Dékány András

A fekete herceg

ELSŐ FEJEZET

A Távol-Kelet kapujában. — Őfelsége Ausztria császárának Novara

fregattja. — Mit mutat a látcső? — „Csang lenni Mah úr szolgája." — Egy különös

levél. — Át a maláj városon. — Mah úr és udvartartása. — A piros teremben. — Mi

az a fan-tan? — „Péter, mit tennél?" — Klipperre szerződni! — Egy kínai hasonlat.

— Váratlan fordulat és vendéglátás

— Évekkel ezelőtt, ugyanezen a napon, uram, így néztünk egy kikötőt, mint

most, ha nem csalódom! — Csak egy kicsit távolabbra innen. Akkor Európában voltunk, most

Ázsiában vagyunk. — Mit sem számít, uram! A kikötő — kikötő, akár Európában található, akár-

Ázsiában! —.... ha nem csalódom. — Igen, uram, ha nem csalódom! — Pedig csalódsz, barátom! Nézz körül: akkor az Adria torkában voltunk,

most a Távol-Kelet kapujában. A kapu mindig nagyobb a toroknál! — Hogy enné meg a fene! — Nono! — Úgy biza, uram, hogy enné meg a fene! Nekem a kikötő azért egyforma,

mert bárhol is vagyok, egyet tudok: távol élek Komáromtól! — Megmaradsz örökre dunai sajkásnak! Holott tengerész vagy már jó

egynéhány éve! — Hej, a Duna, uram! — Ne sóhajtozz örökösen! — Nem sóhajtok, uram! — Hol látsz te a Duna mellett ekkora kikötőt, ennyi hajót, fregattot, korvettot,

barkót, maláj sampant, arab dhaut, sőt gőzösöket és klippert is? És egy ekkora

várost, ahol akad néznivaló bőven! — Mindezt odaadnám a komáromi sajkáskíkötőért, uram, ha lehetne!

Ki tudja, meddig folyt volna ez a beszélgetés, ha nem jön közbe valami, és

nem vágja ketté a két férfi csöppet sem szenvedély telén vitáját.

De mielőtt rátérnénk a váratlan esemény elmondására, kell hogy

megemlítsük: az olvasók közül többen megállapíthatták már, hogy a

beszélgetés magyarul folyt, méghozzá Monostory Balázs volt császári

főhadnagy, volt magyar kor-vettparancsnok és Porkoláb Péter volt császári

sajkás alkáplár volt magyar korvettfőkormányos között. Hogyan került Monostory Balázs és hűséges társa, Porkoláb Péter a Távol-

Kelet kapujába, a Malaka-szoros igen híres kikötővárosába, Singapore-ba? Mert az előbb elhangzott beszélgetés ott pergett le, pontosan a kikötő

nyugati szögletében, a Singapore River tövében, a legnagyobb kikötőhíd

végén, amit itt Bundnak neveztek, és ami úgy nyúlt be a kerek öblű kikötőbe,

mint valami óriási híd, amit elfelejtettek tovább építeni, befejezni. A Bund végén csinos faházikó állt, a faházikó felett árbocok emelkedtek a

magasba. Keresztrúdjaikon hol ilyen, hol amolyan színű zászlókat lengetett a

trópusi szél. E ház körül üldögélt és nézdegélt két régi isinerősünk, Monostory Balázs

és Porkoláb Péter. A házikó a jelzőőrség szállása volt. Innen irányították a kikötőbe befutó

hajók kapitányait vagy a hajókalauzokat, de ugyanígy a távozó hajók

parancsnokait, pilótáit is. Ha az ember rájuk nézett, azt hihette, hogy a két férfiú maga a megtestesült

jólét, a kiegyensúlyozottság, akik nyilvánvalólag azért telepedtek ide a Bund

végére, hogy isten-hozzádot intsenek a Singapore River tövéből induló

távoltengeri hajók ismerős utasainak. Fürge kínai jelzőszemélyzet látta el a házikóban és az árbocok körül

feladatát. Mindössze egy európai volt közöttük, egy bulldogképű, vaskos,

szőrös karú és mellű angol, akit captainnek szólítottak a kínaiak. Az angol hol egy kisebb, hol egy nagyobb távcsővet szorított a szeméhez, és a

parton levő távoli épület felé figyelt. Ez az épület fehéren emelkedett ki a többi.—

ugyancsak fehér, de jóval kisebb — egyemeletes palota vagy épület közül. A harmadik emeletet követő lapos tetőn ugyanúgy árbocok emelkedtek, mint a

Bundon. Singapore tengerészeti hivatala, kikötőparancsnoksága, révkapitánysága székelt itt, és az akkori időknek megfelelően a legegyszerűbb, leggyorsabb

módon, a jelzőzászlók (signal-, code-zászlók) segítségével adták tovább

utasításaikat a kikötő irányító csoportjainak, így a Bund kapitányának is. — Pandora indul! — dörögte az angol. Már rohant is az egyik jelzőmatróz, hogy a Pandora tudomására hozza a

révkapitányság utasítását. — Achillesnek jelezi, hogy a Pandora helyét foglalja el! — Utasítani őfelsége fregattját, a Gigantot, vessen horgonyt a River túlsó

oldalán! Csoda-e, hogy mindez kedvére volt Monostorynak?

Hihető, hogy mindez ne tetszett volna Porkoláb Péternek? Ott nyüzsgött előttük Singapore nyugati kikötőrészének mindennapja. Monostory élvezte, csodálta, bámulta a még számára is szokatlan látványt. Porkoláb Péter a lelke mélyén ugyanígy tett. Hátradőlve a Bund hófehér padján, a jelzőházikó árnyékot adó védelmében,

fejedelmi kényelemben csodálhatták azt a sok szépet, izgalmasat, amit Singapore 1858 áprilisának második felében a két idegennek megmutatott.

— Őfelsége Ausztria császárának Novara fregattja angol őfelsége Gigantja

mögött foglalja el helyét! Monostory is, Porkoláb is felfigyelt. Ausztria császárának Novara fregattja! Az ördögök játszanak velük vagy a Kelet híres dzsinnjéi? Az előbb emlegették azt a régi napot, amikor elbámészkodva, nagy

figyelemmel nézegették a trieszti kikötőt... és íme, most a fülükbe csap egy

hajónév: Novara! Tíz esztendővel ezelőtt akkor vontatta át a velencei arzenálból a

trieszti kikötőbe az Osztrák Lloyd Almissa gőzöse a Novarát, hogy megmentse a fellázadt velenceiektől a félig kész osztrák hadihajót.

— Az angyalát, uram, ha nem csalódom, jól értettem! Osztrák hadifregatt

közeledik amott?!— hüledezett Porkoláb, és izgatottságában felugrott a helyéről. — Jól értetted, barátom — intett Monostory, és egyszerre úgy érezte, hogy az

egész testét elönti a veríték, pedig ama szerencsések közé tartozott, akik egyforma

közömbösséggel tűrik a jeges szél marását és a trópusi nap égető hevét. A látvány kibillentette megelégedett nyugalmából. Azóta se látott belőlük egyetlenegyet sem, hogy hajója, a magyar Implacabile

és Ausztria császárának Kondor nevű, egy ágyúsoros korvettja összecsapott az

Isztriái partok közelében. Az angol Gigant éppen horgonyvetésre készült. A közismerten szürke vitorlák

előbb lebegni kezdtek a keresztrudakon, majd az a száz-százötven tengerész,

akiket a sípszó felvezényelt az árbocokra, hozzáfogott a feltekeréshez. Ugyanakkor az osztrák hadihajó lassú ívben befelé kanyarodott, és tatját

mutatta. Lomhán, hol erre, hol amarra billenve lebegett a hátsó árboc gaffrúdján a

piros-fehér-piros címeres lobogó, amit kiegészített a tat tükrén elhelyezett

nagyméretű császári felségjel, a kétfejű sas és alatta az arany betűk: Novara. Monostory összehúzta szemöldökét. Valahogy zuhanyként, váratlanul érte az

osztrák hadihajó felbukkanása. Egyszerre eszébe jutott minden. Számkivetettsége,

az elveszett szabadságharc, a reménytelen messzeségben levő kecskeméti családi otthon, ahol még mindig hazavárja édesanyja. Feltehetőleg Porkoláb agyában is

hasonló gondolatok fordulhattak meg, az annyira vágyott Duna és Komárom

képében. A hátsó árboc előtt, a fregatt vezénylőhídján több fehér zubbonyos tiszt állt.

Az alsó ágyúsor lövegeinek rézcsövei ragyogtak a nap fényében, a fedélzeti

ágyúsor lövegeit hátráhúzták, a védőtáblákat betették, hogy jelezzék: a Novara

fregatt így is eleget tesz a nemzetközi előírásoknak, és békés hajóként fut be az

idegen kikötőbe, ahol az angol felség az úr. — Ha a fedélzetére mennénk, elfognának? Monostory hűséges,barátjára tekintett. Milyen egyszerűen, milyen

semmitmondóan hangzott a kérdés, és mégis mennyi dráma volt mögötte. — Mind, a ketten nemcsak katonaszökevények vagyunk, de lázadók is, Péter!

Mit gondolsz, mi járhat érte? Porkoláb csendesen dünnyögte: — Főbelövés, uram, ha nem csalódom ... — Vagy kötél, ami még egyszerűbb egy hajón...

— Mit keresnek ezek itt? — Föld körüli úton vannak. Most mindegyik tengeri állam meglobogtatja

zászlóját, ez a szokás. A Novara az első hadihajó, amit Bécs küldött föld körüli

útra. Porkoláb biccentett, és újból leült a padra. Száját szélesre húzta, nevetett: — Láttunk mi már ezekből a piros-fehér-piros zászlós hajókból elsüllyedni is

vagy kettőt! Monostory nem válaszolt. Odafordult a Bund-kapitány-hoz, aki kilépett a

házikóból, és a kikötőparancsnokság épülete felé nézett. — Sir, volna szíves ideadni a távcsövét? Én is tengerész vagyok, és szeretném

megnézni közelebbről azt a fregattot. Az angol készségesen átadta a távcsövet. — Well, szívesen megteszem. Láttam én már egy órával ezelőtt is, hogy

tengerészek. Ha nem azok lennének, bajosan ülhettek volna a jelzőház padjára.

Csak nézze meg, jóképű fregatt, de nem jobb a mieinknél! Hunyorított. önérzetes angol volt. Monostory szeméhez emelte a távcsövet. — Lehetnek rajta még ismerősök is — állapította meg Porkoláb. — Lehetnek, de úgy gondolom, mégse lesznek. Tíz év nagy idő... Elhallgatott. A hosszú, több részes, kitolható, teleszkópos látcső meg-

remegett a kezében. A nagyítóüvegek sora egészen közel hozta a Novarát, és természetesen a

fedélzeten tartózkodó alakokat is. Először ösztönösen végigsiklott a látcsővel a hajón, a lövegsoron, az

árbocokon, a nagyméretű vitorlákon, a kormány állás mögött elhelyezett

mentőcsónakok csoportján, és meglepődve állapította meg, hogy a hajó

kitűnően bírta a Pólától Singapore-ig tartó utat. A hajó lassú manőverrel széles félkörívet írt le, elfordult, orral a Bundnak

fordult. A parancsnoki híd szélén egy pofaszakállas tiszt állt, rákönyökölve a

viharponyvával letakart karfára. Vállrojtjai-nak és karsávjainak bő arany

csillogása már messziről elárulta, hogy a tiszt igen magas rangot visel.

Mögötte, úgynevezett tisztes távolban, több fiatal kadét figyelte a

pofaszakállas mozdulatait, utasításait. — Értik a dolgukat — hümmögte az alkáplár. Monostory nem válaszolt:

abban a pillanatban tudta, ki állt a Novara parancsnoki hídján. Az a Gyulai

Gaál Béla, magyar származású császári haditengerészeti tiszt, aki a Kondor

nevű hadikorvettot vezényelte az Implacabiléval vívott tengeri ütközetben. — Péter, látod a könyöklő karfájánál azt a tisztet? — Látom. — Ha hiszed, ha nem, a Kondor parancsnoka! — Hű, a ragyogóját! Adja már ide a távcsövet! Ahogy ezt kimondta, és Monostory elvette szemétől a távcsövet,

meglepődve látták, hogy egy különös figura áll előttük, öreg, kiaszott kínai

emberke, akiről az első pillanatban megállapíthatták, hogy rabja az ópiumnak.

Kiugró pofacsontja, pergamenszínű bőre, vékony karja, hosszúkás, idegesen

mozgó ujjai, révedező szeme, elsárgult szája széle mind-mind arról árulkodott,

hogy a kis öregember jobban szeretheti a gyűszűnyi ópiumpipát, mint a

legeslegfinomabb ételt. Töredezett angolsággal szólt, de előbb mélyen meghajolt: — Misztha, lenni nevem Csang. Mah úr szolgája. Hozni levél, misztha

olvasni. A „misztha" az angol „úr" (mister) szót jelentette. — Misztha olvasni — ismételte a kínai, és a ráncos, elnyűtt arcon mosoly

jelent meg. — Csang nem becsapni misztha. Mah úr lenni, nagy úr,

szolgája lenni becsületes. Monostory kapitány ugyanis némi bosszankodással nézett az emberkére és

a kezében tartott, összehajtogatott papírkára. A bosszankodás okát könnyű

megérteni: a Novara látványa és a volt ellenfél felfedezése ezekben a

pillanatokban mindennél fontosabb volt. És akkor megjelenik egy öregecske

kínai, és valami Mah úrról dadog, meg egy levélről, amit el kell olvasni. — A teremtésit! — fakadt ki magyarul, régi szokása szerint. — A

teremtésit, hagyjál békén! De magyar volt, s abban a pillanatban már meg is bánta kifakadását.

Ausztria császárának hajója miatt megsértsen egy aggastyánt, aki gazdája

parancsára kereste meg, és fedezte fel őt itt, a Bund végén, a jelzőzászlók

alatt? — Csang lenni Mah úr szolgája, misztha ... — Nem tévedsz, ember? — nézett rá Monostory. — Valóban nekem

küldte a te Mah urad ezt a levelet? — Olvasni levél, és akkor misztha tudni, kinek küldeni Mah úr! Monostory kiteregette a papírkát, beletekintett.

— Őfelsége Ausztria császárának fregattja álljon horgonyra! — kiáltotta

mellette a szőrös angol, és káromkodni kezdett: — Miért nem dobják ki a

horgonyt?! Még nekimennek a Gigantnak! Jelezni, nigger, jelezni, vigyázz,

Gigant! Rosszul manőverezett a Novara vezénylő tisztje vagy sem: Monostory

ezekben a percekben már nem törődött sem a fregattal, sem a vezénylőhídon

álló volt honfitárssal. A kínai betűkhöz hasonlító, ákombákom írást silabizália, ami a következőket

tartalmazta:

Légy üdvözölve idegen uraság tízezer esztendeig éljél az én hatalmas gazdám

Mah úr arra kér keressed őt sürgősen mert fontos mondanivalója lenne számodra Ne tagadd meg kérését magadnak ártanál Az ezerarcú Buddha is így akarja tudd

meg Ha tengerre akarsz újból menni így tegyél Ezt üzeni neked Mah úr az én nagy

hatalmú gazdám

Ma Fu-ko az udvarmester

Mah úr, ki lehet ez a Mah úr? — villant át Monostory agyán, amikor elolvasta a

levelet. Tétovázásra nem volt idő. Ha teljesíteni akarja az üzenetet, akkor máris mennie kell, egyrészt, mert ezt kéri a

levél írója, másrészt, mert itt van még a hírhozó, aki elvezetheti Mah úrhoz, akinek

létezéséről e pillanatig semmit sem tudott. — Elvezetsz Mah úrhoz? — nézett az öregre. — Az a parancsom, misztha — hajolt meg az emberke. És mivel az angol javában káromkodott, szidta Ausztria császárát, de a Gigant

parancsnokát is, aki hosszabb horgonyláncot engedett a kelleténél, és ez majdnem bajt

okozott a két hadihajó között, Monostory nem szólt semmit, a toporzékoló ember

hóna alá nyomta a távcsövet, és intett Porkolábnak: — Péter, gyerünk! Ismerkedjünk meg Mah úrral, akinek hírét se hallottuk eddig. — Gyerünk, gazdám! Ha nem csalódom, ez azt jelenti, hogy a Novara kikötését

és leszerelését nem nézzük végig. — Nem baj, barátom, ez a különös levél jobban érdekel a Novaránál is! Porkoláb Péter derűsen megvakarta feje búbját, elnevette magát: — Ismer engem, gazdám. Követem, amerre megy — ha kell, Mah úrhoz, ha

kell máshová. De a fene tudja, szívesen néztem volna a szemébe annak a

tisztnek, amikor partra száll! Képzelje, gazdám, de eltátaná a száját, ha eléje

állnánk, és azt mondanánk néki: „Császári tiszt úr, mit gondol, kik állnak

maga előtt?" Magyarul mondanánk, hiszen magyar volt ő is! Ahogy végighaladtak a Bund sétánynak is beillő deszkapallóján, szemük

hol a fregattot kereste, hol az öreg kínait figyelte. A fregatton, akárcsak az

előbb az angol hadihajón, megengedték a keresztvitorlákat, visítva szóltak a

sípok, fürge kezek és lábak kapaszkodtak felfelé a kötélzeten, és ugyanakkor a

tisztelgő legénység, fegyverbe állva, felsorakozott a vezénylőhíd mögött, a

tatfedélzeten. A trombitás tisztelgést fújt. A Gigant tatján ugyancsak felsorakoztak, fehér egyenruhában, szalagos

szalmakalappal, vállhoz szorított fegyverrel az őrség emberei. Ausztria császára üdvözölte Anglia királyát. Egy kicsit, nagyon kicsit összeszorult Monostory szíve; feltámadt benne a

régi emlék: élete első hajója, az Implacabile, ami ugyancsak hadihajó volt... és

ha létezne... ha elfoglalhatta volna rendeltetési helyét, Fiume kikötőjének

őrzését... ha ... és megint csak ha ... Megrázta magát, mint a kutya, ha vízből mászik ki. Ez volt az a mozdulat,

amellyel Monostory Balázs mindig és minden alkalommal képes volt

megszabadulni az őt gyötrő gondoktól, emlékektől, kísértésektől. — Ami volt, nincs! — dünnyögte, és elhatározta, hogy azért sem tekint a

lelki békéjét felkavaró osztrák hadihajóra. Nem is tekintett. Porkoláb Péter ugyanígy tett. Biztos és nyugodt léptekkel követték az öreget, aki korát meghazudtoló

fürgeséggel sietett előre. Porkoláb kétszer is kinyitotta a száját, hogy szól: ugyan meggondolta a

gazda, hogy rábízzák magukat egy ilyen ismeretlen, kétes kinézésű figurára?

Nem mondták többen, nem olvashatták az újságokban, vagy nem intették okét a

tengerésztisztek szállásán, a Tengerészotthon gondnoka és a portás, hogy óvakodjanak az estétől, a kínai és a maláj negyed útvesztőitől, de főleg a

mindenféle trükkel csalogató fosztogatóktól? Singapore-ban egyáltalán nem volt

ritkaság az emberrablás, de az sem, hogy a parton rekedt tengerész vagy utas beült egy sampanba — és többé nem érkezett meg a hajójára! Ki tudta volna eldönteni,

hogy Singapore ezernyi sampanja (könnyű, pálmaháncs fedeles csónakja) közül

melyikben ülhettek a merénylők? Ha egyvalaki eltűnt, az eléggé tehetetlen rendőrség végül is ezzel a bejegyzéssel menekült meg saját tehetetlenségétől:

„Felfalták a tigrisek." Egy századdal ezelőtt a Singapore-t szegélyező őserdőkben

és a gazdag európai vagy kínai kereskedők házainak, palotáinak őserdőnek beillő

kertjeiben, parkjaiban egyáltalában nem volt ritkaság az embervérre szomjazó tigris. Sötétedés után lámpákat lóbáló szolgák és fegyveres kíséret mellett

haladhatott át kertjének útjain az európai vagy kínai ura-ság. A közeli Johore

szultánság, a túlsó maiakai part gondoskodott róla, hogy Singapore lakossága féljen a tigrisektől, a tenger és a tengeröböl hírhedt mérges kígyóiról nem is

beszélve. Ha a tigrisek garázdálkodási lapjára mégsem lehetett ráírni az eltűnt

áldozat nevét, akkor elővették a másik megoldást: megmarták a mérges kígyók ...

Ezekre gondolt Porkoláb Péter, pirátokra (vízi rablóikra), fosztogató

zsiványokra, embercsapdákkal foglalkozó bandákra, az ópiumbarlangok

.„zsinórosaira", akik egyszerű kis hurokkal tették el láb alól az elkábult vagy éppenséggel szín józan embert, a szökött tengerészek garázda bandáiról nem is

beszélve. Hiszen köztudomású, hogy történetünk idejében Singapore volt a hajók

söpredékeinek főhadiszállása. A lebujok, a titkos tanyák, a sikátorok rejtett szállásai akkor már századok óta (a portugál felfedezők idejétől) — amikor Sing-

a-pore (malájul: oroszlánok városa) még csak halászvároska volt — várva várta a

kelet felé és a keletről érkező mindenféle söpredéket. Tudta ezt Monostory, és tudta Porkoláb is.

Porkoláb látszólag közömbösen, mégis gyanakodva lépdelt. Jól megfigyelte, merre mennek, hol térnek le vagy kanyarodnak el. Addig

figyelt, míg végül is teljesen összezavarodott. A kikötőpartot szegélyező kereskedőváros mögött a maláj város, majd a kínai

város következett. Aki ismeri az ázsiai Keletet, az tudja, hogy az utcák nem éppen

úgy sorakoznak egymás mellett vagy egymás közelében, mint a mi megszokott utcáink. Kelet város jellegéhez hozzátartozik a sikátor, de még inkább az olyan

utca, amely eltűnik egy-egy ház udvarában, és csak négy-öt házzal, udvarral

odébb folytatódik mint utca, hogy azután eltűnjön egy sikátor útvesztőjében. Az öreg Csang keresztülvezette a két tengerészt a maláj városon, bűzös

udvarokon, még bűzösebb bazárokon és pálmagyékényekkel letakart, kábítóan

fülledt sikátorokon át. Ami szemük előtt kavargóit, az messze felülmúlta a

bagdadi vagy a basrai bazár látványát. Kígyókereskedők üvöltve árusították „szelídített" kobráikat, ordítoztak a madárárusok, a halasok, a lámpáskészítők, a

kardkovácsok, az ananász- és banántermelők, a gyékényfonók, de a tigrisárusok

is. Mert ez is kapható volt Singapore-ban, főleg kölyöktigrisek, mintegy igazolásául annak, hogy nemcsak az embernek van félnivalója a tigrisektől, de a

tigriseknek is az embertől. Csang ment előre rendületlenül. Monostory szótlanul követte. Mellette Porkoláb Péter. Végül Péter — már jóval túl az európai negyedet elválasztó hídon, benne a

maláj város forgatagában — megjegyezte : — Gazdám, jó helyre megyünk? Monostoryt annyira meglepte Porkoláb kérdése, hogy nem válaszolt

azonnal. Megszokta, hogy a derék honfitára akár reggeltől estig hallgat, ha

nem szólnak hozzá. — Gazdám . .. — Szóltál? — Szóltam. Kérdem: jó helyre megyünk? Megbízhatunk, egy ilyen

vénemberben, akiről azt se tudjuk, ki fia-borja?!

Monostory előbb kikerült egy halárust, aki a sikátor közepére tette a

kosarát, majd egy szingaléz ópiumpipa-faragót, mögötte egy tamil

állatkereskedőt, aki belekapaszkodott Monostory karjába, hogy ha mást nem,

legalább vegye meg az éppen most érkezett indiai örvösmedvét. Amikor végre válaszolhatott, csak ennyit mondott: — Nem tudom. Az az érzésem, hogy megbízhatunk benne. A levél, amit

hozott, arról árulkodik, hogy küldője tisztában van velünk, s hasznunkra akar

lenni. Ennyi elég a bizalomhoz. A többit meglátjuk, barátom, Péter. Most már

különben sem tehetünk mást, mint követjük az emberkét, még akkor is, ha

kilóg a nyelvünk a pokoli hőségben. — Biza így van, gazdám! Nem hinném, hogy a sokat emlegetett pokolban

nagyobb forróság lenne! De egyszer minden véget ér. A maláj város is. Egy folyócska vagy inkább csatorna vont határt a következő városrész és a

maláj város között. Néhány lépés egy igen ügyesen épített hidacskán — s

egyszerre más világba kerültek vándoraink. A kínai városba, Singapore legzárkózottabb, legzártabb negyedébe. 1858-ban Singapore kínai városába belépni csak kétféleképpen lehetett:

vagy kínai kísérettel, ami százszázalékosan biztonságos volt, vagy kiséret

nélkül, számolva a legnagyobb veszedelemmel, a halállal. A hídon túl Csang mélyen meghajolt, előremutatott: — Gazdám, a nagy hatalmú Mah úr küldeni. A hidacska feljárójánál két riksát lehetett látni. A riksa nem más, mint igen

ügyesen szerkesztett, nagyon nagy kerekű, karcsú rudakkal ellátott kocsi, amit

emberi erő, a riksakuli húz. A nagy kerék is azt a célt szolgálja, hogy minél

könnyebben lehessen ezzel a közlekedési eszközzel kanyarodni, rohanni vagy

akadályokat elkerülni a távol-keleti városok utcáin. Mah úr riksái már messziről hirdették, hogy a tulajdonos jómódú ember:

oldalukat lakkborítás díszítette, a kerekek, a rudak csillogtok a napfényben, és

a kulik aránylag rendes ruhát, kifogástalan szalmakalapot viseltek. — Mah úr kéri, misztha — hajlongott szünet nélkül Csang - ülni riksába, és

jönni tovább házába! Így azután fejedelmi kényelemben folytatták útjukat. A kulik szapora léptekkel, olykor valósággal rohanva vitték előre a könnyű

kocsikat. Hihetetlen, de Csang ott szaladt mellettük, ugyanolyan könnyedén,

akár a füttyögő, magas énekhangot adó, járókelőket riasztó kulik. Az előző városrész zsivajához képest csönd ülte az utcákat, a keskeny

sikátorokat, a házak előtti apró udvarokat. Copfos kínai férfiak kuporogtak a

házak küszöbén vagy a járdák szélén, és csendben, elmerülve végezték napi

munkájukat. A gyerekek játéka is inkább a munkához hasonlított. Singapore

legolcsóbb üstfoltozói, kovácsai, mosodásai, borbélyai, kézművesei,

hálófonói, ruhavarrói és szőnyegszövői a kínaiak voltak. Monostory figyelve nézett körül. Időnként feltűnt az utcákban egy-egy igen

szép, rendkívül érdekes ház. Valójában olyanok voltak, mint az irgalmatlanul

nagyra nőtt, fából és lakkból készült ékszerdobozok. Egy-egy gazdag kínai

háza. Vajon milyen lehet Mah úr háza? A riksák bekanyarodtak az Öpiumszívók utcájába. Nehéz, fojtó, kesernyés és ugyanakkor édeskés levegő,ülte meg az utcát.

Egyik ópiumbarlang a másik mellett sorakozott. Itt állt a Nagy Buddha

temploma is, ami külsőre inkább jól megtermett csűrt mutatott, de a majolika

tető, a tető gerincén levő két óriási porcelán sárkány s a tető szélén

felsorakozó, ugyancsak porcelán ember-, állat- és növényfigura, valamint a

bejáró közepénél elhelyezett teknősbékató és oszlopok mégiscsak azt hirdették, hogy az épület a papok birodalma.

— Lenni mindjárt Mah úrnál! — kiáltotta a templom előtt az első riksa mellett

futó öreg Csang, és előremutatott. Az utca végén — vagy inkább valamiféle terecskén — egy ház emelkedett. Olyan volt, mint a legtöbb gazdag kínai háza Sanghajtól le egészen Singapore-

ig a meleg égövben. Középen aranyozott lakkal borított fatornác, felette fél ember nagyságú színes

laxnpionok, mögötte hatalmas, sárkányokkal díszített bronzkapu. Jobbról és balról

egy-egy üzlethelyiség. Felette két emelet. Az első emeleten, akárcsak az olasz reneszánsz régi velencei palotáin, virág-

és ábradíszítéssel ékesített ajtótáblák a nap és a szél ellen. A második emeleten

nem ajtóablakok, csak ablakok sorakoztak, zsalukkal védve a. nap heve ellen. Az

ajtóablakok tábláit arany alapon főleg piros virágok és ábrák díszítették, míg a szabadon maradt falközöket piros alapon arany virágok és ábrák. Egyedül a

zsalukat festette tompazöldre a házat tervező művész. Az egész épület derűsen mosolygott, és ha hinni lehet abban, hogy a ház

messziről elárulja a gazdáját, akkor Mah úr igen derűs, jókedvű férfiú lehetett. Ahogy közeledtek a házhoz, Monostory azonnal észrevette, hogy az

üzlethelyiségek teaházak, s nem ópiumbarlangok. Jobbról egy, balról egy, mintha

egyensúlyban tartották volna az épületet. A teaházak most üresek voltak, hiszen ilyen helyeken csak éjjel indul meg az

élet. És az épület is mintha üres lett volna. Szokás szerint a bejáró küszöbén üldögélt néhány kuli vagy szolga, de az

emeleti ajtótáblák és zsaluk becsukva csendet és némaságot hirdettek. Monostory hátrafordult.

Elmosolyodott. Szeretettel, meghatódva. A derék, drága Péter! Kenyeres

pajtása, elválaszthatatlan társa úgy ült a riksában, mintha karót nyelt volna.

Arca a legnagyobb szenvtelenséget, közömbösséget hirdette, de egyben azt is,

hogy mindent, amit lát, megvetésre méltónak talál. Egyedül a tenger és a

hajók voltak azok, amikkel szemben Porkoláb Péter komáromi sajkásivadék

megenyhült. Egyébként csak a gazdája iránti imádat és rajongás vette rá arra,

hogy eltűrje Arabia homokját, a Perzsa-öböl kábító forróságát, Kelet

idegenségét s általában azt a nyugtalan, pihenést, békességet nem ismerő

életet, amiben Monostory Balázs mellett része volt, szárazföldön és tengeren

egyaránt. Monostory biztatóan hátraintett: — Csigavér, komám! Rövidesen kiderül, fontos vagy nem, hogy

idekerekeztünk! Porkoláb visszaintett: — Csak már verekedhetnék egyet amúgy istenigazában!

A kis kocsik a bronzkapus tornác elé gördültek. Abban a pillanatban, mintha csak színházi jelenés lett volna, kinyílt a

bronzkapu. A küszöbön ott állt egy kövérkés, szemüveges, aranyos ruhába öltözött

idősebb férfi, mögötte több, a megszokott kék öltözékbe bújtatott kínai,

nyilván Mah úr és udvartartása. Csang felszaladt a lépcsőn, mélyen meghajolt az aranyos ruhájú előtt, és a

riksák felé mutatott. A kocsik megálltak, a kulik letették a rudakat, és a két európai kiszállt. Mah úr — mert ő volt az aranyos ruhájú, mandarinszerű jelenség — tiszta,

hiba nélküli angolsággal megszólalt: — Üdvözlöm, Sir, a házamban! Legyen a vendégem! Monostory jól

megnézte az előkelő megjelenésű kínai uraságot, miközben az illendőségnek

megfelelően válaszolt: — Köszönöm a szíves hívását, uram. Velem jött a segédtisztem, aki nélkül

sehová sem megyek. Honfitársam ő, és mindenben együtt döntünk. Mah meghajolt Porkoláb előtt is, barátságosan biccentett: — Legyen ön is a vendégem! Ha kell, akár tízezer évig. Porkoláb meghökkenve meredt Mah úrra, de csak annyit mondott,

ugyancsak angolul: — Az egy kicsit sok lenne, Sir! — Kérem, kövessenek — intett Mah úr, és tapsolt. A csodálatosan szép bronzkapu mögötti részt eddig vérpiros brokátfüggöny

takarta el. A tapsra a függönyt széthúzták. Mah úr megindult. Mögötte, az illendőségnek megfelelően, Monostory és Porkoláb.

Hatalmas előcsarnok tárult eléjük. Padlóját márvány, falait színes

selyemből szőtt kárpitképek borították. Tompa, de igen kellemes zöldes fény

borult az egész helyiségre. Az előcsarnok közepén márványtavacska díszelgett. Lomha, álmos képű

teknősök hevertek benne. Amikor a terem túlsó részére értek, Mah úr elnézést kért: — Bocsásson meg, Sir! Az ősök tisztelete családomban oly nagy, hogy

a kegyeleti szoba mellett nem haladhatok el úgy, hogy ne hódolnék emlékük

előtt. Majd udvarmesterem elvezeti önöket a tanácsszobába, addigra én is ott

leszek. Mah úr előtt kinyílt egy ajtó, majd bezárult. Tömjénfüstre emlékeztető illat

csapta meg az elhaladók orrát. Az udvarmester, a levélíró Ma Fu-ko lépett az

idegenek elé, és vezette őket tovább. Igen vékony ember volt s nagyon

udvarias. Mindenütt félhomály, csönd, némaság. Sehol női nevetés vagy

gyerekkacagás. Ma Fu-ko végre kinyitott egy ajtót, és azt mondta: — Lenni Mah úr tanácsszobája. Lenni benne Mah úr. Egyszerre éles világítás vágott a szemükbe. Mindent piros és aranyszín

borított, a szerencse színe. Piros volt a fal, pirosra lakkozták és arannyal

szegték a sárkányos, tigriskarmos, tigrisfejes karosszékeket, asztalkákat,

vázákat és az ezüstpipákat tartó állványokat. A mennyezetről lecsüngő

olajlámpák is arany- és piros színben csillogtak. Piros volt a színe a szőnyegeknek, a falakat szegélyező falkereteknek, a

hatalmas szárnyas ajtónak, ami egy kertbe vezetett. A kertből hatalmas

legyezőpálmák, vaskos bambuszok, fanagyságú páfrányok, szerecsendiófák

tekintettek be a házba. Közöttük türkizzöld pázsit pihentette a szemet. — Foglaljon helyet, Sir, és ön is, uram — intett a belépőknek Mah úr, aki

trónszerű karosszékben ült. A dúsan faragott, rózsafából készült szék egyik karfáján egy majmocska

üldögélt, a másik karfán, apró ezüstketrecben, a kicsinél is kisebb rizspintyek

voltak láthatók. Mah időnként hol a majmocska feje búbját vakarta meg, hol a

kalickához hajolt, és mondott valami kedveset a madárkáknak. — Kapitány, nem találja különösnek, hogy itt ül velem szemben, és arra

vár, hogy felfedjem a szokatlan meghívás okát? Csak egy igazi, bölcselkedésre hajlamos kínai ember volt képes olyan

gyerekes derűvel ránézni az előtte ülőre, mint Mah tette. — Nem találja különösnek?... Monostory nyugodtan, a legteljesebb őszinteséggel válaszolt :

— Nem, uram, nem találom különösnek. Vallom, hogy semmin se

kell csodálkozni, mert előbb-utóbb minden kiderül. Érdeklődéssel várom

szavait. Mah elismerően bólintott. — Ön igen bölcs ember, Sir. — Téved, uram, csak jó egynéhányszor próbára tett az élet. Mah megsimogatta a majmocska fejét. Elgondolkozott. Majd tapsolt. Az

udvarmester lépett be. — Teát! — intett a kínai uraság. — Előttem csináljátok! — Vendégeihez

fordult: — A régi kínai szokás és az ősi udvariasság azt kívánja, hogy a

nagyon kedves vendég lássa a tea készítését, része-e legyen ennek az

örömnek. Porkoláb hümmögött. A tények egyszerű embere soknak találta a

ceremónia tekervényeit, a végtelenbe nyúló „mellébeszéléseket", annak

ellenére, hogy a Keleten élve, éppen ezt tanulhatta meg a legjobban. Monostory rátekintett, legyintett: várj türelemmel! Mah megvárta, amíg a szolgák behozzák az izzó parázzsal teli tartályt, az

apró, finom művű csészéket, a rézből készült teáskannát, az apró

süteménykékkel megrakott tálat, egy csomó ezüstpipát — a kínai vendéglátós

akkori kellékeit. Amikor csönd támadt, s mindenki előtt ott párolgott a délkínai felfogás

szerint legszebb, sárga színű tea, Mah úr félretette a ceremóniát: — Ügy tudom, Sir, ön most hajó nélkül van. Igaz? — Igaz. Atyai barátom, Kucsuk basa tengernagy váratlanul meghalt,

hajója, a Szultán Szelim visszafordult, hogy hazatérjen a törökországi

kikötőbe. Mindez Colombóban történt. Azóta úton vagyunk a barátommal;

bevallom: Amerikába készülünk. — Ezt is tudom, Sir. De azt is, hogy ön kitűnő tengerész, a társa is az, s

nekem pontosan ilyen kitűnő hajósokra van szükségem. Mah szünetet tartott. Áhítattal szürcsölgette teáját. Monostory pislogott. Talán téved a derék kínai úr, ha arra gondol, hogy

valamiféle dzsunkát vagy hozzá hasonló vízi alkalmatosságot akar rájuk bízni. — Uram, mi tengerészek vagyunk ugyan, de csakis azokhoz a

hajótípusokhoz értünk... Mah elmosolyodott, közbeszólt: — Tudom, Sir. Akkor nem önhöz fordulnék, ha kínai vagy arab hajóra

kellene szerződtetni. Mielőtt továbbhaladnánk beszélgetésünkben, mégis

szeretném tudni: elhatározása, hogy Amerikába megy, megmásíthatatlan? Úgy

értem, hogy jó pénzért, mint az európaiak mondják, nem lenne hajlandó

segítségemre lenni?

Monostory Porkolábra nézett, Porkoláb Monostoryra. Mah figyelve vakargatta a majmocska fejét. — Egy órával ezelőtt én az ön létezéséről se tudtam… — Értem — bólintott a kínai. — Ezzel azt akarja mondani, Sir, hogy

mielőtt igent vagy nemet mond, tudni akarja, miért faggatom. — Természetesen, uram. Mah elmosolyodott. — Tudja ön, mi a f an-tan? — Tudom, szerencsejáték. Mahdzsongot és fan-tant játszik minden

valamirevaló kínai. Mah jóízűen nevetett: — De jól ismer minket! Nekünk a szerencsejáték a szenvedélyünk. Önök

is szerencsejátékhoz kellenek nekem. Most azért Monostory Balázs mégiscsak meglepődött. Porkoláb magyarul

morgott a bajusza alatt: „Bolond ez a kínai fickó!..." — Szerencsejátékhoz? Az előbb azt mondta, uram, hogy hajósokra van

szüksége... Mah felállt. Néhány lépést tett a szobában. A kertbe vezető ajtó küszöbéhez

lépett, kitekintett a pálmák közé. Figyelemmel nézett kifelé. — Megtörtént már nemegyszer, hogy mérges kígyó lopakodott a házba!

— fordult vissza, és pattogó, magas hangon szólt az udvarmesternek. Pillanatok múlva egy szolga ült a küszöbön, hosszú pálcával a kezében.

Mah mosolygott. — Még egyszer kérdem, Sir: hajlandó lenne, mondjuk, egy évre

elhalasztani amerikai utazását, ha kitűnő fizetéssel leszerződtetném? — Uram, nem mondhatok mást, mint az előbb.

— Tehát hajlandó! Mert aki nem mond nemet.. — Nézze, uram, ne játsszunk egymással! Semmi okom szócsatát vívni

önnel olyasmiért, amit nem tudok, ön hívott, s minden töprengés nélkül

eljöttem. Azt se tudtam, hová jövök, azt se, hogy miért. Ezért legalább annyi

bizalmat megérdemlek, hogy őszintén feltárja előttem meghívása okát. A határozott szavak használtak. A keleti ember nehezen törődik bele, hogy

azonnal, nyíltan kell valamire válaszolnia. Mah — kifogástalan angolsága

mellett is — vérbeli ázsiai volt, aki élvezetet talált a hosszadalmas, kimerítő

beszélgetésben, a szavak és mondatok viaskodásában. De volt annyira okos,

hogy megérezte: az a férfi, aki előtte ül, a tények embere, nem szíveli a sok

beszédet, a sejtelmeskedést. — Teakereskedő vagyok. Monostory bólintott, örült, hogy legalább ennyit tud. — A hazámban mandarin voltam, hatalmas vagyon ura. De a

legfényességesebb császár számkivetésre ítélt!

Mah kis szünetet tartott. Vakargatta a majmocska fejét, és figyelte a hatást. — Én is számkivetett vagyok — komorodott el Monostory — Engem a

császár nem űzött el, én szerettem volna sok társammal együtt a császárt

elűzni! Mah elmosolyodott. — Amikor önről hallottam, már akkor rokonszenves volt nekem... De

folytatom: még így is, mint teakereskedő, mandarinhoz méltón élek. Nincs

okom panaszkodni. Az ezerarcú Buddha megsegített. És szeretem a fan-tant! — A fan-tant? Hiszen... — Igen, a szerencsejátékot. Életem legnagyobb szerencsejátékát akarom

megvalósítani. Ide kell, Sir, az önök segítsége! Erre a kijelentésre még Porkoláb is felfigyelt. Pedig már szundikálni

kezdett, részben az elrágcsált sok süteményke, részben a bódító tea, de még

inkább a kertből beáradó nagy hőség miatt. Mah folytatta: — Szeretném megmutatni az angol kereskedőknek, hogy a kínai

kereskedő is versenyképes ellenfél. Érti már, Sir? Feltenni valamit egy nagy

tét ellenében — ez a fan-tan! Ebben az esetben egy hajó, a hajó szállítmánya

és a megvásárolt nyerőbárcák jelentik a tétet... Mah szemében izgalom csillant, annak az embernek az izgalma, alti képes

utolsó fillérét rátenni a versenylóra, a kártyára, vagy megvenni maradék

pénzéből a ruletthoz szükséges zsetont, a pénzt helyettesítő kaucsukdarabkát. Monostory felvetette a fejét. Hajó, hajószállítmány, nyerőbárcák! A teaküpperek híres versenyéről eleget hallott már... Mah hogyan kerül

kapcsolatba a klipperekkel? Legfeljebb mint teakereskedő. De hol lehet itt

megmutatni az angol kereskedőknek, hogy a kínai kereskedő is versenyképes

ellenfél? Legfeljebb úgy, hogy vesz egy klippert. De hogyan szerezhet a kínai klippert, amikor a versenyben — a szabályok

szerint — csak angol hajó vehet részt? A versenyszabályokat a Lloyd írja elő,

és azt áthágni nem lehet. Mah szeméből eltűnt az izgalom, helyette kemény vonás jelent meg az

egyébként lágy, puffadt arcon. — Mah gyűlöli a fényes homlokú császárt, de az angolokat is! —

jelentette ki ritka őszinteséggel. — A császárt, mert elűzött hazámból, az

angolokat, mert mindent igyekeznek megszerezni és elvenni mástól! Ezért is

szeretném, ha az én különleges fan-tanom sikerülne. Most megint a játékos izgalma villant meg az összehuny o-rítQtt szemben.

— Semmi pénzt nem sajnálok, hogy sikerüljön! Érti, Sir, semmit! önre

nekem mindenképpen szükségem van. Kérjen bármit, csak vegye át a Taitsing

másodparancsnokságát! Elhallgatott. Lassan felemelte a teáskannát, és öntött a csészékbe. Monostory ránézett Porkolábra, aki fanyalogva figyelte Mah úr műveletét.

Az igazságnak tartozunk, ha bevalljuk: Porkoláb nem túlzottan szívlelte a teát.

Többre becsült egy pohárka rumot, mint a világ legjobb- teáját. — Nos, Péter, te mit tennél? Magyarul mondta. Porkoláb magyarul felelt, de előbb megsodorta bajuszát:

— Előbb megnézném a hajót, gazdám, azután döntenék. Amerika nem szalad

el, a helyén marad még jövőre is! Maliot nem zavarta az ismeretlen beszéd. Arca most teljesen közömbös

volt, noha pontosan tudta, hogy a beszélgetés közte és a két idegen között

most érte el a fordulópontot. Monostory felemelte mutatóujját: — Engedjen meg egy kérdést, uram ... Honnan tudta, hogy én

létezem, és honnan, hogy hol vagyunk találhatók? Mah megsimogatta ritkás szakállát: — Sir, mondhatnám azt is, hogy ez az én titkom. Nem szeretem elárulni

tetteimet, cselekedeteimet. Nem természetem. Hónapok óta várok egy olyan

tengerésztisztre, aki nem angol, aki kitűnően érti mesterségét, aki megtanulta

az élettől, hogy küzdeni kell, és aki becsületes, nem árul el. Singapore híres

arról, hogy itt sok tiszt és tengerész elhagyja hajóját. Hm! Ama kevés kínai

közé tartozom, akit a szülei angol iskolában neveltettek... ráadásul legjobb

barátaim egyike is angol, s mégsem szívelem őket. Olyan férfit vártam, mint

ön, Sir. Amikor hírhozóim jelentették, hogy ön és segédtisztje Singapore-ba

érkezett, éreztem, elérkezett a várva várt alkalom! Azt is tudom, hogy a Vörös

Oroszlán megsemmisítésében önnek, kapitány, nagy része volt. Tehát? ... Mosolyogva tekintett vendégeire. Monostory felállt. Megszokta a hajón töltött évek alatt, hogy minden

valamirevaló dolgot járás közben vagy legalább állva kell elintézni. — Bocsásson meg, uram! Nem udvariatlanságból teszem.

— Kérem, Sir, ahogy kényelmesebb ... — A Taitsing klipper? — Igen, így hívják önöknél. Klipper. Mi gyorshajónak, dzsong-cö-

mónak nevezzük. A Taitsing dzsong-cö-mo, gyorshajó. Talán a leggyorsabb,

ha olyan ember irányítja, aki érti a mesterségét. És nekem ilyen hajóra,

ilyen parancsnokhelyettesre van szükségem! Monostory közbevetette: — Miért a parancsnokhelyettes-től függ a hajó

irányítása, és miért nem a parancsnoktól?

Mah nem válaszolt azonnal. Mintha gondolkozott volna. Várhatta ezt a

kérdést, és mégis váratlanul érhette. Vagy talán többféle választ tartogatott

erre az esetre, és most latolgatta, melyik a helyesebb? Mah megsimogatta az állat. — Azért, Sir, mert a Taitsingon a parancsnokhelyettes a parancsnok.

Parancsnoki fizetést kap, parancsnoki hatáskörrel rendelkezik, azt szerződteti

le a hajóra, akit akar ... — Nem értem, uram... és a parancsnok? Mah arcán finom mosoly jelent

meg: — Engedje meg, hogy egy hasonlattal válaszoljak, ahogy nálunk,

kínaiaknál szokás. És ez így hangzik: „Ha nem látod az eget, mert felhők

takarják — nyugodj ebbe bele. A felhők előbb-utóbb eltűnnek, és akkor újból

látni az eget. Tehát várj türelemmel, mert mindennek a titka a türelem." Ennyi

a hasonlat, Sir. Bocsásson meg érte! Monostory elmosolyodott: — Kérem, megértettem. Én viszont hasonlat nélkül válaszolok feltett

kérdésére. Először is, csakis akkor szerződöm a Taitsingra, ha a segédtisztem

is velem jöhet. Másodszor, mindent megelőzve, erről csakis akkor lehet szó,

ha láttam a hajót. Megérti ugyebár, uram? Mah is felállt. Ünnepélyesen meghajolt: — Sir, önt máris a hajóm parancsnokaként üdvözölhetem! Említettem, azt

szegődtet a hajóra, akit akar. A segédtisztjét is, ha úgy kívánja. Nincs

kétségem, ha megnézi a hajót, megfelel majd az igényeinek. A hajó az

enyém. De erről nem tudhat Önökön kívül senki. Csak a parancsnok, aki

mostantól kezdve tulajdonosként kell hogy szerepeljen. ő az az angol

ember, aki a barátom, de aki a teahajók versenyében, a szabályok szerint, egy

személyben parancsnok és tulajdonos lehet. Ismétlem, minden pénzt megadok,

hogy ön legyen a másodparancsnok, vagyis a tulajdonképpeni parancsnok. Én

csak azt kérem, hogy a Taitsing nyerje meg a teaklipperek versenyét! — Hol találom a hajót? — Tangong Pegarban horgonyoz majd. Ha semmi sem jön közbe, holnap

érkezik. Tangong Pegar a kikötő déli része. Ott kötnek ki a klipperek, ha

Angliából jövet hazám szép folyójához, a Minhez tartanak, hogy elérjék a

gyülekezőhelyet, Pagodát. Monostory meghajolt: — Kérem, szíveskedjék értesíteni a barátját, hogy horgonyvetés után

társammal együtt felmegyek a hajóra. Mah arcán finom mosoly jelent meg: — Nem szükséges értesítenem. Ö már tudja, ki várja a Taitsing befutását a

Tangong Pegar-i révben.

Monostory hüledezve meredt a kínaira: — Bajosan hinném! — Higgye el, Sir, úgy van, ahogy mondom! — Tapsolt. Az udvarmester

lépett a helyiségbe. Mah kínaiul szólt hozzá, az udvarmester válaszolt. Mah — némi mentegetődzéssel a hangjában — mosolyogva nézett

vendégeire:

— Házamban van vendégház is. Intézkedtem, hogy vezessék önöket oda. Monostory szabadkozott: — Nagyon köszönöm az előzékenységét, de van rendes szállásunk,

méghozzá a Tengerészotthonban. Mah széttárta a karját: — Csak volt, Sir! Már nincs. Szolgáim mindent elhoztak. Singapore

veszélyes hely az idegenek számára. A napokban a Fekete Pirátok elrabolták

a Gladiátor egész tisztikarát. Nem szeretném, ha önökkel hasonló történne.

Ezért jobbnak tartom, ha nálam laknak addig, amíg elfoglalják helyüket a

Taitsingon. Porkoláb Péter ezúttal először szakított szófukarságával. Megsodorta

bajuszát, s némi, szemrehányással a hangjában kijelentette: — Hogy a gazdámnak mi a véleménye, nem tudom. De én arra kérem az

uraságot, ne itasson örökösen teával, nem vagyok én beteg! Inkább hozasson

egy flaska rumot, abból szívesen hörpintgetek.

MÁSODIK FEJEZET

Singapore és ami körülötte található. — Érthetetlen szélcsend. — Üldöznek egy

sampant. — Szándékos összeütközés. — Elmenekül a szökevény. — Jön a tájfun! —

Kínos helyzet. — Fülsiketítő csattanás. — Felfordul a sampan - Tengerészbravúr —

Klinkenberg kapitány. — Kikötés orkánban. — Crane Bumpus, a hajómester — A

kapitány kabinjában. — A tájfun búcsúsóhaja. — Egy ember esik át a habvéden —

Találkozás a régi bajtárssal

Singapore kikötője legalább olyan jó helyen fekszik, mint Európában

Gibraltár, a Földközi-tenger közepén Málta, a Vörös-tengernél Aden. Azok a

hajók, amelyek a Malaka-szoroson haladnak keresztül, hogy bejussanak a Dél-

kínaitengerbe vagy tovább — Kínába, Japánba, a Fülöp-szigetekre, Borneo

vagy a Molukkák kikötőibe, esetleg Ausztráliába is —, áthaladnak a

Singapore-i szoroson, és érintik Singapore kikötőjét. Mai szemmel hihetetlennek tűnik, hogy 1860-ban — két esztendővel

hőseink ottani tartózkodása után — már évi kilencezer (!) hajó fordult meg a

singapore-i kikötőrévben.. Pedig nem is volt oly könnyű feladat áthaladni a szoroson vagy behajózni a

kikötőbe. A Malaka-szorosnak azt a torkolatrészét, amit Singapore-i-szorosnak

nevezünk, a szigetek valóságos dzsungelje zárja el a könnyű, biztonságos

hajózás lehetőségétől, és kedvez a katonai védelemnek, kikötőzárnak, a

tengeri és szárazföldi stratégia minden módszerének. Tudták ezt a hódító portugálok, akik elsőnek ismerték fel a Malaka-szoros

fontosságát Nyugat- és Kelet-Ázsia közötti A portugálok a szorosbejárótól

alig valamivel feljebb, Cali-cutnál létesítettek kulcsfontosságú kikötőt, de az

angol hódítók már a szorosbejárónál levő halászvároskát, Singapore-t

zsákmányolták hadikikötő, erőd, de az átmenő hajóforgalom által óriási

jövedelmet biztosító kincsesház céljaira. Említettük, hogy a szorosban valóságos dzsungelja található a szigeteknek. A

sok sziget sok veszedelmet is jelent: zátonyokat, változó szélirányokat, tenger

alatti sziklapadokat, váratlan csapdákat a hajósok számára, szeszélyes,

hajmeresztő mélységváltozásokat. A malakai „kapu" előtt két évszázada erős fényű világítótorony fénye inti a hajók parancsnokait arra a veszedelemre, hogy a

sziklasziget mellett ugyan húszméteres a mélység, de mögötte — alig egy

kilométerrel hátrább — mindössze hatméteres vízbe kerül a teherhajó, amelynek esetleg hét méter a merülése. Az Alligátor-szigetnél tíz-, a Mangrov-szigetnél

ugyancsak tíz-, a Két Testvérnél csak három-, az Uripo-szigetnél öt-, Ganimedes-

nél négy- és közvetlenül a bejárat előtt, Blakang Mati szigetnél ötméteres a tenger

mélysége, így azután érthető, hogy napszállta után Singapore kikötőjébe tilos behatolni.

Singapore-ban szinte egyik pillanatról a másikra jön el az este. Mivel alig

félfoknyira — hét és fél tengeri mérföldnyire — fekszik a város az Egyenlítőtől, a nap egész évben percnyi pontossággal (este 6 óra 10 perckor) nyugszik, de

ugyanígy percnyi pontossággal (6 óra 8 perckor) kél. Ezt századok óta minden

hajósember tudja, és nem okoz nehézséget annak a kiszámítása, mennyire közelíthetik meg alkonyatkor a Singapore-i-szoros bejáratait vagy magát a

kikötőt. Ámbár marad elég gondja máskülönben a hajósembemek. Így például azon a napon, amikor Monostory Balázs és hűséges társa, Porkoláb

Péter egy sampanban ülve a singapore-i Tangong Pegarban a Taitsing érkezését

várta, teljes szélcsend ült az óriási kikötőre. Mozdulatlanul lógtak a vitorlák, a

zászlók, petyhüdten a fedélzetárnyékoló ponyvák. A Bund innen is látható óriási árbocain nem libbentek meg a jelzőzászlók. Mivel Singapore-ban a teljes

szélcsend elég gyakran előfordul, erre is gondoltak a kikötőparancsnokság

angoljai. Minden árbocon árbockosár is létezett, és a fürge kínai legények

kézizászlóikkal onnan adták le az utasításokat a hajóknak. Bizony, a kerekes

gőzhajókon kívül a teljes szélcsendben mozdulatlanul álltak horgonyaikon

azok a vitorlások, amelyeknek már régen úton kellett volna lenniük. Tegnap

este borult el az ég, a Dél-kínai-tenger torkolatánál a Natura-, Anambas-,

Tambelan-, Pulo Laut-szigetek felett komor felhők tornyosultak. — A tájfun előhírnöke! — mondták az emberek. Még a Dél Keresztje is eltűnt, összes csillagaival együtt. — Saigon és Mindoro között vágtathat a tájfun! — állapították meg a

révkapitányság emberei, és ilyen értelemben adták ki napnyugta előtt az utolsó

jelzést: — Vigyázat, tájfun közeledhet! Reggelre, valóságos csodaként, eltűntek a felhők, az addig erősödő szél

gyorsan leállt, és bekövetkezett az, amit éppenséggel nem vártak: a szélcsend. A legteljesebb szélcsend, amit úgy szeretnek a tengeri kígyók meg a

tigrisek. A malakai és singapore-i vizek veszekedett mérges kígyói ilyenkor

tízesével, sőt százával egy kupacba verődve tekeregnek a tükörsima tengeren,

és élvezik a nap szikrázó sugarait. És ez az idő indítja vándorútra Szumátra

ősvadonából a tigrist, hogy keresztülúszva a szoroson — szigetről szigetre —,

átjusson a malakai partra. Párás, fülledt hőség terült a tájra. A kikötőbejáró előtt és távolabb, az erődszigetek mögött apró kis

halászsampanok mozogtak, mint fényes hátú vízi bogarak. Singapore szegény

halászai — kínaiak, malájok, tamilok, szingalézek — ettől az időtől várták

sorsuk jobbra fordulását. Tájfun előtt seregestül jönnék fel a halak a mélyből. Ebben bíztak a

halászok. Monostory kapitány és társa éppen egy ilyen halászt figyeltek, aki a

közelben kísérletezett a szerencsével. Csónakjuk gyékény fedele alatt talán még rekkenőbb volt a hőség, mint a

tűző napon... legalábbis erre gondolt Porkoláb Péter, amikor egyszerre három

esemény is történt. Keleten, Borneo felé, az ég magasán — egyik percről a másikra — újból

megjelentek a fekete felhők. A halász nagyot kiáltott, és belefeküdt az emelőháló rúdjába. A hálóban

nyüzsgött az apró, szardellaszérű, finom húsú tu-ma-ba, a kolibrihal. Az egyik hajótól elvált egy fehér csónak, és sebes evezéssel igyekezett egy

halászcsónakot elérni. — Tájfun jönni! — állapította meg az öreg Csang, aki Monostoryék

személyi szolgája lett és egyben a sampan kormányosa. — Jönni, és lenni

nagy baj! — Az angyalát, ennyi halat még a Dunában se fognak! — hüledezett

Porkoláb. — Miért rohan a kutter a halász után? — csodálkozott Monostory, amikor

észrevette ezt a jelenetet. — Nézd, Péter! Egyszerre a kutter került érdeklődésük középpontjába. A kutter a Novara fregattól távolodott el, és Monostoryék láthatták, hogy

az evezősök nagy igyekezettel, ahogy mondani szokták, teljes bevetéssel

eveznek. A kormánynál álló tiszt vagy törzsaltiszt mozgása is azt bizonyította:

arra buzdítja legényeit, hogy érjék el a halászsampant, ami — jól látszott —

egérutat igyekezett nyerni. — Lenni tolvaj, lenni szökevény! — állapította meg az öreg Csang. A hadihajó nagy csónakjában tizenkét matróz evezett, ami komoly erőt

képviselt a menekülő halászsampan három, legfeljebb négy evezősével

szemben. A sampan evezősei azon voltak, hogy tekervényesen haladjanak, hajók,

csónakok, vitorlások mögé kerüljenek. Ez a módszer a karcsú, keskeny halászsampannak kedvezett. A kutter egy-egy ilyen akadálynál, szemlátomást is, távolságot vesztett. Monostoryék a Taitsingot várták, de a klipper a réven túl rekedhetett.

Egyelőre nem is látszott, pedig végigtanulmányozták már a távolban veszteglő

hajókat.

A klipperekre jellemző igen magas árbocot, alacsony hajótestet, széles és

nagy felületű vitorlákat. sehol nem láttak. Még távcsövet is hoztak maglikkal, az egyszerűség és a jobb látás kedvéért. Monostory most elővette a távcsövet, teljesen kihúzta, és a lencsesort a

kutterra irányította. Egészen közelről látta a vászonzubbonyos, vászonsapkás

matrózokat. Mindegyik fiatal volt, katonasort szolgáló legény; kivéve a

kormánypadon ülő szakállas tengerészt, aki hajómesteri (nostromói) rangban

lehetett. Á legényekről csörgött a veríték, hiszen a rekkenő, fojtott, vihart

megelőző melegben még járni is kimerítő művelet volt, nemhogy

megfeszítetten, teljes erőből evezni. A nostromo előrehajolva, a kormánykötelet derekára erősítve, szabad

karjával az evezés tempóját diktálva, valósággal végigüvöltötte a kikötő

belsőjerületét: — Eins!... Zwei!... Eins!... Zwei!... Igazi nostromo volt, feketére égett, öreg legény, a trieszti vagy pólai

olasz—osztrák—isztriai keverékből, akik se félelmet, se fáradtságot nem

ismernek. Monostory akaratlanul elmosolyodott: mennyi ilyen vén fiút látott

hajdanában a trieszti kikötőben! Szerette hallani nagyszájú handabandá-

zásukat, pattogó beszédüket a kiképzések, gyakorlatok alatt, és elnézni komor

sétájukat a Riván (kikötőparton), amikor vizsgálódva nézegettek szerteszét,

hogy a legcsekélyebb szolgálati hibáért is belekössenek a pihenést,

szabadságot élvező matrózokba. A nostromo látható becsvággyal vezényelte fáradó legényeit. A

becsvágynak két oka is lehetett: egyrészt érdemeket akart szerezni

parancsnoka előtt, másrészt elismerést mindazok előtt, akik látták a

versenynek is beillő hajszát. A Novara minden szabadságosa, fedélzeten

tartózkodó és ott foglalatoskodó embere az oldalkötélhágcsókra kapaszkodva

figyelte az .üldöző és az üldözött manővereit. Ugyanezt tették az angol hadihajó legényei s több közelben horgonyzó hajó

matrózai is. — Eins!... Zwei!... Eins!... Zwei!... A nehéz, távírópóznának beillő, két kézzel kezelt kutter-evezők szinte

meghajoltak a heves csapások és húzások alatt. A kutter orra előtt felvágott, tatja mögött mély burványt vetett a víz. De a halászsampan nem hagyta magát. Monostory most a sampanra emelte a távcsövet. Egy gyerek ült a kormánynál, hárman eveztek. Tépett szárongjukből ítélve

malájok lehettek, halászok vagy teknősbéka-vadászok. Egy villanásra a

gyékényponyva alá látott... és az volt az érzése, hogy jól látott.

A ponyva alatt egy fehér ember kuporgott, aki csak azért nem bújt elő, mert

számolhatott azzal, hogy a kutterból lövéseket adnak le a sampanra. A sampant irányító gyerek értette a dolgát. Ügyesen, higgadtan

kormányozott, és igyekezett a kikötői zűrzavarban egérutat nyerni.

Elkanyarodott két bark, több dzsunka, arab dhau- és sampancsoport mellett.

Az egyik barkot kétszer is megkerülte, csak hogy tévútra vigye a kuttert. A sampan fehér embere menekült az osztrák hadifregatt tengerészei elől!

Ez azt jelentette, hogy a Novara személyzetéhez tartozhatott, haditengerész

volt, aki itt, Singapore-ban látta elérkezettnek az időt arra, hogy búcsút

mondjon a fregattnak. Szökését észrevették, utána eredtek. — Péter — szólt Monostory a társához — segíteni kellene. A sampanon

valaki menekül, aki máris a barátunk, hiszen a hajó az osztrák császáré, és az

parancsnokol rajta, akivel tűzharcot vívtunk. Porkoláb Péter megelégedetten csettintett: — Segítsünk! Csak azt mondja meg, mivel, ököllel, evezővel vagy mi a

szösszel, mert fegyver nincsen nálunk! Monostory közben nem vette le szemét a sarnpanról. Hirtelen megrándult a

szája széle, s még annyira se jutott ideje, hogy válaszoljon. A kormánynál ülő gyerek elvesztette nyugalmát, vagy hibásan

manőverezett, mert a sampan kikerült a bújócskára alkalmas, védelmet jelentő

hajók és csónakok közül a kikötőöböl nyitottabb részére. Visszafordulásra idő már nem volt. — Eins!... Zwei!... Eins!... A nostromo hangja diadalmasan csengett. Hiszen erre várt! Ha nagyon

akarta, most még fegyvert is használhatott! Az előkészületeket máris megtette:

a lábánál tartott tengerészkarabélyt a nyakába akasztotta. — Eins!... Zwei!... A kutter rohamosan közeledett a sampanhoz. Ekkor már a gyékényponyva alatt kuporgó szökevény sem tétovázott.

Előbújt a ponyva alól, evezőt ragadott, és vadul, nekikeseredetten segíteni

igyekezett a sampan embereinek. Arra idő nem jutott, hogy megfigyeljék, ki lehet az üldözött európai.

Derékig meztelen volt, de a durva vászonból készült nadrág elárulta, hogy az

osztrák hadihajó állományához tartozhat. Monostory intett Csangnak: — Csang! Azonnal elő az evezőket! A kormányt én kezelem! Előre! Az öreg kínai cinkosán nevetett: — Csang érteni, kapitány mit akar! Csang tenni, amit kapitány mondani! — Előre!

Csang rászólt a csónak előrészén kuporgó, a tűző nappal mit sem törődő

két kulira. Azok felugrottak, megragadták az evezőt, és a sampan, amely eddig

csendben négy kikötődúc és egy nagyobb kikötőpalló tövében ringott a vizén,

hirtelen megugrott. — Hai-hé! Csanggal együtt hárman eveztek, s látszott rajtuk, hogy nem most van

először evező a kezükben. — Hai-hé! Ha valaki most felteszi a kérdést, joga volt-e az osztrák hadihajó

kutterjának idegen felségvízen, fegyveres emberekkel üldözni egy

nyilvánvalóan hazai csónakot, akkor a kérdést jogosan tette fel. Ha a Novara

polgári hajó, akkor nem lett volna joga ilyen cselekedetre, de hadihajó lévén,

joga volt a hajójáról menekülő szökevényt a vízen üldözni, de a parton már

nem. Ott már csak az angol rendőrség vagy katonaság volt az illetékes ilyen

ügyekben eljárni. Tudták ezt a hadihajó tisztjei, ezért is igyekezett a kutter

még a vízen elérni a sampant, nehogy a szökevény eltűnjön a parton, a kikötő

ezernyi búvóhelyén, bálák, ládák, raktárak ketrecek között. Amikor Csang mosolyogva intett, hogy érti az idegen kapitány szándékát,

természetesen már Porkoláb is tudta, mittervez derék gazdája. Mivel fegyverük nem volt, ráadásul aránytalanul kevesen szállhattak

szembe a hadikutter tizenhárom tagból álló legénységével, az erőszak helyett

fondorlattal kellett élniük, hogy segítsenek a szökevénynek, akit nem

ismertek, de rokonszenvvel viseltettek iránta. Monostory tehát a fondorlatot választotta. Terve igen egyszerű volt: ha másként nem, lehetőleg az utolsó

pillanatokban keresztezi a kutter útját. Olyan kitűnő hajósember számára, mint amilyen hősünk volt, igazán nem

okozott nagyobb fejtörést egy ilyen egyszerű művelet kidolgozása. Gyors pillantás a sámpanra, majd a kutterra, ugyancsak röpke tekintet arra

a szögre, amit a három csónak az adott pillanatban alkotott, Monostory máris

tudta, mint irányítsa könnyű, mozgékony sampanjukat, hogy a tervük

sikerüljön. Természetesen minden azon múlt, hogy sikerül-e vagy sem észrevétlenül a

kutter és a menekülő sampan közé besurranniuk. Az üldöző és az üldözött között a távolság egyre fogyott. A gyerek helytelen kormányzása révén teljesen nyílt vízre kerültek. Mást

tenni már nem lehetett, mint a part félé haladni, hogy valami csoda révén

elérjék azt. A csodát ebben az esetben Monostoryék képviselték.

— Halt! Halt! — kiabálta a menekülő után a szakállas hajómester. — Állj

meg! Add meg magadat! De a sampan nem állt meg. Tudta a menekülő, mi vár rá, de tudták a

sampan evezősei is, mire számíthatnak, ha elfogják őket, és átadják az angol

kikötőhatóságoknak. Egész életre szóló kényszermunka Singapore szünet

nélküli erődépítéseinél ! — Legfeljebb fürdünk egy kiadósat! — nevetett Monostory Porkolábra,

amikor már látta, hogy a tervük sikerül. Alig néhány evezőcsapásra közelítették meg a sampant és a kuttert. — Csang nem félni — mosolygott az öreg kuli, aki órák alatt lett

Monostory kapitány lelkes híve. — Csang teljesíteni parancs! A nostromo felkiáltott: — Sapperlott! Állj, állj! Steuerbord, állj! Hatalmas reccsenés hangzott. Mah úr sampanja ráfarolt a kutter jobb oldalára, vagyis a steuerbordra.

Három evező azon nyomban eltörött. — Nem tud vigyázni?! — üvöltötte angolul Monostory. A sampan

megingott. A tetőfedő ponyva lecsúszott, és az a mindenféle kacat, ami egy ilyen

csónakban található, zörögve, csörömpölve dőlt erre-amarra. Monostory — rémületet színlelve — beugrott a kutterba. Porkoláb követte. Több matróz, egyensúlyát vesztve, hanyatt esett, elengedte az evezőt, és az

irgalmatlanul hosszú, súlyos farudak, kiszabadulván béklyóikból, a vízbe

hulltak. A nostromo előrebukott, a második és a harmadik evezőpad közé vágódott. Nagyot nyekkenve, még nagyobbat kiáltva elterült a fenékdeszkákon. Csángót nem kellett buzdítani, olyan visításba, panaszkiabálásba kezdett,

ahogy csak a torkán kifért: — Lenni sampan pusztulni! Gazdám verni Csangot! A zűrzavar teljes volt. Kiabálás, káromkodás hangzott mind a két részről. — Szerencsétlen, mit tett?! — bömbölte Monostory. — Idegen kikötőben

így viselkedni! Porkoláb pedig, azon a címen, hogy segít feltámogatni a se élő, se holt

nostromót, akkorát rántott rajta, hogy eszméletlenségig beverte a fejét az

ülésdeszkába. Amikor Monostory végre körülnézhetett, a sampan már eltűnt. Valahol partot érhetett, de mint ahogy egy homokdombon nem lehet

egyetlen porszemet megtalálni, ugyanúgy Singapore kikötőpartjánál bajosan

fedezhetni fel egy sampant, amikor legalább két-háromszáz zsúfolódik egy

rakáson.

A Novara szökevény tengerésze megmenekült! Monostory átmászott a csónakba. Porkoláb követte. — Jelentést teszek az angol parancsnokságon! — kiáltotta Monostory, és

dühösen intett evezőseinek: — Tovább, sárga ördögök, tovább! A kutter megzavarodott emberei meghökkenve bámultak a haragos — és

közéjük az égből pottyant — „angolra", aki nagy úr lehetett, ha olyan bátran

szidta Ferenc József osztrák császár haditengerészeit. — Csang, el innen, amilyen messzire csak lehet! — súgta az öreg kulinak,

aki gyerekes elragadtatással élvezte a jelenetet, mint a kínaiak általában, ha

részesei lehetnek valami utcai vagy kikötői zűrzavarnak. — Siessetek! Ahogy az fehér uraságokhoz méltó, Monostory és Porkoláb visszaült a

gyékénytető alá, immár közömbösen, nyugodtan, angolokhoz illően. — Csang evezni Blakang Matinak, jönni onnan dzsong-cö-mo — intetf az

öregember, és társaival nekifeküdt az igen hosszú sampanevezőknek. —

Csang sietni! Monostory és Porkoláb egymásra nevetett: — Sikerült! — Sikerült, gazdám! Nézze a nostrót, most tápászkodik! Lesz neki mit

hallgatni, ha visszatér a fregattra! Rohamosan távolodtak. Látták még, ahogy a hajómester felül,

kétségbeesetten körülnéz, majd veszett káromkodásba kezd, mint a világ

minden hajómestere, ha valami nem a kedvére történt. A Novara hajómestere

elmondhatta,, hogy igencsak rosszul sikerült a szökevény üldözése. Tudta,

hogy röhögő malik (matrózok) tekintete fogadja őket, vigyorgó altiszttársak

megjegyzését hallgathatja, káromkodó első tisztnek kell majd megtennie

jelentését. Erre úgy nekiduhödött, hogy mindjárt ott helyben képen törölte az

őt feltámogató matrózt. Monostoryék sampanja gyorsan távolodott a kutter közeléből. — Eltűnt — jegyezte meg Porkoláb. — Idősebb embernek néztem. De

annyi idő sem volt, hogy ráhunyorítsak, máris eltűnt az a ladik! Monostory bólintott. Az előbb még a Novara felé pislogott. A fregatt —

igen magas, régies oldalvédjével — még az útra kész, de szélhiány miatt

indulni nem képes angol fregatt mellett is hatalmasnak tűnt. Igen nagy kedve

lett volna, hogy körülevezze, mint ahogy eredetileg tervezte, de most már — a

történtek után — okosabbnak találta, ha minél messzebbre kerül a császár

hajójától. — Idősebb ember volt — ismételte Porkoláb, mint akit erősen foglalkoztat

valami. — Nem volt az mali, altiszt lehetett ... Csang megfogta a kapitány karját, bizalmasan súgta: — A dzsong-cö-mo!

Éppen egy csomó halászcsónakon vágtak keresztül. — A Taitsing? — Lenni Taitsing, misztha. Dzsong-cö-mo! Távol, igen távol, túl a Maláj-fokon, ott, ahol néhány kapitány merészen

kikanyarodik a Blakang Mati-sziget mellett, hogy előbb érjen ki a szorosba,

valóban látszott egy vitorlás hajó keresztvitorlázata. Legalábbis sasszeme legyen annak, aki ekkora távolságból eldönti, miféle hajó

hordja azt a vitorlázatot. Az öreg Csang bebizonyította, hogy az ő sávosan fátyolos, hunyorgó szeme

van olyan kitűnő, mint a tengeri sasoké. — Szellő sem fodrozza a vizet —: hitetlenkedett Monos-tory. Csang megrázta a fejét: — Misztha nem ismerni szokás. Arra fújni szél. Jönni tájfun! Monostory felkapta a fejét. Mindössze egy félóra telhetett el... és... Koromfekete látóhatár felett sárgásbarna felhők tornyosultak! Ilyesmit lát az ember erdőégés idején, vagy ha egy óriási gyártelep

olajraktárai, benzin- és koksztárolói lángolnak. Monostory életében először került abba a helyzetbe, hogy szemtől szemben

láthatta a tájfun közeledését. A forró övi forgóviharok közül találkozott már a Bengál-öbölben, Indiában és

a Perzsa-öbölben ciklonnal, Arabia partjainál tornádóval, az észak-afrikai vizeken a tölcséres trombával, a kelet-afrikai vizeken a dzsungelorkánnal, a Vörös-

tengeren a khamszinból felerősödött forgószéllel. A tájfunt még nem ismerte. Tájfun a Malaka-szorosnál? Bizony nem ritkaság. Messze, a déli japán partoknál képződik, a Fülöp-

szigeteknél és a Dél-kínai-tengeren felerősödik. Ha futja erejéből, akkor lecsap

Szumátra és Jáva erdőségeire, rombolva, pusztítva mindent, ami akadályként eléje mered. Felkap hajókat, és pehelyként vágja a kikötők rakodójára, néhány száz

méterrel beljebb a partra, utcákra, kertekbe; százával, ezrével rombolja a házakat,

bedönti az erődítmények falát, és nehéz ágyúkat is felemel, kerekestül legördíti hegyek oldalán, erődítmények sáncain. Történetünk idejében — de nem azonos

napon — a tájfun Sanghajnál olyan pusztítást vitt véghez, hogy elveszett

nyolcszáznál több dzsunka, és a tengerár húszezernél több embert ragadott

magával. Alig egy héttel később ez a tájfun átcsapott a Fülöp-szigetekre —

amikor már mindenütt azt hitték, hogy megszűnt, holott csak a tengeren

kószált —, és olyan kaszabolást csapott, hogy máig is emlegetik a

tankönyvekben: 194 kilométeres gyorsasággal robogott, szinte percek alatt

húszezer házat söpört el Manila kikötőjében, harminc nagyobb hajót (gőzöst,

háromárbocost) forgáccsá zúzott a kikötőben, a hullámgáton, a világítótorony

melletti öbölben.

A ciklon, a tájfun és a hurrikán (ami egy ugyanaz, csak más néven!) a két

térítő között, az Egyenlítőtől északra és délre a 23. fokig kalandozik. Ilyen tájfun közeledését jelezte a távöli, komor felhők sárga-fekete-

lilásszürke tömege. — Csang, mikor ér ide a vihar? — kérdezte Monostory, amikor

eltávolodtak a klippertől. — Tájfun lenni bolond — vonta meg a vállát az öreg, és nevetett. — Jönni

és elmenni, jönni és maradni, jönni és mégse jönni! Dzsong-cö-mo ide érni,

misztha. Csang mondani, így lesz. Csang sasszeme valóban jól látta, hogy klipper közeledik a Mangrov-sziget

felől, a Terumbo-zútony mellett. Monostory kételkedve emelte fel a látcsövét,

mert nem tudta elhinni, hogy abból a néhány foltból — amiről a gyakorlott

szemű tengerész is csak annyit állapíthatott meg, hogy keresztrudas vitorlák

— Csang eldöntötte, hogy a vitorlákat egy klipper, méghozzá a várva várt

Tcntsing viseli. A hatvan centire kihúzható látcső egyszeriben közel hozta a vitorlákat. Valóban klipper volt a közeledő hajó! Monostory szíve nagyot dobbant. Minden vérbeli, igaz tengerész — és rajongója a hajónak — érzi azt a soha,

sehol máshol nem tapasztalt szívdobbanást, ami akkor fogja el, amikor

meglátja — először látja meg — új otthonát, a hajót. Ilyenkor a szem gyorsan igyekszik mindent felmérni: a hajótestet, a

vitorlázatot, a kötélzetet, a felépítményeket s általában a hajó állapotát. Ha a

távolság és a látcső viszonylagos elégtelensége az erős pára, a mozgó, billegő

sampan miatt mindent nem is árulhatott el — a klipper sok biztatót ígért. — Ha ez a Taitsing, akkor rendes kis hajó — dünnyögte Monostory, és

élvezettel nézte a megdőlő, úgynevezett félhátszéllel közeledő klippert. Tegyük itt mindjárt hozzá: gyorsan közeledett. Pedig a szél még gyenge volt, lassan erősödött, az első fél órában inkább

olyan fürge, könnyű kis hajócskának kedvezett, mint a vitorlát bontó

halászsampanok vagy a kisebb, magasba nyúló, csúcsos vitorlázatú arab

dhauk, amiből bőven akadt a singapore-i vizeken is. — A dzsong-cö-mo — ismételte büszkén Csang, mintha nem egy

nyomorult, elnyűtt öreg kuli lett volna, hanem maga Mah úr, a hajó titkos

gazdája. — Lenni jó hajó ... Amíg a két kuli evezett, Csang a vitorla bontásával foglalatoskodott. Mintha az egész kikötő és környéke megbolydult volna! Mindenütt vitorlák lebegtek, feszültek, hajók indultak, vagy gyors iramban

arra készültek, hogy előkészítsék az indulást.

A Bund jelzőárbocain — a távolból is látni lehetett — egyik code-utasítás a

másikat követte. Azok a hajók, amelyek a szélcsend miatt eddig nem tudták elhagyni a

kikötőt, és azok, amelyeknek parancsnokai jobbnak látták a nyílt vízen vagy a

Malaka-szoros védelmében átvészelni a közeledő forgóvihart, most a lehető

legnagyobb sietséggel készültek az indulásra. A Novarán is bontották a vitorlákat, tehát ott sem bíztak a horgonyok, de

főleg nem a kikötőfenék tartásában. Az angol fregatt már indult, mögötte kettő

kanyarodott ki a rév belső részéből a nyíltabb vízre. A Bund előtt komor

fekete füstöt okádott több gőzhajó. Parancsnokaik is a menekülés mellett

döntöttek. Ugyanakkor több hajó, köztük a klipper is, a kikötő felé tartott. Ekkor már az égbolt felét beborították a fekete-sárga felhők. És milyen felhők! Ilyesmi csak a trópusokon van, tornádók közeledtén, amikor még az „ég

tigriseit" nem látni, csak ijesztő karommeregetésüket, az egyre előbbre törő,

döbbenetesen hömpölygő felhőóriásokat. A sampanok a part felé menekültek. Papagájok hada szállt át az öblön, rikácsolva rémület hangját hallatva,

hogy a szigetecskék bizonytalan védelme helyett a város mögötti őserdőkben

keressenek menedéket. Ezrével, tízezrével szálltak, az ember nem hitte volna,

hogy létezik ennyi papagáj. Porkoláb megjegyezte: — Akár a pokol minden boszorkánya rikácsolna! A tájfun megváltoztatta a kikötő megszokott életét. Elbújt a nap. És még jobban előtűnt az ég komorsága, a felhők ijesztő, vad

feketesége. A szél gyors iramban erősödött. Valahol a Sárga-tenger csücskében már ott tombolhatott a tájfun. Singapore-ban már készültek a fogadására. Még a raktárépületeket is lehorgonyozták, a halpiac sátrai egyszeriben

eltűntek az öbölbe nyúló dobogóról. Monostoryék csónakja mellett egyik halászsampan a másik után sustorgott

el. Csodálkozó szemek meredtek rájuk: a jan-ku-cék, a fehér ördögök talán a

halálba indulnak?! Egy pillanatig sem volt kétséges, hogy a tájfun első lökésére a sampan

előbb néhány métert (esetleg harminc-negyven métert is) a levegőbe

emelkedik, majd meg sem áll a tenger fenekéig. Monostoryéknak számolniuk kellett a tragédiával, ha ebben a bizonytalan

járműben éri el őket az orkán.

A klipper biztatóan közeledett. Csang szeméből is biztonság áradt, amikor többször megjegyezte : — Idejében lenni hajónál. Misztha hinni Csangnak. Csang tudni, mit tenni! És már készítette is a csónak orrában a serpenyőt. Mah közölte reggel, hogy igen örülne, ha az új parancsnok, akinek ugyan

másodkapitányi a beosztása, de valójában mégis parancsnoki feladatokat lát el, még a klipper befutása előtt szállna a hajóra.

— A révbe futás előtt, Sir, kérem, menjen a hajóra. Csang majd várja a

sampanommal. örülnék, ha így történne. A barátom erről is tud, várja önt, Sir. Csang majd leadja a jelzést...

Erre készült Csang, amikor elkészítette a serpenyőt. Faszenet rakott az aljára, két kovakővel szikrát pattintott, egy maroknyi

pálmarost-háncs lángot vetett, és a faszén izzani kezdett. Ha közel kerülnek a klippérhez, Csang tömjént szór a parázsra, és a felszálló

füst lesz a jel, hogy a sampan hozza az új bajtársakat. Ha... Monostory aggodalmaskodva figyelte a történteket. A távolból moraj, fojtott bömbölés hallatszott. A tájfun már nincsen messze! Csak idejében találkoznak-e a klipperrel? A klipper — egyelőre érthetetlen módon — nem egyénesen a kikötőbejárónak

tartott, hanem elfordult, és a félhátszél helyett oldalszéllel a viharcentrum felé

haladt. — A teremtésit — mérgelődött —, még végül itt ér minket az orkán! — A

hajóra mutatott: — Csang, a klipper más irányba megy! Csang hosszasan figyelte a klippert. A közelükben egyetlen halászsampant nem lehetett látni. Egyedül voltak a külső, teljesen nyílt kikötőöbölben. Egy-egy kifelé tartó hajó

haladt el mellettük, hullámokat verve, elfogva előlük a szelet. Ilyenkor a kis

sampan megtántorodott, mint a részeg ember, és dülöngélni kezdett. Amikor a hajó elhaladt, hirtelen megdőlt, és feltúrta maga előtt a vizet.

Monostory úgy érezte, itt az idő, hogy cselekedjék. Talán Csang nem is érti a vitorlázás tudományát, ráadásul a klipper sem a

Taitsing, ami bizony előfordulhat, hiszen akad még néhány klipper a tengereken! Pompás irány- és becslőkészsége meggyőzte, hogy vissza már nem

fordulhatnak. Ha ezt megteszik, akkor elölről kapják a szelet — ami fokozatosan erősödött —, a hullámok bevágnak a sampan alacsony oldalán, a háncsvitorla is

inkább akadály lesz, semmint segítség. Ha pedig követik a klippert, elérik, hogy

még inkább kisodródnak a tengerre, kénye-kedvére a közeledő viharnak. Maradt az utolsó lehetőség: jobbra, a malakai kijáró felé kormányozni a

csónakot.

A kijárónál két közeledő hajó vitorlázatát lehetett látni. Végső esetben majd

segítséget kérnek a hajóktól. De mir előtt erre sor kerülne — így döntött

Monostory —, megkísérlik elérni a szoroskijárónál csoportosuló szigetek valamelyikét Az ananásszal beültetett, sziklás szigetek barlangjaiban menedéket

talárnak a tájfun elől. — Ahogy misztha kérni — intett lehangoltan az öreg Csang —, lenni úgy.

Csang mondani, a dzso-cö-mo lenni Taitsing! Csang tudni, misztha, Csang tudni! Monostory intett, inkább megnyugtatva, mint dorgálva,

látva az öregember

elkeseredését, hogy kételkednek bennei — Tévedhetsz, barátom! Én is tévedtem már. Porkoláb felmordult: — Ide azt a kormányt, sárga komám! Az én kezemben biztosabb helyen van! Félretolta a kormányt tartó kulit, megragadta a kormányt. — Kapitány, az irány? Szilárdan csengett a hangja. Monostory ráhunyorított a kenyeres pajtásra: — Irány: dél-délnyugat, a szoroskijáró! — "Parancsára! A tájfun felhő tömege a fejük fölé ért. Mikor készül lecsapni a tájfun? Tíz perc múlva, egy óra múltával vagy esetleg csak holnap? A tájfun szeszély eskedését, rendszerének titikát nem ismeri senki. Minden attól függ, hogy a központi „mag", a forgóvihar centruma

merrefelé mozog. Megtörtént már jó néhányszor, hogy ez a mag napokig egy

helyben vesztegelt, forgott, forgott szünet nélkül, de se előre, se hátra nem

haladt... Előfordult, hogy száguldva rohant előre, majd hirtelen megtorpant,

visszakanyarodott, és ott, ahol a pusztulás után fellélegeztek az emberek, hogy

talán egy időre nyugalmuk lesz, újból megkezdődött a hadi tánc! Van egy ázsiai mondás, ami így hangzik: „A kígyó útját a sziklák között, a

lepke szálldogálását a virágok felett és a tájfun útját a tengeren nem vagy

képes kiszámítani." Monostory erre a mondásra gondolt, amikor felnézett, és maguk felett ott

látta a félelmetes felhőtömeget. Mikor csap le? — most már csak ez volt a kérdés. — Igyekezzünk! — szólt Porkolábhoz, aki régi, megszokott biztos

mozdulattal fogta meg a ladiknál alig nagyobb sampan kormányevezőjét. — Parancsára! — biccentett a volt dunai sajkás. A sampan szó szerint megugrott, mintha megérezte volnai hogy aki

gyeplőjét fogja, mindenféle próbát kiállt már folyókon, tavakon, tengereken.

Ropogva feszült a háncsvitorla, porzott a víz, dobbantak, sustorogtak a

megtörő hullámok ... Kedélyes hajókázásnak lehetett volna nevezni ezt a

kirándulást, ha annak szánták volna. De nem az volt.

A sampan szaladt a vízen, mégis minden úgy tűnt, mintha állna, a két hajó

a szorosban mozdulatlan lenne, a köves ananászszigetek sem közelednek. — A teremtésit! — dünnyögte Monostory, aki ebben a pillanatban olyan

színjátéknak lehetett a tanúja, amilyet még itt is ritkán látni. Talán ezer ágyú lövedéke robbant szét, vagy annál is több? Fülsiketítő

csattanás hallatszott, az ég kárpitja kettényílt: a borzalmasan nagy, óriások

világában is óriási égi kapun fehéresszürke felhők gomolyogtak kifelé. Akár

ha felrobban egy hajó, és annak kráteréből füst gomolyog, olyasmi történt

Singapore felett ezen a délelőttön. A tájfun bemutatta névjegyét. Szélsárkányok hada szabadult el az égi magasságból le a földi tájakra. Csang megfogta a fehér ember karját, és még ebben az ijesztő, félelmetes

hangulatban is biztatóan mutatta: — Dzsong-cö-mo jönni, misztha! Dzsong-cö-mót elfogni misztha! És jó maroknyi tömjént dobott a parázsra. Persze nagy kérdés volt, hogy a klipperről meglátják-e a sampan füstjét. A

valószínűség amellett szólt, hogy nem látják meg. A viharos szél felkorbácsolta a hullámokat, Csang jelzését lefektette, sőt —

alig egy perccel később — már se füst, se parázs nem volt: egy átcsapó hullám

lesodorta a csónak orrából a serpenyőt. Csang jól látta, a klipper valóban visszafordult, mintha egyenesen a

sampannak tartott volna. Monostory is, Porkoláb is tudta már ezekben a pillanatokban, miért tért le a

klipper előző irányából. Félhátszéllel közeledett, vitorlái tehát teljes terhelés alatt álltak. A

parancsnok látta, hogy kurtítani kell a vitorlafelületet, sőt csökkenteni a

vitorlák számát, amit félhátszélnél lehetetlenség végrehajtani. Oldalszélre tért, elvégezte ezt a manővert, visszafordult, és a kikötő

szájának tartott.Mindössze az előárboc és a főárboc két alsó keresztvitorláját

— a legnagyobbakat, de azokat is kurtítva, reffelve— tartotta fenn, valamint a

hátsó árboc latinvitorláját, a bezant, és mindössze egy orrvitorlát a három

közül, a legkisebbet. — Én is így tennék — vélte Monostory, és máris rokonszenvet érzett a

klipper parancsnoka iránt. Hirtelen lehajolt. Valami elszállt a feje felett. A sampan háncsvitorlája volt. Roppanást se lehetett hallani. A malakai ki járóból befelé tartó hajók közül az egyik hirtelen eltűnt. A másik leszakadt vitorlákkal egy helyben forogni kezdett. Ott csapott-le legerősebben a tájfun első rohama.

Tőlük hét vagy nyolc kábelhossznyira lehetett az angol haditengerészet

egyik, ugyancsak kifelé menekülő fregattja, a Panther. Tépett vitorlákkal, egy

helyben forgolódva sodródott a part felé. Mögötte a Novara küzdött a széllel, de viszonylag ép vitorlákkal. A sampanban térden felül imbolygott a víz. Evezni a magas hullámokban nem lehetett, a sampan tehetetlen volt. Porkoláb megdöbbenve meredt parancsnokára. Mit tegyek? — volt az arcára írva. Csang szemébe kiült a rémület. Az öregember most döbbent rá, hogy

halálos veszélybe kerültek. — Köteleket hurkolni az ülések alá! — rendelkezett Monostory. —

Azonnal! Ha felborulunk, abba kapaszkodni! Senki se hagyja el a

sampant! — Parancsára! — lihegte Porkoláb, és fürge kézzel kapaszkodóhurkokat

készített. — Az angyalát, gazdám, még cápaeledel lesz belőlünk! — Csang lenni félni! — nyögte az öreg, és kitárta kezét: Misztha segítem

Csangon! Hallani már alig lehetett a legközelebbi szavakat is. Üvöltött, bőgött az egész világ. Sivított a szél. Moraj ló ttak, dőltek a gördülő hullámok, az alacsony padú,

homokzátonyos kikötők és öblök veszedelmei. A sampan felágaskodott, mint a megbokrosodott ló, és ugyanúgy hanyatt is

vágódott! — A kötelekbe! A kötelekbe! Zuhogott az eső. Olyan fojtó kénszag terjedt a levegőben, hogy tátogni kel-le^t, miként a

hal, ha szárazra kerül. — Vigyázz! — Kapaszkodj! Óriási, hegynek beillő hullám került a tehetetlen sampan elé. A sampan felfelé kúszott a vízhegyen. S a hullám egyre emelkedett. Feltehetőleg a tájfunt megelőző szökőár első küldötte volt az óriási hullám. Az egyik kuli — talán félelmében, talán ügyetlenségből — elengedte a

biztosítókötelet. Mint az érett szilva a fáról, úgy zuhant ki a csónakból, s tűnt

el a hullámhegy alján. Monostory soha nem felejtette el a nyomorult fickó megdöbbent,

kétségbeesett arcát, bocsánatkérő tekintetét. A csónakban mindenki tudta, hogy az emelkedést követi a süllyedés,

aminek más vége nem lehet, mint a felfordulás ...

Porkoláb joggal emlegette a cápákat. A meleg égövi partrészeken, de

különösen a Malaka-szorostól le Szumátráig, Jáváig, Borneóig, valóban

hemzsegnek az öblök és a kikötők ezektől a szörnyű fenevadaktól. És a sampan nem kerülhette el sorsát. Felért a hullámhegy tetejére, és gyors iramban csúszni kezdett visszafelé. A

csúszás fokozatosan gyorsult, végül a sampan — utasaival együtt — eltűnt a

hullám tövében. Erős karok, kemény kéz, pompás tüdő, kitűnő lélekjelenlét kell egy ilyen

fürdő átvészeléséhez. Amikor a sampan felbukkant, csak a csónaktest és az evezőpadok maradtak

meg belőle. A többit — fenékdeszkákat, üléspárnákat, árbocot, köteleket, a napellenző fakeretét, az evezőket — elnyelte a tenger.

A négy ember — Monostory, Porkoláb, Csang és a kuli — prüszkölve,

nyögve, kapálódzva kapaszkodott a kötelekbe. Aki időt nyer, életet nyer — szoktuk mondani. Ebben az esetben így volt.

Monostory utasítása, hogy kapaszkodóköteleket használjanak, már a legelső

rohamnál bevált. Ha nem így cselekednek, követik az ügyetlen kulit a mélybe. A többi olyan gyorsan történt, hogy elmondani tovább tart, mint ahogyan

lejátszódott. Alig fél perccel a felbukkanás után, amikor már igen reménytelennek tűnt a

helyzetük, hatalmas árnyék terült för léjük. Monostory oldalt nézett. Részben meglepődött, részben meg is ijedt. Egy hajó orra, előrenyúló orrsudara, az orrsudárt erősítő láncok és kötelek, két

kalimpáló horgony és egy pattanásig feszülő elő vitorla törtetett feléjük. Ilyen messzire nyúló, hosszú orrsudara, ennyire ívelt, sóner módra készített

hajóorra a klippereknek van. Monostory a pillanat törtrésze alatt is drámainak találta helyzetüket. A klipper, vagyis a Taitsing fogja eltiporni? Ahogy a hullám sampanostul felemelte őket, annyira közel került az orrsudár,

hogy valósággal elérhették. A habvédnél kihajló testeket látott. Mintha hatalmas rudakat tartottak volna a

kapaszkodó, figyelő tengerészek ... A Taitsing melléjük ért. Elfordult egy keveset, éppen annyira, hogy a közelükbe kanyarodhasson. A

karók kinyúltak. Monostory ütést érzett, hatalmas rántást, kiáltásokat hallott, karja megfeszült,

de nem engedte el a kötelet, ö is, Porkoláb is, Csang is, a kuli is ösztönösen tudta, hogy a végsőkig kell fogni a mentőhurkot. Kapaszkodni! Kapaszkodni!

A sampan, a négy kalimpáló, életéért küzdő emberrel — a levegőbe

emelkedett!

Jóféle, erős, a régi idők módján készített csáklyák vágtak bele a sampanba,

és emelték a fedélzetre. Tengerészbravúr volt a javából! Ha a csáklya emberbe vág, ki tehet arról? Ha a sampan a levegőben

széthull, kit lehet felelősségre vonni? Ha sampan, ember egy tömegben zuhan

a beemelésnél a fedélzetre, egymást törve, összezúzva, oka lehet annak bárki

is? ... Kapaszkodni, kapaszkodni! Nagy reccsen és hallatszott, s mintha csend

támadt volna utána. Monostory talajt érzett a lába alatt, igyekezett megállni, de megtántorodott,

elbukott. Nekiesett valaminek, egyszer-kétszer megfordult a tengelye körül...

végül is ülve maradt. Behunyta a szemét. Nagyot, kiadósat lélegzett. A szíve kegyetlenül vert.

Lihegett. Körülnézett. A klipper fedélzetén voltak! Két ember rohant feléje. Igencsak nagyot gurulhatott a fedélzeten, mert kényelmesnek éppen nem

mondható helyen ült: beleszorulva a horgony emelődobjába. A sampant az előárboc és a főárboc közötti főfedélzetre rántották be, ott

emelgették éppen Porkolábot, Csangot és a kulit. Zömök tengerész rohant Monostory felé. Mögötte egy másik, de nem

európai, hanem színes férfi, talán maláj vagy Fülöp-szigeti barnássárga ember. A zömökről azonnal látszott, hogy európai, a Taitsing parancsnoka, Mah úr

barátja. A klipper erősen megdőlt, és jó időbe telt, amíg a két ember átvergődött az

előfedélzet kötélcsomóin, felszerelésén, az ott lerögzített és a megdőlt hajón

közlekedési akadályt okozó mentőcsónakon. A zömök ért elsőnek a feltápászkodni igyekvő, de a horgonydobba

beleszorult Monostoryhoz. — Halló — kiáltotta harsogva, jókedvűen —, halló! Ügy hiszem, nem

tévedek, ha megállapítom, éppenséggel önök azok, Sir, akikkel itt kellett

találkoznom! Well... Folytani nem tudta. A klipper orra előrebukott, kiadós hullám vágott a

fedélzetre... egy fél percre mindent és mindenkit elborított á víz. A zömök és társa belekapaszkodott a horgonycsörlőbe. Amikor elvonult az áradat, felsegítették Monostoryt. A zömök derűsen,

kedélyesen folytatta:

— El innen, uram, mert még együtt megyünk a másvilágra! Egyébként

Klinkenberg vagyok, Benjámin Klinkenberg kapitány. A barátaim általában

Benjinek szólítanak. Hahaha! Újabb kapaszkodás, újabb hullám. — Well — dörögte Klinkenberg —, még néhány lépés, és biztonságosabb

helyre érünk. Megy a járás? — Megy — bólintott Monostory őszinte Örömmel, maga is meglepődve,

hogy semmi baja se történt. — Azt hittem, hogy a kezem, lábam eltörött... — Kiadós repülés volt, uram! — hahotázott Klinkenberg kapitány. —

Bocsásson meg, hogy a hajóra szállás szokatlan módját alkalmaztuk! Más

megoldás nem volt.. A fő fedélzet hátsó részére értek. A főárboc mögött, a felépítmények előtt

Porkoláb állt. Az öreg Csángót és a kulit levitték a hajóba. Néhány ember a

sampan maradványait dobálta a tengerbe. A többit már lesodorta egy hullám. — Sir, amott a kabinom — intett Klinkenberg. — Kipihenheti magát. . .

Ruhával is szolgálhatok, bár azt hiszem, teljesen mindegy ... Nevetett, derűsen, kedélyesen, akkor, amikor minden vérbeli

hajóparancsnok komor arccal, sőt kétségbeesett tekintettel nézett a

fejlemények elé. Klinkenberg láthatóan nem sokat törődött a tájfun

megjelenésével, fejlődésével. — Köszönöm, Sir — kiáltotta Monostory az elemek zúgásában, a vágtató

hajó zajában —, köszönöm, szeretnék a fedélzeten maradni! Ha ... Ujabb hullám, újabb rettenetes széllökés. Fejük felett óriási ágyú durranása. Klinkenberg felnézett. Az előárboc marsvitorlája lett a tájfun pillanatnyi áldozata. Foszlányok

maradtak a keresztrúdon. — A kormányhoz! — harsogta Klinkenberg, most már aggodalmaskodva.

— Kérem, Sir, jöjjenek! A többes szám Porkolábnak is szólt, aki megrázta gazdája kezét és

megállapította: — Még így se jártam, a szentjét! Mindkettőjükről csurgott a víz. A fehér lenvászon nadrág, a könnyű ing, a

mellényszerű, rövid, fehér színű, aranygombos tengerészkabátka sáros volt,

piszkos, szakadozott a tengervíztől és a fedélzeten való gurulóstól. — Igen, a kormányhoz, uram! — kiáltotta Monostory is, jól tudva, miért

lett egyszerre fontos, hogy a parancsnok és az új parancsnokhelyettes,

valamint az új második főkormányos a kormányálláson helyezkedjenek el. Még néhány perc, és a Taitsing beér a kikötőbe. Igaz, nem „szabályosan",

nem az előírások szerint, mint azt a singapore-i révparancsnokság kívánja. A

pilotot, aki a kikötő belső részére vezényelné a hajót, felvenni nem lehetett.

Most a pilot nem más, mint maga a tájfun. Rendez, irányít horgonyról tép,

szaggat, felborít, vagy csodák csodájára békén hagy egy-egy hajót, legfeljebb

néhány árbockötelet pattint szét vagy keresztrudat roppant ketté. Természetesen azt is tudnunk kell, hogy a jelenlegi helyzetben a singapore-

i kikötő révhatóságának palotáján vagy akár csak a Bundon nem lengett

semmiféle jelzőzászló. Már az első széllökések ronggyá tépték a code-

zászlókat, a többivel nem is kísérleteztek. Pedig a zászlók, tilos befutást

jeleztek volna, ha a helyükön maradnak. De a tájfun idején nincsenek szabályok, rendelkezések. Ilyenkor mindenki

a maga bajával van elfoglalva. A Bund kapitánya kapkodhatott a fejéhez, mert

a három jelzőarboc közül kettő gyufaszálként roppant ketté. Kiálltak már több

tájfunt, ez a nem kívánt szögben támadt rájuk, eredményesen, sikerrel.

Ugyanez lett a sorsa a révkapitányság palotáján levő árbocoknak is. És még

rengeteg dzsunka-, bark-, dhau-, nave-, fregattárbocnak. Az a tájfun, amit

hőseink a singapore-i kikötőben megértek — árboctörő tájfun volt.

Alacsonyan rohant, kemény lökésekkel. A Taitsing, Mah úr és Klinkenberg kapitány klipperje, az első roham idején

éppen annak köszönhette árbocainak megmaradását, hogy mozgásban volt. — Nagyobb baj nincsen, nem is lesz — harsogta Klinkenberg kapitány

Monostory fülébe —, és már látom, hogy csak a szélét kapjuk, Sir!

Fogadok, perceken belül horgonyra állunk, ha hajlandó segíteni! Ez csak

fiókvihar, Sir! Teljes erőből kiabált, de így is inkább hangfoszlányok értek Monostory

fülébe. Csinos kis fiókvihar — gondolta a magyar tengerész, akinek már az első

percekben megtetszett ez a különös ember. Látszott, hogy ízig-vérig tengerhajós, az a pompás fajta, amelyik a

szárazföldön legfeljebb akkor tartózkodik, ha hivatalos ügyeit intézi, vagy

néhány napra meglátogatja a családját, de akkor is alig várja, hogy

visszajusson a hajójára. Se nappalt, se éjszakát nem ismer, a hajó minden

porcikáját jobban ismeri, mint a tervezője vagy azok, akik építették. Együtt él,

lélegzik a hajóval, élőlénynek tartja, és úgy is bánik vele. — Rendelkezzen velünk, Sir! — üvöltötte Monostory a választ. Felmásztak a kormányállásra, amit hol az oldalról, hol a tatról

feltornyosuló hullámok öntöttek el. — Ide, ide! — rendelkezett Klinkenberg. — Vegyék át a kormányt, Sir!

Két emberem itt marad! Én irányítom a kikötést! Ti ketten velem jöttök, Khan

Mai! Előre, a horgonyhoz!

