Michael Connelly

LLeezzáárraattllaann aakkttáákk

ALEXANDRA

A könyvben szereplı személyek és események kitaláltak, minden hasonlóság valós emberekkel vagy eseményekkel csupán a véletlen mőve. A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Michael Connelly: The Closers Little Brown and Company Time Warner Book Croup, 2004 1271 Avenue ol Americas New York, NY 10020 Copyright © Hicronymus, Inc, 2005 Hungarian translation © Babits Péter, 2008 Minden jog fenntartva. Kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója, 2008

A nyomozóknak, akiknek a mélységbe kell tekinteniük

Elsı rész

Titkok temetıje

1.

A LOS ANGELES-I RENDİRSÉG GYAKORLATÁBAN a kettı hatos híváskód követeli a legsebesebb választ, miközben félelmet is ébreszt a golyóálló mellény mögött. Egész karrierek múlhatnak egy-egy ilyen híváson. Az elnevezést részben a kettes rádiókód ihlette, ami annyit lesz, „válaszolj, sürgıs”, részben a Parker Center hatodik emelete, ahonnét a rendırfınök irányítja a szervezetet. A kettı-hatos egyenesen a rendırfınök irodájából érkezik, s aki szereti a munkáját, az késlekedés nélkül felel rá.

Harry Bosch nyomozó elsı körben több mint huszonöt évet húzott le a rendırségnél, de egyetlenegyszer sem kapott közvetlen hívási a rendırfınöktıl. Amióta 1972-ben az akadémián átvette a jelvényéi, még csak nem is rázott kezet vagy beszéli személyesen a rendırség éppen aktuális vezetıjével. Pályafutása során nem egyet túlélt közülük, s bár látta ıket a tanácskozásokon és temetéseken, valahogy soha nem találkozott velük. Aznap, amikor három év szünet után újra felvehette a szolgálatot, és éppen a nyakkendıjét kötötte reggel a fürdıszobatükör elıtt, megkapta élete elsı kettı-hatosát. A nagyfınök titkára kereste a saját mobilján. Bosch nem bajlódott azzal, hogy megkérdezze, miként jutott a számhoz. Pontosan tudta: a rendırfınöknek hatalmában áll átnyúlni bárki feje felett. Bosch csak annyit közölt, hogy egy órán belül ott lesz, mire a fickó azt felelte, hogy ennél hamarabb számítanak rá. Harry végül a kocsiban fejezte be a nyakkendı megkötését, miközben a belváros felé hajtott a 101-esen, amilyen gyorsan csak a forgalom engedte.

Pontosan huszonöt perc telt attól a pillanattól, amikor a titkárral folytatott beszélgetés után becsukta a telefonját, és már be is sétált a Parker Center hatodik emeletére, a nagyfınök irodájának elıterébe. Ezzel alighanem új rekordot állított fel – még akkor is, ha tilosban hagyta a kocsit a rendırség központja elıtt, a Los Angeles Streeten, fia tudták a mobilszámát, talán azt is elismerik, mekkora teljesítmény nem egészen félóra alatt ideérni Hollywood Hillsbıl.

A titkár, egy Hohman nevő hadnagy mindezek dacára közönyös tekintettel mérte végig, mielıtt rámutatott egy mőbır huzatú díványra, ahol máris ketten várakoztak.

– Késett – közölte. – Üljön le. Bosch inkább nem tiltakozott, nehogy tovább mérgesítse a helyzetet. A kanapéhoz sétált,

és helyet foglalt a két egyenruhás között, akik mereven ültek a karfák mellett. Meg se próbáltak beszélgetésbe elegyedni vele. Gyaníthatóan ıket is kettı-hatossal hívták be.

Tíz perc telt el. A kanapé két oldalán ülı egyenruhásokat Bosch elıtt szólították, és a fınök mindkettejükkel ót perc alatt végzett. Amíg a másodikkal tárgyalt, Bosch mintha kiáltozást hallott volna kiszőrıdni a belsı szentélybıl, majd nemsokára kiviharzott a hamuszürke arcú férfi. Valamivel kihúzta a gyufát a rendırfınöknél, aki a szóbeszéd szerint – Bosch ezt még a nyugállományban hallotta – nagyon nem szerette, ha csalódást okoztak neki. Bosch olvasott egy sztorit a Timesban arról az ügyeletes tisztrıl, akit lefokoztak, mert elfelejtette informálni a fınököt, hogy az egyik városi képviselı fiát flexszel kellett kivágni az autóból. A rendırfınök csak akkor szerzett tudomást a dologról, amikor a képviselı bepanaszolta a rendıröket zaklatásért – mintha ık kényszerítették volna a fiút, hogy a Marmount bárban bevágjon hal vodka-martinit, majd hazafelé nekiszáguldjon egy pálmafának a Mulholland Drive-on.

Hohman végül letette a telefont, azután rámutatott. Bosch felállt és belépett a sarokirodába, ahonnét a Union Stationre és a környezı vasúti sínekre nyílt kilátás. Tisztes panoráma, ha nem is túl izgalmas. Nem mintha számított volna, hiszen az épület lebontás elıtt állt. Az irodákat hamarosan átköltöztetik ideiglenes helyükre, amíg ugyanezen helyen felépül az új rendırségi palota. A jelenlegit mindenki csak Üvegházként emlegette, talán mert egyetlen titok sem maradhatott rejtve a falai között. Bosch eltőnıdött, hogyan fogják vajon nevezni az új központot.

A rendırfınök hatalmas íróasztala mögött üli, és iratokat firkantott alá. Fel sem nézett a munkájából, miközben hellyel kínálta Boscht. Harminc másodperccel késıbb aláírta az utolsó papírlapot is, azután felnézett Boschra, és elmosolyodott.

– Szerettem volna személyesen üdvözölni, most, hogy visszatért a kötelékbe. Érezhetı keleti akcentussal beszélt. Bosch felıl nyugodtan tehette. L. A.–be szinte

mindenki máshonnét érkezik – ez egyszerre a város legnagyobb erıssége és gyengéje. – Örülök, hogy itt lehetek – felelt mereven Bosch. – Tudja, hogy ezt nekem köszönheti. Ezt nem kérdésnek szánta. – Igen, uram, tudom. – Tudnia kell azt is, hogy alaposan megfontoltam a dolgot, mielıtt az áldásom adtam rá.

Vannak bizonyos kételyeim a… nos, a stílusával kapcsolatban, de a tehetségét el kell ismernem. Köszönettel tartozik a társának, Kizmin Ridernek; állhatatosan lobbizott az ön érdekében. Kizmin jó rendır, megbízom benne. İ pedig bízik magában.

– Már megköszöntem neki, de újra meg fogom. – Tudom, hogy meg három év sem telt el, amióta nyugdíjba ment, Bosch nyomozó, de

higgye el, ez már nem az a rendırség, amit itt hagyott. – Tisztában vagyok vele. – Remélem is. Hallott a reformokról? Közvetlenül Bosch távozása elıtt az elızı rendırfınöknek jó néhány változtatásba kellett

beleegyeznie, ha el akarta kerülni, hogy a Los Angeles-i rendırséget szövetségi hatáskörbe vonják, miután az FBI nyomozói nagymérvő korrupciót, egy sor erıszakos cselekményt és a polgárjogok durva megsértését derítették fel a sorain belül. A jelenlegi fınöknek folytatnia kellett a reformokat, ha nem akart úgy táncolni, ahogy az FBI fütyül. Márpedig a rendırség soraiban nem akadt senki, aki erre vágyott volna.

– Igen – bólintott Bosch. – Olvastam róluk. – Helyes. Örülök, hogy figyelemmel kíséri az eseményeket. És örömmel jelentem, hogy

olvasson bármit is a Timesban, komoly elırelépést értünk el. Meg akarjuk ırizni ezt a lendületet, és mőszaki színvonalukat tekintve tovább akarjuk fejleszteni az osztályokat. A marketing terén is jó eredményeket könyvelhetünk el. Megtettük a kényszerő lépéseket, Bosch nyomozó, de az erıfeszítéseink a város szemében mit sem érnek, ha visszatérünk a légi módszerekhez. Remélem, ért engem.

Azt hiszem. – Még ne vegye készpénznek a teljes jogú visszatérést. Egy évig próbaidın lesz, úgyhogy

nyugodtan tekintse magát újoncnak. A legvénebb újoncnak, ha már itt tartunk. Jóváhagytam a visszatérését, de ugyanígy ki is rúghatom, még csak megindokolnom sem kell. Ne adjon rá okot.

Bosch nem válaszolt. Úgy tőnt, nem is várták tıle. – Pénteken avatják az új kadétokat az akadémián. Szeretném, ha ott lenne. – Uram? – Azt akarom, hogy ott legyen. Azt akarom, hogy lássa az elkötelezettségéi azokon a fiatal

arcokon. Azt akarom, hogy újra magába igya a hagyományainkat. Ez talán segíteni fog abban, hogy újra elkötelezze magát a küldetésünk mellett.

– Ha azt akarja, hogy ott legyek… – Helyes. Akkor ott találkozunk. A VIP-sátorba üljön, mint az én vendégem. Lefirkantott egy rövid emlékeztetıt a meghívóval kapcsolatban, azután letette a tollat,

felemelte a kezet, az ujja Bosch felé mutatott. A tekintetében ádáz fény villant. – Jól figyeljen rám, Bosch. Nem szegheti meg a törvényt, amikor azt kell elérnie, hogy

mások betartsák. Elvárom, hogy mindig alkotmányos keretek között végezze a munkáját. Csak így vagyok hajlandó elfogadni. A város csak így hajlandó elfogadni. Megértett engem?

– Megértettem. – Akkor nem lesz bajunk egymással. Bosch vette a lapot, és felállt. A rendırfınök meglepte: szintén felállt, és felé nyújtotta a

kezét. Bosch azt hitte, kezet akar fogni, ezért ı is kezet nyújtott, a rendırfınök azonban belenyomott valamit a tenyerébe. Bosch lenézett, és meglátta aranyszínő jelvényét. Visszakapta a légi számát. Hát mégsem adták másnak. Kis híján elmosolyodott.

– Viselje – bólintott a rendırfınök –, és legyen rá büszke. – Úgy lesz. Most már kezet rázhatlak, de a rendırfınök nem mosolyodott el. – Azok a hangok a múltból… – mormolta ehelyett. – Hogyan, uram? – Ez jut eszembe, valahányszor a megoldatlan ügyeinkre gondolok. Olyan, mintha egy

temetıre építkeznénk. Ez a mi legnagyobb szégyenünk. Ennyi ügy. Ennyi hang… Olyanok, akár a vízbe dobott kavicsok. Hullámokat vernek, amelyek idıvel egyre gyengülnek, míg végül elhalnak. Ezek a hullámok családokon, barátokon, szomszédokon győrőznek ár. Hogyan is érezhetnénk jól magunkat ebben a városban, amíg így győrőzik a víz, amikor ennyi hang szól utánunk a múltból? Ennyi hang, amiket ez a rendırség elfeledett.

Bosch elengedte a férfi kezét, és nem válaszolt. Erre nem volt mit válaszolni. – Megváltoztattam az osztály nevét, amint a rendırség élére kerültem. Ezeket nem lehet

egyszerően elévült ügyeknek hívni, nyomozó. Sohasem évülnek el. Egyesek szemében sohasem.

– Értem. – Akkor hát menjen, és rakjon rendet. Ehhez ért a legjobban. Ezért van szükségünk

magára, ezért van most itt. Ezért kockáztatom meg, hogy visszavegyem. Hogy megmutassam: mi sosem felejtünk. Los Angelesben nincsenek elévült ügyek.

– Rendben. Bosch így hagyta magára a rendırfınököt: a múltból szóló hangok között. Önmagára

ismert benne. Most elıször érezte, hogy valamiféle kapcsolat van közte és a rendırség elsı embere közölt. A hadseregben erre mondják, hogy a katona kész harcolni, sıt akár meghalni azért, aki a csatába küldte. Maga Bosch sosem gondolt erre harc közben, a vietnami alagutak sötétjében. Egyedül érezte magát, és csak azért küzdött, hogy megússza élve. Ezt a felfogást magával hozta a rendırségre is, ahol sokszor úgy gondolta, hogy feljebbvalói ellenére is küzdeni fog. Most hirtelen megváltozott minden.

Az elıtérben a szokásosnál jóval nagyobb erıvel nyomta meg a lift hívógombját. Ö is érezte a benne lüktetı energiát és izgatottságot, hallotta az elfeledett hangok kórusát. A fınök láthatóan jól tudta, milyen nótát fújnak. És Bosch szintén ismerte a dalukat. Egész életében ıket hallgatta.

2.

BOSCH CSUPÁN EGYEMELETNYIT LIFTEZETT , az ötödikig. Ez a hely szinten ismeretlen volt a számára. Az ötödiken mindig is a civilek dolgozlak. Itt nyíltak a közép- és alsó szintő adminisztráció irodái, tele közönyös alkalmazottakkal: könyvelıkkel, elemzıkkel, aktatologatókkal. Civilekkel. Azelıtt nem volt rá oka, hogy az ötödikre menjen.

Az elıtérben nem látott táblát, ami útbaigazította volna az iroda felé. Mintha mindenki tudta volna, melyik irányba fog indulni, már mielıtt kilépett a liftbıl. Nem úgy Bosch. A folyosók nagy 11 alakot mintáztak, és ı kétszer is rossz irányba indult, mielıtt eljutott az 503-as ajtóig. A számon kívül nem látott más jelzést. Megtorpant, mielıtt benyitott volna. Eltőnıdön, hogy mit fog csinálni, és hogy mekkora fába vágta a fejszéjét. Csak azt tudta, hogy helyesen cselekszik. Mintha hallotta volna az ajtó mögül kiszőrıdı elfeledett hangokat. Mind a nyolcezret.

Kiz Rider az íróasztalon ült, éppen gızölgı kávéját kortyolgatta. Az asztal leginkább fogadópultra emlékeztetett, csak-hogy Bosch az elızı hetek telefonhívásaiból tudta, hogy az osztagnak nincs ügyeletese. Ilyen fényőzésre nem telik. Rider megemelte a csuklóját, és megcsóválta a fejét, miután vetett egy pillantást az órájára.

– Azt hittem, nyolc órában egyeztünk meg – köszöntötte. – Most már mindig ez lesz, társ uram? Minden reggel akkor szambázol be, amikor neked tetszik?

Bosch az órájára nézett. Öt perccel múlt nyolc. Felnézett, és elmosolyodott. Rider viszonozta a mosolyát: – Itt kaptunk helyet.

Alacsony nı volt, alig néhány kilónyi súlyfelesleggel. Rövidre nyírt bajában itt-ott ısz szálak csillantak. Sötét bıre még tündöklıbbé tette széles mosolyát. Lecsusszant az asztalról, s a háta mögül egy másik csészét varázsolt elı.

– Lássuk, jól emlékszem-e. Bosch belekortyolt a kávéba, majd bólintott. – Feketén szerelem, ahogyan a társaimat is. – Ez vicces. Majd észben tartom. Megmutatta az utat. Az iroda kihaltnak tőnt és óriásinak, még egy kilenc nyomozóból –

négy párból és vezetıjükbıl – álló osztag számára is. A falakat arra a világoskék árnyalatra festették, amit Bosch sokszor látott a számítógépek monitorján. A padlóra szürke szınyeget terítettek. Ablak már nem jutott nekik – azokon a helyeken, ahol az ablakoknak kellett volna nyílniuk, jókora falitáblák és évekkel ezelıtt készült, bőntények helyszíneit ábrázoló bekeretezett fotók függtek. Bosch megfigyelte, hogy a fekete-fehér felvételek készítıi sokszor a kötelesség elébe helyezték mővészi ambícióikat. A fotók hangulatát a sötét árnyalatok határozták meg, így sok apró részlet elsikkadt.

Rider megfigyelte, hogy eltőnıdik a fotókon. – Azt mondják, hogy ezeket James Ellroy, a krimiíró válogatta és kereteztette be az

irodának – jegyezte meg. Bevezette Boscht az irodát kettéválasztó fal mögé, ahol a szőkös helyre két acélszürke

íróasztalt zsúfoltak, a mögöttük helyet foglaló nyomozók arccal egymás felé fordulva dolgozhattak. Rider letette a kávéját az egyik asztalra, amelyen máris akták tornyosultak az olyan személyes holmik mellett, mint a tollakkal teli kávésbögre és a bekeretezett fénykép, amely olyan szögben állt, hogy nem lehetett felismerni, ki van rajta. Kinyitott laptop

zümmögött csendesen az asztal lapján. Rider már egy héttel ezelıtt beköltözött, ez idı alatt Bosch a felvételi procedúrát csinálta végig: elment orvosi vizsgálatra, és kitöltötte a munkába állásához szükséges papírokat.

A másik íróasztal tisztán és üresen várt rá. Belépett mögé, és letette a kávéját. Lehetıség szerint próbálta magába fojtani a mosolyát.

– Örülök, hogy visszajöttél, Roy – szólt Rider. Ez végleg megtörte a jeget. Boscht jó érzéssel töltötte el, hogy újra Roynak szólítják. A

gyilkossági ügyekkel foglalkozó nyomozók körében ma is dívott ez a szokás. Volt egy Russell Kuster nevő legendás nyomozó, aki sok évvel ezelıtt dolgozott a hollywoodi részlegnél. Hihetetlen hozzáértéssel végezte a dolgát, sok ma is aktív nyomozó tanult az ügyeibıl. 1990-ben, szolgálaton kívül halt meg egy lövöldözésben. O hívott Roynak mindenkit függetlenül az illetı valódi nevétıl –, és a szokás elterjedt, bár az eredete ködbe veszett. Egyesek szerint Kusternek volt egy Roy Acuff nevő társa, akit mindenkinél jobban kedvelt, míg mások szerint úgy tartotta, hogy az igazi nyomozó amolyan Roy Rogers-féle típus: fehér kalapot visel, mindig a bajbajutottak segítségére siet, és helyükre teszi a dolgokat. Nem mintha még számított volna, honnan ered a név. Bosch tudta: ha a köreikben valakit Roynak szólítanak, az így vagy úgy, de nagy megtiszteltetés.

Helyet foglalt. Régi, kiült szék jutott neki, olyan, ami garantáltan hátfájást okoz, ha túl sok idıt tolt benne az ember. Remélte, hogy nem így lesz. Pályája korábbi szakaszában az lehetett volna a mottója, hogy emeld fel a segged, és rúgd rájuk az ajtót. Nem látott rá okot, miért kellene változtatnia ezen a gyakorlaton.

– Hol vannak a többiek? – kérdezte. – Reggeliznek. Nekem teljesen kiment a fejembıl. A múlt héten szóltak, hogy hétfınként

munka elıtt találkoznak, és mindannyian együtt reggeliznek. Általában a Pacificbe járnak. Csak ma reggel jutott eszembe, amikor bejöttem, és üresen találtam a helyet. Most már nemsokára itt kell lenniük.

Bosch tudta, hogy a Pacific Dining Car nagy kedvenc a Los Angeles-i nyomozók körében, kivált a rablási és gyilkossági fıosztályon. Tudott persze mást is.

– Tizenkét dolcsi egy rántotta. Úgy látszik, a fiúk sokat túlóráznak errefelé. Rider elmosolyodott. – Hát igen. Te viszont amúgy se csatlakozhattál volna hozzájuk, ha egyszer fent voltál a

nagykutyánál. – Errıl is tudsz? – Nyitva tartom a fülem. Megkaptad a jelvényed? – Igen, odaadta. – Mondtam neki, melyik számot szeretnéd. Azt adta? – Igen, Kiz, köszönöm. Köszönök mindent. – Mondtad már. Társak vagyunk, nem kell folyton hálálkodnod. Bosch bólintott, és körülnézett az irodában. A Rider háta mögötti falon felfigyelt egy

fényképre: két nyomozó kuporodott le egy holttest mellé, amely a Los Angeles-folyó kibetonozott ágyában feküdt. A kalapokból ítélve a felvétel valamikor az ötvenes években készülhetett.

– Szóval, hol kezdjük? – tette fel a kérdést. – A csapat hároméves periódusokban vizsgálja az eseteket, ez biztosít némi

folytonosságot. Azt mondják, így meg lehet ismerni a korszakot és pár kulcsszereplıt is az osztályról. Az ügyek olykor kapcsolódnak egymáshoz, és így könnyebb felfedezni a kapcsolatokat is. Két év alatt négy olyan sorozatgyilkost is azonosítottak, akikrıl korábban senki se tudott Bosch elismerıen bólintott.

– Nekünk milyen évek jutottak? – kérdezte. – Minden pár négy-öt idıszakot kap. Mi csak négyet, mivel még újak vagyunk.

Kihúzta a középsı fiókot, elıvett egy lapot, és Bosch felé nyújtotta.

Megbízatások: Bosch – Rider 1966 1972 1987 1996 1967 1973 1988 1997 1968 1974 1989 1998

Bosch tanulmányozta a rájuk kiosztott éveket. Az elsı idıszak java részér a várostól távol

töltötte, Vietnamban. – A szerelem nyara – sóhajtott fel. – Kár, hogy kihagytam. Talán ez a baj velem. Csak azért mondta, hogy mondjon valamit. Észrevette, hogy a második blokkban szerepel

1972 is, amikor a rendırséghez került. Emlékezett rá, ahogy a második járırként töltött napján kihívták egy vermonti házhoz. Egy keleten élı asszony kél te meg a rendıröket, hogy nézzenek utána az anyjának, aki nem veszi fel a telefont. Bosch a fürdıkádban talált rá az idıs nıre. A csuklóját és a bokáját kutyapórázzal kötözték össze, és döglött kutyája is vele volt a vízben. Bosch eltőnıdött, hogy talán az öregasszony meggyilkolása is egyike a régi ügyeknek, amelyek megoldásra várnak.

– Mi az elv? Úgy értem, miért kaptuk éppen ezeket az éveket? – A többi csapat dobta ıket össze. Könnyítünk a terhükön. Vannak olyan esetek ezekbıl

az évekbıl, amelyeken már el is kezdtek dolgozni. Pénteken hallottam is egy ilyen ügyrıl, még nyolcvannyolcból. Azt hiszem, ezzel fogunk kezdeni. Tekintsd úgy, mint ajándékot a visszatérésed alkalmából.

– Mi változott nyolcvannyolc óta? – A módszerek. A régóta ırzött DNS-minta bekerül a hálózatba, átfuttatják a

számítógépen, és az hirtelen kidob valamilyen eredményt. – Nálunk is ez történt? – Úgy tőnik, DNS-egyezést találtak. Nemsokára megtudjuk. – És ezt nem mondták a múlt héten? Tudod, hogy egész hétvégén ráértem… – Tudom, Harry, de ez egy régi ügy. Nincs értelme rápörögni, csak mert valaki átküldött

egy papírfecnit. A lezáratlan ügyek osztálya másként mőködik. – Amennyiben? Rider bosszúsnak tőnt, de mielıtt még válaszolhatott volna, hallották, ahogy nyílik az

ajtó, és az iroda megtelt hangokkal. Rider kilépett az elrekesztett főikébıl, a nyomában Boschsal, akit sorra bemutatott a többieknek. Két nyomozót – fim Marciát és Rick Jacksont – Bosch régebbrıl ismert. A két másik párt Robert Renner és Victor Robleto, illetve Kevin Robinson és Jean Nord alkotta. Bosch ıket csak hírbıl ismerte, akárcsak Abel Prattet, az osztag vezetıjét. Valamennyien a legjobb nyomozók körül kerültek ki.

A többiek szívélyesen, bár kissé visszafogottan, hivatalosan fogadták. Bosch tudta, hogy gyanakvással tekintenek váratlan kinevezésére. A gyilkossági ügyekkel foglalkozó nyomozók talán mindennél inkább vágytak arra, hogy erre az osztályra kerülhessenek. A tény, hogy három év nyugdíj után részesült ebben a kitüntetésben, mindenképpen kérdéseket vetett fel, s amint arra a rendırfınök is emlékeztette, Bosch elsısorban Ridernek köszönhette az állást. Rider ezt megelızıen elemzıként dolgozott a rendırfınök irodájában, így nyilvánvalóan latba vetette magasabb kapcsolatait, amikor elintézte, hogy Bosch a társa lehessen a lezáratlan ügyek osztályán.

A kézrázások után Pratt behívta Boscht és Ridert az irodájába, egy kis köszöntıbeszédre. Az íróasztala mögé ült, ık ketten pedig megosztoztak az elıtte álló két széken. A gardróbnyi térben nem maradt hely több bútor számára.

Pratt alig néhány évvel tőnt fiatalabbnak Boschnál, az ötvenes évei elejét taposhatta. Odafigyelt magára, és itt is próbálta megırizni annak a rablási és gyilkossági fıosztálynak a

csapatszellemét, amelyhez a lezáratlan ügyek osztálya is tartozott. Láthatóan nem kételkedett saját képességeiben és rátermettségében, amit jól is tett. A gyilkossági fıosztály mindig a legnehezebb ügyeket kapta. Bosch tudta: ha valaki nem hiszi magát ügyesebbnek, keményebbnek és okosabbnak azoknál, akiket üldöz, akkor nem való ide.

– A legszívesebben különválasztanám magukat – kezdte Pratt. – Olyanok mellé kerülnének, akik már bizonyítottak itt, a lezáratlan ügyeknél, mert ez egészen más, mint amit maguk eddig csináltak. Csak hát a hatodikról kérték így, és nekem eszem ágában sincs ellenszegülni. Azt is tudom, hogy maguk ketten mái sokat letettek az asztalra, úgyhogy felejtsük el, mit kellene tennem. Hadd beszéljek inkább az itteni ügyekrıl. Tudom, hogy maga a múlt héten már hallotta ezt, Kiz, de azért csak szenvedje végig még egyszer, rendben?

– Hát persze – bólintott Rider. – Elıször is, felejtsék el, hogy lezárnak bármit is. A lezárás csak kamu. A lezárás a média

kedvenc szava, ha a régi ügyek valahogy bekerülnek a lapokba. A lezárás csak vicc. Istenverte hazugság. Nem teszünk mást, csak próbálunk válaszokat adni. Meg kell elégednünk ennyivel. Semmi értelme az ön becsapásnak. Ne csapják be magukat. Ne csapják be a családtagokat, akikkel az ügyek folytán kapcsolatba kerülnek, és azt se engedjék, hogy ık becsapják magukat.

Kivárta a reakciójukat, majd miután egyikük se moccant, folytatta. Bosch ezalatt megfigyelte, hogy a falon lógó fénykép egy férfit ábrázol, aki összeroskadva fekszik egy golyókkal át-lyuggatott telefonfülkében. Ilyen képeket csak a régi filmekben látni, esetleg meg az ócskapiacon.

– Kétségkívül ez az osztály a legkülönlegesebb ebben az épületben – folytatta Pratt. – Egy olyan város, amelyik elfeledkezik az áldozatokról, halott város. Mi itt, ezen a helyen nem felejtünk. Olyanok vagyunk, mint azok a fickók, akik az utolsó pillanatban hozzák vissza a vesztes meccset. Mentjük, ami menthetı. Ha mi nem tesszük, senki sem teszi. Ha mi elbukunk, vége a játszmának, mert senki más nem gyızhet helyettünk. Mondhatjuk, hogy túl vagyunk terhelve. 1960 óta mintegy nyolcezer lezáratlan-megoldatlan gyilkosság halmozódott fel, de mi nem hagyjuk, hogy ez eltántorítson. Ha az egész egység csupán egy esetet old meg havonta – alig tizenkettıt egy évben –, akkor is elértünk valamit. Mi teszünk pontot az ügyek végére. Aki igazi nyomozó, annak köztünk van a helye.

Boscht lenyőgözte Pratt buzgalma. İszinteséget, sıt mély fájdalmat látott a tekintetében. Bólintott. Azonnal tudta, hogy szívesen fog dolgozni ennek az embernek, ami eddigi tapasztalatai szerint ritkaságnak számított.

– Szóval ne felejtse, hogy lezárni és felderíteni egy ügyet nem ugyanaz – tette még egyszer hozzá Pratt.

– Vettem – bólintott Bosch. – Tudom, hogy mindketten régóta foglalkoznak gyilkossági ügyekkel. Itt leginkább az

ügyekkel való kapcsolatuk lesz más. – A kapcsolatunk? – ráncolta a homlokát Bosch. – Igen, a kapcsolatuk. Arra célzok, hogy friss ügyön dolgozni egészen más tészta.

Megkapják a holttestet és a halottkém jelentését, maguk viszik meg a hírt a családnak. A mi áldozataink régóta halottak. Nincs boncolás, nincsenek helyszínek. A korabeli iratokból kell dolgozniuk, már ha megtalálják ıket. Ha elmennek a családtagokhoz – s higgyék el, nem mennek, amíg készen nem állnak rá –, olyan emberekkel fognak találkozni, akik már megszenvedték a sokkot, és bármilyen módon, de megpróbálták túltenni magukat rajta. Ez magukra is ki fog hatni. Jobb, ha felkészülnek rá.

– Köszönjük a figyelmeztetést – bólintott Bosch. – A friss gyilkosságoknál objektívek tudnak maradni, mert minden gyorsan történik. A

régi esetek érzelmileg is megviselik az embert. Újra és újra látniuk kell, mire képes az emberi erıszak. Készüljenek fel rá.

Pratt vaskos kék iratgyőjtıt húzott maga elé az íróasztal szélérıl. Feléjük tolta ıket, ám közben hirtelen megtorpant.

– Még valamire fel kell készülniük. Számítsanak rá, hogy sok akta hiányos, esetleg meg sincs. A tárgyi bizonyítékok megsemmisültek vagy eltőntek. Készüljenek arra, hogy sokszor elölrıl kell kezdeniük mindent. Ez az egység két éve jött létre. Az elsı nyolc hónapban mást se csináltunk, csak beástuk magunkat az iratok közé, és különválasztottuk a többitıl a megoldatlan ügyeket. Amit tudtunk, megküldtünk a törvényszékieknek, de még ha találtunk is valamit, a kapcsolódó anyagok hiánya megnehezítette a dolgunkat. Nincs ennél bosszantóbb. Habár a gyilkossági ügyek sosem évülnek el, az a tapasztalatunk, hogy elnökváltásonként legalább egyszer kiszórják a légi tárgyi bizonyítékokat, sıt az iratokat is. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy némelyik esetnél a legfıbb akadályt éppen maga a rendırségi bürokrácia jelenti.

– Valakitıl azt hallottam, hogy nemrég elırelépés történt az egyik hozzánk tartozó ügyben – szólt közbe Bosch.

Eleget hallott. Most már tenni akart valamit. – Nos, igen – felelte Pratt –, rögtön rátérek erre is, de elıbb hadd fejezzem be a

mondókámat. Nincs sok alkalmam elmondani, ha már itt tartunk. Dióhéjban, mi itt annyit teszünk, hogy az új technológiákat és módszereket alkalmazzuk a régi ügyeken. A technológia alapvetıen három ágra oszlik: DNS, ujjlenyomat, ballisztika. Az elmúlt tíz évben az összehasonlító elemzések szintjén mindhárom téren bámulatos elıre-lépés történt. A gond csak az, hogy ezt sosem használjuk fel a régi ügyek felderítésére. Ennek köszönhetjük, hogy nagyjából kétezer olyan ügyünk van, amelyben a levett DNS-mintát sosem vitték gépre és hasonlították össze az adatbázisokkal. 1960 óta négyezer olyan ügyünk halmozódott fel, amelyeknél még az ujjlenyomatokat sem futtatták át soha a számítógépen. Sem a miénken, sem az FBI-én, sem az igazságügyieknél. Mókás helyzet, csak épp túl fájdalmas ahhoz, hogy nevessünk rajta. Ugyanez igaz a ballisztikára is. Azt kell látnunk, hogy a legtöbb ügyben rendelkezésre áll a bizonyíték, csak eddig senki sem törıdött vele.

Bosch megcsóválta a fejét. Mélyen átérezte az áldozatok családtagjainak fájdalmát, és felháborította a közöny, a hozzáértés hiánya.

– Azt is tapasztalni fogja, hogy megváltoztak a módszerek. A mai zsaruk egyszerően jobbak, mint az elıdeik, mondjuk a hatvanas vagy a hetvenes években. Vagy akár a nyolcvanas években. Elég, ha az aktákat átolvassa, nem is kellenek a tárgyi bizonyítékok, és olyan összefüggések is nyilvánvalóak lesznek ön elıtt, amelyek a gyilkosság idején könnyen meglehet, hogy senkinek sem jutottak az eszébe.

Pratt bólintott. Elért a beszéd végére. – Most pedig térjünk a lényegre. – Áttolta a kifakult kék irattartót az asztalon. – Már

vihetik is. A maguké. Oldják meg, és dugjanak valakit rács mögé.

3.

M IUTÁN ELHAGYTÁK Pratt irodáját, úgy döntöttek, hogy Bosch elugrik egy újabb adag kávéért, amíg Rider a dossziét veszi kezelésbe. Korábbi tapasztalataikból tudták, hogy kettejük közül ı olvas gyorsabban, az anyagot pedig semmi értelme felosztani. Mindkettıjüknek végig kellett rágnia magát az egészen, hogy megismerhessék a nyomozati anyagot, úgy, ahogy az. események bekövetkeztek, kronológiai sorrendben.

Bosch közölte társával, hogy ad neki egy kis elınyt, és megiszik egy csészével a kávézóban, amit annyira hiányolt. A helyet, nem a kávét.

– Akkor itt az alkalom, hogy kiugorjak a folyosóra – bólintott Rider. Miután Rider távozott a mosdó irányába, Bosch felvette a listát, rajta a rájuk kiosztott

évekkel, és gondosan eltette a belsı zsebébe. Elhagyta az 503-ast, és leliftezett a harmadikra, átment a rablási és gyilkossági fıosztályon, egyenesen a kapitány irodájáig.

Az irodái két részre osztották. Az egyik helyiség szolgált tényleges iroda gyanánt, míg a másikat csak gyilkossági szobának hívták. Itt állt a hosszú tárgyalóasztal, amely mellett az ügyeket megtárgyalták, míg a falakat két oldalról könyvespolcok borították, rajtuk a jogi szakkönyvekkel és a város gyilkossági nyilvántartásával. A bırbe kötött naplókban felsorolták a Los Angelesben elkövetett valamennyi gyilkosságot, több mint száz évre visszamenıen. Az évtizedek során egy rutin, aminek alapján aktualizálták a köteteket, valahányszor egy gyilkossági ügy megoldódott. Az osztály így meg tudta állapítani, mely ügyek maradtak nyitva, és melyeket zártak le.

Bosch végigfuttatta ujjait a kötetek repedezett gerincén. Mindegyikre azt írták, „Gyilkosság”, utána a kapcsolódó évszámokkal. A korai kötetekben még több évet is összezsúfoltak, ám az 1980-as évektıl annyi gyilkosság történt a városban, hogy egy kötetbe csak egyetlen év termése fért. Azután Bosch látta, hogy az 1988-as évet már megosztották két kötet között. Egyszeriben megértette, miért éppen ez jutott Rider-nek és neki, az osztag legújabb tagjainak: a gyilkosságok számának emelkedése egyet jelenthetett a megoldatlan ügyek számának emelkedésével.

Miután ráakadt az 1972-es évkönyvre, levette a polcról, és leült vele az asztalhoz. Belelapozott, elmerült a történetekben, és hallgatta a szellemhangokat. Végül rátalált a saját fürdıkádjába fojtott idıs hölgyre. Az elkövetıt sosem találták meg. Továbbhaladt, végig 1973-on és 1974-en, majd elıvette az 1966-os, az 1967-es és az 1968-as kötetet. Megtalálta Charles Mansont és Robert Kennedyt. Olyanokról olvasott, akinek a nevét nem ismerte, soha nem is hallotta. Olyan nevek sorjáztak elıtte, amelyeket elvettek gazdájuktól, minden egyébbel együtt, amijük valaha is volt.

Miközben alámerült a nagyváros borzalmainak posványába, érezte, ahogy lassanként átjárja a régi, jól ismert erı, és újra ott lüktet az ereiben. Még csak egy órája tért vissza, de máris egy gyilkos nyomába eredt. Nem számított, milyen régen ontott vért a gyilkos: ott lapul valahol, és Bosch a nyomában lesz. Mint a tékozló fiú, visszatért oda, ahová mindig is tartozott. Újra magán érezte az egyetlen igaz egyház keresztvizét, mert ez a kék reverendások vallása. Tudta, hogy megváltást fog hozni azoknak, akik rég elveszetten tévelyegnek, és megtalálja a válaszokat ezekben a dohos bibliákban, amelyekben minden oldalon holtak és szellemek sorakoznak.

– Harry Bosch!

Bosch összerezzeni, becsapta a könyvet, és felnézett. Gabe Norana kapitány állt a belsı iroda ajtajában.

– Kapitány. – Örülök, hogy újra látom! Közelebb lépett, és lelkesen megrázta Bosch kezét. – Örülök, hogy itt lehetek. – Látom, már meg is kapta a házi feladatát. Bosch bólintott. – Még csak most ismerkedem a dolgokkal. – Új remény a holtaknak. Harry Bosch ismét a fedélzeten. Bosch nem felelt. Nem tudta megítélni, hogy a kapitány gúnyolódik-e vele. – Egyszer olvastam egy könyvet, aminek ez volt a címe – szabadkozott Norana. – Értem. – Szóval, sok szerencsét. Menjen, és dugja rács mögé ıket. – Úgy tervezem. A kapitány újra megcsóválta a fejét, azután eltőnt az irodájában, és becsukta maga mögött

az ajtót. Miután a pillanat varázsa végleg megtört, Bosch felállt, és visszatette a súlyos

nyilvántartásokat a helyükre. Miután végzett, elindult a kávézó felé.

4. K IZ RIDER MÁR FÉLIG beleásta magát az anyagba, mire Bosch visszatért az új adag

kávéval. Társa szinte kikapta a kezébıl a poharat. – Kösz. Kell valami, hogy ébren tartson. – Csak nem azt akarod mondani, hogy ez unalmasabb annál, mint amikor aktákat

tologattál a nagyfınök irodájában? – Azért ott még nem tartunk. Egyszerően csak minden figyelmemet leköti az olvasás.

Tövirıl hegyire meg kell ismernünk az anyagot. Nyitottnak kell lennünk minden lehetıségre. Bosch felfigyeli rá, hogy Rider jegyzettömbjének felsı lapja máris meglelt kapkodva

odavetett sorokkal. Nem tudta elolvasni az írást, csak azt látta, hogy szinte valamennyi sor kérdıjellel végzıdik.

– Amellett – tette hozzá Rider –, itt más izmokat használok. Olyanokat, amikre a hatodikon nem volt szükség.

– Képzelem. Nem baj, ha közben én is elkezdem? – Csak rajta – nyitotta szét Kiz a győrőt, és emelt ki egy tíz centi vastag iratköteget,

amelyet már sikerült végigolvasnia. Odanyújtotta a dokumentumokat Boschnak, aki beült az asztala mögé. – Nincs még egy olyan jegyzettömböd? – kérdezte Bosch. – Nekem csak kis noteszeim

vannak. Rider látványosan felsóhajtott. Bosch tudta, hogy csak színészkedik, és örül, hogy újra

együtt dolgoznak. Az elmúlt két évben mást sem csinált, mint stratégiai elemzést végzett, és új fınöknek segített a problémák elhárításában. Ennél távolabb nem is kerülhetett volna az igazi nyomozói munkától, amelyhez pedig mindennél jobban értett.

Odatolt Bosch felé egy jegyzettömböt. – Gondolom, tollra is szükséged lesz. – Ó, azt már egyedül is megoldom. Bosch letette maga elé az iratokat, és nekilátott az olvasásnak. Készen állt a menetre, és

nem kellett hozzá kávé, hogy megırizze a lendületét.

Az iratköteg tetején egy mőanyag zacskóba bújtatott színes fényképet talált. Az iskolai évkönyvbıl vett fotó egzotikus szépségő fiatal lányt ábrázolt, mandulavágású szemekkel, amelyek smaragdzölden csillogtak napbarnított arcában. Göndör barna haja köré természetes szıke glóriát vont a fényképezıgép villanófénye. A tekintete csillogott, arckifejezése ıszintének tőnt. Szélesen mosolygott, mint aki olyan titkok birtokosa, amelyekrıl senki más nem tud. Bosch nem tartotta szépnek. Még nem. Vonásai mintha egymással versenglek volna, de már látszott, hogy az esetlen, kamaszos báj idıvel átadja helyét a hamisítatlan szépségnek.

Csakhogy a tizenhat esztendıs Rebecca Verloren számára sosem jött el ez az idı. 1988 életének utolsó éve lett. Es örök rejtély maradt, miért gyilkolták meg.

Becky, ahogyan a családtagok és barátok hívták, Robert és Muriel Verloren egyetlen gyermeke volt. Muriel lakberendezéssel foglalkozott, Robert egy népszerő malibui étterem, az Island House Grill tulajdonosa és fıszakácsa volt. Chatsworthben, Los Angeles egyik

északnyugati elıvárosában éltek a Santa Susana Pass Roadról nyíló Red Mesa Wayen; hátsó udvarukon emelkedett az Oat-hegy fákkal benıtt lankája, amely Chatswonh föle tornyosult, és megvonta a nagyváros északnyugati határát. Becky 1988-ban járta ki a második évét a Hillside középiskolában. A közeli Porter Ranchen üzemelı magániskola egyik legjobb tanulójának számított; anyja emellett önkéntes munkát végzett az ottani kávézóban, és gyakran hozott válogatott finomságokat is a férje éttermébıl, amiket aztán a közös ebédlıben szolgáltak fel.

1988. július 6-án reggel Verlorenék felfedezték, hogy a lányuk nincs otthon. A hátsó ajtót nyitva találták, pedig biztosan tudták, hogy elızı este bezárták. Azt gondolták, Becky sétálni indult, és két órán át nyugtalanul várakoztak, a lány azonban nem jött haza. Aznap az apja éttermében segített volna be, és már rég ideje lett volna elindulniuk. Amíg az anya a lány barátait hívta, hátha megtud valamit, addig az apa felmászott a ház mögött emelkedı hegyoldalba. Egyetlen árulkodó nyomot sem talált, s miután visszatért, a szülık úgy döntöttek, ideje felhívni a rendırséget.

A helyszínre a devonshire-i kapitányság járıreit küldték ki, akik nem találtak betörésre utaló jeleket. Erre való tekintettel, valamint azt a tényt figyelembe véve, hogy a kamasz lányok hajlamosak elszökni otthonról, Beckyt eltőnt személyként, az ügyet pedig csellengésként kezelték. Az eltőnt lány szülei hiába állították, hogy gyermekük sosem hagyta volna el a házat a tudtuk nélkül.

Végül a szülıknek lett igazuk: két nappal késıbb egy kidılt farönk mögött, alig tízméternyire az Oat-hegy egyik lovaglóösvényétıl megtalálták Becky Verloren oszlásnak indult holttestét. Egy arra lovagló asszony letért az ösvényrıl, miután rossz szagot érzett, és próbálta felkutatni a forrását. A lovas talán nem is foglalkozott volna a bőzzel, ha korábban nem látja a telefonpóznákra kiszegezett felhívásokat az eltőnt lánnyal kapcsolatban.

Becky Verloren az otthonától nem egészen fél kilométerre halt meg. Az apja valószínőleg a közvetlen közelében haladt el, amikor az eltőnése napján átkutatta a hegyoldalt, és a lányát szólongatta, ám aznap reggel még semmiféle szag nem kelthette fel a gyanakvását.

Bosch maga is egy kislány apja volt, s bár a gyermeke távol élt az anyjával, gondolatban mindig vele volt. Most látta maga elıtt, amint az apa a meredek hegyoldalban bolyong, és a lányát szólítja, aki már sosem fog hazatérni.

Azután megpróbált az iratokra összpontosítani. Az áldozatot mellkason lıtték egy nagy kaliberő pisztollyal. A fegyver – egy .45-ös

félautomata Colt – a bal lába mellett, az avar közt hevert. Ahogy Bosch a helyszínen készült felvételeket tanulmányozta, még a bemeneti nyílás körül keletkezett égésnyomokat is látta, ahol a fegyvercsı' érintkezett a halványkék hálóinggel. A lövedék közvetlenül a szív felett hatolt be, a pisztoly kalibere és a bemeneti seb pedig egyértelmővé tette, hogy a halál azonnal bekövetkezett. A testébe fúródó lövedék szétszaggatta a lány szívét.

Bosch hosszú ideig tanulmányozta az áldozatról készült helyszíni felvételt. A lányt nem kötözték meg. Nem tömték be a száját. Arca a kidılt farönk felé fordult. Védekezésbıl eredı sérüléseknek nyomát sem lehetett látni. Semmi sem utalt szexuális zaklatásra vagy bármiféle erıszakra.

Miután a rendırség tévesen ítélte meg a lány távollétének okát, eleinte tévesen értelmezték a tárgyi bizonyítékokat is: a helyszín alapján öngyilkosságot valószínősítettek. Így az ügyet a helyi gyilkossági csoport, azon belül is Ron Green és Arturo Garcia kapta. A devonshire-i kapitányság mindig – azóta is – Los Angeles legcsendesebb egységének számított. A nagy hálószobás drága ingatlanoknak és a jobbára (elsı középosztálybeli lakóknak otthont adó városrészben kimondottan alacsony volt a bőnözési ráta. A rendırségen belül az ırsöt csak Devonshire Klubnak neveztek. Azok a tisztek és nyomozók, akik túl régóta szolgáltak, és túl sok akciót láttak már, bármit megadtak volna érte, hogy ide helyezzék át ıket. A devonshire-i kapitánysághoz tartozott a Simi-völgyhöz legközelebb esı városrész,

Ventura megye egy csendes és viszonylag bőnözésmentes környéke is, ahol százával éltek a Los Angeles-i rendırség tagjai. Ha valakit Devonshire-be helyeztek, annak nem kellett ingáznia, sem megszakadnia a munkában.

A Devonshire Klubbal kapcsolatos emlékek fel-felvillantak Bosch emlékeiben, miközben a jelentéseket tanulmányozta. Tudta, hogy meg kell ítélnie Green és Garcia munkáját, és el kell döntenie, alkalmasak voltak-e a feladatra. Nem ismerte ıket, nem tudott róluk semmit. Arról sejtelme sem lehetett, mekkora szakértelemmel és odaadással kezelték az ügyet. Habár eleinte öngyilkosságra gyanakodtak, az iratokból kiderült, hogy a nyomozók hamar túlléptek ezen az elméleten. Jól megírt, hiánytalan átfogó jelentéseket tettek le az asztalra. Láthatólag minden nyomot alaposan kivizsgáltak.

Az iratok tanúsága szerint Green és Garcia haladéktalanul nekilátott a nyomozásnak, mihelyt a halottkém jelentése és a gyilkos fegyver elemzése nyomán megdılt az öngyilkossági teória. Az ügyet azonnal átminısítették öngyilkosságnak álcázott emberöléssé.

Bosch a halottkém jelentését is megtalálta az iratok között. Ezernyi ilyet olvasott már, sıt több száz boncoláson személyesen is részt vett. Jól tudta, mik a lényegtelen részek – súlyok, méretek, az alkalmazott eljárás alapos leírásai –, ezért egybıl az összegzéshez és az azt kísérı fényképekhez ugrott. Korántsem meglepı módon a lány halálát a mellkasi lıtt seb okozta. A halál július 6-án, valamikor éjfél és hajnali kettı között állt be. A jelentés kitért rá, hogy a lövést senki sem hallotta, így a becslés alapja kizárólag a testhımérséklet csökkenése.

A további felfedezések ugyanakkor tartogatlak néhány meglepetést. Rebecca Verlorennek hosszú, sőrő haja volt. A tarkója jobb oldalán, a haja alatt az orvos szakérté' egy nagyjából inggomb mérető kis kerek égésnyomra bukkant. Ettıl öt centire egy másik, az elsınél jóval kisebb égésnyom is elıkerült. A sebek körüli vér magas fehérvérsejt-tartalma arra utalt, hogy mindkét seb a halál idıpontjának közelében, de még azt megelızıen keletkezett.

A jelentés arra következtetett, hogy az égési sérüléseket egy olyan sokkoló okozta, amely magas feszültségő elektromos áramot bocsát ki, s ezzel – a töltés függvényében – hosszú percekre eszméletlenné vagy mozgásképtelenné teszi az áldozatot. Szokványos esetben a sokkoló két egyforma és parányi, szinte észrevehetetlen nyomot hagy a bırön, ám ha az eszköz egyenetlenül érintkezik a bırrel, az elektromos áram képes olyan sérüléseket okozni, mint amilyeneket Becky Verloren nyakán találtak.

A boncolási jegyzıkönyv kitért arra, hogy az áldozat csupasz talpán nem találtak rárakódott földei, vágásokat vagy horzsolásokat, amelyek óhatatlanul jelen lettek volna, ha a lány a sötétben mezítláb gyalogol fel a domboldalon.

Bosch dobolni kezdett a tollával, miközben végiggondolta az olvasottakat. Tudta, hogy Green és Garcia komoly hibát követett el. Az áldozat lábát már a helyszínen tanulmányozni kellett volna, akkor azonnal kiderül, hogy az öngyilkosság csak álca. A két nyomozó ehelyett elvesztegetett két napot, amíg megvárta a boncolás eredményét. Ezek a napok – plusz az a kettı, amelyet akkor veszítettek, amikor a járırök a szülık tiltakozása ellenére szökésnek állították be az ügyet – már komolyan hátráltatták a nyomozást. A nyomok máris kezdtek kihőlni. A rendırség cserbenhagyta Rebecca Verlorent.

A tetem vizsgálata során lıpornyomokat is kerestek az áldozat mindkét kezén, s bár Becky jobb kezén találtak ilyet, a bal teljesen tisztának bizonyult. Noha Becky Verloren jobbkezes volt, Bosch tudta, hogy a vizsgálat alapján kijelenthetı: nem ı húzta meg a ravaszt. A nyomozóknak saját – igaz, korlátozott – tapasztalataik alapján és a józan eszükre hagyatkozva is tudniuk kelleti volna, hogy a lánynak mindkét kezét használnia kellett volna, ha a saját mellkasához tartja és elsüti a nehéz fegyvert. Ennek nyomán pedig mindkét kezén lıpornyomokat kellett volna találniuk.

Bosch talált még egy fontos kitételt a boncolási jegyzıkönyvben. A holttest vizsgálatából kiderült, hogy az áldozat aktív szexuális életet élt, a méh falán talált nyomok pedig nemrég

történi mővi terhesség-megszakításra utaltak. A boncolást végzı helyettes halottkém szerint erre a halál bekövetkezte elıtt négy-hat héttel került sor.

Bosch elolvasta az elsı nyomozói összegzési, amelyet a boncolást követıen csatoltak az iratokhoz. Green és Garcia gyilkosságként sorolta be az ügyet, és felállított egy elméletet, miszerint éjszaka valaki behatolt a hálószobába, egy sokkolóval elkábította a lányt, majd kivitte ıt a szobából és a házból. Egészen a kidılt tölgyfáig hurcolta, ahol sor került a gyilkosságra, amit a tettes – valószínőleg hirtelen sugallatra – megpróbált öngyilkosságnak álcázni. A jelentést július 11-én, hétfın fogalmazták meg, azaz öt nappal azután, hogy Rebecca Verlorent holtan találták a domboldalban.

Bosch továbblépett a fegyverszakértıi jelentésre. Noha a boncolás épp elég bizonyítékot szolgáltatott a megrendezett öngyilkosságra, a ballisztikai szakértı elemzése tovább erısítette ezt az elméletet.

A fegyveren nem találtak más ujjlenyomatot, csak ami Becky Verloren jobb kezérıl származott. A tény, hogy sem a bal kézrıl származó ujjlenyomatot, sem más elmosódott ujjlenyomatait nem találták meg a fegyveren, a nyomozóknak arról árulkodott, hogy a fegyvert gondosan megtisztogatták, mi-elıtt Becky kezébe adták, majd a mellkasa felé fordították, és elsütötték. Valószínő, hogy az áldozat – a sokkolónak köszönhetıen – ekkor még eszméletlen volt.

A végzetes lövés után a fegyverbıl kilökıdı töltényhüvely az áldozattól két méterre került elı. Ujjlenyomatot ezen sem találtak, ami arra utalt, hogy a fegyvert kesztyős kézzel töltötték meg.

A nyomozás során a legfontosabb bizonyíték akkor került elı, amikor magát a fegyvert, illetve annak belsejét elemezték ki. A Colt által gyártott Mark IV Series 80-as 1986-ban, két evvel a gyilkosságot megelızıen készült. Ez a típus arról volt nevezetes, hogy szembeötlı, hosszú kakasa „tetoválást” hagyott maga után használóján, ha tüzeléskor a fegyvert nem megfelelıen tartották. Sérülésre rendszerint olyankor került sor, amikor kétkezes fogásnál a ravaszt meghúzó kéz a markolaton túl magasra, s így a kakashoz veszedelmesen közel került. Az elsıdleges tüzelı kéz akkor sérült meg, amikor a ravasz meghúzása nyomán a fegyver elsült, majd automatikusan hátrasiklott, hogy kivesse magából az üres hüvelyt. Miközben visszatért tüzelı helyzetbe, a retesz hajlamos volt megcsípni a rosszul tartott kezet – általában a hüvelyk- és a mutatóujj között –, s ilyenkor gyakran elıfordult, hogy egy bırdarabkát magával is rántott a fegyver belsejébe. Mindez a másodperc tört része alatt zajlott le, így a kezdık rendszerint észre sem vették, ha a fegyver „megcsípte” ıket.

Pontosan ez történt a pisztollyal, amelyik végzett Becky Verlorennel. Amikor a fegyverszakértık szétszerelték, egy darabka bırszövetet és alvadt vért találtak a retesz alsó felén. A nyom senkinek sem tőnhetett fel, ha csak kívülrıl látta és tisztította meg a fegyvert.

Green és Garcia errıl a részletrıl sem feledkezett meg: második jelentésükben azt írták, hogy a bizonyítékok alapján a gyilkos a fegyverre kulcsolta Becky Verloren ujjait, majd a mellkasához szorította a torkolatot. A gyilkos ezután valószínőleg mindkét kezével megtartotta a fegyvert, miközben a lány ujjával meghúzta a ravaszt. A pisztoly eldörrent, és a retesz „megcsípte” a gyilkost, s magába zárta a bırdarabkát.

Bosch felfigyelt rá, hogy Green és Garcia nem foglalkozott a másik eshetıséggel, miszerint a bırdarabka és a vér a gyilkosság éjszakáját megelızıen került a pisztolyba, így a fegyver esetleg nem is a gyilkost, hanem valaki mást csípett meg.

Noha ez a lehetıség nem került szóba, a vért és a szövetmintát begyőjtötték a fegyverbıl, s bár a boncolás eredményébıl tudni lehetett, hogy Becky Verloren keze nem sérült meg ily módon, végrehajtották a rutin-vérmintaelemzést. A fegyverbıl vett minta nullás vércsoporthoz tartozott, míg Becky Verloren vére AB pozitív volt. A nyomozók ebbıl arra következtettek, hogy a gyilkos vérét találták meg a fegyverben. Vagyis a gyilkos vércsoportja nullás.

Csakhogy 1988-ban Kaliforniában a DNS-elemzés még nem számított bevett – s ami még fontosabb, törvényesen elfogadott – gyakorlatnak. A bőnelkövetık DNS-profilját tartalmazó adatbázisokat még csak ekkortájt kezdték létrehozni. Az 1988-as nyomozás során a detektívek még nem tehettek mást, mint hogy a mintát összevetették a potenciális gyanúsítottak vérével, csakhogy a Verloren-ügyben nem találták az elsı számú gyanúsítottat. Keményen és sokáig dolgoztak az eseten, de végül senkit sem tartóztattak le. Az ügy megoldatlan rejtéllyé vált.

– Mostanáig – mondta ki Bosch hangosan és anélkül, hogy ennek tudatában lett volna. – Micsoda? – ráncolta a homlokát Rider. – Semmi. Csak hangosan gondolkodtam. – Akarsz róla beszélni? – Még nem. Elıbb végigolvasnám az anyagot. Te kész vagy? – Mindjárt. – Ugye tudod, kinek köszönhetjük ezt az egészet? – kérdezte Bosch. Rider értetlenül meredt rá. – Nem tudlak követni. – Mel Gibsonnak. – Mi a csudáról beszélsz? – Mikor is jött ki a Halálos fegyver? Nagyjából ekkoriban, igaz? – Talán, de mit akarsz ezzel? A filmnek semmi köze a valósághoz. – Épp ez az. Abban a filmben tartották oldalt és két kézzel a pisztolyt, egyik kézzel a

másik felett. Azért van vérmintánk, mert a gyilkos Halálos fegyver-rajongó volt. Rider kelletlenül megcsóválta a fejét. – Majd meglátod – húzta ki magát Bosch. – Megkérdezem a fickótól, ha majd behoztuk. – Oké, Harry, kérdezd csak meg tıle. – Mel Gibson sok életet megmentett. Aki oldalra fordítva tartja a fegyvert, szart se tud

eltalálni. Ki kellene nevezni tiszteletbeli zsarunak, vagy mit tudom én. – Harry, én most folytatom az olvasást, oké? Túl akarok lenni rajta. – Persze, oké. Én is.

5. NEM SOKKAL AZUTÁN, hogy a Los Angeles-i rendırségen belül felállt a lezáratlan

ügyek osztálya, a Verloren-ügybıl származó DNS-mintát továbbították a Kaliforniai Igazságügyi Minisztériumnak. A minta az ottani laborba került, ahogyan többtucatnyi más felderítetlen ügy anyaga is. Az igazságügy mőködtette az állam legnagyobb DNS-adatbázisát. A kórosan alulfinanszírozott és munkaerıhiánnyal küszködı labornak eleve több mint egyéves lemaradással kellett megbirkóznia, és az új egységtıl érkezı kérésözönnek köszönhetıen végül tizennyolc hónapba telt, amíg a DNS-elemzık megkapták a Verloren-mintát, és összevetették az állami adatbankban tárolt több ezer DNS-profillal. Azután a gép kidobott egyetlen találatot.

Bosch most az elıtte kiterített igazságügyi jelentésre meredt. Ebben az állt, hogy a Rebecca Verloren gyilkosától származó DNS-minta tizennégy összevetett azonosító jegyébıl tizenkettı egy Los Angelesben élı és jelenleg harmincöt éves férfira, bizonyos Roland Mackey-re utal. Amennyire tudni lehetett, Mackey legutoljára Panorama Cityben lakott. Bosch érezte, ahogyan a jelentés láttán felpezseg a vére. Panorama City a San Fernando-völgyben van, Chatsworthtıl legrosszabb esetben is alig negyedórányira, ez még hitelesebbé tette az egyezıséget. Nem mintha Bosch nem hitt volna a tudományban. Nagyon is hitt – akárcsak abban, hogy a tudomány nem elég az esküdtek meggyızéséhez. A tudományos tényeket közvetett bizonyítékokkal és megfellebbezhetetlen logikával is támogatni kell. fıbbek közt hasonló összefüggésekkel, mint a mostani.

Bosch felfigyelt az igazságügyi jelentés dátumára. – Azt mondod, ezt most kaptuk? – tudakolta Ridertıl. – Igen. Azt hiszem, pénteken érkezett. Miért? – A dátum közel kéthetes. Tíznapos, hogy pontos legyek. Rider vállat vont. – Ilyen a bürokrácia. Gondolom, ennyi idı kellett hozzá, hogy ideérjen Sacramentóból. – Tudom, hogy ez régi ügy, de azért tempósabban is haladhatnánk. Rider nem válaszolt. Bosch ejtette a kérdést, és tovább olvasott. Mackey DNS-mintája

azért került be az igazságügy számítógépes rendszerébe, mert a törvény értelmében minden bőnelkövetınek, aki kapcsolatban hozható bármely Kalifornia állam területén elkövetett szexuális bőncselekménnyel, kötelezıen vér- és nyálmintát kell szolgáltatnia a központi DNS-adatbank számára. A bőntett, ami miatt Mackey DNS-e bekerült a nyilvántartásba, alig volt több jelentéktelen kihágásnál: két évvel korábban közszeméremsértésért ítélték el Los Angelesben. A jelentés nem részletezte a bőntettet, csupán annyit közölt, hogy Mackey-t tizenkét hónap próbaidıre bocsátották, ez már önmagában is kisebb vétségre utalt.

Bosch épp készült lefirkantani egy jegyzetet, amikor látta, hogy Rider összerendezi az iratok másik felét.

– Kész? – Kész. – És most? – Hát, amíg te végzel az olvasással, addig én átugrom a BR-be, és elhozom a dobozt. Boschnak nem okozott nehézséget, hogy megfejtse a mondat értelmét. Pillanatok alatt újra

rutinosan mozgott a rövidítések és a rendırségi zsargon világában. BR néven a Piper Tech

területén álló bizonyítékraktárt emlegették. Rider oda idült, hogy elhozza az üggyel kapcsolatos tárgyi bizonyítékokat, például a gyilkos fegyvert, az áldozat ruháját és minden mást, ami csak a nyomozás során összegyőlt. A bizonyítékokat rendszerint egy leragasztott kartondobozban tárolták. Kivételt csak a könnyen lebomló szerves anyagok képeztek – ez esetben a gyilkos fegyverbıl begyőjtött vér és szövet–, amelyeket a tudományos osztály alagsorában ıriztek.

– Rendben – bólintott Bosch –, de elıbb miért nem futtatod át a fickó adatait a nemzeti adatbázison, hátha megtudunk valamit?

– Már megtettem. Rider elfordította az asztalán fekvı laptopot, hogy Bosch is láthassa a monitort. A

nyomozó azonnal felismerte a Nemzeti Bőnügyi Nyilvántartás bejelentkezı képernyıjét, átnyúlt az asztalon, és legörgette az oldalt, közben fürkészı tekintettel követte a megjelenı információt.

Azzal, hogy Rider átfuttatta Mackey-t a nyilvántartás adatbázisán, egész bőnlajstrom tárult eléjük. A két évvel korábbi közszeméremsértés csupán az utolsó volt a nyilvántartott ügyek sorában. A sorozat Mackey tizennyolc éves korában indult – éppen Rebecca Verloren meggyilkolásának évében. A korábbi adatokat nem láthatták, ezeket a fiatalkorúak védelmérıl szóló törvény értelmében titkosítottak. A listát jobbára vagyon elleni bőncselekmények alkották, illetve kábítószerhez kapcsolódó bőnesetek, kezdve egy tizennyolc éves korban elkövetett autólopással és betöréssel, amelyet két kábítószer-birtoklási ügy, két ittas vezetés, egy újabb betörés és egy orgazdaság követett. Egyszer prostitúcióval kapcsolatos kihágásért is letartóztatták a férfit, aki összességében véve piti narkós bőnözı benyomását keltette. Úgy tőnt, Mackey sosem kerüli állami börtönbe a bőneiért – a legtöbbször kapott egy második esélyi. rosszabb esetben próbaidıt, netán néhány hónapot a megyei fogdán. A leghosszabb ideig, hat hónapig huszonnyolc éves korában ült, miután bevallotta, hogy lopott javakkal üzleteli. A megyei Wayside Honor Ranchon töltötte ki a büntetését.

Miután végzett az olvasással, Bosch hátradılt. Nyugtalanítónak találta a nyilvántartást. Mackey olyan típusú bőntetteket követett el, amelyek elıbb-utóbb sokak esetében vezetnek gyilkossághoz, csakhogy ezúttal a gyilkosság történt elıször – ekkor Mackey mindössze tizennyolc éves volt –, és a kisstílő bőntények késıbb. Ez nem igazán illett a képbe.

– Mi az? – Rider érzékelte Bosch hangulatváltását. – Nem is tudom. Azt hiszem, többre számítottam. Létezik olyan, hogy valaki a gyilkosság

felıl tart a kisebb súlyú bőntettek felé? Nem túl hihetı. – Hát, pedig ennél több adat nincs. Ami persze nem jelenti azt, hogy nem követett el mást

is. Bosch bólintott. – Fiatalkori botlások? – Lehet, de azokat talán sosem fogjuk látni. Alighanem rég eltőntek. Igaza volt. Az állam mindent megtett a fiatalkorú bőnelkövetık védelmében: a bőneik

csak nagy ritkán követték ıket a felnıtt életbe. Bosch mégis úgy gondolta, hogy bizonyára kellene lenniük olyan fiatalkori bőntetteknek, amelyek egy tizenhat éves lány hidegvérrel történı elkábításához, elrablásához és meggyilkolásához vezethettek. Kezdett egyre nagyobb bizonytalansággal tekinteni a nyomra. Úgy érezte, hogy nem Mackey-t keresik, ı csupán egy állomás a cél felé.

– Átfuttattad a jármőnyilvántartáson is? – kérdezte. – Az már lejárt lemez, Harry. Csak négyévente kell megújíttatni a jogosítványt. Ha

tényleg meg akarsz találni valakit, jobb, ha az AutoTrackhez fordulsz. Felütötte az aktát, és Bosch elé tolt egy papírlapot. A számítógéppel nyomtatott oldal

tetején nagy betős AutoTrack-fejléc azonosította a külsı céget, amely, mint Rider elmondta, a rendırség szerzıdéses partnere, és elvégzi a szükséges kereséseket a jármőnyilvántartásban, a

közmőszolgáltatóknál, sıt az olyan privát adatbázisokban is, mint a hiteligényléseké. Ily módon határozták meg az egyén régebbi és jelenlegi lakcímét. Bosch látta, hogy a lista egészen tizennyolc éves koráig visszamenıen felsorolja Roland Mackey összes bejelentett lakhelyét. Az aktuális vezetıi és forgalmi engedély mellett Panorama City szerepelt jelenlegi lakcímként. Rider ugyanakkor bekeretezte azt a címet, ahol Mackey tizennyolc és húszéves kora között, 1988-tól 1990-ig élt: a chatsworthi Topanga Canyon Boulevard-t. Ez azt jelentette, hogy a gyilkosság idején Mackey Rebecca Verloren közvetlen közelében lakott. Bosch ettıl valamivel jobban érezte magát – a közelség talán kulcsfontosságú lesz a rejtély megoldásában. Dacára a férfi ellentmondásos priuszának, Bosch hatalmas pozitívumként könyvelte el a tényt, hogy Mackey 1988-ban a közelben élt, így láthatta, sıt ismerhette is Rebecca Verlorent.

– Kicsit jobban érzed magad, Harry? – Kicsit. – Helyes. Akkor indulok. – Én itt leszek. Miután Rider távozott, Bosch visszatért a Verloren-akta irataihoz. A harmadik nyomozói

jelentés fıként azzal foglalkozott, hogyan jutott be a tettes a házba. Az ajtók és ablakok zárjain nem látszott jele behatolásnak; a ház összes olyan kulcsa, amirıl tudomásuk volt, a családtagok és a házvezetını között oszlott meg, ıket pedig eleve felmentették minden gyanú alól. A nyomozók azt feltételeztek, hogy a gyilkos a nyitva hagyott garázst használta, majd a belsı ajtón át jutott a házba, ezt ugyanis csak azután zárták be, hogy Robert Verloren késı este hazatért a munkájából.

Robert Verloren szerint a garázsajtó nyitva állt, amikor július 5-én éjjel tíz óra harminc körül hazaért az étterembıl. A házba vezetı ajtót szintén nyitva találta. Amikor bement, mindkettıt bezárta maga mögött. A nyomozók feltevése szerint a gyilkos ekkor már odabent rejtızött.

Verlorenék azzal magyarázták a nyitott garázsajtót, hogy lányuk nemrégiben szerezte meg a jogosítványát. Néha megengedték neki, hogy használja az anyja kocsiját, azt azonban még nem sikerült a fejébe verniük, hogy amikor hazatér vagy elmegy, ne felejtse el becsukni maga után a garázsajtót, pedig emiatt többször meg is büntették. Az elrablása elıtti nap délutánján az anyja megbízta Rebeccát, hogy hozza el a ruhát a tisztítóból. A lány az anyja kocsiját használta. A nyomozók szerint 17.15-kor vette át a ruhákat, majd hazatért. Azt feltételezték, hogy ez alkalommal is elfelejtette lecsukni a garázsajtót, és bezárni a házba vezetı bejáratot. Anyja a saját állítása szerint aznap este nem ellenırizte a garázskaput, mivel abban a hitben volt, hogy zárva van, ám tévedett.

A nyomozás során kikérdezték a környék lakóit, akik közül aznap este ketten is látták a nyitva maradt kaput, amelyen át bárki könnyen bejuthatott a házba, mielıtt Robert Verloren hazatért.

Bosch belegondolt, az évek során hányszor tapasztalta, hogy valaki egy ilyen ártatlan kis hibával pecsételte meg a sorsát. A rutinfeladat, amelynek során a lány elhozta a ruhát a tisztítóból, lehetıséget teremtett a gyilkosnak a bejutásra. Becky Verloren akaratlanul is közremőködött a tulajdon megölésében.

Bosch hátratolta a székét, és felállt. Végzett az anyag elsı felével, és úgy döntött, felhörpint még egy kávét, mielıtt beleveti magát a másodikba. Megkérdezte a többieket, kérnek-e valamit, és begyőjtött egy kávémegrendelést Jean Nordtól. lesietett a lépcsın a kávézóba, megtöltött két papírpoharat, majd mintán fizetett, az oldalsó pulthoz indult tejszínért és cukorért Nord kávéjához. Miközben tejszínt töltött az egyik pohárba, érzékelte, hogy megáll mögötte valaki. Félrehúzódott, de senki sem nyúlt az édesítıszerekért. Megfordult, és a mosolyogó Irvin S. Irving helyettes rendırfınökkel találta szembe magát.

Bosch és Irving helyettes rendırfınök soha nem pazarolta egymásra a szeretetét. Irving annak idején hol az ellenségeként, hol akaratlanul is a megmentıjeként lépett fel, azonban Bosch azt hallotta Ridertıl, hogy az utóbbi idıben ı maga is perifériára szorult az osztályon. Az új rendırfınök minden teketória nélkül félreállította, és jelentéktelen feladatokkal bízta meg, lehetıleg minél távolabb a Parker Centertıl.

– Gondoltam, hogy maga az, Bosch nyomozó. Fizetnék egy kávét, de látom, már így is tele van mindkét keze. Azért nem lenne kedve leülni egy kicsit?

Bosch feltartotta a két papírpoharat. – Éppen dolgozom valamin, fınök. És az egyik kávét várja valaki. – Csak egy percre, nyomozó – keményedett meg Irving hangja. – ígérem, hogy nem fog

elhőlni a kávéja. Anélkül, hogy választ várt volna, félrefordult, és elindult a legközelebbi asztal leié. Bosch

követte. Irving még mindig fényesre borotválta a koponyáját. Legszembeötlıbb vonása hangsúlyos állkapcsa volt. Leült, és mereven kihúzta magát a széken. Nem úgy festett, mint aki kényelembe tudja helyezni magát. Egy szót sem szólt, amíg Bosch le nem ült elé. Azután visszatért a hangjába a kényszeredett nyájasság.

– Csak szerettem volna köszönteni, ha már visszatért hozzánk – kezdte. A mosolya leginkább egy cápa vicsorgására emlékeztetett. Bosch gondos elıvigyázattal

felelt. – Jó újra itt lenni, fınök. –A lezáratlan ügyek osztálya. Azt hiszem, ez a tökéletes hely a maga képességeinek. Bosch belekortyolt a perzselıen forró kávéba. Nem tudta eldönteni, hogy bóknak vagy

sértésnek vegye-e Irving szavait. A legszívesebben faképnél hagyta volna. – Hát, majd meglátjuk – felelte jobb híján. – Reméljük. Szerintem… Irving szélesre tárta a karját, mint akinek nincs takargatnivalója, és félbeszakította Boscht:

– Hát ennyi. Mehet is. Nem akartam mást, csak köszönni. És köszönetet mondani. Bosch habozott, de csak rövid ideig. – 'Köszönetet? Miért? – Amiért megmenti a seggem. Bosch megcsóválta a fejét, és elmosolyodott, mintha nem értené. – Nem értem, fınök. Hogyan tehetnék én ilyet? Mármint, maga az utca túloldalán

dolgozik, a városházán, nem igaz? Hogy is hívják, stratégiai tervezési hivatal vagy mi a szösz, nem? Úgy hallom, ott még fegyvert se hordanak.

Irving egymásba főzte a két karját, és az asztal felett közelebb hajolt Boschhoz. A kedélyességnek még a látszata is elpárolgott belıle. Fenyegetı, mégis nyugodt hangon beszélt.

– Igen, odaát dolgozom, de garantálom magának, hogy már nem sokáig. Ha oda jutunk, hogy a magafajtákat is visszafogadják a rendırségre. – Hátradılt, és szinte közönyös csevegı hangnemben folytatta: – Tudja, milyen maga, Bosch? Mint a futózott gumi. Ez az új fınök futózott gumikat tesz az autójára, de tudja, mi történik a futózott gumikkal? Idıvel megadják magukat. Nem bírják a súrlódást, a hıt… egyszerően túl sok nekik. Szétszakadnak, és akkor mi történik? Defekt. És az autó letér az útról.

Némán bólogatott, hogy Bosch végiggondolhassa a párhuzamot. – Tudja, Bosch, maga az én nyerı szelvényem. Már bocsánat a kifejezésért, de el fogja

cseszni. Benne van a múltjában. Benne van a természetében. Biztos, mint a halál. Es miután elcseszte, cseszheti a mi kiváló nagyfınökünk is, aki olcsó futózott gumikkal próbálja felturbózni a kocsinkat.

Elmosolyodott. Bosch arra gondolt, hogy már csak egy arany fülbevaló hiányzik a tökéletes összhatáshoz. Kiköpött Mr. Proper a tisztítószeres flakonról.

– És amint ez megtörténik, azonnal felszökik az ázsióm. Én türelmes ember vagyok. Több mint negyven évig vártam a soromra. Néhány hetet még igazán kibírok.

Bosch maga is türelmesen várt, de a szónoklat véget ért. Irving még egyszer bólintott, mielıtt felállt, sarkon fordult, és kiviharzott a kávézóból. Bosch érezte, ahogyan a düh keserő epekéni tör fel a torkáig. Lenézett a kezében szorongatott két kávéra, és idiótának érezte magát, amiért csak ült ott, mint valami védtelen kifutófiú, miközben Irving porig alázta. Felállt, és mindkét kávét behajította a szemetesbe. Úgy döntött, visszatér az 503-as irodába, és közli Jean Norddal, hogy ha kávét akar, hát hozzon magának.

6. AZ IRVINGGEL való találkozás szította indulat lassan kezdett csitulni Boschban. Magához

vette a második iratköteget, és leült az asztalához. Arra gondolt, a legkönnyebben úgy feledkezhet meg Irving fenyegetésérıl, ha újra beletemetkezik az ügybe. Az aktában nem várta már más újdonság, csak egy sor kiegészítı jelentés és frissítés, amit a nyomozók elıszeretettel suvasztanak a dosszié hátuljába. Maga Bosch ezeknek is ugyanakkora figyelmet szentelt, mert bár a hasonló jelentések gyakran lényegtelennek tőnnek, a megfelelı szögbıl nézve és a megfelelı mintába rendezve akár döntı jelentıségük is lehet.

Elsıként elolvasta a labor összegzését, miszerint nem lehet megállapítani, hogy a vér és a szövet, amibıl a birtokukban levı minta származik, pontosan mikor került a fegyverbe. Habár a jelentés szerint a minta java részét összehasonlító elemzések céljára tartották meg, a vérsejteken végzett vizsgálat kimutatta, hogy a bomlási folyamat még nem volt elırehaladott. A jelentést fogalmazó szakértı nem tudta megmondani, hogy a vér a gyilkosság idıpontjában került-e a fegyverbe – erre szerinte senki nem lehetett képes –, ugyanakkor készen állt tanúsítani, hogy erre „a gyilkosság idıpontjának közvetlen közelében, esetleg annak pillanatában” került sor.

Bosch tudta, hogy a jelentés kulcsfontosságú a Roland Mackey ellen folytatott eljárásban, hiszen lehetıséget ad Mackey-nek arra, hogy azzal védekezzen: a gyilkosság elıtt birtokában volt a fegyvernek, az elkövetés idején azonban már nem. Talán kockázatos lesz elismernie, hogy a birtokában volt a gyilkos fegyver, de a DNS-vizsgálat eredményének ismeretében úgysem tehet mást. De miután a labor nem tudta pontosan meghatározni, mikor került a vér és a szövetdarab a pisztolyba, Bosch úgy gondolta, a vád sehogy sem áll meg a lábán. Egy jó ügyvéd azonnal lecsapja a magas labdát. Bosch újra azt érezte, hogy a DNS-egyezés önmagában semmit sem ér. A tudomány egyik kezével ad, a másikkal elvesz. Ennél többre van szükség.

Ezután következett egy újabb fegyverszakértıi jelentés, amely ezúttal a gyilkos fegyver eredetét próbálta tisztázni. A Colt sorozatszámát kireszelték, a laborban azonban sikerült megállapítani a számot egy különleges sav segítségével. Ez láthatóvá tette a fémszerkezet torzulásait azokon a helyeken, ahol a gyártás során beütötték a számjegyeket. A sorszám alapján megállapították, hogy a pisztoly 1987-ben egy northridge-i fegyverboltba került a gyártótól. Még ugyanabban az évben megvásárolta egy férfi, aki a chatsworthi Winnetka Avenue-n lakott. A tulajdonos szerint a fegyvernek nyoma veszett, miután betörtek hozzá. Az eset 1988. június 2-án történt, alig egy hónappal Rebecca Verloren meggyilkolása elıtt.

A jelentés valamelyest elırébb vitte az ügyet, mivel – hacsak Mackey nem állt valamilyen kapcsolatban a pisztoly eredeti tulajdonosával – a betörés lerövidítette azt az idıszakot, amíg nála leheteti a fegyver. Innen nézve valószínőbbnek tőnt, hogy aznap is az ı birtokában volt a pisztoly, amikor Becky Verlorent elrabolták és megölték.

A betörés eredeti jegyzıkönyvét is csatolták az anyaghoz. Az áldozatot Sam Weissnek hívták. Egyedül élt, és hangtechnikusként dolgozott a Warner burbanki stúdiójában. Bosch átfutotta a jelentést, de csak egyetlen említésre méltó mozzanatot talált. A nyomozást vezetı rendırtiszt megjegyezte, hogy a betörés áldozata azért vásárolt önvédelmi fegyvert, mert elızıleg egy névtelen telefonáló többször megfenyegette zsidó származása miatt. Az áldozat

nem értette, hogyan kerülhetett titkos telefonszáma a zaklató kezébe, és azt sem, hogy mivel váltotta ki annak indulatát.

Bosch átfutotta a következı jelentést, amely a lány elrablásakor alkalmazott sokkolót azonosította. A szakértı szerint az érintkezık közti 5,5 centiméteres távolság, ami az áldozat testén talált égésnyomokból jól megállapítható, egyedülálló ismérve a Professional 100-as modellnek. Ezt egy SafetyCharge nevő cég gyártotta Downey-ban. A típust kiskereskedelmi forgalomba hozták, sıt csomagküldı szolgálatokon keresztül is árusították, így a gyilkosság idején a készülékbıl több mint tizenkétezer példány volt forgalomban. Bosch tudta, hogy a gyilkosság során használt sokkoló nélkül semmi esélyük összekapcsolni Becky Verloren sérüléseit bárkivel. Ez a nyom zsákutca.

Továbblépett, hogy átlapozza a nagymérető fotókat, amelyek azután készültek a Verloren-házban, hogy a domboldalban felfedezték a holttestet. Bosch tudta, hogy a zsaruk ezzel akarták fedezni magukat, miután az esetet – mint kiderült, tévesen – szökésként azonosították. A nyomozók csak azt követıen szálltak ki, hogy a holttest elıkerült, és a boncolás egyértelmően kizárta az önkezőséget. Öt nappal azután, hogy a szülık bejelentették az eltőnést, a rendırség végre megjelent, i s bőnügyi helyszínné változtatta a házat. A kérdés csupán az, mit veszítettek az alatt az öt nap alatt.

Voltak fényképek a házba vezetı három ajtó mindkét oldaláról, valamint közeli felvételek az ablakok zárjairól. Készült egy sor fotó Becky Verloren hálószobájában is. Boschnak legelıször az tőnt fel, hogy az ágyat megvetették. Eltőnıdött, hogy a gyilkos tette-e, ezzel is hitelt kölcsönözve az öngyilkosságnak, vagy Becky anyja, valamelyik nap, amíg reménykedett és várta leánya hazatérését.

A baldachinos ágyat rózsaszín-fehér takaróval borították le, rajta kergetızı cicákkal, alul a hozzá illı fodorral. Errıl Bosch eszébe jutott az ágytakaró, amit saját lánya használt. Becky ágya sokkal inkább illett kislányhoz, mint tizenhat éves kamaszhoz, és Bosch eltőnıdött, hogy Becky vajon nosztalgiából tartotta-e meg, vagy inkább biztonságérzetet merített belıle. Az ágytakaró fodra nem egyenletesen omlott a padlóra – az egyik oldalon néhány centivel kijjebb állt, míg a másikon befordult az ágy alá.

Külön fényképek mutatták a lány íróasztalát és éjjeliszekrényét. A szoba tele volt Becky régi plüssállataival. A falakat egyslágeres fiúbandák képei borították, középen egy John Travolta-film posztere, még három visszatéréssel korábbról. A szoba a képeken tiszta és takaros benyomást keltett. Bosch újra eltőnıdött, hogy milyen lehetett Rebecca Verloren eltőnésének reggelén, és hogy talán az anya rakott rendet, miközben lánya hazatérésére várt.

Bosch tudta, hogy a fényképek a helyszínelés elsı szakaszában készülhettek. Nyomát sem lehetett látni az ujjlenyomatok levételéhez használt pornak, sem a szokott felfordulásnak, amivel a helyszínelık ténykedése jár.

A fényképek után következtek azoknak a beszélgetéseknek az összegzései, amelyeket a nyomozók a Hillside diákjaival folytattak. A legfelsı oldalon lista tanúsította, hogy a nyomozók mindenkit kikérdeztek Becky Verloren osztályából, továbbá minden fiú tanulót az iskola felsı tagozatából. Az áldozat tanáraival és az iskola vezetésével folytatott interjúk anyagait szintén csatolták.

Ugyanitt szerepelt egy telefonbeszélgetés átirata. Becky Verloren korábbi barátját személyesen nem tudták elérni, miután a család a gyilkosság elıtt egy évvel átköltözött Hawaiira. A szöveghez hozzátőzték a kamasz fiú fınökének írásos vallomását, amelyben tanúsította, Becky egykori barátja egy maui autókölcsönzı mosójában dolgozott a gyilkosságot megelızı és az azt követı napokban, így nem lehetett Los Angelesben a kérdéses idıpontban.

Külön irattartót kaptak azok a vallomások, amelyeket Robert Verloren éttermében, az Island House Grillben vettek fel. A lány csak akkoriban kezdte a nyári munkát az étteremben. Fıként ebédidıben segített, az ı feladata volt az asztalukhoz kísérni a vendégeket. Bosch

tudta, hogy az éttermek alantasabb munkakörökben a legkülönfélébb fickókat alkalmazzák, Robert Verloren azonban kínosan ügyelt rá, hogy kerülje a büntetett elıélető férfiakat, inkább a Malibu partjain csavargó szörfösök és fiatalok közül válogatott, Ezek a fiúk egyébként se nagyon kerülhettek kapcsolatba Rebeccával, aki a kiszolgálótérben dolgozott. A nyomozók ettıl függetlenül kihallgatták, majd elbocsátották ıket.

A nyomozók idırendben felvázolták Rebecca Verloren mozgását a gyilkosságot megelızı napokban. 1988. július l e hétfıre esett. Rebecca az ünnepi hétvégét javarészt otthon töltötte, leszámítva a vasárnap éjszakai pizsamapartit, amikor három barátnıjével az egyikük házában aludt. A nyomozók hosszasan kifaggatták mindhárom lányt, ám értékelhetı információt egyikük sem adott.

Hétfın, az ünnepnapon a lány otthon volt, aztán a szüleivel elment a Balboa parkba, megnézni a tőzijátékot. Ez egyszer Robert Verlorennek sem kellett dolgoznia, ezért ragaszkodott hozzá, hogy a család együtt maradjon – bár Becky többek szerint kifogásolta, hogy emiatt nem lehet jelen egyik barátja Porter Ranch-i buliján.

Kedden folytatódott a nyári rutin: Rebecca bement az apjával az étterembe, hogy segítsen a vendégek körül. Három órakor az apja hazavitte. A férfi délutánra otthon maradt, s csak nagyjából akkor Indult vissza az esti mőszakra, amikor Rebecca az anyja autóján elindult a tisztítóba.

Bosch nem látott a napirendben semmit, ami felkeltette volna a gyanúját. Semmit, ami elkerülte volna a nyomozók figyelmét.

Ezután következett a szülık hivatalos kihallgatásának jegyzıkönyve, amelyet a devonshire-i kapitányságon vettek fel július 14-én, vagyis több mint egy héttel a lány eltőnése után. A nyomozók mostanra már behatóan ismerték az ügyet, ennek megfelelıen fogalmazták meg a kérdéseiket. Bosch gondosan olvasta végig az átiratot, és nem csupán a válaszok érdekelték, de a nyomozóknak az ügyrıl alkotott akkori elképzelései is.

Ügyiratszám: 88-641. Rebecca Verloren (elhunyt 1988. 07. 06.) A kihallgatás vezetıje: A. Garcia, jelvényszáma: 993 Helyszín: devonshire-i gyilkossági csoport, 1988.07. 14., 14.15 GARCIA: Köszönöm, hogy befáradtak. Közölnöm kell önökkel, hogy a beszélgetést

szalagra vesszük. Hogy viselik a történteket? ROBT. VERLOREN: Nagyjából ahogy várható. Rettenetesen érezzük magunkat. Nem

tudjuk, mitévık legyünk. MURIEL VERLOREN: Folyton az jár az eszünkben, mit tehettünk volna, hogy ez ne

történhessen meg a kislányunkkal. GREEN: İszintén sajnálom, asszonyom. Kérem, ne hibáztassák magukat. Amennyire

meg tudjuk ítélni, önök semmi rosszat nem követtek el. Nem maguk tehetnek róla. Történnek ilyen szörnyőségek. Ne magukat hibáztassák, hanem aki ezt tette.

GARCIA: És higgyék el, megtaláljuk. Emiatt nem kell aggódniuk. Most pedig fel kell tennünk néhány kérdést. Némelyikük talán fájdalmat okoz önöknek, de akkor is meg kell kérdeznünk, hogy elkaphassuk a fickót.

ROBT. VERLOREN: Mitıl olyan biztosak benne, hogy „fickó”? Talán van már gyanúsítottjuk? Tudják, hogy férfiról van szó?

GARCIA: Egyelıre semmit sem tudunk biztosan, uram. Amennyire lehet, logikus megközelítést alkalmazunk. Az ön háza mögött meredek hegyoldal emelkedik, Beckyt pedig bizonyosan felvitték oda. A testsúlya ugyan nem teszi feltétlenül szükségessé, mi mégis azt gondoljuk, hogy férfinak kellett lennie.

MURIEL VERLOREN: De hát azt mondta, hogy nem történt… hogy nem történt nemi erıszak.

GARCIA: Így igaz, asszonyom, de ez még nem zárja ki a szexuális indítékot. ROBT. VERLOREN: Hogy érti ezt? GARCIA: Mindjárt rátérek, uram. Ha nem bánja, elıbb feltesszük a kérdéseinket, azután

megpróbálunk válaszolni az önökére. ROBT. VERLOREN: Folytassa, kérem. És bocsásson meg. Egyszerően csak nem értem,

hogy történhetett ilyesmi. Úgy érezzük, mintha egy rossz álom lenne az egész. GARCIA: Ez tökéletesen érthetı. Higgyék el, mélyen együtt érzünk önökkel. Ezt

valamennyi kollégám nevében mondhatom. Az ügyosztály kiemelten kezeli ezt az ügyet. Minden erınkkel azon vagyunk, hogy elfogjuk a tettest.

GREEN: Kezdetnek szeretnénk, ha visszatérnénk az eltőnést megelızı idıkre. Mondjuk egy hónappal korábbra. Eljárt otthonról a lányuk ezekben az idıkben?

