Anyukámnak, kinek bíztatását mindig hallottam a partvonal mellől (Fuss, gyermek, fuss!)

Becca Fitzpatrick - Finale

PROLÓGUS

Korábban a mai napon

SCOTT NEM HITT A SZELLEMEKBEN. A halott emberek nem szokták elhagyni a sírjaikat. Azonban a Delphic Vidámpark alatt cikázó alagutak, melyek rozsdás, suttogó hangokat visszhangoztak, arra késztették, hogy átgondolja nézeteit. Nem tetszett neki, hogy a gondolatai Harrison Grey-re vándoroltak. Nem akart emlékezni arra, milyen szerepet játszott egy ember megölésében. Az alacsony plafonról vízcseppek csöpögtek a padlóra. Scott a vérre gondolt. Fáklyájának lángja remegő árnyakat vetített a falakra, melyeknek hideg, friss, föld szaga volt. Mint a síroknak. Egy fagyos fuvallat csiklandozta meg a tarkóját. A válla fölött hosszasan, bizalmatlanul tekintett hátra a sötétségre. Senki sem tudott arról, hogy esküdt tett Harrison Grey-nek, megesküdött, hogy megvédi a férfi lányát, Norát. Mivel nem tudta személyesen elmondani, hogy „Hé, haver, bocs, amiért megölettelek,” így inkább megfogadta, hogy vigyázni fog Harrison lányára. Ezt nem igazán lehet rendes bocsánatkérésnek tekinteni, de akkor nem jutott ennél jobb az eszébe. Scott még abban sem volt biztos, hogy egy halott embernek tett eskünek van-e egyáltalán súlya. Ám a háta mögül jövő síri hangok alapján úgy vélte, hogy van.– Jössz?Scott csak az előtte haladó Dante vállának körvonalait tudta kivenni a sötétben. – Milyen messze van még?– Ötpercnyire – Dante jó ízűt kuncogott. – Félsz? – Feszélyezve érzem magam – Scott kocogásra váltott és beérte Dante-t. – Mi történik a találkozón? Sosem vettem még részt ilyesmin – tette hozzá és csak remélte, hogy nem hangzott olyan ostobának, mint amilyennek érezte magát. – A feljebbvalók találkozni akarnak Norával. Már ő a vezetőjük. – Tehát akkor a Nephilimek elfogadták, hogy a Fekete Kéz meghalt? – Scott maga sem tudta igazán elhinni ezt. A Fekete Kéznek halhatatlannak kellett volna lennie. Mint az összes Nephilimnek. Ki találhatna módot arra, hogy mégis megölje?Scott nem szerette a választ, ami minduntalan felsejlett elméjében. Ha Nora tette ezt – ha Folt segített neki… Nem számítana milyen alaposan tüntették el a nyomaikat. Valamiről megfeledkeztek volna. Mindenkivel ez történik. Csak idő kérdése volt az egész. Ha Nora ölte meg a Fekete Kezet, akkor veszélyben van az élete. – Látták a gyűrűmet – válaszolta Dante. Scott is látta. Még korábban. Az elbűvölt gyűrű úgy sistergett, mintha csak kék lángok estek volna csapdába a korona alatt. Még most is hideg, haldokló kékséget árasztott magából. Dante szerint a Fekete Kéz megjövendölte, hogy ez az őközelgő halálának jelképe lesz. – Megtalálták a testet?– Nem– És nincs bajuk azzal, hogy Nora vezeti őket? – Scott nem tágított a témától. – Ő egyáltalán nem olyan, mint a Fekete Kéz volt. – A múlt éjjel véresküt tett neki. Akkor lépett életbe, amikor meghalt. Ő az új vezetőjük, ha tetszik nekik, ha nem. Lecserélhetik ugyan, de előtte még le fogják tesztelni, megpróbálnak majd rájönni, hogy Hank miért őt választotta. Scott-nak egyáltalán nem tetszett, ahogy ez hangzott.

– És mi van akkor, ha lecserélik?Dante egy sötét pillantást lövellt hátra.– Meghal. Ez is az eskü része. – Nem fogjuk hagyni, hogy ez megtörténjen. – Nem. – Akkor minden rendben – Scott-nak megerősítésre volt szüksége, hogy Nora tényleg biztonságban van.– Amíg játssza a szerepét, igen. Scott-nak eszébe jutott hogyan érvelt korábban Nora. Találkozni fogok a Nephilimekkel, és tisztázni fogom a helyzetemet: lehet, hogy Hank kezdte ezt a háborút, de én fogom befejezni, és ennek a háborúnak tűzszünettel lesz vége. Nem érdekel, ha ők nem ezt akarják hallani. Scott megdörzsölte az orrnyergét – sok munka várt rá. Cammogott tovább, odafigyelve nehogy pocsolyába lépjen. Azok úgy fodrozódtak, mint holmi olajos kaleidoszkópok és az utolsó, amibe véletlenül belelépett, egészen a bokájáig eláztatta. – Azt mondtam Foltnak, hogy nem veszítem szem elől. Dante felmordult. – Te is félsz tőle?– Nem – mondta, pedig nagyon is félt. Dante is félne, ha úgy ismerné Foltot. – Miért nem jött velünk a találkozóra? Idegesítette a döntés, hogy elváltak Nora-tól. Átkozta magát, amiért nem harcolt ellene, amikor még lett volna rá lehetősége. – A felét sem értem azoknak a dolgoknak, amiket csinálunk. Katonák vagyunk. Parancsokat teljesítünk. Scott-nak eszébe jutottak Folt szavai. A te felügyeletedre van bízva. Ne szúrd el. A fenyegetés beásta magát a bőre alá. Folt azt hitte, hogy csak ő törődik Norával, de ez nem így volt. Scott a nővéreként gondolt Norára. A lány mellette állt, amikor senki más, és visszabeszélte a szakadék széléről. Szó szerint. Volt közöttük egy kapocs, de nem olyan fajta kötelék. Sokkal jobban törődött Norával, mint bármelyik másik lánnyal, akit csak ismert. Az ő felelőssége volt. Ha számít egyáltalán, erről megesküdött a lány halott apjának is. Ő és Dante egyre mélyebbre hatoltak az alagutakban, a falak kezdtek összeszűkülni és nekifeszültek a vállaiknak. Scott-nak oldalvást kellett fordulnia, hogy befurakodhasson a következő folyosóba. Nagy földdarabok váltak el a faltól, ő pedig visszatartott lélegzettel felkészült arra, hogy a plafon bármelyik pillanatban megadhatja magát és eltemetheti mindkettőjüket. Végül Dante meghúzott egy vastag, kör alakú fogantyút, mire egy ajtó vált ki a fal síkjából. Scott felmérte az üreges szobát. Ismerős földfalak, kikövezett padló. Üres. – Nézz le! Csapóajtó – mondta Dante. Scott lelépett a kövezetbe rejtett ajtóról és egy fogantyú segítségével felrántotta azt. A nyíláson át heves vitatkozás hangjai szűrődtek fel. A létrával mit sem törődve ugrott le a lyukba és landolt biztonságosan a tízlábnyi mélységben. Egyetlen pillanat alatt felmérte a zsúfolt, barlangszerű szobát. Fekete, csuklyás köpenyt viselőNephilim férfiak és nők vettek körbe két nehezen kivehető alakot. Oldalt tűz lobogott. Egy szénbe nyomott billog narancssárga fényben izzott. – Válaszolj – csattant fel egy öreg, reszelős hang, a kör közepéről. – Milyen kapcsolatban állsz a bukott angyallal, akit Foltnak hívnak? Készen állsz, hogy vezesd a Nephilim-et? Tudnunk kell, hogy teljes mértékben hű vagy hozzánk. – Nem kell válaszolnom – vágott vissza a másik alak, Nora. – A magánéletem nem tartozik rátok!

Scott közelebb lépett a körhöz, hogy jobban láthasson. – Neked nincs magánéleted – sziszegte a reszelős hangú, fehér hajú, öreg nő, törékeny ujját Norára szegezve. Megereszkedett tokája csak úgy remegett a dühtől. – Az egyetlen célod az, hogy felszabadítsd a néped a bukott angyaloktól. Te vagy a Fekete Kéz örököse, s noha nem akarok szembeszállni az ő akaratával, le foglak szavaztatni, ha muszáj.Scott aggódó pillantásokat vetett a többi Nephilim-re. Sokan közülük egyetértően bólogattak. Nora, szólította meg elmebeszéd segítségével. Mit művelsz? A véreskü. Hatalmon kell maradnod. Mondj el bármit, amit hallani akarnak. Csak nyugtasd meg őket. Nora vak ellenségességgel nézett körbe, míg szemei nem találkoztak az övéivel. Scott?Biztatásképp bólintott. Itt vagyok. Ne borítsd ki őket. Maradjanak boldogok. Aztán kiviszlek innen. Nora nagyot nyelt, láthatóan igyekezett összeszedni magát, ám orcái még mindig dühös színben égtek. – Az előző este a Fekete Kéz meghalt. Azóta kineveztek az örökösének, hatalomra jutattak, találkozóról találkozóra cibáltak, rákényszerítettek ismeretlenek üdvözlésére, megparancsolták, hogy ezt a fullasztó köpenyt viseljem, kivallattak számtalan személyes témában, bökdöstek és szurkáltak, felmértek és ítélkeztek felettem és mindezt úgy, hogy egy pillanatom sem volt arra, hogy összeszedjem magam. Szóval elnézését, ha még mindig kóválygok egy kicsit. Az öreg nő ajkai vékonyabb vonallá szűkültek, de nem vitázott. – Én vagyok a Fekete Kéz örököse. Ő választott engem. Ezt ne feledjétek – mondta Nora és noha Scott nem tudta eldönteni, hogy hangjában meggyőződés, vagy gúny lakozott, ám az tény, hogy a szavai némító hatást gyakoroltak. – Csak egy dologra válaszolj nekem – mondta az öreg nő csípősen, hosszú hallgatás után. – Mi lett Folt sorsa?Dante lépett előre, mielőtt még Nora válaszolhatott volna. – Már nincs többé Folttal. Nora és Scott éles tekintettel néztek egymásra, majd Dante-ra. Mi volt ez? Kérdezte Nora elmebeszéddel Dante-tól, így már mindhárman részesei lettek a beszélgetésnek. Ha nem fogadnak el, akkor a véreskü miatt rögtön holtan fogsz összerogyni. Válaszolta Dante.Engedd meg, hogy én intézzem ezt. Hazugsággal?Van jobb ötleted? – Nora vezetni akarja a Nephilimeket – szólalt fel Dante. – Bármit hajlandó megtenni. Bevégezni az apja által elkezdett feladatot mindennél fontosabb a számára. Adjanak neki egy napot, hogy gyászolhasson, mely után teljes elkötelezettséggel fogja belevetni magát a teendőibe. Majd én kiképezem. Képes rá. Csak adjanak neki egy esélyt. – Te akarod kiképezni? – kérdezte az öreg nő Dante-től egy szúrós pillantás kíséretében. – Működni fog. Bízzon bennem. Az idős nő egy hosszú pillanatra eltűnődött.– Jelöljétek meg a Fekete Kéz szimbólumával – parancsolta végül. A Nora arcára kiült vad, rettegéssel teli tekintettől Scott-nak hányingere támadt és görcsberándult a gyomra. A rémálmok. A semmiből törtek elő és kezdtek táncba az elméjében. Egyre gyorsabban. Egyreszédítőbben. Aztán jött a hang. A Fekete Kéz hangja. Scott remegő kezeit a füleihez szorította.A tébolyodott hang vihogott és sziszegett, míg végül a szavak egybefolytak és az egész olyan lett, mint a megrúgott méhkasból előtörő méhek zsongása. A Fekete Kéz szimbóluma, mely a mellkasába volt égetve, kínzóan lüktetni kezdett. Friss fájdalom. Hirtelen nem tudott különbséget tenni a tegnap és a ma között.– Elég – nyögte torka a parancsot.

A szoba megdermedni látszott. Testek mozdultak, Scott pedig úgy érezte, hogy az ellenséges tekintetek bármikor agyonnyomhatják. Vadul pislogott. Nem tudott gondolkozni. Meg kellett mentenie a lányt. Senki sem volt a közelben, hogy megakadályozza a Fekete Kezet, amikor őt megbillogozta. Scott nem hagyhatta, hogy ugyanez Norával is megtörténjen. Az öreg nő Scott-hoz sétált, magassarkúja lassú, határozott ütemben kopogott a padlón. Mély barázdák borították a bőrét. Vizes, zöld szemek meredtek rá, beesett gödrökből. – Nem gondolod, hogy elkötelezettségét példamutatással kellene bizonyítania? – Egy alig látható, kihívó mosolyra húzódtak ajkai. Scott szíve hevesen vert. – Bizonyítson tettekkel – törtek elő belőle a szavak. – Mire gondolsz? – kérdezte a nő, oldalra döntött fejjel. Ugyanebben a pillanatban Nora hangja csendült fel a fejében. Scott? Kérdezte idegesen. Scott imádkozott, hogy ne tegye rosszabbá a helyzetet. Megnyalta ajkait. – Ha a Fekete Kéz meg akarta volna billogozni, akkor megtette volna saját maga. Eléggé megbízott benne ahhoz, hogy rábízza ezt a feladatot. Nekem ennyi elég. Elpazarolhatjuk az egész napot az ő tesztelésével, vagy elkezdhetjük végre ezt a háborút. Kevesebb, mint százlábnyival fölöttünk él egy város, tele bukott angyalokkal. Hozzunk le egyet ide. Megteszem én magam. Billogozzuk meg. Ha azt akarjuk, hogy a bukott angyalok elhiggyék, komolyan gondoljuk ezt a háborút, akkor küldjünk nekik egy üzenetet. Scott is hallotta saját, zihált légzését. Egy lassan kiteljesedő mosoly melegítette fel az öreg nő arcát. – Ó, ez tetszik. Nagyon is tetszik. És mégis ki vagy te, kedves fiúcska?– Scott Parnell. – Lehúzta az ingnyakát, a hüvelykujja pedig végigsimított az égéstől eltorzult bőrön, ami az összeszorított ököl szimbólumát adta ki. – Soká éljen a Fekete Kéz látomása! – a szavak olyan érzést keltettek, mint a gyomorból feltörő epe. Vézna ujjait Scott vállaira helyezve az idős nő közelebb hajolt és megcsókolta mindkét orcáját. A bőre nyirkos és hideg volt, akár a hó. – Az én nevem pedig Lisa Martin. Jól ismertem a Fekete Kezet. Soká éljen a szelleme, mely mindünkben ott van. Hozz nekem egy bukott angyalt, ifjú férfi, hogy üzenetet küldhessünk az ellenségünknek. Gyorsan véget ért. Scott segített lekötözni a bukott angyalt, egy Baruch nevű sovány kölyköt, aki emberi években tizenötnek nézett ki. Scott legnagyobb félelme az volt, hogy majd Norával akarják elvégeztetni a billogozást, ám Lisa Martin kitessékelte a lányt egy privát várószobába. Egy köpenyes Nephil nyomta Scott kezébe a billogot. Letekintett a márványtáblára és a hozzábilincselt bukott angyalra. Baruch bosszúról szóló átkaival mit sem törődve, Scott elismételte a mellette álló Nephil által a fülébe suttogott szavakat – egy csomó szarságot, ami a Fekete Kezet valami istenséghez hasonlította –, majd nekinyomta a forró fémet a bukott angyal csupasz mellkasának.A történtek után Scott a várószoba előtti alagút falának dőlve várta Norát. Ha öt percnél tovább maradt volna odabent, akkor gondolkodás nélkül utána viharzott volna. Nem bízott Lisa Martin-ban. A köpenyes Nephilimek egyikében sem. Egyértelmű volt, hogy ők valamilyen titkos társaságot hoztak létre, Scott pedig a nehezebb úton, de már megtanulta, hogy semmi jó sem származik a titkolózásból. Az ajtó nyikorogva kinyílt. Nora sétált ki, majd azonnal Scott nyaka köré fonta a karjait és szorosan megölelte. Köszönöm. Egész addig ölelte, míg a lány abba nem hagyta a remegést. Csak tettem, amit mindig ugratta, próbálván megnyugtatni az általa ismert legjobb módon. A számlát majd elküldöm postán. Erre szipogásszerű nevetés volt a válasz.

– Lerí róluk, hogy mennyire izgatottak, amiért én lettem az új vezetőjük. – Le vannak döbbenve. – Meghökkentette őket, hogy a Fekete Kéz rám bízta a jövőjüket. Láttad az arcukat? Azt hittem elkezdenek majd pityeregni. Vagy zöldségeket fognak rám dobálni. – Szóval, mihez kezdesz most?– Hank meghalt, Scott. Egyenesen rá nézett, majd megtörölte a szemét és ekkor Scott meglátott valamit az arckifejezésében, amit nem tudott biztosan beazonosítani. Bizonyosságot? Magabiztosságot? Vagy talán… beismerést. – Ünnepelni fogok!

1. FEJEZET

Ma este

NEM VAGYOK BULIZÓS CSAJ. A fülsiketítő zene, a pörgő testek, a részeges mosolyok – ez nem az én világom. Számomra az ideális szombat azt jelenti, hogy egy romantikus vígjátékot nézve ölelkezem a kanapén a fiúmmal, Folttal. Kiszámítható, visszafogott… normális. A nevem Nora Grey és noha valamikor normális amerikai tiniként a J Crew üzletben vásároltam a ruháimat és az iTunes-on vertem el a bébiszitterként keresett pénzem, mostanra már a normális és én vadidegenek lettünk. Annyira elfajult a dolog, hogy akkor sem ismerném fel a normálist, ha az odalépne hozzám és kiszúrná a szemem. A normális és én akkor váltunk szét egymástól, amikor Folt besétált az életembe. Ő hét hüvelykkel magasabb nálam, rideg, kemény logika szerint intézi a dolgait, úgy mozog, akár a füst és egy szupertitkos, szuperfelvágós stúdióban lakik, a Delphic Vidámpark alatt. Mély és szexi hangja három másodperc alatt képes megolvasztani a szívem. Ráadásul ő egy bukott angyal is, akit kirúgtak a mennyországból, mert túlságosan rugalmasan állt a szabályok követéséhez. Személy szerint én úgy hiszem, hogy Folt lerémisztette a nadrágot a normálisról, ami aztán futásnak eredt és meg sem állt a világ másik végéig. Talán nem rendelkezem normalitással, de stabilitással igen. Névleg ez Vee Sky-t takarja, aki már tizenkét éve a legjobb barátom. Vee és én egy olyan eltéphetetlen köteléken osztozunk, amit még egy bevásárló listányi különbség sem tud szétszakítani. Azt mondják, az ellentétek vonzzák egymást, erre pedig Vee és én vagyunk a legtökéletesebb példa. Én karcsú és nyúlánkvagyok, – emberi mércével – nagy, hullámos hajjal, ami rendszeresen kikezdi a türelmem és egy „A típusú” személyiséggel. Vee még nálam is magasabb, hamuszőke hajjal, kígyózöld szemekkel és több hajlattal, mint egy hullámvasút. Az ő kívánságai szinte mindig háttérbe szorítják az enyéimet. És velem ellentétben, Vee él-hal egy jó buliért. Ma este Vee azon kívánsága, hogy felhajtsunk egy jó helyet, átvezetett minket az egész városon egy négyemeletes, téglákból épített raktárba, ami lüktetett a klub zenétől, úszott a hamis személyikben és dugig volt pakolva testekkel, amik annyi izzadságot termeltek, hogy az üvegházhatást okozó gázok kipárolgását egy teljesen új szintre emelték. A hely belső felépítése a szokásos volt: a táncteret beékelték egy színpad és a bárpult közé. A pletykák szerint a bár mögött volt egy titkos ajtó, ami levezetett egy pincébe, a pince pedig egy Storky nevű emberkéhez, aki egy igencsak virágzó másolt bármi boltot üzemeltetett. A közösség vallási vezetői rendszeresen fenyegettek azzal, hogy bedeszkázzák a coldwater-i tinik romlottságának eme melegágyát… amit úgy is ismernek, mint a Sátán Táskája. – Hangolódj rá a bulira, bébi! – kiáltotta felém Vee, áthidalva a zene agyatlan tucc tucc tucc lüktetését, majd összefonta az ujjainkat és a fejünk fölé emelte a kezeinket. A parkett közepén voltunk, minden oldalról szorosan közrefogtak minket.

– Ilyennek kell lennie egy szombat estének! Te és én, semmivel sem törődve belevetjük magunkat a forgatagba és elönt minket a régimódi csajos izzadság. Mindent beleadtam, hogy a bólintásom lelkesnek tűnjön, ám a mögöttem táncoló fickó állandóan rálépett a balettcipőm sarkára, amibe így ötpercenként újra bele kellett lépnem. A jobbomon táncoló lány pedig kitolt könyökkel ropta és tudtam, hogy ha nem vigyázok, akkor simán felnyársal vele. – Talán szerezhetnénk egy italt – mondtam Vee-nek. – Olyan meleg van, mintha csak Floridában lennénk. – Ez az azért van, mert te és én felperzseljük ezt a helyet. Figyeld csak azt a srácot a pultnál. Le sem bírja venni a szemét a dögös mozdulataidról – mondta, majd megnyalta az ujját és egyhangos szisszenés kíséretében a meztelen vállamhoz nyomta. Követtem a tekintetét… és összerezzent a szívem. Dante Matterazzi visszaigazolásként felemelte az állát. A következő gesztusa némileg finomabb volt. Sosem néztem volna ki belőled, hogy táncos alkat vagy, mondta az elmémben. Vicces, én mindig is azt gondoltam rólad, hogy kukkoló típus vagy, válaszoltam. Dante Matterazzi és én egyaránt a Nephilim fajhoz tartozunk, innen a természetes képességünk arra, hogy használhassuk az elme-beszédet, ám közös tulajdonságaink ennyiben ki is merülnek. Dante nem volt képes annyiban hagyni a dolgokat, én pedig már nem tudtam hogyan kerülhetném el őt. Ma reggel találkoztam vele először, amikor csak úgy megjelent a házamnál, bejelentette, hogy a bukott angyalok és a Nephilimek a háború küszöbén állnak és nekem kell vezetnem az utóbbiakat. Nekem azonban szünetre volt szükségem a sok háborús dumától. Nyomasztó volt. Vagy csak tagadásban voltam. A lényeg, hogy azt kívántam bárcsakeltűnne. Hagytam üzenetet a mobilodon, mondta. Jé, biztos elsiklottam fölötte. Sokkal inkább kitöröltem. Beszélnünk kell. Kissé elfoglalt vagyok. Hogy kihangsúlyozzam az érvem forgatni kezdtem a csípőm és a kezeimet egyik oldalról a másikra lendítgetve próbáltam imitálni Vee-t, akin meglátszott, hogy a kedvenc tévécsatornája a BET. A hip-hop beleégett a lelkébe. Egy halvány mosoly ült ki Dante arcára. Ha már így benne vagy, vedd rá a barátodat, hogy adjon néhány tanácsot. Úgy vergődsz, mint egy hal. Két perc múlva találkozunk odakint. Rábámultam. Elfoglalt vagyok, emlékszel?Ez nem várhat. Sokatmondóan összehúzta a szemöldökét és eltűnt a tömegben. – Az ő baja – mondta Vee. – Nem tudja kezelni a forróságot. – Az italokkal kapcsolatban – kezdtem. – Hohatok neked egy kólát? Vee nem úgy tűnt, mint aki hamarosan abba szeretné hagyni a táncolást, és noha mindennél jobban szerettem volna elkerülni Dante-t, úgy véltem jobb lenne túlesni az egészen. Összeszorítani a fogam és beszélni vele. A másik lehetőség az volt, hogy egész este árnyékként fog követni. – Kólát citrommal – mondta Vee. Kioldalaztam a parkettről és miután meggyőződtem arról, hogy Vee nem figyel, egy oldalfolyosón lehúztam a fejem és kisurrantam a hátsó ajtón. A sikátor kék holdfényben úszott. Egy vörös Porsche Panamera parkolt előttem, Dante pedig lazán keresztbe tett karokkal nekidőlve várt. Dante két méter és öt centi magas, egy olyan katona testével, aki most végzett az alapkiképzéssel. Konkrétabban fogalmazva: A nyakán több az izomtónus, mint az én egész testemen. Ma este bő khaki színű nadrágot és egy fehér vászoninget viselt, amit mellkasának közepéig kigombolt, így szabaddá téve egy „V” alakú, szőrtelen, sima bőrfelületet. – Szép kocsi – mondtam.

– Megteszi, amit kell. – A Volkswagenem is, csak az sokkal olcsóbb. – Több mint négy kerék kell ahhoz, hogy valamit autónak lehessen nevezni. Eh.– Szóval – mondtam, a lábfejemmel a földet kopogtatva. – Mi olyan sürgős?– Még mindig randizgatsz a bukott angyallal?Három óra leforgása alatt ezt most kérdezte meg harmadszor. Kétszer üzenetben, most pedig szemtől-szembe. A kapcsolatom Folttal megélt egy-két hullámvölgyet, de jelenleg felfelé ívelt. Persze most is voltak problémáink. Egy világban, ahol a Nephilimek és a bukott angyalok inkább megölnék egymást, mintsem hogy egymásra mosolyognak, egy bukott angyallal randizni egyértelmű nem-nem szituáció volt. – Tudod, hogy igen – mondtam és kihúztam magam. – Óvatosak vagytok?– A diszkréció a jelmondatunk. Foltnak és nekem nem volt szükségünk arra, hogy Dante kioktasson minket arról, hogy bölcsebb lenne a lehető legkevesebbet mutatkoznunk a nyilvánosság előtt. A Nephilimeknek és a bukott angyaloknak sosem kellett ok arra, hogy megleckéztessék egymást, az utóbbi napokban pedig csak egyre nőtt a faji különbség okozta feszültség. Ősz volt, október egész pontosan, és a Cheshvan nevű zsidó hónap kezdete napokon belül esedékes volt. Minden évben, Cheshvan idején, a bukott angyalok tömegével szállnak meg Nephilim testeket. A bukott angyalok a testben azt tehetnek, amit akarnak és mivel csak az év ezen szakaszában képesek igazán érezni a fizikai benyomásokat, ezért a kreativitásuknak semmi sem szabhat gátat. Hajszolják az élvezeteket, a fájdalmat és minden köztes érzést, miközben parazitaként élősködnek a Nephilim gazdatesten. A Nephilim számára a Cheshvan egy pokoli börtön. Ha a nem megfelelő egyének meglátnának Foltot és engem, amint kézen fogva sétálunk, így vagy úgy, de csúnyán megfizetnénk érte. – Beszéljünk a megjelenésedről – mondta Dante. – Pozitív hírverést kell kreálnunk a nevedhez, hogy felerősítsük a Nephilimek beléd vetett bizalmát.Színpadiasan csettintettem.– Hát nem szörnyű, ha az ember elfogadottsági indexe alacsony? – Ez nem vicces, Nora – vetett rám rosszálló tekintet Dante. – A Cheshvan alig hetvenkét óra múlva elkezdődik és hozza magával a háborút. A bukott angyalok az egyik, mi pedig a másik oldalon. Minden rajtad áll – te vagy a Nephilim-ek új vezére. A Hank-nek fogadott véreskü érvényben van, és azt hiszem nem kell emlékeztesselek, hogy a megszegésével járó büntetés nagyon, nagyon is valóságos. Ellenszegülés szorította össze a gyomromat. Nem igazán jelentkeztem erre a munkára. Hála ahalott biológiai apámnak, egy Hank Millar nevű, komolyan eltorzult gondolkodású embernek,rá lettem kényszerítve, hogy megörököljem ezt a pozíciót. Egy másvilági vérátömlesztés segítségével rákényszerített arra, hogy egyszerű emberből tisztavérű Nephilimmé váljak, s ígyátvehessem a seregének irányítását. A seregének vezetésére tett esküm az ő halálával lépett életbe és a megszegése az anyám és az én halálommal járna. Ez is az eskü része. Csak semmi nyomás. – Az összes általam bevezetni kívánt megelőző intézkedés ellenére sem fogjuk tudni teljesen kitörölni a múltadat. A Nephilimek kutakodni kezdtek. Felmerültek pletykák, miszerint egy bukott angyallal randizgatsz és ezért a lojalitásod is megkérdőjeleződött. – Én tényleg egy bukott angyallal járok. – Tudnád ezt hangosabban is mondani? – kérdezte Dante, a szemét forgatva. Megvontam a vállam. Ha tényleg ezt akarod. Szólásra nyitottam a számát, ám Dante azonnal mellettem termett és befogta azt.

– Tudom, hogy ez megöl téged, de nem lehetne, hogy ez egyszer könnyebbé tedd a dolgom? – suttogta a fülembe és érezhető aggódással figyelte a körülöttünk lévő árnyakat még úgy is, hogy én biztos voltam benne, hogy egyedül vagyunk. Alig egy napja voltam tisztavérű Nephil, de megbíztam az új, nagyon is éles hatodik érzékemben. Ha kihallgatnának minket, arról tudnék. – Figyelj, tudom, hogy amikor ma reggel találkoztunk, akkor óvatlanul kijelentettem, hogy a Nephilimnek el kell fogadnia, hogy egy bukott angyallal járok – mondtam mikor leengedte a kezét –, de akkor még nem gondoltam át a dolgot. Dühös voltam. A mai napon viszont rengeteget foglalkoztam ezzel. Beszéltem Folttal is. Óvatosak vagyunk, Dante. Nagyon óvatosak.– Ezt jó tudni. Azonban még mindig szükségem van rá, hogy megtegyél nekem valamit. – Mint például?– Járj egy Nephillel. Járj Scott Parnell-el. Scott volt az első Nephil, akivel összebarátkoztam, még zsenge ötéves koromban. Akkoriban semmit sem tudtam az örökségéről, de az utóbbi hónapokban először a kínzóm, majd a társam, végül pedig a barátom lett. Nem voltak közöttünk titkot. Ahogy romantikus szálak sem. Felnevettem. – Gyilkos a humorod, Dante!– Csak a látszat kedvéért – magyarázta. – Csak amíg a fajunk megkedvel téged. Csak egy napja lettél Nephil. Senki sem ismer téged. Az embereknek szüksége van egy okra, hogy kedveljenek. Rá kell vennünk őket, hogy őszintén megbízzanak benned. Egy Nephillel járni komoly lépés a helyes irányba. – Nem randizhatok Scott-al – mondtam Dante-nak. – Vee kedveli őt. Azt mondani, hogy Vee nem volt szerencsés a szerelemben, elég diplomatikus megfogalmazásvolna. Az utóbbi hat hónapban belezúgott egy ragadozóba és egy hátba szúrós rohadékba. Nem meglepő, hogy e két kapcsolat eredményeként komolyan kételkedni kezdett a szerelmi ösztöneiben. Mostanában világosan elutasította, hogy csak egy mosolyt küldjön a másik nem felé… amíg meg nem jelent Scott. Tegnap koraeste, órákkal azelőtt, hogy a biológiai apám rákényszerített a tisztavérű Nephillé válásra, Vee és én eljöttünk az Sátán Táskájába, hogy meghallgassuk Scott-ot, aki basszusgitáron játszott az új bandájában, a Szerpentinben. Vee azóta csak róla tud beszélni. Pont most elrabolni előle Scottot, még ha csak álcából is, túlságosan mélyütés volna. – Nem lenne valódi – mondta Dante, mintha ettől minden szuperré válna. – Ezt Vee is tudná?– Nem egészen. Neked és Scottnak meggyőzőnek kellene hatnotok. Ha valaki kiszivárogtatná a dolgot az borzalmas lenne, így az igazság ismeretét szeretném kettőnkre korlátozni. Vagyis Scott is az álca áldozata lenne. Csípőre tettem a kezem, úgy vélvén, hogy ezzel határozott és elmozdíthatatlan álláspontomat is ki tudom fejezni. – Ez esetben találnod kell valaki mást!Nem voltam elragadtatva az ötlettől, hogy a népszerűségem növelése érdekében ál-randizzak egy Nephillel. Igazából katasztrofális elgondolásnak tűnt, de már nagyon szerettem volna ezt az egész témát letudni. Ha Dante szerint egy Nephillel járni megnövelné a belém vetett bizalmat, hát legyen. Úgysem lenne valódi. Persze Folt nem örülne, ám egyszerre elég egy problémával szembenézni, nem igaz? Dante ajkai vékony vonallá szűkültek és egy rövid pillanatra behunyta a szemét. Azért csinálta, hogy visszanyerje a türelmét. Ez egy olyan mozdulatsor volt, amit már alaposan kifigyeltem a mai nap során. – Olyasvalakinek kell lennie, aki elismert a Nephilim közösségben – mondta jól átgondoltan Dante. – Valaki, akit a Nephilimek csodálnak és elismernek.

– Rendben. Csak mondj valakit, aki nem Scott – mondtam türelmetlenül. – Én. – Elnézést. Mi? Te? – összerezzentem és túlságosan is le voltam sokkolva ahhoz, hogy nevetésben törhessek ki. – Miért ne? – kérdezte Dante.– Tényleg azt akarod, hogy elkezdjem sorolni az okokat? Mert akkor egész este itt leszünk. Emberi években legalább öttel tűnsz idősebbnek nálam – ez garantáltan megbotránkoztató – nincs humorérzéked és, ó, igen. Abszolút nem tudjuk elviselni egymást. – Ez egy természetes összefüggés. Én vagyok a helyettesed, mert Hank neked adta azt a pozíciót. Nekem semmilyen beleszólásom sem volt. Úgy tűnt Dante nem figyel rám és előrontott az események általa elképzelt verziójával.– Kölcsönös vonzalmat éreztünk, amint találkoztunk. Megvigasztaltalak apád halálakor. Ez egy hihető történet – elmosolyodott. – Kiváló publicitás. – Ha még egyszer kimondod a P betűs szót, akkor… akkor valami drasztikusat fogok tenni. – Például megütném. Aztán magamat is, amiért egy pillanatra elgondolkoztam ezen az ötleten. – Aludj rá egyet – mondta Dante. – Rágódj rajta. – Átrágom a dolgot – háromig számoltam az ujjaimmal. – Oké, végeztem. Rossz ötlet. Nagyon rossz ötlet. A válaszom nem.– Van jobb ötleted?– Igen, de kell egy ki idő, míg kitalálom. – Persze. Semmi gond, Nora. – háromig számolt az ujjaival. – Oké, lejárt az idő. Már ma reggel szükségem lett volna arra a névre. Ha nem lenne fájdalmasan nyilvánvaló, a megítélésed úton van a lefolyó mélyére. Apád halálának, és ezzel együtt a te új pozíciódnak híre futótűzként terjed. Az emberek beszélnek és a beszéd nem jó. A Nephilimnek bíznia kell benned. Szükségünk van rá, hogy elhiggyék, az ő érdekeiket tartod szem előtt és apád munkáját befejezve ki tudsz minket szabadítani a bukott angyalok fogságából. Szükségünk van rá, hogy felsorakozzanak mögötted, és erre egymás után fogjuk megteremteni a jobbnál-jobb okokat. Kezdésként máris egy megbecsült Nephilim pasit. – Hé, bébi, minden rendben idekint?Dante és én megpördültünk. Vee állt az ajtóban és tekintete legalább annyira volt óvatos, mint kíváncsi. – Hé! Minden rendben – mondtam kicsit talán túl nagy lelkesedéssel. – Nem jöttél vissza az italokkal és ezért aggódni kezdtem – mondta Vee. Pillantása rólam Dante-ra siklott. Felismerés gyúlt a szemeiben és rájöttem, hogy felismerte őta bárból. – Ki vagy te? – kérdezte. – Ő? – vágtam közbe – Ömm. Hmm. Nos, ő csak egy fickó…– Dante Matterazzi, – lépett elő Dante, kinyújtott kézzel. – Nora egyik új barátja vagyok. Korábban már találkoztunk, közös ismerősünk, Scott Parnell mutatott be minket egymásnak. – Ismered Scott-ot? – Vee arca rögvest felragyogott. – Jó barátom, hogy őszinte legyek. – Scott minden barátja az én barátom is. A fejemben kinyomtam a szemeim. – Szóval mit csináltok ti ketten idekint? – kérdezte Vee. – Dante szerzett ma egy új kocsit, – mondtam és arrébb léptem, hogy Vee tisztán láthassa a Porsche-t. – Nem tudta megállni, hogy ne dicsekedjen vele. De azért ne nézd túl közelről, mert szerintem nincs alvázszáma. Szegény Dante-nak biztos lopásra kellett fanyalodnia, hiszen minden pénzét a mellkasának beviaszozására költötte, legalábbis a csillogás alapján én erre tippelek.

– Vicces – mondta Dante. Azt hittem, hogy talán öntudatlanul is be fog gombolni még legalább egy gombot, de nem tette.– Ha nekem ilyen kocsim lenne, én is dicsekednék vele – mondta Vee. – Próbáltam rábeszélni Nora-t, hogy jöjjön el velem egy körre, de állandóan elutasít – mondta Dante. – Ez azért van, mert a barátja egy igazi keménylegény. A srác biztos otthon tanult, mert nyilvánvalóan elmulasztotta az iskolában tanulható fontos leckéket az osztozkodásról.Ha rájön, hogy elvitted Nora-t egy körre, akkor ezt a csillogó új Porsche-t biztos felcsavarja az első fára. – Jajj – mondtam – nézd, hogy szalad az idő! Nem kellene neked valahol máshol lenned, Dante?– Nem, az egész éjszakára szabad vagyok – válaszolta Dante. Elmosolyodott, lassan, gyengéden én pedig pontosan tudtam, hogy kiélvezi minden pillanatát annak, hogy befurakodhatott a magánéletembe. Reggel azonnal kikötöttem neki, hogy a találkozóinknak titokban kell maradniuk és ő most jól megmutatta, hogy mit is gondol a „szabályaimról”. A felé lövellt leggonoszabb pillantásom volt az egyetlen, igen szánalmas, próbálkozásom arra, hogy visszaadjam neki ezt a kölcsönt. – Szerencséd van – mondta Vee. – Pontosan tudjuk mivel tölthetnéd ki az estédet. A két legmenőbb coldwater-i csajjal fogsz lógni, Dante Matterazzi úr!– Dante nem táncol – szúrtam gyorsan közbe. – Ezúttal kivételt teszek – mondta és kinyitotta nekünk az ajtót.Vee tapsolva ugrált fel-alá.– Tudtam, hogy ez az éjszaka király lesz! – visította és bebújt Dante keze alatt. – Csak utánad – mondta Dante, miközben a tenyerét a hátamra téve betessékelt. Arrébb ütöttem a kezét, de elkeseredésemre közelhajolt és a fülembe suttogta – Örülök, hogy beszélgettünk. Semmiben sem egyeztünk meg, mondtam neki az elmémben. Ez az egész barát-barátnő dolog? Nincs még lezárva. Ezt mindenképp tartsd észben. És a pontosság kedvéért, a legjobb barátomnak nem is kellene tudnia, hogy te létezel. A legjobb barátod meg van győződve róla, hogy versenyre kellene kelnem a pasiddal, mondta,nagyon is leplezetlen élvezettel a hangjában. Szerinte bármi, ami dobogó szívvel rendelkezik, jobb, mint Folt. Van néhány megoldatlan ügyük.Jól hangzik. Követett a táncparkettre, a rövid folyósón át, és mindvégig éreztem magamon a gőgös mosolyát. A zene hangos, monoton lüktetése kalapácsként verte be magát az elmémbe. Összeszorítottamaz orrnyergem és meggörnyedve küzdöttem egy elhatalmasodó fejfájás ellen. Egyik könyökömet a bárpulton pihentettem, a másik kezemmel pedig egy jeges vízzel teli poharat szorítottam a homlokomhoz. – Máris elfáradtál? – kérdezte Dante, Vee-t a parketten hagyva és egy mellettem lévő bárszékre lehuppanva. – Van ötleted meddig bírja még? – kérdeztem fáradtan. – Amennyire én meg tudom ítélni, most kezdett bele a második körbe. – Amikor legközelebb legjobb barátot keresek, kérlek szólj, hogy tartsam magam távol az Energizer Nyuszitól. Csak megy és megy és…– Úgy festesz, mint akinek szüksége van egy fuvarra. Megráztam a fejem. – Én kidőltem, de nem hagyhatom itt Vee-t. Most komolyan, meddig bírhatja még szuflával?

Természetesen ez az a kérdés, amit az utóbbi egy órában már vagy egy tucatszor feltettem magamnak. – Tudod mit? Menj haza. Én Vee-vel maradok. Amikor végre kidől, majd én hazaviszem. – Azt hittem neked nem szabadna belekeveredned a személyes életembe – Próbáltam barátságtalanul fogalmazni, de a fáradság miatt egyszerűen nem volt benne elegendő határozottság. – Az a te szabályod, nem az enyém. Az ajkamba haraptam. – Talán csak most az egyszer. Elvégre Vee kedvel téged. És neked ráadásul van is elég erőd ahhoz, hogy tovább táncolj vele. Úgy értem, ez jó dolog, nem?– Hagyd az ésszerűsítést és indulj végre – mondta miközben oldalba lökte a lábamat.Meglepetésemre, megkönnyebbülten sóhajtottam fel. – Köszönöm, Dante. Tartozom neked egyel. – Holnap visszaadhatod. Be kell fejeznünk a korábbi beszélgetésünket. És ezzel minden iránta érzett jóindulatom elszállt. Állandó nyaggatásával Dante ismét a régi tüske volt a talpamban. – Ha bármi történne Vee-vel, azért személyesen téged teszlek felelőssé.– Rendben lesz és ezt te is tudod. Lehet, hogy nem kedveltem Dante-t, de abban tényleg biztos voltam, hogy betartja a szavát. Végül is, már az én alárendeltem volt. Hűséget fogadott nekem. Talán a minden Nephilim vezérének szerepe jár némi előnnyel is. Ezzel a gondolattal a fejemben távoztam. Felhőtlen éjszaka volt, a Hold kísérteties kékséggel ragyogott a fekete égbolton. A kocsim felésétálva az Sátán Táskájából kiszűrődő zene már csak távoli morajlás visszhangjaként volt jelen. Beszívtam a hűvös, októberi levegőt. A fejfájásom máris javulni kezdett. A Folttól kapott, lenyomozhatatlan mobil csörögni kezdett a táskámban. – Milyen volt a csajos este? – kérdezte Folt. – Ha Vee-n múlna, akkor itt lennénk egész este – kiléptem a cipőimből és az ujjaimra akasztottam őket. – Csak az ágy jár az eszemben. – Ugyanaz a gondolatunk támadt. – Te is az alvásra gondolsz? – De Folt nekem azt mondta, hogy szinte sosem alszik. – Én rád gondolok, az én ágyamban.A gyomrom összerezzent. Tegnap este töltöttem először az éjszakát Foltnál, és noha a kísértés és a vonzalom jelen volt, mégis sikerült külön szobákban nyugovóra térnünk. Nem voltam biztos benne, hogy milyen messzire akarom vinni a kapcsolatunkat, ám az ösztöneim azt súgták, hogy Folt nem ilyen döntésképtelen a dologban. – Anyukám vár rám – mondtam. – Rossz az időzítés.A rossz időzítésről rögtön a Dante-val folytatott korábbi beszélgetés jutott az eszembe. Be kellett avatnom Foltot. – Találkozhatnánk holnap? Beszélnünk kellene. – Ez nem hangzik túl jól. – Hiányoztál ma este – mondtam és csókot nyomtam a telefonra. – Az éjszakának még nincs vége. Ha itt végeztem beugorhatok hozzád. Hagyd nyitva a hálószoba ablakodat. – Min dolgozol?– Megfigyelés. – Ez elég homályosan hangzik, – mondtam rosszallóan. – A célpontom mozgásba lendült. Mennem kell – mondta. – Amint tudok, ott leszek. És letette. A járdán sétálva azon tűnődtem, hogy vajon kit és miért figyelt meg Folt – az egész dolog olyan baljóslatúan hangzott –, mígnem fel nem tűnt a láthatáron a fehér, 1984-es Volkswagen

Cabrioletem. Bedobtam a cipőim a hátsó ülésre és lehuppantam a kormány mögé. Ráadtam a gyújtás, de a kocsi motorja meg sem mozdult. Újra és újra egy elnyújtott, pöfögő hangot ismételt, én pedig kihasználtam az alkalmat, hogy olyan megválogatott és leleményes szavakat találjak ki, amik megfelelőek ennek a hasznavehetetlen ócskavasnak a leírására. Ezt a kocsit Scott-tól kaptam, egyfajta adományként, de azóta több órányi szenvedést okozott,mint amennyit az úton töltöttem vele. Kipattantam, felnyitottam a motorháztetőt és spekulálvabámultam a tömlők és tartályok labirintusát. Már átnéztem a generátort, a karburátort és a gyertyákat. Mi maradt még? – Autós gondok?Megpördültem, ahogy meghallottam a nazális férfihangot a hátam mögül. Nem hallottam senkit sem közeledni. Még zavaróbb volt, hogy nem is éreztem. – Úgy tűnik – mondtam. – Segíthetek?– Tulajdonképpen csak egy új autó kéne. Sikamlós, ideges mosolya volt. – Mi lenne, ha én adnék egy fuvart? Rendes lánynak tűnsz. Beszélgethetnénk egy jót, míg vezetünk. Tartottam a távolságot, míg az elmém vadul pörögve igyekezett elhelyezni őt. Az ösztönöm azt súgta, hogy nem ember. Vagy Nephilim. A vicces az, hogy bukott angyalnak sem mondtam volna. Kerek, kerubszerű arca volt, nádszerű, szőke hajjal és nagy, Dumbo fülekkel. Annyira ártatlannak tűnt, hogy attól rögvest gyanakvó lettem. Azonnal kényelmetlenül éreztem magam a jelenlétében. – Köszönöm az ajánlatot, de majd a barátommal hazamegyek. A mosolya eltűnt és a ruhaujjam után kapott. – Ne menj!A hangja kétségbeesett nyivákolássá változott. Néhány ijedt lépést tettem hátrafelé. – Vagyis– úgy értem– azt akartam mondani–, – nyelt egy nagyot, majd szemei ragyogó gyöngyökké szűkültek. – Beszélnem kell a pasiddal. A szívem gyorsabban kezdett verni és egy pánikkeltő gondolat jelent meg elmémben. Mi van, ha ő egy Nephilim, csak nem tudtam megérezni? Mi van, ha tényleg tud rólam és Foltról? Lehet, hogy azért keresett meg ma este, hogy üzenetet küldjön – Nephilimek és bukott angyalok nem keveredhetnek? Vadiúj Nephilként esélyem sem lett volna egy fizikai küzdelemben. – Én nem járok senkivel – próbáltam nyugodt maradni, miközben visszafordultam az Sátán Táskája felé.– Hozz össze Folttal! – szólt utánam, ugyanazzal a kétségbeesett, nyivákolós hangszínnel. – Kerül engem.Felgyorsítottam a lépteim. – Mond meg neki, hogy ha nem bújik elő, akkor én– én– ki fogom füstölni! Az egész Delphic Vidámparkot hajlandó vagyok leégetni, ha muszáj!Óvatosan visszapillantottam a vállam fölött. Nem tudom Folt mibe keverte bele magát, de egykényelmetlen érzés kezdett felgyülemleni a gyomromban. Bárki volt is ez a férfi, angyalszerű arc ide, vagy oda, komolyan gondolta, amit mondott. – Nem kerülhet örökké! Sarkon fordult és elsietett a zömök lábain, míg el nem tűnt az árnyakban. Mindvégig egy olyan dallamot fütyörészve, amitől borsódzott a hátam.

2. FEJEZET

FÉL ÓRÁVAL KÉSŐBB FORDULTAM LE A KOCSIFELJÁRÓNKRA. Anyukámmal egy végletekig sablonos, fehér festésű, kék redőnyös, mindig halvány köddel körülvett maine-i farmházban élünk. Az év ezen szakában a fák levelei arany és vörös színben pompáztak, a levegőben csípős fenyő, égett fa és nedves levelek illata terjengett. Öt pocakos tök vigyázó tekintete mellett felkocogtam a teraszlépcsőkön és beengedtem magam. – Megjöttem! – kiáltottam anyukámnak, akinek hollétét a nappaliból kiszűrődő fény árulta el. Ledobtam a kulcsaim a kredencre és elindultam felé. Behajtotta a könyve aktuális oldalának sarkát, felállt a kanapéról és szorosan magához ölelt.– Hogy telt az este?– Hivatalosan sem maradt egyetlen csepp energiám sem – mondtam, majd az emeletre mutattam. – Ha sikerül feljutnom az ágyamhoz, azt csak a puszta akaraterőmnek köszönhetem.– Amíg elvoltál egy férfi járt itt és téged keresett. – Milyen férfi? – kérdeztem összeráncolt szemöldökkel. – Nem hagyta meg a nevét és azt sem volt hajlandó elárulni, hogy honnan ismer téged – folytatta édesanyám. – Aggódnom kellene?– Hogy nézett ki?– Kerek, pirospozsgás arc, szőke haj. Ő! A férfi, akinek valami dolga volt Folttal. Magamra erőltettem egy mosolyt. – Á, tényleg! Ő egy ügynök. Próbál rávenni, hogy az ő stúdiójával készítessem az évkönyvbe szánt fotómat. A következő lépése biztos az lesz, hogy a ballagási meghívókat is meg akarja majd csinálni. Nagyon undorító lenne, ha ma nem mosnám meg az arcomat? Jelen állapotomban még kétpercnyi ébrenlét is nagyon nagy vállalkozásnak számítana. – Szép álmokat! – mondta anyukám és csókot nyomott a homlokomra. Felmásztam a hálószobámba, becsuktam az ajtó és széttárt karokkal az ágyra dőltem. Az Sátán Táskájában hallott zene még mindig ott lüktetett a fejemben, de már túl fáradt voltam ahhoz, hogy törődjek is vele. Már félig lehunytam a szemem, mikor eszembe jutott az ablak. Egy nagy sóhajtás kíséretében odabotorkáltam és kinyitottam a zárat. Folt így már be tud jutni, de ahhoz komoly erőfeszítésre és sok szerencsére lesz szüksége, hogy engem ébren tartson akár csak egy rövid időre. Az államig húztam a takarót és kezdtem átadni magam egy hívogató, gyengéd, kellemes álomnak… Aztán megéreztem, hogy a matrac besüpped egy másik test súlyától. – Nem tudom miért vagy ennyire oda ezért az ágyért – mondta Folt. – Harminc centivel rövidebb és százhúsz centivel keskenyebb, mint kéne. Ráadásul a lila lepedő sem igazán jön be nekem. Ezzel szemben az én ágyam…Kinyitottam az egyik szemem és megláttam, ahogy mellettem fekszik, teljesen kinyújtózva, kezeit lazán a feje mögött összekulcsolva. Sötét szemei az enyéimet figyelték és tiszta, szexi illata volt. Leginkább azonban melegséget árasztott. A közelsége miatt nagyon nehéz lett az alvásra koncentrálni, pedig mindent beleadtam. – Há – mondtam. – Tudom, hogy téged nem érdekel az ágyam kényelme. Egy raklapnyi téglán is jól ellennél. Az egyik árnyoldala annak, hogy Folt bukott angyal, az, hogy nem tud érezni semmilyen fizikai benyomást. Nincs fájdalom, de gyönyör sem. Meg kellett elégednem a tudattal, hogy ha megcsókolom, akkor azt csak érzelmi szinten tudja megtapasztalni. Igyekeztem tettetni, hogy nem érdekel a dolog, ám nagyon is szerettem volna, hogy felvillanyozódva érezze magátaz érintésemtől. Gyengéden szájon csókolt. – Miről akartál beszélni?

Nem jutott eszembe. Valami Dante-val kapcsolatos ügyről. Bármi is volt az, most jelentéktelennek tűnt. Ahogy maga a beszéd is. Odabújtam hozzá, Folt pedig végigsimított a meztelen karomon, amitől egy meleg, csiklandós érzés futott végig rajtam. – Mikor fogom végre látni, azokat a híres táncmozdulatidat? – kérdezte. – Sosem mentük el együtt táncolni az Sátán Táskájába. – Nem maradsz le semmiről. Ma este megmondták, hogy úgy csapkodok a parketten, mint egy partra vetett hal. – Vee lehetne kedvesebb veled – suttogta és megcsókolta a fülem. – Ez a beszólás nem Vee érdeme. A dicséret Dante Matterazzi-nak jár – vallottam be szórakozottan, mert Folt csókjai miatt egy olyan helyen éreztem magam, ahol nem volt helye az érveknek, vagy az előregondolkodásnak. – Dante? – ismételte Folt és valami kellemetlen hangszín kezdett vegyülni a hangjába. Fenébe!– Elfelejtettem volna mondani, hogy Dante is ott volt? – kérdeztem. Folt is csak ma reggel ismerte meg Dante-t és a feszült találkozó ideje alatt mindvégig attól tartottam, hogy egyikük ökölharcot fog kezdeményezni. Mondani sem kell, nem szerettek bele egymásba. Foltnak nem tetszett, hogy Dante amolyan politikai tanácsadómként lépett fel és igyekezett beleerőltetni a bukott angyalok elleni háborúba. Dante pedig… nos, Dante csak úgy elvből utálta a bukott angyalokat. Folt tekintete hűvössé vált. – Mit akart Dante?– Á, már emlékszem miről akartam veled beszélni! – mondtam, az ujjaimat tördelve – Dante próbál eladni a Nephilim fajnak. Már én vagyok a vezetőjük. A gond az, hogy nem bíznak bennem. Nem ismernek. Dante pedig magáénak tekinti a feladatot, hogy ezen változtasson. – Mondj valamit, amit még nem tudok. – Dante úgy véli, jó ötlet lenne, ha, nos, ha járnék vele. Ne aggódj! – tettem hozzá sietve – Csak a látszat kedvéért. A Nephilimeknek azt kell hinniük, hogy a vezérüket érdekli a sorsuk. Elhallgattatjuk a pletykákat, amik szerint én egy bukott angyallal randizgatok. Semmi sem fejezi ki jobban az összetartást, mint összejönni egy saját fajtádhoz tartozóval. Jó hírverés lenne. Sőt, lehet, hogy majd úgy hívnak minket Norante. Vagy Danta. Tetszik a hangzása? – kérdeztem, igyekezvén oldani a feszültséget. Folt arckifejezése igencsak mogorva lett. – Ami azt illeti, nem, egyáltalán nem tetszik a hangzása. – Ha ez megnyugtat, én egyáltalán nem kedvelem Dante-t. Ne izgulj emiatt. – Miért is izgulnék? A barátnőm egy másik fickóval akár járni. – Csak a látszat kedvéért. Nézd a jó oldalát…Folt felnevetett, de abból a kacajból hiányzott a humor. – Van jó oldala?– Csak a Cheshvan idejére. Hank csakis erre a pillanatra tüzelte fel a Nephilimeket. Megváltást ígért nekik és ők még mindig azt hiszik, hogy meg is fogják azt kapni. Amikor eljön a Cheshvan, és pontosan úgy zajlik le, mint eddig az összes, akkor majd rájönnek, hogy az egész csak hazugság volt és lassan minden visszatér a régi kerékvágásba. Ezalatt azonban, míg a Nephilimek álmai és vágyai azon a vékony szálon lógnak, hogy én fel tudom őket szabadítani, boldoggá kell őket tennünk. – Az eszedbe jutott, hogy a Nephilimek talán téged fognak okolni, ha nem jön el a megváltásuk? Hank rengeteg ígéretet tett, és amikor azok nem teljesülnek, senki sem fog rámutogatni. Már te vagy vezér. Te vagy ennek a kampánynak az arca, Angyalom, – mondta komolyan. A plafonra bámultam. Igen, gondoltam erre. A mai nap többször is, mint azt szerettem volna.

Egy örökkévalóssággal ezelőtti éjjelen az arkangyalok kihagyhatatlan ajánlatot tettek nekem. Megígérték, hogy felruháznak a hatalommal, amivel megölhetem Hanket – ha cserébe én elfojtom a Nephilim lázadást. Először nem akartam elfogadni az ajánlatot, de Hank kényszerített rá. Megpróbálta elégetni Folt tollát, amivel a pokolra küldhette volna. Ezért lelőttem. Hank halott volt és az arkangyalok arra vártak, hogy megállítsam a háborúra készülődő Nephilimeket. Itt váltak a dolgok bonyolulttá. Néhány órával azelőtt, hogy lelőttem volna Hanket, véresküt tettem neki, miszerint vezetni fogom a Nephilim hadseregét. Ha ennek nem tennék eleget, az anyám és az én halálommal járna. Hogyan tarthatnám be az arkangyaloknak tett ígéretem és a Hanknek tett eskümet? Csak egy lehetőséget láttam magam előtt. Vezetni fogom Hank seregét. A békébe. Valószínűleg nem ez járt a fejében, amikor rákényszerített az esküre, de most már nincs itt, hogy vitatkozhasson a részletekről. Azonban az sem ment ki a fejemből, hogy ha így teszek, akkor a Nephilimek továbbra is szenvedni fognak a bukott angyaloktól. Nem tűnt helyesnek, de ahogy mostanában egyre inkább kezdtem megérteni, az élet útja nehéz döntésekkel van kikövezve. Jelenleg sokkal jobban foglalkoztatott, hogy az arkangyalokat boldognak tudjam, mint a Nephilimeket.– Mit tudunk az eskümről? – kérdeztem Foltot – Dante azt mondta, hogy akkor lépett életbe, amikor Hank meghalt, de mégis ki dönti el, hogy betartom-e, vagy sem? Ki dönti el, hogy mit tehetek és mit nem? Vegyünk például téged. Megbízom benned, egy bukott angyalban, a Nephilimek fogadott ellenségében. Nem kellene az eskünek megölnie, árulás miatt?– Az eskü, amit tettél, a lehető leghomályosabban fogalmazott. Szerencsére – tette hozzá Folt,egyértelmű megkönnyebbüléssel a hangjában. Ó, homályos volt, az már biztos. És lényegre törő. Hank, ha meghalsz, majd én vezetem a sereged. Egy szóval sem több. – Amíg hatalomban maradsz és te vagy a Nephilimek vezetője, addig szerintem az eskünek megfelelően jársz el – mondta Folt. – Azt sosem ígérted meg Hanknek, hogy háborúzni fogsz.– Másszavakkal tehát a terv az, hogy hatalmon maradok és boldoggá teszem az arkangyalokat. Folt felsóhajtott.– Néhány dolog sosem változik. – A Cheshvan után, miután a Nephilimek felhagynak a szabadság üldözésével és miután sikerül egy nagy és elégedett mosolyt varázsolnunk az arkangyalok arcára, ezt az egész ügyet elfelejthetjük – megcsókoltam. – Csak te leszel és én. – Az a pillanat nem jöhet el elég hamar – mondta Folt egy nagy sóhaj után.– Hé, figyelj, – mondtam, igyekezvén elterelni a beszélgetést a háború témájáról – ma megkeresett egy férfi. Valaki, akinek beszéde van veled. Folt bólintott. – Pepper Friberg. – Peppernek olyan kerek az arca, mint egy kosárlabda?Újabb bólintás. – Azért követ, mert azt hiszi visszaléptem egy vele kötött egyezségtől. Nem beszélni akar velem. Ki akar láncolni a pokolban és saját kezével széttépni. – Csak én gondolom így, vagy ez tényleg komoly ügynek hangzik?– Pepper Friberg egy arkangyal, de több vasat tart a tűzbe. Kettős életet él, aminek az egyik felében egy arkangyalként, a másikban viszont emberként tevékenykedik. Mostanáig mindkét világból a legjobb jutott neki. Rendelkezik egy arkangyal hatalmával, amit nem mindig használ jó célokra, miközben elmerül az emberi kicsapongásokban.

Tehát Pepper arkangyal. Nem csoda, hogy nem éreztem meg. Még nem volt túl sok tapasztalatom az arkangyalok terén. – Valaki tudomást szerzett az üzelmeiről és azt pletykálják, hogy már meg is zsarolták ezzel a tudással – folytatta Folt. – Ha Pepper nem fizet, akkor a földi vakációja könnyen állandóvá változhat. Amint az arkangyalok is megtudják, hogy mit művel, azonnal megfosztják a hatalmától és kitépik a szárnyait. Örökre itt ragadna. – Azt hiszi, hogy te zsarolod! – állt össze a kép. – Nemrégiben szereztem tudomást a ténykedéseiről. Megígértem neki, hogy megtartom a titkát, ha cserébe segít nekem megszerezni egy példányt Énok könyvéből. Ő nem váltotta be az alku ráeső részét, így logikusnak tűnik, hogy engem vádol a zsarolással. Azt hiszem óvatlan volt és egy másik bukott angyal is rájött a titkára.– Elmondtad ezt Pepper-nek is?Folt elmosolyodott. – Dolgozom rajta. Nincs túl beszédes kedvében. – Azt mondta hajlandó leégetni egész Delphicet, ha ez kell ahhoz, hogy előcsaljon téged.Tudtam, hogy az arkangyalok nem mertek belépni a Delphic Vidámparkba, amit bukott angyalok építettek és laktak, így ez nagyon is komoly fenyegetésnek tűnt. – A feje forog kockán és ettől kezd kétségbeesni. Lehet, hogy fel kellene szívódnom. – Felszívódni?– Meghúzni magam. Nem mutatkozni egy darabig. Az egyik könyökömre támaszkodtam és Foltra bámultam.– És én hogyan jövök ebbe a képbe?– Azt hiszi, hogy rajtad keresztül juthat el hozzám a leggyorsabban. Úgy rád fog tapadni, mintegy harisnya. Most is az utca végén parkol, és a kocsimat bámulja – Folt végighúzta a hüvelykujját az arcán. – Ügyes, de korántsem elég jó ahhoz, hogy meggátoljon abban, hogy a barátnőmmel töltsem az időm. – Ígérd meg nekem, hogy mindig két lépéssel előtte fogsz járni!A gondolat, hogy Pepper elkapja Foltot és a pokolra küldi, nem töltött el meleg érzéssel. Folt egyik ujjával maga felé fordított és megcsókolt. – Ne aggódj, Angyalom! Én sokkal régebb óta csinálom már ezt a lopakodós dolgot. Az ágy már kihűlt mellettem, mire felébredtem. Elmosolyodtam az emléken, hogy Folt karjaiban aludtam el. Ez sokkal jobb volt, mint arra gondolni, hogy Pepper Friberg, vagyis Mr. Arkangyal a Sötét Titokkal, egész este a házam előtt parkolt, kémesdit játszva. Visszagondoltam egy évvel ezelőttre, a másodévem őszére. Addig még csak nem is csókolóztam egy fiúval sem. Elképzelni sem tudtam volna, ami rám várt. Folt többet jelentett számomra, mint az szavakkal kifejezhető lenne. Az irántam érzett szerelme és bizalma az egyetlen, ami elviselhetővé tette az utóbbi idők nehéz döntéseit. Amint kétségbeesés, vagy megbánás kúszott az elmémbe, elég volt Foltra gondolnom. Nem voltam biztos benne, hogy mindig a jó döntéseket hoztam meg, de egy valamit biztosan tudtam. Folt helyes választás volt. Nem mondhatok le róla. Soha. Délben Vee hívott fel.– Mi lenne, ha te meg én elmennénk futni? – kérdezte. – Mostanság kaptam két új teniszcipőt és be kellene törni ezeket a rosszfiúkat. – Vee, hólyagok nőttek rajtam a tegnapi táncolás miatt. És várjunk csak! Mióta szeretsz te egyáltalán futni?– Nem titok, hogy van rajtam néhány kiló felesleg – mondta. – Nehezek a csontjaim, de ez nem lehet kifogás. Él odakint egy Scott Parnell nevű srác, és ha néhány kiló leadása az, ami miatt majd lesz elég bátorságom ahhoz, hogy randira hívjam, akkor pontosan ezt fogom tenni. Azt akarom, hogy Scott úgy tekintsen rám, ahogy Folt rád. Eddig nem vettem komolyan ezt

az egész diéta és edzés dolgot, de mostantól más szelek fújnak. Mától imádom a testmozgást! Az lett a legjobb barátom!– Igen? És mi a helyzet velem?– Ismét te leszel számomra az első, amint megszabadulok ezektől a kilóktól. Húz perc múlva találkozunk. Ne felejts el fejpántot venni. A hajad ijesztő dolgokat művel, ha benedvesedik. Letettem a kagylót, felkaptam egy trikót, rá egy melegítő felsőt, aztán teniszcipőket húztam. Vee pont időben vett fel. És azonnal nyilvánvaló lett, hogy nem a középiskola futópályájához megyünk. Pont az iskolával ellentétes irányba kormányozta a lila Neon-ját, miközben végig egy dallamot dúdolt. – Hová megyünk? – kérdeztem– Arra gondoltam, hogy dombokon kellene futnunk. A dombok jót tesznek a farizomnak.Bekanyarodott a Deacon utcába és ekkor felvillant egy gondolat a fejemben. – Várjunk csak. Scott a Deacon utcában lakik.– Most, hogy így mondod, tényleg. – Scott háza előtt fogunk futni? Ez nem olyan… hogy is mondjam… olyan zaklatós?– Ez egy nagyon negatív hozzáállás a dologhoz, Nora. Miért nem gondolsz úgy rá, mint motivációra? Itt van előttünk a cél. – Mi lesz, ha meglát minket?– Ti ketten barátok vagytok. Ha meglát minket valószínűleg ki fog jönni és beszédbe fog elegyedni velünk. És természetesen, ha ez megtörténik, akkor udvariatlanság lenne nem megállni és rászánni néhány percet az időnkből. – Más szóval ez nem a futásról szó. Ez egy felszedési kísérlet. – Egyáltalán nem vagy szórakoztató – mondta Vee fejcsóválva. Felfelé hajtott a Deaconön, ami egy kanyargós, festői út volt, mindkét oldalán örökzöldekkel övezve. Néhány hét múlva az összest vastag hótakaró fogja fedni. Scott az édesanyjával, Lynn Parnellel élt egy lakótelepen, ami a következő kanyar után került a szemünk elé. A nyár során Scott kiköltözött és rejtőzködni kényszerült. Dezertált Hank Millar Nephilim hadseregéből és ezért Hank fáradhatatlanul üldöztette, hogy példát mutathasson vele. Miután megöltem Hanket, Scott nyugodtan visszatérhetett.Cementkerítés vette körbe a telepet, amit bizonyára azért építettek, hogy a lakók privát szféráját biztosítsák, ám szerintem sokkal inkább fogolytáborérzést kölcsönzött a helynek. Veebehajtott a kapun, engem pedig megrohantak annak az időnek az emlékei, amikor az ő segítségével lógtam be Scott hálószobájába. Akkoriban azt hittem, hogy Scott egy rosszban sántikáló bunkó. Anyám, rendesen megváltoztak a dolgok! Vee a teniszpályák közelében parkolt le. A hálók már rég eltűntek és helyettük valakik graffitival díszítették fel a placcot. Kiszálltunk és néhány percig nyújtógyakorlatokat végeztünk. – Nem szeretem sokáig egyedül hagyni a Neont ezen a környéken – mondta Vee. – Talán a telep körül kellene futnunk. Így rajta tarthatnám a szemem a kicskémen. – Aha. És így Scottnak is több lehetősége lesz meglátnia minket. Vee rózsaszín melegítő nadrágot viselt, a fenekén egy aranyszínű csillámporral kirakott DIVA felirattal, valamint egy rózsaszín gyapjúkabátot. Továbbá teljes sminket, gyémánt gombokat a fülében, egy rubint koktélgyűrűt, az illata pedig pontosan olyan volt, mint a Pure Poison a Diortól. Pont így jár az átlagember futni. Lassú kocogásba kezdtünk a telepet körülvevő földút mentén. A nap magasan járt, így három kör után levettem a melegítő felsőm és a derekam köré kötöttem. Vee légvonalban egy jobb időket megélt padhoz ment, rárogyott és hevesen levegő után kapkodott. – Ennek legalább öt mérföldnek kellett lennie – mondta.Végignéztem az úton. Ja, öt, plusz-mínusz négy mérföld. – Talán be kellene lesnünk Scott ablakán – javasolta. – Vasárnap van. Lehet, hogy elaludt és szüksége van egy baráti ébresztőre.

– Scott a harmadikon lakik. Hacsak nincs egy tizenkét méteres létra a Neon csomagtartójában,akkor valószínűleg le kell mondanunk az ablakon való bekémlelésről. – Megpróbálkozhatnánk valami konkrétabbal. Mondjuk, kopogtathatnánk az ajtaján. Épp abban a pillanatban egy narancssárga Plymouth Barracuda, körülbelül 1970-es, gurult be a parkolóba. Befordult egy fedett helyre és Scott pattant ki belőle. A legtöbb Nephilim férfihez hasonlóan Scottnak is olyan a teste, mint valakinek, aki ismerős az edzőtermekben. Ráadásul még szokatlanul magas is, a maga 198 centijével. A haját katonásan rövidre nyírva tartja, és egészen jól néz ki – amolyan kemény, macsó módon. Ma hálós kosárlabdás rövidnadrágot és egy letépett ujjú pólót viselt. Vee elámulva legyezni kezdte magát.Felemeltem a kezem és készültem integetéssel magunkra irányítani Scott figyelmét, amikor kinyílt a Barracuda utas oldali ajtaja és Dante szállt ki belőle. – Ezt figyeld – mondta Vee. – Ez Dante. Számolj utána. Kettő van belőlük és kettő van belőlünk. Tudtam, hogy szeretni fogom a futást!– Hirtelen erős késztetést érzek, hogy tovább fussak – motyogtam.És meg sem állnék, míg elég messze nem kerülök Dante-tól. Nem voltam olyan hangulatban, hogy folytathattuk volna a tegnap esti beszélgetést. Arra sem volt kedvem, hogy Vee társkeresőt játsszon. Bosszantóan jó volt az olyasmiben. – Túl késő! Lebuktunk – mondta Vee és karjait a feje fölé emelve helikopter rotorjához hasonló mozdulatokat tett. Ezt bizonyítandó Scott és Dante a Barracudanak támaszkodva néztek minket és rázták a fejüket. – Leskelődsz utánam, Grey? – kiáltotta Scott. – Csak a tied – mondtam Vee-nek. – Én befejezem a futást. – Mi lesz Dante-val? A felesleges harmadiknak fogja érezni magát – mondta Vee. – Hidd el, jót fog tenni neki. – Mi ez a nagy sietség, Grey? – szólt ismét Scott és nagy megrökönyödésemre Dante-val együtt felénk kezdtek kocogni. – Edzem – kiáltottam vissza. – Azt tervezem… hogy megpróbálok bekerülni az atlétikai csapatba. – A próbák csak tavasszal kezdődnek – emlékeztetett Vee.A pokolba az egésszel!– Ó! Kezd leesni a pulzusom! – kiabáltam Scott felé. Ennyiben hagyva a dolgot már el is iramodtam az ellentétes irányba. Hamarosan meghallottam Scott lépteit a hátam mögött. Egy perccel később már a trikómat húzogatta.– Nem szeretnéd elmondani, hogy mi folyik itt?– Neked minek tűnik? – kérdeztem. – Én úgy látom, hogy te és Vee látnia akartatok engem és a futást használtátok ürügyként. – Szép munka, nagyágyú – mondtam és elismerően megveregettem a vállát. – Akkor mégis miért futsz el? És miért van Vee-nek olyan illata, mint egy parfüm gyárnak?Nem válaszoltam semmit, hagytam, hogy maga jöjjön rá a dologra. – Á – mondta végül. – A munkám itt véget ért – mondtam széttárt karokkal. – Ne értsd félre, de nem hiszem, hogy készen állok egész napokat Vee-vel tölteni. Ő elég… intenzív. Dante zárkózott fel mellém, mielőtt még megoszthattam volna vele a bölcs tanácsot, miszerint: „Amíg nem tudod megtenni, játszd meg!”. – Válthatnánk pár szót? – kérdezte. – Ó, anyám – mondtam.

– Ez az én végszavam – mondta Scott és elkeseredésemre azonnal elsietett, egyedül hagyva Dante-val. – Tudsz egyszerre futni és beszélni? – kérdeztem Dante-tól, mert jobb szerettem volna úgy végighallgatni az előre eltervezett kapcsolatunkról szóló mondókáját, hogy közben nem kell a szemébe néznem. Plusz, ez sokat elmondott arról is, hogy mennyire érdekel ez a beszélgetés. Dante válaszként megszaporázta a lépteit és felzárkózott mellém. – Jó látni, hogy futni jársz – mondta. – Miért is? – kérdeztem, majd elsimítottam egy kósza hajtincset az izzadt arcom elől – Élvezed, hogy ilyen állapotban látsz?– Egyrészt igen, másrészt viszont ez jó edzés arra, amit tartogatok a számodra. – Tartogatsz számomra valamit? Miért érzem azt, hogy erről nem akarok többet tudni?– Most már Nephil vagy ugyan, de még mindig komoly hátrányod van, Nora. A természetesenfogant Nephilimekkel ellentétben neked nincs meg sem a magasságod, sem pedig a fizikai erőd. – Sokkal erősebb vagyok, mint hinnéd – vitatkoztam.– Erősebb, mint voltál. De nem olyan erős, mint egy Nephil nő. A tested ugyanaz maradt, mint amikor ember voltál, s noha akkoriban ez talán elég volt, most már labdába sem rúghatszvele. Az alakod túl vékony. Hozzám mérve hihetetlenül alacsony vagy. Az izomtónusaid pedigszánalmasak. – Ezek aztán a szép bókok!– Mondhatnám azt, amit hallani akarsz, ahelyett, amit hallanod kell, de vajon akkor is igazi barátod lennék?– Miért gondolod, hogy mindezt el kell mondanod nekem? – Nem vagy kész a harcra. Semmi esélyed egy bukott angyal ellen. Ennyire egyszerű.– Összezavarodtam. Miért is kellene nekem harcolni? Tegnap többször is egyértelműen kijelentettem, hogy nem lesz háború. Békébe vezetem a Nephilimeket. És lekoptatom az arkangyalokat. Folt és én egyöntetűen megegyeztünk abban, hogy a dühös Nephilimek sokkal jobbak ellenségeknek, mint a mindenható arkangyalok. Világos volt, hogy Dante háborúzni akart, így ebben a kérdésben nem értettünk egyet. És, mint a Nephilim sereg vezére, a végleges döntés csak az én kezemben volt. Úgy éreztem, hogy Dante aláás engem ésez egyáltalán nem tetszett. Megállt és a csuklómat megragadva arra kényszerített, hogy szembenézzek vele. – Nem tudsz irányítani mindent, ami ezentúl történni fog – mondta halkan, rajtam pedig rossz előérzet futott végig, mintha csak jégkockát nyeltem volna. – Tudom, hogy azt hiszed, ellenedvagyok, de megígértem Hanknek, hogy vigyázni fogok rád. Mondok neked valamit. Ha kitör a háború, vagy akár csak egy lázadás, nem fogod túlélni. Jelen állapotodban biztosan nem. Havalami történik veled, ami miatt nem vezetheted a sereget, azzal megszeged az esküdet és biztosan tudod, hogy az mivel jár. Ó, bizony, hogy tudtam! Fejest ugranék vele a saját síromba. Magammal rántva az anyámat is.– Elővigyázatosságból szeretnék neked megtanítani néhány dolgot – mondta Dante. – Ez minden, amit javasolok. Nyeltem egy nagyot. – Úgy véled, hogy ha veled edzek, akkor eljuthatok arra a pontra, hogy megvédjem magam? Bukott angyalok ellen, persze. De mi van az arkangyalokkal? Megígértem, hogy leállítom a lázadást. Készülni a harcra nem igazán volt ezzel összeegyeztethető. – Szerintem megér egy próbát. A háború lehetősége csomókat kötött a gyomromba, de nem akartam félelmet mutatni Dante előtt. Már most is azt gondolta, hogy nem tudom megállni a helyem. – Szóval akkor most ki leszel? Az ál pasim, vagy a személyi edzőm?Megrándult az arca.

– Mindkettő.

3. FEJEZET

KÉT NEM FOGADOTT HÍVÁS VÁRT RÁM, miután Vee hazavitt a futásról. Az első Marcie Millartól, aki néha ősellenségem és a sors keze által vér szerinti féltestvérem. Az utóbbi tizenhét év során fogalmam sem volt arról, hogy a lány, aki ellopta a csokis tejem az általánosban és intimbetéteket ragasztott a szekrényemre felsőben, osztozott a DNS-emen. Marcie jött rá az igazságra először, és rögtön a képembe is vágta. Egy kimondatlan megállapodást kötöttünk arról, hogy nyilvánosan sosem beszélünk erről, maga a tudás pedig nem hozott változást a kapcsolatunkba. Marcie még mindig egy elkényeztetett, anorexiás tökfej volt, én pedig ébren töltött óráim nagy részét azzal töltöttem, hogy a hátam mögé tekintgetve próbáltam rájönni milyen módon akar legközelebb megalázni. Marcie nem hagyott üzenetet, nem is próbáltam kitalálni mit akarhatott, így áttértem a másik nem fogadott hívásra. Ismeretlen szám. A hangüzenet csak lassú, kontrollált, férfias légzést tartalmazott és semmi mást. Talán Dante, vagy talán Folt. Talán Pepper Friberg. A számom nyilvános volt, egy kis kutakodás árán tehát Pepper is könnyedén hozzáférhetett. Ez nem éppen megnyugtató gondolat. Előhúztam a malacperselyem az ágyam alól, kivettem belőle a gumidugót és kiráztam hetvenöt dollárt. Dante holnap reggel ötre jön értem, futóedzést és súlyemelést ütemezett be, miután pedig vetett egy futó pillantást a teniszcipőimre megjegyezte: „Ezek egy napot sem fognak kibírni.” Szóval így jutottam el oda, hogy a zsebpénzem kénytelen leszek cross-tréning cipőkre költeni. Nem hittem, hogy a háború fenyegetése annyira komoly lenne, mint azt Dante vélte, főleg mivel Folt és én titokban azt terveztük, hogy kirángatjuk a Nephilimeket a bukásra ítélt lázadásból, ám a sebességemre, méretemre és ruganyosságomra tett szavai megpendítették a megfelelő húrokat. Tényleg kisebb voltam, mint bármely Nephil, akit ismertem. Velük ellentétben, én emberi testbe születtem – átlagos súly, átlagos izomtónusok, minden tekintetben átlagos –, és vérátömlesztésre, valamint egy Átváltozási Esküre volt szükség ahhoz, hogy Nephillé váljak. Elméletben egy voltam közülük, ám a gyakorlatban nem. Nem akartam, hogy a különbözőségem céltáblát fessen a hátamra, de egy kis hang a fejemben folyton azt sugallta, hogy ez elkerülhetetlen. És mindent meg kellett tennem, hogy hatalmon maradjak!„Miért kell ilyen korán kezdenünk?”, lett volna az első kérdésem Dante-hoz, de azt hiszem rájöttem a válaszra. Egy Nephilim futása mellett még a világ leggyorsabb embere is úgy festene, mint aki kényelmesen kocog. Úgy saccoltam, hogy egy csúcsformában lévő Nephilimközel 80 km/órával képes szaladni. Nem kívánt figyelmet keltene, ha valaki meglátna engem és Dante-t, ahogy ezt a sebességet használjuk, a középiskola futópályáján. Azonban a hétfői hajnal előtti órákban a legtöbb ember még mélyen alszik, így Dante-nak és nekem lehetőségünk nyílik aggódásmentesen edzenünk. A zsebembe nyomtam a pénzt és elindultam lefelé a lépcsőn. – Néhány óra múlva jövök – kiáltottam anyukámnak. – A hús hatra fog megsülni, szóval ne késs – mondta a konyhából kijövet. Húsz perccel később mentem át Pete Öltözőjének ajtaján és egyesen a cipőrészleg felé vettem az irányt. Felpróbáltam egy pár cross-tréning cipőt, majd végül egy leárazott példány mellett döntöttem. Dante megkaphatja a hétfőmet – ami a tanárok napi szünetének hála iskolamentes –, de az biztos, hogy nem pazarlom rá minden megtakarításomat. Kifizettem a cipőket és megnéztem az órát a mobilomon. Még négy sem volt. Folt és én elővigyázatosságból megegyeztünk, hogy nyilvánosan nem fogjuk sokat hívogatni egymást,

ám egy gyors körültekintés után megbizonyosodtam róla, hogy teljesen egyedül állok a bolt előtt. Elővettem a táskából a lenyomozhatatlan mobilt és Folt számát tárcsáztam. – Van néhány szabad órám – mondtam neki, miközben a szomszédos utcában parkoló kocsim felé lépdeltem. – Van egy nagyon privát, elzárt csűr a Lookout Hill Parkban, a körhinta mögött. Tizenöt perc alatt ott tudnék lenni. – Nagyon kívánhatsz engem – hallottam a mosolyt a hangjában. – Szükségem van egy endorfin löketre. – És csókolózni velem egy elhagyatott csűrben majd megadja azt?– Nem, valószínűleg endorfin kómába fog juttatni, de több mint boldogan vállalom a kockázatot. Most hagytam el Pete Öltözőjét. Ha a lámpákkal szerencsém lesz, akkor talán tíz percen belül…Nem tudtam befejezni. Egy vászonzsákot húztak a fejemre és valaki hátulról szorosan magához ölelt. Meglepettségemben elejtettem a mobilom. Sikítottam és próbáltam csapkodni, ám az út felé lökdöső alak túlságosan erős volt. Hallottam, ahogy egy nagyobb jármű végigjött az utcán és fékcsikorgás kíséretében megállt előttem. Kinyílt egy ajtó, engem pedig belöktek rajta. A teherautó belsejében izzadságszag uralkodott, amit citromillatú légfrissítő próbált elnyomni.A fűtést nagyon felcsavarták, csak úgy süvített a fúvókákból, rögtön megizzasztva engem. Talán éppen ez volt a cél. – Mi folyik itt? Mit akartok? – kérdeztem dühösen A lezajlott események teljes súlya még nem ütött fejbe, így inkább haragos, mintsem ijedt voltam. Senki sem válaszolt, de két személy egyenletes légzését is hallottam. Az a kettő, plusza sofőr, tehát összesen három. Egyedül ellenem. A kezeimet hátracsavarták és valami olyasmivel kötötték össze, ami leginkább vontatókötélnek tűnt. A bokáimat is egy hasonló lánccal biztosították. A hasamon voltam elterülve, a zsák még mindig a fejemen, az orrom pedig belenyomva a teherautó tágas padlójába. Próbáltam oldalra dőlni, de attól úgy éreztem, mintha a vállam ki akarna szakadni. Frusztráltságomban felsikítottam, mire valaki a combomba rúgott. – Dugulj el – morogta egy férfihang. Sokáig mentünk. Negyvenöt percig, talán. Az agyam túlságosan sok mindenen járt ahhoz, hogy pontosan követni tudjam az idő múlását. Meg tudnék szökni? Hogyan? Lefuthatnám őket? Nem. Túljárhatnék az eszükön? Talán. És ott volt még Folt is. Biztos rájött, hogy elraboltak. Megtalálná a mobilt Pete Öltözőjénél, de onnan hogyan akadna a nyomomra?A teherautó eleinte rendszeresen megállt, feltehetőleg a közlekedési lámpák miatt, de aztán megtisztult az út. A kocsi egyre csak felfelé kapaszkodott, ide-oda fordulva a szerpentinen, amiből arra következtettem, hogy az elhagyatott, dombos tájak felé tartunk, messze a várostól.Izzadság gyűlt a pólóm alatt és képtelen voltam mély lélegzetet venni. Minden belégzés erőtlen volt, pánik szorította a mellkasom. A kerekek alatt kavicsok kezdtek ropogni, a teherautó egyenesen fölfelé haladt, majd végül megállt a motor. A fogva tartóim eloldozták a lábaimat, kirángattak, belöktek egy ajtón és lerántották a zsákot a fejemről. Igazam volt: hárman voltak. Két férfi, egy nő. Egy rönkházba hoztak, a kezeimet pedig hozzáláncolták egy dekoratív faoszlophoz, ami a földtől egészen a tartógerendákig ért. Nem volt világítás, ami annak is lehetett a következménye, hogy rég kikapcsolták az áramot. Kevésbútordarab volt, azok is mind fehér lepedővel letakarva. A levegő alig egy-két fokkal volt melegebb, mint kint, tehát a kemencét biztosan nem gyújtották be. Bárkié is volt ez a rönkház,bezárta télre.– Ne is próbálj sikítani – mondta a legnagyobb darab. – Mérföldeken belül nincs egy lélek sem.

Egy cowboy kalap és egy napszemüveg mögé bújt, ám elővigyázatossága teljesen feleslegesnek bizonyult: megesküdtem volna, hogy még sosem láttam. A felerősödött hatodik érzékem szerint mindhárman Nephilimek voltak. Azonban arról fogalmam sem volt, hogy mitakarhatnak tőlem. Nekifeszültem a láncoknak, de egy halk, csikorgó hangon kívül nem értem el vele semmit. – Ha igazi Nephil volnál, akkor kitörhetnél a láncokból – morogta a cowboy kalapos. Úgy tűnt ő volt a csapat szószólója, a másik kettő ugyanis a háttérben maradt és csak megvető tekintetekkel kommunikáltak velem. – Mit akartok? – ismételtem fagyosan. Cowboy Kalap szája gúnyos vigyorra állt. – Szeretném tudni, hogy egy olyan kis hercegnő, mint te, hogyan akar végigvinni egy Nephilim forradalmat. Álltam a gyűlölködő tekintetét és azt kívántam, bárcsak a képébe vághatnám az igazságot. Nem lesz semmilyen forradalom. Amint a Cheshvan egy-két napon belül kezdetét veszi, ő és a barátai is, meg lesznek szállva. Hank Millarnak jutott a könnyű rész: megtölteni a fejüket lázadásról és szabadságról szóló álmokkal. És most nekem kellene véghezvinnem a valódi csodát. De nem fogom!– Utánad néztem – mondta Cowboy Kalap fel-alá járkálva előttem. – Körbekérdeztem és úgy hallottam, hogy Folt Ciprianoval jársz, aki egy bukott angyal. Hogy vált be eddig az a kapcsolat?Diszkréten nyeltem egy nagyot. – Nem tudom kivel beszéltél…Tudtam milyen veszélyekkel néznék szembe, ha a kapcsolatom Folttal kiderülne. Óvatos voltam, de egyre inkább úgy tűnt, hogy nem eléggé. – … de én szakítottam Folttal – hazudtam. – Bármi is volt közöttünk, az már a múlté. Tudom,kinek tartozom hűséggel. Amint Nephil lettem… – Nem vagy Nephil – nyomta az arcát az enyémbe, majd megvető tekintettel mért végig. – Nézz magadra! Szánalmas vagy. Nincs jogod Nephilnek nevezni magad. Amikor rád nézek, csak egy embert látok. Egy gyenge, nyavalygó, beképzelt kislányt. – Azért vagy mérges, mert fizikailag nem vagyok olyan erős, mint te – mondtam nyugodtan. – Ki beszélt itt erőről? Nincs benned büszkeség! Nincs benned egy cseppnyi hűség sem. Én azért tiszteltem a Fekete Kezet, mert kiérdemelte azt. Volt egy látomása. És cselekedett. Kinevezett téged az örökösének, de nekem ez semmit sem jelent. A tiszteletemet akarod? Vegyél rá, hogy megadjam neked – vadul csettintett az arcom előtt. – Érdemeld ki, hercegnő!Kiérdemelni a tiszteletét? Hogy olyan lehessek, mint Hank? Hank csaló és hazug volt. A lehetetlent ígérte a népének, bókokkal és mézes-mázos szavakkal. Felhasználta és félrevezetteaz anyámat, belőlem pedig bábut csinált az ügye számára. Minél többet gondoltam a helyzetre, amibe belekényszerített, rám hagyván a tébolyult vízióját, annál jobban kezdtem megőrülni. Rideg tekintettel néztem Cowboy Kalap szemébe… majd felhúztam a lábaim és minden erőmmel mellkason rúgtam. A falnak tántorodott és a földre rogyott. A másik kettő rögtön megmozdult, de a haragom addigra már feltüzelt. Egy idegen és vad erő kezdett felgyülemleni bennem, és hallottam, ahogy a lánc fémes hangon felcsikordult, mielőtt elpattant volna. A láncok a földre estek, én pedig egy másodpercet sem várva estem nekik az ökleimmel. Megsoroztam a közelebb lévő Nephil bordáit, míg a másik felé egy rúgást küldtem. A lábam a combjának ütközött és teljesen ledöbbentett, hogy milyen tömény izomköteget találtam ott. Soha életemben nem találkoztam még ilyen erős és szívós nővel. Dante-nak igaza volt; nem tudtam hogyan kell küzdeni. Csupán egy pillanattal késtem el a felismeréssel, hogy tovább kellett volna támadnom, miután a földre kerültek. Ehelyett

azonban, lesokkolva attól, amit tettem, védekező pozícióba hátráltam és figyeltem, hogy mi lesz a reakciójuk. Cowboy Kalap öklelt fel, visszalökve az oszlopnak. A becsapódás kiszorított belőlem minden levegőt. Előregörnyedve igyekeztem - sikertelenül - oxigénhez jutni. – Még nem végeztem veled, hercegnő! Ez volt a figyelmeztetésed. Ha rájövök, hogy még mindig bukott angyalokkal lógsz, azt csúnyán megbánod – megpaskolta az arcom. – Használdezt az időt arra, hogy újragondold, kinek tartozol hűséggel. A te érdekedben remélem, hogy mire legközelebb találkozunk, már a helyes irányba fog húzni a szíved.Állának egyetlen rándulásával jelzett a többieknek, majd mindannyian kimentek az ajtón. Levegő után kapkodtam, néhány percembe telt, mire össze tudtam szedni magam és én is az ajtóhoz botladozhattam. Ők már rég eltűntek. Az út pora kavargott a levegőben, az alkony kezdte sötétséggel megölteni az égboltot és az első csillagok úgy ragyogtak, akár az apró üvegszilánkok.

