„Fülöp Gábort osztálytársai csak így emlegetik: Koránkelő Darázs. Ez a sajátos becenév akkor ragadt rá, mikor biológia órán egyéb – a hártyásszárnyúakra vonatkozó – ismeretek híján költői szárnyalású előadást rögtönzött a korán kelő darázsról, amely már pirkadatkor "lesben áll a szagok országútján, hogy minden más rovart megelőzve jusson el, zümmög útonálló módjára, a nap első zsákmányához.” (…)"Bálint Ágnes egy eseménydús vakáció történetének megírásával ugyanazt kívánja elérni, mint hőse: értelmes célok érdekében akarja mozgósítani a fiatalokat."

Bálint Ágnes

KORÁNKELŐ DARÁZS

Móra Ferenc Könyvkiadó

I.

A ház még aludt, a kert a2onban ébren volt, és zümmögve, dongva köszöntötte Gábort.

A fiú megszokta, hogy mindig ő kel föl elsőnek. Mikor még anyja élt, nem tudott olyan korán fölébredni, hogy ne hallotta volna a falból azt a sustorgást, ami a kerti csapból ömlő víz kísérőzenéje. Mire ő mezítláb, pizsamában kitipegett a teraszra, a kert már javában reggelizett: itta, habzsolta, szürcsölte a szétpermetezett vizet. A szórófej vízsugara őt is gyakran elérte, ha nem került elég nagyot anyjához futtában.

Mikor már iskolába járt, jó hasznát vette annak, hogy megszokta a korán kelést. Különféle megbízatásokat kapott, mert ő ért mindig elsőnek az osztályba: eleinte szekrényfelelős volt, táblafelelős, tisztasági ellenőr, iskolatej-elosztó, majd olyan magasra emelkedett a társadalmi ranglétrán, hogy a takarítónők is vele locsolhatták meg azokat a falra függesztett kúszónövényeket, amelyeket csak létráról lehetett elérni.

Korán kelő hajlama hatodikos korában hozta meg az első nagy sikert. Biológiaórán éppen bélyegeket csereberélt Szitányi Gyuszival, mikor Deák tanár úr rajtaütésszerűen felhívta, holott az előző órán is felelt, ötösre. Ki készül olyankor, ha előző órán felelt? Gábornak derengett valami a hártyásszárnyúak szárnyának erezetrendszeréről, de ez a valami kevés lett volna egy felelethez. Költői szárnyalású előadást rögtönzött hát egy aznap hajnalban látott, korán kelő darázsról, amely „még alig pirkadt, már lesben állt a szagok országútján, hogy minden más rovart megelőzve jusson el, zümmögő útonálló módjára, a nap

első zsákmányához”. Deák tanár úr – aki egyébként a kerekes férgeknek szentelte életét – lenyűgözve hallgatta. Évtizedek óta rakódott le lelkére a tanulók közönye, mint a hamu, s Gábornak ez a rovar viselkedéstani megfigyelése visszaadta életkedvét, bizalmát, hitét. Gábor nemcsak ötöst kapott, hanem a továbbiakban példaképül szolgált a lélektelenül magolóknak. Rendes nevén azután már csak a tanárok szólították. Osztálytársai számára ő lett a Koránkelő Darázs.

Suba, a szomszédék óriás snaucerja akkor még kölyökkutya volt, s egy kis lyukon járt át Gáborhoz játszani. Ahogy nőtt, úgy tágult a kerítésben a lyuk. Már nem is lyuk volt, hanem kapu. De Suba most nem is a játék kedvéért járt át, hanem azért, mert Gábor reggelenként kitette neki a konyhaajtó elé a maradékot.

Suba is korán kelő volt, akárcsak gazdasszonykái: Adél néni és Veronka néni. A két nyugdíjas tanárnő sokat töprengett azon, hogy az otthon oly finnyás, válogatós kutyájuk miért eszi meg Gáborék szemétvödréből még a kenyérhéjat is. Végül arra a következtetésre jutottak, hogy valószínűleg a Gáborból áradó egyéni varázs ad valami különös zamatot a konyhai hulladéknak. Ők ugyanis nagyon szerették Gábort. Nemcsak azért, mert korán elveszítette édesanyját, hanem azért is, mert — az utcabéli gyerekekkel ellentétben – emberszámba vette őket. Még Veronkával is mindig türelmesen elbeszélgetett, pedig az, szegény, már egyre kevesebbet hallott abból, amit mondtak neki.

Ezen a reggelen pedig lett volna mire fülelnie: Ibolyáné, Gáborék házvezetőnője ugyanis izgalmas hírekkel érkezett. Adélka rég látta ilyen feldúltnak, noha Ibolyáné idestova hét esztendeje járt a Fülöp-házba főzni, takarítani – pontosan azóta, amióta Gábor édesanyja egy hivatalos út során autóbaleset áldozata nem lett.

– Valami baj van, Etuskám? – surrant a kapuhoz a vékony kis öregasszony. — Még a homloka is piros!

– Nem volna csoda, ha megütné az embert a guta! – sóhajtott Ibolyáné. – Képzelje, Adélka: szegény nővéremnek kellett végül is befogadnia a fiatalokat! Abba a kis szoba-konyhájába! Mert hiába van a Klárika szüleinek is meg a nagynénjének is egy-egy háza a Rózsadombon, ott nem jutott nekik egy kis zug! De tudja, miért, Adélka? Mert az unokaöcsém csak szakács! A nővérem is csak egy kis tejboltot vezet, nem pedig minisztériumi főosztályt, mint a nászasszonya!

A felháborodás hullámai Gábort is elérték. Miközben reggelizett, Ibolyáné a konyhaszéken ülve sorolta el neki mindazt a sok sértést, hántást, szurkálást, amit nővérének az esküvőn a gőgös család részéről el kellett tűrnie.

Gábor ismerte Ibolyáné nővérét az iskolával szemközti kis tej boltból. Bandit, a fiát is ismerte, mert a csöndes, nyugodt fiatalember, valahányszor szabadnapos volt, mindig segített anyjának a boltban. A tanulóifjúság körében mindketten nagy népszerűségnek örvendtek. Ha lihegő iskolás toppant be a boltocskába, Gizi néni is, Bandi is soron kívül adták neki a kiflit, brióst, iskolatejet vagy amit kért, akkor is, ha tanácstag várt a pultnál kiszolgálásra.

Klárika, Bandi menyasszonya pedig a spánieljének köszönhette népszerűségét. Gyakran üldögéltek Bandival a szökőkútnál, s azok az iskolások, akik – mint Gábor is – a parkon át jártak haza, mind megálltak megsimogatni a kutya hosszú, selymes fülét.

– És képzeld, Gáborkám! Nem engedték, hogy Carlost elhozza magával!

Gábornak majdnem a torkán akadt a vajaskifli. – De hiszen az az ő kutyája! – Az övé, persze hogy az övé! Két éve vette szegénykém a

nyári keresetéből! És nem adták ide vele, azt mondták, hogy a kutya úgysem tudná megszokni a ... – Ibolyáné hangja elcsuklott, s csak nagy nehezen nyögte ki: – ... a nyomort. És szegény

Klárika a menyasszonyi ruhájában, a hosszú fátyollal ment le a kertbe elbúcsúzni a kutyától; mondta neki, hogy „itt kell hagynom téged, kiskutyám, látod, férjhez mentem, és te nem jöhetsz velem...”

Ennyi keservet már, hiába, nem bír el az emberi szív! Ibolyáné sem tudta folytatni a megrázó történetet. Hangja zokogásba fúlt.

Gábor rosszkedvűen itta meg kakaóját. Fölháborította, hogy a lány a saját keresetéből vett kutyát nem hozhatta magával. Ibolyáné révén az egész utca tudta, hogy Klárika szerény, szorgalmas lány, még gimnazista korában minden nyáron kosarakat szedett egy budai ABC-áruházban.

– Nem mintha rászorult volna — szokta magyarázni Ibolyáné –, elvégre jól kereső szülők egyetlen gyermeke. De nem jön ki a szüleivel. Érettségi után ahelyett, hogy egyetemre jelentkezett volna, amint azt a család kívánta, vendéglátóipari szakmunkás lett. Hidegkonyhán dolgozott, ő díszítette az ünnepélyes fogadásokra a hidegtálakat. Ott, abban a hidegkonyhában ismerkedtek meg az öcskössel is, és ugye, milyen jól összemelegedtek!

– Fátyolban, mondom, fátyolban! – hallatszott át a szomszédból Adélka néni türelmes hangja, amint az imént kapott értesüléseket szótagolva, lassú szájmozgással továbbadta nővérének. – így búcsúzott el a spánieltől.

A főútvonalról behallatszott a villamosok csörömpölése. A nagy tejszállító autók morogva keresték a korán nyitó üzleteket. Ibolyáné idegességében leejtett egy lábost, és ettől még idegesebb lett.

– Jesszusom, fölébresztem a tanár urat! Fülöp Antal testnevelő tanár, Gábor édesapja szerencsére már

ébren volt. A szünidőben ugyan tovább szokott lustálkodni, annál is inkább, mert esténként tízig-tizenegyig nagy csatákat vívott a kerület kenyéradó üzemének villanyfényes teniszpályáján, de ma egy reggeli mérkőzésre is elígérkezett. A tenisz volt a mindene. Az

iskolaévben nem áldozhatott kedvenc sportjára annyi időt, amennyit szeretett volna. Ilyenkor pótolta.

– A tanár úr képes egész álló nap a labda után futkosni! – ámuldozott Ibolyáné, mikor Fülöp Antal a sietve bekapott reggeli után már az ütőjét kereste. – Én aztán főzhetek akármit, ha leugrálja!

Márpedig Ibolyáné abban látta élete célját, hogy Fülöp Antalt meghizlalja. Nem mintha a tanár sovány lett volna; arányos, izmos teste irigységgel töltötte el a környék vele egykorú férfiembereit. A házvezetőnő azonban úgy érezte: amíg a tanár nem növeszt pocakot, addig az utcabéliek azt fogják hinni, hogy ő ehetetlen ételeket főz neki.

Életének másik, legalább ilyen fontos célja az özvegyen maradt tanár megnősítése volt. Fülöpné sírján még el sem hervadtak a koszorúba kötött virágok, mikor Ibolyáné már tanácskozásra ült össze Adélkával, s meghányták-vetették, ki volna jó feleség ennek a derék, fiatalon magára maradt embernek. Tekintettel az ügy bizalmas jellegére, Veronkával írásban közölték, miről van szó, nehogy a hangos szót illetéktelen fülek is meghallják. „A gyereknek anya kell!” jelszóval bevonták tanácskozásaikba a szülői munkaközösség elnöknőjét is. A másfél-két évig tartó hadművelet eredményeképpen Fülöp Antal, megértve azt, hogy a gyereknek anya kell, feleségül vette egyik helyes, fiatal, földrajz-történelem szakos kolléganőjét, már csak azért is, mert remélte, hogy akkor megszabadul Ibolyáné szűnni nem akaró gondoskodásától. A számításokból azonban kihagyták Gábort. Az akkor még alig tízéves fiú féltékenyen őrizte anyja emlékét. Elhatározta, hogy ő is kertészmérnök lesz, anyjának a kertészeti szakkönyvekbe beírt nevét körülrajzolta-festette virágfüzérekkel. Zsebpénzéből gumicsizmát vett magának, s reggelente abban járt ki a kertbe locsolni. Mindazokat a műveleteket, amelyekben mint kisgyerek segített édesanyjának, most önállóan akarta elvégezni: gyomlált, gereblyézett,

szorgalmasan hordta a komposztgödörbe a csirketollat, a zöldséghulladékot, a hátsó csapnál, a mindig nyirkos földben borostyánhajtásokat gyökereztetett, és a tologatós fűkaszával hetente gondosan nyírta a füvet.

Az új asszony hiába próbált beférkőzni ebbe az emlékekkel oly szorosan körülzárt világba. Míg Gábor kísérleti dugványocskái sorra mind meggyökeresedtek, ő nem volt képes gyökeret verni. Gyakran panaszkodott Adélkának, hogy olyan érzése van, mintha az előző feleség még mindig itt élne velük a házban.

– Lehet, hogy azért érzem így, mert Gábor, ahogy nő, egyre inkább kezd az anyjára hasonlítani. Pedig Anti már elrakta Eszter fényképeit, de ha a fiúval találkozom, mindig megrémülök: ugyanaz a sötét szem, sötét haj...

Egy év múlva föladta a harcot. Elváltak. Ibolyáné akkoriban idegcsillapítókért járt az SZTK-ba, már csak azért is, mert a válásra ráment Fülöpék öreg Trabantja. Valahányszor betévedt az üres garázsba, mindig az önvád marcangolását érezte lelkében. Gábor pedig kitűnően hasznosította az üres garázst, ha átmenetileg el kellett helyezni egy kóbor kutyát vagy egy macskacsaládot.

Végül Adélkának sikerült Ibolyánét megnyugtatni azzal, hogy Fülöp Antal mellől egy földre szállott angyal is megszökne, mert melyik asszony bírja azt idegekkel, hogy a férje, ha egy kis szabad ideje akad, mindjárt rohan a teniszpályára... Nem az ő általuk közvetített feleségben volt tehát a hiba.

– Az igazgatónak dán vendégei vannak – mondta Fülöp Antal Gábornak. — Állítólag ma kihozza őket a pályára. Ha velem akarsz jönni...

– Nézőnek? – Természetesen. – Tudod mit? Inkább játszom a magyarokkal, mint hogy

nézzem a dánokat.

– Engem is nézhetnél. És ha jó játékot figyelsz, abból többet tanulsz, mint ha itt ütögetsz...

– A te tanítványaiddal. Fülöp Antal elnevette magát. – Jó, hogy az én tanítványaim, de egyelőre még csak zsengék. – Miért, a Rimóczi nagyon jól játszik! – Az igen, de itthon van? – Nem, tegnap utaztak el a Balatonra. – És van azért, akivel játsszál? – Ó, persze, jön Szitányi, Bérei, Pintér… – És utána? Strand? – Estig. – Lehet, hogy én is kimegyek! – ígérte Fülöp Antal, és elment.

Gábor is előkereste ütőjét, cipőjét, és rohant az iskolai, teniszpályára. Amint a parkon átszaladt, a szökőkútnál eszébe jutott a spániel. Még egy kis szomorúságot is érzett arra a gondolatra, hogy nem fogják többé látni itt a pad körül. Pedig milyen kedves, barátságos kutya volt. És a fülével meg lehetett törölni az orrát!

Az iskolai teniszpálya Fülöp Antal életének főműve volt. Tömérdek szócséplés, kilincselés, bürokratikus huzavona után kiharcolta, hogy az általános iskola nagy udvarának egyik felét elkerítsék teniszpályának. Mint később keserűen megállapította, ebben a győzelemben jóval több része volt felesége tragikus halálának – a közrészvét hullámai ugyanis elsöpörték az ellenzéket –, mint az ő mégoly okos érveinek. Mindenesetre az iskolában megkezdődött a testnevelési órák keretében a teniszoktatás. A gyerekek lelkesedése határtalan volt. Az első nyilvános iskolai teniszverseny után pedig a kerület többi iskolájában is elkezdjék az udvart méricskélni, hogy elférne-e egy teniszpálya.

Mióta átkerült a gimnáziumba, Gábor szíve mindig megsajdult egy kicsit, valahányszor meglátta a pálya vörös

salakját. Voltaképpen híd volt ez a pálya életének egy lezárult és egy új szakasza között. Miután elvégezte a nyolcadik osztályt, csak „kegyelemből” járhatott ide. A gimnáziumnak pedig nem volt teniszpályája; szerencsére mindenki természetesnek találta, hogy a Jázmin téri iskolából kinőtt fiatalok visszajárnak ide teniszezni olyankor, amikor a kisebbek nem tartanak igényt a pályára. Gábor és néhány jól teniszező osztálytársa egyébként edzést is vállalt. Az évzáró után két-három hétig nagy forgalom volt a pályán, ahogy azonban melegedett az idő, egyre több gyerek utazott vidékre rokonokhoz, nagyszülőkhöz, különféle táborokba, üdülőkbe. Pintér Zsóka is csak azért maradt a fővárosban, mert szülei építkeztek, és szükség volt minden segítő kézre, még az olyan kelletlenül mozdulóra is, mint az övé.

Igaz, Zsóka keze csak akkor mozdult nehezen, ha a bontásból vásárolt tégla tisztításáról volt szó. Bár ez, apja szerint, kimondottan női munka, ő mégis inkább teniszezett. Az osztályban a lányok közül ő játszott a legjobban. A többi lány mind félt Fülöp Antal adogatásaitól, ő azonban majdnem minden másodikat visszaütötte. Vegyes mérkőzéseken Gábor mindig őt választotta partnerének. Szerettek egymással játszani, de egymás ellen is.

Korán volt még, ők hozták el a kulcsot és a labdákat a gondnokéktól. Napbarnított karjuk összeért, kellemesen hűvös, szappanszagú volt a bőrük. Élvezték is, hogy kettesben vannak, meg zavarta is őket egy kicsit. Nem tudták, mit mondjanak –egymásnak. Mindketten ugyanazt érezték: hogy jó a másikkal lenni, de erről a világért nem beszéltek volna. Zsóka máskor oly vidáman csillogó zöldesszürke szemét most beárnyékolták a hosszú szempillák, s bár haját fehér szalaggal hátrakötötte, ahogy lehajtott fejjel ment, hullámos arany barna fürtjei arcába estek.

– Olyan szép a hajad, mint a Carlos szőre! – mondta neki Gábor. Zsóka felkacagott.

– A tiéd meg akár a Subáé!

– Az enyém szebb, mert Subát Adél néniék nem trimmeltetik, de én szoktam nyiratkozni.

– Igazán? – nézett rá Zsóka, de rögtön le is harapta volna a nyelvét. Még a télen, egy klubdélutánon mondta neki Gábor és Szitányi Gyuszi, hogy a buta lányok társalgását ez a szó képezi: „Igazán?” Vagy esetleg: „Ne mondd!”

Szerencsére közben megérkeztek a padhoz, ahol fel szokták húzni a teniszcipőt, és miközben fűzték, Gábor elmesélte Zsókának, mit hallott Ibolyánétól az unokaöcs esküvőjéről. Mint ahogy sejtette, Zsókára is nagy hatást tett a menyasszony búcsúja a spánieltől.

– Nahát, micsoda szülők! Mikor a nővérem férjhez ment, természetes volt, hogy nálunk fognak lakni!

Még javában sajnálkozott a kisemmizett fiatalokon, mikor megérkezett Gábor legjobb barátja és hajdani padszomszédja, Szitányi Gyuszi. Első kérdése az volt:

– Idát nem láttátok? – Csak nem képzeled, hogy ilyen korán fölkel? — ingerkedett

vele Zsóka. Nem állhatta Idát; nem is igen volt az osztályban olyan lány, aki szerette volna. Bezzeg a fiúk! Azok mind odáig voltak érte, és Zsóka sehogyan sem bírta megérteni, mit esznek egy olyan lányon, akinek ha nevet, eltűnik a szeme, a szája viszont a füléig ér.

Gyuszi tépelődve állt a padnál. Hosszú, csontos fiú volt, Gábornál fél fejjel magasabb, ugyancsak fekete hajú, de szürkéskék szeme szinte világított sötét szemöldöke alól. Akárhová ment, mindenütt étellel kínálták éhenkórász külseje miatt. Pedig neki nem az étel hiányzott, hanem egy olyan lány, aki hagyja magát szeretni. Ida ugyanis nem hagyta.

– Elszaladok érte! — döntötte el Gyuszi, és ütőjét, cipőjét a padon hagyva nekilódult. Gábor és Zsóka elkezdtek bemelegíteni, de alig ütöttek néhányat, mikor megérkezett Ida egy harmadik gimnazista fiú kíséretében, aki nem is tudott teniszezni.

Zsóka csodálkozva nézett rá. – Hogyhogy arról jössz? Elkerültétek egymást Gyuszival?

Mert ő meg érted ment. – Majd rájön, hogy már nem vagyok otthon! – mondta Ida

vállvonogatva, és leült cipőt váltani. Gábor legszívesebben megcélozta volna egy jó kemény labdával. Mérges volt rá. Nem elég, hogy Gyuszi hiába futkos miatta, most még itt ül, és locsog ezzel az égimeszelővel, zavarja a játékot. Gyuszi meg majd mérges lesz, megint veszekedni fognak... micsoda játék lesz itt ma!

Komor elképzelései mind valóra váltak. Mire nagy nehezen elérkezett az a pillanat, hogy fel lehetett állni egy vegyes négyeshez, Gyuszi olyan rosszkedvű volt, hogy majdnem sírt. A padon ott ült lábát keresztbe vetve Ida új lovagja, és valahányszor Gyuszi elrontott egy labdát, fölnyerített.

Gábor végül is levágta a labdát, és kijelentette, hogy így nem lehet játszani.

– Ó, ó! – tekergette a nyakát Ida. – A nagy versenyző ideges! A nagy versenyzőt zavarja a közönség!

Szó szót követett, Ida megsértődött és kivonult a pályáról. Gyuszi hiába könyörgött neki, visszahúzta a szandálját, és a harmadikossal elment a Palatínusra. Hármasban már nem tudtak játszani, ezért aki elveszített egy-egy mérkőzést, az ült ki a padra. Gyuszinak nem volt ott az esze, majdnem minden labdát elrontott, így többnyire ő üldögélt kint a pádon. Ez viszont Zsókát is, Gábort is zavarta. Megállapították hát, hogy már túl meleg van a játékhoz, érdemesebb strandra menni.

– Jössz te is? — kérdezték Gyuszitól. – Semmi kedvem! – húzogatta Gyuszi a vállát. – Nem kedv kell ahhoz, hanem fürdőnadrág! – mondta neki

Gábor. – Menj haza érte, és gyere ki a strandra, mert ha nem jössz, az összes üzletfeleimmel megyek érted!

– Jaj, csak azt ne! – rémült meg Gyuszi. — Engem annyira idegesítenek... Tulajdonképpen ezért is mennék inkább más strandra.

– Például a Palatínusra! – nyelvelt Zsóka. Gyuszi fülig pirult. Gábor szánakozva nézte. Legszívesebben azt mondta volna Gyuszinak, hogy menjen, ahová akar, de az utolsó pillanatban meggondolta.

– Gyere csak velünk, elég nagy a mi strandunk is, lehetsz teljesen külön, nem fogunk zavarni!

II.

Gábor „üzletfelei” hét-nyolc éves kisgyerekek voltak, kiket szüleik, nagy szüleik nem tudtak strandra vinni, s akik ezért otthon idegtépő nyafogást csaptak. Gábor talán csak a szünidő első napján ment egyedül – és saját költségén – strandra. Másnap már megkérte Ibolyáné, hogy vinné ki magával a sógornője unokáját, Gyöngyikét, nagyon kedves, szófogadó kisleány, tíz forintot is küldenek vele fagylaltra, erre-arra, rántott csirkét, hogy ha megéheznek, éhen ne haljanak, és külön egy tízest, amiért Gábor elvállalja ezt a megbízatást. Gábor habozás nélkül elvállalta. Gyöngyike ugyan minden volt, csak szófogadó nem, minthogy azonban a strandon hamar összebarátkozott egy hasonló korú kislánnyal, Gábornak egész nap alig volt rá gondja, mert a másik kislányra felügyelő hölgy Gyöngyikét is szemmel tartotta. Ibolyánénak mindenesetre azt mondta:

– Kellene még egy gyerek, úgy jobban elmaradna! Ibolyáné perceken belül szerzett egy kisfiút, akinek anyukája

gyermekgondozási szabadságon volt, és. a pici babával nem mert strandra menni. Ehhez a kisfiúhoz csatlakozott egy másik kisfiú is a szomszédságból, de erről a strandon kiderült, hogy minden kislányt meg akar verni. Így Gábor őt többször nem vitte el a strandra, pedig a szülők egy húszast is fizettek volna naponta. Gábor azonban nem látott fantáziát az olyan üzletben, ami túl sok idejét leköti. Különben is: Ibolyáné révén futótűzként terjedt el az utcában, sőt a villamossíneken is túl, hogy egy megbízható középiskolás fiú strandra viszi a kisgyerekeket, így Gábor válogathatott a jobbnál jobb ajánlatokban.

Üzleti köre ezen a napon öt gyerekből tevődött össze. Öt gyerek, az ötven forint. A málnaszörpre, fagylaltra adott pénzből

is marad bőven, pedig Gábor nem sajnálta a szörpöket és fagylaltokat a gyerekektől. Önmagától sem.

Mire kiértek, Zsóka és két barátnője már foglalt helyet a nagy fűzfa alatt, közel a gyerekek pancsolómedencéjéhez. Wittman Icu, egy vékony, borzas, fekete lány – egyébként az iskola leggyorsabb futója — elhozta magával náluk vendégeskedő kis unokaöccsét, így mindegyikükre másfél gyerek felügyelete jutott. Egyébként Zsóka másik barátnője, Szabó Emese, aki titokban még mindig babázott odahaza, rögtön rávetette magát Gyöngyike hajas babájára.

– Ó, milyen szép baba, kár, hogy nincs ruhája! – Levetkőztettem — közölte Gyöngyike. — Hadd süsse a nap! – Pedig milyen szépen föl lehetne öltöztetni! – sajnálkozott

Emese. – Véletlenül van nálam mindenféle babaruhának való... A házunkban lakik egy kislány, annak én szoktam babaruhát varrni... – és már szedte is elő strandtáskája mélyéből h tarka mintás selyem-és kartonmaradékokat, tűt, cérnát, gyűszűt. Ezt mindig magával hordta, mint a dohányosok a cigarettát. A kislányok menten köréje tömörültek, a fülébe szuszogtak, s tágra nyílt szemmel nézték, hogyan alakul ki Emese ügyes ujjai között egy csipkés kis baba bugyi.

A fiúknak Icu atlétikai versenyt rendezett. Gábor így nyugodtan strandolhatott Zsókával: nagyokat úsztak, megmérték magukat a mérlegen, aztán újra úsztak, mert kíváncsiak voltak, hogy az úszással elfogyasztott kalóriák hiányát kimutatja-e a mérleg.

Napozás közben odajött hozzájuk Béres Tica, aki szintén velük járt, és elpanaszolta, hogy öccsét elhúzták matekból. Ősszel pótvizsgát kell tennie.

– Miért nem hozod ki a strandra ? – kérdezte Gábor. – Én itt igazán ráérek korrepetálni vele! – Komolyan megtennéd? – nézett rá Tica reménykedve. –

Szegény öcskös most strandra sem jöhet, tanulnia kellene, de

persze, nem tanul. Ha megmondom anyunak, hogy itt foglalkoznak vele...

– Mit gondolsz, mennyit szán a mamád egy órára? – Ó, húszat biztosan! És mégis más, ha napon lehet szegény,

olyan sápadt! Tica elégedetten ment vissza társaságához, Gábor pedig

ugyancsak elégedetten feküdt vissza napozni. – Az ilyen munkákat szeretem! – mondta Zsókának, aki

nekiállt, hogy Gábor vizes haját megfésülje. – Az ember napozik, lebarnul, és közben pénzt keres. – Hozzánk is eljöhetnél segédmunkásnak! – kapott észbe

Zsóka. – Szombaton betonozzák nálunk a garázsbejárót. Apu mondta, hogy hívják fiúkat. Eljössz?

– El hát, csak ne húzd annyira a hajamat! – Bocsánat! – Egy vagyont fogok nálatok keresni. Tizenkét óra... Zsóka elpirult. Azt hitte, hogy Gábor őrá való tekintettel majd

szívességből... hogy azt ne mondjuk: szerelemből vállalja el a munkát. Gábor tovább firtatta:

– Mennyit fizet apád egy órára? – Nem tudom! — mondta Zsóka kedvetlenül. — Meg

különben is: kell még valaki. Apám azt mondta, két ember kell a kőműves mellé.

A dundi Emese nagyot kacagott. – Két ember! Gábor, te már ember vagy? – Tapogassátok meg az izmaimat! – feszítette meg Gábor a

karját. A kicsik érdeklődése a babaruhákról hirtelen átterelődött Gábor izmaira. Visítva ugráltak oda, tapogatták a karját, ráléptek a kezére, ráestek a hasára, visongtak, nevettek, mígnem az egyik kislány belelépett a varrótűbe. A kibuggyanó, parányi vércsepphez képest Gábor izmai nem számítottak attrakciónak.

Zsóka még mindig azon búslakodott, hogy Gábor milyen pénzéhes.

– Mire gyűjtesz tulajdonképpen, te hörcsög? Gábot nem vette zokon az érezhető éllel odavetett kérdést. – Most éppen kerékpárra, azután pedig műanyag kajakra. Zsóka és barátnői jól ismerték azt az ütött-kopott biciklit,

amellyel még Fülöp Antal járt ifjúkorában túrákra. – És a régit beviszed a Közlekedési Múzeumba? – Dehogy viszem! Jó az még! Majd kicsit átpofozgatom,

átkenegetem, új ülést teszek rá... vagy áthúzom a régit farmerral. – Van neked egyáltalán olyan farmerod, amit már nem

hordasz, és hajlandó vagy fölszabdalni? – kérdezte Emese. Még Ica is odakiáltott a távolugrópályának kinevezett

pázsitrészről: – No, aki hozzád megy feleségül, Darázs, az megnézheti

magát! Ajánlatos lesz megtanulnia varrni, hogy újra meg újra átalakítgassa a régi ruháit.

Zsóka együtt kacagott a többiekkel, de szíve mélyén már nem volt egy véleményen velük. Végre is miért baj az, ha valaki takarékos? Prédálja el inkább mindenét, mint nagymama fivére, aki már hetven felé jár, de nincs semmije, mert folyton lóversenyezik...

Déltájban a három lány éppen Gábort etette mindenféle hazulról hozott jó falattal – a gyerekeket már előbb pukkadásig tömték –, mikor megérkezett Fülöp Antal. A nők egy pillanatra abbahagyták a trécselést, és megnézték maguknak az atlétatermetű tanárt. Akik nem ismerték, azok nyomban érdeklődni kezdtek, hogy ki ez a megelevenedett szobor. A többség azonban ismerte az iskolából, a tornaünnepélyekről, a nyilvános teniszmérkőzésekről. Fülöp Antal nem is nagyon szeretett ide járni. Mindig, attól félt, hogy ha elkezdené tenni a szépet egyik vagy másik csinos nőnek – elvégre ő sincs fából! – arról rövidesen kiderülne, hogy volt tanítványa vagy valamelyik tanítványának fiatal anyukája.

– Anti bácsi olyan szép ember! – súgta Emese is Zsóka fülébe. Gábor elcsípte ezt a megjegyzést, és azonnal válaszolt rá:

– Te utánad is megfordulna mindenki, ha rendszeresen járnál teniszezni! Lefogynál, megizmosodnál!

Emese vérvörös lett. Zsóka meg is bökte Gábort, hogy hagyja abba. Gábor így a folytatást már csak magában morogta el: „Nincs rossz alakú ember, csak lusta.” Ez volt apja kedvenc mondása, és ő is szívesen emlegette. Emese csakugyan lusta volt egy kicsit: míg a többiek négyszer-ötször végigúszták a medencét, ő legfeljebb egyszer.

Fülöp Antal csak sokára ért oda hozzájuk, mert lépten-nyomon megállították tanítványai vagy leendő tanítványainak szülei. Mikor végre letelepedett Gábor mellett, azonnal megrohanták a rögtönzött atlétikai verseny zsenge részvevői.

– Anti bácsi, tessék nézni, mekkorát tudok ugrani! Tessék nézni, milyen gyorsan tudunk futni!

– Hogy megsokasodtak ezek! – csodálkozott Gábor. – Van itt vagy húsz gyerek!

– Hja, ha valaki ilyen lelkesen foglalkozik velük! – mosolygott Fülöp Antal Icura. – Jól jár veled a gimnázium sportköre!

– De ugye, Anti bácsi nekünk is szervez majd teniszversenyeket? — kérdezte Ica reménykedve. Zsóka nevetett.

– Öregfiúk és öreglányok versenyét! – Az öreglányokról jutott eszembe – fordult Fülöp Antal a

fiához –, hogy az egyik dán mérnök elhozta a feleségét és a lányát is. Állítólag holnap reggel kihozza őket a pályára, mert szenvedélyes teniszezők, és betegek, ha ki kell hagyniuk egy napot. Kijöhetnél te is! A lány olyan korodbéli. Dánia volt teniszbajnoka az edzője. Kíváncsi volnék...

– Hogyan ver meg? — nézett rá Gábor savanyúan. Apja nevetett.

– Én nem vagyok országos bajnok. Az én tanítványom emelt fővel veszíthet egy bajnok tanítványával szemben.

Zsóka féltékenyen figyelte a társalgást. – Akkor holnap reggel nem jössz? – kérdezte Gábortól. – Ezek szerint. . . Szólj Icunak, ő biztosan szívesen megy. Zsóka sóhajtott. Gábor csodálkozva nézett rá. – Miért? Icu nagyon jól játszik. – Nem is az... – Hanem mi? – Semmi. A magasröptű társalgás itt elakadt. Gábor ugyan törte a fejét,

hogyan lehetne folytatni, de nem jutott eszébe semmi okos. Illetve...

– Te Zsó, most jut eszembe, hogy Gyuszi nem jött ki. – Biztosan a Palára ment. – Ha ez neki jó... – Gábor kételkedve rázta a fejét. – Azóta

már biztosan darabokban van a lelke. – Majd te összefoltozod, Darázs! Fülöp Antal úszni ment Icuval. Emesét is hívták, de az

szégyellte volt tanárja előtt kapkodó úszóstílusát. Zsóka pedig nem bánta volna, ha kettesben marad Gáborral, és saját, darabokra szétesett lelkivilágát javíttatgatja vele. Határozottan féltékeny volt arra a dán lányra. Dán nőket ő még csak filmen látott és azok mind nagyon szépek voltak.

Persze ha másnap reggel ő is kiment volna az üzemi pályára, féltékenysége valószínűleg nyomban elmúlt volna. A tizennégy éves Annelies ugyanis mindennek volt nevezhető, csak szépnek nem. Még talán a rézvörösen csillogó haja mutatott rajta a legtöbbet, de Gábornak arról is az volt az érzése, hogy egy kis vörösréz üstöt nyomtak a lány fejébe. Szemöldöke és szempillája is vörös volt, hófehér bőrén apró szeplők.

Míg a négy felnőtt – Fülöp Antal, az üzem főmérnöke, a dán mérnök és felesége – az egyik pályán dán-magyar mérkőzést vívtak, Gábor a másik pályán játszott Annelisszel. Nem is annyira játszott, mint inkább elkeseredett küzdelmet folytatott. A lány

nagyon tudott. Gábor, aki pedig hatéves kora óta edződött apja acélrugóként pattanó szerváihoz, Annelies első adogatásait vissza sem tudta ütni. Legöeváltabb, rövidre vágott leütései majdnem mind a hálóba mentek. Annelies az első mérkőzést könnyedén hat:egyre nyerte.

Mikor helyet cseréltek, Annelies elkapta Gábor kezét, és keményen megszorította. Kék porcelángomb-szeméből rokonszenv sugárzott. Mondott is valamit angolul, de Gábor, aki a gimnáziumban németül tanult, zavartan hebegett:

– Nicht englisch... deutsch. Wir lemen deutsch. – Ach so? Entschuldigung! – nevetett a lány, és olyan pergő

német szó őz önt zúdított Gáborra, hogy az ijedtében azt a keveset is elfelejtette, amit az iskolaév folyamán úgy-ahogy megtanult. Nagy igyekezettel talán össze tudott volna állítani egy-egy mondatot az időjárásról vagy arról, hogy Budapest'szép város, de mit ért volna vele ? Egy kukkot sem értett Annelies hadarásából. Kínosan mosolygott, s határtalan megkönnyebbülést jelentett számára, mikor ismét felálltak egy mérkőzéshez. Most már összeszedettebben játszott. A nyelvtudás terén elszenvedett vereségért is kárpótolnia kellett magát. Cseles labdáit a villámként ide-oda cikázó kis vörös lány sorra visszaadta, ezért ■ inkább hosszú, lapos labda váltásokra rendezkedett be. Itt

mindjárt megmutatkozott az állóképesebb idegrendszer fölénye. Annelies kezdett elbizonytalanodni, sorra rontotta a labdákat. Gábor hat:háromra nyert.

A következő mérkőzést megint elvesztette, mert azt hitte, kiismerte a lány gyengéit. Annelies azonban változatosan játszott, alkalmazkodóképességével elképesztette Gábort. \

Mire a felnőtt csapat tagjai kifáradtak, és odatelepedtek az ő pályájuk melletti padra, már nagyjából összeszokott két játékost láttak. Hol Gábor győzött hat: ötre, *hol Annelies.

— Gut! Sehr gut! – kiabálta Gábor, valahányszor a lány elért egy kivédhetetlennek látszó labdát. – Du spielst sehr schön!

Annelies is kiabált, de hogy mit, azt Gábor inkább csak sejtette: az ő jó ütéseit kísérő elismerő szavak lehettek.,

A dán szülők is dicsérték Gábort, Fülöp Antal az ő lányukat dicsérte, így a nemzetközi találkozó általános megelégedéssel végződött.

Otthon Gábor rögtön előkereste édesanyja angol nyelvkönyveit. Saját iskolai német nyelvkönyvét is kereste, de nem találta sehol. Így kiválasztotta azt az angol könyvet, amelyiket már többször lapozgatott kíváncsiságból. Bevágta a strandtáskába, azután szaladt a gyerekekért.

Mire kiért a strandra, Tica már várta az öccsével együtt. Zsókáék is ott voltak. Emese színes gombolyagokból kardigánt és fürdőruhát horgolt Gyöngyike babájának. Tica öccsét ez a horgolás lényegesen jobban érdekelte, mint a matematika. Gábor beleizzadt, mire egyáltalán kiderítette, mit tud a fiú.

Éppen befejezték a korrepetálást, mikor megjelent Szitányi Gyuszi. Semmibe révedő pillantással gázolt át rajtuk, meg sem hallva azok méltatlankodását, akiknek napszemüvegére, táskájára, olvasnivalójára rálépett. Álmatagon ereszkedett le Gábor mellé.

– Most kell jönni? – nézett rá Gábor szemrehányóan. – Nem mindenki olyan Koránkelő Darázs, mint te vagy! –

mondta neki Gyuszi. – Különben is vakáció van, miért ne alhatna az ember délig? Teniszezni meg délután is lehet.

Zsóka csak erre várt. Mielőtt Gábor megkérdezhette volna Gyuszitól, milyen volt az előző nap a Palatínuson, Zsóka már lecsapott rá.

– Mesélj: milyen a dán lány? – Szenzációsan játszik! – közölte Gábor elkomolyodva. – És csinos? – Olyan, amilyen.

– De milyen? Csinos? 1 – Csinos – mondta Gábor oda sem figyelve. Gyuszi csüggeteg

arckifejezése nvugtalanította. El is ment vele úszni, hogy egy kis lelket öntsön bele.

Később, a fagylaltos bódénál Gyuszi bevallotta, hogy előző nap nagyon idétlenül viselkedett. Kiment a Palatínusra, megkereste Idát, aki egy nagy, számára ismeretlen társasággal volt. A reggeli lovag már eltűnt mellőle, viszont lett helyette hat másik.

– És odamentéi hozzá? – Nem. – Látott téged? – Persze hogy látott. – És nem hívott oda? – Nem. – Azt hiszem — mondta Gábor egy kis szünet után –, jobb, ha

most nem folytatjuk, mert úgyis csak összevesznénk. – Mert te képtelen vagy belehelyezni magadat másnak a

lelkiállapotába. Még veled is megtörténhet, hogy olyan lány fog tetszeni, aki rád se néz. Kíváncsi vagyok, hogy akkor majd hallgatsz-e másokra!

Gábor ezt nem merte volna határozottan állítani, így, ha össze nem is vesztek, de mindketten rosszkedvűén mentek vissza a lányokhoz. Gábor összeszedte üzletfeleit, és hazaterelte őket anélkül, hogy észrevette volna Zsóka arcán a sértődöttséget.

Miután a gyerekektől megszabadult, végiggondolta, kik jöhetnek szóba a szombati betonozáshoz. Az iskola góliátjai, a kosarasok Zalában vendégszerepeltek, a röplabdások táborban voltak, a kézilabdázók barátságos meccsre készültek valami vidéki csapattal. Maradnak tehát a nagy növésű, de nem sportoló fiúk. Mint például Váczi Amadé.

Nagy örömére Amadét otthon találta. Más öröm azután nem is érte itt, mert Amadé lenézően vigyorgott rá.

– Ezek a te ötleteid! Falnak megy tőle az ember!

– Miért? Egy nap alatt megkereshetsz... mondjuk egy asztali lámpára valót.

Gábor akkoriban éppen lámpára áhítozott, állítható ernyőjűre, mert amit anyjától örökölt, azon régimódi piros üvegbura volt, ráégetett fekete vadgesztenyékkel. Amadét azonban aligha hevíthették hasonló vágyak. Nevetve kérdezte:

– Minek neked asztali lámpa, Darázs? Ragyogó fény árad saját tökfejedből is!

– Vehetsz mást is. Könyveket... – Elegem van a könyvekből! Pihenni akarok! – A szellemi munkát aktív pihenéssel lehet a legjobban

kipihenni. – Apád is mindig ezt prédikálta... de ne zsongj itt nekem, mert

hozzád vágok valamit! Még a vakációban sem lehet az embernek nyugalma tőled!

Amadé ezzel a különféle gyógynövénygyűjtési, parktisztogatási és az elhagyott öregek felkutatására szolgáló akciókra célzott, amelyekbe fogcsikorgatva hagyta magát beszervezni.

– Ha csak én zavarom a nyugalmadat – mondta erre Gábor – és az a folytonos kattogás ott kint nem...

Amadé erre lenyúlt, és fölkapott egy cipőt a heverő mellől. Gábor nem várta meg, hogy a fejéhez vágják, hanem kiment a konyhán át, ahol Amadé leszázalékolt édesanyja a konyhaasztalnál ült, és gépiesen nyomkodta az asztalra erősített gép karját. Minden kattogással egy alufóliából nyomott pezsgősüvegkupak repült az asztal lábánál álló kosárba. Két nagy kosár már teli volt velük. Gábor Ibolyánétól tudta, hogy Amadé még készterméket sem vitte el soha a szövetkezeti átvevőhöz, arra hivatkozva, hogy egy kosárra való kupak csak néhány deka, anyja tehát nem erőlteti meg magát velük.

Mányoki Feri nem tartozott az ilyen tenyérbe mászó élősdik közé, de vakációs jogait ő sem engedte megnyirbálni.

– Ebben a hőségben melózzak reggeltől estig? – Mondjuk, ha csak fél napra jönnél: hattól tizenkét. . – Hattól? Megőrültél? Egész évben hajnalban keltünk, és

akkor még a szünidőben is... – Azt az egy napot igazán kibírnád! Őszig kipihenheted. – De mikor olyan meleg van! – Adnak szörpöt, meg jó édes nyári körtéjük is szokott lenni. – Nyári körte vagy te! — állapította meg Mányoki Feri, és

ezzel a maga részéről be is rekesztette a tárgyalást. Gábor még elment két másik osztálytársához, de az egyik

valami nyári bélfertőzéssel kínlódott, a másik pedig sajnálkozva mondta, hogy a hétvégén náluk festés lesz, és neki is segítenie kell.

„Gyuszit fogom hívni! – határozta el Gábor. – Hátha jót tesz neki az ősi gyógymód: akinek a lelkét törték össze, az törje össze a testét, fárassza ki izmait rogyásig.”

Ez is egyike volt apja életelveinek, és eddig még mindig bevált. Mindazonáltal sokáig habozott. Szitányi néni épp az előző héten panaszolta, hogy Gyuszi három napig feküdt a díványon, csak enni kelt föl; ha kérdezték, mi baja, nem felelt. Olyan benyomást keltett, mint akit valamely titkos kór emészt. Az a titkos kór valószínűleg az Ida utáni epekedés, de hátha elsorvasztotta minden erejét...

– Lehet, hogy Gyuszit már csak a bőre tartja össze? Szép kilátások a hétvégi betonozáshoz! De végül is Gyuszi volt az, aki kötélnek állt.

III.

Mikor Zsóka szülei elhatározták, hogy lebontják az omlatag családi házat, és több szintes palotát építenek a helyébe, néhány hónapig a garázsban laktak Zsókával, a nagymamával és annak kutyájával. Gábor nélkül talán soha nem sikerült volna ott berendezkedniük. Gábor azonban nagyon élvezett mindenféle felfordulást és kilátástalannak látszó helyzetet, ezt is közmegelégedésre oldotta meg. Szétszedett hullámpapír dobozokból hálófülkét készített a nagymamának. Igaz, hogy csak egy kis kanapé fért bele, minthogy azonban beszorították alája a foxi kosarát, az öregasszonynak egy panaszszava sem volt.

A garázsnak az a sarka lett a konyha, ahol Pintér bácsi egy régi gázrezsón pálinkát szokott kotyvasztani. A gyalupadra viaszosvásznat terítettek, így előlépett konyhaasztallá. A szerszámfal szegeire a franciakulcsok, fúrók, miegymások mellé serpenyők, lábosok, mérő kanalak kerültek. Pintér néninek minden ott volt a keze ügyében, és vacsorafőzés közben nézhette a tévéhíradót. A tévékészülék ugyanis ott állt annak a szekrénynek a tetején, amely a szülők és Zsóka lakrészét elválasztotta egymástól.