ROBT. VERLOREN: Mit ért azon, hogy eljárt-e otthonról? GARCIA: Volt, hogy hosszabb idıre kimaradt? ROB T. VERLOREN: Nem. Tizenhat éves volt. Iskolába járt. Nem csavargott. GREEN: Nem aludt a barátnıinél? MURIEL VERLOREN: Nem, nem hinném. ROBT. VERLOREN: Hová akarnak kilyukadni? GREEN: Nem volt beteg az eltőnését megelızı egy-két hónapban? MURIEL VERLOREN: De igen, miután az iskola véget ért, egy hétig influenzás volt.

Emiatt nem tudott segíteni Bobnál az étteremben. GREEN: Ágyban kellett feküdnie? MURIEL VERLOREN: Sokat feküdt, igen, de nem értem, hogy… GARCIA: Mrs. Verloren, járt a lánya orvoshoz ezekben az idıkben? MURIEL VERLOREN: Nem, csak annyit mondott, hogy pihenni szeretne. Az igazat

megvallva, mindketten úgy gondoltuk, hogy csak nincs kedve az étteremben dolgozni. Nem volt láza vagy ilyesmi. Azt hittük, csak lustálkodik.

GREEN: Nem mondta el önöknek, hogy terhes? MURIEL VERLOREN: Micsoda? Nem! ROBT. VERLOREN: Nézze, nyomozó, most már tényleg nem értem… GREEN: A halottszemle kiderítette, hogy nagyjából egy hónappal a halála elıtt Beckyn

terhesség-megszakítást hajtottak végre. Abortuszt. Azt gyanítjuk, hogy a mőtétet feküdte ki, amikor önök azt hitték, hogy influenzás.

GARCIA: Szeretnék, ha tartanánk egy rövid szünetet? GREEN: Persze, tartsunk egy kis szünetet. Járunk egyet, és hozatok hideg vizet. [Szünet] GARCIA: Rendben, akkor folytassuk. Remélem, megértenek minket, és megbocsátanak.

Nem azért kérdezünk ilyeneket, hogy megbotránkoztassuk önöket vagy fájdalmat okozzunk. Követnünk kell a rutineljárást és – módszereket, hogy objektív képet kaphassunk az eseményekrıl.

ROBT. VERLOREN: Elfogadjuk, hogy ezt kell tenniük. Most már ez is része az életünknek. Vagyis annak, ami megmaradt belıle.

MURIEL VERLOREN: Azt mondják, hogy a lányunk teherbe esett, és az abortusz mellett döntött?

GARCIA: Igen, így történt. És úgy véljük, hogy ez talán kapcsolatban áll azzal, ami egy hónappal késıbb történt vele. Van róla bármiféle sejtesük, hogy hol kerülhetett sor a beavatkozásra?

MURIEL VERLOREN: Nem, sejtelmem sincs róla. Egyikünk sem tudja.

GREEN: Fenntartja, hogy a lányuk a kérdéses idıszakban egyszer sem töltötte máshol az éjszakái?

MURIEL VERLOREN: Nem, minden éjszaka otthon aludt. GARCIA: Nem tudják esetleg, hogy kivel állt kapcsolatban? A korábbiakban említette,

hogy éppen nem volt barátja… MURIEL VERLOREN: Nos, úgy látszik, ebben tévedtünk. De nem, nem tudjuk, kivel

találkozgatott, vagy hogy ki… tette ezt vele. GREEN: Olvasta bármelyikük a naplót, amit a lányuk vezetett? ROBT. VERLOREN: Nem, még csak nem is tudtunk a naplójáról, amíg maguk meg nem

találták a szobájában. MURIEL VERLOREN: Szeretném visszakapni. Visszakaphatnám? GREEN: Meg kell tartanunk, míg a nyomozás le nem zárul, de utána természetesen

visszakapják. GARCIA: A naplóban több utalás is történik egy személyre, akit a lányuk EIS-nek nevez.

Ezt a személyt szeretnénk azonosítani és kikérdezni. MURIEL VERLOREN: így elsıre nem jut eszembe senki, akinek ez a monogramja. GREEN: Megnéztük az iskolai évkönyvet. Van egy Ewan Sinclair nevő fiú, de az ı

középsı neve Charles. Azt gondoljuk, az EIS valamilyen rövidítés is lehet. Mondjuk egyetlen igaz szerelmem…

MURIEL VERLOREN: Vagyis volt valaki az életében, akit eltitkolt elılünk. ROBT. VERLOREN: Én ezt nem tudom elhinni. Mintha azt állítanák, hogy nem is

ismertük a kislányunkat. GARCIA: Sajnálom, Bob. Tudom, mekkora fájdalmat okoznak ezek a kérdések, de

kötelességünk követni minden nyomot. Most is csak ezt tesszük. GREEN: Ebben az irányban kell folytatnunk a nyomozást, hogy kideríthessük, ki az az

EIS. Ami sajnos azt jelenti, hogy ki kell hallgatnunk a lányuk barátait és ismerıseit is. Attól félek, hamar híre fog menni a dolognak.

ROBT. VERLOREN: Elfogadjuk, nyomozó. Meg fogunk birkózni ezzel is. Amint azt a legelsı napon is mondtam, tegyék, amit lenniük kell. Találják meg, aki felelıs ezért.

GARCIA: Köszönjük, uram. Ezt fogjuk tenni. [Kihallgatás vége: 14.40] Bosch másodszor is elolvasta az átiratot, s ezúttal jegyzeteket is készített. Ezután lépett

csak tovább a három további jegyzıkönyvre. Becky Verloren három legközelebbi barátnıjét, Tara Woodot, Bailey Kostert és Grace Tanakát is megkérdezték, ám a lányok egyike sem tudott Becky terhességérıl, sem a titkos kapcsolatról. Mindhárman azt állították, hogy a szünidı elsı hetében nem találkoztak, Becky nem vette fel a telefonját, s valahányszor a ház központi számát hívták, Muriel Verloren közölte velük, hogy a lánya beteg. Tara Wood, aki Becky mellett dolgozott az Island House Grillben, megemlítette, hogy barátnıje szeszélyes és szótlan volt a gyilkosságot megelızı hetekben, ám ennek okát nem tudta megállapítani, mert a lány Wood ismételt kísérleteire sem árulta el, mi a baja.

Az iratköteg utolsó győjtıjében Garcia és Green a nyomozás elején megjelent újságcikkeket raktározta el. A bőntény nagyobb teret kapott a Daily Newsban, mint a Timesban, ami érthetı is, hiszen a News elsısorban a San Fernando-völgyieknek járt, míg a Times rendszerint úgy kezelte a völgyet, mint valami nem kívánt mostohagyereket, ennek megfelelıen a belsı oldalakra számőzte a híreit.

Becky Verloren eltőnésérıl egyik lap sem tudósított, vagyis a szerkesztık ugyanúgy tekinthettek az esetre, ahogyan a rendırök, de miután elıkerült a holttest, több cikk is napvilágot látott a nyomozásról, a temetésrıl és az eset közösségre gyakorolt hatásairól. Még az Island House Grill vendégeit is megszólaltatták. Az anyag a Timesban jelent meg,

nyilvánvalóan azért, hogy a nyugati oldal elıfizetıi is átérezhessék az eset súlyát. Egy malibui étterem még a Westside-on is jelentett valamit.

Mindkét újság ahhoz a betöréshez kötötte a fegyvert, amelyre egy hónappal korábban került sor, az antiszemita felhangot viszont egyikük sem emelte ki. A lapok a fegyverben talált vérnyomokról sem tudósítottak. Bosch gyanította, hogy a nyomozók titkos aduként kezelték a vér- és szövetmintát – az egyetlen tárgyi bizonyítékot, amelyre építhettek, amennyiben a gyanú ráterelıdik valakire.

Boschnak az is feltőnt, hogy a média nem szólaltatta meg a gyászoló szülıket. Verlorenék úgy döntöttek, nem teregetik ki az érzéseiket a nyilvánosság elıtt. Bosch ezt szimpatikusnak találta. Számára úgy tőnt, a média egyre inkább belekényszeríti a tragédiák áldozatait abba, hogy kamerák elıtt és újságcikkek útján éljék meg gyászukat. A meggyilkolt gyerekek szülei éppúgy megjelentek a híradókban, ahogyan az eseteket magyarázó szakértık, majd amikor újabb gyerek esett áldozatul az erıszaknak, újabb gyászoló pár foglalta el a helyüket. Bosch-nak ezt nem vette be a gyomra. Úgy gondolta, egy halottnak azzal adják meg a méltó végtisztességet, ha a szívükbe zárják a gyászt, és nem osztják meg a fél világgal.

A győjtıben talált egy borítékot is, rajta a Times fejlécével és címével. Bosch elıvette és felnyitotta, s nagymérető fényképekre bukkant benne, amelyek a gyilkosság után egy héttel, Rebecca Verloren temetésén készültek. Nyilvánvalóan alku köttetett: a fotókat az információért cserébe. Régebben maga Bosch is kötött ilyen üzleteket, amikor idıbeosztási vagy anyagi okok miatt a rendırségi fényképész nem tudott kimenni a temetésre: odaígérte a sztorit egy riporternek, amennyiben a lap fotósa rendelkezésére bocsátotta a gyászolókról készített felvételeket. Sosem lehet tudni – talán a gyilkos is megjelent, hogy erıt merítsen mások bánatából és gyászából. A riporterek mindig belementek az ilyen üzletbe. Los Angelesben komoly verseny folyt a lapok között, és az újságírók éltek-haltak az exkluzív értesülésekért.

Bosch gondosan tanulmányozta a képeket, bár komoly hátrányt jelentett, hogy nem tudta, hogy nézhetett ki Roland Mackey 1988-ban. A Kiz Rider által a számítógépbıl elıásott fényképek a férfi legutolsó letartóztatása során készültek, és kopaszodó, kecskeszakállas, sötét szemő férfit ábrázoltak. Nem volt könnyő kivetíteni a vonásait a tizenévesekre, akik azért győltek össze, hogy eltemessék egyik társukat.

Elnézte Becky Verloren szüleit az egyik fotón. A sír mellett álltak, egymásnak támaszkodva, mintha másként menthetetlenül összerogynának. Könnyben úszott az arcuk. Robert Verloren fekete volt, Muriel Verloren fehér. Bosch most már értette, minek köszönhette a lány egzotikus szépségét. A vér keveredése a gyermekekben felülkerekedik a társadalmi korlátokon, s gyakorta kivételes bájban testesül meg.

Bosch letette a fényképeket, és elgondolkodott. Az aktában sehol egyetlen szó sem esett arról, hogy a faji hovatartozás eset-leg szerepet játszhatott a gyilkosságban, holott az a tény, hogy a gyilkos fegyver egy olyan betörésbıl származott, amelyet rasszista indítékkal is elkövethettek, nyitva hagyta ezt a lehetıséget.

Persze semmit sem jelentett, hogy errıl nem esett szó a jelentésekben. A Los Angeles-i rendırség kötelékében a faji kérdést mindig is kínos óvatossággal kezelték. Amit papírra vetettek, azt mindenki megismerhette. A fontosabb ügyek aktái akár a vezetés legfelsıbb szintjéig eljuthattak, de ugyanilyen könnyen ki is szivároghattak, hogy azután politikai célokra használják ıket. Azt, hogy nem jelent meg az aktákban egy ilyen felvetés, Bosch nem tudta be a nyomozás hiányosságának. Legalábbis egyelıre nem.

Visszatette a fényképeket a helyükre, azután összerendezte az iratokat. Úgy számolta, háromszáznál is több oldalt és fényképet böngészett végig, Roland Mackey neve azonban egyetlen lapon sem szerepelt. Lehetséges, hogy akkoriban még csak futólag sem keltette fel a nyomozók figyelmét? S ha így van, talán éppen ezért ı a gyilkos?

A kérdések nyugtalanították Boscht. Mindig próbált megbízni a dokumentumokban, és úgy gondolta, hogy a válasznak valahol az aktában kell megbújnia. Abban nem kételkedett, hogy a gyilkos fegyverben talált vér- és szövetminták Mackey-t azonosították, mégis úgy érezte, hogy valami nem stimmel. Valami hiányzik.

Lenézett a jegyzettömbre. Alig néhány sort firkantott le. Csupán azokat sorolta fel, akikkel találkozni akart.

Green és Garcia apa/anya osztálytársak/barátok/tanárok korábbi barát pártfogó tiszt Mackey – iskola? Tudta, hogy minden választása magától értetıdik, ugyanakkor rádöbbent, milyen kevés

dologra építhetnek a DNS-egyezésen kívül, és hogy mennyire vonakodik így nekivágni az ügynek.

Bosch még akkor is a jegyzeteire meredt, amikor Kiz Rider visszatért az irodába. Üres kézzel és komoran.

– Nos? – kérdezte Bosch. – Rossz hírem van. A gyilkos fegyver eltőnt. Nem tudom, hol tartasz az iratokban, de

említés történik egy naplóról is. A lány naplójáról. Hát az sincs meg. Mindennek nyoma veszett.

7. ÚGY DÖNTÖTTEK , a legkönnyebben úgy kezelhetik a rossz híreket, ha ebéd közben

tárgyalják ki ıket. Amellett semmi sem keltette fel annyira Bosch étvágyát, mint amikor egész délelıtt egy irodában ült, és az aktákat olvasta. A Chinese Friendsbe mentek, egy kis helyre a Broadway kínai negyed felıli végén, ott talán még ilyenkor is kaphatlak asztalt. Itt nem csupán jóllakhattak, de az egészet megúszták öt dollár körül. Gondot csak az okozott, hogy az étterem hamar megtelt – jobbára a tőzoltók vezetıivel, a Parker Center nagykutyáival és a városháza bürokratáival. Aki nem ért oda délig, az jobb híján elvitelre rendelt, azután leült egy árnyékos buszmegállóban, és ott fogyasztotta el az ebédjét.

A kocsiban hagyták az iratgyőjtıt, hogy ne zavarják a többi vendéget az étteremben, ahol az asztalokat úgy összezsúfolták, akár a padokat az iskolákban. Elhozták viszont a jegyzeteiket, és különféle egyezményes jeleket használtak, hogy beszélgetésük témája titokban maradjon. Rider elmagyarázta, hogy a raktárból nem csupán a gyilkos fegyvernek és a naplónak veszett nyoma. A két irodista egyórányi megfeszített keresés árán sem tudta elıkeríteni magát a kartondobozt, amelyben a tárgyi bizonyítékokat ırizniük kellett volna. Bosch számára ez nem okozott különösebb meglepetést. Pratt is figyelmeztette i á, hogy a rendırség igencsak hanyagul kezeli az évtizedekkel korábban begyőjtött tárgyi bizonyítékokat. A kartondobozokat kronológiai sorrendben tárolták a polcokon, de nem súlyozták az egyes bőntetteket – így megtörténhetett, hogy egy gyilkosság bizonyítékai mellett egy betöréséit helyezték el –, amikor pedig idırıl idıre kitakarították a polcokról az elévült anyagokat, a hivatalnokok sokszor rossz dobozhoz nyúltak. Hosszú évek óta a raktár ırzését sem tekintették kiemelt feladatnak. Egy rendırjelvény birtokában bárki besétálhatott és megszerezhetett akármilyen bizonyítékot, a dobozoknak így rendszeresen lába kelt. Nem számított kivételesnek, ha valaki elcsent egy fegyvert, netán az olyan híres esetek tárgyi bizonyítékait, mint a Fekete Dália-, a Charles Manson- vagy a Babakészítı-ügy.

Arra semmi sem utalt, hogy a Verloren-ügy bizonyítékait ellopták volna. Valószínőleg újabb hanyagság történt, vagy csak lehetetlen egy óra alatt megtalálni egy tizenhét éve porosodó dobozt a több ezer négyzetméteres épületben.

– Megtalálják – jelentette ki Bosch. – Falán rávehetnéd a haverodat a hatodikon, hogy verjen beléjük egy kis istenfélelmet. Akkor biztos igyekezni fognak.

– Jobban is teszik. A DNS semmit sem ér a fegyver nélkül. – Ezt nem értem. – Dehogyisnem, Harry. Nem jelenhetsz meg a bíróságon a DNS-sel, ha nem vagy képes

felmutatni a gyilkos fegyvert, ahonnét származik. Még a kerületi ügyész irodájába sem mehetsz nélküle. Páros lábbal rúgnának ki.

– Én meg azt mondom, hogy errıl jelenleg nem tud más rajtunk kívül. Másképp is csinálhatjuk.

– Mi az ördögöt akarsz ezzel? – A végén úgysem lesz más, csak Mackey és mi, egy kis szobába zárva. Gondold csak

végig, még ha a birtokunkban is lenne a fegyver, kétséget kizáróan sosem tudjuk bizonyítani, hogy Mackey vére Becky Verloren meggyilkolásakor került rá.

Csak annyit tudunk biztosan, hogy a ver az övé. Ha engem kérdezel, minden a vallomásán múlik. Bezárjuk a kis szobába, szembesítjük a DNS-sel, és meglátjuk, mit lép. Ennyi. Én azt

mondom, a kihallgatásra egy másik pisztoly is megteszi. Elmegyünk szépen a fegyverraktárba és kölcsönveszünk egy .45-ös Coltot, azután a szeme láttára elıhúzzuk a dobozból. Meggyızzük róla, hogy a kezünkben van minden, azután vagy megeszi a maszlagot, vagy nem.

– Nem szeretem a trükközést. – Pedig ez is része a szakmának. Nincs benne semmi illegális. Ezzel még a bíróság is

egyetértene. – Szerintem pedig a DNS-nél többre van szükség ahhoz, hogy leültessük. – Szerintem is. Arra gondoltam… Bosch itt elhallgatott, és kivárta, amíg a pincérnı eléjük teszi a két gızölgı lányért. Bosch

rákot rendelt rizzsel, Rider sertéshúst. Bosch egy szó nélkül megemelte a tányérját, és átkotorta az étel felét a másik tányérjára, azután a villájával felszúrt négy-öt húsdarabkát. Az ajkain elégedett mosoly játszott. Még egy nap sem telt, amióta visszatért, de máris sikerült belerázódnia a megszokott rutinba. Örült, hogy itt lehet.

– Hé, mi van Jerry Edgarral? – kérdezte hirtelen. – Nem tudom. Egy ideje nem beszélünk. Nem tudtuk túltenni magunkat a dolgon. Bosch bólintott. Amikor még a hollywoodi kapitányságon dolgozott Riderrel, a nyomozók

hármas csoportokat alkottak. Jerry Edgar volt a harmadik társuk. Azután Bosch nyugdíjba ment, Ridert pedig kinevezték a belvárosba. Egyedül Edgar maradt Hollywoodban, és úgy érezte, cserbenhagyták és átverték. Most, hogy Bosch és Rider újra együtt dolgozott, ráadásul a lezáratlan ügyek osztályán, érthetı módon egy szót sem hallottak felıle.

– Épp mondani akartál valamit, Harry, amikor hozták az ételt. – Csak annyit, hogy igazad van. Többre van szükségünk. Arra gondoltam, hogy a

szeptember 11. és a Patriot Act óta talán könnyebb bepoloskázni valakit. Rider lenyelte a falatot, mielıtt válaszolt volna. – Igen, ez igaz. Amíg a rendırfınöknek dolgoztam, többek közt ezt is figyelnem kellett. A

kérelmek száma úgy háromezer százalékkal szökött fel. Az engedélyek száma is kitartóan növekszik. Lassan mindenkiben tudatosul, hogy élhetünk ezzel az eszközzel. Ez esetben hogyan tennénk?

– Arra gondoltam, lehallgathatnánk Mackey-t, miközben lehoznánk egy sztorit a lapokban. Tudod, elmondanánk, hogy újra elıvettük az ügyet, megemlítenénk a pisztolyt, esetleg a DNS-t… bedobnánk a témát a köztudatba. Azt nem árulnánk el, hogy megvan az egyezıség, csak annyit, hogy lehetséges. Azután kényelmesen hátradılnénk, megfigyelnénk és kihallgatnánk Mackey-t, hátha lép valamit. Késıbb talán meg is látogathatnánk, hátha sikeresen megpiszkáljuk vele a dolgokat.

Rider hosszan elgondolkodott, miközben elrágódott a húsfalatokon. Láthatóan nyugtalanította valami, és nem az étel volt az.

– Mi van? – ráncolta a homlokát Bosch. – Kit hívna fel? – Nem tudom. Talán a tettestársát, vagy a megbízóját. Rider elgondolkodva bólogatott. – Nem is tudom, Harry. Még egy napja se tértél vissza, miután három éven át süttetted

magad a napon, és máris meglátsz az ügyben olyasmit, amit én nem. Úgy látszik, még mindig elıttem jársz egy lépéssel.

– Egyszerően csak berozsdásodtál odafent a hatodikon, a méretes íróasztalod mögött. – Komolyan beszélek. – Én is. Félig-meddig. Azt hiszem, olyan sokáig vártam erre, hogy most teljes

riadókészültségben vagyok. – Mondd el, mégis hogy látod ezt az egészet, Harry. És ne gyere nekem az ösztöneiddel.

– Még nem látom sehogyan sem, és ez is része a problémának. Elıször is, Roland Mackey neve sehol sem szerepel az aktában. Tudjuk, hogy a közelben élt, de semmi kapcsolja ıt az áldozat személyéhez.

– Most mirıl beszélsz? Van egy gyilkos fegyverünk az ı vérével. – A vér a pisztolyhoz kapcsolja, nem a lányhoz. Olvastad az aktát. Nem tudjuk

bizonyítani, hogy a DNS a gyilkosság idıpontjában került a fegyverre. Ez óriási hézag, Kiz. Olyan nagy, hogy az egész esküdtszék belefér. Mackey-nek a tárgyalás során nem kell mást tennie, mint kiállni és azt mondani: „Bizony, én loptam el azt a fegyvert a Winnetka Ave-en. Azután felmentem a hegyek közé, és lıttem néhányat. Már kezdtem magam Mel Gibsonnak érezni, amikor az a nyavalyás pisztoly belém csípett, és kivágott egy darabot a kezembıl. Mellel persze soha nem történt ilyen. Annyira berágtam, hogy behajítottam azt a rohadt pisztolyt a bozótosba, azután hazamentem, hogy kerítsek egy ragtapaszt.” A jelentés – a mi jelentésünk – pontosan ezt támasztja alá, s ezzel vége is.

Rider nem találta mulatságosnak a történetet. Bosch látta rajta, hogy kezdi átérezni az aggodalmát.

– Csak ennyit kell mondania, Kiz, és mi semmit sem tudunk felhozni ellene. Nincs ujjlenyomat a helyszínen, nincs hajszálunk vagy szövetszálunk, nincs semmink. Ismerjük viszont a fickó profilját, márpedig ha azelıtt látod, hogy belevágunk ebbe az egészbe és hallunk a DNS-rıl, sosem gondoltad volna, hogy ı követte el a gyilkosságot. Hirtelen felindulásból még talán, de nem ilyen számító módon, és fıként nem tizennyolc évesen.

Rider szinte vágyakozva csóválta meg a fejét. – Néhány órája ezzel az ajándékkal köszöntöttek bennünket a fedélzeten. Ha tudták

volna… – A DNS-bıl mindenki elhamarkodott következtetésre jutott. Ez a baj a mai világgal. Az

emberek azt hiszik, a technológia helyettesíti az utánjárást. Túl sok tévét néznek. – Vagyis a magad fura módján azt akarod közölni, hogy nem ı tette? – Még nem tudom, mit gondoljak. – Tehát ráállunk, megfigyeljük és lehallgatjuk a telefonját, ráhozzuk a frászt, és

meglátjuk, kit hív fel és hogyan reagál. Bosch bólintott. – Erre gondoltam. – Elıbb tisztáznunk kell a dolgot Ábellel. – Betartjuk a szabályokat. Pont úgy, ahogy a fınök kérte. – Szent isten! Itt az új Harry Bosch. – Teljes életnagyságban. – Mielıtt nekilátnánk a megfigyelésnek, be kell fejeznünk a házi feladatot. Meg kell

gyızıdnünk róla, hogy az érintettek közül senki sem tud Roland Mackey-rıl. I la így lesz, megkeressük Prattet a lehallgatás ügyében.

– Elfogadhatóan hangzik. Kiolvastál még valamit az anyagból? Mielıtt még megemlíti, látni akarta, hogy Rider is felfigyelt-e a faji motívumra. – Csak ami benne volt – vont vállat Rider. – Valami elkerülte a figyelmemet? – Nem is tudom… talán semmi fontos. – Akkor hát? – A lány szüleire gondoltam. Az egyik fekete, a másik fehér. Nyolcvannyolcban is

lehettek olyanok, akik ezt nem nézték jó szemmel. Ehhez vegyük hozzá a betörést, amibıl a fegyver származott. Az áldozat zsidó, aki azt állította, hogy telefonon zaklatták. Ezért is vette a fegyvert.

Rider elgondolkodva bólogatott, közben a rizst majszolta. – Érdemes utánanézni, de nem hinném, hogy ez elırébb vinne bennünket.

Néhány percig csendben ettek. Bosch mindig is úgy gondolta, hogy a Chinese Friendsben kapni a legomlósabb és leg ízletesebb rákot, bár éppoly finomnak találta a sertéshúst is, amely a sütés után ugyanolyan vékony lett, mint a mőanyag tányér, amelyen felszolgálták. Igazat kellett adnia Kiznek abban is, hogy itt kézzel esik a legjobban enni a húst.

– Mi a helyzet Greennel és Garciával? – tette fel a kérdési váratlanul Rider. – Mi lenne? – Hogyan osztályoznád ıket? – Nem is tudom, talán hármasra, ha jóindulatú akarok lenni. Hibákat köveitek el,

lelassították az eljárást… Azután megpróbálták fedezni magukat. Szerinted? – Ugyanígy látom én is. I látásos anyagot győjtöttek össze, de csak azért, hogy senki ne

köthessen beléjük. Mintha tudták volna, hogy sosem találják meg a tettest, ezért azt a látszatot akarták kelleni, hogy minden követ megmozgattak.

Bosch bólintott, majd lenézett a mellette álló üres székre, ahová a jegyzettömbjét tette. – Beszélnünk kell a szülıkkel, azután Garciával és Green-nel. Szereznünk kell egy

fényképet Mackey-rıl is. Egy tizennyolc éves kori képet. – Azt hiszem, a szülıkkel várhatunk, amíg ki nem kérdeztünk mindenki mást. Talán ık a

legfontosabbak, de a végére kellene maradniuk. A lehetı legtöbbet akarok megtudni, mielıtt szembesítjük ıket a tizenhét évvel ezelıtti eseményekkel.

– Rendben. Akkor kezdjünk Mackey próbaidejével. Egy éve járt le, vagyis alighanem Van Nuysba került.

– Rendben. Menjünk oda, aztán beszéljünk Art Gardával. – Megtaláltad? Valahol errefelé dolgozik? – Nem kellett keresnem. Ó a Fernando-völgy parancsnoka. Bosch bólintott. Nem lepıdött meg. Garcia megcsinálta a szerencséjét. A parancsnok

közvetlenül a helyettes rendırfınök alatt áll, vagyis ı vezeti a völgy öt kapitányságát, köztük Devonshire-t, ahol sok évvel ezelıtt a Verloren-ügyön dolgozott.

Rider folytatta: – A rendırfınöki irodában a szokásos feladatok ellátása mellett valamennyi különleges asszisztens amolyan összekötıként is szolgál a négy körzet egyike felé. Én a völgyet kaptam, úgyhogy Garcia parancsnokkal idırıl idıre beszéltünk egymással. Legtöbbször én tárgyaltam az embereivel és Vartan helyettes parancsnokkal.

– Értem, mit akarsz ezzel. Nagyon befolyásos társam van. Talán azt is te mondtad meg Vartannak és Garciának, hogyan irányítsák a völgyet.

Rider tettetett bosszússággal rázta meg a fejét. – Nem akarom tovább hallgatni ezt a szarságot. A hatodikról épp elég messze láttam.

Tudom, hogy mőködnek itt a dolgok. – Vagy nem. Ha már itt tartunk, el kell mondanom valamit. – Éspedig? – Amikor leugrottam kávéért, belefutottam Irvingbe. Rögtön azután, hogy te elmentél. Rider arcán aggodalom tükrözıdött. – Mi történt? Mit mondott? – Nem sokat. Futózott guminak nevezett. Közölte, hogy le fogok égni, és amikor ez

bekövetkezik, magammal rántom a rendırfınököt is, amiért visszavett. S miután elült a por, természetesen ı fog a helyérc lépni.

– Jesszusom, Harry. Egy napja se álltál munkába, és máris magadra uszítottad Irvinget? Bosch széttárta a karját, és ezzel kis híján vállon csapta a szomszédos asztalnál ülı férfit. – Én csak leugrottam kávéért. Kéznél voltam. İ jött oda hozzám, Kiz. Csak a saját

dolgommal törıdtem, esküszöm. Rider elırehajtott fejjel meredt a tányérjára. Tovább evett anélkül, hogy egy szót szólt

volna. Végül visszaejtette a tányérjára az utolsó, félig megevett húsdarabot. – Nem tudok többet enni, Harry. Tőnjünk innét.

– Én is kész vagyok. Bosch bıséges borravalót hagyott, Rider pedig jelezte, hogy legközelebb ı fizet. Odakint

beültek Bosch autójába, egy fekete Mercedes terepjáróba, és áthajtottak a kínai negyeden, a 101-es út felhajtójáig. Már jókora utal megtettek észak felé a gyorsforgalmi úton, mire Rider újra szóba hozta Irvinget.

– Ne vedd félvállról, Harry. Legyél nagyon óvatos. – Én mindig óvatos vagyok, Kiz. Es senkit sem veszek félvállról. – Csak azt mondom, hogy kétszer is félrelökték az útból. Egyre mohóbb és

türelmetlenebb. – Tudod, mit nem értek? Miért nem szabadult meg tıle a fınököd, miután átvette a

helyét? Csak hogy nyugta legyen? Semmit sem ért el azzal, hogy az utca túloldalára számőzte Irvinget. Kérdezz meg bárkit.

– Nem tudta megtenni. Irving több mint negyven éve szolgál a testületnél. Rengeteg kapcsolata van a rendırségen kívül, köztük a városházán. Es tudja, kinek milyen takargatni valója van. A fınök sem léphet fel ellene, hacsak nem lehet biztos abban, hogy nem üt vissza rá a dolog.

Újabb csend következett. Kora délután csak kevés autó tartott a völgy felé. Hallgatták a közlekedési híreket a rádión, de egyetlen jelentés sem említett torlódást az elıttük álló útszakaszon. Bosch látta, hogy a tank félig tele van. Ennyivel bıven megjárják az utat.

Már korábban megállapodtak, hogy felváltva használják az autójukat. Az igénylésüket ugyan jóváhagyták, de mindketten tudták, hogy ez a dolog könnyebbik fele – alighanem hónapokat kell várniuk, amíg ténylegesen autót is adnak alájuk. A rendırség nem rendelkezett sem tartalék jármővekkel, sem elég pénzzel a beszerzésükre. Az engedélyezéssel egyelıre csak annyit értek el, hogy üzemanyag-térítést kaptak a magánjármő használata után, bár Bosch terepjárója annyit fogyasztott, hogy valószínőleg a rendırség is jobban járt volna egy kiutalt autóval.

– Nézd – törte meg végül a csendet Bosch. – Pontosan tudom, mire gondolsz, még ha nem is mondod ki. De most nem miattam kellene aggódnod. Te tartottad értem a hátad. Te gyızted meg róla a fınököt, hogy vegyen vissza. Hidd el nekem, Kiz, nem csak én ülök ezen a… futózott gumin. Nincs miért aggódnod, és a fınöknek is megmondhatod, hogy nincs miért aggódnia. Felfogtam. Nem lesz defekt. Tılem nem kell tartania.

– Ezt örömmel hallom, Harry. Próbált rájönni, mivel nyugtathatná meg még jobban Ridert, de tudta, hogy a szavak csak

szavak. – Nem tudom, mondtam-e már, de miután kiléptem, eleinte még élveztem is. Tudod,

kikerültem a mókuskerékbıl, és azt tehettem, amihez csak kedvem volt. Azután amikor már nagyon hiányozott a munka, újra dolgozni kezdtem az ügyeken. Csak úgy, önszántamból. Míg egyszer észrevettem, hogy sántikálok.

– Sántikálsz? – Féloldalasan járok, mintha az egyik lábam rövidebb lenne a másiknál. Mintha sánta

lennék. – Nézted a cipıdet? – Nem kellett megnéznem a cipımet. Nem a cipı miatt volt. A pisztoly miatt. Bosch Rider felé fordult, ı meg egyenesen maga elé meredt, összevont szemöldöke V

alakú barázdát rajzok a homlokára. Bosch visszafordult az út felé. – Olyan sokáig volt fegyverem, hogy amikor már nem hordtam, elveszítettem az

egyensúlyomat. Elvesztettem a tartásomat. – Fura történet ez, Harry.

Áthaladtak a Cahuenga-hágón. Bosch kinézett az ablakon, a domboldal felé, hogy megkeresse a házát, amely a hegy ráncai közé ékelıdött. Egy pillanatra mintha látta volna elıtőnni a hátsó teraszt a barna bozótosból.

– Felhívod Garciát, hogy beugorhatunk-e hozzá, miután beszéltünk a pártfogó tiszttel? kérdezte.

– Rögvest… mihelyt elmondod, hová akartál kilyukadni a történettel. Bosch elgondolkodott egy hosszú pillanatig, mielıtt felelt. – Oda akartam kilyukadni, hogy szükségem van a fegyverre. Szükségem van a jelvényre.

Máskülönben elveszítem az egyensúlyomat. Szükségem van erre. Oké? Újra Rider felé fordult, aki viszonozta a pillantását, de nem felelt. – Tudom, mekkora esélyt kaptam. Úgyhogy Irving elmehet a picsába, amiért futózott

guminak hívott. Nem fogom elcseszni.

8. HÚSZ PERCCEL KÉSİBB megérkeztek arra a helyre, amit Bosch mindennél inkább utált:

az állami pártfogói hivatalba, Van Nuysba. Az egyszintes téglaépületben hemzsegtek az emberek, akik arra vártak, hogy találkozzanak a pártfogó tisztjükkel, leadják a vizeletmintájukat, eleget tegyenek a bíróság által rájuk rótt kötelezettségeiknek, bevonuljanak a börtönbe, vagy éppen újabb esélyért könyörögjenek. A kétségbeesés, a megalázottság és az indulat már-már tapinthatóvá sőrősödött a levegıben. Bosch lehetıség szerint próbálta kerülni mindenki tekintetét.

O és Rider rendelkezett valamivel, amivel a többiek nem: jelvénnyel. Ennek köszönhetıen kerülhették meg a sorokat és járulhattak egyenest a pártfogó tiszt elé, akit két évvel korábban rendeltek ki a közszeméremsértés miatt elítélt Roland Mackey mellé. Thelma Kibble szabványos, üvegfalú fülkéjében várta ıket, abban a teremben, amelyet számtalan egyforma üvegkalitkával zsúfoltak tele. Jellegtelen íróasztalán és polcán azoknak az elítélteknek az aktái sorakoztak, akik felett próbára bocsátásuk vagy felfüggesztett büntetésük ideje alatt neki kellett gyámkodnia. Közepes termető, átlagos alkatú nı volt, szeme élénken csillogott sötétbarna arcában. Bosch és Rider a rablási és gyilkossági fıosztály nyomozójaként mutatkozott be, s miután Kibble íróasztala elıtt csak egyetlen széknek jutott hely, inkább mindketten állva maradtak.

– Rablási vagy gyilkossági ügyrıl van szó? – érdeklıdött Kibble. – Gyilkossági ügyrıl – felelte Rider. – Akkor nyugodtan húzzanak át még egy széket a szomszédos fülkébıl. A gazdája éppen

ebédel. Bosch elvette a széket, majd mindketten helyet foglaltak, és közölték Kibble-lel, hogy

látni szeretnék Roland Mackey anyagát. Bosch látta Kibble-ön, hogy a névre emlékszik, viszont az ügyre nem.

– Közszeméremsértés, két évvel ezelıtt – segített neki feleleveníteni. – Tizenkét hónap próbaidı.

– Ó, tehát nem mostani ügy. Nos, akkor át kell mennem az irattárba. Nem igazán emlékszem… Jaj, dehogyisnem, hát persze! Roland Mackey, igen. Élveztem azt az ügyet.

– Miért? – tudakolta Rider. Kibble elmosolyodott. – Mondjuk úgy, hogy nem örült, amiért egy színes bırő nınek tartozik elszámolással.

Hadd szaladjak el az aktáért, azután részletesen elmondok mindent. Gondosan ellenırizte a Mackey név írásmódját, azután kisietett a fülkébıl. – Talán ez segíthet – jegyezte meg Bosch. – Micsoda? – kérdezte Rider. – Ha a fickónak vele problémája volt, akkor lehet, hogy veled is lesz. Ezt még

felhasználhatjuk. Rider bólintott. Bosch látta, hogy a fülke falára szegezett újságcikket nézegeti. A papír

megsárgult az idık során. Bosch közelebb hajolt, de így is túl messze volt ahhoz, hogy a szalagcímen kívül bármit elolvasson.

KITÜNTETTÉK A SEBESÜLT PÁRTFOGÓ TISZTET

HİSNEK KIJÁRÓ ÜNNEPLÉSSEL FOGADTÁK – Mi az? – kérdezte. – Már tudom, ki ez – felelte Rider. – Néhány éve meglıtték. Kiment egy volt elítélt

házához, és ott rálıtt valaki. Az elítélt segítséget hívott, de azután meglépett. Vagy valami ilyesmi. Mi tüntettük ki a központban. Úristen, alaposan lefogyott.

Mintha Bosch is emlékezett volna a sztorira. Látta, hogy két fénykép is tartozik a cikkhez. Az egyiken Thelma Kibble állt az épület elıtt, ahol hısnek kijáró ünnepléssel fogadták. Ridernek igaza volt: Kibble a fénykép óta leadott vagy negyven kilót. Boschnak be is villant, hogy látta a tetırıl lelógatott öles üdvözlıszöveget, amikor egy tárgyalás miatt az utca túlsó oldalán járt. Bólintott. Helyére került minden.

Azután a második felvételen megragadta valami a figyelmét. A rendırségi fénykép egy fehér bırő nıt ábrázolt – az egykori elítéltet, akinek a házánál Kibble-t meglıtték.

– Nem ı lıtt rá, igaz? – kérdezte. – Nem, ı telefonált be és mentette meg az életét. Aztán eltőnt. Bosch hirtelen felállt, és áthajolt az asztal felett, miközben megtámaszkodott egy

aktakötegen. Közelebbrıl is megvizsgálta a rendırségi fotót. A fekete-fehér felvétel úgy sötétedett, ahogyan az újságpapír elsárgult, Bosch azonban így is felismerte az arcot. Nem tévedett. A hajviselete és a szeme különbözött, akárcsak a fénykép alatt feltüntetett név, de Boschban így sem volt semmi kétség afelıl, hogy tavaly ezzel a nıvel találkozott Las Vegasban.

– He, összetúrja az irataimat. Bosch eltolta magát az asztaltól, miközben a visszatérı Kibble megkerülte. – Bocsásson meg, csak el akartam olvasni a cikket. – Az már régi újság. Régi sztori. Jó pár évvel és jó pár kilóval ezelıtt történt. – Én is ott voltam az ünnepségen, amikor kitüntették – jegyezte meg Rider. – Igazán? – Kibble arcán sugárzó mosoly áradt szét. – Az volt életem egyik legszebb

estéje. – Mi történt a nıvel? – érdeklıdött Bosch. – Cassic Blackkel? Hát, elfújta a szél. Azóta se látta senki. – Mi volt ellene a vád? – Az a vicc, hogy semmi. Csak azért körözik, mert elfutott, de semmi mást nem tudnak

felhozni ellene. Az ördögbe is, nem ı lıtt rám. Megmentette az életem. Ezért igazán nem emelhetnek ellene vádat. Bár nem teljesítette a jelentkezési kötelezettséget, amiért bármikor elıállíthatják. Akárhogy is, nyoma veszett. Amennyire tudjuk, a fickó, aki rám lıtt, rég megölhette és elkaparhatta valahol a sivatagban. Azért remélem, hogy nem így történt. Jövök neki eggyel.

Bosch hirtelen kételkedni kezdett abban, hogy valóban Cassie Black volt az, aki tavaly néhány napig a szomszédos motel-szobában lakott, amikor meglátogatta a lányát Las Vegasban. Leült, és nem szólt egy szót sem.

– Megtalálta az aktát? – érdeklıdött Rider. – Igen, itt is van bólintott Kibble. – Elolvashatják, de ha kérdésük van a fickóval

kapcsolatban, most tegyék fel. Öt perc múlva kezdıdik a délutáni roham. Ha megcsúszom valahol, beindul a dominó, és késı estig sem szabadulok innét, pedig jobb dolgom is volna. Találkozom valakivel.

Láthatóan felizgatták a randi kilátásai. – Oké, akkor mondja el, mire emlékszik Mackey-vel kapcsolatban. Belenézett az

aktájába?

– Igen, most, hogy idehoztam maguknak. Mackey nem volt, csak egy idegesítı kis szarcsimbók. Piti drogos, aki menet közben rasszista is lett. Nem egy nagy szám. Élveztem, hogy megszorongathattam a tökeit, de nagyjából ez minden.

Rider felnyitotta az aktát, Bosch pedig közelebb hajolt, hogy beleolvasson. – A közszeméremsertés alatt azt kell érteni, hogy mutogatta magát? – kérdezte. – Nos, amint azt az aktában is látni fogják, a barátunk speedet és alkoholt – méghozzá

nagy mennyiségő alkoholt – fogyasztott, mielıtt úgy döntött, hogy valaki más udvarán könnyít magán. Történetesen lakott a házban egy tizenhárom éves lány, aki történetesen éppen odakint kosarazott, Mr. Mackey pedig úgy döntött, ha már meglevegızteti az aszott kis pöcsét, akár tovább is léphet, és megkérdezheti a lányt, hogy nincs-e kedve szórakozni egy kicsit. Említettem már, hogy a lány apja történetesen rendır, aki az eset idején történetesen szabadnapos volt, és otthon tartózkodott? Az apa azonnal leteperte a földre Mr. Mackey-t, aki utólag felpanaszolta, hogy véletlenül – vagy talán nem is olyan véletlenül – éppen abba a tócsába fektette, amit nem sokkal elıbb ı maga csinált. Valahogy nem élvezte a helyzetet.

Kibble mosolyogva idézte fel a történetet. Bosch bólintott. A nı kétségkívül színesebben mesélt, mint az akták.

– És megúszta egy felfüggesztett büntetéssel. – Így is van. Próbaidıt kapott, és elfogadta. Így került hozzám. – Volt vele gondja a tizenkét hónap alatt? – Nem, inkább neki volt gondja velem. Másik pártfogót kért, de elutasították, és rajtam

maradt. Nem mutatta, de látszott, hogy nem tetszik neki. Nem is tudom, mit rühellt jobban, hogy fekete vagyok, vagy hogy nı.

Az utolsó szavaknál Rider felé fordult, aki megértıen bólintott. Az aktában szerepeltek Mackey korábbi bőncselekményei és a letartóztatások során

készített fényképek. Ez alapján kimerítıen megismerhették a célszemélyt, de ekkora anyagot képtelenség lett volna Kibble elıtt átnyálazni.

– Kaphatnánk errıl egy másolatot? – kérdezte Bosch. – És ha lehetséges, szeretnénk elkérni néhány korábbi fényképet is.

Kibble szemei összeszőküllek. – Maguk ketten egy régi ügyön dolgoznak, igaz? Rider bólintott. – Egy nagyon régi ügyön – felelte. – Egy döglött ügyön? – Mi úgy hívjuk, lezáratlan ügy – igazította ki Rider. Kibble elgondolkodva bólintott. – Hát, engem már semmi sem lep meg… Láttam olyat, hogy valaki ellopott egy

fagyasztott pizzát, és két nappal a négyéves próbaidı lejárta elıtt kasztlizták be… De amennyire erre a Mackey-re emlékszem, nekem nem tőnt gyilkos fazonnak. Ha engem kérdeznek, nem ı a maguk embere. Nem hangadó típus, inkább megy a többiek után.

– Észben tartjuk – bólintott Bosch. – Mi sem vagyunk biztosak abban, hogy ı az elkövetı. Csak annyit tudunk, hogy köze van az esethez.

Felállt, készen az indulásra. – Mi legyen a fényképpel? – kérdezte. – Egy másolat nem alkalmas arra, hogy

megmutassuk. – Felılem elvihetik, már ha vissza is hozzák. Egyben kell tartanom az anyagot. A

Mackey-hez hasonlók hajlamosak visszajárni ide, ha érti, mire gondolok. – Igen, és vissza fogjuk juttatni. Kaphatnék egy fénymásolatot errıl az újságcikkrıl is? El

szeretném olvasni. Kibble vetett egy pillantás a fülke falára felszegezett kivágásra. – Csak a képet ne nézze. Rettenetes.

Miután kijutottak az irodából, Bosch és Rider az utca túloldalán fekvı Van Nuys közösségi központot vette célba, átvágtak a kél bírósági épület között, és a középütt elterülı térre érve letelepedtek egy padra a könyvtár elıtt. Találkozójuk volt Arturo Gardával, a Los Angeles-i rendırség Van Nuys-i kapitányságának vezetıjével, aki az önkormányzati központ egyik épületében dolgozott, de korán érkeztek, és tanulmányozni akarták a pártfogó tiszttıl kapott aktát.

Az akta részletesen ismertetett minden bőncselekményt, amit Roland Mackey a tizennyolcadik születésnapja óta elkövetett, de ide kerültek az életrajzi összegzések is, amelyeket az évek során a pártfogó tisztek arra használtak, hogy felkészüljenek a férfi felügyeletére. Rider átadta Boschnak a letartóztatást jegyzıkönyveket, amíg ı beletemetkezett az életrajzi részletekbe, azután szinte azonnal félbeszakította Boscht, aki éppen egy betöréses ügyrıl olvasott, hogy elsorolja Mackey életrajzának azon részleteit, amelyek szerinte fontosak lehettek a Verloren-ügy szempontjából.

– Nyolcvannyolc nyarán érettségizett a chatswoithi gimnáziumban – kezdte –, vagyis a helyszín stimmel.

– Szerepel az aktában, tehát már ekkor pártfogói felügyelet alatt állt. Lehet tudni, honnét bukott ki?

– Errıl nincs semmi. Itt csak az áll, hogy Chatsworthben nıtt fel. Rossz körülmények között, szegény családban. Az apja hegesztı volt a General Motors Van Nuys-i gyárában, Mackey vele élt. Nem sok köze lehetett a Hillside gimihez.

– Azért csak ellenırizzük. A szülık mindig szeretnék, ha a gyereküknek jobban menne. Ha járt oda, és ismerte a lányt, aztán késıbb kibukott, az magyarázatot ad arra, hogy miért nem hallgatták ki az eset idején.

Rider lassan bólintott. Folytatta az olvasást. – A fickó sosem költözött el a völgybıl – jegyezte meg. – Minden címe ottani. – A legutolsó ismert címe mi? – Panorama City. Ugyanaz, amit az AutoTrack is kidobott. I la itt is szerepel, biztosan regi

cím. Bosch bólintott. Ha valaki annyiszor megjárta a rendszert, mint Roland Mackey, az

pontosan tudja, hogy a próbaidı lejárta után költözni kell, es nem szabad megadni az új címet senkinek. Kimehettek volna ellenırizni Panorama Cityt, de Bosch nem kételkedett benne, hogy Mackey-nek csak a hőlt helyét találnák. Akárhová is költözött, egyetlen közmőtársaságnak sem adta meg a címét, ahogyan nem frissítette a jogosítványát és a kocsija forgalmi engedélyét sem. Próbált észrevétlen maradni.

– Itt az áll, hogy tagja volt a Wayside-i Fehéreknek – olvasott tovább Rider. – Nem meglepı. A Wayside-i Fehérek is a börtön bandák közé tartozott, amelyek hosszú évek óta

virágoztak a megye északi felében létesített Wayside Honor Ranchón. A megyei börtönben a bandák rendszerint faji alapon szervezıdtek, nem is annyira az ellentétek szítására, mint inkább a bandatagok védelmére. A náci beütéső Wayside-i Fehéreknek is nem egy tagjáról derült már ki, hogy zsidó származású, csak titokban tartotta. A védelem mindennél többet ért. Más csoportok támadásait csak az tudta kivédeni, aki beállt valamelyik bandába. A börtönben a túlélés múlhatott ezen. Mackey bandatagsága távolról sem erısíthette meg Bosch elméletét, miszerint a gyilkosságban faji indítékok is szerepet játszhattak.

– Még valami? – kérdezte Bosch. – Egyelıre semmi. – Mi a helyzet a testi jellegzetességekkel? Vannak tetoválásai? Rider átfutotta az iratokat, míg rá nem akadt a börtön felvételi lapjára. – Igen, vannak rajta tetoválások – olvasta. – Az egyik bicepszén ott virít a saját neve, a

másikon meg talán valami városé. HaFe?

Miközben még egyszer kibetőzte a szót, Bosch most elıször érezte, hogy az elmélete mégis megáll a lábán.

– Ez nem városnév – csóválta meg a fejét. – Más. „Harcos Fehérek”, azt jelenti. Mozaikszó. A fickó komolyan hisz ebben a szarságban. Garcia és Green figyelmét elkerülte ez a lehetséges indíték.

Érezte, ahogyan az adrenalin pezsegni kezd az ereiben. – Nézd csak – élénkült fel Rider is. – A hátára a nyolcvannyolcas számot is feltetováltatta.

A fickó emlékeztetni akarta magát arra, mit tett 1988-ban. – Nem feltétlenül – sóhajtott fel Bosch. – Ez is egy kód. Egyszer dolgoztam egy ilyen

ügyön, azóta emlékszem ezekre. A fickók a nyolcvannyolcas számban két H-t látnak, miután a H az ábécé nyolcadik betője. Nyolcvannyolc egyenlı H–H, egyenlı Heil Hitler. A százkilencvennyolcat is szokták használni, az meg a Sieg Heil. Cseles, nemde?

– Én meg azt hiszem, hogy 1988-nak is köze lehet hozzá. – Talán igazad van. Tudunk valamit a munkájáról? – Úgy néz ki, autómentı-sofır. Akkor is egy autómentıt vezetett, amikor megállt, hogy

könnyítsen magán, és közszeméremsértés lett a vége. A listán három korábbi munkaadó szerepel. Valamennyi vontatással foglalkozik.

– Ez már valami. Ezen elindulhatunk. – Meg fogjuk találni. Bosch újra belenézett az ölében tartott letartóztatási jegyzıkönyvre. Erre a betörésre 1990-

ben került sor. Mackey-t egy rendırkutya kapta el a Pacific autósmozi kioszkjában. Zárás után tört be, és ezzel beindította a néma riasztót. Kifosztotta a kasszát, és teletömte a zsákját vagy kétszáz csokival. Nem sietett túlságosan, arra is szakított idıt, hogy egy kis pizzát melegítsen magának. Meg az épületben tartózkodott, amikor a kiérkezı járır ráengedte a kutyáját. A jelentés szerint Mackey harapásokat szerzett a bal karján és a bal combján, ezért ellátták a megyei kórházban, mielıtt a fogdába került.

A feljegyzések szerint Mackey bőnösnek vallotta magát a jogtalan behatolásban, ami kisebb vétség, ezért megúszta hatvanhét nappal a Van Nuys-i börtönben, és két év próbaidıvel.

A következı jelentés szerint ezt a próbaidıt szegte meg egy könnyő testi sértéssel. Bosch épp belefogott volna a jegyzıkönyvbe, amikor Rider kikapta a kezébıl a fénymásolatokat.

– Ideje megkeresnünk Gardát – közölte. – Az ügyeletes ırmester szerint ha késünk, elkerüljük.

Rider felállt, Bosch pedig vonakodva követte. A Van Nuys-i parancsnokság felé vették az irányt. Garcia irodája a harmadikon volt.

– Kilencvenkilencben Mackey-t bevarrták, amikor betört a régi Pacific autósmoziba –jegyezte meg Bosch menet közben.

– Oké. – A Winnetka és a Prairic sarkán, a mai multiplex helyén. Legfeljebb öt-hat saroknyira

onnét, ahol évekkel korábban a Verloren-gyilkosság fegyverét ellopták. – Mire következtetsz ebbıl? – Két betörés alig ötsaroknyira egymástól? Azt hiszem, szeretett azon a környéken

dolgozni. Szerintem ı lopta el a fegyvert, vagy azzal az emberrel volt, aki ellopta. Rider bólintott, miközben felsiettek a lépcsın az elıtérbe. Az út hátralévı részét

felvonóval tették meg. Idıben érkeztek, mégis várniuk kellett. Bosch eközben megjegyezte: – Emlékszem arra az autósmozira. Kölyökkoromban jártam ott néhányszor. A Van Nuys-iban is.

– Nekünk saját mozink volt a déli oldalon – vont vállat Rider. – Abból is multiplex lett? – Dehogy. Közönséges parkoló. Felénk senki se ruházna be egy multiplexbe.

– Még Magic Johnson se? Bosch tudta, hogy a Lakers egykori kosarassztárja komoly pénzeket költ a környék

fejlesztésébe. – Talán ı az egyetlen. – Azért az is valami. Egyenruhás rendırnı lépett eléjük. – A parancsnok úr várja önöket.

9. ARTURO GARCIA PARANCSNOK az íróasztala mögött állt, amikor a rendırnı az irodába

vezette Boscht és Ridert. Garcia makulátlan egyenruhát viselt, méghozzá látható büszkeséggel. Acélszürke haját hasonló színő kefebajusz egészítette ki. Azt a fajta magabiztosságot árasztotta magából, amit a rendırség szívesen vett minden tagjától.

– Jöjjenek csak, nyomozók – köszöntötte ıket. – Üljenek le, és meséljék el egy vén rókának, hogy mennek manapság a dolgok.

Elfoglalták a két széket a nagy íróasztal elıtt. – Köszönjük, hogy ilyen hamar fogad bennünket – mosolyodott el Rider. Bosch és Rider megegyezett abban, hogy utóbbi vezeti a tárgyalást, miután összekötı

korából jól ismeri a parancsnokot. Bosch abban sem volt biztos, hogy képes lenne leplezni Garciával kapcsolatos ellenérzéseit, amelyeket fıként az váltott ki belıle, ahogyan Garcia és Green a Verloren-ügyet kezelte.

– Nos, ha a gyilkosságiak akarnak valamit, az ember szakít rájuk idıt, nem igaz? A férfi szélesen elmosolyodott. – Ami azt illeti, mi a megoldatlan ügyek osztályán dolgozunk – javította ki Rider. Garcia mosolya azonnal lehervadt, és Bosch mintha fájdalmat látott volna megvillanni a

tekintetében. Rider a parancsnok titkárságával beszélte meg a találkozót, és nem fedte fel, melyik ügyön dolgozik.

– Becky Verloren – mormolta maga elé a parancsnok. Rider bólintott. – Honnét tudta? – Honnét tudtam? Én hívtam fel maguknál azt a fickót, a fınöküket, mielıtt átküldtem a

DNS-vizsgálat eredményét. – Pratt nyomozót? – Azt, Prattet. Amint felállt az egységük, én magam hívtam fel a figyelmét Becky

Verlorenre, még 1988-ból. Mit találtak? Megvan az egyezıség, igaz? Rider bólintott. – Egyértelmő eredményt kaptunk. – Ki az? Tizenhét éve várok erre. Valaki az étterembıl, igaz? Bosch elgondolkodott. Az iratok között ott voltak a kivonatos jegyzıkönyvek, amelyek

Robert Verloren alkalmazottainak kihallgatása után készültek, ám ezek mindegyike rutinszerő egyeztetésnek tőnt. Semmi sem utalt rá, hogy gyanús lett volna bármelyikük. Nem akadt egyetlen mozzanat sem, ami az étteremre terelte volna a nyomozók figyelmét – erre most az egyikük hangot ad a gyanújának, hogy a gyilkos éppen ebbıl a környezetbıl került ki. Ez egyszerően nem állt összhangban azzal, amit Bosch délelıtt olvasott.

– Nos, nem egészen – felelt Rider. – A DNS egy Roland Mackey nevő férfit azonosított, aki a gyilkosság idején tizennyolc éves volt, és Chatsworthben lakott. Nem tudunk arról, hogy az étteremben dolgozott volna.

Garcia értetlenül és némiképp csalódottan ráncolta a homlokát. – Mond önnek bármit is ez a név? – kérdezte Rider. – Az anyagban egyszer sem történt

róla említés. Garcia megrázta a fejet.

– Nem tudom hová tenni, de hát sok idı eltelt azóta. Ki ez a fickó? – Még nem tudjuk. Most derítjük fel. Épp csak elkezdtük a nyomozást. – Biztosan tudom, hogy emlékeznék a nevére. Az ı vére volt a pisztolyon, igaz? – Egyenlıre ennyit tudunk. És hogy büntetett elıélető. Betörés, orgazdaság, drogok.

Alighanem ı követte el a betörést, amelyikbıl a gyilkos fegyver származott. – Feltétlenül – jelentette ki Garcia, mintha a puszta lelkesedésével igazolhatná ezt a

feltevést. – Igen, a fegyverrel össze tudjuk kapcsolni – folytatta Rider –, de mi azt szeretnénk, ha

összekapcsolhatnánk a lánnyal is. Arra gondoltunk, önnek talán eszébe jut valami. – Beszéltek már a szülıkkel? – Még nem. Ide jöttünk elıször. – Szerencsétlen emberek. Iszonyú csapás volt a számukra. – Kapcsolatban maradt velük? – Eleinte igen. Amíg az ügyön dolgoztam. Azután elıléptettek hadnaggyá, ezért abba

kellett hagynom a nyomozást. Akkor elvesztettem velük a kapcsolatot. Többnyire Muriellel – mármint az anyával – beszéltem. Az apa… ı nem tudta feldolgozni. Elment otthonról, különváltak, a többit sejthetik. Elveszítette az éttermét is. Amikor utoljára hallottam róla, már az utcán élt. Bár idırıl idıre elment Murielhez, hogy pénzt kérjen tıle.

– Mibıl gondolta, hogy az étterembıl bárkinek köze lehetett a gyilkossághoz? Garcia megrázta a fejét, mintha ingerciné, hogy olyan messzire kell visszanyúlnia az

emlékezetébe, ahová már nem ér el. – Nem tudom. Már nem emlékszem, de több volt egyszerő megérzésnél. Valami nem

stimmelt ezzel az üggyel. Fura volt az egész. – Hogy érti? – Hát, maguk is látták az anyagot. A lányt nem erıszakolták meg. Felhurcolták a

hegyoldalba, és úgy állították be a dolgot, mintha öngyilkosság lett volna, az egész mégis olyan volt, mint egy kivégzés. Ezért nem gondoltunk tetten ért betörıre. Valaki, aki ismerte a lányt, a halálát akarta, ezért vagy maga ment a házba, vagy beküldött érte valakit.

– Gondolja, hogy ez kapcsolatban lehetett a terhességével? – kérdezte Rider. Garcia bólintott. – Úgy gondoltuk, de ez sosem derült ki. – EIS. Ez sem derült ki. Garcia zavartan pislogott. – EIS? – A kezdıbetők Rebecca naplójában. A szülık kihallgatása során is említette, emlékszik?

„Egyetlen igaz szerelmem”. – A, igen, a kezdıbetők. Mint valami titkos kód. Sosem tudtuk megfejteni, kire utalt.

Keresték már a naplót? Bosch bólintott, Rider felelt. – Mindennek utánanéztünk. A napló, a fegyver és az összes tárgyi bizonyíték eltőnt

valahol a raktárban. Garcia olyan bıszen csóválta a fejét, mintha egész életében ilyen bosszantó körülmények

hátráltatták volna a munkáját. – Ez persze nem meglepı. Papírforma szerint, igaz? – Úgy valahogy. – Azért mondanék valamit. Ha meg is találnák a dobozt, a napló nem lenne meg. – Miért nem? – Mert visszaadtam. – A szülıknek?

–Az anyának. Mint említettem, hadnagy lettem, azután áthelyeztek a deli körzetbe. Ron Green addigra már visszavonult. Tovább kellett passzolnom az ügyet, és tudtam, hogy ezzel vége is. Senki sem fog annyi figyelmet szentelni neki, mint mi. Kimondtam Murielnek, hogy áthelyeztek, és visszaadtam a lánya naplóját… – Garcia szünetet tartott. – Szegény asszony. Úgy tőnt, mintha az ı számára megállt volna az idı azon a júliusi napon. Mozdulatlanná dermedt. Nem tudott se továbblépni, se vissza. Emlékszem, amikor utoljára elmentem hozzá… Úgy egy évvel a gyilkosság után volt. Azt akarta, hogy nézzen meg Becky szobáját. Egy ujjal sem nyúlt hozzá. Minden pontosan olyan volt, mint azon az éjszakán, amikor elrabolták.

Rider komoran bólintott. Garcia elhallgatott. Bosch most megköszörülte a torkát, és elırehajolt, hogy újra feltegye Gardának a kérdést.

– Amikor beléptünk és említettük a DNS-egyezıséget, úgy vélte, hogy az étterembıl követte el valaki a gyilkosságot. Miért?

Bosch vetett egy pillantást Riderre, hátha megzavarta azzal, hogy közbekérdezett. Úgy tőnt, nem zavarta meg.

– Nem tudom, miért – vont vállat Garcia. – Mint mondtam, mindig is úgy éreztem, hogy talán arrafelé kellene keresgélnünk, de sosem jutottunk odáig, hogy konkrét gyanút fogalmazzunk meg.

– Most az apáról beszélünk? Garcia lassan bólintott. – Az apa simlis volt. Nem tudom, használják-e még ezt a szót. Akkoriban azt mondtuk,

simlis. – Hogy érti? – ráncolta a homlokát Bosch. – Miért gondolta simlisnek? Mielıtt meg Garcia válaszolhatott volna, az egyenruhás nı lépett az irodába. – Parancsnok úr? Mindenki a tárgyalóban van. Készen állunk. – Rendben, ırmester. Mindjárt ott leszek. Miután az ırmester távozott, Garcia újra Rider felé fordult, mint aki már el is feledkezett a

kérdésrıl. – Az aktában semmi sem utal arra, hogy az apa gyanúsan viselkedett volna – mutatott rá

Rider. – Miért gondolja mégis, hogy simlis volt? – Hát, nem is tudom. Ez csak afféle megérzés. Nem úgy viselkedett, ahogyan egy apától

elvártuk volna, tudja? Túl csendes volt. Sosem kapta fel a vizet, sosem kiabált. Végtére is valaki megölte az egy szem kislányát, mégsem vont félre, és nem mondta, hogy „agyon akarom lıni azt a rohadékot, amint megtalálták”. Ilyesmire számítottam volna.

Amennyire Bosch látta, bárki lehetett gyanúsított, még akkor is, ha a DNS-vizsgálat Mackey-hez kapcsolta a gyilkos fegyvert. Ebbe a körbe Robert Verloren is feltétlenül beletartozott, azonban Bosch kapásból elvetette Garcia ösztönös reakcióját, miszerint erre az szolgáltatna gyanút, ahogyan a férfi a lánya megölése után viselkedett. Sok száz gyilkosságot látott már, és pontosan tudta, hogy az érzelmi reakciókból szinte semmire sem lehet következtetni: ı valamennyi válfajukkal találkozott már, de egyik sem vitte közelebb a megoldáshoz. Sıt, még sosem látott olyan látványos fájdalmat és gyászt, mint annál az anyánál, akirıl végül bebizonyosodott, hogy ı a gyilkos.

Ahogy Bosch visszautasította Garcia ösztöneit és gyanúját, úgy utasította el magát Garciát is. O és Green súlyos hibákat követtek el, amit mintaszerő nyomozással igyekeztek leplezni. Az akták is nyilvánvalóvá tették ezt. Bosch már látta, hogy ami eredményt sikerült elérniük, alighanem Greennek köszönhették. Ezt már akkor gyaníthatta volna, amikor meghallotta, hogy Garcia felcserélte a nyomozói munkát a bürokráciára.

– Meddig dolgozott a gyilkosságiaknál? – érdeklıdött Bosch. – Három évig. – Végig Devonshire-ben?

– Pontosan. Bosch gyorsan végzett a fejszámolással. Devonshire nem terhelhette meg túlságosan

Garciát – ennyi idı alatt legfeljebb néhány tucat gyilkossággal találkozhatott. Egyszerően nem szerzett elég tapasztalatot. Úgy döntött, ideje továbblépni.

– Mi a helyzet az akkori társával? – kérdezte. – Osztotta a Robert Verlorennel kapcsolatos gyanúját?

– Mondjuk úgy, hogy nem feltétlenül. – Még kapcsolatban állnak egymással? – Kivel, az apával? – Nem. Greennel. – Nem, rég visszavonult. – Azt értem, de kapcsolatban állnak? Garcia megcsóválta a fejét. – Nem, meghalt. Visszavonult Humboldt megyébe. Jobban tette volna, ha elıtte leadja a

fegyverét. Az a rengeteg idı, és semmi tennivaló… – Megölte magát? Garcia bólintott. Bosch lehajtotta a fejét. Nem Ron Green halálra rázta meg. Nem ismerte Greent, viszont

örökre megszakadt egy fontos szál. Azt tudta, hogy Garcia nem lesz sok hasznukra. – És a faji indíték? – kérdezett közbe Bosch, mielıtt Rider megszólalhatott volna. – Miféle faji indíték? – kérdezett vissza Garcia. – Ebben az ügyben? Nem értem. – Vegyes pár, vegyes házasságból született gyerek, egy gyilkos fegyver, amelynek eredeti

gazdáját a származása miatt fenyegették meg… – Még most sem értem. Kiderült valami errıl a Mackey-rıl? – Lehetséges. – Nos, nekünk annak idején nem volt részünk abban a fényőzésben, hogy legyen egy

gyanúsítottunk. Akkoriban ez nem került szóba lehetséges indítékként. Bosch kiérezte Garcia feszengésébıl, hogy érzékeny pontra tapintott. Senki se szereti, ha

túljárnak az eszén. Egyetlen nyomozó sem. A tapasztalatlanok sem. – Tudom, hogy ilyen távolról visszatekintve minden sokkal könnyebbnek tőnik – sietett

közbeszúrni Rider. – Egyszerően csak körül akarjuk járni a kérdést. Garcia megenyhült. – Értem – bólintott kimérten. – Nos, tegyenek meg mindent. Felállt. – Higgyék el, nem szívesen siettetem magukat. Szívem szerint egész nap ezzel

foglalkoznék. Azelıtt rács mögé dugtam a rosszfiúkat, ehhez képest most büdzsérıl és szolgálati beosztásról tárgyalok.

Nem is érdemelsz mást, gondolta Bosch. Vetett egy pillantást Riderre, és azon tőnıdött, vajon Rider érti-e, hogy ı ugyanettıl a sorstól mentette meg, amikor rábeszélte, hogy legyen a társa a lezáratlan ügyek osztályán.

– Tegyenek meg egy szívességet – nézett le rájuk Garcia. – Szóljanak, ha elkapták ezt a fickót, Mackey-t. Talán lejövök, és megnézem magamnak az üvegen át. Régóta várok erre.

– Természetesen, uram – felelte Rider, miután elfordult Boschtól. – Szólni fogunk. És ha eszébe jutna bármi, amivel a segítségünkre lehet, csak hívjon. A számunkat megtalálja ezen.

Miközben felállt, az asztalra tette a névjegyét. – Úgy lesz. Garcia széles ívben megkerülte az asztalt, hogy a tárgyaló felé induljon. – Van még valami, amit esetleg még megtehetne – állította meg Bosch. Garcia megtorpant, majd lassan felé fordult. – Mi lenne az, nyomozó? Most már tényleg mennem kell…

– Megpróbáljuk kiugrasztani a nyulat a bokorból egy újságcikkel. Talán jobb lenne, ha ön lenne a forrás. Tudja, az egykori nyomozó, ma parancsnok, akit nem hagy nyugodni ez a régi ügy. Felhívja a lezáratlan ügyek osztályát, és elrendeli a DNS-vizsgálatot. Mit ad isten, a gép kidob egy találatot…

Garcia bólintott. Bosch látta, hogy a szerep tökéletesen illik az egojához. – Igen, ez beválhat. Amit csak akarnak. Hívjanak fel, és egyeztessük a részleteket. A

Daily News megfelel? Vannak ott kapcsolataim. A völgyben sokan olvassák. Bosch bólintott. – Igen, mi is arra gondoltunk. – Helyes. Majd szóljanak. Most mennem kell. Sietve elhagyta az irodát. Rider és Bosch összenézett, azután követték. Odakint az

elıtérben, amíg a liftre vártak, Rider megtudakolta Boschtól, hogy mégis mi az ördögöt képzelt, amikor elıhozta az újságcikk ötletét.

– Tökéletes lesz a sztorihoz, mert azt sem tudja, mirıl beszél. – Épp ezt nem akarjuk. Óvatosnak kell lennünk. – Ne aggódj, mőködni fog. A lift megérkezett, ık beszálltak. Rajtuk kívül nem utazott más a fülkében. Amint

becsukódott az ajtó, Rider nekiugrott Bosch-nak. – Az lesz a legjobb, ha most azonnal tisztázzuk a dolgot, Harry. Vagy társak vagyunk,

vagy nem. Szólnod kell, mielıtt bedobsz egy ilyen ötletet. Meg kell beszélnünk. Bosch bólintott. – Igazad van. Társak vagyunk. Többet nem fordul elı. – Helyes. A felvonóajtó kinyílt, Rider pedig kiviharzott, maga mögött hagyva Boscht.

10. A HILLSIDE KÖZÉPISKOLA spanyol stílusú épülettömbje Porter Ranch dombjai közé

ékelıdött. A parkjában makulátlanra nyírták a messze elnyúló zöld pázsitot, a magasba szökı hegyek a háttérben mintha körülölelték és féltın óvták volna az iskolát. Bosch arra gondolt, hogy talán minden szülı ilyen iskolába szeretné járatni a gyerekét. A saját lányára gondolt, aki egy év múlva kezdi meg a tanulmányait. Szeretné, ha az ı iskolája is ilyen lenne – legalábbis kívülrıl.

Riderrel követték a jelzést az igazgatási épület felé. A recepción Bosch felmutatta a jelvényét, és elmagyarázta, hogy arra lenne kíváncsi, járt-e a Hillside-ba valaha Roland Mackey nevő diák. A pultos eltőnt egy hátsó irodában, és nem sokkal késıbb egy férfi társaságában tért vissza, akinek legszembeötlıbb külsı jellegzetessége a kosárlabda mérető has és a vastag keretes szemüveg volt, amelyre bozontos szemöldöke vetett árnyékot.

– Gordon Stoddard vagyok, a Hillside igazgatója. Mrs. Atkins mondta, hogy önök nyomozók. Megkértem, hogy nézzen utána a kérdéses névnek, bár nekem nem tőnik ismerısnek, pedig huszonöt éve itt dolgozom. Nem tudják esetleg, hogy mikor járhatott ide? Sokat segítene a keresésben.

Bosch meglepıdött. Stoddard legfeljebb a negyvenes évei közepén járhatott, vagyis a fıiskola után egybıl idejött, s azóta el sem hagyta a helyet. Bosch bizonytalan volt, hogy mindezt a kiemelt fizetésnek, vagy inkább Stoddard személyes elkötelezettségének tulajdonítsa-e. Amennyit a tanárok munkakörülményeirıl tudott, a fizetésnek aligha.

– Ha ide járt, az még a nyolcvanas években lehetett. Túl régen ahhoz, hogy emlékezzen. – Igaz, bár én szinte az összes diákra emlékszem, akivel valaha is dolgom akadt. Tudja,

nem igazgatóként kezdtem. Eleinte tanárként dolgoztam, azután a természettudományi tantárgycsoportért voltam felelıs.

– Emlékszik Rebecca Verlorenre? – kérdezte Rider. Stoddard elsápadt. – Ami azt illeti, élénken emlékszem. Tanítottam is. Róla van szó? Letartóztatták ezt a fiút,

Mackey-t? Persze, most már felnıtt férfi lehet… O a tettes? – Még nem tudjuk, uram – válaszolt Bosch. – Megvizsgáljuk az ügyet, és miután az ı

neve is elıkerült, utána kell járnunk. Ez minden. – Látták a táblát? – kérdezte váratlanul Stoddard. – Hogyan? – Odakint az elıtérben, a falon. Oda tettük ki Rebecca emléktábláját. Az osztálytársai

győjtötték rá a pénzt. Felemelı volt látni, de persze elszomorító is. Mindenesetre elérte a célját. Máig nem feledkeztünk meg Rebeeca Verlorenrıl.

– Sajnos nem vettük észre. Majd kifelé menet megnézzük. – Sokan emlékeznek rá. Az iskola nem fizet túl jól, a tanárok többségének másodállást is

vállalnia kell, hogy megéljen, ugyanakkor a tantestület nagyon összetartó. Azok közül, akik tanították Rebeceát, sokan ma is itt dolgoznak. Mrs. Sable, aki az évfolyamtársa volt, késıbb visszatért ide tanítani. Úgy tudom, Bailey Rebecca legközelebbi barátai közé tartozott.

Bosch vetett egy pillantást Riderre, aki felvonta a szemöldökét. Korábban eldöntötték, hogy felkeresik Becky Verloren egykori barátait; erre most magától kínálkozott a lehetıség.

Az eltőnése elıtt két nappal Becky Verloren három barátnıjével töltötte az éjszakát, és közéjük tartozott Bailey Koster is.

Bosch tudta, hogy feltétlenül élniük kell az alkalommal, s nemcsak azért, hogy kikérdezzék az eset egyik tanúját. Ha most nem beszélnek Sable-lel, a nı Stoddard révén tudomást szerezhet Roland Mackey-rıl. Bosch ezt semmiképp nem akarta. Nekik kellett kontrollálniuk, hogy ki, mikor és mennyit tudjon meg.

– Esetleg bent van? – kérdezte Bosch. – Beszélhetnénk vele? Stoddard felnézett a nagy faliórára. – Nos, éppen órája van, de húsz perc múlva véget ér a tanítás. Ha várnak addig, bizonyára

szívesen beszél magukkal. – Természetesen. – Helyes. Akkor üzenek az osztályába, hogy tanítás után fáradjon az irodámba. Mrs. Atkins, a recepciós újra felbukkant Stoddard mögött. – Ha nem bánja – vette át a szót Rider –, szívesebben beszélnénk vele az osztályában.

Nem akarunk kényelmetlenséget okozni neki. Bosch bólintott. Riderrel egy hullámhosszon voltak: egyikük sem akarta, hogy bármilyen

hír eljuthasson Mrs. Sable-höz. Nem akarták, hogy Becky Verlorenen gondolkodjon, amíg ık nincsenek ott, hogy megfigyeljék a reakcióit.

– Legyen, ahogy akarják – vont vállat Stoddard. Az igazgató észrevette, hogy Mrs. Atkins visszatért, és megkérdezte, talált-e valamit. – Nincs a nyilvántartásunkban Roland Mackey nevő tanuló – közölte a nı. – Esetleg másik keresztnévvel? – próbálkozott Rider. – Volt egy Gregory Mackey nevő diákunk 1996 és 1997 között. Fennállt a lehetısége, hogy egy fiatalabb testvérrıl vagy unokatestvérrıl van szó.

Mindenképpen ellenırizniük kellett. – Megnézné, hogy megvan-e a jelenlegi címe vagy a telefonszáma? – kéne Rider. Mrs. Atkins kikérte Stoddard engedélyét, majd miután az igazgató bólintott, újra eltőnt a

belsı irodában. Bosch vetett egy pillantást az órára. Agyon kellett ütniük közel húsz percet. – Mr. Stoddard, vannak esetleg évkönyveik a nyolcvanas évek végébıl, amelyeket

átlapozhatnánk, amíg Mrs. Sable-re várunk? – kérdezte. – Természetesen. Menjünk át a könyvtárba. Úton a könyvtár felé Stoddard elvezette ıket az emléktáblához, amelyet Rebecca Verloren

osztálytársai csináltattak fel az elıtér falára. Az egyszerő táblán nem szerepelt más, csak a lány neve, születésének és halálának éve, valamint az ifjúkori ígéret: Sosem felejtünk.

– Annyira rendes kölyök volt – sóhajtott fel Stoddard. – Részt vett mindenben. A családja is. Rettenetes tragédia.

Stoddard az ingujjával törölte le a port a kasírozott fényképrıl, amely a mosolygó Rebecca Verlorent ábrázolta.

A könyvtár a folyosó végén nyílt. Most, hogy a tanítás a vége felé közeledett, csak kevesen ültek az asztaloknál vagy böngészték a polcokat. Stoddard suttogva kérte ıket, hogy foglaljanak helyet, azután a polcok felé indult. Alig egy perccel késıbb visszatéri három évkönyvvel, amelyeket eléjük tett az asztalra. Bosch látta, hogy valamennyi kötet a Veritas szót és az adott dátumot viseli a borítóján. Stoddard az 1986-os, 1987-es és 1988-as évkönyveket hozta el.

– Ez az utolsó három év – suttogta Stoddard. – Emlékszem, hogy elsıtıl ide járt, ha egy régebbi kötetet szeretnének, csak szóljanak. Mind itt van a polcokon.

Bosch megrázta a fejét. – Köszönjük, egyelıre elég lesz ennyi. Benézünk az irodájába, mielıtt elmegyünk.

Szeretnénk tudni, mit sikerült kiderítenie Mrs. Atkinsnek. – Rendben, akkor most egyedül hagyom önöket.

– Megmondaná, merre találjuk Mrs. Sable osztálytermét? Stoddard megadta a terem számát, és elmondta, hogyan juthatnak oda a könyvtárból, majd

kimentette magát, és visszatért az irodájába. Távozás elıtt odasúgott valamit az ajtónál ülı fiúknak, akik felvették földre dobott táskáikat, és behúzták ıket az asztal alá, hogy ne akadályozzák a forgalmat. Ahogyan hanyagul a földre vetették hátizsákjaikat, valamiért Bosch eszébe juttatták vietnami bajtársait, akik ugyanezt tették – nem törıdtek mással, csak hogy lekerüljön a vállukról a teher.

Miután Stoddard távozott, az egyikük bemutatott a záródó ajtónak. Rider idıközben lecsapott az 1988-as évkönyvre, Bosch az 1986-osnak látott neki. Nem

számított értekelhetı eredményre, amióta Mrs. Atkins megcáfolta az elméletet, miszerint Roland Mackey talán ugyanide járt, csak még a gyilkosság elıtt kicsapták. Kezdett beletörıdni, hogy a Mackey és Becky Verloren közti kapcsolatot – ha létezett ilyen – másutt kell felkutatnia.

Gyors fejszámolást végzett, majd ellapozott az elsısök képeihez Azonnal megtalálta Becky Verlorent A lánynak copfja volt, és fogszabályzót viselt. Mosolygott, de máris jelét adta késıbbi kamaszos esetlenségének. Nem olyannak tőnt, mint aki ıszintén örül, hogy szerepelhet az évkönyvben. Bosch megnézte a csoportképeket, amelyeken az iskola különféle szakkörei és csapatai szerepeltek. A lány focizott, feltőnt a tudományos és a képzımővészeti szakkörök fényképein, tagja volt a diákönkormányzatnak. Valamennyi felvételen a háttérbe vagy a csoport szélére szorult. Bosch eltőnıdött, hogy a fényképész állította-e be így, vagy ott érezte magát otthonosan.

Rider eközben az 1988-as kötetet tanulmányozta. Megvizsgált minden lapot, és egyszer megmutatta Boschnak a tantestület fényképét. Megkereste a képen a fiatal Gordon Stoddar-dot, aki akkoriban hosszabbra növesztette a haját, és nem viselt szemüveget. A férfi vékonyabbnak, valahogy mégis erısebbnek tőnt.

– Nézd csak meg. Senkinek sem szabadna megöregednie. – És mindenkinek járhatna egy esély. Bosch továbblépett az 1987-es kötetre, és megtalálta a fényképet, amely bimbózó

szépségként mutatta meg Becky Verlorent. A mosolya nagyobb önbizalmat sugárzott. Ha viselt is fogszabályzót, nem lehetett látni. A csoportképeken elöl középen szerepelt. A diákönkormányzatban ugyan még nem kapott posztot, de már karba tett kézzel állt, mint aki készen áll a felelısségre. Testtartása és rezzenéstelen pillantása egyaránt azt sugallta, hogy fényes jövı áll elıtte. Csakhogy ennek valaki véget vetett.

Bosch átpörgetett még néhány oldalt, azután becsukta a könyvet. Arra várt, hogy végre megszólaljon a csengı, és kikérdezhessék Bailey Koster Stable-t.

– Semmi? – érdeklıdött Rider. – Semmi használható. Azért jó látni, mennyire elemében volt akkoriban. – Igen. Nézd csak meg ezt. Egymással szemben ültek. Rider átfordította az 1988-as évkönyvet, hogy ı is láthassa. A

lap jobb felsı sarkában egy fiú és négy lány pózolt a fal elıtt, amelyben Bosch a diákparkoló bejáratára ismert. Az egyik lány Becky Verloren volt, míg a fénykép felett ez állt: Diákvezérek. A kép alatt egyenként is azonosították a szereplıket. Becky Verlorent a diáktanács képviselıjeként, Bailey Kostert pedig osztályelnökként nevezték meg.

Rider visszafordította volna maga felé a könyvet, de Bosch nem engedte. Tovább tanulmányozta a képet. A póz és a lány egész megjelenése arra utalt, hogy Becky Verloren maga mögött hagyta a kamaszos esetlenséget. A képen szereplı diákot már nagylánynak sem lehetett nevezni – a legjobb úton járt afelé, hogy vonzó és magabiztos fiatal nı legyen belıle. Bosch engedte, hogy Rider visszavegye a könyvet.

– Igazi szívtipró lett volna belıle – jegyezte meg. – Talán az is volt. Csak rosszul választotta meg, kinek a szívét tiporja össze.

– Van még valami? – Nézd csak meg közelebbrıl. Rider újra felé pördítette a könyvet. Két oldalon a képzımővészszakkör franciaországi

kirándulásának képei sorakoztak. A fotókon mintegy húsz diákszerepeit, fiúkés lányok vegyesen, az ıket kísérı szülıkés tanárok kíséretében, a Notre-Dame elıtt, a Louvre udvarán és egy szajnai kirándulóhajó fedélzetén. Rider az egyik képen rámutatott Rebecca Verlorenre.

– Ott volt Franciaországban – vont vállat Bosch. – És akkor? – Odaát találkozhatott valakivel. Lehet, hogy külföldi vonatkozása is van az ügynek.

Talán oda kellene utaznunk, hogy ellenırizzük – Rider alig tudta magába fojtani a nevetést. – Persze – bólintott kényszeredetten Bosch. – Próbáld ezt beadni odafeni, a hatodikon. – Jesszusom, Harry, a humorérzéked is nyugdíjba ment? – Nagyon úgy tőnik. Hirtelen megszólalt a csengı, és véget vetett a beszélgetésnek és a tanításnak. Bosch és

Rider felállt, az asztalon hagyták a könyvet, és kiléptek a könyvtárból. Stoddard útmutatása alapján megkeresték Bailey Sable osztálytermét, miközben alig gyıztek kitérni a kijáratok felé rohanó diákok elıl. A lányok kockás szoknyái és fehér blúzt, a fiúk barna nadrágot és fehér pólót viseltek.

Benéztek a B 6-os terembe és látták, hogy egy középkorú nı ül a tanári asztal mögött. Nem nézett fel a papírokból, amelyekre szemlátomást osztályzatokat adott. Bailey Sable alig emlékeztetett a felsıs osztályelnökre, akinek a fényképét Bosch és Rider az évkönyvben látta. A haja sötétebb és rövidebb lett, az alakja szélesebb és teltebb. Akárcsak Stoddard, ı is szemüveget hordott. Bosch, ha nem tudja, hogy csak harminckét-harminchárom éves, idısebbnek gondolta volna.

A teremben csak egyetlen diák maradt, egy csinos szıke lány, aki most pakolta el könyveit a hátizsákjába. Miután végzett, felrántotta a zsákon a cipzárt, és az ajtó felé indult.

– Viszlát holnap, Mrs. Sable. – Viszlát, Kaitlyn. A diák kíváncsi pillantást vetett Boschra és Riderre, amint eloldalazott mellettük. A

nyomozók az osztályterembe léptek, majd Bosch becsukta maguk mögött az ajtót. Bailey Sable csak most nézett fel a dolgozatokból.

– Segíthetek valamiben? – kérdezte. Bosch magához ragadta a kezdeményezést. – Reméljük, igen – felelte. – Mr. Stoddard beleegyezett, hogy itt a teremben beszéljünk

önnel. Közelebb lépett az asztalhoz. A tanárnı összeráncolta a homlokát. – Maguk szülık? – Nem, Mrs. Sable, nyomozók vagyunk. Az én nevem Harry Bosch, ı pedig Kizmin

Rider. Fel szeretnénk tenni néhány kérdést Becky Verlorenrıl. A nı úgy reagált, mintha gyomorszájon ütötték volna. Ennyi év telt el, de a fájdalom

mindvégig ott lappangóit a felszín alatt. – Édes istenem, édes istenem… – suttogta. – Ne haragudjon, amiért ilyen váratlanul állítunk be – szabadkozott Bosch. – Történt valami? Kiderítették, hogy ki…? Nem fejezte be a mondatot. – Nos, újra dolgozunk az ügyön – felelte Bosch. – És ön talán tudna nekünk segíteni. – Hogyan? Bosch benyúlt a zsebébe, és elıhúzta a fényképet, amely Roland Mackey elsı

dokumentált letartóztatásakor készült. Rajta Mackey mint tizennyolc éves autótolvaj. Bosch letette a fotót a dolgozatokra. A nı alaposan tanulmányozta.

– Felismeri a képen látható személyt? – kérdezte Bosch.

– Tizenhét évvel ezelıtt készült – tette hozzá Rider. – Nagyjából Becky halála idején. A tanárnı belenézett Mackey dacos tekintetébe. Hosszú ideig egyetlen szót sem szólt.

Bosch Riderhez fordult, és bólintott, annak jeleként, hogy innentıl átveheti az irányítást. – Nem hasonlít valakire, akivel Becky vagy önök közül bárki találkozott akkoriban? –

kérdezte Rider. – Ide járt iskolába? – ráncolta a homlokát Sable. – Nem, nem valószínő. Csak azt tudjuk, hogy a környéken lakott. – İ a gyilkos? – Nem tudjuk. Csak próbáljuk kideríteni, volt-e kapcsolat közte és Becky között. – Hogy hívják? Rider Boschhoz fordult, aki lassan bólintott. – A neve Roland Mackey. Ismerısnek tőnik? – Nem, nem igazán. Nehéz visszaemlékezni azokra az idıkre. Mármint egy idegen arcára. – Vagyis nem olyasvalaki, akit akkoriban ismert? – Nem, ez biztos. – Gondolja, hogy Becky ismerhette ıt a maga tudta nélkül? A nı hosszú ideig gondolkodott, mielıtt válaszolt. – Hát, lehetséges. Tudja, kiderült, hogy Becky várandós volt, és arról sem tudtam. Ezzel

az erıvel róla se kellett tudnom. İ az apa? – Nem tudjuk. A nı önkéntelenül is alkalmat szolgáltatott rá Boschnak, hogy új irányban folytassa a

kikérdezést. – Sok idı eltelt azóta, Mrs. Sable. Ha akkoriban a barátnıje pártját fogta, mi megértjük,

de ha tud valamit, most van itt az ideje, hogy elmondja. Valószínőleg ez a legutolsó alkalom, hogy valaki megpróbálja megoldani ezt az ügyet.

– A terhességére gondol? Tényleg nem tudtam róla. Sajnálom, de amikor a rendırség kérdezısködni kezdeti róla, én éppúgy meg voltam döbbenve, mint bárki más.