Szólt, és máris eltűnt a kormányállásról. Előbb nagyot nevetett, majd

egyszerűen átvetette magát a korláton, le a hátsó fedélzetre, ahol egy kisebb

csoport várta. Szólt hozzájuk, de mire Monostory és Porkoláb a kormányhoz

kötözte magát, a különös ember ismét mellettük állt. Csupa derű, jókedv, megelégedés volt, mintha csak ötös erősségű szélben

hajókáznának be Singapore kikötőjébe. Karjának lendítésével irányította a

kormányosokat. Pedig... hiába mondta Klinkenberg, hogy fiókvihar részesei, ugyancsak nagy

táncban volt részük. A városból nem látszott semmi. Elfedte a por, a szakadó eső. Házak dőlhettek,

omolhattak arrafelé össze. Talán Mah úr díszes ékszerdoboz-háza is. A kikötő, ami látszott belőle, tengeri csata képét mutatta. A Taitsing — amiről már az első pillanat óta elismeréssel kell szólni —

hajóroncsok, sampanmaradványok, árbocrészek között vágtatott. És minden táncolt, lebegett, merült, felbukkant, úszott a hullámokon. Akadt ott bambuszból

készült árusítóbódé, raktárépületek részei, bennük csirkék, kakasok, papagájok,

galambok, hullámok dobáltak háztetőket, kicsavart pálmafákat, kétkerekű riksakocsikat, elefántnyergeket, sőt egy elefántot is, amely rémületében

vágtathatott a vízbe, amikor az istálló vagy karám összedőlt körülötte. Szárongok, turbánok, papucsok, burnuszok, csaplik és kimonók, nagy

karimájú szalmakalapok hirdették; hogy a tájfun első rohamában sok embert, aki nem vigyázott, hajókról, csónakokról, kikötőpartról a vízbe sodort.

Micsoda pompás megfigyelőkészséggel és szemmel kellett annak

rendelkeznie, aki ebben a pokoli zűrzavarban, az elemeknek vad harsogásában megfelelő helyre vigyen egy hajót, lehorgonyozzon, ami rendes körülmények

között sem tartozik a könnyű hajósfeladatok közé. Klinkenberg kapitány a legnagyobb nyugalommal irányította a klippert. Szétvetett lábakkal, zömök alakjának súlyával és erejével úgy állt a

kormánykeréktől négy-öt lépésre, hogy még csak a korlátot sem fogta. Monostory és Porkoláb, valamint a két kormányoslegény a védőhevedert

magára erősítette. Teljes erejükből ráfeküdtek a kormányra, hogy irányban

tartsák a hajót. Teljes erejükből, mert máskülönben visszaperdül a

kormánykerék, kiszakad a kormánylánc, és nem akad emberi erő, amivel a

klippert irányba állítsák. Négyen fogták a kereket, s még így is minden izmuk pattanásig feszült. Merő víz volt mindenki, de még így is patakokban folyt róluk a veríték. Már csak egy kereszvitorla — az előárboc marsvitorlája — és az egyetlen

orrvitorla, az úgynevezett topmast-jib vitte a klippert. Sehol, semerre nem lehetett vitorlával futó hajót látni. Egyedül a Taitsing dicsekedhetett ilyesmivel. A többi hajó vagy

leszerelten, árbocok nélkül rázódott a horgonyokon, vagy sodródott valamerre,

bizonytalanságba, esetleg a pusztulásba. Ha gőzös volt, akkor gőz alatt, de

horgonyon állva küzdött a széllel, a hullámokkal, amik egyre nagyobbak,

hatalmasabbak lettek, hiszen a szökőár együtt jár a forgóviharokkal. — Irányt tartsd! — bömbölíe Klinkenberg, és mutatta, merre haladjanak. Egy árbocoktól megfosztott hajó állta el útjukat, keresztbe, tehetetlenül. Első pillanatban Monostory azt hitte, hogy a Novara, de a tatra nézett, és

akkor látta, hogy nem a kétfejű sas díszeleg ott, hanem az angol oroszlán. A két ágyúsoros fregatt, mint tehetetlen játék hajócska, vergődött hullámról

hullámra. Legénysége fejszékkel, baltákkal éppen azon igyekezett, hogy

megszabaduljon a kidőlt árbocok nyűgétől. Az árbocok összezúzták a

főfedélzet páncélvédjét, több ágyú valósággal kilógott a mellvéd nyílásain,

veszettül terhelve az elbillent hajó oldalát. Kötelekre ágyúcsöveket erősítettek,

azokat dobták a vízbe, csak hogy megfogják a tehetetlen, a szélvihar

szeszélyeinek kitett, megtépázott hajót. Az angol hadihajó legénysége és a tisztek bámulva nézték a mellettük

elszáguldó klippert. Inkább kísértetnek tűnt tépett vitorlázatával, szaggatott

kötélzetével, a kormánynál álló csuromvíz alakokkal, nevető parancsnokával,

a horgonyálláson kuporgó, időnként megmerülő embereivel. Hitetlenkedve

néztek a klipper után: ezek akarnak kikötni?! Sikerül vagy sem a nekivadult klipper lehorgonyzása? Erre gondolt Monostory és Porkoláb, amikor összenéztek. — Nos? — Nos? Monostory rátekintett a mellettük kapaszkodó, a hatalmas kerékre ráboruló

két ismeretlen társra. Olaj barna arcuk, vágott szemük, szögletes álluk elárulta, hogy hazájuk

Jáva vagy legalábbis a szigettenger. Azt már észrevették a sampanból pottyant utasok, hogy a Taitsing

legénysége főleg színesekből áll, ami nem volt ritkaság abban az időben.

Ázsia tenger mellett élő népei pompás hajósok, mesterei a kenuknak, a

sampanoknak, a vendéghajós katamaranoknak, a nagyobb vitorlásoknak, mint

amilyenek a dhauk, a szigettengeri prahu nevű kétárbocosok vagy a kínai

dzsunkák. A hajőkezelésen kívül pompás a tájékozódóképességük is, ismerik

a csillagok utáni igazodást, a tengeri időjárás megannyi jelenségét. Most már

csak az volt a kérdés, hogy Klinkenberg emberei válogatottak-e, vagy az a

bizonyos szedett-vedett legénység van itt is, mint amilyen a legtöbb Ázsiát

járó európai hajón található. A valószínűség amellett szólt, hogy Klinkenberg

hajóján csakis válogatott legénység tartózkodhat. Ezt mutatta elsősorban maga

a mentés egyöntetűsége, de még inkább a hajón levő nyugalom, ami

megelőzte a kikötést.

Monostory a kormány mellől is látta, hogy a szabályok legszigorúbb

betartásával készülnek a kikötésre. Mivel mindössze egy árbocon volt vitorla, az árboclegénység inkább a hajó

előrészén helyezkedett el, készen a főhorgonyon kívül kidobni a két tartalék

horgonyt és talán még több, kapaszkodásra alkalmas nehezéket is. Klinkenberg arca hirtelen megfeszült. Nyoma se volt már rajta a

mosolynak, a derűnek. A Tailsing előtt vagy a pusztulás, vagy a

megmenekülés állt. Klinkenberg felemelte a karját, és figyelmeztetőleg intett Monostoryéknak. Ha lelendül a kar, akkor az azt jelenti, hogy a kormányt vezénylő tiszt,

ebben az esetben Monostory Balázs parancsnokhelyettes, társaival együtt

teljes erővel belefekszik a kerék küllőibe, hogy lassú ívben, egyenletesen,

nagy ívet leírva, a hajót a horgonyzóhelyre kormányozzák. Mindez így, leírva, elmondva igen egyszerűen hangzik. És egyszerűnek is

tűnik. Igen ám, abban az esetben, ha normális az idő! De orkánban! Olykor a legcsekélyebb mozdulat a küllőn, ami a fokozott erőltetés mellett

még nagyobb erőltetést jelent — kormánytörésre vezethet. Ebben az esetben

nem menti meg semmi a klippert a végső pusztulástól. De ha nem törik a

kormány, csak éppen nem lehet beljebb forgatni a kereket, mert erre nincsen

semmiféle emberi erő... vagy még inkább, ami ilyen esetekben elég gyakori, a

hajótestre nehezedő szélnyomás mellett elégtelen a két vitorla ahhoz, hogy az

ívben való fordulást végrehajtsák... akkor sincs menekülég a pusztulásból! Monostory felemelte tekintetét. Ha így haladnak tovább, akkor a belső

kikötő, a Tangong Pegar partjának futöak neki, ahol két prahu roncsát lehetett

látni. Tehát kanyarodni kell. Erre mondta Klinkenberg, a bizalom legteljesebb hitével a hangjában, hogy

szükség van Monostoryék segítségére. Recsegés-ropogás hallatszott. A klipper megrázkódott. Pontosan úgy tett,

mint a szaladó ember, ha megbotlik, és tántorogva bukdácsol tova. Monostory összeszorította a száját. Porkoláb rámeredt. Klinkenberg a kormányosokra nézett, majd fel az árbocra. Dől, vagy nem

dől? Ilyen időben a hirtelen megtorpanással, rándulással többnyire együtt jár

az árboctörés. Nem, mind a három árboc a helyén maradt. Amikor visszanéztek a kormány mögé, látták, hogy egy elsüllyedt

dzsunkán vagy dhaun száguldottak át. Az elsüllyedt hajó felbukkant, pörögni kezdett, majd kettévált, és eltűnt a

mélyben. Klinkenberg és Monostory tekintete találkozott.

A kapitány széles lendületet írt le a karjával. Monostory elkiáltotta magát: — Szorítsd!... — Majd Porkolábhoz magyarul: — Szorítsd, a vakapád! Mind a négyen ráfeküdtek a kormányra. A Taitsing lassú ívben kanyarodni kezdett. Az árbocok elhajoltak, ropogott, recsegett, sikított a feszítőkötélzet. A marsvitorla nagyot sóhajtott, lobbant, robbant, elvált a két keresztrúdtól,

és mint valami óriási madár, szállni kezdett, pörögni a levegőben, felfelé,

egyre feljebb, és végül eltűnt a raktárépületek maradványai felett. Most már csak az orrvitorla maradt a helyén. Klinkenberg valamit kiáltott. Előremutatott. Monostory egy szót sem értett természetesen, ezért elhatározta, hogy

önállósítja magát, és belátása szerint irányítja a hajót. Két megtépázott hajó lengett, rázkódott, billegett előttük. Az egyik

háromárbocos volt, a másik kerekes gőzhajó, füstöt okádva, egy helyben

lapátolva, így védekezve az elsodródás veszélye ellen. Kettejük között vélte megtalálni Monostory a legalkalmasabb helyet a

lehorgonyzásra. (Később kiderült, Klinkenberg is így képzelte.) A tájfun a

Sárga-tenger felől jött, tehát a Tangong Pegar-i kikötőrész valami védelmet

mégiscsak jelentett Fort Canning, Siglap és Mung-guang emelkedések

védelmében. Ha akadt valahol megfelelő hely a lehorgonyzásra, akkor pontosan ez volt

az a hely, a háromárbocos és a kerekes gőzös között. Szilárd helyzetük azt

bizonyította, hogy jó ott a talaj is. A Taitsing most orral fordult a viharnak. Még néhány másodperc, az eleven erő előrelökte a hajót azután fékezőleg

hatott a szél és a hullámok hada. Klinkenberg mindkét karjával kört írt le. A hajóorrban kuporgó emberek, akik eddig két-három percenként

megfürödtek a hullámzuhanyok alatt, felugrottak, és rávetették magukat a

horgonycsörlőre, a tartalék horgonyok láncaira, kötelekből és csigákból

szerkesztett áttételeire. — Most! Dobd! Mindebből egy szót sem lehetett hallani. Ha Klinkenberg kapitány kiáltott

— márpedig kiáltott — akkor torkára forrt a hangja, hiszen szembekerültek az

orkánnal. Ugyanez történt a vezénylést továbbadó hajómesterrel, aki eddig az

első tiszt szerepét töltötte be a hajón, s most ott állt, kapaszkodott a

horgonyálláson, hogy ellenőrizze a horgonyok bevetését. Ezt az embert Crane

Bumpusnak hívták, félvér volt, idősebb még a kapitánynál is. — Dobd!

A kapitány jelzése, a hajómester tágra nyílt szája és intése a begyakorlott

legénység számára nem jelentett semmi különöset. Ők már abban a

pillanatban tudták, mikor kell a horgonyokat tartójukról elengedni, amikor a

hajó szél ellenébe kanyarodott. A jobb és bal oldali horgony előrebillent a tartótőkéről, majd kirepült, és a

mélybe zuhant. — Vigyázz! Engedd! Ráengedni! A Taitsing hátrálni kezdett. Klinkenberg azonnal látta, hogy akik a

kormánynál állnak, legalább annyira értik a kerék kezelését, mint a legjobb

kormányosa a tengereknek. Nemcsak erő, de nagy tudás is kell a hátráló,

horgonyt szántó hajó irányban tartásához akkor, amikor kénye-kedvére

pofozhatja, ráncigáihatja a szél. Monostory minden idegszálával figyelt. Ismerte ezt az állapotot még a Szultán Szelim fedélzetén töltött időkből. A

két horgony szánt, csúszik, de végül megáll, rögzít. Ekkor pattanhatnak el a

láncok, ha ügyetlen vagy nem elég körültekintő a parancsnok, a kormányos, a

vezénylő tiszt és a legénység. — Dobd! Ez a tartalék horgonyoknak és a biztonsági nehezékeknek szólt. A hajó megrándult, szinte előrebukott, ahogy a horgonyok megfogták,

majd teljesen megmerült az eleje. A tájfun hullámai rá vágtattak, mint az éhes farkasok a juhnyájra. Kibírja,

nem bírja ki? — erre gondolt, mindenki. Hatalmas rángás, remegés szalad

végig az egész hajón. Mindez jól hallható volt, bár a tájfun is gondoskodott

zajról, recsegésről, ropogásról, csattanásokról, a szél és a hullámok bőgéséről,

dübörgéséről. Klinkenberg úgy állt a helyén, mint állhatott Napóleon a vezéri sátra előtt a

harcmezőn. Szétvetett lábbal, jobb kezét csuromvíz zubbonyának

gombolásába dugva, felvetett fejjel. Monostory, Porkoláb és a két bennszülött

tengerész a kormányt még mindig nem engedte el. Az oldallökéseket kellett

elhárítani, az orkán csavaró, rántó, pörgető mozdulatait a kormánylapáttal

ellensúlyozni. Ezt tették a közelükben a háromárbocoson, valamint a kerekes gőzösön is. Egyre több emberi fej jelent meg a szomszéd hajókon, hogy megbámulják

a klipper ritka haditettét. Feltehető, hogy nem akadt senki a nézők közül, aki

akár csak egy shillinget is tett volna száz ellenében, hogy a klipper lehor-

gonyoz. Sikerült! — Ez most már tart, Sir! — harsogta Monostory fülébe Klinkenberg, aki

rövid figyelés után a kormányhoz lépett, — Jöjjön a kabinomba! A társa itt

marad, ha megengedi. Megbízom a hajó védelmi őrségével. — Megrázta

Porkoláb kezét: — Klinkenberg kapitány vagyok, üdvözlöm, mert erre

még nem jutott idő! Porkoláb Péter viszonozta a kézrázást — aminek mindössze az adott

ünnepélytelen hangulatot, hogy a tatra felcsapott egy óriási hullám —,

viszonozta, és inkább kiabálva, mint mondva megjegyezte: — Üdvözlöm én is, Sir! Főleg azt köszönöm, hogy kihalásztak a vízből!

Felettébb kényelmetlen helyünk volt ott! A kormányállásra, vagyis a tatfelépítményre újabb férfiú jött. Ha

Klinkenberg kapitány feltűnő zömökségével, vaskosságával és marcona

kinézésével tűnt ki, akkor az új ismerősön éppen az volt a feltűnő, hogy igen

hosszú, szinte kísértetiesen sovány jelenség volt. Ugyanúgy szakállt viselt,

mint Klinkenberg, és a derű helyett vészes marconaságával híva fel már az

első pillanatban magára a figyelmet.

Ez volt Crane Bumpus, a hajómester. Odatántorgott a parancsnok mellé, jelentett: — Uram, a hajó horgonyon áll! További parancsa? — Jobb oldali őrség átveszi a hajót, bal oldali pihenjen, ön is, Mr. Bumpus.

Az új helyettes majd gondoskodik az ellenőrzésről. Kérem, Mr. Bumpus,

ismertesse meg a legénységgel. Kérem, kapitány, kövessen. Veszett nótát fújt az orkán. A hosszú, karcsú hajó — majd megtudjuk,

hogy a klipper nagyszerű hajótípus — legaláfeb annyira rángatózott,

toporzékolt, dühöngött a láncain, mint a nemes paripa, amikor futkározás

helyett bokszába szorítják. Mégis mintha kezdett volna igazolódni Klinkenberg megjegyzése:

fiókvihar. A hatalmas tánc ellenére is úgy mutatkozott, hogy nem a „magját"

kapták a tájfunnak, hanem a szélét, és hozzá a ,,jó szélét", a távolodó, külső

ívet. Világosodott. A tájfun távozóban volt, bár pörölycsapásai még órákig,

esetleg napokig dönghetnek. — Kérem, Sir, erre tessék! A kis ember udvariassága, szinte szertartásos ünnepélyessége azt

bizonyította, hogy Klinkenberg kapitány, amint az akkori idők annyi távol-

keleti vitorláskapitánya, valamikor az angol flottánál szolgálhatott, annál a

flottánál, amelyik Nelson óta szigorú és zárt szertartások betartásával nevelte

tisztjeit, altisztjeit. Ezek a szertartások — mint az egyenruha, a rendtartás, a

legénység sapkája, a csokornyakkendő, az „Elliot-kötés" nevű aranysávos

rangjelzés, a tisztelgések sokfélesége, a parancsnok elkülönült magasságba

való helyezése, de még inkább az ünnepélyes hangú érintkezés — az angol

flottától terjedtek el a világ minden számottevő flottájához.

Klinkenberg haditengerész lehetett, ez volt Monostory megállapítása,

amikor elnézte új parancsnokát, akit a sors szeszélye, íme, eléje hozott. És

nem tudott szabadulni egy emléktől, amely felötlött benne, miközben

tántorogva, megbillenve a síkos fedélzeti deszkán, követte lefelé a lépcsőn, a

szűk fedélzeti hátsó dekken a Taitsing vasemberét. Ez az emlék nem volt más,

mint a tíz évvel ezelőtti idő oly döntő eseménye: találkozás a Szultán

Szelimmel és annak parancsnokával, a nagyszerű török hajóssal, Kucsuk basa

tengernaggyal. A Szultán Szelim is a tengerről vette fel az Implacabile

hadifregatt hajótöröttjeit; Kucsuk basa is különleges egyéniség, rendkívüli

képességű hajós volt. A velük való találkozás döntő lett Monostory — és vele

Porkoláb — életében. Nem lehetett semmiféle kételkedés, hagy a Taitsinggel

és parancsnokával való találkozás ugyancsak sokat számít majd. Kattant s kinyílt a parancsnoki kabinajtó. — Kérem, Sir, lépjen be! Legyen, mint az olasz mondja, benvenuto,

szívesen látott! Egyszeriben mintha nagy csend ölelte volna körül a két tisztet A kinti

örökös moraj, dübörgés, csattanás után úgy tűnt, hogy békesség honol a hajón. A lecsüngő hajólámpa veszettül táncolt a fedélgerendán, ugyanez volt a

sorsa a térképasztal feletti, oldalt elhelyezett lámpának is. A két kajütablakot

időnként lemosta a tengervíz. Igen egyszerű, puritán kabinnak lehetett nevezni a Taitsing parancsnoki

fülkéjét. De — a szokástól eltérőleg — igen nagy volt, széles, hosszú, mint a régi

fregattok parancsnoki szállásai. — Isten hozta, Sir! — nyújtotta kezét Klinkenberg, s nagyot nevetett. —

Helyzetünk nem mentes a derűtől. Nézze, úgy folyik belőlünk a víz, mint a lyukas

hordóból! Hé, Simba, merre vagy? Ide hozzám! Mintha varázsló tapsolt volna, Simba előkerült. Gyereknek vélhette volna bárki az első pillanatban, holott nem az volt.

Koromfekete maláj legény volt Simba — aki valószínűleg parancsnokának

köszönhette nevét —, rettetttő nagy, oroszlánsörényre emlékeztető hajjal és ugyancsak oroszlánfogakat idéző fogsorral.

— Kabinboy — intett magyarázólag a legény felé Klinkenberg, azután kiadta

rendelkezését: — Simba, nagy pohár grogot az uraságnak! És ruhákat, de azonnal, mindkettőnknek! Sir, Londonban a gentlemanek megmosolyognák a

Temze-parton vagya Strand forgalmában, ahol tudvalevőleg a világ legtöbb

gentlemanje hemzseg. De itt tengerészek vannak. És ez egészen más. Sir,

egészségére! Ittak. Ősi tengerészszokás szerint jó pohárnyi grogot egy hajtásra kiittak.

Monostory nem tartozott a „szeszpárti" hajósok közé, de ezúttal jólesett

Klinkenberg kínálása. Klinkenberg intett:

— Foglaljon helyet, Sir! Nincsen nálam nagy dísz, de ilyen a

természetem. Szeretem az egyszerűt, mindössze az a néhány kacat, amit itt lát, a

kedvencem. Az a zászló egy francia kalózhajóról való. Én csáklyáztam meg, amikor Collingwood alatt szolgáltam. Collingwood pedig Nelson alatt, ami

jelentős valami ám! Tehát haditengerész voltam. Negyvenháromban ott

Nankingban, amikor aláírták az angol— kínai szerződést. Fenemód aljas dolognak tartottam, Sir! Ott ismertem meg Mahot, a nankingi mandarint. Ott

lettünk barátok. Elhagytam a flottát, kereskedelmi kapitány lettem. Elszakadtam a

fajtámtól, egyedül Bumpus az, aki hajáról hajóra, tengerről tengerre követ. Mint látja, ezen a hajón is színesek vannak. Válogatott fiókok, Sir, állítom! Egy sincs

közöttük, aki ne ismerné a süllyedő hajót, egy sincs, aki ne lett volna

hajókatasztrófa részese. Ez az én elvem: aki nálam szolgál — ne féljen semmitől! Hahotázott. Olyan jóízűen, derűsen nevetett, mintha a legjobb tréfát mondta

volna. — Szeretem a vagánykodást, Sir, és ilyesmihez csakis olyan társak

kellenek, akik tűzön-vízen át követnek. Mert nézze csak, amire a Taitsinggel készülünk, az sem egyszerű dolog. Tud róla valamit?

Monostory megrázta a fejét. Tetszett neki ez a különös ember. Angol volt, de

mennyire más az átlag angolnál! Természetes, egyszerű, póz és nagyképűség nélküli, inkább egy jókedvű olaszra emlékeztetett, mint Albion fiára.

— Sokat nem tudok, csak annyit, hogy a hajó utókban Mah úré, de a külvilág

előtt ön a tulajdonos, és mivel a nagy teaverseny egyik sarkalatos szabálya, hogy

tulajdonos nem vezényelheti a hajóját, a külvilág előtt én leszek a parancsnok. Ennyit tudok, így van, Sir?

A hajó nagyot rándult, A grogos üveg szánkázni kezdett a térképasztalon.

Simba utána vetette magát, de nem sikerült elkapnia. — Több is veszett Trafalgarnál! — nevetett Klinkenberg. — Simba, újabb

üveget, akad még a Taitsingon!... Sir, jól tudja, amit mondott. Valóban ön lesz a

parancsnok, én csak pipázó tulajdonos, — Derűsen hahotázott. — Úgy bizony —

folytatta —, már amennyire erre Klinkenberg képes! Pipázni, semmit se tenni, élvezni a munkánk gyümölcsét — nem nekem találták ki. De majd csak

megegyezünk! Győznünk kell, Sir! Érti? Győzni! Megmutatjuk a Lipton-,

Dorman-, Champbell-, Willis-cégeknek, de főleg a Lloydnak, hogy a volt királyi haditengerész, a megvetett Klinkenberg kapitány hajója, a Taitsing lesz az első

a nagy versenyfutásban! Ennek örül a barátom, Mah úr, mert ő kapja a sok pénzt,

örülök én, mert legyőzöm nagy ellenfeleimet, a klipperhajósokat ... és talán örül ön is, Sir, mert úgy értesültem, hogy kitűnő hajós... elsőrangú hajós ...

Monostory, aki éppen pipára gyújtott, amivel Simba kínálta meg, meglepődve

kapta fel fejét. — Értesült? Rólam? Klinkenberg nevetett: — Mah úr keze messzire ér! Mondtam már, ő a barátom, és rendkívüli ember.

Ha kiválasztotta önt, jól választott. Éppen ideje, mert holnap kell itt Singapore-

ban bejegyezni a nagy versenyre a hajót. Ezért is volt fontos, hogy kikössünk.

Persze más kérdés, hogy a tájfun meghagy-e valamit belőlünk vagy a LJoyd

irodájából, mire erre sor kerülhet... Nem folytatta tovább. Nem folytathatta. Mintha a tájfun Klinkenberg nem is annyira csüggedt, mint inkább heccelődő

szavaira várt volna — lélegzetelállító visítás támadt. Mintha tízezer sárkány, százezer ördög ugrott volna le az égből Singapore

kikötőjére... A kabinajtó kicsapódott, hatalmas hullám robogott végig a hajón, és

egyszerre vízzel árasztotta el az egyébként jól védett, erősen leszigetelt ablak és ajtóborítású kabint.

Ez volt a tájfun búcsúsóhaja. Mint a haldokló oroszlán, mielőtt végsőket rúg,

nagyot harap, mint a bokszoló, aki érzi a vesztét, de utoljára kiadósat üt — ez

történik a tájfunok, hurrikánok, ciklonok esetében is. „Búcsúrúgásnak" hívják az avatottak, akik tudják, hogy nem más ez, mint az a bizonyos szívóűr, ami akkor

áll elő, aínikor a forgóvihar eltér eddigi pályájáról, szó szerint a hátát mutatja, és

amjt még lehet, magával ragad, és üt, borzalmasan nagyot, rettentő erővel. — A fedélzetre! Klinkenberg neki vágódott az ajtón betóduló hullámnak, és átverekedte magát

rajta, ki a fedélzetre. Monostory követte. A száraz ruha, amit Simba rájuk

húzott, merő víz lett, akárcsak az előző. Az előárboc harmadik része, az árbocderék feletti árboc-sudár nagy

kalimpálások között lezuhant, de az árboctörzs magasságában függve maradt,

és dühödten csapkodta a megterhelt árboctörzset. — Levágni! — üvöltötte Klinkenberg, aki derékig állt a hullámokban, a

fedélzetet elborító víztengerben. Maga Eumpus, a hajómester törtetett több fejszés emberrel fel az árbocra.

Az első váratlan sivításra Bumpus is előrohant a kabinjából, és mielőtt

elhangzott volna a kapitány parancsa, ő már a hágószálakon törtetett felfelé. És akkor, amikor talán legnagyobb volt a fedélzeten — de minden, még

épségben levő hajó fedélzetén is — a zűrzavar, egy ember mászott át a

kormányfél habvédjén. Ereje végső megfeszítésével lendítette át magát, majd

kényére-kedvére az átcsapó hullámoknak, nyomban nekivágódott árboctőnek,

palánknak, kabinfalnak, kötélbakoknak, raktárfedélnek, csónakállványnak. Akik látták, vagy dermedten figyelték az ismeretlen hihetetlennek tűnő

felbukkanását, vagy nem is tudtak rajta segíteni, így például Mr. Bumpus és öt

embere éppen akkor vágta le a kettétört árbocsudárt az összegubancolódó

merevítők és tartósodronyok közül. Ha valaki le nem ugrik a tatfelépítményről, akkor a főfedélzetre zuhanó

árbocsudárcsonk rávágódik a szerencsétlen emberre. De erős kezek ragadták meg a tehetetlent, kemény karok emelték fel és

rántották hátra, már-már az utolsó pillanatban.

Porkoláb Péter volt az életmentő. Most már Monostory és Porkoláb is látta, hogy ez az ember a sampanon

menekülő tengerész, a Novara kutterjának üldözöttje. Ráadásul Porkoláb Péter, amikor felnyalábolta, és hátrafelé cipelte a tathoz,

belenézett a szerencsétlen arcába. Belenézett és felkiáltott. Isten tudja, min múlt, hogy el nem ejtette... annyira nagy oka volt a bámulatra. Ekkor már mellette állt Monostory, sőt Klinkenberg is. Monostoryn volt a

bámulat sora. — Turkovics cimbora!... Turkovics Daniló! Öreg fickó, régi bajtársunk! Ha a szélvihar szét is szaggatott, foszlányaira tépett minden emberi hangot, az

ember kinyitotta szemét, s mintha el is mosolyodott volna. Fáradt tekintetében

meghatódás csillogott. Szótagolva suttogta: — Signor capitano, presente ... Turkovics Daniló! Ha az égből pottyan le, akkor se okozott volna nagyobb

meglepetést. Ott ismerték meg tíz évvel ezelőtt a Gopcsevics-üzletház trieszti

irodájában mint a Dinara tehervitorlás kormányosát. Az ismerkedésből barátság lett, hiszen Turkovics Daniló, az uszkok kalózok leszármazottja, az első magyar

hadifregatt, az Implacabile kormányosa lett. Amikor elváltak egymástól (vesztett ütközet után), egyikük se gondolhatta,

hogy messze az Adriától, a singapore-i kikötőben, egy klipper fedélzetén

találkoznak. Érthető, hogy a sampan üldözésének izgalmában nem ismerték fel a régi külsőt

mutató férfit. Egy pillanatig se gondolták, hogy a menekülő, aki a Novara osztrák fregatt szökevény tengerésze, azonos lehet a magyar hadikorvett kormányosával.

— Signor capitano presente ... Kapitány úr, jelentkezem! Vannak hangok,

amiket némán is megértünk. Monostory Balázs megértette Turkovics Daniló suttogását.

— Emeld! — kiáltotta Porkoláb fülébe, majd Klinkenberg-hez fordult: —

Volt tengerészem, Sir! Régi barátom. Most szökevény. Klinkenberg megnyugtatóan harsogta: — ...Volt eddig, Sir! Most már nem az. Az ön barátja védelmet talál ezen a

hajón!

HARMADIK FEJEZET

Clark kapitány álláspontja. — A csodás hajótípus. — Híres kapitányok. — Mah úr

kijelentése. — Monostory vallomása — A tájfun hagyatéka. — Káva Manuk, a

javasember. — Turkovics beszámolója. — Egy tengernagyi kinézésű férfiú: Christopher

Hudson kapitány. — Egymás szemébe néznek — Kínaiak és malájok. — Újabb csónak

érkezik. — A meglepetések napja. — Gabriela Malatesta levele. — És a válasz

Most már ideje, hogy közelebbről megismerjük a klippereket, a nyolcszázas

évek közepének híres gyorshajóját. Elöljáróban mindjárt idézhetjük magát captain

Arthur H. Clarkét, az első — vagy legalábbis kimutathatólag első — klipper tervezőjét, aki így határozza meg ezt a hajótípust: „Minden hajótervező álma a

gyorshajó. Igen ám, de a tengeren nemcsak a gyorsaság a fontos, hanem a

biztonság is, és ezért többnyire feláldoztuk a gyorsaságot a biztonság kedvéért.

Hogy megmentsük a kettőt (a gyorsaságot és a biztonságot), csak egyet lehet tenni: csökkenteni a hajótest ellenállását, csökkenteni a rakodófelületet, növelni a

gyorsan kezelhető vitorlák számát és felületét, kiképezni a világ leggyakorlottabb

legénységét, és olyan parancsnokokat állítani a kormány mellé, akik nem ijednek meg az árnyékuktól. Ezeknek az elveknek szem előtt tartásával született meg az

Ann McKim nevű 493 tonnás gyorshajóm Baltimore-ban, 1832-ben. Ezt követte a

New York-i John W. Griffiths hajója, a 750 tonnás Rainbow... és most már nem

kellett mást tenni, mint tökéletesíteni azt, amit megvalósítottunk." Clark kapitány sorait el kell fogadni, mint olyan valaki állítását, aki a

legilletékesebb a klipper születésének okáról nyilatkozni. De hát az eset mégsem

ennyire egyszerű, mint gondolnánk. Clark is, Griffiths is — mint első tervezők — a fentieken kívül még sok mindent figyelembe vettek. Az alap, amiből kiindultak

— ha hihetünk az emlékezéseknek — a közismert hadifregatt volt és egy

kevésbé ismert gyorshajó, az amerikai Chesapeake-öböl torkolatánál használt

kalauzhajó. Ez utóbbit már eredetileg is klippernek nevezték. A fregatt

biztonságra, gyorsaságra épült, volt mit kisajátítani belőle. Az amerikai

kalauzhajó annyira mozgékony, gyors és fordulékony, amellett tengerálló volt,

hogy nyugodtan használhatták előnyeit. Ez a fordulékony, mozgékony kis

hajó nem keresztrudas vitorlát hordott, hanem hosszanti oldalvitorlázatot, amit

slupnak nevezünk. Részben Clark és Griffiths, majd a többi tökéletesítő

felhasználta a chesapeake-i kalauzhajóból megszületett amerikai sóner

építésformai előnyét, a New Bedford-i bálnavadászhajó rakodórendszerét,

továbbá az amerikai packet-ship (áruszállító) vitorlarendszerének beosztását,

méretarányát. Ebből a keverékből született meg ezután az a hajótípus, amit a

világ összes szakkönyve így emleget: „minden idők legnemesebb vitorlás

hajója". A tengerek versenyparipája volt a klipper. Se előtte, se azóta nem

akadt hajótípus, amelyik akkora kavargást okozott volna a világban — főleg

Angliában és az Államokban — vagyonokat szerezve és veszítve, akárcsak a

nemes paripák versenyein. Mielőtt ezekről a versenyekről szólunk — Monostoryval együtt részesei

leszünk egy ilyen versenynek — néhány mondatban megismerkedünk a

klipperhajózás históriájával. Amit Clark és Griffiths kapitányok oly okosan megterveztek, tüneményes

gyorsasággal népszerű hajótípus lett. A klipper volt az első úgynevezett gyors

postahajó az Anglia— Ausztrália és az Anglia—Egyesült Államok közötti

vonalon. A cél, hogy sok áru helyett csupán egy bizonyos árumennyiséget,

ámde minél gyorsabban szállítsanak — végre megvalósult. Az Anglia—

Ausztrália postajárat klipperei — Afrika megkerülésével — 65 napra vállalták

az út megtételét, amit igen jelentős eseménynek mondhatunk, hiszen előttük

100— 120 nap kellett a hajóknak, amíg átverekedték magukat az óceánokon,

Londontól Melbourne-ig. Mondanunk se kell, hogy akadt klipper, amelyik ezt

az utat nem 65, de 60, sőt 56 nap alatt megtette! Mit szállítottak a klipperek?

Először is magát a postát, leveleket, csomagokat, amilyeneket manapság is

küldözgetnek egymásnak az emberek. Ez a posta óriási hasznot hozott a hajótulajdonosoknak, mert a rendes járatoknál megszokott postaszállítási összeg

háromszorosát kérték. Szállítottak azután úgynevezett gyorsutasokat, akik nem

törődtek a magas menetdíjakkal, és szállítottak végül olyan árukat, amelyeket a

nagykereskedők, a bizományosok, a kereskedelmi ügynökök mielőbb Ausztráliába akartak juttatni. Ugyanez volt a helyzet az amerikai vonalon is, ahol

természetesen jóval rövidebb volt a menetidő. A Sovereign of the Seas nevű

csodaklipper állította fel a postahajók egyik rekordsebességét: az Atlanti-óceánon keresztülhaladva, 24 óra alatt 424 tengeri mérföldnyi sebességet ért el! A

postaklipperek átlagos sebessége igen ritkán maradt alul az óránkénti 18 tengeri

mérföldnél. A postaklippereket követték a teaklipperek, amelyek még gyorsabbak voltak

testvéreiknél is. A teaklipper két feladatot töltött be: a lehető legrövidebb idő alatt meghozta

Kína új teatermését, amit várva várt az akkori Európa (főleg Anglia), és mivel fogadtak is rá, mint a versenylóra vagy rengeteg pénzt szerzett a tulajdonosnak és

fogadóinak, vagy — semmit a fogadóknak! Sok millióra tehető angol font és

dollár vándorolt az emberek zsebéből a másokéba a fogadási láz jóvoltából. Mert bizony az volt: klipperláz, totózókaland, ami éppen úgy izgatta Lord Palmerston

külügyminisztert, mint a londoni Soho legszegényebb foltozósuszterét. A klipper-

odds (a nyereményszelvény) sok embernek örömet okozott, de még többnek bánatot, csüggedést, csalódást, esetleg utolsó vagyonkájának elvesztését.

A teaklipperek kapitányai minden tengerész leghíresebbjei közé tartoztak.

Képüket, életrajzukat közölték a lapok, a heti újságok éppen úgy, mint a

napilapok. Boldog volt az a gyerek, aki kezet foghatott valamelyikkel, büszke az a

londoni felnőtt, aki elmondhatta: ma a Strandén vagy a London-dokkban, a Tower

előtt egy valódi, igazi klipper-kapitánnyal ismerkedett össze. Amikor 1855-ben

John Dallas kapitány befutott a London-dokkba Flying Cloud nevű hajójával, a

londoniak olyan ünneplésben részesítették, mint talán Viktória királynőt sem a

koronázáson. Dallas nem kisebb teljesítményt hajtott végre, mint azt, hogy

Sandy Hook és London-dokk között felállította az új gyorsasági rekordot:

tizenhárom nap és egy óra alatt sikerült megtennie ezt az eléggé kanyargós,

különböző szélirányokkal nehezített távolságot. Fáklyásmenet, Dallasék háza

előtt tűzijáték, szónoklatok, ünnepi gyűlések, egy aranyból készített

klippermodell voltak a főbb események. Az ünneplés csakis azért fejeződött

be a kitervezettnél hamarabb, mert Dallas — megszökött a városból! Még csak annyit az általános ismeretekhez, hogy a postaklipperek

tonnatartalma elérte néha a kétezer tonnát is, de a teaklipperek soha nem

haladták meg a kilencszáz tonnát. A postaklippereknél a gyorsaság mellett

számításba vették a biztonságot is, mint azt már Clark is hangsúlyozta. Egy-

egy úton Anglia és Ausztrália vagy Anglia és Amerika között több száz utas

volt a fedélzetükön, raktáraikban legalább ezerötszáz tonna áru, postazsák,

postacsomag. A teaklipperek csakis a gyorsaságra épültek. Utast nem vittek,

és az áruból is a legkönnyebbet, a teát. Akik a fedélzetükön tartózkodtak:

mindenre elszánt, sportért vagy a busás jövedelemért élő tengerészek voltak.

Klipperhajósnak lenni abban az időben legalább akkora dicsőségnek számított,

mint zászlóstisztnek lenni a flotta főparancsnoki hajóján. Vagy talán még

ennél is nagyobb dicsőségnek. „Ezek az emberek nem ismerték a száraz ruhát,

a meleg ételt a kényelmes kabint, a fekhelyet, hiszen szünet nélkül a

vitorlákkal bajlódtak, mert minden a széltől, a vitorláktól, a kapitányok

bátorságától és a legénység helytállásától függött" — írta egy neves

klipperszakértő. A Taitsing teaklipper volt. 1855-ben épült Challoner liverpooli gyárában, eredeti nevén Min Rivernek

hívták, s csak akkor esett át az új keresztségen, amikor alig egy évvel ezelőtt

Klinkenberg kapitány neve került a hajótulajdonos lapjára. Tudjuk, hogy a háttérben Mah úr állt, a volt mandarin, a hazájából száműzött

kínai teakereskedő. — A legnagyobb titoktartást kérem öntől, Sir, és a barátjától — mondotta

többször Mah, amikor megállapodtak Monostoryval, hogy elfogadja a parancsnokhelyettesi tisztséget,

— Azért vagyok önnel teljesen őszinte, mert a hajóval kapcsolatban mindent

tudnia kell, még azt is, hogy mi vezet engem, amikor felveszem a versenyt az angolokkal, akiket — mondtam már önnek — gyűlölök! Klinkenberg angol, és

mégsem tartom annak.

Monostory joggal csodálkozott ezen a megállapításon, de Mah nem részletezte

kijelentését, s a magyar tengerész nem is faggatta tovább. Mindenesetre

érdeklődéssel várta a találkozást Klinkenberggel, akit egy kínai — méghozzá száműzetésében is jelentős szerepet betöltő kínai — kitüntetett barátságával,

bizalmával. Hogy ez lehetővé váljon, annak nagy oka lehetett. Monostory és

Klinkenberg találkozása — tanúi voltunk — drámai körülmények között történt. A hajót ért sérülések, a singapore-i ellenőrzés, hogy a Taitsing végleg fel-

kerüljön a versenyhajók listájára, Monostory és Porkoláb ismerkedése a hajóval, a

legénységgel, a szakmai megbeszélések a kapitánnyal és Bumpus hajómesterrel, elodázták annak a lehetőségét, hogy magyarjaink mélyebben lássanak bele

Klinkenberg és Mah kapcsolatába. Turkovics Daniló előbukkanása is nagy

eseménynek számított. Hogyan került a régi barát, az Implacabile hajómestere a

Novara fregattra, és egyr általában, mi történt vele és a többiekkel, akik nem követték Monostory Balázst Kucsuk basa hajóján Törökországba? — ezek mind,

egytől egyig izgalmas beszámolót ígértek. De minderre alig jutott idő. Turkovics Daniló az átélt izgalmak s még inkább a hihetetlen megerőltetés

miatt összevert testtel olyan mély álomba merült, hogy még másnap is abban a

helyzetben találták, mint ahogy a tartalék matrózszállás egyik alvó rekeszében

lefektették. Itt feküdt az öreg Csang is, aki eltörte a karját, és egy ideig az evezős kuli is, akinek órák kellettek, míg annyira magához tért, hogy segítségére lehetett

a tengerészeknek. A megtépázott Taitsingon rengeteg munka várt azokra, akik a sérüléseket,

hiányokat helyre akarták hozni. — Kérem önt, vegye át a munkánk irányítását — mondta Klinkenberg

kapitány Monostorynak, amikor másnap kora reggel körülnéztek a fedélzeten. —

Én megkísérlem, hogy kijussak a partra. A Lloyd képviseletét és a révkapitányság parancsnokát kell felkeresnem, hogy felvegyék a Taitsingot a versenylistára. Ha

nem tudnék visszajönni, kérem, cselekedjen belátása szerint. Mindenesetre itt van

Mr. Bumpus, ismeri jól a hajót, és ha önnek kételyei lennének... Monostory mosolygott: — Ismerem a klippert. Volt egy, amit töviről hegyire átnéztem, átvizsgáltam. Klinkenberg meglepődött: — Klipper? ön azt mondta, hogy mind ez ideig a híres török tengerész,

Kucsuk basa hajóján szolgált. — Így is van. De engedjen meg egy kérdést, kapitány. Ismert ön, vagy

legalábbis hallotta hírét egy bizonyos Rex E. Hieronimus Eastman nevű honfitársának, aki klipperével ...

Klinkenberg meglepődve a kötélbak állványára csapott: — Ezer ördög, Sir! Hogyne hallottam volna! Most kapok észbe, hiszen

Eastmant éppen az a Kucsuk basa intézte el, aki az ön parancsnoka volt! Monostory minden nagyképűség nélkül bólintott:

— A Kalózparton, ott voltam én is, Sir! Akkor ismerkedtem meg a klipper

építésmódjával, vitorlaszerelésével. Klinkenberg hatalmas farkasfogai kivillantak. — Egyre rokonszenvesebb nekem, Sir! Már csak ezért is fogadja

szerencsekívánataimat, hogy megismerhettem, sőt, hogy tiszttársamként

tisztelhetem!... Hieronimus Eastman! Ez az a fajta, aki miatt szembekerültem honfitársaimmal, aki miatt egy kínai ember klipperét vezénylem, azaz — nem is

tudom hamarjában, mi vagyok itt: parancsnok vagy tulajdonos, vagy esetleg egyik

sem ... Kacagása betöltötte a hajót. A tájfun maradék szele még az árbocok között

sivítozott, de hol volt mindez a tegnapi pokolhoz képest! Ha hangosabban is, de

néhány lépésre minden szó érthető volt. Klinkenberg harsogó nevetése valóban

betöltötte a fedélzetet. Most rendesebb ruhában, aranygombos, karsávos, hófehér tiszti zekéjében feszített, mégis az a tengeri farkas volt, akit az első percekben

megismert Monostory Balázs. Klinkenberg nevetése igen rokonszenves, nagy

derűt és biztonságot árasztó valami volt. A kapitány derűje uralkodott a legénységen is. A teherhajókon megszokott „komor pofájú" tengerészt a

Taitsingon nem lehetett látni. Bumpus mesterből is inkább a méltóság, rátartiság

áradt, mint a hajómesterektől megszokott fennhéjázás, nagyképűség. Az is tetszett Monostorynak, hogy — remélhetőleg — ugyanazt találta meg a klipperen, mint

amit Kucsuk basa hajóján, a Szultán Szelimen: közvetlen kapcsolatot parancsnok

és legénység között. Az ilyesmi ritkaságnak számított, már csak azért is, mert a

kemény szolgálat megkövetelte, hogy a legcsekélyebb hibát sem szabad elnézni, és a fegyelem önkéntelenül is magas emelvényre helyezte a parancsnokot. Nem

kis mértékben oka volt a hajókon uralkodó, barátságtalan állapotnak a szedett-

vedett, alkalmilag összetoborzott legénység. Köztük éppen úgy akadt börtönből szökött fegyenc, kidobott pap, gyilkosságért lefokozott, elzüllött katonatiszt, mint

tönkrement paraszt, földbérlő, notórius tolvaj, pénzhamisító, katonasortól

menekülő szegénylegény, hazájából elüldözött európai, afrikai, ázsiai férfi.

Természetes, hogy ennyiféle ember között nem lehetett könnyű feladat fegyelmet tartani.

A klipperek válogatott legénységet igyekeztek toborozni, kiképezni, kerülve az

alkalmi ajánlkozókat, megszerezni a legritkábbat: a hivatásosokat. A Taitsing feltehetően a legjobb legénységgel rendelkezett. Klinkenberg kapitány magához szólította Bumpust, a hajómestert. — Kérem, Mr. Bumpus, szóljon a legénységnek, eresszék le a csónakot.

Kimegyek a partra. A parancsnokságot mostantól kezdve Mr. Monosto veszi

át... Remélem, jól ejtettem a nevét... Monostory mosolyogva bólintott: — Nagyon jól, Sir! Ennél jobban még senkinek sem sikerült. Bumpus Monostory elé lépett, meghajolt, ami máris elárulta a volt

haditengerészt:

— Szolgálatára, Sir! Rendelkezzék velem! És arcrándulás nélkül most Klinkenberghez fordult: — Ön talán megválik a hajótól, Sir? Lehetséges ez?

A hatalmas ember hangjában remegés vibrált. — Nem, Mr. Bumpus, már hogyan képzel ilyet! Mr. Monostóval együtt

legyőzzük majd a többi klippert! — Nagyon helyes, Sir! így már értem. Ezzel megfordult, nagyot kiáltott: — Merbabu, merre vagy? Hé, Merbabu! Ide hozzám! Különös kinézésű,

sötét bőrű maláj ugrott elő a főfedélzetről, ahol éppen árbocalkatrészeket

faragtak. Hatalmas forradás éktelenítette el az arcát, jobb szája szélétől

egészen a füle tövéig. — Ő a csónakmester — intett Klinkenberg. — A világ legügyesebb

csónakkezelője.

— Merbabu — rendelkezett Bumpus — vízre a gigget! A parancsnokot

kell partra vinni. — És kísérni — tette hozzá nevetve Klinkenberg. — Simba és a Herceg

jön még velem. Mind a háromnak pisztoly legyen a szárongja alatt, Mr.

Bumpus! És mivel Monostory csodálkozva tekintett új barátjára, megjegyezte: — Singapore-tól kezdve okos dolog vigyázni, Sir. Különösen nekünk,

teaklippereseknek. — Mah úr említette a Gladiátor tisztjeinek esetét... — Pedig a Gladiátor nem is klipper. Fokozottan kell ügyelni! Mától

kezdve még inkább, Sir! Mától kezdve, mondom, mert a Taitsing

rákerül a versenyzők listájára. És nekem sok ellenségem van, sajnos, nem

tagadhatom, a honfitársaim között. Klinkenberg rossz posztó — ez a való-:

ság, Sir... — Mah úrral találkozik, Sir? — Természetesen. Jelentem, hogy önök épségben megérkeztek, sőt még

egy harmadik személlyel is bővült a létszámunk. A mulatságos az, hogy

pontosan ennyi volt a hiány klipperünkön. Mah úr kulijait is viszem

magammal. Rémélem, sikerül, és felfordulás nélkül érünk partot... Bumpus lépett közéjük: — A gigg a vízen. Merbabu, Simba és a Herceg szárongja alatt fegyver

van, Sir, ahogy parancsolta. Én a biztonság kedvéért tőrt is adtam

mindegyiknek, ha helyesli, uram, Vannak néha helyzetek, amikor a tőr jobb a

revolvernél. Klinkenberg meghajolt:

— Szolgálatára, Sir! Ha esetleg eltűnnék, vigye a hajót a Min folyóhoz, és

vezényelje sikerrel! Ha a bejegyzés megtörténik, akkor már minden öntől

függ. Kezet ráztak. Csang is előkerült meg a kuli. Köszöntek, és eltűntek a

habvéd mögött. Bumpus elővette a sípját. Belefújt. Pontosan úgy, mint a hadihajókon

szokás. Klinkenberg átvetette magát a széltől védett oldalon. Leugrott a giggbe, ami néhány pillanat múlva a szabad vízen táncolt,

rohamosan távolodva a hajótól, hátszéllel ragadva, hogy még az evezés is

felesleges volt. Monostory utána nézett. Vitathatatlanul rossz, szorongó érzéssel. Megszokott biztonsága mintha

elhagyta volna. Itt van egy hajón, ismeretlen hajón, ismeretlen emberek

között. Mintha ez az egész kaland úgy játszódott volna le, akár a vízbeugrás.

Alig három napja, hogy a Bund padján ült Porkolábbal. Három napja, és azóta

mennyi minden történt! Valaki melléje lépett. Porkoláb volt. — Belecsöppentünk, gazdám!

— Biza jócskán, Péter! — Most már végigcsináljuk! Ránézett. A kemény arcon száznyi ránc bizonyította, hogy Porkoláb Péter

se feladatoktól, se tettektől nem ijed meg. — Rendes hajó ez — mondta —, sokat elbírt. Azóta is, hogy mi vagyunk

rajta. Nézze a többit! Kimutatott a belső vitorláskikötő körív alakú területére. A hullámok még

mindig tarajosán, vadul száguldottak a megtépázott kikötőpart felé. A kerekes

gőzös még mindig fűtött kazánokkal, forgó lapátkerékkel biztosította a hor-

gonyzást. A háromárbocos egy ép és két csonka árboccal hányódott a

horgonyon. Az angol hadihajót, ami mellett elszáguldott a Taitsing, partra

dobta a tájfun. Féloldalt dőlve, egy dzsunka társaságában olyan volt a két hajó,

mint két óriási, haláltusáját vergődő bálna. Monostory figyelmét a szétzilált, néhol rommá vált kikötőről elterelte egy

háromárbocos látványa. — Klipper! — intett arrafelé. — Teaklipper. Tegnap nem is láttuk. — A felső árbocsudárt ugyanúgy elvesztette, mint a mi hajónk — jegyezte

meg Porkoláb. — Mert most már így mondhatjuk, igaz-e: a mi hajónk! — Látod, az előbb éppen ilyesmire gondoltam. Három nappal ezelőtt

még nem volt hajónk. Most már van — a mi hajónk! — Hirtelen a

homlokára csapott: — Turkovics! Gyere csak, Péter!

Amikor elhaladtak a főfedélzeten dolgozók mellett, odaszólt a

hajómesternek: — Kérem, Mr. Bumpus, lemegyek a tartalék szállásra. Ha elkészültek a

javítással, jelentse. — Parancsára, Sir, ahogy kívánja! A klipper tartalék szállása nem az ősi idők óta megszokott helyen, a hajó

orrában, a fokszliban volt, hanem a tatfelépítmény és az első raktár között,

elég mélyen a fedélzet alatt. Akik itt éjszakáztak vagy pihentek, ugyancsak

átkozódhattak a trópusi melegben. Nyolc lépés egyenesen a létraszerű lépcsőn, nyolc lépés jobbra, s máris

előtűnt a tartalék szállás csapóajtaja. A kabinban félhomály volt. A magasra helyezett két kerek ablakon betűzött

ugyan a trópusi nap, de az ablakokat olyan kicsire szabták, hogy egy galamb is

alig fért át a nyíláson. Turkovics a koje (ládaágy) falához támaszkodva ült, előtte egy félmeztelen,

sötét bőrű ember kuporgott. Az ember sebesen dörzsölte a Novara

szökevényének talpát, lábszárát, combját, és közben dünnyögve énekelt

valamit. Monostory akkor már ismerte a klipper személyzetének minden

tagját, így ezt a sötét bőrű javait is. Kava Manuknak hívták, igen fontos

feladatot töltött be a hajón: szakács volt és — egyben — javasember, minden

betegségek tudója, értője. Kava Manuknak Klinkenberg adta az utasítást, hogy

„dolgozza meg" a kimerült tengerészt, és vizsgálja át, hátha megsérült.

Amikor Monostoryék beléptek a kabinba, a zenggi dalmata tengerész és Káva

Manuk a legjobb barátságban volt egymással. Beszélni nem nagyon tudtak,

mert Káva Manuk nem értette az olasz, a német, a szerb nyelvet, csak a kínait,

a japánt és úgy amennyire az angolt, de mindez nem okozott nagyobb gondot.

A tengerészek közismert, minden világnyelvre szóló jelbeszéde itt is használt,

és mutogatva, fintorgással és hanglejtésekkel Turkovics Daniló

menekülésének részleteit is elbeszélte Káva Manuknak, aki közben vizsgált,

dögönyözött, frissítő bétellabdacsokat adott, különleges gyógyfűkeveréket

itatott. Különös látvány volt a zenggi uszkok ivadéka, csapzott szakállával, borzas

fejével és abban a kínai halásznadrágos kék öltözékben, amit kábult

állapotában kölcsönruhaként Bumpusék ráhúztak. Amikor meglátta Monostoryt, a derék ember igyekezett feltápászkodni. — Parancsnok úr! — dadogta meghatódva. — Azt hittem, káprázik a

szemem, ahogy észrevettem magukat a csónakból! Mert bizony észrevettem,

mindkettőjüket, téged legfőként, Porkoláb komám, kajla bajuszoddal,, az

angyalát!

Monostory meg veregette volt hajómestere vállát:

— Turkovics barátom, mit kerestél a Novarrán? Hogyan kerültél a

fregattra, és miért szöktél meg? — Mindennek én voltam az oka, signor capitano! Tudja, hogy a

carbonarikkal hagytam el a török hajót, ami megmentett minket. Maguk ott

maradtak, mi mentünk. Bolond fejjel visszamentem Triesztbe; elfogtak,

tízévi kényszermunkára ítéltek. Rendesen viselkedtem, két évet elengedtek,

besoroztak a flottához. Egyszerű matróznak, signor capitano, engem, az öreg

hajómestert! Monostory is, Porkoláb is elmosolyodott. — Talán még a fenekedre is kaptál a kötélvéggel? — derült Porkoláb. — Azt már nem! — hangzott a dacos felelet.—Turkovics Daniló

megmutatta, hogy még matróznak is megfelel! Amikor beosztottak a

Novarára, és megtudtam, hogy föld körüli útra megyünk, eldöntöttem,

hogy előbb-utóbb búcsút mondok a császár hajójának. Kiült a koje szélére, Monostory és a társa melléje telepedett. A szakács

nagy lelkesedéssel dögönyözte a fehér ember lábát. — Hagyd abba, fekete komám, hagyd abba! — szabadkozott Turkovics,

majd folytatta: — Itt végre Singapore-ban ez is sikerült. Hála a színes

fickóknak és annak, hogy rám bízták a parancsnok aranyozott díszkardjának

kifényesítését. Odajött a csónak a hajóhoz. Én leszóltam: „Elvisztek, ha

odaadom a kardot?" Visszaintettek, hogy igen. Csak úgy ragyogott az

örömtől a képük, hogy ilyen kincset kapnak! Mármost nem akadt más teendő,

mint a tathoz vezényelni őket, ott gyorsan leereszkedtem, és uzsgyi, púpos —

menekülni! Monostory hahotázni kezdett, Porkoláb a hasát fogta, Turkovics csendesen

kuncogott. — És az aranyozott kard? — kérdezte Porkoláb. — Vitték? — Láttad, nem? Ügy eveztek azokkal az ócska durungokkal, hogy élvezet lett

volna nézni a munkájukat. De hát erre nem sok időm jutott. Széttárta a karját. Derűsen, felszabadultan, megelégedetten; — Ennyi az én történetem, capitano. Most inkább azt mondják el, hogyan

cseppentek maguk erre a különös hajóra. Mert, hogy én miként, azt tudják.

Egyszerűen felmásztam, mert megláttam magukat... addig a gőzös fedélzetén

bújtam meg, mert oda is felmásztam! Másztam volna, signor capitano, akár a holdba is, csak hogy ne kelljen tovább matrózkodni a fregatton!

Monostory rátette kezét Turkovics napcserzette, szélfútta öklére. Félig

derűsen, félig komolyan mondta: — Ha hiszed, ha nem, Turkovics barátom, mi is így kerültünk ide. Azzal a

különbséggel, hogy nem másztunk, hanem pottyantunk. Ettől eltekintve jól

érezzük magunkat, és mivel máris én vagyok a parancsnokhelyettes, ezennel a

hajóra szegődtetlek. Beosztásodat később megbeszéljük. Rendben?

Ha lehet mondani valakire, aki csodálkozásában eltátja a száját, Turkovicsra

valóban lehetett. Eltátotta a száját: — Parancsnokhelyettes? Ezen a hajón? Uram, parancsnok uram, adja ide a

kezét... uszkok kalózok ivadéka vagyok, szorítsa meg kiadósán, elbírom! Te is

szoríts egyet, Porkoláb, az angyalát! Ide szegődtet, ezek közé a színesek közé?

Nos, parolát még egyet, signor capitano! A szakács csak nézett, nézett, csodálkozott. Megbolondultak ezek a fehérek?

Legfőként azon csodálkozott, hogy betege mintha nem is annyira a csodaszerektől

gyógyult volna meg pillanatok alatt, hanem mert megjelent a két uraság, akik közül az egyiket Master Klinki a klipper új parancsnokának nevezte.

— Az angyalát! — Ha nem csalódom, Turkovics komám ... — kezdte Porkoláb, de

befejezni nem tudta. A tárva-nyitva maradt kabinajtó keretében megjelent Bumpus hajómester

hosszú, de ezúttal teljesen összegörnyedt alakja. Bumpus szabályosan jelentett: - Sir, a Black Prince parancsnoka kéri, hogy fogadja őt! Most Monostoryn volt a csodálkozás sora. — Itt, a hajón? Nálunk? — Parancsára, Sir, itt a hajón! Bumpus maga is meglepőnek találhatta az esetet, mert megvonta a vállát: — Ilyesmi, uram, még nem fordult elő. Hogy az idő pocsék, és

egyáltalában nem alkalmas a csónakázásra, még hagyján. De a Black

Prince parancsnoka nálunk — valóban hihetetlen! A valóság mégiscsak az,

hogy itt van, és várja önt, Sir! Monostory — kettesével lépve — felszaladt a lépcsőn, és kilépett a

fedélzetre. A főfedélzet közepén három ember állt. Az egyik feltűnően öltözködő, a figyelmet önmagára már messziről felhívó

ember. A másik kettő, ha nem is oly mértékben; de némileg alkalmazkodott a

feltűnő kinézésű férfiúhoz. Mi volt ezen az emberen feltűnő? Minden. Hegyes szakálla, pödrött

bajusza, sűrű szemöldöke inkább hidalgót jelzett, semmint angol embert.

Lakkcsizmája majdnem a csípőig ért, hófehér zekéje, nadrágja makulátlan

tisztaságot hirdetett, és azt is, hogy aki viseli, az még mindig tagja az angol

hadiflottának. Ezt alátámasztotta az oldalán csüngő fekete bőrtokban elrejtett,

aranymarkolatú kard és a zubbonyon feltehetőleg felvarrt aranysávok is. Ezek

az utóbbiak azért nem látszottak, mert a tengerésztiszten — begombolatlanul

— földig érő, olajosán itatott eső- és vihargallér volt. A háromszögletű,

arannyal szegett díszkalpag még inkább alátámasztotta a tiszt fennhéjáző,

nagyképű megjelenését Mint egy tengernagy! — gondolta Monostory, ahogy észrevette a főárboc

tövében álló férfit és mellette azt a két tengerészt, akik láthatólag a testőrséget

alkották. Az egyik közlegény volt, a másik fiatal tiszt, makulátlan

egyenruhákban, a tiszt ugyancsak vihargallérban. Kard azonban nem volt az

oldalán, mindössze a matróz övében egy pisztoly. Monostory akaratlanul is

elszégyellte magát az elszabott hatású, Klinkenbergtől kapott

vászonnadrágban, zubbonyban, rövid szárú, kimarjult sarkú csizmában,

gyűrött, lakkellenzős sapkában, amilyet inkább a hajómesterek hordtak,

semmint parancsnokok. Kopottsága ellen tenni semmit nem lehetett. Fogadta a

Black Prince, a Fekete Herceg parancsnokát. A tengernagyi jelenség vizsgálódva nézte a közeledőt. Enyhe

meghökkenés, talán lenézés is tükröződött az arcán. A fedélzeten dolgozók abbahagyták a munkát, elbámulva figyelték az

ünnepélyes kinézésű idegeneket, akik a növekvő hőségnek is fittyet hánytak. Gőzölgött a fedélzet. Időnként még felvágott egy-egy hullám a hajóorrnál,

és végigfutott az árbocok és mellvédek között, kizúdulva a tatfelépítmény

nagy nyílásain. — Szolgálatára, a Taitsing parancsnoka! — lépett az idegenek elé

Monostory, a lehető legnagyobb nyugalmat erőltetve magára. — Szolgálatára, Sir, Christopher Hudson kapitány, a Black Prince

parancsnoka, őfelsége flottájának kapitánya a tartalékban! És Christopher Hudson mélyen meghajolt. — Sajnálom, Sir, hogy felkészületlenül fogadom — szabadkozott

Monostory —, de a tájfun annyi bajt okozott, hogy magunkkal törődni

bajosan jutott idő. Hudson kapitány legyintett: — Ne zavartassa magát, kapitány. Odaát nálunk sincsen a legnagyobb

rend, ha szabad közölnöm. Abba az irányba mutatott, ahol Monostory Klinkenberg távozásakor

észrevette a klippert. — Mindössze kötelező látogatás — folytatta. — Ha helyrehozzuk a károkat,

még ma indulunk tovább. Legalábbis ez a tervem. Körülnézett. Gúny, hetykeség csengett a hangjában: — Talán leülhetnénk valahol? Monostory ránézett Bumpusra, aki akkor már mellette állt. — Szolgálatára, uram, a parancsnoki kabin rendelkezésükre áll — mutatta

Bumpus, és a felépítményhez lépett, hogy kinyissa a kabinajtót. — Fáradjon be,

Sir!

Simba szerepét a derék Bumpus vette át. A szabályok szerint — kapitány a

kapitánynál — egyedül Hudson lépte át a kabin küszöbét. De előbb átadta a

kalpagját és vihargallérját a matrózának. — Zavarban vagyok, Sir — kezdte Hudson, amikor leültek. — Zavarban

vagyok. Klinkenberg kapitányt óhajtottam látni, s önt találtam mint parancsnokot.

Szabad kérdeznem, mióta ön a Taitsing parancsnoka? Monostory egyszerű természetességgel mondta: — Tulajdonképpen ma reggel óta. — Reggel óta?! — Igen, egyszer csak el kell kezdeni! Mr. Bumpus, italt az uraságoknak! Kis szünet támadt. Hudson ivott, egy hajtással, könnyedén, mint akinek a világ

legerősebb grogja se tudja a torkát megkarcolni. — Hát akkor egészségére, kapitány! — mosolyodott el Hudson. —

Szabad kérdeznem, hogyan történt ez a változás? Csak nem lép be a versenybe a

Taitsing is? Hirtelen idegesen megremegett a hangja. — A szabályok szerint tulajdonos nem irányíthatja a hajót — mondta lassan,

kimérten Monostory. — Klinkenberg kapitány ezért engem bízott még a hajó

vezetésével. A jelentkezési határidő ma jár le, ezért is szállt partra, hogy bejelentse: a Taitsing részt vesz a versenyben.

Hudson vizsgálódva körülnézett a kabinban, mint aki itt akarja felmérni a

hajó értékeit, hiányait. Benyúlt a szivarosdobozba, Bumpus odatartotta a gyertyát. Meggyújtotta,

pöfékelt, s nézte a kékes füstöt, ami lomhán kavargott a kabin széltől védett

falai között. — Érdekes — mondta némi csüggedéssel a hangjában —, érdekes, eddig

nem volt szó arról, hogy a Taitsing versenybe áll. Hirtelen Monostory szemébe nézett. Simulékonysága elmúlt, modora

pattogó lett: — Ön szerint a hajó valóban Klinkenberg kapitányé?! — Nincs okom ebben kételkedni, uram. Ő vette, az ő nevére vannak

kiállítva a papírok, tehát kétség nem férhet hozzá: a hajó tulajdonosa

Klinkenberg .kapitány. — És ön ... ön? ... Mégis!... — Már engedjen meg, Sir! Kérdései mintha túlmennének bizonyos

határokon! Hudson megszorította díszes kardja markolatát. — Bocsásson meg, kérem! — fakadt ki indulatosan. — Nekem mint a

flotta tisztjének, a nagy klipperverseny egyik szervezőjének és résztvevőjének

kötelességem őrködni a verseny tisztasága felett!

— Ha bármilyen kételye van, uram — mondta kimérten Monostory —,

bejelentheti a Lloydnál mint a klipperversenyek gazdájánál. Mindenesetre

szokatlan, hogy egy hajóparancsnok, aki azzal lép a fedélzetre, hogy

tisztelegni akar, ilyen különös kijelentéseket tesz. Felállt. Ez egyben azt is jelentette, hogy a vendég távozhat. De a vendég

nem távozott. A vendég ült tovább, szívta a szivart, azután elnevette magát, és így szólt: — Ön most, kapitány, joggal csodálkozik, hogy nem dobom az arcába a

kesztyűmet, vagy nem rántom ki a kardomat, felszólítva önt, hogy vívjunk

meg. Nemde, csodálkozik? Monostory közömbösen megvonta a vállát: — Nem tudom, mi a szándéka, nem kutatom. De feltételezem, hogy tudja

a jó modor szabályait, és attól most már nem tér el. Hudson mosolygott. Megsimogatta hegyes szakáilát, kipödrött bajuszát.

Szűrős fekete szeme, kreolos bőre inkább spanyolnak vagy portugálnak

hirdette, semmint angolnak. — Megnyugtatom, kapitány, tudom a szabályokat. Valóban igaza van,

kicsit eltértem az előírásoktól. De bevallom, meglepett, amit itt hallottam.

Klinkenberg versenybe áll! Hát akkor tudomásul veszem, s kérem, adja át

Klinkenberg kapitánynak üdvözletemet. — Gyors mozdulattal felpattant.

Meghajolt. — Szolgálatára, Sir! örvendek, hogy megismerhettem. De az előbb

nem értettem a nevét, ha szabad kérdeznem újból... — Általában Mr. Monosnak hívnak. Magyar vagyok, és nehéz kiejteni a

nevemet. — Értem — mosolygott udvariasan Hudson. — Esetleg oka van a név

átalakítására. Most már nem mosolygott. Figyelmesen, szúrós szemmel várta a hatást. Az

enyhe gúny újból megjelent a szája szögletében: — Klinkenberg általában nem válogat... Monostory füle mellett hagyta elmenni a megjegyzést. Csak ennyit

mondott: — A partra egy angol fregatt sodródott ki. Ha annyi ráérő ideje van, Sir,

miért nem segít inkább a honfitársainak, hiszen ön haditengerész! Hudson felhúzta a szemöldökét. Kuncogott. — Tehát kiadja az utamat, kapitány? Ez se történt meg velem az utóbbi

időben! No, nem baj! Ezek után nem merem mondani, hogy szívesen látom a

hajómon. — Ahogy gondolja, kapitány. — Szolgálatára, Sir! — Szolgálatára...

Túlzott udvariassággal meghajolt. Kardját könnyedén a csípőjéhez emelte.

Szegletes kalpagját a fejére tette. — Kérem, Mr. Bumpus, legyen szíves intézkedni, hogy a kapitány úr giggje a

vízre kerüljön. Hudson újból meghajolt: — Köszönöm! — Szívesen, Sir! Kiléptek a kabinból. Az evezősök és a klipper több embere, Bumpus irányítása

mellett, a tat csónakemelőjén eresztette éppen le a gigget. — Úgy látom, itt főleg színesek találhatók — mondta Hudson, amikor a

matróz vállára tette a vihargallért. — Akár kínai dzsunkán vagy maláji prahun

lennénk. — Pontosan így van, Sir. De azért megnyugtatom, a Taitsing klipper! Sőt azt

hiszem, igen kitűnő klipper! Hudson előrevetette az állat, mint szokták az elszánt, mindenre elszánt

emberek: — Erről meggyőződünk, kapitány! — Remélem is, kapitány! A két férfi merően egymás szemébe nézett. Vannak ilyen különös helyzetek az

életben. Találkozunk valakivel, váltunk egynéhány szót, és kiderül, hogy

egyikünk se tartja a másikat rokonszenvesnek. Monostory nem tudta levenni

tekintetét Hudsonéről, Hudson Monostoryéröl. Farkasszemet néztek. Ezekből aztán barát soha nem lehet!

Bumpus oldotta fel a különös állapotot: — Sir, a Black Prince giggje a vízen, a szél felőli oldalon. Monostory a szél

felőli oldal főárboc melletti habvédjére mutatott: — Parancsoljon, Sir! A hadnagy és a legény még a hajó dülöngélése mellett is feszesen állt. Hudson megfordult, biztos léptekkel haladt a síkos, ferde fedélzeten, ami

elsősorban is azt bizonyította, hogy vérbeli tengerész, régi hajós. Monostory

akaratlanul is figyelte a járását, gyakorlott, gyors, tétovázás nélküli lendületét,

ahogy elintézte a veszélyes lépést: kivárni, míg a gigg egy szintbe kerül a

fedélzettel, és akkor tétovázás nélkül beugrani a kormányülés fenékdeszkáira. Csak elismeréssel lehetett szólni arról, ahogy a kardos, díszegyenruhás

kapitány ezt végrehajtotta. Utána a hadnagy, majd a matróz ugrott a giggbe. Monostory felsóhajtott. A tegnapi kaland nem merítette annyira ki, mint a Black Prince

kapitányával való találkozás. — Mr. Bumpus, kérem, igyon egy pohár grogot! Adjon nekem, Porkoláb

és Turkovics barátaimnak is. A komor képű Bumpus elvigyorodott:

— Sir, ez a Hudson kapitány jó tengerész, ami azért csodálatos, mert

ekkora pojácát a londoni vurstliban se lehet látni. Karddal és hadi tiszti

csákóval flangíroz, csak hogy elszédítse az embereket! Látom, uram, ön nem

dőlt be neki. Ott a fedélzeten, a kabinsor előtt hajtották le a grogot. — Jólesett! — sóhajtott megelégedetten Turkovics. — Nem vagy éhes? — Most már igen, signor capitano. — Hát akkor mutasd meg, Turkovics komám, hogy barátoddal, a

szakáccsal nemcsak javasügyekben tudsz jelbeszéddel diskurálni, de enni

is kérsz tőle. De ne csodálkozz, ha a javai szakács nem azt adja neked, amit

megszoktál a Novaránl — Hála istennek, uram! A Novara eltűnt! Én viszont most elmondhatom,

hogy tegnap még a világ legboldogtalanabb tengerésze voltam, most a

legboldogabb ... És a derék ember megszorította Monostory kezét, átölelte Porkolábot. Szemében könny csillant meg. Vannak helyzetek, amikor joga van a legkeményebb férfinak is

könnyezésre. Ebben az esetben Turkovicsnak joga volt erre. — Még most se értem! — Pedig így van, komám! — Ha nem csalódom, együtt vagyunk az Implacabiléról hárman, fejesek -

egy olyan klipperen, amit máris akként szeretünk, mint a saját hajónkat. Természetesen Porkoláb volt az, aki ezt az érzelmi megjegyzést tette. — Igazad van, Péter! — Majd utána szólt Turkovicsnak, aki a konyha felé

tartott: — Beosztásod egyelőre Mr. Bumpus mellett, az árbocok javításánál.

Szeretném, hogy mire Klinkenberg kapitány visszatér, az árbocsudár a helyén

legyen, és pótoljuk a kötelek többségét. — Parancsára! — szólt vissza a konyha küszöbéről az újjáéledt Turkovics,

aki inkább kalóznak festett most különös öltözékében, mint klipperhajósnak. — Parancsára! — pödörte meg bajuszát Porkoláb. — Ha valaki ért a fához

és a kötélhez, az én lennék! — Parancsára! — hunyorított Bumpus, aki időnként maga is meghökkent:

a világ legbizalmatlanabb emberei közé tartozott, nehezen barátkozott, még

nehezebben alkalmazkodott, és íme, most elmondhatta, annyira vonzódik új

parancsnokához, mintha nem egy napja, de legalább egy éve ismerné. —

Rendelkezzék velem, uram! Szorgos, körültekintő, gondos munka kezdődött a hajón, Monostory, aki

Kucsuk basa hajóján, a Szultán Szellmen megszokta, hogy ha kell, a munkából

pontosan annyira Veszi ki a részét, mint a legutolsó fedélzeti matróz, ezúttal

sem vonta ki magát. A többiekkel együtt húzta, feszítette az új árboctartó köteleket, a

merevítőket és a húzóköteleket. Ugyanakkor egy csoport a kabinsor széltől és

naptól védett árnyékában kuporgott, vitorlát varrt, javított. — Rendes ember a tuán — állapította meg Káva Manuk, amikor a reggeli

rizst osztotta szét a társai között. — Mind a három tuán rendes ember. A tájfun

hozta őket, ez jót jelent! — Ha te mondod, Káva Manuk, aki bölcsebb vagy nálunk, úgy is lesz —

bólintott megelégedetten Mata Hari, a Nap Szeme, aki azért kapta ezt a nevet,

mert ügyes árbocőr volt. — Klinki tuán örülhet, hogy ilyen társakat hozott neki a tájfun. Ugyanígy gondolkozott a. Taitsing kínai személyzete is. Itt Khan Mai, a

főkormányos volt a szóvivő, és Ah King, a másodkormányos a véleményalkotó. — Ismerem a fehér ördögöket — suttogta vitorlavarrás közben Khan Mai —,

ismerem őket jól. De ilyen tisztet, mint az új parancsnok, nem láttam. Különb

még Klinki úrnál is! — Bizony különb! — döntött Ah King, akire figyelve nézett a többi kínai. —

Ez nem igazi jan-ku-ce, nem anglézi, nem hollandus tuán ... más ember! Talán

Mah úr, akinek a dzsunkáin szolgáltunk, talán még Mah úr is azt mondaná: a jó

szellemek hozták a Taitsingra őt és a másik két fehért! Múltak az órák. Monostory annyira belemerült a munkába, az elvégzett

feladatok ellenőrzésébe és az újabb munkaterületek kijelölésébe, hogy észre se

vette, mi történik a hajón túl. Még csak arra se ügyelt, hogy mennyiben gyengül fokozatosan a szél, mi történik a közeli hajókon, a Bundnál, ahol már állították az

új jelzőárbocokat, vagy a parton, ahol katonák serege jelent meg, hogy segítséget

nyújtsanak a kisodródott hadifregattnak s annak a dzsunkának, amelyik egyszerűen rázuhant a raktárházak felügyelőjének épületére.

Mindezzel Monostory nem törődött. Egész lényét elfogta, megszállta a

kötelesség iránti rajongás, az a jó érzés, amit akkor tapasztalunk, amikor új helyre

kerülve mindent rokonszenvesnek találunk, embereket, munkát egyaránt. Tetszett neki a hajó, a Taitsing klipper, és tetszettek az emberek. Kucsuk basa

mellett megszokta, hogy főleg „színesek" a társai. Ellentétben az akkori idők

legtöbb európai kapitányával, tisztjével, ő ama ritka tengerészek közé tartozott, akik igen jól tudták: nincsen kitűnőbb kormányos, árbocmatróz, fedélzeti legény

az ázsiai tengerpartok fiainál, csak éppen ismerni kell szokásaikat,

gondolatvilágukat, és válogatni kell közöttük. A Taitsingnál ezt a válogatást

elvégezte Klinkenberg kapitány. Már az első órában látta, hogy pompás legénység

szolgál Bumpus hajómester keze alatt. Klinkenberg kijelentése, hogy egy

embere sincsen, aki ne esett volna át hajókatasztrófán, nem volt éppen

nagyképű, fellengzős hivalkodás. Aki tudja, mi a hajót érhető legnagyobb baj,

az tudja, mi a kötelessége, hogy elkerülje ezt a bajt. Amennyire megismerte az embereket már az első órában — akik valójában

két csoportot alkottak, a kínai és maláj csoportot —, annyira megismerte a

hajót is. Kucsuk basa hajója, a Szultán Szelim amolyan átmenet volt a hétszázas

évek hadifregattja és a nyolcszázas évek bark hajója között. Lomha volt, lassú,

de tengerálló, és ha megszorították, megfelelő szélben még vágtatni is tudott.

Amikor Monostory azt mondta, tudja, milyen a klipper, igazat mondott: a

Vörös Oroszlán hajóját, a klippert, amit a Kalózparton elcsíptek, töviről

hegyire áttanulmányozta. A gyors mozgás és fordulékonyság titka nem volt

más, mint a karcsú hajótest és a vitorlák nagy felülete. Mint az akkori idők

tréfája mondta: a klipper az a hajóféleség, amin a kapitány összes

fehérneműjét és a legénység minden létező pokrócát felhúzzák a vitorlák

mellé. Járta a hajót, ismerkedett vele, boldog volt, hogy lekuporodhat egy-egy

ember mellé, figyelheti a munkáját, vagy segíthet neki. — Hogy hívnak? — Lenni Rimau, a Tigris — hangzott a válasz. Hívni Tigrisnek, mert nem

félni senkitől. — És téged? — Hívni Mao Ta-ko. Master Klinki ellopni kalodából Hong Kongban.

Másként Mao Ta-ko nem lenni! Mao Ta-ko lenni Master Klinki hű kutyája! Monostory boldogan szívta magába a gőzölgő fedélzet kátrányillatát, a

kötelek nehéz, fojtó, olajos szagát, a faggyúval impregnált vitorlák különös

kipárolgását. De főleg az embereket, akik újdonságot jelentettek, egy, még

nem ismert világ előhírnökeit, akikkel együtt küzdenek majd, hogy teljesítsék

a vállalt parancsot: győzni a teahajók nagy versenyében. Éppen erre gondolt, Ah King és Mao Ta-ko vitorlavarró munkáját vizsgálva,

amikor meglepetésére fülébe csengett Bumpus hajómester hangja: — Sir, a Black Prince csónakja a hajóhoz állt! Bolond ez a Bumpus, hogy ilyesmit jelent? De már idő se volt a további

csodálkozásra. Fiatal tiszt állt Monostory elé, meghajolt: — Szolgálatára, Sir, Henderson hajóhadnagy! — és a zubbonya zsebébe

nyúlt. Gondosan összehajtott, figyelmesen körülragasztott, hosszúkás levelet vett elő. — Asszonyom küldte — mondta a hadnagy —, a kapitányom hitvese. Kérem,

olvassa el, és adjon választ. — A meglepetések napjait élem ... — dörmögte Monostory Balázs. A

hadnagyhoz fordult: — Kérem, várjon.

Kinyitotta Klinkenberg kabinját, belépett. Felpattintotta a levelet. Első

pillantása az aláírásra esett: „Szívélyesen köszönti Hudson kapitány neje." — Nem érteni — dünnyögte Monostory magyarul —, honnan ismerem én

Hudson kapitány nejét?! De nézzük csak .... Még közelebb állt a kabinablakhoz, hogy jobban lássa a neki szokatlan női

írást, a szálkás, hegyes, egyes szavaknál cikornyás betűket. Kapitány Úr! Talán elhiszi, hogy mélységesen meglepődtem, amikor férjem beszámolt az

önnel való találkozásról. Mr. Monos, aki magyar! Szerintem nem lehet más, mint az a magyar tiszt, akit nálunk, Veronában, signore Monostorynák hívtak, és aki

akkor jó barátja volt családomnak, a sokat szenvedett carbonari családnak, a

Malatestáknak, és ha nem csalódom, személy szerint nekem is, Gabriela

Malatestánák. Igen uram, én vagyok Gabriela Mclatesta, aki önnel együtt lelkesedett a szabadságért, ön eltűnt, de nem annyira, hogy ne tudják sorsáról.

Tudom, hogy tengerész lett, tudok tetteiről. Férjhez mentem. Az urammal

Nápolyban ismerkedtem meg mint angol haditengerésszel... De miért fecsegjek annyit itt? Kérem, fogadja el meghívásunkat: látogasson át

a hajóra, s legyen a vendégünk. Kérem, nézze el tálán túlságosan gyorsan papírra

vetett soraimat. De a tudat, hogy sok idő után végre láthatom, sietésre ösztönöz. Nyugtasson meg küldöncöm útján, hogy Mr. Monos azonos signore

Monostoryval! Szívélyesen...

Monostory kiejtette kezéből a levelet. Homlokán lüktetni kezdett az ér, feszült a torka, elhomályosodott a szeme. Gabriela Malatesta! Itt van, a Távol-Kelet kapujában, Singapore-ban mint egy angol hajó

kapitányának felesége. Az a Gabriela Malatesta, akit tíz esztendő után sem

felejtett el, hiszen — szerette! A kerek hajóablakhoz lépett, kinézett a vízre. A közelben ott himbálódzott a

kerekes gőzös. Matrózai éppen azzal foglalkoztak, hogy a vízre tett csónakokba

segítették a hajón rekedt — és feltehetőleg erősen tengeribeteg — utasokat. Az

ilyesmi minden tengerész legvidámítóbb szórakozásai közé tartozik, de Monostory most alig vette észre a gőzösön lejátszódó eseményt.

Inkább a kikötőöböl távolabbi része felé nézett, ahol a tej szerűen szürke vízen

ide-oda imbolygott három meredeken felszökő árboc. Messziről hirdette, hogy

klipper horgonyoz ott, a Black Prince, a Fekete Herceg. Gabriela Malatesta — majdnem hihetetlen! — annak az embernek a felesége,

aki lenéző, gőgös viselkedésével, sértő szavaival elérte, hogy iránta Monostory

Balázs tengerészkapitány megvetést érez. Ennek az embernek a hajójára menjen át, aki nem óhajtja hajóján vendégként

látni a Taitsing kapitányát? A történtek ellenére Hudson felhatalmazhatta

feleségét, hogy hívja meg a Monostoryt, de... a negyvennyolcas szabadságharc

magyar tengerésztisztje nem óhajt Hudson hajójának fedélzetére lépni. Még akkor sem, ha Gabriela Malatesta ott a háziasszony! Monostory érezte, hogy nem utoljára találkozott Hudson kapitánnyal, azt is

tudta, hogy csendesnek mondható összecsapásuk amolyan kardpenge-

köszörülés volt, megelőzve a későbbieket. Az ilyesmit megérzi az ember, akár

tudatosan, akár ösztönösen. Nem óhajtotta látni Hudson kapitányt, még kevésbé Gabriela Malatestát

mint Hudson nejét. Klinkenberg térképasztalán talált tintát, kitűnően meghegyezett lúdtollakat,

sőt (pergamenszerű, régies, sárgás) levélpapírt is, amely összehajtogatva

egyben borítékul is szolgált. Rövid gondolkodás után leírta a választ:

Asszonyom!

Sajnálom, hogy csalódást okozok önnek. Való, hogy magyar vagyok, és váló,

hogy Monosnak hívnák, de nem Monostorynák. Elég sokszor megtörtént, hogy

nevünket összetévesztették. Erre különösen az adott okot, hogy mind a ketten Törökországba emigráltunk, tengerre kerültünk. Sajnos, Monostory Balázs

barátom rövidesen meghalt, egy tengeri katasztrófa alkalmával. Aki híremet vette,

többnyire azt hitte, hogy azonos vagyok Monostory Balázzsal. Pedig nem így van. Monostory Balázs nem él, nem voltunk azonosak. Köszönöm meghívását, és nézze

el ismeretlen tisztelőjének, hogy akaratán kívül kénytelen egy kellemesnek

ígérkező látogatást visszautasítani. Mindenkori híve

Tahar bej kapitány, régi nevén Monos István magyar emigráns

Pecsétviaszt melegített, s hamarjában egy kínai pénzecskével pecsételte le

a választ.

— Így a helyes — suttogta — másként nem tehettem. Kilépett a fedélzetre. A hadnagy eléje állt. — A válasz, Sir? — Tessék. Kérem, adja át Hudson kapitány nejének. A hadnagy tisztelgett,

megfordult és indult, Monostory is megfordult. Érezte, ha néhány percre is, de szüksége van a magányra. Visszatért a kabinba. Megint az ablakhoz állt. Nézte a távolodó

hullámokon le-fel táncoló csónakot. A csónak megkerülte a kerekes hajót, s a

távoli klipper felé tartott. Úgy látta, egy női alak áll a klipper orrában. Nézi a közeledő választ hozó

gigget...

És úgy döntött, hogy a legokosabb, ha újból felveszi az éveken át viselt,

Kucsuk basa által adományozott nevet, amit szinte ösztönösen írt a levél alá. Tahar bej. Milyen kedves volt ez a név sok-sok éven át! Legyen továbbra is az. így kívánja a sors, amely annyiszor közbelépett az

életében. Elővette a távcsövet. Azzal kísérte a klipper evezőseinek munkáját.

Szívósan dolgoztak. A többi hajó mögött jól látta a klippert is. Annyira messze

volt, hogy a többi hajó csak éppen a hajóorrt és a tatot nem fedte fel. Amikor a gigg a klipperhez ért, feltűnt a taton Hudson kapitány alakja. Monostory Balázs, azaz Tahar bej hirtelen összecsukta a látcsövet. Nem

akarta látni azt az embert, aki iránt a rokonszenv legkisebb jelét sem érezte, és

aki férje hajdani csodálata és rajongása tárgyának, Gabriela Malatestának.

NEGYEDIK FEJEZET

Teljes vitorlázattal északnak. — Karabélyok a fegyverállványokon. — A Fekete

Pirátok rejtekei. — Lin Kuo-Keng admirális, a Gyöngy-folyó aranyhala. — A kalózok

felségjele. — Eredménytelen kutatás. — Hallani valamit? — Monostory parancsot ad. —

Két tűz között. — A Fekete Pirátok ... — ... és vezérük, Lin admirális. — Ki a felelős? —

Lin ultimátuma. — A Taitsing továbbhalad

Éjfélt ütött a hajóharang. Egy, kettő... — Hahó, őrség, ott elöl! — Minden rendben! — Hé, főárboc! — Minden rendben! — Kormányos, mi az irány? — Északról egy vonással lenni keletre! — Köszönöm, rendben! Monostory Balázs lejött a tatfelépítményről. Léptei alatt megszokottan dongott a fedélzet. A hajó hasa alatt duruzsolt a víz, az orr ívelt előrészéhez felvágódott egy-egy

hullám. Az eresztékek nyögtek, recsegtek, az árbocok megroppantak egy-egy erősebb

szélnyomásra. A kötelek és csigák, feszítők és kapcsok derűs zaja beleolvadt ebbe

a hajósember szívének oly kedves muzsikába. A Taitsing a Dél-kínai-tenger felső harmadában, a Paracel-szigetek közelében

törtetett előre. Megkapó, lenyűgöző éjszaka volt. Déltengeri éjszaka. Az ég mély bársonyából

ékszerként ragyogtak a csillagok. Itt egyformán látszott a déli és az északi féltekének egy-egy részlete. A Jákob Létrája, a Szextáns, a Kompasz elsősorban

is azt hirdette, hogy a déli félteke égitestjeinek névadói tengerészek voltak. De a

Szextáns felett ott kapaszkodott az Oroszlán csoportja, még feljebb különös

ferdeséggel, a megszokott alaktól eltérően, a Nagy Medve, amit mi Göncölnek

nevezünk. A Paracel-szigetek felől a kámforfa erős illata terült a tengerre. Ez már

Kína hírnöke volt, ahol csinos dobozkák, székek, trónusok, asztalkák

készülnek az örökös illatú, pompás fából. Holdfény nélküli éjszaka volt. Ilyenkor látni ugyan, de mindent

sejtelmesen, valószínűtlenül. Vibrál a tenger ott, ahol a világító állatkák

miriádjai foszforeszkálnak vörös, lila és zöldes fénnyel. Az ég csillagai szinte

elérhető távolságból szórják szerte sugaraikat. És jó szeme legyen annak, aki a

tenger és az ég kettős villódzásában végigkíséri, számolja az egyre feljebb törő

keresztvitorlákat. A főárboc csúcsvitorlája, a Jákob Létrája szélső csillagát, az

Oriont döfködte.

A Taitsing teljes vitorlázattal haladt, vagyis az összes létező „ponyvával",

amikor valóban alkalmazható a tréfás tengerészmondás: a legénység és a

kapitány minden fehérneműjét kifeszítették. Az alig kilencszáz tonnás hajón

3350 négyzetméter vitorla feszült. Fenn volt az előárboc öt, a főárboc hat, a

tatárboc öt keresztrudas vitorlája, a tatárboc spanker nevű tatvitorlája, mind a

négy orrvitorla, az előárboc és a tatárboc két-két szárny vitorla ja, ami az

éjszakában fantasztikus szélességet adott a keresztvitoriázatnak; és

mindezeken kívül kifeszítették a staysail nevű repülő vitorlákat, kettőt-kettőt a

tatárboc és a főárboc meg a főárboc és az előárboc között. Csak éppen még a

kapitány ingei hiányoztak! A klipper a legideálisabb széliránnyal, a háromnegyedessel haladt. Nem is haladt, de rohant. Ez a szélirány és szélerősség (négyes szél volt) a klipper kedvence. Monostory Balázs, vagyis most már megint Tahar bej parancsnokhelyettes-

kapitány, kényelmesen járta a fedélzetet. A kormánynál ketten álltak: Ah King és Mao Ta-ko, a két kínai. A hajóorrban

egy legény, a Herceg, és az előárboc kosarában ugyancsak egy ember, Mata Hari,

a Nap Szeme, a kitűnő árbocőr helyezkedett el. A főárboc tövében Turkovics

hajómester szundikált, körülötte négy maláj matróz kockázott. Békesség, nyugalom volt, és talán biztonság is. Éppen ezért egy avatatlan, aki történetesen a fedélzetre pottyan, mélységesen

elcsodálkozott volna, ha a főárboc kötélbakjaira tekint. Két fegyverállvány támaszkodott itt a bakokhoz, mindegyiken hat-hat

karabély, több kard és pisztolyok, revolverekkel. A Taitsing északnak tartott, a Min folyó torkolatába, Fucsou város híres

teakikötőjébe, a Pagodába, a versenyklipperek gyülekezőhelyére. Singapore-ban sikerült teljesen rendbe hozni a hajót, a legkisebb hibát is

kijavítani. Klinkenberg szakértelme és nagy tudása valósággal újjávarázsolta a

tájfuntól megtépázott hajót. — Talán már a Min folyónál is tudják, Londonban meg rövidesen, hogy a

Taitsing versenybe állt! — nevetett Klinkenberg, amikor kéthetes veszteglés és

még nagyobb munka után kijelenthette: a hajó indulásra készen áll. Elképzelhető, hogy Klinkenberg és Monostory között többször szóba került

Hudson látogatása, ami ugyancsak meghökkentette a Taitsing angol parancsnokát. — Nem értem! — mondta már akkor este, amikor visszatért a klipperre, a

hivatalos ügyek elintézése és a Mah úrral való találkozás után. — Nem értem! Hudson, kérem, higgye el, hogy nem túlzók, gazember! Legalább akkora

gazember, mint volt Hieronimus Eastman. Simasága mögött a legnagyobb

aljasság lapul. Nem ok nélkül említem Eastmant, akit Vörös Oroszlánnak

neveztek. Hudson annak idején Eastman egyik hajóján szolgált, a flottánál, amikor a flotta a Keletindiai Társaság hajóinak kíséretét látta el.

— Tehát tőle tanult! — mosolygott Monostory, aki akkor már részletesen

elmondta a Vörös Oroszlán elbukásának egész történetét. — Tény, hogy tanult, de most már arra se lenne szüksége — vigyorgott

Klinkenberg. — Hétpróbás csirkefogó! Pompás családi összeköttetései vannak,

amiknek a segítségéve] minden aljasságát eltussolja. Nincsen még egy ember,

akitől jobban kell óvakodnunk, mint Hudson kapitánytól! — Arcáról eltűnt a derű. Elgondolkozva mondta: — Egyszer már keményen összefutottunk, ö is azok

között volt, akik kigolyóztak a flottától. De ez még hagyján, joga volt hozzá mint

olyan valakinek, aki azt vallja, hogy nekünk, angoloknak, hódítani, rabolni, fosztogatni és — felfedezni kell! Mondom, hagyján, mert ezt hirdeti nálunk

jóformán mindenki. De Hudson velem kapcsolatban hazudott, rágalmazott,

vádolt. Miatta vesztettem el a rangomat, miatta vette el a tengernagyok bírósága a

kardomat, s nem rajta múlt, hogy sikerült elkerülnöm a várfogságot. És ez az ember járt itt a Taitsingonl Megfoghatatlan! — Klinkenberg egyik

dührohamból a másikba esett. — Gyűlölöm! Megvetem! Ez az ember az, akit

gondolkodás nélkül lelőnék! Monostory teljes mértékben osztotta a kapitány kifakadását. Minden

részletesebb kommentár nélkül elhitte, hogy Hudson gazember. Csak bele kellett

néznie a szemébe, szájának örökösen gúnyos vonalára, figyelnie keskeny, csontos kezének nyugtalan rángását, ideges ujjmozdulatait.

— Hiszem, hogy Hudson süllyesztette el Graveson hajóját! — Jelentette ki Klinkenberg. — De hát erről sem lehet beszélni. Hudson

feddhetetlen, Hudson minden tengerészkapitány felett áll! — A dühroham nevetésbe fulladt. — Ismétlem, a legnagyobb csirkefogók egyike! Mindenesetre

egy biztos: vigyáznunk kell, Sir, nagyon vigyázni! őszintén szólva azt hittem,

hogy a Black Prince nem vesz részt a versenyben. Kölcsönösen tévedtünk. Van ilyen eset. Hudson azt hitte, hogy a Taitsing versenyen kívül marad. Én ugyanezt

hittem a Black Prince-től. De mint mindennek, ennek is meglesz a jó oldala.

Hudson népszerű kapitány a fogadók előtt. Sokan megfogadják a hajóját.

Sokan? Rengetegen! De akadnak majd, akik a Sericára, mások az Arielre,

megint mások a Fierry Crossra tesznek. Nem is beszélve a többiről, a Tae-

ping, a Falcon, a Chinaman, a Flying Spur, a Cutty Sark, az Ada és a Bolton

klipperekről. Mert ennyi hajó vesz részt a versenyben. Minden hajóra

megfogadott pénz fele a győztesé, uram! Rettentő nagy összeg ez, Sir,

rettentő! Vehet belőle legalább hat ilyen hajót! Klinkenberg valósággal tűzbe jött. Mint egy elragadtatott gyerek, úgy

lelkesedett, beszélt a nagy „teaversenyről", Kína Min folyójának Pagodájától a

London-dokkig. — Az sem megvetendő, hogy eladjuk az első teaszállítmányt. Tudja, az

emberek java része nagy bolond mindenki abból a teából akar, amit az első

klipper hozott három óceánon át! — Legyintett. — Persze ne higgye, hogy

engem csak az hajszol: sok pénzt vágjak zsebre. Fenébe a pénzzel, Sir! Az én

derék és jó Mah barátomnak akarok örömet szerezni, és vele együtt örülni,

hogy Klinkenberg, a megvetett Klinkenberg és a Taitsing győzni fog! Monostory mosolyogva nézett a csupa mozgás, ideg, tevékeny akaratnak

élő emberre. — És győzünk? Gondolkodás nélkül jött a válasz: — Győzünk, Sir!... Győzünk, ha elkövetünk mindent a győzelemért. Egy

perc még álmunkban se múlhat el anélkül, hogy nem ennek a tudatában

Cselekszünk! Aki hisz, már félig győzött! Én hiszek. És ön, Sir? Monostory csendesen, elgondolkozva mondta: — Erre én egyszerű választ nem tudok adni. De úgy gondolom: egész

életem abban a hitben telt el, hogy tudom, mii akarok tenni, és kitartottam a

hitem mellett. Most már én is hiszem, hogy a Taitsing győzni fog. Hiszem,

mert akarom! Hiszem, mert egyre inkább utálom Hudson kapitányt! Klinkenberg a kezét nyújtotta: — Szorítsuk meg egymás kezét, Sir! Fogjunk össze, ahogy mondani

szokták. Én nem győzöm bámulni Mah barátomat, hogy önt és önön keresztül két barátját idehozta nekem a Taitsingral Mah a szerencse embere, és aki vele társul,

az nem járhat rosszul. Mielőtt a klipper elindult volna kínai útjára, találkoztak Mah úrral. Titokban,

még a legénység előtt is titkolva kereste fel Klinkenberg és Monostory, vagyis most már Tahar bej — mert megegyeztek, hogy ezen a néven vezeti a hajót — a

volt mandarint. Csodálatos, lakkdobozhoz hasonló házának egyik, még eddig ismeretlen

részében, a kerti teaházban fogadta a két tisztet. Itt a legyezőpálmák árnyékában állt a kedves kis teaház, Mah úr (és minden

kínai ember) meghitt, védett kuckója. Akit ilyen helyre meghívnak a kínaiak, azok becsben állnak a meghívó előtt. Bár a tájfun leszaggatott néhány ajtó- és

ablaktáblát Mah úr házán, s gyökerestül kicsavart több fát, el lehetett mondani: az

istenek szerethették Manót, mert az orkán valóban kis kárt okozott birodalmában. — A legnagyobb titoktartás! — tekintett Mah úr az előtte kuporgókra. — A lehető legnagyobb! — egészítette ki Klinkenberg. — Természetesen — mondta Tahar bej kapitány. — A hajó tulajdonosa

Klinkenberg úr, a kapitány pedig én vagyok — a külvilág felé. A hajón együtt dolgozunk. Szívesen fogadom el a segítséget, hiszen újonc vagyok még a

klippereken. — Titoktartás és figyelem! — tette hozzá Mah úr. — Sokan nem örülnének a

Taitsing győzelmének... ezt nem szabad elfelejteniük. De főleg nem a Fekete

Pirátokat! ... A beszélgetésnek erre a részére gondolt Monostory Balázs, amákor a

fedélzeti félhomályban ránézett a fegyverállványra.

A Fekete Pirátok. Századok óta a Kínai-tenger és a tengerpart legveszedelmesebb része az a

terület, ami a Paracel-szigeteknél kezdődik, és tart Macau és Hong Kong

érintésével egészen Sanghajig. Ez volt még történetünk idejében is a kalózok és

tengeri rablók, a pirátok fő zsákmányterülete. A pirátok nemcsak hajókat, de

településeket, kisebb városokat, kikötőket is megrohantak, kifosztottak,

elpusztítottak, porrá égettek vagy leromboltak. Rejtekük volt a kínai partok számtalan szigete, de még inkább a Kanton és

a Macau közötti mocsárvidék, a Gyöngyfolyó parti bozótosa, a dzsungelek, a

lápok, a félelmetes szigetek, ahová avatatlan nem tehette a lábát. A pirátok kisebb-nagyobb csapatokat, szervezeteket alkottak, amelyek

időnként egymást is megtámadták, de csak akkor, ha mást nem lehetett

megtámadni. Amit az amerikai partokon a XVII. század végén és a XVIII. században —

sok évtizeden át — a „flibustier"-k jelentettek, ugyanez volt a szerepük a kínai

pirátoknak Ázsia partjainál. A flibustier-k (egyesült angol, holland, francia

tengeri kalózok) szervezete valóságos szabadkőművesi intézmény volt,

legfőbb vezérrel, kapitányokkal, alkapitányokkal, egész életükre felesküdött,

hűtlenségért halállal lakoló kalóztársakkal. Valóságos avatáson kellett átesnie

annak, akt a flibustier-k (más néven: „fréres de la côte" — parti testvérek)

szervezetének tagja akart lenni. Zászlójuk a fekete lobogó, jelvényük a halálfej

és alatta a homokóra volt. A flibustier-k szervezetét csak a XVIII. század

végén, nemzetközileg összehozott flották tudták az amerikai partokon

felszámolni. A pirátok nyilván a flibustier-ktől tanultak. Az 1800-as évek közepén még csapatosan járták a tengereket a kínai

pirátok dzsunkái, nagyméretű parti sampanjai. Közöttük is a leghíresebbek a Fekete Pirátok voltak, akikre Mah úr joggal

hívta fel Klinkenberg és Tahar bej figyelmét. A Fekete Pirátok mögött fehér gazemberek is lapultak! Ez a félelmetes, láthatatlan, szinte megfoghatatlan szervezet rengeteg

gondot okozott a kínai hatóságoknak, továbbá Macau portugál és Hong Kong

angol gyarmatosítómak. Főleg azért, mert a jelek azt mutatták, hogy a

„vezérkarban" és a „támogatók" között portugálok és angolok is akadnak. Voltak,

akik tudni vélték, hogy a Fekete Pirátok vezére fehér ember, legalábbis portugál, de ennek ellentmondott az, hogy a szervezet javarészt kínaiakból áll, márpedig a

copfos kalózoktól, tengeri rablóktól bajosan lehetett elvárni, hogy idegen

vezérnek engedelmeskedjenek. De hát, mint ilyenkor lenni szokott, mesék, legendák keltek szárnyra a vezér

személyét illetően. Mindenesetre a legnagyobb titokzatosság övezte. Néhány

évvel Hong Kong angol annektálása után történt, 1841-ben, hogy a kínai pirátok

még nagyobb kedvet kaptak a városok, falvak, települések fosztogatásához és a

hajók megtámadásához. Az is feltűnt, hogy szervezettebben, egységesebben

hajtották végre támadásaikat, mint azelőtt. Ekkor kelt szárnyra egy név: Lin Kuo-keng admirális, a Gyöngy-folyó Aranyhala. A hosszú és festői név mögött maradt

a sejtelmesség. Lin itt bukkant fel, Lin itt rabolt, Lin megtámadta az amoji

kereskedők flottáját, Lin felégette a Jaguár klippert, Lin felperzselte az amoji raktárakat... és ez így ment éveken át. Legutóbb, mint Mah úrtól értesültünk,

egészen Singapore-ig csapott le Lin Kuo-fceng admirális, a Gyöngy-folyó

Aranyhala: elfogta a Gladiátor angol hadifregatt egész tisztikarát, amikor azok kutterjaikon a sanghaji angol kormányzó fogadására indultak.