4. FEJEZET

A KIS HÁZ VERANDÁJÁN ÁLLVA AZON TŰNŐDTEM, HOGYAN FOGOK HAZATALÁLNI, amikor a távolba nyúló földútról motor zúgására lettem figyelmes. Felkészültem Cowboy Kalap és cimboráinak visszatérésére, ám a teherautó helyett egy Harley Sportster jelent meg, egyetlen utasával. Folt!Lepattant a motorról és három nagy lépéssel mellettem termett. – Megsérültél? – kérdezte.A tenyereit az arcomra helyezte és gyorsan végignézett rajtam, sebesülések után kutatva. Tekintetében megkönnyebbülés, aggodalom és harag izzott. – Hol vannak? – kérdezte olyan kemény hangon, amilyet még nem hallottam tőle. – Hárman voltak, mindannyian Nephilimek – mondtam, a hangom még mindig remegett az ijedségtől és attól, hogy nemrégiben kiverték belőlem a szuszt. – Úgy öt perce mehettek el. Hogyan találtál meg?– Aktiváltam a nyomkövetődet. – Nyomkövetőt tettél rám?– A farmerkabátod zsebébe varrtam be. A Cheshvan a keddi teliholddal kezdődik, te pedig egynem elkötelezett Nephil vagy. Ráadásul a Fekete Kéz lánya is. Elsőrendű célpont vagy, minden bukott angyal számára kívánatos. Nem fogsz hűbéresküt tenni, Angyalom, erről nem is nyitok vitát. Ha cserébe bele kell gázolnom a privát szférádba, akkor jobb, ha hozzászoksz. – Szokjak hozzá? Komolyan? – Nem voltam benne biztos, hogy megöleljem, vagy inkább eltaszítsam magamtól. Folt figyelmen kívül hagyta a felháborodásom és folytatta. – Mondj el róluk mindent. A kinézetüket, a kocsi típusát, bármit, ami segíthet abban, hogy lenyomozzam őket – A szemeiben bosszúvágy sistergett. – És, hogy megfizethessek nekik. – A telefonomat is bepoloskáztad? – tudni akartam, mert még mindig nem sikerült túltennem magam a tényen, hogy Folt a megkérdezésem nélkül, ilyen durván betört a magánéletembe. – Igen – mondta egy pillanatnyi hezitálás nélkül. – Más szavakkal, nincsenek előtted titkaim. Az arckifejezése ellágyult és úgy tűnt, hogy ha a helyzet nem lett volna ilyen feszült, akkor még el is mosolyodott volna. – Azért sikerült még néhány dolgot elrejtened előlem, Angyalom. Oké, ebbe szépen belesétáltam.

– A vezetőjük egy cowboy kalap és egy napszemüveg mögé rejtőzött, de egészen biztosan nem láttam még ezelőtt – mondtam. – A másik kettő, egy férfi és egy nő, nehezen leírható ruhákat viselt. – A kocsi?– Zsák volt a fejemen, de biztosan egy teherautó. Kettő ült mellettem hátul, az ajtónak pedig olyan hangja volt, mintha oldalra csúszva nyílna. – Bármi más, ami feltűnt?Elmondtam Foltnak, hogy a fővezér azzal fenyegetett kiteregeti a kapcsolatunkat. – Ha kiderül az igazság rólunk, akkor a dolgok hamar csúnyán elfajulhatnak – a szemöldökei összehúzódtak, a tekintetére pedig a bizonytalanság sötétje ült ki. – Biztos, hogy továbbra is titkolni akarod a kapcsolatunkat? Nem akarlak elveszíteni, de ha muszáj, akkor jobb lenne a saját feltételeink szerint, nem pedig, ahogy ők akarják. Kezeimet az övéibe csúsztattam és észrevettem milyen jég hideg a bőre. Megfeszült, mint aki a legrosszabbra készül. – Vagy veled csinálom végig, vagy sehogy – mondtam és komolyan is gondoltam minden szót. Egyszer már elvesztettem Foltot és nem akarok melodramatikusan fogalmazni, de annál a halál is jobb választás. Folt okkal volt az életem része. Szükségem volt rá. Egy egész két darabja voltunk. Folt magához húzott és egyfajta vad birtoklási vággyal ölelt. – Tudom, hogy valószínűleg nem fog tetszeni az ötlet, de könnyen lehet, hogy meg kell rendeznünk egy nyilvános veszekedést, amivel biztos jelét küldhetnénk annak, hogy vége a kapcsolatunknak. Ha ezek a fickók komolyan elszántan kutakodni kezdenek, akkor nem tudjuk majd irányítani, hogy mire bukkannak rá. Ez az egész kezd olyan lenni, mint egy boszorkányüldözés, így jobb, ha mi tesszük meg az első lépést. – Megrendezni egy vitát? – visszhangoztam, miközben rettegés futott végig rajtam.– Mi tudnánk az igazságot – suttogta Folt a fülembe és kezeit végigsimítva az enyéimen felmelegített. – Nem foglak elveszíteni téged. – Ki tudna még az igazságról? Vee? Az anyám?– Minél kevesebbet tudnak, annál nagyobb biztonságban lesznek.– Egyre nehezebb hazudnom Vee-nek – mondtam egy sóhaj kíséretében. – Nem hiszem, hogy képes lennék tovább titkolózni előtte. Bűnösnek érzem magam, amikor csak a közelében vagyok. Tisztázni akarok mindent. Főleg az olyan fontos dolgokkal kapcsolatban, mint te megén. – A te döntésed – mondta gyengéden Folt. – Azonban az biztos, hogy nem fognak ártani neki, ha úgy gondolják nincs mit mondania. Tudtam, hogy igaza van. Ami nem is hagyott nekem igazi választási lehetőséget ebben a témában. Hogy jönnék én ahhoz, hogy veszélybe sodorjam a legjobb barátomat, pusztán a lelkiismeretem megnyugtatása érdekében?– Dante-t valószínűleg nem fogjuk tudni átverni– ahhoz túlságosan is közel dolgozol vele, – mondta Folt. – És talán még a javunkra is válhat, ha tud róla. Megerősítheti a történetünket, amikor befolyásos Nephilimekkel tárgyal. – Folt lerázta a bőrkabátját és rám terítette. – Gyere, hazaviszlek.– Elugorhatnánk előtte Pete Öltözőjéhez? Meg kellene találnom a saját mobilom és azt a lenyomozhatatlant is, amit te adtál. Az egyiket a támadás során dobtam el, a másik meg a táskámban maradt. Ha szerencsénk van, akkor még az új cipőim is meglesznek. – Mindkét telefont ki kell kapcsoltatni – mondta Folt miután megcsókolta a homlokom. – Kikerültek a kezedből, és ha a legrosszabbat feltételezzük, akkor mostanra már a Nephilim fogva tartóid ellátták őket a saját nyomkövetőikkel. A legbiztosabb megoldás új telefonok beszerzése.

Egy dologban biztos voltam. Ha eddig nem érdekelt a Dante-val való edzés, ez most gyökeresen megváltozott. Meg kellett tanulnom küzdeni, mégpedig gyorsan. Pepper Friberg kerülgetése és az én újdonsült beosztásom, mint a Nephilim faj vezére, épp elég gondot okozott Foltnak anélkül is, hogy állandóan az én megmentésemre kelljen sietnie. Mérhetetlenül hálás voltam a védelméért, ám ideje volt megtanulnom gondoskodni magamról.Már teljesen besötétedett, mire hazaértem. Besétáltam az ajtón, mire az anyukám rontott ki a konyhából, egyenlő mértékben mérges és kétségbeesett arccal. – Nora! Merre jártál? Hívogattalak, de mindig csak a hangpostádat értem el!Majdnem homlokon csaptam magam. A vacsora! Hatkor. Abszolút lemaradtam róla. – Sajnálom – mondtam. – Elkeveredett a telefonom az egyik üzletben. Mire rájöttem, hogy elveszett már majdnem vacsoraidő volt, nekem pedig még újra végig kellett mennem az egészváráson. Sosem találtam meg, így most nem csak, hogy telefonom nincs, de még téged is cserbenhagytalak. Annyira sajnálom! Nem tudtalak felhívni. Gyűlöltem, hogy ismét hazudnom kell neki. Annyiszor csináltam már, még egynek nem kellett volna így fájnia, de mégis nagyon fájt. Egyre inkább Hank lányának éreztem magam tőle, nem pedig az övének. A biológiai apám tapasztalt és legyőzhetetlen hazudozó volt. Én pedig közel sem voltam olyan helyzetben, hogy erre bármi rosszat mondjak. – Nem tudtál megállni és találni valami módot rá, hogy felhívj? – mondta és egy pillanatra sem hangzott úgy, hogy elhinné a történetem. – Nem fog újra megtörténni. Ígérem.– Csak nem megint Folttál voltál?Nem tudtam nem észrevenni a cinikus hangsúlyt a nevén. Anyám annyira kedvelte Foltot, mint azokat a mosómedvéket, amik néhanap feltúrták az egész környéket. Kétségem sem volt afelől, hogy gyakran képzelte magát a verandára, puskával a kézben, arra várván, hogy Folt elődugja a képét. Nagy levegőt vettem és megígértem magamnak, hogy ez lesz az utolsó hazugság. Ha Folt és én tényleg megvalósítjuk a megrendezett harc ötletünket, akkor a legjobb már most megalapozni a dolgot. Azt mondtam magamnak, hogy amint végzek Anyával és Vee-vel, a többieket már gyerekjáték lesz meggyőzni. – Nem Folttal voltam, anya. Szakítottunk. Felhúzta a szemöldökét, továbbra sem tűnt meggyőzöttnek. – Csak úgy megtörtént és nem, nem akarok róla beszélni – mondtam és elindultam a lépcsők felé. – Nora…Visszafordultam, könnyekkel a szememben. Váratlanul törtek rám, nem voltak részei az alakításnak. Csak annyi történt, hogy visszaemlékeztem arra, amikor igazán szakítottunk Folttal és ez az érzés satuként préselte ki belőlem a levegőt. Ez az emlék örökre kísérteni fog. Folt elvitte magával a legjobb részeimet, nem hagyva hátra mást, csak egy üres, elveszett lányt. Nem akartam újra az a lány lenni. Soha többé. Anya arckifejezése ellágyult. A lépcsőn ért utol, vigasztalóan megsimogatta a hátamat és azt suttogta a fülembe:– Szeretlek. Ha meggondolod magad és szeretnél beszélni róla…Bólintottam, majd a szobámba mentem. Tessék, mondtam magamnak, igyekezvén meggyőzőnek hangzani. Egy letudva, még egy van hátra. Nem igazán hazudtam anyámnak és Vee-nek a szakítással kapcsolatban; pusztán azt tettem, amivel meg tudtam őket védeni. A legtöbb alkalommal az őszinteség a legjobb megoldás. Ám néha a biztonság mindenek felett való, nem? Logikus érvelésnek látszott, de ettől még a gondolat keserű ízzel töltötte meg a gyomromat. Volt egy másik aggodalomra okot adó gondolat, mely a fejemben motoszkált. Meddig élhetünk Folttal egy hazugságban… mire az valósággá válik?

A hétfő reggel öt túlságosan hamar jött el. Dühösen csaptam le az ébresztőmet. Aztán oldalra fordultam és azt mondtam magamnak: Még két perc. Behunytam a szemem, hagytam, hogy azelmém elkóboroljon és egy új álom már kezdett is kirajzolódni előttem– és a következő, amireemlékszem, hogy egy adag ruhát vágtak a képembe. – Ébresztő – mondta Dante, az ágyam mellett állva a sötétben. – Mit keresel te itt? – sikkantottam fel bizonytalanul és szorosabbra húztam magamon a takarót. – Azt teszem, amit bármelyik elhivatott személyi edző tenne. Kirángatom a hátsód az ágyból és felöltöztetlek. Ha három percen belül nem vagy a kocsifeljárónál, akkor egy vödör hidegvízzel jövök vissza. – Hogy jöttél be?– Nem zártad be az ablakodat. Talán jó lenne leszokni arról a szokásról. Nehéz uralni, hogy mi jön be, ha ingyenjegyet adsz az egész világnak. A hálószobám ajtaja felé lépkedett, miközben én kezdtem kikászálódni az ágyból. – Megőrültél? Ne használd az előszobát! Anyám még meghallana. Egy srác, aki úgy tűnik, hogy a szégyen sétáját teszi a szobámból kifelé? Egy életre szobafogságot kapnék!– A rend kedvéért megjegyzem, hogy egyáltalán nem szégyellném – mondta szórakozottan. Legalább tíz másodpercig álltam még ugyanabban a pózban, miután elment és azon tűnődtem,hogy tulajdonítsak-e mélyebb értelmet a szavainak. Persze, hogy nem. Amit mondott az talán flörtölésnek hangzott, de biztos nem az volt. És itt vége is a történetnek. Felhúztam egy fekete leggings-et és egy nyújtható, mikroszálas pólót, majd lófarokba kötöttem a hajam. Ha mást nem is érek el, de legalább jól fogok kinézni, miközben Dante a földbe döngöl. Pontosan három perccel később találkoztam vele a kocsifeljárón. Körbenézve megéreztem, hogy valami fontos hiányzott. – Hol a kocsid?Dante gyengéden vállba bokszolt. – Lusták vagyunk? Cö-cö-cö. Gondoltam bemelegíthetnénk egy laza tíz mérföldes futással. A sűrű erdővel borított területre mutatott, az utca túloldalán. Gyerekként Vee és én felfedeztükezt az erdőséget és az egyik nyáron még egy erődöt is építettünk benne, de azon sosem gondolkoztam el, hogy milyen nagy lehet ez a terület. Úgy tűnik legalább tíz mérföldes.– Csak utánad!Hezitáltam. Nem rajongtam az ötletért, hogy Dante-val fussak be a vadonba. Ő volt Hank egyik legjobb embere – ami épp elég ok arra, hogy ne bízzak benne és ne is kedveljem. Utólag nézve a dolgot, sosem kellett volna beleegyeznem, hogy egyedül edzek Dante-val, főleg ha eldugott helyre megyünk. – Az edzés után átnézhetnénk a visszajelzéseket, amiket különböző Nephilim csoportoktól kapok a morálról, az elvárásaikról és rólad – tette hozzá Dante. Edzés után. Vagyis nem szándékozott bedobni egy régi kútba az elkövetkező órában. RáadásulDante most már nekem tartozott engedelmességgel. Hűséget esküdött. Már nem Hank, hanem az én hadnagyom volt. Nem merészelne bántani engem. Megengedtem magamnak még egy fantáziaképet az áldott álmokról, aztán megráztam a fejemés a fák felé iramodtam. Az ágak boltozatként fonódtak össze fölöttünk, kizárva azt a kevés fényt is, amit a reggeli nap adott. A megerősödött Nephilim látásomra hivatkozva mindent beleadtam a futásba, kidőlt fák fölött ugrottam át, kerülgettem az alacsony ágakat, és nyitva tartottam a szemem apró kövek és egyéb rejtőzködő dolgok után kutatva. A talaj veszélyesen egyenetlen volt és amilyen sebességgel haladtam, egyetlen rossz lépés is végzetes lehetett volna. – Gyorsabban – vakkantotta mögöttem Dante. – Fuss könnyebb léptekkel! Olyan hangos vagy, mint egy csörtető rinocérosz. Csukott szemmel is rád találnék és elkapnálak!

Megfogadtam a szavait, amint földet értek rögvest újra felemeltem a lábaim, újra és újra, arra koncentrálva, hogy a lehető leghalkabb legyek. Dante előresietett, könnyedén elhagyva engem.– Kapj el – utasított. Őt üldözve elámultam az új Nephilim testem erején és ruganyosságán. Lenyűgözött, hogy az emberi testem milyen lassú, esetlen és koordinálatlan volt ehhez képest. Az atletikusságon nem egyszerűen feljavult, felsőbbrendű lett. Ágak alatt suhantam, gödröket ugrottam át és úgy kerülgettem a szikladarabokat, mintha csak egy olyan akadálypályán futnék, amit már régen memorizáltam. És noha úgy éreztem, hogy mindjárt felemelkedek a földről és akár szállni is képes lennék, még mindig messze lemaradtam Dante mögött. Úgy mozgott, mint egy állat, egy ragadozó, ami a következő vacsoráját üldözi. Hamar teljesen kikerült a látószögemből.Lelassítottam, füleltem. Semmi. Egy pillanattal később robbant ki a sötétségből. – Ez szánalmas volt – kritizált. – Újra!A következő két órában utána sprinteltem és minduntalan hallottam az utasítást: Újra! És megint. Még mindig nem jó – csináld újra!Már épp azon voltam, hogy feladjam – a lábaim minden izma remegett a kimerültségtől, a tüdőm pedig rekedtesen kapart –, amikor Dante visszajött hozzám. Gratulálásként megveregette a hátam. – Szép munka! Holnap áttérünk az erőedzésre. – Ó, sziklákat fogunk emelgetni? – sikerült cinikusan kérdeznem, pedig még mindig kapkodtam a levegőt. – Fákat fogunk kitépni. Rábámultam. – Fellökjük őket – fejtette ki vidáman. – Aludj egész este, mert szükséged lesz az erődre. – Hé! – kiáltottam utána. – Nem vagyunk még mindig mérföldekre a házamtól?– Ötre, egészen pontosan. Vedd úgy, hogy ez a levezető kocogás.

5. FEJEZET

TIZENKÉT ÓRÁVAL KÉSŐBB TELJESEN MEREV VOLTAM ÉS MINDEN TAGOM FÁJT, a reggeli edzés következtében. A legnagyobb fájdalmat az okozta, hogy kénytelen voltam óvatosan fel-le mászkálni a lépcsőkön. A pihenésnek várnia kellett: Vee tíz percen belül készült felvenni, én pedig még mindig abban a melegítőben voltam, amiben az egész napot töltöttem. Folt és én úgy döntöttünk, hogy ma este rendezzük meg a nyilvános összezördülésünket, ami után már senkinek sem lesz kétsége a kapcsolatuk felől: Elváltak útjaink és határozottan ellentétes oldalakon állunk a közelgő háborúban. Abban is megegyeztünk, hogy a Sátán Táskájában esünk túl a dolgon, tudván az egy kedvelt szórakozóhely a Nephilimek számára. Noha nem ismertük a rám támadó Nephilimeket, így nem tudhattuk ott lesznek-e, Folt és én biztosra vettük, hogy a szakításunk híre gyorsan elterjed majd. Végül pedig Folt azt is kiderítette, hogy az éjszakai műszakot vállaló csapos egy hirtelenharagú, fanatikus Nephilim. Az ő jelenléte létfontosságú volt a tervünk sikerének érdekében. Lefejtettem magamról a melegítőm és belecsusszantam egy sűrűszövésű, kötött, egyrészes ruhába, egy harisnyanadrágba és egy bokacsizmába. A hajamat kontyba fontam, néhány szálátszabaddá téve, hogy azok keretezzék az arcomat. Kifújtam a levegőt, belenéztem a tükörbe és magamra erőltettem egy mosolyt. Mindent összevetve nem is néztem ki rosszul ahhoz képest, hogy egy olyan lány szerepét készültem eljátszani, aki egy megsemmisítő veszekedésre készül az élete szerelmével.

A ma esti veszekedés következményeinek csak néhány hétig kell kitartaniuk, mondogattam magamnak. Csak amíg ez az egész Cheshvan őrület véget ér.Egyébként is, a vita nem volt valódi. Folt megígérte, hogy fogunk találni módot a találkozásraígy is. Titkos pillanatokat, rejtett pillantásokat. Csak extra óvatosnak kellett lennünk. – Nora – kiáltott fel anyám. – Megjött Vee!– Kívánj szerencsét – suttogtam a tükörképemnek, majd megragadtam a kabátom, a sálam és kifelé menet lekapcsoltam a világítást. – Kilencre itthon légy – mondta anyám, miközben lementem a társalgóba. – Nincs vita! Holnap iskola. Puszit nyomtam az arcára és kisiettem az ajtón. Vee leengedte a Neon ablakait, a magnóból pedig Rihanna üvöltött. Behuppantam az anyósülésre.– Meglep, hogy anyukád elengedett hétköznap este – mondtam túlharsogva a zenét.– Nebraskába kellett repülnie tegnap este. Marvin bácsikája meghalt és most osztják fel a vagyonát. Henny nénikém vigyáz rám – Vee oldalra pillantott és a mosolyából arra következtettem, hogy valami rosszban sántikál. – Nem Henny nénikéd volt elvonóban egy pár éve?– Ő lenne az, igen. Nagy kár, hogy nem vált be neki. Majdnem ötliternyi almalé van a hűtőben, de ez a legerjedtebb almalé, amibe valaha is belekortyoltam. – És anyukád szerint ő elég felelősségteljes ahhoz, hogy vigyázzon rád?– Szerintem meglágyította a lehetőség, hogy kaphat valamennyit Marvin bácsi pénzéből.Végigszáguldottunk a Hawthorne-on, üvöltve a dalszövegeket és táncolva az üléseinkben. Ideges és nyugtalan voltam, de jobbnak láttam azt tettetni, hogy minden rendben van. Az Sátán Táskája csak egy kicsit volt tele, szép tömeg gyűlt össze ugyan, de még volt ülőhely is. Vee és én becsúsztunk egy bokszba, felakasztottuk a kabátjaink és kólát rendeltünk az arra elsuhanó pincérnőtől. Titokban Folt után kutattam, ám ő még nem jelent meg. Megszámolni sem tudnám hányszor ismételtem el a szövegem otthon, de a tenyereim még így is izzadtak. Azt kívánván, bárcsak jobb előadó lennék, beletöröltem őket a harisnyámba. Bárcsak szerettem volna a drámát és a figyelem középpontjában állást. – Nem nézel ki túl jól – mondta Vee. Már majdnem elkotyogtam, hogy tengeribeteg lettem a vezetés terén mutatott jártatlanságától,amikor Vee szemei elmozdultak rólam, az arckifejezése pedig keserűre váltott. – Ó, a pokolba! Mond, hogy az nem Marcie Millar, aki éppen a pasimmal flörtöl. A színpad felé fordítottam a nyakam. Scott és a Szerpentin többi tagja a koncertre készülődött,miközben Marcie a színpadra könyökölve kipécézte magának Scottot és csak vele foglalkozott. – A te pasiddal? – kérdeztem Vee-től. – Leendő pasimmal. Nincs különbség.– Marcie mindenkivel flörtöl. Én a helyedben nem aggódnék. Vee mély levegőket vett, az orrlyukai szinte lángoltak. Marcie, mintha csak valami voodoo mágiával megérezte volna a felé küldött negatív érzéseket, felénk fordult. A legszépségkirálynősebb integetését küldte irányunkba. – Csinálj valamit – mondta Vee. – Távolítsd el tőle! Most!Felugrottam és Marcie-hoz siettem. Odafelé magamra varázsoltam egy mosolyt és mire odaértem már biztos voltam benne, hogy az őszintének is fog hatni. – Hé – mondtam neki.– Ó, helló, Nora. Épp arról beszéltem Scottal, hogy milyen nagyon imádom az indie zenekarokat. Ebben a városban senkinek sincsenek igazi ambíciói. Szerintem nagyon menő, hogy valami nagyot akar véghezvinni.

Scott rám kacsintott. Egy pillanatra kénytelen voltam behunyni a szemem, nehogy feltűnően forgatni kezdjem őket. – Szóval… – mondtam hosszan, igyekezvén betölteni a beszélgetésben keletkezett űrt. Vee parancsára idejöttem, de most mihez kezdjek? Csak úgy nem rángathatom el innen Marcie-t. És miért nekem kell itt játszanom a bírót? Ez Vee ügye volt, nem az enyém. – Beszélhetnénk? – kérdezte Marcie, megmentve ezzel attól, hogy magamnak kelljen kitalálnom valami stratégiát. – Persze, van egy percem – mondtam. – Menjünk egy csendesebb helyre?Marcie, mintha csak olvasna a fejemben, megragadta a csuklómat és a hátsó ajtón át a sikátorba vezetett. Mindkét irányba körbenézve meggyőződött arról, hogy egyedül vagyunk, majd beszélni kezdett. – Az apám mondott neked bármit is rólam? – kérdezte, majd még halkabban folytatta. – Úgy értem a Nephilimségről. Mostanában furcsán érzem magam. Fáradtnak és görcsösnek. Ez valami fura Nephilim menstruációs izé? Mert azt hittem, azon már túlestem. Hogy mondhattam volna el Marcie-nak, hogy tisztavérű Nephilimek, mint az ő szülei, ritkán tudtak sikeresen utódot nemzeni és ha sikerült is, a gyermek akkor is gyenge és beteges lett, Hank utolsó szavaiban pedig azt is elárulta nekem, hogy Marcie nagy valószínűség szerint hamarosan meghal. Röviden, sehogy. – Néha én is pont így érzem magam – mondtam. – Szerintem ez normális…– Aha, de mondott valamit ezzel kapcsolatban az apám? – erőltette tovább a témát. – Mire számítsak, hogyan birkózzak meg vele? Ilyesmit. – Azt hiszem édesapád szeretett téged és azt szeretné, hogy éld tovább a normális életed, mit sem törődve ezzel az egész Nephilim dologgal. Azt akarná, hogy boldog légy.Marcie kétkedően nézett rám. – Boldog? Egy szörnyeteg vagyok. Még csak nem is ember. És egy pillanatra se hidd, hogy megfeledkeztem volna arról, hogy te is ilyen vagy. Ebben a dologban együtt vagyunk – mondta és vádlón rám szegezte mutatóujját. Ó, anyám! Pont erre volt szükségem. Szolidaritásra… Marcie Millar-tól.– Igazából mit akarsz tőlem, Marcie? – kérdeztem.– Azt akarom, hogy tudd, ha csak utalsz arra valakinek, hogy nem vagyok ember, akkor azt keservesen megbánod! Élve eltemetlek!Kezdtem elveszíteni a türelmemet. – Először is, ha szerettem volna világgá kürtölni, hogy Nephilim vagy, akkor már régen megtettem volna. Másodszor pedig, egyáltalán ki hinne nekem? Gondolj bele! A „Nephilim” nem igazán szerepel az általunk ismert emberek szótárában. – Rendben – fújtatta Marcie, úgy tűnik megelégedve a válasszal. – Végeztünk?– Mi van, ha beszélnem kell valakivel? – folytatta – Ez nem olyasmi, amit a terapeutámra zúdíthatnék. – Hm, mondjuk az anyád? – javasoltam – Ő is Nephil, emlékszel?– Mióta apám eltűnt képtelen elfogadni az igazságot. Kövér tagadásban él! Biztos benne, hogy apám még szereti, vissza fog jönni hozzá, érvényteleníti a válást és újra csodálatos lesz az életünk. Tagadás, talán. Ám én azonban kinézem Hankből, hogy olyan erős memóriamódosító eszközt használt volna a feleségén, aminek még a halála után sem múlt el a hatása. Hank és a hiúság együtt járt, mint egy pár zokni. Nem akarta volna, hogy bárki is rossz dolgokat mondjon róla atávozása után. És amennyire én tudtam, egész Coldwaterben, senki nem is tette. Mintha egy zsibbasztó köd szállt volna a közösségre, amitől emberek és Nephilimek egyaránt elfelejtettékfeltenni a nagy kérdést, hogy mi is történt pontosan Hankkel. Egyetlen történet sem keringett

a városban. Az emberek, amikor szóba került, csak annyit suttogtak: „Micsoda tragédia! Nyugodjék békében. Szegény családja, talán meg kellene kérdeznem, miben segíthetek nekik…”– De ő már nem jön vissza – folytatta Marcie. – Meghalt. Nem tudom, hogyan, miért, vagy ki tette, de apám biztosan nem szívódott volna fel csak úgy. Meghalt. Tudom. Próbáltam együtt érző képet vágni, ám a tenyereim ismét izzadni kezdtek. Folt volt az egyetlen lény a Földön, aki rajtam kívül tudta, hogy én küldtem Hanket a sírba. Semmi kedvem sem volt Marcie nevét hozzáadni ehhez a listához. – Nem hangzol túlságosan letörtnek miatta – mondtam. – Apám elég komolyan belekeveredett valami rossz dologba. Megérdemelte, amit kapott. Megnyílhattam volna Marcie előtt, ott és akkor, de valami nem volt rendben. A cinikus tekintete egy pillanatra sem távozott az arcomról, és úgy éreztem azt gyanítja, hogy lényeges információim vannak az apjával történtekről és az érdektelenségével próbál rávenni arra, hogyelmondjam őket. Ha ez tényleg csapda volt, nem szándékoztam belesétálni. – Hidd el nekem, nem könnyű elveszíteni az apádat – mondtam. – A fájdalom sosem szűnik meg igazán, de idővel elviselhető lesz. És valahogy, az élet majd megy tovább. – Nincs szükségem egy szimpátia kártyára, Nora. – Oké – mondtam egy vállrándítással kísérve. – Ha bármikor szeretnél beszélni, akkor hívj felnyugodtan. – Arra sem lesz szükség. Hozzád költözöm – jelentette be Marcie. – A hét folyamán átviszem a cuccom. Anyám megőrjít, abban pedig mindketten egyetértünk, hogy kell egy hely, ahol egydarabig meghúzhatom magam. A te házad pont olyan jó, mint bármi más. Nos, személy szerint, én örültem, hogy beszélgettünk. Apám egy dolgot biztosan megtanított nekem: nekünk, Nephilimeknek, össze kell tartanunk!

6. FEJEZET

– NEM – BÖKTEM KI AZONNAL. – NEM, NEM, NEM. Nem költözhetsz csak úgy hozzám!Megállíthatatlan, színtiszta pánik söpört végig rajtam, a lábujjaimtól a fülemig. Szükségem volt egy ellenérve. Azonnal. Azonban az agyam újra és újra csak ugyanazt az őrjöngő és egyáltalán nem segítőkész szót harsogta: Nem!– Én ezt már régen eldöntöttem – mondta Marcie és visszament a klubba. – És mi lesz az én véleményemmel? – kiáltottam utána. Berúgtam az ajtót, noha leginkább magamat akartam volna órákon át rugdosni. Egyetlen szívességet tettem Vee-nek és ez lett az eredménye.Átviharoztam az ajtón és besétáltam. Vee-t a bokszunkban találtam. – Merre ment? – követeltem. – Kicsoda?– Marcie.– Azt hittem veled van.– Ez mind a te hibád – mondtam a legszúrósabb tekintetem kíséretében. – Meg kell találnom. Minden további magyarázkodást mellőzve a tömegbe vetettem magam és Marcie után kezdtem kutatni. El kellett rendeznem ezt az ügyet, mielőtt még teljesen elvesztettem volna felette az irányítást. Tesztel téged, mondtam magamnak. Csak puhatolódzik. Semmi sincs még kőbe vésve. Egyébként is, anyukámnál volt a végső döntés joga. Ő pedig nem engedné, hogy Marcie beköltözzön hozzánk. Marcie-nak volt saját családja. Egy szülővel kevesebbje volt, ezigaz, ám én magam voltam az élő példa arra, hogy a család nem a számokról szól. Ebbe a gondolatba kapaszkodva éreztem, hogy a légzésem újra megnyugszik.

A fények elhomályosultak, a Szerpentin énekese pedig megragadta a mikrofont és némán, ütemesen bólogatni kezdett. Erre a jelre a dobos belekezdett az intróba, majd Scott és a másik gitáros is csatlakozott, egy erőszakos, szorongó számmal indítva a koncertet. A tömeg bevadult, fejüket rázván skandálták a dalszöveget. Még egy utolsó, frusztrált pillantást vetettem körbe, Marcie után kutatva, majd feladtam. Később kell rendeznem vele ezt az ügyet. A műsor kezdete volt a jel, amire találkoznom kellett Folttal a pultnál, így a szívem ismét remegni kezdett a mellkasomban. Átverekedtem magam a pulthoz és leültem az első üres bárszékre. A kelleténél egy kicsit nagyobb lendülettel érkeztem, elvesztve az egyensúlyomat. A lábaim mintha gumiból lettek volna, az ujjaim pedig remegtek. Nem tudtam hogyan fogom átvészelni ezt az egészet. – Személyi, édesem? – kérdezte a csapos. Áramhoz hasonló vibrálást éreztem felőle, ami arra utalt, hogy Nephilim. Pont, ahogy Folt mondta. – Csak egy Sprite-ot kérek – mondtam. Alig egy pillanattal később éreztem meg mögöttem Foltot. A belőle áradó energia sokkal erősebb volt, mint amit a csapos árasztott. Melegsége egyenesen a bőröm alá hatolt. Mindig ilyen hatással volt rám, ám ma este ez az érzés idegességet váltott ki. Azt jelentette, hogy Folt megjött, én pedig kifutottam az időből. Nem akartam ezt tenni, de megértettem, hogy nincs más lehetőségem. Okosan kellett játszanom, figyelembe véve a saját és a szeretteim biztonságát. Készen állsz? Kérdezte Folt az elménk magányában. Ha az felkészültségnek számít, hogy bármelyik pillanatban elhányhatom magam, akkor igen. Később majd beugrom hozzád és átbeszéljünk a dolgot. Most pedig, essünk túl ezen. Bólintottam. Ahogy gyakoroltuk, mondta nyugodt hangon az elmémben. Folt? Bármi is történjék, szeretlek. Többet akartam mondani, mert ezt az egy szót nem éreztem elégnek ahhoz, hogy kifejezze mindazt, amit iránta érzek. És mégis, annyira egyszerűés lényegre törő, hogy többre nincs szükség. Semmit nem bántam meg, Angyal.Én sem, válaszoltam egyetértőn.A csapos végzett egy vendég kiszolgálásával és Folthoz ment, felvenni a rendelését. A szemei átvizsgálták Foltot és az arcára azonnal kiülő savanyú ábrázatból tudtam, hogy felismerte benne a bukott angyalt. – Mit hozhatok? – hangja mogorva tónust vett fel, kezeit egy rongyban törölgette. Folt tagadhatatlanul kapatos hangon válaszolt. – Egy gyönyörű vöröset, lehetőleg magasat és vékonyat, olyan lábakkal, amiknek nem látni a végét – végigvezette az ujjait az arcomon, mire én megfeszültem és elhúzódtam.– Nem érdekel a dolog – mondtam, majd kortyoltam egyet a Sprite-ból és le sem vettem a szemem az előttem lévő tükörről. Épp elég aggodalmat engedtem a szavaimba ahhoz, hogy azzal felkeltsem a csapos figyelmét. Áthajolt a pulton, masszív alkarjait a gránitlemezen nyugtatta és farkasszemet nézett Folttal. – Legközelebb nézd át az étlapot, mielőtt vesztegeted az időmet. Nem szolgálhatunk nőkkel, legyenek vörösek, vagy sem – fenyegetően szünetet tartott, majd elindult a következő vendéghez. – És még jobb, ha a hölgy Nephilim – jelentette ki Folt részeges hangon. A csapos megállt, szemeiben gyilkos indulat csillogott. – Elnémulnál, haver? Kevert társaságban vagyunk. Ezt a helyet emberek is látogathatják. Folt egy koordinálatlan intéssel hessegette el a hallottakat. – Édes tőled, hogy törődsz az emberekkel, de egy gyors elme-trükk után egyetlen szavamra sem fognak emlékezni. Annyiszor csináltam már ezt, hogy álmomban is sikerülne – mondta, hagyván, hogy egy kis hencegés is megjelenjen a hangjában.

– Szeretnéd, ha ez a csavargó eltűnne? – kérdezte tőlem a csapos. – Egy szavadba kerül és hívom a kidobót. – Köszönöm a felajánlást, de tudok gondoskodni magamról – mondtam. – Kérlek, bocsásd meg az exemnek, hogy ilyen semmirekellő alak. – Semmirekellő – kérdezte Folt nevetve. – Nem így hívtál a legutóbb, mikor együtt voltunk.Csak bámultam rá, undorodva. – Tudod, ő nem volt ám mindig Nephilim – mondta Folt, nosztalgiázó hangnemben. – Talán hallottál róla. Ő a Fekete Kéz örököse. Jobban kedveltem, amikor még ember volt, de azért van egy varázsa annak, ha az ember a világ leghíresebb Nephiljével jár. – Te vagy a Fekete Kéz gyereke? – nézett rám elgondolkozva a csapos. – Kösz, hogy elmondtad – bámultam Foltra. – Igaz, hogy a Fekete Kéz meghalt? – kérdezte a csapos. – Nehezen tudom elhinni. Egy remekférfi, nyugodjék békében. Részvétem a családjának – zavarodottan szünetet tartott. – De halott, mint… halott?– Úgy hallottam – motyogtam. Nem tudtam rávenni magam, hogy sírjak Hank után, de azért egyfajta melankolikus hódolattal beszéltem róla, ami úgy tűnt, meggyőzte a csapost. – Egy ingyen kör mindenkinek, a bukott angyal tiszteletére, aki kinyírta – szakított minket félbe Folt és tósztra emelte a poharam. – Azt hiszem, mind egyetérthetünk abban, hogy csak ez történhetett. A halhatatlan szónak már nem ugyanolyan a csengése – ökleivel a pultot csapkodva nevetni kezdett. – És te randiztál ezzel a disznóval? – kérdezte tőlem a csapos.– Igyekszem elnyomni az emlékét – mondtam, miután újabb undorodott pillantást lövelltem Foltra. – Azt tudod, hogy ő… – a csapos lehalkította hangját. – …egy bukott angyal, ugye?– Ne is mond – újabb korty és nehézkes nyelés. – Már jóvátettem a dolgot. Az új pasim Dante Matterazzi, 100 százalékban tisztavérű Nephilim. Talán már hallottál is róla – a jelennél nincs is jobb alkalom elindítani egy pletykát. A csapos szemei elismerően felragyogtak. – Persze, persze. Remek fickó. Mindenki ismeri Dante-t. – Nagy tévedésben van a lány – mondta Folt és olyan erősen szorította meg a csuklómat, hogyaz minden volt, csak kedves nem. – Még mindig együtt vagyunk. Mit szólnál, ha lelépnénk innen, édesem?– Vedd le rólam a kezed – úgy rettentem meg, mintha teljesen váratlanul ért volna az érintése. – A motorom hátul vár. Gyere el egy körre. A régi idők emlékére – felállt és olyan erővel rántott le a székemről, hogy az beleremegett. – Hívd a kidobót – utasítottam a csapost és hagytam, hogy idegesség öntse el a hangomat. – Most!Folt a főbejárat felé taszigált, én pedig igyekeztem a lehető legmeggyőzőbben alakítani, hogy ki akarok törni a szorításából, miközben tudtam, hogy a legrosszabb még hátravan. A klub kidobója, egy Nephil, aki nem csak jó pár centit, hanem több tucat kilót is rávert Foltra, felénk nyomakodott a tömegben. Megragadta Folt ruhájának a nyakát, lerántotta rólamés a falnak repítette. A Szerpentin koncertje kezdte elérni a csúcspontját, így csak azok vették észre a dulakodást, akik a közvetlen közelünkben álltak. Folt megadóan felemelte a kezeit. Megvillantott egy gyors, részeges mosolyt. – Nem akarok balhét.– Túl késő – mondta a kidobó és belenyomta az öklét Folt arcába. Majdnem felnyögtem és utána kaptam, amikor megláttam, hogy Folt szemöldöke fölött a bőr szétreped és vér tör elő belőle. A kidobó a fejével az ajtó felé bólintott. – Ha még egyszer idetolod a képed, akkor a balhé és te gyorsan egymásra fogtok találni. Megértetted?

– Igenis, uram – mondta Folt az ajtó irányába botorkálva, egy rosszul sikerült szalutálás kíséretében. A kidobó Folt térdhajlatába rúgott, amitől ő végiggurult a betonlépcsőkön. – No, nézd csak! Megcsúszott a lábam.Egy férfi nevetett fel az ajtó közelében, mély és érdes hangon, ami rögtön felkeltette az érdeklődésemet. Nem most először hallottam ezt a nevetést. Emberként nem ismertem volna fel, de most, hogy megerősödtek az érzékeim már igen. Szemeimmel a sötétséget pásztázva kutattam a hanghoz tartozó arc után. Ott.Cowboy Kalap. Ma este nem volt rajta sem kalap, sem napszemüveg, ám azokat a hajlott vállakat és azt a csípős nevetést bármikor felismertem volna. Folt! – kiáltottam, nem tudván, hogy egyáltalán hallótávolságban van-e még, mert a küzdelemvégeztével a tömeg ismét összezárt, ezért nem láttam túl sok mindent. Az egyik Nephilim a rönkházból. Itt van! Az ajtó mellett van, vörös-fekete flanel ingben, farmerban és cowboy csizmában. Vártam, de nem jött válasz. Folt! – próbáltam újra, ezúttal minden mentális erőmmel. Ha meg akartam tartani az álcámat, akkor nem mehettem utána. Vee jelent meg mellettem. – Mi folyik itt? Mindenki valami harcról beszél. Nem hiszem el, hogy lemaradtam róla. Láttálbelőle valamit?– Meg kell tenned nekem valamit – húztam félre. – Látod a fickót az ajtóban, a mucsai flanelingben? Azt akarom, hogy derítsd ki a nevét. – Mégis miért?– Később elmagyarázom. Flörtölj, lopd el a pénztárcáját, tegyél meg bármit, amit kell. Csak ne említsd a nevem, oké?– Megteszem, ha kapok cserébe egy szívességet. Egy dupla randi. Te és az őrült barátod, valamint én és Scott. – Rendben – nem volt idő elmagyarázni, hogy Folt és én szakítottunk. – Most menj, mielőtt elveszítjük a tömegben.Vee megropogtatta az ujjait és elsasszézott. Nem maradtam, hogy megfigyeljem hogyan boldogul. Átnyomakodtam a tömegen, kibújtam a hátsó ajtón és a sikátor elejéhez futottam. Megkerültem az épületet és mindkét irányba szétnézve Folt után kutattam. Folt! – ordítottam az árnyaknak. Angyalom? Mit művelsz? Nem biztonságos, ha együtt látnak minket. Körbefordultam, de Foltot nem láttam sehol. Merre vagy?Az utca túloldalán. A teherautóban. Átnéztem az utcán és megláttam egy rozsdabarna Chevy teherautót a járdaszegélynél. Beleolvadt a mögötte düledező épületekbe. Az ablakok napvédős üvegből voltak, így nem lehetett belátni. Az Ördög Retiküljében van az egyik Nephilim a rönkházból. Síri csend.Látta a dulakodást? – kérdezte Folt. Igen.Hogy néz ki?Fekete-vörös flanelinget és cowboy csizmát visel. Vedd rá, hogy elhagyja az épületet. Ha azok is vele vannak, akik a rönkházban is ott voltak, akkor őket is csald ki. Beszélni szeretnék velük. Folttól ez meglehetősen baljóslatúan hangozott, de ők megérdemelték, ami rájuk várt. Abban a pillanatban, amikor belöktek egy teherautóba, elvesztették minden együttérzésemet.

Visszamentem a Sátán Táskájába, és átverekedtem magamat a színpad előtti tömegbe. A Szerpentin még mindig keményen játszott, felpezsdítve a közönséget. Nem tudtam hogyan vehetném rá Cowboy Kalapot, hogy elhagyja az épületet, de tudtam, hogy van valaki, aki az egész helyet kiüríttetheti. Scott! – kiáltottam. Teljesen feleslegesen. Nem hallhatott meg a dübörgő zenén át. És valószínűleg az sem segített, hogy erősen koncentrált valami másra. Lábujjhegyre állva leskelődtem Vee után. Épp felém tartott.– Rázúdítottam a jó öreg Vee mágiát, de nem kért belőle – mondta. – Talán kéne egy új frizura– megszagolta a hónaljait. – Amennyire én meg tudom állapítani, a dezodorom még működik. – Lerázott téged?– Bezony, és még csak a nevét sem tudtam meg. Ezek szerint lőttek a dupla randinknak?– Máris visszajövök – mondtam és ismét kiküzdöttem magam a sikátorba. Minden szándékom az volt, hogy elég közel kerüljek Folthoz az elme-beszédhez és elmondhassam neki, hogy a Nephil barátunk kicsalogatására irányuló terveink dugába dőltek, amikor a szomszédos épület tornácán álló két sötét, pusmogó figura látványa megállásra késztetett. Pepper Friberg és… Dabria. Dabria egy halálangyal volt és Folttal járt, mielőtt még mindkettőjüket ki nem dobták a Mennyből. Folt égre-földre esküdözött, hogy a kapcsolatuk unalmas és szűzies volt. Mégis. Miután eldöntötte, hogy akadályozom azon terveit, hogy a Földön is összejöjjön Folttal, Dabria megpróbált megölni. Menő, szőke és kifinomult volt. Sosem láttam még kócos hajjal, a mosolya pedig megtöltötte az ereimet jéggel. Bukott angyalként most abból élt, hogy jósnakadta ki magát. Az egyik legveszélyesebb bukott angyal volt, akit ismertem és biztos voltam benne, hogy előkelő helyem van a halállistáján. Azonnal visszavonultam az Sátán Táskájához. Öt másodpercig visszatartottam a lélegzetem, de úgy tűnt egyikük sem vett észre. Valamivel közelebb merészkedtem hozzájuk, ám nem akartam kísérteni a szerencsémet. Mire elég közel értem volna ahhoz, hogy halljam őket, egyikük biztos észlelte volna a jelenlétem. Pepper és Dabria még néhány percig beszélgettek, majd Dabria sarkon fordult és elsétált a sikátorba. Pepper egy igencsak obszcén mozdulatot mutatott utána. Lehet, hogy csak én láttam úgy, de kifejezetten mogorvának tűnt.Megvártam míg Pepper is távozott, aztán kiléptem az árnyak közül. Egyesen az Sátán Táskájába mentem. Vee-t a bokszunkban találtam és becsusszantam mellé. – Most azonnal ki kell ürítenem ezt a helyet – mondtam. – Mi van? – kérdezte Vee pislogva. – Mi lenne, ha azt kiáltanám: „Tűz van”? Működne?– Tüzet kiáltani elég régimódinak tűnik nekem. Próbálkozhatnál a „rendőrséggel” is, de az is ebbe a kategóriába esik. Nem mintha bármi bajom lenne a régimódival. De mire ez a nagy sietség? Nem hinném, hogy a Szerpentin ennyire béna.– Majd később…– Elmagyarázod – bólintott Vee. – Tudtam, hogy ezt fogod mondani. Ha rajtam múlna, én a „rendőrséget” kiáltanám. Biztos, hogy vannak itt néhányan, akik éppen illegális dolgokat művelnek. Sikíts „rendőröket” és garantáltan megmozgatod a tömeget. – Biztos vagy benne? – idegesen rágcsáltam az ajkaim. Ez egy olyan tervnek tűnt, ami nagy valószínűség szerint fordítva fog elsülni. No persze az is tény, hogy nem volt más választásom. Folt beszélgetni akart Cowboy Kalappal és én is erre vágytam. Ahogy azt is, hogy a vallatás gyorsan lezáruljon és szólhassak Foltnak Pepperről és Dabriaról. – Harmincöt százalékban biztos… – mondta Vee.

A hangja elszállt, ahogy hideg fuvallat töltötte meg a helyet. Először nem tudtam eldönteni, hogy a hőmérsékletváltozás a berúgott ajtóknak, vagy annak köszönhető, hogy megéreztem a veszély közeledtét – a lehető legnagyobb veszélyét.Bukott angyalok özönlötték el az Sátán Táskáját. Tíz után nem számoltam őket, de rengetegenvoltak. Olyan gyorsan mozogtak, hogy csak a kontúrjaikat láttam. Harca készen érkeztek, késekkel, bokszerekkel és egyéb fémtárgyakkal vágtak utat maguknak. A kavarodásban megláttam két Nephil fiút, akik fél térdre ereszkedve próbáltak sikertelenül ellenállni a bukott angyaloknak, amint azok a hűségesküre kényszerítették őket. Egy bukott angyal, csontos és fakó, mint a Hold, olyan erővel csapott egy Nephil lány nyakára, hogy az a sikítás közepén eltört. Megvizsgálta a lány arcát, ami az én szögemből nézve nagyon is hasonlított az enyémre. Ugyanaz a hosszú, göndör haj. A magassága és a testfelépítése is nagyon hasonló volt. Egy darabig még vizsgálgatta a lányt, aztán türelmetlenül felmordult. Hideg tekintetével a tömeget kezdte pásztázni, biztos voltam benne, hogy a következő célpontját keresi. – Ki kell jutnunk innen – mondta Vee sürgetően, erősen megszorítva a kezem. – Erre!Mielőtt elgondolkozhattam volna azon, hogy vajon Vee is látta-e, ahogy a szegény lány nyakát eltörik, és ha igen, akkor, hogy maradt ilyen nyugodt, már rég a tömeg felé lökdösött. – Ne nézz vissza – kiabálta a fülembe. – És siess!Sietni. Ja. A gond az volt, hogy legalább száz másik ember is az ajtók felé nyomakodott. A tömeg egy szempillantás alatt változott irányíthatatlan csőcselékké, lökdösve és ütlegelve igyekeztek a kijárathoz. A Szerpentin egy dal közepén halkult el. Nem maradt időm visszamenni Scottért. Csak abban reménykedhettem, hogy a színpad ajtaján keresztül kimenekült. Vee a sarkamban maradt, annyiszor belém ütközve, hogy azt hittem talán próbálja védeni a testem. Nem tudhatta, hogy én próbálnám megvédeni őt, ha a bukott angyalok a nyomunkba érnek. És noha már átestem egy fárasztó edzésen Dante-val, egy percig sem hittem, hogy lett volna esélyem ellenük. A vágy, hogy megforduljak és harcoljak, egyre csak növekedett bennem. A Nephilimeknek vannak jogaik. Nekem vannak jogaim. A testünk nem a bukott angyalok tulajdona volt. Semmijoguk nem volt rá, hogy megszálljanak minket. Gondolkodás nélkül ígértem meg az arkangyaloknak, hogy véget vetek a háborúnak, ám a végkimenetelében én is érdekelt lettem. Háborút akartam és szabadságot, hogy nekem soha, de soha ne kelljen térdre rogynom és esküvel átadnom a testem valaki másnak. De hogyan kaphatnám meg, amit akarok úgy, hogy közben az arkangyalok kívánságának is eleget tegyek?Végül Vee és én berobbantunk a hideg éjszakai levegőbe. A tömeg az utca mindkét oldalán a sötétségbe menekült. Anélkül, hogy megálltunk volna összeszedni magunkat, egyenesen a Neonhoz siettünk.

7. FEJEZET

VEE RÁIRÁNYÍTOTTA A NEONT A PARASZTHÁZ KOCSIFELJÁRÓJÁRA és kikapcsolta a magnót. – Nos, ez épp elég őrültség volt egy éjszakára – mondta. – Mi volt ez az egész? Greasers kontra Socs?Egész idáig szinte teljesen visszatartottam a lélegzetem, de most megkönnyebbültem kifújtam. Semmi zihálás. Semmi hisztérikus kézrángás. Nem beszélt nyakak eltöréséről. Vee szerencsére lemaradt a legrosszabbakról.

– Te beszélsz? Sosem olvastad a Kívülállókat. – Láttam a filmet. Matt Dilon dögös volt, mielőtt megöregedett. Áthatolhatatlan, elvárásokkal teli csend töltötte meg az autót. – Oké, hagyjuk a mellébeszélést – mondta Vee. – A bájcsevejnek vége. Pakolj ki – mikor észrevette, hogy hezitálok, folytatta. – Őrült dolog zajlott odabent, de valami már jóval korábban rosszra fordult. Egész este furcsán viselkedtél. Láttam, ahogy ki-be szaladgálsz a Sátán Táskájából. Aztán hirtelen, ki akarod üríteni az egész helyet. Én mondom, bébi, jobb, haezt megmagyarázod nekem! Innentől lett a dolog igazán trükkös. Mindent el akartam mondani Vee-nek, azonban létfontosságú volt, hogy elhiggye a hazugságot, amit mondani készültem. Ha Cowboy Kalap és a barátai tényleg komolyan kutakodni kezdenek az életemben, akkor csak idő kérdése, hogy rátaláljanak Vee-re. Gyűlöltem a gondolatát, hogy megfenyegethetik, vagy vallathatják őt, ám ha ez mégis megtörténne, szerettem volna, ha Vee válaszai őszintének hatnak. Leginkább pedig arra volt szükségem, hogy minden hezitálás nélkül tudja azt mondani nekik, hogy Folt és köztem mindennek vége. El akartam fojtani ezt a tüzet, mielőtt még irányíthatatlanná vált volna. – Folt megjelent, amikor a pultnál voltam és a dolgok nem alakultak jól – kezdtem halkan. – Ő be volt… be volt rúgva. Mondott néhány ostobaságot, én pedig nem akartam vele menni, mire ő bedurvult. – Szent szar– motyogta Vee.– A kidobó kirúgta Foltot. – Váó! Szóhoz sem jutok. Mihez kezdesz most?Behajtottam, majd ismét kinyújtottam a kezeim az ölemben. – Folt és köztem vége mindennek. – Vége, úgy mint, vége?– Amennyire csak vége lehet. Vee hozzám hajolt és átölelt. Szólásra nyitotta a száját, ám amikor meglátta az arckifejezésemet meggondolta magát. – Nem fogom kimondani, de tudod, hogy mire gondolok. Egy könnycsepp nőtt a szemem sarkában. Vee egyértelmű megkönnyebbülése csak gusztustalanabbá tette számomra ezt a hazugságot. Szörnyű barát voltam. Ezt tudtam, de azt nem, hogyan tehetném jóvá. Arról szó sem lehetett, hogy Vee-t veszélybe sodorjam.– Mi a helyzet azzal a flanel inges fickóval?Amiről nem tud, az nem fájhat neki. – Mielőtt kidobták volna, Folt azt mondta, hogy tartsam távol magam a flanel inges ipsétől. Folt azt mondta ismeri és zűrös alak. Ezért kértelek meg rá, hogy derítsd ki a nevét. A szememsarkából mindig észrevettem, hogy figyel és ettől ideges lettem. Nem akartam, hogy hazáig kövessen, ha esetleg ez lett volna a szándéka, így pánikot akartam kelteni. Úgy akartam eljönni a Sátán Táskájából, hogy neki ne legyen könnyű dolga, ha követni akarna. – A Folttal való szakításodat elhiszem – mondta Vee egy elnyújtott kilégzés után. – Azonban amásik sztorit egy percig sem veszem be. – Vee…– Megértem – felemelte a kezét. – Megvannak a magad titkai, amiket majd egy napon biztosan elmondasz nekem is. Ahogy én is elárulom majd az enyéimet – tudálékosan felhúzta a szemöldökét. – Bizony. Nem csak neked vannak titkaid. Majd elmondom őket, ha itt az ideje, ahogy gondolom te is.Elképedve bámultam rá. Nem így képzeltem el ezt a beszélgetést. – Neked vannak előttem titkaid? Milyen titkok?– Szaftosak!– Mondd el!

– No nézd csak – mondta Vee, a műszerfalon lévő órát kopogtatva. – Azt hiszem itt a takarodód ideje. Tátott szájjal ültem. – Nem hiszem el, hogy titkolsz előlem dolgokat. – Nem hiszem el, hogy ilyen képmutató vagy. – Ennek a beszélgetésnek még nincs vége – mondtam, miközben vonakodva kinyitottam az ajtót.– Nem is olyan könnyű, ha az ember a másik oldalon áll, ugye?Jóéjszakát kívántam anyukámnak, majd bezárkóztam a szobámba és felhívtam Foltot. Mikor Vee és én elmenekültünk a Sátán Táskájából, a barna Chevy teherautó már nem parkolt a járdaszegélynél. Úgy véltem Folt még a bukott angyalok váratlan rajtaütése előtt mehetett el, mert máskülönben berontott volna, érezvén, hogy veszélyben vagyok. Az pedig kifejezetten érdekelt, hogy sikerült-e elkapnia Cowboy Kalapot. Talán éppen mostanság kezdtek el beszélgetni. Kíváncsi voltam Folt vajon kérdéseket tett-e fel, vagy fenyegetőzött. Valószínűleg mindkettő. Folt hangpostája kapcsolt be, mire én letettem. Üzenetet hagyni túl rizikósnak tűnt. Egyébkéntis, a nem fogadott hívás alapján tudná, hogy én kerestem. Reméltem, hogy még mindig azt tervezte átjön ma este. Tudtam, hogy a zajos összeütközésünk meg volt rendezve, de szükségem volt a megerősítésre, hogy köztünk tényleg minden rendben maradt. Izgatott voltam és tudnom kellett, hogy érzelmileg még mindig ugyanazon a szinten voltunk-e, mint a vitánk előtt. A biztonság kedvéért újra tárcsáztam Folt számát, aztán lefeküdtem aludni. Másnap kedd volt. A Cheshvan az újholddal vette kezdetét. A ma esti hátborzongató verekedés után úgy éreztem, hogy a bukott angyalok már számolják a perceket, mire kiereszthetik a teljes haragjukat. A padlódeszkák ropogására ébredtem. A látásom hozzászokott a sötétséghez, így ki tudtam venni, két meglehetősen izmos lábat, fehér melegítőnadrágban. – Dante? – kérdeztem és egyik kezemmel az éjjeliszekrény felé hadonászva kerestem az órát. – Mennyi az idő? Milyen nap van?– Kedd reggel – mondta. – Tudod ez mit jelent – egy kupacnyi tréningruha landolt a képemben. – A kocsifeljárónál találkozunk, amint ráérsz.– Tényleg?A sötétben felcsillant egy széles mosolyhoz tartozó, tökéletes fogsor. – Nem hiszem el, hogy bevetted. Kevesebb, mint öt perc alatt told le a hátsódat!A megadott időn belül kivánszorogtam a házból és rögtön megcsapott az ősz csípős hidege. Könnyed szellő fújta le a fák leveleit és recsegtette az ágaikat. Kinyújtóztattam a lábaimat, majd fel-le ugrálva igyekeztem beindítani a vérkeringésem. – Tartsd a tempót – mondta Dante és az erdő felé kezdett rohanni. Még mindig nem rajongtam az ötletért, hogy Dante-val egyedül járjam be az erdőt, azonban ha bántani akart volna, akkor azt már tegnap megtehette volna. Így tehát utána iramodtam, követve a néha-néha felvillanó fehérséget, ami a hollétét mutatta. A látása biztos köröket vert az enyémre, mert míg én hébe-hóba megbotlottam néhány farönkben, vagy beleléptem egy-egy üregbe, netán bevertem a fejem egy alacsony ágba, addig ő tökéletes pontossággal navigált. Minden egyes alkalommal, mikor meghallottam gúnyos, vidám kacaját, késztetést éreztem arra, hogy lelökjem egy meredek lejtőn. Elég sok szurdok volt a közelben; tehát csak utol kellett érnem ahhoz, hogy végrehajtsam a tervemet. Dante végre megállt és mire én beértem, addigra ő már kényelmesen elterült egy nagyobb sziklán. Kibontotta magát a melegítőnadrágjából és a széldzsekijéből, így nem volt rajta más, mint egy térdig érő rövidnadrág és egy testhez simuló póló. A mellkasának ütemes lüktetését leszámítva semmi jel sem utalt arra, hogy épp az imént futott le legalább tíz mérföldet.

Rámásztam a sziklára és mellé rogytam. – Vizet – mondtam lihegve. – Esélytelen – mondta Dante, majd felém fordult és felkönyökölt. – Ki foglak szárítani. A víz könnyeket fakaszt és a könnyeket nagyon nem bírom. És ha meglátod mit terveztem neked, akkor egészen biztosan sírni támad majd kedved. Szerencsémre, nem leszel rá képes. Benyúlt a hónaim alá és talpra rántott. A hajnal még alig kezdte el rózsaszínre festeni az égbolt alját. A sziklán állva mérföldekre elláthattunk. Az örökzöld fák, lucfenyők és cédrusok,szőnyegként borították el az egész táját, végigfutva a dombokon és egyenesen be a környéket kettészelő szakadékba. – Válassz egyet – utasított Dante. – Egy micsodát?– Egy fát. Miután gyökerestül kitépted, hazamehetsz. A fákra pislogtam, amik legalább százévesek és olyan vastagok voltak, mint három telefonpózna. Leesett az állam. – Dante…– Erőedzés kezdőknek – mondta, aztán bátorításul hátba veregetett, majd újra kényelmesen elfeküdt a sziklán. – Ez jobb lesz, mint a Today show-t nézni. – Utállak. – Nem, még nem – mondta nevetve. – De egy óra múlva…Egy óra elteltével minden energiámat – és feltehetőleg a lelkem egy részét is –, beleöltem egy nagyon makacs és egyáltalán nem segítőkész fehér cédrus kidöntésébe. Egy kicsit megdőlt ugyan, de ettől eltekintve egy virágzó fa tökéletes mintapéldánya volt. Megpróbáltam kidönteni, kiásni, rugdosni és még az ökleimmel is megsoroztam. Diplomatikus lenne azt állítani, hogy a küzdelmünket a fa nyerte. Ráadásul Dante mindez alatt a szikláján ücsörgött, kuncogva, nevetve, ócsárló megjegyzéseket kiabálva. Legalább egyikünk élvezte ezt az egészet. Egy alig észrevehető, ám mégis visszataszító mosollyal az arcán sétált oda hozzám. Unottan megvakargatta a könyökét. – Nos, Parancsnoka a Nagy és Hatalmas Nephilim Hadseregnek, sikerrel jártál?Az izzadság kövér cseppekben szaladt végig az arcomon, lecsöpögve az orromról és az államról. A tenyereim teljesen lehorzsolódtak, a térdeim elkoptak, kificamodott a bokám és testem minden izma sikoltott a fájdalomtól. Megragadtam Dante pólóját, majd beletöröltem azarcomat. Aztán belefújtam az orromat is. – Hó – Dante felemelt kezekkel hátrahőkölt. A kiválasztott fám felé lendítettem az egyik karom. – Nem tudom megtenni – mondtam a sírás küszöbén. – Nekem ez nem megy. Sosem leszek olyan erős, mint te, vagy bármelyik másik Nephilim – éreztem, hogy az ajkaim a csalódástól és a szégyentől remegni kezdenek. – Vegyél egy mély lélegzetet, Nora – mondta Dante, sokkal lágyabb arckifejezéssel. – Tudtam, hogy nem leszel rá képes. Épp ez volt a lényeg. Azért adtam neked egy teljesíthetetlen feladatot, hogy amikor majd képes leszel rá, akkor láthasd mennyit fejlődtél. Fortyogó dühvel bámultam rá.– Mi az? – kérdezte.– Mi? Mi? Megőrültél? Ma iskolába kell mennem! Tanulnom kell egy tesztre! Azt hittem, hogy mindezt valami olyasmiért adom fel, ami érdemes rá, erre kiderült, hogy az egészet csakezért rendezted, hogy bizonyíts valamit? Nos, akkor jól figyelj! Bedobom a törülközőt. Végeztem! Én nem akartam ezt. Az edzés a te ötleted volt. Eddig te döntöttél mindenről, de most én jövök. FELADOM!Tudtam, hogy a kiszáradás miatt valószínűleg nem gondolkoztam tisztán, de akkor is elegem volt az egészből. Igen, szerettem volna fejleszteni a kitartásom, az erőmet és meg is akartam

tanulni megvédeni magam. De ez őrültség volt. Tövestül kidönteni egy fát? Beleadtam mindent, míg ő hátradőlve röhögött rajtam, pontosan tudván, hogy képtelen leszek rá.– Tényleg dühösnek tűnsz – mondta miközben zavarodott tekintettel simogatta az állát. – Úgy véled?– Gondolj rá úgy, mint egy gyakorlati példára. Egyfajta szintfelmérőre. – Igen? Akkor mérd fel ezt – mondtam neki, a középső ujjamat mutatva. – Ugye tudod, hogy nagyon eltúlzod a dolgot?Persze, két óra múlva rájöttem volna. Egy zuhany, nagy adag folyadék bevitele és egy kiadós alvás után. Ami, bármennyire is akartam, nem történt meg, mert iskolába kellett mennem. – Te vagy ennek a seregnek a parancsnoka – mondta Dante. – Ráadásul Nephil is vagy, emberi testben. A többieknél jóval keményebben kell edzened, mert komoly hátránnyal indulsz. Nem tennék neked szívességet azzal, ha gyengéden bánnék veled. Izzadság csurgott a szemembe. – Gondoltál valaha arra, hogy én nem akarom ezt a feladatot? Hogy talán nem akarok vezér lenni?– Nem számít – mondta vállat vonva. – Már el van rendezve. Nincs semmi értelme más lehetőségről fantáziálni. – Miért nem szervezel egy lázadást és veszed át a helyem? – motyogtam elcsüggedve, csak félig viccnek szánva a dolgot. Amennyire én tudtam, Dante-nak semmi haszna sem volt abból,hogy hatalmon tartson. – Ezerszer jobb lennél vezetőnek. Téged tényleg érdekel is ez az egész ügy. – Hmm, most, hogy így megemlítetted a dolgot… – újra simogatni kezdte az állát. – Ez nem vicces, Dante.– Nem, valóban nem az – eltűnt a mosolya. – Megesküdtem Hanknek, hogy segítek neked. A saját életem is kockán forog, nem csak a tiéd. Nem azért vagyok itt minden reggel, hogy erősítsem a jó karmámat. Azért vagyok itt, mert szükségem van arra, hogy te nyerj. Az életem a te vállaidon nyugszik. A szavai rögtön betaláltak. – Azt akarod mondani, hogy ha nem megyek háborúba és nyerem meg azt, akkor te meg fogszhalni? Ezt az esküt tetted?Hosszasan kifújta a levegőt, mielőtt válaszolt volna. – Igen.– Bárcsak ne mondtad volna el – mondtam, a halántékomat masszírozva. – Nagy a nyomás?A sziklának vetve a hátam hagytam, hogy a hűvös szellő végigsimuljon a bőrömön. Mély levegők. Nem csak magamat és az anyukámat ölném meg azzal, ha nem tudnám vezetni Hank Nephilim seregét, de ha nem nyerek, akkor még Dante is meghalhat. De mi a helyzet a békével? Az arkangyalokkal kötött egyezségemmel?A fenébe Hankkel. Ez az egész az ő hibája. Ha a halála után nem egyenesen a pokolra jutott, akkor nem volt igazság ezen a világon. – Lisa Martin és a Nephilim vezetőség ismét találkozni akar veled – mondta Dante. – Eddig húztam az időt, mert tudom, hogy nem vagy a háború híve és nem tudom, hogyan reagálnánakerre. Hatalmon kell tartaniuk téged. Ehhez pedig az kell, hogy látszólag a te érdekeid megegyezzenek az övéikkel. – Még nem akarok találkozni velük – vágtam rá azonnal. – Húzd tovább az időt.Időre volt szükségem. Hogy gondolkozhassak, hogy eldöntsem, mihez kezdjek. Ki jelentette rám a legnagyobb veszélyt – az elégedetlen arkangyalok, vagy a lázongó Nephilimek? – Szeretnéd, ha azt mondanám nekik, hogy egyelőre mindent rajtam keresztül kívánsz elintézni?– Igen – mondtam hálásan. – Tegyél meg bármit, amivel szerezhetsz nekem még egy kis időt.

– Ha már itt tartunk, hallottam a tegnap esti álszakításotokról. Biztos nagyon meggyőzőek lehettetek. A Nephilimek bevették. – De te nem. – Folt beavatott – mondta kacsintva. – Egyébként sem vettem volna be. Láttalak titeket együtt. Ami köztetek van az nem hal meg csak úgy, egyik napról a másikra. Tessék – mondta és átnyújtott egy hűtött üveg Cool Blue Gatorade-et. – Idd meg. Rengeteg folyadékot veszítettél. Lecsavartam a kupakot, hálásan bólintottam, majd nagyot kortyoltam belőle. A folyadék lecsorgott a torkomon, majd azonnal megszilárdult, eltömítve a nyelőcsövem. Hőség kezdte karmolászni a torkom, aztán áttört és elöntötte az egész testemet. Előrehajolva köhögtem és ziháltam. – Mi ez a cucc? – nyögtem erőtlenül.– Edzés utáni hidratáció – mondta, gondosan elkerülve a tekintetem. Továbbra is fuldokoltam, tüdőm görcsbe rándult. – Azt hittem…ez Gatorade…ez volt a… flakonra írva. – A te érdekedben adtam – mondta teljesen érzelemmentes arccal, szinte már unottan. Aztán rohanni kezdett és egy szempillantás alatt eltűnt. Még mindig előrehajoltam, úgy érezvén, hogy a szerveim lassan cseppfolyóssá válnak. Kék foltok száguldoztak a szememben. A világ balra dőlt… aztán jobbra. Megragadtam a torkom és elkezdtem hazafelé vánszorogni, attól tartván, hogy ha itt összeesek, akkor sosem találnak rám.

8. FEJEZET

EGYIK INGATAG LÉPÉS KÖVETTE A MÁSIKAT, és végül kijutottam az erdőből. A csontjaimban tomboló égő érzés elpárolgott, mire a házamhoz értem. A légzésem is normális volt, ám a vészjelzőm még mindig erősen jelzett. Mit adott nekem Dante? És mégis– miért?A nyakamban lévő láncon volt a kulcsom, amivel beengedtem magam. Levettem a cipőm, felmásztam a lépcsőkön és nagyon halkan elsurrantam az anyukám hálószobája előtt. Az éjjeliszekrényemen lévő óra szerint tíz perc volt hétig. Mielőtt Dante betoppant az életembe ez egy normális, vagy talán egy kicsit még korai, időpont lett volna a felkelésre. A legtöbbszörnyugodt, kipihent állapotban ébredtem, de ma reggel kimerült és feszült voltam. Felkaptam néhány tiszta ruhát és az iskolára való felkészülés jegyében zuhanyozni indultam. Nyolc előtt tíz perccel letettem a Volkswagent a diákok számára fenntartott parkolóban és felcaplattam az iskolához, ami leginkább egy régi protestáns templomhoz hasonló, szürke, toronymagas épület volt. Odabent benyomtam a cuccaim a szekrényembe, majd kivettem az első és második órához szükséges tankönyveim és elindultam órára. A gyomrom összeszorult az éhségtől, de túlságosan zaklatott voltam ahhoz, hogy enni tudjak. A kék lötty pedig még mindig nyugtalanul kavargott a hasamban. Az első óra: Az Egyesült Államok Története, egyetemi felkészítő szinten. Leültem a helyemreés üzenetek után kutatva átnéztem a telefonom. Folt még mindig nem adott jelt magáról. Semmi gond, mondtam magamnak. Valami biztos közbejött. Azonban nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy valami nincs rendben. Folt megígérte, hogy tegnap este átjön és egy ígéret be nem tartása nem rá vallott. Főleg, mivel tudta, hogy mennyire felkavarnak majd engem az események. Épp készültem elrakni a mobilom, amikor új üzenet érkezett. TALÁLKOZZUNK A WENTWORTH FOLYÓNÁL 30 PERC MÚLVA, állt Folt üzenetében. RENDBEN VAGY? Válaszoltam tüstént.IGEN. A CSÓNAKKIKÖTŐNÉL LESZEK. VIGYÁZZ, HOGY NE KÖVESSENEK.

Az időzítés lehetett volna jobb, de semmi sem tántoríthatott el attól, hogy találkozzak Folttal. Azt írta rendben van, ám engem nem győzött meg. Ha tényleg semmi baja, akkor miért hívott ki az óráról és miért találkozunk egy olyan távoli helyen, mint a csónakkikötő? Megközelítettem Mrs. Warnock asztalát. – Elnézést, Mrs. Warnock. Nem érzem jól magam. Lefeküdhetnék a nővérszobában? – Van valami baj, Nora? – kérdezte Mrs. Warnock, miközben levette a szemüvegét és alaposan végigmért. – A hónap azon napja van – suttogtam. Lehettem volna még ennél is kevésbé kreatív?– Ha kapnék egy ötcentest minden alkalomért, amikor egy diák ezt mondta nekem… – mondta sóhajtozva. – Nem hivatkoznék erre, ha nem görcsölnék ilyen nagyon – gondoltam megmasszírozhatnám a gyomrom, de végül úgy ítéltem meg, hogy az már túl sok rájátszás lenne. – Kérj a nővértől acetaminophent – mondta végül. – De abban a pillanatban, hogy jobban érzed magad, újra az osztályban akarlak látni. Ma elkezdjük a jeffersoni republikanizmust. Hanem tudod elkérni a jegyzeteket egy megbízható embertől, akkor a következő két hétben kulloghatsz az osztály után. – Köszönöm – bólintottam egy nagyot. – Tényleg nagyon hálás vagyok. Kisiettem az ajtón, lekocogtam a lépcsőkön, majd miután mindkét irányba körülnézve meggyőződtem arról, hogy az igazgatóhelyettes nem járőrözik, kilógtam az egyik oldalsó ajtón. Bevágtam magam a Volkswagenbe és alaposan a gázra léptem. No persze, ez volt a dolog könnyebbik része. Úgy visszajutni az osztályba, hogy nincs nálam igazolás a nővértől, na, ahhoz már mágiára lenne szükség. Semmi probléma, gondoltam. A legrosszabb esetben elkapnak és a következő hetet iskolakezdés előtti büntetésben töltöm. Ha szükségem lenne egy okra, hogy távol maradjak Dante-tól, akiben már nem bíztam, ez éppen megfelelőnek bizonyulhat. A nap magasan járt, az ég homályos őszi kékségben úszott, ám a csípős levegő a közelgő tél erejével vágta át magát a mellényemen. A kikötőhöz közeli parkoló üres volt. Egyetlen hobbihorgászt sem láttam. Miután leparkoltam, hogy megbizonyosodjak róla nem követtek, leguggolva elbújtam a parkoló közeli növényzetben és vártam. Néhány perc elteltével aztán felkeltem és a kövezett úton a kikötő felé sétáltam. Gyorsan rájöttem miért választotta Folt ezta helyet: Néhány csiripelő madártól eltekintve teljesen egyedül voltunk. Három rámpa nyúlt a széles folyóba, de csónakok sehol. Elmentem egészen az első rámpa széléig, majd körbenéztem. Foltnak semmi jele. A mobilom megcsörrent.A SÉTÁNY VÉGÉNÉL LÉVŐ KIS ERDŐS RÉSZNÉL VAGYOK, írta Folt. Követtem a sétányt a megadott hely felé és már majdnem ott voltam, amikor az egyik fa mögül előlépett Pepper Friberg. Egyik kezében Folt telefonja, a másikban pedig egy pisztoly. Szemeim a fegyverre szegeződtek és önkéntelenül tettem egy lépést hátra. – Egy golyó nem ölne meg, de nagy fájdalmat tudna okozni – mondta. Poliészter nadrágját bőven a csípője fölé húzta, inge pedig furcsa szögben állt– ferdén gombolta be. Azonban hiába volt a külseje bolondos, ügyefogyott, éreztem, ahogy az ereje úgy söpör végig rajtam, akár a nap legforróbb sugarai. Sokkal veszélyesebb volt, mint amilyennek tűnt.– Mondja ezt valaki olyan, aki tapasztalatból beszél? – kérdeztem. Tekintete végigszaladt az ösvény mindkét irányába. Homlokát megtörölte egy fehér zsebkendővel, további bizonyítékát adva annak, hogy mennyire ideges. A körmeit már rég tövig lerágta. – Ha tudod, hogy mi vagyok és fogadok, hogy Folt elmondta, akkor tudod, hogy nem érezhetek fájdalmat.

– Tudom, hogy arkangyal vagy és azt is, hogy mostanában nem a szabályok szerint játszottál. Folt mesélt nekem a kettős életedről. Egy hatalmas erejű arkangyal, aki embernek tetteti magát? A te képességeiddel biztosan könnyedén átverheted a rendszert. A pénzről szól a dolog? Vagy hatalomról? Esetleg csak jól akarod érezni magad?– Már mondtam neked mit akarok: Foltot – mondta és egy újabb izzadságfolyó szaladt végig ahomlokán. Úgy tűnt nem tudja elég gyorsan feltörölni. – Miért nem akar velem találkozni?Hm, mert le akarod láncolni a pokolban. – Ügyes trükk, idecsalni a telefonjával – mondtam és Folt mobiljára böktem az állammal. – Honnan szerezted?– Tegnap este loptam el tőle, a Sátán Táskájában. Egy barna teherautóban rejtőzve találtam rá,a bejárattól nem messze. Meglógott, mielőtt elkaptam volna, de sietségében nem volt ideje felkapni a holmiját, így a telefonját sem, benne az összes ismerősének számával. Egész reggelpróbálgattam őket, hogy rád találhassak. Titkon megkönnyebbülve felsóhajtottam. Foltnak nem esett baja. – Ha azért hívtál ide, hogy kivallass, akkor nincs szerencséd. Nem tudom, Folt merre van. Tegnap óta nem is beszéltem vele. Sőt, úgy tűnik te vagy az utolsó, aki látta őt.– Kivallatni? – Dumbo-füleinek hegye rózsaszín lett. – A kutyafáját, az nagyon baljóslatúan hangzik. Minek nézel engem? Egy mezei bűnözőnek?– Ha nem akarsz kikérdezni, akkor mégis miért csaltál el ide? – eddig könnyed beszélgetést folytattunk, de én egyre csak izgatottabb lettem. Nem bíztam Pepper ügyetlen, együgyű bohóckodásában. Csapdát sejtettem mögötte. – Látod ott, azt a csónakot?Követtem Pepper tekintetét a folyó partjához. Egy vakítóan fehér motorcsónak ringatózott a vízen. Csillogó, drága és minden bizonnyal nagyon gyors. – Szép csónak. Kirándulásra készülsz? – kérdeztem és igyekeztem nyugodtnak hangzani. – Igen. És te is velem jössz!

9. FEJEZET

– LEHETŐSÉGET ADTAM NEKED, HOGY A KÖNNYEBB UTAT VÁLASZTHASD, de kezdem elveszíteni a türelmem, – mondta Pepper. Benyomta a pisztolyt az övébe és mindkét kezével megtörölte a homlokát. – Ha nem tudok eljutni Folthoz, akkor majd ráveszem, hogy ő jöjjön el hozzám. Rögtön leesett mi a helyzet. – Ez egy emberrablás? Egész biztosan nem vagy átlagos bűnöző, Pepper. Az aljas, vagy a szociopata, netán a megrögzött gonosztevő, sokkal jobban illik rád. – Szeretném, ha Folt megtenne nekem valamit, – kilazította a gallérját és grimaszolt egyet. – Egy kis… szívességet. Semmi többet. Komolyan veszélytelen dologról van szó. Valami azt súgta, hogy ehhez a „szívességhez” az is hozzátartozott, hogy Foltnak követnie kellene Peppert a pokolba, ahol az arkangyal majd jól rázárja a kapukat. Ez is egy jó módja annak, hogy az ember elbánjon egy zsarolóval. – Én a jófiúk közé tartozom – mondta Pepper. – Arkangyal vagyok. Megbízhatna bennem. Neked is azt kellett volna mondanod neki, hogy megbízhat bennem. – Az én elrablásomnál gyorsabb módszert ki sem találhatnál a bizalmának eljátszására. Gondold ezt át, Pepper. Ha elviszel, azzal nem fogod tudni rábírni Foltot az együttműködésre.Erősebben meghúzta az inge nyakát. Az arca már annyira elpirult, hogy leginkább egy izzadó,rózsaszín disznóra emlékeztetett. – Sokkal több dolog zajlik itt, mint hinnéd. Hát nem látod be, hogy nincs más lehetőségem?

– Pepper, te egy arkangyal vagy. És mégis itt mászkálsz a Földön, fegyvert hordasz magadnál és fenyegetsz engem. Nem hiszem el, hogy veszélytelen vagy, ahogy azt sem, hogy nem akarod bántani Foltot. Az arkangyalok nem töltenek el ennyi időt a Földön és biztosan nem ejtenek túszokat. Tudod, mire gondolok? Szerintem te átálltál a rossz oldalra. – Egy küldetés miatt vagyok idelent. Nem vagyok gonosz, de muszáj érvényesítenem néhány… kiváltságot. – Hű, szinte már el is hiszem, amit mondasz!– Van egy munkám a barátod számára, amit csak ő tud elvégezni. Te kényszerítettél rá, hogy elraboljalak. Szükségem van Folt segítségére, mégpedig azonnal. Szépen lassan sétálj a csónak felé. Egy hirtelen mozdulat és rögtön lövök. Pepper hívogató mozdulatot tett a kezével, mire a csónak engedelmesen elindult a legközelebbi rámpa felé. Folt sosem mondta, hogy az arkangyalok képesek irányítani a tárgyakat. Nem örültem ennek a meglepetésnek, mert nem tudtam mennyire fogja megnehezíteni a szökést. – Nem hallottál róla? Ő már nem a pasim többé – mondtam Pepper-nek. – Már Dante Materazzival járok. Biztos hallottál már róla. Mindenki ismeri. Folt teljes mértékben a múlté.– Erről majd hamarosan meggyőződünk, nemde? Ha még egyszer meg kell kérjelek, hogy indulj, akkor golyót röpítek a lábadba. A vállaimig emeltem a kezeimet és elmentem a rámpáig. Bárcsak a farmerkabátomat vettem volna fel, amiben a jeladó van. Ha Folt tudná, hol vagyok, akkor biztosan értem jönne. Talán belevarrt egy jeladót a mellényembe is, de erre nem számíthattam. És mivel nem tudtam Folt merre van, vagy, hogy egyáltalán jól van-e, így rá sem igazán számíthattam. – Mássz be a csónakba – utasított Pepper. – Fogd meg a kötelet az ülésen és kötözd a kezeid a korláthoz. – Te tényleg komolyan gondolod ezt – mondtam, igyekezvén húzni az időt. A folyót szegélyező fasorra pillantottam. Ha eltudnék jutni odáig, akkor elbújhatnak. Ott a golyók nagyobb valószínűséggel találnának el egy fát, mint engem. – Harminc mérföldre innen van egy takaros kis raktáram, ami csak rád vár. Amint odaértünk, megcsörgetem a barátodat – ökölbe szorította a kezét, majd kinyújtotta a hüvelyk és kisujját, az így kreált kéz-telefont pedig a füléhez emelte. – Majd meglátjuk, hogy egyezségre tudunk-e jutni, vagy sem. Ha megesküszik nekem arra, hogy megoldja egy személyes problémámat, akkor talán van esély rá, hogy te is újra láthatod a barátaidat és a családodat. – És mégis hogyan fogok felhívni? Nálad van a mobilja. Pepper összeráncolta a homlokát. Ezt még nem gondolta végig. Valamilyen módon talán kihasználhatom a szervezetlenségét. – Ez esetben megvárjuk, hogy ő hívjon. A te érdekedben remélem, hogy nem fog sokáig piszmogni. Vonakodva bár, de beszálltam a csónakba. Felkaptam a kötelet és elkezdtem csomót kötni rá. Nem tudtam elhinni, hogy Pepper ilyen ostoba volt. Tényleg azt hitte, hogy egyszerű kis kötéllel fogva tarthat?Pepper válaszolt a magamnak feltett kérdésre. – Arra az esetre, ha netán szökés körül járna az eszed, tudnod kell, hogy ez egy megbűvölt kötél. Veszélytelennek tűnik, ám erősebb, mint az edzett acél. Ó, és miután megkötözted vele magad, ismét megbűvölöm. Ha csak egy kicsit is megfeszíted, azonnal kétszáz voltnyi elektromosságot fog a testedbe vezetni. – Speciális arkangyal trükk – kérdeztem és igyekeztem megőrizni a hidegvérem. – Maradjunk annyiban, hogy erősebb vagyok, mint hinnéd. Pepper átlendítette egyik kurta lábát a csónakba. A vezetőülésen és a rámpán állva igyekezett egyensúlyban tartani magát. Mielőtt a másik lábával is átléphetett volna, teljes erővel

nekivetetettem magam a csónak oldalának, ellökve azt a rámpától. Pepper széttett lábai közöttegyre csak nőtt a távolság. Azonnal reagált. A levegőbe röppent és lebegni kezdett, néhány méterrel a csónak fölött. Repült. Elfelejtettem, hogy vannak szárnyai. És ami még rosszabb, sikerült nagyon feldühítenem. A vízbe vetettem magam és azonnal a folyó közepe felé kezdtem úszni, miközben hallottam a mögöttem becsapódó lövéseket. Néhány másodperc múlva egy hangos csobbanás jelezte, hogy Pepper is a vízbe ugrott. Hamarosan biztosan utolér, és akkor betartja a lábamba lövésre tett ígéretét– vagy kitalál valami sokkal rosszabbat. Nem voltam olyan erős, mint egy arkangyal, de már Nephilim voltam, aki már edzett Dante-val… kétszer. Eldöntöttem, hogy vagy valami elképesztően ostoba, vagy elképesztően bátor dolgot fogok tenni. Szilárdan megvetettem a lábam a homokos folyóparton és minden erőmmel kivetettem magam a vízből. Nagy meglepetésemre túllőttem a célon, magasan a folyót körülvevő fák ágai fölé emelkedtem. Mérföldekre elláttam, túl a gyárakon és mezőkön, egészen az aprócska kocsiktól zsúfolt autópályáig. Mögötte pedig ott feküdt Coldwater, a házaival, boltjaival és zöldellő parkjaival. Amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen veszítettem el a sebességemet. A hasam remegett, a levegő pedig dörzsölte a bőrömet, miközben megváltozott a mozgásom iránya. Elemi késztetést éreztem arra, hogy verdessek a kezeimmel, ám a testem határozottan ellenállt. Nem volt hajlandó semmi másra, csak méltóságteljes, hatékony rakétaként száguldani a föld felé. Alábfejem a rámpának csapódott, áttörve a deszkákat, s így visszakerültem a vízbe. Még több golyó süvített el a fülem mellett. Kimásztam a törmelékből, a folyópart felé vetettem magam, aztán teljes erőmmel a fák felé kezdtem rohanni. Két reggeli edzés a sötétben felkészített ugyan, de mégsem magyarázta meg, hogy most miért futhatok olyan sebességgel, ami még Dante-jéval is vetekszik. A fák elsuhantak mellettem, ám a lábaim könnyedén szökelltek, mintha csak néhány másodperccel az agyam előtt tudták volna a helyesirányt. Átszáguldottam a sétányon, bevágtam magam a Volkswagenbe és tövig nyomott gázpedállal kitörtem a parkolóból. Meghökkenésemre még csak el sem fáradtam. Adrenalin? Talán. De szerintem nem az volt. Elvezettem Allen Gyógyszertárjáig, ahol a Volkswagennel beálltam két teherautó közé. Aztán belesüppedtem a székembe és igyekeztem teljesen láthatatlanná válni. Elég biztos voltam benne, hogy Peppert már a folyónál leráztam, de az óvatosság nem árthatott meg. Össze kellett szednem a gondolataimat. Haza nem mehettem. Ahogy az iskolába sem. Foltra lett volna leginkább szükségem, ám fogalmam sem volt, hogy merre keressem. A telefonom csörgése rántott ki az ábrándozásból. – Szeva, Grey – mondta Scott. – Vee és én a Taco Hutba tartunk ebédelni, a nap legnagyobb kérdése pedig az, hogy te merre vagy? Most már, hogy a; van jogosítványod és b; kocsid is – khm, hála nekem –, így már nem kell a menzán ebédelned. Gondoltam jobb, ha tudod. – Szükségem van Dante számára. Küld el nekem SMS-ben, ha lehet most azonnal – mondtam Scottnak, fel sem véve heccelő hangszínét. Dante száma megvolt a régi telefonomban, de ebben nem. – Ö, talán egy kérlek?– Mi van? Csak nem fordított kedd?– Minek kell a száma? Azt hittem Dante a te pasid…Lecsaptam és igyekeztem átgondolni a dolgokat. Miben lehettem biztos? Egy kettős életet élő arkangyal el akart rabolni, ezzel ösztönözve Foltot arra, hogy tegyen neki egy szívességet. Vagy, hogy ne zsarolja tovább. Vagy mindkettő. Azt is tudtam, hogy nem Folt a zsaroló.