– Ma Becky bárkit is a bizalmába avatott, ön szerint ki lehetett az? A nı ezúttal sem válaszolt azonnal. Alaposan megrágta a kérdést. – Nem tudom – mondta végül. – Közel álltunk egymáshoz, de akadt még pár hasonló

barátja. Elválaszthatatlan barátok négyen voltunk, már elsıs korunktól. Elsıben Kóbor Kandúr Klubnak hívtuk magunkat, mert mindegyikünk befogadott egy cicát. Az idık során némelyikünk hol közelebb állt másokhoz, hol távolabb, de a csapat mindvégig összetartott.

Bosch bólintott. – Azon a nyáron, amikor az eset történt, ön szerint ki állt a legközelebb Beckyhez? – Talán Tara. Neki volt a legnehezebb. Bosch Rider felé fordult, miközben próbált visszaemlékezni azoknak a lányoknak a

nevére, akikkel Becky az utolsó közös éjszakáját töltötte. – Tara Wood? – kérdezte Rider. Igen, ı az. Azon a nyáron sokat lógtak együtt, mert Becky apjának volt egy étterme

Malibuban, és mindketten ott dolgoztak. Egymást váltották. Azon a nyáron szinte másról se tudtak beszélni.

– Mégis, miket meséltek róla? – tudakolta Rider. – Hát, tudja, hogy milyen sztárok járnak oda. Például Sean Penn és Charlie Sheen. Néha a

srácokról is beszéltek, akik ott dolgoztak, hogy mennyire helyesek. Engem nem nagyon érdekelt az egész, hiszen nem jártam oda.

– Volt esetleg valaki, akit külön is megemlítettek? A nı elgondolkodott egy hosszú pillanatig, mielıtt felelt.

– Nem igazán. Legalábbis nem emlékszem. Talán azért szerettek róluk beszélni, mert annyira mások voltak. Tudja, szörfösök és leendı színészek. Tara és Becky a völgyben nıtt fel. Ott egész más világot ismertek meg.

– Randizott Becky bárkivel is az étterembıl? – kérdezte Bosch. – Én nem tudtam róla, de mint említettem, nem tudtam a terhességérıl se. Ha volt is

valakije, nekem nem árulta el. Titokban tartotta. – Féltékenyek voltak rá, amiért az étteremben dolgozott? – vetette fel Rider. – Egyáltalán nem. Nekem nem kellett dolgoznom, és nem is hiányzott, hogy kelljen. Rider ki akart lyukadni valahová, ezért Bosch nem szólt közbe. – Mit csinállak olyankor, amikor együtt voltak? – folytatta Rider. – Nem is tudom, a szokásosat – vont vállat Sable. – Vásárolgattunk, moziztunk, ilyenek. – Kinek volt kocsija? – Tarának és nekem. Tarának kabriója volt. Sokszor feljártunk a… Hirtelen elhallgatott, amint eszébe villant valami. – Mi az? – kérdezte Rider. – Csak eszembe jutott, hogy suli után sokszor felmentünk a Limekiln-kanyonba. Tara

tartott egy hőtıt a csomagtartóban, és ha az apja nem nézett oda, mindig kicsempészett egy-két sört. Egyszer ott állított meg minket egy rendırautó. Az iskolai egyenruhánk szoknyája alá rejtettük a sört. Erre tökéletesen megfelelt. Nem buktunk le.

Elmosolyodott. – Persze most, hogy itt tanítok, odafigyelek az ilyesmire. Az egyenruha azóta se változott. – Mi a helyzet azokkal az idıkkel, mielıtt elkezdett az étteremben dolgozni? – terelte

vissza a beszélgetést Bosch Rebecca Verlorenhez. – Miután vége lett az iskolának, egy hétig ágyban feküdt. Meglátogatta vagy beszélt vele ekkoriban?

– Biztosan. Azt mondják, valószínőleg ekkor történt… tudja, hogy véget vetett a terhességének. Hogy valójában nem is volt beteg. Hogy csak lábadozott a mőtét után. Nem tudom. Én biztosan azt gondoltam, hogy beteg. Nem igazán emlékszem, hogy beszéltünk-e egymással azon a héten…

– A nyomozók akkoriban feltették önnek ezeket a kérdéseket? – Igen, szinte biztos vagyok benne. – Hová mehet egy hillside-i diák, ha terhes lesz? – tette fel a kérdést Rider. – Úgy értem,

akkoriban hová mehetett? – Mármint melyik klinikára? Vagy melyik orvoshoz? – Igen. Bailey Sable nyaka kivörösödött. Láthatóan zavarba hozta a kérdés. Végül megrázta a

fejét. – Nem tudom. Ez legalább annyira megdöbbentett minket, mint hogy Becky… tudja,

meghalt. Mindnyájan arra gondoltunk, hogy alig ismertük a barátunkat. És ez elszomorított minket. Rájöttünk, mennyire nem bízott bennünk, hogy semmit sem mondott el nekünk. I la visszagondolok azokra az idıkre, most is ez jut eszembe elıször.

– Volt olyan fiúja, akirıl tudott? – kérdezte Bosch. – Akkoriban nem. Volt egy fiúja az elsı évben, de ı elköltözött Hawaiira a családjával.

Azt hiszem, egy évvel korábban. Azután az egész tanévben nem volt senkije, legalábbis azt hittem. Tudja, nem járt el táncolni, senki sem kísérte el a meccsekre… de úgy látszik, tévedtem.

– A terhessége miatt – bólintott Rider. – Hát, igen. Elég nyilvánvaló, nem igaz? – Ki volt az apa? – kérdezte Bosch abban a reményben, hogy az egyenes kérdéssel

kicsalhat egy olyan választ, amin továbbindulhatnak. Sable csak megvonta a vállát.

– Sejtelmem sincs, pedig, higgye el, épp eleget gondolkodtam rajta. Bosch bólintott. Nem jutottak sehová. – A szakítás azzal a fiúval, aki Hawaiira költözött… Becky hogyan viselte? – kérdezte. – Azt hittem, meghasad a szíve. Sokat szenvedett. Úgy voltak egymással, mint Rómeó és

Júlia. – Ezt hogy érti? – A szüleik szakították el ıket egymástól. – Úgy érti, nem akarták, hogy együtt legyenek? – Nem, csak az apa elvállalt egy állás Hawaiin. Elköltöztek, és ezzel elszakították ıket

egymástól. Bosch újra bólintott. Nem tudta, látja-e bármi hasznát az értesüléseknek, mégis úgy

gondolta, hogy célszerő a lehetı legtöbb információt kiszednie a nıbıl. – Nem tudja, hol lakik mostanság Tara Wood? – tért át a következı témára. Sable megrázta a fejét. – A tízéves osztálytalálkozónkra sem jött el. Semmit sem tudunk egymásról. Néha

szoktam beszélni Grace Tanakával, de ı odafent lakik az öböl környékén, úgyhogy nem sokat látjuk egymást.

– Meg tudná adni a számát? – Persze, nálam van. Elırehajolt, kihúzta az egyik fiókot és elıvette a tárcáját. Amíg fellapozta a noteszét,

Bosch elvette az asztalról Mackey fényképét, és visszatette a zsebébe. Ezután Sable diktálta a telefonszámot, Rider pedig lejegyezte kis noteszébe.

– 510? Milyen körzet ez, Oakland? – Haywardban lakik. Szeretne San Franciscóba költözni, de nem engedheti meg magának. – Mivel foglalkozik? – Fémszobrász. – A vezetékneve még mindig Tanaka? – Igen. Nem ment férjhez. Tudja… – Igen? – Kiderült, hogy meleg. – Kiderült? – Igen. Egyikünk se tudott róla. Soha nem beszélt errıl. Miután elköltözött, úgy nyolc

évvel ezelıtt meglátogattam, és akkor jöttem rá. – Nyilvánvalóvá tette? – Azzá. – İ eljött a tízéves osztálytalálkozóra? – Igen, ott volt. Jó buli volt, csak kicsit szomorú, mert mindenki Beckyrıl beszélt, meg

hogy sosem oldották meg az ügyet. Szerintem ezért nem jött el Tara sem. Nem akart emlékezni arra, ami Beckyvel történt.

– Hát, talán majd a húszéves találkozón… – vetette közbe Bosch, aki azonnal meg is bánta a csípıs megjegyzést. – Sajnálom, ez nem volt szép tılem.

– Remélem is, hogy sajnálja. Azóta is folyton erre gondolok. Azon töprengek, kik tehették, és miért nem találták ıket meg soha. Minden áldott nap látom a fényképét, amikor bejövök tanítani. Különös érzés. Én segítettem összegyőjteni a pénzt arra az emléktáblára, amikor még osztályelnök voltam.

– İket? – ráncolta a homlokát Bosch. – Micsoda? – Azt mondta, miért nem találták meg ıket soha. Miért mondta, hogy ıket? – Nem tudom. İt, ıket, nem mindegy? Bosch kimérten bólintott.

– Köszönjük a türelmét, Mrs. Sable. Megtenné, hogy nem beszél errıl senkinek? Nem akarjuk, hogy felkészüljenek a látogatásunkra, ha érti, mire gondolok…

– Ahogy velem csinálták? – Pontosan. És ha eszébe jutna valami… bármi, amit meg szeretne osztani velünk, a

társam átadja önnek a névkártyáját, azon az összes telefonszámunkat megtalálja. Oké. A nı elrévedt, mintha messze járt volna. A nyomozók elköszöntek, aztán magára hagyták

az osztályzásra váró dolgozatokkal. Alighanem azokra az idıkre gondolt, amikor ık négyen a legjobb barátok voltak, és a jövı még olyan igézınek tőnt.

Mielıtt elhagyták az iskolát, megálltak az igazgatói irodánál, hátha megszerezhetik az egykori diák, Tara Wood jelenlegi elérhetıségét. Gordon Stoddard megkérte Mrs. Atkinst, de végül ı sem talált semmit. Bosch ezután még elkérte az 1988-as évkönyvet, hogy másolatot készíthessen néhány fényképrıl. Stoddard beleegyezett.

– Én is épp indultam – felelte. – Kikísérem magukat. Felszínes társalgással ütötték el az idıt a könyvtárig, ahol Stoddardtól megkapták az

évkönyvet, amelyet idıközben visszatettek a polcra. Útban a parkoló felé Stoddard még egyszer megállította ıket az emléktábla elıtt. Bosch végigfuttatta az ujjait Becky Verloren nevének dombornyomásos betőin. Felfigyelt rá, hogy az évek során diákok százai tehették ugyanazt, s ettıl a betők éle simára kopott.

11. BOSCH VEZETETT a 405-ös keleti oldalán, a devonshire-i körzet határának túloldalán

fekvı Panorama Citybe, Rider útközben az aktával és telefonnal foglalatoskodott. Panorama City kerületét sok évvel ezelıtt hasították ki Van Nuys északi oldalából, miután

az itt lakók szükségét éreztek, hogy elszigeteljék magukat a rossz hírben álló Van Nuystól. Habár a hely mit sem változott – leszámítva a nevet és néhány útjelzı táblát –, az új elnevezés valahogy mégis tisztának, festıinek és békésnek hangzott, s ettıl az itt lakók máris jobban érezték magukat. Igaz, azóta sok idı eltelt, és a lakók közül többen szükségét érezték, hogy petíciót nyújtsanak be a környék újbóli átkeresztelése érdekében, hogy ezáltal elszigeteljék magukat mindattól, amit a megkopott fényő Panorama City megtestesített. Ez is egy módja Los Angeles megújulásának, gondolta Bosch keserően. Akár egy író vagy színész, aki minden bukás után új mővésznevet vesz fel – épp csak a tolla vagy az arca marad ugyanaz.

Amint arra számítani lehetett, Roland Mackey már nem dolgozott az autóvontató cégnél, ahol legutolsó próbára bocsátása idején. S amint arra számítani lehetett, a sokszorosan elítélt bőnözı nem végzett túl alapos munkát, amikor a nyomait próbálta eltakarítani. Az aktája tartalmazta valamennyi munkahelyét, ahol – jobbára próbaidın töltött – életében csak dolgozott. Az elmúlt idıszakban két másik vontatással foglalkozó cégnél vállalt állást, s miután Rider az ismerısének adta ki magát, az egyiknél még telefonon keresztül is megnevezték jelenlegi munkaadóját, a Tampa autómentıt. Rider már hívta is a céget, és megtudakolta, hogy Mackey dolgozik-e aznap. Pillanatnyi szünet után összecsukta a mobiltelefont, majd felnézett Boschra.

– Tampa autómentı. Négyre megy be. Bosch az órájára nézett. Mackey tíz perc múlva áll munkába. – Akkor menjünk, és nézzük meg magunknak. A címét utána is ráérünk kideríteni. Hol

van az autómentı? – A Tampa és Roscoe sarkán. A kórházzal szemben van, azt mondták. – A kórház a Roscoe és a Reseda sarkánál van. Vajon miért nem Roscoe autómentınek

hívják? – Majd kérdezd meg tılük. Amúgy mit akarsz csinálni, miután megnézted magadnak? – Hát odamegyek, és megkérdezem, hogy tizenhét évvel ezelıtt ı gyilkolta-e meg Becky

Verlorent. İ erre azt mondja, igen, mi meg már visszük is. – Komolyan kérdem, Bosch. – Nem tudom. Te mit mondasz? – Ellenırizzük a címét, ahogy te mondtad, azután beszélhetnénk a szülıkkel. Szerintem

mindenképpen tudniuk kell a dologról, mielıtt megpróbáljuk lépre csalni a fickót, és mindenféle cikkeket jelentetünk meg az újságban. Azt mondom, menjünk csak ki az anyához, hátha otthon találjuk.

– Mibıl gondolod, hogy még ott lakik? – kérdezte Bosch. – Az ı nevére is lefuttattad a keresést?

– Nem volt rá szükség. Ott kell lennie. Te is hallottad Garciát. A kislánya abban a házban kísért. Nem hiszen, hogy képes lenne elköltözni.

Bosch gyanította, hogy Ridernek igaza van, de nem feleit. Keletnek hajtott a Devonshire Boulevard-on, a Tampa Avenue irányába, azután ráfordult a Roscoe Boulevard-ra. Néhány

perccel négy elıtt értek a keresztezıdéshez. A Tampa autómentı egyszerő, kétbeállós Chevron szerviznek bizonyult. Bosch leparkolt a szemközti bevásárlóközpont parkolójában, és leállította a motort.

Nem lepıdött meg, amikor Roland Mackey négy órakor nem jelent meg. Nem olyan fickó benyomását keltette, mint aki izgatottan várja, hogy nekifoghasson a napi munkának.

Negyed ötkor Rider nem bírta tovább. – Te mit gondolsz? Nem kellene…? – Ott van. Legalább harmincéves, összetákolt karosszériájú Camaro fordult be a szervizhez, és

leparkolt a kompresszor közelében. Bosch csak egy pillanatra látta az autó vezetıjét, de nem is kellett több. Kinyitotta a kesztyőtartót, és elıvette a távcsövet, amit a légitársaság katalógusából választott ki, útban Las Vegas felé.

Lecsusszant az ülésben, és belenézett a távcsıbe. Mackey kiszállt a Camaróból, és a szervizállomás nyitott garázsa felé indult. Sötétkék nadrágot és világoskék inget viselt. A bal ingzsebén ovális foltot viselt Ro felirattal, míg a hátsó zsebébıl egy pár kesztyő kandikált ki.

A garázsban hidraulikus emelıvel ellátott Ford Taurus parkolt, alatta légkulcsos szerelı dolgozott. Amikor Mackey belépett, az aknában dolgozó férfi felé nyújtotta a kezét. Mackey megállt, és végighallgatta a férfit, aki mondott neki valami' – Azt hiszem, most beszél neki a telefonhívásról – mormolta Bosch. – Mackey-t nem nagyon izgatja a dolog. Elıveszi a telefonját a zsebébıl. Felhívja a fickót, akirıl azt hiszi, hogy kereste.

Leolvasta a szavakat Mackey ajkáról: „Hé, te kerestél?” Mackey sietve befejezte a beszélgetést.

– Úgy látszik, nem ı volt. Mackey visszatette a telefont a zsebébe. – Egyvalakit hívott – jegyezte meg Rider. – Nem lehet túl pezsgı társasági élete. – Az ingén az áll, hogy Ro. Ha a szerelı elmondta, hogy a hívó Rolandot kérte, akkor

leszőkíthette a keresési arra az egy valakire, aki így szólítja. Talán a jó öreg apucira, a hegesztıre.

– Most mit csinál? – Nem látom. Hátrament. – Talán el kellene tőnnünk, mielıtt szaglászni kezd. – Ugyan már. Egyetlen telefon, és szerinted máris azt hiszi, hogy tizenhét év után újra

nyomozni kezdenek utána? – Nem, én nem Becky miatt félek. Lehetnek futó ügyei is. Talán beletenyereltünk

valamibe, és még csak nem is tudjuk. Bosch letette a távcsövet. Igazat kellett adnia Ridernek. Beindította a kocsit. – Oké, megnéztük magunknak – bólintott. – Tőnjünk el innét. Látogassuk meg Muriel

Verlorent. – Mi legyen Panorama Cityvel? – PC várhat. Mindketten tudjuk, hogy rég nem lakik azon a címen. Az ellenırzés csak

formalitás. Kitolatott a parkolóhelyrıl. – Nem gondolod, hogy elıbb fel kellene hívnunk Murielt? – kérdezte Rider. – Nem. Egyszerően csak bekopogunk az ajtaján. – Abban jók vagyunk.

12. TÍZ PERC MÚLVA már Verlorenék háza elıtt álltak. A környék, ahol egykor Becky

Verloren lakott, ma is kellemesnek és biztonságosnak tőnt. A Red Mesa Way széles aszfaltcsíkja egyenesen tartott a távolba, mindkét oldalán járdákkal és árnyas fákkal. A házak zöme egyszintesre épült, és szokatlanul nagy területen terpeszkedett. A hatvanas években a nagyobb telkekkel sikerült kicsalogatni az embereket a város északnyugati csücskébe. Negyven év múlva a fák hatalmasra nıttek, és a lakók összetartó közösség benyomását keltették.

A Verloren-ház a ritka kivételek közé tartozott, kétszintes volt: bár megtartotta a klasszikus vidéki stílusjegyeket, a tetı felnyúlt a dupla garázs fölött. Bosch az aktákból tudta, hogy Becky szobája a garázs felett, a hátsó oldalon nyílik.

A garázsajtót lezárták. Nem látták jelét, hogy bárki is lenne otthon. Leparkoltak a járda mellett, és felsétáltak a bejárati ajtóhoz. Miután Bosch megnyomta a gombot, a csengı hangja hosszan és távolian visszhangzotta be a házat.

Az ajtót egy asszony nyitotta ki, akinek formátlan kék zsákruhája segített leplezni saját formátlan testét. Lapos sarkú szandált viselt. Haját vörösre festette, talán túl sok narancssárga beütéssel. A félresikerült házilagos bemosás láthatóan a legkevésbé sem izgatta a nıt. Alighogy kinyitotta az ajtót, szürke macska surrant ki a résen és iramlott el az udvaron.

– Nehogy elüssenek, Kormos! – kiáltott utána az asszony, mielıtt feléjük fordult volna. – Miben segíthetek?

– Mrs. Verloren? – kérdezte Rider. – Igen, mi történt? – A rendırségtıl jöttünk. A lányáról szeretnénk beszélni. Amint Rider kiejtette a „rendırség” szót, még mielıtt még eljuthatott volna addig, hogy a

„lányáról”, Muriel Verloren mindkét kezét a szája elé kapta, és úgy reagált, ahogyan akkor tehette, amikor elıször értesült a lánya haláláról.

– Édes istenem! Édes istenem! Mondja, hogy elkapták. Mondja, hogy elkapták azt a rohadékot, aki elvette tılem az én drágámat.

Rider megnyugtatónak szánt mozdulattal a vállára tette a kezét. – Sajnos nem ilyen egyszerő, hölgyem. Bemehetnénk egy percre? Az asszony hátrébb lépett, és beengedte ıket, miközben maga elé suttogott, alighanem

egy imádságot. Miután beléptek, betette mögöttük az ajtót, ám elıbb még egyszer figyelmeztette az elkóborolt macskát.

Az odabent uralkodó bőz alapján a macska nem sokszor szökhetett el. A nappalit rendben tartották, a bútorok azonban öregnek és kopottnak tőntek. Az egész helyet belengte a macskavizelet jellegzetes szaga. Bosch hirtelen azt kívánta, bárcsak behívta volna Muriel Verlorent a Parker Centerbe, noha tudta, hogy az nagy hiba lett volna. Látniuk kellett a helyszínt.

Egymás mellé ültek a kanapéra, míg Muriel az egyik karosszéket foglalta el az üvegasztal túlsó oldalán. Bosch mancsnyomokat látott az üveglapon.

– Mi történt? – kérdezte türelmetlenül az asszony. – Van valami hírük?

– Nos, azt hiszem, a hír annyi, hogy újra nyomozni kezdtünk az ügyben – felelt Rider. – Én Rider nyomozó vagyok, ı pedig a társam, Bosch nyomozó. A Parker Centerben dolgozunk, a lezáratlan ügyek osztályán.

Bosch és Rider már idefelé megegyezett abban, hogy elıvigyázatosan adagolják a híreket Verlorenéknek, legalábbis amíg nem kapnak pontosabb képet a család helyzetérıl.

– Lehet tudni bármi újat? – sürgette ıket Muriel. – Hát, még csak most kezdtünk neki a munkának – válaszolt Rider. – Egyelıre próbáljuk

felmérni a terepet, de idıvel nagyobb sebességre kapcsolunk. Most csak azért jöttünk, hogy tudja, újra elıvettük az ügyet.

Az asszony némiképp csalódottnak tőnt. Láthatóan azt gondolta, ha a rendırség ennyi év után újra felbukkan, akkor arra alapos oka van. Bosch bőntudatot érzett, amiért elhallgatták elıle a DNS-elemzés eredményét, de jelen pillanatban úgy érezte, hogy ez a legcélszerőbb.

– Azért van néhány dolog – vette át a szót. – Elıször is, miközben átnéztük az anyagot, ráakadtunk erre a fényképre.

Elıvette zsebébıl a tizennyolc éves Roland Mackey fotóját, és letette Muriel elé az üvegasztalra. Az asszony kérés nélkül is elırehajolt, hogy megvizsgálja.

– Nem tudjuk biztosan, hogy van-e bármi köze az ügyhöz – sietett hozzátenni Bosch. Arra gondoltuk, ön talán ismeri ezt a férfit, és emlékszik rá, hogy annak idején találkozott-e vele.

Az asszony szótlanul nézte tovább a fotót. – Ez a fénykép 1987-ben készült – tette hozzá Bosch, mintegy sürgetésképpen. – Ki ez? – kérdezte végül a nı. – Nem tudjuk biztosan. A neve Roland Mackey. Egy sor kisebb bőncselekményt követett

el, miután az ön lánya meghalt. Még azt sem tudjuk, hogyan került a fényképe az aktába, felismeri?

– Artot vagy Ront már megkérdezték? Bosch kis híján rákérdezett, hogy ki ez az Art vagy Ron, amikor megértette. – Ami azt illeti, Green nyomozó rég nyugdíjba ment, azóta el is hunyt. Garcia

nyomozóból Garcia parancsnok lett. Beszéltünk vele, de Mackey-vel kapcsolatban nem tudott a segítségünkre lenni. Ezért kérdezzük önt. Lehetséges, hogy a lánya egyik ismerıse volt? Felismeri az arcát?

– Meglehet. Van benne valami ismerıs. Bosch bólintott. – Tudja, hogy honnét ismeri? – Nem, nem emlékszem. Beszéljen róla, hátha az felfrissíti a memóriámat. Bosch gyors pillantást vetett Riderre. Nem számított szokatlannak, de csak bonyolította a

helyzetet, amikor az áldozat szülei olyannyira segíteni akartak, hogy egyszerően megkérdezték a rendıröket, mit akarnak hallani. Muriel Verloren tizenhét évet várt arra, hogy a lánya gyilkosa a törvény elıtt feleljen a tettéért. Nyilvánvalóan gondosan megválogatta minden szavát, nehogy éppen miatta szenvedjen további késedelmet az ügy. Talán már az sem számított, ha nem az igazat mondja. Az elmúlt évek megtörték, miközben fájóan elevenen tartották a lánya emlékét. Azt akarta, hogy valaki fizessen ezért.

– Nem mondhatunk mást, Mrs. Verloren, mert mi sem tudunk többet – felelte Bosch. – Gondolkodjon csak nyugodtan, és szóljon, ha eszébe jutna valami.

Az asszony szomorúan bólintott, mintha csak lecsúszott volna egy újabb lehetıségrıl. – Mrs. Verloren, jelenleg mivel foglalkozik? – folytatta a kérdezısködést Rider. Ezzel sikerült kirángatnia az asszonyt emlékeinek és vágyainak ködös világából. – Árulok ezt-azt – vonta meg a vállát. – Az interneten. Várták a további magyarázatot, a nı azonban nem szolgált ilyennel. – Valóban? – ráncolta a szemöldökét Rider. – Mégis milyen dolgokat árul?

– Amit csak találok. Lomtalanításokra, zsibvásárokra járok. Ott akadok rájuk. Könyvek, játékok, ruhák. Az emberek aztán megvesznek mindent. Es készek fizetni bármiért. Épp ma reggel adtam el két szalvétagyőrőt egy ötvenesért. Régiek voltak.

– Szeretnénk megkérdezni a férjét is a fotóról – vette vissza a szót Bosch. – Nem tudja, hol találhatnánk meg?

Az asszony megrázta a fejét. – Valahol a játékgyárak körül. Hosszú, hosszú ideje nem hallottam felıle. Egy pillanatra néma csend lett. A belvárosi hajléktalanszállók zöme abban a kerületben

volt, ahol a játékgyárak és nagykereskedelmi lerakatok üzemeltek. Nem számított szokatlan látványnak, ha a fedél nélkül élık a játéküzletek kapuiban húzták meg magukat.

Muriel Verloren megerısítette, hogy férje is része lett a világban céltalanul hányódó emberi hordaléknak. A sztárok séfjébıl hajléktalan csavargó lett, ami ellentmondásosnak tőnt, hiszen ez a ház még mindig az otthona lehetett volna. Csak képtelen volt itt maradni a történtek után. Éles ellentétben a feleségével.

– Mikor váltak el? – tudakolta Rider. – Nem váltunk el. Mindig azt reméltem, Robert egy napon feleszmél, és rájön, hogy

bármilyen messzire fut, nem menekülhet el az elıl, ami történt. Azt hittem, egy napon rájön erre, és visszatér hozzám. Eddig nem történt meg.

– Gondolja, hogy ismerték a lányuk összes barátját? – kérdezte Bosch. Muriel ezen hosszan elgondolkodott. – Az eltőnése reggeléig úgy gondoltam, de rá kellett döbbennem, hogy titkai voltak

elıttünk. Azt hiszem, ez fáj a legjobban. Nem az, hogy titkolózott, hanem hogy úgy érezte, titkolóznia kell. Úgy érzem, ha mindent elmondott volna nekünk, talán a dolgok is másként alakulnak.

– A terhességére gondol? Muriel bólintott. – Miért gondolja, hogy az is szerepet játszott a történtekben? – Anyai megérzés. Nincs bizonyítékom. Egyszerően csak azt gondolom, hogy akkor

kezdıdött minden. Bosch bólintott, de nem tudta hibáztatni a lányt, amiért titkolózott. Az ı korában

Boschnak, igazi szülık híján, már a saját lábára kellett állnia. Nem tudhatta, milyen a valódi, bensıséges szülı-gyerek kapcsolat.

– Beszéltünk Garcia parancsnokkal – folytatta Rider. – Azt mondta, sok évvel ezelıtt visszaadta önnek a lánya naplóját. Megvan még?

Muriel rémülten reagált. – Minden este olvasok belıle, ügye, nem akarják elvenni tılem? Az a bibliám! – Kölcsön kell kérnünk, hogy lemásoljuk. Garcia parancsnoknak kellett volna másolatot

készítenie róla, de nem tette. – Nem élném túl, ha elveszíteném. – Nem is fogja, Mrs. Verloren, ezt megígérem. Lemásoljuk, és azonnal visszajuttatjuk

önnek. – Most akarják elvinni? Az ágyam fejénél tartom. – Ha ide tudná hozni, hálásak lennénk érte. Muriel Verloren magukra hagyta ıket, és eltőnt a folyosón, amely a ház bal szárnyába

vezetett. Bosch Riderhez fordult, és kérdıen felvonta a szemöldökét. Rider vállat, hogy jelezze, késıbb is ráérnek kitárgyalni a dolgot.

– Egyszer a lányom akart még egy macskát – suttogta Bosch. – Az exem azt mondta, elég egy is. Most már értem, miért.

Rider kevésbé helyénvaló módon elmosolyodott, mielıtt Muriel visszatért egy virágmintás kis könyvvel, amelynek borítójába aranybetőkkel a Naplóm szót nyomták. Az

arany erısen megkopott az évek során. Látszott, mennyire sokat forgatták a lapokat. Az asszony Rider felé nyújtotta a naplót, aki tisztelettudó mozdulattal vette el.

– Ha nem bánja, Mrs. Verloren, szeretnénk egy kicsit körülnézni – húzta ki magát Bosch –, hogy összevethessük az aktában olvasott adatokat az eredeti helyszínekkel.

– Miféle aktában? – Tudja, az üggyel kapcsolatos valamennyi iratot egyetlen győjtıben tartjuk. Ez alapján

tájékozódunk arról, hogyan folyt a nyomozás. – Sokáig tart? – Sietünk, higgye el. Ha lehet, látni szeretnénk a hátsó ajtót, és körülnéznénk egy kicsit

odakint is. Az asszony felemelt kézzel mutatta, merre induljanak. Bosch és Rider felállt. – Minden megváltozott – sóhajtott fel Muriel. – Azelıtt nem voltak házak odafent. Az

ember kisétált a házból, és már fent is volt a hegyen. Mostanra teraszos házakat építettek, sok millió dollárból. Valóságos palota áll azon a helyen, ahol az én kicsikémet megtalálták. Győlölöm azt a helyet.

Erre nem lehetett mit mondani. Bosch csak bólintott, és követte az asszonyi a rövid folyosón át a konyhába, ahonnét üveges ajtó nyílt a hátsó kertre. Muriel kinyitotta az ajtót, és valamennyien kiléptek a meredek domboldalban kialakított udvarra. A telek végében eukaliptuszliget kezdıdött, a fák között Bosch egy spanyol stílusú ház vörös cseréptetejét látta elıtőnni.

– Valamikor nem volt itt más, csak a fák – mesélte Muriel. – Mára beépítették az egészet. Még egy kerítést is felhúzlak, hogy ne tudjak feljárni, mint régen. Szenilis vénasszonynak tartanak, csak mert azelıtt mindennap ott piknikeztem azon a helyen… Becky helyén.

Bosch bólintott, és próbálta nem maga elé képzelni, ahogyan egy anya azon a helyen piknikezik, ahol a lányát meggyilkolták. Ehelyett inkább tanulmányozta a domborzati viszonyokat. A boncolási jegyzıkönyv szerint Becky negyvennyolc kilót nyomott. Még egy ekkora súlyt is épp elég lehetett felcipelni a meredek hegyoldalon. Eltöprengett a lehetıségen, hogy talán többen követték el a gyilkosságot. Ahogyan Bailey Sable is több emberrıl beszélt.

Bosch Muriel Verloren felé fordult, aki lehunyt szemmel, mozdulatlanul és némán állt. Hátrahajtotta a fejét, hogy a késı délutáni nap átmelegítse az arcát. Bosch azon tőnıdött, hogy talán ez is része a rituálénak, amellyel a lányát gyászolja. Mintha csak megérezte volna a figyelmet, a nı hirtelen megszólalt, de a szemét még most sem nyitotta ki: – Szeretem ezt a helyet. Sosem tudnám elhagyni.

– Megnézhetjük a lánya szobáját? – kérdezte Bosch. Az asszony kinyitotta a szemét. – Csak elıbb töröljék meg a lábukat. Muriel Verloren újra végigvezette ıket a konyhán és a rövid folyosón. A lépcsısor a

garázsba nyíló ajtónál indult. Az ajtó nyitva állt, így Bosch vethetett egy pillantást az ütött-kopott furgonra, körötte a legkülönfélébb kacatokkal, amelyeket az asszony nyilván a lomtalanításokon szerzett be. Azt is megfigyelte, milyen közel esik az átjáró ajtaja a lépcsıhöz, bár nem tudta, hogy ez jelent-e valamit. Felidézte magában Garcia és Green következtetését, miszerint a gyilkos valahogyan elrejtızhetett a házban, és megvárta, amíg a család elalszik. A garázs alkalmas helynek tőnt erre.

A lépcsın csak egyenként sorjázhatlak fel, miután a kacatokkal teli dobozokból ide is jutott. Rider ment elıre. Muriel intett Boschnak, hogy jöjjön, majd amikor a férfi elfurakodott mellette, a fülébe súgott: – Magának vannak gyerekei?

Bosch bólintott, és tudta, mekkora fájdalmat okoz a válaszával. – Egy lányom. Az asszony komoran bólintott. – Sose hagyja egyedül.

Bosch nem árulta el, hogy a lánya és a volt felesége olyan messzire lakik, hogy innen nem tud vigyázni rájuk. Csak bólintott, mielıtt nekiindult a lépcsınek.

Az emeleti fordulóban két szoba nyílt, közöttük kis fürdıszobával. Becky Verloren szobája a hátsó oldalon feküdt, ahonnét a hegyoldalra nyílt kilátás.

Amikor Muriel kinyitotta elıttük a bezárt ajtót, úgy érezték, mintha visszarepültek volna a múltba. A szoba semmiben sem különbözött attól, ahogyan a tizenhét évvel ezelıtti fényképek megörökítették. A ház többi részét lassan elborította egy széthulló élet törmeléke, ám az a kis birodalom, ahol Becky Verloren aludt, telefonált és naplót írt, változatlan maradt. Hosszabb ideje állt így, mint amennyit a lány élt.

Bosch elırébb lépett, és egyetlen hang nélkül széttekintett. Ide még a macska sem juthatott be. Tisztának és frissnek érezte a levegıt.

– Minden olyan, mint azon a reggelen volt – törte meg a csendet Muriel. – Csak az ágyat vetettem meg.

Bosch elnézte a steppelt takarót, rajta a kiscicákkal. A fodrok egyenletesen hulllak alá a padlóra.

– Ön és a férje a ház másik oldalán aludt, igaz? – kérdezte Bosch. – Igen. Rebecca olyan korban volt, amikor a lányok szeretnek különvonulni. A ház másik

felében, a földszinten két hálószoba is van. Gyerekkorában ott aludt, de amikor tizennégy lett, felköltözött ide.

Bosch bólintott, és alaposan körülnézett, mielıtt tovább kérdezett volna. – Milyen gyakran jár fel ide, Mrs. Verloren? – érdeklıdött Rider. – Minden áldott nap. Néha, amikor nem tudok aludni – és ez sokszor elıfordul –, feljövök

ide, és lefekszem. Persze nem az ágyába. Azt akarom, hogy az csak az övé legyen. Bosch azon kapta magát, hogy újra bólogat, mintha különösen igaznak érezné az asszony

szavait. A fésülködıasztalhoz lépett. A tükör keretébe fényképeket tőzdeltek. Bosch az egyiken felismerte a fiatal Bailey Sable-t. Egy másikon maga Becky állt az Eiffel-torony elıtt, fekete sapkát viselt. A mővészeti szakkörbıl mások nem voltak jelen.

Szintén a tükörre került egy fotó, amelyen Becky egy fiú társaságában állt. Mintha Disneylandben lettek volna, esetlen a Santa Monica-i kikötıben.

– O kicsoda? – kérdezte. Muriel közelebb lépett. – A fiú? Az Danny Kotchof. A lányom elsı barátja. Bosch bólintott. A fiú, aki Hawaiira költözött. – Amikor elköltözött, a lányom szíve majd megszakadt – tette hozzá Muriel. – Mikor volt ez pontosan? – Egy évvel azelıtt, júniusban. Becky elsıéves volt, a fiú felette járt. Egy évvel volt

idısebb. – Nem tudja, miért költözött el a család? – Danny apja egy autókölcsönzı cégnél dolgozott, és áthelyezték Mauira, az új

irodájukba. Elıléptették. Bosch vetett egy pillantást Riderre, hogy lássa, tudatosult-e benne az imént hallott mondat

fontossága. Rider alig észrevehetıen ingatta a fejét. Tehát nem esett le neki. Bosch azonban nem hagyta ennyiben.

– Danny is a Hillside-ba járt? – kérdezte. – Igen, ott találkoztak – bólintott Muriel. Bosch lenézett a fésülködıasztalra, és észrevette az olcsó üveggömböt, benne a miniatőr

Eiffel-toronnyal. A víz egy része az idık során elpárolgott, a gömb tetejében már a torony tetejéig elért a légbuborék.

– Danny is a képzımővész, szakkörbe járt? Velük utazott Párizsba?

– Nem, ı még azelıtt elköltözött – felelt Muriel. – Júniusban ment el, és a klub csak augusztus utolsó hetében utazott Párizsba.

– Többet nem is hallottak Dannyrıl? - ráncolta a homlokát Bosch. – De igen, váltottak néhány levelet, és telefonon is beszéltek. Beckey eleinte rendszeresen

telefonált neki, de az túl sokba került. Azután már csak Danny hívogatta. Minden este, lefekvés elıtt. Egész addig tartott, amíg… amíg Becky eltőnt.

Bosch óvatosan kihúzta a fényképet a tükör kerete mögül. Gondosan tanulmányozta Danny Kolchof arcát.

– Mi történt, miután a lányát elrabolták? Danny honnét tudta meg? Hogyan reagált? – Hát… mi hívtuk fel, és kértük meg az apát, hogy tapintatosan közölje Dannyvel a rossz

hírt. Amennyire tudjuk, nagyon megrázta a dolog. De hát kit nem? – Vagyis az apja mondta meg Dannynek. Ön vagy a férje nem beszélt vele közvetlenül? – Nem, de Danny írt nekem egy hosszú levelet Beckyrıl, hogy milyen sokat jelentett a

számára. Nagyon szomorú és nagyon kedves levél volt. – Ebben biztos vagyok. Itt volt Danny a temetésen? – Nem, nem volt. A szülei azt gondolták, úgy lesz a legjobb, ha a szigeten marad. Tudja, a

trauma miatt. Mr. Kotchof telefonált, és közölte, hogy a fia nem fog eljönni. Bosch bólintott. Miközben elfordult a tükörtıl, gyorsan a zsebébe csúsztatta a fényképet.

Muriel nem vette észre. – Mi történt azután? – kérdezte. – Úgy értem, miután megkapta a levelét. Kapcsolatba

lépett még magukkal? Esetleg telefonált és beszélt önökkel? – Nem, azután már nem hallottunk róla. A levél volt az utolsó. – Megvan még az a levél? – tudakolta Rider. – Természetesen. Mindent megıriztem. Egy egész fiók tele van a levelekkel, amiket

akkoriban kaptunk. Rebeccát nagyon sokan szerették. – Azt a levelet is kölcsön szeretnénk kérni, Mrs. Verloren – bólintott Bosch –, és késıbb

talán látni szeretnénk az egész fiók tartalmát is. – De miért? – Sosem tudhatjuk – felelte Bosch. – Meg akarunk tenni minden tılünk telhetıt – tette hozzá Rider. – Tudom, hogy ezzel

megzavarjuk a nyugalmát, de kérem, ne felejtse el, miért tesszük. Meg akarjuk találni azt a személyt, aki felelıs a lánya haláláért. Hosszú idı telt el azóta, de ez nem jelenti, hogy meg kellene úsznia.

Muriel Verloren bólintott. Szórakozottan felvette az. ágyról az egyik kis díszpárnát, és két kézzel a mellkasára szorította. A párnát talán még a lánya készítette, sok évvel ezelıtt. A kis kék huzatra vörös nemezszívet varrtak. Ahogy maga elé tartotta, Muriel Verloren minden korábbinál sebezhetıbbnek tőnt.

13. AMÍG BOSCH VEZETETT, Rider elolvasta a levelet, amelyet Danny Kotchof Becky

meggyilkolása után küldött a Verloren családnak. Egyetlen lapból állt, és jobbára a fiú gyengéd érzelmeit részletezte.

„Nem mondhatok mást, csak hogy rettenetesen sajnálom. Sajnálom, hogy így kellett történnie. Sosem felejtem el ıt. Szeretettel, Danny.” Ez minden.

– Mi van a bélyegzın? Rider átfordította a borítékot. – Maui, 1988. július 29. – Nem siette el. – Talán nehezére esett megírni. Miért szálltál rá, Harry? – Nem szálltam rá, csak Greennek és Garciának elég volt egyetlen telefon ahhoz, hogy

tisztázza. Emlékszel a jelentésre? A fınöke tanúsította, hogy a kölyök aznap és másnap egy autókölcsönzı mosójában dolgozott. Nem volt rá ideje, hogy L. A.–be repüljön, megölje Beckyt, majd idıben visszaérjen dolgozni.

– És? – Most tudtuk meg Murieltıl, hogy az örege egy autókölcsönzıt vezetett. Errıl egy szót

sem olvastam az iratokban. Szerinted Green és Gracia tudott róla? Mennyit tennél rá, hogy apuci vezet te azt a helyet, ahol a fiú dolgozott? Mennyit tennél rá, hogy a fınök, aki igazolta a kölyök alibijét, nem volt más, mint az apja?

– Bosch, én csak hülyültem azzal a párizsi úttal. De nagyon úgy tőnik, hogy te komolyan hajtasz egy hawaii kirándulásra.

– Csak nem szeretem a félmunkát. Túl sok az elvarratlan szál. Beszélnünk kell Danny Kotchoffal, és nekünk magunknak kell tisztáznunk. Ha ez egyáltalán lehetséges ilyen hosszú idı után.

– Ott az Auto Track… – Ja, arra kiváló, hogy megtalálja nekünk. De tisztázni az se tudja. – Még ha meg is döntjük az alibijét, mit fogsz mondani? Hogy egy tizenhat éves srác

ideruccant Hawaiiról, megölte a régi barátnıjét, aztán hazarepült anélkül, hogy ez bárkinek feltőnt volna?

– Talán nem így tervezte. És tizenhét éves volt. Murieltól tudjuk, hogy Becky felett járt. – A, így mindjárt más – gúnyolódott Rider, mintha ez mindent megmagyarázna. – Tizennyolc éves koromban eltávot kaptam Vietnamból Hawaiira. Azt nem engedték,

hogy átjöjjünk a kontinensre. Alighogy odaértem, civilbe öltöztem, szereztem egy bıröndöt, és szépen elsétáltam a katonai rendırök mellett, hogy felüljek az elsı Los Angeles-i gépre. Szerintem erre egy tizenhét éves is képes.

– Legyen neked, Harry. – Nézd, én csak azt mondom, hogy hanyagul jártak el. Az akta szerint Green és Garcia

egyetlen telefonhívás alapján tisztázta a kölyköt. Semmi sem utal rá, hogy utánajártak volna a repülıjáratoknak, és most már késı ehhez. Ez nem hagy nyugodni.

– Én megértelek, de egyvalamit ne felejts el. Meg kell találnunk a logikai kapcsolatot. Könnyen összekapcsoljuk egymással Dannyt és Beckyt, ahogyan a pisztoly összekapcsolja egymással Beckyt és Mackey-t. De mi kapcsolja Dannyt Mackey-hez?

Bosch bólintott egyet nyomatékul. Jogos volt az érvelése, bár ettıl fikarcnyit sem érezte jobban magát.

– És akkor még ott van, amit a levélben írt – lépett tovább. – Azt írta, sajnálja, hogy így kellett történnie. Kellett… mit akarhatott ezzel?

– Ez csak egy szófordulat, Harry. Nem építheted fel erre a vádat. – Nem akarok vádat építeni rá, csak azon tőnıdöm, miért így fejezte ki magát. – Ha még életben van, megtaláljuk, és megkérdezzük tıle. Áthaladtak a 405-ös alatt, és elérték Panorama Cityt. Bosch ejtette Danny Kotchofot, mire

Rider felhozta Muriel Verlorent. – Képtelen továbblépni – jegyezte meg. – Igen. – Rettenetes lehet. Nem volt rá okuk, hogy felvigyék a lányát arra a hegyre. Ezzel az

erıvel mindenkit megölhettek volna a házban. Ahogyan végsı soron meg is tették. Bosch ezt túlzó megközelítésnek tartotta, de nem tette szóvá. – Tették? – kérdezte inkább. – Micsoda? – Azt mondtad, nem volt okuk rá, hogy felvigyék a lányát a hegyre. Te is többes számban

beszélsz, mint Bailey Sable. – Nem is tudom. láttad azt a hegyoldalt. Egy embernek túlságosan nehéz lett volna. – Igen, én is éppen erre gondoltam. Kél tettes. – Egyre jobbnak találom az ötleted, hogy főtsünk be Mackey-nek. Ha ott volt, elvezethet

bennünket a társához. Akár Kotchofhoz, akár máshoz. Bosch délnek fordult a Van Nuys Boulevard-on, majd megállt egy régebbi emeletes ház

elıtt, amely a fél tömböt elfoglalta. A bérház a Panorama View Suites nevet viselte. A/ elıtérbe vezetı üvegajtón „Bérleti iroda” feliratú tábla fityegett. A tábláról az is kiderült, hogy a szobákat havi és heti bérletre is ki lehet venni. Bosch üresbe tette a váltót.

– Kotchofot leszámítva mi jár még a fejedben, Harry? – Arra gondoltam, hogy beszélni kellene a kél másik barátnıvel is. A leszbikus lehetne a

tiéd. Addig is, a legfontosabb az apa. Már ha meg tudjuk találni… – Oké, akkor tiéd az apa, enyém a leszbikus. Még a végén el kell mennem San

Franciscóba. – Haywardba. Ha segítség kell, van ott egy nyomozó ismerısöm, aki utánajárhat, és

megtakarít nekünk egy útiköltséget. – Nem vagy ám vicces, Harry. Szeretnék én is az északi csajokkal lógni egy kicsit. – A fınök is tud errıl? – Eleinte nem tudta. Azután meg nem érdekelte. Bosch bólintott. Egy újabb szimpatikus vonás. – Van még valami? – kérdezte Rider. – Sam Weiss. – Az meg ki? – A betörés áldozata. Akinek a fegyverével lelıtték a lányt. – Vele mi van? – Annak idején nem kapták el Roland Mackey-t. Falán megérné most elárulni neki. – Meglátjuk. – Azután el is kezdhetünk játszadozni Mackey-vel, csak hogy lássuk, mit lép. – Akkor járjunk a dolog végére, aztán beszéljünk Prattel. Egyszerre nyitották ki az ajtót és szálltak ki. Miközben megkerülte a terepjárói, Bosch

magán érezte társa vizsgálódó tekintetét. – Mi az? – kérdezte. – Van még valami.

– Hogy érted? – Veled. Amikor így ráncolod a bal szemöldököd, mindig tudom, hogy van valami. – A volt nejem szerint ezért lennék rossz pókerjátékos. Nem tudom leplezni az érzéseimet. – Szóval, mi az? – Még nem tudom. Valami abban a szobában. – A házban? A lány szobájában? Úgy érted, ijesztı, hogy mindent megtartott az eredeti

állapotában? – Nem, azzal nincs semmi bajom. Azt hiszem, ez érthetı. Másról van szó. Valami nem

stimmel. Ha majd rájövök, mi az, te leszel az elsı, aki megtudja. – Oké, Harry, én tudok várni. Az üvegajtón át beléptek a lakópark területére. Tíz percen belül megerısítést nyert, amit

eddig is tudtak: Mackey nem sokkal azután kiköltözött, hogy lejárt a próbaideje. Ahogy várták, nem hagyta meg az új címét.

14. ABEL PRATT AZ ÍRÓASZTALÁNÁL EBÉDELT. Cornflakeset evett joghurttal

keverve egy mőanyag tálkából. Evés közben felváltva szörcsögı és ropogó hangokat hallatott, Boschnak az idegeire ment. Húsz perce ültek már itt, és összegezték az aznapi eredményeket.

– A rosseb, még most is éhes vagyok – nyögött fel Pratt az utolsó falat után. – Mi ez, csak nem diétázik? – kérdezte Rider. – Én mindig ezt eszem. Lehet, hogy rám férne a déli étrend. – Valóban? Miért, miket evett a déli körzetben? Bosch érezte Rider növekvı feszültségét. A déli körzet tömörítette a város fekete

lakosságának nagy részét, és Rider nyilván azt gondolta, hogy Pratt alig burkoltan rasszista megjegyzést tett. Bosch maga is épp eleget tapasztalta ezt a „mi és ık” megközelítést. Egyes fehér zsaruk nyíltan kérkedtek rasszista elıítéleteikkel fekete vagy latin társaik elıtt, abban a hitben, hogy azok rendırként felette állnak a származásuknak – egyenruhájuk kék színe elırébb való a bırszínüknél. Rider ki akarta deríteni, hogy Pratt is közéjük tartozik-e.

– Hátrébb az agyarakkal – emelte fel a kezét megadóan Pratt. – Csak annyit akartam mondani, hogy tíz évet húztam le délen, de soha nem kellett aggódnom a súlyom miatt. Az ember egész nap meg se állt. Amióta két éve áthelyeztek a gyilkosságiakhoz, nyolc kilót szedtem fel. Hogy a fene vinné el.

A két nyomozó megenyhült. – Hollywoodban mi is azt vallottuk, hogy emeld fel a segged, és rúgd rájuk az ajtót –

jegyezte meg Bosch. –Jó maguknak – sóhajtott fel Pratt. – Kár, hogy fınökként én ezt már nem tehetem meg.

Az ember egész nap csak ül, és arra vár, hogy megtudja, kire rúgták rá az ajtót az emberei. – Talán ezért kapja a vastag borítékot – tette hozzá Rider. – Legalább ennyi legyen. Mindnyájan tudták, hogy vicc az egész, hiszen Pratt nem vállalhatott túlórát, az emberei

azonban igen, így fennállt a lehetıség, hogy a nyomozók némelyike többet keres nála, hiába ı a fınök.

Pratt elfordult, és kinyitotta a hőtıjét, hogy elıvegyen egy újabb joghurtot. – Hogy rohadnál meg – mormolta, miközben felnyitotta. Ezúttal nem tett bele kukoricapelyhet, Boschnak így csak a szörcsögést kellett hallgatnia,

amint Pratt lapátolni kezdte a szájába az ételt. – Oké – folytatta teli szájjal. – Szóval azt mondják, hogy össze lehet kapcsolni a pisztolyt

ezzel a Mackey-vel, de miután semmi sem köti ıt az áldozat személyéhez, nem bizonyítható, hogy ı adta volna le a halálos lövést.

– Többek között, igen – bólintott Rider. – Ha én lennék az ügyvédje – folytatta Pratt –, azt tanácsolnám Mackey-nek, hogy vállalja

csak magára a betörési, hiszen rég elévült. Akkor mondhatná, hogy a pisztoly megcsípte a kezét, ezért megszabadult tıle, még jóval a gyilkosság elıtt. „Nem, uram, nem én öltem meg azt a kislányt, és senki se bizonyíthatja be az ellenkezıjét. Még azt se, hogy valaha is láttam volna.”

Rider és Bosch bólintott. – Vagyis nincs semmink.

Újra bólintottak. – Nem is rossz, egy nap után. Mi a tervük? – Bepoloskázzuk – közölte Bosch. – Két, legfeljebb három helyen. A mobilján, a

munkahelyi telefonján, és esetleg az otthoni számán, ha kiderítettük a tartózkodási helyét, és van vonalas telefonja. A sajtóban bejelentjük, hogy újra elıvettük az ügyet, és gondoskodunk róla, hogy a tudomására jusson. Azután meglátjuk, kivel beszél a dologról.

– De mibıl gondolja, hogy beszélni fog bárkivel is egy tizenhét évvel ezelıtti gyilkosságról, amit talán nem is ı követett el?

– Mint mondtam, eddig nem sikerült összekapcsolnunk a fickót a lánnyal. Azt gondoljuk, hogy talán azért, meri más is benne volt. Mackey vagy az ı megbízásából gyilkolt, vagy megszerezte a pisztolyt valakinek, aki végzett a lánnyal.

– Van egy harmadik lehetıség is – tette hozzá Rider. – A bőnsegédlet. Azt a lányt felcipelték egy meredek domboldalon. Vagy egy tagbaszakadt fickó tette, vagy valaki segített az emberrablónak.

Pratt komor arccal a szájába vett kétkanálnyi joghurtot, mielıtt válaszolt. – Oké. És mi legyen az újsággal? Van valamilyen tervük? – Úgy tőnik – bólintott Rider. – Garcia parancsnokot fogjuk használni a völgybıl.

Eredetileg ı dolgozott az ügyön, és máig nem hagyja nyugodni. Azt mondja, van kapcsolata a Daily Newsnál.

– Oké, ez elfogadhatóan hangzik. Írják meg a kérelmet, és adják le nálam. A kapitánynak jóvá kell hagynia, azután a kerületi ügyészi hivatal következik, csak úgy mehet a bíró elé. Ez beletelik egy kis idıbe. Miután a bíró zöld utat ad, még szervezni kell egy csapatot, amelyik lehallgatja a fickót, amíg maguk figyelik.

Bosch és Rider egyszerre állt fel. Bosch érezte, ahogyan az adrenalin felpezsdül az ereiben.

– Nem lehetséges, hogy ez a Mackey most is benne van valamiben? – ráncolta a homlokát Pratt.

– Mire gondol? – kérdezte Bosch. – Ha kiderülne, hogy épp egy bőncselekményt készül elkövetni, azzal felgyorsítanánk az

engedélyezést. Bosch végiggondolta. – Egyelıre nem tudjuk – mondta végül –, de kiderítjük. – Helyes. Az sokat lendítene a dolgon.

15. A KÉRVÉNY MEGFOGALMAZÁSÁT Rider vállalta magára, aki éppoly könnyen

bánt a számítógéppel, mint a jogi nyelvezettel. Bosch a korábbi nyomozások alatt is nagy hasznát vette ennek a képességének. Íratlan egyezségük alapján Rider írja meg az indoklást, amelyek révén megszerzik a bíróság jóváhagyását, hogy lehallgathassák Roland Mackey mobiltelefonját, munkahelyi számát, valamint az otthoni telefonját, ha van ilyen. Mindez nem kis erıfeszítést követelt: vázolnia kellett a Mackey elleni vádat, és ügyelni, hogy az érvelésbe véletlenül se csússzon logikai hiba. A kérelemnek meg kellett gyıznie elıbb Prattet, majd Norona kapitányt és a helyettes államügyészt, végül pedig a bírót, hogy a lehallgatás nem csorbítja az érintett állampolgári jogait; szem elıtt tartva, hogy a bírónak felelnie kell az esetleges tévedésekért a választókerület elıtt. Csak egyetlen esélyük volt, azt kellett megragadniuk. Azaz pontosabban Ridernek kellett megragadnia.

Mindezt azonban megelızte a szokásos huzavona: megszerezni a gyanúsított telefonszámait anélkül, hogy ı maga értesülne az ellene készülı vizsgálatról.

ATampa autómentıvel kezdték, amely féloldalas hirdetést jelentetett meg a helyi sárga oldalakban, és két éjjel-nappal hívható számot is megadott. Ezután azt derítették ki, hogy Mackey nevén se nyilvános, se titkosított vonalas számot nem tartanak nyilván. Ez jelenthette, hogy nincs telefonja, de azt is, hogy olyan helyen el, ahol a telefon más nevére van bejelentve. Ezzel a kérdéssel tehát csak azután foglalkozhattak behatóbban, hogy megtudták, hol lakik Mackey.

A legutolsó és legnehezebb feladat Mackey mobilszámának megszerzése volt. A mobilszámokról nem létezett átfogó nyilvántartás, s miután a legtöbb szolgáltató bírósági végzés nélkül nem ad ki semmilyen adatot, az egyes mobilszolgáltatók megkeresése napokat, sót talán heteket vett volna igénybe. A nyomozók emiatt kétes praktikákra kényszerültek, ha meg akarlak szerezni egy-egy számot. Gyakran ártalmatlannak tőnı üzeneteket hagytak a munkahelyen, hogy visszahívásnál elfoghassák a mobilszámot – a legnépszerőbb üzenetekben televíziót vagy DVD-lejátszót ígértek az elsı száz telefonálónak, aki feltárcsázott egy adott számol –, ám ehhez kellett egy civil vonal, és még a hosszas várakozás se garantálta a sikert, amennyiben a célszemély letiltotta a mobilszám kijelzéséi. Rider és Bosch úgy érezte, az ügy épp eleget várt a lezárásra. Mackey neve máris nyilvánosságra került. Minél gyorsabban cselekedniük kellett.

– Ne aggódj – nyugtatta meg Bosch Ridert. – Van egy tervem. – Akkor nem is kell mást lennem, csak hátradılni, és figyelni a mestert. Miután tudta, hogy Mackey éppen szolgálatos a munkahelyén, Bosch felhívta a szervizt,

és autómentést kért. Megkérték, hogy várjon, majd Roland Mackey hangja úszott be a vonalba.

– Vontatásra van szüksége? – Vagy arra, vagy bikázásra. Az istennek se indul. – Hol van most? – Az Albertson parkolójában, Topangában, Devonshire közelében. – Mi ideát vagyunk Tampában. Találhat mentést közelebb is. – Tudom, de arrafelé lakom. A Roscoe-tól nem messze, a kórház mögött. – Értem már. Mije van?

Boschnek eszébe jutott a kocsi, amit korábban Mackey-nél látott, és ezt arra használta, hogy elaltassa Mackey gyanakvását.

– Egy hetvenkettes Camaróm. – Felújított? – Dolgozgatok rajta. – Kell vagy tizenöt perc, míg odaérek. – Oké, oké. Hogy hívják? – Ro. – Ro? Az meg minek a rövidítése? – A Rolandé, öreg. Mindjárt jövök. Letette. Bosch és Rider várt öt pcrcct, mialatt Bosch kifejtette a tervet, és elmagyarázta

Ridernek, milyen szerepet fog játszani benne. Két dolgot kellett kideríteniük: Mackey mobilszámát és a szolgáltatóját, hogy a lehallgatásra vonatkozó végzést a megfelelı helyre küldjék.

Bosch utasításait követve Rider felhívta az állomást, és elkezdett egyeztetni egy idıpontot, miközben nagy részletességgel leírta, milyen csikorgó hangot ad ki a kocsija fékezés közben. Még a közepén tartott, amikor Bosch felhívta a szervizt a másik vonalon. Ahogy számította, Ridert addig félretették. Amikor felvették a telefont, Bosch hadarni kezdett: – Nem tudja véletlenül, hogyan érhetném el Rót? Idejön, hogy elvontasson, közben meg mégis beindult a kocsim.

Mackey elcsigázott munkatársa így felelt: – Próbálja meg a mobilján. Megadta Boschnak a számot, aki feltartott hüvelykujjal jelzett Ridernek. Rider ezután

zavartalanul befejezte a beszélgetést, s csak azután tette le a kagylót. – Egy megvan. Jöhet a következı – bólintott Bosch. – A tied volt a könnyebbik – csóválta a fejét Rider Mackey számának birtokában Rider

tárcsázott, Bosch a másik telefonon hallgatta a beszélgetést. Rider a bürokraták unott közönyét erıltette magára, és amikor Mackey felvette – miközben alighanem egy 72-es ütött-kopott Camarót keresett a parkolóban –, közölte vele, hogy az AT&T mobilszolgáltatási üzletágának képviselıje, aki izgalmas új lehetıségekkel szeretné megismertetni a távbeszélést szolgáltatások terén.

– Lófaszt – szakította félbe Mackey a mondat közepén. – Hogyan, uram? – kérdezte elızékenyen Rider. – Mondom lófaszt. Ezzel a szarsággal akarnak rávenni, hogy menjek át magukhoz. – Nem értem, uram. Önt az AT&T üzletfeleként tartjuk nyilván. Remélem, elégedett a

szolgáltatásunkkal. – Kurvára elégedett vagyok vele, mert nem maguknál vagyok, hanem a Sprintnél, és ezen

nem is akarok változtatni. Úgyhogy bassza meg. Akarja, hogy betőzzem? Miután Mackey kinyomta a telefont, Rider felnevetett. – Dühös kis pukkancs – csóválta a fejét. – Hát, eljött Chatsworthbıl a nagy semmiért. A helyében én is dühös lennék. – A Sprintnél van. Most már minden megvan a papírmunkához, de talán fel kellene

hívnod, hogy ne kezdjen el gyanakodni, miután megtudja, hogy a munkatársa kiadta a mobilszámát.

Bosch bólintott, és tárcsázta Mackey számát. Szerencséjére a hangposta jelentkezett be – Mackey alighanem a szervizben maradi fickóval üvöltözött, amiért nem találta a kocsit, amit el kellett volna vontatnia. Bosch megüzente, hogy sajnálja, de valahogy beindította az autót, és most megpróbál magától hazavergıdni. Összecsukta a telefont, azután Riderhez fordult.

Megbeszélték az ütemezést, és úgy döntöttek, hogy Rider aznap éjjel és másnap kizárólag a kérelmen dolgozik, amit az engedélyezte les különbözı fázisain is végigkísér. Rider csak annyit kért, hogy amikor a bíró elé kerül a dolog, Bosch álljon ott mellette – ha a csapat

mindkét tagja megjelenik, az csak segíthet nyélbe ütni az üzletet. Bosch addig is dolgozhat a többin: kikérdezheti a még hátralévı tanúkat, és gondoskodhat az újságcikk megjelenésérıl. Az idızítés kulcsfontosságú szerepet játszott a tervükben. A lap a sztorival nem kerülhetett elıbb az utcára, mint ahogy bepoloskázzák Mackey telefonjait. Pontosan össze kellett hangolniuk a manıvereket.

– Én most hazamegyek, Harry – közölte Rider. – A laptopon onnan is elkezdhetem a munkát.

– Legyen szép estéd. – Te mihez kezdesz? – El akarok intézni egy-két dolgot. Talán leugrom a játékgyárakhoz is. – Egymagad? – Ezek csak hajléktalanok… – Persze, és nyolcvan százalékuk azért lakik az utcán, mert otthon tönkrement a villany

meg a vízvezeték. Legyél óvatos, falán nem ártana beszólni a központba, hátha ki tudnak küldeni veled egy járırt.

Bosch nem akart maga mellé gardedámot, ezt közölte is Riderrel. Azután megkérte, hogy ha van egy kis ideje, tanítsa meg az Auto Track rendszer kezelésére.

– Alihoz leginkább egy számítógépre lenne szükséged, Harry. En is a saját laptopomról intézem az ilyesmit.

Bosch megkerülte az autót, és figyelte, ahogyan Rider felmegy az Auto Track weboldalára, begépeli a jelszót, majd felvillantja a keresıablakot.

– Kivel akarod kezdeni? – kérdezte. – Mit szólnál Robert Verlorenhez? Rider begépelte a nevet, és megadta a keresés paramétereit. – Mennyire gyors ez az izé? – kérdezte Bosch. – Elég gyors. Néhány perccel késıbb a gép már ki is köpte Rebecca Verloren apjának ismert

lakóhelyeit, csakhogy a chatsworthi címnél meg is állapodott. Robert Verloren nem újította meg a vezetıi engedélyét, nem vett ingatlant, nem regisztrált szavazói névjegyzékbe, nem folyamodon hitelkártyáért és nem fizetett közmőszámlákat több mint tíz éve. Egyszerően nyoma veszett, legalábbis a hivatalos nyilvántartásokból.

– Nyilván az utcán lakik – vont vállat Rider. – Ma még életben van. Rider Tara Wood és Daniel Kotchof nevét is begépelte a keresıablakba. Mindkétszer egy

sor találatot kapott, de miután leszőkítette a keresést a megfelelı korosztályra és Kaliforniára, illetve Hawaiira, csupán két cím maradt, amely az ıket érdeklı Tara Woodhoz és Daniel Kotchoflioz tartozott. Wood talán távol maradt az osztálytalálkozótól, de semmiképp sem azért, mert elköltözött –a völgybıl mindössze Santa Monica dombjáig jutott. Úgy tőnt, Daniel Kotchof évekkel korábban visszatért Hawaiiról, egy ideig Venice-ben lakott, azután mégis visszaköltözött Mauira, ahol a legutolsó címét regisztrálták.

Bosch utolsóként arra a Sam Weissre kerestetett rá, akinek a házából a Rebecca Verloren megöléséhez használt fegyvert ellopták. Habár a névre számtalan találat érkezett, könnyedén kiszúrhatták az igazi Sam Weisst, aki sosem költözött el arról a helyrıl, ahol a betörésre sor került. Még a telefonszámát sem változtatta meg. Kitartott a lakóhelye mellett.

Rider mindent kinyomtatott Boschnak, továbbá megadta Grace Tanaka számát, amit korábban Bailey Sable-tıl kaptak meg. Ezután összeszedett mindent, amire otthon szüksége lehetett a lehallgatási kérelem megfogalmazásához.

– Ha kellek, csörgess meg – búcsúzott Rider, miközben eltette a számítógépét egy kipárnázott táskába.

Miután elment, Bosch vetett egy pillantást a faliórára Pratt ajtaja felett, és látta, hogy alig múlt hat. Úgy döntött, rászán még egy órát a nevek ellenırzésére, mielıtt elindulna a játékgyárakhoz, Robert Verlorent felkutatni. Mindeközben jól tudta: a kereséssel csak el akarja odázni az idıt, amikor szembesülnie kell a számkivetettek nyomorúságával, ami biztosan mélyen érinti majd. Még egyszer felnézett az órára, miközben megfogadta magának, hogy egy óránál többet nem idızik a telefon mellett.

Úgy döntött, a helyiekkel kezdi, de hamar elakadt. Sem Tara Wood, sem Sam Weiss nem vette fel a telefont, helyettük az üzenetrögzítıjük jelentkezett. A Woodnak hagyott üzenetben azonosította magát, megadta a mobilszámát, és tudatta, hogy a hívása Becky Verloren halálával kapcsolatos. Remélte, hogy a barátnı nevének említése felkelti majd Tara Wood kíváncsiságát. Weissnél csak a nevét és a számát hagyta meg. Nem akarta tudatni hívásának valódi okát a férfival, akinek talán ennyi év után is súlyos bőntudatot okozott a tény, hogy az ı fegyverét használták egy tizenhat éves lány meggyilkolásához.

Ezután Grace Tanaka haywardi számát hívta fel. A nı hat csengetés után fel is vette a kagylót. Eleinte bosszúsnak tőnt a hangja, mintha Bosch valami fontos tevékenységben zavarta volna meg, a ridegsége azonban egy pillanat alatt szertefoszlott, amint Bosch tudatta vele, hogy Rebecca Verlorenrıl van szó.

– Úristen, csak nem derült ki valami? – kérdezte fojtott hangon. – A rendırség úgy döntött, hogy újra megvizsgálja az ügyet – felelte Bosch. – Felmerült

egy név. Olyasvalakinek a neve, akinek talán köze lehetett az 1988-ban történtekhez. Most azt próbáljuk kideríteni, hogy Becky vagy a közeli barátnıi közül valaki ismerte-e ezt az embert.

– Mi a neve? – sietett rákérdezni a nı. – Roland Mackey. Egy-két évvel volt idısebb Beckynél. Nem a Hillside-ba járt, de

Chatsworthben lakott. Mond önnek valamit a neve? – Nem igazán. Nem emlékszem rá. Milyen kapcsolatban lehetett Beckyvel? İ az apa? – Az apa? – A rendırség szerint terhes volt. Amíg el nem vetette… – Nos, nem tudjuk, hogy kapcsolatban álltak-e egymással. Önnek nem ismerıs a neve? – Nem. – A beceneve Ro. – Így sem. – Úgy hallottam, hogy ön sem tudott Becky terhességérıl. Igaz ez? – Nem tudtam. Egyikünk sem tudott róla. Mármint a barátnıi közül. Bosch csak bólintott, noha tudatában volt, hogy Grace Tanaka ezt nem láthatja. Abban a

reményben hallgatott el, hogy a nı talán kényelmetlennek találja majd a némaságot, és kibök valamit, ami a hasznára lehet.

– Öö… nincs véletlenül egy képük a fickóról? – kérdezte végül a nı. Bosch nem éppen erre várt. – De van – felelt. – Valahogyan el kellene juttatnom önhöz, hátha eszébe jut róla valami. – Nem lehetne, hogy beszkenneli, és elküldi e-mailen? Bosch tudta, mit vár tıle a másik, s bár ı maga képtelen lett volna kivitelezni a feladatot,

gyanította, hogy Kiz Rider tudja, mit kell tennie. – Azt hiszem, ennek semmi akadálya. Bár tudja, a társam a komputerzseni, és ı jelenleg

nincs itt. – Akkor megadom az e-mail címem, és majd elküldi nekem, ha bent lesz. Bosch lefirkantotta a címet kis jegyzettömbjébe, és közölte, hogy másnap reggel átküldik

a képet. – Van esetleg még valami, nyomozó? Bosch tudta, hogy véget vethetne a társalgásnak, és ráhagyhatná Riderre, hogy

megpróbáljon Grace Tanaka bizalmába férkızni, miután elküldte neki a képet, de nem akarta

kihagyni a lehetıséget, hogy felkavarja kicsit a régi érzelmeket és emlékeket. Talán kiderít valamit, amin elindulhat.

– Csak még néhány kérdés. Azon a nyáron, tudja… hogyan írná 1e a kapcsolatát Beckyvel?

– Pontosan mire gondol? Barátok voltunk. Elsıtıl ismertem. – Mit gondol, ön állt hozzá a legközelebb a barátnıi közül? – Nem, szerintem inkább Tara. Újabb bizonyíték arra, hogy akkoriban Tara Wood számított Rebecca legjobb

barátnıjének. – Vagyis önt nem avatta be, amikor kiderült, hogy várandós? – Mint már mondtam, nem. Nem tudtam meg, csak a halála után. – És mi a helyzet önnel? Megbízott benne? – Természetesen. – Maradéktalanul? Hová akar kilyukadni, nyomozó? – Tudta, hogy ön meleg? – Mi köze ennek bármihez is? Csak próbálok képet alkotni a csapatról. A Kóbor Kandúr Klubról, ahogyan magukat

nevezték… – Nem – vágott közbe a másik. – Nem tudta. Egyikük se tudta. Akkoriban talán még én se

tudtam. Elégedett, nyomozó? Tudni akar még valamit? – Sajnálom, Tanaka kisasszony, én csak próbálom megérteni a körülményeket. Nagyra

becsülöm az ıszinteségét. Csak még egy kérdés. Ha Beckynek be kellett feküdnie egy klinikára, ahol elvégezték rajta a beavatkozást, utána pedig szólnia kellett valakinek, aki hazavitte, mert abban az állapotban nem tudott vezetni… nos, ön szerint kit hívhatott fel?

A vonal hosszú idıre elnémult, mielıtt Grace Tanaka válaszolt. – Nem tudom, nyomozó. Elvártam volna, hogy engem. Igaz barátjának tartottam magam,

de ı nyilvánvalóan mást választott. – Tara Woodot? – Ezt tıle kell megkérdeznie. Jó éjszakát, Bosch nyomozó. Letette a telefont, Bosch pedig felütötte az évkönyvet, hogy megnézze a fotóját. Grace

Tanaka aprócska ázsiai lány volt. Az oly sok évvel ezelıtt készült fénykép sehogy sem illett az imént hallott elutasító hanghoz.

Bosch üzenetet írt Ridernek, amelyben kérte, hogy szkennelje be, majd küldje el a megadott e-mail címre Mackey fotóját. Néhány sorban figyelmeztette arra is, hogy Tanaka elutasítóan reagál nemi azonosságának kérdésérc. Átcsúsztatta az üzenetet a másik asztalra, hogy Rider másnap reggel azonnal észrevegye.

Végül megeresztett egy utolsó telefont. Ezúttal Daniel Kotchofot hívta, aki az AutoTrack szerint visszatért Mauira, ahol két órával hátrébb jártak az idıben.

Amikor feltárcsázta az Auto Track által megadott számot, egy nı vette fel a telefont, aki Daniel Kotchof feleségeként mutatkozott be, és közölte, hogy a férje a Four Seasons Hotelben dolgozik menedzserként. Bosch felhívta az általa megadott munkahelyi számot, és ott azonnal kapcsolták Daniel Kotchofot. A férfi állítása szerint csak rövid ideig ért rá, majd kerek öt percre félretette Boscht, amíg keresett egy diszkrétebb helyet a beszélgetéshez. Amikor végül felvette a kagylót, semmivel sem vitte elırébb a nyomozást. Grace Tanakához hasonlóan ı sem ismerte Roland Mackey nevét, emellett tolakodónak tartotta a megkeresést. Kifejtette, hogy már házas ember, három gyereke van, és csak elvétve jut eszébe Becky Verloren. Emellett emlékeztette rá Boscht, hogy a családjával egy évvel az eset elıtt Hawaiira költözött.

– Én úgy tudtam, hogy miután Hawaiira költözött, önök továbbra is rendszeres kapcsolatban maradtak egymással – jegyezte meg Bosch.

– Sejtelmem sincs, kitıl hallotta ezt – közölte Kotchof. – Persze beszéltünk egymással, fıleg eleinte. Nekem kellett hívnom, mert azt mondta, hogy a szüleinek nincs pénze a távolsági hívásokra. Persze ez is csak porhintés volt. Azt akarták, hogy tőnjek el az életükbıl. Mindegy, nekem kellett hívogatnom, de persze nem volt sok értelme. Én Hawaiin laktam, ı L. A.–ben. Véget ért a dolog, és kész. Nemsokára lett egy itteni barátnım – a feleségem, ha már itt tartunk-, azután már nem hívtam többet Beckyt. Egészen addig nem is hallottam felılük, tudja, amíg nem hallottam, mi történt, meg amíg az a nyomozó fel nem hívott.

– Azelıtt is hallott a gyilkosságról, hogy a nyomozó telefonált? – Nos, igen. Mrs. Verloren felhívta az apámat, ı mondta el. Néhány barátom is szólt.

Tudták, hogy hallani akarnék róla. Azért furcsa érzés, amikor valaki, akit ennyire jól ismerünk, egyszer csak nincs többé.

– Igen. Bosch végiggondolta, mit kérdezhetne még. Kotchof története nem minden ponton

egyezett Muriel Verloren beszámolójával. Tudta, hogy össze kell vetnie a két vallomást, és Kotchof alibijének kérdése sem hagyta nyugodni.

– Nézze, nyomozó, most már tényleg mennem kell – közölte Kotchof. – Munkaidıben vagyok, oké? Van még valami?

– Csak még néhány kérdés. Emlékszik, hogy Rebecca halála elıtt mennyivel hagyott fel a telefonálással?

– Hát, nem is tudom. Talán a nyár vége felé. Úgy akörül. Jó egy évvel korábban. Bosch úgy döntött, tovább faggatózik, hátha kisül belıle valami. Persze szívesebben

próbálkozott volna személyesen, de se pénze, se ideje nem volt Hawaiira utazni. – Mondhatjuk, hogy a kapcsolatuk véget ért a lány halálának idıpontjára? – Igen, feltétlenül. Bosch belegondolt, milyen eséllyel rekonstruálhatnák a korabeli telefonhívásokat. – Amikor még telefonált neki, rendszeres idıközönként hívta? Esetleg mindig

ugyanabban az idıpontban? – Mondhatjuk. Itt két órával le vagyunk maradva, ezért nem hívhattam túl késın.

Rendszerint vacsora után telefonáltam, amikor ı már a lefekvéshez készült. De mint mondtam, ez sem tartott sokáig.

– Értem. Most fel kell tennem egy személyes kérdést. Élt szexuális életet Rebecca Verlorennel?

Hosszú szünet következett. – Mi köze ennek az egészhez? – Nem árulhatom el, Dan, de a nyomozás erre is kiterjed, és talán segít elırébb vinni az

ügyet. Muszáj megkérdeznem. – Nem. Bosch várt, de Kotchof nem tett hozzá semmit. – Ez azt jelenti, hogy nem kíván válaszolni? – kérdezte élesen Bosch. – Vagy nem éltek

szexuális életet? – Nem éltünk. Azt mondta, nem áll rá készen, én meg nem erıltettem. Nézze, tényleg

mennem kell… – Oké, Dan, csak még néhány perc. Biztos vagyok benne, hogy ön is szeretné, ha

elkapnánk a tettest, nem igaz? – Persze, csak dolgoznom kellene. – Igen, már említette. Hadd kérdezzem meg, mikor látta utoljára Rebeccát? – Nem emlékszem a pontos dátumra, de aznap lehetett, amikor elköltöztünk. Amikor

elköszöntünk egymástól. Aznap reggel. – Vagyis sosem tért vissza Hawaiiról, miután a családja átköltözött?

– Nem, sokáig nem. Úgy értem, azóta már jártam odaát. Miután elvégeztem az iskolát, néhány évig Venice-ben éltem, de azután visszatértem ide.

– Tehát az elsı költözés és Rebecca meggyilkolásának idıpontja között egyszer sem járt Los Angelesben. Ugye, jól értettem?

– Igen, ez a helyzet. – Vagyis ön azt állítja, hogy tévedett az a szemtanú, aki látta önt a július negyediki

hétvégén, közvetlenül Rebecca eltőnése elıtt? – Igen, tévedett. Mégis, mi ez az egész? Mondtam már. Nem mentem vissza. Akkor már

új barátnım volt. Még a temetésre sem mentem át. Ki mondta magának, hogy látott? Grace volt az? Sosem kedvelt… a kis buznyák. Mindig próbált bemártani Beckynél.

– Nem árulhatom el, ki volt az, Dan. Ahogyan azt sem mondom el senkinek, amit ön bizalmasan közöl velem.

– Akárki is mondta, hazug picsa! – csattant fel Kotchof. – Istenverte hazugság! Nézze csak meg a nyilvántartásban, ember! Nekem volt alibim. Dolgoztam aznap, amikor elrabolták, és dolgoztam másnap is. Hogyan fordultam volna meg ennyi idı alatt? Akárkivel is beszélt, felültette magát ezzel a szarsággal!

– Szerintem pedig maga akar felültetni az alibijével. Az örege elrendezhette a dolgot a maga fınökével. A kisujját sem kellett megmozdítania érte.

Eltelt egy hosszú pillanat, mielıtt a férfi válaszolt. – Nem tudom, mi az ördögrıl zagyvál itt. Az apám senkivel nem rendezett el semmit, ezt

veheti készpénznek. Blokkoló-kártyánk volt, a fınököm beszélt a zsarukkal, és ezzel vége. Idejön nekem tizenhét év után ezzel a szarsággal? Mi a faszt akar tılem?

– Hőtse le magát, Dan. Bárkivel elıfordul, hogy téved. Fıleg, ha ilyen hosszú idı után kell visszaemlékeznie.

– Épp erre van szükségem, hogy belerángasson ebbe. Nekem itt családom van, öregem! – Mondtam már, hogy nyugodjon le. Nem akarom belerángatni semmibe. Ez csak egy

telefonhívás. Csak beszélgetünk, oké? Van esetleg valami, amit el akar mondani? Bármi, ami elırébb viheti a nyomozást?

– Nincs. Elmondtam, amit tudok, vagyis a nagy semmit. És most már tényleg mennem kell. Komolyan mondom.

– Felháborodott, amikor Rebecca közölte, hogy terhes, és ön nyilvánvalóan tudta, hogy valaki mástól?

Miután elsıre nem kapott választ, Bosch csavart egyet a hüvelykszorítón. – Fıként annak fényében, hogy önnel sosem létesített szexuális kapcsolatot, amíg együtt

voltak? Bosch rájött, hogy túl messzire ment: Kotchof felismerte, hogy egy személyben játssza el

a jó zsarut és a rossz zsarut. A férfi higgadt és artikulált hangon felelt. – Sosem mondta el – közölte. – Csak akkor tudtam meg, amikor kiderült. – Igazán? Kitıl? – Már nem emlékszem. Biztos az egyik barátomtól. – Valóban? Azért kérdezem, mert Rebecca naplót vezetett. És a maga neve mindenütt

szerepel benne. Rebecca azt írta, hogy közölte magával a hírt, és nem tette vele túl boldoggá. Amikor Kotchof elnevette magát, Bosch tudta, hogy végleg elszúrta. – Most csak kamuzik, nyomozó. Be akar palizni. Tudja, azért errefelé is szoktak nézni

bőnügyi sorozatokat. – A Helyszínelıket is? – Naná. – Akkor jobb, ha tudja, hogy megvan a gyilkos DNS-e. Ha összekapcsoljuk egy

személlyel, nyert ügyünk van. A DNS bizonyító erıvel bír.

– Helyes. Vessék össze az enyémmel, akkor talán egyszer és mindenkorra békén hagynak ezzel.

Bosch tudta, hogy mielıbb véget kell vetnie a hívásnak. – Meglesz, Dan, majd idıben értesítjük. Addig is, köszönöm a segítségét. Csak még egy

kérdést engedjen meg. Mivel foglalkozik? – Úgy érti, itt a szállodában? Én intézem a nagyobb partikat, konferenciákat, esküvıket,

efféléket. Gondoskodom róla, hogy minden zökkenımentesen menjen. – Értem. Akkor majd még beszélünk. Viszhall. Bosch letette, és hosszan elgondolkodott a hívásról. Zavarta, hogy Kotchof ilyen könnyen

kiismerte. Tudta, hogy három éve nem hallgatott ki senkit, de ez sem csillapította a haragját. Tudnia kellett volna.

Mindamellett a beszélgetés tartalmán is el kellett tőnıdnie. Nem sokat tulajdonított Kotchof dühödt reakciójának, miután közölte vele, hogy közvetlenül a gyilkosság elıtt látták L. A.–ben. Végtére is, csak kitalált egy szemtanút, így Kotchof indulata nagyon is jogosnak tőnt. Annál érdekesebbnek találta, amit a férfi Grace Tanakáról mondott. Kettejük kapcsolatát érdemes lenne tovább boncolgatni, talán Kiz Rider közvetítésével.

Számításba vette Kotchof kijelentését is, hogy nem tudott Rebecca Verloren terhességérıl. Bosch ösztönösen hitt neki. Még nem vette le Kotchofot a gyanúsítottak listájáról, de legalábbis hátrébb sorolta. Majd megbeszéli az ügyet Riderrel, és megvárja az ı véleményét.

A telefonbeszélgetésbıl ugyanakkor nyilvánvalóvá vált, hogy Kotchof és Muriel Verloren, az áldozat édesanyja, másként emlékszik a történtekre. Muriel Verloren szerint Kotchof egészen a halála idıpontjáig napi rendszerességgel beszélt a lányával, míg Kotchof saját állítása szerint nem tett ilyet. Bosch nem látta okát, miért hazudott volna. Ha pedig nem tette, akkor Muriel Verlorent csalta meg az emlékezete. Vagy a lánya hazudott neki arról, hogy ki telefonálgat minden este. Miután a lány eltitkolta egy kapcsolatát és azt, hogy teherbe is esett, valószínőnek tőnt, hogy minden este beszélt telefonon, csak éppen nem Kotchoffal. Kellett lennie valaki másnak. Mr. X.–nek.

Bosch kikereste Muriel Verloren számát az aktából, és felhívta a házat. Elnézést kért a zavarásért, és közölte, hogy lenne néhány kérdése. Muriel készséggel a rendelkezésére állt.

– Mit szeretne megtudni? – Láttam a telefont a lánya éjjeliszekrényén. A házi alközpont egyik mellékére van

rákötve, vagy külön fıvonalra? – Külön vonalra. Saját száma volt. – Vagyis amikor Daniel Kotchof esténként felhívta, mindig ı vette fel a telefont, igaz? – Igen, a szobájában. Az volt az egyetlen telefon azon a vonalon. – Vagyis csak onnét tudja, hogy Danny hívta, mert a lánya mondta ezt? – Nem, néha én is hallottam a telefoncsörgést. Tényleg felhívta. – Inkább arra gondolok, Mrs. Verloren, hogy sosem ön vette fel a kagylót, ezért soha nem

beszélt Danny Kotchoffal, igaz? – Igaz. Mindig a saját vonalán beszéltek. – Vagyis amikor csörgött a telefon, és a lánya beszélt valakivel, ön csak abból tudhatta,

hogy ki volt az, hogy Becky elmondta. Jól értettem? – Hát, igen. Azt hiszem. Azt akarja mondani, hogy nem Dannyvel beszélt ennyit? – Még nem vagyok biztos benne, de az imént beszéltem Dannyvel Hawaiin, és ı azt

állította, hogy jóval a lánya elrablása elıtt felhagyott a telefonálással. Lett egy új barátnıje. Tudja, Hawaiin.

A vonal túlsó végén egy hang se hallatszott. Végül Bosch törte meg a csendet. – Van esetleg elképzelése arról, hogy kivel beszélhetett, Mrs. Verloren?

Újabb hosszú hallgatás után Muriel Verloren erıtlen hangon felelt: – Talán az egyik barátnıjével?

– Lehetséges – felelte Bosch. – Esetleg másvalakivel? – Nem tetszik ez nekem – válaszolt a nı kapkodva. – Mintha megint egyre újabb dolgok

derülnének ki a lányomról. – Sajnálom, Mrs. Verloren. Nem akarok fájdalmat okozni önnek, de attól tartok, muszáj

feltennem ezeket a kérdéseket. Ön és a férje jutott valamiféle következtetésre a lányuk terhességébıl?

– Hogy érti ezt? Nem is tudtunk róla, csak amikor már… tudja. – Ezt értem. Csak arra gondoltam, hogy egy eltitkolt kapcsolatnak tudták-e be a

terhességet, vagy inkább olyasvalakinek, akivel nem tartott fel rendszeres kapcsolatot, csak… tudja, aki véletlenül teherbe ejtette.

– Úgy érti, egy olyan egyéjszakás kaland után? Ezt feltételezi a lányomról? – Nem, asszonyom, én semmit sem feltételezek a lányáról. Csupán kérdéseket teszek fel.

Nem akarom felzaklatni önt, de meg akarom találni azt a személyt, aki megölte Rebeccát. És ehhez tudnom kell mindent.

– Sosem spekuláltunk ezen, nyomozó – felelt Muriel hővös hangon. – Rebecca eltőnt, mi pedig nem ártottuk magunkat a dolgaiba. Mindent ráhagytunk a rendırökre, és próbáltuk olyannak megırizni a lányunkat, amilyennek ismertük és szerettük. Azt mondta, magának is van egy lánya. Remélem, megérti.

– Úgy gondolom, igen. Köszönöm a segítségét. Még egy utolsó kérdés, és kérem, ne higgye, hogy bármire is rá akarom venni. Hajlandó lenne beszélni egy riporterrel a lányáról és az ügyérıl?

– Miért tennék ilyet? Azelıtt se tettem. Nem hinném, hogy bárkinek is köze lenne a dolgainkhoz.

– Ezt nagyra becsülöm önben, de most azért kellene megtennie, mert így talán kiugraszthatjuk a nyulat a bokorból.

– Úgy érti, elérhetjük, hogy a tettes elárulja magát? – Pontosan. – Akkor szemrebbenés nélkül megtenném. – Köszönöm, Mrs. Verloren. Majd értesítem.

16. ABEL PRATT ÚTRA KÉSZEN lepett ki az irodájából, és felfigyelt Boschra, aki két

ujjal gépelte be a Muriel Verlorennel folytatott telefonbeszélgetés jelentését. A Grace Tanakával és a Daniel Kotchoffal folytatott beszélgetésrıl már készen feküdt az asztalán a jelentés.

– Hol van Kiz? – kérdezte Pratt. – Otthon dolgozik a kérelmen. Szerinte ott kényelmesebb. – Én nem így gondolom, amikor hazamegyek. Két ikerfiam van. – Hát, sok szerencsét. – Rám fér. Megyek is. Holnap találkozunk, Harry. – Oké. Csakhogy Prattnek nem akaródzott indulni. Bosch felnézett az írógéprıl. Azt hitte, valami

gond van. Alighanem az írógépe. – Az egyik íróasztalon találtam – magyarázta. – Úgy tőnt, nem nagyon használják. – Nem is. A legtöbben ma már úgynevezett számítógépet használnak. Maga tényleg régi

vágású fickó, Harry. – Meglehet. Általában Kiz gépeli a jelentéseket, de maradt egy kis idım. – Túlórázik? – Még át kell ugranom az Ötödik utcába. – Az Ötödikbe? Mi keresnivalója van ott? – Az áldozatunk apja. Pratt komoran megcsóválta a fejét. – Még egy szerencsétlen. Nem ı az elsı. Bosch bólintott. – Az utórezgések… – Igen, az utórezgések – értett egyet Pratt. Boschban felötlött, hogy felajánlja a kíséretét Prattnek, esetleg beülnek valahová, és

jobban megismerik egymást, ám ekkor hirtelen életre kelt a telefonja. Elıvette az övébıl, és a kijelzın meglátta Sam Weiss nevét.

