BALASSA IMRE

DÉRYNÉEGY RÉGI SZÍNÉSZNŐ ÉLETE

ELSŐ KÖTET

BU DAPE STS I N G E R

ÉS WOLFNER I R O D A L M I I N T É Z E T R.-T.K I A D Á S A

Fenntartunk minden jogot, a fordítás, színpadraalkalmazásés filmesítés jogát is.

Copyright by Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt.,Budapest, 1910.

Felelős kiadó: Hampó József igazgató.

Budapesti Hírlap nyomdája. — Felelős: Nedeczky László igazgató.

I.

Mikor a Kötő-utcából kifordult az Al-Dunasorfelé, a szél szemébe vágta a havat. Senkise járt e későiórán a didergő sikátorban, csak ő és a fehérszakállúförgeteg. Nehéz hósubájukban nyögtek a tetők és fá-radtan roskadoztak fehér prémj ük alatt a párkányok.A Grabovszky-kúria erkélyét erőlködéstől eltorzultarccal cipelte két kőóriás. A magányos férfi megálltaz ódon ház előtt. Mécsvilág nem szivárgott ki azéjszakába. Behunyták pilláikat az ablakok, mogorvánmagukra húzták a hó-dunyhát a házak és aludtak.Aludtak, de nem voltak álmaik.

Ε világtalan ablakok mögött pisztoly dörrent amúlt éjszaka. Alig három hónapja, hogy a Grabovszky-háznak ugyanabban a szobájában méregpohár hullottkoppanva a földre. Mióta oly sokan olvassák honitájainkon a frankfurti tanácsos fiának, bizonyos Goethenevezetűnek érzékeny románját, a «Werthert», ön-gyilkosok tanyája lett az erkélyes ház a Kötő-utcasarkán.

Összébb húzta a köpönyeget a vállán és továbbbandukolt a süppedő hóban, a Hal-tér felé. A régikút nehéz lánca úgy csillámlott-villámlott, minthapajkos vízitündérek fonták volna, gyémánt kristályok-ból. A puha fehér szőnyeg lomha árnyékot hömpöly-etett feléje. Nagy fekete batár volt, amely nesz nél-üi gördült tova a mély hóban. Álomképnek látszottinkább, mint valóságnak.

4

Λ vándor hirtelen behúzódott egy kapubálványmögé. A hintó abban a pillanatban állt meg, éppenelőtte. Nyikorogva nyílt az ajtaja és a kanóclámpagyér világában gyermekesen kicsi női lény jelent meg,mosolyogva, színesen, röpdöső mozdulatokkal, mintegy télbe tévedt pillangó. Szeszélyesen kócos, mak-rancosan zilált vörös haja valósággal lángot fogotta hunyorgó mécsestől. Nagyocskára nőtt szájából ezüstkacajú trillák szökdécseltek ki, pajkosan végigtáncol-tak a havas tetőkön, aztán kacéran megcirógatták aházak mogorva ábrázatát:

— Siessen, siessen, Teresa mama... megfagy alábam...

Most már illendő volt lenézni a hóba is, ahololyan nagyon fázott az a meghatóan picinyke piskóta-láb, a rózsaszín-szegélyes fekete atlaszcipellőben,, me-lyet pántlika fűzött hozzá a liliom-bokához.

 hintóból egy asszonyság kászolódott lefelé.Sudárnövésű ifjú ember segítette ki a hóba. Az ifjúfelleghajtó köpenyege alól vakítóan világított astrimpfli, bársony térdnadrágján szalagok fityegtek ésfehér mellénye kivigásában tejszínhab-légiességgel je-lent meg a «schapódli». Míg előkelő mozdulattal, samint illik, puha körívben emelte le háromfelől po-foncsapott kalapját, kellő módon érvényesült csigábabodorított sötét haja is, amely a legfinomabb bécsipomádé illatát lehelte. Mind e kellemet nyájas arc ko-ronázta meg, olyannyira finomvonású, szép és ifjonti«,hogy nem is lehetett máshoz hasonlítani, mint a tej-színhabba esett eperhez

— Kár volna e bájkellemű piskótákért, ó isteniRózácska, — suttogta a valóban «bájzengzetes» férfi-hang és Rózácska, a bájkellemű piskóták tulajdonosa,halk szívdobogással emlékezett arra, hogy e suttogóbájzene annak a «viola di bordone»-nak a bugásáhozhasonlatos, amelyet Pacha úr, a karmester,, olyan gyö-nyörűségesen szokott megszólaltatni estve, a theátrom-

5

ban, az «Arany idő, avagy Inkle és Járikó» másodikfelvonásának nagy duettje alatt.

Mikor az ifjú hajlékony dereka a gyakorlott tán-cos mozdulatával lendült előre, bókolni a dámák előtt,föllázadt évszázados rabsága ellen a kapubálvány: re-kedt morgás hallatszott az erkélyt tartó kőszoborfelől:

— Nyomorult pátikor!. ..Szerencsére, a szél zúgásában senki sem hallotta

a kőszobor fogának csikorgását és Rózácska művésznő,miután bűvölő mosollyal viszonozta a szívtépő pati-kussegéd bókját, búcsúzóul még egy csöngetyű-kacajtdobott vissza a havas utcába, azután mérgesen-félte-kenyen dörrent egyet az álmából fölriasztott kapu,akkorát, mint Alvinczy szakállas ágyúja a győri csa-tában, a kulcs morogva csikordult a rozsdás zárban,a «Kígyó» patika szépreményű segédje pedig elsuhanta fekete határban. De abban a szent pillanatban le-rázta magáról a kapubálványt az éjszaka vándora.Kilépett az utcára és ökölbeszorított kézzel nézett afekete hintó után. Még akkor is utána nézett, mikoraz már réges-rég eltűnt a piarista atyák klastroma mö-gött. Aztán nehéz sóhaj emelte meg a mellét, fordultegyet és égő szeme az első emeleti ablakokra tapadt.A gyertyafény most lobbant föl a sarokszobában...Mily vörösen izzó az ablak! Milyen forró szenvedélyhevíti, óh, még az üveget is, amely öt látja, őt, Ró-zácskát, abban az izgalmas éji pillanatban, mikorvetkőzni kezd... Álmos, puha mozdulatokkal, macs-kalustasággal fejtőzik ki a kapcsokból, selymekből,szalagokból... A gyertyafény végigcsókolja meg-indítóan esett szűzi vállát... Nyaka odaadó hattyú-bájjal hanyatlik bele a puha párnába. Odadobja ma-gát, összeolvad az ággyal, beletemetkezik. Vékony hi-nár-karja még át is öleli a teste tüzétől fölforraltpelyhet. A hosszú-hosszú sötét pillák függönye lustán,almosán hull rá a szem homályosodó tükrére. Rózácska

6

már szendereg, kis keble ütemesen emelkedik és süly-lyed. Pihegve nyílik széjjel eperszínű ajka és kifelészivárog rajta a sóvárgó lehellet. De óh, e sóhaj,e sóvárgás nem őt illeti: nem őt, aki itt fagyoskodikaz éjben és a hóban!

Megint összeszorult a keze, mint a görcsös ván-dorbot feje. A Rózácska kissé nagyra nőtt piros szá-járól a patikárus mohó ajka jutott az eszébe, amintszemérmetlen, tolakodó suttogással búgja a hintó aj-tajában:

— Rózácska . .. ah, isteni Rózácska ...Kalapját szemébe vágta és dühösen száguldott

el a Duna felé. A szél versenyt szaladt vele. Hol ahátába került és űzte, kergette, hol meg elébe dobbantegy ásító sikátorból és sikongva, kacagva vágott azarcába. A lejtős parton egy percre megállt. Hallgattaa zajló jég szavát: olyan volt az, mintha bősz fúriákcsikorgatnák a fogukat A part felé törtettek a jég-táblák, egymást kergetve, egymás fölé torlódva, ká-romkodva, dulakodva. Föltolakodtak a szárazföldre,összemarakodtak, aztán egyszerre megdermedtek, sze-szélyes zűrzavarban, olyan összevisszaságban, mint atengerfenék kísértetserege: a korall-erdő. Kövér pely-hekben hullott a hó. Már az ő vállát is megrakta!párnával. Nekiiramodó kapubálványhoz hasonlított^,amely ledobta magáról a kőerkélyt és odahagyta év-százados őrhelyét... A pesti Szent Háromság tere,a régi városháza magas tornya felől fölhangzott akiáltás: «Éjfélt ütött már az óra... Dicsértessék EgekUra ... Tűzre-vízre vigyázzatok ... Hogy bajt s' kártne lássatok...» A kántáló náthás orrhangra fölébredta hold, széjjelnyomta tenyerével a bodros felhőpár-nákat és lefelé pislogott a pesti Ál-Duna-sorra, aholegy komorkedélyű ifjú törtetett tova a hóban. Ahogya fiatal ember elérte a piaristák klastromának falábólkinyúló vasállványt, melyen repceolaj-lámpát himbálta szél, egy pillanatra megvilágosodott az arca. Sárgás-

7

barna bőre szorosan tapadt rá a szögletes csontokra,dacos szája fölött alig pelyhedzett még a sötét ba-jusz és a sűrű gesztenyeszínű haj dacosan tört fölfeléa homlok televényéből. Tragikus, meredek homlokavolt az ifjúnak, aki most futott tovább, tovább,, hor-dozva keblének bősz viharját. Nem is képzelte, hogyRózácska művésznő, akinek a vetkőzését szerelmesifjúi képzeletében úgy kiszínezte, még e pillanatbanis tökéletesen felöltözve görnyed a hímzőrámája föléés dermedt ujjakkal stikkeli a szép piros szíveket,arra a kék selyemruhára, amelyet holnapután foghordozni a színpadon, mint Galotti Emilia. Szeme majdleragad, olyan álmos. Alig lát, de azért ráhajlik arámára, éppen olyan suta tartással, mint kislány-ko-rában, mikor még Rothkrepf maminál, a belvárosiplébánia karmesterének tisztes nejénél volt kosztbaii-kvártélyban és egy katonatiszt özvegyénél, a «sváb-nénál» tanult hímezni, özvegységre jutott édesanyjaakkoriban még azt hitte, hogy a hímzés mesterségefogja kenyérrel tartani Rozikat. Annyira rászokott agörbe tartásra, hogy még most, színésznő-korában semhagyja el azt. A rendező, a szigorú Benke atyus, ennekokáért gyakorta hátba is vágja.

A régi posta és a Steinbach-ház közelében vilá-gosság óvakodott az utcára, üveges ajtó csörgött ésaz «Arany kéz» kocsmából most lépett ki széles moz-dulattal egy esetlen, nagyorrú fiatalember. Belebotlottaz éjszakai vándorba, hátrahőkölt és nagyot kiáltott:

— Józsi! ... Talán a szuhai Istennyila hordozerrefelé ilyen késő éjszaka? Foga van az időnek, dúla förgeteg !... Gyere be ... megiszunk odabent egymeszelyt !

— Nem megyek ! Sétálok. ..Rekedtes, szárazon zörgő hang volt, amely azt

mondta: «Nem megyek...» Szava keményen koppantés hirtelen hallgatóit el. «Nem!» És a pelyhedző ba-juszka alatt olyan keményen csukódott össze a száj,

8

mintha nem is akarna többé megszólalni ezen azéjszakán. A gyorsbeszédű és nagyorrú fiatalember, akiaz imént perdült ki az «Aranykéz» ajtaján, nem invi-tálta többé. Nyilván tudta, milyen makacs, milyenhajlíthatatlan. Inkább ő is vele tartott, bosszúsan,hogy nem kap feleletet a kérdéseire. így kóboroltakkeresztül-kasul a város hideglehelletű sikátorain, ame-lyek egymás után osontak le a Duna irányába, össze-vissza épült, kidőlt-bedőlt házikóikkal, girbe-görbetetőikkel. Egy darabig némán ballagtak: a szófukarKatona József, egy kecskeméti takácsmester jurátue-fia, aki mostanában mint «delectans actor» kisebbrollékat játszik a magyar színjátszó társaságnál és akényszerű némaságra ítélt bőbeszédű színész, az ezer-mester Déry István. De bizony Déry nem bírta sokáiga hallgatást. Rákezdte:

— Mikor ma estve a klarinétot fújtam, majdhogy a torkomba nem száradt a nyál. Komám, azt atrillát, amit Rózácska eleresztett... Te, nem tudnáezt utána csinálni még az a híres bécsi Cataláni se!ördöngös vörös mókus!

A másik arcon megmozdult egy izom. Éppen csakannyira, mint a hegedűhúr, mikor a vonó megérintij.De a hegedűhúr hangot is ád. Ez a száj pedig némáimaradt. A másik annál gyorsabb szóval folytatta:

— Mikor azt énekli a «Cserny György »-ben, azta rác nótát, hogy aszongya: «Devojcsicza, devoj-csicza...» Komám, eszemet vesztettem én amiatt abéka miatt!

A Katona József meredek homlokára rátelepedettegy mély barázda. Indulattól remegő, rekedtes hangjacsak ennyit kérdezett:

— Mátkás vagy véle?— Nem... Még nem ! De már megmondtam neki,

hogy feleségül kérem ... ő huzakodott, de most már ...Katona a Déry csuklója után kapott. Úgy meg-

9

szorította, mintha nem is akarná elengedni addig,míg össze nem zúzta . ..

— Megígérkezett ?— Nem. Mondtam már, hogy nem! De ne szorítsd

úgy a csuklómat, te! Úgy fogod, mintha máris egyikharagos hősödet játszanád valamely jövőben meg-írandó tragédiádban !

— Hát — akkor ?...És eleresztette a Déry István kezet.— Fáy úr nagyon a lelkére beszél. Kedves em-

berem az öreg: szabad kovártélyom és asztalom vannáluk az «Arany szitában». Meg a szépséges Zsuzscsakisasszony is pártol... Murányiné asszony ugyancsakkommendál néki.

— De ő... Rózácska? — türelmetlenkedett Ka-tona.

— Ő bizony, megmondom őszintén, komám, ala-posan pofonfelejtett, mikor a mosótekenő mellett megtaláltam csókolni a füle cimpáját. Azt mondta, csakúgy szikrázott az a szép szeme: «Menjen, maga nagy-orrú, szeles, csúf. Utálom!. . .» Az édesanyja, az öz-vegy jászberényi patikusné is ellenkezik. Inkább adnáa lányát valami piszkosujjú patikáriushoz. Az apjais az volt!

Patikárius? Ez belényilallott a Katona Józsefoldalába. Rózácskát ezen az éjszakán is a «Kígyó»patika ifjú segédje kísérte haza, ringó fekete hintón.Az a pomádészagú, Debrecenből: Bacsó Bálint. Őta féltékenység fúria ja kergeti egész éjszaka és ezaz ember itt az oldalán, ez a Déry Pista előtte, éppenőelőtte önti ki a szívét... Keserűen fölkacagottvolna, ha nem fél, hogy ez a kacagás elárulja titkát.Neki vallja meg Rózácska iránt való nagy szerelmét,neki! És ő végighallgatja. Végig kell hallgatnia. Ésnem szabad elárulni semmit, de semmit. Mert abüszke, zárkózott, szenvedő és szerelmes szív elviseli

10

azt, hogy boldogtalan legyen. De nem tudná elviselniazt, hogy kinevessék.

— Megmondom, komám, őszintén, — folytattabizalmaskodva Déry — ő érette mentem én ispánnakVida úrhoz, Törtelre! ő érette hagytam ott, mosthárom hónapja a theátromot. Mert az édesanyja aztmondta, hogy addig szót se szóljak a szándékomról,arníg bizonyos kenyérbe nem jutottam. Mert a ko-médiásnépet lenézi, mint minden polgárasszony. Mintmindenki a két magyar hazában. Lenézi és — gyű-löli a színészeket. Mert elvették tőle a lányát! Demost visszajöttem, itt vagyok. Nagyon megéheztema theátromra, komám! Meg — Rozikára... De haa jászberényi patikusné úgy akarja, megint vissza-megyek ispánnak Törtelre. Vissza én! De Rozikátnem adom másnak.

A Rondella ormótlan fekete tömege állta az út-jokat. A fagyoslehelletű bástyatorony, a Duna part-ján. Ez a maradék kőhodály, amelyben most a németszínészek játszottak. Déry István közelebb hajolt Ka-tona Józsefhez.

— Aztán el ne árulj ám, komám! Mert jaj nekem,ha Rozika megtudja, hogy eljárt a szám... De hátminek is mondom ezt! Nem vagy beszédes ember.Ügy kell kiásni belőled a szót! Meg aztán: te úgysekerülgeted Rozikat. Nem szólsz hozzá egy szót se.Neked bizodalmasan elmondhattam, Józsi!

Katona nem felelt. Egy töpörödött viskó udvaránmost kiáltott elsőt a kakas.

II.

Másnap este, szép, hideg, csillagfényes este, Szép-pataki Róza művésznő besurrant az Ország-út ama'sárgára pingált, ormótlan házába, amely ott terpesz-kedett a granatéros-kaszárnya hátulsó falával átellen-ben és ezidőtájt a Hacker-ház nevezetet viselte. A ha-vas udvaron oly fürgén szaladt át, mint a cica, aztáneltűnt egy

nyikorgó kis rozoga ajtó mögött. Mielőttazonban a deszkalépcsőre tette volna hótól megder-medt pici lábacskáját, fölhevült arccal elébe ugrotta bolondos Déry:

— Egy tapodtat se, Rózácska!... Nem engedemaddig az öltözőbe, amíg vámot nem fizet: egy cuppanóscsókot!

Rózácska derült kedélyű volt és szerette a tré-fát. Csak éppen a Déry István tréfáját nem szívelte.Bosszúsan ráncolta össze patyolatfehér homlokát ésrámordult a szeleburdi színészre, éppen úgy, minta haragos kis macska:

— Menjen az utamból, Déry ... mert... mertkikaparom a szemét!

Déry valósággal meggörnyedt szégyenében és el-kullogott a Rózácska útjából, mint egy leforrázottven kandúr. A művésznő pedig szaporán szaladt, nemfölfelé a lépcsőn, hanem inkább lefelé, a színi deszkákala, a dohos pincébe, ahol a megcsodált és némelyrajongó jurátusoktól «isteninek» nevezett művésznőöltözni szokott. A Hacker-szálában megszólaltak már

12

a fulladozó hegedűk és krákogtak a rekedt fuvolák.A zenészek ugyanis hangoltak. Egy vörösorrú, púposember hosszú botra erősített kanóccal nógatta a be-fagyott faggyúgyertyákat, hogy gyúljanak lángra. Abiiétaszedö asszonyság alázatosan hajlongott egy fiataluraság előtt, aki most tette lagérozott topánba búj-tatott lábát a nyöszörgő deszkalépcsőre:

— Kezét csókolom, téns' úr, erre tessék, a nu-mero 3-ba.

A theátrommá kinevezett Hacker-szálában gya-kori vendég volt a fiatal uraság, aki most elfoglalta-helyét a numero 3-as «lózséban». öntudatosan hor-dozta körül a homályos teremben szép Apolló-fejét,amely valóságos fodrász-remekmű volt.

— Aztán ma este ám nem Czagányiné ifiasszonyénekel, ahogyan a színi cédula mutatja, gné'herr, —súgta bizalmaskodva a bilétaszedő némber — a rol-léját Széppataki leányasszony énekli a «Pikkó her-cegben», mert... tetszik tudni: Czagányiné ifiasz-szony nem tudta megtanulni idejére ...

A páholy léckorlátján ott feküdt a «színi cédula»,amely ezt hirdette: «Pikkó hertzeg, avagy JutkaPerzsi. Szomorú-víg daljáték Hafnertől. MusikájaChudytól...» Felnézett az esetlen betűkkel nyomottcéduláról és látta, hogy az öreg jegy szedő néni mégegyre ott ácsorog, zavart mosolygással. Bacsó Bálintmegértően nyúlt be frakkjának hátulsó zsebébe ésegy garast nyújtott oda az asszonyságnak.

— Ah... kisztihand! — hálálkodott — karsa-madinei ...

A Hacker-szála, miként mondottuk, a kaszárnyaama bizonyos hátsó falával volt szemközt, amelyhezaz istállók támaszkodtak. Akik tavaszi és kora-nyáriestéken a színházba igyekeztek, ha nem is éppenlátták, bizonyosan megérezték az istálló közellétét.Az is igen-igen szívhezszóló volt, mikor valamely érzé-keny játékot adtak elő az aktorok és közben behal-

13

látszott a kaszárnyából a takarodó. Nem lehetettazonban tagadni, hogy amit a paraszti gránátos egy-szerű réz-kürtje fújt, szép muzsika volt; sokkal szebb,mint amit összekornyikáltak és doboltak-brúgóztakegyik-másik «dalosjáték» ideje alatt. Azt a takarodótugyanis egy Haydn nevezetű kismartoni karmesterszerzetté. A nagyérdemű közönség érdemét nem na-gyon tisztelték meg e «színházban»: gyalulatlan desz-kapadokon gubbasztottak, fagyos teremben, félho-mályban. Kikből állt ez a közönség? Nénikék üldö-géltek ott türelmesen, nagykendőikben és kupecek,akik lóvásárra jöttek Pest városába. Este aztán neki-fanyalodtak olykor a komédiának: begyűltek ide,mert azt hitték, hogy csepűrágót és medvetáncol-tatót látnak majd, meg lisztesképű bohócot. Akadt aföldszinten, vagy a galérián néhány becsületes ma-gyar csizmadia, szűrszabó, nyerges, bámész katona,lelkes diák és elvétve, néhanapján egy-egy nemesúr, messzi vármegyékből. Dermesztő ilyenkor tél-időn a Hacker-szála. Kinek is jutna eszébe, hogy anyomorult magyar színjátszók theátromát fűteni kéne?Legkevésbé gondoltak rá maguk a komédiások. Ilyennagyralátó álmokat nem szőttek még a színésznőksem, akik esténként lenge ruhákban énekeltek, neki-melegedtek, megizzadtak és berekedtek. A nézők amegfagyott lehelletüket bámulták. Szemüket vörösreharapta a faggyúgyertyák sűrű füstje. A szűk színpadszegélyén is gyertyák pislogtak: ez volt minden fé-nyesség a «világot jelentő» deszkákon. Jól illett ahhoza színi világhoz, amelynek toldozott-foldozott lepe-dőkre, összeragasztott papirosra pingált díszletei ajámbor néző jóakaratára és gyermeki képzeletére bíz-ták, hogy elhigyje: ez itt a spanyol király aranjuezikertje, de másnap ugyanaz már a római fórumot áb-rázolja, majd lovagi sasfészek tornyát, dúsgazdag pá-rizsi tőzsér szalonját, avagy esetleg tróntermet. A mű-vésznő, ha történetesen uszályos ruhát viselt, meg-

14

fordulni sem tudott ezen a színpadon, mert ilyennagyszabású «mozgalomra» nem volt elég helye. Ajelmezek gazdagsága, főként pedig változatossága ha-sonló volt a díszletek fejedelmi pompájához. A nézősemmi kivetnivalót nem talált azon, hogy víg-, vagyszomorújátékban, énekes komédiában, avagy ritter-drámában, napról-napra mindig ugyanazokat a zöldbugyogókat, vörös ujjasokat és sárga ködmönöketszemléli. Bármiféle korban játszódott is a dráma,már-már hagyománnyá vált, hogy a király mindiga zöld ruhát kapta a tetemes garderóbból, a hercega vöröset, a hősszerelmes a kéket, a cselszövő pedig-len a sárgát. A nemes lovagok fején gyakorta fedez-ték fel a szomszéd úrnő komomájától kölcsönvettviseltes tollkalapot, a templárius lovagon, némi át-alakítás után, kiváló korszerűséggel hatott a fehérnői hálóing. Nem is szólva a szobalányok feketekötényéről, amely igen keresett ruhadarab volt aHacker-szála környékén, mert nagyon megfelelt lo-vagok, szerzetesek és összeesküvők sötét palástjául,míg a festői ráncokba szedett pendelyből lett a leg-szebb római tóga. A hódító megjelenésű és érzékeny-kebelű varrólányokat bódító színész, valamint az «is-teni» művésznő bizony egész éjszakákon át varrt, va-salt, fodorított, hogy másnap teljes legyen az illúzió.A színpad előtt ténfergő sánta kottaállványokközé szelesen toppant oda Déry István. A frakkjacsupa por és pókháló volt. Hevesen törölgette izzadthomlokát. Déry ugyanis e percben mászott le a zsi-nórpadlásról: ott kotnyeleskedett, hogy a következőpillanatban már a hangszereket próbálja végig. Maeste nincsen szerepe, ma ő fogja nyekergetni a brúgót,mivelhogy a brúgósnak fontos dolga akadt: kisegítőpincér a «Magyar Király »-ban, ahová a vastagpénzűnémet színjátszók járnak előadás után. Dérynék egyéb-ként mindegy: elfújja ő a klarinétot is, meg a flótátis, ha kell. De ha éppen szükségeltetik, úgy meg-

15

hányja a nagydobot, hogy beléreped a nagyérdeműközönség füle.

Nyurga, hanyagul öltözött fiatalember ült a néző-tér leghátulsó sorában, a gyalulatlan padon. Hajasűrű fürtökben hullott homlokára. Sötétszőke kispofaszakálla összekapaszkodott a lompos bajusszal.

— Ki ez? — kérdezi a bilétaszedő asszonyságotLáng Ádám, az igazgató, aki most tart aggódó szemléta nagyérdemű publikum fölött, mert sehogyan sincsmegelégedve a kassza eredményével. Az asszonyság,aki mindenkiről mindent tud, nyomban megfelel:

— Kviétált főhadnagy... nemrég hagyta oda akatonaságot. Az apja is kitagadta. Tetszik tudni —súgja fontoskodva Láng Ádám fülébe — az apja azértnem szívelheti, mert az édesanyja meghalt, mikorez megszületett. Most képeket pingál. Abból él...A neve Kisfaludy.

Láng Ádám igazgató nem volt látnoki lélek, meg-bocsáthatjuk hát neki kegyesen, hogy fitymálva for-dult eî a magyar vígjáték leendő megteremtőjétől,mint olyan embertől, akitől mitsem várhat a társu-lat. De nyomban nyájasra derült sovány arca, mi-kor megpillantotta azt az őszbecsavarodó, kékszemű,izgatott, nyugtalan mozgású urat, aki most kapasz-kodott föl lihegve az emeletre, nagy sietséggel, mintaki fél, hogy elkésik.

— Alázatos szolgája, tekintetes uram!... Oh, nagy-szerű, fölötte kiváló, amit esmént írni tetszett, azoly nagyon érdemes «Hazai és Külföldi Tudósítások»-ban.

Kulcsár István ő, a «Hazai és Külföldi Tudósítá-sok» szerkesztője, a magyar színészet tüzeslelkű apos-tola, minden magyar kezdés fáradhatlan agitátora,aki örökösen lót-fut, erőszakoskodik, gyűjt és vitatko-zik: a magyarságért. Legutóbb így sóhajtott fel lapjá-ban: «Megérjük-é, hogy a többszöri próbák után olyanTheátromi Intézet állíttassék fel, milyent a magyar

16

nemzetnek méltósága megkíván?» Kulcsár István, a«nemzetiségre buzdító», szenvedélyesen hisz a magyarnyelv és magyar fajtája jövendőjében, még e szánal-mas theátromban is, e nyomorúságban, ahol éppenmost tekint körül keserűen egy haragosarcú fiatalem-ber és míg dús haja szenvedélyesen hull barna arcába,csikorogva szól oda a szomszédjához:

— Olyan ez, mintha nem is uralkodó nemzetnek,hanem valamely elnyomott kis népnek játékszínevolna. Barátom! Nézd a festetlen lágyfaüléseket.,.a nyomorult faoszlopokat... e galériákat... És e pi-ciny játékhelyet! Bezzeg a német színészek! Hallám,négy ezernyi néző fér el az új theátromban!

Horvát István volt, a lángoló képzeletű fiatal tu-dós, aki népének nyomait keresi az ős időkön át ésazt hirdeti, hogy a világ legrangosabb, leggazdagabbés legszépségesebb nyelv az ebek harmincadjára ju-tott magyar. Szent mérget oltott be ő a nemzetbággyadozó lelkébe: az öntudatot! Kemény csontokatadott a málladozó nemzeti test húsa alá: a magyarönérzetest! Gőgöt adott, amely nélkül elvesztünk volna!Sokat gúnyolták. Tanaira azt mondták: merő képzel-gés. De vájjon mire jutott volna állapotunk, mirejutott volna ez a szegény, hazájában hontalan, őseinekföldjén, zsellérsorba süllyedt magyar, ha ilyen izzó-lelkű, rajongó idealisták nem virrasztanak fölötte?Horvát Istvánnak még megmosolygott túlzásaiban isa létért küzdő magyar fajta dacos önfenntartó ösz-töne ágaskodott.

— Játszóink is mily nyersek, mily bárdolatla-nok! — vélekedett a Horvát Istvánnal beszélgetőférfiú, ki amannál idősebbnek látszott. — Azt kellmondanom, hogy magyar fajtánk nem theátromravaló.

Vitkovics Mihály ügyvéd szólalt eképpen, a ne-mes literátor, kihez ebben az időben már Kazinczyés Berzsenyi írt episztolákat. Nem volt éppen igaza.

17

Mert milyen legyen szegény magyar színész ebben afeneketlen nyomorúságban? Kitől tanuljon e nagyárvaságában? Kinek példáját kövesse? Műbírálatnincs, se színpadi irodalom. Művelt közönség nemlátogatja a magyar theátristák előadását. A néző olykevésszámú, hogy napról-napra új darabot tanulnak.De milyen darabokat, Uram Isten?! Idegenből «nem-zetesített» sületlen fércmunkák ezek: puffogó «lovag-drámák», avagy «érzékeny játékok», ízetlen vígjá-tékok, sületlen daljátékok. A fölületes szereptanulás,a ruhagondok között átvirrasztott éjszakák, az üresgyomor nyomorúságai eszik a tehetségüket. Mikortanuljanak ezek a mindenkitől elhagyatottak? Ho-gyan és kitől?

Vitkovics ügyvéd ez idő tájt valóságos irodalmiszalont tart józsefvárosi házában. A vendégszeretőiasztal körül estéről-estére írók, tudósok, művészektalálkoznak. Felolvassák új verseiket, heves vitákbanmérik össze szellemüket, majd hosszú leve ékben szá-molnak be mindezekről a messze Széphalmon élő öregKazinczynak. Vitkovics vidám házának nagy vonzó-ereje a szeretetreméltó, művelt menyecske és a házmásik hölgye: Horvát István menyasszonya. Gya-kori vendég ebben a házban az emberkerülő öregVirág Benedek is. Ha Pesten jár, megfordul ott Köl-csey Ferenc is. De estéről-estére ott találjuk a fiatalSzemere Pált, akinek a tréfáin nagyokat nevetnek.A széphangú Vitkovics olykor énekel is vendégei-nek a jó egri bor mellett, majd megszólal a hárfa:a kiváló művész, Seni Péter ujjai alatt.

A beszélgető barátokhoz most lépett oda a har-madik, aki Horvát Istvánnal lehetett egy idős: hu-szonhét-huszonnyolc éves. Szemere Pál földbirtokosez, Vitkovics legjobb barátja, nemes Pestvármegye al-jegyzője. Dalai és szonettjei máris méltó figyelmetkeltenek a hazában. Mire megkezdik az előadást atheátromban, együtt van már a három jóbarát: «Ka-

18

zinczy pesti triásza». Így nevezik Horvát Istvánt,Szemere Pált és Vitkovics Mihályt, a széphalmi apos-tol lelkes fiatal barátait, ebben az időben, a (nyelvújí-tás nyomán fellángolt ádáz harcok napjaiban.

Déry fölpattant a nagybőgő mellől és esetlenmozdulatokkal száguldott vissza a zsinórpadlásra, hogyő, csakis ő húzza föl tulajdon kezével a kortinátamaz ünnepélyes pillanatban, mikor az imádott, dekegyetlen Rozika a színi deszkákra lép: Rozika, akibájoló mosolyt leheli mindenki felé, csak éppen aző irányában jeges ez a «bájlehellet». A színi deszkákralép hát e percben Rozika, lenge fehér ruhájában,amely röpdös, mint a széltől űzött májusi felhő azalkonyi égen, kinyitja hosszú pilláinak legyezőjét, föl-gyújtja szemének ezergyertyás kristály csillár ját, finommosollyal hasítja széjjel szamócaszínű ajakát, amely-nek az ízét nagyon szeretné már megkóstolni szegénynagyorrú Déry István... És most hunyd le a szemed,szomorú földi halandó, tűnjék el utadból a gyalu-forgácsszagú Hacker-szála. Szaglószerved nyomban fe-lejtse el a faggyúgyertya émelyítő lélegzetét, emlé-kezeted a tisztes múltú agyi lepedőre festett, «tün-dérkert» szegénységét, csak a füledet nyisd ki, csaka füledet, hogy részegre igya magát azzal, amit agyatra emberi szó oly közönségesen «hangnak» nevezés kezdetlegesen «éneknek» csúfol, mert nem tudrá kitalálni más nevet, holott nem is emberi hangez és nem is asszonyi ének, nem «szívélyhang» (ésnem «bájzene», miként e kor fiai mondták, hanemvalami más, megnevezhetetlen égi gyönyörűség, anyagrabságából kiszabadult, éteri zengés...

Déry egész este Rózácskát lesi. Minden mozdulatátvalósággal fölszívja, magába nyeli. Nem veszi észre,hogy az emeleti lózséból milyen örvénylő szemmelbámul Rózácskára egy illatos gavallér, aki napközbena «Kígyó» patika kőrisfa-pultja mögött kavarja, koty-vasztja a dámáknak a «bétsi pirosittót» és az «új

19

módis párizsi szagosittot.» Déry olykor behunyja aszemét és úgy hallgatja Rózát. Elfelejti a «bevágást»:a brúgószólam ezúttal elmarad. De ki venné eztészre, ebben a zenekarban, amely napról-napra verő-dik össze, műkedvelő diákokból, züllött korcsmai mu-zsikusokból és kottát sem ismerő, derék mesterlegé-nyekhői? Rózácska világosszínű, könnyűsúlyú, de tö-mör és verőfényes szopránja hajlékonyan simul beleaz énekfrázisok kecses formáiba. Azután felröpül atrilla, kacagva, csicseregve, tündökölve, bukfencezveszökdécsel, mint az őserdő madara, fáról-fára, majdabbahagyja és puhán, lágyan lejt lefelé az alt-mélysé-gek bársonnyal bélelt ringó hangbölcsőjébe... Nekimindegy, ő egyforma könnyedséggel és természetes-séggel énekel az éterikus tisztaságú magas f-től, le-felé, a búgó, sötét á-ig. Most staccatokban kacag,hogy a következő pillanatban zokogva zengjen azemberi hang megindult G-húrja. Az arca boldogságot,földöntúli gyönyört fejez ki. Számára az ének nemmegerőltetés, hanem természetes beszédmód. Hangjakiszabadult az izmok szorításából. Olyan egyszerűen,boldogan, szabadon énekel, mint a dalosmadár. Ésolyan zenei biztonsággal, mint a hangszer, amelynektökéletes a szerkezete és mesterkézben szólal meg.Kicsiny arcocskája pillanatok alatt változik, mint azég, szeszélyes áprilisban. Derül, majd borul, szen-ved, majd örül, kiragyog és elsötétedik. Szája széj-jelhúzódik, verőfényes mosolyra, majd mámoros kaca-gásra. Aztán lefelé görbül, tragikus szomorúsággal.A pillanat tizedrésze alatt esik össze és fonnyad el eza rózsalevél-arc, hogy a következő pillanatban ki-viruljon, mint a májusi kert a szapora esőre követ-kező napsütésben. Vékony karja alig mozdul, csaknéha-néha rebben, mint a repülni tanuló félénk ma-darfióka szárnya. Finom fehér ujjait fölemeli és ami-kor a gyertyák meg-meglobogó lángja átvilágít rajta,ezek a carrarai márványból faragott ujjacskák szinte

20

meggyulladnak: rózsaszínű izzásban tündökölnek. Si-mogatásra nyílnak széjjel az ujjak, de aztán eltorzul-nak, begörbülnek, mint a ragadozó karma... A har-madik felvonás nagy áriája közben térdére omlik,nyaka megadóan hajlik előre s karcsú kis törzse szelí-den megcsuklik, kissé hátrahúzódva, mintha az oda-adás örök-nőies mozdulatának szelíd báját még fo-kozni akarná egy önkéntelen, félős félmozdulattal,amely a sóvárgó nő szűzies szemérmének utolsó véde-kező föllobbanását fejezi ki, a testmozgás ékesszó-lásával... Lehelletszerű piano surran ki e pillanatbanaz ajka résén, finom fuvalom, a barna szem ned-ves fényben ragyog, a pupillák ittasan tágulnak ki, azarcot üdvözült mosoly holdsugara ezüstözi be. Azasszonyok szipognak és sírnak. Idősebb urak szégyen-lős mozdulattal, lopva veszik elő a keszkenőjüket.Névtelen gyönyörűséget éreznek. Soha át nem éltnagy boldogságokat és boldogtalanságokat élnek vé-gig e pillanatok alatt. Földhöztapadt szürke életükfölemelkedik a névtelen öröm átszellemült állapotába.

Horvát István pillantása lassan végigballag a fél-homályon. Jurátusok szorongnak a sarokban: fényesa szemük, mint az áthevített drágakő. Faluról föl-szekerezett asszonyságok, tímárlegények, diákok, köz-katonák, tintásujjú írnokok bújnak össze, mint egyet-len nyáj, sápadtan és egybetartozóan, arcuk haloványholdfénnyel világít a fél-éjszakában, amely ráülepedetta nyomorúságos teremre. Izzó szem szórja a szikrátamott: ez Katona József, Kecskemétről. Sárgás-fehérenemelkedik ki a homály mélységeiből Kulcsár Istvánhomloka és ajka fölött kuszáltan csüng a barna,bajusz. Olyan a Hacker-szála képe, mintha katakombamelyén, nyirkos üregben, a föld alatt gyülekeznénektilalmas éji suttogásra az összeesküvők, akik a sötét-ség leplében két tetszhalottat ébresztenek estéről-estére: a magyar nyelvet és a nemzeti lelket.

És a varázsnak ebben a szépséges pillanatában

21

a színfalak mögött egy termetes asszonyság elbiggyesz-tett szája így sziszeg:

— Sleppes tücsök...Nem szükséges, hogy bárki is kíváncsian meg-

forduljon. A «sleppes tücsök»-ről nyomban tudják,hogy aki így nevezi Rózácskát, az nem lehet más,mint a korai hízásnak indult Sáskáné ifiasszony. Azifiasszonynak nem mond ellent, egyáltalában nem,a másik ifiasszony sem, akinek szép hideg arca olyan,mintha egy római múzeum Vénusz-szobráról loptákvolna át ide, a Hacker-szála színpadának festett vilá-gába. Czagányiné ez a vászonfalak közé száműzöttAphrodité. Széphangú és szép arcú énekesnő. De te-hetséget nem adott néki ajándékul a Gondviselés.Lelketlen báb, ügyefogyott fadarab. Még hozzá nehéz-fejű is: három hónapig tanul egyetlen szerepet, amely-lyel a fürge eszű Széppataki leányasszony egy hétalatt elbánik.

A függöny akadozva, nyikorogva ereszkedett le,léc-szegélye gorombán koppant egyet a színi desz-kákon. Benke, a nagyműveltségű rendező, megsimo-gatja Rózácska könnyben ázó arcát. A nedves szemrajongva adja vissza a gyengédséget a társulat tanító-mesterének, a kócos fej hízelkedve bújik oda szélesvállához és megindultan suttog a száj:

— Atyus ...Benke Józsefet ő nevezte el « atyus »-nak. A kis

Rózácska első föllépése előtt Benke adott színpadinevet a pályakezdő gyermeknek. A jászberényi le-ánykát a paraszti emberek odahaza egyszerűen Pa-tyikás Rózikának hívták, de a becsületes családi neveSchenbach Rozália volt. Benke József nevezte el Szép-pataki Rózának. Széppataki Róza pedig az ő névadómesterét atyusnak. Az atyus-nevezet rajta is maradtelete vécéig.

A nagyorrú Déry sompolygott elő. Hangja csupaalázat.

22

— Fölséges volt, Rozália!...Róza hűvösen, de kegyesen biccentett. Annak je-

léül, hogy az elismerés jól esik neki még Dérytől is.— És most, — dadogott a máskor oly szapora-

beszédű Déry, — megyek vissza Törteire, parasztnak.Nagyot sóhajtott. Az arca csupa búbánat volt.

Epedve nézett Rózácskára. Várta, hogy Rózácska el-érzékenyül. A szíve egy szerény búvóhelyén talánabban is merészkedett alázatosan reménykedni, hogyRózácska esetleg így szól majd hozzája: «De kedvesDéry, hová gondol? Maradjon csak szépen itt».

