előzékeny eljárásánakasszisztált.

Az 1925. évi szeptember 14-én tartott közgyűlésen újbólmegemlékezett Apponyi Magyarország pénzügyi rekonstrukció-járól. Elismerte a kiváló érdemeket, amelyeket tanácsaikkal egye-sek szereztek, főleg a Nemzetek Szövetsége által kiküldöttfőbiztos, Smith Jeremiás, aki ellenőrző hivatásának pontosbetöltése mellett hazánk őszinte barátjának bizonyult, az igazielismerés azonban — monda Apponyi — az adózó magyarnépet illeti meg. Égő hazafiságáról és eltökélt élni akarásáróltett tanúságot a magyar adófizető azzal az odaadó áldozatkész-séggel, mellyel a reá rótt roppant súlyos terheket a kitűzött célelérése érdekéből zúgolódás nélkül viseli. Valamint a nagyháború után nemcsak a győztes tábornokoknak, hanem az isme-retlen katonának is szobrot emelnek, úgy illő, hogy Magyar-

154

ország pénzügyi rekonstrukciója alkalmából legalább szóvalmegemlékezzünk az ismeretlen magyar adófizető tiszteletre-méltó erőfeszítéséről.

Apponyinak emelkedett szellemű kijelentése nemcsak anépszövetségi közgyűlésen talált méltánylásra, hanem hálásvisszhangot keltett szerte a trianoni hazában.

V.

A kisebbségi kérdés taglalását 1924. évi közgyűlési beszé-dében azzal vezette be Apponyi, hogy ebben a kérdésben, amelyreánk magyarokra annyira égető és bennünket annyira érdekel,nem akar támadólag fellépni és nem akar egyes különlegessérelmekkel előhozakodni. Ez különben is hiábavaló volna, merthiszen a Nemzetek Szövetségének közgyűlése nem rendelkezikeszközökkel arra, hogy megállapíthassa az előtte felhozott sérel-mek valódiságát. Merőben elvi határok között akar mozogni ésa kérdést abban a keretben kívánja tárgyalni, melybe azt anemzetközi szerződések helyezték akkor, amidőn a kisebbségijogok védelmét a Nemzetek Szövetségének tanácsára ruházták.

A nemzeti kisebbségek ügye azon országok belső közjogánakkérdése ugyan, amelyekben a kisebbségek laknak, mégis ez azügy a nemzetközi szerződések által a Nemzetek Szövetségetanácsának ellenőrzése alá van helyezve. Az a keret, amelybenez az ellenőrzés, ez a közbelépés érvényesülhet, szorosan körülvan határolva az illető nemzetközi szerződések által. Vagyis ezaz ellenőrzés csakis annak vizsgálatára terjedhet ki, hogy azoka nemzetközi szerződések, amelyek megállapítják a kisebbségijogokat és azokat nemzetközi védelem alá helyezik, megvannak-etartva avagy megsértettek-e? Az ellenőrzés, a beavatkozás jogakizárólag ezekre a nemzetközi szerződésekre alapítható és ezekközött a keretek között teljesen összefér az érdekelt államoknemzeti szuverenitásával, mert azon a szabad beleegyezésennyugszik, amellyel ezek az államok önszántukból hozzájárultaka szerződésekhez. Ezen a határon túl nem terjedhet a beavat-kozás, de ezen a határon belül az után nem is lehet ennek abeavatkozásnak bárminemű nyugtalanító jelleget tulajdonítani.

Ami a Nemzetek Szövetségét megillető ellenőrzési jognaka gyakorlatban való érvényesülését illeti, azt a sajnálatos ered-

155

ményt állapította meg Apponyi, hogy a kisebbségi panaszokszinte mindig meg is maradnak panaszoknak, mert egyáltalá-ban nem jutnak tárgyalás alá. A mai eljárás szerint ugyanisa beérkezett kisebbségi panaszokat a titkárság közli azzalaz állammal, amely ellen irányul a panasz, és a panaszlottállamnak válaszával azután a kérdés végleg el is van intézve,mert a panasz soha sem kerül a tanács érdemleges elintézésealá. Ennek oka abban rejlik, hogy az érdemleges tárgyalás csaka tanács valamely tagjának kifejezett kívánságára következik be.A tanácstagok pedig nem élnek ezzel a kívánsággal, ami abbantalálja magyarázatát, hogy a tanács első sorban politikai testület,amelynek tagjai a kormányok által delegált és utasításokkalellátott államférfiak, akik tudatában vannak ugyan nemzetközifeladataiknak, mégis első sorban a dolog természeténél fogvaazon állam politikai érdekeit tartják szem előtt, amelyet kép-viselnek. Az a tanácstag, amelyik valamely kisebbségi panaszta tanács által tárgyaltatni kíván, mintegy a közvádlónak szerepétvan hívatva betölteni. Egészen természetes tehát, hogy a tanács-tagok nem igen érzik magukat arra indíttatva, hogy egy nekikidegen kisebbség érdekében eljárást kezdeményezzenek. Mertez az eljárás kellemetlen a kérdés által érintett államra,amellyel való jó viszony fenntartására pedig a tanácstagoksúlyt helyeznek. Nagyon érthető tehát a tanácstagok tartóz-kodása attól, hogy hazájukat ilyen kényes helyzetbe hozzák.

Viszont a kisebbségekre nemcsak leverőleg, hanem egy-szerűen elkeserítőleg hat ez a részvétlenség. A panaszos sokkalkönnyebben el tudja viselni az indokolt elutasítást, mint azt,ha panaszát hallgatással mellőzik, ha azzal egyáltalában nemfoglalkoznak. Mert ez a nemtörődés azt a hitet gerjeszti, hogya kisebbségi ügyekben nincs igazságszolgáltatás.

Ha tehát az államok belső békéjére, az államok közöttvaló jó viszonyra súlyt helyezünk, akkor a kisebbségi ügyekbenvaló eljárásból ki kell küszöbölnünk azt a méreganyagot, amelya kisebbségeket végkép elkeseríti, vissza kell adnunk a kisebb-ségeknek az igazságszolgáltatásba vetett hitét és bizalmat kellbennök gerjeszteni abban a tekintetben, hogy sérelmeik orvos-lásának megvan a lehetősége. Ennek pedig az volna a módja,ha mentesítenők a tanácstagokat attól a hálátlan és kellemetlenfeladattól, amelynek gyakorlása hazájukat a kisebbségi panasz

156

által érintett állammal ferde helyzetbe sodorhatja, és e helyettazt állapítanók meg, hogy a tanács köteles légyen tárgyalás alávenni mindazokat a panaszokat, amelyeket a Nemzetek Szövet-ségének kötelékébe tartozó bármely állam vagy pedig a nemzetikisebbségek országos képviseletei terjesztenek elő. Hiszen aNemzetek Szövetsége paktumának 11. cikke különben is meg-adja a jogot a Nemzetek Szövetsége minden tagjának arra,hogy felhívja a tanács figyelmét minden oly körülményre,amely azzal fenyeget, hogy megzavarja a békét avagy a nem-zetek között való jó egyetértést. Továbbá szükséges volna az is,hogy a kisebbségi szerződések megszegésére fektetett panaszokesetében a tanács mindenkor meghallgassa az állandó nemzet-közi bíróság jogi véleményét. Egyébként a magyar kormány készolyan megegyezésre lépni, hogy a kisebbségi panaszok, kisebb-ségi vitás kérdések minden esetben az állandó nemzetközi bíró-«ág döntése elé terjesztessenek. Nagy megnyugvás lenne ez akisebbségekre, amelyek föltétlen bizalommal viseltetnek azállandó nemzetközi bíróság iránt.

Ha ekkép volna rendezve a kisebbségi ügyek intézése, haa kisebbségek ilyen biztosítékokkal bírnának a tekintetben, hogysérelmeiket meghallgatná és fölöttük ítélkeznék az arra rendeltbírói fórum: akkor a világ békéjének és a szomszéd nemzetekjó viszonyának útjából elhárulna a legfőbb akadály.

Életbevágóan fontos ez a kérdés Magyarországra, nemcsakazért, mert a trianoni béke rendelkezései 3,300.000 magyartólfosztottak meg bennünket, de különösen azért, mert az elszakí-tott területeken a magyar kultúra több százados intézményeivirulnak, amelyek integráns alkotó részei a magyar nemzeterkölcsi kincseinek. És mivel ezt a kulturális gazdagságot nemszabad elveszítenünk, azért életbevágóan fontos reánk ez akérdés és azért lényeges feltétele a békének és egyetértésnekMagyarország és szomszédai között az, hogy ez a kérdés kíelé-gítőleg megoldassék vagy legalább is, hogy annak méltányosanvaló megoldására vonatkozólag biztosítékokat kapjunk.

Ezzel a higgadt és tárgyilagos okfejtéssel mutatott reáApponyi az 1924. évi közgyűlésen arra az eredménytelenségre,amely a Nemzetek Szövetsége tanácsának, a kisebbségek nem-zetközileg kirendelt védőjének ezen a téren való tevékenységét,jobban mondva tevékenytelenségét oly hátrányosan jellemzi.

157

Ugyanebben az eszmekörben mozgott Apponyi a NemzetekSzövetségének 1925. évi közgyűlésén is, amelyen a kisebbségikérdésről való okfejtéseit azzal kezdette, hogy sem egyeskisebbségi sérelmeket nem kíván felhozni, sem senkit meg-támadni nem akar, nem is lenne ennek semmi haszna, mert ezcsak az atmoszféra megmérgezésére vezetne. És szenvedélytőlment elvi magaslatra emelkedve fejtette ki e téren való reformgondolatait. Reá mutatott arra, hogy ha a Nemzetek Szövet-ségének, nevezetesen pedig a tanácsnak a kisebbségi kérdésbenvaló működése ez ideig nem hozta meg a várt gyümölcsöket,nem járt azzal az eredménnyel, hogy a körülbelül negyven-milliónyi kisebbséget megnyugtatta volna, annak oka nem atanácsban ülő kiváló férfiak jóakaratának avagy hivatottságánakhiányán múlt, hanem inkább az el járás hiányosságában rejlik.

A tanács előtt való eljárás három szempontból igényelkiegészítést. Nem szóló kitalálása ez, hanem a népszövetségiligák uniója állapította meg ezeket a szempontokat olyan határo-zattal, melyet a világ majdnem valamennyi nemzetének kép-viselői egyhangúlag hoztak meg.

Ezek a szempontok a következők:Mindenekelőtt azzal kell kiegészíteni a tanács eljárási

szabályzatát, hogy az egyházak részéről, valamint a közműve-lődési és közgazdasági intézmények részéről jövő kisebbségipanaszok a tanács által szükségkép tárgyalás alá vétessenek.Az ilyen, teljes hitelt érdemlő helyekről származó kérvények-nek minden vizsgálat nélkül való mellőzését a kisebbségek mél-tán tekintik sérelemnek. Ez a mellőzés akadályul szolgál akisebbségek lelki megnyugvásának és arról való meggyőződé-süknek, hogy ügyüket komolyan veszik, ami pedig csaknemannyira fontos, mint maga az elintézések igazságossága.

A második javaslat azt célozza, hogy az eljárás mindenfázisában a kérvényezők képviselői meghallgattassanak, kifejt-hessék indokaikat és válaszolhassanak az ellenvetésekre akontradiktorius eljárás szabályai szerint. Ennek a javaslatnakellen lehetne vetni azt, hogy a tanácsnak mindenkor szabad-ságában áll meghallgatni ezeket a kisebbségi képviselőket,amidőn jónak látja, — és el is hisszük, hogy a tanács meg isteszi ezt önszántából, valamikor csak szükségét látja. Azonbanez csak diszkrecionárius joga a tanácsnak. Már pedig az ilyen

158

diszkrecionárius jogkörrel szemben bizalom csak azok részérőlvárható, akik ismerik azokat a személyeket, akik ilyen jogokkalbírnak, az érdekeltek nagy tömegeinek bizalmát azonban csakolyan jogi szabályozás biztosíthatja, amely fix módon körülírjaa jogokat és azoknak határait.

A harmadik javaslat oda irányul, hogy valahányszor vala-melyik fél kérelme kapcsán jogi kérdés merül fel, kötelezőlegyen az állandó nemzetközi bíróság jogi véleményének ki-kérése. Nem a tanácsban helyt foglaló kiváló férfiak ellen irá-nyuló bizalmatlanságon alapul ez az indítvány, hanem egy-szerűen az egész világ által elismert azon elvet kívánja érvényrejuttatni, hogy a jogi kérdések eldöntésére nem politikai testü-letek vannak hivatva, hanem a bíróságok, amelyeknek rendel-tetése az, hogy vitás kérdésekben megmutassák a jog útját.

Végzetes hiba lenne a kisebbségek ügyeivel való törődéstazok ellen az államok ellen irányuló ellenséges cselekménygyanánt felfogni, amelyek jelentékeny kisebbségekkel bírnak.Mert hiszen ezen államok belső konszolidációjának, a békénekés a köznyugalomnak egyaránt érdeke az, hogy a kisebbségekne csak hozzá juthassanak jogaikhoz, hanem hogy tudatában islegyenek annak, hogy vitás esetekben ezek a kérdések nempolitikai, hanem jogi szempontok szerint fognak elbíráltatni.

Imígy Apponyi.

VI.

Amidőn tárgyilag ezekben igyekeztem ismertetni Apponyi-nak a népszövetségi közgyűléseken a kisebbségi kérdésben tettnyilatkozatait, érzem, hogy számot kell adnom arról az ered-ményről is, mellyel Apponyi okfejtései jártak. Apponyi 1925.évi szept. 14. napján tartott közgyűlési beszédében előadottazokkal az észrevételekkel, melyek szerint Apponyi kívánatos-nak jelezte, hogy a Nemzetek Szövetsége tanácsának kisebbségiügyekben követett eljárása módosíttassék, a közgyűlés erreilletékes albizottsága — a VI. számú albizottság — a magatanácskozásai során foglalkozott ugyan, azonban nem éreztemagát indíttatva arra, hogy a közgyűlésnek reformjavaslatokattegyen, hanem egyszerűen azzal a javaslattal járult a szeptember22-iki közgyűlési ülés elé, hogy a közgyűlés a tanácsnak a lefolyt

159

évi működéséről szóló jelentését, és ebben azt a részt is, melya tanácsnak kisebbségi ügyekben való eljárására vonatkozik,vegye jóváhagyó tudomásul. Apponyi erre a közgyűlésen olyértelmű kijelentést tett, hogy Magyarország nem nyughatik mega tanács eddigi eljárási módjában, ő tehát nem adhatja hozzá-járulását a tudomásul vételhez. Erre Hymans belga delegátusés tanácstag azt a fölvilágosító nyilatkozatot tette, hogy az al-bizottság a maga tanácskozásairól felvett jegyzőkönyvet megkül-dötte a tanácsnak, tehát ezen jegyzőkönyv kapcsán a tanács magais fog foglalkozni Apponyi szuggesztióival és azokat behatómérlegelés tárgyává fogja tenni, mert a tanács is arra törekszik,hogy lehetőleg javítson a kisebbségi eljáráson, amely annyirafontos és annyira kényes. Hymans ezen felvilágosítása utána közgyűlés elfogadta az albizottsági javaslatot és így napi-rendre tért Apponyi kezdeményezése fölött.

Hymans kijelentéseinek megfelelőleg azóta tényleg foglal-kozott a tanács az Apponyi-féle suggestiókkal.

Az eredmény azonban —- sajnos — negatív. A tanács —amint várható volt — elzárkózott Apponyi fényes okfejtéseielől a mögé az alaki természetű kifogás mögé, hogy az Apponyiáltal kontemplált reformok csak a kisebbségi szerződések mó-dosítása alapján volnának megvalósíthatók, ami pedig ez időszerint lehetetlen. Minthogy kisebbségi ügyekben a kisebbséginemzetközi szerződések jelölték meg fórum gyanánt a tanácsot,az első javaslatra nézve van némi súlya ennek az ellenvetésnek.Azonban egyáltalában nem lehet elfogadni a másik két javas-latra vonatkozólag, mert ezek semmikép sem állnak a kisebb-ségi szerződések bármely pontjával is ellentétben, és ezeket atanács belső ügyrendjének módosításával bármikor életbelehetne léptetni. Fájdalom, még mindig nem mutatkozik semmihajlandóság arra, hogy a tanács ily kötelező szabályok meg-állapításával korlátozza a szabad kéz azon politikáját, melyeteddig a kisebbségi ügyek tárgyalásánál követett és amely, éppenazért, mert politika, éppen ellenkezője annak, amit jogi bizto-sítékul lehetne elfogadni.

Szóval, a kisebbségi kérdés nem tud nyugvópontra jutni.A helyzet alaphibája éppen abban áll, hogy a tanácsot tettéka kisebbségi kérdések döntő fórumává, amely testületnek tagjaia bírói szellemtől, a jog megállapítást kereső lelki diszpozíció

160

tói távol állanak azért, mert politikai érdekeket képviselnek ésezeknek a politikai érdekeknek döntő erejű hatásától szaba-dulni nem tudnak.

S mégsem szabad kétségbe esnünk és nem szabad abbanhagyni a fáradozást, hogy a kérdésnek állandóan napirendentartása, fontosságának ismételt hangsúlyozása, a jogi szempon-tok folytonos földerítése által a Nemzetek Szövetségére hatástgyakorolni igyekezzünk. Segítségünkre lesz törekvéseinkben akisebbségek sorában évről-évre növekedő mértékben mutatkozóelkeseredés is, amely elvégre is az ügynek politikai szempont-ból való komolyabb mérlegelésére fogja kényszeríteni azokat is,akiket a jogi szempontok hidegen hagynak. Lehetetlen, hogyvégtére át ne lássák azok is, akik a szerencsétlen trianoni ésversaillesi békeművek szerzői, hogy a kisebbségi kérdések mos-toha kezelése végső elfajulásában az európai békének megbom-lását idézheti elő.

VII.

Valamint a kisebbségek védelme ügyében, úgy az egyen-lékeny lefegyverzés kérdésében is ismételten hallatta súlyosszavát Apponyi a Nemzetek Szövetsége közgyűlésein.

Apponyi, magyar nézőpontból tárgyalva az egyenlő és ará-nyos lefegyverzés ügyét, ismételten reá mutatott arra, hogy mimagyarok azok közé tartozunk, akikre a békeszerződések majd-nem elviselhetetlen áldozatokat és szenvedéseket hárítanak.És, hogyha mégis elismertük ezeket a reánk súlyosan nehezedőbékeszerződéseket és jogilag azok alapjára helyezkedtünk,akkor legalább is annyit megkövetelhetünk, hogy ezeket a béke-szerződéseket igazságosan és minden oldalra egyforma mér-tékkel alkalmazzák, nevezetesen, hogy az az igen kevés határoz-mány, mely nem kedvezőtlen reánk, ugyanolyan loyalitássalhajtassék végre, mint az az igen számos intézkedés, amelysúlyos terheket rak roskadozó vállainkra. Vonatkozik ez azészrevétel különösen a lefegyverzés kérdésére.

A trianoni békeszerződés szerint ugyanis: a végből, hogyaz összes nemzetek fegyverkezésének általános korlátozásaelőkészíthető legyen, Magyarország kötelezettséget vállalt aszerződésben meghatározott katonai, hadihajózási és léghajózási

161

rendelkezések szigorú megtartására. A lefegyverkezésre tehátmi azzal az ígérettel köteleztettünk a trianoni szerződés által,hogy a fegyverkezések általános korlátozása meg fog történni,Hogyha tehát kötelesek vagyunk is alkalmazkodni mindazokhoza katonai, hadihajózási és léghajózási rendelkezésekhez, melye-ket a trianoni szerződés előír, viszont jogunk van követelni,hogy a nekünk tett ígéret megtartassék és hogy a mi lefegyve-reztetésünk a tett ígéret szerint csak első lépés legyen az álta-lános lefegyverzés felé.

Az ígéretből míndezídeig semmi sincs megvalósítva. Joggalkérdhetjük tehát: elviselhető-e a mi helyzetünk, akikteljesen le vagyunk fegyverezve, amíg mindazok, akik bennün-ket környékeznek, állig fegyverben vannak?

A paktum 8. cikke is akkép rendelkezik, hogy a nemzetekfegyverkezését csökkenteni kell addig a legalacsonyabb fokig,amely a nemzetek biztonságával összeegyeztethető, A milefegyvereztetésünk ezen a határon is túlmegy, mert a trianoniszerződés 104. cikke szerint a magyar hadsereget kizárólag arendnek Magyarország területén való fentartására és határ-rendőr szolgálatra szabad alkalmazni. Az a lefegyverzés tehát,amelyet nálunk keresztül vittek, annyira megy, hogy még anemzeti védelmet is lehetetlenné teszi. Nemcsak a katonákcsekély számánál fogva, hanem annál fogva is, mert ez a had-sereg meg van fosztva minden normális eszköztől, mellyel eset-leges támadás ellen hatályosan védekezhetnék. Így például akatonai ellenőrző-bízottság nemcsak azt tiltotta meg, hogymérges gázokat gyártsunk — ilyen intenciónk nincs is, —hanem megtiltotta azt is, hogy előállíthassunk a mérges gázokellen védekező szereket. Annak tehát ki vagyunk téve, hogymérges gázokkal árasszon el bennünket a támadó, de nincsmódunkban védekezni ez ellen a gyilkos támadási mód ellen.

Ebbe a teljesen védtelen helyzetbe beletörődni lehetetlen.Ellenkezik ez az állapot a paktum 8. cikkének rendelkezésévelis, amely nem tesz és nem is tehet különböztetést nemzet ésnemzet között, hanem valamennyire egyformán kimondja afegyverkezés korlátozását is, de azt is, hogy ennek határa vana nemzeti biztonságban. A mi lefegyverzettségünk messze alulmegy ezen a határon. Tehát ezt a módját a lefegyverzettségnekcsak átmenetinek, csak ideiglenesnek lehet tekintenünk, amint-

162

hogy a trianoni szerződés V. részének bevezetése szerint isa mi előzetes lefegyverzésünknek csak az a célja, hogy anemzetek fegyverkezésének általános korlátozása előkészíthetőlegyen.

Ez a kérdés állása jogi szempontból.S hogyan áll a kérdés politikai megvilágításban?

Hát elérheti-e a Nemzetek Szövetsége azt a célját, hogyaz emberiséget testvériségben, erkölcsi egységben összeolvassza,mindaddig, amíg egyes nemzeteket kivételesen mostoha bánás-módnak vetnek alá? Amíg kétféle joggal, kétféle erkölcsi ésérzelmi mértékkel mérnek, s így a nemzeteket szétválasztjákegymástól a helyett, hogy összehoznák?

Az igazság és a jogosság ilyen megvilágításában állítottabe Apponyi a Nemzetek Szövetségének közgyűlése előtt a mianticipált brutális lefegyverzésünk kérdését, és követelte erély-lyel, hogy a fegyverkezések korlátozása a paktum szellemébenegyenlően, igazságosan és arányosan minden államra kiterjesz-tessék. Ε tekintetben való fáradozása nem is maradt meddő,mert az 1925. évi közgyűlés elfogadta Apponyinak azt a neve-zetes indítványát, hogy a leszerelési konferencia előkészítéséhezazonnal hozzá kell fogni, tekintet nélkül a biztonsági szerződésekmegkötésének előzetes kérdésére, Apponyi ezen javaslatánakrészletes taglalására alantabb terjeszkedem ki.

VIII.

A Nemzetek Szövetségének úgy 1924., mint 1925. éviközgyűlését a lefegyverzés kérdése dominálta, nem ugyanközvetlenül, hanem abban az értelemben, hogy a fegyver-kezések általános korlátozásának előfeltételeit kell megterem-teni. Az erre irányuló törekvés eredménye az a munkálat,amelyet az 1924. évi közgyűlés megalkotott és amelyet a világ-történelem a genfi jegyzőkönyv nevén fog ismerni. Ennek azu. n. genfi jegyzőkönyvnek előhírnöke volt a londoni konfe-rencia.

Londonban nemcsak az történt, hogy azon kérdésben, amelyEurópa gazdasági renaissance-át akadályozta, a németországireparáció kérdésében, megoldást találtak, legalább is a meg-oldás munkáját megkezdették, hanem történt több is. A háború

163

titán először itt történt, hogy a legyőzöttet a győzővel egy-formának tekintették, győzőt és legyőzöttet egyenlő elbánásbanrészesítettek. Ez volt tehát az első lépés a tulajdonképeni paci-fikácíó felé. És történt még az, hogy három nagyhatalom —--közöttük az egyik Németország, úgynevezett ellenséges nagy-hatalom — a kötelező arbitráció elvét a világ legnehezebb kér-désében, Franciaország és Németország egymáshoz való viszo-nyának és a reparációknak kérdésében, diadalra vitte. A lon-doni konferencia sikeres kezdeményezése új világot gyújtotta gondolkodók agyában. Ha ebben a legnehezebb kérdésbendiadalmaskodhatott a kötelező arbitrázs eszméje, lehet-e mégolyan áthághatatlan akadályt képzelni, amely útját állja annak,hogy ez a klauzula más viszonylatokban is érvényre jusson?

Miután Londonban a képzelhető legnehezebb viszonylatbanérvényre juttatták a kötelező nemzetközi bíráskodás elvét:Európa két legnagyobb hatalmasságának miniszterelnökei,Mac Donald és Herriot, személyesen ellátogattak a NemzetekSzövetségének 1924, évi közgyűlésére, hogy tanúságot tegyenekarra irányuló akaratukról, hogy a kötelező nemzetközi bírás-kodás az emberiség általános törvénykönyvébe becikkelyez-tessék. Egyúttal a fegyverkezések általános korlátozásánakerkölcsi, jobban mondva becsületbeli kötelességét is proklamál-ták, proklamálva egyúttal annak előfeltétele gyanánt a bizton-ságot is, mert a biztonság garanciája nélkül nem lehet lesze-relni. Kötelező nemzetközi bíráskodás, biztonság, a fegyver-kezés korlátozása (arbitrage, sécurité, réduction des armements):ezek a jelszavak jelentik a végleges béke elérésének az útját.Ezek a jelszavak dominálták a Nemzetek Szövetségének 1924.évi közgyűlését. Ezeken a jelszavakon épül fel a genfi jegyzőrkönyv.

Hogy mi Magyarország álláspontja ebben a helyzetben, aztApponyi fejtette ki Genfben. Gyönyörű okfejtése szerint: amintMagyarország kibontakozott a háborúnak, a forradalmaknak ésa reá erőszakolt békének szörnyűséges kríziseiből, két út közöttkellett választania. Az egyik, hogy kívül maradjon a dolgok újrendjén és azzal szemben a sértődöttnek megalkuvástalanulellentétes álláspontjára helyezkedjék, a másik az, hogy utó-gondolat nélkül belevesse magát az események forgatagába ésà testvériségnek és az egyetemes megértésnek útjait keresse.

164

A nemzeti eszmének meggyőződéses követői vagyunk és mara-dunk. De az a felfogásunk, hogy nincs olyan nemzeti ideálunk,amely nem volna összeegyeztethető az emberiség nagy érdekei-vel, nagy előhaladásával, nagy eszméivel, nagy reményeivel,nagy lehetőségeivel. Ezért akarunk őszintén, loyalisan és lehe-tőleg hatályosan részt venni a Nemzetek Szövetségének abbana nagy munkájában, amely arra törekszik, hogy összeegyeztesseneltérő érzelmeket, tiszteletre méltó eltérő érdekeket.

Ezen meggyőződés alapján, ilyen mentalitás mellett nyúj-tott Apponyi őszintén segédkezet a genfi jegyzőkönyv meg-alkotásához és működött közre annak kimunkálásában. Apponyiis kivette tehát a maga részét abból a nagy enthusiasmusból,amely a Nemzetek Szövetségének 1924. évi közgyűlésén a genfijegyzőkönyv egyhangú elfogadásában nyilvánult meg.

Sőt a protokollum előkészítésével foglalkozó egyik bizott-ságnak, az I. számú bizottságnak, is tagja volt gróf ApponyiAlbert és igen élénk részt vett ennek munkálataiban. Így pél-dául a választott bíráskodásról készült jelentés tárgyalásakorApponyi élénk argumentumokkal kifogásolta a választott bírás-kodás meghatározására vonatkozó szöveget, nevezetesen pedigannak azon kitételeit, melyek akkép magyarázhatók, hogy aválasztott bíráskodásnak a békére való politikai törekvés mellettcsak másodrendben alkotja feladatát a jog és az igazság érvé-nyesítése. Apponyi azért találta veszedelmeseknek az általakifogásolt meghatározásokat, mert azok mellett előfordulhatna,hogy a választott bíró feladatának képzelhetné, hogy még nyo-mást is gyakoroljon a gyöngébb államra, csakhogy a béke veszé-lyeztetve ne legyen, ha mindjárt ez a gyöngébb államra azigazságtalanság eltűrésével járna is. Apponyi argumentumainakhatása alatt a bizottság újabb szövegezést állapított meg, amelypraegnánsan juttatja kifejezésre, hogy a választott bíráskodás-nak a jog és igazság érvényesítése és a békére való törekvésegyenerejű feladatai, tehát hogy az egyeztetés politikai törekvé-sének nem eshetik áldozatul az igazság.

A genfi jegyzőkönyvet a közgyűlés többi tagjaival együttApponyi is magáévá tette és ezzel egyúttal magára vállalta aztaz erkölcsi kötelezettséget, hogy minden lehetőt el fog követnia végből, hogy a protokollumot hazájával is elfogadtassa.

165

Ε végből már meg is tette a magyar kormánynál a kezdeményezőlépéseket, amidőn az angol birodalmi kormányban beállottváltozás hirtelen megváltoztatta a helyzetet. Az új angol kor-mány nem tette magáévá a genfi jegyzőkönyvet. Amidőn ígya protokollum tekintetében, a francia és az angol kormányokellentétes álláspontra helyezkedtek és ekképen megszakadt azaz egységes felfogás, amely 1924-ben Genfben a NemzetekSzövetségének közgyűlésén megnyilvánult, Magyarország amaga szerény helyzetében nem érezhette magát hivatottnak arra,hogy egyik vagy másik oldalra csatlakozzék.

A protokollum nem kapta meg a szükséges többséget, teháthatályba nem léphetett.

A genfi protokollum főgondolata volt: a támadó háborúnaknemzetközi bűncselekmény gyanánt való megbélyegzése. Céljavolt: a támadó meghatározására, valamint a gazdasági és fegy-veres szankciók megállapítására irányuló eljárások tökélete-sebben való körülírása, mint aminőt a paktum tartalmaz. Agenfi protokollum valóra válása a Nemzetek Szövetségét való-ságos felsőbbrendű állammá tette volna, eddig ismeretlen hatás-körrel felruházott hatalmi szervezetté fokozta volna fel. De aprotokollum idő közben történt elejtése sem érintette a Nem-zetek Szövetségének eddigi hatalmát és tekintélyét, sőt ellen-kezőleg lassankint kivilágosodik a Nemzetek Szövetségének igazifunkciója, t. i. hogy az a népek politikai clearing-háza és avilág erkölcsi szószéke. Kitűnt éppen a legutóbbi eseményekből(görög-bolgár viszály), hogy ez a szervezet fegyveres hatalomnélkül is, kizárólag a népek és kormányok erkölcsi megegye-zése alapján gyors és hatályos szolgálatokat tud tenni a béke-politikának.

Noha tehát az események egyelőre félretolták a genfijegyzőkönyvet, mindazonáltal, sőt éppen ennek következtébena Nemzetek Szövetségének 1925. évi közgyűlését is az a kérdésdominálta, hogy milyen módon lehet a nemzetek közötti nézet-eltéréseket békés úton elintézni. Chamberlain kifejtette a köz-gyűlésen, hogy miért nem járult hozzá Nagy-Britannia a proto-kollumhoz, viszont Paul Boncourt fejtette ki egész szélességébena francia álláspontot. Amint Apponyi beszédében találóan jelle-mezte, a brit és a latin szellem typikus kifejezője ez a kétpolitikus.

166

Az angol külügyminiszter kifejtette, hogy nem kell kiindulniáltalános elvekből — aminő az a szabályozás, melyet a proto-kollum tartalmaz, — nem kell előre megállapítani mindenkirekötelező szabályokat, amelyek nem alkalmasak egyformánminden államra, hanem a gyakorlati élet alapjára helyezkedve,részleges megegyezésekben kell szabályozni a fennforgó kérdé-seket, tudniillik a nemzetközi kötelező bíráskodás és a bizton-ság kérdéseit. Ezek a részleges szabályozások könnyebbenalkalmazkodhatnak a konkrét viszonyokhoz, és ezek a részlegesszabályozások együttvéve sokkal több biztosítékot nyújtanak,mint az általános szabályozás, amely egyetemes elvek alapjáravan helyezve s nem veheti figyelembe a speciális viszonyokat.A francia szónok viszont azt fejtette ki, hogy a synthetikusangol szellemnek megfelelő részleges szabályozások igazi érték-kel csak a magok összességében, együttesen bírnak, amikor isátölelik az egész világot és összességükben adják ki tulajdon-képen azt, amit a protokollum tartalmaz. Ezek a részlegesszabályozások tehát tulajdonképpen oda jutnak, és az is ahivatásuk, hogy odajussanak, amit a protokollum jelent, csak-hogy kerülő úton érik el ezt, amit a protokollum volna hívatvamegvalósítani. Apponyi, ebben a kérdésben, hazánk speciálisszempontjából a francia felfogásnak adott előnyt és — szintejátszi szeszélye a sorsnak — ebben az egy esetben Benes fel-fogásával egyező nézetnek adott kifejezést. Benes a parciálismegegyezések rendszerében azt kifogásolta, hogy ezen az útonnagyon lassan lehet elérni ahhoz a célhoz, amelyet a protokollumazonnal megvalósítana. Apponyi annak a továbbmenő aggályá-nak adott kifejezést, hogy nemcsak lassan, de talán egyáltalá-ban nem lehet a parciális egyezmények útján elérni a végcélt,t. i. az általános lefegyverkezést. Mert a regionalis megegye-zéseknek, a regionális szabályozásoknak Középeurópában —beleértve főleg minket és szomszédainkat — még olyan lélektaniakadályai vannak, hogy kérdéses, egyáltalában lehetséges-eilyen megegyezéseket létrehozni, míg egyetemes, általános ren-dezés sokkal könnyebben volna keresztülvihető, mert annakkeretében nem éleződik ki az az antagonizmus, mely főleg Közép-európában egyes nemzetek között ma is fenáll és mint fen-álló, akadálya a speciális, a regionális megegyezéseknek. Appo-nyi azt a félelmét nyilvánította, hogy ha az általános lefegy-

167

vérzés keresztülvitelének előzetes kérdéseit — a nemzetközikötelező bíráskodás és a kölcsönös biztosítás kérdéseit — aregionális megegyezések szabályozására bízzuk, maga a lefegy-verzés könnyen ad graecas calendas halasztódik, vagy legalábbis ezt az egyetemes benyomást keltheti a megoldások vontatott,elhúzódó tárgyalása. Épen ennek elkerülése érdekéből, ha mára genfi jegyzőkönyv elfogadása egyelőre lekerült is a napi-rendről, Apponyi olyan konkrét javaslatot terjesztett az 1925.évi közgyűlés elé, amelynek célja az, hogy a fő kérdés elhomá-lyosítását, hogy ne mondjam elposványosítását megakadályozza.A genfi jegyzőkönyv — fejtette ki Apponyi — nemcsak apaktum hézagainak kipótlását, áthidalását, nemcsak a paktumtökéletesítését jelenti, hanem nagyszerű jelentősége főleg abbanáll, amiben különbözik a paktumtól. A paktum ugyanis bizonyoshatárok között elismeri a háború jogos voltát. Megállapít bizo-nyos határidőket, melyek alkalmasak arra, hogy lecsillapítsuk,szelídítsük a szenvedélyeket, hogy tanácsokat lehessen besze-rezni, amelyek az érdekelteket jobb elhatározásra vezethetik,de hogyha ezek a határidők lejártak, vagy pedig, ha a felek nemfogadják el az arbitrázst, akkor a paktum szerint meg vanengedve, törvényszerűnek van elismerve a háború. Ezzel szem-ben a protokollumnak impozáns, nagyságában szédítő intenciójaaz, hogy a háborút egyszersmindenkorra elnyomja, mert a pro-tokollum a támadó háborút soha meg nem engedi, soha jogosnakeí nem ismeri, s az a védelmi háború is, amelyet megenged,amelyet jogosultnak elismer, csupán csak a nemzetközi jognakcsendőri beavatkozása, nem pedig fegyveres közbelépése annak,aki maga akar a maga ügyében igazságot teremteni. Addig,amíg a nyugat vezető két nagy nemzete egyetértő felfogástvallott a protokollum felől, könnyű volt Magyarország hely-zete is ebben a kérdésben. De nehézzé vált, mihelyt a franciaés az angol felfogás szembe került egymással. Egyik felfogássalsem akarunk ellentétbe kerülni, mert mind a kettőt egyformántiszteljük. Alkotmányunk fejlődése csodálatos hasonlatosságottüntet fel az angol alkotmány fejlődéséhez, bár attól teljesenfüggetlen. Speciális törvényeken és praecedenseken épült fela mi alkotmányunk is, mint az angol alkotmány, mindkettőakkép fejlődött, hogy a már meglevő elveket és szabadságokatfoglalták törvénybe, amikor azok megsértettek. Egyiknek sincs

168

egységes alkotmány dokumentuma. Mind a kettő szerves fejlő-dés eredménye, és valamint Anglia alkotmány fejlődését két-százötven év óta forradalmi mozgalom meg nem zavarta, úgya mi ezer éves alkotmányunk folytonosságát is csak azok azincidensek szakítják meg, amidőn félre magyarázott jogainkvédelmére fegyvert voltunk kénytelenek ragadni, azonban olyanforradalmat hiába keresünk a magyar történelemben, amelynekcélja lett volna szakítani a múlttal, hogy a jövőt tisztán racio-nális alapokon építsük fel. A brit birodalom alkotmány fejlő-dése és mentalitása impozáns nagyságban ugyanazt a látványtnyújtja a világnak, amely kicsiben nálunk pereg le. Innen ösztön-szerű rokonszenvünk az angolok iránt.

Viszont Franciaországban minden szabadságnak, mindenemberi haladásnak dicsőséges előharcosát tiszteljük.

Nem lehet tehát hivatásunk, hogy a két nagy nemzetkontroverz felfogásának valamelyikéhez mereven hozzászegőd-jünk. Amire azonban minden körülmények között élesen kellügyelnünk, az az, hogy holt pontra ne jusson az általános lefegy-verzés nagy kérdése. Ennek horderejét mi érezzük legjobban,mi, a helyi lefegyverzettek, az egyoldalúan lefegyverzettek.Reánk az általános lefegyverzés mostani tűrhetetlen, minden-napi megaláztatásokkal teljes helyzetünkből való kiszabadulás-nak jelentőségével bír. A mi szempontunkból nem kell a biz-tonságnak megelőznie à lefegyverzést, hanem az általánoslefegyverzés az, ami nekünk a biztonságot meg fogja adni,mert mi a biztonság minden eszközének hiányában vagyunk,amíg körülöttünk minden fegyverben áll. Minden esetre kelltehát valami előrelépésnek történnie a lefegyverzés felé valóhaladás kérdésében. Nem szabad olyan közvéleménynek meg-gyökereznie, hogy a Nemzetek Szövetsége csak frázisokkal dol-gozik, de semmi gyakorlati lépést nem tesz az általános lefegy-verzés tekintetében. Minthogy pedig az általános lefegyverzéstkeresztül vinni addig lehetetlen, amíg a biztonság kérdése meg-oldva nincs, ez pedig időt igényel, s minthogy ezen kérdés meg-oldása előtt nincs célja a lefegyverzési konferencia összeülé-sének, legalább is annyit elengedhetetlenül meg kell tenni, hogyazonnal fogjunk hozzá a lefegyverzés terveinek tanulmányozá-sához és a lefegyverzési konferencia előkészítő munkálataihoz,úgy hogy akkor, amidőn a biztonsági kérdés meg lesz oldva,

169

nyomban összeülhessen a lefegyverzési konferencia. Ha azilyen előkészítés tekintetében már ezúttal nem tétetnék intéz-kedés, hanem csak annyi menne határozatba, hogy — amintQuinones párisi spanyol nagykövet javasolta — a lefegyverzésikonferencia előkészítéseihez hozzá kell fogni, mihelyt a bizton-sági kérdés megoldást nyert, — akkor egyfelől a világ csaló-dottan venné tudomásul, hogy nem történt komoly lépés alefegyverzés érdekében, másfelől a lefegyverzés kérdése ténylegjelentékeny eltolódást szenvedne, mert hiszen a biztonság kérdé-sének megoldása utánra halasztatnék a hosszú előkészítésnekmég legelső, legkezdetlegesebb lépése is. Ellenben egy olyanhatározatban, amely kategorikusan kimondja, hogy azonnal megkell indítani az előkészítő lépéseket, az európai közvéleménybiztosítékát fogja látni annak, hogy a Nemzetek Szövetségekomolyan akarja a lefegyverzést és ennek érdekében reálislépéseket tesz.

Igaza van az angol külügyminiszternek, amidőn azt mondja,hogy a materiális lefegyverzésnek csak akkor lesz hatálya, haaz erkölcsi lefegyverzéshez kapcsolódhatík hozzá. A fő cél teháttulaj donkép az erkölcsi lefegyverzés, a lelkek lefegyverzése.Ezt pedig csak akkor érhetjük el, ha az igazság alapjára épít-hetjük az állandó békét. Olyan béke nem lehet állandó, amely-nek az igazságtalanság eltűrése az alapépítménye. Épen ebbenvan a mostani helyzet nagy veszedelme. Mert mindannyianmegegyezünk ugyan abban, hogy az igazság uralmát kívánjuk.az erőszak uralma helyébe tenni és ez által akarjuk megterem-teni az állandó békét, abban a tekintetben azonban mélységeseltérés van Európa egyes országai között, hogy tulaj donképenmi az igazság? Ezt a szakadékot át kell hidalni. De sem parancs-szóval, sem egyszerű prédikálással ezt az áthidalást nem lehetmegteremteni. Hogy ez az áthidalás létrejöjjön, arra idő kell.Idő, mely arra szolgál, hogy ez a meg nem értés eltűnjék vagylegalább is lecsökkenjen. Erre való a protokollum. Ezért fogad-tam azt el — úgymond Apponyi — noha nem lelkesedem érte.De éppen mert meggyőződésem, hogy a fennálló jogon változ-tatni kell, éppen azért tartottam óhajtandónak a protokollumérvényre emelkedését, mert az ingadozó és fenyegetett dolgoka legtartósabbak és valamely épületen módosításokat eszközölnicsak akkor lehet, ha annak alapjai szolidak.

170

A lelki lefegyverzéshez, az állandó béke eléréséhez szük-séges az is, hogy előidéző okaik megszüntetésével eltüntessükazokat a másodlagos jelenségeket, amelyek folyton izgatják alelkeket. Ezért nagy fontosságú a kisebbségi kérdés méltányoskezelése, és nagyfontosságú az, hogy megszűnjék az egyoldalúlefegyverzés, ami nagy akadálya a lelkek megbékélésének, mertmélyen megalázó azokra a nemzetekre, amelyeket érint, egye-nesen elviselhetetlen ezek önérzetére. Lehetetlen tehát eltérőjogi mértékkel mérni a különböző nemzetekre. Amíg ez tart,addig voltaképen nincs béke, csak fegyverszünet. Nekünk pedigbékére van szükségünk, olyan békére, amelyhez minden oldal-ról őszintén, meggyőződéssel, állhatatosan ragaszkodnak.

Támaszkodjunk tehát az erkölcsi erők jótékony befolyá-sára. Első sorban az igazságérzetre. Az igazságérzet kielégíté-sére törekedjék a Nemzetek Szövetsége, ezzel biztosítja a lelkeklefegyverzését és az állandó békét.

Apponyinak az általános lefegyverzés előkészítő lépései-nek azonnal való megkezdése érdekében tett impozáns nyilat-kozatai mély hatást gyakoroltak a Nemzetek Szövetségénekközgyűlésére, és e részben tett javaslatát egyhangúlag el isfogadták. Apponyi nyílt, erélyes és meggyőző fellépésénekköszönhető tehát, hogy a Nemzetek Szövetségének 1925. éviközgyűlése nem csupán azzal a sovány eredménnyel végződöttr

hogy a biztosság kérdése fog tovább tárgyaltatni, hanem meg-adatott az utasítás, hogy a biztonsági kérdés tárgyalásától éselőhaladásától függetlenül azonnal hozzá kell fogni a lefegy-verzés terveinek tanulmányozásához és a lefegyverzési konferen-cia előkészítő munkálataihoz. Nagy eredmény ez, mert szakítástjelent a halogatás eddigi politikájával.

IX.

Nem lenne teljes a kép, amelyet Apponyinak a NemzetekSzövetségében eddig kifejtett működéséről vázoltam, hogy ha— ugyancsak Apponyi nyilatkozatai alapján — nem kísérelnémmeg mintegy előre vetíteni azt, hogy a locarnói konferenciatovább fejlesztésének ügyében, nevezetesen annak Magyar-országra való következményei tekintetében hogyan fog Apponyi

171

logikai következetességgel tovább építeni azokon az alapokon^melyeket a Nemzetek Szövetsége közgyűlésein eddig tartottnagy beszédeiben lefektetett.

Locarno a jelek szerint a nyugateurópai helyzetre meg-könyebbedést hozott. A genfi protokollum általános biztonságiszerződést kívánt volna létrehozni, mint a lefegyverzés előfelté-telét. A helyébe lépett új politika locarnói mintára egész seregétóhajtaná létesítem a részleges biztonsági szerződéseknek, ame-lyekből mint mozaikokból áll elő az általános biztonság.Ma gyarországnak lehetetlen a maga szempontjából ezt a poli-tikát követni. Magyarország elviselheti a trianoni szerződésrendelkezéseit mindazon ideig, amíg a paktum 19. cikkéhezképest a jobb belátás a revízió útjára nem visz; az azonbanlehetetlen, hogy becsületbeli kötelezettséget vállaljunk a tekin-tetben, hogy barbár szétdaraboltatásunk művét még különgarantáljuk. Mi tehát ilyen részleges szerződéssel nem garan-tálhatjuk a mai természetellenes határokat szomszédainknak,nem erősíthetjük meg önkéntes ünnepélyes garanciával ezeketa határokat, amint azt Németország tette Elszász-Lotharingiátilletőleg. De nincs is semmi szükség arra, hogy a nyugalom ésa béke biztosítása érdekéből Európának ebben a részébenLocarno utánzását képező specialis biztosítási szerződés létre-jöjjön. Ugyanis fenyegető hatalmi túlsúly ezen a vidéken csakisMagyarország hátrányára állhat elő, viszont Magyarország meg-elégszik azzal, ha a jogegyenlőség helyreáll minden tekintetben,nevezetesen katonai tekintetben is. Külön biztonsági egyez-ményre tehát ezen a vidéken nincs szükség, és így a locarnóiegyezménnyel máris elég van téve annak a követelménynek,hogy a biztonság előzze meg a lefegyverzést. Miután a biztonságmár megvan, semmi további akadálya nem lehet annak, hogybekövetkezzék a paktum 8. cikkében követelt általános lefegy-verzés és ezzel megszűnjék az a nyugtalanító mozzanat, ame-lyet egyes országok nemzetközi helyzetében való tűrhetetlenegyenlőtlenség felidéz. Nálunk tehát semmi szükség a locarnóiegyezmény formáinak a mi viszonyainkra való kiterjesztésére.Ellenben igenis szükséges a locarnói egyezmény szelleménekkiterjesztése, az ellentétek szelidítése az által, hogy a tőlünkelszakított magyar kisebbségek vigasztalan, szerződéselleneselbánásban részesítése abban maradjon.

172

Így látja Apponyi hazánk helyzetét a locarnoi egyez-ményre való vonatkozásban. És ezek szerint az elvek szerintfogja tovább folytatni azt az üdvös működését, amelyet hazánkjavára évek óta kifejt a Nemzetek Szövetségének tanács-kozásain.

A magyar nemzet pedig reménységgel tele lesi nagy fiá-nak a Nemzetek Szövetsége ülésében kifejtett tevékenységét,mert jól tudja, hogy ha van egyáltalában élő ember, aki elszige-telt szegény csonka hazánknak ki tudja küzdeni azt a méltóhelyet a nemzetek családjában, amelyet megérdemel és amely-nek megszerzése esetén a siker alapos reményével veheti fela küzdelmet mindannak visszaszerzésére, amitől a körülményekvégzetes alakulása egyelőre megfosztotta: Apponyi az!

Magyarország résztvétele a monarchia külpoli-tikájában és Apponyi delegationalis működése

Írta: Lutter János

Nemzetünk önálló fejlődését a mohácsi vész és az azt nyo-mon követő másfél évszázados török hódoltság derékba törte.Nemcsak ethnikumunk telítődik számos, úgy keleti, mint nyu-gati elemmel, hanem közhatalmi intézményeink további kiala-kul ásán is meglátszik az a szomorú tény, hogy saját belső erőinkelégtelenek az ozmán iga lerázására. Külső, túlnyomóan ger-mán segítségre van szükségünk már a fönmaradásunkért valószakadatlan küzdelemben is, s még inkább a szent korona testeegységének helyreállítása művében. S amikor a keresztény-germán világgal való állam jogi kapcsolatunk a pragmatica sanc-tíoban intézményessé válik, a kölcsönös védelem és az osztrákörökös tartományokkal való együttes birtoklás gondolatábanvisszatükröződik úgy a kettőnk közötti erőviszony, mint a magyarnemzetnek egyenrangúságra való törekvése is. Sajnos e törek-vés különösen a külügyek intézése terén maradt emberöltőkönát csak jámbor óhajtás. Pedig a nemzet kívánságai e térenigazán szerények voltak, hiszen a II. József absolutista ural-kodásának reactiojaként jelentkező 1790—91-i országgyűlés 17.cikkelye csak azt kívánja, hogy az uralkodó a külügyek inté-zésénél magyarok tanácsával is éljen. S az osztrák absolutistapolitika még ennek megvalósulását is lehetetlenné tette.

Az osztrák elnyomatással szemben nemzeti létfeltételeink-ért vívott szakadatlan küzdelemben nem csoda, ha a határainkontúl kialakuló, fejlődő világ tanulmányozása és megértése iránt anemzetben apathikus közöny honolt. Külpolitikai érzék függet-len nemzetek attribútuma.

174

Csak egyes, világot látott nagyjaink, mint különösen Szé-chenyi, az európai nagy nemzetek belső fejlődésének alapostanulmányozásával szerezték meg azt a látókört, mely messzetúlérve határainkon, képesített arra a vizsgálatra, vájjon annaka külső nagy világnak kulturális és nemzeti fejlődése mit hozhatreánk.

Sajnos, Széchenyi próféta ihlete csak Cassandra-jóslat ma-radt, a nemzet nagy többségéből teljesen hiányzott az érzék akülpolitikai igazságok megismerésére. Csak ez magyarázza megazt, hogy mikor a nyugati nagy eszmeáramlat hozzánk eljutvapárosult a nemzet szabadságvágyának életerőivel, teljes illusíó-ban éltünk a tekintetben, miként fogják fel az európai nagy nem-zetek szabadságunk kivívásáért vívott élet-halál harcunkat.