– Jobb lesz, ha ezt felveszem. – Persze, Harry. Vigyázzon odaát. – Kösz, fınök. Szétnyitotta a telefont. – Bosch nyomozó – szólt bele. – Nyomozó? Boschnak eszébe jutott, hogy semmilyen információt nem hagyott Weiss rögzítıjén. – Mr. Weiss, a nevem Harry Bosch. A Los Angeles-i rendırség nyomozója vagyok.

Szeretnék feltenni önnek néhány kérdést az üggyel kapcsolatban, amin dolgozom. – Én igazán ráérek, nyomozó. A pisztolyomról lenne szó? A kérdés készületlenül érte Boscht. – Mibıl gondolja, uram?

– Hát, tudomásom szerint egy gyilkossági ügyben használták, amit soha nem derítettek fel. És hirtelen nem jut eszembe semmi más, amirıl a Los Angeles-i rendırség ki akarhatna kérdezni.

– Nos, igen, uram, a fegyverrıl lenne szó. Beszélhetnénk róla? – Ha ez kell hozzá, hogy elkapja a lány gyilkosát, kérdezzen, amit csak akar. – Köszönöm. Elıször is azt szeretném tudni, hogyan és kitıl szerzett tudomást arról, hogy

az öntıl ellopott fegyvert egy gyilkossághoz használták. – Benne volt az újságban – mármint a gyilkosság –, én meg összeraktam magamban a

dolgot. Azután felhívtam a rendırt, aki a betörés után nyomozott, rákérdeztem, és megkaptam a választ. Bár ne tettem volna.

– Miért mondja ezt, Mr. Weiss? – Mert azóta együtt kell élnem a tudattal. – De hát ön nem tett semmi rosszat, uram. – Ezt én is tudom, de ettıl még nem érzem jobban magam. Azért vettem azt a pisztolyt,

mert meggyőlt a bajom néhány suhanccal. Nagyobb biztonságban akartam érezni magam, erre a fegyveremmel véget vetettek egy fiatal lány életének. Tudja, hányszor gondoltam arra, hogy mi lenne, ha visszaforgathatnám az idıt? Mi történt volna, ha nem vagyok ennyire makacs? Ha inkább szedtem volna a sátorfámat ahelyett, hogy megveszem azt az istenverte pisztolyt? Nem tudom, érti-e, mire gondolok.

– Pontosan értem. – Nos, nyomozó, most, hogy ezt elmondtam, miben segíthetek? – Csak néhány kérdésem lenne. Tudja, kicsit a sötétben tapogatózom. Leginkább azért

hívtam fel, mert nem akartam átrágni magam tizenhét évnyi papírmunkán. Megkaptam a betörésrıl szóló jelentést, és láttam, hogy a nyomozót John McClellannek hívták. Emlékszik még rá?

– Persze, hogy emlékszem. – Sikerült megoldania az ügyet? – Amennyire tudom, nem. John eleinte azt gondolta, hogy kapcsolatban lehet azokkal a

suhancokkal, akik megfenyegettek. – És nem? –John szerint nem, bennem azonban maradtak kételyek. A betörık felforgatták az egész

házat, de nem úgy, mintha értékeket kerestek volna. Pusztítani akartak, romba dönteni a lakásomat. Amikor elıször körülnéztem, majd felrobbantam a méregtıl.

– Miért beszél betörıkrıl? A rendırség szerint több tettes volt? – John úgy gondolta, ketten-hárman lehettek. Mindössze egy órájuk volt, amíg elugrottam

a boltba. Egy betörı ennyi idı alatt nem tudott volna ekkora kárt okozni. – A jelentés szerint a pisztoly, az ön érmegyőjteménye és némi készpénz tőnt el. Késıbb

sem derült ki, hogy mást is elloptak? – Nem, ennyi is épp elég volt. Viszont legalább az érméimet visszakaptam. Azok értek a

legtöbbet az egészbıl. Még az apám győjtötte ıket gyerekkoromban. – Hogyan kapta vissza? – John McClellantıl. Néhány héttel késıbb visszahozta az egész győjteményt. – Elmondta, hol talált rá? – Nyugat-Hollywoodban, egy zálogházban. Addigra már persze tudtuk, mi történt a

pisztollyal. Igaz, azt nem kaptam vissza. Nem is fogadtam volna el. – Megértem önt, uram. John McClellan sosem beszélt arról, hogy szerinte ki rabolta ki?

Volt valamilyen elmélete? – Tudja, azt gondolta, közönséges suhancok. Nem a chatsworthi nyolcak. A chatsworthi nyolcak említése felkavarta Bosch emlékeit, de nem tudta hová tenni a

nevet.

– Elmondaná nekem, Mr. Weiss, hogy kik is voltak ezek a chatsworthi nyolcak? – Az egyik banda itt lent, a völgyben. Csupa fehér kölyök. Bırfejőek. '88 körül sok

bőntényt követtek el errefelé. Fajgyőlölık voltak, legalábbis a lapokban így szerepeltek. Az biztos, hogy faji és vallási alapon választották ki az áldozataikat.

– Ön is a banda célpontja volt? – Nos igen, elkezdtek hívogatni. Tudja, a szokásos lemez. Halál a zsidókra, meg effélék. – A rendırök végül mégis azt mondták, hogy nincs közük a betöréshez. – Így igaz.

– Nem találja ezt furának? Hogy semmi kapcsolatot nem találtak? – Akkoriban furának találtam, de mégiscsak McClellan volt a nyomozó, nem én. – Hogyan került összetőzésbe a nyolcakkal, Mr. Weiss? Tudom, hogy zsidó vallású, de

miért szálltak rá magára? – Pofonegyszerő. Az egyik kis szarfaszú a környéken lakott. Billy Burkhart, alig néhány

négy házzal arrébb. Hanuka idején kitettem az ablakba a gyertyatartót, akkor kezdıdött minden.

– Mit történt ezzel a Burkharttal? – Börtönbe került. Nem azért, amit velem csinált, más miatt. A társaival együtt kapták el.

Keresztet égettek tılem alig néhány sarokra, egy fekete család kertjében. És más dolgokat is tettek. Igazi vadbarmok voltak. Még a templomot is megpróbálták felgyújtani.

– De a házba nem ık törtek be. – Így igaz. A rendırök ezt mondták. Tudja, semmi sem utalt vallási indítékra. Semmilyen

jelkép vagy efféle. Csak szétszedték a lakásomat. Ezért gondolták, hogy egyszerő betörés történt.

Bosch elgondolkodott, mirıl faggatózzon még. Végül úgy döntött, nem tud eleget a keresztkérdésekhez.

– Hát, köszönöm a segítségét, Mr. Weiss. És sajnálom, ha rossz emlékeket ébresztettem fel önben.

– Ne is törıdjön vele, nyomozó. Higgye el, nem szunnyadtak olyan mélyen. Bosch összecsukta a telefonját. Belegondolt, kit hívhatna még fel az üggyel kapcsolatban.

Nem ismerte John McClellant, és arra is kevés esélyt látott, hogy tizenhét év múltán még mindig a devonshire-i kapitányságon szolgáljon. Azután belevillant: Jerry Edgar. Régi társa a hollywoodi kapitányságon, aki korábban a devonshire-i nyomozókkal dolgozott. İ ott lehetett 1988-ban.

Bosch tárcsázta a hollywoodi gyilkossági csoportot, de csak a rögzítı felelt. Mindenki korán lelépett. Felhívta a központost, és megkérdezte, nincs-e ott valahol Edgar. Bosch tudta, hogy a központban nyilvántartják, ki merre jár. Tudták is: Edgar aznapra már kijelentkezett.

Harmadszorra Edgar mobilját próbálta. Egykori társa azonnal felvette. – Hollywoodban ilyen hamar vége a mőszaknak? – szólt bele Bosch a telefonba. – Ki az ördög… Harry, te vagy az? – Én. Hogy s mint, Jerry? – Már vártam, mikor fogsz felhívni. Ma kezdtél? – Mint a világ legöregebb újonca. És máris benne vagyok a sőrőjében. Kiz és én egy

betöréses ügyben nyomozunk. Edgar nem válaszolt, Bosch ebbıl tudta, hogy hiba volt megemlíteni Ridert. A kettejük

közti szakadék nemhogy meg maradt, de láthatóan tovább mélyült. – Mindegy, a lényeg, hogy szükségem lenne a kimerítı tapasztalataidra. Az ügy még

visszanyúlik a régi idıkre. – Mikorra is? – 1988-ra. A chatsworthi nyolcak. Emlékszel rájuk? Edgar hosszan elgondolkodott.

– Igen, emlékszem a nyolcakra. Egy sereg tapló, akik azt hitték, hogy az igazi férfiak kopaszra borotválják a fejüket, és szétvarratják a testüket. Csináltak egy csomó szarságot, azután szépen ráléptek a tökükre. Nem tartott soká.

– Emlékszel egy Roland Mackey nevő fickóra? Akkoriban tizennyolc körül lehetett. Rövid szünet után Edgar közölte, hogy nem emlékszik a névre. – Ki dolgozott a nyolcakon? – kérdezte Bosch. – Nem mi, öregem. Minden egyenesen a rókalyukba futott be. – Közrend? – Eltaláltad. Közrend megzavarására irányuló kísérlet. Az ilyen ügyekkel egy titokzatos belvárosi

csoport foglalkozott, amely inkább csak adatokat és értesüléseket győjtött, semmint ügyeket oldott meg. 1988-ban az osztag az akkori parancsnok, Irvin Irving irányítása alatt állt, ám azóta szép csendben megszőnt. Miután helyettes rendırfınökké léptették elı, Irving feloszlatta a csoportot – a rossz nyelvek szerint azért, hogy örökre eltörölje saját ténykedésének nyomait.

– Ezzel nem sokra megyek – sóhajtott fel Bosch. – Sajnálom. Min dolgozol? – Annak a lánynak az ügyén, akit az Oat-hegyen öltek meg. – Akit elraboltak otthonról? – Igen. – Arra is emlékszem. Nem dolgoztam rajta, még csak akkor kerültem oda. De erre akkor

is emlékszem. Azt mondod, a nyolcaknak közük volt hozzá? – Nem. Csak felmerült egy név, ami kapcsolatban lehet velük. Esetleg. A nyolcak azt

jelenti, amire gondolok? – Igen, öregem, a nyolc, az H. A nyolcak a HH. A HH pedig Heil… – …Hitler. Sejtettem. Azután belevillant Boschba, hogy Kiz Ridernek igaza volt, amikor arra gondolt, hogy a

bőntény évszáma is fontos lehet. A gyilkosságra és a chatsworthi nyolcak többi bőntettére 1988-ban került sor. Mindez,

kapcsolatba hozott látszólag egymástól független eseteket, s most már Irvin Irving is a képbe került. A DNS-minta és a kisstílő autómentı ügye egyre hatalmasabbra duzzadt.

– Jerry, emlékszel egy John McClellan nevő fickóra még Devonshire-bıl? – John McClellan? Nem, nem emlékszem. Min dolgozott? – Egy betöréses ügyön. – Kötve hiszem. Én foglalkoztam a betörésekkel, mielıtt a gyilkosságiakhoz kerültem. És

nálunk nem dolgozott semmilyen John McClellan. – A neve akkor is szerepel az ügy aktáin. Bosch pontosan tudta, mit jelent ez: McClellan Irving osztagánál dolgozott, és a

chatsworthi nyolcak vonatkozásában vizsgálta Sam Weiss betöréses ügyét. Nem mintha ezt meg akarta volna osztani Edgarral.

– Azt mondod, akkoriban még zöldfülő voltál? – Bizony. – Azért ismerted Greent és Garciát? – Nem igazán. Alig léptem be, ık máris máshová kerültek. Greennél betelt a pohár,

Garciát meg egy év múlva elıléptették. – Abból, amit láttál, milyennek tőntek? – Hogy értve? – Szakemberként.

– Csak akkoriban kerültem oda, Harry. Mit tudtam én az egészrıl? Még csak tanultam a szakmát, bár annyit én is láttam, hogy Green volt az ész, Garcia meg a kifutófiú. Sokak szerint Garcia még fésővel és tükörrel se találta volna meg a szart a saját bajszában.

Bosch nem válaszolt. Garcia tehát a társa farvizén lavírozott. Green értett igazán a nyomozáshoz, Garcia csak követte mindenhová, és rendben tartotta az iratokat. Sok munkakapcsolat alapul ilyen viszonyon. A falkavezér és hő társa.

– Nem mintha szüksége lett volna rá – jegyezte meg Edgar. – Mire nem volt szüksége? – Hogy szart keressen a bajszában. Szép jövı állt elıtte. Hadnaggyá léptették elı,

kiemelték. Tudod, hogy már a völgy parancsnoka? – Igen, tudom. Ha találkozol vele, inkább nem említsd ezt a bajuszos dolgot. – Tudod mit? Nem fogom. Bosch végiggondolta, mit jelent mindez a Verloren-ügy szempontjából. A mozdulatlan

felszín alatt mintha megmoccant volna valami. – Ott vagy még, Harry? – Úgy tudom, Green nem sokkal azután ráharapott a pisztolyára, hogy betelt nála a pohár. – Igen, én is hallottam. Nem mondom, hogy meglepett. Mindig is olyan fickónak tőnt, aki

súlyos terheket cipel a vállán. Ugye nem akarsz nekiugrani Irving torkának, Harry? – Nem hinném, hogy szükség lenne rá, Jerry. – Azért vigyázz magadra, öregem. Bosch témát akart váltani, mielıtt letette. Edgar élt-halt a pletykákért, és Bosch nem

szerette volna, ha telekürtöli a világot azzal, hogy ki akar kezdeni Irvinggel. – Szóval, hogy mennek a dolgok Hollywoodban? – kérdezte jobb híján. – Csak most tértünk vissza a helyünkre, a földrengés után helyre kellett állítani az egész

épületet. Sajnálhatod, hogy kimaradtál belıle. Vagy egy évig az emeleten zsúfoltak össze minket.

– Milyen lett az iroda? – Akár egy bank. Hangszigetelt falak választják el az íróasztalokat. Mindent

egyenszürkére mázoltak. Rendben van, de már nem a régi. – Tényleg sajnálom. – A D3-asok persze dupla széles íróasztalt kaptak, két sor fiókkal. Nekünk többieknek

csak egy van. Bosch elmosolyodott. Az ilyen apróságok mindig is különös jelentıségre tettek szert,

fıként azért, mert senki sem tudta, mi alapján döntöttek így vagy ügy. Amikor a belsı ügyosztály a Parker Centerbıl kiköltözött a Bradbury Buildingbe, azonnal megindult a szóbeszéd, hogy az ottani kapitánynak még kandalló is van az irodájában.

– És, hogyan tovább, Jerry? – Semmi extra, öregem, csak a szokásos. Emelem a seggem, és rúgom be az ajtókat,

egyiket a másik után. – Örülök, hogy hallottam a hangod, öregem. – Vigyázz magadra, Harry. – Ahogy szoktam. Miután letette, Bosch néhány pillanatig mozdulatlanul ült az asztalánál, és végiggondolta

a beszélgetést, amely kissé más megvilágításba helyezte az ügyet. Ha valóban létezett kapcsolat a gyilkosság és Irving különleges egysége között, akkor ez mindent megváltoztatott.

Lenézett az aktára, amely még mindig nyitva állt a betöréssel kapcsolatos jelentésnél, és meredten nézte McClellan aláírását. Felvette a telefont, és beütötte a Parker Center központi számát, majd megkérdezte az ügyeletes tisztet, hol érhetné utol John McClellan nyomozót. A jelentésrıl beolvasta McClellan jelvényszámát. Miután hosszú ideig várakoztatták, szinte már

hallotta is az ügyeletes hangját, amint közli vele, hogy McClellan rég nyugdíjba vonult. Végtére is, eltelt tizenhét év.

Csakhogy az ügyeletes azt közölte vele, hogy a megadott jelvényszám alapján azonosította John McClellan nyomozót, aki jelenleg a Stratégiai Tervezési Hivatal hadnagya. Újabb részlet hullt a helyére. Tizenhét évvel ezelıtt McClellan Irving különleges egységénél dolgozott – most, ha más beosztásban és rangban is, de még mindig az ı embere. Es Bosch véletlenül épp aznap botlott Irvingbe a Parker Center kávézójában, amikor kapcsolatot talált a régi egységével.

– Bingó – mormolta maga elé, miközben letette a kagylót. Ahogyan egy pozícióba álló csatahajó, az ı ügye is lassan, de biztosan és

megállíthatatlanul új irányt vett. Bosch érezte, ahogyan erısödik benne a feszültség. Tényleg micsoda véletlen, hogy épp most botlott Irvingbe. Ha csakugyan az. Bosch azon tőnıdött, vajon a helyettes rendırfınök már a legelsı pillanatban tudta-e, hogy az ügyben, amin dolgoznak, a DNS-azonosság idıvel el fog vezetni hozzá.

A rendırség a titkok temetıje, ezzel nincs mit kezdeni. Csakhogy tizenhét évvel ezelıtt még senki sem gondolta volna, hogy egy váratlan laborelemzés felforgatja a temetı földjét, és felszínre hoz egy örökre eltemetettnek hitt titkot.

17. HAZAFELÉ BOSCH AZON T ŐNİDİTT, ahogyan a nyomozás messzire nyúló szálai

lassan körülfonják Rebecca Verloren testét. Tudta, hogy mindig a célt kell szem elıtt tartania. A bizonyítás a lényeg. A politikai manıverek, a korrupció gyanúja, a tények elhallgatása – tőnjenek bármily fenyegetınek, mindezek csupán a figyelmét terelik el a célról. Nincs más dolga, mint hogy elkerülje ezeket, és óvakodjon tılük.

Idıvel sikerült kivernie a fejébıl Irvinget és a titokzatos osztagot, hogy minden figyelmét az ügynek szentelhesse. A gondolatai valamiért visszatérlek Rebecca szobájához, amelyet az anya annyi éven át változatlanul hagyott. Eltőnıdött: vajon a lánya halála vagy annak körülményei miatt? Mennyiben más, ha természetes okból, baleset vagy éppen válás következtében veszítjük el a gyermekünket? Bosch alig látta a saját kislányát, és a távolság mázsás súlyként nehezedett a vállára. Tudta, hogy gyermeke hiánya sebezhetıvé leszi – még ı is végezheti úgy, mint az anya, aki múzeumként ırzi a lánya szobáját, vagy akár az apa, aki örökre elveszett a világ számára.

Ám ezen túl is – az a szoba nem hagyta nyugodni. Nem tudta sem nevesíteni, sem félresöpörni a gyanúját. Elnézett a felüljáróról a balján elterülı Hollywood felé. Az ég alján ugyan pislákolt némi fény, de már estére járt. A sötétség úgy érezte, épp eleget várt. Hollywood horizontján fénynyalábok keresztezték egymást. Bosch megnyugtatónak találta a látványt. Számára egyet jelentett az otthonnal.

Miután hazaérkezett, ellenırizte a postáját és a rögzítıi, azután lecserélte az öltönyt, amit visszatérése alkalmából vásárolt. A ruhát gondosan beakasztotta a szekrénybe, és remélte, hogy legalább még egyszer fel tudja venni, mielıtt be kellene adnia a tisztítóba. Farmert, fekete pólót és fekete cipıt húzott. Felvette a dzsekijét, amelynek válla az idık során foszlani kezdett, áttette a zsebébe a jelvényét és a tárcáját is, és magához vette a pisztolyát. Ezután ült csak vissza a kocsijába, és indult a játékgyárak felé.

Úgy döntött, a japán negyedben, a múzeum parkolójában hagyja az autót, így nem kellett amiatt aggódnia, hogy feltörik, vagy bármi kárt tesznek benne. Gyalogosan indult az ötödik utca felé, és útközben egyre több hajléktalanba botlott. A város otthontalan lakói és a róluk gondoskodó intézmények jobbára az Ötödik utca öt háztömbnyi hosszában győllek össze, a Los Angeles Streettıl délre. A hajléktalanszállók és olcsó motelek elıtt a járdákon mindenütt kartondobozok és bevásárlókocsik sorakoztak, bennük az elveszeti emberek mocskos, szánalmas ingóságaival. Mintha valamilyen szociális bomba robbant volna fel, hogy szanaszét szórja a sérült, céljukat vesztett emberek repeszeit. Az utcákon férfiak és nık ordítoztak egymással, hangjuk kísérteties szirénázásban olvadt össze. A városnak ez a része mintha a saját törvényeinek és logikájának engedelmeskedett volna; sebei oly mélyrıl fakadtak, hogy a jótékonysági szervezetek ragtapaszai aligha állíthatták el a vérzést.

Menet közben Boschnak feltőnt, hogy egyszer sem kértek tıle cigarettát, aprót vagy bármiféle segítséget. A helyzet iróniája nem kerülte el a figyelmét. Úgy tőnt, ahol a legnagyobb számban gyülekeznek a város hajléktalanjai, ott van a legnagyobb biztonságban a nyaggatásuktól – ha mástól nem is.

A Los Angeles-i Misszió és az üdvhadsereg egyaránt nagy segélyközpontot mőködtetett ezen a helyen. Bosch úgy döntött, itt kezd. Birtokában volt Robert Verloren tizenkét évvel ezelıtti jogosítványképe, valamint egy még régebbi felvétel, amely a lánya temetésén készült.

Megmutatta ıket a segélyközpont vezetıinek és a szociális munkásoknak, akik nap mint nap több száz tányér ételt osztottak szét a rászorulók között, de nem sok értékelhetı választ kapott, amíg az egyik konyhai munkás vissza nem emlékezett, hogy Verloren néhány évvel korábban gyakran megfordult errefelé.

– Az se most volt – vonta meg a férfi a vállát. – Rég nem láttam. Miután mindkét központban eltöltött egy-egy órát, Bosch átváltott a kisebb jótékonysági

szervezetekre és olcsó motelekre. A képek alapján néhány embernek beugrott Verloren, de egyikük se tudott elvezetni a férfihoz, aki láthatóan már évekkel ezelıtt elveszítette minden kapcsolatát a társadalommal. Bosch fél tizenegyig rótta az utcákat, mielıtt úgy döntött, hogy másnap folytatja a munkál. Miközben visszaindult Japantown felé, kezdett úrrá lenni rajta a búskomorság, és magában már feladta a reményt, hogy valaha is megtalálja Robert Verlorent. Leszeget fejjel, zsebre dugott kézzel bandukolt, ezért nem vette észre a két férfit, csak amikor már azok is felfigyeltek rá. Két egymás melleit álló játéküzlet kapualjából léptek ki. Az egyikük elállta Bosch útját, a másik mögötte termett. Bosch megtorpant.

– Hé, misszionárius – szólalt meg az elıtte álló. A fél tömbnyire álló utcai lámpa fénye megvillant a férfi késén. Bosch lassan elfordult,

hogy végigmérje a mögötte álló sötét alakot. Kisebbnek tőnt társánál, s bár biztos nem lehetett benne, Bosch a sötétben úgy látta, mintha egy vasbetondarabot szorongatna a kezében, falán a járdaszegélybıl letörött csonkot. Mindketten sok réteg ruhát viseltek, ahogyan errefelé a legtöbben. Az egyikük fekete volt, a másik fehér.

– A konyha már bezárt, de mi még éhesek vagyunk – közölte a késes fickó. – Nincs számunkra néhány dolcsid? Tudod, csak kölcsönbe.

Bosch megrázta a fejét. – Nem hinném. – Nem hinnéd? Biztos vagy benne, haver? Nekem úgy tőnik, szép dagadt tárcád lehet. Ne

legyél már ilyen szívtelen. A düh lassan kúszott felfelé Bosch torkában. Egy pillanat alatt felmérte, mit kellene

tennie. Elıhúznia a fegyverét, és golyót ereszteni mindkét fickóba. Tudta, hogy a járırök csak néhány kérdést tennének fel, azután már mehetne is dolgára. A férfi kése felmentette volna a felelısség alól, azt jól tudta. Ezek a mocskok még nem tudják, mibe futottak bele. Mint sok évvel ezelıtt, azokban a sötét alagutakban. A szőkös térben mindig leegyszerősödik a választás: ölj, vagy téged ölnek meg. Volt valami vonzó ebben az egyértelmőségben, amiért nem hagyott helyet semmilyen más megfontolásnak.

Azután a sötét pillanat hirtelen elmúlt. Bosch látta, ahogyan a késes fickó átható tekintettel méregeti, akár az egyik ragadozó a másikat, majd alig érzékelhetıen visszahúzódik anélkül, hogy jottányit is mozdulna.

Akár egy gondolatolvasó. Valójában persze Bosch arcából olvasott – abban rejlett a titka, hogy értelmezte a szem, a száj, a homlok ezernyi apró izmának rezdüléseit, ebbıl fejtette meg ellenfele szándékát. Ehhez maga Bosch is konyított egy keveset. A volt felesége abból élt, hogy pókerezett, ı Boschnál jóval magasabb szinten bírta ezt a képességet. A késes fickó vele lehetett egy kaliber, s ez a képesség most az életét mentette meg.

– Ha nem, hát nem – vonta meg a vállát. Visszahúzódott a játéküzlet kapualjába. – Jó éjszakát, misszionárius – köszönt el, miközben beleveszett a sötétbe.

Bosch szembefordult a másik férfival, aki egyetlen szó nélkül elhátrált, és inkább kivárta a következı áldozatot.

Bosch mindkét irányban végigmérte az utcát. Elhagyatottnak tőnt. Elfordult, és továbbindult a kocsija felé. Menet közben elıvette a mobilját, hogy felhívja a központot, és beszéljen az ügyeletesnek arról a két fickótól, akikkel az imént találkozott.

– Azon a lepratelepen mindennaposak az ilyen ügyek – közölte az ırmester. – Mégis mit akar, mit csináljak?

– Küldjön ki egy kocsit, és győjtse be ıket. Legközelebb talán kétszer is meggondolják, mielıtt rátámadnak valakire.

– Miért nem ijeszt rájuk maga? – Mert egy ügyön dolgozom, ırmester, és nem hagyom félbe, csak hogy elvégezzem a

maga munkáját. – Nézze, haver, semmi szükség arra, hogy kioktasson a feladatomról. Maguk, öltönyösök

mind egyformák. Azt hiszik… – Rendben, ırmester, akkor holnap reggel a legelsı dolgom lesz, hogy átnézem a

jelentéseket. Ha azt látom, hogy valakit támadás éri ezen a helyen, a gyanúsított pedig egy fekete és egy fehér férfi, akkor garantálhatom, hogy több öltönyt fog látni maga körül, mint egy konfekcióosztályon. Nem viccelek.

Bosch mérgesen csukta össze a mobilját, belefojtva a tiltakozást az ügyeletesbe. Gyorsított a tempón, és miután elérte a kocsiját, nekivágott a 101-es gyorsforgalmi útnak. Azután lekanyarodott a völgy felé.

18. A TAMPA AUTÓMENT İT megfigyelni nem volt egyszerő feladat. A szemközti

oldalon sorakozó bevásárlóközpontok mostanra bezártak, parkolóik kiürültek. Ha itt áll le, azonnal kiszúrják. A harmadik sarkon üzemelı rivális autószerviz még nyitva tartott, így szintén nem felelt meg a megfigyelés céljaira. Miután gondosan mérlegelte a helyzetet, Bosch egy-tömbnyire, a Roscoe-n parkolt le, azután visszagyalogolt a keresztezıdésig. Kölcsönvette a nem egészen egy órája megismert útonállók módszerét: az egyik bezárt üzlet sötét kapualjába állt be, ahonnét megfigyelhette a szervizt. Ezzel a megoldással az volt a legnagyobb probléma, hogy miután Mackey végzett a mőszakkal, és elindult hazafelé, Bosch nem tudott elég gyorsan visszaérni a kocsijához, így könnyedén szem elıl téveszthette.

A telefonkönyvben korábban azt olvasta, hogy a Tampa autómentı a nap 24 órájában rendelkezésre áll, ám ahogy közelgett az éjfél, Bosch egyre biztosabb lett abban, hogy Mackey, aki délután négykor állt munkába, nemsokára kereket old. Vagy leváltja az éjszakás, vagy hazamegy, és telefonos ügyeletet tart.

Bosch az ilyen alkalmakkor sajnálta leginkább, hogy leszokott a dohányzásról. Azelıtt az idı valahogy gyorsabban telt, míg a nikotin oldotta a megfigyelés feszültségét –viszont négy éve nem gyújtott rá, és most már nem is akart visszaszokni.

Amióta két évvel ezelıtt megtudta. Hogy apa lett, könnyebben legyőrte az ilyen kísértéseket. Ha a lánya nem születik meg, talán most is a szája sarkában fityegne a cigaretta. Legalább ezen a szenvedélyén sikerült úrrá lennie.

Elıvette a telefonját, s miután úgy fordította a kijelzıt, hogy a szervizbıl ne szúrhassák ki, beütötte Kiz Rider otthoni számát. Társa nem vette fel a telefont. Próbálta a mobilján, de azzal sem járt szerencsével. Gyanította, hogy kikapcsolta a telefonját, és minden figyelmét a kérelemnek szenteli. Azelıtt is így dolgozott. Bosch tudta, hogy a csipogóját vész esetére ilyenkor is bekapcsolva hagyja, ám aznap este nem tudott meg semmi olyat, amiért ahhoz kellene folyamodnia. Úgy döntött, reggel is ráér közölni vele, mit tudott meg.

Eltette a telefont, és a szeméhez emelte a távcsövet. A szerviz üvegablaka mögött látta Mackey-t, aki egy viharvert szürke asztal mögött ült. Egy másik, szintén kék munkaruhát viselı férfi is tartózkodott a helyiségben. Lassan telt az éjszaka. Mindkét férfi az asztalra tette a lábát, és az ablak fölé, a fal egyetlen pontjára meredt. A villódzó fények alapján valószínőnek tőnt, hogy tévét néztek.

Bosch telefonja hirtelen életre kelt. Elıvette a zsebébıl, és anélkül válaszolt, hogy levette volna a távcsövet a szemérıl. Nem ellenırizte a kijelzıt, mert arra számított, hogy Kiz Rider hívja, miután leolvasta a hívásazonosítót.

– Halló. – Bosch nyomozó? Nem Rider volt az. Bosch leengedte a távcsövet. – Igen, itt Bosch. Miben segíthetek? – Tara Wood vagyok. Megkaptam az üzenetét. – Á, igen, köszönöm, hogy visszahívott. – Úgy hallom, mobilról beszél. Sajnálom, hogy ilyen késın zavarom. Csak most értem

haza. Azt hittem, ez az irodai száma, és arra gondoltam, hagyok egy üzenetet. – Semmi gond. Még nem járt le a munkaidım.

Bosch végigfutott azokon a kérdéseken, amelyeket a többieknek is feltett. Miközben megemlítette Roland Mackey nevét, a távcsövön keresztül figyelte a férfit, aki most is az asztalnál ült és a tévére meredt. Ahogy Rebecca Verloren többi barátnıje, úgy Tara Wood sem ismerte az autómentı-sofır nevét. Bosch egy új kérdést is bevetett: a chatsworthi nyolcakról érdeklıdött, akikre Tara Wood halványan emlékezett is. Végül megkérdezte, másnap folytathatnák-e a beszélgetést, hogy megmutathassa Mackey fényképét. A nı belement, de hozzátette, hogy ehhez Boschnak be kell fáradnia a CBS televízió stúdiójába, ahol PR-szakértıként dolgozik. Bosch tudta, hogy a stúdió az egyik kedvenc helye, a piac közelében található. Úgy döntött, leugrik a piacra, és ott ebédel, mielıtt meglátogatja Tara Woodot, hogy megmutassa neki Mackey fotóját, és rákérdezzen Rebecca Verloren terhességére. Egy órára, a nı irodájába beszéltek meg találkozót.

– Ez annyira régi ügy – jegyezte meg Wood. – Ilyenekkel is foglalkoznak? – Igen, külön egységünk van a lezáratlan ügyekre. – Tényleg? Tudja, nekünk is van egy mősorunk, a Lezáratlan akták. Vasárnap esténként

megy. Én is dolgozom benne. Arra gondoltam… talán eljöhetne hozzánk, és beszélhetne néhány színésszel. Biztosan élveznék a találkozást.

Bosch érzékelte, hogy a nı elınyt igyekszik kovácsolni a váratlan megkeresésbıl. Távcsövén keresztül elnézte a tévézı Mackey-t, és egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy kihasználhatná az érdeklıdését a készülı lehallgatási játszmában. Végül elvetette az ötletet azzal, hogy az újságon keresztül könnyebben célt ér.

– Hát, nem hinném, hogy mostanában lenne rá idım. Minden erınkkel az ügyre összpontosítunk. Egyelıre elég, ha holnap találkozunk.

– Persze, semmi gond. Remélem, megtalálja, akit keres. Amióta csak elkezdtük azt a mősort, folyton Rebeccára gondolok. Tudja, hogyan lehetne lezárni az ügyét. Es akkor váratlanul felhív maga. Különös véletlen, persze jó értelemben véve. Akkor holnap találkozunk, nyomozó.

Bosch elköszönt, és összecsukta a telefont. Néhány perccel késıbb, éjfélkor kialudtak a fények a szervizben. Bosch tudta, hogy a 24

órás rendelkezésre állás nem jelent feltétlenül 24 órás nyitva tartást. Mackey vagy a másik sofır vélhetıen telefon ügyeletet tart az éjszaka folyamán.

Bosch elıbújt a rejtekhelyérıl, és elsietett a Roscoe-ra, az ott parkoló kocsihoz. Alig ült be, máris meghallotta Mackey Camarójának mennydörgésszerő hangját. Beindította a motort, kisorolt az útra és a keresztezıdés felé indult. Amikor odaért, és megállt a pirosnál, meglátta a szürke lökhárítós Camarót. Éppen átvágott a keresztezıdésen, és dél felé indult a Tampán. Bosch várt néhány pillanatot, óvatosan szétnézett mindkét irányba, aztán áthajtott a piroson, hogy a kocsi nyomába eredjen.

Mackey elıször egy Oldalzseb nevő bárnál állt meg a Van Nuys-i Sepulveda Boulevard-on, a vasúti sínek közelében. Aprócska hely volt, kék neon felirattal és feketére mázolt ablakokkal. Bosch el tudta képzelni, milyen lehet belülrıl, és miféle emberek látogatják. Mielıtt elhagyta a kocsit, levetette a dzsekijét, belecsomagolta a fegyverét, a bilincset és a tartalék tárat, majd az egészet az utasülés alá rejtette. Kiszállt, bezárta az ajtót, s miközben a bár felé tartott, kihúzkodta az ingét a nadrágjából.

A bár nem különbözött attól, amire számított: néhány biliárdasztal, ütött-kopott bárpult, pár boksz egy-egy asztallal. Habár tábla tiltotta a dohányzást, a kékes füst nehezen ülte meg a levegıt, és szellemként örvénylett az asztalok felett. Senki sem tiltakozott.

A legtöbb vendég minden körítés nélkül, állva fogyasztotta el napi gyógyszeradagját. Sokan lánccal erısítették az övükhöz a tárcájukat, a karjuk szét volt tetoválva. Bosch tudta, hogy akárhogy is próbálkozik, külsejével kilóg a társaságból, ezért keresett egy sötétebb sarkot, nem messze a tévétıl, ahol ráhajolt a bárpultra, és remélte, hogy senkinek sem szúr szemet.

A csapos – egy pólót és fekete bırmellényt viselı, harsányan kifestett nı – sokáig tudomást se vett róla, amit Bosch a legkevésbé se bánt. Nem inni jött ide. Mackey-t figyelte, aki negyeddollárosokat váltott a biliárdhoz, és türelmesen kivárta a sorát. İ se rendelt semmit.

Tíz percet szánt arra, hogy a falon sorakozó dákók közül kiválassza a neki megfelelıt, azután megállt, és beszédbe elegyedett néhány fickóval, akik vele együtt várakoztak az egyik asztalnál. Úgy tőnt, semmi különösrıl nem társalognak, és szemlátomást jól ismerik egymást a korábbi játszmákból.

Amíg Bosch várt és figyelt – mialatt a sört és a whiskyt melengette, amit a csapos végül kegyeskedett elé tenni –, magán érezte a többi vendég kíváncsi tekintetét, de aztán rájött, hogy azok a feje felett villódzó tévéképernyıre tapadnak.

Mackey végül beállt biliárdozni, és kiderült, hogy remekül játszik. Azonnal átvette az uralmat az asztal felett, és mind a hét kihívóját legyızte, akik készpénzben vagy sörben fizették meg a tartozásukat. Jó félóra múlva azután láthatóan beleunt a könnyő gyızelmekbe, elkezdett könnyelmősködni. Nyolcadik ellenfelének így sikerült legyıznie, miután Mackey elmulasztott belıni egy könnyő nyolcast. Mackey könnyen vette a vereséget, és letett egy ötöst a zöld filcre, mielıtt ellépett az asztaltól. Bosch számítása szerint így is legalább huszonöt dollárt és három sört nyert.

Mackey a bárpulthoz vonult utolsó sörével, amit Bosch jelként értékelt. Ideje volt visszavonulni. Hagyott egy tízest a pohara alatt, és elfordult, miközben nem is nézett Mackey felé. Elhagyta a bárt, és visszatért a kocsijához, ahol legelıször is magához vette a pisztolyt. Az övébe tette, hogy kézre álljon. Azután beindította a motort, és kikanyarodott a Scpulvedára, hogy egysaroknyit dél felé hajtson. Itt megfordult, majd lehúzódott a padkához, egy tőzcsap elé, ahonnét láthatta az Oldalzseb kijáratát, és követhette Mackey autóját északnak a Scpulvedán, Panorama City felé. Mackey a próbaidı lejárta után ugyan lakhelyet váltott, de biztosan nem költözött messzire.

Ezúttal nem kellett soká várnia, Mackey nyilván csak az ingyensört hörpintette fel. Tíz perccel Bosch után elhagyta a bárt, és beült a Camaróba, és délnek indult a Scpulvedán.

Bosch tehát rosszul kalkulált. Mackey maga mögött hagyta Panorama Cityt és a völgy északi részét, ami azt jelentette, hogy Boschnak meg kellett fordulnia a néptelen utcán, ha a nyomában akart mai adni. Egy ilyen manıverre Mackey is felfigyelhetett a visszapillantóban, ezért Bosch kivárt, amíg a Camaro egészen apróra zsugorodott a távolban.

Amikor látta, hogy a Camaro irányjelzıje villogni kezd, beletaposott a gázba, és csikorgó gumikkal kifordult. A terepjáró heves rázkódás után egyenesbe állt, aztán végigsöpört a Scpulvedán. Miután jobbra kanyarodott a Victoryn, Bosch a 405-ös keresztezıdésének lámpájánál érte utol a Camarót, Mackey azonban kitartóan kerülte a gyorsforgalmi utat, és továbbhaladt nyugatnak a Victoryn.

Miközben Bosch különféle manıvereket végzett annak érdekében, hogy elkerülje a leleplezést, Mackey egyenesen Woodland Hills felé tartott, míg végül a 101–es gyorsforgalmi közelében, a Mariano úton ráfordult egy hosszú behajtóra, és megállt egy kis ház elıtt. Bosch távolabb parkolt le, azután kiszállt, és gyalogosan folytatta az utat. Hallotta a ház ajtajának csapódását, majd a tornácon kialudt a fény.

Bosch körülnézett, és felmérte a környék jellegzetességeit. Amikor évtizedekkel ezelıtt kiparcellázták a vidéket, még hatalmas telkeket hagytak, amelyek akár lótartásra vagy zöldségtermesztésre is megfeleltek, ám ahogy a nagyváros terjeszkedett, a háztáji gazdaságok fokozatosan kiszorultak. A parcellákat felosztották: az utcafronton álló házak mellett keskeny behajtók vezettek a hátul álló ingatlanokhoz, így zászló formájú nyeles telkek jöttek létre.

Ez megnehezítette a megfigyelést. Bosch végigosont a behajtón, miközben szemmel tartotta az utcafronti házat és Mackey lakhelyét is. A férfi egy lerobbant Ford 150-es kisteherautó mellett parkolta le Camaróját, vagyis osztozott valakivel a házon.

Amikor elég közel került, Bosch megállt, hogy felírja az F150-es rendszámát. A lökhárítón régi matricát látott: „Aki utolsónak hagyja el L. A. – t, hozza magával a zászlót”. A Bosch szeme elıtt összeálló kép újabb ecsetvonással gazdagodott.

Amilyen nesztelenül csak tudott, ellopódzott a házat övezı kövezett járdán. A ház térdig érı lábazatra épült, így az ablakok túl magasra kerültek ahhoz, hogy beleshessen. Miután hátulra került, hangokat hallott, s amikor meglátta a falra vetülı színes fényeket, rájött, hogy a hátsó szoba tévéjét hallja. Már átvágott volna a hátsó kerten, amikor a mobilja hirtelen ciripelni kezdett. A zsebéhez kapott és elhallgattatta, miközben sietve visszahátrált a járdáról a behajtóra. Ezután kezdett csak futni az utca felé. Fülelt az árulkodó zajokra, de nem hallott semmit. Miután kiért az utcára, visszanézett a házra, de nem látta jelét annak, hogy a televízió hangjától bárki is meghallotta volna a mobil csörgését.

Bosch tudta, mennyire közel került a lebukáshoz. Kapkodva vette a levegıt, s miközben visszaindult a kocsijához, próbálta összeszedni magát. Ahogy Daniel Kotchof félresikerült kifaggatása, úgy az iménti helyzet is jelezte, hogy kezd berozsdásodni. Elfelejtette elnémítani a telefont, mielıtt hátralopakodott. Hibát követett el, és tönkretehetett volna vele mindent – akár konfrontációba is keveredhetett volna az ügy gyanúsítottjával. Három éve, mielıtt feladta a munkáját, ez biztosan nem történt volna meg. Belegondolt abba, amit Irving mondott a futózott gumikról és a várható defektekrıl.

A kocsiban megnézte a nem fogadott hívásokat, és látta, hogy Kiz Rider kereste. Visszahívta társát.

– Megnéztem a híváslistát, és láttam, hogy kerestél. Ki voltam kapcsolva. Történt valami, Harry?

– Semmi különös. Csak tudni szerettem volna, hogy állsz. – Hát, rajta vagyok az ügyön. Felépítettem az érvelést, és végeztem a gépelés javával.

Holnap reggel befejezem, azután kezdıdhet a menet. – Helyes. – Épp készültem lefeküdni. Veled mi van? Megtaláltad Robert Verlorent? – Még nem, de lenne egy címem a számodra. Követtem Mackey-t, miután végzett. Van

egy kis háza Woodland Hillsben. Ha van vezetékes vonala, azt is be kellene venni a kérvénybe.

– Jó, add meg a címet, onnét már könnyő beazonosítani. Azért nem hiszem, hogy okos húzás volt egyedül követni a gyanúsítottat, Harry.

Meg kellett tudnunk a címét. Nem állt szándékában beszélni arról, hogy kis híján tönkretett mindent. Megadta a címet,

és kivárta, amíg Rider lejegyzi. – Van még valami – folytatta. – Elintéztem néhány hívást. – Ahhoz képest, hogy ez az elsı napod, nem sokat lazsáltál. Mit tudtál meg? Felidézte a telefonhívásokat, amelyekéi azután bonyolított le, hogy társa elhagyta az

irodát. Rider nem kérdezett közbe, és azután se szólt, hogy Bosch befejezte. – Most már mindent tudsz – sóhajtott lel Bosch. – Mi a véleményed? – Azt hiszem, lassan kezd összeállni a kép, Harry. – Igen, én is ezt érzem. És ott van még az évszám, 1988. Mintha korábban te is felfigyeltél

volna rá. Ezek a segglejek talán így próbálták bizonyítani az igazukat. Csak az a gond, hogy Irving a szınyeg alá söpört mindent. Így talán sosem tudjuk meg, milyen messzire vezetnek a szálak.

– Nem biztos. Amikor az új rendırfınök hivatalba lépett, alaposan felmérte a helyzetet. Tudni akart az összes piszkos ügyrıl. Személyesen nem vettem részt a dologban, de tudom, hogy a kényes akták egy része azután is megmaradt, hogy Irving egységét feloszlatták. Úgy hallottam, a különleges irattárban vannak.

– Különleges irattár? Az meg mi az ördög?

– Érd be annyival, hogy csak a kiváltságosok juthatnak be oda. Parancsnoki engedély kell hozzá. Mindent a Parker Center alagsorában ıriznek. Többnyire a belsı nyomozások anyagai. Politikai ügyek. Veszélyes ügyek. Chatsworthnek elméletileg nem kellene ide tartoznia, hacsak nem kapcsolódik valami máshoz.

– Mint például? – Mint például valakihez a rendırségen vagy a városházán. Utóbbi akár egy befolyásos helyi politikus is lehetett. – Be tudsz jutni? Ki tudod deríteni, hogy létezik-e bármilyen anyag? Mi a helyzet a

haveroddal a hatodikon? O biztosan… – Megpróbálom, Harry. – Hát csak próbáld. – Addig is térjünk vissza hozzád. Úgy volt, hogy megpróbálod felkutatni Robert

Verlorent, most meg azt mondod, hogy követted a gyanúsítottat. – Voltam a játékgyáraknál. Nem találtam meg Verlorent. Bosch ismertette a hajléktalanok körében folytatott kutatásait, csak a két fegyveres

támadót hagyta ki a beszámolóból. Az összeütközést és a fiaskót a telefonnal nem akarta Rider orrára kötni.

– Holnap reggel még egyszer megpróbálom – fejezte be. – Oké, Harry, akkor maradjunk ebben. Mire beérsz, végezni akarok a kérelemmel. Azután

utánanézek a titkos aktáknak. Bosch habozott, majd úgy döntött, semmiképp nem árt, ha figyelmezteti a partnerét. Az

ablakon át kinézett a sötét utcára. Hallotta a közeli autópálya suhogó zajait. – Légy óvatos, Kiz. – Hogy érted ezt, Harry? – Tudnod kell, hogy akár parancsnokok is érintve lehetnek az ügyben. – És akkor? – Csak vigyázz magadra. Mindenütt Irving nyomaiba botlom. – Arra gondolsz, hogy a kettıtök találkozása a kávézóban nem volt véletlen? – Nem hiszek a véletlenekben. Fıkéni nem az ilyen véletlenekben. Hosszúra nyúlt a csend, mielıtt Rider válaszolt: – Oké, Harry, vigyázni fogok, de ez nem

jelenti, hogy leállunk, igaz? Követjük a nyomokat, akárhová is vezetnek. Mindent vagy semmit. Ugye?

– Igen. Egészen pontosan. Holnap találkozunk. – Jó éjt, Harry. Rider letette, Bosch pedig sokáig ült mozdulatlanul a kocsiban, mielıtt elfordította a

kulcsot.

19. BEINDÍTOTTA A MOTORT, aztán lassan visszafordult a Marianón, és elgurult a

felhajtó elıtt, amely Mackey házához vezetett. Minden csendesnek tőnt. Nem látott fényeket az ablak mögött.

Rákanyarodott a gyorsforgalmira, és keletnek tartott a völgyön keresztül, mielıtt letért a Cahuenga Passra. Útközben elıvette a mobilját, és felhívta a központi diszpécsert, hogy leellenıriztesse a rendszámot, amelyet a Mackey háza elıtt parkoló Fordról írt le. A jármővet egy bizonyos William Burkhart nevére jegyezték be, aki harminchét éves volt, és az 1980-as évek végén több bőncselekményt elkövetett, tizenöt éve azonban semmit sem varrtak a nyakába. A diszpécser megadta Boschnak a bőnesetek kaliforniai kódszámait, amelyek alapján a számítógép nyilvántartotta a férfi priuszát.

Bosch azonnal ráismert a súlyos testi sértésre és az orgazdaságra, akadt viszont egy 1988-as bőntény, amelyiknek a kódjával még nem találkozott.

– Van ott valaki, aki meg tudná magyarázni ezt a kódot? – Bosch remélte, hogy csendesen telik az este, és a diszpécsernek van annyi ideje, hogy maga keresse ki a számot a könyvbıl. Tudta, hogy a központban van belıle egy másolat. Az intézkedı rendırök is gyakran beletelefonáltak, hogy megtudakolják a vonatkozó kódokat.

– Tartsa. Bosch várt. Idıközben lehajtott Barhamnál, és az otthona felé tartott a Woodrow

Wilsonon. – Nyomozó? – Itt vagyok. – Faji vagy vallási csoport ellen irányuló csoportos erıszak. – Értem. Köszönöm, hogy utánanézett. – Nincs mit. Bosch ráfordult a beállóra, és levette a gyújtást. Mackey lakótársát vagy háziurát

fajgyőlöletbıl elkövetett bőncselekmény miatt tartóztatták le 1988-ban- Rebecca Verloren meggyilkolásának évében. William Burkhart alighanem ugyanaz a Billy Burkhart, akit Sam Weiss említett egyik szomszédjaként és zaklatójaként. Bosch nem tudta, hogyan illik a képbe, csak azt, hogy nagyon is beletartozik. Azt kívánta, bárcsak hazahozta volna Mackey anyagát, de túl fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy visszamenjen érte. Úgy döntött, aznapra befejezi a nyomozást, és másnap elejétıl végéig elolvassa a dossziét. Eközben megszerzi az anyagot William Burkhart letartóztatásáról is.

A házban néma csend fogadta. Felkapta a telefont, kivett egy sört a hőtıbıl, és kilépett a teraszra, hogy végignézzen a városon. Menet közben bekapcsolta a CD-lejátszót. A lemezt alig cserélte. Néhány pillanat múlva meghallotta Boz Scaggs hangját, és a hangszórókból áradni kezdett a „Csupán annyit tudunk…” címő szám.

A dal versenyre kelt az odalent húzódó autópálya zajaival. Bosch elnézett a távolba. Már nem pásztázták az eget a Universal Studios reflektorai, túl késı volt hozzá. Az éjszakai panoráma mégis megigézte Boscht. A város milliónyi álma izzott fojtottan a lábainál.

Arra gondolt, hogy visszahívja Kiz Ridert, és beszél neki William Burkhartról, de végül úgy döntött, hogy ez várhat reggelig. Miközben elnézte a várost, elégedetten vonta meg magában a nap mérlegét, mégsem tudott megnyugodni. Ezt teszi, ha az ember fınökei is érintettek egy ügyben.

A késes férfi, innét nem is olyan messze, misszionáriusnak hívta. Kis híján telibe talált. Bosch mindig is tudta, hogy küldetést teljesít. Most, három év kihagyás után újra ennek szentelte magát, de valamiért mégsem hitte egészen, hogy jól teszi. Úgy érezte, valami lappang a sejtelmesen izzó fények és álmok alatt – valami, amit nem láthat meg. A sötétség, ami csak rá vár.

Benyomott egy gombot, és meghallotta a szakadatlan tárcsahangot. Nem érkezett új üzenete, ezért jobb híján lejátszotta azt, amit egy héttel korábban mentett le. Kislánya cérnavékony hangját hallotta arról az éjszakáról, amikor az édesanyja és ı elmentek, messzire.

– Szia, apu – mondta. – Jó éjt, apu. Nem szólt többet, de nem is volt rá szükség. Bosch elmentette az üzenetet a következı

alkalomra, azután félretette a telefont.

Második rész

Belsı ügyek

20. BOSCH MÁSNAP REGGEL nyolc elıtt tíz perccel már ismét kint volt a

nyomornegyedben. Figyelte a Metro menedékhely elıtt ételre várakozók sorát, s közben rajta tartotta a szemét Robert Verlorenen, aki hátul, a konyhában dolgozott. Szerencséje volt. Kora reggel mintha a hajléktalanok között is mőszakváltás zajlott volna. Akik a sötét utcákon ólálkodtak, most aludták ki éjjeli kudarcaikat, helyükbe pedig a nyomorgók újabb mőszakja lépett – azok, akiknek maradt annyi eszük, hogy éjjel távol maradjanak az utcáktól. Bosch eleinte azt tervezte, hogy ismét a nagyobb központoknál kezd, ám nem sokkal azután, hogy leparkolt a japán negyedben, átgyalogolt a hajléktalanok negyedébe, és elkezdte mutogatni a járókelıknek Verloren fényképét, szinte azonnal értékelhetı választ kapott. A nappaliak felismerték Verlorent, bár hozzátették, hogy a fénykép óla sokat öregedett. Bosch végül belebotlott egy férfiba, aki tárgyilagos hangon felelt a kérdésre.

– Igen, ez a Séf – igazította Boscht a Metro menedékhely felé. A Metro egyike volt azoknak a kisebb ingyenkonyháknak, amelyek az üdvhadsereg és a

Los Angeles i Misszió nagyobb központjai koré csoportosultak, hogy hatékonyabban kezeljék az utcán élık áradatát – különösen télen, amikor a hidegebb északról megindult a vándorlás a melegebb Los Angeles felé.

Ezeknek a kisebb helyeknek arra nem volt kapacitásuk, hogy naponta három étkezést nyújtsanak, ezért megegyezés szerint csak egyet vállaltak. A Metro esetében ez az étkezés a reggeli volt, hétkor kezdték osztani. Mire Bosch megérkezett, a rongyokba öltözött férfiak és nık sora már az utcán kígyózott, és a hosszú sávban felállított összecsukható asztaloknál hemzsegtek a hajléktalanok. Az utcán azt beszélték, hogy a Metróban kapni a legjobb reggelit.

Bosch átfurakodott az ajtón, és rögtön kiszúrta Verlorent a kiszolgálópult mögött, a konyhában. Úgy tőnt, maga Verloren nem végez munkát, csupán a többieket felügyeli, mintha ı lenne a fonok. Takaros fehér inget, sötét nadrágot és térdig érı, makulátlanul tiszta kötényt viselt, még a fejébe is magas szakácssapkát húzott.

A reggeli rántottából, piros és zöld paprikából, húspogácsából és kolbászkarikákból állt. Küllemre és illatra nagyon kívánatosnak tőnt Bosch számára, aki sietségében reggeli nélkül indult el otthonról. A pulttól balra két nagy kannából kávét is lehetett menteni. A polcokon töredezett és az idık alatt megsárgult porceláncsészék sorakoztak. Bosch elvett egyet, megtöltötte a perzselıen forró kávéval, és várakozni kezdett. Amikor Verloren a pulthoz sietett, hogy lecserélje a kifogyott rántottás edényt, Bosch közelebb lépett.

– Jó reggelt, Séf! – kiabálta túl az edénycsörömpölést és a sorban állók méltatlankodását. Verloren felnézett, és egyetlen pillanat alatt eldöntötte, hogy Bosch nem tartozik a

„vendégei közé. Ahogy elızı éjjel, Bosch ezúttal is sportosan öltözött, de Verloren így is habozás nélkül felismerte benne a rendırt. Otthagyta a pultot, és közelebb lépett, bár a konyhát és az étkezıt elválasztó láthatatlan demarkációs vonalat nem lépte át. Megállt elıtte, miközben kötényébe bugyolált kezében tartotta az imént kicserélt rozsdamentes edényt.

– Miben segíthetek? – kérdezte gyanakodva. – Lenne egy perce? Szeretnék beszélni önnel. – Nem, nincs egy percem. A reggeli közepén vagyok. – A lányáról lenne szó.

Bosch látta, ahogyan Verloren szeme idegesen megrebben. Egy pillanatra elfordította a tekintetét, azután újra Boschra nézett.

– Maga nyomozó? Bosch bólintott. – Nem fejezhetném be elıbb? Ez már az utolsó roham. – Tudok várni. – Nem akar enni? Éhesnek tőnik. – Hát… Bosch körülnézett a túlzsúfolt helyiségben. Nem látott egyetlen szabad helyet sem. Azt is

tudta, hogy ezeken a helyeken ugyanolyan szigorú íratlan szabályok uralkodnak, mint a börtönökben. Ha ehhez még hozzávette a hajléktalanok higiénés viszonyait… nos, valóban nagy merészség kellett ahhoz, hogy közéjük merészkedjen.

– Jöjjön velem – oldotta meg a dilemmát Verloren. – Van egy asztalunk hátul. Bosch visszafordult Verloren felé, de a séf máris elindult a konyha irányába. Bosch

követte, és a konyhán keresztül eljutottak egy hátsó helyiségbe, ahol üres rozsdamentes asztal állt, rajta teli hamutartóval.

– Üljön csak le. Verloren felvette, és a háta mögé rejtette a hamutartót. Nem mintha szégyellte volna,

egyszerően csak tökéletes vendéglátóként viselkedett, aki elıkészíti az asztalt egy nagyra becsült vendég számára. Bosch köszönetet mondott, és leült.

– Mindjárt jövök. Egy pere sem telt el, Verloren máris visszatért egy tányérral, rajta az aznapi menüvel.

Miközben elé tette az evıeszközöket, Bosch látta, ahogy megremeg a keze. – Köszönöm. Ugye, így is marad elég? Nem szeretném, ha miattam nem jutna

valakinek… – Nem szoktunk elküldeni senkit, feltéve, ha idıben jön. Elég lesz a kávé? – Persze, köszönöm. Tudja, egyáltalán nem arról van szó, hogy nem ülnék le közéjük.

Csak nem tudtam, hogyan kellene viselkednem. – Én megértem, nem kell magyarázkodnia. Hadd vigyem ki az ételt, azután beszélünk.

Letartóztattak már valakit? Bosch a férfihoz fordult. Verloren reménykedı, sıt esdeklı tekintettel nézte. – Még nem – felelte –, de újra elkezdtünk a nyomozást. – Jövök, amint tudok. Egyen. Igazi malibui rántotta. Bosch visszafordult a tányérjához, Verloren pedig visszatért a konyhába. A tojást ízletesnek találta, akárcsak az egész reggelit. Kenyér nem járt hozzá, de ez talán

már túl nagy kérés lett volna. A pihenıhely, ahová leültették, beékelıdött a konyha és a hátsó helyiség közé, ahol két férfi pakolta be az edényeket egy hatalmas ipari mosogatógépbe. A mindkét irányból érkezı zajok ide-oda pattogtak a szürke csempés falakon. A hátsó sikátorra kétszárnyú ajtó vezetett. Az egyik szárny nyitva állt, ezen keresztül friss levegı áramlott be, hogy elviselhetıvé enyhítse a mosogatógép gızét és a konyha forróságát.

Miután felfalta a reggelit, és leöblítette a kávéja maradékával, Bosch kilépett a sikátorba, hogy viszonylagos csendben intézzen el egy hívást. A szőkös köz táborhelyként is szolgált: egyik oldalon a segélyközpontok, a másikon a játékraktárak hátsó falai mentén sorakoztak a kartonból és sátorvászonból eszkábált ideiglenes otthonok. 1 alán ezekben aludtak az éjszakai emberek. Nem mintha a hajléktalanszállókon nem lett volna számukra hely, ám azokhoz az ágyakhoz bizonyos szabályok is kötıdtek, amelyeket a sikátor lakói nem akartak betartani.

Beütötte Kiz Rider mobilszámát, társa pedig azonnal felvette a telefont. Mostanra beért az 503-as irodába, és éppen az imént esett túl a lehallgatási kérelem benyújtásán. Bosch lehalkította a hangját.

– Megtaláltam az apát.

– Remek munka, Harry. Megy ez. Mit mondott? Felismerte Mackey-t? – Még nem tudtunk beszélni. Elmagyarázta a helyzetet, majd rákérdezett, hogy arrafelé mi újság. – A kérelem már a kapitány asztalán van. Ha tízig nem kapunk választ, Abel megsürgeti a

dolgot, azután minden megy a maga útján. – Mikor mentél be? – Elég korán. Végezni akartam. – Esetleg volt rá idıd, hogy belenézz a lány naplójába? – Igen, az ágyban beleolvastam. Nincs sok haszna. A szokásos gimis ömlengés. Igaz

szerelmek, hetente új barátok, ilyesmi. EIS-rıl esik néhány szó, de nincs semmi közelebbi. Ahogyan ír róla, akár még kitalált személy is lehet. Azt hiszem, Garcia helyesen tette, hogy visszaadta az anyjának. Ezzel nem jutunk elırébb.

– Azt azért lehet tudni, hogy EIS fiú-e? – Hmm. Ez érdekes felvetés, Harry. İszintén szólva nekem nem tőnt fel, de itt van nálam

a napló, majd megnézem. Talán tudsz valamit, amit én nem? – Csak tapogatózom. Mi a helyzet Danny Kotchoffal? İ is benne van? – Eleinte igen. Rebecca név szerint is említi, azután ejti, és a rejtélyes EIS lép a helyébe. – Mr. X… – Figyelj, mindjárt indulok a hatodikra. Meglátom, mit tehetek, hogy megkapjuk a régi

aktákat. Bosch felfigyelt rá, hogy Rider nem mond semmi közelebbit. Talán Pratt vagy másvalaki

a közelben lehetett, és Rider attól félt, hogy kihallgatják. – Van ott valaki, Kiz? – Ahogy mondod. – Elıvigyázatosnak kell lennünk, igaz? – Pontosan. – Rendben. Sok szerencsét. Jut eszembe, találtál telefont a Marianón? – Igen – felelte Rider. – Egy vezetékes vonalat, William Burkhart nevén. Biztosan a

lakótársa. A fickó néhány évvel idısebb Mackey-nél, és a priuszában szerepel fajgyőlöletbıl elkövetett erıszakos bőncselekmény is. Mostanság tiszta, de '88-ban benne volt a dolgok sőrőjében.

– Ráadásul – tette hozzá Bosch – ı volt Sam Weiss szomszédja. Azt hiszem, az este ezt el is felejtettem említeni.

– Túl sok információ ez így egyszerre. – Na igen. Még valami nem hagy nyugodni. Hogy lehet, hogy Mackey mobilszáma nem

került elı az AutoTrack keresés nyomán? – Ebben elıtted járok. Lefuttattam egy keresést a számra, és kiderült, hogy nem az övé.

Egy bizonyos Belinda Messier nevén van. Odaát lakik a Melbán, szintén Woodland Hillsben. Nincs priusza, leszámítva néhány közlekedési vétséget. Lehet, hogy a barátnıje.

– Talán. – Ha lesz idım, lenyomozom. Úgy érzem, ráakadtunk valamire, Harry. Kezd összeállni a

kép. Az egész nyolcvan nyolcas szarság. Próbáltam megszerezni Burkhart aktáját, de… – Irving osztaga? – Pontosan. Ezért kell felmennem a hatodikra. – Oké, van még valami? – Rátelefonáltam a raktárra. Még nem találták meg a tárgyi bizonyítékokat. Nincs meg a

pisztoly sem. Kérdés, hogy elkeveredett, vagy elvitték. – Na igen. – Bosch is ugyanerre gondolt. Ha az ügy érinti a felsıbb köröket, a

bizonyítékoknak örökre nyoma veszhet.

– Rendben – sóhajtott fel Bosch. – Mielıtt letenném, térjünk vissza még egyszer a naplóhoz. Nincs benne semmi a terhességrıl?

– Nem, errıl nem írt. A bejegyzéseknél mindig szerepel a dátum, de úgy április végétıl nem írt többet. Lehet, hogy akkor tudta meg. Talán azért nem írt már, nehogy a szülei titokban elolvassák.

– Nem említ helyeket? Tudod, ahová szeretett eljárni. – Sokat mesél a filmekrıl – felelte Rider. – Arról nem, hogy kikkel látta ıket, csak hogy

mit gondol róluk. Tudniuk kellett, hogy Mackey és Rebecca Verloren útjai keresztezték-e egymást. Ki

kellett tölteniük a hézagot, függetlenül az indítékoktól. Hol kerülhetett kapcsolatba Mackey Verlorennel, amikor kiszemelte áldozatának?

– A moziban – mondta ki hangosan Bosch. – Ott találkozhattak egymással – Pontosan. És amennyire tudom, a völgy minden mozija valamelyik bevásárlóközpontban van. Ez kibıvíti a lehetséges találkozások körét.

– Érdemes végiggondolni. Bosch közölte, hogy bemegy az irodába, mihelyt beszélt Robert Verlorennel, azután

letette. Visszatért a pihenıbe, ahol a mosogató felıl érkezı hangzavar idıközben csak hangosabb lett. A reggeli a végéhez közeledett, a mosogatógép teljes gızzel üzemelt. Bosch visszaült az asztalhoz, és észrevette, hogy valaki eltakarította a tányérját. Magában felidézte a Riderrel folytatott beszélgetést. Tudta, hogy egy bevásárlóközpont számtalan lehetıséget teremt a különféle találkozásokra, a Mackey-hez és a Rebecca Verlorenhez hasonló emberek útjai is könnyen keresztezhetik egymást. Belegondolt, hogy a gyilkosság talán csak egy véletlen találkozás következménye: Mackey meglátott egy lányt, akinek az arca, a haja és a szeme egyértelmővé tette a származását, a látványa pedig annyira felbıszítette, hogy hazáig követte, majd késıbb visszatért a haverjaival, hogy elrabolja és megölje.

A következtetés talán elhamarkodottnak tőnt, de hát minden elmélet így áll fel. Belegondolt az egykori nyomozásba és abba a lehetıségbe, hogy talán belülrıl fúrták meg. A jelentésekben semmi sem szerepelt, ami faji indítékra utalt volna, pedig 1988-ban a felszín alatt már ott izzottak a faji ellentétek – a rendırség és a város mégis úgy tett, mintha nem léteznének. A fekélyes sebbıl végül néhány évvel késıbb tort felszínre a genny, amikor a városban kitört a háromnapos utcai harc, amelynél szörnyőbbet Amerika negyed évszázada nem élt meg. Boschnak komolyan mérlegelnie kellett a lehetıséget, hogy a Rebecca Verloren gyilkosa után folytatott nyomozás azért feneklett meg, mert a rendırség megpróbálta elejét venni, hogy a felgyülemlett feszültség a felszínre törjön.

– Beszélhetünk? Bosch felnézett, és látta, hogy Robert Verloren áll mellette. A férfi arca úszott a

verítékben. A kezében szorongatta szakácssapkáját, a karján alig észrevehetı remegés futott végig.

– Persze. Nem akar leülni? Verloren helyet foglalt Boschsal szemben. – Mindig ilyen? – érdeklıdött Bosch. – Ennyire forgalmas? – Minden áldott reggel. Ma százhatvankét adagot osztottunk szét. Sokan számítanak ránk.

Várjon csak, nem is. Százhatvanhárom adagot. Magát majdnem kifelejtettem. Hogy ízlett? – Fenséges volt. Köszönöm, ez tényleg rám fért. – A specialitásom. – Azért más egy kicsit, mint Johnny Carsonnak és a malibui gazdagoknak fızni, nem? – Higgye el, nem hiányzik. Egy cseppet sem. Az is csak egy megálló volt az úton, amíg

megtaláltam a magam helyét. Idetartozom, és itt is akarok maradni, ameddig az Úrjézus jónak látja, hogy megtartson.

Bosch bólintott. Akarva-akaratlanul, de Verloren azt kommunikálta felé, hogy a hitén keresztül jutott el új életébe, Bosch azonban gyakran látta, hogy minél többet beszél valaki a hitrıl, annál kisebb a meggyızıdése.

– Hogyan talált meg? – kérdezte Verloren. – Tegnap beszéltünk a feleségével. İ mondta, hogy amikor legutóbb hallott önrıl, itt élt.

Tegnap éjjel kezdtem keresni. – A maga helyében én nem merészkednek ki éjjel ezekre az utcákra. Bosch némi karibi akcentust hallott ki a hangjából, bár az idık során ez szinte

észrevehetetlenné váll. – Azt hittem, a sorban állók között fogom találni, nem a pult másik oldalán. – Hát, nem olyan rég még sorban is álltam. Ez kellett ahhoz, hogy ma a másik oldalon

állhassak. Bosch újra bólintott. Épp elégszer hallotta már ezt a szöveget. – Mióta nem iszik? Verloren elmosolyodott – Ezúttal? Kicsivel több mint három éve – Nézze, én nem

akarom, hogy újra átélje a tizenhét évvel ezelıtti traumát, de elıvettük az ügyet. – Semmi baj, nyomozó. Én is minden éjjel elıveszem, ahányszor csak lehunyom a

szemem, azután másnap reggel is, amikor Jézushoz imádkozom. Bosch megértıen bólintott. – Beszéljünk itt, vagy inkább sétáljunk egyet? Esetleg menjünk át a Parker Centerbe, és

keressünk egy csendes irodát? – Jó lesz itt. Otthonosan érzem magam. – Oké, akkor hadd mondjam el nagy vonalakban, mirıl van szó. A lezáratlan ügyek

osztályán dolgozom. Jelenleg a lánya meggyilkolásával kapcsolatban nyomozunk, miután egy új információ birtokába jutottunk.

– Miféle információról van szó? Bosch úgy döntött, ezúttal más megközelítést alkalmaz. Míg az anyánál visszatartotta az

értesüléseit, az apának elmondott mindent. – A gyilkos fegyveren talált vérminta alapján sikerült azonosítanunk egy személyt, aki a

gyilkosság idıpontjában Chatsworthben élt. Az egyezıséget a DNS-vizsgálat mutatta ki. Tudja, mit jelent ez?

Verloren bólintott. – Persze. Mint O. J. Simpsonnál. – Ezúttal biztosak vagyunk a dologban. Az egyezıség nem feltétlenül jelenti azt, hogy az

illetı követte el a gyilkosságot, de úgy gondoljuk, köze lehetett hozzá. – Ki az? – Erre is rögtön rátérek, Mr. Verloren, de elıbb szeretnék feltenni néhány kérdést önnel és

az üggyel kapcsolatban. – Mit akar tudni rólam? Bosch érezte a fokozódó feszültséget, ahogy a bır megfeszült Verloren szeme körül.

Rádöbbent, hogy talán rosszul mérte fel ezt az embert – talán lelki egészsége jeleként fogta fel konyhai beosztását, s közben elfeledkezett arról, mire figyelmeztette Rider a hajléktalanokkal kapcsolatban.

– Nos, szeretnék egy kicsit többet tudni arról, mi történt önnel a Rebecca elrablása óta eltelt években.

– Mi köze ennek bármihez is? – Talán semmi, de akkor is meg kell kérdeznem. – Azt történt velem, hogy elbuktam, és belezuhantam a feneketlen sötétségbe. Sokáig

tartott, amíg megláttam a fényt és a kiutat. Vannak gyerekei? – Egy lányom.

– Akkor pontosan tudja, mire gondolok. Ha valaki úgy veszíti el a gyerekét, ahogyan én a lányomat, annak vége, barátom. Annak befellegzett. Úgy érzi magát, mint egy üres üveg, amit kihajítottak az ablakon. Az autó továbbmegy, maga meg ott hever összetörve az út szélén.

Bosch bólintott. Tisztában volt tulajdon sebezhetıségével, és tudta, hogy ami abban a távoli városban, tıle függetlenül történik, az életet vagy a halált jelentheti a számára. Bármikor belezuhanhatott ugyanabba a feneketlen sötétségbe, ahová Verloren.

– Miután a lánya meghalt, elveszítette az éttermét? – Így igaz. Ennél jobb nem is történhetett volna velem. Ez kellett, hogy végre megtudjam,

ki vagyok valójában. És eljussak ide. Bosch tudta, mennyire törékeny a hasonló érzelmekre épülı meggyızıdés. Ha

továbbhaladt e logika mentén, Verloren akár azt is kijelenthette volna, hogy a lánya elvesztése a legjobb dolog, ami az életben történt vele, hiszen általa elveszítette az éttermét, és megnyílt elıtte az út egy másik, csodálatos élet felé. Az egész értelmetlen halandzsa volt, ezt mindketten tudták – legfeljebb az egyikük még magának se vallotta be.

– Beszéljünk ıszintén, Mr. Verloren – javasolta Bosch. Hagyjuk ezt az önsegítı terápiás szöveget, meg a sorban állás gyönyöreit. Arról beszéljünk, ami történt. Mondja el, hogyan zuhant bele a sötétségbe.

– Egyszerően csak megtörtént. – Nem mindenki jut ide, miután elveszíti a gyerekét. És nem maga az egyetlen, akivel ez

történt, Mr. Verloren. Vannak, akik a tévében szerepelnek, mások jelöltetik magukat a kongresszusba. Mi történt magával? Mi volt más? És ne mondja nekem, hogy maga mindenkinél jobban szerette a gyerekét. Mindnyájan szeretjük a magunkét.

Verloren sokáig nem felelt, csak szorosan összepréselte az ajkait. Bosch látta rajta, hogy sikerült feldühítenie, de nem bánta. Erıszakosnak kellett lennie.

– Rendben – mondta végül Verloren. – Rendben. Ennél tovább azonban nem jutott. Bosch látta, ahogy minden arcizma megfeszül, és az

elmúlt tizenhét év minden fájdalma kiül az arcára. Bosch úgy olvasott belıle, akár egy étlapból. Aperitifek, elıételek, desszertek. Csalódottság, harag, jóvátehetetlen veszteség.

– Folytathatjuk, Mr. Verloren? Verloren bólintott, amint félretolta az utolsó barikádot is. – Hibáztathattam volna magukat, de én magamat hibáztattam. Nem álltam ki a halott

lányom mellett, nyomozó. Egy ilyen árulás után nem menekülhettem máshová, csak az italhoz. Az ital nyitotta meg elıttem a sötét mélységet. Érti ezt?

Bosch bólintott. – Próbálom megérteni. Mit ért azon, hogy hibáztathatott volna bennünket? Kire gondol, a

rendırökre? A fehérekre? – Mindnyájukra. Verloren elfordított a székét, és nekitámasztotta a hátát a szürke csempés falnak. A

sikátorra nyíló ajtóra meredt. Kerülte Bosch tekintetét. Maga Bosch szívesen nézett volna a szemébe, de ennél is fontosabbnak tartotta, hogy tovább beszéltesse.

– Akkor kezdjük a rendırökkel – bólintott. – Mivel vádolja a rendıröket? Mit követtek el? – Elvárná tılem, hogy arról beszéljek, amit maguk tettek? Bosch alaposan mérlegelte a kérdést. Érezte, hogy fordulópontjához érkezett a

beszélgetés, ahogy azt is, hogy a férfi valami fontosat titkol elıle. – Kezdjük azzal a ténnyel, hogy szerette a lányát, rendben? – Természetesen. – Ami vele történt, annak sosem szabadott volna megtörténnie. Ezzel nincs mit kezdeni.

Én is csak egyvalamit tehetek: megpróbálom elkapni a gyilkosát. Ezért vagyok itt. És nem azt teszem, amit tizenhét éve a társaim tettek. A legtöbbjük amúgy is meghalt azóta. Ha még

mindig szereti a lányát, Mr. Verloren, ha tiszteletben tartja az emlékét, akkor mindent elmond nekem. Segít, hogy segíthessek. Egyedül ezzel teheti jóvá, bármit is csinált annak idején.

Verloren elgondolkodva bólintott. Bosch tudta, hogy meggyızte, hogy meg fog nyílni elıtte. Eljött számára a megváltás. Mindegy, mennyi idı telt el azóta, a férfi mindig erre vágyott.

Szinte észrevehetetlenül egyetlen könnycsepp gördüli le Verloren arcán. Koszos konyhai kötényt viselı férfi lépett a pihenıbe, de Bosch sietve elhessegette Verloren közelébıl. Tovább várt, míg Verloren végül beszélni kezdett.

– Magamat választottam a lányom helyett, s végül mindkettınket elveszítettem – mondta elkínzott hangon.

– Hogyan történt? Verloren a szája elé kapta a kezét, mintha próbálná meggátolni, hogy a titok kibukjon

belıle. Végül elernyedt, és tovább beszélt: – Egy nap olvastam az újságban, hogy a lányomat olyan fegyverrel ölték meg, ami egy betörésbıl származott. Green és Garcia, ık persze nem mondták el. Amikor megkérdeztem Green nyomozót, azt felelte, hogy a fickó azért vette a fegyvert, mert félt. Zsidó származású volt, emiatt megfenyegették. Ekkor gondoltam rá elıször…

Itt elhallgatott. Boschnak kellett befejeznie a mondatot. – Arra gondolt, hogy talán Rebecca is a származása miatt lett gyilkosság áldozata? Mert

az apja fekete? Verloren bólintott. – Erre gondoltam, igen, mert idırıl idıre lehetett hallani ilyen-olyan megjegyzéseket.

Nem mindenki látta meg benne a szépséget úgy, ahogy mi. Én a Westside-on akartam élni, de Muriel… neki más volt az otthona.

– Mit felelt erre Green? – Azt mondta, nem, ilyesmirıl szó sincs. Megvizsgálták a dolgot, és nem áll fenn ez a

lehetıség. Én meg… egyszerően másként gondoltam. Nem foglalkoznak velünk, ezt gondoltam. Folyton hívogattam ıket. Egyre erıszakosabban. Végül az egyik vendégemhez fordultam, aki benne volt a rendırség felügyelıbizottságában. Beszéltem neki az ügyemrıl, és ı megígérte, hogy utánanéz.

Verloren határozottan bólintott. Sikerült önigazolást találnia olyan apaként, aki csak az igazságot kereste.

– Azután mi történt? – ösztökélte Bosch. – Meglátogatott két rendır. – Nem Green és Garcia? – Nem, nem ık. Mások. Eljöttek az éttermembe. – Tudja a nevüket? Verloren megrázta a fejét. – Nem mondták meg a nevüket. Csak felmutatták a jelvényüket. Nyomozók voltak, azt

hiszem. Elmondták, mennyire rosszul teszem, hogy így meghurcolom Greent. Azt mondták, elég volt a szarkeverésbıl. Így nevezték, szarkeverésnek. Mintha az egész rólam szólt volna, nem pedig a kislányomról.

Megrázta a fejét, miközben az indulat ennyi év után is elevenen tört fel belıle. Bosch ekkor feltette a kézenfekvı kérdést, hiszen pontosan tudta, hogyan mőködött akkoriban a Los Angeles-i rendırség.

– Megfenyegették? Verloren felhorkant. – Igen, megfenyegettek. Azt mondták, tudják, hogy a lányom terhes volt, de nem találják

a klinikát, ahol ellátták.

Vagyis nincs szövetmintájuk, hogy azonosítsák az apát. Senki sem tudja megmondani, ki volt az. Azt mondták, nem kell mást tenniük, csak kérdezısködniük rólam meg a lányomról, mondjuk a felügyelıbizottsági tag vendégemnél, és máris lábra kap a szóbeszéd. Azt mondták, elég néhány kérdés a megfelelı helyen, és mindenki azt fogja gondolni, hogy én vagyok az.

Bosch nem szakította félbe. Érezte, ahogyan a düh neki is kezd felfelé kúszni a torkán. – Azt mondták, nem lesz ennyi vendégem, ha majd mindenki azt fogja hinni, hogy… én

rontottam meg a lányomat… Újabb könnyek peregtek végig a sötét arcon. A férfi meg sem próbálta letörölni ıket. – Én pedig szót fogadtam nekik. Meghátráltam, és ejtettem az ügyet. Nem kevertem

tovább a szart. Azt mondtam magamnak, hogy nem számít, hogy ezzel úgysem tudom visszahozni Beckyt. Soha többet nem hívtam Green nyomozót… És ık soha nem oldották meg az ügyet. Idıvel inni kezdtem, hogy elfelejtsem, mit veszítettem és mit tettem… hogy a büszkeségem és a hírnevem fontosabb volt még a tulajdon lányomnál is. S mielıtt még észrevettem volna, már bele is zuhantam abba a feneketlen sötétségbe. Csak zuhantam és zuhantam. Máig nem tudtam kimászni belıle.

Egy pillanat múltán elfordult, hogy végigmérje Boscht. – Megkapta, amit akart, nyomozó? – Sajnálom, Mr. Verloren. Sajnálom, hogy ez történt. Az egészet. – Ezt akarta hallani, nyomozó? – Én csak ki akarom deríteni az igazságot. Hiszi vagy sem, ez segíteni fog. Segíteni fog

abban, hogy a lánya érdekeit képviseljem. Le tudná írni azt a két rendırt, aki felkereste? Verloren megrázta a fejét. – Annyira régen történt… Talán akkor se ismerném meg ıket, ha itt állnának elıttem.

Csak arra emlékszem, hogy mindketten fehérek voltak. Az egyikük kiköpött Mr. Proper volt. Kopaszra borotválta a fejét, és karba tett kézzel állt, pont mint a fickó a flakonon.

Bosch bólintott, miközben a vállában idegesen megrándultak az izmok. Jól tudta, ki ez a Mr. Proper.

– Mennyit tud ebbıl a felesége? – erıszakolt nyugalmat magára. Verloren megrázta a fejét. – Muriel nem tudott semmirıl. Nem beszéltem neki róla. Ez az én keresztem. Verloren megtörölte az arcát, és úgy tőnt, mintha megkönnyebbült volna attól, Hogy

valakinek elmondhatta mindezt. Bosch a farzsebébe nyúlt, és elıhúzta Roland Mackey régi fényképét. Letette az asztalra,

Verloren elé. – Felismeri ezt a kölyköt? Verloren hosszú ideig meredt a fotóra, mielıtt lassan megrázta a fejét. – Ismernem kellene? Ki ez? – A kép '88 as. A srác neve Roland Mackey. Néhány évvel született korábban a lányánál.

Nem a Hillside-ba járt, de Chatsworthben lakott. Bosch válaszra várt, de hiába. Verloren üres tekintettel meredt a fényképre. – Ez egy rendırségi fotó. Mit mővelt? – Ellopott egy kocsit, de a jelentések szerint a fehér szélsıségesek közé tartozott. A

börtönben és szabadlábon egyaránt. Mond önnek valamit a neve? – Semmit. Kellene? – Nem tudom. Nem emlékszik rá, említette a lánya a nevét, vagy valakit, akit Rónak

hívnak? Verloren megrázta a fejét. –Azt próbáljuk kideríteni, találkozhattak-e egymással. A völgy nagyon nagy terület.

Lehetséges, hogy…

– Melyik iskolába járt? – A chatsworthi gimnáziumba, de végül onnan is kimaradt. – Az elrablása elıtti nyáron Rebecca a chatsworthi gimnáziumban tanult meg autót

vezetni. – Úgy érti, '87-ben? Verloren bólintott. – Utánanézek. Bosch nem főzött nagy reményt a nyomhoz. Mackey még 1987 nyara elıtt kimaradt, és

nem is érettségizett le 1988-ig. Ennek ellenére megért egy próbát a dolog. – Mi a helyzet a filmekkel? Szeretett a lánya moziba járni és plázázni? Verloren megvonta a vállát. – Tizenhat éves volt, persze, hogy szerette a filmeket. A legtöbb barátjának volt autója.

Miután betöltötték a tizenhatot, mindenfelé eljárkállak. Nem érdekelte ıket más, csak a mozi, a pláza meg Madonna.

– Melyik pláza? Melyik mozi? – A northbridge-i bevásárlóközpontba jártak, az volt a legközelebb. Szerették az

autósmozit is a Winnetkán. Ott ki se kellett szállniuk a kocsiból, és végigdumálhatták a filmet. Az egyik lánynak nyitott kocsija volt, mindig azzal mentek.

Visszajutottak hát az autósmozihoz. Bosch elfeledkezett róla, amikor korábban a mozikról beszélt Riderrel, pedig Roland Mackey-t egyszer letartóztatták, mert betört a winnetkai autósmoziba. Könnyen lehet, hogy ezen a helyen történt a sorsdöntı találkozás.

– Rebecca és a barátnıi milyen gyakran jártak el az autósmoziba? – Azt hiszem, péntekenként szerettek menni, amikor mősort váltottak. – Találkoztak ott fiúkkal? – Miért ne találkoztak volna? Persze nem tudom biztosan, de nem látok semmi

kivetnivalót vagy természetelleneset abban, hogy a lányunk elment moziba, és ott fiúkkal is találkozott. Csak miután bekövetkezik a legrosszabb, akkor szokták azt kérdezgetni az emberek: „Miért nem tudta, kivel ment el?” Mi úgy gondoltuk, minden a legnagyobb rendben van. A legjobb iskolába járattuk. A barátai a legjobb családokból kerültek ki. Nem lehettünk mellette a nap minden percében. Péntek esténként – az isten verje meg, majd minden este – sokáig bent kellett maradnom az étteremben.

– Én megértem. Nem akartam minısíteni mint szülıt, Mr. Verloren. Nem látom úgy, hogy bármit is rosszul tett volna, csak próbálok mindennek utánajárni. Igyekszem a lehetı legtöbb ínformációt összegyőjteni, mert minden apró részlet fontos lehet.

– Talán felesleges erılködnie ennyi év után. – Talán nem az. – Vagyis maga szerint ez a Mackey volt az? – Köze van a dologhoz, ebben biztosak vagyunk. És ennél jóval többet fogunk még

kideríteni, ezt az egyet megígérhetem. Verloren elfordult, és most elıször mélyen Bosch szemébe nézett. – Ha már biztos lesz a dologban, a lányom érdekeit fogja képviselni, nyomozó? Bosch lassan bólintott. Pontosan tudta, mire gondolt Verloren. – Igen, uram. Azt teszem.

21. KIZ RIDER KARBA TETT KÉZZEL ÜLT az íróasztalánál, mintha egész reggel

Boschra várt volna. Komor kifejezés ült az arcán, és Bosch ennyibıl is tudta, hogy történt valami.

– Megszerezted az aktát? – kérdezte. – Ott kellett megnéznem. Nem hozhattam el. Bosch bólintott, miközben leült a szemközti székre. – Megérte? – Attól függ, honnét nézzük. – Hát, nekem is van mesélnivalóm. Körülnézett. Abel Pratt ajtaja nyitva állt, így Bosch láthatta fınökét, amint az íróasztalába

épített kis hőtı fölé hajol – jócskán a hallótávolságon belül. Nem mintha nem bízott volna Prattben. Egyszerően csak nem akarta olyan helyzetbe hozni, hogy meghall valamit, amit nem kellene vagy nem szívesen hallana. Ugyanazt érezte, mint korábban Rider, amikor telefonon beszéltek.

Visszafordult társa felé. – Nincs kedved járni egyet? – De, menjünk. Felálltak, és elindultak kifelé. Amikor elhaladt Pratt ajtaja elıtt, Bosch bekémlelt. Fınöke

éppen telefonált. Bosch elkapta a tekintetét, elmutogatta, hogy kávézni indulnak, azután Prattre mulatott, aki megrázta a fejét, majd megemelte a joghurtját, mint aki ennyivel is beéri. Bosch zöld rostokat látott a sőrő folyadékban. Próbálta felidézni a zöld gyümölcsöket, de csak a kivi jutott az eszébe. Miközben ellépett az ajtótól, arra gondolt, hogy egy joghurt tényleg csak attól lehet még szörnyőbb, ha kivit pakolnak bele.

Lifttel mentek le az elıcsarnokba, majd elsétáltak az épület elıtt csobogó szökıkútig. – Szóval, hová menjünk? – tette fel a kérdést Kiz. – Az attól függ, mennyi mondanivalód van. – Akad bıven. – Amikor legutóbb a Parker Centerben dolgoztam, még dohányoztam. Ha úgy éreztem,

muszáj járnom egyet, elmentem a Union pályaudvarra, és az egyik ottani üzletben vettem cigit. Szerettem azt a helyet. A váróteremben egész kényelmes székek vannak. Vagy legalábbis akkoriban még azok voltak.

– Felılem mehetünk. Elindultak a pályaudvar felé, északnak a Los Angeles Streeten. Elsıként a szövetségi

iroda épülete elıtt sétáltak el, ahol Bosch felfigyelt rá, hogy még mindig a helyükön vannak a 2001-ben emelt betonbarikádok, amelyekkel az autókba rejtett pokolgépeket akarták távol tartani. Nem mintha a potenciális fenyegetettség aggasztotta volna az épület elıtt kígyózó sort. Az emberek a bevándorlási hivatal elıtt várakoztak, valamennyien különféle nyomtatványokkal a kezükben, készen arra, hogy amerikai állampolgárságért folyamodjanak. A homlokzat csempemozaikjain angyalokat idézı alakok tornyosultak föléjük égre függesztett szemmel.