Úgy tűnt, hogy az ázsiai vizeken hajózó és különösen Hong Kong védelmére

kiküldött angol flotta is tehetetlen Lin merész támadásaival szemben. Erre éppen a Gladiátor esete volt a legjobb példa. Mármost csak az van hátra, hogy feltegyük a kérdést: honnan lehetett tudni,

hogy a Fekete Pirátok, azaz Lin Kuo-keng admirális hajtotta végre ezt vagy amazt

a támadást? Tudni kell, hogy Lin igen büszke lehetett a „Gyöngy-folyó Aranyhala" címre, mert amióta neve ismertté kezdett válni, a támadások helyén

vagy a megtámadott és elpusztított hajóroncsokon, valahol, valamerre mindig

megtalálható volt nevének jele: az aranyhal. Természetesen akdtak, akik túléltek ilyen támadásokat, elbújtak valahol, vagy

megszöktek, azoknak beszámolóiból kiderült, hogy a Fekete Pirátok közismert,

nagyméretű fekete lobogóján nemcsak a növekvő félhold íve látható, hanem a

félhold hajlatában egy aranyhal is, ha a támadást Lin admirális, a Gyöngy-folyó Aranyhala vezényli.

Voltak, akik esküvel állították, hogy az admirális fürge dzsunkáján, a hátsó

árboc tetején egy több méteres, selyemből készült aranyhalat lenget a szél, akár a kínai császár aranysárkány-lobogóját.

De olyan ember egy se akadt, aki látta vagy ismerte volna Lin admirálist, a

Gyöngy-folyó Aranyhalát. Személyét a legteljesebb titoktartás fedte el. Amikor elcsípték a Fekete Pirátok egyik legfőbb alakját, Tai Tongot, aki

kapitánya volt a Fekete Pirátok egyik csoportjának, a kínai és az angol bírák

elsősorban is Lin admirálisról faggatták. — Felnégyelhettek, kitéphetitek a szívemet, lecsaphatjátok a fejemet, akkor se

tudok mást mondani, ő, hatalmas bírák, mint azt, hogy Lint soha nem láttam, talán

senki sem látta! Csak a hangját hallottam. — Nem láttad, de a hangját hallottad?! — csodálkoztak jogosan a bírák, a

rendőrparancsnokok, akik már valóban szerettek volna a nyomára jutni Linnék,

vagy legalábbis valamit megtudni róla. Tai Tong, aki jól tudta, hogy másban úgyse lehet része, mint a felnégyelésben,

elmosolyodott:

— Így igaz, hatalmas bírák! Lin admirálist sohase láttam. De hallottam.

Mindig a hajóján találkoztam vele. Hol lelhetitek a hajót? Azt én se tudom. A

hajó időnként előbukkan, a mi hajóink mellé áll, többnyire éjszaka idején, mi lemegyünk, le a kabinba, ott egy fekete függöny mögött megszólal Lin hangja:

„Figyeljetek, íme, a parancsom..." De őt nem láttuk soha, higgyétek, ó, bírák! Aki

megkísérelte volna elrántani a függönyt, azt az őrök ott helyben lefejezték

volna. Most, tudom, éppen ez vár rám, mégse mondhatok mást: nem láttam

Lint, nem tudom, ki ő... de nagy ember, nagyobb minden mandarinnál is, talán

a császárnál is, talán az isteneknél is! Sokan nem hittek Tai Tong szavainak. Pedig igazat mondott. Az idők

folyamán hol kisebb, hol nagyobb halacska került a Fekete Pirátok közül a

hatóságok horgára, de a válasz egyértelmű volt: nem látták, nem ismerik Lin

Kuo-keng admirálist, a Gyöngy-folyó Aranyhalát, a Fekete Pirátok rettegett

vezérét. Időnként — részben besúgások következményeként vagy az állandó

nyomozás segítségével — felbukkantak olyan hírek, hogy itt vagy amott

lelhető Lin rejteke. De ezek is mind-mind hamis hírnek bizonyultak. Feldúltak

egy volt mandarinpalotát a Hong Kong sziget Shaukivan városkájában; egy

híres kantoni kereskedő nyári lakát Kanton külső részén, Fucsan mellett;

valósággal felperzselték a kantoni öböl torkolatában levő Tai-Ping egyik

szigetét, mert többen esküvel vallották: a sziget mélyén, a barlangban rejtőzik

Lin admirális főhadiszállása. Mire azonban az angol és portugál katonák megjelentek, a sziget

barlangsorai üresen tátongtak. A megfigyelők úgy találták, hogy alig néhány

órával előbb emberek tartózkodtak a barlangsorok rejtekeiben. Tai Tong vallomása után megkezdődött a kínai dzsunkák átvizsgálása.

Nem kis munka volt Kína partvonulatát — Csingtaótól lefelé, egészen Hajnan

csücskéig — szünet nélkül szemmel tartani, beleértve a hatalmas folyók

torkolatait, a kicsi és nagy öblöket, a kicsi és nagy tengeri kikötőket. A

dzsunkák és nagy sampanok száma több tízezer, ha éppenséggel nem több

százezer! Macau portugál hatóságai, Hong Kong angoljai és a kínai császári

hajóhad több egysége feltartóztatott jó néhány gyanúsnak vélt dzsunkát, amit

Lin admirális vezérhajójának vélték. Eredmény nélkül. Lin nem került elő, Lin ismeretlen maradt, Linnek sem a tartózkodási

helyét, sem a búvótanyáit nem fedezték feL ... Monostory Balázs újból felment a kormányfedélzetre, belenézett az

iránytű dobozába, bólintott a kínai kormányosok felé: — Minden rendben. Ah King mosolyogva felelt: — Lenni minden rendben.

Porkoláb, amikor szóba került, hogy a kínai - vizeken a klippert a kalózok

támadása fenyegetheti, felajánlotta, hogy kiképzi a fegyverforgatásra a

legénységet. — Nagyszerű, nagyszerű! — lelkesedett Klinkenberg. — Ezzel

visszaálmodom azt az időt, amikor hadihajón szolgáltam! A fegyverállványon sorakozó puskák nemcsak azt hirdették, hogy a

Taitsing felkészült egy esetleges támadásra, hanem azt is, hogy a klipperen

rend és fegyelem uralkodik. A fegyverek tisztán, zsírozva, ragyogó csövekkel

bizonyítják, hogy kezelőik tudják kötelességükéi;. Monostory újból elhaladt a

fedélzeti lámpánál kuporgok mellett. Csendes nevetgélés tanúsította, hogy

békesség uralkodik a fedélzeten. Turkovics a közelben egy kötélrakáson szundikált, mint ami illő egy jó

hajómesterhez. Időnként felnézett, hunyorgott, de egyre százat, hogy semmit

se látott a fedélzet világából! A kitűnő zenggi hajósra nem lehetett ráismerni,

ha singapore-i állapotára gondolunk vissza. Turkovics kivirult, átalakult,

visszanyerte régi énjét, külsejét. Bumpus megosztotta vele ruhatórát: lötyögő

angol tengerésznadrágot, piros mellényt, széles gallérú, bő ujjú inget, apró,

skót sapkára emlékeztető fejfedőt kapott, a széles bőrövről,

tengerészbicskáról, ezüstsípról nem is beszélve. Az ünneplőt Porkoláb és

Monostory állította össze, úgyhogy Turkovics elmondhatta: évek óta ennyi

ruhaneműje nem volt. A hajóorrban a Herceg kuporgott. Feje felett a belső orrvitorla feszült, mint

óriási denevérszárny. A Herceg — valóban herceg volt, de ezzel annyit sem törődött, mint a bálna

a tengerben, hogy ki az angol hajóhad vezénylő admirálisa. Igazi neve Szangkuriang volt, negyedik fia Szurakata uralkodójának. De neki nem kellett

sem a királyi udvar, sem a hercegi cím, rang, sem kiváltság, megkülönböztetés.

Szangkuriang herceg a tenger után vágyott. És amikor a sors összehozta földijével, Mata Harival, aki hazalátogatott a falujába, kész volt az elhatározással.

Egyik se járt rosszul: a Hercegből nagyszerű tengerész lett, Mata Hari értéke

tovább emelkedett Klinki tuán előtt. (A Herceg volt egyébként az egyetlen ember, akinek elnézték a klipperen, hogy nem tudja, mi a hajótörés.)

A hajó előrészén teljes sötétség honolt. Klinkenberg kérése volt, hogy lámpák

nélkül haladjanak el a Paracel-szigetek és zátonyok közelében. Ezért csak a tájoló

lámpája és a kis fedélzeti lámpa égett. De a tenger visszaverődő villódzása, a csillagok fénye meglepő módon adott

annyi világítást, hogy a fedélzeten mindent látni lehetett. Nemcsak a tárgyakat, de

az arcokat is. Szangkuriang herceg ültéből feltápászkodott, amikor a kapitány melléje lépett.

— Minden rendben? — Minden, tuán.

— Hajót láttál? A Herceg megrázta fejét. Nem látott. — Fényeket? — Nem. Még arra gondolt, hogy illő volna a mélységet megvizsgálni, hiszen a

Paracelek közelében váratlan meglepetésekben lehet része a hajóknak, ráadásul közel sodródhatnak a zátonyokhoz is — amikor furcsa, nem magyarázható

szorongást kezdett érezni. Vannak pillanatok az életünkben, amikor megérezzük,

hogy valaki merően néz bennünket... vagy megsejtjük, hogy régen látott barátunkkal találkozunk; az sem ritkaság, hogy a legnagyobb napfényben, a

legragyogóbb időben is megérezzük: vihar közeledik, holott ennek még semmi

jele. Monostory ezúttal így járt. Egyedül voltak a tengeren, s mégis körülnézett: mintha figyelné valaki, a

hullámvédeken túlról, egy másik hajóról! — Hallasz valamit? — Nem, tuán, semmit. — Valóban semmit? — Semmit, tuán! Monostory megrázta a fejét. Nem lehet. A Herceg kitűnő megfigyelő

hírében áll. És nem hall semmit! Abban a pillanatban, amikor feltámadt benne

az érzés, hogy valaki nézi — egyszerre zajt is hallott. Ezúttal szokatlannak tűnő, monoton zajt. Egy hajó vitorláinak jellegzetes sustorgását s a hajótesthez ütődő hullámok

döccenését. — Hé, árbocőr! Hé! Felülről máris jött az elnyújtott hang: — Kérdezni, tuán mit akarni? — Nincsen hajó a közelben? — Nincsen, tuán! — Nem hallod? — Nem hallani, tuán! Valaki melléje lépett. Turkovics volt. — Baj van, kapitány? — Figyelj csak, Daniló!... Arra... figyelj!... Nos, hallasz valamit? Turkovics figyelt. Fejét lassan-lassan oldalt fordította, kereste a rejtett hang

irányát. Mintha... Mintha valóban hallana valamit... Szinte súgva mondta: — Talán egy fújtató bálna, kapitány. Nem gondolja? Tegnap is láttunk

egyet a távolban, Monostory bólintott. — Látod, Daniló, ez lehetséges.

Elmosolyodott. Valóban bálna lehet. Fújtat, úszik, csapkod, lomha teste

felvágódik, majd lesüllyed a hullámokba. Igen, igen, bálna lehet. Az ég mélykékjében szikráztak a csillagok. Elmúlt éjfél. Ilyenkor a legmélyebb az álom, a leggyengébb a figyelem, a legmélyebb a

vágy a hajóágy után. Ilyenkor szívesen gondol a kormányos holmi vízitündérekre, a tengeri

legendák Karey anyójára, százméteres tengeri kígyókra, tengerbe veszett híres

hajósok szellemeire... olyasmikre, amiket nappal badarságnak tart, de éjfél

után — hisz bennük. Monostory a magasba nézett. A négyes szél erősödött. A hajóorr vad, zúgó tajtékokat vetett. Az oldalt csapódó hullámok pernietet szórtak a fedélzetre. A hajó északnak rohant. Monostory intézkedett: — Szárny vitorlákat bevonni! Turkovics a sípjába fújt: — Parancsot végrehajtani! A fedélzeten kuporgó négy ember felugrott. A Herceg is rohant a

szárnyvitorlák tartóköteleihez. Ezek a percek jelentették azt a holtpontot, amikor a figyelem a kötélzetre, a

vitorlákra, az árbocokra terelődött. Még Mata Hari, a Nap Szeme is azt figyelte, mint sikerül az erősödő

félhátszélben (tehát nem könnyű pozícióban) leszerelni a szárnyvitorlákat. De a klippereken mindent tudni kell, mindent végre kell hajtani. — Húzzad! Engedd! Eresszed! Pattogtak a vezényszavak. Ilyenkor megbocsátható, ha az árbocőr tekintete társaira kalandozik. Mata Hari — ormán a magasból az előárboc második terebjébol — valóban

élvezettel nézte társait. Se bevonni, se felszerelni nem könnyű a szárnyvitorlákat. Annyira nem, hogy nemcsak a Herceg, de maga Turkovics hajómester is

felmászott az árbocra, hogy segítsen a tartórudak kiszabadításánál. — Húzássá fel, Sir, a szárnyvitorlákat! — kérte az előző napon, még alkonyat

előtt Klinkenberg. Monostory meglepődött:

- Éjszakára?

— Nyugodtan. Ez a szél állandónak mutatkozik. Csak húzássá fel! — Kérem, Sir, ahogy gondolja. De a szél szeszélyes valami, és — mint a tájfun esetében is láttuk — erőssége,

gyengülése gyors változásoknak van kitéve. Amikor Monostory úgy látta, hogy a félhátszél erőssége fokozódik, helyesen

cselekedett a szárnyvitorlák bevonásával.

Éppen azt akarta kiáltani a hágószálon felfelé törtető Turkovics után, hogy

gyorsítani a leszerelést... ... amikor váratlanul kibontakoztak egy dzsunka körvonalai! A dzsunka előárbooa szokás szerint alacsony volt, a mögötte levő (nevezzük

főárbocnak) igen magas. Gigantikus denevérnek hatott, ahogy közeledett, és

látható lett a hald nélküli tengeri éjszakán. A helyzet meglepő, váratlan s így ijesztő is volt. A kínai hajó az oldalfutással a klipper útját keresztezte. A szél alatti oldalon otromba fekete foltok tűntek fel: a Paracel-zátonyok

legszélső tagjai, tele dombocskáknak beillő sziklákkal. A hatalmas dzsunka mögött, mint a vadlibák raja, de a klipper útirányára

párhuzamosan, több dzsunka körvonalai váltak láthatóvá. Ha tehát a klipper

ugyanígy folytatja útját, akikor nem kerülheti el az összeütközést — ha a dzsun-kák is ezt akarják. Fölényes többségükkel nyugodtan megtámadhatták és

legyőzhették a klippert. A Taitsing két tűz közé került. Balról a Paracel-szigetek félelmetes zátonyai, jobbról — mint hajósnyelven

mondani szokták, „nelsoni" formációban — hajórajnak beillő dzsunkasor! A

Taitsing számára más helyzet nem adódott, mint folytatni az utat, bírva abban, hogy békés hajósokkal, a Fülöp-szigetekről érkező kínai kereskedőkkel

találkoztak. Fordulni nem lehetett, erre nem jutott sem hely, sem idő. A még leszereletlen

szárnyvitorláikkal a fordulás egyértelmű lett volna a keresztrudak szétroppantásával.

Maradt a végső, egyetlen eset: „rápréselni" a zátonyokra, és elcsúszni a

dzsunkák előtt, ha azok veszélyt jelenthetnek. — Turkovics, a fegyverekhez! — kiáltotta Monostory, de a parancs

kiadásának pillanatában tudta: ennél értelmetlenebb parancsot bajosan adhatott ki. Öt-hat fegyveres ember hét-nyolc, tíz-tizenöt dzsunka esetleg több száz

fegyveresével szemben teljesen tehetetlen. Ráadásul a legények az árbocokon voltak, s ilyen esetben nem a percek, de a

pillanatok is számítanak. Maradt tehát a reménykedés: nincs ok semmi pánikra, a dzsunkák kitérnek a

klipper elől. Turkovics, a Herceg, Merbabu, a csónakmester, akik elsőnek ugrottak le a

hágószálakról, rohantak a puskákhoz. A többiek azon mesterkedtek, hogy minél előbb lejöjjenek.

A kormánynál tehetetlenül bámult a két kínai, Ah King és Mao Ta-ko.

Dermedten kapaszkodtak a kerékbe, várták a kapitány további utasítását. Régi,

kipróbált kormányosok közé tartoztak (a világ legjobb folyami és tengerparti kormányosai, révkalauzai a kínaiak), és tudták, hogy aki a kereket forgatja, annak

csak egy a kötelessége: a kapitányi vagy az elsőtiszti parancs gyors végrehajtása.

Ah King és Mao Ta-ko jó kormányos volt; hogy dermedten kapaszkodtak a

kerékbe, annak egyszerű oka volt: sejtették, kikkel találkoztak. Monostory azokban a pillanatokban még reménykedett, egészen addig, amikor

melléje ugrott Merbabu csónakmester, megragadta kapitánya karját, és fülébe

ordította: - Lenni rablók, tuán, vigyázz! Minden olyan gyorsan pergett, mint ahogyan széllel szalad a hajó, vagy a

rohanó sellőn átszáguld a csónak. Monostory tudta: arra sem idő, sem mód nincsen, hogy alarmírozza

Klinkenberg kapitányt, Porkolábot és Bumpust, aki most már első tiszt volt,

valamint a többieket. — Tuán, vigyázz! — üvöltötte a Herceg is, aki lekapott a fegyverállványról

egy puskát, és a főhajó magas mellvédjéhez térdelt. Olyan közel került a hatalmas dzsunka, hogy a fedélzetén az éjfél utáni

időben is minden jól látszott. A kormánynál és a fedélzeten, a két árboc között

egy-egy hatalmas méretű, színes lampionpapírral burkolt lámpa világított. A

dzsunkákat, akár öt árbocuk van, és ha ezer tonnásak is, kormányrúddal

irányítják. A rudat — a szél és a tenger nagy ellennyomása miatt — többen

fogják. Most rajtuk kívül mindössze egy ember látszott a fedélzeten. Monostory szinte megbabonázva figyelte ezt az alakot. Fekete selyemruhát viselt, fehér sarut, fekete fátyol fedte el az arcát, amit a

fekete mandarinkalaphoz erősítettek. A mandarinkalap csúcsán több ékkőből

készített diadémcsoport ragyogott. A magányos alak mellén összekulcsolt karral állt, s mereven a klipperre

bámult. Magas ember volt, közel két méter lehetett. A látvány regényes, ijesztő és hátborzongató volt. A középkor hóhérai álltak így, összefont karral, csuklyában, talpig

feketében, álarcosán a vesztőhely előtt. A dzsunka elején két-két régies készítésű rézágyú hirdette, hogy a hajó

éppenséggel nem tartozik a békés kereskedőhajók közé. Monostory önkéntelenül felemelte tekintetét az árbocok csúcsára. Az első árbocon fekete lobogó lengett, a másikon jóval világosabb, hosszan

hátranyúló zászló. A Fekete Pirátok tengernagyi hajójának lobogói: a félholdas fekete zászló

és a „felségjelvény", az aranyhal! Semmi kétség, hogy aki a fedélzeten áll, nem más, mint maga a félelmetes

Lin Kuo-keng admirális, a Gyöngy-folyó Aranyhala. Monostory dermedtsége, amit a dzsunkák váratlan felbukkanása, de még

inkább Lin admirális megpillantása okozott, pontosan annyi ideig tartott, mint

amennyi ideig tízig számolunk.

A hatalmas vezérdzsunka a klipper mellé kanyarodott. Ha Monostorynak

most ideje lett volna, akkor joggal felkiált, elragadtatással: a Fekete Pirátok

értik a dolgukat! A gyékény vitorlák egy jottányit nem lebbentek meg, a dzsunka nemhogy

vesztett volna sebességéből, de növelte azt; a hirtelen manőver révén a

közelség annyira megnőtt, hogy a dzsunka és a klipper egymás mellé

sodródott. Valamikor ez a helyzet ideális állapotnak számított a csáklyázásra. De a vezérdzsunkán senki nem töltött fegyvert, nem látszottak támadásra

váró tengeri rablók, az ágyúk csöve üresen tátongott, egyetlen tüzér nem állt

mellettük. Ugyanezt a műveletet hajtották végre a „vadlibasor” dzsunkái is. Teljes lett a „nelsoni formáció"! A klipper megbénult. Jobbra nem kanyarodhatott, ott sorakoztak a Fekete

Pirátok hajói. Balra nem fordulhatott, mert ott várták a Paracel-szigetek

szirtjei. Visszakanyarodásról szó sem lehetett. Kit lehetett felelőssé tenni a váratlan helyzetért? Mata Harit, a Nap Szemét? Vagy Monostory Balázst, aki sok nehéz helyzetben volt már, az

Implacabiléval éppen úgy, mint Kucsuk basa hajójával, a Szultán Szelimmel,

de így még sohasem járt? A meglepetés mellett a szégyen mart a szívébe. Mit szól majd Klinkenberg vagy Mah úr, aki éppen arra figyelmeztette

kapitányait: a legnagyobb óvatosság a Fekete Pirátok miatt! — Különösen vigyázzon, Sir, ha a Paracel-szigetek közelébe jutottunk! —

intette este Klinkenberg, aki hajóján, bizalmasai előtt is betartotta a változást: ő hajótulajdonos, a hajót az új, kapitány, Tahar bej, magyar származású török tiszt

vezeti. — Természetsen vigyázunk, Sir — bólintott magabiztosan Monostory, amikor

átvette Bumpustól az éjszakai szolgálatot, és elköszönt a kabinjába távozó

Klinkenbergtől. — Mata Harit az előárboc felső terebjére küldöm. — Helyes — bólintott Klinkenberg —, legyünk nagyon óvatosak. Mégis belefutottak a Fekete Pirátok csapdájába! A dzsunka orránál képződött burvány felvágódott a klipper habfedélzetére. A

klipper által feltúrt hullámok végigvágtak a dzsunka szél alatti oldalán. Nemhogy hang-, de szinte kéztávolságba kerültek! Turkovics állához szorított puskával a mellvédnél térdelt, s utasításra várt. Volt elég része a Novara fregatton fegyverforgatásban, tudta, mit kellene

tenni. Az éjszakai őrség többi embere is lekúszott már az árbocokról, és a hajómester

mellé térdelt.

Várták a parancsot. A dzsunka annyira közel húzott el, hogy ha kiengedi vitorláit, akkor a

gyékényt feszítő, derékvastagságú bambusz-rúd rávág a klipper árbocmerevítőire. Az álarcos fekete alak mellén fényesség csillant. Monostory meglátta: vert

aranyból készített hal díszítette az egyébként komor öltözéket. Bizony Lin állt előtte, ő maga! Most érkezett el az a pillanat, hogy — ha akar — a dzsunkának támadnia kell. Ilyenkor szoktak rejtekeikből előtörni a tengeri rablók, ilyenkor szokott a

támadó dzsunka nekisimulni a megtámadott hajónak, hogy elfoglalja, legyőzze egyetlen harapással, mint a tigris az áldozatát.

A támadás helyett mindössze annyi történt, hogy Lin lábai alól előkászálódott

egy derékig meztelen, fejkendős matróz, valamit meglóbált a levegőben, s

elhajította. Monostory hallotta a koppanást, de tekintetét nem vette le sem az

álarcosról, sem a dzsunkáról, hogy ha kell, védekezzék, sortüzet rendeljen, és

ezzel riadóztassa az éjszaka pihenőket. A dzsunka elrohant a klipper mellett. A kormányrudat tartó fickók valahogy értelmetlenül bámultak át a

klipperre: a lámpa világánál látszott, mennyire nem értik, gazdájuk miért nem

rendelte el a támadást. Egyetlen lövés sem hallatszott, sem dárda, sem hajítókő nem csapódott át. A vezérhajó főárbocán büszkén lengett az aranyhal. A többi hajón csak a

fekete lobogót pattogtatta a szél. Mindez percekig tartott, mintha nem is valóság lett volna. Végül már csak a hajók lámpái látszottak, majd azok is eltűntek. Turkovics és á többiek, mintha egy láthatatlan kéz elvarázsolta volna őket,

rendületlenül a hullámvéd mögött térdeltek. — Lin volt bizony, Sir, szinte nem hittem a szememnek! — harsogta

Monostory fülébe Klinkenberg, aki kapitánya mögött állt, maga is elhűlve a

látványtól, de azért nem veszítve el derűjét sem. — Már a torkomon éreztem a

kést, Sir! És ön hogyan érezte magát? Monostory lehajolt. Felemelt egy fémhalat, ami, azonnal elárulta titkát. Rézből készült,

selyemszalaggal kötötték át. Csak ki kellett nyitni, s benne ott volt a posta: Lin üzenete. — Jöjjön, Sir, a kabinba, a dolog kezd érdekes lenni — nevetett

Klinkenberg, ahogy kinyitották a rézhalat, és belőle kihullt egy

pergamentekercs, kínai írással és kisebb papír, európai írással, feltehetőleg a

kínai szöveg fordítása. — Jöjjön, Sir — ismételte Klinkenberg —, vissza már nem fordulhatnak.

Fenemód nyugtalanít, mit akarnak ezzel a halacskával! Csak azt nem értem,

hogyan tudták, hogy erre jövünk, és mikor érkezünk a Paracelek közelébe. De

hát Lin a meglepetések embere, mint azt máris bebizonyította. A parancsnoki kabin lámpája mellett nem volt nehéz kisilabizálni az angol

szöveg betűit. (Annál szebben készült el a kínai szöveg pergamenre írt

betűábráinak sora.)

Tiszteletre méltó Kapitány!

Élj tízezer évig, ezt kívánja neked Lin admirális, a Gyöngy-folyó Aranyhala, ha hallgatsz a szavára. Élj tízezer évig tehát! Tudd meg, hatalmunk messzire elér.

Fekete Pirátoknak hívnak minket, nevünk rettegett a szárazon és a tengeren. A

vezérük én vagyok, lecsapok mindenkire, aki utamba áll. Hatalmam nagy, ütéseim rettenetesek. Tudnod kell, hogy így van. Felszólítalak, ne menj Fucsouba, kerüld

el Pagodát. Fordulj vissza, mert így akarom! Ha nem teljesíted kérésemet,

összezúzlak hajóddal együtt. Elérlek, bárhová mégy, és bármely úton! Gondold meg tehát, mi a helyes. Az aranyhal a nyomodba szegődik, s végül bekap, mint a

cápa a kisebb halat. Ezért intelek, mint látod, jóakaratúlag, idejében, mert

barátja vagy egy tiszteletre méltó kínainak, akit még én is becsülök. Ezt üzeni

neked a Fekete Pirátok vezére, akit a Gyöngy-folyó Aranyhalának is neveznek.

Klinkenberg Monostoryra, Monostory Klingenbergre nézett. — Szabályos ultimátum — nevetett Klinkenberg, és a kabinajtón át

kitekintett az éjszakába. — Kemény fickó ez a Lin, de udvarias is, istenemre,

udvarias! — Mit teszünk, Sir? Klinkenberg felkacagott: — Esküszöm, nem fordulok vissza! Nincsen a világnak az a Linje, aki

miatt én megváltoztatnám a hajó útját! Csak azt tudnám, miért fontos Linnek,

hogy elkerüljük Pagodát! Monostory elmerülve tartotta kezében a papírlapot. Rövid idő alatt ez a

harmadik levél, ami váratlanul pottyan le a kalandok titokzatos tárházából. Az

első gyökeresen beleszólt az életébe, a második a múltjából egy szép, mégis

fájó emléket elevenített fel... és a harmadik? Ki tudja, mit rejt Lin admirális üzenete az elkövetkező hetek, hónapok

számára... — Miért fontos Linnék, hogy elkerüljük Pagodát? — folytatta

Klinkenberg gondolatát Monostory, most már a kabin küszöbén. — Miért,

Sir? Valahogy az az érzésem, Hudsont kell a dolgok mögött keresni. A fedélzeti lámpa rőt fénye rávilágított az angol szakállas, derűs arcára. — Hudsonről sok mindent feltételezek — nevetett. — Lin-ről is, de azt

már nem, hogy Hudsont választaná társnak! — És ha mégis, Sir?

— Akkor pokolian csalódtam a Fekete Pirátokban! — derült Klinkenberg. A beszélgetés hirtelen megszakadt. Turkovics állt Monostory elé. — Irány marad? — kérdezte. — Marad. Észak, de lehet egy fokkal észak-északkeletre. — Parancsára! Észak-északkelet. — Lee oldal szárnyvitorláit vonják be, erre már nem jutott idő. A szél

erősödik, így is haladunk tizenkét csomóval. — Szárny vitorlákat bevonjuk. — Mata Hari az árbocra, Herceg a hajóorrba! — Parancsára! Turkovics tisztelgett, felrohant a kormányállásra, hogy megmutassa a

tájolón a klipper haladási irányát. — Szégyellem magamat, Sir, kegyetlenül szégyellem! — dadogta

Monostory, amikor kiléptek a fedélzetre. Klinkenberg kedélyes nevetése volt a válasz. — Fő, hogy a bőrünkben vagyunk! Se a hajónak nem történt baja, se

nekünk. Valójában hihetetlen! Ha elmondjuk majd Pagodában, nem hisznek a

szavunknak... de itt a hal és az üzenet, amitől más ember megijedne. Mi nem

ijedünk meg! — Talán a legokosabb az lenne, ha egy szót se szólnánk, Sir. — Igaza van, kapitány. Mindenesetre büszkék lehetünk: láttuk Lint teljes

valójában, és ha legközelebb találkozunk, ismerősként üdvözölhetjük. Megint

csak azt mondom, becsületes fickó, hogy figyelmeztetett. Még barátomat, Mah

urat is emlegette, mint akit tisztel. De mi az érdeke, hogy elkerüljük Pagodát? — Mint minden, ez is kiderül egyszer, Sir — vont vállat Monostory. — Nagy

a gyanúm, hogy nekem lesz igazam. — Többre becsülöm Lint.

Elhallgattak. A klipper egyenletes tempóban haladt észak-északkeletnek. Jóval elmúlt már éjfél. Minden a megszokott kerékvágásban folyt tovább, ami

jellemzője éjszaka idején a fedélzeti életnek. Árnyak másztak a szél alatti oldal kötélhágcsóin, hogy bevonják a szárnyvitorlákat. Mata Hari lekiáltott az

előárbocról, a szél zúgása és a hajó sustorgása miatt hangtölcsért használva: — Lenni minden rendben! A Szextáns csillagképe élesen ragyogott, az Orion tündökölt, valahogy úgy,

mint a mi égboltunkon — hajnalt előzve — a Venus. Mintha semmi se történt volna. A Taitsing klipper egyenletes tempóban úszott északészakkeletnek. A Paracel-szigetek zátonyai ugyanúgy eltűntek a távolban, mint előzőleg Lin

admirális kalózhajói. Egyhangú morajlással gördültek tovább a Dél-kínai-tenger hullámai.

ÖTÖDIK FEJEZET

Hej, kapitányok! — Rikozoff mester tudománya. — Tim Roggers, az aggastyán

fenegyerek. — Apály és dagály. — Tim apó kabinjában. — Felbukkan Hudson

klipperje. — Egy teakereskedő a fedélzeten. — Monostory megdöbbenése. — Idegen

ember az éjszakában. — Átkutatják a hajót. — Lin admirális újabb ultimátuma, —

Ember a vízben!

Hej, kapitányok! Ha láttátok volna őket, a nyolcszázas évek nagy hajósait, a klipperek, briggek,

barkók, navék, snow-k, postahajók, a háromárbocos bálnavadászhajók kapitányait

a londoni híres Lloyd-kávéházban, Portsmouth „Aranyhorgony"-ában, Bristolban

a Hartlendnél, a glasgow-i Clyde felső révénél, Mory Firth kocsmájában vagy még inkább a messze Keleten, Pagoda „Sárkányfej "-ében, a világ legkülönösebb

lebujában, amit egy okos orosz, bizonyos Rikozoff létesített és tartott fenn,

ámulatára és csodálatára talán még a kínai császárnak is! Ha láttátok volna őket! Időseket és fiatalokat, áll alatti norvégszakállal, pofaszakállal, bozontos

szakállal, amerikai Lincoln-szakállal, Tegethoff-szakállal, bajusszal vagy bajusz

nélkül, de mindig szakállal. Voltak közöttük matrózokból, hajómesterekből kivált, regénybe illő hajóstetteket végrehajtó kapitányok, voltak „finomabb kiadású",

tisztiiskolát végzett vagy Klinkenberg és Hudson módjára a flottából elköszönt

kapitányok, sokféle sorsok, sokféle életek, de egyben megegyeztek: java részben

mind elsőrangú értői voltak a tengereknek és a hajóknak. Ezek a kapitányok vadászták a bálnát, óceánokról óceánokra űzve, de

behatoltak a Dél és az Észak jégbirodalmába is, keresve az átjárókat, a Dél és az

Észak mágneses pólusait, szigeteket, szárazföldeket, harcolva az ismeretlennel, hogy ismerőssé tegyék. Ezek a kapitányok igyekeztek legyőzni időjárást,

vihart, telet, trópusi szélcsendet, hogy összeköttetést teremtsenek a

kontinensek között mint postahajósok vagy áruszállítók, de ugyanakkor egyik

szemük mindig a felfedeznivalót kutatta, tengeren, tengerpartokon, óriási

folyamok torkolatában, emberszemtől nem látott vízi birodalmaidban.

Otthonukat, családjukat évekig nem látták, hazai földet, kikötőt évekig nem

tapodott a lábuk. Nem eggyel megtörtént, hogy hazatértük alkalmával az utcán

játszó gyerek nem ismerte meg az apját, de az apa sem a fiát vagy a lányát. A

tenger hívta, szólította el őket, a tengerészet lovagkorának ezeket a marcona

híveit, akik lelkesítőleg hatottak a világ minden tengerésznemzetére,

franciákra, oroszokra, németekre, olaszokra, norvégekre, példát mutatva

helytállásból, versenyre híva minden hasonlót a szél és a hullám

birodalmában. Hej, kapitányok! — énekelte a klipperesek ismeretlen

nótaszerzője.

Hej, kapitányok, vasöklű káromkodők, istennel, emberrel perbe szálló klipperzsiványok, széllel, matrózzal viaskodók! Hej, kapitányok, rólatok dalolnák majd századok múlva fiúk és lányok, hej, kapitányok, csodákat teremtő klipperzsiványok!

Rikozoff „Sárkány fej "-ében ilyen kapitányokat láthatott az, aki rálépett a

mulató pallójára. Hogy Pjotr Ivanovics Rikozoff mulatóját pallón lehetett megközelíteni,

annak egyszerű oka volt: a mulató otthona nem épület, hanem két egymás

mellé erősített, jól megtermett dzsunka volt. A Min folyón is, mint Kína annyi folyamán és taván, a pagodai révben

éppen úgy, mint néhány kilométerrel feljebb, Fucsou partjainál, több száz

házcsónak és bárkacsónak horgonyzott, nem okozott tehát nagy meglepetést,

hogy a Pagodában letelepedett orosz hajós kivénült dzsunkákon ütötte fel

duhajdáját. A dzsunkák megmaradt két főárboca között hihetetlenül nagy, festett

vászonból készült sárkányfejet lengetett a tengeri szél. Aki est idején,

holdfényben először látta, méltán megijedhetett. Az első dzsunka belső helyiségeit ivónak alakították át, ahol a világ

minden italféleségét meg lehetett kapni. Itt tanyáztak az európai és amerikai

hajók tengerészei, altisztek, matrózok, kapitányok. A kapitányok

találkozóhelye természetesen elvált a többiekétől, a kormányfedélzet alatt

lehetett megtalálni, neve is volt: Kastély. Aki a Kastélyba belépett, annak

nemcsak tekintélye volt, de pénz is jócskán csörgött a zsebében. Rikozoff nem

mérte olcsón sem az italt, sem az ételt. A második dzsunka — a tulajdonos szerint — volt a „Sárkányfej"

tulajdonképpeni eltartója. Fucsou minden tehetős polgára, nagykereskedője,

városi tisztségviselője ide járt ópiumot szívni. A Pagoda sziget melletti kis

öblöcskéből apró csónakok hozták az ópiummámor híveit a „Sárkányfej"

kettes számú dzsunkájára, a tiltott, de mégis megengedett ópiumtanyára.

Ugyanezek a samponok szállították azután vissza az öbölbe vagy egészen fel

Fucsouba a mámor hazatérő híveit.

Ez az „üzem" télen-nyáron működött. Az első dzsunka csakis néhány

hónapig, amíg európai vagy amerikai hajók horgonyoztak Pagodában, főleg a

tea miatt, aminek Fucsou volt a legfőbb kiviteli helye, másodsorban a

bálnavadászok jóvoltából, akik ide tértek a sárga-tengeri kalandozások után

egy-két heti pihenőre. Miért volt éppen Rikozoff dzsunkamulatója a tengerészek pagodai tanyája?

Azért, mert az élelmes Rizokoff kicsiben ugyanazt tette a Min folyó mellett,

amit London városában a híres Lloyd-kávéház tulajdonosa. Rikozoff

közvetítette a tengerészek postáját, bármilyen üzenetet nála lehetett hagyni, a

jövők-menők közlései alapján tájékoztatást adott az ázsiai tengereken

tartózkodó vagy onnan távozó, érkező hajókról, ő tartotta számon Kína

teatermését, de azzal is törődött, hogy a legjobb teaszállítmányok kötései nála

valósuljanak meg. A bárkamulató tulajdonosának figyelme mindenre kiterjedt.

Az ázsiai tengereken vitorlázó hajók (majd később a gőzhajók is) nevét és

valószínű tartózkodási helyét bárki leolvashatta a Szalonnak nevezett

bárhelyiség főfaláról. Itt egy ügyesen szerkesztett, méreteiben is meglepő tábla tudatta a nézővel,

hol, melyik tengerrészen, Japán és Kamcsatka partjainál, Kína kikötőiben, a

Fülöp-szigeteknél, Indokína szigeteinél vagy a Molukkáknál, Borneo, Jáva,

Szumátra, a Maláj föld tájain tartózkodik X. vagy Y. hajó. Ezt a táblát maga a szakállas óriás, Ríkozoff mulatótulajdonos kezelte. Néhány év alatt, hogy letelepedett a pagodai öbölben, valóságos

szervezetét építette ki a hírközlésnek, de a hírek továbbításának is. Ha valaki,

akár ha egyszerű tengerész volt az illető, beállított a „Sárkányfej" fedélzetére,

számíthatott arra, hogy a következő percekben melléje telepszik a tulajdonos,

és faggatni kezdi: — Merre jártál, barátocskám, milyen hajón jöttél, galambom, milyen

hajókkal találkoztál, aranyosom? Az adatok azután felkerültek a táblára, amit Rikozoff így ejtett ki,

ünnepélyes meghatódással: — A tábla mindent tud, galambocskám! Ezek után az sem csoda, hogy a Fucsou tearakományait Európába szállító s

a Pagoda—London-dokk versenyben részt vevő klipperek kapitányai, tisztjei

és legénysége főhadiszállását Rikozoff dzsunkáin találta meg. Rengeteg pompás hír cserélt itt gazdát, régen nem látott cimborák

találkoztak, itt kerültek megvitatásra a verseny lehetőségei, itt igyekezett

egyik kapitány a másiktól megtudni a „titkokat", ide érkeztek a jelentések

arról, melyik kapitányt és hajóját tartják a távoli Angliában a

legesélyesebbnek, tehát melyik hajóra tették eddig a legtöbb „tikettet", „oddsot",

mai nyelvünkön mondva, ki az a boldog hajótulajdonos, aki eldicsekedhet: a

legtöbb totószelvény az ő hajóját tette meg. Hej kapitányok! Köztük a legelső Tim Roggers, a „tenger csodája", az „aggastyán fenegyerek",

az „élő tengeri szent" — a klipperesek korelnöke, de talán minden akkori

vitorláskapitány korelnöke: nyolcvanhét éves parancsnoka az Ariel nevű klippernek.

Minden szabad idejét a Kastélyban töltötte Tim Roggers, aki nemcsak korával

dicsekedhetett, de elmondhatta, bátyja annak a Jack Roggersnek, akinél több elefántot senki nem lőtt még le Ceylon szigetén (1550-nél többet!), ráadásul két

elefántot egyetlen lövéssel! Jack Roggersról a csodálat hangján beszéltek az

emberek, akárcsak bátyjáról, Tim Roggersról. Jack Roggers hosszas

vadászpályafutása alatt egyetlenegyszer került életveszélybe, de akkor igazán! 1844-ben Neverre-Elyánál halálra tiporta egy elefánt.

— Ezért lettem inkább klipperhajós, semmint elefántvadász — mondogatta

derűsen Tim Roggers. — Pedig az apám is az volt, elefántcsontgyűjtő, és azt akarta, hogy Jackkel együtt vegyük át az örökségét. De én hajós lettem, így talán

megérem a százötvenedik évemet! Mindenesetre biztatóan haladt a századik év felé Tim Roggers:

nyolcvanhetedik évében még nem tétovázott, ha a főárboc második terebjére

kellett felmászni, hogy ellenőrizze az árbocőrt, akiben Tim Roggers soha nem

bízott meg. — Szeretem tudni, mi történik ott a magasban — jelentette ki a Kastély

hallgatósága előtt. — Csak abban hiszek, amit látok. Meg azután nem is árt egy

kis testmozgás, ha már az ember közel került a századik évéhez. Nem így van,

fickók? Hát ilyen ember volt a teaklipperesek legidősebb kapitánya, de nagyjából ilyen

mindegyik, akiket vagy a pagodai révben horgonyzó klippereken, vagy Rikozoff

bárkahajóján láthattunk. Amikor a Taitsing horgonyt vetett a pagodai révben, már ott találta a

verseny résztvevőit. Nézzük csak végig a rév horgonyzóöblét. Egyik klipper a másik mellett,

Kína egyik legfestőibb kikötőjében talált itt pompás menedéket. Ennyi

klippert együtt legfeljebb a London-dokkban lehetett találni, de ennyi híres

klippert együtt évente egyszer a Min folyó nagy kanyarulatában, Pagodában. A Taitsing az Ada és az Ariel között kapott helyet. Az Arielen túl négy

háromárbocos sorakozott: a Falcon, a Chinaman, a Fierry Cross, a Flying

Spur. Mögöttük, tattal a hegyeknek és hajóorral a folyótorkolat felé, katonás

rendben sorakoztak a Cutty Sark, a Taeping, a Serica, a Bolton klipperek. Hangos hurrá, üdvrivalgás, sapkalengetés, integetés üdvözölte a Taitsingot,

amikor a dagály segítségével megtette a néhány kilométeres utat a tengertől

fel a folyón, Pagodáig, és ott a kínai révkalauz irányításával horgonyt vetett a

két népszerű társa között. — Halló, Taitsingi — Halló, Ariel! — Halló, Ada! Régi klipperszokás szerint (és tegyük hozzá: haditengerészek szokása

szerint) az árbocokra másztak fel a horgonyon álló hajók emberei, hogy onnan

köszöntsék az újonnan jöttét. — És a Black Prince? — nézett Klinkenbarg kapitány társára, amikor

számba vették a révben horgonyzó hajókat. — Igen, hol lehet a Black Prince, a Fekete Herceg? Sehol se látták. — Amilyen nagyképű fickó Hudson — jelentette ki Klin-kenberg —, talán

felküzdötte magát Fucsouba, hogy rakodjon. De a kínai révkalauz, aki a torkolat legkülső zátonyától vezette fel a

pagodai horgonyállásig a klippert, mást mondott, amikor nála érdeklődtek: — Prince itt járni, azután elmenni ki a tengerre. — Mikor ment el?

A révkalauz az ujján mutatta: — Hét napja, massa captain, hét napja. Ez csak azért volt meglepő, mert a pagodai révbe befutó klipperek alig tíz-

tizenkét nappal a start előtt nem szoktak horgonyt vonni és újból tengerre

szállni. — Hudson feladta talán a startot, és szó nélkül eltűnt? — kérdezte

Monostory, némi reménykedéssel a hangjában. Klinkenberg felkacagott: — Feladta? Mit képzel?! Hudson nem ad fel semmit! Ő az az ember, aki

életre-halálra küzd, különösen most, hogy megmutassa Klinkenbergnek, a

flottából kigolyózott volt tiszttársnak, hogy különb legény ő mindenkinél! —

Csendesen, elkomorodva hozzátette: — Igaz, én sem mondanék le, amikor

tudom, hogy Hudson lesz a legnagyobb ellenfelünk. Végre szemben állunk

egymással, mint annak idején annyiszor! A találgatás, hogy a Black Prince, a Fekete Herceg hol lehet, miért hagyta

el Pagodát, ezúttal abbamaradt. A horgonyra állás manővere, a kikötés száznyi

eseménye megszakította a beszélgetést. Monostory a lelke mélyén örült annak,

hogy az Ada és az Ariel között kaptak helyet, és hogy a Black Prince nem volt

látható. Többször eszébe jutott: mi lesz, ha a Taitsing és Hudson hajója

egymás mellé kerül? Ebben az esetben ugyanis, a klipperesek szabályai

szerint, látogatást kell tennie a később érkező hajó parancsnokának a mellette

álló két szélső hajón és a kapitányok „korelnökénél", ebben az esetben az agg

Tim Roggersnál, aki — szerencsére — a szomszéd Ariel parancsnoka.

— Hahó, Klinki! — bömbölte a hófehér szakállú óriás. — Hahó! Hozott

az Isten ide Pagodába! Hallom, beálltál rontani az esélyeinket! A Taitsing, a még mindig hömpölygő dagály és a folyót övező hegyek

között megszoruló szél segítségével, lassan bekanyarodott a két klipper közé. — Hahó, Tim apó! — kiáltotta vissza Klinkenberg. — Tudod, látni

akarom már végre, mire képes a Taitsing! Amikor még Min Rivernek hívták,

nem sokat tudott, de átszereltem a kötélzetét, a vitorlákat, még a merülésen is

változtattam. Nos, Tim apó, meglátjuk, kinek lesz igaza: nekem, aki hiszek a

hajóban, vagy azoknak, akik azt vallják, hogy átszerelés csak

kényszermegoldás? — Meglátjuk, Klinki, meglátjuk! — harsogta vissza az öreg — Úgy érzem,

rendes hajó! — Én is annak látom. Egy óra múlva ott leszünk nálad, apó! — Várunk, Klinki, gyere' A Taitsing legénysége teljes figyelemmel hajtotta végre a horgonyvetést. A

Min folyó, mint minden tengerbe ömlő és dagályt-apályt hatóránként átélő

folyó, nemcsak szeszélyes, de veszélyes is. Senki nem tartott pihenőt a fedélzeten. Crane Bumpus mint első tiszt,

Turkovics és Porkoláb Péter mint hajómesterek nélkülözhetetlen segítséget

nyújtottak Monostorynak, aki a kínai révkalauz utasításait hajtotta végre, de

ezek az utasítások gyakran hajmeresztő kívánságokat jelentettek. Pagodában a

Min, Fucsoutól törve lefelé, apálykor hömpölyögve vágtat a tengerbe.

Dagálykor megfordul a helyzet: a hatalmas, hat méternél is nagyobb

szintkülönbséget jelentő dagály valósággal törve-zúzva rohan visszafelé, át a

pagodai réven, fel egészen Fucsouig, a teavárosig.. A hajók, átkelve a torkolat előtti, félelmetes zátonyon, ezt a dagályt

használják ki, hogy feljussanak Pagodáig, a védett révbe, ahol nyugodtan

rakodhatnak, és felvehetik Európa részére a nagy értéket, kincset jelentő

tearakományt. A vitorlást csak akkor érheti baj, ha vagy ellenszél okoz akadályt, vagy a

hátszél gyenge, vagy a révkalauz ügyetlen, és nem elégséges a dagályidő

Pagodáig, a lehorgonyzásig. A Taitsing majdnem így járt. Amikor elkanyarodott az Ariel mellett, hogy

elfoglalja helyét, szemmel láthatólag süllyedni kezdett a víz. — Jönni apadás, captain, jönni apadás, sietni captain, sietni! A pagodai

révkalauz elvesztette a fejét, Monostory nem. A Taitsingnak. végül nem volt

oka a szégyenkezésre, úgy állt horgonyra; pedig hát vizsla szemek figyelték az

újonnan jöttét. Régi tengerészmondás, hogy a kapitány és tisztjei nem menet közben, de

kikötéskor vizsgáznak jelesre vagy — elégtelenre.

A Taitsing vizsgázott. Mondta is Tim apó, amikor Klinkenberg és Monostory átment a szomszéd

klipperre: — Rendes kikötés volt, Klinki, fiam, igen rendes! Sokat adok a kikötésre.

Ha MacDonald a Sericával úgy kötne ki, mint az előbb a Taitsing, akkor

MacDonaldet többre becsülném, pedig máskülönben kitűnő tengerész, de

mégis rendetlen fickó: úgy köt ki, mint a rizsbortól megrészegült halász a

pagodai Cápa faluból! Áradt az öregből a szó. Érezhette, hogy Monostory csodálkozik a tengerésznél szokatlan

szóbőségen, mert hozzá fordult: — Ilyen fecsegő vén kópét még nem láttál, igaz-e, barátom? De hát nekem

mindent szabad, a nagyapád apja lehetnék. Én mindenkit fiamnak szólítok,

vén vagyok, mint a tenger, de ugyanolyan fiatal is! Kinyitotta az Ariel parancsnoki kabinját, ami nem a megszokott helyen, a

felépítmény elején volt, hanem — akár a fregattokon a régi időben — a

kormányállás alatt, a taton. Monostory eltátotta a száját: valóságos terembe léptek. — Na, fiacskám, bámulsz, mi? Hát így élek a hajómon, ami nem az enyém,

de az egyik öcsémé, így él itt Tim Roggers, a kapitány! Legalább öt méter mélységű volt a kabin, és ugyanakkor elfoglalta a hajó

teljes szélességét. Teremnek is beillett, nem parancsnoki kabinnak. — Hallom, török vagy, fiacskám — simogatta pátriárka-szakállát Tim

Roggers, amikor leültek az asztalhoz, aminek a közepe tele volt rakva

mindenféle italt tartalmazó üvegekkel, süteményes tálakkal. — Szeretem a

törököket, ismerek is jó néhányat közülük. Jó hajósok. Ha Klinki átadta a

helyét neked, akkor te is jó hajós vagy, fiacskám! De hát nézz csak körül,

ilyesmit klipperen úgyse láttál. Tudod, sokat adok a külsőre, márpedig engem

legalább altengernagyi rang illetne meg, hát úgy is élek, mint egy

altengernagy. Hé, Joe, whiskyt az uraknak, de ízibe! A megszólított Joe nem volt más, mint a klipper egyik néger matróza. Az

Ariel parancsnoka ugyanis híres volt arról, hogy javarészt néger matrózokat

foglalkoztatott. — Ha én ezeknek azt mondom: „Fickók, irány a pokol!" — akkor

gondolkodás nélkül követnek — büszkélkedett az aggastyán. — Te, Klinki, a

kínaiakra meg a jávaiakra esküszöl Én a négerekre. Mások a

vegyeskereskedésre: mindenféle, fehér csirkefogóra. Mint Hudson is... — Az ám, apó, Hudson! — csapott közbe Klinkenberg. — Hová lett?

Singapore-t két héttel előttünk hagyta el.

Az öreg elgondolkozva simogatta szakáilát. Látszott az arcán, hogy szólna

is, nem is. Hunyorítva felnézett, majd az italt kóstolgatta. A kabin ablakán keresztül látszott a pagodai öböl csodás tája, az öblöt

karéjozó hegyek és a sziget, aminek a közepén ott állt a hétemeletes, karcsú

pagoda, a régi kínai építészet egyik ékessége. Erről és még hét kisebb társáról

nevezték el a Min folyó deltájának kikötőtelepét, Fucsou város fő kikötőjét

Pagodának. — Tudod, Klinki — dünnyögte az öreg —, tudod, úgy vagyok ezzel a

Hudsonnel, hogy nem szeretem. Nekem az ilyen puccos fickók sehogyan sem

mennek! Klipperhajós, és kardot hord! Meg a felesége is vele van. Klinki,

miféle tengerész az ilyen?! — Nagyot csapott az asztalra: — Nem tetszik

nekem! Rebesgetik, hogy a két évvel ezelőtti versenyben Graveson hajóját ő

süllyesztette el. Tény, hogy Graveson volt a legnagyobb ellenfél, tény, hogy

végül Hudson nyerte meg a versenyt, tény, hogy utoljára a Black Prince látta

Graveson klipperét, de azért ekkora gyalázatot nem tételezek fel Hudsonről,

Klinki fiam! Más mindent igen! — Az öreg komoran körülnézett. —

Kérdezted, hol a Black Prince. Két nappal ezelőtt horgonyt vont és eltűnt!

Még csak azt se mondta nekünk, többi klipperesnek, hogy csirió! A hajnali

apállyal elkanalazott, fiacskám. Klinkenberg közbeszólt: — Mikor indulunk, apó? — Június másodikán. Addigra mindenki felrakodik. Mi ma kapjuk a teát.

Elintézted az árut? — Még Singapore-ban. Mah teakereskedő az ügynököm. — Mah? . .. Mah? ... — találgatta az öreg. — Ismerem? — Singapore legnagyobb teakereskedője. — Értem. Akkor onnan tudom a nevét. — Töltött a poharakba. Széles,

derűs szívélyességgel mutatott az italra: — Igyatok, fiúk! Igaz, te török

vagy, talán nem is szabad az ilyesmi. De itt nem árul el senki. Itt ihatsz!

Mondjátok, simán jöttetek fel Singapore-tól? Klinkenberg elmosolyodott, majd csak annyit mondott: — Simán, apó. Pompás négyes-ötös széllel, összesen négy hajóval

találkoztunk, azokkal is Hong Kong és Kanton előtt. Formoza és a kínai part

közötti dzsunkákkal. — Hallottátok a Gladiátor esetét? — kérdezte az öreg kapitány. — Hallottuk. A Fekete Pirátokat gyanúsítják. — Nemcsak gyanúsítják, biztos. Megtalálták a hajón az aranyhalat. Nem

szeretnék az Ariel fedélzetén egy ilyen aranyhalat találni! Nevettek.

— Mindenesetre igyekezzünk a kínai vizeken együtt hajózni — jelentette

ki Tim Roggers. — Mindegyik hajón van egy-két ágyú, puska bőven. Ezért

még összehívom a kapitányokat. — De csak akkor, ha Hudson megjön — mondta nyomatékosan

Klinkenberg. — És megjön? Az öreg elmélázva kinézett a mögötte levő tatablakon. Kimutatott a

távolba, a folyónak ama szurdokára, amerre már a tengert lehetett sejteni. — Ott jön! Keleti széllel, a dagály segítségével, teljes vitorlázattal, a szárnyvitorlákat

is felszerelve közeledett a pagodai rév felé a Black Prince, a Fekete Herceg. Valószínűtlenül szép látvány volt az érkező klipper, kékes és harsogóan

zöld, folyópartig érő hegyek között, a Min vörös hullámain. Mert a Min folyó

vize dagálykor, a felkavart fenék iszapja miatt, vörös színű volt. — Mi pedig megyünk, apó — állt fel az asztaltól Klinken-berg és társa,

Tahar bej kapitány. — Sok a teendőnk a hajón. — De a Kastélyban találkozunk? — Természetesen, apó. — Köszönöm, hogy még le se szereltetek, máris eljöttetek. — Sokra tartunk, apó, becsüllek! — Tudom, Klinki, én is téged. Kezet fogtak. — Tehát június másodikán start, fiúk! — Nem felejtjük el, apó! Alig néhány evezőcsapás kellett csak a Taitsing csónakmesterének,

Merbabunak, amíg egyik klippertől a másikig átvitte kapitányait, de

Monostory nem állta meg, megszólalt: — Hallotta, Sir, azt mondta Roggers kapitány, hogy négy nappal ezelőtt

ment el a Black Prince, és íme, most már itt van! Mi az ön gyanúja? Klinkenberg ezúttal nem nevetett. Lenyúlt a csónakpadról a vízbe, elkapott

egy faágat, kiemelte, eldobta. Csak ezután mondta: — Különös! Most, hogy megláttam a hajót, érzem: önnek lesz igaza, Sir.

Hudson Lin embere. De miért? — Egyszer talán még erre is feleletet kapunk. — Igyekezzünk minél előbb megtudni mindent! A fedélzeten Bumpus azzal fogadta őket, hogy a hajó túlsó oldalán egy

sampan kötött ki. Megjött Fucsouból az a kereskedő, aki Mah úr utasítására a

klipper teaszállítmányát néhány napon belül a hajóba rakatja. — Helyes, hol a kereskedő? Csillogó selyembe öltözött, igen hosszú copffal ékeskedő, vastag

nemeztalpú cipőt és kerek, apró selyemsapkát viselő férfi állt a fedélzeten

eléjük.

— Nagy tekintélyű Mah úr küldeni Cseng Sát. Lenni Cseng Sa Fucsouból. Klinkenberg szeme felcsillant. Cseng Sa! Ő volt akkortájt a kínai teakereskedelem legnagyobb alakja.

Teája világmárkának számított, és a londoni befutáskor a rendes teaár

kétszeresét is megadták, ha a teazsákokon ott ékeskedtek Cseng Sa ezüstös

plombái. Az emberiségnek híres üdítő itala, a tea, Kínából terjedt el az egész világra.

Ma már az eszkimók is teát isznak. Legalább kétezer éves a tea kultúrája, amit

a Kínában talált régi írásos emlékek bizonyítanak. Kína után Japánban terjedt

el először, majd India következett; Európában gyógynövényként bukkant fel a

világjáró hajósok jóvoltából, az 1400-as évek végén. Ettől kezdve a tea

megkezdte hódító útját. A tea nem „fű", mint annyian mondják, hanem cserje,

és gondosan nevelt, majd szárított, megfelelően sodrott, sőt illatosított levelei

adják azt az üdítő italt, ami sok európai országban (Angliában,

Oroszországban, a skandináv államokban) nemzeti itallá vált, akárcsak

Kínában és Japánban. Cseng Sa, a teaszállító és ültetvényes kereskedő megígérte

Klinkenbergéknek, hogy néhány napon belül, de legkésőbb öt nap múlva

megjelennek Fucsouból a bárkái, hogy átrakodjanak a klipperre. — Mah úr kérése lenni szent, Cseng Sa lenni Mah úr tisztelője! Tehát a szállítmány is biztosítva volt. Még csak érte se kellett menni, mint

a legtöbb kapitánynak, akik ügynökségek nélkül dolgoztak. A nagy

teakereskedő cégek, mint a Lipton, a Willis, a Dorman vagy a Champbell, már

jó előre lekötötték egy-egy híresebb teavidék termését. Több a saját hajóját

küldte Kínába, szállításra, versenyre, vagy ha nem volt, akkor bérelt hajót.

Ilyen tulajdonnak számító vagy bérelt hajó volt a tizenkét versenyző közül az

Ada, a Chinaman, a Bolton, a Cutty Sark1, a Taeping és a Fierry Cross, tehát

pontosan fele a versenyhajók létszámának. — Hát akkor — dörzsölte a kezét Klinkenberg, amikor a kereskedő

sampanján eltávozott — nem tehetünk mást, mint felkészülünk a versenyre.

Átvizsgáljuk az összes köteleket, vitorlákat, és amit Singapore-ban nem

tudtunk kijavítani, azt most még kijavítjuk. Elhallgatott. A Black Prince alig fél kilométerre tőlük, az utolsó klippersor

szélén horgonyt vetett.

1 Említsük itt meg, hogy a Cutty Sark az egyetlen létező klipper. Ma is látható, teljes

épségben, ha nem is a tengeren, de betonágyában, a London melletti Greenwichben.

Megnézheti, megcsodálhatja bárki. Raktárai előadótermek, ahol időnként egy-egy neves

tengerész vagy tengerészeti történész előadást tart a régmúlt idők tengeri

versenyparipáiról, a klipperekről, a klipperhajózásról. A Willis-cég hajója volt, Moodi kapitány vezette utolsó útján is, 1382-ben

— És szemmel tartjuk Hudsont — tette hozzá, mintegy folytatásként az

előbbiekhez. — A Herceg a legügyesebb a fiúk között. Rábízzuk, tudja meg,

hol járt a Black Prince. Minden hajón akad egy-egy fecsegő legény. A többi

már az ő dolga. Ebben maradtak. De máris megemlíthetjük, hogy a Herceg sikertelenül járt

Hudson hajóján. Előbb a hajómestert kereste, hogy hallotta: híres cápavadász

a mester (ami igaz is volt), kért tőle néhány tanácsot, főleg a Black Prince-en

használt különleges cápahorgok készítési módjáról, majd elvegyült a

legénység között. A klipper emberei a vitorlákat javították, köteleket fontak,

de egy szó nem sok, annyit sem tudott kiszedni belőlük a négynapos

távollétről. — Hahó, cimbora, hát visszamentünk a tengerre, mert elvesztettük az

egyik csónakot! — derült az egyik matróz, egy hosszú norvég. — A kapitány

sokat ad a rendre, és nem hajigálja el az értékeket! — Nem voltunk mi sehol sem, fickó! — vigyorgott egy megtermett

izlandi. — Csak a torkolat előtt kószáltunk egy kicsit, hogy beigazgassuk az új

vitorlákat. Tudod, fickó, mi a trimmelés? — Tudni nem tudni — jelentette ki a Herceg, hogy minél butábbnak

mutassa magát. — Hát ez az, amit mondtam. Trimmelni annyi, mint a hajóhoz igazítani a

vitorlákat. Tanuld meg, fickó, sokra mégy vele! Fölényes, nagyképű kompánia szolgált a Black Prince-e.n, nem nyíltak

meg senkinek. Még a legutolsó konyhamatróz is úgy járt-kelt a fedélzeten,

mintha ő lenne a kapitány. Homály lebegett a Hudson klipperje körül... És mintha ez a homály — különös módon — a valóságban is látható lett

volna. Esténként, reggelenként pontosan ott torlódott össze a köd, ahol a Black

Prince horganyzott. Néha óráig nem lehetett látni a sűrű folyami ködben a

hajót. De ez láthatólag nem zavarta Hudsont. Bevallhatjuk: ahányszor Monostory átnézett az utolsó klippersor szélére,

eszébe jutott Gabriela Malatesta. És nem értette sehogy sem, hogy az okos, eszére hallgató olasz lány

Hudson felesége lett. Ráadásul vele tart mindig: együtt járják a tengereket. Megdöbbentő! Talán a negyedik napja horgonyzott a Taitsing a pagodai révben, amikor

Monostory Balázs arra ébredt a kabinjában, hogy az ajtót valaki kinyitja, majd

bezárja. Tudta, őrség van a hajón, mint minden egyes klipperen, hiszen idegen

kikötőben bármelyik percben váratlan meglepetések érhetik őket. Az a

bizonyos nehéz, fülledt, párás éjszaka volt, ami annyira jellemzi a meleg

égtájakat. A Min sustorogva rohant medrében a tenger felé. A hajók horgonyláncai pattanásig feszültek, pedig mindegyik klipper

legalább két, ha nem három horgonyt vetett ki, tekintettel a gyors

változásokra, az apály és a dagály nagy szintkülönbségeire. Monostory éberen aludt. Nyugtalanította a kabinban uralkodó fülledt

meleg. Már arra gondolt, hogy fogja a cókmókját, és leheveredik a fedélzeten,

az orrvitorlák között. Addig-addig gondolkodott, amíg újból elaludt. Amikor nyekkent az ajtó, kattant a kabinzár gombja, felijedt. A szabályok szerint a kapitány ajtaján háromszor kell kopogni annak,

akinek sürgős — de csakis sürgős — jelentenivalója akad. Ha erre a három

kopogásra se hangzik el a bebocsátó válasz, újabb három kopogás

következhet. A kabin ajtaján senki nem kopogott, de belépett, és néhány másodperccel

később eltűnt. Ahogy a zajra Monostory hirtelen kinyitotta a szemét, máris felugrott,

kiáltott: — Megállj! Mivel ruhástul aludt — vállalva a teljes éjszakai tiszti ügyeletet, könnyítve

Bumpus első tiszten, Porkoláb és Turkovics hajómestereken, akik előzőleg az

egész napos tearakodással bajlódtak — nem kellett mást tennie, mint

kiugrania a hajóágyból, s rohanni az ajtóhoz. Az ajtó abban a pillanatban csapódott be, amikor odaért, bizonyítva, hogy

nem álomkép vagy hallucináció volt a látvány. — Megállj!

Kivágta az ajtót. A fedélzetet beragyogta a hold. Állt a levegő. Nem mozdult egy kötél sem, petyhüdten lógtak a

zászlófelhúzók, a szélzászlók, az előfedélzeten száradó, este mosott ingek,

nadrágok. A főárbocnál mintha egy árnyék tűnt volna el. Copfos árnyék. Monostory odarohant: senki. Bambán meredtek rá a kötélbakok, a középcsörlö, az üres fegyverállvány. Senkit se látott. Az őrség embereit sem. Hol van Káva Manuk, a bölcs, és Rimau, a Tigris, akiket éjfél utáni őrségre

jelöltek ki? Se Káva Manuk, se Rimau nem jelentkezett, amikor el-, kiáltotta: — Őrség, ide!

Káva Manuk őrhelye a fedélzeten lett volna, Rimau őrhelye a hajóorrban. Üres volt a főfedélzet, üres a hajóorr. A szomszéd hajókon, az Ada és az Ariel klippereken árnyak mozdultak. Az

ottani őrök felfigyeltek a kiáltásokra. A folyami éjszakában a zúgó, sodródó

víz, mint a Min folyó is, messzire viszi a hangokat. — Hahó, Taitsing, mi történt? — Hahó, Taitsing, segítség kell? A távolból ugyanakkor kísérteties moraj hallatszott: jött, törtetett felfelé a

dagály. Monostory az előárboc és a főárboc közötti nyitott raktártetőhöz

ugrott. Mintha az árnyék ott tűnt volna el. Alig egyméternyire a raktárfedőktől

zsákok zsúfolódtak egymás mellett. Bumpus mint szakértő irányította a raktár

töltését. A munka végén meg is jegyezte: ide egy ékszerdobozt se lehetne

bedugni... Mindenesetre egy ember bajosan bújhatott volna el a raktár bármely részén,

a zsákok között. — Őrség, merre vagytok? Hé, Káva Manuk, Rimau, hé! A hajó előrészén

levő matrózszállás feljárójában több fej jelent meg. Klinkenberg, Porkoláb,

Bumpus ugrott ki a kabinokból. Monostory rohanó léptei, kiabálása, az őröknek a hajókról áthallatszó

kiáltásai felébresztették a Taitsing alvó embereit. Kábultan az álomtól,

zavarodottan néztek körül a félhomályban. — Mi baj van?! — Ki kiabál?! Monostory intézkedett: — Azonnal lezárni minden ajtót, minden raktárfedőt! Elő a fegyvereket!

Ha távolodó csónakot láttok vagy úszó embert — azonnal lőjetek! Egy-két perccel később helyiségről helyiségre, a hajó minden zegét-zugát

átvizsgálva haladtak a kutató csoportok; Bumpus a hajó előrészét, a

lánckamrát, az orrteret, a kis raktárt — amit alig töltöttek meg a könnyebb

haladás érdekében — és a fokszli szekrényeinek hátsó részét vizsgálta át. A középső raktár oldalrekeszei, a fenékrész, a bordák közötti zugok

Porkolábra maradtak. A felépítményt, az alatta levő kabinokat, a hátsó árboc

melletti hármas számú raktárt Turkovics kutatta át, mindnyájan megfelelő

segítséggel, a hajó minden emberét mozgósítva. Klinkenberg és Monostory, fegyverrel a kezében, a hajó egy-egy oldalán

állt, hogy lőjön, ha felbukkanna a titokzatos látogató. — Kínai volt, copfos kínai, láttam! — hajtogatta Monostory. Ha az ismeretlen ember — fogadjuk el Monostory megállapítását, hogy

kínai ember — nem is került elő, előkerült a klipper két őre, Káva Manuk és

Rimau, a Tigris.

Összekötözve, a szájukban rongydarabbal, hogy hangot se tudjanak adni,

feküdtek az előárboc tövében, az árbocgyűrű felett átkötve, egymás hátához

szorítva, közel a fulladáshoz. Szerencsére Mata Hari ismerte Káva Manuk élesztési módszerét, azokat a

lélegeztetési, has-, kar-, lábmozgatási gyakorlatokat, a szív dörzsölését, a hát

és a mell dömöckölését, amiről az európaiaknak akkor még fogalmuk sem

volt. Rövid idő múlva többen felkiáltottak: — Él! Közben új arcok bukkantak fel a klipperen. — Ahoy, Taitsing! Csónak közeledett. Majd egy újabb csónak. — Ahoy, Taitsing! Az agg Tim Roggers és a másik szomszéd, az Ada kapitánya, a fiatal

Perceval Penrose mászott fel a fedélzetre. -— Átjöttem, fiam, Klinki, hogy

megtudjam, miért a nagy ricsaj — mondta Tim Roggers, amikor a csoporthoz

ért. — Más tisztességes helyen ilyenkor alusznak! Akkor látta meg a két fekvő

alakot. — Még nem tudjuk, vagy elaltatták az őreinket, vagy leütötték őket, de

mindenesetre idejében vettük észre a bajt — jelentette ki Klinkenberg. — Elaltatták, leütötték! — hüledezett az öreg éppen úgy, mint Perceval

Penrose. — Ki vette észre? — Én — támaszkodott fel Monostory, aki Mata Hadnak segédkezett. —

Valaki belépett a kabinomba, de mindjárt el is tűnt. — Sok mindent megértem már itt a pagodai révben, de ilyesmit még nem!

— mondta Tim Roggers. — Láttad legalább, fiam, miféle szerzet lehetett? — Kínai volt, a copfról gondolom. Az Arieiről és az Adáról nem vettek

észre semmit? — Semmit — jelentette ki Perceval Penrose. — Itt az egyik őr — fordult hátra Tim Roggers a mögötte álló négerhez.

— Jack, láttatok errefelé valakit? A fényes fekete arc elmosolyodott: — Látni semmit, massa captain.

Végre Káva Manuk felült. Bambán nézett körül. Sehogyan sem értette

meg, mi történhetett vele, amikor ő csak arra emlékezett, hogy a fedélzeten

járt fel és alá, parancs szerint, ahogyan megtette már százszor és százszor az

életében. Most meg itt ül, közrefogják, bámulnak rá, faggatják, Rimau meg mellette

fekszik, nyög, forog, mint az epilepsziás.

— Nem tudsz semmiről? — ismételte többször Monostory. — Nem

emlékszel, hogy valaki mögéd került, meglökött, vagy rád vágott? Káva Manuk megrázta a fejét: — Nem, tuán, nem. Senki bántani. Senki.

Az agg Roggers kapitány hajolt le a javaihoz: — Mondd csak, dzsavan fiam, mondd csak: szagot nem ereztél? Jó

szagot? Káva Manuk hirtelen elhűlve meredt az aggastyánra. Mintha akkor világosodott

volna meg előtte, mi is történt vele. — Tuán mondani igazat! Káva Manuk érezni... tuán nem tudni, de Káva

Manuk ismerni füvet, fát... — Látod, látod — nevetett az öreg Tim —, már sejted, mit akarok mondani:

téged is, a társadat is elkábítottak! A talipotpálma terméséből készült porral, a

koriphával! A talipotpálma a világ legnagyobb pálmaféléje, igén ritka, de aki hozzájut a friss

terméséhez, az könnyen készíthet a kiszárított, azután porrá tört termésből olyan

„púdert", amit csak az orrba, vagy szájba kell fújni, és máris elkábul az áldozat.

Ráadásul az első pillanatban igen jó illatot is érez. Az áldozat ettől még jobban

beszívja a veszedelmes port, ami halálos is lehet. Káva Manukot és Rimaut — aki ugyanúgy nem emlékezett semmire, mint társa —

ezzel a koriphának mondott kábítóporral tették ártalmatlanná. Még egyszer átvizsgálták a hajót, most már a két vendég kapitány és a csónakokon

átjött evezőslegénység segítségével, de eredmény nélkül. Egészen addig homály fedte a merénylő szándékát, amíg el nem búcsúztak Tim

Roggers és Perceval Penrose kapitányoktól. — Állítson erős őrséget! — rendelkezett Klinkenberg. — Mától kezdve éjjel

mindig erős őrség vigyázza a hajót! Talán rongálni akarnak vagy robbanószert

elhelyezni. Ezt a legkönnyebb. Kicsi helyen elfér, nagy bajt okoz. Legyünk éberek! Utánanézett a két távolodó csónaknak. Könnyedén haladtak, két derék bajtárs, akikre, ha majd kell, számítani lehet. Tim

Roggers és Perceval Penrose feltétlenül megbízható, vérbeli sportember volt. Tim Roggers még soha nem nyert teaversenyt, de kezdettől fogva ott volt minden

versenyen. Penrose a fiatal kapitányok közé tartozott, alig múlt harmincéves, de

gyorsan haladt előre a ranglétrán. Ezt elsősorban is annak köszönhette, hogy

két évvel ezelőtt az Ada kis híján első lett, alig hajóhosszal másodiknak futott

be a London-dokkba, az akkor még hadnagy Perceval Penrose parancsnoksága

alatt, aki a beteg kapitány helyett a „tengeri teaúton" vezényelte a klippert. Mindezt Klinkenberg éppen elmondta kapitánytársának, amikor mindketten

beléptek Monostory kabinjába. Simba, a kabinboy emelte mögöttük a négyszögletes hajólámpát, hogy

meggyújtsa a kapitányi kabin mécsesét és lámpáját, ami örökös imbolygásban

dülöngélt a tetőgerendán.

— Az angyalát! — kiáltott fel Klinkenberg, aki elsőnek lépett be. — Az

angyalát, nézze csak, Sir! Lehajolt. — A teremtésit! — kiáltott fel magyarul Monostory. — Ezek valóban

belénk akaszkodtak. A térképasztal alatt újabb aranyhal feküdt! A selyemzsineget éppen csak meg kellett oldani, az aranyhal kettényílt, és

belőle — akárcsak az előző alkalommal — iratok hulltak ki. — Az utolsó figyelmeztetés — dörmögte Klinkenberg, a derű minden jele

nélkül, inkább csüggedten. — A gazemberek! A hosszú, piros színű szalagpapíron a kínai írás fekete tusbetűi mellé a

múltkorihoz hasonlóan csatolták az angol szöveget. — Nézzük csak, nézzük! — morgott Klinkenberg, és betűzni kezdte a

gyerekes, sokszor igen nehezen kivehető betűket, ami elsősorban is azt

bizonyította, hogy nem európai ember írta le a kínai szöveg fordítását. — Nem

ugyanaz a kéz írta, mint amit a hajóra átdobtak. Ez azt jelenti, hogy

valamelyik fiókbandától jött, persze felsőbb parancsra, a figyelmeztetés. De

lássuk, mit tudatnak velünk! A kabinlámpa csendes fényében betűzték:

Tiszteletre méltó Kapitány!

Élj tízezer évig, ha végre hallgatsz a szavamra! Ha nem, cselekednem kell,

és elpusztítani hajódat, minden emberedet. Ha erre sor kerül, te akartad így,

ne szidj, ne vádolj, ne káromolj az istenek előtt. Intettelek, ne menj Pagodába,

mégis megtetted, nem törődve intelmemmel, ami kivételesen jó szándékú, mert

Mah úr barátja vagy. Kapitány úr, többször nem szólok. Se időm, se kedvem

erre. Férfi vagy, tudnod kell, hogy a férfi szava szent. Én és a Fekete Pirátok

minden katonája férfi, gondolkozz tehát szavamon. Ezt üzeni minden tengerek

ura, Lin Kou-keng admirális, a Gyöngy-folyó Aranyhala, a Fekete Pirátok

vezére, aki sehogyan se érti oktalan nyakasságodat.

— Nos? — nézett Klinkenberg Monostoryra, amikor átböngészték a

levelet. — Nos, mi az ön véleménye, Sir? — Azt mondom, amit ön mondott a múltkor: kemény, de udvarias fickó. — Feltétlenül. Bár nem értem, miért udvariaskodik. — Talán Hudson jobban örülne, ha simán félreállnánk, mint ha erőszakot

kellene alkalmaznia. Klinkenberg bólintott: — Eltalálta! Monostory csodálkozva mondta:

— Ha igaz a feltevésem, hogy Hudson és Lin összejátszanak, akkor se

értem a mi esetünket. Tizenkét hajó indul. Tizenkét hajó, Sir! És csak mi

vagyunk azok, akiket félre kell állítani?! Klinkenberg elmosolyodott. Most először, mióta beléptek a kabinba. — Őszintén megmondom, én Hudsonben látom az ellenfelet. Ő bennünk,

így érthető, hogy szeretne megszabadulni tőlünk. — No és? Tartja magát, hogy nem engedünk? Az áru itt van, akár most is

indulhatunk, és akkor verseny nélkül érünk a London-dokkba! Klinkenberg némi csodálkozással meredt Monostoryra: — Verseny nélkül? Ez becstelenség és szégyen lenne! Komolyan mondta? Most Monostory mosolyodott el: — Nem, csak kutatom a lehetőségeket. Kíváncsi voltam, mit mond erre,

Sir. Engem nem kell buzdítani arra, hogy kitartsak. Megteszem, hiszen

megígértem. De tűrhetjük, hogy fenyegessen egy rabló vezér... tűrhetjük, hogy

ez a rablóvezér cimborája egy társunknak, aki ugyanúgy klipperhajós, mint

mi, és a pusztulásunkat akarja?! Ott álltak a térképasztal előtt. A dagály egy óramű pontosságával megkezdte felnyomulását a folyón.

Láncok csörögtek, horgony jelző bóják kongtak. Hogy a helyváltoztatás könnyebben menjen, az őrségek mindenütt a

kormányhoz álltak, és a lapátok irányításával igyekeztek beállítani a hajókat. Klinkenberg kimeredt az éjszakába. Mintha már derengene. Majd olyan

gyorsan érkezik a féltrópusi hajnal, mint az egyenlítői. Megvonta a vállát: — Tűrhetjük? Forduljunk a kínai császárhoz? Neki talán még nagyobb

gond a Fekete Pirátok, mint nekünk. Egyet tehetünk: Tim Roggers a

kapitánytanács elnöke, tagja a versenybizottságnak, a Lloyd megbízottja,

elmondjuk neki a történteket. — Dühös lett a hangja: — Nem hátrálok meg

Lin előtt, még kevésbé Hudson előtt! Ha kiderül, hogy a fenyegetés mögött ő

áll, ezzel ütöm le! Érti, Sir? Leütöm! Kemény, napégette öklét felemelte. Monostoryt nem kellett különösebben

meggyőzni arról, hogy ez az ököl, ha lecsap, betörhet egy emberi koponyát. — Nem hátrálok meg! A flottától pedig nem kérek segítséget! Gyűlölöm

őfelsége flottáját! Inkább belepusztulok, de nem tudnám elviselni, hogy az a

flotta, amelyik megtartotta soraiban Hudsont és több hasonló zsiványt, és

elvette a kardomat, csak azért, mert becsülöm a színes embert, az a flotta

segítsen rajtam! Megvédjük magunkat... ha ön is úgy akarja! Monostory meghajolt: — Már mondtam, önnel tartok. Rendelkezzék velem! Az ön parancsa az

én parancsom, teljesítem.

Kezet fogtak. Keményen, elszántan. — Mindenesetre sokat várok Roggers és Penrose kapitányok véleményétől

— mondta Klinkenberg. — Ha ők... Nem folytatta. Nem tudta folytatni. Kiáltás hallatszott. Éles, süvítő kiáltás: — Ember a vízben! Őrség, ember a vízben! Megbolydult a hajó. Kiáltások hallatszottak, rohanó lábak dübörögtek a fedélzeten, ajtók

csapódtak, lépcsők recsegtek. — Ember a vízben! Rimau és Káva Manuk kivételével a hajó teljes személyzete a fedélzeten

volt. — Gigget a vízre! Siess! Mata Hari vette észre az úszó embert és mögötte egy másikat. — Tuán — jelentette Mata Hari Klinkenbergnek és Monostorynak —,

ember úszni, és távolodni hajótól! Ez lenni zsivány, akit tuán keresni! Mögötte

még egy! Az Ada és az Ariel is lebocsátptta a giggjét. — Csónakmester és három ember a giggben, elfogni a menekülőket! —

rendelkezett Bumpus. Mintha csak az égiek is segítették volna a két menekülőt, akik érthetetlen

módon mégiscsak el tudtak bújni a Taitsingon: a fülledt éjszaka borultságában

eltűnt a hold, és esni kezdett. Kezdetben cseppenként, néhány másodperccel

később már sűrűn zuhogva. Megjött a trópusi eső. Ömlött, szakadt, valósággal morajlott az eső a folyó hullámain. Az előbb még a hajnal derengését lehetett sejteni, most mindent beborított

az éj és a sűrű eső. Valaki puskát emelt, elsütötte. Még a fegyver durranását is elnyomta a hirtelen jött égszakadás. A klipperek jelzőlámpái eltűntek az esőfátyolban. A vízről kiáltások hallatszottak:. — Vigyázz! ... Erre!... Itt keresd!... Balra kanyarodj! A kiáltások távolodtak. Végül elhaltak. Esett, szakadt szünet nélkül. Amikor végre eloszlott az esőfelhő, hajnalodott. A nap is kisütött, amikor a giggek visszatértek. A Taitsing csónakmestere csüggedten állt Monostory elé: — Lenni jó úszók, lenni pompás úszók! Eltűnni Pagoda szigeten, ott már

nem hallani többé emberek! Ilyen zavart okozott Lin admirális újabb üzenete a Tait-singon.

HATODIK FEJEZET.

A kapitányok haditanácsa. — Van tengerészbecsület is! — Hudson leteszi a

pipáját. — Klinkenberg az öklét mutatja. — A tengerész otthona. — Tíz év után

újból viszontlátják egymást. — „Vampu lenni derék ember." — Hé, sampan! — A

koromfekete dzsunka. — Kutyaszorítóban. — Elő a pisztolyt, és lőni! — Két dühödt

óriás. — Porkoláb Péter halála

— Klinkit megfenyegették! Tudjuk, mi van a Fekete Pirátok fenyegetése

mögött: valóság! Ha Lin fenyeget, valóra is váltja ígéretét. Én vagyok közöttetek

a legidősebb, engem bízott meg Mr. Lloyd az ellenőrzéssel. Mint idősnek, kötelességem tanácsot adni, s mint a Lloyd megbízottjának, kötelességem ügyelni

nemcsak a verseny rendjére, de biztonságára is. Ezért kérdem: mit gondoltok,

hogyan biztosítsuk a Taitsing szabad útját? Említeni se kell talán, hogy a fentieket az öreg Tim Roggers kapitány mondta,

méghozzá a jelenlevő összes klipperkapitány és hajómegbízott jelenlétében, a

„Sárkányfej" Kastély szobájában. A Kastélyban vágni lehetett a füstöt. Egy ember nem akadt, aki ne pipázott

volna, a legtöbben még a hosszú szárú, karcsú formájú, régies tajtékpipából

pöfékeltek, amit hol Drake-, hol Raleigh-pipának neveztek. De akadtak néhányan,

akik szakítottak a hagyománnyal, és a megmosolygott hajlított rövid szárú, fából

készült pipából élvezték a dohány kékes, kesernyés füstjét. Hej, kapitányok! Mint valami haditanácson az admirálisi hajóra összehívott tengernagyok és

kapitányok, úgy ülték körül a Kastély hosszú asztalát a versenybe induló klipperek kapitányai, tulajdonosai és a cégek megbízottai. Itt voltak mind egytől

egyig a parancsnokok: az olasz Menichelli a Falconról, a nyers beszédű,

pofaszakállas skót James Lenaghan, a Fiessy Cross akkori kapitánya, a

vékony kis Sartre a Flying Spurról, a szókimondó Moodi a Cutty Sarkról, a

barátságtalan Brenton a Taepingről. Az asztal végén ült, pipafüstben és

italgőzben a „négy kölyök": Penrose (Ada), Mac-Donald (Serica), Kennaway

(Bolton) és Krogg (Cinaman), akik valahogy mindig egy csoportot alkottak,

hiszen ők jelentették a klipperkapitányok között a fiatalságot. Meghökkentően

fiatalok voltak, alig harmincévesek. És ott ült természetesen Klinkenberg mint hajótulajdonos, azután

Monostory Balázs, és szemben velük, a hajófal fülkéjében, mint valami

különös képkeretben, a Black Prince, a Fekete Herceg parancsnoka, ezúttal is

tengernagyi hatású díszben,, fittyet hányva hőségnek, kereskedelmi kapitányi

valójának — Christopher Hudson kapitány. A kapitányok hosszú asztala mellett, valamivel kisebb asztalnál ült az a

néhány tulajdonos vagy cégmegbízott, aki — az öreg Tim Roggers szerint —

ugyancsak illetékes volt erre a megbeszélésre. És itt volt a „főbíró" is, egy

Harding nevű kiszolgált tengerészkapitány, akit a londoni versenyintézőség, a

Lloyd és a hajótulajdonosok bizalma megtett Roggers kapitány mellé második

ellenőrzőnek, egyben az indítás ,,starter"-jának, ami valóban különleges

képzettséget kívánt. Festői kép volt a kapitányok és a hajómegbízottak csoportja, és e

festőiséget csak növelte a pátriárkaszakállas Rikozoff sürgése, aki maga

szolgált fel az előkelő és kedves vendégeknek. Tim Roggers beszéde alatt Klinkenberg mozdulatlanul ült, csak a pipáját

szívta rendületlenül, egy pillantás nem sok, annyit sem vetett Hudsonre, akit a

belépéskor mindössze rideg fejbiccentéssel üdvözölt. Valójában rettentően bántotta, hogy kapitány társai elé került a Fekete

Pirátok hadüzenete, de igazat adott az öreg Timnek, aki rendületlenül kitartott

amellett, hogy Lin hadüzenete a közösség ügye, a tengerészbecsület azt

kívánja," hogy megvédjék a megfenyegetett hajót. — Idő nincs arra, hogy Londonból tanácsot kérjünk, magunknak kell

megoldani a kérdést — hangoztatta Tim Roggers, amikor Klinkenberg

még húzódozott. — Kiváltképp ha nem akarod a flotta segítségét. — Nem, nem akarom! Tim Roggers ismertette a Taitsing találkozását Lin hajóhadával, az első és

a második üzenetet. Monostory, aki Klinkenberg mellett ült, egyenként

tanulmányozta az arcokat. A nagyképű Hudson, a barátságtalan Brenton és a

rideg Lenaghan nyugalma kivételével a felkiáltások azt bizonyították, hogy

mindannyian megdöbbentőnek találják a Fekete Pirátok hadüzenetét. — Ez már a negyedik verseny, amiben részt veszek, de ilyesmi meg-nem

történt — jelentette ki fejcsóválva Harding, a főbíró. — Megdöbbentő! — Megdöbbentő! — hördült fel Tim apó. — Persze hogy az, de mi lehet

az oka Linnék, hogy pont a Taitsingot akarja félreállítani? Erre nem

gondoltatok? Monostory Hudson arcát figyelte. Se a szeme, se a szája nem rebbent meg.

Inkább elfojtott egy ásítást, mint aki igen unja ezt a kedély telén beszélgetést,

és szívesebben venne — mint az értekezleten kijelentette — egy kiadós, jó

pénzre alapozott pókercsatát. — Ügy érted, Lint valaki felfogadta, hogy Klinkit félreállítsa? — tette fel

a kérdést Moodi kapitány. — Mi mást lehet gondolni?! — szikrázott Tim apó — A találgatás helyett

megint csak kérdem: mi a teendő? Rövidke csönd támadt. Bodor füstöt eregettek a pipák, csengtek a poharak,

koccantak az üvegek.

— Te mit gondolsz, apó? - óvatoskodott az apró Sartre kapitány. — Már

biztosan gondoltál erre. Vagy te, Klinki, esetleg a kapitányod, aki átvette a

parancsnokságot, mit gondoltok? Klinkenberg hallgatott, Monostory is. Tim apó felmordult: — Én!- Mindig csak én! Akkor nem hívtalak volna össze titeket! Nos? Perceval Penrose az asztal végén megszólalt: — Ha igaz a feltevésem, hogy Lin fenyegetésének okát közöttünk kell

keresni, akkor — keressük meg! Vegyük egymást végig sorjában. Tegyünk

esküt a bibliára, hogy amit fogadunk, az szent igaz! Esküdjünk meg itt,

külön-külön, hogy semmi közünk Linhez! Ifjonti hévvel, lelkesen, meggyőződéssel beszélt. Látszott a tekintetén,

érződött szavai csengéséből, hogy hisz az eskü szentségében és

őszinteségében. Napbarnított, férfiasán szép, de még mindig gyerekes arcát

elfutotta a pirosság. Százat egy ellen, hogy Perceval Penrose esküje aranyat

ért! De nem mindenkié. — Badarság! — hördült fel Brenton kapitány, aki elmondhatta, hogy volt

rabszolgagyűjtő hajó parancsnoka is, az Elefántcsontpart és a

Rabszolgapart öbleit jobban ismeri, mint angliai hazájában szülővárosát,

tehát nem tartozott az érzelmes emberek közé. — Badarság! Eskü! Mit ér az?

Haj, jaj, hányszor megszegtem életemben, és mégis itt vagyok! - De a Bibliára! Hudson, Lenaghan, az olasz Menichelli elmosolyodott. Nevetés támadt, a

pillanatnyi lelkes elismerést elmosta a nyers derű. Perceval Penrose. elsápadt, összeszorította a fogát. — Bolond fickó vagy, cimbora! — folytatta Brenton. — Itt tengerészek

vannak, és nem papok! A pap kötelessége az esküdözés, a mi kötelességünk

hajózni, és nem gondot akasztani a többiek nyakába! Brenton váratlan kitörése megzavarta az ünnepélyesebb hangulatot. Hudson letette a pipáját. Ráveregetett Brenton vállára: — Okosan beszélsz, pajtás! Minden elismerésem Klinkenberg kapitányé,

de azt már mégse kívánhatja tőlünk, hogy hajójának biztonságát mi

szavatoljuk. Tim apó, te csuda rendes ember vagy, tisztelet, becsület illet meg,

de már engedd meg: verseny előtt állunk, versenyzők vagyunk mindannyian,

nem tengeri rendőrök! Tim apó felvágta fejét, mellig érő szakálla valóságos oroszlánarcot

rögtönzött egyébként is dühös tekintetének. — Már egyszer mondtam: van tengerészbecsület is, Hudson kapitány! A

tengerészbecsület azt kívánja ...

— ... azt kívánja — vágott közbe Hudson, fölényes, biztos tekintettel, mint

aki alapot kapott arra, hogy gyakorolja a biztonságot —, azt kívánja, Sir, és ez

önnek szól, Klinkenberg kapitány, hogy lehetetlent ne kívánjon tőlünk! Akit

valami akadályoz a versenyzésben, az álljon félre! Ne akasszon gondot a

többiek nyakába! Csönd lett. Csengtek a poharak. Rikozoff a Kastély szögletében elmerülve figyelte a

kialakuló vitát. Szerette az ilyen jeleneteket. Részben azért, mert tudta: a

vitatkozó emberek isznak is, de azért is, mert újabb események voltak

kialakulóban, amiért szívből rajongott. Tim apó felállt: — Csodálkozom, Hudson kapitány! Meghökkent a kifakadásod! Megint

csak azt mondom, amit előzőleg: hogy Lin félreállásra szólította fel Klinkit, az

nem lehet Lin magánügye! Badarság még elgondolni is, hogy a Fekete Pirátok

egyszerűen csak kitalálták a Taitsing félreállítását. Badarság! Vagy talán ön

az, akit zavar, hogy Klinkenberg és hajója versenybe áll? Tim apó kitörése váratlanul hatott. Az öreg szókimondását mindenki

ismerte, becsülte. De azt, hogy egyenesen Hudsonnek szegezi a kérdést, senki

nem várta. Maga Hudson se. Most minden azon múlt, hogyan fogadja Hudson

az agg tengerész nekiszögezett gyanúsítását. És Hudson azt a megoldást választotta, ami ebben az esetben a

leghelyesebb, legokosabb volt. Nem tört ki. Pedig ezt várta Klinkenberg, Monostory (itt a török Tahar bej), de főleg

Tim apó. Hudson felállt. Ezúttal is ott fityegett az oldalán a rövid, csillogóan

aranyozott haditengerészeti tiszti kard. Pipáját újból letette, de előbb jó néhányat szívott, és mint aki igen nyugodt,

játékosan, kerek karikákat engedve pöfékelte ki a füstöt. Majd kihúzta magát. Körülnézett. Valóban megkapó jelenség volt.

Szépsége, férfiassága, mindenkor alkalmazkodó színészi képessége most is

megtette a hatást. — Hogyan mondta, Roggers kapitány? — mosolygott Tim apóra Hudson.

— Nem kérdek én semmit, az égvilágon kívül semmit, csak azt: van arra

bizonyíték, hogy Lint én biztattam fel a fenyegetésre? Mert ha van, ám álljon

elő vele, de ha nincsen, akkor — hagyjon békét, mert én még mindig

őfelsége kapitányainak sorába tartozom, és a parancs úgy szól, hogy

mindenféle sértést, rágalmat azonnal meg kell torolnom! Ezzel megmarkolta a kardját. Kicsit — nyilván a hatás kedvéért — ki is

húzta a pengét. Higgadtan, nyugodtan, inkább mosolyogva beszélt.

Tim apó vérvörösen meredt a beszélőre. — Van bizonyíték? — emelte fel most már a hangját Hudson, mert az öreg

hallgatásából megérezte, hogy a helyzet neki kedvez. — Kérdem, immár

harmadszor: van bizonyíték? Mert ha nincs, örülnék, ha magadba szállnál,

Tim apó, és legalábbis bocsánatot kérnél. Esküszöm Istenre, a kardom

becsületére és a királynőre — nem szoktam lenyelni a sértéseket, csupán a

korod és tekintélyed ment fel a kardom használatától! Ezzel nagy csattanással visszalökte a félig kihúzott pengét. Akárha jelentést tenne felettesének, feszesen kihúzta magát, majd

meghajolt: — Bocsánatot kérek kifakadásomért! Leült. Beleszívott a pipába. — Minek kellett ilyen hülyeséget mondanod, Tim apó?! — mordult fel

Lenaghan. — Amit Brenton mondott, az az igaz. Nem vagyunk tengeri

rendőrök. A mi kötelességünk elszállítani a teát Európába és versenyezni. A

többi marhaság. Én is azt mondom, amit Hudson: Ne akarjon senki gondot

akasztani a többiek nyakába! Harding, a főbíró, aki egyben starter is volt, felemelte jobb keze

mutatóujját. Mindenki ránézett. — Öreg kapitány vagyok — kezdte —, sok hajót, sok hajótulajdonost

kiszolgáltam. Ismerem jól a „rally" szabályait. Sehol olyasmit nem találok a

szabályzatban —amit különben minden hajótulajdonos évek óta aláír, és a

papírokból láttam, hogy Klinkenberg is aláírt a singapore-i hatóságok előtt

— tehát olyasmit nem találok a szabályzatban, hogy külső fenyegetések miatt

meg kell változtatnunk a verseny rendjét. A verseny rendje az, hogy a hajók

elindulnak a Min folyó torkolatától, és befutnak a London-dokkba. Ha

útközben vihar tör ki, hát ezzel számolni kell. Ha az egyik hajó valahol

zátonyra fut, vagy valami baj éri, nem kívánhat a másiktól segítséget,

legfeljebb ha az a másik feladja előnyét, és segítségére siet a bajba jutottnak.

Erről így rendelkezik a versenyszabály. Valóban nincsen más lehetőség,

mint ha Klinkenberg kapitány, aki ebben az esetben hajótulajdonosként

szerepel a névsorban, megérti: vagy tudomásul veszi a szabályzatot, s akkor

saját veszélyére futtatja hajóját, vagy nem veszi tudomásul, és akkor félreáll!

Más lehetőség nincsen. Bajosan törődhetünk olyasmivel, hogy a Fekete

Pirátok fenyegetnek. A Fekete Pirátok mindnyájunkat fenyegetnek, amíg az

ázsiai vizeken hajózunk. Ez is hozzátartozik ahhoz a veszélyhez, amivel a

klipperek Ázsiából Európába szállítják a teát. Minden hajónak módjában van

fegyvert vinni, akár ágyút is! A kis Sartre bólogatott:

— Így van, Harding, így, és nem másként! A barátságos Moodi felemelte

poharát: — Erre iszunk, fickók! Ha így van, hát így van! Klinki, nyugodj bele! Tim apó lehorgasztotta a fejét. Simogatta a szakállát, mint az az ember, aki

tudja, hogy igaza van, de belekerült a szorítóba, és nicsen onnan menekvés. Monostory lehangoltan ült, hosszú-hosszú idő óta először érzett

csüggedést. Érezte, hogy elhibázták a dolgot. A teremtésit! A robbanékony Klinkenberg is leforrázva meredt maga elé. Hudson vigyorogva súgott valamit a szomszédjának, Brenton kapitánynak. Penrose nem tagadta meg magát: — Miattam legyen a szabályzat ilyen vagy amolyan, én segítek bármelyik

hajónak, ha kell! Ha Klinkenberg bajba kerül, akkor az ő hajóján, ha más,

akkor azon! Az Indiai óceánig a Taitsing mellett maradok! Kennaway, Moodi, Krogg bólogatott Klinkenberg felállt. Az örökösen nevető, derűs arc most komor volt, haragos; ö is arra gondolt

előzőleg, amire Monostory: kár volt a kapitányi értekezlet elé tárni Lin

admirális fenyegetését. De mindezt köszönhették jóhiszeműségüknek, no meg

a derék Tim apónak. Mindenki ránézett. A pipák füstje még jobban befelhőzte a Kastély levegőjét; A lámpák kísértetiesen világítottak. Az ajtó közelében álló Rikozoff szinte

láthatatlanná vált, akár felhőben a tovaszálló madár. Klinkenberg karját összefonta a mellén. Merően nézte Hudsont.

Nyugodtan, de határozottan. Hudson elfordult. Megvonta a vállát. Halálos csönd támadt. Mindenki a két embert nézte. A legtöbben nem tudták, hogy Hudson és

Klinkenberg gyűlöli egymást. Akik pedig tudtak valamit, nem emlékeztek a

történtekre. - Penrose kapitány — nézett a fiatal tengerészre Klin-kenberg —,

köszönöm a barátságodat. Tudom, hogy őszintén beszéltél, de most már neked

is azt mondom, amit itt a többieknek: nincsen szükségem a segítségetekre! Tim apó megdöbbenve felkiáltott: — Félreállsz?! Klinkenberg megrázta a fejét: — Nem állok félre. Kapitányommal együtt úgy döntöttünk, hogy

történjen bármi, fenyegessen bárki, akár Lin, akár más — nem hátrálunk! Perceval Penrose felkiáltott: — Éljen, ez a beszéd!

És diadalmasan körülnézett. — Nem állok félre — folytatta a Taitsing kapitánya. — Ott leszünk,

elindulunk! Mindenre felkészülünk, és megvédjük a hajót! Többen lelkesen éljenezni kezdtek: — Hurrá, Klinki! Klinkenberg, mint múltkorában a hajókabinban Monostory előtt,

összeszorította és előrevetette öklét: — Elindulunk! És aki elénk áll, az ezzel az ököllel találja magát szembe!

Legyen maga Lin vagy Lin sárga avagy fehér cimborája, azt ezzel az ököllel

csapom le! Merően tekintett Hudsonre. Aztán zsebébe nyomta a pipát, megigazította vászonzubbonyát, meghajolt

Tim apó és a többiek felé: — Szolgálatukra, uraim! Indulás, ugyebár, június másodikán? Monostory is felugrott a helyéről. Tim apó elragadtatva intett:

— Akkor, fiam, Klinki, pontosan akkor!

— Ott leszünk, kapitány uram!

Már indult a kijáró felé, de megtorpant. Oldalt fordult. Hudsonre nézett.

Akárcsak az előbb, merően a szemébe. — Hudson kapitány, mi nem mondhatjuk egymást barátoknak! De kár

lenne, ha kimondottan ellenségekké válnánk! Erre intem önt, Hudson

kapitány! Monostory is meghajolt a többiek felé: — Szolgálatukra, uraim! Hudson nem felelt, gőgösen elfordult, és valamit mondott Lenaghan

kapitánynak. Klinkenberg és Monostory kilépett a bárhelyiségbe, a Szalonba, majd

onnan a fedélzetre. Üdítő levegő fogadta őket. Lampionvilágítás helyett

napfény, füst helyett friss folyami levegő. — Ezzel a kérdés megoldódott! — nevetett Klinkenberg, aki egyszerre

visszanyerte önuralmát. — A Taitsing majd megmutatja, hogy száz

veszélyen át is eléri a London-dokkot! Most már a fejemet merném tenni,

hogy Hudson és Lin cimborák! Az egymás mellé erősített két dzsunka tele volt ivó, kártyázó, malmozó,

mahdzsongozó, kockázó tengerésszel. Fehérek, négerek, malájok, kínaiak

igyekeztek egymás pénzét elnyerni, egymást becsapni, fondorlattal

megkárosítani. Még három kakas is előkerült, és folyt a Távol-Kelet nagy mulatsága: az

állatviadal.

Amikor megjelent Klinkenberg és vele együtt Monostory kapitány, a

Taitsing csónakszemélyzete szó nélkül búcsút mondott a kakasviadalnak. — Indulunk, Merbabu, irány a hajó! — Parancsára, tuán! Amikor a gigg eltávolodott a „Sárkányfej" ikerdzsunka oldalától, és —

apály lévén — rohanni kezdett a Min folyón át az öbölbe, ahol a klipperek

horgonyoztak, Monostory megjegyezte: — Okosan tette, Sir, hogy visszautasított minden segítséget. Tim apó és a

derék Perceval Penrose tévedett, amikor azt hitte, hogy bajtársiasságot lehet

kívánni. A teremtésit, dehogy lehet! Aki versenyez — valójában ellenfél!

Különösen egy olyan klipper, amelyik először áll be a rallybe. Még senki se

tudja, hogy a Taitsing első lesz-e vagy utolsó.