Miről nem tudtam eleget? Leginkább Folt hollétéről. Biztonságban volt? Kapcsolatba fog lépni velem? Szüksége lett volna a segítségemre?Hol vagy, Folt? ordítottam az univerzumba. A mobilom jelzett. ITT VAN DANTE SZÁMA. EGYÉBKÉNT ÚGY HALLOTTAM, HOGY A CSOKI JÓ A MENSTRUÁCIÓS FÁJDALMAKRA, írta Scott.– Vicces – mondtam hangosan, miközben beütöttem Dante számát. A harmadik csörgésre felvette. – Találkoznunk kell – mondtam élesen. – Figyelj, ha a mai reggelről van szó…– Még szép, hogy arról van szó! Mit adtál nekem? Megittam egy ismeretlen folyadékot és hirtelen olyan gyorsan futok, mint te, tizenöt méter magasra ugrok, és elég biztos vagyok benne, hogy a látásom is messze jobb az átlagnál. – Majd elmúlik a hatása. Hogy megtartsd ezeket a képességet, ahhoz mindennap innod kellene abból a kék cuccból. – Van annak valami neve?– A telefonban nem mondhatom el. – Rendben. Akkor találkozzunk valahol.– Harminc perc múlva legyél a Rollerlandnél. – A görkorcsolyapályánál akarsz találkozni? – kérdeztem nagyokat pislogva. – Hétköznap dél van. Csak anyukák és totyogósok vannak ott. Így könnyen kiszúrhatjuk, ha kémkednének utánunk. Nem voltam biztos benne, hogy tudom Dante szerint ki kémkedne utánunk, de a gyomrombankavargó rosszérzés azt súgta, nem csak Dante volt érdekelt abban a kék löttyben. A legjobb tippem szerint valamilyen drog lehetett. Első kézből tapasztalhattam meg az erőnövelő hatásait. Szürreális hatalmat adott nekem. Mintha megszűntek volna a határok és a fizikai teljesítőképességem… végtelen lett volna. Frissítő, ugyanakkor természetellenes érzés volt. Ez utóbbi miatt aggódtam leginkább. Mikor még Hank életben volt, kísérletezett az ördögi fortélyokkal, megidézve magának a pokol erejét. Az általa megbűvölt tárgyak mindig hátborzongató kékszínben ragyogtak. Eddig biztos voltam benne, hogy ez a fajta tudás megszűnt Hankkel együtt, de most már kétségeim támadtak. Reméltem, hogy Dante titokzatos kék itala csak a véletlen következtében volt ezekhez hasonló, ám az ösztöneim mást súgtak. Kiszálltam a kocsiból és a Rollerlandig hátralévő néhány háztömböt gyalog tettem meg, folyton-folyvást a hátam mögé pillantgatva, hátha követ valaki. Ám nem volt jele furcsa, fekete ballonkabátos, napszemüveges embereknek. Ahogy túlzottan magasaknak sem, ami a Nephilimek jelenlétére utalt volna. Átsuhantam Rollerland kapuján, kikölcsönöztem egy pár nyolcas korcsolyát és leültem a pálya melletti padok egyikére. A lámpák alig világítottak, egy diszkógömb pedig szűrt, rikító fénysugarakat szórt a csillogó fapadlóra. Britney Spears egy régebbi száma szólt a hangszórókból. Csak anyukák és kisgyerekek korcsolyázták, pont, ahogyan Dante sejtette. A levegő egy pillanatra megtelt elektromossággal, jelezve, hogy Dante megjött. Mellém ült a padra, fekete, testreszabott farmer és egy testhez simuló tengerészkék színű póló volt rajta. A napszemüvegét nem vette le, így a szemei láthatatlanok maradtak. Kíváncsi voltam vajon azért tette-e ezt, mert erkölcsi aggályai támadtak, amiért megitatott azzal a löttyel. Reméltem, hogy igen. – Korcsolyázni készülsz? – kérdezte és a lábaim felé bólintott. Észrevettem, hogy nála nincs korcsolya.– A kiírás szerint muszáj kölcsönözni egy párát, ha a pályához akarsz menni. – Használhattál volna elme-trükköt a kölcsönzősön.

– Az nem az én stílusom – mondtam, érezhetően sötétebb hangulatban. – Akkor kihagyod a Nephilim lét legtöbb előnyét – mondta egy vállvonás után. – Mesélj nekem az italról. – Elvarázsolt folyadék. – Erre én is rájöttem. Mivel bűvölték meg?Dante az enyémhez hajtotta a fejét és suttogva válaszolt. – Ördögmágia. Nem olyan rossz, mint amilyennek hangzik – mondta bíztató hangszínnel. A gerincem megfeszült, a nyakam hátulján lévő szőrszálak pedig az égnek álltak. Nem, nem, nem! Az ördögmágiának el kellett volna tűnnie a Földről. Hankkel együtt. – Tudom mi az ördögmágia. És azt hittem, hogy már elpusztították. – Honnan tudsz te az ördögmágiáról? – kérdezte, összehúzva sötét szemöldökeit. – Hank használta. Ahogy a cinkosa, Chauncey Langeais is. Ám amikor Hank meghalt… - elharaptam a mondat végét. Dante nem tudta, hogy én öltem meg Hanket, ha pedig ez a titok kiderülne, akkor az nem igazán javítana a megítélésemen, a Nephilimek körében. – Folt kémkedett Hanknek. – Tudom – bólintott. – Volt egy megegyezésük. Folt információkkal szolgált nekünk a bukott angyalokról.Nem tudtam, hogy Dante szándékosan hagyta-e ki, hogy Folt csakis azzal a feltétellel kémkedett Hanknek, hogy ő cserébe megkíméli az én életemet, vagy esetleg Hank erről tényleg nem beszélt neki. – Hank beszélt Foltnak az ördögmágiáról – hazudtam. – De Folt nekem azt mondta, hogy mikor Hank meghalt, az ördögmágia is eltűnt a világból. Folt azt hitte egyedül Hank tudja használni azt az erőt. Dante megrázta a fejét. – Hank a jobb kezére, Blakelyre bízta az ördögmágiával átitatott prototípusok kifejlesztését. Blakely többet tud az ördögmágiáról, mint Hank. Az utóbbi néhány hónap során Blakely ki sem mozdult egy laborból, ahol késeket, ostorokat és bokszereket változtatott halálos fegyverekké, az ördögmágia segítségével. Legutóbb pedig megalkotott egy italt, ami felerősítia Nephilimek erejét. Most már egyenlők vagyunk, Nora – mondta izgatott csillogással a szemében. – Eddig tíz Nephilim kellett egy bukott angyal ellen. De többé már nem! Egy ideje már tesztelem az italt Blakely számára és úgy vettem észre, hogy ha iszom belőle, akkor az erőviszonyok az én oldalamra billennek. Megküzdhetek egy bukott angyallal anélkül, hogy bármiféle erőfölénye lenne! A gondolataim vad pörgésbe kezdtek. Az ördögmágia burjánzik a Földön? A Nephilimeknek voltak titkos fegyvereik, amiket egy titkos laborban fejlesztettek ki? Ezt el kellett mondanom Foltnak. – Az ital, amit megitattál velem, ugyanaz, amit Blakelynek tesztelsz?– Igen – mondta elégedett mosollyal. – Így most már érted, hogy miről beszélek. Ha elismerésre vágyott, tőlem biztos nem kapta meg. – Mennyi Nephilim tud az italról, vagy kóstolta már meg?Dante hátradőlt a padon és hangosan felsóhajtott.– Magad miatt kérdezed – jelentőségteljes szünetet tartott – vagy, hogy eláruld a titkunkat Foltnak?Hezitáltam és ettől Dante arcára hatalmas csalódás ült ki. – Választanod kell, Nora. Nem lehetsz egyszerre hűséges hozzánk és Folthoz is. Elismerem, eddig nagyon jól haladsz vele, de végül a lojalitás mindig arról szól, hogy az egyik oldalt választod a másik helyett. Vagy a Nephilimekkel küzdesz, vagy ellenük. Ennek a beszélgetésnek a legrosszabb pontja, hogy Dantenak igaza volt. Legbelül én is tudtam ezt. Folt és én abban a végcélban egyeztünk meg, hogy biztonságban, együtt ússzuk meg ezt a háborút, ám ha továbbra is fenntartom, hogy ez az egyetlen célom, akkor mi lesz a

Nephilimekkel? Elvileg én voltam a vezetőjük, arra kértem őket higgyenek abban, hogy segítek rajtuk, amikor valójában semmi ilyesmit nem szándékoztam tenni. – Ha beszélsz Foltnak az ördögmágiáról, akkor azt nem fogja annyiban hagyni – mondta Dante. – Blakely után fogja vetni magát és megpróbálja majd elpusztítani a labort. Nem holmikötelességtudat, hanem puszta önfenntartási szándék vezérelné. Ez már nem csak a Cheshvanról szól – magyarázta. – Nem az a célom, hogy a bukott angyalokat egy önkényesen meghúzott szellemi vonal mögé kényszerítsem, mint például, hogy többé ne szállhassanak meg minket. Az én célom, hogy az ördögmágia segítségével kiirtsam a teljes bukott angyal fajt. És ha ők erre még nem jöttek rá, akkor hamarosan ráfognak. – Micsoda? – nyögtem megdöbbenten. – Hanknek volt egy terve. Ez volt az. A fajuk kiirtása. Blakely úgy véli, hogy rövid időn belül képes lesz kifejleszteni egy olyan fegyver prototípusát, ami képes megölni a bukott angyalokat, ami eddig elképzelhetetlen volt. – Miért mondod ezt el nekem? – kérdeztem miközben felugrottan a padról és fel-alá kezdtem járkálni.– Ideje meghozni a döntésed. Velünk vagy, vagy sem?– Nem Folt a probléma. Ő nem is dolgozik együtt a bukott angyalokkal. Ő nem akar háborút– Folt egyetlen célja az volt, hogy hatalmon tartson engem, ami által teljesíthetném az eskümet és élve megúszhatnám az egészet. Azonban ha beszélnék neki az ördögmágiáról, Dante-nak igaza volt: Folt mindent megtenne, hogy elpusztítsa. – Ha beszélsz neki az ördögmágiáról, akkor számunkra mindennek vége – mondta Dante. Arra kért, hogy vagy őt, Scottot és ártatlan Nephilimek ezreit áruljam el… vagy Foltot. A nehéz teher kavargatni kezdte a gyomromat. A fájdalom olyan éles volt, hogy majdnem összegörnyedtem tőle. – A délután folyamán gondolkodj el róla – mondta Dante és felkelt. – Hacsak mást nem hallok, akkor úgy veszem, hogy holnap reggel találkozunk az edzésen. Egy pillanatra rám nézett, barna szemei meg sem rezzentek, ám némi kétkedést véltem felfedezni bennük. – Remélem még mindig egy oldalon állunk, Nora – mondta halkan, majd kisétált. Jó néhány percig az épületben maradtam, ültem a félhomályban, körülvéve a Hokey Pokey-t előadni próbáló korcsolyázó gyerekek bizarr módon boldog nevetésével. Lehajtottam a fejem és elrejtettem az arcom a tenyereim között. Nem így kellett volna történnie a dolgoknak. Le kellett volna fújnom a háborút, kihirdetni a tűzszünetet és békében elsétálni Folttal. Ehelyett Dante és Blakely mindent összekavarva ott folytatta, ahol Hank abbahagyta és ténylegesen élet-halál kérdést csináltak a dologból. Ostoba, ostoba, ostoba!Normális körülmények között nem hittem volna, hogy Dante, Blakely, vagy bármely Nephilim sikeresen próbálhatná meg kiirtani a bukott angyalokat, ám az ördögmágia mindent megváltoztatott. És mindez mit jelentett a megállapodás rám eső részére? Ha a Nephilimek nélkülem mentek volna háborúba, akkor vajon az arkangyalok továbbra is engem tartottak volna felelősnek?Igen. Egészen biztosan. Bárhol is rejtőzött Blakely, valószínűleg a saját kis fanatikus Nephilim testőrségével körülvéve, egyértelmű volt, hogy sokkal erősebb és veszélyesebb prototípusok kifejlesztésén fáradozott. Ő volt a probléma gyökere. Ami azt jelentette, hogy az ő és az ő laborjának megtalálása rögtön a fontossági listám élére került. Rögtön Folt megtalálása után. A gyomrom bukfencezett az aggodalomtól, én pedig újabb néma imát mormoltam el érte.

10. FEJEZET

MÁR KÖZEL VOLTAM A VOLKSWAGENHEZ, AMIKOR megláttam egy árnyékot elhelyezkedni a kocsi vezetőoldali ülésében. Megálltam, a gondolataimban megjelent CowboyKalap, amint visszatért a második menetre. Visszafojtott lélegzettel latolgattam a futás lehetőségét. Azonban minél tovább töprengtem, annál inkább sikerült megzaboláznom a túlpörgött fantáziámat és így az árnyékos alak is felöltötte igazi formáját. Folt begörbített ujjával hívogatott. Széles mosoly ült az arcomra, azonnal elszállt minden aggodalmam. – Lógsz a suliból, hogy görkorcsolyázhass? – mondta miközben behuppantam a kocsiba.– Ismersz már. A lila kerekek a gyengéim. Folt elmosolyodott. – Nem láttam a kocsidat az iskolánál. Kerestelek. Van néhány perced?– Te vezetsz – mondtam és átadtam a kulcsokat. Folt a Casco Bayre néző egyik luxus negyedhez vitt minket. Az épületek történelmi bája – sötétvörös téglák és egy helyi kőfejtőből származó fehér kövek – azt sugallta, hogy száz évnélis idősebbek, ám teljes felújítást végeztek rajtuk, ragyogó ablakokkal, fekete márványoszlopokkal és egy portással. Folt behajtott egy egyszemélyes garázsba, majd lehajtotta az ajtaját, hűvös sötétségben hagyva minket. – Új hely? – kérdeztem. – Pepper felbérelt néhány Nephilim verőlegényt, akik átalakították a Delphic alatti stúdióm arculatát. Gyorsan szükségem volt egy új helyre, ami lehetőleg jobban védett, mint a régi volt.Kiszálltunk a Volkswagenből, felmentünk egy vékony lépcsősoron, át egy ajtón, így végül Folt új konyhájában kötöttünk ki. A faltól-falig terjedő ablakokon keresztül elképesztő látványnyúlt az öbölre. Néhány fehér vitorla pöttyözte a vizet, a környező szirteket pedig festői kék köd takarta. A fák lombjait az ősz vörösre festette, melytől úgy tűnt, mintha az egész öböl lángolna. A házak tövében lévő dokk valószínűleg csak a lakók számára volt elérhető. – Felvágós – mondtam Foltnak. A hátam mögül felém nyújtott egy bögre forró kakaót, majd megcsókolta a nyakamat. – Sokkal nyitottabb, mint szeretném, és ez olyasmi, amit nem gyakran fogsz hallani tőlem. – Aggódtam miattad – mondtam és a hátamat nekidöntve belekortyoltam a kakaóba.– Tegnap este Pepper meglepett a Sátán Táskája előtt. Ami azt jelenti, hogy nem volt lehetőségem beszélgetni a Nephilim barátunkkal, Cowboy Kalappal. Azért megejtettem néhány telefont, kutakodtam kicsit, főleg a rönkház után, ahová elvitt téged. Nem túl okos. A saját nagyszüleinek házába vitt. Cowboy Kalap igazi neve Shaun Corbridge és Nephilim időben számolva csak két éves. Két karácsonnyal ezelőtt tett hűbéresküt, majd csatlakozott a Fekete Kéz seregéhez. Hirtelenharagú és meggyűlt már a baja a drogokkal is. Nevet akar szerezni magának és úgy véli, hogy ehhez rajtad keresztül vezet a legrövidebb út. A hajlama a hülyeségre teljesen egyértelmű – Folt ismét megcsókolta a nyakam, csak ezúttal hagyta, hogy ajkai elidőzzenek a bőrömön. – Te is hiányoztál nekem. Mid van a számomra?Hmm, hol is kezdjem?– Talán elmondhatnám, hogy Pepper miként próbált elrabolni és fogva tartani ma reggel, vagytalán jobban szeretnél hallani arról, hogy Dante megitatott egy löttyel, amit ördögmágiával turbóztak fel? Az a helyzet, hogy Blakely, Hank jobb keze, az utóbbi hónapokban az ördögmágiát tanulmányozta és végre sikerült kifejlesztenie egy komoly teljesítménynövelő drogot a Nephilimek számára. – Hogy mit tettek? – morogta olyan hangon, ami dühösebb már nem is lehetett volna. – Pepper bántott téged? Dante-t pedig darabokra fogom tépni!Megráztam a fejem, de nagy meglepetésemre könnyek jelentek meg a szememben. Tudom miért tette ezt Dante – fizikailag is elég erőssé kellett tennie engem, hogy győzelemre vezethessem a Nephilim sereget –, azonban a módszerét megvetettem. Hazudott nekem.

Csalással vett rá, hogy megigyak valamit, ami nem csak tiltott a Földön, de valószínűleg még veszélyes is. Nem voltam annyira naiv, hogy azt higgyem az ördögmágiának nincsenek negatív mellékhatásai. Az erő eltűnhet ugyan, de a gonoszság magját már így is elvetette bennem. – Dante azt mondta, hogy az ital hatásai egy napon belül elmúlnak – mondtam. – Ez a jó hír. A rossz pedig, hogy szerintem hamarosan számtalan Nephilimmel fogja megitatni. Szupererőket ad majd nekik… csak így tudom leírni. Miután megittam gyorsabban futottam, magasabbra ugrottam és az érzékei is felerősödtek. Dante szerint ezzel a szerrel egy Nephil képes egy az egyben legyőzni egy bukott angyalt. Hiszek neki, Folt. Elmenekültem Pepper elől. Egy arkangyal elől! Az ital nélkül rég bezárt volna.Rideg düh lángjai lobbantak fel Folt szemében. – Mondd el, hogy hol találom Dante-t – mondta határozottan. Nem számítottam rá, hogy Folt ennyire dühös lesz – ami utólag visszagondolva nagy ostobaság volt a részemről. Persze, hogy forrongott. A gondot az jelentette, hogy ha most elmegy Dante-hoz, akkor Dante tudni fogja, hogy beszéltem neki az ördögmágiáról. Óvatosankellett kijátszanom a kártyáimat. – Amit tett, az helytelen, de azt hitte a legjobb érdekeimet tartja szem előtt – próbálkoztam. – Te tényleg ezt hiszed? – kérdezte Folt egy fanyar kacaj után. – Szerintem kétségbe van esve. Nem lát más lehetőségeket. – Akkor nem keresi őket eléggé.– Egy ultimátumot is adott nekem. Vagy vele és a Nephilimekkel tartok, vagy veled. Azért beszélt nekem az ördögmágiáról, hogy leteszteljen. Hogy ezt is elárulnám-e neked – a levegőbe emeltem a kezeim, majd hagytam őket leesni. – Ezt sosem titkoltam volna el előled. Egy csapatban játszunk. De el kell gondolkodnunk azon, hogy most mit tegyünk. – Meg fogom ölni.Ujjbegyeimet a homlokomhoz nyomva felsóhajtottam.– Nem látsz át a Dante iránt táplált rosszérzéseiden és a haragodon. – Harag? – Folt felkacagott, de ez sokkal inkább fenyegető, mint boldog nevetés volt. – Ó, Angyalom. Ez egy kicsit enyhe kifejezés arra, amit érzek. Épp most tudtam meg, hogy egy Nephil ördögmágiát erőltetett a testedbe! Nem érdekel, hogy nem gondolkodott, vagy, hogy kétségbe van esve. Ez egy olyan hiba volt, amilyet nem fog még egyszer elkövetni. És mielőttazt éreznéd, hogy sajnálnod kellene, a következőt jól jegyezd meg. Tudta, hogy ez lesz! Figyelmeztettem, ha akár csak egy hajad szála is meggörbül, míg az ő felügyelete alatt állsz, akkor felelősségre fogom vonni.– Az ő felügyelete alatt? – visszhangoztam lassan, igyekezvén összekötni a szálakat. – Tudom, hogy vele edzel – jelentette ki Folt.– Tudod?– Nagylány vagy. Meg tudod hozni a saját döntéseidet. Egyértelmű, hogy megvolt az okod arra, hogy önvédelmet tanulj Dante-tól, így nem is akartalak leállítani. Benned megbíztam; miatta viszont aggódtam, és úgy tűnik teljes joggal. Megkérdezem hát még egyszer. Hol bujkál? – már majdnem morgott, az arca erősen elsötétedett.– Miből gondolod, hogy bujkál? – mondtam szánalmasan, feldúlt, amiért ismét Dante és Folt között ragadtam. A Nephilimek és a bukott angyalok között. Nem szándékosan akartam eltitkolni az edzéseinket Folt elől; egyszerűen csak azt hittem, hogy jobb lenne nem felerősíteni a közöttük lévő versengést. – Ha van egy kis esze, akkor bujkál – Folt jéghideg nevetésétől végigfutott a hátamon a hideg.– Én is dühös vagyok, Folt. Hidd el, szeretnék visszamenni az időbe és meg nem történtté tenni a mai reggelt. De utálom azt érezni, hogy nélkülem hozod meg a döntéseket. Először nyomkövetőt tettél rám. Aztán a hátam mögött megfenyegetted Dante-t. Velem ellentétesen

cselekszel. Azt akarom érezni, hogy az én oldalamon állsz. Úgy akarom érezni, hogy tényleg együtt dolgozunk. Megcsörrent Folt új mobilja, ő pedig azonnal a kijelzőre pillantott. Ez elég szokatlan viselkedés volt tőle. Mostanság hagyta, hogy minden hívást a hangposta fogadjon, aztán alaposan átgondolta, hogy melyikre válaszoljon. – Fontos hívást vársz? – kérdeztem.– Igen, és most kell elintéznem. A te oldaladon állok, Angyalom. Mindig is így lesz. Sajnálom, ha úgy érzed, keresztülhúzom a számításaidat. Hidd el, hogy egyáltalán nem ez a szándékom – rideg csókot nyomott az ajkaimra, miközben már a garázsba vezető lépcsősor felé oldalazott. – Meg kellene tenned nekem valamit. Nézd meg, hogy megtudhatsz-e valamit Blakelyről. Hol lakik mostanában, merre járt legutóbb, mennyi Nephilim testőre van, milyen új prototípusokon dolgozik, és mikor akarja azt az italt eljuttatni a nagyközönséghez. Igazad van – az ördögmágia szerintem sem jutott még túl Dante és Blakely szintjén. Ha már megtörtént volna, akkor az arkangyalok közbeléptek volna. Nemsokára beszélünk, Angyalom.– Tehát majd később befejezzük ezt a beszélgetést? – szóltam utána, még mindig ledöbbenve hirtelen távozásán. – Dante ultimátumot adott neked, de ez előbb, vagy utóbb megtörtént volna nélküle is – mondta a lépcsősor tetején állva. – Nem hozhatom meg a döntést helyetted, ám ha bármikor a véleményemre lennél kíváncsi, csak szólj. Örömmel segítek. Kapcsold be a riasztót, mielőtt elmész. A te kulcsod a pulton van. Bármikor átjöhetsz. Majd jelentkezem. – Mi lesz a Cheshvannal? – mondtam. Még a felét sem beszéltük át annak, amit akartam, ő pedig máris indulóban volt. – Ma kezdődik, a teliholddal. – Rossz érzet kering a levegőben – mondta Folt. – Figyelni foglak, de azt akarom, hogy te is vigyázz magadra. Ha lehet, este ne menj ki a szabadba. Legyen a napnyugta a mai takarodód időpontja. Mivel egy érvényes kilépő nélkül nem láttam értelmét visszamenni az iskolába, és egyébként is csak az utolsó órára eshettem volna be, úgy döntöttem, hogy Foltnál maradok töprengeni. Harapnivaló után kutatva mentem a hűtőhöz, ám az teljesen üres volt. Nagyon úgy tűnt, hogy Folt sebtében költözött be, a bútorokat pedig adták a házhoz. A szobák makulátlanok, minden személyes holmit nélkülöztek. Háztartási gépek, rozsdamentes acélból, barnásszürke festés, dióbarna padló. Modern amerikai bútorok, szolid színekben. Síkképernyős tévé és egymásra néző bőrfotelek. Maszkulin, stílusos, minden melegséget nélkülöző. Újragondoltam a beszélgetésemet Folttal és úgy ítéltem meg, hogy egyáltalán nem volt együttérző Dante ultimátumával és az én dilemmámmal kapcsolatban. Mit jelentett mindez? Hogy szerinte képes vagyok mindent megoldani, egymagam? Hogy a Nephilimek és a bukott angyalok közötti választás gyerekjáték? Hát nem volt az. Minden egyes múló nappal nehezebbé vált a választás. Átfutottam azokat, amiket tudtam. Vagyis, hogy Folt az akarta, derítsem ki, miben sántikál Blakely. Folt valószínűleg úgy gondolta, hogy ezt Dante-n keresztül érem el a leghamarabb – mondhatni ő lenne a közvetítő köztem és Blakely közt. És azért, hogy továbbra is kommunikáljon velem, a legjobb, ha Dante továbbra is azt hiszi, hogy teljes mértékben mellette állok. Hogy egyetértek a Nephilimekkel. Ez igaz is volt. Sok tekintetben. Övék volt az szimpátiám, hiszen nem hatalomért, vagy más, erénytelen célért küzdöttek – a szabadságukat akarták elnyerni. Ezt értettem. Csodáltam őket ezért. Bármit meg is tettem volna, hogy segítsek. De azt nem akartam, hogy Dante vagy Blakely veszélybe sodorja a bukott angyalok egész faját. Ha a bukott angyalokat eltörlik a Földről, akkor elveszítem Foltot is. Ezt pedig nem voltam hajlandó elfogadni, így kész voltammindent megtenni azért, hogy megvédjem a faját. Vagyis, mindent összevetve, egyáltalán nem kerültem közelebb a megoldáshoz. Sőt, egyenesen a kiinduló pontig jutottam vissza, ott álltam a pálya mindkét oldalán. A helyzet

iróniája nem maradt titokban előttem. Hiszen pontosan olyan voltam, mint Pepper Friberg. Azegyetlen különbség köztem és Pepper között, hogy én szerettem volna legalább az egyik oldaltkiválasztani. Ez a sok intrika, hazudozás és a mindkét fél irányába tettetett szövetség ébren tartott éjszakánként. Hamarosan az elmémet felemészti majd a hazugságok megjegyzése és azigyekezet, hogy ne gabalyodjak a saját magam által szőtt hálóba. Kiengedtem egy sóhajt, aztán újra ellenőriztem Folt hűtőjét. Még véletlenül sem jelent meg néhány doboz jégkrém, mióta utoljára belenéztem

11. FEJEZET

MÁSNAP HAJNALI ÖTKOR A MATRACOM megsüllyedt egy második test súlya alatt. A szemeim azonnal felnyíltak és megláttam Dante-t, aki komor ábrázattal az ágy végében ücsörgött. – Nos? – kérdezte szimplán. – Az egész tegnap délutánt, valamint az este egy részét is, azzal töltöttem, hogy kitaláljam mihez kezdjek, és végül sikerült döntést hoznom – mondtam.– Ez azt jelenti, amire gondolok? – szemöldökei enyhén megemelkedtek, arcára halvány reménykedés ült ki.– Nem edzem odakint a bukott angyalokkal, vagy igen? – nem túl konkrét válasz és csak remélni tudtam, hogy Dante nem fogja erőltetni a témát. – Akkor öt perc múlva – mondta elmosolyodva.– De nincs több kék cucc – mondtam, mielőtt még kilépett volna az ajtón. – Ebből nem engedek. – A tegnapi minta nem győzött meg? – megdöbbenésemre nem mutatta bűntudat jeleit. Arckifejezése sokkal inkább csalódottságot tükrözött.– Azt hiszem, nem menne át az FDA ellenőrzésén. – Bármikor szerezhetek, ha meggondolnád magad.– Blakely dolgozik másfajta erőnövelő italokon is? – kérdeztem, kihasználva a beszélgetés irányát. – És mit gondolsz, mikor fogja megnövelni a tesztalanyok számát?– Már egy jó ideje nem beszéltem Blakelyvel – mondta egy semleges vállrándítás kíséretében.– Tényleg? Ördögmágiát tesztelsz a számára. És mindketten közel álltatok Hankhez. Meglep, hogy nem tartjátok a kapcsolatot. – Ismered azt a mondást, hogy „Ne tedd minden tojásodat ugyanabba a kosárba”? Ez a mi stratégiánk. Blakely a laborjában elkészíti a prototípusokat, amiket valaki más elhoz nekem. Ha valami történne egyikünkkel, a másik akkor is biztonságban lesz. Nem tudom, hol van Blakely, szóval akkor sem tudok semmilyen fontos információt elmondani, ha a bukott angyalok elfognak és megkínoznak. Ez a szabványos eljárás. Tizenöt mérföldes futással fogunk kezdeni, tehát előtte vegyél magadhoz elég folyadékot. – Várj! Mi a helyzet a Cheshvannal? – elszántan figyeltem az arcát és felkészültem a legrosszabbra. Tegnap este órákon át feküdtem, izgatottan várván egy jelre, hogy elkezdődött a dolog. Gondoltam valami majd megváltozik a levegőben, vagy valamilyen energia szalad végig a bőrömön, vagy bármilyen más, természetfölötti jel közli majd velem, hogy eljött az idő. Ehelyett a Cheshvan csak úgy elkezdődött. És mégis, biztos voltam benne, hogy odakint Nephilimek ezrei szenvednek olyan módon, amit el sem tudok képzelni.– Semmi – mondta mogorván Dante.– Mi az, hogy semmi?– Amennyire én tudom, egyetlen bukott angyal sem szállta meg a gazdatestét a tegnap este folyamán.

– Ez jó hír! – felültem. – Vagy nem? – tettem hozzá, miután megláttam Dante komor ábrázatát. – Nem tudom mindez mit jelent – mondta hosszú hallgatás után. – De nem hiszem, hogy jót. Nem fogták volna vissza magukat, ha nincs rá okuk… nagyon jó okuk.– Nem értem. – Üdv a klubban!– Lehet, hogy lelki hadviselés? Szerinted nem lehet, hogy csak próbálják megzavarni a Nephilimeket?– Szerintem tudnak valamit, amit mi nem. Miután Dante óvatosan becsukta a hálószobám ajtaját, felkaptam egy tréningruhát és elraktároztam elmémben ezt az új információt. Alig vártam, hogy megtudjam, Folt mit gondola Cheshvan tegnap esti, váratlanul eseménytelen, eljöveteléhez. Mivel ő bukott angyal volt, reméltem többet tud a dologról. Mit jelenthetett ez a patthelyzet?Noha csalódott voltam, amiért nem volt válaszom a kérdésre, gondoltam, hogy spekulálni rajta értelmetlen, így arra koncentráltam, amit tudtam. Egy végtelenül kicsi lépéssel közelebb kerültem az ördögmágia forrásához. Dante azt mondta, hogy sosem találkozott Blakelyvel és egy harmadik ember hozta el neki a prototípusokat. Ezt a közvetítőt kellett megtalálnom!Odakint Dante szótlanul az erdő felé kezdett futni, én pedig követtem. Azonnal éreztem, hogy a szervezetbe került, ördögmágiával átitatott szer hatása elmúlt. Dante észveszejtő sebességgel cikázott a fák között, én viszont minden egyes lépésre oda kellett figyeljek, hogy a lehető legkevesebb sérülést szenvedjem el. De még így is, csakis saját erőmre támaszkodva, észrevettem, hogy fejlődni kezdtem. Gyorsan. Egy nagy szikla feküdt közvetlenül az utamban, én pedig egy másodperc alatt úgy döntöttem, inkább átugrom felette, mintsem megkerülöm. A görbe felület közepén megvetettem a lábam és a levegőbe lökve magam, átrepültem a szikla fölött. Amint földet értem, átcsúsztam néhány alacsonyra nyúló faág alatt, majd egy szívdobbanásnyi pihenőt sem tartva felpattantam és futottam tovább.A tizenöt mérföldes kör végére fürödtem az izzadságban és zihálva vettem a levegőt. Egy fának támaszkodtam és az ég felé emeltem az arcom, hogy a szellő kellemesen lehűthessen. – Egyre jobb vagy – mondta Dante, meglepődött hangon. Oldalra pillantottam. Természetesenő most is úgy tűnt, mint aki éppen végzett a zuhanyzással, és egyetlen hajszála sem kócolódottössze.– Ráadásul az ördögmágia segítsége nélkül – hívtam fel rá a figyelmét. – Még jelentősebb eredményeket érhetnél el, ha beleegyeznél a szuper-ital használatába. Ellöktem magam a fától, majd karkörzésekkel kezdtem ellazítani a vállizmaimat. – Mi a következő a listán? Még több erőnövelés?– Elme-trükkök. – Betörni mások elméjébe? – teljesen váratlanul ért a kijelentése. – Elhitetni másokkal, elsősorban bukott angyalokkal, hogy olyasmit lássanak, ami valójában nincs is ott. Nem volt szükségem meghatározásra. Alkalmaztak már elme-trükköt rajtam, nem is egyszer, és sosem találtam kellemesnek az érzést. Az elme-trükk lényege pontosan az volt, hogy megtévesszük az áldozatot. – Nem igazán vágyom erre – mondtam. – Biztosan szükséges?– Ez egy hatékony fegyver. Főleg a számodra. Ha el tudod hitetni a gyorsabb, erősebb ellenfeleddel, hogy láthatatlan vagy, esetleg, hogy ők éppen egy szakadékba készülnek belépni, az ezzel nyert néhány másodperc megmentheti az életedet. – Rendben, mutasd meg, hogyan kell használni – mondtam vonakodva.– Első lépés: hatolj be az ellenfeled agyába. Ez pontosan olyan, mint az elmebeszéd. Próbáld ki rajtam!

– Az könnyű – mondtam és kivetettem mentális hálómat Dante irányába, majd körülvettem azelméjét és szavakat nyomtam a tudatába. Az elmédben vagyok, és meg kell mondjam, elég nagy itt az üresség.Észkombájn, válaszolta Dante.Ezt a szót már senki sem használja. Ha pedig már a múltról van szó, mennyi idős vagy Nephilim években? Ezen még sosem gondolkodtam el ezelőtt.Akkor tettem hűbéresküt, amikor Napóleon megtámadta a hazámat – Olaszországot.És az melyik évben volt? Segíts egy kicsit. Nem rajongok a történelemért. Dante elmosolyodott. 1796Váó! Te öreg vagy.Inkább tapasztalt. A következő lépés: Válaszd szét az ellenfeled gondolatait alkotó szálakat. Zúzd össze, kavard meg, vagy törd ketté őket, amelyik jobban tetszik. A legtöbb Nephilim számára más-más módszer működik. Számomra a legkönnyebb, ha szétzúzom az áldozatom gondolatait. Megtalálom a falat, ami a legbelsőbb gondolataikat őrzi, majd ledöntöm. Valahogy így.Mielőtt ráeszmélhettem volna, hogy mi is történek, Dante már egy fához szegezett és épp néhány hajtincsemet simította el gyengéden a homlokom elől. Felemelte az állam, hogy szembenézhessünk, én pedig akkor sem tudtam volna kikerülni a tekintetét, ha akartam volna.Magamba szívtam káprázatos vonásait. Sötétbarna szemek ültek egyenlő távolságban, erős, egyenes orra mellett. Dús ajkak, melyek magabiztos mosolyra görbültek. Sűrű, barna haj, mely a homlokába lógott. Az állkapcsa finoman kidolgozott, széles és simára borotvált. És mindennek hátteret adott olajbarna bőre.Csak arra tudtam gondolni, milyen jó lenne megcsókolni. Minden más eltűnt a fejemből és én ezt egy csöppet sem bántam. Elvesztem egy mennyei álomban és az sem zavart volna, ha sosem ébredek fel. Csókold meg Dante-t! Igen, pontosan erre vágytam. Lábujjhegyre álltam, így közelebb hozva ajkainkat, mellkasomban pedig apró szárnyak verdesését éreztem. Szárnyak. Angyalok. Folt. Ösztönösen új falat emeltem az elmémben. És ekkor megláttam, hogy valójában mi is történik. Dante egy fához szegezett, ez igaz, de nem akartam csókolózni vele. – Vége a bemutatónak – mondta Dante, egy kicsit túlságosan is pimasz mosollyal. – Legközelebb válassz egy illendőbb módszert – mondtam feszülten. – Folt megöl, ha erre rájön. – Ez a szólásmondás nem igazán működik a Nephilimeknél – mondta és a mosolya egy pillanatra sem halványult.Egyáltalán nem voltam humoromnál. – Tudom, miben mesterkedsz. Fel akarod őt idegesíteni. Ez a köztetek feszülő, szánalmas kis ellentét merőben új szintre fog emelkedni, ha engem is belevonsz a dologba. Folt az utolsó lény, akit az ellenségednek akarhatsz. Ő nem haragtartó, mert az embereknek, akik keresztbetesznek neki, szokásuk gyorsan eltűnni. Amit pedig most tettél? Na, azzal keresztbetettél neki.– Ez volt az első dolog, ami az eszembe jutott – mondta. – Nem fog még egyszer megtörténni.Talán jobban éreztem volna magam a bocsánatkérésétől, ha az csak egy kicsit is bűnbánónak hangzott volna.– Tegyél róla, hogy tényleg így legyen! – mondtam fagyos hangon. Úgy tűnt Dante könnyedén rázza le magáról a fenyegetéseket és a negatív megjegyzéseket. – Most te jössz. Juss be a fejembe és zúzd össze a gondolataimat! Ha tudod, akkor cseréld le őket valamivel, amit te magad kreálsz. Másszavakkal: készíts egy illúziót. A Dante-tól való szabadulás leggyorsabb módjának az ígérkezett, ha a feladatra koncentráltam, így félretettem személyes sérelmeim és tettem, amit kért. Mivel a hálóim még

mindig az elméjében voltak, így először azt képzeltem el, hogy körülveszem a gondolatait, majd elkezdtem őket apránként széthúzni. Dolgozz gyorsabban, utasított Dante. Érezlek a fejemben, de nem okozol semmilyen turbulenciát. Kelts hullámokat, Nora. Borítsd fel a csónakot! Támadj meg, mielőtt még rájöhetnék, hogy mire készülsz. Gondolj rá úgy, mint egy rajtaütésre. Ha valódi ellenfél lennék, akkor ezzel csak azt érnéd el, hogy megérezzem, kontárkodsz az agyamban. És akkor bizony szemtől-szembe kerülnél egy igazán feldühített bukott angyallal. Kihátráltam Dante elméjéből, mély levegőt vettem, majd ismét kivetettem a hálóimat– ezúttal gyorsabban. Lehunyt szemmel kizártam a külvilágot és egy új képet teremtettem. Ollókat. Hatalmas, csillogó ollókat. Átnyisszantottam Dante gondolatait…– Gyorsabban – kiáltotta Dante. – Érzem, hogy vonakodsz megtenni. Annyira bizalmatlan vagy magaddal, hogy az szinte már tapintható. Ezt bármelyik valamirevaló bukott angyal rögtön kihasználná. Keríts a hatalmadba!Ismét elhátráltam, a frusztráció miatt ökölbeszorított kezekkel. Elégedetlen voltam Dante-val és magammal is. Túl erőszakos volt és nagyon magasra tette az elvárásait. Én pedig nem tudtam kiűzni a fejemből a kétkedés gúnyos kacaját. Leszidtam magam, amiért pontosan olyan voltam, amilyennek Dante tartott. Gyenge. Ma reggel azzal a szándékkal jöttem ide, hogy fenntartom a kapcsolatom Dante-val, mert általa eljuthatok Blakelyhez, de most már mindez semmit sem jelentett. Uralni akartam ezt a képességet. Düh és harag gyúlt bennem, ami miatt apró, piros foltok cikáztak a szemeim előtt.A látásom beszűkült. Nem akartam többé alkalmatlan lenni. Nem akartam kisebb, lassabb, gyengébb lenni. A vad elszántság mintha csak felforralta volna a véremet. Az egész testem remegett a makacs elhatározástól, miközben Dante-ra emeltem a tekintetem. Minden más megszűnt. Csak ő és én maradtunk. Minden szenvedélyemet beleadva vetettem ki mentális hálómat Dante elméjébe. Rászabadítottam a Hank iránt érzett haragom, az önbizalomhiányom, és a borzalmas széthúzottság érzését, ami mindig rám tört, ha arra gondoltam, hogy választanom kell Folt és a Nephilimek között. Azonnal egy hatalmas robbanást képzeltem el; a füst és törmelék alkotta gombafelhők egyre csak magasabbra és magasabbra emelkedtek. Aztán még egy robbanást idéztem elő, majd megint egy újabbat. Szétdúltam minden reményét arra, hogy a gondolatait egységben tarthassa. Dante dülöngélni kezdett, láthatóan megrázta az élmény. – Ezt meg hogyan csináltad? – kérdezte végül. – Én… nem láttam. Abban sem vagyok biztos, hogy hol voltam. Jó néhányszor rám pislogott, mintha nem hinné el, hogy valódi vagyok. – Olyan érzés volt… mintha az idő két pontja között lebegtem volna. Nem volt ott semmi. Semmi. Mintha nem is léteztem volna. Ezelőtt még sosem történt velem ilyesmi. – Azt képzeltem el, hogy bombákat robbantok az elmédben – vallottam be.– Nos, működött.– Tehát átmentem?– Ja, mondhatjuk – mondta Dante, hitetlenkedve rázva a fejét. – Már elég rég óta művelem ezt, de ilyet még sosem tapasztaltam. Nem tudtam, hogy örüljek-e annak, hogy végre jól csináltam valamit, vagy inkább érezzem rosszul magam, amiért ilyen meglepően jó vagyok Dante elméjének megtámadásában. Ez nem épp a legtiszteletreméltóbb tulajdonság, amiben kimagaslót alkothat valaki. Ha bármilyen trófeát kitehetnék a szekrényemre, akkor önként biztosan nem azt választanám, amiazért jár, hogy behatoltam más emberek elméjébe. – Akkor végeztünk, ugye? – kérdeztem. – Holnapig – mondta Dante, még mindig kábult arccal. – Szép munka, Nora.

A nap már felkelt, és noha nem éreztem emberek jelenlétét a közelben, de azért a biztonság kedvéért a hazavezető utat csigalassú emberi tempóban tettem meg. Kijöttem az erdőből, átkeltem az úttesten, aztán a kocsifeljáró előtt földbegyökerezett a lábam. Marcie Millar vörös Toyota 4Runner-je állt előttem. Egyre jobban szűkülő gyomorral kocogtam a tornáchoz. Egy vagon, költözésnél használt, doboz volt felhalmozva az ajtó mellett. Benyomakodtam az ajtón, ám még mielőtt bármit is mondani tudtam volna, az anyukám ugrott elém a konyhából. – Hát itt vagy! – kiáltott fel izgatottan. – Merre jártál? Marcie és én azzal töltöttük az utóbbi fél órát, hogy megpróbáltuk kitalálni merre kódoroghattál el, ilyen korán.Marcie az én konyhaasztalomnál ült, tenyerei egy kávéscsésze köré fonva. Ártatlan mosolyt küldött felém. – Kocogni voltam – mondtam. – Azt látom – jelentette ki anya. – Csak szerettem volna, ha szólsz előtte. Még csak üzenetet sem hagytál. – Reggel hét van. Még az ágyban kellene lenned. És ő mit keres itt?– Itt vagyok ám én is – mondta Marcie negédesen. – Hozzám is beszélhetsz. – Rendben – szegeztem rá a tekintetem. – Mit keresel itt?– Mondtam neked. Nem jövök ki az anyámmal. Szükségünk van egy kis távolságra. Azt hiszem, hogy egyelőre jobb, ha beköltözöm hozzátok. Anyámnak nincs ellenvetése – kicsit sem volt zavarban. – Miért gondoltad, hogy ez egy jó, vagy legalább csak elfogadható ötlet?– Helló – mondta Marcie, a szemeit forgatva. – Egy család vagyunk. Leesett az állam, a tekintetem pedig rögtön anyukámra ugrott. El sem tudtam hinni, hogy izgatottság semmi jelét sem mutatta. – Ó, ne már, Nora – mondta anyukám. – Mind tudtuk, még ha senki sem akart is róla beszélni.Az adott körülmények között Hank is azt akarná, hogy tárt karokkal fogadjam Marcie-t. Elállt a lélegzetem. Hogy lehetett ilyen kedves Marcie-hoz? Nem emlékezett a Millar családdal közös történelmünkre?Ez mind Hank hibája, forrongtam magamban. Reméltem, hogy a halálával megszűnik az anyám feletti hatalma, de bármikor is akartam róla beszélni, anyu mindig ugyanazt a higgadt hozzáállást vette elő: Hank vissza fog jönni hozzá, ő is ezt akarta, és odaadóan fog várni, míg ez tényleg meg nem történik. A bizarr viselkedése csak további bizonyosságot adott az elméletemnek, miszerint Hank használt valamilyen őrült, ördögmágiával felerősített elme-trükköt rajta, mielőtt még meghalt volna. Semmilyen észérvvel sem tudtam lerombolni a csodálatos képet, amire ő emlékezett a bolygónkon valaha élt legaljasabb emberről. – Marcie családtag, és noha a körülmények egy kissé kínosak, jól tette, hogy hozzánk fordult segítségért. A családon kívül kire számíthat igazán? – folytatta anyukám.Még mindig anyámat bámultam, idegesített a higgadtsága, amikor eszembe jutott valami. Hátpersze! Nem csak Hank volt a hibás ezért a helyzetért. Miért tartott ennyi ideig, amíg ráeszméltem? Marcie felé fordítottam a tekintetem. Elme-trükköt alkalmaztál rajta? Mondtam vádlón az elméjében. Erről van szó? Tudom, hogy csináltál valamit, mert az lehetetlen, hogy anyám az ép elméjének birtokában megengedné neked, hogy beköltözz. – Áú! Hogy csináltad ezt? – kérdezte elvékonyodott hangon Marcie, miközben kezeivel a fejét fogta. Ne játszd az ostobát! Tudom, hogy Nephil vagy, emlékszel? Képes vagy elme-trükkökre és elmebeszédre is. Mi ez a színjáték? Teljesen átlátok rajtad. És esélytelen, hogy te ide beköltözz!Rendben, lőtt vissza Marcie. Tudok az elmebeszédről. Ahogy az elme-trükkökről is. De nem használom őket az anyukádon. Tudod, az én anyám is azzal magyarázza az őrült viselkedését,

hogy az apám azt akarná így tegyen. Valószínűleg mindkettőnk anyján használt elme-trükköt, mielőtt meghalt volna. Nem akarta, hogy a családjaink háborúzzanak egymással. Ne hibáztass engem, pusztán azért, mert csak én vagyok itt, akin levezetheted a dühödet. – Marcie, mire ma délután hazaérsz, előkészítem neked a szabad hálószobánkat – mondta anya, haragos tekintettel rám nézve. – Kérlek, bocsájtsd meg Noranak, amiért ilyen barátságtalan. Hozzászokott már, hogy egyke és minden mindig úgy történik, ahogy ő akarja. Talán ez az újfajta élethelyzet majd jobb belátásra téríti. – Minden úgy szokott történni, ahogy én akarom? – kérdeztem kihívón. – Marcie is egyke. Hamár mindenképp ujjal mutogatunk, akkor legalább legyünk igazságosak. Marcie elmosolyodott és örömittasan ütötte össze a tenyereit. – Nagyon szépen köszönöm, Mrs. Grey! Igazán nagyra értékelem – volt olyan arcátlan, hogy ezután előrehajolt és megölelte az anyukámat.– Öljetek meg – motyogtam. – Vigyázz, mit kívánsz, – dúdolta negédes hangon Marcie. – Készen állsz erre? – kérdeztem anyukámtól. – Két tinédzser lány, egy otromba rivalizálás, és ami a legfontosabb, egyetlen közös fürdőszoba?– Család: a legújabb extrém sport – megundorodtam a mosolytól, amivel anyám ezt mondta. –Iskola után felvisszük Marcie dobozait az emeletre, segítünk neki berendezkedni, aztán mindannyian elmegyünk pizzázni. Nora, meg tudnád kérni Scottot, hogy segítsen? Néhány doboz lehet, hogy nehéz. – Úgy emlékszem Scott szerdánként gyakorol a bandájával – hazudtam, pontosan tudva, hogyVee totálisan kiborulna, ha rájönne, hogy hagytam Scottot és Marcie-t egyazon helyiségben tartózkodni. – Majd én beszélek vele – zendített rá Marcie. – Scott olyan kedves fiú. Biztos meg tudom győzni, hogy a próba után átjöjjön. Meghívhatom őt is a pizzázásra, Mrs. Grey?Hahó? Scott Parnell? Egy kedves fiú? Csak én hallottam ennek a kijelentésnek az abszurditását?– Hát persze – mondta anya. – Le kell zuhanyoznom – mondtam, mert szükségem volt egy indokra, amivel megszabadulhattam tőlük.Bőven túlléptem már az egy napra eső Marcie adagomat, szükségem volt arra, hogy összeszedjem magam. Ekkor egy ijesztő gondolatom támadt. Ha Marcie ideköltözik, akkor minden nap, már reggel hétre el fogom érni azt a szintet, ameddig még tudom őt tolerálni. – Ó, Nora– szólt utánam anya, mielőtt még eltűnhettem volna a lépcsőn. – Az iskola hagyott egy üzenetet a telefonon, tegnap délután. Szerintem az iskolalátogatási iroda volt az. Tudod, hogy miért hívhattak?Lefagytam. Marcie anyukám mögött állva a Lebuktál szót suttogta és láthatóan nehezére esett visszatartani a nevetést. – Ö, majd ma beugrom az irodába és megkérdem mit is akartak – mondtam. – Valószínűleg csak rutinhívás volt. – Ja, valószínűleg – ismételte Marcie, azzal a fennhéjázó mosolyával, amit mindennél jobban utáltam benne.

12. FEJEZET

RÖVIDDEL A REGGELI UTÁN, A TORNÁCON MARCIE-BA. Ő kifelé ment az ajtón, a mobilján beszélve, míg én befelé tartottam, őt keresve. – A 4Runneredtől nem tudok kiállni a kocsimmal – mondtam.

Egyik ujját felemelve jelezte, hogy várjak. Kikaptam a kezéből a mobilját, megszakítottam a hívást és ezúttal sokkal erélyesebben szóltam rá. – Nem tudok tőled kiállni a kocsimmal. – Nyugodj már le! És ne idegesíts fel. Ha még egyszer hozzányúlsz a mobilomhoz, akkor belepisilek a Cheerios-odba. – Ez undorító. – Scotttal beszéltem az előbb. Azt mondta nincs ma próbájuk és szívesen segítene a dobozokkal. Remek. Már alig vártam, hogy erről vitázhassak Vee-vel, aki minden bizonnyal nem fogja elhinni, ha azt mondom: én megpróbáltam. – Nagyon szeretnék itt ülni és élvezni a szellőt, de órára kell mennem. Tehát… – teátrális mozdulattal a 4Runnerre mutattam, ami teljesen beszorította a Volkswagent. – Tudod, ha kell egy hiányzást igazoló lap, nekem van néhány, tartalékban. Az ügyintéző irodában dolgozom, és néha-néha becsúszik egy-egy ilyen lapocska a táskámba. – És mégis miért gondolod, hogy nekem szükségem lenne ilyesmire?– Az iskolalátogatási iroda üzenetet hagyott a telefonodon – jelentette ki Marcie, egyértelműen nem esett hasra a tettetett ártatlanságomtól. – Lógtál, vagy nem? – Oké, talán mégis csak szükségem van egy igazolásra a nővértől – vallottam be.– A régi „Fáj a fejem” kifogást használtad, – kérdezte Marcie leereszkedő tekintettel. – vagy talán a klasszikust: Menstruációs fájdalmak? És miért lógtál az iskolából?– Nem tartozik rád. Megkaphatom az igazolást, vagy sem?Kinyitotta a táskáját, kutatott benne egy darabig, majd előhúzott egy rózsaszín papírlapot, rajta az iskola logójával. Nem hamisítvány volt, már amennyire én meg tudtam állapítani. – Nesze – mondta.– Ez egy olyan dolog, amit majd később megbánok? – kérdeztem hezitálva. – Ej-ej, milyen kis gyanakvó itt valaki!– Ha valami túl jónak tűnik, hogy igaz legyen…– Vedd már el az igazolást – mondta és rázni kezdte az arcom előtt. Az a rossz érzés töltött el, hogy ez egy olyan szívesség, ami semmiképpen sincs ingyen. – Tíz nap múlva majd kérsz érte cserébe valamit? – folytattam a kérdezősködést. – Talán nem tíz nap múlva…– Akkor felejtsd el – mondtam feltartott kézzel. – Csak hülyülök! Jézusom! Egyáltalán nem érted a tréfát. Az igazság az, hogy csak kedves akartam lenni. – Marcie, te nem tudod, hogyan kell kedvesnek lenni. – Vedd ezt egy komoly próbálkozásnak – mondta és a kezembe nyomta a rózsaszín igazolást. – Tessék, most pedig elállok a kocsimmal. – Lenne egy kérdésem, amíg még beszédes kedvünkben vagyunk – mondtam, miközben zsebre tettem az igazolást. – Az apádnak volt egy Blakely nevű barátja, akit meg kellene találjak. Mondd valamit a neve?– Az attól függ – az arca akár egy maszk, nem tudtam megmondani, hogy reagált-e a névre, vagy sem. – Elárulod, hogy miért akarod megtalálni?– Néhány kérdést akarok feltenni neki. – Milyen kérdéseket?– Erről inkább nem beszélnék. – Akkor én sem fogok. Lenyeltem néhány kellemetlen megjegyzést, aztán újrapróbálkoztam.– Elszeretném neked mondani, Marcie, tényleg, de vannak dolgok, amikről jobb, ha nem tudsz.

– Apám is mindig ezt mondogatta. Szerintem ő akkoriban hazudott, ahogy most te. Ha kell a segítségem Blakelyvel kapcsolatban, akkor mindenbe be kell avatnod. – Honnan tudjam, hogy egyáltalán van valamilyen infód vele kapcsolatban? – Marcie jó volt ajátszadozásban és kinéztem belőle, hogy most is csak blöfföl. – Apám egyszer elvitt Blakely házába. – Tudod a címet? – szinte felugrottam a hír hallatán. – Visszatalálnál oda?– Blakely már nem lakik ott. Éppen válófélben volt és apám ideiglenesen biztosított neki egy lakást. Azonban láttam néhány képet a kandallón. Blakelynek van egy öccse. Te is ismered, mert együtt jár velünk iskolába. Alex Blakely. – A focista?– A sztár futó. Ledöbbentem. Ezek szerint Alex is Nephilim lett volna?– Közel állnak egymáshoz? Blakely és a testvére. – Blakely egész idő alatt Alexról beszélt, míg ott voltunk. Ami, kábé hülyeség, mert a focicsapatunk nagyon gáz. Blakely azt mondta, hogy sosem hagyott még ki egyetlen meccset sem. Blakelynek volt egy testvére. Aki ráadásul a Coldwater Középiskola egyik futballsztárja.– Mikor lesz a következő a meccs? – kérdeztem Marcie-t, próbálván palástolni az izgalmam. – Pénteken, mikor máskor? A meccseket mindig péntekenként rendezik. – Itthon, vagy idegenben?– Itthon. Itthon játsszanak! Blakely feltehetőleg éjt nappallá téve a laborjában kuksolt és igyekezett újabb prototípusokat előállítani, ami csak valószínűbbé tette, hogy néhány órára szívesen elhagyná a helyet, hogy valami olyasmit csináljon, amit igazán élvez. Komoly esély volt rá, hogy ezen a péntek estén felbukkan majd az öccse meccsén. Mivel Blakely elvált, így valószínűleg Alex az egyetlen családtagja. Eljutni arra a meccsre biztos nagyon fontos a számára. – Szerinted Blakely el fog jönni a meccsre – mondta Marcie.– Sokat segítene, ha így történne. – Most jött el az ideje annak, hogy elmond, mit fogsz tőle kérdezni. – Szeretném tudni van-e bármilyen elképzelése arról, hogy ki ölte meg az apánkat – hazudtama szemébe, mégpedig rezzenéstelen arccal. Marcie majdnem hátrahőkölt, de az utolsó pillanatban uralkodni tudott magán. Szemei pislogás nélkül meredtek előre, semmit sem árultak el a gondolataiból. – Szeretnék ott lenni, amikor rákérdezel. – Persze – hazudtam ismét. – Semmi gond. Figyeltem, amint Marcie letolat a kocsifeljáróról. Ahogy elfordult máris benyomtam a slusszkulcsot és ráadtam a gyújtást. A Volkswagen hat próbálkozással később sem kelt életre. Félresöpörtem a türelmetlenségem; semmi nem ronthatta el a hangulatomat, még az autóm sem. Hiszen éppen most találtam meg azt a nyomot, amire olyan kétségbeesetten szükségem volt. Iskola után rögtön Folthoz hajtottam. A biztonság kedvéért néhányszor megkerültem a tömböt, mielőtt leparkoltam volna a frissen betonozott, extra nagy parkolóban. Nem tetszett az érzés, hogy állandóan a hátam mögé kell nézegetnem, ám a dühös Nephilimek és a körmönfont arkangyalok meglepetés látogatásaiért még kevésbé rajongtam. Ráadásul a világ szemében Folt és én már különváltunk. A kulcsomat használva beengedtem magam. – Hahó? – szóltam. A hely üresnek tűnt. A kanapé párnáim nem látszott, hogy ültek volna, és a távkapcsoló sem mozdult el a tegnapi helyéről. No nem mintha el tudtam volna képzelni Foltot, amint egész

nap a tévé előtt ücsörög és az ESPN-t nézi. Valószínűleg minden idejét lefoglalta, hogy megtalálja Pepper igazi zsarolóját, vagy Cowboy Kalapot és a bandáját. Beljebbmentem a házba. Fél fürdőszoba balra, vendégszoba jobbra, előttem pedig a fő hálószoba. Folt odúja. Ágyát tengerészkék paplan borította, hasonló színű lepedővel és érintetlennek tűnő díszpárnákkal. Felhúztam a redőnyt és magamba szívtam a Casco Bay és Peaks Island csodálatos látványát. Ha besokallnék Marcie-tól, bármikor összeköltözhetnék Folttal. Anyukám biztos imádná az ötletet. Üzenetet küldtem Foltnak. TALÁLD KI, HOL VAGYOK!NEM KELL TALÁLGATNOM. RAJTAD VAN A NYOMKÖVETŐ, válaszolta. Lenéztem. Igen, az a farmerkabát volt rajtam. ADJ HÚSZ PERCET ÉS OTT LESZEK, üzente Folt. EGÉSZ PONTOSAN MELYIK SZOBÁBAN VAGY?A HÁLÓDBAN. LEGYEN CSAK TÍZ PERC. Elmosolyodtam és a táskámba csúsztattam a telefonomat. Aztán háttal az óriási ágyra vetettem magam. A matrac puha, de túlságosan puha. Elképzeltem, ahogy Folt itt fekszik, kinyújtózva éppen ezen az ágyon, ki tudja mit viselve. Bokszert? Alsónadrágot? Abszolút semmit? Megvolt a lehetőségem, hogy kiderítsem a kérdésre a választ, de nem ígérkezett túl biztonságosnak azt az utat választani. Főleg, mert igyekeztem nem tovább bonyolítani a Folttal való kapcsolatomat. Szükségem volt rá, hogy lenyugodjon az életünk, mielőtt elgondolkodnék azon, hogy ha egyáltalán meg akarom tenni a következő nagy lépést, akkor mikor történjen meg. Folt tíz perccel később állt be a garázsba és a kanapén ülve, a tévét kapcsolgatva talált rám. Kikapcsoltam a készüléket. – Másik szobában vagy – mondta.– Így biztonságosabb.– Ennyire félelmetes lennék?– Nem, de a lehetséges következmények azok.Kit akartam átverni? Igen, Folt annyira félelmetes volt! Száznyolcvannyolc centijével maga volt a megtestesült tökéletes férfiasság. Vékony, jól kidolgozott alakom volt, tudtam, hogy vonzó vagyok, de nem voltam szuperistennő. Nem szenvedtem alacsony önbizalomtól, de azért fogékony voltam a megfélemlítéssel szemben. – Hallottam a Cheshvanról – mondtam. – Úgy tudom egy kissé enyhébb volt, mint szokott lenni. – Ne higgy el mindent, amit hallasz. A helyzet még mindig elég feszült odakint. – Van valami ötleted azzal kapcsolatban, hogy a bukott angyalok mire várnak?– Ki akarja tudni?– Nem vagyok Dante kémje – mondtam, leküzdve a vágyát, hogy a szemeim forgassam. – Ezt örömmel hallom – Folt hangja megfontoltan diplomatikus volt. A köztünk lévő feszültségbe belefáradva, hangosan felsóhajtottam. – Meghoztam a döntésemet, ha érdekel. A tiéd vagyok – mondtam gyengéden. – Teljes mértékben.– De? – kérdezte Folt, miközben a pultra hajította a kulcsait. – De tulajdonképpen ugyanezt mondtam ma reggel Dante-nak is. Gondolkodtam azon, amit mondtál– hogy meg kell találnunk Blakelyt és el kell pusztítanunk az ördögmágiát. Úgy döntöttem valószínűleg Dante a legjobb esélyünk arra, hogy eljussunk Blakelyhez, így tehát…– nehéz volt kimondani úgy, hogy közben ne érezzem magam rohadéknak. – Tehát kijátszod őt. – Így, kimondva, borzalmasan hangzik, de igen. Azt hiszem, éppen ezt teszem.

Egyáltalán nem éreztem magam jobban, miután kimondtam az igazságot. Dante és én sok dologban nem értettünk egyet, de ugyanakkor nem szolgált rá, hogy manipuláljam. – Még mindig a pasidnak tetteti magát? – Folt hangja érezhetően ridegebbé vált. – Csak tippelhetek, de szerintem már napok óta azon igyekszik, hogy elvesse a kapcsolatunkról szóló pletykák magjait. Bármi is legyen a helyzet, ez úgyis csak átverés és eztnála jobban senki sem tudja. Folt leült mellém. Ezúttal, a szokásostól eltérően, nem fűzte össze az ujjainkat. Igyekeztem tettetni, hogy nem érdekel a dolog, ám egy nagy gombóc keletkezett a torkomban.– Cheshvan? – kérdeztem ismét.– Csak annyit tudok róla, amennyit te is. Érthetően elmondtam a többi bukott angyalnak, hogyén nem kérek ebből a háborúból. Neheztelnek rám és amint megjelenek elvonulnak tőlem. Egyhamar biztosan nem fogok tudni használható információkkal szolgálni a bukott angyalok tevékenységeiről – mondta, majd hátradöntötte a fejét és az arcába húzta a baseball sapkáját. Annyira fáradtnak tűnt, hogy arra számítottam bármelyik pillanatban elkezdhet horkolni. – Hosszú napod volt? – kérdeztem, mire ő egyetértően felmordult.– Követtem pár nyomot, Pepper zsarolóját illetően, de végül csak azt értem el, hogy visszatértem oda, ahonnan kiindultam. Sok mindent el tudok viselni, ám egy eredménytelen napot nem. – Mondja a srác, aki állandóan arra akar rávenni, hogy töltsem vele az ágyban az egész napot – ugrattam.– Angyalom, az egy nagyon produktív nap lenne – a szavai játékosak voltak, ám a hangja teljes kifáradtságot tükrözött. – Van arra esély, hogy Dabria a zsaroló? – kérdeztem – Nemrég láttam Pepperrel vitatkozni a Sátán Táskája melletti sikátorban. Pepper nem tűnt túl boldognak. Folt megdermedt, átrágta az új információt. – Gondolod, hogy lehetséges? – erőltettem a dolgot. – Dabria nem zsarolja Peppert. – Miért vagy ebben ilyen biztos? – egyáltalán nem tetszett, hogy alig két másodperc alatt döntött a kérdésben, mert szerintem a zsarolás igenis nagyon illett Dabriahoz. – Csak. Milyen volt a napod? – kérdezte, semmiképpen sem akarván kifejteni az álláspontját. Meséltem neki Marcie beköltözéséről és anyám beleegyező magatartásáról. Minél többet beszéltem róla, annál inkább belelovalltam magam. – Biztos, hogy van valami hátsószándéka ezzel az egésszel – mondtam Foltnak. – Állandóan azt érzem, hogy Marcie szerint én tudom ki ölte meg az apját. És csak azért költözött be, hogykémkedhessen utánam. Folt a combomra helyezte a kezét, amitől egy reménysugár száguldott át a testemen. Utáltam azt érezni, hogy lehet közöttünk bármilyen távolság. – A világon csak két ember tudja, hogy te ölted meg Hanket, én pedig, ha kell, még a pokolba is magammal viszem ezt a titkot. Senki sem fog rájönni. – Köszönöm, Folt – mondtam komolyan. – Sajnálom, ha korábban megbántottam az érzéseidet. Sajnálom ezt az egész dolgot Dante-val, meg az álszakításunkkal. Ismét szeretném közel érezni magam hozzád. Folt megcsókolta a tenyerem. Majd a szívére helyezte és ott tartotta. Én is közel akarok lenni hozzád, Angyalom, suttogta az elmémben. Mellébújtam, fejemet a vállán nyugtattam. A puszta érintésétől kezdtem feloldódni. Egész naperre a pillanatra vártam. A köztünk lévő feszültséget pont annyira nem tudtam tolerálni, mint amikor távol vagyunk egymástól. Egy napon csak te leszel majd és Folt, mondtam magamnak. Egy napon elmenekülsz majd a Cheshvan, a háború, a bukott angyalok és a Nephilimek elől. Egy napon… csak ti ketten.

– Rájöttem valami érdekesre – mondtam, majd meséltem Foltnak Blakely futballsztár öccséről és arról, hogy Blakely sosem hagyja ki a csapat itthoni mérkőzéseit. Folt egyik ujjával feltolta a sapkáját és a szemembe nézett. – Szép munka, Angyalom – mondta, egyértelműen lenyűgözve. – Mihez kezdünk most? – kérdeztem. – Megjelenünk a meccsen, péntek este. – Szerinted nem fogjuk elijeszteni Blakelyt, amint megjelenünk?– Azt nem fogja furcsállni, hogy te ott vagy, én pedig majd álruhában leszek. Elkapom és elviszem majd egy helyre, a Sebago tó közelében. Az év ezen szakában nincs ott senki. Ez rossz hír Blakelynek, jó hír nekünk. Ráveszem, hogy beszéljen a prototípusokról és, hogy hol gyártja őket, aztán kitaláljuk, miként tudnánk megsemmisíteni őket. Utána pedig állandó megfigyelés alatt fogom tartani. Soha többet nem fog ördögmágiával babrálni. – Szeretnélek figyelmeztetni, hogy Marcie azt hiszi ő is részt vehet majd a kivallatásában. Folt felhúzta a szemöldökeit. – Ez volt az ár, amit az információért fizetnem kellett – mondtam. – Megesküdtél rá, hogy veled tarthat? – kérdezte Folt. – Nem.– Lenne emiatt lelkiismeret furdalásod? – Nem – megharaptam az ajkam. – Talán – szünetet tartottam. – Rendben. Igen! Igen, lelkiismeret furdalásom lenne. Ha lekoptatjuk Marcie-t, akkor egész éjszaka bűntudatom lesz. Ma reggel a szemébe hazudtam és ez egész nap kísértett. Már együtt élek vele, Folt. Szembe kell néznem vele. Talán még a hasznunkra is fordíthatnánk ezt. Ha megmutatjuk neki, hogy bízhat bennünk, akkor talán még többet elárul majd. – Az információszerzésnek vannak egyszerűbb módjai is, bébi. – Szerintem vigyük magunkkal. Mi a legrosszabb, ami történhet?– Rájöhetne és elmondhatná az összes Nephilimnek, hogy igazából nem is szakítottunk. Erre nem gondoltam. – De akár velünk is jöhet, legfeljebb majd kitörlöm utána a memóriáját – vonta meg a vállát Folt. – Nekem nem lenne bűntudatom. Átgondoltam mindezt. Működőképes tervnek tűnt. És mindenképpen képmutatóvá tett engem.– Vezetni akarod ezt a küldetést, vagy inkább vigyázol Marcie-ra? – kérdezte Folt, apró mosollyal az arcán.– Te végzed a piszkos munkát, én ügyelek Marcie-ra – válaszoltam fejcsóválva. Folt hozzám hajolt és megcsókolt. – Bármennyire is fogom élvezni Blakely kivallatását, csalódott vagyok, amiért nem nézhetem meg, ahogy megküzdesz Marcie-val. – Nem lesz semmilyen küzdelem. Nyugodtan elmagyarázom neki, hogy ugyan velünk jöhet, de velem kell várnia az autóban, míg te kikérdezed Blakelyt. Ez lesz az utolsó ajánlatunk. Vagy elfogadja, vagy nem kap semmit – amint kimondtam mindezt, rögtön rájöttem milyen ostobaság volt azt hinni, hogy ilyen egyszerű lesz a dolog. Marcie utálta, ha parancsolgatnak neki. Az utasítgatásnál csak egyetlen rosszabbat tudott elképzelni: ha én utasítgattam. Másrészről viszont tényleg hasznos lehet a jövőben. Végül is ővolt Hank törvényes lánya. Ha Folt és én valóban szövetséget akartunk kiépíteni, akkor ez lehetett az első lépés. – Határozott leszek – mondtam Foltnak, egy ellentmondást nem tűrő tekintet kíséretében. – Nem fogok meghátrálni. Akkora már Folt arcára széles vigyor ült ki. Megcsókolt, amitől az ajkaim ellágyultak. – Aranyos vagy, amikor keménynek akarsz tűnni – mondta. Próbálok? Tudok én kemény lenni. Tudok! És péntek este be is bizonyítom. Készülj fel, Marcie!

Néhány mérföldre jártam otthontól, mikor elhaladtam el mellékutcába behúzódott rendőrautó mellett. Alig hagytam el a kereszteződést, amikor a zsaru bekapcsolta a szirénát és a nyomomba eredt. – Csodás – morogtam. – Egyszerűen csodás!Míg a tisztre vártam, a fejemben már előre összeadtam a bébiszitterkedéssel keresett pénzem és reméltem, hogy elég lesz a büntetés kifizetésére. A tollával megkocogtatta az ablakot és jelzett, hogy húzzam le. Az ablakon át az arcára pillantottam… és ledöbbentem. Nem akármilyen rendőr volt, hanem az általam legkevésbé kedvelt. Basso nyomozó és én hosszú ideje osztoztunk kölcsönös gyanakvásunkban és erős utálatunkban. Leengedtem az ablakot. – Csak hárommal léptem túl a határt! – érveltem, mielőtt még meg tudott volna szólalni. – Nem gyorshajtásért intettelek le – mondta, miközben egy fogpiszkálót rágcsált. – A balhátsólámpád törött. Ez ötvendolláros bírságot jelent. – Ugye csak viccel?Felfirkantott valamit a mappájában, majd az ablakon át benyújtotta a bírságról szóló cédulát. – Biztonsági kockázatot jelent. Semmi nevetnivaló sincs benne. – Maga követ engem, csak azt kutatva, hogyan büntethetne meg? – kérdeztem félig szarkasztikusan, félig a bajszom alatt. – Csak szeretné.Ezzel pedig visszasétált a kocsijához. Figyeltem, amint felhajt az útra és elmegy mellettem. Integetett közben, de nekem nem volt kedvem valamilyen egyetemesen goromba jelzéssel válaszolni. Valami ugyanis nem stimmelt. A gerincem enyhén remegett, a kezeimet pedig mintha hidegvízbe nyomtam volna. A téli szélhez hasonló hideg hullámot éreztem kiáramlani Basso nyomozóból, de minden bizonnyal csak beképzeltem a dolgot. Kezdtem paranoiássá válni, mert…Mert így csak olyanok mellett éreztem magam, akik nem voltak emberek.

13. FEJEZET

PÉNTEK ESTE AZ ISKOLAI RUHÁMAT KORDNADRÁGRA, a legmelegebb merinó gyapjúpulóveremre, egy kabátra, egy kalapra és egyujjas kesztyűkre cseréltem. A mérkőzés alkonyatkor fog kezdődni, addigra pedig a hőmérséklet már jócskán leesik. Miközben áthúztam a fejem fölött a pulóverem, izmot láttam megvillanni a tükörben. Megálltam és közelebbről megszemléltem. Mind a bicepszem, mind a tricepszem határozottannem volt többé egybeforrva a kezemmel. Hihetetlen. Alig egy hete edzem és máris eredményevolt. Úgy tűnt a Nephil testem az emberinél sokkal gyorsabban tudott izmot növeszteni.

Leugráltam a lépcsőn, puszit nyomtam anyukám arcára, aztán kisiettem az ajtón. A Volkswagen motorja ellenkezett a hideg miatt, de végül azért csak beindult.

– Szerinted ez kemény? Várd csak ki a februárt, – mondtam neki. Elvezettem a középiskolához, megálltam egy mellékutcában a stadiontól délre és

felhívtam Foltot. – Itt vagyok, – mondtam. – Még mindig az „A” terv van érvényben?– Hacsak mást nem hallasz tőlem, akkor igen. A tömegben vagyok. Blakely-nek

egyelőre semmi nyoma. Hallottál valamit Marcie-ról?– A kajás standnál fogunk találkozni, tíz perc múlva, – mondtam, miközben ránéztem

az órámra, amit még korábban Foltéhoz állítottam. – Szeretnél még egyszer átfutni a terven?

– Ha meglátom Blakely-t, azonnal hívlak. Nem közelítem meg, ugyanakkor nem vesztem szem elől sem, – először rosszkedvű voltam, amiért Folt nem akarta, hogy az akció közelében legyek, de az igazság az, nem is akartam volna egyedül megküzdeni Blakely-vel. Nem tudtam milyen erős lehet, ahogy lényegében még azt sem, hogy én mire vagyok képes. Sokkal okosabb ötletnek tűnt az ilyen taktikákban jártas Foltra bízni az elkapását.

– És Marcie?– Egész este mellette maradok. Amint elkapod Blakely-t, elviszem őt a Sebago tónál

lévő kabinodhoz. Az útbaigazításod itt van előttem. A hosszabbik úton megyek, így mire odaérünk, bőven lesz időd kikérdezni és elkábítani Blakely-t. Ez minden, ugye?

– Még egy dolog, – mondta Folt. – Legyél óvatos!– Mindig, – mondtam és kiszálltam a kocsiból. Felmutattam a diákigazolványom a jegyirodánál, vettem egy jegyet, majd elindultam a

kajás stand felé, közben nyitva tartva a szemem, hátha belefutok Blakely-be. Folt alapos leírást adott róla, de amint beléptem a stadionba és körbevett a hatalmas tömeg, a jelenlévő férfiak feléről el tudtam volna hinni, hogy ő Blakely. Magas, kifinomultnak látszó, őszes hajú,szikár felépítésű fickó, aki egy tipikus kémiaprofesszor kisugárzásával rendelkezik. Elmerengtem, hogy ha Folthoz hasonlóan ő is álruhát vett fel, akkor még sokkal nehezebb lesz kiszúrni a tömegben. Lehet, hogy favágó ruhákat vett fel? Esetleg villanyszerelőnek öltözött? Befestené a haját? Sok mindenben nem lehettem biztos, ám az átlagosnál nagyobb magasságát biztos nem tudta titkolni, így elsősorban erre figyeltem.

Marcie-t a kajás standnál találtam meg, rózsaszín farmerban, fehér teknőcnyakúban és egy szintén rózsaszín mellényben vacogott. Az öltözetének hála valami elpattant az agyamban.

– Hol van a szurkolójelmezed? Nem kell ma este buzdítanod? – kérdeztem. – Az egy egyenruha, nem pedig jelmez. És kiléptem. – Kiléptél a csoportból? – Kiléptem a csapatból. – Váó.– Ennél sokkal nagyobb dolgokon kell aggódnom. Valahogy minden más elhalványul,

amint rájössz, hogy, – idegesen körbenézett. – Nephilim vagy. Meglehetősen váratlanul, de egyfajta furcsa rokonságot kezdtem érezni Marcie-val. A

pillanat azonban gyorsan elszállt, miután felsoroltam magam, hogy csak az utóbbi év során Marcie hány alkalommal tette nyomorulttá az életemet. Mindketten Nephilim-ek voltunk, ennyiben ki is merültek a hasonlóságaink. És okos döntés lenne a részemről, ha erre mindig emlékeznék.

– Szerinted fel fogod ismerni Blakely-t, ha meglátod? – kérdeztem halkan. – Mondtam, hogy ismerem, nem? – mondta irritált tekintettel rám nézve. – Jelenleg én

vagyok a legjobb esélyed arra, hogy megtaláld. Ne kérdőjelezz meg!– Ha és amikor meglátod, legyél diszkrét. Folt majd elkapja Blakely-t, mi pedig

követjük őket Folt kabinjába, ahol mindannyian kikérdezhetjük őt, – igaz addigra Blakely márki lesz ütve és semmi hasznára sem lesz Marcie-nak. Apró részlet.

– Azt hittem szakítottál Folttal. – Így is van, – hazudtam, igyekezvén nem törődni a gyomromban tomboló

bűntudattal. – De nem bízok senki másban, ha Blakely elkapásáról van szó. Attól még, hogy Folt és én már nem vagyunk együtt, szívességet kérhetek tőle, nem?

Nem nagyon zavart, ha nem vette volna be a magyarázatomat. Folt úgyis hamarosan kitörli az emlékezetéből ezt a beszélgetést.

– Még Folt előtt akarom kikérdezni Blakely-t, – mondta Marcie.– Nem teheted. Van egy tervünk, amihez ragaszkodnunk kell.

– Azt majd meglátjuk, – mondta Marcie, miután egy felvágós mozdulattal megrántottaa vállát.

Az elmémben mély lélegzeteket vettem. És elnyomtam a késztetést, hogy a fogaimat csikorgassam. Ideje volt megmutatni Marcie-nak, hogy nem ő irányít.

– Ha ezt elszúrod, azt nagyon megbánod!– Tényleg úgy gondolod, hogy Blakely-nek van információja apa gyilkosáról? –

kérdezte Marcie, szemeivel méregetve, alaposan megfigyelve engem. A szívem egy pillanatra gyorsabban kezdett verni, de sikerült kordában tartanom a

testbeszédem. – Remélhetőleg ma este kiderül.– Most mi lesz? – kérdezte Marcie. – Most körbesétálunk és igyekszünk nem felhívni magunkra a figyelmet. – A magad nevében beszélj, – mondta felhorkantva Marcie. Oké, talán igaza volt. Marcie tényleg fantasztikusan nézett ki. Aranyosnak és

idegesítően magabiztosnak tűnt. Anyagilag nagyon jól állt és ez meg is látszott szoláriumban elért barnaságától, a tökéletes alakján és sminkén át, a push-up melltartójáig mindenen. A tökéletesség káprázata. Ahogy elkezdtünk felmenni a lelátón, szemek sokasága szegeződött ránk, pontosabban szólva rá.

Csak Blakely-re figyelj, utasítottam magam. Az energiaelszívó féltékenységnél nagyobb dolgokra kell koncentrálnod.

A lelátók után elhaladtunk a mosdók mellett, majd a vendégek számára fenntartott helyek felé indultunk, átvágva a focipályát körbevevő, kör alakú futópályán. Nagy bosszúságot keltett bennem, mikor megláttam az egyenruhás Basso nyomozót, aki a lelátó legmagasabb sorából vetett kemény és szkeptikus pillantásokat a lármázó vendégszurkolókra. A tekintete rám vetül, az arckifejezését uraló kétkedés pedig elmélyült. Eszembe jutott az a furcsa érzés, ami két éjszaka az ő közelében töltött el, így megragadtam Marcie karját és a másik irányba húztam. Nem vádolhattam Basso-t azzal, hogy követ – egyértelműen ide volt beosztva –, ám ettől még nem akartam továbbra is kitenni magam a vizslatásának.

Marcie és én fel-alá járkáltunk a futópályán. A stadion megtelt, az este leszállt, a mérkőzés elkezdődött, és Marcie lelkes rajongótáborát leszámítva nem hittem volna, hogy bármilyen figyelmet is magunkra vontunk, pedig már fél órája, hogy nem ültünk le sehová.

– Ez kezd unalmassá válni, – nyavalygott Marcie. – Belefáradtam a sétálgatásba. Magas sarkú csizma van rajtam, ha nem vetted volna észre.

Nem az én gondom, akartam ordítani. Ehelyett azt mondtam:– Meg akarod találni Blakely-t, vagy sem?– Még egy kör, aztán részemről ennyi, – mondta egy olyan sértődött fújtatás után, ami

komolyan megkarcolta az idegeimet. Jajj, de sajnálnám, ha megszabadulnék tőled! Gondoltam. A diákszekció felé tartva baljós érzés futott végig a bőrömön. Automatikusan

megfordult és követtem az érzést a származási helyéhez. Néhány fickó ácsorgott a stadiont körülvevő magas kerítés közelében. Férfiak, akik nem kaptak jegyet, mégis látni akarták a mérkőzést. Férfiak, akik inkább az árnyakban maradtak, elrejtőzve a stadion reflektorai elől. Az egyikük kifejezetten felkeltette a figyelmem, mert igyekezett nagyon összehúzni magát, demég így is magasabb volt a többieknél. Nem emberi hullámokat éreztem felőle, amiktől rögtön felpörgött a hatodik érzékem.

– Nézz a kerítés felé, – mondtam Marcie-nak, miközben egy pillanatra sem álltam meg. – Lehet, hogy Blakely az egyik a fickók közül?

– Szerintem igen, – mondta Marcie, egy szinte észrevehetetlenül gyors pillantás után. – Amelyik középen áll és összehúzta a vállait. Az talán ő.

Csak ennyi megerősítésre volt szükségem. Továbbhaladva a futópálya mentén, elővettem a telefonom és tárcsáztam.

– Megtaláltuk, – mondtam Foltnak. – A stadion északi oldalánál van, a kerítésnél. Farmert és egy kék Razorbill melegítőfelsőt visel. Van néhány férfi a közelében, de nem hiszem, hogy vele jöttek volna. Csak egy Nephil-t érzek és az Blakely.

– Elindultam felé, – mondta Folt. – A kabinnál találkozunk. – Lassan vezess. Rengeteg kérdést szeretnék feltenni Blakely-nek, – mondta. Nem hallgattam tovább, mert Marcie hirtelen eltűnt mellőlem. – Ó, ne, – suttogtam, hirtelen egy fokkal halványabbnak éreztem magam. – Marcie!

Blakely felé fut! Le kell tennem, – mondtam, majd Marcie után kezdtem rohanni. Marcie már majdnem elérte a kerítést, én pedig meghallottam a magas hangjának

csikorgását. – Tudod ki ölte meg az apámat? Mondd el, amit tudsz!Szitokszavak áradata követte a mondatot, Blakely pedig azonnal megpördült és

rohanni kezdett. A tiszta elszántság hatékonyságának élő példájaként Marcie meg-megcsúszva

felkapaszkodott a kerítésen, átvetette rajta a lábát, majd Blakely után indult, a stadiont és az iskolát összekötő, kivilágítatlan folyosón keresztül.

Egy pillanattal később értem el a kerítést, benyomtam a cipőm orrát az egyik láncszembe és lassítás nélkül átugrottam felette. Szinte nem is vettem tudomást az ott lődörgő férfiak megdöbbent pillantásairól. Megpróbáltam volna kitörölni az emlékezetüket, de arra most nem volt időm. Blakely és Marcie után száguldottam, a sötétséget kémleltem és végtelenül örültem annak, hogy az éjszakai látásom összehasonlíthatatlanul jobb, mint mikor még ember voltam.

Megéreztem Blakely jelenlétét. Marcie-ét is, ám az ő ereje jelentősen gyengébb volt. Mivel mindkét szülője Nephilim volt, így már azért is szerencsés lehet, hogy egyáltalán megfogant, a megszületéséről már nem is beszélve. Névleg ugyan Nephilim volt, de még emberként is erősebb voltam nála.

Marcie! Sziszegtem neki elmebeszéd segítségével. Azonnal gyere vissza!Blakely hirtelen eltűnt a radaromról. Egyáltalán nem éreztem a jelenlétét.

Lecövekeltem, majd elmémmel a nyomai után kutatva elkezdtem tapogatózni. Lehet, hogy olyan gyorsan és olyan messzire futott, hogy kikerült a hatósugaramból? Marcie! Sziszegtem újra.

Aztán megláttam Marcie-t. A folyosó távolabbi végében állt, a holdfény kirajzolta a sziluettjét. Odakocogtam, igyekeztem uralni a fellobbanó dühömet. Mindent elrontott. Elvesztettük Blakely-t, és ami még ennél is rosszabb, már tudja, hogy el akarjuk kapni. A mai este után nem tudtam elképzelni, hogy kijönne még egy meccsre. Valószínűleg visszavonul majd a saját kis rejtekhelyére. Az egyetlen lehetőségünk… elhibázva.

– Mi volt ez, – követeltem a választ. – Hagynod kellett volna, hogy Folt induljon Blakely után…

Az utolsó szavaim lassan és rekedtesen jöttek elő. Nyeltem egy nagyot. Marcie-t láttam magam előtt, de valami rettenetesen rossz volt vele kapcsolatban.

– Folt itt van? – kérdezte Marcie, ám nem a saját hangján. Ez halk, férfias és egyértelműen szórakozott volt. – Nem voltam olyan óvatos, mint hittem.

– Blakely? – kérdeztem kiszáradó szájjal. – Hol van Marcie?– Ó, itt van ő is. Pontosan itt. Megszálltam a testét. – Hogyan? – már tudtam a választ. Ördögmágia. Ez volt az egyetlen magyarázat. Ez,

meg a Cheshvan. Az egyetlen hónap, amikor meg lehet szállni egy másik testet.

Lépések hangja csendült fel mögöttünk és még a sötétben is láttam, ahogy Blakely tekintete megkeményedik. Figyelmeztetés nélkül vetette rám magát. Olyan gyorsan mozgott, nem volt időm reagálni. Megfordított és a mellkasához szorított. Folt jelent meg, majd rögtön lelassított, amint meglátott engem, háttal Marcie-nak.

– Mi folyik itt, Angyal? – kérdezte halkan és bizonytalanul. – Egy szót se szólj, – sziszegte a fülembe Blakely. Könnyek csillantak meg a szememben. Blakely az egyik kezével lefogott, ám a

másikban egy kés volt, aminek a pengéjét éreztem enyhén a bőrömbe hatolni, néhány centivela csípőm fölött.

– Egyetlen szót se, – ismételte Blakely, hangja megrezegtette a hajszálaimat. Folt teljesen megállt, láttam az összezavartságot az arcán. Tudta, hogy valami nincs

rendben, de nem tudott rájönni pontosan mi az. Tudta, hogy erősebb vagyok Marcie-nál és ha akarnék, kiszabadulhatnék.

– Engedd el Nora-t, – mondta Folt, halkan, óvatosan. – Egy lépéssel se gyere közelebb, – parancsolta Blakely, ám ezúttal a hangja Marcie-é

volt. Magas és remegős. – Van nálam egy kés és ha muszáj, használni fogom, – Blakely meglengette a kést, hogy nyomatékosítsa a szavait.

Ördögmágia, mondta Folt az elmémben. Mindent körülvesz a bűze. Legyél óvatos! Blakely megszállta Marcie testét. Ezt akartam mondani, de a

gondolataimat blokkolták. Blakely valahogy elzárta őket. Éreztem, amint visszapattannak, mintha csak egy falnak ordibálnék. Úgy tűnt teljes az uralma az ördögmágia felett, amit megállíthatatlan fegyverként tud használni.

A szemem sarkából láttam, ahogy Blakely felmutatja a kést. A penge túlvilági kékséggel ragyogott. Mielőtt akár csak pisloghattam volna, belenyomta a kést az oldalamba éshirtelen mintha egy dühöngő kazánba löktek volna.