– Tudod mit, Harry? Kezdd te – javasolta Kiz. – Mi van Robert Verlorennel? Bosch elgondolkodva tett néhány lépest, mielıtt felelt.

– Tetszik a fickó – felelt végül. – Próbál kimászni a gödörbıl. Minden reggel százhatvan emberre fız. Ettem nála, és mondhatom, nagyon finom volt.

– Abban is biztos vagyok, hogy árban kenterbe veri a Pacific Dining Cart, de mit etetett veled, ami ennyire felbıszített?

– Ezt hogy érted? – Ahogy te olvasol az arcomról, úgy én is a tiedrıl. Tudom, hogy mondott valamit, amitıl

beindultál. Bosch bólintott. Tényleg nem érezték meg a háromévnyi kihagyást. – Irving. Azt hiszem, ı állt az egész mögött. – Mondd el. Bosch felidézte a történetet, amit Robert Verloren nem egészen egy órája osztott meg

vele. A leírással fejezte be, amelyet Verloren a két rendırrıl adott, akik eljöttek az éttermébe, és megfenyegették, amennyiben tovább erılteti a faji indítékot.

– Nagyon úgy tőnik, hogy Irving volt az – ismerte el Rider. – Meg az egyik kopója. Talán McClellan. – Talán. Biztos, hogy Verloren igazat mondott? Elég zőrös élete volt… – Szerintem igen. Azt állítja, hogy három éve nem iszik, viszont ha valaki tizenhét évig

rágódik valamin, az könnyen összemossa a feltételezéseket a tényekkel. Ugyanakkor minden illik a képbe, amit elmondott. Szerintem is beavatkoztak. A nyomozás az egyik irányba tartott, ık meg a másikba terelték, talán elıre látták, hogy ez lesz belıle, hogy lángokban áll majd az egész város. Rodney King nem az olaj volt, hanem a szikra. Régóta érlelıdtek a dolgok, és a nagykutyák talán azt mondták, a saját jó hírünk érdekében másik irányba kell nyomoznunk, feláldozták Rebecca Verlorent az ügy oltárán.

A Los Angeles Street-i felüljárón átkeltek a 101-es gyorsforgalmi felett. Nyolc sávon araszoltak alattuk a benzinfaló szörnyek. A nap ontotta a hıséget; fénye visszaverıdött a szélvédıkrıl, az épületekrıl, az aszfaltról. Bosch feltette a napszemüvegét.

A forgalom nem kis zajjal járt, ezért Ridernek fel kellett emelnie a hangját. – Ez nem vall rád, Harry. – Micsoda? – Hogy logikus magyarázatot keresel, miközben valakinek elmulasztottak igazságot

szolgáltatni. Máskor a dolgok sötétebbik oldalát nézed. – Azt akarod mondani, hogy rátaláltál a dolgok sötétebbik oldalára a titkos aktákban? Rider komoran bólintott. – Azt hiszem. – És csak úgy engedték, hogy beszambázz és lásd? – Reggel az elsı dolgom volt meglátogatni a nagy embert. Vittem neki egy adag kávét a

Starbucksból – utálja az itteni szart –, úgy jutottam be. Azután elmondtam neki, mire jutottunk, és mire lenne szükségünk, ı pedig megbízik bennem. Vagyis többé-kevésbé engedélyt adott rá, hogy körülnézzek a különleges irattárban.

– Irving egysége feloszlott, mielıtt elfoglalta a helyét. Mégis tudott róla? – Biztosan tájékoztatták, mielıtt hivatalba lépett. Vagy még azelıtt. – Beszéltél neki Mackey-rıl és a chatsworthi nyolcakról? – Külön nem említettem ıket. Csak annyit mondtam, hogy az ügy kapcsolódik Irving

egyik régebbi nyomozásához, és hozzáférés kellene a különleges irattárhoz, hogy belenézhessek az aktákba. Elküldte velem Hohman hadnagyot. Bementünk, megkerestem az aktát, és miközben átolvastam, Hohman mindvégig ott ült velem szemben. Akarsz hallani valami furcsát, Harry? Istentelenül sok akta van abban az irattárban.

– Oda temetnek el minden kényes belsı ügyet… Bosch hozzátett volna még valamit, csak nem tudta, hogyan fogalmazza meg. Rider

egyetlen pillantással felmérte a zavarát.

– Mi az, Harry? Eleinte nem válaszolt, de Rider türelmesen várt tovább. – Kiz, te azt mondtad, hogy a fickó a hatodikon megbízik benned. Vajon te is megbízol

benne? Rider mélyen a szemébe nézett, miközben válaszolt. – Ahogyan benned, Harry. Oké? Bosch bólintott. – Ennyi nekem elég. Rider már indulni készült, amikor Bosch elmutatott El Pueblo felé, amellyel egykor

megalapították az Angyalok Városát. Láthatóan hosszú sétára készült. – Jó ideje nem jártam ott. Nézzünk el arrafelé. Átvágtak a kör alakú udvaron, ahol a padrék minden húsvétkor megáldották a jószágokat,

majd elsétáltak a Mexikói Kulturális Intézet mellett. Követték az olcsó ajándékboltokkal és büfékkel tarkított ívelt árkádsort. A háttérben, a láthatatlan hangszórókból mexikói muzsika áradt, amit elı gitárzene ellensúlyozott.

A zenész egy padon ült, az Avila Adobe elıtt. Megálltak és hallgatták az öreget, amint egy mexikói balladát játszott. Bosch biztosan hallotta már korábban is, de nem tudta azonosítani.

Elnézte a zenész mögött álló vályogfalat, és belegondolt, sejtette-e Don Francisco Avila, hogy milyen folyamatot indít el. Egyszerő vályogháza körül valódi metropolis nıtt ki a földbıl. Igazi nagyváros – éppoly hatalmas, mint akármelyik társa, s éppoly kegyetlen is. Egy nagyváros, ahol az álmok éppoly elérhetınek tőnnek, mint a hegyoldalba állított Hollywood felirat öles betői, ám ahol a valóság valahogy mindig más. Az álmokhoz vezetı utak oly sokszor torkollnak zsákutcába.

Egy nagyváros tele filmsztárokkal és statisztákkal, urakkal és szolgákkal, ragadozókkal és prédákkal, kövérekkel és éhezıkkel, közöttük pedig az éles választóvonallal. Egy város, amelynek kapujában, a bombabiztos betonbarikádok elıtt, nap mint nap egyre újabb ezrek állnak sorba.

Bosch elıvette a tárcáját, és egy ötöst ejtett az öreg zenész kosarába, azután a régi Cucamonga borgazdaságon keresztül vágták le az utat, amelynek pincéiben és présházában galériákat, mőtermeket rendeztek be. Innét értek ki az Alamedára, és átvágtak az úton a vasútállomáshoz, ahol az óratorony magasba szökött elıttük. A járda elhaladt a napóra elıtt, amelynek gránittalapzatára három sort jegyeztek fel:

Nézni, hogy lássunk Bízni, hogy higgyünk Merni, hogy tegyünk

Tervezıi azt szerették volna, hogy a Union pályaudvar tükrözze a város arcát, amit

kiszolgál, és egyben példázza azt is, ahogyan a városnak mőködnie kell. Valódi olvasztótégelye lett a különféle építészeti stílusoknak – amelyek közül kiemelkedtek a spanyol gyarmati, a missziós, a modernista, az art deco, a délnyugati és a mór motívumok –, ám a várossal ellentétben, ahol a tégely fortyogó tartalma oly sokszor kibuggyant, a vasútállomás stílusai harmonikusan olvadtak egymásba, hogy jellegzetes és egyediségében gyönyörő elegyet alkossanak. Bosch már csak ezért is szerette ezt a helyet.

Az üvegajtókon át bejutottak a roppant elıcsarnokba, ahonnét háromszintes átjáró vezetett a hatalmas váróterembe. Miközben magába itta a látványt, Bosch visszaemlékezett rá, hogy azelıtt nem csupán cigarettáért szaladt át ide, de feltöltıdni is. Úgy járt a Unionba, mint más a templomba – vagy még inkább egy pompás katedrálisba, ahol az elegancia, a funkcionalizmus

és polgári büszkeség lépett frigyre. A központi váró csarnokában az utazók hangjai egyetlen kórussá szövıdve töltötték be az óriási tereket.

– Imádom ezt a helyet – sóhajtott fel Rider. – Láttad a Szárnyas fejvadászt? Bosch bólintott. – Ez volt a kapitányság, igaz? – kérdezte. – Igen. – És te láttad az İszinte vallomásokat? – tudakolta. – Nem, jó volt? – Egyszer látnod kell. Egy újabb bır a Fekete Dáliáról és a Los Angeles-i rendırség

piszkos belsı ügyeirıl. Rider felnyögött. – Nem hinném, hogy most éppen szükségem lenne erre. Vettek egy kávét a Union Bagelnél, azután átsétáltak a váróterembe, ahol a barna

bırülések úgy sorakoztak, akár egy fényőzı templom padjai. Bosch tekintetét ezúttal is a mennyezet vonzotta magára. Jó tíz méterrel felettük hat gigászi csillár függött két sorban. Rider is felnézett.

Bosch ekkor két egymás mellé állított padra mutatott az újságosbódé közelében. Leültek a puha bırkárpitra, és letették a poharukat a széles karfára.

– Most bár beszélhetünk? – vonta fel a szemöldökét Rider. – Ha készen állsz… Szóval, mit láttál a különleges irattárban? Mi volt olyan sötét? – Elıször is, találkoztam Mackey nevével. – A Verloren-ügy gyanúsítottjaként? – Nem, az aktának semmi köze nem volt a Verloren-ügyhöz. Meg sem említették a nevét.

Az egész nyomozást lefolytatták, mielıtt még Rebecca Verloren teherbe esett volna, az elrablásáról már nem is beszélve.

– Értem, de akkor mi köze hozzánk? – Talán semmi, talán nagyon is sok. Van ez a fickó, Mackey lakótársa. William Burkhart. – Igen. – Vele is találkoztam, csak akkoriban még Billy Blitzkriegként ismerték. Ez volt a

beceneve a bandában, a nyolcak közt. – Oké. – Nyolcvannyolc márciusában Billy Blitzkrieg kapott egy évet, miután feldúlt egy

zsinagógát Észak-Hollywoodban. Volt ott minden: rongálás, falfirkák, oltárgyalázás. – Vallási indítékból elkövetett bőncselekmény. Egyedül ıt varrták be? Rider bólintott. – A zsinagógától egysaroknyira találtak egy kiürült festékes-flakont, arra alapozták a

vádat. İ meg beszopta. Vagy beköpi a többieket, vagy példát statuálnak vele, és ezt ı is tudta. Bosch bólintott. Nem szólt közbe. – A jelentésekben és a sajtóban Burkhart – vagy Blitzkrieg, vagy akárhogy hívatta magát

– úgy jelent meg, mint a nyolcak vezére. Azt mondták, a bırfejőek a fajirtás évének szánták 1988-at, szeretett vezérük, Adolf Hitler emlékére. Ismered ezt a szarságot. A fehér büszkeség meg a többi. A vikingek utódainak vallották magukat, mert hogy a vikingek voltak az utolsó tiszta faj. Magukra tetováltatták a nyolcvan nyolcas számot…

– Vettem az adást. – Oké, szóval alaposan rászálltak Burkhartra. Hővösre tették a zsinagóga miatt, és

hagyták, hogy a szövetségiek ráverjenek minden polgárjogi sérelmet. Sérelem pedig akadt bıven, kezdve mindjárt az év elejével, amikor az újév tiszteletére keresztet égettek az egyik chatsworthi fekete család háza elıtt. Ezután újabb keresztégetések, telefonos fenyegetések, bombariadók következtek. Betörtek a zsinagógába. Még egy zsidó szeretetotthont is felforgattak Encinóban, és mindezt még január elején. Elkezdtek kiállni az utcasarokra, ahol

elfogdosták a mexikói munkásokat, kivitték ıket a sivatagba, összeverték, aztán otthagyták. Az ı szóhasználatukkal élve, elégedetlenséget szítottak, ami szerintük elvezethetett a fajok elkülönüléséhez.

– Igen, ezt már ismerem. – Mindegy, a lényeg az, hogy készen álltak Burkhartot megtenni bőnbaknak minden

rosszért, ami csak van a világon. Ha bíróság elé állítják, tíz évet is kaphatott volna egy szigorúan ırzött szövetségi fegyházban.

– Vagyis inkább kapott az ajánlaton. Rider bólintott. – Lehúzott egy évet Wayside-ban, ezenfelül kapott ötöt felfüggesztve, a többi elszállt a

szélben. És vele a nyolcak is. A banda felbomlott, a fenyegetés megszőnt. Mindennek még március végére, jóval a Verloren-gyilkosság elıtt vége lett.

Miközben végiggondolta mindezt, Bosch elnézett egy fiatal nıt, aki a Metroline vonal felé tartott, maga után vonszolva kislányát. A nı a másik kezében nehéz bıröndöt cipelt, és minden figyelmével a kapura összpontosított, miközben a gyermek felfelé fordított arccal meredt a csillárokra, és jót mosolygott valamin. Bosch követte a tekintetét, és látta, hogy egy léggömb szorult a boltozatos mennyezet alá. Az egyik gyerek tragédiája a másik titkos öröme. A narancssárga-fehér színő lufi egy halat mintázott – Bosch a lányától tudta, hogy Némó-nak hívják. Egy pillanatra elé villant a lánya képe, de gyorsan félrehessegette, hogy a feladatra tudjon összpontosítani. Visszafordult Riderhez.

– De hogyan kerül a képbe Mackey? – kérdezte. – Amolyan kifutófiú volt – felelte Rider. – Egyszerő végrehajtó. Tökéletes választásnak

tőnt. Kibukott az iskolából, nem volt se élete, se reménye. Felfüggesztettet kapott betörésért, de különben is volt priusza lopások, drogügyek miatt. Pont ilyen fickót kerestek. Egy született vesztest, akibıl nagy fehér harcost gyúrhattak, amíg ki nem derült róla, hogy – idézet Burkharttól – butább, mint a hajóról szalajtott nigger. Azt mondta róla, annyira ostoba, hogy még a graffitikre se foghatták be, mert egyszerően képtelen volt helyesen leírni a rasszista jelszavakat. Egyszer még a „zsidó” betőit is összekeverte, amikor felfújta egy zsinagóga falára, akkor tiltották le az ilyen akciókról.

– Diszlexiás? – Alighanem. Bosch megrázta a fejét. – Bármennyi bizonyíték szól is ellene, nem hinném, hogy a nyakába kellene varrnunk a

Verloren-ügyet. – Egyetértek. Szerintem volt benne szerepe, de biztosan nem fıszerep. Ahhoz sosem lett

volna elég sütnivalója. Bosch úgy döntött, ejti Mackey-t, és visszakanyarodik eredeti dilemmájához. – De ha ennyi mindent tudtak ezekrıl a fickókról, hogyan lehet, hogy csak Burkhart került

sittre? – Arra is rátérek. – Itt jövünk a képbe mi? – Pontosan. A helyzet az, hogy Burkhart valóban a nyolcak vezetıje volt, de nem a vezér. – Á. – Róla kiderült, hogy Richard Rossnak hívják. Idısebb volt a többieknél, amellett

meggyızıdéses fajgyőlölı. Huszonegy évesen főzte be Burkhartot és a nyolcak legtöbb tagját, és ı tartotta mozgásban a dolgokat.

Bosch bólintott. A Richard Ross ugyan gyakori név, de már kezdte látni, merrefelé tartanak.

– Ez a Richard Ross az a Richard Ross? Az ifjabbik Richard Ross? – Pontosan. A mi Ross kapitányunk szeme fénye.

Bosch pályafutásának elsı éveiben Richard Ross kapitány már jó ideje vezette a belsı ügyosztályt. Azóta rég nyugdíjba vonult.

Lassan helyére került a történet minden darabkája. – Vagyis meg kellett védeniük az ifjabbik Rosst, az idısebb Rosst és az egész rendırséget

a szégyentıl – bólintott –, ezért az egészet ráverték Burkhartra, Ross jobbkezére, aki be is vonult a Wayside-ba. A csapat felbomlott, és az egészet betudták ifjúkori tévelygésnek.

– Pontosan. – Hadd találgassak: minden értesülés az ifjabbik Richard Rosstól származott. – Eltaláltad. Ez is része volt az egyezségnek. Az ifjabbik Richard felnyomott mindenkit,

és Irvingnek ennyi elég is volt, hogy szétforgácsolja a csoportot. A Ross fiú pedig megúszta. – Az egész egy napjába se került Irvingnek. – Tudod, mi a legmulatságosabb? Azt hiszem, az Irving zsidó név. Bosch megcsóválta a fejét. – Akár az, akár nem, egy cseppet se mulatságos. – Igen, tudom. – Fıleg ha figyelembe vesszük, mekkora hatalomra tett szert. Az egyezség révén ı

irányíthatta a belsı ügyosztályt. Szabadon dönthetett arról, ki nyomozzon és hogyan. Egyszerően zsebre vágta Rosst. Ez sok mindent megmagyaráz, ami akkoriban történt.

– Még jóval azelıtt volt, hogy én ide kerültem… – Tehát gondoskodtak a nyolcakról, cserébe Irving rövid pórázon tarthatta az idısebb

Richard Rosst – gondolkodott hangosan Bosch. – Azután valaki megölte Rebecca Verlorent egy olyan fickó fegyverével, akit korábban a nyolcak zaklattak, és kiderült, hogy a fegyvert egy olyan bandatag lopta el, akit futni hagytak. Az egész egyezség kútba esett volna, ha a gyilkosság visszaüt a nyolcakra és azokon keresztül Irvingékre.

– Így igaz. Vagyis közbeléptek, hogy félretereljék a nyomozást. Addig ügyeskedtek, amíg végül senkit sem tartóztattak le.

– A rohadékok – mormolta maga elé Bosch. – Szegény Harry. Még nem nagyon sikerült visszarázódnod a helyedre, ha azt hitted, hogy

azért tették félre az ügyet, mert nem akarták lángra lobbantani a várost. Sokkal alantasabb indítékok vezették ıket.

– Nem, csak menteni próbálták a saját seggüket és a pozíciót, amit Ross révén kivívtak maguknak. Irving nem tudott lemondani a hatalmáról.

– Mindez persze csak feltevés – figyelmeztetett Rider. – Hát persze, mi más lenne? Bosch legalább egy éve nem kívánta ennyire a cigarettát. Az újságos felé fordult, és

vágyakozva nézte a polcokon sorakozó színes dobozokat, azután félrekapta a tekintetét. Inkább felnézett a mennyezeten rekedi léggömbre. Legalább már tudta, mit érezhet a csapdába került Némó.

– Ross mikor ment nyugdíjba? – kérdezte. – Kilencvenegyben. Engedték, hogy kitöltse a huszonöt évét, azután szép csendben

nyugalmazták. Utánanéztem: Idahóban telepedett le. Rákerestem a fiára is. İ már elıtte odaköltözött. Biztos egy olyan fallal körülvett fehérek uralta lakóparkba, ahol otthonosan érezhette magát.

– És valószínőleg a belét is kiröhögte, amikor kilencvenkettıben Rodney Kinggel kitört a fesztivál.

– Meglehet, de nem sokáig örülhetett. Kilencvenháromban meghalt egy autóbalesetben. Épp egy kormányellenes tüntetésrıl tartott hazafelé a haverjaival. Úgy látszik, semmi sem maradhat büntetlenül.

Bosch tompa pangást érzett a gyomrában: már kezdte összekapcsolni az ifjabbik Richard Rosst a Verloren-gyilkossággal. A fickó felhasználhatta Mackey-t, hogy megszerezze a

fegyvert, és talán segítse felhurcolni az áldozatot a hegyoldalon. Csakhogy azóta meghalt. Lehetséges, hogy a nyomozás zsákutcába fog vezetni? A végén azt kell majd mondaniuk Rebecca Verloren szüleinek, hogy a lányuk haláláért olyasvalaki felelıs, aki maga is rég halott? Miféle igazságszolgáltatás az ilyen?

– Tudom, mi jár a fejedben – elızte meg Rider. – Lehet, hogy ı az emberünk, de én nem hiszem. A gép szerint nyolcvannyolc májusában váltotta ki az idahói vezetıi engedélyét. Valószínőleg már ott lakott, amikor a Verloren lányt megölték.

– Igen. Valószínőleg. Boscht nem gyızte meg egyetlen számítógépes keresés eredménye. Újra és újra

megszőrte a rendelkezésére álló adatokat, hogy lássa, mi maiad fenn a rostán. – Oké, akkor tekintsük át még egyszer az egészet, csak hogy ne legyen semmi félreértés.

Nyolcvannyolcban egy csapatnyi bugris a völgybıl nyolcaknak kezdi hívni magát, és megpróbál kirobbantani valamiféle szent fajvédı háborút. A rendırség nyomozni kezd, mire rövid úton kiderül, hogy a csapat esze nem más, mint a derék Ross kapitány fia. Irving felismeri a lehetıséget, és azt mondja: „Hm, ebbıl még hasznom lehet.” Megvédi a kopóktól az ifjabbik Richárdot, helyette odaveti nekik William „Billy Blitz” Burkhartot. A nyolcak felosztanak – egy pont a jófiúknak. Ifjabbik Richard ugyanakkor megússza – egy pont Irvingnek, aki ezzel zsebre vágja idısebb Richárdot. Es mindenki boldogan él, míg meg nem hal. Kihagytam valamit?

– Igazából Billy Blitzkrieg. – Legyen Blitzkrieg. Es ezt az egészet lezavarták még kora tavasszal, igaz? – Március végére. Május elejére ifjabb Richard Ross már át is költözött Idahóba. – Oké, csakhogy júniusban valaki mégis felnyomja Sam Weiss házát, és ellopja a

pisztolyát. Júliusban pedig – egy nappal nemzetünk születésnapja után – egy fekete apa és egy fehér anya lányát elrabolják, majd megölik. Nem erıszakolják meg, egyszerően lepuffantják – ezt fontos kiemelni. Az emberölést megpróbálják öngyilkosságnak beállítani, csakhogy elszúrják, ami látszólag amatırökre vall. Green és Garcia szagot fog, de miután akarva-akaratlanul rossz irányba indulnak, végül nem jutnak sehová. Tizenhét évvel késıbb a gyilkos fegyverrıl kiderül, hogy annak idején olyasvalaki használta, aki a gyilkosság elıtt néhány hónappal együtt lófrált a nyolcakkal. Kihagytam valamit?

– Azt hiszem, ez minden. – Akkor az a kérdésem, lehetséges-e, hogy a nyolcak mégsem szőntek meg? Hogy tovább

szították az elégedetlenséget, csak kevésbé nyilvánvaló módon? Hogy az eszköztárukba felvették a gyilkosságot is?

Rider lassan megrázta a fejét. – Bármi lehetséges, de ennek így nem sok értelme. A nyolcak egyértelmő üzeneteket

közvetítettek, a minél nagyobb nyilvánosság felé. Keresztet égettek, zsinagógákat dekoráltak ki. Mi abban az üzenet, ha megöltek valakit, azután az egészet megpróbálták öngyilkosságnak beállítani?

Bosch bólintott. Igazat kellett adnia Ridernek. Ez ellentmondott a logika szabályainak. – Ráadásul azt is tudták, hogy a rendırség bármikor elıveheti ıket. Talán néhányan

tovább mőködtek, mint valami földalatti mozgalom. – Mint mondtam, bármi lehetséges. – Oké, vagyis az ifjabbik Ross átköltözik Idahóba, Burkhartot meg bekasztnizzák a

Wayside-ba. A két vezér eltőnik a képbıl. Ki marad még Mackey-n kívül? – Az aktában öt másik név szerepel. Egyik se ragadta meg a figyelmemet. – Pedig egyelıre ık a gyanúsítottjaink. Ellenıriznünk kell, mi lett velük, miután…

Várjunk csak egy percet. Biztos, hogy Burkhart még a Wayside-ban volt? Azt mondtad, egy évet kapott, igaz? Ez azt jelenti, hogy ha nem volt vele gond, öt-hat hónap után szabadulhatott. Mikor is vonult be?

Rider megrázta a fejét. – Március vége vagy április eleje lehetett, mire a Wayside-ba került. Ilyen hamar… – Nem az számít, mikor került a Wayside-ba. Mikor bukott le? Mikor volt a zsinagógás

botrány? – Januárban. Január elején. Felírtam a pontos dátumot. – Rendben, tehát január elején. Azt mondtad, a festékes-flakon juttatta el ıket

Burkharthoz. Mennyi idı lehetett ez nyolcvannyolcban, amikor még szemre végezték az összehasonlítást – egy hét? Egy ilyen fontos ügyben nem több. Ha január végén csukták le Burkhartot, és ı nem tett le óvadékot…

Szélesre tárta a karját és hagyta, hogy Rider fejezze be az okfejtést. – Február, március, április, május és június – élénkült fel Rider. – Öt hónap. Az

elızetessel együtt júliusra kint lehetett! Bosch bólintott. A megyei börtönbe azok kerültek, akik a tárgyalásukra vártak, vagy egy

évnél rövidebb büntetésüket töltötték. A rendszer évtizedeken át túlzsúfoltan, a bíróság által megállapított maximumon üzemelt, ezért az itt letöltött idıt súlyozottan számították be – az adott létszám függvényében minden egyes itteni nap akár hárommal is csökkenthette a kiszabott büntetést.

– Elfogadhatóan hangzik, Harry. – Talán túlságosan is. Utána kell járnunk. – Amint visszaérünk, rákeresek a számítógépen, hogy mikor engedték ki. Mi legyen a

lehallgatással? Bosch próbálta felmérni, mennyiben lassítja ez le a dolgokat. – Szerintem menjünk tovább a terv szerint, fia a szabadulás dátuma stimmel, akkor

Mackey-t és Burkhartot figyeljük meg. Mackey a gyenge láncszem, ıt kell megcéloznunk. Majd munkaidıben tesszük, amikor nincs Burkhart közelében. Ha szerencsénk van, fel fogja hívni – Bosch felállt. – De ettıl még szükségünk van a többi névre, a nyolcak többi tagjára – tette hozzá.

Rider ülve maradt. Mozdulatlanul nézett fel Boschra. – Gondolod, hogy beválik? Bosch megvonta a vállát. – Reméljük. Körülnézett a hatalmas csarnokban. Az arcokat és tekinteteket kémlelte; kereste azokat,

akik sietve elfordulnak. Mintha csak arra számított volna, hogy Irvinget látja felbukkanni a tömegben – Mr. Proper a tett helyszínén. Maga Bosch is mindig így gondolt rá, amikor azelıtt látta.

Rider felállt. Bedobták üres kávéspoharukat egy közeli szemetesbe, majd elindultak a pályaudvar kijárata felé. Mikor odaértek, Bosch visszafordult, hogy lássa, követik-e ıket. Mostantól erre az eshetıségre is fel kellett készülnie. A hívogatóan otthonos hely ezúttal gyanakvást és rossz érzést keltett benne. Már a hangok sem elegáns szimfóniává olvadtak össze – a megszokott hangzavar is ellenségesnek tőnt.

Mire kiléptek az épületbıl, a nap már elbújt a felhık mögé. A visszaúton már nem volt szüksége a napszemüvegre.

– Sajnálom, Harry – sóhajtott fel Rider. Mit? – Azt hittem, másmilyen lesz… tudod, a visszatérésed. Erre tessék, itt tartunk. Ez az elsı

ügyünk, és a szálak máris a legfelsıbb korokig vezetnek. Bosch bólintott, miközben átvágtak a járdán. Meglátta a napórát, s alatta a gránittalpazat

feliratát. Az utolsó sor magára vonta a tekintetét.

Merni, hogy tegyünk

– Én nem aggódom – mondta végül. – De nekik kellene.

22. FELİLEM KEZDHETJÜK – válaszolta Garcia parancsnok, amikor Bosch megkérdezte,

készen áll-e. Bosch bólintott, és az ajtohoz lépett, hogy beengedje a két nıt a Daily Newstól. Helló, a nevem McKenzie Ward – mutatkozott be az élen haladó, szemlátomást a riporter.

A másik nı kameratáskát és állványt cipelt. – Az enyém Emmy Ward – közölte a fényképész. – Testvérek? – kérdezte Garcia, noha a válasz nyilvánvalónak tőnt: mindkettı a húszas

éveiben járt, és egymás hasonmásának tőntek. Két vonzó szıkeség, sugárzó mosollyal. – Én vagyok az idısebb – felelte McKenzie –, de nem sokkal. Mindannyian kezet ráztak egymással – Hogyan lehet, hogy két testvér ugyanannál a

lapnál és ugyanazon a sztorin dolgozzon? – ráncolta a homlokát Garcia. Én már itt vagyok néhány éve, Emmy csak nemrég jelentkezett. Nem nagy ügy. Sokat

dolgozunk együtt. Pénzfeldobással döntjük el, ki fotózzon. Ma együtt dolgozunk, holnap talán már nem.

– Nem bánná, ha elıbb elkészülnénk a fotókkal? – tudakolta Emmy. – Lenne egy másik témám közvetlenül maga után.

– Semmi gond – felelte nagylelkően Garcia. – Hova üljek? Emmy Ward beállított egy képet, amelyen Garcia a tárgyalóasztalnál ült, maga elıtt a

gyilkosság aktájával, amit Bosch hozott el kelléknek. Amíg a fotózás tartott, Bosch és McKenzie Ward félrevonult tárgyalni. Korábban is hosszasan beszéltek telefonon. A nı belement az alkuba – másnap lehozza a sztorit, így elsıként tudósíthat a gyilkos elfogásáról –, de beletelt egy kis idıbe, amíg eljutottak idáig. Garcia eleinte otrombán közelítette meg az ügyet, mielıtt rábízta volna az alkudozást Boschra, aki tudta: egyetlen riporter sem engedné, hogy a rendırség beleszóljon, mikor és hogyan adjon közre egy sztorit. Bosch pontosan ezért összpontosított a mikorra, nem pedig a hogyanra. Abból a feltételezésbıl indult ki, hogy McKenzie Ward cikke mindenképp az ı érdekeit szolgálja, viszont inkább elıbb van szüksége a sztorira, mint utóbb. Kiz Ridernek és neki aznap délutánra volt idıpontja a bírónál. Ha a kérelmüket jóváhagyják, másnap reggel bele is vághatnak az akcióba.

– Beszélt Muriéi Verlorennel? – érdeklıdött a riporter. – Igen, egész délután otthon lesz, és hajlandó beszélni. – Elolvastam mindent, ami akkoriban megjelent – mennyi is lehettem? nyolc? –, és

láttam, hogy sokat említették az apát és az éttermét. İ is ott lesz? – Nem hiszem. Nyoma veszett. Az egész különben is az anyáról szól. O az, aki tizenhét

éve ırzi a lánya szobáját. Azt mondta, hogy le is fényképezhetik, ha akarják. – Tényleg? – Tényleg. Bosch figyelte, ahogyan beállítják Garcia következı fotóját. Tudta, mi jár a riporter

fejében: egy múltban élı anya sokkal jobb fotótéma, mint egy öreg zsaru az irataival. A nı Bosch felé fordult, miközben turkálni kezdett a táskájában.

– Akkor telefonálok egyet, hátha itt tarthatom még Emmyt. – Csak rajta.

McKenzie elhagyta az irodát, alighanem azért, mert nem akarta, hogy Garcia is hallja, amint kitárgyalja a szerkesztıvel, hogy szüksége lenne Emmyre egy sokkal látványosabb fényképsorozat kedvéért.

Három perccel késıbb visszatért, és biccentett, ami azt jelentette, hogy maga mellett tarthatja a testvérét.

– Akkor holnap benne leszünk a lapban? – kérdezte tıle Bosch, csak hogy biztos legyen a dologban.

– Én megteszem, amit tehetek, az ablak nyitva. A szerkesztım a vasárnapi kiadásra gondolt, meg egy szép hosszú cikkre, de én közöltem vele, hogy ez most a versenyrıl szól. Ki kell használnunk minden alkalmat, hogy gyorsabbak legyünk a Timesnál.

– De mit fog mondani, amikor a Times egy szót se közöl az egészbıl? Tudni fogja, hogy kijátszotta.

– Nem, azt fogja hinni, hogy a Times azért visszakozott, mert nem akart második lenni. Mindig ez van.

Bosch elgondolkodva bólogatott. – És mit ért azalatt, hogy nyitva az ablak? Nem vagyok biztos benne, hogy kristálytisztán

értettem… – A hírekhez kapcsolódva mindennap közlünk egy fényképet a címlapon. Ablaknak

hívjuk, mert az oldal közepén van. Ahogy magunk között mondjuk, ebbe az ablakba tesszük ki a virágot, aminek el kell adnia a lapot. Ez a legértékesebb flekk.

– Értem. Bosch egyre nagyobb izgalommal tekintett a játék elébe. – Ha most felültetnek, nem felejtem el maguknak – közölte McKenzie halkan. Fenyegetés szőrıdött ki a hangjából, amint elıbújt belıle a harcedzett riporter. Bosch

széttárta a karját, mint akinek nincs rejtegetni valója. – Ez nem történhet meg. Megkapja a kizárólagos jogokat. Amint bevarrunk valakit,

felhívom magát, és csakis magát. – Köszönöm. Tehát, hogy tisztázzuk a szabályokat: idézhetem, amit mond, de nem akar

szerepelni egyetlen képen sem, igaz? – Pontosan. Nem akarom, hogy a gyilkos láthassa az arcomat. – Hogy eladhassa magát másvalakinek? – Még nem tudom, de ez is egy lehetıség. Akárhogy is, a parancsnok alkalmasabb ember.

Hosszabb ideje él együtt az üggyel, mint én. – Nos, azt hiszem, az anyagokból és a korábbi beszélgetésünkbıl tudok mindent, amire

szükségem lehet, de akkor is le szeretnék ülni magukkal néhány percre. – Amikor csak akarja. – Végeztem – jelentette Emmy néhány perccel késıbb. Elkezdte összecsomagolni a

holmiját. – Hívd fel a bentieket – szólt neki a nıvére. – Azt hiszem, van egy kis változás. Úgy

tőnik, velem maradsz. – Ó! – Emmy láthatóan nem bánta a dolgot. – Miért nem mégy ki telefonálni, amíg én elkészítem az interjút? – kérdezte McKenzie. –

Minél elıbb vissza akarok érni, még be kell gépelnem. A riporter és Bosch csatlakozott Garciához az asztalnál, amíg a fényképész kivonult

tárgyalni. McKenzie feltette az elsı kérdéseket arról, hogy milyen érzés volt ilyen sokáig együtt cini az üggyel, és miért továbbította végül a lezáratlan ügyek osztályának. Amíg Garcia akadozva beszélni kezdett azokról, akiknek az emléke mindig kísérteni fogja, Bosch érezte, ahogyan a megvetés keserő epeként tör fel a torkában. Tudta, amit a riporter nem is sejthetett: tizenhét évvel korábban Gardának akarva-akaratlanul, de része volt abban, hogy a nyomozás megfeneklett. A tény, hogy láthatóan semmit sem tudott a háttérben zajló alkukról, Bosch

szemében még nem mentette fel – ha ıt magát nem is vesztegették vagy fenyegették meg, hozzá nem értésének ékes bizonyságát adta.

Néhány Garciához intézett további kérdés után a riporter Bosch felé fordult, hogy megkérdezze: mi újság az ügyben tizenhét évvel késıbb.

– A legfontosabb az, hogy azonosítottuk az elkövetı DNS-ét – felelte. – A rendırség megırizte a gyilkos fegyverbıl vett szövet- és vérmintákat. Reméljük, hogy az összehasonlító elemzés során vagy találunk egyezıséget egy olyan gyanúsított DNS-ével, aki már szerepel az igazságügyi minisztérium adatbankjában, vagy felhasználhatjuk a mintái a gyanúsítottak bevonására. Jelenleg az ügy szereplıinek azonosítása folyik. Aki gyanúsítottként szóba kerülhet, annak a DNS-ét összevetjük a meglévı mintával. Garcia parancsnok 1988-ban ezt még nem tehette meg. Reméljük, ezúttal minden másként alakul.

Bosch a továbbiakban elmagyarázta, hogyan ırizte meg a fegyver annak a DNS-ét, aki használta. A riportert láthatóan érdekelték a körülmények, és részletes magyarázatot kért.

Bosch készséggel eleget tett a kérésének, hiszen éppen a pisztoly és a DNS történetét akarta viszontlátni a lap hasábjain. Azt akarta, hogy Mackey elolvassa a sztorit, és tudja, hogy a DNS-e benne van a rendszerben: éppen most elemzik és hasonlítgatják. Tudnia kellett, hogy az adatai szerepelnek az igazságügy adatbázisában. Bosch remélte, hogy ez a tudat pánikba ejti majd. Talán megpróbált menekülni, de talán még nagyobb hibát követett el, és felhívott valakit. Nem kellett más, csak egyetlen hiba, – Mennyi idıbe telik, míg az igazságügy megküldi az eredményt? – érdeklıdött McKenzie.

Bosch megpróbált nem egyenesen belehazudni a riporter arcába. – Hát, ezt nehéz megmondani – felelte jobb híján. – Az igazságügy súlyozza a kérelmeket,

és mindig van egy kis lemaradás, de must már bármelyik nap megkaphatjuk az eredményt. Elégedetten hallotta saját válaszát, ám ekkor a riporter újabb gránátot dobott a rókalyukba. – Mi a helyzet a faji indítékkal? – tette fel a kérdést. – Elolvastam minden kapcsolódó

anyagot, de úgy tőnik, senki sem foglalkozott érdemben azzal a ténnyel, hogy a lány vegyes kapcsolatból született. Gondolja, hogy esetleg ennek is köze van a gyilkosság indítékához?

Bosch vetett egy pillantást Garcia felé, és remélte, hogy magához ragadja a szót. – 1988-ban ebbıl a szempontból is alaposan megvizsgáltuk a kérdést – jelentette ki

Garcia. – Nem találtunk semmit, ami alátámasztotta volna ezt a feltevést. Talán ezért is nem történt errıl említés.

A riporter Bosch felé fordult, hogy meghallgassa a kérdéssel kapcsolatos jelenlegi álláspontot.

– Alaposan megvizsgáltuk a korabeli aktákat, és nincs semmi, ami alátámasztaná a faji indítékot – felelte Bosch. – Természetesen az ügyet teljes egészében újra feldolgozzuk, és megkeresünk minden árulkodó jelet, ami a gyilkosság indítékára utalhat.

Bosch a riporter felé fordult, és felkészült rá, hogy tovább főzze a motívumot. A faji indítékra való utalás növelte annak az esélyét, hogy reakcióra bírják Mackey-t, ám egyben azt is sejteni engedte, mennyire közel járnak hozzá. Bosch végül úgy döntött, ennyiben hagyja a dolgot.

McKenzie se lovagolt tovább a kérdésen, ehelyett összecsukta a jegyzetfüzetét. – Azt hiszem, egyelıre elég lesz ennyi. Beszélek Mrs. Verlorennel, azután sietek vissza a

szerkesztıségbe, hogy holnapra kész legyen az anyag. Van esetleg egy szám, ahol elérhetem, Bosch nyomozó? Ha kell, akár azonnal is?

Bosch tudta, hogy a nı megfogta. Vonakodva adta ki a mobilszámát, abban a tudatban, hogy McKenzie-nek így a késıbbiekben is közvetlen vonala lesz hozzá, nemcsak ebben az ügyben, de az összes többiben is. Ezt az áldozatot még meg kellett hoznia.

Amikor mindenki felállt az asztaltól, Bosch felfigyelt rá, hogy Emmy Ward idıközben csendesen besurrant a tárgyalóba, és az interjú során az ajtó mellett ült. Gardával köszönetet mondtak a két tudósítónak a fáradozásukért. Bosch végül kettesben maradt a parancsnokkal.

– Azt hiszem, jól ment – jegyezte meg Garcia, amint becsukódott az ajtó. – Reméljük – sóhajtott fel Bosch. – Beáldoztam érte a telefonszámomat. Három éve

használom. Most hívhatok fel mindenkit azzal, hogy megváltoztatom. Nem lesz egyszerő. Garciát nem érdekelte a problémája. – Honnét tudhatjuk, hogy ez a Mackey egyáltalán elolvassa a sztorit? – Nem tudhatjuk. Ami azt illeti, a fickó valószínőleg diszlexiás. Talán még olvasni se tud. Garcia láthatóan meghökkent. – Akkor meg hogy képzeli ezt az egészet? – Nos, van egy tervünk, hogy biztosan értesüljön a sztoriról. Ne aggódjon, gondoltunk

erre. Tegnap felmerült egy másik fickó neve is. William Burkhart. Akkoriban, amikor még az ügyön dolgozott, Billy Blitzkrieg néven ismerték. Hallott már róla?

Garcia gondolkodó arckifejezést vett fel, ahogyan a fényképezıgép elıtt is tette, azután visszavonult az íróasztala mögé, és megrázta a fejét.

– Nem hiszem, hogy találkoztam vele. – Persze, különben biztos emlékezne rá. Garcia állva maradt, úgy nézett le a napi beosztására. – Lássuk csak, ki a következı. – Én vagyok az, parancsnok – közölte Bosch. Garcia felnézett rá. – Tessék? – Szükségem van még egy-két percre, hogy tisztázzunk néhány dolgot. – Miféle dolgot? Erre a Blitzkriegre gondol? – Igen, meg arra, amit a riporter kérdezett, mielıtt hazudozni kezdtünk. A faji

szempontokra. Bosch figyelte, ahogyan Garcia arca kıvé dermed. – Én nem hazudtam a riporternek, és magának se, ha már itt tartunk. Semmiféle faji

indítékot nem találtunk. – Találtunk? – A társam és én. – Egészen biztos ebben? Az asztalon életre kelt a belsı telefont. Garcia dühödten felkapta a kagylót. – Most ne zavarjanak! – kiáltott bele, mielıtt visszacsapta a helyére. – Szeretném rá

emlékeztetni, nyomozó, hogy kivel beszél – nyerte vissza a lélekjelenlétét. – Szóval mi a faszt akar azzal, hogy biztos vagyok-e ebben?

– A legmélyebb tisztelettel, uram, önök 1988-ban eltussolták az ügy faji vonatkozásait. Készséggel elhiszem, amikor azt mondja, hogy nem tudott errıl, máskülönben aligha hívta volna föl Prattet azzal, hogy itt van egy lezáratlan ügy a hozzá tartozó DNS-mintával együtt. De ha ön nem is tudott arról, mi történik, a társa talán igen. Beszélt valaha arról, hogy a legfelsıbb vezetés is figyelemmel kíséri az ügyet?

– Ron Green volt a legnagyszerőbb nyomozó, akit valaha ismertem. Nem hagyom, hogy bemocskolja az emlékét.

Az asztal két oldalán álltak, megfeszített izmokkal és dühödten összefonódó tekintettel. – Engem nem az emléke érdekel, csakis az igazság. Tegnap azt mondta, hogy néhány

évvel az ügy után öngyilkos lett. Miért? Hagyott hátra búcsúlevelet? – A lelki teher, nyomozó. Azt nem bírta tovább. Nem hagyták nyugodni azok, akik

meglógtak. – És mi van azokkal, akiket ı hagyott meglógni? Garcia dühödten mutatott Boschra.

– Mit merészel?! Veszélyes vizekre evezett, Bosch. Csak egy telefonomba kerül, és még napnyugta elıtt újra az utcán találja magát. Megértette? Mindent tudok magáról. Csak mert visszahívták, még ne higgye, hogy máris biztos helye van. Ért engem?

– Hát persze. Tökéletesen értem. Bosch leült az asztal elıtt álló egyik székre, hátha ezzel oldja az irodában felgyülemlett

feszültséget. Garcia némi vonakodás után követte a példáját. – Magamra nézve is sértınek találom, amit az imént mondott – közölte fojtott indulattal. – Sajnálom, parancsnok. Csak próbáltam kideríteni, mennyit tud. – Ezt nem értem. – Sajnálom, uram, de az ügy szálai a rendıri felsı vezetés szintjéig nyúlnak. Neveket

egyelıre nem akarok mondani, már csak azért sem, mert többen ma is aktívak. A lényeg, hogy az ügy mozgatórugója a fajgyőlölet, amint azt Mackey s most már Burkhart is igazolja. Akkoriban nem kapta el Mackey-t és Burkhartot, viszont egyebek mellett birtokában volt a gyilkos fegyver. Meg kellett tudnom, hogy része volt-e az ügy eltussolásában. A reakciójából ítélve azt mondanám, hogy nem volt.

– Ugyanakkor azt állítja, hogy a társamnak igen, csak eltitkolta elılem. Bosch bólintott. – Lehetetlen – tiltakozott Garcia. – Ronnal nagyon közel álltunk egymáshoz. – Az ember mindig közel áll a társához, parancsnok, de nem mindenben. Amennyire

tudom, maga írta a jelentéseket, és Green szabta meg az irányt. Ha ellenállásba ütközött a rendırségen belül, úgy is gondolhatta, hogy megkíméli magát a részletektıl. Szerintem így történt. Talán védeni akarta, vagy csak megalázottnak érezte magát, amiért ilyen jelentıs nyomásnak volt kénytelen magát kiszolgáltatni.

Garcia lesütötte a szemét, és az asztalra meredt. Bosch látta rajta, hogy az emlékeiben kutat. A merevsége valamelyest kezdett oldódni.

– Talán én is tudtam, hogy valami nincs rendben – szólalt meg halkan. – Nagyjából félúton.

– Mibıl jött rá? – Már az elején eldöntöttük, hogy külön foglalkozunk a szülıkkel. Ron vállalta az apát, én

az anyát. Tudja, próbáltunk kapcsolatba kerülni velük. Ronnak gondjai voltak az apával. Eleinte passzívnak tőnt, majd hirtelen eredményeket kezdett követelni, de volt ott még valami, amit Ron nem mondott el nekem.

– Megkérdezte errıl? – Igen, megkérdeztem. Csak annyit felelt, hogy az apa nem könnyő eset. Üldözési mániája

van a bırszíne miatt, szerinte a gyerekét is fajgyőlöletbıl ölték meg. Azután hozzátett még valamit, amit sose felejtek el. Azt mondta, „arrafelé nem mehetünk”. Csak ennyit mondott, de ez megragadt bennem, mert annyira nem vallott az általam ismert Ron Greenre. Arrafelé nem mehetünk. Az a Ron Green, akit én ismertem, elment bárhová, ha a nyomok arra vezettek. Nála nem létezett olyan, hogy tiltott terület. Egészen addig az ügyig.

Garcia felemelte a tekintetét, Bosch pedig bólintott, köszönetképpen, amiért megnyílt elıtte.

– Gondolja, hogy ennek köze van ahhoz, ami késıbb történt? – kérdezte Bosch. – Az öngyilkosságára gondol? – Igen. – Talán. Nem tudom. Bármi lehetséges. Az ügy után más irányt vett az életünk. Ha vége a

közös munkának, az egykori társak hirtelen nem tudnak mirıl beszélni egymással. – Nagy igazság – bólintott Bosch. – Parancsnoksági értekezleten voltam a hetvenheteseknél… Azután neveztek ki, hogy

hadnagy lettem. Akkor tudtam meg, hogy öngyilkos lett. Egy körlevélben tudatták. Talán

ebbıl is látja, milyen messzire kerültünk egymástól. Csak egy héttel késıbb szereztem tudomást a haláláról.

Bosch csak bólintott. Nem tudta, mit mondhatna. – Azt hiszem, most is vár egy értekezlet, nyomozó – húzta ki magát Garcia. – Ideje

távoznia. – Igen, uram. Csak tudja, arra gondoltam, ha ennyire befolyásolni tudták Ron Greent,

akkor lennie kellett valaminek, amit felhasználhattak ellene. Nem emlékszik semmi ilyenre? Nem indult ellene valamilyen belsı vizsgálat?

Garcia megrázta a fejét, de nem mondott nemet. Valami egészen mást mondott. – Tudja, itt nálunk mindig is több zsaru nyomozott a társai után, mint amennyi a

gyilkossági ügyekben. Mindig azt gondoltam, hogy ha majd felérek a csúcsra, változtatni fogok ezen.

– Azt mondja, indult ellene valamilyen eljárás? – Csak azt mondom, hogy ritkaságszámba ment, ha valakinek nem volt semmi a rovásán.

Ronnak is megvolt a maga aktája. Azzal vádolták, hogy erıszakosan lépett fel egy gyanúsítottal szemben. Baromság. A kölyök beverte a fejét, miközben Ron beültette a kocsi hátsó ülésére. Nagy ügy, igaz? Aztán kiderült, hogy a kölyöknek összeköttetései vannak, és a belsı ellenırzés nem hagyta annyiban a dolgot.

– Vagyis ezt felhasználhatták arra, hogy félrevigyék az ügyet. – Az attól függ, mennyire hisz valaki az összeesküvés-elméletekben. Ha a Los Angeles-i rendırségrıl van szó, meggyızıdéses hívı vagyok, gondolta Bosch. – Oké, azt hiszem, most már tisztán látok – bólintott. – Indulok is. Felállt, hogy távozzon. – Megértem, hogy tudnia kellett errıl az egészrıl – szólt utána Garcia. – Csak nem

értékelem, hogy homokzsáknak használt. – Sajnálom, uram. – Nem, Bosch nyomozó, nem sajnálja. A szíve mélyén nem. Bosch nem válaszolt. Az ajtóhoz lépett, és kinyitotta, majd visszanézett Garciára, és

próbálta kitalálni, mit mondjon. A férfi üres tekintettel meredt rá. Végül Bosch elfordult, és lassan becsukta maga mögött az ajtót.

23. K IZ RIDER MÉG MINDIG kint várakozott Anne Demchak bíró irodája elıtt, amikor Bosch

végre odaért. Beragadt a kora délutáni csúcsba, mialatt Van Nuysból visszafelé tartott a belvárosba, így könnyedén le is késhette volna a találkozót. Rider egy magazint böngészett, Bosch pedig arra gondolt, hogy ı az ügynek ebben a fázisában képtelen lenne ilyesmire. Ilyenkor nem tudta megosztani a figyelmét. Csak egyetlen dolog érdekelte. Különös módon a szörfözéshez hasonlította, amit utoljára 1964 nyarán állt módjában őzni, amikor elszökött a nevelıszüleitıl, és a parton élt. Sok év telt el azóta, de még most is emlékezett a feje felett átcsapó hullám alagútjára. Az volt a célja, hogy bevegye magát ebbe az alagútba, ahol teljesen körülölelte a hullám, ahol nem maradt más, csak a víz, az ár. Bosch újra ebben az alagútban érezte magát. Nem maradt számára más, csak az ügy.

– Mióta vagy itt? – tudakolta Ridertıl. Társa az órájára pillantott. – Ügy negyven perce. – Azóta bent van? – Igen. – Nem aggódsz? – Nem, már találkoztunk. Egy hollywoodi ügy kapcsán, miután te annak idején elmentél.

Egyszerően csak alapos. Végigolvas mindent sort. Beletelik egy kis idıbe, de ı az egyik legjobb.

– A sztori holnap jelenik meg. Még ma alá kell írnia. – Tudom, Harry. Nyugi. Ülj csak le. Bosch állva maradt. Minden végzést más és más bíró adott ki. Véletlenül kapták ki

Demchakot. – Vele még sosem találkoztam – jegyezte meg. – Kerületi ügyész volt? – Nem, a másik oldalról jött. Kirendelt védı. Bosch felnyögött. Tapasztalatai szerint a védıügyvédek, miután kinevezték ıket bíróvá,

továbbra is az ügyfelek érdekeinek megvédését tekintették elsıdleges feladatuknak. – Bajban vagyunk – mormolta maga elé. – Nem, nem vagyunk. Minden rendben lesz. Csak ülj már le. Ideges leszek tıled. –Judy Champagne még dolgozik? Talán elvihetnénk hozzá az ügyet. Judy Champagne egykori ügyészként egy volt zsaruhoz ment feleségül. Az egyik

levadássza, a másik megsüti, szokták róluk mondani. Miután kinevezték bíróvá, Champagne Bosch legnagyobb kedvence lett, s nem azért, mert a zsaruknak kedvezett. Sosem tette. Csupán részrehajlás nélkül döntött, és Bosch mindig bízhatott ebben.

– Még dolgozik, de nem kezdhetünk el házalni a kérelmünkkel. Te is tudod, Harry. Leülnél már végre? Mutatni szeretnék valamit.

Bosch helyet foglalt a szomszédos széken. – Mi az? – Megszereztem Burkhart pártfogói anyagát. Elıvette a táskájából az aktát, felnyitotta, és Bosch felé tolta az asztalon. A körmével

kocogtatta meg a szabadon bocsátási végzést. Bosch közelebb hajolt, hogy elolvassa.

– 1988. július elsején szabadult a Wayside-ból. Ötödikén jelentkezett be a pártfogó tisztjénél, Van Nuysban.

Bosch felegyenesedett, és Rider szemébe nézett. – Vagyis játékban volt. – Teljes mértékben. Január huszonhatodikán vitték be a zsinagóga megrongálása miatt.

Nem tett le óvadékot, s miután súlyozottan vették az elızetest, öt hónappal késıbb szabadult a Wayside-ból. Epp idıben ahhoz, hogy játékban legyen.

Bosch ereiben felpezsdült a vér. A dolgok kezdtek a helyükre kerülni. – Oké. Sikerült kiterjesztened rá a kérelmet? – Igen, de nem lihegtem túl a dolgot. A fegyver miatt még mindig Mackey az elsı számú

célpont. Bosch bólintott, körülnézett, és a tekintete megállapodott az üres asztalon, amely mögött a

bíró titkára szokott ülni. A táblán a KATHY CHRZANOWSKI név állt, Bosch pedig eltőnıdött, hogyan ejtené ki. Még ez is jobb, mint azon emészteni magát, mi történhet a bíró dolgozószobájában.

– Akarod hallani a legfrissebb híreket Garcia parancsnokról? – kérdezte. Rider eltette Burkhart aktáját. – Persze. Bosch az elkövetkezı tíz percben felidézte Garcia irodájában tett látogatását, az interjút és

a parancsnok kényszeredett vallomását. – Gondolod, hogy elmondott mindent? – kérdezte végül Rider. – Mármint azzal kapcsolatban, ami akkoriban történi? Nem, de ennél többet nem szedünk

ki belıle. – Szerintem neki is benne kellett lennie az alkuban. Nem hinném, hogy a társa bármirıl

megállapodott volna a háta mögött. Legalábbis nem egy ilyen horderejő ügyben. – Ha benne volt, miért hívta fel Prattet, és küldte el neki a DNS-vizsgálat eredményét?

Miért nem üldögélt tovább a babérjain, ahogyan tizenhét évig tette? – A bőntudat csodákra képes, Harry. Garcia talán évek óta rágja magát emiatt, és úgy

gondolta, jobban fogja érezni magát attól, ha felhívja Prattet. És tegyük fel, hogy annak idején benne volt az alkuban. Mára már gond nélkül megejthette azt a telefonhívást, hiszen az új fınök félresöpörte Irvinget.

Bosch belegondolt, hogyan reagált Garcia, amikor ı megemlítette neki, hogy Greent talán azoknak az emléke kísértette, akiket hagyott meglógni. Lehet, hogy azért kapta fel a vizet, mert valóban nyomasztják az emlékek?

– Nem tudom. Talán… Bosch mobiltelefonja megcsörrent. Miközben elıhúzta a zsebébıl, Rider figyelmeztette: –

Jobb lesz, ha kikapcsolod, mielıtt bemegyünk. Demchak erre az egyre tényleg allergiás. Hallottam olyan kerületi ügyészrıl, akinek elkobozta a telefonját.

Bosch szétnyitott a telefont, és beleköszönt. – Bosch nyomozó? – Igen. – Itt Tara Wood. Azt hittem, találkozunk. Még be sem fejezte a mondatot, máris Boschba villant, hogy elfelejtette a találkozót a

CBS-nél, és elıtte a kellemes ebédet a gazdapiacon. Még enni sem maradt ideje. – Igazán sajnálom, Tara. Valami közbejött. Tudom, hogy szólnom kellett volna, de

valahogy kiment a fejembıl. Más idıpontra kell tennünk a megbeszélést, ha ezek után még hajlandó találkozni velem.

– Persze, semmi gond. Csak van itt néhány író a mősortól, ık szerettek volna beszélni magával.

– Milyen mősortól?

– A Lezáratlan aktáktól. Emlékszik, meséltem magának a… – Á, igen, a mősora. Nézze, én tényleg sajnálom… Valójában nem sajnálta, hiszen a nı a saját céljaira próbálta felhasználni az alkalmat.

Bosch eltőnıdött, vajon maradhatott-e még benne bármilyen érzelem Rebecca Verloren irányában. Mintha csak a gondolataiban olvasott volna, Wood az ügyrıl kezdte kérdezni.

– Történt valami elırelépés? Azért nem tudott eljönni? – Mondhatjuk. Egyelıre nem beszélhetek róla… de igen, történt valami. Elgondolkodott

azon, amirıl a múlt éjjel beszéltünk? Roland Mackey-rıl? Nem jutott eszébe valami? – Nem, egyelıre semmi. – Lenne még valaki. Egy bizonyos William Burkhart. Vagy Bili Burkhart. Hosszú csend állt be, amíg Wood az emlékeiben kutakodott. – Nem, sajnálom. Nem hiszem, hogy ismerném. – Esetleg Billy Blitzkrieg? – Billy Blitzkrieg? Most ugrat, igaz? – Nem. Miért, ismeri a nevet? – Nem, egyáltalán nem. Csak úgy hangzik, mint valami rocksztáré. – Hát, nem az. Biztos benne, hogy egyik nevet sem hallotta még? – Sajnálom, nyomozó. Bosch felnézett, és látta, amint egy nı feléjük int az iroda nyitott ajtajából. Rider felé

fordult, és elhúzta a mutatóujját a torka elıtt. – Most mennem kell, Tara. Amint lehet, felhívom, és megbeszéljük azt a találkozót. Még

egyszer bocsásson meg. És köszönöm. Mielıtt a nı válaszolhatott volna, összecsukta és ki is kapcsolta a telefont, majd követte

Ridert az ajtón át, amelyet a titkárnı – alighanem személyesen Kathy Chrzanowski – nyitott ki elıttük.

A sötétítıt összehúzták a helyiség túlsó végében, a padlótól a mennyezetig érı hatalmas ablaktáblák elıtt. Egyetlen asztali lámpa fénye világította be az irodát. Az íróasztal mögött Bosch egy hatvanas éveiben járó nıt látott, aki egészen aprónak tőnt a sötét fából készült íróasztal mögött. Kedves arca láttán Boschban feléledt a remény, hogy a lehallgatási engedéllyel a kezükben hagyhatják el az irodát.

– Jöjjenek és foglaljanak helyet, nyomozók – szólalt meg a bírónı. – Sajnálom, hogy ilyen hosszasan megvárakoztattam magukat.

– Nem probléma, bírónı – felelte Rider. – Mi köszönjük, hogy foglalkozik az ügyünkkel. Bosch és Rider leült az íróasztal elé. A bírónı nem viselte fekete talárját. Bosch a sarokba

állított fogason látta a köpenyt, közvetlenül mellette a bekeretezett képpel, amely egy hírhedten liberális alkotmánybíró társaságában ábrázolta Demchakot. Bosch érezte, ahogyan a gyomra görcsbe rándul. Ekkor figyelt fel az íróasztalon álló két fényképre. Egyiken idısebb férfi és egy fiatal fiú állt, a kezében golfütıvel. A férj és talán az egyik unoka. A másik, megfakult képen kilenc év körüli kislány hintázott. Régi fotó, gondolta Bosch, alighanem Demchak lányáról. Talán mégis építhetnek a gyerekekhez főzıdı kapcsolatára.

– Úgy tőnik, igencsak sietıs önöknek – jegyezte meg a bírónı. – Van ennek különösebb oka?

Bosch Rider felé fordult, aki elırehajolt, hogy válaszoljon. Eljött az ı ideje. Bosch csak azért ült mellette, hogy támogassa, és tudatosítsa a bírónıben, mennyire fontos az ügy. Olykor a zsaruknak is muszáj lobbizniuk.

– Igen, bírónı, több oka is van – kezdte Rider. – A legfontosabb az, hogy tudomásunk szerint holnap megjelenik egy kapcsolódó újságcikk a Daily Newsban, így elıfordulhat, hogy az elsı számú gyanúsított, Roland Mackey megpróbál majd kapcsolatba lepni más gyanúsítottakkal. Az egyikük neve a kérvényben is szerepel. Amint azt leírtuk, véleményünk szerint a bőntényt többen követték el, a bizonyítékok azonban csak Mackey ellen szólnak.

Amennyiben lehallgatjuk a telefonját azt követıen, hogy az újságcikk megjelent, a felvett beszélgetések alapján talán képesek leszünk azonosítani a többi érintett személyt.

A bíró bólintott, de nem nézett rájuk. Figyelmét a kérvény és a felhatalmazási nyomtatvány kötötte le. Komor arckifejezése láttán Boschnak kezdtek rossz érzései támadni. Néhány pillanatnyi hallgatás után a bírónı felnézett.

– És a többi ok a sietségre? – A, igen – színlelt meglepetést Rider. – Nos, úgy véljük, Roland Mackey továbbra is

bőnös üzelmeket folytat. Jelenleg nem ismerjük ezek pontos természetét, de minél elıbb kezdjük meg Mackey lehallgatását, annál hamarabb szerezhetünk bizonyítékokat, és akadályozhatunk meg ezáltal újabb bőncselekményeket. Amint arra a kérvényben is kitértünk, a gyanúsított tudomásunk szerint korábban is közremőködött legalább egy gyilkosságban. Úgy véljük, nem vesztegethetjük tovább az idıt.

Bosch elismeréssel adózott Rider elıtt, aki gondosan megfogalmazott válaszával súlyos érveket sorolt fel amellett, hogy a bírónı aláírja a végzést. Végtére is, választott tisztségviselıként neki kellett viselnie a felelısséget, amennyiben elutasította a kérelmet. Fia Mackey elkövet egy bőncselekményt, amit a rendırség a lehallgatás révén megakadályozhatott volna, a bírónınek felelnie kell, és ez esetben aligha érdekel bárkit is, hogy ı csak Mackey személyiségi jogait védte.

– Értem – válaszolt Demchak hővös hangon. – És mi indította önöket arra a meggyızıdésre, hogy Mr. Mackey nem hagyott fel ezekkel a… hogy is fogalmazott? A, igen… bőnös üzelmekkel? A kérelemben nem ismertetett erre utaló bizonyítékokat.

– Több dologból is erre következtetünk, bírónı. Mr. Mackey-t legutóbb, tizenkét hónappal ezelıtt szexuális bőncselekményért ítélték el. A próbaidı lejárta után azonnal olyan helyre költözött, ahol nem került nyilvántartásba, elızı lakóhelyén, illetve a postán sem hagyta meg az új címét. Jelenleg egy elítélt bőnözıvel lakik egy fedél alatt, akivel korábban több bőncselekményt követett el. O az a William Burkhart, akinek a neve szintén szerepel a kérvényben. Mint láthatja, bírónı, Mr. Mackey olyan telefont használ, amelyet nem az ı nevén tartanak nyilván. Egyértelmően rejtızködik, bírónı. Mindezek alapján egy olyan személy képe rajzolódik ki elıttünk, aki elıkészületeket tesz arra, hogy újabb bőncselekményt kövessen el.

– Vagy csak el akarja kerülni a hatóságok zaklatását – toldotta meg a bírónı. – Ez így nem valami sok, nyomozó. Van esetleg még valami? Jó hasznát venném.

Rider vetett egy ideges pillantást Boschra. Korábbi magabiztossága nyom nélkül elpárolgott. Bosch tudta, hogy mindent beleírt a kérvénybe és elmondott az imént. Mit tehetett még? Bosch megköszörülte a torkát, és elırehajolt, hogy most elıször megszólaljon.

– Azok a bőncselekmények, amelyeket Mr. Mackey azzal a személlyel követett el, akivel jelenleg egy fedél alatt él, bizonyos faji és vallási csoportok ellen irányultak, bírónı. Ezek a fickók sok ártatlan embert bántottak és fenyegettek meg. Rengeteg embert.

Hátradılt a székében, és remélte, hogy sikerült növelnie a bíróra nehezedı nyomást. – Mikor is követték el ezeket a bőncselekményeket? – kérdezte Demchak. – A nyolcvanas évek végén indult ellenük eljárás – felelte Bosch –, de ki tudja, mi

mindent tettek azóta. A kapcsolatuk nyilvánvalóan fennmaradt. A bírónı egy újabb percig nem szólt, miközben úgy tőnt, újra és újra végigolvassa Rider

összegzését. Az íróasztalon kis vörös fény gyulladt ki. Bosch tudta, hogy ez azt jelenti, a terem készen áll a következı tárgyalásra. A jogászok és az érintettek mind összegyőllek.

Demchak bíró végül megrázta a fejét. – Nem hiszem, hogy ez elég lenne, nyomozók. Nincs másuk, csak a fegyver, de azt

napokkal vagy hetekkel a gyilkosság elıtt is használhatta. Elutasítóan intett az elıtte kiterített papírok felé.

– Az a körülmény, hogy Mr. Mackey betöri egy autósmoziba, ahol az áldozat és a barátai gyakran megfordultak, a legjobb esetben is mellékes. Azt várják tılem, hogy olyasmire adjak felhatalmazást, ami nélkülöz minden alapot.

– Szerintünk pedig van alapja – emelte fel a hangját Bosch. – Tudjuk, hogy van. Rider a karjára fektette a tenyerét, mielıtt még elveszti az önuralmát. – Én nem így látom, nyomozó – jelentette ki Demchak. – Arra kérnek, hogy segítsek maguknak. Nincs méltányolható indítékuk, ezért tılem

várják, hogy pótoljam ki a hézagot. Sajnos ezt nem tehetem meg. – Bírónı – vette vissza a szót Rider –, ha nem kapunk felhatalmazást, elvesztegetjük a

lehetıséget, amit a holnapi újságcikk teremt. A bírónı elmosolyodott. – Ennek semmi köze hozzám, sem ahhoz, amiért itt vagyok, nyomozó. Ezt önnek is tudnia

kell. Nem vagyok a rendırség végrehajtó szerve. Független bíró vagyok, akinek kizárólag az elé tárt tények alapján kell ítélnie.

– Az áldozat vegyes házasságból született – emlékeztetett rá Bosch –, a férfi pedig bizonyíthatóan fajgyőlölı. İ lopta el a fegyvert, amelyet az áldozat meggyilkolásához használtak. Látnia kell a kapcsolatot.

– Csakhogy ez nem oksági kapcsolat, nyomozó. Közvetett bizonyítékokon alapuló spekuláció.

Bosch meredten nézte a bírónıt, aki állta a tekintetét. – Önnek van gyermeke, bírónı? – kérdezte. Demchak arca egy szemvillanás alatt kivörösödött. – Mi köze van ennek bármihez is? Késıbb visszajövünk, bírónı – sietett közbeavatkozni Rider. – Nem – jelentette ki Bosch –, nem jövünk vissza késıbb. Most van szükségünk rá,

bírónı. Ez a fickó tizenhét éve szabadon lófrál. Mit érezne, ha az ön lánya lett volna? Akkor is félrefordítaná a fejét? Rebecca Verloren még gyerek volt…

Demchak bíró tekintete elsötétedett. Hangja visszafojtott indulatról remegett. – Nem én vagyok az, aki félrefordítja a fejét, nyomozó. Ebben a szobában én vagyok az

egyetlen, aki képes objektíven megítélni a dolgokat. Még csak annyit tennék hozzá, hogy ha továbbra is ebben a hangnemben kíván érvelni, elzárásra ítélem a bíróság megsértéséért. Csak egy szavamba kerül. A rács mögött töltött idıt talán felhasználhatná arra, hogy mérlegelje a kérvénye hiányosságait.

Bosch rendületlenül folytatta. – Az anya ma is ugyanott lakik. A lánya hálószobáját máig megırizte olyannak, amilyen

az elrablása idején volt. Nem változott az ágynemő, nem változtak a képek a falon, nem változott semmi. Abban a házban megállt az idı.

– Csakhogy ez nem tartozik a tárgyhoz. – A lány apja alkoholista lett. Elıször elveszítette a megélhetését, azután a feleségét és az

otthonát. Ma délelıtt találkoztam vele az Ötödik utcában. Mert most ott él. Tudom, hogy ez sem tartozik a tárgyhoz, de gondoltam, talán mégis tudni akarja. Talán nincs elég sziklaszilárd bizonyítékunk, de látjuk, mi történt ezekkel az emberekkel, bírónı.

Demchak állta a tekintetét. Bosch tudta, hogy vagy a fogdába kerül, vagy megkapják az engedélyt. Egy pillanattal késıbb fájdalmas villanást látott a másik szemében. Ha valaki elég hosszú idıt tölt el az igazságszolgáltatás lövészárkaiban, bármelyik oldalon áll is, idıvel szert tesz erre a pillantásra.

– Hát legyen, nyomozó – sóhajtott fel végül. Lenézett, és lefirkantotta a nevét az utolsó lap aljára, majd nekiállt kitölteni a

nyomtatvány vonatkozó mezıit.

– Csak hogy tudja, még most sem sikerült meggyıznie, de adok maguknak hetvenkét órát. – Bírónı… – kezdte volna Bosch. Rider újra a karjára fektette a tenyerét, mielıtt még nemre változtatta volna az igent.

Azután megszólalt. – Bírónı, hetvenkét óra nagyon rövid idı. Azt reméltük, hogy kapunk legalább egy hetet. – Azt mondták, az újságcikk holnap jelenik meg – ráncolta a homlokát Demchak. – Igen, bírónı, így igaz, viszont… – Azonnal látni fogják, hogy van-e értelme. Ha úgy érzik, hogy meg kell hosszabbítaniuk

az engedélyt, pénteken jöjjenek vissza, és próbáljanak meggyızni. Addig is hetvenkét órát kapnak, és minden reggel az asztalomon akarom látni a jelentésüket. Ha nem kapom meg, mindkettejüket lecsukatom a bíróság megsértéséért, ha pedig nem látom értelmét a további lehallgatásnak, bármelyik pillanatban lefújhatom. Megértették?

– Igen, bírónı – felelték egyszerre. – Helyes. Most pedig, ha megbocsátanak, vár egy tárgyalás. Ideje, hogy folytassuk az

érdemi munkát. Rider begyőjtötte a papírokat, miközben köszönetet mondott. Már az ajtó felé tartottak,

amikor Demchak utánuk szólt. – Bosch nyomozó! Bosch visszafordult felé. – Igen, bírónı? – Látta a fényképet, igaz? – kérdezte. – A lányomról. Tudta, hogy csak egyetlen

gyermekem van. Bosch egy hosszú pillanatig nem felelt, azután bólintott. – Nekem is egy van – mondta halkan. – Tudom, milyen érzés. A nı sokáig nézett mélyen a szemébe, mielıtt megszólalt. – Most már mehetnek. Bosch bólintott, és követte Ridert.

24. EGY SZÓT SEM SZÓLTAK, amíg el nem hagyták a bíróságot. Mintha csak attól rettegtek volna, hogy elég egyetlen rossz szó, ami végigvisszhangzik a

falak között, eljut a bírónı füléhez, és máris visszahívják ıket, hogy hatályon kívül helyezzék a végzést. Most, hogy megszerezték Demchak aláírását, már csak azzal törıdtek, hogy mielıbb kijussanak az épületbıl.

Miután megálltak a járdán, a bíróság tekintélyt parancsoló tömbje elıtt, Bosch Rider felé fordult, és elmosolyodott.

– Ez meleg helyzet volt… Rider elmosolyodott, és helyeslıen bólintott. – A végsıkig feszítetted a húrt, ugye tudod? Már azt hittem, keresnem kell egy jó

óvadékügynököt. Elindultak a Parker Center fele. Bosch elıvette és visszakapcsolta a telefonját. – Meleg volt, de megcsináltuk. Szólsz Ábelnek, hogy hívja össze a többieket? – Igen, szólok neki. Csak meg akartam várni, amíg odaérünk. Bosch ellenırizte a kijelzıt, és látta, hogy van egy nem fogadott hívása, és kapott egy

üzenetet. Nem ismerte fel a számot, csak a 818-as körzetszámot. A völgy. Visszahallgatta az üzenetet. Erre a legkevésbé sem számított.

„Bosch nyomozó? Itt McKenzie Ward a Newstól. A lehetı leghamarabb beszelnünk kell Roland Mackey-rıl. Ha nem sikerül, le kell fújnom a sztorit. Hívjon fel.” – A francba – mormolta maga elé Bosch, miközben törölte az üzenetet.

– Mi az? – kérdezte Rider. – A riporter. Mondtam Muriel Verlorennek, hogy ne említse neki Mackey-t, de úgy tőnik,

mégis kicsúszott a száján. Vagy ez történt, vagy a riportercsaj beszélt még valakivel. – A francba. – Én is ezt mondom. Egy ideig szótlanul baktattak, míg Bosch azon töprengett, hogyan kezelje a helyzetet. Ki

kell hagyniuk Mackey-t a sztoriból, különben elıfordulhat, hogy a fickó hanyatt-homlok elmenekül, még azzal sem bajlódik, hogy felhívjon valakit.

– Mit fogsz csinálni? – érdeklıdött Rider. – Nem tudom. Próbálom lebeszélni. Ha kell, hazudok. Nem jelentetheti meg a nevét. – A sztorinak viszont meg kell jelennie, Harry. Csak hetvenkét óránk van. – Tudom. Hadd gondolkodjak. Szétnyitotta a telefonját, és felhívta Muriel Verlorent, majd miután a nı felvette,

megkérdezte tıle, hogy ment az interjú. Muriéi szerint remekül, de azért örült, hogy túl van rajta.

– Fényképeztek? – Igen, le akarták fotózni a szobái. Nem szívesen engedtem… – Megértem. Ezúton is hadd köszönjem meg. Ne feledje, ez a cikk a hasznunkra lehet.

Nagyon közel vagyunk, Muriéi, talán ez lendít át miket a holtponton. Hálásak vagyunk, amiért segít nekünk.

– Bármit megteszek, ha azzal segíthetek. – Helyes. Hadd kérdezzek még valamit. Említette a riporternek Roland Mackey nevét?

– Nem. Megkért rá, hogy ne tegyem, hát nem tettem. – Biztos ebben? – Teljesen. Megkérdezte tılem, mennyit árultak el nekem a nyomozásról, de én nem

mondtam rá semmit. Miért? – Csak biztosan szerettem volna tudni, ez minden. Köszönöm, Muriel. Hívom, amint

megtudunk valamit. Összecsukta a telefont. Nem valószínő, hogy Muriéi Verloren hazudna neki. A riporternek

tehát van egy másik forrása is. – Mi van? – kérdezte Rider. Nem ı mondta el. – Akkor kicsoda? – Jó kérdés. A telefon vibrálni és csörögni kezdett a tenyerén, felismerte a kijelzın megjelenı számol. – Ö az… a riporter. Muszáj felvennem. Szétnyitotta a telefont. Bosch nyomozó? Itt McKenzie Ward. Szorít az idı, beszélnünk kell. – Rendben. Megkaptam az üzenetét. Ki kellett kapcsolnom a telefonom, mert a bíróságon

voltam. – Miért nem beszélt nekem Roland Mackey-rıl? – Mi a csudáról beszél? – Roland Mackey-rıl. Tudom, hogy van egy gyanúsítottja, akit Roland Mackeynek

Hívnak. – Ki mondta ezt magának? – Ez most nem lényeges. Csak az számít, hogy visszatartott egy fontos információt. Igaz,

hogy Roland Mackey az elsı számú gyanúsított? Várjon, hadd találgassak. Biztosra megy, ezért ezt az információt a Timesnak adta.

Boschnak fürgén kellett gondolkodnia A riporter hangja indulatosnak tőnt, márpedig egy indulatos riporter csak rosszat jelenthet. Le kellett nyugtatnia a kedélyeket, egyszersmind kivonni Mackey-t a képletbıl. Az mindenképp a javára szólt, hogy a nı nem említette a DNS-kapcsolatot Mackey és a fegyver között. Bosch ebbıl arra következtetett, hogy az informátor kívülálló lehet. Valaki, aki csak néhány részletet ismer.

– Elıször is, nem tárgyaltam a Timesszal. Ha maradunk a tervnél, holnap egyedül állhat elı a sztorival. Másodszor, valóban nem lényeges, kitıl kapta a nevet, mert az információ téves. En próbálok segíteni, McKenzie. Higgye el, hatalmas hibát követ el, ha közzéteszi azt a nevet. Akár be is perelhetik érte.

– Akkor ki a fickó? – Ki az informátora? – Tudja, hogy nem árulhatom el. – Miért nem? Bosch idıhúzásra játszott, amíg végiggondolta a kérdést. Miközben a riporter elıhozta a

szokásos érveket az informátor védelmében, Bosch magában felsorolta azoknak a kívülállóknak a nevét, akiknek ı és Rider beszélt Mackey-rıl. Közéjük tartozott Rebecca Verloren három barátnıje – Tara Wood, Bailey Sable és Gracc Tanaka. Azután ott volt még Robert Verloren, Danny Kotchof, Thelma Kibble, a pártfogó tiszt és Gordon Stoddard iskolaigazgató, valamint Mrs. Atkins, a titkárnı, aki Mackey után nyomozott az iskolai nyilvántartásban.

Eszébe jutott Demchak bírónı is, de ıt azonnal ki is zárta. Ward üzenete aközben érkezett, míg ık Riderrel a bírónı szobájában tárgyaltak. A felvetés, hogy a bírónı felhívta a riportert, mialatt egyedül tanulmányozta a kérvényt, szóba se kerülhetett. Még a cikkel kapcsolatos tervrıl sem tudott, nemhogy a riporterrıl.

Bosch a feszes idıkeretbıl arra következtetett, hogy a riporter egyszerően visszament az irodájába, és körbetelefonált a sztori ügyében. Olyasvalaki adta meg neki Mackey nevét, akit felhívott. Bosch kétellte, hogy az interjú óta eltelt néhány órában kikérdezte, vagy akár csak megtalálta volna Robert Verlorent.

Grace Tanakát és Danny Kolchofot kihúzta azon az alapon, hogy nem helybéliek. Kibble csak akkor kerülhetett volna szóba, ha McKenzie korábban ismeri Mackey nevét. Maradt tehát Tara és az iskola – Stoddard, Sable vagy a titkárnı. A legkézenfekvıbb választásnak az iskola tőnt. Ettıl jobban érezte magát, és úgy vélte, kezelni tudja a riportert.

– Ott van még, nyomozó? – Igen, sajnálom. Csak nagy a forgalom. – Szóval, mi a válasza? Ki ez a Roland Mackey? – Egy senki. Egy elvarratlan szál. Vagyis csak az volt. Mostanra elvarrtuk. – Ezt fejtse ki. – Nézze, mi csak megörököltük ezt az ügyet, oké? Az évek során az akták ide-oda

hánykolódtak. Összekavarodtak a dolgok, ezért elıször rendet kell raknunk. Az iratok közt találtunk egy fényképet errıl a Roland Mackey-rıl, de nem tudtuk biztosan, ki ez, és mi köze az ügyhöz. Miközben megkérdeztük az embereket, és megismerkedtünk az úgy szereplıivel, néhányuknak megmutattuk a képét, hátha tudja valaki, hogyan került az aktába. Soha senkinek nem mondtuk, McKenzie, hogy ı lenne az elsı számú gyanúsított. Ez az igazság. Vagy maga túloz, vagy az a fickó, akitıl az egészet hallotta.

Néma csend lett, amíg a riporter végiggondolta a beszélgetést, amelynek a során felmerült Mackey neve.

– Akkor ki ez? – kérdezte végül. – Csak egy fickó, aki fiatalkorában mindenfélét elkövetett, és akkoriban épp

Chatsworthben lakolt. Sokat lógott a winnetkai autósmoziban, ahová Rebecca és a barátnıi jártak. Kiderült, hogy semmi köze nem lehetett az 1988-as ügyhöz, de ezt csak azután tudtuk meg, hogy megmutattuk a képet néhány embernek.

A riporter néma csendben mérlegelte az igazságok és árnyalt féligazságok keverékét. – Ki beszélt róla, Gordon Stoddard vagy Bailey Sable? – kérdezte Bosch. – Elvittük a

képet az iskolába, hátha felismeri valaki, de kiderült, hogy még csak nem is oda járt. Azután ejtettük a dolgot.

– Biztos ebben? – Nézze, tegyen, amit akar, de ha leközli annak a fickónak a nevét, csak mert

kérdezısködtünk róla, számítson rá, hogy az ügyvédje nemsokára keresni fogja. Mi sok ember után kérdezısködünk, McKenzie. Ez a munkánk.

Újra csend lett, amibıl Bosch arra következtetett, hogy sikeresen hatástalanította a bombát.

– Átugrottunk az iskolába, hogy megnézzük az évkönyvet, és lemásoljuk a fotókat – mondta végül Ward. – Kiderült, hogy maga vitte el az egyetlen példányt.

McKenzie a maga módján igazolta Bosch sejtését, anélkül, hogy a forrását kiadta volna. – Sajnálom. Az évkönyv odabent van az asztalomon. Nem tudom, mennyi ideje van, de ha

akarja, átküldhet érte valakit. – Errıl már lekéstünk. Helyette lefényképeztük az emléktáblát a falon. Az is megteszi.

Amellett az archívumban találtam egy képet az áldozatról. Majd azt használjuk. – Én is láttam az emléktáblát. Megható. – Nagyon büszkék rá. – Akkor rendben vagyunk, McKenzie? – Igen. Tudja, egy kicsit felizgattam magam, amikor azt hittem, hogy eltitkol elılem

valami fontosat. – Egyelıre nincs fontosabb annál, mint amennyit amúgy is tud.

– Rendben, akkor az lesz a legjobb, ha befejezem a sztorit. – Kiteszi holnap az ablakba? – Ha sikerül befejezni. Majd hívjon fel holnap, és mondja el, mit gondol. – Úgy lesz. Bosch összecsattintotta a telefont, és Rider felé fordult. – Azt hiszem, megoldódott. – Harry, te aztán nagyon elemedben vagy. A sima beszédő csirkefogó. Még egy vízilóval

is elhitetnéd, hogy gazella. Bosch elmosolyodott. Azután felnézett a Spring Streeten álló városházára. Mióta

számőzték a Parker Centerbıl, Irvin Irving itt dolgozott. Bosch arra gondolt, hogy Mr. Proper talán most is ıket nézi a stratégiai tervezési iroda egyik tükör-üveg ablaka mögül. Eszébe jutott valami.

– Kiz! – Igen? – Ismered McClellant? – Nem, nem igazán. – De tudod, hogy néz ki? – Persze. Láttam a parancsnoki értekezleteken. Irving nem jött többet, miután kitették a

Parker Centerbıl. A legtöbbször McClellant küldte maga helyett. – Vagyis bármikor felismernéd, igaz? – Persze, de mit akarsz ezzel, Harry? Talán beszélnünk kéne vele. Ráijeszthetnénk, hogy rajta keresztül üzenjünk Irvingnek. – Úgy érted, most? – Miért ne? Ha egyszer itt vagyunk. Az épület felé intett. – Nincs most erre idınk, Harry. Meg minek is kötekednénk, amíg elkerülhetjük az

összeütközést? Ne haragítsuk magunkra Irvinget, amíg nem muszáj. – Rendben, Kiz, de akkor is szembe kell néznünk vele. Tudom. Mindketten elhallgattak, és az ügyön töprengtek, míg el nem érték az épületet, és be nem

léptek az ajtón.

25. ABEL PRATT ÖSSZEGYŐJTÖTTE a lezáratlan ügyek osztályának összes tagját,

továbbá azt a négy nyomozót, akiket a gyilkossági fıosztály adott kölcsön a megfigyelés idejére. Bosch és Rider részletesen ismertette az ügyet, bı fél órán át beszéltek. A falra felszegezték Roland Mackey és William Burkhart legfrissebb jogosítványképének felnagyított másolatát. A többi nyomozó feltett néhány kérdést, majd Bosch és Rider leült, visszaadva az irányítást Prattnek.

– Oké, ebben az ügyben mindenkire szüksége lesz – vágott bele Pratt. – Hatos felállásban dolgozunk. Két pár a hangszobában, kettı Mackey-n, kettı Burkharton. A mi egységeink vállalják Mackey-t és a lehallgatást, a négy külsıs nyomozó Burkhartot fogja figyelni. Kiznek és Harrynek mázlija van, ık viszik a második mőszakot Mackey mellett. A többiek beosztják maguk között a fennmaradó mőszakokat. Holnap reggel hatkor kezdünk, amint a lap az utcára kerül.

A terv értelmében hat pár nyomozó váltotta egymást tizenkét órás mőszakokban. A mőszakok reggel hatkor és délután halkor kezdıdtek. Miután az ı ügyükrıl volt szó, Boscht és Ridert elsıként osztották be, méghozzá a délután hatkor kezdıdı mőszakba. Habár így egész éjjel dolgozniuk kellett, Bosch szolgálatban lehetett, ha Mackey este telefonál, vagy próbálkozik valamivel. Márpedig Bosch ott akart lenni, ha ilyesmi történik.

Bosch és Rider egy másik párossal válton. A fennmaradó két helybéli csapat egymást váltotta az ipari parkban, ahol egy ListenTech nevő vállalkozás üzemeltette azt a lehallgató központot, amelyet Los Angeles megye valamennyi bőnüldözı szerve használt. A telefonpózna mellé állított furgon és benne pácolódó rendırök ideje rég lejárt. A LisienTech csendes, légkondicionált központjában olyan elektronikus konzolok üzemeltek, amelyek az ország bármely telefonjára, még a mobilokra is ráálltak, hogy nyomon kövessék és rögzítsék a rajtuk folytatott összes beszélgetést. A kis büfében friss kávé és szendvicsautomata várta a megfáradt rendıröket. Még pizzái is lehetett rendelni.

A ListenTech egy idıben akár kilencven lehallgatást is végezhetett. Bosch Ridertıl tudta, hogy a cég 2001-ben kezdett terjeszkedni, miután a bőnüldözı szervek egyre lelkesebben használták ki a lehallgatást szabályozó törvények enyhülését. A vállalkozás felismerte a kínálkozó lehetıséget, és létrehozta a regionális lehallgató központokat, a hangszobákat, ami nagyban megkönnyítette a munkál, bár a szabályokat így is követniük kellelt.

– A hangszobában lehet egy kis gond – folytatta Pratt. – A törvény még mindig megköveteli, hogy minden vonalat külön személy hallgasson 1e – senki nem csinálhat egyszerre kettıt –, csakhogy nekünk két emberrel kell három vonalat megfigyelnünk. Hogyan csináljuk úgy, hogy ne sértsünk törvényt? Ügyesen. Az elsı vonal Roland Mackey mobilja. Ezt teljes idıben figyeljük. A másik kél vonal másodlagos. Itt váltjuk egymást. Ezek tartoznak azokhoz a helyekhez, ahol a fickó él, illetve dolgozik. Vagyis azt csináljuk, hogy az elsı vonalat hallgatjuk le, amikor otthon van, azután négytıl éjfélig, amikor dolgozik, átváltunk a munkahelyi telefonjára. Függetlenül attól, hogy éppen melyiket hallgatjuk le, mindhárom vonalra megkapjuk a huszonnégy órás hívásjegyzéket.

– Nem lehetne, hogy kölcsönkapjunk még valakit, aki a harmadik vonalat hallgatja le? – kérdezte Rider.

Pratt megrázta a fejét.

– Norona kapitány négy embert adott, ennyivel kell beérnünk. Nem veszítünk sokat. Mint mondtam, ott lesznek a hívásjegyzékek.

Amíg a nyomozók lehallgatták a meghatározott telefonvonalakat, a rendszer regisztrált minden kimenı és bejövı hívási a végzésben felsorolt valamennyi számon, függetlenül attól, hogy azt éppen lehallgatta-e valaki. Ily módon a nyomozók rendelkezésére állt egy lista a hívások idıtartamáról, a tárcsázott számokról és arról, honnét érkeztek hívások.