Már a negyvennyolcas reformok is, éppen mert lázasatmosphaerában születtek, nem voltak minden consequentiájuk-ban átgondoltak s ezért nagy veszélyeket rejtettek a nemzetre.Nem fontoltuk meg, milyen kihatása lesz alkotmányos reform-jainknak az Ausztriával való kapcsolatra, valamint az uralkodó-házra. A külügyeknek önálló intézését követeltük, pedig mé^azzal sem voltunk tisztában, mily eszmék uralkodnak az euró-pai nagy nemzetekben. Harcot indítottunk nemzetünk belső erői-nek mérlegelése nélkül, attól a csalóka ábrándképtől vezettetvemagunkat, hogy a nyugati szabad nagy nemzetek majd rákény-szerítik Ausztriát a velünk való méltányos békére. Talán azegész szabadságharcnak egyik legvégzetesebb tévedése volt adebreceni trónfosztó s Ausztriától való elszakadásunkat prokla-máló nyilatkozat. Ez adott módot Lord Palmerstonnak a ma-gyar nemzet elleni nyílt föllépésre, mert az angol nemzet köz-véleményében erős gyökeret vert az a vélemény, hogy Ausztriafönmaradása európai szükségesség.

Ábrándjainkért irtózatos árat fizettünk. Szomorú vigaszunkmaradt, hogy passiv ellenállásunk elemi ereje teljesen paraly-sálta a bennünket lenyűgöző Ausztria belső erőit is, s ezzel lehe-tővé vált Ausztria ismételt gyöngítése kívülről.

Ha végigtekintünk Európa arculatán az 1866-i porosz-osztrák háború után, akkor tudjuk igazán értékelni Deák Ferencállamférfiúi bölcseségét a kiegyezés fáradságos művének meg-teremtésében. Angliát súlyos belső és külső krízis emésztette.

175

Egyfelől az ír sinn fein forradalmi mozgalom és a munkás-tömegek forrongása, másfelől az Északamerikai Unióval azamerikai polgárháború alatt a déliek kormányának elismerésé-ből és az Alabama déli kalóz-cirkáló károkozásaiból keletke-zett, háborúval fenyegető controversia súlyos gondja tette lehe-tetlenné activ orientális politika folytatását Nagybritannia felelősállamférfíai számára. A Bismarck által reményeiben megcsala-tott III. Napoleon császár Poroszország elleni háborúra készü-lődött. Poroszország számára az egységes német Bund meg-teremtésének súlyos problémája volt megoldatlan. Ausztriapedig az atomokra való bomlás örvényének szélén állott, ha amagyar nemzettel nem tud méltányos és gyors megegyezésrejutni.

Valóban, kedvezőbb időpontot kívánni sem lehetett volnaaz Oroszország hegemóniája alatti pánszláv birodalom meg-teremtésére. S a tapasztalt, ravasz Gorcsakoff hercegnek járat-lan újoncnak kellett volna lennie az európai politikában, ha ezta pompás alkalmat kiaknázatlanul hagyja. Meg is kísérelte: az1866 nyarán kitörő krétai felkelés, az epirusi határon folyó görögbandaharcok, Montenegro, Szerbia és Moldva-Havasföld elége-detlensége a török császárság szuverainségével, a bolgár nyug-talankodás, mind a hosszúkezű orosz diplomatia mesteri ren-dezői művészetét dicséri. Európa szerencséjére Gorcsakoff her-ceg egy évvel megkésett. Ha a Balkán már lángban áll a porosz-osztrák háború kitörésekor, úgy valószínűleg valóra válhattakvolna az orosz világuralmi álmok: az orthodox kereszt fölkerültvolna a Hagia Sophia mecset kupolájára. De még e késedelemdacára sem vált az lehetetlenné, ha Ausztria fennmaradásahosszabb időn át marad függő kérdés. Annak chaotikus rendezet-lenségben maradása dehogy is hozott volna dunai confoedera-tiot sértetlen Magyarországgal az élen, ez csak politikai álmo-dozók délibábja lehetett, hanem hozott volna orosz iga alájutást nemcsak a magyar nemzet, de még a moldva-havasföldifejedelemség népe számára is.

Ausztria és Magyarország államkapcsolata krízisének gyorsés bölcs megoldása virágjában hervasztotta el a pánszláv ter-veket. Megmutatta azt, hogy a magyar nemzet sorsának akkoribölcs intézőjében, Deák Ferencben nemcsak a táblabírói con-templativ bölcsesség öltött testet, de párosulva Andrássy Gyula

176

gróf államférfiúi genialitásával európai jelentőségű művet tudottalkotni: a paritáson alapuló duális monarchiát.

Úgy jelölhetnők ezt meg a legtalálóbban: újat teremtő, con-serváló tény.

Megtartja a nemzet múltjából ami alapvetően fontos: a közösvédelmet, s ebből logikusan következő külügyet, valamint az ural-kodó physikai személyében testet öltő intézményes állami kap-csolatot az osztrák császárság és az apostoli magyar királyságközött, azonban gondosan elválasztja a két államfél belső ügyeitegymástól. A kiegyezés műve Magyarországon az 1867, éviXII. t.-c.-ben öltött közjogi formát magára, e szerint a közösügyek: hadügy, külügy s e kettő költségeinek előteremtésérevonatkozó pénzügy irányítása és ellenőrzése a két állam ország-gyűlései által választott hatvan-hatvan tagú országos bizottság,a delegatiok feladata. Ily módon elvben a magyar nemzet el-határozó szabadsága, ha nem is a maga teljességében, meg voltóva, s meg volt a lehetősége annak, hogy még a közös ügyekbenis paritásos szava legyen.

Sajnos, hangsúlyoznunk kellett az előbb, hogy elvben, merta valóságban, ez alaptörvény végrehajtásában ettől igen messzeestünk. A kiegyezés a magyar nemzet számára csak keret lehe-tett, amelyet nemzeti tartalommal kellett volna megtölteni.Hogy milyen okok és erők működtek közre ennek a megakadá-lyozásában, ennek kifejtése igen messze vinne témánktól.

Feladatom azoknak az eszközöknek és módoknak tárgya-lása, amelyekkel a magyar nemzet részt vehetett és részt vettAusztria-Magyarország külügyeinek intézésében.

A külügyeknek központi irányítója, lelke a közös kül-ügyminiszter, aki az uralkodó bizalmából a két állam miniszter-elnökeinek ellenjegyzésével kineveztetve működött. Politikaiés jogi felelősséggel a két delegationak tartozott. Külügyeinket amonarchia külképviselete, az egyes államoknál accréditait nagy-követek-, követek-, és diplomátiai ügyvivőknek küldött utasítá-sok által irányította. Ez utasítások végrehajtásáról, valamintáltalában az illető állammal való politikai kapcsolataink ésérintkezéseink felől e külképviselőink, diplomatáink időről-időre jelentést tartoztak tenni, melyeket a közös külügyminisz-térium személyzete, a külügyminiszter munkasegédei dolgoztakfel, s melyekről a miniszter az uralkodónak naponta jelentést

177

tett. A napi currens politikai ügyeknél fontosabb, vagy elvi je-lentőségű ügyeket a két ország miniszterelnökeinek bevoná-sával a közös külügyminiszter elnöklete alatt tartott, u. n. közösminisztertanácsokon vitatták meg, néha pedig, sorsdöntő elha-tározások előtt maga az uralkodó elnökölt az ilyen tanácsko-záson, s akkor koronatanácsnak nevezték azt. Hogy a két országdelegatióinak tagjai a külügyek irányításának factumai felől tájé-kozva legyenek, a közös külügyminisztérium a felváltva némíképBudapesten és Bécsben tartandó delegatiós ülésszak megnyitá-sakor a díplomatiai levelezésről ú. n. vörös könyvet nyomatottki, melyet minden egyes delegatus megkapott. Ezenkívül akülügyminiszter mind a két delegationak külügyi albizottságaelőtt exposét tartott, melyben a bizalmasabb természetű kül-ügyi kérdések felől informálta az albizottságot, s ezért, bevettszokás szerint, sem a külügyminiszteri exposéról sem az aztkövető vitáról még gyorsírói feljegyzés, jegyzőkönyv sem ké-szült. A külügyminiszter, vagy annak meghatalmazott képvi-selője természetesen felvilágosítással kellett hogy szolgáljon aplenáris üléseken fölvetett külpolitikai kérdésekre nézve is. Aközös külügyminiszter a két ország: Ausztria és Magyarországtörvényhozó testületének tagja nem lehetett, s így a két ország-gyűlésen fölmerülő külpolitikai kérdésekben a külügyminiszterpolitikáját Magyarország és Ausztria miniszterelnöke képvi-selte, s ily módon az országgyűlés bizalmatlanságot csakis aminiszterelnök ellen szavazhatott. Ez hozta azután magával azta szokást, hogy egyes actualís külpolitikai kérdéseket a fön-tebb már érintett közös minisztertanácson kívül még írásban isközölt a közös külügyminiszter a két miniszterelnökkel.

Ugyebár eléggé complicált apparatus? Ebben igazat adha-tunk Lord Stanleynek, aki már 1867 tavaszán kifejezte ezt avéleményét londoni nagykövetünk, Gr. Apponyi Rudolf előtt.Azonban complicált volta dacára is életrevalónak bizonyulhatottvolna. Ehhez csak egyetlen egy volt szükséges: minutiosusloyalitás az, irányító, a közös külügyminiszter részéről. S aduális rendszernek első pillanatától kezdve ebben volt éppena legnagyobb hiány.

Az első külügyminiszter, báró, később gróf Beust Frigyesnem abban volt hibás, hogy a monarchia külképviseletében nemalkalmazta rqgtön a paritás elvét, hiszen ez az egész külügyi,

178

már működő szervezet felforgatását és így legalább is időlegesbénulását jelentette volna. Gróf Beust hibája egészen más volt,Ό megtestesülése volt a tradicionális kabinet-diplomatának, annak-a typusnak, melyre találó Talleyrand cynikus mondása: a szóa gondolat eltakarására való. Gyanakvó, ármánykodó jellemeárnyékba borította fényes szellemi qualitásait. Az ő külügy-minisztersége alatt valósággal intézményes lett a double jeu,a kettős játék. Ezt Beust részint úgy vitte végbe, hogy a fon-tosabb követi utasításokat réservait, titkos magánlevelekbenadta meg, s erre a követ válasza is magánlevelezés útján történt,részint pedig úgy, hogy a nyílt utasítás mellett még bizalmastitkos utasítást is küldött.

Ily külpolitikai rendszerben szinte magától értetődő, hogya delegátusok, s a politikai világ tájékoztatására való vörös-könyv nem Ariadne fonala a külpolitika labyrinthusában, ha-nertl ad usum Delphini készült kis remekmű az olvasó megté-vesztésére.

S mennél complicáltabb a külügyi apparatus, annál köny-nyebb az olyan bizalmatlan férfiúnak, aminő gr. Beust volt,valódi külpolitikai gondolatait, szándékait és terveit elrejtenie.Ma már, a külügyi levéltárnak a tudományos kutatás számáravaló megnyitása óta tisztán láthatjuk gr. Beust külpolitikaiterveit, s az azok elérésére szolgáló eszközöket, Az ő lelkéta sadowai vereségért veendő revanche vágya lelkesítette,s még inkább, Ausztria domináló helyzetének visszaszerzésea német Bundban.

Ε célból hozott létre a német egység létrejöttétől félő III.Napoleon császárral benső kapcsolatot az ő bizalmas munka-társa, Metternich Richard herceg révén, s ugyané célból szerettevolna Oroszországot is az entente-ba vonni, sikertelenül. Mivelpedig igen jól tudta, hogy a magyar nemzet egyáltalán nem kí-vánja azt, hogy Ausztria ismét a német Bund vezetőállama le-gyen, mert az a belső erőviszonyoknak a magyarság hátrányáravaló eltolódása következtében a dualismus meghiúsultávalegyenlő, azért Gr. Beust, bár látszólag igen bizalmas barátságottart fent Gr. Andrássy Gyula magyar mínisterelnökkel, mégis,sem a közös minstertanácsokon, sem az Andrássyval valócorrespondentiában egy szóval sem árulja el nagyszabású ter-veit, s e helyett az oláhok és szerbek fészkelődéseivel, az

179

utóbbiak erőszakos fejedelemváltozásával s egyéb a Balkánravonatkozó üggyel traktálja magyar kollégáját, ellenben semmitsem árul el sem a salzburgi entrevue, I. Ferenc JózsefnekIII. Napóleonnal való e találkozása külpolitikai előzményeiből,sem annak valódi jelentőségéről, sőt még a szentpéterí képvise-letünkben végbemenő személycsere valódi oka felől sem vilá-gosítja fel a magyar miniszterelnököt. Pedig erre nézve aloyalitás is kötelezte volna, éppen mivel a magyar ország-gyűlésnek Andrássy volt felelős Beust külpolitikájáért.

Persze intrigua és loyalitás össze nem férő tulajdonságokegy és ugyanabban az emberben.

Ily módon igazán csak Andrássy külpolitikai érzékénekköszönhettük, hogy az 1870-i francia-német háborúban nemvettünk részt.

Ez kettős okból lett volna igen kockázatos vállalkozás. Azegyik az, hogy siker esetén az erőviszonyok megváltozása adualismus fönntartását lehetetlenné tette volna. A másik, mégsokkal veszedelmesebb ok az, hogy Oroszország, amely úgyiscsak leste egy olyan európai háború kitörését, melyben régiellenfelei, s különösen Ausztria-Magyarország, résztvesznek,rögtön elindította volna hatalmas seregeit a Balkánra, s valóbankönnyű játéka lett volna a folytonos belső forrongásoktól ki-merített s a többi európai hatalomtól kénytelen-kelletlen magárahagyott török császársággal. Andrássy Gyula gróf éleslátása enagy veszélyt elhárította hazánkról. Az ő vétója nemcsakNyugat- és Középeurópában hozott létre új hatalmi csoporto-sulást, hanem külügyminiszterré válásával új fejezet kezdődikAusztria-Magyarország keleti politikájában is.

Ma már nyugodt lélekkel állíthatjuk, hogy míg Beust amonarchia külpolitikájának intézésében a magyar nemzet szá-mára csak a statiszta szerepét szánta, addig Andrássy külügy-minisztersége éppen az által jelentett új aerát, hogy a magyarnemzetnek életérdekei, bár a monarchia külpolitikai köntösében,le — érvényesültek.

Azt a nyolc esztendőt, amelyet Andrássy Gyula gróf aBallhausplatz palotájában mint Ausztria-Magyarország külpoli-tikájának felelős irányítója töltött, a monarchia külpolitikájafénykorának tekinthetjük. Az ő diplomata művészetének párjacsak a teuton szellemóriás, Bismarck Ottó herceg államférfiúi

180

tevékenységében akadt. Nemcsak Ausztria-Magyarország és Né-metország, hanem az egész civilizált Európa igen sokat köszön-het annak, hogy e két nagy államférfiú megértette egymást s aző harmonikus munkájuk hosszú évtizedekre biztosította a csak-nem állandóan fenyegetett európai békét.

Andrássy diplomata művészete a berlini congressus esz-tendejében állott a zenithen. Ezt csak akkor tudjuk igazán mél-tányolni, ha szem előtt tartjuk azt, hogy 1877-ben Oroszországteljes győzelmet aratott Törökország fölött a Balkánon, a cárseregei egészen Konstantinápoly közeléig hatoltak, s csak amakacs angol ellenzésen múlt, hogy az orosz cár diadalmaszászlóit meg nem lobogtatták Konstantinápoly utcáin. A Kon-stantinápolytól ágyúlövésnyi távolságra fekvő San-Stefanobanaláírt előzetes békekötésben Oroszország Nagy-Bulgáriát terem-tett, amelynek kulisszája mögött kényelmesen előkészíthettevolna az egész Balkánfélszigetnek az orosz jogar alá leendő jut-tatását. Ez lett volna előestéje az északi és déli szláv tengeregyesülésének, s a magyar nemzet pusztulásának.

Ekkor ragyog fel a legékesebben Andrássy államférfiúi mű-vészete: Németországgal és Angliával összefogva, a berlini con-gresszuson nemcsak megfosztja Oroszországot a diadalmas há-borúban elért zsákmánytól, hanem kinyitja a Balkánt a monar-chia gazdasági, békés penetratíója számára, anélkül, hogy egyet-len ágyú, egyetlen puska megszólalt volna. S a Balkán népeiszabad fejlődésének biztosítására, Ausztria-Magyarország hábo-rítatlan fejlődése lehetővé tételére még utolsó külügyminiszteriactusként megköti Németországgal a gasteini egyezményben avédő szövetséget.

Sajnos, hogy Andrássy brilliáns diplomatiájának is meg;voltak az árnyoldalai, amelyek talán a dualistíkus rendszerbenel sem voltak kerülhetők, ő sem változtatott a titkolózó kabínet-díplomatián. Az ő külügyminisztersége alatt kiadott vörös köny-vek sem adták, terjedelmességük dacára sem, biztos és kimerítőtájékoztatót az actualis külpolitikai kérdésekben külképviselőinkútján folytatott eszmecserékről és obligók vállalásáról. Néhaa legvitálisabb kérdésekben is, dacára föltétlen loyalitásának,tájékozatlanul hagyta úgy a magyar delegatíót, mint a magyarminiszterelnököt. A tájékoztatásnak e fogyatékos volta idézteaztán elő azt, hogy a magyar nemzet éppen akkor értette őt meg

181

a legkevésbbé, amikor annak létérdekeiért valóban titáni harcotvívott a diplomatia szellemi fegyvereivel. Úgy tekintették őt,mint az összbirodalmi eszme exponensét, holott ő csak azt atagadhatatlan tényt nem tévesztette el soha sem szemei elől,hogy a két ország életérdekei azonosak voltak, Ausztria csakisMagyarországgal együtt maradhatott fenn.

A tájékozatlanul hagyás okozta azt is, hogy a magyarságnem értette Bosznia-Hercegovina occupatiojának szükségességét,s azt nagyhatalmi hóbortnak tartotta. Ma is teljesen magunkévátehetjük Apponyi Albert grófnak a delegatióban 1878 június2-án elhangzott felszólalásában kifejezett azt a szemrehányását,hogy nincsenek tájékozva Andrássy szándékai felől.

Megértetlenül maradt Andrássynak az az újjmutatása is:au delà de Mitrovitza. Ez alatt politikai expansiót, annexiótértettek még azok is, akik külpolitikájának nem voltak ellenesei.Teljesen elfeledték azt, hogy a modern civilizált világban adiplomatának nem a katona, hanem a financier, a gazdaságiszakértő, a geológus, a mérnök, a gyáriparos a legelső munka-társai. Ha akkor Andrássyt megértik, a Balkán-félsziget gazda-sági behálózásával, a Balkán gazdasági produktumainak Magyar-országon és Ausztriában való feldolgozásával minden, a monar-chia épsége ellen irányuló politikai mesterkedést ártalmatlannátehettünk volna, s gazdasági munkánk eredménye, Oroszországminden ellentétes törekvése dacára, felviruló Balkán és lüktetőéletű, virágzó monarchia lehetett volna.

Ehhez persze elsősorban Andrássynak további hivatalbanmaradása is szükséges lett volna.

De nemcsak ez, hanem céltudatos gazdaságpolitikai irányí-tás is.” Erre pedig Andrássy utódaiban hiányzott a képesség.Szalon-bureaucraták voltak; a kezdeményezésnek még egyszikrája sem található meg külügyminiszteri működésükben,Éleselméjű jegyzékeket fogalmaztak, Bismarck sugalmazásátkövetve, szövetségeket bővítettek, újabbakat kötöttek, de tevé-kenységük nem a lüktető életerőt sugározta, hanem az intuítionélküli hivatalnok lelkiismeretes, pontos, mechanikus munkájáttükrözteti vissza. Ilyen módon a magyar nemzetben meglevőéletenergíák is kiaknázatlanul, parlagon maradtak s a nemzetfölös szellemi energiái messze idegenbe, erővesztőként pazar-lódtak. Ε nagy fortwurstlizás közepette a magyarság érdeklő-

182

dése a külügyek iránt egyre jobban gyengül, érdekeink védelmétrábíztuk a lassacskán systemává fejlődött szövetségekre, bíz-tunk az európai egyensúly megmaradásában, s a nagyvilág éberfigyelemmel kísérése helyett belső controversiák kibogozásávalbajkolódtunk.

A monarchia külpolitikájában az Andrássy külügymínísz-terségét követő három és fél évtized alatt nem abban volt afőhiba, hogy diplomatáink talán semmittevéssel töltötték volnaidejüket, hiszen a diplomatiai levelezés: utasítások küldése,jelentések tétele, megállapodások létesítése, sőt még szövetségiszerződés kötése és fönntartása is csak eszköz valamely előrekitűzött cél érdekében. S a múlt század nyolcvanas éveitőlkezdve éppen a helyes célkitűzés hiányzott a monarchia kül-ügyeinek irányítóiból. Nyugodtan elkönyvelték Andrássy sze-mélyes külpolitikai sikereit a monarchia külpolitikájának javára,s ott megállottak. Nem ismerték fel azt, hogy Andrássy sikereia monarchia Balkán-politikájában csak ouverture, lehetőség egyactiv Balkán-politika kifejlesztésére, s ezt passivitással nemlehet szolgálni. Andrássy utódai a külügyminiszteri székbenpedig ezt tették.

A szürke hétköznapíság ez atmosphaerájában lehetetlenmegindultság, s a kivételes egyéniség megnyilvánulásai irántiönkéntes tiszteletadás nélkül olvasnunk Apponyi Albert gróf-nak ez emberöltő alatt elmondott delegationalís beszédeit. Nemannyira a beszédeiben sohasem hiányzó szónoki művészet emeliki e beszédeket a hétköznapiság egyvelegéből, hanem elsősorbanaz a széles, egész Európa külpolitikáját befogó látókör, obiectivmérlegelés és biztos ítélet a monarchia életérdekeinek felisme-résében és kijelölésében, mely annyira jellemzi Apponyi dele-gatiós beszédeit.

Európai Törökországnak decadentiáját és fölbomlását csakhátráltatni lehetett, de végleg megakadályozni nem. Ennek hát-ráltatása tehát nem lehet cél, hanem csak eszköz arra, hogya felbomlási processus mennél simábban, európai conflagratíofölidézése nélkül menjen végbe.

Európai műveltségű török államférfiak is észrevették már,hogy az európai Törökország napja leáldozóban van, így példáulAli pasa nagyvezér és Fuad pasa külügyminiszter már 1868elején kifejezést is adtak e Törökországot fenyegető veszélynek,

183

persze az okot kizárólag Oroszország változatlanul aggressivpolitikájában, s a többi nagyhatalom tétlenségében keresték.

Törökország bomlását azonban belső okok idézték elő, sOroszország ezt csak ügyesen kihasználta saját külpolitikaicéljai elérésére. Ily körülmények között Törökország integritá-sának fönntartása sisyphusi munka lett volna. Ennek prog-rammja helyébe másnak kellett kerülnie éppen Ausztria-Magyarország életérdekeinek megóvása céljából.

Apponyi Albert gróf 1884. évi november hó 14-én tartottdelegationális beszédében biztos szemmel a Balkán népei sza-bad, természetes fejlődésének biztosításában jelöli meg azt azeszközt, amely a monarchia életérdekeinek megóvására alkal-mas. Ezzel biztosíthatja a monarchia az ő befolyását a Balkánpolitikai kialakulásában. Politikánk célja defenzív, mert aBalkán népeinek természetes fejlődését biztosítva egész Európabékéjét szolgáljuk. Azonban ezt nem passzivitással érhetjükel, hanem céltudatos akarattal. A balkáni panslavístikus törek-vések istápolása Oroszország részéről Európa érdekeit veszé-lyezteti, mert az csak az ő támadó politikáját szolgálja s ered-ménye, siker esetén, nem a Balkán népeinek szabad fejlődéselenne, hanem azoknak egy nagy agglomeratióba való össze-préselése.

Az aggressiv pánszláv politikának nemcsak hazánkra,hanem egész Európára veszélyes voltát fölismervén, ApponyiAlbert gróf azt úgyszólván első delegationális beszédjétől kezdveszakadatlanul hirdette, s még Andrássyval is azért kerültszembe, mert annak leplezett külpolitikáját oroszbarátnak tar-totta. Nem becsülte túl a Balkán-népek erejét, de átlátta, hogyazok mily alkalmas eszközök lehetnek európai conflagratiofölidézésére. 1889. július 9-i delegatiós beszédében a balkániállamokat gyújtózsinórokhoz hasonlította s nyomatékosan hang-súlyozta, hogy nem közömbös, kinek a kezébe kerülnek ezek.Ezért sürget újra meg újra activ, de nem hódító Balkán-politikáta monarchia részéről. Persze az, hogy az aktivitás lehet gazda-ságpolitikai is, az osztrák diplomaták gondolatkörén kívül esett.

A monarchia belső erőinek ismerete, s különösen a szlávnépektől északon és délen fenyegetett magyarság életveszélyeteszi Apponyi Albert grófot a hármasszövetség eszméjének

184

sziklaszilárd barátjává és szószólójává. Ε középeurópai blokkérdekeinek harmóniája és impozáns defenzív ereje lehetettcsak elég erős a pánszláv aggressivítás fékentartására. Német-országnak, hacsak nem akart Oroszország vazallusa lenni, igennagy érdeke volt Ausztria-Magyarország csorbítatlan fönn-maradása. Olaszországot pedig Ausztria-Magyarország felbom-lása nemcsak túlhatalmas szláv blokkal, hanem ezenfelül erősnémet nyomással állította volna szembe.

Ε szövetségcsoporttal szemben még az 1892-ben létesültfrancia-orosz szövetség sem volt túlveszélyes, dacára a kétfronton való támadás veszélyeinek, ameddig csak Anglia fölnem hagy a splendid isolation politikájával. Eladdig a nagy-hatalmak egyensúlyát nem fenyegette a fölbomlás veszélye.Ezért volt olyan nagy értékű a hármasszövetség államai szá-mára az Angliával való szoros barátság, melyet mindannakaz elkerülésével lehetett biztosítani, a mi a brit világbirodalomeminens érdekeit veszélyeztetné. Ε barátság ápolásábanAusztria-Magyarország szerepe természetesen inkább passzív,mint aktív lehetett.

Ha a múlt század utolsó két évtizedének történelmétaz eddigi publikációk alapján tanulmányozzuk, ennek a fel-ismerésétől nem zárkózhatunk el. Hiszen még az a szál,amelyet Bismarck diplomátiai negociálása a Balkán statusquo-jának megóvására Anglia, Ausztria-Magyarország és Olasz-ország között 1887 őszéri sodort, sem szakadt el Ausztria-Magyarország hibájából, vagy mulasztásából, hanem a miatt,mert a konzervatív Salísbury-kabinetet az orosz-barát liberálisGladstcne-kabinet váltotta fel 1892-ben, éppen a szerződéslejárta előtt, s a hármasszövetséghez vonzódó Lord Roseberynem merte azt megújítani, félvén a kabinet többségétől valódesavouáltatástól.

Kálnoky gróf közös külügyminiszter a hármasszövetségipolitika keretein belül követett el egy tévedést, s egy szövegezésielnézést. Mindkettő évtizedekkel később boszulta meg magát.Tévedése abban állott, hogy nem volt hajlandó 1887-ben, azOlaszországgal való szövetség-újítási tárgyalások alkalmávalOlaszországnak Tunis és Marokkora vonatkozó igényeit támo-gatni, pedig ezért cserébe monarchiánk Oroszországgal szem-ben, valamint a Balkánon szerezhetett volna az addigi jó-

185

indulatú olasz semlegességnél többet, t. i. actív támogatást.A szövegezési elnézés pedig az volt, hogy Olaszország távolabbikülpolitikai céljai támogatásának elutasítása dacára bennemaradt a Balkánra vonatkozó előzetes megegyezésre szólópont, a világháborúban oly jelentős szerepet játszó 7. cikkely.Persze mindez a titkos diplomatia rendszere miatt rejtve maradtnemcsak a magyar közvélemény, hanem politikai functionáriu-saink: a delegatio tagjai, valamint a felelős magyar miniszter-elnök előtt is. Csak most, a német külügyi hivatal aktáinakpublikálásakor vehetjük észre az egykori tévedéseket, A szö-vetségeket csak mint fait accompli-kat tudatták külügyminisz-tereink a delegatiókkal, s akkor is csak a puszta tény regisztrá-lására szorítkoztak. A magyar nemzet ezekre igazán elmond-hatja: De nobis sine nobis.

Nemcsak ma vannak, de a múltban is voltak a hármas-szövetség eszméjének támadói, közöttük oly nagytehetségű poli-tikus is, mint 1901-ben id. Ugrón Gábor. Az ő tévedése onnaneredt, hogy Németországnak az uralkodók benső barátsága révénAusztria és Magyarország belső ügyeibe való befolyására gyana-kodott, s ezért esküdött föl a franciákkal való szövetség bajno-kává. Appcnyí Ugrón állásfoglalásával szemben találóan mu-tatott rá a hármasszövetség defensiv céljára, és újra nyomaté-kosan kijelentette a hármasszövetséghez való ragaszkodását.

Ha ma, a világháború elvesztése után igazságosan mérle-geljük a hármasszövetség értékét, újra csak azt mondhatjuk,hogy a duális monarchiának e szövetkezése nemcsak helyes,hanem valósággal szükségszerű volt. Ki mással szövetkezhettünkvolna életünk megóvásáért? Talán Oroszországgal? Megmutattaaz Oroszországgal való szövetkezés értékét az ephemer háromcsászár szövetség. Oroszországnak nem defensiv, status quo-sszövetség kellett, hanem olyan, amely az ő offensiv, hódítócéljait támogatja. Erre pedig a monarchia a legalkalmatlanabbvolt. Ha pedig Franciaországgal szövetkezünk, evvel módotadtunk volna Európa két legnagyobb hatalmának, Németország-nak és Oroszországnak arra, hogy egymással, a mi végvesze-delmünkre, szövetkezzék.

A magyar nemzet életösztöne, melynek Apponyi Albertgróf mindenkor oly tökéletes formában tudott kifejezést adni,helyes volt, s mai katasztrófánkért nem a hármasszövetség, még

186

kevésbbé a magyar nemzet okolható. A hiba a mi elhatározá-sainkon teljesen kívül álló faktorban és okban keresendő.

Németországnak a múlt század végén és utoljára közvetlenüle század első hónapjaiban többször alkalma nyílt a splendidisolation veszélyeit fölismerő Nagybritanniával védőszövetségetkötni, s ezt mindannyiszor saját hibájából elmulasztotta, sőt,Oroszország barátsága után való igyekvésével olyan színezetetadott törekvéseinek, mintha angolellenes continentalis blokklétrejöttén fáradoznék. Ε hamis külszín vitte át Angliát a francia-orosz szövetség oldalára, s evvel billent föl az európai hatalmakközötti egyensúly, Anglia szövetsége adott táplálékot úgy afrancia revanche-vágynak, mint az orosz Balkán-aspirációknak.Angliának a francia-orosz szövetség mellé való állása nélküla hármasszövetség továbbra is teljesíthette volna defensiv, azeurópai békét és a nyugodt kulturális fejlődést biztosító fel-adatát.

Keserűbb gúnyt és ügyefogyottabb érvelést még elképzelniis nehéz, mint azt a vádat, hogy Magyarország volt a monarchiakülpolitikájának irányítója, s annak imperialista vágyai idéztékelő a nagy világégést. Azt a Magyarországot vádolják ezzel,amely a dualizmus félévszázados fennállása alatt a monarchiakülpolitikájának intézésében legtöbbnyire csak a statiszta szere-pére volt kárhoztatva, s amikor csak szóhoz juthatott, legnagyobbfiai útján mindig a békés fejlődés mellett emelt szót, s aztszolgálta még akkor is, amikor az számára csak önmegtagadástjelentett.

Mindez ma már a múlté, Ausztria-Magyarország külpoli-tikájának tárgyalása a történelem lapjaira tartozik. A kettősmonarchia ellenségeink könyörtelensége következtében meg-semmisült, s a béke diktátorai elvakultságukban megvalósítottákBismarcknak 1887 novemberében III. Sándor cár előtt kifejezettjóslatát: megnyitották a Duna medencéjében az anarchikus kisrespublikák aeráját.

A lövő a Mindenható kezében van. Bármit is hozzonazonban sorsunk, a magyar nemzet büszke lehet azokra afiaira, akik messze felülemelkedve a Chauvinismus szűklátókörű elfogultságán, a nemes, erkölcsös nationalismus-ban, a nemzeti reformmunkában példaadással szolgáltak nem-

187

csak honfitársaik, hanem még más nemzetek fiai számára is.Széchenyi István, Andrássy Gyula, Apponyi Albert nemzetenyugodt lelkiismerettel állhat a történelem ítélőszéke elé; nem-csak tudományban és művészetben, de államférfiúi tevékeny-ségben is olyan értékeket adott, amelyek az egész emberiségrebeccsel bírnak.

Apponyi és az Állandó Nemzetközi Bíróság

Írta: Magyary Géza

I.

A magyar nemzet mérhetetlen szerencsétlenségében is jog-gal vitathatja maga számára azt a dicsőséget, hogy mindig tel-jes megértéssel volt azon nagy eszmék iránt, amelyek a nem~zetek közötti békét előmozdítani vannak hivatva. Egy állandónemzetközi bíróság felállítása iránt is meleg lelkesedéssel olyidőben foglalt állást, mikor erre másutt még nem igen gondoltak,A millenáris ünnepségek fényes napjaiban, 1896-ban történt,hogy az Interparlamentáris Unió Budapesten tartotta évi köz-gyűlését, kifejezni akarván ezzel rokonérzését az ünneplő ma-gyar nemzet iránt, Erről a közgyűlésről nyomatékos felhívástintéztek a kultúrállamok kormányaihoz egy állandó vílágbiró-ság felállítása tárgyában, A mozgalmat a magyar nemzet a leg-nagyobb lelkesedéssel karolta fel, amely, mint erre már több-ször utaltam, igen jelentős tényezőként szerepelt az első hágaibékekonferencia összehívásánál, És későbben is a magyar nem-zet kitartóan híve volt egy állandó nemzetközi bíróság felállítá-sának és általában a nemzetközi bíráskodás szervezésének, mintoly intézményeknek, amelyektől leginkább várhatjuk a hábo-rúk elhárítását.

Az az államférfiú, aki ebben a mozgalomban magyar rész-ről a zászlóvivő volt, gróf Apponyi Albert. Még a világháborúelőtt is a jól szervezett nemzetközi bíráskodást minden alka-lommal a világbéke fentartásának leghatalmasabb eszköze gya-nánt jelölte meg. Most pedig, hogy az új világrend létrejött, azállandó nemzetközi bíróságban látja azt a szervet, amelytől leg-inkább remélhetjük súlyos sérelmeink méltányos orvoslását.Nemcsak a legnemesebb lelkületre, de mélységes államférfiúibelátásra is vall ez a meggyőződése. Mert kétségtelenül igaz,

189

hogy az Állandó Nemzetközi Bíróság az a világorganum, amely-től a békeszerződések által eltiport nemzetek leginkább várhat-nak megértést.

Ez indít arra, hogy midőn a nagy államférfiú iránt hódola-tunkat kívánjuk kifejezni, az Állandó Nemzetközi Bírósággalóhajtok foglalkozni. A legnagyobb tárgyilagossággal ennek a bí-róságnak bírálatát óhajtom nyújtani. A szerencsétlenségbőlvaló kibontakozásunknak legelső feltétele, hogy tisztán lássunk.Ezt a tisztánlátást óhajtja némi csekély részben előmozdítanitanulmányom. A közélet és a tudomány terén semmi sem olyveszedelmes, mint a kritikátlanság és az elfogultság. Belátóember előtt nem lehet kétséges, hogy az Állandó NemzetköziBíróság egyik legnagyobb világtörténelmi fejlemény. Reánknézve leginkább az fölötte szomorú, hogy minden közreműkö-désünk nélkül jött létre. Viszont azonban részünkről az volnanagy hiba, ha elzárkóznánk minden bírálata elől. Mi önmagunk-nak és az emberiségnek is akkor teszünk igazi szolgálatot, haaz új nagy intézményt kritikai szemmel nézzük. A bírálatot fő-leg abból a szempontból óhajtom gyakorolni, hogy az ÁllandóNemzetközi Bíróságban mennyire van keresztülvíve a jó bírás-kodás legfontosabb alapelve: az egyenlőség.

A mai kifejlett állami igazságszolgáltatási szervezetben azegyenlőség elve teljes mértékben jut kifejezésre s benne kétirányban érvényesül: először, az állam minden polgára tehető abíróságok tagjává, ha a törvényben előirt feltételeket teljesíti;másodszor, az állam bíróságait annak minden polgára egyfor-mán veheti igénybe. Az Állandó Nemzetközi Bíróság szerveze-tében az egyenlőség elve sem az egyik, sem a másik iránybannincs keresztülvíve. Az államoknak a Bíróság összetételénélnincs egyenlő szerepük és nem minden állam fordulhat hozzájogvédelemért egyformán.

Mielőtt ezt kifejteném, néhány bevezető megjegyzést kellelőrebocsátanom.

Egy állandó nemzetközi bíróság eszméjét legelőször az elsőhágai békeegyezmény (1899) valósította meg. Neve: ÁllandóNemzetközi Választott Bíróság — Cour Permanente d'Arbitrage.Ε bíróság elnevezését jól meg kell különböztetnünk a legújab-ban szervezett nemzetközi bíróság nevétől, melyről ezúttal óhaj-

190

tok tüzetesebben szólani. Ez utóbbinak neve: Állandó NemzetköziBíróság — Cour Permanente de Justice Internationale. A kettőelnevezésében a különbség abban rejlik, mely a magyarban tű-nik szembe leginkább, hogy a legújabban szervezett nemzetközibíróság elnevezéséből a választott bíráskodásra való mindenutalás hiányzik. Ez egyszerűen csak állandó nemzetközi bíróságés nem állandó nemzetközi választott bíróság. Hogy itt a „vá-lasztott” jelzőt elhagyták, annak nagy elvi jelentőségű oka van.Azt akarták vele kifejezni, hogy itt a bírák egészen el vannakvonva a perben álló felek választása alól. Ε bíróság szervezeterendkívül laza. Voltaképen nem is bíróság, hanem mindösszeazoknak a férfiaknak jegyzékéből áll, amelyekből az államokper esetén bíráikat megválaszthatják, de megválasztani nemkötelesek. A második hágai békeegyezmény (1907) ezt a bíró-ságot jóformán változatlanul fentartotta. A konferencia érezteazonban azt is, hogy mellette egy valóban állandó nemzetközibíróság szervezéséről is kell gondoskodni, amelynek tervezetétel is készítette, s az államoknak elfogadásra ajánlotta, mihelyta bírák kinevezésére nézve megállapodásra jutnak. Neve courde justice arbitrale lett volna. Magyarban megfelelő elnevezéstbajos reá találni. Sőt a konferencia egy állandó zsákmánybíró-ság — cour des prises — felállítására nézve is megállapodott,amelynek az volt a sajátsága, hogy azt mint állandó bíróságotmár a békében kellett volna szervezni anélkül, hogy ekkor teen-dője akadt volna. Az egyezményt azonban az államok nemratifikálták.

Ebben a helyzetben talált minket a világháború. A világ-nak az az igazságszolgáltatási szervezete, amely a világháborúkitörésekor fenállott, sokkal gyöngébb volt ahhoz, semhogy avilágkatasztrófát elhárítani tudta volna. Ezt tőle egyébirántsenki nem is várta. A világnak szilárdabb és erősebb igazság-szolgáltatási szervezetet adni a harmadik hágai békekonferen-ciának lett volna feladata, melynek előkészítőbizottságát a né-metalföldi kormány még a háború kitörése előtt 1915 június l-rehívta össze Hágába. Ennek következtében maga a konferenciahihetőleg 1917-ben ült volna össze. Erős a meggyőződésem, hogyez a konferencia valóra váltotta volna mindazokat a nagy terve-ket, melyekért az első és a második hágai békekonferencia olylelkesen küzdött; s akkor bizonyára még az olyan nagy válságot

191

is, mint volt az 1914. évi, a kultúrvilág összeomlása nélkül lehe-tett volna kiállani.

A világháború befejezése után a Nemzetek Szövetségérőlszóló egyezmény 14. cikke határozza el az Állandó NemzetköziBíróság felállítását. Ε cikk a Tanácsot bízta meg, hogy készítseel e bíróság tervezetét. A Tanács az előtervezet elkészítéséreegy tíz tagú jogászbizottságot küldött ki, amely 1920 június ésjúlius havában Hágában tartott tanácskozásain felelt meg fel-adatának: A Tanács az előtervezetet a bíróság hatásköre tekin-tetében tett igen jelentős módosításokkal magáévá tette s azt,mint saját tervezetét, a Közgyűlésnek bemutatta. A Közgyűlésa tervezetet 1920 december havában tartott ülésezése alkalmá-val elfogadta s ezzel megalkotta az Állandó Nemzetközi Bíró-ság szabályzatát — statut, statute.1 És miután ezt a szabályza-tot a szövetségi tagoknak több mint fele ratifikálta, a Közgyű-lés 1921 szeptember havában tartott második ülésezése alkal-mával megválasztották a bíróság tagjait, minek következtébenaz 1922 február 15-én működését megkezdette.

Ezek után most áttérhetek tulajdonképeni feladatomra, azúj világbiróság kritikai méltatására.

II.

Az Állandó Nemzetközi Bíróság a Nemzetek Szövetségénekszerve és nem azoké az egyes államoké, amelyekből a Nemze-tek Szövetsége áll. Más szavakkal, e bíróság felhatalmazását abírói hatalom gyakorlására nem azoktól az államoktól kapja,amelyekből a Nemzetek Szövetsége áll, hanem közvetlenül aNemzetek Szövetségétől. Nem az egyes tagállamok döntenek afölött, kik legyenek a perben ítélkező Bíróság bírái, hanem aNemzetek Szövetsége. Ennek a legújabb világszervezetnek nincsugyan bírói joghatósága abban az értelemben, mint egy állam-nak, de mégis van bírósága. Ez ugyan egészen sajátszerű jelen-ség, de folyománya a nemzetközi jog fejlődésének. Hogy a Nem-zetek Szövetsége megfelelő bírói joghatóság nélkül is tudott ma-gának egy állandó bíróságot alkotni, ez az igazságszolgáltatásterén a legnagyobb átalakulás, amelyet eddig ismerünk.

1 Az Állandó Nemzetközi Bíróság felállítására vonatkozó anyag hivata-los gyűjteménye: Cour permanente de justice internationale, I—III.

192

Méltán lehet kérdés tárgyává tenni, vájjon helyes volt-ehogy az új igazságszolgáltatási világszervezetet egészen elvon-ják az államok befolyása alól. Mert elvégre is, ne feledjük el,hogy az új igazságszolgáltatási szervezet mégis csak a tagálla-mok érdekeit van hivatva védeni. Az állam soha sem fog olyteljes alárendeltséggel beolvadni egy magasabb világorganizá-cióba, mint az egyén az államba, s azért nagyon kérdéses, vájjonhelyes volt-e teljesen elvonni az Állandó Bíróság szervezetét atagállamok befolyása alól, mint ahogyan el van vonva az államigazságszolgáltatási szervezete az egyes polgárok minden egyénihozzászólásától.

Az elfoglalt álláspont következménye az volt, hogy azÁllandó Nemzetközi Bíróság szervezetébe behatolt az egyen-lőtlenség.

III.

Az Állandó Bíróság igen csekély számú tagból álló bíró-ság. A rendes bírói tagok száma 11, a pótbíróké 4, összesen tehát15, (Szab. 3, c). Ezt a kis létszámot a hágai tízes jogászbizottsághozta javaslatba. Belátták azonban, hogy a fejlődő viszonyokravaló tekintettel nagyobb létszámra is lehet szükség, ezért ElihnRoot, a hires amerikai jogász és államférfiú indítványára a jo-gászbizottság elhatározta, hogy a rendes bírák száma L5-re, apótbíráké 6-ra legyen felemelhető. Ez a létszám azonban, mégha az esetleg felemelendő létszámot is vesszük figyelembe, rend-kívül csekély, következménye pedig az adott viszonyok közt azállamok egyenlőtlen képviselete a bíróság szervezetében.

Míg a második hágai békekonferencia számos bírói tagbólálló állandó bíróság mellett foglalt állást, addig a világháborútkövető tervezetekben és a hágai tízes jogászbizottság előtt márnem volt kérdés tárgya, hogy a felállítandó világbíróság lét-számának csekélynek kell lennie. A nagyobb létszámú állandóvilágbíróság előnyei szinte egészen elkerülték a figyelmet. Ahágai tízes jogászbizottságban egyedül de Lupradelle utalt arra,hogy egy nagy számú tagból álló világbíróságnak eléggé fel nembecsülhető előnyei vannak, mindazáltal a csekély létszámú bíró-ságot ő is megszavazta. A hágai tízes jogászbizottság azért fog-lalt állást egy csekély létszámú világbiróság mellett, mert csak

193

így vélte biztosíthatónak azt a célt, hogy az a világ legkiválóbbjogászait egyesítse magában, s hogy így a legmagasabb színvonalús emberileg legtökéletesebb igazságszolgáltatást gyakorolja.Hogy azonban a világnak nem volna 1 I-nél több jogásza, aki-ket teljes megnyugvással lehetne a világbíróság bíráinak meg-tenni, azt komolyan alig állíthatja valaki. Annál kevésbé lehetállítani, hogy egy csekély létszámú világbíróság képes volna avilág összes vitás ügyeit jól ellátni. Egyébként nem szabad elfe-lejtenünk, hogy egy világbíróság felállításánál nemcsak azegyéni arravalóság és a szakszerű ismeret jön számba, hanemezek mellett más szempontok is, főleg a nemzetiségi érzékeny-ség, mint ezt de Lupradelle helyesen kiemelte. Egy az egészvilág számára alkotott bíróság csak akkor valóban az egész vi-lág bírósága, ha abban a világ népei minél nagyobb mértékbentalálnak képviseletet. A hágai tízes jogászbizottság és a Nem-zetek Szövetsége egy világbíróság szervezésének ezt a leglénye-gesebb mozzanatát hagyta figyelmen kívül az Állandó Bíróságfelállításánál.

A csekély bírói létszám a legszembetűnőbben idézi elő azegyenlőtlenség elvének behatolását az Állandó Nemzetközi Bí-róság szervezetébe. Mert ha a bíróság csak 11, illetve 15 tagbólállhat, akkor lehetetlen, hogy abban minden állam, akár csakminden számottevőbb állam, egy-egy bírói tag által találjonképviseletet,

A hágai tízes jogászbizottságban igen sokat beszéltek azállamok jogegyenlőségéről és jogi egyenlőtlenségéről, a fogal-makat azonban nem tisztázták.

A tízes jogászbizottságban lord Phillimore angol főbíró,Adatci japán és Ricci-Busatti olasz tagjai a bizottságnak, igenhatározottan az egyenlőtlenség mellett szálltak síkra, azt han-goztatván, hogy a nagyhatalmaknak legalább egy-egy bírói tagáltal okvetlenül kell biztosítani képviseletet a bíróságban. Ricci-Busatti az ő tervezetében egyenesen ebből a célból javasolta,hogy a nagyhatalmak egy-egy bírót közvetlenül nevezzenek ki,1

Nézetük szerint kívánja ezt a nagyhatalmak hatalmi túlsúlya,amelynek a nemzetközi jogintézményekben is kell kifejezésrejutnia; de szükséges ez azért is, mert az Állandó Bíróságnak

1 L. az ő első tervezetét Procès-verbaux 183.

194

csak akkor lesz kellő tekintélye és hatalma, ha abban a nagy-hatalmak túlnyomó befolyása intézményesen van biztosítva, őkúgy vélekedtek, hogy amint a nagyhatalmak a Nemzetek Szö-vetsége Tanácsának állandó, hogy úgy mondjam, született tag-jai, épúgy kell, hogy ők ilyen tagjai legyenek az állandó világ-bíróságnak is. A jogászbizottság túlnyomó része azonban nemhelyeselte, hogy a nagyhatalmak döntő befolyása ilyen feltűnőmódon jusson kifejezésre a Bíróság szervezetében, ezért el ishatározta a bizottság, hogy a bírák nemzeti, vagyis állampolgárihozzátartozásra való tekintet nélkül választandók (2. c.) éshogy egy tagállam sem lehet a Bíróságban egynél több bíró általképviselve, (10, c). Ezekkel a rendelkezésekkel a bizottságannak a meggyőződésének akart kifejezést adni, hogy a Bíróságszervezetében inkább az egyenlőség elvének kell érvényesülnie.

Azonban mindazok, akik az egyenlőség elvét az ÁllandóBíróság felállításánál oly nyomatékosan hangoztatták, azt nemvették abban az értelemben, mint fentebb kifejtettük. Valameny-nyien csak kevés számú tagból álló világbiróságra gondoltak,a nélkül, hogy arról gondoskodtak volna, hogy ebben a bíróság-ban a tagállamok polgárai egyenlően váltakozzanak, A hágaijogászbizottság az Állandó Bíróság szervezetében az egyenlő-ség elvét csak olyképen kívánta megvalósítani, hogy mindentállamnak egyenlő befolyása legyen az Állandó Bíróság megal-kotására, anélkül, hogy annak szervezetében mindegyik meg-felelő számú bírói tag által egyenlően vagy legalább egyenlősorrendben nyerjen képviseletet.

Azonban az Állandó Nemzetközi Bíróság szervezetében azegyenlőség elvét még ebben a tökéletlen alakban sem vittékkeresztül, mert, mint mindjárt látni fogjuk, a Bíróság össze-állításánál nem minden államnak van egyenlő befolyása. Sőtkerülő úton intézményesen is biztosították, mint ezt alább szin-tén kifejtem, a nagyhatalmak képviseletét az Állandó Bíróságszervezetében. Szembetűnő, hogy rövid néhány esztendő alatt,bizonyára a katasztrofális világháború következménye gyanánt,mennyire elgyengült a világ érzéke az egyenlőség elvének szük-sége iránt a világorganizációban. Míg a második hágai békekon-ferencián a cour de justice arbitrale csak amiatt nem ment ke-resztül, mert az évenként váltakozó bírói turnusokban nem síke-rűit az egyenlőség elvét megvalósítani, addig most az egyenlő-

195

ség elvének szembetűnő mellőzése már a legkisebb ellentállásrasem talált.

Most pedig lássuk, mennyiben hatolt be az egyenlőtlenségelve az Állandó Bíróság szervezetébe. Hogy ezt egészen ponto-san tudjuk megállapítani, azt kell vizsgálnunk, hogyan törté-nik az Állandó Bíróság tagjainak választása.