Összeestem, próbáltam üvölteni és sikítani, de a sokktól egyetlen hang sem hagyta el atorkomat. A földön fetrengve próbáltam kihúzni a kést, de testem minden egyes lefagyott, az elmondhatatlan fájdalomtól.

A következő, amire emlékszem, hogy Folt mellettem terem és félelemmel teli hanggal sorolja átok egész sorát. Kirántotta a kést. Akkor felordítottam, a hang elementáris erővel tört fel belőlem. Hallottam, hogy Folt utasításokat ordibál, ám a szavak kettétörtek, jelentéktelennek tűntek az egész testemet kínzó fájdalom mellett. Tűzben égtem, a lángnyelvek belülről nyaldostak. A forróság olyan intenzív volt, hogy a görcsrohamoktól akaratom ellenére csapkodtam és rángatóztam.

Folt a karjaiba vett. Gyengén észleltem, hogy kifelé rohan a folyosóról. A falakról visszhangzó lépéseinek hangja volt az utolsó, amit hallottam.

14 FEJEZET

ARRA ÉBREDTEM, HOGY ÖSSZEZERRENTEM, majd azonnal igyekeztem felmérni hol lehetek. Egy viszonylag ismerős ágyban voltam, egy sötét szobában, ami meleg és földes szagot árasztott. A mellettem elnyújtózott test az ébredésemre, megmozdult.

– Angyalom?– Ébren vagyok, – mondtam és megkönnyebbülés futott végig rajtam, tudván, hogy

Folt itt van a közelemben. Nem tudtam meddig voltam eszméletlen, de most biztonságban éreztem magam mellette, az otthonában. – Blakely megszállta Marcie testét. Nem éreztem a jelenlétét, így semmit sem sejtve mentem oda hozzá. Próbáltalak figyelmeztetni, de Blakely bezárt valamilyen buborékba, a gondolataimat nem tudtam eljuttatni hozzád.

Folt bólintott, majd a fülem mögé simította egy kósza hajtincsemet.

– Láttam, amint kilépett Marcie testéből és futásnak eredt. Marcie-nak nem esett baja. Megrázta a dolog, de rendben van.

– Miért kellett leszúrnia? – egy fájdalmas nyögés kíséretében felhúztam a felsőm, hogy megnézzem a sebet. A Nephilim véremnek már régen meg kellett volna gyógyítania, ám a sérülés még mindig frissnek tűnt és kékes árnyalatot sugárzott.

– Tudta, hogy ha megsérülsz, akkor nem eredek a nyomába, hanem inkább melletted maradok. Ez egy olyan döntés volt, amit nagyon meg fog bánni, – mondta Folt, rideg arckifejezéssel. – Amikor idehoztalak az egész tested kéken ragyogott, a füledtől a bokádig. Mintha kómába estél volna. Még az elme-beszéd segítségével sem tudtalak elérni.

Folt magához húzott, óvón körém fonta a testét, szinte már túlságosan is erősen ölelt és ebből jöttem rá igazán, mennyire is aggódott értem.

– Mi lesz most velem?– Nem tudom. Biztos nem jelent jót, hogy már kétszer is ördögmágiát erőltettek a

testedbe. – Dante minden nap issza, – ha ő rendben volt, akkor nekem sem lesz bajom. Ugye?

Ezt akartam hinni. Folt nem mondott semmit, de elég jó elképzelésem volt arról, hogy mire gondolhatott.

Hozzám hasonlóan, ő is tudott az ördögmágia mellékhatásairól. – Marcie hol van? – kérdeztem. – Megváltoztattam az emlékeit, hogy ne emlékezzen az esti találkozásunkra, aztán

hazavitettem Dabriával. Ne nézz így rám. Nem volt túl sok lehetőségem, Dabria száma pedig ott volt a telefonomban.

– Épp emiatt aggódom! – a hirtelen és erős reakcióm hatására a sebem ismét lüktetni kezdett.

Folt előrehajolt és megcsókolta a homlokomat. – Ne kelljen még egyszer elmondanom, hogy Dabria és köztem már nincs semmi. – Ő nem lépett túl rajtad. – Csak azért tettet érzelmeket irántam, mert téged akar bosszantani. Ne tedd ilyen

könnyűvé a dolgát. – Ne kérj tőle szívességeket, mintha ő is a csapat tagja lenne, – vágtam vissza. –

Megpróbált megölni, és ha hagynád, akkor egy szívdobbanásnyi idő alatt visszahódítana magának. Nem érdekel, mennyiszer tagadod le. Láttam, hogyan néz rád.

Úgy tűnt Folt mondani készül valamit, de magába fojtotta és kigurult az ágyból. Az összegyűrt fekete pólója és a rendetlenül álló hajának hála, pont úgy nézett ki, mint egy kalóz.

– Hozhatok valamit enni? Inni? Megőrülök, annyira haszontalannak érzem magam. – Esetleg Blakely után indulhatnál, ha már annyira szeretnél csinálni valamit, –

mondtam határozottan. Mibe kerülne, hogy végleg megszabadulhassak Dabriától?– Nem kell megtalálnunk, – mondta Folt egy vészjósló és fondorlatos mosoly

kíséretében. – Ő fog eljönni hozzánk. Hogy el tudjon menekülni, hátra kellett hagynia a kését.Tudja, hogy nálunk van és azt is, hogy elvihetem az arkangyaloknak, bizonyítva vele, hogy ördögmágiát használ. Keresni fogja azt a kést. Mégpedig hamarosan.

– Adjuk át most az arkangyaloknak. Hadd bajlódjanak ők, az ördögmágia megsemmisítésével.

– Már nem bízom az arkangyalokban, – mondta Folt egy élcelődő kacaj után. – Nem Pepper Friberg az egyetlen záptojás a kosárban. Ha ezt az ügyet átadom nekik, semmi sem garantálja, hogy tesznek is majd valamit. Régen azt hittem, az arkangyalok lefizethetetlenek, ám elég keményen megdolgoztak azért, hogy erre rácáfoljanak. Láttam, amint a halállal játszadoznak, elnézik a törvény komoly megsértését és büntettek már meg olyasmiért, amit meg sem tettem. Elkövettem hibákat, amikért meg is fizettem, de azt gyanítom, nem fognak leállni, míg a pokolba nem tudnak küldeni. Nem kedvelik az ellenszegülést, ha pedig rám

gondolnak, akkor ez az első szó, ami az eszükbe jut. Ezúttal a saját kezembe veszem a dolgokat. Blakely eljön majd a késéért, és amikor megteszi, készen fogok rá állni.

– Szeretnék segíteni, – vágtam rá azonnal. Le akartam vadászni a Nephilt, aki elég ostoba volt ahhoz, hogy leszúrjon. Blakely

segített a Nephilim hadseregnek, ám azt én vezettem. Noha az akcióját én csupán halálosan tiszteletlennek tartottam, egyesek bizonyára árulásként fognak rá gondolni. Azt pedig már tapasztalatból tudtam, hogy a Nephilim faj nem igazán elnéző az árulókkal szemben.

Folt a szemembe nézett, mintha csak azt méregetné, hogy képes lennék-e felvenni a harcot Blakely-vel. Mély megelégedésemre bólintott.

– Rendben van, Angyalom. Azonban mindent csak a maga idejében. A mérkőzés két órája véget ért, anyukád lassan aggódni fog miattad. Hazaviszlek.

A villanyok nem égtek, ám tudtam, hogy anyukám nem menne el aludni, míg haza nem értem. Óvatosan kopogtam az ajtaján és lassan kinyitottam.

– Megjöttem, – suttogtam a sötétségbe. – Jól érezted magad? – kérdezte ásítva. – A csapat igazán jól játszott, – adtam kitérő választ. – Marcie néhány órája jött haza. Nem mondott szinte semmit, csak bement a szobájába

és bezárta az ajtót. Olyan… csendesnek tűnt. Feldúltnak, – volt némi érdeklődés a hangjában. – Valószínűleg menstruációs fájdalmak.Feltehetőleg minden erejét lekötötte, hogy ne törjön ki komoly pánikrohamban.

Engem már megszálltak egyszer és nincsenek arra szavak, hogy milyen meggyalázottnak érzi magát utána az ember. Azonban nem voltam teljesen együtt érző hangulatban. Ha Marcie azt tette volna, amit kértem tőle, akkor ebből semmi sem történt volna meg.

A hálószobámban lefejtettem magamról a ruháim és újra megszemléltem a sebemet. A kék ragyogás halványulni kezdett. Lassan, de biztosan. Ez biztos jó jel kellett legyen.

Épp csak bemásztam az ágyba, amikor koppantást hallottam az ajtón. Marcie nyitotta ki és állt meg a szobám bejárata előtt.

– Ki vagyok borulva, – mondta és határozottan úgy nézett ki, mint aki ki van borulva. Intettem neki, hogy jöjjön be és csukja be az ajtót. – Mégis mi a fene történt, – követelte remegős hanggal. Könnyek csillogtak a

szemében. – Hogyan vette át az irányítást a testem felett?– Blakely megszállt téged. – Hogy mondhatod ezt, ilyen nyugodtan? – visította halkan. – Bennem élt. Mint

valamilyen… parazita. – Ha követted volna a tervet, akkor ezt nem történt volna meg, – amint kimondtam ezt,

máris megbántam, hogy ilyen keményen léptem fel. Marcie ostobaságot követett el, de hogy jövök éppen én ahhoz, hogy kritizáljam?

Magam is rengeteg megfontolatlan döntést hoztam már. Elragadta a pillanat heve. Szerette volna tudni, hogy ki ölte meg az apját és ezért mégis ki hibáztathatná? Én biztosan nem. Felsóhajtottam.

– Sajnálom, nem úgy gondoltam. Elkéstem. Sebzett pillantást vetett rám és elviharzott.

15. FEJEZET

ARRA ÉBREDTEM, HOGY RÁZKÓDOM. DANTE HAJOLT AZ ÁGYAM FÖLÉ, tenyereit a vállaimra helyezte.

– Jó reggelt, napsugaram!Próbáltam elgurulni, de a kezei leszorítottak.

– Szombat van, – ellenkeztem fáradtan. Az edzés szükséges volt, ám megérdemeltem legalább egy szabadnapot.

– Meglepetésem van a számodra. A jó fajtából. – Az egyetlen meglepetés, amire vágyok, az még két óra alvás, – az ablak szerint az ég

még teljesen sötét volt, az időt úgy öt harminc körülire becsültem. Lerántotta a takaróim, én pedig visítva kaptam utánuk. – Mit művelsz?– Aranyos pizsi. Fekete pólót viseltem, amit még Folt szekrényéből vettem el, és ami alig ért a combom

közepéig. Egyszerre húztam a pólót lefelé, a takarókat pedig fölfelé. – Rendben, – adtam be a derekam. – Kint találkozunk. Miután magamra rángattam a futóruhámat és bekötöttem a cipőfűzőmet,

kivánszorogtam a ház elé. Dante nem volt a kocsifeljárónál, de közelről éreztem a jelenlétét, feltehetőleg az utca túloldalán lévő erdőből.

Dante egy barátot is hozott magával. Habár, a barát állapotát elnézve – fekete monoklik a szemei alatt, felrepedt ajkak, feldagadt áll és egy fájdalmasnak tűnő, tyúktojásnyi púp a homlokán –, ők ketten nem voltak túl jóban.

– Felismered? – kérdezte Dante, miközben a nyakánál fogva felemelte a Nephilt és felém nyújtotta, hogy megszemlélhessem.

Ötletem sem volt, hogy Dante mégis mit forgathat a fejében, de azért közelebb léptem.– Nem. Túlságosan össze van verve. Te tetted ezt vele?– Biztosan nem ismerős ez a vonzó arcszerkezet? – kérdezte ismét Dante és közben,

látható élvezettel, forgatta a Nephil arcát egyik oldalról a másikra. – Tegnap este megállás nélkül csak rólad beszélt. Dicsekedett, hogy milyen alaposan elvert téged. Természetesen ezzel felkeltette a figyelmemet. Megmondtam neki, hogy sosem tett ilyesmit. Ha pedig mégis,nos, maradjunk annyiban, nem bánok kesztyűs kézzel azokkal a Nephil alárendeltekkel, akik nem tisztelik a vezetőiket, főleg ha az adott vezető a Fekete Kéz seregének élén áll, – minden könnyedség eltűnt Dante hangjából és nyílt lenézéssel tekintett a sérült Nephilre.

– Csak tréfa volt az egész, – mondta komoran a Nephil. – Azt gondoltuk ellenőrizzük, hogy mennyire veszi komolyan a Fekete Kéz örökségének továbbvitelét. Még csak nem is született Nephilnek. Gondoltuk, adunk neki egy kis ízelítőt abból, hogy mire számíthat…

– Cowboy Kalap? – böktem ki. Az arca túlságosan eltorzult, hogy egy kicsit is hasonlítson a Nephilére, aki elhurcolt

egy kabinba, póznához kötözött és megfenyegetett. A hangját azonban egyértelműen felismertem. Ő volt Cowboy Kalap. Shaun Corbridge.

– Tréfa? – kérdezte gyűlölettel teli kacajjal Dante. – Ha amit tettél az neked tréfás, akkor minden bizonnyal találsz majd valami nevetnivalót abban is, amit veled fogunk tenni.

Olyan vadul verte fejbe Cowboy Kalapot, hogy az rögtön a térdeire rogyott. – Beszélhetnék veled? – kérdeztem Dante-tól. – Négyszemközt. – Hát persze, – fenyegetőn Cowboy Kalapra mutatott. – Ha megmozdulsz, vérezni

fogsz. – Mi folyik itt? – kérdeztem, miután meggyőződtem róla, hogy már nem vagyunk

hallótávolságban. – Tegnap a Sátán Táskájában voltam és ez az ostoba pojáca azzal dicsekedett, hogy

téged használt a személyes bokszzsákjának. Először azt hittem csak rosszul hallok. Ám minél hangosabban beszélt, annál inkább rájöttem, hogy egyáltalán nem csak kitalálta a történteket. Miért nem mondtad el nekem, hogy néhány katonánk rád támadt? – követelte Dante. Nem volt mérges. Megbántott, talán, de mérges nem.

– Azért kérdezed, mert a megítélésemért aggódsz, vagy mert tényleg az én biztonságom érdekel?

– Ne mondj ilyeneket, – rázta meg a fejét. – Tudod, hogy nem a számaid miatt aggódom. Az igazság az, hogy már szinte az első perctől fogva, egyáltalán nem érdekelnek. Ez rólad szól. Az a punk kezet emelt rád és ez egyáltalán nem tetszik. Egy kicsit sem. Persze, tiszteletet kellene mutatnia feléd, hiszen abba a seregbe tartozik, amit te vezetsz, de ennél többről van szó. Tisztelnie kellene, mert jó ember vagy, és minden erődet beleadod a dolgokba. Én látom ezt és azt akarom, hogy ő is észrevegye.

A nyíltsága és bizalmassága zavarba hozott. Főleg a csók után, amire majdnem rávett, az elme-trükk segítségével. A szavai túlmutattak a köztünk lévő, egyfajta munkatársi, professzionális kapcsolaton. Amin nem szerettem volna változtatni.

– Értékelem, amit mondtál, de a bosszú nem fogja megváltoztatni az ő véleményét, – mondtam. – Utál engem. Ahogy rengeteg más Nephilim is. Ez egy jó alkalom lehet arra, hogymegmutassuk, tévedtek velem kapcsolatban. Szerintem engedjük el és folytassuk az edzést.

Nem úgy tűnt, mintha sikerült volna meggyőznöm. Az arcáról inkább csalódottság és némi türelmetlenség volt leolvasható.

– A könyörület nem megoldás. Ebben az esetben biztos nem. Ha elengeded, azzal csakaz ő álláspontját támasztod alá. Megpróbálja majd meggyőzni az embereket arról, hogy nem vagy képes vezetni a sereget, ha pedig elengeded, azzal éppen ezt fogod bizonyítani. Tanítsd móresre. Érd el, hogy legközelebb kétszer is meggondolja, mielőtt rád támad, szavakkal, vagyfizikailag.

– Engedd el, – mondtam határozottabban. Nem hittem abban, hogy az erőszak a megoldás az erőszakra. Sem most, sem máskor.

Dante arca kezdett elvörösödni, szólásra nyitotta a száját, ám én megelőztem. – Ebben a kérdésben hajthatatlan vagyok. Nem bántott engem. Azért vitt el a

rönkházba, mert fél és nem tudta mi mást tehetne. Mindenki retteg. Eljött a Cheshvan, az egész jövőnk egy hajszálon függ. Amit tett, az helytelen volt, de nem róhatom fel neki, hogy csillapítani próbálta a félelmeit. Tedd le a vasvilládat és engedd el. Komolyan mondom, Dante.

Dante hosszan, helytelenítő módon fújta ki a levegőt. Tudtam, hogy nem boldog, ám azt is, hogy a helyes döntést hoztam. Nem akartam a már eddiginél is tovább szítani a harc hevét. Ha a Nephilim faj túl akarta ezt élni, akkor egyként kellett küzdenünk. Könyörületet, tiszteletet és udvariasságot kellett mutatnunk egymás iránt, még ha nem is értettünk egyet.

– Szóval akkor ennyi? – kérdezte Dante, egyértelműen elégedetlenül. A hangom felerősítése érdekében tölcsért formáltam a kezeimből. – Szabadon elmehetsz, – kiáltottam Cowboy Kalap felé. – Elnézést a

kellemetlenségekért. Cowboy Kalap ránk bámult, szája az értetlenségtől tárva-nyitva, de nem akarta

elszalasztani a kapott lehetőséget, így gyorsan talpra állt és úgy kirohant az erdőből, mintha csak egy medve üldözte volna.

– Nos, – mondtam Dante-nak. – Mára milyen fondorlatos és kegyetlen dolgokat terveztél a számomra? Lesprintelni egy maratont? Elmozdítani a hegyeket? Kettéválasztani a tengert?

Egy órával később a kezeim és lábaim remegtek a kimerültségtől. Dante keményen megdolgoztatott: fekvőtámaszok, húzódzkodások, felülések és lábemelések. Kifelé tartottunk az erdőből, amikor hirtelen vízszintesbe rántottam a kezem, megállásra késztetve Dante-t. Egyik ujjamat az ajkaimra helyezve jeleztem neki, hogy meg se mukkanjon.

A távolból, alig hallhatóan, de minden bizonnyal lépések hangja hallatszott. Bizonyára Dante is meghallotta őket. Szarvas? Kérdezte. Hunyorogva tekintettem a sötétségbe. A nap még mindig nem járt elég magasan, a

szorosan összenőtt fák pedig csak tovább rontottak a látási viszonyokon. Nem. A lépések ritmusa nem szarvasé.

Dante megbökte a vállamat és az ég felé mutatott. Először nem értettem mit akart, ám végül felfogtam. Azt akarta másszuk meg a fákat, így jó rálátásunk nyílhat a közelgő, esetleges veszélyre.

Kimerültségem ellenére némán és gyorsan másztam meg egy fehér cédrust, profira valló szökkenésekkel. Dante az egyik szomszédos fán foglalt helyet.

Nem kellett sokat várnunk. Pillanatokkal azután, hogy biztonságos helyre másztunk, hat bukott angyal osont be az alattunk lévő tisztásra. Három férfi és három nő. Meztelen felsőtestüket olyan hieroglifák borították, amik nagyon hasonlítottak a Folt csuklóján lévőkre, arcukat pedig vérvörösre festették. A látványuk dermesztően hatott rám és a Pawnee indiánokat jutatta eszembe.

Az egyik különösen felkeltette a figyelmemet. Egy hórihorgas fiú, feketekarikás szemekkel. Az ismerős arcától megfagyott a vérem. A fejemben ismét megjelent, ahogy vadul áttört a Sátán Táskáján. Emlékeztem az áldozatára, aki pont úgy nézett ki, mint én.

Gonoszul vicsorgott és egyértelműen célirányosan haladt a fák között. A mellkasán aprócska, kör alakú friss seb, mintha valaki egy késsel kivágott volna egy darabot a húsából. Olyan ridegség és könyörtelenség csillogott a szemében, amibe beleborzongtam.

Dante és én egészen addig a fákon maradtunk, míg a csapat el nem vonult. – Hogyan találtak ránk? – kérdeztem, miután ismét szilárd talajon voltunk. – Nagy hibát követtek el azzal, hogy így a nyomodba eredtek, – mondta, hideg

pillantást vetve rám. – Szerinted kémkedtek utánunk?– Szerintem valaki elmondta nekik, hogy itt leszünk. – A nyurga srác. Őt már láttam korábban, a Sátán Táskájában. Megtámadott egy

Nephil lányt, aki nagyon hasonlított rám. Nem tudod, ki lehet a fickó?– Nem, – mondta, de nekem úgy tűnt, mintha túl sokáig gondolkozott volna a

válaszon. Öt órával később már lezuhanyoztam, felöltöztem, megettem egy egészséges reggelit,

ami Egg Beaters-ből, gombából és spenótból állt össze, valamint, bónuszként, még az összes házi feladatommal is végeztem. Nem rossz, főleg mivel még dél sem volt.

Az előszobában voltam, amikor Marcie kilépett a hálószobájából. A haja szerte-szétállt és fekete körök voltak a szemei alatt. A reggeli leheletét még majdnem onnan is éreznilehetett, ahol álltam.

– Hello, – mondtam. – Hello.– Anyukám szeretné, ha összegereblyéznénk a levelek az udvaron, szóval talán jobb,

ha a munka végeztéig elhalasztod a zuhanyzást. – Mi van? – Marcie szemöldökei szinte összenőttek. – Szombati házimunka, – magyaráztam. Megértettem, hogy ez valószínűleg teljesen új

fogalom volt Marcie számára. Én pedig minden percét kiélveztem annak, hogy én lehetek az, aki megtanítja neki.

– Én nem végzek házimunkát. – Ha itt élsz, akkor igen. – Rendben, – mondta vonakodva Marcie. – Csak előbb még megreggelizek és

elintézek pár telefont. Egy átlagos napon sosem számítottam volna arra, hogy Marcie ilyen készséges lesz,

de úgy véltem, ma talán igyekszik kárpótolni azért, amiért tegnap este elszúrta a dolgokat. Hé,bármilyen módon is akart bocsánatot kérni, nekem megfelelt.

Míg Marcie reggelizni kezdett én a garázsba mentem a gereblyékért. A házunk előtti résszel már félig végeztem, amikor egy kocsi gurult végig az utcán. Scott leparkolta a

Barracudáját a kocsifeljárón, majd kiszállt belőle. A pólója szorosan a testéhez tapadt, kirajzolva az izmait. Vee biztos örült volna, ha most lett volna egy kamera kéznél.

– Mi a helyzet, Grey? – kérdezte. Bőr munkáskesztyűket húzott elő a farzsebéből és felvette őket. – Segíteni jöttem. Dolgoztass meg! A mai napra én leszek a rabszolgád. Azzal pedig mit se törődj, hogy a pasidnak, Dante-nak kellene itt lennie.

Állandóan Dante-val ugratott, ám azt nem tudtam megállapítani, hogy tényleg elhiszi-e a kapcsolatunkat, vagy sem. Mindig enyhe gúnyolódást éreztem a hangjában. No persze ez nem volt olyan meglepő, hiszen ugyanezt éreztem majd minden tízedik szón, ami elhagyta a száját.

– Nem értem, – mondtam, a gereblyémre támaszkodva. – Honnan tudtad, hogy a kertetfogom gereblyézni?

– Az új legjobb barátod szólt róla. Nem tudtam új barátról, viszont volt egy bentlakó ősellenségem. Összehúztam a

szemöldökömet. – Marcie hívott ide? – kérdeztem. – Azt mondta segítségre van szüksége, a házimunkákkal. Valami allergiái vannak,

amik miatt nem dolgozhat a szabadban. – Totális hazugság, – én pedig elég naiv voltam, amikor azt hittem tényleg segíteni fog

nekem. – Csináljunk egy nagy kupacot, aztán lökjünk bele téged, – mondta Scott, miközben

elment az extra gereblyéért, amit a tornácnak támasztottam. – Azzal pont az ellenkezőjét érnénk el annak, amit akarunk. – De mókás lenne, – Scott elvigyorodott és meglökte a vállamat. A bejárati ajtó kinyílt és Marcie jött ki a tornácra. Letelepedett a lépcsőkre,

keresztbetette a lábait és rájuk hajolt. – Helló, Scott!– Szeva!– Köszönöm, hogy a megmentésemre siettél. Te vagy az én lovagom.– Óh, te csak hallgass, – mondtam és melodramatikusan forgattam a szemeim. – Bármikor, – mondta neki Scott. – Nem mondhatok le egyetlen lehetőségről sem,

amikor kínozhatom Grey-t, – mögém lépett és egy maroknyi levelet nyomott le a pólómba. – Hé, – sikítottam. Magam is felkaptam egy tenyérnyi levelet és a képe felé dobtam

őket. Scott előrehajtotta a vállát, rám vetette magát, így egyenesen belerepültünk az eddig

általam már szépen összegereblyézett levélkupacba. Hiába voltam mérges, amiért tönkretette a kemény munkám gyümölcsét, mégsem tudtam abbahagyni a nevetést. Rajtam ült, leveleket tömött a pólómba, a zsebeimbe és a nadrágszáraimba is.

– Scott! – mondtam vihogva. – Menjetek szobára, – mondta unott hangon Marcie, de én láttam rajta, hogy

bosszantotta, amit lát. – Milyen kár, hogy allergiás vagy, – mondtam Marcie-nak, miután Scott végre legurult

rólam. – A levelek gereblyézése igazán mókás tud lenni. Talán ezt nem említettem?Színtiszta gyűlölettel teli tekintetet lövellt felém, majd visszament a házba.

16. FEJEZET

MIUTÁN SCOTT ÉS ÉN VÉGEZTÜNK a levelek tökre formált szemeteszsákokba való bekotrásával, dekoratív módon elhelyeztük őket a kertben, majd bementünk a házba egy pohár tejért és anyukám ínycsiklandóan édes mentás-csokoládés süteményéért. Azt reméltem Marcie már visszavonult a szobájába, de ehelyett a konyhában várt minket.

– Szerintem tartanunk kellene itt egy Halloween partit, – jelentette be. – Nem akarlak megsérteni, de ebben a családban mi nem igazán rajongunk a partikért,

– mondtam, majd letettem a tejes poharamat. – Ez egy csodálatos ötlet, Marcie, – mondta anya ragyogó arccal. – Harrison halála óta

nem tartottunk itt partit. Már ma délután beugorhatok a parti boltba és megnézhetem, milyen dekorációik vannak.

Segítségkérőn Scottra néztem, aki erre megvonta a vállát. – Lehet, hogy király lesz, – mondta. – Tejbajszod van, – válaszoltam keserűen. Letörölte a kézfejével… aztán a kézfejét beletörölte a kezembe. – Fúúúj, – sikítottam és meglöktem a vállát. – Szerintem legyen a partinak egy témája. Mint például: híres párok a történelemből,

és mondhatnánk mindenkinek, hogy párral érkezzenek, – folytatta a tervezést Marcie. – Nem rendeztek már ilyet ezelőtt, mondjuk úgy, egymillió alkalommal? – kérdeztem. – Legyen a téma inkább a kedvenc szereplőd a Halloween filmekből, – mondta Scott,

szadista vigyorral. – Hé! Hátrébb az agarakkal. Mindenki… nyugodjon le, – mondtam és kezeimmel

Megállj jelzést mutattam. – Anyu, ugye tudod, hogy az egész házat ki kellene takarítanunk?– Azért a házunk annyira nem koszos, Nora, – mondtam anyukám, egy sértett kacaj

kíséretében. – Mindenki hozza a maga sörét, vagy mi vesszük meg mindet? – kérdezte Scott. – Semmi sör, – vágtuk rá anyámmal, teljesen egyetértésben. – Nos, nekem a híres párok ötlet tetszik, – mondta Marcie, egyértelműen elhatározva

magát a dolog mellett. – Scott, nekünk együtt kellene jönnünk. – Lehetnék én Michael Myers, te pedig az egyik bébiszitter, akit megcsonkítottam? –

kérdezte Scott, anélkül, hogy csak egy pillanatra is megdöbbent volna az ajánlaton. – Nem, – mondta Marcie. – Trisztánnak és Izoldának fogunk öltözni. – Micsoda egyediség, – mondtam nyelv nyújtva. – Nocsak, jó, hogy csatlakozott hozzánk, Derűs Kisasszony, – mondta Scott és

játékosan megrúgta a lábamat. Elég nagy felelőtlenségnek tartom, hogy Halloween partit rendezzünk a Cheshvan

kellős közepén, mondtam kritikus hangon az elméjében. A bukott angyalok egyelőre kivárnak,de nem tudhatjuk meddig tart ez az állapot. Mindketten tudjuk, hogy háború közeleg és az emberek azt várják, tegyek valamit ellene. Szóval bocsáss meg, ha egy kicsit nyűgös vagyok!

Rendben, igazad van, válaszolta Scott. De talán ez a parti jó alkalom lenne arra, hogyegy rövid időre eltereld a gondolataidat.

Tényleg Marcie-val akarsz jönni?Mosoly kúszott az arcára. Szerinted inkább veled kellene jönnöm?Szerintem Vee-t kellene elhívnod. – Menjünk együtt a parti boltba, Mrs. Grey, – szólalt meg Marcie, mielőtt még

megfigyelhettem volna Scott reakcióját. – És utána megállhatnánk a papír-írószerboltban is, hogy vehessek meghívókat. Valami ijesztőt és szezonálist szeretnék, ami azért még aranyos is.Ez annyira szuper lesz, – mondta, majd felhúzta a vállait és sikkantott egyet.

– Te kivel jössz a partira, Nora? – kérdezte anyukám.Összeszorítottam az ajkaimat, nem tudtam előállni a helyes válasszal. Scottot már

lefoglalták, Dante-t nem akarom – segítette volna a hamis kapcsolatunk hihetővé tételét, de jelenleg nem akartam látni –, Foltot pedig anyukám utálta. Sőt, ami rosszabb, elvileg nekem isgyűlölnöm kellett őt. A külvilág számára halálos ellenségei voltunk egymásnak.

Nem akartam részt venni ezen a partin. Kisebb gondom is nagyobb volt nála. A nyomomban járt egy bosszúszomjas arkangyal; egy hadsereg parancsnoka voltam, teljesen

tanácstalanul – az arkangyalokkal kötött egyezségem ellenére egyre inkább úgy éreztem, hogya háború nem csak elkerülhetetlen, hanem egyenesen a helyes megoldás lenne; a legjobb barátom titkolózik előttem és éjjelente álmatlanul vergődve próbálok rájönni, miféle titkok lehetnek ezek; most pedig ez. Egy Halloween parti. A saját házamban. Ahol házigazdát kellene játszanom.

– Anthony Amowitz beléd van zúgva, – mondta Marcie, önelégült mosollyal. – Óóh, mesélj nekem erről az Anthonyról, – ösztökélte anyukám. – Tavaly velünk együtt járt testnevelésórákra, – Marcie imádta a jó történeteket, ebbe

is rögtön fejest ugrott. – Bármikor softballoztunk, ő mindig fogójátékos volt és megállás nélkül Nora lábait bámulta. Annyira lefoglalta a látvány, hogy egyetlen dobást sem tudott elkapni.

– Norának tényleg nagyon szép lábai vannak, – cukkolt anya. – Én most felmegyek a szobámban és a falba verem a fejem, egy párezer alkalommal,

– mondtam az emeletre mutatva. – Ennél a beszélgetésnél még az is jobb lesz. – Te és Anthony lehetnének Scarlett és Rhett, – szólt utánam Marcie. – Vagy Buffy és

Angel. Netán Tarzan és Jane?Aznap este résnyire nyitva hagytam az ablakon és valamivel éjfél után, Folt be is

mászott rajta. Miközben bebújt mellém az ágyba, megéreztem, hogy földszaga volt, akár csak az erdőnek. Noha jobbszerettem volna nyíltan találkozgatni vele, be kellett ismernem, volt valami tagadhatatlanul szexi ezekben a titkos randevúkban.

– Hoztam neked valamit, – mondta és egy barna papírzacskót tett a hasamra. Felültem és meglestem a tartalmát. – Karamellás alma a Delphic Beach-ből! – elmosolyodtam. – Senki sem csinálja náluk

jobban. Ráadásul kókuszreszelék is van rajta – ez a kedvencem!– Ez egy jobbulást ajándék. Hogy van a sebed?– Már sokkal jobb, – mondtam miközben felhúztam az alvós pólómat, megmutatva

neki a jó hírt. A kék elszíneződés egy pár órája végleg eltűnt, ami után a seb szinte rögtön

begyógyult. Már csak egy alig látható heg maradt a helyén.– Ez jó hír, – mondta Folt és megcsókolt. – Blakely-nek van valami nyoma?– Nem, de csak idő kérdése és rábukkanok.– Érezted, hogy követne téged?– Nem, – némi idegesség jelent meg a hangjában. – De biztos vagyok benne, hogy

megfigyeltet. Vissza akarja kapni a kését. – Az ördögmágia felrúgta a szabályokat, ugye?– Leleményességre kényszerít, az már biztos. – Elhoztad magaddal Blakely kését? – a zsebeit szemléltem, amik üresnek tűntek. – Sosem tévesztem szem elől, – mondta és épp annyira felhúzta a pólóját, hogy a

fegyver markolata kilátszódjék a bőrövéből. – Biztos vagy benne, hogy eljön érte? Talán rájött a blöffre. Talán tudja, hogy az

arkangyalok nem olyan vaskalaposak, mint hittük és tudja, hogy megúszhatja az ördögmágia használatát.

– Lehetséges, de nem hinném. Az arkangyalok jók a dolgok elrejtésében, főleg, ha Nephilimek elől kell azokat elrejteni. Szerintem Blakely megijed és hamarosan lépni fog.

– Mi van, ha erősítést hoz? Mi van, ha neked és nekem egyszerre húsz emberével kell szembenéznünk?

– Egyedül fog jönni, – mondta Folt magabiztosan. – Nagyot hibázott és bizonyára privát módon akarja ezt elrendezni. Tudván, hogy milyen fontos a Nephilimek számára, úgy vélem nem kapott engedélyt arra, hogy kimenjen egy meccsre. Szerintem Blakely aznap este

kisurrant. Ami pedig még rosszabb, hátrahagyott egy ördögmágiával átitatott kést is. Tudja, hogy ezt rendbe kell tennie, mielőtt még valaki rájönne. A félelmét és a kétségbeesését fogom a mi javunkra felhasználni. Tudja, hogy még mindig együttvagyunk. Megesketem, hogy egy szót se szóljon a dologról, és amíg bele nem egyezik, addig nem fogja visszakapni a kést.

Meglazítottam egy már előre berovátkolt szeletét az almának és kettéharaptam. Hisz miért ne tettessem, hogy nyugodt vagyok?

– Valami más? – kérdezte Folt. – Hmm… ja. A ma reggeli edzés során megzavart minket néhány bukott angyal, –

megvontam a vállamat. – Elbújtunk, míg elmentek, de érződik, hogy a Cheshvan miatt mindenki feszültebb. Nem ismersz egy sovány bukott angyalt, jelzésekkel a mellkasán? A maivolt a második alkalom, amikor láttam.

– Egyáltalán nem ismerős. De nyitva tartom a szemem. Biztos, hogy minden rendben van?

– Persze. További híreink: Marcie Halloween bulit tart itt, ebben a házban. – Grey-Miller családi dráma? – kérdezte mosolyogva Folt. – A történelem híres párjai lesz a téma. Lehetett volna még ennél is kevésbé eredeti?

Sőt, még anyukámat is belerángatta a dologba. Ma együtt mentek dekorációkat vásárolni. Három óráig voltak távol. Olyan, mintha hirtelen ők lennének a legjobb barátok, – vettem még egy almaszeletet és grimaszoltam neki. – Marcie mindent elront. Azt akartam, hogy ScottVee-vel menjen, de Marcie már lefoglalta magának.

Folt mosolya még szélesebb lett. – Ez nem vicces, – mondtam a legmeggyőzőbben mogorva arckifejezésemmel. –

Marcie tönkreteszi az életemet. Egyébként is, kinek az oldalán állsz te? – Én ebből kimaradok, – mondta Folt, miközben megadón felemelte a kezeit. – Szükségem van egy párra, erre az ostobaságra. Felül kell múlnom Marcie-t, – adtam

hozzá és lelkesedés kezdett szikrázni bennem. – Jobb pasit akarok magam mellett, és jobb jelmez is kell. Valami olyasmivel fogok előállni, ami egymilliószor jobb, mint Trisztán és Izolda, – reményteljesen bámultam Foltra.

– Nem láthatnak minket együtt, – mondta, a szokásos tekintetével. – Jelmezben lennél. Gondolj rá úgy, mint egy lopakodási kihívásra. Be kell ismerned,

ez a sok osonás és rejtőzködés eléggé szenvedélyes. – Nem járok jelmezes bulikra. – Légyszi, légyszi, – mondtam, a szempilláimat rebegtetve. – Nagyon megnehezíted a dolgomat! – Csak egyetlen fiút ismerek, aki jobban néz ki Scottnál… – hagytam, hogy az ötlet

megkísértse az egóját. – Anyukád nem fogja megengedni, hogy akár csak egy lépést is tegyek ebben a

házban. Láttam a pisztolyt, amit a kamra legfelső polcán tart. – Megismétlem, álruhában lennél, butus. Nem fogja tudni, hogy te vagy az. – Ebből nem fogsz engedni, ugye?– De nem ám! Mit gondolsz John Lennonról és Yoko Onóról? Vagy Sámson és Delila?

Robin Hood és Marian? – Gondoltál már Foltra és Norára? – kérdezte, megemelve egyik szemöldökét. – Marcie-nak esélye sincs, – mondtam, majd összekulcsoltam az ujjaimat a hasamon

és ördögi tekintettel a plafont kezdtem bámulni. Folt mobilja megcsörrent, ő pedig ránézett a kijelzőre. – Ismeretlen szám, – mondta, mire megfagyott a vérem. – Szerinted Blakely?– Csak egyféleképpen bizonyosodhatunk meg róla.

Beleszólt a telefonba, hangja nyugodt, de nem vendégszerető volt. Azonnal megéreztem, amikor Folt teste megfeszült az enyém mellett, ebből pedig rájöttem, hogy tényleg Blakely az. A hívás alig néhány másodpercig tartott.

– Ő keresett, – mondta Folt. – Találkozni akar. Azonnal. – Ennyi? Ez már majdnem túl könnyűnek hangzik. Ahogy Folt a szemembe nézett, abból rögtön tudtam, hogy van még valami. Nem

tudtam egészen pontosan lefordítani az arckifejezését, de idegesség öntött el tőle. – Ha odaadjuk neki a kést, akkor átadja az ellenszert. – Milyen ellenszert? – kérdeztem. – Amikor megszúrt, megfertőzött. Nem mondta mivel. Csak annyit árult el, ha nem

kapod meg hamarosan az ellenszert… – elhallgatott, nagyot nyelt. – Akkor azt nagyon megbánod. Mindketten megbánjuk.

17. FEJEZET

– BLÖFFÖL. EZ BIZTOSAN CSAPDA. AZT AKARJA, hogy pánikba essünk és hibázzunk, amiért csak azon tudunk agyalni, hogy mivel fertőzhetett meg, – kiugrottam az ágyamból és fel-alá kezdtem járkálni. – Ó, nagyon ravasz. Igazán ravasz. Szerintem hívjuk vissza és mondjuk meg neki, hogy rögtön visszakapja a kést, amint megesküszik arra, hogy nem használja többet az ördögmágiát. Ez egy olyan megegyezés lenne, amibe én is beleegyezem.

– Mi van, ha nem hazudik? – kérdezte halkan Folt. Ezt a lehetőséget megfontolni sem akartam. Ha megtettem volna, akkor azzal

egyenesen Blakely kezére játszottam volna. – De hazudik, – mondtam még nagyobb magabiztossággal. – Hank pártfogoltja volt,

és ha valamiben Hank jó volt, az a hazugság. Biztos vagyok benne, hogy ez a képesség könnyen átragadt rá is. Hívd vissza. Mond meg, hogy nincs alku. Meséld el neki, hogy a sebem már begyógyult, és ha bármi gond lenne velem, arról már tudnánk.

– Most ördögmágiáról van szó. Az ritkán tartja be a szabályokat, – mind aggodalom, mind pedig idegesség megtalálható volt Folt hangjában. – Nem hiszem, hogy találgatnunk kellene, és őt sem szabadna alábecsülnünk. Ha bármilyen sérülést okozott neked, Angyalom…

Folt egyik arcizma megrándult a hirtelen feltámadt érzelmektől, ami miatt attól kezdtem félni, hogy pontosan azt teszi, amire Blakely számított, vagyis az agya helyett a dühére hallgat.

– Várjunk ki. Ha tévednénk, én biztosan tudom, hogy nem, de ha mégis tévednénk, Blakely két, négy, hat nap múlva is ugyanúgy akarja majd a kést. Nálunk van az ütőkártya. Habármilyen tünetek jelentkeznének rajtam, akkor felhívjuk. Akkor is találkozni fog velünk, mert kell neki a kés. Nem veszíthetünk semmit.

– Azt mondta hamarosan szükséged lesz az ellenszerre, – mondta Folt, továbbra sem meggyőzve.

– Észrevetted milyen homályosan hangzik az a hamarosan? Ha igazat mondott volna, akkor pontosabb időkorláttal állt volna elő.

Nem tetettem a bátorságot. Egy porcikám sem hitte, hogy Blakely őszintén beszélt. A sebem begyógyult és még sosem éreztem ilyen jól magam. Nem fertőzött meg semmivel. Ennek nem volt szándékomban bedőlni. Az pedig kifejezetten zavart, hogy Folt ilyen óvatosan és naivan állt a dologhoz. Ragaszkodni akartam az eredeti tervünkhöz: előcsalogatjuk Blakely-t és leállítjuk az ördögmágiával átitatott fegyverek gyártását.

– Megmondta hol találkozzunk? Hol akarja megejteni a cserét?

– Nem fogom elmondani neked, – válaszolt Folt, nyugodt, kimért hangon. – Elnézést, – zavarodottságomban összerezzentem. – Mit is mondtál az előbb?Folt hozzám sétált és a tarkóm mögött összekulcsolta a kezeit. Az arckifejezése

megmásíthatatlan elszántságot tükrözött. Komolyan ki akart hagyni az egészből. Az árulása olyan erősen csapott meg, hogy ilyen erővel akár pofon is vághatott volna. Nem hittem el, hogy ebben a kérdésben szembefordult velem. Túlságosan feldühödtem ahhoz, hogy beszélni tudjak, így el akartam fordulni, ám ő a csuklómnál fogva megragadott.

– Tiszteletben tartom a véleményed, de én már sokkal régebb óta csinálom ezt, – a hangja komoly és őszinte volt.

– Ne légy velem ilyen lekezelő. – Blakely nem egy rendes fickó. – Kösz a tippet, – mondtam harapósan. – Kinézem belőle, hogy megfertőzzön valamivel. Aki ilyen régóta foglalkozik

ördögmágiával, abban már nem marad semmi emberség. Megkeményítette a szívét és ötleteket ültetett a fejébe – ravasz, gonosz, becstelen terveket. Nem hinném, hogy vaktában fenyegetőzött. A hangja komoly volt. Egy emberrel beszéltem, aki halálbiztos volt abban, hogy minden fenyegetését valóra tudja váltani. Ha nem találkozom vele, még ma éjjel, akkor megsemmisíti az ellenszert. Nem fél megmutatni nekünk, hogy milyen ember is valójában.

– Akkor mutassuk meg neki, mi kik vagyunk. Mond el, hol akar találkozni. Kapjuk el és kérdezzük ki, – mondtam kihívóan.

Az órára pillantottam. Folt öt perce fejezte be a hívást. Blakely nem fog egész éjszaka várni. Indulnunk kellett – az ácsorgással csak az időnket vesztegettük.

– Nem fogsz találkozni Blakely-vel és kész, – mondta Folt. Rettenetesen feldühített, amiért ilyen alfahím módjára állt hozzá ehhez a kérdéshez.

Egyenlő szavazatot érdemeltem, ő pedig félrelökött. Nem érdekelte a véleményem. – Elhalasztjuk a lehetőségét annak, hogy elkapjuk, – vitatkoztam tovább. – Megcsinálom a cserét, te pedig itt fogsz maradni. – Hogy mondhatod ezt? Hagyod, hogy ő irányítson! Mi ütött beléd?– Azt hittem nagyon is nyilvánvalóan fogalmaztam, Angyalom, – mondta és

egyenesen a szemembe nézett. – Az egészséged fontosabb, mint a válaszok. Blakely-t máskor is elkaphatjuk majd.

A szám tátva maradt, a fejemet ide-oda forgattam. – Ha most nélkülem sétálsz ki innen, akkor sosem fogok megbocsátani, – erős

fenyegetés, de hittem, hogy komolyan gondolom.Folt megígérte, hogy ezentúl egy csapat leszünk. Ha most kihagyna, azt árulásként

élném meg. Túl sok mindenen mentünk már együtt keresztül ahhoz, hogy most elkezdjen elkényeztetni.

– Blakely már így is elég ideges. Ha bármi furcsát lát, azonnal elfut és magával viszi az ellenszert is. Azt mondta egyedül velem akar találkozni, én pedig tiszteletben fogom tartania kérését.

– Ne próbáld bemesélni nekem, hogy ez Blakely-ről szól, – mondta, miután vadul megráztam a fejem. – Ez rólunk szól. Azt mondtad, ezentúl egy csapat leszünk. Ez arról szól, hogy mi mit akarunk – nem pedig arról, amit ő akar.

Egy koppanást hallottam az ajtón, mire dühösen felkiáltottam:– Mi van?Marcie nyitotta ki az ajtót és állt meg a küszöbön, keresztbetett kézzel. Egy buggyos

öreg pólót és bokszert viselt. Nem így képzeltem el az ágyban viselt öltözékét. Több rózsaszínre, csipkére és kilátszó bőrre számítottam.

– Kihez beszélsz? – kérdezte kíváncsian, miközben kivakarta az álmosságot a szemeiből. – Még a földszinten is hallani a rikácsolásodat.

Visszafordítottam a tekintetem Foltra, de addigra már csak Marcie és én maradtunk a szobámban. Folt eltűnt.

Felkaptam egy párnát az ágyról és a falhoz vágtam. Vasárnap reggel kielégíthetetlen éhségre ébredtem. Kikeltem az ágyból, kihagytam a

mosdást és egyenesen a konyhába mentem. Kinyitottam a hűtőszekrényt és mohó szemekkel pásztáztam végig a polcokat. Tej, gyümölcs, maradék stroganoff bélszín. Saláta, sajtrudak, Jell-O saláta. Egyik sem tűnt finomnak, a gyomrom mégis gyötrelmesen korgott. Bedugtam a fejem a kamrába, vadul végignéztem benne, de az összes étel látványától úgy éreztem magam,mintha poliésztert rágnék. A kaja hiányától megmagyarázhatatlan éhségem csak tovább nőtt. Már kezdtem szédülni is.

Odakint még mindig sötét volt, néhány perccel öt óra előtt járt az idő, én pedig visszadőltem az ágyba. Mivel nem tudtam evéssel megszabadulni a fájdalmaimtól, megpróbáltam kialudni őket. A gond csak az volt, hogy a fejem mintha egy eszeveszett sebességgel száguldó körhintán ült volna. A nyelven kiszáradt és feldagadt a szomjúságtól, ámaz ivás gondolatától felfordult a gyomrom. Egy pillanatra az eszembe jutott, hogy ez talán a szúrás mellékhatása, ám túlságosan kényelmetlenül éreztem magam a gondolat továbbfuttatásához.

A rákövetkező percekben összevissza forgolódva igyekeztem megtalálni a leghűvösebb pontot a lepedőmön, mígnem egy gyengéd hang belesuttogott a fülembe.

– Találd ki minek jött el az ideje!– Ma nem tudok edzeni, Dante, – mondtam nyögve. – Beteg vagyok. – Ez a legrégebbi kifogás, ami létezik. Most pedig kelj ki az ágyból, – mondta,

rácsapva a lábamra. – Ha lehányom a cipődet, akkor végre hinni fogsz nekem? – kérdeztem, és a fejemet

az ágy széléhez téve, Dante cipőjét kezdtem el nézni. – Én nem vagyok finnyás. Öt perc múlva legyél odakint. Ha késel, jóvá kell tenned.

Mondjuk, minden extra percért cserébe futsz még öt mérföldet. Ezzel távozott, nekem pedig minden erőmre szükségem volt ahhoz, hogy

kimászhassak az ágyból. Miközben a cipőmet kötettem, az egyik oldalamban dühöngő éhséget, a másikban pedig szédülést éreztem.

Dante a kocsifeljárónál várt rám. – Mielőtt elkezdenénk, jelentenem kell valamit. Az egyik első parancsnokhelyettesi

intézkedésem az volt, hogy tiszteket neveztem ki a katonák élére. Remélem, utólag te is beleegyezel. A Nephilimek képzése jól halad, – nem is várt a válaszomra, csak folytatta tovább. – Leginkább a test megszállását megakadályozó technikákra, elme-trükkök támadási és védekezési felhasználásaira és kemény fizikai edzésekre koncentráltunk. A leggyengébb pontunk a kémek toborzása. Megbízható információforrásokra van szükségünk. Tudnunk kell,hogy mit terveznek a bukott angyalok, de eleddig nem sok sikert értünk el ezen a téren, – várakozóan rám tekintett.

– Ö… rendben. Jó tudni. Majd gondolkozom néhány megoldáson. – Én azt javaslom, kérd meg Foltot. – Hogy kémkedjen nekünk?– Használd az előnyödre a kapcsolatotokat. Talán vannak információ a bukott

angyalok gyengepontjairól. Sőt, talán tud olyan bukott angyaloktól, akik átállnának. – Nem fogom kihasználni Foltot. És már ezt is megmondtam: Folt kimarad a

háborúból. Nem állt a bukott angyalok oldalára. Nem fogom megkérni, hogy a Nephilimek számára kémkedjen, – mondtam, majdnem barátságtalanul. – Nem fog ebbe belekeveredni.

– Értettem, – mondta Dante egy gyors biccenéssel kísérve. – Felejtsd el, hogy egyáltalán megkérdeztem. Jöjjön a szokásos bemelegítés. Tíz mérföld. Az utolsó szakaszon hajtsd meg magad – látni akarom, ahogy izzadsz.

– Dante… – ellenkeztem erőtlenül. – Emlékszel az extra mérföldekre, amelyekre figyelmeztettelek? A kifogásokért is

megkaphatod őket. Csak juss túl ezen, bátorítottam magam. A nap hátralévő részében majd aludhatsz. És

ehetsz és ehetsz és ehetsz. Dante keményen megdolgoztatott; a tízmérföldes bemelegítés után magamnál kétszer

nagyobb sziklákat kellett átugrálnom, aztán meredek szakadékfalakon kellett felfutnom, majd újravettünk néhány dolgot, amit már korábban megtanultam, főleg az elme-trükkök használataterén.

– Legyen ennyi elég mára, – mondta végül, a második óra után. – Hazatalálsz?Elég mélyre hatoltunk az erdőben, de a kelő napnak hála tudtam merre van kelet, így

elég biztos voltam benne, hogy hazatalálok. – Ne aggódj értem, – mondtam és elmentem. Félúton a házunk felé, megtaláltam a sziklát, ahová letettük a holminkat – a

bemelegítés után levetett széldzsekimet, valamint Dante tengerészkék tornazsákját. Mindennap elhozta és sokáig cipelte magával az erdőben, ami minden bizonnyal nehéz és furcsa feladat lehetett. Eddig még egyszer sem zipzárazta ki. Legalábbis az én jelenlétemben. A zsákban lehetett egy tucatnyi olyan kínzóeszköz, amit edzés címszó alatt, ki akart rajtam próbálni. Habár valószínűbb volt, hogy váltásruhát és cipőt tartott benne. Feltehetőleg – és ezen a gondolaton már előre nevettem –, volt benne egy hófehér alsónadrág, vagy bokszer, amin egy pingvin képe látható, és amivel élete végéig cikizhetném. Sőt, talán ki is akaszthatnám egy közeli fára. Senki más nem venné észre, de már csak attól is zavarban érezné magát, hogy én láttam.

Ravasz mosollyal egy kicsit kihúztam a zipzárt. A fájdalom ismét feltámadt a gyomromban, amint megláttam a jeges, kékszínű folyadékkal teli üvegcséket. Az éhség úgy tört fel bennem, mintha valami élőlény akarna kitörni.

Kielégíthetetlen vágy ébredt a testemben. Hangos sikítás üvöltött a fülemben. Egy hatalmas hullámként tört fel emlékeim közül az ördögmágia íze. Borzalmas, de annyira megéri! Eszembe jutott milyen nagy erőt adott nekem. Alig tudtam talpon maradni, úgy magával ragadott a vágy, hogy ismét érezzem azt a hatalmat. A fellegekig érő ugrásokat, a lekörözhetetlen sebességet, az állatszerű ügyességet. A pulzusom azt lüktette: kell, kell, kell. Alátásom elhomályosult, a térdeim megroggyantak. Már szinte éreztem a megkönnyebbülést, amit akár csak egyetlen korty is megadna.

Gyorsan megszámoltam az üvegeket. Tizenöt. Dante biztos nem venné észre, ha az egyik eltűnne. Tudtam, hogy lopni bűn, és azt is, hogy az ördögmágia nem tesz jót. Ám ezek csupán az agyam eldugott szegleteiben lévő tompa érvek voltak. Úgy okoskodtam, hogy az orvos által felírt gyógyszerek nem megfelelő mennyiségben való bevétele is káros, mégis szükségem volt rá néha. Mint ahogy az ördögmágia ízére is.

Ördögmágia. Alig tudtam gondolkodni, minden hátránya eltörpült az erő mellett, amit adni tudott. Hirtelen egy újabb gondolat tört rám – lehet, hogy meghalok, ha nem jutok hozzá.Bármit megtettem volna érte. Újra úgy kellett éreznem magam. Sebezhetetlennek. Megállíthatatlannak.

Mielőtt felfogtam volna, hogy mit teszek, már el is vettem egy üveget. Hűvösnek és megnyugtatónak éreztem a kezemben. Még nem is ittam belőle, de a fejem máris jobban volt. Nem volt több szédülés és hamarosan a vágyakozás is megszűnik majd.

Az üveg tökéletesen illeszkedett a markomba, mintha csak rám szabva tervezték volna.Dante nekem akarta adni ezt az üveget. Végül is, elég gyakran próbált rávenni, hogy igyak ördögmágiát. És azt is mondta, hogy a következő adagot ingyen kapnám.

Elviszek egy üveget és annak elégnek kell lennie. Kielégülnék, ha még egyszer érezném azt a hatalmat.

Csak még egyszer.

18. FEJEZET

EGY HIRTELEN KOPPINTÁS AZ AJTÓMON ÉS MÁRIS ÉBREN VOLTAM. Zavartam felültem. Napfény szűrődött be a hálószobám ablakán, ergo már késő délelőttre járhatott az idő. A testem nyirkos volt az izzadságtól, a takaróm pedig a lábam köré tekeredett.Az éjjeliszekrényemen egy üres üveg hevert az oldalára döntve.

Az emlékek viharos gyorsasággal törtek rám.Alig értem be a szobámba és máris lecsavartam, majd a sarokba dobtam a kupakot és

másodpercek alatt kiürítettem az egész üveget. Fulladoztam, ahogy a folyadék kezdte elzárni a torkomat, de tudtam, hogy minél gyorsabban iszom meg, annál hamarabb eshetek túl az egészen. Eddig soha nem tapasztalt adrenalin hullám söpört végig rajtam, ami embertelen magasságokba növelte az érzékeimet. Késztetést éreztem arra, hogy kimenjek a szabadba és fussak, ugráljak, kerülgessek mindent, ami csak az utamba kerülhet. Mint a repülés. Csak ez jobb volt.

Azonban amilyen gyorsan támadt fel bennem ez a késztetést, pontosan olyan gyorsan össze is estem. Még arra sem emlékszem hogyan kerültem be az ágyba.

– Ébresztő, álomszuszék, – mondta anyukám. – Tudom, hogy hétvége van, de azért ne aludt át az egész napot. Már tizenegy óra is elmúlt.

Tizenegy? Négy órát voltam kiütve?– Máris lemegyek, – mondtam, a testem pedig remegett, feltehetőleg az ördögmágia

mellékhatásaként. Túl sokat és túl gyorsan vettem magamhoz belőle. Ez magyarázatot adott arra, hogy

miért kapcsolt le a testem és miért éreztem ezt a sajátos izgatottságot, ami eluralkodott a testemen.

Nem tudtam elhinni, hogy tényleg elloptam az ördögmágiát Dante-tól. Sőt, meg is ittam. Szégyelltem magam. Valahogy jóvá kellett tennem, de azt sem tudtam mivel kezdjem. Hogyan mondhatnám ezt el Dante-nak? Már most is gyenge embernek tartott, amin csak rontott volna, ha megtudja, hogy még a vágyaimat sem tudom uralni.

Egyszerűen el kellett volna kérnem tőle. Azonban, bármily lehangoló is volt, be kellettvalljam magamnak, élveztem, hogy elloptam. Volt valami izgató abban, hogy megúsztam egy ilyen helytelen és rossz dolgot. Mint ahogy abban is izgalmat leltem, hogy nem osztottam be, hanem egy húzásra ürítettem ki az ördögmágiás üveget.

Hogy lehetnek ilyen rettenetes gondolataim? Hogy engedhettem meg magamnak, amittettem? Ez nem rám vallott.

Megfogadtam, hogy ma reggel ittam utoljára ördögmágiát, majd elrejtettem az üveget a kukám alján és igyekeztem elfelejteni a történteket.

Azt hittem ily késői órán egyedül fogok reggelizni, ám Marcie-t ott találtam a konyhaasztalnál, amint éppen telefonszámokat húzogatott ki egy listáról.

– Az egész reggelt azzal töltöttem, hogy embereket hívtam meg a Halloween partira, –magyarázta. – Nyugodtan segíthetsz ám.

– Azt hittem postán küldöd el a meghívókat. – Nincs rá elég idő. Csütörtökön lesz a buli. – Hétköznap? Mi a baj a péntekkel?– Focimeccs, – az arcomra biztosan értetlenség ült ki, mert rögtön kifejtette mire

gondolt ezalatt. – Minden barátom vagy játszik a meccsen, vagy szurkol. Ráadásul idegenben játszanak majd, tehát a meccs utánra sem tudjuk áthívni őket.

– És mi van a szombattal? – kérdeztem, mert még mindig hitetlenül álltam a hétköznap tartott parti ötlete előtt. Anyukám sosem egyezne bele. No persze Marcie manapságmindenre rá tudta őt beszélni.

– Szombaton van a szüleim évfordulója. Nem fogjuk szombaton rendezni, – mondta véglegességgel a hangjában, majd felém tolta a telefonszámokat tartalmazó papírt. – Kezd már az agyamra menni, hogy nekem kell csinálnom mindent.

– Semmi közöm sincs ehhez a bulihoz, – emlékeztettem. – Csak azért vagy ilyen sértődött, mert nincs partnered. Igaza volt. Partner nélkül maradtam. Meghívhattam volna Foltot, de akkor meg kellett

volna bocsájtanom neki, hogy tegnapeste egyedül találkozott Blakely-vel. A történtek emléke ismét rám tört. A tegnapi alvás, a ma reggeli edzés és az utána történt ájulás között el is felejtettem, hogy megnézzem a telefonomat, hátha keresett valaki.

Megszólalt a kapucsengő, Marcie pedig rögtön felugrott. – Majd én nyitom! „Ne viselkedj úgy, mintha itt élnél!”, akartam utána kiabálni, de ehelyett csak

elmentem mellette és a szobámba indultam, kettesével véve a lépcsőfokokat. A táskám a gardróbszekrény kilincsén lógott. Addig kutakodtam benne, míg végül a kezembe akadt a telefonom.

Vettem egy nagy levegőt. Nem volt új üzenet. Nem tudtam ezt mire véljem, vagy, hogy aggódnom kellet volna-e. Mi van, ha Blakely csapdába csalta Foltot? Vagy, ha pusztán azért nem lépett kapcsolatba velem, mert tegnapeste olyan rossz hangulatban váltunk el egymástól? Amikor bedühödtem, akkor távolságra volt szükségem és ezt Folt is jól tudta.

Gyorsan üzenetet küldtem neki. BESZÉLHETNÉNK?– Azt mondtam, hogy majd én szólok neki, – hallottam, amint Marcie odalent ideges

vitába kezdett. – Te várj itt. Hé! Hívatlanul nem masírozhatsz be ide!– És mégis ki szerint nem? – szólt vissza Vee, majd rögtön utána meghallottam, ahogy

elkezdett feljönni a lépcsőn. – Mi folyik itt? – a hálószobám előtti folyósón találkoztam velük. – A kövér barátod a könyökével tört utat a házba, pedig meg sem hívtuk, –

panaszkodott Marcie. – Ez a sovány tehén úgy tesz, mintha övé lenne ez a hely, – mondta Vee. – Mit keres

itt?– Most itt élek, – mondta Marcie. – Á, mindig csak ez a viccelődés, – mondta nevetve Vee és a mutatóujját rázta Marcie

szeme előtt. – Tényleg itt élek, – Marcie magasra emelte az állát. – Gyerünk. Kérdezd meg Norát. – Csak ideiglenesen, – mondtam felsóhajtva. Vee hátrahőkölt, mintha csak egy láthatatlan ütést kapott volna. – Marcie? Itt lakik? Én vagyok az egyetlen, aki észrevette, hogy a logika fogta magát

és elsétált? – Anyukám ötlete volt, – mondtam. – Az én és az én anyám ötlete volt, de Mrs. Grey szerint is ez a legjobb megoldás, –

javított ki Marcie. Mielőtt még Vee tovább kérdezősködhetett volna, megragadtam a könyökét és

berántottam a szobámban. Marcie is elindult, ám a képébe csaptam az ajtót. Mindent beleadtam, hogy civilizáltan viselkedjem vele, de engedni, hogy kihallgasson egy privát beszélgetést köztem és Vee között, már bőven túlmutatott az udvariasságon.

– Igazából miért van itt? – követelte Vee, egyáltalán nem vette halkabbra a hangját. – Hosszú történet. A rövid verzió… nos, tényleg nem tudom mit keres itt, – kikerülő

válasz, de ugyanakkor igaz is.

Fogalmam sem volt, hogy Marcie mit csinál nálunk. Anyukám Hank szeretője, én pedig az ő szerelemgyerekük voltam, így az lett volna a normális, ha Marcie a közelünkbe sem akart volna jönni.

– Ejha, így már mindjárt világos, – mondta Vee.– Marcie bulit rendez, itt, Halloween alkalmából, – próbáltam elterelni a figyelmét. –

Párral és jelmezben kell érkezni. A történelem híres párjai a téma. – És? – egyáltalán nem enyhült meg. – Marcie lefoglalta magának Scottot.– Egy fenéket! – Vee szemei összeszűkültek. – Marcie már elhívta, de Scott nem volt túlságosan elragadtatva az ötlettől, – mondtam

segítőkészen. – Itt az ideje egy kis Vee mágiának, mielőtt még késő lenne, – mondta és ropogtatni

kezdte az ujjait. A mobilom új üzenet érkezését jelezte. MEGVAN AZ ELLENSZER.

TALÁLKOZNUNK KELL, írta Folt. Nem esett baja. Nagy kő esett le a szívemről. – Anyukám azt akarja, hogy ugorjak be a tisztítóba és vigyek vissza néhány könyvtári

könyvet, – mondtam, miközben diszkréten a zsebembe csúsztattam a telefonom. – De később beugorhatok hozzád.

– És akkor kitervelhetjük, hogyan fogom elrabolni Scottot a ribitől, – mondta Vee. Adtam Vee-nek öt perc előnyt, aztán kifordultam az útra a Volkswagennel.MOST HAGYOM EL A HÁZAT, üzentem Foltnak. MERRE VAGY?AZ ÚJ HÁZAM FELÉ TARTOK, válaszolta. OTT TALÁLKOZUNK. A Casco Bay-hez hajtottam. Annyira lefoglalt, hogy mit fogok mondani Foltnak, hogy

még a táj szépségét sem tudtam kellően megcsodálni. Csak félgőzzel jutott el az agyamba a nap alatt csillogó, sötétkék víz, és a sziklának csapódó, habzó hullámok. Néhány háztömbbel arrébb parkoltam, majd bementem Folt házába. Én érkeztem elsőnek, egyenesen az erkélyre mentem, ahol igyekeztem még egyszer összeszedni a gondolataimat.

A levegő hűvös és sós volt, a szellő pedig épp elég erős ahhoz, hogy libabőrössé tegyen. Reméltem, hogy ez majd lehűti a haragot és az elárultság érzését, amik bennem tomboltak. Értékeltem, hogy Folt mindig az én biztonságomat tartotta szem előtt, megérintett az aggódása, és nem akartam hálatlannak tűnni, amiért olyan fiúm van, aki bármit megtenne értem, de ettől még az üzlet az üzlet. Megegyeztünk, hogy csapatként fogunk dolgozni, ő pedig eljátszotta a bizalmamat.

Hallottam a garázsajtó nyílását és azt is, ahogy Folt motorja begurult. Egy pillanattal később jelent meg a nappaliban. Tartotta a távolságot, de a szemei végigpásztáztak. A haja kócos volt, arcán borosta. Ugyanazokat a ruhákat viselte, amikben utoljára láttam, ebből pedigrájöttem, hogy egész éjszaka fenn volt.

– Hosszú este? – kérdeztem. – Sok minden kavargott a fejemben. – Hogy van Blakely? – kérdeztem elég felháborodással ahhoz, hogy Folt érezze, még

nem felejtettem el a dolgot és nem is bocsátottam meg miatta. – Megesküdött, hogy nem árulja el a kapcsolatunkat, – szünetet tartott. – Aztán átadta

az ellenszert. – Igen, ezt már megírtad az üzenetedben. – Szóval ezentúl mindig így lesz? – Folt felsóhajtott és beletúrt a hajába. – Értem,

hogy dühös vagy, de nem tudnál visszavenni egy kicsit és az én szemszögemből nézni a dolgokat? Blakely azt akarta egyedül menjek oda és nem tudtam hogyan reagálna, ha veled az

oldalamon bukkantam volna fel. Szívesen vállalok kockázatot, kivéve, ha az esélyek ennyire ellenem vannak. Ezúttal neki voltak jobb lapjai.

– Megígérted nekem, hogy csapatként fogunk dolgozni. – Mint azt is, hogy mindent megteszek a biztonságod érdekében. A legjobbat akarom

neked. Ez ennyire egyszerű, Angyalom.– Nem ragadhatod állandóan magadhoz az irányítást, mondván, az én érdekemben

cselekszel. – A biztonságod fontosabb számomra, mint az, hogy kedvelj. Nem akarok vitatkozni,

de ha ennyire engem akarsz rosszfiúnak beállítani, hát legyen. Ez is jobb, mint ha elveszítenélek, – mondta és megvonta a vállát.

Arroganciájától elállt a lélegzetem, majd összeszűkültek a szemeim. – Tényleg így gondolod?– Úgy ismersz, mint aki hazudik, főleg, ha az irántad való érzéseimről van szó?– Felejtsd el, – mondtam és felkaptam a táskámat a kanapéról. – Elmegyek. – Ahogy akarod. De addig egy lépést sem teszel a házon kívül, míg be nem vetted az

ellenszert, – szavait alátámasztandó nekitámaszkodott a bejárati ajtónak és keresztbefonta a karjait.

– Amennyire mi meg tudjuk állapítani, az ellenszer lehet akár újabb méreg is, – mondtam rábámulva.

– Dabria kielemezte, – mondta fejcsóválva. – Tiszta. Csikorgatni kezdtem a fogaimat. Most már hivatalosan sem voltam képes szabályozni

a vérmérsékletemet. – Szóval Dabriát magaddal vitted, ugye? Gondolom, ez azt jelenti, hogy most már ti

ketten vagytok egy csapat, – mondtam. – Elég távol maradt, hogy Blakely ne tudja észrevenni, ugyanakkor elég közel is, hogy

kiolvashasson ezt-azt a jövőjéből. Semmiféle csalást sem látott az ellenszerrel kapcsolatban. Acsere fair volt. Az ellenszer használni fog.

– Miért nem próbálod meg az én szemszögemből nézni a dolgokat? – forrongtam. – Elkell viselnem, hogy a pasim szoros együttműködésben munkálkodik az exével – aki, ha nem tudnád, még mindig szerelmes beléd!

– Én pedig téged szeretlek, – Folt szilárd tekintete egy pillanatra sem mozdult rólam. –Még akkor is, amikor irracionális, féltékeny és akaratos vagy. Dabria lényegesen több tapasztalattal rendelkezik az elme-trükkök, a becserkészések, a Nephilimek elleni harc terén. Előbb, vagy utóbb el kell kezdened megbízni bennem. Nincs túl sok szövetségesünk, így minden segítségre szükségünk van. Amíg Dabria hozzájárul a céljaink eléréséhez, addig hajlandó vagyok együtt dolgozni vele.

– Más szavakkal, én nem vagyok elég jó ahhoz, hogy a csapattársad legyek, – olyan erősen szorítottam ökölbe a kezem, hogy éreztem, amint a körmeim szinte átszúrják a bőrömet. – Dabria-val ellentétben, nekem nincsenek szupererőim!

– Egyáltalán nem erről van szó. Ezt már egyszer megbeszéltük: Ha bármi is történne Dabria-val, azt nem érezném nagy veszteségnek. Viszont, ha neked esne bajod…

– Ja, nos, a tetteid magukért beszélnek, – sebesültnek és dühösnek éreztem magam, elszántan meg akartam mutatni Foltnak, hogy alábecsül, így jutottam el a következő kijelentésemhez. – Háborúba fogom vezetni a Nephilim hadsereget, a bukott angyalok ellen. Ez a helyes döntés. Az arkangyalokkal majd később foglalkozom. Vagy egész életemben rettegek tőlük, vagy megteszem azt, ami a legjobb a Nephilimek számára. Soha többé nem akarom látni, hogy egy Nephil hűbéresküt tesz. Ezt már eldöntöttem, szóval ne is próbálj lebeszélni róla, – jelentettem ki.

Folt fekete szemei engem figyeltek, de mondani nem mondott semmit.

– Egy ideje már így érzek, – mondtam, hallgatása kényelmetlen helyzetbe hozott, idegesen igyekeztem bizonyítani az igazamat. – Nem fogom hagyni, hogy a bukott angyalok továbbra is elnyomják a Nephilimeket.

– Bukott angyalokról és Nephilimekről beszélünk, vagy rólad és rólam? – tette fel a kérdést Folt.

– Unom, hogy védekeznem kell. Tegnap egy csapatnyi bukott angyal jött utánam. Az volt az utolsó szalmaszál. A bukott angyaloknak rá kell végre ébredniük, hogy többé nem hagyjuk magunkat. Már túl régóta zaklatnak minket. És az arkangyalok? Szerintem őket egyáltalán nem érdekli a dolog. Ha így lenne, akkor már beavatkoztak volna, megsemmisítve az ördögmágiát. Azt kell feltételeznünk, hogy tudnak róla és elnézik.

– Volt Dante-nak bármi köze a döntésedhez? – kérdezte Folt, egyetlen rezdülés nélkül.– Én vagyok a Nephilim sereg vezetője, – a kérdése nagyon irritált. – Én hozom meg a

döntéseket. Arra számítottam, hogy a következő kérdése valami ilyesmi lesz: „Ez mit jelent a

kapcsolatunkra nézve?”, így beletörődő szavai meglepetésként értek. – Melletted akarok állni, Nora. Veled lenni mindennél fontosabb a számomra. Nagyon

rég harcolok már a Nephilimek ellen. Ez olyan változásokat okozott bennem, amik többségét legszívesebben visszacsinálnám. A csalásokat, az olcsó trükköket, a brutális erő használatát. Vannak napok, amikor szeretnék visszamenni az időben és egy másik utat választani. Nem akarom, hogy neked is ilyen érzéseid legyenek. Nem csak azt kell tudnom, hogy fizikailag elég erős vagy-e, hanem azt is, hogy idefent minden rendben van-e, – gyengéden megérintettea homlokomat. Aztán végigsimított az arcomon. – Tényleg megértetted, hogy mibe készülsz beleártani magad?

– Ha végre nem aggódnál értem, akkor látnád, hogy felkészültem, – elhúzódtam tőle, de korántsem olyan határozottan, mint szerettem volna.

A rengeteg edzésre gondoltam. Arra, hogy Dante szerint milyen tehetséges vagyok az elme-trükkök terén. Foltnak fogalma sem volt arról milyen messzire jutottam. Erősebb, gyorsabb és sokkal hatalmasabb voltam, mint azt valaha is reméltem. Az utóbbi hónapokban pedig épp elég dolgon mentem át ahhoz, hogy biztosan kijelentsem: ehhez a világhoz tartozom. A mi világunkhoz. Tudtam mibe készülök fejest ugrani, még akkor is, ha Foltnak nem tetszett az ötlet.

– Blakely-től távol tarthattál, de a háború eljövetelét nem tudod megakadályozni, – mutattam rá a tényre.

Egy veszélyes és halálos konfliktus küszöbén álltunk. Nem volt szándékomban könnyedén venni, vagy átnézni felette. Harcolni akartam. A Nephilimek szabadságáért. A sajátszabadságomért.

– Az rendben, hogy felkészültnek érzed magad, – mondta halkan Folt. – Viszont beleugrani egy háborúba, vagy közvetlenül megtapasztalni, az két nagyon különböző dolog. Csodálom a bátorságodat, Angyalom, de őszintén beszélek, amikor azt mondom, hogy a lehetséges következmények pontos ismerete nélkül készülsz belemászni ebbe.

– Szerinted nem gondoltam át? Nekem kell vezetnem Hank seregét. Elég sok álmatlan éjszakán át agyaltam ezen.

– Vezetni a sereget, igen. De senki sem mondta, hogy harcolnod is kell. Teljesítheted az esküdet, miközben a lehető legtávolabb maradsz a veszélytől. Ruházd másra a halálos feladatokat. Erre való a sereged. Erre vagyok én is.

– Állandóan nem védhetsz meg, Folt, – ez a vita kezdte felborzolni az idegeimet. – Értékelem a hajlandóságodat, de már Nephilim vagyok. Halhatatlan lettem, így kevésbé szorulok a védelmedre. Bukott angyalok, arkangyalok és más Nephilimek célpontja vagyok, ami ellen nem tehetek semmit. Hacsak meg nem tanulok visszatámadni.

– Erős lány vagy és az enyém, – szemei tiszták, hangja egyenletes, ám én egyfajta szomorúságot éreztem megbújni a higgadtsága mögött. – Az erő azonban nem csak brutális, fizikai formában létezik. Nem kell seggeket szétrúgnod ahhoz, hogy harcos légy. A vérontás nem egyenlő az erővel. Példamutatáson keresztül vezesd a seregedet. Van jobb megoldás is. Aháború nem old meg semmit, viszont még inkább eltávolítja majd egymástól a világainkat és lesznek áldozatok, a halandó emberek közül is. Ebben a háborúban semmi hősies sincsen. Olyan pusztításhoz fog vezetni, amihez hasonlót még egyikünk sem látott.

Nyeltem egyet. Miért kellett állandóan ezt csinálnia Foltnak? Mindig olyan dolgokat mondott, amiktől csak jobban összezavarodtam. Vajon őszintén beszélt, vagy csak azért mondta mindezt, mert nem akart a csatatéren látni? Bízni akartam a szándékaiban. A vérontás nem volt elkerülhetetlen. Legalábbis a legtöbb esetben. Ezt én is tudtam. Ugyanakkor megértettem Dante nézőpontját is. Küzdenem kellett. Ha gyengének hittek volna, azzal csak még nagyobb céltáblát festettem volna a hátamra. Meg kellett mutatnom, hogy kemény voltam és készen álltam visszavágni. A közeljövőt tekintve a fizikai erő sokkal fontosabbnak tűnt, mint egy erős személyiség.

– Nem akarok tovább beszélni erről, – mondtam, miközben a homlokomat masszírozva igyekeztem megszabadulni a fejemben lüktető aggodalomtól. – Nekem most kellegy kis… csend, rendben? Nehéz reggelem volt és majd foglalkozom ezzel, ha már jobban leszek.

Folt nem látszott meggyőzöttnek, de erőltette tovább a dolgot. – Később hívlak, – mondtam fáradtan. – Az ellenszer, – előhúzott a zsebéből egy tejszínű folyadékot tartalmazó fiolát és

átadta nekem. Annyira lefoglalt a vitánk, hogy erről teljesen meg is felejtkeztem. Gyanakvón

méregettem a fiolát. – Sikerült kiszednem Blakely-ből, hogy a kés, amivel megszúrt téged, az az eddigi

legerősebb prototípus, amit kifejlesztett. Hússzor annyi ördögmágiát juttatott a szervezetbe, mint az ital, amit Dante-tól kaptál. Ezért kell az ellenszer. Nélküle legyőzhetetlen ördögmágia függőség lenne úrrá rajtad. Néhány prototípus, elég nagy mennyiségben beadva, arra is képes,hogy belülről rohasszon el. Az agyadat pedig pontosan annyira összekavarják, mint bármelyikmásik drog.

Folt szavai váratlanul értek. Azért ébredtem ma reggel kielégíthetetlen ördögmágia iránti vágyra, mert Blakely miatt a testem azt a drogot már jobban kívánta, mint az ételt, italt, vagy bármi mást?

A gondolat, hogy minden reggel így ébredhetek, szégyenérzéssel töltötte fel az ereimet. Eddig nem is vettem észre mennyire megnőttek a tétek. Meglepetésemre hirtelen hálás lettem Foltnak, amiért mégis csak elhozta az ellenszert. Bármit megtettem volna, hogy soha többé ne kelljen azt a vágyakozást éreznem.

Kihúztam a dugót a fiolából. – Van bármi, amit tudnom kellene, mielőtt megiszom ezt? – elhúztam az orrom előtt.

Nem volt semmilyen illata. – Nem fog működni, ha az utóbbi huszonnégy órában ördögmágia került a

szervezetbe, de ez nem okozhat problémát. Blakely már jóval több, mint egy napja szúrt meg téged, – mondta Folt.

A fiola néhány centire volt a számtól, amikor megálljt parancsoltam magamnak. Épp ma reggel ittam meg egy egész üvegnyi ördögmágiát. Ha most veszem be az ellenszert, akkor nem fog működni. Függő maradnék.

– Fogd be az orrodat és hajtsd le. Nem lehet olyan rossz íze, mint az ördögmágiának, –mondta Folt.

Szerettem volna szólni neki a Dante-tól ellopott üvegről. Meg akartam magyarázni a dolgot. Ő úgysem okolna engem. Ez Blakely hibája volt. Az ördögmágiáé. Lehúztam egy üvegnyit, mert nem volt más választásom, annyira elvakított az a földöntúli vágy.

Kinyitottam a szám, hogy bevalljak mindent, de valami megállított. Egy mélyről jövő, sötét, idegen hang azt sugallta, nem is akarok igazán megszabadulni az ördögmágiától. Legalábbis még nem. Nem mondhattam le a velejáró erőről és hatalomról – főleg, amikor a háború küszöbén álltunk. Szükség esetére közel kellett tartanom ezt a lehetőséget. Ez nem az ördögmágiáról szólt, hanem a biztonságomról.

Ekkor tört rám a sóvárgás, végignyalta a testem, benedvesítette az ajkaimat és remegnikezdtem az éhségtől. Nagyon büszke lettem magamra, amiért sikerült gyorsan elhessegetnem ezt az érzést. Nem hódoltam be úgy neki, mint reggel tettem. Csak akkor lopnék és innék ördögmágiát, amikor feltétlenül muszáj. És az ellenszert is mindig magamnál fogom tartani, hogy bármikor megszabadulhassak a függőségtől. Majd az én feltételeim mellett fogom legyőzni. Volt választásom. Én irányítottam.

Aztán valami olyasmit tettem, amiről azt hittem sosem lennék rá képes. A sugallat betört a tudatomba, én pedig gondolkodás nélkül cselekedtem. Egy másodperce Folt szemébe néztem, összegyűjtöttem minden szellemi energiámat, éreztem, ahogy az hatalmas, zabolázatlan természeti erőként gyűlik bennem, majd elme-trükk segítségével azt a képet vetítettem Folt agyába, hogy bevettem az ellenszert.

Nora megitta, suttogtam félrevezetően az elméjében és a biztonság kedvéért még vizuális emlékeket is beültettem róla. Minden egyes cseppjét.

Ezután a zsebembe süllyesztettem a fiolát. Másodpercek alatt véget ért az egész.

19. FEJEZET

MIKÖZBEN HAZAFELÉ INDULVA ELHAGYTAM FOLT HÁZÁT, MINDVÉGIG komoly görcsök rázták a gyomromat, melyek félig bűntudatból, félig pedig valódi betegségből táplálkoztak. Nem jutott eszembe egyetlen olyan pillanat sem, amikor ennél jobban szégyelltem volna magam.

Vagy, amikor kiéhezettebb lettem volna. A gyomrom összehúzódott és fájdalmas éhségérzet nyilallt belém. A kíntól ráhajoltam

a kormányra. Mintha szögeket nyeltem volna, amik most próbálnak kitörni. A legfurcsább az volt, amikor úgy kezdtem érezni magam, mintha a szerveim összeaszódnának. Ezután pedig csak az a gondolat forgott az agyamban, hogy mi lesz, ha a testem felfalja önmagát?

Azonban nem ételre volt szükségem. Félrehúzódtam és felhívtam Scottot. – Kellene nekem Dante címe. – Még sosem jártál nála? Nem te vagy a barátnője?– Megvan, vagy nincs? – irritált, hogy így elhúzza a beszélgetést. Dante címét

akartam, nem pedig bájcsevegni. – Üzenetben elküldöm. Valami baj van? Nyugtalannak hangzol. Igazából már néhány

napja annak tűnsz. – Minden rendben, – mondtam, majd letettem a telefont és belesüppedtem az

ülésembe. Izzadság fojt a felsőajkamra. A kormányt szorítva igyekeztem megszabadulni a

vágytól, ami mintha torkon ragadva rángatott volna. A gondolataim egyetlen szó körül forogtak – ördögmágia. Próbáltam elhessegetni a kísértést. Ma reggel már ittam belőle. Egy egész üveggel. Le tudtam győzni ezeket a vágyakat. Én döntöttem el mikor van szükségem ördögmágiára. Hogy mikor és mennyit veszek belőle.

A csípős izzadság elérte a hátamat, kövér cseppek csurogtak be az ingem alá. A nedvesés forró combjaim alja szinte teljesen hozzáragadtak az üléshuzathoz. Noha október volt, be kellett kapcsolnom a légkondicionálót.

Visszahúzódtam az útra, ám egy mellettem elsuhanó duda hangja hirtelen fékezésre késztetett. Az elhaladó fehér teherautó sofőrje obszcén mozdulattal jelezte véleményét.

Szedd össze magad, gondoltam. Figyelj oda jobban!Néhány fejtisztító lélegzet után feltöltöttem Dante címét a telefonomba.

Tanulmányoztam a térképet, ironikusan felnevettem, aztán tettem egy hajtűkanyart. Mint kiderült, Dante alig ötmérföldnyire lakott Folt házától.

Tíz perc elteltével már áthaladtam egy fasorral szegélyezett úton, átmentem egy kövezett hídon, majd leparkoltam a Volkswagent egy régies hangulatú utcában. A házak többsége a viktoriánus kort idéző fehér volt, csiricsáré részletekkel és hegyes tetőkkel. Mind rikító és túlzó. Megtaláltam Dante-ét – egy Queen Anne-t a Shore Drive 12-es szám alatt –, amit indák, tornyok és oromzatok borítottak. Az ajtó vörösre volt festve, rajta egy hatalmas réz kopogtató. A kopogás helyett rögtön a csengőre vetettem magam. Ha nem nyitja ki azonnal…

– Hogyan találtad meg ezt a helyet? – mondta meglepett arccal Dante, miután résnyire kinyitotta az ajtót.

– Scott. – Nem szeretem, amikor hívatlan vendégek jelennek meg az ajtóm előtt, – mondta

rosszálló tekintettel. – A túl sok jövés-menés gyanút kelt. A szomszédjaim pedig mindenbe beleütik az orrukat.

– Ez most fontos. – Egyszerűen siralmas az a romhalmaz, amit vezetsz, – az állával a kocsim felé bökött.Nem voltam olyan hangulatban, hogy szellemes inzultusokkal múlassuk az időt. Ha

hamarosan nem juttatok ördögmágiát a szervezetembe, csak néhány cseppet, akkor a szívem biztosan kimasírozik a mellkasomból. A pulzusom már akkor is hevesen vert, szabályosan küzdenem kellett minden egyes lélegzetvételért. Annyira kifáradtam, mintha az utóbbi órában hegynek felfelé futottam volna.

– Meggondoltam magam. Kell az ördögmágia, – mondtam, majd gyorsan hozzátettem.– Végszükség esetére. Ha netán túlerővel kerülnék szembe.

Nem bírtam elég ideig koncentrálni ahhoz, hogy eldöntsem, a magyarázatom gyengének hatott-e, vagy sem. Vörös foltok jelentek meg előttem. Kétségbeesetten meg akartam törölni a szemöldökömet, de féltem, hogy azzal csak ráirányítanám a figyelmét arra, milyen nagyon izzadtam.

Dante egy olyan kérdő pillantást vetett rám, amit nem tudtam lefordítani, aztán beengedett. Az előcsarnokban állva hevesen kapkodtam a szemeim a hófehér falakon és a keleti szőnyegeken. Egy folyosó vezetett a konyhába. A balomon egy hivatalos hangulatú nappali, jobbomon pedig egy étkező, ami pontosan olyan vörösre volt festve, mint amilyenek a szemem előtt táncoló foltok voltak. Amennyire láttam, minden bútor antik darab. Egy kristálycsillár lógott felettem.

– Szép, - sikerült kipréselnem magamból, a remegések és a lüktető pulzusom mellett.– Ez a ház a barátaimé volt. Rám hagyták a végrendeletükben. – Részvétem. Bement az étkezőbe, elfordított egy szénakazalt ábrázoló festményt, így felfedve az

ódon széfet. Beütötte a kódot és kinyitotta a nehéz ajtót. – Tessék. Ez egy új prototípus. Hihetetlenül tömény, tehát csak kis adagokban idd, –

figyelmeztetett. – Két üveg. Ha úgy döntesz, hogy most kezded el bevenni, akkor is ki kell tartaniuk egy hétig.

Bólintottam és igyekeztem palástolni a szám benedvesedését, miközben átvettem a kéken ragyogó üvegeket.

– El kell valamit mondanom, Dante. Háborúba fogom vezetni a Nephilimeket. Szóval,ha tudnál kettőnél többet nélkülözni, akkor azokat is elvinném magammal.

Tényleg közölni akartam vele a döntésem, ám sosem hittem volna, hogy még több ördögmágia szerzésére fogom ezt használni. Elég átverős megoldásnak tűnt, de túlságosan éhes voltam ahhoz, hogy komoly bűntudatot érezzek miatta.

– Háborúba? – ismételte meghökkenve Dante. – Biztos vagy benne?– Elmondhatod a Nephilim vezetőségnek, hogy terveket szövök a bukott angyalok

ellen. – Ez… remek hír, – mondta továbbra is megdöbbenve Dante, miközben még egy

üveget nyomott a kezembe. – Mitől gondoltad meg magad?– Megváltoztak az érzéseim, – mondtam pusztán azért, mert szerintem jól hangzott. –

Nem csak a Nephilim sereg vezetője vagyok, hanem a faj tagja is. Dante kikísért, nekem pedig minden erőmre szükségem volt ahhoz, hogy összeszedett,

nem feltűnő lépésekkel tudjak eljutni a Volkswagenig. Rövidre zártam a búcsúzkodást, befordultam a sarkon, azonnal leparkoltam és már készültem is lecsavarni az első üveg kupakját. Folt csengőhangja éppen akkor szólalt meg, amikor a számhoz emeltem, a meglepetéstől kék folyadékot öntöttem az ölembe.

Rögtön elpárolgott, olyan füstöt hagyva maga után, mint egy elfújt gyufa. A bajszom alatt káromkodva fogadtam ezt a csöppnyi veszteséget.