– Van még kérdés? – emelte fel a hangját Pratt. Bosch nem számítolt további kérdésekre. A terv egyszerőbb már nem is lehetett volna,

egy Renner nevő nyomozó mégis feltette a kezét. Pratt biccentett neki. – Megkaptuk odafentrıl a meghatalmazást? – Igen, megkaptuk – felelte Pratt –, de mint az elıbb is mondtam, csupán hetvenkét óránk

van. – De akkor eggyel se legyen ám kevesebb – bólintott Renner. – Valamibıl ki kell

fizetnem a kölyök nyári táborát Malibuban. A többiek felnevettek. Tim Marcia és Rick Jackson önként vállalta a közvetlen megfigyelést Bosch és Rider

mellett. A többieket a hangszobába osztották: Renner és Robleto vitte a nappali mőszakot, Robinson és Nord egy mőszakba került Boschsal és Riderrel. A ListenTech kényelmes munkafeltételeket kínált, de a zsaruk némelyike így is rosszul viselte a bezártságot. Néhányan szívesebben dolgoztak az utcákon. Akárcsak Marcia vagy Jackson, Bosch is az utóbbiak közé tartozott.

Prati az értekezlet végén mindenkinek adott egy fénymásolatot arról a listáról, amelyen a résztvevık mobilszámai és a megfigyelés során használatos rádiófrekvenciák szerepeltek.

– A terepen dolgozók nálam vehetik fel a felszerelést – tette hozzá. – Mindenki tartsa bekapcsolva a rádióját. Harry, Kiz, kimaradt valami?

– Azt hiszem, megvolt minden – felelt Rider. – Miután ennyire rövid az idınk – vette át a szót Bosch –, Kizzel kidolgoztunk egy tervet

arra, Hogy kicsit felgyorsítsuk az eseményeket, amennyiben holnap estig nem látnánk eredményt. Megjelentetjük az újságcikket, és gondoskodunk arról is, hogy biztosan lássa.

– De hogyan fogja elolvasni, ha egyszer diszlexiás? – kérdezte Renner. – Leérettségizett, tehát biztosan el tudja olvasni. Nekünk csak arra kell figyelnünk, hogy

az újság elé is kerüljön. Mindenki egyetértıen bólogatott, mire Pratt berekesztette az ülést. – Oké, akkor ennyi volt. Napközben és éjjel rendszeresen ellenırzık mindenkit. Legyenek

éberek, és vigyázzanak ezekkel a fickókkal. Nem akarom, hogy a dolog visszaüssön ránk. Akik az elsı mőszakban kezdenek, most hazamehetnek, innen kívánok nekik szép álmokat. Senki se feledje, hogy ketyeg az óra. Péntek estig eredményt kell produkálnunk, különben cseszhetjük. Úgyhogy ugorjunk neki, és lássuk, mi lesz belıle. Nekünk kell lezárnunk ezt az ügyet. Más nem teszi meg helyettünk.

Bosch és Rider felállt, hogy néhány percig még elbeszélgessen a többiekkel, azután Bosch visszatért a helyére. Elıhúzta Mackey próbaidıs aktáját az asztalán felgyőlt irathalomból. Eddig nem volt alkalma elolvasni, de most szakított rá idıt.

Mikor Mackey-t újra meg újra letartóztatták, hogy folytassa élethosszig tartó bolyongását az igazságszolgáltatás rendszerében, a jelentéseket és a bírósági tárgyalások jegyzıkönyveit egyszerően csak hozzáadták az aktájához. Ennek következtében a dokumentumok idırendben visszafelé sorakoztak. Boscht leginkább Mackey korai évei érdekelték, tehát visszalapozott a köteg elejére, hogy onnét haladjon elıre.

Mackey-nek felnıttkorában elıször 1987-ben, alig egy hónappal a tizennyolcadik születésnapja után győlt meg a baja a törvénnyel: augusztusban vitték be autólopásért, amire a jelentés szerint csupán annyi volt az indítéka, hogy szeretett volna kocsikázni egyet.

Ekkoriban még otthon lakott, és a szomszéd Chevyjét kötötte el. Egyszerően bepattant a kocsiba, és elhajtott, amikor a szomszéd járó motorral a felhajtón hagyta az autót, mert a lakásában felejtette a napszemüvegét.

Mackey bőnösnek vallotta magát. A csatolt jelentés felsorolta ifjúkori botlásait is, a chatsworthi nyolcakról azonban nem tett említést. 1987 szeptemberében a bíró egy év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte a fiatal autótolvajt, akit egyúttal megpróbált letéríteni a bőnök útjáról.

A tárgyalás jegyzıkönyvét szintén csatolták az aktához. Bosch elolvasta a bíró kétoldalas prédikációját, amelyben az állt, hogy ı maga százszor is látott hasonló fiatalembereket. Közölte Mackey-vel, hogy jelenleg épp egy szakadék szélén táncol – egy ilyen bőncselekmény lehet életre szóló lecke, de a lefelé vezetı út elsı lépése is. Arra biztatta Mackey-t, hogy ne induljon el a rossz úton. Megkérte, hogy gondolkodjon el, s ezután hozza meg a helyes döntést.

Az intés nyilvánvalóan süket fülekre talált, hat héttel késıbb Mackey-t újra letartóztatták, miután feltört egy szomszédos házat, amelynek tulajdonosai éppen dolgoztak. Mackey elvágta a riasztó vezetékét, csakhogy a biztonsági cég embereit már ez is riasztotta, így azonnal útnak indult egy járır. Mire Mackey kisurrant a hátsó ajtón egy videokamerával, több más elektronikai cikkel és az összekapkodott ékszerekkel, már várt rá két fegyveres járır.

Miután Mackey az autólopás miatt próbaidın volt, a megyei fogdán kellett kivárnia az ügy kimenetelét. Harminchat nappal késıbb ugyanaz elıtt a bíró elıtt állt, ahol korábban, és a jegyzıkönyv tanúsága szerint bocsánatért és még egy esélyért könyörgött. A jelentés ezúttal arra is kitért, hogy a drogteszt alapján Mackey-rıl bebizonyosodott, hogy marihuánát fogyasztott, ráadásul belekeveredett Chatsworth legrosszabb társaságába.

Bosch tudta, hogy ez a társaság alighanem a chatsworthi nyolcak bandája lehetett. Ekkor december elejét írták. Már csak néhány hetet kellett várni a banda terrorhadjáratára és Adolf Hitler elıtti jelképes tiszteletadására, ám mindebbıl semmi sem szerepelt a jelentésben – csupán annyi derült ki, hogy Mackey rossz társaságba keveredett. Így amikor ítéletet hozott Mackey felett, a bíró mit sem sejthetett az ügy súlyosságáról.

Mackey három év börtönt kapott, amit a letöltött idıre mérsékeltek, továbbá kétéves próbaidıvel fejeltek meg. A bíró tudta, hogy a börtön vérbeli bőnözıt faragna Mackey-bıl, ezért megkegyelmezett neki, ám ugyanakkor próbálta megtörni. Habár Mackey szabadon sétált ki a tárgyalóterembıl, a bíró egy sor korlátozással sújtotta a próbaidı alatt: hetente drogtesztet kellett végeztetnie, s miközben tisztes állást keresett, mintegy mellékes büntetésként ki kellett járnia a félbehagyott középiskolát is. A bíró közölte Mackey-vel, ha bármelyik pontban is kudarcot vall, állami börtönbe kerül, ahol le kell töltenie teljes hároméves büntetését.

„Talán igaztalanul súlyosnak találja az ítéletet, Mr. Mackey – mondta a bíró a jegyzıkönyv szerint –, de szerintem nagyon is enyhe. Megadom önnek a legutolsó esélyt. Ha nem él vele, bizonyosan börtönbe kerül. A társadalom feladja az ön megsegítésére tett erıfeszítéseit. Egyszerően félredobja önt. Ugye, megértett engem?” „Megértettem, bíró úr” – felelte Mackey.

Az aktához csatolták még a chatsworthi középiskola elvégzésérıl szóló bizonyítványt, ahogyan azt a bíró megkövetelte. Mackey 1988 augusztusában érettségizett – alig egy hónappal azután, hogy Rebecca Verlorent elrabolták és megölték.

Bár kétségkívül a bíró nemes lelkére vallott, hogy próbálta letéríteni Mackey-t a bőnök útjáról, talán éppen ezzel okozta Rebecca Verloren vesztét. Akár részt vett az elkövetésben, akár nem, Mackey birtokában volt az a fegyver, amellyel a lányt megölték. Vajon méltányos feltételezni, hogy a gyilkossághoz vezetı oksági láncolat megszakadt volna, ha Mackey-t rács mögé dugják? Bosch ezt nem tudhatta biztosan. Lehetséges, hogy Mackey csupán leszállította a fegyvert a megrendelınek, és ha ı nem teszi, megteszi valaki más. Bosch tisztában volt

vele, mennyire értelmetlen azon tőnıdni, mi történhetett és fıként mi nem történhetett volna meg.

– Van valami? Bosch felnézett az iratokból. Rider állt az asztalánál. Bosch összecsukta az aktát. – Semmi különös. Mackey aktája. A korai dolgai. Egy bíró megpróbálta felkarolni, de

Mackey persze átverte. Csak annyit tudott elérni nála, hogy letegye az érettségit. – És ezzel se sokra ment, nem igaz? – De. Bosch elhallgatott. Az érettséginél feljebb ı sem jutott. İ is állt bíróság elıtt autólopásért.

Az autó, amivel furikázni akart egy kicsit, szintén Chevy volt – igaz, nem a szomszédé, hanem a mostohaapjáé. Bosch ezzel üzente neki, hogy rohadjon meg, mégis a mostohaapáé lett az utolsó szó: Bosch visszakerült a nevelıintézetbe, ahol egyedül kellett megvédenie magát.

– Amikor anyám meghalt, csak tizenegy voltam – mondta váratlanul. Rider összeráncolta a szemöldökét. – Tudom. Mién hoztad fel? – Nem is tudom. Azután hosszú idıt töltöttem nevelıintézetben. Sok nevelıszülınél

megfordultam, de egyik se tartott sokáig. Mindig visszakerültem. Rider kivárt, de Bosch nem folytatta. – És? – ösztökélte Rider. – Nekünk nem voltak bandáink az intézetben, de azért volt egyfajta természetes

szegregáció. Tudod, a fehérek összetartottak. A feketék is. A mexikóiak is. Akkoriban még nem voltak ázsiaiak…

– Azt akarod mondani, hogy megsajnáltad ezt a seggfej Mackey-t? – Nem. – Megölt egy lányt, vagy legalábbis segített megölni, Harry. – Tudom, Kiz. Nem is ezt akartam mondani. – Hanem mit? – Nem tudom. Csak eltőnıdtem… tudod, hogy miért járunk mindnyájan más és más utat.

Hogyan lett ebbıl a fickóból fajgyőlölı? Belılem miért nem lett? – Túl sokat agyalsz, Harry. Menj haza korábban, és aludd ki magad. Szükséged lesz rá, ha

holnap éjjel fenn akarsz maradni. Bosch bólintott, de nem mozdult. – Akkor most elindulsz? – Persze, csak adj néhány percet. Te hazamész? – Igen, hacsak nem akarod, hogy átugorjak veled Hollywoodba. – Nem, elleszek egyedül. Majd holnap reggel, az újságcikk után beszélünk. – Hát, nem tudom, hogy a déli oldalon hozzájutok-e a Daily Newshoz. Inkább majd

felhívlak, és felolvasod a cikket. A Daily News a völgyben sok helyre járt, de a város más részein nem lehetett egyszerően

hozzájutni. Rider Inglewood közelében lakott, ugyanazon a környéken, ahol felnıtt. – Oké. Csak hívj, és már olvasom is. Van egy újságos a domb alján, nem messze tılem. Rider kihúzta a fiókot, és elıvette a tárcáját, azután újra összevont szemöldökkel nézett le

Boschra. – Biztos vagy benne, hogy ezt akarod csinálni? A tervrıl beszélt, amellyel hatást akartak gyakorolni Mackey-re. Bosch bólintott. – Muszáj lesz eladnom a sztorimat. Amellett egy ideig még hordhatok hosszú ujjút. Még

nincs nyár. – És ha nem feltétlenül szükséges? Ha meglátja a cikket a lapban, felkapja a telefont, és

kitálal mindent?

– Valami azt súgja, hogy nem ez fog történni. Akárhogy is, a dolog nem maradandó. Vicki Landreth szerint legfeljebb néhány hétig látszik, attól függıen, milyen gyakran zuhanyzóm. Azért nem olyan, mint azok a hennák, amit a kölykök Santa Monicában festetnek magukra. Azok tovább tartanak.

Rider bólintott. – Oké, Harry. Akkor holnap reggel. – Szia, Kiz. Jó pihenést. Rider elindult kifelé. – Hé, Kiz! – kiáltott utána Bosch. – Mi az? – nézett vissza rá Rider. – Örülsz, hogy visszajöttél? Rider tudta, mirıl beszél. Hogy visszatért a gyilkosságiakhoz. – Hát persze, Harry, odáig vagyok. Ennél boldogabb már csak akkor leszek, ha elkapjuk

ezt a fakó lovast, és megoldjuk ezt az ügyet. – Na igen – bólintott Bosch. Miután Rider elment, Bosch néhány pillanatig elgondolkodott, hogy vajon mit akart

mondani, amikor fakó lovasnak nevezte Mackey-t. Talán a bibliából vette az utalást, de ı akkor sem tudta hová tenni. A déli végeken talán így nevezik a rasszistákat? Ügy döntött, másnap rákérdez a dologra. Újra nekivágott az aktának, de rövid próbálkozás után feladta. Tudta, hogy ideje a jelenre összpontosítania. Nem a múltra. Nem a régi döntésekre és a különféle utakra. Felállt, és a hóna alá csapta az aktát. Ha holnap, megfigyelés közben lassan múlik majd az idı, remek olvasmányt nyújthatnak. Bedugta a fejét Abel Pratt irodájába, hogy elköszönjön.

– Sok szerencsét, Harry – szólt ki Pratt. – Zárják le az ügyet. – Azon vagyunk.

26. BOSCH A HÁTSÓ PARKOLÓBAN tette le a kocsit, és a hátsó ajtón át lepett a hollywoodi

kapitányság épületébe. Hosszú idı óta nem járt itt, s most azonnal feltőnt neki, mennyi minden megváltozott. A földrengés után végzett helyreállítás, amelyrıl Edgar is beszélt, láthatóan az épület minden zugát érintette. Az ügyeletest azon a helyen találta, ahol korábban az italautomata állt. A járırök immár külön helyiségben fogalmazták a jelentéseiket, míg azelıtt a nyomozók elıl vették el a helyet.

Mielıtt felment az emeletre, be kellett ugrania a nyomozókhoz, hogy megszerezzen egy aktát. Végigsietett a hátsó folyosón, miközben elhaladt egy McDonald nevő ırmester mellett, akinek a keresztneve sehogy sem jutott eszébe.

– Mi az, Harry, visszajöttél? Ezer éve nem láttalak, öregem. – Akkor jobb lesz, ha újra megszoksz, hatos. – Legyen neked. A hatos a hollywoodi járırök rádiójele volt, és a becenév megfelelt annak, mint amikor

egy gyilkossági nyomozót Roynak szólítottak. A eset bevált, és átsegítette Boscht az átmeneti memóriazavaron. Mire a folyosó végére ért, az is eszébe jutott, hogy az ırmester keresztneve Bob.

A gyilkosságiak a hatalmas terem végében dolgoztak. Edgarnak igaza volt: a hely még csak nem is emlékeztetett arra, amit annak idején megszokott. Szürke és jellegtelen lett min-den, akár egy telefonos ügyfélszolgálat irodája. Az egyik hangszigetelı válaszfal felett megismerte Edgar koponyáját. Ügy tőnt, rajta kívül nem is maradt bent más. Késıre járt ugyan, de ennyire azért mégsem.

A válaszfalhoz sétált, és lenézett Edgárrá, aki fejét lehajtva dolgozott a Times keresztrejtvényén. Edgar számára ez feléri egy rituáléval. Egész álló nap keresztrejtvényt fejtett, magával vitte a rejtvényeit a mosdóba, az ebéd mellé, a megfigyelésekre is. Sosem szeretett úgy hazamenni, hogy félbehagyott egyet.

Edgarnak fel sem tőnt Bosch jelenléte. Bosch halkan hátrébb lépett, és bevette magát a szomszédos fülkébe. Óvatosan felemelte a rozsdamentes acél papírkosarat, azután addig lopódzott, amíg Edgar mögé nem került. Itt megállt, és jó egyméteres magasságból a linóleumra ejtette a szemetest. Hangos, éles dörrenés hallatszott, mintha elsütöttek volna egy fegyvert. Edgar felpattant a székébıl, tolla kilıtt a mennyezet felé. A rémült kiáltás csak azután forrt a torkára, hogy meglátta Boscht.

– Az istenit, Bosch! – Mi a helyzet, Jerry? – Bosch alig bírta magába fojtani nevetését. – Az istenit, Bosch! – Igen, ezt már mondtad. Látom, csendes estétek van itt Hollywoodban. – Mi a faszt keresel te itt? Túl azon, hogy a frászt hozod rám. – Dolgozom, öregem. Találkám van odafent a sminkesekkel. Te mit csinálsz? – Mindjárt végzek. Már készültem indulni. Bosch elırehajolt, és látta, hogy a keresztrejtvény négyzetrácsát szinte teljesen kitöltik a

betők. Jól látszottak a radírnyomok is. Edgar sosem fejtett tollal. Bosch látta, hogy rongyos nagyszótárja most is a polcon áll.

– Csak nem csalsz, Jerry? Tudod, hogy nem használhatnál szótárt.

Edgar visszahuppant a székébe. Láthatóan felingerelte az ijedtség, és most ez a kérdés. – Üres duma. Azt csinálok, amii akarok. Itt nincsenek szabályok, Harry. Miért nem mész

fel az emeletre, és hagysz végre békén? Engedd, hogy kisminkeljenek, és elzavarjanak strichelni.

– Csak szeretnéd. Te lennél az elsı ügyfelem. – Oké, oké. Akarsz itt valamit, vagy csak azért jöttél, hogy az idegeimre menj? Edgar végre elmosolyodott, ebbıl Bosch láthatta, hogy minden rendben közöttük. – Egy kicsit mindkettı – felelte. – Szükségem lenne egy régi aktára. Hol tartjátok ıket

mostanság? – Mennyire régi? Az anyag egy részét elvitték, hogy mikrofilmre vegyék. – 2000 körüli. Emlékszel Michael Allen Smithre? Edgar bólintott. – Naná, hogy emlékszem. Egy ilyen arcot nem lehet csak úgy elfelejteni. Mit akarsz vele? – Csak a fényképét. Itt van még az anyaga? – Azt hiszem, az újabb aktákat még nem vitték el. Gyere. Egy lezárt ajtóhoz vezette Boscht, és elıvette a kulcsot. Hamarosan kis helyiségben

találták magukat, amelynek falait polcok foglalták el, tele kék irattartókkal. Edgar megkereste Michael Allen Smith anyagát, és levette a polcról, hogy odaadja Boschnak. Nehéz akta volt. Nehéz ügy.

Bosch elvitte az irattartót az egyik üres fülkébe, és addig lapozott, míg rá nem akadt a fényképekre, amelyek Smith felsıtestére és számtalan tetoválására összpontosítottak. Ezeket a külsı jellegzetességeket használták arra, hogy azonosítsák, majd vádat emeljenek ellene három prostituált öt évvel korábbi meggyilkolása miatt. Bosch, Edgar és Rider dolgozott az ügyön. Smith, dacára fehér felsıbbrendőséget hirdetı tanainak, titokban fekete transzvesztita prostituáltakkal szőrte össze a levet, akiket a Santa Monica Boulevard-on szedett fel, majd bőntudatból meggyilkolt, amiért áthágta a faji és szexuális korlátokat. Ez könnyítette meg a számára, hogy elviselje saját aberráltságát. A nyomozás során akkor jött el a fordulat, amikor Rider talált egy szemtanút, aki látta beszállni az egyik áldozatot Smith furgonjába. A tanú részletesen leírta a sofır kézfején lévı tetoválást. Ez végül elvezetett Smithhez, aki különféle motívumokat győjtött össze a testén, miközben végiglátogatta az ország börtöneit. A fickót elítélték – jelenleg is a halálsoron ült, és az egyik fellebbezést írta a másik után.

Bosch elıvett egy fényképet, amely Smith nyakát, kezét és bal felkarját mulatta, valamennyit tele a börtönben készült jelekkel.

– Szükségem lesz ezekre, amíg felmegyek. Ha közbe el kell menned, zárd csak be az irattárat. Majd az asztalodon hagyom.

Edgar bólintott. –Ahogy akarod. Mi a terved, ember? Ki akarod dekoráltatni magadat? – Pontosan. Olyan akarok lenni, mint Mike. Edgar összeráncolta a homlokát. – Van ennek valami köze a chatsworthi nyolcakhoz, akikrıl a múltkor kérdeztél? Bosch elmosolyodott. Tudod, Jerry, neked nyomozónak kellett volna menned. Edgar kurta biccentéssel nyugtázta az epés megjegyzést. – Akkor a fejed is leborotváltatod? – kérdezte. – Nem, addig azért nem megyek el – felelte Bosch. – Megpróbálok jó útra tért bórfejőnek

látszani. – Az megvan. – Figyelj, elfoglalt vagy ma este? Ez az egész nem tart sokáig. Ha addig befejezed a

keresztrejtvényt, átugorhatnánk egy marhasültre Mussóhoz. Boschnak már ennyitıl összefutott a nyál a szájában. Ettıl, és vodka-martini kilátásától.

– Nem megy, Harry. Még át kell vergıdnöm a hegyen a Sportsmen's Lodge-ba, Sheree Riley nyugdíjas-búcsúztatójára. Ezért töketlenkedek még itt. Várom, hogy lefusson a délutáni csúcs.

Sheree Riley világéletében szexuális bőncselekmények tettesei után nyomozott. Egy alkalommal Bosch is dolgozott vele, de sosem álltak közel egymáshoz. Ha a szex és a gyilkosság egybefonódik, az ügyek rendszerint annyira brutálisak és bonyolultak, hogy nem marad idı másra, csak a munkára. Bosch nem is hallott róla, hogy Sheree nyugdíjba megy.

– Talán áttehetnénk a marhasültet máskorra – vetette fel Edgar. – Jó lesz úgy? – Bárhogy jó, Jerry. Mulass jól, és mondd meg Sheree-nek, hogy üdvözlöm és minden jót

kívánok. És kösz a képeket. Itt lesznek az asztalodon. Bosch elfordult a folyosó felé, amikor meghallotta Edgar káromkodását. Visszanézett, és

látta, amint régi társa széttárt karokkal, tehetetlenül mered a fülkéjére. – Hol az ördögben lehet a ceruzám? Bosch végigpásztázta a padlót, de sehol sem látta. Végül felemelte a tekintetét és

észrevette, hogy Edgar ceruzája belefúródott a hangszigetelı álmennyezetbe. – Ami felrepül, Jerry, nem feltétlenül esik le. Edgar felnézett, és meglátta a ceruzát. Két kísérlet után sikerült felugornia érte. A második emeleten Bosch zárva találta az erkölcsrendészeti csoport ajtaját, ami nem

lepte meg. Bekopogott, mire az ajtó mögül elıbukkant egy civil ruhás rendır, akit Bosch nem ismert.

– Vicki itt van? Megbeszéltük. – Akkor jöjjön be. A rendır hátralépett, és beengedte Boscht, aki látta, hogy ez a helyiség alig változott a

földrengés után. Hosszú terem volt, mindkét oldalán asztalokkal, azok felett egy-egy bekeretezett filmplakáttal. A kapitányságon csak olyan filmek plakátjait lehetett kiakasztani, amelyeket ténylegesen itt forgattak. Vicki Landreth munkahelye felett egy poszter a Kék neonfény címő filmet hirdetette, amelyrıl Bosch még sosem hallott. Rajtuk kívül nem maradt más a teremben. A többiek alighanem az utcán töltötték az éjszakai mőszakot.

– Szia, Bosch – szólította meg Landreth. – Szia, Vic. Van még rám idıd? – Rád mindig van idım, kedves. Landreth korábban Hollywoodban dolgozott sminkesként. Egy napon, úgy húsz évvel

ezelıtt, munka után kiruccant az egyik szabadnapos biztonsági ırrel, aki megpróbált visszaélni a helyzettel. Az élmény hatására Landreth jelentkezett a rendırakadémiára, majd tartalékos tiszt lett, aki havonta két mőszakot nyomott le, és szükség szerint helyettesített. Azután valaki a csoportból rájött, mivel foglalkozik napközben, és megkérte, hogy töltse a két mőszakot az erkölcsrendészeten, ahol meggyızıbbé teheti a prostituáltnak, stricinek és drogdílernek álcázott rendırök kinézetét. Vicki hamarosan rájött, hogy zsarunak lenni érdekesebb, mint a filmiparban dolgozni. Kilépett, és azóta teljes munkaidıben itt dolgozott. A sminkjeit mindenki nagyra tartotta, ezért bombabiztosnak tekinthette az állását.

Bosch megmutatta a fényképet Michael Allen Smith tetoválásairól. Landreth néhány pillanatig szótlanul tanulmányozta ıket.

– De azért kedves fickó, ugye? – kérdezte végül. – Az egyik legkedvesebb. – Es te egy este alatt így akarsz kinézni? – Nem. Azokra a villámokra gondoltam a nyakán. És talán a bicepszre, ha meg tudod

csinálni. – Ilyenek a börtönben készülnek. Nem nagy mővészet, egy szín az egész. Úgyhogy igen,

meg tudom csinálni. Ülj le, és vesd le az inged.

Elvezette a helyére, ahol a szék mögött különféle testfestékekkel és porokkal teli tégelyek sorakoztak. Bosch a legfelsı polcon próbababafejeket látott, parókában és álszakállal. A fejek alá a csoport különbözı vezetıinek nevét írták.

Bosch levette az ingét és a nyakkendıjét. A pólóját magán tartotta. – Azt akarom, hogy látsszanak, de ne legyenek szembetőnıek- magyarázta. – Arra

gondoltam, hogy ha pólót húzok, a tetoválásoknak csak egy része látsszon. Épp elég ahhoz, hogy aki látott már ilyet, tudja, mit jelentenek.

– Semmi gond. Ne mozogj. Egy krétával megjelölte a bırön a kivágás vonalát és a póló ujjainak végét. – Ezek a láthatósági határvonalak. Csak mondd el, mit akarsz ezek felett és alatt. – Oké. – Most pedig, gyerünk, vesd le, Harry – tette hozzá leplezetlen kajánsággal. Bosch kibújt a pólóból, és a székre hajította az inge és a nyakkendıje mellé. Visszafordult

a nı felé, Landreth pedig tanulmányozta a mellkasát és a vállait. Kinyújtotta a kezét, és megérintette a heget a bal vállán.

– Ez új – jegyezte meg. – Régi. – Hát, sok idı telt el, amióta legutóbb meztelenül láttalak, Harry. – Igen, mondhatjuk. – Akkoriban még fess rendır voltál, aki bármire rá tudott beszélni, még arra is, hogy

lépjek be. – Tényleg sok mindenre rábeszéltelek, de a munkádat csak magadnak köszönheted. Bosch zavarban érezte magát, még a bıre is kipirult. Húsz évvel ezelıtt csakis azért ért

véget a viszonyuk, mert akkoriban még egyikük sem akarta elkötelezni magát. Külön úton jártak, de mindig barátok maradtak, fıként azután, hogy Boscht áthelyezték a hollywoodi gyilkosságiakhoz, így ugyanabban az épületben dolgoztak.

– Nézd csak, hogy elpirultál – vigyorodott el Landreth. – Ennyi év után is… – Tudod, hogy van… Bosch nem mondott többel. Landreth közelebb gurította hozzá a székéi, azután

megdörzsölte a jobb karját azon a helyen, ahol a csatornapatkányi ábrázoló tetoválást viselte. – Erre viszont emlékszem. Már nem marad fenn sokáig, igaz? A Vietnamban szerzett tetoválás valóban megkopott az idık során: vonalai elvesztek,

színei megfakultak. A csatornából kibukkanó fegyveres patkány alakját már ki sem lehetett venni. A tetoválás leginkább fájdalmas sebhelyre emlékeztetett.

– Én sem maradok már fenn sokáig, Vicki – emlékeztette Bosch. A nı ügyet sem vetett az önsajnálatra, ehelyett nekilátott dolgozni. Elıször szemkihúzó

ceruzával felrajzolta a tetoválás vonalait. Michael Allen Smith a Gestapo-gallérként ismert motívumot viselte a nyakán, kétoldalt az SS kettıs villámával. Ugyanezek a jelvények díszítették Hitler elitalakulatának uniformisát is. Landreth gyors és gyakorlott mozdulatokkal vázolta fel ıket Boschra, aki nehezen bírt nyugton maradni, miközben csiklandozták. Ezután következett csak a bicepsz.

– Melyik karra? – tudakolta Landreth. – Azt hiszem, a balra. Belegondolt, milyen játékot fog őzni Mackey-vel. Úgy számította, hogy Mackey jobbján

fog ülni. Ebben az esetben a bal karja esik majd Mackey látómezejébe. Landreth megkérte, hogy tartsa fel a Smith bicepszérıl készült fényképet, amíg lemásolja

a mintát. Smith bicepszét horogkeresztes koponya díszítette, amit egy körbe zártak, felette koronával. Habár sosem vallotta be az ellene felhozott gyilkosságokat, Smith mindig is nyíltan beszélt rasszista meggyızıdésérıl és tetoválásai eredetérıl. Mint mondta, a koponyát egy második világháborús propagandaplakátról másolták.

Miután a ceruza a nyaka helyeit a karján dolgozott, Bosch fellélegezhetett, Landreth pedig társalgásba elegyedett vele.

– Szóval, mi újság veled? – kérdezte. – Nem sok. – Untad már a semmittevést? – Mondhatjuk úgy is. – Mihez kezdtél egymagadban, Harry? – Dolgoztam néhány régi ügyön, bár a legtöbb idıt Vegas-ban töltöttem, és próbáltam

megismerni a lányomat. A nı hátradılt, és meglepetten mérte végig. – Én is pont ilyen arcot vágtam, amikor megtudtam – vigyorodott el Bosch. – Hány éves? – Öt múlt. – Így is tudod látogatni, hogy visszajöttél dolgozni? – Nem számít, úgy sincs itt. – Hát hol van? – Az anyja egy évre magával vitte Hongkongba. – Hongkongba? Mi az ördögöt keres Hongkongban? – Pénzt. Aláírt egy egyéves szerzıdést. – És konzultált veled errıl? – Nem tudom, hogy a „konzultálás” a megfelelı szó-e. Egyszerően közölte, hogy elutazik.

Beszéltem egy ügyvéddel, de nem sokat tehettem ellene. – Ez nem tisztességes, Harry. Nem baj. Hetente egyszer beszélünk. Amint lesz néhány nap szabadságom,

meglátogatom. – Én most nem rólad beszélek, Harry, hanem a lányodról. Vele szemben nem tisztességes,

hogy elválasztják az apjától. Bosch bólogatott, hiszen mást úgyse tehetett. Néhány perccel késıbb Landreth végzett a

skiccekkel, felnyitotta a táskáját, és elıvett egy tégelynyi hollywoodi tetoválófestéket, illetve egy tollszerő eszközt.

– Olyan a színe, mint a golyóstoll tintájának – magyarázta. – A börtönökben is ezt szokták használni. Nem viszem be a mélyebb bırrétegekbe, úgyhogy néhány hét alatt le kell kopnia.

– Biztos? – Jobbára. Igaz, egyszer dolgoztam egy színészen, akinek egy pikk ászt kellett a karjára

tetoválnom. Hát, akármit csináltam, nem jött le. Az istennek se. A végén csináltatnia kelleti egy tetoválást az enyém fölé. Nem repesett a boldogságtól.

– Én se fogok, ha életem végéig nyilak lesznek a nyakamon. Mielıtt élesben is nekimennél, talán nem ártana…

Elhallgatott, amikor Vickibıl elıtört a nevetés. – Csak hülyültem, Bosch. Ez itt Hollywood, ember! Néhány kiadós fürdés, és eltőnik az

egész, oké? – Ha te mondod. – Akkor ne mocorogj, és essünk túl rajta. Elkezdte felvinni a sötétkék tintát a ceruzarajz vonalain belül. Rendszeresen felitatta a

felesleget egy ronggyal, és folyton arra kérte Boscht, hogy ne lélegezzen, amit Bosch képtelen volt megtenni. Fél óra alatt végeztek. Miután kapott egy tükröt, Bosch tanulmányozta az eredményt. Az ı számára valódinak tőnt, ugyanakkor furán is érezte magát, hogy a győlölet jelképei az ı borét csúfítják.

– Most már felvehetem az ingem? – Várj még néhány percet.

Újra megérintette Bosch vállán a heget. – Ezt akkor szerezted, amikor meglıttek abban az alagútban? – Igen. – Szegény Harry. – Inkább szerencsés Harry. Landreth nekilátott elcsomagolni a felszerelését, míg Bosch tovább ücsörgött

félmeztelenül, egyre nagyobb zavarban. – Mi a ma esti munka? – kérdezte Bosch, csak hogy megtörje a csendet. – Nekem? Semmi. Már itt se vagyok. – Végeztél? – Igen, ma nappalos voltam. A dolgozó lányok megszállták a Kodak Center melletti

hotelt. Ez már az új Hollywood, úgyhogy nincs ott semmi keresnivalójuk, nem igaz? Négyet szépen be is varrtunk közülük.

– Sajnálom, Vicki. Nem tudtam, hogy feltartalak. Hamarabb is jöhettem volna. Odalent ökörködtem Edgarral, csak hogy elüssem az idıt. Szólhattál volna, hogy csak miattam vagy bent.

– Semmi baj. Örülök, hogy újra látlak. És el akartam mondani, mennyire örülök annak, hogy megint dolgozol.

Boschnak eszébe jutott valami. – Hé, van kedved eljönni Mussóhoz vacsorázni, vagy te is a Sportsmen's Lodge-ba mész? – Felejtsd el a Sportsmen's Lodge-t. Már sminkes koromban se szerettem az ilyen partikat. – Akkor mi legyen? – Nem is tudom, akarok-e nyilvános helyen mutatkozni egy ilyen rasszista disznóval. Bosch ezúttal nyomban tudta, hogy csak ugratják. Elmosolyodott, a nı pedig viszonozta a

mosolyt. – Egy feltétellel veled megyek – közölte. – És mi lenne az? – Azonnal húzd vissza az ingedet.

27. BOSCH MÁSNAP REGGEL fel hatkor óra nélkül is felébredt. Ez nem számított nála szokatlannak. Mindig így történt, ha egy ügy kapcsán beszörfözött

a hullámalagútba: az ébrenlét kiszorította a pihenést az életébıl, és ı mindent megtett, hogy a fedélzeten maradjon. Habár csak tizenkét óra múlva kellett szolgálatba állnia, tudta, hogy a mai nap döntı fontosságú az ügy szempontjából. Nem alhat tovább.

A sötétben és az ismeretlen környezetben felöltözött, majd kiosont a konyhába, ahol talált egy jegyzettömböt. Lefirkantott egy rövid üzenetet, és a kávéfızı gép elıtt hagyta, amelyet Vicki Landreth elızı éjjel reggel hétre állított be. Nem írt mást, csak annyit, hogy köszöni a csodálatos éjszakát, és viszlát. Nem ígérte, hogy hamarosan újra találkoznak. Bosch tudta, hogy Vicki nem is vár tıle ilyen ígéretet. Az eltelt húsz évben nem sok minden változott, továbbra is kedvelték egymást, de erre nem lehetett egy egész kapcsolatot építeni.

A Vicki Landreth Los Feliz-i otthona és a Cahuenga Pass közötti utcák szürke ködbe burkolóztak. A legtöbben felkapcsolták a fényszórót, vagy mert egész éjjel vezettek, vagy mert úgy gondolták, ezzel talán feléleszthetik a világot. Bosch tudta, hogy a hajnal semmivel sem különb a szürkületnél. A virradat mindig koszosan köszönt be, mialatt a nap kapkodva visszafoglalja az eget. Szürkületkor az átmenet simább, a hold is kecsesebb, talán mert türelmesebb. Az éleiben is, a természetben is, gondolta Bosch: a sötétség mindig ott vár.

Próbálta félrehessegetni az éjszakával kapcsolatos gondolatokat, és igyekezett teljes figyelmével az ügyre koncentrálni, tudta, hogy a többiek most veszik fel a pozíciójukat a Woodland Hills-i Mariano Streeten és a ListenTech ipari parki hangszobájában. Miközben Roland Mackey békésen aludt, az igazságszolgáltatás erıi egyre szorosabb körbe fogták. Bosch legalábbis így látta, s a gondolattól a vére is felpezsdült, bár még most is valószínőtlennek tartotta, hogy Mackey húzta meg a ravaszt. Abban viszont nem kételkedett, hogy ı szállította a fegyvert, és hogy egy napon elvezeti ıket a tetteshez – legyen az William Burkhart vagy bárki más.

Bosch lehúzódott a lakásához közeli Poquito Mas parkolójába. Hagyta járni a Mercedes motorját, miközben kiszállt, és elsietett a friss újságokkal teli automatákig. A homályos, összekaristolt mőanyag fedelek mögül Rebecca Verloren nézett vele farkasszemet. Bosch szíve izgatottan zakatolt. Bármi is állt a sztoriban, a játszma megkezdıdött.

Bedobott néhány érmét, és kivett egy újságot, majd ismét aprót dobolt be, és vásárolt egy másik példányt is. Egy az aktába, egy Mackey-nek. Nem olvasta el a cikket, csak miután felhajlott a domboldalon a házához, és feltett magának egy kávét. Az újság címlapján Muriel Verloren ült a lánya ágyán. A szoba takarosnak tőnt, az ágy tökéletesen megvetve, egészen a legutolsó fodorig. A felsı sarokba Rebecca fényképét illesztették. Kiderült, hogy a Daily News irattára ugyanazt a fotót ırizte, amelyik az évkönyvben is szerepelt. Bosch a fénykép felett olvashatta a szalagcímet: „Egy anya hosszú virrasztása”.

A fotó mellett Emerson Ward nevét tüntették fel, a képaláírás a következıképpen hangzott: „Muriel Verloren a lánya szobájában. A hálószobán, akárcsak Mrs. Verloren érzésein, nem változtatott az idı.” A fotó alatt, de még a hasábok felett következett a sztori valamivel részletesebb összefoglalása: „Kísért a múlt: Muriel Verloren 17 éve várja, hogy megtudhassa, ki vette el a lánya életét. A Los Angeles-i rendırség most újabb erıfeszítéseket tesz azért, hogy választ adjon a kérdésre. Könnyen lehet, hogy már közel járnak a célhoz.”

Bosch tökéletesnek találta a cikk kiemelt bevezetı sorait. Ha és amikor Mackey elolvassa, éreznie kell, ahogyan a jeges félelem összeszorítja a torkát. Bosch izgatottan olvasta végig a cikket.

McKenzie Ward tudósítása Tizenhét evvel ezelıtt Rebecca Verlorent, a fiatal és gyönyörő középiskolás lányt

elrabolták chatsworthi otthonából, majd brutális könyörtelenséggel meggyilkolták az Oat-hegyen. Az ügyet azóta sem sikerült megoldani – nyomában nem maradt más, csak egy széthullott család, a bőntudattól gyötört rendırtisztek és egy közösség, amely nem meríthetett megnyugvást a bőnös elítélésébıl.

Az áldozat édesanyja azonban ismét reménykedhet. A Los Angeles-i rendırség új nyomozást rendelt el az ügyben, amelynek nyomán végre eredmény születhet, a nyomozók ugyanis rendelkeznek valamivel, ami 1988-ban még hiányzott: a gyilkos DNS-mintájával.

A Los Angeles-i rendırség megoldatlan ügyekkel foglalkozó osztálya két évvel a megalapítása után vette kezébe a Verloren-ügyet, mivel az egyik nyomozó, aki annak idején részt vett a nyomozásban (ma a völgy körzetének rendırfınöke), felhívta rá a figyelmet.

„Amint meghallottam, hogy elkezdik felülvizsgálni a régi ügyeket, telefonáltam nekik – tudtuk meg Arturo Garcia rendırfınökrıl tegnap parancsnoki irodájában. – Ez az ügy sosem hagyott nyugodni. Azt a fiatal lányt a tulajdon ágyából rabolták el. Noha társadalmunk számára semmilyen erıszakos cselekmény sem lehet elfogadható, egy ilyen bőntény mindennél gyalázatosabb. Tizenhét éve kísért.” Ahogyan kísérti Muriel Verlorent is. Rebecca édesanyja ma is a Red Mesa Wayen álló házban lakik, ahonnét 16 esztendıs lányát elrabolták. Rebecca szobája mit sem változott az óta az éjszaka óta, amikor a lányt kivonszolták a hátsó ajtón át. hogy soha többé ne térhessen haza.

„Semmin sem akarok változtatni – vallotta meg könnyes szemmel az édesanya, miközben gyengéd mozdulatokkal elsimította lánya ágytakaróját. – így ma is közel érzem ıt magamhoz. Sosem fogok változtatni a szobáján, és sosem hagyom el ezt a házat.” Harry Bosch nyomozó, aki a vizsgálatot vezeti, elárulta lapunknak, hogy számos ígéretes nyomra bukkantak. A legnagyobb segítséget az ügyben az 1988 óta elért mőszaki fejlıdés jelenti. A gyilkos fegyverben olyan vérnyomokat találtak, amelyek nem Rebecca Verlorentıl származnak. Bosch nyomozó elmagyarázta, hogy a pisztoly kakasa „belecsípett” a gyilkos kezébe, ily módon megırizte a vér- és szövetmintáját. 1988-ban még nem tehettek mást, mint hogy elemezték és nyilvántartásba vették a mintát, ma azonban már közvetlenül összevethetik a gyanúsítottól vett mintákkal. A nyomozók feladata csupán az, hogy rátaláljanak erre a gyanúsítottra.

„Az ügyet korábban is alaposan kivizsgálták – mondta el Bosch. – Több száz embert kikérdeztek, több száz nyomot végigkövettek. Újból ellenırzünk mindent, de a legnagyobb elırelépést a DNS-tıl várjuk. Véleményünk szerint ez hozhatja meg az áttörést.” A nyomozótól megtudtuk, hogy bár az áldozatot szexuálisan nem bántalmazták, a bőntény bizonyos elemei pszicho-szexuális indítékokat valószínősítenek. Tíz évvel ezelıtt az igazságügyi minisztérium létrehozott egy adatbázist, amelyben minden olyan személy DNS-mintáját nyilvántartják, aki valaha is elkövetett szexuális természető bőntettet. A Verloren-ügybıl származó DNS-minta és az adatbázis összevetése jelenleg is zajlik. Bosch szerint az is elképzelhetı, hogy Rebecca Verloren meggyilkolása nem elszigetelt eset.

„Nem hinném, hogy a gyilkos mindössze ezt az egy bőntényt követte el, azután törvénytisztelı állampolgárrá változott. A gyilkosság természete arra utal, Hogy a

személy vélhetıen más bőncselekményeket is elkövetett. Ha valaha is elkapták, és a DNS-e bekerült az adatbankba, csupán idı kérdése, mikor azonosítjuk.” Rebeccát 1988. július 5 én hurcolták el otthonából az éjszaka közepén. A rendırség és a környék lakói három napon át kutattak utána, míg végül egy arra járó turista rátalált a holttestre az Oat-hegyen, egy kidılt fa közelében. Habár a nyomozás során sok mindenre fény derült – egyebek között arra, hogy hat héttel a megölése elıtt Rebeccán terhesség-megszakítást hajtottak végre –, a rendırség nem tudott választ adni rá, ki volt a gyilkos, és hogyan jutott be a házba.

Az ügy az azóta eltelt években sokak életére volt komoly hatással. Az áldozat szülei elváltak; Muriéi Verloren jelenleg nem is tud férje, Robert Verloren, az egykori malibui étterem-tulajdonos hollétérıl. Állítása szerint kapcsolatuk megromlása kizárólag annak a feszültségnek és bánatnak tudható be, amit a lányuk elvesztése okozott.

Az elsı vizsgálatban részt vevı Ronald Green nyomozó szintén korán nyugdíjba vonult, majd nem sokkal késıbb öngyilkosságot követett el. Garcia szerint a megoldatlan Verloren-gyilkosság is közrejátszott egykori társa döntésében, amikor véget vetett az életének.

„Ronnie nagyon a szívére vette a dolgokat, és sosem hagyta nyugodni ez az ügy”, állítja Garcia.

A Hillside középiskolában, ahol Rebecca Verloren az egyik legnépszerőbb diáknak számított, ma is emlékeznek az áldozat életére és halálára. Egykori osztálytársai emléktáblát készíttettek, amely ma is az iskola aulájában látható.

„Soha nem akarjuk elfelejteni Rebeccát”, mondta Gordon Stoddard igazgató, aki egykor maga is tanította a Verloren lányt.

Rebecca közeli barátnıinek és osztálytársainak egyike jelenleg is a Hillside tanára. Bailey Koster Sable Rebeccával töltötte az estét két nappal a lány meggyilkolása elıtt. A veszteség azóta is nyomasztja, és nem szőnik meg volt barátnıjére gondolni.

„Azt hiszem, ez azért van, mert ilyesmi akármelyikünkkel történhetett volna – nyilatkozta tegnap iskola után. – Azóta is azt kérdezem magamtól: miért éppen ı?” Reméljük, a Los Angeles-i rendırség hamarosan választ ad erre a kérdésre.

Bosch megnézte a fényképet a belsı oldalon, ahol a sztori folytatódott. Bailey Sable és

Gordon Stoddard a Hillside elıcsarnokában, az emléktábla kél oldalán állt. A fotó ezúttal is Emerson Ward felvétele volt. Az aláírás így szólt: „Az egykori barát és a tanár: Bailey Sable egy osztályba járt Rebecca Verlorennel, Gordon Stoddard is tanította ıket. Az azóta igazgatóvá kinevezett Stoddard szerint »Becky nagyon jó gyerek volt. Ennek sosem szabadott volna megtörténnie.«”

Bosch kávét töltött magának, s miközben reggeli gyanánt kortyolgatta, újra végigolvasta a történetet. Azután izgatottan felkapta a telefont, és felhívta Kizmin Rider otthoni számát. Társa álomittas hangon válaszolt.

– Kiz, a sztori egyszerően tökéletes. Minden benne van, amit akartunk. – Harry? Mennyi az idı, Harry? – Mindjárt hét. Vár a munka. – Egész éjjel dolgoznunk kell, Harry. Miért vagy ébren? Mi a nyavalyának hívogatsz

reggel hétkor? Bosch elismerte a vétkét. – Ne haragudj, csak annyira izgatott vagyok… – Akkor hívj vissza két óra múlva.

Rider letette. Egy cseppnyi kedvesség sem volt a hangjában. Boschnak ez sem szegte kedvét: elıhúzta a zsebébıl az összehajtott papírlapot, amit Prattıl kapott az értekezlet után, rajta a többiek számával. Feltárcsázta Tim Marcia mobilját.

– Itt Bosch – szólt a telefonba. – Mindenki a helyen van? – Igen, itt vagyunk. – Van már valami? – Álmosvölgy legendája. Ha a fickó tegnap éjfélig dolgozott, biztosan sokáig fog aludni. – A kocsija ott van? A Camaro. – Igen, Harry, itt a kocsija. – Oké. Olvastad a reggeli lapot a sztorival? – Még nem, de két csapat figyeli folyamatosan Mackey-t és Burkhartot. Épp készültünk

kávét és újságot hozni. – Helyes. Be fog válni. – Reméljük. Miután letette, Bosch ráébredt, hogy amíg Mackey vagy Burkhart el nem hagyja a házat,

addig kettızött ırséggel figyelik a helyet. Ezzel csak a pénzt és az idıt vesztegették, de ı sem tudott jobbat. Nem lehetett tudni, hogy az alanyok melyike mikor hagyja el a házat. Burkhartot szinte alig ismerték. Még azt sem tudták róla, hogy dolgozik-e.

Ezután Rennert hívta fel a ListenTechnél. İ volt a legidısebb a nyomozók közül, és arra használta fel a tekintélyét, hogy önmagát és a társát a nappalos mőszakba ossza be.

– Van valami? – tudakolta tıle. – Még semmi, de ha változik valami, te leszel az elsı, aki megtudja. Bosch köszönetet mondott, és letette. Vetett egy pillantást az órájára. Még fél nyolc sem

volt, hosszú idı választotta el az éjszakai mőszaktól. Újratöltötte a bögréjét, és még egyszer kézbe vette az újságot. A halott lány szobája továbbra is nyugtalanította, de most sem tudta megmondani, miért. Volt ott valami, dc hiába próbálta megragadni. Lehunyta a szemét, és elszámolt ötig, azután újra a fotóra meredt, remélve, hogy a trükk beválik. Nem vált be. Már-már kezdett eluralkodni rajta a csalódottság, amikor hirtelen megcsörrent a telefon.

Rider volt az. – Remélem, most örülsz. Nem tudok visszaaludni, jobb lesz, ha éjszaka is ilyen virgonc

leszel, Harry, mert én aludni fogok. – Sajnálom, Kiz. Ígérem, virgonc leszek. – Olvasd fel a sztorit. Bosch engedelmeskedett, és miután végzett, mintha társára is átragadt volna valami az

izgatottságából. Mindketten tudták: a cikk tökéletesen alkalmas rá, hogy válaszreakciót csaljon ki Mackey-ból. Most már csak arról kellett gondoskodniuk, hogy a fickó meglássa és elolvassa.

– Oké, Harry, lassan összeszedem magam. El kell intéznünk egy-két dolgot. – Akkor ott találkozunk, Kiz. Legyen mondjuk háromnegyed hatkor a Tampán,

egysaroknyira délre a szerviztıl. – Ott leszek, hacsak nem történik valami. – Igen, én is. Miután letette, Bosch belépett a fürdıbe, és új öltözéket vett, amiben kényelmesen

érezhette magát az éjszakai megfigyelés során, és ami megfelelt a Mackey számára kiagyalt színjátékhoz is. A fehér pólót választotta, amit annyiszor kimosott már, hogy összement ujjai röviden és szorosan feszültek a bicepszén. Mielıtt rávette az ingét, ellenırizte a megjelenését a tükörben. Az ujjak mögül félig elıtőnt a koponya, míg az SS villámok a kivágás felett váltak láthatóvá.

A tetoválások most még hitelesebbnek tőntek, mint elızı éjjel, még mielıtt lezuhanyozott Vicki Landrethnél, akitıl megtudta, hogy a víztıl a tinta egy kicsit elmosódik, és olyan lesz,

ahogy a legtöbb börtöntetoválás kinéz. Landreth figyelmeztette, hogy két-három zuhany után a tinta látványosan fakulni kezd, bár ha szükséges, további rétegekkel feni lehet tartani a látszatot. Bosch azt felelte, hogy egy napnál tovább nem szándékozik viselni a tetoválásokat. A cselrıl azonnal kiderül, hogy beválik-e, vagy sem.

Hosszú ujjú inget vett a póló fölé. Újra belenézett a tükörbe, és úgy látta, mintha a koponya átütne a pamuton. A vaskos, sötét horogkereszt mindenhogyan átlátszott.

Készen állt az indulásra, ám még hosszú órák választották el a megbeszélt idıponttól, így hát nyugtalanul járkált a lakásban, és próbálta kitalálni, mi legyen. Végül úgy döntött, felhívja a lányát, hátha az ı vidámsága és kedvessége segít oldani a feszültséget.

A hőtıre ragasztott cetlirıl leolvasta a kowlooni Hotel Intercontinental telefonszámát, majd beütötte a telefonba. Arrafelé már este nyolcra járt. A lánya még biztosan nem feküdt le, ám amikor a hívást kapcsolták Eleanor Wish szobájába, senki sem vette fel a telefont. Eltőnıdött, hogy esetleg elszámolta-e az idıt. Lehet, hogy túl korán vagy túl késın telefonált.

Hat csengés után bekapcsolt a rögzítı, majd angolul és kantoni nyelven tudatta, hogyan hagyhat üzenetet. Miután felmondott a szalagra néhány mondatot Eleanornak és a lányának, Bosch letette a kagylót.

Nem akart azon gyötrıdni, merre lehet a lánya, ezért jobb híján felütötte a régi aktát, és nekiállt, hogy újra végigböngéssze, hátha elkerülte valami a figyelmét. Dacára mindannak, amit megtudott az ügyrıl és azokról, akik szántszándékkal félrevitték a nyomozást, még most is bízott az iratokban. Bízott abban, hogy a válasz ott rejtızik a legapróbb részletek mögött.

Végzett az olvasással, és már magához vette volna Mackey anyagát, amikor hirtelen eszébe jutott valami, és feltárcsázta Muriel Verloren számát. Otthon találta az asszonyt.

– Látta a cikket a reggeli lapban? – érdeklıdött. – Igen, és nagyon elszomorított. – De miért? – Megint annyira valóságos lett az egész. – Igazán sajnálom, de ez fog nekünk segíteni, ürülök, hogy megtette. Hálásan köszönöm. – Megleszek bármit, amit csak akar. – Még egyszer köszönöm, Muriéi. Csak annyit szerettem volna mondani, hogy

megtaláltam a férjét. Tegnap reggel beszéltem is vele. A nı csak hosszú hallgatás után szólalt meg. – Igazán? Hol van most? – Odalent az Ötödik utcán. Az ingyenkonyhát üzemelteti. Reggelit ad a hajléktalanoknak.

A hely neve Metro menedék. Gondoltam, hátha tudni akarja. Újabb néma csend. Bosch gyanította, hogy Murielnek sok kérdése van, és készen állt rá,

hogy megválaszolja ıket. – Ügy érti, ott dolgozik? – Igen. Színjózan. Saját bevallása szerint már három éve nem iszik. Úgy hiszem, eleinte

csak enni járt oda, és fokozatosan küzdötte fel magát. Most ı vezeti a konyhát. Remekül fız. Tegnap én is ott reggeliztem.

– Értem. – Szóval, megvan a száma, ha érdekelné. Nem közvetlen szám. A szobájában nincs

telefon, csak a konyhában, ahol reggelente dolgozik. Azt mondta, kilenc után már jobban ráér. – Oké. – Megadjam a számát, Muriel? A kérdést minden korábbinál hosszabb csend követte. Bosch végül saját maga válaszolt. – Tudja mit, Muriel? Nálam van a szám, és ha valaha szüksége lenne rá, csak hívjon.

Rendben van így? – Rendben, nyomozó. Igazán köszönöm. – Semmi gond. Most mennem kell. Remélem, nemsokára áttörést érünk el.

– Kérem, mielıbb hívjon fel. – Maga lesz a legelsı. Miután letette, Bosch ráébredt, hogy már a reggeli puszta említésétıl is megéhezett.

Lassan délre járt az idı, és egyetlen falatot sem evett, amióta tegnap este felfalta azt a marhasültet Mussónál. Ügy döntött, visszavonul a hálószobába, és pihen egy kicsit, azután elkölt egy késıi ebédet, mielıtt szolgálatra jelentkezik. Átugorhat a Dupar'sba, Studio Citybe, az éppen útba esik Northbridge felé. A palacsinta tökéletes étel a megfigyeléshez. Rendel egy nagy tál vajban tocsogó palacsintát, az majd eltelíti a gyomrát, s ha kell, egész éjjel éberen tartja.

A hálószobában lefeküdt, és behunyta a szemét. Megpróbált az ügyre összpontosítani, de a gondolatai elkalandoztak, vissza a régi idıkbe, amikor részegen betévedt a koszos saigoni mőhelybe, hogy tetoválást kérjen a karjára. Miközben lassan átadta magát az álomnak, visszaemlékezett a fickóra és a tőjére, a mosolyára és a testszagára. Emlékezett rá, ahogyan azt kérdezte: „Biztos benne? Tudja, örökre magán viseli majd a nyomát.”

Bosch válaszként csak elvigyorodott, és azt felelte: „Már így is magamon viselem.” Azután az álombeli férfi arca átváltozott Vicki Landreth arcává. A nı vastagon kirúzsozta

az ajkait, és egy zümmögı tővel közelített felé. Azt kérdezte: „Készen állsz, Michael?” İ azt felelte: „Nem vagyok Michael.” A nı elhúzta a száját. „Nem baj. Itt nem számít, ki vagy. Mindenki ki akar térni a tő elıl, de végül senki se ússza meg.”

28. KIZ RIDER már a megbeszélt helyen várakozott, mire Bosch odaért. Kiszállt a

kocsijából, és átvitte az összes aktát Rider autójához, egy jellegtelen fehér Taurushoz. – Van elég helyed a csomagtartóban? – kérdezte, mielıtt beszállt. – Üres. Miért? – Nyisd fel. Elfelejtettem kirakni a pótkereket. Visszatért a kocsijához, egy Mercedes terepjáróhoz, és kivette a pótkereket, hogy átrakja

Rider autójába. A szerszámkészlet csavarhúzójával leszerelte a rendszámtáblákat, majd azokat is áttette a csomagtartóba. Ezután társa kocsijával végighajtottak a lámpán, egészen a Mackey munkahelyével szemközt terpeszkedı jókora bevásárlóközpontig. A nappalos mőszak két tagja, Marcia és Jackson a parkolóban várakozott.

Mellettük üresen állt egy hely, és Rider széles ívben befordult. Mindenki letekerte az ablakot, hogy kiszállás nélkül beszélhessenek, és továbbadhassák a két rádiót. Bosch átvette ıket, bár tudta, hogy se ı, se Rider nem fogja használni.

– Nos? – kérdezte Bosch. – Nos, a nagy semmi – felelte Jackson. – Nagyon úgy tőnik, hogy potyára jöttünk, Harry. – Semmi az égvilágon? – ráncolta a homlokát Rider. – Semmilyen jelét nem látni annak, hogy ı maga vagy bárki az ismerısei közül látta volna

az újságot. Húsz perce kérdeztünk rá a hangszobára, de a fickó nem is telefonált, nemhogy errıl beszélne. Amióta bejött, még csak mentéshez se hívták.

Bosch bólintott. Még ráért aggódni. Az eseményeket néha nem árt ösztökélni, és ı pontosan erre készült.

– Remélem, beválik a terved, Harry! – kiáltott át Marcia. A vezetıülést foglalta el, míg Bosch az átellenes oldalon, Rider autójának anyósülésén ült.

– Maradtok még? – kérdezte Bosch. – Nincs értelme tovább várni, ha eddig nem történt semmi. Kész vagyok belevágni.

Jackson bólintott. – Nem bánom – felelte. – Szükség lesz erısítésre? – Nem hinném. Csak megpróbálok bogarat ültetni a fülébe, de sose lehet tudni. Ártani

nem árthat. – Rendben, akkor nyitva tartjuk a szemünket. Ha úgy alakulna, mi lesz a jel? Bosch még nem gondolkodott el azon, mi legyen az egyezményes jel, ha a dolgok rosszul

sülnének el, és rászorulna az erısítésre. – Azt hiszem, dudálok egyet. Vagy majd halljátok a lövéseket. Elmosolyodott. Mindenki bólintott, azután Rider kitolatott a parkolóból, és újra ráfordult a

Tampára, hogy visszatérjenek Bosch kocsijához. – Biztos vagy a dolgodban? – kérdezte, amint bekanyarodott a Mercedes mellé. – Biztos. Bosch már korábban észrevette, hogy társa magával hozott egy főzıs dossziét, amely

most ott feküdt a két ülés között. – Ez mi? – Miután ma reggel kivetett az ágy, úgy döntöttem, dolgozom egy kicsit. Lenyomoztam a

chatsworthi nyolcak öt másik tagját.

– Remek munka. Van köztük, aki még itt lakik? – Ketten a környéken maradtak, de úgy látszik, azóta kinıttek az úgynevezett ifjúkori

tévelygésekbıl. Nincs priuszuk, és viszonylag rendes munkái végeznek. – Hát a többiek? – Az egyetlen, aki láthatóan máig a közös ügy elkötelezettje, egy Frank Simmons nevő

fickó. Oregonból költözött ide, még gimnazista korában. Néhány évvel késıbb csatlakozott a nyolcakhoz. Jelenleg Fresnóban lakik, de lehúzott két évet Obispóban gépfegyverek eladásáért.

– Talán ezt felhasználhatnám. Mikor volt? – Várj egy percet. Rider felnyitotta a dossziét, és addig böngészett benne, amíg elı nem ásott egy vékony

irattartót, rajta Frank Simmons nevével. Kinyitotta, és megmutatta Boschnak Simmons rendırségi fényképét.

– Hat éve – felelte. – Hat éve szabadult. Bosch tanulmányozta a fotót, és próbálta eszébe vésni Simmons vonásait: sötét haj, sötét

szem, feltőnıen sápadt, himlıhegekkel borított arc. Utóbbit kecskeszakállal próbálta feljavítani, ami még brutálisabbá tette a külsejét.

– Hol volt az ügy, itt? – Nem, már Fresnóban. Úgy tőnik, azután költözött oda, hogy meggyőlt a baja az

itteniekkel. – Kinek árult gépfegyvereket? – Felhívtam az ottani FBI-irodái, és beszéltem egy ügynökkel, de nem volt hajlandó

segíteni. Azt mondta, elıbb le akar ellenırizni. Azóta is várom, hogy visszahívjon. – Nagyszerő. – Van egy olyan érzésem, hogy Mr. Simmons még most is fejtörést okoz az ottani

irodának, ezért nem akarják kiadni az anyagát. Bosch bólintott. – Hol lakott Simmons a Verloren-ügy idején? – Nem tudni. A fiatalabbak közül való, így valószínőleg a szüleivel. Az AutoTrackkel

csak kilencvenig tudtam nyomon követni. Akkor már Fresnóban élt. – Vagyis ha a szülei nem költöztek el az elsı balhé után, akkor talán éppen a völgyben

lakott. – Vélhetıen. – Ez jó lesz, Kiz. Megpróbálom felhasználni. Kövess Woodley-ba, a Balboa Parkig.

Szerintem az pont megfelel. Van arra egy golfpálya, parkolóval együtt. Sok autó lesz ott. Be tudtok parkolni úgy, hogy ne szúrjon ki benneteket. Oké?

– Oké. – Szólj a többieknek. Bosch elıvette a jelvényét, a bilincsét és a szolgálati pisztolyát, hogy mindet az autóban

hagyja. – Azért marad nálad valami, Harry? – Itt vagy nekem te. – Komolyan kérdem. – Igen, Kiz, van egy kis stukker a bokámra szíjazva. Nem lesz semmi baj. Kiszállt, és átült a saját autójába. Menet közben újra és újra elpróbálta a színjátékot.

Készen állt, és alig várta a végkifejletet. Tíz perccel késıbb lehúzódott a parkon átvezetı útról, leállította a motort, és kiszállt,

majd átsétált a terepjáró jobb elsı kerekéhez, hogy a szelepen át kieressze az összes levegıt. Miután tudta, hogy a vontatók némelyikén kompresszor is van, elıvette a zsebkését, és felhasította az abroncsot. Javítani még lehetett a kereket, de felpumpálni nem.

Az elıkészületek után szétnyitotta a mobilját, és hívta a szervizt, ahol Mackey dolgozott. Közölte, hogy mentésre van szüksége. Félretették, és egy egész perc eltelt, mire újabb hang hallatszott a vonalban. Roland Mackey-é.

– Mi történt? – El kell vontatniuk. Defektet kaptam, és úgy néz ki, beszart a szelep is. – Milyen autója van? – Fekete Mercedes terepjáró. – Nincs hozzá pótkerék? – Ellopta valami rohadt ni… Ellopták, amikor múlt héten délen jártam. – Sajnálhatja. Nem kellett volna odamennie. – Nem volt más választásom. El tud vontatni, vagy sem? – Oké, oké. Hol van most? Bosch megmondta. Elég közel esett ahhoz, hogy Mackey ezúttal ne próbálja egy másik

cég nyakába varrni. – Oké, kábé tíz perc – sóhajtott fel. – Legyen a kocsijánál, mire odaérek. – Hová a francba mehetnék? Bosch összecsukta a telefont, és felnyitotta a terepjáró hátulját. Kihúzta a nadrágjából,

majd levetette a pólóra húzott inget, és ellette a csomagtartóba. Ezzel részben láthatóvá tette új tetoválásait. Leült a lökhárítóra, és várt. Két perccel késıbb feléledt a mobilja. Rider kereste.

– A ListenTechbıl át tudták irányítani a hívási a mobilomra. Meggyızı voltál. – Helyes. – Most beszéltem a srácokkal. Mackey elindult. Rajta vannak. – Oké. Készen állok. –Azért nem ártott volna, ha bedrótozunk. Sose lehel tudni, mit mond a fickó. – Túl kockázatos egy szál pólóban. Amellett nagyobb esélyed van nyerni a lottón, mint

arra, hogy Mackey éppen egy vadidegennek fog bevallani egy tizenhét éve elkövetett gyilkosságot.

– Ebben van valami. – Mennem kell, Kiz. – Sok szerencsét, Harry. Légy óvatos. – Mint mindig. Összecsukta a telefont.

29. A VONTATÓ LELASSÍTOTT, ahogy közeledett a Mercedes-hez. Bosch felnézett a

csomagtartóból, ahol a felnyitott ajtó árnyékában ücsörgött, és a Daily Newst olvasta. Integetni kezdett az újsággal a vontató sofırjének, és felállt. A vontató elhaladt mellette, majd lehúzódott a padkára, a Mercedes elé, és visszatolatott néhány métert. A sofır kiszállt. Roland Mackey volt az.

Mackey bırkesztyőt viselt, a tenyerén jókora sötét olajos folttal. Ahelyett, hogy üdvözölte volna Boscht, megkerülte a Mercedes elejét, és lenézett a lapos gumira. Miközben Bosch közelebb lépett, kezében még most is az újsággal, Mackey leguggolt, és megvizsgálta a szelepet, aztán észrevette a vágást.

– Mintha felvágták volna – jegyezte meg. – Biztos valami üveg volt az úton – vont vállat Bosch. – És nincs pótkerék. Szar ügy. Felnézett Boschra, és hunyorogni kezdett, ahogyan a lenyugvó nap a szemébe tőzött. – Nekem mondja? – Hát, bevontathatom, azután az emberem rádob egy új szelepet a kerékre. Az egész

megvan tizenöt perc alatt. – Remek. Legyen így. – Autóklubos, vagy van valamilyen biztosítása? – Nincs. Készpénzzel fizetek. Mackey közölte, hogy nyolcvanöt dollár lesz a kiszállás, plusz három minden vontatott

mérföld után. A szelepcserére huszonöt dollárt számoltak az anyagköltségen felül. – Remek – ismételte Bosch. Mackey felállt, és végigmérte. Észrevette a tetoválást a nyakán, azután félrekapta a

tekintetét. A jelrıl nem ejtett szót. – Zárja le a hátulját – mondta ehelyett –, hacsak nem akarja, hogy mindent kiszórjunk

útközben. Elvigyorodott. Egy kis autómentıs humor. – Kiveszem az ingem, és lezárom – bólintott Bosch. – Mehetek magával? – Hacsak nem akar taxit hívni, és stílusosan utazni. – Inkább utazok olyannal, aki beszél angolul. Mackey jóízőt nevetett. Bosch az autó hátuljához került, majd félreállt, amíg Mackey

összekapcsolta a vontatót a terepjáróval. Alig tíz percbe telt, és máris a teherautója mellett állt, hogy egy kart lenyomva a levegıbe emelje a Mercedes elejét. Miután ez megtörtént, még egyszer ellenırizte a láncokat és a pántokat, majd kijelentette, hogy indulhatnak. Bosch beült a teherautóba, a karjára vetette az inget, és kézben tartotta az összehajtott újságot, amit úgy hajtott össze, hogy Rebecca Verloren fotója látható maradjon.

– Van ebben a tragacsban légkondi? – kérdezte Bosch, amint behúzta az ajtót. – A tökömrıl is csorog a víz.

– Jó, hogy mondja, de még jobban tette volna, ha az autójában vár meg, a kellemes hővösben. Ebben a fostalicskában nyáron nincs levegı, télen meg nincs meleg. Ennyiben emlékeztet is a volt nejemre.

Alighanem újabb mentıs humor, gondolta Bosch. Mackey egy dossziéra csíptetett lapot, és egy tollat nyújtott felé.

– Töltse ki, azután kész is vagyunk. – Oké. Bosch nekiállt beírni a hamis nevet és címet, amit már korábban kitalált. Mackey eközben

felvette a mikrofont a mőszerfalról. – Hé, Kenny! Néhány pillanattal késıbb felhangzott a válasz: – Mondjad. – Mondd meg Spidernek, hogy még ne menjen el. Beviszek egy kereket, szelepet kell

rajta cserélni. – Nem fog neki örülni. Már lefürdött. – Csak mondd meg neki. Vége. Mackey visszalelte a mikrofont a helyére. – Gondolja, hogy bent marad? – ráncolta a szemöldökét Bosch. – Reméljük, máskülönben várhat holnapig, hogy megszereljük a kerekét. – Addig nem várhatok. Muszáj továbbmennem. – Igen? Mégis hová? – Barstowba. Mackey beindította a teherautót, és balra fordult, hogy kinézzen a kis ablakon, és

meggyızıdjön róla, hogy lehajthat a padkáról az útra. Ebben a testhelyzetben nem látott rá Boschra, aki sietve felhajtotta a pólója ujját, hogy láthatóvá tegye szinte az egész koponyás tetoválást.

A vontató kikanyarodott az útra. Bosch kinézett az ablakon, és észrevette a golfpálya parkolójában az autókat, amelyekben Rider és a megfigyelıcsapat többi tagja várakozott. Kikönyökölt a nyitott ablakon és megkapaszkodott a keretben. Mackey így nem láthatta, amint feltartott hüvelykujjal jelez a többieknek.

– Mi van ott Barstowban? – érdeklıdött Mackey. – Semmi, csak ott lakom. És ott is akarom tölteni az éjszakát. – Mit keresett errefelé? – Ezt is, azt is. – Mondja, hogy járt odalent délen. Mi dolga volt azokkal az emberekkel? Bosch megértette az utalást azokra az emberekre – a Los Angeles déli részét benépesítı

etnikai kisebbségre. Elfordult és sokatmondó pillantást vetett Mackey-re, mintha ezzel jelezné, hogy túl sokat kérdez.

– Ez is, meg az is – felelte. – Értem én – válaszolt Mackey, miközben megadóan felemelte a kezét. – Azért mondok még valamit, öregem. Mindegy, mit csináltam ott, maga csak maradjon a

városnak ezen részén. Mackey elmosolyodott. – Tudom, hogy gondolja. Bosch érezte, ahogy közelednek a pillanathoz, amikor már nemcsak semmitmondó

dolgokról fognak cseverészni. Mackey minden bizonnyal felfigyelt a tetoválására, és most próbálta kiszedni Boschból, hogy mégis miféle ember. Bosch alkalmasnak találta az idıt arra, hogy diszkréten az újságcikkre terelje a másik figyelmét.

Letette a lapot kettıjük közé, miközben gondja volt rá, hogy Rebecca Verloren fotója továbbra is látható maradjon. Azután elkezdte visszahúzni az ingét. Elırehajolt, eközben kinyújtotta maga elég a karjait. Nem nézett Mackey-re, de tudta, hogy láthatóvá tette a koponyás tetoválást a bal karján, ezért elıbb a jobb karját dugta az ingujjba, és csak ezután főzte át a bal karját is. Végül hátradılt, és nekiállt begombolni az ingét.

– Odalent kicsit úgy érzem, mintha a harmadik világban lennék – jegyezte meg.

– Ebben egyetértünk. – Azt mondja? Csak nem idevalósi? – Mindig itt éltem. – Hát, haver, én a maga helyében fognám a családot – ha van családja – meg a zászlót, és

elmennék. Itt hagynám ezt az elbaszott helyet. Mackey nevetve bólogatott. – Az egyik barátom is folyton ezt mondja. – Hát, nem mondtam, hogy én találtam ki. – Attól még igaza van. A rádió hirtelen félbeszakította az ígéretes társalgást. – Hé, Ro! Mackey megragadta a mikrofont. – Mi az, Ken? – Átugrok a KFC-be, addig Spider itt marad. Kell valami? – Nem, majd késıbb kimegyek. Vége. Visszatette a mikrofont a helyére. Néhány percig néma csendben haladtak, amíg Bosch

azon tőnıdött, hogyan terelhetné vissza a beszélgetést a helyes irányba. Mackey végighajtott a Burbank Boulevard-on, azután jobbra fordult. Közeledtek a Tampához. Egy jobb kanyar, azután már egyenes vonalban el is érték a szervizt. Kevesebb mint tíz perc maradt az útból.

Végül Mackey lett az, aki a segítségére sietett. – Szóval, merrefelé ült? – kérdezte hirtelen. Bosch kivárt egy pillanatot, nehogy elárulja izgatottságát. – Mi az csudáról beszél? – kérdezte. – Láttam a tetkóit, ember. Nem nagy ügy. Vagy házilag készültek, vagy börtönben.

Nyilvánvaló. Bosch bólintott. – Obispóban. Lehúztam ott egy ötöst. – Igen? Aztán miért? Bosch felé fordult, és a szemébe nézett. – Ezért is, meg azért is. Mackey bólintott, és nem hagyta magát zavartatni. – Rendben van az, ember. Nekem is volt ott egy haverom, még a kilencvenes évek végén.

Azt mondta, nem is olyan rossz. Mint egy fehérgalléros börtön. Legalább nincs annyi nigger, mint a többi helyen.

Bosch egy hosszú pillanatig nem szólt. Tudta, hogy Mackey úgy használja a becsmérlı kifejezést, mint valami jelszót. Ha most megfelelıen felel neki, elfogadja. Mint valami titkos kódnál.

– Na igen – bólintott Bosch –, az sokat javít a körülményeken. Azért nem valószínő, hogy találkoztam a barátjával. Kilencvennyolcban kijöttem.

– Frank Simmons, így hívják. Csak tizennyolc hónapot volt ott, vagy így valahogy. Fresnói srác.

– Frank Simmons Fresnóból – tett úgy Bosch, mintha próbálna visszaemlékezni. – Nem, nem emlékszek rá.

– Rendes gyerek. Bosch bólintott. – Hallottam, hogy volt ott egy tag, aki néhány héttel azelıtt jött, hogy én szabadultam.

Mintha fresnói lett volna, de akkor már nem sok idım volt hátra. Már nemigen volt kedvem ismerkedni, ha érti, mire gondolok.

– Persze, értem. Csak úgy elgondolkodtam, tudja.

– Az emberének sötét haja van, meg olyan himlıheges arca, mintha söréttel szórták volna meg?

Mackey szélesen elmosolyodott, és bólogatni kezdett. – Az, az! Az Frank. Azelıtt csak Kráterképőnek hívtuk. – Biztos örült neki. A vontató ráfordult a Tampára, és északnak tartott. Bosch tudta, hogy talán még több idıt

tölthet Mackey-vel, amíg kicserélik a szelepet, de erre nem számíthatott. Bejöhet egy másik segélyhívás, de sok minden más is elterelheti Mackey figyelmét. Most kellett elvégeznie a feladatát, amíg kettesben lehet a célszeméllyel. Felvette az újságot, és az ölében tartotta, mintha csak a szalagcímeket futná át. Még ki kellett találnia, hogyan terelje a társalgást a Verloren-cikkre.

Mackey jobb kézzel elengedte a kormányt, és a fogai segítségével nekiállt lehúzni a kesztyőjét. A gyerekek szokták így csinálni, jutott Bosch eszébe. Mackey lelkesen Bosch felé nyújtott a kezét.

– Amúgy Ro vagyok. Bosch kezet rázott vele. – Ro? – A Roland rövidítése. Roland Mackey. Örülök, hogy találkoztunk. – George Reichert – adta meg Bosch a nevet, amit hosszas tanakodás után már korábban

kiválasztott. – Reichert? – vonta fel a szemöldökét Mackey. – Német név, igaz? – Azt jelenti, „a Birodalom szíve”. – Nem semmi. Gondolom, ezért is jár Mercedesszel. Tudja, egész nap ezeket a kurva

kocsikat bütykölöm. Sokat elárul valakirıl, hogy milyen kocsival jár, és mennyire figyel oda rá.

– Ha maga mondja. Bosch bólintott. Még most sem látta, hogy juthatna el a céljához, de bízott benne, hogy

Mackey ezúttal is kisegíti. – A németeknél jobban senki nem ért az autókhoz – jegyezte meg. – Maga mit vezet, ha

éppen nem ezt a szart? – Felújítok egy hetvenkettes Camarót. Fasza járgány lesz, ha egyszer elkészülök vele. – Jó évjárat – dolgozott a keze alá Bosch. – Na igen, mostanában nem is vennék semmit Detroitból. Maga is tudja, kik csinálják az

új autókat, nem igaz? Az istenverte mocsárlakók. Bele se ülnék ilyenbe, nemhogy rábízzam a családom életét.

– Németországban – áradozott Bosch –, ha bemegy egy gyárba, mindenkinek kék szeme van. Tudja, hogy értem. Láttam a képeken.

Mackey elgondolkodva bólogatott. Bosch tudta, hogy ideje belevágni a közepébe. Széthajtogatta az újságot az ölében, majd feltartotta a borítóját, hogy látható legyen a teljes Verloren-cikk.

– Ha már szóba kerültek a mocsárlakók – tőnıdött el hangosan –, olvasta ezt a sztorit? – Nem, mi van benne? – Egy anya rinyál benne a bantu gyerekérıl, akit tizenhét éve öltek meg. A rendırség meg

még most is nyomoz az ügyben. Hát ki nem szarja le, ember? Mackey vetett egy pillantást az újságra és meglátta a fotót Rebecca Verlorenrıl – mégsem

szólt semmit, és az arca sem árulkodott felismerésrıl. Bosch leengedte a lapot, hogy ne tőnjön tolakodónak. Összehajtotta az újságot, és visszatette a két ülés közé, mielıtt tett még egy kísérletet.

– Úgy értem, ha valaki így összekeveri a fajokat, mégis mire számít? – kérdezte. – Na igen – válaszolt Mackey.

Nem tőnt túl határozottnak, mintha valahol máshol járna az esze. Bosch ezt jó elıjelnek vette. Mackey talán máris a torkán érzi a félelem jeges szorítását. Tizenhét éve most elıször.

Bosch úgy döntött, ellıtte a puskaporát. Ha tovább próbálkozik, megkockáztatja a leleplezıdést, ezért úgy döntött, hogy az út hátralévı részét hallgatással tölti. Mackey láthatóan ugyanerre az elhatározásra jutott.

Azután néhány sarokkal odébb Mackey bevágott a belsı sávba, hogy megelızzön egy lassan araszoló Pintót.

– Gondolná, hogy van még ilyen az utakon? – kérdezte. Amint elhúztak a kis autó mellett, Bosch meglátta az ázsiai származású vezetıt a volán

mögött. Alighanem kambodzsai volt. – Mindjárt gondoltam – mordult fel Mackey, amint ı is meglátta. – Most figyeljen. Mackey élesen visszasorolt a külsı sávba, hogy ezzel beszorítsa a Pimtót a vontatóra

kapcsolt Mercedes és az út szélén parkoló kocsik közé. A Pinto vezetıjének nem maradt más választása, mint hogy csikorogva fékezzen. Mackey nevetése túlharsogta a dühödt dudálást is.

– Baszd meg! – üvöltötte Mackey. – Takarodj vissza a hajóra! Elégedetten fordult Bosch felé, aki szélesen elmosolyodott. Hosszú ideje semmi sem esett

ennyire nehezére. – Hé, öregem, kis híján összekoszolta a kocsimat - tiltakozott kaján vigyorral. – Volt maga Vietnamban? – kérdezte hirtelen Mackey. – Miért? – Csak úgy, öregem. Volt, vagy nem volt? – És ha igen? – Nekem is volt odaát egy barátom. Azt mondja, úgy csapták agyon az ilyen

faszpörgettyőket, mint a szúnyogot. Egy tucat reggeli elıtt, egy másik ebédre. Bárcsak ott lehettem volna, nem is kellene más.

Bosch elfordult, és kinézett az ablakon. Mackey kijelentése nyitva hagyta számára a lehetıséget, hogy fegyverekrıl és gyilkosságokról kérdezzen, de ı mégse tudta rávenni magát. Egyszeriben nem vágyott másra, csak hogy minél távolabb kerüljön Mackey-tıl.

Mackey azonban magától is tovább beszélt. – Próbáltam jelentkezni az öbölbe – még az elsı körben –, de nem vettek be. Bosch igyekezett összeszedni magát. – Miért nem? – érdeklıdött. – Nem tudom. Biztos kellett a helyem egy niggernek, vagy ilyesmi. – Vagy talán a priusza miatt. Bosch a másik felé fordult, miközben ezt mondta, és máris megbánta, hogy ilyen vádló

hangot ütött meg. Mackey állta a tekintetét, míg csak vissza nem kellett fordulnia az út felé. – Nekem is megvoltak a magam dolgai, de ettıl még használhattak volna odaát. A társalgás itt el is halt, és néhány sarokkal arrébb megérkeztek a szervizbe. – Szerintem ne is álljunk be a garázsba – vetette fel Mackey. – Spider le tudja szedni a

kereket, amíg a kocsi rajta van a horgon. Gyorsan megleszünk. – Csinálják, amit kell – vont vállat Bosch. – Biztos, hogy a fickó még nem ment el? – Nem, még itt kell lennie. Amint a vontató elaraszolt a garázsajtók elıtt, az árnyak közül egy férfi lépett ki és indult

a teherautó hátulja felé. Az egyik kezében légkulcsot tartott, a másikkal a kompresszor vezetékét igazította. Bosch látta a nyakára tetovált pókhálót. Ugyanaz a börtönkék. A férfi arca már az elsı pillanatban ismerısnek tőnt. Hirtelen belenyilallt a rémület. Azért ismerte fel a fickót, mert zsaruként már volt vele dolga: letartóztatta vagy kikérdezte – talán még abba a börtönbe is ı küldte, ahol ezt a tetoválást szerezte.

Bosch azonnal megértette, hogy távol kell tartania magát a Spidernek becézett férfitól. Elıvette a telefonját.

– Nem baj, ha addig itt maradok és elintézek néhány hívást? – kérdezte Mackey-tıl, amint az kinyitotta a teherautó ajtaját.

– Csak rajta. Nem fog sokáig tartani. Mackey becsukta az ajtót, Bosch egyedül maradt. Amint meghallotta, hogy a légkulcs

belekap a terepjáró kerékcsavarjaiba, feltekerte az ablakot, és hívta Rider számát. – Hogy megy? – kérdezte társa üdvözlés helyett. –Addig jól ment, míg vissza nem értünk a szervizbe – halkította le a hangját Bosch –, de

azt hiszem, ismerem a szerelıt. Ha ı is ismer engem, abból gond lehet. – Úgy érted, tudhatja, hogy zsaru vagy? – Pontosan. – Francba. – Pontosan. – Mit akarsz, mit tegyünk? Fim és Rick még a közelben van. – Hívd ıket, és mondd el, mi történt. Kérd meg ıket, hogy maradjanak, amíg ki nem

jövök. Próbálok a lehetı legtovább a kocsiban maradni. Ha feltartom a telefont, mintha beszélnék, talán nem látja meg az arcomat.

– Oké. – Reménykedjünk benne, hogy Mackey nem akar majd bemutatni. Azt hiszem, nagy

benyomást tettem rá. Lehet, hogy el akar majd dicsekedni velem. – Oké, Harry, csak ırizd meg a hidegvéred. Azonnal bemegyünk, ha azt látjuk, hogy… – Én nem magam miatt aggódom, hanem… – Hé, odamegy hozzád! A figyelmeztetéssel egy idıben éles kopogtatás hallatszott az ablakon. Bosch leengedte a

telefont, elfordult, és szembetalálta magát Mackey-vel. Letekerte az ablakot. – Kész van – közölte a férfi. – Máris? – Ja. Menjünk az irodába. Elrendezzük az anyagiakat, amíg Spider visszateszi a kereket.

Néhány óra múlva már otthon lehet. – Nagyszerő. Bosch a jobb füléhez szorította a telefont, amíg kiszállt és elsietett az irodáig. Spider egy

pillanatig sem láthatta a teljes arcát, miközben végig Riderrel beszélt. – Ügy látszik, valahogy csak megszabadulok tıle – mormolta. – Jó – felelte Rider. – A kérdéses személy épp most teszi vissza a kereket, figyelj oda,

amikor majd kijössz. – Oké. Miután belépett a kis irodába, Bosch összecsukta a telefont. Mackey a zsíros, rendetlen

íróasztal túlsó oldalára került. Jó néhány másodpercébe telt, amíg számológépen elvégezte a költségek összeadását.

– Összesen százhuszonöt lesz – mondta végül. – Négy mérföld vontatás, a szelep még három dolcsi.

Bosch letelepedett az, asztal elıtt álló székbe, és elıhúzta a tárcáját. – Kaphatnék nyugtát? Miközben leszámolta a hat húszast és az egy ötöst, odakint mechanikus zajok

hallatszottak. Most került vissza a kerék. Bosch elırenyújtotta a pénzt, de Mackey-t túlságosan lekötötte, hogy elolvassa az asztalon talált üzenetet. Olyan szögben tartotta, hogy Bosch is elolvashatta.

Ro – A Visa hívott a hitelkártya-kérelem miatt.

Boschban egyetlen pillanat alatt tudatosult az üzenet, Mackey azonban hosszú ideig meredt rá, mielıtt visszatette a fecnit az asztalra, és elvette a pénzt Boschtól. Miután eltette a pénzt a fiókba, nekiállt megkeresni a nyugtatömböt. Nem kevés idejébe telt.

– Általában Kenny írja a nyugtákat – mormolta maga elé. – İ meg elment valami szaros csirkéért.

Bosch már lemondott volna a nyugtáról, amikor cipıtalp sercegését hallotta, és tudta, hogy valaki belépett az irodába. Nem fordult meg, arra az esetre, ha Spider lenne az.

– Kész is van, Ro. Már csak le kell engedni. Bosch tudta, hogy döntı pillanathoz érkeztek. Ha Mackey be akarja mutatni, ennél jobb

alkalmat aligha talál. – Oké, Spider – bólintott Mackey. – Akkor én eltőntem. – Oké, ember, kösz, hogy maradtál. Holnap beszélünk. Spider elhagyta az irodát, miközben Bosch egy pillanatra se fordult hátra. Mackey

megtalálta a tömböt a középsı fiókban, és ráfirkantott valamit. Átadta a nyugtát Boschnak. Gyerekes írással a 125-ös számot jegyezte az aljára.

– Majd töltse csak ki – kelt fel az asztaltól. – Ledobom a gépet, azután mehet is. Bosch követte a szabadba, miközben rádöbbent, hogy az újságot a teherautóban felejtette.

Belegondolt, hogy otthagyja-e, vagy inkább kimentse magát, és visszatérjen a teherautóhoz. Ha elhozza, talán otthagyhatja az irodában, ahol Mackey tévézéssel tölti a mőszak hátralevı részét.

Végül úgy döntött, hogy felesleges lenne kapkodnia. Legjobb tudása szerint bogarat ültetett a fickó fülébe. Eljött az ideje, hogy hátradıljön, és várja a hatást.

A Mercedes hamar lekerült a horogról. Bosch átsétált a vezetı felıli oldalra, amíg Mackey feldobta a láncokat a teherautó platójára.

– Hát, kösz mindent, Roland. – Csak Ro, ember – javította ki Mackey. – Legyen óvatos, és tegyen magának egy

szívességet. Kerülje el a gettót. – Miattam ne aggódjon – bólintott Bosch. – Megleszek. Mackey elmosolyodott és kacsintott, miközben lehúzta a kesztyőjét, hogy Bosch felé

nyújtsa a kezét. Bosch kezet rázott vele, és viszonozta a mosolyát. Azután lenézett, és meglátta az apró fehér heget Mackey kézfején, a hüvelyk- és mutatóujjal elválasztó húsos részen. A .45-ös Colt nyoma.

– Talán még találkozunk – mondta.