Rózácska azonban nem tartoztatta. Ellenkezőleg!Az arca nem titkolta el az örömet, amely e híradásraszívét betöltötte. Hála Istennek!... Déry visszamegyhát Törteire. Ez annyit jelent, hogy békén hagyjaegy ideig. Ami fölötte üdvös dolog, mert Rózácskaegyre kínosabb helyzetben érezte már magát Dérymiatt. Eleinte gorombán elutasította a fiatal színész-ezermester hódolatát: ellenállott az ostromnak. Deörökös mentora, a sokgyermekes Murányi Teresa,mama folytonosan azt duruzsolta a fülébe, hogy Déryígy, meg Déry úgy ... Fáy tekintetes úr is ugyancsakpuhította. Addig-addig, hogy az ellenállása megtörtés már valahogyan eltűrte a Déry udvarlását. Gyengevolt: nem tudott szembeszállni a látszattal, amelyszerint a szívós udvarló immár majdnem a vőlegényevolt. De most Déry visszamegy Törteire. Az inten-dáns, Vida László birtokára. Ez időnyereséget je-lent. Hála Istennek!

III.

A szünetben joviális arcú, szép szál, javakorabeliférfiú kopogtatott illendőképpen az «olaszfalon»,amely a Hack er-szála pincéjének egyik sarkát Ró-zácska öltözőjévé léptette elő.

— Ki az? — csilingelt ijedten Rózácska hang-jának kristályharangja.

— Vida!— Óh, tessék, tessék, tekintetes úr!Az intendáns volt, a színészek pártfogója, a mű-

vészet rajongója, aki nemsokára kénytelen lesz abba-hagyni költséges úri passzióját, ha csak azt nemakarja, hogy ősiéinek birtoka és a Kazinczy Ferenctőlis megénekelt francia stílusban épült törteli kastélyrámenjen a nemes kedvtelésre. A széplelkű honfi, akimaga is megpróbálkozott a színdarab-írással, egyéb-ként búfelejtőnek használta a színházat. Egy hét alattvesztette el a feleségét és a fiát. Akkor bízta rá aszínészek gondját nemes Pest vármegye. A színházbanaztán megösmerkedett a társulat egyik harmadrangú,fölötte tehetségtelen, de annál szebb tagjával, BárányKaticával, akit kegyébe fogadott. A vármegyei in-tendáns nemsokára különös egyességre lépett a szép-séges Katicával. Kiküldte a lányt és az édesanyjátTörteire, ahol úgy élhetett kedvére, mint a műkin-csekkel megrakott kastély úrnőié. Vida László azon-ban megmondta neki, hogy feleségül csak úgy veszi,ha — fia lesz! És Bárány Katica nemsokára fiú-

24

gyermeket szült a kastélyban, amelynek most márigazi, törvényes úrnője lett.

Az öreg Kazinczy Ferenc nemrégiben ezt az ódátszárnyú strófát írta a színészek pátrónusához, VidaLászlóhoz:

Melpómenének árva gyermekit,Nagyszívű polgár, oltalmadba vetted,'S sok áldozattal megtartád nekünk.

Vida László mosolyogva állított be az olasz-falmögé:

— Rózácska, hoztam ám valamit!— Ne ijesztgessen már, tekintetes úr!— Katica elküldte az ígért menyasszonyi ruhát!Erre a «menyasszonyi»-szóra elsötétedett Ró-

zácska arca. De a következő percben Vida Lászlókinyúlt az olasz fal mögé, átvett az inasától egy két-rőfnyi lapos iskátulyát és kibontotta. Abban aszent pillanatban nagyot sikított Rózácska, majd tap-solni kezdett, mint a gyermek. A fehér-zöld csíkosiskátulyából rózsaszínű ruha emelkedett ki, oly bá-jolón, mint Aphrodité a tenger habjaiból. Felhőkönnyűselyemből varrták, az alsó széle ezüstrózsákkal voltvégig hímezve, hullámosan ringó-bingó rózsákkal,amelyek úgy hajladoztak-emelkedtek, mint egy gyön-géden bájos dallam-vonal: a derekán, a keble alatthárom tündöklő ezü&tvirág sóvárgó szirmai bontakoz-tak széjjel, míg a kivágásból nehézverésű ezüst csipkeágaskodott föl.

Rózácskát alig lehetett kikergetni a színpadra,mikor a jelenése következett. Becsípett a ruhától. «Ah,mily spendábel a tekintetes úr!» — sikította. Máregészen elfelejtette, hogy Vida Lászlóné az — eskü-vőjére küldte ezt a tündérkisasszonynak való öltözé-ket. Az esküvőjére, — Déry Istvánnal. Mielőtt ki-lépett volna a deszkákra, Teresa mama bizalmasana fülébe súgott valamit:

25

— - Nézd, Bacsó küldte ... Mari most viszi haza ...A deszkalépcső felé intett, amely egy ijedtenlépegető cselédlány nagy talpa alatt nyikorgott: a lánykendője alatt rózsacsokor rejtőzött. Λ pompás rózsákkihívóan virítottak a paraszti nagykendő alól a le-helletet-fagyasztó színpad felé.

Az már a patikus titka volt, hogy ebben a ke-mény időben honnan, miféle praktikával szerzett ró-zsákat ?

Rózácska a ruhája kivágásáig elpirult.— Mily finom ifjú, — suttogta bátorítóan Teresa

mama, éppen olyan meggyőződéssel, éppen olyan be-ajánló duruzsolással, ahogyan nemrégiben még DéryIstvánt «beszélte» Rózácskának. Rózácska pedig aszívére szorította virágszirom-kezecskéjét, egy pilla-natig behunyta a szemét és gondolatban hozzátetteahhoz, amit Teresa mama mondott. «És patikus...ah, patikus...» Rózácska örökétig eljegyzett és ha-láláig elmérgezett szerelmese a színháznak, nem istudna már lélekzetet venni színpad nélkül, de szí-vének egy homályos alkóvjában csökönyösen ott guny-nyaszt a kispolgári álmok kötőtűt forgató kísértete.Ε pillanatban is fölrémlik előtte a jászberényi patikaképe: az üveges ajtóval, amelyen megszólalt a vidorcsengettyű, valahányszor benyitották ... És óh, a fe-ketére pingált pult, a tégelyekkel, fiaskókkal, kana-lakkal ... Az édesapja, akinek éppen olyan fehérvolt az ünnepi strimflije, bársony a térdnadrágja,vakító a mellénye és háromfelől pofoncsapott a ka-lapja, miként Bacsónak, a patikőrnek ...

Ma este néhány-szavas szerepe volt az ingyenesés «delectáns» színésznek is: Katona Józsefnek. Delialakja mereven, esetlenül csetlett-botlott a színpadon.Fátyolos hangja űgy szólt, mint egy falhoz vert fa-darab. Csak a szeme lángolt, sötét lobogással. Külö-nösen akkor, amikor ki kellett volna mennie a szín-ről, neki is, meg a többi statisztának is, de ő ott-

26

felejtette magát, mert Széppataki Róza énekelni kez-dett. De Széppataki Róza mitsem vett észre a sötét-szem beszédéből...

Tizenegyet ütött már az óra, mikor végre egyedülmaradt a Hal-téri szobában. Gyertyát gyújtott éskinyitotta a kommódot, amelybe három perccel ez-előtt rejtette el féltő gonddal a menyasszonyi ruhát.Körülnézett, hogy igazán egyedül van-e. Még hall-gatózott is. Teresa mama egyenletes szuszogása át-hallatszott a szomszéd szobából. Rózácska áhítatosgyöngédséggel emelte ki a ruhát és lassan, körülmé-nyesen, ünnepélyesen magára vette.

Nagy sercenéssel gyulladtak föl a gyertyák: ti-zenkét szál, egymás után, sorjában. A tizenkét szálgyertya fényében ott állt a nagy tükör előtt Rózácska.Fejére föltette a gyöngyből hímezett koszorút is,amely a ruhával együtt érkezett Törteiről. Gyönyör-ködött abban a kis tündérben, aki a varázstükörbőlrámosolygott. Aztán behunyta a szemét és valakiregondolt. Valakire. Semmi esetre sem arra a nagyorrúfiatalemberre, aki miatt a ruhát kapta és aki efagyos éjszakán parasztsubába takarózva kocsikázottTörtei felé. Arról pedig éppenséggel nem tudott,hogy egy másik fiatalember járkál ebben a percbenaz ablaka alatt, a hóban, mintha silbakolná a házat,föl s alá, föl s alá...

IV.

— Mi az, mit dugdosol a mentéd zsebébe, András?— Könyv, édesapám, könyv, — feleli megha-

tottságtól remegő hangon a fiatal Fáy András, — Ber-zsenyi poétái munkái. A pesti és a fejérvári kispapokköltségén nyomták ki. De hallgassa csak, édes apám-uram.

— Mindent a maga idején, fiam... Már itt azétekfogó ... Majd, későbben...

Fáy András nem hallotta, amit az édesapja ellenemondott. Élénk kék szeme a betűkre tapadt, himlő-helyes arca kipirosodott, mint a májusi rózsa, gyűrűsbarna haja lobogott, mint a láng és szavalt, belső:indulattól elrekedt hangon:

Most lassú méreg, lassú halál emészt.Nézd, a kevély tölgy, melyet az északiSzélvész le nem dönt, benne termőFérgek erős gyökerit megőrlik,

S egy gyenge széltől földre teríttetik!

A mód felett kövér öreg Fáy örökké mosolygóezeme kétszeres-nagyra nyílt nehéz, húsos héjjá alatt.Fölparázslott benne valami. A lányok is némán fi-gyelték Andrást, akit már sodort magával a forrószámum:Berzsenyi szenvedélye. Sovány, középmagasalakja

megnyúlt, hangja ezüstként csengett-pengett:

28

— Avagy hallgassa csak, apámuram és a leány-asszony ... és ti mind, Zsuscsa, Borcsa, Laci. .. hall-gassátok ezt:

Hervad már ligetünk s díszei hullanak,Tarlott bokrai küzt sárga level zörög.Nincs rózsás labyrinth s balzsamos illatokKözt nem lengedez a zephyr.

Elsápadt az arca, hol meg kigyulladt. Hangjafelröpült, mint a kürt szava, majd hirtelen lebukottés elcsuklott. A szépséges magyar szó láza perzselte őtés könnyek nedvesítették pilláit. Folytatta, egyre át-hevültebb hangon, egyre inkább elfelejtkezve arról,hogy az asztalon ott párolog már az ebéd.

Zúg immár Boreas, a Kemenes fölöttZordon förgetegek rejtik el a napot.Nézd, a Ság tetejét hófuvatok fedikS minden bús telelésre dőlt...

Az öreg Fáy László hangja sem csattogott márolyan gondtalanul, mint az imént; ő is csöndesebblett. Elméje új névvel ismerkedett: Berzsenyi... «Zúgimmár Boreas, a Kemenes fölött zordon förgetegek ...»Meghatottan tette rá húsos, nagy kezét a fia karjára:

— Majd, ebéd után, ugye folytatod, fiam?És szaporán, mintha fellegeket akarna tovaűzni,

harsogva parancsolt:— Ide, ide, húgom... Laci, szegd meg a ke-

nyeret ... És te, Zsuscsa, ne az ágyra telepedj azzala drága sleppel, hanem a székre! Mindig az ágyonhömpölygeti magát ez a lány! Gyűri a selymet, nyo-morgatja a pelyhet... Pista öcsém, mi dolog az?Kenyér nélkül hagyja Rózácskát?

Széppataki Róza tejhabarcát elborította a piros-ság. Mit beszél itt össze ez a tréfáskedvű öregúr Pis-táról? Hiszen Déry István, — hál' Istennek! —messze

29

innen, a törteli kasznárlakban kanalazza most a leb-bencslevest .. .

Fáy László hamiskodva vágott oda a szemével amegzavarodott Rózácska felé, aztán megszólalt ismét:

— Csak rá akartam ijeszteni Rózácskára, minthaPista öcsém éppen most toppant volna be a szobába.

A pompás asztal, majd hogy le nem rogyott aherendi porcellán és a címerrel ékes ezüst evőszer-szám terhe alatt. Az «Arany szita» nevezetű ormót-lan házban terítették vasvilla-bajuszú urasági hajdúka dús asztalt délebédre: abban az épületben, amelyvalaha vendégfogadó volt, de most, az Ürnak 1811-ikesztendejében, annak is alig megvirradt januárius ha-vában, nemes, nemzetes és tekintetes Fáy László úr,a gombai földesúr pesti szállásául szolgált. Ott ácsor-gott a sárgakén színű ház az Ország útján, a kaszárnyamögött, nem messzire a Hacker-háztól, amelynek ud-varán a színház éktelenkedett. Az asztal körül hatanültek: Fáy László, a ház ura, Széppataki Róza leány-asszony, valamint a Fáy-gyerekek: Zsuscsa, Borcsa,Laci és András, a pestmegyei szolgabíró.

— Egyék már, kedves húgom, — kínálta a szí-ves házigazda Rózácskát. — Attól ilyen keszeg a ter-mészetje, hogy nem eszik.

A tréfáskedvű Laci az asztal végén kuncogott.András rájuk se hederített. Ügy ült a helyén, minthacsak a teste volna itt és a lelke más tájakon járna.

— Aztán — folytatta hamiskodó mosollyal a tes-tes, nehézlélegzetű házigazda — nem is mehet ígyférjhez, ilyen nyiszlett állapotban, az én kedves Pistaöcsémhez !

Rózácska érezte, hogy a vér végigönti vékonyfehér arcbőrét. A pajkoskedvű Zsuscsa kacagott.Borcsa szelíd arca nem változott·, csak a szemét sü-tötte le, a tányérjára bámult.

— Derék legény az, higyje el, húgom, — foly-tatta az öreg, — mivelt, szorgalmatos és színjátszó

30

létére, tisztes magaviseletű. Most is éppen maga miattnincsen közöttünk, holott szabad kvártélya és asztalavagyon nálunk.

Nagylelkű mecénás volt Fáy László. Művelődésért,magyarságért, nemzetért mindent áldozott. A színé-szeket nemcsak jóllakatta asztalánál, hanem meg isbecsülte. Emberszámba vette őket. Ami nagy szóebben az időben, mikor a duzzadt erszényű bugriscsepűrágónak, cigánynak, kapa-kaszakerülő útszélicsavargónak tartja a magyar szó napszámosait. Jószívű, derült kedélyű, nagy étvágyú úr volt a gombai,kúria és az «Arany szita» gazdája. De ellentmondástnem tűrt és kissé bizony erőszakos természet volt.

— Azt mondom én — folytatja, — ne nézze leazt a Déryt, Rózácska! Nemcsak derék ifjú, de meg...Ni csak ni, András, mi az a tányérod mellett?

— Kulcsár úr újságja, édesapám. Bölcs cikkelytolvastam benne ma délelőtt a Theátromról, az állandónemzeti Intézetről. Megérjük-e?

— Bizodalmam vagyon benne, — bólint Fáy úr,— hogy megérjük, fiam!

— Ε városban, édes apám? Ez idegen város-ban? — lázadozik András. — A magyar földnek do-bogó szíve ez a Pest? Lakosainak jórésze különbfélerészekről beszállongott szerencsevadász, kit a boldogmagyar haza, az olcsóság, a szelíd kormány es aszerencse bizonyossága csalt ide. Sokakat közülük ott-honi szükség kergetett! De itt vagyont szereztek ésa vagyonnal — övék a hatalom!

Az öreg úr arca megint elkomolyodott. A ba-juszába dörmögött valami ilyesfélét:

— Ájult nemzeti lélek... Az öreg Kazinczy is...

Borcsa kárbunkulus-szeme egyet villant. Föl-emelte a homlokát a tányérjáról. Ennek a névnek azemlítésére András is elkapta a szót:

— Kazinczy ?... Maradi lelkek még sértegetik is.

31

Holmi «Mondolat»-tal... Mivelhogy nyelvünket pal-lérozná ...

— Maholnap koldusbotra jut, — vélekedett azöreg Fáy — kis birtokának minden hasznát poétáiművek kinyomtatására adja. Háza födelén becsurogaz esővíz... De a magyar Múzsa az ő kenyeréndalol.

A vidám Laci nem kedvelte az elsötétedő han-gulatot. Pajkos szava messze űzte hát:

— Inkább a lagziról beszélnénk már, apámuram!Rózácska ijedten nézett körül, mint a hajtásbakerült őz. Segítséget keresett. És megakadt a szemeFáy Zsuscsa tündöklő alakján. Mily fényűzően vanöltözve most is: uszályos zöld selyemben. Nyakánvagyontérő brilliáns lánc, csuklóján karperec, finomujján drága gyűrűk sokasága. Dús hollófürtjei mak-rancosán hullanak széjjel. Arca szeszélyes és elbiza-kodott. Rózácska védekező ösztöne belekapaszkodikabba, amit ez a szépséges kacér leányarc eszébe vil-lantott:

— Zsuscsa kisasszony se igen siet azzal a lagzival,— mondja illedelmesen.

Idősb Fáy László homlokára árnyék telepedik.Nagy, nehéz gondja ez a különös, kacér, pazarló kedvűleány, aki szórja a pénzt, mint a pelyvát, hat szoba-lányt tart és sehogyan sem akar férjhezmenni. Kö-rüldongják, mint a méhek, gazdag és nemes kérők.ö meg csak hitegeti valamennyit.

Zsuscsa gyöngyöző kacagással védi ki Rózácskafullánk j ának szúr ásat:

— Nekem ugyan nem kell egyikőjük se! Nekema Dárius kincse sem elég! Majd egyszer, ha múlik azidő, hozzámegyek egy öreg emberhez, akinek annyilesz a pénze, mint a tenger!

Borcsa elpirult erre a szabados beszédre és szem-rehányóan nézett testvérére. A megejtő szűzi báj magaez a fiatal lány. Sötét szeme tágra nyílik és végig-

32

simítja Rózácska arcát, mint egy fekete bársony kesz-tyűbe bújtatott lágy tenyér. Egyszerű, fehér ruhafödi formás alakját, nincsen rajta semmi dísz, sötétfürtjeit hátra simítja és ékszert nem visel. Az a szo-kása, hogy nyári időn ékesíti csupán magát: egyetlenszál fehér rózsával, amit ében fürtéibe tűz. A kevés-beszédű leányka gyerekkora óta jegyese rokonának,Gábriel Istvánnak.

— No, kicsi flóta, — csattant föl ismét Fáj úrharsány hangja — ebből a töltött káposztából egyék!

És megrakta ő maga Róza tányérját, mint akazlat. Közben régi rigmusba kezdett, étvágycsinálóversezetbe. öreg könyvben olvasta egyszer és annyiramegtetszett neki, hogy soha többé el nem felejtette:

Első része ételünknek ama káposztás hús,Ha szalonna nincsen benne, szívünk már nagyon bús.Ó, áldott káposzta, paradicsom hozta,Áldott, aki kolbásszal foldozta!

András már akkor szótalanul ült az asztalnál.Látszott, hogy képzelete messze tájakon jár. TalánBernáth Nánikára gondol, kitől kosarat kapott? VagyBárczay Erzsike van az eszében, az édes leányka,kitől gonosz félreértés választotta el? Késő aggkoráignem fogja elfelejteni Erzsikét, aki más asszonya lett,de őt szerette, csak őt, kora sírjának zártáig...

— Hegedülj már, András, — csilingelt a házizsarnok, Fáy Zsuscsa hangja.

De Fáy András, a titkos zeneszerző, aki LavottaJánostól, a «bájoló hegedűstől» tanult muzsikálni, né-mán meredt a tányérjára, mintha nem is hallaná húgahangját. Nem is zavarták többé. A vidám családbanmegszokták, hogy András néha elfelejti a válaszadást.Ilyen volt ő a vármegyeházán is, Nem szerette ahivataloskodást. Különösképpen utálta pedig az ügy-védi mesterséget, amelyre nevelték. A nép, az or-

38

ország, az emberek dolgairól neki fölötte különös,új nézetei voltak. Ε nézeteket nemsokára meg isírja majd és egy ország figyel arra, amit ír. Mostmég csak mereng, figyel, gondolkodik. Tolla az el-vonultság késő-éji óráiban perceg, a magányos szo-bában. Egy-egy versét, egy-egy nótáját ismerik már.Azt is tudják róla, hogy komor hallgatását néha ki-törő vidámság, sziporkázó elmésség váltja föl, min-den átmenet nélkül. Nyájas fény világít ilyenkor kékszemében, kedves pirosság lepi el himlőhelyes arcát,a következő percben aztán elnémul és a rövidlátó·szem hozzátapad valamely könyv betűihez, ame-rlyet hirtelen elővett a mentéje zsebéből.

A falat majdnem a Róza torkán akadt, mikoraz asztal végére esett a pillantása. Ott, azon a helyenszokott ülni Déry. Fáy úr is éppen ott pirított ráa minap, mivel hogy nem vette észre, amint Rózácskakenyér nélkül eszi a zsíros húst. Rózácska olyan ille-delmes volt, hogy ennél az úri asztalnál semmit semmert kérni.

— A német színház is telő alá kerül nemsokára— újságolta Zsuscsa.

— De az alapkő érctáblájára azt metszette Ka-rács Ferenc uram — újságolta Fáy Borcsa — «A nem-zet s a nyelv művelésére».

— Vájjon mely nyelvre és mely nemzetre gon-dolt? — kérdezte eltűnődve az öreg Fáy László.

V.

A tubáktartó födele illedelmesen halk sóhajjalhanyatlott vissza a helyére. Miniatűr zománcmunkavolt a kis szelence: azt ábrázolta, a hajdani Bouchermester stílusában, amint smaragdszínű mezőben tej-fehér báránykát őriz a mézédes mosolyú pásztor-leányka. A kéz, amely a helyére küldte ezt a re-mekbe készült tabatiére-födelet, éppen olyan mes-terkélten fehér volt, mint a zománcra festett bárány-kának a gyapja. Középső ujján zöld-köves gyűrűtviselt. Egy másik női kéz, amely az imént hárítottael a tubákos szelencét, fekete legyezőt tartott. A másikkéz sáppadt volt, mint az elefántcsont, a vékonybőrt finom erek pókhálója fonta át és az őszi alkonymélabús kék derengésével vonta be e gyengéd, puhánelomló, drágaságos élő faragványt. Gyűrű egy semhivalkodott a kézen, amely egy ezüsthajú öreg dáma,Mérey consiliáriusné őkegyelmessége arca felé lengettea fekete legyezőt. Csupán csak egyetlenegy: feketekövébe kámea volt belefoglalva, mely Héra isten-asszonyt ábrázolta, őkegyelmessége éppen most fe-jezett be egy mondatot:

— Tónikának határozottan jó, hogy kissé band-zsal... nem is tudom, mit kezdenék vele, ha szabályosvolna az arca... De nézd csak, édesem: milyenbájos!

Ez a «milyen bájos» már korántsem az unoka-

36

húgát, Mérey Antóniát illette, hanem mást, egészenmást.

— Az a rózsaszín ruhás színésznő? — kérdi a tu-bákos szelencét szorongató és kréta-színre sáppasztottkéz fölött egy feltűnően nagyra nőtt száj.

— Ő az! őreá mondom: Széppataki Róza leány-asszonyra.

— Sovány, mint a fejletlen gyermek, — higgyedel a nagy száj, amelyre egészen ráhajlik, mint a lakat,a tubák élvezetétől duzzadt lilaszín orr.

— Az is, édesem, gyermek! Félig öntudatlan...Arról se tud számot adni a lelkem, ami a kis szívébenlakik ... És e ruhában oly szende, oly bájteli. ..

A bandzsal, de elragadó Mérey Antónia kisasz-szony kegyelmes tántijának határozottan igaza volt:Rózácska valóban bájos volt. A rózsaszínű menyasz-szonyi ruhát viselte: azt, amelyet Törteiről kapott,ha nem is éppen erre a célra. A «Hét választófeje-delemhez» címzett vendégfogadó szálajában száz gyer-tya égett ez estvén és e száz gyertya mintha mind-megannyi úgy érezte volna, hogy csak Rózácska miattlángol, egyedül neki világít és őt koszorúzza meg tűz-zel, hogy hajnalra ő érette hamvadjon el. Rózácskasokat táncolt egy daliás fiatalemberrel, akiről a jó-ságosan érdeklődő consiliáriusné az imént hallotta,hogy patikussegéd. Szép pár volt így együtt a su-dártermetű, szélesvállú, választékosan öltözött pati-kárus, meg a filigrán Rózácska. De azért Mérey con-siliáriusné szép sima homloka mégis rosszaié ráncbagyűrődött össze, mert sehogyan sem helyeselte, hogyRózácska ily kegyetlen a messze Törtelen ispánkodóDéry Istvánhoz. Sokan különösnek tartanák, hogy amegvetett sorsban tengődő komédiások személyes ügyeiránt ennyi nagylelkűséggel érdeklődjék oly nagy-rangú dáma, mint a consiliáriusné. A consiliáriusnéfőúri háza már jóideje befogadta Rózácskát, minthaotthona lett volna. Nemeslelkű, művelt hölgy volt

37

a consiliáriusné és jósággal hajolt le a magyar szónapszámosaihoz. Nem voltak ostoba előítéletei. Demost haragos lett, mert hogy Rozália e szende rózsa-színű díszében, nem az oltár lépcsőjén térdel, egynagyorrú színésszel, hanem a «Hét választófejede-lem »-néi suhan, kering, szédül és szédít a csigába bo-dorított hajú pátikor oldalán ... Kissé előrehajlott ma-gasra tornyozott, ezüstszín hajzata, mely hasonlítottama régi főhercegnők hajviseletéhez, akik ódon kép-rámákban merengtek József palatínus budavári palo-tájában, a legyezője, a kilenc múzsát ábrázoló elefánt-csont-remekműre kifeszített fekete csipke, megreme-gett finom kezében és a mályvaszín selyemruha isbosszúsan érdes, zizegő hangot adott, öh, óh, ez aRóza leányasszony ...

A jászberényi mama, Schenbach patikárius öz-vegye egyébként nemrég járt Pesten és ő egészen el-lenkezően gondolkozott erről a szerelmi epizódról.Neki nagyon megtetszett Bacsó Bálint, a módos deb-receni fiatalember, nemcsak módossága, kellemeteskülseje, tiszteletteljes modora miatt, de különöskép-pen azért, mert hogy — patikus volt ő is, mint amegboldogult ura. Szegény kora-özvegységre jutott,gondban megőszült asszony szívében fölparázslott areménység. Kimódolta magában, hogyan is lesz, mi-ként is lesz az Rózácskával és Bálinttal, a patikussal?Hiszen ő úgy adta el annakidején a jászberényi gyógy-szertárat Edelspacher patikáriusnak, hogy bármikorvisszaválthatja, ha gyermeke gyógyszerészhez menneférjhez. Mióta Rózácska színésznő lett, özvegy Schen-bachné sebet hordott a szívében. És most ez a sebkezdett gyógyulni. Boldog álmok ringatták az özvegyasszonyt. Szépen kiszínezte a jövendőt és már látta isRózácskát, mint a jászberényi patika fiatal úrnőjét . . .A szedett-vedett zenekar a «langaust» játszotta,eservesen vonítottak a vonók, nyögött a brúgó, nyi-vákolt a klarinét és hörgött a flóta. Olyanféle «zene-

38

kar» szólt a bálteremben is, mint a magyar színház-ban. A «szívreható nyirettyűt» az első hegedűn BacsóBálint egyik becsvágyó kollégája kezelte, akinek aligvolt annyi ideje, hogy ujjahegyéről lemossa a rebar-barát. A kalarinét «szivélyhangját» egy Magyar-utcaiszabómester tisztességes segédje nyekergette, aki sza-bad óráiban művésznek képzelte magát. És mialattRózácska «bájteljes alakja» a langaus ütemeire oly lé-giesen lebegett tova, már-már nem is a viaszkkal fé-nyesített padlón, hanem a faggyúgyertya illatától ne-héz levegőben, a brúgó «varázséneke» éppen úgy hang-zott, mint egy gyomorbajos ember nyögdécselése. Ezvolt az orchestrum a «Hét választófejedelem»-né!,ahol ezen senki fönn nem akadt, még a legfinnyásabbdámák füle sem háborgott, minekutána nem lehessentöbbet követelni a báli szálában, mint a theátromban,ahol éppen ilyen szedett-vedett zenekar kíséri olyanoperai remekművek előadását, mint teszem fel a« Pikk óhertzeg és Jutka Perzsi».

A vármegye ifjúsága rendezte e báli éjszakáta «Szibn Kurfirszt»-nél. Meghívták Rózácska színész-nőt is. És ha már meghívták: eltűrték érette ama bi-zonyos polgári patikárust is. A «Hétválasztóban» nemesPest vármegye szépei és előkelőbbjei járták a tán-cot a viaszkkal szőkesárgára kent, sikamlós padlón.Lenge rokolyák, selyem, csipke, tárlatán és organdi-felhők között csoszogtak, tipegtek, siklottak és pi-piskedtek az atlasz cipellőeskék, kacér «stiflette»-ek,csattos lakktopánok és sarkantyút pengető csizmák. Azurak egy része még most is a kurta térdnadrágotviselte, melynek szalagfityegői az alsó lábszárat ver-desték. Fekete frakk dukált a bugyogókhoz, fehérselyem mellénnyel és habkönnyű «jabot»-val, ame-lyet a legmagyarabb magyar szája is «sapódlinak»ejtett ki ebben az elnémetesedett világban. Akik azon-ban nem akartak Berzsenyi Dániel niklai földesúrbosszúsan mennydörgő szavai szerint az ősök köntöse

39

helyett «rút idegent» cserélni, feszes magyar nadrágotviseltek azok és sűrűn zsinórozott Zrínyi-mentét. Akad-tak a Becset-járt ifjabb arszlánok között számosan,akik a legújabb módi szerint öltözködtek: harisnya-szerűén a lábuk szárára tapadó, egészen az ikráig érőfekete nadrágba, amelyből alul, a boka fölött„ ki-villant a fehér harisnya. Ε lábravalóhoz alacsony-sarkú, ezüstcsattos lagér-topán dukált és kurtább sza-bású frakk.

A nagy pálmafák lugast formáltak a szála végé-ben. S e lugasban Zrínyi-mentés úriembert vettek kö-rül a fiatalok. Ε komoly arc fölé nagy koponya bol-tozódott, a sötét szem borúsan nézett ki a táncolóvilágba. Haja ritkás volt, duzzadt szája szenvedélye-sen lökte ki a szót:

— Higyjétek el, barátim, a nemzetiség mindenekelőtt! A nemzetiséget ébresztem én, mert az többÄ

mert az fontosabb még... még az alkotmánynál isi— Az alkotmánynál? — ellenkezett egyszerre,

több száj.— Az alkotmányt, — folytatta Felsőbüki Nagy,

Pál, — ha elveszi az erőszak, még visszaszerezhetjük.Okossággal, avagy erőhatalommal. De a nemzetiség-gel, barátim, elhal maga a nemzet. .. Avagy talánhelyesnek vélitek, hogy idegen az alkotmány nyelve,(

idegen a hivatal, az iskola? Cziráky gróf uramnakvolna hát igaza, ki úgy piondá: temetjük az alkot-mányt, ha nem latinul szólal a magyar jog? Rom-lásnak indultunk, barátim! Odáig jutottunk, hogy mára magyar beszédű Debrecenben is úgy határozott alitteraria deputáció: ne tanítsák a kollégiumban kü-lön tárgyként a magyar nyelvet! Nem gyalázat-é ez?

Egyre több fej hajlott össze a kis körben. Azországgyűlések és a vármegyei diéták ékesszavú szó-ïiokat egyre többen hallgatták. A hatalmas homlokkörül mintha láthatatlan babérkoszorút fonna a niklaiköltő, a mennydörgő Berzsenyi keze, mely 1807-ben

40

vetette papírra, az országgyűlés idején, e Nagy Pál-hoz intézett szavakat: «A derék nem fél az időkmohától, a koporsóhói kitör és eget kér, s érdemét ajók, nemesek, s jövendő századok á l d j á k . . . »

Felsőhüki Nagy Pál a közeledő Kulcsár Istvánfelé fordult:

— Mit érne, amit szólalunk, ha Kulcsár Istvánnem koptatná a pennát? Amit a felírások, az instan-ciák a gyűléstermekből deákul visznek fel a trónuselejbe, azt nem szűnő állandósággal, csöppenként éshoni nyelven ő viszi széjjel az országha, az olvasóelé. ö oltja mind e keserűséget és mind ez éber-séget a nemzet testéhe!

Kulcsár szerkesztő sovány, idegesen mozgékonyarcán mosoly szerénykedett. Lehajtotta a fejét és alighallható hangon mondta:

— Feci quod potui... De azt kívánnám, hogy ...Aggódva nézett körül a beszélgető kis körben: a

békétlenek, a lángolószeműek, a sugdosok körében.Mintha az arcokat vizsgálná és megmérné az embe-reket. Aztán befejezte a latin mondatot:

— Faciant meliora potentes... Mit tenni tud-tam, megtevém. Cselekedjék mások jobban, ha tud-ják ...

Ε latin szavak keserűségét és szerénység alá rej-tőző szemrehányásait mindenki megértette e bizalmaskörben. Kulcsár szerkesztőt ebben az időben mélyenelkeserítette, hogy a nagy Kazinczy «poshadt ízlésűember»-nek nevezte őt. Mély hálát érzett e percbenFelsőbüki Nagy Pál iránt, aki a nagy nyilvánosságelőtt ily magasztaló szavakkal gyógyítgatta lelkénekfájdalmát.

Valóságos kis országgyűlés verődött össze a «TIétválasztófejedelem» lobogó gyertyái alatt, a báli teremközepén. Mialatt gondtalan párok lebegtek tova a pá-dimentumon, mint mámoros lepkék, szomorú magyarfejek hajoltak össze a vigasság közepén és borús

41

szavak susogtak. Néha elhallgattak. Bizalmatlanul be-zárult a beszédes száj. Megránduló, busa szemöldökvillant rá egy-egy közeledőre. Aztán halkabbra fog-ták a szót:

— De mi leszen, ha minden kérdést csírájábanfojtanak el? IIa időnap előtt ráeszmélnek és ráes-mérnek? — kérdezte egy őszbe csavarodott, barnaarcú öreg.

— Audaces Fortuna iuvat... timidosque repellit.A szerencse csak a bátrakat segíti. .. aki fél, azt le-győzi! — felel te Felsőbüki Nagy Pál.

A nagy mostohagyermekről, a szegény, elhagyottárváról beszéltek: az édes honi nyelvről. Á magyarsá-got, Európa élő népei közül e legőúbb államalkotónemzetet, durva erőszak rekesztette ki az állami élet-ből. Országgyűlést évek során át nem hívtak egybe.Az instanciák, a gravámenek, a tiltakozások, a javas-latok hadakozó és érvelő betűit egerek habzsoltákbécsi hivatalok poros polcain. Ε kor érző és gon-dolkozó magyarjának nem maradt más jussa, mintőseinek nyelve, amelyet a nemzet legfőbbjei közülsokan elfelejtettek. Most fedezték föl számára, vi-gaszul, erőforrásul, izzó literátorok, parázsló lelkek.A magyar nyelvnek még harcolnia kellett az élet jo-gáért a hazában. Azokkal, akik az alkotmány egységétféltik: a magyar alkotmányt — a magyar nyelvtől.Azokkal, akik az iskolában és a hivatalban idegen-kedtek tőle. Latin az alkotmány nyelve. Latin aziskola. Latin a hivatal. És a polgárság? Idegen ...

Ε kor magyar szabadságharca a nyelvet pallé-rozta. Azt szépítették, erősítették, a nyelvhez ka-paszkodtak, mintha éreznék, hogy a nagy nemzeti küz-delemnek ez lesz a legfőbb fegyvere.

Felsőbüki Nagy Pál is úgy mondta, hogy a nyelv:maga a nemzet!

A tubákos szelence, Szentpétery ötvösmester re-meke, mély lélekzetet vett és kinyitotta a kebelét.

42

A zöld mező pázsitja és a legelésző fehér báránykagyapja alól kékesszürke port ásott ki a zöldgyűrűskéz, majd harsány tüsszentés diszharmóniája dördültbele a halk táncmuzsikába.

— A fi-ad... Haap-ci! .... A fi-a-ad, ma ché-rie ... ché-herie ...

A tubáktól hápogó száj Mérey Sándor felé te-relte az özvegy consiliáriusné figyelmét. Nagyot leb-bent a fekete csipkelegyező az elefántcsontszínű kéz-ben és az öreg dáma egy percig ott felejtette a, szeméta fián, Mérey Sándoron, a színjátszó társaság új in-tendánsán, aki a rózsaszínű Rózácskával táncolt. Ahe-lyett, hogy a vármegye rangos-módos szépeivel tennéugyanazt. De Méreyné azért mosolygott. A jóakaratúfigyelmeztetésen is. Magán a látványon is. Még min-dig jobb, ha Széppataki leányasszonnyal lengedezik afia, mint Gdjulkáné ifiasszonnyal, a német színjátékelső énekesnőjével, aki férjes asszony létére nemátallja elfogadni a daliás szőke Mérey udvarlását.

A tánc egyre szédültebben kavargott, az örvénylőszínek részeggé tették a szemet. Fáy Zsuscsa szép-séges személyét hódolva és szerelmesen ragyogtákvissza a pádimentumtól mennyezetig nyúló arany-keretesállótükrök, megsokszorozva őt, aki oly sokak-nak volt elérhetetlen, távolodó-közelgő, illanó-elfoszlóábrándképe. Hosszú uszály követte a királykisasszony-termetű Fáy-lányt, kétféle uszály: nehéz azúrkék se-lyemből az egyik, kótyagos férfiakból a másik. Amuzsika vértforralóbb, mámorítóbb, mióta kezébevette a nyirettyűt Pacha úr, a Rozika énekmestere.Keszeg fiatalember volt, rendezetlen hajszálai a mu-zsika ütemére hajladoztak, előre hullottak arcába, majdsziláján pattantak hátra, hogy szabadon hagyják sá-padtfényű homlokát. Sovány teste megfeszült, minthegedűjének húrja, amelyen ugró vonóval táncoltattaa «saltato»-kat, s ez a pattanásig ajzott, bársony-ruhás emberi törzs a zene ritmusára remegett, mintha

43

óriási fekete hegedű volna és a sápadt kéz önmagánmuzsikálna... Aki sokáig nézte a sötétbarna száraz-fát, a Pacha Gáspár hegedűjét, képzelődni kezdett:úgy látta: mintha nem is hangszerszám volna az, ha-nem élő testrész, amely kinőtt az álla alatt és mostkísérteties trilla-láncokat sikolt bele a báli éjszakába.Rózácska gyönyörűségtől bágyadt pillantása egyelfutó századpercre találkozott Katona József komolytekintetével. Ott állt éppen egy zöldre mázolt osz-lop mellett. És mialatt Mérey Sándor karján lejtettea minétet, egy régebben elhunyt bécsi zenemester,Mozart zenéjére, Rózácska arra gondolt, hogy mi-nek is jön ilyen mogorva ember a bálba? Nem tán-col, a társaságot kerüli, nem szól senkihez... Mindigilyen: vasvillával se lehet belőle kipiszkálni a beszé-det. Minek jön ez mások kedvét szomorítani? DeRózácska csak egy pillanatig gondolt a Katona Jó-zsef rossz kedvére. Arra már nem jutott ideje, hogymegkérdezze önmagától: ugyan miért is ilyen mo-gorva ez a Katona József? Miért fukarkodik mos-tanában még jobban a szóval, mint máskor? Szépszeme közönyösen siklott le a Katona József dacosalakjáról és karcsú lábacskája tovább suhant a viaszk-kal kipomádézott padlón, immár ismét Bacsó Bálintkarjában. A zene, az a pohár champagnei bor, amitaz imént itatott vele Mérey, a gyertyák forróságamegszédítette. Perzselő vérhullám öntötte el a testét.Pacha egyre szilajabban hegedült. Rózácska szemeelőtt kavarogtak a színek, kék, zöld, sárga, fehérforgatag ragadta magával, mintha színes felhők sod-rába került volna. A gyertyák nagyot lobbantak és azó szíve is nagyot dobbant. Bacsó Bálint piros szájaegészen közel járt a szájához, már érezte is a le-helletét, barna szeme betolakodott az ő szeménekgyérnántbarlangjába. lélegzete az arcát perzselte. Ró-zácska szédült. Minden keringett vele és körülötte.Úgy érezte, hogy a testét mint tüzes tűk szurkálják

44

és égetik a gyertyák, megnyúltak az ablakok, atáncoló párok, az oszlopok, a karosszékek, a zenészekés visszahúzódnak tőle, a falak felé hátrálnak és afalak is távolodnak, a terein tágul, egyre tágul és őegyedül marad a síkos, tükörfényű padló közepén,Bálinttal és Pacha úr pedig hegedül, könyörtelenülhegedül, nem akarja abbahagyni...