Klinkenberg elszántan összeszorította a száját: — Hudson érzi, hogy elsők lehetünk. És most már istenuccse első akarok

lenni, Sir! Monostory a világ legtermészetesebb hangján mondta: — Azok is leszünk, Sir ... ha ... — Ha? — ... ha megússzuk Linnéi vagy magával Hudsonnel az összecsapást! Klinkenberg a kezét dörzsölte: — Életre-halálra! Ügy gondolom, .ennek a jegyében indul majd el a

Taitsing. — Ügy van, Sir, életre-halálra! És amikor Monostory másnap — Porkoláb Péter társaságában — Fucsou

híres hídjának feljárója elé ért, megint csak erről folyt a szó. — A legokosabb az lenne, gazdám, ha felmennénk a Black Prince

fedélzetére. Persze titokban. És elrabolnánk Hudson kapitányt! Vannak

tisztjei, majd csak elvezetnék Londonig a klippert. Kucsuk basa így tett volna,

ha nem csalódom. Monostory jóízűen nevetett: — És az emberrablás azonnal kiderülne, Porkoláb komám! Nem, mi csak

egyféleképpen védekezhetünk: ha dzsunka vagy a Black Prince a közelünkbe

kerül, akkor — lövünk! Porkoláb helyeslőén-intett: — Az is nagyon jó, uram. Már részt vettünk egynéhány tengeri csatában. A beszélgetés megszakadt. Ott volt előttük á híd, a „Tízezer életkor" hídja, ahogy a kínaiak nevezik

Fucsou és a világ egyik hírességét.

A Min folyó kettéosztja a várost, akár a Duna Budát és Pestet, de amíg az

általunk jól ismert hidak alig 230—250 méter hosszúak, a „Tízezer életkor"

méltó nevéhez: hosszabb 3000 méternél is. Negyven pillér tartja a hidat. A pilléreket oroszlánfejékkel, -lábakkal,

sárkánytesttel és kígyófigurákkal díszített kőfaragások ékesítik. Kínai szokás

szerint nincsen se külön járda, se külön kocsiút, minden egybefolyik,

gyalogosok, kocsik, kordék, riksák, négy embertől vitt palankinok kavarognak

rajta egymás hegyen-hátán. — Az angyalát, itt azután nehezen küzdjük át magunkat! — hördült fel

Porkoláb, amikor nekiindultak a hídnak. — Hiszen ez inkább utca, mint híd! Porkolábnak igaza volt. A „Tízezer életkor" hídjának mindkét oldalán

árusok sorakoztak: Fucsou híres kézműveseinek boltocskái, bódéi,

árusítóasztalai, üzletszekrénykéi. Csak a Fucsouban gyártott zöld színű

lakktárgyak, főleg a meglepően alacsony asztalkák, a faliállványok, a földön

való fekvéshez alkalmas fejtartók, a hazai sámlira emlékeztető székecskék,

aztán a dobozok és az apró szekrénykék tízezrei vártak itt a vevőkre. A

szántál- és a kámforfa kellemes, kicsit fojtó illata lengte be a lakkárusok sorát.

Ez a sok ezernyi zöld lakktárgy — bármily hihetetlen — hamar vevőre talált. Fucsou szorgalmas kézművesei nemcsak azzal dicsekedhettek, hogy

egyedül ők értik a zöld lakk titkát. Az ezüsttel kirakott, bronzból készült

áldozati edények, az ezüsttel ékesített vázák, az ugyancsak ezüsttel kivert

elefántcsont szobrok, a rózsafából faragott faszobrok meg a töméntelenül sok,

mindenféle tengeri gyöngyből, kagylóból készült ékesség, használati és

dísztárgy hirdette, hogy Fucsouban több a művész, mint a mesterember. Ha csak belőlük állt volna a hosszú-hosszú híd árusítóinak hada! Volt itt vásárolni és megcsodálnivaló. Akárcsak Singapore-ban, Fucsouból

sem maradtak el az eladásra szánt állatok. Alig ökölnyi selyemmajmocskák,

cerkófok, bunderok és más majomfélék mellett ott csiviteltek az apró

kalickákba zárt rizspintyek, éneklő kanárik, papagájok, csókák,

paradicsommadarak, üvegekben a különös formájú aranyhalak, apró cápák,

kígyók, kicsi és nagy teknősbékák. És mint a világon mindenütt, itt is kiabálva, hangos szóval hirdette áruját

minden kereskedő és alkalmi eladó. — No, gazdám, békésebb világ van a hajón, mint itt! — sóhajtott fel joggal

Porkoláb Péter, aki sehogyan sem szívelte a zsivajt. — Alig várom, hogy

visszajussunk, mert lassan a hátunkra másznak az emberek! Hogyan került Monostory és Porkoláb Fucsouba? Ennek két oka is volt.. Az egyik, hogy barátaink követték az ősi

tengerészszokást: igyekeztek mindenütt megismerni a tájat, a környéket, az

embereket.

Pagoda mellett, Fucsouban volt bőven látnivaló. A másik ok, amiért fellátogattak ide a Taitsing giggjén, az volt, hogy

Monostory Balázs elhatározta: otthonossá varázsolja túlságosan rideg, minden

díszt, ékességet nélkülöző kabinját. A kabin a tengerész otthona. Monostory Balázsnak már réges-régen nem volt otthona. Amikor még

Veronában élt, és az osztrák császári seregben főhadnagyi rangot viselt, egy

kedves idős nénike vendégszobáját mondhatta otthonának. Kucsuk basa laktanyaszerű háza, de még a Szultán Szelim kabinjai sem

adtak lehetőséget arra, hogy otthonosan érezze ott magát. Múltak az évek, s annak az öröme, hogy kedvére való kuckót teremtsen

magának, csak nem akart megvalósulni. Amikor meglátta Tim apó lenyűgöző kabinját, a fiatal Perceval Penrose és

az apró Sartre lakályos kajütjét, elhatározta: ő is megvalósítja a tengeri

otthont. Klinkenberg előzékenységéből megkapta a térképszoba melletti kajütöt

mint kapitányi kabint. Persze Klinkenberg. Inkább ellenpélda volt, semmint példa arra, hogy

milyen szívderítő valami a rendesen berendezett kabin. Klinkenberg

puritánsága, egyszerű lénye, minden külső csínt nélkülöző természete nem

igényelte azokat a — valljuk be — kedves külsőségeket, amik oly lakályossá

tehetik a messze tengeren utazó ember szálláshelyét. Monostory nem vágyott olysféle nagyszabású teremkabinra, mint amilyen

Tim apóé, de annál inkább kedvet kapott Perceval Penrose-tól, hogy néhány

tárggyal, lámpácskával, szőnyeggel, szobrocskával, kárpittal vagy japán

faliképpel, vázával, szekrénykével díszítse úszó otthonát. — Ez, már bocsásson meg, gazdám, az öregedés jele — jegyezte meg

hűséges társa. — Bizony az, ha nam csalódom. Monostory nevetett. — Nem csalódol, komám, ez már az, öregszünk! — öregszik a szösz, én ugyan nem! Ha kell, szétroppan-tom a kétujjnyi

vasat, ha kell, akár három napon át állok a kormánynál! Hol itt az öregedés?! — Ott, barátom, a hajadon, mint nekem is! Őszülünk, cimbora, akár

tetszik, akár nem! Így kerültek Fuesouba. A dzsunkakikötő felső részén, a híd nyugati, lábánál kötöttek ki a giggel. — Merbabu, itt várjatok ránk! Majd amit megvásárolunk, Simba idehozza.

De Simba is várjon, s csak akkor jöjjön, ha a hajómester szólítja.

Így indultak el ketten, Porkoláb és Monostory, hogy felfedező utat

tegyenek, és vásároljanak is a „Tízezer életkor" hídja kézműveseinél,

árusainál. A magas fallal körülvett belső város, a hatalmas kőlapokkal kirakott

utcácskák, a Min folyón és a partokon zsúfolódó ezernyi dzsunka, sampan,

házhajó, a város kétszázezer emberének örökös nyüzsgése, a messze tájakról

jött teaárusok és szállítók karavánjai, kordék, szekerek, lovak, tevék, csacsik

látványa, de főleg a híd maga joggal bámulatra késztette hőseinket. — Micsoda mocskos folyó! — nézett a Minre Porkoláb. — Gazdám, hol

van ettől a Duna, az angyalát! Igaz, nincsen ott ennyi sajka, bárka, dereglye,

mifene, meg ilyen megveszekedett híd sem, aminél egyre azt várom, mikor

szakad le alattunk ... mégiscsak különb hely Komárom meg Pest-Buda, ha

nem csalódom! És ezzel a derék ember, aki a múló évekkel növekvő arányban sóhajtozott

szülőhazája után, egy könnycseppet törölt ki a szeméből. — Porkoláb! A mindenit, a tengerész nem pityereg!

Megsodorta erre még mindig kiadósán nagy, hegyesre pedrett bajuszát a

dunai sajkások volt katonakáplárja. Kihúzta magát: — Pityereg a fene, gazdám, csak feltámadt bennem az emlékezés!

Magam módján sóhajtottam egy jó nagyot. Hozzászaladt egy könnycsepp!

Ennyi történt. Nézze csak azt a díszes maskarát, attól még én is megijednék,

ha valaki ezzel állítana az ágyam mellé! Egy tibeti álarcra mutatott, amit széles karlengetések között vételre kínált

az egyik árus. Mivel vásárolni akartak, s a kínai nyelvvel bajosan boldogultak volna,

elhozták magukkal az egyik kínai matrózt, Mao Ta-kót, Klinkenberg „hű

kutyáját", aki szívesen tolmácsolt. Mindössze egy baj volt Mao Ta-kóval:

rajongott a fecsegésért, a látványosságért, és akivel szóba állt, attól nem bírt

elszakadni, s ami lekötötte a figyelmét, attól sem tudott elválni. Mao Ta-ko kék színű, kínai szabású, tehát halásznadrágos, halászkabátos

ruháját ezúttal is csak hosszas keresgélés után látták meg a tömegben, a

lacikonyhások sorában, ahol yet t magának egy nagy szelet kutyahúst. — Hé, Mao Ta-ko, gyere ide! — kiáltott Porkoláb. Persze a hívásra nem

azért került sor, mert a tibeti álarc megtetszett volna bármelyiküknek is.

Inkább az alig fél méter magas, gyönyörű zöld lakkal pompázó, aranyozott

figurákkal díszített, sokfiókos szekrénykék, amelyek bámulatra ragadtatták az

avatott nézőt. — Nézd, Péter, milyen rendes munkák! — Ami azt illeti, takarosak, de nem kellene nagyobb belőlük? Mit tesz,

gazdám, ezekbe az aprócska fiókokba?

Monostory vállát megérintette valaki, és egy női hang szólt: — Signor tenente, örülök, hogy látom! Signor tenente: főhadnagy úr.... Monostory Balázsnak még a lélegzete is elállt. Gabriela Malatesta hangja! Még annyi ideje se volt, hogy megforduljon, máris

felködlött benne Verona, a Malatesta ház, a kedves, bátor, harcias olasz család, akik

ugyanúgy a szabadságért harcoltak, mint Magyarországon Kossuth és társai. Igen, Gabriela Malatesta állt mellette, Hudson kapitány felesége, akinek a

meghívását a Black Prince-re azzal utasította vissza, hogy ő nern az a Monostory

Balázs császári főhadnagy, aki a házukhoz járt Veronában, hanem Tahar bej török

tengerész. A még mindig régi fényben csillogó, olaszosan sötét szemek kedvesen,

mosolyogva réztek a megdöbbent férfira: — Sejtettem én jól, hogy a Taitsing kapitánya a mi régi jó barátunk, signor tenente

Monostory ... Hudson kapitány felesége festői jelenségként állt a Min folyón átvezető híd

forgatagában. Trópusi fehérbe öltözött, nyúlánk alakjával, csipkés napernyővel a

kezében, fehér fátyollal koromfekete haja körül. Arcát barnapirosra égette a tengeri

szél és nap, s ami talán más nőnél akkoriban előnytelennek számított, nőietlennek

minősült, az Gabriela Malatesta szépségét, fejedelmi megjelenését még jobban

emelte. Amikor Monostory Balázs — kerek tíz évvel ezelőtt — elbúcsúzott a veronai

Malatesta ház lakóitól, hogy elinduljon élete legkalandosabb útjára, dehogyis sejtette,

hogy Gabrielával legközelebb már csak Ázsiában, a Min folyó híres hídján fog

összetalálkozni! Hudson kapitány felesége mögött ott állt az udvarias hadnagy, aki elkísérte

kapitányát a Taitsingon tett látogatása alkalmával, a hadnagy mögött meg több

matróz, közöttük ketten fegyverrel, érthető védelmére a fehér, európai asszonynak,

aki látogatást tett egy olyan városban, ahol bizony sok a söpredék, s rajta kívül fehér

nőt véletlenül sem lehetne találni. A hadnagy udvarias meghajlással jelezte, hogy ismeri Monostoryt. — Gondolom, jobb, ha anyanyelvemen beszélünk — lépett közelebb

Gabriela Malatesta —, amit, remélem, signor tenente nem felejtett el... Monostory Balázst előbb megdöbbentette a találkozás, majd felkavarta. Előtte állt az a nő, akire rajongva gondolt az eltelt évek folyamán, aki titkos

örömet jelentett csüggedt napjain, s akire úgy gondolt vissza mindig, mint

olyan valakire, cki talán várja őt, visszavárja, és akinél majd egyszer

megpihenhet. — Igen, signora, én vagyok — hajolt meg Monostory Balázs. — Én

vagyok, bár kétségtelen igaz, amit írtam: Tahar bej sok év óta a nevem. De

mint sok mindenben, kénytelen voltam múltamat megtagadni. Nyugodt, fölényes, biztonságos akart lenni, de inkább csüggedt volt,

szomorú. És ezt Gabriela is észrevette. Tagadóan rázta .a fejét: — A jellemes ember sem a múltját, sem a barátait nem tagadja meg! Monostory Balázs halkan, elkeseredetten mondta:

— Ön is megtagadta, Gabriela. Porkoláb Péter az árusok elé állt. Tudta, kivel beszél a gazdája, tudott mindent, hiszen Monostory hű

emberén kívül bajosan talált valakit, akit beavathatott volna szíve legrejtettebb

titkába. Gabriela Malatesta és kísérete ugyancsak oldalt húzódott, de a híd kő

karfájához, hogy az őket bámuló embersokaságtól némileg védve legyenek. — Nem tehettem másként — mondta halkan, szinte suttogva Gabriela

Malatesta. — Vártam ... — És itt kedves mosollyal nézett a volt katonatiszt

szemébe — ... vártam, de hiába. Cselekednem kellett. Apámat kivégezték az

osztrákok ... — Nem tudtam. — És még sok mindent nem tud. — Messzire kerültünk egymástól. — Nem tehettem másként, férjhez mentem. Monostory mélyen meghajolt: — Nyilván ez volt a legokosabb megoldás. Így mondta, ridegen, nyersen, amit már abban a pillanatban megbánt, és

azóta sokszor. Gabriela Malatesta bólintott: — Igen, signor tenente, ez volt a legokosabb — akkor. Valóban a legokosabb. A hadnagy köhögni kezdett, mintegy jelezve úrnőjének, hogy indulnia kellene,

és egyébként sem könnyű a kíváncsiak szoros gyűrűjében megmaradni. — Köszönöm, hogy kitüntetett megszólításával... Gabriela Malatesta kezet

nyújtott, de most már angolul mondta: — Isten vele, örültem, hogy láthattam. Ha mégis úgy gondolja, hogy ellátogat

a hajónkra, szívesen látjuk. Tahar bej kapitány ugyanolyan kedves vendég, mint

captain Monostory. Kedvesen bólintott. Intett kísérőinek. A hadnagy gyors mozdulattal utat

csinált. Amikor elhaladt a vigyázzban álló Porkoláb mellett, megszólította: — Signore, vegye rá a barátját, hogy jöjjön el a hajónkra! — Signora — hebegte Porkoláb —, ha rajtam állna ... Elnyelte őket a híd

forgataga. Csak a csipkés szélű, fodrokkal díszített napernyő látszott még hosszú ideig a

fejek felett. Ott ment Gabriela Malatesta, a veronai olasz lány, akit Monostory minden

nőnél a világon a legkedvesebbnek tartott. És milyen megdöbbentő: a legkedvesebb nő — a leggyűlöltebb férfi felesége! Mert bizony gyűlölte Hudson kapitányt. Gyűlölte, mert érezte, hogy ellensége,

és gyűlölte, mert Gabrielát mondhatta a feleségének. Rálépett a hídkarfa lábazatára, ami nem volt más, mint kiadós, durván

megmunkált sárkányfej, s úgy nézett a távozók után.

A csipkés napernyő, mint könnyed, fehér lepke, lebegett a hídon nyüzsgők

felett. Egy erős kéz fogta meg a csuklóját. Porkoláb Péter hűséges vaskeze. — Gazdám, veszünk vagy sem lakkszekrénykét? Legjobb barátja úgy tett, mintha semmi sem történt volna, pedig jól tudta,

kivel találkozott össze a parancsnoka, és mit jelenthetett lelkében, szívében ez

a találkozás. — Igazad van, Péter, vegyünk — sóhajtotta Monostory, és körülnézett. —

Hová lett Mao Ta-ko? Az ám, hová lett Mao Ta-ko? Sehol se látták. Mao Ta-ko eltűnt! Feltehető, hogy elcsábította valamelyik lacikonyha illata

vagy egy jövendőmondó csalogatása, esetleg több szerencsejátékos, akik úton-

útfélen, fél négyzetméternyi területen is tanyát ütöttek, a csupasz földön vagy

a híd karfáján, nem törődve a lesodortatás veszélyével, ami a legjobb esetben

is valamelyik dzsunka fedélzetére való pottyanást jelentette volna, kéz-, láb-

vagy kartöréssel. Mielőtt sor került volna arra, hogy kiválogassák a legalkalmasabb

szekrénykét és más, zöldre színezett lakktárgyat, nagy kiabálás támadt: — Hó, hé, állj félre, tovább! Állj félre! Az ősi alabárdot, széles kardot cipelő és csúcsos sapkát hordó katonák

csoportja közeledett a hídon, a túlpart felől. — Hó, hé, állj félre! Ennyit már Monostoryék is értettek kínaiul. Félreálltak. A menet előttük vonult el. Két tiszt vezényletével húsz katona menetelt, majd hat szerecsétlen,

tántorgó ember következett, akiket fagallér zárt el a szabad élettől. A vastag, asztallapra emlékeztető fagallér valójában nem más, mint

járókaloda, befogja a fejet és a kezet, járni is nehéz vele, nemhogy szaladni.

Enni képtelenség. A fagallérba zártak csoportja közömbös tekintettel vonult át

a hídon, alig akadt egy-egy ember, aki jó szót szólt volna hozzájuk. Az ilyesmi

megszokott látvány volt a császári Kínában, utcai ketrecekbe zárt rabokról és a

nyilvános vesztőhelyekről nem is beszélve. — Lenni tolvajok, kivégezni őket — mondta mellettük egy kínai rossz

angolsággal. — Fehér kapitány akarni látni kivégzés? Jól megtermett, mosolygó képű ember volt a megszólító.

— Nem, nem akarni látni — utánozta Monostory barátságosan az embert.

— Hanem ha már elénk hozott a sors, légy a segítségünkre, megfizetjük.

Kérdezd meg ettől az embertől, mennyit kér a lakkszekrénykéért. A mosolygó képű az árushoz fordult, hosszasan beszélt vele, legalábbis

úgy látszott, mintha alkudozott volna. — Sok pénzt kérni, kapitány, sok pénzt. Ötven ezüstpénzt kérni, ötven

telt! Lenni sok, mondani, nem engedni! Az árus hadonászott, kiabált, valamit bizonygatott. — Nem engedni, mondani, ennyit ér — mosolygott az ember, majd

hozzátette: — Kapitány jönni velem, megmutatni barát, lenni híres jadefaragó,

lakkozó. Kapitány jönni, szépet, olcsót szerezni! — És lemutatott a folyóra, a

dzsunkákra: — Lenni barát ott, dzsunkaárus. Monostoryval az történt, ami nem egy külföldet, idegen, különleges

országot járó emberrel. Elfogta a kaland, az érdeklődés vágya. Ám lássuk azt a

különös jadekészítőt! — Mutasd meg a barátodat — mondta a mosolygó képűnek. — A

csónakom a hídlábnái várakozik, majd azon megyünk a dzsunkáig. Az ember mosolygott, hogy helyes, induljanak, majd hozzátette : — Lenni nagyszerű lakk-készítő! Fehér kapitány mondani, Vampu lenni

derék ember. Vampu lenni én. Ezzel magára mutatott, copfja lendületes ívet írt le. Most nézte meg jobban

az új ismerőst Monostory. — Tengerész vagy? Vampu megrázta a fejét: — Lenni nem lenni tengerész. Vampu lenni tolmács, Vampu

beszélni sokfélét, Vampu lenni teakereskedők segítője. És ezzel megindult, kérve Monostoryt és tengerésztársát, hogy kövessék. Vampu igen bizalomgerjesztő, barátságos ember volt. Érződött a

beszédéből, hogy sokat lehetett európaiak között, de az is, hogy valóban igaz,

amit mond: országokat, tengereket bejárt teakereskedők tolmácsa, maga is

világot látott valaki. Gondozott, rendes ruhája, tiszta posztótalpas cipője azt, mutatta, hogy

sokat ad a külsejére, és nem híve az általánosan hordott gyűrött ruháknak, fa-

és bőrtalpú saruknak. Vampu intett: — Jönni, kapitány, jönni! — Gyerünk — szólt rá Monostory Porkolábra — legalább megismerünk

egy bárkaüzletet is! Gyere! Még örült is, hogy elhagyják a hidat, a lehangoló találkozás színhelyét.

Eddig csak innen a hídról látta Fucsou másik világát, ami annyira jellemzi a

kínai folyó menti nagyvárosokat! Százezrek élnek a folyókon, ott születnek,

ott halnak meg. Fucsou, Szucsou, Amoj, Hahku, Kanton kikötőiben —

történetünk idején — majd annyi ember élt a folyókon, mint a városokban.

Alig néhány négyzetméternyi terület elég a hálóhelynek, amit gyékényponyva

véd az esőtől, széltől, fénytől, s még annál is kevesebb a bárkák, sampanok,

kisebb dzsunkák orrában, tatján a gyerekek játszóhelyének, az asszonyok

szabad tüzű „konyhájának", ahol a parázs felett reggeltől délig szünet nélkül

rotyog a vizesfazék, mert a kínai ember szereti a gyomrát, rengeteg rizst

fogyaszt, de még többet a folyók, tengeröblök ingyenadományából: csigákból,

kagylókból, apró és nagyobb halakból, tengeri rákokból, hínárokból és

moszatokból, amik gondos elkészítés mellett kitűnő táplálékot adnak. Ez az

egyik oka a bárkaéletnek: csak ki kellett nyúlni a vízbe, és — ott az ennivaló! Monostoryék sok ezer kormoránhalászt láttak a hosszú híd lábainál, a kis

szigetek sodrásos csücskénél. Keskeny, karcsú és fürge csónakjaik gyorsan

siklottak a hídlábak között. A csónak elején ott gubbasztott a fekete, gyűrűzött

nyakú kormorán, várva gazdája parancsára, hogy beugorjon a vízbe, éhes

lelkesedéssel vadászva a vizek mélyének kincse, a halak után. Monostory Balázs eléggé viharvert naplója, amit valóban a véletlen őrzött

meg, és nem az idő, idéz egy mondatot, így hangzik: „Fucsouban nemcsak

kormoránhalászok, de kormoránhalász-versenyek is láthatók. Az egyiket

Pagodánál tartották, a klipperek között, pompás déli szélbén, matrózaink

lelkes csodálatára. Sok teendőm miatt nem figyelhettem az egész napos

versenyt, amit Szecsuan tartomány fő-fő mandarinja rendezett, előkelőségek

seregének jelenlétében. Lampionos bárkahajókról figyelték teljes huszonnégy

órán át a versenyt. Ügy emlékszem, hogy a legügyesebb halász, vagyis inkább

négy kormoránja huszonnégy óra alatt két mázsánál több halat fogott!" Amikor Vampuval leértek a hídlábhoz, s előkerítették a Taitsing giggjét,

éppen több kormoránhalász indult halfogásra. Mao Ta-kót itt se találták, elnyelte a látnivaló, az érdekességek áradata. De hát kínai volt, majd visszatalál a hajóra. Merbabu és Simba azzal szórakozott, hogy egy idősebb ember kormorán-

ját dobálták be a vízbe, majd — a madár felbukkanásakor — a zsinór

segítségével kihúzták. — Tuán — csillogott Merbabu szeme —, Merbabu megvenni madár,

pompás játék lenni madárhalászat! — Jól van, Merbabu — mosolygott Monostory —, most ne vegyél te

semmiféle madarat. Átmegyünk egy bárkára, amit majd megmutat ez az

ember. Vampu az árbocerdők tömegére mutatott: — Lenni ott barátom hajóháza, Vampu tudni.

Mennyire tudta vagy mennyire nem tudta Vampu az utat, azt most nehéz

lenne eldönteni, tény, hogy ide-oda kalandoztak, hol innen, hol másik helyről

ostromolva meg a vízi várost. — Jan-ku-ce csónakján nem férni kínai ember csónakjához —

türelmetlenkedett egyre inkább Vampu. — Jan-ku-ce csónakja lenni széles,

kínai emberé lenni keskeny. Behatoltak az egyik vízi ösvényen, de alig haladtak a dzsunkák,

bárkaházak, sampanok és lakódereglyék között — elakadtak. Következett a

második, harmadik, negyedik kísérlet — ugyancsak eredmény nélkül. — Vegyük meg azt, amit a hídon láttunk —- mordult fel magyarul

Porkoláb. — Ez a fickó legalább annyira nem tudja, hová kell mennie,

mint én. Monostory nevetett: — Ne bolondozz, Péter, ilyesmiben úgyse volt részünk! Ennyi bárka

együtt még Komáromban sincs! Jó szívvel mondta, de bizony Porkoláb Péter legfájóbb pontját érintette.

Komárom és a Duna jelentette élete csodáját, rajongása tárgyát, végső, szinte

elérhetetlen célját. És talán mert úgy éhezte, hogy Komárom és a Duna látása

valóban elérhetetlen, a magyar várossal és a folyóval kapcsolatban minden

emlékezés csak akkor hangozhatott el, ha ünnepélyesen hangzott. — Ha nem csalódom, már megint kalandot akar — mérgelődött a

hajómester. — Ahogy kívánja, gazdám, ha van időnk, ám legyen kaland! Monostory szeretettel mosolygott régi társára: — Tudod, mit érzek... felejtenem kell! Vampu szólt közbe: — Vampu jót akarni, captain, innen tovább nincs. Vampu hív sampant,

azzal menni tovább baráthoz. Már füttyentett is, karjával hadonászott, intett egy csónakosnak: — Hé, hó! Sampan, hé! Vannak esetek az életünkben, amikor valami megdermed bennünk, és hagyjuk,

hogy a dolgok továbbsodorjanak. Ez történt Monostoryval is. Mint minden világjáró, hazájától, otthonától távol

élő ember, jó néhányszor megégette az ujját, noha nem volt sem felületes, sem

meggondolatlan . Ebben az esetben ugyan mi történt Monostory lelkében?

Bizonyára nem más, mint az, amit mondott: felkavarta a találkozás, Gabriela

Malatesta látása, múltjuknak felidézése... Hagyta magát tovasodródni, minden

nagyobb töprengés nélkül. Á sampan melléjük kanyarodott.

Két kisebb dzsunka közé ékelődve rekedt meg a Taitsing giggje. — Hahó, ahoy, Taitsing! A nyíltabb vízen egy másik gigg haladt, Perceval Penrose ült benne evezőseivel.

— Hahó, Ada, ahoy! Intettek egymásnak. — Várni itten, tuán? — kérdezte Merbabu. — Menni hídlábhoz, tuán? Monostory ránézett Vampura. A tolmács vállat vont. Neki mindegy. — Helyes, Merbabu. Menjetek a hídlábhoz, ott várjatok. Átmásztak a sampanba. Elöl Vampu, azután Monostory. Amikor Porkoláb indult, Vampu tiltakozólag

felemelte a kezét: — Fehér tengerész maradni, sampan kicsi! Itt volt az a pillanat, amire Monostory sokszor visszagondolt, valóban jogos

önváddal. Miért lenne kicsi a sampan? A sampanok valójában mind kicsik, legalábbis a mi, európai csónaktípusokhoz,

szokott szemünknek. Aki ismeri a sampant, ezt a keskeny, hegyes orrú, igen alacsony

oldalpalánkú csónakot, az tudja: sokkal nagyobb a teherbírása, mint azt az avatatlan

gondolná. — Nem kicsi a sampan, Vampu — intett Monostory. — A fehér tengerész

is velünk jön! Ezzel leült a hajócska hátsó deszkájára, helyet csinálva maga mellett

Porkolábnak: --- Ülj mellém, komám. Két dolgot mulasztott el Monostory. Nem nézett Vampura, s így nem vette észre bosszús arcát. . És ami a legnagyobb hiba: egyszerűen nem is gondolt arra, miért mondta

Vampu, hogy Porkoláb nem fér a csónakba, sőt — miért nem akarta Porkoláb

kíséretét. Talán a látszólagos küzdelem, hogy bejussanak Fucsou úszó városába vagy

a Gabrielával történt találkozás elgondolkoztató eseménye okozhatta, hogy

elmulasztotta a kombinálást, az elemi következtetés fontosságát. Hitt ugyanis abban, hogy minden eseményt megelőznek a „jelek", nem

misztikus, vajákos értelemben, hanem egyszerűen azért, mert így van. Például

ha Monostory Balázs észrevette volna Vampu tekintetét, akkor amikor

Porkoláb mégis átmászott az imbolygó folyami sampanba, vagy jobban

megfigyelte volna Vamput, ahogy a gigget irányította, mindig a bárkáktól és

csónakoktól legzsúfoltabb helyre, akkor feltűnhetett volna, hogy a sampant az

ügyes, simulékony, mosolygó, előzékeny tolmács (ha ugyan az volt)

valósággal kiprovokálta. Mindezt Monostory elmulasztotta. — Pisztolyt vinni, tuán? Merbabu, a gondos, kitűnő csónakmester, Ázsia fia, aki tudta, hogy mennyi

veszedelem van olyan városban, ahol a vízen lakók többsége tolvaj, sehol és

senkitől nem ellenőrzött valaki, sőt nemcsak tolvaj, de adott esetben

bérgyilkos is — Merbabu valamit megérzett.

Elővette a gigg-középpadja alól az egyik pisztolyt tokostul együtt, majd a

másikat, és átnyújtotta kapitányának. — Helyes — intett Monostory. — Igazad van. Porkoláb, csatold a

derekadra! Vampu lehajolt. Egy mosolyt rejtett el. Majd felnézett. Intett a sampan evezőseinek. Az egyik az evezősök közül igen magas, szinte gyerekes hangon valamit

kérdezett. Vampu a belső árbocerdőre mutatott. Arrafelé haladjanak? Igen, arrafelé. A sampan megindult. A Min folyó sárga hullámai lomhán gördültek a mélyre merült csónak

oldala mellett. — Mocskos víz — állapította meg Porkoláb. — Aki ebbe beleesik, kolerát

kap! Töméntelen hulladékot, emberi ürüléket, rothadó zöldséget, patkány- és

macskahullát, a szabad tűzhelyek hamuját, salakját sodorta tova a víz. A híd magasáról nem is látszott, milyen kétségbeejtően szennyezett

Fucsounál a folyó. Monostoryt hirtelen elfogta az undor. Egy felpuffadt patkány alig méterre

tőle pukkadt szét a tűző napon. — A teremtésit! Porkoláb nevetett: — Kell magának a nyüzsgés, gazdám! Már én inkább a Dunánál maradok! A sampan széles ívben kikanyarodott a gigg csapdájából. A csónak orrában álló evezős — aki nem az általunk megszokott formában

evezett, hanem a velencei gondolások módján, mellből, előretolva a rudat —,

no meg a kormánydobogón álló, igen hosszú evezőrúdnak nevezhető

valamivel dolgozó ember, pompásan értette mesterségét. Könnyedén irányították - a sampant, amely besiklott a keskeny

csónakcsatornákba, anélkül hogy egyetlen hajónak is nekiütődött volna;

előbukkant apró tisztásokon; egy helyben megfordult, ha kellett; egy pillanat

alatt megállt, ha éppen csónak közeledett, és a hely nem volt elég a kitérésre.

Valóságos bűvész volt a két sampanoslegény. Egyik sem lehetett több

húszévesnél. Teljesen meztelenek voltak, az igen apró ágyékkendő és a széles karimájú

gombakalap jelentette minden öltözéküket. — Mindjárt elérni barát — intett megnyugtatólag Vam-pu. — Arra már ott

lenni. A sampan fürgén haladt, s csak nem csökkent a bárkaházak, lakósampanok,

lakódzsunkák serege.

Kosztolás ideje lehetett, mert majd mindegyik vízi otthon tatfedelén égett a

szabad tűz, izzott a parázs, szállt a füst, sercegett a cápazsír, pirult a polip, a

hal és halacska, az angolna, az ehető hínár és a tengeri fű, a rák és a kagyló,

tengeri csiga. Nem tagadhatjuk el, Porkoláb egyszerre csak nagyot nyelt, mint

akit megzavart az ínycsiklandozó illatok tovaszálló tömege. A kínai konyha

ízletes, még akkor is, ha vízi tanyák készítik a különlegességeit. Kutyák ugattak, csirkék zajongtak, kecskék mekegtek, gyerekek visítoztak,

majmok makogtak, papagájok rikácsoltak, és más mindenféle, kalickába zárt

madarak füttyögtek, énekeltek a világ legkülönösebb városának úszó

otthonain., Még Porkoláb is — megenyhülve a finom falatok által feltámadt illatoktól

— elismerte: — Mókás hely ez, gazdám, elmenne nálunk vásári látványosságnak! Mégis mintha sokáig tartott volna a csónakázás. — Azt mondtad — fordult a csónak orrában kuporgó Vampuhoz

Monostory — azt mondtad még a hídlábnál, hogy közel leljük a barátod

bárkáját. Már jó ideje haladunk, s még nem vagyunk ott. Hol a bárka, vagy

talán magad se tudod? Vampu visszafordult. Nyugodt, mosolygó, derűs volt az arca. — Eltévedni. Sok a dzsunka, sok a sampan. Vampu itt járni, akkor

kevesebb lenni. De ott lenni, mindjárt ott lenni. Hogy nagyobb hitelt adjon kijelentésének, felszólt az egyik lakódzsunkára. Rézkovács lakott rajta a családjával. Idősebb, púpos hátú ember verte

fakalapácsával a rézlapokat, amikből főleg tálak készültek. A rézkovács érdeklődéssel fordult Vampuhoz. Figyelemmel hallgatta

szavait, azután gondolkozott, végül felállt fából készült formázóüllője mellől,

és kimutatott a vízre, túl a bárkákon. Most Vampu hallgatta figyelemmel, majd bólintott, köszönő szavakat

rebegett, és Monostoryhoz fordult: — Ez az ember lenni barátom barátja. Derék ember. Mondani, barátom

odébb vinni bárkát, mert itt lenni sok piszok. A lakknak nem jó piszok. Mint aki most már biztos a dolgában, az evezősöknek, mondott

néhány utasítást. A sampan elvált az úszó város tömegétől, átvágott a nyílt, mélyebb vízen,

és arrafelé indult, ahol — messziről is láthatóan — hatalmasra nőtt, füzekkel,

tamariszkuszfákkal tarkított nádas zöldellt. Ott is horgonyzott néhány száz csónak, hajó. — Lassan egész Kínát megismerjük — morgott Porkoláb. — Mondtam

már, vettük volna meg a hídon a szekrényt; nem mindegy az?! Monostory bosszúsan vállat vont:

— Mindegy ... ha már így vagyunk ... Maga se tudta, miért, de egyszeriben szükségét érezte, hogy elővegye

tokjából a pisztolyt. Forgópisztoly volt, pompás amerikai készítmény, az akkori időkben talán a

létező legjobb ilyesfajta fegyver. Hat golyó fért a forgótárba, ahol Lefoche-

rendszerű golyók várták a kilövést. Minden golyóbisból szögecske áll ki, erre

csapódott felülről a kakas. Amikor Monostory kivette tokjából a forgópisztolyt, Vampu arcán a

változást Porkoláb vette észre. A kínai tolmács édeskésen mosolygó tekintete hirtelen megkeményedett. Az arc egyszerre olyan lett, mint az űzött tigrisé. Amikor igyekszünk összerakni Monostory Balázs életútjának eme részét,

nem mellőzhetjük el Porkoláb Péter megszólalását. Magyarul szólt, ráadásul

mosolyogva, hogy ne legyen feltűnő: — Gazdám, ne lepődjön meg, de tegyen úgy, mintha csoda

derűs dolgot mondanék. A kínai fickó vesztünket akarja, láttam az

arcán, amikor elővette a forgót! Forduljunk vissza, talán még nem késő! Nyílt

vízen vagyunk, azt kell tenniük, amit akarunk, ha nem csalódom! Monostory tüstént elnevette magát, s felelt: — Helyes, Péter, ha így gondolod! Odaszólt a tolmácsnak, aki éles hangján éppen az első evezőshöz szólt

valamit. Elfordulva állt, tehát nem látták az arcát. — Vampu, tolmács, elég volt a csónakázásból, sietős a dolgunk,

forduljunk vissza! — Határozottan, parancsolóan mondta. Majd

hozzátette: — Pontosan annyi pénzt kapsz, mintha megvettük volna, amit

ígértél. Több időnk nincs, szólj az embereknek! A két evezős egyhangúan tolta-vonta rúdlapátját. Az egyik különben mindig dúdolt, így: „Ái-ái-ái-ái… — soha többet, csak

ennyit. Több sampan és dzsunka haladt el mellettük. A túlpart akkor már egészen a közelükben volt, jóval közelebb, mint a nagy

vízi város. A híd szinte alig látszott. Egy apróbb szigeten megtört egyenes haladása,

oldalt fordult, hogy egy másik sziget segítségével könnyebben érje el a túlsó

városrészt, ami már a nagy nádas felett terült el. — Visszafordulni, tolmács! Ebben az esetben kettő hatott volna természetesen: ha Vampu szó nélkül

teljesíti az idegen kapitány rendelkezését, vagy ha handabandázni, könyörögni

kezd.

Egyik sem következett be. Vampu rámeredt Monostoryra, szeme kifordult, szája remegni kezdett,

lepittyedt, furcsa, különös, hörgő hangot adott, tántorogni kezdett, és teljes

hosszában végigvágódott a csónak fenekén. Nem kétséges, Vampu epilepsziás rohamot kapott. Az evezősok riadtan kiabáltak, gyorsabban forgatták lapátjaikat. A csónak

igen sebesen közeledett a nádas melletti kikötőhöz, amiben a folyó sodra is

segítette. Apály volt, dagálykor Fucsouig feltör a tenger. Vampu vergődött, habzott a szája. — Na, ezt ugyan a nyavalya töri! — jegyezte meg Porkoláb. — Más se

kellett nekünk! Hé, sampan, dzsunka, ide! Ide! De egyik csónak, egyik dzsunka se törődött a kiabálással. Az evezősökről csurgott a veríték, mellük, hátuk, combjuk, arcuk annyira

nedves volt, mintha fürödtek volna. Veszett gyorsasággal eveztek. Monostory lehajolt, igyekezett a vergődő, hörgő embert megnyugtatni. — Fogd meg, Péter, itt fogd! A lábánál. Bevágja magát a vízbe! — Csak vágja, hogy enné meg a fene! A sampan nagyot zökkent. Nagy, háromárbocos dzsunka horgonyzott a folyamnak ezen a részén,

közvetlenül a nádas és a nádas mellett kikötött vízi alkalmatosságok előtt. A dzsunka koromfekete volt, tehát koreai, magas oldalfalú, igen széles

testű lomha vízi szörny. Kormánylapátja még azt az időt hirdette, amikor a

kormánylapát inkább óriási evező, semmint kormányszerkezet volt. A dzsunkáról öt-hat félmeztelen alak bámult a sampanra, ami valóban

gyorsan, szinte másodpercek alatt oldalazott a dzsunka mellé. — Hí! — Vigyázz! — kiáltott Monostory, és ráüvöltött az élevezősre: — A

vakapád! Az ember, láthatólag megzavarodva, teljes erőből forgatta evezőjét, és a

sampan, amikor a dzsunkának vágódott, hatalmasat reccsent. A sampan orra kettévált, ömleni kezdett a víz! A két evezőslegényt nem döbbentette meg különösebben a karambol,

nagyokat nevettek, és intettek, hogy fel, fel a dzsunkára! Valahogy hirtelen

nagy jókedvük támadt. Vampu még mindig előttük vergődött, csapkodott, kapálódzott. Itt bizony mást tenni nem lehetett, mint menedéket kérni a dzsunkán. Monostory feltekintett. Cseppet sem bizalomgerjesztő arcok néztek le rá és a sampanra. Annyi becsület volt bennük, hogy köteleket dobáltak le és integettek: fel,

fel, fel!

— Kutyaszorítóba kerültünk! — lihegte Porkoláb, aki a legjobban azon

döbbent meg, hogy az összeütközéskor a kezében tartott fegyvert tokostul

a vízbe ejtette. Utánakapott, persze hiába, a folyó istene gyorsabb volt,

elnyelte az amerikai forgópisztolyt. A sampan vészesen süllyedt. Oldalt fordult, ömlött bele a Min mocskos, szennyes vize. Vampu ebben a mocsokban vergődött. A két evezős a hajó oldalán mászott

felfelé. Monostoryék nem önmagukra gondoltak először, hanem a tolmácsra. Az

egyik kötelet a derekára kötötték és felkiáltottak: — Húzd! A koreai dzsunka emberei, a felért evezősökkel, húzni kezdték a tolmácsot. — Most mit tegyünk? — nézett Porkoláb a kapitányára. — Nem tehetünk mást, komám, felmászunk! És megragadta az egyik

kötelet. A lábát nekifeszítette a dzsunka oldalának, testét hátraszorította. Ezzel a

mozdulattal kezdődik a „hajóra fel!" oktatás első parancsa. A sampan fenékdeszkái elindultak a Min folyón lefelé. Maga a sampan, a

rögzítőkötél segítségével, szomorúan imbolygott a dzsunka mellett. Ócska volt

és rozoga, mint a legtöbb folyami sampan, gondozatlan, elhanyagolt, mert ez a

sampanok sorsa. Akik nekihajtották a dzsunka vaskemény oldalfalának,

tudták, mit tesznek ... Mert... — Talán segítenétek, tojásképűek! — kiáltott fel dühösen Porkoláb, aki

sehogyan sem szívelte a hajóra mászásnak ezt a formáját. — A vakapátok! De azért megindult, vaskarjaival másodpercek alatt feltornászva magát

parancsnoka mellé, majd át a dzsunka oldalán. Karok nyúltak értük. Hirtelen rántással átemelték mind a két tengerészt, és

— nem eresztették el őket! — Balázs, vigyázz! — üvöltötte Porkoláb Péter, keresztnevén szólítva

szeretett társát: — Vigyázz! Üss! Nem kutyaszorítóba kerültek, mint Porkoláb mondta az imént, de —

csapdába. Ahogy megragadták Monostoryt, nem volt szüksége a figyelmeztetésre,

máris teljes testsúlyával előrelendült, akkor meg a palánkon állva szinte

rávetette magát támadóira. Porkoláb egy lépéssel előbbre volt, de bámulatos

ereje, gyerekkora óta horgonyok húzásán, kötelek fonásán, evezők használatán

megedződött karja, ökle, lába olyan forrongást támasztott, hogy a támadókat

az első rohamnál lerázta.

— A vakapátok! — üvöltötte, és felkapva egy csáklyaru-dat, a dzsunka

emberei közé csapott. — Ide, ide, gazdám! Fedezzünk! A vakapátok! Négy ember rohant Porkolábra, hogy lefogják, megkötözzék, de ez a négy

máris szanaszét hullt, mint a részegek, rémülve, megdöbbenve az erőnek nem

várt nagyságán. Mert bizony a dzsunkalegények sem tartozhattak a gyengék

sorába. Monostory sem az öklét, sem a karját-lábát nem kímélte. Adott helyzetben pompás, körültekintő verekedő volt. Testi erőben nem sokkal maradt el Porkolábtól, de amíg a hajómesternél a

nyers erő számított, nála döntően esett latba a számítás, a kombináció.

Megijeszteni, megrettenteni — ez volt az elve. Az egyik embert derékon

kapta, öklével az állára vágott, s mint a cséphadaróval, akár Porkoláb a csák-

lyarúddal, rendet vágott maga körül. Egyik fickó a másik után vágódott, esett el vagy bukott fel. Igen, igen, fedezni! A dzsunka gerendás, mindenféle limlommal megrakott fedélzetén mozogni

alig lehetett. Hordók, ládák, zsákok tömege, háncskötelek és gyékénybálák

sokasága egyrészt jó védelmet nyújtott, másrészt a gyors mozgásnál akadályt

is jelentett. A sampan két evezős zsiványa alig mászott fel, máris a

támadókhoz csatlakozott. Az elsők voltak, kiket Monostory a hordók sorához

vágott. És Vampu, a tolmács? Nyoma se volt az epilepsziának, jól megjátszotta szerepét, és a dzsunka

fedélzetén már ő irányította a támadást. — Kapitány, megadni magát, kapitány, megadni magát! — kiabálta,

közben utasítást adott az embereknek, akiknek száma egyre szaporodott. Hová lehet egy dzsunkán, amely a folyón horgonyoz, elrejtőzni, vagy arról

elmenekülni? Elrejtőzni képtelenség, menekülni legfeljebb csak úgy, hogy

átveti magát az ember a hullámpalánkon, és sorsát a folyóra meg a jó

szerencsére bízza. Monostory és Porkoláb számára más megoldás nem volt, mint az utóbbi. Vagyis: megkísérelni a lehetetlent. Segítségre, védelemre itt már nem számíthattak. A környező dzsunkákiól

ha fel is figyeltek az emberek, tőlük segítséget, védelmet nem várhattak. Az

angol hadihajók tüntető megjelenése a kínai kikötőkben, az úgynevezett

ópiumháború borzalmai, Kanton ostroma, majd elfoglalása, utána Amoj,

Ningpo, Sanghaj birtoklása, felhatolás a Jangcén és Nanking lövetése, végül a

„nankingi béke" kierőszakolása, a 21 millió dolláros hadisarc, Hong Kong

sziget teljes átengedése, az ottani hadikikötő és bázis felállítása — izzó

gyűlöletet váltott ki minden kínaiban a jan-ku-cék, a fehér ördögök ellen.

Különösen a vizek és a kikötők népsége nézett keserű arccal az egyre

gyakrabban felbukkanó „fehérekre", akiket a kínai császár parancsa

feljogosított a nyílt városokban való szabad mozgásra. Ilyen város volt Fucsou

is — de hát a vízen más volt a rend. Monostory Balázs és társa mindezt persze most nem gondolta végig. Teljes erővel küzdöttek, védekeztek, és mivel férfiak voltak, nem

gondoltak az egyenlőtlen küzdelem kimenetelére. — Üsd, vágd! — Üsd, vágd! — lihegte Porkoláb, amikor egymás mellé kerültek, és

azzal, hogy hátukat összetámasztották, erejüket megsokszorozták, és

lehetőségük nyílt, hogy beugorjanak a vízbe, és úgy kíséreljék meg a

menekülést. Ekkor vette észre Monostory a csónakot, a dzsunka mentőcsónakját,

amelyet a kormánynál erősítettek a hajóhoz. Ekkor került abba a helyzetbe, hogy forgópisztolyát előrántsa. Szerencse, hogy a felmászásnál visszarakta a tokba, a tokot gyorsan a

derekára erősítette, és amikor rárohantak, sikerült a banda markából

megmenteni. A helyzet olyan volt, hogy sem fenyegetni, sem figyelmeztetni nem

lehetett. Lőni kellett, mégpedig higgadtan, kiszámítottan, hiszen hat golyóbisa volt,

és arra már bajosan juthatott idő, hogy a forgótárt újratöltse. Monostory lőtt. Az egyik evezőslegény, aki alig néhány perccel előbb még a sampan

orrában lapátolt, a melléhez kapott, megtántorodott, hanyatt vágódott. Ő állt a

legközelebb, tétovázni nem lehetett, mert a legény dobókést tartott a kezében,

és már megforgatta, hogy elhajítsa, pontosan Monostorynak. A második lövés sem tévesztett célt: az egyik dzsunka-matrózt érte, aki

semmivel sem törődve, ugyancsak kést forgatva a kezében, rontott a

fedélzeten menekülők után. Most megtorpant a társaság. Vampu az előárboc mögé húzódott, onnan üvöltött szünet nélkül, átkozva

óvatoskodó embereit, s bátorságra ösztönözve őket. — Le a csónakba! — kiabálta Porkoláb, és egy rántással kiszabadította a

dzsunkaladik kötelét. — Vigyázz, ne siess, majd én fedezek! — intette a kapkodástól

hajómesterét a kapitány — Van még négy töltényem ! Alig mondta ki, máris háromra csappant a golyók száma, mert a tat

sátorponyvája alól előbukkant egy idősebb, jól megtermett ember, retteneteset

üvöltött, mint ami szokása volt mindig a kínai katonáknak, hogy

megrettentsék ellenfelüket, és a kormányrúd dobogójáról egyenesen rávetette

magát Porkolábra. Monostory a pillanat törtrésze alatt is érezte: ha hátrafordul és lő — mert

mindez a háta mögött történt —, akkor elintézi az embert, de szabad utat

enged azoknak, akik előtte vannak, az árbocok, hordók, ládák takarásában,

ugrásra készen. — Péter, intézd el a fickót! — kiáltotta, és igyekezett úgy hátrálni, hogy az

egymással viaskodók eléje kerüljenek, és akkor segítséget nyújthat barátjának. A forgópisztolyt előretartva, fenyegetve a támadókat, lassan, nagy óvatosan

oldaltlépett, majd meg hátrafelé. Mögötte dübörgött a fedélzet, két igen erős ember viaskodott egymással,

egyre vadabb elkeseredéssel, hiszen az egyik éppen úgy tudta, mint a másik:

győzni kell, hogy életben maradjon! — Üssön a fejére! — lihegte Porkoláb Péter, aki, sajnos, alulra került,

hiszen az ember testsúlyát, erejét, ütéseit megnövelte az ugrással. —

Üssön, mert eltöri a nyakamat! A kínai robusztus, vad s igen izmos ember volt, abból a fajtából, akik

erejüket, lábaik, karjuk, hátuk izmait fenyegetve mutogatják a kikötővárosok

oly népszerű birkózóversenyein. A fogások, testének tartása, hogy Porkolábot maga alá gyűrve legalább

addig tartsa, míg elroppantja nyakcsigolyáját, a gyors mozdulatok azt

bizonyították, hogy érti a birkózás, a verekedés minden fogását. Monostory hátrált, oldalt lépett, nehogy a keskeny helyen kirúgják a lábát,

hiszen akkor már megszűnt minden remény. Egyre csak maga elé nézve, szinte szuggerálva azokat, akiket a

forgópisztoly mégis megrettentett, tett két lépést oldalt, hármat hátra. Mindez a másodperc törtrésze alatt. — Ne engedd magadat, tarts ki! — buzdította élete leghűségesebb barátját,

akiért egyszerre elfogta a rettegés. — Ne engedj, ne engedj, gondolj a Dunára! Ekkor olyasmi történt, amire egyikük sem számíthatott. Nem vették észre — hogyan is vehették volna? —-, hogy a dzsunka

tatjánál a hullámpalánk nyitva van. A sima deszkafedélzet menedékesen

gördült erre, hogy akár a hullám, akár az eső lefolyjon róla. — Duna! — hörögte kétségbeesetten a kínai haramia keze között

Porkoláb, és végső erőfeszítésével, ami elég lett volna négy átlagember

feldobásához, lerázta ellenfelét, aki megcsúszott, oldalt esett. Monostory pisztolya dörrent: egyszerre többen ugrottak elő különböző

irányból, Vampu rikácsoló parancsára, hogy rárontsanak a védekezőre. Az egyik támadó a vállához kapott, térdre esett, és riadtan nézett az alig

néhány lépésnyire füstölgő fegyvercsőbe.

A többiek gyorsan fedezéket kerestek és elbújtak, de — közelebb jutottak a

hátrálókhoz, akiket az óriás megakadályozott menekülésükben. Monostory pisztolyában már csak két golyó maradt. Még mindig nem került abba a helyzetbe, hogy Porkolábon segíteni tudjon. Azzal, hogy Porkoláb lerázta magáról ellenfelét, hátrább csúszott;

igyekezett felállni, de nem tudott. Nem tudott, mert az óriás máris a hátának esett, igyekezett feldönteni,

egyben kicsavarni a nyakát. Izmok roppantak, fogak csikorogtak, testek

zuhantak. A két hatalmas erejű, vasizom ember a dzsunka nyitott, palánk nélküli

részéhez esett. — Balázs, segíts! Monostory oldalt fordult. Tudta, itt az utolsó pillanat, hogy segítsen. Így is lett volna, ha karjának lendületével lőhet. De nem lőhetett. Ebben az esetben Porkolábot találta volna el. Igazítania kellett, keresni a gyorsan mozgó embergomolyagban a kínai

testét. Ekkor már reménytelen volt a helyzet. A két viaskodó, dühödt óriás közvetlenül a palánknyílás szélére került. Szinte egy időben hallatszott a golyó robbanása és a locs-csanás, ahogy a

két ember belezuhant a Min folyóba. Monostory a fordulás lendületétől megtántorodott, nekiesett a hátsó

árbocnak, de még így is jutott ereje arra, hogy elrúgja magát és

visszaforduljon, mert tudta: a támadók mögötte vannak. Hátrálva akart a vízbe ugrani, hogy segíteni tudjon a bajtársán, de erre idő

nem jutott. — Hó! Megtántorodott. Kiadós ütést érzett. Egyszerre csak minden elhomályosult előtte. Furcsa, különös zsongást

érzett, mint amikor az ember elvágódik, keze-lába összetörik, és a

legtermészetesebbnek azt találja, hogy a földön fekszik, békés nyugalomban,

és hirtelen mindent maga elitt lát, megelevenedve, felidéződve.

Gabriela Malatesta szép arcát. A Taitsing klippert. Mah urat, amint előtte ül vérvörös köntösében. Klinkenberg kapitányt a kapitányok között. Lin admirálist, álarcosán, hajója fedélzetén. Hudson kapitányt, hetykén, fölényesen. Sötétség támadt.

Elvesztette eszméletét. Az utolsó golyó már akkor robbant, amikor semmiről nem tudott. A Min folyó sárga vizén akkor törtetett felfelé a dagály. ...

HETEDIK FEJEZET

Fülledt éjszaka. — A Min folyó őrzi a titkát. — Turkovics kétségbeesik. — A

Taitsing magánya. — Csónak az éjszakában. — Lin admirális újabb aranyhala. —

Lady Hudson látogatása. — Gyönyörű Buddha-szobor. — Mire fogadtak a

klipperkapitányok? — Elérkezett a nagy pillanat, dörögnek az ágyúk. — Általános

elképedés. — A Taitsing versenybe áll

Éjszaka volt. Az a bizonyos párás, fülledt, bágyasztó éj, amikor elernyed a test, a lélek, s

amikor a meleg égövi tengeri sas, a kínaiak „sárkánymadara", a ka-ra-muk is

inkább rászáll egy parti fára, semmint kószál a tengeren. Ilyenkor messze hallhatóan kongnak, dongnak a hajók bójái, és

félelmetesen csapódnak, zörögnek a hajók oldalán a horgonyláncok. A

kormoránok rikoltása, a gyöngyrécék, a kínai mandarinkacsák hápogása

inkább veszekedő vénasszonyok hangjára emlékeztet, mint az éjszakában

tovaszálló vagy a csendes öblökben halászgató, jó falatra leső madarak

fecsegésére. Ha fülledt az idő, bágyasztó az éj; ha köd és pára terül a folyókra, a

tengeröblökre, akkor alig van valami szél. Nincs is szél. Áll a levegő. Az őrségen levő tengerész nem győzi törülgetni a homlokát, a mellét, a

hátát. Csurog róla a veríték. Egy mozdulat ilyenkor annyi, mint máskor ezer. Ha csak meghúz egy szál

kötelet, máris belefárad. Minden, ami bőr, csizma, cipő, nadrágszíj,

fegyverszíj, árbockarika, vitorlaátvető, ragacsosan nyúlik, vastag

penészréteget kap. A klippereken lámpások égtek. Lábak dübörögtek a fedélzeteken, kiáltások hallatszottak, parancsszavak. Vitorlák bomlottak, keresztrudak recsegtek, kalapálás, kopácsolás

hallatszott. Az ácsok tették meg utolsó javításaikat az árbocokon, a meglazult

palánkokon, raktárfedeleken, akadozó csörlőkön, kötélbakokon. Indulásra készülődött a pagodai révből a klipperflotta. Elmúlt éjfél, és az ügyeletes tisztek minden hajón beírták a hajónaplóba:

„Június 2-a, éjfél után, szélcsend, fülledt idő, dagály a Min folyón,

Pagodában..." Június 2-a! A rendelkezés értelmében apálykor a teaklipperek lehajóznak a

folyótorkolathoz, ott horgonyra állnak, megkapó szép hajósort alkotnak, majd

a „főbíró" jelére elindulnak, hogy megkezdődjék a tengeri hajók

legérdekesebb versenye, a klipperek sebességi csatája. Egy csónak járt hajótól hajóig, magasra tűzött lámpasorral, ami messziről

jelezte: Harding, a főbíró található rajta, és ha bárkinek (parancsnoknak,

tulajdonosnak) észrevétele akad, közölheti a versenymegbízottal. Akkor már tudottá vált — megjött az európai posta —, hogy soha nem

tapasztalt mértékben fogytak a versenytikettek, valóságos klipperláz tombolt

Angliában, a hírlapok tudósítói egyebet se tettek, mint a kapitányok

családtagjait faggatták, mit írnak a Távol-Keletről azok, akik a legilletéke-

sebbek a hírek közlésére. A Lloyd-kávéház előtt, valamint az irodákban és a termekben százak és

százak tanyáztak, várva a híreket. — Van még néhány Ariel-tikett! Itt az alkalom, vegyenek Ariel-tikettet! — Tegye pénzét a Cutty Sarkra, megéri! Még mindig a megbízható Moodi

vezeti! Most nyerni fog! Megígérte! — Halló, halló, gondoljatok a Sericára! Az ám hajó! Mac Donald a

kapitány, príma fickó, érti a mesterségét, ő hozza a legjobb teát! Igen, Londonban klipperláz volt, és amikor elkövetkezett 1858. június l-e, a Strandén, a dokkokban, az üzletekben, a hajókon, a

hidakon, a folyami bárkákon, a hajózási irodákban, de talán mindenekelőtt Mr.

Lloyd híres kávéházában ami akkor már csak nevében volt kávéház, sokkal

inkább hatalmas, adom-veszem tőzsdeterem — egyébről sem folyt a szó, mint

a klipperek indulásáról. Ugyanakkor a földgolyó másik oldalán, éjfél után, már másodikát

jegyeztek a naptárak. Ahogy Londonba elérkeztek Pagodából a hírek,

ugyanúgy Pagodába is megjöttek a londoni tudósítások. A legtöbb oddsot

(tikettnyerőszelvény-csomó) a Black Prince, az Ada, a Cutty Sark, a Flying

Spur hajókra tették az emberek. A Taitsing oddsait és tikettjeit későn kezdték

árusítani, de arra a hírre, hogy Klinkenberg hajója indul a versenyben,

megindult a Taitsing-tikettek vásárlása is. Pedig a Taitsing ott tartott, hogy kimarad a versenyből, és versenyen kíyül

indul vissza Európába. Versenyen kívül, lemondva a nagy rallyről, szégyenszemre, mint

szárnyszegett madár, hiszen a szabályok a legszigorúbban előírták: a

bejegyzett kapitánynak indulásnál és az út alatt a hajó fedélzetén kell lennie,

különben a hajó nem indulhat a versenyben. És a Taitsing fedélzetéről hiányzott az a Tahar bej kapitány, akit Singapore

tengerészeti hivatalában bejegyzett Klinkenberg hajótulajdonos... Tahar bej kapitánynak és Porkoláb hajómesternek egyszerűen nyoma

veszett.

Eltűntek! A szerencsétlen Merbabu várt a vízi város szélén, majd később a parti

hídlábnál, a kormoránhalászok tanyájánál, s csak akkor indult vissza a giggel,

amikor leszállt az este. Addigra már Mao Ta-ko is előkerült, kábultan az

ópiumtól, aminek az élvezetét nem tudta megtagadni önmagától. — Tuán — jelentette Klinkenbergnek —, tuán, Merbabu nem tudni, mi

történt. Kapitány tuán, bootsman tuán eltűnni! Nem jönni, nem jönni, gigg

várni, várni, most visszatérni! Klinkenberg megdöbbent: ezt Lin tette! Azonnal áteveztetett Roggers hajójára, hogy közölje a történteket. — Jelentsük a kínai hatóságoknak — fontoskodott Roggers kapitány, majd

csüggedten hozzátette: — Hogy vinné el az ördög, de mit ér az?! Semmit sem ért, mint ahogy semmit nem ért az egyéni kutatgatás, amit

másnap Roggers, Klinkenberg és Perceval Penrose végeztetett, Merbabu

segítségével, aki a vízi város széléig eljutott, de tovább nem. Ott már senki

nem tudott a sampanról. A Min folyó és a nádas megőrizte titkát. Nem akadt egy ember Fucsouban, aki hírt hozott volna az eltűnt

klipperkapitányról és tengerésztársáról. Nyomtalanul eltűntek, mintha soha nem léteztek volna. Klinkenberg vágya — és nagy titokban Mah úr reménye — semmivé vált:

a Taitsing nem indulhatott a nagy teaversenyben. — Nem, Sir, szó se lehet róla — jelentette ki Harding, amikor

Klinkenberg felkereste — ön nem indulhat a versenyben. A szabály

mindenkire kötelező, önre is. És ez a szabály egyszerű és világos, itt van,

nézze ... És elővette a Lloyd pecsétjével ellátott, gondosan bőrbe kötött, cirkalmas

írással megörökített, „Utasítás és rendelkezés a klipperhajók teaversenyére"

címet viselő kötetet. — Íme, Sir, olvassa, ha nem tette meg eddig. „Felelős és bejegyzett

kapitány távolléte a hajót kizárja a versenyből. Pótbejelentést és bejegyzést

tenni nem lehet. Bejelentés és bejegyzés egyidejűleg történik a hajónak a

versenylistára való felvételével." — összecsukta a kötetet. — Világos ez, Sir,

mint az átlátszó üveg. Azt nem állítom, hogy eszes ember találta ki, de a

versenyszabályoknál akadnak máshol is ilyen furcsaságok. Leírtak, de még

inkább aláírták, ön is ezt tette: be kell tartani! Ha a kapitány meghal, és

rumoshordóba teszik, mint Nelson esetében, de teste mégis a hajón maradt, nincs

semmi akadálya, hogy a hajó részt vegyen a versenyben. Ha a kapitány beteg,

mint megtörtént már, az első tiszt átveheti a vezénylést. Penrose-ból így lett

kapitány. De a hajón kell lennie! Tahar bej eltűnt, nincsen a hajón ... Hm, hm, érti,

Sir, nincsen mit tenni ... hm, hm ... A becsületes, jóindulatú, de a szabályokhoz keményen ragaszkodó Harding

kapitány ezzel befejezettnek vélte a beszélgetést. Kezet nyújtott: — Sir, most már tegyük át magunkat barátságosabb fedélzetre, legyen a

vendégem, és igyunk egy jót! Gin, rum? A fenti találkozás Klinkenberg és Harding között a Kastélyban játszódott le, a

megszokott pipafüstben, italgőzben. Brenton lépett melléjük, a Taeping barátságtalan kapitánya, a volt

rabszolgahajós. Isten tudja, mekkora mennyiségű ital lehetett Brentonban,

mindenesetre elázott már, tántorgott, de talán éppen ezért emberi érzések

támadtak benne. — Sohase búsulj Klinki! Kiesel a versenyből, még jól is járhatsz. Ha én a

helyedben lennék, felvitorláznék, elindulnék. Pukkadjanak meg a többiek!

Vinném a teát Londonba! Tyühühü, micsoda ribillió támadna! De a teát eladnám,

jó pénzért, és a többire fütyülnék! Tyühühü, biza, Klinki! Erre a szóáradatra Klinkenberg elnevette magát, pedig nem volt éppen túlzott

nevethetnékje. — Köszönöm a tanácsodat, Brenton. De maradok. Maradok, és felkutatom a

kapitányomat. Pompás fickó, nem vinne rá a lelkem, hogy elhagyjam. Amíg nem

tudom pontosan, mi történt, én és a hajóm Pagodában maradunk. — Akkor is, ha a többiek elindulnak? — kérdezte meglepődve Harding. — Akkor is, Sir! — jelentette ki ünnepélyesen Klinkenberg. Engem ilyen

fából faragtak. És esküszöm az istenekre, kikutatom, mi történt, de azt is, ki áll a

fenyegetések mögött! Kutatnom nem kell különösebben, csak bizonyítékot

szerezni. Megszerzem, Sir... Hidd el, Brenton, megszerzem ... de akkor nagy táncot fog járni majd a világ! Erre esküszöm!

Mint a futótűz, terjedt el a hír a klippereken, mi történt a Taitsing

kapitányával és hajómesterével. A lelkes Perceval Penrose az agg Tim Roggers kapitánynyal együtt a nap

különböző szakában átküldte giggjét a klipperre, hogy érdeklődjön: van-e

valami hír Tahar bejről és társáról, a hajómesterről. Az érdeklődőknek egy

komor, összetört ember adta meg a felvilágosítást. Turkovics Daniló

másodhajómester, aki ezúttal elmondhatta magáról: világéletében vidám

ember volt, derűs, örömteli, aki bizalommal néz a jövőbe. Még a Novara

fregatton is így volt: tudta, hogy előbb-utóbb megszökik onnan, hogy nyeljék

el az ördögök Ausztria ifjú császárát! Életmentői és társai eltűnésével minden önbizalma oda lett. Turkovicsot a

legteljesebb kétségbeesés kerítette hatalmába. Fel és alá járt a fedélzeten,

időnként megállt, kikémlelt a hajók felé, a partra, a vízre, megnézett minden

csónakot, sampant, dzsunkát, bárkát, hátha hírt hoz valamelyik ...

Egyik sem hozott. Lassan-lassan a Taitsing különös némaságba burkolódzott. Kísértethajó hírébe került. A tengerésznépség babonás, ahogy mondani szokás: csak egy pöccintés

kell, és máris tovagördül egy oktalanul feldobott mondat, kijelentés,

szándékos vagy szándék nélküli rágalom, kitalálás. Lin admirális az ördöggel cimborái, így az ördög társa, és aki neki

ellenszegül, az ördöggel áll szemben! Klinkenberg ellenszegült Linnék. Tahar bejek után elpusztul majd Klinkenberg és a hajó is! Ehhez hasonló hírek szálltak szájról szájra, hajóról hajóra. Végül az történt,

hogy a hajók emberei, ha átküldték őket a Taitsinghoz, nem is mertek

felmenni a fedélzetre. Tisztes távolságban megálltak és kiáltottak: — Mi a hír, komám? Előkerült a kapitány? — Nem került elő. Semmi hír róla. De mit bámészkodtok itt? Gyertek fel a

fedélzetre! — Köszönjük, nincs időnk. Majd legközelebb megint érdeklődünk. Ahoy! A Taitsing magányosan, elszigetelve lebegett a horgonyán. A többi hajón folytak az indulás előkészületei. A vitorlákat szabták,

alakították, „trimmelték", cserélték a köteleket, javították, vagy újjal pótolták

a keresztrudakat. Azok a matrózok, akik ácsok is voltak egyben vagy

lakatosok, szorgalmasan forgatták a fejszét, verték az üllőn a vasalásokat. A Serica — merész elhatározással — megnagyobbította a kormánylapátját.

Sartre, a Flyng Spur kapitánya úgy döntött, hogy megnagyobbíthatja a

hátszélnél, félhátszélnél oly kitűnő szárnyvitorlákat. A vitorlák nagyobbítása

minden kapitány előjoga volt, legfeljebb törnek az árbocok, szakadnak a

keresztrudak. — Fittyet hányok az előírásoknak! — jelentette ki az apró Sartre kapitány.

— Győzni akarok! — És ha elkerül az Indiai-óceánon a hátszeles monszun, az Atlanti-

óceánon a félhátszeles passzát? — mondták nevetve a kis embernek a

Kastélyban tanyázók. — Akkor tévedtem. De ha nem — én győztem! Mindenki hitt valamiben, mindenki megtette az utolsó napok -

előkészületének izgalmában, hogy engedett a csábításnak és a rögeszmék

megvalósításának. Valóságos átalakítási láz tört ki a klipperkapitányok és tulajdonosok között. Csak a Taitsingon nem történt semmi. Klinkenberg giggje — felfegyverzett parancsnokkal és legénységgel —

mindennap kora reggel elindult, hogy kutasson az elveszettek után.

Ugyanakkor Bumpus vezényletével szigorított, fegyveres őrség vigyázott a

hajóra. Perceval Penrose és Tim Roggers kapitányok felajánlották, hogy kisegítik a

gigg állandó távolléte miatt erősen megcsappant legénységet. — Köszönöm, barátaim — hárította el az ajánlatot Klinkenberg. —

Köszönöm, de magam akarom megvívni csatámat — a szellemekkel!

Mindenesetre parancsba adtam: aki felszólítás nélkül közeledik a hajóhoz, arra

lőjenek. Akár a flottánál, most visszaálmodhatom magamat a régi időkbe.

Minden, ami jó volt, azt most hasznosíthatom! Klinkenberg állta a szavát. Teljhatalmú megbízottja Mr. Bumpus volt,

utána ezúttal Turkovics Daniló következett. Ö látta el a teljes (!) éjszakai

őrséget. Dobogó szívvel várta vissza barátait, és ez a várakozás a napok

múlásával nemhogy csökkent volna, ellenkezőleg: fokozódott. Az eltűnést követő második éjszakán, amikor Turkovics a legénység

felével azon őrködött, nehogy — akár úszva, akár csónakkal — merénylők

kerüljenek a hajóra vagy közelébe, észrevették, hogy az Ada és az Ariel

horgonyzóhelye mellett egy csónak cirkál a nyílt vízen. A rossz látási viszonyok miatt — holdvilág nem volt, és a szokott éjszakai

pára ülte meg a folyó felületét — bizony sasszeműnek kellett annak lennie, aki

észreveszi az említett csónakot. Hárman is látták egyszerre: Turkovics hajómester, aki joggal

dicsekedhetett pompás látásával, a tengerészek legnagyobb kincsével, továbbá

Mata Hari, az árbocőr és a boglyas hajú Simba, a kapitányboy, aki ezúttal a

karcsú hajóorrból, az orrsudár tövéből figyelte az éjszakát. A csónak, ami nem sokban különbözött a kormoránhalá-szok lapos

ladikjától, hol az Ada, hol az Ariel oldalánál tűnt fel, de irányításából

Turkovics kivette, hogy a benne ülő két ember a Taitsing felé figyel. Figyelnek, és közben úgy tesznek, mintha halásznának, a Min folyó híres

éjszakai halára, a piros húsú, piros uszonyú, fekete testű ördöghalra, ami

nappal a fenéken pihen, és csak este indul el zsákmány útjára. — Hé! — intett Simba Turkovicsnak, hogy jöjjön hozzá. — Lenni csónak kémcsónak! — jelentette Mata Hari. — Lenni emberek

gyanús! Mind a hárman csőre töltött fegyverrel lestek a mellvédek mellől A csónak hol közelebb jött, hol eltávolodott, de megtartotta a látási

távolságot. A kínai folyamhalászok szokása szerint az egyik ember a csónak végén, a

másik elöl evezett. Turkovics látta, hogy tanakodnak is, egymáshoz kúsznak, a klipper felé

mutatnak, majd megint szétválnak és — halásznak!

De azért egyre közelebb kerültek. Végül már nem lehetett nagyobb a távolság, mint húszhuszonöt méter. Kívülről úgy látszott, a Taitsingon nem mozdult semmi, senki. Annál inkább figyeltek Turkovicsék a vízlevezető réseken, a hullámvédek

felső pereméről. Mit akarhatnak a csónakosok? Mivel Turkovics jelbeszéddel boldogult csak embereivel, intett nekik, hogy

eresszék közeire a csónakot, lehetőleg úgy, hogy akár az egyik, akár a másik

ember felmászhasson a hajóra, ha ez a céljuk. — Lenni vigyázni! — Corpo di Bacco, figyeljetek! A csónak közel került a klipperhez, alig néhány méterre, annyira, hogy

nem is látták a vízkieresztőkön, inkább sejtették a közelségét, amikor hirtelen

kikerült a vízre, távolodni kezdett, majd eltűnt a homályban, a Min folyó

közepén, az Ada és az Ariel horgonylánca között. Dagály volt, rohant a víz vissza, Fucsou felé. — Corpo di Bacco! — morgott régi Adria-nyelvén Turkovics. — Azonnal

átvizsgálni a hajót. Előbukkant Bumpus, a legénység többi tagja, de sem a fedélzeten, sem a

raktárakban, a teazsákok közötti nyiladékokban nem találtak senkit. — Biztosan lefeküdt a fenekére, befejezték a halászatot — jelentette ki

jóíndulatúlag Bumpus, és készült visszamenni a kabinjába. — Bumpi tuán — lépett a lámpa alá Simba és jelentett —, találni halacskát,

árbocnál lenni. Pontos mása volt annak az aranyhalnak, amit Lin admirális hajójáról dobtak át

a klipperre! Bumpus rohant Klinkenberg kabinjába, és siettében még arról is elfeledkezett,

hogy kopogjon. — Captain, ide nézzen! Amíg teljes lángra lobbantotta a lecsökkenteti patentlámpást, Klinkenbergnek

volt ideje magához térni. — Mi baj van? — Nézze, Sir, egy aranyhal! Klinkenberg átvette, megnézte. Kétségtelen, azonos volt a másik kettővel, amit

a kabinban őriztek. — Lassanként egész gyűjteményünk lesz — morgott Klinkenberg, és

izgatottan kapott a kése után, hogy elvágja a halat keresztülkötő zsinórt. — Nézzük, hogyan állunk ezúttal nagy levelezőnkkel, Linnel!

Nem tévedett. Ugyanúgy, mint eddig, most is két levelet őrzött az aranyhal: kínai és angol

szöveggel.

Közelebb hajolt a lámpához, majd lejjebb húzta a lámpa láncos súlyzóját, hogy

lássa az eléggé elmosódott, ezúttal igen rossz tintával és még gyengébb lúdtollal

írt üzenetet. Az eddigi üzenetek sárgásfehér árnyalatú rizspapírra íródtak; ezúttal mindkét papír ócska lampionpergamen volt.

Tiszteletre méltó Klinki Kapitány! Most már nem is kívánom neked a tízezer

évet. Meggondolatlan és oktalan vagy, mint az asszonyok. A férfit többre

teremtették az istenek. Bajba sodortad barátaidat, akik közül az egyik már nem él,

ha nem tudnád. Maga kereste pusztulását. Megölte egyik emberünket, legerősebb hajósomat. A másik, aki parancsnoka hajódnak, és Ta Harnak nevezi magát,

fogságomban marad addig, amíg én akarom. Ebből is láthatod, nem akarok

rosszat, de azt igen, hogy parancsaimat betartsák, bárki legyen az. Nem kutatom oktalanságod okát, amit mi, kínaiak, hiúságnak nevezünk. Mah úr barátjától több észt

vártam volna. Tehát tudd meg, amit tudattam. És azt is, hogy inkább ezt a megoldást

választottam, semmint hajód elpusztítását.

Lin admirális, a Gyöngy-folyó Aranyhala

Klinkenberg letette a levelet. Száját összeszorította. — A bootsmant megölték! Kegyeskedő gazemberek! A kapitány tehát él. Ez

megnyugtató, de mégse annyira, hogy belenyugodjak a megváltoztathatatlanba.

Nem nyugszom bele! Keressük végkimerülésig és utána azt, aki megakadályozza indulásunkat! Tudom, hogy Hudson az, de nincsen bizonyíték! Azt is

megszerezzük, Bumpus, megszerezzük! Nevetett. Dühösen, elkeseredetten, de nevetett. — Úgy gondolom, Sir, a legokosabb, ha az őrség továbbra is szigorított marad. — Természetesen, Bumpus. Lőni, bárki felszólítás nélkül akar a hajóhoz

közelíteni. A Monostory eltűnésétől számított negyedik napon váratlan és meglepő

vendég érkezett a klipperre. Turkovics látta meg a közeledő gigget. Jelentette Bumpus-nak, az első

tisztnek. A többi giggtől eltérőleg nem fehér vagy sárga, hanem fekete volt, mint maga

a Black Prince klipper. Fekete, karcsú gigg, széles aranyszegélyű

hullámpalánkkal, és miként a flottánál szokás, ha élőkelő vendéget visz, a

kormányülést vastag és ugyancsak aranyszegélyű brokátszőnyeg takarta be. — Ahoy, Taitsing! — Ahoy! — Itt a Black Prince! — Mit akartok? — Vendéget viszünk! — Lehet!

Bumpus is, Turkovics is mindjárt látta, hogy a vendég nem más, mint Hudson

kapitány felesége, előkelően, széles napernyő alatt ülve. Bumpus intézkedett, hogy ezúttal ne a kötéllétrát, hanem az oldallépcsőt

eresszék le. Gyors, fürge kezek helyezték el a klipper jobb oldalán, a főárboc és a hátsó

árboc közötti hajóharmadban a ritkán használt lépcsőt. Mire a gigg a hajóhoz ért, a lépcső a helyén feszült. Előbb a hadnagy mint kísérő jött a fedélzetre. Őt követte Lady Hudson, aki könnyedén, bátran, ruganyosán lépett a

fedélzetre, mint olyan valaki, aki élete nagy részét hajón tölti. — Szolgálatára, asszonyom! — dadogta Bumpus, aki bizony zavarba jött.

— Szolgálatára, Bumpus első tiszt. — Jó napot! — biccentett barátságosan Hudsonné. — Klinkenberg

kapitányt itt találom? — Sajnos, asszonyom, Klinkenberg kapitány reggel távozott, és csak este

tér vissza a hajóra. Talán én is szolgálatára lehetek... Hudsonné körülnézett a hajón. Volt a tekintetében valami igen kedves, igen

barátságos,, igen megnyerő. Álmodozó fekete szeme, kreolos arca, szájának

egészséges pirossága, derűs mosolya, ami csak ritkán ment át nevetésbe,

azonnal lefegyverezte a legridegebb embert is. Lady Hudson, vagyis a mi számunkra inkább Gabriela Malatesta, úgy

nézett körül a hajón, mint olyan valaki, aki baráti otthonba lép be, de először

életében, és egyrészt örömet, másrészt meghatódást érez. — Ez a Taitsing... — suttogta valóban meghatódva. Bumpus megreszelte a

torkát, de mivel meghallotta a suttogó hangot, indíttatva érezte, hogy

hozzátegye: — Bizony, a Taitsing, asszonyom, és állítom, hogy a klipperek között a

legelsők közé tartozik! Hudsonné felélénkültén nézett az első tisztre. Meghatott? Bumpus

egyszerű, önfeledt kijelentése. — Reméljük, hogy az — mosolygott Gabriela Malatesta. Én ön, uram ... De elhallgatott. Turkovics Daniló lépett a társaság elé. A borán harcost, úgy

mondják, arról lehet legelsősorban megismerni, hogy hosszú a lába, a karja, a feje; a zulut arról, hogy koromfekete, igen arányos, szép testű; a japán embert a

sárga arcszínről, de még inkább aránytalanul magas felsőtestéről, rövid

lábszáráról: az Adria menti embert pedig arról, hogy sehol máshol nem láthatta meg a napvilágot, csak — az Adriánál! Szikár arca, nyúlánk teste, sasorra, kiugró

pofacsontja a szláv és a török eredet emléke, a villogó szem, a koromfekete,

göndör haj, a széles száj, az „olajos" arcszín az olasz és a levantei ősökről regél. Mindezeken felül: a hetyke, fellengzős nézés, testtartás, széles síkú

beszélőkészség, vitatkozókedv hol máshol található meg e világunkban, mint

éppen az Adriánál? A Taitsing hölgyvendége azonnal észrevette ezt, lévén maga is velencei. De

szólni már ideje se volt, mert Turkovics azonnal sejtette, ki áll előtte,

bemutatkozott, levantei módra, mély meghajlással, és a kezét úgy lendítve,

mintha kalap lenne a fején, és azt venné le spanyol módra. — Signora, io sono dalmatico... — mutatkozott be — zenggi fiú lennék,

tisztelettel, a zenggi uszkokok, rablók sorából ! Hej, ha láttátok volna Gabriela Malatesta örömét! Amióta férjhez ment, alig

volt módja dallamos, szép, szeretett anyanyelvén beszélni. Legutóbb csak akkor,

amikor összetalálkozott Monostory Balázzsal. — Signore, oly nagyon örülök! Azért jöttem személyesen, hogy megtudjam,

igaz-e a hír, hogy Monostory kapitány és a társa eltűnt. És hogy semmi, de semmi hír nincsen róluk?

Turkovics arca elkomorodott. Válaszolt, de elhallgatta Porkoláb Péter

tragédiáját. — Eltűntek, signora, nyomuk veszett! --- Megdöbbentő! — mondta Gabriela Malatesta, és látszott az arcán, hogy

valóban megdöbbentőnek találja a történteket — Mi a remény, signore? — Hisszük, hogy megtaláljuk! Ez a remény, signora. A hadnagy, mint mindig, reszelni kezdte a torkát, hogy intse úrnőjét az idő

múlására. — Igen, Henderson — intett a hadnagynak Gabriela Malatesta —, tudom.

Rövidesen indulunk. Mosolyogva nézett Turkovicsra, és olaszul folytatta: — Én most engedély nélkül vagyok itt. Az uram nem tud róla. Henderson

a bizalmasom, jó barátom, nem árul el. Hudson kapitány Fucsouba ment... Turkovics hajómester cinkos módra kacsintott: — Signore, mi se áruljuk el önt! Megtisztelő, hogy eljött... Valamit azért

én is tudok, nem a kapitánytól, de Porkoláb komámtól, hogy a kapitány önre

szeretettel gondol... Már engedje meg, hogy ezt kimondtam, de kikívánkozott,

és ki tudja... Gabriela Malatesta klasszikusan szép arcát elfutotta a pirosság. — Szeretettel gondol rám a kapitány? Turkovics meghajolt: — Signora, ha én mondom! Daniló Turkovics, zenggi uszkok ivadék! Henderson hadnagy előrelépett, úrnőjéhez hajolt: — Asszonyom, apály van, és Fucsouból hamarabb jönnek vissza a giggek,

mint egyébként! — Azonnal, Henderson, azonnal — mondta angolul, majd újból olaszra

fordította a szót: — Kérem, mutassa meg a kapitány kabinját! — Parancsára, signora!

Furcsa látvány lehetett, amikor a Taitsing fedélzetén, maláj és kínai

tengerészek között, a meglepődött Bumpus jelenlétében Turkovics hajómester

vette a bátorságot, hogy szabály ellenére kinyitotta egy idegen előtt a

kapitányi kabint, és az idegent bebocsátotta. A napernyőt úrnőjétől a Black Prince egy matróza vette át, és állt mereven a

kabin előtt, napernyőt tartva a feje felett. (Meg kell adni; már Monostorynak feltűnt Hudson látogatása alkalmával, hogy fegyelmezett legénységet tart,

ráadásul kifogástalan egyenruhákban, ami elsősorban is — századok óta — a

kapitány bőkezűségét és pénztárcájának kiadós tartalmát bizonyította.) Bumpus eltátotta a száját, előbb szólni akart, tiltakozni a hajómesteri önkény

ellen, de látva Turkovics biztonságát, meg arra gondolva, hogy mégsem lehet

mindennapi ok, hogy Hudson kapitány felesége átlátogat a Taitsingra,

belenyugodott a megváltoztathatatlanba. Gabriela Malatesta belépett a kabinba. Belépett, megállt és körülnézett. A kabin egyszerű volt, majdnem sivár. Valóban arra várt, hogy színt, díszt,

hangulatot kapjon. A fekhelyen — ami szabályos koje, azaz „koporsóágy" volt — a fekhely feletti

polcokon, egy kis navigációs asztalkán, a lerögzíthető térképasztalon, egy hintaszéken és a szekrényen kívül több bútordarab nem volt található. A polcokon

néhány tengeri kagyló, tritoncsiga, egy különleges formájú kókuszdió és egy-két

könyv jelentette a díszt. A kabin északi falán egyvalami azért felhívta a belépő figyelmét: hajólobogó

volt itt látható, szélesen kiterítve. A lobogót eléggé elfakította az idő, de lobogó

volt — ritka valami. A tíz évvel ezelőtt elsüllyedt első magyar hadifregatt a

Monostory Balázs által parancsnokolt Implacabile lobogója jelentette az egyetlen igazi díszt a Taitsing kapitányának kabinjában.

A süllyedéskor megmentett lobogó tíz év óta végigkísérte Monostory Balázst.

Csak éppen az a terv nem vált még eddig valóra, hogy átadja Kossuth Lajosnak, a

vezérnek, aki éppen úgy hontalan, mint a kabin lakója. Gabriela Malatesta szeme megrebbent, amikor ránézett a lobogóra. Piros-

fehér-zöld. Ugyanez a három szín alkotja az olasz hazafiak lobogóját. Turkovics a küszöbnél állt meg, e közlékeny természete nem állta meg,

hogy ne tudassa: — Kapitányunk első hajójának lobogója. Én is szolgáltam alatta.. És megremegett a hangja. Vagy inkább — ne szégyelljük kimondani — megcsuklott az egyébként

erős, pattogó, bátor tengerészhang. Gabriela Malatesta bólintott. Tudja, ó, igen, tudja, miféle lobogó az! Előrelépett. Tétovázott. Végül könnyed mozdulattal megsimogatta a

lobogót.

Néhány pillanatig fejét rátámasztotta, pontosan a zöld, a remény színére. Azután a karjára függesztett táskába nyúlt. Hátrafiézett. — Mondja meg a kapitánynak, mert hiszem, hogy erre mód lesz még,

mondja meg, signore Turkovics: itt járt Gabriela Malatesta, köszönti, és ezt

hagyta itt emlékül. És a lobogó alatti polcra rátette ajándékát. — Természetesen, signora, megmondom. Bár mondhatnám, signora! A derék Turkovics, akit különösebben nem zavart semmiféle kegytárgy

vagy hasonló holmi, meglepődött, amikor ránézett a kapitánynak szánt

ajándékra. Buddha-szobor volt, kéttenyérnyi nagyságú, legfeljebb másfél arasznyi. A nap besütött a kabinajtón, és fénybe vonta a szobrocskát. Aki értette a jadekövek titkát, értékét, az gondolkozás nélkül mondhatta: a

Buddha-szobor műremek volt, s nagy érték. Zöldesen, sárgásán csillogva, némi üveghatással áttetszőén kápráztatta el

azt, aki rajongott Fucsou nagy értékű, művészi remekeiért, a faragott

jadekövekért. Az asszony most egészen közel lépett Turkovicshoz. Elfojtott hangon,

szinte szótagolva suttogta: — És mondja még meg, signore, imáimát őrzi ez a szobor. Turkovics

hümmögött. Torkán akadt a szó. — Isten vele! — nyújtotta kezét a vendég. Sietve kilépett a kabinból. Sietve, mint aki elhessent egy vágyat, egy álmot,

mint aki nem akarja azt látni, amit az előbb még látott. Gyorsan átvette az ernyőt. Intett a hadnagynak: — Henderson, indulunk! Bólintott Bumpusnak, aki ezúttal — talán a meglepetéstől, a megilletődéstől

— felhagyott görnyedt tartásával, kihúzta magát, mint a fregatthajósok, és úgy segítette a klipper vendégét a létralépcső lejárójának dobogójára.

— Köszönöm — bólintott Lady Hudson —, és kérem, adja át üdvözletemet

captain Klinkenbergnek. — Átadom, lady! A csipkeszegélyes napernyő nagy ívet írt le, és eltűnt hajó oldalánál. A giggben a kormányülésre Henderson hadnagy segítette úrnőjét. — Ahoy, Taitsing! Bumpus jó hangosan kiáltotta: — Ahoy, Black Prince! A gigg elvált a klippertől, és megindult a vízen.

Egy lomha dzsunka keresztezte útjukat. Henderson hadnagy felállt az

ülésről, dühösen lehordta a kínai hajósokat akik derűs mosollyal hallgatták a

fehér ördög káromkodását, de a dzsunka irányán nem változtattak. Az Arielről Tim Roggers figyelte a történteket. Turkovics Daniló bezárta a kabin ajtaját. Hosszasan nézett a gigg után. Bumpus is elmélázva tekintett a látogatók után. Turkovics sejtette, mi volt

ez a látogatás. Egy régi ismerős, talán a régi szerelmes aggódó látogatása.

Bumpus csak annyit tudott, hogy Hudson kapitány régi-régi ellenfele Klinken-

berg kapitánynak. Éppen ezért mélységesen megrendítette az asszony

látogatása. Miért kereste ez a gyönyörű, festői szépségű nő az elveszett Tahar

bej kapitányt? Miért érdeklődött utána, amikor — így tudja — a feltevés az, hogy

a fenyegetések és most már a gaztett mögött Hudson kapitány áll? ... Ennyi minden történt a Taitsing klipperen addig a napig, vagyis éjszakáig,

amikor a pagodai révben horgonyzó klipperek felkészültek, hogy elhagyják a Min

folyón levő horgonyzóhelyüket, és az apály segítségével lehajózzanak a tengerig. — Ott talán lesz szél! — sóhajtottak a kapitányok. — Hogy vinné el az ördög! — dühöngött Tim Roggers a hajóján. — Ilyen

idő! Azért imádkoztam hónapok óta, hogy fújjon a szél, sivítson a tenger minden

sárkánya! És ez lett belőle! Hé, Perceval, mi lesz a széllel?! A szomszéd hajóról szócsövön keresztül érkezett a válasz: — Lesz, apó! Megjön a szél! A fogadást Perceval Penrose tartotta. Előző nap a Kastélyban, a kapitányok

„egyéni üzletére" került sor: a fogadásokra. Régi klipperhajószokás szerint mindenre fogadtak. Először is arra, melyik klipper éri el előbb Pagodából a Min

torkolatát, Mamoj szigetét, az indulás helyét. Itt csak találgatni lehetett. A

Pagodából való „start" függött a felkészülés pontosságától, az apálytól, a hajókat ellenőrző főbíró menetleveleinek kiadásától, ami látszólag formaság volt, mégis

sok akadályt jelenthetett, hiszen a ravasz versenyszabályok ebbe is beleszóltak:

„A törvényes kapitányon kívül a tisztek, az utasok és a legénység pontos

létszámánál eltérés nem lehet... Indulás előtt a vitorlákat tetszés szerint lehet változtatni, indulás után nem ... Teaszállítmányon kívül más árut a versenyben

levő hajó nem vihet, ezt ellenőrizni kell... A Lloyd felmérési papírjai szükségesek,

hiány esetén a klippert ki kell zárni a versenyből. A felmérési papírt Mr. Lloyd felmérője csak a London-dokkban adhatja ki..."

Fogadtak a szélre, a szélcsöndre, a szél erősségére, fogadtak a szigetek előtt

lehetséges hullámok" nagyságára, s fogadtak még arra is, melyik hajó látja

meg az első meleg égövi bálnát. Fogadtak arra, indul vagy nem indul Klinkenberg hajója, a Taitsing a nagy

tearallyn. Két kapitány akadt, aki hajlandó volt erre fogadni: Penrose és Roggers.

A többi képtelenségnek tartotta, hogy Tahar bej kapitány valaha is

előkerül. — Ha Lin valakit elrabol, annak vége! — állították a kapitányok. — Hudsonnek mi a véleménye? — nézett az előkelő kinezésű kapitányra a

fogadásokat irányító főbíró. — Halljam! Hudson fölényesen legyintett: — Ugyanaz, amit a többiek mondtak. — Tagadom! — harsogta Roggers. — Tagadom, és állom a fogadást!

Hiszem, hogy Klinki megleli kapitányát! — Én is hiszem! — kiáltotta Perceval Penrose. — Tartom! — Mennyit? --- Száz fontot a többi ellenében! — dörögte Roggers. — Igen, száz fontot én is! — replikázott Penrose. — Tartom! Elképedt arcok meredtek a legöregebb és a legfiatalabb kapitányra.

Megőrültek ezek? Vagy tudnak valamit, és az egész rablás csak színjáték,

becsapás, hogy annál hatásosabb legyen a Taitsing versenybe állása? Harding főbíró előtt egy könyvecske volt, továbbá egy apró üst, valamint

egy fakalapács. A könyvecskébe bejegyezte a fogadásokat, az üstön leütötte

fakalapácsával a fogadások befejezését. — Tehát száz font? — nézett körül Harding. — Állják az urak? Harsogó nevetés volt a válasz. — Álljuk! Úgy illett, hogy azok, akik részt vettek az indulás előtti királypókercsatán —

így hívták a klipperkapitányok pénzszórási könnyelműsködését ;—, minden felvetett ötletre fogadtak.

— Álljuk! — Helyes — mondta nagy komolyan a főbíró, és lecsapott a fakalapáccsal. —

Egyenként száz font! — Egyenként száz font! — hangzott kórusban. Óriási nevetés támadt. Tim Roggers és Perceval Penrose megőrült! — Eszednél vagy, Tim apó? — nézett az apró Sartre kapitány az aggastyánra. — Perceval, kiszámítottad? — hüledezett MacDonald, a Serica kapitánya. —

Kiszámítottad, hogy kilencen ellenetek fogadtunk, és ha Tahar bej nem kerül elő

az indulás percéig, akkor — kilencszer száz fontot adsz nekünk? Te Tim apó, ugyanígy!

— A fogadás elhangzott, állni kell! — mondta ridegen Harding. — Kiszámítottam — vont vállat Perceval Penrose. — Én is, fiaim — mosolygott bölcsen Tim Rogers. — Tudjátok, az apám és

a bátyám elefántvadász volt. Szerették az izgalmas eseteket én is! Így azután érthető, hogy a hajnali indulást megelőző éjszakán a kapitányok

izgatottan figyelték a szél jöttét, de azt is, vajon a Taitsing főárbocának csúcsára

felkerül-e Klinkenberg kapitány tulajdonosi zászlója, továbbá a hátsó árboc

pányvarúdjára — a gaffra — a „Blue Peter", az indulást jelző kék zászló. Mert ezt a két zászlót, de főleg az utóbbit a Taitsing csak akkor húzhatja fel a

többiekkel együtt, ha — elindulhat. A tizenegy hajó gaffrúdján kivétel nélkül már napszállta óta lengett a kék

alapon fehér kockás, P betűt jelző zászló. És felette a főárbocon a hajótulajdonos vállalat vagy személy egyéni zászlaja.

A Taitsing keresztrúdjain vitorla nem fehérlett, zászló nem lebbent. Éjfél utánra minden előre elkészített vitorla rongyként lógott, minden

zászló a hátsó árboc gaffján és a főárbocon kókadtan csüngött. A legkisebb szél is elállt. — Evezve megyünk a tengerig! — nevettek a klipperek matrózai. — Tízet tettem egy ellenében, hogy szél lesz! — mérgelődött Tim

Roggers, de arról elfeledkezett, hogy kilencszáz fontot fizethet ki, ha a

Taitsing horgonyon marad. Éjszaka volt. Hold nélküli, csillagot csak néha mutató, párás, fülledt éjszaka. Harding, a főbíró, hajótól hajóig evezett. — Hé, ahoy, Fierry Cross! --- Ahoy, captain of Lloyds!

Lámpák emelkedtek, süllyedtek. Az orosz Rikozoff dzsunkamulatóján elcsendesedett az élet. Éjfél után se tiszt, se legénységi ember nem hagyhatta el a klippereket. A partokról ezrek és ezrek figyelték a nagy eseményt. Fucsouból sampanon, kocsin, dzsunkán jöttek a kíváncsiak, hogy lássák a

teaklipperek indulását. — Csak szél lenne! — sóhajtoztak a tengerészek. — Szégyen lesz az árral

leladikázni a tengerig! — Lesz vagy nem lesz tűzijáték? — találgatták a nézők, akiket — legyünk

őszinték — inkább ennek a reménye hozott Fucsouból, mint a tizenkét klipper

elindulása. — Lesz, lesz, mindig volt! A fehér ördögök ennyivel tartoznak nekünk! — Lesz, lesz — hangoztatták többen —, a „Sárkányfej"-en is tudják!

Ott pedig mindent tudnak. Már szerelik a dzsunkákat. A remény jogos volt. Több esztendeje már, évről évre a rally elindulását

ágyúlövések, színes petárdák robbantása telte látványossá. Kínában ősi szokás

a tűzijáték, hiszen a kínaiak jóval az európai felfedezés előtt ismerték a

puskaport. Fucsouból több petárdakészítő neve azért lett ismertté az egész

országban, mert szerpentinnel, sárkányokkal és repülő virágokkal

összevegyített, magasba repülő tűzijátékokat tudtak készíteni.

Minden egyes klipperkapitány vásárolt bőven ezekből a petárdákból,

repülő szerpentinekből, amiket természetesen nem a hajókról lőttek fel, hanem

a bóják előtt lehorgonyzóit dzsunkákról. Egyedül az ágyúk elsütése történt a

klippereken. Három évvel ezelőtt, az első tűzijáték megrendezésekor a petárdákat a

klipperekről lőtték ki. Fucsouig elhallatszottak a robbanások, látni lehetett a

fényt és a tűzijáték sok színes figuráját. És egy hajó égését! A Nereida klipper vitorlái tüzet fogtak. A fokozódó szélben hihetetlen

gyorsan száguldott végig a vörös kakas az árbocokon, a kötélzeten, majd egy

lerogyó, óriási fáklyának beillő árboc segítségével lerohant a raktárakba. A száraz, szikkadt, papírfinomságú teazsákok ezrei percek alatt lángolni

kezdtek. A szél felkapta a tealevelek parazsát, és vitte, röpítette, szertehintette

a pagodai rév egész területén. A Nereida után kigyulladt a Pelican, tüzet fogott a Fierry Cross és a

Chinaman. Kitört a pánik, s ha nincsen ott az öreg Tim Roggers, talán még

nagyobb lett volna a baj. Az öreg vert lelket a rémüldöző, csakis a

meneküléssel törődő parancsnokokba. Végül a Nereida pusztulásával

megúszták a tűzijátékot. — Ahoy, captain of Lloyds! — Ahoy, Chinaman! Harding hajótól hajóig járt a csónakján. Végül a Taitsing lett volna hátra.

De miért menjen a Taitsingral

Csak bosszantaná Klinkenberget, akit ő is a legbecsületesebb emberek közé

sorolt. „Szegény Klinki! — nézett Harding kapitány az Ariel és az Ada között

horgonyzó klipperre. — Szegény Klinki! Sajnállak, barátom!" Ezzel elfordult, és odaszólt a gigg kormányosának:

— Irány az Ariel! — Parancsára, irány az Ariel! Ez azt jelentette, hogy Harding végzett az ellenőrzéssel. Most már csak az apálynak kellett jönnie, hogy elinduljanak a hajók... és a

szélnek, a vitorlások motorjának. Harding éppen arra gondolt, hogy jelt ad a tűzijátékosoknak. Elérkezett a

nagy pillanat. Az éjszaka szinte percek alatt átváltott a hajnalba. Világosodott. Mintha a Min ugyanakkor megállt volna, majd a hajók, amik eddig a

dagály miatt orral a pagodai bejáró felé álltak, lassan fordultak — Fucsou felé. Megjött az apály! Eldördült az első ágyúlövés.

A partról zsibongás, kiáltozás hallatszott. A Cutty Sark lövését követte a többi. A klipperek jelzőágyúi — vaktöltéssel persze — bömbölve ostromolták az

eget. Ugyanakkor Harding intése nélkül megkezdődött a tűzijáték, dübörögve,

sivítva, fütyülve, sziszegő hangokat hallatva. A tenger felől felkelőben volt a nap, de a rakéták, petárdák, szerpentinek

fénye, csillogása, szikrázása, ragyogása elnyomta a keleti égbolt gyors

világosodását. És ebbe a zenebonába keveredett a horgonyláncok csörgése, a bójákról

való elszabadítás mély kongása, a pattogó parancsszavak, a hajómesterek és

kapitányok éles sípjainak visítása, a szócsöveken adott utasítások kiáltásai. Indult a teaklipperek flottája, hogy meg se álljanak — három óceánon át —

a London-dokkig. És mintha csak felsőbb parancsra történt volna: megjött a szél is. — Hurrá, Perceval! — kiáltott át az Ariel kormányállásáról Tim Roggers

kapitány. — Hurrá! Nyertél! Senki se hitte!

Valóban senki. A köd pillanatok alatt eltakarodott.

A keresztrudak nagy íveket írtak le, a vitorlák megduzzadtak.

Elsőnek Sartre hajója, a Flying Spur érte el a pagodai rév kijáróját, sorban követte őt a Falcon, a Serica, a Bolton, a Black Prince.

Szikrázott az ég a rakétáktól, a szertevágódó csillagszóróktól, a magasba

repülő és elégő sárkányoktól.

Nem akadt egy kapitány, aki ne sóhajtott volna fel, amikor hajója kikerült a rakéták, petárdák „szórásából".

És ekkor olyasmi történt, ami emlékezetes marad ennek a versenynek a

történetében. A horgonyzó helyről elkanyarodó Ada kapitánya, Perceval Penrose azt hitte,

hogy káprázik a szeme.

Ugyanez történt Brentonnal a Taepingen, de még inkább az Arielen Tim Roggers kapitánnyal és Harding főbíróval, akik amúgy is vizsla szemekkel

figyelték a hajók kifutását a pagodai révből.

A szabályok szerint az Ariel maradt utolsónak, és csak akkor indult, amikor az

összes hajó elhagyta Pagodát. Ezúttal minden emberi számítás amellett szólt, hogy a Taitsing marad utoljára,

sőt el sem indul, mert Klinkenberg kijelentette:

— Vesszen el minden pénzem, maradjon a nyakamon az áru, de addig én nem hagyom el Pagodát, amíg ki nem derítem, mi történt a kapitányommal, hol van,

merre várja a szabadulást!

Ezt mondta Klinkenberg, akiről tudták, hogy állja is a szavát.

— Aki bolond, az bolond — állapította meg Klinkenberg kijelentéséről

Hudson kapitány. — Ez volt a baja a flottánál is! Voltak többen, akik észrevehettek, hogy Hudson kapitány örül Klinkenberg

eme bolondériájának. Mintha valamit engedett volna fölényes gögjéből, úri zárkózottságából.

Közvetlenebb lett és előzékeny, amit eddig bajosan tapasztalt tőle bárki. De hát mi volt az, ami miatt Perceval Penrose, Tim Roggers, Harding, Brenton

kapitányok, majd a távolodó hajók kapitányai és tengerészei most úgy meglepődtek?

Semmivel sem több vagy kevesebb, mint az, hogy a Taitsing főárbocára

felröppent Klinkenberg zászlója, a hátsó árboc gaffrúdjára pedig felhúzták a „Blue Peter" fehér kockás kék lobogóját.