30. BOSCH ELHAJTOTT oda, ahol a mőszak elején találkozott Riderrel. Leparkolt, és átült

a Taurusba. – Meleg helyzet volt, Harry – köszöntötte Rider. – Kiderült, hogy tényleg ismered a

fickót. A neve Jerry Townsend. Emlékszel még rá? Lefuttattuk a keresést a rendszámára, miután eljött a szervizbıl, így azonosítottuk.

– Jerry Townsend? Nem, semmit sem mond a neve. Csak az arca tőnt ismerısnek. – Kilencvenhatban emberölésért ítélték el. Öt évet ült. Úgy tőnik, eldurvult a veszekedés

az asszonnyal. Ennél többet nem tudtam összeszedni róla. Lefogadom, ha elıvennénk az aktáját, a te neved lenne rajta. Ezért ismerted fel.

– Gondolod, hogy kapcsolatban állhat ezzel az üggyel is? – Nem hinném. Csak arról van szó, hogy a szerviz tulajdonosa elıszeretettel alkalmaz

börtönviselt embereket. Olcsón dolgoznak, ha pedig elszúrnak valamit, ki mer panaszt emelni?

– Oké, menjünk vissza, és lássuk, mi történik. Rider sebességbe tette az autót, és kikanyarodott a Tampára, hogy elinduljon a szerviz

keresztezıdése felé. – Szóval, hogy ment? – érdeklıdött Rider. – Egész jól. Épp csak a cikket nem olvastam fel neki. Nem adta jelét felismerésnek, de

ennél többet nem tehettem. – Látta a tetoválásokat? – Igen, remekül beváltak. Azonnal elkezdett kérdezısködni, ahogy meglátta ıket.

Simmons is bejött. Kiderült, hogy jó haverok. De ami mindennél többet ér: láttam a heget a jobb kezén. Ott, ahol a pisztoly megcsípte.

– Te aztán mindenre gondoltál, Harry. Nincs is más dolgunk, mint hátradılni, és várni a fejleményeket.

– A többiek elmentek? – Mennek, amint jelentkezünk a helyünkön. Amikor elértek a Tampa és a Roscoe keresztezıdéséhez, meglátták Mackey teherautóját,

amint arra várt, hogy nyugat felé besoroljon a Roscoe-ra. – Elindult. Miért nem szólt senki? Ugyanebben a pillanatban megszólalt Rider mobiltelefonja. Bosch felé nyújtotta, hogy a

vezetésre koncentrálhasson, miközben átsorolt a balra kanyarodó sávba, és követte Mackey-t a Roscoe-n. Bosch felnyitotta a telefont. Tim Marcia jelentkezett, hogy közölje: Mackey útnak indult anélkül, hogy bárhová is kihívták volna. Jackson ellenırizte a hangszobában. A lehallgatott vonalakra nem érkezett hívás.

– Oké – felelt Bosch. – A kocsiban említette, hogy elugrik vacsoráért, talán oda megy. – Talán. – Most már rajta vagyunk, Tim. Kösz, hogy itt voltatok. Mondd meg Ricknek is. – Sok szerencsét, Harry. Követték a vontatót a bevásárlóközpontig, és figyelték Mackey-t, amint bement egy

Subway szendvicsezıbe. Nem vitte magával az újságot, amit Bosch az autóban hagyott. Miután megkapta az ételét, leült az egyik kültéri asztalhoz, és enni kezdett.

– Nem fogsz megéhezni, Harry? – érdeklıdött Rider. – Most még van idınk. – Idefelé beugrottam a Dupar'sba, úgyhogy megleszek. Hacsak nem látunk valahol egy

Cupid'st. Arra mindig vevı vagyok. – Erre nem szedsz rá. Megfogadtam, miután elmentél. Többé nem eszem gyorskaját. – Most mit akarsz ezzel? Olyan jókat ettünk. Mussóhoz is elvittelek minden csütörtökön. – Ha egészséges ételnek tartod a dupla sajtburgert, akkor igen, jókat ettünk. Különben is

vigyázni kell. Nem hallottál Choiról és Ortegáról? Choi és Ortega még Bosch idejében dolgozott a hollywoodi kapitányság rablási

csoportjánál. – Nem, mi történt velük? – Terepen voltak, azokat a fickókat lesték, akik elıszeretettel nyúlják le a prostikat.

Ortega a kocsiban ült, épp egy hot dogon rágódott, amikor hirtelen fuldokolni kezdett. Sehogy sem bírta felköhögni a falatot, a feje teljesen lila lett, egyfolytában a torkára mutogatott, Choi meg értetlenül nézte. Amikor Ortega végül kipattant az autóból, Choinak is leesett a tantusz. Megkerülte Ortegát, és befogta nyakprésbe, amíg ki nem dobta a hot dogot a kocsi motorháztetıjére. Cseszhették is a megfigyelést.

Bosch nevetve képzelte maga elé a jelenetet. Tudta, hogy az ilyen történetek sosem merülnek feledésbe, amíg vannak olyanok, mint Edgar, akik újra és újra elmesélik mindenkinek, akit csak odahelyeznek.

– Ebbıl is látszik, hogy Hollywoodban nincs Cupid's – vont vállat. – Amilyen kókadt virsliket adnak, biztosan nem lett volna ilyen probléma.

– Nem érdekel, Harry. Terepmunkán nincs hot dog. Se más gyorskaja. Ez az új szabály. Nem akarom, hogy a többiek életem végéig rajtam köszörüljék a…

Bosch telefonja csörrent meg. Robinson jelentkezett, aki Nord mellett az éjszakás mőszakban dolgozott a hangszobában.

– Épp most futott be egy hívás az állomásra. Telefonon szóltak Mackey után, vagyis elment valahová.

Bosch elmagyarázta a helyzetet, és elnézést kért, amiért nem tájékoztatták a hangszobát. – Hová kérték a mentést? – Baleset történt a Resedán, a Partheniánál. A kocsinak alighanem annyi. Be kell vontatni

a legközelebbi kereskedésbe. – Oké, rajta vagyunk. Néhány perccel késıbb Mackey elhagyta a gyorséttermet, a kezében jókora kóláspohárral.

Követték a Resada Boulevard és a Parthcnia Street keresztezıdéséhez, ahol az út szélére tollak ki egy összetört Toyotát. Egy korábban érkezeit vontató épp a másik balesetes kocsit emelte a magasba, egy jókora terepjárót, amelynek a csomagtartója rogyott be az ütközésnél. Mackey váltott néhány szót a másik teherautó sofırjével, mielıtt kezelésbe vette a Toyotát. Egy járırautó parkolt a közeli bevásárlóközpont elıtt, a kihívott egyenruhás rendır éppen a jelentést körmölte. Bosch sehol sem látta a két sofırt. Az autók sérüléseibıl ítélve talán ık is mentıvel hagyták el a helyszínt.

Mackey bevontatta a Toyotát a Van Nuys Boulevard-on álló márkaszervizbe. Miközben leengedte a roncsot az udvaron, Bosch újabb hívást kapott. Robinson tudatta, hogy Mackey-t újabb esethez hívták, ezúttal a Northbridge Fashion Centerbe, ahol a Borders könyvesbolt egyik alkalmazottjának az autója robbant le.

– Ha ennyit foglalkoztatják, aligha lesz ideje belenézni az újságba – jegyezte meg Rider, miután Bosch beszámolt a hívásról.

– Nem is tudom – csóválta a fejét Bosch. – Még az se biztos, hogy tud olvasni. – A diszlexiájára gondolsz?

– Igen, de nem csak arra. Nem láttam, hogy bármit leírt vagy elolvasott volna. Meg a vontatási papírokat is nekem kellett kitölteni, a végén pedig nem tudta vagy nem akarta beírni az adataimat a nyugtára. Azután volt egy üzenet az asztalán…

– Miféle üzenet? – Felvette, és sokáig meredten nézte, de nem vagyok benne biztos, hogy meg is értette. – Te el tudtad olvasni? Mi állt benne? – A nappalos fickó üzent neki. Azt hiszem, a Visa telefonált valamilyen kártyaigényléssel

kapcsolatban. Rider a homlokát ráncolta. – Mi az? – kérdezte Bosch. – Csak furcsa, hogy Mackey hitelkártyáért folyamodott, így sokkal könnyebb lenyomozni,

pedig ı biztosan nem ezt akarja. – Falán kezdi biztonságban érezni magát. Mackey a Toyota-kereskedésbıl egyenesen a bevásárlóközpontba ment, ahol a teherautó

akkumulátoráról beugrasztotta egy nı kocsiját, azután visszaindult a telephely felé. Tíz óra is elmúlt, mire lekanyarodott a szerviz elé. Bosch elhalványuló reményei újra feléledtek, amint a távcsövén keresztül figyelte, ahogyan Mackey a teherautótól az iroda felé veszi az irányt.

– Talán még nincs veszve semmi – mormolta. – Nála van az újság. Az épületen belül már nem lehetett olyan könnyen nyomon követni Mackey-t. Az irodát

két oldalról nagy üvegablakok határolták, ami nem okozott gondot, a garázsajtókat azonban lezárták, és Mackey többször is eltőnt arrafelé, ahol Bosch nem láthatta.

– Akarod, hogy egy ideig én legyek a szemed? – ajánlkozott Rider. Bosch leengedte a távcsövet, és társa felé fordult. Az autó sötétjében alig látta az arcát. – Nem, kösz. Egész idáig vezettél. Miért nem pihensz egy kicsit? Ha már olyan korán

felzavartalak. Visszaemelte a távcsövet a szeme elé. – Jól vagyok – közölte Rider. – De ha te pihenni szeretnél… – Amellett – vágott közbe Bosch – kicsit felelısnek is érzem magam a fickó miatt. – Ezt meg hogy érted? – Tudod te. Bármikor bevarrhattuk és megtörhettük volna Mackey-t, ehelyett követtük a

tervet, amit én találtam ki. Felelıs vagyok érte. – Még most is bevarrhatjuk. Ha a terved nem válik be, más lehetıségünk úgyse nagyon

lesz. Bosch telefonja újra csörögni kezdett. – Talán megvan, amire vártunk – fogadta Bosch a hívást. Nord jelentkezett. – Mintha azt mondtad volna, Harry, hogy a fickó leérettségizett. – Így is van. Mi történt? – Épp most hívott valakit, hogy olvassa fel neki a sztorit az újságból. Bosch egész testében megfeszült. Végre megtört a jég. Nem számított, milyen úton jut el a

sztori Mackey-ig, csak az, hogy az üzenet tudatosuljon benne. – Kit hívott? – Egy Michelle Murphy nevő nıt. Alighanem egy régi barátnıje. Megkérdezte, hogy

járatja-e még a Daily Newst, mint aki nem biztos a dologban. Amikor a nı igennel felelt, arra kérte, hogy olvassa fel neki a sztorit.

– Beszélgettek, miután a nı megtette? – Igen. A nı megkérdezte, hogy ismeri-e a lányt, akirıl a cikk szól. Mackey nemmel

felelt, de még hozzátette, hogy „a fegyvert ismerem”. Csak így. A nı ekkor közölte vele, hogy nem akar tudni az egészrıl, ezzel végeztek is. Mindketten letették.

Bosch végiggondolta a hallottakat. A színjáték tehát bevált: felkavarta a tizenhét éve mozdulatlan állóvizet. Érezte, ahogy a vér kezd felpezsdülni az ereiben.

– Át tudod irányítani a beszélgetést? – kérdezte. – Hallani akarom. – Azt hiszem, menni fog. Majd megkérdezem az egyik technikust, hogy… Késıbb hívlak,

Harry. Mackey újra telefonál. – Hívj. Bosch kapkodva összecsukta a telefont, hogy egy pillanatig se tartsa fel Nordot, azután

izgatottan beszámolt Ridernek Mackey és Michelle Murphy beszélgetésérıl. Érezte, ahogyan társát is elragadja a hév.

– Azt hiszem, sínen vagyunk, Harry. Bosch újra megkereste a távcsıvel Mackey-t. A férfi az irodai íróasztal mögött ült, és a

mobilján beszélt. – Gyerünk, Mackey – suttogta Bosch. – Bökd csak ki. Könnyíts a lelkeden. Ám ekkor Mackey összecsapta a telefonját. Bosch tudta, hogy a hívás túl rövid ideig

tartott. Tíz másodperccel késıbb Nord visszahívta. – Épp most hívta Billy Blitzkrieget. – Mit mondott? – Azt mondta, lehet, hogy baj van, és hogy talán lépnie kell, mire Burkhart félbeszakította

azzal, hogy bármi is van, ne telefonon tárgyalják meg. Végül megállapodtak abban, hogy találkoznak, amint Mackey végez a munkával.

– Hol? – Feltehetıen a házban. Mackey megkérdezte, fent lesz-e, mire Burkhart azt felelte, hogy

igen. Mackey ekkor megkérdezte, hogy Belinda ott van-e még, Burkhart pedig mondta, hogy alszik, és ne aggódjon miatta. Ezzel végeztek is.

Bosch feléledı reményei egy szemvillanás alatt hamuvá porladtak. Ha Mackey a házban találkozik Burkharttal, nem tudják lehallgatni a beszélgetésüket. Nem lehetnek tanúi a vallomásnak, amelynek a megszerzésére az egész akció irányul.

– Hívj, ha történik még valami – hadarta a telefonba, mielıtt letette. Rider felé fordult, aki alig várta, hogy értesüljön a hírekrıl. – Baj van? – kérdezte. Még a sötétben is látta Bosch arcán a csalódottságot. – Baj van. Beszélt neki a hívásról és az akadályról, amellyel szembesülnek, ha Mackey és Burkhart

zárt ajtók mögött tárgyalja ki a dolgot. – Azért ez nem a világvége, Harry- bólintott Rider, miután végighallgatta. – Részleges

beismerı vallomást tett ennek a Murphynek, és megkereste Burkhartot. Megtört a jég, úgyhogy még nincs veszve semmi. Csak ki kell találnunk, hogyan csalogassuk el ıket a házból. Mondjuk egy közeli Starbucksba vagy valahová.

– Látom is magam elıtt, ahogyan kedélyesen kávézgatnak… – Tudod, hogy értem. – Még ha elı is tudjuk csalni ıket, hogyan férkızünk a közelükbe? Lehetetlen. Az egész

csak akkor ér valamit, ha telefonon beszélik meg a dolgot. Erre épül a tervem. – Akkor maradjunk a seggünkön, és lássuk, mi történik. Mist egyelıre úgyse tehetünk.

Falán jó lenne hallani, mirıl beszélnek, de ettıl még nem dıl össze a világ. Mackey belemondta a telefonba, hogy lépnie kell. Ha így tesz, és megpróbál elszökni, az esküdtek azt mindenképpen a bőnösség jeleként fogják értékelni. Ha ehhez még hozzávesszük, amit eddig sikerült megtudnunk, talán ki tudjuk belıle préselni a vallomást. Van még esélyünk, oké?

– Oké. – Akarod, hogy felhívjam Ábelt? İ is kíváncsi a fejleményekre. – Persze, hívd csak. Nincs mit mondanunk neki, de azért csak hívd fel.

– Higgadj már le, Harry. Bosch indulatosan kapta fel a távcsövet, és célba vette Mackey-t, aki még mindig az

asztalnál ült, és láthatóan belefeledkezett a gondolataiba. A másik éjszakás – alighanem Kenny – mellette ült, a tévéképernyıre meredt, s közben nagyokat nevetett.

Mackey nem nevetett, és nem nézte a tévét. Elırehajtotta a fejét, mintha az emlékei között kutatna.

Az éjfélig hátralévı kilencven perc a leghosszabb idınek tőnt, amit Bosch valaha is megfigyeléssel töltött. Amíg arra vártak, hogy az állomás bezárjon, és Mackey elinduljon hazafelé, találkozni Burkharttal, semmi sem történt. A telefonok hallgattak, Mackey tapodtat se mozdult az íróasztal mögül, és Bosch még most sem tudta, hogyan irányíthatná máshová a találkozót, vagy hogyan szivároghatna be a házba. Mintha megdermedt volna az idı, míg csak az óra tizenkettıt nem ütött.

Akkor végre kialudtak a szerviz külsı fényei, és a két férfi bezárt éjszakára. Amikor Mackey megjelent, magával hozta az újságot, amit nem tudott elolvasni. Bosch tudta, hogy meg fogja mutatni Burkhartnak, és valószínőleg kitárgyalják a gyilkosságot.

– De mi nem leszünk ott – mormolta maga elé, miközben távcsövével követte Mackey-t. Mackey beült a Camaróba, és zajosan felpörgette a motort, azután széles ívben ráfordult a

Tampára, és délnek tartott a megbeszélt találkozóhely felé. Rider kivárt a megfelelı ideig, azután kifordult a parkolóból, átvágott a Tampa északnak tartó sávjain, és dél felé vette az irányt. Bosch felhívta Nordot a hangszobában, hogy tudassa vele: Mackey elhagyta az állomást, így mostantól az otthoni vonalat kell lehallgatniuk.

Mackey autójának fényei három sarokkal megelızték ıket. Az úton alig jártak, így Rider betarthatta a biztonságos távolságot. Miközben elhaladtak a parkoló elıtt, ahol Bosch kocsiját hagyták, lassítottak, és ellenırizték, hogy a Mercedes épségben megvan-e.

– Hoppá – nyögött fel hirtelen Rider. Bosch épp idıben fordult elıre, hogy lássa, amint Mackey csikorgó gumikkal

visszafordul. A Camaro egyenesen Bosch és Rider felé tartott. – Most mit csináljak, Harry? – kérdezte fojtott hangon Rider. – Ne csinálj semmit, amivel felkeltenéd a gyanúját. – Egyenesen felénk tart. Biztos kiszúrta, hogy követjük. – Csak nyugodtan. Lehet, hogy az én kocsimat vette észre a parkolóban. A Camaro motorjának öblös dübörgését jóval elıbb hallották, mint ahogy a kocsi a

közvetlen közelükbe ért. Fenyegetınek és gonosznak tőnt a hang, mintha csak valami szörny rontott volna rájuk.

31. AZ ÖREG CAMARO lassítás nélkül elrobajlott Bosch és Rider mellett. A Saticoynál

átszáguldott a piros lámpán, azután Bosch figyelte, amint a lámpái belevesznek a távolba. – Mi volt ez? – hördült fel Rider. – Gondolod, hogy észrevett bennünket? – Nem tudom… A telefon megcsörrent, és Bosch kapkodva felvette. Robinson volt az. – Épp most hívta vissza az autóklubos központ. Nem igazán örült neki, de úgy tőnik,

muszáj kimennie. – Úgy érted, el kell vontatnia valakit? – Igen. Az autóklubtól riasztották. Ha nem szállna ki, talán elmennének egy másik céghez,

az meg komoly veszteséget jelentene. Az autóklub sok megrendelést hoz. – Hová kell kiszállnia? – A Reaganén robbant le egy kocsi. A nyugati oldalon, a tampai felhajtó közelében. Nincs

messze. Azt mondta, már úton is van. – Oké. Akkor követjük. Bosch összecsukta a telefont, majd tudatta Riderrel, hogy nyugodtan megfordulhat.

Mackey nem szúrta ki ıket, egyszerően csak ki kell szállnia egy váratlan esethez. Mire visszaértek a Tampa és a Roscoe keresztezıdéséhez, a vontató már elhagyta az

elsötétített állomást. Mackey nem vesztegette az idıt. Miután tudták Mackey úti célját, Rider nem kockáztatta, hogy a férfi kiszúrja ıket a

teherautó visszapillantójában. Északnak tartottak a Tampán, az autópálya felé. A Reagan a 118-as gyorsforgalmi út egy szakasza volt, és kelet–nyugati irányban szelte ál a völgy északi részét, egyikeként a néhány autóútnak, amelyet a forgalom nem torlaszolt el a nap huszonnégy órájában. A néhai kormányzóról és elnökrıl elnevezett út a Simi Valley-be vezetett, ahol Reagan elnöki könyvtára állt. Bosch valahogy mégis furának találta, hogy Robinson Reagannek nevezi az autópályái. İ mindig csak 118-asként ismerte.

A 118-as nyugati felhajlója a Tampáról nyílt. Rider lassított, és lemaradt. Látták, amint a teherautó balra fordul, és eltőnik a szemük elıl a felhajtón. Rider ekkor élesen visszakanyarodott, ám alig érkeztek el a felhajtóhoz, máris tudatosult bennünk a probléma. A lerobbant autó nem a gyorsforgalmi úton állt, ahogyan Nord tudta, hanem magán a felhajtón, így sebesen közeledtek a teherautóhoz, amely ötven méterrel elıttük lesorolt a padka mellé. A vontató éppen rátolatott a kis piros kocsira, amely felkapcsolt vészvillogóval várta a sorsát.

– Most mi legyen, Harry? – tette fel a kérdést Rider. – Ha leállunk, azonnal észrevesz minket.

Igaza volt. Ezzel tönkretettek volna mindent. – Csak menj tovább – felelte. Gyorsan kellett gondolkodnia. Tudta, hogy miután elérik az autópályát, félreállhatnak, és

kivárhatják, amíg Mackey elvontatja a mőködésképtelen autót, ezzel azonban nagy kockázatot vállalnának. Mackey kiszúrhatja Rider kocsiját, sıt akár meg is állhat, hogy felajánlja a segítségét. Ha meglátja Boscht, lıttek az egésznek.

– Van nálad autóatlasz? – Az ülés alatt.

Rider elhaladt a lerobbant autó és a vontató mellett, amíg Bosch az ülés alatt kotorászott. Miután látótávolságon kívül kerültek, Bosch felkapcsolta a belsı világítást, és kapkodva kezdte forgatni az atlasz oldalait. A térkép Los Angelesben egyet jelentett a túléléssel. Bosch sokéves tapasztalattal rendelkezett a használata terén, így hamar ráakadt arra az oldalra, amely a városnak ezt a részét ábrázolta. Sietve felmérte a helyzetet, majd eligazította Ridert.

– A következı kijárat a Porter Ranch Drive, kevesebb mint egy mérföldre. Lemegyünk, és jobbra fordulunk, azután még egyszer jobbra a Rinaldin. Így visszajutunk a Tampára. Vagy megállunk a felüljárón, vagy tovább körözünk.

– Azt hiszem, inkább várunk. Feltőnhet neki, ha kétszer ugyanaz a kocsi megy el mellette. – Elfogadhatóan hangzik. – Nekem meg nem tetszik, de nincs más választásunk. Gyorsan eljutottak a Porter Ranch-i kijáratig. – Megnézted a kocsit? – kérdezte Bosch. – Én a térképpel voltam elfoglalva. – Kis külföldi kompakt. Ügy néztem, csak egyvalaki ül benne. A teherautó fényeitıl nem

láttam mást. Rider tartotta a sebességet, amint lefordultak a Porter Ranch Drive-rávezetı lehajtón. A

megbeszéltek szerint két jobbkanyar után már a Tampa felé tartottak. A Corbin sarkán megálltak a pirosnál, de miután kinézett mindkét irányba, Rider továbbhajtott. Nem egész három perccel azután, hogy elhaladtak a vontató mellett, vissza is értek a Tampára. Rider a felüljáró közepén lehúzódott az út szélére. Bosch kinyitotta az ajtót.

– Megnézem. Kiszállt az autóból. Ebbıl a szögbıl nem látta a vontatót, csak a fülke tetején villódzó

lámpa harsány fényét. – Vidd ezt magaddal, Harry. Bosch visszafordult, hogy elvegye a felé nyújtott adóvevıt. Elindult a felüljáró mentén. Az autópályán nem volt nagy forgalom, de az alatta elsuhanó

autók zaja így is elnyomott minden mást. Amikor elérkezett a felhajtóhoz, és lenézett, beletelt néhány pillanatba, amíg a szeme hozzászokott a villogó bántóan éles fényéhez.

Nem sokkal ezután rájött, hogy már nem látja a lerobbant autó vészvillogóját. Tüzetesebben is megnézte, de a kocsi már nem parkolt a padkán. Tekintetével végigpásztázta a felhajtót, míg meg nem látta a nyugat felé száguldó tucatnyi autó vörös fényeit.

Visszafordult a vontató felé. Minden csendesnek tőnt. Mackey-nek nyomát se lehetett látni.

Bosch felemelte és bekapcsolta a rádiót. – Kiz? – Igen, Harry? – Jobb lesz, ha idejössz. Bosch lefelé indult a felhajtón, miközben elıvette és az oldalához szorította a fegyverét.

Fél perccel késıbb fény villant mögötte, amint Rider húzódott le a padkához. Miután zseblámpával a kezében kiszállt, együtt indultak tovább, lefelé a felhajtón.

– Mi történt? – kérdezte suttogva Rider. – Nem tudom. Mackey-nek még most sem látták nyomát, sem a teherautóban, sem körülötte. Bosch

érezte, ahogyan elszorul a torka. Ösztönösen tudta, hogy valami nem stimmel. Ahogy közeledtek, úgy erısödött benne ez az érzés.

– Mit mondunk, ha itt van, és minden a legnagyobb rendben? – suttogta Rider. – Semmi nincs rendben. A teherautó fényei szinte teljesen elvakították, és Bosch jól tudta, mennyire

kiszolgáltatottá teszik ıket. A vontató körül senkit sem lehetett látni. Kitért jobbra, hogy különváljanak Riderrel.

Régi furgon robajlott végig a felhajtón, petróleumbőz és dübörgı robaj kíséretében, amibe a föld is belerengett. Bosch lassan letért a felhajtó gyommal benıtt oldalára, de még innét sem látott senkit maguk elıtt.

Bosch és Rider nem kommunikált egymással. Az autópálya zaja öblösen visszhangzott a felüljáró alatt – kiabálniuk kellett volna, de ezzel csak elvonják a másik figyelmét.

Akkor találkoztak újra, miután elérték a vontatót. Bosch benézett a fülkébe, de nyomát se látta Mackey-nek. A teherautó motorja most is járt. Hátrakerült, és a tolatólámpa fényénél megvizsgálta az aszfaltot. Ívelt keréknyomok vezettek egészen a teherautó hátuljáig, és az úton ott hevert az egyik foltos munkáskesztyő, amit Mackey viselt a nap korábbi részében.

– Add ide egy kicsit – vette el az elemlámpát Ridertıl. Magában megjegyezte, hogy a lámpa a rövid gumi markolatú modell, amit azután rendszeresítettek, hogy valaki videóra vette, amint az egyik gyanúsítottat elkalapálják a régi acélnyelő típussal.

Bosch a teherautó hátuljára irányította a fénysugarat, majd végigpásztázta a lökhárítót, amely a tolatólámpák alatt éles árnyékot vetett a burkolatra.

Vér csillant a sötét acélon. Könnyedén meg lehetett különböztetni egy olajfolttól: mindennel összetéveszthetetlenül vöröslött a szemük elıtt. Bosch leguggolt, hogy a teherautó alá irányítsa a fényt. Az itteni sötétséget még áthatolhatatlanabbá tették a vakító tolatólámpák.

Mackey teste összekuporodva feküdt a hátsó tengely alatt. A fél arca vérben fürdött attól a hosszú, mély vágástól, amely a feje bal oldalán haladt végig. Kék egyenruháján sötét foltok jelezték a további láthatatlan sérülések helyét. A ruha ágyékát beszennyezte a vér, a vizelet vagy mindkettı. Az alkar, amelyet Bosch látott, furcsa szögben állt a felkarhoz képest, és a fényben elıvillant a hófehér csont is. A kar Mackey mellkasán feküdt, s néha görcsös rándulásokkal felemelkedett. A férfi még élt.

– Istenem! – kiáltott fel Rider Bosch mögött. – Hívd a mentıket! – rivallt rá Bosch, mielıtt bemászott a teherautó alá. Miközben Rider elrohant az autó és a hátrahagyott rádió felé, Bosch olyan közel kúszott

Mackey-hez, amennyire csak tudott. Tudta, hogy tönkreteszi a nyomokat, mégis meg kellett tennie.

– Hall engem, Ro? Ki tette ezt, Ro? Mi történt? Mackey mintha összerezzent volna a neve említésére. Az ajkai mozogni kezdtek, és

Bosch csak ekkor vette észre, hogy az állkapcsa is eltört vagy kiugrott. Az ajkak görcsösen mozogtak, mintha Mackey most elıször próbálná használni ıket.

– Ne siessen, Ro, csak mondja el, ki tette ezt. Látta a támadót? Mackey suttogott valamit, de a hangja belefúlt egy arra haladó autó zajába. – Mondja még egyszer, Ro. Beszéljen tovább. Bosch elırébb furakodott, és Mackey szájához hajtotta a fejét. Félig ziháló, félig suttogó

hangot hallott. – …sworth… Hátrébb húzódott, és lenézett Mackey-re. A szemébe világított, hátha ezzel visszahozza a

kábulatból. Ekkor látta, hogy Mackey bal szeme körül bevérzések keletkeztek, és még a csontok is szilánkokra törtek. Nem létezik, hogy ezt túlélje.

– Ro, ha van valami mondanivalója, most mondja. Maga ölte meg Rebecca Verlorent? Ott volt akkor éjjel?

Bosch újra közel hajolt, de ha Mackey mondott is valamit, az belefúlt egy újabb arra haladó autó zajába. Amikor Bosch másodszor is visszahúzódott, a férfi már halottnak tőnt. Bosch Mackey véres nyakához szorította az ujját, de nem tapintott pulzust.

– Ro! Roland, itt van még? A férfi sértetlen szeme felnyílt, de csak résnyire. Bosch odavilágított, és nem látott

pupillamozgást. Mackey kiszenvedett. Bosch lassan kihátrált a teherautó alól. Rider karba tett kézzel várta.

– A mentı már úton van – tudatta. – Mondd le. Bosch visszaadta társának az elemlámpát. – Szerinted talán meghalt, Harry, de a mentısöknek is meg kell erısíteniük. – Ne aggódj, meghalt. Ha bemásznak oda, csak tönkreteszik a helyszínt. Mondd le ıket. – Mondott valamit? – Valamit, ami úgy hangzott, „Chatsworth”. Ez minden. Többet nem hallottam. Rider idegesen járkálni kezdett fel alá. – Istenem – nyögött fel. – Azt hiszem, kidobom a taccsot. – Akkor menj minél távolabb a helyszíntıl. Rider elsietett az autója felé. Bosch gyomra is felkavarodott, de tudta, hogy képes

uralkodni magán. Nem Mackey összezúzott teste láttán tört fel benne a keserő epe. Akárcsak Rider, látott mar sokkal rosszabbat is. A körülményektıl lett rosszul. Tudta, hogy nem baleset történt. A férfit meggyilkolták, méghozzá azért, mert ı felkavarta az állóvizet.

Rosszullét környékezte, amiért ı okozta Roland Mackey halálát. S ezzel elszakította az egyetlen, legutolsó szálat, amely elvezethetett volna Rebecca Verloren gyilkosához.

Harmadik rész

Vár a sötétség

32. A TAMPA AVENUE-T és a Ronald Reagan gyorsforgalmi utat összekötı felhajtót

lezárták, a forgalmat a Rinaldi és a Porter Ranch Drive-i bejárat felé terelték. A felhajtón egymást érték a rendırségi jármővek. A Los Angeles-i rendırség tudományos nyomozócsoportja, a kaliforniai közúti rendırség és a törvényszéki orvos szakértıi hivatal éppúgy képviseltette magát, mint a lezáratlan ügyek osztálya. Abel Pratt néhány telefonnal elintézte, hogy az ügyet az egység hatáskörébe utalják. Miután Roland Mackey-t egy állami gyorsforgalmi út bevezetı szakaszán gyilkolták meg, az ügy elméletileg a közúti rendırség hatáskörébe tartozott, ık azonban szíves-örömest lemondtak róla, fıként azután, hogy a haláleset egy jelenleg is zajló nyomozás vonatkozásában következett be. Más szavakkal: a Los Angeles-i rendırség nyomozói megehették, amit kifıztek.

A közúti rendıri egység parancsnoka felajánlotta legjobb baleseti szakértıit az eset tisztázásához, Pratt pedig élt az ajánlattal, emellett összeszedte a legjobb törvényszéki szakértıket, s mindezt az éjszaka közepén.

Bosch és Rider a helyszínelés ideje alatt Pratt kocsijának hátuljában ült, és feleltek Pratt kimerítı kérdéseire, majd Tim Marciának és Rick Jacksonnak is, akiket az otthonukban riasztottak, hogy vegyék át a nyomozást Mackey gyilkosa után. Miután Bosch és Rider részese illetve szemtanúja volt a gyilkosságot megelızı eseményeknek, egyértelmő döntés született arról, hogy nem végezhetik a nyomozást. Mindez persze nem volt több formalitásnál. Senki sem kételkedett abban, hogy Bosch és Rider viszi tovább a Verloren-ügyet, s eközben nyilvánvalóan nyomoznak majd Roland Mackey gyilkosa után is.

Hajnali három körül a szakértık összeültek a nyomozókkal, hogy átvegyék, mit sikerült megtudniuk. Mackey holttestét kiemelték a teherautó alól; a bőntény helyszínét kimerítıen dokumentálták, lefényképezték és videóra vették. Elérkezett az idı, hogy mindenki szabadon kifejthesse a véleményét.

Pratt elsıként a közúti rendırség nyomozójának, egy David Allmand nevő hórihorgas fickónak adta meg a szót. Allmand lézersugárral rajzolta körül az aszfalton és a kavicson maradt keréknyomokat, amelyek szerinte Mackey halálához kapcsolódtak. Rámutatott a teherautó hátuljára, ahol krétával jelölte a karcolásokat, horpadásokat és töréseket. Ugyanarra a következtetésre jutott, mint Bosch és Rider az elsı pillanatban, amikor meglátták Mackey-t. Az áldozatot meggyilkolták.

– A nyomokból egyértelmően látszik, hogy a vontató jármő ettıl a ponttól harmincméternyire húzódott le a padkára – magyarázta Allmand –, mégpedig vélhetıen azért, hogy kikerülje az ott várakozó másik jármővet. Ezután hátratolatott eddig a pontig. A vezetı üresbe tette a váltót, és behúzta a kéziféket, mielıtt elhagyta a jármővet. Ha sietett, amint arra a rendelkezésre álló adatok utalnak, alighanem egyenesen a jármő hátuljához lépett, hogy leengedje a vontatóeszközt. Itt történt az eset.

– A mozgásképtelen autó nyilvánvalóan nem volt mozgásképtelen. A vezetı beletaposott a gázba, és elırehajtott, ezáltal nekipréselte a teherautó vezetıjét a vontató hátuljának és a vontatóeszköznek. A vontatásra készülı áldozat ekkor valószínőleg a vontatóhorgot szabadította ki, ez magyarázza a súlyos fejsérüléseket. Arcával csapódott a vontatókészüléknek, ezt bizonyítják az emelıkaron talált vérnyomok is.

Allmand végigfuttatta a lézer kis vörös pontját a vontatókaron, hogy illusztrálja az állítást.

– Az autó ekkor hátratolatott – folytatta innét erednek ezek a nyomok az aszfalton, majd újra támadt. Az áldozat már az elsı becsapódástól végzetes sérüléseket szenvedett, de nem halt meg azonnal. Valószínőleg a földre zuhant, és utolsó erejével bemászott a teherautó alá, hogy elkerülje a második támadást. Akárhogy is a jármő másodszor is nekihajtott a vontatónak. Az alatta fekvı áldozat pedig természetesen belehalt a korábban szerzett sérülésekbe.

Allmand türelmesen várta az esetleges kérdéseket, de senki sem törte meg a komor csendet. Boschnek egyetlen kérdés sem jutóit az eszébe. Allmand végül azzal fejezte be a jelentést, hogy rámutatott a két keréknyomra.

– Ismerjük a teherautónak rontó személygépjármő nyomtávját, ami némiképp leszőkíti a kört. Valószínőleg kismérető importmodellrıl van szó. Elvégeztem a szükséges méréseket, és amint összevetem ıket a gyártók katalógusaival, meg tudom határozni a lehetséges típusokat.

Miután most sem szólt senki, Allmand körberajzolt a lézerrel egy kis olajfoltot. – Tudniuk kell továbbá, hogy a támadó jármőbıl csepegett az olaj. Nem nagy ügy, de

fontos lehet a késıbbiek során, ha majd meg kell határozni, milyen sokáig várakozott a gyilkos az áldozatra. Miután a jármő megkerül, jó megközelítéssel meg tudjuk határozni, mennyi idı telt el, amíg összejött ez a kis folt.

Pratt bólintott. – Jó tudni – mormolta. Köszönetet mondott Allmandnak, majd felkérte a törvényszéki szakértıt, Ravi Patelt,

hogy ismertesse a holttesten elızetesen elvégzett vizsgálatok eredményét. Patel azzal kezdte, hogy felsorolta a számtalan törést és egyéb sérülést, amit a külsı vizsgálat alapján az áldozat egyértelmően elszenvedett. Az összeütközés betörte Mackey koponyáját, szétzúzta a bal szemgolyóját, és kimozdította a helyébıl az állkapcsát. A csípıcsont eltört, a bal felsı bordák úgyszintén. A bal kar és a jobb comb szintén szilánkosra tört.

– Valószínő, hogy ezek a sérülések egyetlen becsapódás során keletkeztek – tette hozzá Patel. – Az áldozat vélhetıen állt, és a lökés hátulról, illetve jobb oldalról érte.

– Képes lehetett arra, hogy bemásszon a teherautó alá? – kérdezte Rick Jackson. – Lehetséges – bólintott Patel. – A túlélési ösztön hihetetlen dolgokra képes. Biztosat nem

tudok mondani, amíg el nem végeztem a boncolást, de az ilyen esetekben gyakran tapasztaljuk, hogy a túlnyomástól a tüdı perforálódik, és megtelik vérrel. Ehhez idı kell. Bemászhatott a kocsi alá, ahol úgy gondolta, hogy biztonságban lehet.

Azután pedig megfulladt az aszfalton fekve, tette hozzá gondolatban Bosch. A következı jelentést Raj Patel, a tudományos csoport nyomozója tette, Ravi Patel

testvére. Bosch mindkettejüket ismerte a korábbi ügyekbıl, és tudta, hogy a legjobbak közé tartoznak.

Raj Patel ismertette a helyszín feltárásának alapszabályait, majd közölte, hogy Mackey túlélési ösztöne segíthet a nyomozóknak a gyilkos azonosításában.

– A második ütközést már nem tompította a teherautó és a másik jármő közé ékelıdı test. Fém ütközött fémnek. Számos fém-, illetve festékmintát vettünk, így miután megtaláltuk a másik jármővet, százszázalékos pontossággal tudjuk majd azonosítani.

Halvány fénysugár a sötétségben, gondolta Bosch. Miután Patel végzett a jelentéssel, a jelenlévık feloszlottak. A nyomozók nekiláttak a

különbözı feladatoknak, amelyeket Pratt kirótt rájuk, mielıtt még másnap reggel kilenckor az egész, egység találkozik a Pacific Dining Carban, hogy megvitassa az ügyet.

Marciának és Jacksonnak kellett átkutatnia Mackey házát, ami azzal járt, hogy az éjszaka közepén felébresztettek egy bírót, és aláíratták vele a házkutatási parancsot, Mackey ugyan is megosztozott a házon Burkharttal, és Burkhart a gyilkosság lehetséges gyanúsítottjai közé tartozott. A házat – s benne remélhetıleg Burkhartot – mindvégig megfigyelés alatt tartották,

miközben Mackey-t megölték a felhajtón. Burkhart ettıl még természetesen bárkit megbízhatott a gyilkossággal, így amíg nem tisztázta magát, gyanúsítottnak tekintették.

Miután megtalálta Mackey-t a teherautó alatt, Bosch és Rider az elsık között hívta fel a Mariano Streeten ırködı két nyomozót, Kehoe-t és Bradshow-t, akik azonnal behatoltak a házba, hogy ırizetbe vegyék Burkhartot és egy Belinda Messier nevő nıt.

Most mindketten arra váriak a Parker Centerben, hogy kihallgassák ıket. Bosch és Rider készséggel vállalta a feladatot.

Ám alig indultak el a felhajtón Rider kocsija felé, Pratt feltartóztatta ıket. Miután félrevonta a két nyomozót, lehalkította a hangját, hogy senki ne hallgathassa ki ıket.

– Talán felesleges is mondanom, hogy ezért mindkettıjüknek alaposan be fognak főteni – kezdte.

– Tudjuk – bólintott Rider. – Nem tudom, milyen formában vonják majd felelısségre magukat, de számítsanak rá –

tette hozzá. – Állunk elébe. – Azért útban a belváros felé beszélgessenek el a dologról – javasolta Pratt. – Csak hogy

minden klappoljon. Pratt arra utalt, hogy hangolják össze a meséjüket, a lehetı legjobb színben tüntetve fel

magukat, és maradjanak következetesek akkor is, ha külön kérdezik ki ıket. – Nem lesz semmi baj – nyugtatta meg Rider. Pratt vetett egy pillantást Boschra, mielıtt visszafordult a vontató felé. – Tudom – elızte meg Bosch –, én vagyok a hunyó. Ha valakinek el kell vinnie a balhét,

én leszek az. Semmi gond. Az egész úgyis az én ötletem volt. – Harry – próbálkozott Rider –, ez most… – Az én tervem volt – szakította félbe Bosch. – Én vagyok az emberük. – Hát, talán senkinek sem kell elvinnie a balhét – sóhajtott fel Pratt. – Minél elıbb a

végére járunk az ügynek, annál hamarabb túl leszünk az egészen, fia gyızünk, úgyis megbocsátanak mindent.

– Ahogy mondja, fınök – helycselt Rider. Miközben Bosch és Rider felkaptatott a dombra, egyetlen szót sem szóltak.

33. A PARKER CENTER elhagyatott volt, amikor odaértek. Habár számos nyomozószerv

mőködött az épületben, a legtöbb helyet mégis a parancsnoki állomány foglalta el, így biztosak lehettek benne, hogy az épület napkeltéig nem élénkül fel. A liftben Bosch és Rider különvált: Bosch egyenesen a harmadik emeleti rablási és gyilkossági fıosztályra ment, hogy leváltsa Kehoe-t és Bradshaw-t, amíg Rider beugrott a lezáratlan ügyek osztályára, hogy magához vegye a William Burkhartról összeállított aktát.

– Nemsokára találkozunk – köszönt el Boschtól, amint kilépett a Hitbıl. – Remélem, Kehoe és Bradshaw fızött egy erıs kávét.

Miután kiszállt, Bosch végigsietett a folyosón, a rablást és gyilkossági fıosztály kétszárnyú ajtaja felé. Váratlanul egy hang harsant mögötte: – Emlékszik még, mit mondtam a futózott gumikról?

Bosch megfordult. Irving közeledett felé a folyosó túlsó végérıl. Miután arrafelé csak a számítógépesek dolgoztak, Bosch gyanította, hogy Irving eddig a folyosón várakozott. Bosch próbálta nem kimutatni a meglepetését, amiért máris tudja, mi történi az autópályán.

– Maga mit keres itt? – Gondoltam, korábban kezdek. Nagy nap ez a mai. – Azt gondolja? – Azt gondolom. Úgy tisztességes, hogy elıre szóljak. Reggelre a média is tudni fog a

maga kis éjszakai kalandjáról. A riporterek tudni fogják, hogy csalinak használta ezt a Mackey fiút, akit végül a lehetı legszörnyőbb módon gyilkoltak meg. Meg fogják kérdezni, hogyan lehetséges, hogy egy nyugdíjazott nyomozó visszatérjen, és ilyen balfogást engedjen meg magának. Azért ne aggódjon. A kérdéseiket elsısorban a rendırfınöknek fogják feltenni, aki lehetıvé tette ezt az egészet.

Bosch felnevetett, és megcsóválta a fejét, mint aki semmi fenyegetıt nem lát ebben. – Ez minden? – kérdezte. – Arra fogom kérni a belsı ügyosztály vezetıjét, Bosch nyomozó, hogy indítson

vizsgálatot a maga ténykedésével kapcsolatban. Meglátja majd, még nem rozsdásodtam be teljesen.

Bosch tett egy lépést Irving felé, abban a reményben, hogy ezzel elveheti a fenyegetés élét.

– Helyes, fınök, tegye csak a dolgát. Remélem, arra is felkészítette a hiénáit, amit a maga érintettségérıl fogok mesélni.

Irving csak hosszú szünet után válaszolt. – Miféle sületlenségeket hord itt össze? – A fickó, akit maga szerint jogtalanul használtam fel csaliként, tizenhét évvel ezelıtt

megúszta, fınök. Megúszta, hogy maga lepaktálhasson Richard Ross-szal. Mackey-nek börtönben lett volna a helye, ehelyett arra használta fel az egyik betörése nyomán szerzett fegyvert, hogy megöljön vele egy ártatlan tizenhat éves lányt.

Bosch kivárt, de Irving egy szót sem szólt. – Úgy bizony – bólintott Bosch. – Ha Roland Mackey vére az én lelkemen szárad, akkor

Rebecca Verlorené a magáén. Ki akar tálalni a sajtónak és a belsı ügyosztálynak? Csak tegye, majd meglátjuk, mi sül ki belıle.

Irving tekintete sötéten villant meg. Tett egy lépést Bosch felé, végül alig néhány centi választotta el az arcukat.

– Nagy tévedésben van, Bosch. Azokat a kölyköket egytıl egyig tisztázták a Verloren-üggyel kapcsolatos vádak alól.

– Igen, de hogyan? És ki tisztázta ıket? Green és Garcia biztosan nem. Gondoskodott róla, hogy leálljanak. Ahogy gondoskodott a lány apjáról is. Maga és a kopói szépen elijesztették.

Bosch megbökte a másik mellkasát. – Hagyta kisétálni a gyilkosokat, csak hogy megvédje a piti kis alkuját. Irving kapkodva magyarázni kezdett. – Teljesen félreérti az egészet. Tényleg azt hiszi, hogy futni hagytunk egy gyilkost? Bosch megrázta a fejét, hátrébb lépett, és kis híján elnevette magát. – Ami azt illeti, igen. – Hát ide figyeljen, Bosch. Ellenıriztük az összes kölyök alibijét. Mind tiszták voltak.

Néhányuk számára éppen mi biztosítottuk az alibit, mert még akkoriban is figyeltük ıket. Meggyızıdtünk róla, hogy a banda egyetlen tagja sem érintett az ügyben, azután állítottuk le Greent és Garciát. Az apát is figyelmeztettük, de az istennek se vette a lapot.

– Így hát eltaposták, igaz, fınök? Beletaposták egy sötét verembe. – Tennünk kellett valamit. Hatalmas volt akkoriban a feszültség. Nem engedhettük meg,

hogy az apa telekürtölje a várost valami olyasmivel, ami nem igaz. – Ne jöjjön nekem ezzel „a város érdekében tettem” szöveggel, fınök. Megkötötte a maga

alkuját, csak ez számított. Zsebre vágta a belsı ügyosztályt és Rosst, és azt akarta, hogy ez így is maradjon. Csakhogy elcseszte. A DNS bizonyítja. Mackey érintett volt a Verloren-ügyben, és a maga nyomozása szart se ért.

– Na, várjunk csak egy pillanatot. A DNS egyetlen dolgot bizonyít, hogy nála volt a fegyver. Olvastam a sztorit, amit a reggeli lapban jelentetett meg. A DNS a fegyverhez kapcsolja Mackey-t, nem a gyilkossághoz.

Bosch csak legyintett. Tudta, hogy semmi értelme az adok-kapoknak. Egyedül abban reménykedett, hogy a fenyegetızése a médiával és a belsı ügyosztállyal józanészre téríti Irvinget.

– Ki ellenırizte az alibiket? – tette fel a kérdést. Irving nem válaszolt. – Hadd találgassak. McClellan. Mindenfelé az ı nyomait találjuk. Irving ezúttal sem felelt. Mintha lassan felszínre kerültek volna tizenhét évvel ezelıtti

emlékei. – Azt akarom, hogy hívja fel a kopóját, fınök. Tudom, hogy még mindig magának

dolgozik. Mondja meg neki, hogy mindent tudni akarok az alibikrıl. Részleteket akarok. Jelentéseket. Amije csak van, méghozzá ma reggel hétre. Vagy mindketten tegyük, amit tennünk kell, és lássuk, kire hullik vissza a szar.

Bosch már indulni készült, amikor Irving végre megszólalt. – Nincsenek jelentések. Soha nem is voltak. Bosch hallotta, ahogy kinyílik a liftajtó, és nemsokára Rider is felbukkant, hóna alatt a

dossziéval. Megtorpant, amint meglátta ıket. Egy szót sem szólt. – Nincsenek jelentések? – vonta fel a szemöldökét Bosch. – Akkor remélem, hogy jó az

emlékezete. Szép napot, fınök. Bosch elfordult, és nekiindult a folyosónak. Rider sietett, hogy beérje, majd visszanézett a

válla felett, és meggyızıdött róla, hogy Irving nem követi ıket. Csak azután szólalt meg, hogy áthaladtak a rablási és gyilkossági fıosztály kétszárnyú ajtaján.

– Bajban vagyunk, Harry? Vissza fog ütni ez az egész a hatodikra?

Bosch felé fordult. A Rider arcáról sugárzó rettegés tudatosította benne, mennyi minden múlik a válaszán.

– Nem, ha rajtam múlik – felelte.

34. WILLIAM BURKHARTOT és Belinda Messiert külön ki-hallgatószobában ırizték.

Bosch és Rider úgy döntött, elıbb Messiert veszik elı, hogy Burkhartnak legyen még egy kis ideje várni és gondolkodni. Így Marciának és Jacksonnak is adtak elég idıt, hogy megszerezzék a házkutatási parancsot, és bejussanak a Mariano Street-i házba. Amit ott találnak, elképzelhetı, hogy hasznos lehet Burkhart kihallgatása során.

Belinda Messier neve már korábban is szóba került – az ı nevére regisztrálták azt a mobiltelefont, amit Mackey használt. A jelentésben, amit Kehoe és Bradshaw az érkezésük után adott át nekik, Messier Burkhart barátnıjeként szerepelt. Ennyit ı maga is készséggel elismert, amikor a gyilkossági csoport nyomozói ırizetbe vették, mást azonban azóta se mondott.

Belinda Messier apró termető nı volt, seszínő hajjal. Jellegtelen külseje élesen rácáfolt a súlyos ügyre, amelyben ı is bőnrészes lehetett. Ügyvédet követelt, amint Bosch és Rider betette a lábát a helyiségbe.

– Miért akar ügyvédet? – kérdezte Bosch. – Ügy gondolja, hogy letartóztattuk? – Azt mondja, szabadon elmehetek? Már fel is pattant. – Üljön vissza – hőtötte le Bosch. – Roland Mackey-t ma este meggyilkolták, és lehet,

hogy magát is veszély fenyegeti. Jelenleg védıırizetben van, ami azt jelenti, hogy nem mehet el, amíg a dolgok nem

tisztázódnak. – De én semmit se tudok az egészrıl. Egész éjjel Billyvel voltam, amíg maguk meg nem

jelentek. Az elkövetkezı negyvenöt percben Messier, ha vonakodva is, de elárult ezt-azt.

Elmondta, hogy Burkharton keresztül ismerte meg Mackey-t, majd beleegyezett abba, hogy mobiltelefont igényeljen, és a készüléket átadja Mackey-nek, aki nem volt hitelképes. A nyomozók megtudták, hogy Burkhart nem dolgozott, abból a kártérítésbıl élt, amit két évvel korábban, az autóbalesete után kapott. Ebbıl vásárolta a házat a Mariano Streeten, és bérleti díjat számított fel Mackey-nek. Messier saját bevallása szerint nem lakott ott, viszont számos éjszakát töltött Burkhart társaságában. Amikor Burkhart és Mackey korábbi kapcsolatairól kérdezték – különös tekintettel a rasszista fehér csoportokra –, a nı meglepetést színlelt. Amikor rámutattak a jobb Hüvelykje és a mutatóujja közé tetovált apró horogkeresztre, azzal védekezett, hogy eddig úgy tudta, ez ısi navajo indián jelkép.

– Tudja, ki ölte meg Roland Mackey-t? – tette fel a kérdést Bosch a hosszúra nyúlt bevezetı után.

– Nem – felelt a nı. – Igazán rendes fickó volt. Csak ennyit tudok. – Mit mondott a barátja, miután Mackey felhívta? – Semmit. Illetve csak annyit, hogy sokáig fent lesz, mert meg akar beszélni vele valamit.

Azt mondta, lehet. Hogy el is mennek valahová, ahol nem zavarják ıket. – Ez minden. Nem mondott többet. Többször is próbálkoztak, mindig más és más szögbıl közelítettek, Bosch és Rider

egymást váltotta, de a kihallgatás semmilyen kézzelfogható eredményt nem hozott.

Burkhart következett, de mielıtt ıt kihallgatták volna, Bosch felhívta Marciát és Jacksont a legfrissebb hírekért.

– Már a házban vagytok? – vágott a közepébe. – Igen, bent vagyunk. Eddig semmit se találtunk. – Mi a helyzet a mobillal? – Eddig nincs semmilyen mobil. Gondolod, hogy Burkhart meglóghatott Kehoe és

Bradshaw szeme láttára? – Bármi lehetséges, de nem hiszem. Nem aludtak el. Pillanatnyi csend lett, amíg mindketten végiggondolták a dolgot, azután Marcia szólalt

meg. – Mennyi idı telt el Mackey meggyilkolása után, mielıtt hívtad Kehoe-t és Bradshaw-t,

hogy vigyék be Burkhartot? Bosch végiggondolta az autópályán történteket, mielıtt válaszolt. – Gyorsan történt – felelte végül. – Max tíz perc. – Itt a válasz a kérdésedre. Eljutni a 118-as út Porter Ranch-i kijáratától egészen a

Woodland Hills-i Mariano Streetig legfeljebb tíz perc alatt? Anélkül, hogy bárki meglátna? Képtelenség. Nem ı volt az. Kehoe és Bradshaw a legjobb alibije.

– Mobil pedig nincs a házban… Tudták, hogy a vezetékes telefonról senki sem intézett hívást, hiszen az nyilvántartásba

került volna a ListenTechnél. – Nincs – felelte Marcia. – Se mobil-, se vezetékes hívás. Nem hiszem, hogy ı az

emberünk. Bosch nem adta fel ilyen könnyen. Elköszönt, és letette a telefont, azután megosztotta a

rossz hírt Riderrel. – Akkor, mihez kezdjünk vele? – tette fel a kérdést Rider. – Hát, talán nem ı ölte meg Mackey-t, de a fickó akkor is ıt hívta, miután felolvasták neki

a sztorit. A Verloren ügyben még mindig ı a favoritom. – De hát ennek semmi értelme. Akárki végzett Mackey-vel, a társa lehetett a Verloren-

gyilkosságnál. Hacsak nem azt akarod mondani, hogy ami a felhajtón történt, annak semmi köze hozzá.

Bosch megrázta a fejét. – Nem, ezt nem mondom. Csak elnéztünk valamit. Burkhartnak valahogyan üzennie

kellett a házból. – Úgy érted, valami bérgyilkosnak vagy ilyesminek? Nekem ez nem áll össze, Harry. Bosch bólintott. Tudta, hogy a másiknak igaza van. Az egész nem állt össze. – Oké, akkor menjünk be, és hallgassuk meg a meséjét. Rider egyetértett. Néhány perc alatt megállapodtak a kihallgatás taktikájában, mielıtt

végigsiettek a hátsó folyosón, és beléptek a kihallgató helyiségbe, ahol Burkhart várakozott. A szoba levegıjét teljesen betöltötte a férfi testszaga, ezért Bosch nyitva hagyta az ajtót.

Burkhart karba tett kezére hajtotta a fejét. Amikor tovább tettette, hogy alszik, Bosch belerúgott a széke lábába.

– Kelj fel és járj, Billy Blitzkrieg. Burkhart rendezetlen fekete haja tésztafehér arcot keretezett. Úgy festett, mint aki nem

sokat jár el otthonról, legfeljebb csak éjszaka. – Ügyvédet akarok – jelentette ki. – Ki ne akarna? De haladjunk csak sorjában. A nevem Bosch, ı itt Rider. Maga pedig

William Burkhart, akit gyilkosság alapos gyanújával tartóztattunk le. Rider nekiállt felolvasni a jogait, de a férfi félbeszakította. – Megırült? El sem hagytam a házat. A barátnım mindvégig velem volt. Bosch az ajkához emelte a mutatóujját.

– Hadd fejezze be, Billy, azután hazudozhat, amennyit csak jólesik. Rider tovább hadarta a férfit megilletı jogokat, azután újra Bosch következett. – Szóval, van mondanivalója? – Az a mondanivalóm, hogy csesszék meg. Egész idı alatt otthon voltam, erre tanúm is

van. Különben pedig Ro a barátom volt. Miért akartam volna megölni? Az egész egy kibaszott vicc, úgyhogy szóljanak az ügyvédemnek, hadd röhögje szét ı is az agyát.

– Befejezte, Bili? Mert kellemetlen hírem van a maga számára. Nem Roland Mackey-rıl beszélünk. Tizenhét évvel ezelıttrıl és Rebecca Verlorenrıl beszélünk. Emlékszik még rá? A lányra, akit maga és Mackey felvitt a hegyek közé? Hát róla beszélünk.

Burkhart arcáról semmit sem lehetett leolvasni, pedig Bosch remélte, hogy valamilyen formában igazolja a feltevését.

– Fogalmam sincs, mirıl beszél – közölte Burkhart kıvé vált arccal. – Rajta van a szalagon. Mackey felhívta az éjjel. Vége, Burkhart. Tizenhét év hosszú idı,

de vége. – Nincs semmijük. Ha van is egy szalagjuk, csak azt hallhatják rajta, ahogy mondom neki,

hogy fogja be. Nincs mobilom, mert nem bízom bennük. Efelıl kezeskedem. Ha bárki is a problémáival akar nyaggatni, hát ne mobilon tegye. Ami meg ezt a Rebecca mittudoménkicsodát illeti, most hallom elıször a nevét. Inkább Rót kellett volna kérdeznie, amíg volt rá alkalma. felnézett Boschra, és kacsintott, mire Bosch legszívesebben torkon ragadta volna. Mégsem tette.

További húsz percen át viaskodtak egymással de sem Bosch, sem Rider nem tudta átütni Burkhart páncélját. Burkhart a végén ki is vonult a küzdelembıl. Közölte, hogy ügyvédet akar, és amíg nem kapja meg, egyetlen további kérdésre sem felel.

Rider és Bosch elhagyta a helyiséget, hogy megvitassák a lehetıségeket, amelyeket mindketten igen korlátozottnak találtak. Bevetettek minden blölföt, Burkhartot azonban nem tudták csıbe húzni, így nem maradt más, mint hogy bevarrják és a rendelkezésére bocsátanak egy ügyvédet, vagy szabadon engedik.

– Nem jött be, Harry – csóválta a fejét Rider. – Hiába is áltatjuk magunkat. Szerintem rúgjuk ki.

Bosch bólintott. Tudta, hogy nem tehetnek mást. Elvesztették a fonalat, s most már aligha találnak rá újból. Mackey, az egyetlen közvetlen kapocs a Verloren-gyilkossághoz, örökre elveszett. Bosch csak magát vádolhatta ezért. Nem maradt más, mint visszamenni az idıben, beható nyomozást végezni Burkhart viselt dolgaival kapcsolatban, és reménykedni, hogy tizenhét évvel ezelıtt valami fontos nyom elkerülte a többiek figyelmét. A felelısség terhe ólomként nehezedett a vállára.

Felnyitotta a telefonját, hogy még egyszer tárcsázza Marciát. – Van valami? – Semmi, Harry. Se telefon, se bizonyíték, se semmi. – Oké. Csak hogy tudd, el fogjuk engedni. Lehet, hogy nemsokára ott lesz. – Remek. Nem fog neki tetszeni, amit itt talál. – Az is valami. Bosch összecsukta a telefont, és Rider felé fordult, akinek a tekintetébıl kiolvashatott

mindent. Totális kudarcot vallott, még a társát is cserbenhagyta. Most elıször gondolt arra, hogy talán mégiscsak Irvingnek van igaza – talán sosem szabadott volna visszatérnie.

– Megmondanom neki, hogy szabadon távozhat. Már elindult, amikor Rider utána szólt. – Én nem hibáztatlak, Harry. Bosch visszafordult felé. – Egyetértettem minden egyes lépéseddel. Jó terv volt. Bosch bólintott.

– Kösz, Kiz.

35. BOSCH HAZAMENT, hogy lezuhanyozzon, átöltözzön és talán pihenjen egy keveset,

mielıtt visszaindul a városba, a reggeli értekezletre. Ismét keresztülhajtott a még csak most ébredezı Los Angelesen. Újra visszataszítónak találta éles ki-szögelléseivel és harsány ragyogásával. Mindent visszataszítónak talált.

A legkevésbé se hiányzott neki ez az értekezlet. Tudta, hogy minden szempár rá fog szegezıdni. A lezáratlan ügyek osztályának valamennyi tagja pontosan tudja, hogy Mackey halála után górcsı alá veszik majd minden tettüket és indítékukat. Mindenki tudja azt is, hogy ha valakinek érdekében áll keresztezni a pályájukat, ennél alkalmasabb ürügyet keresve se talál.

Bosch ledobta a kulcsait a konyhapultra, és vetett egy pillantást a telefonra. Nem érkezett üzenete. Maradt még néhány órája, mielıtt el kellett indulnia a Pacific Dining Carba. Az idırıl eszébe jutott az Irvingnek adott ultimátum, bár kétellette, hogy ezek után hallani fog Irving vagy McClellan felıl. Úgy tőnt, már senki sem veszi be a blöffjeit.

Tudta, hogy a néhány órányi alvás többet ártana, mint segítene, ezért inkább bevitte a házba az ügy eddig összegyőlt aktáit. Úgy döntött, olvasgatással üti agyon az idıt. Tudta, hogy a régi aktában akkor is megbízhat, ha minden más félresiklik.

Csak annyit kell tennie, hogy nyitva tartja a szemét, és keresi az apró árulkodó jeleket. Beindította a kávéfızıt, vett egy ötperces zuhanyt, azután nekilátott az olvasásnak,

miközben a levegıt betöltötték A blues királyainak, lágy dallamai. Újra belemart az a gyötrı megérzés, hogy valami elkerülte a figyelmét. Úgy érezte, ez az

ügy örökké nyomasztani fogja, és örökké a vállán kell cipelnie a terhét, ha nem lesz képes megtalálni ezt a valamit. Tudta azt is, hogy a hiányzó láncszemet csak egyetlen helyen találhatja meg: az aktában.

Úgy döntött, ezúttal nem abban a sorrendben olvassa végig az iratokat, ahogyan Garcia feltálalta neki. Szétnyitotta az iratfőzı győrőit, és kiemelte a jelentéseket, hogy véletlenszerő sorrendben vegye ıket kézbe, és kínos aprólékossággal tanulmányozzon minden nevet, minden szót, minden képet.

Tizenöt perccel késıbb újra a Rebecca Verloren szobájában készült fotókat vizsgálta, amikor gumicsikorgást hallott a ház elıtt Nem tudta, ki járhat erre ilyen korán, ezért felkelt, és ki kémlelt az ablakon. Látta, hogy egy férfi egymagában indul a bejárat felé. Bár Bosch nem ismerte fel az arcát, kinyitotta az ajtót, mielıtt a férfinak esélye lett volna kopogni.

A férfit a legkevésbé sem lepte meg az elıvigyázatossága. Bosch ebbıl is láthatta, hogy vérbeli zsaru.

– McClellan? A férfi bólintott. – McClellan hadnagy. Felteszem, maga Bosch nyomozó. – Szólhatott volna. Bosch hátrébb lépett, hogy beengedje a látogatót. Egyikük sem nyújtotta a kezét a másik

felé. Bosch agyán átfutott, mennyire jellemzı Irvingre, hogy a lakására küldi az emberét. A régi bevált taktika: azt is tudjuk, hol laksz, úgyhogy jobb lesz vigyáznod.

– Gondoltam, jobb, ha szemtıl szemben találkozunk – közölte McClellan. – A maga ötlete volt? Vagy inkább Irvingé?

McClellan nagydarab fickó volt lenszıke, szinte áttetszı hajjal és széles, pirospozsgás arccal. Bosch arra gondolt, hogy a legtalálóbb jelzı alighanem az lenne rá: jól táplált. A férfi arca egy árnyalattal vörösebb lett Bosch kérdésére.

– Nézze, nyomozó, én segíteni akarok magának. Azért vagyok itt. – Helyes. Hozhatok valamit? Van csapvizem. – A víz remek lesz. – Foglaljon helyet. Bosch belépett a konyhába, kiválasztotta a legporosabb poharat, és azt töltötte fel enyhén

langyos csapvízzel, miközben lekapcsolta a kávéfızıt. Nem akarta, hogy McClellan kényelembe helyezze magát.

Amikor visszatért a nappaliba, McClellan a tolóajtókon át a teraszra meredt. A levegı lassan tisztulni kezdett a hegyek között.

– Szép a kilátás – jegyezte meg a férfi. – Tudom. Nem látok aktákat a kezében, hadnagy. Remélem, nem csak cseverészni jött,

ahogyan tizenhét évvel ezelıtt tette Robert Verloren házában. McClellan Bosch felé fordult, hogy rezzenéstelen arccal elfogadja a felkínált vizet és az

alig burkolt sértést. – Nincsenek akták. Ha voltak is, rég eltőntek a süllyesztıben. – Hát akkor? Azt akarja, hogy megbízzak az emlékezetében? – Ami azt illeti, pontosan emlékszem arra az idıszakra. Egyvalamit azonban meg kell

értenie. Akkoriban a közrend megzavarására irányuló bőncselekmények után nyomoztam, és ha megbíztak egy feladattal, én teljesítettem. Abban a helyzetben senki sem kérdıjelezte meg a felettesei parancsait. Aki megpróbálta, azt rövid úton kitessékelték.

– Vagyis maga csak parancsokat teljesített. Értem. Mi a helyzet a chatsworthi nyolcakkal és a Verloren-üggyel? Mi a helyzet az alibikkel?

–A nyolcakat csakugyan nyolc meghatározó személy alkotta. Mindnyájukat tisztáztam. Ne gondolja, hogy tisztázni akartam ıket, mégis megtettem. Azt a feladatot kaptam, hogy ellenırizzem, részt vehettek-e a gyilkosságban. Miután ezt megtettem, valamennyit ártatlannak találtam – legalábbis a gyilkosságban.

– Beszéljen William Burkhartról és Roland Mackey-rıl. McClellan leült a tévé elé, és a kávézóasztalra tette a vizet anélkül, hogy egyetlen kortyot

is ivott volna. Bosch a „Freddie Freeloader” közepén lekapcsolta Miles Davist, majd zsebre dugott kézzel megállt a tolóajtó mellett.

– Burkhart könnyő eset volt. Aznap éjjel egyébként is megfigyelés alatt állt. – Ezt fejtse ki bıvebben. – Néhány nappal korábban szabadult a Wayside-ból. Azt a tippet kaptuk, hogy amíg

odabent volt, csak még elvakultabb rasszista lett, ezért úgy gondoltuk, célszerő rajta tartanunk a szemünket, hátha megpróbálkozik valamivel.

– Ki rendelte el a megfigyelését? McClellan rezzenéstelen tekintettel meredt rá. – Természetesen Irving – válaszolta meg a saját kérdését Bosch. – Alkut kötött, amit be

akart biztosítani. Vagyis az emberei figyelték Burkhartot. Kit még? – Burkhart elment, hogy találkozzon két másik fickóval a régi csapatból. Az egyiküket

Withersnek hívták, a másikat Simmonsnak. Nagyon úgy tőnt, hogy tervezgetnek valamit, de a kérdéses éjszakát egy biliárdteremben töltötték a Tampán, ahol az eszméletlenségig leitták magukat. Ez totál biztos. Két álruhás ügynökünk egész idı alatt figyelte ıket. Ezt el kell hinnie nekem, nyomozó. İk ketten biztosan tiszták voltak.

– Igen? Akkor térjünk át Mackey-re. Öt is figyelték? – Nem, Mackey-t nem. – Mi a helyzet az ı alibijével?

– Arra emlékszem, hogy az azon az éjszakán, amikor a lányt elrabolták, a chatsworthi gimnáziumban tanult. Esti iskolába járt, csak hogy megszerezze az érettségit.

– Inkább, hogy megtanuljon olvasni. – A lényeg, hogy a bíró ezt a feltételt szabta, máskülönben mehetett volna a sittre. Le

kellett vizsgáznia, de nem szerepelt túl fényesen, ezért esténként is órákra járt, miután a tanításnak vége lett. Azon az éjszakán, amikor a lányt elrabolták, a külön-tanárával volt. Én magam beszéltem vele.

Bosch megrázta a fejét. McClellan megpróbálta bepalizni. – Azt mondja, hogy Mackey az éjszaka közepén is tanult? Vagy teljesen hülyének néz,

vagy bevette ezt a maszlagot Mackey-tól és a tanárától. Ki volt az? – Nem, nem, kora estétıl tanultak együtt egy darabig. Már nem emlékszem a fickó

nevére, csak azt tudom, hogy legkésıbb tizenegyre végeztek, azután mindegyik ment a maga útján. Mackey hazafelé.

Bosch hangot adott a döbbenetének. – De hát ez nem alibi, hadnagy! A lányt hajnali kettı körül gyilkolták meg. Nem tudta? – Dehogyisnem, csakhogy nem kizárólag a halál idıpontja számított. Az ügyben eljáró

nyomozóktól megkaptam a kivonatos anyagot. A házba nem erıszakkal törtek be, márpedig tíz óra körül az apa körbejárta a házat, hogy ellenırizzen minden ajtót és zárat. Ez azt jelenti, hogy a gyilkosnak akkor már a házban kellett lennie. Odabent rejtızött, és várta, hogy mindenki elaludjon.

Bosch leült a kanapéra, és elırehajolt, a térdére felkönyökölve. Rádöbbent, hogy McClellannek igaza van, és ez mindent más megvilágításba helyez. İ is látta az összegzést, amit tizenhét évvel korábban McClellan, ám annak jelentése akkor nem tudatosult benne. A gyilkos már a házban rejtızött, mire Robert Verloren hazatéri a munkából.

Ez mindent megváltoztatott. Nemcsak az akkori nyomozás értékelését, de a sajátjáét is. McClellan, aki nem ismerte fel Bosch vívódását, zavartalanul folytatta: – Vagyis Mackey

nem bújhatott el a házban, mert akkor még a tanárával volt. Az összes kis szarzsáknak volt alibije. Elmondtam ezt a fınökömnek, ı pedig beszélt a két érintett nyomozóval. Azután nem is történt más, amíg ez a DNS-minta fel nem tőnt.

Bosch bólogatva hallgatta McClellant, de a gondolatai egészen másutt jártak. – Ha Mackey tiszta, hogyan magyarázza a DNS-ét a gyilkos fegyveren? – kérdezte végül. McClellan zavartan ingatta a fejét. – Nem tudom, mit mondhatnék. Nincs rá magyarázat. Tisztáztam a bőnrészesség vádja

alól, ugyanakkor elıfordulhat, hogy… Nem fejezte be a mondatot. Bosch látta rajta, mennyire felzaklatja a tény, hogy a

közremőködésének köszönhetıen egy gyilkosnak – de legalábbis valakinek, aki leszállította a fegyvert egy gyilkossághoz – sikerült elkerülnie a felelısségre vonást. Mintha csak most tudatosult volna benne, hogy Irving kihasználta a maga céljaira. A felismerés láthatóan romba döntötte.

– Irving még mindig azt tervezi, hogy kitálal a sajtónak és a belsı ügyosztálynak? – kérdezte Bosch halkan.

McClellan lassan megrázta a fejét. – Nem – felelte. – Arra kért, hogy adjak át egy üzenetet. Azt mondta, az egyezség csak

akkor mőködik, ha mindkét fél betartja, amit vállalt. Ennyi. – Még egy kérdés – bólintott Bosch. – A Verloren-üggyel kapcsolatos összes

bizonyítéknak nyoma veszett. Mit tud errıl? McClellan meredten nézett rá. Bosch látta rajta, hogy sikerült vérig sértenie. – Meg kellett kérdeznem – védekezett. – Én csak azt tudom, hogy az a raktár kész kupleráj – felelte McClellan összeszorított

fogakkal. – Tizenhét évvel ezelıtt bárki kisétálhatott onnét a bizonyítékokkal. Nem én voltam.

Bosch bólintott. – Nos, vissza kell mennem dolgozni. McClellan vette a lapot, és felállt. Láthatólag megenyhült talán elfogadta Bosch

magyarázatát, hogy bizonyos kérdéseket muszáj feltenni. – Hát rendben, nyomozó. Sok szerencsét a munkájához. Remélem, elkapja azt a fickót.

İszintén mondom. McClellan kezet nyújtott. Bosch nem ismerte a történetét. Nem tudta, hogy 1988-ban

milyen körülmények között került Irving keze alá, de úgy tőnt, nagyobb teherrel hagyja el a házat, mint amekkorával érkezett. Úgy döntött, elfogadja a békejobbot.

Miután McClellan távozott, Bosch leült, és tovább töprengett azon, hogy Rebecca Verloren gyilkosa a házban rejtızött. Felkelt, és az étkezıasztalhoz sietett, ahol a szétszórt iratok hevertek, középütt a halott lány szobájában készült fényképekkel. Addig forgatta a lapokat, amíg meg nem találta a tudományos osztály jelentését az ujjlenyomatokkal kapcsolatban.

A többoldalas jelentés részletesen foglalkozott a Verloren-házban talált számos ujjlenyomattal. Az összegzésben az állt, hogy a fellelt ujjlenyomatok egyike sem ismeretlen, következésképpen a tettes vagy kesztyőt viselt, vagy egyszerően kerülte az olyan felületek érintését, ahol hátrahagyhatta volna az ujjlenyomatát.

A jelentés megállapította, hogy a házban talált összes ujjlenyomat egyezett a Verloren család tagjaitól, illetve az azoktól a személyektıl vett mintákkal, akiknek jó okuk volt a házban tartózkodni és megérinteni a felületeket, ahonnét az ujjlenyomatok származtak.

Bosch ezúttal más szemmel és a maga teljességében olvasta végig a jelentést. Nem maga az elemzés érdekelte, sokkal inkább az, hogy a helyszínelık merre keresték az ujjlenyomatokat.

A jelentés egy nappal Rebecca holttestének felfedezése után készült. A házban a szokott rutint követték: megvizsgáltak minden kapcsolódó felületet. Minden ajtógombot és zárat. Minden ablakpárkányt és keretet. Minden olyan helyet, amit a gyilkos és/vagy emberrabló a bőntett elkövetése során megérinthetett. Habár az ablakpárkányokon és tolózárakon számos ujjlenyomatot találtak, amelyet Robert Verlorennel azonosítottak, a jelentés kitért arra is, hogy a ház ajtógombjairól egyetlen értékelhetı mintát sem sikerült begyőjteni. Igaz, ebben a jelentés készítıje semmi kivetnivalót nem talált, miután az ajtógombok elfordításakor a lenyomatok egyébként is hajlamosak elkenıdni.

A gyilkos malmára hajtotta a vizet az is, ami nem szerepelt a jelentésben. A technikusok egy nappal azután jártak a házban, hogy az áldozat holtteste elıkerült, miután az esetet kétszer is tévesen értelmezték – elıbb egyszerő eltőnésként, majd öngyilkosságként. Mindehhez hozzájárult, hogy a nyomozók sokáig csak a sötétben tapogatóztak. Az ügyrıl ekkoriban még nem alakult ki egységes kép. Még senkiben sem merült fel a lehetıség, hogy a gyilkos a bőntett elıtt több órán át rejtızött a házban vagy a garázsban. Az ujjlenyomatok és egyéb tárgyi bizonyítékok, mondjuk a hajszálak vagy a szövetrostok keresése is ebben a szellemben, kizárólag a nyilvánvaló helyeken folyt.

Bosch tudta, hogy már túl késı ezt boncolgatni. Túl sok idı telt el azóta. A macska összejárta a házat, és ki tudja, milyen kacatvásárokon beszerzett holmik járták meg azt a sarkot, ahol a gyilkos annak idején elbújt.

Azután a tekintete az asztalon szétszórt felvételekre tévedt, és rádöbbent valamire. Rebecca szobája volt az egyetlen hely a házban, amelyen nem fogott az idı. Mint egy múzeum, benne a szinte hermetikusan elzárt bútorokkal.

Bosch kiterítette az asztalon a szobában készült összes képet. Valami nem hagyta nyugodni, amióta csak elıször látta ezeket a felvételeket. Megérzésének most sem tudott nevet adni, de egyre sürgetıbbnek érezte. Gondosan tanulmányozta a fotókon az íróasztalt, az éjjeliszekrényt, a gardróbot. Utolsóként pedig az ágyat.

A fényképre gondolt, ami a Daily Newsban jelent meg. Elıvette az újságot a dossziéból, amelyben az azóta összegyőlt dokumentumokat és jelentéseket tartotta. Széthajtogatta, és megvizsgálta Emmy Ward fotóját, majd összevetette a tizenhét évvel korábbi változattal.

A szoba pontosan ugyanolyannak tőnt, mintha a belıle sugárzó fájdalom minden külsı hatást távol tartott volna. Azután Bosch felfigyelt egy apró különbségre. A Daily News felvételén látható ágyat Muriel gondosan elrendezte, takaróját egyenletesre simította. A helyszínelık fényképein az ágy szintén be volt vetve, ám az ágytakaró fodrai az egyik oldalon kifelé álltak, míg a másikon behajoltak az ágy alá.

Bosch tekintete ide-oda járt a két fénykép között. Érezte, hogy valaki kezd megfogalmazódni benne. Mintha elektromos áram éledt volna az ereiben. Ez volt az, ami nem hagyta nyugodni. Amit nem talált odaillınek.

– Be és ki – mormolta maga elé. Lehetséges, tudatosult benne, hogy a fodrok akkor fordultak befelé, amikor valaki

bemászott az ágy alá. Ugyanilyen valószínő, hogy a másik oldalon azért álltak kifelé, mert ugyanaz a személy észrevétlenül ki is mászott az ágy alól.

Miután mindenki elaludt. Bosch felpattant, és járkálni kezdett, miközben újra átgondolta a dolgot. Az emberrablás

és a gyilkosság után készült felvételen az ágytakaró állása egyértelmően arra utalt, hogy valaki bemászott, majd a másik oldalon távozott. Rebecca gyilkosa tehát az ágy alatt várhatta ki, amíg áldozata elalszik.

– Be és ki – mondta újra Bosch. Továbbvitte a gondolatmenetet. Tudta, hogy a házban nem találtak értékelhetı

ujjlenyomatot, viszont csak a nyilvánvaló helyeken vettek mintát. Ez nem szükségszerően jelentette, hogy a gyilkos kesztyőt viselt – egyszerően csak több esze volt annál, hogy puszta kézzel megérintse a nyilvánvaló helyeket, vagy ha mégis megtette, letörölte a nyomokat. De még ha viselt is kesztyőt, nem fordulhatott elı, hogy a – talán órákig tartó – várakozás során levetette?

Egy próbát mindenképpen megért. Bosch kisietett a konyhába, felhívta a tudományos osztályt, és Raj Patelt kérte.

– Mit csinál, Raj? – Katalogizálom a nyomokat, amiket éjszaka győjtöttünk az autópályán. – Szükségem lenne a legjobb emberére Chatsworthben. – Most? – Azonnal, Raj. Késıbb talán már nem lesz állásom. Most kell megtennünk. – Mit kellene csinálnunk? – Fel akarom emelni az ágyat, hogy benézhessek alá. Nagyon fontos, Raj. Ha találunk

valamit, az elvezethet a gyilkoshoz. Raj csak rövid szünet után felelt. – Én vagyok a legjobb emberem, Harry. Diktálja be a címet. – Kösz, Raj. Megadta Patelnek a címet, aztán letette a telefont. Ujjaival dobolni kezdett a konyhai

pulton, és azon tőnıdött, szólnia kellene Kiz Ridernek is. Amikor csalódottan és kimerülten elhagyta a Parker Centert, Rider csak annyit vetett oda neki, hogy hazamegy aludni. Vajon mit szólna, ha másodszor is felkeltene a legszebb álmából? Bosch persze tudta, hogy nem ez az igazi kérdés. Sokkal inkább az: várjon-e addig, amíg talál valamit az ágy alatt, vagy másodszor is hiú reményeket keltsen benne?

Úgy döntött, vár a hívással, amíg nem lesz komoly mondanivalója. Inkább felvette a telefont, és felébresztette Muriel Verlorent, hogy közölje, úton van hozzá.

36. BOSCH A VÖLGYBİL araszoló csúcsforgalom miatt késve érkezett a Pacific Dining Carban

tartott munkaértekezletre. Mindenki az étterem elszigetelt hátsó részében várta, és a legtöbben már bele is kezdtek a reggelijükbe.

Biztosan látták rajta az izgatottság jeleit. Pratt félbe is szakította Marcia beszámolóját, hogy felnézzen Boschra.

– Vagy iszonyú szerencséje volt, amióta nem találkoztunk, vagy csak nem érdekli, mekkora szarban vagyunk.

– Szerencsém volt – közölte Bosch, miközben elfoglalta az egyetlen üresen maradt széket –, bár nem úgy, ahogy gondolja. Raj Patel az imént vett le egy tenyér- és két ujjlenyomatot Rebecca Verloren ágya alatt.

– Pompás – jegyezte meg Pratt szárazon. – Ez most jó nekünk? – Jó, ha Raj átfuttatja a mintát az adatbázison, és megvan a gyilkosunk. – Hogyan? – hördült fel Rider. Bosch végül nem hívta fel, ezért máris magán érezte társa vádló tekintetét. – Nem akartalak felébreszteni – fordult felé, mielıtt folytatta. – Az eredeti aktákat

böngésztem. Rájöttem, hogy csak azután vették le az ujjlenyomatokat, miután a lány holtteste elıkerült, de már nem jöttek vissza, amikor kiderült, hogy az emberrabló korábban bejutott a nyitva hagyott garázskapun keresztül, majd elrejtızött valahol a házban, amíg mindenki elaludt.

– De mibıl jutott eszébe az ágy? – ráncolta a homlokát Pratt. – Az akkori képeken látni, hogy az ágytakaró fodrai egyik oldalon befordulnak az ágy alá.

Mintha valaki bemászott volna. Ez senkinek sem tőnt fel, mert akkor még tudták, hogyan jutott be a gyilkos.

– Remek munka, Harry – bólintott Pratt. – Ha Raj talál valamit, abban az irányban indulunk tovább. Addig is, térjünk vissza a jelentésekhez. És esetleg tájékoztathatná a társát is. – Pratt a hosszú asztal túlsó végében ülı Robinson és Nord felé fordult: – Mire jutottak a telefonnal?

– Nem sokra –vont vállat Nord. – A vontatót azután hívták ki az autópályára, hogy átálltunk Burkhart otthoni telefonjára, ezért nincs róla hangfelvételünk. Csak annyit tudni, hogy a hívás közvetlenül a Tampa autómentıhöz futott be, miután az autóklub központjában regisztrálták. A hívást a tampai Seven-Eleven elıtt álló telefonfülkébıl, a felhajtó közvetlen közelébıl intézték. A fickó valószínőleg telefonált, azután felkanyarodott a felhajtóra, és megvárta Mackey-t.

– Ujjlenyomatok a telefonon? – tudakolta Pratt. – Megkértük Rajt, hogy nézzen rá, miután tisztáztuk a helyszínt – felelt Robinson. – A

kagylót letörölték. – Gyanítottam. Beszélt valaki az autóklubbal? – Igen. Semmi azonkívül, hogy a hívó férfi volt. Pratt Bosch felé fordult. – Van még valami, amirıl a társa nem tud? – Semmi. Burkhart vélhetıen tiszta a tegnap esti ügyben, akárcsak a Verloren-

gyilkosságban. Mindkét eset idején a Los Angeles-i rendırség megfigyelése alatt állt.

Rider összevont szemöldökkel fordult felé. Mégiscsak akadt valami, amirıl még nem tudott. Bosch félrekapta a tekintetéi.

– Szóval ez van – sóhajtott fel Pratt. – Akkor most hogy is állunk pontosan, emberek? – Nos, alapjában véve a tervünk bevált – jelentette ki Rider. – Mackey alighanem

szükségét érezte, hogy beszéljen valakivel a Verloren-gyilkosságról, csak nem maradt rá ideje. Nyilván másvalaki is olvasta a cikket.

– És ez a másvalaki lehet a valódi gyilkos – tette hozzá Pratt. – Pontosan – bólintott Rider. – Az a személy, akinek Mackey segített, és/vagy akinek a

pisztolyt szere/te tizenhét evvel ezelıtt Ez a valaki olvasta a cikket, és tudta, hogy nem az ı vére maradt a pisztolyon, tehát csakis Mackey-é lehetett. Tudta azt is, hogy Mackey elvezethet hozzá, ezért Mackey-nek mennie kellett.

– És hogyan rendezte el a dolgot? – kérdezte Pratt. – Vagy elég okos, és kitalálta, hogy próbáljuk beugratni Mackey-t, akit biztosan figyelünk

is, vagy csak úgy gondolta, hogy így bánhat el vele a legegyszerőbben. Ha elcsalja egy félreesı helyre. Szerintem okos a fickó. Úgy választotta meg a helyet és az idıt, hogy Mackey a lehetı legvédtelenebb legyen. Egy autópálya sötét felhajtóján intézte el, ahol még a vontató fényénél sem látta meg senki.

A helyszín akkor is tökéletes, ha valaki ráállt Mackey-re – mutatott rá Nord. – A gyilkos tudta, hogy ha követik Mackey-t, itt az autó kénytelen mozgásban maradni, tehát egy ideig kettesben lehet Mackey-vel.

– Nem képzelünk túl sokat errıl a fickóról? – tette fel a kérdést Pratt. – Honnét tudhatta, hogy ráálltunk Mackey-re? Egyetlen újságcikk alapján? Ugyan már.

Sem Bosch, sem Rider nem válaszolt. Mindenki némán próbálta megemészteni a tényt, hogy a gyilkos kapcsolatban lehet a rendırséggel, de talán magával a nyomozással is.

– Rendben, akkor most hogyan tovább? – kérdezte Pratt. – Ahogy én látom, legfeljebb huszonnégy óránk maradt. Azután minden benne lesz a lapokban, a hatodikon is ez lesz a téma, és megskalpolnak bennünket, ha nem állunk elı valamivel. Mit csináljunk?

– A telefonokkal kezdjük – mondta Bosch a maga és Rider nevében. – Onnét indulunk. Boschnak egy ideje már a Mackey-nek szóló üzenet járt a fejében, amit a szerviz

irodájában látott. Az üzenet a Visa-kártyával kapcsolatban. Amint arra Rider is jogosan mutatott rá, Mackey sosem hagyott volna olyan nyomot maga után, mint egy hitelkártya. Ez sehogy sem illeti a képbe, ezért utána akart járni.

– Nálunk van a híváslista – jelezte Robinson. – A legtöbb hívás a szerviz telefonjára futott be. Mindenféle üzleti ügy – Oké, Harry, Kiz, akkor a híváslistával kezdik? – tette fel a kérdést Pratt.

Rider vetett egy pillantást Boschra, majd újra Pratt szemébe nézett. – Ha Harry ezt akarja… Úgy látszik, ez az ı napja. Bosch telefonja, mintegy vezényszóra, megcsörrent. Megnézte a kijelzıt. Raj Patel hívta. – Most kideríti, milyen napom van – nyitotta szét a mobilt. Patel jó és rossz híreket egyaránt tartogatott a számára. – A jó hír az, hogy még mindig megvannak a házban begyőjtött eredeti minták. A ma

reggel levett ujjlenyomat nem egyezik egyikkel sem. Valaki újat talált, Harry. Lehetséges, hogy ı a gyilkos.

A Verloren családtól és az érintettektıl vett ujjlenyomatokat tehát még mindig a tudományos osztály laborjában ırizték, ám ezek egyike sem egyezett azzal a tenyér- és ujjlenyomattal, amit ma reggel Rebecca Verloren ágya alatt levettek. Az ujjlenyomatok korát természetesen nem lehet meghatározni, így akár az is elıfordulhatott volna, hogy a ház lakberendezıjétıl származnak, bár ez valószínőtlennek tőnt. A nyomokat a takarólemez belsı oldaláról vették le Bárki is hagyta ıket ott, alighanem az ágy alatt lapult.