A betonozás már korántsem volt ilyen élvezetes feladat. Pintér bácsi akkora lapátot nyomott Gábor kezébe, amilyenre talán a mesebeli boszorkányokat szokták ráültetni, hogy kemencébe dugják őket. Üresen is elég volt megemelni, hát még sóderral vagy cementtel rakottan!

– Egyik legény a betonkeverőt eteti, a másik talicskázza ide nekem a betont! – rendelkezett a kőműves; Gábor, úgy is mint az egyik legény, ránézett a másik legényre, Gyuszira. Vajon nem hátrál-e meg? Nem hagvja-e őt szégyenben ? És ha visszalép... hogyan győzi egyedül ezt a két embert kívánó munkát ? Szombat

reggel szabad munkáskezet találni itt, ahol szinte minden háznál építkeznek, renoválnak, festenek, mázolnak, tetőt javítanak... lehetetlenség.

A következő pillanatban már elszégyellte magát, amiért kételkedett Gyusziban, aki soha nem hagyta még őt cserben, akkor sem, mikor hetedikes korukban gyűjtöttek vidéken a Herbáriának egy zsák kőrisbogarat, de a zsák kilyukadt a vonaton, a bűzös bogarak szétmásztak, és az utasok majdnem megverték őket. Gyuszi természetes mozdulattal nyúlt a lapát után, és számolni kezdte a betonkeverő tátott szájába zúdított adagokat:

– Tizennégy lapát sóder. .. négy lapát cement... egy vödör víz. Egyenletes mozdulatokkal lapátolt. Gábor, míg

téglatörmeléket talicskázott a feljáróhoz, eltöprengett rajta: vajon az a szívósság, erő, amivel a munkáját végzi, hova tűnik akkor, amikor hátat kellene fordítania egy lánynak... egy nála sokkal értéktelenebb lánynak?

A kőműves gyorsan dolgozott, mindent pontosan kimért, Gábornak ugyancsak kellett loholnia a folyékony betonnal töltött talicskával, hogy mindig odaérjen, mire az előző adag elfogyott. Néhány forduló után vágyakozva nézte a tempósan lapátoló Gyuszit; mennyivel könnyebb munka lehet az, mint ezt az istentelenül nehéz talicskát végigtolni a pallókon és átzökkenteni a két palló közötti hézagon.

Később cseréltek. Nagy lelkesedéssel kezdte a lapátolást, de félóra múlva úgy érezte: letörik a keze. Most kezdett csak rádöbbenni, mit vállalt. Szent szarkaláb, mi lesz, ha kiesik kezéből a lapát, ha nem bírja tovább, ha meg kell mondani Pintér bácsinak, a kőművesnek, Gyuszinak, hogy túlbecsülte saját erejét.

A dereka! Lehet, hogy soha többet nem tud kiegyenesedni? Hány lapát is volt? Tizenhárom? Tizennégy? A cement valamivel könnyebb, abból nem kell olyan sokat...

A derekába bele-belehasogató fájdalomról eszébe jutott, hogy ősszel fájt így a dereka, mikor Adélka néniéknél füvet vetett. A két kis öreg mindig azon sopánkodott, hogy Gáborék kertje milyen szép.

– Meglátszik rajta, hogy anyuka kertészmérnök volt... Gyönyörűen megtervezte... De a miénk – olyan szegényes mellette, nem is szeretünk kiülni a kertbe.

Addig-addig siránkoztak, míg Gáborban föl nem ébredt az anyjától-apjától örökölt virtus: megmutatni, mit tud. Átment a szomszédba körülnézni. A látvány csakugyan siralmas volt: a hajdani virágágyak helyén Suba hempergett, a jázminbokrok közül hórihorgas akácfák nyúltak ki, a kerti pad deszkája hasadozott, repedezett, mögötte embermagasságú csalán. És mindenütt a tarack előretolt őrsei.

Gábor kicsi korától járt át Adél néniékhez névnapi köszöntő versikéket mondani, birsalmasajtot enni, Subával játszani – megszokta, hogy ott minden elhanyagolt. Most ősszel azonban más szemmel – anyja szemével – látta a kertet; nem azt, ami benne volt, hanem azt, amit csinálni lehetne belőle.

– Tessék mondani! – fordult Adél nénihez. – Azt csinálhatom itt, amit akarok?

– Édes fiam – nézett rá Adél néni bánatosan – mi már öregek vagyunk. A nyugdíjunk ahhoz kevés, hogy kertésszel... Ha te úgy gondolod, hogy itt... Ha kedved van hozzá... legyen ez a te kerted!

Akkor támadt Gábornak az a korszakalkotó ötlete, hogy tankertet csinál magának. Ezen az elhanyagolt kerten fogja kikísérletezni mindazt, amiről anyja könyveiben és az azóta is rendszeresen járatott szaklapokban olvasott pázsittelepítésről, évelő csoportok kialakításáról, pergolákról, árnyéktűrő növényekről, erről-arról.

Először Subát kellett rendszabályozni. Adél néniék belátták, hogy ahol egy negyvenkilós kutya jön-megy, futkos, hempereg, ott hiába várják a fű növését. Gábor először is megjavította a

régimódi, faragott oszlopos veranda ajtaját, hogy Suba ne tudja az orrával kinyitni. Azután következett a nagytakarítás: csalántövek irtása, akácok kiszedése a jázminbokrokból – ez nehéz munka volt, szerencsére Komáromi bácsi, Adél néniék másik szomszédja segített. Gábor egy teljes napig gereblyézte a hullott gallyat, fahulladékot, követ és Suba hatalmas velős csontjait.

Mikor a tarackirtásra került a sor, akkor kezdte bánni, hogy belefogott ebbe a kertrendezésbe. A többiek a strandon sütkéreztek, úszkáltak, ő meg csákánnyal vagdosta a vízhatlanná összetömődött tarackszőnyeget. Szó se róla, Adél néniék mindennap palacsintát sütöttek, és Gábor kedvenc bablevesét főzték, fagylaltot is hoztak neki a cukrászdából, a tarackgyökeret pedig, miután odahaza, a garázsban megszárította, kilónként nyolcforintos áron eladta a Herbária gyógynövénybegyűjtő emberének. Abból a pénzből vette a fűmagot.

Akkor vetett füvet életében először, a tavalyi szünidő végén. Soha nem gondolta volna, hogy olyan nehéz munka legyen! A vetés még hagyján, de aztán mikor nekiállt gereblyével, apró, kapáló mozdulatokkal beverni a fűmagot a földbe... Akkor érezte először azt, hogy kettétörik a dereka, nem fog tudni többé kiegyenesedni…

– Cseréljünk, Gábor? Vagy bírod még? – Mi az, hogy bírom! Megy ez, ha az ember egyszer belejön... Maga sem vette észre, mikor jött bele. De már nem fájt sem a

keze, sem a dereka. Szinte élvezettel dobálta a lapát sóderokat a betonkeverő öblébe. És most, hogy már túljutott a mélyponton, újra Gyusziról kezdett gondolkozni. Ki hitte volna, hogy ilyen kitartó? Persze ha nem ilyen volna, már régen faképnél hagyta volna Idát. De megérdemelne egy rendes lányt ez a. rendes fiú! És vajon neki is fájt az első félórában a karja meg a dereka?

Rövid töprengés után Gábor úgy döntött, hogy biztosan Gyuszinak is fájt, csak nem mutatta. Mint ahogyan ő sem

mutatta. No, még csak az hiányzott volna, hogy sírva fakadjon, mint egy kisbaba!

Zsóka jött ki a gyönyörű, új házból, sört hozott a kőművesnek. – Nektek is hozhatok? — kérdezte a fiúktól. Gyuszi Gáborra

nézett, de ez megrázta a fejét. – Nem akarok elálmosodni. Ha van itthon citrom, inkább

limonádét iszom! Zsóka perdült-fordult, és pár perc múlva hozta a hideg

limonádét, bepárásodott üvegkancsóban, és egy tányér frissen sült sajtos pogácsát.

– Nagymama sütötte. – Eszményi védőétel! – örvendezett Gábor. – Tudod, mennyit

izzadtunk? Egy szem só nem maradt bennünk! – Szegények! – Zsóka félrebillentett fejjel nézett Gáborra.

Annak csak most jutott eszébe megkérdezni: – Hogyhogy nem mentél strandra? – Á, szombaton olyan tömeg van! Gábornak úgy rémlett, mintha már többször strandolt volna

Zsókával szombaton-vasárnap, de nem szólt. Tulajdonképpen rendes a lánytól, hogy mikor ők itt a lelküket is kiizzadják, nem heverészik a strandon.

Miután a kőműves megitta a sört, várakozásteljes pillantást vetett a betonkeverőnél álldogáló fiúkra. Gábor máris kapcsolta a gépet, Gyuszi lódult a talicskával, és a munka ment tovább. A garázs széles ajtaja előtt szemlátomást nőtt a szép, sima betonfelület, közeledett az utca felé.

Mikor Gábor vette át a betontalicskázást, Zsóka odasodródott melléje. Megvárta, hogy kiborítsa a nedves betonmasszát, és mikor, visszafordult az üres talicskával, megkérdezte:

– Tényleg olyan csinos az a dán lány? – Csinos? – Gábor elképedve nézett rá. – Ki mondta neked,

hogy csinos? – Te!

– Én? Életemben... – De igen, a strandon mondtad! Emese is hallotta! Gábor akárhogyan gondolkozott, nem volt képes

visszaemlékezni rá, hogy ő ilyet mondott volna. Közben rosszul fordult oda a talicskával a betonkeverőhöz. Ez egy-két perc késedelmet jelentett a betonszállításnál. A kőműves már jelentkezett:

– Mi van a betonnal? Ne udvaroljatok legények, mert akkor nem leszünk készen sötétedésig!

A kőműves később hazament ebédelni, a fiúkat azonban ott fogták. Jó ebédet kaptak, rántott csirkét, meggyes rétest, ebéd után pedig leheveredtek a ház árnyékába. Más árnyék nem volt az udvaron, kopár volt, mint a sivatag.

– Milyen furcsa egy ilyen udvar fák nélkül! – merengett el Gábor. Zsóka azonban nem hagyta holmi kerttelepítési gondokkal foglalkozni, hanem tovább erősködött, hogy Gábor igenis csinosnak mondta a dán lányt.

– Álmomban mondhattam – ingatta Gábor a fejét. – Vörös a szempillája. – Vörös? – nézett rá Zsóka gyanakodva. – Ezt biztosan csak

kitaláltad. Mert ha egy lánynak vörös a szempillája, azt befesti feketére.

– Ez nem festette be. – Biztosan nem is volt vörös. – Te láttad vagy én? – Úgyis tudom, hogy csak azért mondod, hogy én azt

higgyem... Gábor őszintén megörült, mikor a kőműves autója megállt a

kapu előtt. Inkább sódert lapátolni, mint egy lányt meggyőzni arról, hogy az ember azért mondja azt, amit mond, mert az felel meg a valóságnak.

– Ida is ilyen – mondta neki Gyuszi együttérzően, mikor az első délutáni adagot kiöntötték a talicskába.

– Mindent mondhatsz egy lánynak, csak azt nem, hogy egy másik lány szép. Azt nem bírják elviselni.

– De én nem is mondtam! – tiltakozott Gábor mérgesen. Erezte, hogy Gyuszi derül rajta. Bosszantotta, hogy Gyuszi Zsókát Idához hasonlítja. Holott Zsóka soha nem csinálná vele azt, amit Ida Gyuszival, hogy elkéri az atlaszát, mintha a sajátját elvesztette volna, aztán odaadja egy b vagy c osztályos fiúnak.

Mire bealkonyodott, a széles betonfelület elérte az utca vonalát.

– Ez szép, nem a dán lány! – mutatta Gábor Zsókának. Szép is volt a selyemsimára lesimított bejáró, még a járókelők is megálltak gyönyörködni benne.

Feledhetetlen pillanat volt, mikor az utolsó vödör vizet loccsantották a betonkeverőbe, azért, hogy kimossák. Most már mindkét fiú arcán meglátszott a fáradtság. A kőműves azonban megdicsérte őket:

– Ilyen segédmunkásokkal megy a munka! Pedig mikor hallottam, hogy még iskolába járnak, féltem, hogy nem leszünk készen.

Gábor Gyuszira nézett. Egymásra mosolyogtak. – Ők az iskola teniszbajnokai, Feri bácsi! – magyarázta Zsóka.

– Én is azért vagyok olyan erős, mert sokat teniszezem. Gábor Gyuszira hunyorított. Gyuszi megértette. Szinte

egyszerre mozdultak, s a következő pillanatban az erejével kérkedő Zsókát már úgy himbálták kezénél-lábánál fogva, mint egy kutyakölyköt.

– Hó, hopp, beledobunk a betonba, ott marad a lenyomatod! Zsóka visított, a kőműves izgatottan hadonászott. – Bele ne ejtsétek a friss betonba, mert akkor kezdhetjük a

simítást elölről! Zsókát talpra állították, azután az egész társaság bevonult a

kivilágított konyhába, ahol az asztalon szendvics, sütemény és szépen kisimított bankjegyek sorakoztak. A nagy vidámságban

senki sem vette észre, hogy Pintér nagymama kövér foxija kiosont a konyhából, és „végigtotyogott* a friss betonon. Minthogy időközben besötétedett, formás kis lábnyomait csak másnap vették észre, de addigra a beton már megkötött.

IV.

„Drága Antikám, mikor jöttök már egy kicsit nyaralni? Mit csináltok ebben a hőségben Pesten? Érik a sok gyümölcs, nem győzöm befőzni, elajándékozni, az öreg már a tyúkokkal is barackot etet, ti meg biztosan drága pénzért veszitek. Igaz, hogy nálunk nincs teniszpálya, de legalább pihennél egy-két hetet. Gábort nagyon várják a tavalyi barátai és barátnői. Mindennap kérdezik tőlem, hogy mikor jön már.”

Fülöp Antal anyósának, a fácányosi Gál doktornénak levelét Ibolyáné olvasta a legfigyelmesebben, miután ott találta a konyhaasztalon. A tanár csak átfutotta sebtiben, és már rohant is, mert régi főiskolás társaival beszélt meg egy barátságos teniszmérkőzést. Gábor csak egy pillantást vetett a levélre, kiragadta belőle a „gyümölcs” és „barátnő” szavakat, és elhatározta, hogy alkalomadtán meg fogja látogatni nagyszüleit. Majd. Valamikor. Hosszú még a nyár! Vétek volna falura menni most, mikor napi negyven-ötven forintot meg tud keresni a strandon, nem szólva a korrepetálásról. A kőműves is szólt neki, hogy bármelyik hétvégén mehet vele segédmunkásnak. Komáromi bácsi most hegeszti új kerítésük vasrácselemeit, ott is jó volna csak úgy baráti alapon segíteni, mert az öreg lakatos az ilyen munkának rengeteg apró fortélyát ismeri. Gábor ötödikes kora óta járt át hozzá játékból inaskodni, anyagokkal, szerszámokkal barátkozni. És egy szép napon úgy kezdte magát érezni, mint a mesebeli juhász, mikor megértette, mit beszélnek az állatok. Ő is érteni kezdte a szögek, csavarok, ajtóvasalások, zárak, kilincsek, a házban megbújó fém alkatrészek addig meg nem hallott panaszát.

Veronika néni kanárijának kalitkája volt az első, amit megjavított. Utána Ibolyáné esernyője, majd saját garázsuk ajtaja következett. A régi, elrozsdásodott vasalásokat leszedte, és saját

készítésű, kacskaringós, kosszarv formájú vasalásokat csavarozott a helyükre. _ Apja nem akarta elhinni, hogy ezt ő csinálta, a tej bolt kiselejtezett ajtózára vasrúdjából – Ibolyáné hozta el neki és a kokszkazán parazsán hevítette vörösen izzóvá, kalapálhatóvá, ahogyan Komáromi bácsitól tanulta.

– Oda nézz, Adélkám, Gábor már a füvet nyírja! – Nahát, Veronkám, ez a gyerek még Subánál is korábban kel.

Látod, Subácska, elaludtál, szégyellj magadat! A snaucer az ajtóban, topogott, várta, hogy Veronka nénivel

hajnali sétára indulhasson. Mióta Gábor pázsitot telepített a kertbe, Veronka nénivel rendszeresen sétálni járt napjában háromszor. És lám, azóta Veronka néninek jobb az étvágya, nem érzi az epéjét, éjszakánként úgy alszik, mint a tej.

A pázsit, amit Gábor még az ősszel olyan derékfájós hajladozások közepette telepített, megszépítette a kertet, mint egy ünnepi zöld bársonyköntös. Arany ékszerként ragyogtak rajta a napfoltok, körös-körül fehér petúniafodor szegélyezte.

– Gáborkám! Ilyen korán! – lelkendezett Adél néni, miután Veronka nővére és Suba a szépen elgereblyézett kerti úton kikanyarogtak az utcára. — Ahelyett hogy teniszeznél!

Gábor az órájára nézett. – Még van időm. Hoztam egypár verbénapalántát is, meg

ördögszemet. Odateszem a veranda elé, ahonnét kidobáltuk az árvácskát.

Közömbös hangon mondta, szinte félvállról, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy az életében először vetett verbéna magjából erőteljes, izmos palánták fejlődtek, s láthatóan alig várták, hogy végleges helyükön virágba boruljanak. Pedig bizony egyszer-kétszer vagy talán többször is elfelejtette a nagy strand olás bán meglocsolni a ládájukat, s ha Ibolyáné nem vette volna észre a mulasztást, akkor most aligha büszkélkedhetne. Szerencsére Adél néni minderről mit sem tudva, áhítatos pillantásokkal kísérte minden mozdulatát.

– Kész kertész vagy már, Gáborkám! Aki csak jön hozzánk, mindenki odáig van, milyen gyönyörű a kertünk!

– A pázsit teszi! – hangsúlyozta Gábor az anyja könyveiből tanult alapigazságot. – A szürke földben égy virág sem mutat jól. A pázsit zöldje viszont kiemeli szépségüket.

Összegereblyézte a lekaszált füvet, hátra vitte az orgonabokrok mögötti komposztgödörbe, néhány felnőttes utasítást adott Adél néninek, mikor és hogyan locsolja a palántákat, azután hazaszaladt az ütőjéért, cipőjéért, és rohant a pályára. Kicsit elkésett, Gyuszi Icuval már nagy mérkőzést vívott, Zsóka pedig duzzogva ült a pádon.

– Mi az, elaludtál? – Füvet nyírtam Adél néniéknél. – Még mindig nem tanultak meg azzal a kerekes kaszával

bánni? – Még nem is tanítottam őket. Az az igazság, hogy szeretem

nyírni a füvüket. Annyit dolgoztam vele. És most igazán olyan szép a kertjük, kiszabadítottam az öreg fáklyaliliomokat meg az évelő szarkalábat is. Évek óta nem nyíltak, úgy el voltak nyomva szegények.

Gábort fűtötte a kora reggeli sikerélmény. Nyújtózkodott a padon, izmait ropogtatta. Az elégedettség úgy vette körül, mint egy erőtér, Zsóka duzzogása nem tudott áthatolni rajta.

Icu megverte Gyuszit 6:4-re, és fölálltak vegyes négyeshez: Gábor Zsókával Ica és Gyuszi ellen.

Zsóka kivételével valamennyien jó formában voltak. Hallatlanul élvezték is a játékot, nagyokat nevettek, egy-egy jó ütés után ugráltak örömükben. Zsóka, szegény, nem tudott bekapcsolódni ebbe az örömáramkörbe, sírhatnékja volt, maga sem tudta, miért. Korán kijött, abban a reményben, hogy egy kis ideig kettesben lehet Gáborral. Azt nem merte volna határozottan állítani, hogy szerelmes a fiúba, hiszen hatéves koruk óta ismerték egymást, de az biztos, hogy senki társaságában nem

érezte magát olyan jól, mint vele. Nagyon szerette volna valami jelét látni annak, hogy Gábor is így van ezzel. Ehelyett egyre csak azt kellett látnia, hogy Gábor mindenkinek a társaságában remekül érzi magát, nemtől és kortól függetlenül, háromévestől kilencvenig.

Azelőtt Zsóka is ilyen volt: barátkozó, derűs, közvetlen. Tavasz óta azonban kezdte magát rajtakapni, hogy szívesebben van egyedül, mint a megszokott társasággal. És még az egyedüllétnél is szívesebben van — azaz volna — Gáborral...

– Alszol, Zsóka? – csattant Gábor hangja. Icu ravaszul elhelyezett labdájára Zsóka egy gondolattal

később indult, nem érte el. Semmiség, a tenisz a jó reflexek sportja, és azok a reflexek nem működnek mindig kifogástalanul. Zsókát azonban szíven ütötte Gábor nem is szemrehányó, inkább kötekedő hangja. Szeme megtelt könnyel, legszívesebben kirohant volna a pályáról. Nagy önfegyelemmel tudott csak helyén maradni, de mert egyre inkább gyötörte a zsebkendő hiánya, és mind hevesebben vágyakozott egy kiadós orrfúvásra, egyik labdát a másik után szalasztotta el.

– Zsóka ma alszik – állapította meg Gyuszi is, aki ezzel akarta vigasztalni Gábort az elszenvedett vereségért. Míg helyet cseréltek, Zsóka kirohant zsebkendőért. Közben hallotta, amint Gábor lelkesen magyarázza Gyuszinak:

– Képzeld el, hogy előreszaladt a hálóhoz, én átemeltem neki a labdát majdnem az alapvonalhoz, és elérte.

– Úgy látszik, előbb tudta, hogy hova fogod adni a labdát, mint te magad.

– Igen, valami ilyesmi. Egyszerűen nem ismert elérhetetlen labdát. Én még ilyen mozgékony lányt életemben nem láttam. Alig volt a földön.

Zsóka tudta, hogy a dán lányról van szó. A következő felállásban megkérte leüt, hogy hadd játsszon ő Gyuszival ellenük.

– Mi az, Zsó, le akarsz söpörni a föld színéről? – Mindössze ennyi volt Gábor megjegyzése a partnercseréhez.

Zsóka nem felelt, de olyan eréllyel vetette magát a játékba, hogy a háló majd szétszakadt a belevagdosott labdáktól. Gábor és Icu könnyedén, társalogva játszottak, s nagyokat nevettek, valahányszor Zsóka egy-egy bombája elzúgott közöttük. Megbeszélték, hogy ha Zsóka mindenáron nyerni akar, hadd nyerjen. Szándékosan nem futottak egy-egy nagyon félreadott labda után, és így a játék Zsókáék 7:5-ös győzelmével ért véget. Zsóka azonban tudta, hogy Gáborék is hozzásegítették őket a győzelemhez. Nem is volt kedve tovább játszani. Azzal az ürüggyel, hogy nagymamájának kell segíteni baracklekvárt főzni, hazament.

Később mégis megjelent a strandon Emesével, aki egy szatyorra való babát hozott Gábor üzletfeleinek. A kislányok elragadtatással estek neki a szépen felöltöztetett babáknak, s negyedórán belül valamennyit pucérra vetkőztették. Akkor elkezdtek nyafogni Emesének, hogy öltöztesse újra fel őket.

Tica is segített a babaöltöztetésben, míg Gábor az öccsével bajlódott. Gyuszi sugárzó képpel feküdt Ida mellett a fürdőköpenyen, Keresztrejtvényt fejtettek.

Miután Gábor úgy érezte, hogy tanítványának szellemi befogadóképességét teljesen kimerítette, elbocsátotta, s míg a tanítvány, mint a palackból kiszabadult szellem, egy nagy labdarúgó alakját öltötte fel, és elrohant a strand végébe, a füves térségre, focizni, ő úszni ment. A medencében találkozott Zsókával. A lány azt várta, hogy majd megkérdezi tőle, miért volt reggel olyan indiszponált, Gábort azonban már réges-régen más foglalkoztatta.

– Mit szólsz Idához? Már két órája enyelegnek Gyuszival, és még nem vesztek össze. És úgy látszik, más fiút sem szervezett ide.

Zsóka erre szerette volna megjegyezni, hogy lám, milyen jó megfigyelő, ha más lányról van szó..., de félt, hogy ez túl epésen hangzana. Míg megfelelőbb válasz után keresgélt, Gábor témát változtatott, és arról kezdett lelkendezve mesélni Zsókának, hogy szeretné végigúszni a Dunát a Margitszigettől Paksig. Vagy Mohácsig.

– Az idén nem vagyok tréningben, de jövőre apámmal megszereztetem az engedélyt, meg annak a zsírnak vagy mi a csudának a receptjét is, amivel ezek a távúszók kenegetik magukat....

Háromszor úsztak végig a medencét, és Gábor még mindig ezt az ötletét dédelgette.

– Láttam egyszer az Erzsébet-hídnál egy kis kitűző hajót; tudod, azok tűzködik ki a bójákat, hogy a hajók tudják, hol mély a víz, szóval egy ilyen kitűző hajó kísérhetne, mindig adnának nekem meleg kakaót inni a vízbe, és ha hajnalban indulnék, szerintem estére már Pakson lehetnék, hiszen ha csak csurog az ember csónakkal, akkor is megtesz egy óra alatt öt kilométert, ha viszont úszik – mert úszni kell, különben átfagy az ember még nyáron is –, úszva legalább tíz-tizenöt kilométert még lehet tenni egy óra alatt.

Zsókának zúgott a feje, mire szárazra kerültek. Gábor elnyújtózott a frottírköpenyen Zsóka mellett, aki szorongva várta, hogy folytatódik-e a távúszás témája, vagy esetleg normális beszélgetés következik. Nem tudta volna pontosan megfogalmazni, mit ért normálison, de például ahogy Ida és Gyuszi vidáman nevetgélve társalogtak, az követendő példa lehetne Gábor számára is. Különösen hogy észrevette... hogy is mondta? Igen: enyelegnek.

Ebben a pillanatban Zsóka semmire sem vágyott olyan hevesen, mint hogy Emese, Tica vagy bármelyik osztálytársuk azt mondja a másiknak:

– Nézd, milyen aranyosan enyelegnek azok ott!

Mármint ők ketten. Gábort aligha lehetett volna gondolatátvitelhez médiumnak

használni. Sporttáskájából előhúzta az angol nyelvkönyvet, és fellapozta az első leckénél. Zsóka nem akart hinni a szemének.

– Csak nem tanulni akarsz? – Miért ne? – De hiszen... tudod, milyen egészségtelen szünidőben

tanulni! Icu hallott egyszer a rádióban egy előadást... – Ott kezdem, hogy ez nem tanulás, hanem szórakozás. A

szabad idő hasznos és kellemes eltöltése. Erre Zsóka sem talált szavakat. Tanulni nyáron, szünidőben!

A strandon! Egy lány mellett heverészve! Mióta világ a világ, ilyenkor nem tanulni kell, hanem kedveseket mondani az illető lánynak. De ez a Gábor, ez a tuskó, még ezt sem tudja...

Míg Zsóka a felháborodástól levegő után kapkodott, Gábor elmagyarázta neki, hogy eddig azért nem tanult angolul, mert apja szerint könnyebb német után angolt tanulni, mint fordítva.

– Mi a gimiben ugyanis német osztály vagyunk. De hogy ezek a dánok milyen jól beszélnek németül is, angolul is! Persze, könnyű nekik, édesapám mondta, hogy a skandináv nyelvek az angolból és a németből alakultak ki. Ezért van az, hogy ha valaki megtanul egy skandináv nyelvet, az érti az összes többit is... Mi az, Zsó, alszol?

A lány. úgy feküdt, arcát karjára fektetve, szemét lehunyva, mint aki békésen szendereg. Magában azonban pukkadt. Elhatározta, hogy beszélhet Gábor ezután, amit akar, ő nem vesz róla tudomást. Meg sem hallja. Akkor talán észbe kap, hogy ez a gyönyörű nyári nap nem nyelvtudományi értekezések számára való!

Gábor egy darabig várta a választ, azután megnyugodott abban, hogy Zsóka csakugyan elaludt a napon. Áttelepedett hát Gyusziék plédjére.

– Nagymama hív, hogy menjek le Fácányosra! – számolt be Gyuszinak a levélről. – írja, hogy várnak a haverok.

– És mégy? Az alvást mímelő Zsóka szívdobogva várta a választ. Ha Gábor

most azt mondja, hogy megy, akkor hoz a fürdősapkájában vizet, és nyakon önti. Csak nem lesz képes itt hagyni őt ebben a gyönyörű nyári időben?

– Nem, nem megyek! – nyilatkozott Gábor. Zsóka boldogan szuszogta ki magából a visszatartott lélegzetet. Gábor még mást is mondott Gyuszinak, de hogy mit, azt sajnos nem lehetett érteni. Szerencsére a kicsik nagy visítozásban törtek ki, Gábornak oda kellett mennie hozzájuk, hogy igazságot tegyen. Zsóka felhasználta az alkalmat, közelebb húzódott Gyuszihoz, és megkérdezte:

– Mit mondott Gábor, miért nem megy Fácányosra? Valami olyasféle válaszban reménykedett, hogy azért nem,

mert Fácányoson nincs strand, vagy azért nem, mert nincs teniszpálya.., ami azt is jelentheti, hogy Fácányoson nem strandolhatnak, nem teniszezhetnek együtt ők ketten... Ha egy ilyen választ kellően feldúsít, már el lehet vele dicsekedni a lányoknak.

A lomha Gyuszi helyett azonban Ida felelt: – Azt mondta, azért nem megy, mert nem akarja itt hagyni a

fejősteheneit! Mire Gábornak sikerült lecsillapítania üzletfeleinek feldúlt

kedélyét, és visszajött a társasághoz, Zsóka hűlt helyét már csak a letaposott fűszálak mutatták. Nem sokáig, mert jött egy kövér hölgy, és pontosan oda terítette a napozógyékényét, ahol pár perccel előbb még a szép, karcsú Zsóka feküdt.

V.

Fülöp Antal néhány napra vidékre utazott egy alföldi teniszklub meghívására. Távollétében Gábor anyja egyik régi fényképét átvitte saját kis szobájába. Adél néniéknél látott egy régi fényképet piros bársonykeretben. Ez nagyon tetszett neki, Emesétől kunyerált bársonyt – igaz, nem pirosát, hanem bordót, de az még szebb volt – és elhatározta, hogy édesanyja valamelyik képét bársonnyal fogja keretezni. Talált is egy nagyon kedvére valót: apja készítette, mikor ők ketten a kertben gyomláltak. Ő ugyan kissé elmosódott volt rajta — biztosan megmozdult az exponáláskor – édesanyja viszont tisztán látszott profilból, amint apró pöttyös nyári ruhájában a virágok fölé hajolt.

Szeretett képeket keretezni, már jó néhány ilyen alkotás függött a falon, köztük egy rajz, amit még hetedikben kapott Zsókától: pizsamás darazsat ábrázolt, ébresztőórával.

Kellemes foglalatosságában az zavarta meg, hogy meghozták a kokszot, amit apja még a hét elején megrendelt. A teherautó befarolt az udvarba, letört egy ágat a vérszilvafáról, és harminc mázsa kokszot zúdított le a garázs elé.

„Majd ha megjön édesapa, ketten behordjuk!” – gondolta Gábor, és miután elgereblyézte a keréknyomokat, visszament a szobájába.

Az ablakból éppen a kokszra látott. Jókora halom volt, eltakarta a tűztövisbokrokat, amelyek a garázs előtti kocsifordulót szegélyezték. Sötéten, komoran tornyosult a koksz, és Gábor, miután néhányszor kinézett, úgy érezte, hogy egész kedélyére ráfekszik.

– Hogy nem tudták három nappal később hozni! – mérgelődött. Azután kiment, kinyitotta a garázsból nyíló kazánház ajtaját, és töprengeni kezdett rajta, hogyan lehetne ezt

a kokszhalmot valami szállítószalag segítségével minden különösebb megerőltetés nélkül bejuttatni a kazánházba.

Elég hamar rátalált az egyedül üdvözítő megoldásra: – Ha a srácok jönnének segíteni... Körüljárta a koksz halmot, távolságot mért, egy pálcikával

tervrajzot készített a földön, és kiszámolta, hogy ha heten volnának, abból négynek jutna a nehezebb munka, a lapátolás, és a tele vödör továbbadogatása, hárman viszont az üres vödröt adogatnák vissza, tehát ez a három akár lány is lehetne...

A strandon aznap nem vesztegette idejét. Az egész társaságot meghívta házibulira.

– Apám vidéken van, egyedül leszek otthon! Akinek vannak jó számai, az hozza el! De nehogy kiöltözzetek, mert a kertben leszünk! Farmerban gyertek!

A szeplős Kovácsot, akiknél múltkorjában festés volt, otthonról hívta meg telefonon:

– Szólj a Farkas Tibinek is, neki nincs telefonja, és te közel laksz hozzá!

Miután a munkaerőt beszervezte, átment Adél nénihez kutyakerítést csinálni a konyhaajtó elé, hogy Suba kijárhasson az udvarra, de a kertben ne tehessen kárt. A dróthálót Komáromiéktól kapták, ott ugyanis már készült az új, vasrácsos kerítés, a régi, rozsdás dróthálót leszedték. Gábor Adél néniék lomkamrájában talált egy régimódi kis bádogteknőt, abba beleöntötte a rozsdátlanító szert, a dróthálógöngyöleget alaposan megfürdette benne, jól megrázogatta, s közben elmesélte Adél néninek, hogy estefelé átjönnek a barátai, segítenek behordani a kokszot, és valamivel meg kellene őket kínálni, de mi legyen az a valami? Keksz ugyan van itthon meg málnaszörp, de hát...

– Gáborkám! — Adél néni arcán kigyúltak az izgalom piros rózsái. – Diótok van?

– Van, nagymama mindig küld...

– Akkor sütünk mágnás diós lepényt! És csinálunk szendvicseket. Hagyd most ezt a kutyakerítést, daráld meg inkább a diót!

Gábor átszaladt a dióért és más nyersanyagokért, mert Adél néni rövid lelkitusa után úgy döntött, hogy mégis inkább a megszokott kis konyhájában süti meg ezt a különlegességet.

– Ne mondja Ibolyáné, hogy a konyhátokat piszkolom! Miután a mágnás diós lepény tésztája elkészült, a

szendvicskészítéshez fogtak. Gábor talált a hűtőszekrényükben tejet, vajat, tojást, a kamrában ökörnyelv-konzervet és szardíniát, így csak zsúrkenyeret kellett a zsebpénzből vennie. Adél néni megajándékozta egy üveg nagyon finom egresszörppel.

– Ha valaki, te igazán megérdemled, Gáborkám, annyit segítesz nekünk!

A nyersanyag rövidesen mutatós szendvicsekké feldolgozva került vissza a hűtőszekrénybe. A magnót kikészítette a hátsó teraszra, szifonnal, patronnal, poharakkal együtt, a kokszhalom tetejébe nyomott egy felfordított vödröt, és az egészet letakarta ponyvával. Ettől mindjárt sejtelmessé és titokzatossá vált.

Hat óra után szállingózni kezdett a munkaerő. Elsőnek Gyuszi érkezett Zsókával és Idával. Gábor elképedve látta, hogy Ida nem hallgatott rá: farmer helyett virágcsokrokkal tarkított fehér selyemnadrágban jött.

Ica és Emese Ticát is magukkal hozták, aki ugyan nem volt aznap strandon, de a meghívás hozzá is eljutott. Megérkezett a szeplős Kovács is Farkas Tibivel, és azonnal meg akarták nézni, mi van a ponyva alatt.

– Majd később! – mondta nekik Gábor. – Miért, mit rejtegetsz alatta? – A Barátság Emlékművét. Ha itt lesz az ideje, le fogjuk

leplezni. Bekapcsolták a magnót. Suba azonnal ugatni kezdett a

szomszédban.

– Zsó, gyere segíteni! – szólt Gábor a zavartan ide-oda ténfergő lánynak. — Légy te a háziasszony, jó?

Zsóka elpirult, és zavarában majdnem feldöntött egy kerti széket. Mikor azonban a konyhában Gábor kinyitotta a hűtőszekrényt, és megmutatta neki a szendvicsekkel rakott tálcákat, egyszeriben magára talált. Mire Gábor nagy keservesen kiráncigálta a dugót Adél néni egres szörpös üvegéből, Zsóka már körülkínálta a teraszon a szendvicseket, és ügyelt rá, hogy a falánk Kovács Lexi mellett másoknak is jusson ökörnyelv.

Közben megérkezett Adél néni a mágnás diós pitével, de Gábor elvette tőle a tálat, és bevitte apja szobájába.

– Ez majd csak a végén jön, ez lesz a nagy meglepetés! — magyarázta. – Tessék addig itt maradni velünk!

Adél nénit valamennyien ismerték, mert bábszakkört vezetett még az általános iskolában, s most, hogy meglátták, a szeplős Szabónak rögtön eszébe jutott, hogy ő volt a róka koma, Farkas Tibi pedig a nyuszi.

– Akkor még vékony volt a hangom – magyarázta Tibi. – De még most is emlékszem a szövegemre!

Perceken belül kiderült, hogy a többiek is emlékeznek. Szendvicsevés közben egyre újabb és újabb szövegrészek jutottak eszükbe. A nagy nevetéstől Emesének torkára ment egy morzsa, negyedóráig ütögették a hátát, mire ki tudta köhögni.

– Azért jópofa ez a Darázs! – súgta oda Ida Gyuszinak, – Idecsábít bennünket azzal, hogy az apja nincs itthon, viszont helyette itt van Adél néni!

Gyuszi zavartan mosolygott. Kicsit rosszul esett neki az, hogy Ida így fogadja Adél nénit, aki pedig a többieknek és neki is gyerekkora legkedvesebb élményeit idézte föl. Vagy Idának már semmit sem mond az, hogy mikor Adél néni vidékre vitte őket szerepelni, a török császár kartonból kivágott palotája mögött csókolták meg egymást először?

Mikor már mindenki teliette magát szendvicsekkel, Gábor bejelentette, hogy következik az emlékmű leleplezése.

– No, erre kíváncsi vagyok! – mondta Farkas Tibi. – Szfinx van alatta? Vagy piramis?

– Mindjárt meglátod! – hunyorított rá Gábor, és szép lassan kezdte lehúzni a ponyvát a kokszhalomról. Adél néni, aki tudta, mi van a ponyva alatt, már előre elkezdett nevetni, de pillanatokon belül csatlakozott hozzá az egész társaság. Dűltek a nevetéstől. Gyuszi csak percek múlva tudta kinyögni:

– Micsoda balekok vagyunk! Fülöpékhez megérkezett a téli tüzelő, be kell hordani!

Ida ijedten nézett végig fehér selyemnadrágján. Zsóka azonban – akit Gábor előre beavatott már hozta neki Gábor legjobb farmerját.

– Aztán majd lesz egy másik meglepetés is! – mondta Gábor, mikor már összeállt a vödörlánc. – De az egészen más jellegű.

– Lehet, hogy a tetőt kell megjavítanunk – tűnődött Gyuszi. – Vagy az esőcsatornát?

– Nem, nem! Mondom, hogy egészen másról van szó! Hiába firtatták, nem volt hajlandó elárulni, mi lesz az. O állt a

kokszhalomnál a lapáttal. Megállás nélkül lapátolt, s. közben élvezte, mennyivel könnyebb kokszot lapátolni, mint sódert.

A vödörlánc egyébként zökkenésmentesen működött. Ida, Tica és Emese az üres vödröket adogatták Zsókának, aki a vödörcserét intézte. Ida lakkozott körmeit Gábor kertészkesztyűje védte a koksz fekete porától.

Közben egy fehér Zsiguli állt meg a kertkapunál. Adél nénit odasodorta a kíváncsiság, s máris jött hátra felvillanyozva.

– Iduskát keresi egy fiatalember. – Nem vagyok itt! – sziszegett mérgesen Ida, lebújva a

kokszhalom mögé. – Tessék megmondani neki, hogy innen már elmentem, és nem mondtam meg, hogy hová.

Adél néni zavart képpel ment vissza a kapuhoz a megbízatást teljesíteni. A fiatalember, úgy látszik, makacskodott, mert a Zsiguli még vagy tíz percig fehérlett a kerítéslécek mögött. Gyuszi, aki bent a kazánházban ürítette ki a hozzá érkező vödröt, mindebből semmit sem tudott. Ida magában pöfögött:

„Kell a csodának! Azt hittem, igazi házibuli lesz!” A fehér Zsiguli végre eltűnt az est sötétjében. Adél néni

visszajött, és meghatva mesélte, hogy ez a fiatalember is tanítványa volt valamikor, már egyetemre jár, de még mindig emlékszik rá, hogy annak idején, a bábszakkörben ő tartotta a kartonból kivágott fákat és bokrokat. Most meg már jogosítványa van, apja néha oda meri adni neki a kocsit.

A kokszhalom már csak egy kupac volt. – Mit gondoltok, észreveszi a Szitányi odabent, ha elfogy a

koksz? – kérdezte Farkas Tibi. — Ne szóljatok neki! — mondta Gábor. — Mérjük le, meddig

tartja majd a kezét a teli vödörért! Kovács Lexinek erre eszébe jutott egy osztálykirándulás,

mikor Gyuszi, szokásos elmélázásai közepette, egy vadidegen iskola növendékeivel jött ki az egri vár kazamatáiból. Még akkor sem döbbent rá, hogy nem saját osztálytársaival van, mikor már ott ült egy hosszú asztalnál valami szőlőlugasban, ahol egy egri anyuka vendégelte meg a Hódmezővásárhelyről Egerbe látogató unokahúgát és annak osztálytársait.

– Apám majdnem szívbajt kapott akkor, emlékszem! – mondta Gábor, az utolsó lapát kokszot zúdítva a vödörbe. – Halálra keresték Gyuszit a kazamatákban. Ő meg nyugodtan itta a szőlőlugasban a kakaót.

Adél néni titokzatos képpel intett Zsókának. — Gyere, aranyoskám, moss kezet, aztán... — Te, itt még adnak valamit enni, fogadjunk! — súgta Farkas

Tibi Kovács Lexinek. — Biztos, ami biztos, gyere, mossunk mi is kezet!

A kerti csapnál nagy tülekedés támadt. Gyuszi kijött a kazánból és csodálkozva körülnézett.

— Mi az ? Nincs több koksz? — De van – mondta neki Farkas Tibi –, csak elástuk,. és majd

télen, ha elfogy, amit behordtunk, előszedjük. Zsóka fülig pirosan megjelent a kivilágított teraszon egy tál

süteménnyel. — Mit mondtam! — kiáltott Farkas Tibi. — Ennek a szagát

éreztem én egész idő alatt! Mert az én orromat nem lehet becsapni! Hiába mondtad, Emese, hogy a szomszédból jön!

— A szomszédból ilyen nem jön, mert mágnás diós pitét csak Adélka néni tud sütni.

A kicsi kis öregasszony két centit nőtt a büszkeségtől, mikor látta, hogyan kapkodnak a süteménye után. Pillanatok alatt kiürült a tál, Zsóka szaladt be a másikért.

– Én még életemben ilyen finom süteményt nem ettem! – jelentette ki Farkas Tibi őszinte meggyőződéssel. – Nem tudom, mitől ilyen jó, de ilyen süteményért bármikor kész vagyok, kokszot hordani!

Miután mind elbúcsúztak, Adél néni Zsókával még hátramaradt rendet csinálni.

– Nehogy megszóljon bennünket az az Ibolyáné! Gábort kellemesen lepte meg, mikor ott találta őket a

konyhában. Átölelte Adél nénit, megcsókolta, azután Zsóka derekát fogta át, pörgette, csókolgatta. Zsóka sikítozott, mert éppen a szódás szifon volt a kezében.

– Jaj, ha leejtem! – Majd elkapom! – mondta neki Gábor, aki alig bírt a

jókedvével. Egyrészt a jó társaság, a vidám hangulat derítette föl, másrészt az a tudat, hogy két nap múlva hazaérkező apjának megmutathatja a behordott kokszot.

Miután a teraszon és a konyhában minden a helyére került, Adél néni becsomagolta a Subának szánt maradékot, és. elbúcsúzott.

– Megyek én is! – mondta Zsóka, majd Gáborra nézett. – Hazakísérjük Adél nénit?

– Ó, engem már nem kell kísérgetni! Különben is: egyet lépek, és otthon vagyok! Zsókát kísérd haza, Gáborkám!

Szótlanul mentek a sarokig. Ott egy spániellel találkoztak, gazdája mögötte ballagott.

– Oda nézz, Gábor! Olyan, mint Carlos! – Világosabb. – De ugyanaz a fajta! – Meg nagyobb is. – Szegény Klárika! — mondta Zsóka sajnálkozva. – Olyan

rendes lány, anyukám mondta, hogy ősztől tovább fog tanulni a Vendéglátóipari Főiskolán, és ha meg tudják oldani, akkor majd Bandi is jelentkezik a főiskolára. Aztán ha végeznek, elmennek egy kis vidéki szállodába igazgatónak meg étteremvezetőnek.

– Mi meg majd meglátogatjuk őket, ha megyünk kirándulni! Biztosan protekciós adagokat kapunk!

– Neked mindig csak ilyeneken jár az eszed! Akármiről beszélgetünk, mindig oda lyukadunk ki, hogy valamiből hasznot akarsz húzni.

– Csak amiből lehet! — védekezett Gábor. — Különben is csak viccből mondtam, Bandiékat igazán nem szeretném kihasználni.

– Igen, rajtuk inkább segíteni kellene. Ilyen szülők! Megáll az ember esze! Tudják, hogy a lányuk sír a kutya miatt, és...