– Halló, – válaszoltam. Egyre több vörös folt jelent meg a szemem előtt. – Nem örülök, hogy egy másik férfi házában kell rád találnom, Angyalom. – Hol vagy? – kérdeztem, miközben vadul körbenéztem és fél kézzel az ülés alá

söpörtem az üvegeket. – Három kocsival mögötted. A visszapillantóra meredtem. Folt lepattant a motorjáról és a telefonját a füléhez

szorítva közeledett felém. Megtöröltem az arcom, az ingen nyakával. – Követsz engem? – kérdeztem, miután lehúztam az ablakot. – Nyomkövető. Kezdtem utálni azt az izét. – Ki lakik a Shore Drive-on? – Folt egyik alkarját a kocsi tetejére helyezve hajolt

közelebb. – Az a nyomkövető elég pontos. – Csak a legjobbat veszem meg. – Dante lakik a Shore Drive 12-ben, – semmi értelme nem lett volna hazudni, hiszen

egyértelműen utána nézett a dolgoknak. – Nem szeretem, ha egy másik férfi házában kell rád találnom, de azt egyenesen

utálom, ha az övéről van szó, – az arckifejezése nyugodt volt ugyan, de én éreztem rajta, hogymagyarázatot vár.

– Egyeztetnünk kellett a holnap reggeli edzést. Úgyis a közelben voltam, szóval beugrottam, – a hazugság könnyedén csúszott ki, nagyon is könnyen.

Csak arra tudtam gondolni, hogy megszabaduljak Folttól. A torkomat elöntötte az ördögmágia íze. Türelmetlenül nyeltem.

Folt gyengéden feljebb nyomta az orromon a napszemüvegem és megcsókolt. – Épp Pepper zsarolójával kapcsolatban nyomozom. Szükséged van valamire, mielőtt

még tovább mennék?Megráztam a fejem. – Ha beszélni akarsz, akkor tudod, itt vagyok, – tette hozzá lágyan.

– Mégis miről akarnék beszélni? – kérdeztem majdnem védekezően. Tudhatott az ördögmágiáról? Nem. Biztosan nem.

– Bármiről, – mondta, miután egy percig tanulmányozta az arcomat. Megvártam míg Folt elhajtott, aztán inni kezdtem, egy mohó cseppet a másik után,

mígnem megteltem.

20. FEJEZET

ELÉRKEZETT A CSÜTÖRTÖK ESTE ÉS VELE EGYÜTT, a házunk teljes átalakulása is megtörtént. Skarlátvörös, arany és gesztenyeszínű őszi levelekből álló girlandoklógtak az ereszről. Szárított kukoricaszárakból összeállított rakások fogták közre az ajtót. Úgytűnt Marcie megvásárolta az összes tököt egész Maine-ben, majd felállította őket a járda, a kocsifeljáró és a tornác mentén. Némelyik ki volt faragva, ijesztő arckifejezésük mögött gyertya lángja táncolt. A gyűlölködő énem szerette volna azt mondani neki, hogy ez az egész úgy fest, mintha egy népművészeti cuccokat áruló bolt hányt volna a gyepre, de igaz ami igaz,szép munkát végzett.

A házat a magnóból szóló kísérteties zene töltötte be. Koponyák, denevérek, pókhálók és szellemalakok borították a bútorokat. Marcie bérelt egy szárazjég gépet is – mintha alapból nem lett volna elég nagy a köd az udvaron.

Két zsáknyi, utolsó pillanatban vásárolt árúval botorkáltam ki a konyhába. – Megjöttem, – kiáltottam. – Műanyagpoharak, egy zacskónyi pókfüzér, két zacskónyi

jég és még némi csontvázas konfetti – ahogy óhajtottad. Az üdítő még a csomagtartóban van. Akadna egy önként jelentkező, aki segítene behozni?

Marcie besasszézott, nekem pedig leesett az állam. Egy fekete vinil melltartót és hozzápasszoló leggingset viselt. Semmi mást. A bordái kilátszódtak a bőre alól, a combjai pedig nyalókapálcika vastagságúak voltak.

– Az üdítőt tedd a hűtőbe, a jeget a fagyasztóba, a csontvázas konfettit pedig szórd az étkezőasztalra, de vigyázz, hogy az ételbe ne kerüljön belőle. Egyelőre ennyi. Maradj a közelemben, ha még szükségem lenne valamire. Most be kell fejeznem a jelmezemet.

– Hú, micsoda megkönnyebbülés! Egy pillanatra azt hittem, hogy csak ennyit szándékozol viselni, – mondtam és a szűk vinilre mutogattam.

– Ez lesz rajtam, – mondta Marcie, miután lenézett a ruhadarabra. – Macskanőnek öltözöm. Már csak macskafüleket kell ragasztanom a fejpántomra.

– Melltartót fogsz viselni a partin? Egyetlen melltartót? – Egy bandeau-t. – Ki lesz Batman? – kérdeztem, közben pedig csak arra tudtam gondolni, milyen

elmés módon fogja ezt leszólni Vee. – Robert Boxler. – Ez azt jelenti, hogy Scott visszalépett? – ez leginkább költői kérdés volt. Csak, hogy

megforgassam a hátában azt a közmondásos kést. – Milyen Scott? – Marcie fennhéjázón megvonta a vállát és elindult az emeletre. – Vee-t választotta helyetted, – kiáltottam utána, diadalittasan. – Nem érdekel, – dúdolta Marcie. – Valószínűleg te kényszerítteted. Egyáltalán nem

titok, hogy megtesz mindent, amire te kéred. Tedd az üdítőt a hűtőbe, de még ebben az évszázadban, ha lehet.

– Nekem is készülődnöm kell ám, – mondtam és kinyújtottam a nyelvem, de ő ezt márnem láthatta.

Az első vendégek hétkor érkeztek meg. Rómeó és Júlia, Kleopátra és Marcus Antonius, Elvis és Priscilla. Még egy üveg ketchup és mustár is bejött az ajtón. Hagytam,

hogy Marcie lássa el a házigazda szerepét, én pedig bevonultam a konyhába és megpakoltam a tálcámat kaszinótojásokkal, koktél virslikkel, valamint candy corn-nal. Annyira lefoglalt Marcie követeléseinek teljesítése, hogy mostanáig vacsorázni sem volt időm. Persze a Dante-tól kapott újfajta ördögmágia is segített ebben, mivel a megivása után órákig nem volt étvágyam.

Ügyesen beosztottam, így még napokig elégnek kell lennie. Az éjszakai izzadás, a fejfájások és a legváratlanabb időpontokban rám törő remegések is elmúltak. Biztos voltam benne, hogy ez annak a jele, hogy megtanultam biztonságosan alkalmazni az ördögmágiát. Blakely rá akart ugyan szoktatni, de én elég erős voltam és a saját határaim megszabásával úrrá lettem a függőségen.

Az ördögmágia hatásai hihetetlenek voltak. Sosem éreztem magam ilyen erősnek, mind mentális, mind pedig fizikai értelemben. Tudtam, hogy előbb-utóbb le kell állnom vele, de a Cheshvan és a közelgő háború fenyegetése miatt mégis úgy gondoltam, jobb elővigyázatosnak maradnom. Ha egy újabb engedetlen katonám rám támadna, akkor ezúttal teljesen készen állnék.

Miután teletömtem magam előételekkel és egy fekete üstből iható Sprite-tal, a tömegen átfurakodva a nappaliba mentem, megnézni, hogy vajon Vee és Scott megérkezett-e már. A félhomályban nehéz volt bárkit is kiszúrni az álarcos emberek között. Plusz, ránéztem a vendéglistára is. Túlnyomótöbbségben Marcie barátai szerepeltek rajta.

– Remek jelmez, Nora. Habár te minden vagy, csak ördög nem. Oldalra pillantva megláttam Morticia Addams-t. Zavarodottságomban hunyorogva

vizslattam az arcát, majd elmosolyodtam. – Ó, helló, Bailey! Alig ismertelek meg, ezzel a fekete hajjal. Bailey mellettem ült matekon és már az általános utolsó évei óta barátok voltunk.

Felkaptam az ördögfarkam, melynek a végére a mögöttem álló srác állandóan rálépett, majd így szóltam:

– Köszönöm, hogy eljöttél ma este. – Befejezted a matek házidat? Semmit sem értettem meg abból, amit Huron tanár úr

igyekezett a mai órán elmagyarázni. Bármikor kezdett bele egy feladat megoldásának felírásába, félúton mindig megállt, letörölte a munkáját és elölről kezdte az egészet. Szerintemmég ő sem tudja, hogy mit kellene csinálnia.

– Ja, holnap egészen biztosan órákat fogok dolgozni rajta. – Találkozzunk a könyvtárban és csináljuk együtt, – mondta csillogó szemekkel. – Megígértem anyukámnak, hogy iskola után kitakarítom a pincét, – tértem ki a

konkrét elutasítás elől. Az igazat megvallva, a leckeírás alaposan hátracsúszott manapság a teendőim listáján.

Nehéz lett volna a házi miatt aggódni, amikor a furcsa tűzszünet, Nephilimek és bukott angyalok között, bármelyik pillanatban véget érhetett. A bukott angyalok sántikáltak valamiben. Én pedig mindent megadtam volna, hogy kiderítsem mi az.

– Ó, akkor talán majd máskor, – mondta csalódottan Bailey. – Láttad már Vee-t?– Még nem. Kinek fog öltözni?– Egy bébiszitternek. A partnere pedig Michael Myers a Halloween-ből, –

magyaráztam. – Ha látnád, kérlek, mond meg neki, hogy keresem. Átérvén a nappalin, Marcie-ba és Robert Boxlerbe botlottam. – Hogy állunk kajával? – kérdezte Marcie parancsolón. – Anyukám intézi. – Zene?– Derrick Coleman a DJ. – Beszélgetsz az emberekkel? Mindenki jól érzi magát?

– Épp most jártam körbe, – többé-kevésbé. – Hol van a partnered? – kérdezte Marcie, kritikus szemmel vizslatva. – Számít az?– Úgy hallottam egy újfiút hívtál el. Akiről úgy tudom, hogy nem jár iskolába. Ki ő?– Ezt meg mégis kitől hallottad? – nocsak, a Dante-val való kapcsolatom híre

mégiscsak terjedni kezdett. – Számít az? – ismételte hamiskásan. Undorodva megropogtatta az orrát. – Minek

öltöztél?– Ő egy ördög, – szólt közbe Robert. – Vasvilla, szarvak, vörös, testhezálló ruha. – Ne felejtsd a fekete katonai csizmákat, – mondtam és megmutattam őket. Vee-től

kaptam kölcsön, ahogy a benne lévő, vörös csillámporral beszórt cipőfűzőket is. – Ezt én is látom, – mondta Marcie. – De a parti témája a híres párok. Az ördögnek

nincsen párja. Folt éppen ekkor furakodott be a bejárati ajtón. Alaposan megnéztem, de tényleg ő

volt az. Nem vártam, hogy eljön. Nem zártuk le a vitánkat, én pedig túlságosan büszke voltamahhoz, hogy megtegyem az első lépést. Ehelyett inkább minden alkalommal a fiókomba zártam a telefonomat, amikor csak arra gondoltam, hogy felhívom és bocsánatot kérek tőle, mielőtt még teljesen elhidegül tőlem és sosem keres újra. A büszkeségem azonnal megkönnyebbüléssé változott, amint megláttam. Gyűlöltem vitatkozni. Utáltam, hogy nincs a közelemben. Ha ő készen állt fátylat borítani a dologra, akkor én is.

Jelmezének látványa mosolyra késztetett: fekete farmer, fekete póló, fekete arcmaszk. Utóbbi mindent eltakart, leszámítva a méricskélő tekintetét.

– Ott a partnerem, – mondtam. – Divatosan késve érkezett. Marcie és Robert megfordultak. Folt intett nekem, majd átadta a kabátját egy szegény

elsőévesnek, akit Marcie befogott ruhatárosnak. Az ár, amit néhány lány megfizetett azért, hogy egy felsős partin részt vehessen, már-már gyalázatosnak tűnt.

– Nem fair, – mondta Robert és levette a Batman maszkját. – A csávó nem is öltözött be.

– Bármit is teszel, soha ne hívd őt csávónak, – mondtam Robertnek, miközben mosolyogva figyeltem, ahogy Folt felénk indult.

– Ismerem őt? – kérdezte Marcie. – Mégis kinek öltözött?– Ő egy angyal, – mondtam. – Egy bukott angyal. – Nem is így néz ki egy bukott angyal! – ellenkezett Marcie. Ebből látszik, hogy mennyit tudsz valójában, gondoltam pont, amikor Folt átkarolt és

magához húzott egy könnyed csókra. Hiányoztál, mondta a gondolataimnak. Te is nekem. Többet ne veszekedjünk. Fátylat boríthatnánk a dologra?Részemről semmi akadálya. Milyen a parti? Még nem éreztem úgy, hogy le kellene ugranom a tetőről. Ezt örömmel hallom. – Helló, – mondta Marcie, a hangja pedig jóval flörtölősebb volt annál, mint amire

számítottam, lévén csak centikre voltunk a partnerétől. – Hé, – válaszolt Folt és bólintott is egyet hozzá. – Ismerlek téged? – mondta Marcie és kérdőn oldalra billentette a fejét. – A CHS-be

jársz?– Nem, – mondta kurtán. – Akkor honnan ismered Nora-t?– Ki nem ismeri őt? – válaszolta gyengéden. – Ő itt a partnerem, Robert Boxler, – mondta Marcie felsőbbrendű hanghordozással. –

Hátvédet játszik a focicsapatban.

– Lenyűgöző, – válaszolta Folt, hangjában pont annyi elismeréssel, hogy valóban érdeklődőnek tűnjön. – Hogy álltok az idei szezonban, Robert?

– Volt néhány kemény meccsünk, de semmi olyasmi, amiből ne tudnánk talpra állni, – vágott közbe Marcie, miközben vigasztalón megveregette Robert mellkasát.

– Melyik edzőterembe jársz? – kérdezte Robert Folttól, nyílt csodálattal és irigységgel teli tekintettel.

– Mostanság nem igazán volt időm edzeni. – Nos, azért még így is remekül nézel ki, haver. Ha valamikor szeretnél együtt

súlyzózni velem, akkor nyugodtan hívj fel. – Sok szerencsét a szezon hátralévő részére, – mondta Folt, majd bemutattak Robert-

tel egy olyan trükkös kézfogást, amit valamilyen ösztönös módon minden pasi ismerni szokott.

Ezután Folt és én beljebb mentünk a házban, szobákon és folyosókon áthatolva igyekeztünk találni egy csendes zugot. Végül berántott a fürdőszobába, berúgta magunk mögött az ajtót és bezárta. Az egyik falnak döntött, majd ujjaival az egyik ördögfülemet kezdte birizgálni, szeméből pedig csak úgy sütött a vágy.

– Szép jelmez, – mondta. – A tied is. Látom rajta milyen sokat dolgozhattál vele. – Ha nem tetszik, akár le is vehetem, – szórakozott mosoly ült ki az arcára. – Hm, azt hiszem ez a legjobb ajánlat, amit a mai este kaptam, – mondtam,

gondolkodón megemelve az államat. – Mindig az én ajánlataim a legjobbak, Angyalom.– A parti előtt Marcie megkért, hogy kössem be a Macskanős jelmezének a fűzőjét, –

méricskélő mozdulatokat tettem a kezeimmel. – Elég nehéz dönteni a két ajánlat között. Folt levette a maszkját és a nyakamba hajolva nevetett, hátrasimítva ezzel a hajamat.

Elképesztő illata volt. Melegséget, határozottságot árasztott és olyan nagyon közel volt. A szívem gyorsabban kezdett verni, miközben egyre jobban mardosta a bűntudat. Hazudtam neki. Ezt nem voltam képes elfelejteni. Behunytam a szemem, hagytam, hogy ajkai felfedezzék az enyéimet és igyekeztem a pillanatra koncentrálni. Mindeközben a hazugság ütemesen lüktettek a fejemben. Ördögmágiát vettem magamhoz, rajta pedig elme-trükköt hajtottam végre. Sőt, az ördögmágiáról még mindig nem mondtam le.

– Az a gond a jelmezeddel, hogy nem rejti el eléggé a kilétedet, – mondtam és elhúzódtam tőle. – Nekünk pedig nem szabadna nyilvánosan együtt mutatkoznunk, vagy már nem emlékszel?

– Csak egy percre ugrottam be. Nem maradhattam le a csajom bulijáról, – suttogta. Lehajtotta a fejét, hogy ismét megcsókolhasson.

– Vee még nem jött meg, – mondtam. – Próbáltam a mobilját. Scottét is. Mindkét alkalommal a hangposta válaszolt. Aggódnom kellene?

– Talán nem akarják, hogy megzavarják őket, – suttogta a fülembe, hangja mély és reszelős.

Feljebb tolta a ruhámat és meztelen combomat kezdte simogatni. Meleg cirógatása felülírta a rossz lelkiismeretemet. Vágyakozás remegtette meg a testemet. Ismét behunytam a szemem, ám ezúttal önkéntelenül. Minden gátlásom eltűnni látszott. A légzésem egyre szaporább lett. Pontosan tudta, hogyan kell megérintenie.

Folt ráültetett a mosdókagylóra, kezei a combjaimat markolták. Elöntött a forróság és megesküdnék, hogy amikor ajkait az enyéimre helyezte, akkor szikrázni kezdett a levegő. Az érintése nyomán vágy tombolt a testemben. Mindegy hány alkalommal értünk egymáshoz, flörtöltünk, vagy csókolóztunk, ez az izgága forróság sosem szűnt meg közöttünk. Sőt, most talán még fel is erősödött. Eszemet vesztve vágytam Foltra.

Nem tudom mennyi idő telt el, mire észrevettem, hogy nyitva a fürdőszoba ajtaja. Tátott szájjal löktem el magamtól Foltot. Anyukám állt az ajtóban, arról motyogott, hogy a zármég mindig nem működik rendesen, pedig már rég meg akarta javítani, aztán bizonyára hozzászokott a szeme a félhomályhoz, mert egy bocsánatkérés közepén állt el a szava.

A szája összecsapódott, mint egy medvecsapda. Az arca elfehéredett... aztán vérvörössé vált. Sosem láttam még ilyen dühödtnek.

– Kifelé! – kimutatott az ajtón. – Azonnal tűnj el a házamból és soha többé ne gondolj arra, hogy valaha is visszajöhetsz, vagy, hogy újra hozzáérhetsz a lányomhoz – sziszegte dühösen Foltnak.

– Anya... – mondtam miközben leugrottam a mosdóról. – Egy szót sem akarok hallani tőled! – mondta. – Azt mondtad, szakítottatok. Azt

mondtad, hogy ez a... ez a dolog... hogy ennek köztetek vége. Hazudtál nekem!– Meg tudom magyarázni, – kezdtem, de mindhiába, ő már visszafordult Folt felé. – Ezt szoktad csinálni? Fiatal lányokat csábítasz el a házukban, amikor az anyjuk alig

néhány lépésnyire van tőletek? Szégyelld magad!Folt megfogta a kezem és szorosan összefűzte az ujjainkat. – Éppen ellenkezőleg, Blythe. A lányod mindennél fontosabb nekem. Szeretem őt – ez

ilyen egyszerű, – nyugodt magabiztossággal beszélt, ám az állkapcsa olyan merev volt, mintha kőből faragták volna.

– Tönkretetted az életét! Minden széthullott, amint megismerkedett veled. Tagadhatod,ahogy csak akarod, de én tudom, hogy közöd volt az elrablásához. Takarodj a házamból, – vicsorogta.

Vadul kapaszkodtam Folt karjába és közben csak azt ismételgettem elmebeszéddel, hogy Sajnálom, annyira nagyon sajnálom. A nyaramat elzárva töltöttem egy elhagyatott rönkházban. Hank Millar volt a főkolompos a bezáratásomat illetően, de anyám erről mit sem tudott. Az agya egyfajta falat emelt a Hankhez kapcsolódó emlékei köré, megtartva a jókat és kizárva minden mást. Ezért is Hanket és az ördögmágiát hibáztattam. Anyukám fejében épp annyira volt biztos, hogy Folt raboltatott el, mint az, hogy a nap minden reggel felkel.

– Jobb, ha most elmegyek, – mondta Folt és bíztatóan megszorította a kezem. Majd később felhívlak, tette hozzá a gondolataimban.

– Még szép, hogy elmész! – csattant fel anyám, aki a dühtől hevesen kapkodta a levegőt.

Félreállva hagyta Foltot távozni, ám újra elállta az ajtót, mielőtt még nekem is sikerült volna kiszöknöm.

– Szobafogság, – mondta kőkemény hangon. – Élvezd ki a bulit, amíg csak tudod, mert nagyon-nagyon hosszú ideig ez lesz utolsó társas esemény, amin részt vehetsz.

– Érdekel egyáltalán az én véleményem? – kérdeztem, feldühödve azon, ahogy Folttal bánt.

– Időre van szükségem, hogy megnyugodhassak. Ha jót akarsz magadnak, akkor most egy darabig nem szólsz hozzám. Lehet, hogy holnap már készen állok beszélni róla, de jelen pillanatban semmi kedvem hozzá. Hazudtál nekem! Megkerültél engem! Sőt, aközben kellett rád találnom, hogy éppen készültél letépni neki a ruháidat, a saját fürdőszobánkban. A mi fürdőszobánkban! Csak egyetlen dolgot akar tőled, Nora, és azt bárhol szívesen el is veszi. Semmi különleges sincs abban, ha egy WC fölött veszíted el a szüzességedet.

– Én nem... mi nem... a szüzességem? – megráztam a fejem. – Felejtsd el. Igazad van, nem akarsz meghallgatni. Sosem akartál. Akkor nem, ha Foltról volt szó.

– Minden rendben van?Anyámmal egyszerre fordultunk meg és megláttuk Marcie-t, valamivel az ajtó előtt

állva. Egy üres üst volt a kezében, vállait pedig bocsánatkérőn felhúzta.

– Sajnálom, hogy közbevágok, de elfogytak a szörnyszemek, vagyis a hámozott szőlőszemek.

– Nora és én éppen végeztünk, – mondta anyám és elhajtott egy hajtincset az arca elől.– Elszaladhatok a boltba szőlőért. Van még valami, amiből kezdünk kifogyni?

– Nacho sajtos mártogatóból, – válaszolta Marcie, egy amolyan félénk egérhangon, mintha tényleg rosszulesne neki, hogy kihasználja anyám kedvességét. – De az tényleg semmiség. Csak mártogatóról van szó. Persze így nem lesz semmi a chipshez és hát ez az én kedvencem, de tényleg nem gond, – egy aprócska sóhajjal zárta le a dolgot.

– Rendben. Szőlő és nacho mártogató. Bármi más? – kérdezte anyám. – Nem. Ennyi, – mondta Marcie, miközben magához ölelte az üstöt. Anyám kihalászta a kocsi kulcsait a zsebéből és elindult, minden mozdulata merev és

kemény volt. Marcie azonban egy tapodtat sem mozdult. – Ugye tudod, hogy bármikor használhatnál rajta elme-trükköt? Elhitetnéd vele, hogy

Folt sosem járt itt. – Mennyit hallottál? – kérdeztem fagyos tekintettel. – Eleget, hogy tudjam, komoly kakában vagy. – Nem fogok elme-trükköt alkalmazni a saját anyámon. – Én beszélhetek vele, ha szeretnéd. – Te? – kérdeztem nevetve. – Anyámat nem érdekli, mit gondolsz, Marcie. Valami

ostoba vendégszeretettől vezérelve fogadott be téged. És valószínűleg azért, hogy valamit bebizonyítson a te anyádnak. Csakis azért élhetsz ebben a házban, hogy az anyám a te anyád képébe vághassa: Ő volt a jobb szerető és most ő a jobb anya is!

Borzalmas dolgokat mondtam. Jobban hangzottak a fejemben, ám Marcie egy pillanatot sem hagyott arra, hogy visszavonhassam őket.

– Azt próbálod elérni, hogy rosszul érezzem magam, de nem fog összejönni. Nem fogod elszúrni a bulimat, – mégis, mintha láttam volna megremegni az ajkait. Hirtelen, egy mély levegővétel után, úgy folytatta, mintha mi sem történt volna. – Azt hiszem itt az ideje Pecázz-Magadnak-Egy-Randit játszani.

– Pecázz-Magadnak-Egy-Mit?– Pont olyan, mint az almapecázás, azzal a különbséggel, hogy az almákon olyan

emberek nevei vannak, akik itt vannak a buliban. Bárkit is húzol, vele kell elmenned egy randira. Minden évben játsszuk az én Halloween bulijaimon.

– Ízléstelennek hangzik, – mondtam összehúzott szemöldökkel. Egyáltalán nem beszéltünk korábban erről a játékról.

– Ez egy vakrandi, Nora. És te mégis mit veszíthetsz rajta, miután egy életre szobafogságot kaptál?

Betaszigált a konyhába, ahol már várt ránk egy hatalmas kád, amiben vörös és zöldalmák úszkáltak.

– Figyelem, mindenki! – kiáltotta Marcie, túlharsogva a zenét. – Itt az ideje, hogy Pecázz-Magadnak-Egy-Randit játsszunk! Nora Grey lesz az első.

Tapsvihar hangzott fel a konyhában, amit néhány macskanyávogás és bíztató füttyszó kísért. Csak álltam ott, a szám mozgott ugyan, de nem jött ki rajta hang, csupán a fejemben tudtam átkozni Marcie-t.

– Nem hiszem, hogy én lennék a legjobb ember erre a feladatra, – kiáltottam neki a zajon keresztül. – Passzolhatnék?

– Esélytelen, – úgy tett, mintha csak játékosan tolt volna egyet rajtam, de elég erő volt a mozdulatában ahhoz, hogy attól térdre rogyjak a kád előtt.

Felháborodott tekintetet lövelltem felé. Ezért megfizetsz majd, üzentem. – Fogd hátra a hajad. Senki sem akar gusztustalan hajszálakat úszkálni látni a vízben. A tömeg egyetértően fújolt.

– A vörös almákon fiú nevek, a zöldeken pedig lányoké szerepelnek, – tette még hozzáMarcie.

Rendben! Tökmindegy! Csak essünk már végre túl rajta, mondtam magamnak. Nem mintha lett volna vesztenivalóm: Holnaptól kezdve szobafogságban voltam. Semmi esélyem sem volt egy vakrandira, játék ide, vagy oda.

Belenyomtam az arcomat a hideg vízbe. Az orrom újra és újra beleütközött egy almába, de egyikbe sem tudtam beleharapni. Amikor kiemeltem a fejem levegőért, fújolástól és gúnyolódó megjegyzésektől csöngött a fülem.

– Szálljatok le rólam, – mondtam. – Ötéves korom óta nem csináltam ilyesmit. Ami egyébként sokat elmond erről a játékról, – tettem hozzá.

– Norának ötéves kora óta nem volt vakrandija, – mondta Marcie, valószínűleg szándékosan félreértve a szavaimat.

– Annyira te következel utánam, – mondtam Marcie-nak. – Ha egyáltalán lesz következő. Nekem úgy tűnik, hogy egész este abban a kádban

lesz a fejed, – válaszolta kedvesen, mire a tömeg egyöntetű felkiáltással fejezte ki, hogy mennyire szórakoztatja őket ez a helyzet.

Visszanyomtam a fejem a kádba és vadul csattogtatni kezdtem a fogaimat. A víz kicsapott a kádból, eláztatva az ördögjelmezen elejét. Nagyon közel álltam ahhoz, hogy a kezemmel megfogjak egy almát és a számba tegyem, de úgy véltem, hogy ezt Marcie biztosanérvénytelenítené, nekem pedig semmi kedvem sem volt elölről kezdeni az egészet. Épp amikor készültem feljönni egy újabb levegőért, az elülső fogaim belemélyedtek egy vörös almába.

Felemelkedtem és ujjongások közepette, a fejemet rázva, igyekeztem a lehető legtöbb vizet eltüntetni a hajamról. Marcie elé köptem az almát, majd felkaptam egy törülközőt és megtörölgettem az arcomat.

– A szerencsés fickó, aki nyert egy vakrandit a mi kis vízbefúlt patkányunkkal, nem más, mint... – Marcie kihúzott egy lezárt tubust, amit az alma közepébe nyomtak bele. Kisimítgatta a csőbe nyomott papírt, majd összeráncolódott az orra.

– Baruch? Egyszerűen csak Baruch? – úgy ejtette ki, hogy: Bar-úcs. – Jól mondom? – kérdezte a közönséget.

Semmi válasz. Néhányan már el is mentek onnan, hiszen nem volt már semmi szórakoztató a konyhában. Örültem, hogy ez a Bar-úcs, bárki is legyen, csak egy hamis nevezés volt. Vagy pedig túlságosan megrémítette a gondolat, hogy velem kell randiznia.

Marcie úgy nézett le rám, mintha arra számítana, hogy bevallom, ismerem a fickót. – Ő nem tartozik a barátaid közé? – kérdeztem, miközben a hajamat szárítgattam a

törülközővel. – Nem. Azt hittem a tied közül való. Már majdnem azt hittem, hogy ez is csak egyike az ő bizarr játékainak, amikor a

fények villódzni kezdtek. Egyszer, kétszer, aztán teljesen elszálltak. A zene sejtelmes némasággá változott. Volt egy pillanatnyi döbbent csend, aztán elkezdődött a sikoltozás. Először még csak a meglepődöttség hangjai voltak ezek, ám hamar tiszta terrorral átitatott ordításokká váltak. A sikolyok megelőzték az eltéveszthetetlen hangját annak, ahogy testek csapódnak a nappali falának.

– Nora! – sikította Marcie. – Mi folyik itt?Nem volt lehetőségem válaszolni. Egy láthatatlan erő sújtott le rám olyan erővel, hogy

attól hátrahőköltem. Hideg, csípős energia lobbant fel a testemben. A levegő remegett a házban megjelenő bukott angyalok erejétől. A felbukkanásuk pontosan olyan tapintható jelenség volt, mint egy jeges szellő. Nem tudtam mennyien vannak, vagy mit akarnak, de azt tisztán éreztem, hogy egyre beljebb jönnek és szétválnak, hogy minden szobát átkutathassanak.

– Nora, Nora. Búj elő és játssz velünk, – dúdolta egy férfihang. Ismeretlen, hátborzongató fejhang volt.

Kétszer gyorsan beszívtam a levegőt. Már legalább azt tudtam, hogy miért jöttek ide. – Meg foglak találni kedvesem, én kis háziállatom, – folytatta a dúdolást, fagyos

tónusban. Közel volt, nagyon közel. Bekúsztam a családi kanapé mögé, de valaki már

megelőzött ennek a búvóhelynek a kihasználásában. – Nora? Te vagy az? Mi folyik itt? – kérdezte Andy Smith. Két paddal mögöttem ült

matekon és Marcie egyik barátnőjének, Addysonnak a fiúja volt. Éreztem a belőle kiáradó izzadság forróságát.

– Csendet, – utasítottam gyengéden. – Ha te nem jössz hozzám, hát én megyek tehozzád, – énekelte a bukott angyal. Mentális ereje úgy hatolt belém, akár egy forró kés. Elállt a lélegzetem, amikor

megéreztem, hogy körbenéz az agyamban, felfedezi annak minden kis zegzugát és az apró jelek alapján igyekszik kitalálni hol bujkáltam. Újabb és újabb falak emelésével igyekeztem kizárni, ám ő úgy tört át rajtuk, mintha csak porból lettek volna. Próbáltam felidézni az összestechnikát, amit Dante tanított, de a bukott angyal túlságosan gyorsan haladt előre. Mindig kettő, nagyon is veszélyes, lépéssel járt előttem. Egyetlen bukott angyal sem volt még ilyen hatással rám. Csakis egyféle hasonlattal tudtam leírni azt az érzést. Olyan volt, mintha egy nagyítón keresztül koncentrálta volna rám minden mentális erejét.

Váratlanul egy narancssárga láng gyúlt az elmémben. Hatalmas, forró energia söpört végig a bőrömön. Éreztem, ahogy a hő elégeti a ruháimat. Lángnyelvek ették át magukat a szövetem és kezdtek forró barázdákat vájni a bőrömbe. A leírhatatlan fájdalom hatására magzatpózba görnyedtem. A térdeim közé nyomtam a fejem és összeszorított fogakkal igyekeztem elnyomni a feltörni készülő sikolyokat. A tűz nem volt igazi. Elme-trükknek kellett lennie. De igazából ebben nem hittem. A forróság annyira valódi volt, hogy tényleg elhittem, hogy lángra gyújtott engem.

– Elég! – sikítottam, majd előugrottam a kanapé mögül és a földön fetrengve próbáltam eloltani a testem marcangoló lángokat.

Abban a pillanatban a hőség eltűnt, noha én nem éreztem annak a víznek az érintését, ami minden bizonnyal kioltotta. A hátamon feküdtem, arcomról patakokban ömlött az izzadság. Fájt a lélegzés.

– Mindenki kifelé, – adta ki az utasítást a bukott angyal. Már majdnem elfelejtettem, hogy mások is voltak a szobában. Sosem fogják ezt

elfelejteni. Hogy tehetnék? Vajon felfogták egyáltalán a történteket? Hogy ez nem volt a buli megrendezett része? Imádkoztam azért, hogy valaki elmenjen segítségért. Azonban a házunk nagyon elhagyatott helyen volt. Sokáig tartana míg bárki is ideérne.

És Folt volt az egyetlen, aki segíthetne, őt pedig nem tudtam elérni. Lábak tömege indult a kijárat felé, hangos koppanásokat keltve a padlón. Andy Smith

kitört a kanapé mögül és eszeveszetten az ajtó felé vetette magát. Épp annyira emeltem fel a fejem, hogy megnézhessem magamnak a bukott angyalt.

Sötét volt, de még így is láttam egy hatalmas, csontos, félmeztelen testet. És két vad, csillogó szemet.

A meztelen mellkasú bukott angyal, akit már láttam a Sátán Táskájában és az erdőben is, most egyenesen rám nézett. A bőrén lévő furcsa hieroglifák úgy vonaglottak és táncoltak, mintha csak láthatatlan madzagokon rángatták volna őket. Valójában biztos voltam abban, hogy csupán a légzésének ütemére mozogtak, a felsőtestével együtt. Nem tudtam levenni a szemem a mellkasán lévő apró, be nem hegedt sebhelyről.

– Baruch vagyok, – ő úgy mondta ki: Ba-rúk. A szoba sarka felé kúsztam, megállás nélkül remegve a fájdalomtól.

– Megkezdődött a Cheshvan, nekem pedig még nincs Nephil gazdatestem, – mondta. A hangszíne társalkodó maradt, ám semmilyen fény sem volt a szemében. Sem fény, sem pedig melegség.

Az adrenalintól a lábaimat nehéznek és gyengének éreztem. Nem volt túl sok lehetőségem. Nem voltam elég erős ahhoz, hogy elmenjek mellette. Nem is küzdhettem vele –egyetlen szóval magához hívta volna a társait és akkor csak még nagyobb hátrányba kerültem volna. Átkoztam az anyámat, amiért kirúgta Foltot. Szükségem volt rá. Nem voltam képes ezt egyedül megoldani. Ha Folt ott lett volna, tudta volna, hogy mit kell tenni.

– Vajon mihez kezdjek a Fekete Kéz seregének vezérével? – Baruch megnyalta az ajkait.

Ismét belevetette magát az elmémbe. Éreztem a támadást, de semmit sem tudtam tenniellene. Túlságosan kimerültem a küzdelemhez. A következő amire emlékszem, hogy már a lábai előtt heverek, mint egy engedelmes kutya. Belém rúgott, amitől a hátamra estem, majd ragadozó tekintettel nézett le rám. Szerettem volna alkudozni vele, ám a fogaim olyan erősen összetapadtak, mintha valaki bevarrta volna a számat.

Nem vitatkozhatsz velem, suttogta hipnotikus hangon az elmémben. Nem állhatsz ellen. Bármit is parancsolok, te megteszed.

Próbálkoztam kizárni a hangját, de nem jártam sikerrel. Ha visszavehetném az irányítást a saját elmém felett, akkor küzdhetnék ellene. Ez volt az egyetlen esélyem.

– Milyen érzés vadonatúj Nephilnek lenni? – kérdezte hideg, megvető hangon. – Ebben a világban nincs hely gazdátlan Nephileknek. Én majd megvédelek a többi bukott angyaltól, Nora. Mostantól hozzám tartozol.

– Én senkié sem vagyok, – köptem, mert a szavak csak hatalmas erőfeszítés árán tudtak kibújni belőlem.

Lassan, határozottan fújta ki a levegőt. Úgy jött ki a fogai közül, mint egy fenyítő sípszó.

– Meg foglak törni, én kis háziállatom. Figyeld csak meg, hogy sikerülni fog, – morogta.

– Nagy hibát követtél el azzal, hogy ma este idejöttél, Baruch, – mondtam és egyenesen a szemébe néztem. – Nagy hibát követtél el, amikor engem választottál célpontnak.

– Ezt élvezni fogom, – mondta, majd elvigyorodott, megcsillantva hófehér fogait. Egy lépéssel közelebb jött, a hatalom csak úgy sugárzott belőle. Majdnem pont olyan

erős volt, mint Folt, de az ő erejében volt egyfajta vérszomj, amit Foltnál sosem éreztem. Nemtudom Baruch milyen régen lett kidobva a Mennyországból, de abban biztos voltam, hogy már teljes szívvel átadta magát a gonosznak.

– Tegyél hűbéresküt, Nora Grey, – parancsolta.

21. FEJEZET

NEM VOLTAM HAJLANDÓ ESKÜT TENNI. ÉS AZT SEM ÁLLT SZÁNDÉKOMBAN engedni, hogy kihúzza belőlem a szavakat. Mindegy milyen fájdalmat készült rám zúdítani, erősnek kellett maradnom. Azonban az elszánt védekezés nem lesz elég ahhoz, hogy ezt kibírjam. Támadnom kellett, mégpedig gyorsan.

Verd vissza az elme-trükkjeit a sajátoddal, parancsoltam magamnak. Dante is azt mondta, hogy az elme-trükkök lehetnek a leghatékonyabb fegyvereim. Azt mondta, hogy az általa ismert legtöbb Nephilnél jobban értettem hozzájuk. Foltot sikerült átvernem. És Baruch-ot is sikerülni fog. Felkészültem, hogy létrehozzak egy saját világot, amibe olyan gyorsan és keményen lököm bele, hogy azt sem tudja majd mivel áll szemben.

Behunyt szemmel kizártam Baruch kántálását, aztán egyenesen az elméjébe lőttem magam. A bátorságom alapját az adta, hogy ma reggel is ittam az ördögmágiából. A saját erőmben nem bíztam volna, ám az ördögmágia teljesen új szintre emelte a képességeimet. Főleg az elme-trükkök használatának terén.

Egyre mélyebbre és mélyebbre haladtam Baruch elméjének sötét és kanyargós folyosóin, és bármerre is jártam, mindenhol robbanásokat hagytam magam mögött. Olyan gyorsan dolgoztam, ahogy csak bírtam, mert tudtam, ha csak egy hibát vétek, ha csak azt gyanítja, hogy belepiszkáltam az emlékeibe, ha a jelenlétemnek bármi nyoma is maradt...

Az egyetlen dolgot választottam, amiről tudtam, hogy felkavarná Baruch-ot. A Nephilimet.

A Fekete Kéz serege! ordítottam Baruch agyában. A tudatára szabadítottam egy képet, amiben Dante beront a házba, nyomában tíz, húsz, harminc, nem is... negyven Nephilimmel. Atudatalattiját megtöltettem ökölbe szorított kezek és feldühödött szempárok sokaságával. Hogy még meggyőzőbbé tegyem az egészet, azt is megmutattam Baruch-nak, ahogy az embereit elhurcolják.

Mindezek ellenére Baruch továbbra is ellenállt. Egy tapodtat sem mozdult, egyáltalán nem úgy viselkedett, mint akit egy seregnyi Nephilim vesz körbe. Attól tartottam rájött az igazságra, így tovább erőltettem a támadásom.

Ha a vezetőnkkel kezdesz ki, akkor mindannyiunkkal meg kell küzdened – mindannyiunkkal, lövelltem Dante haragos szavait Baruch fejébe. Nora nem fog hűbéresküt tenni. Sem most, sem máskor. Létrehoztam a képet, hogy Dante felkap egy piszkavasat a kandalló mellől és Baruch szárnyainak helyén keletkezett sebhelyekbe nyomja. Az élénk látványt jó mélyre ültettem Baruch elméjében.

Mielőtt még kinyithattam volna a szemem, már hallottam, amint Baruch a földre rogyott. Négykézláb kapkodta a levegőt. Teljes döbbenet uralta az egész testtartását és az arckifejezését. A tekintete üvegessé vált, a szája szélén kezdett összegyűlni a nyál. A kezeivel a hátához kapott. Próbálta kihúzni magából a piszkavasat.

Fáradt megkönnyebbüléssel sóhajtottam fel. Bevette. Bevette az elme-trükkömet. Egy alak jelent meg az ajtóban. Talpra ugrottam és felkaptam a valódi piszkavasat. A fejem fölé emeltem, készen a

csapásra, amikor Dabria jelent meg a nappaliban. A félhomályban a haja jeges fehérséggel csillogott. Ajkai zord vonallá álltak össze.

– Elme-trükköt alkalmaztál rajta? – jól kitalálta. – Szép. Most azonban el kell tűnnünk innen, – mondta.

– Mi a fenét keresel itt? – kérdeztem és alig bírtam megállni, hogy ne nevessek fel hangosan.

– Folt megkért, hogy vigyelek valami biztonságos helyre, – válaszolta, miközben átlépett Baruch testén.

– Hazudsz, – ráztam a fejem. – Biztosan nem Folt küldött. Ő tudja, hogy te vagy az utolsó, akiben megbíznék.

Szorosabbra fontam az ujjaim a piszkavas nyele körül. Ha még egy lépéssel közelebb jött volna, örömmel a szárnyai helyébe nyomtam volna. És akkor Baruch-hoz hasonlóan ő is egy közel kómás állapotban lenne, míg valahogy ki nem tudja húzni.

– Nem volt túl sok választása. Azt mondanám nem igazán ér rá, mivel éppen a bulira érkezett többi bukott angyalt üldözi és közben még a barátaid emlékeit is igyekszik megváltoztatni, akik egyébként épp lefelé rohannak az utcán. Nincs kettőtöknek valami titkos jelszava az ilyen esetekre? – rideg kiállása egy csöppet sem enyhült. – Amikor Folttal voltam, nekünk volt ilyenünk. Bárkiben megbíztam volna, akinek Folt elárulta azt.

Nem vettem le róla a tekintetem. Titkos jelszó? Ejha, tényleg nagyon jó volt abban, hogy a bőröm alá másszon.

– Igazából van egy ilyen jelszavunk, – mondtam. – Mégpedig az, hogy "Dabria egy szánalmas pióca, aki nem tudja, mikor kell továbbállnia", – eltakartam a számat. – Ó, most rájöttem, hogy Folt miért nem mondta el neked a mi titkos kódunkat.

Az ajkai még jobban összeszorultak. – Vagy elmondod, hogy miért jöttél ide, vagy olyan mélyen a szárnyaid helyébe

nyomom ezt a piszkavasat, hogy attól fogva ez lesz az új tartozékod, – mondtam. – Ezt nekem nem kell elviselnem, – mondta, majd sarkon fordult. Követtem az üres házon át, egészen a kocsifeljáróig. – Tudom, hogy te zsarolod Pepper Friberg-et, – mondtam. Ha meg is leptem ezzel,

nem mutatta ki. A lépései mit sem lassultak. – Ő azt hiszi, Folt zsarolja és ezért hajlandó mindent megtenni, hogy Foltot a lehető leggyorsabban a pokolra juttassa. Ez a te érdemed, Dabria. Azt állítod, hogy még mindig szereted Foltot, de ezt elég érdekes módon mutatod ki. Miattad száműzhetik a Földről. Ez a terved? Ha te nem kaphatod meg, akkor senki sem?

Dabria megcsipogtatta a kulcstartóját, mire felvillantak az általam eddig látott legegzotikusabb sportkocsi lámpái.

– Az meg micsoda? – kérdeztem. – A Bugattim, – válaszolta egy lenéző tekintet kíséretében. Egy Bugatti. Feltűnő, kifinomult és mondhatni saját kategóriája van. Pont olyan, mint

Dabria. Beugrott a volán mögé. – Talán jobb lenne, ha eltávolítanád a nappalidból azt a bukott angyalt, mielőtt az

anyukád hazaér, – egy rövid szünetet tartott. – És talán utánanézhetnél, hogy a vádaskodásaidnak mennyi a valóságalapja.

Elkezdte becsukni az ajtót, de én feltartottam. – Tagadod, hogy zsarolod Pepper Friberget? – kérdeztem dühösen. – Láttalak titeket

vitatkozni a Sátán Táskája mögött. – Nem kellene hallgatóznod, Nora, – mondta miközben a feje köré csavart egy

selyemkendőt. – Pepper pedig egy olyan arkangyal, akit jobb, ha elkerülsz. Ő nem tud szépen játszani.

– Ahogy én sem. – Ugyan nem a te dolgod, de elárulom neked, hogy aznap este Pepper azért keresett

meg, mert tudja, hogy kapcsolatban állok Folttal, – mondta egyenesen a szemembe. – Foltot kereste és tévesen abban reménykedett, hogy majd én segítek neki, – ráadta a gyújtást és felpörgette a motort.

Bámultam Dabria-t és egy pillanatra sem hittem el, hogy a Pepperrel való találkozása ilyen ártatlan lett volna. Dabria elég híres volt a hazudozásairól. Sőt, egymást sem kedveltük igazán. Ő egy borzalmas emlékeztetője volt annak, hogy Foltnak már előttem is volt valakije. Ez persze nem lett volna túl bosszantó, ha a múltban maradt volna, ahol a helye volt. Azonbanő is fel-felbukkant, mint a halhatatlan gyilkosok, azokban a darabolós horrorfilmekben.

– Rossz emberismerő vagy, – mondta, majd sebességbe tette a Bugattit. Az elülső lökhárító elé ugrottam és mindkét tenyeremmel a motorháztetőre csaptam.

Én még nem végeztem vele. – Akkor nem, ha rólad van szó, – mondtam túlharsogva a motor zúgását. – Te egy

önző, cselszövő, egoista, hátba szúró nárcisztikus lény vagy. Dabria állkapcsa jól láthatóan megfeszült. Végigsimított az arcán, kiszállt a kocsiból,

majd hozzám lépdelt. Tűsarkúban pontosan olyan magas volt, mint én. – Ugye tudod, hogy én is tisztázni akarom Folt nevét, – mondta boszorkányosan rideg

hangján. – Na, ez a mondat Oscar-díjat érdemel.

– Megmondtam Foltnak, hogy te éretlen és impulzív vagy és nem vagy képes túllépni a féltékenységeden, amit az váltott ki, ami egykoron köztem és közte volt, – mondta rám bámulva.

– Soha többet ne beszélgess Folttal rólam, – mondtam és megragadtam a karját, mielőtt még elránthatta volna. – Sőt, egyáltalán ne is beszélj vele soha többé.

– Folt megbízik bennem. Ennyinek elégnek kellene lennie a számodra is. – Folt nem bízik benned. Kihasznál téged. Magával fog hurcolni, de a végén te is

feláldozható vagy. Amint nem vagy már a hasznára, rögtön eldob. Dabria arcára valami egészen undorító dolog ült ki. – Ha már úgyis tanácsokat osztogatunk egymásnak, hát itt az enyém. Szállj le rólam, –

szemei figyelmeztetően meredtek az enyéimre. Fenyegetett engem. Volt rejtegetnivalója. Elő fogom ásni a titkát és végleg leszámolok vele.

22. FEJEZET

ELFORDULTAM A PORFELHŐTŐL, AMIT Dabria kocsija hagyott maga mögött, majd bekocogtam a házba. Anyukám nemsokára hazaér, nekem pedig nem csak azt kellett megmagyaráznom, hogy miért ért véget idejekorán a buli, hanem még Baruch testétől is meg kellett szabadulnom. Ha tényleg teljes mértékben elhitte, hogy a szárnyai helyébe nyomtam a piszkavasat, akkor kóma közeli állapotban fekszik, tehát könnyen mozgatható. Végre egy kis szerencsém is volt.

A nappaliban azonban elsőként Foltot láttam meg, aki éppen Baruch teste fölött térdelt. A puszta látványának hála megkönnyebbülés söpört végig a testemen.

– Folt! – kiáltottam és hozzá rohantam. – Angyalom, – az arcán tisztán látszott az aggodalom. Felemelkedett, kitárta a karjait,

én pedig közéjük vetettem magam. Erősen megölelt. Egy bólintással jeleztem, hogy nem kell félnie, nem esett semmi bajom. – Rendben vagyok. Nincs baj. Elme-trükkel elhitettem vele, hogy Nephilimek ütöttek

rajta. És azt is, hogy alaposan benyomtam egy piszkavasat a szárnyai helyére, – kiengedtem egy reszketeg sóhajt. – Honnan tudtad, hogy a bukott angyalok betörtek a buliba?

– Anyád ugyan kidobott, de ettől még nem akartalak védtelenül itt hagyni. Az utca végéből őrködtem. Renget autó ment felétek, de gondoltam biztosan a bulira érkeztek. Amint az emberek elkezdtek kirohanni az ajtón, mintha csak szörnyet láttak volna, rögtön idesiettem.Állt egy bukott angyal az ajtóban, aki azt hitte, hogy a zsákmányát jöttem ellopni. Mondanomsem kell őt is és még néhány másikat is, kénytelen voltam ledöfni, a szárnyuk helyén keresztül. Remélem, anyád nem veszi észre, hogy letörtem néhány ágat a kinti fáról. Remek karók lettek belőlük, – mondta gonosz mosollyal az arcán.

– Bármelyik pillanatban hazaérhet. – Én elintézem a testet, – mondta egy bólintás után. – Visszatudnád kapcsolni az

áramot? A kapcsolótábla a garázsban van. Ellenőrizd a kapcsolókat. Ha elvágták a vezetékeket, akkor sokkal több munkánk lesz vele.

– Rajtavagyok, – félúton megálltam és visszafordultam. – Dabria is megjelent. Azzal agyenge szöveggel jött nekem, hogy te kérted meg rá, hogy vigyen ki engem. Szerinted ő is benne volt a támadásban?

– Én hívtam, – mondta nagy meglepetésemre. – A környéken járt. Én a bukott angyalok után indultam, őt pedig megkértem, hogy hozzon ki téged.

Elhallgattam. Egyaránt voltam ledöbbenve és felbosszantva. Nem tudtam melyik dühítjobban, hogy Dabria igazat mondott, vagy az, hogy minden bizonnyal követi Foltot, mert

nehéz úgy a "környéken lenni", hogy a mi utcánk egy mérföld hosszú, az erdőbe torkollik és ami házunk az egyetlen rajta. Valószínűleg nyomkövetőt tett Foltra. Amikor felhívta biztosan alig néhány száz méterre parkolhatott, egy távcsővel a kezében.

Nem kételkedtem Folt hűségében. És abban sem, hogy Dabria mindent megtesz enneka megváltoztatására.

– Mit fogunk mondani az anyukámnak? – kérdeztem, mert úgy ítéltem meg, ez nem a legjobb pillanat egy veszekedésre.

– Én majd... én majd elintézem. Folt és én egyszerre fordultunk az ajtóból jövő cincogás irányába. Marcie állt ott, a

kezeit tördelve. Mintha csak észrevette volna, hogy milyen gyengének tűnik, ösztönösen maga mellé engedte őket.

– A buli az én ötletem volt, tehát ez legalább annyira az én saram, mint a tiétek, – mondta miközben megrázta a fejét és magabiztosan felemelte az állát. – Majd azt mondom az anyukádnak, hogy néhány vesztes felbukkant itt és a bútorok megrongálásával próbálták tönkretenni az estét. Mi pedig az egyetlen felelősségteljes dolgot tettük: lefújtuk a bulit.

Nekem úgy tűnt, hogy Marcie minden erejével igyekszik nem a szőnyegen fekvő Baruch testére nézni. Ha nem vett róla tudomást, biztos nem is volt ott.

– Köszönöm, Marcie, – mondtam és így is gondoltam. – Ne legyél ilyen meglepett. Tudod, hogy én is benne vagyok ebben. Én nem vagyok..

mármint... én nem, – mély lélegzet. – Én is... közétek tartozom. Kinyitotta a száját, mert még mondani akart valamit, de aztán hirtelen összezárta. Nem

hibáztattam ezért. A "nem ember" még gondolatban is sok, nem hogy kimondva. Marcie és én egyszerre rezzentünk össze, amikor valaki kopogtatni kezdett a bejárati

ajtón. Tanácstalanul néztünk egymásra, aztán Folt volt az, aki megszólalt. – Tegyetek úgy, mintha itt sem lettünk volna, – mondta, majd a vállara kapta Baruch

testét és megindult vele a hátsó ajtó felé. És Angyalom, tette hozzá elmebeszéddel. Töröld ki Marcie emlékeiből, hogy ma itt látott engem. Komolyan vigyáznunk kell a titkunkkal.

Vedd elintézettnek, válaszoltam. Marcie és én elmentünk kinyitni az ajtót. Alig résnyi tudtam kinyitni, amikor Vee

máris besurrant, maga után húzva Scottot. Ujjaik szorosan összefonódtak. – Bocsánat a késésért, – jelentette be Vee. – Egy kicsit, khm... – egy közös titokról

árulkodó pillantást vetett Scottra, mire mindketten nevetésben törtek ki. – Elfoglaltak voltunk, – fejezte be helyette Scott, széles vigyorral az arcán. – Az nem kifejezés, – mondta Vee, miközben legyezte magát. Amikor Marcie és én némán bámultunk rájuk, Vee vetett egy gyors pillantást a házra

és végre észrevette a romokat. – Várjunk csak. Hol van mindenki? A bulinak még biztos nincs vége. – Tönkretették, – válaszolta Marcie. – Halloween maszkokat viseltek, – magyaráztam. – Bárkik lehettek. – Elkezdték szétzúzni a bútorokat. – Mindenkit hazaküldtünk, – tettem hozzá. Vee némán szemlélte a károkat. Tönkretették? kérdezte Scott az elmémben. Nyilvánvalóan nem győzte meg az

alakításom és nem vette be a történetet a maszkos buli rombolókról. Bukott angyalok, válaszoltam. Az egyikőjük különösen erélyesen akart rávenni, hogy

tegyek neki hűbéresküt. Semmi bajom sem esett, tettem hozzá gyorsan, amint megláttam az aggodalmat az arcán. Nem sikerült neki. Szeretném, ha elvinnéd innen Vee-t. Ha itt marad, akkor csak olyan kérdéseket fog feltenni, amikre nem válaszolhatok. És ki is kell takarítanom, mielőtt anyukám hazaér.

Mikor fogod elmondani neki?

Összerezzentem, Scott nyílt kérdése teljesen váratlanul ért. Nem mondhatom el Vee-nek. Akkor nem, ha biztonságban akarom tudni. Ez egy olyan tanács, amit szeretném, ha te is megfogadnál. Ő a legjobb barátom, Scott. Semmi sem történhet vele.

Megérdemli az igazságot. Sokkal többet is megérdemel annál, de jelenleg a biztonsága a legfontosabb a

számomra. És szerinted neki mi a legfontosabb? kérdezte Scott. Fontos vagy a számára és

megbízik benned. Mutass ugyanilyen tiszteletet felé. Nem volt időm vitatkozni. Kérlek, Scott, könyörögtem. Hosszas, elgondolkodó tekintettel nézett rám. Láttam rajta, hogy nem örül, de azt is,

hogy egyelőre ennyiben fogja hagyni a dolgot. – Figyelj csak, – mondta Vee-nek. – Jóváteszem a dolgot. Nézzünk meg egy filmet. Te

választhatsz. Nem akarlak befolyásolni, de van egy új szuperhősös mozi. Borzalmas kritikákatkapott, de ez általában azt jelenti, hogy nagyon jól lehet rajta szórakozni.

– Maradnunk kellene, segíteni feltakarítani, – mondta Vee. – Rá fogok jönni, hogy ki tette ezt és alaposan móresre tanítom őket. Talán felbukkan majd egy döglött hal az öltözőszekrényükben. És jobb lesz, ha vigyáznak a gumijukra, mert van egy késem, ami alig várja, hogy ismét belekóstoljon egy pár kerékbe.

– Menj csak, – mondtam Vee-nek. – Marcie majd segít nekem kitakarítani, ugye, Marcie? – a vállára tettem a kezem, és noha elég kedvesem kérdeztem, de azért némi fölényesség is került a hangomba.

Vee elkapta a tekintetem és egy pillanatra tökéletesen megértettük egymást. – Ó, milyen szép tőled, – mondta Vee Marcie-nak. – A szemeteslapát a mosogató alatt

van. Ahogy a kukászsákok is, – megbökte Marcie vállát. – Szórakozz jól és ne törj le túl sok körmöt.

Amint becsukódott mögöttük az ajtó, Marcie és én egyszerre dőltünk a falnak és egyszerre sóhajtottunk fel.

– Jinx, – mondta Marcie és ő volt az első, aki elmosolyodott. – Köszönöm a ma esti segítséget, – mondtam, miután megköszörültem a torkomat. És

tényleg így is gondoltam. Az életében először Marcie... Segítőkész volt. Én pedig úgy készültem meghálálni neki, hogy kitörlöm az

emlékeinek egy részét. – Az éjszakának még nincs vége, – mondta, majd ellökte magát a faltól és leporolta a

kezét. – A szemeteslapát a mosogató alatt van?

23. FEJEZET

A MÁSNAP REGGEL GYORSAN ELJÖTT. Az ébresztő helyett azonban az keltett, hogy valaki kopogott az ablakomon. Odafordultam és az üveg túloldalán megláttam Dante-t, aki egy faágon guggolva hívogatott kifelé. Öt ujjamat felemelve jeleztem, hogy pontosan ennyi perc múlva találkozunk.

Tulajdonképpen én szobafogságban voltam. Azonban nem hittem, hogy ez elfogadhatókifogás lenne Dante számára.

Csípős, őszi reggel volt odakint, a kezeimet összedörzsölve próbáltam kicsit felmelegedni. Még a Hold egy szelete is látható volt. A távolból egy bagoly szomorkás huhogása hallatszott.

– Egy jelöletlen autó többször is elment a házatok előtt. A sofőr sebességmérővel pásztázta a terepet, – mondta Dante, majd rálehelt a kezeire. – Elég biztos vagyok benne,

hogy zsaru volt. Sötét haj és amennyire láttam, néhány évvel idősebb nálam. Van valami elképzelésed a kilétéről?

Basso nyomozó. Ezúttal mit követtem el, amivel megint magamra vontam a figyelmét?

– Nem, – mondtam, mert úgy véltem nem ez a legjobb alkalom arra, hogy beavassam a helyi rendőrséggel való kapcsolatomba. – Valószínűleg csak a szolgálatából hátralévő időt akarta csendben eltölteni. Errefelé ugyanis biztos nem fog gyorshajtókat.

– Legalábbis olyanokat nem, akik kocsival lépik túl a határt, – mondta ironikus mosollyal Dante. – Készen állsz?

– Nem. Számít ez bármit is?– Bemelegítéssel kezdjük, – mondta és bekötötte az egyik cipőfűzőmet, ami felett

elsiklottam az öltözésnél. – Tudod, mit kell tenned. Még szép, hogy tudtam. Azt viszont Dante nem tudta, hogy a bemelegítésem szerves

részeként azt képzelem magam elé, hogy késeket, kardokat és egyéb szúrós tárgyakat dobáloka hátába, miközben követem őt az elhagyatott helyre, ahol az edzéseket tartjuk. Valahogy hangulatba kellett hoznom magam, nem?

Miután alaposan leizzadtam Dante végrehajtatott velem egy sor nyújtási gyakorlatot, melyekkel rugalmasabbá akart tenni. Marcie-t láttam már hasonló mozdulatsorokat végezni a hálószobájában. Ugyan már nem volt tagja a szurkolócsapatnak, de úgy tűnt fontos számára, hogy továbbra is le tudjon menni spárgába.

– Mi a terv mára? – kérdeztem a földön ülve, lábaimat "V" alakban széttárva. Fejemet a térdemre hajtottam és éreztem ahogy megfeszülnek a térdizületeim.

– Megszállás. – Megszállás? – ismételtem ledöbbenve. – Ha a bukott angyalok meg tudják szállni a testünket, akkor úgy fair, ha mi is

megtanuljuk megszállni az övéket. Mi lehet annál jobb stratégia, mint átvenni az irányítást az ellenségeid teste és elméje felett?

– Nem is tudtam, hogy egyáltalán van ilyen lehetőségünk. – Az ördögmágiának hála már van. Ezelőtt sosem voltunk elég erősek hozzá. Néhány

hónapja titokban edzek néhány általam választott Nephillel együtt. Ennek a képességnek az elsajátítása lesz a fordulópont ebben a háborúban, Nora. Ha sikerül végrehajtanunk, akkor leszesélyünk a győzelemre.

– Edzettetek? Hogyan? A megszállás csak Cheshvan idején volt lehetséges. Akkor mégis hogyan fejlesztheti

magát már hónapok óta?– Bukott angyalokon gyakoroltunk, – gonosz boldogság csillogott a szemében. –

Ahogy mondtam: Erősebbek vagyunk, mint ezelőtt bármikor. Egy magányosan kóborló bukott angyalnak semmi esélye egy csapatnyi Nephilim ellen. Egyesével fogtuk be őket, éjszakánként és vittük őket a Hank által létrehozott kiképzőtelepre.

– Hanknek is köze van ehhez? – úgy tűnt mindig lesznek újabb csontvázak, amik a szekrényéből bukkannak elő.

– A zárkózottakat, a magukba fordultakat, egyszóval azok gyűjtjük, akik senkinek semfognak hiányozni. Olyan ördögmágiával átitatott szert fecskendezünk beléjük, ami egy rövid időre lehetővé teszi a megszállást, ha Cheshvan van, ha nem. Aztán gyakorlunk rajtuk.

– Hol vannak most?– A kiképzőtelepen tartjuk őket fogva. Ördögmágiával megerősített vasrudat tartunk a

szárnyuk helyén, amikor éppen nem edzünk rajtuk. Teljesen mozdulatlanok. Akár a kísérleti patkányok.

Biztos voltam benne, hogy Folt nem tud erről, különben már említette volna. – Mennyi bukott angyalt tartotok fogva? És hol van ez a kiképzőtelep?

– Nem fedhetem fel neked a helyét. Amikor létrehoztuk, akkor Hank, Blakely és én úgy döntöttünk, hogy teljes titokban fogjuk tartani. Hank távozásával már csak én és Blakely tudjuk, hogy pontosan hol van. Így a legjobb mindenkinek. Ha lazítunk a szabályokon, akkor előbb-utóbb valaki beszélni fog róla. Sokan a saját fajtájukat is hajlandóak elárulni némi pénzért. Ez pont annyira része a Nephilimek természetének, mint az emberekének. A titkolózással kiiktatjuk a kísértést.

– Én is a kiképzőtelepen fogok gyakorolni? Biztos, hogy erre az esetősségre is volt biztonsági protokoll. Bekötnék a szemem, vagy

kitörölnék az emlékeimet az útról. De talán valamivel megkerülhetném. Talán Folttal együtt visszakövethetnénk az utat, egészen a telepig...

– Arra nem lesz szükség. Magammal hoztam az egyik kísérleti patkányt. – Hol van? – szemeim vadul pásztázni kezdték a fákat. – Ne aggódj, az ördögmágiának és a szárnya helyébe szúrt vasrúdnak hála nagyon

készséges. Dante eltűnt egy szikla mögött, majd előjött egy bukott angyal lánnyal, aki emberi

években nem nézett ki többnek, mint tizenhárom. A lábai, két fogpiszkáló, ami egy fehér rövidnadrágból lóg ki, nem lehettek vastagabbak a karomnál.

Dante a földre hajította, ernyedt teste úgy puffant le, mint egy zsák szemét. Elfordítottam a tekintem a testéből kinyúló rúdról. Tudom, hogy nem érzett semmit, ám pusztán a látványtól borsódzott a hátam.

Emlékeztetnem kellett magam, hogy ő is az ellenséghez tartozik. Immár személyesen is érdekelt voltam a háborúban: nem akartam hűbéresküt tenni egyetlen bukott angyalnak sem. Mind veszélyesek voltak. Egytől-egyik mindegyiküket meg kellett állítani.

– Amint kihúzom a rudat, csak néhány másodperced lesz, mielőtt harcolni kezd. Ennekaz ördögmágiának gyorsan elmúlik a hatása, nem fog a testében maradni. Más szóval, legyél résen.

– Tudni fogja, hogy megszállom?– Ó, bizony ám. Több száz alkalommal átesett már rajta. Azt akarom, hogy szálld meg

és irányítsd a mozdulatait néhány perc erejéig. Szokd meg milyen érzés uralni a testét. Figyelmeztess mikor kész vagy elhagyni őt és akkor előkészítem a rudat.

– Hogy jutok be a testébe? – kérdeztem libabőrös kézzel. Fáztam, de nem csak a hideg levegő miatt. Nem akartam megszállni a bukott angyalt,

ugyanakkor szerettem volna annyi információt megszerezni a műveletről Folt számára, amennyit csak tudok. Nem lettünk volna képesek megoldani egy problémát, amit nem értünk.

– Az ördögmágia meggyengítette, ez az előnyödre fog válni. Ráadásul most Cheshvan van, így a megszállást segítő csatornák is nyitva. Csak annyit kell tenned, hogy elme-trükköt alkalmazol rajta. Urald a gondolatait. Onnantól, hogy áttöröd a védelmét, már gyerekjáték lesz az egész. Egy természetes folyamat eredményeképpen fogsz közelebb kerülni hozzá. Olyan gyorsan magába szív majd a teste, hogy alig fogod észrevenni a dolgot. Egyszerre csak uralkodni fogsz felette.

– Nagyon fiatal. – Ne hagyd, hogy ez megzavarjon. Pontosan annyira ravasz és veszélyes, mint a többi.

Tessék, hoztam neked egy speciális dózisú ördögmágiát, ami megkönnyíti majd az átvitelt az első alkalommal.

Nem nyúltan azonnal a fiola után. Az ujjaim remegtek a vágytól, de a testem mellett tartottam őket. Már így is túl sok ördögmágiát vettem magamhoz. Megígértem magamnak, hogy leállok és mindent elmondok Foltnak. Egyelőre ezek közül egyiket sem tettem meg.

Rápillantottam a ragyogóan kéklő folyadékra, mire éhség kezdte marni a gyomromat. Nem akartam az ördögmágiát, ugyanakkor kétségbeesve vágytam is rá. A hiányától forogni

kezdett velem a világ. Még egy kicsit nem árthat sokat. Mielőtt még leállíthattam volna magam, máris kinyúltam és elvettem a fiolát. Összefutott a nyál a számban.

– Az egészet megigyam?– Igen.Lehúztam a fiola tartalmát, az ördögmágia pedig méregként égette a torkomat.

Köhögtem és köpködtem, miközben csak arra tudtam gondolni, hogy Blakely igazán finomabbá tehetné. De az is elég jó lenne, ha legalább a negatív mellékhatásokat ki tudná szűrni. Amint megittam, kegyetlen fájdalom lövellt a koponyámba. Tapasztalatból tudtam, hogy a nap előre haladtával ez sokkal rosszabb lesz.

– Készen állsz? – kérdezte Dante. Nem siettem el a beleegyező bólintást. Egyáltalán nem vágytam arra, hogy

megszálljam a lányt és ezzel még diplomatikusan fogalmaztam. Egyszer már megszálltak engem – Folt tette; kétségbeesett lépés volt a részéről, amikor megpróbált megölni egy rég elveszett rokont, Chauncey Langeais. Örültem, amiért Folt megmentett, de a megerőszakoltság és kiszolgáltatottság, amit addig éreztem, míg bennem volt, valami olyasmi, amit nem kívánok magamnak és nem szívesen hajtok végre máson.

Végignéztem a lányon. Több száz alkalommal elszenvedte már ezt. És itt voltam én, hogy újra megtegyem vele.

– Készen, – mondtam végül nehézkesen. Dante kihúzta a lányból a rudat, alaposan ügyelve arra, hogy ne nyúljon a vas kéken

izzó részéhez. – Bármelyik pillanatban, – suttogta figyelmeztetőn. – Készülj. A gondolatai mágneses

hullámokat fognak generálni; amint megérzed, hogy járni kezd az agya, azonnal törj be a fejébe. Ne vesztegesd az idődet arra, hogy rávedd a megszállás elfogadására.

Sűrű, feszült csend borult az erdőre. Egy lépéssel közelebb mentem a lányhoz, minden erőmmel az agyi aktivitására koncentrálva. Dante térdeit behajlítva ugrásra készen állt. Egy varjú károgása törte meg a körülöttünk lévő némaságot. Egyetlen apró energiapont jelent meg a radaromon, a lány máris karmolászva és vicsorogva rám vetette magát.

Együtt hulltunk a porba. Az én reflexeim azonban gyorsabbak voltak, így sikerült a hátára fektetnem. Próbáltam elkapni a csuklóit, hogy leszoríthassam a kezeit, ám ő egy könnyed mozdulattal ledobott magáról. Én elgurultam, ő pedig talpra ugrott. Éppen időben néztem fel ahhoz, hogy lássam, ahogy ismét nekem ugrik.

Összegömbölyödve gurultam el előle. – Most! – ordította Dante. A szemem sarkából láttam, hogy a rudat csapásra készen

tartja, ha netán elbuknék. Behunytam a szemem és a lány gondolataira fókuszáltam. Úgy cikáztak, mint egy

felbolydult hangyaboly. Belevetettem magam az elméjébe, elpusztítva mindent, ami utamat állta. Hatalmas gombóccá sűrűsítettem minden gondolatát, majd a lehető leghipnotikusabban azt suttogtam: Engedj be. Most azonnal engedj be.

A lány védelme meglepően gyorsan összeomlott. Úgy éreztem a lelkemet valami láthatatlan erő kezdi az ő teste felé húzni, pontosan, ahogy Dante megjósolta. Egyáltalán nem állt ellen. Álomszerű élmény volt; kábult és sikamlós, a szélein elmosódva. Nem volt olyan pillanat, ami egyértelműen jelezte volna a változást; csak pislantottam és utána egy másik szemszögből kezdtem látni a világot.

Benne voltam a testében, az elméjében, a lelkében. Megszálltam. – Nora? – kérdezte szkeptikus tekintettel Dante. – Bent vagyok, – megrezzentem; én válaszoltam, mégis az ő hangja hallatszott.

Magasabb és kedvesebb volt, mint azt egy bukott angyaltól vártam volna. No persze, olyan fiatal volt...

– Érzel bármilyen ellenállást? Valamilyen ellentámadást? – kérdezte Dante.

Ezúttal a fejemet megrázva jeleztem nemet. Nem álltam készen arra, hogy ismét az ő hangján keresztül halljam magam. Hiába akarta Dante, hogy gyakoroljam a testének irányítását, én csakis arra vágytam, hogy abbahagyhassam ezt az egészet.

Sietve elvégeztem néhány gyakorlatot: megparancsoltam a bukott angyal testének, hogy fusson néhány métert, elmozdítson egy farönköt, majd kiköttettem és újra beköttettem vele a cipőfűzőit. Dante-nak igaza volt, teljes mértékben uraltam. És valahol mélyen tudtam, hogy akarata ellenére rángattam őt végig ezeken a mozdulatsorokon. Utasíthattam volna, hogyszúrjon bele valamit a szárnyainak helyébe és semmit sem tehetett volna ellene.

Végeztem, üzentem Dante elméjének. Kimegyek. – Maradj egy kicsit tovább, – ellenkezett. – Több gyakorlásra van szükséged. Azt

akarom, hogy úgy menjen, mint a karikacsapás. Megint csináld végig a gyakorlatokat. Szavaival mit sem törődve utasítottam a lány testét, hogy vesse ki magából az

enyémet. Az átvitel ismét villámsebesen zajlott. Dante szitkozódva nyomta vissza a rudat a bukott angyal szárnyainak helyébe. Úgy

rogyott össze, mintha csak meghalt volna, kezei és lábai furcsa szögekben álltak. Félre akartam nézni, de nem voltam rá képes. Azon tűnődtem milyen lehetett az eddigi földi élete. Hogy hiányzik-e valakinek. Hogy felszabadul-e valaha. Nagyon rosszak voltak a kilátásai.

– Ez nem volt elég hosszú, – mondta Dante, egyértelműen sértődött hangulatban. – Nem hallottad, hogy azt mondtam csináld végig újra a gyakorlatokat? Tudom, elsőre kicsit kényelmetlen...

– Hogyan működik? – kérdeztem. – Két dolog nem létezhet egyszerre, ugyanazon a helyen. Szóval, hogyan működik a megszállás?

– Minden a kvantumszinten történik és a hullám-részecske kettősséghez van köze. – Még nem vettem fel a kvantumelméletet, – mondtam rosszindulatúan. – Magyarázd

el olyan szavakkal, amiket meg is értek. – Amennyire én tudom, minden szubatomikus szinten történik. Létezhet egyszerre két

dolog egy helyen. Nem hiszem, hogy bárki is pontosan értené miért. Egyszerűen így van. – Csak ennyit tudsz mondani?– Legyen egy kis hited, Grey. – Rendben. Hiszek neked. De akarok valamit cserébe, – csípős tekintettel néztem rá. –

Jó vagy a megfigyelésben, ugye?– Van nálam rosszabb. – Egy törvényen kívüli arkangyal jár-kel a városban, a neve Pepper Friberg. Azt állítja,

hogy egy bukott angyal zsarolja, én pedig elég biztos vagyok abban, hogy az ki lehet. Azt akarom tőled, hogy szerezz bizonyítékot a nővel kapcsolatos gyanúmra.

– Nő?– A nők is lehetnek ravaszak. – Ennek mi köze van a Nephilimek vezetéséhez?– Ez személyes ügy. – Rendben, – mondta kimérten. – Mondd el, mit kell tudnom. – Folt elárulta, hogy rengeteg bukott angyal zsarolhatja Pepper Friberget, mégpedig

egy csomó különböző ok miatt. Enoch Könyvének lapjai, jóslatok, egy régi bűn teljes megbocsátása, titkos és szent információk, sőt a védőangyali pozícióba emelés is. Nagyon hosszú a listája annak, amit egy arkangyal megtehet valakiért.

– Mi mást mondott még Folt?– Nem sokat. Ő is meg akarja találni a zsarolót. Tudom, hogy legalább egy

gyanúsítottja van. De szerintem rosszirányba keresgél. Az egyik este láttam az exét, amint éppPepperrel beszélget a Sátán Táskája mögött. Nem hallottam miről beszélnek, de a csaj elég magabiztosnak tűnt. Pepper pedig dühösnek. A neve Dabria.

Meglepődtem, amikor a név hallatára a felismerés árnyéka kúszott át Dante arcán.

– Dabria? – kérdezte keresztbetett kézzel. – Nehogy azt mondd, hogy te is ismered, – sóhajtottam. – Esküszöm, mindenhol ott

van. Ha van képed azt mondani nekem, hogy gyönyörűnek tartod, akkor lerúglak a mögötted lévő szakadékba és utánad küldöm azt a sziklát.

– Nem erről van szó, – mondta, majd szánalom ült az arcára. – Csak nem én akartam elmondani neked.

– Micsodát?– Ismerem Dabria-t. Nem személyesen, de... – az arcán lévő együttérzés tovább

mélyült. Látszott rajta, hogy rossz hírt készül közölni. – Mondd már el, Dante, – mondtam, miközben felugrottam a kőről, amire még a

történetem mesélése közben ültem le. – Vannak kémjeim. Olyan emberek, akikkel befolyásos bukott angyalokat figyeltetek

meg, – vallotta be Dante, majdnem bűntudattal teli hangon. – Nem titok, hogy Foltot nagy tiszteletben tartja a bukott angyal társadalom. Okos, ravasz és találékony. Jó vezető. A zsoldosként eltöltött évek alatt nagyobb harci tapasztalatra tett szert, mint ami az embereimnek összesen van.

– Kémkedtél Folt után, – mondtam. – Nekem miért nem árultad el?– Megbízom benned, de nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy talán képes

befolyásolni téged. – Befolyásolni? Folt még sosem hozta meg helyettem a döntéseimet, mert erre én is

képes vagyok. Én vezetem ezt a műveletet. Ha szerettem volna kémeket szétküldeni, akkor magam adtam volna rá parancsot, – mondtam, nyilvánvalóan ingerülten.

– Ez igaz. – Elárulod végre, hogy mi volt a szándékod mindennek az elmondásával? – kérdeztem

és közben elfordultam Dante-tól és közelebb léptem egy fához. – Dabria többször is felbukkant, mialatt Folt után kémkedtünk, – mondta egy ódzkodó

sóhajtás után. Behunyt szemmel azt kívántam bárcsak leállíthatnám. Nem akartam többet hallani.

Dabria mindenhova követte Foltot - erről tudtam. Azonban Dante hangjának tónusából arra következtettem, hogy nem csak annyit fog mondani, hogy Foltot követi valaki, aki történetesen a bődületesen vonzó exe.

– Néhány éjszakával ezelőtt együtt voltak. Van rá bizonyítékom. Fényképek. – Látni akarom őket, – mondtam és ismét felé fordultam. – Nora...– El tudom viselni, – csattantam fel. – Szeretném látni ezt az úgynevezett

bizonyítékot, amit a te... vagyis az én embereim szereztek meg. Folt Dabria-val. Gyorsan végigfutottam az emlékeimen és igyekeztem kitalálni melyik

éjszaka lehetett az. Őrültnek, féltékenynek és bizonytalannak éreztem magam. Folt nem tett ilyesmit. Kellett lennie valamilyen magyarázatnak. Tartoztam neki annyival, hogy legalább kételkedjek a hírben. Túl sok mindenen mentünk át együtt ahhoz, hogy már az első pletykának hitelt adjak.

Nyugodtnak kellett maradnom. Butaság lenne ilyen hamar ítélkezni. Dante-nak voltak fényképei? Rendben. Majd személyesen megvizsgálom őket.

Dante összeszorította az ajkait, majd bólintott. – Még ma elküldtetem neked őket.

24. FEJEZET

UGYANÚGY KÉSZÜLTEM A NAPRA, MINT BÁRMIKOR MÁSKOR, ám a mozdulatok most leginkább mechanikusnak tűntek. Nem tudtam megszabadulni attól a képtől,

hogy Folt és Dabria együtt voltak. Amikor kiderült mindez, akkor nem kérdeztem rá a részletekre, így most rengeteg kérdés rágta az agyam. Együtt voltak. Vannak fényképeim.

Mit jelentett ez? Együtt hogyan? Naiv volt a részemről feltenni ezt a kérdést? Nem. Bíztam Foltban. Nagy volt a kísértés, hogy felhívjam, de végül persze nem tettem. Várni akartam, míg a saját szemeimmel látom a képeket. Majd csak azután fogok ítéletet mondani róluk. Marcie lépdelt be a konyhába, majd nekitámaszkodott az asztalnak.

– Kellene nekem egy shopping pajtás, ma délutánra. Eltoltam magamtól a már szétázott müzlimet tartalmazó tálat. Olyan sokáig

merengtem, hogy a reggelim közben menthetetlenné vált. – Minden péntek délután vásárolni megyek, – mondta Marcie. – Ez, egyfajta rituálé. – Mármint hagyomány, – javítottam ki. – Kell egy új őszi kabát. Valami meleg és gyapjú, ugyanakkor nőies, – mondta

elmélyült tekintettel. – Kösz az ajánlatot, de nagyon elmaradtam a trigonometria házimmal. – Ó, ne már! Egész héten nem csináltál leckét, miért éppen ma kezdenéd el? Nekem

pedig tényleg kell egy másodvélemény. Ez egy fontos vásárlás lesz. Pedig már éppen kezdtél normális lenni, – adta hozzá motyogva.

– A bókolás mindig beválik nálam, – mondtam és a mosogatóhoz vittem a tálam. – Gyerünk, Nora, nem akarok veszekedni, – panaszkodott. – Csak azt szeretném, hogy

eljöjj velem vásárolni. – Én meg át akarok menni trigonometriából. Plusz, szobafogságban vagyok. – Semmi gond, már beszéltem anyukáddal. Volt ideje megnyugodni és átgondolni a

dolgot. Nem vagy többé szobafogságban. Suli után várok majd rád egy fél órát. Annyi idő alatt biztosan befejezed a leckéd.

– Elme-trükköt alkalmaztál anyukámon? – kérdeztem gyanakvó tekintettel. – Tudod, mit gondolok? Szerintem te féltékeny vagy, amiért ilyen jól kijövünk

egymással. Cöh.– Nem csak a matekról van szó, Marcie. Gondolkodni is szeretnék. Arról, ami tegnap

este történt és arról, hogyan akadályozhatnánk meg, hogy újra megtörténjen. Nem fogok hűbéresküt tenni, – jelentettem ki. – És ha rajtam múlik, akkor a többi Nephilim sem fog.

– Pont olyan vagy, mint az apám, – mondta Marcie elkeseredett sóhajtás kíséretében. –Csak egy kis időre ne legyél...

– Nephil? – fejeztem be neki a mondatot. – Hibrid, korcs, szörnyeteg, a természet furcsa balesete? Célpont?

Marcie úgy összeszorította a kezét, hogy az öklei rózsaszínre változtak. Majd végül felemelte az állát. Kihívás és büszkeség ragyogott a tekintetében.

– Ja. Egy mutáns, egy rémség, egy jelenés. Mint én. – Szóval ennyi? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel. – Végre elfogadod, ami vagy?– Még szép, hogy igen, – mondta majdnem szégyellős mosollyal. – Ezt a változatodat jobban kedvelem, – mondtam. – Én is jobban kedvelem ezt a változatodat, – Marcie ellépet az asztalról és felkapta a

retiküljét. – Áll a shopping randink, vagy sem?Kevesebb, mint két órával az utolsó kicsöngetés után, Marcie máris elvert négyszáz

dollárt egy gyapjú kabátra, egy farmerre és néhány kiegészítőre. Én egész évben nem költöttem ennyit a teljes ruházatomra. Eszembe jutott, hogy ha én is Hank házában nőttem volna fel, akkor valószínűleg nekem sem okozna gondot, hogy egy egész délutánt töltsek a hitelkártyám lenullázásával. Sőt, tulajdonképpen akkor lett volna hitelkártyám.

Mivel nem volt hajlandó a kocsimban mutatkozni, ezért Marcie vezetett. Megértettem az okait, de azért rosszul esett a nyilvánvaló ilyen erős megjelenése. Ő gazdag volt, én viszontnem. Hank rám hagyta az elátkozott hadseregét, Marcie-ra pedig a teljes örökségét. Az igazságtalan egy nagyon enyhe jelző erre.

– Tehetnénk egy rövid kitérőt? – kérdeztem. – Át kell vennem valamit az egyik barátomtól, Dante-tól.

Émelyített a gondolat, hogy Foltot és Dabria-t együtt lássam a képeken, de muszáj voltleküzdenem az ismeretlent. Nem bírtam kivárni, míg Dante elküldi őket. Ugyan nem tudhattam, hogy feladta-e már őket, mégis úgy döntöttem, elmegyek értük.

– Dante? Ismerem?– Nem. Nem jár iskolába. A következőnél fordulj jobbra; a Casco Bay közelében

lakik, – mondtam. A pillanat iróniája nem ment el mellettem. Még a nyáron azzal vádoltam Foltot, hogy

összejött Marcie-val. Most pedig, néhány hónappal később, az ő autójában ültem és egy ugyanolyan történet nyomában jártam - csak most másik lánnyal a főszerepben.

Megdörzsöltem az arcom a szemeim között. Talán hagynom kellett volna az egészet. Talán ez sokat elárult a bizonytalanságomról és jobban tettem volna, ha feltétel nélkül megbízom Foltban. Mert tényleg megbíztam benne.

Ám ott volt Dabria. Egyébként pedig, ha Folt ártatlan és minden erőmmel ebben reménykedtem, akkor

nem lehet gondom belőle, ha megnézem a képeket. Marcie követte az utasításaimat Dante háza felé és mikor odaértünk, elégedetten

füttyentett egyet. – Ennek a te Dante barátodnak van stílusa, – mondta, miközben alaposan végignézett a

házon. – A barátai hagyták rá a végrendeletükben, – mondtam. – Ne vesződj a kiszállással,

csak odarohanok, átveszem, amit kell és már itt is vagyok. – Kizárt. Muszáj látnom a belsejét, – mondta Marcie és még azelőtt kipattant a

kocsiból, mielőtt megállíthattam volna. – Van Dante-nak barátnője? – felcsúsztatta a homlokára a napszemüvegét és kendőzetlenül csodálta Dante vagyonát.

Igen, én, gondoltam magamban. Kiváló munkát végeztem a színjáték fenntartásával. Még a féltestvérem, aki egy házban lakik velem, sem tudott semmit a "pasimról".

Felmásztunk a tornácra, majd becsöngettem. Vártam egy kicsit aztán megint. Az ebédlő ablakán keresztül kémleltem be a házba, de csak sötétséget láttam. Jellemző, éppen akkor jöttem, mikor nem volt otthon.

– Ha-hó, lányok! Csak nem azt a fiatalembert keresitek, aki itt lakott?Marcie és én megfordultunk és megtaláltuk a hangforrását, egy idős hölgyet a járdán.

Rózsaszín papucsot, valamint rózsaszín hajcsavarókat viselt, a kezében lévő póráz végén pedig egy aprócska fekete kutya volt.

– Dante-t keressük, – mondtam. – Ön talán az egyik szomszédja? – A nyár végén költöztünk ide a lányommal és a férjével. Ott a házunk, egy kicsit

lejjebb az utcán, – a háta mögé mutatott. – A férjem, John, eltávozott, nyugodjék békében, ígycsak két választásom maradt. Vagy egy idősek otthona, vagy a vejem háza. Ő sosem hajtja le aWC-ülőkét, – informált minket.

Ő meg miről hadovál? kérdezte Marcie a gondolataimban. És, ú! Annak a kutyának fürdetésre van szüksége. Idáig érzem a szagát.

– A nevem Nora Grey, – mondtam és kedves mosollyal elindultam felé. – Az itt lakó Dante Matterazzi barátja vagyok.

– Matterazzi? Tudtam! Tudtam, hogy olasz. Az ilyen név olasz származásról tanúskodik. Megszállják a partjainkat, – mondta a hölgy. – Egy pillanatra nem figyelek, és

arra eszmélek, hogy maga Mussolini lesz a szomszédom, – ezt megerősítendő a kutya vakkantott egyet.

Marcie-val egymásra néztünk, ő pedig forgatni kezdte a szemét. – Látta már ma Dante-t? – kérdeztem. – Ma? Mégis miért láttam volna ma? Épp most mondtam, hogy kiköltözött. Két napja.

Az éjszaka kellős közepén ment el, pont, ahogy az olaszok szokták. Ravasz és sikamlós, mint egy szicíliai maffiózó. Biztos rosszban sántikál.

– Ön biztos téved. Dante még most is itt lakik, – mondtam, a lehető legbarátságosabb hangon.

– Ha! Annak a fickónak akasztottak. Magának való volt és a lehető legkevesebbet érintkezett a szomszédokkal. Már akkor is, amikor beköltözött. Még az utcán sem köszönt. Hogy került egy ilyen állandóan rosszban sántikáló ember ebbe a szép, tiszteletreméltó szomszédságba! Nem volt itt helye. Csak egy hónapig bírta, én pedig biztos nem fogok sírni utána. Törvényt kellene hozni a bérlők ellen, mert miattuk mennek le a házak árai a környéken.

– Dante nem bérlő volt. Ez a ház az övé. A barátai hagyták rá, a végrendeletükben. – Ezt mondta neked? – megcsóválta a fejét és úgy nézett rám a nagy, kék szemeivel,

mintha én lettem volna a legnagyobb balek a világon. – Ez a ház a vejemé. Évek óta a családja tulajdona. Nyáron szokta kiadni, mielőtt még összeomlott volna a gazdaság. Amikor jól lehetett keresni a turizmussal. Most meg már olasz maffiózóknak kell kiadnunk.

– Ön bizonyára téved, – kezdtem ismét. – Ellenőrizze a földhivatalban! Ők nem hazudnak úgy, mint a kétes olaszok. A kutya köröket futva rátekerte a pórázt a nő lábára. Néha-néha megállt és

torokhangon figyelmeztető morgást küldött felénk. Aztán rögtön újra pörögni és szaglászni kezdett. A nő kiszabadította magát, majd továbbindult.

