STRÉM ISTVÁN

AZ ÉN ABIAKOM ...(LÍRAI ÍRÁS A HADIFOGSÁGBÓL)

SZERZŐ KIADÁSA1921

Fehér házról irt valamikor egy szomorúészaki ember. Gyermekségét írta le benneés amikor könyvét olvastam, könnyek szök-tek a szemembe. Akkor igazán nem gon-doltam arra, hogy nekem meg egy pirosház lesz a végzetem, — egy piros téglaház,mely néhányad magával nagy sivatag szélén,kis falu közelében álldogál. Oh, ez a szo-morú hajlék, melyben annyi egymás mellézsúfolt, szegény ember él, éveken át, örömnélkül, remény nélkül!

Csak a sétaidőben lépünk ki ajtaján,hogy a szabad levegőtől mámorosan, őrül-ten szaladgáljunk körülötte. Mert a ház, eza vörös vadállat rajtunk fekszik, karmaivalfog és nem enged magától — nem,,soha,soha, ez a gonosz, rideg téglaház... Es éntudom: mint egy szfinksz örökké így fog aszívemen gubbasztani és örökké magáhozfog kötözni rőt fonalaival.

Mehetek-jöhetek, amerre jól esik;tehetek-vehetek amit akarok: a benne töl-tött hosszú., éveket senkisem irthatja ki többébelőlem. Örökké falai között fogok élni,szabadság és soha el nem érhető leányokfután epedve, messzeszálló felhőket nézveés kezem kitárva távoli hazám felé!... Mertami szép és dacos, erő és érték, az minda szabadságból, abból a belső szabadságból

4

születik, amit csak egyszer lehet elveszteniaz életben.

... Leszáll az alkony. Kékes homályüli a havas hegyet, s palaszin a menybolt.Fekete folt a fenyves, a csúcs betefoly azégbe. Csupa fájdalom, csupa sejtelem .Ki-felé bámulunk, oly komor a pillantásunk.Szó ha éppen esik is, olyan az, mintha földalól jönne, bányából vagy kripta mélyéből.

A szürke hegy viola fátylat ölte.A nap vérezve hull a fagyos földre,mintha ő is jégbörtön rabja volna,ki ónfelhőkön szívét összetörte.

Magyar alkony harangja szól a ködbe?Oh, nem! A foglyok szíve harangoz ma:övék a szörnyű est viola könnye,most temetik magukat el örökre.

...És naponta végignézzük ezt a szo-morú alkonyatot és naponta kétségbeesünkmiatta. Ráül a lelkünkre mint sok-sok rabélet testté vált példázata és naponta könnyétsajtol a szemünkből. Olyan mint a végtelenSzibéria. Olyan mint a kényszermunkásokegyhangú léte, lent ólombányáikban. Olyanmint a reménytelen fájdalom, olyan mint ami életünk...

De ha beáll a meleg időszak, néhafecske csicsereg ablakunkban. Koromfeketeéjben öklömnyi gyémántok a csillagok. Ahegyekből friss fenyőgallyak és duzzadófüvek balzsamos illata száll. Falubeli kertbenül a kozák és énekkel udvarol kedvesének.

Fakarszékembe csüggedve hallgatommélabús melódiáit. Hol születtél, te dal,mely aranypatak gyanánt ömölsz felém az

5

éjben? Volgai mezőben, vagy az Amurnál?Don szellője ringatott, vagy Káspi habjatündökölt előtted? Es miért jössz mostmagyar fogoly szívébe csalni messzi Kárpá-tokat és messzi Dunát, messzi leányt ésegy messzi kicsi szobát?

Az őr egyhangú lépése tompán döböga homokban. Megrázza puskáját és felkiált:

— Pan, becsukni az ablakot, mert fellövök!

Amikor a távoli kertek nagyon illatoznak,haza gondolok. Olyan nyári éccakára,amely-től elbódul a férfi, mintha nem is a fák hanemezer meg ezer szűz fiatal szíve virulna benne.Voltak nekem is ilyen éccakáim, vagy csakálmodtan felőlük? En jóságos Istenem, kibencsak itt kezdek hinni, milyen régesrégenvolt az, mikor még fiatal, szabad és embervoltam! Most rab vagyok, vágy, mely tes-tet öltött és kórágyon vonaglott, hosszúévekig, míg végleg ki nem szenvedett.

Halott vagyok.De egy liliom nyílt a szívemben, hó-

fehéren mint apácák szerelme, mely áhí-tatba öltözködik. Igen, ők térdepeltek ek-ként — középkori cellák haloványarcú, tisz-taéletü foglyai — ők imádkoztak ekkéntkiknek földi szenvedélye zsoltárrá magaszto-sult, kiknek elnyomott láza az égi vőlegényután való epedésbe olvadott át.

Lassankint elhervadnak a szív virágai.De illatuk visszajár, mint holdvilág kedveseinksirja fölé. Az reszket e sorokon is, mintő sápadt égitest fénye ciprusok lombjain.

6

Sivatagban utazunk, hiában epedezveüditő forrás után. Amikor, jön a Számum,letérdelünk a teve mellé. Összekulcsoljuk akezünket, várunk és imádkozunk. Azutántovább utazunk.

Köröttünk délibábok űzik enyelgő játé-kaikat. Vizet mutatnak és csodákat, melyek-től megittasul a szív. Remegve tárjuk feléjükTantaluszkezünket — huss! egy pillanatvége — csak a rőt homok mered reánk,jobbról és balról, rabok vagyunk, Szibériá-ban, három... négy... öt esztendeje.

De messze, az út végén csillog valamitiszta, nemes és őszinte... Arra tartok ésén hiszek benne. De ne kérjétek tőlem,hogy szavakba öltöztessem azt, mihez otrombakőszikla a legfinomabb szó is! Zefírek szel-lemlába lengedez benne és bölcsek és hivőkévszázadok és ezredek nagy lemondóinakcsöndes boldogsága fogódzik össze halkelragadtatásaiban. Es aki nem tudja meg-érteni Subhának, a buddhista papnőnek lelkierejét, aki kitépte szemét, mivel annak szép-ségét dicsérték előtte, — a engemet semfog megérteni, az ne is olvassa könyvemet.Igen, takarja bár gyászfátyol a szívemet, olypuha, ah, oly meleg és jóleső olykor érin-tése, mintha édesanyám keze cirógatnaáltala.

Magas fenyő áll a házunk előtt. Lombjafelér ablakomig. Amikor szél zöng ágaiközött, akkor én régi dajkám szavát hallom.Annáét, aki esténkint egymásba tette keze-met és így szólt; »Mondd utánam, Pista:

7

Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már aszemem...« Azután a meséket hallom, mikető mesélt nekem, mindaddig, amíg csak elnem aludtam. Akkor én három vagy négyéves voltam és hófehér ing volt a testemen,a lelkemen. Akkor nagy termekben járkál-tam, majdnem térdig belesüppedve a sző-nyegekbe, a székekbe fogódzva és — jósá-gos Istenem! sohase gondoltam volna,hogy ilyen sokat kell majd szenvednem, —hogy egész életem nem lesz más mint csupaszenvedések örök láncolata. ..

Máskor édesanyám kacagását halloma zúgó ágak közül, — szegény jó apámkomoly hangját hallom onnét, kik úgy sze-rettek mindnyájunkat, kik érettünk kínlódtakés nélkülöztek, szájuktól vonták el a falatot,hogy hat gyermeküket felneveljék, fáztak,izzadtak, robotoltak éjjel és nappal és isko-lába járattak bennünket és mi tengernyigonddal fizettünk érette és a szívük féltőaggodalmába majd bele-belehasadt, azért,hogy aztán, mire férfiak lettünk, egymás-után elragadjon bennünket a nagy moloch:a háború. Szegény testvéreim, éltek-e még?nyomorékok vagytok-e már? — meghasadt-emár a szívetek, szeretett, drága, egyetlenszüleim? Oh, már több mint egy éve nemhallottam hírt felőletek, — te szomorú,hatalmas, magányos fenyő, miért zokogsznekem minden éccaka? Tudom úgyis árvavagyok már; odaát a földgömb másik olda-lán naponta meghalt érettem valaki és hamillió évig élnék is és minden napon milliójótettet tennék is velük, akkor se fizethetném

8

nekik vissza, amit érettem szenvedtek, sze-gények... Azt hiszem ki fogják vágni azt afát, mert olyan mint a bánat: nagyon ma-gasra nőtt már és elsötétíti azok ablakát, akikalant laknak. Valjon sajnálom-e majd?

Néha úgy zúg a fenyőfa, mint azok agesztenyék, melyek távoli városom templomaelőtt állanak. Hányszor merengtem alattuk,szemközt egy ablakkal, melyben muskátlivirított, s a melynek fehér csipkefüggönyeimögül szőke leányka kandikált elő. Akkormájus volt és fejem felett úgy zengett aharang, mintha az én ünnepemet akartavolna világgá jelenteni. Bent a templombanzúgott az orgona és a tömjén szaga kiára-dott a tavaszi napsütésbe. Vagy talán csakaz én szerelmem illata szállt a magasba ésszét az egész föld fölé?... Csodálatos dalthallok a fenyőlombok közül. Vénusz lakozikott és két szem sugara imbolyog ábrándozva.Majd zongora szólal ágaiban és egy fehérkéz suhan álombillentyűk felett. Selyemszoknyák susogása, nemlátható ajkak csókjaiincselegnek onnét.

Olykor azonban úgy zöng a fenyőmint barátom hegedűje. Lenn a falu végén,nem füstöl a kémény··· ez volt a kedvesnótája. Ő Opatovnál esett el 1914 szeptem-ber 5-én. Fiatal volt, szép, kedves és tehet-séges, bdesanyja beleőrült a halálába. Mostmár sürü fü zöldéi a szegény asszony sirjafelett is... Látom magam előtt. Milyen ne-mesek, finomak vonásai! Pistikám! Fiacskám!mondotta nem egyszer és megcirógattaarcomat. Mindig sírva fakadt, ha Beethovent

9

játszottak előtte... Most már lent, a kopor-sóban... Oh, te gonosz, sötét fenyőfa! Nagymágnes csillog ágaid között, mely magáhozvonzza azokat, kiknek vasból még a szíve,elég kemény, elég férfi az utolsó dacra...Nem, nem sajnállak majd, ha kivágnak. *

Ablakom — te, aki az élet reám te-kintő nagy szeme vagy, te, aki összekap-csolsz az élettel, ki a világot jelented ésmagad vagy az én egész világom, — haddnézzek ki terajtad!

Kicsi házak.. . felettük szürke ég... olysápadt a nap! A szél a Bajkál felől jön,vagy a Góbi sivatag felől... mindegy! Raj-vonal a hegyek oldalán... orosz katonák··-Tisztjük vadászni megy. Hű ebe előtte...Lám. milyen jó nekik. . . !