– Akarod, hogy ellopjam és idehozzam? – kérdezte Gábor, megállva a lámpa alatt. Zsóka elképedve nézett rá.

– Hogy jut ilyen eszedbe? Biztosan nagyon vigyáznak rá. – Na és aztán? – Azt hiszem, sétálni sem járnak vele, hiszen kertjük van... – Mutass nekem olyan kerítést, amin nem lehet átmászni !

– Át igen, de vissza... kutyával! – Lyukat is lehet csinálni a kerítésen! – Gábor ötlete nőtt,

gömbölyödött, mint a hólabda. – Ha Gyuszival ketten nekifogunk... Mindenesetre előbb terepszemlét kell tartanom. Kötél, zsák, létra...

Zsóka megborzongott. – Gábor, ilyet nem lehet csinálni! Már bánom, hogy szóba

hoztam... – Miért ne lehetne? Mi történhet? – Mit tudom én? Mindenféle! Bajod eshet! – Féltesz? – Persze hogy.,. féltelek! — hallatszott Zsóka hangja olyan

halkan, mintha csak magában beszélt volna. – Soha nem bocsátanám meg magamnak, ha valami kellemetlenséged lenne belőle. Nincs az a kutya, ami megéri!

Emelkedett hangulatban váltak el. Zsóka alig tudott aznap este elaludni az örömtől; egy ilyen fiú, mint Gábor, képes még az életét is kockáztatni azért, hogy neki kedvére tegyen!

VI.

Gábor fél ötkor fölkelt locsolni, mert a kerületi tanács á vízhiányra való tekintettel csak este tíz és reggel hét óra között engedélyezte a kertek öntözését.

Éppen a szokatlan Kleopátra tűje nevű és legalább ilyen szokatlan külsejű nagy, fehéres rózsaszín virágok elé állította le a szórófejet, amikor megzörrentek a másik szomszéd kertjében a bokrok, és Gáspár bíró kukucskált át a kerítésen. Gáspár János csak a hét vége felé szokott hajnalban kelni, azzal az élvezetes céllal, hogy hétvégi horgászáshoz gilisztát ásson.

– Gáborkám, lótetűt nem találtál? – kérdezte sóvár hangon. – Dehogynem. – Ha megint találsz, ne dobd el! Darabjáért három forintot

adok! A kézbesítőnk szokott nekem hozni, de most szabadságon van, és kimaradtak a szállítmányok. Pedig harcsára legjobb a lótetű. Mondtam is a feleségemnek, hogy kár volt az udvart ezzel a sárga téglával kirakatni, de hát tudod, ő imádja az ilyen megoldást.

Igen, Gábor tudta. Mióta a bíróné Olaszországban járt, kertjük egyre inkább egy nápolyi utca képét kezdte felöltem: a ház fehérre vakolt falára kúszómuskátlik rajzoltak szeszélyes ábrákat, a kikövezett udvaron nagy ládákban, bronzvödrökben álltak a leanderek, babérmeggyek, gránátalmák, mirtuszok.

– Akkor, ha találsz, Gáborkám, rakd őket befőttes-üvegbe, és dugd át itt a kerítésen. Ahány darab, annyiszor három forintot teszek helyettük az üvegbe.

Gábor legszívesebben vonított volna mérgében, mint egy kutya. Hat forintot taposott össze a nyári orgona alatti csapnál! És már mennyit összetaposott tavasz óta! A kézbesítő biztosan öt forintjával hordja Gáspárnak az ízletes harcsacsemegét!

Gyorsan odébb húzta a tömlőt, hogy a szórófej más virágokra permetezze a vizet, azután rohant a garázsba az öntözőkannáért. Kisebb korában kedvenc szórakozása volt az ürgeöntéshez hasonló művelet, de már évek óta nem foglalkozott ilyesmivel. Pedig mennyi pénzt kereshetett volna, ha ez a lehetetlen alak előbb szól! Sebaj, majd Adél néniékhez, sőt Ibolyánkhoz is átmegy lótetűt önteni!

Ahány gyanús lyukat talált a kertben, azt mind gondosan telitöltötte vízzel, ám hiába várakozott, egyetlen lótetű sem jött elő. Az egyik lyukból ugyan kimászott nagy méltatlankodva egy fekete bogár, de Gábor rögtön látta, hogy nem lótetű, hanem a nagyon is hasznos kerti futrinka, a házatlan csigák szorgalmas pusztítója.

Legalább tíz kanna vizet öntött a lyukakba, és nagy bosszúságára nem mutatkozott semmi eredmény. Legszívesebben rögtön átrohant volna Adél néniékhez, de odaát még minden függöny be volt húzva, aludtak. Ha viszont átmegy, Suba azonnal fölveri szegénykéket bömbölő ugatásával.

Sebaj, közben megérkezett Ibolyáné. Gábor örömmel szaladt elébe, de mindjárt meg is bánta, mert Ibolyáné szeme dagadt volt a sírástól. Gábor már nem visszakozhatott; meg kellett hallgatnia a panaszáradatot:

– Tudtam én, hogy ez lesz, Gáborka, de hiába mondtam volna a nővéremnek, mert a Gizi annyira meg volt indulva, hogy őnála így, hogy őnála úgy... de ha valaki, hát én tudom, milyen nehéz a természete! Anyánk sem bírt vele megmaradni, mert Gizi mindenbe beleszólt, még abba is, hogy mit olvasson, vagy mit nézzen a tévén... azért is jött át énhozzám, szegényke, bár ott külön szobája volt, de nem bírta. És most ezek a szerencsétlen fiatalok! Tudtam én, hogy nem lesz ez így jó!

Adél néni jelent meg papucsban, pongyolában a kerítésnél. – Csak nincs valami baj?

– Jaj, dehogy nincs, tudtam én előre, hogy így lesz! Mert a nővérem még abba is beleszól, hogy mit esznek. Hiába mondta szegény fiatalasszony, hogy ő a zöldbabot, csak sós vízben főzve, vajjal leöntve szereti... A Gizi erre elkezdett sírni, hogy az ő parasztosan, fokhagymával, petrezselyemmel berántott zöldbabfőzelékje nem jó az úrikisasszonynak...

Gábor megvárta, míg Ibolyáné teljes mellszélességben Adél néni felé fordul, s azonnal megugrott. Vitte át a locsolókannát és egy üres üveget a „tankert”-be . Közben odasúgta Adél néninek:

– Megnézem, megeredtek-e a palánták. Adél néni felől a házat is odébb tehette volna, olyan

figyelemmel csüngött Ibolyáné ajkán. Pedig közben nyugodtan megcsinálhatta volna a reggeli toalettjét, a tejet is odatehette volna a gázra a konyhában, és akkor sem szalasztott volna el egyetlen szót sem Ibolyáné zengzetes előadásából. Gábor igazán elmélyülten tevékenykedett odaát — nem is eredménytelenül, mert tizenkét forint ára lótetűt sikerült a vízzel a pázsit szélében tátongó lyukakból előcsalogatnia –, és mégis mindent hallott. Közben végiggondolta, melyik osztálytársa lakik még kertes házban, hova mehet el lótetűt önteni. Az igazi persze az volna, ha a kerttulajdonosok is fizetnének azért, hogy kiirtja kertjükből ezt a kártékony rovart.

Zsóka ezalatt nagy gonddal fésülködött, legcsinosabb fehér trikóját vette föl és az új, hófehér zoknit... Elégedetten forgolódott a nagy tükör előtt, kezében a teniszütővel, s úgy érezte, nyugodtan odaállhatna egy sportüzlet kirakatába. Természetesen esze ágában sem volt odaállni! A teniszpályára indult a megszokott időnél jóval korábban, mert úgy érezte, azt, ami előző este félbeszakadt, azt Gábor is biztosan folytatni akarja.

Zsóka, szegény, még nem tudta, hogy Gábor mindig a legújabb ötletéért lelkesedik. Carlos elrablása nagy ötlet volt, élvezte is, még eszében volt, mikor fölébredt, és ha nem jött volna

a bíró a lótetűvel, valószínűleg tovább is játszadozott volna vele. De pénzt csinálni abból, amit eddig csak eltaposott, ez akkora nagy üzleti ötlet volt, ami Gábor hihetetlenül széles érdeklődési körét is képes volt átívelni, akár a szivárvány.

Így azután Zsóka csak ült, ült ott a padon, eleinte szépen, sudár derékkal, fejét kissé hátra vetve, mert kitanulmányozta a tükörből, hogy profilja így a legelőnyösebb. Ült és várt. Tudata mélyén mocorogni kezdett a nyugtalanság. Óráját percenként megnézte. Ilyenkor már szokott jönni! Idegesen hátrasimított egy homlokába csúszó fürtöt, s közben elrontotta szemöldökének otthon, a tükör előtt gondosan megigazított vonalát. Zsóka egy régi fogkefével szokta szemöldökét előbb függőlegesen a homlok felé kefélni, azután egy kis fésűvel ívelni. Még abban a korban volt, amikor a lányok, ha egy hajfürtjük vagy szemöldökszáluk félreáll, az ördögök öreganyjánál is csúfabbnak érzik magukat.

Mire Gyuszi megérkezett, már csak egy borzas kis veréb kuporgott a pádon. Gyuszi azonnal észrevette, hogy baj van. Emlékezett rá, hogy mikor este eljöttek Fülöpéktől, Zsóka még maradt.

– Összevesztetek? — kérdezte, miközben leült melléje. A lányból erre kitört a sírás, és csak a fejét rázta.

„Ha meg nem vesztek össze, mért nem jön ez a ló?” – morfondírozott magában Gyuszi. Világos volt előtte, hogy Zsóka ezért sír.

– Talán elrontotta a gyomrát – szólalt meg egy idő múltán. – Nem... szokta... – hüppögött Zsóka. Gyuszi ebben igazat

adott neki. Az óvoda óta ismerték egymást, Gábor nem igen volt beteg.

Tudta, hogy Zsóka azt várja tőle: menjen el Fülöpékhez, nézze meg, mi van Gáborral. Csakhogy ő meg Idára várt. Este megbeszélték, hogy kijön. Negyed-félórát mindig szokott késni. Most még nem lehet föladni a reményt. Hátha jön.

Ültek hát egymás mellett szótlanul.

Nyolc óra felé két hetedikes fiú jött teniszezni. Mikor Zsóka meghallotta a hangjukat, gyorsan fölkelt.

– Hazamegyek, fáj a fejem! „Jó a lányoknak! – gondolta Gyuszi keserűen. – Kisírják

magukból, ami piszkálja őket.” Odaadta a kulcsot és a labdákat a két hetedikesnek, és jó

teniszezést kívánt nekik. Azután elbandukolt Fülöpékhez. Ibolyáné nyitott neki ajtót. – Gábort keresed, Gyuszikám? Odaát vannak a padláson.

Rámolnak. Gyuszi nem volt elég fürge, nem tudott idejében elmenekülni,

így Ibolyáné neki is elsírta, mennyi gond, mennyi baj szakadt rájuk az öcskös házasságával. Mindazonáltal ennek az előadásnak már derűs felhangja is volt.

– Ezek a drága, aranyos Adélkáék megengednék, hogy addig náluk lakjanak a nagy szobában... azt keresi most Gábor a padláson, hogy hol ázik be.

Adél néniékhez Gyuszi ugyanúgy bejáratos volt, mint Gábor, és még jó néhányan az osztályból. Arról azonban fogalma sem volt, hogy a kis öreg házban egy nagyszoba is található. Mindenesetre átment Gábor után. Suba örvendező böffenésekkel fogadta', lekapott a díványról egy aranyzsinórral szegett bársonypárnát, és odavitte neki.

– Örül neked a kutya! – mondta Veronka néni elégedetten. – Gábort is nagyon szereti. Utána akart volna menni a padlásra, de nem engedtem. Ha leesik a lépcsőről, kitörheti a lábát!

Fentről nagy pufogás, dörömbölés hallatszott. – A tetőt nézik Pallós Bandival — mutatott Veronka néni a

mennyezetre. – Ennek a Gábornak olyan remek ötletei vannak! Itt áll nekünk ez a nagyszoba, csak pusztul, omlik; tudod, fiam, hogy van, ha valamit nem laknak!

Gyuszi kíváncsian ment át a szóban forgó helyiségbe. Elfüggönyözött ajtaja egy kis sötét előszoba mélyéből nyílt. Ezért

nemigen tudott róla senki, hiszen általában a terasz felől jártak be a lakásba.

Jókora nagyszoba volt, tele limlommal, ócska bútorokkal. Üveg nélküli ablakát teljesen benőtte a vadszőlő. Örökös félhomály derengett benne. Mennyezete egy helyen beázott.

– Hétszer öt méter!– közölte Veronka néni. Gyuszi elképedt. Harminc négyzetméter! Nagynénjének az egész kis öröklakása elférne ebben a szobában!

Gábor és Pallós Bandi nagy dobogással jöttek le a padlásról. Mikor Gvuszi meglátta Gábor poros orrát, pókhálós feje búbját és vidáman csillogó szemét, nagyon sajnálta, hogy Zsóka nincs itt. Tudta ő rögtön, gondolta, érezte, hogy Gábornak közbejött valami izgalmas... de ki képes megmagyarázni egy lánynak, hogy egy fiúnak lehet fontosabb dolga is a vele való találkozásnál?

Pallós Bandi szintén fel volt villanyozva. Adél nénit támogatta le a padláslépcsőn, aki azonnal nekiállt elmagyarázni nővérének, mit tapasztalt odafent. Zengett a ház a magyarázattól.

– Eltolódott pár cserép, és azon a lyukon át ázott be a mennyezet!

– Ki lehet javítani! — legyintett Gábor olyan könnyedén, mintha csak egy ékezet pótlásáról lett volna szó. – Bandi majd ideküldi a haverjait, és ha nem lesz itt, majd én elmondom nekik, mit kell csinálni. Irtó rendes haverjai vannak, képzeld, tetőfedő is van köztük...

– Osztálytársaim voltak az általánosban — magyarázta Bandi. – Csak az a baj, hogy én pont akkor dolgozom, mikor ők ráérnek. De ha Gábor vállalja…

– Mi az hogy! Olyan kégli lesz itt, hogy Klárika szülei elbújhatnak a rózsadombi villájukkal.

Gyuszi teljesen kilátástalannak érezte, hogy előhozakodjék azzal, amiért voltaképpen jött. Különösen mikor már átmentek Fülöpékhez, és Gábor odavezette a tiszafák mögé. A bíróék kerítéséhez.

– Ott van! Oda nézz! – mondta izgatottan, és átnyúlva a kerítés rácsai között, átemelt a szomszéd kertből egy üres befőttesüveget.

Gyuszi nem látott rajta semmi nevezeteset azonkívül, hogy egy szép, fényes fémtízes és egy kétforintos csörgött benne.

– Öregem! – szorította magához Gábor az üveget átszellemült képpel. – Milyen kár, hogy ti bérházban laktok! És hogy Zsókáéknak olyan kopár az udvaruk! Nem tudom, miért kellett minden fát meg bokrot kivágni! Ha az ember értelmesen beszél a gépkocsivezetőkkel, a legbehemótabb járművel is tudnak forgolódni. Csak meg kell mondani nekik...

– Ha már Zsókáról van szó – igyekezett Gyuszi kétségbeesetten felkapni Gábor gyorsvonatként száguldó gondolatsorára —, várt téged a pályán.

Gábor az órájára nézett és füttyentett. – Hű, már ennyi idő van? És még nem is reggeliztem! Te már

ettél? Gyuszi tétován megrázta a fejét. Gábor kézen fogta. – Gyere! Süttetünk magunknak rántottát! Eddig nem is

éreztem, hogy éhes vagyok! Ibolyáné ezen a napon legszívesebben strucctojásból,

bíbictojásból vagy valami más ritkaságból sütött volna rántottát az ő Gáborkájának, ennek a kincsnek, akinek úgy forog az esze kereke, hogy mindig kiötlik valami csudálatosat! Jaj, de boldogan megy ma az a Bandi gyerek dolgozni! Klárikát majd csak akkor hívja át, ha már a haverok mindent megnéztek, megterveztek, Mert abban a sarokban, ahol az egerek úgy kirágták a padlót, lesz egy pici főzőfülke, talán egy kicsi zuhanyozó is. A konyhából át lehet vezetni a vizet. Adélkáék is örülnek, hogy a nagyszoba végre fűtve lesz, mert nagyon kihúzta szegényeknek a meleget. És ugye, a ház is pusztul, mállik, ha egy helyen kikezdte az idő. Évek óta mondogatták, hogy meg kellene javítani a tetőt, meg kellene csináltatni az ablakot, ezt-azt, de mindig másra kellett a nyugdíj.

A két fiú úgy bereggelizett a teraszon, hogy szuszogni is alig bírt.

– Hiányzik a reggeli teniszezés! – jelentette ki Gábor, amint nyújtózkodva fölkelt a nádfonatú karos: székből. – Tulajdonképpen a lótetűvel ment el az idő!

És mielőtt Gyuszi mukkanhatott volna, már sorolta is káprázatos terveit a lótetű nagyüzemi tenyésztésével kapcsolatban. Már az utcán voltak – mentek a gyerekekért –, mikor végre Gyuszi elérkezettnek látta az időt, hogy komoly dolgokról beszéljen.

Gábor csodálkozva és megdöbbenve hallotta, hogy Zsóka sírt. – Talán otthon volt valami balhé. – Dehogyis otthon! – Gyuszit elfutotta a méreg. – Rád várt, te hólyag, de hiába várt, mert te nem jöttél! – Jó, hát előfordul, hogy az ember nem tud menni. De végül is

nem maradt partner nélkül, hiszen ott voltál te. Gyuszi kezdte bánni, hogy meghatódott Zsóka könnyeitől.

Semmi kedve nem volt a sikerélményektől duzzadó Gábornak kiteregetni a várakozással indult reggel összegyűrődött reményeit. Szerencsére közben megérkeztek ahhoz a bérházhoz, ahol már a két kisfiú várta Gábort türelmetlenül. Sorjában összeszedték az üzletfeleket, s mire a strandhoz értek, Gyuszi úgy érezte ilyen nehéz napja még akkor sem volt, mikor készületlenül érte a matek-dolgozatírás.

Zsóka aznap nem jött ki a strandra. Ida később megjelent, közölte, hogy elaludt, és egész nap egy krimit olvasott hason fekve. Gábornak eleinte hiányzott Zsóka, minthogy azonban jó két órája elment korrepetálásra, a többi idő éppen csak elég volt arra, hogy a strandon föllelhető ismerősei közül végiglátogassa azokat, akik kertes házban laktak.

VII.

Fülöp Antal fáradtan, de nagyon elégedetten érkezett haza. Vendéglátói elvitték egy kis faluba, ahol a fiatalok teniszpályát csináltak maguknak.

– Játszani persze nem tudnak, tartottam nekik egy kis bevezető edzést, de a tanácselnök megígérte, hogy megpróbál a megyeiek segítségével tenisz szakos testnevelő tanárt szerezni az iskolába. Mert az, aki most van nekik, az a vízipólóért él-hal. Víz meg úgysincs a községben. Hanem az a pálya, öregem, milyen jól megcsinálták! Nagyon örülök, hogy láttam!

– Én is tudok ám neked mutatni egyet-mást – kuncogott Gábor. – Gyere csak!

Először a szobájába vezette apját, ahol a falon már ott függött a bordó bársonnyal keretezett kép. Fülöp Antal előbb a fényképet tanulmányozta hosszasan.

– Milyen jó kép! Erre nem is emlékeztem. Gábor nem árulta el, hogy eddig az ő íróasztalában

porosodott, kíváncsian várta, mit szól a kerethez. – Hát ezt a régimódi keretet meg hol szerezted hozzá? –

kérdezte Fülöp Antal. – Adél néniéktől? – De apa, ezt én csináltam! Nézd meg, milyen rendes munka! Leakasztotta a falról, és megfordította, hogy apja a pontos

kidolgozást, a keretlécek illeszkedését is láthassa. – Ó, bocsánat! Öregasszonyoknál látni efféle porfogókat.

Egyébként csakugyan rendes munka. Gábor kedvetlenül akasztotta vissza a képet a szegre. – Nem is tudom, mutogassam-e tovább…, majd mindent

lepocskondiázol. – Ne légy már olyan érzékeny! Ezt sem pocskondiáztam, csak

gyerekkori emlékeket ébresztett bennem. – Tudod, hogy most az a divat, ami régimódi!

– Igen, igen... mindig félek, hogy a nők egyszer darázs derekúra; fűzve, bokáig érő szoknyában jelennek meg a teniszpályán.

Gábor elcsodálkozott. – Miért, mikor te fiatal voltál, akkor még az volt a divat? Apja nagyot nevetett. – Ó, te csibész! Az én fiatalságom... vagyis a gyerekkorom,

hiszen most sem vagyok még öreg, azt hiszem... szóval az én zsenge korom a század közepére esik, nem pedig az elejére. No de lássuk, hol az a látnivaló?

– A kazánházban. – Mit rejtegetsz ott? – Gyere csak, majd meglátod! Fülöp Antal azzal a rossz érzéssel követte fiát a konyhán át a

sötét garázsba, hogy a kazánházból kismacskák vagy kiskutyák nyivákolását fogja hallani. Alsó tagozatos korában Gábor már egyszer befogadott egy szoptatós anyakutyát két kölykével, de szerencsére az Állatkert éppen akkor keresett dajkakutyát egy kis fekete párduc mellé, s így az anyakutyát kölykeivel együtt taxin vitték az Állatkertbe. Utána még a taxiköltséget is elszámolták. Ilyen szerencse azonban csak egyszer érheti az embert életében, ezért Fülöp Antal szorongva nézett a kitáruló kazánajtóra.

Nagy csönd és sötétség. Fülöp Antal szívéről nagy kő gördült le. Gábor meggyújtotta a kazánházban is a villanyt, és apja akkor értette meg, mi a látnivaló.

– Meghozták a kokszot? És te egyedül behordtad? – Nem egyedül, de behordtuk! – Gábor büszkén mesélte el

apjának, milyen vödörlánc ontotta a kokszot a kazánházba. Apja odáig volt a csodálkozástól. – Mindig tudtam, hogy jó szervezőkészséget örököltél

anyádtól, no de ez szédületes! Harminc mázsa koksz, anélkül hogy nekem lapáthoz kellett volna nyúlnom! És ki lapátolta a kokszot a vödrökbe?

– Én. – Végig? – Végig. Tudod, mennyivel könnyebb kokszot lapátolni, mint

sódert? Az ám, édesapa, még azt is meg kell nézned, a Zsókáék garázsbejáróját, ahhoz is mi termeltük a betont Gyuszival. Na látod, az aztán munka volt! Reggel hattól este fél nyolcig... Az elején azt hittem, beleszakadok.

– És kibírtad... – Ki. – Mert sportoló vagy. Visz a virtus. Megsimogatta Gábor fejét. Azon a szombaton neki versenye

volt, nem is tudta, Gábor mivel tölti a napot. Egy darabig még álltak ott, aztán Gábor nehéz szívvel bár, de

eloltotta a villanyt, sötétségbe borítva a harminc mázsa koksz felemelő látványát. Különben is még nagyon sok mesélni valója volt: a lótetűüzlet, Adélka néniék nagy szobája, ahova be fognak költözni Pallós Bandiék; megcsináltatják azt a nagy cserépkályhát is, aminek a teteje egy télen a levegőbe röpült.

– De tudod, édesapa, az nagyon régen lehetett, talán a háborúban, Adélka néni mesélte.

Hja, akkor nem volt rendes tüzelő, isten tudja, miféle szemeteket tömtek a kályhába, az meg felrobbant.

– És külön kijáratuk is lesz, mert kiderült, hogy az a nagy ablak tulajdonképpen ajtó, az előkertbe nyílik, tudod, ami tele van tujával. Majd azt is rendbe tesszük, biztosan ott is van lótetű, eddig nem is jutott eszembe, hogy ott körülnézzek. Csuda jó helyük lesz Bandiéknak, csak...

– Csak? – A kutya! Carlos fog neki hiányozni. Folyton sír utána... És

én... – No? – Arra gondoltam, hogy mi volna, ha ellopnám.

Fülöp Antal nem lepődött meg. Ismerte fia észjárását, kalandos ötleteit, hajlamát a veszéllyel való kacérkodáshoz.

– Azt hiszem, ezzel csak a fiatalasszonynak okoznál kellemetlenséget! – mondta egy kis töprengés után. – Mert a szülők biztosan nem hagynák annyiban. Ki tudja, milyen lépés követné a te akciódat.

– Igen, ezen már én is törtem a fejemet. – Miért nem hívja föl Klárika az apját? És miért nem mondja,

el neki, mennyire hiányzik a kutya? Gábor olyan megdöbbent arcot vágott, hogy Fülöp Antal

elnevette magát. – Vagy ez már megtörtént? – Nem... nem hinném. Legalábbis... Ibolyáné nem mondta. Ő

inkább folyton azt meséli, hogy milyen rosszban vannak. – Milyen rosszban? Gábor erre nem tudott felelni. Apja mondta is: – Ne hagyatkozz Ibolyánéra! Járj utána te magad! Hátha nincs is úgy elmérgesedve a helyzet, mint ahogy

Ibolyáné és barátnői mondják. Tudod, hogy az emberek szeretnek mindent eltúlozni!

Gábor tudta, de időről időre megfeledkezett róla. Pedig Ibolyáné azt is terjesztette egy időben, hogy Komáromi bácsi vejét alkoholelvonó kúrára kötelezték, holott csak az üzemben kapott mérgezést egy vegyi anyag gőzétől, emiatt került kórházba.

Délután a kerületi KISZ-bizottság autót küldött Fülöp Antalért, hogy az „Edzett Ifjúság” mozgalom egyre nagyobb hullámait segítse megfelelő mederbe terelni. Gábor is bekéredzkedett a kocsiba, de két sarokkal odébb meggondolta magát és kiszállt. Ki tudja, hátha elhúzódik a tanácskozás, és akkor apja már úgysem tart edzést a szakosztály pályáján... Kiment inkább a villamosmegállóhoz, és megvárta a munkából érkező Klárikát.

A lány megijedt, mikor meglátta. – Csak nincs valami baj? – Baj ? Mi baj lehetne? Ráérek, gondoltam, hazakísérlek. A lány megkönnyebbült mosollyal mondta: – Tudod, attól félek, Adél néniék már megbánták, hogy

felajánlották nekünk azt a szobát! Most Gábor nézett rémülten rá. – Micsoda? Honnan veszed? – Veronka néni reggel olyan rideg és barátságtalan volt! Egy

kis göngyölt sonkát vittem nekik, előző estéről maradt, és máskor úgy örültek az ilyen maradéknak, rögtön elmondatták, mi hogyan készült, most meg azt mondta, hogy még a tegnapelőtti kaszinótojás is ott van a hűtőszekrényben.

– Hát ha nem ették meg... – Nem, Gáborkám, nem erről van szó... Nemcsak amit

mondott, hanem ahogyan mondta! És milyen mogorva képet vágott hozzá!

Gábor elkedvetlenedett. Egész másról akart a lánnyal beszélni, és ez a hír Veronka néni morcosságáról a másik ügyben érzett bizakodását is megrendítette. Ha a felnőttek ilyen szeszélyesek... ha hangulatuk egyik napról a másikra ennyire megváltozhat... akkor nem is érdemes talán szóba állni velük.

Klárika észrevette Gábor csüggedését. – Sajnálom, hogy szóltam! – mondta bocsánatkérőn. – De

jólesett valakinek elmondanom. Bandinak nem akartam... van most elég gondja ezekkel a munkákkal... még jó, hogy a haverok olyan rendesek, és mindennap éjfélig melóznak. De a segédmunkát ő végzi, ő ásta azt a hosszú árkot a konyhától a vízvezetéknek, ő vési a falat, ő takarítja el a hulladékot... ebben egyébként én is segítek neki, amit tudok. Éjjel kettőkor feküdtünk le.

– Akkor nem is hiányzik most neked Carlos, igaz?

– Nemcsak ő hiányzik – mondta Klárika pillanatnyi hallgatás után. – Sok minden... sok mindenki hiányzik. De hát ezzel számolnom kellett.

– Telefonáltál már haza? A lány megtorpant, Gáborra nézett. – Miért kérded? – Csak úgy... – Bandi azt mondta, ne telefonáljak. Ha őket nem érdekli, mi

van velem... – Nem kerestek? – Nem. .. vagyis... Ha keresnének, sem tudnék róla, mert ott,

ahol most dolgozom, nem adják át az üzenetet. Olyan kiállhatatlanok!

– Én telefonálnék a helyedben. Biztosan kerestek ők is. – Bandi azt mondta, hogy ne... – Végül is a te szüleid. Ezt Bandinak is tudomásul kell venni.

Utólag majd elmondod neki. Befordultak Gáborék utcájába. – Gyere, nálunk most úgysincs senki, nyugodtan

telefonálhatsz! Klárika az órájára nézett. – Apám még a gyárban van... – No látod! Fölhívjuk. Klárika szeretett volna ellenkezni... azaz nem szeretett volna,

de úgy érezte, hogy ellenkeznie illenék, Gábor azonban beterelte a házba.

– Mondd a számot! Klárika fülig pirosan mondta, Gábor pedig már tárcsázta is. – Kapcsolom Pallós Endrénét! – szólt a telefonba, miután

Klárika apja belehallózott. Átadta a kagylót Klárikának, és kiment a szobából, nehogy a lány őmiatta feszélyezve érezze magát.

Megnézte a vízcsapnál a dugványokat, lengett néhányat a kert végében álló nyújtón, a nyári floxok színes szőnyegéből kihúzott

pár orvul nőtt gázt, és hátravitte a komposztgödörhöz, megnézte, hány éticsiga lakmározik az előző napon kidobott salátaleveleken, és éppen követ tett a kerti pad billegős lába alá, mikor Klárika megjelent a teraszon.

– Apa elhozza nekem Carlost! – jelentette ragyogó képpel. – És csakugyan keresett már telefonon, de Piroska néninek most született kisunokája, és ami üzenetet ő vesz át, annak régen rossz.

– Mondtad neki a lakást? – kérdezte Gábor, leporolva kezéről a földet.

– Mondtam. Egyelőre csak úgy nagy vonalakban, mert lehet, hogy mire elkészülünk, a nénik meggondolják magukat... de azt mondta, majd eljön megnézni.

Gábor sóhajtott. Az egyik gond felhője eloszlott, a másiké, úgy látszik, sűrűsödik.

– Átmegyek Adél néniékhez körülnézni – mondta Klárikának, miközben az utcaajtóhoz kísérte. – Bejössz te is?

– Most inkább nem. Majd ha Bandi is megjön. Gábor így egyedül óvakodott át a szomszédba. Adél néni egy

nagy lábos gőzölgő sárgabarackot hozott ki a kerti asztalra. – Most szedtem ki a forró vízből! – magyarázta Gábornak. –

Kibújtatom őket a héjukból, azután kimagvalom, lecukrozom. Gábor szájában összefutott a nyál, ahogyan a héjuk nélkül

sárgálló, édes húsú barackokra nézett. – De finom lekvár lesz! – mondta vágyakozva. – Te is kapsz egy üveggel, Gáborkám, annyit dolgozol ezzel a

kerttel! – Ez nem munka, Adél néni, ez szórakozás! – Neked, Gáborkám, neked! Unokaöcséméknél három

nagylány van, hányszor kértem őket, hogy legalább egy kis epernek való ágyást ássanak föl nekem, egy kis zöldségnek valót... Amíg te nem csináltad meg nekem a veteményest, minden szál petrezselyemért pénzt kellett adnom.

– Bandi mondta, hogy tud szerezni laskagomba-csírát. Azt a félig kiszáradt körtefacsonkot télen kivágjuk, és a rönkjeit tavasszal beoltjuk gombacsírával. A sufni mögött elférnek, és majd öt-hat évig terem rajtuk a laskagomba.

Adél néni szája elkeskenyedett. Gábor látta, figyelte, miközben segített neki barackot mag válni. Kis idő múlva újból megszólalt:

– Milyen jó lesz majd, ha itt laknak! Adél néniék nem lesznek egyedül, és ha valamit el kell intézni, akár Bandi, akár Klári...

– Nem tudom – mondta Adél néni erősen kétkedő hangsúllyal.

– Mit nem tetszik tudni? – firtatta Gábor. – Hogy olyan jó lesz-e nekünk, ha majd itt laknak. – Miért tetszik ezt gondolni? – Van rá okom! – hangzott keményen a válasz. Gábor elképedt. Nem emlékezett rá, hogy valaha is hallotta

volna a mindig derűs, mindig mosolygós Adél nénit ilyen ellenségesen beszélni. Óvatosan kezdte hát a kérdezősködést, s mire a nagy lábos barackot kimagvalták, Adél néni is feltárta a lelkében rejtőzködő tüskét.

– Az a Pallós fiú belerúgott Subába! Gábor, aki már indult a konyhába a nehéz lábossal, majdnem

elejtette ijedtében. – Mikor? – Tegnap este. – Adél néni látta? – Nem, én csak a vonítást hallottam. De a nővérem látta

Subát kimenekülni a nagyszobából, behúzott farokkal, ami azt jelenti, hogy belerúgtak. Ennek a Pallósnak valamelyik hasonszőrű barátja – hogy melyik, azt nem tudom, mert annyian nyüzsögnek itt esténként – még mondta is, hogy „mindig láb alatt van ez a dög”.

Gábor végre letehette a lábost. Képtelen volt elhinni, amit hallott. Bandi, aki szereti a kutyákat, az embereket, a gyerekeket, miért rúgott volna bele Subába?

– Talán nem is rúgott bele – kezdte óvatosan, de Adél néni letorkolta:

– Akkor miért vonított? És miért húzta be a farkát? Utoljára akkor láttam Subát ilyen behúzott farokkal, mikor elhívattam Veronkához azt a nagyhangú orvost. Az is szó nélkül belerúgott szegény Subába, ahelyett hogy mondta volna, hogy vigyük ki. Az volt ugyanis a mániája, hogy a betegágy mellett nincs helye kutyának. Gondolhatod, hogy azóta nem hívtuk! Veronkám azt mondta, inkább meghal, mintsem hogy ilyen goromba fráter rugdossa szegény Subát!

A szegény, kövérre hizlalt Suba elnyúlva hevert a konyha kövén. Melege lehetett. Gábor is szívesen belerúgott volna, mert – életében először – mérges volt rá.

Mire átosont Klárikához, már Bandi is otthon volt. Klárika égő arccal éppen a telefonbeszélgetésről számolt be neki. Gábor megvárta, míg Bandi megemésztette a hallottakat, azután megkérdezte:

– Igaz, hogy belerúgtál Subába? – Én? – nézett rá Bandi csodálkozva. – Miért rúgtam volna

bele? És ki mondja ezt? Gábor sóhajtásnak is beillő mély lélegzetet vett, és elhadarta

Adél nénitől szerzett értesüléseit. – Ezért volt Veronka néni olyan kimért! – döbbent rá Klári a

helyzet súlyosságára. Bandi csak csóválta a fejét. – De én nem rúgtam bele! Senki sem rúgott bele. – Akkor miért vonított? – ismételte el Gábor azt a kérdést,

amely Adél néniéket az utóbbi huszonnégy órában foglalkoztatta. – És miért húzta, be a farkát?

– Mert miközben szalámis zsömlye után kutatott a haverom táskájában, rádőlt a hátára egy zöld műanyag cső. Az, amit azután átvezettünk a padló alatt. Ijedtében vonított.

– Most hogyan magyarázzam én ezt meg Adél néniéknek? – nézett rá Gábor. Nem kapott választ. Bandi gondterhelten mondta:

– Nem sok örömünk lesz abban a szobában, ha ilyen képzelt sérelmek miatt felhúzzák az orrukat!

– A kutya a mindenük! – magyarázta nekik Gábor. – Ibolyáné egyszer véletlenül leöntötte, és Veronka néni két hónapig nem fogadta a köszönését.

– Hiszen mi is kutyabolondok vagyunk! – nyugtatgatta férjét Klárika. – Majd kiismerjük őket, és el tudjuk kerülni a súrlódásokat!

Klárika tele volt bizakodással, mióta apjával beszélt. Csak azt sajnálta, hogy nem hívta föl már korábban. A házassága miatt elhangzott sok mérges szó, mint a dárda, meredezett emlékeiben, de most, hogy jobban visszagondolt rá, emlékezett, hogy apja sosem bántotta. Sőt még csitítgatta is anyját és a család többi harcias nőtagját. Sok szava azonban nem volt annyi nő között.

Gábor egész este törté a fejét, hogyan bizonyíthatná be Adél néniéknek, hogy Suba nem azért vonított, mert belerúgtak. Mindenesetre vacsora után átszaladt hozzájuk megérdeklődni, nem kell-e segítség a lecukrozott barack meg keveréséhez.

– Ó, én már kevergettem! – nyugtatta meg Adél néni. – De kóstold meg, milyen finom édes!

Gábor jó néhány kanálra valót eltorkoskodott a lecukrozott barackból. Közben Adél néni véletlenül fellökte a seprűt, amit Veronka néni felejtett az asztalhoz támasztva. A seprű eldőlt, egyenesen az ott lábatlankodó Subára. Suba vonítva, fülét-farkát behúzva rohant be a szobába.

– Tetszik látni – mutatta Gábor diadalmasan a menekülő kutyát. – Tegnap is csak ezért vonított! és elmesélte Adél néninek Suba kalandját a zöld műanyag csővel.

Adél néni hitte is, nem is. Gábor mindenesetre megjegyezte magának, hogy ha Bandiék beköltöznek a nagyszobába, neki sűrűbben kell majd átjárnia a kertet művelgetni, ezt-azt segíteni, hogy hasonló esetekben kiállhasson a fiatalok mellett.

VIII.

Klárika elvitte Subát egy kutyaszalonba, és mikor hazahozta, senki sem ismert rá. A lompos mackó helyett elegáns, fekete öltönyös úr sétált be a szobába négy lábon.

– Ugye mondtam, hogy nem is olyan kövér! – diadalmaskodott Adélka néni. – Ibolyáné mindig azt mondja, hogy agyonetetjük, pedig csak a szőre miatt volt olyan vastag!

Megcsodálta Subát az öreg kályhásmester is, aki a nagyszobában, Gábor kíváncsi pillantásaitól kísérve, éppen a cserépkályhát szedte szét. Óvatosan emelt le csempét csempe után, nehogy letörjön róluk egy ciráda.

– Milyen cifra dolgokat csináltak régen! – mondta Gábor, egy sarokcsempét tanulmányozva. Az öreg mester a szemüvege fölött pislogott rá.

– Nemcsak a szépség miatt csinálták dísznek, hanem azért, mert minél több virágfüzér, kacskaringó, rács, miegymás van kidomborítva a kályhacsempén, annál több hőt sugároz. Nagyobb a felülete, mint a sima csempének.

Ez nagyon tetszett Gábornak. A kályha szétszedése is, amikor kiemelték az ugyancsak díszes, domborműves kályhaajtót. Kimondhatatlanul élvezte azt a sok változást, ami a mesteremberek keze nyomán megmozgatta, megfiatalította, zajos élettel .töltötte meg a nemrég még inkább kriptára, mint lakóhelyre emlékeztető házat. Bandi barátai mind hozzá hasonló, jóra-való fiatalemberek voltak. Az évek során megszokták, hogy ha valamelyikük rászorult, annak segítettek. Bandi még soha nem vette igénybe barátai segítségét, s azok most őszintén örültek, hogy viszonozhatják neki az eljegyzésükre, esküvőjükre!vagy – mint éppen a vízvezeték-szerelőéknél. – a kettős névadóra készített ünnepi vacsorát. A tetőt és a födémet már kijavították – igaz, nem minden izgalom nélkül, mert Subára

ráragadt egy nagy bitumen pacni most Bandi egy volt katonatársa konnektorokat szerelt, a két ikerfiára rendkívül büszke vízvezeték-szerelő pedig dalolva hajlította az udvaron, gázlámpa melegénél a zöld műanyag csöveket. Gábor legszívesebben három részre szakadt volna, hogy mindenütt egyszerre ott lehessen. És pont, amikor az öreg kályhás a már lábig lebontott kályha kormában kotorászva egy összeolvadt ólomgombot talált, hallatszott odaátról Ibolyáné kiáltása:

– Gáborka! Telefon! Interurbán! Gál doktor, Gábor nagyapja telefonált Fácányosról. – Eredetileg apáddal szerettem volna beszélni, de hallom,

hogy már elment hazulról. – Igen, edzése van... – lihegte Gábor. – No nem baj, te is meg tudod neki mondani. Holnap lesz a. ..

hányadik is? Azt hiszem, a negyvenedik házassági évfordulónk, és anyátok... vagyis nagyanyád már napok óta sír nekem, hogy csak magunkban leszünk. Mert Manci nénédék Görögországban nyaralnak, Bözsi nénédék meg most nem tudnak jönni, Pötyinek kivették a vakbelét, és begennyedt, vissza kellett vinni a kórházba, nagy az izgalom.

– Szegény Pötyi! – No, hát azért telefonálok, nagyanyád most a fodrásznál ül,

szépíti magát, mert reménykedik, hogy hátha megjöttök... – Mikor lesz a... – Holnap. Most nem mondhatjátok, hogy iskola meg mit

tudom én... – Nem, csak... így hamarjában... – Mit hamarjában! Nagyanyád már hány levelet írt, de válasz

egyre sem jött! – Jaj, tényleg! – Ugye, ugye! A reggeli busszal gyertek, mert a következő csak

ebéd után ér ide.

Gáborral forgott egy kicsit a szoba; mikor letette a kagylót. Fácányosra menni most, amikor odaát ez a nagyszerű nyüzsgés folyik, és különböző értékes emberekkel lehet összehaverkodni; a vízvezeték-szerelő megígérte, hogy megtanítja üveget vágni és gittelni, mert az ahhoz is ért... mindegyikük legalább két, de inkább három szakmában jártas, és ki tudja, mi jön majd elő a padló alól, ha azt is fölszedik... és a ládák! Adél néni megígérte, hogy nélküle nem kezd hozzá a limlomok selejtezéséhez, mert hátha az, amit ő kidobna, egy fiúnak kincs...

Gábor elszontyolodva ment vissza a szomszédba. Szinte fájt neki a villanyszerelő vidám fütyörészése.

– Mi baj, Gáborkám? – kérdezte Adél néni. – Nagymamáéknak házassági évfordulójuk lesz holnap, és

Fácányosra kell mennünk... – Hányadik? – nézett rá kíváncsian Klárika. – Negyvenedik. – Ó, hát azt már csakugyan illik megünnepelni! Adélka néni, aki ilyen évfordulót még soha nem ünnepelt,

egész izgatott lett. – Gáborkám, meg kellene nyiratkoznod... ugye, Klárika, már

nagyon bozontos ez a gyerek... és virágot visztek? Gábor olyan képet vágott, mint aki éretlen kökénybe harap. – Ebben a melegben! A buszban olyan hőség lesz! – Igaz, igaz, a virág elhervad... és ott falun úgyis minden kert

teli van virággal, oda nem is érdemes vinni... Viszont üres kézzel nem mehettek, ilyen nagy ünnep nincs mindennap!

Gábor rögtön csokoládéra gondolt, de arra meg Adél néni fintorította el az orrát.

– A melegben a csokoládé is olvad. – Mennyi pénzt szántok rá? – érdeklődött Klárika. Gábor

zavartan vonogatta a vállát. – Fogalmam sincs. Édesapa nincs itthon, én meg nem

tudom...

– Mert a Belvárosban láttam egy gyönyörű kis porcelán csengőt, márkás porcelán, azt hiszem, kétszáz-kétszázötven forint. Én például nagyon örülnék neki.

– És csöngetni is lehet vele? – Természetesen! – Akkor megveszem! – szánta el magát Gábor. –Nagymama

különben is szereti az ilyen porcelán mütyüröket. Miután Klárika elmagyarázta, hol, melyik üzletben látta a

porcelán csengőt, Gábor hazarohant, leemelte a könyvespolcról Arany János balladás kötetét, és kivett belőle egy ötszázast. A pénzt mindig könyvekben tartották, mert Fülöp Antal elmélete szerint a betörők általában fiókokban, szekrényekben kutatnak pénz után, arra viszont aligha marad idejük, hogy több száz kötetet végiglapozgassanak.

Míg az autóbuszon zötykölődött, végiggondolta összes teendőit:

– füvet nyírni – locsolni – Ibolyánéval megbeszélni a dolgokat – üzletfeleket lemondani – Gyuszinak, Zs kának telefonálni, – és ha marad idő: a kutyakerítést befejezni. Végiggondolta azt is, hogy tulajdonképpen nem jött rosszkor

ez a házassági évforduló. Igaz, hogy fel kell adnia virágzó üzleteit, viszont megoldódik az a gond, ami már napok óta nyomasztotta: a betonozás Bandiéknak. Miután a nagyszoba korhadt padlóját fölszedték, kiderült, hogy még korhadtabb vakpadló van alatta. Az egyik haver sógora, aki parkettázó szakmunkás volt, azt ajánlotta, hogy betonozzák le az egész szobát, azután ha majd vesznek parkettát, ő felragasztja nekik, a jövendő zuhanyozó és a főzőfülke műanyag padlószőnyegével együtt. Ez okos javaslat volt, Gábor azonban fázott a megvalósítástól. Ha az ötvenkilós zsákokra gondolt, még most is belesajdult a dereka.