A hátát bámultam. Ez a ház Dante tulajdona volt. Biztosan nem csak bérelte. Rettenetes felismerés szorította össze a mellkasomat. Ha Dante tényleg eltűnt, hogy

jutok majd ördögmágiához? Majdnem kifogytam belőle. Egy, maximum két napra volt elég. – Nos, valaki hazudik, – mondta Marcie. – Szerintem a nő az. Sose bízz az öreg

nénikben. Főleg a bolondokban ne. Alig hallottam, amit mondott. Próbáltam telefonon elérni Dante-t, de minden imám

ellenére sem vette fel. Még a hangpostája sem. Miközben segítettem bevinni Marcie csomagjait, az anyukám jelent meg a lépcsőn. – Ezt az egyik barátod hagyta itt, – mondta és felém nyújtott egy borítékot. – Azt

hiszem Dante-nak hívták. Ismernem kellene? – faggatódzott. – Ő Scott egyik ismerőse, – mondtam és igyekeztem nem túl izgatottan átvenni a

borítékot. Anyukám és Marcie várakozó tekintettel szemlélték a borítékot. – Biztos csak valami, amit szeretné, ha átadnék Scottnak, – hazudtam, mert nem

akartam még nagyobb figyelmet fordítani a helyzetre. – Öregebbnek tűnt, mint a barátaid. Nem igazán érzem jónak, hogy nálad idősebb

férfiakkal töltöd az idődet, – mondta kétkedően anyukám. – Ahogy mondtam, ő Scott barátja, – válaszoltam kitérően. A szobámban vettem egy mély lélegzetet, majd feltéptem a borítékot. Egy csomó

fényképet ráztam ki belőle. Mindegyik fekete-fehér. Az első tucatot éjszaka készítették. Folt sétál egy elhagyatott utcán. Folt, feltehetőleg

megfigyelést végez a motorjáról. Folt használ egy nyilvános telefont. Semmi újdonság, azt már rég tudtam, hogy éjjel-nappal Pepper zsarolóját keresi.

A következő képen Folt és Dabria volt látható.

Folt új, Ford F-150-es kisteherautójában ültek. A fölöttük lévő utcai lámpa fényében apró tűkként hullott az eső. Dabria karjai Folt nyaka köré voltak tekerve, az arcán pedig szégyellős mosoly. Csókban forrtak össze, Folt pedig nem mutatta ellenállásnak semmi jelét.

Gyorsan átnéztem az utolsó három képet. A gyomrom felfordult, éreztem, hogy rosszul leszek. Csókolóztak.

Dabria megcsókolta Foltot. Jól látható volt a képeken.

25. FEJEZET

A FÜRDŐSZOBA PADLÓJÁN ÜLTEM, hátamat a zuhanyzó ajtajának vetve. Magamhoz húztam a térdeim és noha ment a fűtés, mégis nyirkosságot és hideget éreztem. Egy üres ördögmágiás üveg hevert mellettem. Az utolsó tartalékom. Alig emlékszem arra, hogy megittam. Ledöntöttem egy egész üveggel és semmi hatása sem volt rám. Még ez sem tudott immúnissá tenni egy megszakadt szívvel szemben.

Bíztam Foltban. Túlságosan szerettem ahhoz, hogy elhiggyem, képes így megbántani. Kellett lennie valamilyen magyarázatnak.

Egy magyarázatnak. A szó üresen visszhangzott a fejemben. Valaki bekopogott. – Emlékszel, hogy osztoznunk kell ezen a szobán? Nekem pedig akkora a hólyagom,

mint egy mókusé, – mondta Marcie. Lassan talpra kászálódtam. Abszurd módon azon aggódtam a legjobban, hogy vajon

Dabria jobban csókol-e, mint én. Hogy Folt szeretné-e, ha jobban hasonlítanék rá. Rátermettségben, ridegségben kifinomultságban. Azon tűnődtem, hogy melyik volt az a konkrét pillanat, amikor eldöntötte, visszamegy hozzá. Talán csak azért nem szakított még velem, mert tudja, hogy mennyire megviselne a dolog?

Még nem. A bizonytalanság nehéz teherként tört rám. Kinyitottam az ajtót és elsuhantam Marcie mellett. Öt lépést tudtam megtenni, mire

megéreztem magamon a tekintetét. – Minden rendben? – kérdezte. – Nem akarok beszélni róla. – Hé, várj meg! Nora? Te sírsz?Végighúztam a kezem a szemem alatt és meglepődve tapasztaltam, hogy tényleg

könnyezem. A pillanat távolinak és megdermedtnek tűnt. Mintha csak egy álomban, vagy valahol nagyon messze történne.

– El kell mennem, – mondtam, anélkül, hogy megfordultam volna. – Tudnál fedezni? Lehet, hogy nem érek vissza a takarodóra.

Folt háza felé tartva egyszer megálltam. Határozott mozdulattal irányítottam a Volkswagent az útszélére, kipattantam és fel-alá kezdtem járkálni. Teljes sötétség uralkodott és elég hideg volt ahhoz, hogy átkozzam magam, amiért nem hoztam magammal a kabátomat.Nem tudtam mit mondjak majd neki. Nem akartam dühödten rárontani. Sőt, ordibálni sem volt kedvem.

Magammal hoztam a fényképeket, így úgy döntöttem, azok beszélnek majd helyettem is. Átadom őket és csak annyit kérdezek: "Miért?"

A jeges elhatárolódás azonnal leolvadt rólam, amikor megláttam Dabria Bugattiját, ami Folt háza előtt parkolt. Fél háztömbnyivel arrébb nyomtam be a féket és nagyokat kellett nyelnem. Harag gyülemlett fel a torkomban, majd kinyomtam magam a kocsiból.

Szinte beletörtem a kulcsom a zárba, aztán bemasíroztam. Az egyetlen fényforrás az étkező asztalon lévő lámpa volt. Dabria az erkélyablak előtt járkált, de rögtön megállt, amint megpillantott.

– Mit keresel itt? – kérdezte, láthatóan megdöbbenve. – Nem, – ráztam a fejem haragosan. – Ez az én kérdésem. Ez ugyanis az én pasim

háza, így ezt csak én kérdezhetem. Ő hol van? – követeltem, miközben már el is indultam a hálószobája felé.

– Ne is próbálkozz. Nincs itthon. Megpördültem. A Dabria felé lövellt tekintetem tele volt undorral, fenyegetéssel és

hitetlenkedéssel. – Akkor mi. A. Fenét. Keresel. Te. Itt? – hangsúlyoztam minden szót. Éreztem, ahogy a düh fortyogni kezd bennem és nem is tettem ellene semmit. Dabria

hozta magára a bajt. – Bajban vagyok, Nora, – mondta remegő ajkakkal. – Én sem mondhattam volna helyesebben, – hozzávágtam a képekkel teli borítékot,

ami valamivel a lába előtt landolt. – Milyen érzés tudni, hogy elloptad valaki más pasiját? Ettől érzed jól magad, Dabria? Elvenni azt, ami nem tartozik hozzád? Vagy csak azt élvezed, hogy széttéphetsz valami jót?

Dabria lehajolt a borítékért, de közben egy pillanatra sem vette le rólam a szemét. Bizonytalan, védekező tekintetet vetett rám. Nem bírtam felfogni, hogy lehet olyan arcátlan, hogy úgy tesz, mint nem tudná, miről van szó.

– Folt teherautója, – üvöltöttem. – Te és ő, pár éjszakával ezelőtt, az ő teherautójában. Megcsókoltad!

Épp csak annyira szakította meg a szemkontaktust, hogy belepillanthasson a borítékba.Utána az egyik párnára dobta.

– Semmit sem értesz. – Ó, szerintem nagyon is értem. Nem vagy olyan kifürkészhetetlen. Nincs benned

semmi tisztelet, vagy méltóság. Másokkal mit sem törődve veszed el, amit csak akarsz. Foltot akartad, és úgy tűnik meg is kaptad.

Elakadt a szavam, égni kezdtek a szemeim. Próbáltam pislogással elhessegetni a könnyeket, de azok túlságosan gyorsan csorogtak.

– Azért vagyok bajban, mert hibát követtem el, miközben Foltnak tettem szívességet, –mondta Dabria, gyengéd, aggódó hangon, mit sem törődve a vádaskodásommal. – Folt elárulta, hogy Blakely újfajta ördögmágián dolgozik Dante számára és a labort meg kell semmisíteni. Azt mondta, ha valaha is találok valamilyen információt Blakely-ről, vagy a laborról, akkor azonnal forduljak hozzá.

Néhány éjszakával ezelőtt, nagyon késő este, néhány Nephilim jött el hozzám és azt akarták, hogy jósoljak nekik. Gyorsan megtudtam, hogy testőrök a Fekete Kéz seregében. Egészen addig az estéig egy nagyon fontos és hatalmas Nephil alatt szolgáltak, aki történetesen Blakely volt. Ezzel felkeltették az érdeklődésemet. Meséltek arról, hogy milyen fárasztó és eseménytelen volt a munkájuk. Korábban, még aznap este, úgy döntöttek, pókerezéssel fogják elütni az időt, noha a kártyázás, vagy bármilyen más figyelemelterelő foglalatosság szigorúan tilos volt.

Az egyikük elhagyta az őrhelyét, hogy vegyen egy pakli kártyát. Csak néhány percig tudtak játszani, mire a parancsnokuk felfedezte őket. Ő azonnal kidobta őket a seregből. A kidobott katonák vezetője, Hannoth, nagyon szerette volna visszakapni az állását. Családos ember és fél, hogy mi lesz velük, ha neki nincs állása, vagy, ha esetleg kiátkozzák őt a kötelességmulasztásért. Azért jött el hozzám, hogy megtudja, van-e esélye visszakapni a korábbi pozícióját.

Először tehát az ő jövőjét mondtam el. Erős késztetés éreztem arra, hogy elmondjam Hannoth-nak az igazat: hogy a volt parancsnoka be akarja börtönözni, meg akarja kínozni és ezért jobb lenne, ha a családjával együtt elhagyná a várost. Viszont azt is tudtam, hogy ha ezt elmondom neki, akkor nem lesz több esélyem megtalálni Blakely laborját. Így tehát hazudtam. Hazudtam Foltért.

Azt mondtam Hannoth-nak, hogy egyenesen Blakely-hez forduljon a problémáival. Hakönyörög, akkor Blakely majd megbocsát neki. Tudtam, hogy ha Hannoth elhiszi a szavaimat,akkor elvezet majd Blakely-hez. Folt kedvéért akartam ezt megtenni. Azok után, amit értem tett, adott egy második esélyt, amikor mindenki… – könnyes szemei találkoztak az enyéimmel. – Ez volt a legkevesebb, amit megtehettem neki. Szeretem őt, – jelentette ki egyszerűen és nem fordult el a kemény tekintetem elől. – Mindig is szeretni fogom. Ő volt az első szerelmem, így sosem feledem el. De ő már téged szeret, – mondta egy csüggedt sóhaj kíséretében. – Megvárom azt a napot, amikor talán már nem lesz ilyen komoly a kapcsolatotok.

– Ne is számíts rá, – mondtam. – Beszélj tovább. Juss el addig a részig, ami megmagyarázza ezeket a képeket, – a kanapén heverő boríték irányába bólintottam.

Túl sok helyet foglalt el a szobából. Szerettem volna cafatokra tépni a képeket, a maradékokat pedig bedobni a kandallóba.

– Úgy tűnt Hannoth elhiszi a hazugságom. Az embereivel együtt elment, én pedig követtem őket. Mindent megtettem, hogy ne vegyenek észre. Túlerőben voltak, tudtam, ha lebukom, akkor végem.

Elhagyták Coldwatert és északnyugatra indultak. Egy órán át követtem őket. Azt hittem egyre közelebb kerülök Blakely-hez. A városok kezdtek eltűnni a láthatárról, kiértünk avidékre. A Nephilimek befordultak egy keskeny úton, én pedig utánuk mentem.

Azonnal tudtam, hogy valami nem stimmel. Az út közepén álltak meg. Ötük közül négyen kiszálltak a kocsiból. Éreztem, amint szétszóródnak, körbevesznek, mintegy hálót fonva körém a sötétségben. Nem tudom hogyan jöttek rá, hogy követem őket. Nem kapcsoltam fel a lámpáimat és egész végig olyan messze voltam tőlük, hogy néha majdnem elveszítettem őket. Attól tartva, hogy már késő, az egyetlen dolgot tettem, amire csak gondolni tudtam. Gyalog kezdtem rohanni a folyó felé.

Felhívtam Foltot és mindent elmondtam neki egy üzenetben. Aztán belevetettem magam a vízbe, remélvén, hogy a sodrásának hála sem látni, sem érezni nem fognak.

Gyakran értek a közelembe. Ki kellett szállnom a folyóból és az erdőben folytatni a menekülést. Nem tudtam milyen irányba futok. De ha el is jutottam volna egy városba, ott sem lettem volna biztonságban. Ha bárki meglátta volna, amint Hannoth és csapata rám támadt, akkor egyszerűen csak kitörölték volna az emlékezetüket. Szóval olyan gyorsan és olyan messzire rohantam, amennyire csak bírtam.

Amikor Folt végre visszahívott, éppen egy elhagyatott fűrészmalomban húztam meg magam. Nem tudom meddig bírtam volna még rohanni. Valószínűleg nem sokáig, – könnyek gyűltek össze a szemében. – Eljött értem. Kihozott onnan. Még úgy is, hogy nem sikerült megtalálnom Blakely-t, – a fülei mögé simította a haját és szipogott egy kicsit. – Elvitt Portlandbe és megbizonyosodott róla, hogy biztonságos helyen legyek. Mielőtt kiszálltam volna a teherautójából, megcsókoltam, – a szemei találkoztak az enyéimmel és nem tudtam, hogy kihívás, vagy bocsánatkérés ragyog bennük. – Én kezdeményeztem, ő pedig azonnal véget vetett neki. Tudom, hogy minek tűnik a képeken, de csak így fejeztem ki a hálámat. Vége lett, mielőtt még elkezdődhetett volna. Hála neki.

Dabria hirtelen összerezzent, mintha csak egy láthatatlan kéz csapta volna meg. A szemei egy pillanatra tejfehérek lettek, majd ismét visszaváltottak a jeges kékre.

– Ha nem hiszel nekem, akkor kérdezd meg őt. Kevesebb, mint egy perc múlva itt lesz.

26. FEJEZET

SOSEM HITTEM EL IGAZÁN, HOGY DABRIA rendelkezik a jövőbelátás képességével, főleg mióta letaszították, de mostanság elég jó munkát végzett a véleményem megváltoztatásával. Kevesebb, mint egy perc múlva megzörrent a garázsajtó, majd Folt jelent meg az ajtóban. Nyúzottnak látszott és egyértelműen lerítt róla, hogy nem segített a hangulatán, amikor meglátott Dabria és engem, amint farkasszemet nézünk egymással.

– Ez nem lesz jó, – mondta és sötét, méregető tekintetet lövellt felénk. – Majd én elmondom, hogy mi a helyzet, – kezdte Dabria. – Esélytelen, – kiáltottam rá. Egyenesen Foltra nézve, kizárva ezzel Dabria-t a

beszélgetésből. – Megcsókolt téged! És Dante-nak, aki egyébként követtet téged, fényképei is vannak róla. Képeld mennyire meglepődtem, amikor megláttam ezt. Gondoltál arra egyáltalán, hogy elmond nekem?

– Elmondtam neki, hogy én csókoltalak meg, te pedig ellöktél magadtól, – ellenkezett éles hangon Dabria.

– Mi a fenét keresel még itt? – ordítottam. – Ez csak Foltra és rám tartozik. Tűnj el innen!

– Én... betörtem, – mondta. – Féltem. Nem tudtam aludni. Állandóan Hannoth-ra és a többi Nephilimre gondolok.

– Most ugye csak ugratsz? – kérdeztem. Foltra néztem, megerősítést várva, reméltem, hogy nem dől be ennek az alakításnak.

Dabria egy bizonyos vigasztalásért jött ma. Olyanért, amit nem fogok jóváhagyni. De nem ám!

– Menj vissza a rejtekhelyre, – utasította Dabria-t Folt. – Ha tényleg ott maradnál, akkor biztonságban lennél, – fáradsága ellenére kemény hangon beszélt. – Most utoljára mondom el neked, hogy húzd meg magad és kerüld a bajt.

– Mégis meddig? – Dabria szinte nyüszített. – Magányos vagyok ott. A házban mindenki más ember. Furcsán néznek rám, – mondta könyörgő szemekkel. – Segíthetek neked. Ezúttal nem követek el hibát. Ha engednéd, hogy itt maradjak...

– Menj, – utasította Folt. – Már így is épp elég galibát okoztál. Norával és a Nephilimekkel is, akiket követtél. Nem lehetünk biztosak abban, hogy milyen következtetést vontak le a dologból, de az fix, hogy rájöttek, Blakely után kutattál. És ha csak egy kis eszük is van, akkor arra is rájöttek, hogy te tudod miért fontos számukra Blakely és amit abban a titkos laborban művel. Nem lennék meglepődve, ha az egész telep átköltöztették volna. Ezzel pedig ismét a kiindulóponton vagyunk; egy lépéssel sem kerültünk közelebb Blakely és az ördögmágia kiiktatásához, – tette hozzá frusztráltan.

– Csak segíteni akartam, – mondta Dabria, remegő ajkakkal. Még egy utolsó pillantást vetett Foltra, mely leginkább egy megszidott kiskutyáéhoz

volt hasonló, aztán kiengedte magát a házból. Így Folt és én egyedül maradtunk. Gondolkodás nélkül jött oda hozzám, pedig a

tekintetem biztos minden volt, csak hívogató nem. A homlokomhoz érintette a homlokát és behunyta a szemeit. Hosszasan kifújta a levegőt, mintha nagy tehertől szabadult volna meg.

– Sajnálom, – mondta halkan, valódi megbánással a hangjában. "A csókot sajnálod, vagy azt, hogy megláttam?" akartam kérdezni, de végül

visszafogtam magam. Belefáradtam a saját terhem cipelésébe, ami keveréke volt a kétségnek és a féltékenységnek.

Folt megbánása olyan erős volt, hogy szinte tapintani lehetett. Nem tudtam hibáztatni Foltot azért, mert megmentette Dabria hátsóját. Jobb ember volt, mint amilyennek hitte

magát. Azt gyanítottam, hogy évekkel ezelőtt, egy teljesen más Folt, valószínűleg másként reagált volna a helyzetre. Adott Dabria-nak még egy esélyt, valamit, amiért ő is minden nap megküzdött.

– Én is sajnálom, – suttogtam Folt mellkasának. Erős karjai átöleltek. – Sosem voltam még olyan feldúlt, vagy ijedt, mint amikor megláttam azokat a képeket. A gondolat, hogy elveszítelek... elképzelhetetlen volt. Annyira mérges lettem rá. Még mindig az vagyok. Megcsókolt, pedig nem kellett volna. Amennyire én tudom, bármikor megpróbálhatja újra.

– Nem fogja, mert ezúttal nagyon határozottan fogom elmagyarázni neki, hogyan alakulnak köztünk a dolgok. Átlépett egy határt. Én pedig teszek majd róla, hogy legközelebb kétszer is meggondolja, hogy megteszi-e, – mondta határozottan Folt. Felemelte az állam megcsókolt, majd hagyta, hogy az ajkai az enyéim felett maradjanak, mikor folytatta. – Nem számítottam arra, hogy téged talállak itthon, de ha már így alakult, nem áll szándékomban elengedni.

Forró, fájdalmas bűntudat söpört végig rajtam. Nem tudtam úgy a közelében lenni, hogy érezzem, amint a hazugságaim közénk furakodnak. Hazudtam neki az ördögmágiáról. Még mindig hazudok. Hogy tehettem ezt? Szégyennel és undorral vegyített önutálat tört rám. Mindent be akartam vallani, de hol is kezdhettem volna? Hanyag módon engedtem, hogy a hazugságok elburjánzanak.

Kinyitottam a számat, hogy elmondjam az igazságot, ám ekkor mintha fagyos kezek nyúltak volna fel a torkomba, szorosan megragadva azt. Nem tudtam megszólalni. Még lélegezni is csak nehezen. A torkomat elöntötte valami sűrű anyag, pont, mint amikor először ittam ördögmágiát. Egy idegen hang jelent meg a fejemben és kezdett érvelni.

Ha elmondom az igazat Foltnak, akkor többé nem fog megbízni bennem. Sosem bocsátana meg. Csak még nagyobb fájdalmat okoznék neki, ha elmondanám. Csak a Cheshvanon legyek túl és leállok az ördögmágiával. Csak egy kicsit tovább. Csak még néhányhazugság.

A hideg kezek elengedtek. Szaggatottan, de újra tudtam lélegezni. – Hosszú este? – kérdeztem Folttól, igyekezvén tovább gördíteni a beszélgetésünket,

eltávolodni a hazugságtól. – És egy kicsit sem jutottam közelebb ahhoz, hogy megtaláljam Pepper zsarolóját, –

mondta sóhajtva. – Állandóan az jár a fejemben, hogy olyasvalaki lehet, akit már ellenőriztem, de lehet, hogy megint tévedek. Talán valaki más. Valaki, aki nincs a szemem előtt. Minden nyomot végigkövettem, még az őrült ötletek is. Amennyire meg tudom állapítani, mindenki tiszta.

– Lehet, hogy Pepper találta ki az egészet? Talán nem is zsarolja senki.Ekkor gondoltam erre először. Egészen addig elhittem a történetét, pedig minden

lépése arról árulkodott, hogy megbízhatatlan. – Elképzelhető, de szerintem nem így van, – mondta. – Miért vesződne egy ilyen

alaposan kidolgozott sztorival?– Mert kell neki egy indok, amivel leláncolhat téged a pokolba, – javasoltam halkan,

mert ez is csak akkor jutott először eszembe. – Mi van, ha az arkangyalok vették rá erre? Azt mondta egy tőlük kapott küldetés miatt jár idelent. Először nem hittem neki, de mi van, ha mégis igaz? Mi történik akkor, ha tényleg az arkangyalok bízták meg azzal, hogy téged leláncoltasson a pokolban? Nem titok, hogy ezt szeretnék.

– Ha törvényesen akarnak eljárni, akkor szükségük van valamilyen indokra, hogy ezt megtehessék, – mondta Folt és elgondolkodva megsimogatta az állát. – Hacsak nem estek át annyira a ló túlsóoldalára, hogy ilyesmivel már nem is törődnek. Biztosan tudom, hogy van néhány záptojás a kosárban, de nem hinném, hogy minden arkangyal korrupt.

– Ha Pepper az arkangyalok egy csoportjának dolgozik és a többiek rájönnek, hogy valami nincs rendben, akkor azoknak az arkangyaloknak tökéletes fedősztorijuk lesz: Majd

azt mondják, hogy Pepper a saját szakállára cselekedett. Kitépik a szárnyait, még mielőtt vallomást tehetne és ezzel minden gondjuk megoldódik. Nekem ez nem tűnik annyira elképzelhetetlennek. Sőt, igazából olyan ez, mint a tökéletes bűntény.

Folt döbbenten bámult rám. Az elképzelésem valóságossága ködként borult ránk. – Szerinted Peppert egy csoport tisztességtelen arkangyal bízta meg azzal, hogy

végleg leszámoljon velem, – mondta lassan. – Ismerted Peppert, mielőtt letaszítottak volna? Milyen volt akkoriban?– Ismertem, de nem túl jól, – mondta a fejét rázva. – Sokkal inkább hallottam róla.

Makacs liberális hírében állt, főleg a társadalmi ügyek tekintetében. Nem lepett meg, amikor keményen szerencsejátékozni kezdett, ám ha jól emlékszem, akkor valami szerepe az én tárgyalásomban is volt. Biztos arra szavazott, hogy letaszítsanak; ami furcsa, hiszen ez ellenkezik az elveivel.

– Szerinted rávehetjük Peppert, hogy forduljon az arkangyalok ellen? A kettős élete az álcája része lehet... ettől függetlenül lehet, hogy egy kicsit túlságosan is élvezi a lent töltött időt. Ha a megfelelő módon helyezzük nyomás alá, akkor talán beszélni fog. Ha elárulja, hogyegy titkos arkangyal csoport küldte ide azzal a céllal, hogy téged a pokolra juttasson, úgy legalább tudni fogjuk mivel állunk szemben.

– Szerintem itt az ideje, hogy felkeressük Peppert, – mondta Folt és egy veszélyes kis mosoly ült ki az arcára.

– Rendben, – bólintottam. – Azonban te ezúttal csak a partvonalról fogsz figyelni. Nem akarlak Pepper közelében tudni. Egyelőre ugyanis azt kell feltételeznünk, bármit megtenne azért, hogy a pokolra küldjön téged.

– Mit javasolsz, Angyalom? – Folt szemöldökei összehúzódtak. – Én fogok vele találkozni. És Scottot is magammal viszem. Ne is akarj vitatkozni

velem, – mondtam figyelmeztetően, mielőtt még ellenkezhetne. – Többször vitted magaddal erősítésként Dabria-t, mint amennyit még el tudnék viselni. Megesküdtél nekem, hogy ez csaktaktikai húzás volt. Nos, most én jövök. Magammal viszem Scottot és kész. Amennyire én tudom, Peppernél nincs olyan egyirányú jegy a pokolba, ami Scott nevére szól.

Folt ajkai elvékonyodtak, szemei elsötétedtek; szinte éreztem a belőle áradó tiltakozást. Folt nem kedvelte Scottot, de ezt a kártyát most nem tudta kijátszani; tudta, hogy képmutató lenne tőle.

– Betonkemény terve van szükséged, – mondta végül. – Nem engedlek el a szemem elől, ha csak egy kicsi esélye is vannak, hogy valami félresikerülhet.

Arra mindig volt esély. Ha bármit is megtanultam a Folttal töltött időmben, akkor az ez volt. Ezt Folt is tudta, így kénytelen voltam arra gondolni, hogy talán ez is annak a tervének a része, hogy megakadályozzon. Úgy éreztem magam, mint Hamupipőke, aki csak egy apró formalitás miatt nem mehetett el a bálra.

– Scott erősebb, mint hinnéd, – érveltem. – Nem hagyja majd, hogy bármi is történjék velem. A fejébe vésem azt is, hogy senkinek sem beszélhet arról, hogy a kettőnk kapcsolata egyáltalán nem ért véget.

– Én pedig arról biztosítom, hogy ha egyetlen hajszálad is meggörbül, akkor velem gyűlik meg a baja, – Folt szemeiben forrt a méreg. – Ha van egy kis esze, akkor ezt a fenyegetést komolyan veszi.

– Akkor ennyi, – mondtam ideges mosollyal. – Most már csak egy tervre van szükségünk.

Másnap szombat volt. Anyukámnak azt mondtam, hogy az egész hétvégét Vee-nél töltöm és hétfőn vele is megyek az iskolába. Ezek után pedig Scottal együtt elmentünk a Sátán Táskájába. Nem a zene, vagy az italok, sokkal inkább a pince vonzott minket. Hallottampletykákat a pincéről, amik szerint egy igazi kis szerencsejátékos bűnbarlang van ott, de még sosem mentem le oda. A szóbeszéd alapján Pepper elég jól ismerte a helyet. Folt adott nekünk

egy listát Pepper kedvenc helyeiről, én pedig reménykedtem, hogy már az első próbálkozásunk sikert hoz majd.

Őszintének és kifinomultnak mutatkozva követtem Scottot a bárpulthoz. Rágózott és olyan nyugodtnak tűnt, mintha mindennapos dologra készülne. Én viszont annyira izzadtam, hogy úgy éreztem kellene még egy zuhany.

Kivasaltam a hajam, hogy egy érettebb nő benyomását keltsem. Ráadásként kifestettem a szemem, berúzsoztam az ajkaimat, tíz centis magassarkút húztam és kölcsönkértem egy márkás és nagyon drága táskát Marcie-tól. Mindezeknek hála öt évet öregedtem. Scott fejlett és fenyegető testalkatát elnézve, neki nem kellett aggódni azért, hogy elkérik a személyiét. Apró ezüstkarikákat viselt a fülében, és noha barna haját rövidre nyírva hordta, mégis sikerült neki keménynek, ugyanakkor vonzónak is maradnia. Scott és én csak barátok voltunk, de gyorsan megértettem, hogy Vee mit látott benne. Karonfogva álltunk egymás mellett, ő pedig intett a csaposnak.

– Storky-t keressük, – mondta Scott előrehajolva, hogy ne kelljen hangosan beszélnie. A csapos, akit eddig még sosem láttam itt, metsző tekintettel nézett végig rajtunk. A

lehető legközömbösebben álltam a szemkontaktust. Ne idegeskedj, mondtam magamnak. Bármit is teszel, ne mutasd ki, hogy van rejtegetnivalód.

– Ki keresi? – kérdezte végül mogorván. – Úgy hallottuk nagy tétben fog menni a játék ma este, – mondta Scott és

megvillantott egy köteg százdollárost a tárcájában. – Nem tudom miről beszéltek, – mondta a csapos, majd megvonta a vállát és folytatta

a pult törölgetését. – Az bizony kár, – mondta Scott és az egyik százdollárost a pultra helyezte, aztán

eltakarta a tenyerével. – Biztos, hogy semmi esetre sem gondolod meg magad?– Láttalak már valahol? – kérdezte a csapos, a bankót figyelve. – A Szerpentin basszusgitárosaként már játszottam itt. Viszont pókereztem is már

Portlandben, Concordban, Bostonban és köztük minden városban. – Ez az, – felismerően bólintott. – Az esti műszakban dolgoztam, a Z

Biliárdszalonban, Springvaleben. – Kedves emlékeim vannak a helyről, – vágta rá azonnal Scott. – Rengeteg pénzt

nyertem ott. És sokkal többet veszítettem, – úgy vigyorgott, mintha valami belsős poénon osztozna a csapossal.

A csapos Scott keze mellé csúsztatta a sajátját, ellenőrizte, hogy nem figyelik-e, aztán zsebre tette a százdollárost.

– Előbb meg kell motozzalak, – mondta. – Tilos fegyvert levinni. – Semmi gond, – válaszolta könnyedén Scott. Még jobban kezdtem izzadni. Folt figyelmeztetett minket, hogy ellenőrizni fogják

van-e nálunk pisztoly, kés, vagy bármi olyan hegyes tárgy, amit fegyverként lehetne használni. Így kreatív módon oldottuk meg a dolgot. Az öv, ami fenntartotta Scott nadrágját éselbújt a pólója alatt, valójában egy ördögmágiával átitatott ostor volt. Scott égre-földre esküdözött, hogy sosem ivott ördögmágiát, sőt, még csak arról a csodaszerről sem hallott, amit én használok, de azért úgy döntöttünk nem árt, ha magunkkal hozzuk az ostort, amit mégDante kocsijából emelt el, pusztán heccből, valamikor régebben. Az ostor árulkodó kékséggel ragyogott, de amíg a csapos nem emelte fel Scott pólóját, addig biztonságban voltunk.

A csapos invitálását követve Scott és én végigmentünk a bárpult mellett, bementünk egy fal mögé, majd feltettük a kezeinket. Én voltam az első, akinek el kellett viselnie egy gyors motozást. Utánam Scott következett, aki már alaposabb vizsgálatban részesült. Félhomályban voltunk és noha Scott vastag pamutinget viselt, én mégis látni véltem az ostor kék fényét. A csapos is észrevehette, mert összehúzott szemöldökkel nyúlt Scott felsője felé.

A lábai elé ejtettem a retikülömet. Jó néhány százdolláros hullott ki belőle. Ennyi pedig elég is volt, hogy a csapos figyelme elkalandozzon.

– Hoppá, – mondtam egy flörtölős mosoly kíséretében, miközben visszapakoltam a bankókat. – Ez a sok pénz lyukat égetett a táskámban. Készen állsz a játékra, csődör?

Csődör? visszhangozta elmémben Scott. Szép. Elvigyorodott, majd előrehajolt és keményen szájon csókolt. Annyira meglepődtem, hogy teljesen lefagytam az érintésétől.

Nyugi, üzente. Már majdnem bent vagyunk. Szinte észrevehetetlenül bólintottam. – Érzem, hogy ma este nagyot fogsz kaszálni, bébi, – dúdoltam. A csapos kinyitott egy vastag acélajtót, aztán megfogtam Scott kezét és követtem őt

lefelé egy sötét lépcsősoron, aminek poshadt víz és rozsda szaga volt. Amint leértünk áthaladtunk egy kanyargós folyósón, majd végül egy nagyobb szobába érkeztünk, amiben pókerasztalok voltak felállítva. Minden asztal fölött egy-egy aprócska lámpa szolgáltatott minimális világítást. Semmi zene, semmi ital, melegség, vagy barátságos köszöntés.

Egy asztal volt használatban, négy játékossal, akik között azonnal kiszúrtam Peppert. Háttal ült nekünk és nem fordult meg érkezésünkre. Ebben nem volt semmi meglepő. A többi játékos sem vetett ránk egyetlen pillantást sem. Mindannyian a kezükben lévő kártyákra koncentráltak. Pókerzsetonok álltak az asztal közepén, takaros kis tornyokba rakva. Fogalmam sem volt arról, hogy mennyi pénz forgott kockán, de az biztos, hogy a vesztes megérzi majd a hiányát. Nagyon is megérzi.

– Pepper Friberget keressünk, – jelentette be Scott. Könnyed hangon beszélt, ám amikor keresztbetette a karjait, a megdagadó izmai teljesen más üzenetet küldtek.

– Sajnálom édesem, de ma estére már betelt a táncrendem, – szólt vissza cinikus hangon Pepper, fel sem nézve a kártyáiból.

Alaposan megfigyeltem és arra jutottam, hogy túlságosan is átadja magát a játéknak ahhoz, hogy ez csak egy álca legyen. Sőt, annyira beszívta a póker, hogy még az én jelenlétemet sem érezte meg.

Scott felkapott egy széket az egyik közeli asztaltól, áttette Pepper mellé, majd ráült. – Sebaj, nekem úgyis két bal lábam van. Jobb lenne, ha inkább Nora Greyjel táncolnál.Erre már Pepper is reagált. Letette a kártyáit és felém fordította azt a kerekded testét,

hogy maga is meggyőződhessen jelenlétemről. – Helló, Pepper. Rég találkoztunk, – mondtam. – Amikor legutóbb láttuk egymást

éppen el akartál rabolni, ugye? – Az emberrablás komoly bűntett számunkra, földlakók számára, – tette hozzá Scott. –

Valami azt súgja, hogy a mennyországban sem igazán kedvelik. – Halkabban, – morogta Pepper, miközben idegesen vizslatta a kártyapartnereit. Felhúztam a szemöldököm és egyenesen Pepper elméjéhez beszéltem. Nem árultad el

az ember barátaidnak, hogy igazából mi vagy? Habár nem hiszem, hogy örülnének, ha kiderülne, hogy a pókertudásodnak több köze van a gondolatolvasáshoz, mint a szerencséhez, vagy a tehetséghez.

– Beszéljünk ezt meg odakint, – mondta Pepper és bedobta a lapjait. – Talpra, – mondta Scott és felsegítette a székből. A Sátán Táskája mögötti sikátorban én voltam az első, aki megszólalt.– Egyszerűvé tesszük számodra a dolgot, Pepper. Bármilyen vicces is volt, amikor

rajtam keresztül próbáltál eljutni Folthoz, itt az ideje, hogy továbblépjünk. Szerintem erre az egyetlen megoldás, ha megtalálom a zsarolódat, – mondtam, tesztelve őt.

Szerettem volna elmondani neki az elméletemet, miszerint ő csicskást játszott egy csoport szakadár arkangyalnak és a feladata az volt, hogy legalább valami félig-meddig elfogadható indokot találjon, amivel pokolra lehetne küldeni Foltot. De a biztonság kedvéért visszafogtam magam és hajlandó voltam kivárni hogyan alakul mindez.

Pepper hunyorogva nézett rám, arckifejezése egyaránt volt szkeptikus és mogorva.

– Mi ez az egész? – És itt jövünk mi a képbe, – szólt közbe Scott. – Igazán eltökéltek vagyunk aziránt,

hogy elkapjuk a zsarolódat. – Te meg ki vagy? – kérdezte Pepper, ha lehet még jobban hunyorítva. – Gondolj rám úgy, mint egy ketyegő bombára az ülésed alatt. Ha úgy döntesz, nem

fogadod el Nora feltételeit, akkor majd én ráveszlek, hogy meggondold magad, – válaszolta ésfelhúzta az ingujját.

– Te most fenyegetsz engem? – kérdezte Pepper kétkedően. – A következők a feltételeim, – mondtam. – Megtaláljuk a zsarolódat, vagy

zsarolóidat, és leszállítjuk neked őket. Cserébe csak annyit várunk, hogy megesküdj, leszállsz Foltról.

Egy hegyes fogpiszkálót döftem Pepper húsos tenyerébe. Mivel a csapos megmotozott, ez volt a legtöbb, amit tehettem.

– Némi vér és néhány komolyan gondolt szó elég is lesz. Ha rá tudnám venni, hogy tegyen esküt, akkor kénytelen lenne fülét-farkát behúzva

visszamenni az arkangyalokhoz és beismerni a vereségét. Tehát, ha ellenkezik, azzal csak az én elméletemnek ad bizonyosságot.

– Az arkangyalok nem tesznek véresküket, – mondta lekicsinylő mosollyal. Jó úton haladunk, gondoltam. –És szoktak a pokolra küldeni olyan bukott angyalokat, akik piszkálják a csőrüket? –

kérdezte Scott. – Mi a fenéről hadováltok? – úgy nézett ránk, mintha őrültek lennénk. – Milyen érzés az arkangyalok csicskásának lenni? – kérdeztem. – Mit ajánlottak cserébe? – követelte Scott. – Az arkangyalok nincsenek idelent, – mondtam. – Egyedül vagy. Tényleg szeretnél

egymagad szembeszállni Folttal? Gyerünk már, Pepper, gondoltam. Mondd el, amit hallani akarok. Hogy ez az egész

zsarolásos történet csak egy trükk, amivel az arkangyalok parancsára a pokolra akarod küldeni Foltot.

Pepper arcán a hitetlenség egyre mélyebb jelei tűntek fel, én pedig kihasználtam a némaságát.

– Most azonnal leteszed azt az esküt, Pepper. Scott és én közelebb léptünk hozzá. – Semmi eskü! – nyüszítette Pepper. – De Foltot békén fogom hagyni, ígérem!– Bárcsak megbízhatnék az adott szavadban, – mondtam. – A gond az, hogy szerintem

nem vagy túl őszinte fickó. Sőt, igazából azt hiszem, hogy ez az egész zsarolási ügy kitaláció. Pepper szemeiben megértés fénye lobbant. Hitetlenkedve kezdett beszélni, arca

teljesen rózsaszínné vált. – Nézzük csak, hogy jól értem-e. Szerintetek azért vagyok Folt nyomában, mert az

hiszem róla, hogy zsarol engem? – sikoltotta végül. – Ja, – mondta Scott. – Pontosan így gondoljuk. – Ezért nem találkozott velem? Mert azt hiszi, hogy ki akarom láncoltatni a pokolban?

Én nem fenyegettem őt! – sikkantotta Pepper és kerek arca egyre csak vörösebb lett. – Munkát akartam neki ajánlani! Egész idáig ez próbáltam közölni vele.

– Egy munkát? – mondtuk Scottal egyszerre, majd egy gyors, szkeptikus pillantást vetettünk egymásra.

– Az igazat mondtad? – kérdeztem Peppertől. – Tényleg van egy munkád a számára, és ennyi?

– Igen, igen, egy feladat, – morogta Pepper. – Mit gondoltál? A kutyafáját, mekkora galiba lett ebből! Semmi sem úgy történt, mint kellett volna.

– Mi a feladat? – kérdeztem. – Majd pont neked fogom elmondani! Ha segítettél volna időben elérni Foltot, akkor

nem lennék ekkora bajban. Ez az egész a te hibád. A munkát Foltnak és egyedül neki ajánlom fel.

– Na, tisztázzuk, – mondtam. – Nem hiszed, hogy Folt zsarol téged?– Miért gondolnám azt, amikor pontosan tudom, hogy ki zsarol, – vágott vissza

elkeseredetten. – Tudod ki a zsaroló? – ismételte Scott. – Tüntesd el ezt a Nephilt az arcomból, – mondta Pepper, undorodó tekintettel. – Hogy

tudom-e ki zsarol? – horkantott. – Igen! Ma este kellene velük találkoznom. És sosem fogtok rájönni ki az.

– Kicsoda? – kérdeztem. – Háh! Csodás lenne, ha elmondhatnám, nem igaz? A gond csak az, hogy a zsarolóm

megesketett arra, hogy sosem fedhetem fel a kilétét. Ne is vesződj a faggatózással. Szó szerintbe van varrva a szám. Azt mondták, hogy húsz perccel a találkozó előtt hívni fognak és elmondják hová menjek. Ha nem tudom hamarosan elintézni ezt az ügyet, akkor lebukom az arkangyalok előtt, – tette hozzá, a kezeit morzsolva.

Próbáltam nyugodt maradni. Nem ezt a lépést vártam tőle. Azon tűnődtem, hogy ez vajon csak egy taktika, amivel le akar minket rázni, vagy talán csapdába akar vele csalni? Áma szemöldökét átáztató izzadság és a kétségbeesés a szemeiben nagyon is valóságosnak tűnt. Épp annyira szerette volna, ha véget érne ez a dolog, mint mi.

– A zsarolóm azt akarja, hogy bizonyos tárgyakat felerősítsek a mennyek erejével, amivel minden arkangyal rendelkezik, – megtörölte a homlokát egy rózsaszín zsebkendővel. –Ezért zsarolnak engem.

– Milyen tárgyakat? – kérdeztem. – A találkozóra fogják elhozni őket, – mondta Pepper a fejét rázva. – Azt mondták, ha

az elvárásaiknak megfelelően teszem a dolgom, akkor leszállnak rólam. Ők nem értik ezt. Még ha meg is bűvölöm a tárgyakat, a mennyek ereje csakis jó célokra használható. Bármilyen gonoszságot is terveznek velük, nem fog működni.

– És te mégis meg akarod bűvölni őket? – kérdeztem rosszállóan. – Le kell koptatnom őket! Az arkangyalok nem tudhatják meg, hogy miket műveltem.

Letaszítanának. Kitépnék a szárnyaimat és akkor nekem annyi. Örökre itt ragadnék. – Tervre van szükségünk, – mondta Scott. – Húsz perc a hívás és a találka között nem

hagy nekünk túl sok lehetőséget. – Ha a zsarolód hívna, akkor menj bele a találkára, – mondtam Peppernek. – Ha azt

akarják, hogy egyedül gyere, fogadd el. Legyél annyira készséges és együttműködő amennyire csak lehet.

– És aztán mi lesz? – kérdezte Pepper, majd megrázogatta a vállait, mintha csak a hónaljait szellőztetné.

Próbáltam nem bámulni. Sosem hittem volna, hogy az első arkangyal, akivel találkozom az egy ilyen gyáva, nyavalygó patkány lesz. Ennyit az álmaimban élő arkangyalokról, akik mind hatalmasak, akik elől nincs menekvés, akik mindentudóak és főleg példamutató magatartásúak.

Egyenesen Pepper szemébe néztem. – Aztán Scott és én elmegyünk helyetted a találkozóra, elkapjuk a zsarolódat és

elhozzuk neked.

27. FEJEZET

– MICSODA? EZT NEM TEHETITEK, – KÖPTE PEPPER A SZAVAKAT vehemensen. – Nem fognak örülni és többé nem lesznek hajlandóak velem dolgozni. Sőt, lehet, hogy egyenesen az arkangyalokhoz fognak rohanni.

– A zsarolód már nem dolgozik veled. Mostantól velünk van dolga, – mondtam. – Scott és én majd elhozzuk azokat a tárgyakat és a segítségeddel meghatározzuk, hogy mire kellenek. Ha a tárgyak alapján meg tudod mondani nekünk a céljaikat, az információ sokat fog érni.

– Honnan tudjam, hogy egyáltalán megbízhatom bennetek? – nyüszítette Pepper. – Hát, még mindig ott a véreskü... – hagytam, hogy az ötlet lógjon kicsit a levegőben.

– Én megesküszöm a szándékaimra, te pedig arra, hogy leszállsz Foltról. Hacsak nem gondolod magad továbbra is fölötte egy eskünek.

– Ez szörnyű, – mondta Pepper és úgy húzkodta a gallérját, mintha az meg akarná fojtani. – Micsoda kalamajka!

– Scottal egy egész csapatot fogunk készenlétbe helyezni. Semmi gond sem adódhat, –nyugtattam Peppert, aztán gyorsan a következőt üzentem Scottnak: Nyugtatgasd amíg én felhívom Foltot, oké?

Egészen a sikátor végéig mentem, mielőtt tárcsáztam volna. Száraz levelek suhantak ela lábam mellett, én pedig még jobban összehúztam magam a kabátom alatt. Pont a leghidegebb éjszakán kellett idekint lennem. A fagy belemart a bőrömbe és folyt tőle az orrom.

– Én vagyok. Elkaptuk Peppert. Hallottam, amint Folt megkönnyebbültem felsóhajt. – Nem hinném, hogy a kettős élete csak álca, – folytattam. – Valódi szerencsejáték

problémája van. Azt sem hiszem, hogy az arkangyalok bérelték fel azért, hogy téged a pokolrajuttasson. Eredetileg talán tényleg egy küldetés miatt jött ide, de azt már feladta egy kényelmes, emberibb létért. Most pedig jöjjön a nagy hír! Tudja, hogy nem te zsarolod. Eddig azon igyekezett, hogy felbéreljen téged.

– Milyen feladatra? – Nem mondta. Szerintem már nem is törődik vele. Nagyobb gondjai vannak. Ma este

kell találkoznia az igazi zsarolóval, – a többiről nem beszéltem, de azért gondoltam rá. Az életemet tettem volna rá, hogy Dabria áll a dolog mögött. – Még nem tudjuk mikor és hol. A zsaroló hívásától számítva húsz percünk lesz. Gyorsan kell cselekednünk.

– Szerinted csapda?– Én úgy gondolom, hogy Pepper egy gyáva alak és nagyon is boldog, amiért mi

megyünk oda helyette. – Készen állok, – mondta mogorván Folt. – Amint megtudom, hova kell menni,

indulok és ott találkozunk. Tegyél meg nekem még valamit, Angyalom. – Mi lenne az?– Épségben és biztonságban akarlak látni, ha ennek vége. A hívás éjfél előtt tíz perccel futott be. Pepper akkor sem adhatott volna jobb

válaszokat, ha előtte begyakorolta volna őket. "Igen, egyedül jövök. Igen, megbűvölöm a tárgyakat. Igen, ott tudok lenni a temetőben, húsz perc múlva."

– Melyik temető? Coldwateré? – kérdeztem, amint letette. – A mauzóleumban, – mondta bólintva. – Ott kell várnom a további utasításokat. – Csak egy mauzóleum van a városi temetőben, – fordultam Scotthoz. – Pontosan az

apám sírköve mellett. Mi magunk sem választhattunk volna jobb helyet. Fák és sírkövek vannak mindenfelé, ráadásul még sötét is lesz. A zsaroló csak akkor fogja észrevenni, hogy te vagy a mauzóleumban Pepper helyett, amikor már késő.

Scott felvette a fekete kapucnis pulcsit, amit egész este magával cipelt, majd mélyre húzta a kapucnit, elrejtve ezzel az arcának egy részét.

– Sokkal magasabb vagyok Peppernél, – mondta kétkedően. – Járkálj előregörnyedve. A felsőd elég bő ahhoz, hogy a távolból ne lehessen kiszúrni

a különbséget, – ezután Pepperhez fordultam. – Add meg a telefonszámod. Ne fogadj hívásokat. Azonnal hívlak, amint megvan a zsarolód.

– Rossz előérzetem van, – mondta Pepper és a nadrágjába törölte a kezét. Scott felhúzta a pulcsiját, megmutatva Peppernek a különleges övét, ami kéken

ragyogott a sötétben. – Nem leszünk felkészületlenek. – Ördögmágia! Az arkangyalok sosem tudhatják meg, hogy én ennek a részese voltam,

– nyüszítette Pepper, aztán gyorsan összezárta a száját. – Amint Scott mozgásképtelenné teszi a zsarolódat, Folt és én is berontunk. Ez pont

olyan egyszerű lesz, mint amilyennek hangzik, – magyaráztam Peppernek. – Honnan tudod, hogy ők nem hoznak majd erősítést? – vitatkozott. Dabria képe ugrott be az elmémbe. Csak egy barátja volt és talán még ezzel is sokat

mondtam. Alig vártam, hogy lássam a képét, amikor Folt valami hegyes, remélhetőleg rozsdásvasdarabot szúr a szárnyainak helyébe.

– Ha időben oda akarunk érni, akkor indulnunk kell, – mondta az órájára pillantva Scott. – Tizenöt percünk maradt.

– Ne felejtsd az alku rád eső részét, Pepper, – mondtam, miután elkaptam az ingujját, mielőtt még elszaladhatott volna. – Amint elkaptuk a zsarolódat, Folt és közted vége mindennek.

Őszintén bólintott. – Leszállok Foltról. A szavamat adom rá. Nem tetszett az a pillanatnyi ravaszság, ami megcsillant a szeme sarkában. – De az ellen nem tehetek semmit, ha ő keres fel engem, – tette hozzá titokzatosan.

28. FEJEZET

SCOTT ÁTVEZETTE A BARRACUDA-JÁT A VÁROSON, velem az anyósülésen. Arádióból halkan szólt a Radiohead. Kemény vonásai fel-felvillantak, ahogy áthaladunk egy-egy lámpa alatt. Mindkét kezét a kormányon tartotta, pontosan tíz és két óra állásban.

– Ideges vagy? – kérdeztem. – Ne sérts meg, Grey, – mondta, egyáltalán nem nyugodt mosollyal. – Szóval. Mi a helyzet Vee és közted? – próbáltam elterelni a figyelmünket a közelgő

eseményekről. Semmi értelme sem lett volna túlgondolkodni a dolgot, vagy felvázolni egy csomó

rossz kimenetelű lehetőséget. Folt, Scott és én voltunk Dabria ellen. Pár másodperc alatt elkapjuk majd.

– Ne kezd velem ezt a csajos dumát. – Ez egy logikus kérdés. – Úriember ilyesmiről nem beszél, – mondta és egy fokkal feljebb kapcsolta a rádió

hangerejét. – Tehát tényleg megcsókoltad, – rezegtettem a szemöldökömet. – Valami más, amiről

tudnom kellene?– Abszolúte semmi, – mondta majdnem elmosolyodva. A következő kanyar után

megláttuk a temetőt, ő pedig felé bökött a fejével. – Hol akarod, hogy leparkoljak?– Itt. Az út hátralévő részét gyalog tesszük meg. – Jó sok fa, – mondta Scott. – Könnyű elbújni. A fenti parkolóknál leszel?

– Madártávlatból foglak figyelni. Folt a déli kapunál lesz. Nem fogunk szem elől veszíteni.

– Te nem fogsz. Nem kommentáltam a Folt és Scott között zajló rivalizálás legújabb megnyilvánulását.

Lehet, hogy Folt csak annyira tartja Scottot, mint egy bogarat, amit készül eltaposni, de ha megígérte, hogy ott lesz, akkor ott is lesz.

Kipattantunk a Barracudából. Scott a fejére húzta a kapucnit és legörnyesztette a vállait.

– Hogy festek?– Mintha csak Pepper rég elvesztett ikertestvére lennél. Ne felejtsd, amint a zsaroló

belép a mauzóleumba, azonnal kötözd meg a kezeit az ostorral. Várni fogom a hívásodat. Scottal összekoccintottuk az öklünket, feltételezem, ez valamiféle szerencsét hozó

rituálé lehetett, aztán ő lassú kocogással elindult a temető kapujának irányába. Figyeltem, amint könnyedén átugrik fölötte és eltűnik a sötétségben.

Felhívtam Foltot. Jó néhány csörgés után a hangposta vette fel. Türelmetlenül azt mondtam a felvételre: "Scott bement. Én megyek a saját helyemre. Hívj, amint lehallgattad ezt. Tudnom kell, hogy a helyeden vagy-e."

Letettem, majd összerezzentem a jeges széllökésektől. Az ősztől lecsupaszított faágak kísérteties hangon recsegtek, ropogtak. A hónaim alá dugtam a kezeimet. Valami nem volt rendben. Nem vallott Foltra, hogy ne vegye fel, ha én hívom, főleg egy ilyen sürgős helyzetben. Szerettem volna megvitatni az események ilyen szerencsétlen fordulatát Scottal, de ő már rég messze járt. Ha akkor utána futok, azzal csak a küldetést sodornám veszélybe. Inkább felkapaszkodtam a dombtetőn lévő parkolóba, ahonnan jól be lehetett látni a temetőt.

Amint a helyemre értem, lenéztem a már-már feketének látszó fűből kinövő sírkövekre. A megtépázott szárnyú kőangyalok szinte lebegtek a föld felett. A holdat felhők takarták el, a parkoló lámpáinak nagy része pedig nem működött. Odalent a fehér mauzóleum kísérteties fehérséggel foszforeszkált.

Scott! ordítottam elme-beszédben, ebbe az egyetlen szóba fektetve minden mentális energiámat. Amikor csak a dombok között cikázó szél válaszolt, úgy ítéletem meg, hogy bizonyára nincs már hatótávolságban. Nem tudtam pontosan meddig lehet elérni elme-beszéddel, de ezek szerint Scott túl messze volt hozzá.

A parkolót körülvevő romos kőfal mögé guggoltam és onnan tartottam szemmel a mauzóleumot. Egy nyúlánk fekete kutya ugrott át a falon, én pedig majdnem hátraestem a meglepetéstől. Elvadult szempár figyelt a rongyos kutya szűk pofájából. A vadkutya a fal mentén sétált, területét védő morgást küldött felém, aztán elszaladt. Hála az égnek!

A látásom sokkal jobb volt, mint amikor még ember voltam, ám így is túl messze helyezkedtem a mauzóleumtól, hogy annyit láthassak, amennyit szeretnék. Az ajtó zártnak tűnt, aminek volt értelme; Scott biztosan becsukta maga mögött.

Visszatartott lélegzettel vártam, hogy Scott felbukkanjon a lekötözött, védtelen Dabria-val. Teltek-múltak a percek. A lábaimat nyújtóztatva igyekeztem újra elindítani bennük a vérkeringést. Ellenőriztem a telefonom. Nem volt nem fogadott hívás. Csak reméltem, hogy Folt tartja magát a tervhez és a temető déli kapuja mentén járőrözik.

Borzalmas gondolat tört rám. Mi van, ha Dabria átlátott Scott álcáján? Mi van, ha sejti, hogy van erősítése? Összeszorult a gyomrom. Mi van, ha ismét felhívta Peppert és egy új helyszínt jelölt ki, miután mi már eljöttünk? Bárhogy is történt, Pepper biztosan telefonált volna. Hiszen számot cseréltünk.

Ezekkel a gondolatokkal voltam elfoglalva, mikor a fekete kutya visszatért és ismét morogni kezdett rám, a fal árnyékából. A füleit leszorította, fenyegető pózt vett fel.

– Hess! – sziszegtem vissza, a kezeimmel hessegetve.

Ezúttal kivillantotta a fehér fogait és vadul kaparni kezdte a földet. Épp készültem biztonságos távolba volni előle, amikor...

Hátulról egy forró kábel fúródott a torkomba, elzárva a nyelőcsövemet. Hiába kapálóztam, a kábel egyre csak szorosabban és szorosabban tekeredett a nyakamra. A hátamraestem, a lábaim kifordultak alólam. A szemem sarkából láttam, hogy a kábel kísérteties kékséggel ragyog. Úgy égette a bőrömet, mintha csak savba mártották volna. Az ujjaim felhólyagosodtak ott, ahol megérintették a kábelt, amitől igazi kínszenvedés volt megfogni.

A támadóm még jobban felerősítette a szorítását. Pontok kezdtek megjelenni a szemeim előtt. Egy rajtütés!

A fekete kutya továbbra is ugatott és körbe-körbe ugrált, ám már egyre kevésbé láttam.Kezdtem elveszíteni az eszméletemet. Összeszedve azt a kevés energiámat, ami még maradt, elme-beszéddel a kutyához szóltam. Harapd meg! Harapd meg a támadómat!

Túl gyenge voltam ahhoz, hogy elme-trükkel próbálkozzam a támadón. Még sosem próbáltam ilyesmit egy állattal, de a kutya kisebb volt, mint egy Nephil, vagy egy bukott angyal és ha őket tudtam irányítani, akkor vele könnyebb dolgom kellene, hogy legyen...

Támadj! gondoltam újra a kutya felé, majd az agyam megindult egy sötét, álomittas alagútban.

Megdöbbenésemre és kétkedésemre a kutya előretört és belemélyesztette fogait a támadóm lábába. Hallottam, ahogy a fogak csontot érnek és egy férfi dühös szitkozódását is. Felismertem azt a hangot. Ismertem azt a hangot. Megbíztam abban a hangban.

Elárultságtól és dühtől hajtva lendültem akcióba. A kutya harapása éppen elég figyelemelterelés volt ahhoz, hogy a támadóm szorítása megenyhüljön. Keményen megmarkoltam a kábelt, mit sem törődve az égető fájdalommal és letéptem azt magamról. A kígyószerű kábel végigtekergett a sóderen. Azonnal megismertem.

Scott ostora volt az.

29. FEJEZET

AZONBAN NEM SCOTT VOLT A TÁMADÓM. Fuldokolás és zihálás közben láttam meg Dante-t, aki éppen támadásba lendült.

Ösztönösen pördültem meg és rúgtam a gyomrába. Hátrarepült, a földre rogyott és igazán megdöbbent arcot vágott.

A pillantása azonnal megkeményedett. Ahogy az enyém is. Rávetettem magam és könyörtelenül a földhöz kezdtem csapdosni a fejét. Nem elég erősen ahhoz, hogy kiüssem, ugyanis azt akartam, hogy beszéljen. Jó sok kérdésre akartam választ kapni, mégpedig most.

Hozd ide nekem az ostort, utasítottam a kutyát és elültettem a tárgyról egy képét az elméjében, hogy tudja mire gondolok.

A kutya engedelmesen elcaplatott érte, szájába vette és az ördögmágiával mit sem törődve hozta oda nekem. Lehetséges, hogy ez a prototípus neki nem árthatott? Az egész olyan hihetetlen volt. Képes voltam elme-beszédet alkalmazni az állatokon. Legalábbis ezen az egyen biztosan.

A hasára fordítottam Dante-t és a kezeit összekötöttem a háta mögött. Az ujjaim égtek,de túlságosan dühös voltam ahhoz, hogy ilyesmivel foglalkozzak. Ellenkezően morgott.

Felálltam és ébresztő gyanánt belerúgtam a bordáiba. – Ajánlom, hogy az első szavak, amik elhagyják a szádat, megmagyarázzák a

helyzetet, – mondtam. Az egyik arca a sóderbe nyomva, szája mégis kekeckedő mosolyra húzódott. – Nem tudtam, hogy te vagy az, – mondta ártatlanul, egyértelműen gúnyolódva rajtam.

– Ha velem nem akarsz beszélgetni, akkor átadlak Foltnak, – mondtam, miközben leguggoltam mellé és a szemébe néztem. – Mindketten tudjuk, hogy az a megoldás sokkal kényelmetlenebb lesz a számodra.

– Folt, – kacagott Dante. – Hívd ide. Gyerünk. Lássuk, válaszol-e. – Miről beszélsz? – hideg félelem szállta meg a mellkasom. – Oldozd el a kezeimet és akkor talán, nagyon részletesen, elmondom, hogy mit tettem

vele. Olyan erővel vágtam képen, hogy belesajdult a kezem. – Hol van Folt? – kérdeztem ismét, igyekezvén kizárni a rettegést a hangomból, hiszen

az csak szórakoztatta volna őt. – Azt szeretnéd tudni, hogy mit tettem Folttal, vagy inkább azt, hogy... mit tettem

Folttal és Scott-al? A föld pörögni kezdett a lábam alatt. Tényleg rajtunk ütöttek. Dante először kiiktatta

Foltot és Scottot, majd engem vett célba. De mégis hogyan?Egyedül raktam össze a kirakós darabkáit.– Te vagy Pepper Friberg zsarolója. Ezért vagy a temetőben, nem igaz? Ne is fáradj a

válasszal. Ez az egyetlen értelmes lehetőség.Azt hittem Dabria az. Ha nem koncentráltam volna ennyire rá, akkor talán megláttam

volna a nagyobb képet, talán nyitott lettem volna más lehetőségre és talán észrevehettem volna a figyelmeztető jeleket.

– Csak azután beszélek, hogy kioldoztál, – mondta sóhajtva Dante. – Előbb nem. Annyira elragadott a düh, hogy meglepett, amikor könnyeket kezdtem érezni a

szemeimben. Megbíztam Dante-ban. Hagytam, hogy kiképezzen és tanácsokat adjon. Kapcsolatot építettem ki vele. Úgy tekintettem rá, mint az egyik szövetségesemre, a Nephilimvilágban. Az ő útmutatása nélkül fele eddig sem jutottam volna el.

– Miért tetted? Miért zsaroltad Pepper-t? Miért? – ordítottam végül, mivel Dante csak némán pislogott rám.

Nem tudtam még egyszer belerúgni. Állni is alig bírtam, annyira elöntött a forró, fájdalmas elárultság érzése. A falnak támaszkodva, mély levegőket véve próbáltam összeszedni magam. Megremegtek a térdeim. A nyakamat szorosnak éreztem.

– Oldozd el a kezeimet, Nora. Nem állt szándékomban bántani téged... legalábbis nem komolyan. Le kellett nyugtassalak, ennyi. Beszélni akartam veled, elmagyarázni, hogy mit teszek és miért teszem azt, – nyugodt magabiztossággal beszélt, de én nem vettem be.

– Folt, vagy Scott megsérült? – kérdeztem. Folt nem érzett fizikai fájdalmat, ám ettől még könnyen lehet, hogy Dante kipróbált

rajta valami új ördögmágiát, amivel komoly kellemetlenséget okozhatott. – Nem. Pont úgy kötöztem meg őket, ahogy te engem. Sosem láttam még ilyen

mérgesnek őket, de egyikük sincs közvetlen veszélyben. Az ördögmágia nem tesz jót nekik, ám még sokáig tart, mire jelentkezhetnének a negatív mellékhatások.

– Akkor pontosan három percet adok a kérdéseim megválaszolására, aztán elmegyek értük. Ha ezalatt az idő alatt nem kapok megfelelő válaszokat, akkor idehívom a prérifarkasokat. Sok zűrt okoznak a környéken, megesznek házimacskákat és kisebb kutyákat,főleg most, hogy jön a tél. De ezt már biztosan te is láttad a híradóban.

– Miről beszélsz? – horkantott Dante. – Tudok elme-beszédet használni az állatokon, Dante. Ezért támadt rád a kutya

pontosan akkor, amikor szükségem volt rá. A prérifarkasok biztos örülnének egy könnyű zsákmánynak. Megölni nem tudlak, de ettől még elérhetem, hogy komolyan megbánd, amiért ujját húztál velem. Első kérdés: Miért zsarolod Pepper Friberget? A Nephilimek nem keresik az arkangyalok társaságát.

– Nem tudnád levenni az ostort, hogy civilizált módon beszélgethessünk? – kérdezte, miközben sikertelenül próbált a hátára fordulni.

– A civilizáltságnak akkor intettél búcsút, amikor megpróbáltál megfojtani. – Három percnél sokkal többre van szükségem, hogy elmondjam mi folyik itt, –

válaszolta Dante és egyáltalán nem tűnt izgatottnak a fenyegetésem miatt. Úgy döntöttem, itt az ide, hogy megmutassam, milyen elszánt vagyok.

Étel, üzentem a fekete kutyának, aki idáig érdeklődve figyelte az események kimenetelét. A lesimult szőrének hála láttam rajta, hogy ki van éhezve és éhségéről tanúskodott az ideges fel-alá járkálás és a szájának nyalogatása is. Hogy az utasítás egyértelmű legyen, küldtem az elméjének egy képet Dante húsáról, majd arrébb léptem tőle, engedélyt adva ezzel a kutyának. Az állat odaugatott Dante-hoz és belemart a kezébe.

Dante szitkozódott és próbált elkúszni. – Nem hagyhattam, hogy Pepper bezavarjon a terveimbe, – nyögte ki végül. – Hívd

vissza a kutyát!– Milyen tervekbe?– Pepper-t azért küldték ide az arkangyalok, hogy alaposan kivizsgálja Blakely-t és

engem, – mondta, miközben a vállával próbálta távol tartani a kutyát. – Mert az arkangyalok azt gyanítják, hogy az ördögmágia nem tűnt el Hank halálával,

hogy ti még mindig használjátok, de bizonyítékra van szükségük, mielőtt cselekednének, –futtattam végig ezt az eshetőséget a fejemben, majd bólintottam. – Van értelme. Beszélj tovább.

– Tehát kellett valami, amivel elterelhettem Pepper figyelmét, oké? Hívd vissza a kutyádat!

– Még mindig nem árultad el, hogy miért zsarolod őt. – Nem segítenél kicsit? – a földön vonaglott, igyekezett elkerülni a legújabb kedvenc

kutyám harapásait. – Minél gyorsabban beszélsz, annál hamarabb adok valami más harapnivalót az új

barátomnak. – A bukott angyalok szeretnék, hogy Pepper megbűvöljön néhány tárgyat a mennyek

erejével. Tudnak az ördögmágiáról és arról, hogy Blakely és én használni tudjuk, így ők a menny erejét akarják kiaknázni. Biztosra akarnak menni, nem szeretnék, ha a Nephilimeknek lenne bármilyen esélyük is ebben a háborúban. Ők zsarolják Peppert.

Rendben. Ez is elképzelhető volt. Már csak egyetlen dolog maradt érthetetlen. – Te hogyan keveredtél bele ebbe?– A bukott angyaloknak dolgozom, – olyan halkan mondta, hogy azt hittem rosszul

hallottam. – Megismételnéd? – kérdeztem közelebb hajolva. – Áruló vagyok, oké? A Nephilimek nem nyerhetik meg ezt a háborút, – adta hozzá

védekezően. – Bárhogy is nézzük, a végén mindig a bukott angyalok fognak győzni. És nem csak azért, mert meg akarják csapolni a mennyek erejét. Az arkangyalok együtt éreznek a bukott angyalokkal. A régi kötelékeket nehéz elszakítani. Ez ránk nem igaz. Az arkangyalok mindig is utálták a mi fajunkat. Meg akarnak tőlünk szabadulni, és ha ehhez egy időre a bukott angyalok mellé kell állniuk, hát megteszik. Közülünk csak azoknak lesz esélye túlélni, akik még idejében szövetséget kötnek a bukott angyalokkal.

Némán bámultam rá, képtelen voltam felfogni a szavait. Dante Matterazzi, egy ágybanaz ellenséggel. Ugyanaz a Dante, aki a Fekete Kéz mellett állt. Ugyanaz a Dante, aki időt nemkímélve kitanított. Nem tudtam felfogni, hogy mi történik.

– Mi a helyzet a Nephilim seregünkkel? – kérdeztem dühösen. – Bukásra van ítélve. Mélyen belül te is tudod ezt. A bukott angyalok hamarosan

megteszik az első lépést és kitör a háború. Beleegyeztem, hogy ellássam őket ördögmágiával.

Birtokolni fogják a menny és a pokol erejét, miközben az arkangyalok is mögöttük állnak majd. Egy nap sem kell és vége az egésznek. Ha segítesz rávenni Peppert, hogy bűvölje meg atárgyakat, akkor kiállok érted. A legbefolyásosabb bukott angyalok tudni fogják, hogy mennyit segítettél, és, hogy hű vagy az ügyükhöz.

Hátrahőköltem. Teljesen új színben láttam Dante-t. Már azt sem tudtam kicsoda. Sosem éreztem még ennyire idegennek.

– Én nem... ez az egész lázadás... csak hazugság? – nyögtem ki végül. – Önfenntartás, – mondta. – Azért tettem, hogy mentsem magam. – És a többi Nephilim? – hadartam. A hallgatása elárulta, hogy mennyire érdekli a fajának tagjainak jóléte. Egy érdektelen

vállrándítás sem mondott volna többet. Dante magáért vett részt ebben és kész. – Ők hisznek benned, – mondtam, rossz érzés kezdett összegyűlni a szívemben. –

Számítanak rád. – Rád számítanak. Összerezzentem. Majdnem kilapított a vállamra nehezedő valódi teher felismerése. Én

voltam a vezérük. Én voltam ennek a hadjáratnak az arca. És most, a legmegbízhatóbb tanácsadóm átállt az ellenséghez. Ha a sereg eddig sem állt szilárd lábakon, akkor most még térden is rúgták.

– Nem teheted ezt velem, – mondtam fenyegetőn. – Leleplezlek. Mindenkinek elmondom, hogy miben sántikálsz. Nem igazán ismerem a Nephilim törvényeket, de azt hiszem, van valamilyen nem túl igazságos módszer, amit az árulók esetében alkalmaznak

– És mégis ki fog hinni neked? – kérdezte flegmán. – Ha én azt mondom, hogy valójában te vagy az áruló, akkor szerinted melyikünknek fognak hinni?

Igaza volt. Kinek hinnének a Nephilimek? A fiatal, tapasztalatlan csalónak, akit a halott apja tolt vezető pozícióba, vagy az erős, tehetséges, karizmatikus férfinak, aki nem csakúgy nézett ki, mint egy római isten, hanem képességeiben is hasonlított rájuk.

– Vannak képeim, – mondta Dante. – Rólad és Foltról. Rólad és Pepperről. Sőt, még olyan is, amivel barátságosnak tűnsz Dabria mellett. Rád kenhetem az egészet, Nora. Te vagy az, aki szimpatizál a bukott angyalokkal. Így fogom elmesélni. Elpusztítanak téged.

– Nem teheted ezt, – mondtam. Rázta a düh a mellkasomat. – Zsákutcában jársz. Ez az utolsó esélyed arra, hogy visszafordulj. Gyere velem.

Erősebb vagy, mint hinnéd. Megállíthatatlan csapat lennénk. Felhasználhatnálak téged arra...– Ó, én aztán végeztem azzal, hogy a te eszközöd legyek, – mondtam harsányan

felnevetve. Felkaptam egy hatalmas követ a fal mellől, amivel reméltem, hogy kiüthetem Dante-t,

amíg összeszedem Foltot és majd együtt kitaláljuk, hogy mihez kezdjünk vele. Ekkora azonban egy kegyetlen mosoly kúszott Dante arcára, aminek következtében a sötét vonásai inkább démonéra, mintsem római istenére kezdtek hasonlítani.

– Micsoda veszteség, – mondta fenyítő hangon. Az arckifejezése túlságosan is öntelt volt, ahhoz képest, hogy én tartottam fogva őt és

ettől egy szörnyű gyanú kezdett megfogalmazódni az elmémben. A keze köré tekert ostortól nem hólyagosodott fel úgy a bőre, mint az enyém. Valójába, attól eltekintve, hogy az arca a sóderban volt, egyáltalán nem tűnt úgy, mintha kényelmetlenül érezné magát.

Az ostor lepattant Dante kezéről, ő pedig azonnal talpra ugrott. – Tényleg azt hitted, engedem Blakely-nek, hogy olyan fegyvert készítsen, amivel

árthat nekem? – gúnyolódott, fogait kimutatva vigyorogva. Felém csapott az ostorral. Perzselő forróság süvített végig a testemen, olyan erővel,

amitől elrugaszkodtam a talajtól. A landolás kemény volt, elállt tőle a lélegzetem. A becsapódástól elszédülve próbáltam hátrébb kúszva megállapítani, hogy hol lehet Dante.

– Talán szeretnéd tudni, hogy át szándékozom venni tőled a Nephilim sereg irányítását, – mondta továbbra is gúnyos hangon. – Az egész bukott angyal faj támogat ebben.Azt tervezem, hogy egyenesen a karjaikba küldöm a Nephilimeket. Mire rájönnek, hogy mit tettem, már túl késő lesz.

Dante csak azért mondhatta el mindezt nekem, mert egyáltalán nem hitte, hogy meg tudnám állítani. Én azonban nem voltam hajlandó bedobni a törülközőt sem akkor, sem máskor.

– Megesküdtél Hanknek, hogy segítesz nekem vezetni a seregét, te arrogáns idióta. Hamegpróbálsz megfosztani a pozíciómtól, akkor mindketten megtapasztalhatjuk az esküszegés következményeit. Az pedig a halál, Dante. Nem éppen csekély mellékhatás, – emlékeztettem cinikusan.

– Arról az esküről szólva... – gúnyosan felkacagott. – Az abszolút hazugság. Azért mondtam, mert azt hittem azzal majd elnyerem a bizalmadat. No, nem mintha fáradnom kellett volna vele. A neked adott ördögmágia prototípusok szépen gondoskodtak róla, hogy megbízz bennem.

Nem volt idő arra, hogy újabb árulásának ténye beivódhasson az elmémbe. Az ostor másodjára is perzselően végignyalta a bőrömet. A puszta, állatias önfenntartástól vezérelve átvetettem magam a kőfalon. Közben hallottam, hogy a kutya ugatni kezd, majd megtámadja Dante-t. A túloldalon aztán nagy sebességgel kezdtem lefelé gurulni a harmattól csúszós, meredek domboldalon.

30. FEJEZET

A DOMBOLDAL ALJÁBÓL VISSZANÉZTEM, de Dante-nak nyomát sem láttam. Afekete kutya utánam bukdácsolt és szinte már aggódva ugrált körbe-körbe. Felültem. Vastag felhők takarták el a holdat, összerezzentem a hidegtől. Hirtelen rám tör hol is vagyok, így felpattantam és a mauzóleum felé kezdtem rohanni. Meglepetésemre a kutya előttem futott, vissza-visszanézve, hogy biztosan követem-e.

– Scott! – kiáltottam miközben kitártam a mauzóleum ajtaját. Nem voltak ablakai. Semmit sem láttam. Türelmetlenül előrenyújtottam a kezeimet és

próbáltam kitapogatni a környezetemet. Megbotlottam egy apró tárgyban, ami utána elgurult. A hideg padlón kutattam utána, így végül megtaláltam a zseblámpát, amit Scott hozott magával és a jelek szerint el is ejtett.

Ott. A sarokban. Scott a hátán feküdt, nyitott, ám kábult szemekkel. Hozzásiettem és addig húzogattam a csuklóját égető ostort, míg az le nem jött róla. A bőre felhólyagosodott és váladékozott. Fájdalmasan felnyögött.

– Szerintem Dante már elment, de azért legyél résen, – mondtam. – Egy kutya őrzi a bejáratot, ő velünk van. Maradj itt, míg visszajövök. Meg kell találnom Foltot.

Scott ismét felnyögött, ezúttal Dante nevét átkozva. – Erre nem számítottam, – motyogta. Ezzel már ketten voltunk így. Kisiettem, majd átsprinteltem a temetőn, amit mostanra már teljes sötétség borított.

Saját magam vágtam rövidebb utat a bokrokon keresztül. Átugrottam a kovácsoltvas kapun ésa parkolóban álló egyetlen fekete teherautóhoz futottam.

Jó néhány méterről kiszúrtam az ablakok mögött derengő kísérteties kék fényt. Kitártam az ajtót, kihúztam Foltot, a földre fektettem és elkezdtem lefejteni róla az ostort, amikörbefogta az egész mellkasát, mint holmi kínzó fűző. A szemei csukva voltak, a bőre halványkéken izzott. Végül sikerült leszednem és eldobnom az ostort, mit sem törődve a megégett ujjaimmal.

– Folt, – mondta és megráztam. Könnyek szöktek a szemembe, érzelmek szorították ela torkomat. – Kelj fel, Folt, – ráztam meg keményebben. – Rendben leszel. Dante eltűnt én pedig leszedtem rólad az ostort. Kérlek, ébredj fel, – határozottságot erőltettem a hangomba. –Minden rendben lesz. Már együtt vagyunk. Nyisd ki a szemed. Tudni akarom, hogy hallasz.

Teste lázasnak tűnt, forróság sugárzott át a ruháin. Gyorsan széttéptem az ingjét. Elállta lélegzetem, mikor megláttam a felhólyagosodott bőrt, az ostor vonalának mentén. A legrosszabb sebek úgy néztek ki, mint a megfeketedett, megégett papír. Egy forrasztópáka tudna ilyen károkat okozni.

Tudom, hogy ő nem érezte, de én igen. A szám összeszorult a Dante iránt érzett mérgező dühtől, még úgy is, hogy közben könnyek csorogtak végig az arcomon. Dante hatalmas, megbocsáthatatlan hibát követett el. Folt jelentett számomra mindent, és ha ettől az ördögmágiától hosszan tartó sebesüléseket szerzett, akkor Dante egész hátralévő életében – mely, ha nekem is lesz beleszólásom, nem fog sokáig tartani – , bánni fogja, amit tett. Azonban a növekvő haragomat háttérbe szorította a Folt iránt érzett, minden mást elnyomó aggodalom. Bánat, bűntudat és jéghideg félelem nehezedett a lelkemre.

– Kérlek, – suttogtam remegő hangon. – Kérlek, Folt, kelj fel, – könyörögtem, majd megcsókoltam az ajkait, hátha az varázslatosan magához téríti.

Erősen megráztam a fejem, hogy kimenjenek belőle a legrosszabb gondolatok. Nem hagyhattam megszületni őket. Folt egy bukott angyal volt. Nem eshet baja. Így nem. Nem érdekelt mennyire hatásos az ördögmágia, biztosan nem okozott neki kárt.

Egy pillanattal azelőtt éreztem meg, hogy Folt ujjai körbefonják az enyéimet, mielőtt hangja alig hallhatóan megjelent az elmémben. Angyalom.

Ettől az egyetlen szótól majd kiugrott a szívem a helyéről. Itt vagyok! Itt vagyok veled.Szeretlek, Folt. Olyan nagyon szeretlek! szipogtam vissza. Mielőtt bármit tehettem volna ellene, máris az ajkaira vetettem magam. A csípőjén ültem, a feje mellé helyezett könyökeimen támaszkodtam, de nem tudtam tovább megállni, hogy hozzáérjek. Aztán olyan szorosan átölelt, hogy magatehetetlenül rázuhantam.

– Feltépem a sebeidet, – sikítottam és próbáltam legurulni róla. – Az ördögmágia... a bőröd.

– Te vagy az, akire szükségem van a gyógyuláshoz, Angyalom, – motyogta, majd megtalálta az ajkaimat, lezárva ezzel a vitát.

Szemei csukva, kimerültség és stressz vájt barázdákat az arcára, ám ahogy megcsókolt, az eloszlatta minden aggodalmam. Engedtem a szorításnak, rásüllyedtem a hosszú, szikár testére. A keze felcsúszott a hátamon, a pólóm alatt, amitől melegség söpört végig rajtam.

– Rettegtem attól, hogy mi történhetett veled, – mondtam. – Én pont ugyanígy rettegtem, csak veled kapcsolatban. – Az ördögmágia... – kezdtem. Folt sóhajtott. A lehelete megkönnyebbülést és nyers érzelmeket hordozott. A szemei,

melyekben csakis komolyság maradt, találkoztak az enyéimmel. – A bőrömet le lehet cserélni. De téged nem, Angyalom. Amikor Dante itt hagyott, azt

hittem mindennek vége. Azt hittem elveszítettelek. Soha életemben nem imádkoztam még ilyen erősen.

Pislogva küzdöttem a könnyek ellen. – Ha elvett volna téged tőlem... – nem tudtam befejezni a gondolatot, túlságosan

összeszorult a torkom. – Megpróbált elrabolni és nekem ennyi elég, hogy számomra halott ember legyen. Ezt

nem ússza meg. Eddig megbocsátottam neki néhány apróbb kihágást, mert próbáltam megérteni és elfogadni a te helyzetedet, de ma éjjel végleg átlépte a határt. Ördögmágiát használt rajtam. Nem tartozom neki semmilyen udvariassággal. Ha legközelebb találkozunk,

az én szabályaim szerint fogunk játszani, – nyilvánvaló kimerültség sugárzott a testéből, ám a szavai még így is kegyetlen elhatározottságról árulkodtak, nem volt bennük együttérzés, vagy kétség.

– Bukott angyaloknak dolgozik, Folt. A zsebükben van. Sosem láttam ennyire meglepettnek Foltot. Fekete szemei elkerekedtek a hír hallatán. – Ezt ő mondta neked?– Azt mondta, hogy a Nephilimeknek semmi esélyük sincs megnyerni ezt a háborút, –

mondtam higgadtan. – Hiába mondtak ellen ennek az eddigi szavai, ő mindvégig így gondolta, – tettem hozzá.

– Mondott konkrét neveket?– Nem. A saját bőrét menti, Folt. Azt mondta, hogy ha minden kötél szakad, akkor az

arkangyalok a bukottak oldalára fognak állni. Hiszen közös a múltjuk. Nehéz hátat fordítani a vérnek, bármilyen hibát is követett el. Több is van, – gyorsan beszívtam egy kis levegőt. – Dante következő lépése, hogy átveszi tőlem a Nephilim sereg irányítását és egyenesen a bukott angyalok kezébe vezeti őket.

Folt döbbent némaságban feküdt, ám én láttam a szemében, az agyában cikázó gondolatok sokaságát. Tudta, hogy én is, ha Dante megfoszt a parancsnoki pozíciómtól, akkormegteszem a Hanknek tett eskümet, ami csak egyet jelent: halált.

– És Pepper zsarolója is Dante, – mondtam. – Én is ezt a következtetést vontam le, amikor megtámadott, – mondta. – Scottal mi

van?– A mauzóleumban van és egy hihetetlenül okos kóbor kutya vigyáz rá. – Rákérdezzek? – felhúzta a szemöldökét. – Szerintem a kutya át akarja venni tőled az őrangyalom szerepét. Elijesztette Dante-t,

így egyedül neki köszönhetem, hogy megszöktem. – Köszönetet kell mondanom neki, amiért megmentette a barátnőmet, – mondta és

végigsimított az arcomon. – Imádni fogod, – mondtam, a körülmények ellenére mosolyogva. – Hasonló az

ízlésetek az öltözködésben. Két órával később álltam be Folt teherautójával a garázsába. Folt az anyósülésbe

süppedt, arca elfehéredett és még mindig az a kísérteties kékség áradt belőle. Ha megszólalt, szokásos, könnyed mosolyával tette, de láttam rajta, hogy ez komoly erőfeszítésébe kerül; csak álca volt, amivel meg akart nyugtatni. Az ördögmágia legyengítette, ám senki sem tudná megmondani, hogy meddig. Örültem, hogy Dante elmenekült. Valószínűleg az új kutyabarátomnak lehettem ezért hálás. Ha Dante ott maradt volna, befejezni, amit elkezdett, akkor azt gyanítom nagyobb bajba keveredtünk volna, mint amiből ki tudtunk volna mászni. Ismét csak a fekete kutya irányába éreztem hálát. Szedett-vedett és kísértetiesen okos. És hűséges, még ha a saját épségét is kell feláldoznia.

Folttal addig maradtunk a temetőben, míg Scott eléggé visszanyerte az erejét ahhoz, hogy egyedül is haza tudjon vezetni. A fekete kutya pedig, nos, számtalan sikertelen próbálkozást tettünk arra, hogy lerázzuk, de amint befészkelte magát Folt teherautójának platójára, úgy döntöttünk egyszerűbb, ha magunkkal hozzuk. El szándékoztam vinni egy menhelyre, miután aludtam egy keveset és kitisztult a fejem.

De bármennyire is akartam rögvest Folt ágyába dőlni, még sok teendőm akadt. Dante már így is két lépéssel előttünk járt. Ha valamilyen ellentámadás megkezdése nélkül állunk neki pihenni, akkor már varrhatjuk is a fehér zászlót.

Folt konyhájában járkáltam fel-alá, a tarkómon összekulcsolt kezekkel, mintha velük kipréselhettem volna magamból egy zseniális ötletet. Mire gondolhatott most Dante? Mi lesz a következő lépése? Megfenyegetett, hogy elpusztít, ha a Nephilimek előtt megvádolom árulással, szóval azt legalább számításba vette, hogy tennék ilyesmit. Ezek szerint két dolog

járhatott a fejében. Az első, hogy legyen egy halálbiztos alibije. A második és egyben sokkal veszélyesebb, hogy meg akar előzni, rám aggatva az áruló szerepét. Ettől a gondolattól a földbe gyökerezett a lábam.

– Kezd az elején, – mondta Folt a kanapéról. A kimerültségtől halk volt a hangja, ám a szemeiben düh tombolt. Párnát nyomott a

feje alá és minden erejével rám koncentrált. – Mondd el, pontosan mi történt. – Amikor Dante elárulta, hogy a bukott angyaloknak dolgozik, akkor megfenyegettem,

hogy elárulom a titkát, mire ő csak nevetett, mondván úgysem hinne nekem senki. – Nem is fognak, – értett egyet érzelemmentesen Folt. – Aztán arról beszélt, hogy átveszi a posztomat, – a falnak döntöttem a fejem és

felsóhajtottam. – A Nephilimek imádják őt. Eddig is őt akarták vezetőjüknek. Látom a szemükben. Nem számít majd, milyen hevesen próbálom figyelmeztetni őket. Tárt karokkal fogják parancsnokukká tenni. Nem látok semmilyen megoldást. Legyőzött minket.

Folt nem válaszolt azonnal. Amikor megtette, halkan szólalt meg. – Ha nyíltín támadsz Dante-ra, azzal okot adsz a Nephilimeknek, hogy összeálljanak

ellened, ez igaz. Mindenki nagyon feszült és alig várják, hogy valamin levezethessék a fölös energiákat. Ezért nem fogjuk nyíltan leleplezni Dante-t.

– Akkor mégis mit teszünk? – kérdeztem felé fordulva. Egyértelműen kigondolt valamit, de nem tudtam rájönni mit.

– Pepperrel fogjuk elintéztetni Dante-t. – Ő pedig azért fogja ezt megtenni nekünk, mert fél, hogy Dante elárulja őt az

arkangyaloknak, – futtattam végig a gondolatmenetét. – De ha ez ilyen egyszerű, akkor eddig miért nem tüntette el Dante-t?

– Pepper nem akarja bepiszkolni a saját kezét. Nem akar olyan nyomot hagyni, amit azarkangyalok visszakövethetnek hozzá, – Folt szája grimaszba torzult. – Kezdem sejteni, hogy Pepper mit akart tőlem.

– Szerinted Pepper azt remélte, hogy a te segítségeddel megszabadulhat Dante-tól? Ez lett volna az ő, úgynevezett munkaajánlata?

– Csak egy módon deríthetjük ki, – Folt fekete szemei belefúródtak az enyéimbe. – Megvan Pepper száma. Azonnal összehozom a találkozót, – mondtam undorodva. És én még azt hittem, hogy Pepper nem süllyedhetett mélyebbre. Ahelyett, hogy maga

nézett volna szembe a problémáival, a gyáva inkább megpróbálta Foltra hárítani a kockázatot.– Tudod, Angyalom, van neki valamije, ami nagyon hasznos lehetne a számunkra, –

tette hozzá elgondolkodva Folt. – Valami, aminek a mennyből történő ellopására rávehetjük, ha ügyesen játsszuk ki a kártyáinkat. Próbáltam elkerülni a háborút, de talán itt az ideje harcolni. Fejezzük be. Ha legyőzöd a bukott angyalokat, akkor beteljesíted az esküdet, – ismétmélyen a szemembe nézett. – Mi pedig szabadok leszünk. Együtt. Nincs több háború, nincs több Cheshvan.

Már épp rákérdeztem volna, hogy mire gondol, mikor belém hasított a nyilvánvaló válasz. Nem hittem el, hogy eddig nem gondoltam még erre. Igen, Pepper valóban hozzáférhetett valamihez, amivel tárgyalási alapunk lett volna a bukott angyalokkal és megszerezhetnénk a Nephilimek bizalmát. Viszont, tényleg azt az utat akartuk választani? Mi jogunk lett volna arra, hogy az egész bukott angyal fajt veszélybe sodorjuk?

– Nem tudom, Folt...– Hívd Peppert, – mondta Folt és a kabátjáért nyúlt. – Azonnal találkozunk vele. A benzinkút mögötti terület üres volt. Az ég fekete volt, akárcsak az üzlet ablakai. Folt

leparkolta a motorját, majd mindketten lepattantunk róla. Egy alacsony, kövérkés alak bújt előaz árnyakból, s miután alaposan körbekémlelt odasietett hozzánk.

Pepper önelégült tekintettel nézett végig Foltot.

– Eléggé megviseltnek tűnsz, öreg barátom. Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy a földi lét nem bánt jól veled.