Egy szán... Szőrös bundák közé temet-kezik az úr, mellette prémbe süppedve,melegházi virág: a hölgye. Szőke fürtéincsillogó gyémánt: megfagyott hópikék. Hogyszáll velük a könnyű trojka! Nini, átölelikegymást! Kezük összefonódik, arcuk össze-haj l ik . . . Nézem, nézem, míg bele nem fáj-dul a szemem, — míg bele nem sülyedneka lila távolságba... Amott egy muzsik hajtjatelegáját. Hajából, szakállából, — tán mégÖZ orrából, a füléből is jégcsapok... Hehehe!Sajnáljalak vagy kinevesselek? Oh, te jeges-medve!

Egy aklot is látok ahol reszketve búj-nak össze a lovak... Aha! testvérem köze-ledik valahol. Aha! rémülő szemmel látjátok

10

már ugye, gonosz testvéremet, amint falu-tok felé szimatol? Ha szép lesz az éccaka,sötét és viharos, akkor berándul hozzátok,akkor jaj nektek, ti gyávák, akik be engedikzárni magukat, ti gyávák, ti foglyok...

A patika. . . Előtte hőmérő, bizonyáracsonttá fagyott benne a higany... Oh, az apici péküzlet! Ott forró lehet most a ke-mence. Ott fitos orrú szőke leány lakik,karonfogva szokott sétálni egy magas barnalegénnyel. Láttam. Most bizonyára egymásmellett ülnek és... Aha, a templom kettőskeresztje. Bezzeg hideg lehet odabenn ÏFázhatnak a szentképek, amelyek előtt pirosmécses ég.

A háztetők roskadoznak a hótól...szívem, szívem mi van veled? A fenyőfátszellemkézzel pengeti a szél. Majd nekiva-dulva feszes ívvé hajlítja őt. A ház tövébenaz őr megborzadva vonja össze medvebőrbundáját és gonoszul néz a villogó csilla-gokba.

Mély az éj, mint a sír. Alszik a falu,alszik a tábor: alszik sok-sok ezer nyomorult,boldogtalan hadifogoly.

Miért virrasztok csak én? Száz világon,hegy-völgyen át kire gondolok? Száz világon,száz hazán, ezer hegy-völgyen át — kineka képét hoztam ide magammal?

*Nyár van. Kis gyermekek hintáznak és

táncolnak a falumenti fák alatt. Milyen jólenne újra gyermekké lenni, ottan táncolniés énekelni velük, pitypang-láncot fűzni a

11

réten és imádkozni és aztán meghalni fiata-lon, hófehér párnák és édesanyám könnyeiközepette!..

Milyen boldogok azok az emberek,akik ebben a kis faluban élnek! Hisz olymessze-messze ez a táj a világtól és ettőla hazugságtól, melyet kultúrának neveznekés tíz ágyuktól és géppuskáktól, melyeketcivilizációnak neveznek! itt békés pásztoroklegeltetik nyájaikat és jámbor oroszok ésburjátok ülnek a teázóban.

De a hagymakupo!ás kicsi kápolnaárnyékában sírok domborulnak. Alattuk olyanemberek pihennek, akik nagyon messzirőljöttek ide. Es ha a kereszteken nyugatiszél muzsikál, akkor bizonyára nekik hozüzenetet régi hazájukból. Cárokról mesél éshó alá temetett lázadó vágyakról. Kancsuká-ról és piros vérről a fehér jégmezőkön. Sortü-zekről és kozákrohamokról és hosszú-hosszúrabszolgautakról Szibérián keresztül. Csupaolyan dologról, amit jó elfelejteni annak,aki végigélte, — jó meg nem tanulni annak,akit sorsa nem vezérelt ki a faluból. Ámdea legenda ott lebeg a besüppedt sírok felett,meg-megelevenül az öregek ajakán és aleszármazók előkelő vonásaiban és értelmesszemében, rá-rászomorkodik az idegenre:Nem jó arra, nyugat felé!

Télen vadállat ordításától hangos azerdő: Az is jobb zene mint az emberekhamis beszéde. Szürke, mostoha a föld, deannyi van belőle, amennyi kell: Mit ér atelevény, ha szolgaságban s ínyl ik mint ajobbágy, aki túrja? A nők nem ismerik az

12

európai divatot és szépítő szereket: De aszerelem sincs kínpadra feszítve, megalázvaés beszennyezve, mint a földgömb másikoldala·;.

Oh, te kis falu, miért kell kínlódnombörtönöm falai között? Miért nem pihenekinkább ott a temetőben, hol korhadt fejfá-ról csak a szél olvasná nevemet!? Miértnem sorsom egy eseménytelen, rozmaring-szagú, kis falusi élet és a halálom aranyos,őszi elmúlás, csak annyi, mint mikor egypohár bort kiont valaki ablaka elé!?

Jön a szél... Messziről. Kamcsatkábólvagy a jakucki mocsarak közül. Ok zokog-nak benne... Akik napra és szabadságravágyakoztak és ezért a hó alá kerültek...Akik illatos tavaszra szomjúhoztak és ezértszenes kocsit toltak nehéz láncaikban ... Akika szebb jövőbe voltak szerelmesek és ezértföld é,s jég alá, ólombányába záratának...

És a szél jajgatva söpri végig a sivárSzibériát, vadul rázza az őserdőket, mintegy túlvi lági hárfa zeng a befagyott folya-mok hátán és őrült kacagással ölelve körüla dómok tornyait, sikoltó-üvöltő boszor-kánytánccal fúrja be magát a jeges felhőkbe,fel a csillagok hideg világa felé.

Ülni, ülni órákon keresztül... Csak amúltban élni és csak a jövőben...

Régi fájdalmat fájlalni, elszalasztottcsókok emlékét. ...Igaz barát szavát hallani,

13

kihez hűtelenek voltunk és a hamisét, kinekvakon odaadtuk magunkat... Tudni, hogydőre célokat űztünk és kincset hajítottunkel magunktól... Ítélőszéket tartani: jaj, hapicike folt van a múltadon, parányi kételya jövődben!...

Ülni, ülni órákon keresz tül . . . Kezünketösszekulcsolni a térdünk felett és ülni, csakülni...

Kipp-kopp! kipp-kopp! mondja a szí-vünk, emlékszel-e? Te egyszer gorombavoltál az anyádhoz és az, szegény, sírvafakadott. Neked sajgott a lelked, szégyeltedmagad, bocsánatot akartál kérni, érezted,hogy ez a kötelességed, — de nem tetted.S miért? Ostoba álbüszkeség miatt: Moste,z a büntetés. Kipp-kopp! kipp-kopp!. ..Es emlékszel-e, mikor szerelmet vallottálvalakinek, aki jobban szeretett mint az életét,akit jobban szerettél mint életedet és akitmégis elhagytál? És miért? Önző embericélokért, önmagadért: Most ez a büntetés.Kipp-kopp! Kipp-kopp! ... S emlékszel-e,mikor meghalt a vetélytársad, mikor elte-mették, fiatalon és te könnyezve állottálkoporsója előtt, azt állítván, hogy ő mostvégleg legyőzött téged? Oh, de a lelked sne tagadd! — csillogott és ujjongott. Esmiért? Utálatos káröröm miatt; Most ez abüntetés. Kipp-kopp! kipp-kopp!Ülni, csak ülni a sevége-sehossza téliéccakában, mikor irdatlan távolokban jéggédermed az élet és fel a zenitig, le a földközepéig halálos álomba fagy mindamacsalóka szépség, ami végzetünket és létünk

14

sivárságát eltakarja szemünk elől. Ülni, csakülni...

Leányszobák i l latát é rezni . . . csillámlószőke haj... egy ifjú ajak heve... gyöngédkarok fonódnak a nyakunkra .. kinek a szívedobog a s z í v e m e n ? . , óh. álom, álom...mesebeli pi l langók.. . lehajló arcát látni zon-gorája felett... májusi erdőben sétálni, aholharkály kopácsol és suta őzike mereng...könnyek, az ő könnyei!.. az ablaka .. kiha-jolva figyel az éjbe., lépteket sejt a kavicsosutón... nem a száműzött 1er haza, csak a holdfénye imbolyog arra... Oh, emberi végzet,hogy vágyra csak a távollevő érdemes, csakaz ami nem lehet a mienk, — te varázslódelém otthonom képeit. Éden tőled szülőhaj-lékom, mennyei boldogság szeretteim csókjaés tündérálom szabadságom régenvolt ideje!Oh hazám, hazám, — gyalog, térdencsúszvaindulnék feléd, ha lehetne és éveket adnékminden napért, melyet otthon tölthetnékújra!

Ülni, csak ülni .. Égni miként vasérca kohóban, hogy kiolvadjon belőlünk minden,ami salak... Ülni, csak ülni...

Élet! — — ~ lelve szívem avval atitokkal, mely a búza magvát kalászba szök-kent!, rügyet bimbóba válni, embert tenni,szeretni, alkotni készt. Miért kell börtönbenélnem, ifjúságom idején, mikor szívünk alegfogékonyabb, mikor a kibomlás lehető-ségei megnyílnak előttünk, mikor a te pezs-gésed alakítja szomjú lényünket? Látomdiadalhintódat. Tündérik hintik virággal útját,pezsgők durranása hallik kerekei nyomán.

15

Ott csókolsz, ott kacagsz, ott incselegsz,ott hisz enyelegve, messze-messze, hol azóceán azur hulláma gördül, hol a fény lakik,hol a fekete földből acélos búza ütközik,hol a nagy, oktalan, lüktető mozgás bűvösörvénye forog 1 Es én itt, annyi ezer ésezer kilométerre mindentől, ami művészet,szépség, szerelem — —

Ülni, csak ülni... órákon át ülni, csakülni...

*

A foglyok nehéz szekeret húznakablakom előtt. Igába görnyed a nyakuk,meggörbül a hátuk, felhúzódik a válluk,megroggyan a térdük.- Kozákok hajtják őket.Káromkodnak és kancsukát suhogtatnak.

Nini, milyen fiatal az a fogoly! Tej-fehér arcáról még a sok szenvedés se töröltele a gyermekség hamvát. Bizonyára az édes-anyjára gondol... Amott meg egy öreg.Deres a szakálla, ősz a haja. Pillantása seb-zetten, fájdalmasan fordul ég felé. Kire, miregondolhat ez?

Egy szemüveges, sovány ember nembirja tovább. Tántorog és megáll. A kozákodarugtat és végigvág rajta. A szemüvegesújra megindul, újra tántorog, újra megáll.A kozák kancsukázza, mire az összeroskad.Hiába! pihenni kell.