Zárás előtt pár perccel ért az üzletbe, mogorva képpel vették le neki a polcról a csengőt. Valóban szép darab volt, formája is, apró virágmintája is nagyon tetszett Gábornak. Hát még a hangja! Gyönyörűen csilingelt.

Hóna alatt a dobozzal, elégedetten indult haza. Kacérkodott a gondolattal, hogy megnyiratkozik, azután úgy döntött, hogy erre még reggel is lesz ideje.

A buszon végigolvasta a szemben ülő férfi újságjának sportrovatát. Megkönnyebbüléssel látta, hogy másnapra nincsenek teniszversenyek kiírva.

A buszról leszállva sorra járta üzletfeleit. Érdemes volt. Kiderült, hogy az üzlet az elkövetkező két-három hétben erősen pangott volna, mert a szülők most kezdték kivenni nyári szabadságukat. Voltaképpen csak Gyöngyike okozott gondot, minthogy az ő szülei csak augusztusban készültek nyaralni. Gábor megígérte, hogy felhívja Béres Ticát – már csak azért is, mert a korrepetálást le kell mondani –, és megkérdezi, hátha el tudja vállalni Gyöngyike strandoltatását.

Mire hazaért, Ibolyáné már elment, apja viszont otthon volt. – Mit hozol abban a dobozban? — érdeklődött. Gábor szó nélkül kicsomagolta. – Mi ez? – Porceláncsengő! – közölte Gábor. – A legszebb ajándék

házassági évfordulóra. Apja értetlenül nézett rá. Gábor elnevette magát, és

részletesen tájékoztatta a nagyapával folytatott telefonbeszélgetésről. Fülöp Antal borúsan forgatta a csengőt.

– Három edzésem van holnap. – Mondd le! Én már mindent lemondtam! Apja fanyalogva ült lé a telefon mellé. Gábor visszacsomagolta

az ajándékot, azután kiment a kertbe szemlét tartani. A fű kétségkívül megérett a nyírásra, azonkívül a cserjék és az évelők tövében vígan zöldelltek a gyomok.

– Ezt bizony kapálni kell! – nézte szomorúan Gábor. Minthogy azonban kertészkedni a hajnali órákban szeretett, elhatározta, hogy a nyiratkozást végképp elhalasztja. – Fácányoson úgysem lesz semmi dolgom, majd ott megnyírnak.

Átszaladt a szomszédba, ott is megnézte a füvet, de az még várhatott. A kutyakerítés oszlopait szerencsére már egyik nap leásta, most csak a dróthálót kellett felszögelnie.

– Arra most nincs időm, hogy ajtót is csináljak – magyarázta Adél néninek –, de bevertem ide két szöget, ezekre rá lehet akasztani a drótháló szélét, ideiglenesen így is lehet használni.

Végigvezette az öregasszonyt a kerten, és megmagyarázta, mit mikor, mennyire kell majd öntözni.

– Inkább két-három naponként, de akkor alaposan, mint naponta felületesen.

A következő állomás Ibolyáné volt, aki ugyan már tudta a reggeli telefonbeszélgetésből, hogy miről van szó, néhány fontos dolgot azonban tisztázni kellett vele. Gábor itt is kifejtette az „inkább ritkábban, de akkor többet locsolni” elvet.

– És ami a legfontosabb: a teraszon az egyik nádszék alján pókszövedék van, azt ne tessék leszedni.

– Pókszövedék? – hegyezte Ibolyáné gyanakodva a fülét. — Én mindenhonnan leszedtem a pókhálókat.

' – De ezt nem szabad leszedni! – Gábor már bánta, hogy szólt. – Az ott egy pókbölcsőde. Három póktojást őriz a pókmama.

Ibolyáné hitetlenkedve nézett rá. – Őrzi a tojásokat? Talán bizony ő kelti ki? – Nem, nem ő kelti ki, de miután kikelnek a kis pókok, egy

darabig még együtt maradnak, és a pókmama vigyáz rájuk. – És ha azok a kis pókok megnőnek, akkor hárman háromfelé

fognak, hálót szőni! – Azt majd megbeszéljük, ha visszajöttem! Addig csak az a

kérésem, hogy a bölcsődét ne tessék bántani!

Ibolyáné megígérte, annál is inkább, mert ki nem állhatta a pókokat, és az a tudat, hogy a szék alján egy pók ül, még attól is elvette a kedvét, hogy kimenjen a teraszra.

Gábor egy iramban futott hazáig. Már csak a telefonok voltak hátra!

Elsőnek Ticát hívta föl. – Az öcsém nagyon fog örülni – kuncogott a lány, mikor

meghallotta, hogy Gábor elutazik. Azért az ötletért viszont, hogy vállalja át Gyöngyikét, egyáltalán nem lelkesedett. Szegény nem tudta, hogy ezzel a húzódozásával mintha egy mechanizmust kapcsolt volna be Gáborban! Az érvek olyan zuhataga ömlött a kagylóból a fülébe, hogy pár perc múlva már semmire sem vágyott úgy, mint arra, hogy a szófogadatlannak látszó, de alapjában véve igen hajlítható, sajátos jellemű kislányra felügyeljen.

Miután Ticát sikerült meggyőznie, Zsókát tárcsázta, de foglaltat jelzett. Mérgesen csapta le a telefont. Éhes is volt, álmos is volt, elhatározta, hogy harap valamit, mielőtt újra próbálkoznék.

Kevert magának egy kis körözöttet, azt ette zöldpaprikával, közben a Képes Sportot olvasta. Apja már befészkelte magát a tévéfotelba, hogy szokásos vacsora utáni szundításához minden kényelme meglegyen.

— Gyuszi barátodat láttam ma a Margitszigeten – szólt át Gábornak. – Tölgyesi Ida társaságával volt, de nagyon kilógott a sorból, leghátul kullogott.

– Hű, az ám, még Gyuszit is föl kell hívnom! – ugrott fel Gábor a konyhaasztaltól. Körözöttes kenyerének maradékával szaladt be a telefonhoz.

Mint kiderült, Gyuszi is éppen vacsorázott, mikor befutott a hívás.

– Az a nagy újság – kezdte Gábor –, hogy holnap reggel Fácányosra megyünk nagymamáékhoz. – Gyuszi rögtön

keseregni kezdett, hogy mára megbeszélték Idával ezt a fagylaltozást a. szigeten, és alig ültek le, rögtön megjelent két vadidegen fiú, így szia, Ida, úgy szia, Ida...

Gábor evett, közben mordult egyet-egyet, hogy jelezze: nem szakadt meg a vonal. Gyuszi hosszasan kifejtette; most már igazán elege van ebből az egészből, és ő már régen szakított volna Idával, ha nem kellene mindig arra gondolnia, hogy mikor lábtöréssel feküdt idehaza, akkor Ida olvasnivalót hordott neki, órákig ült az ágya szélén, és egyszer meg egészen meleg káposztás kockát is hozott hazulról, biztosan futott vele, azért nem hűlt ki az úton.

Gábor közben kisétált a konyhába egy bögre aludttejért, de mikor visszaült, Gyuszi még mindig csak ott tartott, hogy ő el akarta mosogatni a láboskát, de Ida nem engedte, visszacsomagolta papírba, és...

Az ajtó feltárult, Adél néni dugta be rajta a fejét. – Gáborkám, képzeld, Carlost visszahozták! Most hallottam

Komárominétól, aki éppen akkor jött a Patyolatból, mikor Klárika apja kiszállt a kocsiból. Képzeld, összeölelkeztek! Carlos pörgött, ugrált, körültekerte a pórázt Bandi lábán úgy, hogy az majdnem orra esett!

Gábor gyorsan elbúcsúzott Gyuszitól: – Szia, öregem, most dolgom van, át kell rohannom

Bandiékhoz! Rohant is volna Adél néni után, de apja visszahívta: – Figyeld meg, hogyan fog megváltozni a közvélemény ! Amíg

Klárika a kitagadott, kutyájától is megfosztott, szegény kis teremtés volt, addig mindenki sajnálta, dédelgette. Mihelyt nem lesz mit sajnálni rajta, irigyelni fogják... már csak azért is, hogy Adél néniék befogadták őket.

– I... I... igen! – mondta Gábor kényszeredetten, és gondokba merülve baktatott végig a gesztenyefák alatt. Ha valaki, akkor Veronka néni lesz az első, aki Klárit ezek után más szemmel fogja

nézni. Szegény Klári, nem lesz könnyű élete itt! No, majd csak elvégzik mindketten a főiskolát, és elszegődnek valahová a hegyek közé, egy hangulatos kis szállodába!

Szerencsére Klárikának egyelőre fogalma sem volt arról, hogy lépéseit nemsokára ugyanolyan irigyen fürkésző pillantások fogják kísérni, mint a csinos fiatalasszonyokét általában. Ölében Carlosszal ült a heverőn, és apját hallgatta, aki az otthoni helyzetképről számolt be neki:

– Anyád elutazott háromnapos kiszállásra. Ilka nénédnek megérkezett Amerikából a sógornője...

– Így már értem, hogy el merted hozni Carlost! – kuncogott Klárika. Apja nevetve védekezett:

– Észre sem fogják venni, hogy nincs otthon! Holnap már viszek haza helyette egy nyolchetes spaniel kölyköt, most voltam a tenyésztőnél, csuda helyes jószág, Carlos elbújhat mellette!

Gáborról Bandinak eszébe jutott, hogy őt várják a haverok, homokot kell behordani a nagyszobába, a beton alá. Klárika apját nagyon érdekelte ez a szoba, fölkerekedtek hát valamennyien, hogy megnézzék. Útközben a főmérnök egyre azt firtatta, milyen megállapodást kötöttek Bandiék Adél néniékkel. Megrökönyödött, mikor megtudta, hogy egyelőre csak szóbelit.

– Belső átalakítást végeztek, új vizesblokkot szereltek be, és mindezt csak úgy, baráti alapon? Látszik, hogy csak a fazekakba kukucskáltok, fogalmatok sincs jogról, rendeletekről, törvényes eljárásokról!

A fiatalok riadtan pislogtak egymásra, Gábor is csak akkor merte a száját kinyitni, mikor Adél néniékhez érve rá kellett kiabálnia a vadul ugató Subára.

A két öreg hölgy izgatottan gyújtotta ki a különféle bejárati és teraszlámpákat. A veranda korlátnál felejtett seprűn most Kláriké botlott keresztül, de a seprűnyél nem Subát találta el, hanem Bandinak a szandálból kikandikáló lába ujját.

Veronka néni épp aznap próbált ki egy igen munkaigényes süteményreceptet, s a „néger szelet” elnevezésű eredmény teljesen lenyűgözte Klárika papáját. Jó félórát beszélgetett a hölgyekkel, s azok másnap soron kívül eltipegtek a fodrászhoz, hogy elmesélhessék a negyedszázad óta hajukat bodorító kedves Annuskájuknak, milyen udvarias, milyen körültekintő, milyen tájékozott ember a főmérnök úr: „És ami a fő, anyagilag sem fogunk rosszul járni. Mi ugyan azt mondtuk, hogy lakják le a fiatalok, amit ráköltenek a renoválásra, vagyis az átalakításra, de a papájuk kijelentette, hogy azt a költséget ő megtéríti nekik, fizessenek csak lakbért, rögtön az első perctől kezdve. Úgyhogy jövő hónapban már jövünk daueroltatni, Annuska!”

IX.

– Chryselephantin! – kiáltott diadalmasan az idős hölgy. – Mégiscsak eszembe jutott. Látod, Kálmánkám, ezért kell gyermekkorban megtanulni mindent, amit csak lehet! Mert amit gyermekfejjel tanulsz, azt soha nem felejted el. A később tanultak bezzeg...

– És mi az a kriz. .. elefantin, nagymama? – kérdezte fanyalogva egy ifjú ember, akit a szünidő nyári forgatagában hideg zuhanyként értek a tanulásra utaló szavak. A távolsági buszok Engels téri pályaudvarán a fagylaltot nyalogató, szörpöt szívogató, horgászbottal, labdával, napszemüveggel, játék vödröcskével s ki tudja még mivel nyaralni induló gyerekek között hirtelen rabnak érezte magát, akit rácsként fog körül a felnőttek örökös oktatása.

– Görög szó, azt jelenti, hogy elefántcsontból való! De így nevezték az aranyból és elefántcsontból összeillesztett szobrokat is, mint amilyen például Zeusz szobra volt az ókori Olümpiában.

– Csak tudnám, miről jutnak eszedbe neked ilyen ókori dolgok! Te már akkor éltél, nagymama?

– Csacsi vagy, Kálmánkám! Nézd azt a bácsit ott, azt a magas szőkét! Valami sportoló lehet. Mint egy görög szobor! Húzd ki magadat, Kálmánka, miért kell neked mindig olyan görbén állnod ?

Fülöp Antal – aki az öreg hölgyben fölébresztette ifjúkora klasszikus tanulmányi emlékeit – a szomszédos kocsiállásban várakozott Gáborral. Senki nem mondta volna róluk, hogy apa és fia. Gábor viharvert farmernadrágja, saruja és agyonmosott, zöldülni készülő fekete trikója meglehetősen elütött apja hófehér eleganciájától. Pedig rajta sem volt más, mint egy fehér farmernadrág fehér pamuttrikóval.

Az autóbuszban Gábor behúzódott az ablak mellé, hogy apja kényelmesen kinyújthassa hosszú lábát. Fülöp Antal elégedett volt a hellyel: körös-körül olyan utasok ültek, akiknek valamilyen közük volt a sporthoz: háta mögött két izmos lány kézilabdacsapatuk edzőjét szidta; vele egy vonalban egy csinos, fiatal anyuka az ölében nyűgösködő kisfiút azzal csitította, hogy majd megtanítják úszni; az előtte ülő éltes hölgy pedig arról panaszkodott ugyancsak éltes útitársnőjének, hogy a nála nyaraló, folyton focizó unokák letörik a muskátlik virágait.

Fülöp Antal szokása szerint bekapcsolódott ezekbe a beszélgetésekbe. Mire az autóbusz, áttörve magát a közlekedési dugókon, kiszabadult a fővárosból, régi ismerősként társalgott az útitársakkal.

Gábor nem figyelt rá, borús gondolatok foglalkoztatták. Nem tudott elbúcsúzni Zsókától. Este átszaladt ugyan Pintérékhez — azzal az ürüggyel, hogy látni akarja, nem repedezett-e meg a beton-, de csak a nagymamát találta otthon. A többiek – Zsóka is – az Orosházáról érkezett rokonokkal fölmentek a Halászbástyára. Pintér nagymama tájékoztatójából kiderült, hogy a rokonokkal együtt megérkezett Zsókának az a magas, szőke unokafivére is, akit Gábor ki nem állhatott.

Reggel korán odatelefonált, de megint csak a nagymama vette föl, és közölte, hogy Zsóka alszik, mert nagyon későn jöttek háza.

– Mit mondjak neki, Gáborka? Mit, mit? Ugyan mit mondhat el egy nagymama abból, mit

tudhat egyáltalán arról, amit egy fiú szeretne búcsúzóul unokájának a lelkére kötni?

– Tessék megmondani neki, hogy el kell mennem édesapával Fácányosra, a nagymamáékhoz...

– Tiszteltetem a doktornét! Mondd meg neki, Gáborkám, hogy azóta is úgy teszem el a vizes uborkát.

Hogy mióta, az Gábort egyáltalán nem érdekelte. Morgott valami köszönésfélét, és magában megszámlálhatatlan átkot

szórt az orosházi unokafivérre. Hogy annak is pont most kellett Pestre jönnie! Mert ha csak a papája meg a mamája jött volna látogatóba, azokkal Zsóka biztosan nem üldögélt volna éjfélig a Halászbástya étteremben...

Majd ír neki Fácányosról. Elküld neki egyet nagyapa régi levelezőlapjaiból. Nagyapa ugyan nem azért gyűjtötte őket, hogy elírogassák, hanem azért, mert régimódi autókat lehet rajtuk látni, de talán nem fogja észrevenni, ha egy hiányzik...

Fülöp Antal az órájára nézett. – Mindjárt megérkezünk! – mondta olyan hangon, amelyből

hiányzott az öröm csengése. A kis faluban nemcsak strand és teniszpálya nem volt, de ha

hajnali futásai közben helybéliekkel találkozott, összenevettek a háta mögött.

Mikor elözvegyült, azon a nyáron zajlott Pesten egy igen érdekes nemzetközi teniszbajnokság. A készülődés, az izgalmak, a szoros edzések, a megszokott életritmus segített neki abban, hogy a sorscsapás után is talpon tudjon maradni. Gábor azon a nyáron nyaralt először egyedül a nagyszülőknél. így formálódott ki a szokásjog, hogy apja a szünidőt mindig Pesten, ő pedig Fácányoson töltötte.

A doktorék háza a főtérről – vagy inkább terecskéről – nyíló utcák egyikében állt, pár lépésre a buszmegállótól. Idelátszott a kapu két oldalán álló két nagy piramistölgy. Ezeket Gábor és egyik unokanővére születésekor ültették.

Gálné éppen tiszta huzatot gombolt a kerti székek párnáira, mikor kivágódott a kapu, és Gábor viharzott feléje.

– Nagymama, mennyire megnőttek már a piramistölgyek! – És te mennyire megnőttél, Gáborkám! – örvendezett Gálné.

A doktor is előkerült, ő is ámuldozott azon, hogy Gábor már majdnem túlnőtte őket.

Fülöp Antal csodálkozva nézte a fiát. Most vette csak észre, milyen nagy. Őmellette persze kicsinek látszott, de Gábort nézve meg mintha a nagyszülők mentek volna össze.

Gálné azt sem tudta, hová legyen örömében. – Látod, Domi! – mondta diadalmas boldogsággal a férjének.

– Te csak nevettél reggel, mikor beütöttem a könyökömet! Gál doktor most is nevetett, és ravasz hunyorgással

egyezkedett vejével, unokájával, hogy el ne árulják. Azoknak eszük ágában sem volt kisebbíteni saját érdemeiket, amelyeket azzal szereztek, hogy mint Gálné hitte, eszükbe jutott a házassági évforduló.

– És még ajándékot is hoztatok? – hüledezett, mikor Gábor nekiállt kibontani a dobozt. – Uramfia, Domokos, nézz oda, mit vettek ezek nekem! – Úgy megörült a porcelán csengőnek, mint egy gyerek. – Csodálatos hangja van! Ezzel fogom apátokat ebédelni hívni, ha elkószál a kertben!

Az már csak jóval később, az ünnepi ebédnél kezdett nagy boldogságába, mint egy tüske, beleállni, hogy Gábor olyan elnyűtt ruhadarabokban ült asztalhoz.

– Gáborkám, miféle borzalmas trikó ez rajtad? – Ez? Nagyanyus, hiszen ezt te vetted nekem! – Mikor? – Még. . . azt hiszem, ötödikben. – Azért nézem én, hogy már kinőtted. – Ezt, nagyanyus? Dehogy nőttem ki, ez velem nőtt, pontosan

úgy nyúlt, ahogyan kellett! – És a színe! Valami fekete klottgatyával mostad ki, az fogta

így össze? Gábor méltatlankodva nézett végig trikóján, amelyen fekete és

zöld foltok mosódtak össze. – Igazán, nagyanyus, ez a kedvenc fekete trikóm, nem értem,

hogy mi bajod van vele! – Az, hogy fölmosórongynak való.

Gábor felháborodott. A fekete trikó évek óta mindenüvé elkísérte: gyógynövénygyűjtésre, táborba, kerékpár-kirándulásra, csónaktúrákra. Egy hasonlóan megnyúlt és megfakult fekete pulóverrel együtt nyári ruhatárának gerincét képezte. A piszok nem látszott rajta; ha hébe-hóba sikerült benne megáznia, akkor a mosás gondját is el lehetett jó időre vetni.

– Ha én lány volnék, Gábor – folytatta Gálné könyörtelenül —inkább apád után vetném magamat, mint teutánad!

Fülöp Antal gyanakodva pislogott ki az emeletes torta mögül. Az utóbbi években Gálné legfőbb gondja az volt, hogy

Gábornak anyát szerezzen, nem akarta a választást vejére bízni, aki egyszer már bebizonyította alkalmatlanságát az önálló párválasztás terén. Gábor közben jócskán kinőtt már abból a korból, mikor elkél a gondos anyai kéz, de Gálné még mindig kereste azt a derék, jóravaló teremtést, aki Gábort anyja helyett szeretni tudná, és akit mellékesen Fülöp Antal is hajlandó volna feleségül venni. Volt ebben a nagy igyekezetben egy kis hiúság is: meg akarta mutatni a fácányosiaknak, hogy ő a legmegértőbb anyós a világon. Jól megfért ez az érzés az anyai büszkeséggel. Egész Fácányos tudta, hogy ez hihetetlenül nehéz feladat, mert hol lehet még egy olyan asszonyt találni, mint amilyen Gál Eszter volt, aki természetesnek találta, hogy a férjnek is lehet valamilyen szenvedélye! „A vőm mindig mondja, hogy Eszter életét a kertészet töltötte be, ugyanúgy, mint az övét a sport.”

Ebéd után Gábornak eszébe jutott, hogy nem csomagolta ki a dugványait. Elhozta ugyanis hazulról őket fóliatasakban.

– Ezeket nem mertem Ibolyánéra bízni – magyarázta nagyanyjának –, mert még nincs gyökerük.

Gálné kíváncsian várta, hogy a hat pici, feketéscsészényi cserép után mi kerül még elő a sporttáskából. Kevesellte, amit látott.

– Öltönyt nem is hoztál magaddal? – firtatta. Gábort azonban abban a pillanatban csak az érdekelte, hol talál párás helyet kis

japán kecskerágó hajtásai részére. Először a fürdőszobába ment, de az ablak köze tisztítószeres flakonokkal és dobozokkal volt tele, az üveget pedig sötét virágos kartonnal gondosan elfüggönyözték. Ennek a szemlének tehát nem volt más haszna, minthogy megállapította: csöpög a csap, meg kell borozni. Nagyapja szempontjából ez mindenesetre nagy eredmény volt. Már napok óta rimánkodott volt betegének, a vízvezeték-szerelőnek, hogy jöjjön át, és javítsa meg a csöpögő csapot, de az mindig azzal tért ki, hogy az épülő új házaknál vállalt munkái miatt nem ér rá.

A dugványok végül a konyhaablakban kötöttek ki. Északkeletre néző ablak volt, napot nemigen kapott, üvege viszont mindig párás volt a konyhai gőzöktől. Miután kedvenceiről gondoskodott, a mosókonyhába ment.

A régi mosókonyhát a ház végében Gábor már évekkel ezelőtt berendezte magának a lakásból kiselejtezett karosszékekkel, rongyos szőnyegekkel és egy nagy faderékból vájt disznóforrázó teknővel. Ebben szeretett volna aludni, régi díványpárnákon. De ezt már Gálné – aki örült, hogy a fiú elszórakozik a régóta használatlan mosó konyhával- nem nézhette. A vendégszoba egyik rézágyát ajándékozta Gábornak, az ugyancsak sárgarézből készült, fehér márványlapos éjjeliszekrénnyel együtt. Az ágy végére a rézrudak közé Gábor különféle vastagságú rézhuzalokat feszített ki, és elalvás előtt lábujjával pengette őket.

A disznóforrázó teknő így könyv- és folyóirattartóvá alakult. Esős napokon Gábor óraszámra elüldögélt a teknő mellett, régi Természettudományi Közlönyöket vagy egy-egy rongyos, hiányos May Károly-kötetet olvasgatva.

Az éjjeliszekrény fiókjában ott voltak kincsei: üres töltényhüvelyek, bicskapenge, amelyhez csontból szeretett volna nyelet készíteni, de még nem talált kedvére való csontot, a nagyapjától kapott nagyító, az üvegszemek nagymama régi, molyette rókagallérjáról, egy hajdani dominókészlet két utolsó,

elefántcsont lapocskával borított köve és a tavaly itt felejtett sarkantyúkamagok. A márványlap alatt pedig, ahol titkos iratait tartogatta, egy balatoni vitorlásokat ábrázoló képeslap feküdt, hátlapján Zsóka gömbölyded betűivel.

Igen, tavaly még az évzáró előtt megígérték egymásnak néhányan, hogy majd leveleznek. És mi lett a nagy, lelkes ígéretekből? Gábor írt egy lapot Gyuszinak, Zsókának, Farkas Tibinek, de csak Zsókában volt annyi tisztesség, hogy válaszolt.

„Az a jó nagymamáéknál, hogy itt mindig minden ugyanott van! – gondolta Gábor elégedetten. – Nem rakosgatnak mindent máshová, mint Ibolyáné. Nagyanyus nem turkáló természet.”

A szekrény tetején megtalálta több éves fakéreg-gyűjteményét is. Mikor pedig előkerült egy három milliméter vastagságú gumilap – egyik esős nyáron bélyegzőt akartak készíteni belőle unokanővérével –, kitűnő ötlete tárriadt: „Megtanítom nagyapát vízcsapot bőrözni! Legfőbb ideje, hogy megtanulja!”

Gál doktor a kiadós ebéd után szükségét érezte egy kis ebéd utáni szunyókálásnak. Gábor így kénytelen, volt nézőközönség nélkül megjavítani a csöpögő csapot. Apja kukkantott csak be hozzá a fürdőszobába. Gyorsan be is csukta maga mögött az ajtót.

– Gábor, én holnap hazautazom. Legszívesebben még ma este...

– Ugyan, édesapa, ne lógj meg ilyen hamar! Egész évben úgyis alig vagyunk együtt, itt meg van időnk...

– Egyebünk sincs, mint agyoncsapni való időnk. – Estefelé majd elmegyünk az új presszóba, jó? Nagyapa mondta, hogy már megnyitották, és kitűnő a

fagylaltjuk. Elvisszük az öregeket is, nagy családi fagylaltozást rendezünk.

Csend. Gábor fürkészőn nézett apjára. – Mi baj? – Semmi. Csak nagyanyád folyton meg akar nősíteni. Már

szinte érzem az oldalamban, ahogy majd bököd és sugdossa:

„Nézd azt a csinos fiatalasszonyt! Nagyon jóra való teremtés, a férje megcsalta, otthagyta... ”

Gábor leült a kád szélére, úgy nevetett. – Édesapa, el ne vegyél nekem olyan nőt, akit más otthagyott! – De Gábor – nézett rá Fülöp Antal meglepődve – attól egy nő

még nagyon rendes lehet, hogy a férje csirkefogó, tróger... – Nonono! — Gábor tiltakozón emelte föl a kezében tartott

fogót. – Farkas Tibitől kaptam egyszer kölcsön egy könyvet, abban az állt, hogy a házassági krízisekért a házastársak egyformán felelősek.

Most Fülöp Antal nevette el magát. – Miket olvasol te? – Azt hiszem, Házasság és szexualitás volt a címe vagy valami

hasonló. Fülöp Antal hirtelen lelkiismeret-furdalást érzett. Itt nő föl

mellette ez a fiú anya nélkül, és ő már hónapok óta nem kérdezte meg tőle, mit olvas.

„Csakugyan itt maradok vele pár napig!” – határozta el. Miután pedig Gábor kipróbálta a megjavított csapot, és az nem csöpögött, megkeresték Gálnét.

– Ha nagyapa fölébred, elmegyünk fagylaltozni! – Fagylaltozni? – nézett Gálné szúrósan Gábor trikójára. –

Én, fiam, veled így nem megyek. Lesülne a bőr a képemről, hogy az unokám ilyen vedlett rongyokban jár. Igazán hozhattál volna valami rendesebb holmit is magaddal, Gáborkám! Nincs egy szép inged vagy olyan fehér trikód, mint apádnak?

– Teli van a szekrénye! – árulkodott Fülöp Antal. – Több holmi nagyobb táskát jelent, én meg utálok bőrönddel

utazni – magyarázta Gábor. – Fehér trikót pedig azért nem hoztam, mert az rögtön bepiszkolódik. Ezt a feketét én is ki tudom mosni.

– Mintha én nem mosnám szívesen a gönceidet! – emelte Gálné két karját az ég felé. Azután előhalászott otthonkája

zsebéből egy kopott bőrtárcát, és Gábor zsebébe nyomta. – Most azonnal elnyargalsz a ruházati boltba, és veszel magadnak valami tisztességes holmit! Nagyon jó áruik vannak, ide még Pestről is járnak pulóverekért. És nincs fogalmad, hogy itt milyen flanc van! Ki sem szolgálnak a presszóban, ha így állítasz bel

– És a ruházati boltban? – Azoknak az a dolguk, hogy a toprongyosokat fölruházzák!

Eridj csak! Aztán ne krajcároskodj ám! Ebéd utáni szendergéséből Gál doktort ez a lelkes biztatás

riasztotta föl. Felesége nagyvonalúsága az újság erejével hatott rá. Gálné kezelte a pénzt, emiatt ő igen keveset látott belőle. Egyetlen szenvedélyének, a háztáji baromfitartásnak is csak mértékkel hódolhatott. Szó, ami szó, nem is annyira a haszon, a tojás miatt tartott baromfit, hanem azért, mert kedvelte a szép daliás, nagy tarajú kakasokat. Mióta megtudta, hogy a páratlan számban tartott kakasok nem verekednek, nem csatáznak egymással, azóta hét, sőt olykor kilenc kakas is parádézott a hátsó udvarban. Órákig el tudott gyönyörködni bennük. Most is csent nekik egy darabot az ünnepi tortából, és hátravitte. A sárga galléros kendermagos, a nagy fehér a kopasz nyakával, a másik nagy fehér a nem kopasz nyakával, az aranysárga, a rókavörös, a halványsárga – egyik szebb, mint a másik mind ott kotyogott, hívta a tyúkjait, azután gavallérosan félreállt, hagyta a fehérnépet enni.

– Látjátok, pipikéim, milyen nehéz a férjek sorsa! – panaszkodott a kakasoknak doktor Gál Domokos. – Trikóra ad az asszony pénzt, de tojótápra nem!

X.

A fácányosi presszó a járás büszkesége volt. A faluból elszármazott, de a szülőfaluját szerető fiatal építész úgy tervezte meg, hogy ne kelljen miatta kivágni azt a három vén gesztenyefát, amelyek gyerekkorában bőségesen ellátták őt fényes, barna munícióval. A vastag fatörzsek természetes oszlopcsarnokként fogadták a vendégeket. Az üvegfalú presszóra és üvegtetős teraszaira a lombsátor zöld árnyéka borult.

A kellemes árnyékban ott ült Fácányos minden ráérő embere. Fehér inges, fekete kalapos bácsik támaszkodtak elégedetten a gesztenyefák törzséhez, míg a fejkendős nénikék úgy ültek a fehér cirádás presszószékeken, mintha nyársat nyeltek volna.

Lelke mélyén Gábor igazat adott nagyanyjának, amiért nem engedte ide a fakult trikóban. A fácányosiak – ez nyilvánvaló volt –, operai díszelőadások, tárlatok és egyéb ünnepélyes alkalmak híján, ide jártak parádézni, új ruháikat mutogatni.

– Menjünk be! – ajánlotta Gál doktor. – Ott kevesebben vannak.

Ó lépett be elsőnek, de visszahőkölt. – Mégis inkább kint kellene leülnünk! Odabent vágni lehet a

füstöt. Szerencsére egy társaság szedelődzködött, így nekik is jutott

hely a lombsátor hűvösében. – El kell ismerni, hogy a süteményeik is finomak! – mondta

Gálné, miután a fagylaltot megrendelték. Férje és veje tiltakozva emelték fel a kezüket.

– Egy hétre való tortát ettünk délben! Gálné Gáborra nézett. Az visszamosolygott rá. – Én azért megkóstolnám a helyi különlegességeket!

– Menj be, és válassz a hűtőpultnál, ami jólesik! – biztatta Gálné. – Te még nyugodtan tömheted magadat édességgel, téged nem hizlal úgy, mint engem.

– Anyukát sem hizlalná, ha lemozogná! – jegyezte meg Fülöp Antal apósának, azután Gálnéhoz fordult.

– Gyere velem futni reggel-este! Körülkocogjuk a falut... – És mindenki rajtam nevetne! – Hozzá kell szoktatni a vidéki embereket is ahhoz, hogy

felnőttkorban ugyanúgy futkoshat az ember, mint gyerekkorban. Sőt nagyobb szüksége van rá.

– Én már öreg vagyok az ilyen apostoli munkához, Tónikám! Kezdjék a futkározást a fiatalok! Azoknak még jól áll!

Gábor nevetve ment be a presszóba, amely átvilágított, zöld üvegfalával akváriumra emlékeztette. Az ajtóban egy pillanatra megtorpant – szinte mellbe vágta a bent gomolygó cigarettafüst.

– Nézzétek, a Darázs! — csendült egy lányhang az egyik homályos sarokból, s mindjárt egész kórus üdvözölte Gábort:.

– Szia, Koránkelő! Csakhogy leereszkedtél hozzánk, egyszerű falusiakhoz! Hol csavarogtál ilyen sokáig?

Gábor szünidei pajtásai üldögéltek egy asztal körül: Nagy Elvira, a tanács pénzügyi vezetőjének a lánya, Bauer Kriszti, az ÁFÉSZ-bolt vezetőjének a lánya, Sipos Gizi, kinek szülei elváltak, s édesanyja a termelőszövetkezet baromfitelepén dolgozott, és a fiúk: Müller állatorvos Géza fia meg Kéri Laci, akinek apja a téesz gépkocsivezetője volt, s ponyvával fedett teherautóján sokszor zötykölődtek együtt mind a hatan, dinnyétől szurtosan, lehorzsolt térddel-könyékkel, lopótököt, piros kukoricacsövet, madárijesztőről zsákmányolt lyukas kalapot és más kincseket szorongatva. De ki hinné el ezt ma már az itt ülő elegáns fiatalemberekről és ifjú hölgyekről?

– Alaposan megváltoztatok! – mondta nekik Gábor, miután sorra ölelgették, hátba vagdosták egymást. – Ha nem szóltok rám, esküszöm, meg sem ismertelek volna benneteket!

Sípos Gizi, aki életében először vett fel aznap melltartót a blúza alá, s emiatt össze is pofozkodott gúnyos megjegyzéseket tevő öccsével, fülig pirult. Bauer Kriszti annál magabiztosabban húzta ki magát új farmerjában. Nagy Elvira pedig úgy rakta keresztbe a lábát, hogy lakkozott lábkörmei az orrnélküli fehér szandálban jól érvényesüljenek.

– És mi ütött belétek, hogy cigarettáztok? — nézett végig rajtuk Gábor megütközve. – Nem sajnáljátok a pénzt ilyen szamárságra?

Pénzt? Kéri Laci úgy nézett Gáborra, mintha soha nem is hallotta volna ezt a szót. Megint csak Giziké pirult el. Őnáluk odahaza nem hevert a pénz számolatlanul, mint némelyeknél; anyja keményen megdolgozott minden forintért, s bizony neki volt is lelkiismeret-furdalása a tízforintos cigaretta miatt. De ha a többiek mind olyan magától értetődően dohányoznak...

Gábornak közben odahozták egy nagy tányéron, amit rendelt: krémest és valami csokoládés-habos különlegességet.

– Azután kérek még egy kehely fagylaltot is, mindenből két gombóccal – mondta Mártikának, akivel pár éve még együtt ugrált le a szalmakazlak tetejéről, de aki időközben már a felnőtt dolgozók sorába lépett. – És tejszínhabbal! Nagyanyám fizeti, ma ünnepelünk.

– Az étvágyad a régi, Darázs! – kuncogott Müller Géza. Gábor is nevetett, de evés közben megjegyezte:

– Ti is inkább fagylaltoznátok, mint cigarettáznátok! Még a csokoládékrémnek is dohányszagát érzem.

– A fagylalt hizlal! – jelentette ki Elvira, a három lány közül a legdundibb. — Egy adag fagylalt 178 kalória.

– És két deci kóla? – kérdezte Gábor ártatlan képpel. – Annak nem tudod véletlenül a kalóriaértékét?

– Ejnye – zavarodott meg Elvira –, hirtelen annak valami háromszáz körül van decije... erre nem is gondoltam!

A lányok úgy meredtek a sötét üvegekre, mintha ördögöcskéket látnának bennük szarvakkal.

– Csak egy cigire meg kólára szoktunk beülni ide! – vette őket védelmébe Géza lovagiasan. – Csak hogy agyoncsapjuk valamivel az időt.

Gábornak majdnem torkán akadt a falat. – Azt a drága időt? – kérdezte, miután szóhoz jutott. —

Amiből nekem mindig olyan kevés van? – Pedig te korán kelsz, Darázs! – szólt oda a presszós Mártika

is a fagylaltospult mögül. Gábor csúfnevét Gyuszi importálta Fácányosra. Gyuszi is jó néhány kellemes hetet töltött itt minden nyáron. Reklamálta is Elvira, hogy mi van vele, miért nem jött le Gáborral.

– O, Gyuszi se lát, se hall a szerelemtől! – legyintett Gábor. — A lány rá sem hederít, de Gyuszi konokul kitart mellette.

Elvira elfintorította az orrát. – Na tessék! Ilyenek a pesti fiúk! Amíg csak a homokban

játszunk, addig jók vagyunk, mihelyt azon-bán kezd kinyílni a szemük, már csak a pesti lányokat látják!

– Mert azok szebbek! – ugratta Laci. Gábor azonban tiltakozott:

– Semmivel sem szebbek. Csak talán... nem öltöznek így ki. Bauer Kriszti elgondolkozott. – Nézd, Darázs, délelőtt segít az ember takarítani, ezt-azt, de

délután, amíg nincs tévé, most mondd meg, mit lehet itt csinálni? – A tükör előtt lehet üldögélni és szemet festegetni! –

komiszkodott Gábor. Kriszti arca lángba borult, feketével keretezett kék szeme

bosszús villanással fordult Gábor felé. – Pesten talán nem festik a lányok a szemüket! – Biztosan festik – mondta Gábor, nem akarva Krisztit

mindjárt első találkozásukkor megbántani. – Csak én többnyire strandon meg...

– Na ez az! – vágott közbe Laci. Itt strandra sem lehet járni! Persze hogy megeszi az embert nyáron a penész!

– És a városi strand? – kérdezte Gábor, mire valamennyien felzúdultak:

– Van fogalmad, micsoda tömegnyomor van ott? Egy törülközőt nincs hova letenni!

– A pesti strandokon ugyanez a helyzet. Viszont ha az ember korán kimegy...

Szavait megint elnyomta az általános méltatlankodás: – Korán kelni! Nyáron! Vakációban! Mikor az iskolaévben

úgyis folyton korán kell kelni! Gábornak kipirosodott a füle. Semmi sem bosszantotta úgy,

mint ha valaki a korán kelés miatt panaszkodott. Mérgesen lökte el magától az üres tányért.

— Akkor meg csak üljetek itt a füstben, és nézzétek egymást! Ha nem unjátok!

Kéri Laci összehúzott szemmel figyelte. Azt a régi, a2t a régesrégi Gábort kereste e mögött a tenyérbe mászó, beképzelt Darázs helyett, akivel még tavaly nyáron is olyan jól megértették egymást, mikor Bauer Kriszti születésnapjára fogtak egy kis mezei pockot, betették egy üvegbe, rózsás papírba becsomagolták... mekkorát sikított Kriszti, mikor kibontotta, ők meg majd meghaltak a nevetéstől... Sokáig azonban nem merenghetett, mert a lányok nekiestek Gábornak, szidták, szapulták, elmondták mindennek, még hűtlen kígyónak is, és ebből ő sem akart kimaradni.

– Igen, könnyen beszélsz te! – harsogta túl Laci a lányok szóáradatát. – Ti ott Pesten azt se tudjátok, hova menjetek, mit nézzetek meg, NB I-es meccsek, sportversenyek, motorversenyek, millió mozi; elhiszem, hogy ott semmire sem jut idő...

– És nem néznek utánad minden ablakból, minden kapuból, hogy most hová mégy, kivel mégy, mit csinálsz! – kiabált Kriszti,

de még Mártika is odajött az asztalukhoz panaszkodni, hogy itt, aki nem templomba járó, az nem is tudja, mikor vegyen föl egy jobb ruhát.

Sorolta volna még tovább a falusi élet eseménytelenségét bizonyító adatokat, de Gyuri, a pincér kávét, kólát, fagylaltot óhajtott kivinni a kerthelyiségbe, így Mártikának vissza kellett mennie a fagylaltospult mögé. A vita azonban folyt tovább. Gábor sem hagyta magát. Azokra a panaszokra, hogy itt nincs ez, nincs az, azt felelte, hogy ha nincs, hát csinálni kell. Erre még nagyobb lett a felzúdulás. Gábor hiába emlegette az iskola röplabdapályáját, amelyen vakációban is lehetne játszani, a többiek egymás szavába vágva bizonygatták, hogy Fácányos csak a nyugdíjasoknak való.

– Mi volt az a nagy ricsaj? – kérdezte este a vacsoránál Gálné Gábortól. – Mindenki rátok figyelt.

– Beszélgettünk – mondta Gábor. Nagyapja elnevette magát. – Mi ezt annak idején kiabálásnak neveztük. – Igen – bólogatott Gálné –, mi még halkabban társalogtunk.

És nem szívtuk azt a sok büdös cigarettát! Gábor úgy érezte, meg kell védenie kortársait a nemdohányzó,

de jóval idősebb nemzedékkel szemben. – Csak unalmukban cigarettáznak. Mert tényleg: mit lehet itt

csinálni? Amíg kicsik voltunk, Fácányos maga volt a paradicsom. Emlékszem, Gézával és Lacival egyszer egész nyáron át a lappantyúkat figyeltük, még naplót is vezettünk róluk. De most már a lányok is kinőttek abból, hogy ők legyenek a sápadtarcú foglyok.

– Bizony, fiam, ezek a lányok karácsonyra már megkapták a teljes kelengyét!

Gábor értetlenül nézett nagyanyjára. – Micsoda kelengyét? Hiszen még iskolások.

– Tanulnak, tanulnak, de a szülők már bútorra, autóra, lakodalomra rakják a pénzt a takarékba.

– No hiszen – mondta Gábor nekibúsulva –, akkor hívhatom én őket röplabdázni! Bár nekem azt mondták, hogy azért nincs hozzá kedvük, mert az iskolai testnevelési órákra emlékezteti őket. Meg hogy a gondnokék sem szeretik, ha nyáron át ugrálnak és zajongnak nekik. Milyen szerencse, hogy a mi régi iskolánkban nincs szolgálati lakás, és nyugodtan járhatunk teniszezni!

– Azt hiszem, ti akkor is nyugodtan járnátok, ha maga az oktatásügyi miniszter lakna ott! – jegyezte meg Fülöp Antal.

Gábor elnevette magát. – Szó se róla! Ha mi teniszezni akarunk, se látunk, se hallunk! Gálné a férjére nézett. – Emlékszel, Domi? Mi is így voltunk annak idején! Fülöp Antal mosolyogva nézte anyósát. – Nálatok persze a szerelem is közrejátszott! Gálné is nevetett. – Nemcsak a szerelem, Tónikám, hanem az, hogy a tenisz

akkoriban még valami szörnyű előkelő dolog volt, engem is csak azért vettek be a klubba, mert a nagynéném varrta az intézőlányok ruháit!

Gálné apja parasztból lett jómódú bérlő. Gábor kisebb korában sokszor elmeséltette magának, hogy a dédpapa – akit ő már nem ismert – a nagy nyári dologidőben soha nem feküdt ágyba, hanem egy ruhásvékába ült bele, s ha az megbillent vele, már tápászkodott is föl, ment ki az istállóba lovakat itatni, kezdeni a napot.

– Hol teniszeztetek, nagyanyus? – érdeklődött Gábor. – Ó, az Almásiék parkjában volt a pálya! – Ahol most a növényvédelmi állomás van? – Ott, ott, de azt a részt, ahol a pálya volt, a háború után

fölparcellázták. – Ó de kár!

– Kár bizony! Ha megmaradt volna a pálya, mi sem hagytuk volna abba a teniszezést, igaz, Domi?

– Biztosan karcsúbbak is volnánk most – mondta Gál doktor. – Csináljunk teniszpályát! – lelkesedett Gábor. – Akkor

legalább édesapa is tovább marad itt! – Ugyan, Gábor! Tudod, hogy most az „Edzett Ifjúság”

mozgalom minden időmet leköti! Nem érek rá hétszámra itt nyaralgatni!

– Akkor is, édesapa! Miért ne lehetne itt teniszpályát csinálni? A sulipályát is te verekedted ki!

– Majdnem bele is rokkantam, Gáborkám! Pedig ott adva volt a hatalmas iskolaudvar...

– Itt a gondnokék még a röplabdapálya ellen is tiltakoztak – vetette közbe Gál doktor. Gábor megkérdezte tőle:

– No de csak van valahol egy telek? – Eléggé beépült már a környék. Az a helyzet, hogy a városból

is sokan vettek itt telket, építkeztek, jobban érzik magukat az emberek itt a kertes házban, mint a városi bérlakásokban. Meg is drágultak a telkek alaposan.

– Édesapa – fordult Gábor az apjához –, holnap kölcsön vesszük nagyapáék kerékpárját, és bejárjuk a falut. Biztosan találunk valami jó helyet!

– Vihetitek a kocsit is – mondta Gál doktor. Gábor tiltakozott: – Az nem az igazi! Meg az port ver föl, szidnak bennünket,

amerre elhaladunk. Kerékpár az igazi, ugye, édesapa? Fülöp Antal elmosolyodott. – Abból a szempontból mindenesetre, hogy nagyanyád

kosztja mellett minden mozgási alkalmat meg kell ragadnunk. – Holnap barackos gombócot főzök – jutott erről Gálné

eszébe. Férje nevetve intett Gábornak. – Hallod, Gáborka? Szerintem legjobb, ha gyalog mentek! A

gyaloglás még több kalóriát fogyaszt!