Rózát harmadszor kérte már táncra Vas Pista.És mindig hiába. Nyakigláb, esetlen, lomhajárásúfiatalember volt, feltűnően nagyfülű. ős-patvarista,a vármegye egyik fiskálisánál.

— Fáradt vagyok, — pihegte Rózácska, — nemtáncolok többé ...

Vas Pista szemében nagyot lobbant valami. Csakegy pillanatra, mint a nekibátorodott gyertyaláng,amely pislant egyet, aztán meghunyászkodva össze-lapul. De Bacsó Bálint, aki jól ismerte Vas Pistát,észrevette ezt a pillantást.

— Nagyon érzékeny, — súgta Rózának. — Kárvolt néki kosarat adni, Rózácska...

— De mikor nem állhatom!... Verejtékes a keze.Az ábrázata olyan szürke, mint a holtaké. Félek tőle.

— Fél?... Olyan alázatos, mint a házőrző kuvasz.— De a szeme.. . mint a kígyóé. Ámbátor...

nem-igen néz szemtől-szembe.Bacsó egy percig Vas Pista elkullogó alakja után

nézett.— Annyi bizonyos, hogy nem fogja elfelejteni

ezt az éjszakát... És amit ez éjszakán kegyedtől ka-pott, Rózácska!

Katona József átvergődött a hajdúk, inasok éskocsisok sokadalmán. Kilépett az utcára. Ormótlannagy hintók, széles határok, csengős szánok és sze-rény falusi csézák táboroztak a «Hét választófejede-lem» előtt. Katona József az utcasarkon megállt egypillanatra és visszanézett a fogadóra. A nyurga abla-kokat belülről takaró fehér mull-függönyökön fino-

45

man szűrődött át a gyertyák fénye és a muzsikaszó.Táncoló, összefonódó, majd szétváló árnyékok suhan-tak át az ablak-rámán. Katona József tovább ment.Vitte háborgó lelkében azt a meggyülemlett haragot,amely villámokat szór és égzengéssel szól majd egy-kor magyar versek szavában.

Sápadt már a téli ég, mikor! egy esetlen járásúhintó indult el a «Hét választófejedelem» kapujábóla Hal-tér irányába. Teresa mama nyomban elszun-dikált, amint a kerekek ringatni kezdték. A Felső-bajor-utcában nagyot zökkent a hintó, a kerék ug-rott egyet és a Rózácska boglyas vörös feje vélet-lenül odaesett a Bacsó Bálint széles vállára. A hintómár rég kievickélt a gödörből, de Rózácska meg-adóan ott felejtette a fejét, ahová a véletlen ej-tette ... Nem is mutatott semmiféle szándékot, hogyotthagyja a Bacsó Bálint széles vállát. A szemét le-hunyta, mint a szendergő Teresa mama, holott őegyáltalában nem szendergett. És a Bacsó Bálint duz-zadt piros szája ellenkezés nélkül, kényelmesen ésbiztonságosan birtokba vette a Rózácska eperszínű,vékony, de kissé szélesre nőtt száját. Szorosan össze-tapadtak az ajkaik, olyan erősen és olyan hosszú csók-ban, mintha nem is akarnának többé széjjelválni. Egé-szen a Hal-téri ház kapujáig tartott ez a csók. Ak-korra már kivilágosodott, Teresa mama is fölriadt.És Bacsó Bálint így suttogott:

— Most hazamegyek Debrecenbe... Az édes-anyámhoz. Kiveszem a jussomat és fölszerelem a pa-tikát. Azután...

Hosszan nézett Rózácskára, aki szemérmesen le-sütötte a szemét. Eszébe se jutott az a nagyorrúfiatalember, aki most Törtelen a Vida úr istállóitjárja, mint szorgalmatos ispánhoz illik ily kora regge-len. Az se jutott eszébe, hogy félig-meddig, hall-gatólag már oda is ígérte pöttömnyi szeplős személyétDéry Istvánnak.

46

A kapu előtt egy percig beszélgettek még. BacsóBálint Teresa mamához fordult. Azután — ami férfi-embernél fölötte különös! — sírvafakadt és Teresamama nyakába borult:

— Vigyázzon rá, kedves ténsasszony. .. Az éle-tem! ... Nemsokára visszatérek.

Még a kapu alá is bekísérte őket. Szenvedélye-sen magához szorította Rózácskát, aki odaadóan bújtel a karjában, míg vörös feje boldogan pihent aBacsó Bálint kebelén.

Ebben a pillanatban valaki megállt a küszöbön.Nézte őket. Sápadtan, szótlanul. Mikor Bacsó Bálintkirohant a kapu alól, beugrott a hintóba és elvágta-tott, a jövevény még utat is engedett neki, megtörtalázatosságában. Azután a hölgyekhez fordult. Ahangja egészen fénytelen volt:

— Jó reggelt · · ·Déry István volt.

VI.

1812 március végén, egy enyhe tavaszi délutánon.Déry István könyvvel a kezében közeledett Rózaajtajához. Az emlékezetes januári reggel óta nemszólt többé egy árva szót sent a szerelméről. Nem em-legette a lakzit sem. Azt a januári virradatot sem.De minden délután bekopogott a Molnár-utcai házba,hová Rozika és Murányiék azóta áthurcolkodtak. Sze-rényen, szomorúan ült le a sarokba és míg Rozikahímezett, vagy varrt, újmódi regényeket olvasott felneki. Alázatos volt. hallgatag és engedelmes. «Mostolvashat néhány oldalt, Déry» — hangzott a parancs.És Déry olvasott. «Most elég és — menjen haza, mertálmos vagyok, Déry». És Déry hazament. Közben meg-érkezett a kikelet, a jég eltisztult a Duna hátáról,a maradék havat is letakarította a tetőkről a tavasziszél. Nefelejtskék mosollyal nézett le az ég a Molnár-utcára és bárányfelhők nyáját kergette a költőktőloly sokszor megénekelt zephyr. A házak átázott véntagjai boldogan nyújtózkodtak, odatartották öreg ar-cukat a cirógató napfény tenyere alá. Alig rügyező fáktövében, a padokon ráncos öregecskék üldögéltek,hogy kiszellőztessék sóhajtó csontjaikból a kuckó télidohosságát. Csak Déry volt szomorú. Észre se vettea kikeletet, és ámbátor muzsikaértő ember volt, e ta-vaszon meg se hallotta többé a rigók füttyét s a pa-csirták énekét.

48

De most, most mégis éneklő hangra figyelt: bá-nattól fátyolozott hangocskára, amely trillákban só-hajt és staccatókban eped:

Csak maradj magadnak!Biztatóm valál;Hittem szép szavadnak:Mégis megcsalál.

A reményről, a «földiekkel játszó égi tünemény-ről szóló szép dal volt, melyet Rózácska énekelt oda-benn: a nyolc éve ifjan elhalálozott debreceni poéta,Csokonai Vitéz Mihály versezetje, melyet mostanábana spinét hangjai mellett énekelgettek érzékenylelkűleányzók, ha szerelmi bú epeszté szívüket. De Ró-zácska panaszfuvalmait nem a billentyűk muzsikájakísérte, hanem egy öreg hárfa sóhajtó futamai. Vissz-hangja volt ez Rózácska hangjának, mintha Tihanyszirtjei hangoznák vissza egy magányos, árva szívkeserveit. Rózácska azt a barnapirosra pingált, arany-szegélyű, szegénves öreg hárfát pengette odabenn,,amelyen kevésszámú húr feszül, de éppen elegendőarra, hogy szíve húrjának hangjait alázatos penges-sél, nagyon halk échóban kísérje, mint szolgáló azúrasszonyát. A vén hangszerszám még Jászberénybőlvaló: az édesanyja játszott rajta, mikor Rozikat éne-kelni tanította és Istentől adott alt hangját átne-velte szopránná.

Déry észrevétlen surrant be a szobába, hol Rózaegy zöldkárpitos székben ült, melynek fénytelen ripsz-szövetét száz meg száz fehér porcellánfejű szög va-kító sövénye feszítette oda a sötétre lakkozott fa-vázra. A lantlábú kőrisfaasztalon egy Ilébét ábrázolóporcellántál feküdt, a kommódon az a két nehéz,tömörezüst gyertyatartó vetette meg a lábát, amelyetMérey consiliáriusné ajándékozott Rózának: egyik adorongos Héraklészt ábrázolta, a másik meg Poseidont,

49

a tengerek istenét, amint ágas gyertyakarokat cipel-nek a vállukon. A két mitoszi isten között «dombo-rított ábrázolata» ezüst-tálcácska feküdt, ilyen reme-ket más nem is készíthetett, mint Szentpétery Józsefmester, vagy a Kolozsváron munkálkodó Szigethi Sá-muel. Közvetlenül Rózácska bájoló arca mögött, ugyan-csak a kőrisfából készült kommód hátán, kis áll-ványon Róza leányasszony legújabb remekműve vi-rított: egy organdira hímezett, viruló virágcsokor...Az almáriom tetején befőttes üvegek álltak, szépensorjában, amint a gondos háziasszonyi kéz elrakos-gatta a kemény téli hónapokra az adakozó nyárajándékát.

A nyitott ajtót meglódította a pajkos szél ésbevágta nagy durranással. Az ének megszakadt, Ró-zácska összerezzent és ijedten nézett az érkezőre.Tágranyilt szeme rémületet fejezett ki, mert attóltartott, hogy Déry rajtakapta valamin: azon, hogy madélután milyen őszinte volt e panasz, mert megcsaltaőt a remény, a sima szájával kecsegtető, kertjét nár-ciszokkal végigültető, csörgő patakokkal fáit éltető,de ah, friss rózsáit elhervasztó reménység.

Tavaszom, vígságomTéli búra vált...

Déry sehogyan sem értette, hogy a bájoló lágytrillák mért röpdösnek oly szárnyaszegetten: mi bajaegy idő óta Rózikának? Nem tudta, de a szerelmesszív sejtésével megérezte, hogy Rózikának bánata vanés ezt a bánatot nem érette viseli, hanem egy Tiszán-túlra eltávozott fiatalemberért. Rozika egy hete nemkapott levelet Debrecenből. Bálint idáig mindennapirt. Mikor a közeli postaház felől fölsivalkodott a re-pedt postakürt, az ő érzékeny fülének ez volt a meny-nyele muzsikája, mert tudta, hogy megjött a tiszán-túli postakocsi és annak a saroglyájában, a borozott

50

ládában, ott piheg, ott liheg a levél, piros pecséttel,amely lángol, mint a szerelmetes szívben a forróvér... Debrecennek városából jött a piros pecséteslevél, Bacsó Bálint fiatal úrtól, Pestnek városába,,Széppataki Róza leányasszonynak: arról sóhajtott, hogymily tengernyi a dolga, szereli már a patikát, — ó>a patikát! — de sivár az élet Rózácska nélkül, unal-mas, el sem viselhető.

És most: egy hete semmi ... semmi...A levél helyett minden délután megérkezett, mint

fagyosszentekre az eső: Vas Pista. Hegyes orra, el-álló papírvékony denevér-füle, előregörnyedő, lomhamajomteste beténfergett az ajtón, leült az első székre,bár senki sem kínálta hellyel, szemtelen meghittség-gel mosolygott Rózácskára és émelyítően édeskés volta beszéde, mint a török gyümölcs. Rozika mindigszívszorulást érzett, mikor meglátta ezt a penész-színű, verejtékező, korán fonnyadt arcot, ezt a savó-zöld, pislogó szemet. Mért jár ez ide? Látszott, hogykörülszaglássza a házat, szimatol, figyel. Rozikat oly-kor elöntötte a pulykaméreg és szeretett volna rá-kiabálni: «Nem nézne be az ágy alá is?...»

Déry bátortalan mozdulattal vette elő a könyvet.A fedőlapja, bánatos szomorú-füzek és komor cip-rusok árnyán, nemes érzeményeket kifejező női ar-cot ábrázolt, valamint kettétörött márványlapot éslángjával lefelé fordított fáklyát. A hasadtszívű már-ványlapon e szavakat olvasta a szem: «Tsak azok es-mérték, a'kik itt maradtak, hogy őtet s i rassák . . .»

A korán elhalt Kármán József érzékeny románjavolt, melyet akkortájt épp oly sokan olvastak bőkönnyhullatások közepette, mint a «Werthert», vagy«Bácsmegyei levelei»-t. A címe: «Fanny hagyomá-nyai». Rózácska, sűrű sóhajtások közijén, szépségesrózsákat hímezett színes gyöngyszemekből egy csön-gettyűhúzóra, míg Murányiné Le (évre Terézia asz-szonyság nagyszámú gyermekei legkisebbikének varrt

51

nadrágocskát. Déry olvasni kezdett. Meg-megreszketőhangon, kissé éneklősen olvasott, miközben bánatospillantása olykor rásötétlett Rózácskára:

«Ah, telhetetlen szív, mikor lesz vége vágyódá-saidnak, meliyek oly akaratosak, mint a makacs gye-rek kedve? Mit kívánsz, mit kívánsz, mit óhajtasz?Valamelly édes, nehéz, titkos., nem tudom, mely érzésfekszik kifejtetlen, homályosan, mellyem rejtekében!Ha az éj titkokkal teljes árnyékba beteríti a fö ldet . . . »

Hangja aláhanyatlott, lélekzete elakadt. Titokza-tos suttogással olvasott tovább Nem is tehetett róla,de fölülkerekedett benne a színész, átélte a szövegetés megjátszotta, mintha színpadon volna:

«... ha az éj titkokkal teljes árnyékba betakarjaa fö ldet . . . midőn a természet elszenderedett... olyédes, bájoló ez érzés... és mégis fájdalmas... Azörömtől dobog szívem — és mégis könnyel telikszemem ...»

Annyira beleélte magát e szavakba, hogy csak-ugyan könnyes volt a szeme. De Rózácskáé is. Rózaazonban nem azért könnyezett, ami Déryt olyan na-gyon meghatotta. Róza nem hallotta a Déry hangjá-nak félénk tremolóiból egy szerelmes, árva szív alá-zatos vallomásait, öt a maga kis szívének viharja fog-lalta el egészen. Fanny vallomásaiban is csak sajátszerelmetes szívének szenvedő szavait hallotta vissz-hangozni: «ö, jövel, édes borzadások órája! Jövelestvéli szürkület!»

De nem az édes borzadások órája jött el a szür-külettel, hanem Vas Pista átlátszó pergament-füleivitorláztak be a szobába.

— Kezecskéjét csókolom, Rozália... mélységesre-verenciám a téns'asszonynak.

Teresa mama jóindulatú mosollyal fogadta VasPistát. Teresa mamának az volt a természete, hogymindenkit jóindulattal fogadott. A leghevesebben«kommendálta» Rózának Déry Istvánt, telebeszélte

52

a fejét, hogy milyen szorgalmatos, művelt, derék egyfiatalember ez, akihez okvetlenül hozzá kell mennifeleségül. Ám ez nem akadályozta meg abban, hogya már-már félig «megígérkezett» Rózának ő, éppenő mutassa be Bacsó Bálintot is, akitő1 az ájulásigel volt ragadtatva. Teresa mama, a tisztes családanya,széles mosollyal, ártatlan lélekkel, szinte öntudatlanulközvetítette a férfiakat Rózácska felé. Murányinépuha, színtelen lény volt a magánéletben, de gazda«,egyéniség a színpadon. Annyira beleélte magát sze-repeibe, úgy odaadta magát a színpad látszat-életé-nek, mintha mindazt a szépséget, fenséget, magasz-tos érzést, örvénylő szenvedélyt élné ki a színi desz-kákon, aminek csak az ellenkezője jutott szürkeegérke-életének. Teresa mama arról volt nevezetes,hogy ha előadás után, esetleg Rózácska kíséretében,vacsorára látták vendégül, legalább egy óráig tartott,amíg szerepének varázsa elmúlt, meg tudott szólalniés ételhez nyúlni.

Déry, aki sehogyan se szenvedhette Vas Pistát,mert a Bacsó Bálint barátja volt, letette a köny-vet és besszúsan kiment a konyhába. Éppen ideje volt,mert Rózácskából kitört a keserűség:

— Egy hete... egy hete nem ír egy szót sem!Olyan villámló szemmel nézett Vas Pistára, olyanheves volt ez a szemrehányó hang, mintha őt tennéfelelőssé azért, hogy Bálint egy hét óta nem írt Deb-recenből. Vas Pista mosolygott. Vagyis: ferdén föl-ágaskodott a színtelen ajka, kivicsorgott a sárga fogaés egyik füle cimpáján berzenkedett két szőrszál. Szem-telenül belenézett a Rózácska szemébe. Máskülönbensohasem nézett senkinek a szemébe, a feje mindigfélrefordult és a pillantása a kuckóban kotorászott.

— Sebaj — mondta — hiszen itt a kárpótlás:Déry!

Rózának nem maradt annyi ideje, hogy megfelel-jen, mert gúnyos alázattal, esetlenül meghajtotta ma-

55

gát és folyvást mosolyogva, elment. Teresa mama,aki az imént azért ment ki a konyhába, mert ko-pogást hallott a külső ajtón, kipirult arccal, boldoganszaladt vissza a szobába. Köténye alatt valamit dug-dosott és széles arcának derűje, egész röpdöső bol-dogsága ezt ujjongta: «A levél! Megjött a levél Deb-recenből!» Rózácska türelmetlenül kapott a piros pe-csétes papiros után. Dehogyis látott ő mást, mint alevelet, dehogyis látta, hogy Teresa mama habozómozdulattal nyújtja feléje a debreceni üzenetet észavartan integet az ajtó felé, mert a küszöbön DéryIstván állt: Déry, aki visszajött a konyhából. A fiatal-ember arca fehérebb volt a falnál. Rózácskát nézte,egyre csak Rózácskát, aki észre se veszi őt, hanema levelet szakítja föl, ő előtte, kegyetlenül: a deb-receni levelet. És olvassa, olvassa pipaccsá pirosodottarccal, repdeső pillákkal. Déry a kilincsbe kapasz-kodott. Aztán megadta magát a sorsának: lehajtottaa fejét és megszégyenülten kullogott ki az udvarra.Ott leült a küszöbkőre és kezébe temette a homlokát.Azt már nem látta, hogy Rózácska lángragyúlt arcátmiként hagyja el a részeg pirosság, miként válik azfehérebbé a hónál. Mert a levélben, amely Debre-cenből jött a postakocsival, ezt olvasta Rózácska:

«'Örvendek, kedves Róza, hogyy már szent abéke Déryvel! Hála Istennek! Hiszen már fur-dalt a lelkiösméret, hogy maguk közé tolakod-tam. Dehát az ember csak elmegy fészket építeniés alig, hogy kiteszi a lábát, nyomban megjele-nik a más ik . . . Nohát, legyenek boldogok.»

Róza erőtlen kezéből leesett a levél a földre.Teresa mama rémülten nézte a szemét, amint bámul,csak bámul, bele a semmibe. A Rózácska szemébőlmintha kialudt volna az élet: az értelem. Nagy üres-ség tátongott benne. Bálint írta volna ezt a levelet?

54

Valóban ő: Bálint, Debrecenből? Nem, nem, ez nemő, ez nem az ő hangja! A betűkből a Vas Pista gú-nyolódó arca, igen, a Vas Pista csúfondáros, nyelv-öltögető mosolya, zöld savószínű szeme néz reá...ő írta ezt, a Bacsó Bálint kezével. Az ő bosszúja ez,mert kosarat adott neki, most nyolc hete, a bálban!Ő, a nyomorult! Hát ezért járt ide szimatolni, lesel-kedni mindennap? Ezért?

Rózácska vékony kis teste vonaglott a zokogástól.Azon a kecses, karcsú szó fán vonaglott, amelyet nem-rég kapott ajándékul az intendáns édesanyjától, Mé-rey kegyelmes asszonytól. A Napoleon és Ferenc csá-szár korának ízlése szerint faragták ezt a diófa bú-tort: az empire-stílus remekműve volt. Rózácska belé-temette az arcát az ivoire-szín selyempárnába, dühö-sen gyűrte-gyömöszölte, majd minden átmenetnélkül, hirtelen elhallgatott és gyors mozdulattal ültfel. Piciny keze ökölbe szorult. Ö, mily megható ésmosolyra ingerlő volt ez a parányi öklöcske, amelykész lett volna e percben összezúzni valakinek a go-nosz fejét. A tiszta szem sötéten kavargott, még aszínét is megváltoztatta. Hát lehetséges ez? Lehet,hogy egy ármánykodó sugdosása, egy irigy bosszú-állása ezt művelhesse? Ennyit ér, csak ennyit, min·den fogadkozás és szent esküvés?

Mikor Déry visszaódalgott a szobába, sápadtan,megtörten és bocsánatkérőn, Rózácska már rendbe-szedte az arcát. Déry látta, hogy megérkezett a levél.Megalázottan nézte Rózácska örömét. És figyelte egyermeki boldogság búra-hervadását. Azt nem tudta,mi lehet abban a debreceni levélben. Csak annyit tu-dott, hogy kitől jött az. Megvetette önmagát, mertalázatos kutya módjára kisompolygott az udvarra,csak azért, hogy Rózácska jobban kiélvezhesse a deb-receni fiatalúr szerelmetes sorait. És most mégjobban megutálta magát, mert vissza tudott jönni:vissza, ebbe a szobába, ahol annak a másiknak a

55

szavai tapadnak még a bútorokhoz, annak a másik-nak a szavai gyújtották lángra Rózácska arcát és fa-kasztottak könnyűt Rózácska szeméből. Déry meg-vetette önnön. férfiatlanságát. De ki akarta inni apoharat, fenékig. Behúzta maga után az ajtót és akönyv után nyúlt. Fakó hangon olvasni kezdett, mintaki hivatalos kötelességét végzi, mitsem vett észreés mit sem tud. Közönyös arccal nézett körül. De el-csukló hangja hazugságban hagyta a maszkját:

«Mivé lettem, mivé lettem.. . Az én szívem...ó, barátném, nem esmérjük mi a magunk szívét!...»

Nem, igazán nem esmérjük! Hogyan kívánhat-juk, hogy mások ismerjék? Ö, Róza, Róza, ki mostidegesen tépdesed csipkés keszkenődet és sóhajto-zol és szemed könnyűit fojtod vissza, te sem ismerszés te sem hallgatsz rám. Fannyra se hallgatsz, a sze-gény, halott Fannyra. Csak duruzsolom itt a herva-dozó Fanny bánatát, míg a lábas óra üt, leszáll azeste, Teresa mama behozza a karos gyertyatartót ésráteszi a fiókos szekrényre. Olvasok és tudom, hogye szív, melyet megindítani akarok ez olvasmánnyal,ha meg is indul, másért kesereg, máson töpreng.Dehát:

«Oly ritka, oly természetlen dolog-é az, hogyaz ember szeressen?... Oly mód nélkül hibás tett-éaz, ha szeretsz? ...»

De Rózácska arca, melyen korláttalan úrrálett a szenvedés, e meghatóan magát-kitáró arc,mely most már nem szégyelli Déry előtt sem a másférfiért omló könnyet, a felolvasó felé fordul éberfigyelemmel. Mert füle rózsás cimpáin ily szavakkopogtatnak szenvedélyesen:

«Rosszabb lettem-é én az által, hogy érzékenyvagyok egy férfiúnak érdemei iránt, akit ők...»

Déry nem bírta tovább. Hangja elakadt a mon-dat közepén. Ránehezedett mcgalázottságának ke-serve. Az a férfiú, az a másik férfiú nézett rá a szoba

56

félhomályos sarkából, a tükörből, a gyertyalángból,az ablak rámájából, az a másik: akinek érdemeiiránt Rózácska, ah, oly érzékeny... De Rózácskamost már sürgette:

— Olvassa, olvassa tovább!Persze, óh, persze, hogy olvassa! És Déry mély

sóhajtással lapozott tovább. Folytatta a Célbenmaradtmondatot:

«... egy férfiúnak érdemei iránt, akit ők alat-tomban mind irigyelnek és sok locska lányka magá-nak, sok sopánkodó anya leányának kívánná.»

Szenvedélyes önmarcangolással olvasott tovább.Fanny szavai voltak ezek, de most már az övéi is.Az ő szavai és a Rózácskáé. Mert ők ketten végreösszetalálkoztak valahol: a Fanny keservének kitö-réseiben. Déry István, aki imádta Rózácskát. És Ró-zácska, aki egészen mást imádott.

«Mire vagyok én itt? A sírverem olyan híves,olyan csendes, oly megnyugtató, a földbe' a gyötrel-mek mind e lmúlnak . . . »

Este együtt mentek a játékszínbe. Az úton nem.szóltak egymáshoz egy szót sem.

VII.

Mint száz meg száz óriási gyémánt, oly vakítóantüzelnek Buda ablakai. A Várhegy ormán búslakodóárva fejedelmi lak izzó sugarakat lövell széjjel anapkelteben. Talán messze-tűnt századok hunyt di-csősége parázslott fel e néma falak között? Nemzetinagylétünk tündöklő emlékezete szórja tán villámaitaz alvó magyar föld felé? A kökényszínű tavaszi égpercről-percre világosodik. Libegő felhőcskék, mintfátyol-rokolyák, táncolnak a nyíló rózsa, majd a violaszínében a Duna ezüst tükre fölött, amely visszale-helli szépségüket és színüket.

A Kemnitzer-kávéház ajtaján két gyűrődött arcúifjú lépett ki. Megálltak egy percre, mert füstbenaszalt, bortól nehéz fejük szédült a hűs hajnali le-vegőn. Egész éjszaka iddogáltak, pipáztak, beszél-gettek, majd részeg rác kupecekkel lökdöstek a csont-golyóbisokat azon a zöldposztós asztalon, amely ahíres-nevezetes kávéház márványból rakott termébenáll. Most a Dunasoron haladtak el, a negyven hajóraépült híd előtt. Döngött, dübörgött a híd a vasalt tár-szekerek, rozoga taligák és csordák alatt. A közepe-táján csillagokat ábrázoló bádog-párkány ingott-bin-gott. Alatta az örökmécses bíborlángját himbálta aszel. A mécses derengő hajnalpirosságában mosolygóarcú Szűz Mária-szobor emelte a karját áldóan ésoltalmazóan az utasok fölé, akik a Duna zúgó habjainát ballagtak Budáról Pestnek, Pestről Budának,

58

Katona József és Déry István elhagyták már ahajóhidat. Eszükbe se jutott a hajóhíd nagy kó-borlója, a szent öreg, aki hajnalban és alkonyatkormerengve jár a korhadt deszkákon, a volt pálosbarát, Virág Benedek: «nemzeti léleknek tüzes éb-resztője.» Az éktelen zsivajt se hallották e magukbanelmerült éjszakázok és vitatkozók: a bábeli hang-zavart, mely betöltötte a kora-tavaszi reggelen aDuna partjait. Dübörgött a híd, a part, az út a tár-szekerek, könnyű alföldi kocsik, sánta talyigák, csor-dák, batyut cipelő vándor-kalmárok és puttonyos pa-rasztok seregétől. Nyikorogtak a híd gerendái, pa-naszkodtak a korhadt hajók vén bordái. Mikor aDuna dühös hullámai nekilódultak a hajóknak, föl-sikoltott halálfélelmében a törékeny öreg alkotmány.De a jámbor falusi, a hajcsár és a kalmár, aki epercben a hullámok fölött járt, békésen ballagott to-vább, mert tudta jól, hogy az imbolygó bádogtetőalatt a szelíd mosolyú Szűz vigyáz a hídra és ígyőreá is.

Katona József némaságát nagy belső háborgástörte meg. Haragosan dobbant a szó szájának kü-szöbére:

— Igazat szóltál, senkise tagadhatja! Elösmeremén is... Kedvesebb önönmagunkról valamit meges-mérni, mint azt méreg-bosszúsággal idegenektől hal-lani!

— Sértődött vagy! Mérgedben igaztalan! Mértbántod a theátromot?

— Hol itt a tanító játékszín? Hol a nyelvnektulajdon hazájában kóbor életet kell élnie? — kiáltottföl, öklét az égnek emelve Katona József, mintha aDuna hullámainak panaszolná keserveit.

— Mért nem írsz új darabot magad? Ily széptehetséggel! Mért hagyád abba a «Luca széké »-vel?

— Ezeknek? Kinek? Kiknek? Nemlétező színház-nak? Vándorkomédiásoknak? Nemlétező közönségnek?

59

Mind a ketten a színház keserves bajáról, a ma-gyar nyelv mostoha sorsáról, a sehogyan sem aka-ródzó színházi literatúráról vitatkoztak egész éjszaka.Egy szót se szóltak szívük közös keservéről: Rózács-káról. Pedig mind a ketten őrá gondoltak: őrá, ahűtelenre, a szívtelenre, a gondatlanra. így azután fia-tal kebelük egész keserűségét, dúló bánatát, tiprószenvedélyét beleölték a vitatkozásba és a közös, nagy,nemzeti keservbe. Abban jajdult, csikorgott, átkozó-dott a szerelmes szív sértődöttsége is. Így pana-szolták ki magukat, egymásnak: Déry István KatonaJózsefnek és Katona József Déry Istvánnak.

A Dunán végesvégig hajók rakodtak: legalábbötszáz. Könnyű, alacsonyorrú bajor bárkák, magaselejű rác dereglyék, cifrára faragott török hajók, ma-gos tetővel. A tetőn bugyogós, nagyszakállú gazdákjárkáltak és a szemükkel igazgatták a kirakodást,míg a födél alól, a nyílásokon keresztül lógtak alá aDuna vizébe a láthatatlan evezősök hosszú lapátjai.Nagy számmal horgonyoztak a parton tarka színrefestett, nehéz, tömör hajók, vitorlával és evezővel.Az ilyen hajónak az orra és a fara egyforma magas,a formája karcsú. Állt légyen a födélzetén akárbugyogós török, pirossapkás rác, cilinderes német,vagy dolmányos magyar búzaalkusz, az avatott szem.nyomban észrevette, hogy a hajók szegedi mesterkezéből kerültek ki. Abban az időben Szeged városá-ban dolgoztak Európa legjobb hajóácsai. Messze föl-dön hírük volt a szegedi hajóknak, hogy mily könnyűa járásuk, erős a bordájuk és biztosak a legnagyobb1

vizeken. Németek, rácok, törökök, havasalföldiek, mégmuszkák is elmentek Szegedre, hogy hajót építtessenekaz alsóvárosi és újszegedi vízi ácsokkal.

A két szellőzködő, kócos fiatalembert nem ér-dekelte ez a sürgés-forgás, a gyapjú, a hús, a pá-linka, a szattyán, a kordován, a karmazsin. Ők más-

60

ról beszeltek. És egészen másra gondoltak, mint ami-ről beszéltek.

— Egy haj fodorító! — dühöngött Katona Józsefa görög templom alatt járván, — egy pomádékenegető,ki esztelenségünket cégérül piperézi, megérdemli abecsületes «polgár»-nevezetet?! S az, ki a nemzetinyelvet, nemzetünk lelkét csinosítja, még le nem tö-rölheté az utolsó szennyet létéről!

— De hiszen, — ellenkezik Déry, — a sok pestiidegen között ott látod a tisztes magyar csizmadiát,a nyergest, a szűrszabót, a tímárt, meg a lelkes diá-kot, aki este elviszi garasait a theátromba! Úri népis akad bőven; olyan, mint a Méreyek, a Fáyak, avagya Vidák! Hát a vármegyék! Mennyi derék birtokosember, mily sok széplelkű honleány, nemeskeblűvicispány és szolgabíró... Mért nem írsz ezeknek?Honunk nagyjairól, nemzetünk régmúlt, dicső nap-jaiból?

— Mért? Mert ezeknek hajlandóságát is elron-totta a sok ál-vitézi játék. Igazi dráma helyett puf-fogó nagy szavak, hazafiság helyett, — hazafiasko-dás! Idegenből nyomorúságosan átkotyvasztott szel-lemi moslékot kapnak, avagy magyarkodó frázis-gyülevészt! Ehhez szoktatták őket! A darabban bíz-vást elmaradhatnak a szép tettek, csak tömjük telea színi deszkákat a szép tettek dicsekvő emlegeté-sével!

A két kesergő befordult a Felső-Bajor-utcába.Ha csak egy perccel is később mennek arra, éppenvele találkoztak volna, akiért kerülték az álmot: Ró-zácskával. Rózácska ugyanis épp oly kevéssé aludt ezéjszaka, mint ők ketten. Azt a könyvet olvasta, me-lyet Déry otthagyott a múlt héten. Szeme sokszorvisszatért a helyre, ahol a szívet rázó szavak olvas-hatók: «Elfelej t tetni! . . . Lehet-e elfelejteni? Miértnem tudok én felejteni?» Később, hajnaltájt, mikor

61

az apácák klastromában matutinumra harangoztak,tollat vett kis kezébe. Hányadszor már a múlt hétóta, hányadszor? És írt, írt, mohón, megállás nél-kül, szenvedő, vergődő, kifulladó mondatokat: «Ez:mind-mind csak hazugság ... Ez mind-mind csak ár-mány ... És ugye, amit te írtál, amivel te keserítedoly hív szívemet, ó, édes, ó, kedves, ó, szerelmetes:ugye az is csak álom, melyből boldogan ébredünk?...»A színházat elkerüli. Beteg. Nemcsak a lelke az,de törékeny teste is. Ε kórságos állapotának kü-lönös a története. A «Magyar Király» vendégfogadószomszédságában ma nyílik meg a díszes német játék-szín, mely «Pest városának színháza» ékes nevezetetviseli. Mérey Sándor, a magyar színjátszók inten-dánsa meghagyta a társulatnak, hogy öltözzék fellegékesebb magyar ruháiba, vonuljon fel teljes szám-mal a német theátrom színpadára és karban énekel-jen a német múzsahajlék tiszteletére, Rózácska föl-lázadt a magyar színjátszóra megalázó parancs el-len. Azt is tudta, minek köszönheti e nehéz percet?A magyar főurak a német színházban béreltek pá-holyt, mert ez volt a módi. A magyar nagyurak jó-része nem is tudott magyarul. Ha tudott is, szégyel-lette, mert közönséges, parasztnak való, faragatlanidiómának vallotta ősei nyelvét. Mérey Sándor derékjés igazi magyar volt, de — ő meg Czibulkánénak ud-varolt, a német színház első énekesnőjéhez fűzték gyen-géd szálak. Ma este ágy akart hát hódolni szívéneikszerelme előtt, hogy lába elé görnyeszti az ő szolga-hadát: a magyar színjátszókat. De Rózácska ellen-állott a parancsnak: mint önérzetes magyar szín-játszó és mint hiúságában sértett asszony. Nem tet-tette a betegséget, hanem mindenféle kotyvalékotnyelt le és ezért szörnyű görcsökben fetrengett teg-nap óta. A mű-megbetegedés, Rózácska legújabb sze-repe, annyira sikerült, hogy egy hétig fájlalja utánaa gyomrát. De mégsem ment el kardalnoknőnek a né-

62

met játszók színpadára: oda, ahol — Czibulkánéénekelte a főszerepet...

Most megviselten a gyomorrontástól és az egy-hetes lelki kíntól, álmatlan éjszaka után szökött kiaz utcára, hogy a templomba menjen. Rózácska hívő'lélek volt: az imazsámolya fölött az a feszület ésszenteltvíztartó függött, amelyet még Jászberénybőlhozott útravalónak. Besurrant az apácák templomába.A félhomályban nyugtalanul lélekzettek a gyertya-lángok, a szentek arca sápadtan és szomorúan né-zett le a kis jövevényre, aki elhozta ide a boldogta-lanságát: erre a szentelt helyre, hová sok-százéve sok-sok ezer szív hozta már el szenvedéseit.A bolthajtás alatt apácák serege susogta a hajnalizsolozsmát. A fohász földöntúli boldogságában meg-szépült arcok sápadt serege, a hunyt pillák, a fohász-fuvalmat lehellő ajkak, a fehér főkötők, a feketeköntösök és az ég felé sóhajtó gyertyák magukkalsodorták Rózácska sebzett kicsi lelkét is. «Istennekszent anyja ... imádkozzál... imádkozzál érettünk,bűnösökért...»

Milyen jó volt, hogy Rózácska e hűvös reggelenhóna alá vette a lelki vigasz mankóit! Mire haza-tért a közös otthonba, Teresa mamához, — levélvárt rá. Nem a postakocsival érkezett, a megszokottmódon. Szekeres gazda hozta, a gyapjas zsákok tete-jén, Debrecenből. Rózácska megkínzott szíve óriásinagyot dobbant, fölugrott, egészen a torkáig, majdhogy ki nem szakította a kicsiny, de bájosan formásleánykeblét. Szeles mozdulattal nyúlt a levél után,amelyre annyira, de annyira várt. Mikor aztán otttartotta a kezében, zavartan forgatta. Vájjon mi lakike pecsét alatt? Töredelem? Megbánás? ó, miként vártaezt a levelet és most — most nem meri feltörni apiros pecsétjét.

Végre megemberelte magát és — a levél, a várva-várt levél így szóit:

63

«Megcsalt! Égi ártatlanságot véltem kebelem-ben hordani és ah, miként, csalódtam érzelmeim-ben! Nem, nem hiszek többé soha nőnek! Oh, énörökre boldogi al a ti! Legyen ön boldoz mással, ná-lam szeret éltebb férj oldalán és kebelén . . . Ah, eleve'em utol ό, α legutolsó, ó, isteni Rózám! Mostzárom bé örökre az örömet, melyért irigyeimlehettek az angyalok. Most látod utolszor és sohatöbbé a hív kéznek vonásait, mely a te kezed-nek örökös bírásával kecsegtette oly balgán ma-gát...*Milyen hamis ál-hevülés! Mi]y átlátszó ravaszko-

dás és álnok kibúvó! Róza testét-lelkét átjárta a hi-deg borzongás. Milyen esés volt ez: magasból, azábrándok egéből, le, le, egy szakadék mélyébe!. . .Hát ilyen üreslelkű, kalandra vágyó, hazug, ingatagembert, festett viaszbábut szeretett ő? Most már tudja,most már érzi, hogy Bacsó Bálint csak az ölelésérevágyott. Aztán egy gyönge pillanat szédületében, fe-leségül kérte. De mire kimondta a szót, már megis bánta. Azon fondorkodott, hogy szavát meg-szeghesse, ö maga biztatta ármányoslelkű cimboráját,Vas Pistát, hogy leselkedjék, találjon ál-ürügyet, min-denáron: okot, vagy ál-okot, mely fölmenti őt adottszava alól. Rózácska szája megkeseredett az utálattól.Mily közönséges mindez, mily alantas! Mintha csaka bécsi Schickanéder valamely magyarra átfordítottérzelgős-ármányos színjátékából lopta volna ki egyvásári ízlésű és korántsem válogatós fiatalember! így,ahogyan van, puffogó szólamaival, átlátszóan ravaszdilevelével együtt! Rózának a gvomra amúgy is keser-ves állapotban volt a német játékszín miatt. De mostszédült az émelygéstől. Forgott vele a világ. Már nema boldogtalanság kínozta. Másféle hideglelése volt,az utálattól. Úgy érezte, hogy egész teste vörös lánggalég a szégyentől. Hogy fog ő az emberek szemébe

64

nézni? És — Déry... Dérytől félt a legjobban. Milydiadalmas lesz a nagyorrú Déry!

Napokig nem mert kimenni az utcára. Képze-lődött. Azt hitte: mindenki tudia már szégyenét ésösszemosolyognak a háta mögött. Lesütötte a sze-mét, a fal mellett járt, mintha szégyenbélyeg égnea homlokán. Annyi bizonyos, hogy a színháznál száj-ról-szájra járt a Rózácska esete. Mikor néhánynaposbetegsége után először ment a theátromba, a németszínész-uraságoktól levetélt hajlékba, a széljárta Ron-dellába, Czagányiné gúnyosan szemébe mosolygott.Sáskáné ifiasszony pedig résztvevő arccal, kitárt ka-rokkal hömpölygött eléje, forrón átölelte és bánatosanmegcsókolta. Ez még utálatosabb volt, mint a Czagá-nyiné gúnyos mosolya.

Déry szerény volt, mint azelőtt. Az ő arcán még aRózácska képzelődő szeme sem fedezhette fel a kár-örömet. Nem is közeledett Rózához. Lehet, hogygyengédségből. De az is lehet, hogy büszkeségből.Egy hét múlva azonban odalépett hozzá és a fülébesúgott valamit:

— Rózácska, ne legyen haragos, de... Bacsómegházasodott.