S amikor ott feküsznek az ut oldalán,egyikük — óh, csodák csodája! dalolni kezd.A Marosról énekel, amely messze-messzeföldön kanyarog, majd amikor észreveszi,hogy senkisem kíséri, áttér a Horváthék

16

rózsafájára... A többiek hallgatnak. A dalszégyenkezve némul el.

Egy fehér hölgy lovagol az augusztusiéccakában.

Házunk előtt lépésben halad: tudja,hogy szerelemsóvár rabok néznek reá. Le-haj t j a gömbölyű, mezítelen nyakát, haddcsillogjon a holdfényen: Kínozni akar. Néhamegáll, leugrik a lóról és míg egyik lába akengyelben, másik a földön, hátrahajolvafelénk kiált valamit — az alávaló! Átöleliparipája nyakát, hozzásimul, talán megciró-gatja, talán beszél hozzá... A ló felnyerít.

Te forró, nyári éji Ilyen voltál, mikorLorenzo megvallotta Jessicának, hogy szereti.Ilyen voltál, mikor a pusztai remetét láto-másai gyötörték, — amikor egy nőszomjasaszkéta elpusztult kolostorának falai között.Ilyen voltál, mikor a fin először álmodotttávoli hálószobáról, hátrahanyatló édes nőiarcról, kinyíló ajkak gyöngysoráról, féligzártszempillákról, melyek alól az epedés sugaragyúl és a selyempaplanról, amely valakinekkarcsú alakjához simul.

Remete a bűn kísértő délibábját— óh,hogy gyűlöllek, illatos, drága lények —menekülj, menekülj te fehér asszony, mertmegfojtalak — puha nyakadba vágom mohóujjaimat, kegyetlen gyönyörrel tépem szétalattomos szívedet... ti gonosz, édes macs-kák, ti... én, gúnyos, diadalmas, örök ellen-ségeim...?

Oh, édesanyám!.. A könnyek, melye-ket érettem hullatott szemed... Te, hűs,

17

harmatos égi eső, fürdesd meg szívemet ésoltsd el vadul parázsló tüzeit!

* ,A jövőm... Vigyétek előlem! Nem

nem akarom látni!Az anyát, kinek fia elesett a harctéren

és a szemében néma vád tüzel. Nyomoré-kot, aki felemeli mankóját és megfenyeget.Árvát, aki apja sírhalmáról ujjal mutat reánk.A kisasszonyt, aki ajakbigyesztve, figymálvamond — egy szót.

Nem. Ott álltam a síkon, vérben ésgolyók között. Miért nem találtak?

Es önelemző kínnal szedni ízekre, újrameg újra elfogatásom történetét. Íme abűnöm, az én nagy bűnöm: Nem haltammeg. Sírtam és kétségbeestem, de éltem éshébe-hóba örültem annak, hogy élek. Nap-nak, hogy rám süt. Kozáknak, hogy, rámmosolyog. Bogárnak, hogy zümmög. Önma-gamnak, a létezés szent, apró jeleinek,mindednek.

Es hosszú fogolyutakon mellettemszaladt, zörgő vasúti kocsiban oldalamonült egy árnyék. Főbe szerettem volna ütnimagamat, szívemet kiszakítani és összeti-porni a gyalázatért. Hiába! Alávaló, meg-hunyászkodó, állati örömmel suttogott fü-lembe az árnyék: »Csitt! Ne szólj senkinekróla! jobb élni, mint meghalni. Légy boldog,hogy nem maradtál a halottak között!«

A szibériai vasút sínje házunk előttfeketéllik. Naponta katona- és lőszervonatok.

18

És olvasni hazai kártyákat, bizakodósorokat és tudni mindennek ellenkezőjét!Látni az ellenség örömét a mi szomorúsá-gunkon. Hallani diadalkacaját a mi jajkiál -tásunkon. A robogó vaggonok testvéreinkhalálát ringatják magukkal. Ágyúik torkábanbarátaink kihülő arcát pillantjuk meg éspuskáik csövéből honfitársaink kínordításáthallgatjuk.

Szeretem a bútoraimat: Rozoga asz-talom, deszkaágyam és a padom. Testvé-reim ők, akikkel évek óta együtt utazomvalahqvá.

Es mikor a hajnal bearanyozza őket,akkor a múltjuk elevenül fel. Hiszen vala-mikor erdőben állottak, élő fák voltak, lom-bot és virágot eresztettek. Íme, ma holt-tetemek. Hová lett illatuk, nedvdús pezsgésükés az az erő, mely galyba vált és gyümöl-csöt érlelt belőlük? Régi tavaszok álmaborong fakó testükön és a nap megcirógatjaőket: Én vagyok az újra. Emlékeztek?«

Én ne szeretném bútoraimat?«

A hold... Az Andrássy-út dróthálóibafonta testéi és megfürdött a városligetiszökőkút vizében. Jázminok mögül lesettreám, mikor megcsókoltam valakit Szőnyegetteritett édesanyám lába elé, mikor az éjbenült és fiára gondolt.

Mit keres a hold Szibériában?Meg-megrezzenve, félénken sétál a hó

felett. Tudja, hogy sírokon jár. Szemekre

19

emlékezik, melyek vágyva néztek beléje dszáműzetés hosszú éccakáján. Titkos lények-kel szövi át sugárdit. Bekeni ezüsttel a hegye-ket és halott leányok haját t e r í t i szét ajégmezőkön.

Ablakomon zörögnek fehér u j j a i . A fa-lakon vájkál, végigsuhan a kályhán, felpisz-kálja az árnyakat. Mintha szívemet keresné,tapogatózva nyúl felém és mintha a kínhárfáját pengetné, halkan zöng a fülembevalamit az Andrassy-út dróthálóiról, a jáz-minokról és édesanyám összekulcsolt kezeiről.

Fütty az éjben. Zöng a sin. RobogóZaj. A gyorsvonat.

A gép. Liheg. Fújtat mint egy rohanóbika. Rőt fény a fűtő meztelen mellén...Sötét ablakok... Hálókocsi... Fiatal nő. Mostdobja le kabátját. Villanyfény fehér ingén,kebelén... Az étkező kocsi . . . Frakkos urak.Beszélgetnek... Miről? Idegen sorsok éséletek, mily közel az enyémhez, csak egypillanatra, azután el az ismeretlenség ködébe.Orromban a fűtő izzadt szaga, a finom éte-lek gőze, a fiatal nő illata. Ifjú láz, tavaszimámor, rohanó élet, zsúr, zsúr, zsúr, azéccakábau.

Huss! tova már. Halkabban zöng a san.Piros fényszem messze az éjben: Ifjúságoh, ifjúság!

*

Maga az állomás sincs messze a há-zunktól. Ha csendes az idő, akkor még a

20

jelzőharangok csilingelését is hallom. A bal-oldali élénkebben, a jobboldali mélyebbenzeng, míg a középső kalapácsa csak néhaüt egyet-kettőt.

Mintha az emlék csengene-bongana.Kezem az ölemben, ábrándozva ülök abla-kom mellett. Szemem a sínpárt követi, melya látóhatár pereméig, — talán még azon istnl, egészen a végtelenbe szalad. Messzejön már a vonat. Boldog vagyok: Egy leányfog érkezni vele, kinek szemében hazámégboltja kéklik, kinek haja magyar búzaföl-dektől tanult aranyosan ragyogni. Vadrózsásszalmakalapját most illeszti fejére, kis tükörbepillant, oly bíbor az ajka, oly fehérek fogai!De mosolya bánatos: »Sokáig kellett rámvárnia a szegénynek«... Már jön. Ő jön.

Amikor a vonat berobog, keresem azokközt az emberek között, akik leugrálnak akocsikból és alá-felsétálnak a sínek mellett.Csalódtam. Újra, ezerszer. De a világért semesem kétségbe: Majd holnap... Pajkosanhunyorgatok a kalauz felé, ki az állomásfő-nökhöz siet valamit jelenteni és a kékzub-bonyos munkások felé, akik végigszaladva akocsik mellett, minden kereket megkoppan-tanak: »Mi értjük egymást... Holnapra el-hozzátok, ugye...?«

Az utasok arcát is figyelem: Kik, miklehetnek? Örömük telik-e az életben?Szomorúak, lesújtottak-e?

Fiatal házaspár jön. Karonfogva, moso-lyogva. Gyerekek ugrándoznak. Csicsereg-nek, mint a verebek, akik először fürödnek

21

a napfényben. Apja, anyja lehajol, ölébekapja, össze-vissza csókolja őket.

Egy lombos fa áll az állomás kertjében.Sírdogáló leány támaszkodik a törzséhez.Összekulcsolja kezét, az égbe néz, minthaimádkozni akarna és olyan keservesen sir,én Istenem!

— Miért zokogsz én testvérem? kiáltomfeléje. Tudod, hogy a rokonod vagyok,mindazok rokona, akik szomorúak?! Denézd, fejed fölött a sok virág, abból mindgyümölcs lesz és te szabad vagy... mitakarsz még?

A hang kettétörik ajkamon. Szitakötőszáll előttem, letelepedik ablakom párkányára,azután zizzenve száll társa felé és én elmé-lázva nézek utána. Es a madarak oly éde-sen csicseregnek... az emlékek... az emlékek?

A vonat már messze. Ottan jár a kékfenyvesek és a hószín felhők alatt, melyekoly finoman duzzadoznak mint egy násziágy sejtelmes vánkosai. Kinyitom egyikkezemet, mintha látomást vagy fájdalmatakarnék távoltartani magamtól- Másikat aszívemhez szorítom. Egészen idáig érzem afák illatát és az állomás ablakain bíborosáncsillognak a nap búcsúzó sugarai.

»Aludni jó«... Bezárom a szememet.»

Séta alatt a kerítés deszkáit számlál-gatom. Egy-kettő-három... tíz... húsz – száz..Hol vagy te, régi fegyenc, kiről Dosztojevszkiír emlékirataiban? Mintha újra itt állanál ahelyemben. ...Ahány deszkája volt a kerí-

22

tésnek, annyi napot kellett raboskodnod.Mindennap elölről kezdted: annyi deszkátmár kitöltöttem, ennyi van még hátra.

Oh, te szegény reib, mennyivel boldo-gabb voltai te mint én. Mert tudhatom én,hány deszkát kell még számlálnom? A teéleted egyenletesen hömpölygő folyó gya-nánt haladt célja felé, az enyém mint azinga, jobbra-balra lendül.

Egy? ... K e t t ő ? . . . Tíz? ... Húsz? . . .Ez e r ? . . Ma valami fehéret, ragyogót látok azéjben... Ma közel van minden, ami máskormessze... Ma nem kell betakarni lelkünket:félre a hiú szavakkal . . . Ma átsuhan valamiszobánkon: oly tisztán, ahogy haláluk előttérzik a mi l l iók és oly egyszerűen, ahogy azeszmék szoktak születni jászolban és koldusoktanyáin. Ma a nagyvilágon sokan legyverükreborúinak és azt suttogják: »Szeresd fele-barátodat!...«

Hányadik ez a karácsony? Harmadik?Negyedik?