XI.

Mióta Gál doktor nyugdíjba ment, az öreg Skoda is többnyire a garázsban pihengetett. Tejért, kenyérért kerékpárral járt a doktor, mert azzal a járdán is lehetett közlekedni, s előbb célhoz ért, mint amikor kocsival kerülgette a hatalmas gödröket, buktatókat egyik-másik mellékutcában.

A kerékpár majdnem egyidős volt vele, masszív csepeli készítmény, abból az időből, mikor az iparcikkek úgy készültek, hogy egy életen át szolgálják gazdájukat. Még a kerékpározni tanuló unokák sem voltak képesek tönkretenni. Éppen csak annyira nyomorították meg, hogy aki ráült, annak többé nem volt egy nyugodt pillanata. Gál doktor, aki ismerte a vén csataló minden szeszélyét, vígan közlekedett rajta. Fülöp Antalnak viszont minden haja szála égnek állt, amikor az ármányos jószág megindult vele, mintha a kontrafék a világon sem lett volna.

– Milyen messze van a föld! – aggodalmaskodott. – Úgy érzem magamat, mint egy óriás repülőgép pilótája. Nem is értem, Gábor, nagyapád hogyan tud ezen a szörnyetegen járni!

A régi kerékpár jóval nagyobb volt, mint a mostaniak. A női kerékpár, amit Gábor kapott kölcsön a nagyanyjától, valósággal eltörpült mellette.

Csikorogva-nyikorogva haladtak egymás mögött, s az első negyedórában Fülöp Antal nem látott mást, mint a nyolcast a kerékpár első kerekében. Később már figyelni kezdte, nem nevetnek-e rajta a járókelők.

– Hogy egy jól kereső orvos ne tudjon magának új biciklit venni! – mérgelődött.

– Szerintem nagymama nem ad neki pénzt rá! – harsogta Gábor a háta mögül. – Ma hajnalban, mikor kimentem megnézni, miért csettegnek a rigók, az öreg éppen a tyúkjait

etette, és engem kért meg, hogy szóljak pár jó szót az érdekükben.

– Kiknek az érdekében? – A tyúkokéban. Mert nagymama azt szeretné, ha a tyúkok a

semmiből tojnának. Azt hiszi, hogy abból a kis krumplihéjból, kenyérhéjból, amit ő kidob nekik a szemétbe, tojás lesz. Pedig a tyúkoknak fehérjére is szükségük volna: csontlisztre, húslisztre...

Gál doktorék belügyeiről lassan az egész falu értesült, mert a két Fülöp körbekarikázta Fácányost, üres telek után nézelődve. Házat azt láttak, rengeteg új kétszintes, manzárdtetős házat; egyik szebb volt, mint a másik.

– Nemigen lesz itt sehol üres telek – állapította meg Fülöp Antal. – Bolondul építkeznek ezek a fácányosiak! Teli lehetnek pénzzel! Csak amit kerítésre költenek...

Elkerültek a temető felé, mert Gábor úgy emlékezett, hogy ott nagy, füves rét nyúlik be két utca közé. A füves rét helyén azonban egy vadfeldolgozó telep új épületeit találták, s éppen akkor érkezett teherautón egy éticsiga-szállítmány.

– Ha már itt vagyunk, benézünk – szólt Fülöp Antal, és leszállt a temető előtt a kerékpárról. Gábor követte példáját, és bementek a temetőbe. Egyiküknek sem volt érzéke a halottak kultuszához, de mindketten tudták, hogy Gálné rövidesen meg fogja kérdezni: „Anyád sírjánál voltál-e, fiam?”

Ahogy végigmentek a temető főútján, Gábor jobbra-balra tekingetve méltatlankodott:

– Oda nézz, édesapa, szalviát meg begóniát ültetnek a sírra, amit naponta kell öntözni! Ahelyett hogy varjúhájat telepítenének rá! Az tűri a szárazságot! Ott meg a szomorúfűz alatt muskátli senyved az árnyékban.

„Eszter él ebben a fiúban! – gondolta Fülöp Antal. – Gábor mindent az ő szemével lát.”

A téli zölddel benőtt sírnál elnézte Gábort: szeme, szemöldöke, szájának vonala, osztott álla – minden az anyjáé.

A fényes levelek közül a kutyaperje dugdosta ki egyenes szálait. Gábor kigyomlálta, kirángatta a tarackosodó gyökereket, s közben eszébe jutott az otthoni kert. Vajon öntözi-e Ibolyáné rendesen?

A temetőből kifelé menet meg-megálltak egy-egy parádés síremléknél. Márványkövek, táblák, oszlopok, domborművek, angyalszobrok, gyönyörű kovácsoltvas lámpák mindenfelé. Fülöp Antal fejcsóválva nézte.

– Az emberek itt, úgy látszik, nem tudnak mit kezdeni a pénzükkel.

Tovább folytatták a keresést, de igazán kedvükre való telket nem találtak. Két-három helyet ugyan megjegyeztek maguknak, „ha jobb nincs, ez is megteszi”, de alapjában véve elégedetlenek voltak. Az egyik telekrész túl messze volt a falutól, a másik meg olyan vadregényes, szép helyen,- hogy még Fülöp Antal is sajnálta volna lesalakozni a területet, pedig őt nem fűtötte az a botanikai hév, ami Gábort. A harmadik szemrevaló telek körül volt kerítve, s ebből arra lehetett következtetni, hogy a tulajdonos nem sajnálná megkérni érte az árat.

Csüggedten indultak hazafelé. A falu központjától nem messze, a hajdani Piac téren szörnyű dúlás nyomait találták. Hatalmas gödrök, építkezési hulladék, bontásból származó gerendák, korhadt deszka, szemét csúfította el a kedves teret. A nagy sivárságra ormótlan új épület nézett le gőgösen a tér északi oldaláról a község új művelődési háza.

– No, ez nem sikerült olyan jól, mint a presszójuk! – jegyezte meg Fülöp Antal. – És ez a szeméttelep itt...

– Édesapa! – kiáltott Gábor megdöbbenve. – Ezek lebontották a Ló vendéglőt!

– Én is úgy nézem. Kár, igazán kár. Anyáddal mi még jártunk ide nyári estéken, a kerthelyiséget teljesen befödte a lugasszőlő.

A XVII. század végén épült vendégfogadó Fácányos nagy gondja volt. A régi időkben a település központját jelentette

fedett színeivel, amelyek alá kocsit-lovat beköthettek az utasemberek. Apáról fiúra szállt a fogadó, egészen a második világháborúig, amikor is tulajdonosa világgá ment, a helyben maradottak pedig minden mozdíthatót: ajtót, ablakszárnyat, belső berendezést, tetőcserepet leszedtek az ódon épületről, sőt egyik-másik részén a vastag falat is megbontották a tégla kedvéért. Afféle gazdagon bugyogó építőanyag-forrás lett a házból. A lemállott vakolat alól régi, befalazott barokk ablakok bukkantak elő. Mire azonban szerte az országban megkezdődött a műemlékek számbavétele, a vendégfogadó annyira tönkrement, hogy helyreállítása csillagászati összegeket emésztett volna föl. Sokan szerették volna pedig helyreállítva, kitatarozva látni a történelmi időkből itt maradt épületet, amelynek falán a régi BESZÁLLÓ VENDÉGLŐ feliratból már csak a LÓ VENDÉGLŐ betűi maradtak fenn. Gábor is így ismerte meg; titokzatos romnak, a tátongó ablaknyílásokból kinövő akáchajtásokkal. Éveken át minden vakációjuk visszatérő öröme volt Kéri Lacival és Müller Gézával az omlatag boltívek alatt bujkálni, bedőlt pincékben, lerogyott padlásgerendák között kutatni kincsek, de legalábbis régi limlomok után. Gábor egyszer két szűk nyakú, sárga cseréppalackot talált. Fönt, a nyakánál mind a kettőnek füle volt. Bodzabort akartak érlelni benne, de megpenészedett, azután nagyapja, aki szintén nagy régiséggyűjtő volt, megvásárolta tőle darabját egy húszasért.

Gábor az ebédnél is szóba hozta a Ló vendéglőt. – Milyen kár, hogy lebontották! Inkább hozták volna helyre!

Különb művelődési ház lett volna belőle, mint az a betonhodály, amit oda építettek!

– Látom, a tér rendbe hozására már nem is maradt pénz – mondta Fülöp Antal. – Az úgy maradt, ahogyan a markoló kivájta a régi épület alapjait, a gödrök teli szeméttel, hulladékkal. Ennél még a régi, romos épület is szebb volt, mert azt már kezdte legalább befutni a borostyán.

– Nem a borostyán, hanem a repkény, édesapa! – igazította ki Gábor. – A borostyán télen is zöld, a repkény viszont ősszel elhullatja leveleit.

Apja udvariasan megköszönte a tájékoztatást, mire Gábor fülig pirult.

– Már egy éve folyik a vita – magyarázta Gál doktor – hogy mi legyen a téren. A tanácselnök le akarja betonoztatni autóparkolónak, mások viszont egy kis ligetecskét szeretnének ott látni. Valaki bedobta a köztudatba, hogy az autóparkolónál előbb-utóbb benzinkút is létesül; no, ettől aztán a fácányosiak nagyon megijedtek.

– Autóparkoló! – hüledezett Fülöp Antal. – Toronyház nem kellene?

– Nevetni fogsz: annak is vannak hívei. Ezért is nem engedik fásítani a teret, mert félnek, hogy mire engedélyt és pénzt kapnának toronyház építésére, a fák már akkorára nőnének, hogy háborúság nélkül nem menne a kivágásuk. A tér körül lakók biztosan tiltakoznának.

Gábor jól ismerte azokat, akik a tér körül laktak: Csenkiéket, Vajaiékat, Kuglerékat és a többieket is. Ebéd után át is szaladt Csenki nénihez, a varrónőhöz megtudakolni, él-e még az Öreg Lord kutya.

Sajnos, az öreg Lordot tavasszal eltemették, máskülönben mindent ugyanúgy talált, mint az előző nyáron: a konyhaajtóval szemben, a lépcsőzetes faállványon sütkéreztek a szobanövények, közöttük összegömbölyödve Kuglerék fehér kandúrja. Az előszobában, azon a régi képen, amely egy német városkát ábrázolt madártávlatból, a gyöngyház lapocskákkal kirakott folyó most is a szivárvány minden színében csillogott.

Nyaranta Csenki néni kiköltöztette varrógépét a vad szőlővel befuttatott verandára, ahol egy régimódi mángorló is állt.

– Emlékszel, Gáborka, mennyit tologattátok ezt Kugler Öcsivel? Mindig féltem, hogy lebillen a lábatokra!

– Ez már műemlék – nézegette Gábor a tölgyfából készült, masszív asztalt, amelynek alja is teli volt kövekkel és rajta a láda formájú nyomtató is. – Milyen szép sima és fényes a lapja, mint a tükör!

– Még a nagyanyámé volt – magyarázta neki Csenkiné. – Már eltüzeltem volna, mert ki mángorol manapság... de Annamária nem engedi.

– Az ám, hol van Annamária? – Pestre ment valami kiállítást megnézni. Most ráér, neki is

vakációja van. – Ezért az egyért lennék én is szívesen tanár... testnevelő

tanár, mint édesapám. Nyáron szünet, télen szünet. – És mi akarsz lenni tulajdonképpen? – Még nem tudom. Kertészkedni nagyon szeretek, de érdekel

az építészet is, – Van még időd eldönteni. Nyikordult a kertajtó, Nagy Elvira jött megkérdezni, hogy

nagymamája mikor jöhet próbálni a ruhát. Bauer Kriszti is elkísérte. Megörültek Gábornak.

– Jaj de jó, hogy itt vagy, találj ki valamit, mit lehetne csinálni, mert megesz bennünket az unalom!

Csenkiné szánakozva nézett rájuk. Pár éve még nem volt gond, mivel töltsék el az időt: rendszeresen jártak hozzá babaruhának-valóért, egész nap játszottak, főzőcskéztek. Mióta azonban a gyerekjátékokból kinőttek, nem tudnak mit kezdeni magukkal.

Gábor azt ajánlotta, hogy kerékpározzanak át a szomszéd faluba, ahol – nagyanyja szerint – van egy régi-régi temető érdekes szobrokkal.

– Valami Szent Vendel-szobor is van ott állítólag, ami hajdanában az utasok védszentje volt.

Bauer Krisztit nem nagyon vonzották a régi szobrok, még ha Szent Vendelt ábrázolják is, de Elvirának tetszett az ötlet.

– És majd fagylaltozunk, és azt játsszuk, hogy turisták vagyunk!

Elbúcsúztak Csenki nénitől, hogy összeszedjék a társaságot. Mire összeverődtek, már olyan jókedvük lett, hogy végignevették az utat. Mikor pedig azt a bizonyos szobrot meglátták, majdnem leestek a kerékpárról nevettükben. Az egykori kőfaragó alighanem a szomszédját mintázta meg szentnek, egy pocakos, kerék képű parasztembert, kalappal a fején.

Hazafelé már a jól összeszokott kis csapat karikázott. Fejük zúgott a növénytani ismeretektől, amelyekkel Gábor gazdagította őket egy-egy útszéli vadvirág vagy cserje ürügyén, de a fiúk legalább ugrathatták a lányokat:

– Parancsoltok egy kis gatyás salátát? Esetleg podagrafüvet vagy bibircses kecskerágót?

Ebben a jó hangulatban könnyű volt rávenni őket, hogy másnap menjenek be a városi strandra. A tanácsháza előtti buszmegállónál volt a találkozó. Sőt, ami még ennél is nagyobb eredménynek számított: Gábor nagyszülei is rászánták magukat erre a kirándulásra. Igaz, ők nem a meleg autóbuszban rázatták magukat, hanem a Skodával mentek, amit Fülöp Antal vezetett.

Mire Gáborék a busszal megérkeztek, apja egy hófehér frottírköpenyen trónolt, Gálné barátnői körében, és könnyed, csevegő hangon előadást tartott nekik a sport ifjító hatásáról.

Gáborék rögtön a vízbe rohantak, s ott is folytatták az autóbuszban megkezdett vitát az új művelődési házról. Nagy Elvira szerint ugyanis egy ilyen épület, ha jó nagy, azt mutatja, hogy a község lakói szeretnek művelődni.

– Nem az a baj, Elvira, hogy nagy – magyarázta neki Gábor –, hanem az, hogy bárhol állhatna: egy lakótelep szélén, az ország bármely községében, városában, bárhol. A presszótok viszont, a három gesztenyefával, sehol másutt nem épülhetett volna meg.

Elvira, mint tanácsi – és nem is akármilyen, hanem a község adóügyeivel foglalkozó – dolgozó gyermeke, úgy vélte, hogy a

művelődési ház akkor mutat majd jól, ha elkészül az autóparkoló. Erre viszont akkora felzúdulás következett, hogy Elvirát majdnem lenyomták a víz alá.

– A papád meg Imre bácsi meg vannak őrülve azért a parkolóért! – pattogott Bauer Kriszti. – Ha annyira kell nekik, csináltassák a saját házuk elé, ne oda, ahol mi lakunk! Anyukám azt mondta, elköltözünk, ha neki az autók folyton az orra alá büdösítenek!

– A kipufogógázban rákkeltő anyagok vannak – mondta Müller Géza, aki állatorvosnak készülő bátyjától gyűjtötte be ismereteit. – És különben is nevetséges az egész. Itt minden háznál akkora udvar van, hogy a vendégkocsik is kényelmesen elférnek. Az új házak meg már mind garázzsal épülnek.

– Apám nagymamáék istállóját alakította át garázsnak – jegyezte meg Kéri Laci. – A téren meg parkosítani kellene, apám is azt mondta, csak persze az sokba kerül, sajnálják rá a pénzt.

– Miért nem csináljá... csináljuk meg mi? — kérdezte Gábor, és a többiek elképedését látva sietve folytatta. Tudnillik ha elvállaljuk a parkot, akkor a közepébe csinálhatunk magunknak teniszpályát. Képzeljétek el, milyen isteni volna: körös-körül szép, virágzó bokrok, árnyat adó fák, a fák alatt padok, középütt pedig egy gyönyörű, vörös salakos pálya.

Egy pillanatra elhallgatott, mert a vörös salak említésére Zsóka képe tolakodott elébe, amint hátrahajlik egy magasra ütött labda fogadására, nyelve hegyét kidugva, s dereka olyan vékony, olyan hajlékony, hogy két kézzel át lehetne fogni.

– A gödör fenekére képzeled a pályát? – kérdezte Kriszti, kifelé mászva a medencéből. – Úgy föltúrták a gépek azt a részt, mintha kincset kerestek volna.

– Igen, mert először úgy volt, hogy a művelődési ház a fogadó helyére épül – tájékoztatta őket Elvira, a jól értesült. — Aztán mégis megvették azt a telket a közművesítés miatt, meg azért is,

mert többe került volna egy olyan terv, ami körös-körül... amit minden oldalról lehet látni... szóval értitek, nem?

– Értjük, értjük! – bólogatott Géza. – Egyébként ez is olyan, mintha a hátulja lenne az eleje.

Gálné anyatigris módjára védelmezett egy kétszer két lépésnyi füves négyzetet, ahonnan eltávozott egy család.

– Gábor, ide gyertek! – kiabált a gyerekeknek, mikor látta, hogy már mind kimásztak a vízből. – Ideterítettem nektek egy pokrócot!

Versenyfutás kezdődött. Gábor lett az első, mert ő indult a legkorábban. Mire Elvira odaért, a pokróc már nem látszott a vizes testektől. Így ő Gálné fürdőköpenyének ujjára telepedett.

– A hodály elé majd gyorsan növő fákat ültetünk; azok, ha megnőnek, eltakarják – folytatta Gábor a tervezgetést.

– Ültetünk? – kérdezte gyanakodva Gizi. – Mi az, hogy mi ültetünk?

– Ne félj, nemcsak mi! Ültetni fog itt mindenki, majd meglátjátok! És én azt mondom, srácok, hogy most itt, helyben alakítsuk meg a Fácányosi Teniszklubot! Mi hatan leszünk az alapító tagok.

Általános kuncogás következett. – Fácányosi Teniszklub... – ízlelgette Kriszti. – Jól hangzik. – A hangzás, az semmi! De majd a működése! Olyan hírünk

lesz, srácok, hogy az egész megyéből hozzánk fognak jönni tanulni, búcsújáró hely leszünk, nevünket aranybetűkkel írják majd be Fácányos történetébe, vagyis a krónikába vagy mibe; lehet, hogy idővel majd szobrot is állítanak nekünk.

Gábor nekiiramodott képzelete úgy sodorta magával a társaságot, mint szél az őszi faleveleket. Először Kriszti jelentette ki, hogy ő máris a Fácányosi Teniszklub tagjának érzi magát, azután sorra a többiek, jó tréfának tartva az egészet.

– Tehát akkor megalakultunk? – kérdezte Gábor. – Meg, meg!

– Akkor most meghívunk egy szakértőt, és megkonzultáljuk vele, hogy lehet-e a Ló vendéglő helyére teniszpályát építeni.

– Szakértőt? — csodálkoztak a többiek. — És konzultálni? Gábor azonban máris áthengeredett arra a hófehér

fürdőköpenyre, amelyen apja ült, két dús keblű hölgy társaságában.

– Édesapa, figyelj ránk is egy kicsit. Fülöp Antal a fiatalok felé fordult, és Gálné barátnői nagyon

örültek ennek a fordulatnak. Mióta a tanár szenvedélyes előadásából megtudták, hogy a felnőtt ember legelemibb kötelességei közé tartozik testsúlyát állandó, a magassággal arányban levő szinten tartani, úgy érezték, súlyos hiba volt szolid, egyrészes fürdőruha helyett bikiniben kiülni ide.

A frissen megalakult teniszklub tagjai összébb húzódtak, hogy a tanárnak is jusson egy csücsök a plédből.

– Édesapa, úgy is mint edzendő ifjúság... Apja elnevette magát. – Miben sántikáltok? Jobb, ha egyenesen a tárgyra térsz! – Teniszklubot alakítottunk. Fülöp Antal arcán nem látszott meglepődés. Természetesnek

tartotta, hogy ahol fiatalok vannak együtt, ott a sport legyen a beszédtéma. Mindenesetre azért megkérdezte:

– És hol akartok teniszezni? – Hiszen épp ez az. Teniszpályát akarunk csinálni. A

semmiből. – Szó szerint a semmiből – jegyezte meg Müller Géza –, mert

a pálya helyén pillanatnyilag egy hatalmas gödör van. – Gödör? Csak nem a... – De igen, édesapa, a Ló vendéglő helyén gondoltuk ... – És ki fogja azt a teret rendbe hozni? – Mi. – Ti hatan?

– Meg aki még jön... Édesapa, biztosan lehetne a tanáccsal is szót érteni…, meg a KISZ-szel… Vagy van „Edzett Ifjúságért!” mozgalom, vagy nincs.

– Mozgalom, az van – mondta Fülöp Antal elgondolkozva, de csodák, azok nincsenek. – Látva Gábor és a többiek elszontyolodását, sietve hozzátette: – Nem csodára kell itt várni, hanem mindenekelőtt meg kellene szerezni a tanács hozzájárulását a tér parkosításához. Ha az megvan, akkor a parkosítással együtt teniszpályát is lehet csinálni.

Öt szempár szegeződött Elvirára, aki fülig pirult. – Jövő héten lesz VB-ülés... – szakadt ki belőle az otthon

hallott hivatali értesülés. – Vonjátok be nagyapádat is – ajánlotta Fülöp Antal

Gábornak. Ő népszerű ember itt, ősfácányosi, hallgatnak rá. – Beszélj vele te, édesapa! – biztatta Gábor. – Mondjuk hogy

te vagy a mi védnökünk; és ez lesz az első védnöki tevékenységed! – Fülöp Antal nevetve tápászkodott fel a vizes plédről, hogy

átüljön apósa mellé a szárazra. A frissen megalakult Fácányosi Teniszklub tagjai pedig elrohantak úszni egyet, mert nagyon melegük lett.

XII.

Nagy Kálmán, Elvira apja – mint a legtöbb fácányosi hivatalnok – sötétedésig a kertben gyomlált, kapált, öntözött. Ideges volt, mert a postamesternőtől kapott kelkáposzta-palántákat el kellett volna ültetnie, de még nem jutott hozzá, hogy fölásson nekik egy részt a paprika mellett. Akármilyen hosszúak is ezek a június végi napok, a teendők túlnyúlnak rajtuk.

Éppen azon töprengett, hogy a vacsoráról mondjon-e le vagy a tévékrimi elejéről, mikor frissen, ruganyosan megjelent a lánya, és olyat kérdezett, amit még soha:

– Segíthetek valamit, apucikám? Nagy Kálmán levegő után kapkodott. Hirtelen gyengeség

fogta el. Guggoltában hátrazöttyent a földre. Elvira ijedten ugrott oda hozzá.

– Elszédültél? – Nem, dehogyis... csak elzsibbadt a lábam. Nem vallhatta be, hogy a meghatottság gyengítette el, az a

boldogító érzés, hogy ezt is megérte: lánya már nem született ellenségként áll vele szemben, sőt inkább segíteni akar a létért való küzdelembe lassacskán belefáradó apjának...

Sípos Gizi édesanyját hasonló meglepetés érte. Későn keveredett haza a baromfitelepről, s úgy, ahogy volt, lerogyott a televízió elé. Nyílt az ajtó, Gizi osont be az elsötétített szobába. Siposné érezte, amint ernyedni készülő izmai ismét megfeszülnek. Készült a szócsatára. A minden esti összecsapásra. Mióta férje otthagyta a három gyerekkel, Gizire, mint a legidősebbre, sok hárult a gondokból. Siposné természetesnek találta, hogy lánya emiatt durcás, kelletlen, kötekedő. Már várta a morgást, hogy „miért nem tudsz olyan munkahelyet keresni magadnak, ahol ez a szag nem veszi be magát a hajadba?”, és már készült a szokott válasszal: „Fiam, nekem három szájat kell

betömnöm, mióta az a csirkefogó apád… de jaj, talán meg sem tud szólalni, annyira kiszáradt a szája az idegességtől.

— Anyu, van itt egy kis hideg citromos tea — hallotta a lánya hangját, de annyira idegenül csengett, hogy önkéntelenül a képernyőre nézett, bár a hang a háta mögül jött. A képernyőn egyébként is fekete cilinderes, majdnem pucér lányok énekeltek, combig érő fekete csizmában. Ott szó sem volt citromos teáról, arról a jó, hideg italról, amit Gizi tett anyja mellé az asztalkára, bepárásodott üvegkancsóban. – Tudod, Gál doktoréknál voltunk... mondtam már, hogy Gábor megjött? Nem? Na mindegy, szóval Gábor nagymamája megtanított bennünket ilyen karamellás teát főzni. Egy kis mézet is tettem bele. Ők nyáron mindig ezt isszák víz helyett.

Siposné is itta, nyelte, és mindjárt jobban érezte magát. Ugrálhattak a képernyőn azok a fekete csizmás lányok, dobálhatták a lábukat az égig, ő csak a lánya mosolygós arcát látta. Milyen ügyes ez a Gizi, és úgy látszik, kezd okosodni, megérti, mi az, hajnaltól napestig talpon lenni, idegeskedni!

Kéri Laci nem szólt otthon semmit, mert igazából még nem döntötte el, hogy kell-e neki ez a teniszmicsoda vagy sem. Együtt marháskodni a többiekkel, az igen, az tetszett neki, meg ez a klubosdi, de őt voltaképpen egy motor érdekelte. Apja meg is ígérte neki tizenhat éves korára. A motor, az igen! Az komoly dolog!

Müller Géza — érett megfontolás után — mindent elmesélt apjának. – Az, állatorvos, kinek legnagyobbik fia már lassan végzős lett az állatorvosi egyetemen, a középső meg biológia-kémia szakon felvételire készült, az utóbbi hetekben édeskeveset törődött legkisebb fiával. Éppen ezért örült a közlékenységének. Fiai egyáltalán nem kényeztették el ilyen szempontból; a nagyok már inkább csak akkor keresték meg; ha protekcióra volt szükségük.

– Igaza van a haverodnak – szögezte le véleményét a hallottakról. – Csakugyan szégyen, hogy ebben a faluban nincs semmi sportlehetőség...

– Van a foci – jegyezte meg Géza. – És az jó a lányoknak? Nem minden család áll fiúkból, mint

nálunk. Bauer Kriszti szintén elmesélte otthon a teniszklub létrejöttét.

Először próbaképpen édesanyjának, aki a városi ABC áruház pénztárosnője volt, és azonnal föllelkesült.

– Úgy is van, teniszpályát kell csinálni, az a lányoknak való szép sport, és milyen, jól állna neked a fehér szerelés!

Kriszti mindjárt elő is keresett egy fehér pólóinget meg egy fehér miniszoknyát és megnézte magát a tükörben. Csak azt sajnálta, hogy nem tud valahonnét egy teniszütőt is szerezni, hogy lássa az összhatást.

Bauer úr, aki a község kereskedelmi hálózatának mozgatórugója ugyancsak helyeselte az ötletet. – Szeme fényének, Krisztának, a csillagokat is lehozta volna, nemhogy olyan, apróságot, mint egy teniszpálya.

– Anyád- megveszi odabent a cuccot, Gyuri bácsi meg csinál neked a hátsó udvarban, egy kis pályát.

Kriszta elképedt. – De apa! Az kicsi! – Miért? Ütögetni biztosan megteszi egy kisebb is. És

egyáltalán mekkorának kell lennie egy teniszpályának? Ezt akkor még Kriszta sem tudta, másnap azonban már

áhítattal hallgatta a többiekkel együtt Gábort; aki fejből tudta egy teniszpálya összes méreteit, adatait. A klub első munkaértekezletét Gábor mosókonyhájában tartották meg; Gál doktor is hivatalos volt. Felesége és veje a tanácselnök feleségét vitték be a városi strandra. Gábor nyomozta ki, hogy Gálné ismeri az elnöknét, s ráparancsolt, hogyha találkoznak a boltban, vagy a presszóban, beszéljen meg vele egy közös strandolást.

– A többit meg bízd édesapára. – nyugtatta meg nagyanyját. – Majd ő elbeszélget vele a rendszeres sportolás jelentőségéről.

– Gál doktor a maga részéről nem hitt abba, hogy Gábor ötlete megvalósulhat. Gábor mindig szórta a fantasztikusabbnál- fantasztikusabb, szikraesőként csillogó és hamar kihunyó ötleteket; ezt is csak ilyennek tartotta. Másrészt túlságosan régóta élt Fácányoson, ismerte a megszokásba belerögződött embereket, akik semmitől sem irtóztak úgy, mint a szokatlantól.

„Az a fő – gondolta magában hogy a gyerekek találtak, maguknak erre a nyárra is valami jó játékot. A fő, hogy jól érezzék magukat!”

Ennek érdekében lehozta a padlásról a régi teniszütőket, a kertből pedig egy kosár illatos, nyári körtét hozott az értekezletre.

A régi, angol ütök a présben megtartották egyenes vonalukat, s bár húrozásuk sérült volt, mégis, adott valami pengést.

– Kár, hogy nincs labdánk – sajnálkozott Kriszti. Miután pedig kezébe vette Gálné hajdani, könnyű ütőjét, azon kezdett magában sajnálkozni, hogy nincs tükör.

– Az ilyen fiú mindenféle szeméttel rakja teli a szobáját, de tükör, az persze nincsen!

Elsőnek azt tárgyalták meg, kinek mit szóltak szülei tegnap este. Ez is Gábor ötlete volt: megnyerni a szülőket.

Gál doktor csöndes derűvel hallgatta Elvira beszámolóját arról, hogy még most is izomláza van az előző napi ásástól.

„Ha semmi más nem történik – gondolta csak az, hogy ezek a kölykök kicsit kedvesebbek lesznek szüleikhez, már érdemes volt ezt a klubot létrehozni.”

Sokáig nem elmélkedhetett ezen, mert a közfigyelem máris ráterelődött.

– Nagyapuskám! — kezdte Gábor. – Az értekezlet után majd megmondod, honnan kell hozni a tápot a tyúkoknak. Nagyitól kaptam pénzt...

– Tápra? – ámult el Gál doktor.

– Pulóverre. De édesapa úgyis pulóvert akar venni a születésnapomra... csak én ezt nagyinak nem mondtam meg. Tojótáp tehát lesz, ez a gondod megoldódik. Helyette házi feladatot kapsz: beszélned kell a tanácselnökkel.

– Mit? – Hát ezt, hogy... mi teniszpályát szeretnénk ott, ahol ők

autóparkolót. Gál doktor kelletlen képét látva még hozzátette: – Ha gondolod, hogy ér valamit, mi is elkísérünk küldöttség

formájában. De te ismered őt... – Ismerem, ismerem, de pont én legyek az, aki megvigyem

neki a lázadó tömegek követelését? – Ó, Domi bácsi – legyintett Elvira —, elmondja azt neki ma

este a felesége is! – Úgy is van, nagyapa, nem fog az újság erejével hatni rá. – Akkor meg minek odamenni, és... – Jaj, mert így az igazi. Ha látja, hogy te is a pártunkon vagy,

meg elmondod neki, milyen egészséges sport a tenisz. – Hajaj, azt már apád azóta javában mondja Bircsáknénak! – Ó, amit édesapa mond, annak a századrészére sem fog

Bircsák néni emlékezni! Legföljebb arra, hogy teniszezni nagyon egészséges, és fiatalít és fogyaszt meg ilyenekre. De az izmokról meg a reflexekről meg a szervezet oxigénellátásáról te tudsz irtó jókat mondani!

– De még milyen jókat! – kiáltott Sípos Gizi, és mindjárt el is pirult a haja tövéig. A többiek kérdő pillantására azonban el kellett mondania, hogy arra az előadásra gondol, amit Gál doktor tartott nekik az „Edzett Ifjúság” mozgalom keretében, az iskolaév vége felé arról, hogy milyen fontos a mozgás.

– Az csakugyan jó volt – emlékezett most már Géza is. – Elmaradt az osztályfőnöki, és helyette Domi bácsi beszélt.

Gál doktor nagy nehezen leküzdötte a kísértést, hogy megkérdezze: voltaképpen mire emlékeznek abból az előadásból.

A lényegre, hogy a mozgás milyen fontos az egészség szempontjából, mindenesetre emlékeznek, és ennél többet vétek volna kívánni...

– Mibe kerül egy ilyen ütő? – kérdezte Kéri Laci, aki egyre a

padlásról lehozott ütőket forgatta, nézegette. – Újonnan ezer-ezerkétszáz forint – mondta Gábor. Laci füttyentett. Gizi arcán fájdalmas csalódás tükröződött. – Hű, én azt meg nem merem mondani anyukámnak! – Nem is kell megmondani! legyintett Gábor. – Ezt a pénzt

meg kell keresni. Általános felhördülés volt a válasz. Gál doktor alig tudta a

nevetést visszafojtani. Ő már sejtette, mi következik. Ismerte Gábor pénzszerző szenvedélyét és azt az elvét, hogy kedvtelésekre az embere nem a szülők pénzét költi.

– És hogy akarsz te pénzt keresni? – kérdezte Elvira, miután felocsúdott elképedeséből.

– Munkával! Egyikünk sem bukott meg, bárhol vállalhatunk nyári munkát.

Pajtásai egymásra néztek. Sipos Gizi kivételével valamennyien megszokták, hogy annyi pénzt kapnak otthonról, amennyit csak kérnek.. Gizi: anyja is jól keresett, de apja hol fizetett tartásdijat, hol nem. Gizi volt egyébként az egyetlen, aki szeretett volna nyáron dolgozni, de anyja azt mondta, neki többet ér, ha vigyáz a két kisebbre. .Sokat ugyan nem kellett rájuk vigyázni, mert tízéves húga és nyolcéves öccse egész nap a szomszéd gyerekekkel játszott. Gizi anyját azonban főleg az fűtötte,. „hogy ne mondhassa az a csirkefogó apád, hogy nem tudlak eltartani benneteket.”

A nagy csendből, ami a szavait követte, Gábor megértette, hogy kényes kérdést pendített meg. Kriszti mondta is:

– Engem apu nem enged el dolgozni.

– Engem sem! – jelentkezett Elvira. Gézának és Lacinak ilyen aggályai nem voltak. Ők egyszerűen fáztak a gondolattól, hogy kellemes nyári semmittevésüket munkával cseréljék föl.

– Miért kell otthon megmondani, hogy dolgozni mentek? nézett Gábor a lányokra kérdőn- – Ha korán akarunk beérni a városba a strandra, akkor is el kell jönni otthonról fél hatkor; hogy az öt ötvenes buszt elérjük. És ha már eljöttetek hazulról, ki nézi, hogy hová mentek?

– Mindenki! Az egész utca! – mondta Elvira. Kéri Laci kedvetlenül jegyezte meg:

– A vakációban az a jó, hogy az ember későig nézhet tévét, mert másnap nem kell korán kelni.

Lassan csírázó lelkesedését úgy hervasztotta el a munka emlegetése, mint a fagy.

– Na, azok a nyári tévéműsorok! – mondta Gábor határtalan megvetéssel. – A rádióban viszont már fél öttől jó zene van.

– Hajnali.., fél... öttől? Gábor elnevette magát. – Látom, nektek fogalmatok sincs arról, mi az, haverokkal

együtt dolgozni. Tudjátok, mennyit lehet nevetni azon, hogy hajnalban mindenki cidrizik, kék meg zöld a hidegtől?

– És hová mennénk dolgozni? – tapogatódzott Géza, aki nem akart Gábornál puhányabbnak látszani.

– Gondolom, az állami gazdaságban tudnának használni hat ilyen munkaerőt!

– Megkérdezem anyukámat – jelentkezett Gizi, magában ujjongva, hogy ha hatan mennek dolgozni, akkor anyja sem szólhat semmit. Ha Gálék unokája is...

Kéri Laci megcsóválta a fejét. – Nem tetszik ez nekem! Mi hatan szakadjunk bele a melóba,

hogy azután mások élvezhessék a teniszpályát! Mert azt nem hiszem, hogy a tanács ideadja nekünk a telket úgy, hogy aztán csak mi hatan használhassuk...

– Bolondság is volna! – mondta Gábor határozottan. – Hat emberért nem érdemes pályát csinálni. És ne félj te, hogy csak a mi pénzünk lesz benne! Elvégre kell hogy legyen itt KISZ-tagság is!

– Anyuéknál dolgozik két KISZ-tag – sietett mondani Gizi. – Az egyik lány tavasszal volt valami vezetőképzőn, akkor anyunak éjszakára is kint kellett maradnia.

– És az lett a KISZ-titkár? Gizi behúzta a nyakát. – Nem is tudom. De majd megkérdem. Egymásra nézegettek, de senki sem tudta, ki most a KISZ-

titkár. Annyit tudtak csak, hogy aki azelőtt volt, annak kisbabája született, és most gyermekgondozási szabadságon van.

– No, az a gyerek, ha megnő, már teniszezni fog! – jelentette ki Gábor meggyőződéssel. Gál doktor elment telefonálni. Régi sakkpartnere volt az állami gazdaság igazgatója. Jött is vissza örömmel, hogy a gazdaság vár fiatalokat különféle növényápolási munkákra.

– Mit jelent ez magyarul? – kérdezte gyanakodva Laci. – Borsószedés, uborkaszedés, réparitkítás... – Ó, hát ez nem munka! – kiáltotta Gizi. – És mit fizetnek

vajon? – Munkája válogatja. Az igazgató szerint, ha rendesen

dolgoztok, tíz nap alatt ötezer forintot is megkereshettek hatan. – Egy motor ára! – sóhajtott Kéri Laci. A motor Gábornak is,

Gézának is kedvenc témája volt, így percek alatt áttolódott a beszélgetés a különféle teljesítményű motorokra. A lányok azon kezdtek tanakodni, hogy ki miben teniszezne, ha teniszezhetne.. Gál doktor kiment a kertbe, hogy tyúkhúrt szedjen kedvenc szárnyasainak.

Körülbelül ebben az időben kérdezte meg a városi strandon a tanácselnök felesége Fülöp Antaltól:

– És mi a véleménye, tanár úr? Az én koromban még meg lehet tanulni teniszezni?

Fülöp Antal ránézett, és a fiatalokra gondolva, szemrebbenés nélkül azt mondta, hogy meg.

XIII.

Gábor fütyörészve taposta a pedált. Szokatlanul korán ébredt, valószínűleg azért, mert sikerélményekkel töltekezve feküdt le este. Nagyapjának egy mázsa tojótápot csempészett be a klubtársak segítségével a garázsba, s olyan ügyesen álcázták, hogy nagyanyus csak a régi, rozsdás kokszkályhát láthatta a rádobott üres zsákokkal. Nagyapusnak viszont csak ki kell nyitnia, a kályha alsó ajtaját, alátartani egy tálat, s a kályhából, mint valami önetetőből, folyik a táp.

Gál doktor elragadtatásában rögtön felhívta a tanácselnököt, és találkozót beszélt meg vele délelőtt tíz órára. Ez a tíz óra nagyon bosszantotta Gábort. Miért nem lehetett reggel nyolcra tenni a megbeszélés időpontját? Így az egész nap kettétörik.

A korai kerékpározás eredetileg csak állandó mozgásvágyából született. Némi céltalan kerengős után azonban eszébe jutott, hogy körülnézhetne távolabbi részeken is: az állami gazdaság központjában, visszafelé pedig útba ejtheti a Növényvédő Állomás parkját. Ezt a parkot valamikor régen egy gazdag földbirtokos telepítette, s a vén fák és ritka cserjék a Természetvédelmi Hivatal védelmét élvezték. Tó is volt ebben a parkban, kis szigetecskével. Kisebb korában Gábor Müller Gézával és Móri Bélával, aki időközben elköltözött Fácányosról, horgászni járt a tóra, de halat soha nem sikerült fogniuk.

Az állami gazdaság főhadiszállása meglehetősen messze volt. „Még szerencse – gondolta Gábor hogy itt mindenki

kerékpárral közlekedik. Nem hinném, hogy Elvira hajlandó volna kigyalogolni ide...”

Miután kellőképpen tájékozódott az idénymunkások órabéréről, és egy nyugdíjas tehenésztől megtudta, hogy a szemtelenül csípő legyek alighanem vihart jeleznek délutánra, a park felé vette útját.

Korán volt még, sehol egy lelket sem lehetett látni. A nemrég kaszált pázsiton rigók ugráltak, s egy csöpögő kerti csapnál, a tócsává gyűlt vízben óriási lubickolást, pocskolást csaptak.

Gábor először a repkénnyel befuttatott épületet karikázta körül, mert szerette nézni a félig-meddig befuttatott ablakokat. Régi, elhagyott várkastélyra emlékeztették. Megnézte, hogy a bejárat előtt mennyit nőtt a pár éve ültetett fiatal páfrányfenyő, azután egy lejtős úton legurult a park kevésbé ápolt részébe, ahol már nem nyírták a füvet, s a díszcserjék között zöld juhar, akác és a közönségesen ecetfának ismert bálványfa nyújtogatta legyezős ágait. A növényzet helyenként áthatolhatatlan sűrű fal volt.

A tó közelségéről a békák vartyogása árulkodott. Gábor elnevette magát. Annak idején békát is próbáltak fogni horoggal, de túlságosan izgatottak voltak, folyton rángatták a zsinórt, összevesztek, végül pedig Móri Béla belecsúszott a nyálkás, békalencsés vízbe.

Vajon megvan-e még a kis fahíd és a szigeten a rózsaszínű márványból faragott pad? A pad széle gömbölyűre kopott attól, hogy folyton ugráltak róla – valószínűleg nemcsak ők, hanem jó néhány nemzedék gyerekei.

Két kanyar után elé tárult a tó, megzöldült vizén a molnárpoloskák futkosó csapataival. A híd még állt, sőt friss toldások, javítások nyomait mutatta. Ez kellemesen érintette Gábort. Kerékpárját becsúsztatta a bokrok közé, azután bement a szigetre, amely nem sokkal volt nagyobb a kis herceg mesebeli bolygójánál. A természet azonban ezt a kis helyet is alaposan ki akarta használni: a sombokrok, kecskerágók, égerfák és füzek közé annyi vadvirágot, félcserjét, kúszónövényt zsúfolt, hogy Gábor nem értette, hol tud mindez gyökerezni. Vagy talán gyökérre sincs szükségük, hanem vízpárából élnek, és abból a nedvességből, ami a szigetecske talaját átjárja?

Ennél is nagyobb talányt jelentett az, hogy a márványpadhoz vezető utat nem nőtte be a mohón burjánzó nyári növényzet.

Gábornak határozottan az volt az érzése, hogy tavaly óta itt valami változás történt. Ez a tisztán tartott, majdhogynem gereblyézett út... úgy látszik, a növényvédők szabad idejükben ide járnak olvasgatni, beszélgetni.

„Én is ezt tenném, ha itt dolgoznék – gondolta Gábor. — Sőt én még egy kis kunyhót is építenék itt magamnak, hogy ha esik...”

Zavartan torpant meg. A márványpadon egy fiatalasszony ült, hosszú lábú, vékony teremtés. A léptek zajára felugrott, de Gábort megpillantva arcáról eltűnt az örömteli várakozás. Szája mellett kemény vonás jelent meg, s bizonytalan mozdulatot tett, mintha el akarna rejtőzni a pad fölé boruló vén fűzfa mögé.

– Bocsánat – akarta Gábor mondani, mikor háta mögött megzörrentek az ágak. Megfordult. Kopaszodó, köpcösödő, szemüveges férfi állt mögötte, olyan arckifejezéssel, mint aki mezítláb békára lép.

– Csókolom... – szakadt ki Gáborból a kisfiús köszönés. A tanácselnököt személyesen ugyan nem ismerte, éppen

elégszer látta már azonban ahhoz, hogy tudja: vele áll szemközt. És milyen rosszkor! A vak is látja, hogy Bircsák bácsi titokban akart volna találkozni itt azzal a lánnyal...

– Csak éppen körülnéztem itt, régen idejártunk a srácokkal – mondta magyarázólag, mielőtt tapintatosan magukra hagyta volna őket. De azért megnézte a lányt: középen elválasztott, sötétszőke haj, kék-fehér csíkos vászonruha, lakkozott körmök.

Felpattant a biciklire. Míg hazafelé karikázott, meghányta-vetette a találkozás várható következményeit. Eszerint ő most megtudta, hogy a tanácselnök hajnalonként a szigetecskén randevúzik. Ez kínos. Vajon otthon mit mond, hová megy ilyen korán? És ki lehet az a nő? Nagyi biztosan ráismerne a személyleírás alapján, de rohanna is rögtön fűnek-fának elmesélni... pedig egy ilyen értesülés kényes hadititok, ezt hét lakat alatt kell őrizni! Nem is fogja elmondani senkinek. A

tanácselnök mindenesetre tartani fog tőle ezek után... Vajon ettől kedvesebb lesz vagy mogorvább?

Nagyanyja a kertben volt, már várta. – Gyere, Gáborkám, nézd meg, milyen gyönyörű a snidlinged! – Metélőhagyma az, nagyi! – igazította ki Gábor. – Se nem snidling, se nem metélőhagyma – szólt közbe Gál

doktor –, hanem snigling! A két öreg egymásra nevetett. Gábor még olyan kicsi volt,

hogy a németes snidling helyett sniglinget mondott, de már egy kosárkában két tövet hozott nekik Pestről, és saját kezűleg ültette el a déli falra kúszó futórózsák elé.