Ezzel egy időben kibomlottak a Taitsing keresztrúdján a vitorlák, majd

lebegni, csattogni kezdtek az orrvitorlák. Hihetetlen, de igaz: indult a Taitsing! Indult a rallyben, elsütötte ágyúját is, amit eddig némaságra ítélt kényszerű

helyzete. Ekkor már nappali világosság volt. Keleten vérvörösen, tengertől fürdetve előbukkant a nap. Mindez, ha a versenyelőírásokat figyelembe vesszük, a szabályoknak

megfelelően történt. A pagodai révből való elindulás késlekedése csak akkor jelentett volna bajt, ha Harding főbíró, aki az Arielen tartózkodott, elhagyja a

révet. De az Ariel éppen csak széltől fordult, amikor a fedélzetén tartózkodók

észrevették a Taitsingon történt változást. Tim Roggers elragadtatva ölelte át kapitánytársát, Hardingot: — Ember, életem legszebb napja ez! Klinki indul! És nézze, Sir, jelzés szalad

a keresztrúdra! Az Ariel hajómestere, aki egyben a jelzőzászlók figyelője volt, néhány percig

nézte a kibomló zászlókat, majd Roggers elé állt: — Üzenet kapitánytól kapitánynak: a Taitsing klipper kéri az Ariel

klippert, álljon meg, és küldje fedélzetére a rally főbíróját! Tim Roggers nevetve szótagolta: — Üzenet kapitánytól kapitánynak: az Ariel megáll, és átküldi Harding

kapitányt! Elfordult, és a fedélzetre harsogta: — Ariel megáll! Vitorlák pihentetőre! Horgonyt le! Fordulj! Leszaladt a lépcsőn, és a hajóorrba rohant. Mélyen kihajolt. Bekiáltott a szócsőbe: — Hé, Perceval! Hahó! Nyertünk! A már eléggé eltávolodott Adó fedélzetéről alig hallatszott a válasz: — Hurrá,

Taitsing!

Felrobbant az utolsó rakéta is. Harding kapitány az Ariel csónaklejárójához lépett. A kettős manőver közben a két hajó, a Taitsing és az Ariel közel került

egymáshoz. Harding, miután belépett a csónakba, elfoglalta helyét, szólt az

evezősöknek: — Irány a Taitsing! Átintett a klipperre. A kormányállás előkorlátjánál, ami nem volt más, mint a klipperek

„parancsnoki hídja", két ember állt. Klinkenberg és Tahar bej. Harding tisztelegve meglengette sapkáját. Az Arielen rendületlenül hurrázott a legénység, a hajómesterek, a tisztek, de

főleg Tim apó, a kapitány. Klipperről klipperre szállt a hír: Tahar bej kapitány a Taitsing fedélzetén

tartózkodik! Csoda történt? A babonás tengerésznépség szerint csoda. Mindenesetre ha Lin

az ördöggel cimborái, mégsem erősebb Klinkenbergnél! Egyik hajó a másik után húzta fel a középső keresztrúdra a szerencsés

visszatérést köszöntő három jelzőzászlót. A fekete klipper, a Black Prince közömbösen haladt tovább, s kikanyarodott a

pagodai rév nagy nyiladékából, tovább a Min folyón, le a tenger felé ... Tahar bej és Klinkenberg vidáman lengette a közeledő gigg, az Ariel és az

egyre jobban távolodó klipperek felé sapkáját.

Hurrá, Taitsing!

NYOLCADIK FEJEZET

Emberség és becsület. — A Halottak Szigete. — Háncszsinór mint nyomravezető. —

A berek mélyén. — A haditerv. — Monostory magához tér. — Vampu új szerepben

mutatkozik. — Fehér Majom, a különös őr. — A váratlan látogató. — Az elveszett

György-kereszt. — Meglepő ébresztés. — Forgópisztoly a kézben. — Porkolábért! —

Hajrá, elérni a klippereket!

Vannak emberek, akiket egész életükben az elszánt hit és akarat vezet. Hisznek cselekedetük helyességében, nem rendülnek meg, nem térnek el a

céltól, sem eszményeiktől. Tévedés ne essék: nem a konok emberekre gondolunk. A konok ember rögeszmékben hisz, azoknak a rabja. Beveri a fejét egyszer,

kétszer... tízszer, rengetegszer, és mégsem enged, nem tapasztal. Az elszánt akarat embere nem önmagát látja tettei középpontjában, hanem

mindig az összességet, a többség célját, mások segítését és az összességért való

küzdelmet. A történelem nem egy nagy alakjáról kapásból elmondhatjuk mindezt. Akadnak bőven ilyen emberek a „közkatonák" között is szerencséjére a

múltnak és a mindenkori jelennek. Ezek sorába tartozott Klinkenberg kapitány is. Embersége, becsületessége messze társai sorai elé állította. Egyszerű volt és puritán, rajongója a mesterségének, elszánt harcosa az

igazságnak. És mekkora volt csalódása a haditengerészetnél, amikor ő, a lelkes

rajongó, a zászló becsületéért küzdő ember rájött arra, hogy nem más, mint a legjobb esetben egyszerű eszköz egy ország hatalmi céljaira, egyúttal az egyéni

pecsenyesütők véletlen támogatója. Ezért csapott össze — még flottaszolgálatuk idején — Hudson és Klinkenberg.

Hudsonben két egyéniség keveredett: a hódító katona és a gyarmatosító

kereskedő. Az elsőt megtalálta a flottánál, a másodikat a klipperhajózásban.

Mint katona ott volt Hong Kong annektálásánál, több kínai kikötő lövetésénél,

az indiai akcióknál, mindenütt, ahol zsákmányolni és pusztítani lehetett. A

klipperhajózásban, vagyonos családja támogatásával, megtartva

flottaszolgálati rangját, vagyonra tett szert. Fiatal kadét kora óta egy embert gyűlölt különösen: Klinkenberg kadétot. A

két fiú, a sors különös akaratából, a szolgálat különböző helyein

összetalálkozott, majd elkerült egymástól. Az összetalálkozások mindig

háborúskodásokhoz vezettek. Első összecsapásuk az Óceán fregatton történt,

kadét korukban. Az angol haditengerészetben uralkodó szörnyű fegyelmi

állapotok — amit még a nagy Nelson admirális sem tudott megdönteni —

lehetővé tették, hogy az alig tizenöt-tizenhat éves kadét ítélkezzen felnőtt,

matrózsorban levő emberek felett. Hudson az Óceán fregatton mutatta meg

kegyetlen jellemét: hazug vád alapján megkorbácsoltatott két

tengerészkatonát, akik közül az egyik belehalt sérüléseibe. Este a kadétok szállásán Klinkenberg kadét ökölpárbajra hívta ki Hudson

kadétot. A két fiú — egy életre szóló gyűlölet porát verve fel — tizenöt-húsz társa

karéjában megvívta csatáját. Mind a ketten alapos sebeket szereztek, a hajó

felcsere kötözte be őket. Ha nem a neves Collingwood, Nelson volt hadnagya

a hajóraj commodorója, akkor Klinkenberg kadétot „legénységi állományú

védelméért" elítélik, és kicsapják a haditengerészetből, így mindössze

áthelyezték az Óceán fregattról egy, a ködben, viharban szolgálatot teljesítő

csatornajelző (avizó-) hajóra, kadétidejét megtoldva egy évvel. Múltak az esztendők. Hol itt, hol ott, de időnként a két ember

összetalálkozott egymással. A legutolsó találkozás az Eurialos fregatton

történt, szolgálat megtagadása vádjával. A vádat Hudson hadnagy terjesztette

a parancsnokok tanácsa elé Klinkenberg hadnagy ellen. -- Azon a napon az Eurialos az én parancsnokságom alatt állt — hangzott a

vád. — Utasítást kaptam a tengernagyi hajótól, hogy lövessek két falut Hong

Kong szigete közelében. Ez megtörtént, majd úgy rendelkeztek, hogy Klin-

kenberg hadnagy parancsnoksága alatt három kutter szálljon partra, perzselje fel a falvakat. Ezt az utasításomat Klinkenberg hadnagy megtagadta! Tudomásom van

arról is, hogy Klinkenberg hadnagy a tisztikarban lázító kijelentéseket tesz,

becsmérli hazánk gyarmati hódításait, híve az alsóbbrendű, színes embereknek ... A parancsnokok tanácsa úgy intézkedett, hogy Klinkenberg hadnagyot a

tengernagyok tanácsa elé rendeli. A legközelebbi fregatton Klinkenberg már mint

őfelsége a királynő foglya tért vissza az óhazába. A tengernagyok tanácsa a

Triumph sorhajón ítélkezett Klinkenberg felett. — Rangjától megfosztani, kardját elvenni! — hangzott az ítélet főbb része. A két ember gyűlölete ettől kezdve végleges lett. Klinkenberg tudta, hogy katonai pályafutásának végét Hudsonnek köszönheti.

Hudson hadnagy tudta, hogy Klinkenbergben halálos ellenfelet szerzett, ö halálos

ítéletben reménykedett, de nem számolt azzal, hogy a tengernagyok tanácsának

elnöke ugyanaz a Collingwood lesz, aki rokonszenvezett Klinkenberggel, s

ismerte a gyűlölködés hátterét. Úgy hozta a sors. hogy a két ellenfél a klipperrally nagy versenyén

összetalálkozzék. Amikor Klinkenberg elhatározta, hogy történjen bármi, de felkutatja Tahar bej

kapitányt, emberi nagyságát újból bebizonyította. Kutatott utána. Napról napra járta a Min folyót, eljutott a vízi városba; onnan tovább — a

mocsárvidékre. Az első támpont — bármily különös — a harmadik Lin-féle üzenet volt.

Az aranyhalat nem selyemzsinórral kötötték össze, hanem egy háncsféle

zsinórral, amilyet csakis egy helyen, a Halottak Szigete nevű mocsárterületen

fonnak a halászok, a bárkakészítők, a kosarasok. A Halottak Szigete joggal viselte nevét. Valóban a halottak laktak itt, túl Fucsou városi részén, egy nagy, messze

elnyúló mocsár magányában, különös faluban A kínai vallási szokások előírták, hogy a gazdagok csakis akkor

temethették el végleg halottaikat, ha a papok — földi és égi jelek,

kabalisztikus tapasztalatok alapján — kiszámították a temetés időpontját.

Néha egy vagy két év is eltelik, amíg a papok szerint erre sor kerülhet. A

halottnak erre az időre lakást kellett bérelni a Halottak Szigetén, ahol egyik

halotti házikó a másik mellett sorakozott. A házat berendezték a

legszükségesebb bútorokkal, asztallal, székekkel, függönyökkel, füstölőkkel, a

kínai gyász jeleivel. A Halottak Szigetén legalább kétszáz ilyen ház volt

található. A vallási felfogás szerint — az őrökön kívül — élő ember csakis akkor

léphette át a halottak városának küszöbét, csakis akkor mehetett át a szigetre,

ha elhalt rokonát, hozzátartozóját akarta elszállítani. A Lin üzenetének aranyhalát átkötő háncszsinór fehérre volt festve, benne

vékony aranyszál a dísz. Klinkenbergnek feltűnt a zsinór, a szokatlan szín és fonási forma. Hűséges „kutyája", a kalodából megmentett Mao Ta-ko és az egyik

kormányos, a komoly Khan Mai volt a kísérője. Hogy elkerülje a feltűnést,

maga is átalakult kínaivá. Nem ment nehezen. Megrövidítette szakállát,

lestuccolta bozontos szemöldökét, s elővette régi, kedvelt tudományát. Még

tengerészkadét korában azzal szórakoztatta a társait, hogy megnevettette őket

átalakulóképességével. Percek alatt maszkírozta magát arab árussá, indiai

kígyóbűvölővé, tuareg harcossá, ceyloni gyöngyhalásszá, kanadai indiánná,

szicíliai olasszá, spanyol öszvérhajcsárrá, kínai halásszá vagy mandarinná. Most az volt a feladat, hogy kínai legyen, öreg, töpörödött kínai bácsika,

aki elkíséri fiait, vejeit a vásárlásra. És mivel nagyothall, az sem túl nagy baj,

hogy inkább vigyorog, hümmög, dünnyög, semmint beszél. Természetesen a giggen így nem mehettek be Fucsouba. A gigget

kikötötték a pagodai rév felső részén — benne az őrség, a Herceg és Simba —

azután szekeret kerítettek, és Fucsouba mentek, ott már várta őket a sampan,

amit a teakereskedő kölcsönzött. És a sampanon elindultak a kutatóútra. Napról napra, szívósan, kitartóan, a legreménytelenebb helyeket és

helyzeteket is kutatva.

Végül a fehér, aranyszállal beszőtt zsinór mintha fellebbentette volna a

teljes, mindent elfedő ködöt, amely rendületlenül őrizte Monostory Balázs

eltűnésének titkát. A titkok kiderítése többnyire a véletlen műve. Ebben az esetben is így történt. Klinkenberg és két társa a sampanon éppen tizedszer evezett be a vízi város

csónaksikátoraiba, és jött onnan ki, szóba elegyedve bárkalakókkal,

halászokkal, kézművesekkel, árusokkal, amikor — már éppen reménytelennek

tartva minden további kutatást — feltűnt Klinkenbergnek egy mellettük

elhaladó csónak. A csónak halottat vitt. Négy fehér öltözékű, előkelő férfi és két gyerek ült a hosszú, szokatlan

alakú csónakban. Középen egy henger alakú koporsó jelezte a férfiak fehér

öltözékén kívül, hogy a csónak halottat visz. — Menni Halottak Szigetére — dünnyögte Mao Ta-ko. Klinkenberg

felfigyelt. Főleg azért, mert a koporsó pontosan olyan fehér, aranyszálas zsinórral volt

átkötve, mint amilyen a harmadik aranyhalat tartotta össze. — Utánuk — intett embereinek Klinkenberg —, de vigyázva, feltűnés

nélkül. Vigyázzatok, barátaim! Mao Ta-ko bólintott. Khan Mai biztatóan elmosolyodott. A gyászoló férfiak és gyerekek odaát csendesen beszélgettek, az evezősök

komoran, fáradtan végezték feladatukat. A csónak a nádas felé siklott, ott bekanyarodott egy elég széles vízi útra,

majd továbbhaladt. Lassan összeborultak a vízi utat szegélyező fák,

tamariszkuszok, hatalmas nádszálak. Az útból ösvény lett. Klinkenbergék

csónakja minden feltűnés nélkül követte a halottas csónakot. Végül tisztás következett, aprócska öböl, benne kikötőféle palló. A kikötő mögött egy csomó kicsi ház, a halottak szállása. Ez volt a Halottak Szigete. Néhány papi öltözékű férfi állt a palló szélén, várták a csónakot. Az egyik pap tömjént égetett, és a nehéz illat ráborult az egész öbölre. A gyászolók csónakja a pallóhoz ért. Klinkenbergék sampanja valamivel a palló mögött, két hatalmas babérfa

között felfutott a partra. — Vigyázzatok, fiaim! — rendelkezett Klinkenberg. — Ha kérdik, mit

keresünk itt, Mao Ta-ko mondja: halászok vagyunk, eltévedtünk, pihenünk. — Lenni parancs jó — intett Mao Ta-ko. De egyelőre senki nem törődött

velük.

A papok vagy arra gondolhattak, hogy az idegen sampan a

halotthordozókhoz tartozik, vagy a fogadtatás szertartása annyira lekötötte

figyelmüket, hogy még csak tekintetre se méltatták Klinkenbergéket. A halott gazdag és előkelő lehetett, mert ünnepélyes hajlongások között

emelték ki a koporsót, tették le a pallóra, utána imákat mormoltak, végül

aranykerekű, díszesen lakkozott targoncára tették, és elindultak vele — a

gyászolóktól kísérve — a házikók felé. A csónak az evezősökkel visszafordult, és eltűnt a nádas között. A fák között madarak füttyögtek, a vízen mandarinrécék úszkáltak. A targonca zörgése is elhalt. Klinkenberg feltápászkodott a sampan fenekéről, és elhatározta, ha már

ilyen szerencsésen sikerült partot érniük a Halottak Szigetén, körülnéz egy

kicsit. Többször hallotta már, hogy ezekre a különös halotti pihenőhelyekre

nem engednek be senki idegent, sőt, a hozzátartozókat is csak rövid időre,

kísérettel. Annál nagyobb volt tehát a meglepetése, hogy ezúttal semmiféle

ellenállásban nem részesültek. Kilépett a partra, nekitámaszkodott az egyik babérfának, és ...

gondolkozott. Gondolkozott azon, hogy tulajdonképpen mit is akar itt, a Halottak

Szigetén. Valami furcsa, megmagyarázhatatlan hang azt súgta neki, hogy itt kell

keresni, kutatni Monostory Balázs kapitány után. A zsinóron kívül semmi támpont nem volt, ami ezt alátámasztotta volna.

Sőt elképzelhetetlennek tűnt, hogy a Fekete Pirátok itt tanyázhatnak, vagyis

egyik csoportjuk ezt a szigetet jelölte volna ki búvóhelyének. Pedig az aranyhalat itt köthették keresztül az arannyal beszőtt fehér

zsinórral. És azt az aranyhalat ha nem is Lin admirális, de az ő megbízatásából

küldte valamelyik pirát! Ebben olyan biztos volt, mint ahogy tudta, hogy a fa, amihez támaszkodik

— babérfa. De hol a további nyom, amin elindulhatna? Klinkenberg (vagyis ebben az esetben egy töpörödött, görnyedten járó,

nyöszörögve lépkedő emberke) elindult, hogy körülszimatoljon. Ho úr — így

keresztelte el önmagát. Mellette a „hű kutya", Mao Ta-ko lépkedett. A kormányos a csónakban maradt, apró hálójával figyelmesen halászgatott,

mint akinek ettől függ élete, sorsa. Töméntelenül sok varjú szállt fel a kikötő mögötti tisztásról. Károgva, rikoltozva rebbentek fel, s a környező fák ágaira telepedtek

A tisztás mögött már a halotti házacskák sorakoztak. A legtöbbnek ajtaján színes papírszalagok, lampionok hirdették, hogy a

háznak lakója van. A házak közötti utcácskában kőlámpások égtek. Itt a tömjén helyett olajbűz

telepedett rá mindenre. Az előbbi menet teljesen eltűnt, valahol a házsorok legtávolabbi részén. — Jönni emberek! — súgta Mao Ta-ko. Klinkenberg még jobban

összegörnyedt, sántikált. Derékig meztelen, munkásféle férfiak közeledtek,

nagy nevetéssel. Az egyik rácsapott Klinkenberg vállára. — Lassú már a lábad, öreg! — ezt mondta kínai nyelven: Ho úr

megfordult, kedvesen visszaintett, mint akinek igen tetszett a megjegyzés. A munkások továbbmentek, amikor az egyik visszafordult. Rájuk kiáltott,

hogy álljanak meg. Mao Ta-ko megkérdezte: — Mit akarsz, tiszteletre méltó rokonom? A munkás hozzájuk lépett: — A hajóról vagytok? Mao Ta-ko néhány pillanatig tétovázott. Most mit mondjon? A kapitány

adta a süketet, különben se sokat értett a munkás gyors beszédéből. — Onnan, tiszteletre méltó barátom. A munkás legyintett „Ho úr" felé, mint aki tudja, hogy süket emberrel

bajos szót érteni, és közelebb lépett a „hű kutyához". — Átadnál egy üzenetet, tiszteletre méltó rokonom? — Szívesen, barátom, testvérem. A munkás Mao Ta-ko füléhez hajolt: — Tudasd a „Kapitánnyal", ideje lenne továbbmenni, mert a papok

közül többen az istenek büntetésétől félnek; — Félnek, tiszteletre méltó rokonom? — Tudod, a papok bolondok. Azt tartják, mert énekeltek meg nevettek, hát

felbőszítitek a halottak isteneit. De hát vigyázzatok, a papok hatalma nagy! — Bizony, bizony, helyes, hogy szólsz, barátom. — Megmondod a „Kapitánynak"? — Megmondom, testvérem. — Azt is mondd meg, hogy mindezt a „Csavargó" üzeni a „Kapitánynak".

Tudod, egynéhány kes jól jön az üzenetért. Megmondd, barátom! — Megmondom, testvérem. A munkásember cinkosán nevetett: — Nem ok nélkül kaptam ám a Csavargó nevet! Ti adtátok, sok mindent

kilestem, jelentettem. Ezzel meghajolt, s a többiek után szaladt. Hosszú ideig néztek utána.

Mao Ta-ko lekuporodott egy kőlámpás mellé, mint aki csodálja a fényt.

Klinkenberg ugyanígy tett. Mao Ta-ko szóról szóra elmondta a beszélgetést. Klinkenberg bólogatott. „Kapitány" ... „Csavargó" ... „Jelentettem" … „Lestem"... Mi más ez, mint

a Fekete Pirátok közelsége?! ők adnak fedőneveket, és ki másnak lehet

jelenteni, ha nem nekik? Kedve lett volna nagyot rikkantani, és amúgy Klinkenberg-módon még

nagyobbat nevetni. A fehér zsinór mégiscsak közelebb húzza a titokhoz! Okosságát, bölcsességét bizonyította, hogy egy pillanatnyi kételye sem

volt: közel került azokhoz, akiket keresett. Most csak az a fontos, hogy életben találja Monostory Balázst, és főleg:

megtalálja! Hiszen az eltelt napok alatt jó néhányszor tovább vihették. Főleg

ez az utóbbi nyugtalanította, mert ismerte a pirátok és minden ázsiai

rablóbanda szokását. Ha valahol raboltak, fosztogattak, igyekeztek a

legsürgősebben továbbállni. Abban nem kételkedett, hogy Linnék Fucsouban vagy a közeli területeken

„fiókintézete" lehet. A Fekete Pirátok nagy szervezete hatalmas mozgalommá

nőtte ki magát. Érdekes módon sem tavaly, sem az idén nem sarcolták meg a

klipperhajósokat. Előzőleg Lin admirális többször is elküldte megbízottját a

Kastélyba, amikor a kapitányok ott összegyűltek. Rikozoff igazolta a küldött

hitelességét. Rikozoff mindent tudott. Természetes, hogy mielőtt Klinkenberg

hozzáfogott volna a kapitánytársa felkutatásához vagy legalább az eltűnés

körülményeinek kiderítéséhez, a „Sárkányfej" tulajdonosánál érdeklődött,

mint olyan valakinél, aki az összes fucsoui és pagodai eseményekről tud. De Rikozoff — bár vendégeit kifaggatta — nem tudott meg semmit

Monostory Balázs eltűnéséről. — Kapitány uraság, higgy Rikozoffnak! — szabadkozott a volt

tengerész és mulatótulajdonos. — Higgyél, igazat mondok, nem tudni

meg semmit, de semmit! Rikozoff mindent tudni, ezt nem tudni, esküszik

Krisztus hét sebére, kazáni Máriára! Most a zsinór mintha lassan-lassan mégis gombolyítani kezdte volna

Monostory Balázs és társa félelmetes kalandjának titkát... — Hm, hm! — nézett Klinkenberg kedvesen kínai matrózára, akivel

együtt még mindig úgy tettek, mintha csodálnák a kőlámpást. - Hm, hm, azt

hiszem, a legokosabb, ha megkeressük magát a „Kapitányt" és a hajóját! Mao Ta-ko suttogva felelte: — Lenni, lenni, de hol lenni?! Klinkenberg intett: — Gyere, Mao! Tégy úgy, mintha nagyon segítenél. Nézz csak hátra! Nyögve, fogcsikorgatva, siránkozva azon igyekezett, hogy feltápászkodjék

a lámpa mellől.

Mao Ta-ko igyekezett felsegíteni, közben — persze kínai nyelven —

buzdítgatta: — Ugyan már, tiszteletre méltó apám, térj magadhoz! Állj már

lábra! Nem vagy olyan öreg, hogy így nyöszörögj! Három fehérbe öltözött pap ért melléjük. Azok közül valók voltak, akik a

halottas csónakot fogadták. — Mit kerestek itt? — mordult rájuk az egyik pap, idősebb, szigorú

ember. — Nagyuram — lihegte Mao Ta-ko — halászok vagyunk Fucsouból,

kikötöttünk, mert tiszteletre méltó apám szeretett volna itt körülnézni... Az idős pap felhördült: — Takarodjatok! Itt nincsen helye semmiféle körülnézésnek! Itt az néz

körül, aki meghal! Tiszteletre méltó apád még él! Takarodjatok! Klinkenberg kedvesen nevetgélt, hajlongott. — Egy kicsit bolond az apám, tiszteletre méltó uraság — dadogta Mao

Ta-ko, tudva, hogy a bolond ember a papok előtt is előnyt élvez. — Jó, jó — morogta enyhébben a pap, továbbtuszkolva őket :— jó, jó, de

azért innen menni kell! Az istenek újból megharagszanak ránk, és nem tudunk

temetni! Kegyeskedj, derék bolond apó, a szigetről továbbmenni! És itt Mao Ta-kónak olyasmi jutott az eszébe, ami miatt később sok

dicséretben volt része. — Tiszteletre méltó pap úr, ugyan mondanád meg, hol találjuk azt a hajót,

ahol folyton ordítoznak, nevetgélnek, énekelnek az emberek. Élelmet hoztunk

a számukra, azért is kerültünk ide a Halottak Szigetére. A pap kifakadt, két társa szorgalmasan bólongatott hozzá: — Ó, a bitangok! Rikoltozásaikkal elűzik innen a jó szellemeket! De most

majd elűzzük mi innen őket! Haramiák, csibészek, gazemberek! Itt ütöttek

tanyát a sziget mellett! — A fűzfákon túlra mutatott: — A berek mélyén

horgonyoznak. Ott bújtak el, csak az istenek tudják, miért! — Ezzel kegyesen

intett: — Menjetek innen tovább, tiszteletre méltó bolond bácsika! Menjetek,

mert most akarjuk kiengesztelni a szellemeket, akik hónapok óta nem

engednek eltemetni senkit! Pedig halnak mások is Fucsouban, derék, gazdag

polgárok! — Menjetek! — nógatta barátainkat a másik két pap is. — A főbonc derék

úr, nem akar megbántani senkit! — Megyünk, tiszteletre méltó nagyuram — hajlongott Mao Ta-ko,

és azon igyekezett, hogy felsegítse lépten-nyomon rogyadozó apját. —

Megyünk, és köszönjük a jóságodat. Köszönjük! Összekapaszkodtak, elsántikáltak

A fánál Klinkenberg még szándékosan megcsúszott, elesett, derékig

belepottyant a vízbe! — Jaj, jaj, öreg ember vagyok! — siránkozott. A főbonc, aki két társával a kikötőpallónál felállított istenszobrokhoz

lépdelt, sajnálkozva visszanézett. — Gyerünk — súgta Klinkenberg, amikor az odasiető sampanra

beemelték. — Ennél többet bajosan tudhatunk meg! Amikor a sampan az ösvény nádasfalához ért, intett: — Állj! Embereihez fordult: — Fiaim, elérkezett az idő, hogy okosan, semmit el nem sietve

cselekedjünk. Lehet, hogy tévedek, lehet, hogy nem..., de én azt

hiszem, hogy nem az a bizonyos koreai hajó a börtöne a kapitánynak. Majd

elválik. De addig is figyeljetek ide! Kievezünk, megnézzük a hajót. Ha azt

érezzük, hogy sejtelmünk nem csal, akkor elrejtőzünk valahol, és —

megkíséreljük a lehetetlent! Már csak két napunk van, holnap éjfél után indul

a flotta. És nekünk is indulni kell! A két kínai hajós komolyan figyelt, majd intett: — Indulni, captain! Klinkenberg folytatta: — Mao a kormánynál evez. Én a fenéken fekszem, alszom, de azért látni

is fogok! Te, Khan Mai, a csónak orrában kuporogsz, nézed a vizet, mintha azt

lesnéd, miféle halak akadnak a berekben. Kezedben a kosár, a háló, ne felejtsd

el! A hajóra rá se nézel, amikor elhaladunk mellette. — Rá se nézni, captain. — Te, Mao, csak evezel, lomhán, lustán, hiszen meleg van, büdös meleg. — Lenni büdös meleg, captain. — Induljunk! A sampan elvált a nádfaltól. Mindenki elhelyezkedett Klinkenberg

parancsa szerint. Mao álmosan, pislogva, ásítozva evezett; Khan Mai a vizet

nézte, emelgette a dobóhálót. Klinkenberg — Ho apó — a fenéken feküdt. A nádas mélyén vízimadarak rikoltoztak. A tisztásokról kacsák, szárcsák, gémek, pelikánok, kócsagok rebbentek fel,

vagy szaladtak tova a vízen. A berek mélye pompás rejtek lehetett bárki számára. — Lenni hajó ott! — súgta Mao Ta-ko. Klinkenberg kicsit megemelte a

fejét. Alig két-három kőhajításnyira, nagyobb tisztás szélén, a Halottak

Szigetének déli, megnyúlt csücskénél horgonyzott az a dzsunka, amit már

akkor láttunk, amikor követtük Monostory Balázsék sampanját, egészen a

sampan süllyedéséig. A koreai dzsunka.

Gyékényvitorláit összetekerték, a gyékénysátrat kifeszítették, ami azt

bizonyította, hogy a dzsunka és utasai hosz-szabb pihenőt tartanak. Amikor a sampan kikanyarodott a tisztásra, a kormánylapátnál kuporgó

ember felállt. Ugyanezt tette még két ember, az egyik a hátsó árbocnál

kuporoghatott, a másik a dzsunka orrában. Felálltak, szemügyre vették a sampant, fegyverüket — elöltöltő kovás

puskákat — az érkezők felé emelték. Klinkenberg figyelt. A vitorlás szabályos koreai dzsunka, nehezebb, otrombább a kínainál, de

talán tengerállóbb. Árbocai hihetetlenül magasak, hogy a gyékényvitorlák

elvigyék a vaskos hajótestét. — Nyugalom — sziszegte Klinkenberg, és oldalt lökte magát, mint aki

álmában helyezkedik. Mao visszasuttogta: — Lenni nyugodt, captain. Khan Mai egy szót se szólt, nagy-nagy figyelemmel nézte a berek

szennyes, iszaptól és rothadó növényektől, állati ürüléktől és felfordult

halaktól bűzlő vizét. ... Előttünk van tehát újból a koreai dzsunka. Az a hajó, amelynek sikerült a legteljesebb titokzatosságba merülnie. Különös módon egy képzeletben felgombolyított zsinór hozta el idáig

Klinkenberg kapitányt és kínai tengerészeit. ... De hát nézzünk csak vissza, idézzük magunk elé azokat a perceket,

amikor Monostory Balázs előtt elhomályosodott a világ. Érezte, hogy összerogy. Érezte, hogy minden erejét elveszti. Érezte, hogy

ütést kapott, de nem tudja, honnan, mely irányból, kitől. Nagy békesség szállt a szívére, mintha minden, de minden befejeződött

volna. A múlt, a jelen és így a jövő is. ... Amikor magához tért, az első, amit észlelt, az volt, hogy a fekhelye

kemény, és a teste elgémberedett. A feje zúgott, fülében állandó sustorgást

hallott, a torka kegyetlenül kiszáradt. A szíve hol lassan, hol erősen vert.

Csuklója a legkisebb mozdulatra erősen fájt. Ebből arra következtetett, hogy

megkötözték. Így is volt. Karját hátraszorították, csuklóját feszesre húzták.

Lábait, a bokánál, ugyancsak átkötötték. Monostory nehéz helyzetekben mindig higgadtan, okosan viselkedett.

Tudta, hogy addig, amíg nem tér teljesen magához, nem szabad mozdulnia. Fejében egymást kergették a gondolatok. Már az első pillanatokban rájött, hogy a koreai dzsunka foglya. Hogy a

dzsunkán van, és nem máshol, elárulta ez áporodott hajóbűz, a patkányszag, a

fenék poshadt, rothadó vízszaga, a fahajók jellegzetes, szünet nélküli

recsegése, a fenékdeszkákban mocorgó, rágcsáló, fúró, száznyi szú pattogása,

percegése, de még inkább a lassú, egyenletes imbolygás. Fogoly a koreai dzsunkán! A dzsunka pedig nem tartozhat máshová, mint a Fekete Pirátokhoz. Meg kell adni,

a tőrbecsalás kitűnően sikerült. Mivel soha nem volt elfogult, ebben az esetben sem

tért el felfogásától. Elismerte, hogy a simulékony gazember, a Vampu nevű tolmács

kegyetlenül becsapta őket. Főleg őt, Monostory Balázst, sok haditett részesét és

kivitelezőjét, ami bizony nagy szégyen. De még inkább: nagy, rettentő nagy baj.

Könnyelműsége, a fellépő fenegyerekeskedő hangulat életébe került egy olyan

embernek, aki számára a családot és egyben a hazát is jelentette. Porkoláb Péter —

ebben nem kételkedett — nem él már. Keserűség, önvád rohanta meg. Hiszen éppen Porkoláb intette, hogy a Min folyón átvezető sampanút számukra

szörnyű drámát rejt. Porkoláb Péter. Képtelen volt belenyugodni, hogy nem hallja a hangját, zsörtölődő

beszédét, nem kérheti ki a véleményét, nem bízhat rá semmit, nem lesz mellette a

segítő kéz, a baráti szó. Érezte, hogy teste sok gyötrődése ellenére ismeretlen szellem megszorítja a torkát,

a szeme fátyolosodra kezdett. Testét megrázta a zokogás: — Péter, jó barátom! Drága Péterem! Eszébe jutott, hogy hűséges embere őt — élete utolsó percében — Balázsnak

szólította. Ezzel, az örök elválás percében, testvéri közelségbe kerültek. Majd hirtelen, önmaga számára is meglepetésként, úgy érezte, hogy üvöltenie kell,

tombolni, tépni, zúzni. Felordított: — Hé, zsiványok, gazemberek! Hé! Emberek, ide, hé! Angol nyelven kiáltott. Majd ereje teljes megfeszítésével igyekezett a gúzsból kiszabadulni. Karját, lábát

megfeszítette, fejét hátravetette, hátát macskaként meggörbítette. Világéletében erős, ruganyos, ügyes tornász volt, ezért minden fájdalma

ellenére is elérte, hogy a gúzs engedni kezdett. Csak egy darabig. Éppen annyira, hogy kibújni mégsem tudott a

kötelékből. De a szorítás enyhült. Dobogó szívvel, lihegve, nyögve pihenőt tartott. A feje búbjától a bokájáig

elöntötte a veríték. — Hé, gazemberek! Semmi, de semmi válasz nem érkezett. Pedig hallott hangokat. Majd újból

csend lett.. Azon igyekezett, hogy feltápászkodjon. Többször visszaesett. Végre eltuszkolta magát, falhoz ért, s a rücskös,

kidolgozatlan hajófalhoz szorítva hátát, meggörnyedt testtel valahogyan

feltérdelhetett.

Ebben a testtartásban, térden haladva, előrebukva, de egyensúlyát mégis

megtartva, egy rés felé igyekezett, ahonnan némi fény szivárgott be a sötét

helyiségbe. Ereje végső megfeszítésével érte el a rést. Szemét odaszorította, semmi külön'öoot nem látott. De legalább

kitapasztalta, hogy a fény egy ajtó hasítékán szivárog be, de az sem napfény,

hanem inkább derengés. Ebből arra következtetett, hogy börtöne a dzsunka fenekén lehet. Majd elszántan, dühösen a vállát az ajtónak vetette, és amennyire erejéből

tellett, odavágta magát a deszkákhoz. Tudta, hogy a dzsunkák sorsa már akkor

megpecsételődik, amikor vízre eresztik őket. A kínai hajós nem ismeri' a

javítást, az alkatrészek kicserélését. Az ajtó' nagyot roppant, eresztékei

felsírtak. — Hé, gazemberek! Hirtelen léptek hallatszottak, mint amikor valaki sietve ledobja magát a

hajólétrán. Egy dobbanás, majd még egy és még egy. Utána még több. Az ajtó kivágódott. Monostory Balázs előredőlt, szinte kiesett az ajtón. Ugyanakkor máris beléje kapaszkodtak, és visszalökték börtönébe. Világosság támadt. Egy kisebb és egy nagyobb lámpást tartottak be a helyiségbe. A feléje hajoló arc ismerős volt. Vampu, a tolmács állt előtte. Az alázatos, kegyeskedő mosoly eltűnt az arcáról, helyette gúnyos, lenéző

szemek tekintettek a padlón fekvő tengerészre. — Követelem, hogy azonnal engedj szabadon! — ordította Monostory

Balázs. — Semmi jogod, hogy így bánjatok velem, és fogságban tartsatok! Vampu hátraintett. Egy székecskét emeltek be a helyiségbe. Majd valami ruhafélét, amit Vampu magára öltött. Az első percekben Monostory Balázs szeme káprázott, de amikor kezdte

megszokni a szokatlan világítást, amit a lámpák okoztak, joggal

elcsodálkozott. Vampu hasonló fekete köntöst öltött magára, mint amilyet az első

alkalommal Lin admirálison látott Monostory Balázs. Az arcát azonban nem

kendőzte el, mint az ázsiai tengerpart nagy hírű veszedelme. A fekete köntös díszes volt, csillogó. Tele aranyból szőtt sárkányokkal,

lepkékkel, madarakkal.

A koreai dzsunka kalózhajó volt, Lin hajója! Ezt elsősorban is a Vampu mellén díszelgő aranyhal bizonyította. És még

azt is bizonyította, hogy Vampu megkülönböztetett személy Lin admirális

kalózhadában. Nagyon kevés főkapitányt, alvezért, admirálist illetett meg az a

jog, hogy ruhájukon Lin jelvényét, az aranyhalat viselhessék. Vampu leüli a székre. Egyszerre ki világosodott a helyiség. Kócos, viharvert fejek tekintettek át

Vampu vállán. — Nem Vampunak hívni. Hívni Kapitánynak — szótagolta lassan,

kimérten, fensőbbséget hirdetve az az ember, aki a két magyart felcsábította a

dzsunkára. — Lenni Lin barátja, híres barátja. Monostory dühösen nézett a kalózra. — Megöltétek leghűségesebb társamat! Engem fogságban tartotok!

Engedjetek el! Vampu megvonta a vállát. -- Nem. Lin üzenni: fehér kapitány maradni fogságban. Maradni, majd Lin

üzenni, mikor szabadulni! Ezt üzenni Lin, ezt mondani én, a Kapitány. Ezzel felállt. Valamit mondott az embereinek, majd Monostoryhoz fordult: — Kapni enni, inni, ha kérni... — Elmosolyodott, gúnyosan. — Kapitány

lenni neked, jan-ku-ce, régi ismerős. Nevetett. — Keresni engem, kutatni. Bolond fehér ember! Ha kínai akarni,

becsapni fehér ember! Kapitány akarni, lenni kíváncsi hajódra, lenni

kíváncsi rád! Kapitány vinni aranyhalat hajódra! Vampu vinni, aki van is,

nincs is! Már ment volna kifelé az ajtón, amikor visszafordult: — Ez az ember lenni a te őröd. Öreg kalóz. Nem félni senkitől. Ha szökni

jan-ku-ce, őr lelőni! Megértesz? Ha éhes, szomjas, őr adni enni, inni. Őr lenni

öreg kalóz, nem félni, nem! Őrt hívni Fehér Majom. Ezzel. Vampu, vagy ahogy önmagát nevezte, a Kapitány, kilépett

Monostory börtönéből. A többiek, akik mögötte sorakoztak, követték. Egy ember maradt csak bent, az őr, a Fehér Majom. Ha Monostorynak nagy kedve lett volna derülni, akkor most derülhetett

volna. A név találó volt. Az ember, akit a Kapitány az őrzéssel megbízott, inkább

majom volt, mint ember. Kínai létére az arca teljesen fehér lett volna, ha nem

borítja sűrű szőr, ami a kínaiaknál ugyancsak ritkaság. A szőr nem olyasféle

volt, mint Klinkenberg szakálla. Ritkásan nőtt, mégis tömötten hatott, mint a

majmok szőre. Ezért is nevezték Fehér Majomnak. Valami keveset kotyogott

angolul, ami azt bizonyította, hogy Hong Kong-i vagy környékbeli lehet. — Enni? Monostory megrázta a fejét: nem. — Inni? — Igen, adj. Az őr. kinyitotta az ajtót, kinyúlt. Agyagkorsót emelt be. Tartotta: — Inni. Monostory az első kortyok után érezte igazán, milyen szomjas. A víz meglepően üdítő, friss volt. — Víz lenni jó — bólongatott a Fehér Majom. — Lenni jó. Monostory

mutatta a csuklóját. — Vegyétek, le! Itt vagy, szökni nem tudok, vegyétek le! Az őr — közel

emelte a lámpát — nézegette a béklyót. Azután megrázta a fejét: — Kapitány mondani, nem! Nem, nem, nem! Ezzel letelepedett az ajtó küszöbére. Kovás puskáját a lába közé vette, a

lámpát maga mellé állította. Igazában ijesztő látvány volt az őr, a lámpa sárgás fényében, mögötte a

hatalmas árnyékkal. Sápadt fehérségével, szőrös arcával, mellével, karjával túl

világi figurának tűnt. Buggyos nadrág és valami mellényféle volt minden

öltözéke. — Mozdulni bum-bum lenni! — vicsorgott Monostoryra. Előhúzott a

nadrágzsebéből egy üres ópiumpipát, azt szopogatta. Monostory oldalt feküdt, gondolkozott reménytelen helyzetén és a

történteken. Volt ideje eltűnődni, meddig bírja a karja a hátrakötött helyzetet

és lába a feszítő gúzst... Érezte, hogy most már karja is, lába is teljesen

elzsibbadt. De azt is tudta, hogy a kínai ember sokat kibír, türelmes, és nagy

szenvedéseket elvisel. Talán azért voltak a kínaiak régi büntetései oly

borzalmasak. Órákig vagy csak percekig feküdt? Arra nem emlékezett, hogy mikor

hozták ide le a hajó mélyébe. Hogy a hajó mélyén voltak, azt nemcsak a

patkányok cincogásából, a fenékbűzből sejtette, de abból is, hogy jól lehetett

hallani a víz kotyogását. Azt is kivette, hogy sustorog a viz. Rövid idő múlva

erősebb mozgás támadt. A gyékényvitorlák felhúzása lehallatszott a fenékig,

az árbocok remegését átvette a kabin vagy raktárhelyiség fala, fenékdeszkája.

Kiáltások hallatszottak, fülsiketítő csikorgás, ami azt bizonyította, hogy

Monostory börtöne a kormánylapát közelében, tehát a hajó tatján van. A dzsunkák nem dőlnek meg annyira, mint az általunk ismert hajófélék.

Ezért jóval kisebb a szélre való haladás szöge is. Még így is érezte Monostory

Balázs, hogy a dzsunka elindul, bár azt mégsem tudta kivenni, milyen

irányban halad. Lehet, hogy lefelé úszik a folyón, elhalad majd a klipperek mellett, és senki

nem sejti, hogy a dzsunka mélyén a Taitsing kapitánya raboskodik! Beletörődve sorsába, elaludt. Kifacsart helyzetében is képes volt erre, akár

a kínai rabok, akik egyedül ezt az orvosságot használják szenvedésük ellen.

Aki alszik, álmodik, és az álom jobb, mint a valóság — vallja egy kínai rab

mondása. Monostory így tett. Aludt és álmodott. Álmában megjelent Porkoláb Péter,

egyetlen igazi jóbarátja, aki már csak — Volt. Látta az Implacabilét, régi

hajóját, valamikori volt parancsnokát, Kucsuk basát, látta a gyűlölt Hudson

kapitány feleségét, Gabriela Malatestát, akit elvesztett már a szabadságharc

évében, amikor elvesztette hajóját, hazáját és így otthonát is. Mennyi minden

és mindenki visszaidéződött álmaiban! Monostory aludt. Őre, a Fehér Majom szundikált. Különös és különleges valaki volt ez a

kalóz — akinek korát bajosan lehetett volna meghatározni. Állandóan a

deszkaajtó előtt kuporgott vagy állt, de nem mozdult el. Néhány perc alvás,

szundikálás és néhány perc ébrenlét ezt az embert valóban közel hozta a

majmokhoz, az őserdők vadjaihoz, akik nem alhatnak el mélyebben, hiszen

száznyi veszedelem leselkedik rájuk. És ami elég gyakran megtörtént már őr és fogoly között, közöttük is

kialakult bizonyos barátságos rokonszenvezés. Egy alkalommal az őr levette

Monostory karjáról és lábáról a béklyót. Néhány óra múlva újból feltette. — Kapitány mondani! — morgott, amikor Monostory tiltakozott. — Ha

nem tenni, bum-bum lenni! Ettől kezdve gyakran levette a gúzst, hogy könnyítsen a rabon.

Szolgálatkész volt. Monostory élelme nem volt más, mint vízben főtt rizs,

néha benne egy-egy haldarab. Az ital — víz. De annyiszor ehetett rizst,

ahányszor éhesnek érezte magát, és annyiszor ihatott vizet, ahányszor

megszomjazott. A Fehér Majom készséggel szolgált egyikkel éppen úgy, mint

a másikkal. Ha elment, hogy hozzon a rizsből, előbb erősen megkötözte

foglyát. Ebből Monostory arra következtetett, hogy a szökés éppenséggel nem

lenne nehéz börtönéből. Persze minden segítség és bizalmasabb kapcsolat'

ellenére Monostory tudta, hogy őre — ha a helyzet úgy kívánná — azonnal

használná tőrét, kését vagy a puskáját, és nem tétovázna, hogy lelője az idegen

ördögöt, a jan-ku-cét. — Ide nézz, Fehér Majom — mondta őrének, amikor erre elérkezettnek

vélte az időt —, ide nézz! Látod ezt a tálat? Rámutatott a rizses tálra.

— Ezt teletenném pénzzel, ha kiszabadítanál innen! A Fehér Majom arca valósággal elváltozott. Dühös lett, a szeme villámlott: — Nem, nem, nem! Fehér Majom lenni Kapitány embere! Nem, nem,

nem! Hogyan tud hát innen elmenekülni? A dzsunka nem ment messzire, mert rövid idő múlva hallotta a vitorlák

leszerelését, a horgony csapódását. Érezte, hogy a hajó megáll. Ebből sejtette,

hogy a Kapitány a koreai dzsunkát nem vitte le a tengerhez, hanem valahol

Fu-csou környékén elrejtette az avatatlan szemek előL Természetesen arról fogalma sem volt, hogy mennyi idő múlt el fogsága óta. A

Fehér Majom nem tudott felvilágosítást adni, hány napja is volt Monostory Balázs a rabja. Őt az idő nem érdekelte, nem is értette a számolást. Egy nap, két nap,

három nap — ennél többre nem tellett. Nem érdekelte. Azért sok mindent megtudott Monostory az eléggé bőbeszédű, ám néha

zavaros Fehér Majomtól. Azt, hogy a Kapitány nagy ember, valóban bizalmasa Linnék, s azt is, hogy Lin mellett van egy Nagy Fehér Ember vezére is a Fekete

Pirátoknak. — Fehér ember jönni, elmenni, nagy ember lenni! Nagyobb lenni

Kapitánynál! Lenni igen nagy ember! Monostory faggatta: — Beszéltél vele? A Fehér Majom a fejét rázta. Nem, nem beszélt vele. — Láttad közelről? Megint csak fejrázás. Nem, nem látta közelről.

— Fehér ember lenni ku-muo-ma. — Mi lenni? — Ku-muo-ma. Érteni, ku-muo-ma! Monostory nem értette. Azután mégiscsak rájött, hogy a „ku-muo-ma" nem

más, mint álarc, elkendőzés, az arc elfedése. — Soha nem látni másként? — Nem látni, jan-ku-ce. Nem, nem, nem! Monostory egyre idegesebb lett. Érezte, hogy múlnak a napok.

Kétségbeesetten gondolt a hajóra, Klinkenbergre, a klipperekre és a

klipperversenyre. Tudta, hogy közeledik az indulás ideje, sőt talán már túl is

haladt rajta. És akkor a Taitsing — a bolondos szabályok miatt — nem indulhatott el a rallyn!

Ki más lehet a Nagy Fehér Ember, Lin admirális vezértársa, a vízi rablók

tanácsadója, aki még a rablók között is álarccal jár, mint a nyalka Hudson

kapitány, őfelsége Anglia királynőjének tisztje, aki a királynő tisztjeit is

vágóhídra viszi, ha kell? Ki más lehet?

És hogy ezen még többet gondolkozzon, a sors gondoskodott arról, hogy

alig néhány lépésnyire álljanak ők egymástól, a rejtélyes Nagy Fehér Ember és

a fogoly, a kalóz-dzsunka rabja. A látogatás olyan váratlan és gyors volt, hogy Monostory Balázs alig tudott

magához térni, máris befejeződött. Hangokra ébredt. Először csak arra figyelt, hogy többen belépnek, majd

szemét meglepte az erősödő fény. Oldalt feküdt, a fenékdeszka kemény padlóján. Felkönyökölt. Fényárban, úszott a börtön. Több lámpást tartottak a belépők mögött.

Vampu lépett be elsőnek, mögötte egy hosszú, álarcos ember. Első pillanatban

Linnék vélhette volna, mert ugyanolyan öltözék volt rajta, sőt ugyanolyan

csuklyás álarc is. A ku-muo-ma. Hogy nem Lin volt, sőt nem is kínai, hanem maga a Nagy Fehér Ember, azt

abból állapította meg a dzsunka rabja, mert Vampu, a Kapitány, közel hajolt

hozzá, a fülébe súgott. Angolul súgott, s csak ennyit értett belőle Monostory:

„Ő az..." És rámutatott a rabra. Az álarcos, csuklyás férfi bólintott, de nem szólt, bizonyára azért, nehogy

elárulja a hangjával a kilétét. — Ön európai fehér ember — lihegte Monostory —, sőt azt is tudom,

kicsoda! Kérem, lépjen közbe, szabadítson ki innen! Az álarcos, akinek a mellén ugyanolyan aranyhal díszelgett, mint Vampu

mellén, merően nézte Monostoryt, azután mintha felnevetett volna. Majd

sietve visszafordult, és a lámpást tartó embereket félretolva, kilépett a

helyiségből. Monostory utána meredt. — Átkozott gazember! — üvöltötte. Gúnyos nevetés volt a válasz. Hudson hangja lehetett? ... Sötétség borult a börtönre. A Fehér Majom az ajtó külső küszöbénél állt. Lámpását szolgálatkészen

feltartva nézett a magas vendégek után. Az egyszerű kalózt valósággal

megbabonázta ez a látogatás. Hát hogyne, a Nagy Fehér Ember itt járt, a

fogoly tehát magas személyiségek közé tartozhatott! Valami megvillant a padozaton. Csillogott-villogott. Bár a lábát megkötötték, Monostory előredőlt, hogy elérje a fénylő valamit.

Elérje, mielőtt a Fehér Majom visszatér és meglátja. Azt már az első pillanatban látta, hogy a csillogó tárgy érem, katonai

kitüntetés lehet.

A szeme a fogság alatt gyorsan alkalmazkodott börtöne gyenge

világításához — a legtöbb ember nem is gondol arra, milyen hihetetlenül

hamar megszokja szemünk a homályt — pillanatnyi tétovázás nélkül azon volt

hát, hogy megszerezze az érmet, eltüntesse szakadozott, ronggyá vált nadrágja

zsebében, gondolva arra, hogy az érem még támpont lehet a Nagy Fehér

Ember személyének kiderítésénél. Természetesen csak akkor, ha élve szabadul

a pirátok rabságából. Előrekúszott valamelyest, azután valósággial ráfeküdt az éremre, hogy

birtokba vegye. Sikerült. Az érem, egy zománcozott kereszt, előbb a markába került, majd a

nadrágzsebbe. Amikor a Fehér Majom visszalépett a börtönbe, ő már újból megszokott

helyén kuporgott. — Oldozd fel a kötelékemet — mondta az őrnek. Az hümmögött, hogy így-úgy, nem lehet, visszatérhetnek a főemberek, de

végül is engedett, és feloldotta a béklyót. — Lenni Nagy Fehér Ember! — büszkélkedett az őr. Monostory

megvonta a vállát. — Gazember, talán még nagyobb gazember, mint Lin! — Lin lenni nagy ember! — Miattam lehet! Engedjetek el! Engedjetek szabadon! Vár a hajóm. Mindezt nem annyira a Fehér Majomnak mondta. Inkább sóhaj volt, ami

hangosan kikívánkozott már a száján. Várja a hajó... Talán senkiben nem él annyira a hivatástudat, mint a mesterségéért rajongó

tengerészben. Monostory rajongott a tengerért és a hajóéit. Kétségbeejtő érzés volt, hogy saját hibájából, meggondolatlan

könnyelműsége miatt elvesztette hű barátját, és most arra kényszeríti

Klinkenberget, hogy klippere ne indulhasson a nagy teaversenyben. Biztos volt benne, hogy Klinkenberg keresteti, de maga is érezte, nem lesz

könnyű feladat megtalálni a koreai dzsunkát Fucsou ezernyi dzsunkája között. Majdnem elképzelhetetlen feladat még Klinkenberg számára is! — Inni? Enni? Intett, hogy inna. A szomjúság állandóan gyötörte. A Fehér Majom feltápászkodott. Megoldotta kötelékét. Kilépett az ajtó elé, hogy bevegye a korsót. Átvillant Monostory agyán: mi lenne, ha leütné az őrt, és megkísérelné a

szökést?

Kétségbeesve vette észre, hogy erre is képtelen. A gúzs annyira

elgyengítette karját, kezét, lábát, hogy alig tudna néhány lépést tenni. Arra jutott ideje, hogy megnézze a lámpa gyatra fényében a zománcozott

keresztet. Felismerte: kék-fehér csíkkal keretezett, középen oroszlánfejjel és királyi

koronával ékesített György-keresztet veszített itt el az idegen. Igyekezett maga elé idézni Hudson alakiát, amikor látogatást tett a

Taitsingon. Kitüntetések ragyogtak a mellén. Vajon közöttük volt ez is? Erre nem emlékezett. Mégis egyre jobban érezte, hogy a látogató nem lehetett más, mint Hudson

kapitány. Reá vallott, hogy teljes kapitányi díszben jött Fucsouba, vagyis ide a

dzsunkára, a kíváncsiságtól hajtva, hogy valóban elfogták-e a Taitsing

kapitányát, és megfelelő őrizetben van-e a klipperek indulásáig. Ez is

Hudsonre vallott, aki csak saját magának hisz, másoknak nem. Megdobbant a szíve: bár ez a semmitmondó érmecske lenne a keresett és

titokzatos tengeri haramiának, a Fekete Pirátok alvezérének, Lin legfőbb

tanácsadójának leleplezője! Majomszerű őre eléje tartotta a korsót: — Inni! Ekkor határozta el, hogy követi a szabadulásra vágyó rabok ősi szokását:

az alakoskodást. Mindent elkövet, hogy gyengének, betegnek tűnjön, nehogy

bárki is arra gondoljon, hogy a rab képes a szökésre. Szökni kell — határozott Monostory. — Szökni, ha nem késő a hajó

indulásáig, szökni, mert itt az ideje — hogy az érmet odadobhassa Hudson elé:

„A magáé ez, kapitány?!" És ekkor felrémlett előtte Gabriela Malatesta arca. (Ugyan hányszor immár

a fogság alatt?) Látta a nemes vonásokat, a szép, klasszikus olasz arcot. És

megint csak azt mondta: nem érti, hogyan lehetett a csupa jellem Gabriela

Malatesta egy kettős életű brávó felesége ... Ugyan mit tegyen majd, ha a sors kegyes lesz hozzá, és újból találkozik a

rajongott nővel, mit tegyen majd? Felfedje gyanúját? A Gladiátor tisztjeinek elrablása sem lehetett egyedül Lin ötlete. Mielőtt

ugyanis elindult volna szerencsétlen fucsoui kirándulására, hallotta éppen,

hogy jelentkezett egy rejtélyes küldött Hong Kong angol parancsnokságán, és

közölte: megfelelő váltságdíjért hajlandók a pirátok elengedni őfelsége

Gladiátor hadihajójának elrabolt tisztjeit. A „megfelelő" váltságdíj óriási

összeg volt: fejenként ezer angol font! A rejtélyes küldött üzenetét ugyanúgy

aranyhalban juttatta el a katonai parancsnokságra, méghozzá Harding parancsnok

asztalára, mint ahogy Klinkenbergék kapták meg Lin ultimátumait.

És hogy semmi kétely ne legyen az aranyhal hitelében, a Lin aláírásával

küldött levélen ott sorakozott a Gladiátor elrabolt tisztjeinek aláírása! Talán a György-kereszt hozzásegít majd a titok kiderítéséhez: ki az, aki fehér

ember létére elmondhatja, hogy alvezére a Fekete Pirátoknak. — Enni? Monostory alig lehelve mondta: — Enni. És kimerültén nyögött, alig emelve fel fejét, siránkozva, nyöszörögve: — Igen, barátom, adj enni! A Fehér Majom ránézett, méregette. Azután mintha szánalom indult volna meg szívében, ráveregetett a rab

kapitány vállára: — Enni kapni, inni kapni. Fehér Majom segíteni! A mindennapi rizs bekebelezése után, isten tudja, hányadszor, de érezte, álom

jön a szemére. Engedett a csábításnak. Nyögve, nyöszörögve feküdt, mint aki

sehogyan sem bírja a rabság sanyarúságát. És ebben semmi különös nem volt. Az a néhány nap, amit a kalózdzsunka mélyén töltött, az átlagosan felépített embert

halálosan kimerítette volna. Monostory csak kifáradt, elgyengült. Mindenesetre

érezte, hogy ereje visszatér, ha megszabadul a vérkeringést megakadályozó gúzstól.

Elalvás előtt érezte, hogy a Fehér Majom megoldja kötelékét. A Kapitány

parancsba adhatta, hogy kímélje a foglyot. Mivel a dzsunka mélyén éj és nappal, este és hajnal egybeolvadt, Monostory

nem tudta, mennyi ideje lehetett ekkor már a kalózok fogságában. Éppen ezért nem is sejtette, hogy éjjel van-e vagy nappal, amikor arra ébredt,

hogy egy hang a fülébe súgja: — Kapitány, ébredni! Jönni velem, sietve jönni! Mint aki a levegő után kapkod, úgy kapkodott Monostory a fény után, hogy

valamit lásson abból, aki felébresztette, s szól hozzá. De sötét volt, vagy legalábbis úgy tűnt, hogy sötét van. — Lenni itten Mao Ta-ko — súgta a hang a fülébe. Oldalt fordult. Aki feléje hajolt, a hangjából ítélve valóban Mao Ta-Ko volt, a klipper

kínai tengerésze. Oldalt, az ajtónál, nagyobb kupac látszott. Ez a kupac időnként

megmozdult, mintha szabadulni akarna. Még az ébredés alatt megállapította,

hogy a kupac nem más, mint a Fehér Majom, összekötözve, gúzsba kötve,

szájában pecekkel. — Klinki master hívni, Klinki master várni! Felébredt. Előbb bátortalanul felült, mint aki fél, hogy nem tud mozdulni, de

egyvalamiről elfeledkezett: az életerőről. Az életerő ebben az esetben, minden

fogságból szökő, menekülő ember esetében, azt mondja: hajrá, barátom, itt a

pillanat, soha többé, indulás! Felugrott. Elcsodálkozott, hogy nem esik vissza és megáll. Mao Ta-ko a hóna alá nyúlt. — Nem, inkább fogd a kezemet, nem látok jól — súgta — megyek

magamtól. Megfogta tengerésztársa kezét. Közel hajolt hozzá. Egy pillanatra elfogta a kételkedés. Hátha becsapás,

hátha csapda, újabb csapda? — A jelszó? Nyugodt hang súgta a fülébe: — Taitsing. Igen, igen, valóban Mao Ta-ko ébresztette fel. Régi megállapodás volt

Klinkenberg hajóján, hogy bármilyen helyzetben, ha erre sor kerülne, a jelszó

nem más, mint a klipper neve. — Taitsing — súgta ő is megnyugodva. Mao Ta-ko megfogta a kezét.

— Jönni, vigyázva jönni, captain! Csendben, csendben jönni!

Néhány bátortalan lépés után elérte az ajtót. Itt már mintha erősebb lett volna a derengés.

— Lenni éjszaka — súgta a kínai tengerész. — Vigyázni! Fogni kezet! Még egy, mozdulatot tett. A kupac felé hajolt. Súgta: — Köszönöm, Fehér Majom, derék fickó vagy! Egyszer még meghálálom,

semmim sincsen, elvettétek mindenemet ... Kilépett az ajtón. Az álom valóra vált! Reccsent-roppant az ócska gerendázat. Most az a kérdés, sikerül-e a szökés. Felsóhajtott. Tudta, hogy az ilyen kalózhajón hol lazul, hol erősödik az őrség. Nincsen

rendszer. Minden a kalózok hangulatától, kedvétől függ. Abból, hogy Mao Ta-ko

lejutott a dzsunka mélyére, azt következtette, hogy lazult a fegyelem. Talán éppen a

Nagy Fehér Ember látogatása miatt. Valahonnan fény jött, feltehetően a levezető nyílásból. Arra lehet a

sikátorszerű folyosó. A kínai dzsunkák építési rendszere egészen más, mint a

többi hajótípusé.

A dzsunka átmenet az európai középkor hajója és az ázsiai, arab eredetű dhau nevű hajótípus között. A hajóorr jóval mélyebben van, mint a hajó leghátsó

harmada, abból a maradi felfogásból kiindulva, hogy a hullámra felszaladni

sokkal könnyebb, mint leszaladni a hullámról. (Ma már tudjuk: a dióhéjépítés a

legjobb, elöl is, hátul is magasítva. Kolumbuszék ezt még nem tudták, a dzsunkaépítők sem.) Ezért a dzsunkán minden a hajó hátsó, második felére

torlódik össze. A hajóorrban van a nagy raktár, az árut szállító helyiség. Hátrább

vagy raktár, vagy a szálláshely következik, ami a dzsunkán egyre megy. Még hátrább legfelül a kormányállás a kormányrúddal, mögötte és előtte ponyvás

házikó, amit kabinnak nevezhetünk. Alatta újból raktárak vagy szálláshelyek, ha

a dzsunka utasokat szállít. A Fekete Pirátok koreai építésű dzsunkája árut sem

szállított, legfeljebb ha a rabolt holmit kellett továbbvinni; utasokat sem vitt,

legfeljebb ha zsákmányolt foglyokat szállítottak. Álcázott hadidzsunka volt,

mint az összes piráthajó. A börtön vagy inkább zárka nem a tat alatt volt tehát, hanem a hajóorrban.

Innen hosszú folyosó vezetett a feljáróig. A folyosón jobbra és balra részben

zárkák (a raboknak), részben kisebb hadiraktárak (fegyvereknek, lőszereknek)

sorakoztak. Mao Ta-ko, aki Hong-Kong-i lévén jól ismerte a dzsunkák beosztását,

akárcsak a klippert, óvatosan vezette kapitányát. Feltűnően néma csend volt az egész dzsunkán. Csak a hajó megszokott „lélegzése" hallatszott: recsegtek az eresztékek,

kotyogott, duruzsolt a víz a hajó hasa alatt és oldala mellett. — Vigyázni, lassan, captain ... Váratlanul éktelen sivalkodás, zaj támadt. A feljáró göcsös, összedibdábolt lépcsője alatt álltak. Monostory a folyosó

falához húzódott. Majd akaratlanul is elmosolyodott'. — Patkányok ... Mao Ta-ko csak kézszorítással jelezte, hogy azok. A csapat

továbbvágtatott, biztonságosabb helyre, védettebbnek vélt odúba, a

fenékdeszkák alá. — Master Klinki küldeni... Monostory hideget érzett a kezében. Forgópisztoly volt, pontos mása az elveszettnek, amerikai Colt. Egyszerre

megnyugodott. Nemrég tapasztalta, mit jelent a Colt a gyakorlott kézben! Meglepődve vette észre, hogy végre valódi fényeket lát, holott éjszaka volt,

a Min folyón ismert éjszaka: köd az alsó rétegekben, odafönn az égen a

szélcsendtől, szélmozgástól függően előbukkanó, majd eltűnő csillagok. — Menni fel, captain — súgia Mao Ta-ko, és buzdítóan megtolta. — Őr

lenni elöl, de aludni. Megkapaszkodott a fokokban. Elgémberedett lába végre engedelmeskedett.

Lépett. Mocsár és vízszagú levegő csapott a tüdejébe! Felszabadultan nagyot szippantott, többször egymás után. Hátulról Mao Ta-ko lökdöste: menni, menni... Előbbre lépett, de meghökkenve mindjárt meg is torpant. Alig néhány lépésre tőle egy alak feküdt, vagy inkább félig-meddig

üldögélt, nekitámaszkodva egy kötélcsomónak. A sötétben is látszott, hogy rámered a mélyből előbukkanó alakokra. — Néz, néz, de — nem lát... Mao Ta-ko megfogta Monostory kezét: — Követni, captain ...

A hajó középrészén voltak, a két árboc között. Még így, a vízi

félhomályban is egyszeriben ismerős volt minden Monostory előtt. Börtönében hányszor, de hányszor végiggondolta a dzsunka fedélzetén

lefolyt csatát, visszaidézve minden tárgyat, fedezéket, hajórészt... és a

bajtársat, Porkoláb Pétert, Pétert, aki már nincsen! Most az a néhány másodperc, amit eltöltött a lejáró küszöbén, elég volt

arra, hogy összeszedje magát, és tájékozódjon. Ott a két árboc, amott — a

homályban is láthatóan — a tatfelépítmény magasabb része, a nagy csata

helye... ott látni a ládákat, a kötélcsomókat, a hordókat. A hátsó nagyárboc körül többen feküdtek. Elnyúlva, mozdulatlanul.

Monostory megszorította a pisztolyát. Az alakokra mutatott, és máris

fedezéket keresett a feljárónál, egy hordó mögött.. Látta, hogy társa kezében is megcsillan egy Colt kékes fénye. Mao Ta-ko közel hajolt, suttogta: — Ópium. Master Klinki akar így. Küldeni ide hajóra. Pirát lenni

bolond, nagy bolond. Lenni vigyázatlan... Monostory elmosolyodott. Megértett mindent. Ó, Klinkenberg!

„Ravasznak lenni, mint a róka, és becsületesnek, mint Nelson!" — szokta

mondani. Most ravasz volt. Valósággal újjászületett ezekben a percekben, a szökés idején. Ernyedt

teste felfrissült, kimerültsége megszűnt. Felállt a hordó mellett. Ránézett a kínai matrózra. Mao Ta-ko intett a hajóorr felé: — Lenni ott sampan. Megindultak. Az ópiumtól kába ember csak nézett, de nem mozdult. Ugyanígy azok is, akik az árbocnál feküdtek. Ilyesmit csak Klinkenberg találhat ki: ópiummal elkábítani egy hajóra való

kalózbandát! Az előrészben voltak. Lenézett. Ott látszott a sampan, megcsillant körülölte

a víz. Mindössze néhány méterre lehetett a part, a Halottak Szigetének

legdélibb csücske, földnyelve. Füzek, tamariszkuszok hatalmas árnyai

kísérteties őrséget álltak. Ezt a furcsa, riasztó hangulatot még inkább

alátámasztotta az az ének, ami egyszerre támadt fel, és a partról, a nádasok, a

hatalmas fák mögül szállt végig a tájon. Monostory nem tudta, mit rejt a sziget: a halottak házikóit, lakásait, így a

dal eredetét sem sejthette. Kínai boncok sirathattak egy halottat. — Sietni! — súgta Mao Ta-ko. Monostory leguggolt, s egy lendülettel ledobta magát a csónakba. Lövés dörrent.

A golyó a füle mellett süvített el. Az elsőt a második követte. A hajóorr horgonytartója reccsent, roppant. Ide vágódott a golyó. Monostory célzás nélkül, gyors fordulással a torkolattűz irányába lőtt. Majd felállt, oldalt ugrott és tüzelt. Mind az öt golyót beleeresztette abba az

árnyalakba, aki a tatfelépítményből ugrott ki, majd a hátsó árboc mellől lőtt a

menekülők után. A gyér világításban is megismerte: a Kapitány volt, vagyis Vampu, a

„tolmács", aki őt tőrbe csalta. Tétovázás nélkül, higgadtan lőtte ki az öt golyót, mert az első lövést

kapásból adta le, és nem talált vele. Vampu néhány lépést tett előre, majd megtántorodött, megpördült a

tengelye körül, karjával csépelte a levegőt, oldalt vágódott. Ennek így kellett lennie! — Porkolábért! — kiáltotta Monostory, és leugrott a csónakba. Az ópiummámortól elgyengült alakok közül többen felkönyököltek.

Bambán szétnéztek, majd sóhajtva visszadőltek. Mao Ta-ko ellökte az apró sampant, amit erre az időre „elkötöttek" a

Halottak Szigetének pallójától. Megragadta az evezőt, és azon volt, hogy

minél nagyobb iramban eltávolodjanak a fekete koreai dzsunkától. Jól látták, hogy a Kapitány a középhajó szélén fekszik, feje, karja kilóg a

víz fölé. És mintha mi sem történt volna, a szigetről tovább hangzott a papok

sirámos éneke. Néhány mandarinréce szállt, riadtan sivalkodva, át a mocsár felett. Monostory rá veregetett a kínai tengerész vállára: — Köszönöm! Derék ember vagy! Master Klinki merre van? A kínai a füzek mögé mutatott: — Várni nagyobb sampanban, várni kormányossal. — Akkor gyerünk! — intett a kapitány. Még egy búcsúpillantást vetett a

dzsunkára. — A klipperek elindultak? Amikor ezt kimondta, megremegett a hangja. Ha elindultak ... A nádas szélén haladt a sampan. Itt alig lehetett látni, minden egybeolvadt.

De megnyugodott: Mao Ta-ko megrázta a fejét: — Indulni nem indulni. Hajnalban indulni. Felnézett az égre. A párán túl

fénylettek a csillagok. Egyre erősebben vert a szíve. Legfeljebb ha éjfél lehet. Két óra innen Pagoda, ha az apály beáll. — Master Klinki mondani — nevetett a kínai —, mondani, elérni indulást! — Elérjük! — sóhajtotta megelégedetten Monostory. Mély hang szolalt

meg a közelben: — Hahó, Sir, erre, erre! A jól ismert, derűs, nevető hang.

Klinkenberg kapitány hangja. — Erre, erre, az angyalát! Éppenséggel ideje, hogy hajlandó volt előbújni

arról az átkozott hajóról! Itt akart megöregedni? Nagyobb sampan surrant melléjük a nádas bozótjából. Monostory először

meghökkent. Két kínai ült a sampan evezőpadján. Az egyik kínai kitárta a karját. — Most aztán átszállás, Sir! És rohanás, hogy elérjük az induló hajókat! Már

tegnap azt hittem, hogy kiszabadítom. De egy kicsit késett az ópium beszerzése,

így mára halasztódott a szabadítás, de sikerült! Nincsen könnyebb népség a kínai

haramiáknál! Ahogy Monostory átlépett a csónakba, Klinkenberg — mert hiszen ő

volt az öreg kínai — átölelte kapitánytársát. — Isten hozta, Sir! Remélem, a lövések azt bizonyították, hogy egy-két

zsivány a fedélzetbe harapott. Azért is küldtem a Coltot, hogy használja. Régen pihent a fiókomban!

A két kapitány átölelte egymást. És nevettek. Jóízűen, felszabadultan, boldogan. — Elérjük a hajót! — harsogta most már, semmivel sem türodve,

Klinkenberg. — Elérjük, Sir! — Lesz ám meglepetés, képzelheti! — Felvitorlázunk! — És indulunk a többiekkel! — Hudson nem hisz majd a szemének! — Az ám, Hudson! Akár hiszi, akár nem — láttam! Sőt, nézze csak, mi van a

kezemben! Ekkor a sampan, Mao Ta-ko és Khan Mai kormányos jóvoltából, már kikerült

a mocsárból, és a Min folyón rohant lefelé. Nincsen az a dzsunkás kuli, aki nagyobb erővel evezett volna, mint a Taitsing

két kínai tengerésze. Egy erősen fellampionozott katonai dzsunka mellett haladtak el. Megcsillant a zománcozott érdemrend Monostory tenyerében. Klinkenberg előrehajolt. — Nem más ez, Sir, mint a György-kereszt! — Hudsonnek van ilyen, Sir? — Tudtommal van. — Akkor ez az övé, Sir... És szeretném megérni azt a pillanatot, hogy

visszaadhassam neki!

KILENCEDIK FEJEZET

Tizenkét klipper egy vonalban. — „Titkos utasítást adok!" — Két hajó párviadala.

— Fehér hattyú sötét madarak között. — Az ajándék. — Feszül az összes vitorla. —

Új ember a klipperen: Van Haaren hajómester. - Merész fordulat készül. — Hudson

fölényeskedik. — A teremtésit! — Megugrik a Taitsing. — Jó széllel előre

A nagy pillanat elkövetkezett. Harding körül jártatta szemét a tengeren. Reggel volt, hat óra. A szél is erősödött. Biztató irányú szél, a japán partok felől fújt, állandónak

ígérkezett. Félhátszél volt, amit joggal nevezhettek a klipperhajósok ideális

szélnek. Ha ez így tartana két hétig, akkor végigrohannák a Kínai-tengert, és rákanyarodhatnának a következő szakaszra, a Jáva-tengerre, és onnan ki a

Szunda-szoroson — az Indiai-óceánra! A klipperek a startra a Mamoj, Matsu és Changi szigetek közötti

háromszögben álltak fel, a Min folyó torkolatában. Itt, éppen a folyó hordaléka miatt, alacsony a tenger vize, a horgonyzás tehát

megoldható. Lenyűgöző, látványos kép volt a tizenkét klipper, szinte egy vonalban, egy

képzeletbeli zsinórhoz kötözve. Mindegyiken már előkészítve lebegtek a keresztvitorlák, a szárnyvitorlák, az

árbocok közötti „repülők" és az orrvitorlák, így sorakoztak egymás mellett: az Ada állt legszél-ről, Perceval Penrose hajója; szomszédságában a Falcon és a

Chinaman vitorláit lebegtette a szél. Mellettük a Fierry Cross, a Flying Spur és a

Cutty Sark vetette ki horgonyát. A közepébe az Ariel állt, az agg Tim Roggers klippere, ami egyben a starternak, Harding kapitánynak hajója is volt. Ezért is állt

a középen, hogy jobbra is, balra is végig lehessen látni a hajók sorát. Az Ariel

túlsó oldalán a Taitsing lebegtette vitorláit, Klinkeenberg háromárbocosa, és utána

— különös véletlen folytán — éppen a Black Prince következett. Igen, igen,

különös véletlen folytán, mert mind a két hajó úgy manőverezett, amikor a

Minről kifutottak az öbölbe, a szigetek védett övezetébe, hogy elkerüljék a

szomszédságot. Végül is nem tehettek mást, mint hogy Roggers hajója mellett, egymás

közelében vetik ki a horgonyt. Hudson hajóját követte a Bolton, a Taeping, a Serica. Ez az utóbbi,

MacDonald hajója, zárta a hosszú sort. Tizenkét klipper vagy inkább: klippér a javából! Teaklipperek, amilyenek

sem azelőtt, sem azóta nem épültek. Harding kapitány az órát nézte. Ott ketyegett előtte a Lloyd hivatalos kronométere, rátéve egy

térképasztalra, mellette a jelzőzászlók, jelzőrakéták, a jegyzőkönyv, ami majd

hitelesen bizonyítja, mint indult el a tizenkét hajó a Min folyó torkolatától,

milyen sorrendben és — milyen eredménnyel. Tim Roggers kapitánytársa mögött helyezkedett el, mint aki ugyancsak

megbízottja a Lloydnak, egyben bizalmi embere az összes kapitánynak, és

elismert ellenőre a versenynek, noha maga is részese a nagy tearallynek, Harding ránézett Roggersra. — Még öt perc, Sir! És akkor hajrá! A hajókon mindenütt lengtek a jelzőzászlók, közöttük a legutóbbi üzenetre

jött válasz. Az üzenet így szólt: „Titkos utasítást adok!" Tizenegy hajón felröppent a felelet: „Értettük, várjuk!" Harding odaszólt az Ariel hajómesterének: — Kérem, húzassa fel az utasítást! Kilenc gombolyag, vagyis kilenc csomóba sodort jelzőzászló szaladt fel az

Ariel főárbocának második keresztrúdjáig, és amikor meghúzták, kinyíltak,

mint színpompás madarak. Mindegyik hajón a hajómester vagy valamelyik

tiszt a szeméhez emelte a hosszú, kitolhatós távcsövet. A szabályok értelmében a versenyvezetőknek, ha jónak látták, jogukban

állt megváltoztatni a hajók útvonalát. A jelzőzászlók éppen az útvonal megváltoztatását hirdetik: Irány: kelet, egészen kelet! Fordulás délnek a 123. keleti hosszúságnál, a

Raleigh Rocktól délre! Onnan irány a San-nan-szigetek legnyugatibb része! Mindnyájuk között a legjobban Sartre kapitány káromkodott. Vitorlarendszerét

fél- vagy egész hátszélre alakította át! Visszajelzett: — Tiltakozom! De Roggers hajóján tovább lengtek a jelzőzászlók: irány kelet, egészen kelet! Neki Formozának, onnan visszalavírozni, majd talán elhajózni a hatalmas

sziget északi csücskénél! Harding a kronométerre pillantott. — Ha ön is úgy akarja, Sir — nézett az agg kapitányra. Tim Roggers előbb

még végigtekintett a hajók során, azután intett második hajómesterének: — Tessék! Két hajóágyú durranása reszkettette meg a levegőt. Az Ariel jelzőágyúi, amelyek a többi klipper jelzőágyúival együtt éleslövésre

is alkalmasak voltak, pontot tettek minden ellenkezésre. Ezzel a két lövéssel kezdetét vette tizenkét hajó versenye, ami nem egy napig

vagy hétig, még csak nem is egy hónapig tart majd, hanem a legjobb esetben legalább kilencven napig.

Gyors kezek pörgették a horgonycsörlőket, ugyancsak gyors kezek fordították

széltől a vitorlákat...

A kormányosok merően figyeltek a kapitányok parancsára: Száz és száz angol font várt ezekben a percekben új gazdáira. Mert

természetes, hogy a klipperkapitányok és a matrózok a nagy fogadási lázból nem

hagyhatták ki az induló hajók sorrendjét sem, vagyis azt, melyik hajó szabadul

el elsőnek horgonyáról, és rohan a megadott irányban. Nem telt el négy-öt perc, Harding máris beírta naplójába: Jelenthetem, hogy elsőnek Perceval Pcnross kapitány hajója, az Ada vette

fel horgonyát, s indult el eléggé erős, négy és feles szélben a megadott

irányba, Formoza jelé. Csak méterekre maradt le tőle az eléggé erős

ellenhullámok miatt, tehát kormányosi hibából, a Black Prince, a Bolton és a

Taeping. A rally tehát kezdetét vette! A friss, pompás teával megrakott klipperek egymás után indultak el, búcsút

mondva a Min folyó környékének és a fucsoui partoknak, hegyeknek. Két dzsunka, amelyik Formoza felől jött, és félhátszélben is lomhán ringott

a felmagasodó hullámokon, riadtan fordult délnek, amikor észrevette, hogy a

jan-ku-cék hajói óriási tajtékot vetve, dagadó vitorlákkal robognak feléjük. És ha már beletekintettünk Harding naplójának első lapjaiba, nézzük meg

az előző bekezdést, mivel indokolta a letérést a megszokott útvonalról. Eddig

ugyanis a Min torkolatából elinduló hajók a kínai part és a Formoza szigete

közötti, Formoza útnak nevezett tengerrészen haladtak Hong Kong felé, és

kanyarodtak ki a Dél-kínai-tengerre. De, mint láttuk, az utasítás úgy szólt, hogy a klipperek Formoza mögött

haladjanak, igaz, jelentős kerülővel, és így érjék el útvonalukat. Most nézzük meg Harding naplóját, a Lloyd régi hajóskönyveinek egyik

érdekes lapját: Roggers kapitánnyal együtt tudjuk, sokan helytelenítik majd

elhatározásunkat, hogy az útirányt az utolsó pillanatban megváltoztattuk. Nem

tehettünk másként. Tudomásunkra jutott, hogy kínai kalózok, a Fekete Pirátok

támadása várható a Pescadores-szigetek előtt. A rally startja előtt alig

negyedórával érkezeti meg Pagodából Rikozoff volt orosz kapitány, aki

közismerten jól tájékozott a Távol-Kelet hajómozgásait illetően. Rikozoff közölte, forrásra ugyan nem hivatkozhat, de becsületbeli kötelességének tartja, hogy

figyelmeztessen: Lin kalózvezér és flottája támadást készít elő a klipperek ellen. A

kalózflotta a Pescadores-szige-tek déli csücskénél, Lamock magasságában gyülekezik, s feltehetőleg ott akar támadni. Roggers kapitánnyal mérlegelve az

esélyeket, úgy döntöttünk: elfogadjuk a figyelmeztetést, annál is inkább, mert

ismerjük Rikozoff tájékozottságát és szavahihetőségét, tudjuk, hogy szándékai

velünk szemben jók és becsületesek. Egyébként sincsen okunk kételkedni Rikozoff kijelentéseiben. Amik eddig történtek, mint az már jelen naplóm előző részeiben

feljegyeztetett, elgondolkoztatok és figyelemre méltók. Lin kalózvezér több

alkalommal üzent a Taitsing tulajdonoskapitányának, Mr. Klinkenbergnek, hogy

vonja ki hajóját a versenyből. Mivel ez nem történt meg, Lin kalózvezér

elraboltatta a Taitsing idegen származású kapitányát, a Singapore-ban szerződtetett Tahar bejt. Nevezettnek sikerült a kalózok fogságából megszöknie, és

ezzel a ténnyel a Taitsing klippert versenybe állítania. Nehéz lenne eldönteni,

miért éppen a Taitsingot akarta Lin kalózvezér megakadályozni, hogy részt vegyen a versenyben. Ezt a kérdést — mint kideríthetetlent — nem feszegetem,

így nem is érintem. Mindenesetre az említettek jogosítottak fel minket Roggers

kapitánnyal arra, hogy — a teaklipperek biztonságosabb védelme érdekében — új hajózó versenyvonalat jelöljünk ki. Mindezt tanúsítja Tim Roggers kapitány, a

verseny velem együtt teljes jogú megbízottja. Ezeket jegyezte be versenynaplójába, valójában tehát a szabályos hajónaplóba

Harding kapitány. Rohantak a hajók! Perceval Penrose tört az élre, alig néhány perccel a start után. Mindez

természetesen semmit sem jelentett, legfeljebb annyit, hogy a kapitány és a

legénység igyekszik majd megtartani pillanatnyi előnyét. Penrose, ez a derék ifjú kapitány egyébként is boldog volt. Megkerült

Tahar bej, akivel igen rokonszenvezett, elindult a Taitsing, ami egyben azt is

jelejntette, hogy ő, a legifjabb kapitány, és Tim Roggers, a legidősebb

kapitány, egy csapásra jó sok fontot seperhetett íróasztala fiókjába. — Hurrá, Perceval! — lengette sapkáját Tim Roggers, amikor az Ada

ferde szögben elfutott az Ariel előtt. — Hurrá, nyertünk! — Hurrá, Tim apó! Velünk vannak az angyalok és az ördögök! —

harsogta vissza szócsövén Perceval. — Hurrá! Mint a megbolydult mesevilág óriási madarai, akként hatottak az erős

szélben tovavágtató, hófehér vitorlájú klipperek, mint mondani szokták:

„rápréselve" a szélre, hogy minél kisebb szögben kelljen visszafelé

„kreutzolni" a kínai partnak, majd ott egy ügyes „takkal" visszafordulni, és

újból . Formoza felé rohanni, hogy elfussanak a sziget északi csücske előtt,

neki a letérőnek, a keleti hosszúság 123. fokánál levő Raleigh Rocknak. Mindenki a legtöbbet adta ezekben a percekben hajójának indításánál. Tisztek, legénység egyformán. Közismert a hajózás múltjának sok mindent megörökítő lapjairól, hogy a

hajóhoz hű, fanatikus tengerészeket a vitorlások nevelték. Ezek közül is a

leglelkesebb, legkitűnőbb tengerészekkel a klipperek dicsekedhettek. A

szegődtetéseknél szabad kezük volt a kapitányoknak, ezért is volt oly vegyes a

klipperek legénysége. Minden kapitány a maga rögeszméje szerint állította

össze hajójának személyzetét.

Tudjuk, hogy a Taitsing a kínai és javai tengerészekkel hajózott, az Ariel,

Tim Roggers klippere, főleg afrikaiakkal, a Black Prince mindenféle európai

„vegyes felvágottal". Az 1858-as nagy tearally startjánál az Ada tört az élre; leghátul a kis Sartre

kapitány Flying Spurja vitorlázott. A startnál Sartre teljes joggal elvesztette a

fejét. Már Pagodában büszkén hirdette, hogy mindent a hátszélre és a

félhátszélre tett fel. — Az én tapasztalatom az — hangoztatta —, hogy ebben az időben még

az indiai monszun is félhátszeles. Ezért a vitorlázatot félhátszélre állítom be. Nem volt boldogabb ember Sartre-nál, amikor a klippe-rek kiértek a

tengerre, és japán partok felől fújt a megjósolt szél. De letörtebb, csüggedtebb

ember sem volt nála, amikor megjelent az Ariel jelzőrúdján az útvonal

megváltoztatásáról szóló parancs. És mint ilyenkor történni szokott, Sartre

egyik hibás rendelkezést a másik után adta ki. Széltől fordíttatta a hajót, és

tisztjeivel együtt elfeledkezett a legfontosabbról: a horgony felvételéről! A hajó megtántorodott, orrsudara lecsapódott, megmerült a hullámokban,

majd felágaskodott. Messze hallható csattanás jelezte, hogy a Flying Spur horgonyát a Min

folyó torkolatánál levő szigetháromszögben hagyta — örökre! Még a horgonycsörlő is kiszakadt a helyéből. — Mindig tudtam, hogy a Sartre klipperének horgonya príma munka —

állapította meg Klinkenberg, amikor részben hallották, részben látták az esetet,

ami tengerészmegállapítás szerint szégyenletes eset volt. — Szegény Sartre,

fogadok, hogy ez a feledékenység rányomja majd bélyegét az egész

félhátszeles elméletére! És a Taitsing? És a Black Prince, a Fekete Herceg? Pontosan egy időben szabadult el horgonyáról, egy időben fordult el a

széltől, s egy időben, mint valami közös óramű, lendült a haladás mámorába

mind a kettő. Mintha ikrek lettek volna, együtt futottak, a haladás szögének különös

véletlene révén, egyre közelebb egymáshoz, végül egymás mellett. Nemhogy minden arc látszott a hajókról, de annyira közel kerültek, hogy

áthallatszottak a kapitányi vagy hajómesteri vezénylések is. A fekete testű Black Prince és a sötétbarna Taitsing hófehér vitorláival,

feltúrva a kínai partközelek sárga-szürke tengervizét, mintha máris a döntő

mérkőzést vívta volna egymással. Se Hudson, se Klinkenberg, vagyis Tahar bej nem engedett sem a

távolságból, sem az útirányból. Alig néhány perccel az indulás után bekövetkezett a legkínosabb helyzetek

egyike. Aki ismeri a hajóversenyeknek azt a pozícióját, amikor két hajó egyre

vészesebb közelségbe kerül, tudja azt is, hogy kapitány vagy kormányos

legyen, aki feladja saját kárára a helyzetét, és hajlandó elkanyarodni. Ez így volt a múltban, és így marad a mindenkori jelenben is. Itt, ebben az esetben, éppen a klipperhajózás ősét, a tiszteletre méltó

captain Clarkét kell idéznünk, aki fennmaradt emlékirataiban így ír: „Ha két

hajó egymás mellé kerül, isten legyen irgalmas a hajóhoz és az emberekhez!

Teljesen megértem, hogy itt tör ki a legnagyobb mértékben a versenyzés

mámora. Miért én engedjek, és miért nem a másik? — mondjuk ilyenkor

magunknak, ami természetes. De ha egyik sem enged, akkor mi lesz? —

tesszük fel józan fejjel a kérdést, ha nem vagyunk érdekeltek. Uram —

mondanám én ebben az esetben —, uram, ha ön vőlegényjelölt, és ugyanannál

a lánynál felbukkan egy másik, hasonló korú, tehát hasonló értékű

vőlegényjelölt, akkor ön az, aki feladja a lányért folyó versenyfutást?!

Ugyebár: nem adja fel! Hát akkor mit vár egy klipperkapitánytól, aki legalább

annyira szereti a hajóját, mint ön az ideálját!" Két, egyébként több száz tonna súlyú, széltől hajtott, hullámokon sikló

hajótestet igen nehéz hosszú időn keresztül egymás mellett futtatni, hogy azok

elkerüljék a legsúlyosabbat, az összeütközést. Egy lecsapódó pöff, egy váratlanul nagyobb erővel emelő hullám elég arra,

hogy az előbb még harminc-negyven méterre levő hajók összekoccanjanak. A Taitsing és a Black Prince ilyen közelségbe került már a rally első húsz

percében. Mind a két hajón, a szárnyvitorlák kivételével, az összes létező és elférő

vitorlát felhúzták vagy kifeszítették. Ami a fedélzet és az árbcccsúcsok között

található, az pompásan fehérlett, pattogott, durrogott, ropogott. A kötélzet, az

árbocok, a keresztrudak recsegtek, csikorogtak, pengtek, sikongtak, mint a

hegedűhúr. A Black Prince tatfedélzetén, közvetlenül a kormány előtt Hudson állt,

sorhajókapitányi egyenruhájában, gőgös hetykeséggel, mosoly nélküli,

szenvtelen arccal. Már messziről hirdette, hogy ő a józan kimértség, aki halad

az útján, és nem törődik semmivel. Legénysége kivétel nélkül mind a megfelelő helyen, orrvitorláknál,

futókötélzetnél, fordítóköteleknél állt vagy pihent, és parancsra várt.

Monostory ezúttal is megállapíthatta, hogy Hudson hajóján legalább olyan

rend és fegyelem uralkodik, mint Klinkenberg hajóján. — Ez a Collingwood-örökség! — nevetett Klinkenberg, amikor közölte

vele megállapítását. — Nincsen ok nélkül, hogy a klipperkapitányok java

része hadihajóról került a kereskedelmi hajózásba. A klipper érzékeny, mint

egy fregatt, és az útja hasonlatos a hadi úthoz. Győznie kell, különben sokat

veszít!

Alig hagyták el a horgonyhelyet, és szaladtak ki nyíltabb vízre, a két sziget,

Mamoj és Matsu kijárójának, mozgás támadt a Black Prince fedélzetén. Hudsonné lépett ki az egyik kabinból, ezúttal napernyő és széles

szalmakalap nélkül, sállal a fején, nyakán. Különös látvány volt a napégette arcok között, a napfényes tenger kék és

arany ragyogásában, a fekete hajón, komor férfiak között a fehér ruhájú

asszony. Fehér hattyú sötét madarak között. A látvány meglepő volt. Meglepő azért, mert minden kapitány elismerően könyvelte el, hogy ha

már Hudson elhozta a feleségét, az asszony láthatatlan. Napnyugta után ül ki a

fedélzetre, vagy sétál az árbocok között, esetleg kiviteti magát a giggel —

fegyveres kísérettel — Pagoda környékére, sétálgatni a kriptomeria-erdőkben,

bambuszoktól szegélyezett ösvényeken. Egyébként vajmi ritka volt az a perc,

amikor Hudsonné megjelent a klipper fedélzetén. Akkor is rövid időre,

feltűnés nélkül. De az indulás ritka szép és izgalmas látványát mégsem akarta elmulasztani,

mert elhagyta kabinját, ami pontosan a második volt a kabinsorban, mint azt

Monostory megállapította. A helyzet elkerülhetetlenné tette, hogy Monostory Balázs ne köszönjön át

Hudson klipperére. Átköszönt. Mélyen meghajolt, ahogy azt a kor udvariassági szabályai előírták, majd

kezét a sapka ellenzőjéhez emelve szalutált. Az asszony mosolyogva visszabólintott. A mosoly hosszú volt, több, mint

az ismerősnek visszaköszönő nők átlagmosolya. Hudsonné Gabriela Malatesta mosolyában öröm volt, kedves vidámság,

hogy újból láthatja azt a férfit, akit az élet eltávolított tőle. Monostory szinte hallani vélte a mély, de mégis nőiesen csengő hangot,

ahogy feléje köszön: — Jó reggelt, signor tenente ... Mert Gabriela Malatesta előtt ő még mindig az a főhadnagy volt, aki

Veronában, Radetzky seregében szolgált, s akit ott — Júlia és Rómeó

városában — ismert meg. — Jó reggelt, signor tenente! Hallotta az asszony hangját. És ez megnyugtatta. Amikor visszatért szörnyű kalandjából, csapzottan, tépetten, meggyötörtén,

jóformán percei voltak csak, hogy összeszedje magát.

A hajót elő kellett készíteni a sokaktól nem várt indulásra. Meg kellett

mutatnia magát, kitűzetni az indulást jelző zászlót, jelzést adni Harding

kapitánynak, hogy a Taitsing kéreti őt... Mindarra, hogy belépjen kabinjába, lemossa magát, ruhát váltson, csak

percek jutottak. A Minen lefelé vezető csónakút alatt már eltervezte, hogy első

dolga lesz Porkoláb Péter kabinjában összerakni hűséges társa megmaradt

holmijait, kinyitni a tengerészládát, amit a drága barát oly gondosan őrzött,

hogy számba vegye vagyonkáját, és elküldje családjának, a világ másik részén

levő Magyarországba. Akkor mégsem került erre sor. A mindig derűs, jó kedélyű, optimista Klinkenberg kapitány egy szóval

sem említette Hudsonné látogatását. Különben sem volt akkor a hajón, s volt

annyira tapintatos, ráadásul igazi angol gentleman, hogy Hudsonné látogatását

teljesen magánügynek tartsa, s a közlést rábízza a legilletékesebbre, Turkovics

hajómesterre. Így történt azután, hogy amikor végre — a sok kézfogás, hátveregetés és

ölelgetés után — belépett a kabinba, mögötte ott állt Turkovics, szótlanul,

mereven, mint vérbeli hajómesterhez illik a kapitányi kabinban. Monostory első pillantása — még félhomály volt, a nap akkor készült

feljönni — az Implacabile megmaradt zászlójára, legnagyobb kincsére esett. Maga se tudta, miért, de felsóhajtott: a zászló megvan! Természetesen

semmi ok nem volt rá, hogy a zászló ne legyen meg. Mégis öröm volt

viszontlátni. A lelke mélyén élt egy különös érzés, lázas, álmatlan, kimerült

állapotában, amikor gúzsba kötve a dzsunka zárkájában feküdt, hogy féltve

őrzött kincsét, az első magyar tengeri hadihajó lobogóját Hudson elraboltatja.

Persze ezen most már csak nevetett, de akkor — elgyötörtén, fáradtan, az

örökös sötétségben, a Fehér Majom lámpájának torzító fényében — az ilyesmi

természetesnek tűnt. A zászló megvolt. És a zászló alatt, az egyébként üres polcon, valami fénylett. Egy kis Buddha-szobor. A sárgászöld jade-anyag a kabinablakon betörő fényben különösen szép volt,

ragyogóan szép. Hogyan került a szobor a kabinba? Neki ilyesmi soha nem volt, legfeljebb vágyott rá, de a kínai jadeszobrászok

vagy kereskedők jól tudják, hogy az európai embertől annyit kérhetnek, amennyit akarnak. Az itt látott jadeszobor — kincset ért!

Meghökkenve meredt a Buddha-szoborra, majd hátranézett. Turkovics barátságos tekintetével találkozott. — Hogyan került ide a szobor? — A hölgy hozta, aki a Black Prince klipperen tartózkodik, signor capitano!

Monostory nem értette. Tréfál vele a hajómester? — Kicsoda? — Itt járt, signor capitano, kérte, hogy bejöhessen... megengedtük

Bumpus úrral... ezt hagyta itt. Félve, hogy nagy hibát követett el, megnyugtatva hozzátette: — Még talán imádkozott is, amikor a zászlóra nézett. Hiszen érti, gazdám ... Monostory meghatódva érintette meg a jadeszobrot, majd levette az állványról. Gabriela Malatesta ajándéka! És ugyancsak meghatódva nézett a sasfejű, csontos arcú, hosszú dalmátra.

„Gazdám" — így mondta, mint annak idején Porkoláb. „Gazdám .. ." Megszorította a kérges, erős kezet. — Értem, barátom, köszönöm ... És üzent valamit az angol kapitány felesége? — Üzent, uram, a férje nem tudott erről az útjáról, signor capitano ... ... így találkozott össze a jadeszoborral, és így lett az kabinja legkedvesebb

tárgya. Érthető, hogy ezek után a két ember, az asszony és a férfi reggeli üdvözlése

több volt, mint egyszerű köszöntés. Amikor Hudson éppen elfordult, és utasítást adott hajómesterének,

Monostory röpke kézmozdulattal jelezte, hogy köszöni a látogatást. Gabriela Malatesta tekintetében sok szeretet, örömujjongás, barátság volt,

amikor átnézett a Taitsingra, és ugyancsak kézmozdulattal nyugtázta, hogy

megértette régi barátját. Mindez néhány percig tartott csupán. Az asszony tapintatosabb volt annál, hogy tovább maradjon. Látta az

indulást, a szétszórtan haladó hajókat, a Black Prince és mellette a közvetlen

szomszéd, a Taitsing iramát. Mind a két hajó biztatóan indult, bár legelöl Perceval Penrose hajója haladt,

meglepő előnyt szerezve, sőt — érthetetlen előnyt. — Jó angyala van Penrose kapitánynak! — nevetett Klin-kenberg, amikor

Hudsonné eltűnt a kabinban, és újból a hajókról esett szó. — Jó angyala, Sir!

Nézze, bámulatos — ugyanannyi a vitorlája, mint nekünk, sőt a legtöbbnek,

nézze csak! És mégis messze megelőz minket! Minek tulajdonítja ezt? Valóban jogos volt Klinkenberg kifakadása, annak ellenére, hogy ha

valakinek, úgy a kedves Penrose kapitánynak kívánhatta ezt a feltehetőleg

rövid időre szóló elsőbbséget. Monostory szeméhez emelte a látcsövet. A kérdés izgalmas volt: mitől fut jobban, gyorsabban az Ada, mint a többi

hajó? Végigvitte a távcsövet az árboccsúcsoktól kezdve egészen a kormányosok

állásáig, hogy feleletet találjon a feltett kérdésre.

Talán könnyebb klipper az Ada, kevesebb árut szállít? Vagy kisebb a

merülése, mégis több a vitorlázata? Nem, az Ada legalább olyan térfogatú volt, mint az itt levő hajók

háromnegyed része. Szállítmánya is ugyanannyi, hiszen minden kapitány tudta

a másikról, mennyit visz, mert a szabályok értelmében nem is vihetett

kevesebbet Harding mérte fel az összes hajó bejelentett árujának hitelességét.

Több vitorlája se volt, mert minden klipper a létező legtöbb vitorlát vonta fel,

az örökös árboctörés veszélyének kitéve magát. — Nem értem, Sir! Ekkor Monostory megértette, miért feszegeti Klinkenberg az Ada előnyét. Kellett, hogy valamivel elterelje gondolatából azt, amit bizony nem sikerült

elterelni: Hudsont s a két hajó egyre veszélyesebbé váló helyzetét. Hudson kapitány látható szenvtelenséggel állt a helyén, haditengerészeti

egyenruhájában, amihez joga volt. Kardja markolatán tartotta bal kezét, jobb

kezével időnként jelezte utasításait. Nyugodtan, higgadtan állt, szétvetett

lábakkal, mindössze a térdével ellensúlyozva teste imbolygását, a hajó

imbolygásával együtt. Valóban úgy viselkedett, mint egy haditengerész, egy

jottányit sem engedett a fregattiskola szabályaiból. Mögötte egy lépéssel állt

az a hadnagy, aki a feleségét kísérte útjain, a szolgálatkész és udvarias

Henderson. Mint a nagy fregattokon, ha a parancsnok vezényli a hajót, és az

ügyeletes tiszt továbbítja az utasításokat, ugyanúgy továbbította Hudson

rendelkezéseit Henderson hadnagy. Monostory távcsöve rátévedt Hudsonre is. Csak egy villanásra, hogy jól

lássa az egyenruha gombjainak csillogása között a feltűzött érdemrendeket.

Ezúttal mindössze egy kitüntetés csillogott a felső gomblyukban, a nemrég

létesített Viktória kereszt. — Pedig van neki öt-hat kitüntetése — jelentette ki Klinkenberg.

— Talán éppen a György kereszt elvesztése miatt tűzte ki egyedül a

Viktória keresztet. Hiú kakadu, a legszívesebben mindent felaggatna magára! Hudson az a titokzatos fehér ember, aki a Fekete Pirátokkal cimborái? A gyanú azt mutatja, hogy ő! De hát hogyan lehet, hogy látszólag minden úgy folyik a Black Prince

fedélzetén, mint a többi klipperen, leszámítva azt a zárkózottságot,

előkelősködést, amivel Hudson elhatárolja magát a többiektől? Hogyan lehet?

Mert az bajosan tételezhető fel, hogy Gabriela Malatesta részese férje üzel-

meinek, s még azt is kétkedéssel kellene fogadni, ha valaki azt állítaná, hogy a

rendes, rokonszenves Henderson hadnagy Hudson közvetlen cimborái közé

tartozik. Két hajómester és még egy tiszt mint parancsnokhelyettes egészítette

ki a Black Prince tisztikarát. Róluk alig tudott bárki is valamit.

A Linnel való kapcsolat gyanúját elsősorban a Taitsing fenyegetése,

Hudson közvetlen viselkedése ebben az ügyben és legutóbb Monostory

elrablása bizonyíthatja, a György keresztről — és még valamiről nem is

beszélve. Ez a valami pedig a következő: Hudson úton-útfélen hangoztatja, hogy

gyűlöli a színes embereket, a kínaiakat éppen úgy, mint a négereket vagy a

malájokat. Ugyanakkor itt, Pagodában derült ki, hogy Victoria (vagyis Hong Kong) és

Macau között van egy sziget, amely Hudsoné, rajta egy palota, ami ugyancsak

az övé. Hudson erről a szigetről soha nem beszélt kapitánytársainak. Soha. Ezt is Rikozoff tudta meg, amikor idegen hajósok előtt, akik prahun

érkeztek Indonéziából, szóba kerültek a klipperhajósok, a híres fehér

tengerészek. Az egyik prahu kapitánya volt az, aki hajóján Macauból fehér márványt

szállított Hudson szigetére, Hudson palotájához. A kínaiakat gyűlölő Hudson Hong Kong közelében építtette meg titokzatos

palotáját! Ez önmagában is rendkívüli. Főleg azért, mert mindenki tudta:

egyáltalában nem könnyű angol embernek biztonságban élni Hong Kong

ágyúin és hadiövezetén túl. Hudson szigete túl volt a hadiövezeten, Kone és Lantao szigetek között,

abban a sűrű szigetcsoportban, ami valósággal elbástyázza a Katon folyó

hatalmas öblét. A mindentudó Rikozoff arról is értesült, hogy Hudson kapitány szigetét a

kínaiak az Elefánt-teknős páncéljának hívják, egyszerűség kedvéért Teknős-

szigetnek. Hudson pedig elkeresztelte Bomba-szigetnek. Itt tartózkodik ez a különös ember, mindössze a rally idején jelenik meg a

hajója, a „családi konzorcium", hogy részt vegyen a teaversenyben. Utána

eltűnik, s mint ő mondta: Afrika déli részétől az Államok északi partjáig

szállít mindent, amivel megbízzák. Pagodában, szinte az utolsó napon derült ki, hogy a Black Prince, a Fekete

Herceg a kínai partok mellett horgonyoz az év nagy részében. — Ha így van — jegyezte meg Klinkenberg —, megértem, hogy sok pénz

kell neki. Igyekszik megszerezni, még a bőrünk árán is, hahaha! Monostory elkeseredve tette hozzá: — És még mindig nem tudjuk rábizonyítani, hogy ő az a fehér ember, aki

Lin legfőbb tanácsadója! — Még nem, Sir! De bízzunk benne, hogy erre sor kerül. Vajon mit

érezhetett Hudson, amikor tudomására jutott az útvonal megváltoztatása?