A bírák választása a Nemzetek Szövetsége által egészensajátszerű módon történik, amely választásnál több különbözőszempontot akartak megóvni, Mindenekelőtt kapcsolatba akar-ták hozni az új bíróságot az első hágai békeegyezményben szer-vezett Állandó Nemzetközi Választott Bírósággal. Ε célból ebíróság nemzeti csoportjait, vagyis azt a négy tagot, akiket min-den állam a bírák jegyzékébe kijelöl, a szabályzat (5. §.) ér-demleges jelölési joggal ruházza fel. A választás csak a nem-zeti csoportok által jelöltek sorából történhetik. A hágai tízesjogászbizottságban különösen Descamps belga szenátor és ElihnRoot fektettek igen nagy súlyt arra, hogy az új nemzetközi bíró-ságot a hágai békeművel és a hágai békekonferenciák szellemé-vel hozzák kapcsolatba. Ε célra sok megfontolás után végre is afentebbi módot választották. Mindenesetre szép és nagy gondo-lat volt, hogy az új világbíróságot bekapcsolják a két hágai béke-konferencia szellemébe. Ma nem először hirdetem, hogy azösszeomlott kultúrvilág újjáépítése csak akkor sikerülhet, ha anépek visszatérnek a két hágai békekonferencia magasztos szel-leméhez. Örök dicsősége lesz a tíz jogásznak, hogy ez iránybanmegtették az első lépést.

Ε jelölés alapján ejtik meg a választást. Kettős választásvan: az egyik a Közgyűlésen, a másik a Tanácsban történik.Hogy valaki bíróvá megválasztottnak tekinthető legyen, ahhozaz szükséges, hogy úgy a Közgyűlésen, mint pedig a Tanácsbanmegkapja a szavazattöbbséget. Ezt a kettős választást sok vitat-kozás után Elihn Root indítványára a hágai tízes jogászbizottsághatározta el. A cél, amelyet ez által elérni akartak, az volt,hogy az Állandó Bíróság szervezetében összhangba hozzák azállamok egyenlőségének és egyenlőtlenségének elvét. A Nem-zetek Szövetségében az egyenlőség elvét a Közgyűlés, az egyen-lőtlenség elvét a Tanács képviseli, melyben eredetileg a nagy-hatalmak túlsúlya volt biztosítva. Ezért történt, hogy mind a kéttestület általi megválasztást kívánja meg a szabályzat ahhoz,

196

hogy valaki a Bíróság bírája legyen. Ezen választási mód követ-keztében az államok egyenlőtlen befolyása a Bíróság tagjainakválasztásánál két körülményben áll. Először is a Tanács tagjai-nak kettős szavazati joguk van a bírák választásánál: ők ugyanisszavaznak a Tanácsban s mint egyúttal a Közgyűlés tagjai, aKözgyűlésen is. Voltak a hágai tízes jogászbizottságban többen,akik ellenezték, hogy a bírák a Tanács választása alá is esse-nek s akik arra is utaltak, hogy ez által a Tanács tagjai kettős,szavazathoz jutnak, ezeket azonban azzal nyugtatták meg, hogya Tanács tagjai a Tanácsban más minőségben szavazzanak,mint a Közgyűlésen, s így kettős szavazatról nem lehet szó.Ezzel az érveléssel szemben minden aggály elnémult s a kettősszavazati jog bekerült a szervezeti szabályzatba. Másodszor,hogy a Tanácsban a nagyhatalmaknak van döntő befolyásukarra, hogy ki legyen az Állandó Bíróság tagja. A nagyhatalmakugyanis a Tanácsnak állandó, soha nem kilépő tagjai, ennekkövetkeztében nagy politikai befolyásukkal mindig ők döntikel, ki legyen az Állandó Bíróság bírája, habár most nem is kép-viselik ott a számbeli többséget.

De az egyenlőtlenség elve még egy más módon is jutott ki-fejezésre az Állandó Bíróság szervezetében. Azon kellékek kö-zött, melyek a választandó bíráktól megkívántatnak, szerepel azis, hogy ők a maguk összességében biztosítsák a civilizáció főfor-máinak és a világ fő jogrendszereinek képviseletét — ,,mais;assurent dans l'ensemble la représentation des grandes formesde civilisation et des principaux systèmes juridiques dumonde.” (9. c).

Ez a kellék amerikai eredetű, Azokban az utasításokban,melyeket a második hágai békekonferenciára küldött amerikaidelegátusok kaptak, szerepel többi közt az is, hogy a delegátu-sok törekedjenek oly világbíróság megalkotását előmozdítani,amelynek tagjai a jog és eljárás különböző rendszereit és a fo-nyelveket képviseljék. Ε kelléket innen átvették a cour de jus-tice arbitrale tervezetébe, bár itt nem volt különös értelme, mertennek bírált a tagállamok nevezték volna ki s így itt mindenállamnak lett volna képviselete legalább egy bíró által. Ebbena bíróságban az egyenlőtlenség elve az évenként váltakozó bíróiturnusokban jutott volna kifejezésre, ez azonban egészen más.szempont alá esik.

197

Visszatérve már most a szabályzatra, minthogy egészenkétségtelen, hogy csak a nagyhatalmak állampolgárai fogjáktudni a civilizáció főformáit és a világ főjogrendszereit képviselni,ezek mindenkor fognak helyet kapni a bíróságban. Igazolta eztaz első választás is. Ekként a nagyhatalmak képviselete az Ál-landó Bíróság szervezetében jogilag is biztosítva van. Senkineksem juthat eszébe állást foglalni az ellen, hogy a nagyhatalmakpolgárai állandóan ott legyenek a világbíróság tagjai között,mert ők nemcsak nagy hatalmat, hanem nagy kultúrát is kép-viselnek. Méltán esik azonban kifogás alá, hogy a kisebb álla-mok képviselete, melyek közt van számos, amelyek a kultúrábana nagyhatalmakkal egyenlők, s amelyek jogrendszereiben is sokaz önállóság és eredetiség, az Állandó Bíróságban való képvise-lete jogilag nincs biztosítva. Ezen rendelkezés következtében azúj világbiróság szervezete hamis alaptételre van fektetve. Azemberiség nem a civilizáció főf ormai és nem a íőjogrendszerekszerint van organizálva, amelyeket és határaikat pontosan megsem lehet állapítani, hanem ezektől függetlenül államok szerint.Csak oly világbiróság lesz a világ hű tükre és az egész világérdekeinek valódi képviselője, melyben minden jelentősebbkultúrállam, még ha nem is nagyhatalom, jogilag biztosítottképviseletet kap. Most azonban ez nincs így, mely okból az anagyon tiszteletreméltó és nagy tekintélyű bírói testület a leg-magasabb, melyet a világ valaha látott, alig is lesz képes a hozzáfűzött várakozásoknak mindenben megfelelni.

IV.

Az egyenlőtlenség elvét, melyet ekként bevittek az ÁllandóNemzetközi Bíróság szervezetébe, némileg letompítja a nemzeti-ségi elv, amelynek a Bíróság szervezetében igen jelentékeny sze-rep jut. Az irodalomban meglehetős az egyértelműség a tekin-tetben, hogy a nemzetiségi elv nagy mértékben kárára van a nem-zetközi bíráskodás tárgyilagosságának. Nem lehet ugyanis két-séges, hogy attól a bírói tanácstól, melyben a perben álló állam-nak saját polgára is űl, teljesen tárgyilagos ítéletet nem lehetvárni, mert túlnagy önmegtagadás volna, mely senkitől sem kö-vetelhető, hogy a bíró ha kell, saját hazája ellen is szavazzon.Ennek dacára a nemzetiségi elvet a nemzetközi bíráskodásbóladdig sem sikerült kiküszöbölni. Az Állandó Bíróság szabály-

198

zata sem teszi, sőt ellenkezőleg azt igen erősen érvényre jut-tatja. Hogy ez minél tisztábban álljon előttünk, ki kell emel-nem, hogy a Bíróság szabályként teljes tanácsülésben ítél,vagyis egy-egy ügy elbírálásánál szabályként mind a 11 rendesbíró vesz részt. Ha valamelyik gátolva van, helyére a Bírósága pótbírák egyikét hívja be. Ennek következtében a Bíróságminden tagja résztvehet azon állam ügyének elbírálásában,melyhez ő mint állampolgár tartozik. Ha az egyik peres félneknincs nemzeti képviselete a Bíróságban, akkor ő abba nemzetibírót küldhet ki. Ha egyiknek sincs nemzeti képviselete, minda kettő küldhet ki nemzeti bírót (31. c) Ilyen körülmények közta perben ítélő tanács tagjainak száma 12-re, illetve 13-ra emel-kedhetik fel. Az előadottakból nyilvánvaló, hogy a szervezetiszabályzat nemcsak hogy megtűri a nemzetiségi bírót, mikorez a Bíróság létszámában már eredetileg ült, hanem még megis engedi annak nemzetiségi bírákkal való kiegészítését, mikoraz különben ilyen bíró nélkül is ítélhetne.

Ne legyen kétségünk az iránt, hogy a nemzetiségi elv azÁllandó Bíróság azt a jellegét, amelyet neki eredetileg szán-tak, hogy az valóban állandó és teljesen pártatlan bíróság le-gyen, akár csak egy rendes állami bíróság nagy mértékbencsorbítja, mert itt az állami bíráskodásnak legelemibb tétele*hogy az ítélő tanácsban ne vegyen részt oly bíró, akitől az ügypártatlan eldöntése nem várható, erősen át van törve. Hogy eztaz elvet az Állandó Bíróság szervezetébe bevitték, az nem cse-kély bizalmatlanságra vall a nemzetközi bíráskodás iránt. Haaz államok súlyt fektetnek arra, hogy saját pereik elbírálásánálegyik polgáruk bent legyen a tanácsban, ezt azért teszik, mertaz ő személyében saját ügyük igen hathatós védőjét látják, atanács többi tagjaival szemben. Elvileg bármennyire is nemkívánatos a nemzetiségi elv az Állandó Bíróság szervezetében,az adott viszonyok közt igen alkalmas arra, hogy az egyenlőt-lenség elvének káros hatásait enyhítse. Azok az államok, me-lyeknek az Állandó Bíróságban képviseletük nincs, csak a nem-zetiségi elv útján jutnak a Bíróságban képviselethez, legalábbsaját ügyük elbírálása alkalmával. Ez lesz hihetőleg jó ideigMagyarország számára is az egyetlen alkalom, melynek útjánaz Állandó Bíróságban saját bírája által képviselethez juthat.Hogy az ilyen alkalmi bíró nem igen lesz képes kiállani a ver-

199

seiiyt a Bíróság állandó tagjaival, akik annak szellemét és ügy-vitelét teljesen ismerik, az kétségtelen, mint erre Norvég- ésSvédországok kormányai, melyek a nemzetiségi elv elfogadásátigen nyomatékosan ellenezték, igen helyesen utaltak is, de azértmégis biztosít valamelyes befolyást az Állandó Bíróság ítélke-zésére azoknak az államoknak, amelyeknek annak szervezeté-ben nem jutott állandó képviselet.

Két lényeges fogyatkozás hatolt be tehát a Bíróság szerve-zetébe: az államok egyenlőtlen képviselete és a nemzetiségielv, mely utóbbi az előbbinek enyhítésére szolgál. Jellemző,hogy a Bíróság egyik lényeges fogyatkozását csak úgy sike-rült mérsékelni, hegy azt egy másikkal megtoldották. Ezsemmiképen sem lehet egy helyes bírósági szervezés alap-gondolata. Helyes az lett volna, hogy a Bíróság szervezetébebelevigyék az egyenlőség gondolatát s abból rekesszék ki anemzetiségi elvet. Ennek megvalósítására kell a jövőben töre-kednünk. Ennek következtében a jövő vílágbiróságát úgy kellszervezni, hogy tagjainak száma nagyobb legyen, hogy ígylehetőleg minden jelentősebb állam kapjon benne képviseletet.Az ítélkezést pedig 5—7 tagú tanácsokban kell gyakorolnia,amelyekben azonban nem nyernének képviseletet az egymás-sal perben álló felek.

V.

Ezek után most áttérhetek az egyenlőtlenség másik ágaza-tának, az Állandó Bíróság előtti jogvédelem egyenlőtlenségé-nek vizsgálatára.

Ε célból az állandó Nemzetközi Bíróság hatáskörét kellszemügyre vennünk. Ez egyike a legbonyolultabb kérdéseknek,amelyről német munkámban: „Die internationale Schieds-gerichtsbarkeit im Völkerbunde”1 tüzetesebben szólok, a mely-ből most csak a következő részleteket emelem ki.

Az Állandó Bíróság hatáskörének kérdése szorosan ösz-szefügg az Obligatorium kérdésével. A hágai tízes jogász-bizottság kötelességének tartotta, hogy az obligatoriumot egylépéssel előbbre vigye, s épen azért az Állandó Bíróság hatás-körének meghatározásával kapcsolatban megvalósítani akarta.

1 Megjelent Berlinben 1922.

200

A bizottság ugyanis felsorolt bizonyos ügyeket, melyekben azÁllandó Bíróság hatásköre abszolúte kötelező lett volna. Ahivatalos körök azonban ezt nem tartották a szövetségi egyez-mény szellemével összeegyeztethetőnek, mely szerint a nem-zetközi bíráskodás minden ügyben csak vagylagosan kötelező,vagyis a felek bármely ügyet a nemzetközi bíráskodás helyetta Szövetség Tanácsa elé vihetnek. Ennek megfelelően vala-mely ügy csak annyiban tartozhatik az Állandó NemzetköziBíróság hatáskörébe, ha a felek ezt a hatáskört kikötik.Kompromisszum nélkül tehát az Állandó Bíróság nem járhatel. Az Állandó Bíróság hatáskörének kompromisszumos jel-lege ki van mondva a szervezeti szabályzat 36. cikkében.

A felek az Állandó Bíróság hatáskörét rendszerint esetről-esetre kötik ki, de az Obligatorium valamelyes halvány pótlá-sára ki lett mondva az is, még pedig csak az első szövetségiKözgyűlésen Fernandes brazíliai delegátus indítványára, hogya Bíróság hatásköre bizonyos ügyekben általában is kiköthető.Azt a jegyzőkönyvet, amely ilyen általános alávetés céljábólnyitva áll, 1925 június l-ig, amely időpontig terjed az Ál-landó Bíróság legutolsó jelentése, 23 állam írta alá, valamennyicsak korlátoltan, bizonyos időre és viszonosságtól feltételezve.A nagyhatalmak közül egyedül Franciaország írta alá. Az alá-vetés tizenöt évre szól, értékét azonban nagyon leszállítja az atovábbi kikötés, hogy Franciaország igénybeveheti az egyezte-tést is a Tanács előtt.1 Ennek következtében még ma igen nagymértékben jogosult az a kifogás, melyet a harmadik Közgyűlé-sen Motta svájci delegátus gyakorolt, hogy épen a nagyhatalmaknem járnak jó példával az iránt, hogy az abszolút Obligatoriumminél nagyobb tért hódítson. Ne lepjen meg, hogy ezen előzmé-nyek után Magyarország még nem írta alá az általános alávetésizáradékot.

Annak dacára, hogy az Állandó Nemzetközi Bíróság hatás-köre általában kikötésszerű, a Bíróság védelmének igénybe-vételében nincs egyenlőség az államok közt. Teljes, minden fel-tételtől mentes perlési képessége ezen Bíróság előtt csak aSzövetség tagjaínak van, más államok csak a Tanács által meg-szabott feltételek mellett lehetnek előtte peres felek, ámbár

1 Franciaországnak 1924 október 2. tett nyilatkozata.

201

igaz, hogy a Tanácsnak a feltételek megállapításában ügyelniekell arra, hogy a felek közt a Bíróság előtt egyenlőtlenség netámadjon. (35. c.) Mindazáltal az egyenlőtlenség az elbánásbanígy is nyilvánvalóan megvan. A jogvédelmi egyenlőtlenség nemegyeztethető össze az Állandó Bíróság hatáskörének kikötésszerüjellegével. Mert ha e bíróságot mindig csak kikötés alapjánlehet igénybe venni és ha ilyen kikötés a felek közt már meg-történt, akkor alig van már elfogadható ok arra, hogy a feleknekvagy legalább az egyik félnek még különös feltételeket kelljenteljesítenie arra a célra, hogy a Bíróság előtt a per lebonyolít-ható legyen.

A Tanács mindjárt az Állandó Bíróság működésének kez-detén (1922 május 17j sietett meghatározni azokat a feltételeket,amelyek mellett a nem tagállamok hozzá jogvédelemért fordi'il-hatnak. Teljes elismeréssel keli megállapítanom, hogy ezeket afeltételeket a Tanács a legméltányosabban határozta meg. Anem tagállamra nézve csak annak a kijelentését tűzte ki fel-tételül, hogy a Bíróság joghatóságát úgy, amint az a szövetségiegyezményben és a szervezeti szabályokban meg van állapítva,elfogadja, hogy a Bíróság ítéletének magát aláveti és nem indítháborút azon állam ellen, mely ahhoz alkalmazkodik. A nyilat-kozat lehet általános vagy különös. Általános alávetés esetébenazonban az alávetést más állam teljesen feltétlennek veheti skülönös egyezmény esetét kivéve, az alávető államnak nincsjoga semmiféle kifogással az Állandó Bíróság hatásköre alólmagát kivonni. Ennyiben tehát az alávető nem tagállam helyzetesúlyosabb, mint a tagállamé. A Tanács ezeket a feltételeketbármikor visszavonhatja s helyettük másokat állapíthat meg.

Vannak ügyek, melyekben a Bíróság hatáskörének sem kü-lönös, sem általános kikötése nem szükséges, mert az már egykülönös szerződésben van megállapítva. Ilyen ügy a kisebbségekbirói védelmének ügye is, melyről, minthogy Magyarországranézve rendkívül fontos, néhány szóval meg keli emlékeznem ésamelyben az egyenlőség elve még szembetűnőbb módon hiányzikmint más ügyekben, A kisebbségek védelméről Ausztriával, Ma-gyarországgal, Bulgáriával és Törökországgal kötött békeszer-ződésekben, valamint azokban a külön egyezményekben vanszó, melyeket az öt nagyhatalom, köztük tehát az ÉszakamerikaiEgyesült-Államok is: Lengyelországgal, Csehországgal, Szerbiá-

202

val, Romániával, Görögországgal és Armeniával egyenesen akisebbségek védelme céljából kötöttek. Mindezekben a szerző-désekben a kisebbségek védelmére lényegileg azonos rendelke-zések foglaltatnak. Közülök most csak a bírói védelemre vonat-kozók érdekelnek. Ezek szerint, ha a kisebbségek védelmérenézve a Tanács valamely tagja vagy általában valamely szövet-séges nagyhatalom és azon szerződő fél közt, amellyel szembena kisebbség megvédendő, véleményeltérés merül fel, a Tanács-ban képviselt tag, illetve szövetséges nagyhatalom keresetére azÁllandó Nemzetközi Bíróság határoz. Mellőzve minden részle-tezést, ezek a nemzetközi szerződések a perlési jogot nagyonmegszorítják, mert nem minden államnak, nem is a Szövetségminden tagjának, hanem csak a Tanács tagjainak és az Észak-amerikai Egyesült-Államoknak, mint felpereseknek adják mega perlési jogot az Állandó Nemzetközi Bíróság előtt a szerző-dést kötő másik állam mint alperes ellen, ha nem is tagja a Ta-nácsnak. Ezek az utóbbi államok tehát az Állandó Bíróság előttcsak alperesek lehetnek az ellenük indított abban a perben,hogy a területükön levő kisebbségeknek a megfelelő jogvédel-met nyújtsák. Ε szerint Magyarország beperelhető az ÁllandóNemzetközi Bíróság előtt, ha arról van szó, hogy a békeszerző-désben a saját területén levő kisebbségeknek védelmére nézvevállalt kötelezettségeit teljesítse. Ő azonban mint felperes véde-lemért nem léphet fel. Különösen nincs joga e Bíróság előtt per-rel követelni azt, hogy az elszakított területeken levő kisebb-ségeinek adassék meg az a védelem, melyet az elszakított terü-letek jelenlegi birtokosai nekik szerződésileg ígértek. Ez irántcsak a Szövetségi Tanács tagjai, valamint az ÉszakamerikaiEgyesült-Államok indíthatnak pert az Állandó Bíróság előtt akötelességeit megszegő állam ellen. A védelmi kör tehát na-gyon korlátolt, s így a védelem is nagyon fogyatékos.

VI.

Végeredményben tehát áll az, amiből kiindultam, hogy azegyenlőtlenség elve nemcsak az Állandó Nemzetközi Bíróságösszetételébe, hanem hatáskörébe is behatolt. Van egy világ-bíróságunk, melyben nem minden állam talált egyenlő képvise-letet és amely nem minden állam védelmére egyformán állnyitva.

203

Ezt a végeredményt, hogy az Állandó Nemzetközi Bíróságalaptulajdonságairól minél tisztább képet kapjunk, össze kellmég hasonlítanunk hatáskörének tartalmi terjedelmével.

Habár ez a bíróság csak a felek kikötése alapján járhat el,legalább szabályként, tartalmilag az a hatalom, mellyel fel vanruházva, rendkívül nagy, a legnagyobb, amellyel eddig bírósá-got felruháztak. Érezték ezt a szervezeti szabályzat megalkotóiis. Hatáskörének jogi tartalmáról azonban eddig még senki semadott számot. Próbáljuk röviden összefoglalni,

Mindenekelőtt a Bíróságnak van önkiegészítési joga. Haugyanis a Bíróság tagjait sem a fentebb vázolt módon, sem aze célra kiküldött bizottság útján megválasztani nem sikerül,akkor a Bíróság megválasztott tagjai Önmagukat a megfelelőlétszámig kiegészítik. (Sz. 12. e.) A Bíróság továbbá a szabály-zat keretein belül megállapítja saját eljárási szabályait (30. c).Ezt a feladatát a Bíróság 1922. évi március 24-én tartott ülésénoldotta meg, midőn egy hetvenöt cikkből álló eljárási szabály-zatot fogadott el.1 Ez a szabályzat nem egyszerűen ügyviteliszabályzat, hanem jelentékeny részében valóságos peres eljárásiszabályzat is. Ezt a szabályzatot a Bíróság végérvényesen al-kotja meg, az semmiféle más hatóság jóváhagyására nem szorul.A Bíróság tehát itt törvényhozó testület módjára jár el. Egyedüla Bíróság van jogosítva valamelyik tagját elmozdítani, ha meg-szűnt azoknak a kellékeknek megfelelni, melyeket a szabályzatelőír. (18, a). Jelentős mozzanat a nemzetközi jog fejlődésé-ben, hogy a szervezeti szabályzat meghatározza azokat a jog-forrásokat, melyeket az Állandó Bíróság alkalmazhat. Ezekközt szerepelnek a civilizált nemzetek által elismert általánosjogelvek is (38, c. 3, p.). Ezeket nemcsak kisegítésképen, hanemversenyzőleg a többi jogforrásokkal is alkalmazhatja. Ez általa Bíróság a jogalkalmazás tekintetében majdnem szabad kezetnyert, mert az említett általános jogelvek már nem is tekinthe-tők jogszabályoknak. Sőt a szabályzat még tovább megy és meg-engedi, hogy a Bíróság a felek beleegyezésével csupán ex aequoet bono, tehát csak a méltányosság elvei szerint ítéljen, s ígya felek beleegyezésével a jogelvek alkalmazásától egészen el istekinthet. Ez által szinte mérhetetlen hatalom kerül a Bíróság

1 Règlement de la Cour, — Rules of Court.

204

kezébe. A Bíróság nagy hatalma abban is megnyilatkozik, hogymint első és utolsó fok ítél; felebbvitel ítéletei ellen nincs.Végül igen nagy befolyáshoz jut az Állandó Bíróság az által is,hogy a Szövetségi Tanácsnak vagy Közgyűlésnek véleménytmond azokban a kérdésekben, melyeket e szervek eléje terjesz-tenek.

Ha pedig az Állandó Nemzetközi Bíróságnak eddigi bíróigyakorlatát vizsgáljuk, akár ítéleteit, akár pedig a Tanács kíván-ságára adott véleményeit nézzük, arról győződünk meg, hogya legszigorúbb tárgyilagosságra való törekvés és rendkívül nagyjogi tudás nyilatkozik meg bennük, de azt is kell tapasztalnunk,hogy igen nagy részben hiányzik belőlük az egységes felfogás-Legszembetűnőbb példáit nyújtják ennek a Wimbledon és aMavrommatis ügyek, melyekkel most nem áll módomban beha-tóbban foglalkozni.1

A Bíróság különös érdeme gyanánt azt kell tekintenünk,hogy bírói jellegét ott is törekszik megóvni, ahol neki csak vé-leményadás a szerepe. Szép példáját nyújtotta ennek, melybár jogilag nagyon vitatható Kelet-Karélia önkormányzata tár-gyában adott véleményben. Itt ugyanis a Bíróság az érdemlegesválaszt megtagadta, mert ilyen választ bírói jellegének megsér-tése nélkül nem látott megadhatónak,

Ne lepjen meg, hogy az új világbíróság hatásköre tartalmi-lag sok olyan elemet ölel fel, amelyek egy állami bíróság hatás-körében nehezen férnének meg. Ne lepjen meg különösen az,hogy e Bíróságnak a jog alkalmazásában szabadabb keze van,mint az állami bíróságoknak, ez egyenesen a nemzetközi jognakmai bizonytalanságából ered, bár nem győzöm eléggé hangsú-lyozni, hogy a törekvés itt is arra irányul, hogy a Bíróság lehe-tőleg jogot alkalmazzon. Különösen az amerikai irodalombanvált dogmává, hogy a világ állandó bírósága jogot alkalmazzon,s hogy az Északamerikai Egyesült-Államok csak ezen feltételmellett tudnának hozzájárulni egy állandó világbíróság szerve-zéséhez. De épen e miatt annál inkább lephet meg az, hogy afelek a Bíróságot a jog alkalmazása alól egészen felmenthetik.

1 Recueil des Arrêts, Série A. No. 1, à 3 és 5. — Továbbá Recueil desavis consultatifs. Série B. A Bíróság hivatalos kiadványai. 2 Receuil des avis. No 8.

205

És különös mértékben idegenszerű a Bíróság hatáskörében arendkívül tág terjedelmű véleményezési hatáskör, melybenazonban a Bíróság a legnagyobb körültekintéssel törekszikeljárni.

És ne lepjen meg végül, hogy e Bíróság gyakorlatában nél-külözzük az egységes jogi felfogást, mert a még nagyon bizony-talan nemzetközi jog alkalmazásáról és kezdetéről van szó.

Már most állítsuk fel a mérleget. Milyen eredmény várhatóaz egyenlőtlenségtől a Bíróság szervezetében és hatáskörébenegyfelől és rendkívül nagy hatalmi hatáskörétől másfelől?Egyenlőtlenség a Bíróság szervezetében és hatáskörében ésrendkívül nagy hatalmi kör egymás mellett kétségkívül sokveszedelmet rejtenek magukban. Az Állandó Nemzetközi Bíró-ság tagjaínak igen nagy mérsékletre és önuralomra van szük-sége, hogy szervezetében az egyenlőség hiánya az igazságszol-gáltatásokra káros befolyással ne legyen, s a Bíróság eddigiműködése mutatja, hogy ezeknek a követelményeknek tiszte-letre méltó módon megfelel.

VII.

Tanulmányom legvégső eredménye, hogy az Állandó Nem-zetközi Bíróságnak nincs az a szervezete, mely a demokrácialegfőbb követelményének, a jogegyenlőségnek megfelelne, s me-lyet az emberiség jobb jövője érdekében a nemzetközi vonat-kozásokban is meg kell valósítani. Tételem tehát nem az, hogyaz Állandó Bíróság tagjai, akik kétségkívül a világ legjelesebbjogászai közé tartoznak, ítélkezésükben és egyéb hivatalos mű-ködésükben ne törekednének a legnagyobb tárgyilagosságra. Eztők mint nagy jellemű emberek bizonyára meg fogják tenni; erreegyébiránt ünnepélyesen kötelezték is magukat. Tanulmányomeredménye az, hogy a teljesen tárgyilagos és igazságos ítélke-zésre a Bíróság szervezetében nincsenek meg a kellő biztosíté-kok, pedig erre van szükség s ezt kell megvalósítani. Azt semállítom, hogy az Állandó Bíróságot céltudatosan szervezték fo-gyatékosan. Az Állandó Bíróság mai szervezete a mai világ-helyzet, különösen a világháború eredője. Az adott viszonyokközt jobbat, tökéletesebbet alkotni igen nehéz lett volna. Elsőkísérletről, első lépésről van szó. Mint ilyennek jelentőségétnem szabad kevésre tartanunk, különösen ha tudjuk, hogy mily

206

óriási nehézségek árán sikerült megtenni ezt az első lépést. Ered-ményem minden melléktekintettől ment szigorú tárgyilagos-ságában egyszerűen az, hogy az Állandó Nemzetközi Bíróságszervezete fogyatékos, bármily nagy tekintélyű testület isegyébként.

Ε mellett azonban azt a körülményt sem szabad figyelmenkívül hagynunk, hogy hivatását a Bíróság akkor sem tölthetnébe teljesen, ha szervezete a jó nemzetközi igazságszolgáltatásminden követelményének megfelelne, mert egészen hibás ésigazságtalan az a világorganizáció, amelynek jogrendjét védeniefeladata. Az Állandó Nemzetközi Bíróság a Nemzetek Szövet-ségének jogrendjét van hivatva védeni, ez a jogrend azonbanhibás, nem igazságos. Ilyen jogrend védelmére hiába állítunkmi fel bármily tökéletesen szervezett bíróságot, ez az ő ítélke-zésében az igazság eszméjét nem fogja tudni uralomra juttatni.A jelenlegi világhelyzet tehát az, hogy van az emberiségnek egyrendkívül hibás és az igazság elveivel ellenkező vílágorganízá-ciója — a Nemzetek Szövetsége — és van ennek az új világ-rendnek védelmére egy sok tekintetben célszerűtlenül szerve-zett vílágbírósága. Ezektől azt, amit cél gyanánt eléjük kitűz-tek, hogy a világbékét biztosítsák, komoly és súlyos viszonyokközt nem lehet elvárni. Ez a cél csak egy igazságos világorgani-zációban oldható meg. És ezt az igazságos, minden állam érde-keit védő világorganizációt, bármily nehéz legyen is, meg kellvalósítani. A világháború oly nagy visszaesést idézett elő a né-pek gazdasági, kulturális és erkölcsi életében, hogy ismétlődésesetében már alig volna elég erejük a szenvedett károkat ki-pótolni. Mindenképen kell tehát oly világorganízációról gondos-kodnunk, mely az igazság eszméjére támaszkodva, újabb visz-szaeséstől megóv és a haladást biztosítja. Ennélfogva sem aNemzetek Szövetségét, sem az Állandó Nemzetközi Bíróságotnem tekinthetjük végleges alakulásoknak. Mind a kettő a világ-organizáció történetében csak egy fejlődési fokot képvisel smind a kettőnek gyökeresen át kell alakulnia, hogy az államoktársadalmában az igazság eszméjét megvalósítani, s ez által abékét tartósan biztosítani tudja.

A mostani világorganizációnak ettől az elmaradhatatlanátalakulásától mi is sokat remélhetünk. Remélhetjük feltámadá-sunkat és boldogabb jövőnket. Mert az igazság eszméjének ér-

207

vényre jutása a világorganizációban szükségképi következménygyanánt fogja maga után vonni, hogy nekünk is igazságot szol-gáltassanak. Az igazság eszméjének diadala a világorganizáció-ban a magyar nemzet ügyének diadala is lesz. A kettő egymás-tól elválaszthatatlan. És ekkor a magyar nemzet az államok sorá-ban ismét el fogja foglalni régi helyét, mely őt múltjánál, kul-túrájánál, képességeinél és földrajzi fekvésénél fogva elvitathat-lanul megilleti.

Külügyeink és Apponyi

Írta: Paikert Alajos

A magyar nemzet külügyi érdekeit az Árpádok, az Anjoukés a Hunyadiak alatt nagy súllyal és eredménnyel érvényesí-tette.

Ezekben az időkben főleg maguk az uralkodók, támogatvaaz ország nagyjaitól, irányították külpolitikánkat, igen sokesetben feltűnő jártassággal, jól megválasztott és határozottcélkitűzéssel, bölcs körültekintéssel és szerencsés eredménnyel.

Elég ha kiemeljük itt Szent István. Szent László, Kálmán,III. és IV. Béla, Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás királyainkjelentős érdemeit. Ezek az elődeik által Európa szívében, dicsőharcokban elfoglalt hazánkat és egész kultúráját, így egésznemzetünket, hősi vezéreik és harcosaik segítségével nemcsakmegvédték, hanem ügyes diplomatiai ténykedéssel a szomszéduralkodók és államok között, különösen a német és a bizáncicsászárok hódító politikájával szemben is, tiszteletet parancsolóhatalommá és sokszor döntő tényezővé fejlesztették az akkoriegész művelt világ előtt.

Érdemes volna külön, részletes és methodikus munkábana régi magyar királyok külpolitikáját, az abban közreműködöttszemélyek, eszközök és utak tanulmányozásával és bemutatá-sával leírni, nemcsak a magunk okulására és buzdítására,hanem a külföldnek is tájékoztatására és felvilágosítására.

Hunyadi Mátyás halálával, illetve a szerencsétlen mohácsivész után, a török hódoltságon kívül megmaradt akkori Csonka-Magyarország a Habsburg házból választotta királyát, hogyevvel is az akkori török birodalom hódító törekvéseivel szem-ben támpontot és ellensúlyt nyerjen.

Ez időtől fogva, vagyis 1526-tól 1918-ig, tehát közel négy-

209

száz éven át, a Habsburg ház uralkodói és diplomatái szabtákmeg Magyarországnak külpolitikai irányát.

De ez időszak kezdetén, 1526-tól 1690-ig, a DiplomaLeopoldinum kiadásáig, Erdély külön, részben független életetélt, kiváló magyar fejedelmek alatt, kiket kitűnő magyar diplo-maták támogattak. Ezek sokszor bámulatosan ügyes és valódiállamférfiúi bölcsességre valló ténykedései Erdély külügyeinekmegvédésére és előbbrevitele érdekében, még ma is sok tekin-tetben mintául szolgálhatnak.

Elég itt kiemelnem a Báthoryak, Bocskaiak, Bethlenek,Rákóczyak, Telekiek, Apafiak, stb. uralkodását és működését,kiknek oly kiváló diplomaták és államférfiak mint FráterGyörgy, Kamuthy Farkas, Keresztesi Pál, Balassa Ferenc, BorsosTamás, Pécsy Simon, Sarmasághi, Tholdalaghi Mihály, stb.segédkeztek.

Azonban az 1867-íki kiegyezéssel, amikor a magyar nem-zet kibékült és együtt dolgozott, akkor már a magyar alkot-mány szerint uralkodó királyával, boldogabb időszak követ-kezett be sokat szenvedett nemzetünkre és külpolitikánkra.Ε szerencsés korszakban, 1896-ban, a magyar állam ezerévesfennállásának ünnepén, Ferenc József királyunk uralkodásakorérte el nemzetünk újkori virágzásának tetőpontját. Ez idő-szakban, az id. Andrássy Gyula gróf közreműködésével létesítetthármas, illetve négyes szövetség, vagyis Magyarország, Ausztria,Németország és Olaszország diplomátiai együttműködése,hosszú időre biztosítani látszott nemzetünk zavartalan gazda-sági, kulturális és politikai fejlődését és külügyi érdekeinkérvényesülését,

A középeurópai hatalmaknak ez a harmonikus együttműkö-dése és erőteljes fejlődése azonban sajnos magunkra zúdítottaellenségeink irigységét és haragját, minek következtében ezek.hosszú, alattomos előkészületek után lángra lobbantották elle-nünk az összes müveit nemzetekre oly vészthozó világháborút.

Ebben, dacára sokszoros túlsúlyuknak, éveken keresztülgyőzedelmesen visszavertük a szövetkezett államok és nem-zetek támadásait és 1917-ben, amikor legjobban álltunk minden-hol, messze saját országaikba visszaszorítva ellenségeinket,békét, tisztességes, annexió és megszégyenítés nélküli békétajánlottunk fel az ellenünk szövetkezett hatalmaknak. Nekik

210

azonban nem az, hanem megsemmisülésünk kellett, azért vissza-utasítva méltányos békeajánlatunkat, végre is annyi véres évután az izolált, kifáradt, kiéhezett és belső árulás által szét-bontott középhatalmakra előbb oly fegyverszünetet, későbbpedig oly békediktátumokat kényszerítettek, melyek hosszúidőre minden méltányos, igazságos és egészséges fejlődést lehe-tetlenné tettek.

Ez időszakban, még 1917-ben, előre látván Magyarországmagárahagyatottságát, előkészítettem a külön magyar külügyiszervezkedést, a Magyar Külügyi Társaság megalakításával.Társaságunk előbb mint előkészítő bízottság működött, elő-adásokat tartott, szervezkedett és dolgozott az illetékes körökés a Turáni Társaság támogatásával, míg azután 1920-ban for-mailag is megalakult Apponyi Albert gróf elnökletével ésdicsőséges vezérletével.

Apponyi Albert gróf, ki a háború előtt különösen az Inter-parlamentáris Unió külföldi konferenciáin, valamint sok másfontos alkalomkor, mindenkor a magyar nemzet igazságos állás-pontjának lángszavú hirdetője, jogos érdekeink szószólója ésa világ nemzetei békés együttműködésének harcosa volt, Magyar-ország élet-halál harcában vezette a magyar békedelegátiótParisban. 1920 január 16-án mondotta el Apponyi Albert gróf,mint a magyar békedelegátió elnöke, világraszóló beszédjét,melyben tiltakozott a lehetetlen békefeltételek ellen, pártatlanplebiscitumot, igazságot és méltányosságot kért a méltánytalanulmegalázott és szétszakított magyar nemzet részére.

A szövetkezett ellenséges hatalmak válasza azonbanApponyinak, ellenségeinket is bámulatba ejtő érvei, szónokiereje és készsége dacára, teljesen negatív volt, hisz ők már aháború előtt és alatt végleg lekötelezték magukat a szövet-séges kis államoknak és nemzeteknek, Magyarország rovására.

A világháborúban ellenségeink, különösen Wilson amerikaielnök, állandóan hirdették a nemzetek teljes szabadságát ésegyenjogúságát, az elnyomott kisebbségek jogait a szabad fej-lődésre, a nemzetek önrendelkezési jogát, stb. A háború meg-nyerésével azonban és azóta a győzők megfeledkeztek ünne-pélyes ígéreteikről.

De bizonyos kötelezettséget mégis érezve a plebiscitumnélkül odaajándékozott területeken ezer év óta élő és a művelt-

211

ség magas fokán álló magyar és német kisebbségek szabad fej-lődése tekintetében, külön kisebbségi szerződésekben kötelez-ték az utódállamokat arra, hogy az így hatalmukba került véd-telen kisebbségeknek szabad és méltányos fejlődését, a többiállampolgárokhoz hasonlóan, biztosítsák. Ε szerződéseket azutódállamok, a Nemzetek Szövetsége hallgatólagos támogatásamellett, nem tartják be és ezért folyik évek óta a szívós harc,melyet egyrészt a Külügyi Társaság, élén kiváló elnökével Appo-nyi Albert gróffal és társaival a különböző Népszövetségi Ligakonferenciákon, másrészt ismét Apponyi Albert gróf, mint amagyar kormány hivatalos képviselője magában a NemzetekSzövetsége ülésein, állandóan vív az elszakított területeken élőelnyomott magyar kisebbségek érdekében.

Talán feljegyzésre érdemes itt, hogy magának a NemzetekSzövetségének konkrét tervét magyar részről már 1917-ben,tehát Wilson hirdetett terve előtt egy évvel dolgoztam ki és ter-jesztettem IV. Károly királyunk és Wilson amerikai elnök elé.

A Nemzetek Szövetsége, amint azt Apponyi Albert grófés a magyar döntő tényezők többször és a legilletékesebb he-lyeken kifejtették, mai összeállításában és szervezetében nemfelelhet meg annak a nagy és magasztos feladatnak, melyértlétesült. Ez most Németország felvétele kérdésében is eklatánsánbebizonyult. Különösen a két reánk legfontosabb kérdésben, alefegyverzés és a kisebbségek ügyében, a Nemzetek Szövetsége-előreláthatólag lényegben még sokáig negatív marad. Mind-azonáltal hála sok tekintetben a Népszövetségi Ligák felvilágo-sító munkájának, itt is lassan, különösen a genfi protokollum ésa locarnoi egyezmény óta határozottan a méltányosabb felfogáskerekedett felül a nagyhatalmak között, melyhez a szomszéd-államok is alkalmazkodni kénytelenek.

A Nemzetek Szövetségének bizonyos tekintetben pararellintézménye, az Állandó Nemzetközi Bíróság, sokszor fontosabbés döntései reánk nézve kívánatosabbak, ha nem volna e forumis épp oly megközelíthetetlen a kisebbségek jogos panaszaival éskívánságaival szemben, mint a Nemzetek Szövetsége,

A magyar külügyminisztérium, külügyi érdekeink hivatottképviselete és intézője, 1918-ban alakult meg és azóta folytonfejlődve, erősödve és eredményesen küzdve a kivételesen nehézviszonyokkal, igyekszik kiváló erőivel a kibontakozást elő-

212

készíteni. Amit főleg a külállamokkal kötött és még kötendőbarátsági, döntőbírósági, gazdasági és egyéb szerződések által,továbbá azoknak a nagy akadályoknak, valamint azoknak anyílt és rejtett támadásoknak elhárításával és kivédéséveltörekszik elérni, melyek eddig a magyar és a többi nemzetekbarátságos együttműködésének útjában álltak és még állanak.

Külügyi kormányunkat ebben a heroikus küzdelmében min-den erőnkből támogatni és erősíteni, úgy az állam, mint a tár-sadalom egészének leghazafiasabb és legindokoltabb köteles-sége. Ebben az irányban fejt ki jelentős tevékenységet ApponyiAlbert gróf kiváló vezérlete alatt, a Magyar Külügyi Társaság.

Külügyeink vezetése természetszerűleg mindig a kormány-elnök és külügyminiszterünk kezében összpontosul. Külügyikormányunk eddig is derekasan megállta helyét és a jövőbenis kemény, nagy harcokra lehet elkészülve.

Bizonyos hogy még erős és szívós küzdelmeink lesznek,de harcokban, versenygésben és díplomátiai sakkhúzásokbanmutatkozik ki a hivatottabb. Ha kell, örömmel harcolunk, kard-dal, tollal, munkával, vagy diplomátiával, ahogy kívánják akörülmények. Helyesebbnek tartjuk a barátságos, őszinte és.nyílt együttműködést, még volt ellenségeinkkel is, de ha kény-szerítenek az ellenkezőre, akkor küzdeni fogunk így is, kemé-nyebben és síkeresebben, ahogy azt sokan gondolják. Sok külö-nösre tanítottak bennünket a közelmúlt időkben.

Meg vagyunk győződve arról, hogy külügyi kormányunk,karöltve szervezett társadalmunkkal és hathatósan támogatvaa magyar nemzet oly képviselői által mint Apponyi Albert grófsikeresen és véglegesen megbirkózik minden ellenakcióval.

Nem eléggé méltányolható kormányelnökünk, Bethlen Ist-ván grófnak és külügyminisztereink az a bölcs elhatározása,hogy a Nemzetek Szövetsége genfi főtárgyalásaihoz ApponyiAlbert grófot kérték és kérik fel, de épp úgy Apponyi Albertgróf önfeláldozó, hazafias készsége annak elvállalására és aszinte lehetetlen nehézségek dacára, eredményes és méltó tel-jesítésére is.

Igen sokszor volt alkalmam nemzetközi konferenciákon aztaz egészen kivételes tiszteletet és nagyrabecsülést, igaz örö-mömre saját szememmel látnom és tapasztalnom, mellyel akülföldi nemzetek képviselői és elsősorban a leghatalmasabb

213

államok legkiválóbb államférfiai és diplomatái Apponyi Albertgrófot tüntetik ki. Ez a tisztelet és nagyrabecsülés azoknak anagyon ritka és még ritkábban annyira kumulált erényeknekés tehetségeknek szól, melyek Apponyi Albert gróf kiváltságossajátjai.

Sok csapást, sőt katasztrófát élt már át a magyar nemzetés mindig újult erővel támadt fel a legpusztítóbb, megsemmi-sítő viharok után is. Ez lesz a jövőben is mindig. Bárhogy tör-nek is nyíltan és nem-nyíltan, külső és belső ellenségeink elle-nünk, a magyar nemzet halhatatlan, elpusztíthatlan, sőt minden-csapás, nyomás, vagy sebzés csak öntudatosabbá, összetartóbbáés életrevalóbbá teszi. Nemzetünk bővelkedik nagy tehetségek-ben, átfogó, kiemelkedő és a magasból előrelátó tehetségekben,mint Apponyi Albert gróf, ilyenek vezetésével nemzetünkfényes, nagy jövőnek megy elébe, oly jövőnek, melyben a magyarnévnek és befolyásnak az egész emberiségre sorsdöntő, áldásoshatásáról számol be majd a világtörténet.

Az Apponyi-nemzetség1

— Atavorum Divis Manibus —

Írta: Pázmány Zoltán

Történelmi alakoknak működését, egész tevékenységét akortársgondolkodók szenvedélyes előszeretettel teszik tanul-mányuk tárgyává. S ezáltal minden kétségen felül hazafiasügyet szolgálnak: fajuk felemelése végett gondoskodnak a későutódoknak okulásáról, amidőn ragyogó példákat csillogtatnakmeg azok szemei előtt.

Ily egész kis irodalomra szaporodó tanulmányok kelet-keztek gróf Apponyi Albertról, a vezető politikusról, a nagyállamférfíúról, a világhírre emelkedett, delejeserejű szónokról,az emlékiratszerzőről, a poliglott polihisztorról, a sima diplo-matáról, a dilettáns zenei művészről.

Az ő hervadhatatlan érdemeit, sokoldalú tudását, jelleg-zetes egyéniségét hivatottabb tollak méltatják. Összegezéskénte dolgozatokból csak pár tanulság levonása van fentartvarészünkre.

Így lehetetlen nem látnunk a nemzet büszkeségében azongondviselésszerű férfiaknak egyikét, akiket a Magyarok Istene

1 Források: The New International Encyclopaedia, The EncyclopaediaBritannica, Boccardo: Nuova Eneiclopedia Italiana, Brockhaus: Handbuchder Wissenschaften, Broclkhaus: Konversations-Lexiikom, A Franklin KéziLexikona, Das geistige Ungarn, La Grande Encyclopédie, Illustreret NorskKonversations-Leksikon, Révai Nagy Lexikona, A Pallas Nagy Lexikona,Szinnyei: Magyar írók, Meyer: Konv, Lex., Nagy Iván: Magyarország Csa-ládai, Gothaisch, Kalender, Kempelen: Magyar nemes családok, NouveauLarousse Illustré, Magyarország Vármegyéi és Városai: Pozsony vármegye,Victor Hugo: Oeuvres complètes. Poésie. I. Odes et Ballades, Végh Gyula;Rariora et Curiosa, Meyers: Klein. Konv. Lex., Magyar Nemzetségi Zseb-könyv, Csergheő: Wappenb. des Adels v. Ungarn.

215

szokott ajándékozni a vérig sértett, porba sújtott ázsiai nem-zetnek, hogy a vérszerződés népének iszonyú megpróbáltatásaiközött biztató vigasztalásul szolgáljon a jövőre.

S lehetetlen egyidejűleg hódolattal nem adóznunk a nem-zet jobbjainak élő lelkiismeretét megjelenítő e puritán idealiz-mus iránt, amelynek az anyagiakat megvető, felemelő feddhe-tetlensége oly ünnepélyesen tiltakozik a kor elszomorító tévely-gései ellen.

De élete és egész működése egyúttal intő példa is és némaszemrehányás a sors kegyeltjeinek: mily megbocsáthatatlan bűna nemzet ellen az alkotás és komoly munka nélkül tovasuhanó,nyomtalan élet! S mennyire kötelessége az minden honfinak,hogy a haza szolgálatára szentelje a képességeit; s igyekezzéka honnak visszaadni azon javak gyümölcsét, amelyeket attólnyert.

Végezetül Apponyinak, e Demosztenésbe oltott arany-gyapjas, magyar Mezzofantínak tüneményszerű, nemzetköziszereplése még egy oly körülményre is tereli a figyelmünk,amelyet a nyugati népek mérlegelni alig képesek, Ez pedig az,hogy a magyar államférfinak, tudósnak, írónak és szónoknakhasonlíthatatlanul terjedelmesebb ismeretkörre kell szert ten-nie, a nagy nemzetek által alig sejdített nehézségeket kelllegyőznie, ha nyelvi elszigeteltségünk mellett nemzetközilegérvényesülni akar. Ellenben a hatalmas Amerikában, Francia-országban és Angliában nem ritkák oly szerepvivő államférfiak,akik minden világhírük mellett anyanyelvükön kívül a nagynyilvánosság előtt alig merészelnek megszólalni más nyelven.Mennyivel felülhaladja nagy honfiaink nyelvkultúrája és szó-noki készsége az említettekét! S élükön első sorban Apponyi,mint annak idején Kossuth, idegen kontinensek népeit sajátanyanyelvükön ragadja magával szónoklatával; mert vagy tíz-tizenkét nyelv közül azok felét legalább is oly mérvben bírja,hogy érzéseit a tömegekre ezeken is szuggerálhatja.

De a kutató emberi elme nem elégszik meg az adott té-nyekkel, az előtte elfekvő eredményekkel; hanem keresi az okot,tényezőt; s az evolúciónak, a létrejövési folyamatnak a titkaitis fürkészi. S ha többé-kevésbé kiterjeszkedik azokra a mellék-körülményekre is, amelyek a történelmi nagyság kialakulásáthozzák létre eredő gyanánt, a róla alkotott összkép, a cizellált

216

jellemrajz csak annál érthetőbb, harmonikusabb és telje-sebbé lesz.

Így a szóbanforgó hatalmas egyéniség egész fejlődésére,tehetsége kialakulására a többi közt nem kicsinylendő értékűhatást gyakorol az a körülmény, hogy a véletlen különös ked-vezéséből ősi, történelmi, nagyvagyonú, rangcímes nemesi csa-ládból ered. Az ettől nyert gondos arisztokrata-nevelés, atradícióhű, konzervatív környezet magas műveltsége, s azanyagi gondoktól való mentesség szinte predesztinálják őt örök-letes tehetsége, s önfegyelmezésből származó vasszorgalmamellett, hogy a fiatal főúri sarj messze túlszárnyalja a kevésbékedvező körülmények közt leledző minorum gentium-nak szár-mazékait. Sejdítésünk alig csal, hogy a híres államférfiú szel-lemi és külső tulajdonságaiban az annyit hangoztatott ataviz-musnak, az átöröklésnek a kidomborodását is érzékelhetjük.Mert mint a történelem megismétli önmagát, ha mindjárt nemis sajátítjuk ki a keleti népeknek a lélekvándorlásról széltébenelterjedt hitét, tények támogatják tanunkat, hogy az utódok,néha tán századokra vagy akár ezredekre terjedő, ugrásszerűidőkülönbözettel, az elődöknek egyedi, máskor több egyedsajátságaiból összetevődött reinkarnációit alkotják. Nem egyébez, mint a szociológia szelekciója, az eugenetikának, a faj-biologusok tanításának, az emberiség egyik örök problémájánakaz illusztrálása a mindenható Természet által. S hogy e jelen-ségnek az ellenőrzése, az arisztokrácia intézményes létjogosult-ságát is igazoló fajnemesülés nyomonkövetése a tudománybúvárának a leghálásabb és legkényelmesebb adattartó nemzet-ségi közületek keretén belül, arra felesleges szót vesztegetni.