Ma azt mondja még a pogány is:»Hiszek... ez az emberiség ünnepe. . .« Maminden csillag egy-egy édesanyának szemeaz égen... Ma hozzátapad lelkünk egy nagygondolathoz, mint ahogy a fuldokló meg-mentőjéhez .. Ma otthoni karácsonyfák képeszáll felénk: Nini, nemcsak a gyertyák van-nak ott viaszból: Az arcok is... Nini, nem~csak az ágak remegnek: Az ajkak is... NiniT

nemcsak a gyertyák ragyognak: A köny-nyek is...

23

Angyalok, gyújtsatok pici gyertyátminden emberi szívbe ma! begyen marelég! Legyen már elég!

*Néha olyan, mintha a Balaton partján

feküdnék. Látom tükörén csodalatos színei-nek játékát. Sirályok módjára úsznak fehérhajói. Szemközt a borszülő hegyek a várro-mok szeszélyes körvonala. ... le drága, széptó, én szerelmesem, miért szakadtam tőled'oly messzire? Honvágyam vizedre szomjú-hozik, éjjel hullámaid zenélnek fülembe.

Ablakom előtt állanak.Orosz egyenruhában: két katona. Sap-

kájukon piros kokárda, oldalukon fekete kardés szuronyos fegyver a vállukon.

Az egyik, akinek sápadt arca a félho-mályban kétszeresen fehérnek látszik, halkansuttog a másikhoz.

Talán egy távoli kicsi faluról mesél,ahol terebélyes eperfák borulnak a zsupp-fedeies házikók fölébe, mintha óvni akarnáka gonosz napfény — uj korszakok és ujeszmék tüzes sugarai elől? Talán a búzaföl-dekről mesél, ahol kasza pendül és a ma-rokszedők éneke zeng évről-évre s ah, heh,messze lesz, kinek ott a hazája — messze,messze, orosz földben, idegen ég alatt?Talán a kis padot emlegeti, amely a házelőtt áll s amelyen vacsoracsillag jöttekorkét szomorú ember üldögél s a fiukról,szegény fiukról emlékezik? Vagy talán négyévi szenvedéséről mesél a novonikolajevszki

24

földalatti tömegodúkról, hová a cári rend-szer foglyok ezreit zsúfolta, akik ott haltakmeg egymásután lázban, kolerában, tífuszban,skorbutban, orvosi segély, emberi irgalomés egy pohár víz nélkül, — óh, azok a halál-barakkok, melyek láttára maguk a durvaőrök is zokogni kezdtek, ahol már rothadóhullák és még vonagló emberek feküdtekegymáson, ahol a haldoklók hörgésébe ΛΈiszonyattól megőrültek vijjogó kacagásavegyült, ahol négy sorban egymás felettordított, nyöszörgött, sírt és átkozódott aszenvedés mint egy dicshimnusz az emberihumanizmusra, amíg a magasban fekvő,mozdulni se tudó betegek szennye az alantheverők arcába hullt — erről mesél? Vagytalán egy fehérképű, i jesztő asszonyról mondel rémregét, aki éveken át ült a hadifogolydurva deszkapriccse előtt? talán fájdalom-mal emlékezik öleléseire, melyek összetörtéka tagjait, csókjaira, melyek ajakán keresztülkiszívták lelkét? az éhségről mesél, amelykiforgatta lényéből, elvette eszét és végze-tes helyére kergette őt? Vagy talán mikéntorcája, tejfehér a lelke is és a kiközösítésfáj neki, az, hogy amíg a volt tiszteiketőrzik, bélpoklosok módjára megveti és ke-rüli őket mindenki? . . .

A beszélő hirtelen elhallgat mint agyermek, akit tetten kapnak. Szeme az estifényben is kéken ragyog, mintha a magyarrónák búzavirágai kandikálnának belőle.

Társa idegesen pödörgeti hosszúra ki-kent bajuszát. A kerítéshez támaszkodva,konokul mered maga elé. Ajaka körül keserű

25

vonások, homlokán és pillantásában a ma-gyar parasztok mélabús komolysága.

Szeretnék hinni. Istenben, az emberek-ben, önmagamban. Szeretném a könnyekhatalmát: komolyan venni a kétségbeeséstés regényt írni belőle. Szeretném, ha nemülnék száraz ajakkal az élet tengere mellett,terített asztaloknál örökre éhesen. De csitt!Ezt már csak az érti, akinek nagyon fáj azélet, — aki Szemirámisz oldalán szerelemreszomjazik... Szeretném, ha valakinek arcképeitt állott még asztalomon és jogom volnamég azt mondani neki: »Te az enyém vagyés én hiszek Istenben.«

Szeretnék kemény húrokat pengetni ésés egy kis népet magasztalni, mely a föld-gömb másik oldalán — térdig vérben ésdicsőségben — állami létét védelmezi...Szeretném a lengő zászlókat látni, kürtöketés diadalujjongást hallani, szeretnék hinni azivatarban, amely népek sorsával terhes...Szeretném, ha csak azért írnám e sorokat,hogy — amikor majd otthon rájuk téved aszemem — szabadabb legyen általuk aszabadság, szeretőbb a szerető szív, puhábba hazai kenyér...

Szeretném érezni az erőt, mely a vilá-gon mennydörög és az új tavaszt, melymilliók ártatlan vérével táplálkozik... Váro-sok lángjában az ő betűit olvasni és minthívő Krisztusának, neki ajánlani fel szenve-désemet... Szeretném, ha nem volnék hadi-fogoly: lecserélt sakkfigura... Szeretném

26

azt kiáltani: »Születés kínja vagy, világölelőszenvedés! Nikis termékeny árja, véreóceán!«Ki vagy te, nagy ismeretlen, aki ágyukbanzengesz, haldoklók ajakán hörögsz, hazafiakajakán harcra tüzelsz, feldúlod életünket ésiszonyaton át vezetsz valahová? Szeretném,ha kezedben volna a szívem, — abban akézben, mely virágot gyümölcsbe késztet,szerelmespárt egymás karjába vezet és azerősebb fajt vérrel keni fel királlyá ..

Szeretném, ha Buddha szobra nemállana asztalomon és nem nézne reámörökké, közönyös, hideg, nagy szemével.

*Decemberi reggel... Millió pókháló

tapad hozzám, elakad a szívem verése,fátyolban az egész világ... A honvágy...

Régi versek járnak lelkemben mint aszép halottak éjfélkor a rombadőlt kasté-lyokban. . . Rímes rajongások, pohárcsengésés valami, ami olyan, mint tükrön az emberilehellet és olyan mint elpattanó hurok távolizengése.

Gályarabok evezőire gondolok, melyeka szürke tengerbe merülnek és hallom avonat kerekeinek zajait, melyek végigrobog-tak velem Európán, Ázsián .. Látom azokata hóba süppedő fa lvakat . . . bazilikák zöldtetőit.. . szélmalmot a látóhatáron és a vég-telen szántókat, amelyek televénye itt-ottelőkomorul a fehér lepel alól. Látom avárosok rézkupoláit és a kis állomások bá-mész muzsikjait, a csengős trojkát és arozzant telegát, Puskin világát és a fellázadthajók matrózait...

27

Kint vastag pillében hull a hó, feketeholló károg egy kopasz fenyőfán... Turge-nyevre gondolok, a kétkedőre, aki a »Füst«című regényt írta... Mikes Kelemenre gon-dolok, aki a Marmora tenger p a r t j á n nagyelborulással merítette pennáját kalamárisába,ékes betűkkel í r v á n : »Fides n én ém . . . «Csipkerózsikára gondolok, aki ezer éveálmodik pókhálóiban és elvarázsolva várfelébresztőjére és a szabadság májusára ..

Fs úgy érzem: ringat engem ez azóriási darab föld, mint anya gyermekét,méretei előtt parányivá zsugorodom össze,mert i t t en ő a szuverén, sivárságával lenyű-göz, lebilincsel, elzsongat mindent, mostaludni akar, nehéz ősi álommal, ő, az úr,az itteni egyedüli úr.

*

Meztelen a lelkem és amerre nézek,kandi szemek öveznek. úgy szégyelem magam!úgy szeretnék egyedül lenni! úgy gyűlölömaz embereket!

úgy szeretném eltakarni kínjaimat ésvágyaimat és szüntelenül virágokra kell gon-dolnom, melyeken nedves csigák maszkáinak.

Szobatársam ott ül az asztalnál és eszik.Undorodom tőle. Felingerel minden moz-dulata — ahogy a kenyérből tör, ahogy aJcanalat ajakához viszi — még a lélegzetvé-tele is·. Kérdez valamit mit sem sejtve, ártat-lanul és én azt hiszem bosszantani akar.Fojtott a levegő, tele millió apró tűvel. Oknélkül nem beszélünk egymással hónapokonkeresztül.

28

S amerre nézek, csupa meztelen lélek.Milyen hamar lekopott róluk az a hamismáz, mellyel a társadalom bekente őket!És ha odahaza újra felrakják az álarcot,lesz-e erőm szemükbe mondani: »Ne ko-médiázzatok! Te fukar vagy, te meg hiú!Te tolakodó, te meg elfogult! Te durva éste i r i gy ! ..«

Irtózunk egymás pőreségétől és nemtudunk hová menekülni előle. Es gyűlöljükegymást, nemzetiség, felekezet, társadalmi,vagyoni, műveltségi osztályok szerint össze-vissza, ostoba, állati, vak gyűlölettel. Felhőgyanánt borul reám ez a tömeghangulat,alig tudok lihegni alatta.

Igazán még emberek vagyunk mi?*

És száll a hír. Fogolytáborról-fogoly-táborra, Szibéria jégmezőin: Jön, jön ahazai kiküldött .. a grófné.. .

Izgatottan gyűlünk össze a legnagyobbszobában, melyet kőolajlámpa világit. Sdinikor belép csupasz falaink és összetákoltágyaink közé, látom arcán ösztönszerű ellen-szenvét, melyet bátran leküzd magában.Egy madár, mely a szabad égből pincébetévedett...

Szemünk mohón tapad hozzá: Európaelképzelt szépségével festi be alakját. Milliószülő, gyermek, testvér, rokon szeretetévelvonásait... Es megcirógatja szívünket valami,talán egy napsugár, talán egy emlék, annaka világnak üdvözlete gyanánt, hol álmainklényei élnek és várnak reánk.

29

De szólni alig tudunk. Megrettenvenézünk egymásra, érezzük, hogy két különvilághoz tartozunk és megkönnyebbülünk,ha vége a látogatásnak.

S amikor Irkutszk irányában elrobogvele a vonat, búsan gondoljuk:

– Milyen gyorsan elmúl egy esztendő!