– A snigling a napot szereti! – magyarázta nagyszüleinek fontoskodva. – Anyukám mondta. És azt is mondta, hogy szép virágja lesz.

A két tő elszaporodott. Gálné – ahogy férje mondta – már éppen csak a madártejbe nem tett snidlinget. És a náthától a hasmenésig mindent ezzel orvosolt.

Gál doktornak rosszul kezdődött a napja. Korán reggel elhívták egy fiatalasszonyhoz, akinek öt órakor föl kellett volna kelnie, hogy munkába menjen, de férje nem volt képes fölébreszteni. Hamarjában nem tudta, mi lehet ez a súlyos eszméletlenség, miután azonban kiderült, hogy a férj előző este az őszibarackfákat permetezte, miközben a fiatalasszony zöldborsót szedett a kertben, rádöbbent, hogy a foszfortartalmú rovarölő szer okozhatta a bajt. Azonnal mentőt hívott, és kórházba vitette. A mentőorvos panaszkodott, hogy sok a hasonló mérgezés, és sajnos, nem mindenkit tudnak úgy kigyógyítani, hogy ne maradjon valamilyen nyoma – ha más nem, a vérnyomás állandó ingadozása.

– Hány ismeretterjesztő előadást tartottam! – zsörtölődött Gál doktor, miközben snidlinges rántottát ettek a konyhában. – Hányszor, de hányszor elmondtam, magyaráztam, hogy a

növényvédő szerek súlyos idegmérgek, be kell tartani az előírásokat. Mintha a falnak beszélne az ember!

Olyan gondterheltnek látszott, hogy Gábor alig merte megkérdezni:

– De ugye, azért jössz velünk a tanácselnökhöz? Édesapa is jön...

Fülöp Antal meglepődve kapta föl a fejét. – Ki mondta, hogy én is megyek? – Saját lelkiismereted és az edzett ifjúságért dobogó szíved! Itt

Fácányoson végre is még semmit sem tettél a mozgalomért! – Nem elég, hogy tegnap a strandon a tanácselnök feleségét

megtanítottam a helyes légzéstechnikára? Ezen már Gálné is jót nevetett. – Hallod, Tónikám, Bircsákné igencsak kinőtt már a

mozgalomból... gondolom, férje nagy bánatára, akit így bőven van ideje egzecíroztatni. Nagy hárpia ez az asszony!

Mire befejezték a reggelit, szállingózni kezdtek a teniszklub izgatott tagjai. Gábor rögtön félrevonult a két lánnyal a teraszra.

– Ide figyeljetek! Ismertek egy olyan magas, szőke lányt, aki kék-csíkos...

– Ó, a Helga! – legyintett Elvira meglehetősen lekicsinylő arckifejezéssel. – Elvált asszony, mindenkivel kikezd, azt hiszi, hogy őmiatta majd otthagyják a férfiak a családjukat! Bircsák néni féltékeny is rá, de hát ő minden nőt keresztben lenyelne!

Gizi vette át a szót: – Ideiglenesen ő vezeti a művelődési házat, mert Boldi bácsi,

az igazgató nagyon beteg a szívével. – És Bircsák szokott ezzel a Helgával találkozni? Elvira elnevette magát. – Tudod, Darázs, Imre bácsi minden szoknya után megfordul,

de anyukám azt mondja, csak azért, mert otthon nem veszik emberszámba.

Gábornak ennyi tulajdonképpen elég is volt ahhoz, hogy megnövekedett önbizalommal kövesse nagyapját és apját a többiekkel együtt a tanácsházára. Apja egyébként úgy vonult a küldöttség élén, mint egy tank, amelyet a fiatalok sportolása előtt tornyosuló akadályok elhárítására vezényeltek ki.

Gál doktorban volt annyi elővigyázatosság, hogy még előző nap oda telefonált, és megbeszélte a tanácselnökkel ezt a találkozót. Így nem kellett várakozniuk, azonnal megnyílt előttük az elnöki szoba ajtaja. Miután besorjáztak – Gábor maradt utoljára –, Bircsák Imre végignézett a küldöttség tagjain. Mikor pillantása találkozott Gáboréval, zavartan elkapta tekintetét.

Fülöp Antal nem sokat nézegette a tanácselnököt, ezt a semmi sportot nem űző, hízásra hajló hivatalnokot, hanem a bemutatkozás után letelepedett abba a karosszékbe, ahonnét lábait a többiek elgáncsolásának veszélye nélkül nyújthatta ki. Valamennyien leültek, csak Gábor maradt még egy percig állva, az íróasztal sarkán álló kaktusz lilásrózsaszínű virágaiban gyönyörködött.

– De gyönyörű ez a macskafarok kaktusz! Kaphatok belőle egy kis hajtást? – kérdezte tisztelettudóan.

Bircsák Imre sok mindenre el volt készülve, erre azonban nem. Úgy látszik, ez a fiú nem akar visszaélni a helyzettel. Rekedten morgott valamit, azután leült íróasztala mögé, és zajos torokköszörülésbe kezdett.

– Azt hiszem, Imre, már hallottál jövetelünk céljáról – mondta Gál doktor óvatosan. Bircsák fanyar mosollyal bólintott. Felesége egész este Fülöp Antalról mesélt neki, és azt is fölemlegette, hogy ha teniszezne, akkor nem volna olyan pocakos.

– Ausztráliában és Kínában a tenisz kötelező tantárgy – kezdte Fülöp Antal, majd az „Edzett Ifjúságért” mozgalom célkitűzéseinek ismertetésébe fogott. Kitért természetesen az átlag életkornak a rendszeres sportolás következtében várható

meghosszabbodására is, ehhez Gál doktor is toldott egy-két adalékot.

Bircsák Imre nem sokat hallott Fülöp Antal szózatából. Egyre Gábor pillantását kerülgette. Pokolba kívánta a fiút. Úgy jött be ma reggel, hogy szétmorzsolja ezt a gyermeteg elképzelést. Majd épp ő kezdi el a járásból ennek az úri sportnak a népszerűsítését! Ha olyan jaj de egészséges, miért nincs a városban teniszpálya?

Csak ne volna itt ez a kölyök! Vajon kinek szólhatott a hajnali találkozásról? Vagy lehet, hogy nem szólt? Bircsák Imre homlokán apró verítékcsöppek gyöngyöztek. Más sem hiányoznék most, mint hogy a felesége megtudja, és botrányt csapjon. Mert botrányt csapna, annyi szent! Akkor pedig biztos, hogy nem tudná tovább tartani magát. Már így is suttogják, hogy az a fiatal mérnök bent, a járási tanácsnál, az lesz az utóda, mert az egyre növekvő fejlesztési feladatok szakembert kívánnak. Mintha az ő jogi végzettsége semmi sem volna!

– Imre bácsi, kérem – cincogta Elvira –, ugye lesz teniszpályánk?

A gondolataiba merült tanácselnök megrezzent. Szerencsére voltak előre gyártott válaszai az ilyen helyzetekre: .

– Ezt a kérdést összefüggéseiben kell vizsgálnunk. Én ugyanis egyedül nem dönthetek ilyen fontos kérdésben. Majd a jövő heti VB-ülésen...

– Természetesen mi is tudjuk, hogy megy az ilyesmi! – mondta Gál doktor. – Amit tőled kérünk, Imre, az az, hogy támogasd ezt az ügyet. Itt van most ez az „Edzett Ifjúságért” mozgalom. Legfőbb ideje, hogy mi is fel tudjunk mutatni valamit.

Fülöp Antal már szóra nyitotta ajkát, hogy újabb szózatot intézzen a tanácselnökhöz a mozgalom jelentőségével kapcsolatban, Bircsák azonban nem érzett magában erőt arra, hogy végighallgassa. Inkább gyorsan megígérte, hogy ő a maga részéről természetesen támogatni fogja ezt az életrevaló kezdeményezést.

A lányok föllélegeztek. Elvira boldogan elmosolyodott. Bircsák nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze tőle:

– És apád, Elvira? Ő mit szól ehhez a ti... – Örül neki! – vágta rá gyorsan a lány. – Mondta is már,

milyen szégyen, hogy ebben a faluban a sportélet kimerül a fociban! Azt meg mi csak nézhetjük, ha ugyan volna mit nézni rajta.

– De hiszen már van női foci is! – próbált szellemeskedni Bircsák.

– Van, van, de csak azért, hogy a fiúknak legyen min nevetniük.

Bauer Kriszti is elhúzta a száját. – Engem focizni soha nem engedne apukám. De teniszezni

igen. – A tenisz kifejezetten finom sport – jegyezte meg erre Fülöp

Antal. Nemcsak azért, mert nem fordulhatnak elő benne durvaságok, hanem azért is, mert szép, esztétikus mozgást, szinte választékos magatartást követel meg a művelőitől.

– Úri sport! – mondta Bircsák. Gál doktor elnevette magát. – Ezt már vártam! Kétségtelen, hogy azelőtt parasztok,

munkások nem is teniszezhettek, mert cipőre sem telt nekik, nemhogy teniszütőre. Manapság azonban sok mindenre telik nekik, amit azelőtt nem engedhettek meg maguknak: szép „úri” ruhákra, szép „úri” házakra. Most már ötleteket kell adni, hogy mire költsék okosan a pénzüket.

– A sport a legjobb befektetés! – sietett erre rá vágni Fülöp Antal. — A sport egész életén át egészségesen tartja az embert, és ha valami megéri a pénzt, hát ez megéri!

– Csakhogy a pénz nem minden! – dőlt hátra Bircsák a karosszékben. – Még ha, tegyük fel, sikerülne is rábeszélnem a VB-tagokat arra, hogy a nagyon várt, nagyon szükséges autóparkoló helyett zöld terület legyen a régi Piac tér, attól itt még mindig nem lesz teniszpálya!

Gábor izmai hirtelen megfeszültek, mint a macskáé, ha egeret lát. A tanácselnök látható élvezettel folytatta:

– A községfejlesztési alapot meg a sportalapot a bölcsőde építése, az új buszvárók, a járdák, miegymás szinte teljesen kimerítették. Azt a teret mindenekelőtt rendbe kell hozni.

– Alig várjuk, hogy hozzákezdhessünk! – kottyantotta közbe Gizi, és rögtön el is pirult. A tanácselnök jóságosán szánakozó pillantást vetett rá.

– Ti, gyermekeim, jövő őszig sem készülnétek el vele! Oda gépek kellenek! Autóparkolót lényegesen kisebb költséggel és fáradsággal lehetne ott létesíteni-, de a parkosításhoz ki kell előbb termelni a rengeteg földbe temetődött téglát, törmeléket.

– Tessék elhinni, egy markoló két óra alatt kikapkodja! – egyezte meg Gábor, aki azzal volt elfoglalva, hogy egy kismacska farkához hasonló hajtást leválasszon a kaktuszról minden feltűnés nélkül.

– Úgy is van! – Kéri Laci kimozdult eddigi merev tartásából. — Ki kapkodja, bevágja a teherautóba, egy kotró úgy, ahogy elegyengeti a terepet... láttam, mikor édesapámék a malom bontásából hordták el a sittet!

– Sajnos – kezdte Bircsák bánatosan, de szeme csillogása rejtett örömtartalékokról árulkodott –, sajnos, a kapacitással egy kis baj van. Az Útépítő Vállalatnak őszig be kell fejeznie a városi út rekonstrukcióját, mert a Volán megszünteti a buszjáratokat, amennyiben nem készül el a javítás. Akkor pedig a középiskolásaink eláshatják magukat. Emellett az újtelepi útépítést is be kell fejezniük, mert a megyei lapban már kiszerkesztettek bennünket, hogy a mentőautó nem tud el vergődni a földúton a szülő nőkhöz.

– No és ha túlóra... vagy hétvége... – kockáztatta meg Gál doktor. Bircsák egyre kényelmesebben helyezkedett el á széken, miközben magyarázta:

– Nem mondhatom az embereknek, hogy dolgozzanak a pihenőnapjaikon! Illetve mondhatnám, de tudom, hogy úgyis hiába. Nem szorulnak rá a pénzre.

– Marad a társadalmi munka. – Ó, ezt a szót már elkoptattuk, mikor a napközi és a

bölcsődéhez vezető út épült! Ami igaz: kicsit zsaroltuk is az embereket, hiszen majd minden családban van bölcsődés vagy iskolás gyerek.

Csend volt a szobában. Gábor abbahagyta a széken való hintázást, és előrehajolva mondta:

– Valamivel mégis föl kellene-lelkesíteni az embereket! Talán mégis rászánnának egy vasárnapot! Csak egy fél vasárnapot!

Bircsák összeráncolta a szemöldökét. – Ital nem jöhet szóba! Így is éppen elég baleset van ezekkel a

nagy gépszörnyetegekkel! – Nem is italra gondolok. De mi volna, ha ügyességi versenyt

rendeznének nekik a régi Piac téren? Díjakkal meg mindennel. – Ügyességi verseny! – képedt el Bircsák, és éppen

hozzákészült, hogy lepöccintse ezt a témát a napirendről, mint valami pelyhet, amikor a nyitva hagyott ajtó keretében megjelent a városi tanács műszaki osztályának vezetője, és derűsen így szólt:

– Ragyogó ötlet! A szakembereink úgyis mindig rágják a fülemet, hogy kevés az erkölcsi megbecsülés. Milyen jó, hogy korábban értem ide, és meghallottam, hogy éppen erről beszéltek! Hiába: ki korán kel, aranyat lel!

XIV.

Csiszár Lajos bácsi, nyugdíjas biológustanár, a fácányosi népfronttitkár éppen negyedszer olvasta el a géppel írott szöveget, amelyet kora hajnalban talált a levélszekrényben:

„A fácányosi KISZ-szervezet nevében kérjük a párt, a szakszervezet, a népfront és a Vöröskereszt helyi aktivistáit, hogy legyenek segítségükre a Vár-ostrom" elnevezésű ügyességi vetélkedő megszervezésében. A vetélkedőt július 2-án tartjuk a Piac téren. Előzetes megbeszélés ma 18 órakor a növényvédő állomás tanácstermében.”

Ha a meghívó az előző vagy a következő napra szólt volna, akkor Lajos bácsi aligha ment volna el a megbeszélésre. Minthogy azonban szőrös napra esett, amikor úgyis borotválkozni kellett, semmi akadálya sem volt annak, hogy belevesse magát a közéletbe, és a mondott időben megjelenjék a mondott helyen.

Egész úton birizgálta a kíváncsiság, miféle vetélkedőt akarnak rendezni a helyi tanács ama szégyenfoltján. Lajos bácsi már a megyei lapnak is írt egy förmedvényt – sajnos, nem közölték amelyben tüzes szavakkal ostorozta a helyi illetékesek nemtörődömségét.

„Arra van a tanácsnak pénze – írta ebben a kirohanásban —, hogy hullahűtőházat építtessen, holott a meteorológusok megfigyelése szerint az átlaghőmérséklet 1964 óta 1,2 C-fokkal csökkent, és a laikus szemlélődő is megfigyelheti, hogy a nyarak egyre hűvösebbek. Az adófizetők pénzét fontosabb munkákra kellett volna fordítani, mint pl. a régi Piac tér parkírozása.”

A laphoz beküldött írás másolatát Csiszár bácsi azóta is tárcájában őrizte. Most, amidőn helyet foglalt a tanácsteremben, amely zöld homályba borult az ablakokra csüngő repkényektől, bizsergést érzett a szíve fölött hordott tárca környékén. A zöld

posztóval borított asztal túlsó felén ott ült a helyi TÜZÉP-vállalat vezetője – a népfront? a szakszervezet? Lajos bácsi nem tudta volna megmondani, minek a képviseletében, azt azonban tudta róla, hogy tonnaszámra árulja a cementet... azt a cementet, amellyel a régi Piac teret bizonyos szemellenzős alakok le akarják betonoztatni. Elsüllyedhet majd a tüzépes, ha Lajos bácsi felolvassa a nagy nyilvánosság előtt, amit a megyei lapnak írt!

A felolvasásra végül nem került sor, mert a tüzépes — és valamennyi jelenlevő megegyezett abban, hogy a régi Piac teret mielőbb parkosítani kell.

– Ahhoz azonban, hogy a munkák elkezdődhessenek – mondta érces hangján Gál doktor, úgy is, mint a helyi Vöröskereszt-szervezet elnöke —, a teret előbb rendezni kell. Minthogy ez elsősorban gépi munka, arra gondoltunk, hogy rendezünk ott egy érdekes vetélkedőt. Az illetékes vezetőkkel már megbeszéltük, hogy arra a vasárnapra a markolók, a földgyaluk és a billenős teherautók személyzete szabályos menetlevéllel kiviheti a járműveket, illetve munkagépeket, és üzemanyagot is vételezhet. A versenyhez brigádokat alakítunk egy-egy gépből és a kiszolgáló teherautókból. A versenyfeladatokat majd pontosan kidolgozzák az illetékes szakemberek. Nagy vonalakban annyit mondhatok, hogy a teljesítmény idejét és mennyiségét pontozni fogjuk.

Gál doktor után Dolmányos Dénes, az iskolaigazgató kért szót. Nem győzte magasztalni a kitűnő elgondolást, amely végre erkölcsi elismeréshez juttatja az ezt eddig nélkülöző dolgozókat.

– A tizenkettedik órában született ez az ötlet! – szárnyaltak az igazgató szavai. — Miután a teret már parkosítják, soha többé nem kínálkozik ilyen jó alkalom ahhoz, hogy a munkagépek kezelői bebizonyíthassák rátermettségüket!

Szót kért Dóczi Panni is, a gyermekgondozási segélyen levő KISZ-titkár helyettese. Arról beszélt, hogy mennyire igényük a

fiatalok a sportolási lehetőséget, hogy milyen szívesen végeznek társadalmi munkát ennek érdekében.

– Jól megkavartad itt a közéletet, Gábor! – mondta Gál doktor otthon a vacsoránál, miután beszámolt a megbeszélés eredményéről. Az a kis Dóczi Panni is hogy nekibuzdult! Mindig olyan hamvában holt teremtésnek ismertem. Még mondta is valaki, hogy csak azért ő most a KISZ-titkár, mert ott ül a növényvédő állomáson, telefonon elérhető, és pontosan szétküldözgeti a körleveleket... egyébként nem sok vizet zavar.

– Nagyon rendes lány! – védte Gábor. – És úgy megörült nekünk! Képzeld, édesapa, mikor kimentünk hozzá, éppen törte a fejét, mit találjon ki az „Edzett Ifjúságért” mozgalommal kapcsolatban. A városi KISZ-bizottság kért tőle jelentést, és fogalma sem volt, mit írjon.

– De most már tudja? – Hajaj! Ezóta már meg is dicsérték, hogy milyen aktív! Vacsora után Gábor rábeszélte apját, hogy kísérje el

Csenkiékhez. – Csenki? Csenki... – tűnődött Füíöp Antal. – Nem varrónő? – De bizony hogy az! – bólogatott Gálné. – Esztikémnek varrt.

Vőlegény korodban te is elkísérted egyszer ruhát próbálni Csenki nénihez.

– Öreg lehet már nagyon. – Ó, már a lánya is öreg! – jelentette ki Gábor. Nagyanyja félig

nevetve, félig bosszúsan rótta meg: – Egy harmincéves nő manapság még kislány, vedd

tudomásul! Különben sem lehet mindenki tizenöt éves! Gábor azért akarta Csenkiéket meglátogatni, hogy megvigye

nekik az örömhírt: nem autóparkoló lesz a térből. Kicsi gyerekkora óta járt hozzájuk és a tér körül lakó többi családhoz. Bízott benne, hogy szövetségesekre talál bennük.

– Csenki néni lánya tanárnő — magyarázta útközben apjának. – Gézáékat is tanította énekre meg rajzra. Nagyon szerették,

bábszakkört is vezetett. Képzeld, ismeri Adélka nénit is, találkoztak valami bábjátékos fesztiválon!

Csenki néni nagyon örült a látogatásnak, különösen annak, hogy „a tanár úr is megtisztelte” szerény hajlékukat. A szerény hajlék egyébként tele volt félig megvarrott és összefércelt ruhákkal.

– Jaj, Annamária, segíts már! Hova ültessük le a tanár urat? Annamária, szép magas, barna hajú, barna szemű lány –

akiről Gábornak, a jó ég tudja, miért, Zsóka jutott eszébe, holott Zsókának világosabb a haja —, zavart mosollyal rakodott, rendezkedett. A ruhák alól színes állatfigurák hemperedtek elő. Gábor örömmel kapott utánuk.

– Ni, a bábok! Még most is... Zavarban volt. Nem tudta, tegezze vagy magázza-e

Annamáriát. Őt elvégre nem tanította még lány, ha öreg is, viszont mégiscsak tanárnő.

Annamária megérezhette Gábor zavarát, mert rámosolygott. – Tegezz csak nyugodtan! Ötéves korodban is tegeztél. – Azóta nem találkoztatok? – csodálkozott el az anyja. – Nemigen, mért többnyire éppen akkor nem voltam itthon,

mikor Gábor Gáláknál nyaralt. Tábort vezettem – magyarázta Fülöp Antalnak vagy országjáráson voltunk, egyszer még Bulgáriában is nyaraltunk.

– És mindenütt rajzolt! – tette hozzá Csenkiné. Fülöp Antal merő udvariasságból mutatott némi kíváncsiságot, mikor azonban Annamária előhozta a mappákat, már őszinte érdeklődéssel lapozgatta őket. A lány afféle rajzos útinaplókat vezetett; amit más fényképezőgéppel örökít meg, azt ő színes krétákkal rögzítette. Útközben megfigyelt arcok, hímzésminták, nálunk ismeretlen virágok, régi utcarészletek, ódon kilincsek, lámpák, ablakban heverésző kövér macskák, boltozatos kapuk, pucér gyerekek tűntek föl a lapokon, a bábtervek mellett. Mint

kiderült, Annamária megint- országos fesztiválra készítette elő szakköröseit.

– Mulatságos bábműsort lehetne összeállítani század eleji sportolókból – tűnődött Fülöp Antal, és Gáborhoz fordult. – Megvan még a teniszező nénink?

– Meg, meg, ne félj, vigyázok rá! – nyugtatta meg Gábor, azután elmesélte Csenkiéknek, hogy egy viharvert karácsonyfadíszről van szó, gyerekkora karácsonyfáinak legkedvesebb alakjáról. – Papírból van, de nagyon jó papír lehet, ami ennyi év óta sem szakadt el. Teniszező hölgy, hosszú ujjú, fehér teniszpulóverban, majdnem bokáig érő fehér szoknyában, fehér harisnyája meg kis fehér sapkája van, és aranypapírból préselt teniszütőt tart a kezében. Ez már majdnem eltörött, és a néni arcvonásai teljesen elmosódtak, de én így is nagyon szeretem!

– Hű mása ez a figura az 1900-as évek teniszező hölgyeinek – egészítette ki Fülöp Antal a magyarázatot. – Feleségemtől kaptam egyszer karácsonyra. Valamelyik régiségkereskedésben találta. Már évek óta nem láttam, azt hittem, elveszett vagy elszakadt.

– Elszakadt! – Gábor szemrehányó pillantást vetett apjára. Igazán tudhatná már, hogy ő minden anyjától maradt emléket gondosan elrakott Ibolyáné súrolókeféi elől.

A beszélgetés alatt Annamária egy rajzlapra fölvázolta az 1900-as évek teniszező hölgyet úgy, ahogyan Gábor elbeszéléséből kialakult előtte.

– Látja, ez az! Pontosan ilyen darázsderekú hölgyek libbentek-lebbentek akkor a teniszpályákon.

Annamária keze sebesen járt. Sorra jelentek meg a füzetlapokon a kackiás bajszú, lábszárvédős század eleji labdarúgók, kerékpárosok és mind, akiket Fülöp Antal fölemlített, egészen az ugyancsak darázsderekú, muffos korcsolyabajnoknőig.

– A századforduló sportja! – mondta nekibuzdulva. – Megtervezem a bábokat; ősszel, ha beindul a szakkör, elkészítjük, kitalálom a játékot, keresek hozzá valami jó zenét, és ezzel megyünk jövőre a bábfesztiválra!

Olyan tűzbe jöttek, hogy majdnem megfeledkeztek a jó hírről. Csenkiné juttatta eszükbe, mert panaszkodni kezdett Fülöp Antalnak, hogy a tanács le akarja betonoztatni a teret.

– Már nem akarják! – kiáltotta Gábor, és nevetve, egy szuszra beszámolt mindenről. Annamária és édesanyja alig akartak hinni a fülüknek. És mikor Gábor odaért, hogy vasárnap Várostrom címmel nagy vetélkedő lesz a téren, egész izgalomba jöttek.

– De hiszen ez káprázatos! Lehet, hogy a vetélkedő végére eltűnik a romhalmaz?

– Nem lehet, hanem biztos! – ígérte Gábor kipirulva. – Ezért találtuk ki az egészet! Az ám, Annamária, rajzolj plakátot! Bauer bácsi kiteszi a kirakatba.

Annamáriát könnyű volt rábeszélni arra, amihez amúgy is kedve volt. Csomagolópapírt keresett, leterítették a földre, és míg Gábor és Fülöp Antal a papír sarkain álltak, hogy ne kunkorodjék össze, megszületett a vázlattá düledező várfalba mohón beleharapó földgyaluról.

Az ÁFÉSZ-bolt kirakatában egyébként nemcsak a plakát jelent meg másnap, hanem az 1900-as évek Teniszező Hölgye is. Annamária egész éjszaka dolgozott, és reggelre elkészítette embernagyságú mását annak a karácsonyfadísz-figurának, amelyikről Gábor mesélt neki. A Teniszező Hölgynek nagy sikere volt. Bauer mérgelődött, hogy a kirakat üvegét óránként le kell mosni – a sok maszatos gyerekkéz nyoma miatt –, de minthogy a felnőtt vevők is mind derűs képpel léptek be a boltba, úgy érezte, jót tesz az üzletnek a nagy érdeklődés.

Minderről Gábor csak este értesült. Egész nap az állami gazdaságban dolgoztak.

Kéri Laci kivételével valamennyien pontosan ott gyülekeztek a buszmegállóban fél hatkor. Kriszti és Elvira strandtáskában hozták magukkal a kartonotthonkát, amiben odahaza takarítani szoktak. Hoztak természetesen bikinit is.

Mire az állami gazdaság kapujánál leszálltak a buszról, Kéri Laci is megérkezett szomszédjuk jóvoltából, aki motorral járt a gazdaságba dolgozni. Álmos volt, este sokáig nézte a tévét. Annyi haszon mindenesetre származott ebből, hogy munka közben hosszasan, részletesen elmesélte az esti filmet a többieknek, akik megfogadták Gábor tanácsát, és jó korán lefeküdtek.

A munka egyébként nem az volt, amit vártak. Még csak nem is emlékeztetett rá, ugyanis borsószedés vagy más kertészeti munka helyett a zuhanyozó átépítésénél segédkeztek: téglát taligáztak, betonidomokat hordtak, homokot lapátoltak, sódert szitáltak, eltakarították az építkezési hulladékot. A lányok eleinte nagyon örültek, hogy nem a „határba” vitték ki őket, a mezei munkáról ugyanis ijesztő elképzeléseik voltak. Délfelé azonban, mikor már alig bírták emelni a karjukat, a borsóföld,, azokkal a kis könnyű, zöld borsóhüvelyecskékkel egyre kívánatosabbnak tűnt.

– Tartok tőle, hogy holnap már csak én egyedül megyek ki – mondta Gábor az apjának, miután hullafáradtan megvacsorázott. – Én is alig bírom a kezemet emelni, képzelem, a többiek, akik még életükben nem betonoztak!

Hajszálon múlt, hogy sejtelme nem vált be. És csak azért nem, mert a legtörődöttebbeket: Elvirát, Krisztit és Lacit olyan családi égzengés fogadta otthon, hogy másnap reggel a dac talán még a kriptából is kiemelte volna őket. Csodát művelt a közlésvágy is: majdhogynem négykézláb – ahogy a lányok mondták nevetve –vánszorogtak el a borsóföldre, csakhogy elmondhassák a többieknek, mit álltak ki este otthon.

– Anyám egészen rosszul lett – mesélte Elvira. – Szerencsére az új dokit éppen kihívták Ilona-majorba, Domi bácsinak meg

mégsem akartak szólni, minthogy a drágalátos unokája szervezte a melót...

Nagy kacagás, közben nyögések: Elvira is sziszegett minden lehajlásnál, de kitartóan szedte a borsót, és közben mesélt:

– Hogy ő engem nem parasztnak nevelt... – Nekünk is ezt mondták! – zengett a kórus. – Hogy tönkreteszem magamat, idő előtt fogok megvénülni,

és ő már az utcára sem mer menni, mert a népek megszólják, amiért egyetlen lányukat napszámos munkára engedi.

– És apád? – Ő most csöndben volt! Tiszta szerencse, hogy a kertben

minden fölásva, megkapálva, kiritkítva, csak nem veszekszik velem, amiért dolgozni mentem!

Bauer Krisztiéknél is szinte hajszálra ugyanúgy zajlott le minden, mint Nagyéknál. Neki még azt is mondták, hogy miért nem szól, ha pénzre van szüksége, hiszen tudhatná, hogy amit szeme-szája kíván...

Sípos Gizinek már az oldala fájt, annyit nevetett. Ő bírta legjobban a munkát, hiszen nekik otthon is volt jókora konyhakertjük, és a munka java része rámaradt, tehát bőven edzésben volt.

– Csak nálunk meg az a baj – magyarázta –, hogy a kerítést kellene festeni, és a mamám nem jut soha hozzá, és én megígértem, hogy a születésnapjára végigfestem.

– Ha itt végzünk, megyünk hozzátok kerítést festeni! – jelentette ki Gábor. – Tudod, milyen élvezet lesz? Ülve fogjuk festeni, semmi hajladozás!

– Mit ülve! Fekve! – mondta Géza. – Viszünk egy padot. – De hiszen mire itt végzünk, már sötét lesz! – jegyezte meg

Gizi bátortalanul. – Na és? Majd elvisszük Kéri bácsi szerelőlámpáját a

garázsból. Konnektor csak van nálatok? – Van, de...

– Semmi de. A lámpának tízméteres zsinórja van, és ha hozzávesszük az ötméteres hosszabbítót... – Gábort újra elragadta a lendület, és a többiek is gyorsabban szedték a borsót, mintha alig várnák, hogy hozzáfoghassanak a kerítésfestéshez.

XV.

A rossz nyelvek szerint azért kellett a régi Piac téren azt a nagy hodályt fölépíteni, hogy Bircsákék elhelyezhessék fölös számú és nagyságú szobanövényeiket. Annyi bizonyos, hogy a bejárati oldal üvegfala mögött zöldellő pálmák, babérmeggyek és más növényelőkelőségek javarészt tőlük származtak. Bircsákék üveges verandájáról került ide az a hatalmas Monstera deliciosa is, amit Csiszár Lajos bácsi következetesen magyarra fordítva Gyöngéd szörnyetegnek tisztelt. Ezt a nagy, öreg növényt Bircsák nagyon szerette, s addig járt át utána a művelődési házba öntözgetni, leveleiről a port letörölgetni-mosogatni, míg Helga szemet nem vetett rá, azaz arra a társadalmi pozícióra, ami egy tanácselnök feleségének kijár. A fiatalasszony arra számított, hogy az öregedő Bircsák az ő kedvéért majd elválik ugyancsak öregedő feleségétől, s elveszi őt. A félresikerült hajnali találkozó óta azonban Bircsáknak elege volt a romantikából, s a szegény Monstera majdnem kiszáradt, mert napokig nem mert a művelődési háznak még a tájékára sem menni. Szerencsére a könyvtáros Katica észrevette, hogy baj van, és öntözni kezdte a növényeket.

Lehet, hogy Bircsák Helga nélkül is elhanyagolta volna a Gyöngéd szörnyeteget és társait. A hórihorgas műszaki előadó ugyanis, akinek nagybátyja az államigazgatási gépezet fontos csavarjaként működött, többeknek mondta, hogy Bircsák keservesen meg fogja még bánni, amiért elpackázta az autóparkolót: „Laci bátyó ki nem állhatja, ha beporosodik az autója. És majd tesz róla, hogy kedvére menjenek itt a dolgok!”

Bircsák tudta, hogy az ő leváltását az a bizonyos Laci bátyó szorgalmazza a legjobban. Azt is tudta, ki az a tehetséges, fiatal-műszaki szakember, aki a helyére pályázik. Átkozta a napot, amikor beleegyezett, hogy lebontsák a jó öreg Ló vendéglőt! Ha még állna, senkinek sem jutott volna eszébe sem autóparkoló, sem teniszpálya!

Aki időt nyer, életet nyer – ezt már a régi rómaiak is tudták. Bircsák mindenesetre átment a könyvtárba Boros Katicához, hogy megbeszéljen vele egy igen fontos dolgot.

– Úgy tudom, Katica, könyvtárak közelében nem szabad sportpályát létesíteni.

A kis vékony lány nagy szemeket meresztett rá. Nem tudta, mit mondjon erre, Bircsák meg különben is tovább fűzte a szót a könyvtárakban végzett elmélyült kutatómunkáról, amit nem szabad holmi labdahajszoló viháncolással megzavarni. Katica őszintén megkönnyebbült, mikor Helga átjött az irodából, s hallva, miről van szó, szemébe nevetett a tanácselnöknek.

– Ugyan, Imre, menjen már! Hány tudós él ebben a községben, akiknek templomi csendre van szüksége a munkájához? Arról nem szólva, hogy ősztől tavaszig senki sem fogja őket zavarni, mert teniszezni csak tavasztól őszig fognak itt. … ha egyáltalán fognak.

– Én remélem! – kottyantotta közbe Katica. – Én is szívemből. És tudja Imre, ha már a zajról van szó: egy

autóparkoló legalább olyan zajos, mint egy teniszpálya. Sőt szerintem zajosabb. És nemcsak nyáron, hanem egész évben.

Bircsák jobbnak látta visszavonulni. „Ezek is elkapták mára teniszjárványt!” – gondolta hazafelé

menet. Az persze nem baj, hogy a fiatalok mozgolódnak, az ilyesmit jó néven veszik odafönt. Rendes ez a tornatanár, Gálék veje, aki a háttérből élesztgeti ezt az „Edzett Ifjúságért” mozgalmat. Ráadásul még valami nyugdíjas sportkört is összehozott, a fehérnemű KTSZ-ben pedig megszervezte a

munkahelyi tornát. Most már csak Helgát kellene feleségül vennie – megtehetné, hiszen özvegyember! és akkor teljes volna a boldogság. Illetve... nincs az a tanácselnöki szív, amit ne nyomna még néhány, kősziklánál is nehezebb gond. Mint például az a gépesített vetélkedő és ez a Várostrom-játéknak elnevezett szörnyűség, amibe a járásiak úgy beleszerettek, s amibe végül is – sok ellenkezés után — hagyta magát belerángatni. Egy pillanatig sem hitte, hogy lesz vállalkozó ebben a hőségben. Eleget rázza az embereket hét közben a gép, nemhogy még vasárnap is fölkívánkozzanak rá! Mindenesetre a község teli van plakátokkal, bámészkodó biztosan akad bőven; és kit szidnak majd, ha nem lesz látnivaló? Természetesen a tanácselnököt!

Gábor és társai bezzeg nem féltek attól, hogy nem lesz látnivaló! Kéri Laci hozta elsőnek a hírt – apjától származó értesülések alapján –, hogy már több brigád jelentkezett a vetélkedőre. A társadalmi mozgás hullámai Dóczi Pannit is kisodorták repkényindák tói félhomályos irodájából. Gábor és társai rábeszélték, hogy az „Edzett Ifjúságért” mozgalomnak szentelt KISZ-taggyűlést a városi strandra hívja össze. Panni eleinte aggodalmaskodott, hogy mit szólnak majd ehhez „odafent”, Müller Géza azonban megnyugtatta, hogy így lehet igazán népszerűsíteni egy mozgalmat.

Bár Csenki Annamária, a színes plakátok tervezője – a kivitelezést Kriszti és volt osztálytársai vállalták – már kinőtt a KISZ-szervezetből, azért vasárnap reggel ő is megjelent a városi strandon, méghozzá nyitás előtt pár perccel. Igaz, nem busszal jött, hanem Fülöp Antal hozta be a Skodán.

A tagság a félnyolcas busszal érkezett, igen derűs hangulatban, mert egész úton a Kispiricsi faluvégen című népdalt énekelték, a fácányosi faluvégre átköltött szöveggel.

A Fülöp Antal-féle előretolt őrs kitűnő helyet foglalt le a tagságnak, öt napernyős asztallal, székekkel, padokkal, a

medencéhez közel. Miután az ifjúság megszállta a terepet; a tanár tapintatosan átköltözött Annamáriával a medence túlsó oldalára.

– Édesapa, maradjatok csak nyugodtan! – bömbölte utána Gábor. – Nem zavartok bennünket!

Apja visszafordult, és lényegesen halkabban megmagyarázta: – Ti zavartok bennünket, fiam! Értekezzetek csak! A tagság először fürdött, azután evett, majd egy emberként

elnyúlt a napon. Dóczi Panni pedig megtartotta beszámolóját, a rendkívüli helyzethez alkalmazkodva, rendkívül röviden:

– Srácok, ma délután lesz a nagy gépesített vetélkedő, a Várostrom-játék! Ha úgy sikerül, ahogyan elképzeltük, utána a gyalogosok lépnek porondra. Vagyis mi. Hétfőtől kezdve kézi planírozás. Mindenkit szívesen látunk. Lapátot, gereblyét, ásót, kapát hozzatok magatokkal!

– És egy lyukas vödröt is! — szólt közbe Gábor. – Abba lehet a kavicsot, téglatörmeléket gyűjteni.

Panni zavartalanul folytatta: – Ha a planírozást befejeztük, hozzákezdünk a teniszpálya

építéséhez. A mi községünk lesz a járásban az első, amelyik teniszpályával rendelkezik.

Ezt a mondatot még Fülöp Antal sugallta neki, és egész más hatást várt tőle, mint amit elért. Egy fiatalasszony ugyanis durcás képpel megkérdezte:

– Tulajdonképpen minek nekünk teniszpálya, mikor nem is tudunk teniszezni?

– Azért, hogy megtanuljunk! – kiáltotta Bauer Kriszti. – És pont te beszélsz, Jocó, akinek már fia van? Pár év múlva az is járhat teniszezni.

– De kitől tanuljunk? – érdeklődtek többen is, Dóczi Panni Gáborra nézett, az biccentett. Panni erre

nekibátorodva felelt:

– Egyelőre Gál doktor és a felesége ajánlkoztak. Ősztől visszajön dolgozni Szentesi Évi, az iskola gyesen levő testnevelő tanárja, akkor majd megszervezzük a rendszeres oktatást.

Elvira megsúgta a mellette hasaló presszós Mártikának, hogy Gábor apja egyúttal teniszedző is.

– Ó, azért olyan jó fej! – sóhajtott Mártika, és óvatos pillantást vetett a túloldalon napozó Fülöp Antalra. Molnár Viktor, az a fiatal OTP-ügyintéző, aki Mártikának udvarolt, féltékenyen figyelte. S bár eredetileg gyermeteg ötletnek tartotta ezt az egész tenisz-ügyet, összehasonlítva saját szűk mellű alakját a tanár kisportolt testével, elhatározta, hogyha lesz rá lehetőség, bizony ő is megtanul teniszezni. Már csak azért is, mert akkor legalább teniszezés közben találkozhat Mártikával.

Miután ezt így kitervelte magában, kételyei támadtak afelől, hogy az a pálya, ha egyszer elkészül, fenn is fog maradni.

– És ki fogja a pályát kezelni, karbantartani? – érdeklődött. – Egy ilyen pályát nem lehet csak úgy bitangjára hagyni.

– Azt aztán nem! – helyeselt Gábor. – Mi azonban, úgy is, mint a Fácányosi Teniszklub alapító tagjai, szám szerint hatan, elhatároztuk, hogy havonta tagdíjat fogunk fizetni. Ebből lehet majd karbantartani a pályát.

– Mennyi tagdíjat? – nézett föl egy szeplős fiatalember. Bauer Kriszti odafordult hozzá. – És ha százat? Nem érdekes! Ezen jó néhányan felzúdultak, nem az összeg, hanem a

hangnem és a hányaveti vállvonogatás miatt, amellyel Kriszti a kérdést kísérte. Gábor sietett a morgást azzal lecsillapítani, hogy ha több tagja lesz a klubnak, akkor természetesen csökken a tagdíj.

– Havi tíz-húsz-harminc forintot pedig teniszezés nélkül is elfagylaltozunk, elszörpözünk, elcigarettázunk... már aki, mert én arra nem költök.

– Kár ezen az egészen vitatkozni! – szólalt meg egy vastag nyakú legény, Kéri gépkocsivezető kollégája, aki benevezett a Várostrom-játékra, és itt kezdett lassacskán ráébredni, hogy az egész vetélkedő voltaképpen a teniszpálya miatt van. – A Piac tér még csupa gödör meg domb! Lehet, hogy úgy is marad, akkor aztán lőttek a teniszpályátoknak!

Amint ez már lenni szokott, többekben, akik eddig nem sokat törődtek az egész pályaüggyel, csak élvezték a sütkérezést meg a fürdést, most éppen ez a kaján megjegyzés ébresztette föl a harci szellemet. Erika, a fácányosi lányok frizurájának megálmodója, mérgesen így szólt:

– Nem akarásnak nyögés a vége! Én nem tudok teniszezni, lehet, hogy soha nem is fogok, mert esetleg elnehezíti a kezemet, de nagyon örülnék, ha a kislányom, mire majd annyi idős lesz, tanulhatna teniszezni. Es ezért a héten minden délután odamegyek a gereblyémmel. Délelőttös vagyok.

– Elplanírozzuk a teret, és bevetjük kukac virágmaggal! – mondta egy csinos óvónő. – Az is jobb lesz annál, ami most van. Ha a tér felől fúj a szél, be kell csuknunk ajtót-ablakot, mert különben ropog a gyerekek foga alatt az étel.

Vitatkozás közben elrepült az idő. Fülöp Antal nem vitatkozott, mégis nagyon rövidnek érezte a délelőttöt. Megbeszélte Annamáriával, hogy másnap korán reggel megint kijönnek.

– És mikor fogunk planírozni? – kérdezte nevetve a lány. – Maga már éppen eleget tett az ügyért a plakátjaival és ezzel

a nagyszerű bábbal! – Ó, az semmi! – legyintett Annamária. Kár volt azonban

szerénykednie, mert a plakátok, no meg a Dóczi Panni által írt és a Gáborék által kézbesített meghívók hatására délután olyan tömeg gyűlt össze a régi Piac téren, hogy ha – Csiszár Lajos bácsi szerint – mindenki elvitt volna onnan egy rögöt, nem lett volna szükség a gépekre. Ezzel azonban, mint rövidesen kiderült, nagy

veszteség érte volna az egybegyűlt közönséget. A térre felvonuló gépszörnyek dübörgése, forgolódása, munkája, ahogy falták a tégla- és vályoghalmokat, temették a gödröket, töltögették a teherautókat, a gépkocsivezetők vidámsága, az egész vetélkedésnek a középkori lovagjátékokat idéző hangulata annyira lenyűgözte a közönséget, hogy még özvegy Magasitz Herminné sem tudott elmozdulni lakásának térre nyíló ablakából. Eredetileg pedig csak egy megvető pillantást akart vetni a nagy sürgés-forgásra. Végül azután még azt a tévéműsort sem látta, amit jó előre pirossal bekarikázott magának a műsorújságban. Látta viszont Tumpek matematikatanár urat izgatottan ide-oda futkosni, stopperórával az egyik, jegyzettömbbel a másik kezében, majd több urat látott a tér sarkában hevesen vitatkozni.

A vetélkedő izgalmát és feszültségét fokozta az a rengeteg apró gyerek, akik folyton keresztül-kasul szaladgálnak a téren, elhasalva a buckákon, belecsúszva a gödrökbe, és az a rengeteg nagyobb gyerek, akik megszállva tartották a környező fákat és háztetőket. Sikongásuk, kiabálásuk olykor még a gépek dübörgését is elnyomta.

Valószínűleg a nagy hangzavar lehetett az oka annak is, hogy Tumpek tanár úr elfelejtette újraindítani a stopperét, miután egyszer már leállította. Ez a mulasztás teljesen felborította az időmérő és a pontozóbrigád munkáját. A helyzetet az állami gazdaság igazgatója mentette meg, aki valami isteni szikra hatására a reprezentációs keretből megrendelt egy kocsirakomány sört. Amíg tehát az eredmény kínos-keserves értékelése folyt, a versenyzők megszabadultak gép-szörnyeiktől, teherautóiktól, és a szurkolókkal együtt gyalogosan a presszóba vonultak sört inni. Széles jókedvükben énekelni kezdtek. A presszóban a zenegéppel kellett megmérkőzniük, de a harc rövidesen eldőlt az emberek javára. Később, miután megszületett az eredmény, Csiszár Lajos bácsi próbált hangjával

felülkerekedni a jókedv és vidámság harsogó kitörésén. Nagy nehezen kihirdette, hogy három első díj kerül kiosztásra. A három első díj egy-egy hízó disznó.