– Tudjuk, hogy Dante a zsarolód, – mondta Folt, mit sem törődve a sértésével. – Igen, igen, Dante. Az a mocskos disznó. Mondjatok valami olyat, amit még nem

tudok. – Hallani akarom a munkaajánlatodat. – Tudom, hogy te és a kis barátnőd öltétek meg Hank Millart, – mondta, miközben

összeütögette az ujjait és ravasz tekintetét egy percre sem vette le Foltról. – Pont ilyen könyörtelen lelkekre van szükségem.

– Nem egyedül tettük. Az arkangyalok segítettek, – emlékeztette Folt. – Én is arkangyal vagyok, – mondta Pepper durcásan. – Holtan akarom látni Dante-t

és hajlandó vagyok megadni az ehhez szükséges eszközöket. – Megtesszük, – mondta Folt bólintva. – A megfelelő fizetségért cserébe. Pepper pislogva hátrahőkölt. Szerintem nem hitte volna, hogy ilyen könnyedén

megállapodik velünk. Megköszörülte a torkát. – Mi jár a fejedben?Folt rám pillantott, én pedig biccentettem. Ideje előhúzni az ászt az ingujjunkból. Volt

időnk átgondolni és Folttal együtt úgy döntöttünk ez egy olyan kártya, amit muszáj kijátszanunk.

– Hozzáférést akarunk az összes bukott angyal tollhoz, amit a mennyben tárolnak, – jelentettem ki.

A nagyképű, önelégült mosoly eltűnt Pepper arcáról, majd ridegen felnevetett. – Megőrültetek? Ezt nem adhatom meg nektek. Egy egész bizottság kellene ahhoz,

hogy bárki hozzáférhessen azokhoz a tollakhoz. És mihez akartok velük kezdeni? Elégetni az összeset? Minden bukott angyalt a pokolra küldenétek!

– És ettől tényleg olyan csalódott lennél? – kérdeztem komolyan. – Kit érdekel, hogy én mit gondolok? – morogta. – Vannak szabályok. Procedúrák.

Csak azok a bukott angyalok kerülnek pokolra, akik komoly bűnt követnek el. – Nincs más lehetőséged, – jelentette ki ridegen Folt. – Mindketten tudjuk, hogy

elhozhatod a tollakat. Tudod, hol tárolják őket és azt is, hogyan juss hozzájuk. Mindened megvan, amire csak szükséged lehet. Készíts egy tervet és hajtsd végre. Vagy ez, vagy megpróbálhatod te magad elintézni Dante-t.

– Egy tollat, talán! De ezreket? Sosem úszom meg! – állt ellen Pepper. Folt felé lépett, mire ő hátrahőkölt és kezeit védekezőn az arca elé kapta. – Nézz körül, – mondta Folt, halk, halálos hangon. – Ez nem olyan hely, amit az

otthonodnak akarsz hívni. Te leszel a legújabb bukott angyal és ők ezt éreztetni is fogják veled. Egy hétig sem bírod majd a beavatást.

– Be-be-be-beavatás? Folt fekete tekintetétől végigfutott a hátamon a hideg. – M-m-it kell csinálnom? – jajgatott Pepper. – Nem mehetek át a beavatáson. Nem

élhetek a Földön. Vissza szeretnék jutni a mennybe, amikor csak akarok. – Szerezd meg a tollakat. – N-n-em tehetem, – csuklott Pepper. – Nincs választásod. Meg fogod szerezni azokat a tollakat, Pepper. Én pedig megölöm

Dante-t. Átgondoltad, hogyan tehetem ezt meg?– Hozok neked egy speciális tőrt, – mondta egy nyomorult bólintás után. – Az majd

végez Dante-val. Ha az arkangyalok a nyomodba erednek, te pedig megpróbálsz elárulni engem, akkor ugyanazzal a tőrrel fogod kivágni a nyelved. Megbűvöltem. A tőr nem fogja hagyni, hogy elárulj.

– Rendben.

– Ha tényleg végigcsináljuk ezt, akkor nem léphettek kapcsolatba velem. Legalábbis amíg a mennyben vagyok. Semmilyen kommunikáció nem lehet köztünk, míg nem végeztem.Ha egyáltalán el tudom végezni, –tette hozzá nyavalygó hangon. – Majd szólok, ha megvannak a tollak.

– Holnapra kellenek, – mondtam Peppernek. – Holnapra? – kérdezte zaklatottan. – Felfogtad, hogy mit kérsz tőlem?– Legkésőbb hétfőn éjfélre, – mondta Folt, esélyt sem adva a további alkudozásra. – Megszerzek, amennyit csak tudok, – válaszolt Pepper bólintva. – Mindet el kell hoznod, – mondtam. – Így egyeztünk meg. – Mindegyiket? – Pepper nagyot nyelt. Igen, ez volt a terv. Ha Pepper megszerzi a tollakat, akkor a Nephilimek egyetlen

gyufával megnyerhetik a háborút. Mivel személyesen nem tudtuk a pokolra küldeni a bukott angyalokat, így az Achilles-sarkukat, a szárnyaikból megmaradt tollakat, akartuk felhasználni ellenük. Mindegyikük kapna választási lehetőséget: vagy elengedik a nekik hűbéresküt tett Nephilimeket és utána megesküdnek a békére, vagy készülnek egy új otthonra, ahol sokkal melegebb van, mint Coldwaterben.

Ha a tervünk sikerrel szárul, akkor mindegy, hogy Dante megvádol-e az árulással. Ha megnyertem a háborút, semmi más nem fog számítani a Nephilimek számára. És habár nem bíztak bennem, én mégis meg akartam nyerni ezt a háborút a számukra. Ez volt a helyes döntés.

– Mindet, – mondtam rendíthetetlen tekintettel Peppernek.

31. FEJEZET

AMINT FOLTTAL VISSZAÉRTÜNK A HÁZÁHOZ, Scott hívott fel minket. Addigramár vasárnap hajlani három volt. Folt becsukta mögöttünk a bejárati ajtót, én pedig kihangosítottam a telefont.

– Talán akadt egy problémánk, – mondta Scott. – Egy csomó barátom küldött nekem üzenetet, miszerint Dante valami nagy bejelentésre készül ma este a Delphicben, zárás után. Ama este történtek után ez másnak is furcsa?

Folt káromkodott. Próbáltam nyugodt maradni, de nem nagyon sikerült. – Mindenki találgat, és nagyon vad ötleteik is vannak, – folytatta Scott. – Van

fogalmatok arról, hogy mi lehet ez az egész? Az a pöcs idáig a barátodnak adta ki magát, aztán bumm. A temetői eset. Most meg ez.

A falnak támaszkodtam. Forgott velem a világ, remegtek a térdeim. Folt vette át a telefont.

– Majd visszahív, Scott. Szólj, ha bármi mást megtudsz. Belesüppedtem Folt kanapéjába. A térdeim közé nyomtam a fejem és levegő után

kapkodtam. – Nyilvánosan árulással fog vádolni. Még ma este. – Így van, – értett egyet Folt. – Börtönbe fognak zárni. Megpróbálnak majd kínzással vallomásra bírni. – Nézz rám, Angyalom, – Folt letérdelt előttem és védelmezőn a csípőmre tette a

kezeit. Az agyam azonnal akcióba lendült. – Kapcsolatba kell lépnünk Pepperrel. Hamarabb van szükségünk arra a tőrre, mint

hittük. Meg kell ölnünk Dante-t, mielőtt megtehetné a bejelentését, – közel jártam a zokogáshoz. – Mi lesz, ha nem kapjuk meg időben a tőrt?

Folt a mellkasához húzta a fejem, majd gyengéden masszírozni kezdte a tarkóm, amiben az izmok addigra már úgy megfeszültek, hogy attól tartottam bármelyik pillanatban elszakadhatnak.

– Szerinted hagyni fogom, hogy akárcsak egy ujjal is hozzád érjenek? – kérdezte gyengéden.

– Ó, Folt, – a nyaka köré dobtam a kezeimet, könnyek záporoztak a szemeimből. – Mihez kezdünk most?

Oldalra döntötte a fejem, hogy szembenézhessen velem. A hüvelykujjával törölte le a könnyeimet.

– Pepper teljesíteni fogja a megállapodásunkat. Elhozza nekem a tőrt, én pedig megölöm vele Dante-t. Te megkapod a tollakat és megnyered a háborút. Aztán elviszlek innen. Egy olyan helyre, ahol sosem fogjuk újra hallani a "Cheshvan", vagy a "háború" szót, –úgy tűnt, mint aki hinni akar ebben, ám a hangja megremegett.

– Pepper hétfőn éjfélre ígérte meg a tollakat és a tőrt. De mi lesz Dante ma esti bejelentésével? Nem tudjuk megállítani. Peppernek hamarabb kell elhoznia a tőrt. Valahogy kapcsolatba kell lépnünk vele. Meg kell kockáztatnunk.

Folt elhallgatott, elgondolkodva simított végig az ajkain. – Pepper nem tudja megoldani a ma esti problémánkat, azzal magunknak kell

szembenéznünk, – rezdületlen, határozott tekintettel nézett rám. – Kérj egy sürgős és kihagyhatatlan találkozót a legkiválóbb Nephilimekkel és tedd az időpontját ma estére, ezzel elvéve a reflektorfényt Dante-tól. Mindenki arra vár, hogy támadást indíts, hogy háborúba lökd a népeinket, így azt hiszik majd, hogy épp erre készülsz, ez lesz az első katonai lépésed. A te bejelentésed elnyomja Dante-ét. A Nephilimek eljönnek majd, ahogy kíváncsiságból Dante is.

Mindenki előtt nyilvánvalóvá teszed majd, hogy tudsz a frakciókról, akik Dante-t szeretnék a helyedbe állítani. Aztán elmondod nekik, hogy mindörökre le akarsz számolni a kétségeikkel. Győzd meg őket, hogy az uralkodójuk akarsz lenni és jobb munkát fogsz végezni, mint Dante. Aztán hívd ki őt egy párbajra a hatalomért.

– Egy párbajra? – zavarodottan és kétkedően bámultam rá. – Dante-t? Nem harcolhatok ellene... ő nyerne.

– Ha Pepper időben visszaér, akkor a párbaj csak egy eszköz lesz, amivel hátráltatjuk Dante-t.

– És ha nem tudjuk elhalasztani a párbajt?– Most kell cselekednünk, – Folt szemei keményen az enyéimbe fúródtak, de a

kérdésre nem válaszolt. – Ha Dante megtudja, hogy te is be akarsz jelenteni valamit ma este, akkor jegelni fogja a terveit. Nincs vesztenivalója. Tudja, hogy ha nyilvánosan megpróbálod elárulni, akkor elég, ha csak rád keni az egészet. Hidd el nekem, ha meghallja, hogy párbajra hívod, rögvest pezsgőt bont. Ő beképzelt, Nora. És egocentrikus. Sosem fog eszébe jutni, hogy talán nyerhetsz is. Belegyezik majd a párbajba, hiszen ezzel mintha csak egy tornát dobtál volna az ölébe. Mi a jobb módszer a hatalmad elrablására? Egy nyilvános beszéd, majdhosszú tárgyalás, vagy egy golyó egy pisztolyból? Seggbe fogja rúgni magát, amiért nem ő találta ki ezt először.

Az izületeimet mintha gumira cserélték volna. – Ha tényleg lesz párbaj, akkor pisztolyokkal fogjuk megvívni?– Vagy kardokkal. Választhatsz, de én erősen a pisztolyt javaslom. Egyszerűbb lesz

lőni megtanulnod, mint vívni, – mondta nyugodtan Folt, meg sem hallva a kétségbeesést a hangomban.

– Dante azért fog beleegyezni, mert tudja, hogy legyőzhet, – hányingerem volt. – Erősebb nálam, Folt. Ki tudja mennyi ördögmágiát vett már magához? Ez nem lesz tiszta küzdelem.

Folt megragadta a remegő kezeimet és gyengéd csókolt lehet rájuk. – A párbajozás évszázadokkal ezelőtt kiment a divatból az emberek számára, de a

Nephilimek között továbbra is társadalmilag elfogadott. A szemükben ez a leggyorsabb és legegyértelműbb megoldása egy vitás helyzetnek. Dante a Nephilim sereg vezére akar lenni, ezzel a lépéssel tehát nem csak őt, hanem a többi Nephilimet is meggyőzheted arról, hogy ez ate szándékod is.

– Miért nem beszélünk a tollakról a fontos Nephilimeknek szervezett találkozón? – remény támadt fel a szívemben. – Nem törődnek majd mással, ha tudják, biztos módszerem van a háború megnyerésére.

– Ha Pepper elbukik, akkor azt a te bukásodként fogják értékelni. Majdnem elérni a célt, nem fog semmit sem jelenteni. Vagy a megmentőjükként ünnepelnek, mert megszerezteda tollakat, vagy keresztre feszítenek, amiért nem sikerült. Amíg nem tudjuk biztosra, hogy Pepper sikerrel járt-e, addig nem említjük a tollakat.

– Nem vagyok rá képes, – mondtam a hajamba túrva. – Ha Dante valóban a bukott angyaloknak dolgozik és hatalomra kerül, akkor a

Nephilim faj még az eddigieknél is jobban gúzsba lesz kötve, – mondta Folt. – Attól félek, hogy a bukott angyalok az ördögmágia segítségével, jóval a Cheshvan után is meg akarják tartani a Nephilim rabszolgáikat.

Szánalmasan megráztam a fejem. – Túl nagy a tét. Mi van, ha elbukom? – és minden bizonnyal így is lesz, gondoltam. – Több is van, Nora. Az eskü, amit Hanknek tettél. A rettegés apró kövekbe állt össze a gyomromban. Ismét eszembe jutott az összes szó,

amit Hank Millar-nak mondtam azon az estén, amikor rákényszerített, hogy átvegyen a bukásra ítél lázadásának vezetését. Vezetni fogom a sereged. Tudom, ha megszegem ezt az ígéreted, akkor az anyám és én halottak leszünk. Ez nem is hagyott nekem sok választást, ugye? Ha a Földön akartam maradni Folttal és szerettem volna megvédeni az anyukám életét, akkor nem veszíthettem el a pozíciómat. Nem hagyhattam, hogy Dante elragadja tőlem.

– Egy párbaj ritka látványosság, ha pedig ilyen magas rangú Nephilimek vívják, mint ti ketten, akkor arról senki sem akar majd lemaradni, – mondta Folt. – A legjobb esetben reménykedem, hogy elhalaszthatjuk a párbajt, míg Pepper sikerrel jár, de fel kell készülnünk alegrosszabbra is. Lehet, hogy a párbaj lesz az egyetlen lehetőségünk.

– Mégis milyen nagy közönségre számíthatunk?Folt tekintete higgadt és magabiztos volt. Ám egy pillanatra együttérzést láttam

megcsillanni benne. – Százakra. – Nem vagyok rá képes, – mondtam nagyot nyelve. – Felkészítelek, Angyalom. Mindvégig melletted leszek. Sokkal erősebb vagy, mint

két hete, pedig az edződ csak annyi energiát fektetett a képzésedbe, hogy úgy érezd, törődik veled. Azt akarta azt hidd, hogy edz téged, de én azt gyanítom, hogy csak az izomzatodat dolgoztatta meg egy minimális szinten. Szerintem fel sem tudod fogni, milyen erős vagy valójában. Igazi kiképzéssel legyőzheted őt, – Folt megragadta a tarkómat és összeérintette az arcunkat.

Olyan magabiztossággal és bizalommal nézett rám, hogy az majd összetörte a szívemet. Meg tudod csinálni. Ezt a feladatot senki sem irigyelné, én pedig csak még jobban tisztellek azért, mert belevágsz, mondta az elmémben.

– Nincs más lehetőség? – kérdeztem, noha az utóbbi percekben veszett tempóban pörgettem végig minden más alternatívát.

Ha figyelembe vettük Pepper megkérdőjelezhető esélyét a sikerre, az esküt, amit Hanknek tettem és a teljes Nephilim faj bizonytalan helyzetét, akkor egyértelműen nem volt más lehetőség. Végig kellett ezt csinálnom.

– Félek, Folt, – suttogtam. Magához húzott. Megcsókolta a fejem búbját és belesimított a hajamba. Nem kellett

kimondania, éreztem, hogy ő is fél. – Nem hagyom, hogy elveszítsd ezt a párbajt, Angyalom. Nem engedem, hogy kiállj

Dante-val, hacsak nem vagyok biztos a végeredményben. A párbaj becsületesnek fog tűnni, denem lesz az. Amint Dante ellened fordult, megpecsételte a sorsát. Nem hagyom meglógni, – a halk szavai megerősödtek. – Ezt nem fogja túlélni.

– Meg tudod bundázni a párbajt?A tekintetében forrongó bosszúvágy elmondott mindent. – Ha bárki rájön… – kezdtem bele. Folt keményen megcsókolt, vidám csillogással a szemében. – Ha elkapnak, akkor többet nem csókolhatlak meg. Szerinted kockáztatnám ezt? –

kérdezte, majd komollyá vált az arckifejezése. – Nem érzem az érintésedet, de a szerelmedet igen, Nora. Itt érzem, magamban. Mindennél többet jelent a számomra. Bárcsak úgy érezhetnélek, ahogy te engem, de a szerelmed az enyém. Ezt soha semmi sem fogja felülmúlni. Sokan úgy élik le az életüket, hogy sosem érzik azt, amit te adtál nekem. Ebben nincs semmi megbánás.

Megremegett az állam. – Félek, hogy elveszítelek. Félek, hogy elbukom, és hogy mi lesz velünk. Nem akarom

ezt csinálni, – ellenkeztem, noha tudtam, nincs menekvés. Nem tudtam elfutni; nem tudtam elbújni. A Hanknek tett eskü mindenhol megtalálna.

Muszáj volt megtartanom a hatalmam. Amíg a sereg létezett, addig nekem is küzdenem kellett. Megszorítottam Folt kezét.

– Ígérd meg, hogy mindvégig mellettem leszel. Ígérd meg, hogy nem hagysz egyedül.Folt felemelte az állam. – Ha megszüntethetném ezt a helyzetet, megtenném. Ha a helyedre állhatnék,

gondolkodás nélkül megtenném. De csak egy választásom van: melletted maradni mindvégig. Nem fogok meginogni, Angyalom, ezt megígérhetem, – végigsimított a karomon és valószínűleg nem is sejtette, hogy az ígérete jobban felmelegített, mint az érintése. Majdnem elsírtam magam.

– Elkezdek pletykákat terjeszteni arról, hogy gyűlést hoztál össze mára. Először felhívom Scottot és elmondom neki mi a helyzet. A hír gyorsan eljut majd mindenkihez. Dante egy órán belül tudni fog a bejelentésedről.

A gyomrom émelyítő forgásba kezdett. Az ajkaim harapdáltam, miközben rávettem magam, hogy bólintsak. Akár el is fogadhatnám az elkerülhetetlent. Minél hamarabb nézek szembe az előttem álló nehézséggel, annál hamarabb tudok kidolgozni valamit, amivel legyőzhetem a félelmemet.

– Miben segíthetek? – kérdeztem. Folt végigmért, aztán enyhén elfintorodott. Végighúzta a hüvelykujját az ajkaimon,

majd az arcomon. – Jéghideg vagy, Angyalom, – mondta és a ház belseje felé vezető folyosó irányába

döntötte a fejét. – Tegyünk ágyba. Begyújtok a kandallóba. Most melegségre és pihenésre vanszükséged. Engedek egy kád forró vizet is.

Tény, hogy erős rángások szaladtak végig a testemen. Mintha egy csapásra minden melegséget kiszívtak volna belőlem. Úgy véltem, sokkos állapotba kerülhettem. A fogaim vacogtak, az ujjbegyeim pedig akaratom ellenére remegtek.

Folt felnyalábolt és bevitt a hálószobájába. A vállával nyitotta ki az ajtót, arrébb húzta a paplant, majd gyengéden letett az ágyra.

– Kérsz valamit inni? – kérdezte. – Gyógyteát? Húslevest?

A komoly, ideges arcát látva bűntudat lett úrrá rajtam. Abban a pillanatban tudtam, hogy Folt mindent megtenne értem. Az ígérete, miszerint mellettem marad, felért egy esküvel.A részem volt, én pedig az övé. Bármit, bármit megtenne, hogy megvédjen.

Szólásra nyitottam a számat, mielőtt még legyőzött volna a félelem. – Valamit el kell mondanom, – kezdtem, vékony, törékeny hangon. Nem akartam sírni,

de a könnyek máris gyűlni kezdtek a szememben. Maga alá gyűrt a szégyen. – Angyalom? – kérdezte Folt. Megtettem az első lépést, ám utána lefagytam. Egy hang kúszott be az elmémbe, ami

azt sugallta, nem zúdíthatom ezt Foltra. Főleg amikor ennyire le van gyengülve. Ha számít nekem, akkor befogom a számat. A felépülése fontosabb volt, mint megszabadulni néhány apró hazugságtól. Már kezdtem is érezni, azokat a bizonyos rideg kezeket a torkomon.

– Én... semmiség, – mondtam. – Csak alvásra van szükségem. Neked pedig hívnod kell Scottot.

A párnába nyomtam az arcomat, hogy ne lássa, sírok. A jeges kezek olyan valóságosnak érződtek, hogy semmi kétségem sem volt, megfojtanak, ha túl sok mindent árulok el.

– Hívnom kell, ez igaz. De most sokkal fontosabb, hogy elmond mi a gond, – mondta Folt, ahhoz épp elég aggodalommal a hangjában, hogy tudjam, ebből nem fogok tudni valamilyen egyszerű kifogással kibújni.

A fagyos kezek körülölelték a torkomat. Túlságosan féltem, hogy megszólaljak. Féltem a kezektől és attól, amit tehetnek velem.

Folt felkapcsolta az éjjeliszekrényen lévő lámpát, majd a vállamat megfogva, gyengéden próbált maga felé fordítani, de én erre csak még jobban elfordultam.

– Szeretlek, – nyögtem ki. Szégyen gyülemlett fel bennem. Hogy mondhattam ezeket a szavakat csak azért, hogy

fedezzem a hazugságaimat?– Tudom. Azt is, hogy nem mondasz el nekem valamit. Most nem lehetnek titkaink.

Túlságosan messze jutottunk ahhoz, hogy elkezdjünk titkolózni, – emlékeztetett Folt. Bólintottam. Éreztem, ahogy a könnyeim beleolvadnak a párnába. Igaza volt. Tudtam,

ám ettől nem lett könnyebb a kitálalás. Nem is tudtam, hogy képes leszek-e rá valaha. Azok a kezek, ahogy elzárják a torkomat...

Folt mellém feküdt és magához húzott. Éreztem lélegzetét a tarkómon, testének melegségét a bőrömön. A térde tökéletesen illett az én térdhajlatomba. Megcsókolta a vállam, fekete haja betöltötte a fülem.

Én... hazudtam... neked, vallottam a gondolatainak. Úgy éreztem, mintha egy vastag falon kellett volna átnyomnom a szavakat. Megfeszültem, felkészültem a kezek szorítására, demeglepetésemre a vallomásom hatására elgyengültek. A fagyos érintésük lassan elmúlt, majd tényleg eltűnt. Ezen a kis előrelépésen felbuzdulva folytattam. Hazudtam annak, akinek a bizalma mindennél többet jelent számomra. Hazudtam neked Folt és nem tudom, hogy valaha is képes leszek-e megbocsátani magamnak.

Ahelyett, hogy magyarázatot követelt volna, Folt apró csókokat kezdett lehelni a karomra.

– Köszönöm, hogy elmondtad nekem, – mondta halkan, miután megcsókolta a tenyeremet is.

– Nem is akarod tudni, hogy mivel kapcsolatban hazudtam? – kérdeztem, miközben ledöbbenten megfordultam.

– Azt akarom tudni, hogyan tehetlek boldogabbá, – körkörösen, gyengéden kezdte masszírozni a vállaimat.

Tudtam, csak akkor érezhetem majd jobban magam, ha mindent bevallok. Nem Folt kötelessége volt megszabadítani ettől a tehertől, hanem az enyém. A bűntudat úgy szúrta a mellkasom, mintha lándzsákat döftek volna belém.

– Mostanában én... sok ördögmágiát vettem magamhoz, – eddig a pillanatig sosem hittem volna, hogy a szégyenem még tovább tudna nőni. – Egész idő alatt ittam. Sosem vettem be az ellenszert, amit Blakely-től kaptál. Megtartottam, azt mondogattam magamnak, hogy majd a Cheshvan után megiszom, mert akkor már nem kell többé szupererősnek lennem,de ezzel csak áltattam magam. Sosem akartam bevenni. Eddig mindig az ördögmágiára támaszkodtam. Rettegek, hogy nélküle nem vagyok elég erős. Tudom, hogy le kell állnom vele, mert helytelen. De olyan képességekkel ruház fel, amiket önmagamtól sosem tudnék megszerezni. Elme-trükkel hitettem el veled, hogy bevettem az ellenszert... az életem során semmit sem bántam ennyire.

Lesütöttem a szemem, nem lettem volna képes végignézni, ahogy undor és csalódottság ül ki Folt arcára. Borzalmas volt tudni az igazságot, ám hallani kimondva, a sajátszavaimmal... ezerszer rosszabb. Ki voltam én ezek után? Nem ismertem magamra és ennél rettenetesebb érzésem még sosem volt. Elvesztettem magam. És noha könnyű volt az ördögmágiát hibáztatni, mégis csak én loptam el az első üveget Dante-tól.

Végül Folt megszólalt. Hangja halk volt, tele érezhető csodálattal, amitől úgy éreztem,mintha mindvégig tudta volna a titkomat.

– Tudtad, hogy amikor először láttak, arra gondoltam: sosem láttam még ilyen gyönyörű és elragadó lányt?

– Miért mondod ezt nekem? – kérdeztem szánalmasan. – Megláttalak és attól fogva a közeledben akartam lenni. Azt akartam, hogy engedj

magadhoz. Úgy akartalak ismerni, mint senki más. Téged akartalak, mindenedet. Majdnem beleőrültem a vágyakozásba, – Folt szünetet tartott, levegőt vett, mintha engem szeretett volnabeszívni. – És most, hogy az enyém vagy, az egyetlen dolog, amitől rettegek, hogy egyszer visszakerülök arra a helyre. Hogy ismét reménytelenül vágyjak rád. Az enyém vagy, Angyalom. Minden egyes porcikád. Nem hagyom, hogy bármi megváltoztassa ezt.

– Nem érdemellek meg, Folt, – a könyökömre támaszkodtam és rá bámultam. – Nem érdekel, mit mondasz. Így igaz.

– Valóban nem érdemelsz meg engem, – értett egyet. – Jobbat érdemelsz. Azonban itt ragadtál velem, szóval jobb, ha hozzászoksz.

Egy fürge mozdulattal a hátamra fordított és fölém került. – Tartsd észben, hogy nincs szándékomban könnyen lemondani rólad. Legyen szó egy

másik férfiról, az anyádról, vagy a pokol minden démonáról, én nem hagylak szabadulni és nem búcsúzom el tőled.

– Én sem fogom engedni, hogy bármi közénk álljon, – mondtam, nedves szempilláimat rezegtetve. – Főleg nem az ördögmágia. A táskámban van az ellenszer. Most azonnal beveszem. És Folt? Köszönök... mindent, – tettem hozzá teljes szívvel hálásan. – Nem tudom, mihez kezdenék nélküled.

– Még szerencse, – suttogta. – Én ugyanis nem engedlek el. Hátradőltem az ágyán, örömmel átadva magam.

32. FEJEZET

MEG KELL MONDJAM, A TALÁLKOZÓRA TETT KÉRÉSEM híre valóban gyorsan elterjedt. Vasárnap délutánra már az összes Nephilim csatornán csak erről beszéltek és spekuláltak. Mindenki rám figyelt, Dante bejelentésének híre pedig eltűnt a süllyesztőben.

Elloptam a rivaldafényt, Dante pedig nem ellenkezett. Biztos voltam benne, hogy Foltnak igaza lett – Dante jegelte a terveit, amíg kiderül, hogy mi mire készülünk.

Scott minden órában felhívott a fejleményekkel, amik általában arról szóltak, hogy a Nephilimek szerint mi lesz az első katonai lépésem a bukott angyalok elleni háborúban. Rajtaütés, a kommunikációs hálózatuk megsemmisítése, kémek kiküldése és még neves parancsnokok elrablása is felmerült az elképzelések között. Pontosan, ahogy Folt megjósolta: a Nephilimek gyorsan megegyeztek abban, hogy csak a háború miatt hívhattam össze a gyűlést. Vajon Dante is erre a következtetésre jutott? Bárcsak igennel válaszolhattam volna erre a kérdésre, mert az azt jelentette volna, hogy sikerült túljárnom az eszén. A tapasztalat azonban azt mondatta velem, hogy ő is tudta, készülök valamire.

– Nagy újság, – mondta Scott izgatottan a telefonban. – A nagykutyák elfogadták a találkozóra tett kérésedet. Már a helyszín is megvan és nem a Delphic az. Ráadásul családias hangvételű gyűlést hívtak össze. Meghívásos buli lesz, ahogy az várható is volt. Maximum húsz Nephilim. Semmi sem fog kiszivárogni és rengeteg őr lesz. A belépés előtt minden Nephilt megmotoznak majd. Jó hír, hogy én is rajta vagyok a meghívottak listáján. Smúzolnom kellet érte, de ott leszek melletted.

– Mond már el végre, hogy hol lesz a találkozó, – mondtam és igyekeztem nem éreztetni az émelygésem.

– Hank Millar régi házában akarnak összejönni. Végigfutott a hátamon a hideg. Sosem fogom tudni kitörölni azokat a jeges kék

szemeket az elmémből, amik a nevének említésekor mindig megjelentek előttem. Félretoltam a szellemét és ismét a jelen helyzetre koncentráltam. Egy klasszikus,

gyarmatosítás korabeli ház, egy nagy tiszteletnek örvendő emberi lakónegyedben? Nem tűnt elég kétesnek, árnyaltnak, egy titkos Nephilim találkozó számára.

– Miért ott?– A vezetők szerint ez egyfajta tiszteletadás a Fekete Kéznek. Szerintem jó döntés.

Úgyis ő kezdte ezt az egész rumlit, – tette hozzá hamiskásan Scott. – Ha meghallják, hogy így beszélsz, gyorsan repülsz arról a listáról. – A találkozó ma este tízkor lesz. Tartsd magadnál a telefonodat, hogy elérhesselek, ha

megtudok valamit. Ne felejtsd el meglepődni, amikor felhívnak a részletekkel. Nem hagyhatjuk, hogy máris arra gyanakodjanak, hogy kém van közöttük. Még egy dolog. Sajnálom ami Dante-val történt. Felelősnek érzem magam. Hiszen én mutattalak be neki. Feldarabolnám, ha tehetném. Aztán téglákat kötöznék a végtagjaira és kidobnám őket a tengerbe. Fel a fejjel! Én veled vagyok.

Letettem a kagylót és Folt felé fordultam, aki egész idáig a falnak támaszkodva figyelt.

– A találkozó ma este lesz, – mondtam neki. – A régi Millar rezidencián. Nem tudtam megszabadulni az elmémet rágó gondolattól. Egy magánház? Motozás?

Őrség? Hogy a fenébe fog Folt bejutni? Nagy elkeseredésemre úgy tűnt, nélküle kell bemennem.

– Az rendben lesz, – mondta nyugodtan. – Ott leszek. Csodáltam a higgadt magabiztosságát, de lövésem sem volt arról, hogy akar bejutni. – A házat erősen fogják őrizni. Amint beteszed a lábad a környékre, ők máris tudni

fognak róla. Talán, ha egy múzeumot, vagy egy bíróságot választottak volna, de így nem. A Millar ház nagy, ám korántsem elég nagy. Minden négyzetcentiméterét figyelni fogják.

– Pontosan erre számítottam. Már kidolgoztam a részleteket. Scott fog beengedni. – Nem sikerülhet. Számítanak majd bukott angyal kémekre és még ha Scottnak sikerül

is kinyitni neked egy ablakot, ilyesmire bizonyára ők is gondoltak. Nem csak téged fognak elkapni, hanem Scottot is árulónak tekintik majd...

– Meg fogom szállni Scott testét.

Összerezzentem. A megoldása lassan összeállt a fejemben. Hát persze. Épp Cheshvan volt. Folt könnyedén átveheti az irányítást Scott teste felett. És egy kívülálló sosem tudná megmondani a különbséget. Foltot szemrebbenés nélkül beinvitálnák a találkozóra. Ez volt a tökéletes álca. Csak egy aprócska gond volt vele.

– Scott sosem fog ebbe beleegyezni. – Már megtette. – Tényleg? – bámultam hitetlenül. – Érted teszi. Elszorult a torkom. Scott az egész világon az ellen harcolt a leginkább, hogy a bukott

angyalok megszállják. Abban a pillanatban rájöttem, hogy milyen sokat jelenthet neki a barátságom. Az, hogy ezt, az egyetlen általa utált dolgot is hajlandó volt megtenni értem... erre nem voltak szavak. Csak mélységes hálát éreztem iránta és elhatároztam, hogy nem hagyom kárba veszni az áldozatát.

– Legyél óvatos ma este, – mondtam. – Az leszek. Nem maradok tovább a kelleténél. Amint biztonságban kijöttél a

találkozóról és megtudtam mindent, amit akartam, Scott máris visszakapja a testét. Nem hagyom, hogy bármi baja is essék.

– Köszönöm, – suttogtam, miközben vadul átöleltem. Aznap este kilenckor hagytam ott Folt házát. Egyedül indultam útnak, egy bérelt

autóban, ahogy azt a Nephilim házigazdáim kérték. Nem vállalták a kockázatát, hogy egy fontoskodó Nephil, vagy egy, a találkozóról tudomást szerzett bukott angyal követhessen.

Az utcák sötétek és simák voltak a rájuk ereszkedő ködfátyol alatt. A fényszóróm követte a fekete aszfaltot dombokon fel-le, ide-oda kanyarogva. Alaposan felcsavartam a fűtést, de ez sem volt elég, hogy enyhítse a csontjaimban érzett hideget. Nem tudtam mire számíthatok ma este, így nehéz volt előre tervezni. Improvizálnom kellett, amit nagyon nem szerettem. Jobb lett volna, ha a saját ösztöneimen kívül valami más is lett volna nálam, amikor átsétálok a Millar ház ajtaján. Végül leparkoltam Marcie régi háza előtt.

Egy pillanatra a kocsiban maradtam, a fehér oszlopokat és a fekete redőnyöket bámulva. A fű eltűnt a lehullott falevelek alatt. Az oszlás különböző állapotában leledző újságpapírok borították a járdát. A házat Hank halála után elhagyták, így egyáltalán nem volt olyan elegáns és hívogató, mint amire emlékeztem. Marcie anyja egy öröklakásba költözött a folyó mentén, Marcie pedig, nos ő nagyon is komolyan vette az én házam a te házad szólást.

Halvány fény szűrődött ki elfüggönyözött ablakokból és noha nem lehetett alakokat látni bentről, én tudtam, hogy a Nephilim világ legbefolyásosabb, leghatalmasabb vezetői ülnek ott és várják, hogy ítéletet mondhassanak az általam hozott hírek felett. Azt is tudtam, hogy Folt odabent van és nem fogja hagyni, hogy bármi bajom essen.

Ebbe a gondolatba kapaszkodva mély levegőt vettem és az ajtóhoz sétáltam. Kopogtattam. Az ajtó kinyílt, egy magas nő pedig betessékelt, miután épp annyi ideig tartotta rajtam

a szemét, ami alatt megállapíthatta a kilétemet. A haját szoros kontyba fonta, arca hétköznapi, jellegtelen volt.

Udvarias, ám visszafogott "Helló"-t suttogott, majd a kezével a ház belseje felé irányított.

A lépteim kopogtak a halványan megvilágított folyosón. Poros üvegek mögött mosolygó Millar családtagok képei mellett haladtam el. Az egyik asztalon halott liliomokkal teli váza hevert. Az egész ház lelakottnak tűnt. Követtem a lámpákat az étkezőig.

Amint beléptem a franciaajtókon, a halk beszélgetés rögtön véget ért. Hat férfi és öt nőült a mahagóni asztal két oldalán. Néhány idegesnek és aggodalmaskodónak tűnő Nephilim állt a közelükben. Majdnem leesett az állam, mikor megláttam Marcie anyját. Tudtam, hogy Susanna Millar Nephilim volt, de ez a gondolat mindig csak az agyam egy eldugott

szegletében tanyázott. Itt látni, a hallhatatlanok titkos gyűlésén... hirtelen félelmetesnek látszott. Talán Marcie nem akart eljönni, ám még valószínűbb, hogy meg sem hívták. Susannaolyan anyának tűnt, aki bármit megtenne azért, hogy a gyermekét a legkisebb kényelmetlenség se érhesse.

Megtaláltam Scott arcát a tömegben. Tudván, hogy Folt van a testében, a gyomromat mardosó aggodalom enyhült egy kicsit. Észrevette a tekintetem, mire biztatásként egy aprót biccentett. Biztonságban kezdtem érezni magam. Nem egyedül voltam itt. Folt vigyázott rám. Tudhattam volna, hogy minden kockázat ellenére is itt lesz majd.

Aztán ott volt Dante. Az asztalfőn ült, fekete kasmír pulóvert és rosszálló tekintetet viselt. Az ujjai az ajkain voltak, és amikor a szemembe nézett, a szája gúnyos mosolyra húzódott. A szemöldökei diszkréten ugyan, de kihívóan megemelkedtek. Félrenéztem.

Inkább a lila koktélruhát és gyémántgyöngysort viselő idős asszony felé fordítottam a figyelmemet, aki az asztal másik felén ült. Lisa Martin. Hank után ő volt a legbefolyásosabb és legtiszteltebb Nephilim, akivel valaha is találkoztam. Nem kedveltem és nem is bíztam benne. Ezek olyan érzések voltak, amiken felül kellett emelkednem az elkövetkezendő percekben ahhoz, hogy véghezvigyem, amit akarok.

– Nagyon örülünk, hogy összehívtad ezt a találkozót, Nora. Melegséget, felsőbbrendűséget és elfogadást sugalló hangja úgy csöpögött a fülembe,

akár a méz. A szívverésem megnyugodott. Ha őt az oldalamra tudom állítani, akkor az már félsiker.

– Köszönöm, – mondtam végül. A mellette lévő üres székre mutatva invitált az asztalhoz. A székhez sétáltam, de nem ültem le rá. Féltem, ha megteszem, akkor elfogy a

bátorságom. Az asztalra támaszkodva, mit sem törődve az udvariassággal, belekezdtem a mondandómba.

– Tudom, hogy a jelenlévők közül sokan azt hiszik, nem én vagyok a megfelelő emberaz apám seregének irányítására, – jelentettem ki.

Az "apa" szó émelyítő érzést keltett a számba, de emlékeztettem magam Folt tanácsára, miszerint ma este annyira Hank lányának kell tettetnem magam, amennyire csak lehet. A Nephilimek istenítették és ha kihasználhattam az ő ajánlását, bármilyen körülmények között is hangzott az el, akkor azzal csak nyerhettem.

Szemkontaktust teremtettem néhánnyal az asztalnál ülők közül, aztán a körülöttük állókkal is. Meg kellett mutatnom nekik a bátorságom, állhatatosságom és, hogy nem vagyok elégedett azzal, hogy eddig nem kaptam meg tőlük a nekem kijáró támogatást.

– Tudom, néhányan már listát is írtak azokról a férfiakról és nőkről, akik átvehetnék a helyemet, – szünetet tartottam és Dante-ra néztem. Állta a tekintetem, de láttam a szeme mögött izzó gyűlöletet. – És tudom, hogy Dante Matterazzi van annak a listának az élén.

Halk pusmogás töltötte be a termet. Azonban senki sem ellenkezett a kijelentésemmel.– Nem azért hívtam ma ide önöket, hogy a bukott angyalok elleni első offenzívámról

beszéljek. Azért hívtam ma ide önöket, mert egy erős vezető és a belé vetett teljes bizalom nélkül, egyáltalán nem lesz háború. A bukott angyalok széttépnek minket. Egységre és összetartásra van szükségünk, – bíztattam őket elhatározott hangon. – Szerintem én vagyok a lehető legjobb vezér és az apám is így gondolta. Nyilvánvaló, hogy erről önöket nem sikerült meggyőznöm. Éppen ezért, ma este párbajra hívom Dante Matterazzit. A győztes fogja vezetni ezt a sereget, egyszer s mindenkorra.

Dante talpra ugrott. – De hát mi randizunk! – az arckifejezése tökéletes keveréke volt a meglepődésnek és

a megsértett büszkeségnek. – Hogy javasolhatsz egy párbajt ellenem? – kérdezte, hangja remegett a megalázottságtól.

Nem számítottam arra, hogy a totálisan hamis kapcsolatunkat fogja felhozni. A kapcsolatot, ami a szóbeli beleegyezésemre épült és sosem kezdődött el igazán – a kapcsolatot, amit azonnal elfelejtettem és most, hogy ismét előkerült, nem tudott némaságra késztetni.

– Bárkit hajlandó vagyok kiiktatni, – mondtam higgadtan. – Ilyen sokat jelent számomra a sereg vezetése. Ezennel hivatalosan is párbajra hívlak, Dante!

Egyetlen Nephil sem szólalt meg. A kezdeti megdöbbenést gyorsan elégedettség váltotta fel az arcukon. Egy párbaj! A győztes visz mindent. Foltnak igaza volt – a Nephilimekmég mindig egy kőkorszaki világban éltek, ahol a darwini törvények uralkodtak. Örültek ennek a fejleménynek és a Dante felé küldött, imádattal teli pillantások, egyértelműen elmondták, hogy mindenki kire számít győztesként.

Dante igyekezett érzelemmentes maradni, de én elcsíptem egy halvány mosolyt, amit az én ostobaságom és az ő szerencséje váltott ki belőle. Egyértelműen azt hitte, hogy baklövést követtem el. A szemei azonban rögtön összeszűkültek, óvatosságot jelezve. Úgy tűnt nem fog fejes ugrani a csalira.

– Nem tehetem meg, – jelentette ki. – Árulás lenne. Körbenézett a teremben, mintha csak azt akarná látni, hogy a gáláns szavai hoztak-e

még nagyobb elismerést a számára. – Hűséget esküdtem Norának és nem tudom elképzelni, hogy bármi olyasmit tegyek,

ami ennek ellentmond. – Parancsnokodként utasítalak, hogy állj ki velem, – mondtam ridegen.A fenébe is, még mindig én voltam ennek a seregnek a parancsnoka és nem állt

szándékomban hagyni, hogy aláásson engem holmi szép szavakkal és bókolással. – Ha tényleg te vagy a legalkalmasabb, akkor félreállok. A legjobbat akarom a

népemnek. Százszor is elgyakoroltam ezeket a szavakat, és noha egy jól begyakorolt beszédet

adtam elő, komolyan gondoltam minden részletét. Scottra, Marcie-ra és arra a több ezer, általam ismeretlen Nephilimre gondoltam, akik mind jó emberek voltak és nem érdemelték meg, hogy a bukott angyalok minden évben rabszolgaként használják őket. Megérdemelték a tisztességes küzdelmet. Én pedig a lehető legjobban dolgoztam azért, hogy meg is kapják rá az esélyt.

Korábban tévedtem, szégyenletesen nagyot tévedtem. Pusztán az arkangyaloktól való félelem miatt nem harcoltam a Nephilimekért. Még gyalázatosabb, hogy a háborút használva ürügyként jutottam hozzá az ördögmágiához. Egész idáig jobban érdekelt a saját jólétem, mintaz embereké, akiknek a vezetését rám bízták. Ennek most vége lett. Hank bízta rám ezt a feladatot, de nem miatta akartam teljesíteni. Azért tettem, mert ez volt a helyes lépés.

– Szerintem Nora erős érveket hozott fel, – mondta Lisa Martin. – Semmi sem kevésbé taszító, mint amikor egy vezető önmagát ajnározza. Talán a Fekete Kéznek mégis igaza volt vele kapcsolatban, – megvonta a vállát. – Talán hibát követett el. A saját kezünkbe vesszük a dolgot és véglegesen elrendezzük a kérdést. Aztán egy erős vezető alatt egyesülve mehetünk háborúba az ellenségeinkkel.

Bólintással fejeztem ki, hogy értékelem a szavait. Ha ő az én oldalamon van, akkor a többiek is beállnak a sorba.

– Egyetértek, – mondta egy Nephil a szoba távolabbi sarkában. – Ahogy én is. Hangos egyetértés töltötte meg a termet. – Tudassa mindaz, aki támogatja az ötletet, – mondta Lisa. Egyesével emelkedtek fel a kezek. Folt a szemembe nézett, aztán felemeltet a kezét.

Tudtam, hogy majd belehal ebbe, de nem volt más választásunk. Ha Dante elveszi tőlem a hatalmat, akkor meghalok. Az egyetlen esélyem a győzelemre a küzdelem volt.

– A többség döntött, – mondta Lisa. – A párbaj holnap, hétfőn napkeltekor lesz. Amint megtaláltuk a megfelelő helyszínt, mindenkit értesíteni fogok.

– Két nap, – szólt közbe azonnal Folt, Scott hangján. – Nora még sosem lőtt pisztollyal. Időre van szüksége, hogy felkészülhessen.

Peppernek is időre volt szüksége, hogy visszaérhessen a mennyből a tőrrel, ami remélhetőleg eldöntötté tenné a párbaj kimenetelét.

– Túl sok, – mondta Lisa a fejét rázva. – A bukott angyalok bármelyik nap megtámadhatnak minket. Fogalmunk sincs, hogy miért várakoznak, ám a szerencsénk bármikor elfogyhat.

– És én sosem említettem pisztolyokat, – mondta Dante, metsző tekintet küldve Folt ésfelém, mintha csak ki akarná találni a szándékainkat. Érzelmi reakció után kutatva figyelte az arcomat. – Én a szablyát részesítem előnyben.

– Ez Dante döntése, – mondta Lisa. – A párbaj nem az ő ötlete volt. Az ő joga, hogy eldöntse a fegyvert. Megállapodtatok tehát a szablyákban?

– Azok úgyis nőiesebbek, – mondta Dante, kipréselve minden támogatást a teremben lévő Nephilimekből.

Megfeszültem, keményen küzdtem a vágy ellen, hogy segélykérően Foltra pillantsak. – Nora sosem fogott még kardot a kezében, – vitatkozott Folt, ismét Scott hangján. –

Nem lesz tisztességes küzdelem, ha nem készülhet fel rá. Kapjon időt kedd reggelig. Senki sem siette el, hogy támogassa Folt felvetését. Az érdektelenség olyan tömény

volt a szobában, hogy beleüthettem volna. A felkészülésem érdekelte őket a legkevésbé. Sőt, aviselkedésük alapján minél hamarabb került hatalomra Dante, nekik annál jobb.

– Ezek szerint magadra vállalod a kiképzését, Scott? – kérdezte Lisa. – Egyesekkel ellentétben én nem felejtettem el, hogy még ő a vezérünk, – válaszolt

rideg hangon Folt. Lisa oldalra billentette a fejét, mintha csak azt mondta volna: Nagyon helyes.– Akkor eldőlt. Két nap múlva. Addig is, mindkettőtöknek a legjobbakat kívánom. Nem maradtam tovább a kelleténél. Mivel a párbaj előkészületei megkezdődtek, az én

szerepem lezárult, így gyorsan távoztam. Tudtam, hogy Foltnak tovább kell maradnia, megfigyelni a szoba reakcióját, elcsípni létfontosságú információkat, de azt kívántam bárcsak sietne.

Ezen az éjszakán nem akartam egyedül maradni.

33. FEJEZET

TUDTAM, HOGY FOLT LESZ AZ UTOLSÓ, AKI ELHAGYJA a Millar házat, így inkább Vee-hez hajtottam. A nyomkövető berendezéssel ellátott farmerdzsekimet viseltem, szóval Folt könnyen megtalálhatott majd. Addig is volt egy teher a vállamon, amitől szerettemvolna megszabadulni.

Nem tudtam egyedül tovább csinálni mindezt. Próbáltam megvédeni Vee-t, de nagy szükségem volt a legjobb barátomra.

El kellett neki mondanom mindent. Úgy véltem talán nem a bejárati ajtó lenne a legjobb, ily kései órán, tehát megkerültem

a házat, átugrottam a kerítésen és bekopogtam az ablakán. Egy pillanat múlva a függönyök elhúzódtak és megjelent az arca. Noha lassan éjfél

volt, ő még mindig nem bújt pizsamába. Néhány centire felemelte az ablakot. – Haver, te aztán rosszkor jöttél. Azt hittem Scott az. Bármelyik percben itt lehet. – Beszélnünk kell, – mondtam remegő, rekedtes hangon.

– Felhívom Scottot és lemondom, – mondta egy másodpercnyi gondolkodás nélkül. Felhúzta az ablakot és beinvitált. – Meséld el szépen mi jár a fejedben, bébi.

Vee lelkierejét mutatta, hogy nem sikoltott, zokogott, vagy rohant el a szobából, amint végeztem a hat hónapja titokban tartott dolgok bevallásával. Egyszer összerezzent, mikor elmondtam, hogy a Nephilimek az emberek és a bukott angyalok gyermekei, de ettől eltekintve sosem ült ki rettegés, vagy hitetlenség az arcára. Figyelmesen hallgatta, ahogy meséltem két háborúskodó fajról, Hank Millar szerepéről és arról, hogyan hagyott mindent rám. Még el is mosolyodott, amikor Folt és Scott valódi kilétéről beszéltem.

Amikor befejeztem csak oldalra billentette a fejét és alaposan vizslatni kezdett. – Nos, ez sok mindent megmagyaráz, – mondta végül. – Komolyan? – kérdeztem nagyokat pislogva. – Csak ennyit mondasz? Nem vagy,

nem is tudom... ledöbbenve? Megzavarodva? Elképedve? Miért nem vagy hisztérikus?Vee elmerengve dobolt az állán. – Folt mindig is túl jó volt ahhoz, hogy ember legyen. Kezdtem azon tűnődni vajon meghallotta-e, amikor elárultam, hogy én sem vagyok

ember. – Na és mi van velem? Nem csak azzal békültél meg, hogy én is Nephilim vagyok,

hanem még azzal is, hogy nekem kellene vezetnem az összes többi Nephilimet a bukott angyalok elleni háborúba? Bukott angyalok, Vee. Mint a Bibliában. A mennyből száműzött gonosztevők.

– Tulajdonképpen, szerintem ez egészen lenyűgöző. – Nem hiszem el, hogy ilyen nyugodtan fogadod, – mondtam a szemöldökömet

vakarva. – Valamilyen reakcióra számítottam. Talán egy kiborulásra. A régebbi esetekre emlékezve legalább lebegő karokra és káromkodásra számítottam. Mintha egy falnak vallottam volna be mindent.

– Bébi, úgy tűntetsz fel, mint egy dívát. – Te mondtad, nem én, – mosolyra késztetett. – Épp arra gondoltam, hogy milyen furcsa, hogy azt mondtad a Nephilimeket

elsősorban a magasságuk alapján lehet felismerni, viszont te, barátnőm, bizony elég alacsony vagy, – mondta Vee. – Vegyünk például engem. Na, én magas vagyok.

– Átlagos a magasságom, mert Hank...– Értettem. Már elmagyaráztad, hogy egy emberként tett eskü által lettél Nephilim,

ezért vagy hétköznapi magasságú, de ez akkor is szívás, nem? Úgy értem, mi lett volna, ha az Átváltoztató Eskü megnöveszt? Mi van, ha olyan magassá tett volna, mint amilyen én vagyok?

Nem tudtam Vee hova akar mindezzel kilyukadni, de úgy éreztem nem érti a lényeget. Ez nem a magasságomról szólt. Ez arról szólt, hogy kinyitottam az elméjét egy olyan világra, amit a halhatatlanok népesítettek be, ezzel kipukkasztva azt a kis buborékot, amiben eddig élt.

– Gyorsabban gyógyul a tested, mióta Nephilim lettél? – folytatta Vee. – Mert ha nem kaptad meg ezt a képességet, akkor bizony rosszul jöttél ki a cseréből.

– Vee, nem is beszéltem neked a felgyorsított gyógyulás képességéről. – Háh, azt hiszem tényleg nem. – Mégis honnan tudsz róla? – bámultam Vee-re, miközben visszagondoltam a teljes

beszélgetésünkre. Biztosan nem mondtam el neki. Az agyam, mintha lassított felvételként haladt volna

előre. És aztán, hirtelen tört rám a felismerés. Eltakartam a kezemmel a számat. – Te...?– Mondtam neked, hogy vannak előtted titkaim, – mondta mosolyogva. – De... az nem lehet... ez nem...

– Lehetséges? Ja, először én is ezt gondoltam. Azt hittem, hogy valami szörnyű második menstruáción megyek át. Az utóbbi néhány hét során gyomorgörcseim voltak, fáradékony lettem és utáltam az egész világot. Aztán egy hete megvágtam a kezem, miközbenegy almát akartam felszeletelni. Olyan gyorsan begyógyult, hogy először azt hittem csak képzeltem a vágást. Azután más furcsaságok is történtek. A testnevelésórán olyan erővel szerváltam a röplabdát, hogy a terem másik oldalában lévő falban kötött ki. A súlyemeléskor lazán felkaptam, amit a legnagyobb srácok emelgettek. Természetesen titokban tartottam mindezt, mert nem akartam felhívni magamra a figyelmet, míg nem jövök rá, hogy mi történik a testemmel. Higgy nekem, Nora. Száz százalékig Nephilim vagyok. Scottnak azonnal feltűnt. Elkezdte megtanítani az alapokat és segített feldolgozni, hogy tizenhét évvel ezelőtt anyám lefeküdt egy bukott angyallal. Segített, hogy Scott is hasonló fizikai változáson ment át. Egyikünk sem tudta elhinni, hogy neked ilyen sokáig tartott rájönnöd a dolgokra, – mondta és vállba bokszolt.

– Te, te tényleg Nephilim vagy, – leesett az állam. Hogy nem vettem észre? Azonnal meg kellett volna éreznem, mint ahogy ezt sikerült

is, minden más Nephil, vagy bukott angyal esetében. Azért siklottam el felette, mert Vee a legrégebbi, legjobb barátom és nem tudtam elképzelni más megvilágításban?

– Mit mondott neked Scott a háborúról? – kérdeztem végül. – Ez az egyik oka, hogy ma este át akart jönni. Elmondta volna a legújabb részleteket.

Úgy tűnik te valami nagykutya vagy, Méhkirálynő kisasszony. A Fekete Kéz seregének parancsnoka? – Vee elismerően füttyentett. – A fenébe is, te lány. Ezt mindenképp írd bele az önéletrajzodba.

34. FEJEZET

TENISZIPŐKET, EGY SHORTOT ÉS EGY VÉKONY FELSŐT viseltem, amikor másnap reggel találkoztam Folttal. Hétfő volt, Pepper határideje. Plusz tanítási nap is. Azonban most ezek közül egyikre sem tudtam gondolni. Először az edzés, aztán jöhet a stressz.

Arra számítottam, hogy Folt edzése mellett Dante-é elbújhat majd, így a biztonság kedvéért körbepólyáztam a kezeim. Szoros kontyba fontam a hajam és a gyomromban nem volt más, csak egy pohár víz. Péntek óta nem vettem magamhoz ördögmágiát és ez meg is látszott. Akkora fejfájásom volt, mint Nebraska, a látásom pedig állandóan elhomályosult, ha túl gyorsan fordítottam a fejem.

Még szombat este bevettem az ellenszert, rögtön a vallomásom után, betartva ezzel a Foltnak tett ígéretem, de úgy tűnt, a hátasa nem jelentkezett azonnal. Valószínűleg az sem segített, hogy az utóbbi héten hatalmas mennyiségű ördögmágiát pumpáltam magamba.

Folt fekete farmert és hozzáillő fekete pólót viselt, ami szorosan a felsőtestéhez tapadt.A vállaimra tette a kezeit.

– Készen állsz? A gyászos hangulat ellenére elmosolyodtam és megropogtattam az ujjaimat. – Készen állok-e arra, hogy a gyönyörű pasimmal birkózzak? Ó, szerintem nagyon is

készen vagyok rá. Vidámság jelent meg a szemében. – Majd igyekszem figyelni hová teszem a kezeim, de a küzdelem hevében ki tudja,

merre fognak elvándorolni, – tettem hozzá. – Ígéretesnek hangzik, – mondta vigyorogva.

– Rendben, edzőkém. Csináljuk, – amint ezt kimondtam Folt tekintete komollyá, gyakorlatiassá vált.

– Te még sosem gyakoroltál karddal, én pedig úgy sejtem, hogy Dante bőven szerzett tapasztalatokat az elmúlt évek során. Olyan idős, mint Napóleon és valószínűleg lovassági karddal a kezében bújt ki az anyja méhéből. A legjobb esélyed, ha gyorsan lefegyverzed és áttérsz a kézitusára.

– Hogyan fogom ezt elérni?Folt felkapott a lába mellől két fadarabot, amiket körülbelül akkorára vágott, mint egy

átlagos kard. Az egyiket felém dobta, én pedig elkaptam. – Még a küzdelem előtt húzd ki a kardod. Tovább tart kardot rántani, mint amennyi

idő alatt levágnak. Eljátszottam, hogy előhúzom a kardom egy láthatatlan hüvelyből, majd magam elé

tartottam. – A lábaid legyenek mindig vállszélességben, – utasított Folt, miközben lassan,

gyengéden felém vágott. – Nem akarod elveszíteni az egyensúlyodat és megbotlani. Sose teddközel egymáshoz a lábaidat és soha se told el túlságosan magadtól a kardot. Minél jobban megnyúlsz, Dante annál könnyebben fog kibillenteni az egyensúlyodból.

Perceken át gyakoroltuk a lábmunkát és az egyensúlyt. Az álkardjaink összecsapódásának hangja töltötte be a környezetünket.

– Alaposan figyeld meg Dante mozdulatait, – mondta Folt. – Azonnal beáll majd egy adott mintára és ha azt felismered, onnantól kezdve tudni fogod, hogy mikor támad. Ha észreveszed a jelet, akkor még azelőtt csapj le, mielőtt ő tehetné.

– Aha. Ezt el kellene játszanunk. Folt hirtelen előre csúsztatta a lábát és olyan erővel sújtott le, hogy abba beleremegett

a kezemben tartott bot. Reagálni sem volt időm és máris ismét támadott, ezúttal kiütve a kardom a kezemből.

– Nem vagyok elég erős, – mondtam miután felvettem a kardomat és megtöröltem a szemöldökömet. – Nem hiszem, hogy valaha is megtudnám ezt csinálni Dante-val.

– Pedig képes leszel rá, amint legyengítetted. A párbaj holnap napkeltekor lesz. A hagyománynak megfelelően egy eldugott helyen, szabadtéren fogják megtartani. Dante-t olyan pozícióba fogod kényszeríteni, ahol a nap a szemébe süt. Még ha sikerül is megfordítania az állásotokat, ő elég magas ahhoz, hogy eltakarja előled a napsugarakat. Használd ki a magasságát. Mivel magasabb nálad, a lábai sebezhetőbbek. Egy erős ütés, bármelyik térdére, és máris kibillen az egyensúlyából. Támadj, amint elveszti az állását.

Ezúttal leutánoztam Folt mozdulatait, kibillentettem az egyensúlyából egy térdre mért ütéssel, amit vágások és szúrások sorozata követett. Nem sikerült lefegyvereznem, de a kardom hegyét neki tudtam érinteni a szabadon hagyott felsőtestének. Ha ezt Dante-val is meg tudnám csinálni, az lehetne a párbaj fordulópontja.

– Nagyon jó, – mondta Folt. – Valószínűleg az egész párbajnak vége lesz, mindösszesen harminc másodperc alatt. Minden mozdulat számít. Legyél óvatos és higgadt. Ne hagyd, hogy Dante felpiszkáljon és emiatt hibát kövess el. Az oldalra lépés és a kitérés lesz a legjobb fegyvered, főleg egy nyílt terepen. Lesz elég helyed, kikerülheted majd a támadásait, ha elég gyorsan ellépsz előlük.

– Dante tudja, hogy kb. tízmilliószor jobb nálam, – mondtam felhúzott szemöldökkel. – Van valamilyen bölcsességed, aminek a segítségével leküzdhetném a magabiztosság teljes hiányát?

– Legyen a félelem a stratégiád. Tettesd magad ijedtebbnek, mint valójában vagy, ezzel hamis biztonságérzetbe ringatva Dante-t. Az arrogancia halálos is lehet, – mosolyra húzódott a szája. – De ezt nem tőlem hallottad.

A vállamra vetettem az álkardomat, mintha csak egy baseball ütő lenne.

– Tehát a terv lényegében az, hogy lefegyverezzem, bevigyek egy halálos ütést, aztán elfoglaljam a jogos helyem, mint a Nephilim sereg vezetője.

– Édes és egyszerű, – mondta bólintva. – Még tíz órát gyakorlunk és profi leszel. – Ha még tíz órán át akarjuk ezt csinálni, akkor szükségem lesz valamire, ami motivál.Folt átkarolta a nyakamat és magához húzott egy csókra. – Jövök neked egy csókkal, minden alkalomért, amikor sikerül lefegyverezned. Ez

hogy hangzik?– Nagyon mocskosnak, – muszáj volt megharapnom az ajkamat, nehogy feltörjön

belőlem a nevetés. Folt felhúzta a szemöldökét. – No nézd csak, kinek másztak a gondolatai a csatornába. Két csók minden

lefegyverzésért. Ellenvetés?– Egyáltalán semmi, – mondtam ártatlan arccal. Egészen naplementéig párbajoztunk. Öt garnitúra kardot tettünk tönkre és csak

ebédelni, plusz a beígért csókok idejére tartottunk szünetet. Utóbbiak közül egynémely elég hosszúra sikeredett ahhoz, hogy magunkra vonjuk néhány kocogó és strandi alkalmazott figyelmét. Biztos vagyok benne, hogy őrülteknek tűntünk, amint fakardokkal vívtunk a köveken, olyan erővel ütve egymást, hogy a könnyebb zúzódásoktól egészen a belső vérzésig elszenvedjünk mindenféle sérülést. Szerencsére, a felgyorsult gyógyulás képességének hála egyetlen sérülés miatt sem kellett abbahagynunk az edzést.

Alkonyatra mindketten úsztunk az izzadságban, én pedig teljesen kimerültem. Alig tizenkét óra múlva kellett kiállnom Dante-val egy valódi küzdelemre. Álkardok helyett igazi acéllal, amivel akar egy végtagot is le lehetne vágni. A gondolattól libabőrös lettem.

– Nos, megcsináltad, – gratuláltam Foltnak. – Olyan képzett vagyok, amennyire csak lehet. Egy igazi kardvívó gépezet. Már az első naptól kezdve téged kellett volna megtegyelek a személyi edzőmnek.

– Senki sem olyan jó, mint Folt, – mondta komisz mosollyal. – Mmm, – értettem egyet és szemérmesen néztem rá. – Miért nem mész vissza a házamba lezuhanyozni, amíg én elugrom a Borderline-ba

kajáért? – kérdezte Folt, miközben a parkoló felé sétáltunk. Szinte csak úgy mellékesen mondta ezt, de a szavai mégis egyenesen rá terelték a

tekintetemet. Amikor először találkoztam Folttal, ő pincértanuló volt a Borderline-ban. Manapság nem tudtam úgy elhajtani az étterem mellett, hogy ne gondolnék rá. Megérintett, hogy emlékszik, és hogy az étterem számára is speciális hely maradt. Kiűztem a fejemből a holnapi párbajt és Pepper csekély esélyét a sikerre; aznap este úgy akartam tölteni az időt Folttal, hogy nem gondolok arra, mi történik majd velem, velünk, ha kiállok Dante ellen és veszítek.

– Kérhetek taco-t? – kérdeztem, visszaemlékezve arra, amikor Folt megtanított hogyankell elkészíteni őket.

– Olvasol a gondolataimban, Angyalom. Beengedtem magam Folt házába. A fürdőszobában kibújtam a ruháimból és

leengedtem a hajam. Folt fürdőszobája lenyűgöző volt. Sötétkék csempék és fekete törülközők. Egy szabadon álló kád, amibe ketten is könnyedén elfértek. Szappan, aminek vanília és fahéj illata volt.

Beléptem a zuhanykabinba és hagytam, hogy a víz a bőrömnek ütközzön. Foltra gondoltam, amint ugyan itt áll, a falnak támaszkodik, és széles vállaira hullnak a vízcseppek. Elképzeltem a bőréről lecsöppenő vízcseppeket. Arra gondoltam, hogy ugyanazt a törülközőt használja, amit én a testem köré készülök csavarni. Aztán az ágya jutott eszembe, ami alig néhány lépésnyire volt. Hogy az ágynemű őrzi az illatát...

És ekkor egy árnyat láttam elsiklani a tükörben.

A fürdőszoba ajtaja résnyire volt nyitva, a hálószobából beszűrődött a fény. Visszatartott lélegzettel vártam, hogy újra megjelenjen az árny, hátha csak képzelődtem az előbb. Ez Folt otthona volt. Senki sem tudott róla. Sem Dante, sem Pepper. Óvatos voltam, maeste biztos nem követett senki.

Egy újabb sötét felhő kúszott be a tükörbe. A levegő megremegett a természetfölötti energiától.

Elzártam a vizet és magamra kaptam egy törülközőt. Fegyver után kezdtem kutatni. A lehetőségeim: egy tekercs WC-papír, vagy egy szappan voltak.

Halkan dúdolva igyekeztem elhitetni a behatolókkal, hogy nem tudok a jelenlétükről. A betörő közelebb jött a fürdőszoba ajtajához; az erejük kihegyezte az érzékeimet, a

szőr úgy állt fel a karomon, mint megannyi aprócska zászló. Folytattam a dúdolást. A szememsarkából láttam, ahogy elfordul a kilincs és nem vártam tovább.

Belerúgtam az ajtóba, felnyögve az erőfeszítéstől. Az szétrepedt, kiszakadt a helyéről és maga alá temette a behatolót. Azonnal kiugrottan és ütésre készen álltam.

A földön heverő férfi összegömbölyödve védte a testét. – Ne, – károgta. – Ne bánts!Lassan leengedtem az ökleimet. Oldalra billentettem a fejem, hogy jobban

megnézhessem magamnak. – Blakely?

35. FEJEZET

MIT KERESEL ITT? – KÖVETELTEM TŐLE A VÁLASZT, majd meghúztam a törülközőt, nehogy leessen rólam. – Hogy találtál rá erre a helyre?

Fegyver. Szükségem volt egyre. A szemeim körbejártak Folt pedánsan rendben tartott hálószobájában. Blakely ugyan kiszolgáltatottnak tűnt, de hónapokig foglalkozott ördögmágiával. Nem bíztam benne, hogy nincs valami hegyes, kéken ragyogó tárgy a kabátja alatt.

– A segítségedre van szükségem, – mondta, miközben felemelt kézzel a térdeire emelkedett.

– Ne mozdulj, – ordítottam rá. – Maradj a térdeiden. Tartsd a kezeidet a szemem előtt. – Dante megpróbált megölni engem. – Halhatatlan vagy, Blakely. Sőt, egyben Dante csapattársa is. – Már nem. Most, hogy már elég ördögmágiával átitatott prototípust hoztam létre, meg

akar tőlem szabadulni. Egyedül akarja ellenőrizni az ördögmágiát. Azzal a karddal próbált megölni, amit külön a te megölésedre készítettem. Alig tudtam meglépni.

– Dante megparancsolta, hogy készíts egy kardot, amivel megölhet?– A párbajra. Még nem tudtam mi lehet Blakely célja, de Dante-ból kinéztem, hogy a csalástól, akár

a halálos csalástól sem riad vissza. – Olyan jó, amilyennek mondod? Meg tudna ölni vele?– Igen, – mondta Blakely, határozottan nézve a szemembe. Igyekeztem nyugodtan befogadni ezt az új információt. El kellett érnem, hogy Dante

ne használhassa azt a kardot. De előbb még volt néhány dolog, amit meg akartam tudni. – Beszélj tovább. – Azt gyanítom, hogy Dante a bukott angyaloknak dolgozik. – Miből gondolod? – kérdeztem szemrebbenés nélkül.

– Több hónapja készítek már ördögmágiával átitatott fegyvereket, de idáig egyszer sem engedte, hogy olyat hozzak létre, amivel meg lehetne ölni egy bukott angyalt. Ehelyett inkább egy csomó olyat alkottam, amivel téged lehet eltenni láb alól. És ha téged meg tudnak ölni, akkor végezhetnek a Nephilimekkel is. Ha a bukott angyalok az ellenségeink, akkor miért olyan fegyvereket készítettem, amik a Nephilimek ellen használhatóak?

Eszembe jutott a beszélgetésem Dante-val, amire még egy hete, a Rollerlandben kerültsor.

– Dante azt mondta nekem, hogy ha elég időt kapsz, akkor képes leszel olyan prototípust is létrehozni, ami elég erős a bukott angyalok ellen.

– Nem tudom. Sosem engedte, hogy ilyesmivel próbálkozzam. A kockázatos utat választva úgy döntöttem, mindent elmondok Blakely-nek. Továbbra

sem bíztam benne, de talán ha én elmondok valamit, ő is elfog. És akkor mindenről tudnom kellett.

– Igazad van. Dante a bukott angyaloknak dolgozik. Ebben biztos vagyok. – Már a kezdetektől fogva sem bíztam benne, – mondta, miután egy percig csukott

szemmel emésztette a hírt. – Apád ötlete volt, hogy őt is bevegyük. Akkoriban nem tudtam lebeszélni Hanket, de most talán megbosszulhatom a nevét. Ha Dante áruló, akkor tartozom annyival apádnak, hogy megöljem.

Ha másért nem is, azért elismeréssel kellett adóznom Hank előtt, hogy mindig is értett az emberek hűségének megszerzéséhez.

– Mondj el nekem mindent az ördögmágiás szuper-italról, – mondtam. – Mivel Dante a bukott angyaloknak dolgozik, mégis miért fejlesztetett ki veled valami olyasmit, ami a mi fajunkat erősíti?

– Sosem osztotta szét az italt a többi Nephilim között. Csak őt erősíti. És most nála van minden prototípus. Meg az ellenszer is, – Blakely megdörzsölte a halántékát. – Minden, amiért ilyen sokat dolgoztam... mindent ellopott.

Nedves hajam a testemhez tapadt, víz csorgott végig a hátamon. A hidegtől és Blakely szavaitól libabőrös lettem.

– Folt bármikor hazaérhet. Mivel elég okos voltál ahhoz, hogy megtaláld az otthonát, azt kell feltételeznem, hogy őt kerested.

– Tönkre akarom tenni Dante-t, – hangja határozottságtól csengett.– Mármint azt szeretnéd, hogy Folt tegye tönkre helyetted. Miért akarta az összes gonosztevő az én barátomat felbérelni? Persze, a múltban

zsoldos volt, de ez az egész már kezdett nevetségessé és idegesítővé válni. Mi történt azzal, hogy segíts magadon, isten is megsegít?

– Miből gondolod, hogy megteszi?– Azt akarom, hogy Dante az élete hátralévő részét szenvedések közepette töltse.

Elzárva a világtól, a végletekig kínozva. Folt az egyetlen, akire ezt rá merném bízni. Az ár nem kérdés.

– Foltnak nincs szüksége pénzre, – mondtam, aztán megragadtam ennél a gondolatnál.Olyan ötletem támadt, ami egyszerre volt manipulatív és ravasz. Nem akartam

kihasználni Blakely-t, de hát ő sem volt túl adakozó velem szemben a múltban. Emlékeztettem magam, hogy mikor az igényei úgy kívánták, minden gond nélkül belém nyomott egy fertőzött pengéjű kést, amitől aztán ördögmágia függő lettem.

– Foltnak nincs szüksége a pénzedre, de a vallomásodra igen. Ha beleegyezel, hogy bevallod Dante bűnösségét a párbajon, Lisa Martin és a többi befolyásos Nephilim előtt, akkor Folt végez neked Dante-val.

Attól még, hogy Folt ezt már megígérte Peppernek, ez nem jelentette azt, hogy nem húzhattunk volna hasznot Blakely helyzetéből is. Elvégre a két legyet egy csapásra kifejezés sem véletlenül született meg.

– Dante-t nem lehet megölni. Örökre bezárni igen, de megölni nem. A prototípusok egyike sem működik ellene. Immunis, mert a teste...

– Ez egy olyan feladat, amit Folt véghez tud vinni, – mondtam tömören. – Ha holtan akarod látni Dante-t, vedd elintézettnek. Neked is megvannak a kapcsolataid és Foltnak is.

Blakely elgondolkodó, éles tekintettel kezdett vizsgálni. – Ismer egy arkangyalt? – kérdezte végül. – Nem tőlem tudod. Még valami, Blakely. És ez fontos. Van elég befolyásod ahhoz,

hogy Lisa Martint és a többi Nephilim vezetőt Dante ellen fordítsd? Mert ha nem, akkor holnap mindketten a süllyesztőben végezzük.

Csak egy pillanatig gondolkozott. – Dante a kezdetektől fogva elbűvölte az apádat, Lisa Martint és a Nephilim

vezetőséget, de korántsem ismeri őket olyan régen és olyan jól, mint én. Ha én nevezem árulónak, a többiek meg fognak hallgatni, – Blakely benyúlt a zsebébe és felém nyújtott egy kis kártyát. – Össze kell szednem néhány dolgot az otthonomból, mielőtt a menedékházamba mehetnék. Ez az új címem. Adj egy kis előnyt, aztán hozd el Foltot. Holnap kidolgozzuk a részleteket.

Folt néhány perccel azután érkezett, hogy Blakely elment. Az első szavak, amiket mondtam neki a következők voltak: "Sosem fogod elhinni ki nézett be az előbb". Ezzel aztán megragadtam a figyelmét és elmondtam neki mindent a beszélgetésünkről.

– Te mit gondolsz róla? – kérdezte Folt, miután végeztem. – Szerintem ő az utolsó reménységünk. – Bízol benne?– Nem, De az ellenséged ellensége...– Felesketted a holnapi tanúskodásra?Megállt a szívem. Ez teljesen kiment a fejemből. Érthető hiba volt, de azért

elgondolkodtatott azon, hogy vajon valaha elég jó vezető leszek-e. Tudtam, hogy Folt nem várt tökéletességet tőlem, viszont én csak szerettem volna lenyűgözni. Egy ostoba hang azt kérdezte a fejemben, hogy vajon Dabria is elkövette volna-e ezt a hibát. Valószínűleg nem.

– Amikor ma este találkozunk vele, ez lesz az első napirendi pont. – Logikus, hogy Dante egymaga akarja uralni az ördögmágiát, – elmélkedett Folt. –

Ha pedig Dante sejtette, hogy Blakely rájött a titkára, akkor minden bizonnyal meg akarta volna ölni.

– Szerinted azért mesélt nekem Dante az ördögmágiáról, mert tudta, hogy én elmondom neked, te pedig Blakely nyomába eredsz? Mindig is kíváncsi voltam, miért mondtael nekem. Így visszanézve olyan, mintha a kezdetektől ez lett volna a stratégiája: elkapatni veled Blakely-t, így magának tarthatta volna az összes ördögmágiát.

– És én pontosan ezt terveztem tenni. Amíg Marcie bele nem zavart az elképzeléseimbe.

– Dante a kezdetektől fogva aláásott engem, – suttogtam. – De már nem. Blakely vallomása a miénk. – Tehát találkozunk vele?– A te közeledben nincs egy unalmas pillanat sem, Angyalom, – mondta Folt,

miközben felvette az alig öt perce letett kulcsait. A Blakely által megadott cím egy régebbi környéken lévő, egyszintes, vörös téglából

épített házhoz vezetett minket. Két besötétített ablak fogta közre a bejárati ajtót. A szomszédos házak mintha készültek volna elnyelni az aprócska otthont.

Folt kétszer is megkerülte a területet, aztán az utcai lámpáktól messze parkolt le. Három határozott koppantással jelzett az ajtón. A nappali ablaka mögött világosság volt, de ettől eltekintve semmi sem utalt arra, hogy van odabent valaki.

– Maradj itt, – mondta Folt. – Én körbemegyek.

Az utcát figyelve várakoztam a verandán. A kutyasétáltatáshoz túl hideg volt és egyetlen kocsi sem hajtott el erre.

A bejárati ajtó zárja megzörrent, aztán Folt arca jelent meg. – A hátsó ajtó tárva-nyitva. Rossz érzésem van, – mondtam. Beléptem, majd becsuktam magam mögött az ajtót. – Blakely? – hívtam halkan. A ház elég kicsi volt ahhoz, hogy ne kelljen felemelnem a

hangomat. – Nincs ezen a szinten, – mondta Folt. – Azonban van pince is. Lementünk a lépcsőkön és befordultunk egy kivilágított szobába. Elakadt a

lélegzetem, amikor megláttam a szőnyegen húzódó vastag, vörös csíkot. Vörös kéznyomok borították a falat és vezettek ugyanabba az irányba, egy sötét hálószoba felé. Az árnyak közöttépphogy ki tudtam venni egy ágyat és a mellette heverő Blakely testét.

Folt karja azonnal elzárta az utamat. – Menj fel, – utasított. Gondolkodás nélkül bújtam át a keze alatt és futottam Blakely-hez. – Megsebesült! Blakely szemei kékesen ragyogtak. Vér csorgott a szájából. Torkából csak gurgulázó

hörgés hallatszott, amikor megpróbált megszólalni. – Dante tette? – kérdezte Folt. Leguggoltam, ellenőriztem Blakely életjeleit. A szívverése gyenge és egyenetlen

ritmusú volt. Könnyek szöktek a szemembe. Nem tudtam, hogy Blakely miatt sírok, vagy azért, amit a közelgő halála jelent majd a számomra. Önző módon úgy véltem, hogy az utóbbia valószínűbb.

Blakely felköhögött némi vért, majd beszélni kezdett. – Dante... tud... bukott angyalok... toll. Keményen megszorítottam Folt kezét. Honnan tud Dante a tollakról? Pepper biztos

nem mondta el neki. És rajta kívül csak mi ketten tudunk róluk. Ha Dante tud a tollakról, akkor megpróbálja majd elkapni Peppert, amikor ő a

mennyből jön visszafelé, mondta sietősen Folt. Nem szerezheti meg a tollakat!– Lisa Martin... itt... hamarosan, – köhögte Blakely. Minden szó kimondása komoly

fájdalommal tölthette el. – Hol van a labor? – kérdeztem Blakely-t. – Hogyan pusztíthatjuk el Dante

ördögmágia utánpótlását? Megrázta a fejét, mintha a rossz kérdést tettem volna fel. – A kardja... ő... nem tudja. Hazudtam. Megölheti... őt... is, – mondta fulladozva és

még több vér ömlött ki a szájából. A vére vörösből izzó kék lett. – Rendben, értem, – mondtam és megveregettem a vállát. – A kard, amit a holnapi

párbajon fog használni, őt is megölheti, de erről ő nem tud. Ez jó hír, Blakely. Most pedig mond el, hol a labor!

– Próbáltam... neked... mondani, – motyogta. Megráztam a vállait. – Nem mondtad el nekem. Hol a labor? Nem hittem, hogy a labor elpusztítása megváltoztatná a holnapi párbaj kimenetelét,

hiszen Dante szervezetében már is így rengeteg van az anyagból, de arra gondoltam, hogy bármi is történjék velem, ha Folt tudja hol a labor, akkor az ördögmágia végre örökre eltűnhet a Földről. Személyes felelősségemnek éreztem, hogy a pokol erejét visszajuttassam, hát, a pokolra.

Mennünk kell, Angyalom, mondta Folt a gondolataimban. Lisa nem láthat itt minket. Nem lenne szerencsés.

– Hol van a labor? – kérdeztem és még jobban megráztam Blakely-t.

A görcsösen összeszorított tenyerei ellazultak. Szemei, melyek még mindig kéken ragyogtak, üresen néztek rám.

– Nem vesztegethetünk itt több időt, – mondta Folt. – Azt kell feltételeznünk, hogy Dante a tollak és Pepper nyomába eredt.

– Egyszerűen itt hagyjuk Blakely-t? – kérdeztem, miközben letöröltem a könnyeimet. Odakintről lehallatszott, amint megáll egy autó. – Lisa, – mondta Folt, aztán kinyitotta a hálószoba ablakát, felsegített, majd ő is

utánam mászott. – Ha le akarod róni a kegyeleted az elhunytnak, akkor most tedd meg. – Sok szerencsét a következő életedben, – mondtam egyszerűen, gyászos tekintettel. Úgy éreztem szüksége lesz rá. Az erdős hátsó utakon menekültünk el Folt motorjával. A Cheshvan teliholdja két hete

jött fel és most úgy magasodott fölénk, mint egy kísérteties gömb, aminek szemei elől nincs menekvés. Megremegtem és szorosabban átkaroltam Foltot. Olyan gyorsan száguldott, hogy afaágak kezdtek értem nyúló csontvázujjakká összeolvadni.

Mivel nem lett volna praktikus megpróbálni túlkiabálni a szél zúgását, ezért elme-beszédet alkalmaztam.

Ki beszélhetett Dante-nak a tollakról? kérdeztem. Pepper nem merné megkockáztatni. Ahogy mi sem. Ha Dante tud róla, akkor feltételeznünk kell, hogy a bukott angyalok is. Mindent

megtesznek majd, hogy megakadályozzanak minket a tollak megszerzésében, Angyalom. Bármire hajlandóak lesznek.

A figyelmeztetése nagyon is nyilvánvaló volt: nem vagyunk biztonságban. Figyelmeztetnünk kell Peppert, mondtam. Ha felhívjuk és az arkangyalok elfogják a hívást, akkor sosem kapjuk meg a tollakat.Meglestem az időt a telefonomon. Tizenegy óra volt. Éjfélig adtunk neki időt. Már

nincs sok hátra. Ha nem hív minket hamarosan, akkor a legrosszabbra kell gondolnunk és ki kell

találnunk egy újabb tervet. A keze a combomra vándorolt és megszorította azt. Tudtam, hogy ugyanarra

gondoltunk. Minden lehetőséget kimerítettünk. Lejárt az idő. Vagy megszerezzük a tollakat, vagy a Nephilim faj a háborúnál sokkal többet is elveszít majd. Örökre a bukott angyalok rabszolgái lesznek.

36. FEJEZET

HALK CSILINGELÉS HALLATSZOTT A ZSEBEMBŐL. Folt azonnal lehúzódott azút szélére a motorral, én pedig imával teli szívvel vettem fel a telefonom.

– Megszereztem a to-to-tollakat, – mondta magas, remegő hangon Pepper. Megkönnyebbültem felsóhajtottam, majd pacsit adtam Foltnak, aztán megfogtam a

kezét. Megvoltak a tollak. Megvolt a tőr. A holnap reggeli párbajra már semmi szükség. A halott ellenfelek ritkán fognak sima, vagy akár megbűvölt fegyvert.

– Szép munka, Pepper, – mondtam. – Már majdnem végeztél. Csak add át a tollakat ésa tőrt és utána rögtön elfelejtheted ezt az egészet. Folt azonnal megöli Dante-t, amint megszerzi a tőrt. De arról tudnod kell, hogy Dante is a tollakat akarja, – nem volt időm gyengéden elmagyarázni. – Pont annyira kellenek neki, mint nekünk. Keres téged, szóval legyél óvatos. És ne engedd át neki se a tollakat, sem pedig a tőrt.

– Fé-fé-félek, – szipogott Pepper. – Honnan tudjam, hogy Dante nem fog megtalálni? És mi van, ha az arkangyalok észreveszik a hiányzó tollakat? Mi van, ha rájönnek, hogy én voltam?

– Nyugodj meg. Minden rendben lesz. A Delphic Vidámparkban ejtjük meg a cserét. Körülbelül negyvenöt perc múlva oda is érünk...

– Az majdnem egy óra! Addig nem tarthatom magamnál a tollakat! Meg kell szabadulnom tőlük. Ez volt az egyezségünk. Sosem mondtátok, hogy vigyáznom is kell majd rájuk. És velem mi lesz? Dante a nyomomban van. Ha azt akarjátok, hogy magamnál tartsam a tollakat, akkor Folt menjen és intézze el, hogy Dante ne okozhasson nekem gondot.

– Ezt már egyszer elmagyaráztam, – mondtam türelmetlenül. – Folt meg fogja ölni Dante-t, amint nálunk a tőr.

– Semmit sem érek vele, ha Dante előbb talál rám. Azt akarom, hogy Folt most azonnal kapja el Dante-t. Sőt, igazából oda sem adom a tőrt, amíg nem tudom, hogy sikerült fogságba ejtenetek Dante-t.

Arrébb tettem a fülemtől a telefont, hogy megóvhassam a hallásomat Pepper rikoltozásától.

– Összeomlott, – mondtam Foltnak. – Figyel rám, Pepper, – mondta Folt, miután átvette a telefont. – Vidd a tőrt és a

tollakat a Delphic Vidámparkba. Két bukott angyalt küldök eléd a kapukhoz. Ők majd gondoskodnak arról, hogy biztonságban eljuss a stúdióba. Csak ne áruld el nekik, hogy mi vannálad.

Pepper sivító válasza recsegett a telefonban. – Tedd le a tollakat a stúdiómban, – mondta Folt. – Aztán ülj a fenekeden, míg

odaérünk. Hangos jajveszékelés volt a válasz. – Nem fogod őrizetlenül hagyni a tollakat, – Folt hangjában halálos fenyegetés lapult.

– Ott fogsz ülni a kanapémon és vigyázol rájuk, míg oda nem érünk. Még több ideges vijjogás. – Fejezd be a bőgést! Ha ezt akarod, akkor most vadászom le Dante-t, aztán elmegyek

a tőrért, amit te addig a stúdiómban fogsz védelmezni. Menj a Delphic-be és tedd pontosan azt, amit mondtam. Még valami. Fejezd be a sírást. Lejáratod az arkangyalokat.

Folt letette és visszaadta a telefonomat. – Szoríts, hogy ez bejöjjön. – Szerinted Pepper tényleg ott marad majd a tollakkal?Végighúzta a kezét az arcán, miközben olyan hang hagyta el a torkát, ami nevetés és

morgás keverékének hatott. – Szét kell válnunk, Angyalom. Ha együtt vadászunk Dante-ra, akkor

megkockáztatjuk, hogy a tollak őrizetlenül maradnak. – Menj és találd meg Dante-t. Én gondoskodom Pepperről és a tollakról. – Tudom, – mondta Folt, miközben alaposan szemügyre vett. – De akkor sem tetszik

az ötlet, hogy egyedül hagyjalak. – Rendben leszek. Vigyázok majd a tollakra és azonnal felhívom Lisa Martint.

Elmondom neki, hogy mi van a birtokunkban, ő pedig majd segít véghezvinni a tervünket. Befejezzük a háborút és felszabadítjuk a Nephilimeket, – biztatásként megszorítottam Folt kezét. – Ez az. Hamarosan vége a küzdelemnek.

Folt megdörzsölte az állát, egyértelműen boldogtalannak és gondterheltnek tűnt. – A kedvemért vidd magaddal Scottot. – Megbízol Scottban? – kérdeztem ironikus mosollyal. – Benned bízom, – válaszolta olyan férfias hangon, hogy attól melegség töltött el. Folt nekinyomott egy fának és keményen megcsókolt.

– Fiúk a világon, jegyezzétek fel: Ez egy igazi csók volt, – mondtam miután visszanyertem a lélegzetem.

Folt nem mosolygott. A szemei elsötétültek valamitől, amit nem igazán értettem, de megviselte a gyomromat. Az állkapcsa összeszorult, a karizmai megfeszültek.

– Amint ennek vége, többé sosem válunk el egymástól, – volt a hangjában valami nyugtalanság.

– Ha rajtam múlik, akkor biztos nem. – Bármi is történjék ma este, tudd, hogy szeretlek. – Ne beszélj így, Folt, – suttogtam, érzelmekkel teli hanggal. – Megijesztesz. Együtt

leszünk. Megtalálod Dante-t, aztán találkozunk a stúdióban, ahol közösen véget vetünk ennek a háborúnak. Ennél egyszerűbb nem is lehetne.

Ismét megcsókolt, óvatosan, mindkét szemhéjamon, majd az orcáimon, végül a számon.

– Sosem leszek már a régi, – mondta reszelős hangon. – Megváltoztattál engem. A nyaka köré fontam a karjaimat és szorosan hozzányomtam a testemet.