Ennek semmi külső jele nem volt. Harding lobogó jelzése után azonnal

visszajelzett, hogy tudomásul vette az utasítást. Ennyi történt. Sartre tiltakozott, Hudson nem. És most itt futott egymás mellett a két hajó, a Taitsing és a Black Prince. Hudson mozdulatlan arccal, nyugodtan állt a helyén. Látszott az arcán: a hajó irányán egy jottányit sem változtat ... még akkor

sem, ha az a hajó pusztulását okozza. A két hajdani kadét gyűlölete csak

erősödött az idő múlásával, nem enyhült. Érdekes módon hol a Taitsing, hol a Black Prince orrsudara volt néhány

méterre elöl, de jelentősen ez a távolság nem akart megváltozni. A szél pontosan olyan szögben érte a két hajó vitorláját, hogy egyik sem

fedte el a másikat, nern „árnyékolt", nem „lopta el" a szelet. Az összes hajó Formoza felé haladt, elöl változatlanul Perceval Penrose

klippere. Az utasítás az volt, hogy a Kínai-tenger déli részének eléréséig

együtt-tartás legyen a hajók között. Legalábbis úgy, hogy egy egy csoport —

tehát az azonos sebességgel és azonos távon haladó hajók csoportja — tartsa a

közelséget, és ha kell, nyújtson segítséget a másiknak, ha azt támadás érné.

Ezért minden hajón elrendelték az ágyúk készenlétét, a lőfegyverek állványon

tartását. — Én mindenesetre, ha elöl leszek, nem érek rá foglalkozni a mögöttem

haladókkal! — jelentette ki Hudson, amikor Harding főbíró megkérte erre. Lényegileg ugyanezt mondta Brenton kapitány, a volt rabszolgahajós, a

Taeping parancsnoka, és Lenaghan, a nyers skót, a Fierry Cross kapitánya. Ők

nagyjából egy dudát fújtak Hudsonnel. — Ha én elöl vagyok, Sir — tiltakozott Lenaghan —, azt lesse csak valaki,

hogy visszafordulok! Az egész kavargás azért a bolond Klinkenbergért

van! Sajnálom, Harding, hogy beugrik annak a bolondnak! De a többség tudomásul vette a kérést, maguk is elismerve a veszélyt, ami

nemcsak a Taitsingot fenyegette, Lin kalózbandája valami különös okból ma a Taitsingot akarta kikapcsolni

a versenyből, de holnap esetleg másikat! Ezt kezdte vallani a kapitányok

józanabb csoportja, amikor hírül vették Tahar bej eltűnését, Porkoláb

hajómester halálát, majd — az induláskor a Taitsing kapitányának

felbukkanását. Az Ariel jelzőárbocán egyik utasítás a másikat követte: Ha veszélyt észlel, azonnal jelentse a többi hajónak! Látótávolságon túl ne

szakadjon el a csoportjától! Éjszaka három fellőtt vörös rakéta jelzi a veszélyt! Voltak, akik nevettek, voltak, akik komolyan vették Harding és Roggers

felhívásait.

Klinkenbergék komolyan vették. — Mindez önnek és szegény barátjának köszönhető -- állapította meg

Klinkenberg, amikor Bumpus jelentette az Ariel újabb jelzését. — Kezdik komolyan venni Lint és bandáját. Gondolom, mindez nem nagyon tetszhet

őfelsége kar pitányának! És átkacsintott a Block Prince, a Fekete Herceg kormányfedélzetére. Rendületlen nyugalommal állt ott Hudson, aki valóban fitogtatva hirdette,

hogy őfelsége Anglia királynőjének tartalékba helyezett flottakapitánya. Egy arcizma nem rezdült, egyetlen üdvözlést vagy mosolyt nem vetett a

Taitsing felé. A formozai partok irányába nézett, összehunyorított szemmel —

szemben a nappal — figyelte a szelet, a hullámokat és azt a lehető legnagyobb

szöget, amivel klippere „rápréselhetett" a szélre. Egy hibás mozdulat a

kormányon elég lett volna — és a vitorlák lebegni kezdenek, a hajó elveszti iramát, és lemarad,

Hudson kapitány mindent figyelemmel tartott. Ugyanezt tette Klinkenberg is. ö se akarta, hogy akár csak métereket veszítsen

a hajója. Pedig hol volt még a cél, a London-dokk: legalább 15 000 tengeri

mérföldre! Bumpus lépett Monostory mellé. Megérintette a karját: — Uram, felhívom a figyelmét a két hajó közelségére. Túlságosan közel

kerültünk egymáshoz! Még az elején vagyunk, uram, kár előidézni a bajt. Nézze,

milyen közel vannak a keresztrudak! Monostory felnézett. Meglepődött. Amikor a két hajótest között nem lehetett

nagyobb távolság, mint tizenöt-húsz méter, a keresztrudak szinte összeértek. — Uram — dünnyogte Crane Bumpus — az ilyesmiből jó sohase lesz! Monostory bólintott. — Köszönöm a figyelmeztetését.

És a hajók rohantak tovább. Az összes vitorla megfeszült, az összes kötél feszesre volt húzva. A kínai

kormányosok csendes mosollyal figyelték gazdáikat. A fedélzeten, legalább

olyan rendben, mint a Black Prince-en, a beosztásnak megfelelően

helyezkedett el a Taitsing személyzete. A hajóorrban Turkovics állt, ő

irányította a horgonyfelhúzás manőverét. Ott is maradt mint szolgálatban levő

hajómester, akire ebben az esetben az előárboc, az orrvitorlák és a főárboc,

valamint az előárboc között kifeszített repülők ellenőrzése tartozott. A főárboc és a tatfelépítmény között helyezkedett el a hajószemélyzet új

tagja, akiről eddig még nem szóltunk, mert volt másról is beszélnünk. Porkoláb Péter halálával megbillent a fedélzeti tisztek egyensúlya.

Bumpusból első tiszt lett, adott esetben hajóvezénylő kapitányhelyettes. A

fedélzeti munkák felelőssége megoszlott Porkoláb és Turkovics között. Mind

a kettőt a kitűnő, gyakorlatilag képzett hajdmesterek sorába lehetett sorolni.

Porkoláb elvesztésével nagy űr támadt azon a rendszeren, ami Monostory,

Bumpus, Porkoláb, Turkovics között kialakult, hiszen Klinkenberg — mint

tulajdonos, a versenyszabályok értelmében — nem vehetett részt a

hajóvezetésben. Amikor Klinkenberg megtudta, hogy Porkoláb Péter elveszett, sőt azzal is

számolhatott, hogy Monostoryval is baj történhetett, megemlítette gondját

Rikozoffnak. — Jó, hogy szólni, goszpodin kapitány! — nevetett a mindig

szolgálatkész bárka- és bártulajdonos. — Pagodában nincsen ember, de

lenni kitűnő hajós Fucsingban. Vágyni vissza hazájába, goszpodin, vágyni

vissza! Üzenni Rikozoff Fucsingba? A megoldás, amit Rikozoff ajánlott, váratlan segítségei ígért. Igen ám, de ki az az ember, akit Klinkenberg kapitány hajlandó

hajómesterének szerződtetni? — Ismeri? — Régóta ismerni, kapitány. Régóta. Akire Rikozoff mondani, hogy jó

hajós, az jó hajós! Hinni Rikozoffnak, kapitány! — Hát akkor üzenjen érte, Mr. Rikozoff! Ha én nem vagyok a hajón, ott a

helyettesem, Mr. Bumpus. Majd levizsgáztatja. Vannak papírjai? — Vannak, vannak! Rikozoff látni papírt goszpodin Van Haarennál. — Hollandus? — Ahogy mondani, goszpodin kapitány. Klinkenberg megcsóválta a fejét: különösebben nem szerette a Keletre

tévedt hollandusokat. Tudta, hogy erőszakosak, pénzhajszolók, nagyképűek.

Persze akad azért köztük bőven jó hajós. — Hívassa el azt a Van Haarent, Mr. Rikozoff! Így került egy újabb ember a Taitsingra. Valóban rendelkezett a kellő

papírokkal, ajánlásokkal, ráadásul könnyebbséget jelentett, hogy a kínai

nyelven kívül még egy ázsiai nyelven beszélt, malájul. Van Haaren igazi hollandus volt: megtermett, kövér ember, időnként még

jó kedélyű is. Abból a fajtából, amelyik odahaza szerény polgár, hazája

határán túl pedig elszánt világcsavargó. Ilyenek voltak az első németalföldi

tengerjárók, William Barents, Cornelis Houtman, Tasman vagy Olivér van

Noort. Az ő örökségük továbbszállt a fiukban, és ilyen valakinek lehetett

mondani Mauritius van Haarent, aki már az első percekben otthonosan

mozgott a klipperen, mielőtt barátságot köthetett volna a hajóval és az

emberekkel. Bumpus első tiszt fogadta a hajóra érkező hajómesterjelöltet, aki

az első hívásra éjjel-nappal utazott, és az indulás előtti napon jelentkezett

szolgálattételre. Természetesen Klinkenberget nem találta, azért Bumpus

fogadta.

— Milyen hajókon szolgált? Van Haaren elővette papírjait: — Sok hajón, captain. Tessék. Bumpus felmordult: — Nem vagyok kapitány! Bumpus első tiszt vagyok.

— Bocsánat, Sir, kapitánynak néztem. A kövér arcból elősugárzó apró

szemek tele voltak jóindulattal. A hangja barátságos volt, kedélyes. — Mit csinált Fucsingban? — Kereskedtem, Sir. Vettem ott több házat, még szállítóbárkákat is. — Nem koncolták fel, nem rabolták ki? Van Haaren jóízűen nevetett: — Nem tartozom a smucig emberek közé, Sir. Fizettem a rablóknak, még

a Fekete Pirátoknak is. Nem is annyira én, mint inkább a fucsingiak fizették,

mert időnként felemeltem az áruszállítást. — Derűsen mosolygott. — De egy

útra szívesen elszerződök. Hazamegyek Hollandiába, körülnézek, és azután

visszajövök. Régen láttam Hollandiát! Bumpus komoran nézte. Sehogyan se tetszett neki ez a kövér,

kedélyeskedő ember. — Klipperen szolgált? — Nem, tiszt úr, csak hasonlókon. Voltam én a Pioneer of Salem amerikai

háromárbocoson is hajómester, de szolgáltam harmincnyolcban mint

matróz Dumont d'Urville sarkvidéki expedíciójában is. Nézze már meg az

irataimat tiszt úr! Bumpus bólogatott. Valóban igaz volt minden szava. Iratai rendben voltak. Végül Van Haaren aláírta.a szerződést, egy útra, Kínától a London-dokkig. Turkovicsnak nem tetszett az új cimbora. Az uszkok leszármazottja már

kezdte konyítani az angol nyelvet, és napról napra többet tudott, mert éppen

Bumpus volt a mestere, akiben láthatóan nyelvmester veszett el. Kitartó lel-

kességgel küzdött egymással mester és tanítvány. Az okos, értelmes dalmata

egyre több angol, kínai, maláj szót sajátított el. — Ez a hollandus — jelentette ki nem éppen minden ellenségeskedés

nélkül Monostorynak — nem méltó még arra sem, hogy egy időben

emlegessük az elődjével! Monostorynak sem tetszett az új társ. Klinkenbergnek sem különösebben.

Monostory mindezt arra vezette vissza, hogy akaratlanul is Porkolábbal

hasonlították össze. És ebben lehetett is valami. A klipper kínai tagjai és a

malájok szívesen fogadták Van Haarent, mint általában az olyan emberek,

akik örülnek, ha nyelvükön beszél valaki. Van Haaren ráadásul szerette a

szerencsejátékokat, ami még népszerűbbé tette a legénység előtt. Szívesen

közéjük telepedett, és akár kockáztak, mahdzsongoztak, vagy a mi

malmunkhoz hasonló játékkal töltötték az időt, Van Haarent nem kellett

biztatni, hogy lekuporodjék a táblák vagy a kockák elé.

De értette a dolgát, meg kell adni. — Csoda, hogy valaki évekig kereskedő, és nem felejtette el a hajó

felszereléseit! — jelentette ki, valóban csodálkozva, Klinkenberg. — Így van, Sir, bámulatos! — tette hozzá Monostory, méghozzá

pontosan akkor, amikor elszabadultak a horgonyról, és utasítást sem kellett

adni, a hollandus máris intett az ő csoportjának: — Főárboc fordítóköteleinél vigyázz! Backbordot lazíts, steuerbordot

lassan húzzad! Tatárbocnál ügyelj, bezant ráengedni ! Klinkenberg megelégedetten bólongatott: — Mindenesetre fontos, hogy érti a dolgát. — Mindenesetre, Sir. — Persze ismer engem, Sir. Nekem ez a fajta nem a szívügyem.

Túlságosan alázatos, túlzottan előzékeny. Valóban mint valami kereskedő,

aki félti a jövedelmét, ha nem hajlong az üzletfeleivel. És mégis tengerész. Valóban az volt Van Haaren. Rátermettségét megmutatta az indulás első percétől kezdve. Nem

ismerhette a két hajó közötti vetélkedések okát, de természetesnek találta,

hogy a Black Prince és a Taitsing máris öldöklő iramban fut egymás mellett,

mintha csak a célnál lennének. Derűsen integetett át a szomszéd hajóra, vagy

fordult hátra, és kacsintott elragadtatással a vezénylőfedélzeten állókra,

tisztekre, kormányosokra. Tetszett neki a hajózásnak ez a formája, cseppnyi

nyugtalanságot nem mutatott. — Kétségtelen, jó hajós — jegyezte meg hangosan Monostory. — Megnyugtató — bólintott Klinkenberg. — A Pioneer of Salem

másodkormányosa volt. Monostory nem válaszolt. Pedig tudta, mit jelent ez a név: Pioneer of

Salem. A nyolcszázas évek közepének leghíresebb amerikai vitorlását. Hirtelen elterelődött a figyelme Van Haarenról. Valamit észrevett. Észrevette, hogy a Black Prince, a Fekete Herceg főárbocán a nagyvitorla

belső, tehát a szél felőli része és vele egy időben a legfelső, árboccsúcsnál

levő keresztvitorla, a moonraker szél felőli csücske megremeg. Megremeg, kicsit „laffog" is, márpedig minden hajómester tudja, ha ez így

van, akkor azt jelenti: a hajó, vagyis a vitorlázat nem bírja tovább a szélre való

„préselést", túlságosan éles az a szög, amivel — előrehaladva — a hajó vi-

torlázatára rádől a szél. Vajon Hudson észrevette ugyanezt? A valószínűség amellett szólt, hogy nem vette észre, de ha észrevette,

akkor sem árulta el magát. Kénytelen volt belenyugodni ebbe, máskülönben,

ha enyhíteni akarja a szélre való haladás szögét, még közelebb kerül a

Taitsinghoz, ami valóban katasztrófát okozhatott volna. A Black Prince haladt a Taitsingtól balra, tehát a backbordon, a szél —

egyre erősebben — észak-északkeletről fújt. tehát ugyancsak éles szögben

balról. Monostory tovább figyelte az ellenfél vitorláit. A nagy keresztvitorla és a moonraker után remegni kezdett a nagy

keresztvitorla feletti mars-, majd azt követően a bramvitorla szélső csücske is. Ekkor mégiscsak megmozdult Hudson. Utasítást adott a hadnagynak, aki lerohant a fedélzetre, magához szólította

a hajómestereket. A legénység a húzó-és fordítókötelekhez szaladt. Az eddiginél nagyobb erővel rögzítettek, feszítettek. A remegés mintha alábbhagyott volna. A két hajó ezzel még közelebb került ugyan egymáshoz, annyira, hogy

tovább a közelséget már nem lehetett fokozni. A Black Prince-től felvert tajték és orrhullám felcsapott a Taitsing szél

felőli oldalvédjére. Monostory ugyanakkor ujjongva érezte, hogy a klipper többet bír el: az

eddiginél is erősebb megközelítését a széliránynak, további ,,préselést"! Csak egy baj volt: a Black Prince haladt a szél felőli oldalon, tehát Hudson

volt az előnyösebb helyzetben. A Taitsing nem haladhat még kisebb szögben a szélre, mert akkor

összecsap a mellette rohanó klipperrel. Ezt természetesen egyikük sem akarta.

Ez a kezdeti fiókverseny, amit a többi klipperről kellő érdeklődéssel figyeltek,

inkább az erők mutogatása volt, előjáték ahhoz a küzdelemhez, amit mindenki

várt Hudsontől és Klinkenbergtől, még a távoli Londonban is. Elérkezett az a pillanat, amit nem szabad elszalasztani. A hazárdjátékos nagy pillanata. Ebben az esetben Monostory volt a

hazárdjátékos, aki a vetélkedés nyitányának sikerét egy lapra tette fel. — Magam elé engedem a Blacket! — mondta vagy inkább súgta

Klinkenbergnek, aki megbabonázva nézte a két hajó küzdelmét, és jelenlétével

— helytelenül — azt a látszatot keltette, hogy ellenőrzi kapitányát. — Mit mond, Sir? — döbbent meg a kitűnő tengerész, aki inkább a

fedélzeteket figyelte, semmint a vitorlákat. De Monostory Balázs, vagyis Tahar bej kapitány önálló útra tért. Gyorsan magához intette Bumpust: — Kérem, Mr. Bumpus, azonnal utasítsa az árbocokat: lazítani a behúzókat!

Ha lecsúszunk a Black kormány tatjáig, intésemre a vitorlabehúzókat újból

megfeszíteni! Ne ismételje a parancsot, hanem adja ki! — Szolgálatára, Sir! Bumpus nem ment, hanem leugrott a kormányfedélzetről.

Klinkenberg idegesen rángatta szakáilát. Nem szólt. Még nem volt egészen tisztában, mi okozta a változást, de volt

benne annyi becsület és elismerő barátság kapitánytársa iránt, hogy szó nélkül hagyta cselekedni. Most már, a rally alatt végérvényesen, tulajdonos volt, és nem

parancsnokló kapitány, ami — erről még szólunk — nem mehetett könnyen

Klinkenbergnek. A Mah úrral való nagy-nagy barátsága és az önérdek is arra kötelezte, hogy a Taitsingot — bármi áron! — győzelemre vigye. És a győzelem

lehetőségének egyik jelét a neki rokonszenves, de mégis különös idegenben,

Tahar bejben látta. — Ahogy gondolja. Sir! — biztatta meggyőződés nélkül. Mindezzel egy időben a másik hajón Hudson kapitány felvetette fejét. Mintha

megérzett volna valamit. Először tekintett át a Taitsingra. Néhány pillanatra —

vagy talán annyira se — találkozott a nyalka, kifent-kikent Hudson és az egyszerű zsávolyba öltözött két kapitány tekintete.

Ez az ember — állapította meg magában Monostory, amikor viszonozta

Hudson kihívó tekintetét — ez az ember gondolkozás nélkül öl, akár tőrrel, akár puskával!

Gúnyos, fölényes volt az a tekintet, amit a Black Prince parancsnoka a

Taitsing kormányfedélzetén állókra vetett. Hogy változtatott ezen a tekinteten vagy sem, azt Monostory nem láthatta. Monostory Bumpust követte, és ezzel egy időben hátraintett a két

kormányosnak, Khan Mainak és Ah Kingnek: figyelem! — Kormányt tartsd! Jelzésre egy fokkal jobbra vesd ki!

Ennyi elég lesz — vélte — hogy kitörjenek a szorítóból. Most minden figyelmét az új és sokat ígérő helyzetre összpontosította. Látta, hogy Turkovics és Van Haaren átvette Bumpustól a parancsot. És már intézkedtek is. Az előárboc és a főárboc emberei rávetették magukat a keresztvitorlák

fordító- és behúzóköteleire. — Húzd! Ereszd! A két hatalmas árboc összes vitorlája megengedett, felpuffadt, sokat

veszített a feszülésből, mint a hozzáértők tudják, leszaladt róluk a szél. Ugyanígy meglazultak az orrvitorlák és az árbocok között kifeszített,

oldalszélnél oly pompás „repülők", a staysailek. Most majd minden azon múlik, hogy adott jelre — akár egy pompás óramű

— az összes együttható kifogástalanul működjék. Monostory összeszorította a fogát. Nyugtalanul, magyarul ismételte szünet

nélkül: — A teremtésit! ... A teremtésit!

Klinkenberg a szíve táján meleget érzett. Egyrészt azért, mert most már

tudta, mi készül, másrészt, mert igen megnyugtatónak találta, hogy Tahar bej

kapitány érti a dolgát. Igen ám, de ha nem sikerül a dolog? Akkor szégyenszemre visszaesnek, és

a Hudsonnek szánt első fricska nem vált be! Sikerülnie kell! A teremtésit! Hudson csodálkozva meredt a Taitsingra. A Taitsing hirtelen vesztett az iramából, s a Black Prince előbb lassan,

majd egyre gyorsabban eléje húzott. A többi klipperről távcsövek meredtek a két hajóra. Mint később kiderült, az öreg Tim Roggers elragadtatva dörzsölte a kezét: ez

igen, ez a megoldás! Ő ugyanis, viszonylag elég közel a két hajóhoz, észrevette a

keresztvitorlák remegéset, s ünnepelte barátait, amikor látta, hogy a hajót

,,lecsúsztatják". A Taitsing orrsudara már egy vonalban volt a Black Prince kormány állásával. Monostory lélegzetét visszatartva, a lehető legalkalmasabb pillanatot figyelte,

hogy kiadja új rendelkezését. Most? Még nem! Még nem... Csússzanak csak hátrább néhány métert, nehogy a majdan

megugró hajótest, a kilencszáz tonna és közel háromezer négyzetméter vitorlafelület rácsapjon a Black Prince tatjára.

Ebben az esetben mind a két hajó végleg befejezné tengeri útjait. Most! Hirtelen felemelte jobb karját a fedélzeten álló, feléje figyelő Bumpus, Van

Haaren és Turkovics felé. Ugyanakkor bal karjával hátraintett a kormányosoknak. Egy vonással jobbra

vesd ki! — Vitorlákat feszítsd! Köteleket húzd! A jelenet, a versenyhajósok szemével nézve, csodálatos volt. Csodálatos! A Taitsing valósággal felnyögött. A hatalmas, gyönyörűen

kiképzett, tengeri kígyókkal díszített hajóorr és a messze előrenyúló orrsudár könnyű ívet írt le. Minden úgy látszott, hogy Klinkenberg klippere rávágódik

Hudson hajójára. Nem Hudsonön múlt, hogy ez nem. következett be. A kegyetlen szívű, elszánt

és sok esetben a könnyelműségig merész Hudson megkísérelte, hogy

ellenintézkedést tegyen. A meghökkenés és az, hogy a Taitsing megkísérelte a szélre való erősebb

szögű haladást, megtévesztette Hudsont. De elkéset. Keresztvitorlái a legkisebb kormánymozdulatra is remegni, laffogni, lebegni

kezdtek.

Bebizonyosodott, hogy a Taitsing árbocépítése és vitorlázatának szerelése

jobb, mint ellenfeléé. A Taitsing, ha csak méterekkel is, de nagyobb szögben képes a szélre haladni. Néhány perccel előbb az volt a helyzet, hogy a Black Prince haladt balról, és

megakadályozott minden kitörési kísérletet. Most már a Tailsing került a Black Prince bal oldalára — egyre gyorsabban

hagyva maga mögött Hudsonéket. Zavar támadt Hudson hajóján. A vitorlák csapkodtak, lebegtek. Hudson, a fölényes, gőgös, gazdag úr, őfelsége kapitánya, elvesztette a fejét.

Amitől régen félt, már itt is bekövetkezett: gyerekkori ellensége, Klinkenberg volt

kadéttárs eléje tört. Dühödten, de tehetetlenül nézte, .hogy a Taitsing fokozatosan elhagyja, egyre

gyorsabban nyelve a métereket. Van Haaren nevetve integetett át. Sapkáját feldobta, lelkesen kiabált. Az új helyzetben a Taitsing valósággal megugrott. Ugyanakkor a Black Prince elvesztette sebességét, és hogy visszanyerje eddigi

irányát, kénytelen volt jobbra térni. A Taitsing végleg eléje tört. Mindenki arca ragyogott az örömtől. A Herceg ősi indonéz csatakiáltásokat

hallatott. Ugyanezt tette Simba és Mata Hari is. Az öreg javasember, Káva Manuk

varázsjeleket írt le a levegőbe, és küldte azokat a hátramaradt klipper felé.

Merbabu, a csónakmesttr nem sokat teketóriázott: a hasát fogta neveltében. Ugyanezt tette volna a két kínai kormányos, Khan Mai és Ah King vagy akár a

mellettük tartózkodó Mao Ta-ko, ha nem lettek volna a parancsnokok közelében. Mindenki örült az „első menetnek". A legjobban Monostory Balázs, hogy nem vallott szégyent váratlan

sakkhúzásával, és természetesen Klinkenberg kapitány, aki megszorította

kapitánya kezét: — Köszönöm, Sir! Nagyon szép volt! Most már úgy érzem, ideje, hogy

irodai munkára adjam a fejemet. Lemegyek a kabinomba, hogy részletesen

leírjak mindent a hajónaplóba. Életem legszebb percei vannak mögöttem.

Hogy úgy mondjam, a kezdet biztató. Még egyszer köszönöm, Sir! Ezzel meghajolt, vetett még egy pillantást az egyre távolodó, lemaradó

Black Prince felé. Tudta, hogy még nagy csaták vannak hátra, de a kezdetet

valóban lelkesítőnek lehetett mondani. Előttük már csak Perceval Penrose haladt. — Azt ajánlom, Sir — mutatott az Ada kibomlott vitorláira —, azt

mondom, húzzuk be Percevalt, hogy üdvözölhessük. Mit gondol, sikerül? Monostory intett. Felszabadultan, kedélyesen: — Parancsára, Sir! Miért ne sikerülne?

Hátranézett. Mögöttük — velük azonos „kormányvízben" — Kennaway

hajója, a Bolton törtetett. Valamivel mögötte a lemaradt Black Prince

igyekezett előnyt szerezni, de a Moodi kapitánytól vezényelt Cutty Sark

kezdte szorongatni. A látvány, elmondhatjuk, lenyűgöző volt. Kék ég alatt, kék vízen keletnek

repültek az óriási fehér pillangók. A pezsgő élet lüktetése töltötte be a néma óceánt. Dübörögtek a hajók a

felmagasodó és lesüllyedő hullámokon, zúgott a szél a kötélzet között,

pattogtak a vitorlák és eresztékeik, zörögtek a keresztrudakat tartó láncok.

Innen-onnan éles kiáltás, szócsövön adott vezényszó hallatszott. — Lenni jó szél, nagyon jó szél — hallotta mögötte a főkormányos

megelégedett szavait. Megfordult. Mind a három kínai barátságosán nézett rá. Khan Mai megismételte: — Jó szél lenni! — Elérjük vele Formoza északi csücskét? Vagy fordulni kell? Khan Mai a messzeségbe nézett. Ott, nagyjából kétszáz kilométer távolságra, Formoza hegyei magasodtak.

Akinek kitűnő szeme volt, láthatta, hogy hegyek, és nem felhők, Khan Mai és

társai látták. — Nem, captain, hajó nem fordul. Szél jó! Elérni Formoza, mit Tajvannak

hívni kínai. Megelégedetten szívta be a friss tengeri levegőt. Eszébe jutott Porkoláb,

aki hiányzott, és eszébe jutott a fogsága. Kedve lett volna hangosan felujjongani. De nem tette, nem tehette.

Kapitány volt, klipperkapitány, akinek csak akkor illik majd ujjongani, ha

befut a London-dokkba. De hát addig sok tengeri mérföldet kell még legyűrni! Felnézett. Meghökkent. Már csak alig két hajóhosszra lehetett Perceval

Penrose klipperétől a Taitsing. Az Ada szemet gyönyörködtetően megdőlt, a szikrázó nap fénye jól

megmutatta a vízvonal piros csíkját és a steuerbord tengervíztől, algáktól,

dresszinakagylóktól megkoptatott több alsó borítópalánkját. De Monostory azt is tudta, hogy amennyire szép és valóban szemet

gyönyörködtető látvány a megdőlt hajó, annyira nagy rajta a fékezőhatás. A kitűnő cimbora, Perceval Penrose, akárcsak Hudson, nem engedett az

elsőbbségből. Ott állt ő is, mint minden klipperkapitány, a kormányosoktól jobbra, elöl,

hogy mindent — fedélzetet, vizet, árbocokat, vitorlákat, közeit és távolt — jól

lásson.

A fiatal kapitány nevetve nézett visszafelé, derűsen mosolygott. Már maga az a tény, hogy ennyire „megugrott", s percek alatt élére állt a

világ legpompásabb vitorlásainak, azt bizonyította, hogy az Ada elsőrangú

építésű hajó, és Perceval Penrose is érti a dolgát. Csakhogy a Taitsing még jobb hajó volt! Boldogan látta ezt Monostory Balázs. Singapore-tól Pagodáig sem láthatott

és tapasztalhatott mást, mint azt, hogy Klinkenberg háromárbocosa elsőrangú

hajó. De nem volt mérce, amihez hozzámérhette volna tapasztalatát. Itt

azonban, tizenegy idegen klipper között, máris megmutatkozott az, hogy ha

körültekintően vezetik ezt a hajót, akkor pompás eredményeket lehet kihozni

belőle. Az Ada dőlésszöge sok volt, a Taitsingé jóval kevesebb. Nem lehetett vitás,

hogy rövid időn belül a Taitsing beéri az Adat. Monostory az emelvényről leszólt Bumpusnak: — Kérem, Mr. Bumpus, legyen szíves intézkedni, hogy a keresztvitorlákat

még feszesebbre húzzák! A staysailokat kicsit engedjék meg, hogy

zsákoljanak! — Parancsára! — kiáltotta vissza Bumpus. Monostory az arcába vágódó szél erején érezte, hogy a klipper irama

fokozódott. Nem állta meg. Odalépett a tatfedélzet előkorlátjához. Előbb egy pillantást

vetett a tájolóra. Igen, az irány maradt, és a hajó fokozta tempóját. Jó hajó. Rátétté kezét a karfára. Szeretettel megütögette, így tett annak ideién az

Implacabiéval is. Pontosan ugyanez a mozdulat, amikor a huszár a lovát

magáénak fogadja. Monostory Balázs magáénak fogadta a Taitsingot. Itt,

ezekben a percekben érezte, hogy szívéhez nőtt a hajó. Khan Mai rádőlt a kormányra. Testének egész súlyával kellett tartania,

nehogy visszaperdüljön a kerék. Khan Mai biztatólag nézett kapitányára. Bírja a kormány, bírja a hajó. Ő is ráütött a kerékre. Derék hajó, derék kormány. Egy vonalba értek az Ada klipperrel. Penrose elismerően intett. Ez igen! Kitűnő! Meglengette sapkáját, feldobta, majd elkapta, és úgy

lengette tovább, mint aki örül barátja sikerének. A tizenkét klipper közül a Taitsing haladt az élen, egyenesen Formoza

északi csücskének. Most vizsgázott Tahar bej kapitány keze alatt Mah úr és Klinkenberg

háromárbocosa.

TIZEDIK FEJEZET

Formoza fényei. — Bálnacsordával találkoznak. — Mi történt Merbabuval? —

Lin admirális legeslegújabb üzenete. — Fegyverek és a carbonarik bombái. —

Hudson kapitány hátraarcot csinál? — Zuhan a légsúlymérő. — Veszélyes ponton. —

Lidérctüzek az árbocon. — Baj van a kormánynál. — Eltűnt a Cutty Sark! — Rohan a

Taitsing

Monostory Balázs töprengve ült kabinjában, a térképasztal előtt. Körző, lénia, kis kézi kompasz, a fadobozban elhelyezett kronométer és a

két kék fedelű kézikönyv, valamint egy halom térkép azt bizonyította, hogy a

kapitány igen komoly tanulmányokba, számításokba merült. Valóban így volt. Az este érték és hagyták el a kijelölt szigetcsoportot, a Raleigh Rock

legszélső tagját, és Sonajnál délnek fordultak. A szél szeszélyes volt. Ötös-hatos erővel fújt, s mire a szigetekhez értek,

legyengült. Most inkább szellő tologatta a hajót, a Sartre-tól annyira vágyott félhátszél

helyett „félhátszellő". Éjfél volt. A távolból, nyugatnak, fények látszottak. Falu vagy város lehet arra, a térkép szerint Kirun, Sokel, Giran,

Formozának északi lakott helyei. A Hardingtól és Roggerstól kiszámított terv is az volt, hogy éjjel érjenek

ide, amikor a partokról nem láthatók a klipperek. Teljesen kihalt, néma volt a tenger. Egy dzsunka vagy halászsampan nem sok, annyi se látszott. Az utasítás szerint a hajók csak a tatlámpákat égették, az oldallámpák

közül is csak a pirosat, a bal oldalit. Jobbra, Formoza felé igyekeztek a

legteljesebb sötétségben maradni. Harding és Roggers kapitányok utasítása valójában helyes volt. Nem

akarták, hogy Lin tudomására jusson az útvonal megváltoztatása. Márpedig a szárazföldről is küldhették a Fekete Pirátok kémjei jelentést a Pescadores-szigetek

környékén tartózkodó kalózflottának. Ha ugyan ott tartózkodtak ... A legteljesebb óvatossággal haladtak Formoza szigetének túlsó oldalán, ami

egy-két nappal meghosszabbítja a Pagoda—London-dokk útvonalat. Mindenesetre Hudsonéktől semmiféle jelzés nem juthatott el Linékhez. Monostory belenézett a térképasztalon elhelyezett lámpába. Szinte igézte,

varázsolta, bűvölte a lángot: valóban Hudson lenne a titokzatos ellenfél? Az a

Hudson, aki a rajongott nőnek, Gabriela Malatestának a férje? Maga se értette,

miért, de itt, kabinjának csendjében, amikor az útvonal tanulmányozásába

mélyedt, néhány pillanatra kételkedni kezdett. Hátha mégis téved, és csak egy rögeszmét hajtogat állandóan? Mert

bármennyire is őt igazolják a feltevések, megtörténhet, hogy — téved. De akkor ki volt az a fehér ember, aki Vampuval együtt lejött a koreai dzsunka

zárkájába, és aki elvesztette a György-keresztet? Elgondolkozva nézett a lámpába: ki lenne az?... A fedélzetről hangok hallatszottak. Kiáltás, kiabálás. Monostory felugrott, kirúgta maga alól a kerek széket, és kilépett a fedélzetre.

A kormánynál egy ember állt mindössze, a másodkormányos. Arcát halványan

világította meg a tájoló lámpása. A sárga arc nyugodt volt, sőt mosolygó, tehát baj

nincsen. „Mégiscsak megviselt a rabság" — állapította meg a magyar kapitány, önmaga

előtt is röstelkedve, hogy annyira megrettent, és be se várva a fedélzet jelentését,

kiugrott a kabinból. De megállt, összeszedte magát, és a zaj felé tekintett. Az előárbocnál többen beszélgettek. Hangosan, izgatottan, mint az ázsiai népek, ha valami kedvükre valót vagy

feltűnőt tapasztalnak. Egyébként félhomály volt, csillagok pislákoltak az égen, a hold párába

burkolva fényeskedett. A hajó lassan, lomhán imbolygott a gyenge hátszélben. Simba ragyogó arca bukkant fel előtte. — Bukkan, tuán, bukkan! — kiabálta, és kimutatott az óceánra. Bálna! Méghozzá a nagy, szögletes fejű ámbrás cet lehet, a bukkan, ami a Jeges-

tengereken éppen úgy felbukkan, mint a Csendes-óceán bármelyik részén. A bálnák csapata alig száz-százötven méterre vonult a hajótól, pontosan

egy irányban, de most gyorsabban, mint a klipper. — Bukkan! Bukkan! — kiabáltak az emberek, de talán mindnyájuk között

a leglelkesebb, legizgatottabb Turkovics hajómester volt, aki kapitányához

rohant: — Uram, nézze, van belőlük vagy száz is! Ha száz nem is volt, de húsz-harminc lehetett, valóságos libasorban

vonultak, egyik a másik mögött, lebukva, felbukkanva, szögletes fejükkel

túrva a vizet. Az éjszakában is fényes, villogó tengeren jól látszottak a fekete testek, a

koromfekete, óriási fejek. — Puska kellene vagy harpuna! — lihegte Turkovics. Monostory

elmosolyodott:

— Nem sokra mennél velük! A puskagolyó annyit sem ér, mint a kidobott

kavics, a harpuna visszapattanna. Bálnavadász-szigony kellene és akkora

csónak, amivel nyugodtan megközelítheted őket. Turkovics komoran legyintett: — Baj, signor capitano, kedvem lett volna beléjük puskázni! Monostory egy ideig nézte a vonuló bálnákat, a világ legnagyobb emlőseit,

majd odaszólt Turkovicsnak, aki Adriaemberhez méltóan a legnagyobb

izgalommal figyelt minden élő és mozgó tengeri állatot, ezúttal a cetvadászok

legnagyobb kincsét, az ámbrás cetek csordáját. — Minden rendben? — Rendben, signor capitano. Szélerősség és irány változatlan, emberek a

helyükön, vitorlák változatlanok. — Köszönöm! Bólintott. Még a megszokott vizsla tekintet a kormány felé, majd fel a

vitorlákra és végül az égre. Az ég semmi rosszat nem ígért. Inkább jót, túlságosan

jót: déli szelet vagy még nagyobb szélcsendet. Felsóhajtott. Rátette kezét a kajütajtó gombjára. Megtorpant. Kinézett a tenger távolabbi részére. Túl a bálnák elnyúló, hosszú során két vitorlás hajó árnyéka látszott. Az egyik a Bolton lehet, a másik a Cutty Sark. A többiek mögöttük. Kihajolt az oldalvéden. Sustorgott a tenger, és fröcsköltek, fújtattak az ámbrás

cetek. Akkor látta, hogy a kormányállásra vezető lépcsőn egy ember üldögél. Ül,

fejét a korláthoz támasztja és alszik. De már fel is ijedt, összerázkódott, és meghökkenve meredt a kapitányra. Merbabu volt, a csónakmester. — Szolgálatban vagy? Merbabu megtörölte izzadó homlokát, riadtan motyogta:. — Nem lenni, tuán. Merbabu aludni, de Merbabu nem itt aludni! És zavartan nézte a lépcsőt, ahol felébredt. — Merbabu aludni kabinban! Monostory nevetett. — Mégiscsak itt aludtál el, máshol bajosan! Merbabu felállt, imbolyogva megindult a hajóorr felé, ahol a szállása volt. Monostory belépett a kabinba. Azért vette át Bumpustól az éjszakai őrséget, mert kedve kerekedett

kiszámítani az útvonal egyes szakaszait, ugyanakkor áttanulmányozni a három

óceán érintett parti részeit, a mélységeket, a várható és „hivatalos"

szélirányokat, mindezzel természetesen felállítani a „haditervet", ha ilyen

vagy amolyan események történhetnek. Megnyugodva nézett rá a jade-Buddhára s a mögötte függő magyar

nemzeti lobogóra. Ez a kettő volt a kedvenc „kegytárgya", ami egy

harmadikkal bővült. Amikor számba vette Porkoláb Péter vajmi kevés

megmaradt földi értékét, azzal a céllal, hogy azokat összecsomagolja és

eljuttassa Komáromba a családnak, a sok apróság között talált egy képecskét,

ami ugyan elég régen készült, még Veronában, de Porkoláb Pétert ábrázolta,

alkáplári egyenruhájában, elmaradhatatlan, sokaktól megcsodált bajuszával. Monostory elhatározta, hogy a képet megtartja hű barátja utáni emléknek. Így is tett. A kép a jadeszobrocska mellé került. A térképasztalra nézett. Még a lélegzete is elállt! Maga se tudta, mit tegyen: nevessen-e vagy dühöngjön. Mielőtt felvette volna a meglepetést okozó tárgyat, hosszasan nézte. Talán

a tréfára hajlamos Klinki csinált mókát? Egy újabb (legújabb!) aranyhal feküdt az asztalon, a kis kompasz és a

kronométer között! Nem kétséges, Lin aranyhala. Ami az első pillanatban feltűnt, az volt, hogy kisebb az eddigieknél. Valahogyan szebb, formásabb is az eddigieknél. Felcsavarta a lámpa égőjét, hogy jobban lásson. Az aranyhalat aranyzsinórral kötötték át, ami egyetlen húzásra szétnyílt. Belsejében megint két levelet talált, egy kínai és egy angol nyelvűt. — Nézzük csak — mormogta a kapitány, akit egyszerre két dolog érdekelt;

egy: mi lehet a levélben; kettő: hogyan került Lin üzenete a kapitány

kajütjébe, a szabad óceánon úszó Taitsing hajóra?! Az elsőre gyorsan megkapta a választ. Amennyire gondosabb, formásabb kidolgozású volt ez az aranyhal,

ugyanúgy gondosabb külsejű volt az írás, mint az előzőké. Az angol szöveg finom rizspapírra íródott, a kínai valamivel vastagabb

hártyapapírra. Mindezt még külön átkötötték aranyszálú piros szalaggal. — Nézzük csak ... Monostory kezében megremegett a papír:

Idegen Kapitány Úr!

Élj tízezer évig, ha az istenek is úgy akarják. De nem akarják az istenek, ezt

üzeni neked Lin Kuo-keng admirális, a Gyöngy folyó Aranyhala. Nagy bűnt

követtél el. Megszöktél a hajónkról, akaratunk ellenére, de mindezt

megelőzőleg megölted legkedvesebb emberünket, a Kapitányt. Bűnöd rettentő

nagy! Méltó módon lakolsz ezért, amikor eljön az ideje. Mi tudjuk, mikor jön

el. Nem leszünk tekintettel arra, hogy Mah úr barátságát élvezed, bár őt

tiszteljük mint olyan derék urat, aki megadja a Fekete Pirátok-nak a megillető

részt. Éppen ezért nem firtatjuk, hogy mi közötök van hozzá. De hajótok és te,

idegen kapitány úr, nem érheted el a távoli kikötőt. Ezt üzeni neked

jóakaratúlag, hogy időd legyen gondolkozni oktalanságodon Lin Kuo-keng admirális,

a Gyöngy-folyó Aranyhala

Hogyan kerülhetett a kabinba Lin üzenete? Csak két lehetőség volt, és nem több: vagy fellopódzott valaki a hajóra,

vagy pedig a hajó személyzete között lapul Lin embere, aki az előre elkészített

aranyhalat betette a kabin fedélzeti ablakán keresztül. Az első lehetőség — lehetetlen! Haladt a hajó, mindent látni lehetett, se

közel, se távol csónakot nem láttak, csak bálnákat, delfineket, barakkudákat,

cápákat... és elszórva — elég messze — a klipperekből néhányat. A második eset már inkább lehetséges — vélte Monostory. De kit lehet gyanúsítani mint Lin emberét? A kínaiakat? A jávaiakat? Vagy

Van Haarent, az új embert? A kínaiakat nem. Khan Mai, a főkormányos, a megtestesült jellem. Ugyanezt

kell mondani Ah Kingre vagy Mao Ta-kóra, a „hű kutyára". Rajtuk kívül még két

kínai segédkormányos volt a hajón, régi emberei Klinkenbergnek. Ha számba

vette a jávaiakat, a Herceget, Mata Harit, Kava Manukot, Simbát vagy Rimaut, a Tigrist — ugyanerre a megállapításra jutott. Egy pillanatra megakadt Merbabunál,

a csónakmesternél. Talán csak szimulálta az alvást? Lehetetlenség, hogy

Merbabut bárki is megvesztegette volna, és annak fejében vállalkozott az aranyhal becsempészésére!

És Van Haaren? Maga elé idézte a hollandus arcát. Mi is lehet mostan Van Haarennal? Aludnia kell, annál is inkább, mert előzőleg két hosszú őrségen vett részt. A kronométerre nézett: éjfél után két órát mutatott az idő. Az aranyhalat az asztal fiókjába rejtette. Majd kiment a fedélzetre. A bálnák csoportja eltűnt. Az emberek szétoszlottak. Magához intette Turkovicsot: — A hollandus lefeküdt? — Régen, signer capitano. — Láttad őt? — No, no, signor capitano. Felballagott a kormányzatra. Odaállt Ah King mellé. — Minden rendben? — Lenni rendben, captain.

Vizsgálódva nézett a kormányállás mellől a felépítménynek arra a részére,

ahol a kabinja volt. — Nem láttál senkit a kabinok körül? Ah King mosolygott. A levegő fülledt volt, párás. A kormánytartás

munkájától Ah King kimelegedett. Izzadt, ragyogott az arca. — Látni nem, captain. Lement a kormányfedélzetről. Lassan, csendesen lépve megközelítette

Porkoláb volt kabinját. Az ajtó szellőzőzsaluján keresztül hallatszott a

hollandus mély, erős horkolása. Egyenletesen, mélyen lélegzett. Most felködlött benne Merbabu kijelentése: nem a lépcsőn aludt el, hanem

a kabinjában, a hajóorrban levő fokszliban, és mégis a kormányfedélzet

lépcsőjén találta magát! Ilyesmit mondott Merbabu. Hogyan történhetett ez? — Kéretem a csónakmestert!

Turkovics előrekiáltott: — Merbabu, hé! Előkerült Merbabu. Beszólította a kabinjába: — Gyere! Odabent a térképasztalhoz ült, akkor tette csak fel a kérdést: — Csodálkoztál, hogy a lépcsőn ébredtél fel? — Csodálkozni, tuán. — Mégis mit gondolsz, hogyan kerültél oda? Merbabu megvakarta a feje

búbját. — Merbabu nem érteni. Látta, hogy nem jut dűlőre emberével, elengedte. — Feküdj le, van még időd az őrségig. Menj! A csónakmester meghajolt.

Kiment. Volt min gondolkozni. És mégis: elhatározta, nem gondolkozik. Nem ugrik

be semmiféle feltevésnek, találgatásnak. Szellemekkel nem harcol! A hajónak London-dokkba kell érnie! — És a hajó oda fog érni! — suttogta, amikor ráhajolt a térképre és a

számításaira. Törik, szakad, de odaér! Elhatározta, hogy megszervezi a legszigorúbb őrséget. Szemben az

általános szokással, nem nappal, de éjjel lesz az erősebb őrség. Minden

árbocnál és a kabinsornál egy-egy fegyveres őrködik majd. Legfeljebb a hajó

külleme járja meg, hogy nem gondozzák megfelelően, de hát a legfőbb — a London-

dokkba érni! Ránézett a jadeszoborra. A látvány megnyugtatta. Gabriela Malatesta ajándéka, és

ez mindennél többet jelentett. Kopogtak. Crane Bumpus lépett a kabinba. Köszönt. — Hajnalodik, Sir. Ha óhajtja, átveszem a szolgálatot. Monostory nagyot ásított.

Érezte, hogy álmos, nagyon álmos. — Helyes, Mr. Bumpus. Átadom a szolgálatot.

— Minden rendben, uram? — Minden rendben, Mr. Bumpus. — Nem történt semmi, Sir? — Semmi. Hacsak az nem, hogy — mint láthatja — esik a barométer! — Talán lesz jobb szelünk is, Sir. — A délnyugati monszunnak meg kell jönnie, Mr. Bumpus. De addig várjon,

amíg nem érjük el Formoza csücskét. Odáig elvergődünk ezzel a gyenge félhátszéllel

is. — Én is úgy hiszem, Sir. Ismerem a Dél-kínai-tengeren a délnyugati monszunt —

komisz disznó az, már engedelmet kérek. Hirtelen nagy pöffök, majd szélcsend,

azután újabb pöffök! — A többi hajó is megkapja, Mr. Bumpus. Igyekezzünk elöl lenni. Úgy

gondolom, most is elöl járunk. Bumpus arca ragyogott. — Rendületlenül, uram! Mielőtt bekopogtam önhöz, szemrevételeztem a tengert.

Élőttünk senki. Mögöttünk többen. Oldalt a távolban mindössze egy hajót látok. — A Black Prince lesz? — Gondolom, az. Hátszélben, félhátszélben könnyebben szalad, mint mi.

Lee-vitorlázatra épült hajó. Akár Sartre kapitányé. — No, azért ne féltsük a Taitsingotl Bumpus sovány, csontos arcán vidáman táncolt a millió ránc. — Néni féltjük, uram! Pompás hajó ez, és megmutatjuk, hogy ... — ... elsőnek érünk a London-dokkba! — Így kell lenni, uram! … Két nap alatt érték el Formosa déli csücskét, a Cape-et és az ott

sorakozó szigeteket, a Botel Tobagót. A térkép 250—300 méteres mélységeket jelzett, de egyes helyeken

mindössze 20—25 métert is. A szélirány változatlanul északkeleti volt, az

aneroid szorgalmasan esett, de sem az égen, sem a tengeren változást látni

nem lehetett. — Ezzel a monszunövbe értünk — jelentette ki Klinkenberg kapitány,

amikor végeztek az ebéddel, és pipára gyújtott. — Vajon volt értelme a

kerülőnek? Egy napot mindenképpen vesztettünk. Monostory is meggyújtotta pipáját. Egyre nagyobb kedvet érzett a

pipázásra. Simba pompás ebédet szolgált fel, amit a hajó javasembere, Kava

Manuk főzött. Kava Manuk kitűnő szakács volt, az európai konyha furfangjait

éppen úgy értette, mint az ázsiait. A Taitsingon többnyire ázsiai koszton éltek,

ami egészséges volt, könnyű és igen változatos. Frissen fogott halak, polipok, szépiák jelentették az étkezések gerincét, de a

gőzön főti rizs éppen úgy nem hiányzott, mint a mindenféle zöldséggel kevert

tengeri moszatok, nyersen vagy olajjal párolva.

Monostory számára nem okozott nehézséget hozzászokni a Taitsing

kosztjához. Vallotta, hogy a hajókon csakis jó kosztok vannak, és legfeljebb

elkényeztetett gyomrú tengerészek. Turkoviccsal sem volt baj. — Kövek, vasak és fák kivételével mindent megeszek — mondta akkor,

amikor közölték vele, hogy az ázsiai hajószemélyzet miatt többnyire az

ételek elkészítése is ázsiai. — Olyan étel nincs a világon, amilyet Turkovics

Daniló ne enne meg! Árnyékponyva alatt ültek, a fedélzeten. Hevesen, szikrázva tűzött a nap. Rekkenő volt a hőség. A szél pedig fokozatosan gyengült. Így még melegebb lett. A fedélzet gőzölgőit. Időnként vödrökkel végigöntötték,

hogy enyhítsenek a deszkák forróságán. A hajóvezénylő ezúttal Bumpus volt, helyettese Van Haaren. A hollandus fel és alá járkált a fedélzeten. Oda se füttyentett a forró deszkáknak

vagy a napsugarak kábító erejének. — Látszik, hogy trópusokon élt — bökött Klinkenberg a hollandus felé. — Bírja. Monostory bólintott. Inkább az a téma foglalkoztatta, amiről előzőleg

beszélgettek. Klinkenberg szerint, ha elérik a Paracel-szigeteket, megmenekültek Lin

támadásától. Tegnap délután találkoztak az angol Vanguard nevű korvettal, valamivel

a Cape felett. A Vanguard jelezte, hogy a japán partok felé tart, sehol se látott kínai

kalózokat, és azt is közölte, hogy a Hong Kong-i flotta vele együtt futott ki

támaszpontjáról, hogy a Dél-kínai-tenger térségében nagygyakorlatot tartson. — Különösebben nem szívelem őfelsége flottáját — jegyezte meg Klinkenberg

kapitány. — De azért most nem bánom, hogy ott gyakorlatoznak. Esküszöm, fáraszt

már az örökös ébrenlét: mikor támadnak meg Lin kalózai! Gondolom, Roggers apó se

bánja. A jó öregnek valóban szívügye a sorsunk. Azt hiszem, álmában is Linnel

viaskodik, és féltve öleli magához a Taitsingot, mint a gyerekét. Nevettek. Mi tagadás, a legteljesebb figyelemmel voltak minden iránt, ami felbukkant vagy

felbukkanhatott a tengeren. Az őrséget felfegyverezték, és a két ágyú a hajóorrban élesre töltve várt. Turkovics még nem felejtette el az Implacabile szabadságharcát. Milyen kitűnően

beváltak az olasz carbonariktól eltanult kézibombák, a „fazekak". Az uszkok kalózok

leszármazottja szabad idejében ilyen „fazekakat" gyártott, de előzőleg kettőt

kipróbált. Egy cápa volt a cél, a „támadó" ellenfél. Egy cápa ugyanis — a

Csendes-óceán meleg övének híres óriási cápája — éppen a hajó közelében

ólálkodótt. Nincs a világnak az a tengerésze, aki közömbösen nézi a cápát.

Amikor Turkovics közölte, hogy kipróbálja maga gyártotta kézibombáját, az

egész hajó a hullámvédnél sorakozott. Az első kísérlet nem sikerült. A

hajómester éppen akkor hajította el füstölgő „fazekát", amikor a cápa

kedélyesen nagyot csapott a farkával, és oldalt fordult. A bombát némán

elnyelte az óceán.

A másodiknál már óvatosabb volt. Kidobott egy összegöngyölt zsákot, a

cápa máris rárohant. Az óriás cápa fél teste a víz felszínére került. A

kékesfekete hát élesen elvált a has szürkésfehérségétől, amikor az óriás a

hátára feküdt, hogy elkapja a zsákot, amit finom falatnak sejtett. Turkovics Daniló, aki az Implacabilén és később a Novara fregatton eléggé

beleszagolt a robbanóanyagok használatába, ezúttal sikert ért el. Kézibombája pontosan a cápa hasának közepét találta el. Nehéz eldönteni, hogy a robbanás volt-e nagyobb vagy a tengerészek

kiáltása, amikor a cápa valósággal kettévált, és eltűnt a hullámok között. — Master lenni nagy ember! — fejezte ki elismerően a legénység

véleményét Rimau, minden vadászat és halászai nagy ismerője. —

Lenni bumm-bumm nagyon jó! Turkovics ezek után nyugodtan készíthette kézibombáit. A veszélyes

gyártmányokat a főárboc alatt, egy gyapottal töltött faládában gyűjtötték. Így alakult át, ha önvédelemből is, a Taitsing klipper — hadihajóvá. A jelzésre használt rakétapisztolyokból többet ugyancsak Turkovics

gyújtópisztolyokká alakított át. Több foszfort és a töltettel kilőhető, de

gyorsan átizzó salétromot helyezett el a lövedék hülznijében. Elsütés után,

amikor röppályára tért a sárga, zöld vagy piros jelzőrakéta, izzani kezdett a

póttöltet. — Isten legyen irgalmas annak a vitorlának, amelyikbe belecsapódik Mr.

Turkovics lövedéke! — mondta elismerően Klinkenberg kapitány. — Tudja,

Sir, valahogy hadihajón kezdem magamat érezni! Jóízűen kacagott. Az időjárás — mint már annyiszor a klipperhajók versenyében — a Dél-

kínai-tenger bejáratánál ezüttal is megtréfálta a kapitányokat. Az aneroid zuhanása is változást mutatott. Az északkeleti szél hirtelen elállt. A nap nekidühödten ontotta lángoló sugarait. — Püh! — fújt Klinkenberg. — Ezt kifogtuk, Sir! Lám, ez az egynapi

veszteség eredménye! Ha egyenesen jövünk, elkerüljük. Az ördög vigye

Rikozoffot! Monostory megcsóválta a fejét: — Ne legyen hálátlan, Sir! Talán éppen ezzel kerültük el a bajt. Ne felejtse

el, hogy ami történik, miattunk történik. — Hogy vinné el az ördög! Négy hajó lebegett egymás közelében. Elöl Perceval Penrose Ada nevű klippere, alig három hajóhosszal mögötte

a Taitsing, tőle vagy kétszáz méterre a Cutty Sark, azon túl az Ariel, Tim

Roggers háromárbocosa.

Távolabbra, párába merülve, még hat hajó látszott. Evezőcsapások hallatszottak. Monostory kinézett a tengerre. Perceval Penrose giggje közeledett. A kormánynál ülő ember felkiáltott: — Ahoy! Ship, ahoy! — Ahoy, gigg! Monostory felállt az asztaltól. Hát bizony semmiség volt az átevezés, csak

éppen vánszorogtak a hajók. Van Haaren leeresztette a lépcsőt, ami a kapitányt megilleti. Mosolyogva lépett a fedélzetre a fiatal kapitány: — Gondoltam, a pipát itt szívom el önöknél! — Helyes, Sir, foglaljon helyet! Friss poharak kerültek az asztalra. Perceval elhárította: — Köszönöm, most nem. Megszenvedné a májunk. Majd este. Addig —

semmit! Inkább egy jó pipadohány! Kaphatok belőle? Rákacsintott Klinkenbergre. Tudta, hogy ahol jávai matrózok szolgálnak,

ott jó dohány is található. Leült. Megtörölte verítékes arcát. Majd körülmutatott a tengeren: — Akár láncra fűzhetnénk mindnyájunkat! Mindössze az áramlat viszi a

hajókat, így bajosan előzzük majd meg egymást. Átkozott idő! — Átkozott! — tette hozzá Klinkenberg és Monostory. Penrose gondosan

megtömte a pipáját, majd rágyújtott. Élvezettel szívta és eregette a jávai dohány kék füstjét. — Kitűnő — bólintott elismerően —, ennél jobbat senki nem kívánhat.

— Elkomolyodott. — A Vanguard közlése megnyugtató. Csak éppen el kell

érni a Dél-kínai-tenger déli végét. Tudnak Roggers apó kérelméről? — Nem. Miféle kérelemről? — A Vanguard postagalambokat visz magával. Roggers apó azt kérte: a

korvett értesítse a Hong Kong-i flotta zászlóshajóját, hogy a klippereket a

Paracel-szigetektől kísérjék végig a Natuna-szigetekig. Elmosolyodott: — Tudom, hogy ön, Klinkenberg kapitány, ennek nem örül, de hát

Roggers apó mérlegre tette ezt is, Harding kapitánnyal együtt.... Körülnézett. A főárboc tövében a gigg emberei és a Taitsing szolgálatosai

nevetgéltek. A csónaklejáróhoz Van Haaren támaszkodott, és egy kötéldarabot

csomózott. Közömbösen, unottan állt. Időnként hátrahajolt, és a tengerbe

köpött. Bagózott. Ez volt az a szokás, ami miatt nem egy kapitány elátkozta

már az eget, a tengert, a hajózást. És persze a bagózó minden családtagját,

beleértve magát a bagózót is.

— Megbízható ember?

— Semmi közelebbit nem tudunk róla. Rikozoff ajánlotta. Perceval

Penrose felállt. — Hát akkor, Sir — mondta hangosan — mutassa meg a kabinjában azt az

újfajta térképet! Monostory elértette: — Jöjjenek az urak utánam. Felálltak. Van Haaren unottan kínlódott a kötéllel. Égette a nap, de nem

törődött a hőséggel. Maga volt a megtestesült közömbösség. — Már bocsássanak meg, uraim — szabadkozott Penrose a kabinban —,

tudom, nem illő a vendégnek rendelkeznie ... — Itt nyugodtan beszélhet, Sir. Penrose nagyot szippantott a pipából. — Rikozoff tévedett, mindnyájan tévedtünk! Lin nem a Pescadores-

szigeteknél várja a klippereket, hanem a Paraceleknél. Monostory is, Klinkenberg is érthető csodálkozással nézett a vendégre. — Honnan tudják? — Ki mondta? Jelentősen, a szavakat megnyomva szótagolta Perceval Penrose: — Magától Hudsontől! Hudson kapitánytól! Ha ilyen esetben lehet használni ezt a szót: megdöbbenés — akkor ezúttal

bátran alkalmazhatjuk. A Taitsing két kapitánya megdöbbenve meredt az Ada

klipper kitűnő parancsnokára. — Igen, igen, uraim, Hudson kapitánytól! Még a Raleigh Rock előtt

történt, amikor a szél legyengült, és önök igencsak elöl haladtak, hogy Hudson

jelzést adott az Arielnek. Közölte, hogy kapitány megy kapitányhoz. Roggers

és Harding visszajelzett: várják, jöjjön! Hudson azonnal rátért céljára, amikor

az Ariel fedélzetére lépett. Feltette a kérdést: miért volt szükség a kitérőre?

Megmondták. Hudson sajnálkozott, fölényeskedett, hogy miért nem közölték

vele a kitérés okát. Magától nem akart beleavatkozni a dologba, nem is akarja

a felsőbbség utasításait megkontrázni — így beszélt —, de Rikozoff közlése

mindenképpen hibás volt. Ezt is ő mondta. Szerinte, ha Lin valahol leshet a

klipperekre; az nem történhet máshol, mint a Paraceleknél. Ezt mondta indulás

előtt az a teakereskedő, aki berakta a Black Prince áruját, de ezt mondta

Focsouban jóbarátja, a révmandarin, aki — állítólag — nem kisebb

személyiség, mint édestestvére Linnék. A legokosabb tehát vagy Hong Kong

alá kanyarodni, és jelzéssel kérni a flotta segítségét, vagy Luzon partjai felé

haladni, és így elkerülni a Paraceleket. Ezt mondta Hudson. — Felháborító! — mérgelődött Klinkenberg. — A kalózkirály közbeszól!

Felháborító! Perceval Penrose intett, megrázta a fejét:

— Dehogyis felháborító, Sir! Gondolja csak el: valami történt. Hudson

megijedt! Hudson érdemeket akar szerezni! Ha mást nem, legalább mentő

tanúkat! Monostory csendesen közbeszólt: — Valóban lehetséges. — Bizony lehetséges! Gondolják el: azzal, hogy Tahar bej megszökött a

pirátok rabságából, Hudson biztonsága is felborulhatott. Ha valóban ő Lin

embere ... Egymásra néztek. Klinkenberg megvonta a vállát: — Más nem lehet! Monostory Balázs is hozzátette: — Nem tagadom, néha elfog a kétség... de én is azt mondom: nem lehet

más! Perceval Penrose mosolygott: — Én hiszem, hogy ő az. De most, ebben az esetben érzem, Hudson rájött

arra, hogy túllőtt a célon! Ha kiderült a titok, sokat veszíthet. Elvesztheti a

kardját, érdemrendjét, klipperkapitányságát, talán a vagyonát is meg azt a

bizonyos szigetet, amit annyira titokban tartott. Meg még az ördög tudja, mi

mindent! Gyorsan, elragadtatva beszélt. Veríték ütött ki a homlokára. Megtörölte.

Fülledt volt a kabin levegője. A deszka-szobácska valósággal átizzott a

szélcsöndben. Az ajtóhoz lépett, mint aki szippantani akar a frissből. A

szeráng (így hívták a Taitsing színes emberei a hajómestert) változatlanul a

hullámvédnél állt, s még mindig a kötéllel bajlódott. Közömbösen, unottan.

Továbbra is fittyet hányt a hőségnek. Perceval agyán átvillant a kérdés: hol

látta ezt az embert? Ezt a nagy testű, lomha hollandust? Hol? De nem volt

ideje tovább kutatni, mert megszólalt mögötte Tahar bej: — Ön tehát, Penrose kapitány, lehetségesnek tartja, hogy Hudson Lin

ellen fordult? Sőt vesztét kívánná? Perceval visszalépett. — Lehetségesnek. — Akkor engedjék meg — mondta Monostory Balázs —, hogy

megmutassak egy küldeményt, amit kaptam. Eddig Klinkenberg kapitány

se látta, nem azért, mintha okom lenne előtte titkolódzni, csak éppen nem

akartam ilyesmivel untatni. Most megmutatom. Mert ha igaz a feltevés, hogy

Hudson megrettent, hátraarcot fordít, Lin ellen fordul, és boldog lenne, ha a

Hong Kong-i flotta szétverné a kalózflottát, akkor mit keres itt a hajón,

kabinomban, ez az aranyhal?! Ezzel kivette a térképasztal fiókjából az aranyhalat, Lin levelét.

— Tessék... — És elmondta, mint jutott hozzá, mint fedezte fel a

térképasztalon Lin legeslegújabb üzenetét. — Két nap óta van nálam ... Klinkenberg is, Penrose is érdeklődve hallgatta. Amikor a végére ért

elbeszélésének, megismételte: — Nos, így került ez a halacska hozzám! A legkomolyabb fenyegetést

tartalmazza. Ha Hudson visszavonulót fúj, miért van ez a halacska itt? ... Klinkenberg nevetett mérgében, és beletúrt a szakállába: — Az ám, miért?! Perceval gondolkozott. Végül ennyit mondott: — Ha az aranyhal Hudson hajójáról került a Taitsingra, akkor csak egy

esetet tudok elképzelni: előbb vette kézhez az a személy, aki idecsempészte,

mielőtt Hudson meggondolta volna magát. De az is lehet, hogy nem

Hudsontől került ide! — Tehát — vigyorgott Klinkenberg — Penrose kapitány is hátraarcot fúj?

Mégse Hudson a titokzatos, ismeretlen Nagy Fehér Ember?! Perceval Penrose megrázta a fejét: — Azt nem mondom. Nem lehet más, csakis ő. De a halat esetleg mégsem

az ő parancsára csempészték ide! Monostory elgondolkozva mondta: — Hanem? Lin parancsára közvetlenül? — Miért ne? — mosolygott Perceval. — Minden lehetséges! — Meghajolt.

— Visszamegyek a hajómra, uraim. Sajnos, oly pocsék az idő, hogy konyhai

kanalakkal is átevezgethetünk egymáshoz! Klinkenberg eléje állt: — Még egy kérdést, Penrose kapitány. Amikor Roggers kapitánnyal

beszélt, mit hallott: lesz újabb változtatás az útvonalon ? Perceval megrázta a fejét: — Nem hinném. Igyekszünk a Hong Kong-i térség közelébe érni, és

találkozni a flottával. Klinkenberg bizalmasan mondta: — Önnel szemben nem kell titkolódznom, Penrose kapitány. Az előbb

gyorsan áttekintettem a Kínai-tengert. Nem akarok tovább terhére lenni a

klipperflottának. A Tahar bej kapitánynak küldött üzenet is arra buzdít, hogy

leváljunk. Ehhez jogunk van. Ha'megjön a szél, Penrose kapitány, eltűnünk! Perceval Penrose megcsóválta a fejét: — Nem tenném, Klinkenberg kapitány! Ha együtt vagyok a többiekkel, az

nagyobb biztonságot jelent, mint ha egyedül hajóznék. Monostory Balázs elhárító mozdulatot tett:

— Sok esetben így van, most nem. Helyeslem Klinkenberg elhatározását.

Én is ezt tenném. Ő a tulajdonos, tehát utasíthat. Szívesen teszek eleget ennek

az utasításnak. — Természetesen ez most a hármunk titka, Penrose kapitány ! — mondta

nyomatékosan Klinkenberg. — Természetesen — bólintott Perceval. — Legalább árulja el, milyen

irányban akar haladni. Bármi történhet, legalább én tudjam, hol kell keresni a

Taitsingot. Klinkenberg elgondolkozott: — Két vonal áll előttem... Az egyik a luzoni partok közelsége ... le

Mindorónak és onnan tovább a Royal Charlotte-szirtekig, majd le

Natunának... A másik még rövidebb: elhaladni a Truro-szirtek mögött,

érinteni a Denger-szirteket, és onnan haladni lefelé Natunának. Micsoda

meglepetés lesz majd, ha ott találkozunk, mielőtt kifutnának a hajók a Szunda-

szorosba! Perceval meghajolt: — Köszönöm a bizalmát, Klinkenberg kapitány. Megőrzőm, mintha az én

titkom lenne. — Tudom, Penrose kapitány, önben aligha csalódhatunk. Kezet fogtak. Perceval és a két házigazda kilépett a fedélzetre. — Egy grogot még, Sir! — udvariaskodott Monostory. — Köszönöm, most már több időm nincsen. Crane Bumpus szólt le a

vezénylőfedélzetről: — A légsúlymérő erősen esik, Sir! — Lám csak — figyelt fel Perceval is — inkább legyünk csak a hajónkon!

Minden jót, uraim! Van Haaren lekiáltott az Ada csónakevezőseinek: — Készüljetek, a kapitány indul! Penrose már indult, hogy átlép a hullámvéden, és leereszkedik a giggbe,

amikor visszafordult: — Nem találkoztunk mi már valahol, bootsman? Van Haaren elhízott arcán semmi meglepetés nem látszott. Egykedvűen megvonta a vállát: — Nem emlékszem erre, uram. De tengerészek vagyunk, sok minden

megtörténhet. Még az is, hogy találkoztunk. De hol? — Ezt kérdem én is. — Nem emlékszem, uram; Perceval tisztelgett a sapkájával, feldobta a levegőbe: — Jó utat, Taitsing! — Jó utat, Ada!

Evezők csapódtak, a gigg eltávolodott a klippertől. A legteljesebb szélcsend volt. Mintha sima üvegen álltak volna a hajók. Bármerre tekintett a szem, csak a látóhatárt létta. Kivéve északnak, ahol

párába veszve ködlöttek Formoza hegyei. Az ernyedt vitorlák visszatükröződtek a vízről, mint maguk a hajók. Ha valaki kihajolt a tatnál, üvegként látta a vizet is. Benne a mozdulatlan

kormánylapátot, a hajótest ívét, az úszkáló halakat, cápákat, barrakudákat. Monostory elővette a kék kötésű Lloyd-hajókalauzt, mit mond a Dél-kínai-

tenger eme részéről. Olvasta: „ ... különösen a monszun idején errefelé a tenger soha nem pihen. Nagyok és erősek a hullámok még akkor is, ha véletlenül eláll a

szél, ami igen szeszélyes, más-más irányból fúj a legtöbb esetben. Szélcsend

azonban soha nincsen..." Összecsukta a kötetet. Megcsóválta a fejét. — Hát most van, az ördög vigye! Odafordult Van Haarenhez: — Készüljünk fel mégis, hogyha megjön a szél, akkor megjön a tánc

is. Van Haaren meghajolt: — Már régen várom a parancsot, uram. Nem szeretem a semmittevést. Hé,

Merbabu, többiek, ide hozzám! Lelkesen, jókedvűen adta ki parancsait. Tévedne talán, hogy nem a legrendesebb hajómesterek egyikét mondhatják

a magukénak? Mert nem lehet letagadni, Van Haaren igen ügyes,

szolgálatkész, kitűnően képzett hajómester volt. — Kérem, Mr. Bumpus — fordult az első tiszthez Monostory, aki közben

felment a kormányállásra —, kérem, ha bármilyen változást észlel a

légsúlymérőn, azonnal jelentse. Bumpus sovány arcán ezer ránc futott össze. — Akkor vagy percenként, vagy legalább ötpercenként jelenthetek,

Sir! Szünet nélkül esik. Nagy tánc lesz, uram, ha megengedi! Monostory körülnézett a vízen. Elöl az Ada pompás árnyéka tükröződött a vízen. Utána a Taitsing következett, változatlanul három hajóhosszal. Ugyancsak változatlanul kétszáz méterre lebegett a Cutty Sark, a

szókimondó Moodi kapitány hajója, és azon túl az Ariel. Monostory szeméhez emelte a távcsövet. Hat hajó látszott a távolban. Az

erős párázat megnehezítette, hogy eldöntse kilétüket. Egyben biztos volt. A

középen, beleolvadva égbe, tengerbe, szinte a semmiben lebegve, a Black

Prince fekete teste vált el a többiétől.

Vajon valóban úgy van minden, mint Penrose mondta? — tette fel

magának a kérdést. — Hudson hátraarcot fújna? Levette szemétől a távcsövet. Megtörölte izzadó homlokát. És mi lehet ott,

azon a hajón Gabriela Malatestával, akit az indulás óta nem látott? Egyre

többet gondolt az asszonyra, aki — ha sorsa, élete rendes kerékvágásban halad

— talán a felesége lehetett volna. — Tehát helyesli, Sir, az elhatározásomat, hogy letérjünk a Hong Kong-i

irányból? Klinkenberg állt a korlát mellé. — Természetesen helyeslem, uram. — Akkor az adott pillanatban letérünk — nevetett Klinkenberg. —

Egyszerűen tehermentesítjük a többieket. Ne legyünk gond a számukra! És ha

Lin mégis rájuk csap, az nem miattunk történik. De azért ne csapjon! Nem

kívánom. Ekkor gondolt Monostory Balázs először arra, mi történik Gabriela

Malatestával, ha Hudson „megtért", és ez a kalózok, vagyis Lin tudomására

jut. Még gondolatnak is hátborzongató volt. Mikor látja ismét Gabrielát, és

találkoznak-e még valaha? Hirtelen rossz sejtelmek kezdték gyötörni. — Rosszkedvű, Sir — jegyezte meg Klinkenberg. — Látja, velem most

madarat lehetne fogatni, olyan jó a kedvem a gondolatra, hogy itt hagyjuk

társainkat. Még szerencse, hogy egyetlen madarat nem látni! Kacagott. Monostory nem állta meg: ő is nevetni kezdett. — Jelentem, hogy a légsúlymérő elérte a veszélyes pontot! — hallatszott

mögöttük Bumpus száraz, kimért hangja. — Ha megengedik, felhívnám a

figyelmüket arra a foltra, ami egyre erősebben látszik. Bumpus, a derék tengerész, minden nagyobb megrendülés, nyugtalanság

nélkül mutatott nyugatnak, amerre a kínai partok vesztek el a

láthatatlanságban. A magasban, ha ugyan itt, a verőfényben, ahol a tenger és ég összeolvadt,

lehet magasságról beszélni, szürke folt látszott. Ilyen esetben, ha a légsúlymérő esik, a tenger és az ég tükörsima, de

ugyanakkor egy bizonyos irányban változást észlelni az égbolton — százat

egy ellen, hogy abból az irányból jön a vihar! Márpedig a kínai partoktól küldött vihar kemény legény! Valahol a Góbi-sivatagból indul el, felerősödik a kínai hegyekben,

síkságokon, ráhuppan a tengerre, és attól úgy megcsúszik, hogy nem áll meg a

Fülöp-szigetekig, a japán partokig. Vérbeli hurrikán lesz, s boldog az a hajós,

aki elkerüli a tájfun közepét, belső magját, amiből kikeveredni sokszor

lehetetlen.

Legutóbb Monostory Balázs (és boldogult társa, Péter) Singapore

kikötőjében ért meg egy kiadós szélvészt. Most — a Taitsing embereinek egybehangzó kijelentése szerint — hasonló

jóra volt kilátás. Monostory és Klinkenberg hosszasan szemlélték az eget, majd Klinkenberg

csak ennyit mondott: — Hát igen... nem lesz könnyű. De ott jön a szél, ami lehetővé teszi a

tisztességes szökést! — Nagyot nevetett. — Mi már, Sir — kacsintott

Monostoryra —, megértünk egy kiadós orkánt! Talán ezzel is megbirkózunk. Monostory felfigyelt, de előbb válaszolt Klinkenbergnek: — Megbirkózunk... Nézze csak, Mr. Bumpus, az Ariel jelez! Igen, az Arieiről jelzések jöttek, kézizászlókkal, mivel hiába húzták fel a

főárboc jelzőrúdjára a code-lobogókat, rongyként lógtak. A kézizászlókkal jelzéseket adó matróz a marsvitorla terebjén állt, és onnan

adta le Harding és Roggers utasításait. — Figyeljen, Mr. Bumpus. — Szolgálatára, uram, már régen figyelem! Majd szótagolva mondta, mint a jelzőzászlók kitűnő „fordítója", az Arieiről

küldött üzeneteket: Szél esetén irány a Pratas sziget déli csücske, onnan az Espirit- és Helen-

zátonyok és sziklák keleti vonala, majd lefelé Padarannak! Onnan kezdve

minden hajó szabadon haladhat a célja, London-dokk felé! Végül még egy jelzés: Arielt követni! Utasítást továbbadni! — Mondhatom, szép verseny! — morgott ezúttal Klinken-berg, aki

elköszönt a kormánytól. — Hát mi könnyítünk a barátainkon!... Helyesli, Sir? — A legteljesebb mértékben, Sir! Ekkor már látszott, hogy a többi hajón is megtették az előkészületeket. Az Ariel részben leengedte, részben feltekerte bram-, royal- és felső

marsvitorláit. Ugyanezt tette az Ada és a Cutty Sark is. Csak a nagy

keresztrudas vitorla maradt fenn, a hátsóárboc pányvavitorlája, egy könnyű

orrvitorla és az orr-sudár felső viharvitorlája. — Minden rést elzárni, raktárfedőket megerősíteni! Kabinablakok záróit

felcsavarni! Pattogtak a parancsok. Pedig még alig-alig látszott valami. De hurrikánt, tornádót, tájfunt vagy a meleg égövi ciklonok bármelyikének

látogatását a nyílt tengeren megérni — nem könnyű feladat. A Taitsingon minden lehetőt és lehetetlent megtettek a tájfun fogadására. A távcső elárulta, hogy hasonló munka folyik a távolban „kepesztő", egyre

erősebb párába vesző klippereken is.

Monostory elhatározta, hogy haditanácsot tart tisztjeivel. Érdekelte mindegyik véleménye, hiszen mindnyájan átestek már komoly

tengeri viharokon. Klinkenberg bezárkózott a kabinjába. A különös, furcsa ember, ez a

nagyszerű tengerész valósággal tüntetett azzal, hogy nem vesz részt a hajó

irányításában. — Ha kell, tanácsot adok, mivel a hajót talán jobban ismerem. De nem

irányítok! Ön a parancsnok, Sir, döntsön mindenről! Bumpus véleménye szerint a kínai part felől közeledő vihar nem lesz igazi

tájfun, csak amolyan fiókvihar. Ugyanezt állította Van Haaren is, aki még

hozzátette: — Megértem már egynéhányat Kína partjainál és a tengeren is, de ettől,

ami amott közeledik, nincs okunk félni! Turkovics Daniló? — Én azt tanultam, hogy a vihar vihar, és kár előre dönteni: nagy lesz-e

vagy kicsiny! Meg kell tenni minden óvintézkedést, ez a mi feladatunk! Mindenesetre a vihar ijesztő külsővel közeledett. De ez a külső nem tévesztett meg senkit: a hatalmas porfelhő, ami

előhírnökként az élen rohant, már messziről elárulta származását. — A teremtésit — morgott Monostory, amikor egyik óra a másik után

múlt, és a vihar még nem ért el a klipperekig — a teremtésit, hogy este vagy

éjjel szakad a bestia a nyakunkba ! Sajnos igaza lett. Az ellentétes kereszthullámok már jóval előbb megérkeztek. Ennél rosszabb, kínosabb hullámzás a hajót nem érheti. Szél nincs, a hullámok erősödnek, hol innen, hol más irányból verik a

hajót. És a hajó, a szélcsendben tehetetlen vitorlás, vergődik, rázkódik,

süllyed, zuhan, bukdácsol! — Elő a csáklyákat! Minden ember álljon a hullámvédeknél készenlétben! Félős volt ugyanis, hogy az a klipper, amelyik előbb kapja az első

széllökéseket, rásodródik a Taitsingra, esetleg a Taitsing valamelyik társára. Besötétedett. — Kérem, Mr. Bumpus, csak a jelzőlámpák égjenek, más lángot ne

égessenek! Monostory részéről ez igen helyes utasítás volt. Egyrészt mindenféle

felesleges fény csak elvakítja az embereket, másrészt a széllökésre lecsapódó,

levágódó lámpa nagy veszélyt okozhat. Este kilenc óra volt és vaksötét, amikor a kormányállásnál szünet nélkül

figyelő Bumpus odafordult a mellette álló Monostoryhoz. Arcukat halványan megvilágította az iránytű házikójának lámpása.

— Uram, megérkezett! Figyeljen csak!

Monostory figyelt. Khain Mai, a fakormányos megszólalt mögöttük: — Tájfun jönni! Előttük az Ada lámpái látszottak, mögöttük az Arielé. A Cutty Sark jóval

távolabb imbolygott. Az ellentétes hullámok elterelték a többi közeléből.

Monostory figyelt. Sötét volt. Vaksötét. A tenger ekkor már szurokfekete volt. Az ég ugyanígy. Messziről moraj hallatszott. Fokozódó, erősödő, tompa moraj. Arról vagy arrafelé haladt a tájfun, a gonosz vihar! Sóhajok hallatszottak, majd csattanások. Még nem volt itt, de már hallatszott a hullámhegyek robogása, a szél

sivítása, a villámok csattanása, az ég dübörgése. Az árbocok csúcsán, a keresztrudak végén kékes fények libbentek. Lángok, amik hol erre, hol amarra fordultak, eltűntek, előbukkantak. „Szent Elmo lángjai"; az annyi mesére, legendára, tévhitre, rejtelemre okot

adó lidérctüzek. Túltelítődött a tenger feletti levegő elektromossággal. Ez az elektromosság

vág ki a magasban levő fém- és fatárgyak végén. — Mindenki a helyén van? — kiáltott le Monostory. Szájról szájra jöttek a

válaszok: mindenki. Van Haaren feladata volt az előárboc és ezzel a hajóorr ellenőrzése,

figyelése, az ottani teendők végrehajtása. Turkovics Danilóra a főárboc és a fedélzet nagy része, a főfedélzetnek

nevezett hajórész jutott. Bumpus első tiszt volt az összekötő a parancsnok és a munkaközpontok

között. Mindenkiben élt a feszültség, a várakozás izgalma. Monostory vállára kéz nehezedett. Klinkenberg kapitány tért vissza. — Nem szeretném, ha félreértene — mondta. — Előfordulhat, hogy

szükség lehet rám. Akár matrózmunkára is. Egy tulajdonost erre is lehet

használni. Szaggatott parancsszavak hallatszottak a közeli hajókról is. — Várják a vihart — intett Monostory a bukdácsoló lámpa fények felé. Klinkenberg ezúttal mosoly nélkül mondta: — Alighanem itt van már. Mindenesetre a legokosabbnak azt tartanám, ha

bevonatna minden vitorlát. Az első rohamok kemények. Utána pedig húzasson

fel egynéhány viharvitorlát, hogy kikerüljünk a hajók szomszédságából. És

akkor, ha a vihar is úgy engedi, hajrá Luzonnak! Alig látták egymást. Inkább árnyék, valószínűtlen folt volt mindenki, ha

közel került valakihez. A sötétség teljes lett. Mély és tapintható, mint valami tárgy. Éppen ezért nem volt abban semmi különös, amikor Monostory

megjegyezte: — Minden kívánsága szerint történt, uram, máris intézkedtem. Klinkenberg morgott valamit, elismerően. Mintha röstellte volna magát,

hogy nem látja, mi is van az árbocokon. De hogyan is látta volna?! Füst szállt el a kormánylámpa és a tájoló házikójának fényében? Sűrű, sárgás, feketés füst? Nem akadt senki, akit ne fogott volna el a köhögés. Nem füst volt, hanem a tájfunt megelőző porfelhő, amely olykor sok-sok

száz kilométeren át — ha az orkánt a szárazföld szüli — rohan a tájfun előtt. — Kapaszkodni, captain! Lenni tájfun itt! Ezt Khan Mai főkormányos

kiáltotta. Monostory sem volt rest, továbbordította: - Ka-pasz-kod-niiiii! Rettenetes, ijesztő csapást kapott a hajó. Az ősi kínaiak nem ok nélkül ábrázolják a tájfunt felduzzadt, tüzet és

lángot okádó sokfejű sárkánynak. Hozzá még nem is fiatal, hanem ezernyi

ráncot viselő, elvénült képű, nagyon-nagyon gonosz tekintetű sárkánynak. A szívóűr, ami a porral együtt kengyelfutóként a vihar előtt rohan, minden

tárgyat, legyen az ház, fa, sziget vagy hajó, előbb valósággal visszaránt,

azután — amikor maga a vihar éri el célját — a megtántorodott valamit jól

fejbe kólintja. Persze ez a „fejbe kólintás" jelképes, a valóságban az ütés ereje igen nagy,

a fa gyökerestül kicsavarodik, a ház eltűnik a helyéről, a szigetet elborítja a

szökőár, és sok" esetben a ház sorsára jut. A hajók bámulatos módon többet

bírnak, mint a szilárdabb talajon álló emberi alkotások. A hajókat, ha „jó szögből" éri a bevezető roham, néha sok száz méterre

előbbre löki az ütés, és ezzel — az első menet sikerült. A hajó épségben

maradt. Ez történt a Taitsinggál. Kavargó, fortyogó víztömeg vette körül hajósainkat. Kapaszkodni kellett, és mindenki kapaszkodott. A Taitsing játékszerként megfordult maga körül, beletúrt a hullámokba,

fedélzetét elborította a víz.

Az árbocok ekkor tették le az erőpróba vizsgáját. Meghajoltak, mint a

piszkafa, recsegtek, ropogtak, csikorogtak. De a helyükön maradtak. Ezt egyszerűen abból lehetett megtudni, hogy egyiküknek fejére sem esett

árboc vagy keresztrúd. A Taitsing forgott, forgott, mint a pörgettyű. Ezt a forgást — bármennyire

is kétségbeejtő és veszélyes volt — mindenki jó szívvel fogadta a klipperen.

Ebből már sejthették, hogy inkább a szélén foroghatnak, semmint a

központban, ahol a forgás helyett a legtöbb, esetben inkább félelmetes

sodródás az uralkodó. A helyzetet megnehezítette az esti sötétség. Ha időnként egy-egy villám nem gyújt lámpást, semmit nem láthattak

volna. De villámok szaladtak fel sustorogva az égre, s akár a rakéta (óriások

rettentő nagy rakétája), szétrobbantak. Ilyenkor nappali világosság támadt. Zuhogott az eső. Klinkenberg, Monostory és a közéjük keveredett, tehetetlen Bumpus a

kormányhoz ugrott. A hajó elvesztette kormányozhatóságát. A két kormányos, Khan Mai és Ah King egyszerűen, eltűnt a helyéről. A két kapitány és az első tiszt teljes erőből, kétségbeesetten ráfeküdt a kerékre.

Ahogy a hajósok mondani szokták: a kerék teljesen leforgott, a kormánylapát valahol

a hajó tatja alatt, a tőkéhez fordulva helyezkedhetett el. Ebben a helyzetben a Taitsing nem ért többet, mint a széltől, hullámtól

tovaragadott fadarab. És ebben az állapotban egy teherrel megrakott hajó sokáig nem maradhat. Ha

ugyanis a kormány működik — bármennyire hihetetlen —, akkor a vitorlák nélküli

hajó bizonyos mértékig irányítható is, vagy legalább együtt futhat az orkánnal. Ebben

az esetben a hajótest pótolja némileg a vitorlát. Ezért ugrott Klinkenberg, Monostory, Bumpus a kormányhoz, és igyekeztek azt a

megfelelő helyzetbe visszaforgatni. Ilyen esetben — ha az irányítóponton túlszaladt a

kerék — vagy nem bírják visszaforgatni a kereket, vagy leszakad a tengelylánc,

esetleg magában a kerékdobban történik törés, s csak a legritkább esetben oldható

meg a nagy feladat. Ha nem sikerül, a hajó előbb-utóbb tehetetlen játékszere lesz a ciklonnak. Meg kellett oldani! És amíg a kerék lassú visszaforgatásával küszködtek, egy hosszú, kiadós, nappali

fényességet adó villámnál kétségbeejtő látvány tárult a szemük elé. Közvetlenül előttük, alig néhány méterre a hajó orra előtt, keresztbe állva,

megdőlve bukdácsolt a hullámokon a Cutty Sark! Láthatólag ugyanolyan tehetetlenül, mint a Taitsing. Klinkenberg behunyta a szemét, hogy ne lássa a két hajó összecsapását. Mert minden emberi számítás szerint ennek kellett bekövetkeznie.

„Hát erre nem számítottunk" — nyögte magában Monostory, és átvillant az

agyán: hogyan lehet itt menteni ? Bumpus akkorát kiáltott, hogy még a vihar tombolásában is hallani lehetett: — Vigyázz, elöl hajó! Még nagyobb erővel feküdtek a kormánykerékre, bízva annak erejében s

bízva gyakorlott kezükben. Mind a hárman érezték: enged a kormány. Előbb

egy, majd két fokot visszatekeredett a kerék. — Hajrá, még jobban! — bőgte Klinknberg. — Szorítsd! A klipper

annyira megdőlt, hogy a felfordulást is várni lehetett. Elképedve meredtek maguk elé. Az újabb és újabb villámok fényénél megdöbbenve keresték a Cutty

Sarkot. Egy vagy két perccel előbb még keresztezte az útjukat, de most már sehol

nem látták. Csak a szakadó eső szörnyű függönye, a sárgásszürke, fekete hullámok

egymásra torlódó hegyei, a Taitsing agyonázott, hullámoktól, esőtől mosott

ferde fedélzete tárult eléjük a villámok cikázása közben. Egymás után, sorozatban, fület hasító csattanások hallatszottak, kénes szag

támadt, sőt füst is. Igen közel, talán éppen a Cutty Sark testébe vágódtak le a

villámok. És ebben a pokolban, amikor mást nem lehetett tenni, mint

belekapaszkodni a kerékbe vagy az árbocok alsó kötéltartóiba, a bikákba, a

raktárfedő ponyvák köteleibe vagy a hullámvédeknél lerögzített

árbocmerevítőkbe, a villámok fényénél felbukkant két fej és két test a

felépítmény tetejéről. Khan Mai és Ah King bukkant elő, akiket elsodort helyükről az orkán, s

most — megmagyarázhatatlanul — előbukkantak. Percekkel később már a kormánynál álltak. Mindenkiről csurgott a víz, akár a hajó fedélzetén. De hová lett a Cutty Sark? -- Kérem, Mr. Bumpus — üvöltötte a tiszt fülébe Monostory — másszon

végig a fedélzeten, és tudja meg, élnek-e az embereink, és mit láttak. Ha lehet,

húzássá fel a két kisebb orrvitorlát viharvitorlának. Bumpus visszakiáltott: — Parancsára! Két hatalmas villámlás! Két elképesztően hatalmas csattanás! A víz valósággal forrt körülöttük.

— Figyelj! — harsogta a kormányosok fülébe Monostory. — Figyelj! Ha

intek, vagy meglöklek, a kormányt vesd ki, ha beleszakadsz, akkor is két

vonással! Steuerbord! Khan Mai és Ah King bólintott: — Stejebold!. .. Lenni stejebold! Ah King arcán, homlokán csurgott a vér. Az eső mosta, verte, de a vér

mégis folyt. Ki ért rá most törődni a sebesülésével vagy más ember bajával? Ezúttal is életről-nalálról volt szó. — Figyelj! Monostory a karfába kapaszkodott, és meredten figyelt, hogy talán a

villámok fényénél meglátja az orrvitorlák felhúzását. Átlagszélnél annyit se ért

volna a jelentéktelen nagyságú viharorrvitorla, mint két zsebkendő. Most annál többet. Ha a két orrvitorla nem szakad le, a helyén marad, és elbírja a szél lökéseit,

akkor a klipper kormányozhatóvá válik. Nem sodródnak a vihar centruma felé, sőt ügyes manőverrel, figyelemmel

a Taitsing kitűnő stabilitására, kormányozhatóságára, talán távolodhatnak is a

tájfun széfről, ami csak elmondva jelent kevesebbet a „viharmagnál",

valójában maga a pokol tombol itt is, összes ördögeivel, boszorkáival. Monostory felsóhajtott. Meglátta a két orrvitorlát, előbb összetekeredve,

majd hirtelen kifeszülve. — Vesd ki a kormányt! Vesd ki, a vakapád! Hárman — mert Klinkenberg állt be kormányos matróznak — feküdtek rá

a kerékre. A hajó testén remegés futott végig. Mint a paripa, amelyik előbb

ágaskodik, toporzékol, mielőtt futásnak indulna, az történt a Taitsinggal is. A klipper is felágaskodott. Megrázta magát, zúdulva rohant a fedélzeten

végig a víz. A két „zsebkendő" pillanatok alatt csodát tett. Bőgött a tájfun. Vaksötét volt, csak a villámok hoztak vigasztaló fényt a

vigasztalan tombolásba, És a Taitsing mégis arra haladt, amerre irányították. Férfiak álltak a kormánynál, az árbocoknál, a fedélzeten. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy Monostoryra meglepetésként

hatott, amikor egy hosszúkás árnyék motoszkálását vélte maga előtt látni, és

egy hang a fülébe ordította : — Minden rendben, uram! Viharvitorlák a helyükön! Emberek

élnek! Szolgálatára, uram! Crane Bumpus volt, az első tiszt, aki se a torkát, se az izmait nem kímélte,

hogy végrehajtsa a parancsnok rendelkezését.

De hová tűnt a Cutty Sark és a többi klipper? Monostory Balázs kapitány végigtörölte az arcát. Gépiesen tette, hiszen a

következő pillanatban újból elborította az eső, a fel vágódó hullámok

tajtékzuhataga. Tudta, hogy nehéz éjszakájuk lesz.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

A Fekete Pirátok. — Fokozni a sebességet! — A közömbös hollandus. — Áttörni

a dzsunkákon! — A hullámot nem kerülheted el! — „Szeráng tuán lenni beteg!" —

Van Haaren fenyeget. — Monostory kitörési és támadási terve. — A cselekvés nagy

pillanata. — Ég a vezérdzsunka. — Nyugodtabb vízen

A dzsunkákat reggel vették észre, pontosan öt óra harmincöt perckor,

amikor eltűnt már a pára, és ragyogni kezdett a tenger. Mata Hari, a Nap Szeme volt természetesen az, aki a főárboc második

terebjéről jelentette megfigyelését. Előbb Turkovics mászott fel a terebre, majd amikor egyezett a

megállapítása Mata Mariéval, felébresztette a parancsnokot. — Útirányunkkal párhuzamosan, dél-délnyugatnak haladnak. Signor

capitano, óhajtja megnézni őket? Monostory felkapta a nadrágot, a megszokott reggeli szalma papucsot, és

felment a fedélzetre. Reggel volt, alig valamivel a trópusi napfelkelte előtt. A tájfun messzire járhatott. Az orkán északkeletnek kanyarodott, ők

délnek, és végre eltávolodtak szorításából. A hullámok azért kiadósak maradtak. A szél — nem túl erősen, sőt időnként gyengén — keletről jött, és hol

sebesebben, hol valósággal döcögve hajtotta a klippert délnek, a vágyva

vágyott Szunda-szoros irányába. A harmadik nap telt el azóta, hogy elváltak a klipperflottától. Az alkonyati megfigyelés szerint most, reggelre kellett elérniük a Royal

Charlotte-szirteket, Borneo magasságában. Az Egyenlítő közelében jártak tehát, ahol hirtelen tűnik el a nappal, és

ugyanolyan hirtelen bukkan elő a reggel. A reggel éppen most készült az ébredésre. Az árbocok felett, olykor levágva a kormány mögé, két fregattmadár

körözött. Két napja, még a tájfun alatt csatlakoztak a hajóhoz, és követték

szorgalmasan. Időnként rikoltoztak, mint akik véleményt mondanak, és

követelik a jussukat. A színes ember, különösen a maláj, nem érzelgős. Megszokta, hogy a

meleg égöv alatt sok az állat, és ezek az állatok bőséges élelmet kapnak a

természettől. De a fregattmadár más. Ő a tengerészek madara. És legyen az a tengerész fehér vagy színes, kínai

vagy indiai, javai vagy arab hajós — a fregattmadárra tisztelettel tekint.

A Taitsing felett repülő vagy kiterjesztett szárnnyal sikló két fregattmadár

egy pár volt. Káva Manuk, a szakács-tengerész, aki egyben javasember is, úgy

nyilatkozott, hogy ennél nagyobb öröm, szerencse nem érheti a hajót. — Hidd el, tuán — mondta Káva Manuk a kapitánynak —, most már baj

nem érhet minket. Káva Manuk tudja, így van, mióta a világ világ, és így is

lesz. Hinni Káva Manuk-nak, tuán! Ha velünk van a pirán, mert mi így hívjuk,

pirán, ha velünk van, baj nem érhet minket. Így azután mindenki még nagyobb szeretettel nézett a kiadós nagyságú,

pompásan repülő, percekig rebbenés nélkül sikló és köröző madarakra.

Valóban egy pár volt a két pirán. A hím sötét testű, majdnem feketebarna, a

tojó viláosabb, néhol fehéres, alulról, a fedélzetről nézve olykor fehér. Úgy

követték a hajót, mintha hozzá tartoztak volna. Talán éppen Káva Manuk megállapítása és az ismert fregattmadár-elmélet

miatt egy kicsit mindenki elbízta magát. Monostory felmászott a hágószálakon a marsvitorla terebjére, majd tovább

onnan a felső, bramvitorla terebjére. Elővette távcsövét, és a jelzett irányba kémlelt. — Nézni, tuán, ott, ott! — mutatott arrafelé Mata Hari. — Lenni dzsunkák,

sokan! Először a távcsőben sem látott semmit. — Pokolian jó a szemed, Mata Hari! — állapította meg. Hosszabb figyelés

után végre kivette a kínai vitorlásokat. Libasorban haladtak, éppen úgy,

mint néhány napja a bálnák. Délnek tartottak, valóban. Turkovics újból feljött a terebre, így hárman szorongtak a viszonylag kis

helyen. — Mit gondol, signor capitano? Összenéztek. Monostory kis szünet után válaszolt csak: — Azt gondolom, hogy a Fekete Pirátok haladnak amott! — Tehát? — Tehát nem tehetünk mást, mint kitérünk előlük! Turkovics megvakarta

a feje búbját. — Gondolom, már eddig is vesztettünk az időből, ez újabb

veszteséget jelent! — Mindegy, ha beléjük szaladunk, többet veszíthetünk! — Signor capitano, és ha békés kereskedőhajók? Hiszen errefelé is járhat

elég sok dzsunka! Monostory összenyomta a több részből álló távcsövet. — Az óvatosság nem árt! Turkovics az égre mutatott: — És azok?

A fregattmadarakat értette. Nyugodtan, olykor-olykor nagyot rikkantva

szálltak a hajó felett, sárga szemükkel vizsgálva, hogy mit dobnak a hajóról a

tengerbe. Monostory megvonta a vállát: — Tegyük azt, ami a helyes! Nem a madár a klipper parancsnoka! Elköszönt a terebről. Előbb kiadta az utasítást: Mata Hari figyel, ha a

távolság egy óra múlva sem csökken, vagy ha közelednek a dzsunkák, és

láthatólag keresztezni akarják a klipper útját, azonnal jelenti! — Te, Daniló, itt maradsz. Majd utasítom Van Haarent, vegye át a

fedélzetet. Bármit észleltek, lejössz és közlöd! — Parancsára, signor capitano! Kilendítette magát a terebpallóról, lemászott a hágószálakon. Hirtelen elfogta a nyugtalanság. Egy pillanatig sem kételkedett, hogy Lin és kalózflottája halad arrafelé. Azt sem tartotta lehetetlennek, hogy — mivel a klipper a dzsunkáktól keletre

haladt — már régen észrevették őket A kínaiak szeme kitűnő, híres figyelők, hát még a kalózok, akik életük javát

azzal töltik, hogy figyelnek. És mint mindig, ezúttal is volt min töprengenie. Hogyan kerültek ennyire délre

Linék? Talán éppen a véletlen, a gúnyos véletlen okozta, hogy idehozta őket?

Nem kétséges, hogy a tájfun sodorhatta délre a Fekete Pirátokat, de az is lehet, hogy tudomást szereztek a Hong Kong-i flotta mozdulatairól, és hogy elkerüljék

— egyben pedig mégis találkozzanak a klipperekkel — délre, a Natuna- és

Anambas-szigeteknek haladtak. Lin volt annyira jó és ügyes tengerész, hogy tudja: menynyi idő kell a

klippereknek, míg elérik a Dél-kínai-tenger összeszűkült csücskét. Arról nem is beszélve, hogy a tengeri kalózok hírszolgálata kitűnőnek

bizonyult. Helyesen mondta Klinkenberg a napokban, hogy a Fekete Pirátok

cinkosai, jelentői között talán még a cápák is ott vannak. -- Gondolja, Sir, hogy ez a két fregattmadár is Lin megfigyelője? —

mosolygott Monostory, amikor közölte Klinkenberggel a megfigyelés eredményét.

Klinkenberg nevetett: — Esküszöm, nem tartanám lehetetlennek! — Tehát? Klinkenberg beletúrt a szakállába. Derűsen mosolygott: — Esküszöm, vagyok még mindig annyira haditengerész, hogy azt

mondanám: gyerünk a fickók elé, és nézzünk egymás szemébe! Vagyis: essünk át

a nagy találkozáson! Ezt tenném a legszívesebben. Monostory felnevetett. Eszébe jutott élete egyik legcsodásabb élménye, az

Implacabile és őfelsége az osztrák császár hadikorvettjának tengeri csatája

Pezsgett a vére a gondolatra, hogy ilyesmit újból átélhet. Ösztönösen végignéztek a hajón. Mint a haditengerészek mondani szokták: kötéltől kötélig minden rendben

van. A tájfun jelentéktelen hibákat okozott, máris kijavítottak mindent. Vitorlák, kötelek pompásan feszültek, a két ágyú élesre töltve arra várt,

hogy kinyitják előttük a zárótáblákat, és tüzelhetnek. A fegyverek a főárboc

előtt voltak készenlétbe helyezve. — Gondolom, mégis kerüljük el őket — mondta ki a végső szentenciát

Klinkenberg. Monostory ránézett a térképre. Előbb-utóbb, még a mai napon, elérik a Royal Charlotte-szirteket. A

borneói part Labuan előtt tele van szirtekkel, sziklákkal, veszélyes, térképen

még nem feltüntetett hajótemetővel. Pillanatnyilag a Taitsing helyzete, ha valóban a pirátok haladtak arrafelé,

nem volt szerencsésnek mondható. — Veszíteni egy órát sem szeretnék! — mondta jelentősen Klinkenberg.

— Képzelje el, semmit nem tudunk a többi hajóról! A legjobb esetben az első

hírt holnap este vagy holnapután reggel kaphatjuk Anambas világítótornyából.