– És a rossz hír? – kérdezte Bosch.

– Épp most futtattam át a kaliforniai rendszeren. Nincs egyezıség. – Az FBI? – Ok a következık, de ne számítson gyors eredményre. Fel kell dolgozniuk a kérést.

Megpróbálhatom sürgetni a dolgot, de maga is tudja, hogy megy ez. – Tudom, Raj. Szóljon, ha megtud valamit, és kösz a segítséget. Bosch összezárta a telefont. Csalódottnak érezte magát, és az arca is errıl árulkodott. A

többiek elıre tudták, mit fog mondani. – Nincs egyezıség az igazságügyi adatbankban. Raj megpróbálja a szövetségieknél, de az

eltart egy darabig. – A francba! – sziszegte Renner. – Ha már Raj Patelrıl van szó – vette át a szót Pratt –, délután kettıkor a testvére végzi a

boncolást. Szeretnék mellé egy csapatot. Ki vállalja? Renner bizonytalanul felemelte a kezét. İ és Robleto vállalta. Könnyő feladat, már akinek

bírja a gyomra. Az értekezlet rövid úton véget ért, miután Pratt megbízta Robinsont és Nordot azzal, hogy

kérdezzék ki a szerviz munkatársait Mackey-rıl. Marcia és Jackson az aktát tette helyre. A nyomozást még mindig ık vezették, így az 503-as irodából koordinálták a többiek munkáját.

Pratt vetett egy pillantást a számlára, elosztotta kilenccel, majd mindenkitıl kért egy tízest. Ez azt jelentette, hogy Bosch is szegényebb lett tíz dollárral, pedig csak egy kávét ivott. Nem tiltakozott. Tartozott ennyivel, amiért késve érkezett, és ilyen kényes helyzetbe hozta a többieket.

Amikor mindenki felállt, Bosch elkapta Rider tekintetét. – Egyenesen idejöttél, vagy valaki elhozott? – Ábellel jöttem. – Visszafelé mehetünk együtt? – Miért is ne? Odakint az étterem elıtt Rider teljes némasággal büntette Boscht, amíg az autójukra

vártak – a neonfeliratot megkoronázó hatalmas kormánykerékre meredi, hóna alatt a telefonhívások jegyzékével.

Az autó végül megérkezett, és mindketten beszálltak. Mielıtt kikanyarodott volna a parkolóból, Bosch a társa felé fordult.

– Oké, bökd ki. – Mit? – Bármit, amitıl jobban érzed magad. – Fel kellett volna hívnod, Flarry, ez minden. – Nézd, Kiz, tegnap reggel felhívtalak, akkor leharaptad a fejem. Csak vigyázok az

egészségemre. – Ez most más volt, te is tudod. Tegnap azért hívtál, mert izgatott voltál valami miatt. Ma

azért nem, mert egy nyomot követtél. Nekem is ott lett volna a helyem. Azután meg elhallgattad az eredményt, hogy nekem is többiekkel együtt kelljen megtudnom. Azt hittem, ott süllyedek el. Kösz szépen, Harry.

Bosch bőnbánóan bólogatott. – Igazad van, sajnálom. Felhívhattalak volna, mielıtt beérek. Egyszerően elfelejtettem.

Tudtam, hogy késésben vagyok, mindkét kezem a kormányon volt, és csak próbáltam odaérni. Társa nem szólt egy szót se, ezért neki kellett megtennie. – Most már folytathatjuk a nyomozást? Rider vállat vont, Bosch pedig elindult. Útban a Parker Center felé igyekezett feltárni

minden részletet, amit a reggeli értekezleten nem említett. Beszélt McClellan korai látogatásáról, és a hirtelen ötletrıl, hogy az ágy alatt keresse a megoldást.

Húsz perccel késıbb már az 503-as iroda kis leválasztott sarkában ültek. Bosch mostanra kerített egy bögre kávét. Egymással szemben foglaltak helyet, kettejük között a nyomtatott híváslistával.

Bosch a szervizbe befutó hívásokra összpontosított. A listán több száz tétel szerepelt – a szerviz két vonalának kimenı és bejövı hívásai –, a megfigyelés kezdetétıl, reggel hat órától egészen délután négyig, amikor Mackey munkára jelentkezett. Renner és Robleto innét élesben hallgatta le a vonalat.

Bosch átfutotta a listát. Elsıre egyik szám sem tőnt ismerısnek. Sokat közülük más szervizekkel azonosítottak, míg több hívás az autóklub diszpécserétıl érkezett, aki bizonyára a mentéseket rendelte meg.

Magántelefonokról is számos hívás futott be. Bosch tüzetesen megvizsgálta a megadott neveket, de egyik sem keltette fel a figyelmét. Nem találkozott olyannal, amelyik korábban felmerült volna az ügy kapcsán.

A Visának négy hívást tulajdonítottak, mindet ugyanazzal a számmal. Bosch felvette a kagylót, és tárcsázott. A telefon nem csengett ki, csak a számítógépes kapcsolat bántóan éles hangja hallatszott, de olyan erıvel, hogy még Rider is felfigyelt rá.

– Mi volt ez? Bosch letette a kagylót. – Sokszor eszembe jut az a cetli, amit Mackey asztalán láttam, a Visa üzenetével.

Emlékszel rá, hogy megjegyezted, mennyire gyanús? – Nem, nem igazán. Ez volt az a szám? – Nem tudom. A Visa négyszer szerepel, de… várj egy kicsit. Rájött, hogy a Visa neve a kimenı hívásokhoz kapcsolódik. – Ne is törıdj vele, mind kimenı hívás. Biztos ez az a szám, amit a gép hív, valahányszor

használod a kártyádat. Egyetlen bejövı hívás sincs a Visától. Bosch újra felvette a telefont, és tárcsázta Nord mobilját. – A szerviznél vagytok? Nord felnevetett. Még Hollywoodból se jutottunk ki. Kell vagy fél óra, amíg odaérjünk. – Kérdezd meg ıket az üzenetrıl, amit tegnap hagyott valaki Mackey-nek. Az üzenetben

az állt, hogy a Visától keresték. Kérdezd meg, emlékeznek-e rá, és ami még fontosabb, hogy mikor lehetett. Ha lehet, tudd meg a pontos idıpontot. legelıször ezt kérdezd meg tılük, azután rögtön hívj vissza.

– Parancs, uram. A szennyest ne hozzuk el a tisztítóból? Bosch rádöbbent, hogy sorozatban hág a munkatársai tyúkszemére. – Sajnálom – sóhajtott fel. – Kicsit kezd élesedni itt a helyzet. – Felénk nem? Majd hívlak, ha van valami. Nord megszakította a vonalat. Bosch letette a telefont, és Riderre nézett, aki Rebecca

Verloren iskolai képét vizsgálgatta. – Mire gondolsz? – kérdezte Rider, anélkül hogy felnézett volna a fényképbıl. – Ez a Visa-dolog nem hagy nyugodni. – Tudom, de mi jár a fejedben? – Mondjuk te vagy a gyilkos, és Mackey-tıl szerzed be a fegyvered. – Burkhartról már teljesen lemondtál? Tegnap este még ı volt a favoritod. – Mondjuk úgy, hogy a tények meggyıztek. Folytathatom? – Hogyne, csak rajta. – Oké, szóval te vagy a gyilkos, és Mackey szállítja a fegyvert. İ az egyetlen az egész

világon, aki rács mögé juttathat, de közben eltelik tizenhét év, és semmi se történik. Biztonságban érzed magad, talán még el is veszíted Mackey nyomát. – Oké.

– Azután egy reggel megveszed az újságot, meglátod a címlapon Rebecca fotóját, és elolvasod a cikket arról, hogy azonosítják a DNS-t. Tudod, hogy nem a te véred, tehát két dolog lehetséges: vagy blöff az egész, vagy a vér Mackey-é. Tudod, mit kell tenned.

– Ki kell iktatnom Mackey-t. – Pontosan. A zsaruk rajta vannak, el kell tüntetni az útból. De hogyan találod meg? Nos,

Mackey világéletében autómentıt vezetett, ha éppen nem a sitten ült. Ha ezt tudod, pontosan azt teszed, amit mi tettünk. Felütöd a sárga oldalakat, és elkezded hívogatni a cégeket.

Rider erre szótlanul felállt, és a hátsó falhoz állított iratszekrényhez lépett. A telefonkönyvek rendszertelenül tornyosultak a tetején. Lábujjhegyre kellett állnia, hogy elérje a völgy sárga oldalait. Amikor visszatért az asztalhoz, kinyitotta a vaskos kötetet az autómentıknél. Mutatóujjával követte a listát, amíg el nem jutott a Tampa autómentıhöz, ahol Mackey dolgozott. Visszalépett egyet, egy Tall Order nevő céghez. Felvette a telefont, és tárcsázta a számot. Bosch csak a beszélgetés egyik felét hallotta.

– Halló, kivel beszélek? Rider várt egy pillanatot. – A nevem Kiz Rider, és a Los Angeles-i rendırség nyomozója vagyok. Egy csalási

ügyben nyomozunk, és szeretnék feltenni önnek néhány kérdést. A gyanúsított, akit keresünk, rendszerint kisebb cégeket hív fel, és a Visa munkatársának adja ki magát, azután megkísérli beazonosítani a cég valamelyik alkalmazottját, aki állítása szerint hitelkártyáért folyamodott. Esetleg önöket is megkereste? Azt az információt kaptuk, hogy a napokban a völgy területén tevékenykedett. Elıszeretettel választ gépjármővekkel foglalkozó cégeket.

Rider kivárta, amíg választ kap a kérdésére. Átnézett Boschra, de az arca semmirıl sem árulkodott.

– Értem. Akkor átadná neki a telefont, kérem? Rider újra végighaladt az egész procedúrán egy másik személlyel, és feltette ugyanazokat

a kérdéseket. Azután elırehajolt, és egész testében megfeszült, miközben eltakarta a beszélıt. – Bingó – suttogta. Visszatért a vonalhoz, és tovább hallgatott. – Férfi volt vagy nı? Lefirkantott valamit. – És mikor történt ez? Újabb sort írt. Bosch felállt, hogy elolvassa a jegyzeteit. A tömbön ennyi állt: „férfi, 1.30

körül”. Miközben Rider folytatta a beszélgetést, Bosch végigfutotta a listát, és látta, hogy 1.40-kor befutott egy hívás a Tampa autómentıhöz. A hívás egy magántelefonról érkezett, amelyet Amanda Sobek névre regisztráltak. A körzetszám alapján mobiltelefon lehetett. Sem a név, sem a szám nem tőnt ismerısnek, de nem ez számított. Valami kezdett alakulni.

Rider befejezésként azt tudakolta, hogy a vonal túlsó végén lévı személy emlékszik-e a névre, ami után az állítólagos Visa-alkalmazott érdeklıdött. Miután nemleges választ kapott, rákérdezett: – Nem lehetséges, hogy Roland Mackey volt?

Kivárt. – Biztos benne? – kérdezte Rider. – Rendben, akkor köszönöm a türelmét, Karen. Letette, és Bosch szemébe nézett. Izgatottságában elfeledkezett arról is, hogy kimaradt a

reggeli ujjlenyomatvételbıl. – Igazad volt! Kaptak egy hívást. Még a Roland Mackey név is beugrott neki, amikor

megemlítettem. Valaki megpróbálta lenyomozni, Harry, miközben mi is figyeltük. – Most pedig mi fogjuk lenyomozni ıt. Ha sorrendben haladt, akkor ezt követıen a

Tampát hívta. A hívásjegyzék szerint 1.40-kor telefonált egy bizonyos Amanda Sobek. Nem ismerıs, de lehet, hogy ı az, akit keresünk.

– Amanda Sobek – Rider felnyitotta a laptopját. – Lássuk, mit tud róla az AutoTrack.

Amíg utánajárt a névnek, Bosch hívást kapott Robinsontól, aki mostanra megérkezett a Tampa autómentıhöz.

– A nappalos fickó szerint a hívás fél kettı és kettı között érkezett. Azért tudja, mert akkor jött vissza az ebédbıl, kettıkor meg mentése volt. Az autóklubnak.

– Férfi vagy nı? – Férfi. – Oké, még valami? – Igen. Miután a fickó megerısítette, hogy Mackey itt dolgozik, a visás azt kérdezte,

milyen beosztásban. – Oké. Meg tudnál kérdezni tıle még valamit? – Itt áll mellettem. – Kérdezd meg, hogy van-e egy Sobek nevő ügyfelük. Amanda Sobek. Bosch kivárta, amíg a vonal végén elhangzik a kérdés. – Nincs Sobek nevő ügyfél – jelentette Robinson. – Ez most jó hír, Harry? – Kiderül. Miután összecsukta a telefont, Bosch felállt, és megkerülte az asztalt, hogy lenézzen Rider

számítógépének képernyıjére. Eközben elmondta, amit Robinsontól hallott. – Van valami Amanda Sobekrıl? – kérdezte végül. – Nagyjából ennyi. A völgy nyugati részében él. Farralone Avenue, Chatsworth. Nem

tudni sok mindent. Se hitelkártya, se jelzálog. Ez alighanem azt jelenti, hogy minden a férje nevén van. Talán háztartásbeli. Lefuttatom a címet, hátha kijön belıle valami.

Bosch felütötte az évkönyvet Rebecca Verloren osztályánál. Lapozgatni kezdett, hátha belebotlik egy Amandába vagy Sobekbe.

– Itt is van – jelezte Rider. – Mark Sobek. Úgy tőnik, az ı nevén van minden, ami nem is kevés. Négy kocsi, két ház, egy csomó hitelkártya.

– Az osztályban nem volt Sobek – csóválta a fejét Bosch –, viszont van két Amanda. Amanda Reynolds és Amanda Riordan. Gondolod, hogy közük lehet hozzá?

Rider megrázta a fejét. – Nem hinném. A koruk nem stimmel. A gép szerint Amanda Sobek negyvenegy éves,

vagyis nyolc évvel idısebb Rebecca korosztályánál. Nem illik a képbe. És ha felhívnánk? Bosch akkora zajjal csapta össze az évkönyvet, hogy Rider ugrott egyet a székben. – Nem – felelte Bosch. – Csak menjünk oda. – Hová? A nıhöz? – Igen. Ideje, hogy rárúgjuk az ajtót pár emberre. Lenézett Riderre, és látta rajta, hogy cseppet se tartja mulatságosnak a megjegyzést. – Ez csak egy szófordulat, Kiz. A lényeg, hogy induljunk. Rider készülıdni kezdett. – Hihetetlenül magabiztos vagy ahhoz képest, hogy holnapra talán nem lesz állásod. – Máshogy nem lehet, Kiz. A sötétség vár, és végül eljön, bármit is teszünk. Elindult az iroda ajtaja felé.

37. AZ AUTOTRACK ÁLTAL megadott címen Bosch és Rider . egy hatalmas, mediterrán

stílusú házat talált, amelynek területe jócskán meghaladhatta az ötszáz négyzetmétert. A különálló garázs falán négy sötétre pácolt kapu nyílt, felette a vendégeknek fenntartott lakás ablakai látszottak. A nyomozók mindezt a kovácsoltvas kapun keresztül mérték fel, amíg arra várakoztak, hogy valaki válaszoljon a csengetésükre. Végül recsegı nıi hang tört elı a falra szerelt kis mőanyag dobozból Bosch letekert ablaka mellett.

– Igen, ki az? A hang túl fiatalosnak tőnt. – Amanda Sobek? – kérdezett vissza Bosch. – Nem, az asszisztense vagyok. Maguk kik? Bosch megvizsgálta a kis dobozt, és megtalálta a biztonsági kamera lencséjét. Nemcsak

hallották, látták is ıket. Elıhúzta a jelvényét, és az objektív elé tartotta. – Rendırök– felelte. – Beszélnünk kell Amanda vagy Mark Sobekkel. – Milyen ügyben? – Hivatalos ügyben. Kérem, nyissa ki a kaput, hölgyem. Várakozni kezdtek, és Bosch már arra készült, hogy újra megnyomja a hívógombot,

amikor a kapu lassan kitárult elıttük. Behajtottak, és széles ívben befordultak a kétszintes, oszlopos homlokzat elé.

– Ha meg akarnék tartani egy ilyen helyet, én se haboznék kivasalni egy teherautósofırt – jegyezte meg Bosch halkan, miközben leállította a motort.

Húszas éveiben járó nı nyitotta ki elıttük a bejárati ajtót, még mielıtt odaértek volna. Szoknyát és fehér blúzt viselt. Az asszisztens.

– Ön kicsoda? – tudakolta Bosch. – Melody Lane. Mrs. Sobeknek dolgozom. – Itt találjuk? – érdeklıdött Rider. – Igen, felöltözik, és mindjárt lent lesz. A nappaliban megvárhatják. Bebocsátást nyertek az elıtérbe, ahol egy asztalon több családi fotót is kiállítottak, férj és

feleség, két tizenéves lány. Követték Melodyt a fényőzı nappaliba, amelynek hatalmas panorámaablakai a Santa Susana parkra és azon túl az Oat-hegyre néztek.

Bosch vetett egy pillantást az órájára. Délre járt az idı. Melody felfigyelt a mozdulatra. – Nem aludt. Eddig edzett, épp csak lezuhanyozott. Akármelyik pillanatban… Nem kellett befejeznie. Fehér nadrágot és blúzt viselı vonzó asszony lépett a szobába. – Mi az? Csak nem történt valami? Ugye nincs baja a lányaimnak? – Ön Amanda Sobek? – kérdezte Bosch. – Természetesen. Mi a probléma? Mit keresnek itt? Bosch a nappali közepére állított kanapé és székek felé mutatott. – Talán jobb lenne, ha leülnénk, Mrs. Sobek. – Mondja, hogy nincs semmi baj. Az arcára kiülı pánik valóságosnak tőnt Bosch szemében. Kezdte azt hinni, hogy rossz

nyomon járnak. – Nincs semmi baj. Nincs semmi baja a lányainak. A lányokkal minden a legnagyobb

rendben.

– Akkor Markról van szó? – Nem, Mrs. Sobek. Amennyire tudjuk, ı is remekül van. Leülhetnénk egy percre? Az asszony felsóhajtott, és sietve a terebélyes fotelhez lépett. Bosch megkerülte az óriási

dohányzóasztalt, és a kanapéra telepedett, amíg Rider elfoglalta az egyik széket. Bosch azonosította magát és Ridert, majd újra felmutatta a jelvényét, miközben megcsodálta a dohányzóasztal makulátlanul tiszta üveglapját.

– Nyomozást folytatunk, amelynek részleteibe sajnos nem avathatjuk be. A mobiltelefonjáról szeretnénk feltenni néhány kérdést.

– A mobiltelefonomról? Halálra rémítenek a mobiltelefonom miatt? – Ami azt illeti, nagyon is komoly ügyben nyomozunk, Mrs. Sobek. Önnél van jelenleg a

telefonja? – A táskámban. Látni kívánják? – Egyelıre nem. Meg tudná mondani, hogy a tegnapi nap folyamán mikor használta? Sobek megrázta a fejét, mint aki nem érti a kérdést. – Nem tudom. Reggel felhívtam Melodyt az edzıterembıl. Nem emlékszem, hogy még

mikor… Elmentem vásárolni, és közben hívtam a lányokat, hogy elindultak-e már hazafelé az iskolából. Másra tényleg nem emlékszem. Az aerobikot leszámítva szinte egész nap itthon voltam. Itthon nem használom a mobilom. Van vezetékes telefonunk.

Bosch rossz elıérzete erısödni kezdett. Valahol újra félresiklott a nyomozás. – Esetleg másvalaki használhatta a telefonját? – kérdezte Rider. – A lányaimnak van sajátja. Melodynak is. Nem értem ezt az egészet. Bosch elıvette a hívásjegyzéket a zsebébıl, hogy hangosan felolvassa a számot, amelyrıl

a Tampa autómentıt felhívták. – Ez az ön száma? – kérdezte. – Nem, a lányomé. Kaithlyné. Bosch elırehajolt. Ez még tovább bonyolította a dolgot. – A lányáé? O hol tartózkodott tegnap? – Mondtam már, iskolában volt. És a tanítás végéig nem is használhatta a telefonját, mert

az iskolában tilos. – Melyik iskolába jár? – tudakolta Rider. – A Hillside középiskolába. A Porter Randinél. Bosch hátradılt, és Rider felé fordult. Valami történt. Nem tudta, mi, csak azt érezte, hogy

fontos. Amanda Sobek olvasott az arckifejezésükbıl. – Mi az? – kérdezte riadtan. – Csak nincs valami baj az iskolával? – Amennyire tudjuk, nincs, asszonyom – felelte Bosch. – Melyik osztályba jár a lánya? – Másodéves. – Van egy Bailey Sable nevő tanára? – kérdezett közbe Rider. Sobek bólintott. – Háztartástant és angolt tanít neki. – Ön szerint Mrs. Sable a tegnapi nap folyamán kölcsönvehette a lánya telefonját? – tette

fel a kérdési Rider. Sobek vállat vont. – Nem értem, miért tenne ilyet. Nézzék, kezd egyre kínosabb lenni ez a sok kérdés.

Valamilyen fenyegetéshez használták a lányom telefonját? Ez valami terroristadolog? – Nem, asszonyom, de ettıl még komoly az ügy. Most azonnal el kell mennünk az

iskolába, hogy beszéljünk a lányával. Nagyra értékelnénk, ha ön is velünk tartana, és ott lenne, amikor beszélünk vele.

– Szüksége lesz ügyvédre is? – Nem hinném, asszonyom. Bosch felállt.

– Akkor indulhatunk? – Melody is jöhet? Azt akarom, hogy Melody is jöjjön. – Legjobb lenne, ha ott találkoznánk Melodyval. İ majd hazahozza magát, ha nekünk

máshová kell mennünk.

38. A HILLSIDE KÖZÉPISKOLA fele néma csend honolt az autóban. Bosch szívesen

beszélt volna Riderrel, hogy kitárgyalják a legújabb fejleményeket, de nem akarta Amanda Sobek elıtt megtenni. Így hát csendben haladtak, amíg utasuk meg nem kérdezte, hogy felhívhatja e a férjét. Bosch nem látta akadályát a dolognak, a férfi azonban nem volt elérhetı. Felesége végül hisztérikus hangú üzenetet hagyott neki, követelve, hogy azonnal hívja vissza.

Ebédidıben értek az iskolához. Amint a folyosón az iroda felé tartottak, hallották az önfeledt ricsajt az ebédlı felé.

Mrs. Atkins a pult mögött ült, és kissé zavartnak tőnt, amiért a két nyomozó társaságában látja Amanda Sobeket. Bosch Stoddard igazgatót kérte.

– Mr. Stoddard ma a városban ebédel – tudta meg Mrs. Atkinstıl. – Én nem tudok segíteni?

– De igen. Látni szeretnénk Kaitlyn Sobeket. Mrs. Sobek itt lesz velünk, mialatt beszélünk vele.

– Most azonnal? – Igen, Mrs. Atkins, most azonnal. Nagyra értékelném, ha ön vagy az iskola valamelyik

alkalmazottja elmenne érte, és diszkréten idehozná, talán jobb lenne, ha a többi tanuló nem látná rendırök társaságában.

– Majd én elmegyek érte – ajánlkozott Amanda. – Nem – rázta meg a fejét Bosch. – Szeretnénk, ha ugyanakkor találkozna velünk, amikor

önnel. Udvarias formában az asszony tudtára adta: nem szeretné, hogy kikérdezze a lányát a

mobiltelefonnal kapcsolatban, mielıtt ezt a rendırök megtennék. – Elmegyek az ebédlıbe, és megkeresem – bólintott Mrs. Atkins. – Az igazgatói irodába

bemehetnek… ööö, beszélgetni. Megkerülte a pultot, s miközben gondosan kerülte Amanda Sobek tekintetét, a folyosóra

vezetı ajtó felé indult. – Köszönjük, Mrs. Atkins – szólt utána Bosch. Mrs. Atkinsnek közel öt percébe telt, amíg megtalálta és elhozta Kaitlyn Sobeket.

Miközben várakoztak, befutott Melody Lane is. Bosch azonban közölte Amandával, hogy az asszisztensének odakint kell várakoznia a megbeszélés alatt. A lány Bosch, Rider és az anyja kíséretében lépett be az igazgatói irodába, amelynek közepét kerek asztal foglalta el, körötte hat székkel.

Miután mindenki helyet foglalt, Bosch biccentett Ridernek, aki átvette a kérdezı szerepét. Bosch úgy vélte, egy nı alkalmasabb kivallatni a lányt, és Rider ezt szó nélkül elfogadta. Elmagyarázta Kaitlynnek, hogy nyomozást folytatnak egy olyan telefonhívás ügyében, amelyet tegnap 1.40-kor folytattak le az ı mobiltelefonjáról. A lány azonnal félbeszakította.

– Az lehetetlen – állította. – Miért? – ráncolta a homlokát Rider. – Lehallgattuk a vonalat, amelyre a hívás

beérkezett. A te mobiltelefonodról. – Tegnap iskolában voltam. Tanítás alatt nem használhatjuk a mobilunkat. A lány nyugtalannak tőnt. Bosch látta rajta, hogy hazudik, csak azt nem tudta, mire megy

ki a játék. Talán csak azért nem mondott igazat, mert az anyja is a szobában volt.

– Hol van most a telefonod? – kérdezte Rider. – A táskámban, a szekrényemben. És ki van kapcsolva. – Tegnap délután egy óra negyvenkor is ott volt? – Uhum. Nem tudott Rider szemébe nézni, mialatt hazudott. Könnyedén rajta lehetett kapni, és

Bosch tudta, hogy ez Ridernek sem okoz nehézséget. – Tudnod kell, Kaitlyn, hogy nagyon súlyos ügyben nyomozunk – próbálta Rider

megnyugtatni a lányt. – Ma nem mondasz nekünk igazat, akár komoly bajba is kerülhetsz. – Ne hazudozz, Kaitlyn! – csattant fel Amanda Sobek. – Kérem, nyugodjon meg, Mrs. Sobek. Kaitlyn, a lehallgatás során a gép automatikusan

hívásjegyzéket készít, és a gép sosem téved. Azt a hívást a te telefonodról kezdeményezték, efelıl semmi kétség. Lehetséges, hogy valaki kinyitotta a szekrényedet, és használta a telefonodat?

A lány megvonta a vállát. – Asszem, bármi lehetséges. – Oké, akkor ki tenne ilyet? – Nem tudom. Maga mondta, hogy így történt. Bosch megköszörülte a torkát, hogy magára vonja a lány figyelmét. Szúrós tekintettel

nézett a szemébe. – Azt hiszem, mégiscsak be kell mennünk a kapitányságra. Talán nem ez a megfelelı hely

egy ilyen beszélgetéshez. Hátratolta a székét, és felállt. – Mi folyik itt, Kaitlyn? – fogta könyörgıre Amanda. – Ezek az emberek nem viccelnek.

Kit hívtál fel? – Senkit, oké? – Nem, egyáltalán nem oké. – Nem nálam volt a telefon, oké? Elvették. Bosch visszaült a helyére, Rider folytatta a kérdezısködést. – Ki vette el a telefonodat? – Mrs. Sable – felelte a lány. – Miért? – Mert nem használhatjuk, miután becsöngettek. Tegnap a legjobb barátnım, Rita nem

jött iskolába. Megpróbáltam SMS-t küldeni neki, hogy tudjam, nincs semmi baja, de Mrs. Sable rajtakapott.

– És elvette a telefonodat? – Igen, elvette. Bosch gondolatai vadul kergetıztek, amint megpróbálta elképzelni Bailey Koster Sable-t

Rebecca Verloren gyilkosaként. Az elsı pillanatban feladta a próbálkozást. A tizenhat éves Bailey Koster nem cipelhette fel elkábított barátnıjét a ház mögött tornyosuló hegyre.

– Az imént miért hazudtál nekünk? – keményedett meg Rider hangja. – Mert nem akartam, hogy megtudja, hogy bajba kerültem – biccentett állával az anyja

felé. – Sose hazudj a rendırségnek, Kaitlyn – dorgálta meg Amanda. – Nem érdekel, ha… – Kérem, Mrs. Sobek, ezt késıbb beszéljék meg – avatkozott közbe Bosch. – Menjünk

tovább. – Mikor kaptad vissza a telefonodat, Kaitlyn? – kérdezte Rider. – Suli után. – Vagyis egész nap Mrs. Sable-nél volt a telefonod? – Igen. Mármint nem. Nem egész nap. – Akkor kinél volt?

– Nem tudom. Amikor elveszik valakinek a telefonját, a nap végén az igazgatói irodában kapja vissza. Velem is ez történt. Mr. Stoddardtól kaptam meg.

Gordon Stoddard. A dolgok azonnal a helyükre kerültek. Bosch besiklott a hullám mélyére, ahol körülötte örvénylett az ügy minden apró részlete. Simán és kecsesen siklott a hullám hátán. Minden stimmelt. Stoddard. Mackey utolsó szava.

Stoddard Rebecca tanára volt. Közel állt hozzá. A szeretıje volt, esténként is ı hívogatta. Minden klappolt.

Mr. X. Bosch felállt, és egyetlen szó nélkül elhagyta az irodát. Elsietett Stoddard

dolgozószobájának nyitott ajtaja elıtt. Senki sem ült az asztal mögött. Bosch a pulthoz lépett. – Hol van Mr. Stoddard, Mrs. Atkins? – Nemrég ért vissza, de azóta megint kiment valahová. – Mégis hová? – Nem tudom. Talán az ebédlıbe. Szóltam neki, hogy az irodában beszélgetnek

Kaitlynnel. – Azután távozott? – Igen. Ó, most jut eszembe… talán a parkolóban lehet. Azt mondta, ma vett új autót.

Talán megmutatja a többieknek. – Említette, milyen autót vett? – Egy Lexust. A típust is mondta, de elfelejtettem. – Van saját parkolóhelye? – Ó, igen, ha kimegy az elıtérbıl, az elsı sorban jobbról. Bosch elfordult, és kilépett a folyosóra, ahol nyüzsögtek az ebédlıbıl kiözönlı diákok,

akik mind a délutáni órákra tartottak. Bosch átfurakodott a tömegen, s miután sikerült kitörnie, rohanni kezdett. Kiért a parkolóba, és azonnal jobbra fordult. Meglátta az üres parkolóhelyet, ahol az aszfaltra Stoddard nevét festették.

Elfordult, hogy szóljon Ridernek. Már a mobilját húzta elı az övébıl, amikor a jobbján ezüstös villanást látott. Egy autó száguldott felé, és túl késı volt már, hogy megpróbáljon kitérni az útjából.

39. AZ ASZFALTON FEKV İ Boscht ülı helyzetbe segítették. – Harry, minden rendben? Összpontosított, és látta, hogy Rider az. Bizonytalanul bólintott. Próbált visszaemlékezni,

mi történt vele. – Stoddard volt az – nyögte ki. – Egyenesen nekem jött. – Mármint az autójával? Bosch elmosolyodott. Ezt a részt kifelejtette. – Igen, az új autójával. Egy Lexusszal. Bosch megpróbált felállni. Rider átkarolta a vállát, hogy segítsen. – Ne kapkodj. Biztos, hogy minden rendben? Nem fáj semmid? – Csak a fejem. Lassan kezdtek visszatérni az emlékei. – Akkor vertem be, amikor elvágódtam. Félreugrottam az útjából. Láttam a szemét,

tudod? Az indulatot a szemében. – Hadd lássam a te szemedet. Bosch felnézett, Rider megtartotta az állát, és ellenırizte a pupilláját. – Talán megúszod ennyivel. – Oké, amíg én kiücsörgöm magam, te menj vissza, és kérd el Stoddard otthoni címét

Mrs. Atkinstıl. Rider bólintott. – Rendben. Ne menj sehová. – Csak siess. Meg kell találnunk. Rider futva indult az iskola felé. Bosch kitapogatta a jókora dudort a fején. Most már

tisztán emlékezett mindenre. Stoddard indulattól eltorzult arcára a szélvédı mögött. Azután a férfi hirtelen balra kapta a kormányt, Bosch a másik irányba vetette magát. A telefonja után nyúlt, hogy körözést kérjen Stoddard után. Nem találta az övén.

Körülnézett, és meglátta a mobilt az aszfalton, egy BMW hátsó kereke mellen. Odakúszott, és magához vette, mielıtt óvatosan felállt.

Még most is szédülés környékezte, ezért nekitámaszkodott a kocsinak. Hirtelen éles géphang harsant: „Lépjen távolabb a jármőtıl!” Bosch elkapta a kezét, majd botorkálva megindult a parkoló szemközti oldala felé, ahol a kocsiját hagyta. Útközben felhívta a diszpécsert, hogy körözést kérjen Stoddard és az ezüst színő Lexus után.

Miután összecsukta a telefonját, és visszatette az övére, beült a kocsijába, és a bejárathoz hajtott, hogy készen álljon, mire Rider visszatér a címmel.

Végtelenül hosszúnak tőnı idı után Rider megjelent, és a kocsihoz szaladt, ahol a vezetı felıli oldalra került, kinyitotta az ajtót, és kitessékelte társát a volán mögül.

– Nincs túl messze – közölte ellentmondást nem tőrı hangon –, a Chase-en, a Winnetka közelében, de akkor sem engedlek vezetni.

Bosch tudta, hogy csak az idejét vesztegetné a vitára. Kiszállt, és amilyen gyorsan csak tudta, megkerülte a kocsi elejét, hogy beüljön az utas felıli oldalra. Rider beletaposott a gázba, és széles ívben kifordult a parkolóból.

Miközben észvesztı tempóban hajtottak Stoddard házához, Bosch erısítést kért a devonshire-i kapitányságtól, majd felhívta Abel Prattet, hogy sietve tájékoztassa a legújabb fejleményekrıl.

– Maguk szerint hová mehetett? – kérdezte Pratt. – Sejtelmünk sincs. Útban vagyunk a háza felé. – Hajlamos az öngyilkosságra? – Ki tudja? Pratt egy hosszú pillanatra elhallgatott, amíg megemésztette a hallottakat, azután

rákérdezett néhány részletre, végül letette. – Boldognak tőnt a hangja – jegyezte meg Bosch. – Azt mondja, ha bevisszük a fickót,

azzal talán limonádévá változtatjuk a citromot. – Helyes – bólintott Rider. – Ujjlenyomatot veszünk Stoddard irodájában és otthonában,

azután összevetjük ıket az ágy alatt talált mintával. Akkor már sínen leszünk, akár meglesz, akár nem.

– Ne aggódj, meglesz. – Hogy történhetett, Harry? Stoddard és Mackey együtt csinálta? – Nem tudom, de emlékszem rá, hogyan festett Stoddard az iskolai évkönyvben.

Keménykötéső fickónak tőnt. Olyannak, aki egymaga is képes lehetett felvinni a lányt a hegyre. Majd megtudjuk, ha elfogtuk és kikérdeztük.

Rider bólintott. – A kulcskérdés az, mi a kapcsolat Stoddard és Mackey közölt. – A fegyver. – Azt én is tudom. Nyilvánvalóan a fegyver, de hogyan találkozott Stoddard Mackey-vel?

Hogyan keresztezték egymás útját, és mikor ismerte meg annyira, hogy tıle szerezze be a fegyvert?

– Azt hiszem, végig itt volt az orrunk elıtt – felelte Bosch. – Mackey utolsó szava is errıl árulkodott.

– Chatsworth? – A chatsworthi gimnázium. – Nem értem. – Mackey azon a nyáron szerezte meg az érettségijét a chatsworthi gimiben. A gyilkosság

éjszakáján a tanára szolgált alibivel Mackey számára, de az is lehet, hogy éppen fordítva történt. Talán Mackey volt a tanár alibije.

– Stoddard? – Az elsı nap éppen ı mondta, hogy a Hillside sok tanára vállal másodállást. Talán ı

maga is végzett ilyen munkái, talán ı volt Mackey külön-tanára. – Túl sok a talán, Harry. – Ezért kell megtalálnunk Stoddardot, mielıtt kárt tenne magában. – Gondolod, hogy képes lenne megölni magát? Prattnek nem ezt mondtad. – Semmiben sem lehetünk biztosak, de ott, a parkolóban az utolsó pillanatban

félrerántotta a kormányt. Ezért gondolom, hogy csak egyetlen személyben akar kárt tenni. – Önmagában? Talán csak nem akarta meghúzni a vadonatúj kocsiját. – Talán. Rider ráfordult a négysávos Winnetkára, és tövig nyomta a gázpedált. Már nem jártak

messze Stoddard otthonától. Bosch a gondolataiba merült, miközben próbált felkészülni arra, ami a háznál várja ıket. Rider végül nyugat felé rákanyarodott a Chase-re, s elıttük ott állt egy fekete-fehér járırautó, sarkig kitárt elsı ajtókkal. Rider csikorgó fékekkel leállt a kocsi mögé, azután mindketten kipattantak. Bosch elıvette a pisztolyát, és az oldalához szorította. Igazat kellett adnia Ridernek abban, hogy Stoddard talán csak az autóját féltette, amikor elkerülte az ütközést.

A takaros kis ház bejárata nyitva állt. A járıröknek nyomát sem lehetett látni. Bosch vetett egy pillantást Riderre és látta, hogy ı is kioldotta a fegyverét. Készen álltak a behatolásra. A bejáratnál Bosch elkiáltotta magát: – Nyomozók vagyunk! Bemegyünk!

Amikor átléptek a küszöbön, bentrıl megkapták a választ: – Minden tiszta! Minden tiszta! Bosch nem nyugodott meg, még a fegyverét sem engedte le, amint a nappaliba lépett.

Tekintetével átfésülte a szobát, de senkit se látott. Lenézett a kávézóasztalra, és észrevette az elızı napi Daily Newst, amelyet Rebecca Verloren történeténél hagytak nyitva.

– Járır érkezik! – hallatszott egy kiáltás a jobbra nyíló folyosón. Hamarosan két egyenruhás lépett a nappaliba. Ok is az oldaluk mellett tartották a

fegyverüket. Bosch csak most engedte le a magáét. – Minden tiszta – közölte az élen haladó ırmester. – Nyitva találtuk az ajtót, ezért

behatoltunk. Van valami a hálószobában, amit látniuk kell. A járırök mutatták az utat, Bosch és Rider pedig követte ıket. Végighaladtak a rövid

folyosón, a fürdıszoba és a dolgozószobának használt kis háló mellett. Beléplek a hálószobába, ahol az ırmester az ágyon fekvı hosszúkás dobozra mutatott. A doboz szivacsbélésébıl egy hosszú csövő pisztoly alakját vágták ki. A doboz üresen állt: a fegyver eltőnt, akárcsak a töltények, amelyek helyét téglalap alakú kivágás jelezte. A papírdoboz valamivel arrébb hevert.

– Le akar vadászni valakit? – ráncolta a homlokát az ırmester. Bosch nem nézett fel az üres dobozról. – Talán csak saját magát. Van maguknál kesztyő? Az enyém a kocsiban maradt. – Tessék. Az ırmester egy pár gumikesztyőt húzott elı az övtartójából. Átnyújtotta Boschnak, aki

felcsusszantotta a kezére, azután óvatosan felvette az üres töltényes dobozt. Kinyitotta és kicsúsztatta belıle a mőanyagkeretet, amelyben a töltényeket tárolták. Csupán egyetlen töltény hiányzott.

Bosch meredten nézte a hiányzó töltény helyét és mélyen elgondolkozott, míg Rider meg nem érintette a könyökét. Felé fordult, azután követte társa tekintetét, az ágy mellett álló éjjeliszekrény felé.

Ott állt Rebecca Verloren bekeretezett fotója. A lány egy zöldellı mezın állt, háttérben az Eiffel-toronnyal. Fekete sapkát viselt, és önfeledten mosolygott. Tekintete ıszintének tőnt, és sugárzott belıle a szeretet a személy iránt, akire nézett.

– Stoddard ezért nem szerepelt egyetlen képen se, ami az iskolai kiránduláson készült – csóválta a fejét Bosch. – İ fényképezett.

Rider bólintott. Mostanra ı is besiklott a hullámcsatornába. – Itt kezdıdött minden – sóhajtott fel. – A lány itt esett bele. Az ı egyetlen igaz szerelme. Néhány pillanatig elgondolkodva nézték a képet, amíg az ırmester meg nem törte a

csendet. – Akkor ennyi volt, nyomozók? – Nem – rázta meg a fejét Bosch. – Biztosítaniuk kell a terepet, amíg a helyszínelık ki

nem érnek. És álljanak készen az eshetıségre, hogy még visszatérhet. – Maguk elmennek? – kérdezte az ırmester. – Igen, elmegyünk.

40. SIETVE VISSZATÉRTEK Bosch autójához, ahol Rider habozás nélkül bevetette magát

a volán mögé. – Hová? – fordította el a kulcsot az indítózárban. –Verlorenék házához – felelte Bosch. – Méghozzá lóhalálában. – Mi jár a fejedben? – Az a kép az újságban, ahogyan Muriéi ott ül az ágyon. Azt mutatja, hogy a szoba

tizenhét év óta semmit sem változott, igaz? Rider elgondolkodott egy pillanatig, azután bólintott. – Igen. Most már ı is értette. A fénykép éppen olyannak mutatta Rebecca szobáját, amilyen az

elrablása éjszakáján volt, s ez elindíthatott valamit Stoddardben. Felélesztett egy rég elfeledett vágyat. Az a fénykép egyfajta oázis lehetett a számára – emlék azokból az idıkbıl, amikor még minden csodálatosnak tőnt.

Rider beletaposott a gázba, a kocsi elırelendült. Bosch szétnyitotta a telefonját, hívta a diszpécsert, és erısítést kért Muriel Verloren házához. A körözvényt annyival egészítette ki, hogy Stoddardnek fegyvere van, veszélyes, és valószínőleg 5150-es, azaz beszámíthatatlan. Mire becsukta a telefont, az is tudatosult benne, hogy ık járnak legközelebb a Verloren-házhoz, így alighanem elsıként érnek oda. Sietve hívta Muriel Verlorent, de nem kapott választ. Amikor a rögzítı bejelentkezett, megszakította a vonalat.

– Nem veszi fel. Öt perccel késıbb ráfordultak a Red Mesa Wayre. Bosch azonnal kiszúrta az ezüstszínő

autót, amely szokatlan szögben állt a Verloren-ház elıtt. A Lexus volt az, amelyik az iskola parkolójában felé száguldott. Rider lefékezett az autó mellett, és azonnal kipattantak, kezükben kibiztosított fegyverükkel.

A ház bejárata résnyire nyitva állt. Miután némán jeleztek egymásnak, elfoglalták a helyüket az ajtó két oldalán, majd Bosch kitárta az ajtót, és nesztelenül belépett. Rider követte, azután mindketten továbbhaladtak a nappali felé.

Muriel Verloren a padlón feküdt. Kartondobozok és különféle csomagolóanyagok hevertek mellette. A fejét a szája elıtt barna ragasztószalaggal többször áttekerték, de ugyanezzel a módszerrel a csuklóját és a bokáját is összekötözték. Rider nekitámasztotta a nıt a kanapénak, és a szája elé emelte a mutatóujját.

– Itt van a házban, Muriel? – suttogta. Muriel lázasan bólogatott, miközben szemei kikerekedtek a rémülettıl. – Rebecca szobájában? Muriéi újra bólintott. – Hallott lövést? Muriel megrázta a fejét, majd fojtott hangot hallatott, amely metszı sikolykent tört volna

fel belıle, ha nincs a ragasztószalag. – Csendben kell lennie – suttogta Rider. – Ha leveszem a szalagot, egy hangot sem adhat

ki. Muriel határozottan bólogatott, mire Rider nekiállt kitekerni a szalagot. Bosch is közelebb

húzódott.

– Bemegyek hozzá. Várj meg, Harry – parancsolta Rider a kelleténél kicsit hangosabban. – Együtt megyünk

fel. Addig oldozd el a bokáját. Bosch nekiállt meglazítani a nı bokáját összekötözı ragasztószalagot. Rider eközben

leoldotta a szalagot a szája elıtt, majd lassan lehúzta a nı állára, miközben pisszegve csendre intette Murielt.

Becky tanára az – suttogta a nı. – Fegyvere van. Rider nekilátott a csuklójának. – Most már minden rendben lesz. – Mit keres itt? – kérdezte Muriel visszafojtott hangon. – İ az? – Igen, ı az. Muriel Verlorenbıl hosszú, hangos és elkínzott sóhajt tört fel. Miután a kezét és a lábát is

kioldozták, talpra segítették. Most felmegyünk – közölte vele Rider. – Azt akarjuk, hogy maga addig menjen ki a

házból. Elkezdték terelni az asszonyt az elıszoba felé. – Nem mehetek el. A szobájában van. Én… – Muszáj kimennie, Muriel – suttogta Bosch. – Itt nem biztonságos. Várjon meg

valamelyik szomszédnál. – Nem is ismerem a szomszédaimat… Akkor is el kell mennie, Muriel – erısködött Rider. – Várjon odakint az utcán. Már úton

van az erısítés. Intse le a rendıröket, és mondja meg nekik, hogy bent vagyunk. Kitolták a nyitott bejáraton át, azután óvatosan becsukták az ajtót. – Ne engedjék, hogy tönkretegye a szobát – hallották az asszony könyörgését a túlsó

oldalról. – Nincs semmi másom, csak az! Bosch és Rider visszatért a folyosóra, majd amilyen halkan csak tudtak, fellopakodtak a

lépcsın, és megálltak Rebecca ajtajának két oldalán. Bosch Rider felé fordult. Mindketten tudták, milyen kevés idejük maradt. Az erısítés

megérkezése alapjaiban változtatja meg a helyzetet, és a legtöbb esetben kikényszeríti az öngyilkosságot. Ez volt az utolsó esélyük arra, hogy beszéljenek Stoddarddel, mielıtt ı maga vagy egy kommandós golyót repít a fejébe.

Rider az ajtógombra mutatott, Bosch pedig kinyújtotta a kezét, és megpróbálta hangtalanul elfordítani. Megrázta a fejét. Az ajtót bezárták.

Kézjelekkel elmutogatták a tervet, majd bólintottak, amint készen álltak. Bosch kilépett a folyosóra, és felkészült rá, hogy sarkával közvetlenül a gomb alatt találja el az ajtót. Tudta, hogy egyetlen rúgással kell elintéznie, másként elveszítik a meglepetés elınyét.

– Ki van ott? Stoddard hangja szőrıdött át az ajtón. Bosch és Rider összenézett. Ennyit a meglepetés

elınyérıl. Bosch Riderre mutatott, majd némán jelezte, hogy ı akar beszélni. – Mr. Stoddard? Itt Bosch nyomozó. Hogy érzi magát? – Nem valami jól. – Úgy érzi, kezd kicsúszni az irányítás a kezei közül? Stoddard nem válaszolt. – Megmondom, mi legyen – folytatta Bosch. – Komolyan el kellene gondolkodnia arról,

hogy leteszi a fegyvert, és kijön onnét. Szerencséje, hogy itt vagyok. Aggódtam Mrs. Verloren miatt, csak ezért jöttem ide, de nemsokára itt lesz a társam is az akciócsoporttal. Higgye el, velük nem érdemes ujjat húzni. Most van itt az ideje, hogy kijöjjön.

– Tudnia kell, hogy szerettem ıt. Ez minden.

Bosch habozott, mielıtt válaszolt. Vetett egy pillantást Riderre, majd újra az ajtó felé fordult. Két úton is továbbindulhattak. Vagy megpróbálja kiszedni belıle a vallomást most azonnal, vagy kiviheti a házból, és ezzel megmentheti az életét.

Kivitelezhetınek tőnt mindkét megoldás, ha nem is túl vonzónak. – Akkor mi történt? – kérdezte. Stoddard csak hosszas hallgatás után felelt. –Az történt, hogy meg akarta tartani a gyereket, és képtelen volt megérteni, hogy ezzel

tönkretenne mindent. Meg kellett szabadulnunk tıle, és aztán ı hirtelen meggondolta magát. – A babával kapcsolatban? – Velem kapcsolatban. Az egésszel kapcsolatban. Bosch nem válaszolt. Néhány pillanattal késıbb Stoddard folytatta: – Szerettem ıt. – Mégis végzett vele. – Sok hibát elkövettem… – Mint aznap éjjel? – Nem akarok beszélni arról az éjszakáról. Csak arra akarok emlékezni, ami elıtte történt. – Ezt meg tudom érteni. Bosch Riderhez fordult, és felemelte három ujját. Háromra behatolnak. Rider bólintott.

Készen állt. Bosch felemelte egyik ujját. – Tudja, mi nem fér a fejembe, Mr. Stoddard? Felemelte a második ujját. – Mi? – kérdezte Stoddard. Bosch felmutatta a harmadik ujját is, azután felemelte a jobb lábát és teljes erıbıl

elırerúgott. A vékony beltéri ajtó könnyedén megadta magát, és hangos reccsenéssel kitárult elıtte. Bosch lendületbıl tört elıre a hálószobába, és felemelt pisztollyal pördült az ágy felé.

Stoddard nem volt ott. Bosch széles ívben elfordult, s egy pillanatra még látta a tükörben az igazgatót, aki az ajtó

másik oldalán, a sarokban állt – szájában a pisztoly hosszú csövével. Bosch hallotta Rider kiáltását, amint teljes sebességgel betört a szobába, és Stoddardre

vetette magát. A lövés dörejébe az egész szoba beleremegett, amint Rider és Stoddard a földre zuhant. A

revolver kicsúszott Stoddard kezébıl, és csörögve hullott a padlóra. Bosch elırevetette magát, és teljes súlyával Stoddardre nehézkedett, mialatt Rider legurult a férfiról.

– Eltalált, Kiz? Nem kapott választ. Bosch próbálta elfordítani a fejét, miközben a padlóhoz szegezte a

férfit. Rider a fejére szorította egyik kezét. – Kiz! – Nem talált el! – sikoltott fel Rider. – Csak megsüketültem a fél fülemre! Stoddard próbált felállni, Bosch azonban egész súlyával lent tartotta. – Kérem! – nyögött fel. Bosch a könyökével félreütötte a férfi támaszkodó kezét. Stoddard mellkasával a padlóra

zuhant, Bosch pedig sietve hátrafeszítette az egyik kezét, és rákattintotta a bilincset. Némi erıfeszítés árán a másik karját is hátravonta, hogy végezzen a megbilincselésével. Csak ekkor hajolt közelebb Stoddardhöz.

– Mit akar? – Kérem, hagyjanak meghalni. Bosch felállt, hogy talpra rángassa a férfit. – Ilyen egyszerően nem ússza meg, Stoddard. Még egyszer nem. Bosch Rider felé fordult, aki közben maga is talpra állt. A lövés a közvetlen közelében

dördült el, a csıbıl kitörı lıpor még a haját is bekormozta.

– Minden rendben? – Majd akkor kérdezd, ha hallok valamit. Bosch felnézett, és meglátta a golyó nyomát a mennyezeten. Már hallotta is a közeledı

szirénákat. Megragadta Stoddardöt a könyökénél, és húzni kezdte az ajtó felé. – Lemegyek, és beteszem a fickót a kocsiba. Devonshire-be visszük, amíg vád alá nem

helyezik. Rider bólintott, de Bosch látta rajta, hogy még nem tért magához a történték után. A

fülzúgás elevenen emlékeztette rá, hogy minden egy hajszálon múlt. Bosch szorosan fogta Stoddard karját, miközben elindultak lefelé a lépcsın. Amikor

elérték a nappalit, Stoddard tett még egy kétségbeesett kísérletet. – Most megtehetné. – Mit? – Lıjön le. Mondja azt, hogy menekülni próbáltam. Vegye le az egyik bilincset, és

mondja azt, hogy kiszabadultam. A legszívesebben úgyis megölne, nem? Bosch megtorpant, és végigmérte a férfit. – Igen, legszívesebben megölném, de ezzel csak szívességet tennék magának. Meg kell

fizetnie azért, amit a lánnyal és a családjával tett. Nem válthat meg tizenhét évnyi szenvedést azzal, hogy hagyja magát lepuffantani.

Bosch az ajtó felé taszította a férfit. Épp akkor léptek ki, amikor a járırautó csikorogva fékezett, és leállította a szirénát. Bosch az áramvonalas villogóból látta, hogy az új beszerzéső autók egyike, amelyet eddig csak hallomásból ismert. A rendırség szőkös költségvetésébıl csak néhány ilyenre telt.

A kocsi láttán Boschnak támadt egy ötlete, felemelte a kezét, és ujjkörzéssel jelezte, hogy minden rendben.

Miközben Stoddarddel az autó felé indult, meglátja Muriel Verlorent, amint az utca közepén a háza felé botorkált. Meredten nézte Stoddardet, ajkai néma sikolyra nyíltak, azután futni kezdett féléjük.

41. BOSCH STODDARDDEL együtt a rendırautó hátsó ülésén utazott a devonshire-i

kapitányságra. Rider hátramaradt a Verloren-háznál, hogy megnyugtassa Murielt, és megnézesse magát a mentısökkel. Miután mindent rendben találtak nála, Bosch kocsijával követhette ıket az állomásra.

Az utazás alig tíz percet vett igénybe, és Bosch tudta, hogy minél elıbb szóra kell bírnia Stoddardöt. Legelıször is felolvasta az igazgatónak a jogait. Stoddard részleges beismerı vallomást tett, mielıtt Rebecca szobájában elfogták, ám a bíróságon ezt aligha használhatták volna fel ellene, miután a szavait nem rögzítették, és korábban nem figyelmeztették a jogaira – többek között arra, hogy jogában áll hallgatni.

Miután felolvasta az igazgató jogait a Ridertıl kölcsönvett kártyáról, Bosch csak annyit kérdezett: – Nos, van valami mondanivalója?

Stoddard mélyen elırehajolt, miután a csuklóját továbbra is összebilincselve tartották a háta mögött. Álla kis híján a mellkasába mélyedt.

– Mit lehet itt még mondani? – nyögött fel. – Nem tudom. Ami azt illeti, nem is muszáj beszélnie. Elkaptuk. Megvan minden, a

bizonyítékok, az indíték… Csak arra gondoltam, talán szeretne beszélni róla. Az ilyen helyzetekben a legtöbben ki szokták önteni a lelküket.

Stoddard eleinte nem válaszolt. Az autó keletnek tartott a Devonshire Boulevard-on, a kapitányságtól alig néhány mérföldnyire. Korábban, mielıtt beült a járırautóba, arra kérte a rendıröket, hogy lassan hajtsanak.

– Mulatságos – mondta végül Stoddard. – Micsoda? – Tudta, hogy természettudományt tanítok? Vagyis csak tanítottam, mielıtt iskolaigazgató

lettem. Én vezettem a természettudományi munkaközösséget. – Ühüm. – Sokat beszéltem a diákjaimnak a DNS-rıl. Mindig azt mondtam, hogy ez az élet

legnagyobb rejtélye. Aki megismeri a DNS-t, megismeri az élet titkát. – Ühüm. – És most… Látja, segített megismerni a halál titkát. Az élet titkából így lesz a halál titka.

Nem is tudom. Talán ez mégsem annyira mulatságos, mint amennyire ironikus. – Ha maga mondja… – A DNS csodálóját a DNS buktatta le. Stoddard nevetni kezdett. – Egész jó szalagcím lenne. Ne felejtse el megemlíteni a sajtónak. Bosch elıvette a kulcsát, és megoldotta a bilincset, azután elöl kapcsolta össze Stoddard

két csuklóját, hogy a férfi hátradılhessen. – Odabent a házban mintha azt mondta volna, hogy szerette ıt – jegyezte meg. Stoddard bólintott. – Így igaz. Máig szeretem. – Azért sajátságosan mutatta ki, nem gondolja?

– Nem így terveztem. Semmit nem így terveztem. Akkor éjjel, akkor is csak látni akartam. Megfigyelni. Semmi mást, csak a közelében lenni. Mindenhová követtem, még akkor is, ha autóval ment valahová. Még munka közben is.

– S közben mindvégig magánál volt a fegyvere. – Nem, azt magamnak szántam, csak… – Rájött, hogy ıt egyszerőbb megölnie, mint saját magát. – Aznap éjjel… láttam, hogy nyitva maradt a garázs. Bementem. Nem is tudom, miért.

Arra gondoltam, hogy most végre használni fogom a fegyvert. Az ágyán végzek magammal. Így majd megtudja, mit érzek iránta.

– Mégis bemászott az ágy alá ahelyett, hogy ráfeküdt volna. – Gondolkodnom kellett. – Hol volt Mackey? – Mackey? Nem tudom, hol volt. – Nem volt magával? Nem segített? – Tıle kaptam a pisztolyt. Egyezséget kötöttünk. A pisztoly az érettségiért. Én tanítottam.

Nyáron, másodállásban. – De aznap éjjel nem volt magával? Egyedül vitte fel a lányt a hegyre? Stoddard a távolba révedt, bár úgy tőnhetett, mintha csak az ülésre meredne. – Akkoriban sokkal erısebb voltam – suttogta maga elé. A járır elhagyta az öles betonkerítést, amely a devonshire-i kapitányságot övezte.

Stoddard kinézett az ablakon. A rendırautók és a kapitányság látványa kijózanítóan hatott rá. Most kezdett csak ráeszmélni a helyzetére.

– Nem akarok tovább beszélni errıl – közölte. – Ahogy érzi – vont vállat Bosch. – Bemegyünk, és ha gondolja, beszélhet az

ügyvédjével. Miután az autó megállt a kétszárnyú ajtó elıtt, Bosch kiszállt, és a másik oldalra került,

hogy kihúzza Stoddardöt, és elinduljon vele az épület felé. A gyilkosságiak a másodikon dolgoztak. Lifttel mentek fel, és az ajtóban találkoztak a devonshire-i nyomozók ügyeletes hadnagyával, akit Bosch még a Verloren-házból hívott fel. A kihallgatószobát felkészítettek Stoddard fogadására. Bosch leültette a férfit a székre, és hozzábilincselte a csuklóját az asztal közepére erısített fémgyőrőhöz.

– Maradjon nyugton. Mindjárt jövök. Az ajtóból azután visszafordult Stoddard felé, és úgy döntött, megpróbálkozik egy utolsó

trükkel. – Ami engem illet, szerintem a meséje egy nagy szar – közölte. Stoddard meglepetten nézett fel rá. – Hogy érti ezt? Szerettem Beckyt, sosem akartam… – Csak azért követte, mert meg akarta ölni. A lány szakított magával, ezt nem tudta

elviselni, ezért végezni akart vele. Most meg, tizenhét évvel késıbb, megpróbálja beadni ezt a Rómeó és Júlia sztorit. Maga gyáva szar. Becserkészte és megölte azt a lányt, Stoddard, de most felelnie kell érte.

– Nem, higgye el, téved. Magamnak szántam azt a golyót. Bosch visszatért a szobába, és rátámaszkodott az asztalra. – Valóban? És mi a helyzet a sokkolóval, Stoddard? Azt is magának szánta? Mert

valahogyan kihagyta a történetébıl. Mire kellett a sokkoló, ha csak azért ment oda, hogy öngyilkos legyen?

Stoddard elnémult. Úgy tőnt, az elmúlt tizenhét évben sikerült kitörölnie az emlékeibıl a Professional 100-ast.

– Ez szándékos emberölés, hiába próbálja szépíteni – vonta le a következtetést Bosch. – Ezúttal nem fogja megúszni, Stoddard. Soha nem akart öngyilkos lenni. Sem akkor, sem ma.

– Azt hiszem, most már kérem az ügyvédemet – húzta ki magát Stoddard. – Ahogy óhajtja. Bosch elhagyta a helyiséget, és átsétált a szomszédos szobába, a megfigyelıbe. A kis

szobában már várta a hadnagy és az egyik járır, maga elıtt a két monitorral. Az egyiken Bosch Stoddardöt látta a kihallgató-helyiségben. A kamera a jobb felsı sarokból irányult a férfira, aki üres tekintettel meredt a falra.

A másik monitoron kimerevedett a kép: Bosch és Stoddard ült a rendırautó hátsó ülésén. – Milyen a hang? – érdeklıdött Bosch. – Mesés –felelte a hadnagy.– Megvan minden. Okos húzás volt, hogy levette a bilincsét.

A kamera így végig az arcát mutatja. A hadnagy lenyomott egy gombot, mire a kép mozogni kezdett. Bosch tisztán és érthetıen

hallotta Stoddard hangját. Bólintott. A vadonatúj rendırautót felszerelték egy belsı kamerával, amit a közúti ellenırzéseknél és a rabok szállításánál használtak. Az út során bekapcsolták a kocsi belsı mikrofonját is.

A terv tökéletesen bevált. Stoddard útközben elhangzón vallomása semmilyen kétséget nem hagyott. Bosch érezte, hogy efelıl nyugodt lehet. Köszönetet mondott a hadnagynak és a járırnek, majd megkérdezte, hogy lebonyolíthat-e néhány hívást az irodából. felhívta Abel Prattet, hogy tudósítson a fejleményekrıl, és megnyugtassa fınökét, hogy Rider nem szenvedett maradandó károsodást. Közölte Pratt-tel, hogy a helyszínelıknek át kell vizsgálniuk Stoddard és Muriel Verloren házát, és elıbbi esetében ehhez házkutatási engedélyi is szerezniük kell. A Stoddard házában levett ujjlenyomatokat össze kellett vetniük azokkal, amelyek Rebecca Verloren ágyának lábazatán maradtak hátra. Végezetül Bosch beszélt Prattnek a rendırautóban rögzített felvételrıl és Stoddard vallomásáról.

– Minden rajta van a szalagon – fejezte be a jelentést. – És azután vallott, hogy felolvastam a jogait.

– Remek munka, Harry. Most már nincs miért aggódnunk. – Legalábbis ami az ügyet illeti. Ezzel jelezte, hogy Stoddard talán rács mögé kerül, de egyáltalán nem biztos abban, hogy

ez javítani fog az ı megítélésén. – Az eredményekkel nehéz vitába szállni – vélte Pratt. – Majd kiderül. Bosch telefonja jelezte, hogy valaki keresi. Sietve elbúcsúzott Prattıl, hogy fogadja a

másik hívást. McKenzie Ward jelentkezett a Daily Newstól. – A húgom hallgatja a rendırségi adót, tıle tudom, hogy járıröket és mentıket küldtek

Verlorenék házához – hadarta el egy szuszra. – Azonnal felismerte a címet. – Valóban így történt. – Mi folyik itt, nyomozó? Ugye, nem felejtette el az egyezségünket? – Dehogy felejtettem. Épp most akartam hívni.

42. A METRO KONYHÁJA sötétségbe borult. Bosch átsétált a szomszédos motel kis

elıterébe, hogy beszéljen az üvegablak mögött ülı férfival, és megkérdezze Robert Verloren szobaszámát.

– Elment. Az egyszerő kijelentés hallatán Bosch végtelen ürességet érzett magában. Nem úgy

hangzott, mintha Verloren csak úgy kiugrott volna valahová. – Hogy érti azt, hogy elment? – Elment, és kész. Megint rákezdte. Ez minden. Bosch közelebb lépett az üveghez. A férfi egy puha fedeles könyvet olvasott, és fel sem

pillantott az elsárgult lapokból. – Figyeljen rám. A férfi lefordította a könyvet, és felnézett. Bosch megmutatta a jelvényét, mielıtt vetett

egy pillantást az asztalra, és meglátta a regény címét. Kárhozott szeretık. – Igen, uram. Bosch belenézett a férfi fáradt szemébe. – Mit ért azon, hogy megint rákezdte? A férfi vállat vont. – Részegen jött be, és ezzel megszegte az egyetlen szabályt. Nincs pia. Nincs

részegeskedés. – Kirúgták? A férfi bólintott. – Mi lett a szobájával? – A szoba a munkához jár. Mint mondtam, elment. – Hová? A férfi újra csak a vállát vonogatta, majd az Ötödik utcára nyíló ajtóra mutatott. Ezzel

jelezte, hogy Verloren odakint él valahol. – Megesik az ilyen – tette hozzá. Bosch visszafordult felé. – Mikor történt ez? – Tegnap. Maguk tehetnek róla, csak hogy tudja. – Hogy érti ezt? – Hallottam, hogy tegnap is járt itt valami zsaru, az tömte tele a fejét ezzel a szarsággal.

Nem tudom, mit mondott neki, de éppen azelıtt járt itt, hogy… Érti, amit mondok? Végzett a munkával, elment, és megint rábukott az üvegre. Mii mondjak még? Most kereshetünk új szakácsot, mert aki újra rákapott az italra, abból már nem lesz semmi.

Bosch nem tudta, mit mondhatna még. Ellépett az ablaktól, és az ajtó felé indult. Odakint, a hajléktalanszálló elıtt hemzsegtek az emberek. Az éjszakások. Akik már nem kellenek senkinek. Akik elrejtıznek mások és önmaguk elıl. Akik menekülnek a múltjuktól, azoktól a dolgoktól, amit tettek és amit tenniük kellett volna.

Bosch tudta, hogy a sztori másnap reggel benne lesz a lapokban. Személyesen akarta elmondani az apának.

Úgy döntött, felkutatja Robert Verlorent odakint. Nem tudta, milyen hatással lesznek rá az általa vitt hírek. Nem tudta, segítenek-e neki, vagy csak még mélyebbre taszítják. Talán már semmi sem segíthet rajta – mégis el kell mondania neki. A világ tele van olyan emberekkel, akik képtelenek továbblépni. Számukra nincs lezárás, nincs békesség. Az igazság nem tesz szabaddá, csak lehetıséget teremt arra, hogy továbblépjünk.

Ezt akarta elmondani neki. Hogy az ember bármikor elindulhat újra a fény felé, hogy addig kapaszkodjon felfelé, míg ki nem evickél a sötétségbıl.

Bosch kitárta az ajtót, és kilépett az éjszakába.

43. A RENDİR-AKADÉMIA felvonulási tere zöld takaró módjára terült el az Elysian park

erdıs dombjainak elıterében. A gyönyörő, árnyas tér minden ízében azt a hagyományt hordozta, amelyre a rendırfınök emlékeztetni kívánta Boscht.

Reggel 8-kor, miután egész éjjel hiába kutatott Robert Verloren után, Bosch megjelent a regisztrációs pultnál, ahonnét egyenesen a díszvendégeknek fenntartott sátorba, a számára kijelölt helyre vezették. Négy sorban állították fel a székeket a pulpitus mögött, ahonnét a beszédek elhangzanak majd. Bosch helye közvetlenül a felvonulási térre tekintett, ahol nemsokára kadétok vonulnak el, és sorakoznak a szemlére. A rendırfınök vendégeként Bosch is a szemlézık közé tartozott.

Ennek megfelelıen teljes ünnepi egyenruhát viselt. A régi lisztek hagyományosan így köszöntették az újakat: uniformis az uniformissal szemben. Bosch túl korán érkezett, így egymagában ücsörgött, és hallgatta a rendırségi rezesbandát. Miközben a többi díszvendég lassan kezdte feltölteni a széksorokat, senki sem próbált közeledni hozzá. A legtöbben a politikusok és helyi méltóságok soraiból kerültek ki, köztük néhány iraki háborús hıs a tengerészgyalogosok díszegyenruhájában.

Bosch bırét sértette a keményített gallér és a szorosan kötött nyakkendı. Reggel közel egy órán át dörzsölte magáról a bırére festett tintát, mintha ezzel lemoshatná magáról az egész mocskos ügyet.

Nem figyelt fel Irvin Irving helyettes rendırfınök érkezésére, amíg meg nem hallotta az egyik kadét hangját: – Elnézést, uram. felnézett, és látta, hogy Irvinget közvetlenül a másik oldalára ültetik. Felállt, és átengedte, miközben felvette a programfüzetét a neki szánt székrıl.

– Erezze jól magát, uram – vágta magát vigyázzállásba a kadét, mielıtt elfordult, hogy a helyére kísérjen egy másik díszvendéget.

Irving eleinte nem szólt semmit. Látványosan hosszú idıt szánt arra, hogy kényelembe helyezze magát, azután pedig meggyızıdjön arról, hogy senki sem figyeli ıket. Az elsı sorban ültek, talán a két legjobb helyen. Irving végül anélkül törte meg a csendet, hogy Bosch felé fordult volna.

– Mi a helyzet, Bosch? – Mondja meg maga, fınök. Ezután Bosch is meggyızıdött arról, hogy nem figyelik ıket. Nyilvánvalóan nem volt

véletlen, hogy kettejüket egymás mellé ültették. Sosem hitt az egybeesésekben. Fıként nem az ilyenekben.

– A rendırfınök akarta, hogy itt legyek – közölte. – Hétfın hívott meg, miután visszaadta a jelvényemet.

– Jó magának. Újabb öt perc is eltelt, mire Irving ismét megszólalt. A sátor mostanra megtelt, leszámítva

azt a két helyet, amelyet a rendırfınöknek és a feleségének tartottak fenn a sor elején. Irving surrogóra fogta a hangját.

– Pokoli egy hete volt, nyomozó. Nyakig ült a szarban, mégis rózsaillatúan került ki belıle. Fogadja elismerésem.

Bosch bólintott. Pontosnak találta a helyzetelemzést. – Es magának milyen volt, fınök? Egy újabb eseménytelen hét az irodában?

Irving nem válaszolt. Bosch azokra a helyekre gondolt, ahol az elmúlt éjjel Robert Verlorent kereste. Muriel Verloren arcára gondolt, amint látta a lánya gyilkosát. Mennyire sietnie kellett, hogy minél elıbb betuszkolja Stoddardöt a hátsó ülésre…

– Ez az egész maga miatt volt – mondta ki halkan. Irving most elıször nézett rá. – Mi a fenérıl beszél? – Ami tizenhét évvel ezelıtt történt, arról beszélek. A saját emberével ellenıriztette a

nyolcak alibijét, aki nem tudta, hogy Gordon Stoddard a lányt is tanította. Ha Green és Garcia ellenırzi az alibiket, ahogyan történnie kellett volna, rövid úton eljut Stoddardhöz, és összerakja a képet. Még akkor, tizenhét éve. Ennyi idı szárad a maga lelkén.

Irving szembefordult Boschsal. – Megegyeztünk, nyomozó, ha megszegi az alkunkat, megtalálom a módját, hogy

kicsináljam. Remélem, megértette. – Hát persze, fınök, amit csak akar. De egy dolgot akkor se felejtsen el. Nemcsak én

tudok a dolgairól. Mihez kezd, különalkut fog kötni mindenkivel? Minden riporterrel, minden zsaruval? Minden apával és minden anyával, akinek céltalanná vált az élete maga miatt?

– Vegyen vissza a hangjából – sziszegte Irving a fogai között. Bosch nyugodt, visszafogott hangon felelt. – Elmondtam mindent, amit akartam. – Akkor hadd mondjak én is valamit. Még nem végeztem magával. Ha azt látom, hogy… Félbehagyta a mondatot, amint felesége kíséretében megérkezett a rendırfınök. Irving

kihúzta magát, amint a zene felharsant, és a mősor megkezdıdött. Huszonnégy makulátlan egyenruhába öltözött és fénylı jelvényt viselı fiatal kadét vonult fel a téren, hogy felsorakozzon a díszvendégek sátra elıtt.

Hosszúra nyúlt beszédek hangzottak el, majd kezdetét vette az újoncok rituális szemléje, míg végül elérkezett az egész esemény csúcspontja: a rendırfınök hagyományos szónoklata. A férfi, aki visszafogadta Boscht a testületbe, nyugodt testtartásban állt meg a pulpituson. A rendırség belülrıl zajló újjáépítésérıl beszélt, amelyben számít az elıtte álló huszonnégy újoncra. Újjáépítésrıl beszélt, amelynek a rendırségrıl kialakult képet és a gyakorlati munkavégzést egyaránt érintenie kell. Megismételt sok mindent, amit hétfın reggel Boschnak is elmondott. Arra biztatta az újoncokat, hogy sose szegjenek törvényt a törvény védelmében. Hogy mindenkor teljes szívükbıl és alkotmányos keretek között végezzék feladatukat.

Azután meglepte Boscht egy váratlan fordulattal. – Szeretnék külön is kiemelni két rendırtisztet, akik a mai napon megtisztelnek minket a

jelenlétükkel. Az egyikük jön, a másik megy. Harry Bosch nyomozó néhány évnyi nyugdíj után éppen ezen a héten tért vissza körünkbe. Hosszúra nyúlt szabadsága alatt vélhetıen megtanulta, hogy a vén eb már nem tanul új trükköket.

A felvonulási tér túlsó felérıl udvarias nevetés fogadta a szavakat. A kadétok családtagjai és barátai foglaltak itt helyet. A rendırfınök folytatta: – Bosch nyomozó tehát visszatért a kötelékünkbe, és máris elismerésre méltó dolgokat vitt véghez. Hatalmas kockázatot vállalt a közjó érdekében. Tegnap ı és a társa egy tizenhét év óta húzódó gyilkossági ügy végére tett pontot. Ezúton is köszöntöm Bosch nyomozót a sorainkban.

Szórványos taps hallatszott a tömeg felıl. Bosch érezte, ahogy a vér az arcába szökik. Lehajtotta a fejét.

– Szinten szeretnék köszönetet mondani Irvin S. Irving helyettes rendırfınöknek, amiért eljött ma ide – folytatódott a szónoklat. – Irving helyettes rendırfınök közel negyvenöt éve szolgál a testületben. Nincs senki, aki nálánál régebb óta lenne a körünkben. Döntése, miszerint nyugdíjba vonul, és ez az avatás az utolsó esemény, amelyen viseli a rendıri jelvényt, méltó lezárása hosszú pályafutásának. Köszönjük neki mindazt, amit a rendırségért és a városért tett.

Irvinget hangosabb és kitartóbb taps fogadta. Sokan felállva ünnepelték a férfit, aki egész életét a városnak szentelte. Bosch óvatosan elfordította a fejét, és egy pillanat alatt felmérte a helyettes rendırfınök tekintetébıl, hogy tökéletesen váratlanul érte a bejelentés. Irving moccanni sem tudott döbbenetében.

Hamarosan mindenki állva tapsolt, és még Bosch is szükségét érezte ennek, bármennyire megvetette Irvinget. Pontosan tudta azt is, ki idézte elı a férfi bukását. Ha Irving tiltakozott vagy bármilyen módon megpróbálta visszafoglalni a helyét, szembe kellett néznie a Kizmin Rider által kezdeményezett belsı vizsgálattal. És nem lehetett kétséges, ki kerül ki gyıztesen a párharcukból.

Bosch csak azt nem tudta, mikor dılt el az egész. Szinte látta maga elıtt Ridert az 503-as íróasztala mögött, amint kávéval várja – feketén, ahogy szereti. Vajon már akkor tudta, honnét ered ez a lezáratlan ügy, és hová fog vezetni? Emlékezett az igazságügyi jelentés dátumára. Épp tíz nap telt el, mire a kezébe került. Mi minden történhetett abban a tíz napban? Hogyan készültek fel a visszatérésére?

Bosch nem tudta, de nem is nagyon törıdött ezzel. A stratégiai döntések a hatodikon születnek, ı pedig az 503-asban dolgozik, ott kellett helytállnia. Ennyi elég is.

Miután a rendırfınök befejezte a beszédét, hátralépett a mikrofontól. Minden egyes kadétnak átnyújtotta az iskola elvégzését igazoló diplomát, és mosolyogva pózolt a fényképészeknek, miközben egyenként kezet rázott az újoncokkal. Minden gyorsan, gördülékenyen, a terv szerint zajlott. Három rendırségi helikopterbıl álló kötelék húzott el a felvonulási tér felett, majd a ceremónia végén a kadétok magasba dobták a sapkájukat.

Bosch emlékezett arra a több mint harminc évvel ezelıtti pillanatra, amikor az ı sapkája is felrepült a levegıbe. Elmosolyodott, pedig az akkori osztályból senki sem maradt rajta kívül. Vagy meghaltak, vagy visszavonultak, vagy pályát váltottak. Tudta, hogy egyedül ı viheti tovább hagyományt. Neki kell harcolnia helyettük is.

Amint az ünnepség véget ért, és a tömeg elárasztotta a pázsitot, hogy köszöntse a kadétokat, Bosch elnézte Irvinget, aki felállt, és egyenesen a kijárat felé indult. Nem állt meg senkinek, még azoknak se, akik felé nyújtották a kezüket, hogy gratuláljanak és köszönetet mondjanak.

– Mozgalmas hete volt, nyomozó. Bosch megfordult. A rendırfınök állt elıtte. Bólintott. Nem tudta, mit is mondjon. – Köszönöm, hogy eljött – tette hozzá a rendırfınök. – Hogy van Rider nyomozó? – Kivett egy nap szabadságot. Tegnap kis híján megsebesült. – Hallottam róla. Részt vesznek a mai sajtótájékoztatón? – Hát, ı szabadságon van, én meg inkább kihagynám, ha nem gond. – Majd csak boldogulunk. Látom, már le is adta a sztorit a Daily Newsnak. Most a többiek

is ezért tülekednek. Nem hagyhatjuk ki ıket a jóból. – Tartoztam ezzel a News riporterének. – Én megértem. – Miután elült a por, dolgozhatok tovább, fınök? – Természetesen, Bosch nyomozó. Minden nyomozás során döntéseket kell hoznunk.

Olykor nehéz döntéseket. Maga a lehetı legjobb döntéseket hozta. Vizsgálatot indítunk, de nem hinném, hogy lenne bármiféle gond.

Bosch bólintott. Már kis híján köszönetet mondott, amikor meggondolta magát, és egyenesen a férfi szemébe nézett.

– Lenne esetleg még valami, nyomozó? Bosch bólintott. – Tudja, csak úgy eltőnıdtem… – Mégis min?

– Az egész ügy az igazságügyi minisztérium levelével kezdıdött, és az a levél tíznapos volt, mire hozzám került. Csak azon tőnıdöm, miért várt meg vele engem. Eltöprengek azon, hogy mennyit tudott, és mikor tudta meg.

– Számít ez bármit is? Bosch biccentett abba az irányba, amerre Irving távozott. – Talán – felelte. – Nem tudom. Az biztos, hogy nem fog szó nélkül lelépni. Elmegy a

médiához. Vagy az ügyvédekhez. – İ is tudja, hogy mekkora hibát követne el vele. Hogy milyen súlyos következményei

lennének. Ennyire ı sem ostoba. Bosch újra bólintott. A rendırfınök fürkészte egy pillanatig az arcát, mielıtt tovább

beszélt. – Látom, ezzel sem sikerült megnyugtatnom, nyomozó. Emlékszik még, mit mondtam

hétfın reggel? Azt mondtam, gondosan megvizsgáltam az ügyét és a pályafutását, mielıtt úgy döntöttem, hogy visszahívom.

Bosch szótlanul nézett rá. – Ezzel azt akartam mondani, hogy tanulmányoztam magát, és azt hiszem, valamit

biztosan kijelenthetek. Maga egyetlen dolog miatt van ezen a világon, Bosch nyomozó, és én lehetıséget adok magának arra, hogy pontosan ezt tegye. Végezze a küldetését. Számít ezenkívül bármi más?

Bosch hosszú pillanatokig állta a tekintetét, mielıtt válaszolt. – Valójában arról szerettem volna megkérdezni, amit a minap mondott nekem. A

hullámokról és a múltbéli hangokról. Komolyan gondolta, vagy csak fel akart piszkálni Irving ellen?

A vér abban a pillanatban a rendırfınök arcába szökött. Félrekapta a tekintetét, amíg megfogalmazta a választ, majd visszafordult Bosch felé, és ezúttal egyenesen a szeme közé nézett.

– Komolyan gondoltam minden egyes szót. És ezt sose felejtse el. Visszatér az 503-as irodába, és lezárja azokat az ügyeket, nyomozó. Ezért van itt. Lezárja ıket, vagy találok rá indokot, hogy én zárjam ki magát. Megértette?

Bosch nem érezte fenyegetésnek a választ. Tetszett neki ez az új rendırfınök. Bólintott. – Megértettem. A rendırfınök felemelte a kezét, és karon fogta Boscht. – Helyes. Akkor menjünk, és fényképezkedjünk le néhány zöldfülővel, akik a mai napon

csatlakoznak a családunkhoz. Talán tanulhatnak tılünk egyet s mást. Talán mi is tanulhatunk tılük.

Miközben elindultak, Bosch még vetett egy pillantást arrafelé, amerre Irving elindult. Irvingnek már nyoma sem volt.

44. BOSCH AZ ELKÖVETKEZ İ hét éjszakából hármon Robert Verloren nyomait kutatta,

de így is csak túl késın talált rá a férfira. Egy héttel az akadémiai diplomaosztó után Bosch és Rider egymással szemközt ült az

íróasztalánál, hogy elvégezze a végsı simításokat Gordon Stoddard ügyén. A San Fernando megyei bíróság már a hét korábbi részében vád alá helyezte Stoddardöt, aki ártatlannak vallotta magát, így megkezdıdött a jog huzavona. Boschra és Riderre várt a feladat, hogy összeállítsanak egy dokumentumot a férfi elleni bizonyítékokról, amelyet átadnak az ügyésznek, és felhasználnak a Stoddard védıjével folytatandó hosszas alkudozás során. Miután találkozott Muriel Verlorennel, majd Boschsal és Riderrel, az ügyész meghatározta a követendı stratégiát. Ha Stoddard a tárgyalás mellett dönt, az állam a bizonyítható aljas indok és elıre megfontoltság miatt halálbüntetés kiszabását kéri. Amennyiben ezt nem akarja kockáztatni, Stoddard bőnösnek is vallhatta magát, hogy emberölés miatt tényleges életfogytiglani börtönbüntetésre ítéljék, a szabadlábra helyezés lehetısége nélkül.

Akárhogy is, a Bosch és Rider által készített összegzés kulcsfontosságú lehetett, amennyiben megmutatta Stoddardnek és az ügyvédjének, milyen szilárd alapokon áll a vád. A vádlottnak ezután már csak két lehetısége maradt: vagy élete végéig bezárva él, vagy felteszi az életét arra a képtelen reményre, hogy meggyızheti az esküdteket az ártatlanságáról.

A hét jól alakult, egészen addig a napig. Rider, akit Stoddard lövedéke kis híján eltalált, újra megcsillogtathatta képességeit a beadványok fogalmazásának terén. Bosch az egész hétfıt a belsı ügyosztály nyomozóival töltötte, csak hogy másnap felmentsék minden vád alól. A határozat értelmében Bosch tisztázta magát a rendırségen belül, még ha a média továbbra is megkérdıjelezte a szakmai hozzáértését, amiért csaliként használta fel a néhai Roland Mackey-t.

Bosch készen állt továbblépni a következı ügyre. Már közölte is Riderrel, hogy fel szeretné tárni annak az idıs hölgynek az esetét, akit a második munkanapján összekötözve és holtan talált a saját fürdıkádjában. Amint végeztek a Stoddard-üggyel kapcsolatos papírmunkával, el is indulhattak.

Ekkor bukkant fel az irodájából Abel Pratt, és állt meg hamuszürke arccal az asztaluknál. Biccentett Rider számítógépe felé.

– A Stoddard–ügyön dolgozik? – kérdezte. – Igen – bólintott Rider. – Mi történt? – Abba is hagyhatja. A fickónak annyi. Egy hosszú pillanatig senki sem szólt. – Annyi? – kérdezte végül Rider. – Úgy érti, meghalt? – Holtan találtak rá a cellájában. Két szúrt sebbel a nyakán. – İ maga csinálta? – kérdezte Bosch. – Nem hiszem, hogy képes lett volna rá. – Nem is, valaki megtette helyette. Bosch kihúzta magát. – Álljunk meg egy pillanatra. A szigorítottban volt, ott senkivel sem érintkezhetett. Nem

létezik, hogy… – Valaki mégis megtette – szakította félbe Pratt. – És ez volt a jó hír. Pratt felemelte kis jegyzetfüzetét, hogy felidézze a részleteket.

– Hétfın éjjel közbotrányokozás miatt letartóztattak egy részeg férfit a Van Nnys Boulevard-on. A fickó rátámadt az egyik rendırre, aki elı akarta állítani. Ujjlenyomatot vettek tıle, és bevitték a Van Nuysba. Nem volt nála igazolvány, és a Robert Light nevet adta meg. Másnap elismerte az összes ellene felhozott vádat, ezért a bíró egy hétre beutalta a Van Nuysba. Az ujjlenyomatait még ekkorra sem futatták át a gépen.

Bosch éles rándulást érzett a gyomrában. Rossz elıérzete támadt. Máris tudta, hová fognak kilyukadni. Pratt a jegyzeteire támaszkodva tovább mesélte a történetet.

– A férfit, aki Robert Lightnak nevezte magát, konyhai munkára osztották be, miután állítása szerint – aminek aztán bizonyságát is adta – rendelkezett éttermi tapasztalatokkal. Ma reggel munkát cserélt egy másik bentlakóval, és vállalta, hogy szétosztja a reggelit a szigorított blokkban. A két ügyeletes ır szerint amikor Stoddard a cellaajtóhoz lépett, hogy átvegye a tálcáját, Robert Light átnyúlt a rácsok között, és megragadta, azután többször megszúrta egy kifent kanálból készüli késsel. Mielıtt még az ırök lefoghatták volna, kétszer nyakon szúrta Stoddardöt, és a szúrással felvágta a nyaki ütıerét. A fickó elvérzett, mielıtt bármit tehettek volna.

Pratt szünetet tartott, de Bosch és Rider nem kérdezett közbe. – Merı véletlenségbıl – folytatta Pratt – Robert Light ujjlenyomata nagyjából éppen

akkor került az adatbázisba, amikor Stoddard kivérzett a cellájában. A számítógép azonnal kiszúrta a csalást: a fickó hamis nevet adott meg a letartóztatásakor. Mint bizonyára sejtik, az igazi neve Robert Verloren.

Bosch Rider felé fordult, de nem tudta sokáig elviselni a tekintetét. Lesütötte a szemét. Mintha gyomorszájon ütötték volna. Lehunyta a szemét, és megdörgölte az arcát. Úgy érezte, hogy az egész az ı hibája is. Felelısséggel tartozott Robert Verlorenért. İ vonta be az ügybe. Neki kellett volna megtalálnia.

– Ezzel vége – fejezte be Pratt. Bosch leengedte a kezet, és felállt. Belenézett Pratt szemébe. – Hol van most? – kérdezte. – Verloren? A börtönben. A Van Nuys-i gyilkosságiak veszik át az ügyét. – Odamegyek. – És mit fogsz ott csinálni? – kérdezte Rider. – Nem tudom. Akármit. Kisietett az irodából, hátrahagyva Ridert és Prattet. A folyosón rácsapott a lift

hívógombjára, és várakozni kezdett. A mellkasára nehezedı nyomás nem akart enyhülni. Tudta, hogy a bőntudat szorítását érzi – a bőntudatét, amiért nem állt készen az ügyre, amiért súlyos hibákat követett el.

– Nem a te hibád, Harry. Csak megtette, amire tizenhét éve várt. Bosch visszafordult. Rider állt mögötte. – Meg kellett volna találnom… – Ö nem akarta, hogy megtaláld. Eltervezte az egészet. A felvonó kinyílt. Senki sem utazott benne. – Akármit teszel – sóhajtott fel Rider-, én is veled megyek. Bosch bólintott. Társaságban minden könnyebben megy. Maga elé engedte Ridert, azután ı is belépett a fülkébe. Lefelé menet érezte, hogy a

bőntudat helyét lassan átveszi az eltökéltség. Az eltökéltség, hogy folytatja a küldetését. Az eltökéltség, hogy sosem feledkezik meg Robert, Muriel és Rebecca Verlorenrıl. És az ígéret, hogy igazságot szolgáltat az áldozatoknak.

VÉGE.

Köszönetnyilvánítás A SZERZİ ezúton szeretne köszönetet mondani mindazoknak, aki segítették a

kutatómunkában és a regény megírása során. Közéjük tartozik Michael Pietsch, Asya Munchnick, Jane Wood és Peggy Laith Anderson, valamint Jane Davis, Linda Connelly, Terrill Lee Lankford, Mary Capps, Judy Couwels, John Houghton, Jerry Hooten és Kevin Delavigne. Külön köszönet jár a Los Angeles-i rendırség nyomozóinak, Tim Marciának, Rick Jacksonnak és David Lambkinnek, továbbá Bob McDonald ırmesternek és William Bratton rendırfınöknek.