Szibériai nyulat visznek el ablakomelőtt. Fehér a színe, azzá tet t e a hómezőősi törvények alapján.

Így fakul el a lélek is, így veszíti elhevét, színeit, ragyogó képeit — csupatűz —nyugati lélekből így lesz önelemző, szürke,szibériai lélek.

Nem, ma nem merek könyveimheznyúlni. Ma a déli költőkből ibolyaszín ten-gerek hullámcsobogását és fel hotelen égbubáját olvasnám. Ma dz északiak sejtelmesírásművészetéből hegységeik köde és fjord-jaik alkonya szállana felém. Giorgione képeincsak az Adria tündökölne és Vörösmartybólcsak a Dunántúl, Petőfiből a magyar alföldzamatait és színeit érezném.

Ma szívemben felébred az otthoni napsü-tés, mely látni tanított és az enyhe éghajlat,mely kedélyemet nevelte. Ma oly kedvesekünnepélyeink, – a kamarák, melyekből szín-házat, a poros padlások, melyekből festő-iskolát alakítottunk. Tanfolyamaink és egyle-teink, könyvtáraink és kézírásos újságaink, —mindaz, amin keresztül életet kívánt a szi-vünkben idehozott nyugati valami, megkísé-relvén megváltoztatni dz ősi törvényt és a

30

környezet színét tenni a maga színéhezhasonlóvá...

Mintha még élne az a szibériai nyúl.Mintha gúnyosan reám mosolyogna.

Vándorlegény jön az ablakom alá.Afféle ágról szakadt ember, akinek hátánháza, kebelén a kenyere — a példaként.

Megszólítom.Nincs a földön senkije-semmije, jön a

harctérről és megy, maga se t u d j a , hová,maga se tudja, merre. Ütött-kopott a ruhája,hánya-veti az élete, nem kell bizony ő sen-kinek sem a földön, de hát mi baj volnabenne?!

Azon kapom magamat, hogy a hangjasaját szívemből jön: Ott bent ni a rongyosvándorlegény — kinek is van kettőnk közültöbb célja, keresni valója az életben?

Ez szép nyári délután történt és a fa-luban már egy cséplőgép lármázott valahol.Zurr, zurr, zurr, mondta szünetlenül ésontotta magából az életet, melyben a búzatéli álma, tavaszi szél fuvallata és májusillatos csodája olvad össze. És megittasodvaattól az erőtől, mely méhéből a világbaömlik, azt dalolta, amit egy drága leánymondott valamikor nekem: Hozsánna,élet: egyetlen Úristen!

Megfogtam a vándorlegény kezét.— Ne fájjon a szíved! ne hallgass

arra masinára, én édes testvérem!

31

Szeretnék testileg szenvedni. Éhezni,fázni, k ínlódni . . . akkor — tudom — televolnék daccal és lázzal és t iszta volna alelkem. De a rabság szenvedése, mely épenhagyja testi erőnket, csak gátat állít neki, —mely nem hatol belénk, csak elénk áll ésonnan öltögeti gúnyos nyelvét reánk, —mely nem akarja összerombolni énünket,hanem megvárja, míg önmagától összeros-kad: ez, ez —

*

— Mi van Erdéllyel? A falummal?A feleségemmel? Gyermekeimmel?

— Ma minden éjjel az öcsémről álmo-dom... Szétnyílt agyvelővel áll előttem. Szi-vére teszi kezét és azt mondja: »Bátyám!Bátyám!«

— Hogy nem rohanhatunk haza,segíteni ... Tegnap éjjel véresre vertemöklömet a falon.

— Porszem az ember, viharok játék-szere... , A húgommal valami borzasztó tör-tént ... Es én mégis fehér koszorút fogok asírjára tenni. Oh, aki itt se borul le, itt setördeli kezét, az nem tudja, mi az emberneklenni I

— Ez a mi Golgotánk és ez kell aboldogsághoz. Most tanuljuk meg, mit éregy falat kenyér, pohár víz, tiszta ágy ésegy szerető asszony odahaza.

— Az asszonyok! Hahaha! Figyeljetek,elmesélek valamit, ami jellemző a maierkölcsökre...

Valamennyien fölugrálunk és az öklünk-

32

kel verjük az asztalt. Nem tűrjük, hogy rosz-szat mondjanak a nőkre Mi önzők vagyunkés azt akarjuk, hogy legyen valaki, akiérettünk szenved, — akiben mi bízunk éshiszünk, — akiben vágyakozásunk tisz a ala-kot ölt. Forró képzeletünk még sötétebbrefesti a hazulról érkező híreket és mi irigyekvagyunk. Mi azt akarjuk, hogy mindenki úgyéljen, ahogy mi élünk és ezért elhitetjükmagunkkal, hogy hazugok azok a hírek:Nem, az, nem lehet! hiszen akkor nagyonfájna a szívünk: Féltékenység... tovaröppenőifjúság.. . sohanemszülető gyermekek... azélet! az élet!

Bennünk átszellemül az érzékiség. Tisztaés rajongó a lelkünk mint a diáké, aki elő-ször szeret. Királynő otthon-hagyott ked-vesünk, könnyeink trónusán ül és orcájaíelé áhítattal fordul a szenvedő. Mi egy-egykétértelmű szóra elpirulunk. Odahaza talánkalandok után szaladgáltunk, itt zavarbajövünk a legártatlanabb célzásra is. Utálattalgondolunk könnyelmű éccakáinkra és égigemeljük annak a nőnek emlékét, akihez lelkivonzalom fűzött.

Öklünkkel verjük az asztalt. Nem tűr-jük, hogy rosszat mondjanak a nőkre.

Aki rab Szibériában, annak lassan éberlesz az álma és álom lesz az ébrenléte, —annak lassan halott less az élő és élő lesz aholt. Hiszen azok, akik drágák neki, csak aző lelkében léteznek, — éveken át úgy,ahogy utoljára látta őket. Hogy odahaza

33

nap süt-e rájuk, vagy a sírban feküsznek-e,az lassan egészen mellékes: itt a szeretetfeltámasztja őket.

...Kopognak ablakomon, Egy hang:»Pista! Pista! Fim! Gyermekem!...« — azédesanyám. Ágyamon fekszem. A téli holdzöldes fényében látom alakját. Egész éjjelegy drága kéz cirógatja a homlokomat ésmikor az ólmos hajnal derengeni kezd,távozó léptek finom neszé!, búcsúszavaksuttogását hallgatom.

...Szél toporzékol a síkon. Dühös bikagyanánt nyargalász az Északi tengertőlIndiáig. Szarvai közé valami fehérség vankötözve, valami pogány-keresztény halovány-ság: En ismerem!

...A vasút mellett húzódó távíródróto-kon hazai szívek beszélgetnek és pesti házaksora csillog a ködből. Városligeti nyárfákintegetnek rozsdabarna fenyvesekben, Dunahullámai csobbannak a Szelenga folyón, nap-sütötte magyar kaszállók, kék ligetek, aranyoshegyoldalak délibábja lengedez rőt, kietlenmongol tájak felett.

Talán csak a rodostói bujdosók hon-vágya bírt evvel a megelevenítő erővel.Talán csak az ő bánatuk varázsolta ígyotthoni, édes valósággá Márványtengerekés török mezők idegen képeit. 1 alán csaka jedikula rabjai tudták így ellökni maguk-tói a négy falat és így — összeforrva — élniaz elveszített múlttal és hazával.

*Valahol messze ég az erdő. Délceg

34

fenyőfák válnak hamuvá. Talán azoknak anépeknek lelke lobog bennük az ég felé,melyek annyi száz év előtt ágaik alatt ta-nyáztak.

Ott lengett sátoruk, amerre szememrévedez és kicsi, szőrös lovaik vihorásztak apatakok mentén. A hűvös szél vágyott vidé-kek illatát hozta feléjük és szemük az áhítottóceánt kereste a szürke fatörzsek között.

Azon a dombon állott a khán sátora.Ott lobogott az őrtűz. Körülötte összedugottfejjel tanácskoztak a törzsfőnökök, miképlehetne betörni a szomszéd városba. Annakmost orosz neve van, de akkor csak kínaiaklakták, békésen gyarapodván védőműveikés mennyei hazájuk kék oltalma alatt. Fenta hegy csúcsán lobogott a máglya, melyenfehér mént áldozott a táltos, hogy válaszol-hasson: vajjon a falakat kelle megtámadni,vagy átúszván a folyón, hátul, orozva meg-lepni a leányos házakat.

A városban még állnak a bástyákromjai...

Az alkonyban halkan jár a rege éstovatűnt hősök körvonala rajzolódik azegáljára. A hűvös szél a vágyott vidékekillatát hozza felém, pillantásom az áhatotóceánt keresi szürke fatörzsek között. Sze-memben az ő szemük néz, szívemben az őszívük dobban és a népvándorlásokat moz-gató ősi erő zengi fülembe: Nyugatra!Nyugatra!

Láncot visel a rabok álma.Ezer és ezer kilométeren, árkon-berken,

35

hegy-völgyen át röpülök haza és mikor ottállok a drága ajtó előtt, megbénul a kezem,a lábam, kiáltani akarok, hang nem jön atorkomból, – az ajtó k inyí l ik és én nemlátok, nézek és nem látok··· Emberek, akikcsak egyszer is elhaladtak ablakunk előtt,nők, akik esdő pillantásunkat megvető mo-sollyal viszonozták, barátaim és orosz őreinkarca, termete, szava, ruhája, cipője és hajá-nak színe táborunk kutyái, — eseménytelenéletem apróságai, ezekből rakódik összeálmom, mint a koldus pénze, kalapjába hají-tott fillérekből·.. A harctéren feküszöm,felettem zugnak a golyók, barátom utolsószava, robbanás, borzalom, — egy ember,aki nem mer kimozdulni az árokból, csak aparancsomra, milyen piros a vére az énkezemen, óh, a szemei! irtóztató! mit mon-dok majd a feleségének és a gyermekeinek?hogy fenyegetőznek a hullák, hátukra for-dulva, ég felé emelt kezükkel, vagy a lábukravigyorognak, melyet a gránát leszakítottlángolnak a falvak, valami csillog: középkorbabonák: a kardom, szégyenpiros arccákell átadnom újra meg újra, hadifogságomelső napja: őszi erdők, tripp-trapp! kozákoklovai mögöttem, lerombolt városok, temp-lomok torony nélkül, szentképek a lezártházak ablakában, útszélen összeroskadó fog-lyok, feldúlt parkok és gyászruhás asszonyokés sírdombok, óriási fenyvesek, piszkos ud-varokon tömérdek rongyos, éhes ember:a gyűjtőtábor és gurulni, gurulni éjjel-nap-pal zörgő kocsikban bele a szürkeségbeSzibériába, újra, meg újra...