Róza előtt összefolytak a színek és tárgyak. Meg-támaszkodott egy asztalkában, mert érezte, hogy szé-dül. Olyan zavaros volt a feje, olyan kusza összevissza-ságban jártak benne föl s alá az érzések és gondo-latok, hogy nem tudott volna számot adni magánakarról: fájdalmat érez-e, fölháborodást, vagy csak —szégyelli magát. Déry folytatta a mondókáját. Ahangja hideg volt és közönyös. Csak a tényeket kö-zölte. Rózácska nem érzett belőle semmi diadalmas-kodást. És semmi megalázó részvétet.

— Debrecenben megösmerkedett egy gazdag kis-asszonnyal... Mondják: a patika fölszerelése sokpénzbe került.

65

Rózácska élete egészen más utcába kanyarodikbe, ha Déry most csak egyetlenegy szót is szól, egyet-lenegy fölösleges szót. Ε történet is ereszen más iránytvesz, ha Déry hangjában fölparázslik csak a leg-kevesebb harag a vetélytárs iránt, aki elárulta Ró-zácskát. Vagy ha szerelméről kezd beszélni. Ha csakannyit mond, hogy: kár. î)e a nagyorrú Déry hangjamindvégig szürke volt. A nagy újságot úgy adta tudtulRózácskának, mintha nem róla és Rózácskárói volnaszó, hanem egy harmadikról, egy idegen személyről.És Rózácska ezért hálát érzett. Olyan nagyon meg-kínozott szíve erre vágyott, éppen erre a nyugalomra,amely a Déry hangjából áradt feléje. Fölemelteszemét a Déry csúnya arcára és ebben a pillantásábanelőször volt valami kicsinyke, a igderengő gyöngédség.A kezét is odanyújtotta Dérynék. A férfi elkaptaés mohón, mint a messze útról érkező szomjas vándor,csókolta. Ccókoltu a líózácska hűvös ujjait.

VIII.

A színpadon ment keresztül, hogy elérje a deszka-lépcsőt, mely a Rondella öltözőjébe vezetett. Másfélórával «A szegény költő» előadása előtt elhagyatottés sötét volt még a kortina mögé rejtőzködő játékszín.Semmise látszott a festett vi!ágból, amely sűrű erdő-séget ábrázolt és még az előző napi előadásból ma-radt a helyén. E!őző nap ugyanis rettenetesen izgal-mas víg-szomorújátékot adtak elő a magyar szín-játszók, Kotzebuetől, Benke atyus fordításában, emecímmel: «Papelli, vagy a csodálatos egybentalálko-zás». Ε siralmas szomorú-víg tragédia-komédia földimaradványaiból, a kimustrált lepedőkre pingált «ős-rengetegből» mitsem látott Rozika a homályos szín-padon és így, bár nem volt oroszlánszívű természet,elég bátran hatolt át az erdei homályon. Ám néhánylépéssel az őserdő széle, vagyis a deszkalépcső előtt,felleghajtó köpönyegbe burkolt, félelmetes óriás álltaútját. A széleskarimájú kalap alól ijesztően villo-gott a sötét szem: olyan volt e rémalak, mintha amaöt felvonásos «nézőjátékból» származna, melynekcíme «Abelíino, a nagy bandita», szerzője az ugyan-csak német nemzetbéli Zschokke, fordítója pedig ha-sonlóképen Benke atyus volt. A haramia keményenmegragadta a Rózácska érzékeny csuklóját, de Ró-zácska mindazonáltal vidám kacagásban tört ki. Olyanféktelen rigófüttyszerű nevetése volt, mintha e fes-tékkel megtisztelt nagymúltú lepedők valóban erdőt

68

ábrázolnának, valahol a Harz hegységben, miként azta szerző a «Tsodálatos egybentalálkozás» utolsó fel-vonására előírta.

— Mi lelte magát, Magyari, az Isten szerel-mére ... — bugyborékolt Rózácska hangja. — Meg-őrült?

— Csitt, egy hangot se, ba élte kedves!A «Magyarinak» nevezett erdei bandita köpö-

nyege oly baljós mozdulattal lengett, mintha óriásidenevér-szárnya lett volna, az «Erdők árvája» címűérzékeny nézőjátékból. Mutatóujját ajkára tapasz-totta, majd lábujjhegyen körülsomíOrdálta a színt,kifelé fülelt, aztán újfent Rózácskához közeledett.Hózácskával nem lehetett bírni: karcsú és alig for-másodni kezdő kis alakját rázta a kacagás.

— De mit akar?Á színpad úton állója tenyeréből tölcsért formált

hegyes rókafüle mellé, arca a játékszíni előírásokbangyakran előforduló «feszült figyelmet» árulta el, szemeborús volt az aggodalomtól. Suttogva hajolt Rőzácskafele:

— Hah .. . lépteket hallok ! . ..Minél félelmetesebbnek akart látszani, annál ko-

mikusabb volt szegény Magyari, a játékszíni-társulatnagy «ehetősségéről» hírhedt öreg súgója. Λ színját-szókat, akik esténként másokat mulattattak, de őkmaguk sohasem mulattak, ő szórakoztatta furcsa fin-toraival a súgólyukból. Magyari a súgólyukban nem-csak súgott, hanem — játszott is. Átérezte, átélte adarabot, végig gyötrődte, vagy hahotázta, szörnyű gri-maszokkal, esetlen taglejtésekkel az összes szerepe-ket, válogatás nélkül: a zsarnok apát, a szenvedő sze-relmestj a gaz cselszövőt s a szüzet megszabadítóhősi. Magyari valamikor színész volt, vagy inkább sze-retett volna az lenni. Miután kegyetlenül tehetségtelenvolt, leszorult a színpadról a súgólyukba. De öröklázadó maradt, nem tudott beletörődni sorsába, «át-

69

kos cselszövényt» emlegetett, sóvárogva hamuit föla színi deszkákra és az örök álmot, az örök vágyatúgy élte ki lelkéből, képzeletének szomjúságát úgycsillapította, hogy a súgólyukban, háttal a közön-ségnek, egy hitvány bádog födél alá beszorítva, ját-szotta a komédiát, avagy tragédiát.

Most szenvedélyes mohósággal vetette rá magáta «nagy jelenetre», amelyet végre súgólyukon, kívül,az áhított színi deszkákon játszhat el: ha leeresztettkortina mögött, ha sötétségben, ha közönség nélkül is,de — el játszhat ja.

— Egy levél! — hörögte.Fancsali képet vágott, ajkát elferdítette, Róza

keze után kapott és így csúsztatta bele a papirost akis tenyérbe, mialatt az összeszorított fogak sziszegveengedték ki a hangot:

— Egy levél...— Azt már látom. — felelte Rózácska, — de

kitől?A fekete lebernyeg heves, szenvedélyes, patetikus

mozdulattal lebbent meg, a két cséphadarószerú kara fájdalom és a tehetetlenség szárnyaszegettségévelhanyat'ott alá, a hang pedig megreszketett, minthafölzokogna, azután bágyadtan burkolódzott be a le-mondás látyolába:

— Nem tudom ... Ah, nem tudom . ..Arca kétségbeesést fejezett ki, kézmozdulata re-

ménytelenséget.— Nem tudom ...Rózácska egyáltalán nem volt megrendülve a le-

vélátadás nagy jelenetétől. Inkább izgalmas érdeklő-déssel, mint félelemmel forgatta a titkos levelet. Mégsohasem kapott levelet, melynek küldője ismeretlenlett volna! Csak divatos románokban olvasott hason-lóról. Különös! . . . Hát ilyen az a titkos levél? Ró-zácska csalódást érzett, inert a levél külseje egyáltalánnem volt vadregényes. Éppen olyan kék papirosra

70

írták, mint más közönséges leveleket és a pecsétjeis piros volt, mint akármelyiké.

Rózácska végre fölszakította a pecsétet és elol-vasta a levelet, amely így szólt:

«Holnap jókor haza kell utaznom. Én magátvéghetetlen, szeretettel szeretem s lelkemben hor-dom képét, mióta először színpadon megláttam ját-szani s ezen szende képet fogom titkon keblembezárva, véglehelletemig hordani. Ha meghallgat shajlandó hozzám, egy darabka rózsaszín szállagot,ha meg nem hallgat, egy darabka fekete szallagotzárjon a felelethez. Ε két szín fogja ellem irányátkormányozni. Ha rózsaszín lesz a jel, kél hétmúlva visszatérek Pestre és akkor bővebben fogoknyilatkozni; ha fekete lesz, akkor szívem örökregyászolni fog.»

A levél alján aláírás helyett csak két betű: K. J.Rózácska gondolkozni kezdett: ki lehet ez a K. J?Csak nem az a bolondos, duhaj Kacskovics János?Még kitelik tőle! No annak ugvan nem küld jelet:se rózsaszínűt, se feketét! Bizonyosan a kocsmábantalálta ki ezt a tréfát, hogy aztán jót mulassanak rajtaa barátjával, Déry Istvánnal együtt.

Lassan megindult az öltöző felé. A lépcső nyikor-gott könnyű léptei alatt. Mintha így sírna: K. J...K. J... Az utolsó lépcsőfokon megállt. Csak nemKatona József? . . . Nevetett. Nevetnie kellett azon,hogy ilyen különös gondolata támadt: Katona... Aza mogorva, szófukar különc? Akiből vasvillával selehet kipiszkálni egy bókot?

Könnyelműen vállat vont és Katona József sá-padt barna arca, amely egy pillanatra, egyetlenegypillanatra megvilágosodott a K. J. kezdőbetűk ho-mályos hátterében, eltűnt Rozácska szeme elöl. Mirefölvette olívzöld ruháját, amelyben a messze Indiák-ról érkező idegen nőt fogja játszani, már egészen

71

megfeledkezett a titkos levélről. A színi deszkán gyúj-togatni kezdték a faggyúgyertyákat, a közönség mármorajlott a kortina mögött, Fehér úr, a színmesterkáromkodott, mert az utolsó minutumra hagyták azelőző esti erdő kiirtását, hogy helyet adjanak a maesti szegényes szobának, a theátrom pictora, Kizziardiúr, még néhány utolsó ecset\ óriással igyekezett ki-javítani a krumplis zsákra pingált szoba folytonosságihiányait, Magyari bebújt a súgólyukba és Benke atyus,aki már Kindlein, a szegény poéta maszkját viselte,haragosan tanított egy nyurga fiatal színészt.

— Ne sasírozzon úgy, öcsém, kifelé a színfalakközül! Nem muszáj zsinóregyenest kijönni, minthaúgy húznák ki, mint a bábut! Aztán ne ordítson,mert megint bereked, mint a múlt héten ... Szeren-csétlen! Hogy tartja az ujjait! Azért, mert kesztyűvan magán, nem köll egymástól félrőf messzeségbenlógatni az ujjait, még ha nem is szokta meg, hogykesztyűt húzzon a bunkóira!

Belemorgott az álszakállába, a «Játékszíni alma-nach», valamint a «Theátrom célja és haszna» címűkönyvek szerzője:

— A kezével egyik se tud mit kezdeni...Fohászkodott egyet és amikor látta, hogy a szín-padmester még izzadtan sürög-forog, mert a szobátábrázoló szín egyáltalán nem készült el, fölhasználtaaz utolsó perceket is, hogy a kaptafa mellől játék-színre menekült «művész»-t tanítsa:

— Némi kerekség, a karok és kezek mozgatásá-ban. Ne oly szegelletesen!... Kerülje a feszességet!No, mos1 hajoljon meg! Próbálja csak!

A fatuskószerű, esetlen fiatal legény majdnem el-vesztette az egyensúlyát, olyan hirtelen mozdulattaldőlt előre.

— De ne úgy ám, amice! — kiabált Benke atyus.— Ne a fejével verdesse a pádimentumot! Kerekgörbeséggei köll meghajolni! A kezét meg ne tegye

72

a csípőjére, mintha köcsög volna kelmed... ízetlentartás, hogyja abba! Most meg esmét a nadrágjazsebibe rejti a kezét! Szedje már elő, no! De a hü-velykjét ne forgassa szélmalomként...

A színpad nemcsak lelkes, művelt, eszményekérthevülő ifjak virága volt, nemcsak félbenmaradt diá-kok, kicsapott teológusok, hazulról megugrott nemesúrfiak álmainak világa. Javíthatatlan dologkerülők,féktelen csatangolok rontották a játékszín hiteiét. Anyomorúság nem volt jó iskola. Tanítómester, akiily buzgalommal nevelte volna őket, kevés. Félszeg,esetlen, ügyefogyott emberek játszottak idegenből for-dított sületlenségeket. Szerepüket alig tudták, mertnem volt rá idejük, hogy megtanulják. A kevésszámúközönség mindig újat követelt. A színészek kedvenchelye a súgólyuk előtti kis térség volt. De kiemel-kedtek ebből a siralmas környezetből nagyszerű te-hetségek, lángoló lelkek, apostolhitű úttörők is. Kez-detleges állapotukban, miadenkitől elhagyatva, sen-kitől sem segítve, szánandó szegénységben, Thespiskordéjának magyar szolgái mégis csak a jobbággyáalázott magyar lelket ébresztgették, az elbágyadt ma-gyar öntudatot virrasztották és megható ügyetlenke-dések között bár, rikítóan gyermeki kezdetlegességgelolykor, de a pusztulásra ítélt magyar szót emeltékföl a sívó homokból, mely már-már betemette.

«A hon nemes fiai s' tiszteletreméltó szépei» —miként azt a színi cédulák hordozója köszöntőjébenmondani szokta, — már ott prüszköltek, szipogtak,suttogtak a padokban és így a Rondellában megkez-dődött az előadás. Az érzékeny nézőjáték két fel-vonása eldöntődött és a harmadik következett. A szín-padon ketten beszéltek: Kiad.ein, a szegény öreg poétaés a messziről jött ismeretien leány. A poétát BenkeJózsef játszotta, a messziről jött idegen leányt pedigSzéppataki Rozália. Az öreg költő, akinek egy ha-,laskofa ád szállást, éppen most meséli el, hogy ked-

73

vesétől sok-sok éve elszakította az apai önkény. Aleányt Indiába vitték és ő azóta is minden alkonyatkorkimegy a tengerpartra, leül ugyanarra a kőre, ahon-nan a távolodó vitorlák után integetett a keszkenő-iével és várja, várja kedvesét... Reszkető hangonmondta el mindezt Denke, szeme a messzeségbe ré-vedt, sovány kezét néha fölemelte, mintha a végtelenóceán íele integetne, de a fáradt, öreg kéz a feleútonlelankadt, aláhanyatlott és ebben a mozdulatban bennevolt maga az örök reménytelenség... A leány va-csorát hozatott az éhes öreg embernek és bort töltötta poharába. Benke hirtelen mozdulattal kap az ételután és mohón eszik. Arcán, szemeljen a kiéhezettségkínja és a jó étel okozta gyönyörűség kifejezése vál-togatta egymást. Nem szólt egy szót sem: evett.De mozdulataival, szemével, arca színének válto-zásával mindent kifejezett. Megrendítő volt ez a je-lenet, amely percekig tartott: az éhes öreg embercsak evett, evett, semmivel sem törődött, csak evett.De a nézőtéren mindent megértettek és a félhomály-ban egymásután kerültek elő a ködmönök zsebébőla fehér keszkenők. A leány most bort tölt a pohárba.A remegő kéz utána nyúl, már a szájánál van a pohár,mikor egy pillanatra tétovázóan megáll:

— Rég ... rég nem ittam . .. bort.Mohón iszik, de azután elszégyelli magát és el-

tolja a poharat. Látszik, hogy egy kicsit már becsí-pett. Egyre vidámabb lesz. De ez a vidámság nemhirtelen jött. Lassan, apránként. A nagyszerű színészlenyűgözően játssza meg a kiéhezett öreg ember csön-des mámorát.

— Jó ... jó bor!... Már rég nem ittam... —dadogja.

Azután a homlokát simítja végig, szeme ijedtenkitágul és elkomolyodva néz vendégére, mintha aztmondaná: «Úristen!... ennyire megfeledkeztem ma-gamról? Egy idegen hölgy vacsorát hozat, én eszem-

74

iszom és mindezt elfogadom anélkül, hogy megkér-dezném: miért?» Lesüti a szemét és halk, remegő,szégyenkező hangon szólal meg:

— Engedelmet kérek, kisasszony... mégis: mi-nek köszönhetem? Miben lehetek szolgalatjára?

— Versre volna szükségem... Én nem tudokilvet. Egy férfihez szóljon a vers, akit igen szeretek.Idegen vagyok itt, nemrég jöttem Indiából...

— Indiából?A hideg futott végig az emberek hátán, mikor

ez a sikolyszerű hang kiszakadt az öreg emberből.Ijedt, kétségbeesett, mégis reménykedő hang: «In-diából ....»

Erőt vesz magán, a homlokát törölgeti, kezetétova félmozdulatot tesz a lány felé, azután bátor-talanul megkérdezi, de űgv, hogy e bátortalan hang-nak ellentmond a szem föilobogó vad reménytüze:

— Hogy hívják?— Kindlein Mária.Torkához kap, mintha fuldokolna. Szája tágra-

nyílik, de csak nagysokára ion ki a hang az öreg-ember torkából, rekedten, félig suttogva:

— Te ... te . .. Marim ...Rámered, az asztalba kapaszkodik. Tántorog.— Te ... visszajöttél...A leány érti már. Szegény öregember, azt hiszi,

hogy ő a rég nem látott kedves: az, akit húsz eveelveszített. Aki most Széppataki Rozália arcára néz,a részvétnek, a jóságnak, a megindultságnak, a fáj-dalomnak, a gvásznak és a vigasznak szivárványátlátja kiragyogni ezen a gazdag, kifejező és változónői arcon. A hangja hegedűszó, mikor megszólal:

—Én... én nem — ő vagyok! Ő meghalt...—Meghalt! Ő... meg... meghalt...Dadog, nem tudja egészen kimondani a szót, a

szék támlájára borul. A leány közelebb lép hozzá,

75

a karjára teszi a kezét, arcát fürkészve nézi, szemea szemét keresi.

— Én ... én . .. a leánya vagyok!— Mari! Leányom!És ájultan zuhan végig a padlón. A közönség sír.

A felvonásnak vége.Benke azok közé tartozott, akikből a színi desz-

kákon a lélek valóságos melege sugárzik. A nyugodtméltóságot és a viharos szenvedélyt egyaránt ki tudtafejezni, ő is ama rendkívüli jelenségek sorából való,akikben ez a magyar hőskorszak annyira bő-velkedett: olyan teremtő tehetség, aki önmagából me-rített. Nem volt kitől tanulnia és mégis — tudott!

A játék végeztével Benke bement abba a kiérde-mesült lisztes-kamrába, amelyet «bíbliotheca»-nak gú-nyoltak és a sápadt gyertyafénynél munkába merült.Kikereste a Kotzebue-darabot, amelyre a következőhéten ismét rákerül a sor. A címe: «Agyvelő tehet-ségének jegyei». Ott feküdt pontosan Spiess H. K.szomorújátéka, az «Árulás és szerelemféltés», vala-mint az «Asztalos és még valaki» kéziratai között.Benke hóna alá vágta a színdarabot és vitte hazaa szállására, hogy az éj hátralévő részét e siralmasagyvelő-szülemény megszépítésére fordítsa. RózácskaMurányinéval tartott hazafelé az esős éjszakában. Mu-rányiné ismét a lelkére beszélt: ezúttal megint Déryprókátora volt. Szegény Rózácska, elbágyadva a Bacsó-idyll lesújtó végétől, szégyenkezve és minden oldalrólostromolva, már-már megadta magát sorsának. AzApollófejű patikus rútul elhagyta, a szép szerelem-ről kiderült, hogy nem szép és nem is szerelem. Alélek ellenállása megtört. Nem akarta bevallani ön-magának, de forró vágyat érzett arra, hogy meg-foghassa valakinek a kezét, hogy ráhajtsa valakineka vállára a fejét, hogy — tartozzék valakihez. Mostmár jöttek órák és jöttek percek, mikor rajtafelej-tette szemét a Déry arcán és unszolta magát, rábe-

76

szélte magát, igyekezett elhitetni önmagával, hogyhiszen ez a Déry nem is olyan kellemetlen, nem isolyan visszataszító, hogy igaza van Teresa mamának,igaza van Fáy Lászlónak és Merevnek is igaza van:jóravaló, derék emher és ha túlságosan nagyra nőttis az orra és ha nem is éppen szerelmes belé, az nembaj ... Talán jobb is így, szerelem nélkül, mikora szerelem olyan, amilyennek ő most megösmerte ...

De mialatt megadóan merült, merült lefelé, me-nekülő ösztönével mégis belekapaszkodott az utolsó,a legutolsó szalmaszálba:

— De — az anyám! — mondta Dérvnek — azanyám nem szívelheti magát... sohasem fogja meg-engedni.

Ott belül, a szíve sarkában elhatározta már, hogymégis csak hozzámegy Déryhez. De egy névtelen ösz-tön hevesen ellenkezett. És ez a névtelen ösztön, mikorszavakat keresett, mikor földi formát keresett, hogya külső világban megszólaljon, a névtelen ösztön ígybeszélt:

— Az anyám ... Az anyám nem engedi.Ezen az estén, ötnapos távoliét után megérkezett

Pestre Déry István. A szakadó esőben ott várta Ró-zácskát és Murányinét a Molnár-utcai kapuban. Jász-berényből jött, ahová azért utazott, hogy megpuhítsaaz ellenkező özvegy patikáriusnét.

— Megjöttem Rózácska ...— Az anyám? — rebbent egy hang, rémület és

halvány reménykedés között.— Áldását küldi! ...

IX.

Az esketésnek vége volt és Mérey Sándor úr hin-taja odagördült a templom elé. Az összeverődött kí-váncsiak közül valaki ezt súgta a szomszédja fülébe:

— No, ebből is szomorú asszony lesz ... Az oltárelőtt nevetett. Az életben sokat fog sírni!

A menyasszony fehér atlasz-cipellőbe bújtatottlábacskája már a Mérey úr hintójának hágcsójánvolt, de a koszorús fej visszafordult a suttogok felé.Meghallotta és szeretett volna felelni, hogy ő nemtehet róla, ha nevetnie kellett. A nyoszoiyólánya, aza bandzsi Mérey Tónika, folyvást csipkedte a karját,lökdöste és biztatta, hogy sírjon már., sírjon, mert amenyasszonynak sírni illik. Közben pedig, mialatt aztduruzsolta, hogy sírjon, folyton pajkosságokat súgott afülébe. Ezért nevetett ő az oltár előtt.

Nem szólt semmit. De ijedten nézett a sugdosokfelé, akik elnémultak és mustrálgató szemmel néztéka gyermekes formájú kis menyasszonyt. Fölemelte azuszályát és beült a Mérey úr díszes hintájába. DéryIstván melléje telepedett. Szemben a nyoszolyólány,Mérey Antónia foglalt helyet és őnagysága, MéreySándor, aki a házasság megtisztelő tanúja volt. Akocsiajtó nagy dördüléssel becsapódott és a robajoskerekek megindultak, Rózácskának már akkor elmenta nevető kedve. Arca sápadt volt. A szíve kamrájábanez a szó sóhajtott: «Szomorú asszony lesz...»

78

Mikor a hintó ellódult a templom kapujából, azüvegablak négyszögletű rámájában sápadt are jelentmeg: felhős homlok és összeszorított száj. Miért dob-bant most akkorát a szív? Ki volt ez az ember?Mintha... mintha Katona Józsi lett volna... Katona?A templom kapujában?! ...

Róza ijedten hunyta le a szemét. Két betű me-rült föl az emlékezetében: K. J. Lehetséges volna,hogy — K. J.?... Ő? Mindig kerülte őt, két szótse szólt hozzá. De ...

Olyan mozdulatot tett, mintha föl akarna ugornia párnázott ülésből. Az arca egészen kiszaladt aszínéből. K. J. ... Nem akarta hinni idáig, hogy annaka titkos levélnek az írója Katona József lehet. Dehátha mégis... Rózácska soha, egyetlen szívdobba-násra, egyetlen gondolatra sem méltatta Katona Józse-fet. De most, mikor holtáiglan Déry Istvánhoz kö-tötte már az eskü, egyszerre fölrémlett benne ez aztarc, eszébe jutott a titkos levél, a forró vallomás.,amellyel nem törődött, amelyet kinevetett, amelynekíróját nem is igen firtatta és a torkát egyszerreösszeszorította a sejtelem, hogy — ki tudja? Háthaez volt, ez a halovány, ez a szófukar ifjú, ez az ár-nyék, aki némán követte lépteit.

A menyasszonyi ruha egyébként nagyon szép volt.Fehér marcelin-selyem, alul szélesen kisleppelve fe-hér gazírral. A bőven fektetett redők pedig egy-egyszál folyókával fölcsipkedve s mindenik szálnak a vé-gén egy-egy rózsabimbó. A menyasszonyi ruha dere-kát és ujját hasonlóképpen díszítették. Fején nemmirtust, hanem zöld koszorút viselt, kis rózsabimbók-kal. Mondták is a templomban össze-sugdosók: «No,persze: színészné ...!» A fehér atlasz-cipőcskét rózsa-színnel szegték be és rózsaszín volt a pántlika is,amely bokájához fűzte. Déry egyre csak ezt a rózsa-szín-pántlikás, atlaszcipellős lábacskát nézte. Róza, mi-kor észrevette az éhes pillantást, elpirult, egészen

79

a nyaka tövéig. À teste égni kezdett, majd hirtelenjéghideg lett, mint a béka háta. Mérey Sándor ész-revette a lángragyulladást és a hirtelen elsápadást.Meg is kérdezte:

— Mi baja, Róza? Rosszul van?— ó, nem, nem ...Ijedten rebbent föl ez a tiltakozó «nem, nem!»

Valósággal belesikoltott a hintó kerekeinek robajába.Mikor a nagyúri hintó megállt a Molnár-utcai

kapu előtt, Róza kiugrott belőle. Ez fölötte illetlendolog volt, mert a szende menyasszonynak, — hogy islehetett volna más a menyasszony, mint szende, azÜrnak 1812-ik esztendejébenV — a szemérmetesenpiruló menyasszonynak bágyadt engedelmességgel il-lik várakozni, amíg a násznagy, avagy az ifjú férjméltóságteljesen és gyöngéden, lassan és körülmé-nyesen kisegíti őt a hintóból. De Rózácska nem várt,egyáltalában nem várt, hanem fölfelé szökdécselt alépcsőn, a hosszú uszály röpdöső gazír-felhőjében.Botrányos volt ez, különösen azért, mert a meny-asszony érkezését nemcsak a Molnár-utcai ház lakóilestek izgatottan, de még a szomszédság is össze-csődült, hogy megcsodálja az iíiasszonnyá lett leány-asszonyt és a spektábilis násznépet. Róza futott, futott,hogy legalább addig egymagában legyen, legalábbaddig szabadnak érezze magát, amíg eléri az elsőemeletet. Berontott a szobába, mint a szélvész, meg1-ragadta Teresa mama karját és olyan heves moz-dulattal vonszolta el az ünnepi asztal terítésével fog-lalatoskodó Murányiné asszonyt a másik szobába, hogymajdnem magukkal rántották az ékes damasztterítőt,a lakodalmi tortával és a különböző módos házakbólkölcsönkért porcellánokkal egyetemben.

— Teresa mama, Teresa mama, — lihegte köny-nyek között Rózácska, — könyörgök magának.. .

Murányi Teresa mama kerekre nyitotta a sze-met és nem értette: miért veti magát térdre Ró-

80

zácska. miért tapasztja össze a két kis harmatos fehérkezét, mintha imádkozna.

— Teresa mama, az Isten nevére kérem magát:szökjünk !

— Elment az esze, Róza?— Szökjünk, szökjünk, — zokogta fulladozva,

könyörögve és követelőzve Rózácska.— Dehát, hová akar szökni, lelkem?— Vissza, a templomha.— Mit akar a templomban. Róza? Hisz onnan

jön?— Ez nem lehet! Én nem lehetek az övé! Nem

lehetek a Déryé soha!Teresa mama fölemelte és magához húzta a síró

Rózát, aki beletemette lángoló kis arcát a Murányinéformás anyakirálynői kebelébe. Úgy zokogta, úgy íul-ladozta, úgy szipogta tovább, a kezével rimánkodva,,de a pici lábával dühösen toporzékolva:

— Én nem leszek az övé soha!Murányiné kétségbe volt esve. Ijedten leste az

ajtót. Jaj, már kopognak odakünn a vendégek léptei,már beszivárog a beszéd zsongása. Itt vannak, itt és— ó Teremtőm — meghallják. Micsoda skandalum!

Most már betakarta két erős karjával a Róza fejét,valósággal magába rejtette a síró szájat, a saját ruhájafodraiba akarta belefojtani Róza szavát. Róza pe-dig szakadozott, össze-vissza beszéddel magvarázta azt.amit Teresa mama nem akart megérteni:

— A kocsiban... a kezem után nyúlt...Murányiné két nagyocska, párnás tenyerébe fogta

a könnyáztatta arcot. Úgy nézett a Róza szemébe.Csakugyan megzavarodott volna? Hát mi van azonolyan borzasztó, hogy az ura a keze után nyúlt akocsiban?

— Vad vágy gerjedt föl bennem, Teresa mama...Kiszakítani a hintó aj taját . . . Leugorni... És futni,

81

futni, futni... A világ végére, akárhová, mit bánomén, de...

És a szomszéd szobában itt vannak az uraságok.Merevek, a Fáy-család, meg Kacskovics, a szolgabíró!

— Teresa mama, Teresa mama, — rimánkodottRóza, — menjünk vissza a templomba... mondjukvissza az esküvést!

Murányiné elfelejtette a rémületet és nevetett.Nevetnie kellett a nagy gyermeki jámborságon. Jósá-gos Úristen, egész kislány ez még... Nagyszemű, ijedtleányka... Ez a színésznő!

— Édes szívem, madárkám, — suttogta, — azeskü, az eskü marad... Visszavenni többé nem le-het, amíg a földön élünk. Térj magadhoz, Róza.

De Róza nem akart magához térni. Végigdobtatörékeny kis testét a ripsz-díványon és pici lábávaldühösen rugdalta azt a gyönggyel hímezett párnát,amely Sylviát ábrázolta, Diána kedvenc nimfáját,amint ezüst i j j á t megfeszíti. Murányiné az ajtóratapasztotta a fülét és hallgatózott. Aztán ráborult asíró Rózára és elkeseredetten viaskodott vele.

— Ilyen szép, írnom vendégek, Róza! Mérey uratis kompromittálod. És az a sok jeles étel az asz-talon...

Mentő gondolata támadt.— Játsszál, Rózácska! Szerepet játsszál: gondold,

hogy ma este el kell játszanod a boldog fiatalasszonyt!Teresa mama meg se gondolta valójában, hogy

mit mond. De fájdalmas igazságot mondott: azt, hogymindnyájan színészek vagyunk e roppant színpadon,hová sírva lépünk születésünk percében és ahonnansírva távozunk halálunk óráján. Komédiások vagyunk,szánalomra méltó bohócok: komédiát játszunk mások-nak és önmagunknak. Szomorú öröksége az ember-nek. De vigasza is. Ha nem tudunk boldogok lenni,hat — eljátsszuk önmagunknak a boldogságot. És egy-egy percre talán el is hisszük a szerepünket. Velünk

82

született a vágy, hogy boldogok legyünk. Boldognaktettetjük hát magunkat, mert — minden áron bol-dogok akarunk lenni.

Rózácska letörölte könnyeit, rendbeszedte ru-háját, fején megigazította a koszorút, belenézett atükörbe, karjára kapta hosszú fátyolát, aztán — ki-nyílt az ajtó és Déryné ifiasszony kilépett a játék-színre: a másik szobába. Kezdődött a jelenése.

A szomszédoktól és nagvrészben Mérey kegvelmesasszonytól kölcsönként különböző tányérokkal, vál-tozatos kezdőbetűkkel ékes ezüstökkel rakott aszta-lon ott párolgott már az esküvői estebéd. A han-gulat eleinte csöndes volt. Mindenkire ránehezedettvalamely érthetetlen és meg sem magyarázható ked-vetlenség. Rózácska halovány arca és a szomszédszobából átszűrődő hangok a vendégseregben kö-zelgő vihar előérzetét keltették. De Rózácska fülé-ben visszhangzott Teresa mama hangja: «Játsszál,Rózácska! ... Játsszad a boldog asszony szerepét.» ÉsRózácska játszott: nevetett, tréfált. Erre aztán fölen-gedett a jég, hangosabb lett a társaság, vidoran kocód-tak össze a poharak, pengettek az ezüst villák, csö-römpöltek a tányérok, kiragyogott a kristályüvegek-ben az aranyszínű csopaki bor, a bőséges ételtől-italtól nekipirosodtak az arcok, majd megjöttek aszínházi muzsikusok, az új muzsika-direktor, Neun-hercz úr vezényletével és elkezdődött a tánc. Azelső táncot, előkelő tartózkodással, Mérey Sándor in-tendáns úr járta az ifiasszonnyal. A délceg, széparcúMérey a legújabb anglus divat szerint öltözött:úgynevezett nanking-nadrágot, zöld frakkot viselt,arany gombokkal, a gallérját fekete nyakravalóvalcsavarta körül kétszer is, a mellényére virágokathímeztek és külön látványosság volt az a remekmívűzöldköves, brilliánsokba foglalt tű, amely a nyakra-valóját középen összetűzte, valamint a nehéz arany-lánc, mely a nyakából hullott alá és szemrevaló csíp-

83

tetőt sejttetett. Nyomban utána az ifjú férj vittetáncba feleségét. Ebből aztán baj lett, mert az ugri-füles Déry a második fordulónál rálépett a Rózácskaruhájára és megtaposta selyem-cipellős lábacskájátis. A vendégek nyomban látták, hogy Rózácska fehérharisnyáján átszivárog a vér. Az ifiasszonyt átvittéka másik szobába, hogy kimossák a sebét, miközbena vendégek összedugták a fejüket és szájról-szájrajárt a suttogás:

— Rossz jel! Igen rossz jel.Nagy János, a zsarnok apák kiváló ábrázolója,

jupiterien mennydörgő hangon ékes pohárköszöntőtmondott. És ha már megkezdődött a sor, a többiekse hagyták magukat. Orgonabúgású szép basszusávalnótába fogott a színjátszó társaság új fiatal énekese:Udvarhelyi Miklós.

Títnak rózsám, títnak tőledTitkon se beszéjek véled.Ahol látlak, kerüjelek,Még az úton se köszönnyek.

De én attól nem kerüllek,Mert én igazán szeretlek.

Székely nóta volt. Udvarhelyi Miklós is onnanvaló, a messzi országból: Udvarhely székből.

— No, nézd csak, — csúfolódott Kőszegi — mégcsak elő se vette kabátja alól a rollet!

A színészek nevettek, mert csak ők értették acélzást. A fiatal Udvarhelyit ugyanis szörnyű félelemkínozta játék közben: azt hitte, hogy nem tudjajól a szerepét. Rémülten meredt a súgólyukra és aszerepét mindig magával vitte a színházba, hogy ajelenetek között, a szünetben, a színfalak mögött jár-kálva, folyvást ismételgesse, újra tanulja a szöveget.

De most aztán fölállott Kőszegi Alajos, a csinos-

84

termetű, de fölötte csintalan színész, egy sort köhé-cselt, majd komikus méltósággal vett elő egy könyvet.

— Kedves nászi gyülekezet, — szólalt meg ka-cagtató méltósággal — üres szófia-beszéd helyett imé.valamely épületeset cselekszem én: oly bájteü zeng-zetet olvasok, minőt nagybecsű és nagyérdemű fülükcimpája még aligha hallott.

Kezében Wándza Mihály regényét tartotta, amely-nek ez a címe: «A búsongó Ámor. Egy hajnali édesandalmány teremtménye. A szép-nem kedvéért, Pes-ten, 1806.» Mikor a címlapról ezt olvasta, hogy «aszép-nem kedvéért», Kőszegi érzelgősen sóhajtott ésszemét epedve hordozta végig a jelenvolt hölgyekarcán. Aztán belekezdett a szövegbe:

«Az éj egy csendes időkor, a megelégedettekvilága, én pedig ennek a világnak sírkísérő képevagyok, egy tündérezésre átkoztatott bájlélek, az el-roncsolt tapodmány darabja...»

A nevetés félbeszakította Kőszegi siralmas-hősiszavalását. Egy vékony tenorhang, a Láng Ádám igaz-gatóé, így kiáltott:

— Szótárat hozzája, hogy meg is értsük, koma!— Akárcsak a Szabó uraméhoz — ragasztotta oda

a szót a Láng Ádáméhoz a tudós Benke atyus, öarra a közismert esetre célozott, mikor 1787-benBarczafalvi Szabó Dávid külön szótárat csatolt egynémetből fordított regényéhez, hogy a magyar olvasó-nak Barczafalvi Szabó uram után módja legyen még-egyszer, józan ésszel érthető nyelvezetre is lefordítaniaz ő elroncsolt tapodmányait... De Kőszegi nem en-gedte, hogy megzavarják: tovább olvasott a «vékonymuszlin hártyázatról, mely a puha női termetekhezlapul» és a karokról, melyek lágy markolással szorí-tották magukhoz «hó-humorodott sleppjeiket».

Déry most vette csak észre, hogy Balogh István, a«Gserny György» szerzője és Katona József legjobbbarátja eltűnt az asztal mellől.

85

— Nyugtalan kóbor vér, — vélekedett MurányiZsigmond.

Balogh igen hallgatag volt a nászlakomán. Avendégsereg azt hitte: az új öltözékére olyan rátarti.Vadonatúj fekete kabát képében viselte «tetemén»a fiatal színész a «Cserny György» egész írói jöve-delmét. Dalosjátékának serviánus nótái annyira meg-hatottak egy zöldfautcai rác kalmárt, — mingyárta rác templom és temető falának átalellenében! —hogy az arra haladó Balogh Istvánt nyakonragadta,behurcolta a boltjába és megajándékozta egy ruháravaló posztóval. De a «Cserny György» teljes íróihaszna immár eltűnt a lakodalmas asztaltól és bennemaga a szerző, Balogh István is. Észrevétlen osontki az ajtón és némely jelenlévő jól sejtette, hogy cpercben már valahol a Széna-téren, a «Két pisztoly»-ban könyököl az asztalra, mogorva cimborájával, Ka-tona Józseffel együtt, aki türelmetlenül várt reá, hogyők ketten így ünnepeljék és így virrasszák át Ró-zácska nászának éjjelét.

Mérey úr és a Fáy-család már rég elbúcsúzott.A vendégsereg is oszladozott. Az ablakon betekintetta halványarcú hajnal. A szobában nem volt más,mint Murányi Zsigmond, Murányiné, Láng Ádámné,Rózácska és Déry. Déry odalépett Rózácskához és mo-solyogva, szelíden így szólt hozzá:— Most mi is menjünk haza, édesem...Rózácska elrémült. Amúgy is nagy szeme még tá-gabbra nyílt.

— Haza?... Hová?— Hozzám, lelkem, — mosolygott Déry. — Az

«Arany Szitába».— De hiszen... én... én itt vagyok kvártélyon,

Teresa mamánál!Déry kacagott. A többiek is nevettek. Olyan meg-

indítóan gyermekes volt az, ahogyan a vékony kis

86

Rózácska kinyitotta a szemét, fölvetette Déry Istvánarcába és álmélkodva, botránkozva, ijedten mondta:

— Az nem lehet!... Hiszen én itt vagyok kvár-télyon...

És ösztönszerűen hátra lépett, Teresa mama mellé,mintha védelmet keresne a szoknyája mögött. Ró-zácska még sohasem gondolt arra, hogy tulajdon-képpen mi az a házasság. Nem lakott egyedül egypercig sem. Mindig családi körben élt. Azóta is, hogyeljött Jászberényből. Arra egy pillanatig sem gon-dolt, hogy ő és egy férfi egy födél alatt laknakmajd: ő és egy — idegen férfi.

— De édes lelkem, — szólt Déry, most márbosszús hangon, elkomolyodva, — te a feleségemvagy, Isten s ember előtt! Vélem kell jönnöd. Fáytekintetes úr megtoldotta szállásomat még egy szobá-val és kamarával. Pakkoljunk hát!

— Nem, nem! Én nem megyek magával egy szo-bába lakni!

Déry még most is nevetett. De a nevetésében ke-serűség volt és kényszeredettség. Mennyi ideje sóvárogmár Róza után, mily soká hitegette, kínozta, mennyimegaláztatást viselt el, meddig böjtölt! És most, mi-kor már hozzá esküdött, az övé, akkor, — elölrőlkezdje? A testet kiverte a forró veríték, a térdereszketett az izgalomtól. Pulykavörös volt az arca.

— Hát akkor... Ha itt akarsz maradni, Róza...akkor mi lesz velem?