Addig találgathatunk: megtartottuk-e elsőbbségünket vagy sem. Tehát —

tartani kell az irányt! Gondolom, fokozzuk talán a sebességünket. Mit gondol,

Sir? A szél keleti volt, hol erős, hol gyenge. A tájfuntól kanyarodhatott vissza, a

tájfuntól, amely már valahol Japán felett száguldhatott. — Fokozhatjuk. Legfeljebb annak a veszélynek tesszük ki magunkat, hogy

a hirtelen szélrohamok pusztítást okoznak a vitorlákban. — Mindegy. Próba szerencse. Húzássá fel az oldalvitorlákat! — Ahogy gondolja, Sir! A Tailsing sebessége fokozódott. Fokozódott, és az árboc mégis

ilyesféléket jelentett: — Dzsunkák egy vonalban!... Dzsunkák nem távolodnak!... Dzsunkák

sebessége változatlan! Hogyan volt ez lehetséges? — Ha Linék azok, akkor ördögük van! — dühöngött a tereben, izzó

napban, szörnyű hőségben Turkovics hajómester. Végül már látni lehetett a fedélzetről is a dzsunkákat. Mindenki a

dzsunkákat figyelte. Egyedül Van Haaren nem zökkent ki közömbösségéből, egyforma

kedvéből.

— Hát nem érdekli, hogy levágják vagy sem a fejünket? — szólt hozzá

bosszankodva Monostory, amikor látta, milyen egykedvűen néz a dzsunkák

felé a hollandus. Legyintett: — Uram, én hajómester vagyok, ön a kapitány. Azt teszem, amit

parancsolnak. Gondolom, a klipper gyorsabb, mint a dzsunka. Tehát

nincsen okunk aggódni. Való igaz: a klipper gyorsabb volt, mint a dzsunka. A világ leggyorsabb

vitorlása volt. Az elmélet szerint a Taitsing-nak játszva maga mögött kellett

hagynia a világ minden létező dzsunkáját. Linék mégis közeledtek. A Labuan és a Royal Charlotte-szirtek közötti bizonytalan szakasz miatt a

Taitsing klipper sokkal elnyújtottabb szögben, tehát az átfogó hosszabb

pályáján haladt a Natuna-szigetek felé. A dzsunkák a rövidebb úton. Amikor észrevették, hogy a partokat mindenképpen el kell kerülniük, mást

már nem tehettek volna, mint azt, hogy visszafordulnak. — Visszafordulni, Sir? Ebben az esetben az abszolút előnyt

elveszítjük. Klinkenberg megrázta a fejét: — Nem, nem tudnám elviselni! Hanem nézzük csak, mit tegyünk! Fürgén, ruganyosán, akár a gumilabda, felmászott a főárboc alsó,

marsterebjére. Kitűnő rálátása volt innen a dzsunkákra. Pontosan látszott mindegyik.

Elképesztő sokan: huszonnégyen voltak! Huszonnégy dzsunka és egy klipper. — Sok — morogta Klinkenberg, amikor lejött. — De haditengerészek

vagyunk! Tehát — mit tenne ön, ha az a rendelkezés, hogy át kell törnie a

dzsunkák sorát? Mit tenne? Monostory gondolkodás nélkül felelte: — Áttörném! Igyekeznék közel sodródni, szűkíteni a kettőnk közötti

szöget, és adott időben, váratlanul, a leggyengébb ponton áttörni a dzsunkák

sorát! Ebben az esetben nincs az a dzsunka, amelyik teljes hátszélben —

mert ezt érnénk el — a nyomunkba eredhetne. Klinkenberg helyeselt: — Nagyon jó, Sir! Tehát — tegyük! Áttörni a dzsunkákon, nincsen más

lehetőségünk. Nézzünk a fickó szemébe, sőt ijesszünk rá! Ha a klipperen trombiták lettek volna vagy dobok, megszólalnak. Így mindössze annyi történt, hogy Monostory hívatta Turkovicsot. — Nézd, Daniló barátom, kutyaszorítóba kerültünk. Nincs más

lehetőség, mint átvágjuk magunkat a dzsunkákon. Ha valóban a pirátok, akkor

beléjük puskázunk.

Turkovics arca ragyogni kezdett: — Signor capitano, végre használhatjuk a fazekakat! Ezzel lekapta

fejkendőjét, amit dalmata szokás szerint Ázsia tengerein is viselt,

meglengette: — Ennél jobbat nem közölhetett volna velem! Monostory megveregette a

régi barát, a Novara hadifregatt szökevényének a vállát: — Most megmutathatod, mit tudsz még abból az időből, amikor az

Implacabile fedélzetén éltünk. Kit tanítottál ki bombadobásra? — A Herceget és Simbát. Ők a legfiatalabbak, erősek, ügyesek. A

többi, ha nincs a vitorláknál, fegyvert kap. Monostory elnézett a távolba. Részben Klinkenbergnek részben

Turkovicsnak és az akkor odaérkező Bumpusnak mondta: — Körülbelül délután három óra tájban érhetünk a dzsunkákhoz.

A tervem a következő: a közeledés szögét lassan, feltűnés nélkül szűkítjük..

Ha megtartják formációjukat, és továbbhaladnak, miként most, akkor

igyekszünk teljesen a közelükbe kerülni. Feltehető, ha meglátják

közeledésünket, szétszórják hajóikat, hogy átkarolhassanak minket. Ekkor

irány a dzsunkák, és jöjjön az áttörés! — Helyes — bólintott Klinkenberg, majd Bumpushoz fordult: —

Nos, Mr. Bumpus, régi fegyvertársam a flottából, mit szól hozzá? — Jónak találom, Sir. Az ilyesmit Nelson-formációnak nevezzük, és

igen hasznos valami. Monostory még hozzátette: — Megtörténhet, hogy a pirátok kezdeményeznek. Akkor megtesszük a

szükséges húzást. Most az a legfontosabb, hogy feltűnés nélkül a

közelükbe kerüljünk. Ártatlan képpel, tehát távolról semmit se lássanak meg.

Legfeljebb törik a fejüket, miért közeledik a klipper. Végeztem. Összenéztek. Mosolyogtak. Mind a négyén szagoltak már puskaport, mind

a négyen katonák voltak, haditengerészek Akkor vették észre, hogy Van

Haaren hiányzott a tanácskozásból. Van Haaren a hajóorrban tartózkodott, a horgonyfelhúzó csörlőn kuporgott. Egy kötéldarabbal bíbelődött. — Ez még álmában is kötelet fonogat — mondta megvető-en Turkovics.

— Az előbb mondta éppen, hogy fegyvert nem vesz a kezébe, mert tiltja a

vallása. Hát ne vegyen! Majd ha kupán vágjak, másként beszél! Szétoszlottak. Monostory felment a kormányosokhoz. Ezúttal kedvelt embere, Mao

Ta-ko és Rimau állt a kormánynál. Monostory elmutatott a távolba, a

dzsunkák felé: — Mao Ta-ko, kedvedre lenne, ha megtámadnánk őket?

A kínai vigyorgott: — Lenni rossz emberek, pusztítani falut, hajót. De lenni bátrak, ügyesek! — Mi is azok vagyunk. Ismered master Klinkit. — Mao ismerni. Mao tudni, master Klinki lenni bátor, mint a sárkány! Rimau vigyorgott. Elismerően hozzátette: — Master Klinki lenni Rimau, igazi Rimau! — Mondd, Mao Ta-ko — folytatta Monostory, a kínai hajóshoz fordulva

— te is úgy látod, hogy a Fekete Pirátok dzsunkái haladnak ott? Mao Ta-ko legyintett: — Lenni kalózok, master captain. Árboc magas lenni, gyékény

magas lenni — kalóz. Árboc alacsony lenni, gyékény széles lenni —

kereskedő. Árboc igen alacsony lenni, gyékény igen széles — lenni mandarin

díszdzsunka. Monostory elismerően mosolygott: — Köszönöm, jól tudod. Hát akkor, Mao, addig is, amíg ti vagytok

Rimauval a kormánynál, figyeljetek. Bármit mondok, vagy mond

Bumpus tuán, úgy legyen! — Lenni úgy, master captain! A Taitsing lassú szögben — legalábbis úgy tűnt — keresztezni készült az

elöl haladó dzsunkát. Sőt egyre inkább azt a látszatot keltette, hogy a klipper

célja nem más, mint eléje vágni a dzsunkának. Feltehető, hogy a pirátok örömmel figyelték a Taitsing naiv manőverét. Vajon Lin, ha ő vezényelte flottáját, elhihette-e, hogy akár Klinkenberg,

akár Tahar bej így irányítja a hajóját? Vagy arra következtetett, hogy a klipper parancsnokai nem ismerték fel a

dzsunkák hovatartozását? Nehéz az ilyesmit eldönteni. Az ember, legyen bármilyen nemzetbeli

tengeri vagy szárazföldi hadvezér, hajlamos elfogadni a könnyebb megoldást, és

hinni a pillanatnyi látványnak. Mintha ez történt volna Linnel is, vagy távollétében helyettesével. A kínaiak kitűnő matematikusok, még akkor is, ha a múlt idők kalózai közé

tartoznak. Könnyen kiszámíthatták, hogy a Taitsing mikor ér az éldzsunkához, ha betartja eddig észlelt sebességét, irányát.

Ezt a számítást — szórakozásból — Monostory is megtette. Pontosan délután három órakor — vélte. Annál jobban örült, hogy látta: Lin

vagy legalábbis a pirátok belemennek a csapdába. Az élhajó közelében

felvonultattak még három nagyobb, megtermett dzsunkát. Monostory számolt: „öt... tizenkettő ... húsz ... huszonnégy ... huszonnyolc hajó!... Valahonnan a

távolból, a párázatból előke-került még négy dzsunka ... Talán nem is a párázátból

bukkantak elő, hanem egyik a másikat fedte. A teremtésit, huszonnyolc hajó!

Kicsit sok a jóból!" De igazi meghökkenést mégsem érzett. Bízott önmagában, bízott Klinkenbergben. És bízott az emberekben, nagyon bízott. Bekövetkezett tehát az, amit szerettek volna elkerülni: a Taitsing találkozását a

pirátok flottájával. „Mindegy — gondolta —, ezen változtatni nem lehet, nézzünk

szembe az ördöggel, ha már itt van az ördög!" És halkan mondta: — ... ha nem csalódom ... A szívénél szorítást érzett. Porkoláb Péter! Eddig még — és hozzá hány

esetben - minden puskaporos kalandnál együtt harcoltak, együtt küzdöttek, egyik

a másikat segítette, féltően, vigyázva a másikra ... Most már Péter, a jó harcos, a vitéz dunai sajkás, hiányzik... És ha volt valaki, aki némi vigasztalást jelentett, az

Turkovics Daniló volt, a zenggi dalmata, maga is kalózok leszármazottja. Nem

csalódott benne. Pontosan az maradt, akinek megismerte egy évtizeddel ezelőtt: pompás tengerész és jó barát, amilyen Porkoláb is volt.

Ott állt elöl, a főárboc tövében, s ha nem akadt dolog a vitorláknál vagy más

feladat a köteleknél vagy a keresztrudakon, akkor Turkovics Daniló nem mozdult el a fegyverállvány és a mellette elhelyezett kosár mellől, ahol nagy gonddal

gyártott „fazekai" pihentek. Ha valahogy találkozott a szemük, a kapitányé és az első hajómesteré, akkor

Monostory jó szívvel mosolygott vissza. Tudta, hogy ott van egy ember, aki hozzá tartozik, akárcsak Porkoláb Péter, és

a legteljesebb mértékben megbízhat benne Ugyanakkor most először, de nagyon erősen hatottá át annak a tudata: azok

hajóznak arra, akik Porkoláb Péter pusztulását okozták! Igen. a Fekete Pirátok, veszedelmei minden rendű és rangú embernek,

szegénynek, gazdagnak egyaránt. Összeszorította öklét. Rátámaszkodott a karfára. Előrehajolt. Egymás mögött, hosszúra nyúlt libasorban haladtak a kalózhajók. Aki vezette őket, vagy szerencsés, vagy ügyes ember volt. A szél is, a közeli partok veszedelmei, az elöl leselkedő zátonyok,

sziklaszigetek bárkit arra kényszerítettek volna, hogy a Taitsing útvonalát

kövesse. Más lehetőség nem akadt. És ez nem annyira Lin ügyességét, okosságát dicsérte, mint inkább a

szerencséjét. — Kérem a távcsövet! A göndör hajú kabinboy, Simba állt a kapitány szolgálatára. Monostory egyenként végignézte a dzsunkákat.

Most már — a távcső segítségével — egytől egyig kitűnően látszottak. Mindegyik előárbocán ott lengett a félholdas fekete lobogó. — Nem szégyenlik kilétüket — dörmögte. — De hol a vezérhajó?! Az első találkozás alkalmával elég jól megfigyelte a pirátok dzsunkáit.

Nagyok, de mégis könnyűek, mozgékonyak voltak. Messziről elárulták azt is,

hogy nem teherszállításra épültek, a gyorsaság volt a fő cél. Azóta jobban belemerült a „dzsunkatanulmányokba", és rájött arra, hogy a

dzsunka, megfelelő építés mellett, éppen olyan gyors és könnyen kezelhető hajó,

mint a legjobb európai vagy amerikai hajó. Merő tévhit — és ennek okozói a

lomha áruszállító dzsunkák ezrei —, hogy a kínaiak ősi, népszerű tengeri

közlekedési alkalmatosságai lassúak, döcögő ócskaságok. Az a fekete koreai dzsunka, amin fogoly volt, valóban a lomha tengeri szörnyek közé tartozott, de

azok ott — vizsgálgatta a kalózhajókat —, szabályos dzsunkaépítésük és

gyékényvitorláik ellenére is, pompás, fürge hajók! Hiba lett volna nem elismerni kiválóságukat és előnyeiket.

A vezérzászlót, amit múltkorában Lin hajóján látott, sehol sem tudta

felfedezni. A huszonnyolcból legalább tíz-tizenkettő volt olyan nagyságú és építésű, mint az a dzsunka, amit a kalózok vezér ha jójának ismert meg.

— Nos, Sir! közeledünk? Levette szeméről a távcsövet, összetolta. Átadta Simbának: — Tedd az állványra. Klinkenberg szólt fel: — Mi újság? — Közeledünk, Sir. A táncra délután kerül sor! Klinkenberg nevetett: — Szeretnék már részese lenni a táncnak! Tudja, Sir, az a fajta ember vagyok,

aki az ilyesmibe azonnal belevágna. Ha ugrani kell, hát ugorjunk, de máris! ... Erre is sor került. Van egy kitűnő tengerészmondás, igy hangzik: „A hullámot nem kerülheted

el!" Ha kalózhajók felé haladsz, s azok nem térnek le az útról, összetalálkozol

velük. Monostory nyugodtan állt a helyén. A dzsunkákon most már pontosan látszott minden, ember, tárgy,

hajóalkatrészek. Változatlanul lengtek az előárbocokon a félholdas fekete lobogók. Ők is voltak olyan pompás, gyakorlott álcázók, mint a klipper emberei. Nem

látszott semmi különös, semmi feltűnő. Néhány ember ült a megszokott helyen,

vagy állt a kormánynál, rátámaszkodva a hatalmas, majd a főárbocig előrenyúló kormányrúdra.

Mivel a szél egyenletesnek volt mondható, különösebb feladat nem hárult a

dzsunkák tengerészeire.

Két-három ember kuporgott a hajóorrban, a karavellák idején nálunk is

használt, megsüllyedt előfedélzeten. Ugyanennyi guggolt a két árboc között is. — Kettőt százra, hogy mahdzsongoznak! — mondta Bum-pusnak Monostory,

amikor végigtávcsövezte az összes hajót. — Esküszöm, ha nem tudnék semmit, a

szemébe nevetnék annak, aki azt állítaná, hogy ezek minket lesnek! — Úgy gondolom, uram, fordítva is ez a helyzet — vigyorgott Bumpús,

akinek nem volt szokása a mosolygás. — Ahogy mi arra lesünk, hogy

odasózzunk nekik, és utána hajrá, ők is ilyesfélére várnak. Legfeljebb ott lehet a

különbség, hogy mi pontosan tudjuk, mit akarunk, ők viszont azt lesik, mi a szándékunk. És ez nagy különbség, uram. Mindig jobb tudni, mi a szándékom,

mint lesni az ellenfél célját. — Legyen olyan szíves, Mr. Bumpus, közölje a parancsnokkal, hogy az idő

elérkezett. Egyúttal utasítsa a hajómestereket, hogy készüljenek fel, és rendeljen riadót!

— Parancsára, uram! Égek a vágytól, hogy bebizonyítsam ön előtt is:

Crane Bumpus még nem felejtette el, mit kell tenni a tengeri csatában! Soha ilyen nyugodt még nem volt. Pedig huszonnyolc hajó tartozott az ellenfél táborához, tudj' isten, hány

emberrel, fegyverekkel, gyújtóeszközökkel. A kínai kalózok nagy mesterei voltak

a gyújtó-, robbanó-eszközöknek, nemcsak Turkovics Daniló. Távolról minden milyen békésnek tűnt... A dzsunkák, mint a délnek szálló vándormadarak, egyenletesen haladtak

útjukon. A klipper igyekezett eléjük vágni. Monostory odaszólt Khan Mainak, a főembernek, aki átvette a kormány

vezénylését. — Khan Mai, barátom, figyelj! Bármilyen jelzést adok, teljesítsétek! Khan Mai hunyorított: — Pirátok megtudni, kicsoda Master Klinki! Megtudni, kicsoda Taitsing! Tehát — állapította meg Monostory — minden rendben. Az emberek

nyugodtak, magabiztosak, elszántak és jókedvűek. — Simba, hívd ide Van Haaren szerángot! Pillanatnyilag maga se tudta, mit

akarna a hollandustól. De eszébe jutott, hogy még nem nézett a szemébe: ugyan mit is mond ez az

ember arra, hogy összecsapnak a kalózokkal: Alig egy fél perc múlva Simba visszajött. Röhögött: — Szeráng tuan lenni kabinban. Lenni beteg. Mondani, lenni nagyon-nagyon

beteg! Monostoryt hirtelen elfutotta a méreg: — Lenni beteg? Hé, Turkovics! Hé! Rohanva jött Turkovics Daniló. -- Gyere velem! — intett a barátjának és odaszólt a visszaérkező Bumpusnak:

— Kérem, vegye át a helyemet. Néhány percünk még van ... Gyere!

Nem ment, de ugrott, le a kormányfedélzetről, be a szűk, alacsony

klipperkabinsorba. Végigfutottak a kabinajtók előtt; Turkovics kinyitotta Van Haaren

kabinjának ajtaját. Monostory berobbant. Ott feküdt előtte a hollandus, valójában igen mulatságos helyzetben:

hanyatt, karjaival a feje alatt, mint egy felfújt vagy elgyengült bika. — Mr. Van Haaren, ön engedelmem nélkül elhagyta a helyét? Mit gondol,

miféle hajón szolgál?! Azonnal felkel, és felmegy a fedélzetre, átveszi

őrhelyét! A hollandus szánalmas képet vágott, nyögve, lihegve feltápászkodott, és

dadogva, kétségbeesetten nyögte: — Captain, ne, ne ... beteg vagyok... nagyon beteg!... A szívem ... a

szívem! Monostory akkorát üvöltött, hogy végigzengett az egész hajón: — Felkelni! Fel, fel, fel! A fedélzetre! De azonnal! Van Haaren kimeredt szemmel bámult. Aki előtte állt, azt nem

hasonlíthatta ahhoz a csendes mosolyú, nyugodt beszédű kapitányhoz, akit a

török nevű Tahar bejben megismert. Aki előtte állt, az egy villogó szemű

vadember volt, pattogó szavú, nekidühödött hajóparancsnok, aki sem

kíméletet, sem emberséget nem ismert. — De uram, jóságos kapitány uram ... Monostory hátranyúlt. Itt függött derekán, immár reggel óta, a hatlövetű

Colt, kiadósán nagy bőrtokjában. Előrántotta: — Kifelé! Azonnal! Minden embernek a helyén kell lennie! Kifelé! Van Haaren volt annyira okos, hogy látta: ez az ember most nem tétovázik.

Feltápászkodott. Nyögve lehajtotta a fejét. — Gyáva disznó! — kiáltotta Monostory. — Ha elhagyja a helyét, ha

nem teljesíti parancsomat, lelövöm! Lelövöm, mert ehhez jogom van!

Turkovics, lökd ki a kutyát! Nehéz lenne eldönteni, mert módunk nincs erre, hogy beszélt-e így valaki

valaha Van Haarennel. Közismert, hogy a kemény szó, a megfelelő fenyíték

ütközet előtt a gyáva katonából még hőst is varázsolhat. Vajon Van Haaren csak

félt, vagy más oka is volt arra, hogy társai, tisztjei előtt gyáva nyúlként

viselkedjék? Kimerült nézése, izzadt arca, verítéktől csurgó melle azt bizonyította, hogy

valóban rosszul van. Csakhogy amikor válságos helyzetbe kerül a hajó, akár viharban, akár más

helyzetben, se betegség, se rosszullét nincsen, nem lehet. Ha tíz körömmel kapaszkodva, de ott kell lenni a kijelölt helyen, sőt akár

kötéllel odakötözve, de ott!

— Lökd ki a kutyát! — kiáltotta vissza Monostory, amikor kirohant a

kabinból, vissza a kormányfedélzetre. Egy pillanatig se lehetünk kétségben az iránt, hogy ezt a felszólítást Turkovics

Daniló nem hajtotta volna végre. Első pillanattól kezdve, hogy megismerte a hollandust, nem tagadhatjuk el,

utálta is. ösztönösségből, Porkoláb Péter iránti kegyeletből vagy azért, mert az ilyen dagadt fickó nem volt kedvére. Utálta.

Mielőtt Van Haaren, jobb belátással, talpra állt volna, Turkovics Daniló

megragadta, nagyot lódított a hatalmas testen, és kilökte a kabinsor keskeny járókájára.

Van Haaren nekivágódott a hullámvédnek, megcsúszott, elesett. Néhány pillanatig a síkos, időnként hullámtól mosott deszkákon feküdt. A két

ember — az egyik a földről, a másik felülről — összenézett. Mind a kettő szemében gyűlölet égett. Tudták, hogy most már halálos ellenségek.

Van Haaren feltápászkodott. — Megyek — mondta megvetően. — Megyek! Öklét összeszorítva meredt egy pillanatig hajómestertársára: — Jusson még majd eszébe, mit tett velem! A fejük felől hallatszott Monostory kapitány hangja: — Mindenki a helyére! Azonnal! Daniló, az emberek legyenek készen! Siess! Mintha semmi sem történt volna. A közjáték befejeződött. Mindenki a helyén volt. Akiknek az volt a feladata, hogy adott parencsra elsüssék az ágyúkat, vagy

bombákat dobjanak, a hullámvédek mögött feküdtek. „Tűzmesterük", Turkovics

Daniló is. Két-két vitorlakezelő maradt az árbocoknál. Két ember a kormánynál, a parancsnok a helyén. Rajtuk kívül senki nem

látszott. Igen békésen, nyugodtan úszott a Taitsing végzete felé. Monostory számára most semmi nem volt olyan fontos, mint az, hogy

megállapítsa, hol lehet az a bizonyos „leggyengébb pont", ahol áttörhet, és hogy

kiderítse, honnan, melyik hajóról kapják a dzsunkák a vezéri utasításokat. Mielőtt Klinkenberg elfoglalta helyét a hajóorrban elhelyezett, adott esetben

hadicélokra is alkalmas ágyúk mellett, pontosan arra hívta fel kapitánytársa

figyelmét, hogy kutassa ki a vezérhajót. — Ősi dolog ez, uram, a legősibb: minden banda gyakorlatlan, primitív

hadinép, ha elveszti vezérét, szétszalad. Ez lenne a pirátokkal is. Tapogassuk csak

ki, melyik Lin hajója, és ha lehetséges, azt célozzuk meg! Onnan kell kapni a többi hajónak az utasításokat is. Én, ha megengedi, az ágyúkat kezelem majd... —

Derűsen nézett Monostory szemébe. — Ezzel, remélem, nem szegem meg a

versenyszabályokat! Így került Klinkenberg kapitány az ágyúk mellé. ... És így érkezett el az a perc, amikor a Taitsingnak irányt kellett változtatnia.

Délután volt, három óra előtt négy perccel.

A szél: keletről jött. A dzsunkák nagyjából délnyugatnak vonultak. Ugyanakkor a Taitsing — lassan bezáruló szög szárán — elérte azt a pontot,

ahol végre kellett hajtania az irányváltozást. Miért volt erre szükség? Monostory ismételten többször végigtekintett távcsövével a dzsunkák során. Észrevette, hogy alakzatuk újból megnyúlt, a váratlanul felbukkant két

dzsunka a többi közé olvadt. És előállt a helyzet, hogy négyes csoportokra bomlottak. A négyes egységek, védekező- és támadóhelyzetben megfelelő erőt

képviseltek a klipperrel szemben. Kivéve egy esetben. Ennek a manővernek alaptétele az, hogy gyors vitorlaátállítással megváltozik a

hajó eddigi iránya, az erősen délnyugati helyzet félhátszele átalakul nyugat-

északnyugati irányú haladássá, és marad az ideális félhátszél. A klippernek erre a manőverre többnyire öt-hat perc kellett. Most két percnél több idő nem telhetett el! Mindössze két perc. Talán még

annyi sem. Mire a dzsunkák észreveszik a klipper kitörési szándékát, az első és második

dzsunkacsoport között kitör a Taitsing. A dzsunkák lassan fordulnak, gyékényvitorláik nehezen fordíthatók, és a

kormány lapátok sem találják meg egyhamar támaszpontjukat. A feladat tehát az volt, hogy a klipper jobb csapásról bal csapásra térjen át, s

átvágjon, kihasználva a szélesebb nyiladékot. — Vigyázz! Monostory ránézett a főkormányosra. Az visszamosolygott. Bumpus felszólt a felépítmény mellől: — Minden rendben, Sir! Készen állunk! Ha lehajolt, egészen a korlát alsó részéig, látta a hajóorrt, a horgonycsörlőt, az

előfedélzetet. A jobb oldali ágyú mellett, külső tekintetektől elrejtve, kuporgott a két ágyú

kezelője, Klinkenberg kapitány. A főárboc előtt Turkovics, a Herceg és Simba leste a pillanatot, mikor

ugorhatnak fel, hogy megkezdjék a „fazekak" hajigálását. Mögöttük a raktárfedélen Van Haaren ült. Monostory, ahányszor ránézett, ezt dünnyögte magában: „Ha nem engedelmeskedik, lelövöm!" Éppen csak arra nem jutott ideje, hogy feltegye a kérdést: miért nem akart Van

Haaren engedelmeskedni? Valóban rosszul érezte magát? — Kérem, Mr. Bumpus, most figyeljen! Legfeljebb két percünk van, de

talán annyi se! Nem szabad a hajónak kilendülni a rohanásból!

Valóban: ezekben a percekben — ó, csodálatos keleti szél! — a szélerősség

tovább fokozódott. A dzsunkák megdőltek, és ennél jobbat Monostory nem kívánhatott. Szél felőli oldalukat mutatták a klipper felé. A szél felőli oldal magasabb, mint a szél alatti, és ha akarnak, akkor sem

tudnak ágyúikkal kielégítő, pontos lövést adni. Bezzeg, ha sikerül az 5-ös dzsunka előtt átvágnia, akkor Klinkenberg annál

inkább használhatja ágyúit! Most! Érezte, elérkezett a tett, a cselekvés pillanata. A 3-as. és 4-es dzsunka féljobbról előtte volt. Valójában egy időben cselekedtek, de a pirátok mégis néhány másodperccel

előbb. A 3-as és 4-es dzsunka kissé balra kanyarodott, hogy elvágja a látszólag

közéjük furakodó klipper útját. Ugyanakkor az 5-ös dzsunka főárbocán, a gyékényvitorla felső harmadánál

megjelent egy igen hosszú, szélben kígyóként vergődő, arany- és piros színű

szalagzászló, középen egy aranyhallal. Lin Kuo-keng admirálisnak, a Gyöngy-folyó Aranyhalának, a Fekete Pirátok

főparancsnokának vezéri lobogója! — Vitorlákat átváltani! Mint a méhkas, megbolydult a hajó.

Az emberek előugrottak. — Szorítsd a kormányt, a teremtésit! Szorítsd, Khan Mai, édes fiam,

szorítsd, teljes erővel, barátaim! Lázas, kétségbeesett tetterő fogta el a Taitsing kapitányát. A hajó felágaskodott és felnyögött. Felsírtak az elengedett és megfeszített kötelek, ropogtak és csikorogtak a

csigák, óriások hegedűhúrjaiként pattogtak, pengtek az árbocmerevítők. Átállni bal csapásról jobb csapásra — olyan gyorsan, annyira vad és

elszánt lendülettel történt, hogy ilyesmit csakis kétségbeesett állapotában tesz

meg egy hajó. Óriási burványok, hullámhegyek vágtak át a magasabb kormányfedélzeten. Szerencsére a hajóorr rendületlenül kiemelkedett, és az ágyúk nem kerültek

veszélybe. A keresztvitorlák száznyolcvan fokos szöget írtak le, és átváltódtak. Ha egy kapitány ilyen műveletet versenyben akart volna keresztülvinni,

nem sikerül. Most nem pénzről, nem dicsőségről volt szó. Hanem az életről. Huszonnyolc — ágyúkkal, fegyveresekkel megrakott — dzsunka jóval

nagyobb erőt képvisel, mint egy nyomorult klipper.

Ha Linnék nagyobb a szerencséje, elállhatja a klipper útját. Megsemmisítheti, mielőtt a klipper védekezhet vagy kitörhet. De Lin megzavarodhatott. Amikor már látta, hogy a klipper félfordulatot tesz jobbra, és ezzel lerázza

magáról az elöl haladó négy dzsunkát, ugyanakkor azon igyekszik, hogy

átvágjon a még mindig előrehaladó 5-ös számú dzsunka, a vezérhajó előtt,

még akkor sem tudott okosabbat tenni, mint megtartani eddigi irányát. A Taitsing rohant, teljes szelet kapott. Csodás volt a hajó, és csodásak az emberek. Implacabile! — ujjongott fel Monostoryban az emlékezés. Igen, az elveszett, elsüllyedt magyar fregatt robogott így, amikor összecsapni

készült a császári osztrák korvettal. Implacabile! Ott is az történt, ami itt: hirtelen a két ellenséges hajó annyira közel került

egymáshoz, hogy gyors igazításra volt szükség a kormányon, különben

összeütköznek. A helyzeti előny a klipperé volt. Monostoryék tudták, mit akarnak, és erre készültek fel. A dzsunka is tudta,

milyen manőverrel csalogatja közel a klippert, de nem ezt a fordulatot várta. Ezzel máris hátrányba került. De talán mégsem! A Taitsing pontosan oldalába kapta volna Lin admirális vezér hajójának orrát,

ha egy pillanatra is megtorpan futásában. — Tűz! — üvöltötte Monostory. Ekkor már Klinkenberg is felállt, nem törődve a felfedezéssel. Hasonlóképpen Turkovics és emberei, akik megszaporodtak az odaugrott

Rimauval és Merbabuval. Ők eddig a vitorláknál, a fordítókötelek rögzítésével bajlódtak. — Tűz! Tűz, tűz, tűz! Bajosan hallhatta meg Klinkenberg a kapitány hangját. De hát erre nem is volt

szükség. Pontosan tudta, mindenkinél jobban, mit kell tenni. Turkovics is tudta, a Herceg, Simba, Rimau és Merbabu is. Előbb az egyik, néhány másodperc múlva a másik ágyú dördült. Csattanásukba beleolvadt a dzsunka ágyúinak robbanása is. A dzsunka két kanócágyúja akkor szólalt meg, amikor már a Taitsing elsütötte

ágyúit. Klinkenberg rikoltása messzire elhallatszott: — Talált! Pillanatok alatt hatalmas rés támadt Lin hajójának előrészén. De Turkovicsék sem voltak restek.

Most megmutatkozott, hogy Turkovics Daniló kalózok származéka, zenggi

dalmata fenegyerek, ifjúkorában híres verekedő, pompás hajós, és —

tisztesség adassék ezért őfelségének, Ausztria császárának! — ráadásul jól

kiképzett haditengerész. Ebből a kiképzésből továbbadott a Hercegnek, Simbának, Rimaunak, akik

boldogan éltek a. lehetőséggel, hogy robbanóanyagot hajigálhatnak Lin

admirális hajójára. Repültek, robbantak, durrantak Turkovics Daniló „carbonari-fazekai". Egyik a másik után, mint ahogy az illő az ügyesen, jól elhajított

kézibombákhoz. A kalózok vezérhajóján későn eszméltek fel. Mire előkerítették, tűzbe

állíthatták salétromos kanóccal működő hajítóbombáikat, a Taitsing már

áthaladt a dzsunkák útirányát metsző vonalon. A keleti szél füstöt, lángokat kapott fel és röpített a klipper nyomában. A kabinsor szegélyén, a kapitányi fülke felett láng csapott fel. Mivel számoltak azzal a lehetőséggel, hogy gyújtóbombákat kapnak, a

fenékteherből kiszabadítottak több homokzsákot, és azokat elhelyezték a

fedélzeten, jó néhány vizeshordó társaságában. Amikor lángolni kezdett a kabinsor teteje, Monostory maga ugrott át a

korláton, s zúdította a homokot a kigyulladt tetőre. Mindez csak pillanatokat vett el az időből. Turkovics bombái megtették a magukét. A vezérdzsunka eleje kigyulladt. Füstölt, és lángot vágott felfelé. A mögötte levő 6-os és 7-es sorrendű dzsunka, hogy mentse a helyzetet,

hirtelen jobbra kanyarodott, hogy elvágja a klipper útját. A terv jó volt, de a kivitel már nem. Az erős szélben sem a hajótest, sem a hatalmas méretű denevérszárnyra

emlékeztető gyékényvitorla nem bírta el a fordulást. A hajótest oldalt billent, beletúrta magát a hullámokba, ami nemcsak terhet,

de akadályt is jelentett. A két dzsunka szó szerint felbukott, a denevérszárnyat

tartó, előredőlő óriási árboc megingott, ágyúrobbanást idéző zajjal

kettéroppant. A vezérdzsunka kormányfedélzetén ott állt a fekete alak, Lin admirális! A hajója égett, a mögötte levők tönkrementek. A 6-os számú oldalt dőlt,

ráborult a vízre. A denevérszárny óriási tutajként táncolt a hullámokon. -

Fejek, karok nyüzsögtek körülötte. Most nem volt olyan félelmetes Lin, mint azon az éjszakán. Az álarc ezúttal is rajta volt, karját keresztbe fonta, maga volt a

megtestesült fenyegetés.

Látszott, hogy nem félti az életét, mert semmiféle takarást nem keresett,

nem igyekezett fedni magát. Klinkenberg elhagyta ágyúit, hiszen ilyen gyorsan nem lehetett mást tenni,

mint egy-egy lövést leadni. Turkovicsék mellé rohant, felkapott egy, majd

még egy kézibombát, és átdobta a vezérhajóra. — Fogadd jó szívvel, Lin! — kiáltotta a csatazajtól valósággal

megrészegedett tengerész. — Itt a fizetség az aranyhalakért! A vezérdzsunka szélbe fordult. Megállt, hiszen égett, és oltani kellett. Menet közben a lángok még erősebbek lettek. — Hurrá! — dobta fel sapkáját Crane Bumpus. — Hurrá! — kiáltotta Monostory, és meglengette sapkáját. Átvágtak a kalózok flottáján. Ez azt jelentette, hogy szabad az út! Most már valóban gyorsabb a klipper a kalózdzsunkáknál. Lin öklét rázva állt égő, megállásra kényszerült, a hullámokon le-fel táncoló,

hányódó hajójának kormánydeszkáján. Rázta az öklét, dühödten, megszégyenülten, hogy az a hajó bánt el flottájával,

amelyiket pusztulásra ítélt… Még látták, hogy az álarcos Lin toporzékolva szaladgál a fedélzeten, majd

korbácsot kerített elő, és azzal mért ütéseket az eléje került embereire. A kalózok hadirendje felbomlott. Az első négy dzsunka igyekezett visszafordulni. A felborult és mellette

ugyancsak tehetetlenül táncoló, törött árbocú dzsunka társai feltorlódtak. Két

távolabbi a sorból valahogyan átváltott, és igyekezett a Taitsing nyomába eredni. — Porkolábért! — lihegte Monostory, és megtörölte homlokát. Meglepődve vette észre, hogy véres az arca. Megsebesült, de nem tudott volna számot adni, hogyan és mikor. Ugyanígy járt Khan Mai is, a főkormányos. Az ő arca is vérzett. De nevetett, derűsen, talán először oly jóízűen, mint Klinkenberg szokott. Vaskarok ölelték át Monostoryt. — Isten bizony, Sir, most ismertem meg magát! — recsegte a fülébe

Klinkenberg. — Hát önben egy tengernagy veszett el! Méghozzá kék lobogós

tengernagy a javából! Ezt se Hood, se Nelson, se Rodney nem tudta volna

jobban megcsinálni! És hátramutatott: — Ezzel, remélem, megszakadt minden összeköttetésünk, Lin uram! A dzsunkák, akár a riadt, megrémült farkascsorda, egy csoportban

kóvályogtak. Az a kettő, amelyik elvált a sortól, rendületlenül törtetett a klipper után. De a

távolság majdnem úgy csökkent köztük és a klipper, mint a klipper és a helyben

álló vezérhajó között.

A Taitsing pompás félhátszéllel, beletúrva a hullámokba, kitűnő iramban

törtetett nyugatnak, hogy adott időben délnek forduljon, az Indiai-óceán kijáróját

megelőző Natuna-szigetek felé. — Kérem, Mr. Bumpus — rendelkezett a kapitány —, vegye számításba az

esetleges károkat. Az sem árt, ha átvizsgálják a hajót, mert akadhatnak rejtett

károk, sőt lappangó tüzek is. Utána, kérem, sorakozzon fel a legénység ... — ... szemlére? — mosolygott a szikár hajótiszt, aki, mint minden volt

katona, egy kicsit mindig szívesen idézte a régi eseményeket. — Igen, szemlére. Szeretnék kezet szorítani az emberekkel. Amikor erre sor került, már tudták: nagy baj nem érte a klippert. A kapitányon és Khan Mai kormányoson kívül megsebesült a kis Simba,

Merbabu és Rimau, a Tigris. Egyikük sem súlyosan. Apróbb, jelentéktelen hibák érték a klippert, de inkább a gyors fordulás

következményeként, semmint Lin robbanó-bombáitól. — Daniló szép munka volt, Porkoláb is ezt mondaná! — rázta meg

fegyvertársa kezét Monostory. — Eszembe jutott régi hajónk, azóta se éreztem

annyira jó illatúnak a puskapor szagát! — Így van, signor capitano, szép munka volt. De Porkoláb cimbora még

hozzá tenné: „Ha nem csalódom!..." Monostory nevetett. Derű, jókedv uralkodott a klipperen. — Remélem, Sir, elismeri, hogy ha önben egy tengernagy, bennem

minden idők legnagyobb tüzére veszett el! — harsogta Klinkenberg. — Elismerem, Sir. Két lövés volt — két találat! Az egyik felszakította a

dzsunka orrát. Most tűnt csak fel, hogy Van Haaren oldalt áll, távolabb a többiektől, akik

a főfedélzeten sorakoztak fel. Tüntetőleg nem vett részt a kis ünnepségen.

Nem lehet letagadni, végig a helyén maradt, pontosan végrehajtotta az

utasításokat, így gyorsan és kifogástalanul a vitorlák átállítására kiadott

parancsot is. — Sajnálom ... — lépett a hollandushoz Monostory, de elharapta a

mondatot. — Sajnálom, de kénytelen voltam... Van Haaren vállat vont. Megint csak egy kötéldarab volt a kezében, azt forgatta, nézegette. — Mindegy, captain. Megtörtént. De ön elfelejtette, hogy szeretnék

visszajönni Kínába. Fekete Pirátok akkor is lesznek, és nem haditengerésznek

szegődtem erre a hajóra! Komoran nézett a magasba.

A két fregattmadár lassan körözve közeledett. Hegyes szárnyuk, mint a

villa vagy a lándzsa hegye, meredt ki jobbról és balról. A robbanások idején

eltűntek, ami senkinek nem tűnt fel. Most örömmel üdvözölték a tengerek vándorait. Egyedül Van Haaren

tekintett rájuk komoran. Monostory tudta, hogy mostantól kezdve ellenség van a hajón. Bumpus lépett a kapitány elé. — Szolgálatára, uram! Mi a rendelkezés? Irány marad? A hajó a győztes

ütközet után pompás szélben haladt nyugatnak. Tajtékot túrva, valósággal

robogott. — Legalább 14—15 mérföld az átlagunk, uram — tette még a kérdéshez

kiegészítésül Bumpus. — Ha ez a szél maradna ... — Mi lenne akkor, Mr. Bumpus? — Úgy gondolom, megelőzhetnénk a többi hajót. Nem hinném, hogy

elénk vágtak. Egyáltalában nem hinném, uram! Monostory elgondolkozva nézte a nyomdokvonalat. A vonal végén, most már nagyon távol, látszottak a dzsunkák. De hol lehetnek a klipperek? Most már valóban itt az ideje, hogy rátérjenek a legrövidebb, legegyenesebb

útirányra. Végigtekintett a tengeren. A szél fokozódott, a hullámok erősödtek. Ideális idő — vélte —, hogy délnek

irányítsa a hajót. Délnek, ahol végre kifuthatnak az Indiai-óceánra! — Kérem — mondta az első tisztnek — tegyenek meg a hajómesterekkel

minden előkészületet, hogy rövidesen délnek forduljunk. A készültséget még tartjuk, az árbocon állandó őrség legyen! A legcsekélyebb változást is jelenteni

kell! — Szolgálatára, uram! — bólintott Bumpus. Keleten magasba törő füstcsík jelezte, hogy ég egy hajó. Talán éppen a vezérdzsunka belseje fogott lángot, vagy a kínai hajók

legnagyobb veszedelme, a hajótérben elhelyezett tartalék gyékényvitorla.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Szétszóródtak a klipperek. — Padang előtt. — A Fűszerszigetek kapujában —

Hajótemető. — Elöl a Black Prince. — Hahó, Mah úr! — A P—4 pilothajó felbukkanása.

— Meglepő üzenet. — Hihetetlen, de igaz! — „Tengerészasszony vagyok!" — Két

lakályos kabin. — Egy asszony vallomása. — Gabriela Malatesta kérése. — Hudson nem

hátrál

Másnap a Natuna-szigetek előtt találkoztak Perceval Penrose hajójával, az Ada

klipperrel és az olasz Menichelli Falconjával. Az igen erős monszunszél miatt csak lobogóbeszélgetést tudtak egymással

bonyolítani, szó sem lehetett arról, hogy a kapitányok személyesen kicseréljék

élményeiket, tapasztalataikat. A két hajó kapitánya megtudta, mi történt a Taitsinggal a Royal Charlotte-

szirtek előtt, de ugyanígy Klinkenbergék is tájékozódtak a többiekről. Perceval Penrose szerint a klipperek mezőnye erősen szétszóródott. A tájfun

miatt nem tudták tartani a Hardingék-tól megadott irányt. De ez nem is volt

fontos, mert bármelyik hajónak joga volt már Formoza alatt elhagyni a többi hajót.

Penrose-ék közlése szerint feltehető, hogy a Fierry Cross elsüllyedt, mert az

orkán forgatagában látták, hogy az élő-árboc és a főárboc kiszakadt a helyéből. A

hajó tehetetlenül sodródott az orkánnal, nem kétséges, hogy egyre inkább a tájfun magja felé. Segíteni, menteni nem lehetett.

— Valószínűleg a Black Prince halad elöl! — jelezte Menichelli kapitány. — Kérem, adjon feltevésére pontos választ — jelzett Vissza Crane Bumpus, a

jelzőzászlók nagy szakértője. Rövid idő múlva megjelentek a Falcon árbocán a színes lobogóbetűk. — Pontos választ csak Padang adhat! — felelt Menichelli. A Falcon és az

Ada egymáshoz közel futott. A Taitsing — oldalról érkezve — hajnalban látta meg a klipperek felső,

„hold"-vitorláit. Lassan, szívósan dolgozta fel magát a másik kettő közelébe,

majd megfelelő jelzőtávolságra. Utána, mivel ekkor már a legkomolyabb

versenyben voltak a hajók, Monostory azon igyekezett, hogy elhagyja

Penrose-t és Menichellit. Élvezettel nézte a két klippert. Mintha összekötve, dróton húzva haladtak

volna. — Bámulatos! — állapította meg ebéd közben, a fedélzeti ponyva alól

kitekintve. — így még nem láttam két hajót futni. Múlnak az órák, de egyik

sem kerül, akár tíz méterre sem a másik elé! Klinkenberg derűsen nézett kapitány társára: — Még nem vett részt klipperversenyben. Három évvel ezelőtt a Serica

és a Flying Spur a Szunda-szorosnál, Krakatau szigeténél találkozott, és attól

kezdve együtt futottak. Annyira együtt, hogy amikor Dovernél felkanyarodtak,

pontosan egyvonalban volt a két hajóorr Végül is a díjat megosztva kapták,

nem lehetett mást tenni. De a Taitsing nem ragadt rá klippertársaira. A Taitsing szép nyugodtan elhúzott Perceval Penrose és Menichelli hajói

közelében, majd egyre növelve előnyét, elvált tőlük. Este a Tambelan-szigetek előtt vitorláztak el. Mintha egy kicsit hazafelé tekintett volna Monostory, de Klinkenberg is

önkéntelenül üdvözletet intett a láthatatlan nyugati partok felé. Ott volt Singapore, ismeretségük városa, Mah úr otthona. — Ha minden jól megy, láthatjuk egymást Mah úrral — közölte titkolózva

Klinkenberg. — Meglepetésnek szántam, mint olyan valakinek, aki új fiú

közöttünk. Padang a klipperrally első figyelőállomása, a második Cape Town,

a harmadik a Cape Verde. Itt jegyzik az átfutások sorrendjét. — Szabadkozva

tette hozzá: — Látja, Sir, annyi minden tört ént velünk, hogy ilyesmiről nem is

tudtunk még beszélni. Komikus, de igaz. Ezen a három helyen jegyzik fel a

kikötőhatóságok az átfutó hajók nevét. Ha szerencsénk lesz, elsőnek futunk el

a padangi rév előtt. Ezt majd abból tudjuk meg, hogy megdördül vagy sem a

révkapitányság ágyúja. És ha nagyon nagy szerencsénk lesz — most már

elárulhatom —, esetleg láthatjuk Mah barátunkat, mert megígérte, hogy ha

módjában lesz, akkor átrándul Padangba, és bevárja a klippereket. Néha száz

és száz hajó, sampan, dzsunka sorakozik fel a révnél, hogy lássa a

versenyzőket. Érthető tehát, hogy Monostory Balázs érdeklődéssel várta a padangi part és

rév felbukkanását. Áthaladtak az Egyenlítőn, és kora reggel jelezte az őr, hogy látni Szumátra

előtt Bangka és Padang szigeteket. Arrafelé hegyek magasodtak, a trópusok hegyei. Párafelhő lebegett a magasságban, mint valami gigantikus takaró. Ebből a

felhőből zúdult le napról napra a szu-mátrai erdőkre a délutáni monszuneső. Monostorynak az volt a kérése, hogy — pihenője lévén — azonnal

ébresszék, ha felbukkannak Szumátra előszigetei, korallzátonyokkal, sziklás

szigetekkel, homokpadokkal veszélyeztetve minden arra elhaladó hajót. — Bumpus tuán mondani: kapitány ébredni, Padang láthatáron lenni —

mondta Simba, a kabinboy. — Mondd Bumpus tuánnak, hogy azonnal a kormánynál leszek! A látvány érdekes volt, meglepő és szórakoztató. A legteljesebb

figyelemre, gondosságra volt szükség, hogy ne érje baj a klippert. — Sajnálom, Mr. Bumpus, de felteszem a kérdést: neheztelne, ha arra

kérném, maradjon velem?

Bumpus, a fáradhatatlan, sem nappalt, sem éjszakát nem ismerő Bumpus,

aki ekkor már előző nap reggel óta nem pihent, csak ennyit mondott: — Már gondoltam arra, hogy felajánlom további szolgálatomat. Miért volt erre szükség? A Jáva-tenger nyugati széle, Borneo és Szumátra között, de ugyanúgy a

Dél-kínai-tenger — ugyancsak Borneo és Szumátra között — a világ egyik

legveszedelmesebb tengerrésze. A hajók és vízi alkalmatosságok ezrei nyüzsögnek a viszonylag kis

területen, ahol sziget szigetet, zátony zátonyt, korallpad korallpadot követ. De ugyanakkor elmondható: nincsen egyszerűbb, rövidebb kapu az Indiai-

óceán és a Csendes-óceán, valamint az Indiaióceán melléktengerei között. Ez az a hely, aminek a nevét századokkal ezelőtt rajongva mondták ki a

tengerészek. Vasco da Gama, Magellán álma-vágya volt ez a hely. Itt kezdődnek a Fűszer-szigetek, a Jáva-tenger keleti részén annyi legendát,

mesét megörökítő Molukkák. Monostory volt annyira vérbeli tengerész és rajongója a tengerészet

múltjának — amit Kucsuk basa oltott belé — hogy dobogó szívvel tekintsen

szét. Délnyugatnak Szumátra óriási hegyei magasodtak, keletnek Borneo

dombjai, hegyei, hatalmas erdőséggel borított lankái látszottak. Előttük, körülöttük, közel és távol a tengeren sziget sziget mellett!

Pálmákkal díszlő szigetek. — Vitorládat lazíts! A sebességet csökkenteni kellett. Pilot nélkül, csupán a zátonyok, korallpadok között is biztosan hajózó

Merbabu és Mata Hari segítségével manővereztek, hogy kijussanak abból az

útvesztőből, amely sok-sok hajó tragédiáját okozta már. Két háromárbocos prahu, egy nagy dzsunka, több arab dhau roncsai

látszottak közvetlen közelben. Az egyik magas, kősziklás zátonysziget mellett, a hajókra oly könnyen

megtévesztő közeli homokpad szélén szokatlan roncs hevert. A Cunard hajóstársaság tavaly vízre eresztett kerekes gőzöse, az India! Közvetlen közelében, a homokpad szélénél, hirtelen lemélyedt vízen

haladtak el a klipperek. — No, ez sem forgatja egyhamar a lapátjait! — jegyezte meg Tufkovics.

— Szép hajó volt, isten nyugosztalja! Orkánok, ködös éjszakák, őszi monszunok, váratlan gyorsasággal lecsapó

ciklonok emlékét hirdette a nagyszámú hajóroncs, Ázsia híres hajótemetője.

Ilyen sehol máshol nem található.

— Klipper is akad valahol errefelé -- tekintett szét Klinkenberg, amikor

sorra vették a roncsokat. — Két éve az Unicornis futott teljes sebességgel

az egyik homokpadra. Gondolhatja, Sir, mit ér egy klipper, ha kiszakadnak

az árbocok, leszakad a fedélzet, és kettéroppan a hajótest. Csak ennyi történt

az Unicornisszal. — Vigyázz, elöl hajó! — Vigyázz, a szél felől hajó! — Vigyázz, útirányban hajó! Ázsia összes hajótípusai adtak itt találkát, kezdve a kéttestű és vendéghajós

katamaranoktól egészen az angol fregattokig. Amikor a Taitsing felbukkant a szigetek között, rövid idő alatt két fregattal

és egy korvettal találkoztak, amelyen angol lobogó lengett. — Köszönjön nekik, de nagy lelkesedéssel! — morgott Klinkenberg

Van Haaren felé, amikor meglátta honfitársai hadihajóit. Van Haaren egyre kedvetlenebből intézte munkáját. Morcos volt,

barátságtalan. Padang előtt Monostory maga elé hívatta. — Mondja, bootsman, mi a szándéka? — tette fel a kérdést, amitől a

hajómester valóban meglepődött. — Mire érti, captain, és miért kérdi? — Maga válaszoljon. Marad, vagy menni akar a hajóról? Az alkalom itt

van, Padangnál kitehetjük. Akad elég csónak vagy vitorlás, ami felveszi, hogy

partra szállítsa. Van Haaren kövér arcán mosoly jelent meg: — Gondolja, captain, hogy megbántott? — Egy kapitány nem bánthatja meg a szolgálatot megtagadó hajómestert,

Van Haaren úr! — mondta hidegen Monostory. — Erről ne is beszéljünk. De

látom, hogy kedvetlen, könnyíteni akarok magán. Bármelyik percben felbonthatjuk a megállapodást.

Mint a legtöbb ember, aki nagyon bízik magában, de annál inkább meghökken,

ha megtudja, hogy nincs már szükség rá, Van Haaren is így járt. Megdöbbenve tekintett kapitányára. Hogy mi villant át az agyán, nehéz lenne kideríteni, de hirtelen elhárító

mozdulatot tett: — Nem, uram, ilyesmit én nem akarok! Monostory biccentett: — Hát akkor, Van Haaren úr, legyen szíves több jókedvvel ellátni a

szolgálatát! Intett. Befejezte a kihallgatást. Van Haaren lassan kifelé hátrált a kabinból.

Annyira megzavarodott, hogy belevágta a fejét, vállát, könyökét a kabinajtóba.

Onnan dadogta: — Természetesen, captain, ahogy kívánja!... Úgy lesz, ahogy parancsolja...

Mindenesetre ettől kezdve a hollandus kifogástalanul viselkedett. Előzékeny volt, barátságos, szolgálatkész. Padangnál már ő volt a „fáradhatatlan tengerész", aki nem vette le szemét a

parancsnokról vagy az első tisztről. —

: Most még inkább utálom, signor capitano — mérgelődött Turkovics. — Ha

lenne benne kurázsi, fogja a kártyát, és azt mondja, befejeztük, és lelép Padangnál!

Van Haaren maradt. Padangnál a hajók tömege torlaszolta el a rév keskeny bejáratát. Az európai hajókon zászlók lengtek, ünnepet hirdetve, vagy inkább

azért, hogy így köszöntsék a híres tengeri rally résztvevőit. Klinkenberg messziről távcsövezte a révbejárót, ami előtt elhaladnak majd. — Úgy sejtem, ha jól látok... — mondta lassan, figyelve az eléje táruló

látványt —, a Lloyd lobogója egy Cunard-lapátoson leng. Tehát ha szabad

tanácsot adni, vágjunk el a lapátos előtt, mintha csak a mennydörgős ménkű

űzne minket! Még a zsebkendőmet is odaadom! — Én meg köszönet cél elfogadom, Sir! — derült a magyar tengerész. —

No és Mah úr, ha szabad kérdeznem... — Remélem, itt van valahol. De őszintén mondva, most elsősorban azt

szeretném tudni, hányadikak lehetünk. Gondolja, az elsők volnánk? Egy kisfiú nem kérdezhette ezt drukkosabb izgalommal, mint a

tengereknek ez a vasembere. Igen, hányadik lehet a Padang előtt elhaladó

klipperek között a Taitsing? A válasz nem késett sokáig. Négyes erősségű szélben, kielégítő vitorlafekvéssel, az összes létező

„ponyvát" felhúzva száguldott a klipper a padangi rév felé. Se előttük, se mögöttük nem láttak rokon hajót. Ugyancsak lemaradt

Perceval Penrose és Menichelli hajója... de kik lehetnek előttük? — A Cunard-hajó árbocán ott a kék jelzőkosár! — jelentette Bumpus,

mint aki elsősorban felelős ilyesmiért. — És négy piros-fehér zászló leng a

kosár alatt! Nem tagadhatjuk el, az arcok megnyúltak, a tekintetek elkomorodtak. A négy piros-fehér lobogó azt közölte, hogy eddig négy teaklipper haladt el

Padang előtt! — Jól látja, Mr. Bumpus? — dadogta Klinkenberg. — Jól látja? — Hihetetlen! — nyögte Monostory, aki titokban reménykedett, hogy a

letérés csak használt a Taitsingnak, és a tájfun komoly akadályt jelentett a

többi hajónak. — Nem bírom elhinni, Sir! — Pedig igaz — nézett bele a távcső keresőjébe Klinken-berg. — Az

ellenőrző hajó nem tévedhet!

Még egy negyedóra, és akkor már a kapitány kiadhatta új utasítását, amit a

szabályok előírnak: — Kérem, Mr. Bumpus, húzássá fel a hajó lobogóját!... Egyben kérje meg

a pontos időt, hogy ellenőrizhessük a kronométereket. És kérdezze meg, ki

haladt át elsőnek a rév előtt! Mire rákanyarodtak a rév előtti bejáróra, vidáman csattogott a főárboc

csúcsán fehér alapon kék négyszögben a kínai aranysárkány, a Taitsing

hajólobogója. A válaszok ugyanakkor megjelentek a gőzös keresztárbocán: Idő: tíz óra hét perc. Elsőnek a Black Prince haladt el. — Nem, nem lehet! — hördült fel Klinkenberg. — Tréfa lesz, tréfa! — Az

első jelzősor alatt ott lengett, csapódott a többi jelzőzászló is: Másodiknak: Serica. Harmadiknak: Ariel. — Ami azt bizonyítja, uram — morogta csüggedten a szakállas kapitány

— azt bizonyítja, hogy az elméletek a mi mesterségünknél mindig megdőlnek.

Jön egy tájfun, az ördögbe minden okoskodással, s a leghátsó hajó, a

hátszeles Serica már az Indiai-óceánon fut! Mi még Padang előtt döcögünk! De a hangulatromlás csak pillanatnyi volt. — Kérem, Mr. Bumpus, jelezzük vissza a köszönetet! És kérdezzük meg,

mikor haladt át Hudson klippere! A Cunard-hajón, az árbocok tartókötelein, hágószálain kapaszkodott és

szalmakalapját lengette a legénység. Tisztek, gyarmati katonák zsúfolódtak a

fedélzeten és a kerékbob feletti parancsnoki hídon. A kerékdob oldalán jól

látszottak a betűk: Victoria, London. Ágyúlövés nem hangzott, abból a Black Prince részesült egyedül. Bumpus nyugodtan jelentette: — Reggel hét óra húsz perckor haladt el a Black Prince. Monostory

fellélegzett: — Jelentéktelen előny! Behozhatjuk. — Nemcsak behozhatjuk, de be is hozzuk, Sir! — recsegte Klinkenberg.

— Nem élném túl! Nézze csak, ott van Mah úr! Hahó, hahó, Mah úr! Egy nagyobb dhau horgonyzott alig három hajóhosszal a Cunardtól jobbra. Árbocán a Taitsing hajólobogója lengett, ami idegen számára sem lehetett

feltűnő, hiszen sok hajó lengette a különböző teatársaságok hajólogobóit, és ez

azt bizonyította, hogy a tulajdonosok még ebben a formában is igyekeztek

lelkesíteni kapitányaikat. A dhau előrészén, ami a dzsunkákkal ellentétben nem alacsony, de magas,

ült trónusszerű székén Mah úr, a nagykereskedő.

A vidámság és az öröm színébe, pirosba és aranyba öltözötten,

mandarinkalaphoz hasonló selyem fejfedővel a fején ült és integetett. Hogy az ünnepi hangulat teljes legyen, petárdák, kígyók robbantak a

dhaun, vidám üdvözlésként Mah úrtól. Még egy több méter széles, hosszú

zöld testet tekergető sárkány is a magasba emelkedett, és lebegett

tartózsinórján az előárboc felett. Ilyen csodasárkányt egyedül a kínaiak tudnak

csinálni, kiugró, táguló, szűkülő szemekkel, öltögető nyelvvel, lihegő és

tátogó szájjal. Amikor a dhauval egy vonalba ért a Taitsing, Mah úr felállt helyéről, s oly

mélyen meghajolt, mintha még mindig mandarin lett volna, aki császárának

hajóját köszönti a partról. Klinkenberg meglengette sapkáját, és jó néhány hurrát küldött a dhau felé. Monostory tisztelgett, mint aki jól tudja, mi illeti azt az embert, aki jó

szellemként áll angol barátja mögött. — Mindent neki köszönhetek — mondta a találkozástól meghatódva

Klinkenberg. — Ha ő nincsen, drága barátom, talán képtelen vagyok magamra

találni! Mah úr felegyenesedett. Hosszan nézett a távolodó hajó után. Intett, és még

idejében tartotta fel öklét, felmeresztve hüvelykujját, az ázsiai ember

köszöntését, amit már csak a távcső hozott közel. — Ding hao! — mondja ez az üdvözlés, járj szerencsésen, de azt is: légy

első az elsők között! Ding hao! Klinkenberg is felemelte öklét. — Mindent elkövetünk, barátom! — harsogta, de feltehető, hogy ebből

Mah nem értett már semmit. A távolság rohamosan nőtt, a dhau, a sárkány, de az egész padangi rév,

töméntelen hajójával, a Cunard-gőzös eltűnőben volt. — Most ügyeljünk. Sir! — intette kapitányát Klinkenberg, aki nem először

járt erre. — Igen gondosan ügyeljen, most következik a „padangi könyök",

amit túlzottan tisztelnek sorstársaink; Nézze csak ... amott az a két

szigetcsúcs ... középen, akár tetszik, akár nem, kanyarodni kell. Gyors

átfordulás a vitorlákkal, legalább százhatvan fokkal! De utána — úgy ráfut a

Szunda-szorosra, hogy nyílként repülhet előre! Okos emberek a szomszéd

Bangka-szoroson hajóznak ki, ez a Gáspár út... nos, most ügyeljen! A hajóorrból már felhangzót, a kiáltás: — Huszonhét! Utána mindjárt a következő: — Huszonöt!

Rohamosan csökkent a mélység. Itt már előrevetette veszélyeit a száz

kilométerrel lejjebb található „Ezer sziget", a Szunda-szoros csapdája, amin

annyi spanyol és portugál karavella pihent meg örökre. — Fordulásra felkészülni! — adta ki rendelkezését Monostory, aki

köszönettel fogadta kapitánytársa figyelmeztetését, noha maga is tudta, mi a

teendő. Annyira áttanulmányozta, valósággal önmagába itta, térkép segítségével,

ennek a hajóútnak rengeteg szigetét, zátonyát, szirtjét, korallpadját, hogy teljes

biztonságot érzett. — Vigyázz, kormányt jobbra! Vitorlákat harmadolni! Két burmai dzsunka — gyékényvitorlái keresztrudasak — sodródott

feléjük. Közelségük veszélyesnek tűnt, tehát a legokosabb volt elkerülni a

bizonytalanul közeledő hajókat. Balról, mintha csak rájuk várt volna, egy pilothajó bukkant fel. Magasra törő, a fregattmadár szárnyára emlékeztető fővitorlája és a hátsó

kisebb, kormány előtti árbocon elhelyezett latin vitorlája azt bizonyította,

hogy a pilot yawl típusú hajó, amit rövid ideje kezdtek népszerűsíteni a

kikötői gyorshajózásban. Vitorláján óriási betűk látszottak: P—4. Vagyis a négyes számú padangi

pilothajó. Jelzőzászlói csatogtak az élénk szélben. A P—4 zászlójelzése a következő volt: Lassítson! Utast viszek! Ha tud, álljon meg! — A teremtésit! — mérgelődött Monostory, amikor meglátta a pilothajó

felszólítását. — Megőrültek! Utast hoz! Klinkenberg akkor már nem tartózkodott a fedélzeten. Bumpus lépett

melléje: — Talán beteget hoz, Sir! A klipper, mivel erre szükség volt, éppen akkor állt szélbe, hogy

csökkentse vitorlái felületét, s utána bekanyarodjon a „padangi könyökbe". — Alkalmasabb időt is választhatott volna! — vizsgálgatta egyik

szemével a Taitsing kapitánya a pilothajót. — Bolond helyzet... És visszajelzett: Jöjjön közelebb! Erre a felszólításra nem volt szükség. A P—4 elkerült néhány sziklaszirtet, majd egyenesen a klipper felé

igyekezett. Monostory vizsgálódva nézte a közeledő vitorlás fedélzetét. Mint minden

pilothajó, aminek a hivatása az érkező idegen nagyobb hajókat a kikötőbe

kalauzolni vagy kivezetni, esetleg a kikötőket környező útvesztőben irányt

mutatni, a P—4 fedélzete is lapos volt, azért, hogy a hullámok akadály nélkül

átcsaphassanak rajta, és ellenállást ne találjanak. A kormánykeréknél egy ember tartózkodott. A megeresztett, félhátszélre kitartott bumrúd alatt négy-öt férfi állt.

Messziről látszott, hogy a P—4 tengerészei. Elnyűtt vászonnadrág volt mindegyiken, meg a szokott trikó. Egy közülük

ellenzős sapkát viselt, ez volt a parancsnok. Szócsövet vett elő az ellenzős sapKás, belekiáltott: — Manőverezzen nyugodtan! Melléje állok, dobjon le kötelet! Monostoryt most már bosszantani kezdte a pilothajó utasítása. — A teremtésit — sziszegte — elegem van ebből a tragacsból! De a tragacs odaért, a kötelet is ledobták, és mire elszánta magát, hogy

kitér a találkozás elől, a kormányfélen megjelent a sapkás ember, átdobta

magát a hullámvéden, mint a nyíl, felszaladt a kormányállásra, és tisztelgett: -- Ali Benha pilotkapitány, szolgálatára, Sir! Tudom, rövid az ideje,

versenyben van. Tehát: Hudson kapitányné őladysége és a komornája kérik,

vegye fel őket a hajóra! Monostory úgy meredt a folyékony angolsággal beszélő, jóképű Ali Benha

maláji arab kapitányra, mintha őrült ugrott volna a mennyből eléje. — Kérem, legyen olyan szíves érthetőbben kifejezni magát! — mondta. —

És kerüljön minden tréfát! Mit akar tehát? Most Ali Benha nézett csodálkozva. — De Sir! Megmondtam már! Talán a klipper nem a Taitsing?

Tévedtünk? — De igenis, a Taitsing! Tehát? Ali Benha megtörölte a homlokát: — Tehát a válasza, Sir? Ugyanakkor felhangzott a főárboc mellől Bumpus kiáltása: — Kormány, figyelem! Hajó széltől fordulhat? A klipper tüneményes kezű javai és kínai matrózai a varázsló

gyorsaságával befejezték a vitorlák felületének csökkentését, harmadolását. A P—4 nyitott vitorlákkal, valósággal ráragadt a Taitsingra. Ilyesmit csak

a pilothajók tudnak végrehajtani veszély és rongálás nélkül. Monostory intett Bumpusnak: — Lehet! A kormányosnak: — Lassan széltől! Egy vonással! Ali Benhára nézett, aki értelmetlenül állt, bár mindössze néhány másodperc

telt el érkezése óta. Monostory a korláthoz lépett, de már szaladt is lefelé.

Hudsonné Gabriela Malatesta ült egy bőröndön a pilot-hajó fedélzetén, a

kabinlejáró szélénél, mellette komornája állt, mosolygó tekintetű néger nő. Tehát igaz! Hihetetlen, de igaz! Ali Benha pilotkapitány igazat mondott, bár utólag gondolva a történtekre,

maga sem értette, miért nem hitt már az első másodpercben a kapitánynak. Valljuk be, annyira elképzelhetetlennek tűnt az, hogy a „padangi

könyökben" a Taitsing elé kanyarodik egy pilot-hajó, s annak fedélzetén a

gyűlölt kapitány felesége, Gabriela Malatesta arra vár, hogy feljöhesssen a

Taitsing klipperre... Annyira elképzelhetetlennek tűnt, hogy káprázatnak hitte a történteket. — Kérem, Mr. Bumpus, azonnal engedjék le a lépcsőt! Dadogva, kapkodva

beszélt. Most mit tegyen még? Szóljon be Klinkenbergnek, s kérje az engedélyét?

Vagy elég a kapitány engedélye is a teaklipperen, hogy utast vegyen fel, aki a

versenytől független személy? A kérdések tömege zsúfolva, nyilak seregeként vágódott az agyába. Mindezt megoldotta maga Klinkenberg, aki látta a kabinablakból a pilothajó

érkezését, látta a két nőt a fedélzeten, hallotta a pilotkapitány felszólítását. Ugyanakkor egyikük sem akarta, hogy percnyi veszteség érje a klippert. Klinkenberg is tudta, Monostory is érezte, hogy valami igen nagy esemény

történhetett, hogy a Black Prince valahol messze elöl jár már, és a kapitány felesége a

Taitsingon kér menedéket. — Természetesen, Sir, felvesszük az utasokat — lépett ki a fedélzetre

Klinkenberg. — Erre verseny közben is jogunk van. Odaálltak együtt a lépcsőlejáróhoz. Egyik is, másik is eleven kérdőjelként. Simba és a Herceg lerohantak a vitorlásra, hogy segítsenek felhozni a csomagokat,

és a hölgyeknek, hogy felmásszanak a meredek, létraszerű alkotmányon. — Fáradjanak fel! — kiáltotta Monostory, és zavartan tekintett Klinkenbergre. —

Nem értem, Sir! Nem értem, mi történhetett! Talán már itt érdemes feltenni a kérdést, ugyan mit tudott Klinkenberg kapitány

Monostory múltjából, magyar voltából, az osztrák ármádiában viselt szerepéről, a

negyvennyolcas magyar eseményekből, az első magyar hadifregatt drámájáról, és mit

tudott arról a kapcsolatról, ami őt, Monostory Balázst a Veronában élő Malatesta

családhoz fűzte. Röviden felelhetünk: nagyjából mindent. Mindent, amit egy olyan barát

tudhat, aki nem magyar, de angol, és nem régi, de újdonsült barát. Természetes, hogy Monostory a legrészletesebben felfedte katonai és

tengerészi múltját, annak okát, hogy nevét a külvilág számára Tahar bejre

változtatta. Minderről részletesen tudott Klinkenberg kapitány, annál is inkább, mert

sok tekintetben sorsuk azonos volt.

Gabriela Malatestával kapcsolatban is tájékoztatta kapitánytársát

Monostory Balázs. Főleg inkább ismeretségük alapjáról, barátságukról, ami

több lehetett volna, ha együtt maradnak, és a sors nem szakítja szét őket. — Tisztelettel, asszonyom, Klinkenberg kapitány! Gabriela Malatesta

meghajolt. — Örvendek, captain. Még nem találkoztunk. Zavartan körülnézett.

Kalapjáról félrelendítette a fátylat. Benyúlt a táskájába. Egy bankjegyet vett elő. Átnyújtotta a pilothajó

kapitányának, aki ezzel befejezte küldetését, lemászott, és mire Hudsonné

utolsó csomagja a fedélzetre ért, a P—4 elkanyarodott a klipper oldalától.

Ahoy, captain! — Asszonyom... — dadogta Klinkenberg, de maga se tudta, mit

mondjon, és így elhallgatott. Monostory, hogy mentse a fonák helyzetet, közbeszólt: — Indulnunk kell. De addig is, amíg a két vendégkabint rendbe hozzák,

foglalja el komornájával az én kabinomat. Kérem, Mr. Bumpus... — Nem, nem! — emelte fel tiltakozva kezét Hudsonné. —

Tengerészasszony vagyok, jó lesz nekünk addig itt a fedélzeten is. Majd

leülünk az árnyékban, türelemmel várunk. Kérem, vegyék úgy, hogy nem

vagyunk a hajón. Különben is Bessy majd segít rendbe hozni a kabint. Monostory odafordult Bumpushoz: — Forduljunk teljesen széltől, azonnal a helyemen leszek! Addig vegye át

a vezénylést! — Parancsára? . A Taitsing megdőlt. A „könyök" nyitott részéből most már a hajóorr úgy

célozhatta a Szunda-szoros kapuját, mint a puska céltávcsöve a célpontot. — Ne törődjenek velünk — ismételte Hudsonné. — Tudom, nem értik, mi

történhetett... de az én régi-régi barátom, signor tenente Monostory sejtheti, nagy

oka lehet annak, hogy itt vagyunk. — A mélyfekete szemeket elfutotta a könny. — Számomra ez a helyzet nagyon kínos, elhihetik...

Elfulladt. Klinkenberg zavartan köhögött. Hudsonné halkan folytatta: — Kérem a védelmüket és a segítségüket... Klinkenberg meghajolt: — Asszonyom, természetesen megadjuk ... természetesen ... És mivel

bőven lesz idő mindenre, én intézkedem a kabinok miatt. — Biztatóan nevetett: — Nem gondoltuk, hogy ilyen előkelő vendégeink lesznek. De az utaskabinok

érintetlenek, és rendelkezésükre állnak. Hé, Simba, gyere ide! Monostory tehetetlenül állt a helyén. A kormányálláson kellene lennie, de még

most sem tudta felfogni a történteket, és csak nézte, bámulta azt a nőt, akit a

legtöbbre tartott a világon, s akit elveszettnek hitt a számára.

És most Gabriela Malatesta azon a hajón van, amelyet ő vezényel! Hihetetlen! Hihetetlen! — mondta magában többször ismételve, csodálkozva. Hangosan pedig ezt kérdezte: — Védelmünket kéri, Gabriela? Hosszú-hosszú idő után mondta ki újból a Gabriela nevet. Hudsonné, aki

köztten leült az egyik utazóládára, biccentett. — Igen, okom van rá... kedves Balázs. Most hagyjon magamra, jobb, ha van

időm átgondolni a történteket... A Taitsing a Szunda-szoros felé haladt, jó széllel. Este érte el a kijárót, és éles holdfényben, jó világításban hagyta maga mögött

az „Ezer szigetet", Jáva és Szumátrá majdnem összeérő csücskeit. Balra magasodtak a vulkánszigetek, közöttük az örökösen füstölgő,

félelmetes Krakatau. Megnyílt, előttük az Indiai-óceán! — Elhaladunk a Cocosok mellett, ha lehet, bal csapáson köszöntsük —

tanácsolta Klinkenberg, amikor a szél tanulmányozása után döntöttek a

közvetlen útirányról. — Onnan nyílegyenesen Mauritius következik és a

Cape. Gondolom, ha tartjuk az irányt, lassanként felküzdjük magunkat.

Szeretném a Black Prince-et megelőzni! Összenéztek. Előttük volt a térkép, azt tanulmányozták. — Én is szeretném, Sir! A szél egyenletes erővel fújt. Valójában bámulatos, hogy a monszun ilyen

„jól" viselkedett. — Ha kitart, akkor meghúzhatjuk a köteleket! — derült Klinkenberg. —

És fel minden felhúzható ponyvát! A vendégünket nem féltem, valóban

tengerészasszony. Nem hinném, hogy sápítozni fog, ha megdől a hajó. Ennél nagyobb elismerést Klinkenbergtől nem lehetett várni. Klinkenberg, mint minden vérbeli régi tengerész, nem túlzottan ünnepelte

azt a gondolatot, hogy nő legyen a hajón. De hát Gabriela Malatesta valóban

tudta, mi a hajó és mi a tenger. Tapintatos is volt, ami akkor látszott a

legjobban, amikor néger komornájával elfoglalták a rendbe hozott két

utaskabint. A kabinokat nem jellemezte különösebb csín, látványosság. Egyszerű,

mondhatjuk puritán kabinok voltak, a legszükségesebb tárgyakkal felszerelve,

de egy nő mindig megtalálja a módját, még a hosszútávú tengeri klipperen is,

hogy világ legkisebb lakhelyeinek egyikét kedvessé, barátságossá tegye. Néhány színes kendő, takaró, üveg, több apró, kerek rámában őrzött családi

miniatűr kép a Malatestakrol — otthonná varázsolta a kabinokat. Még a fedélzetgerendákon függő lámpára is került tarka színű ernyő.

Mire Simba bekopogott, hogy megkérdezze, tíszteleghet-e a két kapitány

Hudson kapitányné őnagyságánál, annyira lakályos volt az egymásba nyíló két

kabin, hogy a javai fiú elcsodálkozott, pedig részese volt a takarítás nagy

munkájának. — Asszonyom, fogadja elismerésünket! — dörögte a belépő Klinkenberg

kapitány. — És nézze el, hogy ezt a két kabint jelöltük ki... — ... ami igen kitűnő — biccentett most már felszabadultabban, minden

zavar nélkül Hudsonné. — Kapitány úr, lekötelezett, hogy felvett a hajójára,

és beleegyezett, hogy így jussak vissza Európába. Ami a kabinokat illeti, jól

tudom, a fedélzet alatti biztonságosabb, mint a felépítményen levő. —

Körülmutatott: — Üljenek le, s ha azt mondom — tengerész módra, nem

lekicsinylőén mondom! Ezzel helyet foglalt a színes kínai kendővel letakart ládán, Bessy a lábához

kuporgott, és a két tengerész a deszkakeretű fekhelyre ült. Több

ülőalkalmatosság nem volt a kabinban. A fülledtség senkinek nem okozott

gondot. Aki hajón él, megszokja, mint ahogy megszokja azt is, hogy az északi

vidékeken dermesztő hideg uralkodik a kabinokban. Itt most meleg volt. A három kerek kis ablakon időnként hűsítő fuvallatok törtek be. Hudsonné Gabriela Malatesta maga elé nézett. Tekintete egyre komolyabb

lett, elmélázó. A két férfi bátorítóan reszelte a torkát. A fedélzetről lábak dübörgése, robogása hallatszott, őrségváltás volt, s itt

az Egyenlítőn már régen sötét. Különben is a megszokott négyórás őrségeket

Monostory megváltoztatta. Az időhöz, a feladatokhoz és a szél erősségéhez

szabta a tisztek és a legénység időbeosztását. A változatosság nem ártott, de

használt, és az emberek szívesen vették a napról napra változó feladatokat. Ezúttal Turkovics látta el a fedélzeti tiszt feladatát, a megbeszélés szerint a

trópusi napkeltéig, reggel hat óráig. Bumpus pedig mint vezénylő tiszt a kormány

félen tartózkodott. Alig értek ki az Indiai-óceánra, és eltávolodtak a szigetektől, a szél hirtelen

irányt változtatott. Betört a délnyugati monszun, amit vártak, de késett bőségesen. Bár a délnyugati monszun híres arról, hogy ereje változó, szellőből viharrá

fokozódhat, ezúttal megtartva mindig délnyugati irányát, pompás

egyenletességgel fújt. — Bármi kell, azonnal jelentsék! — mondta a kapitány a tiszteknek, amikor

lejöttek Klinkenberggel a vendégkabinba. A beszélgetés nehezen indult. Hudsonné, kézilegyezőjét forgatva, mintha most

újból az érkezés élményének zavaró hatása alá került volna. A férfiak csendben vártak. Mást nem tehettek, de tengerészek voltak, és

nehezen ment számukra, hogy könnyítsenek.

Végül is Monostory törte meg a hallgatást: — Nem neheztelt meg, hogy alig lépett a fedélzetre, máris illetlenül a

keresztnevén szólítottam... mint annak idején? Hudsonné felemelte tekintetét. A sötét, csillogó szemekben mosoly támadt: — Rosszul esett volna, ha nem teszi. Éppen ez győzött meg róla, hogy

barátokhoz jöttem... Nagyon egyedül voltam ... Ugye, hihetetlen, hogy itt vagyok? A Black Prince kapitányának felesége a Taitsingon! Sőt, segítséget kér a Taitsing

gazdáitól! Ez a kitörés végre utat nyitott a kendőzetlen, őszinte szavaknak. — Hát — nevetett most már Klinkenberg —, ha nekem valaki ezt előre

megmondja, kikacagom! — Hihetetlen — ismerte el Monostory —, de az életben sok hihetetlen

történik. Most már elhiszem, hogy ez is megtörténhetett ... Az asszony védőleg felemelte a legyezőt: — Tegnap még magam se hittem. Még akkor se hittem, amikor a pilothajó

fedélzetére kerültem. Csak akkor, amikor megláttam a Taitsingot! Akkor

szívdobogva azt mondtam Bessynek: „Nézd, leány, ott a hajó, amire

fel kell jutnunk, hogy biztonságba kerüljünk! De vajon befogadnak-e ott

minket?" A néger lány felnézett úrnőjére, kivillantak fehér fogai. — Lady mondani, többször mondani! Most itt lenni. És megelégedetten

mosolygott. — Jólesik tudni, hogy barátok közé jöttem. De ismerősként is, hiszen én

már jártam ezen a hajón. Akkor nem hihettem, hogy otthonom lesz egyszer.

Akkor a régi barátom iránti féltés, aggodalom hozott ide... Nem, ne szóljon

egy szót se, Klinkenberg kapitány, se ön, régi jó barátom! Kötelességem volt

így tenni... annál is inkább, mert akkor már gyanakodni kezdtem ... Mintha nehezen vette volna a lélegzetet. Nagyot, nagyon nagyot sóhajtott. — Gyanakodni? — lepődött meg Monostory. Gabriela Malatesta intett: — Igen. Gyanakodni, hogy az uram — gazember! Hogy tagja egy

rablóbandának, és azon mesterkedik, hogy tisztességtelen módon legyen első a

teaversenyen! Klinkenberg kapitány közbeszólt: — Tudtommal ő volt, aki közölte, hogy a Hong Kong-i flotta hol találja a

Fekete Pirátokat. Az asszony elmosolyodott. — Mert már úgy érezte, hogy sok minden gyanús körülötte. Gazember! - — És erre, Gabriela, csak akkor jött rá, amikor én eltűntem? — kérdezte a

volt veronai főhadnagy. — Fucsouban? Hudsonné megrázta a fejét:

— Nem, akkor még nem tudtam semmit. Ügyes mesét költött mindenről.

Van egy gyönyörű palotája a Bombaszigeten, Hong Kong előtt. Ott rejti el a

barátját, Lint, a kalózvezért. És én két éve úgy tudtam, hogy ez a Lin előkelő kínai úr, aki nálunk piheni ki fáradalmait!

Nevetett, keserűen, de felszabadultan is. — És én — mint háziasszony — mandarinként tiszteltem azt a Lint, aki

bandájával fosztogat, rabol, gyilkol... az uram tanácsával és segítségével!

Jóhiszemű voltam és becsületes. Nem tudtam elhinni, hogy a férjem, akihez

esküm köt, éppen úgy bandavezér, mint Lin, a barátja! Csönd lett. Csak a hullámok csapódása a hajó hasa alatt, a vitorlák pattogása és

a kormánylánc csikorgása hallatszott. Klinkenberg Monostoryra nézett: — Ön volt, Sir, az első, aki fején találta a szöget! Hudsonné folytatta: — Említettem, hogy Fucsouban gyanakodni kezdtem. Hudson kapitány

— inkább így szólítom őt — éppen akkor fogadott egy kínait, amikor vacsoránál

ültünk a szalonban. Az tűnt fel, hogy amikor a kínai bebocsátást kért, Hudson

feltűnő izgatottsággal felugrott az asztaltól, amit tőle ilyen esetben, étkezés közben, soha nem tapasztaltam. Ezt a kínait már láttam a Bomba-szigeten.

Másnap a kínai újból megjelent, együtt mentek el — Fucsouba. Ekkor hallottam a

Taitsing kapitányának eltűnéséről is... és ekkor lopta be magát a gondolat az agyamba: hátha... hátha... — Megadással bólintott: — Valóság lett belőle!...

Amikor már kint jártunk a tengeren, ha jól emlékszem, Formoza közelében,

Hudson kapitány átment az Arielre. Én a kabinjában voltam, ott is maradtam.

Sietségében nem zárta el az íróasztalán levő uratokat. Untam magamat, nézelődtem. Felvettem egy bőrkötésű, igen szép formájú könyvet. Ilyesmit

nagyapáink korában készítettek. Forgattam, nézegettem, és amikor kinyitottam,

kővé meredtem. Hudson naplója volt a könyv! Gabriela Malatesta elkomorodva belenézett a fedélzetgerendán lengő lámpába. — Mindent megtudtam belőle — suttogta. — Azt is, hogy ő adott parancsot

az előbb említett kínainak, akit Kapitánynak nevezett, hogy rabolja el a Taitsing

kapitányát. Maradhattam ezek után a hajón? Nem! Igyekeztem nem elárulni magamat. Lestem, vártam az alkalmat. Szerencsére nem váratott magára. Jönn a

tájfun, és akkor olyasmit tettem, ami nem volt igaz ... Bessy széthúzta a száját. Ragyogtak hófehér fogai. Gabriela Malatesta is

elmosolyodott, majd nevetni kezdett. — Hisztériás rohamot színleltem, hogy nem bírom a tengert, félek a hajón,

félek a viharoktól! Én, aki rajongok a tengerért! Monostory is, Klinkenberg is nevetett. Monostory azért, mert felködlött benne

egy emlék, amikor éppen Gabriela volt az, aki neki — a szárazföldi katonának —

megmutatta a tenger csodáját. Gabriela Malatesta megrázta a fejét: — Nem tagadom, a tájfun izgalmas volt, félelmetes. Hudson nyugodtan

hihette, hogy megijedtem, és nem akarok tovább a hajón tartózkodni. A távozásra

Padangnál nyílt alkalom. Kértem, tetessen partra, hogy majd a Victoria gőzösön

térjek vissza Európába. Megtette. A pilothajó a „könyöknél" vett fel... de amikor

megláttam a Taitsingot, már tudtam, hogy nem a Victorian megyek vissza Európába...

Ezzel az asszony összecsukta legyezőjét. Látszott rajta, hogy gondolkozik, latolgat valamit. A fedélzeten rohanó lábak

bizonyították, hogy a szél erősödik, Bumpus harmadoltat, csökkenti a

vitorlafelületet. Most volt az az időszak, amikor a távoli — egyre távolabbi — partokról és

szigetekről száz kilométerre elviszi a szél a trópusi erdők, rétek, mocsarak illatát. A kis kerek ablakokon belopta magát a gyömbértől, ánizstól, borstól

meghintett éjszakai levegő, ami összekeveredett az örökös teaillattal. — Hát akkor... — állt fel a fekhely széléről Klinkenberg kapitány —

gondolom, asszonyom, fáradt, és szívesen térne pihenőre. Az elmondottak alapján

még inkább azt mondjuk: szívesen látjuk a klipperen, érezze jól magát a hajón! Az asszony mind a két férfi kezét megszorította. — Köszönöm, hogy nem kellett csalódnom. De lenne egy nagy kérésem. — Mondja, és máris teljesítjük. Lassan szótagolva mondta az asszony: — A Black Prince kapitánya gazember, haramiavezér. Az mondja, aki most

még az ő nevét viseli, önöknek módjukban lenne akármelyik kikötő előtt jelzést

adni a hatóságoknak, hogy a Black Prince valójában kalózhajó, a Fekete Pirátok

egyik főembere hajózik rajta, aki pontosan tudja, mi történt, és hol találhatók meg

a Gladiátor tisztjei, de azt is tudja, mi történt Graveson kapitány klipperével, hogyan süllyedt el. És annyi mindent még! Mégis azt kérem, hallgassanak erről,

kapitány urak, miattam hallgassanak! Nem vághatunk az események elé.

Londonba érve, azonnal a jogtanácsosomhoz sietek, megtárgyaljuk a válópert, de a többihez ... a többihez ...

Elcsuklott. Hirtelen elfogta a reménytelenség, helyzetének torzsága, az

ünnepelt, sokra tartott és népszerű Hudson kapitány feleségének szomorú,

megdöbbentő sorsa. — ... már nem lesz erőm! Klinkenberg kapitány előrelépett: — Köszönjük a bizalmát, asszonyom, megyünk. — Köszönjük... — dadogta Monostory is, aki hamarjában ugyancsak nem

tudott mást mondani. Hudsonné zsebkendővel törölgette a szemét. — Ha majd megnyugszom — dadogta —, többet mondhatok talán. Most

olyan kusza minden bennem. Nézzék el. Évekig egy hőssel éltem együtt, akiről

kiderült, hogy aljas gonosztevő! Nehéz ... nagyon nehéz ... Kopogtak a kabin ajtaján. Bumpus izzadt, de ezúttal mosolygó arca jelent meg az ajtókeretben: — Előttünk egy klipper halad, Sir! Három közül az egyiket beérjük! Látni

még nem lehet, hogy melyik, de ez is valami, Sir!

— Köszönöm, Mr. Bumpus. Azonnal a fedélzeten leszek. Monostory

megvárta, amíg Bumpus beteszi az ajtót, és csak ekkor tette fel a kérdést

Gabriela Malatestának: — Tudhat Hudson kapitány arról, hogy a Taitsingon van, Gabriela? Úgy

értem, ha meglátják a hajokról, akkor értesülhet erről. — Szeretném, ha nem tudna semmit. Szeretném, ha itteni tartózkodásom

titokban maradna. Legfeljebb éjjel megyek majd a fedélzetre, hogy friss levegőt

szívjak. Klinkenberg elköszönt. Kilépett a kabinból. Monostory ugyanígy tett. De az

asszony utána szólt: — Még egy percre, Balázs! A kapitány visszafordult. A küszöbön állt meg. Az asszony melléje lépett.

Szinte súgva mondta: — Nagyon kérem, vigyázzon! Hudson nem az az ember, aki meghátrál! — Tudom. — Ha tudná, hogy itt vagyok, Graveson hajójának sorsára jutnánk! Addig,

amíg ő halad elöl — nincs baj! Győzni akar! De ha a Taitsing eléje vágna ... Monostory csendesen elmosolyodott. A mosoly mögött nagy határozottság,

elszántság volt. Fojtottan mondta: — Minden erővel azon leszünk, hogy megtörténjen!

Összenéztek. — Én pedig kérem Istent, könyörögve kérem, hogy ne történjen meg! — Én pedig azért vagyok itt, hogy győzelemre vigyem a hajót! — mondta a

kapitány, majd enyhébben folytatta: — Hiheti, hogy olyan gyáva vagyok... gyáva,

aki megfutamodik, mert egy gazember ... Elharapta a mondatot. Gabriela Malatesta megrázta a fejét. — Nem hiszem ... Jó éjszakát! A kabinajtó bezárult. A kapitány léptei alatt felcsikordult a lépcső. Mintha ujjongott volna a hajó, hogy kedves, szeretett vendég tartózkodik

rajta, aki valóban csodaként került ide. Felérve a fedélzetre, nagyot szippantott a friss tengeri levegőből. Változatlan erővel, egyenletesen fújt a délnyugati monszun. Sustorogva

gördültek a hajó oldalánál a tarajos hullámok. Holdvilág volt, ragyogott a tenger. Ragyogtak a vitorlák, a fedélzet frissen

mosott fehér deszkái. Ezüstös csík húzódott a kormány mögött. A

fregattmadarak eltűntek. Helyettük szünet nélkül csapódtak a hajó oldalához a

repülőhalak.. Fekete bársony volt az ég. Mély és közeli. A Dél Keresztje elérhető

távolságban ragyogott. Azért a Göncöl szebb, kedvesebb — gondolta a

kapitány, és a szél felőli oldal hullámvédjéhez lépett, hogy elnézzen a

messzeségbe. Igen, Bumpus jól látta: egy klipper halad előttük. Azt azonban mindjárt

észrevette, hogy nem a Black Prince. Ha az lenne, a fekete hajótest jobban

elválna az ezüstfényű tengertől. „Beérjük azt is — mondta magának. — Kell, hogy elérjük!" Elmosolyodott. A hajó elején énekeltek. Lágy rekedtséggel szárnyalt az ének. Gitárszerű hangszer pengett hozzá. A

Herceg és társai énekeltek, összebújva a horgonycsörlő dobja körül. Egyszerű, megható dalocskát dudorásztak, egy javai halászfaluról, ahol

éppen halfogásra készülnek. Turkovics közeledett. — Beérjük a fickót! — mutatott a távolba. — Egyre közelebb kerülünk

hozzá. Jó kis hajó ez a Taitsing! — Megszeretted? Turkovics bólintott: — A rendes hajót szeretni kell. Ez rendes hajó. — Eddig a monszun is becsületesen viselkedett. Ha így tart, egyből

lefutunk a Cape-ig! Turkovics diadalmasan nevetett: — Ha a Fekete Pirátokon áttörtük magunkat, áttörünk az óceánokon is! Monostory kuncogott. Életerő és bizalom. Az élet legfőbb eleme.

Turkovics Daniló ebben nem szenved hiányt. Bumpus és a kormányos árnyéka rávetődött a tatárboc pányvavitorlájára.

Különös, érdekes, meseszerű látvány volt. — Jóképű négy csillag az a Dél Keresztje — állapította meg Turkovics,

csak hogy mondjon valamit. — Akár négy hajólámpás. Monostory szívesen folytatta a beszélgetést: — Jobbra alatta látod a Centaur-csoportot, balra távolabb, az az éles

fényű, a Canopus. Hirtelen elhallgattak. Mintha a matrózok dalát figyelték volna. Holott nem

azt. — Most még jobban kell vigyázni a hajóra — dünnyögte Turkovics. — Mit? — nézett rá a kapitány, de ebben a pillanatban elértette a

hajómester kijelentését. — Aha, értem! Igazad van, barátom, vigyázunk is! Turkovics okoskodva kérdezte: — A signora jól érzi magát? — Jól — bólintott a kapitány. — Végig velünk jön? — Hallod-e, hát hol tennénk ki?

— Csak úgy gondoltam ... — Ne gondolj semmit! A signora úgy van közöttünk, mintha — nem

is lenne! A holdfény élesen megvilágította a hajómester arcát. Igazi uszkok volt.

Tengeri rablók megszelídült ivadéka. Hosszú haja majdnem a vállára omlott.

Sasorra előretört, éles szemét is mintha sasoktól örökölte volna. A bozontos

szemöldökök felrándultak: — Értem, signor capitano! Értem! Ahogy mondani szokták, titokban. — Igen, titokban. — Meglépett a Black Prince-ről? — Bolond! így ne beszélj! Eljött, és kérte a segítségünket.

Turkovics tudálékosan bólongatott: — Tehát meglépett, capitano! Elege volt abból a nagyképű fickóból!

Nem csodálom. Maga pedig üsse a vasat, éppen ideje! Lám csak, jó érzés

akként hazakerülni, hogy tudja az ember: várják a háznál! Az én feleségem

legalább tíz éve vár, de vár. És ha hazamegyek, nem egyedül ülök a házban.

Elmondok neki mindent, várfogságot, a Novarát, magát, signor capitano. És

az ilyesmi nagyon jó... de egyedül lenni — phü! — Nagyot köpött az Indiai-

óceánba. — Az nem jó! Bumpus kiáltott le a kormányállásról: — Hahó, captain! A szél erősödik! Hetes! Vitorlák maradjanak? Monostory előrenézett. Élesen, ha játékszerként is, látszottak az elöl

haladó hajó keresztvitorlái. Visszakiáltott: — Vitorla marad!

TIZENHARMADIK FEJEZET

Mi is az a bonnet? — Játéknál csalni nem szabad! — Védekezik a hollandus. —

Esik a légsúlymérő. — Különös zajt hallani. — A kormányszerkezet láncai között. —

A Délisark vihara. — Kinek a parancsára? — Akit elnyelt az Indiai-óceán. —

Emberek, a kötelekhez! — Irány: a Londondokk!

A beért és elhagyott klipper a kis Sartre kapitány hajója, a Flying Spur volt. A

„hátszeles" hajó. Mindjárt a második napon meglepetésben volt részük: a délnyugati monszun eltűnt, és a hajtószerepet átvette a délkeleti passzát, az Indiai-

óceán kedvelt szele. Valójában nem hárult nagyobb feladat a hajósokra, mint

átváltani a vitorlákat. — Sétahajózás ez, nem más! — állapította meg Klinkenberg, mint akit éppen

az bosszant, hogy nem kell semmiféle veszedelemmel szembenézni. — Tudja, uram, a régi mondást: a kígyónak nemcsak feje, de farka is van! —

tette hozzá Bumpus. Klinkenberg nevetett: — Tehát várjuk a végét! — Annál is inkább, mert előttünk csak két hajó szalad, de mögöttünk

egyszerre három is mutatkozik! Igen, ketten haladnak elöl: a Black Prince és az Ariel, akik „megugrottak" a

tájfunban, és ezt az előnyt tartani tudták. Hárman mögöttük: a konok és elszánt Sartre a Flying Spurral, továbbá a

Padang előtt elhagyott két klipper, Perceval Penrose Adája, és Menichelli

Falconja. Mind a kettő kihasználta a monszun erejét és a passzát állandó szél erősségét.

Látható közelségbe kerültek, és ez a közelség szemlátomást fogyott. — Ha a tartalék vitorlákat felhúznánk, megugranánk — jelentette ki

Klinkenberg, aki jól ismerte hajója tulajdonságait —, de nem érdemes. Még

nincs itt az ideje, hogy terheljük az árbocokat, gyengítsük a vitorlaállományt.

De elénk nem engedünk egyet sem, még Percevalt sem! A beszélgetés a felépítmény előtt folyt le, a kabinok előtt. Monostory a

műszerek segítségével a hajó helyzetét állapította meg, eltávolodva

Rodrigueztól, egészen közel Mauritiushoz. — Felrakták a bonnetet is — morgott Bumpus, aki nem tudott

belenyugodni abba, hogy akadhat hajó, amelyik a nyomukba ér. — Mi is

megtehetnénk, Sir! — Mondtam már, hogy várunk — mordult fel Klinkenberg, aki szerette

a sportszerű vetélkedést, és örült, ha valami előnyt kisebb vitorlafelülettel

oldhatott meg.

A „bonnet" a régi időkből maradt örökségként a klipperekre. Már a

középkor karavellái és koggehajói is használták. Az orrsudár alatt feszült, s

leért a hullámokig. Azért is volt a messze múlt hajóin olyan meredek és

magasba nyúló az orrsudár, hogy elférjen alatta a bonnet, a „hasvitorla". A

versenyklippereken még használták a bonnetet, mint általában mindent, amit

kifeszíthettek, csak hogy gyorsítsák a hajó iramát. De bizony a bonnet csak

egyenletes szélben s akkor vált be, ha nem kellett hullámról hullámra

bukdácsolni a hajónak. Egyébként leszakadt, letépte a hullám, merő víz lett,

teher vagy akadály a klipper elején. Matróznyelven a bonnet igazi neve az

„átkozott" volt. Gyűlölte minden vérbeli fedélzeti matróz, akinek csak egyszer

is ki kellett feszítenie, az orrsudáron lógva, a világhajózás legbolondabb

vitorlatípusát. — A bonnetet még nem rakjuk fel — tiltakozott Monostory is, amikor

végzett a helyzetmegállapítás számításával. — Inkább feszítsük meg

erősebben a keresztvitorlákat! — Mennyire vagyunk Mauritiustól? — kérdezte Klinken-berg. — A keleti hosszúság 60. foka és a Baktérítő keresztezését értük el az

előbb, Sir — felelte Monostory. — Alig kétszáz tengeri mérföldre

Mauritiustól. További irány: Madagaszkár déli csücske és a Jóreménység

foka. Klinkenberg töprengve nézett kapitánytársára: — Elérjük addig? Nem mondta, hogy kit, melyik hajót, de Monostory is, Bumpus is tudta,

kiről van szó. Monostory elmosolyodott: — Akkor mégis növelni kell a vitorlázatot. Klinkenberg bólintott. — Rajta, tegyük meg! Szeretném még a Cape előtt érezni, hogy

megelőzzük őket! Kedvem lenne már átintegetni Roggersnak is! Monostory nevetett: — Hát akkor, Mr. Bumpus, mégis felhúzunk az árbocok közé egy-egy

repülőt! Sőt nagy a gyanúm, a bonnetet is! Ezzel berakta tartójába a szextánst, lezárta a kronométerdoboz tetejét. A helyzetmegállapítás megtörtént, most jöhet Van Haaren. Van Haaren, akit maga elé rendelt, ha a hollandus felébred. Mi az oka annak, hogy a tisztikarból senki nem bírja a klipper második

hajómesterét? Turkovics éppen úgy húzódozik tőle, mint Bumpus;

Klinkenberg pontosan ugyanúgy, mint Monostory kapitány. Sőt már a jávaiak

között sem olyan népszerű, mint volt az első időben. Merbabu, a csónakmester

utálja, a Herceg gyanakszik rá. Mindenki, aki szerencsejátékkal tölti szabad

idejét, ha tud, egy kicsit, nagyon kicsit csal is. De csak a gazember csal

nagyon, szemérmetlenül, kihasználva a többiek jó szándékát, becsületességét.

Említettük már, hogy a Taitsing kínai és javai személyzete szívesen töltötte

szabad idején fantannal, mahdzsongozással, vagy akár csak egyszerű

kockajátékkal is. Akit rajtakaptak a csaláson, azt derűs mókázás közben —

vitorlák közé tekerve —, amúgy becsületesen elagyabugyálták. De mit

tegyenek egy hajómesterrel, nagy hatalmú szeránggal, ha az éppen a hatalma

miatt visszaél a helyzetével, és folytonosan csal? Sem elverni nem lehet, sem

kötélen ledobni a vízbe, s úgy vontatni egy ideig. Azt sem lehet mondani,

hogy nem veszik be a játékosok közé, egyszerűen azért, mert ilyesmit nem

lehet megtenni. Ősi ázsiai szokás szerint a szerencsejáték nyilvános, s csak

egyet lehet tenni: akit rajtakapnak a svindlin, azt elagyabugyálják. Másodszor

nem ül azok közé, akiket megtévesztett, becsapott. Egyszerűen azért nem,

mert egy ilyen kezelés után napokig ülni se tud a svindler. Először Mao Ta-ko vette észre, hogy Van Haaren a kockajátéknál hamis

kockákkal játszik. A mahdzsongnál ugyanígy, a fantannál még inkább. Derűsen zsebeli be a mások pénzét, nem törődve a matrózok előnytelen

helyzetével. Mert melyik matróz mondja meg az igazát egy szerángnak? De a dolog kezdett tarthatatlan lenni. Végül Merbabu bekopogott a

kapitányhoz, és panaszt tett a hajómester ellen. A szabályok értelmében

ilyesmi főbenjáró hiba. Van kihallgatási idő, az első tiszt tartja a szerángok

jelenlétében, és akkor mindent elmondhat a matróz vagy a kormányosaltiszt,

ami a szívén fekszik. Merbabu nem várt erre a kihallgatásra. — Tuán, hallgasd meg Merbabut, bánata van — állította meg kapitányát a

fedélzeten a csónakmester, aki ráadásul nem is volt egyszerű matróz. — Gyere! — intett neki Monostory, mert szerette, ha mindent tud, és

segítségére lehet az embereknek. Így derült ki, hogy Van Haaren szenvedélyesen csal, és azzal sem törődik,

ha elborul a becsapott ember szeme, és nem sok hiányzik a kés kirántásához. — Szeráng tuán lenni rossz — mondta elkeseredve Merbabu. — Mondani

neki, hagyni emberek játszani! Monostory tudomásul vette Merbabu kérését, és elhatározta, beszél a

hollandussal. Beszél, mert volt más oka is erre. Az előző este, Rodriguez után, késő este Gabriela Malatesta komornájával

feljött a fedélzetre, hogy kiszellőzze magát a fülledt kabinban töltött nap után.