*

36

Ez már az ősz.Reggelenkint tejszínű köd lepi a völgyet,

lenyelve a barna házakat, az oly ezüstösfolyót és a máskor oly viola hátteret. Aközeli hegyek szürkészöld falazata előtt lassúszárnnyal evez egy-egy hófehér felleg ésha olykor ki is süt a nap, oly félve ütközikát a völgyi ködön és oly félve lép a feny-vesek közé, mintha illatos női lépés imbo-lyogna benne, amely nem szívesen téved evadon vidékre. À sápadt égen lazúros, tompaszínek, valahonnan igen-igen messziről ahervadás édesfanyar illata és a kertek nap-raforgói körül amaz elmaradhatatlan, itt isfeltalálható iskolai »ökörnyál«.

Ez már az ősz. Kinek az első, kinek amásodik, harmadik, nekem éppen a negyedikSzibériában. Odahaza ilyenkor illik néznisárgapiros levelek hulltát, ilyenkor merengeniavarban zörgő szél játékán, ilyenkor bú-csúzni valakitől, haldokló lugasok mélyén,temetkező erdők puha ölében. Odahazailyenkor rozsdavörösen izzanak a téli álomrakészülő tölgyek lombjai, vidám vadászlármá-tól zeng a liget, szüreti zajtul a szőllő és akikericcsel telehintett pázsiton aranyfonalathuz este a napfény. Odahaza ilyenkor kez-denek csábítók lenni a kedves szalonok,lágyak a színházak zsöllyéi és fájdalmasanédesek a hosszú alkonyatok, mikor az esőferde fonalakat feszit ég és föld közé, mikornem mer lámpát gyújtani, mikor a lila ho-mályban úgy var, vár valakire az ember,aki nem jön soha-soha. Odahaza ilyenkor...

De nem Véres az az ősz is, vér cse-

37

peg róla. A világ felett gördül halálos ko-csija, kaszával megrakott csataszekér az,mely milliókat gázol el, hekatombák marad-nak a nyomában. Gyúlt városok füstölögneka máskor oly enyhe égbe, vértől iszamósaka sárga lombok és nem a hallali rivalg azőszi tarlón, hanem ágyúdörgés, jajveszékelés,Ki nézi a sárgapiros levelek forgását alkonyiszellőben, kit érdeke! szalon, színház, őszifájdalom, őszi költészet eme Götterdämme-rung iszonyú ünnepén? És vajjon otthonzengő szőllőhegyeken áll-e a szüret, vagy acsatamezők érett és éretlen hullott ember-gerezdjei fölött?

*

Hiszen jól tudom: Ma Tyrtaeusra vanszükség, tűzre-erőre s ami a diadalhoz tar-tozik, ércszavu trombiták hangjára, csapás-osztó, kemény férfibeszédre. Ez az íráspedig lágy húrokat penget és néha olyano-kat, rnelyek meg akarnak szakadni.

Oh, gonosz muzsikus a szenvedés!Csak csavarja, csak csavarja, mindig feljebb-feljebb a lélek húrjait, úgy pengeti azután:nosza, igazi hangot adnak-e már? Mert jó!tudja, hogy csak a jajkiáltás az ősemberi,a lélek mélyét magával hozó mibennünk,csak a fájdalom nem keresi a tettetést, csaknyomorában őszinte az ember.

Vajjon zordon sziklák között, — mimásért kiált a magányos ember, ha nema visszhang kedvéért? Vájjon igazán a sza-badságot és a szerelmet nélkülözzük itt —vagy talán inkább a mások sajnálatát? Vajjon

38

nem a szomorúság a szépség valódi forrásasés vájjon nem azért íratik-e minden igazikönyv, mivel emberben ős éh és szomj la-kozik a világ részvétére?

Én olvasóm!Ha van valakid, aki évek során át

ugyancsak itten szenvedett, — kinek haza-térése szívednek forró óhajul vala, lelkedneksorsa örök aggodalom; ha tán megfigyelővagy, kinek kedves zsákmány egy rab szo-morú élete; ha tán emberbarát, kinek lelkétmegillette a töméntelen szenvedés, aminma Európa, amin ma az egész világ által-megyen: akkor talán érdekel e pár sor.talán akkor elhiszed azt, hogy az én fájdal-mam is hozzátartozik — ez is belesorakozika világháborúba és lelki életébe.

Szeretném e lapok közé préselni aszívemet — ezt az örökké neki illatozóibolyacsokrot — úgy, ahogy van, vágytólbetegen, tájdalomtól ittasan. Oh, hogy fáj,hogy sohase láthatja azt a pompát, melyneki nyilt és miatta hervadott el börtönömfalai között!

De mennyi vágy születik és hal megekként az egész föld kerekén! Tavasszalragyogó köntösben állnak a fák. jön a szél„megrázza a gallyakat. Hull a sziromlevél,aranyos virágeső. Lepereg ezer, marad ezerés százezer, – mit bánja az élet !? . . .

Hogy nekem ide kellett hullanom –élőhalottak temetőjébe!? Hogy forrássá kel-lett lennem, mely a Szahara közepén bugyog

39

elő! Csörgedezni akar a szegény, patakká,folyóvá dagadni, az élet és a boldogsághajóját ringatni tükörén, — egy perc ésvége, örökre beissza a sivatag homokja.

Egy szálat szívem ibolyacsokrából, egycseppet forrásom vizéből szabad-e meg-mentenem? Mire a te kezedbe kerül, énmesszi olvasóm, már elszárad virág és víz-csepp — amaz csak fonnyadó emlék emen-nek pedig csak nyoma sárgul e lapokon:nem lehet tudni, forrásvíz volt-e, avagybánatos szemek könyűje.

Milyen szép is volt ábrándozni börtö-nömben és arany szálakkal kibimezni a jö-vendőt! ifjúságom kertéiben járni, álombelikedvesem karján, régi csavargások utain!Glóriába foglalni egy édes arcot, át megátélni egykori találkát Margitsziget őszében,városliget májusában, lépcsőházakban, ahololy bánatosan ég a villany, az országházárkádjai alatt, ahonnét oly megindító néznia Dunát és a csillagok fényét tükörén, hall-gatni messziről jövő, messze menő hullámokduruzsolását és az élet hiábavalóságárólbeszélni valakinek, akiben az élet kincsét,célját, boldogságát és nagyszerűségét ugyan-akkor öleljük magunkhoz!

Oh, szerelem — gyémántékszer vagya rab lelkén, délszaki virág a vágytól forrólevegőben, élőlény, ki velünk ülsz, jársz ésalszol, középkori csoda vagy, aki a börtön-lakó szívét eszményképével egyesíted.

40

A folyó...Partján füzek álldogálnak, csónak lebeg

a színén, felette felleg úszik, halkan ésédesen mint egy álom.

Milyen jő lenne pihenni ott annak,akinek úgy fáj a szíve mint az enyém 1

Sűrű fű veri fel a lankás rétet, melyszelíden ereszkedik le a vízhez. Merengvenézem a tarka teheneket, melyek jóízűenharapdálnak a húsos pázsitból és a virágoka réten mind zöngeni kezdenek.

— Csingilingi, csingilingi! ő a másé, őa másé, muzsikálják mint megannyi üvegha-rangocska. A másé — érted?.. Ott, ottmennek az esküvőre... Nézd, hogy topor-zékolnak a lovak! Hallod, hogy pattint akocsis hegyes ostorával? A fiatal asszonyfehér, mint a fal. Nem, olyan fehér, mintegy költemény, melyet este, esti bánatróiírt v a l a k i · . Az új férj lehúzza keztyűjét,Magáét, asszonyáét is. Kezük összetapad,mint két szerelmes — forró nyári éccakán,mikor az édes illat beáramlik a szobába ésa nászi ágy megtelik a jövendő mosolygóangyalarcocskáival. És az ajakuk egymástüldözi mint két részeg pillangó a nagyparkok ölében... Csingilingi, csingilingi!emlékszel-e? Egyszer volt egy pásztorfiú,kinek nem volt semmije, csak a furulyája.Azt fújta, fújdogálta és a várkisasszony al-kony jöttekor mégis kihajolt ablakából —és sírt. Könnyeiből nőttünk mi virágok,, —róla muzsikálunk. És a pásztorfiú eltörte,eltörte furulyáját, aznap este, mikor az

41

imádott a más arája lett... Csingilingi,csingilingi emlékszel-e?

És rideg, hadifogolyszobában szíveklüktető melegét érezni, csókjaikat a fülem-ben és puhán simuló öleléseiket a véremben.Ottan ülni, és mégis velük rohanni a vasútikocsiban. Es járni régi olasz városok kongóuccáin. Evezni gondolában, Velence lagú-náin. Nézni Róma műkincseit és Nápolybana füstölgő Vezúvot. Es szállók termeibebelépni velük. Együtt étkezni fehér asztalokmellett, tüzes borokat és tüzesebb szempil-lantásokat ízlelni és lágy díványok ölébenszerelmi játékot átélni, újra, meg újra...Süppedő karszékbe merülni, melyben kétvágy forr össze egymással, kék függönyökmögé tekinteni, nyoszolyák sejtelmeibe, bol-dog órák homályába — és közben tudni,tudni, hogy itt feküszöm idegenül, árván ésegyedül, Ázsia közepén.