A szeme villámlott. De Róza nem vette észreezeket a villámokat. Folyvást Teresa mama mögéhúzódva, a legtermészetesebb hangon, mintha ennélmisem lenne érthetőbb, így magyarázta el nászukhajnalán Déry Istvánnak az ő terveit a házaséletre:

— Én itt maradok továbbra is koszton-kvárté-lyon... maga meg az «Arany Szitában» lakik, deide jár kosztra Teresa mamához..

87

Szerencse, hogy hajnali négy órakor a becsüle-tes Molnár-utcai polgárok már az igazak álmát alud-ták. Az is szerencse, hogy közben a Láng-házaspár iselköszönt. így azután senkisem látta Déry Istvánt,az ifjú férjet, amint elkullog, egymagában, árván,lehorgasztott fővel, az «Arany Szita» felé.

X.

És múltak a napok és múltak a hetek. Kinektúlgyorsan, kinek ólomlábon járt az idő. Déry Istvánkorbácsolni szerette volna az órákat, hogy siessenek,fussanak, repüljenek és hozzák közelebb a beteljesü-lés percét, Rózácska meg úgy érezte, hogy az időnagyon is siet. Menekült, lélekzetvesztve menekült aközelgő óra elől és tudta, hogy ez a menekülés —reménytelen. Mikor este a színházban elvált Dérytől,hazament, levetkőzött és belebujt a hideg, árva ágybaés egésznapos szorongás után végre egy mélyet mertlélekzeni, libabőrös testtel, vacogó foggal gondolt apillanatra, mikor elkövetkezik a kikerülhetetlen. Be-húzódott az ágy sarkába, egészen a fal mellé, minthaa téglák résében akarna menedéket keresni, össze-kuporodott, minél kisebbnek akart látszani, mint aza bogárka, amely ijedten húzza be a csápjait ésélettelennek tetted magát, hogy megcsalja üldözőjét.Olykor felriadt: azt hitte, léptek közelednek az ajtófelé. Verítékben úszott a teste, bár tudta, hogy kulcsrazárta az ajtót és Déry István messze innen, az «AranySzitában» alszik, s sok ajtó, sok fal, még több utcaválasztja el tő e. Mégis reszketett a félelemtől, örökkéaz a rémkép üldözte, hogy Déry közeledik, Déryoson lábujjhegyen a küszöb felé, most mingyárt rá-töri az ajtót és itt lesz, az ágya előtt... Fejére húztaa takarót, behunyta a szemét, visszafojtotta a lélek-

90

zetét és így virrasztott, alig pihegve, hajnalig, mikoraztán a fáradságtól elaludt.

Rózácskának elég homályos sejtelmei pislogtak aházasságról. Színésznő volt és így sokat látott-hallotta festett színi falak között. De nem sokat foglalkozottazzal a gondolattal, hogy mi lesz, ha majd ő is asszonylesz? A házasság képei és tervei nem foglalkoztattáka képzeletét. Nem tervezgetett, egykedvű volt: lesz,ahogy lesz! A nagy csalódás válságából alig fölépülve,szédülten, bágyadtan engedte sodortatni magát a fülébeduruzsoló rábeszélések, tanácsok langyos folyamávala kelletlen nász felé és most, mikor az örvényt ott láttaa lába előtt, ijedten kapaszkodott a partban. Déry min-dennap ingerültebb lett. Rózácska is. Természetellenesállapot volt az: ültek az asztalnál, egymással szemben,napról-napra, Déry maga előtt látta ezt az ennivaló kisvöröshajú gyermeket, érezte, hogy csak a kezét kellkinyújtani, a kezét, hogy magához húzza és semIsten, sem ember meg nem róhatja érte, ha megteszi.De mégsem tehette. De mégsem tette. A falat atorkán akadt, mikor nézte gyöngyházfényű bőrét,amelynek részegítő lehellete volt. Érezte, hogyan lélek-zik, él, pirul, sápad, lüktet a karcsú kis testen abőr. A ruha kivágásában, az áttetsző muszlin-kelmealatt sóváran figyelte a kis keblek idegesen gyorshullámzását. A hirtelen kivirult rózsákat a tejszín-arcon, amint kibontják piros szirmaikat, majd hirtelenelhervadnak és eltűnnek. Forróság és hideglelés vál-togatta egymást az ő szikár testében is. Az ő éjszakáiis álmatlanok voltak, az «Arany Szita» nevezetű sárgaházban, a rideg legényszálláson, amelyet hiába toldottmeg Fáy úr nagylelkűsége egy szobával és egy kama-rával. Napról-napra jobban lüktetett a halántéka azindulattól és a vágytól, amint belépett a Molnár-utcailakásba, délebédre. Egyre kurtábban beszélt, egyreérdesebb lett a hangja. Rózácska látta minden moz-dulatából, szeme minden villanásából a mohó türel-

91

metlenséget es ő egyre jobban irtózott tőle. Teresamama ott ült köztük és hol az egyiknek az arcábabámult, hol a másiknak az arcától rémült. Egyik ebédután behúzta a szomszéd szobába Déryt és igyekezettmentegetni Rózácskát. Róza hallgatózott. Dérybői oda-benn kiszabadult az indulat:

— Még hogy lyány?... Mit beszél? hogy — kis-lyány? Hát ha olyan nagyon kislyány akart maradni,akkor mért jött hozzám? Mért tette ezt velem?Mért?!...

Róza akárhogyan igyekszik is, erre nem tudottvolna megtelelni. Mért is ment ő ehhez az ugrifülescsúnya Déryhez? Mindez homályba burkolódzott, ottbelül, a szíve rejtekén. De azért bűntudat kínozta ésmár nem pörölt Déryvel. Lehajtotta a fejét, nem merta szemébe nézni. Érezte, hogy megcsalta ezt a sze-gény embert. «Holtomiglan... holtodiglan...» És nemszerette és nem fogja szeretni soha. holtáiglan sefogja szeretni.

Mikor végre Déry nagydühösen elment és be-vágta maga után az ajtót, berontottak a konyhábóla Murányi-gyerekek: a legkisebb csemeték. «Rózamama, Róza mama!» — kiabálták és a szoknyájábakapaszkodtak. Rózának megfájdult a szíve tája. Tizen-négy esztendős kora óta hallgatta, hogy a Murányi-család évről-évre szaporodó, meg-megújuló fészek-alja őt «Róza mamának» szólítja. De azelőtt föl sevette, ö Teresa mamának nevezi Murányinét, a Mu-rányi gyerekek meg őt Róza mamának. De most, mostegészen más hangsúlya volt ennek és Rózácska, hanem is tudta mért: elszomorodott. Érezte, homályosan,de érezte, hogy valamit elrontott, örökre. Érezte, hogyvalami nincsen jól. És az a valami soha sem lesz jóltöbbé az életben...

Lassú mozdulatokkal öltözött és föltette fejére akalapot. Szörnyűséges nagy eleje volt, úgy borult

92

kócos fejére, mint a sátor. Fiatal arca egészen elve-szett benne. De hát ez volt akkortájt a divat!

A nevezetes fejrevaló alkotmányt három nagyfekete toll és bársony fülek díszítették. Ebben amaskarában indult neki a Hatvani-utcának Rózácska.Mikor a Grassalkovics-palota nagy kőóriásai elé ért,Piothkrepf Gáborral találkozott, a zeneszerzővel, egy-kori játszópajtásával, akit nemsokára Mátrai Gábornakhívnak. A pajkos Gábor megkopogtatta a széles kalapperemét és illedelmesen szólott:

— Szabad? Szabad belépnem?Azzal lekuporodott, mert amint mondta, nem tud

másképp Rózácskával beszélni. Valósággal bebújt akalap karimája alá.

— Rózácska! Azzal a Katona Józsival nem lehetbírni... Éjszakázik. Most járt nálam Rocsnik, az egye-temi könyvtárból: az öreg szolga, akinél kvártélyonvan. Azt mondja: egy hete nem volt odahaza!

Rózácska kevés érdeklődéssel hallgatta ezt. Nemtudta: mi dolga neki Rocsnikkal, a Katona Józsefszállásadójával és macával Katonával? De azután föl-támadt benne a megkínzott emberi lények érzékeny-sége és valahonnan, a szív mélységeiből, megszólaltegy hang, amely a Grassalkovics-palota két óriásikariatidja alatt megint ezt a két betűt súgta, do-bolta a fülébe kegyetlenül: K. J.... K. J.... És erreaztán, valahol a csípője fölött, félbenmaradt az anembánom-vállrándítás, amely már útban volt a Ró-zácska finom izomrendszerében és a legyező-pillákalatt tágranyílt az aranyszínű szem:

— Nem volt otthon? Mi lelte?Gábor csodálkozva nézett a Rózácska arcába. Már

nem tréfálkozott.— Ezt te kérdezed?Elváltak. Rózácska az ösz-utcába, a Karacs-ház

felé sietett, hogy meglátogassa a művelt és kedvesbaráti otthont, ahol Karács Ferenc, a rézmetsző mű-

93

vész és nagyműveltsésgű felesébe. Takács Éva vártaminden héten lelki cirógatással. És ahol olyan meg-hitt perceket töltött együtt Terézzel is, Karacsék leá-nyával, aki éppen úgy érzékeny történeteket írt aljbanaz időben, mint az édes anyja. Mire belépett a Ka-racs-ház kapuján, ismét megfeledkezett Katona Jó-zsefről, aki egy hete nem volt otthon a kvártélyán,Rocsnik szolgánál, a Barátok-terén, az Univerzitásbibliotékájában.

XI.

Meleg nyári délután volt. Az ég úgy borult rá ahepehupás, poros Pestre, mint izzó drágakő-kupolaa szegényes putrira. A Molnár-utcán lajtos kocsi nyi-korgott végig és felhangzott a megszokott kiáltás:

— Donawóz... frisches donawóz...Ami azt jelentette, hogy «Donau-wassert», friss

Duna-vizet kínálnak jó pénzért, a pestiek kedvencivóvizét, amely különb volt, mint amit a kutakbólhúztak föl a vödrök. A kapukból egymásután szalad-tak ki az asszonyok, kancsókkal, üvegekkel és né-hány rézpénzért, szűken mérve, vették a szüretienfolyóvizet. Napnyugtakor végre hűs szellő simogattavégig a tikkadt arcokat. Rózácska az udvar két árvadiófája alatt ült és stikkelt. Egy pillanatra letettea hímzőrámát és gyönyörködve nézte az eget, amelyhalaványodott, hogy a felhők annál színesebbek le-gyenek. A bágyadt rózsaszínbe ametiszt, kék és violakeveredett, azután fölgyulladt a bolyhos gomolyagégőpirosra, néhány perc múlva pedig narancssárgárasápadt, majd hamvasszőkén folyt széjjel. De a fel-hők széle még sokáig tüzesen izzott, mintha az égenúszkáló selymek lángra gyúltak volna a lenyugvó napcsókjától.

A diófa zöld sátorában füttyre gyújtott a rigó.Rózácska kedves madara volt ez: jókor reggel min-dig ez ébresztette. Rózácska behunyta a szemét ésúgy hallgatta. Aztán, majdnem önkéntelenül, maga

96

sem tudta hogyan: ő is trillázni kezdett. Szökdécseltaz üde trilla és a kacagó staccato. Cifrázta, forgatta,mintázta, hímezte, mint a csipkét. Kristály-fehérség-ben, majd szivárvány-színpompában szikráztak a íio-riturák. A rigó elhallgatott. Csillogó fekete szemeizgatottan figyelt a falevelek közül. A fejét félrebil-lentette és úgy hallgatta Rózácskát. Bólintott is: aműértő elismerésével. Aztán újra dalba kezdett: igye-kezett ő is együtt énekelni ezzel a vöröshajú, ragyogószemű nagy fehér rigóval. Kitátotta sárga csőrét, re-megett a kis bögye: nagyon ki akart tenni magáérta Molnár-utcai dalnokversenyen.

Rózácska hirtelen esett le a felhők s lombok kö-zül: Déry, aki ma nem jött el az ebédre, e szokat-lan időben toppant be. Rózácska rosszat sejtve kö-vette őt a lakásba, ahol Déry István így szólt hozzá:

— Édes Rózám! Hetek óta rimánkodom már.Várom, hogy eszedre térsz.... No de most már elég:pakolj és jöjj velem!

Rózácska ösztönszerűen az asztal mögé hátrált.— Én nem mehetek.— Nem-e?Rózácska hangja nagyon halk, alázatos és gyen-

gécskén ellenkező volt:— Nem ...Déry nem szólt többé egy szót sem. Sarkonfor-

dult és kiment. De Rózácska érezte, hogy a vesze-delem nem múlt el és ez a szótlan sarkonfordulásrosszat jelent. Jól sejtette, mert egy perc multán Déryvisszatért két markos emberrel, akiknek csak a sze-mével integetett, úgy igazgatta őket. Azok pedig ér-tették, amit a Déry szeme parancsolt: fölkapták a há-romí'iókos kommódot és vitték. Gyorsan fordultakés a bőrös ládára került a sor. A falról leakasztottáka képeket, hónuk alá csapták a tükröt. Ami az asztalonvolt, azt összenyalábolták: kézimunka-kosarat, selyem-matringokat, stückelt téritől, iskátulyát, a hagymahéj-

97

ból készült női arcképet és a női hajszálból kirakottvadregényes tájat, Kopp Farkas mozaik-mester kétművét, valamint a madártollból készült kínait. Min-dent! Róza nem szólt egy szót sem. A fal mellettállt, mint a sarokba parancsolt gyermek és tágranyíítszemmel, néma rémülettel bámulta, hogy mi történikkörülötte. Annyira megrekedt a torkában a szó, úgyösszeszorult a gégéje, hogy nem tudott volna segít-ségért sem kiáltani. Bénultan, dermedten várta a vég-pusztulást... És Teresa mama nincsen itthon! A gye-rekekkel az Orczy-kertbe ment. Rózácska látta, hogyDéry gyorsan széjjelszedi az ágyat, a szép pelyhesdunyhát, a dagadó habfehér párnákat, a gyönyörűpaplant és mindezt gyűri, gyömöszöli, batyuba köti.Az agyi ruhát, amire ő mindig olyan kényes volt! ...Különösképpen pedig azt a szép rózsaszín paplanját.Most pedig Déry megfogta a karját. De Róza fic-kándozni kezdett, kirántotta magát a férfi erős mar-kából és kiáltozott:

— Vigye el mindenemet, legyen a magáé! Nembánom: a rózsaszín paplant is! Csak engem hagyjonbékén!

Déry nem is felelt. Fölkapta az ölébe Rózácskát,mint a pehelypárnát, aztán megindult vele a lépcsőnlefelé és vitte, mint a szél, a bámészkodó szomszédasszonyok szemeláttára. Egy perc alatt lenn volt akapu előtt és az éppen hazatérő sóhivatali szám-já-rulnok szemeláttára bedobta Rózácskát a várakozófiákerbe, mint a batyut. Nagyot nyekkent a soványkis test, de Rózácska nem szólt egy szót sem: megadtamagát sorsának. Déry intett a kocsisnak, aki a lovakközé vágott és megindultak. A taliga valahol hátulkullogott. A Hatvani-utca felé mentek, azután be-kanyarodtak az Ország-útra. Hallgattak egész úton.Így érkeztek meg az «Arany Szita» elé. Déry és akét napszámos lepakolt a taligáról, fölhurcolták akis motyót a lakásba, Róza pedig némán nézte mind-

98

ezt. Azután engedelmesen tűrte, hogy Déry karon-ragadja és bevigye magával a lakásba. Odabenn, azudvari szobában rémítő látvány korbácsolta végsőkiga Rózácska szívének félénk dobogását: az ágy, amelya fal mellett állt. A szobában ugyanis nem volt csak— egyetlen egy ágy! És Déry abba gyömöszölte bele,a maga ágyneműje mellé, a Rózácskáét.

Aztán kiment az udvarra és magára hagyta Ró-zácskát, aki félénk kis mozdulatokkal, sebesen, mintaz ijedt egérke, négy széket hordott össze a szoba kö-zeoén. A székekre két vasalódeszkát tett. arra derék-aljat, lepedőt, párnát és paplant. Már besötétedettDéry visszajött a szobába. Becsukta az ajtót kulcsra.Megrökönyödve látta, hogy Rózácska összekuporodvafekszik a négy széken vetett ágyban, mint egy gyer-mek. Először összeráncolta a homlokát és közeledetta szoba közepére rögtönzött ágy felé. Rózácska úgytett, mint aki alszik. A lélekzetét is visszahúzta. Dea hunyt pillák résén át éberen lesett kifelé. Látta,hogy Déry meggondolta magát, hátatfordított, ledo-bálta a ruháit és hatalmas nyekkenéssel, dühösenbelevetette magát az ágyba.

XII.

A ritka zsalugáteren át forrón sütött be a nap.Rózácska fölébredt. Fájt minden tagja, mintha azédesapja patikájának nagy fa-mozsarában zúztákvolna össze. Kis kézitükre ott hevert az asztalon mel-lette. Belenézett. Az arca gyűrött volt, a szeme alattfekete karikák. Nem csoda: két vasaló-deszkán ésnégy széken feküdt és sírt hajnalig. De még Isten-igazában sírnia sem volt szabad, a párnába fojtottaa zokogását, nehogy fölébressze a hortyogó Déryt,mert akkor ...

Az ágyra nézett. Déry még aludt. Hanyatt fe-küdt, a szája nyitva volt, az álla borostás. Az orramég nagyobbnak látszott, mint máskor. És Rózácskacsak most vette észre, hogy Dérynék szőrös a keze.Megborzongott. Gyorsan lekúszott az «ágyról», ma-gára kapta sebbel-lobbal a fésülőköpenyét és lábujj-hegyen kiosont a szobából. Mikor már a konyhánvolt, ahol egy ferdeszájú, bamba, szalmaszőke kisparaszt fruska fogadta, «kezitcsókolommal», fölléleg-zett. Hála Istennek... Ezen is túl van: nem kellettDéry előtt öltözködnie. Odaállt a vizes dézsa elé ésúgy, ahogyan tudott, megmosakodott. A konyhaajtónkeresztül látta, hogy az udvaron, az eperfák alatt, FáyAndrás járkál és el van merülve a kezében tartottkönyv olvasásában. Róza ösztönszerűen összehúzta nya-kán az otthonkát. A parasztlány nagy bögrében kávét

100

tett elébe és az átfázott kis test mohón szívta magábaa forró folyadékot.

Az udvaron át szemtelen mosollyal közeledettfeléje Lampl Betty, az asztalosok Bettyje, akivel jóbarátságban volt, mióta néhány hónapig náluk lakott.Akkor volt ez, mikor Murányiéknál annyi volt a gye-reksírás, hogy sem aludni, sem szerepet tanulni nemtudott. Lamplék most itt lakiak az «Arany Szita»egyik udvari lakásában és Bettynek első dolga volt,hogy korán reggel körülszaglássza a Déryék lakását.Szörnyen kíváncsi volt, a szeme szomjasan járta végigRózácska alakját, szeretett volna rajta valami külö-nöset, valami érdekeset, valami rendkívülit és meg-változottat találni. Rózácska szégyellte magát, testétellepte az a pirosság, amely mindig rájött, ha belsőizgalom remegett benne. És hogy még rosszabbulérezze magát, Déry is fölébredt. Félig-öltözötten, pis-logva, beragadt szemmel jelent meg a szoba küszöbénés ásítva kért kávét.

Ebben a pillanatban kopogott be a konyhába amásik korareggeli látogató: Teresa mama. Este, mikora gyerekekkel hazatért az Orczy-kertből, a szomszédokújságolták neki, hogy mi történt Rózácskával, mialattő nem volt otthon. Most izgatottan szaladt az «AranySzitába», megnézni: életben van-e még a lelkem és— mi történt az éjszaka? Sokatmondóan mosolygottő is, meg Betty is. Még szerencse, hogy Déry bosszú-san visszament a szobába és becsukt a az ajtót. Ró-zácska szeretett volna a két asszonyra rákiáltani:«Nem, nem. Tévedtek»...

De nem szólt semmit. Barátságtalanul lerázta ma-gáról Bettyt, aztán átölelte Teresa mamát és eztsúgta a fülébe:

— Teresa mama, most menjen el... maga utánmegyek a Molnár-utcába... És mindent megmagya-rázok.

101

Déry kijött a szobából. Már megborotválkozottés felöltözött. A konyha küszöbéről visszafordult,mintha még várna valamit. De Róza dacosan leszegtea fejét és az üres kávésbögre fenekére bámult. Erreaztán Déry sarkonfordult és köszönés nélkül elment.Róza csak erre várt. Ö is felöltözött és megindult,hogy Teresa mama után menjen. Alighogy a Hatvani-utca sarkára ért, Katona Józseffel találkozott. Λ Ma-gyar-utca felől jött, Bokányi csizmadia házából, ame-lyet «cigányok tanyájának» neveztek, mert színészekés más hasonló « népség» kedves gyülekező helye volt.A vendégszerető derék csizmadia-mester asztalánálborozgatott az este és az álom is ott nyomta el, egylócán. Meg is látszott rajta, hogy nem töltötte ágybanaz éjszakát: sem ezt, sem az előző néhány éjszakát.Rózácskd ijedten nézte mélyre árkolt, beteges lázbanégő szemét, fakó arcát, rendetlen ruházatát.

— Jó reggelt... — dönnyögött a rekedtes orr-hang.

— Hát maga ... Józsi . .. már visszajött Kecs-kemétről ?

— Igen.Rózácska majdnem kiszalasztotta a száján, hogy:

«...ahol hat hónapig szándékozott mulatni.» De nemszólt semmit, mert ha ezt kimondja, már el is áruljaKatona Józsefnek, hogy elolvasta a titkos levelet,amelyben bejelenti, hogy hat hónapra elutazik. El-olvasta és — tudja, hogy ő írta! Ezt pedig nem sza-bad, semmiképpen nem szabad. Különösen most,amikor már úgyis késő. És hátha csak képzelődik,hátha nem is Katona írta? Akkor, mikor Magyari, asúgó olyan ríkatóan bolondos módon a kezébe csúsz-tatta a titkos levelet, mindenkire gondolt, csak éppenKatonára nem. Mikor a hintó elindult vele a templomkapujából és meglátta egy elsuhanó pillanatra aKatona halovány arcát, akkor rémlett föl előszörbenne, hogy talán mégis Katona... De hátha nem ő?

102

Katona József ránézett az aranyos főkötőre, amelyRózácska fejét fedte. Mély, szomorú pillantás voltez. A feje kissé előrebillent és a hangja már olyantompa volt, mintha síri veremből szólna:

— Hát ezért...— Nem értem, Józsi ...— Hát ezért nem felelt levelemre?Rózácska szíve nagyot ugrott. És egy pillanatra

megint úgy érezte, hogy nehezen nyílik ki a torka.Most már tudta, most már bizonyosan tudta. De vé-dekezett és védekezésből komédiázott. Mintha nemértené:

— Milyen levelére?— Amelyikben szalagot kértem jelül.Rózácska szívében hirtelen kinyílt egy ajtó, egy

icipici ajtó, csak olyan keskeny rés, hogy beáradjonrajta a részvét. Sohasem törődött ezzel a mogorva,szótalan, unalmas emberrel. De most, mikor ő isolyan boldogtalan volt, egyszerre megértette és nagyonközel engedte magához a más boldogtalanságát.

— Hát... csakugyan maga volt... ?— Én!Szárazan, haragosan, szinte harciasan csattant az

az «én». Katona József, aki az imént még olyanerőtlen volt, magához tért és bezárkózott férfigőgjébe.Rózácska lesütötte a szemét. A bűnbánat és a fájdalomhangján rebegte:

— Nem tudtam ...Katona mélyen a szemébe nézett. A homlokán

megint ott volt az a mély ránc, keresztben.— Sok szerencsét, — mondta.Aztán, mintha egy kis gúny vegyült volna bele

a hangjába, befejezte a mondatot:— Déryhez!És ment. Meg se fordult többé. De Rózácska

sokáig nézett utána. Sokáig! Amíg csak sudár alakjael nem tűnt a Barátok terének sarkán. A szívében

103

megindultság, résztvevő szomorúság és egyre jobbanföltámadó keserűség kavargott. És ő, aki soha észrenem vette Katona József néma hódolatát, szenvedőszerelmét, ő, aki a visszautasítástól irtózó férfigőgpáncélja alatt nem látta meg az érte gyötrődő szívet,— most lemondóan, reménytelenül ismételgette ma-gában ezt a szót: «Hátha».

Amint ő is elhagyta a Barátok terét, hogy aFelső-bajor-utcán át a Molnár-utcának tartson, díszesnagyúri hintó haladt el mellette. Néhány lépésrecsak, mert akkor a hintó megállott és egy finomkéz integetett az ablakán át. Mérey consiliáriusnévolt, aki megállította a kocsiját, amint észrevetteRózácska kecses alakját. A consiliáriusné nevetett:

— No, köszönjetek, ludak! Maga pedig, gyerme-kem, mondja ezt: «Én is asszony vagyok ám!» Bi-zony, bizony, jó kislány, még bodri-tyúknak se ismer-nék el magát a ludak! Nemhogy asszonynak... Akimeglátja, azt hiszi, tréfából vette fel a főkötőt. Mégkisebbnek látszik benne, mint máskor.

Róza egy pillanatra lehunyta hosszú pilláit. Öli,bár... bár ne volna a fején ez a főkötő.

A consiliáriusné megsimogatta hamvas arcát.— No jöjjön üljön ide mellém! Hová igyekszik?

Elviszem a Molnár-utcába.A kocsi megindult. A consiliáriusné jóságos mo-

sollyal nézegette Rózácska arcát, alakját, ruházatát.— Olyan, mint egy karácsonyi buba, — mon-

dotta — bölcső kéne még magának, hogy belefek-tessék.

Rózácskának az ágy jutott eszébe. A keskenyágy, amelybe Déry bele akarja fektetni, maga mellé.A háta megint libabőrös lett, mikor az ágy eszébejutott. Most reggel van. De mi lesz este?

Délben ott maradt ebédre Teresa mamánál.Eszébe se jutott, hogy ő már az «Arany Szitában»lakik és haza kéne menni, ebédet adni az urának.

104

Már fölkeltek az asztaltól, mikor nagy dérrel-durralberontott a férje. Szörnyű spektákulumot csinált, méga jámbor, hallgatag Murányi Zsigmonddal is össze-veszett azon: hogy mer Róza az ő engedelme nélkülide jönni ebédre? Ide: idegen házba! Aztán lecsön-desedett, egy darabig még dohogott, majd elment.Este, «Az önnön áldozat» című érzelmes játék elő-adása alatt találkoztak ismét. Déry vésztjóslóan szó-talan volt. Rózácska pedig túlságosan bőbeszédű.Belső izgalmát, növekvő rettegését palástolta ezzel. De«Az önnön áldozat»-nak, bármely hosszúra szabta isKotzebue űr, mégis csak vége lett egyszer, Rozikanagy félelmére. Haza kellett menni, óh, nem a Molnár-utcába, hanem az «Arany Szita»-ba, a haragos Déry-vei. Alig hogy hazaértek, a férje rátámadt:

— Micsoda maskara van a fejeden, Róza?— Hát főkötő ... Teresa mamától kaptam.— Teszed le mingyárt?— Nem, nem!És toporzékolt. De Déry odaugrott hozzá, durván

megragadta és letépte fejéről a főkötőt. Darabokbanhullott széjjel a sok szép selyemből készült virág, aszínes szalagok, a gyöngyök, az aranyos csipke. Dérymegvadult a saját haragjától, tépte, szaggatta, pi-cinyke darabokra, apró ízekre nyomorította a főkö-tőt, maradványait széjjelszórta a pádimentumon ésmég meg is taposta. A szeme vérben forgott. Rá-üvöltött a megrettent Rózára:

— Egy szót se, asszony!A hosszú hónapokig tartó feszültség, a meggyü-

lemlett keserűség robbant ki belőle. Őrjöngött, ma-gán kívül volt. A maga hangjától részegen ordítottés rázta az öklét. Rózácska remegett, mint a nyárfa-levél, behunyta a szemét és várta, várta, hogy végeaz életének. De Déry leeresztette a fölemelt öklét ésdühösen fújva, mint a vadkan, kirohant a szobából.Róza leült a földre, a szétmarcangolt főkötő roncsai

105

közé, kis kezébe temette az arcát és zokogott keser-vesen. Ah, a rózsák, a koszorúk, és a blond-csipke!Mind-mind oda! Kesergett, mint a gyermek szét-tört játékai között.

És ezen az éjszakán, elgyengülve a sírástól, ki-fáradva a küzdelemtől, asszony lett. Némán, szerelemnélkül, gyönyörűség nélkül. Reggel fáradtan, moz-dulatlanul feküdt az ágyban, mint a fadarab. Déryborotválkozott. Λ fél ábrázata már tiszta volt, mikora tükörből megpillantotta a felesége kimerült arcát.Visszafordult és nagyon halkan így szólt:

— Bocsáss meg ...Róza nem felelt. Ki se nyitotta a szemét. Némán

vette tudomásul, hogy Déry bocsánatot kért a durva-ságáért. De a férje még tovább beszélt:

— Nem teszem többé!Róza oda se hallgatott. Ügy erezte, hogv üres a

teste. Nincs benne se szív, se máj, se tüdő. Nincsbenne élet. Hát ez volt minden: ez, ami vele történt?Ilyen közönséges és ilyen utálatos? Borzongott. Deegyetlen pillanat alatt, minden átmenet nélkül forró-sággá lett a borzongása. Egész teste lángolt, egy buj-káló, önmagának sem bevallott, elhessegetett, félel-metes gondolattól: «ha más lett volna... akkor isezt és így éreznéd?» Déry hangja ébresztette fölismét:

— Még más mondanivalóm is volna, lelkem: éntéged megcsaltalak!

Erre már kinyitotta a szemét Róza. Kíváncsianhallgatta a férjet, aki így beszélt tovább:

— Megcsaltalak. Anyád nem adta beleegyezésétés nem küldte áldását. Kidobott engem, mikor Jász-berényben jártam.

Róza, a paplan alatt szégyenkező Rózácska, nemtörődött már azzal, hogy Déry meglátja: leugrottaz ágyból, egy szál ingben. A szeme villámlott, ahangja háborgott:

106

— Hogy merte ezt? Hogy merte?!Egész testét rázta a harag és az utálat. Hát ezt,

ami történt és ami jóvátehetetlen, ezt mind annakköszönheti, hogy, hogy... Déry hazudott? Hiszen,ha megmondja az igazat, akkor ő most... nem lenneitt... akkor ...

Erőtlenül zuhant vissza az ágyba. Vörös fürtéirendetlenül terültek széjjel a gyűrött párnán.

— Féltem, — suttogott Déry engesztelőén —hogy elveszítlek. Mert én, hidd el, nagyon, de nagyonszeretlek !

Róza valahogyan magához tért. Fölült az ágyban.Igyekezett nyugodt hangon beszélni:

— De mit szól majd mama?— Majd megbékél, ha látja, hogy... úgyse lehet

a dolgon változtatni.Róza elpirult. Csüggedten gondolt az elmúlt éj-

szakára. Amin nem lehet többé változtatni.

XIII.

Elhullatta levelét a vén nyárfa. Aztán a targaly-lyakra rátelepedett a hó. De az is eltakarodott ésújra rügyek fakadtak a fákon. Nyárra ősz, őszre télés télre megint csak szép kikelet jött.

Az 1813-ik esztendő egyik tavaszi estéjén Hirsch-feld szomorú játékát adták elő a pesti magyar játék-színen: «Wanda, a krakkói hercegasszony, avagy aszerelem áldozatja». A szép hercegasszonyt, ki a sze-relemnek lészen áldozatja, Murányiné játszotta. Ró-zácska egy fiatal lány szerepében nyerte meg az érzé-keny szíveket. Teresa mama a harmadik felvonásalatt éppen a jelenésére várt az ál-falak között, mikorRózácska hímzett kék atlasz lengyelkében közeledettfeléje, vörös haján fehérprémes kucsmában.

— Teremtő Úristen! — sopánkodott Murányiné —mi történt veled? A szád... meg a szemed is vörös.

— Megdagadt a lippenem, mint a pampuska,mert... sírtam!

Ε pillanatban, melyet emlékezetnek okáért megkell örökíteni:: tehát 1814 április 28-án estve, három-fertály tíz órakor, megszólalt Rózácska mögött egyférfihang. Ö, de milyen hang volt az!... Rózácskameg se fordult. Mert nem tudott megfordulni. Picilába gyökeret eresztett a színi deszkán. Még a pilláiis bágyadtan behúnyódtak. Úgy hallgatta azt a mély-hegedűt, azt a viola d'amourt, amely előbb csak arózsaszínű fülecimpáját simogatta, mint az alkonyi

108

zephyr, aztán besurrant a szépségesen formált, gyöngy-házfényű fülkagylóba és kúszott, kúszott lefelé, abőre alatt, a húsában, a vérében és meg sem állotta dobogó szívéig.

De megfordulni nem tudott. Ez meghaladta volnaaz. erejét. A férfihang pedig így hegedűlt:

— Szép magyar szóval mondja inkább ifiasszony:megdagadt az ajakam ...

Rózácska szívében azt pengette a G-húr, hogyeljött, hogy itt van és ez nem is lehet más, mintakit várt, akit kergetett, akiről álmodott, más-másemberi képmásban olykor fölismerni vélt, akinek anevét kimondani sem merte: a Szerelem. A szereleme gyönyörűséges pillanatban komoly, dióbarna, jósá-gos férfiszemmel nézett rá. Göndör, kicsit vörösbe-játszó barna haj csigái omlottak egy nemes homlokbaés szív alakjára formált száj mosolygott a hosszúkásifjú arcból. Az ismeretlen férfi egyszerűen öltözkö-dött: hosszú, vékony-zsinóros magyar kabátba, puha-szárú csizmába. Fekete nyakravalója kétszer is körül-fonta a fehér gallért. A vállán felleghajtó köpenyegetvetett át, könnyedén, szeszélyes ráncokban. Olyan volte jelenés a nagy fekete köpenyben, mintha az éjfelhőiből mosolyogna Rózácskára a nyájas hold ezüstarca.

— Kár volna e szép szemért, ha időnap előtthomály borítaná — folytatta az idegen. — Ε szemnem is a kegyed sajátja! E bűvös szem — a kö-zönségé !

Róza összekulcsolta a kezét és a szívére szorította.Róza úgy hallotta, hogy szemérmetlenül, árulkodóndörömböl az a szív és azért borította rá a kezét amellére, hogy elcsitítsa a féktelen vallomást. Ε percbenérezte már, hogy szereti az ismeretlen ifjút és sze-retni is fogja, bárki légyen, bárhonnan jön és bármilesz a sorsa. De a gyámoltalan száj nem találta ahelyes szót. Függetlenül minden értelemtől és ér-

109

zelemtől, csak ezt a véletlen idetévedő néhány hangotdadogta:

— Ó, nem ...Ε «nem »-szónak értelme valójában ez volt: »Sen-

kit, csak t éged . . . senkié, csak a t i é d . . . » Kis kesz-kenőjét, amelyből kedves illata, az «esbouquet» só-hajtozott, majdnem leejtette a földre. De az is-meretlen férfi elkapta a levegőben, kebelébe rej-tette és a következő szempillantásban ő maga is el-illant a színpad ál-falai között. Mindez egyetlen perc-nek műve volt. Róza már-már azt hitte: hiú képzelő-dés volt minden, amit látott és hallott. Gyámolta-lanul keresgélt a keszkenője után. De a kezéből hi-ányzott az.

Láng Ádám, aki fordítója és rendezője is voltegyben a krakkói hercegasszony szívetfacsaró törté-netének, intett Murán)inénak, hogy közeledik a je-lenése. Wanda, a szerelemnek áldozatja, gondosanrendberakta uszályát és mielőtt kilépett volna a színre,halkan odaszólt Rózához:

— No gyermekem, ütött a te órád! Szegény asz-szony... És mialatt Wanda hercegasszony kilépett aszínre, arra gondolt, milyen szerencse, hogy Dérynincs a színházban, mert elutazott Jászberénybe, azanyósát engesztelni.

A langeai écő Rózácska zavarodottan játszottatovább a szerepét. Alig várta, hogy végére érjen egy-egy jelenésének, akkor aztán futott ki a színfalak közéés kereste az idegent. Végre rátalált.

— A keszkenőmet, adja vissza a keszkenőmet, —sürgette kurtán lélekző, pihegő szavakkal.

— Soha! Itt lesz a szívemen, míg csak sírbatesznek.

Aztán újra eltűnt. Rózácska szelesen dobálta lemagáról a kék lengyelkét, a kucsmát, a színpadi öl-tözéket és mosta le arcáról a festéket. Ő, vájjonlátja-e még? Lehetséges, hogy eltűnik az életéből

110

örökre? Alighogy rátalált? És — soha? Egy pilla-natra felbukkant emlékezetében, de csak elmosódva,bizonytalanul, a Déry István arca. Azután megint csakaz idegen dióbarna szeme nézett rá, mintha ott állnaelőtte és a homloka megérintené az ő homlokát. Beülta nagy fiákerbe, amely a főbb szereplőket szoktahazaszállítani előadás után. Rózácska szeretett kocsi-kázni, így hát sorra hazakísérte a többieket és utolsó-nak maradt. Már akkor magányosan ült a fiákerben,mikor a Hatvani-utca végéhez közeledett. A nemréglebontott Hatvani-kapu hírmondónak itt maradt sarok-falára karcsú emberi árnyék vetődött. Azután egy ar-cot világított meg a hold.

Ő volt!Rózácska hirtelen megállította a kocsit. Bizony-

talan, félénk hangon kérdezte:— Talán erre lakik?— Nem ... csak — vártam.— Hogy mer egyedül járkálni... ily késő éj-

szaka? üljön fel..., majd hazaviszem!A fiatalember beült a fiákerbe, Rózácska mellé.

Amit Rózácska mondott, az ürügy volt ugyan, de igazvolt: a közbiztonság igen rossz lábon állt ezidőtájtPest városában. És most Rózácska együtt kocsikázotta Hatvani-kaputól az Ország-út felé az ő ismeretlenútonállójával. A holdfény végigpermetezte a házte-tőket és ezüst sugárszőnyeget terített a fiáker alá. Nemszóltak egész úton egy szót sem, csak egymást néz-ték. Rózácska nem merte kinyitni a száját, mert félt,hogy megtöri a varázst és a fekete köpenyes ifjú szét-foszlik a holdfényben, mint a márciusvégi éjszakaálomképe.

A fiáker megállt az «Arany Szita» előtt. A kö-zelben borízű hang kornyikált: «Madl wen t'hajrátnwillszt, hajrát nur a Jura t 'n . . . » Bizonyosan a Király-utcai «Fekete redout »-hói mennek hazafelé, vagy kitudja merre, duhaj jurátusok, miután kiporolták né-

111

hány polgári serfőző, vagy gyertyaöntő katufrékját.A fiatalember gyöngéden segítette le a színésznőt akocsiból. Megvárta, amíg kinyílik a kapu és mély meg-hajlással búcsúzott, Róza már a lakásban volt, ahola szalmaszínhajú szolgáló álmosan rakosgatta ki azágyra a színpadi ruháját. Akkor jutott csak eszébe,hogy még a nevét sem tudja. Ki lehet a különös ifjú?A torkát ijedtség szorította össze. Hátha nem is látjatöbbé? Hisz a nevét sem mondta meg... Nem iskért engedelmet, hogy láthassa.

Borzongva, minden tagjában reszketve dobta lea wilderet, a ruháját, a cipőjét. A harisnyát elfelej-tette lehúzni a lábáról, úgy bújt be a párnák és duny-hák közé. A szolgáló csöndes éjszakai nyugodalmat kí-vánt, kiment a szobából és magával vitte a gyertyát.Róza egyedül maradt. A testét kiverte a forróság.Azt hitte, mindjárt megfullad. Fölugrott, magárakapta a wiklert és úgy, egy szál ingben, a vékonykabátot félig magára kerekítve, futott ki az udvarra.Nem, nem tud most a szobában maradni és nemtud egyedül sem maradni. Valakinek el kell mondanianagy félelmét és nagy boldogságát. Valakinek, akár-kinek, ha másnak nem, a hársfáknak, az ég csil-lagainak, a holdsugárnak, az éjszakának.

A Lampl asztaloséit ajtaja világos volt még. Oda-futott, fölágaskodott és benézett a konyhába. Betty,a kócos, mogorva Betty, hálórékliben járt-kelt a kony-hában és rakosgatott. Róza bezörgetett.

— Betty, Betty, gyere ki, de mingyárt.Pislogva, álmosan és bosszúsan jelent meg a kü-szöbön Betty.