Minthogy összesen három brigád versenyzett, a lelkesedés óriási volt. Csiszár Lajos bácsit markos karok emelték a magasba, egészen a presszó üvegfedeléig, ahol is a feje nagyot koppant. A gesztenyefák lombjai között tanyázó verebek és balkáni gerlék riadt zsibongással röppentek föl, mert azt hitték, hogy lőttek.

Gábor mindebből nem hallott, nem látott semmit, mert miután befejezte hangmérnöki tevékenységét – kölcsönkért magnók szolgáltatták a zenét a Várostrom-játékhoz –, lélekszakadva rohant Csenkiékhez, hogy az ablakból láthassa a lelapított, elsimított teret. Sokat nem látott, Csenki néni csókjaitól és a fuksziák-tói, amelyek kis létrácskákra kapaszkodva burjánzottak az ablakban, de így is nagyon szépnek találta.

– Most megnézem, hogy Kugleréktól milyen a kilátás! – mondta, és átszaladt a szomszédba.

Kugler úr, az asztalos egyúttal temetkezési vállalkozó is volt, így Gábornak pazarul bearanyozott koporsók között kellett átlábolnia ahhoz az egyetlen ablakhoz, amelyen nem csüngtek – az állandó készenlét gyűretlen állapotában – ezüstrojtos, fekete drapériák.

– Milyen más így a tér, hogy eltűnt az a romhalmaz! – dörzsölte Kugler úr elégedetten a kezét. – Most már csak egy szép emlékmű hiányzik a közepéről... például a világháborúban elesett hősök tiszteletére.

Gábor nem merte közölni vele, hogy ő szívesebben látna a téren egy vörös salakos teniszpályát, mint bármi mást. Mindenesetre elköszönt, és átszaladt Fehérékhez, de ott mindent zárva talált. A villanyszerelő családja a három gyerekkel a presszóban ünnepelte a nagy eseményt. Gábor ezért csak a kapujukból nézte egy darabig a teret. Jókora nagy tér volt. Két pálya is elfér a közepén...

Török néni, a következő szomszéd könnyes szemmel fogadta. – A vendégfogadót siratom, Gáborka! Kár volt összedönteni...

mennyi szoba volt ott, micsoda óriási konyha, mosogató, az éléskamra is akkora volt, hogy egy iskolára való gyerek elfért volna benne! És a nagy terem, ahol a kaszinóbálokat tartották! Az a fényesség, azok a színes girlandok, az a sok hintó, a gyönyörű zene reggelig! De szép volt, Gáborkám, de szép! – fúlt könnyekbe öreges hangja.

Dolmányosékhoz, az iskolaigazgató házába Gábor nem ment be, mert egy iskolaigazgató akkor is nyomasztó jelenség, ha vadidegen iskola főembere, és vakáció van. Szomszédságukban viszont Vajaiék kint álltak kis földbe süppedt, vén házuk előtt.

– Éppen azt nézzük, Gáborka – csipogta az aprócska öregasszony –, hogy most már átlátni a tejbolthoz. Mindig látni fogjuk, mikor teszik le a sóskiflis ládát a bolt elé, mindjárt tudunk kifliért szaladni.

Gábor elképzelte a két kis öreg szaladását, és majdnem elnevette magát. Pedig Vajai bácsi ugyancsak dohogott:

– Nagyon kevés sóskiflit sütnek manapság a pékek! Sajnálják azt a kis sót ráhinteni a kiflikre!

Magasitz néni ajtaja zárva volt, de oda Gábor akkor sem ment volna be, ha történetesen nyitva áll. Magasitzné ki nem állhatta a gyerekeket. Kéri Laci mesélte, hogy folyton árulkodott rájuk Dolmányosnak: az ablakból leste, mikor a gyerekek iskolába mentek, s ha véletlenül volt egy kis verekedés, lökdösődés, akkor már írta a levelet az igazgatónak a „tanulók botrányos viselkedéséről”.

Szomszédai, Bitterék otthon voltak, éppen a virágokat locsolták. Bitter úr, míg nyugdíjba nem ment, a városi lakatos ktsz-ben dolgozott. Világéletében afféle ezermesterként tartották számon, s ha Csenkiné régi varrógépe szakítani kezdte a szálat, vagy Gál doktor kerékpárja megmakacsolta magát, őt hívták, hogy orvosolja a bajt.

– Gáborkám, mennyire megnőttél! – lelkendezett Bitterné. – Mi meg egyre összébb megyünk; látod, én is nyugdíjban vagyok már, pedig nem akartak elengedni a szövetkezetből, de hát rendetlenkedik a vérnyomásom.

A kis keskeny udvar teli volt a frissen öntözött kosárkák, verbénák, petúniák illatával. Gábornak egy pillanatra összeszorult a szíve. Az otthoni kert... a kis tankert Adél néniéknél... Bitter úr azonban nem hagyta merengeni.

– Igaz, hogy teniszpálya lesz itt, azért volt a nagy hűhó? Mindenki beszéli.

– Teniszpályát akarunk csinálni, a pálya körül pedig majd park lesz.

– Szóval nem betonozzák le a teret? – Nem, nem Bitter bácsi, itt lesz a fácányosi Városliget! Bitter néni legszívesebben összecsókolta volna Gábort a jó

hírért. Bitter úr arcán is látszott a mélységes megkönnyebbülés. – Nagyon nyomasztott bennünket az, hogy itt autóparkolót

akarnak csinálni! Gondold csak el, lárma, kipufogógáz, kiabálás, kocsiajtó csapkodás! Aztán jött volna a benzinkút, a tanács műszaki előadója, az a hórihorgas Győri már tervet is készített; éppen beszéltük a feleségemmel, hogy ha idejön a benzinkút, akkor el kell adnunk a házat, elmenekülünk innét...

– Mennyit tépelődtünk, én még sírtam is! – vallotta meg Bitterné röstelkedve. – De gondold el, Gáborka, ezt a házat mi magúnk építettük a két kezünkkel, mikor még fiatalok voltunk!

– Tudom, mi az! – mondta Gábor mély együttérzéssel. – Én is betonoztam már, tudom, mi az!

– És most legalább az a szegény fiatalasszony is kiengedheti a gyerekeit a térre! – intett Bittér úr a szomszéd ház felé. – Mindig attól félt, hogy a romok között valami háborús lövedéket találnak és felrobbannak.

A presszóból idehallatszott a zenegéppel versengő énekszó.

– Jól érzik magukat – bökött Bitter úr a hang irányába, s cinkosan hunyorított egyet. – Nem tudom, kinek az ötlete volt ez a vetélkedő, de okos ötlet volt.

Gábor elpirult. Első gondolata az volt, hogy szerényen, lesütött szemmel közli: „az enyém”. Azután az jutott eszébe, hogy hátha Bitterük nem hiszik el. Ezért inkább csak annyit mondott:

– Eszem én is egy fagylaltot. Elköszönt Bitteréktől, már csak azért is, mert minél előbb el

akarta újságolni a fiatal Tordainé félelmét a háborús lövedékkel kapcsolatban. Nagy csodálkozására a teniszklub alapító tagjai közül senkit sem látott sem a kerthelyiségben, sem bent.

– Nálatok vannak mind – igazította útba Mártika, akinek homlokán verítékcsöppek gyöngyöztek a sok futkosástól és a melegtől. – Azt mondta Gál néni, téged is küldjelek haza, ha látlak.

Gábor erre lemondott a fagylaltról, és hazaszáguldott. Élvezte a futást, hogy a teniszpálya-hadjáratban már két csatát nyertek, és azt, hogy megint sikerült összeverbuválnia nyárra egy jó kis társaságot.

A ház fényárban úszott. Nagyapja a külső, erős fényű teraszlámpát is égve felejtette, pedig azt mindig el szokta oltani, mihelyt a vendégeket sikerült beterelnie a lakásba. Gábor oltotta el.

– Te meg hol csavarogsz? – támadt rá Gálné karvezetésével az egész vendégsereg. – Nem voltál a presszóban, kerestünk, úgy eltűntél, mintha a föld nyelt volna el!

Annamária is ott ült a klubtagok között. – Hozzátok szaladtam be – magyarázta neki Gábor. – Látni

akartam a teret az ablakotokból. – Mi meg itt várunk rád a vacsorával! – dohogott Gálné. –

Fiatal kacsapörkölt van galuskával, tudod, hogy az csak frissen jó!

Sípos Gizi hiába szabadkozott, hogy köszöni szépen, őt otthon is vacsora várja, Gálné a többiekkel együtt lenyomta az asztal mellé.

– Van itt elég, egyetek! Ünnepeljétek meg a sikereiteket! Mert ti nem is tudjátok, milyen nagy siker ez, amit elértetek!

– A siker még odébb van, nagymama – mondta Gábor –, gyengéd pillantással simogatva a tányérján gőzölgő püspökfalatot. – Majd ha a salakot teregetjük!

– Most ne spekulálj, hanem egyél! Egyetek, gyerekeim! Bőregerek vagytok, úgy lefogytatok abban a borsószedésben!

– Viszont van alaptőkénk! – mondta büszkén Elvira. Gál doktor pedig felsóhajtott.

– En is kénytelen leszek az állami gazdaságba járni munkára! Végigpróbálgattam az ifjúkori fehér vászonnadrágjaimat, és egy sem megy rám!

XVI.

– Mi az, Elvira, levágtad a fehér farmerod szárát? – Ugyan, apuci, nem látod, hogy ez új? Kriszti mamája hozta

bentről. Krisztinek is ugyanilyen van, ebben fogunk teniszezni. Csend. Olyan feltűnő csend, hogy Elvira elfordult a tükörtől,

és apjára nézett. – Mi az, apuci? Miért vágsz ilyen mogorva képet? – kérdezte

gyanakodva. — Csak nem akarod, hogy hosszú szoknyában teniszezzem majd, mint a dédanyáink?

– Nem fogsz te fiam, semmiben sem teniszezni, se bugyiban, se szoknyában! – szakadt ki Nagy Kálmánból a lelkét nyomó gond. — Imre bácsi előásott valami régi KPM-ügyiratot, és most arra hivatkozik, hogy amíg a Közlekedési és Postaügyi Minisztérium nem nyilatkozik útépítés ügyben, addig a Piac téren nem lehet semmit sem csinálni.

– De miért... mi köze ennek... mi az, hogy útépítés? – Eh, valami őskori terv, mikor-még úgy volt, hogy a

gumigyár Fácányosra telepít gyárrészleget... akkor méricskéltek itt a KPM-esek; nézték, hogy a község melyik útja szolgálná a gyárat. Készítettek is valami tervet, ami szerint a Piac téren fordulnának a kocsik, minthogy azonban a gyárrészleg nem ide települt, senki sem törődött ezzel többet.

– És akkor Imre bácsi... – Na látod, fiam, ez a bürokrácia! A papír szentsége,

megtámadhatatlansága! Hiába tudjuk valamennyien, hogy az a terv hat évvel ezelőtt kútba esett, Imre bácsi arra hivatkozik, hogy amíg a KPM írásban nem vonja vissza, addig érvényben van, és az építési tilalom is érvényben van.

– De apuci, mi nem akarunk ott semmit építeni! – És a teniszpálya? – Az nem épület, az csak... Nagy Kálmán elnevette magát. – Csacsi vagy, Vivikém, egy sportpálya, egy park, egy díszkút,

egy út ugyanúgy létesítmény, mint egy OTP-székház. Építési engedély kell rá.

– És nem mondtad Imre bácsinak, hogy mi... hogy mi... – Mondtam én annak, fiam, mindent, de hiába! A KPM-es

ügyintéző, akinek a tervet érvénytelenítenie kellene, szabadságon van, mindenki nyaral, próbálj ilyenkor elintézni valamit!

Elvira ezek után berohant a szobájába, és sírt egy sort. Miután jól kipityeregte magát, fölhívta Müller Gézát, és elmondta neki, amit apjától hallott. Géza nem fakadt sírva. Ehelyett az apjától tanult rövid, velős káromkodásokat mondogatta magában.

– Átszaladok Laciért, te meg szólj a lányoknak! Gáboréknál találkozunk! – mondta végül.

Gábor éppen nagy munkában volt: egy telekkönyvi fénymásolat segítségével – amit nagyapja szerzett neki a járási földhivataltól – elkészítette a Piac tér tervét.

– Két pályát fogunk csinálni egymás mellé – fordult a belépő klubtagokhoz és az északi oldalon pázsit lesz, hogy idővel terjeszkedni lehessen. A harmadik pálya…

Torkán akadt a szó, mert látogatói úgy sorjáztak befelé, mintha halottas házhoz jönnének részvétet nyilvánítani. Eltartott néhány percig, míg fölfogta, miről van szó.

– Ez árulás! Közönséges árulás! – mondta elképedve. – Ezt nem csinálhatják velünk!

Sajnos, miután Fülöp Antalt és Gál doktort is bevonták a tanácskozásba, kiderült, hogy a tanácselnök álláspontja pillanatnyilag megtámadhatatlan.

– Ez a bürokrácia! – bólogatott Fülöp Antal. — Emlékszem, mikor az iskolai teniszpályáért folyt a harc, még a kerületi kéményseprőmester és a tűzoltó-parancsnok engedélyét is meg kellett szereznünk.

– De hogyan akarnak így edzett ifjúságot nevelni? – kesergett Gábor. – írjunk a Rádiónak vagy a Magyar Ifjúságnak!

– Nem kell elmérgesíteni a helyzetet – tanácsolta Gál doktor. – Bircsák előbb-utóbb engedni fog, de nagyon csodálkoztam volna, ha csak úgy simán belemegy mindenbe. Végre is ne felejtsétek el: hiúság is van a világon!

Fülöp Antalnak erre megint eszébe jutott valami példa az Oktatásügyi Minisztérium illetékeseivel kapcsolatban. Egymás szájából kapkodták ki a szót; egyik vérlázító esetet a másik után ásták elő a múltból.

Gábor és a többiek, akik még nem edződhettek hozzá a bürokratikus huzavonákhoz, egyre csüggedtebben hallgatták a beszélgetést. Mindnyájuk arcán látszott a csalódás: azt hitték, a felnőttek segíteni tudnak, kitalálnak valamit, amitől ez a lidércnyomás szertefoszlik... s ehelyett csak azt bizonygatják, hogy a bürokráciával mindenki mindenütt szembe találja magát.

Gál doktor végre témát változtatott, és vigasztalni kezdte a társaságot, hogy ne búsuljanak, majd minden jóra fordul, megoldódik..

– Akkor is ezt mondta, mikor a dédmamám haldoklott! – súgta Bauer Kriszti szipogva Elvirának.

– Pedig mind tudtuk, hogy meg fog halni! – Ezért kár volt két hétig napszámos munkát végeznünk! –

szögezte le Kéri Laci, de Gizi felháborodott. – Mi az, hogy kár volt? Ott a pénzünk a takarékban! Ha nem

lesz teniszpálya, majd veszünk rajta valamit. – Könnyen beszélsz te! – támadt rá Kriszti. – Mert te nem is

akartál igazából teniszezni, csak jöttél velünk... neked édes mindegy, hogy van-e teniszpálya vagy nincs!

Pillanatokon belül összevesztek, a két férfi hiába csitította őket. Rosszkedvűen oszlott szét a társaság. Estére már az egész faluban elterjedt a híre, hogy nem lesz teniszpálya. Mártika mérgesen csapkodta a csészéket a presszó pultjára.

– Marad a foci! Focipálya bezzeg kettő is van, süssék meg! Dóczi Panni azonnal elrohant Bircsákékhoz, de hiába

csöngetett perceken át. A szomszédoktól tudta meg, hogy Bircsákék egy hétre elutaztak nyaralni.

– Essen nekik egész héten az eső! Panni átka nem fogant meg: Bircsákéknak gyönyörű idejük

volt Almádiban. Mégsem tudták maradéktalanul élvezni a napsütést, a vizet, a nyaralást. Bircsákné rögtön az első napon észrevette, hogy férje képeslapokat írogat kolléganőinek, így azután az egész hetet végigveszekedték.

Gábor keserűen gondolt arra, hogy a tanácselnök a Balaton partján sütkérezik, miközben ők itt tehetetlenül ténferegnek. A társaság úgy összeesett, mint egy lyukas labda.

– Nem tudnak szegények mit kezdeni magukkal! – panaszkodott Fülöp Antal Annamáriának a strandon. –

Életcéljuk volt, pezsegtek, forrtak, és most egyszerre semmi. Még szerencse, hogy ilyen idő van, lehet strandolni.

– Igen, csak... – Annamária Gábort nézte, aki komoran bámulta a strand kiégett füvét. – Nem nagy élvezet így a strandolás sem, hogy lépten-nyomon a szemükbe nevetnek. Amíg úgy látszott, hogy lesz valami a teniszpályából, mindenki nagyon lelkesedett, de most teszik a megjegyzéseket.

Igen, néhány ilyen gúnyos megjegyzést Fülöp Antal is hallott. Még a legenyhébb az volt: „Sokat akar a szarka, de nem bírja farka.” Ezt Csiszár Lajos bácsi mondta Sipos Gizinek múlt vasárnap a presszóban, jó hangosan, hadd hallja mindenki.

Annamária nagyon sajnálta a fiatalokat. Emlékezett rá, hogy egyszer régen, úttörő korában Télapó-ünnepségre készültek, tele izgalommal, bábokat csináltak, jelmezeket, álarcokat ragasztottak, mindennap kitaláltak valami jót — és kitört az influenzajárvány, a gyerekek kétharmad része beleesett, nem engedték megtartani az ünnepélyt. Hány éve már ennek, de még most is emlékszik rá, milyen rossz volt hazamenni és látni a már kész jelmezt... be is vágta rögtön az ágy alá.

Ha most tél volna, lehetne a lányoknak mondani, hogy csináljanak valami kis vidám műsort, bolondságot, csak épp a hecc kedvéért...

– Min töri a fejét? – kérdezte Fülöp Antal, aki Annamáriát figyelte. A lány zavartan nevetett.

– Csak arra gondoltam, hogy... tulajdonképpen nyáron is lehetne valami kis mókát szervezni... tábortüzet vagy ilyesmit, sok énekszóval, esetleg kis műsorral.

Fülöp Antal egészen felvillanyozódott. Okos ez a lány! Persze hogy ez kell a gyerekeknek, valamilyen műsoros est, amelynek az előkészületei kitöltik azt az űrt, amit a teniszpályaötlet elolvadása hagyott maga után.

– Dóczi Pannival kellene beszélni – ajánlotta Annamáriának. – Ha a KISZ szervezi, akkor több fiatal jön össze.

Annamária még aznap délután megkereste Pannit, s másnap már javában folyt a készülődés egy műsorral és tánccal egybekötött szalonnasütésre. Gábor a fiúkkal kerékpáron járta a környéket, alkalmas helyet keresve, ami amellett, hogy vadregényes, tűzbiztonsági szempontból is megfelelő. A lányok pogácsarecepteket cseréltek, és régi, általános iskolai énekkönyveikből kikeresték azokat a népdalokat, amelyeknek szövegét könnyen át lehetett költeni fiúcsúfoló versekre. Helga arra igyekezett Dóczi Pannit rábeszélni, hogy a tábortüzet ne a szabadban, hanem a művelődési házban tartsák, mert ott már nagyon régen volt KISZ-rendezvény. A tüzet csak jelképesen gondolta.

Hétvégén, mire Bircsákék hazaérkeztek a nyaralásból, már mindenütt ott virítottak Annamária plakátjai:

TÁBORTŰZ (A Szagos-réten) és utána SPORTTÁSKA-BÁL (A MŰVELŐDÉSI OTTHONBAN) Bircsák várta a fiatalok megújuló ostromát teniszpályaügyben,

de senki sem kereste. Nem is háborgatta egész héten senki, leszámítva a feleségét, aki fogta magát, és a szép, fehér kerti bútort átfestette barnára. Bircsákot a guta kerülgette, mikor meglátta. A tanácsházáról hazajövet mindig a kert felől ment be a lakásba, mert szeretett keresztül járni a teraszon, ahol a szép vonalú fehér székek álltak a piros peremű asztal körül.

– Miért festetted át barnára? – támadt az asszonynak. Az vállvonogatva felelt:

– Mert ez nem olyan kényes szín, mint a fehér. Már untam azokat a fehér székeket mosogatni, törölgetni.

– De mikor az ajtó is fehér, az ablakkeretek is... Fehérek a petúniák a terasz előtt. És most ez az ízléstelen vöröses barna szín!

– Ízléstelen vagy te! — közölte vele a felesége. – Már maga az, hogy nőknek irkálsz, mikor velem nyaralsz !

Bircsák már bánta, hogy szólt, hogy alkalmat adott az asszonynak újabb pörlekedésre. A papucsférjek szokása szerint azonban nem ellenkezett, hanem bement a szobába, hogy ne kelljen látnia az elcsúfított bútort. Hanyatt vágta magát a heverőn, és nagyon nyomorultul érezte magát. Miért nem mondogatott oda alaposan az asszonynak? Hát olyan nyámnyila alak ő, akivel mindent lehet csinálni? Az a hórihorgas Győry is, az istenverte nagybátyjával! Dróton rángatják, mint egy bábot! Laci bátyó utálja a poros, falusi utcákat, betonozzuk le a teret, csináljunk neki autóparkolót!

A fácányosi fiataloknak fogalmuk sem volt róla, hogy egy doboz vörösesbarna festék milyen sorsdöntő változást okozott életükben. A hosszan tűrő, békés természetű Bircsák türelme mindenesetre elfogyott, s a legközelebbi VB-ülésen bejelentette, hogy a régóta függőben levő KPM-terv ügyét sikerült lezárni, a Piac térre fennálló építési tilalom végre megszűnt. S mondta mindezt olyan nyugalommal, mintha soha nem idegesítette, aggasztotta volna, hogy milyen képet alkotnak róla „odafönt”. A műszaki előadónak mindenesetre ez a benyomása támadt. Őszinte bánatára ezt a benyomását nem volt kivel megkonzultálnia, befolyásos nagybátyja ugyanis akkortájt éppen Jugoszláviában üdült.

Mindenesetre aznap délután Nagy Kálmán derűsen mondta Elvirának:

– Előszedheted azt a kis fehér bugyogót! Csinálhatjátok már a teniszpályátokat!

Azt várta, hogy Elvira a nyakába ugrik, de az csak elhúzta a száját.

– Igazán, apu, legalább te ne piszkálj bennünket! Éppen eleget hallgattuk másoktól, hogy: „No, mikor teniszeztek már?”

– Pedig most igazán csak rajtatok múlik, fiam! Én írtam alá a levelet a városi tanács műszaki osztályának, hogy engedélyezzék a tér társadalmi erőből történő parkosítását.

Erre már Elvira is megértette, hogy a rossz álomnak vége. Rohant a telefonhoz, teljesen megfeledkezve arról, hogy még egy tepsi pogácsa a sütőben van. El is égett volna az egész, ha édesanyja nem érkezik haza a munkából, s idejében ki nem veszi. Kéri Laci viszont örömében otthon felejtette a szépen megfaragott, kihegyezett nyársakat — a Szagos-rétről kellett hazakerekeznie értük. De ki bánta ezt akkor a nagy örvendezésben? Bauer Kriszti azt sem igen vette észre, hogy ujját égeti a parázs, annyira énekelte a többiekkel együtt, hogy:

Fácányosi teniszpályán jaj de pattog a labda, hol átmegy a háló fölött, hol elcsúszik alatta, cin-cin, cilárom... de beteg a virágom.. . A szalonnasütés nagyszerűen sikerült, csak Kugler Öcsi

magnójának egyik kazettája esett bele a tűzbe, de csupa olyan szám volt rajta, amit akkoriban vett föl, tehát megvigasztalták, hogy majd fölveheti őket újra. Már itt is többen elkezdtek táncolni, a Sporttáska-bálnak nevezett batyubálon azonban, a művelődési ház nagytermében még Gálné is táncolt Kéri Laci papájával meg Fülöp Antallal, Gálné meggyes rétest hozott a báli büfé részére. Annyi finom falat összegyűlt, hogy Gál doktor azt hitte, a fele sem fogy el. Mire azonban betelt a nézelődéssel, a hozzá hasonló, kíváncsi öregekkel folytatott jóízű beszélgetésekkel, és elhatározta, hogy eszik valamit a büfében már csak néhány száraz sajtos rudat talált. Ezeket Mártika hozta el a presszó kirakatából.

XVII.

Hétfőn kora reggel Gábor egy hosszú zsineg segítségével szabályos négyzetekre osztotta be a Piac teret. A választóvonalakat kapával meghúzta, s mire Vajai bácsi előtotyogott földhöz lapult házikójából, hogy megnézze, ott van-e már a tejbolt előtt a péksüteményekkel telt alumínium láda, egy négyzetből ki is gereblyézte a téglatörmeléket, üvegcserepeket, kavicsokat, fadarabokat. Vajai bácsi láttán nagyon megörült.

– Talicskát szeretnék kölcsönkérni, Vajai bácsi, kérem. Ezt a hulladékot akarom egy helyre hordani.

– Ó, ó! – mondta a töpörödött öregember, akinek fejéről sem télen, sem nyáron nem maradt el a kis kerek, fekete posztósapka. – A talyigánknak kiesett a kereke. Nagyon öreg már!

– Hadd nézzem azt a talyigát! Az öreg izgatottan vezette be Gábort a keskeny udvarba, ahol

a fásfészer alatt kerekét vesztett, ócska taliga búslakodott. Gábornak majdnem könny szökött a szemébe, mikor meglátta a minden eresztékében szétlazult alkalmatosságot.

– Ezt előbb meg kell egy kicsit javítgatni – mondta Vajai bácsinak. – Nemcsak az a baja, hogy leesett a kereke. Most nem érek rá, de ha a téren elkészülünk a munkával, megcsinálom.

Kifelé menet bosszankodott, hogy rest volt eltolni ide nagyapja kubikostalicskáját. Nagy örömére azonban, mire visszatért a térre, Bitter úr már megjelent egy könnyű, erős vastalicskával, amelyiknek a súlyelosztása, mint mondta, egyszerűen lenyűgöző.

– Egy kis törmelékért jöttem, Gáborka – mondta a fiúnak. – Betonjárdát szeretnék csinálni, hogy mikor hátramegyünk télen az udvarba, ne legyünk fülig sárosak.

Fehér Károly, a villanyszerelő, aki a városi elektromos kirendeltségnél dolgozott, az autóbuszhoz futtában szintén szólt

Gábornak, hogy szívesen fogadna törmeléket, mert hátsó teraszt akar építeni a konyha elé, s annak betonalapjába minden törmelék jól jönne.

– Azt elhiszem! – mondta Gábor. – Én is betonoztam, tudom, milyen sokat jelentenek a fél téglák meg a jó nagy kövek!

Közben megérkezett Bauer Kriszti, s neki Bitter úr mindjárt bemutatta, hogy remek talicskáját fél kézzel is lehet tolni. Müller Géza hazulról tolt el egy mésztől fehér vastalicskát, végignyikorogta vele a hajnali utcát. Gábor kért is Bitter úrtól egy kis gépolajat, és megolajozták. Kéri Laci ugyanolyan nehéz kubikostalicskával érkezett, amilyent Gábornak nem volt kedve hazulról elhozni. A talicskában pulóverba göngyölve hozta a magnót. Nagy Elvira jókora termosz citromos teát hozott, Sipos Gizi pedig a húgát és az öccsét, akik az időközben a térre szabadult Tordai és Fehér gyerekekkel óriási viháncolást vittek véghez. Gábor nem győzte újrahúzogatni a négyzetvonalakat. Ezek a vonalak fontosak voltak, mert így könnyen áttekinthették, mit tisztítottak már meg és mit nem.

Már javában állt a munka, mikor Fülöp Antal a kertek alá kerülve kilopta otthonról Csenki Annamáriát, és megszöktette a városba a strandra. Annamária ugyan húzódozott, mindenáron együtt akart dolgozni a gyerekekkel, de végül is nem tudott ellenállni Fülöp Antal szelíd kék szemének.

Nyolc óra felé már annyi önkéntes munkaerő jelentkezett, hogy Gábor kénytelen volt megfelezni a hajnalban húzott négyzeteket. Bitter úr pedig, aki a ház előtti részt gyönyörűen elplanírozta, kialakított egy mértani egyenesekkel határolt árkot, majd munkába vette a következő négyzetet is. Ez ugyan már Tordaiék háza előtt volt, de Tordai vidéken dolgozott szereléseken, csak hétvégeken járt haza, akkor éppen elég dolga akadt a ház körül.

Gábor elemében volt. Szerette a földmunkát, azt, hogy egy elhanyagolt területet, ami a ránézőben addig csak a sivárság,

kietlenség érzetét keltette, ásóval, kapával, gereblyével széppé, rendezetté lehet varázsolni. Édesanyjától különben is kertészszemet örökölt, ezt Fülöp Antal gyakran emlegette. Ha ránézett egy porhanyós talajú, elgereblyézett földdarabra, már látta benne mindazokat a fákat, cserjéket, virágokat, amelyek majd kisarjadnak belőle. És mindenütt pázsitot látott zöldellni, még a legkopárabb, keményre tapodott útszélen is.

Gyorsan, egyenletesen ásott, közben tervezgetett, hogy hova mit kellene ültetni. Délben, mikor hazakerékpározott ebédelni, egyik vázlatot a másik után készítette nagyapja régi recepttömbjére.

– Talán nem is középre kellene tenni a teniszpályát, hanem a tér egyik sarkába... – tépelődött. – Akkor a tér közepe gyönyörű nagy pázsitfelület lehetne, körös-körül virágágyások, mögöttük cserjék, a tér szélén fák...

Izgatta az a megoldás is, hogy kanyargós, fákkal szegélyezett utak hálózzák be a teret, helyenként napsütötte pázsitfoltokkal.

Az ebédnél szórakozott volt, nem is igen hallotta, mikor nagyapja beszélt hozzá.

– Mi van veled? – kérdezte Gálné. – Hol jár az eszed? – Egy jó kertész kellene nekünk, nagyi! Egy olyan igazi,

vérbeli jó kertész! Az öregek egymásra néztek. – Berki Béla! – mondta Gál doktor, – Bircsák kebelbarátja. Gábor kérdő arckifejezését látva megmagyarázta, hogy Berki a

városi kertészet vezetője, kitűnő szakember, sokat jár ki Fácányosra is Bircsákékhoz és a növényvédő állomás igazgatójához.

– Azoknak a parkján ez meg is látszik! – jegyezte meg Gábor. – Nagyapa, te ismered azt az igazgatót?

– Ismerem. – Szólhatnál neki, hogy... – De most nincs itthon. Valahol Svédországban nyaral.

Gábor elhúzta a száját. – Kár. Szívesen beszéltem volna vele. Nagyapa, akkor viszont

Bircsáknak kellene szólnod, hogy... Erre Gál húzta el a száját. – Margó, beszélj inkább te Bircsáknéval! – Ejnye, ti férfiak! – méltatlankodott Gálné. – Inkább

kukoricát kapáltok, csak ne kelljen senkivel beszélni! – De Margó, miért én beszéljek Bircsákkal, mikor nem is

tudom, hogy Gáborék tulajdonképpen mit akarnak a kertészetből!

– Ez igaz! Gáborkám, nagyapádnak igaza van: a legokosabb, ha délután viszel egy kosár körtét Bircsáknénak, és mindjárt megbeszéled a férjével, amit akarsz.

Ez csakugyan a legjobb megoldásnak látszott. Estefelé Gálné telirakott egy kosarat szép nagy, sárguló, de még kemény körtékkel.

– Ez most a legjobb a befőzéshez. Mondd meg neki, Gáborkám, hogy ha enni akarják, akkor előbb pár napig szekrényben kell érlelni. Mert enni még kemény.

Gábor vegyes érzelmekkel indult teljesíteni a megbízatást. Szeretett olyan házakba bemenni, ahol még sohasem járt, de Bircsákkal csöpp kedve sem volt társalogni azok után, hogy annyi bosszúságot okozott nekik. Az a Berki is, miért nem barátkozik inkább Elvira papájával!

A csöngetésre Bircsák jött ajtót nyitni. Virágos vászonból készült kertészkesztyűt szorongatott.

– Nyesni tetszik valamit? – kérdezte Gábor, miután köszönt. A tanácselnök, aki Gábor láttán először zavarba jött, sőt el is komorodott egy kicsit, felvidult.

– Dehogy nyesek, a tarackot próbálom kiirtani az évelők közül.

– Kutyaperje vagy daruláb? – Tessék?

– Tudniillik a daruláb a rosszabbik, a nehezebben kiirtható. – Én bizony nem tudom, melyiket minek hívják, de nézd csak!

– mutatta Gábornak a kocsibejáró melletti keskeny ágyásban a szőnyegszerűen elterjedt sziklanövények közül kimeredező fűkalászokat. – Ezekkel állok hadilábon.

– Sajnos, ez daruláb! – mondta Gábor, és máris zsebébe nyúlt bicskáért. – Ezt csak késsel lehet, kiirtani. Esős időben kijön gyökerestől, egyébként rálapul a földre, beleszakad a gyökere, aztán mire megint eszünkbe jut, már mindenfelé elszórta a magját.

– Pontosan! – bólogatott Bircsák, miközben Gábor szakavatott mozdulatokkal operálta ki a taracktöveket az apró, fehér virágok közül. – Olyan vékony kalásza van, hogy meg sem látja az ember, szépen belesimul a környezetbe. – Eső után pedig ezerszámra kelnek ki a kis darulábacskák.

Kedélyes beszélgetés közepette gyomlálták végig az évelő sort, s mire az egynyári virágok tarka szőnyegéhez értek, már csak Imre bácsinak, illetve Gáborkámnak szólították egymást. A körtés kosár ott maradt a kapunál. Bircsákné, aki akkor ért haza, majdnem keresztülesett rajta. Gábornak derengett valami, hogy nagyanyja üzenetet bízott rá, de fontosabbnak tartotta megdicsérni a pázsitot.

– Milyen szép! Fácányoson még nem is láttam ilyen gyönyörű pázsitot!

– Hja, akinek kertész a barátja! – mosolygott büszkén Bircsák. – A barátomtól kaptam a magot, aki Londonból hozott magának.

Gábornak több sem kellett! Rögtön elkezdte faggatni Bircsákot, hogy ők mit kaphatnának. Azaz nem is ők, hanem a fácányosiak, akik néhány év múlva hálatelt szívvel gondolnak majd jótevőjükre, ha ott üldögélnek a ki tudja, milyen térnek elnevezett gyönyörű parkban, virágzó cserjék és szebbnél szebb fák között. . .

– Mert mi most ráérnénk elültetni. Még füvet is vetnénk, bár a fűvetés klasszikus ideje augusztus második fele... De majd öntözzük, és ha kapnánk onnan a kertészetből konténeres növényeket...

– Honnan értesz te ehhez ilyen jól? – kérdezte meg végre Bircsák azt, amire Gábor megérkezésétől kezdve egyfolytában kíváncsi volt.

– Édesanyámtól. Ha ő élne, semmi gondom sem volna. Olyan parkot tervezne ide, hogy csudájára járnának az egész megyéből!

Bircsák Imre most kapott csak észbe. Igaz, mikor Gálék lánya szerencsétlenül járt, ő még Pesten dolgozott a minisztériumban.

– Igen, a parkot meg kell terveztetni – mondta rövid gondolkodás után. — Majd beszélek Berkivel. A növényeket meg majd megvesszük a... a... hamarjában nem jut eszembe, milyen keretből, de talán a könyvtárnak még Van valami pénze... Igaz, hogy Katica, a könyvtárosunk leharapja a fejemet.

– A növények is terjesztik a műveltséget! – magyarázta lelkesen Gábor. – Pár év múlva ott lehet tartani a biológiaórákat. Meg a földrajzórákat. Majd arra tessék vigyázni a válogatásnál, hogy lehetőleg minden földrészről kapjunk növényt! Egyébként a legtöbb díszfánk Ázsiából és Amerikából került ide.

– Tulajdonképpen össze kellene írni, hogy milyen... – Ó, már összeírtam! – ráncigáit elő Gábor zsebének mélyéből

egy gyűrött papírt. – Az egyik felén az van, ami okvetlen kell, a másik felén pedig az, amit megvennék, ha pénzem volna.

A tanácselnök kisimogatta a gyűrött papírt, és eltette. – Lehet, hogy holnap be is szaladok Berkihez. – Akkor már tessék salakügyben is lépni egyet! Nagyapa azt

mondja, hogy van itt a járásban egy téglagyár, amelyik vörös téglaport szállít. Nekünk az is jó, még jobb, mint a salak, finomabb.

– Te, mondd csak! Jó az iskolaudvarra is? – Miért ne volna jó?

– No, akkor egy füst alatt azt is elintézem! Dolmányos már egy éve gyötör engem, hogy salakoztassuk föl az iskolaudvart meg az óvoda udvarát. Én le akartam betonoztam, de nagyapád szerint betonon lúdtalpasak lesznek a gyerekek.

– És csonthártyagyulladást is kaphatnak. – Látom, te is szorgalmasan hallgatod nagyapád egészségügyi

előadásait – nevetett Bircsák. – No de gyere, menjünk föl a teraszra, most virágzik a klematisz.

A teraszon Gábor nem annyira a klematisz gyönyörű, fehér virágait nézte, mint inkább a kerti bútort.

– De fura színe van ezeknek a székeknek! Bircsák meleg szeretettel nézett rá. – Ugye csúnyák? – Hát... – Gábor zavarban volt. – Mondd csak meg őszintén! Nekem sem tetszik. Nagyon nem

tetszik! – Nem csodálom! Ide fehér bútor kívánkozik. Fehér a

teraszajtó, fehérek az ablakkeretek... és ez a barna szín, nem tehetek róla, de az általános iskolában pont ilyen színe volt a kazánház ajtajának.

Bircsák legszívesebben biztatta volna Gábort, hogy mondja el ezt még egyszer jó harsányan, hadd hallja meg az asszony is, bent a lakásban. Alig akarta Gábort elengedni, s már sötétedett, mikor végre elbúcsúztak egymástól, mint két régi jó barát.

Gábor fölvillanyozva vonult haza az üres kosárral. – Édesapa, most már húroztatni kellene a régi ütőket! A

mieinket is el kellene otthonról hoznod! – Miért mondod ezt nekem? – nézett rá szelíd csodálkozással

Fülöp Antal. – Azért, mert... te mindig vissza akartál menni Pestre. Úgy

volt, hogy csak pár. . . – Nagyon jól érzem itt magamat! – jelentette ki Fülöp Antal.

– Ha gondolod – vonogatta Gábor a vállát —, én is fölvihetem az ütőket Pestre. Legalább játszom kicsit Zsókáékkal. Már úgyis teljesen berozsdásodtam.

– Ami azt illeti – szólalt meg Gál doktor –, nekem sem ártana egy kis tréning. Itt plakátokon hirdetitek, hogy majd én vezetem be az ifjúságot a tenisz rejtelmeibe, de kérdés, hogy beletalálok-e még egyáltalán a labdába!

Gálné érdeklődve nézett rá. – Hova akarsz kilyukadni? – Oda, hogy szívesen fölmennék Tónival néhány napra... Ha

Tóninak van kedve... hogy naponta pár órát játszanánk esetleg... Biztosan belejönnék.

Várakozásteljesen nézett vejére, de az nem viszonozta a pillantását. Gábor elérkezettnek látta az időt, hogy beavatkozzék:

– Édesapa, úgyis megígérted Annamáriának, hogy veszel neki egy elsőrendű ütőt. Azt mégiscsak neked kellene megvenned!

Ez hatott. Fülöp Antalnak rögtön megjött a kedve ahhoz, hogy felruccanjon Pestre. Gálné később a konyhában szemrehányást tett Gábornak:

– Inkább te mentél volna az öreggel, Gáborkám! Ezek ketten Antival a Dárius kincsét is elverik ott Pesten!

– Nekem itt most ezer dolgom van, nagyanyus. De miért nem mégy velük te? Akkor tudsz rájuk vigyázni, hogy ne dorbézoljanak!

Gálnénak elállt a szava. – Még hogy én... – És vehetnél magadnak pár divatos cuccot. Arról nem is

szólva, hogy neked sem árt egy kis tréning, nagyanyus! – De ki főz addig rád? – Engem ne félts! Amíg egy fazék leves fő Fácányoson, addig

nekem is jut egy tányérral. Ezt Gálné is tudta. Unokáját minden háznál szívesen látták;

örültek, ha megkínálhatják valamivel.

Fülöp Antal döbbenten vette tudomásul, hogy nemcsak apósa, de anyósa is elkíséri Pestre. A száműzetésbe. Gábornak nem merte bevallani, de kifejezetten annak érzett most egy több napos Fácányoson kívüli tartózkodást. Régen találkozott ilyen kedves, szerény, jó humorú lánnyal, mint Annamária. Tartása talán puha egy kicsit, de ha majd elkezd rendszeresen sportolni...

Annyit mindenesetre elért, hogy ne másnap utazzanak Pestre, csak harmadnap. Ez Gálnénak is megfelelt, aki egy teljes napon át csak főzni akart, hogy telirakhassa a hűtőszekrényt finom levesekkel, csirke-paprikással, hideg gyümölcs krémmel, madártejjel Gáborkának.

Vacsora után az idősebb nemzedék letelepedett tévét nézni. Fülöp Antal tornacipőt húzott, és bemelegítés ürügyén eltűnt a sötétben a Csenkiékhez vezető úton. Gábor bement a rendelőbe, és fölhívta Gézát meg Elvirát, hogy elújságolja nekik a jó híreket. Elvira rémüldözött annak hallatán, hogy növényeket fognak ültetni.

– Mind elszárad majd ebben a melegben! – Konténeres növényeket kapunk, azok nyirkos földlabdával

érkeznek, bármikor elültethetők, persze nem akárhogyan, de majd én megmutatom! Bitter úr talán tud nekünk az utcai csaphoz egy hollandért adni. Tömlőt viszont nekünk kell vennünk, hiszen a salakot is locsoljuk majd.

– Holnap vegyük meg, ami kell – ajánlotta Elvira. – Jó, majd planírozás közben mindent megbeszélünk! Másnap kitűnő hangulatban találkozott össze a társaság.

Gereblyézés, lapátolás, kavicsok, törmelékek utáni hajladozás közepette végiggondolták, mi mindenre is lesz majd szükség. Alig várták a déli harangszót, hogy abbahagyhassák a munkát, és rohanhassanak Kriszti apjához az ÁFÉSZ-boltba. Éhesek is voltak nagyon, de a vásárlás izgalma feledtette velük, hogy korog a gyomruk.

Bauer éppen lehúzni készült a bolt redőnyét, ők azonban még bebújtak alatta.

– Apu, segíts kiszámolni, mi mibe kerül! – rimánkodott Kriszti. Bauer az órájára nézett.

– Mit szól nagyanyád, ha késünk? – Siess számolni, akkor nem sül oda az ebéd! Bauer megadással leült a raktárban egy láda szélére, elővette

jegyzetfüzetét, és írta, amit a gyerekek diktáltak. Mikor a kerti tömlőhöz értek, vita kerekedett. Kéri Laci ötvenméteres tömlőt emlegetett, Gábor viszont kijelentette, hogy egy ilyen óriáskígyó minden növényt lekaszál, elsodor, amerre elhúzkodják.

– Kerti csapok kellenének, és tíz-, legfeljebb tizenöt méteres tömlők.

– Igen, és hol veszel te a Piac téren kerti csapokat? – kérdezte Gizi.

– Majd beszélek Bitterrel – szólt közbe Bauer. – Ha el tudják neki számolni, biztosan megcsinálja.

Mire mindent összeírtak – dróthálót, vasoszlopokat, cementet, gömb vasat, fuvarköltséget –, olyan összeg jött ki, hogy rémülten néztek egymásra.

– Pályánk már lesz, de miből vesszük meg az ütőket? – Kriszti, neked anyád úgyis meg akarja venni – mondta

Bauer a lányának. Kriszti elpirult. – Az nem úgy van, apu! Azt nekem kell megvennem. Gábor lehajtotta a fejét. Gondolkozott. Villámgyorsan

összeszámolta fejben, mennyi pénze van a tartósan lekötött és mennyi a kétszázalékos takarékkönyvében. Míg számolt, valahol a tudata mélyén kis szomorú emlékforrások buzogtak föl kilónként eladott újságpapírokról; padláson szárogatott gyógynövényekről, amelyek mire megszáradtak, szinte semmit sem nyomtak a mérlegen; nyafka, szófogadatlan kisgyerekekről; cement, sóder, homok, mész a lapáton, ami egyre nehezebb, már

szinte megemelhetetlen... verítékszagú, keserves emlékek tolakodtak elő, de ki ér rá most azzal törődni, ami elmúlt?

– Nyugodtan adjátok oda most Bauer bácsinak a pénzt! – törte meg a csendet. Müller Géza, aki otthon, apja páncéldobozában őrizte közös keresményüket, figyelmeztetően szólt:

– .Vigyázz, abban benne van a te pénzed is! – Az a pénz közös! — legyintett Gábor. – Abból akartunk

ütőket venni, középhálót, labdát. De ezt majd megveszi édesapám Pesten az én pénzemből. Géza, te meg add oda Bauer bácsinak a közös tőkénket, és ő abból megveszi, ami most kell. Ugye meg tetszik venni? – nézett Kriszti apjára reménykedve.

– Én megvehetem, de... – Igen, de az nem lehet, hogy mi a te spórolt pénzedből

vegyünk magunknak ütőt! – háborgott Gizi. – Nem értitek, hogy az én spórolt pénzemből dróthálót

veszünk, cementet, tömlőt, hengert. .. – Henger nem is kell – jutott Bauer eszébe. – A

tűzoltószertárban évek óta rozsdásodik egy; nem tudom, honnan került oda, de senki sem használja.