Sárga szörnyeteg gubbaszt a mellemenés vandál kéjjel vájja mélyebbre sebeimer,égeti a vérem, tépi a májam. Ezerszerszebbnek láttatod a szépet, boldogabbnak aboldogat és nyomorabbnak a nyomort... ke-gyetlen szörnyeteg, tűzszemű féltékenység

*Azok a napok!Mikor a ház körül szaladgálunk, zuhogó

esőben, kezünket tördelve: »Oh, hát vége...vége!? . . . Mikor egy leányt látunk, akisokáig vívódik, végre felkel a dívány sarká-

42

ból, ahol zokogott és megadó, csöndesbangón rebegi: »Igazatok van. A szerelemszép álom. De az élet, az más ! «. Mikormegcsókolunk egy ebet, csatakos ebet ésazt mondjuk neki: »Oh, hát most én is, énis egyedül vagyok! ...« Mikor ágyunkontérdelünk, mindig mélyebbre ássuk sebein-ket, elképzelvén, hogy rabolták el tőlünkazt, aim a miénk . »Oh, hát igaz, igaz? Amioly szép volt, elmúlhatik ily bután, ily min-dennapian?«... Mikor csillag gyanánt gyullad-nak reményeink és mingyárt utána kétségbe-esünk: »Mi is látszottunk egyszer a szívével 1Amikor lenyűgözve Fetrengünk ágyunkon,hogy nem rohanhatunk hozzá, nem vethet-jük magunkat és szívünket a sors mérlegébeés rázzuk láncainkat és falba verjük a fe-jünke t . . . Amikor szegy éljük magunkat, ha-ragszunk és kacagunk: »Egy leány miatt?hahaha! . . . « Amikor nagylelkűek vagyunk, aszenvedés erőt adó vigaszát érezzük és aGoethe hárfásának énekét halljuk: »Wernie sein Brod mit Tränen ass«... Mikorelhitetjük magunkkal, hogy mindez neinigaz és felháborodunk: »Féltékennyé akarsztenni«. . . Mikor megbocsátunk és sírunk asaját jóságunk mia t t . . . Mikor meg akarjukcsókolni egy uccai nő kezét! »Te legalábbőszinte vagy!«... Mikor leveleket gondolunkki, melyek mindent jóvátesznek és ujjongunkelőre az örömtől... Mikor átéljük összeskártyáit és véres verítékkel feszegetjük afogalmakat, melyeket egy-egy szava takar,jellemét vizsgáljuk, regényeket szövünk belőles lelkileg arcul ütjük magunkat gondola-

43

tainkért. . . .Mikor egy halovány menyasz-szonyt látunk tükre előtt, aki kacagva dobjafélre felvilágosítást kérő táviratunkat... Mikorelőre ünnepeljük az első találkozást és ré-szegek vagyunk a bosszútól, valakinek miat-tunk hulló könnyeitől... Mikor kis gyerme-kekre gondolunk, akiknek arca oly ismerősés ismeretlen, oly kedves és ellenszenvesegyszerre... Mikor kigúnyoljuk valakinekemlékét: »Hát csak ennyi . . . ? « és önmagun-kat: »Te Werther, te Don Quijote I ...»Mikor mint a vi l lám új gondolatunk támad;»Nem élhette túl ezt!«. .. földre borulunk,önvád, átéljük szenvedéseit, a haláltusa,ajakán annak neve, aki itten szidalmazza, atemető, ki fogsz-e zarándokolni hozzá? meg-bocsáthat-e majd? és sírunk gonoszságunkmiatt. *

Ablakomba könyökölök.Az egész falut elönti a hold. Ezüstös

levében úsznak a zsúppfedelű házak, a ker-tek és az aklok, ahol juhok bégetnek, lovakhorkannak fel olykor-olykor. Kútágas vedreCsikorogva himbál a levegőben, míg a kut-0em gőgösen ívei a kékesfekete égboltozatba.Csillagok égnek körülötte, nini, a göncölrúdja éppen feléje haj l ik , mintha égi kocsi-sok akarnák odakötözni hintójukat.

Egy asszony, dézsával az ölében, végig-jnegy az udvaron és eltűnik jobbra, az ár-nyékban. Hallom, amint a vályúban loccsanvalami. A tyúkólban néha kukorékol a kakas.Álmában. Röviden. Liba is felgágog, galamb

44

is felbúg, jérce is felcsipog hébe-hóba..Es a a kertben bimbók bomlanak, levelei'fodra göndörül, gyümölcs érik duzzadozvaés a lugas mélyén fojtó lehet a levegő.

Júniusi éj. Miről álmodnak ilyenkor akertek?

A rövid szibériai nyárról, melyben olymohón, pezsegve éli ki magát a természetmintha tudná, hogy augusztus végén márjön az ősz, a fagy! A gyönyörű nősziromról és papucsvirágról, melyek lázasan bomol-nak és hervadnak egy-két nap alat t? A tüzliliomokról, melyek hímporfellege cinóber-színűen ömöl a szellő gyenge érintésére is!A madarakról, melyek kéjt habzsolva, csó-kolóznak és a bogarakról, melyek szerelmizümmögése hangossá teszi a napsugárt? Apalántákról, melyek máról-holnapra szök-kennek elő, mintha madzagon húznák őketés a fákról, melyekben sisteregve kering azerő? A halakról, melyek üdvözülten aján-dékoznak életet magukból, az ázalékokról,melyek a mocsarak békanyálában kettéoszol-nak és a viperákról, melyek lanka partongomolyogva ezrivel ülnek szerelmi ünnepet?

Miről álmodnak a kertek?Ezer és ezer asszonyról, aki a földgömbmásik oldalán sóvárog hitvese után? Ezerés ezer rabról, akinek szívében nyár pa-rancsa zendül és aki irigyeli a legutolsóférget odakint? Az emberekről álmodnak,»a teremtés koronájáról?«

*

De a hold ismét mesél nekem:

45

»Valamikor börtön állott azon a helyen,ahol most a ti házatok pirosul. Parasztlegényesküdött benne és babájának kökényszemeragyogott reá is, búzaföldek végtelenétszínezte ki ő is magának, nyugat felé szállóvándormadarak röptét követte. És hóba-süppedő alkonyaiból feléje integettek szülő-falujának házikói és az ablakok biztató fény-nyel ragyogtak, édesanyjának kisírt szemeigyanánt. Valami rosszat fett a délután. Hol-nap megkancsukázzák. Nem, ő azt neméli túl. Most fél és nyöszörög: Bocsánat,csak még egyszer bocsánat... Édesanyám,édes babám, Isten, Isten veletek!«

Fiatal diák lakott ugyanott. Bár mégtejfölös a szája, már forradalmár, márszáműzött. Még délután a társaival vitatko-zött: Dosztojevszki, Krapotkin, a cár, anihilizmus... De mikor eljött a rabok nehézéje, ráborult deszkáira és egy leány nevétsuttogta halkan. És az élet, az elveszítetta gonosz, hamis tündér csak kacag, kacaga felhőkön és ő bedugja fülét, hogy nehallja, de szívében párfümös női ruha suhog,oly ingerlőn, mint a moszkvai vagy kazánibálok parkettjén egykoron és rózsaszínűárádat gyanánt forog vele a világ, melybőlgyöngéd arcok és kezek mosolyognak ésincselegnek elé. Egy költő lakott ugyanott, ki szerettehazáját és nem a cselekvésre, hanem csakálmokra szülétek. És egy borús, őszi esteúgy koppantak a járdán az esőcseppek,mintha az ég Oroszország sorsát könnyeztevolna. Ő íróasztala mellett ült és finom

46

rímeket írt egymás alá, mivel fájt neki azőszi este, a köd, az eső zenéje és mivelnagyon szerette hazáját. Egyszerre felpat-tan az ajtó, rendőr és kozák, a Péter-Pálerőd, Szibéria és ez a börtön egy életen át.Itt ült hamuszínű világomon és kezét tördelte:»Mit tettem, Úristen? Miért kell ily iszonyúanbűnhődnöm?« »Azt hiszed, te vagy az első Szibériában?« A gabonaföldek ölében egy terhesasszony feküszik. A holdba néz, melyéf1

angyalok arca mosolyog. Fellegekbe néf,melyek peremén a születésre váró lényeksétálnak. Csillagokba néz, honnan a végte-len ragyog. És sír, mivel áldott a teste.

A szél megcsókolja őt és hozzám rö-pül. Kínjairól dalol és boldogságáról, azéletről, mely a szíve alatt rezdül és azéletről, mely a gabonában kalászodik; atitokról dalol és Istenről, az egyetlenről,ezen a világon; egy anyáról dalol, aki csaka lelkemben élt és a gyermekről, kinek csaka gondolatom volt bölcsője és koporsója.

*

...Azután újra befelé, az ólmos, nehéz,téli éccakába... Igazán tavasz virul a földfelett, igazán megmozdul az orosz róna,mint a terhes asszony ő vonaglik déltől-északig, a vérmag, melyet évszázadok vetet-tek beléje, kalászba szökkenik, szabadságszületik felette?

És én itt ülök — örökké itt ülök ebbena sötét szobában, halálos kétségbeesésselés halálos lemondással?...

47

Isten, Isten, én, aki megtagadtalak, akinem tudok hinni benned, — én kiáltok hoz-sád Szibéria jégmezőiről, nyomorom poklá-ból, de profundis, — ha vagy, válts megengem, szabadíts meg, nyisd meg testi-lelkibörtönöm aj taját! Oh, lásd, szenvedni, tűrnimár megtanultam és innen csak egy lépésa hit... Oh, válts meg engemet!

Halálos csönd az éjben. Csak messzezöng a fenyveserdő, csak messze sóhajt akóboroló szél. Pent hidegen égnek a csilla-gok. Felemelem fejemet t i sz ta világuk felé.Érzem a végtelent, mely az élet örök igé-retét sugározza felém. Olyan az ég mintegy fekete kapu, amely ha felnyílik, matündérhazába vezetne.

Valaki tompa ja j ja l borul az ágyára.

Végre-végre megnyílt a börtönajtó...Most újra tavasz van, április vége és én aszabadban fekszem, egy fenyveserdő közepén.A nap szelíden cirógatja fakó arcomat ésén hagyom: az ő kezét érzem benne.Hangyák szaladgálnak a ruhámon, legyektelepednek oly betegesen fehér kezemre:Oly jó élni. Körülöttem sárgászöld fenyőkbólogatnak: Szeretnék én is fenyővé válniés örökké itt maradni, távol az emberektől,távol az életüktől. Lenn feküsznek a völgy-ben a piros téglaházak, az undor, a gyötre-lem, a meghasonlás: Én voltam ott annyiéven át rab vagy csak álmodtam az egészet?

Oh, édesanyám, te szép erdő, kihezannyi éven át néztem és imádkoztam bör-

48

tönöm ablakából! Ugye, testvéreim a kökör-csinek, akik körülöttem dugják ki ezüstbár-sonyos fejüket? Ugye, nincs különbségkönnyeim és az olvadó hó patakjai között,melyek körülöttem csörgedeznek? Ugye,a cinke párját hívó csipogása és e könyvszerelemért esdő fohász, — ugye, balzsamosillatod és szívem mai áhítata egy, ugyan-azon forrásból szülétek? jóságos erdő, ta-kard zöld fátyolodba vérző sebeimet! Feketepillangót láttam. Talán el fog pattannihamar az a csillogó szappanbuborék, amelyén vagyok, az én egyéniségem és öntuda-tom. De ma boldog vagyok, ma letérdelek,ma összekulcsolom a kezem, itt, ez élőtemplom közepén, ma tudom, hogy nincs,se jó, se rossz, se kin, se kéj, se születés,se halál, — csak te vagy, óh, egyetlen,örök élet, szemünknek oly csalfa erő, ben-nem és az előttem kunkorodó hernyóbanegyforma teremtő titkos hatalom, hiszektebenned, mert érezlek és egy vagyok veled,credo, credo...

Éin voltam az a szomorú rab és mintegy régen-régen hallott gyermekmese, ben-nem csilingel még halkan az emlék: »Egy-szer volt, hol nem volt, volt egyszer egyifjú legény, ki egy hűtelen leányt szeretett...«?