— Mi baj, Róza?De akkor meglátta a Róza arcát, amely ezüst-

színű volt, mintha a hold festette volna be. Olyanünnepi, átszellemült, földöntúlian boldog volt az arca,hogy még az érdes lelkű koravén leány is megérezte:Rozit valami nagy-nagy öröm érhette ezen az estén.

112

— Nem tudok lefeküdni, Betty, — suttogta Róza,— nem jön álom a szememre, amíg be nem vallom...

— Mi történt?— Semmi más, Betty kém, semmi más, csak annyi,

hogy: találkoztam vele.— Kivel, Róza?— A boldogsággal, Bettykém ...A Lampl asztalos leánya önkéntelen mozdulattal

tolta el magától Rózát, és hátrahúzódott. Nagyon féltaz eszelősöktől. Aztán telihold ragyog és ki tudja,vájjon Déryné ifiasszony nem lett-e hirtelen hold-kóros? De Róza nem hagyta magát, megragadta Bettykemény csuklóját és magához húzta a hórihorgas,csontos leányt. Az mégjobban megrémült, valósággaldulakodott vele és igyekezett kiszabadulni az öle-léséből.

— Hagyjon engem békén az ifiasszony... engedjmár, Róza!

De Róza észre sem vette, hogy Betty fél tőle ésmenekülni akar. Ő csak beszélt, beszélt. Mindegy,hogy kihez, mindegy, hogy miképpen hallgatják. Bi-zonyosan így beszélt volna akkor is, ha egy rügyez«fának önti ki a lelke titkát.

— Ma este találkoztam végre a boldogsággal! Elő-ször. Érted? Először. .. Egy szeretetreméltó ifjú em-ber ...

Betty most már értette. Megbotránkozva nézetta Róza szemébe.

— Szeretem, szeretem, szeretem! — rajongott to-vább Déryné.

— Dehát ki ő? — kérdezte Betty.— Nem tudom ...— Hogy hívják?— Nem tudom.— Örült vagy, őrült!— Most találtam meg az eszemet, Betty.— Szerencsétlen!

113

— Nem akarok többe az lenni, Bettykém.Olyan szép volt ebben a pillanatban, hogy Betty,

a hétköznapi Betty, megigézve bámulta. Ott állt azudvar közepén Róza, a könnyű lebernyeg lecsúszott aválláról, csak egy áttetsző fehér ing födte karcsútestét, a hold ezüstje ömlött le róla, az borította be,az festette tündöklőre az arcát, a vállát, a karját, akeblét. Haja kibomlott, makrancos fürtjei lángra gyúl-tak az éji sugárban, szeme gyémántként tündökölvenézett bele a messzeségbe. Betty nézte, ámulva ésszorongva. A torka kiszáradt, sokáig nem találta aszót. Azután mégis megszólalt nagynehezen, félén-ken, tapogatózva:

— Hogy hívják?— Nem tudom!— Megmondta, hogy szeret téged?— Nem.— Dehát: csak szólt arról valamit... legalább

egy szót?— Nem, egy szót sem.— Dehát... ki ő ?— Ő a Boldogság!— Mást nem tudsz róla?— Nem. De ennyi elég.A Róza kis keble úgy libegtette a habkönnyű ing

gyöngéd csipke szegélyét, mint szélvész a márványratapadó futórózsát. Nyitott ajkán lihegve tódult kifeléa lélekzet. Szerelmi sugár tüzelt ifjú testéből. A sze-gény pletykás vénülő leány, akinek az életében mégsemmi sem történt, elszédült a szenvedélynek ettőla forróságától. De nem értette. Az ő eszének szűkkamarájába ez már nem fért bele. Egyszerre csakilyenféle szavakat keresett és dadogott:

— Feledéd az u rada t ? . . . Déryt? . . . Mi leszDéryvel? . . . Mi lesz, ha megtudja?

— Nem csalom meg az uramat.

114

— Nem-e? — kérdezte a Lampl-leány, aki a két-szerkettőnégy száraz igazságaihoz szokott hozzá és nemértette a Róza észjárását.

— Nem, az uramat nem csalom meg, nem leszekhűtelen hozzá. Csak a másikat szeretem!

Oly gyermeki egyszerűséggel mondta ezt, mintahogyan sohasem gondolta végig: mi lesz, ha Déryhezmegy feleségül? Kimondta, kisleányos könnyelműség-gel: «házasság...» És nein tudta, mi az. Képzeletemost sem bontotta részletekre azt, amit kimond: ho-gyan lesz, miként lesz, ha a férjéhez is hű. marad ésegy másikat szeret?

Heves mozdulattal húzta magához a csúnya Bettyt,aki szédült a forróságtól, amely a Rózácska borébólperzselt és átterjedt az ő hideg csontjaiba is.

— Betty, Betty, még sohasem szerettem senkit!Bacsó? Kiről beszéltem egykor neked. . . Ah, igen:Bacsó ... De őt nem szerettem, mert akkor nem tud-tam volna így elfelejteni.

— Vigyázz, Róza! Fojtsd el magadban ez ér-zést.

— Nem lehet.. . már nem lehet. Ez érzés hatal-masabb, mint én!

Megkönnyebbült, hogy elmondhatta a titkát. Hogymegvallotta. Akárkinek! Ennek a zsémbes, közönséges,műveletlen Bettynek. De mégis — valakinek. Az élet-nek ily nagy pillanataiban mind úgy érezzük, hogyszétreped a mellünk, elpattan a fejünk, ha nem be-szélünk, ha szabadjára nem engedjük a vallomást:mindegy, hogy kire bízzuk a titkot. Nem kérdezzüka józan észt, hogy méltó-e az, kinek szívünket meg-mutatjuk.

De Róza hiába adta át a titkát Bettynek, mégsemtudott aludni. Fészkelődött a forró ágyban, nem bírtmegnyugodni. Mintha a párnákból tüzeshegyű tűkszurkálták volna a testét. Keze-lába reszketett; úgyérezte, hogy menni, menni, menni kell. Futni, futni

115

akárhová! A hold kíváncsian és mosolyogva nézett beaz ablakon.

Leugrott az ágyról. Megborzongott. Most jutotteszébe, hogy abban az ágyban — Déry szokott aludni.És ezen az éjszakán, éppen ezen az éjszakán, a Déryágyában aludjék?

Az ablakba állt. Bámulta az égen röpdöső ezüst-foszlányokat: a holdsütötte bárányfelhőket. Így vártaa pitymallatot.

Már jókor reggel fehérbe öltözött, legkedvesebbszínébe. Az ablakba ült és várt. Érezte, hogy jönnifog. Jönnie kell. Mikor délután halk sarkantyúpen-gést hallott, majd csizmakopogást, meg se fordult.Nem volt ereje, hogy megforduljon. De a szíve bol-dog riadót dobolt.

Félperc múlva ajtó nyílt, a háta mögött meg-szólalt a Katona József orrhangja:

— Egy barátomat óhajtom bemutatni, ifiasszony:Prepeliczay Sámuelt.

Róza megfordult.Ő volt az! Ő ...— A fiatal Prónay Albert báró nevelője, — foly-

tatta Katona, — most érkezett Pestre.Róza egy szót sem szólt arról, hogy ő már előző

este találkozott Prepeliczayval. Nem mondta: «ó, márismerem... az este haza is kísért a teátromból.» Pre-peliczay se szólt egy szót sem. Csak a szemük be-szélt, ékesszólóan, forrón áradozva.

Most ismerkedtek meg. És már — titkuk volt!— Kérem ... Foglaljanak helyet az urak... —

szólt Rózácska és szeppenve járt körül a szeme a szo-bában. Hová is ültesse vendégeit? A zsugori Déry Ist-ván csak félig rendezte be a lakást.

— Ha Déry nincs itthon, — morogta Katona —akkor inkább elmennénk.

Róza ijedten nézett hol Katonára, hol Prepeli-czayra. Mert, ha egyszer Katona József ily szigorúan

116

veszi az illemet, ő, az asszony, semmiképpen sem tart-hatja itt férfivendégeit. Szerencsére Betty szólt beaz ablakon:

— Szép az idő, Róza... Menjünk a Kálváriárasétálni.

Róza föllélekzett.— Igen, Bettykém, igazad van, menjünk a Kál-

váriára.És a tágranyílt szem kérve-könyörögve nézett a

Prepeliczay okos arcába. Ez mindjárt megértette ésígy szólt:

— Mi is elkísérhetjük az ifiasszonyt, ha nem vol-nánk terhére, ugye, Józsi? De mennénk inkább Bu-dára. Oly szépek a lombosodó fák ily tavaszidőn.

Róza mindjárt beleegyezett abba, hogy Budáramenjenek. Mert akkor tovább, sokkal tovább tart aséta. Áthaladtak a Nagy-Híd-utcán, az árnykép-készítőDurst János műhelyét is elhagyták, végigmentek azringató hajóhídon, megkerülték a Várhegyet ésa Tabánt, a kofák, lacikonyhások, jött-mentek ka-nyargós utcáit. Észre se vették, hogy már valahol avízivárosi temető táján járnak. Katona József eltűntútközben, mintha verembe esett volna. Ö volt az,aki mindig elmarad. Aki mindenütt fölösleges. Akivelnem törődnek.

Észre se veszik, hogy valahol, útközben, egyszercsak elmaradozott...

A sírok fölött hetyke rigók fütyültek, mélabúsvadgalambok búgtak. Derékig ért a vadon nőtt fű,melyet senkise kaszált. Sötét borostyán borult rá zo-kogva tört oszlopokra, csonka kövekre, bús arcú szob-rok bujkáltak a rügyező gallyak között. Könnyet hul-lató, fátyolos nők, redős tunikába burkolózó kőnem-tők omlottak rá a márvány urnákra, pufók angyal-kák fonták koszorúba az elhalálozottak nevét. Fo-gadkozó szavak, szenvedélyes sóhajok, sírig és a sírontúl tartó hűségről zokogó vallomások bukkantak föl a

117

buja folyondárból: szavak, melyekről lekopott máraz aranyozás gyorsan mulandó-veszendő tisztessége.Mint ahogy megkopik, kihűl és elmúlik a legforróbbszenvedély és a legszenvedélyesebb gyász ...

— Mily nagy szavak — szólt a fiatal ember —és ez is csak vanitatum vanitas! Hiúságoknak hiúsága!

Belenézett a Róza szemébe és ebben a fényes tü-körben ezt az írást olvasta: «De a miénk, ugye, azmás ? ... »

De hová lett Betty? A kíváncsi leányzó össze-vissza barangolt a kövek közt és olvasta a sírfölíráso-kat. Magukra maradtak a szomorúi űz lehaj ló galy-lyai alatt. Egy süppedt hanton ültek szótalanul. Pre-peliczay tenyerébe vette a Bóza kis kezét: ó, milypicinyke kéz és mily engedelmesen simul bele az őnapsütötte ujjaiba.

— Rómában láttam — mesélte az ifjú — egy régikövet. Az is ilyen szomorú-fűz alatt roskadozik. Abbafaragtak bele két ily kezet: férfi és no egymásba fo-nódó ujjait. Azt írták rá ,vagy kétezer éve: «Illeme etaestate ... et prope et procul. .. usque dum vivam ...et ultra ...»

— Mit jelent ez? — nyitotta tágra a szemét Ró-zácska — nem értek deákul.

— Azt jelenti: «Télen és nyáron . . . közel és tá-vol... amíg csak élek... és — még azon túl is...»

— Szép, — suttogta Rózácska meghatottan és le-eresztette a pilláit.

Mennyi idő múlt el, míg a sírhanton ültek? Kitudná azt megmondani? Tér és idő megszűnt szá-mukra. Nem ösmerték többé ezt a szót: «hat óra».Sem ezt: «hét óra...» Csak egyetlenegy időtlen idő-nevet és határtalan határidőt: «Mindörökké...»

De a végtelenből visszaterelte őket Betty hangja:— Mindenfelé kereslek már, Róza! Siessünk, min-

gyárt bealkonyul.

118

Mire a Híd-utcából az Ország-út felé fordul-tak, megszólalt már az estharang. Prepeliczay egészena kapuig kísérte Rózát. Az «Arany Szita» kapujábanvalaki pipázgatott. Déry István volt. Róza bemutattaa kísérőjét:

— Prepeliczay Sámuel úr.Aztán hozzátette, szaporán, magyarázva:— Katona Józsi barátja! ő mutatta be. Ma dél-

után.— Örvendek ...És kezet fogtak.

XIV.

A nagyorrú Déry még a szokottnál is hosszabborral jött haza Jászberényből. Az özvegy patikáriusnémajdhogy nem a kenyérsütő lapáttal verte ki a ház-ból, mikor beóvakodott a konyhába, hogy «édes anyám-asszony» áldását kérje. De azért öt nappal Déry ér-kezése után ő is betoppant az «Arany Szita »-ba.

Sebesen szakította föl az ajtót, megállt a küszö-bön, csípőre tett kézzel és így szólt a leányához:

— No, ifiasszony! De hamar is sietett főkötő alájutni... még az anya helybenhagyását se várta be,csakhogy ezen szép címre szert tegyen: ifiasszony!

Róza reszketett, mint a nyárfalevél, habozva tettnéhány lépést az édesanyja felé, akit még sohasem hal-lott ilyen nagy hangon beszélni. Megrémítette az anyaszenvedélyes haragja, amelyről már hallott egyet-másta férjétől, akit valósággal kivert az anyós Jászberény-ből.

— Kedves édesanyám, — szepegte — én ...Lehajolt, hogy megcsókolja a kezét, de a házi-

munkában megráncosodott kis kéz abban a pillanat-ban akkorát csattantott az ő sovány arcocskájára, hogyszikrát szórt a szeme.

— Anyád? — kiabált az öregasszony és még egyetsújtott a másik ábrázatára.

Rózácska menekülni próbált, de összeütközöttBettyvel, aki éppen idejében toppant be a szobába.Betty, a nyomában belépő Lampl mami, meg a szol-

120

gáló nagy nehezen lecsillapították özvegy Schenbach-nét, aki leült a díványra és a haragos kitörés utánminden átmenet nélkül sírdogálni kezdett. Aztán le-törölte könnyeit és így mordult a leányára:

— Küldjön ki, ifiasszony, a kapu elé, hadd áll-jon be a szekér az udvarra és rakodjon le róla.

Az édesanya úgy jött fel Jászberényből «kiát-kozni» a leányát, hogy előbb megrakta a szekerétmindenféle jóval. Hozott a konyhára zsírt, szalonnát,egész sódart, lisztet, ketrecben pulykát és csirkét.Róza félénken közeledett az édesanyjához, aki mostmár nem húzta el a kezét: megengedte, hogy meg-csókolja azt. Rózának megeredtek a könnyei, elpi-tyeredett, ráborult az anyja kezére és egyre heveseb-ben sírt. Az özvegy patikáriusné olyanféle mozdulatottett, mintha meg akarná simogatni a leánya vöröshaját, de ez a mozdulat feleúton félbenmaradt és adolgos két tenyér elrejtőzött a kötény alá, amelyetsoha, még a szekerezés alatt se vetett le. Fölállt ésaz ajtó felé indult.

— Hová, édesanyám? — szipogott Róza — csaknem hagy itt megint?

— Nem akarom bevárni vejem-uramat... Nehogytízszeresen reá szállítanám áldásomat, amit Jászbe-rényben nem sikerült ráröpítenem ...

Rózácska nagyon illedelmesen és félénken, csakennyit mondott:

— De kedves jó anyám, hogy teheti ezt mégis ...a leánya férjével?

— Nem ismerem el vőmnek!Róza hiába is marasztalta: elment. Nem akart

a vejével találkozni.Ε szép tavaszon a vízivárosi temető lett a sze-

relmesek titkos és ártatlan találkozóhelye. Merengőséták, érzelmes beszélgetések, néma ábrándozások óráivoltak ezek. Egy-egy süppedt hanton üldögéltek. Be-tűzgették a ráncos arcú, vén kövek elmosódó fel-

121

írásait es találgatták: mi sors, mi boldogság és miboldogtalanság porlad a lábuk a la t t? Egy-egy jeltelensíron egész délután elandalogtak: kiszínezték az ér-zékeny történetet, melynek hősnője, az ifjan sírbahervadt virágszál, e horpadt hant alatt alussza síriálmait... Róza elvitte magával a temetőbe a «Leon-tine» című érzelgős regényt, melyben egy tiszta sze-relem történetét írták meg. Boldogtalan fiatal asz-szonyról szólt a mese, ki férjét nem szerette, mertholtáig egy másik i f j ú t szeretett, bár ez érzelem tisztamaradt és ártatlan, Róza sóhajtozva olvasott és feje-zetről-fejezetre inkább önmagára ismert Leontine tör-ténetében.

Fogadkoztak, napról-napra hevesebben:— Ily lesz, ily tiszta és ártatlan érzemény a

miénk is... Ugye, kedvesem?— Így.; igen...De a szó üresen kongott el a holtak hantjai

fölött. Még a szomorúfűz földrehajló ága se bóloga-tott rá. Nem volt abban semmi belső erő, semmi meg-győződés, amit mondtak. És napról-napra halkabbanfelelgetett egymásnak a két szomjas száj échója: —«Szerelmünk tiszta marad, mint a hó...» — «Tiszta...mint... a hó . ..»

Az éjszakák, a Déryvel egy szobában töltött éj-szakák mily gyötrelmesek voltak! Rózát azelőtt iskilelte a hideg, valahányszor csak az ágyához közele-ledett a férje. Most még jobban irtózott tőle. Nemtudta elviselni, hogy Déry csak egy ujjal is megérintseőt. Még nem adott számot önmagának erről az új,szenvedélyes irtózásról. De az öntudata alatt már til-takozott egy forró érzés, amely azt kiáltotta szét azidegeiben, a vérében, hogy ő a másé, ő máshoz tar-tozik és megbecstelenítené a Déry érintése... Egyikéjszaka úgy menekült Déry elől, hogy tetette magát:a feje fáj ... Másik éjszakán azzal küldte el a férjét,hogy szerepét tanulja ...

122

Déry pedig egyre szenvedélyesebben és egyrenyugtalanabb vággyal üldözte. Látta, hogy valami tör-ténik, valami készül, a felesége, aki egyre jobban futelőle — napról-napra szebb, virulóbb, asszonyibb.Vágy, öröm, sóvárgás, reménység világította ki azarcát, fehér bőre rózsásabb, érettebb színű.. . Ró-zácska bőre, szeme, járása, lélegzete ezt lehelte, eztsugározta: Szerelem ... Szerelem ...

Öt nappal azután, hogy özvegy Schenbachné sze-kere visszakocogott Jászberény felé, Rózácska megintnagyon idegesen ült az asztalnál. Ma különösen elvisel-hetetlen volt a nyugtalan Déry, akinek az volt a szo-kása, hogy ebéd közben sorbaállította a poharakat azasztalon, az ujjaival addig dörzsölte a széküket, amighangot adtak, majd meg a villát vette elő és addigkongatta vele az üvegpoharak oldalát, míg össze nemillesztett e?y akkordot.

Ma különösen elvielhetetlennek érezte Rózácskaezt a zenei mutatványt. Szerette volna félbeszakítani.Beszélgetést kezdett:

— Mért nem veszünk már másik ágyat? Anyámis mondta!

— Minek az? — mordult rá Déry, aki dühösvolt, hogy megzavarták a bűvészkedésben. — De sie-tős neked!

— Nem tudok így aludni... Nem is fér bele azágyba annyi paplan, dunyha, párna. Anyám is mondta,hogy...

— Az anyád, mindig csak az anyád!... Mért nemád pénzt, ha úgy parancsolgat?

Rózácskában lázadozott a harag. Déry egy szóvalse mondta idáig, hogy Jászberényben átvette az árva-gyámtól az ő hozományát: azt a néhány száz forintot,amit Rozika számára még gyermekkorában tettekfélre az eladott patika árából, hogy majd legyen nekibútorravalója, ha férjhez megy. Róza jól tudta, hogya bankók ott lapulnak a Déry bugyellárisában. Abban,

128

amit éjszakára a párnája alá rakott. De a feleségénekegy szót se szólt. Még ágyat sem akart venni a pénz-ből. És most még szemérmetlenül oda is vágta neki:«Mért nem ad pénzt az anyád, ha úgy parancsolgat?...»Róza, hogy legyűrje a fölindulását, fölkelt azasztaltól. A kommódhoz ment és rakosgatni kezdett.Déry rámordult:

— Avval a sok harisnyával se pazarolj annyit,megmondtam már! Mindennap másikat! Elszakad asok mosásban!

A megviselt idegek fölmondták a szolgálatot ésRóza szembefordult az urával:

— Én pedig nem tudok olyan piszkos, olyanlompos lenni, mint...

A mondat másik felét lenyelte. Nem mondta kihogy: «... olyan lompos, mint maga...» Déry szikrázószemmel közeledett feléje. Aztán meggondolta magát.Körülnézett a szobában, hogy Róza helyett kire, vagymire sújtson le? És meglátta a sarokban a kopottasrégi hárfát: azt, amelyik még Jászberényből jött elRózikával. Nekirontott a hangszerszámnak, fölkapta alevegőbe, hogy a földhöz vágja. Róza nagyot sikol-tott, gyönge kezével a hárfa után kapott és átölelteoltalmazón a kopott húrokat. Déry ökle abban aszempillantásban csapott le a hárfára, amely tört kar-ral zuhant a földre. De az ütés véletlenül a Rózavállát is érte. Ledobta magát a földre, a ketté törthárfára borult és zokogva ömlött belőle a meggyülem-lett keserűség. Déry egyszeriben kijózanodott, oda-térdelt melléje és simogatni kezdte:

— Kis galambom, Róza lelkem ...De ő dühösen lerázta magáról a simogató!

kezet.— Menjen! Vadállat... Ó, mint gyűlölöm... Ó,

mint utálom.Déry föltápászkodott a földről. Mintha korbács

124

érte volna az arcát: «Ó, mint u tá lom. . .» A sértésremegint elöntötte agyát a vér és mielőtt kiment volnaa szobából, mégegyszer belerúgott a törött hárfába,amely fájdalmasan pengő hangot adott, mintha meg-szakadó szív jajdulna .. .

Rózácska a díványon ült, annak is a sarkában.Úgy érezte, hogy összetörték testét-lelkét. Az a durvaökölcsapás alig súrolta a karját, de azért sajgott beléaz a meghatóan kicsiny földi valóság, akit Déryné ifi-asszonynak, ó, jaj, most már joggal Déryné ifiasszony-nak neveztek. Arcát szégyenpirosság lepte el. Meg-ütötték... öt, megütötték! Könnyben ázó arccal nyúj-totta ki két karját a levegőben, segítségért esengve,valaki után, aki nincs itt és aki őt meg se védhetnéakkor sem, ha itt volna, ö, mily közönséges, milydurva ember az, akinek a nevét nem tudja többélemosni róla senki sem! A pénzét, az ő pénzét dug-dossa és még azt is számonkéri tőle, hogy hány kesz-kenője van. Még ennyire sohasem érezte Rózácska,mily nagy volt az ő ballépése, milyen soha jóvá nem.tehető a meggondolatlansága, mikor a kezét a DéryIstván kezébe tette. Mióta Prepeliczayt megismerte,nem tudott ellentállani a kísértésnek, hogy a kétférfit összehasonlítsa. Tudta, hogy ezt nem szabad.Reszketett a gondolatra, hogy hová vezet ez az örö-kös összehasonlítás, amely egyre visszataszítóbbnakmutatja a férjét. De nem volt már menekvés: magaDéry taszította erre a lelki lejtőre. Kín volt,valahányszor meghallotta Déry csizmájának kopogását.És milyen csúnyán fogja kezében a kést... Mohón,habzsolva eszik. Szeme éhesen jár körül az asztalon,mintha félne, hogy eleszik a falatot előle. Látszik,hogy megszámlálja a kenyérdarabokat. Nézi a sót atartóban: meddig volt az este és mennyi fogyottmáig? Róza hidegrázást kapott, ha leültek az asz-talhoz, örökké arra kellett gondolni: milyen másember az a másik... És milyen boldogság volna, ha

125

ő ülne itt, ő, aki bizony nem méregetné a sót a tar-tóban és nem számolná a kenyeret a kosárban.

Most pedig — még ez is. Megütötte!Keservesen zokogott, ó, az édesanyja! Milyen

igaza volt az édesanyjának, aki megtagadta az ál-dását ettől a házasságtól. Igaza volt a névtelen sut-togónak is, aki azt mondta a templom küszöbén: «Szo-morú asszony lesz, sokat fog sírni!» .. .

Rózácska gyengéd kis teste lecsúszott a díványsarkából a földre. Könnyei bőségesen öntöztek egygyöngyhímzést, amely virágágyat ábrázolt. A földrekuporodott, úgy szólítgatta keserves sírással a messze-ségből édesanyját, úgy kért tőle segítséget: «Anyám,bocsáss meg! És segíts rajtam! Segíts, édes jóanyám ...»

De hirtelen abbahagyta a sírást, talpra ugrottés szaporán fölszántotta a könnyeit. A tornáconugyanis léptek közeledtek. Róza megösmerte mindenismerősének a lépését. Finom hallása szépen elrakos-gatta emlékezetének hangjegy tárában a jól ismert lép-tek ritmusát és melódiáját. Róza tudta, hogy mindenember lépéseinek különös dallama van és egyik nemhasonlít a másikhoz, sohasem. Hogyne ismert volnará éppen ezekre a lépésekre, mikor annyiszor, deannyiszor hallotta őket álmában is, amint közeled-nek, majd — ó jaj! — távolodnak. . . Ö, hányszorvárta vágyva ezt a muzsikát, hányszor hallgatta amesszeségből sóváran e lépések halk ütemét. Ezek aléptek visszhangoztak az agyában, a fülében, a szívé-ben, örökké ...

Halkan pendült a sarkantyú, aztán megkopog-tatták az ajtót. Az ajtó, Rózácska szeles mozdulatárafölpattant és a küszöbről egy nemes férfiarc világítottbe a szobába, amely után olyan vágyódva nyújtottaki az imént két fehér karját.

— Mi történt vé!ed, Rózácskám? — kérdezte aférfi — oly forró a kezed?

126

— Semmi, semmi... máskor is forró.Két öreg diófa lombja bontakozott az «Arany

Szita» udvarának végében. Alatta egy újonnan pin-gált pad hirtelenzöld színe ujjongott, hogy itt vanújra a tavasz. Szótalanul ültek sokáig, nagyon sokáig.Nézték egymást. Róza pillantása boldogságot, félel-met, odaadást, szűzi szemérmet fejezett ki egyszerre.Az ifjú elővette a penecilusát és a fatörzset kezdtefaragni. A diófa ráncos fekete kérge jóakaratúanadta oda magát a késnek: könnyen engedett a sze-relmes férfi kezének, hogy nemsokára ott fehéredjen,koszorúval körülölelve, a vén fa mellén az S. és R.betű... Róza boldog mosollyal nézte: S. és — R...Az ő keresztnevük, megkoszorúzva. De ha akarja,úgy is olvashatja, hogy az ő leánykori nevének kétkezdőbetűje: Schenbach Rozália.. . Senkisem fogha-tott gyanút, mert Déryné ifiasszony még máig is leány-kori nevének monogrammját hímezi bele a fehér-neműjébe.

Némán fonódott össze a karjuk. Ügy nézték akét kezdőbetűt a vastag fatörzsön. A termetes nö-vésű diófa oltalmazón eltakarta őket: egymásba fontkarjuk remegését, bódult mosolyukat, az árulkodószemek föl-föllobbanását. Mire elhagyták rejteküket,már illendőképpen haladtak egymás oldalán. Rózavisszanézett a diófára. A frissen vésett S. és R. betűkelőtt Lampl Betty állt. Idáig nem is gondolt rá, hogya vénülő Betty talán nem is annyira a szigorú erköl;snevében beszél annyit a lelkére. Talán nem is a dühödtDéry bosszújától inti-óvja őt. Talán csak irigy... Kilát bele az ilyen megáporodott szegény leány lelkébe?Betty nem Prepeliczayt irigyli Rózától. Akárkit iri-gyelne tőle. Ö a szerelmet irigyli. De azt mindenkitől.

A színház felé sétáltak. Az Országútról befor-dultak a Hatvani-utcába, onnan a Barátok terére,majd a Kígyó-utcába. A «Kígyó»-hoz címzett patikamellett is elhaladtak. De a «Kígyóhoz» — «zum

127

Schlangen» — címezett gyógytár többé semmire, desemmire sem emlékeztette Rózácskát. Innen a Kötő-utca felé fordultak, aztán elébük állt a Rondella or-mótlan fala. Déryné ifiasszonyt még a kiskapun isbekísérte Prepeliczay Sámuel, aki most egyszerre na-gyon hangosan kezdett beszélni. Ő tudta, hogy miért:

— A nyomorult majomkodással, — mondotta —mit némelyek «játékszín» nevezett alatt művelnek,meg nem elégedhetünk. Ha többet nem tudunk, úgyinkább semmit se, ténsasszony ...

Róza nem csodálkozott azon, hogy Prepeliczayminden átmenet nélkül úgy kezd beszélni, mintha cik-kelyt írna a «Hazai és Külföldi Tudósítások»-ba. Aztsem tartotta különösnek, hogy most egyszerre «téns-asszonynak» szólította. Megértette, hogy a folyosóvalamelyik homályos zugában kíváncsi arcot láthatrejtőzni Prepeliczay: nyilván női arcot...

A fiatalember folytatta:— Játszóinkat kellene jobban megválogatni! De

hogyan, — emelte föl a hangját — mikor polgáriállapotjuk tisztességtelennek tartatik?

Róza majd hogy el nem kacagta magát. Fúrta azoldalát a kíváncsiság: ki lehet az, aki miatt Prepeliczayalakoskodik és — színházat játszik? Félrefordítottaa fejét, éppen csak annyira, hogy az egyik szemehátrafelé is lásson és ime, Sáskáné ifiasszony szépbarna arca tűnt fel a homályból. Prepeliczay nágy-fennhangon szónokolt:

— Míg a feslettség nyomorultjai ajánlják a já-tékszínről az ártatlanságot, míg a bujaság áldozatjaita fajtalanság leányai ábrázolják, miként remélhetjük,hogy a színi példák oktassanak?

Prepeliczay még egy darabig «színt játszott»egyetlen közönségének, Sáska Borbálának, mert bi-zonyítani akarta, hogy fölötte komoly szándékkal kí-sérgeti Déryné ifiasszonyt és csupán fenkölt tárgyak-ról társalkodik vele. Azután kezet csókolt Rózának

128

és kiment a theátrom földszintje felé. Alig tett né-hány lépést Róza, mikor Katona József dobbant elébe,kalapját szemébe húzva, á la Abellino köpenybe bur-kolózva.

— Szerencsétlen! — suttogta — mit művel?Róza előbb meglepődött, azután nevetett:— Mi az? Talán — az új szerepe?— Hallgasson rám, boldogtalan asszony! Ez nem

szerep! Ön vesztébe rohan. Mindent látok!Róza most már haragosan rántotta ki a kezét

Katona József markának szorításából. Nyugodtan,tiszta tekintettel nézett rá és hangja jéghidegen su-hintott bele a szenvedélytől fölhevült férfiarcba:

— Kinek a feje fáj magának? A Déryé, vagy —a magáé?

Katona elhallgatott. Megdermedt a szája. Nemis tudott volna felelni arra a kérdésre, hogy a férjjogait oltalmazza-e ő, vagy a maga álmát? Féltékenyszerelmes-e csupán, vagy nemes lovag? És kire fél-tékeny? Mire? Sötéten kavarogtak benne indulatok,szavak, szenvedélyek, gondolatok, vágyak.

Katona József ezen este nem mutatkozott többé.Pedig ott volt, ott bujdosott a színfalak között. Mivelpedig ezidőtájt nem volt más szállása, ott maradtéjszakára is. Elaludtak a gyertyák és bezárták a Ron-dellát, a dohos falak között már csuk az egerek fut-kostak. Katona színműíró és színművész pihenőhelyután nézett. Mint az elhagyatott épület kísértete, bo-torkált a falak és ál-falak között. Mivel pedig ázomaz estén «A kulmhegyi haramiák»-at játszották és aszínpadmester otthagyta a harmadik felvonásbeli ko-porsót, Katona József ebbe a nyoszolyába feküdt bele,amely annyira illett komor kedélyéhez. Az eső be-csurgott a lyukas Rondella tetején és verte hajnalig akoporsó ébren álmodójának fejét.

XV.

A kis fehér kéz a zongora billentyűin repdesett. Az ének kibontotta szárnyát és kiröpült a kert felé:

Ah, már én boldog nem vagyok,Sorsom megváltozott.Derült napomra már az égNagy bánatot hozott...

A lugasban, ahol a férfiak iddogáltak, egy finom-szabású, halványbarna arc alig észrevehetően fordultfélre és az ablak felé figyelt, honnan e bájoló lágytrillák alászállottak a nyári alkonyatba:

Ah, már én boldog nem vagyok...

De a másik pillanatban már odareccsent egyérdes, borissza bariton:

— Hová merengtél? Abbahagyád a mondat kö-zepin...

És a dióbarna szempár szomorúan fordult el azablaktól, honnan az ének szállt alá és folytatta a meg-kezdett mondatot:

— Ε romlott állapoton csakis állandó hazai já-tékszín segít!

Mindenki helyeselte, amit mondott.— Prepeliczaynak igaza vagyon. Jól mondád,

Sámuel !

130

Odafönn abbamaradt az ének. Róza a kis zongo-rára könyökölt, amelynek fehér-fekete billentyűi fö-lött egy pajkos Amor rózsaszín arcocskája mosolygottés a parányi félisten kezében megfeszült az íjj,hogy nyilat röpítsen, egyenesen az ő félénken dobogószíve közepébe. Rózácska nem énekelt többé, hanemhallgatózott. Λ Prepeliczay komoly hangját hall-gatta, amely a hazai játékszín hős állapotáról beszélta lugasban, savanykás homoki bor és a gomoly a sajtmellett, amelyet Fáy nemzetes úrék küldöttek aján-dékba a Déryék konyhájára.

— A játszószín — folytatta — mely állandó, job-ban megválogatja majd játszóit és jobban követelhetitőlük a nyelv tisztaságát, a műveltséget, a feddhetet-len életet. Az is kívánatos, hogy e leendő népoktatókméltóképpen készüljenek pályájukra ... Tárgyirányosneveléssel.

— Mikép fogjunk hozzá! — dörmögött NagyJános sziklákat rázó basszusa.

— Szigorral, — felelte Prepeliczay — elsőbbenis: számkivetni kell a körből, a magyar nemzeti játék-színről a nyelvnek, illendőségnek és erkölcsiségnekveszedelmes ellenségeit. Mert mit várjunk az olyanLucrétiától, aki a színi oldalszőnyegek megett rögtönmegcáfolja színlelt kétségbeesését? . ..

Benke nagyon helyesnek vallott minden szót,amit a fiatal Prepeliczay. a szigorú bíráló a ma-gyar színészet állapotáról mondott.

— Helyesen beszélsz, öcsém. De Nagy János ko-mámnak is igaza vagyon: miként fogjunk hozzá?

Prepeliczay meg se hallotta a kérdéseket. Áthe-vülten beszélt, de az áthevültségét nem a vékony vinkóokozta, hanem valami más, valami egészen más. «Ah,már én boldog nem vagyok... sorsom megválto-zot t . . .» Az imádott Rózácska hangja pezsgett a vé-rében és a szíve oly hevesen dobogott, hogy beszéde,szava, hangja versenyt futott vele. Nem is ült már,

131

idegeinek feszült állapota fölpattantotta a helyéről,két öklével rátámaszkodott az asztalra:

— Beszéljünk emberül, szóljunk őszintén, bará-tim! A kor mostohán bánik a színészekkel: lenéziőket, egyfelől, de másfelől a föllelkesült honfiszívkész mingyárt a «nemzeti» díszes nevezetre méltatni,mihelyt öt, vagy hat gyalulatlan cenk, reá unván akaptára és tűre, a deszkázaton megjelenik. Anélkül,hogy csak tisztességesen megállani, nemhogy illen-dően mozdulni, avagy éppen szólni tudna!

Rózácska boldogan hallgatta az imádott férfihangját. Óh, mily zengő muzsika az! És mily okosminden szava! De a boldog ábrándozásból Déry Ist-ván hangja riasztotta fel:

— Róza, Róza, gyere le már!Szaladt a cseléd is:— Τessen már legyünni, ténsasszony, az úr ré-

gen kiabál.Déry hangja már ingerülten pattogott:— Hányszor kell még kiáltozni!Róza megszeppent és futott, mint a megkerge-

tett egérke. De a konyhából hat lépcső vezetett leaz udvarra és ő eltévesztette a lépést: egyszerre ugrott;hat fokot. Abban a pillanatban meg is állt és bele-akaszkodott a karfába. Egész teste remegett. Ügyérezte, hogy valami megszakadt benne. Nagyon meg-rémült, de ez a rémület nem volt olyan erős, minta félelme Dérytől. Nagynehezen odavánszorgott a lu-gashoz, ahol a férfiak ültek.

— Szeldelj sajtot, lelkem, — szólt a férj — igenmostohán szeltél idáig.

Megint egy lépést tett és a kés után nyúlt. Bor-zasztó fájdalom járta át a testét. Görcsöt érzett min-den tagjában. Az arca is egészen eltorzult. Prepeliczayaggódva nézte a fájdalomtól elváltozott arcot. Min-denki látta, milyen mészfehér és hogy reszket. Csaképpen a férje nem vette észre.

132

— Nézzétek csak milyen az én feleségem. Kétarasszal átérem a derekát.

Azzal megmarkolta Róza derekát, földobta a kony-nyű kis testet a levegőbe, mint a labdát, és elkapta.De akkor már nem is fehér volt az arca, hanemolyan, mint a sárga viaszk, s az ajkán egyetlen egymeggyötört, halk fájdalom-kiáltás szakadt ki:

— Jaj...Prepeliczay hozzáugrott és védelmezőén nyújtotta

feléje a karját. A hangja csupa forró részvét volt ésannyira remegett az ijedtségtől, hogy majdnem áru-lója lett:

— Hosszul van a ... a tekintetes asszony? Olyigen halovány ...

Róza nagy erőlködéssel fölnyitotta a szemét ésmosolyogni próbált. Mosolyogni, mert az ő karjátérezte, az ő erős karját, amint forrón átöleli.

Oh, de milyen kényszeredett volt ez a mosoly!— Mindig... mindig ily balga tréfái vannak Déry-

nék! Úgy megszorított az erős kezével.— Ej, no, — nevetett Déry — semmi az! Majd

kihevered!Róza támolygott, de azért nem akarta megzavarni

a férfiak mulatságát. Leült a közelben, a zöldre pin-gált kerti padra. Látta, hogy Prepeliczay beszélge-tés közben egyre sűrűbben és nagy aggódással nézfeléje a lugasból. Lehet, hogy szerelmesét akartamegnyugtatni. De az is bizonyos, hogy félt a Déryszemrehányásaitól. Erőlködve felállt.

— Nem mennénk kicsit sétálni? — kérdezte bá-gyadtan.

Megindultak az utca felé, de alighogy kiléptek,érezte, hogy valami forróság fut végig a lábaszárán.Borzasztóan megrémült és szégyelte magát. Kicsinykealakja egyre jobban összegörnyedt, nemcsak a fáj-dalomtól, hanem a szemérmes szégyenkezéstől is. Deegyszer csak nem bírt tovább menni. A ház utcai ré-

133

szén egy bolthelyiség volt, annak a kőlépcsőjére ku-porodott le. A férfiak körülállták. Nem tudott tőlükszabadulni. Már a hideg rázta és érezte, hogy mind-járt elveszti az eszméletét.

— A leányt... Déry... — suttogta elhalón.Azután elsüllyedt körülötte a világ. Már haj-

nalodott, mikor magához tért. A szobában szürke voltminden: az ablak, a bútorok, a vizes borogatások, avíz a dézsában és az emberi arcok. Déry tehetetle-nül topogott az ágy körül és a haját markolászta.Odahajolt a Rózácska összefonnyadt kis fehér ar-cához. Ő pedig kínjában megragadta a férje sapódli-ját és azt tépdeste. A gyertya már csonkig égett.Scuttek doktor mérgesen tett-vett a szobában. Rózaolyan gyenge volt, hogy a szemét se tudta sokáignyitva tartani. Belesüppedt a párnába és úgy erezte,hogy süllyed, süllyed, merül, merül, le a mélységbe,a hullámok már összecsapnak fölötte és minden sötétlesz. Pedig csak a puha, pihés párnába merült beleaz erőtlenül elesett kis teste. Hallotta, amint beszél-getnek körülötte. Először a férje hangja szólalt meg:

— Halkabban, doktor úr! Alszik .. .A doktor suttogva dohogott tovább:— Pribék!— Mért mondja ezt, doktor úr? — kérdezte min-

den harag nélkül Déry.— Maga a bűnös! Hát szabad egy ilyen gyer-

meket feleségül venni? És hol volt az anyja? Az anyja!Férjhez adni az ilyen kisleányt. .. Ilyen vézna, fej-letlen teremtést!