Ezért, amidőn Apponyit az egész ország ünnepli, nagyonis alkalomszerű, hogy azokról is megemlékezzünk, akiknek enagy férfiút köszönjük; s akiknek a vére az ő vénáiban iskereng. Helyénlevő, hogy a kegyeletes hála elismerésének akoszorúját letegyük azon derék, néhai főurak mauzóleumára,akik már akkor is világszerte ismertté és közbecsültté tettékcsaládjuk nevét, amikor még a nagy Albert nem vonult be azélő halhatatlanoknak Walhallájába.

Legyen szabad vázlatosan reá mutatnunk, mit köszön ahaza, az irodalom, a művészet, a közélet, a tudomány a többiApponyinak is? Kik voltak azok a történelmi nagyságok, akik-

217

nek a dicső példáján gróf Apponyi Albert, mint legközelebbieinokulhatott, s lelkesedhetett; s akikben lehetetlen nem látni arokonvonásokat nagy kortársunknak lelki fényképén.2

Az Apponyiak főúri címmel bíró, ősrégi magyar családjánaktagjai főképpen a XVI. század óta foglalnak el országos állá-sokat, s gyarapodnak vagyonban és méltóságokban. Birtokaika középkorban, a génuszok idejében Győr-, Zala-, Nyitra-,Somogy-, Kőrös-, Valkó-, Szabolcsmegyékben terültek el; jelen-leg pedig uradalmaik Pozsony-, Nyitra-, Békés-, Tolnamegyék-ben feküsznek. Királyságunk további századaiban, illetve azújabbi időkben várurak, várnagyok, megyeispánok, országbírák,bánok, nádorok, tárnokmesterek, vajdák, főpohárnokok, udvar-nokok, vitéz katonák, politikusok, diplomaták, nagykeresztesek,nagykövetek, kamarások, főrendek, titkos tanácsosok, csillag-keresztes- és palotahölgyek, koronaőrök, aranysarkantyús ésaranygyapjas vitézek váltogatják egymást a család leszárma-zási tábláin, amelynek hosszú történetében a tudományoknak,s a szépművészeteknek az ápolása és a megbecsülése, az élet-hivatások közül pedig a katonáskodás, s az udvari hivatalokbetöltése mellett a diplomáciai rátermettség, s általában a köz-életi szereplés már több század óta konstatálhatok, mint örök-letes hajlandóságok.

2 Apponyi Albert, — akinek anyja Sztáray-, nagyanyái pedig Zichy-és Károlyi grófnők, — számtalan ősturáni nemzetségnek leszármazója, amely-nek hamisítatlan fajtisztaságát idegen elemekkel keveredett mágnáscsalá-daínkkal ellentétben alig zavarja meg idegen vér elegyülése. A finn-ugor-török típust a lovas népeknél kifejlődött zömök alkat, alacsony termet,továbbá tüzes, villogó barna szem, s brahokefal csontfejlődlés jellemzi. Anagy államférfiú azonban impozáns külsejével szálas longobárd fejedelemre,kékszemű, óriás teuton keresztesvitézre emlékeztet bennünket. Láttára avelencei többszázados olajfestmények klasszikus arcélű, jellegzetes dózsefejeijutnak eszünkbe; s tudományszomja, továbbá lelkesedése a szépművésze-tekért, s hatalmas virtuozitása és zenei érzéke a renaissance-Itália legjobb-jait hozzák szemeink elé. Méltóságteljes előkelőségű, kerekded mozdulatai,— amidőn kortársai kellemetesen tömörcsengésű, ezüstös orgánumában gyö-nyörködnek, — az ókori Róma aranykorának országnagy-orátoraira vallanak.

S valóban, a családban kis német vér is csergedez; s egyik kékvérű

218

Magát a családot a genealógia hivatott művelői az Árpád-kori hatalmas Pécz-nemzetségből eredeztetik, amelyből külön-ben több más ősnemesi család is sarjadzik. Keskeny, harántpólya az ősi címerük. A legnagyobb valószínűség szerint ez agénusz már a honfoglalók idejében is szerepelt. A nagyapponyigróf Apponyi-család első ismert őse Legh a XIII. század ele-jén. S meg van történelmi emléke, hogy Legh fiának, Ivánkacomesnak fiai közül, 1291-ben a németújvári grófok ellen har-colva, Aladár Adorjánvár ostrománál esik el; János súlyossebeket szerez, László meg a Csák Máté elleni küzdelemben isrészt vesz. 1315-ből egyik oldalősükként Orros Mikost (Mik-lóst), Vörös Tamás egyik testvérét, említik az okmányok. VörösTamás, az említett Aladár fia, 1335-ben Kis-Eőrre donációtkap; s noha, — ahonnan családi nevüket vették, — utódai1392-ben Cseklészért csere útján Appony várát szerzik meg,még egy századig is szórványosan magukat Kis-Eőrről is neve-zik. Ez a Vörös Tamás különben a nagylajosi időkben, 1344-benés 1346-ban fontos diplomáciai megbízatásban jár az avignonípápai udvarnál; 1345-ben az osztrák határkiígazító bízottságtagja; s fogott bíróként is működik. Vallásos érzületét mutatja,hogy dél-franciaországi útja alkalmából búcsúleveleket eszkö-zöl ki három egyháza számára.

II. Miklós a zágrábi káptalannak egész falvakat ajándé-kozott; Péter és rokonsága Hunyady János idejében a törökök,s a csehek ellen hadakozott; egy másik Miklós úr pedig, —

olasz ősanyja után pedig egyáltalában nem lehetetlen, hogy az ősrómaiakvére is ereiben folydogál.

De nagyterjedelmű poliglott készsége, utánozhatatlanul zamatos tiszta-ságú, minden mesterkéltségtől, idegenszerűségtől ment kiejtése, lángoló haza-szeretete, jellemének szinte túlzott, egyenes becsületessége, szónoki képes-sége, s a fajunkat jellemző higgadtsága: megszámlálhatatlan ősmagyar elődjelelkivilágának visszfénye. Gyűlöletet nem ismerő, végtelen szív jósága, szelle-mes megjegyzései, s remek humora is csak emelik ez eszményi magyarfőúr általános népszerűségét.

Rokonságukat a hercegek közül a Windischgraetz-, Odescalchi-,Borghess-, Collalto-, Liechtenstein-, Dietrichstein-, Montenuovo-, a grófokközül pedig a Sztáray-, Zichy-, Lamberg-Sprinzensíein-, Lodron-Laterano-,.Migazzy-, Pálffy-, Károlyi-, Esterházy-, Széchenyi-, Klebelsberg-, Nogarolla-,Herberstein-, Scherr-Thoss-, Mensdorf-Pouilly-, Benkendorff-, Forni-, Mar-zani-, Szápáry-, Pejácsevich-, Tige-, Gvadányi-, Viczay-, továbbá a báróWenckheim-, báró Inkey-, báró Perényi-, s egyéb főúri famíliák alkotják.

219

mint már említettük is, — Buda ostrománál veszítette életét.5

György, Mátyásnak fia, 1596-ban szintén a csatatéren esik el.A család egyes ágai többször részesülnek dús királyi ado-

mányokban; 1624-ben, s 1666-ban báróságot, 1808-ban pediggrófságot kaptak. Az élő ágak bárói méltósága 1718-ból, gróf-sága pedig 1739-ből ered.

A tagok közül a donatárius Bálás főispánt, — akit azországgyűlés 1625-ben a nyolcados törvényszék, s a határ-kiigazítási választmány tagjául rendel, — már mint írót emel-hetjük ki, Kár, hogy Dávid zsoltárainak e magyarázója a XVII.század elején a latin, s nem a hazai költészetet műveli.

Ugyancsak nem magyarul írnak József gróf és Antal gróf.Az előbbi bölcsészettudor, s jezsuitatanár, aki 1753-ban,

s 1754-ben természettani értekezéseknek szerzője. Az utóbbipedig Szent Ferenc-rendi áldozár; s 1762-ben egy egyházi-jellegű német beszédet ád ki.

A báróságot és grófságot szerzett Lázárnak György nevűfia (akinek egyik testvére az említett jezsuita, a másik, Lászlócsatamezőn esett el) főispán és koronaőr volt. Ennek fia AntalGyörgy (1751—1817) es. kir. kamarás, magyar királyi hely-

3 Az egyes magyar családok ízenként való leszármazása legfeljebb azÁrpádokig, illetve az Anjou-korig vezethető fel. Ezentúl az egyes tagokemléke legtöbbször a génuszéba olvad át. A királyság első századaiban éltmonostorépítő, katedrálísemelő pécznembelí Apponyi-ősök életkörülményeiis többé-kevésbé feledésbe merültek. Dicső fegyvertényeiknek emlékét leg-feljebb az ősi címernek az élő heraldika koráig visszanyúló képei őrzik.

A harcikürt az ánpádházi első évszázadokról vagy tán még régebbikorokról regél; amidőn a vezérek idejében a táltosősök, mint üstökös sereg-nagyok, Lehel harsogó kürtjével riogatták a hadinépeket. A pólyák tána nemzetség uradalmai haldús folyóinak hasonmásai, A kétfarkú oroszlánaz eszmetársulás nyomán a cseheket idézi az ember eszébe. S valóban azApponyi ősök több ízben harcolnak a tatárokon, s a törökökön kívül acsehek ellen is. A sziklán épült tornyos kőfal az országalmával bástyahágóvárurakról szól. Ezek méltó utódja az a rettenthetetlen, hős Miklós úr, akihazája szolgálatában Buda ostrománál esik el.

Végül a szívpajzs is, — amelyben levágott szerecsenfej, ezüst homlok-kötővel, ajkai közt hervadó ezüstrózsát tart, — mint beszélő címer, gyaní-tásunk szerint valamelyik páncélos ősatya életének regényes epizódjátörökíti meg. Közbeszéd tárgyát képezhette annakidején ez az udvari vagytábori esemény; mert a déd- és szépunokák is ezzel a címerrel jelennek mega franciás és olaszos lovastornákon. Tán a távoli Keleten, a hitetlenek ellen

220

tartósági tanácsos, galíciai, majd fiumei kormányszéki tanácsos,tolnai főispán. Nagyműveltségű főúr, a hazai művészet, tudo-mány, irodalom, s ipar fenkölt pártfogója, aki 1774-ben Bécs-ben vetette meg a híres Apponyi-könyvtár alapját. 50.000 kö-tetnyi könyvtárát, amely az első magyar magánkönyvtár volt,számos ősnyomtatvánnyal gazdagította. Becses képtára, sBeethoven iránt való lelkesedése a szépművészetekért rajongófinom lelkületének tanúságai. II. József császár egyik kegyeltje;de az uralkodói kegy nagy kitüntetése sem vehette reá, hogyelfogadja a királyi biztosi állást. Egyik fia György (1780—1849)gróf Apponyi Albert nagyatyja, Györgynek fia Károly (1805—1890) az olasz hadjáratot küzdötte végig; s altábornagyságigemelkedik. Míg Györgynek másik fia, ugyancsak György, grófApponyi Albertnek atyja, 1808-ban született, s 1899-ben halá-lozott el. Fáradhatatlan tevékenységét, higgadt megfontoltságát,egyenes jellemét, s nem mindennapi szónoki tehetségét dicsé-rettel említik. Nyilvánvaló, hogy tőle örökölte mind e tulajdon-ságokat Apponyi Albert, aki azonban atyját több tekintetbenfelül is haladta. György a tettek embere, akinek szellemi rugé-konyságát, akaratszilárdságát, elméjének gyors felfogását élet-írói elismeréssel méltatják. Egyesek egyszerű, megnyerő, mások

harcoltakor valamelyik ezüstpikkelyű keresztesvitéz, avagy a tatárdúláskoregyik hatalmas oligarcha félreértésből életétől fosztja meg hűséges szerecsenapródját vagy rablányát: s a titoktartásnak, a titokzatosságnak a jelvényével,a napkeleti költőknek nálunk még jórészt ismeretlen, s annyiszor meg-énekelt kedvenc virágjával akarja kiengesztelni a tragikus véget ért afrikaikegyenc emlékét.. .

S mit jelent a bekötöttszemű sólyom, a sasszárnyak, a saslábak? Avörös kereszt, a vörös csillag? A strucctollak, a kivont kard, a három fehérliliom? Nem tévedhetünk, ha annak a szimbolizálását látjuk ezekben, hogya családtagok már akkor magasszárnyalásúak. Az Apponyi várurak a hitben,a hazaszeretetben, a hősi cselekményekben, az igazságosságban, gyémánt-jellemük liliomtisztaságában már akkoron is példamutatók voltak,,, De acseh kézen levő ősi Komáromnak, a Kőszűz városának koszorús fia, halha-tatlan Jókaink ragyogó fantáziája, színdús Pékárunk csapongó képzelődésesem képesek már megfejteni e képek értelmét minden kétségen felül, Apponyörökös urai korai történetének a pajzsok ércébe vésett szent hieroglifjei ezeka misztikus ábrák, A nemzet tisztelettel tekint fel e régiségekre. Mindenfémnek, színnek, prémnek, alaknak meg van a maga szava. De ennek arosetíe-i kőnek nem támad már Champollionja: a heraldikának fenségesennéma beszédjét, — akár Csaba népe az őshun rovásírást, — a rádiókorgyermekei régen elfelejtették.

221

épp ellenkezőleg feszes ridegségű, aulikus államférfiúnak jel-lemzik, aki, — ha ugyan kortársai ebbeli ítéletének hitel adható,— rendje eredendő sajátosságán kiváló tulajdonságai mellettsem bírta magát túltenni. S magas társadalmi helyzeténekkeleteurópaías túlértékelése homályos kis vakfolttal futotta bea nélkül is nem mindig osztatlan népszerűségének zománcát.Kamarás, valóságos belső titkos tanácsos, a Lipótrend nagy-keresztese; országbíró, udvari kancellár, főrendiházi elnök.Kezdetben a konszervatív arisztokratapártnak vezére; s mintilyen az 1843/44-diki pozsonyi diétán állást foglal az 1848 előttitörekvésekkel szemben. Metternich herceg és Lajos főhercegtámogatásával kancellári minőségében Deák, Kossuth, Batthyá-nyi ellenzékieskedése mellett erős központi kormány létre-hozásán fáradozik. Az adminisztrátori rendszer azonban, amely-lyel befolyásolható többség nyerésére törekszik, a törvényesfőispánok félreszorításával a főrangú konzervatívoknak is sértiaz érzékenységét; s úgy az eredeti ellenzék, mint a főnemességegy része is szembe fordul az ezen új hivatali arisztokráciátlétesítő főkancellárral. A felkavart hullámok lecsillapítása cél-jából a legégetőbb kívánalmak teljesítése érdekében a 47/48-kiországgyűlésre maga Apponyi készít terjedelmes programmot.Azonban a forradalom kitörése megakasztotta reformátori sze-repének végigjátszását. Részt vesz a szabadságharcban. A biro-dalmi gyűlés újraszervezésekor birodalmi tanácsossá nevezikki élte fogytáig. A birodalom állam jogi rendezésére 1860-bankiadott császári rendelet, az októberi diploma óta élén áll a ma-magyar nemzeti pártnak; s minden törekvése az éles politikaiellentétek kiegyenlítését célozza a császári kormány, s azerősen nemzeti érzületű ellenzékiek között. Ö az, aki mint telj-hatalmú biztos, az országgyűlést megnyitja; s a képviselőházelnökével megegyezésre jut egy, a magyar autonómiát szorgal-mazó felirat szerkesztésében; aminek tudvalevőleg az lett akövetkezménye, hogy a császár az országgyűlést feloszlattatta...Amellett, hogy a megyei kormányzás terén új rendszert akartbehozni, a magyar jogszolgáltatás újjászervezésére is törekszik;s az ezt célzó konferenciáknak nagy jogi tudású elnöke. Báréletének egyes mozzanatai kiszakított elszigeteltségükben nem-zeti részről heves ellenzéssel találkoztak, s aulikus politikája1848 előtt egy időre népszerűtlenné tette, kiváló tehetségét

222

jellemének érintetlenségét, s tettei indokainak önzetlen nemes-ségét legádázabb politikai ellenfelei is mindenkor elismerték.Törekvései célja: a felelős parlamenti kormány létrehozása, azország alkotmányának, jogi önállóságának a megalapozásadualisztikus alapon, s Deák programjának a megvalósításávala 67-iki kiegyezés létrejöttében való elvitázhatatlan közre-működése, noha a jogfolytonosságnak nem volt oly riíve, mint ez,mindennél jobban igazolja a kilencvenegy esztendőt élt, nagyApponyinak rajongó hazafiságát. Hazája legnagyobb alakjaival:József nádorral, István nádorral, Széchenyivel állandó levele-zésben állott. 1872-ben nyomtatásban is megjelent egy magyarés német beszéde; s így íróink közt is szerepel. Maradtak mégutána kiadatlan feljegyzések is; de ezek csak 1849-ig ter-jednek.

Antal Rudolf (1782—1852), hasonlóképpen Antal Györgyfia, a család egy másik ágának az alapítója. Flórencben, Rómá-ban, Londonban mint követ működik. Párisi nagykövetségeX. Károly, s Lajos-Fülöp uralkodása alatt negyedszázadnál istovább tart. Sikerdús diplomatatevékenysége, amelyben nem kisrésze volt bizalmas, baráti viszonyának a mindenható Metternichherceggel, nagyban hozzájárult az európai államok konszolidá-ciója létrejöttéhez. Az ő nagykövetsége alatt, s működésefolyományaként interveniál Ausztria Franciaországgal karöltveOlaszországban; jön létre a münchengrätzi konferencia; leszbensőbbé az osztrák és a francia udvar közt az Összeköttetés;s lesznek folytatva az orleansi herceg házasságára vonatkozónemzetközi alkudozások. Nagyhorderejű szereplését Guizotminisztersége alatt is megtartja; noha diplomata tapintatánaknem kis nehézségeken kellett diadalmaskodnia, amelyek jórészta francia parlamentarizmus és az osztrák abszolutizmus közötttátongó antagonízmusból származtak. Apponyi nagykövetségé-nek egyik emlékezetesen mozgalmas, kellemetlen epizódja voltaz a visszahatás, amit fellépése váltott ki, amidőn a bécsi udvarutasítására a restauráció alatt vonakodott elismerni a napóleoniidők tábornokainak főnemesi címeit. A francia közvélemény,nemzeti önérzetében sértődve, háborogva tiltakozik türelmetlensajtója útján a ,magyar huszárnak' legsajátosabb ügyeikbe valóilletéktelen beavatkozásai ellen. Victor Hugo pedig az Ode à laColonne hosszú versével felel az ,idegennek'. Így egy magyar-

223

ember hivatalos ténykedése szolgált indító okul, hogy a franciairodalom egy értékes költeménnyel gyarapodhassék. UgyancsakAntal Rudolf vette át 70.000 forinton testvéreitől a már akkorhíres Apponyi-könyvtárat; s 1827-ben Pozsonyba viteti azt külön« célra emelt épületbe. Az 50-es években könyvtárát fejedelmibőkezűséggel az ősi koronázóváros közkönyvtárává akarta átala-kíttatni; de minthogy a városi tanács megtagadta egy könyvtárosiállásnak a szervezését, egész könyvtárát nyitramegyei kisapponyikastélyába szállíttatta át. A legértékesebb hungaricumokat,vagy kétezret, a Nemzeti Múzeumnak adományozta. Számtalanmagas kitüntetésben részesült. Bírta a többi közt a Szent István-rend nagykeresztjét, s az aranygyapjas-rend is vitézei közésorozta. Amellett a Lipót-rend középkeresztese, s valóságosbelső titkos tanácsos is volt.

Rudolf, Antal Rudolfnak fia (1812—1876), szintén a diplo-máciai pályán működik Velencében, Londonban, Madridban ésParisban. Ε két utóbbi helyen már mint nagykövet. A vérbelimagyar nagyúr pompaszerető grandezzájával képviselte az,összbirodalmat'. Aranygyapjas vitéz volt; s a Szent István- ésLipót-rendek nagykeresztese.

Antalnak (szül. 1852-ben) neve, mint versenyistállótulajdo-nosnak, a XIX. század 80-as éveiben a lóversenysport terén lettvilághírűvé, amidőn telivérei a német derbyt, a bécsit pedigkétszer is megnyerték. A lónemesítés körül kifejtett érdemeivelígy hazája e különleges gazdasági ágára irányította a külföldfigyelmét.

Géza (szül. 1853-ban), Károlynak fia, valóságos belső titkostanácsos, kamarás, főrendiházi tag. Tolna vármegye főispániméltóságát viselte.

Lajos, Rudolf Gyula nevű testvérének fia (1849—1909)kamarás, főrendiházi tag, az I. oszt. Vaskorona-rend, az I. oszt,Lipót-rend, s több külföldi nagykeresztnek tulajdonosa, való-ságos belső titkos tanácsos, az első magyarországi udvarnagy.Nemeskeblű emberszeretetét több általa alapított jótékony inté-zet mutatja. 1877-ben gróf Larisch nagykövettel különlegesmegbízatással a pápai udvarnál jár el. Működésének Jambríko-vich László emelt 1910-ben irodalmilag maradandó emléket.Fia Gyula (szül. 1873-ban) kamarás, képviselő.

De a hazai tudományosság terén fejedelmi páratlan bőkezű-

224

ségével annak egyik fenköltlelkű munkása, gróf Apponyi Sándorszerzett oly felbecsülhetetlen érdemeket, hogy azokat hálásnemzete szentesített törvénycikkben örökíti meg. Ő is egyikea legnagyobbaknak. Született Parisban 1844-ben, atyjának,Rudolfnak nagykövetsége idejében, s 1925-beri halálozott eLKamarás, főrendiházi tag, főkamarásmester, aranygyapjas lovag,,s valóságos belső titkos tanácsos; a Magyar Tudományos Aka-démiai igazgatósági, az Akadémia I. osztályának tiszteletbelita Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság alapító tagja;s egyszersmind tagja volt a nemzeti múzeumi tanácsnak. Jelen-tékeny része van a szekszárdi múzeum felállításában is; s abudapesti egyetem művészettörténelmi szemináriumát nagybecsűadományokkal gazdagította. Kezdetben Londonban, Parisbandiplomatamínőségben működik; majd magyarországi uradal-maira vonulva, a politikai és megyei életben vesz részt. Emellettazonban történelmi, művészettörténelmi és régészeti tanulmá-nyokat folytat; s mint világhírű bibliofil, vagyonokat költve, egyteljes hosszú életen keresztül áldoz gyűjtői szenvedélyének.Visszavonultsága röpke megszakításával az orosz cár koronázá-sán is szerepel Károly Lajos főherceg kíséretében. A sokatutazott, a művészeteket pártoló, a tudományért rajongó, azenéért hagyományosan lelkesedő, s végtelen szívj óságáért ésintézményes jótékonykodásáért a föld népe által bálványozásigszeretve-tisztelt, nemeslelkű főúr régiséggyűjteményekben, mű-kincsekben gazdag főnemesi kastélyának legféltettebb díszét,ritkaságokban, különlegességekben bővelkedő hatalmas könyv-tárát, — amelynek a ritkaságait az 1882-iki könyvkiállításkorismertette, — e páratlan forrásgyűjteményt a Magyar NemzetiMúzeumnak hagyományozta. Így megakadályozta annak elkal-lódását, illetve külföldre jutását.

Értékét ennek a Rómában, Parisban, Londonban gyűjtögetettBibliotheca Hungarica Apponyianának egyszerűen felbecsülniteljes lehetetlenség.4 Különösen gazdag hungaricákban; s XV.,XVI. és XVII. századbeli történelmi, s irodalomtörténeti fontos-sággal bíró apróbb nyomtatványokban. A nemes gróf ernyedetlen

4 Újabban e hatvan esztendőn keresztül folytatott, hangyaszorgalmúgyűjtögetésnek előttünk fekvő eredményét hozzávetőlegesen negyven milliárdkoronára becsülik.

225

kutatásának, magas műveltségének, s anyagiakat nem kímélőáldozatkészségének sikerült a régi magyar műveknek, s magyarvonatkozású külföldi nyomtatványoknak oly felülmúlhatatlanminőségű komplexumát létesíteni, hogy ez Apponyi nevét, minta nemzet mecénásáét, a legkimagaslóbbak közé iktatja. Gyűjtöttritkaságairól fogalmat szerez az ember, ha felemlítjük azt, hogyakvizíciói közt a legrégibb rólunk szóló külföldi hírlap is szerepel1499-ből. Azonkívül bírjuk a mohácsi vész leírását négy egykorúnémet újságban; s Bécs ostromának, Szigetvár elestének, aFrangepán-Nádasdy-féle összeesküvésnek, a Thököly- ésRákóczy-felkelésnek kortársak által való ismertetését. S álta^Iában hazai történelmünk drámáinak egyes felvonásai, annaksorsdöntő epizódjai a magyarságot annyira érdeklőleg egykorúkülföldi források tükrében szemlélhetők. Ε nagy Apponyi a XX.századba tévedt humanistája a quattrocentonak, amidőn az elő-kelőségek ritka kéziratok, kincseket érő kódexek, klasszikusszobrok, antik és középkori érmék, meg páratlan gemmákgyűjtésében versenyeztek egymással; s rajongó buzgalommalápolták a tudományt és művészeteket. A szakkörökben világ-hírű Apponyianákat mintegy kárpótlásul juttatta a sors a nem-zetnek az örökké dicsőséges emlékezetű renaissance-fejedel-münk félezer éven át hiában sóvárgott, megsemmisült, szét-hurcolt Korvináiért. Akkor a Mátyás-könyvtár volt egyikenemzeti kultúránk ékességeinek; s élénk tiltakozása azősmagyar géniusznak a Ruméliából és Anatóliából importálttespedés ellen. Mainapság pedig Apponyi Sándor hagyatékaa tudományosságnak hangos vétója a trianoni balkanizálás ellen.Apponyi Sándor kiadja családja okmánytárát is, s könyvei-nek tudományos jegyzékét. A rokonság révén is érdeklődve,megszerzi a Sprinzenstein bárók ősének, a híres tudósnak,Paolo Ríccíonak a ritka munkáit. S női őseinek, az olasz iroda-lomban előkelő szerepet játszó Nogarolla Isotta, XV. század-beli veronai grófnőnek fenmaradt műveit Angela és Zeneveraleveleivel és költeményeivel együtt 1886-ban közrebocsátja.Ε munkálkodása a világirodalomnak is jelentős nyeresége lett.A tolnamegyei lengyeli kastély uránál az Apponyiak említetthagyományos hajlandóságát csak növelte az olasz grófnőnekcsaládfáján felmenői között való megjelenése. Ki nem mutathatreá itt is az örökletességnek a fenforgására? . ..

226

Szinte teljesen átérezzük a cinquecento odaadó híveinekesztétikai gyönyörét, — amely Apponyi Sándort is, mint Berze-viczyt, teljesen bűvkörébe hajtotta, — ha a középkori Olasz-ország ez olasz és klasszikus műveltségű, legtudósabb főrangúhölgyeinek latin és olasz prózai és költői műveit, levelezéseit,s a híres-nevezetes Nogarolla-család krónikáját olvassuk. íme!Appponyi Sándor egész életében, áldásos működésében, haza-szeretetében is lehetetlen nem látnunk a Dezső longobárd királyellen vonuló Nagy Károly kíséretéből Gallia Cisalpinából Vero-nába telepedett, s Nogaro várát és városkát alapító patríciusokhárom írónője, s bölcsészei, teológusai, szonettköltői fenségeslelkületének a fellángolását. Tettekben nyilvánuló honszereteteis ősi örökségként szállt reá. Hazájáért ő sem riadt vissza semmiáldozattól. Akárcsak az Apponyiak hazájukért halt vértanú-ősei, avagy az olasz Giovanni Nogarolla, Apponyi Sándor egyikközépkori elődje, aki a vénetek által 1413-ban hazájáért lefejez-tetett .. .

De nem akarok belekontárkodni Klió művébe; mert immára történetírás feladata az, hogy e kiváló szellemi és születésiarisztokratának, a magyar tudományosság ez önzetlen bajnoká-nak megőrizze áldott emlékét,

Exegit monumentum aere perennius .. .

Az Apponyi-névvel kapcsolatban a családtörténeti munkákfőképp ezeket a biográfiai adatokat tárják szemeink elé. Legyenszabad remélnünk, hogy sikerült a fenti sorokban az Apponyiakszorgos krónikásának, ami célja volt, ismételten kimutatni azörökletesség elve érvényesülésének a megcsillanását. Az Appo-nyíak fent vázolt tetteikkel örök hálára kötelezték le a magyarnemzetet; de az upper ten thousand-et is. Mert a magyar főrendiosztály létjogosultságát ily kiváló férfiak sorozatos láncolatánaka létrejötte egy család keretén belül minden érvnél meggyőzőb-ben tanítja.

Óhajunk csak az lehet, hogy ez érdemes dínaszták kriptájafelett ne fordítsák meg címerüket az idők végtelenéig; s hogyaz utódok is érezzék át díszes örökségükből folyó kötelessé-geiket, s mint gróf Apponyi Albert, minél méltóbbakká váljanaknagy elődjeikhez!

Apponyi mint szónok

Írta: Pekár Gyula

Úgy érzem, mi, ez emlékkönyv szerkesztői, voltaképen cso-korkötő gondos kertészek vagyunk, kik azonban nem földi virá-got szedünk, hanem egy fensőbb ihletű lélek, egy minden világ-táj felé messze világító magyar lángszellem dicsőségének a su-garait gyűjtjük, fogjuk össze, kötjük tüzes bokrétába. Örven-dező, büszke kertészek, mi szedjük, nyalábba illegetjük e suga-rakat, melyek az isteni tehetségek spektrumának annyi színébenpompáznak... ámuló szemünk előtt nő e nyaláb, a tüzes bok-réta hovatovább már fáklyának is beillik s ez az Apponyi-fáklyaoly biztató fénnyel világít siralmasan sötét magyar éjszakánk-ban: nemcsak térben ragyogtatja a magyar nevet és becsületetöt világrész iránt, hanem időben is hazánk hivatott fensőbbségét,a magyar halhatatlanságot sugározza távoli jövendők felé. Se-rény kertészek, öröm nekünk e munka, hogy a magyar dicsőségily csokorkötői lehetünk, — hisz a csupán testben agg, de szív-ben, lélekben, szellemben örökifjú grand old man tavaszi napjá-nak oly kévésen áradó hatalmas káprázatában gyönyörködhe-tünk, hogy valóban nem tudjuk, versengve találgatjuk, a tehet-ségek sok sugara közül igazában melyik a legszebb, a legfénye-sebb? Hazafi, politikus, humanista, filantróp, kulturvezér, író,diplomata, történész, dialektikus, társadalombölcselő, hitbajnok,szociális kutató, békeapostol, szónok . . . hazánk e minden szé-lességi fok alatt ismert és tisztelt legnagyobb reprezentatív em-berének oly dús és színjátszó a zsenije, hogy mindenikőnk attiaga választotta sugarat, tüzes virágot tartja a legkülömbnek.En legalább úgy érzem, az a sugár, melyet én illesztek a csokor-hoz, a szónoki sugár, tán mégis a legkápráztatóbb, a legbűvö-lőbb, a legmesszebbre világító. Mielőtt a bokrétához odailleszte-ném, egy percre megállok, álmélkodva, hadd szemlélhessem.

228

Vakító sugár ... Proteus a formája, szemfényvesztően változóa káprázata: hol cikkázó villám, mely százezer szívbe üt bele sgyújt, lángoltat, hol az esti nap aureolás szirmú tűzvirága, melylelket csitít s méláztatóan nyugtat meg, — egyszer tűzhányónakvélnéd harcosan perzselő kitörését, máskor a mennyei békének,,a szent könyörületnek érzed a cirógató, evangéliumi szelíd me-legségét . .. Csudás sugár, —· a wagneri Feuerzauber tüzénekminden skálája, bubája transzponáltan zeng és sziporkázik aTeremtő ama remekbe alkotott hangszerén, tüzes orgonáján,amelynek Apponyi Albert a neve. Isten csak nagyritkán s leg-jobb kedvében teremt ily hangszert, hogy véle szinte a magaszféráinak állítson vetélytársat: a mi Apponyink a föld s e viha-ros jelenkor legösmertebb s legelösmertebb első szónoka. Ésnemcsak magyar anyanyelvén, hanem magyar ajkkal a világminden főnyelvén hirdeti a magyar igazságot, a meghalni nemakaró magyar halhatatlanságot a nemzeteknek. S e nemzetek, efenekedő nagy ellenségesek, mint egykor a fenevadak Orpheusdalára, ámultán, magukba szálltán figyelnek a magyar Orpheusszónoki szavára.

Az ember mértéke az, hogy már első pillantásra önkénytele-nül is kihez hasonlítjuk: a szónok Apponyit szemlélve, a világ-történet legnagyobb rhétori és oratori nevei, Demosthenes, Cicero,az Aranyszájú, Petrarca, a Píttek, Walpole, Danton és Kossuthjutnak az eszünkbe, sőt tovább megyek: a szónoklat ekkora mes-terének a szemlélete magának a szónoklat művészetének a lé-nyegére, e rejtelmes probléma kutatására vezet bennünket. Mű-vészet? persze hogy művészet a szónoklat, sőt nagyon is nagykompozit művészet, mert a legszebb muzsikát, az emberi hangszuggesztív zenéjét kapcsolja a gondolattal s a cselekvéssel,vagyis a gondolat nyugvó statikáját a cselekvés dynamíkáváavatja. Minden igazi szónok mindenekelőtt nagy hipnotizáló, kinemcsak akarni, hanem százezreket akartatni, cselekedtetni tud,— innen van az a találó szárnyas szó, hogy olyik szónoklat„tettel felér”, valósággal „tetté lesz.” igaz ez s épp ezért olynagy a szónoklat birodalma, — a szónoklat múzsájának a karjaiminden múzsatestvérnél messzebbre, a tömegpszihológia vilá-gába nyúlnak. A költészet, a festészet, az építészet csendesebb

229

múzsái intim eszközökkel egyenkint és szinte suttogva hódítjákmeg a lelkeket, még a beethoveni tiszta zene is tömegszuggesztiónélkül, csak külön-külön tud a szívekbe beférkőzni. . . velük, aző egyes lelkekkel külön-külön vívott párviadalaikhoz képestmicsoda tömegcsata, tömegvihar a szónoklat diadalmezeje! Aszónoki hatalom nemcsak fluidum-kérdés, de főtitka épp abbanvan, hogy e fluidum ereje nem az egyesekre külön-külön, hanemaz összre: a külön-külön felelős egyesekből eggyé izzó felelőtlentömeglélekre hat. Ε tömeglélek megalkotása, vagyis a lazán ösz-szefüggő egyes lelkek detronizálása s a szónoki hév tüzében valóilyetén eggyé kovácsolása: ez az igazi rhétor első és döntősine-qua-non-ja. — epidemikusan ható szuggesztiójának, tűz-vészként harapódzó gyújtó erejének mindenkor ez az első pró-bája. Ha lelkének isteni vagy pokoli tüzében a sok felelős egyeslélek egy nagy felelőtlen tömeglélekké izzik, akkor szava pörö-lyével, akár a fehér izzó vasat, azzá formálhatja, amivé akarja ...Jaj annak a szónoknak, aki egy kiszemelt hallgatóhoz szól, —az igazi szónok mindig az összlelket tartja szem előtt: nem azelőtte levő szirttömb részecskéit akarja külön-külön apránkintkitörni, hanem koncentrált erővel az egész kőblokkot akarjahanyatt lökni... az igazi szónok mindig tudja, ez a blokk mikorkezd inogni, billenni, — a vérbeli rhétor mindig megérzi, mostitt a döntő perc, a tömeget immár a markában, hatalmábantartja! És itt e ponton, e lélektani momentumon túl kezdődik aszónoki hatalom mennye és pokla, az az isteni vagy ördögi szín-játék, mely elváló utakon a szerint alakúi, amint a szónok amaga mindenhatóságát isteni szép és nemes eszmények avagyaz ördögi fertelmek demagógiájának a szolgálatába állítja. Ahatalom, mondják, szédít s van-e, ami közvetlenebb mámorralszédítene a szónoki hatalomnál? De elég ... hisz nagy Appo-nyínkról szólok, kinek kristálytiszta nemes idealizmusa mindenhaa szónoki hatalom isteni színjátékát mutatta nekünk.

Íme, így működik a szónoki erő nagy dynamo-gépje: a ter-mészet titokzatos transformator-készülékében az emberi hangmuzsikája így alakul át tízezreket tomboltató vagy megnyugtatócselekvő erővé. Az emberi hang . . . egy ember hangjának a mu-zsikája! Ismét nagy Apponyinkra gondolok, az ő „tüzes orgona-

230

jának” a csudásan zengő oktáváit hallom s áthat a meggyőződés,hogy a szónoki nagy hatalom nagy titka igazában a szónok hang-jában van. Ha igaz az — s én hiszem, hogy igaz — hogy minden,művészetek: költészet, festészet szobrászat felett a zene fen-sége van legközelebb a Teremtő Isten titokzatos felségéhez, —ha igaz ez, úgy a muzsika legszebb és legtökéletesebb hang-szere, az emberi hang, valóban oly földiekkel játszó égi tüne-mény, melynek fölényes hatalma felett tán alig is csodálkozha-tunk. Az: hatalom énekben s hatalom a szónoki szóban egy-aránt. Van-e rejtelmesebb valami az emberi hangnál? Az ész ahomlokon trónol, a szív a szemekből sugárzik, de a lélek szavaa hangban csendül: a lelket nem látjuk, a lelket csak hallhat-juk ... Itt a szép és nagy titok, a lelkét adó, lelkével parancsolószónok hatalmának a titka. S ezért mása, zengő szép vissz-hangja nemes lelkének a mi nagy Apponyink szónoki hangja,A nyelv hazudhat, de a hang maga soha: a hangban benne azember, az egész ember a goethei értelemben veleszületett istenivagy ördögi ,,démonnal” együtt. A mi mélyen vallásos Appo-nyink hangjának nagy skálájában véges-végig a fensőbb ihletidealizmusának a visszhangjai csendülnek: az ő lelkének tüzes,orgonáján olykor mintha szentek, apostolok és próféták játsza-nának. — Ε tiszta billentyűkről mindenha tiszta hang zendül*melynek fenséges derűjét és fensőbb emberi méltóságát sohamegalkuvó profán zönge nem homályosítja. Apponyink szónokipályájának szimfóniája épp oly egészségesen harmonikus, mintélete; mindenha a legnagyobb és legnemesebb eszmények: hitr

honszeretet, igazság, méltányosság vezették s szónoki ereje min-denkor e világrendet fenntartó örökerényeknek volt az ihletetttárogatója.

Ám hogy hat, az embergép mily szerveire hathat a szónokierő? Hathat a szívre-lélekre, hathat az észre-szellemre s hathata vérre-szenvedélyre. A szív s a lélek szónokai a nagy papok>filantrópok, az ész és szellem rhétorai a klasszikus tökélyű hu-manisták s a politika nyugodt érveléssel meggyőzni akaró de-batterjeí, — a vér s a szenvedélyek tüzes ostorral korbácsolóorátorai pedig ... a többiek. A három típus a legtöbbször össze-keveredik s bizonyos az, hogy a szónok, ha diadala veszélyben

231

van, végre is a komparativus harmadik fokára, a vérre-szenve-délyre apellál. Nemcsak Demosthenes, de Cicero, sőt AranyszájúSzent János a maga kicsiny, de vibráló és velőkig vibráltatóhangjával tudott a szenvedélyekre apellálni. A szenvedélyekkeljátszó szónok-virtuóz volt Danton: ő a rhétori művészet leg-ördöngösebb Paganinija ... A politika szónokai még a nyugodtAngliában is az ész és a szenvedélyek rhétorai. Ma is élnek mégott a Lord Chatham ,,szívettépő” szónoklatainak az ekhoi s abritt parlament falai sohase felejthetik el a Walpole „menny-dörgéseit.” Élnek ott a szúró szemű idősb Pitt parancsoló szó-noklatának s az ifjabb Pitt ,,majestic eloquence”-ának az emlékeiis ... Nálunk a magyar ember Csokonai emlegette „ázsiai ma-jesztásához” képest az ész sok oly szónokát látom, kik debat-teri büszkeséggel vetették meg a szenvedélyekre való apellálásfegyvereit és fogásait. Ott van a múltban felsőbükki Nagy Pál,ott van Deák s ott van a tragikus közelmúltban az angolos nyu-galommal érvelő, minden rhetorikát megvető Tisza István. Eb-ből a közelmúltból a szenvedély szónokai közül főként azidősb Ugrón Gábor alakja él élénken emlékezetemben. Most ishallom csudás művészettel kezelt vihar-hangját, mely öt perc-ről öt percre emelkedve a fensőbb oktávákban, végre vijjogó or-kánná tudott erősödni... De a magyar szónoki erő világhírűhőse a múltban mégis csak Kossuth marad. És Apponyink csakő hozzá hasonlítható. És valóban érdekes lehetne plutarkhi pár-huzamba vonni kettejük szónoki pályáját és képességeit. A szó-noklat többi talentumai felett ők mindketten zsenik, a rhetorikazsenijei. Miben látszik ez meg? Főként abban, hogy mindkettenegyforma virtuózai a szívre, észre s a szenvedélyre való szó-noki hatásnak. Az volt Kossuth, mestere mind a három kategóriá-nak s az ma nagy Apponyink is, — de ő tán Kossuthnál mégisdúsabb az első kettőben. Dúsabb: elmélyedőbb, átszellemültebb,klasszikusabb...

Sok-sok évvel ezelőtt, mikor még az amerikai Boston LatinSchool-nak voltam a ma is hálás gimnazista gyerekdiákja ésfestőnek készülve az ósdi Boston terein rajzolgattam, jól em-lékszem, az utca meg-megálló, rajzomat nézegető járókelői köztsok idősebb úr és hölgy akadt, kik puritán szeretettel és meleg-séggel érdeklődtek kilétem, származásom iránt. Mikor megtud-

232

ták, hogy magyar vagyok (most is hallom ámuló, illetődött hang-jukat), mind lelkesen kiáltottak fel: „én ... én még hallottamKossuthot!” S most is látom arcukon, nyitva felejtődő ajkaikkörül ugyanazt a döbbenést és elragadtatást: ,,igen, hallottukŐt. . . szava thunder and lightning, villám és mennydörgés volt.,,szava apostoli és prófétai szó volt...” Aztán hosszan és sokatmeséltek nekem rajzkönyvem felett Kossuth amerikai triumph-útjárói, mely abban a legkitüntetőbb honour-han kulminált, hogyKossuthot Washingtonba hívták meg s ő ott a Capitol előadói-emelvényéről szólhatott az amerikai nemzethez. Nos, tudtommalKossuth után másodiknak csak nagy Apponyinkat érte ameri-kai részről hasonló kitüntetés. S az ő külföldi magyar diadal-útja — hasonló vagy tán még sokkal súlyosabb és búsabb idők-ben — annyira emlékeztet a Kossuth szónoki zarándokútjára.De, ismétlem, Apponyink hatása tán harmonikusabb, klasz-szikusabb, fenségesebb .. .

Én magam huszonöt éve hallgatom a magyar grand old manszónoki szavát a magyar fórumon, A parlamenti meteorológiaszökkenő változásaihoz képest minden szellemi időjárásban él-veztem ,,tüzes orgonánk” bűvös hangját. Hallottam a legnagyobbviharokat dominálva s a szenvedélyeket korbácsolva dörögni,hallottam a szélcsendekből észt és szívet cirogatóan a legneme-sebb eszményekig felemelkedni. . . és Apponyi mindig Apponyimaradt, méltó önmagához, az ő pártokon felül álló tüneményes,magányos mivoltához. Aztán hallottam .. . egy külföldi hívtaígy: ,,a magyar aeol-hárfát” . ,, az emberi élet többi dimenzióiban,humanista, filantróp, kulturális, vallásos, szociális eszményekszolgálatában, — hallottam ajkáról a ,.hangok szivárványának”{rainbow of sounds, mondják felőle Angliában) minden muzsika-színét és Apponyi itt is mindenütt a mi nagy Apponyink maradt.S mintha csak maga a természet is mentől tovább akarna gyö-nyörködni a maga remekében, a Gondviselés nemcsak testét,de lelkét is épen, sőt növekedő tökélyben tartja meg számunkras a maga számára. Hála a magyarok Istenének, ép az istenihangszer, sőt mint a klasszikus Amati-hegedük, bűvös hangjaa korral szinte még nyerni látszik, Isten ujja, szinte providenci-ális az az égi kegyelem, mely őt számunkra, a haza javára meg-tartja: most van a próbasújtott hazának a legnagyobb szük-sége Apponyinkra, a külföldi rosszakaratot szelídítő magyar

233

Orpheusra. Az ő genfi szavát, felvilágosító, küzdő, harcos szó-zatát már is márványba véste a planéta közvéleménye s tavalyiszeptemberi beszédje aere perennius ,,tett” volt a Népszövetségelőtt. .. Franciául szólt, de ne feledjük, Apponyink épp ilytökéllyel szónokol a többi főnyelveken: németül, angolul,olaszul is. Ő a szónoklat Mezzofantija, s én ma is hallom a jelesnagy filantróp D'Estornelle de Constant húsz év előtti ámulószavát az Akadémia nagytermében: „csodaember! jobban tudfranciául, mint mi, Apponyi a grand siècle, a XVII. századklasszikus nyelvét beszéli. . .” Annyi csuda közt csudálkozzunka polyglott rhetoríka ez érdekes tüneményén is, de ne feledjük,ilyen volt kisebb mérvben Kossuth is, — ne feledjük: a szónokizseni nem nyelvhez kötött, hanem általános képesség s aki egynyelven nagy szónok, annak rendesen nemcsak nagy nyelv-tehetsége van, hanem azokon a többi nyelveken is kész mesterirhetor. Ε föld ily mesterei közt a mi Apponyink a legnagyobb,a legtüneményesebb mester .. .

És most elég, — a tüzes virágot, azt a szónoki sugarat haddillesszem oda az Apponyi-bokrétához. Örvendező, büszke kerté-szek, kössük át a csokrot, azt a sugár-nyalábot, mely fáklyánakis beillik s nemcsak magyar éjszakánkat deríti fel, hanem eplanétán a szélrózsa minden irányába magyar dicsőséggel világítmesszire. Fényes fáklya, időben is messze jövendőkbe hat elkáprázata ... Még halljuk a hangját, vajha még soká hallhat-nánk: századok csodája, soká zengjen még nekünk nemzetünkbűvös szavú tüzes orgonája!

Apponyi mint a magyar békedelegáció elnöke

Írta: Praznovszky Iván

Az a távirat, mellyel Clemenceau meghívta a béketárgya-lásra a magyarokat, nem szólt sem a régi Magyarországnak,sem egy újnak. Valami átmenet féle volt itt egy lehangolóanchaotikus állapot, minden uralkodó gondolat, minden vezető-eszme nélkül. Hiú remények és a legsötétebb pesszimizmusjellemezték a közhangulatot. Senki sem hitt semmiben, demindenki hitegette magát és másokat. Voltak akik valamelyvolt ellenséges nagyhatalomban bíztak, hogy „nem fogja meg-engedni” Magyarország feldarabolását. Mások megint titkosnémet hadseregtartalékról szőtt meséken élősködtek, mely rajtafog ütni a győzelem mámorától harcképtelenné vált entente-államokon és helyreállítja a központi hatalmak régi dicsőségét.De az általános kétségbeesés árjában mindez csak tiszavirágvolt, pillanatnyi ábránd, mint a tükör lapján a lehellet aliglátszó s nyomtalanul eltűnő ködképe.

Soha nemzet nagyobbat nem bukott, mint Magyarországa világháborút követő néhány hónap alatt. Nem lassú deka-dencia, nem politikai vagy háborús balsikerek sorozata rongáltameg apródonkínt évezredes épületének alapjait. Nem, sőt ellen-kezőleg: a dicsőség zenithjéről zuhant alá egyszerre mindenátmenet nélkül a teljes pusztulás borzalmaiba. A világháborúbefejeztéig a magyar nemzet mint egy jelentékeny európaikettős nagyhatalom egyik alkotó tényezője a gazdasági fellen-dülés útján haladt és számottevő szerepet játszott — bár inkábbközvetve — a világpolitikában is. S minthogy a kultúra igenmagas fokára emelkedett, általában tiszteletreméltó helyetvívott ki magának a népek életében. Hibái is voltak: a kuruc-korszak óta bizonyos izoláltság mindig jellemezte a magyar fajt.Nem volt közvetlen kontaktusban a külfölddel és így elmaradt

235

az a kölcsönhatás, amely a nemzetközi élet helyes felfogásábólszármazik és a faji sajátosság teljes megőrzése mellett önhely-zetének tiszta megítéléséhez vezet. Ebből folyólag talán kisséelvakultan, talán a komoly problémák gyökeres megoldása előlkitérve, de azért jövőjébe vetett rendületlen, szinte fanatikushittel vívta rettenetes élet-halál harcát. Emelt fővel, büszkénlátta, hogy a legborzalmasabb világtusa közepette a sok millió-nyi ellenség egy szál katonája sem áll Szent István birodalmá-nak területén, ősi alkotmánya s a nemzeti királyság alapvetaeszméje ha sok keserűség, sok megpróbáltatás után is, de győ-zedelmesen került ki évszázadok küzdelmeiből. S most egy-szerre, egy csapásra egyik napról a másikra minden, de min-den összeomlott!

Ez az összeomlás annyira teljes volt, hogy egyetlen egyolyan tényező sem maradt meg Magyarország állami vagy nem-zeti életében, amely a magyarságot talpra állíthatta volna.Évezredes története folyamán érték nagy szerencsétlenségek amagyar népet, de a teljes megsemmisülés rettentő érzése nélkül.Mindig mutatkozott legalább egy szilárd pont, ahonnan az újjá-születés nehéz munkája kiindulhatott. A tatárjárás után nagykirálya IV. Béla fáklyaként világított a rombadőlt országrészek,a pusztulás sötétjében. Személye, udvara, intézkedései, tör-vényei hívó szózatként hatottak a szenvedőkre, az életforrásaitólmegfosztottakra. Volt kihez fordulni, volt aki felkereste, akifelsegítette, talpra állította a népet. Volt aki tiszta fejjel, biztoskézzel megmutatta az utat, melyen a nemzetnek haladnia kell.Mohács után a török hódoltság idején ha nagy és mélyrehatóellentétek választották is el egymástól törekvéseikben, politi-kai céljaik és eszközeikben a nemzet vezetőit, ha átmenetilegvoltak is reménytelennek látszó momentumok, nem szűnt megteljesen a nemzeti élet, inkább több vezér volt, mint egy sems inkább több egymással ellentétes megoldási lehetőség mutat-kozott, mintsem teljes tájékozatlanság. Később is a 48-as sza-badságharc bukása után az absolutismus sötét korszakában nemaludt ki soha a nemzeti géniusz tüze s ha nem is égett lobogólánggal, legalább lappangó mécses volt, amelyet fel lehetettszítani. Volt mit szítani, volt nemzeti cél, voltak vezetők s megvolt a hit, a szebb, a jobb jövőben.