*A fenyő alá feküszöm és földönkúszó

ágazata ruganyos párna alattam. Fenn atetőn suhog-buhog a szél. Beszél-beszél ésén hallgatom és itt lent teljes a csönd, csaknéha lebben sóhaja arcomra mint egy

49

ember lehellete, amikor vadabb kitörésrebirja elfojtott szenvedélye, — harag vagyFájdalom? És azt képzelem, hogy én vagyokHamlet édesatyja, aki gyanútlanul elatudt amertben, mikor a gyilkos odasettenkedetthozzá és mérget öntött a fülébe, — itt állmellettem és a fülembe emelve kelyhét,önti-önti belé a mérget: »Hallod ezt aszelet? Száz éve beszél és ezer éve beszélitt az őserdőben és mi lett volna belőle, hate nem jöttél volna? Száz éve és ezer évebeszél és még se létezett, mert nem volt,aki hallja... Ez vagy te, te sem létezel,mivel nincs senki, aki halljon és csak mások-ban élhet az ember és aminek visszhangjarjincs, az nem is hangzott soha... Hiába!És ólmos víziók bontják bennem lomhaszárnyukat, zöldernyős villanyok, barna Író-asztalok, előttük görnyedő, szemüveges,szigorú emberek, kéziratok: a szerkesztőségiszoba, én az ablakon keresztül lestem, most,most bontják fel a borítékot, — nem tudják,hogy az nem a versem, hanem a szívembenne? elolvassák, mosolyognak, vége,a papírkosárba ... tíz évi próbálgatás, óh,örök visszautasítás, tíz éve, istenem, iróakartam lenni? és az én olvasóközönségem:az egyetlen lény, aki méltányol, ez is hazug-ság volt, vége — óh, szél, én vagyok az aszél, mely száz és ezer éve sir és imádkozike vadon ormain, s amely hiába van, nemis létezett, mert nincs, nincs senki, aki hallja...Az erdő belsejében, smaragd ágakalatt Pán fújja szirinksz fuvoláját. Lila kökör-csinek sziromlevelein darazsak gyűjtik a

50

mézei, pillangó űzi a társat, én kitáromkét karomat, mintha az egész földet akar-nám keblemre ölelni, azután mosolygok,mert tudom, hogy hazug gyilkosom mindenszava. Azok se többek, akik napban: dicső-ségben és szerelemben fürdenek, ők se lé-teznek és én se, de mi volna ebben szó-rnom, mikor oly nagyszerű az, hogy örökkéfog szél suhogni ott fent a hegyek ormain? *

De igazán szabad vagyok? Nem álomez? És ha nem, miért nem indulok megjobban, miért nem vagyok boldogabb? Vagyannyira el vagyok fásulva, mint a ByronChilloni rabja és a végén már nekem ismindegy: It was at lengthe the same tome — Fetter to or fetterless to be — «? Nem,én nem vagyok szabad: Örökre köt azemlék, a régi szomorúság és halkan ígycsendülnek búsongó rímeim:

Völgyek ölén valahol álmok úsznakViola könnyet sírva kél a hajnal.Tavasz kopog egy leány ablakán.Gondolsz-e rám?

Lágy alkonyba' zörögve jár a szellő.Bimbót himbálnak, a sarjadzó ágakA nap aranykapus házhoz siet.Fáj a szíved?

Millió ajak csókja ég az égen.Surgárözönben áll a dél s a korzó.A lelked lágy aranyhintóba ül.Hozzám repül ?

A zsendülő tavasz dalol a kertben.Hol éccakán csillag világa kúszik.Ezüst holddal telik a kis szoba.Vársz még oda?

51

Orgonabúgás, papszó a templomban.Új esküvőre gyűl a kandi népség·,jutok, midőn a nászi útra mégy,eszedbe még?

*

És mikor gyermekek voltunk, Stellapiros hárász kendőjében állott d balkononés mi lenn sétáltunk az uccán, mivel aMiklós szerelmes volt belé. De ő merengvenézett el felettünk, annak feje felett, «akitszeretett, — bele a kék alkonyatba, dz olygonosz, oly rideg élet szívtelen hullámaiba.Mit látott? Könnyeket, egy örökre szomorúbucsu könnyeit és fájdalmas, hosszú, szürkeéletet akkor talán, még utált, gyűlölt vőle-génye oldalán... Es mikor Lajos megszeretteErzsikét, uccáról-uccára rohant utána, ke-mény kalapját a kezében tartva. Ok felmen-tek a fényképészhez, de Erzsike mindenpillanatban az ablakhoz futott és félrevonvaa függönyt, kikukucskált, lenn áll-e mégimádottja. És így szaladt utána egy életenkeresztül, akkor is, mikor Erzsike a másélett, — a kalapját kezében tartva, óh, éntudom, hogy a szíve is benne volt a kalap-jában... És néha álmodom. Egy érintésről,mely a négyes alatt történt. Neki velemkellett volna táncolnia, de ő elfelejtetteigéretét. S mikor a tour de main-nél össze-fonódtak kezeink, vadul, túlzott, haraggalnéztem szemébe, de akkor karom alatt aza zsenge leánykar egyszerre illattá, fájda-lommá, szerelemmé, költészetté alakult éslágy érintése tovább-tovább hullámzott,egészen a szívemig, hogy életem fogytáig

52

ott maradjon boldogságom és emlékköny-nyeim forrásaként. S azóta így forgok-forgokvele egy mindhalálig tartó, örökszerelmeslelki tour de main-ben és bar ő a másélett, senkinek, se embernek, se versnek nemadom oda e harmatos hangulatnak lelkizenéjét, mivel gazdag akarok maradni ésmivel az emberi szó sokkal bárgyúbb ésesetlenebb, semhogy magára tudna vennivalamit ez álomérintés illatos üdvösségébőlés finom parfömjeiből... És mikor EndreRózsát szerette, akkor ez lila kulcsvirágottűzött a hajába és a kicsi cukrászda előtt,mikor az az idegen férfi melléje ült, csakreánk nézett és könnye folyt. A cukrászleányodajött hozzánk, kérdezett valamit. Endrehallgatott. Csak sokára, sokára tudott vála-szolni és megtörve, szomorú reszkető hangonmondotta: „Hozzon egy vaníliát!...” Ésmikor...

Oh, te édes, te egészséges erdő, ahololyan boldog minden féreg, aki szerelmes!miért táncolunk mi, Miklósok, Lajosok ésEndrék első szerelmek kincseivel, első áb-rándaink romjai körül koporsónk nyíltáig?...Rókalepke száll előttem, eléri a párját,azután összeforrva lebeg vele a napsugárban.A fák között hosszú karavánokat élek. Azokaz első népek vonulnak a sűrűn, akiket nyugatfelé vonz az ősi hatalmas mágnes: televényföldek és lila óceánok regéje. Nagyokatkurjantanak és egy ifjú legény a leányokszekeréhez lép, hogy kiválassza közülük azt,ki ettől kezdve vele fog aludni sátorában.Azután csönd. De a fenyves közepén, régi

53

otromba, gonosz és jó bálványisten terpesz-kedik, egy azok közül, kiket esek a fiatalbarbárok imádtak. Zöld gallyak között látomgroteszk vigyorát és ezredévek ködén átszáll felém igazságot takaró, összes bajainkfilozófiáját magában foglaló panasza: »Ezért,hát azért hagytatok el engemet?«

*De talán mégis jobb nazarénusnak

lenni, szenvedőnek, lemondónak, mint hellén-nek, élvezőnek, az élet szépségeit teli kanál-lal szürcsölőnek »Geniessen macht gemein!« mondja Goethe és akik férfi és nő életcél-jává tették a szüzességét, nem voltak bolon-dok: Amennyit vészit a test, annyit nyer alélek boldogságban, szerelemben.

Én is megharcoltam a harcomat és .most a jutalmam egy icike-picike csöppAssziszi szent Ferenc végtelen üdvösségéből.Testvéreim az állatok és a növények: meg-cirógatom a kóbor kutyát, átölelem a bitangéhes lovak nyakát, a méh vagyok, mely vi-rágról-virágia döngicsélve száll, megcsóko-lom a fákat és a földet és óh, hogy sajná-lom Hylast a szép, tiszta pásztorfiút. akitgonosz, sóvár najádok maguk közé húztakés megfojtottak hűvös szerelmükkel, óh,hogy sajnálom, Héraklésszel együtt zokogvaaz eltűnt után. Az ég nyitva előttem éskételkedő szemem előtt feltárul és ragyogószépségében bomlik ki a nagy csoda, melyaz evangyélistáktól kezdve Tolsztojig annyinagy ember ajakát ihlette szigorú parancsra:Nem azok élik át a tengert, akik fejest ug-ranak hullámai közé, hanem, akik magasla-

54

tokra emelkedve; lelkükbe fogadják tündöklőcsodáit és ezerszínű nagyszerűségét. Oh,költők és művészek ti a vallásalapítók ro--konai vagytok, csak az talál az életre, akimenekül előle és Petrarca egy éccakájaezerszer nagyobb boldogság mint a Neroegész élete és a Tristan és Isolda szerző-jének szenvedése milliószor nagyobb kéjmint az a földi szerelem lett volna- melynekmeghiúsultából a remekmű született ..

Oh, szenvedés, te csodatevő, élet — ésszerelem adó, legyen szabad hinnem jézus-ban - a magam módja szerint: Üdvözölünk hi-tünk és kínjaink által, de a pokol, purgatóriumés mennyország nem az égben vár reánk,hanem itt a földön, itt a saját szívünkben...

*

Fejembe vágom a sapkámat. Kökör-csinekkel díszítettem, mintha fiatal leányokvolnának, akik arravalók, hogy más férfi fel-cicomázza velük az életét. így indulok lefeléés jókedvem van és lekiáltok a völgybe:

— Halli-hé, halli-hó, jövök már, életjövök!

De alant porfelhő kavarog. Piroszászlók válnak ki belőle, zöld gallyak, tünte-tés — haj, én régi ellentmondásaim: Haza-szeretet és szabadság, művészet és egyenlő-ség, előkelőség és igazság, emberi haladásés boldogság, — óh, egymást kizáró Scylláimés Charybdiseim! Nem, nem törődöm többéveletek, belül, befelé akarok élni ezután, ottegész és ember lenni és kifelé — »add mega császárnak, ami a császáré!«

55

Te kavargó porfelleg, én lelki válsá-gaim és tévedéseim csillogó, ködös fellege,keresztül nézek terajtad, látom, mögöttedaz ígéret országa — e könyv tanulsága éshosszú-hosszú börtönöm jutalma — az én ujés tisztább hazám, Thalatta! Thalatta! éslelkesen és megkönnyebbülten kiáltom, hogyvégig zengjen a völgyön:

— Halli-hé, halli-hó! hozsánna néked,élet, — jövök már, jövök, jövök!