Déry nem felelt, kétségbeesetten ejtette le a fe-jét a mellére. Egész kegyetlenségével mardosta a lelki-ismeret. Most, most támadt rá a bűntudat, mikorScuttek doktor a Róza édesanyját vádolta. Aki pe-dig erről nem tehet, mert mindennek csak ő az oka,ő, aid félrevezette az anyát, aki hazudott, csak azért,hogy Rózácskát asszonnyá tehesse.

134

Róza mindent hallott. De meg se mozdult. Azthitte: már itt van a halál a küszöbén. És amint ígyfeküdt, mozdulatlanul, behunyt szemmel, mint aviaszkbaba, amelynek patyolat-arcára még nem pin-gálták oda az életet hazudó színt, egyszerre hangokathallott, mintha odakünn a konyhában még most isa Teresa mama gyerekei csörömpölnének és őt szó-lítanák, az ő nevét kiáltoznák: «Róza mama, Rózamama ! ... »

A hosszú pillák alól két könnycsepp szivárgottki és végigfolydogált azon a viaszk arcon, amelyensemmi, de semmi sem árulta el, hogy él. Csak ez akét fényes könnycsepp.

XVI.

A fülledt félhomályban orvosságok nehéz szagatelepedett rá a bútorokra. Kámforillatú volt a kőrisfaasztal, a diófa kommód rebarbarát lélegzett. Patikásüvegek, gyűrött gyolcsdarabok, szennyes poharak, tö-rött tányérok, behorpadt kanalak hevertek nagy össze-visszaságban, a csorbultszélű poharak fenekén zavarosfolyadékok ülepedtek le, a kanalakban zöld, fehér ésbarna orvosságok nyomai látszottak. Λ nagy állotükörrevastagon rakódott rá a por: réges-rég nem nézte,nem illegette magát benne senki sem. Λ kis zongorafödele bezárva: olyan ez a karcsú lábakon elnyúló,barna szekrény, mint egy gyermekkoporsó. Abban akaros gyertyatartóban, amelynek ágait az erőtől duz-zadó Herakles tartja a vállain, csonkig égett faggyú-maradékok, elszenesedett kanóc-végek, a mosdótálbanösszeráncosodott vizes kendők, az üveg-kancsóban ott-felejtett, régesrég elfonnyadt virágok. Az emberi lé-legzet, az orvosságszag, a faggyúgyertyák és az ázotttörülköző kigőzölgése zsúfolódott össze az alacsonybolthajtás alatt, a szűk betegszobában, amelyet hosszú-hosszú ideje nem szellőztettek már. A fojtogató le-vegőtlenség, a földúlt össze-visszaság és a vak ho-mály émelyítette és szédítette a látogatót, aki idebelépett. Nehezen szokta meg a szem a sötétséget éscsak lassanként vette tudomásul azt a kevés kis éle-tet, ami itt lélegzett, ami itt mozgott: azt a ráncos-eres, öreggé hervadt kezet, amely barna volt. Mint

136

a föld röge és fonnyadt, mint az aszalt gyümölcs,pedig valaha fehér volt, puha, párnás és rugalmas.Az ujjai meggörbültek sok hideg téli hajnalon, mikorruhát lúgozott, vagy edényeket mosogatott. De a kisöreg kéz nem akarta abbahagyni dolgos életét, szor-galmasan tett-vett, izgett-mozgott és mindent meg-talált ebben a nagy zűrzavarban és ebben a homály-ban, amire csak szüksége volt. Szaporán perdült afürge, öregecske kéz orvosságos üvegről kanálra, bo-rogatásról teás iskátulára, hogy aztán simogatásra lá-gyulva és valósággal megszépülve nyúljon gyöngédvigyázattal a párnákhoz: a párnákhoz, amelyeket föl-dúlt, megtiport a nehezen múló éjszaka gyötrelme,fetrengése, láza.

A párnán, amelyet az édesanyai kéz olyan meg-enyhült szelídséggel igazgatott, egy fonnyadt fehérrózsához hasonló valami hevert mozdulatlanul. Fehérvolt az egykor, mint a rózsa, de a hervadás szürkéresározta. Mélyre árkolt szeme volt ennek a virágszerűvalaminek és megkínzott, fájdalomtól elferdült szája.Arra az emberi lényre emlékeztetett, akit Déryné ifi-asszonynak neveztek. Olyan piciny volt, olyan semmi-ség, hogy a párnák félelmetes óriásoknak látszottak,amelyek birtokba veszik és elnyelik a satnya maradék-testet.

A mama annál fürgébb, eró'sebb, tevékenyebb volt,minél szánandóbb és esettebb a leánya, özvegy Schen-bachné, aki lóhalálában jött Jászberényből Rózácskabetegágyához, hosszú hetek óta átvirrasztotta az éj-szakákat, de jókor reggel már ismét talpon volt ésjött, ment, parancsolt és dolgozott. A vejéről most semvett tudomást. Egyetlen egyszer szólt hozzá; mikorkiparancsolta a szobából: «Menjen, Déry úr!» Nemmondta máskép, csak így: Déry úr. Déry olykor meg-emberelte magát és besompolygott a felesége beteg-szobájába. De itt senki sem szólt hozzá. Látta, hogyfelesleges. Kiment hát szomorúan a konyhába.

137

Murányiné jött látogatóba. A mama egy pilla-natra kiment a szobából. Egyedül maradtak. És ak-kor megmozdult a hervadt rózsa a gyűrött párnán,mosolyogni próbált a tört fényű szem és az elfer-dült, sápadt, cserepes száj is megremegett. De inkábbcsak lehellte, mint mondta:

— Láttad őt?Murányiné bólintott:— Igen... minden nap kétszer is ott van ná-

lam, a Molnár-utcában. Órákat elüldögél a kis zsá-molyon, a konyhában, amíg főzöm az ebédet. Kezébetemeti a fejét, kétségbe van esve.

— Milyen?— Fehér az arca, mint a tiéd... még jobban

szenved, hogy nem láthat. Hogy nem ülhet az ágyadmellett és nem foghatja a kezedet. Ö, nagyon szerettéged !

Rózácska mosolygott. A pillája úgy rezdült meg,mint amikor nagyon tolakodnak a könnyek a szem-golyó rejtekéből kifelé, félre mossák a pillák függö-nyét és keresik az utat a napvilágra. A szája megintkinyílt, de alig lehetett kiolvasni ebből az erőt-len mozdulatból a szót:

— Szeretem ...Hosszú, kínos hónapok múltak el. A betegszoba

örökké zárt ablakára fehér párnát rakott a tél. A szín-házból egyre fogyott a közönség. Rózácska nélkül ki-nek kellett a játékszín? Hosszú-hosszú sugdosások,ingerült párbeszédek forrtak-sustorogtak odakünt akonyhán, a ráncolt homlokú, goromba Scuttek doktor,Déry és Láng Ádám között. Scuttek keményen ellent-állott: nem, nem, szó sem lehet róla,, hogy egyhamarszínpadra lépjen!

De már az ágyból fölkelt. Néhány támolygó lé-pést is tett a szobában és amikor az eresz alatt csi-pogni kezdtek a madarak, Rózácska nem bírtatovább a fojtott szobalevegőt. Déry az ölében vitte

138

le az udvarba, mint a pólyásbabát. Nem is volt ne-hezebb, mint egy pólyásbaba. A mandulafák fehérmenyasszonyi díszbe öltözködtek, a fekete törzsű töl-gyek targallyain kizöldültek újra a rügyek. Néhánynap múlva már a saját pici lábán imbolygott le akertbe Rózácska. Ahhoz a fához igyekezett, amelyneka kérgébe Prepeliczay véste be múlt tavasszal azS. R. monogrammot. De jaj, a betűk, a kedves betűkeltűntek a vén diófa melléről. Nagy seb tátongott ahelyükön: kegyetlen kés hasította le durván a kérget,mintha még a fát is büntetni akarná, mert pártjátfogta a szerelmeseknek ... Rózácska sírásra biggyedtszájjal szédült neki a fának. Úgy találta Déry, oda-dőlve a fatörzshöz.

— Mi lelt, Rózám? Mi bánt?— A betűk ... A betűk ... A. mono gramm .. . Va-

laki leszakította.Déryt elfutotta a pulykaméreg:— Ki tette ezt? S. R.... Schenbach Rozália,,, a

te nevedet! Ő, biztosan ezek a gaz Lamplék... Azirigy vénleány!

Ösztöne arra unszolta Déryt, hogy megszázszorozzamost a gyöngédséget és ezzel tegye jóvá azt, ami azéletben még jóvátehető. Berontott a Lamplék kony-hájába és Róza kihallotta az udvarra a nagy háború-ságot. Jaj nekik, összetöri minden csontjukat, ha mégegyszer hozzá mernek nyúlni a Rózácska betűihez...Azzal nekiállt ő maga, elővette a bicskáját és úgy-ahogy, befaragta a vén diófába az S. és az R. betűt.Rózácska azonban jól hallotta, mikor a Lampl-konyhafelől valamit utána kiáltottak a dúló-fúló Dérynék:

— Vak ...Másnap reggel Róza első útja a diófához veze-

tett. De óh, szörnyűség: a fakéregről megint eltűntekaz S. R. betűk! És az még nem volt elég: a zöld padra,amelyen Róza üldögélni szokott, a lugas kerek aszta-lára és a két durván faragott székre valaki krétával

139

odaírta: «Ehebrecherin...» Amerre csak fordult,amerre csak menekült a támolygó Rózácska, mindenoldalról ez a szörnyű szó kiáltozott feléje: palánk-ról, falról, padról, asztalról: Ehebrecherin... Há-zasságtörő! ... Futott, menekült a ház felé, elfödte aszemét, befogta a fülét: mindhiába! Mintha az Eume-nidák kórusa üldözné és vijjogná a fülébe:

— Házasságtörő ... házasságtörő . ..Déry megrémült, mikor Róza beszédült a szo-

bába. Karjába fogta, átölelte:— Mi lelt, Róza?Róza kibontakozott az ölelésből, bágyadtan leült

a dívány szélére és ráemelte az urára mélyre árkoltszemét. Síró hangon, védekezőn dadogta:

— Én ... én tiszta vagyok.— Hát persze. .. De — mért mondod ezt?Rózából kitört a görcsös zokogás:— Nem csallak meg.. . Hű vagyok hozzád. Hi-

szel-e nekem?— Igen.De most már gyanakvó szemmel nézett a fele-

ségére. Ebben az «igen» szóban kevesebb volt a meg-győződés, mint az imént. Nem értette: mit akar tőleRóza? Miért fogadkozik úgy, hogy hü hozzá?

Gyanakodva és kegyetlenül fürkészve nézett afeleségére, a szeme mint éles kés vájódott bele Ró-zába. Mintha ki akarná tépni a forró szívét, a tenye-rébe venni és olvasni belőle. Mi lakik ebben a gyer-mekasszonyban? Mért védekezik, mikor senki sem vá-dolja? Róza nem bírta ki a férje pillantását, fárad-tan lehunyta a szemét.

Gyorsan támadt gyanúval támadt rá:— Mi bajod, Róza? És mért nem nézel a sze-

membe?Róza belehanyatlott a karosszékbe. Hosszú pillái

elfödték a szeme tükrét. Nem volt ereje, hogy a pil-lák függönyét félrehúzza, föltekintsen és a Déry ar-

140

cába nézzen. Bebújt a szemhéjjak sötétségébe, mene-kült, elrejtőzött. És hallgatózott. Hallotta, amint Dérygyors, indulatos léptekkel kiment a szobából és be-csapta az ajtót. Még akkor is behunyt szemmel pihe-gett a karosszékben. Nem nézett utána. De érezte,hogy Déry az udvaron járkál föl s alá. Bizonyosanlátta már a fatörzset... a padot . . . a palánkot. «Ehe-brecherin ...» «... Ehebrecherin...» Néhány percmúlva lármát hallott. Mintha egy üvegajtó csörrentvolna. Az «Arany Szita» udvarán csak Lampléknak vanüvegajtajuk. Dühöngő ordítozás hallatszott nyomban, aLamplék konyhája felől. Még szerencse, hogy Fáyúrék a jószágukon tartózkodnak és nincsenek itt az«Arany Szitában». De valahogyan be ne toppanjonMérey Tónika, aki éppen mára ígérkezett a lábbadozóRózához.

Aztán elcsöndesedett íninden és Róza semmit sehallott. Két perc telt el. Kinyílt az ajtó és most márő is kinyitotta a szemét. Déry lépett a szobába. Sá-padtan, mogorván nézett maga elé. Járkált föl s alá.Vörös volt a füle, mint mindig, ha mérges. Az orramég hosszabbnak látszott, mint rendesen. Aztán oda-állt Róza elé, a szeme rásötétlett. És Déry megszólalt.Nagyon csöndesen:

— Ne lássam többé!Róza nem kérdezte, hogy kit nem akar többé

látni az ura. Megértette, hogy Déry látta a fatörzset,a padot, a palánkot, az asztalt. «Ehebrecherin...» Az-tán bement Lamplékhoz. Feleletre vonta őket. ÉsLamplék beszéltek. Hazudtak. Déry pedig hisz nekik.Most is azt mondja:

— Kerülje a küszöbömet, annyit mondok!Kiment a szobából és ki a házból. Róza egyedülmaradt. Egyedül keservével, könnyeivel.Dél felé megérkezett Mérey Tónika, vidáman, vi-

rággal, kacajjal, kedvességgel. De Róza alig szóit egyszót a vendéghez. Szórakozott volt. Alig várta, hogy

141

átmehessen Nagy Jánosokhoz, ahova délutánonként Pre-peliczay szokott eljárogatni. Ilyenkor látták egymástnéhány percre. Nagy Jánosnénak sírta el a bánatát,őt kérte: mondja meg Prepeliczaynak, hogy ők soha,soha többé nem láthatják egymást.

Aztán visszament a lakásba, odaült az ablakba ésvárt. öt óra tájban Prepeliczay karcsú alakja haladtát az udvaron, Nagy Jánosék felé. Alig múlt néhányperc, mikor az ifjú háborgó arccal, lángoló szemmeljelent meg a küszöbön, néhány lépést tett az udvaronDéryék ajtaja felé, körülnézett, a kaput leste, aztánhátrafelé tartott, a fák árnyékába. Déry hiába til-totta meg Rózának, mégis kifutott a házból és nemtörődött azzal sem, hogy Lamplék az üvegezett aj-tón át lesik.

— Mily igaztalanság! — háborgott Prepeliczay —hiszen még ... hiszen még ...

Ránézett Rózára, aki melyen elpirult ettől a pil-lantástói, egészen a ruhája kivágásáig. Mert ez a «hi-szen még...», ez a félbemaradt mondat azt jelen-tette, hogy hiszen még a szádat sem csókoltam megidáig...

Scuttek doktor vé«;re beadta a derekát és meg-engedte, hogy Róza színpadra lépjen. De énekelniemég nem szabad. Csak prózát játszhat. A játékszíniigazgató letett hát a tervről, hogy a hosszú, kínosbetegség után színpadra lépő Déryné ifiasszony az«Újhold-vasárnapi gyermek» főszerepét játssza elés beérte azzal, hogy a «Nagy zűrzavar »-ban, egy fia-tal leány szerepében lépjen ismét színre. A publikumkönnyes szemmel tapsolt rég nem látott kedvencének,akit még törékenyebben, még soványabban és oly igennagyon haloványan látott viszont. De a második fel-vonás után a «Nagy zűrzavar» rendezője, Balog Ist-ván valódi zavarodottsággal jött ki a függöny elé,ahol immár nemcsak faggyúgyertyák hunyorgatták aszemüket, hanem két valódi repceolaj-lámpa is, mely-

142

ből a legújabb kitalálású párizsi Argand-égő szórta afényt.

— Kérem, — hebegte Balog István — a nagy-érdemű közönség kegyes türelmét... Déryné ifiasszonykissé rosszul van.

— Várunk! Várunk! — kiáltozták mindenfelől.És vártak. Majdnem egy óráig. Akkor folytattákugyan a játékot, de Déryné ifiasszony olyan erőtlenülés olyan erőlködve mondta szerepét, hogy a jólelkűnézők közül valaki fölkiabált a színpadra:

— Üljön le! Úgyis elmondhatja a rolléját!Így esett, hogy Déryné ifiasszony ez estén széken

ülve mondott el két felvonást, nagykendőbe burkolózva,folyvást dideregve. A színpadról ölben vitte le a férjea kocsiba. Scuttek doktor, akit éjfélkor elhívtak anagy beteghez, kiment a konyhába és maga után in-tette Déryt.

— Megmondtam, hogy őszig várhatnának azzal anyavalyás komédiázással. De azért talán... megment-jük az életét.

Komolyan nézett Déry István megrémült arcábaés mégegyszer bólintott:

— Talán ...Már megszólalt a Lamplék kakasa, mikor Scuttek

doktor megmosta a kezét, visszatette orra nyergébeaz okuláréját és elment. Az udvaron, mintha meggon-dolta volna magát, visszafordult, a küszöbön álló Déryfelé:

— De azt megmondom, hogy ha lábra áll is eza szegény gyermek, soká, nagyon soká nem lehet asz-szony ... Keménylem, megértette!

XVII.

Mérey Sándor visszaadta megbízását tekintetesPest vármegyének és az egyre nehezebb sorssal küz-ködő játékszíni társaság gondját ezek után a lelkeshazaí'i, «a nemzetiségnek ébresztője», Kulcsár Istváyszerkesztő vállalta el. Az «Arany Szitá»-ból is kikellett költözködni, mert Fáyék eladták a házat: aDéry-házaspár visszatért a Molnár-utcába, a «Belgrádiház»-ba. Oda hurcolkodtak Nagy Jánosék is. Rózasehogyan sem tudott magához térni. Gyönge volt, ïninta majoránna és vékony, mint a szúnyog. Scuttek dok-tor szigorúan megtiltotta, hogy fűzőt használjon. Aderék orvos napról-napra meglátogatta és faggattaRózát. Kitűnő tudós ember volt, aki sehogyan semértette: miért sorvad egyre jobban a fiatal asszony?Nem tudta ő, hogy a testi válságot a léleknek nehézállapota teszi még súlyosabbá. Róza titkot hordozottkebelében, Róza bujdokolt. Nem bírt abba belenyu-godni, hogy ne lássa többé szíve szerelmét. Úgy ját-szották ki Déry éberségét, hogy kora reggel, mise után,az utcán adtak egymásnak találkozót. Déry későnkelőember volt és megszokta már, hogy a felesége öt óra-kor ébred, felöltözködik és hat órakor misére megy azapácák templomába. Onnan jövet, az utcán bujdokol-tak, ott váltottak néhány fájdalmasan gyengéd szótszegény szerelmesek. Róza ajkát máig sem érintette aszerető férfi ajka. De a szemük, a lélegzetük, a bőrük

144

alatt szétáradó forróság, amely oly sokszor rájuk ro-hant, az elsápadásuk és a nekipirulásuk már csókokatés öleléseket váltott. Mentek az utcán, az emberekközött, az ujjukhegye sem találkozott. De azért márölelkeztek.

ilyenek voltak a Róza izgalmas reggelei. Nap-közben pedig Déry zsörtölődését hallgatta. A javít-hatatlan ember nem tudta megtagadni természetét:alig múlt el az életveszedelem, éppen olyan goromba,hirtelenharagú, zsugori és követelődző lett, mint az-előtt. De a bujkáló korareggelek, a zsörtölődő nappalokután legszörnyűbbek voltak mégis az éjszakák. Rózaa második szobában aludt, abban az ágyban, amelyetegy zajos jelenet után az édesanyja vásárolt és hoza-tott el két napszámossal, még hazautazása előtt, az«Arany Szita »-ha. Déry máig sem vett volna másodikágyat. Azt mondta: «A pénzt már rég megettük...»Róza az édesanyja ajándékágyában feküdt és szív-dobogva leste a másik szobában a pádimentum recse-gését: hallgatta a Déry István türelmetlenül dobogólépteit az ajtaja előtt, féléjszakán át. Rózának voltmitől reszketnie: már többször megesett, hogy Déryátjött hozzá. Ilyenkor az ágya szélére ült, violájának,kis galambocskájának, édes rozmaringszálának nevezte.Forró volt a lehellete, a szeme pedig fátyolos a szen-vedélytől. Néha elvesztette az eszét és ölelgetni kezdte.Rózácska ilyenkor sikoltozott, eltolta magától és ret-tegve kiáltotta a vágytól szédült ember fülébe:

— Belehalok! És én élni akarok... Élni!Március végén hóvihar szakadt a rügyező fákra.

Egész éjszaka vastagon födte az udvart a fehérség.Déry ezen a förgeteges éjen megint bement a fele-ségéhez, a rettegő Rózácska kiugrott az ágyból ésúgy, ahogy volt, egy szál ingben, menekült az ud-varra. Leült a hóba, ott sírt, ott öklözte a fejét: megakart halni! Déry hamarosan észretért, ölébe kapta ésvisszavitte a félig-dermedt asszonyt az ágyba.

145

Egy reggelen megint veszekedés hangzott ki azudvarra. A zsarnok apák basszushangú alakítója, akövér Nagy János szomszéd, aggódva közeledett. Oda-bent Déry kiabált:

— Engem eltiltasz magadtól? Talán bizony —annak a másiknak tartogatod magad?

— Ó, — sikoltott Róza — mily rágalom! Milyméltatlan ez ...

— Meghalsz! — ordította Déry.Nagy János már akkor odatapasztotta a fülét az

ajtóra. Hallotta, amint Róza segítségért kiabál:— Gyilkos! Gyilkos! Meghalok!Nagy János nekiesett az ajtónak, hatalmas ök-

lével dörömbölni kezdett és torkaszakadtából kiabált:— Nyisd ki, Pista! Nyisd ki, mert betöröm az

ajtót !!A Nagy János félelmetes hangjának köszönhette

Róza, hogy a meglepett Déry elengedte a torkát.— Elmenj innen — kiabált vissza Déry — mert

balta van a kezem ügyében!— Annyit mondok, elereszd azt az asszonyt, te

őrült, és nyisd ki az ajtót, mert meg nem köszönöd,ha én nyitom ki!

Hatalmas behemót-teste nekilendült az ajtónak.Róza még egyre kiáltozott:

— János bácsi, mentsen meg, az Istenre kérem!Az ajtó nagyot nyekkent és beszakadt. Nagy Já-

nos óriási alakja fenyegetően jelent meg a küszöbön.Déry vérbeborult szemmel nézett rá. Az öreg NagyJános magához ölelte Rózát, akinek a torka össze-vissza volt karmolva és folyt belőle a vér.

— Nézz ide, te dühödt bolond — förmedt ráDéry Istvánra az öreg. — Hova ment el az eszed, mi?

Róza gyorsan fehér kendőt vett ki a fiókból, körül-csavarta a nyakát, aztán futott ki az udvarra, az utcára,meg sem állt a szemben lévő házig, ahol Takács Nan-csi színésznő lakott.

146

Három napig feküdt hideglázban Takácsok szál-lásán. Napjában kétszer is ott járt Déry, hogy bocsá-natát kérje. De Róza nem akarta látni.

Harmadnap észrevétlen beosont a szobába, le-térdelt Róza ágya előtt és úgy könyörgött. Meg-esküdött, hogy soha egy ujjal nem nyúl többé hozzá,csak még egyszer bocsásson meg neki. Napjában négy-szer is eljött aztán és esküdözött. Hat napig rimán-kodott, míg végre Róza rászánta magát arra, hogyhazamegy. De azt kikötötte, hogy egy asztalnál nemeszik vele és éjszakára bezárja a szobáját. Déry min-denbe belegyezett. Rózácska ettől kezdve csak magá-nak főzött, Déry pedig vendéglőbe járt kosztra. Há-rom hétig éltek így. Akkorra úgy megenyhült Ró-zácska, hogy már legalább az asztalnál találkoztak.

Az első ilyen békességes napon, késő délután,egy idősebb és egy fiatalabb férfit vezetett be Déry.Alacsonynövésű, ügyefogyott, ijedten pislogó ifjú volt.Választékos öltözéke a legújabb bécsi módi szerintvaló. De a kávészínű kabát, a világos nanking-nad-rág, a nefelejcsekkel kihímezett selyemmellény, fod-ros ing és harciasan hegyesvágású gallér szánalmaslény földi porhüvelyét takarta. Úgy állt ez az«elegános» ruházat a görbelábú, nyárfalevélként resz-kető, rémülten pislogó és zavartan dadogó kis fiatal-emberen, mint a vörös frakk a ketrecben mutogatottgorillán. Savószínű szeme nem tudott egyfelé nézni:csáléra-hajszra állt, mint a rendetlen bajusz. Kétgörbe lába is kétfelé húzta, akárcsak az össze nem szo-kott, egymáshoz nem illő két gebe a kocsit. Vörhenyeshaja izzadtan tapadt nyomott homlokához, széles orraalatt még alig serkedt a bajusz. A fiatalember cset-lett-botlott, nekiment az asztalnak, cipője hegye bele-akadt a szőnyegbe, a kezével pedig, amely két en-gedetlen cséphadaró módjára lógott le a formátlantörzsről, semmiképpen sem tudott mit kezdeni.

147

Róza kíváncsian és kérdően nézett a férjére.Mit akar ezzel a sihederrel, akit oly méltóságteljesgőggel követ a nyomában haladó hórihorgas, ρ eck es -tartási?, hervatag férfiú.

— Édes Rózám, — szólalt meg Déry nyájasan,— bemutatom néked barátomat, Gyertyánffy Miklósurat és nevelőjét, Demercsányi urat.

Róza azon gondolkozott: mióta barátja ez a fi-gura az ő férjének? Sohasem beszélt neki azelőtt sem-miféle Gyertyánffyról. Az ifjú esetlen hajbókolássalközeledett, míg nevelője mozzanatlanul ált a helyén,mintha meszelőrudat nyelt volna. A nevelő, mikorDéry kiejtette a nevét, egyet köhintett, mintegy he-lyeslően, komor fejét is megbiccentette és arcán azolyan emberek öntudata terpeszkedett, akik tisztábanvannak önnön fontosságukkal. Gyertyánffy végre nagyüggyel-bajjal megközelítette Rózát és mialatt kövérverejtékcseppek vánszorogtak végig pufók és mégisoly hervadt arcán, datlogva megszólalt:

— Az én ke-kedeves ba-barátom mmeg-ígérte,ho-hogy a tet-tes asszony sze-szerencséltetni fo-fog.

Hajtogatta magát, mint a dróton rángatott bábu.Nagynehezen foglalta el helyét a széken, amelyetRóza mutatott neki, a kalapját markolászta, majdrémülten nézett körül és kidülledt szemmel kerestea helyet, ahova ezt az agyongyötört kalapot végre le-teli esse. Nagykeservesen adta elő az instanciáját: va-csora lesz nála, baráti estély és túlboldognak éreznémagát, ha az ifiasszony szerencséltetné. Könyörögvetapadc rá Róza arcára az ijedt birkaszem, Déry isunszolta a feleségét: Gyertyánffy hátamögé állt ésott integetett, hogy ígérje meg, csak Ígérje meg.Róza alig tudta visszafojtani a kitörő nevetést. Meg-ígérte, hogy elmegy. Megígérte, csak hogy minél előbbkívül legyen a küszöbön ez a furcsa figura és ővégre, Istenigazában szabadjára engedhesse a kaca-gását. Gyertyánffy még egy darabig ott fészkelődött a

148

székén. Majd fölfalta a szemével Rózácska alakját.El volt kábulva az érett rózsaszín árnyalattól, amelyegyre inkább birtokába vette a Róza áttetsző bőrétMohó szeme izgatottan futkározott végig azon alágy és kecses vonalon, amely a fiatalasszony feszülőkis keblénél kezdődött, bájosan hajlott el a csípőnélés a ruha mindent eltakaró, de mindent eláruló ráncaialatt igézően és ingerlően futott lefelé, egészen a gyö-nyörűen formált gazella-bokáig.

Róza elkomolyodott. Úgy érezte, hogy ez a falánkkamaszpillantás leszedi róla a ruhát és bélyeget per-zsel bele a bőrébe. Az arca már nem voit mosolygós.Barátságtalanul nézett vissza Gyertyánffyra. Ez végreföltápászkodott, majd megtörölve izzadt homlokát, ígyszólt Déryhez:

— Ba-ba-barátom, í-í-gérje me-meg, ho-hogy en-gem hi-hi ko-komának...

Róza elpirult. Déry pedig erőltetve mosolygott éskapva-kapott az ajánlaton:

— Már hogyne hívnám, édes komámuram! Hagólya kelepel a kéményen, magát hívom, kedveskomám !

Még össze is csókolóztak. Az ostoba fajankó nemvette észre, hogy a kisbaba emlegetésére miként ko-morodott el Déryné ifiasszony bájos kislányarca ésmennyire elsötétedett, akárhogyan titkolta is, a DéryIstván homloka.

Ezen az estén megint perpatvartól volt hangos alakás. Róza szemrehányást tett Dérynék, amiért ide-hozta ezt a kellemetlen idegent. Déry pedig arra un-szolta, hogy legyen kedves Gyertyán ííy hoz, nagyongazdag fiatalember, hasznos ismeretség, szüleinekszemefénye, két marékkal szórja a pénzt és igennagy famíliából való. Az Ország-út sarkán, az Orczy-házzal szemben, most építik az ormótlan palotát, aGyertyánffy-házat, amely csak kicsinyke része az ügye-fogyott ifjú vagyonának.

149

Róza utálattal nézett a férjére. Most még jobbanundorodott tőle, mint azelőtt. Hát pénzért — mindent?És minden csak a pénz? De azért mégis elmentmásnap a Gyertyánffy estélyére. Kifáradt az cllent-állásban. Λ vendéglátó házigazda fiákért küldött érte,amely elvitte őt a fényes szállásra. Nagyrészt színészekvoltak a vendégek. Csupa színezüsttel és nemes por-cellánnal terítették az asztalt. Fényes libériába öltözöttinasok kínálták a legfinomabb ételeket, italokat. Mégmuzsikaszó is volt. Gyertyánffy egész este Dérynékörül legyeskedett és majd lenyelte egyszerű fehérruhába öltözött bájos vendégét, Róza alig várta, hogyelszabaduljon erről a vásárról, amelyen ő maga azeleven portéka. Még a fiákért sem akarta elfogadni,amelyet Gyertyánffy odaállított a kapu elé, hogyhazavigye őket.

Róza egyre azon töprengett: mit akar tőle eza boldogtalan? ösztöne megsúgta, hogy Gyertyánffycsak őérette rendezte az ünnepséget. Látta, hogy Déryúgy kering a Gyertyánffy drágaköves gyűrűkkel föl-cicomázott alakja körül, mintha az aranyborjú előttjárná a táncot. Megtelt az utálat keserűségével. Aféltékeny Déry, aki annyira tiltja őt Prepeliczaytól,most valósággal kényszeríti, hogy legyen kedves a gaz-dag úrfihoz... Napok múltak s Róza még mindigborzongott, ha eszébe jutott Gyertyánffynak egy-egypillantása. Megtapogatta magát: kereste a testén ahelyeket, ahol ez a fölgerjedt, bamba és sóvár szemérte őt.

Különös, hogy a zsugori Déry most milyen bő-kezű lett egyszerre. Nem akart második ágyat vermimég az ő hozományából se. Most pedig új hárfávallepte meg. Mindennap hozott haza valamit. Róza nemértette ezt. Mért lett ilyen pazarkedvű egyszerre?Három nappal a Gyertyánffy-estély után nagy paksa-métával állított be. Bársony volt benne és csipke.Róza meg se köszönte. Hideg borzongást érzett, ösz-

150

töne azt súgta, hogy nagy baj környékezi. Odalépetta kommódhoz, kihúzta a fiókot, szótlanul elrakta acsipkét, meg a bársonyt. A fiók alján fehér atlaszmellényt és összehajtogatott frakköltönyt látott. Sze-mét ellepte a könny, benyúlt a fiókba és lopva,hogy Déry meg ne lássa, végigsimogatta a frakkszövetét. Aztán visszafordult a férje felé:

— De a Prepeliczay frakkját és mellényét vissza-adhatná már! Három hónapja, hogy kölcsönkérte. A«Férjek ritka orvoslása» első előadására.

Déry mogorván húzta össze a szemöldökét. Nemszerette, ha emlékeztették az adósságaira. Szívesenfelejtette ott a fiók mélyén a Prepeliczay frakkját.Anélkül, hogy magát Prepeiiczayt elfelejtette volna.

Kopogtak az ajtón. A küszöbön Demercsányi ne-velő úr peckes alakja jelent meg. Most is hosszúfekete kabátot viselt, végig begombolva. A magasgallér mereven tartotta a nyakát. A gallér két hegye,mint félelmes dárda állott őrt ünnepélyes arca mellett.

— Ténsasszony — rebegte és fejét kissé meg-biccentette.

— Hozta Isten a téns' urat! — lelkendezett Déry.Olyan szívélyességgel fogadta a nevelőt, minthalegalább is a vicispán jött volna látogatóba.

— Nem óhajtom inkommodálni a ténsasszonyt,— szólalt meg Demercsányi úr recsegő torokhangja,— a processzus amúgyan is intimus és respektábilis...

Ebből aztán annyit kihámozott Déry István, hogyDemercsányi vele, egyedül csak vele akar beszélni,valami nagyon fontos és módfelett titokzatos ügyben.Bementek hát a szomszéd szobába, ahol sokáig sut-togtak. Róza ügyet se vetett rájuk, az ablakba ültés a hímzőrámája fölé hajolt. Barna és zöld gyöngyök-ből hímezett szomorúfűzfát: a csüggetegen aláhajlólombok egy süppedt hanton merengő ifjú alakjáttakarták el. Olyan volt ez a kirajzolt és félig készgyöngyhímzés, hogy odaillő lett volna címképnek vala-

151

meiy érzékeny román fedői apjára is... Róza nagyo-kat sóhajtott, mialatt a színes gyöngyöket egymás-után Öltötte hozzá az organdihoz. Még a könnyei ismegeredtek, mert arra a szomorúíűzfára gondolt, amelyalatt oly hosszan fogták egymás kezét: ő és Prepe-liczay... Eliramlik az élet, kikeletre eljő a hervadás.Ki tudja, egy szerelmelesszívű ifjú nem búsong-e nem-sokára az ő süppedt hantján?... Miként ezen a hím-zésen...

Merengéséből Déry csizmájának kopogása ébresz-tette fel. Férje visszatért a szobába és mosolyogva jártföl s alá. Róza nem törődött vele. Folytatta a mun-káját. Még a könnyeit se rejtette el a máskor olygyanakvó Déry előtt. Azt sem kérdezte: hová lett,mért oldott kereket a konyhaajtón át Demercsányiúr és mért van Dérynék olyan veszekedett jókedve?Látta, hogy ez a jókedv nem is olyan széles. Ésnem is olyan őszinte. A színésznő gyakorlott fülemeghallotta a nevetés mellékhangjait. Déry csak —szerepet játszott a felesége előtt. De rosszul!

— No, ilyet se hallottam még, — szólalt megaztán.

Róza tudta, hogy Déryt bosszantja az ő közönye.Bőszíti, hogy a felesége meg csak nem is kíváncsi.Hangos szóval akarja hát beszélgetésre bírni. De őnem szólt, meg se mukkant. Még mélyebben hajlotta hímzőráma fölé.

— De hogy... hogy éppen engem válasszon ki!— folytatta tovább Déry a monológját.

Mikor aztán Róza még erre se kérdezett semmit,megállt előtte és dühösen dobbantott egyet: a lábával.

— Meg se kérded, Róza?Róza végre fölemelte tágranyílt nagy szemét és

úgy nézett az urára, mintha neki egyáltalában nemvolna semmi kérdeznivalója. Gyermeki ártatlansággalrebbent aj Icáról a szó:

152

— Mit kell kérdeznem?— A patvarba is! Hát csak érdekel, hogy mért

ment el köszönés nélkül Demercsányi?— Engem bizony nem érdekel, lelkem.— Nem-e? Aztán az se érdekel, Rózám, hogy

mire kért meg engem ez az ember? Hát értsd meg:olyasmit bízott rám, amit még sose bíztak férjre.

— És maga vállalta?Minden szava szűrt, mintha csak a hímzőtűt

döfte volna belé a Déry eleven húsába: «... és magavállalta?...» Róza nem tudta, mit bíztak Déryre és őmit vállalt el. De a férj zavarából megérezte, hogyvalami szokatlan és szokatlanul aljas dologra vállal-kozott.

— Engem választott... éppen engem, hogy mon-danám meg neked... már mint hogy én... nekedmondanám meg: az ifjúúr fülig szerelmes beléd!

De most már otthagyta ám a hímzőrámát Róza.Fölugrott a helyéről és a szoknyája akkorát suhant,mintha forgószél kapott volna belé. Fülig piros lettaz arca, szeme lángolt a haragtól.

— És te ... te . .. aki kísértetnek látod a magadárnyékát... olyan mulatságosnak tartod ezt?

Déry lesütötte a szemét, aztán ügyefogyott gyá-moltalan pislogással nézett az asszonyra, ö is majd-nem úgy dadogott, mint Gyertyánffy:

— Hát... mért ne tartanám?— Nem sejdítetted, hogy az estét is ezért adta?

Nem láttad, hogy engem akar, csak engem? Ő,te... te!...

Tehetetlen dühében sírni kezdett. Ráborult ahímzőrámára és a bánatos ifjú alakján végigömlötteka könnyei.

— Ugyan már, Rózám, mit akarsz ily bohó ifjú-tól? Az örülésig szerelmes beléd.

Róza fölemelte könnyben ázó arcát, két kis öklétis megrázta, mert szó nem jött a szájára. Szó, amely

153

elég kegyetlen lenne ahhoz, hogy a Déry arcába vágja.Az pedig tovább ügyetlenkedett.

— A nevelő megtette a kötelességét: megírta aszülőknek az ifjú magaviseletét. De nézd csak lelkem,mit feleltek a szülők:

Róza kezébe vette a levelet, amelyet a nevelőDérynék adott. A levél így szólt: «Édes nevelő úr,ne vegye szorosan egyetlen fiúnkat. Ne tiltsa nékiapró örömeit. Adja kedvére, ne fukarkodjék, édesnevelő úr, bármibe kerüljön is néki örömet szerezni,semmit ne kíméljen...»

Róza kezében ronggyá gyűrődött a levél, amely-nek a következő mondata így szólt:

«...és beszélje rá imádottját, hogy legyen erántajóindulattal, nem fogja megbánni...»

— És te... te még idehozod ezt a levelet? Te...Begörbítette a karmait, neki akart ugrani a fér-

jének. Szerette volna szétmarcangolni a torkát, mintahogyan ő tette vele, nemrégen. De csak gyenge kisteremtménye volt az Istennek és a harciasan kinyúj-tott rózsaszín körmök aláhanyatlottak, a dühös csatto-gás pedig búgó sírásba bágyadt. Megalázottnak, meg-gyalázottnak, kifosztottnak érezte magát. A férje, akioly féltékeny tudott lenni, mikor Prepeliczay nemeshódolását látta, most valósággal árúba bocsátja őt.Bizonyosan elfogadta Gyertyánffy pénzét és mintGyertyánffy ügynöke, mint Gyertyánffy kerítő]e, vetteneki a csipkét, a bársonyt, a hárfát, a csecsebecséket.Most pedig valósággal szószólója lesz és ajánlja Gyer-tyánffyt a felesége kegyességébe...

Gyomra felfordult. Émelygett. Szédült.— Őt, — sziszegte, — őt kitiltottad! Egy becsü-

letes ifjút: kergettél el a háztól. Annak nincsen pénze.Ennek annál több...

— Ne légy oly kegyetlen erántam, édes lelkem,— védekezett Déry — haragod elvakít.

— Kerítő!... Kerítő!

154

— De édes Rózám, — kérlelte Déry, — hiszenmég elvégre nem sértett meg téged azzal, hogy imád...hízelgő ez, én mondom, hízelgő ez bármily asszonyra.

Róza kiegyenesedett. Már nem sírt. Csak ráné-zett Déryre. De úgy nézett rá, hogy az lesütötte aszemét. Aztán a kommódhoz ugrott, kirántotta a fiók-ját, elővette kalapját, fejébe tűzte és szó nélkül ki-rohant a házból.

XVIII.