Belékapaszkodva próbáltam megszabadulni a csontjaimban érzett hidegtől. – Csókolj meg úgy, hogy azt sosem felejtem el, – egyenesen a szemébe néztem. –

Csókolj meg úgy, ami velem marad, míg újra nem látlak. Mert hamarosan újra látni fogjuk egymást.

Folt tekintete néma forrósággal árasztott el. Láttam a szemeiben a vörös hajam és az égő ajkaimat. Olyan erővel voltam hozzákötve, amit nem tudtam irányítani. Egy apró szál voltez, ami összekapcsolta a lelkünket. A mögötte világító holdnak hála árnyak borultak a szemei alá és az arccsontjaira, amitől lélegzetelállítóan férfiasnak, ugyanakkor ördöginek is tűnt.

A kezei megtámasztották a fejemet, biztosan maga előtt tartva. A szél rácsavarta a hajamat a csuklóira. Lassú, intim módon simított végig a hüvelykujjaival az arcomon. A hidegellenére forróság gyúlt bennem, amit az ő érintése táplált. Az ujjai egyre lejjebb és lejjebb vándoroltak, forró csíkot hagyva maguk mögött. Behunytam a szemem, a csontjaim elolvadtak. Életre keltett, akár egy lángot. Olyan mélységekben gyúlt bennem forróság és fény, amikről eddig még csak nem is tudtam.

Hüvelykujjával gyengéden, csábítóan simított végig az ajkaimon. Kéjesen felsóhajtottam.

Most csókoljalak meg? kérdezte. Nem tudtam megszólalni; egy erőtlen bólintás volt a válaszom. Forró és merész ajkai találkoztak az enyéimmel. Minden játékosság eltűnt belőle és a

saját mély és birtokló fekete tüzével emésztette fel a testem, s a lelkem, elégetve mindannak az emlékét, amiről eddig azt hittem, hogy csók volt.

37. FEJEZET

JÓVAL AZELŐTT MEGHALLOTTAM SCOTT BARRACUDÁJÁT, mielőtt még megláttam volna a fényszórók fényét. Leintettem, majd bepattantam az anyósülésre.

– Kösz, hogy eljöttél. – Rövidre fogtad a telefonban, – mondtam miközben visszakanyarodott az útra és pont

olyan gyorsan hajtott tovább, mint ahogy ideérkezett. – Mondj el mindent, amit tudnom kell. Amennyire az idő engedte, a lehető legérthetőbben elmagyaráztam a helyzetet. Miután

végeztem, Scott meglepődötten füttyentett egyet. – Peppernél van az összes bukott angyal tolla?

– Hihetetlen, mi? Folt stúdiójában kell találkoznunk vele. Jobban teszi, ha addig sem hagyja őrizetlenül a tollakat, – motyogtam leginkább magamnak.

– Biztonságban eljuttathatlak a Delphic alá. A park kapuit már bezárták, szóval a teherlifttel fogunk lejutni az alagutakba. Utána pedig a térképemre kell hagyatkoznunk. Még sosem jártam Foltnál.

Az "alagutak" labirintusszerű folyósok földalatti rendszerére utalt, amik utcákként és lakónegyedekként működtek a Delphic alatt. Nem is tudtam a létezésükről, míg meg nem ismertem Foltot. Itt lakott a legtöbb Maine-ben élő bukott angyal, ahogy nemrégiben Folt is.

Scott ráfordította a Barracudát egy bekötőútra, a kapuktól nem messze. Az út kiszélesedett és egy rámpákkal ellátott raktárház került elénk. Bementünk a raktárba, átmentek egy nyílt helyiségen, aminek mindkét oldalán dobozokkal teli polcok sorakoztak, aztán végül elértük a teherliftet. Amint beléptünk, Scott nem is törődött a hagyományos emeleteket jelző gombokkal, hanem megnyomott egy jelöletlen, sárga gombot, ami a panel alján volt. Tudtam, hogy a Delphic területén rengeteg lejáró van, de ezt most használtam először.

A lift, ami akkora volt, mint a hálószobám, egyre mélyebbre és mélyebbre ereszkedett,míg végül nagy zörrenéssel megállt. A nehéz acélajtó felemelkedett, Scott és én pedig kiléptünk egy rakodótérre. A padló és a falak földből voltak, az egyetlen fényforrás pedig a fejünk felett himbálódzó villanykörte.

– Merre? – kérdeztem, miközben az alagutat vizslattam. Örültem, hogy Scott a vezetőm a Delphic Vidámpark gyomrában. Azonnal

nyilvánvaló volt, hogy gyakorta járt ezekben az alagutakban; sebesen haladtunk, úgy suhanva a sötét folyosókon, mintha azok már rég beégtek volna az emlékezetébe. A térképet követve elhaladtunk a Delphic legújabb hullámvasútja, az Arkangyal alatt. Onnantól én vettem át a vezetést. Véletlenszerűen néztem be mindenhova, mígnem megláttam a Folt régi otthonát jelző bejáratot.

Az ajtót belülről zárták be. Dörömbölni kezdtem rajta. – Pepper, Nora Grey vagyok, – néhány pillanatig vártam, aztán újra próbálkoztam. –

Ha azért nem nyitod ki, mert valaki mást is érzel, akkor nyugodj meg, az csak Scott. Ő nem fog megverni. Most pedig nyisd ki az ajtót.

– Egyedül van? – kérdezte halkan Scott. – Legalábbis úgy kellene, – mondtam bólintva. – Nem érzek senkit, – mondta szkeptikusan Scott, majd az ajtóra tett füllel hallgatózni

kezdett. – Siess már, Pepper, – mondtam. Továbbra sem volt válasz. – Be kell törnünk az ajtót, – mondta Scott. – Háromra. Egy, kettő... három. Együttesen rúgtunk hatalmasat az ajtóba. – Újra, – morogtam. Tovább rugdostuk az ajtót, míg végül az megrepedt és betört. Belépve egyenesen a

nappali felé indultam, Pepper után kutatva. A kanapét többször is megszúrták, tömés kandikált ki a vágások helyén. Széttört

képkeretek hevertek a padlón. Az üveg kávésasztal az oldalán feküdt, sokatmondó repedéssel a közepén. Folt ruháit kiszedték a szekrényekből és konfetti méretűre szabdalták. Nem tudtameldönteni, hogy ez most egy küzdelem nyoma volt-e, vagy csupán annak az esetnek a maradéka, amikor Pepper feldúltatta a helyet néhány verőlegénnyel.

– Fel tudod hívni Peppert? – javasolta Scott. – Megvan a száma?Beütöttem Pepper számát, de ő nem vette fel. – Hol a fenében van? – tettem fel mérgesen a költői kérdést.

Minden azon múlott, hogy betartja-e az alku ráeső részét. Kellettek azok a tollak, mégpedig most azonnal.

– És mi ez a szag? – kérdeztem szipogva. Beljebb mentem a lakásba. A keserű, émelyítő szag felerősödött. Rothadás szaga volt.

Majdnem, mint a forró kátrány, csak egy kicsit más. Valami égett. Szobáról-szobára rohanva próbáltam megtalálni a tollakat. Nem voltak itt. Kirántottam

a Folt régi hálószobájába vezető ajtót és a szerves anyag égésének szaga azonnal hátrahőkölésre késztetett.

Gondolkodás nélkül a szoba túlsó felén lévő falhoz rohantam, ami mögött egy titkos átjáró volt. Amint elhúztam az ajtót, vastag felhőnyi fekete füst áramlott a hálószobába. Az olajos, elszenesedett szag elviselhetetlené vált.

– Bemegyek, – mondtam Scottnak, miután a pólóm nyakával eltakartam az orrom és a számat.

Ő is belépett a szobába, kezével igyekezett megküzdeni a füsttel. Egyszer már jártam itt, amikor Folt egy darabig fogságban tartotta idelent Hank

Millart, mielőtt még megöltem volna. Próbáltam visszaemlékezni az útra. Négykézláb mászvaelkerültem ugyan a füst legjavát, de még így fulladoztam amikor csak levegőt vettem. Végül akezeim beleütköztek egy ajtóba. Kitapogattam a kilincset és szélesre tártam. Az ajtó lassan nyílt ki, újabb füstadagot lövellve a folyosóra.

Egy dühöngő tűz képe küzdött a sűrű füsttel. A lángok úgy táncoltak és ugráltak, mintha valamilyen show műsor részesei lettek volna. Arany és narancssárga vegyült a gomolygó feketeséggel. A tűz borzalmas ropogás és pattogás kíséretében kezdte felélni az őt tápláló üzemanyagot. Scott védelmezőn megragadta a vállamat és pajzsként állt elém. A lángokból áradó hőség megperzselte az arcunkat.

Csak egy pillanatra volt szükségem, hogy rettegve felsikoltsak.

38. FEJEZET

ÉN VOLTAM AZ ELSŐ, AKI TALPRA ÁLLTAM és rögtön a tűzhöz rohantam. A vakrémülettől sikoltozva kezdtem szétdúlni a hegybe rakott tollakat. Csak két darab toll maradt hátra Folt arkangyalságából. Az egyiket megőrizte magának. A másikat viszont elvették és bekatalogizálták az arkangyalok, amikor Foltot kitaszították a mennyből. Ez utóbbitoll az előttem lángoló kupacban volt.

Folt tolla bárhol lehetett. Talán már el is égett. Olyan sok volt. És még sokkal több hamu szállt a levegőben.

– Scott! Segíts megtalálni Folt tollát! Gondolkodj. Gondolkodnom kellett. Folt tolla. Már láttam korábban. – Fekete, teljesen fekete, – nyögtem ki. – Kezdd el keresni, addig én hozok valamit,

amivel elolthatjuk a tüzet. Visszarohantam Folt stúdiójába, a füst vastag ködöt képezett a szemem előtt. Hirtelen

földbegyökerezett a lábam, ugyanis észrevettem egy másik testet az alagútban. Pislogva igyekeztem legyőzni a szememet támadó füstöt.

– Túl késő, – mondta Marcie. Az arca feldagadt a sírástól, az orrának hegye pedig piros volt. – Nem tudod eloltani a tüzet.

– Mit tettél? – ordítottam. – Én vagyok az apám jogos örököse. Nekem kellene vezetnem a Nephilimeket.

– Jogos örökös? Hallod, amit mondasz? Kell neked ez az állás? Én nem... az apád kényszeríttette rám.

– Engem jobban szeretett, – mondta remegő ajkakkal. – Engem választott volna. Te loptad ezt el tőlem.

– Nem akarod ezt a feladatot, Marcie, – mondtam. – Ki tömte tele ezzel a fejedet?Könnyek folytak végig az arcán, a légzése szaggatott lett. – Anyukám ötlete volt, hogy hozzátok költözzem, mert ő és a Nephilim barátai rajtad

akarták tartani a szemüket. Beleegyeztem, mert azt hittem tudsz valamit az apám halálról, amit nem mondasz el nekem. Azt reméltem, ha közel kerülök hozzád, akkor talán...

Ekkor pillantottam meg nála a gyöngyszínű tőrt. Fehéren ragyogott, mintha csak a Nap legerősebb sugarait zárták volna bele. Minden bizonnyal a Pepper által megbűvölt tőr volt az. Az a tökfej nem volt elég óvatos és hagyta, hogy Marcie idáig kövesse. Aztán ledobta itt a tőrt és a tollakat, majd meglépett, így minden Marcie ölébe hullhatott.

– Marcie, – felé nyúltam. – Ne érj hozzám! – sikította. – Dante elmondta, hogy te ölted meg az apámat! Hogy

tehetted? Hogyan?! Biztos voltam benne, hogy Folt tette, erre mindvégig te voltál! – sikította hisztérikusan.

A hőség ellenére végigfutott a hátamon a hideg. – Én... meg tudom magyarázni, – mondtam, ám ezt még én sem hittem el. Marcie vad, kimerült tekintete arra utalt, hogy sokkos állapotba került. Nem hittem,

hogy meghatná, ha elárulnám, hogy az apja kényszeríttet a tettemre, amikor a pokolra akarta küldeni Foltot.

– Add ide a tőrt. – Ne gyere a közelembe! – sikította és hátrébb ment. – Dante és én mindenkinek

elmondjuk mit tettél. Vajon mit tesznek majd veled a Nephilimek, ha megtudják, hogy te öltedmeg a Fekete Kezet?

Alaposan megfigyeltem. Dante is csak mostanság tudhatta meg, hogy én végeztem Hankkel. Máskülönben már rég elmondta volna a Nephilimeknek. Folt nem árulhatta el a titkomat, így csak Pepper maradt. Valamilyen úton-módon Dante-nak sikerült előttünk eljutnia hozzá.

– Dante-nak igaza volt, – köpött Marcie, rideg gyűlölet kezdett megjelenni a hangjában. – Elloptad tőlem a címet. Az enyémnek kellett volna lennie. És most, megtettem, amire te nem voltál képes. Felszabadítottam a Nephilimeket. Amint az a tűz kialszik, az összes Földön élő bukott angyal kiláncoltatik a pokolban.

– Dante a bukott angyaloknak dolgozik, – mondtam, a csalódottságtól kiélezett hangon.

– Nem, – válaszolta Marcie. – Te dolgozol nekik. Felém bökött Pepper tőrével, én pedig hátraugrottam és megcsúsztam. A leszálló

füsttől nem láttam semmit. – Dante tudja, hogy elégetted a tollakat? – kiáltottam Marcie felé, de nem válaszolt.

Már elment. Vajon Dante megváltoztatta a stratégiáját? Miután váratlanul megjelent az összes

bukott angyal tolla, ezzel biztos sikerre ítélve a Nephilimeket, ő is inkább visszatért a saját fajtájához?

Nem volt időm ezen gondolkodni. Már így is túl sokat vesztettem az értékes időmből. Segítenem kellett Scottnak megtalálni Folt tollát. A füsttől köhécselve és fulladozva visszaindultam a lángoló szobába.

– Mind befeketedett a hamutól, – kiáltotta a válla fölött Scott. – Ugyanúgy néznek ki. Az arca skarlátvörösen izzott a hőségtől. Parázs táncolt körülötte a levegőben, azzal

fenyegetve, hogy lángra gyúl a haja, ami feketévé vált a koromtól.

– Ki kell jutnunk innen. Ha tovább maradunk mi is meggyulladunk. Leguggolva siettem hozzá, próbálván elkerülni a lankadatlanul tomboló hőséget. – Először megtaláljuk Folt tollát!A rakáshoz ugrottam és lángoló tollak tucatjait kezdve magam mögé lapátolni.

Scottnak igaza volt. Olajos, fekete korom sötétített el minden tollat. Hangosan, kétségbeesetten felordítottam.

– Ha nem találjuk meg, akkor a pokolra kerül!Két kézzel válogattam a tollak között, azt remélvén, hogy az övé első látásra

megismerem majd. Imádkoztam nehogy a már elégettek között legyen. Nem hagytam, hogy a gondolataim a legrosszabb lehetőség körül forogjanak. A tüdőmet és a szemeimet kaparó füsttel mit sem törődve, újult erővel kerestem. Nem veszíthettem el Foltot. Nem veszíthettem el őt! Nem így. Nem, ha nekem is van beleszólásom.

A szemeim megteltek könnyekkel. Nem láttam tisztán. A levegő túlságosan forró volt. Az arcbőröm mintha leolvadt volna, a skalpom pedig szinte lángolt. Mindkét kezemet belenyomtam a kupacba, kétségbeesetten akartam találni egy teljesen feketét.

– Nem fogom hagyni, hogy elégj, – ordította túl a tomboló tüzet Scott. Leguggolva indult kifelé, magával vonszolva engem is. Kegyetlenül karmolászni

kezdtem a karjait. Folt tolla nélkül nem!A lángok táncoltak a szememben, az oxigénhiánytól pedig kezdtem elveszíteni az

eszméletemet. A kézfejemmel megtöröltem a szemem, de ezzel csak még több hamut kotortam beléjük. A tollak felé nyúltam, kezeimet mintha tonnás súlyok húzták volna vissza. A látásom ingadozott. Azonban nem voltam hajlandó elájulni, míg meg nem találtam Folt tollát.

– Folt, – motyogtam éppen akkor, amikor egy szem parázs landolt a pólóm ujján, lángra lobbantva az anyagot.

Mielőtt még felemelhettem volna a karom, hogy eloltsam, a tűz máris átterjedt a könyökömre. A forróság olyan izzón és fájdalmasan kezdte felemészteni a bőrömet, hogy kínomban felsikoltottam és oldalra vetettem magam. Ekkor láttam meg, hogy a farmerom is lángolt.

Scott utasításokat ordibált mögöttem. Valamit a szoba elhagyásáról. Be akarta csukni az ajtót, ezzel elzárva a tűz útját.

Nem engedhettem, hogy megtegye. Meg kellett mentem Folt tollát. Elvesztettem az irányérzékem, vakon tapogatózva indultam előre. Mindenütt csak

ragyogó, táncoló lángnyelveket láttam. Scott oly nagyon erőteljes hangja semmivé foszlott. Tudtam, hogy egy mozgó kocsiban vagyok, még mielőtt kinyitottam volna a

szemeimet. Éreztem a kátyúkba hajtó kerekeket és hallottam a motor zúgását. A kocsi ajtajának döntve ültem, fejem az ablakon pihent. Két ismeretlen kéz volt az ölemben és nagyon megdöbbentem, amikor a parancsomra megmozdultak. Felemeltem őket, lassan körbeforgattam mindkettőt és a furcsa fekete papírt néztem, ami belőlük tekeredett lefelé.

Elszenesedett hús.Egy kéz vigasztalón megszorította a karomat. – Semmi baj, – mondta Scott a Barracuda kormánya mögül. – Meg fog gyógyulni. Megráztam a fejem, arra utalván, hogy téved. Megnyaltam az elszáradt ajkaimat. – Vissza kell mennünk. Fordíts meg a kocsit. Meg kell mentenünk Foltot. Scott nem mondott semmit, csak bizonytalanul rám pillantott. Nem. Ez csak hazugság lehetett. Egy mély, elképzelhetetlen félelem nyelt el. A torkom

szorosnak és forrónak tűnt. Ennek hazugságnak kellett lennie. – Tudom, hogy fontos volt neked, – mondta halkan Scott.

Szerettem! Mindig is szeretni fogom! Megígértem neki, hogy együtt leszünk! kiabáltam a fejemben, mert túlságosan nehéz lett volna kimondani a szavakat. Apró szögekként szúrták atorkomat.

Az ablakon kívüli tájra irányítottam a figyelmemet. Az éjszakát bámultam, az elsuhanó fákat és kerítéseket, melyek az egyik pillanatban megjelentek, a következőben pedigmár el is tűntek. A torkomban rekedt szavak sikítássá álltak össze, ami belém mélyesztette hegyes, fagyos töviseit. A sikítás nem tört elő, miközben az általam ismert világ szétfoszlott.

Egy rakás kifacsart fém hevert előttünk az úton.Scott lelassított és elkezdte kikerülni. Nem vártam egy pillanattal sem tovább;

kivetettem magam a kocsiból és futásnak eredtem. Folt motorja volt az. Összetörve. Elállt lélegzettel bámultam rá, vadul pislogva reméltem, hogy amikor a legközelebb kinyitom a szemem, akkor valami mást fogok látni. A teljesen kifacsart, szétrombolt fémdarab úgy festett, mintha a sofőrje maximális sebesség mellett egyszer csak eltűnt volna róla.

A tenyereimmel a szemeimet ütlegelve vártam, hogy eltűnjön ezt a borzalmas kép. Az utat figyelve arra gondoltam, bizonyosan nekiment valaminek. Az ütközéstől pedig elrepült a teste. Tovább haladtam hát, átkutatva az árkot, a bokrokat, a fák közötti árnyékos részeket. Talán csak egy kicsivel távolabb volt. A nevét kiáltottam. Fel-alá járkáltam az úton, remegő kezeimmel a hajamat túrtam.

Nem hallottam, amikor Scott mögém ért. Alig éreztem a kezeit a vállaimon. Úgy rázott a bánat és a gyötrelem, mintha csak egy valóságos ember tette volna. Olyan hidegséggel töltött el, amitől nehéz volt levegőt venni.

– Sajnálom, – mondta rekedten. – Ne mond nekem, hogy elment, – borultam ki. – Összetörte a motorját és gyalog

ment tovább. Azt mondta a stúdióban fogunk találkozni. Nem szegné meg az ígéretét, – azért mondtam ki azokat a szavakat, mert hallanom kellett őket.

– Reszketsz. Engedd, hogy hazavigyelek, vagy magamhoz, vagy az ő házába, mindegy.

– Nem! – csattantam fel. – Visszamegyünk a stúdióba. Ott lesz. Majd meglátod!Kitörtem az öleléséből, de nem éreztem szilárdnak a talajt a lábam alatt. A lábaim

bizonytalan mozdulatokkal kerültek újra és újra egymás elé. Egy vad, megbocsáthatatlan gondolat ragadt meg bennem. Mi van, ha Folt tényleg elment?

A lábaim visszavittek a motor roncsaihoz. – Folt! – ordítottam és térdre rogytam. Ráfeküdtem a motorjára, furcsa, erős zokogás tört fel a mellkasomból és kezdte rázni a

testemet. Kezdtem belecsúszni, elfogadni ezt a hazugságot. Folt! A nevére gondoltam és csak vártam és vártam. A nevét zokogtam, hallottam, hogy

önkéntelen fájdalmas és kétségbeesett nyögések hagyják el a testemet. Könnyek folytak végig az arcomon. A szívem majd megszakadt. A remény, amibe

egészen idáig rendületlenül kapaszkodtam, kezdett köddé válni. Éreztem, ahogy a lelkem darabokra hullik és egyes részeim kiszakadnak belőlem.

Az a kevés fény, ami még maradt bennem, most kialudt.

39. FEJEZET

ÁTADTAM MAGAM AZ ALVÁSNAK. EGYEDÜL az álmokban láthattam újra Foltot. Ragaszkodni közös emlékeinkből teremtett árnyképéhez sokkal jobb volt, mint nélküle

élni. Összegömbölyödve az ágyán, érezvén az illatát, megidéztem az emlékét, hogy kísérthessen engem.

Sosem kellet volna abban bíznom, hogy Pepper megszerzi a tollakat. Tudnom kellett volna, hogy el fogja szúrni. Nem kellett volna alábecsülnöm Dante-t. Tudtam, hogy Folt egy szempillantás alatt eloszlatná a bűntudatomat, de nem tehettem semmit, felelősnek éreztem magam azért, ami vele történt. Ha csak tíz perccel korábban értem volna oda a stúdiójába. Ha megállítottam volna Marcie-t, mielőtt meggyújtja a tüzet...

– Ébresztő, Nora. Vee hajolt fölém, hangja sürgető, érzelemmel teli. – Fel kell készülnöd a párbajra. Scott mindent elmondott. Lisa Martin egyik küldönce

itt járt, míg aludtál. A párbaj napkeltekor lesz, a temetőben. Menned kell, hogy a Jupiterig elrúghasd Dante hátsóját. Elvette tőled Foltot és most a te véredet akarja. Elmondom, én mit gondolok erről. Hát egy francot! Ha rajtunk múlik, biztos nem sikerül neki.

Párbaj? Az ötlet majdnem nevetségesnek tűnt. Dante-nak nem volt szüksége rá ahhoz, hogy megfosszon a címemtől; bőven elég lőszere volt, amivel szétrobbanthatta a hírnevemet és megbízhatóságomat. Az összes bukott angyal a pokolra jutott. A Nephilimek megnyerték a háborút. Dante és Marcie maguknak követelnek majd minden elismerést, boldogan sztorizva arról, hogyan vettek rá egy arkangyalt a tollak átadására és, hogy milyen élvezettel nézték, míg azok elégtek.

A gondolatra, hogy Folt kiláncolva fekszik a pokolban, újabb fájdalomhullám söpört végig rajtam. Nem tudtam elképzelni hogyan fogom kordában tartani az érzéseimet, ha meglátom az üdvrivalgó Nephilimeket. Sosem jönnének rá, hogy Dante az utolsó pillanatig a bukott angyalok oldalán állt. A Nephilimek elsöprő többséggel tették volna meg vezérüknek. Azt még nem tudtam, hogy ez mit jelentene a számomra. Ha a sereg feloszlott, akkor számít, hogy már nem én vagyok a parancsnoka? Visszagondolva rá, az esküm elég homályos volt. Erre az esetre nem volt tervem.

Azt viszont sejtettem, hogy Dante-nak tervei vannak velem. Hozzám hasonlóan ő is tudta, hogy amint elvesztem a sereg irányítását, azonnal meghalok. De a biztonság kedvéért elképzelhető, hogy előbb elfogat a Fekete Kéz megölése miatt. Úgy állt a dolog, hogy napnyugta előtt vagy kivégeznek, vagy bebörtönöznek.

Én a kivégzésre fogadtam volna. – Mindjárt napfelkelte. Kelj fel, – mondta Vee. – Nem fogod hagyni, hogy Dante

megússza ezt. Szorosan magamhoz öleltem Folt párnáját és beszívtam az illatát, mielőtt végképp

eltűnt volna. Ott feküdtem, ahol az ágy az ő testének lenyomatát viselte. Behunytam a szemem és odaképzeltem. Magam mellé. Ahogy megérint. Elképzeltem, ahogy ellágyulnak a fekete szemei, miközben gyengéden cirógatja az arcom, meleg, valódi kezekkel.

– Nora, – szólt Vee figyelmeztető hangon. Nem figyeltem rá, inkább Folttal maradtam. A matrac benyomódott, ahogy közeledett

felém. Elmosolyodott, becsúsztatta alám a kezeit és magára húzott. Hideg vagy, Angyalom. Hadd melegítselek fel.

Azt hittem elveszítettelek, Folt. Itt vagyok. Megígértem, hogy mindig együtt leszünk, igaz?De a tollad...Shh, csitított. Az ujjai lezárták a számat. Veled akarok lenni, Angyalom. Maradj itt

velem. Felejtsd el Dante-t és a párbajt. Nem fogom engedni, hogy bántson téged. Megvédelek.Könnycseppek gyűltek össze a szememben. Vigyél el innen. Ahogy megígérted. Vigyél

el messzire, ahol csak mi ketten leszünk. – Folt gyűlölné, ha így látna téged, – szidott Vee, egyértelműen a lelkiismeretemre

próbálván hatni.

Magamra és Foltra húztam a takarót, titkos kis sátrat létrehozva és nevetve a fülébe suttogtam: Nem tudja, hogy itt vagy.

Ez mi kis titkos trükkünk, értett egyet. Nem hagylak el, Folt. Nem is hagynám. Egy gyors mozdulattal megfordította a pozíciónkat, a matrachoz

szegezve engem. Fölém hajolt. Most próbálj meg elszökni. Összeráncoltam a szemöldökömet, amikor megláttam a szeme sarkában megjelenő

jeges kékséget. Pislogással próbáltam kitisztítani a látásomat, de utána már tisztán kivehető volt az íriszeiben sistergő kékség.

Nyeltem egyet és azt mondtam, Szükségem lenne egy pohár vízre. Elhozom neked, ragaszkodott hozzá Folt. Ne mozdulj. Maradj az ágyban. Csak egy pillanat lesz az egész, vitatkoztam és próbáltam kiszabadulni alóla. Folt megragadta a csuklóimat. Azt mondtad nem fogsz elhagyni. Csak inni megyek, mondtam habozva. Nem hagylak elmenni, Nora. A szavai úgy visszhangzottak, mint egy morgás. Az arca

remegni, változni kezdett, mígnem egy teljesen másik embert láttam magam előtt. Dante barna bőre, férfias álla és azok a szemek jelentek meg, amiket egykoron még vonzónak is találtam. Elgurultam, de sajnos nem elég gyorsan. Dante ujjai fájdalmasan belemélyedtek a vállaimba és ismét az ágyhoz szögezett. A lehelete forrón ért az államhoz.

Vége. Add fel. Én nyertem. – Takarodj, – sziszegtem. Az érintése megszűnt, arca még egy pár pillanatig lebegett előttem, aztán kék köddé

változott és végül eltűnt az is. Jéghideg víz csapódott a képembe, amitől fulladozva pattantam fel. Az álom

szertefoszlott; Vee állt egy karnyújtásnyira, kezében egy üres korsó. – Ideje indulni, – mondta, aztán megpöccintette a korsó falát, jelezvén, hogy akár

fegyverként is hajlandó használni, ha esetleg rátámadnék. – Nem akarok, – mondtam rekedten, túl szánalmasan érezve magam ahhoz, hogy

felháborodjak a vízen. A torkom elszorult, attól féltem megint sírni fogok. Csak egyetlen dolgot akartam az

életben és ő elment. Folt nem jött vissza. Semmit sem tehettem, amivel ezt megváltoztathattam volna. A dolgok, amikért úgy éreztem érdemes küzdeni, az érzelmek, amik tomboltak bennem, sőt, még Dante legyőzése és az ördögmágia megsemmisítése is értelmüket vesztették, így, hogy ő már nem volt velem.

– És Folt? – kérdezte Vee. – Magadról lemondtál, de róla is?– Folt elment, – mondtam és addig dörzsöltem a szemeim, míg el nem hessegettem

magamtól a sírást. – Elment, nem pedig meghalt. – Nem tudom Folt nélkül végigcsinálni, – mondtam akadozó légzéssel. – Akkor találj ki valamit, amivel visszahozhatod. – A pokolban van, – csattantan fel. – Jobb, mint a sírban. Felhúztam a térdeimet és rájuk tettem a fejemet. – Én öltem meg Hank Millart, Vee. Folt és én közösen. Ezt Dante is tudja és a

párbajon biztosan le fog tartóztatni. Kivégeztet árulásért. Az elmémben nagyon is valóságosnak tűnő kép jelent meg. Dante a lehető

legnyilvánosabban akar majd megalázni. Miközben az őrei elcibálnak a párbaj helyszínéről, a bámészkodók leköpdösnek és mindenféle szitokszavakkal illetnek majd. Az életem elvételének a módja...

A kardját használná. Amit Blakely pontosan az én megölésem céljából bűvölt meg ördögmágiával.

– Ezért nem mehetek el a párbajra, – fejeztem be. – Dante szavai lennének a tieid ellen, – mondta hosszú hallgatás után Vee. – Épp emiatt aggódom. – Még mindig te vagy a Nephilimek vezére. Valamennyire elismernek téged. Ha

megpróbál letartóztatni, akkor hívd ki, – mondta határozott hangon. – Küzdj vele a végsőkig. Megkönnyítheted a dolgát, vagy megvetheted a lábadat és megizzaszthatod

– Félek, Vee, – mondtam és a kézfejemmel megtöröltem az orromat. – Olyan nagyon félek.

– Tudom, bébi. Ahogy azt is, hogy ha valaki képes ezt véghezvinni, akkor az te vagy. Talán nem mondom elégszer, sőt, talán még sosem mondtam, de ha felnövök, olyan akarok lenni, mint te. Még egyszer utoljára elmondom, hogy kelj ki az ágyból, aztán megint képen locsollak. Elmész a temetőbe. És szembesíted Dante-t az élete legnagyobb küzdelmével.

A legkomolyabb égési sérüléseim már begyógyultak, de még így is gyengének és kimerültnek éreztem magam. Nem voltam elég rég Nephil ahhoz, hogy pontosan tudjam, hogyan működik a gyorsított gyógyulás, ám úgy sejtettem, rengeteg energiára van hozzá szükség. Nem néztem tükörbe, mielőtt elhagytam volna Folt házát, de volt egy tippem arra vonatkozóan, hogy mennyire lepukkantnak és szánalmasnak tűnhettem. Amint Dante meglát, rögtön bejelenti a győzelmét.

Miközben Vee-vel beálltunk a temető melletti kavicsos parkolóba, még egyszer átfutottam magamban a tervemet. Miután Dante bejelenti, hogy a bukott angyalok pokolra küldésével megnyerte a háborút, bizonyára azzal folytatja majd, hogy felfedi, én öltem meg Hank Millart, így ő lesz a logikus választás a helyemre. Abban a pillanatban azonban nem állnék félre, lemondva a címemről. Vee-nek igaza volt; küzdenem kellett. Minden körülmény ellenére, küzdeni kellett. Dante szó szerint csakis a halott testemen keresztül lehetett a Nephilim sereg vezére.

– Menj, biztosítsd be a címedet, – mondta Vee és megszorította a kezemet. – A többit majd később kitaláljuk.

Visszanyeltem egy hitetlen kacajt. Később? Egyáltalán nem érdekelt, hogy ezután mi fog történni. Hideg elzárkózást éreztem a jövőm iránt. Nem akartam egy órával sem előre gondolkozni. A holnapról meg főleg nem. Az életem minden egyes másodperccel csak távolabbra sodródott attól az úttól, amin Folttal közösen jártunk. Nem akartam előrehaladni. Vissza akartam menni. Oda, ahol újra Folttal lehetnék.

– Scott és én is ott leszünk a tömegben, – mondta határozottan Vee. – Te pedig... vigyázz magadra, Nora.

Könnyek gyűltek a szemembe. Ezek Folt szavai voltak. Szükségem lett volna a jelenlétére, hogy táplálja az önbizalmamat.

Az ég még mindig sötét volt, a Hold fehér fénnyel borított be mindent. A kemény fagytól a fű ropogott a lábam alatt, miközben elindultam a temető felé, adván Vee-nek egy kis előnyt. A fehér kőkeresztek és a karcsú obeliszkek mintha csak úsztak volna a ködben. Egy törött szárnyú angyal felém nyújtotta a kezeit. Szaggatott zokogás tört fel a torkomba. Behunytam a szemem és magam elé képzeltem Folt erős, vonzó alakját. Fájt rá gondolni, tudván, hogy többé sosem láthatom. Ne merészeld elsírni magad, parancsoltam. Levettem a tekintetem az angyalról és attól félve, hogy a további érzelmek csak hátráltatnának ebben az ügyben, jeges elhatározottsággal töltöttem meg a szívemet.

Nephilek százai gyűltek össze a temetőben. A tömeg puszta nagyságától földbe gyökerezett a lábam. Mivel a Nephilimek nem öregedtek attól a ponttól kezdve, hogy hűbéresküt tettek, a többség fiatal volt, maximum tíz évvel idősebb nálam, de itt-ott megláttam néhány nagyon idős nőt és férfit is. Az arcuk ragyogott az elvárásaiktól. A

gyerekek a szüleik lábai között fogócskáztak, mígnem elkapták őket és a vállukra tett kezeknek sikerült egyhelyben tartani őket. Gyerekek. Mintha ez a ma reggeli, valamilyen családi esemény lett volna: egy cirkuszi előadás, vagy egy baseballmérkőzés.

Ahogy közeledtem, megláttam tizenkét Nephilimet, akik bokáig érő fekete köpenyt viseltek, fejükre húzott csuklyával. Bizonyára ők voltak azok, akikkel a Hank halála utáni reggelen találkoztam. A Nephilimek vezéreként tudnom kellett volna, hogy mit jelentenek ezek a köpenyek. Lisa Martinnak és a csapatának el kellett volna mondaniuk. Ők azonban sosem fogadtak be a köreikbe. Alapból nem is kívánták a jelenlétemet. Úgy véltem a köpenyek hatalmat és rangot jeleztek, de erre magamtól kellett rájönnöm.

Az egyik Nephilim hátratolta a csuklyáját. Maga Lisa Martin. Arckifejezése ünnepélyes, szemei telve a várakozás okozta izgalommal. Átnyújtott nekem egy fekete köpenyt, olyan mozdulattal, ami az elfogadás helyett inkább azt jelezte, hogy ez egyfajta kötelessége. A köpeny nehezebb volt, mint hittem, vastag bársonyból készült és meglehetősen sikamlós volt a kezeim között.

– Láttad már Dante-t? – kérdezte tőlem halkan. Magamra vettem a köpenyt, de nem válaszoltam. A tekintetem megállapodott Scotton és Vee-n, amitől a mellkasomon érzett szorítás

megenyhült. Mióta elhagytam Folt házát, akkor vettem először mély levegőt. Aztán megláttam, hogy kézen fogva állnak, ettől pedig magányosság söpört végig rajtam. Az üres kezem összerezzent a hűvös fuvallatban. Ökölbe szorítottam az ujjaimat, hogy ne látszódjon aremegés. Folt nem fog eljönni. Soha többé nem fogja összefűzni az ujjait az enyéimmel… Ettől a gondolattól egy lágy nyögés hagyta el a számat.

Napfelkelte. Egy aranycsík lett úrrá a horizonton. A napsugarak perceken belül áttörtek a fák ágai

között és eloszlatták a ködöt. Dante hamarosan eljön és a Nephilimek megtudják, hogy győztek. A hűbéreskütől való félelem és a Cheshvan ideje alatti szolgaság a történelemkönyvek lapjaira fog költözni. Megkönnyebbülnek majd, vad üdvrivalgásba kezdenek és kikiáltják Dante-t a vezérüknek. A vállaikon fogják hordozni és a nevét fogják kántálni. És akkor, mikor már övé a tömeg egyöntetű imádata, kihív engem a közönség elé...

Lisa sétált a gyűlés közepére. – Biztos vagyok benne, hogy Dante hamarosan megérkezik, – mondta felemelt

hangon. – Tudja, hogy a párbaj pontosan napfelkeltekor kezdődik. A késés nem rá vall, de én biztos vagyok benne, hogy ha adunk még neki néhány percet...

A megjegyzését félbeszakította a felhördülés, ami kezdett szétterjedni a közönség soraiban. A lábaimban éreztem az egyre erősödő remegést. A nyugtalanság ökölként vágott gyomorba. Valaki közeledett. És nem csak egy valaki, hanem sok.

– Bukott angyalok, – súgta egy Nephil, félelemmel átszőtt hangon. Igaza volt. Észlelhető erejük már nagy távolság rezegtetni kezdte minden

idegszálamat. Felállt a hátamon a szőr. Úgy saccoltam, hogy több százan lehetnek. De mégis hogyan? Marcie elégette a tollaikat – én magam is láttam.

– Hogy találtak ránk? – kérdezte egy másik Nephil, rettegéssel teli, ismerős hangon. Oldalra pillantva megláttam Susanna Millart, akinek az ajkai remegtek a csuklya alatt.

– Szóval végre eljöttek értünk, – sziszegte Lisa, vérszomjjal a szemében. – Gyorsan! Rejtsétek el a gyermekeiteket és szedjétek össze a fegyvereiteket. Megküzdünk velük, ha itt van Dante, ha nincs. Itt fogjuk megvívni a végső csatát.

Az utasítása végigsöpört a tömegen, amit aztán további parancsok követtek. A Nephilimek botladozva, szétszórt elmeállapotban kezdtek hányaveti sorokba rendeződni. Némelyiküknél kés volt, mások köveket, törött üvegeket, faágakat és bármi olyasmit vettek magukhoz, amiről azt hitték, hogy fegyverkén tudják használni. Vee-hez és Scotthoz rohantam. Időt nem vesztegetve Scotthoz intéztem a szavaimat.

– Vidd el innen Vee-t. Menjetek egy biztonságos helyre. Megtalállak titeket, amint ennek vége.

– Őrült vagy, ha azt hiszed itt hagyunk, – jelentette ki Vee. – Mondd meg neki, Scott. Ha muszáj, kapd fel a válladra és úgy vidd ki.

– Hogy kerültek ide a bukott angyalok? – kérdezte Scott, magyarázat után kutatva az arcomon. Hiszen együtt láttuk elégni a tollakat.

– Nem tudom. De ki fogom deríteni. – Azt gondolod, hogy Folt odakint van. Erről szól ez az egész, nem igaz? – mondta

Vee és a távoli morajlás felé nézett, amitől remegett a lábunk alatt a talaj. – Scott és én végignéztük, ahogy elégnek a tollak, – mondtam a szemébe nézve. –

Vagy átvertek minket, vagy valaki kinyitotta a pokol kapuit. Az ösztönöm azt súgja, hogy az utóbbi a helyes feltevés. Ha a bukott angyalok kiszökdösnek a pokolból, akkor el kell érnem, hogy Folt is közöttük legyen. Aztán be kell zárnom a kaput, mielőtt még túl késő lenne. Ha most nem teszek pontot ennek az ügynek a végére, akkor nem lesz több esélyem. Ez az utolsó nap, amikor a bukott angyalok megszállhatják a Nephilimek testét, de már nem hiszem, hogy ez bármit is jelentene a számukra, – az ördögmágiára gondoltam. Az erejére. – Azt hiszem, örökre a szolgáikká tehetnek minket... hacsak előtte nem végeznek velünk.

– Akkor segítünk neked, – mondta Vee, miután megemésztette a dolgot. – Együtt vagyunk ebben a helyzetben. Ez legalább annyira Scott és az én harcom, mint a tied.

– Vee, – kezdtem figyelmeztetően. – Ha tényleg ez az életem küzdelme, akkor tudod, hogy nem fogok elszaladni előle.

Nem számít, mit mondasz. Nem azért mondtam le azokról a fánkokról, hogy még idejében ideérjek, hogy most elmenjek, – mondta Vee és volt valami lágyság a hangjában.

Komolyan gondolt minden szót. Együtt voltuk ebben a kulimászban. Túlságosan eltöltöttek az érzelmek ahhoz, hogy megszólalhassak.

– Rendben, – mondtam végül. – Menjünk és mindörökre zárjuk be a pokol kapuit!

40. FEJEZET

A NAP URALTA A HORIZONTOT, HÁTTÉRVILÁGÍTÁST ADVA az első ránézésrevégtelen sorokban rohamozó bukott angyaloknak. A korai félhomályban az árnyékaik izzó kékséget ontottak magukból, mintha maga az óceán készült volna elmosni minket. Egy férfi, egy Nephil, rohant a sereg élén, kezében kéken ragyogó pengéjű kard. A kard, amit az én megölésem érdekében hoztak létre. Még abból a távolságból is úgy tűnt, hogy Dante szemei csakis engem kutatnak.

Azokban a pillanatokban kaptam meg a választ arra, hogyan sikerült kinyitni a pokol kapuit. A bukott angyalok fölött elterülő, sötétkék glóriából egyértelmű volt, hogy Dante ördögmágiát alkalmazott.

Azt viszont továbbra sem értettem, hogy miért engedte Marcie-nak elégetni a tollakat, ha utána feltámasztotta a bukott angyalokat.

– Egyedül kell szembenéznem Dante-val, – mondtam Scottnak és Vee-nek. – Ő is engem keres. Csalogassátok a temető fölötti parkolóba, ha tudjátok.

– Nincs fegyvered, – mondta Scott. A közeledő seregre mutattam. Minden bukott angyal kezében olyan kéken izzó kard

volt, amitől úgy tűnt, kék lángok csapnak ki a kezükből. – Nekem nincs, de nekik van. Csak meg kell egyet győznöm, hogy adja kölcsön.

– Szétszóródnak, – mondta Scott. – Megölnek mindent Nephilt ebben a temetőben, aztán lecsapnak Coldwaterre.

Először az ő, majd Vee kezét szorítottam meg. Egy pillanatra megtörhetetlen kört alkottunk és ez erőt adott nekem. Egyedül készültem szembenézni Dante-val, de nem felejthettem el, hogy Scott és Vee a közelben lesznek.

– Bármi is történjék, sosem fogom elfeledni a barátságunkat, – mondtam. Scott a mellkasához húzta a fejem, hevesen magához ölelt, aztán gyengéden csókot

nyomott a homlokomra. Vee a nyakamba vetette magát és olyan sokáig karolt át, hogy azt hittem még több könnyet fogok elhullatni, mint amennyit eddig tettem.

Elhúzódtam tőlük és futásnak eredtem. A temető temérdek búvóhelyet kínált, én az egyik parkolóhoz vezető domboldalon álló

örökzöld fa lombjait választottam. Onnan föntről tökéletes rálátásom volt a csatára. Fegyvertelen Nephil nők és férfiak rontottak neki a felfegyverzett bukott angyalok sorfalának.Az ellenségeik másodpercek alatt felülkerekedtek és levágták őket, mint az egyszerű gyomot a kertben.

A domb aljában Susanna Millar birkózott egy bukott angyallal, akinek a fakó szőke haja a vállait verdeste a küzdelem hevében. Susanna elhajított egy kést a köpenyének ujjából, ami egyenesen Dabria szegycsontjába hatolt. Dabria dühösen felordított, két kézzel megmarkolta a kardját és készült a visszavágásra. A küzdelmük elsodorta őket a sírkövek rengetegében, míg végül már én sem láttam merre járnak.

Távolabb Scott és Vee harcolt, vált válnak vetve, faágakkal igyekeztek távol tartani maguktól négy bukott angyalt, aki bekerítette őket. Számbeli fölényük ellenére a bukott angyalok elhátráltak Scottól, akinek puszta ereje és mérete fölényes pozícióba hozta. Leütötte őket a faággal, aztán eszméletlenre verte őket a földön.

Marcie után kezdtem kutatni. Ha ott is volt, én nem láttam. Valószínűleg a biztonságot választva a becsület helyett, inkább elkerülte a csatát. Vér festette be a temető zöldjét. A Nephilimek és a bukott angyalok egyaránt csúszkáltak rajta; némelyik tócsa természetes sötétvörös volt, míg mások az ördögmágiától kéklettek.

Lisa Martin és a köpenyes barátai a temető határai mentén rohantak, fekete füstöt árasztó fáklyákkal. Sietve jártak bokortól-bokorig, fától-fáig, és mindet felgyújtották. A lángok felemésztették a lombokat, leszűkítették a csatateret, valamelyest egy helyre zárva ezzel a bukott angyalokat. A vastag, ködszerű füst úgy takarta be a temetőt, mintha az éjszaka szállt volna le. Lisa nem égethette el a bukott angyalokat, de legalább adott némi előnyt a Nephilimeknek.

Egy bukott angyal kibukkant a füstből, éber szemekkel kezdett felfelé vánszorogni a dombon. Azt kellett hinnem, hogy megérezte a jelenlétem. A kardja kéken pulzált és egyben az arcát is eltakarta vele. Azt azonban láttam rajta, hogy kissé sántít, így könnyű célpontnak bizonyult.

A fa irányába osont, az ágak közötti sötétséget fürkészte. Öt másodperc múlva ért pontosan alám.

Négy, három, kettő...Leugrottam a fáról. Hátulról csapódtam belé, amitől ő előretántorodott. A kardja még

azelőtt kirepült a kezéből, hogy ellophattam volna. Jó néhány métert gurultunk a földön, ám a meglepetés ereje az én oldalamon volt. Gyorsan talpra ugrottam, a hátához léptem és kegyetlen erővel rugdaltam a szárnyainak helyét, egész addig, mígnem sikerült összeszednie magát, meglendítette a lábát és elsöpört vele. Sikerült azelőtt elgurulnom, hogy belém vághatta volna a bakancsából előhúzott kést.

– Rixon? – kérdeztem, miután a fakó arcban és a sólyomszerű ábrázatban felismertem Folt egykori legjobb barátját. Folt maga láncolta le a pokolban Rixont, amikor az megpróbált feláldozni engem egy állandó emberi testért cserébe.

– Te, – mondta. Hajlított térdekkel egymást bámultuk, mindketten készen álltunk a támadásra. – Hol van Folt? – merészeltem kérdezni. – Az a név semmit sem jelent nekem, – gombszerű szemei ridegen néztek az

enyéimbe. – Ő számomra halott ember. – Miért engedik a bukott angyalok, hogy Dante vezesse őket? – tettem fel a kérdést,

miután úgy tűnt, nem akar azonnal ledöfni. – Hűségesküt kellett tennünk neki, – mondta, a szemei vékony vonalakká szűkültek. –

Vagy ez, vagy maradhattunk a pokolban. Nem sokan maradtak. Folt nem maradt volna hátra. Akkor nem, ha így visszajuthatott volna hozzám. – Dante után megyek, – mondtam Rixonnak, aki erre csak nevetni kezdett. – Jutalmat kapok minden Nephil testért, amit odavonszolok Dante-hoz. Korábban nem

sikerült megölnöm téged, de most kijavítom ezt a hibám. Egyszerre vetettünk magunkat a kardja után. Rixon ért oda először, akrobatikus

mozdulattal feltérdelt és azonnal felém indított egy keresztvágást. A földre nyomtam magam, aztán rögtön a gyomrának vetettem magam, nehogy még egyszer támadhasson. Hátraesett, pont a szárnyainak helyére. A pillanatnyi mozdulatlanságát kihasználva lefegyvereztem; kihúztam a kardot a bal, a kést pedig a jobb kezéből.

Aztán belerúgtam a testébe, amitől a hasára fordult, így bele tudtam nyomni a kést a szárnyainak helyébe.

– Megölted az apámat, – mondtam neki. – Nem felejtettem el. A parkolóba tartva kezdtem felmászni a domboldalon, állandóan a hátam mögé

pillantva, nehogy kövessen valaki. Már volt kardom, de egy jobb kellett. Visszaemlékezvén a Folttól kapott leckékre, a fejemben lejátszottam minden olyan mozdulatot, amivel lefegyverezhetek valakit. Amikor találkozom Dante-val a parkolóban, elvettem volna a kardját. Aztán megöltem volna vele.

Amikor felértem a domb tetejére, Dante már várt rám. Közömbös módon húzogatta az ujját a kardjának hegyén, miközben engem figyelt.

– Szép kard, – mondtam. – Úgy hallottam külön nekem készíttetted. – Számodra mindig csak a legjobbat, – válaszolta széles mosollyal. – Megölted Blakely-t. Elég rideg módja a köszönetnyilvánításnak a sok munkáért,

amivel létrehozta neked azokat a prototípusokat. – Te pedig megölted Hanket. A saját húsod s véred. Szóval bagoly mondja verébnek,

nem? – szellemeskedett. – Hónapokat töltöttem azzal, hogy beszivárogjak Hank titkos társaságába és elnyerjen a bizalmát. Meg kell mondjam neked, ittam a jó szerencsémre a napon, amikor meghalt. Őt sokkal nehezebb lett volna elmozdítani a hatalomból, mint téged.

– Hozzászoktam már, hogy alábecsülnek, – mondtam vállat vonva. – Én képeztelek ki. Pontosan tudom mire vagy képes. – Miért szabadítottad ki a bukott angyalokat? – kérdeztem nyíltan, mivel úgy tűnt,

szívesen beszél a titkairól. – A pokolra küldted őket. Elárulhattad volna őket és vezethetted volna a Nephilimeket. Soha senki sem jött volna rá, hogy milyen játszmákat űztél a háttérben.

Dante elmosolyodott, fogai fehérek és élesek voltak. Inkább állatnak, mintsem embernek tűnt. Egy barna bőrű, kegyetlen vadállatnak.

– Túlszárnyaltam mindkét fajt, – mondta olyan hangon, melyből az érződött, hogy tényleg el is hitte. – A mai reggelt túlélő Nephilimeknek ugyanazt a választást fogom felajánlani, mint amit a bukott angyaloknak is tettem: esküdjenek hűséget, vagy haljanak meg.Egy uralkodó. Megosztatlan hatalom. Valaki, aki ítéletet hozhat mindenki felett. Örültél volna, ha ez először neked jut eszedbe, ugye?

Közel tartottam magamhoz Rixon kardját, egyik lábfejemről a másikra helyezve a testsúlyomat.

– Ó, nagyon sok mindenre gondolok most, de ez nem tartozik közéjük. Az idei Cheshvan alatt miért nem szállták meg a Nephilimeket a bukott angyalok? Ne vedd bóknak, de szerintem te tudod a választ erre a kérdésre.

– Én parancsoltam meg nekik. Míg nem öltem meg Blakely, nem akartam, hogy felülbírálja az utasításomat és elkezdje szétterjeszteni az ördögmágiával átitatott szuperitalt a Nephilimek között. Amit ugye megtett volna, ha a bukott angyalok rátörnek a Nephilimekre.

Ismét olyan szenvtelenül beszélt. Felsőbbrendűen. Semmitől sem félt. – Hol van Folt?– A pokolban. Mindent megtettem, hogy a rusnya képe még csak a kapuk közelébe se

jusson el. A pokolban fog maradni. És csak akkor fog látogatót kapni, ha éppen kedvem támadbrutálisan kihasználni és megkínozni valakit.

Rávetettem magam, a fejét célozva a kardommal. Könnyedén hárított és a saját csapásaival válaszolt. Minden blokkba beleremegtek a vállaim. Összeszorított fogakkal küzdöttem a fájdalom ellen. Túlságosan erős volt; nem sokáig állhattam ellen. Találnom kellett egy megoldást, amivel elvehettem volna a kardját és átszúrhattam volna a szívét.

– Mikor vettél utoljára magadhoz ördögmágiát? – kérdezte Dante, miközben úgy vagdalkozott a kardjával, mintha csak egy bozótvágó kést lengetne.

– Végeztem az ördögmágiával.Kivédtem az ütéseit, ám ha hamarosan nem hagytam volna abba a védekezést, akkor

hozzányomott volna a kerítéshez. Agresszívan a combja felé szúrtam. Könnyedén ellépett, ígya kardom a levegőbe hatolt, én pedig majdnem kibillentem az egyensúlyomból.

Minél inkább megnyúlsz, annál könnyebb lesz Dante számára felborítani téged, csengett a fülembe Folt intelme. Bólintottam magamban. Ez az Folt. Beszélj tovább.

– Meglátszik, – mondta Dante. – Azt reméltem mostanra már eleget veszel be a mérgező prototípusból ahhoz, hogy elrohassza az agyadat.

Szóval mindvégig ez volt a terve: rászoktatni az ördögmágiára, ami aztán szép-lassan megölt volna.

– Hol tárolod a többi prototípust?– Egy olyan helyen, ahol bármikor hozzáférhetem az erejükhöz, – válaszolta

önelégülten. – Remélem jól elrejtetted őket, mert ha csak egy valamit megteszek még a halálom

előtt, akkor az lesz, hogy elpusztítom a laborodat.– Az új labor bennem van. A prototípusok idebent vannak, Nora. Újra és újra

előállítják magukat. Én vagyok az ördögmágia. Van fogalmad arról, hogy milyen érzés a leghatalmasabb élőlénynek lenni a Földön?

Épp időben buktam le ahhoz, hogy elkerüljem a nyakamat célzó vágást. Felgyorsítottam a lépteimet, a gyomrát célozva döftem, ám ő ismét kitért oldalra, így a pengém csak megkarcolta a bőrét, valamivel a csípője felett. Kék folyadék szivárgott a sebből,megvilágítva a pólóját.

Dante torokhangú morgással vetette rám magát. Futásnak eredtem, átugrottam a parkolót körülvevő kőkerítést.

A harmattól nedves füvön elvesztettem az egyensúlyomat; megcsúsztam és elindultamlefelé a lejtőn. Pont időben sikerült bepattannom egy sírkő mögé; Dante kardja ugyanis egy másodperc múlva beledöfött a fűbe, ahol az előbb még én feküdtem. A sírkövek között üldözött, minden lehetőséget megragadva támadott, az acél keményen csengett, ahogy a köveknek csapódott.

Befutottam az első fa mögé, amit megláttam. Ropogva, pattogva lángolt. Nem törődveaz arcomat nyaldosó hőséggel balra cseleztem, ám Dante nem volt játékos kedvében. Kardját a magasba tartva megkerülte a fát és úgy tűnt a fejem búbjától a sarkamig szeretne kettévágni.Ismét menekülőre fogtam, Folt szavaira emlékezve közben.

Használd ki a magasságát. Tedd védtelenné a lábait. Egy erős ütés bármelyik térdére és máris tiéd a kardja.

Befutottam a mauzóleum mögé, majd hátamat a falnak vetve lekucorodtam. Amint Dante megjelent a szemem sarkában, azonnal előtörtem a rejtekhelyemről és belemélyesztettem a kardom hegyét a combjába. Vizes kékszínű vér spriccelt a sebből. Olyan sok ördögmágiát ivott, hogy szó szerint az keringett az ereiben.

Dante lecsapott rám, mielőtt még visszahúzhattam volna a kardomat. Hogy elugorhassak előle, kénytelen voltam a lábában hagyni a fegyverem. A kezeimben hirtelen nagy üresség támadt. Nagyot nyelve próbáltam visszafogni a feltörni kívánó rettegést.

– Elfelejtettél valamit, – cukkolt Dante, majd összeszorított fogakkal kihúzta magából a kardomat és feldobta azt a mauzóleum tetejére.

Azt remélvén, hogy a lábát ért sérülés legalább egy darabig lelassítja majd, futásnak eredtem. Nem jutottam messzire, amikor fájdalmas hőség nyilallt a bal vállamba, aztán gyorsan átterjedt az egész karomra. Felsírva térdre rogytam. Hátrapillantottam, épp csak annyira, hogy meglássam Pepper gyöngy fehér tőrét, ami most mélyen a vállamban foglalt helyet. Marcie biztos átadta Dante-nak tegnap este. Dante odasántikált hozzám.

A szemei kéken szikráztak az ördögmágiától. Kék izzadság fojt végig a homlokán. Ördögmágia szivárgott a sebeiből. A Blakely-től ellopott prototípusok tényleg benne voltak. Megitta mindet és valahogy kész ördögmágia gyárrá tudta változtatni a testét. Egy apró problémától eltekintve tökéletes terv volt. Ha meg tudnám ölni, akkor minden prototípus eltűnne a Földről.

Ha meg tudom ölni. – A kövér arkangyal barátod bevallotta, hogy külön az én megölésemre készítette azt a

tőrt, – mondta. – Elbukott, ahogy Folt is. Undorító mosolyra húzódott a szája. Kitéptem egy márványsírkőt a földből és felé hajítottam, ám ő úgy ütötte félre, mintha

csak egy baseball labdával céloztam volna meg. A jó kezemre hagyatkozva hátrálni kezdtem. Túl lassú. Megpróbálkoztam egy elsietett elme-trükkel. Dobd el a fegyvert és menekülj!

kiáltottam Dante tudatalattijába. Fájdalom futott végig az arccsontomon. A kardjának lapjával olyan erővel ütött arcon,

hogy vért köptem tőle. – Te elme-trükköt merészeltél használni rajtam?Mielőtt válaszolhattam volna, a nyakamnál fogva felkapott és teljes erővel nekivágott

egy fának. A becsapódástól elhomályosult a látásom és elállt a lélegzetem. Próbáltam megmaradni a térdeimen, de a föld nagyon remegni látszott alattam.

– Engedd el. Scott hangja. Mit keresett ő ott? Kábult érzékeim egy pillanat alatt rendbejöttek.

Megláttam a kardot a kezében és ettől tiszta idegesség tört a testemre. – Scott, – figyelmeztettem. – Azonnal tűnj el innen. Biztos kezei összeszorultak a markolaton. – Megesküdtem az apádnak, hogy megvédelek, – mondta és egy pillanatra sem vette le

a szemét Dante-ról. – Egy halott embernek tett eskü? – Dante a fejét hátravetve kacagott. – Az mégis

hogyan működik?– Ha még egyszer hozzáérsz Norához, akkor halott ember vagy. Ez az eskü, amit

neked teszek. – Állj félre, Scott, – morogta Dante. – Ez nem rólad szól. – Ez az, amiben tévedsz.

Scott nekirontott Dante-nak, vad csapásokkal kezdtek küzdeni egymással. Scott ellazította a vállait és a méretével, valamint az atlétikai adottságaival igyekezett ellensúlyozni Dante tapasztalatát és ördögmágiával felerősített képességeit. Folyamatosan Scott támadott, Dante pedig kitért előle. Scott kardjának egy brutális, íves csapása levágta Dante bal karjának alsó részét. Scott a magasba emelte a levágott végtagot.

– Annyi darabra, amennyire szükséges. Dante szitkozódott és még ép karjával támadt Scottra. A kardok összecsapódásának

hangja megtöltötte a reggeli levegőt, engem pedig kezdett megsüketíteni. Dante visszaszorította Scottot egy magas kőkereszt felé. Elme-beszéd segítségével figyelmeztettem.

Sírkő, pontosan mögötted!Scott oldalra ugrott, ügyesen elkerülve az elesést és közben még egy támadást is

kivédett. Dante pórusaiból kék izzadság folyt, de úgy tűnt nem foglalkozik vele. Csapdosott és vagdalt tovább, a jó karja láthatóan kezdett fáradni. A támadásai egyre kétségbeesettebbek lettek. Megláttam az esélyt arra, hogy mögé kerülve Scott és magam közé zárjam, így biztosítva, hogy egyikünk megöli majd.

Egy fájdalmas nyögés állított meg. Amint megfordultam, láttam, hogy Scott megcsúszott a nedves füvön és az egyik térdére esett. A lábai furcsa szögben álltak, miközben megpróbált felkelni. Elgurult Dante kardja elől, de nem tudott lábra állni, mielőtt Dante ismét lecsapott, ezúttal mélyen Scott mellkasába döfve a pengét.

Scott ujjai gyengén próbálták kihúzni a szívébe hatolt kardot. Tüzes kék ördögmágia ömlött a pengéről a testébe; a bőre egy pillanat alatt sápadt kék lett. Erőtlenül a nevemet nyögte. Nora?

Felsikítottam. A gyásztól és a sokktól lebénulva néztem végig, ahogy Dante elfordította a pengét és egy oldalirányú vágással kivezette azt Scott testéből, így kettévágva a szívét.

Minden figyelmem Dante-ra irányult, olyan gyűlölettől remegtem, amilyet még soseméreztem azelőtt. Erőszakos undor hullámzott végig rajtam. Méreg töltötte meg az ereimet. Az ökleim kővé szorultak össze, a fejemben pedig a düh és a bosszúvágy ordított.

Kihasználva ezt a mély, maradandó haragot, összegyűjtöttem minden erőmet. Nem habozva, vagy elsietve, vagy önbizalomhiányban szenvedve. Összeszedtem minden bátorságomat és elhatározottságomat, majd az egészet rászabadítottam. Nem hagyhattam nyerni. Nem így. Nem az ördögmágia segítségével. Nem Scott megölésével.

Minden mentális erőmet összegyűjtve betörtem az elméjébe és elszakítottam minden impulzust, ami ki, vagy bement az agyába. Pontosan ilyen gyorsan betápláltam egy parancsot is: Dobd el a kardot. Dobd el a kardot, te hitvány, alattomos, eltorzult állat.

Hallottam, ahogy az acél ráhullik a márványra. Szúrós pillantás vetettem Dante-ra. A tekintete a messzeségbe révedt, mintha valami

régen elvesztett dolgot keresne. – Nem találod ironikusnak, hogy éppen te hívtad fel a figyelmemet a legerősebb

képességemre? – mondtam, minden szóban bőséges utálattal. Megesküdtem, hogy soha többé nem fogok ördögmágiát használni, de jelen esetben

hajlandó voltam igazítani kicsit a szabályokon. Hiszen ha megöltem Dante-t, az ördögmágia is eltűnik majd.

A vágy, hogy a saját céljaimra elraboljam az ördögmágiát, bevillant ugyan az agyamba, de gyorsan elhessegettem. Erősebb voltam Hanknél, erősebb Dante-nál. Sőt, még azördögmágiánál is. Visszaküldtem volna a pokolra Scottért, aki értem áldozta fel magát. Épp felvettem Dante kardját, mikor az egyik térde mozgásba lendült és kirúgta a kezemből.

Dante rám vetette magát, azonnal megmarkolva a torkomat. Megpróbáltam kikaparni a szemeit. Karmolászni kezdtem az arcát.

Kinyitottam a számat. Nem kaptam levegőt.

Rideg, diadalittas tekintettel meredt rám. Teljesen feleslegesen tátogtam. Dante kegyetlen arca egyre inkább elmosódott,

szemcsés lett, mint egy régi TV képe. A vállai fölött egy kőangyal figyelt, nagy érdeklődéssel.Nevetni akartam. Sírni akartam. Szóval ilyen érzés lehet meghalni. Feladni. Nem akartam feladni. Dante rátérdelt a légcsövemre és a kardjáért nyúlt. A penge hegye a szívem fölött

lebegett. Szálld meg, érkezett a nyugodt utasítás, szemlátomást a kőangyaltól. Szálld meg a

testét és öld meg. Folt? tűnődtem majdnem álomban. Abba az erőbe kapaszkodva, amit Folt közelségének, figyelő tekintetének megjelenése

adott, abba hagytam az ellenállást. Leengedtem a karmolászó ujjaimat és ellazítottam a lábaimat. Átadtam magam neki, még úgy is, hogy ezt gyáva, beletörődő tettnek éreztem. Arra összpontosítottam a gondolataimat, hogy felé lebegjek.

Ismeretlen hidegség csapta meg a bőrömet. Pislogtam, majd Dante szemeivel keresztül kezdtem látni a világot. Lenéztem. A

kardja az én kezemben volt. Tudtam, hogy valahol mélyen bennem, Dante most a fogait csikorgatja, vérfagyasztó hangokat hallat és üvölt, mint egy csapdába esett, szánalmas állat.

Magam felé fordítottam a kardot. A szívemre céloztam vele. Aztán meglepő dolgot tettem.

Beledőltem a kardba.

41. FEJEZET

DANTE TESTE OLYAN ERŐVEL VETETT KI MAGÁBÓL, mintha csak egy száguldó autóból estem volna ki. A fűbe markolva próbáltam találni egy olyan pontot, ami nem forgott, pörgött, vagy hintázott körülöttem. A kábultság elmúlásával Dante-t kezdtem keresni a tekintetemmel. Előbb éreztem a szagát, mintsem, hogy megláttam volna.

Az egész bőrének olyan színe lett, mint egy zúzódásnak, teste pedig kezdett felfújódni.A teteme kitisztította magából a folyadékot, az ördögmágia úgy tekergett és kúszott a föld alá,mint valamilyen élőlény, ami a napsugarak elől menekül. Darabokban hullott a húsa, amik aztán mind porrá váltak. Néhány másodperc múlva már csak kitikkadt csontok maradtak Dante-ból.

Meghalt. Az ördögmágia eltűnt a világból. Lassan lábra álltam. A farmerem javarészt szétszakadt, fű festette zöldre a térdeimet. A

szám szélét megnyalva fémes vért és sós izzadságot éreztem. Scotthoz sétáltam, minden lépés nehéz volt, könnyek záporoztak a szemeimből, kezeim lebegtek a gyors oszlásnak indult teste felett. Behunytam a szemem és gondolataimban üres tekintetét felcseréltem hamiskás mosolyával. Ismét a cukkoló nevetését hallottam, nem pedig azt a gurgulázó, hörgő hangot, amit a halála előtt adott ki. Tudván, hogy teste a szemem előtt rothad, visszaemlékeztem arra, milyen meleg volt az érintése.

– Köszönöm, – suttogtam, remélvén, hogy valami csoda folytán még hallhatja a szavaimat. – Megmentetted az életemet. Isten veled, Scott. Megesküszöm, hogy sosem feledlek el téged. Soha.

A temető fölötti köd aranyszínben pompázott, ahogy a nap sugarai kezdtek áttörni rajta. Mit sem törődve az égető fájdalommal, kihúztam a vállamból Pepper tőrét, elhagytam a sírkövek rengetegét és a temető nyitottabb része felé indultam.

Furcsa halmok borították a talajt, és ahogy közelebb mentem hozzájuk, megláttam valójában mik azok: holttestek. Bukott angyalok, már amennyire a maradványaik alapján megtudtam ítélni. Dante-hoz hasonlóan az ő húsuk is szétmállott. Kék folyadék szivárgott belőlük,amit aztán gyorsan felszívott a föld.

– Megcsináltad!Hátrafordultam, ösztönösen erősebben kezdtem markolni a tőrt. Basso nyomozó

zsebre vágta a kezeit, arcára ijesztő mosoly ült ki. A fekete kutya, ami néhány napja megmentette az életemet, most büszkén ült a lábai mellett. A kutya vad, sárga szemei elmerengve néztek rám. Basso lehajolt és megvakarta a bozontos szőrt a füle alatt.

– Jó kutya, – mondta Basso. – Amint elmegyek, szüksége lesz egy új otthonra. – Mi folyik itt? – kérdeztem és tettem egy óvatos lépést hátra. – Megcsináltad, – ismételte. – Az ördögmágia megsemmisült. – Mondja, hogy csak álmodom. – Arkangyal vagyok, – mondta és az ajkai majdnem szégyenlős mosolyra húzódtak. – Nem tudom, mit kellene mondanom. – Hónapok óta dolgozom álcázva a Földön. Azt gyanítottuk, hogy Chauncey Langeais

és Hank Millar megidézték az ördögmágiát. Az én feladatom az volt, hogy szemmel tartsam Hank üzelmeit és a családját... beleértve téged is.

Basso. Arkangyal. Titokban ügyködött. Megráztam a fejem. – Még mindig nem vagyok biztos benne, hogy mi folyik itt. – Megtetted, amivel én is próbálkoztam. Eltüntetted az ördögmágiát. Némán emésztettem az új információkat. Az utóbbi hetekben látottak után nem volt

egyszerű meglepetést okozni nekem. De ez megdöbbentett. Jól esett tudni, hogy nem tompultam el teljesen.

– A bukott angyalok eltávoztak. Nem fog sokáig tartani, de azért élvezzük ki, amíg lehet, nem? – mondta. – Lezárom ezt az ügyet és hazamegyek. Gratulálok.

Az agyam alig hallotta. A bukott angyalok eltávoztak. Eltávoztak. A szó végtelen szakadékként tátongott bennem.

– Szép munka volt, Nora. Ó, talán szeretnéd tudni, hogy elkaptuk Peppert és majd mi gondoskodunk róla. Azt állítja, ti lopattátok el vele a tollakat, de majd úgy teszek, mintha ezt meg sem hallottam volna. Még valami. Vedd ezt egyfajta köszönetnyilvánításnak: Igyekezz szép, tiszta vágással kettészelni a csuklódon lévő jelet, – mondta, majd a saját csuklóján megmutatta, hogy mire gondolt.

– Mi van?– Bízz bennem, csak most az egyszer, – mondta mindentudó mosollyal. És azzal el is tűnt. Egy fának dőlve próbáltam annyira lelassítani a világot, hogy fel tudjam fogni a

történteket. Dante meghalt. Az ördögmágia elpusztult. A háború lezárult. Az eskümet beteljesítettem. És Scott... Ó, Scott. Hogy fogom elmondani Vee-nek? Hogyan fogom átsegíteni a veszteségén, a fájdalmán és a kétségbeesésén? Hogyan vehetném rá, hogy menjentovább, amikor igazából én sem akarok továbblépni? Foltot lecserélni, vagy csupán boldogságot találni valaki más oldalán, egyszerűen hazugság lett volna. Már Nephilim voltam, arra kárhoztatva, hogy Folt nélkül kelljen örökké élnem.

Ismerős lépések zaját hallottam a füvön susogni. Megfeszültem, felkészültem a támadásra és akkor egy sötét alak bontakozott ki a ködből. Az alak szemei a földet kutattak, egyértelműen keresett valamit. Minden testhez lehajolt, megvizsgálta őket, majd szitkozódva beléjük rúgott.

– Folt?Egy oszlásnak indult tetem fölé hajolva fagyott meg. Felkapta a fejét, szemei pedig

összeszűkültek, mintha nem hitte volna el, amit az imént hallott. A tekintete az enyémhez

kapcsolódott és valami megmagyarázhatatlan kelt életre a szemeiben. Megkönnyebbülés? Megnyugvás? Felszabadultság.

A köztünk lévő néhány métert szinte révületben rohantam végig, aztán rávetettem magam, belemélyesztve a körmeimet a pólójába, a fejemet pedig a nyakának nyomva.

– Hadd legyen ez a valóság! Legyél te. Ne engedj el. Soha ne engedj el, – szabadon kezdtek záporozni a könnyeim. – Megküzdöttem Dante-val. Megöltem. De Scottot nem tudtam megmenteni. Meghalt. Az ördögmágia megsemmisült, de Scottot cserbenhagytam.

Folt halk hangokat suttogott a fülembe, ám kezei remegtek. Egy kőpadhoz vezetett, leültetett rá, de közben egy pillanatra sem engedett el, mintha homok lennék, ami bármikor kiszaladhatna az ujjai közül. Fáradt, vörös szemei elárulták, hogy sírt.

Beszélj tovább, mondtam magamnak. Pörgesd tovább az álmot. Tegyél meg bármit, csak tartsd itt Foltot.

– Láttam Rixont. – Meghalt, – mondta nyersen Folt. – Ahogy a többiek is. Dante csak azután engedett ki

minket a pokolból, hogy megesketett és beoltott minket valamilyen ördögmágia prototípussal.Ez volt az egyetlen kiút. Úgy hagytuk el a poklot, hogy az a méreg keringett az ereinkben. Amikor elpusztítottad az ördögmágiát, az összes általa életben tartott bukott angyal is meghalt.

Ez nem lehet álom. Annak kell lennie, de ez akkor is túl valóságos. Az ismerős érintésétől felgyorsult a szívverésem és megolvadt a vérem – egy álomban nem lettem volna képes ilyen tökéletes reakciót kreálni az érintésére.

– Hogy élted túl?– Nem tettem esküt Dante-nak és nem hagytam, hogy beoltson az ördögmágiával. Épp

elég időre szálltam meg Rixon testét ahhoz, hogy kijuthassak a pokolból. Nem bíztam sem Dante-ban, sem pedig az ördögmágiában. Én abban bíztam, hogy te megsemmisíted mindkettőt.

– Ó, Folt, – mondtam remegő hangon. – Eltűntél. Láttam a motorodat. Sosem jöttél vissza. Azt hittem, – fájdalmasan megrezdült a szívem. – Amikor nem tudtam megmenteni a tolladat...

A veszteség és az elmúlás olyan bénítóan és ellenállhatatlanul kúszott fel bennem, mint a téli fagy. Közelebb bújtam Folthoz, nehogy ismét eltűnhessen. Az ölébe másztam, a mellkasának hajtottam a fejét és zokogtam.

Folt szorosan átölelt és gyengéden ringatott. Angyalom, suttogta az elmémben. Itt vagyok. Együtt vagyunk. Vége van, mi pedig itt vagyunk egymásnak.

Egymásnak. Együtt. Visszajött hozzám; minden itt volt, ami csak számított. Itt volt Folt.

A pólóm ujjával megtöröltem a szemeimet, majd lovagló ülésbe helyezkedtem az ölében. A hajába fúrtam az ujjaimat és magamhoz húztam.

– Veled akarok lenni, – mondtam. – Kell a közelséged, Folt. Mindenedre szükségem van.

Vadul megcsókoltam, ajkaim szinte nekicsapódtak az övéinek. Erősebben hozzányomakodtam, szinte már fulladozva az ízében. A kezeivel szorosabban átkarolta a hátamat, még közelebb húzva magához. A tenyereim végigfuttattam a vállain, a kezein, egészen le a combjáig. Éreztem, ahogy izmai élettel teltek és erősek. Ajkaink vakító, észbontóvággyal nyomódtak össze.

– Minden reggel melletted akarok ébredni és minden este melletted akarok elaludni, – mondta komoly hangon Folt. – Gondoskodni akarok rólad, dédelgetni akarlak, és úgy kívánlak szeretni, ahogy még soha, egyetlen férfi sem. El akarlak kényeztetni; minden csókom, minden érintésem, minden gondolatom egyedül a tiéd. Boldoggá foglak tenni. Minden nap. Boldoggá teszlek majd, – az ujjai között tartott antik, majdhogynem primitív

vaskarika, ezüstösen felcsillant a napfényben. – Valamivel azután találtam ezt a gyűrűt, hogy száműztek a mennyből. Megtartottam, hogy emlékeztessen a büntetésem végtelenségére és arra, hogy akár csak egyetlen döntés is milyen következményekkel járhat. Egészen mostanáig megtartottam. Ám most azt akarom, hogy legyen a tiéd. Megtörted a szenvedésemet. Új egyéniséget adtál nekem. Légy az enyém, Nora. Légy a mindenem.

Megharaptam az ajkamat, mert a kitörni készülő mosoly könnyen széttéphette volna az arcomat. Ellenőriztem a földet, hogy biztosan nem lebegek-e.

– Folt?Végighúzta a gyűrű éles szélét a tenyerén, vékony vércsíkot hagyva maga után. – Esküszöm neked, Nora Grey, hogy ettől a naptól fogva, mindörökké neked adom

magam. A tiéd vagyok. A testem, az elmém, a lelkem, mind a te kezedbe és védelmedbe adom.

Felém tartotta a gyűrűt, egy örökre megkötő ígéret jelképét. – Folt, – suttogtam. – Ha megszegném ezt az egyezséget, legyen szenvedés és megbánás az életem végéig

tartó büntetésem, – nyílt őszinteséggel teli szemei az enyéimbe fúródtak. De nem fogom megszegni, Angyalom. Nem foglak cserbenhagyni téged.

Elfogadtam a gyűrűt és készültem Folthoz hasonlóan megvágni vele a tenyeremet. Ekkor azonban eszembe jutott Basso titokzatos intelme. Feljebb csúsztattam a gyűrűt és átvágtam vele a ceruza vastagságú jelet, melyet születésem óta viselek, s amely a Nephilim örökségemre utal. Élénkvörös vér színezte el a bőrömet. A sebem Folt tenyeréhez illesztettem,enyhe szúrást érezve ott, ahol a vérünk keveredni kezdett.

– Megesküszöm neked, Folt, hogy elfogadom, és örökké becsben tartom a szerelmedet. Cserébe pedig átadom neked a testemet és a szívemet és mindent, ami az enyém. A tiéd vagyok. Teljes valómban. Szeress. Védj meg. Teljesíts ki engem. Én pedig megígérem, hogy ugyanígy teszek.

Felhúzta a gyűrűt az ujjamra. Folt hirtelen megrezzent, mintha elektromosság szaladt volna végig a testén. – A kezem, – mondta halkan. – A kezem…A szemembe nézett. Zavarodottság kezdett megjelenni a tekintetében. – A kezem csiklandós, ott, ahol összekevertük a vérünket. – Érzed, – mondtam, de nem akartam elhinni. Féltem reménykedni. Rettegtem, hogy

ez a kis trükk eltűnik és a teste ismét kizárja az enyémet. Nem. Ez Basso ajándéka volt a számomra. Folt, egy bukott angyal, újra érezhetett. Minden csókomat, minden érintésemet. A

melegségem, a rá adott reakcióm mélységét. Olyan hangot adott ki, ami nevetés és nyögés között rekedt meg. Ámulat lángolt a

szemében. – Érezlek! A kezei felszaladtak a karjaimon, sietve felfedezve a bőröm tapintását, majd megálltak

az arcomon. Keményen megcsókolt. Megrezzent az élvezettől. Folt a karjaiba kapott, én pedig sikítottam a gyönyörtől. – Tűnjünk el innen, – suttogtam, vágytól izzó tekintettel. Átkaroltam a nyakát és a vállára helyeztem a fejem. A teste tömör bizonyosság, meleg

ellenpont volt. És most már ő is érzett engem. Az elvárásaim égetni kezdték a bőrömet. Ez volt az, amire mindig is vártunk. Együtt voltunk. Mindörökké. Miközben mindent

hátrahagyva elindultunk a temetőből, a nap sugarai melengették a hátamat és megvilágították az előttünk elterülő utat.

Ennél pozitívabb előjelet nem is kérhettem volna.

EPILÓGUSHÁROM ÉVVEL KÉSŐBB

HODDER VÖLGY, LANCASHIRE, ANGLIA

– OKÉ, TE NYERTÉL, – NYÖGTEM MIKÖZBEN FELKELTEM a székemről. Vee szemkápráztatóan gyönyörű volt, ahogy földig érő, ezüstös selyemruhájának

szegélyét fogva belépett a templom sekrestyéjébe. Az ablakokon beszűrődő fény, mintha fémes színű lángokba borította volna a ruhakölteményt.

– Tudom, azt mondtam maradj a tradicionális fehérnél, de tévedtem. Lenyűgözően nézel ki, Vee.

Megpördült, megmutatva a középiskola óta nem látott katonai bakancsokat. – Valami régi, – mondta. – Azt hiszem, sírni fogok, – mondtam és megharaptam az ajkamat. – Elkapod majd a csokromat, igaz? Aztán amikor senki nem figyel, majd visszaadod,

hogy kiszáríttathassam, bekereteztethessem és egész hátralévő életemben hallgathassam, amint tökfilkónak nevezel miatta.

– Nephilim vagyok. Még azelőtt elkapom a csokrot, hogy a többi barátod agya egyáltalán felfogná, hogy eldobtad.

– Annyira örülök, hogy eljöttél, bébi, – mondta Vee, boldogan felsóhajtva. – Háromezer kilométernél több kell ahhoz, hogy távol tartson a legjobb barátom

esküvőjétől, – mosolyogtam sokat sejtetően. – Hova mentek nászútra?– Gavin nem hajlandó elárulni. Ez az ő nagy titka. Már az egészet eltervezte.

Megmondtam neki, hogy csak egy kérésem van: a hotel szobaszervizének menüsorában legyen fánk. Tíz napra megyünk. Amint pedig visszajöttünk, mindketten elkezdjük az álláskeresést.

– Szoktál gondolni arra, hogy hazaköltözz? – Coldwaterbe? Egy fenéket! Anglia illik hozzám. Ezek a britek imádják az

akcentusomat. Gavin először csak azért hívott randira, mert hallani akarta, ahogy beszélek. Nagy szerencséjére a beszéd az egyik dolog, amiben igazán jó vagyok, – mondta, aztán minden ugratás kiveszett a szeméből. – Túl sok emlék vár otthon. Nem vezethetnék úgy végigaz utcákon, hogy ne látnám Scottot a tömegben. Szerinted van túlvilág? Szerinted boldog?

A torkom túlságosan kiszáradt, nem tudtam megszólalni. Scott halála óta egyetlen napom sem múlt el anélkül, hogy ne rebegtem volna egy rövid hálaimát, amiért megmentette az életemet.

– Itt kellene lennie. Azt kívánom, bárcsak itt lehetne, – mondta Vee, majd lehajtotta a fejét és a frissen festett körmeit kezdte piszkálni.

– Én is, – mondtam és megszorítottam a kezeit. – Anyukád szólt, hogy Marcie néhány hónapja meghalt. – Tovább élt, mint arra bárki is számított. – Mindvégig férges alma volt?– Anyukám elment a temetésére. Marcie anyjával együtt öten voltak ott. – Tiszta karma, – mondta Vee, egy érzelemmentes vállrándítás kíséretében. Az íves tölgyfaajtó kinyílt mögöttünk és anyukám dugta be a fejét a résen. Egy hete

repült ide, hogy Vee anyjával közösen tervezhessék meg az esküvőt. Szerintem titkon nagyon imádta ezt a feladatot. Végül elfogadta a kapcsolatomat Folttal, és hogy mi ketten Isten színe előtt, vérrel pecsételtük meg a dolgot, így sosem fogunk templomi esküvőt tartani. Valószínűleg ezért is örült ennek a lehetőségnek. Ironikus helyzet volt. Ki hitte volna, hogy egyszer éppen Vee lesz az, nem pedig én, aki a hagyományos utat választja?

– Szárítsátok meg a szemeiteket, drága lányaim. Mindjárt kezdünk, – mondta boldogan az anyukám.

Megigazgattam Vee kontyát, előrehúztam belőle még néhány szál hajat, hogy bekeretezze az arcát, aztán beletűztem néhány szál koszorúfutóka virágot a koronájába. Miután bejeztem, Vee a nyakamba vetette magát és előre-hátra kezdtünk dülöngélni, míg meg nem hallottuk, ahogy elszakad egy varrás a ruhán.

– A fenébe az EGÉSSZEL, – mondta Vee és gyorsan megpördült, hogy szemügyre vehesse a sérülést. – Egy számmal kisebbet rendeltem, mert úgy gondoltam, az esküvőig leadok még tíz kilót. Nem mondanám, hogy kövér vagyok, de azért leadhatnék egy kicsit a Nephilim izomzatomból. A gond csak az volt, hogy valami oknál fogva mindig találtam egy-egy Twinkies-t a szekrényben.

Nem tehettem róla; úrrá lett rajtam a nevetés. – Látom már mi a helyzet. A lobogó alsóneműmmel kell végigvonulnom azelőtt a sok

ember előtt, de ez téged egy kicsit sem hat meg, – mondta Vee, azonban addigra már ő maga is vigyorgott.

Elővett egy ragtapaszt a táskájából és rátette az anyag szakadt részére. Olyan keményen nevettünk, hogy attól elvörösödött az arcunk és levegő után kapkodtunk.

Az ajtó másodjára is kinyílt. – Idő van! Siessetek! – mondta anyukám és erélyesen kitessékelt. Orgonaszó hallatszott a kápolnából. Beálltam a sárga, tafetta hableány ruhát viselő

koszorúslányok sorába és átvettem a fehér liliomokból álló csokromat Vee testvérétől, Mike-tól. Vee beállt mellém, majd vett egy nagy levegőt.

– Készen állsz? – kérdeztem. – De még mennyire, – mondta kacsintva. A masszív, szép faragásokkal díszített ajtók mellett álló kiszolgálók szélesre tárták a

kapukat. Kéz a kézben sétáltunk be a kápolnába. Az esküvő után fényképeket készítettünk odakint. A ragyogó délutáni nap gyengéden

cirógatta a gyönyörűen füves tájat. A távolban birkák legelésztek. Vee az egész szertartás alatt úgy ragyogott, mint még soha. Gavin fogta a kezét, simogatta az arcát, szavakat suttogott a fülébe. Vee nem mondta, hogy ember lenne, de azonnal rájöttem. Mivel Vee nem tett hűbéresküt, ezért együtt fognak megöregedni. Nem tudtam pontosan, hogy az ő, vagy éppenséggel az én öregedésem hogyan fog alakulni, hiszen a történelem során eddig még egyetlen olyan Nephil sem élt, aki ne tett volna hűbéresküt. Mindenesetre halhatatlan volt. Egy nap Gavin majd meghal, sosem tudván arról, hogy a felesége nem fogja követni. Nem róttam fel Vee-nek a döntését; egyszerűen csak csodáltam, amiért képes volt megtalálni a boldogságot. Addig a napig nem találkoztam Gavinnel, de a Vee iránt érzett szerelme és rajongása szinte kézzelfogható volt. Ennél pedig nem is kívánhattam többet.

A fogadás is odakint volt, egy nagy, fehér sátorban. A fényképezők vakuja még mindigtompította a látásomat. A bárhoz mentem és buborékos vizet kértem. Szinte semmi figyelmet sem fordítottam az élőben játszó zenekar muzsikájára táncoló párokra. A figyelmem teljes egészében Foltra irányult.

Kicsípte magát az esküvőre, személyre szabott fekete szmokingot és a lehető legromlottabb mosolyát viselte. A szmoking kiemelt az izmos alakját, a mosolytól pedig felgyorsult a szívverésem. Ő is meglátott, fekete szemei ellágyultak a vágytól és a vonzalomtól. Türelmetlenség gyulladt meg a bőröm alatt. Egész nap távol voltunk egymástól, így akartam őt. Nagyon.

Folt egy borospohárból kortyolva sétált hozzám. A haja teljesen begöndörödött a párától.

– Van egy fogadó az út mentén. Meg egy pajta a fák mögött, ha esetleg játékos kedvedben lennél, – mondta, nyilvánvalóan megsejtve, hogy merre járnak a gondolataim.

– Játékost mondtál?Folt megmarkolta a csípőmet és magához húzott. – Ja. Akarsz egy bemutatót? – Megcsókolt. Aztán ismét, ezúttal elnyújtva a csókot

néhány merőben új nyelvmozdulattal. – Szeretlek. – A szó, amit sosem unok meg. – Sosem hittem volna, hogy ilyen teljes lesz az életem, – mondta miközben

hátrasimította néhány kósza hajtincsemet. – Sosem hittem volna, hogy mindenem meglesz. Tejelentesz számomra mindent, Angyalom.

Szavai csurig töltötték a szívemet. Úgy szerettem, amit szavakkal sosem lettem volna képes kimondani. A részem volt. Én pedig az övé. Összekötve az örökkévalóságig. Hozzáhajoltam és megcsókoltam.

– Talán elfogadom az ajánlatodat. Egy régies, vidéki fogadót említettél?A Cadillac elől parkol, de van egy motorom is hátul, mondta Folt a gondolataimban.

Hagyományos távozás, vagy szökés?Személy szerint én már épp elég hagyományos dolgot láttam egy napra. Szökés.Folt belém karolt, én pedig felsikkantottam a gyönyörtől, miközben a kápolna háta

mögé vezetett. Felpattantunk a motorjára és kilőttünk az útra, a fogadó irányába, falva a dombokat.

A csendes, kényelmes szobánkban felnyúltam a nyakkendőjéért és elkezdtem kioldani a csomót.

– Lenyűgöző az öltözéked, – mondtam elismerően. – Nem, Angyalom, – előrehajolt, a fogai gyengéden megérintették a fülemet. – Az a

lenyűgöző, ami alatta van.

-VÉGE-

A fordítást köszönjük Andolininek!