Még beletelt egy negyedóra, mire Gábor bele tudta verni a fejekbe, hogy a pénz, amit Géza őriz, és ebéd után átad Kriszti apjának, az tulajdonképpen az a pénz, ami Pesten egy OTP-fiók kartonján szerepel.

Miután Bauer végképp lehúzta az üzlet redőnyét, és lányával együtt hazament ebédelni, valamennyien szétszéledtek. Gábor Kéri Lacival indult hazafelé.

– Azért nem egészen értem, miért adod bele a pénzedet – mondta Laci –, mikor te nem is vagy fácányosi.

– Félig az vagyok, mert itt születtem, édesanyám is itt van eltemetve.

– Jó, de akkor is! Csak odaadod a pénzedet?

Gábor nem felelt. Mit is mondhatott volna? Hogy ő sem egészen érti saját magát? Hiszen egyrészről mindig azt nézi, miből lehet pénzt csinálni, és már azzal a gondolattal is kacérkodott, hogy lisztkukactenyészetet rendez be télire, mikor némely madárbarátok nem tudnak mit adni húsevő kedvenceiknek... másrészről viszont, ha nem adhatta volna bele megtakarított, keservesen összerakosgatott pénzét- ebbe a közösbe, az egész nyara el lett volna rontva.

Így azután Gábor adós maradt a magyarázattal. Otthon mindenesetre elmondta apjának, hogy az ő takarékkönyvét kell majd a teniszütők vásárlásához beváltani. Fülöp Antal nem kérdezett semmit. Ismerte Gábort, tudta, mire gyűjt, de azt is tudta, hogy értelmes ügyért hajlandó áldozatot hozni. Fülöp Antal pedig kevés értelmesebb célt tudott elképzelni, mint egy teniszpálya létesítése.

„Milyen más lesz itt az élet pár év múlva! – gondolta elégedetten. – Most már csak a mamát kellene lebeszélni arról, hogy velünk tartson. Megleszünk mi az öreggel kettesben nagyon jól!”

Óvatos célzásokat tett hát anyósának arra vonatkozólag, hogy Gábor esetleg elfelejti majd megetetni a tyúkokat. Elvégre nem szokta meg, hogy tyúketetéssel kezdje a napot. Anyukának mégis itthon kellene maradnia, nehogy a tyúkok éhen vesszenek!

Ez az érv határozottan nyomósnak tűnt. Gálné el is gondolkozott rajta, Gál doktor lelkivilágát pedig terven kívül teljesen felborította. Közben azonban hazaérkezett Gábor, és örömmel újságolta nagyapjának:

– Képzeld, nagyapus, mit láttam az ÁFÉSZ-bolt raktárában! Baromfi-önetetőt. Remek találmány, de majd bolondok leszünk 120 forintot adni érte, mikor abból a kimustrált mosogatódézsából és nagymama lyukas mosófazekából olyan önetetőt csinálok a tyúkjaidnak, hogy kezet csókolnak érte!

XVIII.

Az öreg Skodát kiporszívózták, lemosták, az ülésvédő huzat ropogós keményre vasalva várta, hogy visszahúzzák. Gálné a fél kertet leszedte, nehogy Pesten „hetvenhét kézen átment” zöldségfélére, gyümölcsre kelljen fanyalodniuk. Gál doktor újra meg újra átírta a Gábor által adott listát, mert mindig jelentkezett még valaki a fácányosi fiatalok közül, hogy ő is szeretné, ha teniszütőt vennének neki. Az ütőkre adott ötszázasok egy bonbonosdobozban gyűltek. Fülöp Antal már hatodszor karikázott el Csenkiékhez mérőszalaggal a zsebében, hogy megmérje Annamária tenyérszélességét és fogásának öblét.

A baromfiudvarban Gábor kipróbálta a házi gyártmányú önetetőt: nagy sikere volt.

– Az igazat megvallva, azt hittem, nagyapus jobban fog ennek örülni! – panaszolta nagyanyjának. – Majdhogynem fanyalog.

Végre nagy nehezen – Gábornak úgy tűnt, hogy egy örökkévalóság után — összeállt az ekvipázs. Fülöp Antal ült a volánhoz, melléje apósa, hátra pedig Gálnét ültették a szatyrokkal, kosarakkal. Már kigördültek a kapun, mikor Gábor lélekszakadva rohant utánuk.

– Nagyanyus! Nagyanyus! Fülöp Antal fékezett. Gábor bedugta fejét a letekert ablakon. – Neked is megmondom, Ibolyáné már tudja, hogy a teraszon,

az egyik nádszék alján ül egy pók három tojással, és.... – Szent isten! – kiáltott Gálné, aki irtózott a pókoktól. –

Micsoda helyre visztek engem! – Még ki lehet szállni! – fuvolázta Fülöp Antal. – Ha anyuka szívesebben marad itthon. .. – Nem, nem, fiam, most már, ennyi készülődés után... – Különben is – mondta Gábor megnyugtató hangon – lehet,

hogy már kikeltek a kis pókok. Gálné megborzongott.

– Ki nem szállok, mert akkor minden rátok romlik, de engem-majd tegyetek ki Erzsiéknél, úgyis mindig mondja, hogy miért nem látogatom meg őket!

Fülöp Antal hálás pillantást vetett fiára, gázt adott, és a Skoda nekilódult.

„Csakhogy!”- gondolta Gábor, és miután a nagyapja által több ezerszer lelkére kötött kapuzárási ceremóniát elvégezte, rohant Bitterékhez.

Kriszti apja már beszélt Bitterrel, sőt Elvira apukája is megnyugtatta a derék nyugdíjast, hogy munkáját a tanács ki tudja fizetni. Bittér úr nem is ettől félt, hanem attól, hogy a szerelés eltarthat egy hétig is.

– És ha közben megjön az eső, régóta nem esett, akkor hallgathatok a feleségemtől. Mióta kér, hogy meszeljem ki neki a konyhát meg a kamrát! Ha elszalasztom ezt a szép, száraz időt. ..

Gábor, miután értesült Bitter úr aggályairól, azonnal tudta, hogy ő van hivatva eloszlatni őket.

– Pesten, a mi utcánkban is lakik egy nyugdíjas lakatos — kezdte a bevezetőt —, ott én szoktam segíteni reszelni, vágni, hegeszteni...

— Bitter ránézett. – Hiszen ha nekem is segítenél! Tudom, hogy ügyes vagy. – Segítenék én szívesen í A többiek meg azalatt meszelnek. A többiek erről még mit sem tudtak, Gábor azonban hamar

föllelkesítette őket: – Képzeljétek el, lesz a téren nyolc kerti csap! Tudjátok, mi

az? Nyolc tizenötméteres tömlővel az egész teret végig tudjuk öntözni!

Elvira, akinek apja kerten, udvaron, árkon-bokron át szokta vonszolni az öntözőcső végeérhetetlen nyúlványait, felsóhajtott:

– Ez volna jó nekünk is! A munka pedig megindult, egyszerre több fronton.

Gábor, mint Bitter úr segéde, egész nap menetet vágott, csővégződéseket reszelt, kócot tépett, bitument csöpögtetett oda is, ahova nem kellett volna.

A bitumenes hordó alatt Kriszti rakta kormos, kis ördögi képpel a tüzet a planírozásnál kigereblyézett fahulladékból, akácgyökerekből. Laci különféle alkatrészekért karikázott el különféle idős szakikhoz, és közben számtalan történetet hallgatott azokról az időkről, amikor a fiatalok még áhítattal lesték az idősebb mesterek szavát. Gábornak is zúgott már a feje Bittér úr visszaemlékezéseitől: amikor még mint üzemi üdülőgondnok csőrepedések, beszorult kulcsok, áramkimaradások és egyéb istencsapások elhárítójaként működött.

Gizi és Géza Bitterék belügyeibe avatkoztak be: a konyhából és a kamrából mindent kihordtak a tornácra, azután a Bitter úr által kevert igen finom minőségű malterral és Bitter úr középnagy simítójával kijavították a vakolás kisebb-nagyobb hibáit. Végül – ez volt ténykedésük csúcsa – hozzákezdtek a meszeléshez. Gizi mellett Géza csak inaskodhatott. Gizit ugyanis édesanyja megtanította meszelni, mert a két kisebb gyerek mindig összemaszatolta a falat.

Elvira is nagyon szeretett volna meszelni, de Bitter néni kijelentette, hogy akkor ő nem tud Elvira anyukájának a szemébe nézni, mert tudja, mennyire megkíméli Elvirát otthon minden munkától. Elvira hiába erősködött, hogy már omladoznak az anyai ellenállás bástyái, s tanúbizonyságul megmutatta a hólyagok nyomait viselő, dolgos tenyerét. Bitterné azonban nem tudta elviselni, hogy konyháját egy tanácsi – méghozzá adóügyekkel foglalkozó – dolgozó gyermeke meszelje ki.

Elvirából ezek után küldönc lett. Alkatrészek helyett ugyan inkább hírek után szaladgált. Hol a vasútra biciklizett ki lesni, jön-e már a salakos vagon, hol a hivatali bürokrácia útvesztőit kanyarogta végig, elfoglalt és különféle engedélyekre váró

gépkocsivezetők és más kulcsemberek helyett. Pecsét ilyen írásra, pecsét olyanra – Elvirának addig fogalma sem volt róla, micsoda papírtengert kavartak ők meg, mennyi elavult, félremagyarázott rendelet, határozat, körlevél között kellett bukdácsolniuk azoknak, akik segíteni akartak nekik.

Este Gábor sikerélményekkel telve és fülig olajosan ért haza. Élvezte, hogy senki sem tárja ki előtte a fürdőszoba ajtaját, senki sem mondja: „Fürödj meg, Gáborkám, tisztán ülj asztalhoz!” Újságpapírral letörölte kezéről az olajat, azután bekukucskált a hűtőszekrénybe. Rántott csirkét evett, egy kis hideg ragulevessel, gyümölcskrémmel, közben az Élet és Tudományt olvasta. Vacsora után interurbán felhívta Zsókát. Nem vették fel a kagylót. Hol mászkálhat folyton ez a Zsóka? Már megint esti programja van az egész családnak?

– Gyuszit hívta, aki szerencsére azonnal jelentkezett. – Ide figyelj, öregem! Le kell jönnöd neked is! – Most? – Mondjuk a hét vége felé. – Csak azért kérdem, mert Ida most olyan rendes, képzeld,

három napja együtt strandolunk, minden este teniszezünk; tegnap hozott nekem a strandra valami finom külföldi csokoládét, de elolvadt a melegben. Úgy nyaltuk ki a papírból.

– Felőlem Idát is lehozhatod. Nagyanyus imádja a vendégeket.

– Á most jut eszembe, a hét végén Szegedre mennek! – No látod! Akkor semmi akadálya annak, hogy... és te, hozzál

ütőt! – Milyen ütőt? – Okosat tudsz kérdezni! Te-nisz-ü-tőt. – Jó, nem vagyok süket, csak nem értem, minek. – Mert teniszezni fogunk! Bemutató mérkőzést játszunk a

fácányosi teniszpálya ünnepélyes felavatásán. – Jó vicceid vannak!

– Ez nem vicc. – Hanem mi? – Ha látnál, azt hinnéd, most jöttem a csatornából. – Neked megártott a meleg, vagy mi! – Na jó, megpróbálom elmagyarázni, mert végeredményben

nem is értheted. Nem tudsz semmiről. Szóval az úgy kezdődött... És Gábor, lábát keresztbe vetve nagyanyus hajlított lábú

asztalkáján, nagy élvezettel számolt be Gyuszinak mindarról, ami a fácányosiakat apránként izgalomba hozta. Minden kis részletre kitért, minthogy a posta úgyis felárat számít az esti beszélgetésekért.

– Kéri Laci unokafivére meg annak a haverja holnap hozzák az oszlopokat... Halló, itt vagy még?

– Itt, itt, de olyan hihetetlen. Még mindig nem tudom, nem ugratsz-e.

– Nevetni fogsz: sokszor nekem is hihetetlen. Különösen mikor fekszem az ágyban. Egyébként, halló, hívd föl a lakásunkat, apám most ott tanyázik a nagyapámmal. Nem találkoztál velük a pályán?

– Nem én! – Érdekes. Pedig nagyban treníroznak a megnyitóra. Jaj, és

ha megtalálnák a zöld szemellenzőmet! Már olyan nagy a hajam, mindig a szemembe lóg. Egyébként beszéld meg velük, hogy téged is hozzanak le!

– Jó. Van még valami? – Van. Hívd föl Zsókát. – Rossz a telefonjuk. – Akkor szaladj át hozzá, le kell jönnie. Mert a megnyitón

apámmal meg veled csak hárman. vagyunk, mert nagyapusék kijelentették, hogy ők ilyen nagy tömeg előtt...

– Nagy tömeg lesz? – Biztosan! Ha láttad volna, mi volt a Várostrom-játékon! Na,

szóval kellene egy jó negyedik. Beszéld rá Zsókát, hogy jöjjön le!

– Jó. – De most rögtön, ahogy engem letettél! – Jó, jó! – Nem felejted el? Erre Gyuszi már csak mérgesen mordult egyet. Elköszöntek

tehát egymástól, és Gábor elővette azt az útleírást, amit Gézától kapott kölcsön. Ehhez azonban már mégiscsak kezet kellett mosnia. Míg körömkefével súrolta fekete vonalkákkal telihálózott keze fejét, azon gondolkodott, hogy másnap el kell simítani a két pálya helyét a salaknak. Ejnye, ezt el is felejtette mondani Gyuszinak, hogy végül is két pálya lesz. Hely van, salak van. . . Annamária már festi a meghívót a vasárnapi avatásra. Csodálatos lesz!

Ha már kezet mosott, le is zuhanyozott; ha már lezuhanyozott, fogat is mosott és lefeküdt. Szeretett ágyban olvasni, bár egy-két oldalnál soha nem jutott tovább a rátörő álmosságtól. Ezért nem szokott esti műsorokat sem nézni a televízióban, mert rögtön elaludt.

Most ébren lapozott el a harmadik oldalig is, pedig egész testét elnehezítette a fáradtság.

„Meg kellett volna kérdezni Gyuszit, mi van Bandiékkal! – jutott eszébe olvasás közben. – No nem baj, Ibolyáné úgyis részletesen tájékoztatja apámat.”

Reggel borongós időre ébredt, bárányfelhők bodorodtak az égen.

A kirakatban már ott volt a plakát: MEGHÍVÓ az új teniszpálya ünnepélyes felavatására Mindenkit szívesen lát a régi Piac téren augusztus 7-én, szombaton délután 4 órakor a Fácányosi Teniszklub tagsága

Gábor szeretett volna hosszasan elálldogálni a kirakat előtt,

de egyrészt szégyellt a kendős nénikék között ácsorogni, másrészt Bittér úr is várta.

Kéri Laciék már betonoztak. Gömbvasból hajlított kosarakat helyeztek a gödrökbe, ebbe állították az oszlopokat, s erre jött a beton. A gombvasakat napok óta kalapálták, özvegy Magasitzné panaszt is tett ezért Csiszár Lajos bácsinál, de az azt ajánlotta, hogy mikor kalapálást hall, kapcsolja be a rádiót, és állítsa jó hangosra.

Kéri Laci büszkén intett Gábornak. – No, Darázs, ma mi keltünk korábban! – Elaludtam kicsit, este későig olvastam, reggel meg

mosogattam, tudod, most szalma vagyok! – Nem nézted a barométert? Ha esőt kapunk, szétmossa a

betont. – Ebből csak holnapra lesz eső – mondta a betonozásnál

segédkező unokafivér. Erős fiú volt, Gábor elismeréssel nézte, ahogy dolgozott. Laci ugyan azt terjesztette róla, hogy mikor építkezés volt náluk, véletlenül bebetonozta a táskarádiójukat a házalapba, de ez mit sem vont le a fiú munkájának értékéből.

A tejboltba igyekvő asszonyok mind megálltak, nézték a téren serénykedő fiatalokat. Sorra mind meg is kérdezték, mi lesz itt. Eleinte Gábor felelgetett nekik kimerítően, azután Laci, már meglehetősen szűkszavúan, végül megunták a folytonos felelgetést. Bezavarták Krisztit Csenkiékhez, hogy írasson Annamáriával tájékoztató plakátot.

Elvira és a presszós Márti a pályahelyet hengerelték, egyengették, Bitter úr vízmértékét figyelve, nehogy egy millimétert is eltérjenek a vízszintestől. Nyolc óra felé Laci riasztotta őket:

– Vivi, jön apád Imre bácsival! Dobd el az ásót! Elvira nevetve rántott egyet a vállán.

– Öregem, hol van az már! Újabban büszkék rá, hogy dolgozom.

Nagy Kálmán és Bircsák Imre tulajdonképpen csak a vízcsapszerelési munkát jöttek megnézni, ismerve Bitter úr ama igényét, hogy a felsőbb szervek kísérjék figyelemmel a köz érdekében végzett munkát. Meglepődve látták, mennyi fiatal nyüzsög a téren.

– Hol voltak ezek a gyerekek eddig? – kérdezte a tanácselnök Nagy Kálmántól. – Alig láttam őket, mióta befejeződött a tanítás.

– Otthon unatkoztak, vagy ültek a presszóban. Elvira rászokott a cigarettára, most már értem, hogy csak unalmában, bár akkor nagyon mérges voltam rá.

– Elvira cigarettázik? — csodálkozott Bircsák. — Nem is tudtam.

– Azt hiszem, abbahagyta, de nem merem kérdezni, nehogy eszébe juttassam.

– Most már talán nem fontos, hogy a dohányzással bizonygassák felnőtt voltukat. Csodálják őket a népek így is!

Éppen két öreg nénike szemlélte áhítattal, hogyan bajlódik Elvira a vízmértékkel.

Bitter úr megragadta az alkalmat, és felhívta a tanácselnök figyelmét arra, hogy a téren szemétkosarakat kell sürgősen elhelyezni.

– A gyerekek megszokták, hogy a tejboltból jövet az üres kakaós poharakat, cukros tasakokat idehajigálják a térre, a törmelék közé. Most itt szép rend van, kérem, és ugye mi, akik itt lakunk, szintén rendbe tettük a ház előtti részt, nem volna jó, ha a lakosság megint ideszemetelne!

A szemétkosarakat megígérték neki, bár a tanácselnök képzeletében megint fölmerült egy üresen tátongó könyvespolc a községi könyvtárban. Hajaj, mit fog ő kapni!

– Kálmán, ha most bemegyünk, meg kell néznünk, honnan tudunk lecsípni pénzt olyasmire, hogy szemétkosarak, padok. ..

és jövőre a sportalapot teljes egészében a sportra fogjuk fordítani, nem renoválásra!

Annamária közben leszállította a tájékoztató plakátot. Miután közszemlére tették, még többen álltak meg kérdezősködni, mert most már az kezdte érdekelni az embereket, hogyan is kell teniszezni.

Gáborék is legszívesebben a plakátban gyönyörködtek volna. – Bitument ide, gyorsan! – reccsent rájuk Bitter úr hangja, és

Gábor már ugrott a vödörért, melynek oldalain körös-körül lecsurgott a fénylő, fekete massza.

– Jön a salak! Jön a salak! – kiáltotta szinte sikoltva egy kisfiú a tér sarkán. Már mordult is a billenős teherautó. Kéri Laci papája kanyarodott be vele a térre. Szempillantás alatt annyi gyerek termett ott, mintha búcsú lett volna. A raktér billent, a vörös salak vidáman zuhogott le a kimélyített pályatérre. Gábor rekedtre kiabálta magát, ahogyan a gépkocsivezetőt „irányította”.

Mire az első rakomány a földre folyt, megérkezett a másik teherautó is, amelyet a vastagnyakú kolléga vezetett. Bitter úr azonban visszaparancsolta Gábort a vízvezeték-szereléshez.

– Vannak ott elegen, nekem viszont csak te tudsz segíteni! A tanácstól futva érkezett egy előadó, hogy megkérjem

gépkocsivezetőket: az utolsó négy rakománnyal az iskolaudvarra hajtsanak be.

– Egyszer látnám, hogy ez a gyerek otthon is ilyen szorgalmas! – mondta Kéri a kollégájának. Az nevetett.

– Sráckoromban én sem szerettem otthon melózni. Inkább segítettem a szomszédban. Apám egyszer el is vert nadrágszíjjal, mert otthon kókadozott a paprika, én meg a szomszédban hordtam a vizet a locsoláshoz.

A presszós Márti nem állhatta meg, hogy oda ne dörgölje neki:

– Na ugye, hogy mégis lesz teniszpályánk? – Mi az, hogy mégis? – kérdezte a vastag nyakú.

– Hát a sittet ki hordta innét, mikor az a vetélkedő volt? Délre a Bitter-féle kétszemélyes munkacsapat befejezte

áldásos ténykedését. Bitter úr összeszedte szerszámait, Gáborral pedig eltakaríttatta a kóchulladékot és a bitumentócsákat, amelyekbe a téren szaglálódó kutyák sorra beleléptek. Majd elkövetkezett az ünnepélyes pillanat. Bitter úr megköszörülte torkát, és szózatot intézett a néphez:

– Befejeztük a munkát! Ki lehet próbálni! A lányok és az ÁFÉSZ-boltból származó vadonatúj műanyag

tömlő napok óta várták ezt a buzdítást. Kriszti ugrott oda elsőnek, gyors kapkodással csavarta be a tömlőfejet a csapra erősített hollander csavarmenetébe. Megcsavarta a csapot, s a következő pillanatban visítva ugrott félre: a víz kemény sugarakban vágódott ki a hollander alsó pereménél.

– Nem elég erősen csavartad meg! – figyelmeztette Bitter úr. Addigra azonban már Kriszti is rájött, mit csinált rosszul.

– Mennyivel jobban áll neked ez a ruha így vizesen! – mondta Kéri Laci elragadtatva. – Olyan vagy most, mint egy szobor.

– Mint egy meztelen szobor! – jegyezte meg Gábor, mire Laci mérgesen nézett rá, és intett Krisztinek, hogy meneküljön be Csenkiékhez.

– Mintha a strandon nem látnánk a lányokat majdnem csupaszon! – mondta neki Gábor. Erre már Laci is elnevette magát.

Ezen a napon egyikük sem ment haza ebédelni. Fehérné hozott ki nekik egy tál pogácsát, a tejboltban vettek hozzá tejet, kakaót, sietve, kapkodva ettek, közben fél kézzel a salakot gereblyézték. Vajai néni is ott totyogott közöttük egy régi, foghíjas gereblyével és egy hurulóval. Öreg, ráncos arca ragyogott, mikor Gábor megdicsérte, hogy milyen jó a salakteregetéshez ez a szőlőművelő szerszám.

Estefelé eleredt az eső, de senki sem bánta. Tudták, hogy a városi kertészet erre az esőre várt. Másnap reggel be is futott a

teherautójuk a növényekkel. Nem futott be viszont Molnár Gyula bácsi, a tanács nyugdíjas bedolgozó kertésze. Ami azt illeti, sok kertészkedés eddig nem akadt a fácányosi közterületeken. Gyula bácsi havonta egyszer komótosan lekaszálta az árokparti füvet, ezzel a dolog rendben is volt. Mint azonban most kiderült, Gyula bácsi az előző napon kilátogatott a szőlőbe hajtást válogatni és a tavalyi borokat megvizitálni. A vizitálás eredményeképpen hazafelé jövet leesett a kerékpárról, és eltörte a lábát.

– Nem nagy baj ám, ha nincs itt az öreg! – rosszmájúskodott a kocsikísérő. – Két éve hozattak a tanácsháza elé négy hamis ciprust, és hiába magyaráztuk az öregnek, hogy a konténeres növény földlabdájáról csak a műanyag burkolatot szabad levenni, a jutaborítást nem. Ő még a földet is mind lerázta a gyökerekről. Nem is eredt meg egy sem! Ilyenkor aztán a kertészetet szidják.

Óvatosan, mintha kínai teáscsészék lennének, rakták le a növényeket a kocsiról. Gábor izgatottan hasonlította össze a szállítójegyzéket a Berkitől kapott vázlattal. Míg a rakodás folyt, ő Müller Gézával meghúzta a köröket, Kriszti pedig minden körbe cédulát rakott az odaültetendő növény nevével.

Annamária, Bitterné, Fehérné is jött segíteni, mert a növények érkezése mindenkinek megbizsergette a szívét. Dísznövényeket fognak ültetni oda, ahol évek óta csak a földibodza, a martilapu, a tarack és más haszontalan gyom uralta a terepet!

– Berki elvtárs üzeni, hogy majd rajta tartja a szemét a parkotokon – mondta a gépkocsivezető Gábornak. – Siessetek az ültetéssel, ne sokat játszadozzatok!

Az ültetés valóban nem volt játék, ezt Gábor nagyon jól tudta. Hajtotta is az önkéntes kertészeket, ültetett, diktált, följebb rángatta a túl mélyre, lejjebb nyomkodta a túl magasra ültetett fácskákát, kiigazította a nem szabályos kerekre sikerült tányérokat a tövek körül. Elemében volt. Még szerencse, hogy az állami gazdaság KISZ-tagjai is eljöttek segíteni. Gábor sírni meg

nevetni is szeretett volna, mikor meglátta, hogyan telik meg a tér fiatal örökzöldekkel, évelő növényekkel, szebbnél szebb cserjékkel.

— Már térdig ér a parkunk! — örvendezett. — jövőre majd derékig ér, és mire észbe kaptok, túlnőnek benneteket a fák! — mondta Elvirának. Az éppen az ujját szopogatta, mert alaposan megszúrta az egyik vörös levelű sóskaborbolya tüskéje.

Berki fél mázsa fűmagot is küldött a növényekkel. A műanyag zsákok félredobva hevertek, senki sem ügyelt rájuk, csak Gábor pillantása kalandozott egyre oda. Az ő kertészszeme már csírázni látta a magokat, zöldellni a sarjadó, vékony fűszálacskákat. Mégsem merte rászánni magát á fűvetésre.

— Ha jön egy pár hetes kánikula, kiég a zsenge fű... De mi lesz, ha a milliónyi gyommag kikel? A téren sürgő-forgó

fiatalok között Gábor volt az egyetlen, aki számolt ezzel. Az arra sétáló tanácselnöknek fel is tűnt Gábor gondterhelt

arca. Megállt érdeklődni: – Csak nincs valami baj? – Most még nincsen — mondta neki Gábor –, csak néhány hét

múlva, amikor itt már a disznóparéj fog vígan zöldellni. Elpanaszolta Bircsáknak gondját a fűvetéssel, hogy még nincs

itt az ideje, a tér viszont be fog gazosodni, – Vessétek el a füvet! — biztatta Bircsák. — A frissen ültetett

növényeket úgyis naponta kétszer locsolni kell. Ennyi öntözés mellett csak nem ég ki az a fű! És ha kiég, lelkem rajta, megveszem újra a fűmagot, és... mit is mondtál, mikor?

– Augusztus második felében. – No, akkor majd újra elvetjük. Gábor képe földerült. – Ha most elvetjük, egy hét múlva már látszik, két hét múlva

pedig gyönyörű zöld pázsit lesz a téren! – No, erre kíváncsi vagyok – mondta Bircsák –, nem is

tudom...

– Csak ne volna olyan komisz munka a fűvetés! – folytatta Gábor. – Keserves, derékfájdítós munka.

– Nem segíthetnék én is? – Dehogynem! Csak gereblyét tessék hozni, mert ami itt van,

az mind foglalt. Így azután özvegy Magasitzné estefelé azt volt kénytelen látni

ablakának csipkefüggönye mögül, hogy a tanácselnök, Nagy Kálmán és jó néhányan a tanács dolgozói közül ott hajladoznak az ő háza előtt, vetik a füvet szép egyenletes mozdulatokkal, utána pedig gereblyével bekapálják. Végig a téren ilyen kis csapatok szorgoskodtak. Vajaiék ragaszkodtak hozzá, hogy az ő házuk előtti négyzet fűvetését bízzák rájuk. És mikor már majdnem az egész teret bevetették, Magasitzné is megjelent, és fuvolázó hangon érdeklődött, hol lehet fűmagot vételezni. Bitter úr útbaigazította a fűmaggal telt talicskához, azután odasúgta Gábornak:

– Most már azon sem csodálkoznék, ha a perzsa sah jönne ide gereblyével!

XIX.

Suba, a válogatós Suba örömmel állapította meg – pompás szimata révén –, hogy a Fülöp-házba ismét élet költözött. Vastag olajjal telt szardíniás dobozok, sajthéjak, száraz kiflik jelentek meg a konyhaajtó melletti szemétvödörben, csupa olyan csemege, amire Suba otthon rá sem nézett, idegenben viszont élt-halt érte. Mióta Pallós Bandiék bejáratosak lettek Adél néniékhez, azóta az éttermi hulladék is áradt Suba felé. Éppen ezért otthon jobbára már csak szűzérme-maradékot és rostélyost evett.

A házba visszaköltözött életről Ibolyáné a garázs mögé dobált üres sörösüvegek révén értesült. Az edzések ugyanis – melyekért Gál doktor voltaképpen felruccant vejével Pestre – eléggé rapszodikusan folytak. Az első nap sör- és fagylaltözöne után többször nekiveselkedtek a játéknak, de a doktor csuklója megfájdult, pihentetni kellett. Többnyire a Palatínuson pihentették, vagy hangulatos, árnyas kerthelyiségekben, míg Gálné-aki sógornőjénél szállt meg – gyanút nem fogott, és meg nem látogatta őket öccsével és sógornőjével együtt. A ház előtti nagy gesztenyefa alatt, az utcai padon ülve várakoztak este tizenegyig, amikor is végre-valahára a fasor mélyéből ismerős énekhangok csendültek föl:

– „Régi mániám – zengett egy fiatalos tenor –, végighajtani a Stefánián...”

Brummogva jött a folytatás: – „Egy vén fiákeren, a gomblyukamban virág terem ...” – Majd teremtek én mindjárt olyan virágot a gomblyukadba,

hogy megemlegeted! – csattant föl Gálné, akit a hosszú várakozás és az, hogy sógornője előtt kell röstelkednie, ingerültté tett. – így trenírozol te? És még ezt a szegény Tónit is magaddal rántod a lejtőn, pedig ő nem ivós!

– Én sem vagyok ivós! — védekezett Gál doktor homlokát törölgetve. – De ez a hőség! Itt, Pesten elviselhetetlen a hőség, igaz, Erzsikém?

Sógora és sógornője természetesen igazat adtak neki. Gálné azonban olyan mérges volt, hogy ha lett volna jogosítványa, azonmód kocsiba rámolta volna a „szakadásokat”, és meg sem állt volna velük Fácányosig. Trenírozzanak a veteményeskertben!

Ingerültsége tetőfokra hágott, mikor kiderült, hogy a régi ütőket nem vitték el húroztatni, nem vásárolták meg az újakat, nem vettek labdát, közép hálót, labdakosarat...

– Megáll az eszem, hogy mivel tudtátok elfecsérelni a drága időt! Pedig ugye, Erzsikém, ti is mennyire hívtátok őket, ott is lehetett volna teniszezni!

Másnap mindenesetre Fülöp Antal beült a Skodába, és megvásárolt mindent, amit kellett. Annamáriának fölhajtotta a legszebb, legkönnyebb fogású, legjobb formájú ütőt, amit kapni lehetett, bár kételkedett benne, hogy valaha is jó teniszjátékos lesz belőle. Ahhoz túl sokat pingpongozott már életében.

Időközben Gyuszi is jelentkezett. Így tehát pénteken, egy nagy, össznépi tréning után hazaindultak. Gyuszi az üres kosarakban ült. Fülöp Antal saját tartalék ütőit is hozta, mert a régiek húrozását az idős maszek csak a nyár végére vállalta.

Délután négy óra körül értek Fácányosra. Az ÁFÉSZ-bolt kirakata előtt jókora csoportosulást láttak.

– Mi az a fehér ruhás baba a kirakatban? – érdeklődött Gyuszi.

– Az 1900-as évek Teniszező Hölgye – mondta Fülöp Antal, szokatlan melegséggel a hangjában, és lassított, hogy Gyuszi kellőképpen megcsodálhassa Annamária művét. – És figyeld a plakátot is, milyen jópofa!

– Éppen azt nézem. Azt mondja: „Ünnepélyes felavatás augusztus hetedikén.” De hiszen az holnap van!

– Holnap bizony! – hagyta helybe Fülöp Antal.

– Féltem, hogy nem készülnek el ilyen rövid idő alatt, de szerencsére sikerült.

– Míg ti dorbézoltatok, mások dolgoztak! – jegyezte meg Gálné epésen. Veje erre gázt adott, és bekanyarodtak a régi Piac térre vezető utcába. Lassan tudott csak haladni, mert mindenütt gyerekek futkostak. A térre érve hirtelen fékezett. Gyuszi fejére ráesett egy mögéje támasztott kosár.

– Nézzétek! Ezek közben be is ültették, a teret! – Mert ezek nem vesztegették hiába az idejüket! – folytatta Gálné oktató jellegű szózatát, de már senki sem figyelt rá; Gábor futott feléjük hadonászva, kipirulva, nevetve, nyomában pedig egy falkányi fiatal.

– Édesapa, hoztatok ütőket? És van háló? Mintha sáskaraj vette volna körül a Skodát! Pedig a bent ülők

igencsak igyekeztek kifelé, mert valami vörösség vonzotta a szemüket, valami szabályos vörösség, egyenes, fehér vonalakkal mezőkre osztva, zöld műanyag bevonatú dróthálóval magasan körülkerítve.

– Kész a pálya, kész a park, minden ifi velünk tart! – kántálták a Fehér gyerekek a „nagyoktól” tanult rigmust. Más gyerekek azzal a rigmussal harsogták túl őket, amit Annamária írt ki egy új, színes plakátra:

Tiszta park és tiszta pálya, – hulladékot dobj kosárba! – Micsoda, már szemétkosár is van? – Gál doktor, aki

izgalmában egyre az ablakkilincset nyomkodta az ajtózár helyett, nem akart hinni a fülének. – Engedjetek már kiszállni, hé, hadd lássam!

A kíváncsiak szoros gyűrűjében Fülöp Antal alig tudott elvergődni a csomagtartóhoz, hogy szétossza a gyönyörű új ütőket.

Volt annyi előrelátás benne, hogy csak kétféle ütőt vett: nehezebbet a fiúknak, könnyebbet a lányoknak. Minthogy az előbbin kék, az utóbbin piros márkajelzés volt, pillanatokon belül minden ütő gazdára talált. Nagy örömére előkerült Annamária is, átadhatta neki a különös gonddal vásárolt szuperütőt.

– Anti bácsi, tegyük föl a hálót! – könyörögtek a klubtagok. – És ugye, akkor mindjárt ütögethetünk is? – kérdezte

Kriszta, aki egészen megmámorosodott csillogó húrozású új ütőjétől.

– Ohó, a pályára csak tornacipőben! – kezdte Fülöp Antal, de szavait harsogó nevetés szakította félbe:

– Már napok óta abban járunk! Gyuszi a pálya bejáratánál állt Gáborral, és nem tudta, mit

mondjon. Mikor az elmúlt nyáron meglátogatta Gábort, még mindenféle kidőlt-bedőlt falakon mászkáltak itt, hogy megkeressék Vajai néni eltűnt kotlóstyúkját. Most pedig ragyogó sportlétesítmény tárul eléje...

– Hogyhogy egyedül jöttél? – firtatta Gábor. – Zsóka nem fért volna már be?

– Ó. .. Zsóka nem jön! – Nem jön? – Alighanem megsértődött. Legalábbis mondott valamit, hogy

el sem búcsúztál tőle, nem is írtál neki. – Mert olyan hirtelen jöttünk el. És itt olyan rumli volt, hiszen

tudod! – Az is rosszul esett neki, gondolom, hogy egyszer sem hívtad

föl. Gábor elvörösödött. Arra a gondolatra, hogy Zsóka nem jön

le, nem látja, ami itt történt pár hét alatt, elment a kedve a teniszpályáktól, a parktól, a megnyitótól, mindentől. Igaz, csak egy pillanatra ment el, mert – szerencsére – Gyuszi rászólt:

– Oda nézz, apád már megkezdte az oktatást!

Fülöp Antal a kocsiban gyorsan cipőt váltott, és maga köré gyűjtve a már ütővel rendelkezőket, bevonult velük a pályára. Ütőjén vadonatúj, selymes-bolyhos labda rezgett, az első abból a százból-ezerből, amit az egymást váltó, nemzedékek majd elkoptatnak ezen a pályán...

– Először a helyes ütőtartást kell megtanulnotok! Gál doktor, miután feleségével együtt áhítattal figyelte jó

félórán át, hogyan próbálnak a gyerekek sorra beletalálni a labdába, amit Fülöp Antal egyenletes ritmusban dobált elébük, elhatározta, hogy hazaviszi a Skodát. Éppen befordult a sarkon, mikor a járdáról a tanácselnök és az iskolaigazgató integetett feléjük.

– Csak egy percre, doktor bácsi! Meg akarjuk köszönni ezt a ragyogó kezdeményezést!

– De ne nekem! – hárította el az öreg a köszönetét. Gálné is sietett helyesbíteni:

– Nem ő találta ki, hanem az unokám! Teljesen rám ütött az a gyerek!

– Nono, azért itt mindenki tett valamit! Azt az ötletet támogatni kellett, a gyerekeket bátorítani...

– Tessék megnézni, hogyan edz már a vőm a gyerekekkel! – büszkélkedett Gálné. Dolmányos bólintott.

– Már hallottuk hírét, milyen nagyszerű sportember! Nekünk is van egy ügyes kis tanárnőnk, éppen tegnap voltunk nála bent a városban, meglátogattuk.

– Az a kis helyes, aki most gyermekgondozásin van? – Az, az, a Szentesiék lánya, de őszre már munkába áll. És

nem akarta elhinni, hogy ha visszajön, teniszezhet. Kiderült, hogy a főiskolán ez volt a kedvenc tantárgya.

– Végül azért elhitte! – csapott Bircsák vállára az igazgató. – Mindjárt neki is állt beosztást készíteni, hogy az egyes osztályok hogyan kövessék egymást az edzésben.

– Csak majd ezt a pályát karban is kell ám tartani! – mondta Gál doktor, de Bircsákék jókedvét nem sikerült elrontania.

– Ó, már gondnokunk is van Bitter úr személyében! Ó is jól jár, mi is jól járunk. A felesége a parkot fogja gondozni, végre is, amíg aktív volt, a növénytermesztőknél dolgozott.

Gálék összecsapták a kezüket. Ennél jobb megoldást aligha lehetett volna találni. Bitterék itt laknak a téren, állandóan szemmel tarthatják, s ami a fő: nyugdíjas életükbe visszatér az, amivel mindig szívesen foglalkoztak, s ami hiányzott nekik.

– És ha valami nagyobb munka lesz, gyomlálás, kapálás, ilyesmi, be kell szervezni az úttörőket – mondta Dolmányos. – Ez nekik való feladat. Mindig bosszant, ha látom, hogy tanítás után is bent maradnak, és órákon át bíbelődnek mindenféle albumokkal, betűket írnak, ragasztanak. Szoktam is nekik mondani: „Nem tudnátok olyan úttörőmunkát kitalálni, amit a szabad levegőn lehet végezni? Úgyis tudom, hogy ha hazamentek, megint csak nem mozogtok, mert ültök a tévé előtt estig.”

A térről idehallatszott a labda pattogása, nevetés, kiabálás, a pálya körül csoportosuló apróbb gyerekek zsibongása.

– Még a járástól is jönnek a megnyitóra – dicsekedett Bircsák. – Nagy esemény ám ez! Bauerné mondta, hogy a városban mind elfogytak a fehér tornacipők. Most rendeltek soron kívül, egy nagy tétel sportárut, ütőket, dresszeket.

Gálné összecsapta a kezét. – Pedig nem is olyan olcsó dolog! Domi, hány ezrest fizetett ki

Anti azokért az ütőkért, amiket most hoztunk? – Ó, asszonyom – legyintett a tanácselnök –, azt a pénzt nem

a szájuktól vonják el a fácányosiak! Legföljebb kevesebb motort vesznek a végzős fiúknak!

Gábor szaladt a kocsi felé Gyuszival. – Nagyapus, bennünket is vigyél haza!

– Mi a csuda — nevetett rajtuk Dolmányos. — Azt hittem, le sem lehet vakarni benneteket az új pályáról! És máris hazamentek?

– Nekünk nem újság! – mondta Gábor, miközben bemásztak a hátsó ülésre. – Hadd élvezzék a kezdők!

A tanácselnök Dolmányoshoz fordult. – Gyerünk, öregem, mi is, mert nekem még be kell tanulnom

a holnapi ünnepi beszédemet! – De ugye nem lesz hosszú? – kérdezte Gábor a kocsiablakon

kihajolva. A választ elnyomta a Skoda hördülése. Gál doktor szép

tempósan hazavezette a kocsit a hepehupákon át. – Gyuszi nálam alszik a díványon — vette elejét Gábor

mindenféle vendégszoba-akciónak. S miközben nagyanyja elindult birtokba venni a magára, illetve Gáborra hagyott házat, ők beosontak a rendelőbe, hogy fölhívják Zsókát.

Amíg a kapcsolásra vártak, az íróasztalon halmozódó orvosi folyóiratokat nézegették.

– Emlékszel – fordult Gyuszi Gáborhoz –, mennyire féltünk, hogy nagyapád rajtakap bennünket, mikor a könyvei között turkáltunk?

Gábor emlékezett. Kisfiúk voltak még, s ha beszabadultak az üres rendelőbe, első útjuk a könyvszekrényhez vezetett. Az orvosi könyvek színes képei, az emberi testet, különösen a női testet bemutató ábrák hallatlanul érdekelték őket. Most azonban olyan könyvet is szívesen forgattak volna, amelyik a női lélek rejtelmeit tárja fel.

Szerencsére Zsóka éppen akkor ért haza a strandról. – Szia, ragadok, mert őszibarackot eszem. – Zsó, miért nem jöttél le Gyuszival? – Hát hívtál? – Hívtalak... vagyis... Gyuszi szólt neked, nem?

– Szólt, de kíváncsi vagyok, ha neked is csak úgy üzengetnének...

– Az nem üzengetés volt! – Nem, persze? – Kérés volt, Zsókám, amit Gyuszi tolmácsolt. – Ó, ó! – Igenis ó, ó! – ismételte Gábor elkeseredve. – Gyere le

holnap! Válasz helyett cuppogást hallott, sőt valami olyasféle hangot,

ami leginkább szürcsöléshez hasonlított. – Úgy csurog a leve! – szabadkozott Zsóka ott Pesten, és

kuncogott. – Gyere le holnap, Zsó! Hétkor indul a busz, fél kilenckor

várunk a tanácsháza előtti megállóban. – És ha nem engednek? – Hívd ide a mamádat, beszélek vele! – Most szárítja a haját. – Hozd utána a hajszárítót! – Á, nem érdekes! Ha kedvem van menni, úgyis elengednek. – Hát legyen kedved! Gyuszi kikapta Gábor kezéből a kagylót. – Zsó, ne vacakolj! Mondtam neked, hogy ezek itt teniszpályát

csináltak, de akkor még nem tudtam, hogy igazi a pálya, azt hittem, olyan kis döngölt terep, a közepén kifeszített madzaggal. De ez komoly pálya. Ezek itt kidolgozták a lelkűkét is! Okvetlen látnod kell!

– A teniszpályát meg is nézném. – Akkor gyere le megnézni a teniszpályát! – harsogta bele a

kagylóba Gábor. – Holnap lesz a megnyitó, a tanácselnök nyitja meg, és mi játsszuk az ünnepi mérkőzést. Te leszel velem, Gyuszi meg édesapámmal.

– De én félek Anti bácsi szerváitól! – Akkor Gyuszi meg én...

– Nem, nem, ha én vagyok Anti bácsi párja, akkor meg minden labdát elrontok izgalmamban.

– Na és? Legföljebb ők nyernek. Az a lényeg, hogy együtt játsszunk!

Boldog szuszogás a drót mindkét végén. – Akkor holnap várunk! És menj korán aludni!... Hallod? Én

is lefekszem rögtön vacsora után, mert hajnalban még ki akarok szaladni a pályára... Nem, nem fölvirágozni... csak úgy! Na szia!

Elégedetten csapta le a kagylót. Gyuszi nem titkolt irigységgel nézte.

– Szóval Zsóka jön. Darázs, neked minden sikerül! – Azért nem minden! – nevette el magát Gábor. – Lusta

voltam utánanézni a méreteknek, fejből adtam meg, és 44 centimétert tévedtem a hossznál. Apám bizalmasan közölte velem, hogy észrevette, de senki másnak nem szólt.

„Ilyen tragédia!” – tükröződött Gyuszi szemében. Gábor változatlan derűvel folytatta:

– Az a szerencse, hogy maradt ott egy kis kupac salak, amit nem értünk rá szétteregetni. Ráhengerlem a rossz vonalakra, mire azzal kész vagyok, Bitterék is fölkelnek, ki tudom hozni tőlük a meszesvödröt, a lécet, a pemzlit... öregem, egy óra alatt el is felejtem az egészet!

Fütyörészve indult a fürdőszobába kezet mosni, azoknak az örömével, akik a kudarcból is sikerélményt tudnak csinálni, mert sopánkodás helyett újrakezdik – mintha mi sem történt volna...