Mindennek nyomát sem látjuk a világháború utáni pusz-

236

tulás idején. Igaz, hogy a viszonyok is lényeges átalakulásonmentek keresztül, különösen a XIX. század második felében.A szociális fejlődés mindenütt a kormányzati iniciativa túl-tengését eredményezte, ami a társadalom szerepét erősen hátra-szorította, az Individualismus érvényesülése lehetőségeit kor-látozta, a kis gazdasági egységek jelentőségét pedig jóformánteljesen kiküszöbölte. Mindez pedig azt jelentette, hogy ki-száradtak azok a források, amelyekből legalább átmenetileg azállamfentartás nehéz munkája erőt meríthetett volna. Ehhezjárult a világháború problémáinak hatásaképen a mindent fel-ölelő centralisáció szükségessége, úgy hogy midőn az alkotmánytsutba dobták s kormányzat hiányában — mert államjogílag azoka különben dicséretes kísérletezések, amelyek az ország veze-tésére irányultak tulaj donképen csak a hatalom gyakorlásánakimitálását jelentették hatalom nélkül és nem tényleges kor-mányzatot — ismét egyesek vagy a társadalom lettek volnahivatva a kezdeményezés szerepét vállalni, ez a törekvés szük-ségképen csődöt mondott. A világháborúban elvérzett és el-szegényedett, a forradalom alatt szervezkedési formáitól meg-fosztott és brutálisan elfojtott, a bolsevista terror alatt végülteljesen megsemmisített nemzeti közvélemény, társadalom,a köz sehol sem talált egy „talpalatnyi földet”, hol új alkotá-sokra lábát megvethette volna, senkiben egy vezért, akinekhatalma is lett volna Magyarország megmentéséhez.

Így kire építhettünk, kire számíthattunk volna? Szövetsé-ges, sőt barát nélkül, belső szú által megőrölten ellenségesinvázióban megtépetten itt állt a maroknyi magyarság vezetőnélkül, cél nélkül, remény és hitehagyottan. A hosszú háborúizgalmai, a patriotikus jelszavak bár szükséges, de túlságba vitthangoztatása a konzervatív nemzeti gondolatot csépelték el,viszont a magánélet bajai, nyomorai a szélső liberális,szocialista-kommunista régimék életképtelenséget és elveiknekgyakorlati megvalósíthatatlanságát bizonyították. Csalódott anemzet jobbra is, balra is.

Állami életünk keretei összetörtek: az Ausztriával valóközösségi állapoton nyugvó organizátiók megszűntek; a dinasz-tiát hatalmától, vagyonától, érvényesülési lehetőségeitől, akció-képességétől megfosztották: de facto nem voltunk többé király-ság, a parlament megfutott, a vármegyék elnémultak és a köz-

237

élet szereplői a bolsevizmus őrületében, vagy őrület karrikatu-rajában megalázva, megszégyenítve nyom nélkül elvesztek,eltűntek.

S ennek a közületi hiánynak, ennek a csonknak kellettbékét kötnie, tárgyalni mennie a világ hatalmasságaival! A békeaz évezredes Magyarország megszűntét jelentette. A magyarnemzettől megkövetelték, hogy írja alá a saját halálos ítéletét.Lengyelországot valamikor felosztották, de a nyílt erőszakeszközeivel és senkinek sem jutott eszébe, ehhez Lengyel-ország hozzájárulását, jóváhagyását kikérni. A magyar nemzet-nek ezt a keserű kelyhet is fenékig kellett ürítenie. Mint mikora bolsevismus szadista hóhérai az Istenökért, hazájukért, meg-győződésükért halálra ítéltekkel kivégzésük előtt saját sírjukatásatták meg, úgy akarták a politikai szadizmus képviselői ki-csikarni az ellentállási lehetőségektől teljesen megfosztottmagyar nemzet hozzájárulását saját szétdaraboltatásához.

Köröskörül sötét volt a láthatár, a virradat legkisebb jele,fénye, pirkadása nélkül. Ebben a lelkiállapotban, ebben a han-gulatban kire várt az a tragikus szerep, hogy Magyarországotképviselje a béketárgyalásokon?

A feladat tárgyilag megoldhatatlan volt s csak a személyikérdés helyes megoldása menthette meg a helyzetet. Meg kelletttalálni azt az embert, aki kimenendő volt Parisba a biztos bukáselé, anélkül, hogy ezzel lej árassá magát, vagy hogy magávalrántsa az országot is a bukásba. Mert a haza oltárán feláldoznia nemzet egy emberét nem lett volna megoldás. El kellettkerülni a bűnbak kicsinyes politikai trükkjét a még előttünkálló nemzeti célok elérése érdekében. Nem volt szabad, hogyvád érhesse a nemzet elismert vezérei valamelyikét és ez a vádesetleg évtizedekre megmérgezhesse a regeneráció bár még kör-vonalaiban sem mutatkozó, de a várvavárás ereje által okvet-lenül megfogamzandó nehéz munkáját. A békedelegáció veze-tőjének a nemzet összességét kellett megszemélyesítenie, egy-nek kellett lennie a nemzet hitével, bizalmával. Mártírt semvolt szabad csinálni belőle, aki töviskoszorújával sajnáltassamagát és növelje a kicsinyhitűséget. A politikai konjunktúravalamelyik napihősének kiküldésére sem gondolhatott a nemzet

238

mert a béketárgyalások vezetéséhez absolut tekintély kellett,nem pedig valami politikai kalandor, aki vásári porondon vívjaolcsó szájharcait saját szerepének kimagaslóvá tétele érdeké-ben. Ez a nemzet balsorsában is nagy, balsorsában is büszkeakart maradni.

Egy emberre gondolt Magyarországon mondhatnám mindenlatolgatás, fontolgatás nélkül, szinte ösztönszerűleg, mindenki:s ez gróf Apponyi Albert volt. Se kifelé, se befelé nagyobbsúllyal, nagyobb tekintéllyel, a bukásban is meg nem törő nemesönérzettel nem képviselhette volna senki a magyar ügyet, mintő. Csak egy embernek volt kételye vájjon helyesen választott-ea nemzet történelme legkritikusabb napjaira gróf ApponyiAlbert személyében vezért s ez maga gróf Apponyi Albert volt.Ő a lelkileg nagy emberek önbírálatával sokszor tépelődöttazon, vájjon nacionalista-konzervatív múltja, sok tekintetbenintransigensnek beállított politikai szereplése, házelnöki ésminiszteri működése nem lesznek-e szálka ellenségeink gyű-lölködő seregének szemében, nem fogják-e felhasználni az őszemélyét annak dokumentálására, hogy nem „okultunk” amultakon, nem tanultuk meg a megváltozott világhangulat, awilsoni eszmék és az új politikai bölcseségek iskolájában aszervilis alkalmazkodás leckéjét. De ez az aggodalom nemképezhetett akadályt a nemzet egyhangú bizalmával szembenannál kevésbbé, mert az alkalmazkodás, mint politikai fogássem vált volna be ezúttal. A nemzeti álláspont feladása a béke-szerződés embertelenségén nem változtatott volna egy betűtsem, de a nemzetre lealázó, sőt veszedelmes lett volna meg-tagadni múltját, tradícióit, mert ennek oly visszahatása lettvolna idehaza, hogy a talpraállás és újjáépítés munkáját béní-totta volna meg hosszú időre.

Minden jel arra mutatott, hogy a magyar kiküldöttek alegridegebb fogadtatásra, álláspontjuk meghallgatás nélkülivisszautasításra fog találni Parisban. Mi lehetett ezzel szembena magyar békedelegáció taktikája, törekvése, teendője? Min-dent megtenni, amit lehet, mindenért küzdeni, semmit semfeladni, hogy a nemzet lelkét önfiai mulasztása feletti keserű-ség ne tölthesse el és a magyar nemzet óriási küzdelme ezer-éves területéért, legszentebb jogaiért és ügye igazságáért min-den időkre fennmaradjon abban az óriási anyagban, amit gróf

239

Apponyi Albert és munkatársai összehordtak Magyarországvédelmére.

Ha valaki átlapozza azokat a jegyzékeket, melyek gazdagdokumentációjukkal együtt senki által meg nem cáfolt és megnem cáfolható bizonyságai a magyar területi és politikai integri-tás szükségességének, önkéntelenül is arra gondol, hogy a béke-delegáció néhány hónap alatt évtizedek mulasztásait volt kény-telen pótolni. Mennyi adat, mennyi leleményesség, mennyibizonyság, mekkora emberi munka fekszik letéve azokban afoliansokban, melyeket ellenségeink el sem olvastak félvéntalán, hogy hatásuk alatt lelkiismeretök szava megtalálna szó-lalni. Ha csak félannyit, ha csak egy tizedét ennek a munkánakszembeállítottuk volna a háborút megelőző politikai korszak-ban ellenségeink propagandájával, talán megakadályozhattukvolna a nemzet trianoni bukását! Most későn volt minden!Halálos ítéletünket hypokrita indokolással, a tudatlanság,rosszhiszeműség és rosszakarat palástolatlan brutalitásával márelkészítették, csak a kihirdetésére hívtak meg minket, amiannyiban felesleges volt, mert végre is volt már hajtva, mielőtthivatalos formában megszerkesztették volna. Először szétdara-boltak a nemzetközi jog legteljesebb lábbaltiprásával, azutánformába öntötték megsemmisítésünket és végül ehhez hozzá-komponálták a vádakat és indokolásukat.

Argumentálni tulaj donképen nem lehetett. Kontradík-torius eljárásának, védekezésnek helye nem volt. Diktáltak ésnem hallgatták meg véleményünket, érveinkre nem válaszoltakellenérvekkel, mert nem is tudtak volna találni abszolút igaz-ságokkal szemben hatékony replikákat. Tárgyalás nem volt.Koholt vádakkal, ellentmondó szofisztikus politikai elvekkel,hypokrita érvekkel, írásban indokolták meg álláspontjukat,melyeknek tarthatatlanságát könnyű volt kimutatni. De meg semkísérelték vitába szállni. Nem volt bíró, csak vádló.

Gróf Apponyi Albert ennek dacára fel vette a harcot éselhatározta, hogy mintha nem is tudnók a küzdelem hiábavaló-ságát mindent megkísérlünk, hogy ellenségeinket meggyőzzüka magyar álláspont helyességéről. Az entente állításaival, múlópolitikai felfogásával szemben, amelyek a politikai konjunktúraés a pillanatnyi hangulat kitalálásai voltak örök igazságokkalválaszolt!

240

És én ebben látom Apponyi béketárgyalási szerepéneklegkimagaslóbb pontját, legjellemzőbb tulajdonságát. Az álla-mok a népek életében vannak ideig-óráig tartó igazságok, vagyáligazságok, amelyek csak egy adott helyzetben, egy nemzet-közi konstellációban alakulnak ki és pillanatnyi előnyökbőlfakadó elvakultság, indokolatlan hatalomvágy, vagy a fajigyűlölet talaján teremnek. Ezzel szemben léteznek örök igaz-ságok, amelyek generációról-generációra, apáról-fiúra, fiúról-unokára szállanak s melyek az emberiség közkincsét jelentik,amennyiben a történelem tanúsága szerint minden időben, min-den körülmények között fennállanak, még ha pillanatnyilagnem is érvényesülhetnek. Apponyi ezt az utat: az igazság útjátválasztotta a magyar ügy védelmére. Ellenségeink adatait,állításait játszva cáfolta meg, de eredménytelenül. Nem azigazságot, de még csak nem is a békét keresték, csak a győ-zelem mértéktelen kiharácsolását a magyar nemzet rovására.Midőn ez ellen nem volt védekezés a siker reménye nélkül, derendületlen meggyőződéstől áthatva Apponyi kimutatta mindenidőkre a történelmi Magyarország jogát, igazát, fentartásánakvagy visszaállításának abszolút szükségességét. Ezt a Magyar-országot ideig-óráig lábbal tiporhatják, de az igazság erejeelőbb-utóbb mégis csak talpra fogja állítani.

Apponyi elvezette a magyar nemzetet ahhoz a nagy te-metőhöz, amelyet ellenségeink elkészítettek számunkra, de ottvolt ajkain a szó: feltámadunk!

1919. január hó 16-án tartotta hatalmas beszédét a franciakülügyminisztérium egyik földszinti dísztermében, melynélnagyobb egyéni és erkölcsi sikert kevés államférfi, kevésszónok ért el, még a legragyogóbb politikai pályafutás alatt is.

Apponyi azzal kezdte fejtegetéseit, hogy a békefeltételekelfogadása öngyilkosságot jelentene, a haláltól való félelemmiatt. De reményének adott kifejezést, hogy a tudomásunkrahozott béketervezet még nem az utolsó szó és kereste azt ateret, ahol volt ellenségeinkkel megérthetnők egymást és eztmegtalálni vélte a nagyhatalmak által a háború alatt prokla-mált elvek megvalósításában. Ezek: a népek önrendelkezésijoga, a békének, a stabilitásnak és Európa újjáépítésének közösnagy érdekei. Ámde ezeknek az elveknek, ezeknek az érdekek-nek a békefeltételek mindenben ellentmondanak.

241

Mindenekelőtt a szerződés tervezet kegyetlen szigorú-ságát tette szóvá, amely éles ellentétben áll a háborúért valófelelősség Magyarországra eső részével. Ha viszont a helytelennépességi megoszlást akarták igazságossá tenni az új állam-határokkal és Magyarország megcsonkításával, úgy az az álla-pot, amit a békefeltételek teremtenek az eddiginél sokkalrosszabb és sokkal igazságtalanabb lenne. Az új államokcsakúgy polyglott lakossággal bírnak, mint a régi Magyar-ország, csakhogy a hegemóniát a kultúra alacsonyabb fokánálló népek kezébe tették le. Mi volt tehát a békefeltételekmegállapításánál érvényesülő elv, ha ezt sem a háború oko-zásáért való büntetés, sem a nemzetiségi elv érvényesítése nemindokolja kellőképen? Talán a népek önrendelkezési joga?Apponyi kimutatja, hogy ezt a fennen hirdetett jogot tiporjacsak igazán lábbal a békeszerződés tervezete. Követelte a nép-szavazást! Mi nem félünk tőle, de ha megtagadják, ez azt iga-zolja, hogy a tőlünk elvett területek új urai nem biztosak adolgukban. Még ha a mai kis Csonka-Magyarországgal el isfogadtatják ezt a békét, az a tőle elszakított részek nevébennem beszélhet. Azokra soha sem lesz kötelező. Magyar vé-reinkre a legkegyetlenebb elnyomás vár. Soha nem volt hasonlósorsban része Szent István birodalma idegen ajkú lakosságá-nak. Tehát az új helyzet mindenben rosszabb a réginél, ésmeghazudtolja azokat az igazságokat, amelyeket éppen a vezetőentente államok hirdettek a háború alatt s amelyeknek meg-valósulásáért állítólag küzdöttek.

Maradna még az a feltevés, hogy az általános béke, a stabi-litás, az európai gazdasági újjáépítés érdekében állapítottákmeg a békepontokat. Apponyi ezen feltevés helytelenségét iskimutatja, mert csak az ezeréves integer Magyarország fenn-tartása jelentené a béke tartósságát, a gazdasági élet újjá-születését, fejlesztését, a többi európai állam körében.

Apponyi végül a győző, az erősebb jogán hozzánk szólóállamokból Franciaországot, Angliát, Olaszországot aposztro-fálja (az Észak-Amerikai Egyesült-Államok nem vettek részta magyar béketárgyalásokon) kifejezvén azon hő vágyát, vajhaadnának a világnak olyan békét, melynek dicsősége felül múlnáfegyvertényeik dicsőségét.

Befejezés előtt a hadifoglyok érdekében és a pénzügyi

242

követelések végrehajtásának kitolásáért emelt szót és meg-köszönte a figyelmet, mellyel végig hallgatták fejtegetéseit.

Apponyi beszédét szakaszonként franciául és angolulmondta el, udvariasan visszautasítva az elnöklő Clemenceauáltal felajánlott tolmácsot és végül olasz nyelven intézettnéhány szót Olaszország teljhatalmú békedelegátusához:Nittihez.

Beszéde mestermű volt. Került minden sértő szót, bántóélt, a legfájóbb igazságot is úgy mondta, hogy ne kelthesse felellenfeleink érzékenységét. Hangja végig nyugodt, méltóságos,soha sem követel, de soha sem könyörög és főképen soha semalázza meg magát és nemzetét. Igazságokat hirdet az igazságmeggyőző erejével. Nem hízeleg, de megtalálja a hangot, melyaz érdekelt nemzetek büszkeségének jól esik.

Sikerét két körülmény világítja meg, az egyik positiv amásik negatív vonatkozásban. A positiv az volt, hogy midőnApponyi felszólalása után Clemenceau mint elnök pro formamegkérdezte, hogy kíván-e valaki szólni és az ülést be akartazárni, Lloyd George, ellentétben a béketárgyalások szigorúrendjével, szót kért és megkérdezte Apponyitól, hány faj magyartszakítottak el Magyarországtól? Apponyi nyomban felkelthelyéről és egy mappával a kezében Lloyd Georgéhez sietett,kivel élénk eszmecserébe bocsátkozott. Ez volt a békedelegációegész működése alatt az első és egyetlen közvetlen beszélgetés,mert tárgyalásnak ezt sem lehetett nevezni. Sem előtte, semutána közvetlen érintkezésbe nem jutott egyetlen entente államképviselőjével sem, sem Apponyi, sem senki más a magyar ki-küldöttek részéről.

A negativ bizonyítéka Apponyi felszólalása sikerének aza tény volt, hogy ez a része az ülésnek t. í. a Lloyd George ésApponyi közötti vita nem került még a hivatalos jegyzőkönyvbesem, sőt egyetlen francia lap sem közölte, amint egyébkéntáltalában egy mondatot sem hoztak a beszédből. Annyira érez-ték Apponyi szavainak megdönthetetlen igazságát, annyiraféltek azok hatásától, hogy a legszigorúbb cenzúrával akadá-lyozták meg, hogy ez az egész világot a magyar ügy mellétanúnak hívó szózat közzététessék.

Apponyi mindvégig résztvett a békedelegáció munkálatai-ban. Minden délután az ő dolgozó-szobájában gyűltek össze a

243

delegáció általa kijelölt tagjai számszerint öten-hatan, kikkelegyrészt a Budapestről érkezett helyzetjelentéseket, informatívsürgönyöket beszélte meg, másrészt a békedelegáció adminisz-tratív munkálatait és a benyújtandó jegyzékeket bírálta felül,vagy intézte el. Ez a szűkkörű tanács, amelyből a béke alá-írása utáni idők két miniszterelnöke is került ki, csak kis részétfoglalta le Apponyi munkaidejének; a nap többi óráit is szaka-datlanul a béketárgyalás és az ország ügyei elintézésénekszentelte.

Nem szabad figyelmen kívül hagynunk ugyanis, akkormikor Apponyiról mint a békedelegáció elnökéről szólunk azta nagyjelentőségű tevékenységet, melyet részben Neuillyből,részben később Budapesten a meglehetősen zavaros belpolitikaihelyzet tisztázása körül kifejtett.

Apponyi előtt kettős cél lebegett. Először az ententetal szem-ben képviselni a magyar ügyet, másodszor a nemzettel megérttetnia békeszerződés által teremtett új helyzetet és meggyőzni a ma-gyarokat oly politikai magatartás szükségességéről, amely a pil-lanatnyilag változhatatlan elfogadását jelenti a belenyugvás ki-csinyhítűsége nélkül. Apponyinak sikerült ezt a második felada-tot is istenadta képességeinek és személye morális erejénekegész súlyával bölcsen megoldani; a nemzetet megmentette afelfordulás, az összeomlás, a teljes szétdaraboltatás veszedel-métől, mely elkerülhetetlen következménye lett volna, ha a ma-gyarck hazafias elkeseredésöknek és a közvélemény egyébkéntérthető és jogosult kitörésének szabad folyást engedtek volna.

Midőn 1919 májusában a már csak aláírásra váró békeszer-ződés végleges szövegét megkaptuk és kiderült, hogy a magyarbékedelegáció egész munkája hiábavaló volt, mert a békeszer-ződés ezen végső formája jóformán szószerinti ismétlése az ere-deti tervezetnek a maga teljes igazságtalanságában és így ellen-vetéseinket, észrevételeinket teljesen figyelmen kívül hagyták,gróf Apponyi és vele együtt az egész békedelegáció lemondott.

A kormány diplomáciai képviselet formájában egy hivata-los békedelegáció félét nevezett ki, mely hivatva volt a béke alá-írásáig képviselni Magyarországot a békekonferencián, illetve anagyhatalmak párisi tanácsánál, de ennek Apponyi gróf márnem volt tagja. A kormány vis-maiornak tekintvén a helyzetet,vállalta a béke aláírását és annak végrehajtásáért a felelőssé-

244

get. Ezekben a nehéz időkben Apponyi gróf a legönfeláldozób-ban támogatta az ország hivatalos vezetőit. Még a béke aláírásá-nak ódiumát is hajlandó lett volna magára venni, indokolván eztazzal, hogy ha a kormánynak a nemzet megmentése érdekébenazt tanácsolja valaki, hogy fogadja el a békeszerződést, úgy azilletőnek felelőssége tudatában meg kell a bátorságának és ön-megtagadásának lennie, hogy ezen legtragikusabb magyar histó-riai dokumentum alá oda merje írni a nevét is. A közvéleményegyhangúlag tiltakozott ez ellen és így Apponyi béketárgyalószerepe befejezést nyert parlamenti felszólalásában, melyben abékeszerződés elfogadásának szükségességét fejtette ki. Apponyibölcs szavai ezúttal sem maradtak hatás nélkül: a nemzet hittneki és meghajolt, de ,,törve nem” a végzet kényszere előtt.

És ezzel lezárult Apponyi pályafutásának egy tragikumá-ban is gyönyörű epizódja. Legnehezebb időkben vállalta magáraa magyar história egyik legfelelősségteljesebb szerepét. Előre-haladt kora dacára fiatalos frisseséggel, lángoló hazaszereteteegész melegével szolgálta rombadőlt hazája ügyét, melyért el-lenségeink részéről az emberi nagyság elismerése, a magyarokrészéről az ország el nem múló hálája lett osztályrésze. Kevéskényes szerep van a történelem ítélőszéke előtt, melyért gáncsnélküli elismerés jár. Apponyinak ezt az elégtételt ezúttal nemtagadta meg a sors!

Vajha megérné az igaz ügy győzelmét is, annak az igaz ügy-nek, melyet nála szebben, bölcsebben senki sem hirdetett!

Apponyi és a sajtó

Írta: Rákosi Jenő

A modern világnak semmiféle intézménye nem duzzadt megúgy, nem nőtt oly hatalommá, nem tud oly közvetetlen hatástgyakorolni emberekre és államokra, oly termékenyítőt és félel-meset, mint iái sajtó. Sem iskola, sem egyház, sem parlament nemgyakorol oly közvetetlen befolyást a gondolkozásra, sőt mind-ezek az intézmények nem lehetnek el a sajtó segítsége nélkül.Igazi nyilvánosság is csak általa van. Mondhatni, hogy egy nem-zet erkölcse, vagy erkölcstelensége egyenes arányban vansajtója erkölcsével, vagy erkölcstelenségével.

A sajtó pedig ikertestvére a szabadságnak. Az egyetemesvilággondolat méhéből születtek. Mindkettő egészségének éséletének föltétele a rend, a törvény s az igazság. Mind a háromegyütt és egyik se külön. Mert a rendet jelenti a törvény, a tör-vény igazságos uralma, s ez a szabadság; a sajtó pedig a rend-ben a szabadság őre, pajzsa és biztosítéka. A visszaélés pedigegyfelől a sajtóval és a szabadsággal, másfelől a renddel s a tör-vénnyel, kikergeti a kormányzásból s a társadalomból az igaz-ságot és készíti a forradalmat, a beteges állapot lázát, paroxíz-musát, amely szenvedéseket idéz a nemzetre és rájuk hozza ahalál veszedelmét.

Most itt arról kellene elmélkedni, hogy a legtöbb népnem tudja, nem meri, vagy nem akarja a sajtó s a szabadságrokon problémáját úgy megoldani, hogy ez a gyönyörű iker-testvérpár békén és boldogan és boldogítva lakozhassék közöt-tünk. De ez nagy téma és összefügg azzal, hogy az emberek ke-zében minden megromlik és e helyen nekem más ma a felada-tom. Az tétetett penzumommá, hogy egy áldásos és díszesalkalomból, Apponyi Albert gróf éveinek nyolcvanadik forduló-ján írjak róla, kapcsolatban a sajtóval. Ez természetesen azt je-

246

lentené, mint látja ő a sajtót, mint látja a sajtó őt; mily hatásttett az ő pályájára a sajtó és mint befolyásolta az ő szereplésea sajtót.

Ez azonban éppen énnekem igen súlyos feladat, Az énújságírói hosszú életem úgy folyt le, hogy soha sem jutottamnagy vezérállamférfiaink bizalmas körébe. Én fiatal, ábrándos ko-romban megkonstruáltam magamnak egy nemzeti programot»amelyet a kiegyezési frontszolgálatom után egyetlen törvényemmétettem s mely ebbe az egyetlen szóba foglalható össze: magyar-ság. Módszeremet három szóba foglaltam: magyarul, magyarosan,magyarán! És lemondtam mindenről, ami másokat a közéletiszereplésben vonz és kecsegtet. Kizárólag ezt kívántam szol-gálni, mint író és újságíró és mint semmi egyéb ezen kívül, ígytörténhetett meg rajtam, hogy teljes újságírói függetlenségemmellett, akárhányszor tiltott viszonyok gyanújába keveredtem.Már Gyulay Pál gyakran évődött velem, hogy hétfőn radikálisvagyok, kedden konzervatív, szerdán demokrata, csütörtökönarisztokrata, pénteken kormánypárti, szombaton antiszemita,vasárnap filoszemita. Mert mindent, pártot, politikust, egyházat,iskolát, törvényjavaslatot, művészetet, színházat, még a helyes«írást is a magyarság érdeke szempontjából ítéltem meg és kezel-tem, így történt, mikor a mérsékelt ellenzéket Apponyi Albertátvitte a nemzeti politika ösvényeire, én fújtam a trombitát ésvertem a nagydobot, úgy, hogy akkortól fogva a koalícióig azta híremet terjesztették, hogy én vagyok Apponyi leíbzsurnalisz-tája, pedig neki kitűnő újságírói voltak a pártjában, én pedigakkor se tartoztam párthoz, sem az övéhez, se máshoz. És ígytörtént, mikor a koalíció után én megmaradtam az általános tit-kos választójog ellen addigi fegyverzetemben és a harcban TiszaIstván gróf mellé sodródtam: Tisza bérence lett a nevem.

Én mindig egy pontban, deákpárti alapon, a nemzeti ma-gyar politika álláspontján álltam s amint a politika örvénylettkörülöttem, mindig az adott pillanatban oda csatlakoztam, aholfelfogásom szerint ez ideálom érdekeinek tudtam szolgálatottenni. Így lett részem abban a kiváló tisztességben és így jutot-tam ahhoz a szerencséhez, hogy nem kevés éven keresztülApponyi Albert gróf nemes, tiszta és ideális céljai szolgálatá-ban forgattam fegyverem. Mivelhogy pedig magamnak szemé-lyes céljaim nem voltak, nem is jutottam el az ő közelebbi kör-

247

nyezetébe, sem az ő bizalmasai közé, se a pártjával összeköttetésbe. Nincsen is személyes benyomásom arról, hogy mily vi-szonyban volt ő a maga újságíróival, akik a pártlapját írták ésszerkesztették s országos párthíveít irányították. Azt kell gon-dolnom, hogy közte és újságírói gárdája közt szoros baráti vi-szony volt. Nemcsak politikai barátság állt fenn köztük, hanemoly bensőbb lelkirokonság és kölcsönös megértés is, amelyneksokkal többnek kellett lennie, mint újságírói viszonynak a poli-tikai vezér és hírlapírói között. Hiszen az Apponyi-párti újság-írók élén oly férfiak jártak, mint Kovács Albert ref. teológiaitanár, Grünwald Béla, az Akadémia érdemes tagja, történetíró,Günther Antal, utóbb a koalíció alatt igazságügyminiszter, majda Kúria elnöke és Ábrányi Kornél, korának egyik legérdekesebbés legszellemesebb írója, mint társalgó káprázatosan kedves éselmés, mint költő kortársai közt kiváló és eredetiségével az is-kolából élesen kiemelkedő. Ezek mind nemcsak az újságban kép-viselték Apponyi Albert politikáját, hanem a mi tehetségüknél,képességeiknél s egyéni súlyuknál fogva természetes is, veleegyütt csinálták is. És kétségtelennek kell tartanom, hogy elha-tározásaira, politikája alakulására döntő fordulatoknál meg-felelő befolyást tudtak rá gyakorolni. Hiszen Apponyitól magá-tól születésénél, családi hagyományainál és céltudatos nevelé-sénél fogva tán éppen az ellenkezőjét várta a világ annak, amittőle nyert, egy szép és dicső és nem rövid s ma még befejezésresem jutott pályafutás eredményeképen. A legvonzóbb stúdiumlenne tán vizsgálni ezt, hogy miképpen lett abból az Apponyiból,ahogy több, mint ötven éve először kiállíttatott a nyilvánosságelé, az az Apponyi, aki csodálatosan szép és nagy arányokbanma előttünk áll anélkül, hogy ma is megállott volna emelkedé-sében. Bizonyos, hogy fejlődésének titka Istentől van, aki amustármagot lelkébe plántálta és bizonyos, hogy kifejlődésénekmunkáját maga végezte szellemi, erkölcsi és lelki kiválóságaifegyverzetében. De nem kevésbé bizonyos az is, hogy azok aférfiak, akiket a gondviselés melléje adott, mint párthívei, mintírói és újságírói nem csekély hatással lehettek arra, hogy állam-férfiúi képe úgy alakuljon ki, ahogy kiformálódni láttuk és ahogyteljességében ma is szemléljük, noha érezzük, hogy zsenije ze-nitjét tán elérte, de szerepének, pályafutásának még emelked-nie kell.

248

Ε vázlatos megjegyzések még vázlatnak is hiányosak volná-nak, ha ide nem írnám, hogy Apponyi Albert, bár mindenkorkész volt egy-egy újságnak, amely hozzá fordult, szolgálatáralenni, újabban maga is igen élénk részt vesz az újságírásban.Hazai és külföldi lapok egyre-másra közlik mostanában az őcikkeit, melyek, mint szónoklatai, tiszta, világos, átlátszó és sza-batos okfejtésükkel, minden bonyodalmas kérdésnek lényegérevaló vetkőztetésével, a gondolatoknak csodálatosan egyszerűés éles kontúrjaival, a jelenségeknek jellemzetes összefoglalá-sával és törvényük kivonatával és végül az igazságosság törhe-tetlen tiszteletével megannyi államférfiúi dokumentumok ésa napiérdekű cikkek átlagából messze kimagaslanak. Gondolom,e fokozott újságírói tevékenységét az magyarázza, hogy mostnem őróla, nem pártokról, nem pártszempontokról van szó ésnem szorosan vett belpolitikai kérdésekről, melyekhez való vi-szonyának megállapítására régen az ő és pártja országgyűlésiműködése elég volt. Most európai vonatkozásaiban kell Magyar-országot tárgyalni, még pedig a gonosz és kártékony béke általteremtett új Európa, az újon alakult államok viszonyaival szem-ben. Vezércikkei ugyanazt a célt szolgálják, melyet genfi ésáltalában külföldi beszédei. Egyébként, valamint a szónoklatnem egyéb, mint műfaj, csak a sokasághoz szabott vezércikk,azonképen a vezércikk az egyes emberekhez intézett szónoklat.A kettő egészen rokon műfaj. A szónoklat a hallgatók vezér-cikke; a vezércikk a magányos olvasó szónoklata.

Ebben a könyvben az olvasó számára minden oldalról ipar-kodnak illetékes tollak felmutatni egyik legnevezetesebb és fé-nyes tehetségeivel kortársai közül kiemelkedő magyar nagysá-got. Apponyi Albertnek azonban egyik legjellemzőbb vonása akövetkező.

A magyar sajtó úgyszólván az ő szereplő idejében, a 67-ikikiegyezés óta élte gyors és csodás kifejlődésének rakoncátlan,zabolátlan fiatalságát. És élt ez a sajtó a fiatalság minden hibá-jával is bőven. Apponyi Albert gróf pedig ennek, a fiatalságá-ban szinte kicsapongó sajtónak, úgyszólván állandóan a kereszt-tüzében élt. Egyfelől céltáblája az orthodox hatvanheteseknek,Tisza Kálmán és miniszterelnöki utódainak, másfelől a negyven-nyolcas és negyvenkilences ellenzék körül csoportosult minden

249

radikális iránynak, mint a középen haladó nemzeti politika ve-zére. Sortüzeket adtak le rá innen is, onnan is. De az ő impo-záns egyéniségének integritása, céljainak önzetlensége, eszkö-zeinek tisztasága és lojalitása mindig bizonyos tartózkodásrakényszerítette úgy parlamenti ellenfeleit, valamint a sajtót ésbár néha súlyos személyeskedéssé fajult a harc: Apponyi Al-bertre ezekből a mérgezett nyilakból nem lőtt soha senki egyetsem. Mikor mint fiatal ember először lépett a politikai arénába,még gyanakvással fogadták, Akkor kormánypárt és ellenzékszinte versengett a liberális jelző dicsőségéért, ő pedig, mint azókonzervatív párt ifjú, kiválasztott gladiátora látszott leszállniaz arénába és még a kormánypárton is, amelybe a konzervativekbe voltak olvadva, sokan sanda szemmel nézték az Apponyiakérdekes ivadékát. Lassan, mintegy lépésről-lépésre, úgyszólvána viadal közben bontakozott ki vezérségre predesztinált egyéni-sége és úgy fejlődött ki az a köztisztelet személye, az az elisme-rés nagy képességei iránt, mely országos tekintéllyé alakult.Ő rá betű szerint illik, hogy crescivit eundo, ő mindig csak föl-felé tudott menni és ma van hírének, dicsőségének, országostekintélyének és Európa tiszteletének a zenitjén mint ember, mintállamférfiú, mint szónok és mint — újságíró is.

A főváros egyik belvárosi terét díszítette fel az ő nevével.Ezen a téren áll két szobor: a Werbőczyé és Pázmány Péteré.Mily elmés játéka a véletlennek, amely históriánknak e háromkongeniális és lélekben is rokon alakját a harmadiknak még éle-tében a főváros szívében összehozta. A két szobor és az Apponyiemléktábla alá nem e férfiak nevét kell írni, hanem az egyikszoborra ezt: Törvény; a másik szoborra ezt: Magyarság; s azemléktáblára: Alkotmány.

Ha pedig e sorok olvasója azt találja, mire idáig ért, hogyamit olvasott, az nem felel meg a cikk címének s az ő várakozá-sának, akkor sajnálkozva ki kell jelentenem, hogy teljesen igazavan. Az én várakozásomnak sem felel meg, de megfelel az énképességemnek és annak a szomorú körülménynek, amelyet márcikkem elején bevallottam, hogy voltaképen én sem tudok töb-bet Apponyi Albertnek a sajtóval való viszonyáról, mint bár-mely más szorgalmas újságíró honfitársam. Arra pedig minden-napi munkám, sajnos, nem ad módot rá, hogy mint búvár temet-

250

kezzem e vonzó tárgyba s összeszedjem a lehetőség szerint evonzó és dicsőséges életnek idevágó részeit. Így hát bocsánatotkérek az olvasótól is, Apponyi Alberttől is, akit arra kérek,tekintse e gyenge kísérletemet változhatatlan szeretetemnekszemélye és hódolatomnak nagysága iránt.

Apponyi a szociálpolitikában

Írta: báró Szterényi József

A szociálpolitikának van valami varázsa. Érző és hívőember nem vonhatja ki magát hatása alól. Öntudatlanul vagytudatosan befolyása alá kerül. Hite és érzése egyaránt viszireá. Mindkettőnek a szeretet a forrása. Mint ilyent, sokáigösszetévesztették a jótékonysággal, ami még ma is megtör-ténik. Pedig a kettőnek csak a forrása közös, önmagában vévemindkettő egész önálló, egymástól teljesen független, A jóté-konyságban a könyörületesség, a szív jut érvényre, ez annak a>·,alapja; a nélkülözés csökkentése, a nyomor enyhítése, a fájdalomcsillapítása az eredménye. Többé-kevésbbé pillanatnyi hatással.A szociálpolitikának az ész a mozgató ereje; alapja a jog, céljapedig a gyengébb védelme az erősebbel szemben, maradandóeredménnyel. Míg amannál az állandó eredmény, az állandóhatás a kivétel, ennél az átmeneti jelleg az. Amint ez a jog-ban gyökerező voltából önként folyik.

Apponyi Albert érző és hívő ember, természetes, hogy aszociálpolitika varázshatása alá került. Szíve és hite egyarántvitték reá; amaz öntudatlanul, az Istentől nyert nagy tehetségeés ritka előrelátása tudatosan. Ritka összhang, mely nála erészben tüneményes közéleti pályájának már kezdetétimegnyilatkozik. Olyan időben, mikor a fejlettebb kultúrájúnagy nyugoti államokban is még gyermekkorát élte a szociál-politika, amikor a gazdasági fejlődés nagy átalakulásai mégcsak körvonalakban jelentkeztek, nálunk természetesen mégleghalványabb nyomaiban sem, a nevelésében és társadalmi köré-ben szigorúan konzervatív, a gazdasági élettől messze távolbanálló főúr nagy előrelátással nem az annak a kornak jellemzőáltalános politikai téren keresi nagy tehetségének érvényesülését,hanem különösen gazdasági és szociális kérdések ragad-

252

ják meg. A világmozgalmak éles megfigyelésének megnyilvá-nulása ez. És annak felismerése, amiben az ország a legelma-radottabb. Közleti pályájának első korszakában tulaj donképengazdaság-politikus. Parlamenti tevékenységének súlypontjagazdasági kérdéseken van. Mintha rövid köztisztviselői pályájais — miniszteri segédfogalmazó volt a földművelés-, ipar- éskereskedelemügyi minisztérium ipari osztályában — ilyenirányban hagyott volna nyomokat benne. Csak később terelő-dött át működése általános politikai, közigazgatási és közjogiirányba.

Emlékirataiban1 maga emlékszik meg pályájának ezen idő-szakáról, leghelyesebbnek vélem, ezzel az önismertetésévelbevezetni szociálpolitikai tevékenységének ismertetését:

„Egészben véve akciónk ebben az időben kizárólag a bel-ügyi — részemről főleg a közgazdasági és szociálpolitikai —téren mozgott. De ezen a területen csakhamar meghasonlásbakerültem elvtársaim egy részével.

Olvasmányaim révén mindinkább eltávolodtam a manches-teri iskolától. A német szociálpolitikai irodalom és Bismarckközgazdasági politikája abban a stádiumban, amelyben a szo-cialisták felé közeledett, nagy befolyást gyakoroltak eszméimkialakulására. Abban az időtájban ismerkedtem meg egy MeyerRudolf nevű nagytehetségű és tudású német keresztényszociál-politikai íróval (Főmunkái: Der Emancipationskampf des viertenStandes, Heimstättengesetze in Amerika), akit Bismarck Német-országból kiüldözött. Ő irányította figyelmemet Marxra, akita közgazdasági tudomány legnagyobb gondolkozójának tartott,és Rodbertusra, aki úgy, mint ő maga, a szocializmus és kon-zervatizmus két pólusa közt ingadozott. Egyidejűleg igen ko-molyan foglalkoztam az agrárkérdéssel, a kisbirtok elaprózásá-nak, a parasztság elproletárosodásának, a falusi uzsorának ésaz egészségtelen birtokcseréknek kérdéseivel, ezekben látván,a kisipar helyzetét is ideszámítva, a szociális kérdésnek Magyar-országon legaktuálisabb oldalát. A gyári munkások mozgalma,a tulajdonképeni szociáldemokrata-párt fejlődése, akkor mégigen kezdetleges stádiumban volt nálunk. Mindazonáltal ezsem kerülte el egészen figyelmemet. Azt a tételt állítottam fel,

1 L. Gróf Apponyi Albert: Emlékeim. Ötven év. 131—135. old.

253

hogy iparunk fejlesztésével együtt kell kifejlesztenünk a mun-kásvédő törvényhozást is, és ezzel kell megelőznünk a nagy-iparral összekötött bajoknak hozzánk való beözönlését. Ez afelfogás kissé naiv volt; de annyi tény, hogy ami munkásvédóintézkedés az 1884. évi ipartörvényben foglaltatik, nagyobbáraaz én kezdeményezésemre került belé, és hogy azt a szociálisolajcsöppet, mellyel Bismarck szerint az állami gépezet kere-keit megkenni szükséges, elsőnek én hangsúlyoztam, a doktrine-rek általános elszörnyűködésére, a magyar parlamentben.Tény az is. hogy az akkor még gyermekkorát élő magyarországiszociáldemokrata-párt bennem látta azt a politikust, akibenleginkább megbízott, mert midőn először fordult a képviselő-házhoz kérvénnyel, az általános szavazati jog meghonosításáért,a kérvény benyújtására engem kért fel. A benyújtásra termé-szetesen vállalkoztam, de őszintén kijelentem, hogy érdemilegnem pártoltam az ügyet. Csodálatosképen nem volt akkor érzé-kem a szavazati jog kérdésének a szociálreformmal való össze-függése iránt; egyáltalán nem foglalkoztam a választójog kér-désével más szempontból — de ebből igen nyomatékosan, —mint a választások szabadsága és tisztasága biztosításánakszempontjából. Pedig a német példa is felvilágosíthatott volnaennek a kérdésnek mindjobban közeledő jelentőségéről, ésitthon is olykor-olykor felcsillámlott egy-egy jelenség, amelyaz összes pártoknak e téren tanúsított quietizmusát megzavar-hatta volna. Csak egy példát hozok fel, egy esetet, amely velemtörtént. Az Alföldön különösen Békésmegyében, ahol atyámnakbirtoka volt, abban az időben erős hullámokat vetett az agrár-szocializmus. A legtöbb nagy uradalom cselédségében is többé-kevésbbé tért foglalt, bárcsak rövid időre. Atyámnak akkor egyjeles jószágigazgatója volt, Korossy Kamilló ny. kapitány, akikülönösen a cselédséggel való jó bánásmóddal tűnt ki és alegnagyobb mértékben bírta a munkásnép bizalmát és szere-tetét. Ebből folyólag a mi majorainkhoz alig jutott el a for-rongás hullámverése; ha jól emlékszem, két-három béresünklépett be az alakuló szociálista-pártba. Történetesen ott jár-tam, mikor ezek történtek. Talán mondanom sem kell, hogy nemkövettük némely uradalom példáját, mely a szociálista-pártbabelépett cselédek elbocsátásával csak olajat öntött a tűzre.Atyám igazgatója teljes egykedvűséggel vette és kezelte a

254

dolgot, annak a két-három szocialista cselédnek semmi bántó-dása sem lett. Én azonban barátságosan beszélgettem velük,megkérdeztem, van-e valami panaszuk és egyáltalán miértléptek be az új pártba, mely heti 10 krajcár befizetését kívántatőlük? (Akkor még olcsó volt a szakszervezeti tagság!) Vála-szuk az volt, hogy semmi panaszuk nincs, és hogy a főkövetel-mény, melynek kivívása végett a szociálista-pártba beléptek —a szavazati jog. Ez engem rendkívül meglepett, és őszinténszólva, tökéletesen megakadtam a viszonválaszban. Egészenbenne voltam az általános a szavazati jognak nemzeti és min-denféle egyéb szempontokból való visszautasításában és könnyű-nek találtam e visszautasító álláspont mellett érvelni olyanokkörében, akik maguk szavazati joggal bírnak és csak másokatzárnak ki belőle. De mikor először állottam szemben a kizártakközül egy-kettővel, akik a legudvariasabb és legnyugodtabbformában adták elő igényüket a polgári jogok élvezetére, nemtaláltam érvet, amellyel őket e törekvésük helytelenségéről meg-győzni, vagy ezt csak meg is kísérelni lehetett volna. Egyáltalá-ban nagyon könnyű valamely társadalmi állapot vagy beren-dezés helyességét, vagy éppenséggel szükségességét bizonyítaniazok előtt, akik hátrányait szenvedik. Aristoteles kétségtelenülminden nehézség nélkül győzte meg a gazdag athéni polgárokata rabszolgaság nélkülözhetlenségéről, de kötve hiszem, hogycsak egyetlen rabszolgát is megnyert volna e tanának. A kapi-talizmus tudományos képviselői hasonló helyzetben vannak amunkásosztállyal szemben. Olyasvalamit motyogtam tehát, hogyteljesen értem kívánságukat, hogy megjön majd annak is azideje, de hogy ma még nem jött el, stb. Szóval, egész debatterikészültségem cserben hagyott két egyszerű béressel szemben,aki a népnek egy természetes követelését adta elő.

Agrárszociális törekvéseim több jeles külföldi nemzetgaz-dasági és szociálpolitikai íróval hoztak összeköttetésbe, akiket,ha irataik figyelmemet különösen felköltötték, részint szemé-lyesen, részint levélben felkeresten. Így emlékszem, hogy Bres-lauba utaztam Miaskovszky tanárhoz, akinek agrárpolitikaitanulmányai akkor bizonyos feltűnést keltettek. Azután Würt-tembergbe, az ottani mintaszerű iparfejlesztési politika tanul-mányozására. Gyakran érintkeztem Bécsben Stein Lőrinc hír-neves tanárral, leveleztem Schaeffle-vel és Brentano Lujóval,

255

akivel egy nemzetközi agrárkongresszuson találkoztam és akivelegy középeurópaí vámszövetségnek, mint az amerikai versenyleghatályosabb ellenszerének érdekében együtt működtem. Nemkevésbbé sűrűen érintkeztem hazai szakférfiakkal és vettemrészt azokban a tanácskozásokban, melyeket rokonérzelmű,többnyire a politikától távol álló férfiak az Országos Gazda-sági Egyesületben, a Gazdakörben és a gazdasági egyletekakkor alakult szövetségében folytattak, A felmerült eszméketmagam sem tartottam elég éretteknek arra, hogy azok konkréttartalma országgyűlési akciókban nyerjen kifejezést; de többbeszédemben jeleztem az irányt, felvetettem a problémákat,hangsúlyoztam azok tanulmányozásának és a megoldás valamelymódjának szükségét. Ennyi pedig elég volt, hogy a kapitalistairány vaskalaposainak egész haragját vonjam magamra. Ez aharag végigzúgott a nagytőke érdekeit szolgáló egész sajtónés megnyilvánult azokban a támadásokban, amelyeket a kép-viselőház közgazdasági kapacitásai, akik kevés kivétellel mégnyakig a manchesterizmusban állottak, minden alkalommalreám zúdítottak. Jóhiszeműen, vagy célzatosan, de minden-esetre nagyon tévesen, összezavarták a manchesteri tanokat— a feltétlen gazdasági szabadságot — a politikai liberaliz-mussal, a gyengék oltalmát előtérbe állító szociálpolitikaitörekvéseket a reakcióval. Ennek a primitív felfogásnak pediga gazdasági kérdésekben analfabéta politikai vezérek, akikkülönben nagyobbrészt doktrinás liberálisok voltak, többnyirebeugrottak. Így Tisza Kálmán, akiben, úgy, mint közgazda-ságilag egyébként képzett, de kissé avult tekintélyek utáninduló fiában, Tisza Istvánban, a szociális érzék teljesen hiány-zott; így Szilágyi Dezső, akinek érzéketlensége ezen a térenvalóban csodálatos volt. Egészben véve az volt a nagy hátrá-nyom, hogy én igazságot tartalmazó, de még nem érett (masem azok) eszmeirányokat képviseltem; ellenfeleim pedig egyfélszeg és letünőfélben lévő, de teljesen kiépített rendszert,még pedig olyan közönség előtt, amely kevés tájékozottsággalbírván ezen a területen, csak az egyszerű és világos tételeketértette meg, vajúdó törekvésekből azonban nem tudta kihá-mozni, sem kiérezni a kialakulófélben lévő igazságot. Ehhezjárult, hogy magam sem hatolhattam be elég mélyen a felvetettproblémákba, hogy szakférfiak visszautasító magatartásával

256

szemben felfogásaimat mindenkor győzelmesen képviselhessem.Hiszen ki kellett vennem a magam részét a pártvezetésből ésképviseletéből egyéb kérdésekben is: a főrendiház és a megye-rendszer reformjának kérdésében — mind a kettő ép akkornagy s szép vitákra és ezekben a jogállam kiépítését sürgetőálláspontnak teljes kifejtésére adott alkalmat. Ezekben avitákban mondottam el a legtöbb sikert arató beszédeim néme-lyikét; de ez is elég terjedelmes előtanulmányt igényelt, úgyhogy nem szentelhettem magamat egészen a szociálpolitikaikérdéseknek. Abban a táborban is, amely eleinte lelkesedésselkarolta fel a szociálpolitikai kérdések tanulmányozását, kéte-lyek keletkeztek munkánk tudományos megalapozása iránt, amisokak elpártolására vezetett. Saját politikai pozícióm tehátakkor nem nyert, sőt inkább veszélybe került ezen a térenfolytatott akcióm által, már azért is, mert az ellenségek, akiketáltala szereztem, hatalmasabbak voltak a barátoknál, akiketezen az úton nyertem. Még sincs okom ezt sajnálni. Előszörsokat tanultam, aminek az események megítélésében is hasznátveszem; másodszor több — habár szintén elégtelen — előre-látást tanúsítottam a világmozgalmak megfigyelésében, mintlegtöbb kortársam, ami később mégis csak elismerésben része-sült; harmadszor eszméket ébresztettem, amelyeket másokátvettek és részben meg is valósítottak. Így p. o. Károlyi Sándorbarátom, bár ő is azok közé tartozott, kik bizalmatlanul fogad-ták azt az egész tudományos alépítményt, amelyre a magamakcióját építettem, megragadta a dolog gyakorlati oldalát ésnem törődve elméleti rendszerekkel, mérhetetlen szolgálatokattett a — kis embernek —, különösen a kisgazdának a szövet-kezeti eszme nagyarányú meghonosításával. Ennek megfelelőszociálpolitika kezdeményezése iparügyünk vezetőinél, sajnos,csak sokkal később kezdett felmerülni.”