Mindig este vagy éjjel jött ki, akkor is csak a kabinsor elé, kiülve egy székre,

hosszan elnézve a tovahömpölygő óceánt. Ilyenkor — betartva a vendéglátó köteles udvariasságát — néhány percre

Monosory is lement a kabinsor elé, hogy üdvözölje a vendégeket, s

megkérdezze, mire lenne szüksége, mit kívánna. Valójában hihetetlen, hogy

abban az időben egy nő, akit jóléte mégiscsak elkényeztetett, beérte a

tengerészek szerény, de vaskos kosztjával. Kikötötte, hogy ugyanazt eszi, amit

a többiek, mert a Taitsingon nem volt külön tiszti és legénységi étkezés. Csak

legénységi. Gabriela Malatesta ezt kérte, ezt kapta. Ezúttal, mivel a kapitány volt szolgálatban, lement az asszonyhoz, hogy

köszöntse őt. — Jó estét, Gabriela! — Jó estét, barátom! Néhány közömbös szót váltottak. Ekkor jutott eszébe Monostorynak, hogy

megkérdezze, ugyan hol járt akkor a Black Prince, amikor a Taitsing befutott

a pagodai révbe, és nem találta ott Hudson egyébként előttük érkezett

klipperét. — Nem értettük, hová tűnhetett a Prince. Az asszony kis gondolkodás után

felelte: — Fucsingba. Ott jártunk. — Fucsingban? — bámult Monostory, és hirtelen megdöbbenést érzett.

— Azt is tudja, Gabriela, miért hajózott oda Hudson? Gabriela Malatesta összehúzta szemöldökét. — Miért is? ... Tudja, szégyellnem kell magamat... Mi folyton jöttünk-

mentünk, hol ide, hol amoda hajóztunk ,.. Őszintén szólva beletörődtem ebbe,

és legfeljebb az érdekelt, hogy lássak valamit a kikötőkben. Fucsouba is

kirándultam ... De várjon csak, mit is kereshetett Hudson Fucsingban? Gondolkodott. Mosolygott. — Fucsingra emlékszem ... Meredek part, apró házak, sok-sok ház ...

halászkunyhók ... hálók ... Már-már tehetetlenül intett, amikor felcsillant a szeme. A fedélzeti lámpa

fényében is jól látszott, mennyire örül, hogy kedvére tehet régi barátjának és

talán ideáljának is. — Tudom! Egy embert keresett, európai embert, ha jól emlékszem, egy

kereskedőt! Onnan tudom, hogy még mondtam is Hudsonnek, amikor

partra szállt: mit tud itt egy európai kereskedő csinálni? Fucsing ... kereskedő ... és Van Haaren. Monostoryban összeszorult valami. Éppenséggel nem találta

elképzelhetetlennek, hogy Van Haaren Hudson embere, akit a jóhiszemű

Rikozoff révén csempészett a hajóra. Talán ezért — hogy helyet csináljon — kellett Porkoláb Péternek

meghalnia! Hudson, mint minden csirkefogó, előre épít, előre kidolgozza hadállásait.

Egyáltalán nem lehetetlen, hogy Van Haarent magával hozta a hajóján, bár

Gabriela nem emlékezett a kövér, feltűnő külsejű emberre.

Másnap a helyzetmeghatározás után, mielőtt Van Haaren csoportjára került

volna a fedélzeti őrség sora, hívatta a szerángot. Gondolta, a legokosabb, ha mindjárt a mondanivaló közepébe csap. — Kérem, bootsman — kezdte, amikor a hollandus belépett a kabinba —,

azt gondolom, a legokosabb, ha önt a Cape-nél kitesszük. Van Haaren szája körül megrándultak az izmok. De inkább tréfára vette a

kapitány kijelentését, és felnevetett: — Ugyan, ugyan captain! Talán mégiscsak elegük van belőlem ? Monostory komolyan bólintott: — Így van, Mr. Van Haaren! Valahogyan nem vagyunk mi egymásnak

valók. Először is: egy szeráng nem játszhat szerencsejátékot a legénységgel,

főleg ha az a szeráng úgy játszik, hogy elnyeri a legénység pénzét! Van Haaren megvonta a vállát: — Senki se mondta, hogy nem lehet játszani velük. Tudtommal a... — ... szabályzat nem tiltja. Valóban így van. De a hamis játékot tiltja, és ön

így játszik, Mr. Van Haaren! — Captain, tiltakozom, hogy néhány koszos niggernek hitelt adjon! Monostory legyintett. Leült a térképasztalhoz, kedvenc helyére, úgy folyattta: — Hagyja csak a koszos niggereket! Most van még egy kérdésem. Van Haaren sunyin körülnézett. Megjuhászkodva szólt: — Csak kérdezzen, captain. Nincsen takargatnivalóm. Most már érzem,

hibát követtem el azzal a játékkal. De szívesen visszaadom ... — Bizony, visszaadja, Mr. Van Haaren, mindazt, amit bűnös módon

elnyert az emberektől! Majd kiszámítjuk. Mert ha nem, s ha a Cape-hez

érünk, és ön kiszáll, nem kapja meg az addig járó fizetését! — Ahhoz nincsen joga, Sir! — hördült fel a szeráng. — A törvény azt

mondja: teljes gázsi jár annak, akit főbenjáró hiba nélkül kitesznek a hajóról.

Hogy néha-néha becsaptam a niggereket, az nem főbenjáró hiba! Kifizetem őket,

kész! — Helyes, kifizeti! — bólintott Monostory. — De most kérdeznék valamit:

figyel? A hollandus bólintott. Tekintetébe még több sunyiság vegyült. Látszott az

arcán: kérdezz, kapitány, amit akarsz, nem jövök zavarba! Monostory figyelt, úgy mondta: — Ismeri maga Hudson kapitányt? Megrándult Van Haaren arcizma? Megrebbent a szeme? Úgy tűnt, hogy igen. Nem nagyon, nem feltűnően, csak egy kicsit, éppen

annyira, ahogyan egy gyakorlott szélhámosnál megrezdül, ha a legfontosabb

valamit kérdik tőle. Nevetett, rekedten, kicsit elfulladva:

— Hudson kapitányt? De captain, ki ne ismerné? Minden valamirevaló

Ázsia-járó tengerész ismeri, ha másként nem, hát a nevét! Nagy név az,

captain! Monostory bólintott: — Értem. De ez így fecsegés. Ismeri? Személyesen? És ha igen, honnan? Egyik kérdést a másik után tette fel, bombázva, gyorsan. Van Haaren

tiltakozva emelte fel kezét: — Elég, captain, elég! Persze hogy ismerem! Talán hiba vagy bűn az?

Hallom az emberektől, hogy a lady, aki itt van, az ő felesége. Monostory felállt. Közelebb lépett a szeránghoz. Merően a szemébe nézett: — Örülök, hogy nem tagad, Van Haaren. Akkor válaszoljon nekem:

miért kereste önt Fucsingban néhány héttel ezelőtt Hudson kapitány? Van Haaren a kapitány szemébe nevetett: — Engem? Hudson kapitány? Nagyobb ember az, semhogy a magamfajtát

meglátogassa! Hahaha! Monostory nyugodtan folytatta, kimérten, szigorúan, merően nézve

emberére, ami láthatólag zavarta őt: — Pedig meglátogatta. Tudom, Mr. Van Haaren. — Hát ha tudja, miért kérdi, captain? — Mert magától akarom hallani. — Tőlem bajosan, mert nálam nem járt. — Van még más fehér kereskedő magán kívül Fucsingban? Most nem válaszolt az eddigi gyorsasággal a hollandus. Idő kellett, hogy

mérlegre tegye: csapda-e a kérdés, vagy nem az, és ha csapda, akkor hol

veszíthet. Végül az egyszerűbb megoldást választotta: — Tudtommal nincsen más fehér kereskedő rajtam kívül a városban. Monostory visszalépett a térképasztalhoz. Babrált a paralelvonalzóval, a

körzővel. Törte a fejét — minek tagadjuk —, mit tegyen, vagy mit ne tegyen

emberével. Érezte, csak egyet lehet tenni: megszabadulni a fickótól. A

körbejárásnak, vitának, kutatgatásnak semmi értelme nincsen. Most már nem kételkedett benne, hogy a hollandus Hudson embere. Ügyes

módon sikerült felcsempészni a klipperre. Most ügyes módon meg kell

szabadulni tőle! — Köszönöm, elmehet — intett az ajtó felé. — Beosztását

megváltoztatom. Mr. Bumpus közli majd, hogyan. A Cape-nél

kiszáll. Majd valamelyik avizóhajót felszólítjuk, hogy segítsen. De ha

útközben Európába tartó hajóval találkozunk, áttesszük arra. Van Haaren olyan nyugodt lett, mintha azt mondták volna neki, hogy mától

magasabb beosztást kap. — Mennyire van ide, ha szabad kérdeznem, Cape Town?

— Körülbelül kétezer tengeri mérföldre. A hollandus kedélyesen

elmosolyodott: — Huszonnégy óra alatt, ezzel a széllel, megteszünk 240—280

mérföldet. Mondjuk, van még nyolc napom, ha nem akadunk össze egy

hajóval. Tehát, captain, kirúgott. Csak azt tudnám, miért! Tisztelgett. Köszönt. És olyan csendesen, zajtalanul tette be maga mögött a kabinajtót, hogy az

felért egy nagy becsapással. Monostory ránézett a Buddha-szoborra. A fény úgy esett a szép, nyugodt, égi és földi fölényt árasztó arcra, hogy az

volt az érzése, a jadekőből készült gyönyörű kis Buddha helyeselve mondja:

„Okosan tetted, igen okosan, fiam!" Ettől kezdve Van Haaren derűsen, fölényes tekintettel járt-kelt a fedélzeten,

mint az olyan ember, aki titkot őriz, bízik a maga igazában. De azt sem lehet

állítani, hogy ne lett volna előzékeny, udvarias. Maga volt a megtestesült

jóindulat, az igazi hollandus nagybácsi. ... Amikor meglátták Madagaszkár hegyeit, sejtették, hogy az eddigi

egyenletes passzátszél, ami az Indiai-óceánon keresztülfújta őket, irányában

is, erősségében is megváltozik. Itt már közel kerültek az Agulhas-áramláshoz.

Ez az áram Afrika keleti partjainál, délnyugati irányban nagy erejű melegvíz-

tömegeket hajt. Az áram szélessége és ereje naponként változik, alkalmas arra,

hogy meglepetéseket okozzon. Madagaszkárnál már számoltak más irányti szelek betörésével. — A légsúlymérő esik, Sir! — jelentette Bumpus, alighogy a messzeségben

tűnőben volt Madagaszkár hegyvonulata. — Figyeljünk, mást nem tehetünk, Mr. Bumpus. — Parancsára! Pedig döntő útszakasz előtt álltak. A klipperhajósok régi mondása volt: aki

átfut a Cape-nél elsőnek, az már számolhatja a nyereséget, és megszabhatja a tea új eladási árát.

Valóban így volt: a Cape, sok régi és új hajós tengeri felkiáltójele Diaz

admirális óta, valósággal kettémetszette a földgömböt. A tengerész számára az

Atlanti-óceán maga volt a biztonság, a „hazai óceán", míg az Indiai-óceán min-dig rejtett valami meglepetést.

— Csak már áthaladtunk volna! — dörmögte Klinkenberg azon a napon,

amikor előtűnt Madagaszkár szigete, és az óceánon egyszerre öt klipper látszott. Öt klipper, amiről elmondhatjuk, hogy nagyjából azonos építésűek voltak, egy

kivételével. Pompás látvány lehetett annak a kétárbocosnak, amelyik

Madagaszkár felé haladt, elnézni az öt klippert. Elöl még mindig a Black Prince, a Fekete Herceg törtetett, összes létező vitorláit felhúzva, mögötte, majdnem a

nyomdokvonalában, a világ legöregebb kapitányának hajója, az Ariel következett.

A kettő között haladt a Taitsing, tőle jobbra a Falcon, és valamivel túl az olasz

kapitány klipperén, csudaszámbamenően az apró Sartre kapitány háromárbocosa,

a Flying Spur. Időnként fel-feltűnt a távolban egy-egy klippervitorla. Ideig-óráig látni lehetett, de másnapra nyoma veszett. Nem tudtak felzárkózni az élcsapathoz.

Az öt hajó kitartóan üldözte, hol elérte, hol elhagyta egymást, végül is együtt

maradt, mintha kapitányaik is ezt akarták volna. Hudson mindent elkövetett, hogy elöl maradjon. Valóban az összes létező

vitorlát felhúzatta, még az „átkozottat" is. Többre már nem tellett. Roggers

kapitány hasonlóan gondolkozhatott, mint a Taitsing parancsnokai, mert inkább a vitorlák szorításával, az úgynevezett „préseléssel" manőverezett, de

takarékoskodott több olyan vitorlával és segédvitorlával, amire inkább a finisben

lesz szükség. Hudson becsületből — ha ugyan volt becsülete! — sem engedett.

Rendületlenül kitartott az élen mint legelső. A Taitsing konokul a nyomában járt. Néha találkoztak egy-egy hajóval, zászlójelzést váltottak, néhány hírt

megtudtak a nagyvilágból, és továbbhaladtak. — Ahoy, Taitsing! — Ahoy, Persia! A Cunard hajótársaság kétkéményes lapátkerekes gőzöse haladt el mellettük,

ami akkor a legnagyobb személyszállítók közé tartozott. A Persia Indiába tartott.

Angliából jött, fedélzetén szabadságos gyarmati tisztviselőkkel és tisztekkel. Amikor Bumpus közölte, hogy a légsúlymérő esik, derűs volt az ég, ragyogóan

kék az óceán, egy felhő nem látszott. Elmúlt az este, el az éjszaka. Reggelre kelve

ugyanaz a kép fogadta a tengerészeket, mint az előző napon: kék ég, kék, fehér

tarajos hullámok. És a légsúlymérő esett. — Afrika felől vagy a Déli-sarkról jön a hecc! — állapította meg

Klinkenberg. — Nemhiába féltek őseink Afrika csücskétől! — A csücskökkel mindig baj van — tette hozzá Turkovics, aki egészen

belejött az angol nyelvbe. — A dél-amerikai se barátságos hely! Délután volt. Borulni kezdett az ég. Akkor már pontosan látták, milyen irányból kell várni az időváltozást. A Déli-sark felől jön, lehűlést hoz, nagy esőt, szeleket, szeszélyes szeleket. Feketésszürke tömeg tornyosult a déli horizonton, s egyre terült, szélesedett. Fogadtatására felkészültek, annál is inkább, mert Monostory kiadta az

utasítást: lecimborálnak a viharral, és megugranak a vihar segítségével. — Minden ember készenlétben álljon! — rendelkezett. — Délről jön. Tehát

beköszöntése erős lesz, rohamokkal. Feltétlenül esővel A látás nem lesz könnyű.

Ráadásul sötétedés előtt nem ér ide. Az a teendő tehát, hogy közvetlenül alkonyaikor csökkentjük a vitorlákat, valamennyire hátramaradunk ugyan, de

behozzuk majd, ha sikerül az ugrás!

Helyesnek tartotta, ha bekopog Gabriela kabinjába. Üzent Bessyvel, hogy

szeretne úrnőjével beszélni. Gabrielá visszaüzent: akár mindjárt. Lement a lépcsőn, belépett a kabinba. — Vihar készül. Nem szeretném, ha váratlanul érné. Mindent elkövetünk,

hogy nagyobb baj ne legyen. Gabrielá Malatesta mosolygott: — Kedves magától, hogy figyelmeztet. De nem félek a viharoktól. — Mégis jobb, ha tudja. Esetleg nagyon fülledt lesz az idő. Nyugodtan

feljöhet a fedélzetre. Addigra már besötétedik. — Köszönöm, szívesen felmegyek — bólintott Gabrielá. — Mit gondol,

Hudson sejti vagy sem, hogy itt vagyok? Monostory vállat vont: — Miből sejtené? Bessy is mindig az ellenkező oldalon jön ki a kabinból,

hogy még távcsővel se lássák meg. Képtelenségnek tartom, hogy Hudson

tudomást szerzett volna. Legfeljebb a jelzőzászlókkal, de azokat Bumpus

kezeli. Jóízűen nevettek. Amikor feljött a fedélzetre, még inkább látszott a vihar közeledése. Azt is

látták, hogy a többi hajó is megtette az előkészületeket. A két-három kilométerre

elöl járó Black Prince lassanként bevonta a felesleges „fehérneműt": előbb a

bonnet tűnt el a hajóorr alól, majd a szárnyvitorlák következtek, végül a

repülők. — Én csökkenteném az orrvitorlákat is — dünnyögte, amikor

távcsővel végignézte a hajókat. Csökkentették is. Körülbelül akkor történt, amikor a fenti mondatot eldörmögte. Mao Ta-ko állt a kormánynál, és Rimau, a Tigris, mint kormányossegéd. A tengerész fülében minden zaj, ami jellemző a hajóra, valahogyan

elraktározódik. A tengerész megszokja az állandó, egyforma, egyhangú árbocnyikorgást, a

kötelek recsegését, a sodronykötelek pattogását, pengését, a fedélzet

deszkaeresztékeinek ropogását, a haladó hajó sustorgó zaját, a hajóoldalhoz

vágódó hullámok moraját. És még sok mindenféle más zajt, ami egyenletes,

kialakult, megszokott, és ha csak egy hiányzik belőle, az máris cselekvésre,

intézkedésre ösztönöz. Monostory a kormány elé állt, megszokott helyére. Gondolta, benéz még

Klinkenberghez, aki egyre hosszabbra nyúló hajónaplóját írta mint egyetlen

lehetőségét annak, hogy mégiscsak foglalkozzék a hajóval. De végül is nem

tett mást, mint beköszönt és továbbment. — Irány? — kérdezte Bumpus. — Marad.

— Csökkentsünk még? — Várjunk. Inkább vizsgálja át, Mr. Bumpus, Turkoviccsal a fedélzetet,

hogy minden rögzítve, legyen. A második szeráng hol van? — Pihenőben. — Hát csak hívassa, most éppen nincs ideje a pihenésnek. - Parancsára! Amikor fenn állt a kormányfedélzeten, amit vezénylőfedélzetnek is

hívtak, többször szeretett volna leszólni a tiszteknek, mi történt Van

Haarennal, hogy nem látja... De csak maradt minden a régiben. Különös zaj zavarta, amit nem tudott hová tenni a megszokott zajok között. Messziről jött, kezdetben úgy tűnt, mintha valamelyik távoli hajóról

származna, ami persze képtelenség volt. Mindegyik kellő messzeségben

tartózkodott, ráadásul a tovagördülő hullámok moraja elnyomott minden külső

zajt, még a delfinek csapódását, bugyborékolását is. Pedig Madagaszkártól

nagy delfincsapatok kísérték a klippereket, felfalva mindent, amit a szakácsok

kidobtak. Nyomukban cápák nyilalltak, időnként belecsapva a delfinek

seregébe. Monostory figyelt. A zaj hol erősödött, hol gyengült. - Mao Ta-ko, hallasz valamit? A kínai nevetett: — Hallani nem! — Rimau. A Tigris intett. Nem hall ő se semmit a megszokotton kívül. Monostory a kormánykerék dobjához lépett. Tudni kell, hogy a nagy vitorlások kormánykereke nem egyszerű állványon

helyeződött el — ahogy a legtöbbször ábrázolják —, hanem egy olyan

készüléken, amit a külvilág elől a kormánydob vagy kormányszekrény nevű

alkalmatosság rejt el. A szekrényben talált elhelyezést az a tengely, amit a két

kormánykerék forgat, és amiről — függőleges irányban — két vagy esetleg

három láncpár függ. Ezek a láncok, a keréktengely segítségével, mozgatják a

tatfedélzet alatt elhelyezett szerkezetet, amivel a kormánylapátot mozgatni,

tehát irányítani lehet. A kormánylapát irányítószerkezetét a tatfedélzet alatt helyezték el. Aki először mondta azt, hogy itt van a hajó szíve, okos ember volt. Kormány nélkül nincsen hajózás, még ma sem. Ha megbénul a kormány,

megbénul a hajó. Valóban itt dobog a szív, a hajó nagy szíve. Az áttétel láncait mozgató szerkezet féltett helyen található. Alacsony,

majdnem lapos helyiség, amit megelőz a kormányszerkezet műhelyszobája. Amikor Monostory odaszólt Mao Ta-kónak, hogy hall-e valamit, szeme a

kormánykerék tartószekrényére tévedt.

„Innen jön a zaj! — mondta magában, és egyszerre érezte, hogy összeszorul a

torka. — A teremtésit!" Mondja meg Klinkenbergnek és Bumpusnak, hogy mi a gyanúja? Egyedül Turkovicsnak szólt, mint a legtöbb esetben, ha valamiről meg akart

bizonyosodni. — Daniló, gyere velem! Hirtelen megállt, gondolt egyet, és belépett a kabinjába. Van megérzés, és ez a megérzés azt mondta: légy óvatos, vedd magadhoz a

Coltot. Felcsatolta, a kakast kiszabadította zárójából, a szíjat kioldotta. — Gyere! Hozd a fedélzeti lámpát. És gyújtsd meg. — Mi történt, signor capitano? — Még én sem tudom. Gyere, és ne kérdezz! Lementek a fedélzet alatti

kabinok folyosójára. Ott, ahol befejeződött a folyosó, kisebb mahagóni ajtót lehetett látni. Ez volt a hármas számú raktár pótajatja, mondhatjuk így is: biztonsági

bejárója. Ezen az ajtócskán keresztül is megközelíthették a fedélzet alatti

kormányszerkezetet. Monostory halkan lépve, Turkoviccsal együtt ment végig a kis folyosón. Intett: — Csendben, Daniló... Az ajtóhoz álltak. Hallgatództak, füleltek. Itt már élesen hallatszott a kormányláncok csikorgása, a kormánylapát

sustorgó zúgása, ahogy a nagy fémlap ellenállására szüntelenül lesodródott a

tengervíz. — Ha azt mondom, nyisd: akkor nyitod, és a lámpát a nyílásba tartod —

súgta a kapitány. A hajómester intett: érti, úgy lesz. Ahogy Monostory egy kicsit megnyitotta az ajtót, jól lehetett hallani a zajt. Fémtárgyat reszeltek, nem kétséges. — Nyisd! Az ajtócska kivágódott. A lámpa felemelkedett. A szűk, fülledt, víztől csepegő, nyirkos helyiségben — ahol a kormánylánc

találkozott az áttétellel és a kormányirányító tengelyének szerkezetével —, a

láncok, rudak, vassínek, blokkok, ékek és csapok tömegében, meglapulva a

hajótat sötétjében, valaki mozgott. Ember volt ott. ember, akinek kapitányi parancs nélkül bajosan lehetett itt

keresnivalója. Teljes erővel zúgott a kormánysodor vize, hulláma, tarajának tömege. Nyögött, lihegett, csikorgott, recsegett a kormánylapát. És a zsíros, fekete fémhalmaz mögött ott állt az az ember, aki ...

— Van Haaren, lépjen előre! Mit keres itt? A lámpa megvilágította a hollandus megdöbbent arcát. Csurgott róla az izzadság, hiszen pokoli meleg és vízgőz uralkodott a hajó

eme részében. Van Haaren főbenjáró bűnt követett el: meg akarta bénítani, szétreszelni,

beteggé tenni a kormányszerkezetet addigra, amikor lecsap a vihar! Nincs a világnak az a klipperlegénysége, amelyik ebben az esetben

helyrehozhatja a szörnyű hibát, a hajó szívének súlyos, halálos sérülését! Van Haaren dermedten meredt még mindig a kapitányra, kiejtette kezéből a

hidegvágót s egy nagy reszelőt. Monostory felemelte a Coltot: — Jöjjön ki onnan! A hollandus meredten állt. — Még egyszer mondom: előlépni! Célzott. A gazember szeme elé tartotta kezét. Felüvöltött: — Ne tegye, captain! Ne tegye! Botladozva, kétségbeesve mászott elő a kormányszerkezet zűrzavarából. — Uram, ne, ne!... Dadogott. Monostory keze megremegett. A lelke mélyén azt harsogta egy hang: lőj,

lőj, lőj! Lődd le a gazembert, aki egy egész hajót, minden emberével, meg

akart gyilkolni, és el akart pusztítani! Lődd le! Mégse tette meg, elhatározta, hogy vár az ítélettel. — Lépjen ide! A hollandus végre előlépett. — Előre! Turkovics ökle kivágódott. A puha, kövér arcon tompán puffant a dalmata vaskemény ökle. Az ember megtántorodott, nekiesett az ajtónak, kibillentette, és ajtóstul

együtt kizuhant a folyosóra. Lábát, karját szétvetve terült el. — Hohó, cimbora — nevetett Turkovics — ettől még nem kell meghalni! Felrántotta, és újabb ütést mért a kövér arcra. Az ember visszarogyott. — Ne bánts! — siránkozott. — Ne bánts!

Monostory intett a régi barátnak: — Hagyd! Majd... Vedd fel, Daniló, a szerszámokat, és hozd! És odaszólt a még mindig fekvő embernek: — Keljen fel, Van Haaren, s kövessen!

Előrement. A hollandus feltápászkodott. Rogyadozva az ütéstől, a félelemtől, a

rettegéstől, tántorogva követte a kapitányt. De időnként hátranézett.

A fedélzeten félhomály volt, a vihar a küszöbön állt. Nem volt ez ciklon, sem a passzát vagy a monszun erős kirohanása. Sem a

trópusi tengerek megszokott orkánja, hanem a hideg Dél küldötte, ami a jég és

hó között erősödik fel, s percek alatt 10—15—25 fokkal hűti le a levegőt. A Déli-sark vihara az Indiai-óceánon, ami annyi gondot okozott már a múlt

nagy hajósainak. Jött, közeledett, és a hajók felkészültek a fogadtatására. Klinkenberg kabinja kinyílt, Monostory hátrafordult, s egyetlen

mozdulattal belökte Van Haarent a kabinba. Klinkenberg meghökkenve nézte a jelenetet. Monostory az első hajómesterre matatott, aki kezében tartotta a bűnjeleket,

a hidegvágót, a reszelőt. — Arra készült, hogy megrongálja a kormányszerkezetet — mondta. —

Van Haaren, lépjen előre! — Ne bántsanak! — siránkozott a hollandus. — Kinek a parancsára tette? Klinkenberg szakállas arcából elszántan, dühvei meredtek a villogó

szemek. — Kinek a parancsára? Van Haaren lehajtotta a fejét. Lassan mondta: — Hudson kapitány parancsára, uram. Az aranyhalat is én csempésztem a

térképasztalra ... Kis csönd támadt. — Tehát járt magánál Hudson kapitány? — szólt hozzá Monostory. — Igen, nálam járt. Bolond voltam, meggondolatlan. Beugrottam neki. — Az volt a parancsa, hogy itt a Cape előtt hajtsa végre tettét? Van Haaren bólintott: — Ha elöl jár a Taitsing. Ha nem, hagynom kellett volna. Monostory csodálkozva mondta: — De ember, ha elsüllyed a hajó, maga is vele süllyed! Van Haaren

elmosolyodott: — Captain, vannak maguk olyan jó tengerészek, hogy akkor sem süllyed

el a klipper, ha elveszti a kormányt! Cinikus, hetyke lett egyszerre. Bátorságot kapott, hogy látta: nem ütik le. — Jó tengerészek mellett az ilyen móka nem nagy ügy — vigyorgott. Dermedt csend támadt. Nem hittek a szemüknek, hogy akad valaki, aki így beszélhet. — Graveson hajóját is maga süllyesztette el, Van Haaren? — tette fel a

kérdést Monostory. — Ott is a kormánylapátot pusztították el? Van Haaren vigyorogni kezdett.

— Tudnak róla? Nem én voltam. De ott baj történt, a pasas rajtavesztett,

mert ügyetlen volt a kapitány. De én tudtam volna, mit kell tenni a

pótkormánnyal, ha maguk elakadnak. Klinkenberg legyintett: — Elég. volt! Van Haaren, maga cinikusan, jellemtelenül pusztulásra ítélt

egy hajót és minden embert, aki a fedélzeten van. Tudja, ki van még rajtunk

kívül a hajón? — Tudom. Hudson kapitány felesége. Látásból ismertem az asszonyságot,

ő engem bajosan. — És mégis? — Mit tegyek? Ez volt a parancs. Ezért létezhettem a házikómban, mert

védtek a pirátok. - Más parancsa nem volt? Van Haaren vállat vont: — Volt. De most már a duma hiábavaló. A hajó egyre erősebben kezdett imbolyogni. Hirtelen szélcsend támadt. Klinkenberg és Monostory összenézett. Van Haaren mögött ott állt

Turkovics Daniló. — Nem tehetünk mást — mondta csendben Klinkenberg. — Nem — mondta Monostory is. — Valóban nem ... — Van Haaren — fordult Klinkenberg a hollandushoz — gondolt maga arra,

hogy ezen a hajón ázsiai tengerészek szolgálnak? A hollandus előbb értelmetlenül, majd növekvő rémülettel nézett a két

kapitányra. — Híve vagyok az ősi szokásnak — mondta Klinkenberg. — Aki merényletet

követ el a hajó ellen, azt vagy áthúzzuk a hajó hasa alatt, vagy ítéljen felette a legénység ...

— De uram — dadogta Van Haaren — holland állampolgár vagyok,

kereskedő... Klinkenberg Turkovicsra nézett. Intett: — Vigye! És mondja meg az embereknek: tegyenek úgy, ahogy a kedvük

tartja. Van Haaren térdre esett. Könyörögve tárta szét karjait: — Captain, drága, aranyos captain! Sok pénzem van Fucsingban, házam,

földem, hajóim! Mindent odaadok, captain! Markos kezek ragadták meg. Ekkor már olyan sötét volt, hogy a többi hajóról látni semmit nem lehetett. Abban a pillanatban, amikor a felbőszült Merbabuék kirángatták Klinkenberg

kapitány kabinjából a szerángot, levágott a szélvész is. A hajógyilkosságra készülő hollandus, aki egy gaz maffiahálózat embereként

semmitől sem rettent vissza, a vihar zúgásában, a szélvész sivítása mellett,

hullámok dübörgő táncában mondhatott búcsút életének.

A tenger törvényei szigorúak most is, azok voltak a múltban is. A kapitány

élet-halál ura volt, most is az. Száz esztendővel ezelőtt, 1858-ban még a régi

törvény uralkodott az angol polgári hajókon is: életet életért — főbenjáró bűnért halál! Merénylet a legénység ellen — a legénység ítél!

És a Taitsing kapitányukért rajongó, félvad tengerészei, ezek a nagyszerű

emberek rávetették magukat a szerángra. Farkasok voltak bizony, tengeri farkasok. A hajó megdőlt, féloldalra hajolt, majd vissza vágódott, és akkorát nyögött,

hogy az ágyűcsattanásnak beillő zajban teljesen elveszett Van Haaren kiáltása. A Herceg, Mata Hari, Merbabu kapta fel a szerángot, megforgatták, mint a

parittyakövet, és elhajították. Van Haarent elnyelte az Indiai-óceán. A gyilkos, a gyújtogató, az útonálló rabló megérdemli a legsúlyosabb

ítéletet. És legalább annyira az, aki a hajó megcsonkítására készül, amiből

többnyire súlyos bajok, ember- és hajótragédiák következtek be. Van Haaren eltűnt a hullámok között. Látni alig lehetett valamit, hiszen sötét volt, estidő, és a Déli-sark küldte

sötét vihar megérkezett. Felbőgött az este. — Kormány, vigyázz! — Emberek a kötelekhez! — Árboc, vigyázz! — Elöl hajó lehet, vigyázz! Monostory, Bumpus, Turkovics egyik parancsot a másik után kiáltotta. A Cape közelsége ezúttal nem tagadta meg önmagát. Mint ahogy Dél-

Amerikánál, a Hoorn-foknál örökös a szélvihar, a hó és a jeges eső, a

hullámok ellentétes, vad tánca, néha itt is — Dél-Afrika csücskénél vagy

közelében — nekivadul az ég, a tenger, a levegő. És mint ilyenkor történni szokott, megeredt az eső is. Szakadni kezdett. Órákkal ezelőtt még verítékben fürödtek az emberek, néhány perccel a

vihar kitörése után vacogtak. — Most, ha lehet, eléje vágunk a Black Prince-nek! — kiáltotta

Monostory Balázs Klinkenberg fülébe, aki segítőkészséggel melléje lépett. Villámlott, dörgött az ég. A villámok fényében látszott, micsoda erővel kapaszkodott a

kormánykerékbe a kínai főkormányos és segédje. Melléjük támolygott Klinkenberg kapitány, aki szóról szóra komolyan vette a

versenyszabályokat, és bármennyire is fájt a szíve, nem vezényelhette a hajót. A fedélzeti munkában azonban segíthetett, azt nem tiltotta semmiféle szabály. Odakiáltott Mao Ta-kónak:

— Menj a fedélzetre, jelentkezz Bumpus úrnál! Átvette a segédkormányos

helyét. — Előre, Taitsing! — kiáltotta boldogan, mert eszébe jutott, mi lett volna, ha

Monostory kapitány nem veszi észre, mi történik a hajó belsejében, a

kormányszerkezetnél. Még elgondolni is szörnyűség. De így? Előre, Taitsing! Előre, irány a London-dokk!

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Porzik a tenger. — Eltűnik Afrika. — Sebességmérés puska-ropogással. — Kéz a

kézben. — A Hosszú Hullámok Szigete. — Két elveszett nap. — Mata Hari megfigyelése.

— Londoni köd. — Fel a kezekkel! — Hudson, a kalóz. — Lecsap a szőrös ököl. —

Gabriela Malatesta előlép. — Jól imádkoztál! — Minden rendben! — Ahoy, Taitsing!

Jóleső érzéssel hagyhatták el Cape Town öblét, ahol kellett hogy megmutassák

magukat a versenyző klipperek. A Tábla-hegy felett felhők ültek, a tenger porzott, morajlott, hömpölygött. Ha a szél iránya és ereje kiegyenlítődött is, nem szűnt meg. Űzte, hajtotta a hajókat, mintha csak arra készült volna, amikor kitört, és a

Déli-sarkvidék jégperemén lerohant a tengerre. Kötelek szakadtak, vitorlák tépődtek, keresztrudak törtek. Az apró Sartre kapitány hajója, a Flying Spur még a Cape előtt elvesztette

főárbocának mindkét keresztrűdját, majd valamivel később a tatárboc latin

vitorláját. A Flying Spur az első sorokból teljesen hátraesett. Ez történt nagyjából

több klipperrel, Perceval Penrose Adájával és a Boltonnal, akik a versenyző háromárbocosok második csoportjában törtettek előre. Perceval, az ügyes

fenegyerek ezúttal túlerőltette vitorláit és árbocait. Annyira hátracsúsztak, hogy

számukra már nem volt döntő az idő. Amikor beérnek a célba, s kidobják a kötelet London-dokkban, akkor már el is adták gazdáik a teakészletet. A hajók így

is megtették kötelességüket. Az élen, messze a többiek előtt, akiket eléggé szétszórt a déli-sarki vihar,

három hajó haladt: a Taitsing, az Ariel és a Black Prince. Igen, igen, ebben a sorrendben haladtak el Cape Town bőszájú öble előtt,

ahonnan a jelzőhajó már messziről tudatta, hogy Afrika csücskét elsőnek

Klinkenberg és Monostory kapitányok klippere kerülte meg. Mindez a negyvenhetedik napon történt, azután, hogy elhagyták a Min

folyó tengeröblét. Negyvenhét nap a tengeren, akadályokkal küzdve és arra kényszerítve,

hogy állandóan várják egy ellenfél váratlan támadásait — nem könnyű

feladat! És a Taitsing még így is az élen járt, amikor elhaladt a Cape hullámoktól

sodort, széltől borzolt kikötője előtt. A Duncan nevű angol korvett töltötte be a megfigyelő- és jelzőhajó

szerepét. — Hahó, Taitsing, szerencsés utat! — lehetett leolvasni a kedélyes

üzenetet a jelzőzászlókról. Ugyanakkor eldördült az első hajót megillető ágyúlövés. Majd még egy és

még egy! Három ágyúlövés a Cape előtt!

— Hallotta, Sir? — nézett valóban meglepődve Monostory az alig néhány

perccel előbb feljött Klinkenbergre. — Hallotta? Ez nekünk szólt! Klinkenberg is hitetlenkedett: — Sikerült volna? Bumpus a főárbocnál meglengette sapkáját:- — Hurrá, Duncan! Ez az a hajó, amin inaséveimet szolgáltam ! A három ágyúlövést az alacsonyan szálló felhők közé vágódó színes

rakéták követték. Tűzijáték köszöntötte a Cape előtt elrohanó első klippert. Az erős és veszélyes szél ellenére két pilothajó is kimerészkedett. A

pilothajót megrakták lelkes utasokkal, katona- és tengerésztisztekkel,

mindenféle rendű és rangú fehér emberrel, aki Cape Townban élt, és látni

akarta a negyvenhetedik nap győztes teaklipperét, — Ha igaz, Sir — morfondírozott Monostory —, akkor már nyert ügyünk

van. Klinkenberg hátraintett: — De azért ott is igyekeznek! Roggers, drága öreg! Mit szól hozzá,

micsoda ifjúság, és micsoda kitartás? Mellette pedig ... nos, mellette ... — Hudson, hogy vinné el az ördög! Klinkenberg felhördült: — Kedvem lenne a Duncan mellé kanyarodni, s megtenni a jelentést! Hej,

micsoda meglepetés lenne! Monostory homloka elborult: — A signora így kérte... — Értem... meg is értem, de mégis: úgy törtet a nyomunkban, mintha semmi

se történt volna! Monostory elmosolyodott: — Mi ugyancsak azt tesszük! Pedig mennyi minden történt! Összenevettek. Sapkalengetéssel köszöntötték a melléjük ért, de fokozatosan lemaradó pilot

hajókat. — Ahoy! — Ahoy! Nem kétséges, hogy a mai napon Cape Town szenzációja, amiről apraja-

nagyja beszél majd, a Taitsing klipper lesz. A távcső közelebb hozta a két messzire nyúló hullámfogót s a rajta levő

sétányt. Az erős szél, a hullámverés, az időnként meginduló eső ellenére feketéllett

rajta a tömeg. — Mit gondol, akad-e közöttük valaki, aki a Taitsingra tette a pénzét? Monostory meggyőződéssel válaszolt: — Feltétlenül, Sir! Klinkenberg nevetett:

— Akkor háromszoros hurrá a pilothajóknak! — Legyen! És mint a vásott fiú, akit elfogott a vidámság, a derű, a fáradhatatlan kínai

kormányosok legnagyobb csodálkozására a két kapitány átintett a vitorlások

utasainak: — Hurrá!... Hurrá!... Hurrá! Harsogó válasz jött a hajókról: — Hurrá! — Jólesett — bólintott megelégedetten a szakállas kapitány. — De hát

azért ne bízzuk el magunkat. Tim, az öreg fiú a nyomunkban van. A nyalka

legény, Hudson még akkor sem adná fel a harcot, ha beleágyúznánk! — Pedig, Sir, beleágyúzunk! Klinkenberg felkapta a fejét. Éppen végigzúgott a fedélzeten a „vigyázz,

szélroham!" kiáltás, esőtömeg vágott le, amit ezúttal a Tábla-hegy küldött

mint Afrika üdvözletét, amikor elhangzott Monostory kapitány kijelentése. Klinkenberg homlokán vidám táncot járt az ezernyi ránc. Olyan hahótába

kezdett, amilyet még Monostory Balázs nem hallott tőle: — Mit?!... Igaza van, Sir! Tahar bej, barátom, kedvesem, igaza van!

Hurrá! Nincsen a világnak az a bírósága, nincsen az az isten, aki megróna érte

minket! Igenis, beleágyúzunk, méghozzá a doveri rév előtt! Igenis, ott! A

Taitsing tüzet nyit a Black Prince klipperre, hogy vinné el az ördög!

Belelőttem Lin hajójába, és odalövünk Hudson bárkájába is! Utána pedig —

kiderül a titok, hogy miért! Az lesz csak az esemény, londoni fickók, brit

őfelsége haditengerészetének tisztjei! Ez lesz Klinkenberg nagy ökölcsapása! Mámorító érzés volt elöl haladni. Boldog, mosolygó arcok tekintettek

egymásra. A kínai és a maláj fiúk éppen úgy örültek ennek, mint a tisztek. — És a bonnetet mégsem húzzuk fel! — derült Monostory, amikor

időnként hátranézett. Hol az Ariel vitorlái tűntek fel, hol a Black Prince, a Fekete Herceg magas

árbocai. Előrejöttek, már a fedélzet is kibontakozott, amikor elhangzott a

parancs: — Préselni! Feszesebbre húzták a vitorlaköteleket, és fittyet hányva a szélnek, esőnek,

ami hol nekieredt, hol elcsendesedett, kifeszítették az előárbocon és a

főárbocon a szárnyvitorlákat. Ilyenkor a Black Prince, éppen úgy, mint az Ariel, eltűnt a messzeségben. Egy ideig látták Dél-Afrika magas partjait, a legszebb és legkülönösebb

hegyvidékek egyikét a Földön. A köves, sziklás partszegélyen, a messze elvetődött, magányos

sziklaszigeteken fókák ugattak szüntelenül, lurdák és kormoránok szálltak,

hápogtak, rikácsoltak, veszekedtek ezres, tízezres tömegekben. Egy kisebb

jéghegy, ami elúszott a hajó mellett, nagy meglepetést okozott.

Bálnák farkcsapásai hívták fel az őrök figyelmét éjszaka, és a süvítő

hangok, az orrnyilason kifújt levegő „gőzkürtje", ahogy a hajósok elnevezték. De ahogy távolodtak, akként csendesedett le az élet sok jelensége. Afrika

eltűnt a távolban. — Irány nyugat-nyugatészak, majd északnyugat! — hangzott a parancs. A Taitsing — és nyomában a többi klipper — Szent Ilona szigetének

tartott, s onnan tovább a Zöldfoki-szigeteknek. Ezer hatszáz tengeri mérföld

Szent Ilonáig. — Most már az Atlantikán vagyunk — állapította meg jólesőleg Crane

Bumpus, amikor a térképen együttesen átnézték a hajó kijelölt útvonalát. —

Már csak egy buktatónk van, Sir! A két kapitány szíve összeszorult. Igen, igen, hátravan még az Egyenlítő

szélcsendzónája. Sikerül elkerülni vagy sem? — a továbbiak ezen múlnak. Az eddigi tapasztalat szerint a szélcsend elkerülhető. Felütötték a Hajózási

Kalauzkönyv második kötetének 455. oldalát. A szélcsendöv közelében kellő óvatosság ajánlható. Ha nincsen szél, van

áramlás, amit meg kell találni. Több északnyugati áramlás ajánlható, így a

nyugati hosszúság 23. fokánál levő is, amit állandónak mondhatunk. Ezzel

bármelyik hajó felsodródhat annyira, hogy eltávolodik a szélcsendövtől, és végül

szelet talál... — Nos? — nézett Klinkenberg. — Nos? — vakarta a feje búbját Monostory. Crane Bumpus oldotta meg a

kérdést: — Megkeressük, kapitány urak, nem tehetünk mást! De az is lehet, hogy

hírét se látjuk a szélcsendövnek! Mindenesetre melegebb lett. A dél-afrikai hideget felváltotta a páradús,

igazi trópusi levegő. Egyszerre csak minden ragadni kezdett a kabinokban, ami bőrből vagy

posztóból készült. Éjjel megjelentek a hajó körül a foszforeszkáló testű delfinek. Delfinek és cápák nagy csapata zárkózott fel a hajó mögött. Ez különösen

Bumpusnak okozott nagy gondot. Veszélybe került a sebességmérő logg, amit zsinegre függesztve bedobnak

a vízbe. A háromszögletű falap függőleges helyzetbe kerülve, lefékezi magát, és

lehúzza a fedélzeten elhelyezett motolláról azt a zsinegmennyiséget, aminek

az alapján könnyű kiszámítani a hajó sebességét. 2

2 A számítást megtalálhatjátok a Matrózok, hajók, kapitányok című könyvben

— Már megint bekaptak egy loggot! — jelentette elkeseredve Bumpus. —

Uram, ez már a tizedik, amit elcsípnek! Pedig — a hajószemélyzet nagy örömére — Bumpus és Turkovics mindent

elkövetett loggmérés idején, hogy távol tartsák a támadókat. Puskák ropogtak, Coltok pattogtak, ha sebességet mértek a klipperen. Cápák vére festette pirosra az Atlanti-óceán kék vizét. Sok mázsás testek

marták egymást a falatokért. — Ha elérjük az északi szélesség 4. fokát, ott már elcsípjük az északkeleti

passzátot — mondogatta Klinkenberg, valóságos rögeszmeként. — De addig

... Igen, addig ... Addig még el kell érni Szent Ilonát, tovább kell jutni Ascensionig, majd...

igen, igen, meg kell találni a nyugati hosszúság 23. fokánál azt a bizonyos

áramlást! Van Haaren munkakörét megosztották Merbabuval, a csónakmesterrel, de

hát amikor „keményebb" volt a helyzet, Turkovics nem mehetett pihenni. Szent Ilona mellett késő este haladtak el, éles holdfényben, amikor mindent

elborított az égi ragyogás. A hatalmas szirtek már messziről megmutatták, hogy egy sziget áll itt a

mérhetetlen magányban évezredek óta. Szikláin szürkén, komoran tört meg a

hold fénye. A távolban egy hosszú völgyet láttak hajósaink. Ez a völgy osztja ketté a

híres szigetet, torkában a városkával, Jamestownnal. A távcső elárulta, hogy a

viharoktól rosszul védett öbölben mindössze két nagyobb hajó horgony óz. Egyenletes, nyugodt szélben haladt a klipper. Mindig a szelet figyelték. Mert már itt, Szent Ilona tájékán is megtörtént,

hogy megállt a szél, „lejjebb csúszott" a szélcsendöv. 1850 júliusában az

ázsiai vizekre küldött angol flotta tizenkét kisebb-nagyobb vitorlás hadihajója

Szent Ilona és az északabbra levő Ascension között belecsöppent a

szélcsendövbe. Hat héten keresztül szellő sem támadt! A passzát közismert

bárányfelhői sem mutatkoztak az égen, minden ragyogott, ég és tenger, mint a

tükör! — Nem szeretném, ha így járnánk — emlékezett erre a kalandra

Klinkenberg. A hajó vendége is feljött a főfedélzetre, hogy kiszellőzze magát. Sem a távolban, sem a közelben nem lehetett klippert látni. Gabriela

Malatesta mégis betartotta önként vállalt száműzetését. Csakis este vagy

éjszaka mutatkozott, akkor is a legnagyobb csendben, szinte észrevétlenül.

Mint árnyak, jelentek meg a néger Bessyvel, takarókat, párnákat hozva

magukkal. A tartalék vitorlákat őrző ládára telepedtek, ez volt az asszony

kedvenc tanyázóhelye. Ezúttal is itt kuporgott a két nő, összebújva egymás mellett. Gabriela a

távolból kibontakozó szigetet nézte, Bessy oldalt dőlve aludt. A kabin

áporodott levegője után hűvösnek és élesen frissnek tűnhetett az egyébként

meleg éjszakai levegő. A kormányfedélzetről lelépő Monostory Balázs előremutatott: — Szent Ilona szigete ... Az asszony barátságosan bólintott: — Tudom. — Majd kedves közvetlenséggel folytatta: — Élt egyszer itt

egy ember, aki ugyanolyan hontalan volt, mint az én legkedvesebb barátom ...

a magyar signor tenente ... Meghatódva, szeretettel csengett Gabriela Malatesta hangja. Monostory elmosolyodott: — Csak hát ő császár volt, én meg egyszerű paracsnoka egy magyar

hadihajónak... A császárt ide zárták, itt őrizték, és napról napra tudta, hogy

fogoly. Én eltűntem a nagyvilágban, járom a tengereket, mint Szindbád, a

hajós, akinek a tengerén többször végighajóztam. Gabriela Malatesta felnevetett: — Szindbád, a hajós! Hát maga tudja, tenente, ki volt Szindbád? — Még a gyerekkorból tudom, és azért is, mert... mert amikor a Perzsa-

öbölben hajóztam, eszembe jutott, és azóta ő az én láthatatlan kísérőm. Nem

Napóleon, hanem Szindbád, akihez hasonlítom magamat és a sorsomat.

Tengerről tengerre megyek, kalandból kalandba ... és keresem a hazámat . .. Elhallgatott. Nézte a szigetet, a holdtól megvilágított James-öblöt, ahová éppen

negyvenhárom évvel ezelőtt kanyarodott be a Northumberland nevű angol

fregatt, fedélzetén Napóleonnal, a franciák legyőzött császárával. — Milyen sivár, milyen szomorú így az éjszakában! - állapította meg a

szigetről Gabriela Malatesta. — Olyan, mint egy óriási, kővé meredt

hajóroncs ... Rátette a kezét a láda támláján nyugvó férfikézre. Így maradtak néhány percig. — Hiszem, hogy Szindbád, a hajós, megtalálja majd az otthonát, ami

egyben a hazája is lesz — mondta igen csendesen az asszony. — Gondolja, Gabriela? — dadogta a kapitány, aki ezekben a percekben

azt érezte, hogy kárpótolva lett az elmúlt sok esztendő minden szenvedéséért. — Tudom — nézett fel Gabriela. — Nem gondolom, tudom ... Így maradtak. Hosszú ideig. A hajó haladt az egyenletes szélben. Időnként

meghajolt, mintha köszöntötte volna Szent Ilonát.

A holdfény ezüsttel vonta be a vitorlákat, a köteleket. Olyan éjjelbe hajló éjszaka volt, amilyet elfelejteni nem lehet. Gabriela Malatesta megszorította Monostory kezét, majd elengedte. A varázslat megszűnt, de a két ember, akit a sors hosszú időre eltávolított

egymástól, most végre közelebb került. Gabriela felállt, a hullámvédhez lépett. A nyomdokvonal, a kormánycsík

távlatába nézett. Szorongás volt a hangjában, amikor megszólalt: — Elhagytuk őket? — Még a Cape előtt. — Elérhetnek? — A tengeren minden lehetséges. A továbbhaladás attól függ, hogyan

győzzük le a szélcsendövet. Lehet... — ... hogy ott is fúj a szél? — Lehet. Ha nem, akkor megkeressük! Bumpus állt a közelben, a főárboc csörlőjénél. Reszelte a torkát. — Tessék, Mr. Bumpus. — Jelentem, az őrséget átveszem. — Köszönöm. Az őrséget átadom. Gabriela Malatesta felállt. Ránézett Bessyre, aki mély álomba merülten

aludt. Megfogta a vállát: — Bessy, ébredj! Lemegyünk. Késő van. Monostory meghajolt. — Jó éjszakát, Gabriela! — Jó éjszakát, tenente! Tenente — így hívta, most már kedveskedve, a régi megszólításra

emlékezve, „hadnagy"-nak Monostory Balázst. Elváltak. Szent Ilona szigete, ahogy távolodtak tőle, még inkább egy düledező

hajóroncs benyomását keltette. Végül eltűnt. — Irány Ascension! — szólt még fel a kormányfedélzetre Monostory,

amikor végigjárta a fedélzetet. — Parancsára, Sir! Irány Ascension! Egyenletesen fújt a szél. Monostory rátette a kezét a kabinajtó nyitógombjára. Megállt egy pillanatra a küszöbön. És akkorát lélegzett, hogy maga is elcsodálkozott. Boldog volt, nagyon-nagyon boldog. Keze fején érezte Gabriela kezének

szorítását. A kis Buddha-szobor a kabinfal szögletéből, a kerek ablakon betörő

holdfényben mintha mosolygott volna a belépőre.

— Mennyi minden történt, mióta ezen a hajón élek! — dünnyögte

Monostory Balázs. Néhány pillanatra megtorpant, mielőtt továbbfűzte volna, félig hangosan, a

gondolatát. — És mennyi minden történik még! Most minden azon múlik, hegy kitart-e a szél, amihez nem sok reményt

fűzhettek. De ha nem tart ki, kell hogy megtalálják a nyugati hosszúság 23.

fokánál a kalauzkönyvben feltüntetett áramlást. És amikor lefeküdt, azt érezte, hogy soha ilyen szép estéje nem volt még... ... A Hajózási Kalauzok adatai nem mindig szentírások. A vitorlás hajók

rémének, az egyenlítői szélcsendes övezetnek sem a helye, sem az ideje nem

állandó. Mindenre ezeket a szavakat használhatjuk: „nagyjából", „általában",

„valószínűleg". Előfordul, hogy a délről jövő hajók már Ascension közelében

belecsöppennek a szélcsendbe, és itt, megfelelő áramlat hiányában, hetekig,

hónapokig kepesztenek, imádkozva szél után. De előfordult már az is, hogy

Ascensionig alig volt szél, s amikor a hajó elérte a Szent Ilonához hasonlitó

szigetet, megduzzadtak a vitorlák, és a szerencsés hajó valósággal átrepülte a

veszélyek övezetét. Mindenesetre egy biztos: a tengerészek nem szeretik sem Ascensiont, sem

a környékét, így is hívják: a Hosszú Hullámok Szigete. A legnagyobb

szélcsendben is vad táncot járnak errefelé a hajók. Amikor a Taitsing elérte Ascensiont, és elhaladt a közelében, rendületlenül

fújt a szél. — Irány erősen északnyugat! — hangzott a parancs. — Nyugati hosszúság

23. foka! Csodának számított a szél rendületlen erőssége, kitartó iránya. De se Monastery, se Klinkenberg nem mert változtatni a hajó útvonalán.

Mi lesz, ha a Zöldfoki-szigetekhez érnek, és itt fogadja őket a közismert

szélcsend? Inkább bíztak az áramlásban, és ezért megmaradtak elhatározásuk

mellett. — Biztonság kedvéért kihajtunk a „harminc-harmincra", és onnan tovább

fel az Azori-szigetekhez! — tanácsolta Klinkenberg. — Helyesnek találja,

Sir? — Helyesnek — szólt a kapitány. — Tudja, ezen a vízen új fiú vagyok,

köszönök minden jó tanácsot. Tehát a „harmincharminc" ? — Igen, oda kell jutni, hogy biztonságosabban haladjunk tovább! A tengerészek „harminc-harminca" nem más természetesen, mint a nyugati

hosszúság 30. és az északi szélesség 30. fokának találkozása, metszőpontja. .

Itt is van egy áramlat, a „harmincas". Sőt, itt már a passzát fújdogál, és

állandó szelet ígér. — Irány északnyugat! A szél nem tette elbizakodottá hajósainkat. Inkább óvatosságra intette őket. Csak nem könnyelműsködni! — ez a

gondolat vezette minden tettüket. A London-dokk már várja őket, már találgatják az érkezés valószínű ideiét. — Ha simán futnánk, mint eddig, beleszámítva a kalandjainkkal elért

veszteséget, talán nyolcvannyolc nap alatt tennénk meg az utat! — jelentette

ki Ascension után Monostory, amikor körzőjével lemérte a térképen megtett

időket. Nyolcvannyolc nap! Képtelenség. — Ilyen nagy szerencséje még nem akadt senkinek — morfondírozott

Bumpus. — De nem is lehet! A szél fújt. rendületlenül fújt. És — legalább úgy tűnt — senki se előzte meg őket. Teljesen nyoma veszett a két klippernek, az Arielnek és a Black Prince-

nek. Kezdett az eset érthetetlen lenni. Ennyire hatalmas előnyt szereztek volna? Három nappal Ascension után szelték át az Egyenlítőt. Valóiában ez is rekordidőnek számított. A szélcsendnek nyoma se volt. Önmagát hazudtolta meg az egyenlítői szélmentes övezet. Mivel egyetlen ember nem akadt, aki először haladt volna át az Egyenlítőn,

közösen döntöttek, hogy eltekintenek Neptunus isten látogatásától. — Erre most időnk nincsen! —: jelentette ki Klinkenberg. — Előre, előre,

amennyire csak lehet! Időt és előnyt kell szerezni! Minden jel azt mutatta, hogy a Taitsing messze elöl jar a többiek előtt. Pedig nem így volt. Amikor abban reménykedtek, négy nappal az Egyenlítő átszelése után,

körülbelül a Zöldfoki-szigetekkel egy magasságban, hogy elfogják az

északkeleti passzátot, amivel Kolumbusz nyugatnak haladt, gyanús

események történtek. — Az ördögbe is! — káromkodott Klinkenberg. — Az ördögbe is, Sir,

mégse lesz ez most már sétahajózás! — A teremtésit, Sir, pedig már azt hittem! A „lószélesség" legfelső peremén megállt a Taitsing. Repülőhalak vágódtak a hajó oldalához. Cápák kóvályogtak a hajó

árnyékos részén. Szuronyos halak úsztak körül a klippert. Akadtak bolond

tengerészek, akik kiszámították, hogy a szuronyos vagy lándzsás halak

sebessége eléri, sőt meg is haladja az ötven tengeri mérföldet. A

„lószélességnél" egyszerre csak fülledt, ködös és annyira nyirkos lett a levegő,

hogy a fedélzetet belepte a pára, a kötelekről csepegett a víz. Az égen lomha, nehéz viharfelhők lógtak. Időnként eleredt az eső, egy-egy szélroham támadt, amely két-három

kilométerre elvitte a hajót. Megkezdődött a tengerészek erőpróbája. A szélrohamok hol délről, hol északról, keletről, nyugatról jöttek.

Állandóan résen kellett lenni, hogy a legkisebb széllökést is kihasználják. — Gondolom, sok ezer ló csontváza heverhet a mélyben — mutatott le a

tengerbe Bumpus, emlékezve arra az időre, amikor a szélcsendövben

megrekedt hajókról víz- és élelemhiány miatt kidobálták a Dél-Afrikába és

Indiába szállítandó lovakat. — Szerencsére a tea se inni, se enni nem kér! Ebben az esetben Bumpus tévedett: az örökös pára a teának sem használt,

és Klinkenberg mint jogos féltője a kincsnek, elrendelte a szállítmány

szellőzését. Ez a művelet nem állt másból, mint egy-egy szélroham gyors

kihasználásából. Ilyenkor megnyitották a raktárfedőket, kitárták a

szellőzőablakokat, a szellőzőfolyosókat. Fucsou híres teájának nem volt szabad megromlania. Nemcsak a londoni kereskedők várták Kína friss teáját, de egész Európa is. Így múlt egy, majd még egy nap. Két napot vesztettek eddig meglepően gyors hajózásukból. — Most már bajosan érünk akár kilencven nap alatt is célunkhoz —

állapította meg érthető csüggedéssel Klinkenberg. — Most már kiegyeznék,

ha kilencvenöt nap alatt befutnánk! Elsőnek az ördögbe is, elsőnek! De

Dovernél bevárjuk Hudsont, esküszöm! A lelkességnek és az energiának ez a pompás embere úgy készült újszerű

„ökölcsapására", mint az a sportember, aki mindent feltesz a győzelemre, és

semmit sem kímél. Lassanként rögeszméjévé vált ez az ökölcsapás. — A puskaporszag veszedelmes — állapította meg. — Amikor átvágtuk

magunkat Linéken, beleszippantottam. Azóta nyugtalanít, és szagolni

kívánom! Időnként odament az ágyúkhoz, levette róluk a védőponyvát, zsírozta,

fényesítette, akár a, jó vadász a puskáját. — Döbbenjen meg a világ, de így lesz! — mondta nemegyszer, ha szóba

került társai előtt a különös terv. Természetesen Gabriela Malatesta nemtudott Klinkenberg bolondos

ötletéről. Gabriela Malatesta csak azt tudta, hogy az elakadás nemcsak bántja, de

kétségbeejti vendéglátóit.

— És ha Hudson közelebb haladt Afrika partjaihoz? — tette fel a

kérdést Turkovics Daniló. — Esetleg ott szél van, sőt az áramlat is segíti.

Akkor megelőznek! Klinkenberg bosszúsan legyintett: — Megtorténnet, hogy a legutolsókból lesznek az elsők!

Bizonytalanság lett úrrá a hajón. Csak éppen azzal nem számoltak, ami bekövetkezett. Mikor is történt? Pontosan a harmadik nap késő délutánján, két esőfront

között. A kepesztés, az egy helyben való állás, az állandó eső, apró viharok,

amelyek csak percekig tartottak, a mindent elárasztó nyirok jobban kimerítette

a Taitsing embereit, mintha állandó orkánban haladtak volna. Még Ázsia nyugodt fiai ig elvesztették türelmüket, ami valóban

ritkaságnak számított. Hiába voltak tárva-nyitva a legénységi szállás vagy a kabinok ajtajai, kerek

kis ablakai, a meleg kibírhatatlan volt. Ezúttal Gabriela Malatesta napközben

többször feljött a fedélzetre, természetesen kivárva az eső gyorsan érkező és

tovatűnő rohamait. Fárasztó, idegölő, kimerítő volt ez az állapot. És meddig tart még? — tették fel százszor és százszor a kérdést. Biztosra vették, hogy akad klipper, amelyik az elmaradtak közül

felzárkózik az élen járókhoz, sőt el is hagyja őket, ha más útvonalat választott,

és arrafelé szél jár a tengeren. Észre se vették, hogy lassan nem érdekelte őket semmi más, csak a szél, a

szél és megint a szél. Azt figyelték, azt lesték nappal-éjjel egyaránt. A pihenőben levő legénység se törődött a fantannal, mahdzsonggal vagy a

kockajátékkal. Ha egy felhőtömeg közeledett, titokban ujjongani kezdtek, hogy ott jön az

állandó szél, ami kilendíti őket fogságukból. Mert bizony a viharpöffök, az Egyenlítő vidékének szörnyű

különlegességei annyit sem értek, hogy egy-egy közülük végre rendesebb

vizekre lökje Klinkenbergék klipperét. Amikor már a harmadik napon délben Monostory elvégezte

helymeghatározó számításait a véletlenül kisütő nap segítségével, a csüggedés

teljes lett. Egyik felhősereg a másikat követte. Mindegyik ledobta a maga terhét,

azután továbbhaladt. De szelet csak gyors pöffök alakjában hozott. — Kétségbeejtő! — így Klinkenberg. — Kétségbeejtő! — így Monostory.

Azután eltűnt a nap, és helyét valami különös opálos fény foglalta el. Az

óceán olyan lett, mintha olaj borította volna. Mélyen sötét, szürkészöld. Időnként megemelődött a hajó, imbolyogni, remegni kezdett. Árbocai

kalimpálva döfködték az egyre alacsonyabban szálló felhőket. — Valamerre nagy szél fújhat! — sóhajtott fel Bumpus. — Onnan futnak

idáig a hullámok! — Igen, valahol az Azori-szigeteknél — nyelt nagyot a kapitány. — Ott

már nem kellene félni a szélcsendtől. Időnként hatalmas állatok jelentek meg a hajó körül. Orcák, barrakudák,

kék cápák. Nagyobbak, mint az előzőek. A kardszarvúak eltűntek, mintha csak

ellenségek lennének az orcákkal. Néha madárrikoltozást hallottak. Merbabu ugyan azt állította, hogy nem

madár rikkant, hanem ilyen a megsebzett orcák hangja. — Megtámadni cápa, sírni, akár á madár! — mondta bölcsen Merbabu. Elfogadták ezt az érvet, mert, mint kiderült, senki sem ismerte rajta kívül a

megsebzett orca panaszhangját. Éppen ilyen madárrikoltozásféle hangokat hallottak, amikor Mata Hari, a

Nap szeme, jelentette az első tisztnek, hogy a távolból evezők csapódását

hallja. Bumpus figyelt. Nem hallott semmit. Odahívták Merbabut mint a csónakok

szakemberét, de ő is azt mondta: nem hall semmiféle evezőcsapásokat. Mata Hari kifakadt: — Tuán, hinni, hinni Mata Karinak! Evező jönni közelebb, tuán, egyre

közelebb! Úgy néztek rá, mint valami eszelősre. — Herceg, hallod?

Nem hallotta. — Mao Ta-ko, hallod? Nem, Mao Ta-ko sem hallotta. Mata Hari rendületlenül állította, hogy hallja. Sűrű köd ülte a tengert, amolyan igazi „londoni köd". A nyirok, az

esőpermet, a végletekig feltöltődött páratartalom és a hőség varázsolta elő a

szokatlan látványt. Nézzünk csak körül a hajón, mi volt a helyzet, amikor Mata Hari, a Nap

Szeme, mint Mata Bála, a Nap Füle is igazolódott. A két kapitány a felépítmény szélénél kifeszített ponyva alatt ült, és

folytatta vég nélküli vitáját a szélről. Bumpusa kiáltás pillanatában éppen a

tájoló imbolygását, lassú re-megését nézte, mert szentül hitte, hogy ebből

következtét a szél megérkezésére. Turkovics Daniló ezúttal — kivételesen —

aludt. Elterülve feküdt a kabinjában, verítékben fürödve, de a létező legteljesebb

álomba merülve. A kínai főkormányos, akárcsak Turkovics, a kabinjában pihent. Mao Ta-ko a kormányra hajolva merengett a világ rendjén. Teljesen mindegy

volt, hogy forgatja, tartja vagy elengedi a kormánykereket. A kormány

egyszerűen semmit nem fogott. Rimau, a Tigris, éppen arra készült, hogy vackot csinál magának egy

kötélcsomón, és alszik egy nagyot. Általában pihenő, semmittevő állapotban

voltak a klipper tengerészei. Egyedül Káva Manuk, a szakács, a hajó javasembere dolgozott a konyhán, zöldségtisztítással bíbelődve. A többiek, a Herceget és Ah

Kinget is beleértve, lustálkodással töltötték az időt. Mit lehetett tenni egy

klipperen, amit időnként végigver az eső, és szelet sem kap? Semmit, egyszerűeri semmit. Várni a végét, s várni egy nagy hal fogását,

aminek örül a szakács. Mást bajosan. Egyelőre csak olyan halak vagy halfélék mutatkoztak, amilyenekből még a

kínaiak sem kértek. A repülőhal volt a reggeli étkezések kedvenc eledele, de a repülőhalak eltűntek.

Amikor Mata Hari jelentette, hogy evezőcsapásokat hall, többször megtörtént,

hogy cápák, orcák, delfinek, barakudák nekifutottak a hajónak, vagy teljes erőből sokmázsás testük eleven erejével hasukat, hátukat nekidörzsölték a

kormánylapátnak, a hajóorr sarkantyújának. Ilyenkor a több száz tonnás hajón

remegés futott végig. Tehát csönd — szárazföldi értelemben — nem volt, nem is lehetett. Az

árbocok recsegése és a kötelek nyikorgása szolgáltatta azt a muzsikát, amit a

tengerész szépnek, megnyugtatónak talál. És mert ennyiféle zaj lepte el a hajót, de a tenger közeli táját is, nem lehet

éppen hibáztatni az őröket, hogy nem vették komolyan Mata Hari megfigyelését. Klinkenberg éppen ezt mondta Monostorynak: -- A „lószélességnek" ezen a részén ilyenkor már nem szokott szélcsend lenni.

Nézze, mit is mond a kalauzkönyv! Monostory megtörölte verítéktől nedves homlokát: — Ugyan, Sir, a kalauzkönyv! Talán mendott volna még valamit, de erre nem jutott idő. A hajó jobb és bal oldalán ütődést lehetett hallani. A hullámvédek

borítólapjára csáklyák vágódtak. A hullámvédek mögött fejek jelentek meg, s akár a szellemek, kísértetiesen

emelkedtek ki a ködből. A hajót megtámadták! Kiáltások hallatszottak: — Add meg magadat! — Fel a kezekkel! — Álljatok az árbochoz!

Szabályos kalóztámadás volt, amit nem várt a Taitsing személyzete. A felriadó Turkovicsnak csak annyi ideje volt, hogy a főárbochoz ugrott, a

fegyverállványhoz. De ütést kapott, megtántorodott és elvágódott. A támadást gyakorlottan, ügyesen és pontosan hajtották végre. Klinkenberg rávetette magát az első támadóra, ütötte, verte, tépte, de végül is

Turkovics sorsára jutott. Puskák ropogtak, pisztolyok durrantak. Monostory az első meglepetéstől csodálkozva meredt a támadókra, akikben

azonnal megismerte a Black Prince embereit. Nem volt nála semmi más, mint az előtte levő asztalon a loggszerkezet. Azt

vágta az egyik ember arcába. Mindenki megkísérelte a védekezést, de fegyver nélkül — s még inkább a

váratlan támadás miatt — a védekezés felkészületlen volt, szinte semmit nem ért. — Fel a kezekkel, fickó! — ugrott Monostory elé egy megtermett

fegyveres, és a puska csövét a mellének szorította. — Add meg magad! Érezte, hogy nem a rémülettől, de még a megdöbbenéstől sem, hanem a

szégyentől elvörösödött. Feltartotta a kezét. Látta, hogy sem lehetőség, sem

idő nincs a védekezésre. A fedélzetdeszkáról felrángatott Klinkenberg ugyanezt tette. Feltartotta a

karját. A Herceg vérző fejjel, elnyúlva feküdt a középső raktárfedél

szellőzőnyílásánál. Aki ellenállt, arra többen rohantak, leütötték, majd megkötözték. Nem telt bele két-három perc, már csak Bumpus küzdött, nekivadult

oroszlánként harcolt a szabadságáért. A foszlánnyá szakadt ing, kékre-zöldre vert karok, hát, mell bizonyította,

hogy Bumpust nem puhafából faragták. Végül ő is az összekötözöttek sorsára jutott. Ekkor olyasmi történt, ami az események után érthető volt, mégis

meglepetésnek számított. A kormányfél hullámvédjén átlendült egy ember, nevetve, derűsen,

hahotázva. Ezúttal nem hordta a flotta egyenruháját, mintha ezzel is hangsúlyozta

volna tette „magánjellegét", nem feszült vékony tengerésztiszti kard az

oldalán, fejéről is hiányzott a háromszögletű Nelson-kalap. Azért most sem tagadta meg magát. Csípőig érő, hosszú tengerészcsizmát,

feszes nadrágot, könnyű kínai halászzekét viselt, övéből egy tőr nyele s két

pisztoly agya kandikált ki. Hudson volt ez a férfi, a Black Prince kapitánya. Átugrott a hullámvéden, néhány Lépést tett a főárboc felé, és megállt

Klinkenberg előtt, akit Monostoryval együtt kötöztek éppen a Black Prince

kalózai.

Ennél a valóban regénybe illő jelenetnél (ami abban az időben nem volt

éppen ritkaság) látszott, hogy a Black Prince legénysége Hudson kapitánytól

nem marad el semmiben. Eddig fegyver nélkül látták őket Fucsou utcáin, Pagodában vagy a

fedélzeten. Norvégok, dánok portugálok, skótok, jól fizetett és

megfegyelmezett kikötői csavargók voltak, akikből elsőrangú tengerészek

lettek. Ugyanezek az emberek, puskával, tőrrel, sőt egyesek karddal

felfegyverkezve — igazi kalózokká váltak. Vezérükről, Hudson kapitányról nem is beszélve. — Nos, Klinkenberg — állt a kettős életű tengeri zsivány volt

tengerésztársa elé —, nos, mit érez most, ha szabad kérdeznem? Ráveregetett a tehetetlen tengerészkapitány vállára. Hirtelen gyűlölet

lobbant szúrós, a spanyol brávókra emlékeztető szemében: — Ezzel vége számodra a versenynek! Hiába figyelmeztetett Lin, aki néha

olyan buta, hogy kedvem lenne majomketrecbe zárni! Nem használt semmi

intés, semmi kérés. Hát akkor, barátom, Klinkenberg, lekerültök a hajóűrbe,

elhelyezünk egy-két dinamitot a palánkok között, és mehettek a hajófenékre! A részeg ember elragadtatásával kezdett újból kacagni: — Kár volt, nagy kár, Klinkenberg kadét úr, nem hallgatni a jó szóra!

Most azután késő, lemaradsz! Te is, te is, te is ... az egész bandátok! Klinkenberg egy szót se szólt. Összeszorította a fogát, hallgatott.

Monostory Balázs nyugodtan nézett Hudson arcába. Megszólalt: — Az ön számára van nálam valami. Hudson nevetett: — Nálad? Hahaha, nálad? Nem hinném! — Pedig van. Amikor volt szíves meglátogatni a dzsunkán, elvesztette a

György-keresztet. Elhoztam magammal, gondolva, hogy majd örömet

szerzek vele ... Hudson közelebb lépett. Most ismerte csak fel Tahar bejt, a Taitsing

kapitányát. — No lám, kiderül, hogy becsületes ember vagy! Pedig megszöktél. Ha

ott maradsz, élsz. Így meghalsz Klinkivel együtt! Körülnézett. Vizsgálódva. Odaszólt egyik emberének, egy tagbaszakadt

alaknak, aki fő szervezője volt a támadásnak: — Van Haaren hol van? Klinkenberg a legtermészetesebb módon kimutatott a tengerre : — Ott. De messzebb innen, még a Cape előtt. A tengerfenéken ! Hudson legyintett: — Ha rossz munkát végzett, megérdemelte. Csípőre tette a kezét, úgy

nézett Klinkenbergre:

— Klinki, mióta ismerlek, utállak! Most végre a markomban vagy! És

nem menekülsz! Klinkenberg megvetően, lenézően szólt: — Hudson! Tudtál alakoskodni, megtéveszteni, becsapni. Ez a kenyered.

Ebből éltél. Azt is tudom, hogy gyáva vagy. Ha nem lennél az, állj ki velem

életre-halálra, tőrrel, karddal, bármivel! Mutasd meg, hogy rabló, gyilkos,

gazember létedre is férfi vagy! Áradt a megvetés, a lenézés a szakállas kapitány szájából. Mindaz, amit

fiatal kora óta érzett a nyegle, a ficsúr Hudson iránt, belőle is kitört. — — Állj ki itt a fedélzeten! Mutasd meg, hogy nem szégyellsz megvívni

azzal az emberrel, ki utál, megvet, mióta csak ismer! Ez az ember én vagyok,

te gyáva, te féreg, te aljas, te szélhámos csirkefogó! Hudson megmerevedve állt a helyén. Volt annyira hiú, beképzelt és rátarti, hogy nem tudta elképzelni: akad

ember, akit halállal fenyeget, és az mégis a szemébe vágja, kicsoda ő

tulajdonképpen. Az emberei közül többen elvigyorodtak. Ezek a tengeri vagányok szerették,

becsülték a fenegyerekeket. Tudták, kicsoda Klinkenberg kapitány. Tudták,

hogy a gazdájuk gyűlöli, és életére tör. Most ez a Klinkenberg szemébe vágja Hudsonnek, hogy gyáva. — Az vagy, te csibész, gyáva! Hudson lassan az övéhez emelte kezét. Merően nézte Klinkenberget. Eltűnt

arcából a vér. A koromfekete, hegyes spanyolszakáll még inkább kiemelte ezt a

sápadtságot. A köd riasztó füstként imbolygott körülöttük. A vitorlák kókadtan lógtak, a hajó nehézkesen dülöngélt a holt hullámokon. A két bálnavadászcsónak, amivel a Black Prince emberei megrohanták

klippertársukat, ütemesen csapódott a hajó oldalához. Mindenki figyelt, kivéve a Herceget, aki mozdulatlanul feküdt a hasán. Az

első pillanatban lövést kapott, összerogyott, mozdulatlanná merevedett. Az öreg

Káva Manuk, a varázsló pislogott minduntalan feléje, de a haramiák térdre hullva,

gúzsba kötve tartották, és így sem segíteni nem tudott, sem meggyőződni, mi történt fiatal barátjával, Szangkuriang hercegével.

Hudson keze a revolver agyához ért. Lassan, mintha csak szuggerálná, a

forgópisztolyt kifelé húzta tokjából. Közben a mutatóujja a ravaszt lassan felhúzta.

Elkésett. A késés nem lehetett több, mint a másodperc tizedrésze. — Juppppiii! Klinkenberg rikkantotta a verekedésbe, csatába induló amerikai tengerészek

harci kiáltását. És a kiáltással együtt előrelendült bal ökle.

Hogyan, mint tudta kötelékéből kiszabadítani magát, azt most ne kutassuk.

Tény, hogy Klinkenberg kiszabadította, és mivel módja volt rá, használta. Híres

ököl volt, sűrű szőr borította, mint a majmokét, és amikor gyerekfejjel a tengerészkadétok sorába emelték, ezzel az ököllel szerezte meg magának az

idősebb kadétok megbecsülését. — Megfogadtam! Ezt akkor üvöltötte, amikor az ököl lecsapott. — Juupppiii!

Reccsent-roppant Hudson arccsontja.

Az előbb még állt, a következő pillanatban a fedélzet főárbocszögletéhez

vágódott. Elterült, mint egy béka. Revolvere elsült, a golyó éles csattanással egy

víztartály oldalába vágódott. A víz éles sugárban folyt kifelé. Majd lassan, hihetetlennek tartva a történteket, felült. A Black Prince, a Fekete Herceg emberei kővé meredve nézték a történteket. Egyikük, a nagy darab főember, előreugrott, ütésre emelte öklét, hogy

lecsapjon Klinkenberg kapitányra, aki — önmaga sorsával semmit sem törődve

— nevetve élvezte a jelenetet. — Hudson, én meg erre vártam! — kiáltotta. Az ökölcsapás, ami érte, nem a fején találta, csak a vállán. A kapitány idejében

elrántotta a fejét. -- Meghalsz, Klinki! — bömbölte Hudson, aki dühösen törölte az orrából folyó

vért. — Hozzá ne nyúljon senki, én intézem el! Kötözzétek a főárbochoz, az

ítéletet én hajtom végre! Feltérdelt, lassan felállt. Hófehér flottanadrágját, a kínai zekét belepte az orrából ömlő vér. — Korbácsot ide, Harry! Korbácsot! Mint a részeg, becsípett ember, tántorogva közeledett; Vadul vicsorgott: — Egyszer megmentettél egy matrózt a korbácsolástól, most érte is

megkapod! Monostory, elé állt. Belenézett a szemébe: — Klinki után te következel! A Harry nevű tengerész mutatta a korbácsot: — Itt a „Mari néni", captain. :— Hát akkor kezdjük, Klinkenberg kadét! Tartsd a fenekedet! Felemélte a korbácsot, aminek nem egy, de négy ága volt, a végén

ólomgolyócskákkal. Ez volt a „Mari néni", a „macska", a „cimbora", a

„tiszteletes", a" „prédikátor", a „főadmirális" — hogy csak néhányat említsünk a

négyágú korbács sok keresztnevéből. Klinkenberg karját rászorították az árbocra. Tehetetlenül, mozdulatlanul

várhatta a történendőket. Önkéntelenül behunyta a szemét.

Monostory ugyanígy tett. Mao Ta-ko, a hűséges kínai matróz, a „hű kutya", akit Klinkenberg szabadított

ki a rabságból, előrevetette magát Hudson lába elé: — Misztha nem bántani Klinki tuán! Nern bántani!

Hudson belerúgott a kínai matrózba. — Félre, kutya! Félre! Éles női hang szállt végig a fedélzeten: — Hudson kapitány, félre a korbáccsal! Ha lehet mondani, hogy Hudson és emberei kővé meredtek, más jelzőt nem

használhatunk. Igen, valósággal kővé meredtek. Gabriela Malatesta és kedves szolgálója, Bessy állt a felépítménynél, a

tatárboc előtt. Gabriela Malatestában nemhiába csörgedezett az olasz carbonarik vére. Ha

kellett, helyt állt az életben, mint a férfiak. Nagy szó volt ez a múlt század

közepén! Nem félt se a tengertől, se az emberektől. Lánykorában szembenézett az osztrák csendőrökkel, az olasz rendőrségi

spiclikkel. Egyetlen nő létére is tekintély volt olyan csirkefogók között, mint a

Black Prince legénysége. Az a forgópisztoly volt a kezében, amit Monostory adott neki, biztonság

okából, ha támadás érné a hajót. És — íme — a támadás megtörtént. — Hudson, tegye le a korbácsot! Határozottan csengett Gabriela Malatesta

hangja. — Tegye le! És ti, emberek, oldozzátok fel a megkötözötteket! Parancsolom!

Ez a hajó az én védelmem alatt áll! A Black Prince kalózai Hudsonre néztek. Hudson értelmetlenül, révetegen meredt a feleségére. Mindenre gondolt talán, de arra, hogy a feleségét a Taitsingon látja viszont,

bajosan. Az ellenség hajóján! Alsókarjával lassan, csüggedten törölte a még szivárgó vért. Közben

felnézett, hogy hátha mégiscsak téved. Nem hitt a saját szemének. Valóban Gabriela állna ott? Hihetetlennek tűnt... és mégis valóság volt! A korbács kihullt a kezéből. — Maga... hogyan kerül ide? — mondta elváltozott hangon. Gabriela Malatesta előbbre jött. Bessy az úrnőjébe kapaszkodott, védve őt,

de talán azért is, mert megijedt a látványtól. — Szégyellje magát, Hudson kapitány!

Megvetően csengett a nő hangja. Dermedt csendben folytatta:

— Mindent tudok. Tudom, hogy kalóztanya a Bomba-sziget, tudom, hogy

ki raboltatta el a Gladiátor tisztjeit... tudom, Van Haaren árulta el, hogyan

pusztították el Graveson klipperét! Hudson kapitány, szégyellem, hogy még a

maga nevét viselem! És hogy mégis tudja, hogyan kerültem ide, ennyit

mondhatok: a Victoria helyett okosabbnak találtam, ha a Taitsingon megyek

Európába. Nyugodtan nézett a férfi szemébe. Még mosolygott is. Mintha ő lett volna a

parancsnok, mintha tőle függött volna itt minden. Odaszólt a Harry nevű

embernek, határozottan, mint általában azok, akik a tengeren szokták meg a

parancsadást, ahol sem vitára, sem halogatásra idő nincsen: — Harry, oldozzátok le a köteleket! Mintha Hudson most ocsúdott volna fel megdöbbenéséből: — Nem engedem! A Taitsing ... Gabriela Malatesta ugyancsak elhárítóan emelte fel karját: — ... a Taitsing folytatja útját London felé! Vegye tudomásul, Hudson

kapitány, hogy így lesz! A pilothajó kapitányának átadtam egy levelet, amit a

Victoria visz Európába. Ezt a levelet családom ügyvédjének írtam. Ha a

Taitsinggal vagy velem bármi történne, az ügyvéd tudja, mit tegyeni Mintha megremegett volna a hangja. Az az erő, ami eddig bátorságot adott neki, eltűnőben volt. Lehajtotta a fejét. Belekarolt Bessybe. Valósággal rátámaszkodott. Majd

újból a tengerészhez fordult: — Harry, tedd, amit mondtam! Kérem, Hudson kapitány, hagyja el a

hajót! Tekintetét felemelte. Kimutatott a tengerre: — Menjen, menjen!... Hudson állat leszegve, csüggedten állt. Azután néhány lépést tett a

fedélzeten. A magabiztos, határtalanul elbizakodott ember egyszerre

összehullt. Szeme előtt látta semmivé válni mindazt a biztonságot, amire

tetteinek sora, hazug, kettős élete, sorhajókapitányi rangja és kalózvezéri

szerepe épült. Tudta, ha valaki elvesztette a versenyt, akkor az nem

Klinkenberg, hanem ő, az irigyelt, csodált Hudson kapitány! Tudta, hogy

mindennek vége, és ezt a Taitsingon kellett megérnie. Ismerte a feleségét. Ha

valamit kimond, azt őszintén mondja. A maga módján szerette is ezt a szép,

okos, értelmes olasz nőt. És mindenekfelett tisztelte, becsülte. Néhány

pillanatig arra gondolt, hogy előrántja forgópisztolyát, és lelövi. „Meghalt a

tengeren, betegségben" — írja majd be a hajónaplóba. De a hagy erre gondolt,

máris észbe kapott. A Black Prince jól fizetett, vagánykodásért rajongó

tengerészei imádták Gabriela Malatestát. Egy távoli álmot csodáltak benne,

amilyenben ők nem részesülhetnek. Ha lelőné a feleségét, hiába vannak

megkötözve a Taitsing tengerészei, és hiába ő az imádott, rajongott

parancsnok, a Black Prince emberei felkoncolnák. Csak a megjuhászkodott

arcokra kellett néznie, kalózai rejtett mosolyára, ahogy feleségére bámultak,

mindennél többet mondott az. — Fogadja el a lady szavát, captain — súgta a fülébe a melléje lépő Harry

fedélzetmester —, menjünk a pokolba! Vissza a Bombára, nehogy addig is

ránk törjenek ott, ha kiderül ... Hudson most Harryra meredt. Már ez is? Egyike a legkitűnőbb embereinek. Kutatva körülnézett a fedélzeten. A korbácsot kereste. Felemelte, nézte,

nézegette, majd egy gyors mozdulattal a tengerbe hajította. Ezzel a tettével mintha feloldódott volna. Klinkenberghez lépett, aki az árbochoz kötözve is maga volt a legteljesebb

bizalom, bizakodás. — Jól imádkoztál! — mondta neki megvetően. Hasonló megjegyzést

kapott Monostory Balázs: — Te is ... Nagyot kiáltott: — Emberek, csónakba! Majd Lady Hudson kioldozza őket! Előre! S mert haditengerész volt, meghajolt a felesége felé. Mélyen, mint kapitány

a tengernagy előtt. A régi módon, ahogy még Collingwood tanította a

kadétoknak. — Sok szerencsét, Gabriela! Remélem, tudja londoni ügyvédem címét:

Hobbes, Grosvenor tizenhét, London. Sok szerencsét! — Rátette a lábát a

kormányfél hullámvédjének peremére: — Fickók, utánam! A Harry nevű még Gabrielához ugrott. Letérdelt előtte; kezet csókolt, és

amikor felállt, megelégedetten mondta: — Rendes munka volt, lady. Sajnáltam volna ezt a bárkát; jóképű hajó.

Aztán ne felejtse el Harryt, sem a többi boyt, szerettük magát. És mit üzen a

hadnagynak, aki azóta is búskomor? — Köszönöm, hogy mindig segített. — Megmondom, lady! — derült a hajómester, és előrántotta a kését. —

Most én is segítek még! Hirtelen elvágta Monostory, Bumpus, Turkovics kötélékét. — Repülni, fiúk, szabad a világ! — nevetett, és utolsónak átlendült a

hullámvéden. — Ahoy! Turkovics Daniló gémberedett karját, lábát nyújtogatva elragadtatva nézett

kiszabadítója után: — Kedvemre való legény! Megfogadnám! A két csónak gyors iramban távolodott. Észre se vették, hogy a köd, a

gőzszerű pára oszladozik, ugyanakkor szellő támad. Szellő, amiből szél lesz.

— Mata Hari mondani, evező jönni, lám, lám! — hajtogatta szünet nélkül

az árbocőr. — Most mondani: szél jönni; szél maradni! Kava Manuk a Herceg mellett térdelt. Forgatta, dörzsölj te, simogatta.

Varázsszavakat suttogott, mint általában a javasemberek. — Él? — hajolt föléje Monostory is. Káva Manuk bólintott: — Élni, élni, tuán! Kava Manuk megmenteni! Kava Manuk segíteni! Bumpus felkiáltott: — Mindenki a helyére! Khan Mai, a kormányhoz! Turkovics, az

előárbochoz! Igen, Bumpusnak még arra se volt ideje, hogy kezet szorítson kapitányaival

szerencsés megmenekülésük örömére. Bumpusnak cselekedni kellett. És a

derék ember Turkoviccsal és a kisebb-nagyobb sérüléseket szerzett

tengerésztársakkal együtt rávetette magát a hajóra, hogy kifeszítsék a

vitorlákat, széltől fordítsák a kormányt, megfeszítsék a köteleket, rendet

teremtsenek a feldúlt fedélzeten. — Szél, jön, a szél! — Ahoy, szél! Az előbbi kétségbeesett állapot feloldódott. Mintha semmi se történt volna. Aki megsérült, még csak annyit se tehetett, hogy bekötözze sérülését,

akinek letépték ingét, arra se jutott ideje, hogy mást vegyen helyette. Megjött a szél, mint valami csoda, mint a legdrámaibb helyzet után a nem

remélt, nagy ajándék. És a szél erősödésével tisztulni kezdett a fülledt, nehéz pára. Az ólmos köd, a trópus tengereinek ez a különös vendége egyre feljebb

húzta függönyét. Valahonnan fény borult a vízre, a nyugati horizontra. Ott készült majd eltűnni a nap. A hullámok erősödni, „hízni" kezdték, biztos jeleként az erősödő szélnek. Gabriela Malatesta a kabinsor szélének támaszkodott. Mereven bámult a

távolba, ahonnan hosszú időn keresztül hallatszott a távolodó csónakok

evezőinek csapódása. A győzelem után hasogató rémület élt benne: ha visszatérnek! Ha észbe

kap Hudson, és visszatér! Behunyta a szemét. Távolodnak? — Fegyvereket előkészíteni! —iallotta Monostpryt. — Minden embernél

legyen fegyver! Gabriela megnyugodva nyitotta ki a szemét. A jól ismert hang megszólalt

mellette:

— Gabriela ... kevés a szó, hogy köszönetet... Hihetetlen, amit tett!

Megmentette a hajót! Gabriela elmosolyodott. Megfordult: — Tengerészhez méltó, tett volt? A kapitány is mosolygott: — Feltétlenül. A György-kereszt most már magát illeti, Gabriela!

Klinkenberg kapitány mondta, hogy díszbe öltözik, és a legénység minden

tagja előtt mond majd köszönetet. Nevettek. Jóízűen, felszabadultan. A hajó megindult. Beledőlt a szélbe. Felhangzott a napok óta nélkülözött kedves, megnyugtató, szívet derítő

kotyogás, a hajó oldalához vágódó hullámok barátságos dörrenése. A kötelek

reccsenő, pattogó muzsikája. És mint néhány nappal ezelőtt: a kapitány megfogta az asszony kezét.

Megszorította, bátorítólag, de köszönő hálát is mondva. Mind a ketten érezték, hogy életük új szakaszához érkeztek el. Tíz év után találkoztak, és most már

joguk van további sorsuk felett dönteni. — Eljön az idő — mondta csendesen Monostory Balázs —, hogy szívesen

emlékezünk majd a Taitsingra, de még a Black Prince-re is. — Bár így lenne! — rebegte az asszony. — Így lesz! De most szeretném, ha lemenne a kabinba. Pihenjen. — Nem. Itt maradok. Leülök ide a ládára, és innen nézem, mi történik a

kormánynál. Beleegyezik, tenente? — Örülök. Időnként intünk egymásnak, hogy minden rendben van... — Igen, minden rendben van ... Bumpus állt eléjük: — Bocsánat, Sir! Az irány marad? — Irány marad. Észak-északnyugat. Azonnal elvégzem a helyzet-

meghatározást. — Kérem, Sir, mert kissé bizonytalan, hol is lehetünk. Megköszönném. — Azonnal! Gabriela elfoglalta helyét a ládán. Most már itt maradhatott, akár este volt

vagy éjszaka avagy nappal. Felkuporodott, Bessy melléje húzódott. Monostory, mielőtt a kormány fedélzetre ment volna, benézett a legénységi

szállásra. Itt feküdt a Herceg, lőtt sebbel a vállán, de hála Káva Manukhak,

életben. — Lenni szél, tuán? — nézett a barna képű tengerész a kapitányra. — Lenni jó

szél? — Lenni jó szél — bólintott nevetve a kapitány. — Ahogy én ismerlek,

Herceg, holnap már a marsrúdon leszel! Szurakata uralkodójának fia, a klippermatróz, elhúzta a szája szélét. Látszott,

hogy ez a semmitmondó mozdulat mennyire fájt a fiatalembernek. De elhúzta

a száját, hang nélkül nevetett.

— Szangkuriangnak fájni — mutatott magára — Káva Manuk lenni

nagy varázsló, Szangkuriang meggyógyulni. Kapitány mondani marsrúd.

Szangkuriang menni marsrúd! Monostory gyöngéden megsimogatta a beteg, agyonizzadt, lázas legény

haját. — Pihenj, Szangkuriang, és bízzál Kava Manukban! Lejön hozzád, ha a

munkája engedi. Majd szólok neki. Pihenj, Szangkuriang! — Köszönni, tuán... Amikor a fedélzetre ért, akaratlanul is elmosolyodott. Él a Herceg, a

pompás legény! Él mindenki! És él a hajó! Ahoy! És fúj, dudorászik a szél!

Egyre nagyobb kedvvel, egyre vidámabban dudorászik, percről percre nő az

ereje. Már az ötös erősséget mutatja Paddington vadonatúj szélskálája. — Lenni észak-északnyugat — jelentette a kínai főkormányos, lágyan,

dallamosan ejtve az angol szavakat. — Captain, lószélesség elhagyni? — El, el, barátom, Khan Mai! Éppen ideje. A kínai és mellette a társa, Ah King megelégedetten bólongatott. Örültek,

hogy a kapitány beszélgetett velük. Ezen majd órákig elmulatnak csendben, és

úgy tartják a kormányt, hogy az egy tizedfokra se téríti el útirányából a hajót. Este lett, leszállt a sötét. Mintha a világűrben hajóztak volna. Alig látszott a

víz, de az égen, egészen a horizontig borulva, passzátfelhők gomolyogtak. Biztató látvány volt holnapra, holnaputánra. „Valahol arra lehet a Göncöl — nézett nyugatra a kapitány, aki ekkor már

huszonnégy órája volt szolgálatban. — Arra ... Még néhány nap, és

meglátjuk!" Hirtelen megdöbbenést érzett. Elszorult a torka, bántotta, hegy könny

szökik a szemébe. Boldog volt, nagyon boldog, mert tudta, hogy most már

Gabriela Malatesta a felesége lesz. Mégis kitörtek a könnycseppek, nem egészen illően egy kapitányhoz. De hát amikor a Göncölre gondolt, a hazájára is gondolt...

és a hazával együtt legjobb barátjára, Porkoláb Péterre... „Hiányzol, barátom, testvérem, Péter — suttogta, mintha csak ott lenne a

közelében. — Hiányzol... és hiányozni fogsz, amíg csak élek!" Elölről az őr kiáltása hallatszott: — Hahó ... lenni minden rendben! A magasból is megjött a válasz. A főárbóc második terebjéről szólt le Rimau,

akit éjfélig oda osztott be a kapitány, hogy figyelje a messzeséget. — Lenni rendben! Hahó! Lopva, nehogy a kormányosok észrevegyék, megtörölte a szemét. A széltől megtisztított levegőben érződött, a felnyitott raktárfedőkön át, a

teabálákból kiszabadult mámorító illat. Szindbád, a vándor tengerjáró, teát szállított Ázsiából Európába. Erről

álmodott már Marco Polo is ...

... Másnap reggel hajót jeleztek az árbocról. A hajó északnak haladt, teljes

vitorlázattal, tehát segédvitorlákkal is. Gyanakodtak, hogy az Ariel lesz, amiben

nem is tévedtek. A Taitsing is rácsimpaszkodott a szélre, hogy beérjék az elöl járó hajót. A bonnet kivételével az ügyeletes tiszt, Bumpus felhúzatta az összes

tartalék vitorlát. A Taitsing valóban szárnyakat kapott. Két órával később egy

vonalba kerültek Tim Roggers klipperével. Két-három kilométerre lehettek egymástól, amikor az Ariel jelzést küldött: A Black Prince délnek fordult. Nem válaszolt jelzéseinkre. Tud valamit elhatározásáról? Turkovics látta el akkor az árbocok ellenőrzésének ügyeletét. Rá hárult a

jelzőzászlók kezelése is. — Milyen választ adjunk, signor capitano? — kérdezte az adriai Zengg

mindig derűs szülötte. — Az öregfiú nagyon kíváncsi odaát! — Közöld, hogy jó utat kívánunk. Közöld, hogy minden rendben van a hajón.

Végül közöld: semmit nem tudunk a Black Prince-ről! Égvilágon semmit! — Parancsára, signor capitano! Pedig éppen eleget tudunk! Monostory szeméhez emelte a hosszú, kitolhatós távcsövet. Az Ariel kormánykarfájánál Tim Roggers, a csodaember állt. Hosszú szakálla

lengett a szélben. Boglyas haja égnek ágaskodott. Jókedvűen integetett, mint aki igen boldog, hogy látja a Klinki-klippert, sőt mintha annak is örült volna, hogy a

Taitsing beérte, majd megelőzte őket. — Ahoy, Ariel! — lengette sapkáját Monostory Balázs. — Ahoy! Taitsing! — integetett Tim Roggers, minden klippertengerészek

legöregebbje. És vidáman lengtek a jelzőzászlók, a hajósok néma beszédének színes betűi. Ahoy, előre a London-dokk felé!

KENDŐLOBOGTATÓ

A Min folyótól megtett útjuk kilencvenharmadik napján érkeztek a Doveri-

szorosba. Este látták meg Ramsgate és North Foreland fényeit. Itt ellenszélbe

kerültek, ami visszadobta a háromárbocost. Válaszút előtt álltak: vagy lavíroznak

a bizonytalan szélirányú és a homokpadok veszélyét rejtő csatornában, vagy

megállanak Deal előtt, és bevárják a hajnalt, amikor mindig megváltozik a tengeri szél ereje, iránya, így döntöttek. De nézzük csak meg a Taitsing hajónaplóját,

amit máig — sok más klippernaplóval együtt — Greenwich Tengerészeti

Múzeumában őriznek, a hajónaplók trezorjában, A hajónapló 89. oldalán (hatalmas, régies kiállítású kötet téres lapján) ez

olvasható Klinkenberg bejegyzéseként:

Amikor másfél nappal ezelőtt feltűntek a Bishop Rock világítótornyának fényei,

nem sejtettük, hogy a Downsban megrekedünk. Teljes vitorlázattal, royal- és

segédvitorlákkal, jó menetben feküdtünk neki a csatorna bejáratának. Tizennégy és fél csomós sebességgel a nyugat-északnyugati irányú szélben. Joggal hittük,

hogy másnap délelőtt behatolunk a Temzébe, és Tilburynél kérhetjük a révkalauzt,

valamint a vontatóhajőt, ami megilletett minket, órákig álltunk Deal előtt. Az éjszakában jelzést fogtunk fel. A rally angliai főmegbízottja, Mr. Hedges jött a

hajóra. Mint mondta, szívből gratulál az eddigi eredményhez. Hatalmas

ünnepségben lesz része az első hajónak — mondta Mr. Hedges —, mert soha

ilyen érdeklődés még nem-volt a teahajók versenye iránt. Éjfélkor Mr. Hedges átszállt kutterjára, hogy kihajózzon Dealbe, és onnan kocsin vágtasson Londonba,

fogadásukra. Hajnalra, legnagyobb meglepetésünkre, mellettünk állt az Ariel.

Mivel egyformán várakoztunk, Klinkenberg kapitány tisztelgett Roggers kapitány

előtt. Áldomást itták annak örömére, hogy a két hajó elsőnek ért a Temze-bejáró

elé. Klinkenberg kapitány rövid jegyzőkönyv felvételét kérte mindarról az

inzultusról, ami a Taitsingot és személyzetét érte. Mivel közben megjött a jó

szél, Klinkenberg kapitány nem tudott átszállni hajójára. Tilburyig együtt

haladt a két hajó. Itt az Ariel előreengedte a Taitsingoí mint a verseny jogos

győztesét, a sok kalandot megért hajót.. A Neptune nevű vontató vitte fel a

Temzén klipperünket a London-dokk elé, ahol horgonyt vetettünk. Ázsiából

váló elindulásunk kilencvennegyedik napján történt, hogy elsőnek fogadhattuk

fedélzetünkön a rally célbizottságát, London város Lordmayorját, London

kikötőjének legfőbb kapitányát, a tengerészek egyesületének elnökét, az

admiralitás küldötteit és mindenekelőtt őfelsége Anglia királynőjének

személyes megbízottját, Sir Montgomery Pinck commodorót, aki az ünnepség

után — értesülve Hudson alávaló szerepéről — kérte, hogy máris

vizsgálóbiztosi szerepet tölthessen be az admiralitás küldötteivel, Keeling és

Watson kapitányokkal együtt. Itt tudtuk meg, hogy a Gladiátor fregatt tisztjei

még mindig fogságban sínylődnek. (A fentieket bejegyezte Klinkenberg

kapitány, az Úr 1858-ik esztendejében, szeptember 5-én.)

Ezzel az ünnepsséggel zárult a Taitsing klipper kalandokban bővelkedő

versenyútja. Az oddsokból és tikettekből hatalmas összeg illette Klinkenberg

kapitányt, vagyis vele együtt Mah urat, a hajóvétel vállalkozásának

finanszírozóját. Igazi, bővérű, férfias küzdelem volt a Taitsing útja. Még

aznap különkiadásban repítették világgá a nagy londoni lapok a London-

dokkban történteket és a Hudson-botrány első híreit. Tűzijáték és

fáklyásmenet fogadta a Taitsing partra szálló tisztjeit, de az ünnepségből

kijutott. az Ariel-nek is, amit Anglia legöregebb szolgáló kapitánya, Tim

Roggers vezetett. A teaszállítmány hatalmas összegért kelt el, mondanunk sem

kell. Elnyerték a Lloyd tonnánkénti tíz-shillinges prémiumát is, Monostory

Balázs pedig mint vezénylő kapitáriy, a háromszáz fontos kapitányi díjat, ami

abban az időben hatalmas összegnek számított. Emlékszünk még, hogy Madagaszkár után a versenyklipperek sorrendje ez

volt: elöl haladt a Black Prince, nyomdokvonalában az Ariel és a Taitsing,

végül a Falcon és a Flying Spur. A több mint 15000 tengeri mérföldes út

ugyancsak összezavarta a hajók sorrendjét. A Taitsing és az Ariel befutását

követő harmadik napon érkezett meg a Chinaman, a Serica és a Taeping. A

negyedik napon a Falcon, az Ada, a Flying Spur. És csak az ötödiken a Cutty

Sark és a Bolton, összesen tehát tízen futottak be a London-dokkba a tizenkét

hajóból. A Fierry Cross végleg eltűnt, soha senki nem látta. Elnyelte a tájfun,

mindörökre. De eltűnt a Black Prince, a Fekete Herceg is. Titok, homály fedi eltűnését.

Ember nem akadt azóta sem, aki tudna valamit a hajóról vagy bármely

emberének további sorsáról, ahogy kiváltak a nagy teaversenyből. A Black

Prince-nek és Hudsonnek — ami egyet jelent — teljesen nyoma veszett. Mint

ilyen esetben történni szokott, jó néhány legenda kelt szárnyra. Hírlett, hogy

Hudson felrobbantotta hajóját, embereivel valahol, lakatlan földrészen partra

szállt, és ott éltek halálukig. Hírlett, hogy a Bomba-szigeten elsáncolták

magukat, és ott utolsó emberig harcolva, megvívták csatájukat a Hong Kortg-i

flotta egységeivel, amikor a hadihajók megjelentek, hogy a Lin- és Hudson-

főhadiszállást megsemmisítsék, és kiszabadítsák a Gladiátor tisztjeit. Ebből

mindössze annyi volt igaz, hogy a főhadiszállást felkutatták, s valóban

megtalálták a tiszteket. Később a sziget és Hudson palotája lett a Hong Kong-i

kormányzó tengeri üdülőhelye. Voltak, akik úgy tudták, hogy Hudson

véglegesen Lin szolgálatába állt. Talán ez a hír lehetett a leghitelesebb.

Alátámasztják a hír valószínűségét azok a sikeres tengeri rablótámadások,

amelyeket a Fekete Pirátok 1859 és 1862 között elértek. Hatvankettő után

csönd támadt a Dél-kínai- és a Sárga-tengeren. Az év őszén szörnyű ciklon

pusztított Ázsia tengerein, szigetei között. Számtalan kalózhajót…

A vége hiányzik!!!!!!!!!