Gazdasági felkészültségével Apponyi először az Ausztriávalvaló vám- és kereskedelmi szövetség meghosszabbításáról szólótörvényjavaslat képviselőházi tárgyalásakor lép a nyilvánosságelé; 1878 január 29-én mondja első nagy gazdasági beszédét,melyet egy hónap múlva egy másik ilyen irányú beszéde követ,amellyel a magyar tengeri hajózás megteremtése érdekében szállsíkra. Abban az önálló magyar gazdasági életet sürgeti, melyetnem akadályozhat az Ausztriával való vámszövetség, ebben

257

ennek egyik szervét keresi, metsző iróniával mutatva reá arraa képtelen helyzetre, hogy ,,mikor az ország összes közgazda-sági érdekeinek előmozdítására, ipari, kereskedelmi és kül-kereskedelmi célokra, a gazdasági élet különböző ágai emelé-sére mindössze csak 80.000 frtot tudunk behelyezni a keres-kedelmi minisztérium budgetjébe, de ezzel egyidejűleg a triesztiLloyd szubvencionálására 400.000 frtot adunk”. Az a határo-zati javaslat, melyet ennek kapcsán előterjesztett, hogy uta-sítsa a Ház a kormányt ,,hogy tengeri hajózásunk feladatainaka kiderítésére forgalmi adatokra alapított jelentést terjesszenmielőbb a Ház elé, amelynek következtében azután a dologteljes ismeretével rendelkezvén, biztosan határozhatnánk”egyik megindítója volt az önálló magyar tengeri hajózás meg-alapításának.

Akkori közéleti szereplésén Széchenyi István gróf hatásaérvényesül. Nem gravamínálís politikában, hanem az országgazdasági megerősödésében, gazdasági önállóságában keresiazt a szilárd alapot, mely fejlődését biztosítani képes; előbbkell megteremteni az alapot, azután tovább építeni azon. Elő-térben áll nála e részben az agrárkérdés és ennek kapcsán fel-veti már akkor a földbirtok problémát, szociális érzékével meg-érzi, hogy el fog jönni az idő, amikor az lesz a magyar gazda-sági és szociális politika tengelye. Az agrárkérdés előtérbehelyezését nemcsak indokolja, hanem egyenesen követeli azország túlnyomó agrár jellege, de ugyanakkor nem szabad el-hanyagolni az ipart sem, mert magának a mezőgazdaságnakérdekei követelik, hogy az támaszkodhassék a nagyobb fo-gyasztó elemekre, melyeket ez esetben első sorban az iparinépesség képez. Tisztán látta és reámutat erre, hogy a mező-gazdaság egymaga nem képes egy kultúrállam igényeit fedezni,ipar és kereskedelem szükségesek hozzá. És míg az agrárkérdéstárgyalásánál Németország példájára hivatkozva, a kisembervédelmére, a szövetkezeti eszmét propagálja, addig az iparnála kisipar problémája a kedvenc tárgya, mindkettőnél a szociálisszempontokat helyezve előtérbe. A magyar szövetkezeti moz-galom megindítója tulaj donképen Apponyi Albert, az ő ezirányúműködése nyomán veszi át annak irányítását pártjának egyiklegkiválóbb tagja, gróf Károlyi Sándor, aki azt átültetve a gya-korlati életbe, a gazdasági szövetkezetek megteremtőjévé lesz.

258

Ettől kezdve Apponyi már ritkábban foglalkozik gazdasági kér-désekkel. Annyival inkább szociálisokkal. Amikor első nyomaijelentkeznek a magyar törvényhozásban az ipar állami fejlesz-tésének, a gyáriparnak nyújtandó állami kedvezmények mellettmunkásvédelmi intézkedéseket sürget és amikor az 1884. éviipartörvény áll tárgyalás alatt, akkor konkrét javaslatai vannaka munkaidő szabályozására, a női- és gyermekmunka védelmére,azoknak a munkásvédelmi rendelkezéseknek legnagyobb része,melyeket az említett ipartörvény tartalmaz, az ő kezdeménye-zésére került abba. A munkásvédelem mai nemzetközi állásamellett azok a rendelkezések nagyon szerényeknek tűnhetnek,de az akkori törvényhozás mellett azok bizony igen lényegeskezdeményezést jelentettek. Némely akkori rendelkezésen túlmég ma sem jutott a magyar törvényalkotás. A fiatalkorúak ve-szélyes üzemekben való alkalmazásának tilalma például máig iscsak úgy áll szabályozásában, mint akkor állott, de nemcsak ná-lunk, hanem sokkal fejlettebb ipari viszonyokkal bíró országok-ban is. És a gyermekmunka védelme még tíz év múlva is nemzet-közi konferenciák tárgya volt, melyen Magyarország tíz év előttitörvényes rendelkezései messze megelőzték Anglia és Belgiumidevágó berendezéseit, míg a kötelező tanoncoktatással, illetőlegtanonciskolák kötelező felállításával egész Európát megelőztük.Magyarország volt az első, mely ezt a kötelezettséget felállította.Azt a bizonyos „szociális olajcsepp”-et, mely utóbb olynagy szerephez jutott a nemzetek életében, a magyar parla-mentben Apponyi Albert gróf csöpögtette elsőnek; sajnos, azótaSem akadt túlsók követője ebben. Évek hosszú során át egy-maga is képviselte azt ott. Ebben a tevékenységében karoljafel még a múlt század nyolcvanas éveiben a felvidéki kiván-dorlás kérdését, melyben súlyos szociális bajt lát, sürgetveellensúlyozására az ottani viszonyoknak megfelelő gyáriparteremtését, lekötendő a mezőgazdaságban felesleges munkás-kezeket; ebben a gondolatkörben foglalkozik behatóan a kís-hitel kérdésével, reámutatva annak fontosságára, hogy a kis-gazda és a kisiparos boldogulásának egyik akadálya, a hitelhiánya, mely nélkül az kis birtokának, ez műhelyének üzemétnem folytathatja és fokozottabb mértékben van kitéve a nagy üze-mek által való elnyomatásnak; ebben az irányban látja megveszedelmét a tisztviselőkérdésnek, ugyancsak már a nyolc-

259

vanas évek végén mutatva reá annak kettős veszedelmére, ked-vezőtlen kihatására az állami pénzügyekre és azon szociálisbajokra, melyeknek ez kútforrása lehet. Amitől Magyarországíejlődő korában félt, az Csonka-Magyarországon fokozott mér-tékben következett be: a tisztviselő-kérdés az állami pénzügyekegyik döntő jelentőségű tényezőjévé és a középosztály meg-semmisülésének egyik legnehezebben megoldható részévé vált.Akkor annyiban, hogy a középosztály nem a szabad gazdaságipályákra terelte gyermekeit, hanem a hivatalokat vélte azokszámára lefoglalni, így duzzadt fel annyira az állami és tör-vényhatósági tisztviselői kar, ennek érdekében szaporíttattakévtizedeken át az újabb és újabb hivatalok; ma természetesenaz ellenkező irány követendő, mert különben nem hozhatókrendbe az állam pénzügyei, de ezzel egyidejűleg nemzedékekresemmisül meg a magyar középosztály legértékesebb része, atisztviselő társadalom. Abban a beszédében, melyet az 1888.évi költségvetés általános vitájában mondott, Apponyi élesenvilágított reá a hivatali állások ilyetén szaporításának vesze-delmére, ostorozva a történelmi középosztálynak a hivatalokbavaló tódulását és a gazdasági pályák teljes elhanyagolását.Milyen más alakulatot vett volna a magyar gazdasági, sőt tár-sadalmi élet, ha figyelmeztető szava akkor nem hangzik csakegyszerűen el, hanem követésre talál; magának a történelmiközéposztálynak gazdasági helyzete is másképen alakult volna!Az igazi szociálpolitikai előrelátás demokratikus politika volt.Demokrácia olyan időben, amikor annak hirdetése még talánforradalminak is tetszhetett, amit legkevésbbé lehetett elvárniegy konzervatív fiatal főúrtól, akinek családi és társadalmitradícióival ez alig volt összhangba hozható. Jellemző felfogá-sára, amit erről egyik képviselőházi beszédében mond, válaszulbizonyos támadásokra, melyek azért érték, hogy elvbarátaivaltársadalmi akciót indított a kis gazdasági exisztenciák meg-mentése érdekében . , . „Foglalkoztunk bizonyos kérdésekkel,javaslatokkal — úgymond 1888. január 20-ikí beszédében,ugyanott, ahol a tisztviselőkérdést, a kivándorlást és a kíshitelkérdését tárgyalja különösen szociális szempontból — melyek-nek célja mindég egy volt: a jelenlegi társadalmi állapotok általmegrendített kis gazdasági exisztenciák megmentése. Ugyan-annyi fontossága, amennyi a kultúra terjedésének van a demo-

260

krácia megvalósítására, ugyanaz a fontossága van a kisebb-gazdasági exisztenciák fenntartásának. És az, aki keresi azutakat és módokat, hogy a kisebb gazdasági exisztenciák léte-lükben biztosíttassanak: az a demokráciát valósággal szolgálja,míg az a korlátolt doktrinarizmus, mely megelégszik azzal azelmélettel, hogy az egyéni erők felszabadítása teszi a demo-krácia alfáját és ómegáját, az a doktrinarizmus e kisebb gazda-sági exisztenciák szétmállásához és ennek következtében aplutokrácia uralmához vezet, melynek önző érdekeit takargatjatantételeínek a formalizmusával. Én mindég tiltakozni fogok,amint hogy tiltakoztam és tiltakozom egész érőmből az ellen,— és igen örülök, hogy erre nekem alkalmam nyílt — hogytulaj donképen a plutokrácia érdekeit szolgáló, megengedem,,hogy jóhiszemű és öntudatlanul szolgáló ez a doktrinarizmus,,mely a társadalmi kérdésekkel nem akar foglalkozni, holott:ezek dominálják a gazdasági helyzetet is, mert hiszen az egészvilág közgazdasági mizériái főleg abból erednek, hogy a ter-melési képesség óriási fokozásával nem tartott lépést a nagy/tömeg fogyasztási képességének az emelkedése; ismétlem, min-dég tiltakozni fogok az ellen, hogy a közgazdasági doktrinariz-mus akár a liberalizmussal, akár a demokráciával azonosíttas-sék és ennek előharcosául tüntesse fel magát, holott a demo-krácia alapját képező társadalmi erők fenntartásának ez a leg-veszedelmesebb ellensége.”

A gazdasági doktrinarizmussal való ily éles szembehelyez-kedésnek az a magyarázata, hogy akikkel az igazi demokráciavédelmében szembe kellett szállnia, egyetemi tanár-képviselőkvoltak, a doktrinarizmus képviselői. Sajnos, a demokrácia nemabban az irányban fejlődött nálunk, melyet ő képviselt, melydemokráciához hű maradt mind mai napig, a kis exisztenciákvédelme csak jelszó maradt mindég, hogy alapjául szolgál-hasson olcsó demagógiának; a gazdasági élet ellenben a pluto-krácia irányában fejlődött és túltengésében jutott kifejezésre,bőséges tápot adva ezzel annak az irányzatnak, mely a maitársadalmi rend felborításával egy új társadalmi rend meg-teremtésében látja célját. Apponyi előrelátása a polgári tár-sadalom megerősítése, a kis exisztenciák megmentésével annakszilárd megalapozása akart lenni, az pedig, ami és ahogyan

261

történt, az igazi demokrácia legelemibb követelményének mellő-zése, a polgári társadalom meggyengítésére vezetett.

Ez a demokratikus felfogás jut kifejezésre az általa ala-pított Nemzeti Párt programmjában is, melynek erre vonatkozórészét következőkép állapította meg: „Egészséges társadalmiállapotok fenntartása a nemzeti erőnek és egységnek egyik leg-lényegesebb előfeltétele. Ε végből nem szabad elhanyagolnunkΆ munkásvédő törvényhozás kiegészítését és teljes figyelmünketkell fordítanunk ama társadalmi bajokra, melyek az országegyes részeiben részint végleges kivándorlás, részint veszélyesforrongások alakjában mutatkoztak. Rendszeresen vezetett ésaz e célból alakítható pénzintézetek által támogatott telepí-tési politika, valamint az ipari foglalkozás terjesztése e bajok-nak a legbiztosabb ellenszere.”

Ennek a programmnak aktualitást a röviddel azelőtt ki-tört alföldi parasztlázadás adott, arra vonatkoznak a „veszélyesforrongások”. A kis exisztenciák teljes elhanyagolása, a föld-birtok nélküli lakosságnak Békés és Csanád megyékben a job-bágyság felszabadítása előtti időkre emlékeztető kihasználásavoltak annak a kirobbanásnak közvetlen okai. Hogy a demagógizgatásoknak is volt benne szerepe, az természetes. Az akkorikormány megbízásából nekem kellett a helyszínén a paraszt-lázadás okait tanulmányoznom, közvetlen tapasztalatból ismer-tem meg tehát azokat. A földbirtokreform gondolata szinte végigkíséri Apponyit egész közéleti pályáján és az a javaslat, melyebben a programmban a telepítési kérdéssel kapcsolatban szere-pel, erre a célra alakítandó pénzintézetek, nem egyéb, mint annaka szociális gondolatnak pénzügyi megoldása, annak meggondo-lása, ami a végül, a legrosszabb időben keresztülvítt földreform-ban teljesen hiányzott, amire annak megalkotói nem gondoltakés aminek annak a részben szánalmas keresztülvitele tulaj-donítható. Az e célra alakítandó pénzintézetek arra lettek volnahivatva, hogy a földhöz juttatandó parasztság azon anyagi esz-közök birtokába jusson, lehetőleg kedvező feltételek mellett,melyek segélyével földjét meg is mívelheti, a földbirtokospedig leadott birtokrészének megkaphassa rendes ellenértékét,melyet megmaradt birtokának belterjesebb megművelésére for-díthasson. Ebben a megoldásban szociális és gazdasági kon-cepció volt; abban, mely megvalósíttatott, volt ugyan kétség-

262

kívül szociális gondolat, de minden gazdasági meggondolásnélkül. Akkor telepítés formájában terveztetett a megoldás,most kényszerkisajátítás alakjában történt. Apponyi nagy szo-ciális érzéke jut kifejezésre abban a nemzetgyűlési beszédében,melyet a földreformra vonatkozó törvényjavaslathoz tartott,szinte azt mondhatnám, hogy az egész politikai pályáján végig-vonuló agrárszociális programmjának zárókövét képezi.„Ez végre olyan reform, — mondja — amely nem divatból,nem egyesek kedvteléséből, de még nem is tudományos teóriák-ból, hanem magának az életnek talajából fakadt, az életnek szük-ségleteiből, a tapasztalásokból — részben szomorú tapasztalá-sokból —, melyeket az utolsó időkben szereztünk ... Az akörülmény, — mondja — hogy én történetesen a nagybirtokososztályhoz tartozom, engem az én állásfoglalásomban egy pilla-natig sem fog befolyásolni. Aki csekély politikai működésemetcsak némileg figyelemmel kísérte, talán el fogja ismerni, hogysoha osztálypolitikát nem csináltam, különösen, hogy soha ahatalmasok javára nem csináltam politikát, hanem mindég aza gondolat vezérelt, hogy amennyiben az abszolút jog ridegkövetkezetességétől eltérésnek kell lennie az állami tevékeny-ségben, ez az eltérés nem a hatalmasoknak, hanem a gyengéb-beknek, az elhagyatottaknak javára kell hogy szolgáljon.” ...„Miután nagy súlyt fektetek arra, hogy ez az első kapavágás,ez a nagy reform keresztülmenjen, nem keresek kifogásokat arészletekben. Inkább azt kívánom, hogy mi ezt a reformot netekintsük csupán egy törvényalkotásnak; ne hígyjük, hogyamikor azt megszavazzuk és végrehajtását átadtuk annak abíróságnak, annak a szervezetnek, amelyre azt bíztuk, akkorsemmi teendőnk többé nincsen, hanem aludhatunk tovább.Vigyük át a társadalomba annak tudatát, hogy neki ennek atörvényalkotásnak szellemétől szaturálva kell lennie, hogy nekimagának kell kezébe vennie annak kiépítését ott, ahol erre azindokok megvannak, — ahova az állam keze azonban bele-nyúlni nem tud. Ezen a módon fogjuk elérni azt, hogy ennek atörvényalkotásnak meglegyen valóban az a kibékítő hatása,nemcsak a termelést előmozdító hatása, hanem a múltból szár-mazó keserűségeket eltűntető, a múltból származó bizalmat-lanságokat kiegyenlítő, az egymásba helyezett bizalom ésegyüttműködés magvát érlelő hatása, mely az én lelkemben van

263

és amelyet bele szeretnék plántálni ma inkább, mint valahaminden magyar embernek szívébe és lelkébe.”

Ennek a törvényjavaslatnak tárgyalásánál támadás intéz-tetett a régi magyar nemesség ellen, amiért minden szociálisérzék híj ján volt. Ezen támadás ellen szólal fel ebben a beszédé-ben Apponyi. A védelemben benne van egész szociális gon-dolkodása és egyéniségének fenkölt szelleme. Aki politikaipályája nagy részében szemben állott az akkori liberalizmussal,védelmére kel, amikor azt igazságtalan támadás éri, mert atámadás ellenkezik az igazsággal.

,,Én teljesen elismerem t. képviselőtársamnak azt a tételét,— így hangzik beszédének ez a része — hogy a magyar nemes-ség azokkal az érdemekkel szemben, amiket a nemzeti eszmeés alkotmány és az ország függetlenségének fenntartása körülszerzett, nélkülözte a szociális érzéket, nélkülözte a kellőérdeklődést az ú. n, misera plebs contríbuens iránt, makacsulragaszkodott a nemesi privilégiumhoz. Ez neki, fényes érdemeimellett, históriai bűne, ezt minden fenntartás nélkül elismerem.De azután az a nagy nemzedék, mely a XIX. század másodiknegyedétől egészen 1848-ig kibontotta szárnyát, az a nagyreformnemzedék, amely kizárólag a magyar nemességnek éshonorácioroknak soraiból került ki, jóvátette ennek az osztály-nak ezt a mulasztási bűnét, fényesen jóvátette. Mert nem állaz, hogy a jobbágyság felszabadítása reáerőszakoltatott külsőerő által, nem. Hanem épen abban áll egyedül a magyar nemes-ség a múlt század második felében, hogy a legkisebb mozgalomsem volt az elnyomott osztályok körében, egy falevél ott megnem mozdult, hanem tisztán maga a kiváltságos osztály, egy-felől az ő vezéreinek fenkölt humanitárius és igazságérzetétőlvezéreltetve — mert azt elismerem, hogy nem nagylelkűségből,hanem igazságérzésből tette, de spontán tette — másfelőlhazafiságától indíttatva, mert maga felismerte azt, hogy a ma-gyar alkotmánynak és a magyar önállóságnak épülete gyengealapokon fekszik, ha csak egy kiváltságos osztály annak hor-dozója; ilyen ideális motívumoktól vezettetve a magyar nemes-ségnek az a generációja, saját anyagi kárára is, minden külsőpresszió nélkül vitte végbe a reform művét és ez nekünk, azegész nemzetnek történelmi dicsőségünk, amit elhomályosítaninem szabad. Nem magunkat, az élőket védem, hanem azokat

264

a halottakat, akiknek köszönheti Magyarország népe, hogy fel-szabadításának első lépése, a jogi felszabadítás megtörtént.

Ezzel kapcsolatosan csak egy megjegyzést kívánok tenniarra, amit a liberalizmussal kapcsolatosan ebben a terembenés a termen kívül gyakran elmondottak. Ha azt a vádat, melya liberalizmus ellen felhozatott, hogy az agrárreform terén akisbirtokkal, szóval a földművelők népével szemben semmitsem tett, a liberalizmus fénykorára értjük, amelyről épen azelőbb beszéltem, akkor ez a vád igazságtalan, mert a liberaliz-mus fénykora, aminek nevezem épen a múlt század másodiknegyedét, elvégezte a jobbágyság jogi felszabadítását. Ez nemnevezhető semminek. Ha ez nem történt volna meg, akkor annak\agy most kellene megtörténnie, vagy nem volnánk abban ahelyzetben, hogy ilyen törvényjavaslatról beszéljünk. Tehát,ha igazságosan akarunk ítélni múlt nemzedékek és múlt eszme-áramlatok felett — pedig csak ha igazságosan ítélünk, akkortudunk a történelemből tanulságot levonni — akkor nem mond-hatjuk azt, hogy a liberalizmus abban az időben, midőn való-ban alkotott, midőn apostoli ihlettséggel megtelt vezérek alattműködött, nem tett volna semmit a föld felszabadítására. Nekemsemmi legkisebb egyéni érdekem sincs abban, hogy megvédjem,mert hiszen egész politikai pályámon át a liberalizmus sokkalinkább igyekezett engem háttérbe szorítani, mintsem az énpályámnak kedvezni, de ez nem akadályoz abban, hogy ezzela jelenséggel szemben is iparkodjam teljesen objektiv állás-pontra helyezkedni. A liberalizmus végre az a politikai rend-szer, amely a nagy francia forradalom eszmekörében született,mely azt lassanként rendszerbe hozta és keresztülvitte Európamajdnem összes államaiban. Ez a liberalizmus mindenütt mintnagy történelmi jellegű és érdemű cselekedetet, végbevitte ajogi emancipációt az egész vonalon. Tévedése szerintem kettős.Az egyik az, hogy ebbe az ő dicséretes és dicső tevékenységébe,mellyel bilincseket széttört és erőket felszabadított, belevegyülta XVIII. század vége felé, különösen Franciaországban ura-lomra jutott filozófiai tanoknak behatása, belevegyült talánismét a régi társadalmi tényezőknek bűnéből, részben legalább,melyek a már megért helyzetüknek követelményeit nem tudtákmegérteni, nem tudtak az evolúció terére lépni és ezzel tettékkikerülhetetlenné a revoluciót. Belevegyültek az enciklopaedis-

265

táknak Istent és vallást támadó tanai, amelyek a liberalizmusbabevittek egy bizonyos tendenciát, amely hol a kereszténységgeldirekt ellentétbe helyezkedett, hol azt nélkülözhető, nem szük-ségszerű alapnak nyilvánította. Ez volt az egyik nagy tévedésea liberalizmusnak. Hozzá kell tennem, hogy ebben a tévedésbenhazánk nagy liberális vezérei nem szenvedtek. Aki egy báróEötvös József, egy Deák Ferenc működését ismeri, tudni fogja,hogy a liberalizmusnak e vallásellenes, vagy legalább vallás-iránt közömbös tanai őreájuk hatással nem voltak.

A másik hibája pedig a liberalizmusnak az volt, hogy ajogi emancipációval egész feladatát megoldottnak tekintette.Azon a hiten volt — és ez igen természetes, — hogy a régitársadalom szervezetének megkötöttsége, bilincsei annyiragátlólag hatottak, annyira gúzsba kötötték a szabad tevékeny-séget, annyira érezték nyomását azok, akik annak ki voltak téve,hogy természetes volt a hit, hogy csak felszabadítani kell, csakezeket a bilincseket kell lerakni, csak a jogegyenlőséget kellkimondani és meg lesz ezzel az az egyenlőség, amelyre alapjábanmindenki vágyódik, az az egyenlőség, amely nem az élet-sorsoknak abszolút egyformasága, hanem az az egyenlőség, hogyaz emberi életnek méltóságához tartozó összes attribútumokkalfel legyen ruházva mindenki és hogy a haladásra való megindu-lás lehetősége mindenkire nézve egyformává tétessék.

A liberalizmus azt hitte, hogy a jogi emancipációval ezmind meg van alkotva. Ennek folytán a liberalizmus ép olykevéssé hozta meg az emberiségnek a végleges formát, amintnem hozta meg azt egyetlen előbbi átmeneti evolúciós stádiumsem, amint nem fogja meghozni az emberiségnek ezentúl sem.Minden ilyen uralkodó eszmeáramlat egy bizonyos kor szük-ségletéből születik, egy bizonyos kor szükségletének felel meg,minden ilyen eszmeáramlat egy bizonyos korban a maga fel-adatát teljesíti és azután kell, hogy átengedje helyét egy másikáramlatnak, de nem visszafelé, a régi feltámasztásának, hanemazzal az okossággal, hogy a mi jót teremtett, azt azok, akiktöbb jót akarnak, tartsák fenn és biztosítsák és tegyék hozzáazt, ami abból az idejétmúlt áramlatból hiányzik.

Ez az én álláspontom a liberalizmussal szemben. Ezt aliberalizmust egy olyan eszmeáramlatnak tekintem, amely min-den hibája dacára az emberiségnek igen nagy szolgálatot tett.

266

Ez alatt azt a vívmányt értem, amellyel a jog uralmát és atörvény előtti egyenlőséget, valamint az emberi méltóságnakmindenkiben való elismertetését vívta ki. Ezeket a vívmányokatnem elsöpörni, de megtartani és fejleszteni kell és hozzá kelltenni azt. ami a liberalizmusnak tapasztalása, hogy t. i. magaa jogegyenlőség még nem biztosíthatja az igazi elérhető társa-dalmi egyenlőséget, kiegyenlíteni azzal a felépítménnyel, amely-nek felépítése a mi generációnk feladata, és megtisztítani ezta munkát attól az istentől eltekintő, vallástalan, a keresztényvallás iránt érzéketlen irányzattól, mely előbb volt. Ezen azalapon építeni és dolgozni, nem rombolni azt, ami jó már léte-sült, hanem kiegészíteni azzal, a mi jobb, ez a mi feladatunk.Ez az én álláspontom a liberalizmussal szemben, ez az én állás-pontom a mi feladatainkkal szemben és ebből a nézőpontbólvizsgálom ezt a törvényalkotást.”

A liberalizmus kérdése nem tartozik ugyan szorosan vévea szociálpolitika körébe, de mert a földbírtokreformban kétség-kívül érvényesül ez az irányzat is, Apponyi ezen beszédénekokfejtésében pedig olyan pregnánsan, a liberalizmus renaissance-korát olyan jellemző módon juttatja kifejezésre felfogását: nemvéltem mellőzhetni szociálpolitikai tevékenységének ismerteté-sében ezt a hatalmas beszédét, illetőleg ennek ezt a részét.

A demokrácia követelményeinek a magyar alkotmánybanvaló érvényesítése, illetőleg az erre való törekvés, ennek azirányzatnak a legteljesebb mértékben való előmozdítása képeziApponyi közéleti és politikai tevékenységének egy másik jelleg-zetes ágát. Ε részben jellemző, hogy amikor az általánosválasztójog kérdése először vonul be egy petíció alakjában amagyar országgyűlésbe, amikor a fiatal szociáldemokrata-pártelhatározta, hogy kérvénnyel fordul ennek érdekében a kép-viselőházhoz: Apponyi Albert grófot kérte fel annak benyújtá-sára, az ő ellenjegyzésével kerül ez a· kérvény a képviselőházasztalára, és amikor később, már az általános választójog nagyhullámokat ver, mondhatnók, a belpolitika tengelyévé válik ésfelmerül a nők választójoga iránti társadalmi mozgalom, ismétő az első a politika számottevő tényezői közül, aki odaáll amozgalom mellé és szóval meg írásban a követelés jogosságánakszószólója lesz. Volt ugyan idő, amikor nemzeti szempontokbólbizonyos korlátozásokat tartott szükségesnek, bizonyos garan-

267

ciákat a nemzeti állam védelmében a választójog kiterjesztésekapcsán, hogy a nemzetiségek állambontó törekvésekkel neveszélyeztethessék a magyar állam egységét és magyar jellegét,de amikor felmerült a választójognak a magyar nyelv ismere-téhez való kötése, mint feltétel, az ellen már a leghatározottab-ban állást foglalt, nem tartotta azt a jogegyenlőség alapelvévelösszeegyeztethetőnek, sőt egyenesen jogfosztást látott abban. Azemlített nemzeti szempont vezérelte őt abban a küzdelemben,melyet az általános választójog ellen akkor folytatott, az u. n.nemzeti ellenállás idején (1904—1906), amikor azt a korona amagyarság hegemóniájának megtörésére állította a belső politikahomlokterébe, de ettől eltekintve mindig a választójog lehetőáltalánosítása és a népakarat szabad megnyilvánulása érde-kében annak titkossága mellett foglalt állást, ezt az igazidemokrácia követelményének tekintette és bár szükségesnek tar-totta az intelligencia vezető szerepének megóvását, nem féltetteazt sem a választójog legszélesebb kiterjesztésétől, sem a sza-vazás titkosságától, a nők választójogától pedig éppen ennekbiztosítását várta. Az a beszéde, melyet a szavazás titkosságaérdekében (1925. május 14.) tartott, ezeknek a szempontoknakmarkáns kidomborítása. Sok beszéde közül, melyeket a választó-jog érdekében mondott, ez talán a legmarkánsabb, ebben dombo-rodik ki szociális felfogása legerősebben, különösen pedig ennekkövetkező részében:

„1848 előtt adta az Úristen ennek az országnak azt a nagynemzedéket, amelynek egyéb fényes tulajdonságai közül ki-magaslik egy — de ez a világtörténelemben tudtommal erreegyetlen példa, — hogy belátta azt, gyönge az a nemzet, amelynem az egész népet foglalja magában. Ettől a tudattól indíttatva,ettől az igazi, mélyen gondolkodó nem pünkösdi királyságokatélvezni akaró nemzeti eszmétől áthatva, valamint emberiesség-től, igazi keresztény szellemtől áthatva, minden külső pressziónélkül vette kezébe és vitte keresztül a jobbágyság felszabadí-tásának nagy művét. És mi volt a következmény? A következ-mény az volt, hogv ezek az 1848 előtti vezető osztályok, ame-lyeknek előbb privilégiumon alapult kiváltságos állása, mindenprivilégium nélkül megtartották maguknak a vezetést, a döntőbefolyást, mert a tömegek nem ellenükre vívták ki felszabadu-lásukat, hanem általuk, tőlük nyerték.

268

A legmélyebb szomorúsággal állapítom meg, hogy sem atúloldalon, sem egyáltalában a magyar középosztály nagy részé-ben ma nem látom az ehhez hasonló szellemet, hanem inkábbvisszaesést látok az 1848 előtti szellembe, annak a századnakszellemébe, amellyel már az 1741 : VIII. t.-cikkbe beírták, hogya koronázási hitlevélnek az a passzusa, amely szerint az országszabadságai azon értelemben alkalmazandók, amelyben a királyés rendek megállapodnak, semmiesetre sem vonatkozhatik anemesi privilégiumok megszüntetésére.

Én az evolúciót az 1848-ban adott példa és az 1848 utánbekövetkezett eredmények fonalán akarom folytatni. Az a lépés,amelyet akkor tettek, óriási volt, elegendő volt akkor. Azótaegészen új világ keletkezett, új társadalmi osztályok keletkeztek,új világáramlatok hatoltak be. Nem lehet dicső ősök példájátazzal utánozni, hogy ugyanazt tesszük — ez majdnem sohasemlehetséges, — csak azzal, hogy azokat a problémákat, amelyek-kel szembenállunk, ugyanabban a szellemben oldjuk meg. Ittvan az egész világnak hasonló áramlataitól táplálva — mertkinai falat és vámvonalakat eszmék előtt nem lehet felállítani— az a nagy áramlat amely szerint önállóságra, szabadságraés jólétben való arányos és méltányos részvételre törekszeneka tömegek. Ezt az áramlatot megállítani akarni emlékeztetengem Erckmann Chatrian egy regényére, melyben elmondja,hogy egy breton paraszt sohasem tudott megbarátkozni azzal,hogy expropriáció útján elveszik egy vasút számára földje egyrészét és az első robogó gyorsvonattal fiával együtt vasvillávalszembeállott. Hogy mi volt annak a szegény embernek sorsa,az gondolható, Nem akarom nemzetemet hasonló sorsnak kitenni.Itt van az a nagy áramlat. Mesterséges eszközökkel meg lehetakadályozni, hogy ide, a képviselőházba bejöjjön; de ezzel csaknyerni fog elkeseredésében, szívósságában és deformálódni fogforradalmi irányzatában; holott, ha mi, a mai vezető osztályok,a 48-iki nagy gondolatnak és nem az azóta bekövetkezett hanyat-lásnak szellemét követjük, ha nem engedjük át magunkat a for-radalmak által előidézett érthető lelki reakció sugallatának,hanem megtartjuk a világtörténelmi perspektívát, megtartjuk amagyar történelmi perspektívát, ha mi ezt az áramlatot kezünkbevesszük, ha mi, a magyar intelligencia, a magyar vezető osztálymegadjuk ennek formuláit, ha a nép bennünk látja ennek elő-

269

mozdítóit, ha mi a népet a magunk iránti bizalommal megtelíteníakarjuk, ha minden ilyen presszionális eszközt mellőzünk; meg-lehet, hogy némely helyen nem fogunk sikert aratni, meglehet,hogy némely helyen a demagógia túl tog tenni rajtunk, de nagy-ban és egészben mi leszünk urai ennek a mozgalomnak, mely— akármit cselekszenek önök — előre fog hatolni és győzedel-meskedni fog. Ha ennek az egész magyar nemzet bevonásávalmi leszünk az építőmesterei, akkor a mi kezünkben marad avezetés, holott, ha ezt a mozgalmat ellenünk csinálják, akkorigenis elsöpörnek minket.

Én mély fájdalommal mondom ezt, amikor látom rendre avármegyékben is, hogy azokat a határozatokat, melyeket a titkos-ság ellen hoznak, azok az elemek, az a társadalmi réteg hozza,melyhez egész lelkemmel és szívemmel tartozom, nem akaromellenük vezetni a tömegeket, hanem én akarom velük együtt atömegeket vezetni. S amikor látom a középosztály egy részé-ben ezt a telítettséget, a pillanat impresszióit és elvesztéséta nagy históriai perspektívának; mikor látom, miként a legmé-lyebb szomorúsággal tölt el és én nagyon kérem, méltóztassanaklegalább komoly megfontolás tárgyává tenni ezeket az érveket,melyeket felhozni szerencsém volt. Ne zárkózzanak el ridegenattól, ami talán némi igazságot tartalmaz, pusztán azért, mertinnen jön és nem az önök soraiból. Talán honorálják azt a fél-százados tapasztalást is, amely nekem betekintést engedett anéplélek konyhájába, és annak összes pszichológiai rejtélyeibe.

Azt a veszélyt látom — egy szóval mondva, — hogy kétnagy erő, melynek együtt kell működnie — és minden józankonzervativizmus ennek a két erőnek együttműködésén alapul, —a hagyomány tiszteletének alapja és a fejlődésnek akarása,ahelyett, hogy együttműködnék, egymástól elválik, bífurkálódíks a hagyomány hívei nincsenek tekintettel a fejlődés igényeire,a fejlődés barátai pedig ezáltal kiszakíttatnak és ellökik maguk-tól a hagyomány kultuszát. Ε két szélső irányzat bífurkálásánakveszélyét látom.

Ez sokkal komolyabb dolog, mint aminőnek talán sokanhiszik. A nemzet fejlődésére nézve — nem szeretek nagyot mon-dani, nem szeretek túlzásokba bocsátkozni — nem éppen eza speciális kérdés, hanem nagyjából állásfoglalásunk, hogyvájjon mi, magyar értelmiség, magyar középosztály, a 48-as.

270

tradíciót akarjuk-e folytatni, akarunk-e a nemzet élére állani,a már megért stádiumokat megvalósítani, célokat mutatni, meg-fontolni azt is, hogy a háború utáni ember lélektana nagyonkülönbözik a háború előtti ember lélektanától.

Ha mi erre az útra szánjuk magunkat, akkor látom magamelőtt a jogfolytonosság fenntartásával s a jogfolytonosság azontulajdonával, hogy folytonosság az az evolúció, megerősödő,ismét egységes Magyarországot; akkor látom a lehetőségétannak, hogy összefoglaló nemzeti eszmék keletkezzenek, amelyekez ország valamennyi polgárát, valamennyi társadalmi osztá-lyát egyesítik, kevesek kimaradásával, kik jobbra-balra mindiglesznek. Ha pedig az ellenkező utat követjük, akkor azt látom,hogy mindinkább ketté oszlik a nemzet, két engesztelhetetlentáborrá, amely egymás iránt nincs megértéssel. Pedig a kettőegyütt alkotja a nemzetet, s ha az egyik kimarad, akkor ez anemzet nemcsak geografiaílag, hanem lélektenilag is csonkanemzet. Ettől óvjon az Isten.”

Az agrár-kérdés a földbirtok reformjával, a demokráciakérdése a választójogi törvény megalkotásával, a kisemberekvédelme a szövetkezeti ügynek megizmosodásával és hiteligé-nyeiknek állami elősegítésével egyidőre nyugvó pontra jutván,Apponyi szociálpolitikai tevékenysége új irányokat keresett ma-gának. Egyik legfőbb törekvése saját társadalmi osztályánakmegnyerése a haladó kor szociális követelményeinek és az ebbeaz irányzatba való bekapcsolódásának, sajnos, teljesen meddőmaradt. Akiknek első sorban állott volna és állana érdekébenmegértem és követni a kor parancsoló szavát, szinte teljesérzéketlenséget tanúsítanak az iránt, teljesen elzárkóznak azelől. Ε részben súlyos csalódásban volt és van része Apponyinakés vele az országnak, következménye pedig szinte elmaradha-tatlanul, hogy akik egy évezreden át élén állottak az állam-fenntartó elemeknek, hovatovább elvesztik vezetőszerepüket ésháttérbe fognak szorulni, a demokrácia, melyet irányíthatnának,mely vezetésüket készséggel elfogadná, ki fogja őket szorítaniés az ellenkezője fog bekövetkezni annak, ami 1848 után a job-bágy felszabadítást követőleg történt. Ismétlődik ugyanaz, csak-hogy sokkal súlyosabb kihatással, amit Apponyi emlékirataibanpanaszol, hogy épen azok a körök nem akarják őt megérteni,akiknek nemzeti hivatása lenne a vezetőszerepet megtartani,

271

biztosítandó az országnak nemzeti jellegét. A várat, melyet ígyönként feladnak, visszahódítaniuk többé nem fog sikerülni; aminem sikerült Ausztriának négyszáz éven át, pedig következetes,szívós küzdelmet folytatott ezért Magyarország ellen, a törté-nelmi Magyarország ellen, a történelmi osztályok kezéből ki-csikarni a hatalmat és vezetést, az szinte automatikusan megyvégbe napjainkban, csak azért, mert ezek az osztályok nem akar-nak beleilleszkedni a fejlődő korszellembe, a nyugoti kultúraelőmozdította irányelvekbe. Apponyi politikai pályájának eztalán legnagyobb csalódása. Meddő küzdelmével fel is hagyottebben az irányban. Bármily nagy csalódás érte is légyen ebbena tekintetben, szociálpolitikai tevékenységében nem lankad. Sőtmintha ez még inkább sarkalná őt egyéni tevékenységre. Nincsaz a szociális kérdés, mely érdeklődését fel ne keltené, melybekészséggel bele ne kapcsolódnék. Még oly részletkérdéshez ishozzászól a törvényhozásban, mint „a fehér és sárga foszforralvaló gyújtógyártás eltiltása”, csakhogy nyomatékot adjon aszociális törvényhozásnak, előmozdítsa azt a kormányzat buzdí-tásával és amikor a legélesebben szemben áll egyébként azzala kormánnyal, mely ezt előterjeszti, akkor is készséggel álltámogatására, mondván: ,,A nélkül, hogy a tárggyal rokon ésazzal összefüggésben álló bármely kérdésre kitérnék, azt rövi-den ki akarom jelenteni, hogy az a párt, amelyhez tartozni sze-rencsém van, a legnagyobb készséggel és örömmel járul ezentörvényjavaslathoz és hogy a t. kormány, ellenzéki pártállásunkdacára, ha a munkás jóléti intézmények megalkotása teréntovább halad, hogyha a nép legszélesebb rétegeinek megvédéseés boldogulása érdekében áll a Ház elé kezdeményezéssel, min-dig számíthat annak a pártnak támogatására, sőt annak buzdí-tására, hogy ezen a téren mentől többet és mentől jobbat alkot-hassunk,” Ugyanakkor sürgeti oly törvényjavaslat mielőbbi be-terjesztését, ,,mely eltiltja az egyes iparcikkek gyártásánál azegészségre ártalmas oly anyagok használatát, amelyek az egész-ségre ártalmatlanokkal vagy kevésbbé ártalmasokkal helyette-síthetők.”

Természetes, hogy érdeklődését leköti a munkásbiztosításnagy problémája is. Annak a kormányak, melynek ő is tagjavolt, az u. n. koalíciós-kormánynak — és azóta is azegész magyar szociális törvényhozásnak — legnagyobb szo-

272

ciális alkotása, mellyel némely rendelkezéseiben megelőztükaz egész európai törvényhozást, különösen azzal, hogy a munka-adók és alkalmazottak paritásos képviseletére építettük felennek a nagyhorderejű intézménynek szervezetét, amiben azótatöbb ország Követett bennünket. Ez azonban csak az ipari éskereskedelmi alkalmazottak betegség- és balesete elleni biz-tosítására vonatkozott, a mezőgazdaságban alkalmazottakrasem ezt, sem a biztosítási kötelezettséget nem sikerült ily mér-tékben keresztülvinni, az mindmáig csak jámbor óhaj maradt.Állást is foglalt ez ellen Apponyi a kínálkozó legelső alkalom-mal, amikor t. i. 1912-ben „az Országos Gazdasági Munkás- ésCselédsegély pénztárról szóló törvény kiegészítésére vonatkozótörvényjavaslat” került képviselőházi tárgyalásra.

Miképen maga az egész mezőgazdasági munkás- és cseléd-biztosítás, ez a javaslat is lehetőleg szűkkeblű volt és indoko-lásában szinte tüntetésszerűleg emelte ki a javaslat érdemegyanánt, hogy a kiegészítés nem fog újabb terheket róni az érde-keltekre. Ez ellen foglalt Apponyi állást, és az a mód, ahogyanezt teszi, az az érv, mellyel álláspontját megalapozza, jellemzőaz ő szociális gondolkozására. A szembeállítása annak, hogy amunkások újabb megterhelése tényleg indokolatlan lenne, deezzel szemben a munkaadóké teljesen indokolt, az a szociálisigazság, melynek érvényesítésére mindég törekszik.

,,Én teljesen azon az állásponton állok, amelyet a kép-viselőház 1907-ben abban a határozati javaslatban juttatott ki-fejezésre, hogy a mezőgazdasági munkásokra nézve betegség ésbaleset tekintetében a kötelező biztosítás kimondandó és tör-vényesen szervezendő. Hogy a t. miniszter úr javaslata, amelyetén különben teljesen méltányolok, minő szűk keretek közt mo-zog, azt bizonyítja az indokolásnak azon mondata is, amelyszerint a miniszter úr hangsúlyozza, hogy javaslata kereteinekmegállapításánál ügyelt arra, hogy a tervezett összes javításokata pénztár eddigi államsegélyek mellett saját erejéből a nélkülhajthassa végre, hogy ebből az érdekeltekre az eddigieknélmagasabb járulékok vagy tagsági díjak háramoljanak.

Én megengedem, hogy épenséggel nem volna célszerű ésindokolt, hogy a biztosítandó munkások járulékai felemeltesse-nek. De azt hiszem, hogy teljes méltányosság szerint lehetne aleendő alkotásnak megállapításánál a munkaadóknak az eddigi-

273

nél nagyobb hozzájárulását igénybe venni. Mert hogyha a kü-lönböző körülmények és a magyar törvényhozás által létesítettvámpolitikai intézkedések folytán a mezőgazdaságra nézve ked-vezőbb viszonyok állottak elő, nemcsak méltányos, hanemegyenesen igazságos követelmény az, hogy a helyzet ezen javu-lásában azok is részesüljenek, akik a mezőgazdasági termékekelőállításánál saját verejtékükkel és munkájukkal oly nélkü-lözhetetlen szerepet játszanak.”

Természetes, hogy ilyen felfogás mellett magára vonta —mint Emlékiratai-ban maga mondja el — ,,a kapitalista irányvaskalaposainak egész haragját”. Pedig az ő iránya volt az igazi,ez az előrelátás, mely szociális bajokat megelőz, szemben azzala maradi iránnyal, mely megvárja, míg a bajok bekövetkeznek.Ez a társadalmi bajok elkerülését célozza, az felidézi azokat.

Ez az előrelátás és szociális érzék jut kifejezésre abban abeszédében is, melyet a világháború második évében — 1915.május 5-én — a rokkantkérdésben a képviselőházban tartott.A hadirokkantak méltó elláthatása érdekében felvetettem azt ajavaslatot, hogy hozzunk be külön rokkantadót. Abból az elgon-dolásból indultam ki, hogy ha van jogosultsága speciális adó-nak, akkor ez az, ezt fizetnie kellene mindenkinek, aki a háborúborzalmaitól meg volt kímélve, azok a mártírjai a hazafiságnak,akik a harctéren elhullottak vagy akiket a háború rokkantakkátett, azok az özvegyek és árvák azoknak áldozatai, akiknekélete és vagyona megmentetett. Az volt az álláspontom, hogyitt a nemzetnek becsületbeli kötelességéről van szó, mely előlkitérni nem lehet. Sajnos, csak tíz év múlva, 1925-ben kerülta sor arra; tíz év kellett hozzá, míg javaslatom testet ölthetett,a gazdaságilag lehető legrosszabb időben. Elmulasztottuk akedvező gazdasági helyzetet, amikor módjában lett volna azországnak, a rokkantak, hadiözvegyek és árvák számára hatalmasalapot teremteni, Annak az indítványomnak a támogatásáraszólalt fel akkor Apponyi, ezt mondva arra ,,nincs az a vala-mire való ember, aki ezt a terhet szívesen ne viselné, aki pedigszívesen nem vállalja, az megérdemli, hogy tőle elvétessék”.Ez a beszéde ismét hatalmas megnyilatkozása szociális érzé-kének.

„Mindig emlékezetemben van a nagy francia költőnek,Victor Hugónak egy gyönyörű, de nagyon izgató költeménye,

274

amelynek címe „Melancholie”. Ebben ő a mai társadalmi életmindenféle visszásságát állítja olvasója elé az ő ragyogó nyel-vezetével és ezen tableau-knak egyike a következő. Az országútszélén egy kőprizmán köveket kalapácsol és tör egy féllábúember, beesett arccal, nyomorék voltának minden jelével és íme,porfelhőben közeledik egy négylovas hintó, amelynek bakjárólaz inas rárivall a féllábú emberre: ,Miért nem takarodsz gyor-sabban az útból, mikor uram hintója közeledik.' Abban a hintó-ban pedig egy spekuláns ül, aki baisse-re spekulált és a fran-ciákat a Berezinánál ért nagy nemzeti szerencsétlenség alkal-mából egy palotát nyert magának, Waterloonál pedig egy újbirtokot nyert. A féllábú ember pedig végigküzdötte a napóleonihadjáratokat, a csatában veszítette el a féllábát és most nyo-morogva köveket kalapácsol. És az, aki a nemzeti szerencsét-lenség kiaknázásával meggazdagodott, rárivall, hogy el az útból!Ilyen dolognak nem szabad minálunk megtörténnie.

Nekünk gondoskodnunk kell arról, hogy azok a hősök, akika nemzetért, a nemzet védelméért vesztették el testi épségüket,ne alamizsnát kapjanak, hanem hogy az ő önérzetüknek, lelkimegelégedettségüknek, emberi méltóságuk tudatának, vissza-emlékezésük tisztaságának megóvása mellett ismét visszaállít-tassanak a polgári munkába, ahhoz képest, amit bírni tudnakés hogyha az ő munkájuk még csekélyebb lesz is, még ha meg-iogyott munkaképességgel fognak is hozzá, reájuk az előbbitársadalmi állásukkal megegyező sors várjon.

Kicsit későn, de foglalkozunk ezzel a problémával, fog-lalkozik a kormány és a társadalom. A nagy német birodalome tekintetben már a megindulásánál kedvezőbb helyzetben volt,mint mi, mert Németországnak van egy nagyszerűen kiépítettszociálpolitikai törvényhozása, mely alapot szolgáltatott a hadi-rokkantak gondozására, úgy hogy jóformán ezen szociális épü-leten kellett ott csak bővíteni, abba lehetett beleilleszteni ahadirokkantak gondozását is. Mi nem vagyunk ebben a szeren-csés helyzetben. Nekünk, ha van is szociálpolitikai törvény-hozásunk, az nem egy befejezett egész, hanem egy torzó mely-ből nagyon sok lényeges intézkedés hiányzik és nem tárja elénkazt a képet, amelybe a hadirokkantak ügyét bármiképen belelehessen illeszteni.

275

A dolog most úgy áll, hogy amint a miniszter úr már el-mondta, az állam csakugyan felismerte mint feladatát a rok-kantak utókezelését és a rokkantaknak abba a munkába valóvisszahelyezését, amelyekre ők képesek ,. .

Mi e tekintetben előnyös helyzetben vagyunk, mert a hadi-rokkantak legnagyobb része a mezőgazdaságból jött a harc-térre és én állítom, hogy sokkal könnyebb a csökkent munka-képességű egyént a mezőgazdaság terén a megfelelő, őt is jókeresethez juttató és egyszersmind a köznek érdekeit is elő-mozdító foglalkozásba visszahelyezni, mint az ipar terén- Azú. n. extenzív mezőgazdasági munkára a rokkant csak ritkaesetben lesz alkalmas, arra pl. hogy arasson, vagy eke utánjárjon. De itt tág mező nyílik előttünk, amelyen, hogy úgymondjam, a rokkantügynek kötelességszerű gondozását össze-köthetjük a mezőgazdasági munka intenzívvé fejlesztésével,mert mindazokat a mezőgazdasági mellékfoglalkozásokat,amelyek virágzása jellemzi az agrár államokat és amelyek ami országunk némely vidékén, de nem mindenütt, virágoznakis, terjeszteni lehet.

Így pl. a méhészet, a baromfitenyésztés és a felügyelői állá-sokon kívül a kertészet minden ága, mindez a mi hadirokkant-jainkra nézve igen hálás foglalkozási teret nyújt, különösen, haezt összekötjük a birtokpolitikai szempontok gondozásával ésha egyszersmind valamely módon — természetesen a tulajdonérintése nélkül — biztosítjuk nekik azt a területet is, amelyenezt a foglalkozást űzhetik. Ez a kérdés nem egy megoldhatatlankérdés, sőt ellenkezőleg, megoldható akként, hogy a rokkantakérdekében hozott pénzügyi áldozat bőven megtérüljön a mező-gazdasági intézmények intenzivitásának tett szolgálatok révén.

Sokkal nehezebb a kérdés az ipari foglalkozás terére vissza-térőknél.

De itt is, ha azt az elvet követi az utókezeléssel foglalkozóállami központ, — legyen az akár ortopédíkus, akár balneolo-gikus — hogy mindenki lehetőleg ne csak korábbi foglalkozásá-hoz, hanem korábbi miljőjéhez, ugyanarra a vidékre kerüljönvissza, ahol előbb munkálkodott, hogy az ő élete megint teljesséváljék, hogy magát csak a dicsőségnek és a teljesített köteles-ségnek önérzete által felemelve, megint boldognak érezhesse,.hogy az illető a haza és a társadalom hasznos tagja lesz.

276

Már most a másik feladat az állam által ellátott utókeze-léssel és munkaerőfejlesztéssel szemben a munkábahelyezés . . .

De ez mindig nem maradhat így. Azok a tapasztalások,amelyeket eddig szereztünk a munkábaállítás terén, dacára anagy jóindulatnak, amely a munkaadók széles köreiben spóra-dice már megnyilvánult, mégis azt a meggyőződést érleltékbennem, hogy megindulni így lehet, hanem hogy ezt a kér-dést, t. i. a munkaközvetítés kérdését nem lehet máskép vég-legesen megoldani, mint oly szervvel, amelyben állami és tár-sadalmi tényezők együttműködnek és olyan férfiakkal, akik-nek semmi egyéb dolguk nincs, akik kizárólag ezekkel az ügyek-kel foglalkoznak. Mert, méltóztassék elhinni, ezt a dolgot senkisikeresen meg nem oldhatja azokkal az időfoszlányokkal*amelyek egyébkénti elfoglaltságából rendelkezésére állanak.A dolog nem fog mindig olyan rózsásan mutatkozni, mint aminő-nek a megindulásnál mutatkozik. Most az összes munkaadók a:még folyamatban lévő háború impressziói alatt állanak, hogybizonyos felbuzdulás, bizonyos lelkesedés van. Méltóztassék az.emberi természettel számolni: nem fog egy félév eltelni a béke-kötés után, hogy unalmasnak fogják találni ezt a feladatot éscsak azokat a kellemetlenségeket fogják mérlegelni, amelyeka rokkantak elhelyezésével járnak. Úgy hogy én azt hiszem:az ipari rokkantak ügyét direkt erre a célra létesített vállalatoknélkül nem lehet teljesen ellátni az összes állami és társadalmi:tényezőknek állandóan erre a térre fektetett pressziószemgondoskodása nélkül.

Nem volna teljes a kép, ha nem emlékeznénk meg arról is,hogy azon szervezeten kívül, amelyet addig a Vöröskeresztlétesített és amely az ország összes Vöröskereszt-fiókjairatámaszkodik, amelyek mindegyike hivatva lesz a maga körébenmegismételni azt, ami itt a központban történik, t. i. a gazda-sági élet helyi főbb ágazataival összeköttetésbe lépni, szükségvan egy másik igen fontos szervre, az ú, n. rokkantgyámi>rokkantpatronázsi intézményre. Mert épen az előbb felhozottnehézség folytán, azzal hogy egy rokkantat valahol elhelyez-tünk és többé nem gondolunk vele, a kérdést nem oldottuk meg.Ott számtalan nehézség, számtalan kellemetlenség fog elő-állni: elbocsátják ismét, megint az utcán lesz, stb. Szóval:mindegyiknek a sorsát állandóan figyelemmel kell kísérni és

277

ez megint csak arra a meggyőződésre vezet, hogy itt egy, rész-ben állami, részben társadalmi, de az állam tekintélyére tá-maszkodó nagy társadalmi szervezetre lesz szükség, amely ezta feladatot állandóan gondozza.

Még -itt nem állhatunk meg, mert hisz ezzel a problémánakcsak a felét és hogy úgy mondjam: a kisebbik felét fogtuk meg.Ha rokkantakról beszélünk, a közfelfogás ez alatt azokat érti,akiknek valamely végtagja hiányzik, szóval a nyomorékokat.De még nagyobb a száma azoknak a csökkent munkaképessé-gűeknek, akik a háborúban szerzett belső betegségük folytánválnak egészben, vagy részben munkaképtelenekké. Ez azutánaz a terület, ahol a társadalmi tevékenység felmondja a szol-gálatot. Megmondom, miért. Mert a bifurkáció az utókezelés ésa munkábaállítás közt, amely mechanikai rokkantság esetébenképzelhető, az a belső betegségi rokkantság eseteiben csak kivé-telesen, sőt a legrosszabbaknál épen nem gondolható. Az arokkant, akinek valamely végtagja hiányzik, vagy megbénult,amikor az utókezelésben és a munkaoktatásban részesült, akkorvégleges stádiumba jutott, emberi előrelátás szerint azt lehetmondani, hogy ő így fog tovább élni. De azt a belső betegségbenszenvedőt, azt a szívbajost, vagy — a legnagyobb szám — azta tuberkulotikust állandó gyógykezeléssel, állandó egészségifelügyelettel kell kísérni, mert nem lehet a két feladatot egy-mástól elválasztani és különösen a tuberkulotikusokra valótekintettel, akiknek száma óriásilag nagy lesz, — hiszen voltambátor egy orvosi memorandumot e tekintetben átadni a t. kor-mánynak — már most gondoskodni kellene nagyszámú férő-helyekről, amelyekben ők gyógyítás végett elhelyezhetők legye-nek, gondoskodni kellene azoknak a munkaköröknek teremtésé-ről, amelybe ők egészségük és embertársaik egészségének veszé-lyeztetése nélkül oszthatók be.

Ebben a dologban még csak a kezdet kezdetén vagyunk.Ezt a feladatot, a feladatnak ezt a részét más tényező, mint azállam, még pedig igen nagyszabású és igen mélyreható tevé-kenység nélkül meg nem oldhatja.”

Az eddigiekben ismertettem Apponyi szociálpolitikai tevé-kenységének főbb mozzanatait a törvényhozásban. Talán mond-hatnám, hogy ez elméleti tevékenység volt, gyakorlati meg-alapozás nélkül. A következőkben gyakorlati tevékenységével

278

kívánok foglalkozni. Mely nem kisebb, mint amaz. Melyről nemmondhatná el ő maga sem azt, amit politikai pályáján gyakranhangoztat, sajnos, sok igazsággal, hogy nem értették meg őt.Sok igazsággal, mert az ő megértéséhez gyakran igazi magaslatravaló felemelkedés szükséges, oly tisztult felfogás, minő a poli-tikában és általában a közéletben ritkán jelentkezik. Ma mégsokkal-sokkal ritkábban, mint annak előtte. Ha akkor panaszravolt oka, ma kesergésre van, néha szinte kétségbeesésre. Mertrettenetes az a sülyedés, mely a politikában és általában a köz-életben ma jelentkezik.

Gyakorlati működése karitatív tevékenységgel kezdődik.Ami szívéhez áll legközelebb, egyenes következménye annak aszeretetnek, mely úrrá lesz rajta, melyet szebben már nemlehetne kifejezni, mint ahogyan Schlauch Lőrinc bíboros-püspökőt a „Budapesti Poliklinikai Egyesület” elnöki székében 1901-benköszöntötte:

,,Van az igazi jótékonyságban valami isteni. Ez a morálnaklegáldottabb virága, a kedélyéletnek legfényesebb megnyilat-kozása, az érzelemvilágnak legmegbecsülhetetlenebb diadala»Alapja a szeretet... Saecularizálni a jótékonyságot épen olyankevéssé lehet, mint a morált. Ezt úgy értem: hogy egyikből semhiányozhatik az Isten gondolata. Mindenkor és mindenütt ez avallással kapcsolatosan jelenik meg és amely vallás a jótékony-ságot kizárja, az szembeszökő bizonyságát hordja magán, hogynem lehet igaz vallás és amely morál a vallástól elszakíttatikr

az legfeljebb konvencionális szokás vagy csupán emberi szank-cióval bíró múló szabály.”

Az intézet közel félszázados fennállásának három évtizedeaz ő nevéhez fűződik. De ez nemcsak olyan névleges tevékeny-ség, amivel a mi közéletünkben olyan gyakran találkozunk,hogy közéleti férfiak nevüket kölcsönzik oda egy-egy intéz-ménynek, egyébként pedig gyakran még lelkileg is ha nem istávol állanak attól, de legalább is közömbösen azzal szemben»— nem, ez tényleges tevékenység, melyet alkalmam van, mint azintézet vezetésében helyettese és elnöktársa évek óta személye-sen megfigyelhetni, ez egy szívéhez nőtt intézmény, melynek belsőéletében ő aktív részt vesz. Az ő elnöksége alatt — melyneknegyedszázados fordulója összeesik az ő születésének nyolc-vanadik fordulójával — ez a szerény kezdettel indult karitatív

279

intézet ma már évenként hatvanezret meghaladó új betegetkezel nagy ambulatoriumában ingyen és majdnem kétezer újbeteget kórházában, fennállása óta előbbiben 1925- végéig 77.857ambuláns beteget és kórházában 2256 fekvőbeteget kezelve,és székesfőváros legnagyobb ambulatoriumává válva, amely-ben az első év 9402 rendelése az 1925. évben már kezelés^300.000-re emelkedett.

Megható szépséggel ecseteli ennek az intézetnek hivatásátés jelentőségét az intézet huszonötödik közgyűlésén mondottbeszédével :

„Az ókor egyik legnagyobb költője, Sophokles Antigone-jában egy gyönyörű karéneket szentel az „embernek”. Elmondja,hogy milyen hatalmas teremtés, hogy mit mindent sikerült nekímeghódítania, erős állatokat szolgálatába kényszerítenie, hogya tengert hajózhatóvá tette, a vihart is megfogta vitorláival ésirányítani tudja, szóval ünnepli az emberek fölényét a termé-szet erői felett. Mennyit, hány új strófát adhatna hozzáSophokles ehhez a karénekhez, ha most újból megírná Antigoné-ját! A strófák szaporításának az alapgondolata mindig egy ésugyanaz volna: az emberek fölényes hatalma, az észnek és atudásnak hatalma, a természetnek nyers erői felett. Tehát tulaj -donképen a tudomány az, az észnek rendszeres felhasználása,az élettelen és élő, de észnélküli teremtésnek az ember szol-gálatába való kényszerítése céljából. Ez a hatalom, ez az erő atudomány. Azt mondám, ha Sophokles ma írná meg ezt a kar-éneket, sok strófával kibővíthetné az észnek e hatalmát és hódí-tását elmondó karéneket. De leginkább egy új strófát kellenehozzá tennie, amely teljesen megváltoztatná jellegét annak azünneplésnek, melyet az emberi észnek hatalma megérdemel.Az ókorban ez a hatalom úgyszólván csak mint hatalom jelent-kezett. Ez a hatalom érezte saját erejének élvezetét, eldicseke-dett vele; az új momentum, az új mozzanat, melyet egy modernSophoklesnek hozzá kellene tennie, az, hogy ez a hatalom mind-inkább a jóságnak, a könyörületességnek, a végtelen küzdelemsebesültjei sorsa enyhítésének szolgálatába hajtatik. Mert hiszena mellett az óda mellett, amely az emberi hatalmat ünnepli,mintha írna egy másik ódát is, amely az embernek feneketlennyomorúságát énekelné meg, mely a szenvedésnek, a nélkülö-zésnek ezt a tengerét állítaná élénkbe, amely, nem mondom,

280

mint a fénynek árnyéka, hanem mint a feneketlen mélységtátong előttünk azon csúcs mellett, amelyre a tudomány hatalmaaz emberiséget felemelte. A keresztény érának a legnagyobbkülönbözete az ókortól az, hogy a csúcs lehajlik a feneketlenmélységbe, hogy nem a sütkérezésben és öndicsőitésben, hanemabban, — hogy a fölcsúcsosodó hatalmát felhasználja a fene-ketlennek látszó mélység kiegyenlítésére — leli a dicsőségét,abban leli célját, abban leli törekvéseinek netovábbját.

Kicsit messzire nyúltam vissza, nem, azt hiszem, hogy így,összehozván ezt a két relatív végtelenséget, az emberi tudományemelkedési képességét, hódítási képességét és az emberi nyomo-rúságnak kiapadhatatlanul bugyogó forrását és az ezen forrásbugyogó vizei által ásott mélységet, mondom, ha ezt a két fogal-mat egymás mellé állítom, ebben a képletben megfestettem aPoliklinika történetét és rendeltetését.

A Poliklinikát a tudomány emberei alapították. Annak atudománynak emberei, amely tudomány már önönmagában, ter-mészeténél fogva is az emberi nyomorúságok legnagyobbikának,a testi épség, a testi egészség hiányának enyhítésére irányul.Az orvosi tudomány is, ha visszatekint az antik korszakra, óriásihódításokkal dicsekedhetik. Vannak ennek leszólói is; hallanigyakran azt a mondást, hogy az orvosi tudomány tulaj don-képen semmit sem tud. Természetesen mindent nem tud és az,aki látta, hogy épen azt nem tudta, amire neki egyénileg szük-sége volt, ezt a tapasztalatot akkép formulázza, hogy semmitsem tud. De mégis, mióta az orvosi tudomány természettanialapra fektettetett, azóta oly óriási hódításokat művelt, az emberinyomorúságnak oly nagy mennyiségét tudta enyhíteni és rész-ben meg is szüntetni, hogy az emberi ész legnagyobb, leg-<licsőbb és leg jótékonyabb hódításai közé ép az orvosi tudo-mánynak nagyszerű fejlődése tartozik. És e tudomány semgondolható másként, mint úgy, hogy segítsen. Ez ennek a tudo-mánynak dicsősége, ez adja meg ennek a tudománynak azt ajellegét, hogy az észt és szivet egymásban egyesíti, egyesíte-nie kell.”

Az észt és szívet egyesítette a Poliklinika önmagában,midőn nagynevű elnöke hetvenötéves születésnapjának emlékéreintézetnek a ,,Gróf Apponyi Albert poliklinika” nevet adta.

Apponyi gyakorlati szociálpolitikai tevékenysége legerőtel-

281

jesebben jut kifejezésre az anya- és csecsemővédelemben.Amelyről Székesfehérvár kiváló püspöke, dr. Prohászka Ottokáraz „Országos Stefánia Szövetség az anyák és csecsemők védel-mére” alakuló közgyűlésén így emlékszik meg, hogy ,,.. . én aztakarom és arra iparkodom, hogy a magyar társadalom való-ságosan pietássá, vallásos kultusszá emelje, azaz, hogy az őleggyengédebb, az ő legtisztelettudóbb, az ő legkultuszosabbérzéseinek szentélyébe, keretébe a csecsemővédelem, az édesanya védelmének szentelt gondolatát. És erre én nem holmimodern eszmékből indulok ki, hanem erre engem az az ősi, régiszentírás inspirál, amely az Istent az élet szeretőjének és nemgyűlölőjének mondja; erre engem az a nagy missziója az édesanyának inspirál, aki nemcsak egy költőgép, aki nemcsak egyfiziológiai tényező, hanem aki egy isteni misszióban jár el; erreengem az én fogalmam az anyáról, gyermekről, házasságrólinspirál, mely nemcsak szerződéses, hanem szakramentálís titok-zatossággal állítja be azt” . . . ,,Van a székesfehérvári házambanegy kápolna és a folyosónak nyitva van az ablaka. A kápolna«lőtt egy szenteltvíztartó van. Valahogy kiszáradt ebből a szen-teltvíz és mit láttam két-három nap múlva? Egy madár fészkeltbenne. Szenteltvíz helyett az édes anyai szeretetnek tisztasága.Hát nemcsak szenteltvízzel, de ily szeretettel kell meghinteni,kell felkenni, kell áhítatossá tenni a magyar közszellemet.”

Ilyen szeretetet vitt be Apponyi a magyar anya- éscsecsemővédelembe, melynek vezetésére, irányítására a StefániaSzövetség elnöki minőségében 1915-ben vállalkozott. Ez a sze-retet volt irányítója ezen nagy szervezet működésének azon tízév alatt, mely azóta eltelt, megmenteni az országnak a nem-zetet. A háború vetette fel a problémát, a béke adott annakkülönös jelentőséget. A számbelileg lecsökkent nemzetet szám-beli megerősítés által történelmi ^elhivatására képessé tenni.Arra az időre felkészülni, amikor a történelem századok tanul-ságai szerint újból megismétlődik, amikor a ma lefelé fordultkereke az időknek számunkra ismét felfelé fordul. Amikor meg-szűnik Csonka-Magyarország és feltámad ismét Magyarország.

Az anya- és csecsemővédelem egyik legnagyobb nemzetiés szociális problémánk. Ennek szolgálatába állította nagyegyéniségét Apponyi, pátriárka kora első évtizedének ez leg-kedvesebb közéleti működési köre, ez — saját szavai szerint —

282

tágabb körű családja. Munkásságát, melyben szintén helyetteseés elnöktársa gyanánt munkatársa lehetni, nekem az Ég különrendeltetése, egy nagy parlamenti beszédben vezeti be, melybenaz anya- és csecsemővédelem nemzeti, szociális és gazdaságijelentőségét domborítja ki. Ez programmatikus jelentőségű, aprobléma nagy jelentőségét és népesedési politikánkat is feltün-tető. Szemelvények ebből a beszédből adják e részbeni tevékeny-ségének irányelveit. Amit ebben teendők gyanánt jelez, azt azelnöklete alatt álló Stefánia Szövetségben meg is valósítja.

„A népesedési politika kérdése, amely minden körülményekközt elsőrendű, fontossággal hír, azon iszonyú vérveszteség utánr

melyet a háborúban szenvedtünk, hatványozott fontosságú. Anépesedési viszonyok tekintetében hazánk viszonyai még aháborút megelőző időkben is, ha nem is épen nagyon rossz, deaggasztó képet, aggasztó fejlődési irányt mutattak. Hazánk-ban is visszament a születések arányszáma. Azt mondom: is;mert a születési arányszám csökkenése általános kísérő jelen-sége a haladó kultúrának.

Van egy egész iskola, amely ezt a jelenséget rokonszenvvelés örömmel üdvözli, amely ebben a nagyobb gazdasági felvilá-gosodottságnak jelét látja s három szempontra vezeti vissza efelfogást: először a gazdasági szempontra, és helyesli azt, hogya családok nem akarnak több gyermeket világra hozni, mintamennyinek ellátásáról előre gondoskodni képesek. Továbbáegészségügyi, különösen női egészségügyi szempontokkal isigazolják a születések korlátozását; és végre igazolják az ú. n,eugénía szempontjával, t. i. azzal, hogy a nemzet szempontjábólnemcsak az fontos, hogy sok gyermek szülessék, hanem főlegaz, hogy egészséges, életerős gyermekek szülessenek.

Nem akarok ennek a neomalthuziánus iskolának álláspontjá-val most bővebben foglalkozni. Csak megjegyzem, hogy a gyer-mekszaporodásnak gazdasági tekintetből való megszorításabizony nagyon sokszor nem a gazdasági előrelátásnak, hanema fösvénységnek és az élvezetvágy kielégítésének tendenciájávalfügg össze. És a női egészség fenntartására vonatkozó szem-pont, amely igen fontos és tiszteletreméltó, de amely szerintemépen az anyavédelem terén oldandó meg, sokszor csak köpe-nyege a nők, különösen a vagyonos nők fényűzése és kényelem-szeretetének s a természet törvénye által rájuk szabott meg-

283

próbáltatás alól való kitérésnek. Épen így az eugénikus szem-pont, szintén más módon volna megoldható. De ez ma csaküres szalmacsép lés, mert a háború által okozott iszonyú vér-veszteség után a legelkeseredettebb és legkonokabb neomal-thuziánísta is be fogja látni és érezni fogja, hogy a népesség sza-porodásának előmozdítása nagy társadalmi és nagy nem-zeti érdek.

Ennek a kérdésnek is vannak mindenféle módjai és útjai,,összefügg az elsősorban az erkölcsiség kérdésével, a családiélettel, a szülő és gyermek közti viszonnyal. A gondviselésbefektetett bizalomnak, az élet megpróbáltatásaival szemben valóöntudatos bátorság nagyobb fokának helyreállítása az, ami első-sorban kívántatik arra, hogy a gyermekáldástól ne irtózzanak.Mert azok a bizonyos észszerű megszorítások, eltekintve attól,hogy azok eszközei igen gyakran erkölcstelenek, ezek hamarlecsúsznak az egyke-rendszerig. Mert, ha egyszer ebben azirányban megindultak a gondolkozások és a hajlamok, akkorezen a lejtőn — ezt tapasztalás mutatja — nincs megállás.

Elsősorban tehát erkölcsi probléma ez, de amellett — el-ismerem — gazdasági probléma is. Elismerem, hogy meg-oldandó gazdasági probléma az, hogy a gyermekáldás valóban;áldássá váljék. Nem abban az irányban, hogy minden gyermek,már olyan vagyonnal szülessék, amely eltartását egész életében;biztosítsa, — ez a fonák felfogása az ú. n. gazdasági születéstmegszorításnak, — hanem hogy megfelelő nevelési lehetőségekfolytán minden gyermek útnak legyen indítva azokkal az erköl-csi és szellemi erőtényezőkkel, amelyek képesítik arra, hogymagának megtalálja és megalapítsa exisztenciáját és hogy aközviszonyok is olyanok legyenek, amelyek különböző és bősé-ges kereseti forrásokat nyújtsanak.

Itt van az összefüggés az egyetemes gazdasági és társa-dalmi problémával. Hiába prédikálunk gyermekszaporodást,,hiába emeljük ki a gyermekáldást, ha a szülők arra hivatkoz-nak, hogy nem az ő gyávaságuk, nem az ő fösvénykedésük,.hanem a rossz kereseti viszonyok, a kereseti viszonyok egy-oldalúsága, a gazdasági életnek nem kellő fejlettsége az, amimiatt ők nem tudják, hogy ma a legjobb nevelés mellett is gyer-mekeik meg fogják-e találni a megélhetés, a boldogulás útjait.Tehát az általános gazdasági politika, a kereseti viszonyok

284

általános javítása! Hogy ez mi mindenfélével függ össze, eztitt ennél az alkalomnál nem akarom bővebben fejtegetni. Akia mezőgazdaságban nem tud elhelyezkedni, annak meg kelltalálnia az ipar mezején a maga megélhetését. Ennek folytánaz iparfejlesztés, amelynek összes eszközeivel — hiába — csaka gazdasági életüket önállóan berendező nemzetek rendelkez-nek, tehát a gazdasági létviszonyok gyökeres átalakítása ésjavítása egyszersmind egyik föltétele a népszaporodási politikahelyes irányba való terelésének.

De hát a születési arányszámnak csökkenése a kérdésnekcsak egyik oldala. Mondám, hogy ez az arányszám-csökkenésáltalános európai jelenség. Hazánk e tekintetben körülbelüllépést tart a többi művelt országokkal, bár az arányszámnagyobb, mint például Németországban, mert a kiinduló pontnálunk egy erősebb szaporodási arány volt. A nagy különbséga mi hátrányunkra abban áll, hogy míg a többi államban —legalább azokban, amelyek a kultúrának velünk egyenlő, sőtmagasabb fokán állanak — a születési arányszámnak csökke-nését nagy mértékben ellensúlyozza a gyermekhalandóság csök-kenése, addig minálunk a születési arányszám csökkenése melletta gyermek, de különösen a csecsemőhalandósági arányszámkörülbelül stagnál. Ez teszi nálunk különösen aggasztóvá népe-sedési szempontokból ezeket a jelenségeket. ..

Ennek a két adatnak az egybevetése okozhatja minálunk alegnagyobb aggodalmat. Mert, ha kulturális jelenség a születésiarányszámnak csökkenése, ami felett nagyon lehet vitatkozni,mindenesetre nem lehet vitatkozni a felett, hogy a kulturálishaladási jelenség a csecsemőhalandóság csökkenése. Mi pedigrészt veszünk abban a nagyon kétes értékű kulturális jelenség-ben, amely a születések arányszámának csökkenésében áll, denem veszünk részt abban a másikban, amely a csecsemőhalandó-ság csökkenése által például Németországban, megközelítőlegkiegyenlíti az általános létszaporodás szempontjából a szüle-tési arányszám csökkenését.

Tehát itt igen nagy bajjal állunk szemben, olyan bajjal,amely égető orvoslást igényel.

Megállapítottam mint tényt, hogy hazánkban csökkenőszületési arányszámmal nem jár együtt csökkenés a csecsemő-halandóságban.

285

Ha e tényállást megállapítottuk, az első kérdés, hogyhelyesen állapítsuk meg a baj diagnózisát: mik azok az okokr

melyek a nagy csecsemőhalandóságra és hozzá kell tenni, rela-tíve nagy anyahalandóságra vezetnek? Ez igen nehéz feladat,mert paradokszálís jelenségek előtt állunk, oly jelenségek előtt,melyek első pillanatra megdöbbentik az embert és szinte két-ségesnek tüntetik fel, egyáltalában lehet-e az okokat feltalálni?Ugyanazon vármegyének, Pestmegyének, két egymástól nemnagyon távoleső községe közül — nincsen nálam a pontosadat, de emlékszem rá — az egyikben a gyermekhalandóság23%, tehát az országos átlagon felül van, a másikban csak14%. Valószínűleg itt jobb a bába, jobb a körorvos. De ehhezhasonló paradokszálís tünetek egész özönével találkozunk ekérdés tanulmányozásánál. Mégis nagyjában lehet klasszi-fikálni az okokat: általános természetűekre, melyek annak azegész miliőnek természetében rejlenek, amelyben a nagy töme-gek asszonyai és csecsemői élnek. Ezek már a születés előttbefolyásolják a születendő csecsemők sorsát. Azután számba-veendők azok a veszedelmek, amelyek a már megszületettcsecsemővel való hibás bánásmódból erednek.

Ha az első oksorozatot nézzük, nyilvánvaló, hogy az álta-lános életmód, a rossz hygienikus viszonyok, különösen pediga rossz lakásviszonyok nagy befolyással vannak a csecsemő-halandóságra. Élénken mutatják ezt a következő adatok, melyeketa főváros életéből merítek. 1—2 szobás lakásokban a csecsemő-halandóság 17.2%, 3 szobás lakásokban 12.8%, 4 és több szo-bás lakásokban 7.2%. Ez bizonyára összefügg azzal is, hogy aki4 szobás lakásban lakik, különben is kedvezőbb viszonyokközött él, inkább tud orvosi segélyről gondoskodni stb. De mégisfrappáns és a józan észnek is megfelel az az adat, mely mutatja,hogy mily befolyással vannak a lakásban rejlő hygíenikusviszonyok a gyermekek fejlődésére. Meggyőződhetünk erről adologról szabad szemmel is. Nem is kell messze mennünk, nemkell kimennünk a külvárosokba, az elhagyott területekre, hogyezt kutassuk. Magában a főváros szívében találunk olyan építésiés lakásviszonyokat, melyek egyenesen felháborítanak mindengyermekbarátot.

Ezek hát a rossz hygienikus és rossz kereseti viszonyokravonatkozó okok. Másodszor az anyára és a születendő gyer-

286

mekre egyaránt kihat, különösen a munkásosztályban, a szü-letési processzusnak, hogy úgy mondjam, pongyola elvégzése.Az asszony a vállalatok igen nagy részében a megerőltetőmunkát folytatja majdnem a szülés pillanatáig, s azután semengedhet magának hosszabb pihenőt, mert már 2—3 nap múlvamegint felkel és megint elkezdi munkáját. Ezáltal elsatnyul azanya s elsatnyulván az anya, megromlik a gyermek természetestápláléka és elsatnyulván ennél az egy szülésnél az anya, szer-vezete képtelenné válik, hogy később is egészséges születéseketéljen át. Ez az elhanyagolása a születési processzusnak szélesnéprétegeknél először a szociális viszonyok elégtelen gondo-zásának, aztán a bába és az orvosi segély hiányának tulajdo-nítandó. Hiszen még mindig 5000 községünk van okleveles bábanélkül. Itt aztán a születés végbemegy, úgy ahogy. Úgynevezettpraktikus emberek ezt lemosolyogják és azt mondják, hogykönnyebben szül az anya, aki munkát végez. Megengedem; deaki nehéz munkát végez 2—3 nappal a szülés után, annak szer-vezete tönkremegy és az általa később születendő gyermekek-ben sem lesz köszönet.

Ezek tehát a miliő egyes kérdései, melyek ecsetelésétszinte végtelenig lehetne folytatni. De azonkívül a terhelt cse-csemők száma szintén óriási. És ez a terheltség különösenhárom forrásból ered: a tuberkulotikusaktól, a nemi beteg-ségekkel inficiáltaktól és az alkoholistáktól. Hogy a tuber-kulctikusak és a nemi betegségben szenvedők lehetetlen, hogyegészséges, életképes gyermekeket nemzzenek, illetve szülje-nek, arról nem szükséges sokat beszélni. Tudja mindenki, hogyaz ilyen szülők gyermeke, ha nincs is elveszve, mindenesetresokkal csekélyebb ellenállási képességgel bír mindazon bajok-kal szemben, amelyek a csecsemőt megrohanják és így termé-szetesen sokkal nagyobb százalékban pusztul el.

De talán nem eléggé tudják, nem eléggé hatol be a nagy-közönségnek és az illetékes köröknek tudatába sem az alkoho-lizmus rettentő befolyása a születendő gyermekre. Méltóztassékegyszer megnézni a gyermekvédelmi múzeumot, ott számok-ban van kimutatva és statisztikai táblázatokkal van igazolva,hogy ha a szülőknek csak egyike is alkoholista, ki van zárvaegészséges gyermek születése.

Ez pedig olyan jelenség, amelyet nem ellenőrizünk úgy,

287

mint ahogy ez a tuberkulótikus és nemi betegségekben szen-vedők tekintetében történik. A részeg ember sokszor tréfatárgyát szolgáltatja és virtust is látnak az iszákosságban; pedigfiziológiailag ki vannak mutatva azok az elváltozások a szülőkorganizmusában, amelyek lehetetlenné teszik azt, hogy attóla szülőtől) egészséges gyermek szülessék és amennyire eztstatisztikailag ki lehet mutatni, — mert, mondom, a részegségistatisztikát nehezebb megállapítani, mint a tuberkulózis statisz-tikáját — tényleg meg is van állapítva, hogy a megterheltenszületett gyermekek egy nagy része csak azért van terhelve,'mert alkoholikus szülőktől vagy alkoholikus szülőtől származik.Ezek azok a viszonyok, amelyek azt a szegény gyermeket,még mielőtt megszületik, — néha anyjával együtt, néha csaka gyermeket — rosszabb esélyekkel küldik a világba.

Nézzük már most, miután a csecsemőnek a születés előttiveszedelmei közül a legfőbbekre reámutattunk, a nagy csecsemő-halandóságnak születés után előálló indokait. A miliőben rej-lőkről már előbb szóltam. Ezektől eltekintve, sőt ezeket hatás-ban messzi felülmúlva, a legfőbb veszély az a hihetetlen vas-tag tudatlanság, amely a csecsemővel való bánásmódban éskülönösen a csecsemő táplálását illetőleg népünk széles réte-geiben el van terjedve és amelyet nem tud kellőképen ellen-súlyozni az orvosi tanács két okból: először, mert kevés azorvos, másodszor, mert ennek a kevés orvosnak igen nagy részesincs kellőleg kioktatva a gyermekhygiénia, a gyermekkel, acsecsemővel való bánásmód tekintetében. Mert ez egészenkülön szakma. Végre is az a gyermek még nem ember a szófiziológiai értelmében véve, az egy suí generis lény, amelyetkülön kell tanulmányozni, amellyel külön kell elbánni tudni.Innen van az a paradokszális tény, hogy ha végigmegyünkMagyarország megyéin és megnézzük, hogy mely megyékbenvan az országos átlagnál kedvezőbb és melyekben van kedve-zőtlenebb gyermekhalálozási arány, nem azt fogjuk találni,amit az ember hinne, hogy a legszegényebb és legelhagyatottabbmegyékben a legrosszabb ez a halálozási arány; nem, kérem,hanem ellenkezőleg, Máramarosban jobb, mint Somogyban sTolnán, Mondom, paradokszális tény, de úgy van, hogy a va-gyonosabb és a műveltség magasabb fokán álló megyékben ked-

288

vezőtlenebb gyermekhalálozási viszonyok vannak, mint a leg-elhagyatottabb, legszegényebb vidékeken.

Mert bár a szegényebb megyékben az általános hygíénikusviszonyok mindenesetre rosszabbak, de az ezek által okozottkárnál nagyobb az, amelyet a vagyonosabb és különben művel-tebb megyékben a rossz táplálási szokások okoznak. Azt a sze-gény rutén és román anyát Máramarosban stb. az ő szegénységemegóvja attól, hogy a csecsemőt mással táplálja, mint az anya-tejjel és ennélfogva a csecsemő életben marad, míg ellenbenpl. az alföldi parasztasszony az alig néhány hetes csecsemőtmár tömi mindenféle jóval, amit maga élvez, s azután csodál-kozik, hogy emésztési zavarok állnak be, amelyek a gyermek^halandóság legnagyobb százalékát okozzák. Igen, alkoholt ésmás effélét adnak nekik. Valamennyi direkt csecsemőhalandó-sági ok között a tudatlanság tehát az, amely messzi a legnagyobb.

Ha így annyira, amennyire lehet, nagy vonásokban a bajdignózisát és okait megállapítottuk, akkor következik az apraktikus kérdés, hogy mit tegyünk ellene. Ez nagyon egyszerű;ezeknek az okoknak kell utánajárni, ezeket az okokat kell meg-szüntetni vagy legalább paralizálni. Természetesen megint ottvan a nagy háttér, a nagy általános szociálpolitikai érzék szük-sége minden intézkedésben, a lakásügy reformja, a munkásügyreformja, a kereseti viszonyok javítása; szóval, mint egyszermár mondám, akármelyik kérdést akarjuk megoldani alaposan,oda jutunk az általános szociálpolitikának összes követelmé-nyeire és minden egyes kérdés oda irányítja figyelmünket,hogy a kormánynak és a képviselőháznak kelljen egészségesszociálpolitikájának lenni.

Erről az általános háttérről azonban most nem akarokbeszélni; ez mindig, minden ilyen nagy kérdésnél, mögöttünkáll s ha ott nem tudunk orvoslást előidézni, akkor a direktgyógyítási módszerekkel nem fogunk kielégítő eredményeketelérni. De a bajjal való direkt megküzdés természetesen meginta küzdelem a népbetegségek ellen, amelyeket előbb említettem,különösen a küzdelem az alkoholizmus ellen, az alkoholizmuselleni küzdelmet pedig — ez szomorú tény — nem vagyunk ésnem leszünk képesek keresztülvinni az államnál mindaddig,míg az állam jövedelmeinek oly nagy része, aminő most, tulaj-donképpen az iszákosságnak kihasználásával éretik el.

289

Itt talán olyan problémával állunk szemben, ahol az állampénzügyi érdeke, amint a mostani pénzügyi szervezet előttünkáll, direkt ellentétben van úgy az erkölcsiséggel, mint a népjólétlegelemibb követelményeivel.

Hiszen látjuk, hogy a törvényhatóságok hoznak határoza-tokat, amelyekkel a korcsmáknak vasárnapon való bezárásátelrendelik és azok a magas kormány által mindannyiszor meg-semmisíttetnek. Látjuk, hogy a pénzügyigazgatóságok részérőlegyenes üldözésben részesültek az olyan lelkészek, akik mér-tékletességi egyleteket alapítottak községükben és azokat virág-zásra tudták emelni. Itt egy óriási probléma van, amelyneknagyságától át kell hatva lennünk, hogy teljes jóakarattal éselhatározással fogjunk orvosláshoz. Mert az teljes lehetetlenség,hogy az állam a maga polgárainak erkölcsi és fizikai megron-tásából éljen és abból szerezzen jövedelmet. Itt valami meg-oldást kell találni, mert mindaddig, míg ez az ellentét megvan,az üdvös cél és a pénzügyi érdek között — hiszen mosolyogvalátjuk, hogy a vallás- és közoktatásügyi minisztérium költség-vetésében 3000 koronát vesz fel az alkoholellenes mozgalomtámogatására — itt egy bizonyos hipokrízisben szenved azállam, amelynek véget kell vetni, mert az alkoholizmus elleniküzdelem népünk egészségessé tételének egyik nélkülözhetetlenalapfeltétele.

De már most térjünk vissza az anyához és csecsemőhöz.Nélkülözhetetlen alapfeltétel és egyik legfőbb kelléke e kérdésmegoldásának az anya ellátása. Oly viszonyokat kell teremtem,még pedig az anyaságbiztosítás révén, hogy a leendő anya alebetegedést közvetlenül megelőző időben, amelyet az orvoshozzávetőleg meg tud állapítani és az azt követő legalább 4—6héten át minden oly munkától mentesítve legyen, amely az őegészségének árt és a gyermek gondozásától visszatartja. Eznem utópia, ennek meg kell történnie, ha nem akarjuk, hogyaz elsatnyulás a generációkban tovább menjen. Ez az anyaság-biztosítás révén megoldható, ez a követelés méltányos, elutasít-hatatlan követelménye a szegény néposztálynak velünk szem-ben. Mert én nem fogom prédikálni a teljes társadalmi egyenlő-ség utópiáját; a lukszusnak, a felesleges élvezeteknek lehetnekkülönbségei, de az életfentartás elemei, a fizikai fejlődés fel-tételei, a gyermekfelnevelés lehetőségei és hozzáteszem, bizo-

290

nyos józan és nemesebb életélvezetek tekintetében nem szabadhogy tátongó űr legyen az egyes társadalmi osztályok közt.

Nem kívánom, hogy mindenkinek fácánt és pezsgőt biztosít-sunk, de a szociálpolitikának ideálja kell, hogy ebben az ország-ban is meglegyen, hogy nálunk is emberekhez méltóan lehessenélni, ami azt jelenti, hogy minden ember egy abszolút értéketképvisel, tehát gyermeke is, tehát elsősorban az ő asszonya,a neje is; az ő asszonyának épp oly igénye van arra, hogy magátápolhassa és egészségét fenntarthassa és hogy gyermeke egész-ségesen születhessen, mint akár a király feleségének.

Ettől a gondolattól kell hogy áthatva legyen az egész poli-tika és ezek az igazságok mindig igazságok voltak, de a háborúiszonyú tanúságai szerint, amikor a legtöbbet éppen azok szen-vedték, akik az élet élvezeteiből a legkevesebbet nyerik, ezekelemi erővel tolulnak előtérbe és mi meg fogjuk ezeket oldanibékésen, vagy pedig meg fognak oldatni oly felfordulások közt,amelyekhez képest ez a világháború is csak gyermekjáték volt.

Ezek után tovább foglalkozom az anyaságbiztosítás kérdé-sével, amely az általános betegség elleni biztosítás körébenoldandó meg és itt nem riadok vissza attól, hogy érintsem azta kényes thémát is, amely a házasságon kívüli gyermekekre ésa törvénytelen anyákra vonatkozik. Sohasem fogom egyenlőkkétenni azokat az összeköttetéseket, amelyek a törvényes házas-ságon és családalapításon alapulnak és azokat, melyek ilyenjelleggel nem bírnak: erkölcsi aberráció lenne idáig menni. Deaki anyává lett, annak megvan az igénye a társadalom oltalmára,és ez teljes összhangban van a legszigorúbb erkölcsi felfogással;mert attól a pillanattól kezdve, amelyben valaki anyává lett,annak az anyának legszigorúbb erkölcsi kötelessége, hogy önma-gáról és születendő gyermekéről gondoskodjék és a társadalomőt nem abban segíti, amiben hibázott, hanem abban, ami a hibafolytán neki kötelessége, amely kötelességének teljesítésévelvisszanyerheti minden józan és tisztességesen gondolkozó emberbecsülését, a társadalom kibékítését. .,

Tovább haladva fejtegetéseimben, visszatérek arra, hogya csecsemőhalandóság legfőbb forrása a tudatlanság és a cse-csemővel való fonák elbánás, legelső feladatunk e tudatlanságelleni küzdelem az egész vonalon. Az orvosképzésnél feltétlenülkötelező tárggyá kell tenni minden olyan orvosnál, aki hivatalos

291

orvosi állásra pályázik, a csecsemőgyógyászatot, hogy így helyestanácsokkal láthassa el az anyát, hogy a csecsemőápolásnakalapelemeivel tisztában legyen.

De bele kell ezekbe az ismeretekbe oktatni nevelésük soránmindazokat, akik a nép vezetésére vannak hívatva, a lelkészeket,tanítókat, tanítónőket, körjegyzőket, hogy ezek is megadhassáka legszükségesebb irányítást. De rá kell oktatni erre a nőket,még pedig úgy, ahogy ez Németországban történik, ahol az elemiiskola legfelsőbb kétfokozatán megtanulják a leányok a csecsemő-ápolás alapelemeit, ami annyival fontosabb, mert a legtöbbszöra serdülő leányokra bízzák a csecsemőt, a polgári iskolák ma-gasabb fokozataiban pedig megtanítják a preventív intézkedé-sekre és a szükséges teendőkre mindazokat a nőket, akik anya-ságra képezik ki magukat, vagy akik szociális hivatásuknaktekintik azt, hogy környezetükben a szerényebb viszonyok köztlévőknek tanácsadói legyenek. Ezenkívül előadásokkal, röp-ívekkel terjeszteni kell a nép között a csecsemőgondozás ele-meit, még pedig az országban dívó minden nyelven.

Összegezve az előadottakat: ha elképzeljük az itt ecseteltpreventív intézkedések keresztülvitelét, különösen a szülőnőíotthonok felállítását és az anyasági biztosítást; ha elképzeljükaz orvosok, a bábák nagyobb számát és jobb szakszerű kiképzést;ha elképzeljük a népvezetésre hivatott összes tényezőknek acsecsemőgondozás elemeiben való jártasságát, a nép mindenrétegében a nőknek már az iskolában megkezdett felvilágosításáte feladatok tekintetében; ha elképzeljük az ország behálózásátszakszerűen képzett gondozónőkkel, kiegészítve a társadalomvagyonos és művelt rétegeihez tartozó nők önkéntes közreműkö-désével — és ezek mind nem képzelődések, hanem aránylagkönnyen létesíthető dolgok — ha ezt az egész akciót szervesösszeköttetésbe hozzuk a mi szép állami gyermekvédelmünkkel:úgy bizton remélhetjük, hogy belátható időn belül ezeknek abajoknak nyakára hágunk és elérjük — vagy legalább meg-közelítjük, esetleg túl is szárnyaljuk azt az állapotot, amelyetNorvégiában találunk, ahol a csecsemőhalandóság 7%, a mi20 % -unkkal szemben.

Ez nem utópia, hanem igazán megoldható probléma, mely-nek megoldása egyszersmind egy óriási szociálpolitikai érte-lemben vett áldás terjesztése az egész társadalomban.”

292

És valóban, nem is utópia. Megmutatta ezt tíz éves műkö-désével a Stefánia-Szövetség. Kereken száz védőintézetével, azzala lelkes orvosi és védőnői gárdájával hatalmas tényezőjévé váltkülönösen a csecsemőhalandóság leszorításának. Az országosközponti statisztikai hivatal felvételei szerint az országosátlag 1924-ben még mindig 19.5% volt; ahol nincs még védő-intézet, 20.2%. Egyike a legmagasabbaknak egész Európában.Ezt a 19.5%-os átlagot sikerült leszorítani 17.2%-ra és avédőintézetek gondozása alatt álló kereken 70.000 csecsemő-nél 7.9%-ra. Védőintézet azonban — néhány helytől eltekintve— egyelőre még csak tizenötezer lakossal bíró városokig vanszervezve, a községek túlnyomó része, a nagy tanyai területek,ahol a halálozási arány a legnagyobb, még hátra van. Ha az.állam és társadalom közös áldozatkészségével sikerülni fog azegész országot behálózni védőintézetekkel és a védőnők jelentősszociális munkáját kiterjeszteni az egész országra: akkor meg-oldottuk ezt a nehéz szociális problémát és Magyarország etéren is a nagy kultúrnemzetek oldalán fog állani.

Az igazi szeretet, mely ezt az intézményt áthatja, nem állmeg a védőintézeteknél, a tejkonyháknál, a napközi otthonok-nál, hanem szülőházakat is létesít az anya védelmére és ottho-nokat csecsemőikkel együtt a társadalom támogatására utaltanyák számára. Külön szociális munkásságot fejt ki ezek révénaz anyák munkába helyezésével, csecsemőiknek velük együtta tej testvériség gyakorlati megvalósításával való kihelyezésével.Százakra megy ma már azoknak az anyáknak száma, akik ígvcsecsemőikkel együtt előkelő házakban nyertek alkalmazástr

kiknek csecsemői együtt nevelkednek az úri társadalom csecse-mőível, ez az ,,Apponyi Albert anyaotthon” egyik legszebberedménye.

A Stefánia Szövetség székházát egy bronz dombormű dí-szíti: egy magyar anyát ábrázol csecsemőjével karján, babér-ágat nyújtva a hetvenötéves Apponyinak. Ez örökíti meg nagyérdemeit az anya- és csecsemővédelem körül.

Utoljára hagytam Apponyi gyakorlati szociálpolitikai tevé-kenységét a kormányon. Az államférfiú nagyságának egyik mér-téke az, hogy hatalomra jutva, mit valósít meg abból, amit addighirdetett, azt tartja-e a hatalom birtokában is, amit a hatalmon:levőktől követelt? Ő hű maradt önmagához és múltjához. A val-

293

lás- és közoktatásügyi tárca nem nyújt ugyan kiválóan sok al-kalmat szociálpolitikai tevékenységre, de a mi abban az irány-ban érvényesíthető, abból nem engedett ő el semmit, azt az adottviszonyok között teljesen kiaknázta. Kétszeri minisztersége alattkülönösen három irány érvényesül e részben: a népoktatás in-gyenessé tétele, az oktatásügyi személyzet és lelkészi kar szo-ciális helyzetének megjavítása és az ifjúságba való bevitele anépesedési politika fontosságának.

A népoktatás ingyenességének biztosítása hatalmas emlék-oszlopa közoktatásügyi miniszterségének. Annak a lehetetlen-ségnek kiküszöbölése, hogy a tankötelezettség mellett, még pedigbüntető szankciókkal körülbástyázott kötelezettség mellett tan-díjat kell fizetni, szociális szempontból a legnagyobb jelentő-ségű. Nem kisebb az kultúrpolitikánkra nézve. Ahol az analfabé-ták száma oly nagy, mint akkor Magyarországon volt, ahol azelemi iskolák száma tekintetében annyira elmaradtunk, ahol afelekezetek egy része csak tandíj szedés alapján tudta a legszük-ségesebb iskolákat fenntartani, ahol a tandíjak jelentős költség-vetési bevételi tételt képeztek: ott bizony nem kicsinyelhetőilyen reform. Mert hát nemcsak az állami bevételeknek ez atétele esett ki, hanem a községek és felekezetek is kártalanítan-dók voltak elmaradt jövedelmeikért. Wekerle Sándorban készsé-ges segítőtársat kapott ehhez Apponyi, pénzügyi nehézségek nembefolyásolhatták ezt a szociál- és kultúrpolitikai koncepciót, melymaradandó emléke marad az ő vallás- és közoktatásügyi minisz-terségének. Egyáltalán míg előtte és utána a legtöbb közoktatás-ügyi miniszter inkább a közép- és felsőfokú oktatás kiépítésérefektetett nagyobb súlyt, ő az alapból való építésnek adott el-sőbbséget, Ez jut kifejezésre az iskolán kívüli közoktatás egy-séges megszervezésében, ez az elve érvényesül a szabadoktatásországos megoldásában, melyek eladdig szerényebb szárnypró-bálgatások alakjában jelentkeztek csak; ennek szolgálatábanszervezi meg országszerte a népnevelési bizottságokat, ame-lyekben a társadalom széles rétegeinek mennél szélesebb ala-pokon vonja be tervének megvalósításába. Nem újabb és újabbalkotások, reformok létesítésére való törekvés domborodik ki aző miniszteri működésében, hanem a munka folytonosságának ésrendszerességének biztosítása, alapok megerősítése, az elődökkomoly munkájának folytatása. Minisztereknél ez ritka jelenség,

294

a legtöbb új alkotásokban merül ki, nem törődve a folytatástigénylő régebbi kezdeményezésekkel. Amaz lehet inkább egyéni,ez azonban inkább az ország érdekében való; értékesebb minden-esetre ez.

A népoktatás szociális irányú kiegészítésére vonatkozótörekvése jutott kifejezésre a gazdasági irányú oktatás szerve-zésében is, de ennek csak alapjait rakhatta le, csak az errevonatkozó törvényjavaslatot terjeszthette elő, megvalósításhozmár nem juttathatta azt, csak későbbi utódjára maradt az.Ellenben sikerült neki szociális felfogását magába a népokta-tásba belevinni és gyakorlatilag is érvényesíteni azt a nézetétr

hogy a haladó kor joggal követeli az iskolától a nemzetekneka kor szellemével haladó nevelését; hogy az iskolának feladata,,beoltani az ifjúságba koruknak nemesebb eszméit és bár ne-velési irányában konzervatívnak kell maradnia az iskolának,mely nem rendelheti alá magát a váltakozó irányoknak, mégistermészetszerűleg onnan kell kiindulnia magának a szociálisfejlődésnek is. Ezért fektetett nagy súlyt a tanítók továbbkép-zésére, külön szünidei tanfolyamokat rendeztetve külön-különaz elemi- és polgári iskolai tanszemélyzet szocíálpedagógiaiképzésére, melyeken az tájékozást nyert a szociálpedagógia leg-újabb törekvéseiről és irányairól úgy hazánkban, mint a kül-földön, hogy ily módon érvényesíthesse nevelői munkájábana társadalmi tudomány legújabb tanait is.

Kétszeri miniszterségének egész ideje alatt végigvonultevékenységében az a következetes törekvés, hogy a tanító-személyzet szociális helyzetét lehetőleg javítsa. Ε részben na-gyon súlyos helyzetet talált, mert a lelkészek, tanítók és taná-rok anyagi helyzete soha sem tartozott Magyarországon a köz-érdeklődés gócpontjában lévő ügyek közé, Súlyos mulasztásokatkellett helyrehozni ebben a tekintetben, aminek határt csak azország akkori pénzügyi helyzete szabott, de amit ennek határatközött meg lehetett tenni, azt Apponyi a legteljesebb mértékbenmegtette.

A népesedési politika iránti érdeklődésnek a nemzet vérébevaló bevitele, ennek a nagy problémának a köztudatba valóátvitele, melyért az anya- és csecsemővédelem élére állott, aziskolából a családba való átvezetése volt egyik legnemesebb,legszebb alkotása a kormányon; az egészségügy, az anya- és

295

csecsemővédelem nagy nemzetmentő fontosságának elterjesz-tése a lakosság legszélesebb rétegeibe. A magyar népoktatásés népnevelés nagy munkájában kiváló munkatársa, dr. NeményiImre államtitkár közvetlen közreműködésével sikerült nekimegoldásra juttatni ezt a kérdést, mely közoktatásunk terénegyik legmesszebb kihatású alkotás marad. Intézményesenbiztosította ennek a nemzetmentő irányzatnak érvényesülésétaz oktatás minden ágazatában, felvétetve az egészségügyi, azanya-, csecsemő- és gyermekvédelem kérdéseinek anyagát azelemi népiskolák, az ismétlő iskolák, az iparos és kereskedőtanonciskolák, a polgári fiú- és leányiskolák, a női kereskedelmitanfolyamok, a felső kereskedelmi iskolák, a leányközép-iskolák, a kisdedóvó-, elemi iskolai-, polgári tanító- és tanítónő-képző, a felső kereskedelmi- és középiskolák tanterveibe, sőtmég az ifjúsági egyesületek munkaterveibe is. És hogy ennekgyakorlatban is érvényt szerezzen, elrendelte ennek az anyag-nak az iskolai olvasókönyvekbe való kötelező felvételét, sőtgondoskodott róla, hogy az a tankönyvbírálat figyelmét se kerül-hesse el.

Ezzel az intézkedéssel megelőztük a nyugoti kulturállamo-kat. Bár Németországban is történtek hasonló kezdeményezé-sek, ilyen terjedelemben és a felsőfokú oktatás kivételével azoktatás minden ágára, sőt magára a tanítóképzőre is kitérj e-dőleg sehol sem áll az fenn; miképen a csecsemő- és gyermek-védelemben általában, úgy az oktatás ezen ágában is Magyar-ország első helyen áll valamennyi európai állam között és ez— Apponyi Albert gróf nagy nevéhez fűződik.

Miniszteri működésének sok kisebb-nagyobb jelentőségűszociális vonatkozásait lehetne még felsorolni, az ő szociálisszelleme végig érvényesül annak minden ágában, mégis mégcsak egyetlen egyre szorítkozom, arra, mellyel látnoki szem-mel a jövőbe látott, mikor 1918. tavaszán, a háború utolsó évébenreámutatott annak sürgős szükségességére, hogy a reánk követ-kezendő nehéz időkben a népnek és az iskolai ifjúságnaktakarékosságra való nevelése lesz az ország legelső nagy ér-deke; midőn reátapintott a nemzet egyik vérző sebére, arra azáltalános elszegényedésre, melyen csak munkával és takaré-kossággal lehet majd a nemzetet az elpusztulástól megmenteni.

Apponyi és a kisebbségi kérdés

Írta: báró Wlassics Gyula

I.

A trianoni kényszerbéke után mely Magyarország történelmiés földrajzi egységet jelentő területét csaknem a fölismerhet-lenségíg megcsonkította, lakosainak számát milliókkal leszállí-totta, oly dermesztő lehangoltság vett erőt a magyar lelkeken,hogy midőn arra került a sor, aláírja-e a kormány Magyar-ország nevében a trianoni dictatumot, a forrongásban levő ma-gyar lelkiségnek a legerősebb önfegyelemre volt szüksége, hogyaz aláírást meg ne tagadja.

Az aláírás elhatározásának és később a nemzetek szövet-ségébe való belépésének egyik elsőrendű tényezője volt az,hogy ha Magyarország a szerződést aláírja és tagja lesz anemzetek szövetségének is, a lakosság megkérdezése nélkül,csupán a hatalom erejével elszakított testvéreink érdekében a,,kisebbségi jogvédelem” keretében nagyobb sikerrel dolgoz-hatunk.

Apponyi Albert grófnak, már mint a békedelegáció elnöké-nek, nagy része volt a kisebbségi kérdésben benyújtott magyarjegyzék megállapításában. Midőn a nemzetgyűlés napirendjénvolt az aláírás kérdése, az ő hatalmas ékesszólásával s logikaierejével világította meg azokat a nézőpontokat, melyek ahhoza nagy nemzeti érdekhez fűződnek, hogy minél eredményeseb-ben biztosíthassuk az elszakított területekre került testvéreinknemzeti, vallási, gazdasági és közművelődési életének zavar-talanságát. Gondoljuk meg — mondta 1920 május 26-án tartottnagy beszédében: ,,hogy most már azoknak az elszakadt testvé-reinknek az érdekeiről, akik az elfoglalt vidékeken vannak,szintén gondoskodhatunk, gondoskodhatunk helyzetüknek tűr-

297

hetővé tételéről. Akik felé érzelmeink és gondolataink szállnak,azok helyzetének könnyítéséhez most majd hozzájárulhatunk,azokért fel fogunk szólalhatni nagyobb erővel, nagyobb eréllyel,nagyobb hatással”.

Midőn Apponyi a trianoni szerződés aláírása mellett érvelt,kidomborította azt a rombolást is, mit a trianoni diktátum jelent.Meg vannak — úgymond — a trianoni szerződéssel sértve atermészetes földrajzi határok, a természetszerű gazdasági össze-függések. Reámutatott arra, hogy lehetetlen természetes tradí-ciók, természetes földrajzi határok, természetszerű gazdaságiösszefüggések, kultúrai fölény nélkül heterogén elemekbőlalkotni akarni egy homogén életerős állami társadalmat. Ez alehetetlenség a nélkül, hogy mi ahhoz csak hozzájárulnánk iski fog derülni. Ha Magyarország ezzel szemben mint á belsőrendnek mint a produktív erők összefoglalásának és munkába-helyezésének, mint a nemzeti solidarís politikának, mint aminket elválasztó mozzanatok felett a közös hazaszeretetnek ésaz egy cél felé való törekvésnek mintaképe lesz, akkor mi elfogjuk érni célunkat.

Apponyi bizakodása éppen nem érzelmi mozzanatokraalapítja ezt a felfogását, hanem olyan politikai igazságok föl-ismerésére, melyek mindig inkább kifejezésre fognak jutni,melyek mindinkább és mind mélyebben bele fognak vésődniazoknak a lelkébe, akiknél csak a kezdetén állunk ennek abelső fejlődési menetnek. Apponyi a trianoni szerződés aláírásá-nak megbecsülhetetlen előnyét abban látta, hogy a mi elsorvadá-sunk szűnik meg, hogy helyreállanak szabályszerű összeköt-tetéseink és idegen államoknak úgy kormányaival, mint köz-véleményével és így propaganda munkánkat akadálytalanulfolytathatjuk. Mindig bátran hirdette, hogy az egyezségokmány19. §-a megnyitja az utat a békés revízió felé is, és mindig elő-térbe állította, hogy ha tagjai leszünk a nemzetek szövetségé-nek, nagyobb erővel tudjuk képviselni az általános lefegyver-zés nagy közérdekét is. A nagy propaganda munkából ő ki isvette részét lángelméje egész erejével, nemes lelke forró mele-gével úgy a hazai, mint a nemzetközi szószékeken, úgy a hazai,mint a nemzetközi publicistikában. Óriási munka ez, melyezen a téren Apponyi nagy nevéhez fűződik.

Ha ezt a nagy propaganda munkát lelki szemeim elé vara-

298

zsolom önkéntelenül gondolok arra a küzdelemre, melyetMagyarország nagy ,,representatív man”-je Magyarország leg-szentebb, de a történelem folyamán igen gyakran durván meg-sértett jogaiért a magyar állami élet teljességeért, ennek önállóéletjogaiért szóval és tollal kifejtett.

Hatalmas történeti és közjogi fegyverzetével síkra szálltazokkal szemben, kik Magyarország önállósága ellen tudomá-nyos hadjáratot folytattak. A Turbák, Teznerek, Steinackerekstb. lesújtó választ kaptak az ő közjogi előadásaiban és iratai-ban. Ezek az osztrák tudósok Magyarországot már a történetimúltban önállóságától jogszerűen megfosztott osztrák császáritartomány gyanánt akarták az ő közjogi rendszerükbe beillesz-teni. Ragyogó dialektikával, történelem-philosophiai érzékkel ésa jogban elmélyedt tudás elgondolásával utasította vissza Appo-nyi ezeket a támadásokat és mutatta ki mennyire nem állják kia tudományos kritikát azok a merész, de inkább politikai céltszálgáló irányzatos tanítások, melyekkel az egész művelt külföldelőtt magyar történeti multunknak és a kiegyezési törvények jog-állapotát a legferdébb világításban adták elő. Egy alkalommalmidőn Apponyi államférfiúi egyéniségéről vázlatos jellemrajzotírtam, megállapítottam, hogy az ő államférfiúi mentalitásánakjellemző eleme a magyar nemzeti és állami élet teljessége. Ezaz a vezérlő csillag, melynek fénye Apponyi politikai változatosfejlődési menetében soha el nem homályosult. Ez az arany-kapocs, mely Apponyi közéleti pályáján a változó formákatmagasabb egységben tartja. Az átfogó nagy nemzeti gondolat,a nemzet teljes életjoga a maga legegyetemesebb kialakulásá-ban az a központi erő, mely a következetesség fényével sugá-rozza be az elhajlásoknak, kilengéseknek látszó jelenségeket.Ő mondotta, hogy a magyar nemzet a nemzeti gondolat és aszabadság szárnyain mint a bérci sas repül — de ha a szár-nyaknak egyike is hiányoznék, a fejedelmi madár egyik szár-nyával üresen csapkodhatná a levegőt, de felszállani és repülninem tudna soha. Nem tudott belenyugodni abba, hogy Magyar-ország ne lehessen végre is teljesen független ura önmagának.Annyiszor látta a nemzeti önállóságunkat lealázva, külföldiútjain is annyiszor tapasztalta, hogy az egységes monarchiábabekebelezett tartományként kezelték Magyarországot és sohameg nem értették a dualizmusban lefektetett paritás elvét sem.

299

Annyiszor szenvedett hajótörést az 1867, évi XII. t.-cíkk jog-állapotának teljes megvalósítására irányzott becsületes törek-vése — hogy ő benne megérlelődött az a politikai meggyőződés,hogy teljes állami élet nélkül nincs önálló souverain Magyar-ország, Midőn a nemzetiszínű kardbojtot, midőn a magyarvezényszót, midőn a függetlenségi eszme megvalósítását köve-telte, mindig más eszközökkel, más módokkal, de következe-tesen és hűen azt a nagy gondolatot szolgálta, hogy Magyar-ország a teljes állami élet piedesztál ját elérhesse. Politikaikövetkezetességnek nem a pártkeretekhez való merev ragasz-kodását tartotta, hanem a politikai következetességet abbankeresi, hogy a politikai ideált adott esetben meggyőződése szerintleghelyesebb álláspont alapján szolgálja.

II.

A sors sajátszerű rendelkezése, hogy az az államférfiú, kía magyar állami élet teljességeért oly vállvetett küzdelmetfolytatott, midőn a nagy összeomlás után a független Magyar-ország testté vált — akkor ez a test a megcsonkított, agyon-gázolt Magyarország volt. Nem a Kárpátok és Adria Magyar-országa többé. Egy töredék. Fájdalmas lélekkel mondotta több-ször nekünk: „Istenem! hazám függetlenségeért, teljes nemzetiés állami életéért küzdöttem egész életemben és most ennek afüggetlenségnek ugyan örülni sem tudok.”

Ennek a törhetlen és senkivel mással össze nem hasonlít-ható propagandának gondviselésszerű letéteményese ma nema Teznerek és Turbák ellen folytatja nagy propagandáját. Mahazája független — de csaknem az életfeltételektől megfosz-tott függetlenség ez. ő azonban nem esett kétségbe soha. Senkisem bízik erőteljesebben a magyar igazság logikai kényszerű-séggel bekövetkező győzelmében, őt semmiféle közbejött csa-lódás nem téríti el ettől a benső hitétől. Az egyezségokmánya 19, §-ban látja azt a békés alapot, melyen Magyarország amaga teljes integritásában új életre ébredhet, ő lángelméjeegész erejével a hazai és nemzetközi szószékeken, a hazai ésnemzetközi publicistikában újra ott van, újra küzd az integránsMagyarország feltámadásáért, ennek teljes minden korláttólfelszabadított függetlenségéért. Nem elégedett meg a Teznerek,

300

Turbák elleni küzdelmében sem azzal, hogy kitűnő munkáitkülföldi nyelveken kiadta — de megjelent Európa és Amerikanagy városaiban és utólérhetlen ékesszólásában megcáfolhatlanérveléssel mutatta ki, mennyire tévesen ítélték meg ellenségesszemüvegen át Magyarország múltját és jelenét. Éppen olyodaadással küzd ékesszólása és tolla erejével most is azoknaka félreértéseknek és félremagyarázásoknak, felületességnek éstudatlanságnak rabjává lett mentalitás ellen, mely a háborúspsychosis rossz szellemétől átjárva a nyugati kultúrával bensőkapcsolatban álló ezredéves Magyarországot létföltételeitőlakarja megfosztani.

Már 1920 május 26-iki idézett beszédjében az egész béke-szerződést egy ,,fossil leletnek” nyilvánította.

Az a mentalitás, amely a nyugati hatalmak szempontjábólMagyarország meggyöngítését mint kívánatos, szükségképenelérendő célt tűzte maga elé, megrögzíttetett olyan időben, —midőn Magyarország nem volt abban a helyzetben, hogy a magaszavát egyáltalán hallassa. Ez a megrögzítés már nem felelmeg a mai mentalitásnak. Apponyi előtt lehetetlen az, hogy,,ez a mai jobbra forduló mentalitás ne találjon utat és módot,hogy a régi mentalitás helyébe kibonyolódjék. És miért bízomén ebben? — mondja. — Azért, mert ez nem alapul érzelmimomentumokon, nem egy velünk szemben egyszerre felébredtszeretet és rokonszenv sugallatán, hanem egyszerű politikaiszámításon, jobb belátáson: azon a politikai számításon, azonaz észlelésen, hogy Kelet-Európa nyugalmának legmegbízha-tóbb, mondhatom, egyedül megbízható támasza egy életerős,életképes, belsőleg konsolidalt, kifelé aktióképes Magyar-ország.”

III.

Amit Apponyi Albert 1920-ban előre mondott, az ő jöven-dölése évről-évre erősödik. Az ő hite törhetetlen. A magyarigazság győzelmének reményét soha egy percre sem adta fel.

Apponyi gróf azonban csalódását abban a biztosítékban,melyet a kisebbségi jogvédelem iránt a nemzetek szövetségéhezfűzött és fűztünk vele együtt igen sokan egy pillanatig semtitkolta el, sőt szóban és írásban ennek hozzá méltó kifejezést

301

adott a magyar külügyi társaságban, a nemzetgyűlésen, a ligákuniójának főtanácsában és közgyűlésein és világszerte nagy ha-tást tett felszólalásában a nemzetek szövetsége hatodik genfiközgyűlésén.

Szükség, — erős szükség parancsolja is ezt. Fel kell ráznia nagyhatalmak közvéleményét abból a közönyből, mellyel akisebbségi jogvédelem kérdését tekintik — de fel kell rázni azérdekelt államok kormányainak lelkiismeretét is, hogy becsü-letes loyalítással kell teljesíteniök nemzetközi garantia alattvállalt kötelezettségeiket. Meg kell érteniök, hogy nekik nincssouverain joguk elnyomni a kisebbségek nemzeti, közművelő-dési, gazdasági életét, nincs joguk a kisebbségeket iskoláiktól,birtokaiktól erőszakos eszközökkel megfosztani, Ellenben nekikszerződésileg vállalt szigorúan teljesítendő kötelezettségeikvannak — oly kötelezettségek, melyeknek teljesítését, még haa szerződéses jog nem is parancsolná, a mai kor jogi műveltségea kultúra és humanizmus erkölcsi kötelessége, az emberi soli-daritás érzete minden civilisait államtól joggal elvárhatja.

Mikor a diktált békekötések nagy területekhez, milliókramenő új polgárokhoz juttatták az úgynevezett succesiós álla-mokat, akkor azért kötöttek velük a nagyhatalmak kisebbség-védelmi szerződéseket, hogy az ezekben biztosított anyagi jog;valódi eleven életté legyen, és ez úgy ezeket mint a régebbianyaországot némileg megnyugtassa azért a rettenetes fel-darabolásért, melyet kultúrai hivatást betöltött ezredéves államramegtévesztő és megtévesztett beállítások alapján róttak.

A szerződés jogalapján álló kisebbségek nem kérnek többjogot, mint a mennyit a szerződések biztosítanak. A kisebb-ségek ezt kívánják és ezt teljes joggal követelhetik is, hogybiztosított jogaik sérelmet ne szenvedjenek és ha szenvednek,hatályos orvoslást nyerjenek. Ezen a téren azonban eddig meg-lehetősen közönyre találunk a világ vezető államainál is. Méga szerződött nagyhatalmak is úgylátszik megelégszenek azzal,hogy ők megkötötték a kisebbségvédelmi szerződéseket és reábízták a nemzetek szövetségének tanácsára a nemzetközi védel-met. De eddig legalább édes-keveset törődnek azzal, hogy ez avédelem érvényesül-e. A nagyhatalmak — fel kell tennünk —bíztak abban, hogy a huszadik században attrocitásokat kultúraiszínvonalra számottartó államok kormányai nem fognak a ki-

302

sebbségek jogain elkövetni. Nem gondolhatták, hogy ,,nemzetekelpusztítása” ma Európában lehetséges „nemzeti állami” con-ceptio legyen. Nem gondolhatták, hogy a nagy területeket szer-zett új államok saját consolidatiójukat abban keressék, hogy azúj terület új lakosainak nemzetiségét elpusztítsák. Ezt kell fel-tennem és ezzel a feltevéssel látom némileg indokoltnak, hogynem tartották a nagyhatalmak mint szerződő felek szükségesneka szerződések megkötésénél azt sem, hogy tüzetes részletes el-járási jogrendet teremtsenek. A nagyhatalmak joggal feltehet-ték, hogy a védelem érdekében megfelelő oly eljárási rendet foga nemzetek szövetségének tanácsa megállapítani, mely eljárásirend a mai kor színvonalán áll és amely biztosítja a tényállástárgyilagos megállapíthatását és a célt biztosító intézkedéseksikerét.

Ezt a jogrendet várjuk már régen. Sőt joggal várhatjuk aztis, hogy a „Tanács” maga kezdeményezzen oly lépéseket, melyeka contradiktorius eljárás követelményeinek megfeleljenek. Ezméltó feladata volna a ,,Tanács”-nak. Kevésbé méltó azonbanaz, hogy ha mindig csak azt halljuk az ő körükből, hogy belátjákugyan a védelmi rend tökéletlenségeit, a Tanácsnak azonbannincs elég hatalmi eszköze, Ha már sajnos a ,,Tanács” maga nemveszi is a szükséges reform kezdeményezését a kezébe, amit bi-zonnyal nagy eredménnyel tehetne meg: akkor is szerény néze-tem szerint a mai hatalmi eszközeivel is az eddiginél hatályosabbjogvédelmet nyújthatna. Félre kellene tenni bizonyos indokolat-lan kíméletességi szempontokat a teljesen hamis színekbe bur-kolt állami souverainitás iránt ott, ahol tulaj donképen szerző-désileg önmaguk korlátozták saját souveraínitásukat. Meg kel-lene mondani határozott körülírással, mit jelent a „nemzetközigarantia alá helyezés” tartalma — amely garantíára a nagy-hatalmak vállalkoztak. Meg kellene mondani, mit jelent a „nem-zetközi védelem” tartalma, mit a nemzetek szövetségének taná-csára bíztak. Nem szeretem a túlerős kitételeket, de kénytelenvagyok kijelenteni, hogy ezek a nagyjelentőségű szavak a maivédelmi eljárás gyakorlatában üresen kongó frázisok és semmiegyebek. Sohasem haboztam és mindig, ha a szerződéses kisebb-ségi jogállapot mai végrehajtásáról bel- és külföldi lapokbannyilatkoztam, a leghatározottabban megállapítottam, hogy a maiszerződéses kisebbségi jogvédelem a sokat ígérő nagy szólamok

303

zászlaja alatt egyenesen csődbe került, egyenesen paródiájáváaz ígért és joggal elvárt védelmi rendnek.

Az az aránylag minimális anyagi jog is, amelyet a nemzet-közi garantia alá helyezett szerződések és megállapodásokpapírformában biztosítanak — holt anyaggá vált. Attrocitásokattrocitásokra halmozódtak. Elmondhatjuk, hogy a kisebbség-védelmi anyagi jog minimális, ami itt maximális, az az ezen jo-gon ejtett sérelmek hosszú sorozata. A panaszok elintézésénekeljárási módjára vannak ugyan bizonyos házi használatra szólószabályok, de ezekben a rendelkezésekben hiányzanak a pár-tatlan igazságszolgáltatás legelemibb követelményei. Az eljárásirend egyenesen a panaszok megfeneklésére vezet. Határidőkeltolásával hosszú időre lehet elodázni a döntést. Megkérdezika panaszolt kormányt, kíván-e válaszolni a panasz érdemére —erre határidő van szabva, mely szintén meghosszabbítható. Habeérkezik az igenlő válasz, akkor az elnök a három tanácstaggalmegállapíthatja, hogy a panasz ,,recevable” vagy nem ,,recep-table.” Az utóbbi esetben el van temetve a panasz, az első eset-ben megkeresi a kormányt az érdemleges válaszia. Ez ismét ki-tolhatja a határidőt. De nem folytatom tovább — mindenki is-meri ebben a gyakorlatban az igazságkeresés és igazságszolgál-tatás legelemibb követelményeinek teljes hiányosságát. Közis-mert, hogy Magyarország kisebbségei 19 esetben fordultak anemzetek szövetségéhez és tizennyolc esetben semmi se történt— egy esetben, a bánáti és erdélyi telepesek ügyében — kegye-lemből morzsákat adtak, de nem igazságot szolgáltattak.

Oly elkeseredést szült már ez az állapot, hogy mint is-meretes, Magyarország legkomolyabb representans férfiai,köztük maga Bethlen István gróf, nagyszabású parlamentibeszédjeikben (1925 október) kijelentették, hogy nem cso-dálják, ha a magyar közvélemény a nemzetek szövetségébőlvaló kilépésre gondol. Apponyi is egyik cikkében (1925 októ-ber, Pester Lloyd nov. 1.) azt írta, hogy ha nem érnek elkomoly kisebbségi védelmi jogrendet, ha a kisebbségek elnyo-mását, assímílálását megengedett állami politikának ismerik el,akkor nincs sok értelme a népszövetségben való maradásnak,annál kevésbbé, mert a lefegyverzés kérdésében ma sem történtsemmi, a legyőzöttek fegyvertelenül állnak az állig felfegyver-zett győző államok között. A nyilatkozó államférfiak készséggel

304

ismerik el a nemzetek szövetségének nagy érdemét pénzügyihelyzetünk javításában és hozzátehetjük, ezt elismeri az egészország, de elengedhetetlen szükségesnek tartja az egész magyarközvélemény a legkomolyabb fordulatot különösen a kisebbségijogrend területén. Semmi kétség, ha egyfelől a kisebbségi véde-lem területén az eljárási rend a modern igazságszolgáltatásirányában nem reformálódík — másfelől a nemzetközi garantia,,alá helyezés” körét meg nem töltik megfelelő eleven tartalom-mal — akkor az egész kisebbségi szerződés és rendszer tartalomnélküli üresség, mert ki kér olyan szerződésekből, melyeknek avégrehajtása egyenlő a nem teljesítés eredménytelenségével? Akisebbségi szerződésekkel akarták megnyugtatni az anyaorszá-goktól elcsatolt milliókat, a megnyugtatás helyett azonban nap-nap mellett nemzeti létük megfosztásának veszélyei között hány-kolódnak.

Ugyan mivé váltak a szerződések nagyhangú kijelentései,hogy ,,semminemű törvény, rendelet vagy hivatalos intézkedésnem lesz hatályos, ami az alaptörvény jellegével bíró kisebbségiszerződéssel ellentétben áll.” Vájjon nem kongó üres jelszó az,hogy ,,a vállalt kisebbségjogi kötelezettségek nemzetközi érdekűkötelezettségek, melyek a Nemzetek Szövetségének védelme aláhelyeztetnek.” Igaz-e a papírszerződések axiómája, hogy ,,a fel-merülő véleménykülönbség nemzetközi jellegű vitának tekin-tendő.”

Mondom, ezek a szerződésbeli enunciaciók Potemkin-falak.Az életben e nagy kijelentések mögött ott kavarog a jogfosztás,a kínos zaklatások kegyetlenségig fajuló borzasztó chaosa. Apanaszok megvizsgálásának nincs jogi rendnek nevezhető sza-bályozása, Ez az állapot annak a következménye, hogy a garan-tíát vállalt nagyhatalmak — hogy enyhe szóval éljek — legalábbis desinteressement-t tanúsítanak az egész kisebbségi jogrendiránt. Túludvariasan kerülik a régi háborús szövetségesek úgy-nevezett souveraínítási érzékenységét. A nemzetek szövetségehivatalos világában pedig azt hangoztatják, hogy a kezük nagyonmeg van kötve. Nincs elég hatalmi körük arra, hogy erőteljesenjogrendet teremtsenek a kisebbségi jogvédelem területén. Μin-dig azok közé tartoztam, kik éles kritikát gyakoroltak a nem-zetek szövetsége szervezeti tökéletlenségei fölött. Mindig ki-emeltem, hogy a ,,Tanács”-ot politikai testületi szelleme miatt

305

nem lehet a pártatlan igazságos bíráskodást biztosító intézmény-nek tekinteni — de azt sohasem gondoltam, hogy e testület hibásszervezete dacára ne feleljen meg annak a kötelességének, hogya kisebbségi sérelmek iránt a legmesszebbmenő loyalítással jár-jon el. „Les hommes sont tous” — akarni kell és akkor a ,.rég-lement” tökéletlenségét legyőzheti a komoly igazságra való törek-vés, Én abban a meggyőződésben vagyok, hogy még a mai szer-vezetben és jogállapotban is többet, sokkal többet tehetett volnaa Tanács, de a nagyhatalmak is, Úgy látszik azok, kik a hatalmikör hiányával védik a tanács tehetetlen szereplését, észre semveszik, hogy ezzel a legsúlyosabb vádat emelik azok ellen, akika szerződésekben a kisebbségi anyagi jog érvényesülését tekin-télyük egész súlyával garantálták. Ha csakugyan nincs a nem-zetek szövetsége tanácsának itt semmi komoly hatásköre, ha anemzetek szövetségére bízott jogvédelem csak üres frázis, ha anagyhatalmak nemzetközi garantíája alá helyezése semmit semjelent, akkor igazán a szemfényvesztés frivol játékával állanánkszemben. Akik ezt állítják, azok érvelése arra vezet, hogy tulaj-donképen a kisebbségvédelmi anyagi jog codificatiójának céljaa félrevezetés volt — mert ha nincs hatalmi eszköze a Tanács-nak, akkor ,,a nemzetközi garantia alá helyezés” és a „nemzetekszövetsége tanácsának” és az „állandó nemzetközi bíróságnak”jogvédelme nem. jelent egyebet, mint a rettenetes sérelmekkelszemben a teljes tehetetlenséget. Nézetem szerint ennek pedigaz lett volna a feladata, hogy tekintélyének erejével megszün-tethesse azokat a barbár sérelmeket, melyek az ő általuk nyúj-tott anyagi jogon nap-nap mellett az emberiség kultúrai lelki-ismeretét fölháborító sérelmeket elkövetik.

Én nem hiszek ebben a tehetetlenségben. Különösen nemtartom méltónak a célzatosság vádjait. Hitem szerint a jelenlegiigen tökéletlen eljárási rendben is több hatalma van a nemzetekszövetségének, mint aminőt és amiképen eddig érvényesített.

IV.

Nézzük csak közelebbről mi az a nemzetközi garantia?

Garantiát a nagyhatalmak vállaltak — de a jogvédelmet anemzetek szövetsége tanácsa gyakorolja. A garantia végrehajtásatehát a nemzetek tanácsára van bízva. A nagyhatalmak azonban,

306

kiknek kiküldöttjei ülnek a Tanácsban, ezzel nem ruháztak átminden kötelezettséget a Tanácsra, az ő kötelezettségük is fenn-áll és ez az, hogy ők sem elégedhetnek meg a kisebbségi sérel-mek ügyében a „désintéressement” hűvös szerepével, Nekik iskötelességük őrködni, hogy a nemzetek szövetségének tanácsaa garantia tartalmát megvalósítja-e, a garantia tartalmát úgyhajtja-e végre, hogy az alapos panaszok orvosoltassanak, hogyminden rendelkezésre álló intézkedést megtesz-e a tanács, hogya megállapított sérelmeket a panaszolt kormány orvosolja.Tulaj donképen ők is sértett feleknek erezhetnék magukat akkor,lia a szerződéses jogot az utódállamok kellő tiszteletben nemtartják, ők szerződtek a kisebbségi jogvédelem tárgyában azutódállamokkal, ők adtak óriási területeket nekik, épen ők kö-vetelték az óriási terület- és lakosságszaporulat ellenében azt,hogy a kisebbséghez tartozó polgárok a maguk nemzeti, faji,vallási életükben, politikai és magánjogaikban rövidséget neszenvedjenek. Épen a nagyhatalmakkal szemben a szerződések-ben oly messzemenő kötelezettséget is vállaltak az utódállamok,hogy alávetik magukat annak, hogy a nagyhatalmak bármelyikeőket az állandó nemzetközi bíróság elé idéztetheti az elkövetettsérelmek orvoslása céljából. A nagyhatalmak azonban a ,(dés-intéressement” közönyét tanúsították. Ily közöny mellett nemlehet csodálkozni, hogy az utódállamok diplomatái, minisztereiés egész állami apparátusának alsó, a néppel közvetlenül érint-kező szervei egyszerűen belügyi kérdésnek tekintették az egészkisebbségi kérdést. Előtérbe állították a souverainítás hangzatosszavát, — mintha bizony a nemzetközi garancia nem emeltevolna ki a kisebbségi jogvédelem területét a belügyi ,,sic volo,sic jubeo” féle erőszakoskodások keretéből.

Nem bocsátkozom bővebben a nemzetközi garantia tartal-mának fejtegetésébe. Utalok egyenesen a Tittoni-féle „rap-portera, mely első kezdeményezője volt bizonyos kisebbség-védelmi eljárási rend megteremtésének. A „nemzetközi garan-tia” kifejezés — mondja a Tittoni rapport — azt is jelenti, hogya Nemzetek Szövetsége köteles meggyőződni arról, hogy a ki-sebbségekre vonatkozó rendelkezéseket mindenkor végrehajt-ják-e. A Tanács azonfelül minden esetben, amikor a kisebb-ségekkel szemben vállalt rendelkezések bármelyikét megszegik,vagy a megszegés veszedelme fennforog, köteles közbelépni.

307

Ε tekintetben a szerződések világosan vannak megfogalmazva ésmegmutatják az utat, melyet követni kell. Az a jog, hogy jelez-zék e rendelkezések megszegését, vagy a megszegés veszedel-mét, a Szövetség Tanácsa tagjainak van fenntartva. Bizonyosértelemben a Tanácsban képviselt hatalmak egy jogáról és egykötelességéről van tehát itt szó és e jog arra utalja őket, hogykülönös érdeklődéssel viseltessenek a kisebbségek védelme iránt.

Így magyarázza a Tittoni-féle rapport a Tanács jogát éskötelességét és hozzáteszi: ,.természetesen ez a jog nem zárjaki azt a lehetőséget, hogy a rendelkezések megszegésére vagya megszegés veszedelmére maguk a kisebbségek vagy a Nem-zetek Szövetségének Tanácsában nem képviselt hatalmak hív-ják föl a szövetség figyelmét.”

Így szabad és így kellene a nemzetközi garantia tartalmáteleven élettel kitölteni. Ez a helyes értelmezés igenis tekinté-lyes hatalmi kört ad a Tanácsnak és súlyos kötelességet is róreája. Az igazság őszinteséget követel. Meg kell mondanunk,hogy a Tanács épen nem használta fel az eszközöket, melyeketfelhasználhatott volna a kisebbségi jogrend céljának megvalósí-tása érdekében.

Ily magyarázat mellett erélyes közbelépés nem tűrte volnaaz állami souverainitás takarója alatt a kisebbségek jogait bizto-sító szerződéseket aláírt államoknak imperialistikus, elnyomó,nyíltan a nemzetiségek felszívását szolgáló tanügyi, gazdasági,a kisebbségek kultúréletét az anyaország életétől elzáró kor-mányzati rendszert folytatni. Itt igenis a közbelépésnek nemcsakjoga, de kötelessége is meg van állapítva. Lehetett volna erő-teljesebb eszközökkel, nyilvánosságra hozott helytelenítésekkelés határozott utasításokkal komolyan figyelmeztetni a szerző-dött államokat a kisebbségek jogaínak megvédését tartalmazószerződéses kötelességeik teljesítésére. Nem mindig a kisebb-ségek loyalitását kellett volna emlegetni, de az uralkodó kor-mányzati rendszer loyalitását elsősorban kellett, volna megkö-vetelni, A kisebbségi kérdést szeretettel lehet — nem üldözés-sel megoldani. Ezzel a megállapításommal korántsem akaromazt mondani, hogy a védelmi rend mai jogállapotaival meg-elégedhetünk. Amikor határozottan állítom és bizonyítom, hogyigenis lehetett volna sokkal nagyobb megértéssel kezelni méga mai jogállapot mellett is a kisebbségi panaszok orvoslási rend-

308

szerét; egyúttal elengedhetetlen követelménynek tartok olyreformot, mely az eljárási rendben gyökeres reformot, oly javí-tásokat tartalmazzon, melyek a modern nemzetközi jogrend ésigazságszolgáltatás követelményeinek színvonalán álljanak.

V.

Az igazságos megítélést biztosító eljárási rendet sürgetikmár évek óta a népszövetségi ligák uniójában is. A legerélyeseb-ben foglalt állást ezekben a kérdésekben mindig a gróf ApponyiAlbert vezetése alatt álló magyar csoport. Sajnos, hogy nem-csak a nemzetek szövetségének eddigi légköre nem kedvező —de csaknem elszomorító, hogy a népszövetségi ligák uniójábanis a kissé gyökeresebb javaslatokat hűvösen fogadják. Még1922 októberében a ligák uniója főtanácsának ülésén az első kez-deményezést a magyar csoport megbízásából e sorok írója tettemeg abban az irányban, hogy az eljárási rend adjon lehetősé-get arra, hogy vallási, kulturális, gazdasági és más társadalmiegyesületek is legfelsőbb hatóságaik útján is érvényesíthessék akötelező tárgyalást biztosító panaszaikat. Előadásomban bőveb-ben fejtettem ki az egész kérdést. Indítványommal Lafontaineis foglalkozott igen figyelemreméltó jelentésében. A kérdés anépszövetségi ligák uniójában azóta folyton napirenden van.Már két alkalommal is a Magyary tanár úr által részletesenkidolgozott perrendi szabályokat tartalmazó javaslatot is tet-tünk az unió üléseiben és tettek más államok is, de döntésreezek még e sorok írásáig sem kerültek. Napirenden voltak azily természetű javaslatok a ligák uniójának lausanne-i főtanácsiülésén is. Ha nehéz a nemzetek szövetségében valamit ebben azirányban elérni, a népszövetségi ligák uniójának azonban ezena téren végre komoly, határozott lépést kellene tennie előre, desemmiesetre sem hátrafelé. Ennek az uniónak tulajdonképenicélja propaganda a nemzetek szövetsége mellett és nézetemszerint az volna a főfeladata, hogy előkészítse a szükséges re-formokat a nemzetek szövetsége részére. Itt nem lehet döntő az,hogy a jelenlegi jogállapot határai mit engednek meg. Itt egye-nesen irányt kellene szabni a jövő fejlődésnek. Itt bátran kellszembenézni mindazokkal a tökéletlenségekkel, melyekkel anemzetek szövetsége meg van terhelve. Ezeknek a tökéletlensé-

309

geknek megszüntetésére kell a közfigyelmet terelni. A tökélet-lenségek megszüntetése volna a legtökéletesebb propaganda anemzetek szövetsége mellett. Itt nem szabad elhallgatni sem anagy, sem a kis bajokat. Különösen biztosítani kell a leghatá-lyosabb jogvédelmet a kisebbségek számára — mert ha vanbékerontó tényező, akkor a legelső helyet foglalja el ezek kö-zött a tényezők között, ha a kisebbségi jogok úgyszólván véde-lem nélkül összetiporhatok és egyszerűen nevetségessé válik a^nagyhatalmi nemzetközi garantia” és a „nemzetek szövetségé-nek nemzetközi jogvédelme.”

A népszövetségi ligák uniójának eddig a legelismerésre mél-tóbb határozata az 1923-íki bécsi határozat. (V.) Ez egyenesenApponyi Albert gróf érdeme. Itt kimondatott, hogy a nemzetekszövetségének mindegyik tagja érvényesen nyújthat be panaszta tanácshoz, továbbá az autonóm területek representativ szervei,a vallási, közgazdasági és közművelődési testületek legfelsőbbszervei szintén érvényesen nyújthatnak be panaszt a tanácshoz,lia előzőleg a belföldi illetékes hatóságok előtt a jogorvoslato-kat kimerítették, A tanács szótöbbséggel döntheti el, hogy apanasz ezen kategóriák valamelyikéhez tartozik-e. Ennél mégtovább megy a határozat, mert bárki beadhatja a panaszt, haazt az elnök által kijelölt három tagú bízottság, vagy a felállí-tandó kisebbségi bizottság (ilyennek jelöltetését követeli a ITT.számú határozat) ajánlja. A tanács köteles dönteni a panasz^recevabilité”-je fölött és ha elfogadhatónak mondta ki a pa-naszt, akkor hat hó alatt el kell dönteni a kérdést. Kimondtatovábbá még a bécsi közzétett határozat azt is, hogy az eljárásirendnek az egész vonalon contradictoriusnak kell lenni.

Ez erőteljes kifejezése azoknak a figyelembe ajánlottreformoknak, melyeket a főtanács 1922-íkí budapesti ülésén amagyar csoport nevében volt szerencsém előadni. A bécsi hatá-rozat azonban a nemzetek szövetségének körében nem találtrokonszenvre. Túlradikálisnak találták az indítványokat. Hogymennyire idegenkedtek a nemzetek szövetsége körében ettől abécsi határozattól, azt igazolja az, hogy arra igyekeztek buzdí-tani a népszövetségi ligák uniójának vezetőit, hogy ezt a túlme-rész határozatot a jövőben újabb határozatokkal tompítsák le.Ennek lett azután az az eredménye, hogy a népszövetségi ligákuniója legközelebbi feladatának azt tartotta, hogy „de lege lata”

310

a kisebbségi jogrend codificáltassék. Ez más szóval azt jelenti,hogy minden maradjon a régiben, csak rendszeres keretbenlegyenek az eljárási szabályok foglalva. Apponyi Albert grófazonban összes tanácskozásainkban mindig annak az álláspont-nak adott kifejezést, hogy a bécsi határozatot legyöngítő, azazvisszafejlesztő iránynak mi a népszövetségi ligák munkájábanne hódoljunk be. Eddig ez nem is történt meg. A népszövetségiligák uniójának igazi célja mindig csak az lehet, hogy haladástelőkészítő munkát végezzen azon hiányok kiküszöbölésére, me-lyekben a nemzetek szövetsége akár szervezetében, akár eljárá-sában szenved.

Apponyi ehhez az állásponthoz hű maradt akkor is, midőnalkalma volt a nemzetek szövetsége 1925. évi szeptemberi köz-gyűlésén a kisebbség kérdésével foglalkozni.

Itt nem volt módja arra, hogy alakszerű indítványt terjesz-szen elő, de alkalma volt a nemzetek szövetségének figyelmétfelhívni a Tanács előtti eljárási rend kiegészítésére.

A tanács előtti eljárás — mondta Apponyi — három pont-ban szorul kiegészítésre. Nem én vagyok az, aki ezeket kitalál-tam, hanem a népszövetségi ligák uniója, amely Európa jófor-mán valamennyi nemzetének közvéleményét képviselő delegá-tusai egyhangú szavazatával hozott határozatban fejtette kiezeket.

Az első módosítás, az első szokás, az új rendelkezés, ame-lyet a kisebbségi kérdésekben követett tanácsi szabályzatbabelevinnék, a következő lenne: Bizonyos kérvényeket, nevezete-sen azokat, amelyek az egyházak legfelsőbb szervezeteitől, vagyaz országok kulturális intézményeitől származnak, olyan kér-déseknek lehet és kellene tekinteni, amelyekkel a tanácsnakminden további megvizsgálása nélkül foglalkozni kell.

A második kiegészítés a következő volna: lehetővé kelltenni, hogy az eljárás valamennyi szakaszában a kérvényezőkképviselőit mindig meghallgassák és azok mindig előterjeszt-hessék indokaikat és a kontradiktorius eljáráshoz hasonló felté-telek mellett válaszolhassanak a másik oldalról jövő ellenveté-sekre,

A harmadik észrevétel, amelyet előterjeszteni kívánok, —mondja Apponyi gróf — a következő: valahányszor jogi kérdés

311

merül fel, a felek egyikének kérelmére legyen kötelező az ál-landó nemzetközi bíróság tanácsadó véleményének kikérése. Ezcsupán olyan elvnek kimondása, amely elismert elv az egészvilágon: jogi kérdések megoldása nem politikai gyűlések, hanemtörvényszékek illetékessége alá tartozik: ez az illetékességazoké a bíróságoké, amelyeket speciálisan azért szerveztek meg,hogy vitás kérdésekben jogot szolgáltassanak. Fontos, hogy akisebbségek abban a meggyőződésben is legyenek, hogy ellentétesetén ezeket a kérdéseket nem politikai, hanem bírói szellem-ben fogják elbírálni, mert ezekben a kérdésekben a pszihologiaíszempont ép olyan fontos, mint magának a kérdésnek eldöntése.Ha a Tanács Apponyi grófnak ezeket a megpendített eszméitvalóra váltaná — ezzel nagy lendületet nyerne a most tespedőkisebbségi jogvédelem sorsa.

Sajnos, hogy a Tanács a megpendített eszméket a kisebb-ségi szerződésekkel összeegyezhetleneknek találta — amin nemcsodálkozhatunk, hisz ezen a tanácsülésen hangzott el a hiva-talos előadónak, Mello Francónak azon kijelentése, hogy a ki-sebbségi jogvédelem igazi erkölcsi célja tulaj donképen a ki-sebbségek beolvasztása. Én ezt a kijelentést csak a hivatalosszövegezés tévedésének tulajdonítom — annyira lehetetlennektartom ezt a kijelentést.

Újabban a tekintélyes nagy nemzetközi társadalmi intéz-mények is a legbehatóbban foglalkoznak a kisebbségi jogvéde-lem eddigi tarthatatlanságával.

Az „International Law Association” 1924-ben Stockholm-ban tartott konferenciáján kimondta, hogy a nemzetek szövet-ségének mindegyik tagja — tehát nemcsak a Tanács tagjai —kötelező elintézést biztosító panasszal élhessen és hogy a pa-naszt az állandó nemzetközi bíróság intézze el. Továbbá erősvisszhangra talált az az eszme, hogy a kisebbségek is bizonyosíeltételek mellett a Conseil előtt érvényesíthessék felperesi jo-gaikat. Az interparlamentáris unió is az Egyesült Államokban(Washington) és Canadában (Ottava) 1925 októberben foglal-kozott behatóan a kisebbségi kérdéssel. Itt negyvennégy nemzetvett részt. Ott voltak az összes amerikai államok, az összeseurópai államok Spanyolország kivételével, ahol ezidőszerintdiktatúra van és nincs aktív parlamenti élet. Az interparlamen-

312

táris konferencia határozatilag kimondta, hogy kívánatosnak tar-taná, hogy a nemzeti kisebbségek sérelmeiben mindig a hágainemzetközi bírósághoz utalnák az érdekelt feleket. Kívánatos-nak tartaná, hogy minden felmerült vitás kérdés ne erőszakosanintéztessék el, hanem alakíttassék úgynevezett paritásos bízott-ság, melynek tagjai sorában úgy az uralkodó nemzet, mint a ki-sebbség megbízottai helyet foglaljanak. Usteri svájci „Altstände-·rath” már 1923-ban Kopenhágában állást foglalt a paritásos bí-zottság rendszere mellett. Ennek előnyét abban látná, hogy aminoritási probléma nemzeti alapon oldassék meg. AmerikábanCanadában természetesen az ilyen indítványt helyeslik —mert ott tulaj donképen kisebbségi kérdés nincs. Ott igazán meg,kellett magyarázni, hogy mi az európai kisebbségi kérdés. A midelegatiónknak jutott a feladat, hogy megmagyarázzák azt, hogyáz Amerikába kivándorlók önként mennek oda és azt önkénthagyják is el, tehát önként választanak új hazát, amelybe föltét-lenül be kell olvadníok. Európában a mai kisebbségek olyanős-lakói az általuk elfoglalt területeknek, akiket erőszakkal»akaratuk ellenére utaltak idegen főhatalmak alá, melyek arratörekszenek minden eszközzel, hogy elnyomják ennek az autoch-ton lakosságnak nyelvét, kultúráját, nemzeti öntudatát. Ily fel-világosítás mellett az amerikai más meggyőződésre jut — egye-nesen felháborodik a szabadság elvének megcsúfolásán, mely akisebbségek elnyomásában nyilvánul. A legnagyobb szolgálatot,teszik azok a kisebbségi kérdés helyes megoldásának, kik Ame-rikát a valódi helyzetről felvilágosítják. Az Egyesült-Államok-ban azt tudják, hogy az ő közbelépésük döntötte el a nagy világ-háború sorsát — azt is hitték, hogy ők a háborúban a szabadság,érdekében, a népek elnyomása ellen küzdenek. Most az azamerikai a nyert felvilágosítások után megbotránkozik azon,,hogy a világháborút befejező békék egyenesen szerencsétlenüluszították egymásra a nemzeteket a helyett, hogy a tartós békealapját vetették volna meg.

Nevezetes mozzanatot jelent a kisebbségi kérdésben az1925-iki októberi genfi konferencia is.

Az európai nemzeti kisebbségek kiküldöttjei, kik tizennégy-állam harminc nemzetiségű csoportját — körülbelül negyven-millió lakost — képviseltek, ezen a konferencián. Itt egyhangú-

313

lag kimondottak, hogy a nemzetiségi kultúra szabadsága ép olyszellemi java a kultúrvilágnak, mint a hitvallás szabadsága. Ezta nemzetközi ethikai alaptételt positiv jogi formákban kellhatályos kifejezéshez és tényleges érvényesüléshez juttatni.Éhez képest minden állam, amelynek határain belül a többséginemzetiségen kívül más nemzetiségű népcsoportok is élnek, köte-lezendő, hogy e nemzeti közületek számára a szabad kulturálisés gazdasági fejlődést, hozzátartozóik számára pedig mindenállampolgári jog csorbíttatlan élvezetét biztosítsa. Ezeknek azalapelveknek elismerése és gyakorlati keresztülvitele előfeltételea nemzeti megértésnek, egyben tehát Európa békéjének.

Ily helyzetben semmi kétség, hogy a kisebbségek ügye mamár nagy világkérdéssé vált és természetesen elsősorban a ma-gyar kisebbségi kérdés szorul alapos megoldásra, mert egyikország se vesztett aránylag annyi területet és annyi lakost régibirtokállományából, mint Magyarország. Magyarországra nézveaz exisztenciális kérdés, mert ha — mint gróf Bethlen Istvánoktóberi parlamenti beszédjében helyesen mondta — az újállamok, amelyek a békeszerződések jóvoltából nagy területeketnyertek, nem abban látják consolidatiójuk biztosítékát, hogy amagyar és egyéb kisebbségek jólétét biztosítják saját államtik-ban és igyekeznek a kisebbségeket kielégíteni, hanem ezt a con-solídatiót a kisebbségek biztos kiirtásával akarják biztosítani,akkor ez igenis existentialis kérdés, mert nemzetíségírtó poli-tika — és itt nem lehet csak azzal megelégedni, hogy az ,,idővelünk van” — mert bizony erre a magyar kisebbségek, melyekidegen uralom alá kerültek, nem érnek reá. A kis entente egyelőkelő diplomatája mondta egy alkalommal, hogy náluk akisebbségi kérdés nem existentialis kérdés. Náluk vannak tör-vények, amelyek biztosítják a kisebbségek iskoláit és mindena szerződésben foglalt jogokat. Ki tagadja azt, hogy vannaktörvények, — hisz vannak szerződések is, — de nem mondtameg a külföldön is nagy tekintélynek örvendő diplomata azt,hogy miként adnak életet ezeknek a törvényeknek és szerző-déseknek. Ezért gyors segítség van helyén és pedig elsősorbana hatályos jogvédelem területén. Mostanában nem anyagi jog-bővítést kérünk. Ezt meghozza a fejlődés logikája. De nemzet-közileg biztosított hatályos védelmet sürgetünk a garantáltanyagi jog alapján. A tudománynak kell tovább munkálkodni,

314

hogy a kisebbségi anyagi jog elérhesse a maximális határokat.Az azonban a mi égető sebeinken nem segítene, ha a kérdésmegoldását abban a gondolatban keressük, melynek a nemzetekszövetsége gyűlésén a litván külügyminiszter is kifejezést adott.Ε gondolat az, hogy a kisebbségi szerződéseket valamennyiállamra terjesszék ki. Tehát egyetemleges szerződés! Ezzel abaj gyökeréhez ma nem érnénk. Most is vannak nemzetközilegbiztosított szerződések, még pedig olyanok, melyeket a nagy-hatalmak kötöttek és garantáltak — és a kisebbségeknek való-ságos élethalál harcot kell folytatniok. Nemzetiségük fönmara-dása, nyelvük használata, gazdasági és kulturális életük teljesenbizonytalan a garantált szerződések mellett, — mert nincs asérelmeknek hatályos orvosló szerve. Viszont vannak államok,hol semmiféle szerződés sem biztosítja a kisebbségi jogokat ésmégis a legteljesebb zavartalansággal gyakorolhatják egyéni,polgári és politikai jogaikat, élhetik saját nemzeti és vallásiéletüket. Élhetnek azon emelkedett köztudat, azon emelkedetterkölcsi mentalitás alapján, mely az illető államok többségétvezeti.

Egyéni felfogásom szerint, ha a kisebbségi jogfejlődésjövőjére szegzem tekintetem, igazi szilárd kisebbségi biztonságcsak ebből a gyökérből fakadhat. Ha a népek köztudatában anemzeti becsület patinája ragyogja be annak a kötelességnekkomoly teljesítését, hogy a több nemzetiségű államban mind-egyik nemzetiség vallása, nyelve, kultúrája a polgári és politikai,teljes jogegyenlőség szükségképen a törvény erejével biztosít-tassanak: akkor nem lesz szükség nemzetközi szerződésekbenkeresni a kisebbségi jogvédelem alapját. Akkor szorosan a bel-ügyi kérdések között foglalhat az helyet. Ma azonban, midőnettől az emelkedett népköztudattól távol állunk, midőn nemzeteksokasága akaratuk ellenére idegen főhatalmi uralom alá kerül-tek, ma mindenekelőtt első követelése a jogkulturának, hogy anemzetközileg biztosított kisebbségi szerződések a maguk teljeshatályában érvényesülhessenek, hogy vége legyen annak acannibalismusnak, mellyel némely többnemzetiségű állambanaz uralkodó nemzetnél nemzeti érdemszámba megy a kisebb-ségek letiprása. Amely állam „nemzetiségi állam”, annak nemszabad az erőszakos beolvasztó „nemzeti állam” politikájátkövetni, hanem annak kötelessége a nemzetiségi állam minden

315

nemzetiségének létfeltételeit biztosító úton haladni. Semmi két-ség, hogy az emberiség jogi és közművelődési lelkiismerete nemfogja tűrni, hogy a kisebbségi kérdést a nemzetirtás sötét barba-rizmusával oldják meg. Ez a lelkiismeret legyőzhetlen erkölcsierővel fogja érvényesülését követelni, mely előtt minden nem-zetiségi államnak, ha fenn akar maradni, feltétlenül meg kellhajolni.