Behunyt szemmel nyújtózkodott az ágyban. Le-rúgta magáról a paplant és odakínálta rugalmas,karcsú, formásodó testét a tolakodó reggeli napsugár-nak, amely befurakodott a zsalugáter félig lehunytpillái között a szobába. Az egyik pajkos fény-nyalá-bocska odaröpült, éppen a kemény kis keblére, minthaÁmor nyila volna. A nap tüzes csókjától megreszketetta lányos kis melle és ennek az édes-gyönyörűségesremegésnek a ritmusa átterjedt a Rózácska egész tes-tére, amelyet kíváncsian tapogattak végig a tola-kodó napsugarak: hogy olyan szép-e még, olyan üde-emég, mint a nagy, keserves kórság előtt? A sze-szélyeskedvű reggeli szellő, melyről nem hiába éne-keltek oly zengzetesen e kornak poétái, megtréfáltaa félig még szendergő Rózácskát, belemarkolt a zsalu-gáter egyik szárnyába és félrevágta azt a türelmetlennapsugár útjából. Gátat rontva tódult be a fény aszobába és aranyhálóba szőtte a gyöngyházfényű tes-tet, amely valósággal beleveszett a párnákba, minthaösszeölelkeznék velük és odaadná nékik édes-bájosönmagát... A szamócaszínű száj mozgott, mint arózsalevél, mikor kinyílik a nap követelőző csók-jára. Nem adott hangot, de az éber szem, ha éppennagyon-nagyon akarná, a nedvesen pihegő szájról egyférfi-nevet olvashatna, amelynek a betűi egymásutánrajzolódnak ki a Rózácska ajkára... Boldogan lélek-zett. Szabadnak érezte magát. Kora reggel, félálmában,

156

jól hallotta Déry lépteinek távolodó ütemét a szomszédszobából... Még most is csak félig eszmélt rá, hogyitt a józan reggel. Nem tudta még elválasztani azálmot és valóságot: messzetűnt tegnap és jelenlévőma összefolyt előtte. Valóság-e mindaz, amire gondol,vagy csak tűnő álomkép? Az a tegnapi délután, mikorúgy érezte, hogy kicsordult a keserűség az élet poha-rából és futott, futott, futott; fölhevült lélek szél-vésze kergette a Duna felé. Azt hitte, hogy végeaz életnek, a szép piros életnek, mert nem lehetelviselni, nem lehet túlélni egy órával sem a meg-aláztatást, a lealacsonyodást, a szégyent. Nem. lehetélni azután, amit Déry tett vele!

Nem meri kinyitni a szemét. Fél, hogyha fel-húzza a pillák rolettáját, ha lesimogatja szeme tükré-ről a homályt, eltűnik a varázs, elszáll a szépségesábránd: a tegnapi délután emléke.. . Huszonegy éves,érett asszony és színésznő. Lehetséges az, hogy csakmost, a halálos szégyen, a végső elkeseredés forgó-szele sodorta őt a beteljesült földi szerelem tit-kaiba?

A boldog nász édességében fürdött még mindenporcikája. Átfonta a tüzes paplant, karjának fehérhínárjával magához szorította a lángot, amely vissza-csapott rá az ágyból. Aztán végigtapogatta magát:csókok nyomát kereste a vállán, a nyakán, a karján,a kebelén...

A padló reccsenése riasztotta fel. Mikor kinyi-totta a szemét, petyhüdt, kövérkés arc hajolt föléjeés vizenyős szem bámult rá éhesen. Nagyot sikoltottés magára rántotta a paplant. Beburkolózott, egészena szeméig. Teste szégyentől égett. Az ágy előtt férjeés Gyertyánffy állt. Déry és a leffedtszájú sihederlábujjhegyen osont be a szobába, a kis ajtón át,amelynek hátat fordított az ágy. Róza magánkívül volta fölháborodástól, a szégyentől. Az a mohó száj,az a falánk szem... Ha egy pillanatra is, de látta...

157

Látta a vállát, amelyről lecsúszott az ing... talán akeblet is...

Gyertyánffy dadogni kezdett:— Ko-ko-komámasszony... ke-kedves ko-ko-

mámasszony ...— Gyertyánffy komám virágot hozott, édes Ró-

zám, — magyarázta Déry.De akkor már Rózának is megjött a hangja.— Takarodjon! Mind a ketten ...Szánalmas látvány volt a pufók kis Gyer-

tyánffy, amint a bokrétát forgatja a kezében és sí-rásra görbült szájjal áll a szoba közepén, esdeklőpillantásokat vetve hol Rózára, hol meg Déryre. Rózatombolt dühében. A paplan alatt egyet-egyet rándultideges kis alakja. Róza mindig nagyon szemérmesvolt, még nők előtt sem akart levetkőzni. Férjejelenlétében sohasem váltott ruhát. Civódtak is emiatteleget. Mert a közönséges gondolkozású Déry soha-sem akarta megérteni ezt a «kényeskedést». Szemé-lyes sértésnek érezte, lázadásnak férji jogai ellen.És ez a férj most ide hozza, ide, az ágyához ezt afélkegyelmű pénzeszsákot, aki szerelmes belé, aki megakarja őt kapni. Ide hozza és valósággal megmutatjaneki a feleségét.

Róza a nyakáig húzott paplan alól még egyrekiabált:

— Ki!... Kifelé!...— De édes lelkem, — csöndesítette Déry — hi-

szen csak virágot hozott...— Nekem nem kell a virágja! Sem most, sem

ezentúl! Most pedig menjenek! Gyorsan! Föl akarokkelni!

Gyertyánffy az ajtó felé kullogott. A küszöbönmég egyszer visszafordult és ezt nyekeregte:

— Nne ... tessék ha-haragudni...Gyertyánffy kiment és Déry is követte. Jobbnak

látta, hogy ő se maradjon bent a Róza szobájában.

158

Róza pedig, sírva-remegve, pirulva-háborogva öltözkö-dött, olyan sebesen, mint a menekülő, kapkodtamagara a ruhát. Futva ment a színházba, ahol pró-bát tartottak az új darabból. Mikor belépett a kiskapun a dohos folyosóra, beleütközött Kőszegi Ala-josba. Á fiatal színészből pálinka-szag dőlt Déryné ar-cába. A szerencsétlen ember egy idő óta ivasnak adtaΆ fejét. Mikor meglátta Dérynét, széles mosolyra sza-ladt szét a szája:

— Na... nézze csak, ifiasszony, ezt még mostse szedtek íe ... maholnap elbontják fejünk fölül ezta száraz mahnot, de azért ... reguláznak bennünketfurton-f'urt...

És az ujjával a játékszín: hirdetőtáblára muta-tott, amelyen szigorú betűk feketéllettek. Az 1793-ban kiadott játékszíni regulák voltak, amelyekből afigyelmei szem sok mindent kiolvasott és az éberész sok mindent következtetett a játékszín állapotára.Az egyik szigorú ukáz így szólt:

«Aki a magáét (az az Rolléját) oly rosszul tudja,hogy az Igazgatás azon Darab helett mást adni kin-telenítetik, a holnapi füzetesének felében büntetődikmeg, ha pedig a Darabot mégis ugyan tsak játszákés az játék közben a készületlenség ki tetszik, a magaholnapi füzetesének negyed részét veszti el a hibázó.»

Hogy pediglen a színész minden időkben egy-forma, hibáiban, erényeiben és szokásaiban, azt éke-sen bizonyítja az alábbi parancsolat:

«Nem is szabad senkinek az éneklés, olvasás éspróba közben azon Jelenéseket, mellyek néki nemtettzenek, nevetségessé tenni, s a Darab hibáját felfedözni szánt szándékkal.»

Továbbá:«Ne merészellye senki, vagy a Darab, vagy a

Játszók gyengeségét valaki másnak a közönségből fel-fedezni, vagy annak érdemét otsítani. Ha hellyesen

159

okoskodna is felőle, az illyen okoskodó holnapi füze-tesének nyoltzad részében büntettetik meg.»

A színjátszók, nyilván abban az időben is nagybuzgalommal «otsították» egymás játékát, tették ne-vetségessé a hasonló szerepkörben működő társaik ala-kítását és becsmérelték a darabot, amelyben nekiknem volt jó szerepük. Az ilyenféle tevékenység szín-helye nemcsak a «színi álfalak» bizalmas világa volt,hanem a nézőtér is, ahol fölötte célirányos volt han-gulatot csinálni. Az «otsítás» fő fészke már akkor isa színészpáholy lehetett. Legalább is erre mutat ajátékszíni regulák alábbi szakasza, amelyet a becsí-pett Kőszegi Alajos különös derűvel szemlél a hir-dető táblán:

«A tagoknak is, vagy a Locsékban (Loge) egy hol-napi füzetesének 16-od része alatt meg vagyon tiltva»,hogy — a játszókat hangos megjegyzésekkel za-varják ...

A nyomorgó magyar játékszín gondját mostKulcsár szerkesztő viseli. Kulcsár szerkesztő epillanatban éppen a félhomályos színpad köze-pén méltatlankodik. A színjátszók aggodalmas arc-cal állják körül. Nem is merik tőle megkérdezni:mikor kapnak fizetést? Pest vármegye főpénztárosa,Kis úr napról-napra ígéretekkel traktálja őket, mertnincs pénz a kasszában. Most pedig ráadásul minde nyomoiűságukra, megérkezett a vészhír, hogy aRondellát le akarják bontani, mert útjában áll aváros szépítésének. A «Verschönerungs Commission»csákánya akadt belé Pest város egykori bástyafalá-nak utolsó maradványába, a vártoronyból lett szín-házba. Az uraknak azonban csak csákányuk van éssemmi egyebük. Rombolni tudnak, de építeni egyelőrenem. Pest nyomorúságos kisváros, melynek utcáin tér-dig jár a kisleány — nem a rózsában, hanem a por-ban. A város véget is ér néhány lépéssel a gyapjú-teri német színház fölött, ahol a Fel-Dunasor kezdő-

160

dik. Az a rész, amelyet hivalkodva neveznek LeopoldVárosnak, egyelőre homoksivatag, melynek buckáincsak néhány elszánt spekuláns építtetett idáig házat.No meg József császár, aki egy ormótlan szürkeépület-csoportot rakatott a Leopold Város homok-sivatagának közepébe. Ez a kísérteties «Neugebäude»még ijesztőbbé teszi a kietlen tájat. A lebontottHatvani-kapun túl, a kerepesi országúton néhány viskódüledezik és békák kuruttyolnak a nádasokban. AJózsef-városban, a Stáció-utca környékén több a sző-lőskert, mint a ház. De a Verschönerungs Commis-sion tervezget, térképeket rajzol, plánumokat készítés — rombol! Különösen sürgős neki a Rondella le-bontása. Ezt soron kívül keli elintézni. Mert hiszena Rondella veszedelmes hely: korhadt deszkáiról ma-gyar színészek terjesztik a magyar szót.

— Nem tudom már, hová tegyem magukat, —dühöngött a sápadt Kulcsár István — melyik széna-pajtába? Mert akárhová dugom a játékszínt, a pol-gárok lebontják a magyar színészek feje fölött a fö-delet.

Kulcsár István jól tudta, hogy a magyar színészekútban vannak. Nemcsak a városrendezők útjában.

Szakadó esőben ment haza Déryné ifiasszony aMolnár-utcába. Ezúttal a Déry-féle pohár-villa-hang-verseny elmaradt, mert a férje nem is mert hazajönni.Ebéd után leült a zongorájához. De alig ütött megnéhány hangot, mikor látja, hogy a szakadó esőbenGyertyánffy hórihorgas inasa lép be az udvarra. Ször-nyű nevetséges látvány volt a vékony nyakú, keszeglegény, aki széles esernyőt emelt, de nem a feje fölé,hanem kitartva, messze önmagától, és mereven ki-nyújtott kezében gondosan papírba burkolt tárgyatvitt nagy vigyázattal. Róza abbahagyta a zongorá-zást és a konyha küszöbére állt. Onnan nézte, milyenkínosan evickél át az udvaron a szerencsétlen szolga-legény, aki olyan keservesen bámul reá, mintha kö-

161

nyörögne, hogy szabadítsa meg kínos helyzetéből.Mert nem elég, hogy az eső a nyakába szakadt, demég az ernyőről is az ő árva lejére ömlött a víz!

— Tiszteli a tekintetes úrfi a tekintetes asz-szonykát, — szólalt meg panaszosan a hossza inas,— egy rózsát küldött.

— De hát mért tartja oly távol az ernyőt azegyetlen rózsa fölé, Andris? Megfértek volna alattaketten is: a rózsa, meg maga.

— Isten őrizz, tekintetes asszony! Az úrfi így adtaa kezembe, hogy tartsam távol a rózsát a lélekze-temtől, nehogy elhervadjon tőle... Az ernyőt megtartsam a rózsa fölibe, nehogy valami baj érje eb-ben a gonosz időben.

— No, Andris, hát vigye vissza a rózsát és mondjameg az úrfinak, hogy nekem nem kell a rózsája, mertaz én kezemben mingyárt elhervad... Azt is mondjameg neki, hogy rá se néztem, nehogy kár essék benne.

A boldogtalan inas komikusan kétségbeesett áb-rázatot vágott. Könyörögni kezdett:

— Az Isten őrizzen meg attól, tekintetes asz-szonyka, hogy visszavigyem a rózsát! Inkább a Duná-nak megyek!

Rózát annyira mulattatta a fiú félelme, hogyfelbontotta a papírzsákot és megnézte a rózsát. Gyö-nyörű példány volt, egyeden kis bimbóval és sűrűnvették körül a zöld levelek. Csak azért vette el avirágot a legénytől, mert megszánta félelmét. Be-ment a szobába, egy pohár vízbe állította a virágszálat,aztán nem gondolt többé vele. Néhány perc múlvahalk sarkantyúpengés jelentette, hogy Prepeliczay megyát az udvaron, Nagy Jánosokhoz. Mióta csak lopvalátják egymást, Prepeliczay minden délután meglá-togatta Nagy Jánost, hogy legalább az ablakon át rá-mosolyoghasson Rózára. Megállt egy percre.

— Menj, édes, megázol, — susogta az ablakon átRóza.

162

De az ifjú nem mozdult. Lángoló szeme hozzá-tapadt a Róza formás alakjához. Mióta halvány áb-rándból forró valósággá lett a szerelem, megérett aRóza kis alakja. Nehezen fért el a ruha börtönében.Szét akarta szakítani a könnyű kelmét. Minden por-cikája sóvárgott és szabadságra vágyott. Ki, ki a nap-fényes életbe ... A nyakig begombolt kashmir-kelmé-vel nyugtalanul birkózott. Szárnyai nőttek, hogy re-püljön .. .

Prepeliczay előtt az ablakrámán ott állt a vi-zespohár és benne a rózsa.

— Neked adom! — suttogta Róza.— De kitől kaptad?— Az a bamba Gyeityánffy küldte. De most menj,

édes, meglátnak... majd elmondok mindent, ha sé-tálni megyünk...

Alig, hogy Prepeliczay benyitott Nagy Jánosok-hoz, hazaérkezett Déry. Róza attól félt: férje meg-tudja Gyertyánffytól, hogy rózsát küldött neki. Kisza-ladt hát a konyhába és elzavarta «Máris lelkem»-et. aszolgálót: kerítsen szaporán egy csokor rózsát! A szol-gálóleány néhány perc múlva nagy bokrétát hozottés Róza vízbe tette azt.

Alkonyattájt megállt az eső. Róza, aki szerepettanult, lépteket és suttogó beszédet hallott a szom-széd szobából. Néhány perc múlva összeráncolt hom-lokkal lépett be Déry.

— Róza, hol van az a rózsa . .. amit a koma. ..már mint Gyertyánffy küldött?

— Ott, a pohárban.— De melyik az?— Tudom is én! Odaszúrtam a többi közé.Déry megmarkolta a poharat és átvitte a má-

sik szobába. Róza akkor vette észre, hogy az ajtómögött Gyertyánffy leselkedik. Föl volt háborodva.Hát ez az ember még idemerészkedik?

Hallgatózott:

163

— Az én ró-ó-zsám ni-ni-nincs közötte, — da-dogta a szomszéd szobában Gyertyánffy.

— Mindegy az, komámuram. Rózsa — rózsa ...— I-jajajaj. Ne-nne-nem úgy van az, ke-ked-vcs

komám! Mert annak a be-belső levelére verseket ír-tam, fi-finom tollal...

Déry megint csak visszament a felesége szobá-jába.

— Édes fiam, hol az a rózsa?— Ott, a többi között. Már mondtam!A másik szoba küszöbén Gyertyánffy bárgyú áb-

rázata jelent meg.— Ne- ne-ne tessék ha-ha-ragudni ... Ve-versek

voltak be-beleírva.Déry szeme vallató szigorúsággal tapadt rá a

Róza arcára. Róza egyre idegesebb lett. RákiáltottGyertyánffyra:

— Ugyan hagyjon már nekem békét! Hányszorkell magát kidobni? Mit bánom én a maga versét ésa maga virágját!

— De, édes fiam — pattant föl Déry — ezmár mégis különös, hogy a szobádból eltűnik va-lami és te nem is tudsz róla?

Déry jól látta, hogy Róza arca elsápadt és ahangja remeg a felindulástól. Gyanút fogott. Rózatalán hazudott volna, talán sírva fakad, ha egyedülbeszélhet a férjével, de a Gyertyánffy megjelenése any-nyira fölháborította, olyan dacossá tette, hogy őszinténmegmondott mindent:

— Ej, hát bánom is én! Odaadtam a rózsát Pre-peliczaynak !

Déry homlokán megjelent az a piros folt, ame-lyet Róza jól ösmert. És megszólalt, bőszült csikor-gással:

— Prepeliczaynak ? Hát ti... ti még most is tit-kon találkoztok?

164

Róza fölemelte a fejét. A szeme villámlott. Megez előtt a nyomorult előtt leckézteti, számoltatja őtDéry? A férj, aki... aki... Nem is akarta végig-gondolni, hogy mit tett Déry, vagy mit akart tenniővele és — ezzel a puíTadtképű, vásott fickóval!

Dobbantott egyet a pici lába.— Nem éppen titkon találkoztunk. Inkább min-

denki láttára!— De mikor én megtiltottam! — ordított Déry.Róza érezte, hogy testében-lelkében nagy-nagy

nyugalom és erő ömlik el. Már nem volt olyan félénkés nem is volt olyan kisleány, mint kevéssel ezelőtt.Jeges hidegséggel csattant vissza a hangja:

— Megtiltotta? Jaj, Déry, az már régen volt!Sok minden történt azóta ...

Gonosz hangsúllyal tette még hozzá:— Sok minden. Több, mint hinné, lelkem . ..

Azzal kiment a szobából. És most ő csapta be azajtót.

XIX.

Másnap jókor reggel, alighogy Déry elment a «Bá-nom, hogy megházasodtam» című szomorú-víg néző-játék próbájára, Róza megpillantotta Gyertyánffyt,amint az ajtóhoz közeledik. Az óriási csecsemő láb-ujjhegyen osont át az udvaron, egyenesen a Déryékküszöbe felé. Olyan aggodalommal tartott az ujjaiközött egy hervadt rózsaszálat, messze sajátmagától,mint a legénye, mikor azt az átkozott rózsát hozta kétnappal előbb Déryné ifiasszonynak. Az úrfi szörnyűszorongással uézto: megvan-e még a szánalmasan her-vadt rózsaszál mindenik levele? Rózában föltámadt azörök színész: már megfeledkezett minden megaláz-tatásról, minden sérelemről, amely a dadogó Gyer-tyánffy miatt érte: szeme, arca, egész kis alakja magavolt a megfeszült figyelem. Nézte, figyelte a ko-mikus alakot.

Gyertyán ff y megállt a küszöb eiőtt, esetlenül bó-kolt, miközben rémült pillantást vetett ismét a rózsaföldi maradványaira, hogy nem hullott-e porba az alá-zatos hajlongás közben egy fonnyadt levele? Azutándiadalmas mosoly ült ki a fölfújt marhahólyághoz;hasonlatos ábrázatára és a nemes lovag megszólalt:

— I-i-itt a ró-ó-zsa!Bárgyún vigyorgott. Az ábrázatára ez volt rá-

írva: «No, ugye, hogy milyen fortélyos ember vagyokén? Visszaszereztem a rózsát!»

— Ei-me-mentem Pre-pe-li-czayhoz a rózsáért!

166

Déryné ifiasszony már nem mosolygott. A hangjaelkomolyodott:

— És ő ... odaadta ?— Ja-ja-jaj, ő-ő nem akarta... Tetszik tudni,

mit mondott? — «Nem adom, te-te-te hülye!» De-de-én azt mondtam:...

Vihogott. Nagyon bölcsnek és leleményesnek éreztemagát e pillanatban. Kidüllesztette a kebelét, büszkevolt a fortélyára és imigyen folytatta:

— De-de-de én azt mondtam: «Szé-szé-pen tisz-teli az ifiasszony és azt mondta, tc-te-tessen neki vi-visz-visszaküideni a ró-ró-zsát. Hi-hi-szen én adtamne-ne-ki a rozsát! Én í-írtam a ve-verseket is aró-rózsa levelére... é-én magam.»

Róza ráförmedt:— Hogy merte azt hazudni, hogy én küldtem ma-

gát a rózsáért?A dadogó száj elgörbült. A pelyhedző bajuszos

csecsemő már-már elsírta magát. Nem érhette, hogyezt a lángeszű fiúkát nem méltányolja a szépséges— óh, de mily szépséges! — ifiasszony

— Ké-Kérdemen ké-ké-rem... — dadogott, —ne ha-ha-ragudjék.

— Hát jó, nem haragszom, ha engedelmeskedik!— Te-tessék pa-parancsolni.— Fogja ezt a rózsát, vigye vissza mingy árt Pre-

peliczaynak és mondja neki ezt: «Édes úr! Bocsássonmeg nekem, szemtelen voltam és hazudtam.»

A merev halszem könyörögve nézett Rózára.— Semmi alku! Ezt fogja neki mondani: «Szem-

telen voltam és hazudtam.. . Mert nem Déryné kül-dött a rózsáért. Déryné tisztelteti az urat és itt küldia rózsát vissza.»

A Zöldfa-utca, ahol Prepeliczay lakott, messzeesik a Molnár-utcától. De azért nem telt bele egyóra és Gyertyánffy már ismét a «Belgrádi ház» ud-varán állt, a Déryné ifiasszony küszöbe előtt. Ó, de

167

mily siralmas állapotban! Gallérja félre csúszott, anyakravalója tépetten fityegett alá a mellényére, ka-bátja piszkos volt, arca megtört és rémült. Az együgyűfickó még vissza is jött, hogy szíve szerelmének hí-ven elbeszélje: mennyire elbánt vele Prepeliczay. Éret-len tacskónak, hitvány sihedernek nevezte, összetéptea rózsát és a szeme közé vágta. Aztán kinyitotta azajtót, galléron ragadta, a grádicshoz vezette és ígybocsátotta el: «Ha még egyszer ide mersz jönni, le-doblak a lépcsőn...»

Gyertyánffy pedig ott állt siralmas állapotábana küszöb előtt és híven elbeszélt mindent Rózának, akitorkaszakadtából kacagott. A fiatal úr nem értette: mivan azon kacagnivaló, hogy ővele így elbántak? Dérynémég egyszer végignézett rajta, aztán így szólt:

— Megtette, amit ígért és én nem haragszomtöbbé. De látni nem akarom. Soha se kerüljön aszemem elé! No, Isten áldja ...

Gyertyánffy, összemarkolászott kabátját simogatvaés falakat rengető sóhajtozás közijén kullogott el aMolnár-utcai házból.

XX.

Az 1814-ik év októbere különösen verőfényesvolt. Az Al-Dunasoron halk sóhajjal zizegett az avaregy sétáló pár léptei alatt. Hullatták levelüket a vénfák. Beborították aranyszínű lepellel a szobrok vállaités bíbor takarót terítettek arra az árva kőpadra, amelyott merengett a göröghitűek kéttornyú temploma előtt.Némán mentek egymás oldalán a szerelmesek. Utcáról-utcára, meg-megállva, búsan egymásra mosolyogva.Prepeliczay búcsúzott. Napköltekor messze útra kél:főúri tanítványát kíséri el idegen országba. Róza isútnak ered nemsokára: ebben az idegen városban,Pesten, hontalanná lettek a magyar színjátszók és vi-lággá mennek.

Mégegyszer, utoljára, végigjárják az utcákat, holannyit sétáltak együtt. Megállnak egy sarkon, ráfeled-keznek egy erkélyre, búsan néznek az ismerős kapu-bálványokra és hosszan időznek egy-egy ház előtt. Szá-mukra ez mind-mind: emlék. Édes órák, forró val-lomások, bujdosó séták, ellopott percek, szerelmes sza-vak emléke. Itt, éppen itt, a Grabovszky-kúria er-kélye alatt esküdött egy holdvilágos estén a férfi, hogyhaláláig sem néz más asszonyra... Ott, a pózna alatt,melyről az olajlámpa argand-égője teríti széjjel éjsza-kánként a fény-legyezőjét, Róza egy este, theátromután, — emlékszel, édes? múlt májusban volt! —-odasimult a Prepeliczay karjához... Amott, tovább,mindjárt a Hal-téri kút mögött, egyszer megfogta a

170

kezét... ó, mennyi nagy esemény!... Ó, mily beszé-des kövek és örök emlékezetre méltó helyek!

Átmentek a hajóhídon Budára. Kanyargó kis ut-cákon haladtak végig. Egy roskadt kis ház előtt apadon öreg nénike ült. Fáradt szeme hunyorgott: ne-hezen bírta még az őszi verő fényt is. Mennyi ilyenöreg asszony van itt Budán! . . . A vén házakból, adohos odúkból kicsalogatja őket a napsugár és a pad-kákon melengetik szúette csontjaikat.. . Oly gyor-san múlt az idő, hogy egyszerre ott találták magukata hegyen, melyet Pest polgárai Blocksbergnek nevez-nek. Zöld lankáson, hatalmas vadgesztenyefa szét-terülő arany lugasa alatt telepedtek le a fűre, melynekszíne fölidézte bennük a szép nyár emlékezetét. Ahegy budai lejtőjén furulya szólt: egy pásztor legel-tette ott fehérgyapjas nyáját. A lenyugvó nap még egy-szer, utoljára, meggyújtotta a vén fa sárgult leveleit:lobogni kezdett a lombtető, mint egy arany máglyaés reázáporozta röpködő, tüzes szikráit a ííózácskahajára. Úgy ültek ott, összefonódva, egymást némánölelve a szerelmesek, a búcsúzó őszi nap bús mo-solygásában.

Odalenn, a Duna két partján nyújtózott a kétváros: Pest-Buda. A házak, a tornyok, a tetők. AzOrczy-kert, szép séta-útjaival, a tükörsima tóval ésa kiutal. A hajladozó jegenyék, az illatozó hársak. Ésa józsefvárosi temető, az ezüstlevelű fűzfákkal. Aztána kanyargós, szűk utcák. Ahol megösmerték egymást.Ahol először dobbant egy ütemre a szívük. Ahol örökszerelmet fogadtak egymásnak.

— Emlékszel, Rózám? «Télen és nyáron... kö-zel és távol...»

Róza bólintott és folytatta:— Amíg csak élek... és azon túl is...Az utolsó szót már inkább sóhajtotta, mint mondta.

Könnyben ázó arcát odarejtette a férfi kebelére. Meginthosszú, hosszú hallgatás kezdődött. Csak a pásztor fu-

171

rulyája szólt. És a Dunáról hangzott fel a hajósokkiáltása: «Haj-hó ... Haj-hó ...»

Prepeliczay a Rózácska vörhenyes haját simogatta.Olyan volt az őszi alkony ragyogásában, mint a meg-olvadt arany.

— Ez a két fürt, Rózácskám, itt, jobbra-balra ahalántékodon, az enyém! Ő, hányszor csókoltam...Hányszor... ígérd meg, hogy ezt a két fürtöt meg-őrzöd és viselni fogod, amíg csak szeretsz engem.

— Ígérem, — sóhaj tolta Rózácska és arany sugarúszeme rajongva tapadt a fiatalember barna arcára,— ígérem, hogy örökre viselni fogom, mert örökreszeretni foglak.

— Ha majd találkozunk és látom e két fürtöt ajobb és bal halántékodon, édes, tudni fogom, hogy mégszeretsz. Ha nem látom már rajtad, úgy azt is meg-értem, hogy nem szeretsz többé.

Rózácska hevesen rázta borzas fejét:— Az nem lehet, hogy ne szeresselek!Az ifjú odaszorította a könnyben ázó kis arcot

a kebeléhez, fölnézett az égen messze vándorló bá-rányfelhőkre és halk visszhangban felelte:

— Örökké ...A hegy lábához épült zeg-zugos sikátorokon át

mentek haza: a kidőlt-bedűlt viskók között. Egykor atörökök Tabán-nak hívták ezt a városrészt. Egy szél-ütött ferde háztetőn fekete macska gubbasztott. A holdezüst sajkája velük úszott, odafönn az ég tengerén.Rózácska ezüst szoborhoz hasonlított, amely életre keltés bús arccal lépked lefelé a hepe-hupás köveken.Valahol hegedű cincogott.

— Ígérd meg — súgta a férfi, — hogy amikor ahold besüt az ablakodon, mindig rám gondolsz. Hold-világon én is mindig, örökké rád gondolok. És min-den este, mielőtt behunynám a szememet, bárhol jár-jak is, messze idegen országban, azt fogom suttogni:«Jóéjszakát, Rózácskám ... Szép álmokat, édes ...»

172

— Én is azt fogom suttogni: «Jóéjszakát, szerel-mem... Szép álmokat... Álmom!»

— Mindörökké!— Mindörökké ...Másnap reggel a színjátszó társaság befelé szál-

lingózó tagjait azzal fogadta Renke József, hogy olvasó-próba lesz: egy titokba burkolódzó magyar szerzővidám játékát fogja nékik bemutatni. A szerző —miként Benke atyus mondotta — Kulcsár István úrhozvitte művét és addig nem akarja fölfedni kilétet, mígbiztosan nem tudja: számíthat-e sikerre? Λ játékszíntársaság Benke köré telepedett és az «atyus» elkezdtea felolvasást. A vidám játék szereplőinek ilyenfélekülönös neveket adott a névtelenségben rejtőzködőíró: Dercsházy ... Deresházyné ... Muraközy ... Nya-lóczyné ... Gyerfanoriszki ,...

Róza hallgatta, hallgatta Benke felolvasását ésegyre idegesebb lett. A darab hőse gazdag nemesifjú, bizonyos Gyerfanoriszki nevezetű, kit szülői ma-gasabb tanulmányok céljából Pestre küldenek. Udvar-mestere, Demerocsinyi, pajkos öreg úr, ki fölöttébbszereti a színésznőket. Bevezeti tanítványát a játék-szín világába, ahol ez megösmerkedik Nyalóczynével,Muraközyvel, valamint a durva férjjel, Deresházy-val, kit vakká tesz Gyerfanoriszki gazdagsága és meg-ismerkedik nejével, a boldogtalan házaséletű Deres-házyné ifiasszonnyal. De akkor színre lép Finolányi,aki aztán igyekszik a tapasztalatlan legyecskét, szegényGyerfanoriszkit, a pókok hálójából kimenteni.. .

Róza jelenetről jelenetre jobban megbizonyoso-dott, hogy az ismeretlen szerző őt és társait teszicsúffá. A «tapasztalatlan gazdag ifjú» nem más, rnintGyertyánffy, a durvalelkű, zsugori férj, a pénz előtthajbókoló Deresházy nem lehet más, mint DéryIstván és Deresházyné, a boldogtalan színésznő —ő maga! Nyalóczyban Nagy Jánosra, Muraközyben Mu-rányira ismert, míg Nyalóczynében Nagy Jánosné és

173

Teresa mama alakjának keverékét látta. Az író alapo-san leszedte a keresztvizet az egész játékszíni társa-ságról. Kissé nevetségessé tette Gyertyánffyt is, ám-bár csak módjával: inkább jószándékú áldozatnak fes-tette, aki beleesett a pókok hálójába, mint a tapasz-talatlan légy szokott.

Róza otthagyta az olvasó-próbát és egyenesenKulcsár Istvánhoz ment. Szemét ellepték a könnyek.

— Ezt a darabot nem szabad előadatnia, tekin-tetes úr.

— Ugyan már miért nem, Déryné ifiasszony?— Azért, mert engem állít pellengérre... Engem

gyaláz! És tudja meg a tekintetes úr, ha ezt előadják,akkor én... én odahagyom a társaságot nyomban!

A csipkeszegélyű keszkenő is előkerült, amelyneksarkába S. R. betúket hímezett egy finom kis kéz.Kulcsár István nem tudta, miért fakad oly hevessírásra Déryné ifiasszony? Olyan nagyon szívére vetteezt a csúf színdarabot?

Rózácska ugyanis rápillantott a saját keszkenőjére,meglátta az S. II. betűket és erről eszébe jutott az avén diófa, ott az «Arany Szita» udvarán, amelynek akérgébe egykor, régen, szerelmük hajnalán a Prepe-liczay zsebkése faragta bele ugyanezt a két betűt. A kétbetűt, amely mást jelentett a Rózácska zsebkendőjénés egészen mást a vén diófa kérgén.

Kulcsár István arcán jóságos mosoly terült széj-jel. Zöldköves nagy gyűrűjét nézte zavarodottan, majdaz aranylánccal babrált, amely a nyakából indult el,hogy az óráját tartsa a mellénye zsebében. Megpas-kolta atyáskodólag a Rózácska keskeny vállát és ígyvigasztalta a síró fiatalasszonyt:

— Ne sírjon, Déryné lelkem! Kár azért, a szépszemért. Ezt a teátromi darabot pediglen szemétbevetem. Nem éri meg gyönyörű drágakő-szeménekegyetlen könnycseppjét sem.

174

Rózácska fölszárította könnyeit és most már fag-gatni kezdte Kultsár Istvánt:

— Mondaná meg a tekintetes úr: kinek a műveis ez?

— Miért kíváncsi rá az ifiasszony?—- Csak! ... Most már megmondhatja.— Igazsága van az ifiasszonynak! Nohát, meg-

mondom: a színi játékot, melyet íme, pusztulásraítélek, Katona József írta.

— Katona?!...— Miért csodálkozik úgy, Déryné lelkem?— Nem ... nem csodálkozom én ... csak ...

A fejét csóválta. Két karját csudálkozva tártaszéjjel és úgy ismételte, álmélkodva.

— Katona ...

XXI.

Azt beszelték a Rondella

tájékán, hogy KatonaJózsef ötven forintot kapott Gyertyánffytól ezért acsúf bosszú-játékért. Színészpletyka volt, semmi egyéb!Katona József sohasem volt bér-tollnok, a pennájáta maga akarata vezette és senki zsoldja. Lehet, hogyhibázott, lehet, hogy elvakította boldogtalan szerelnieés sűrű vérében fekete méregként ék a soha ki nemelégült szerelem. De Katona József elvégre nem tettmást, mint annyi más nagy költő, mint akár Shakes-peare, vagy Molière: bosszút állt egy kacér asszo-nyon. Kikiáltotta a világba megvetését azok iránt,akiket megvetett. Gyűlöletet azok iránt, akiket gyű-lölt. Nyalóczyné, a vénülő, ármánykodó közvetítő,pletykahordó, szálakat szövögető színésznő, ifjabb tár-sainak örökös duennája, aki egy kis nyalánkságért, pi-peréért, pénzecskéért és — élvezetből lesz szebb éshódítóbb társnőinek alkalomszerzője: örök típus aszínpad világában, örökéletű alak: a vénülő színésznő,aki szerelmet közvetít, mert az ő szerelme már nemkell senkinek. Deresházy, a brutális, pénz-sóvár, ala-c&ony jellemű férj nem más, mint Déry István, akivelolykor szóba állt a gőgös Katona, de akit mindigtávoltan ott magától és lenézett. Arra jó Λ

olt, hogyálmatlan éjszakákon cimboráskodjék vele, mert akármilyen semmibe is vette, a Déry személye kapcsolatvolt közte és az imádott Rózácska között: mert Déryis Rózácskát szerette és Rózácskáról beszélt előtte. Mi-

176

óta azonban Róza odanyújtotta a kezét Dérynék, Ka-tona lenézte mind a kettőt: Rózát azért, hogy fele-sége tudott lenni és Déryt azért, mert olyan rosszulbánt Rózával. Féltékenykedett is: gyötörte az, hogyRóza bukott asszony lesz, házasságtörő, mint a többi.Leszáll arról a piedesztálról, ahova az ő álmai emel-ték föl... Nem a Déry házasságának békéjét féltetteő, mikor Róza elé állott és óvta Prepeliczaytól. Ő amaga eszményképét védelmezte attól, hogy bemocs-kolod] ék. Ki róná fel a nagy ifjú magányosnak, haebbe az ideális fogadatlan prókátorkodásába bele-vegyült a vér szava is: nem tudott róla, de valaholaz öntudatának tudattalan mélységeiben ott forrott-sustorgott a keserűség, hogy íme, még most sem őkövetkezik, még most sem, mikor Rózácska lezuhanta glóriás magasságból a házasságtörő asszonyok pok-lába .. .

Gyertyánffy? Mit törődött Katona József Gyer-tyánffyval?! Ha igaz volna az, hogy ötven keményforintokért fogta ilyen erősen a tollat és nyomta ilykíméletlenül a kék árkus papirosra, akkor bizonyáranem csúfolja ki a darab félszeg hősét, akinek még aneve is Gyerfanoriszki, nehogy valaki másra gondol-hasson, mint az ügyefogyott Gyertyán ff yra. Gyer-tyánffy ugyan nem volt szellemóriás, de azért mégróla se lehet elhinni, hogy a saját pénzéért ország-világelőtt kicsúfoltassa magát.

Róza első haragjában és félelmében rontott beKulcsár Istvánhoz és tiltakozott a darab előadása el-len. Első hallásra. És első félelmében, hogy magán-életének titkait viszik a színpadra. De aki figyelem-mel olvasta végig Katona József kéziratát, az észre-vehette, hogy a hősnővel, «Deresházynéval» milyengyöngéden bánik a nagy bosszúálló. Bűbájosnak,tündérszépnek, elragadó modorúnak, boldogtalannakfesti. Ez a bosszúállás bizony beillett — hódolatnakis! Mint ahogy Molière is csábítóan szépnek, ellenáll-

177

hatatlannak, bűbájosnak ábrázolja a hűtelent mindenönmarcangoló komédiáiban, sebeit föltáró minden fáj-dalmas bohóckodásaiban: többek között abban a mű-vében is, amelyet épp ez időtájt játszottak a Ron-dellában «Asszonyok oskolája» címen: sajnos, a bécsiKotzebue úr átdolgozásában ...

Róza érzékenységét e napokban mindazok meg-értették volna, akik látják őt este és látják őt későéjszaka és látják őt kora hajnalon. Álmatlanul, gyöt-rődve, szemét a puszta levegőbe függesztve, amintszólít valakit: valakit, akit messze ragadtak tőle apostakocsi kerekei. Prepeliczay idegen földre távozottés itt hagyta Róza testében-lelkében a sivár boldog-talanságot. Érezte, hogy a teste egyetlen nagy fájóseb, mintha leszakították volna kezét-lábát. Sok-szor az a képzelődés kínozta, hogy nem tud beszélni,mert megbénult a szava és nem lát, mert hályog eresz-kedett a szemére. Az utcán céltalanul ődöngött és alakása közvetlen közelében eltévedt. Különösen Déry-tői íélt ezekben a napokban és ezeken az éjszakákon.Scuttek doktor már megmondta a férjének, hogy Rózaegészséges. Déry éjszakánként ott strázsált csukottajtaja előtt. Most, éppen most, mikor ő. .. ő nincstöbbé itt! ... Rózát beteges lelkiállapot kerítette ha-talmába: meg volt arról győződve, hogy árulást kö-vet el, ha — a férjéé lesz.

Déry majdnem minden éjszaka elment hazulról.Róza hallotta az ajtó csapódását. Hol járt, merre járt,mit csinált kivilágos-kivirradtig? Nem tudta. Nem isnagyon törődött vele. Mikor fölkelt a nap és józanvilága betöltötte a szobáját, elmúlt a szorongása. Nemfélt már Dérytől. Nappal nem félt tőle.

Három nappal «A rózsa, vagyis: a tapasztalatlanlégy a pókok között» papírkosár-halála után Déry át-jött a Róza szobájába.

— Édes Rózám, — szólott igen komolyan, — énelutazom.

178

— Elutazol? Hová?— A Szerémségbe, mert én tovább ki nem állom

az életet melletted. Így, melletted és — messze tőled.Déry szünetet tartott és fájdalmas pillantása kö-

rüljárta; körülsimogatta mégegyszer Rózácska gyen-géd alakját. Déry valamire várt. A csodát várta. Azt,amire egyszer, udvarló-korában is olyan hiába várt,mikor azt mondta Rózácskának, hogy Törtelre megyispánnak. És Rózácska akkor sem mondta, hogy nemenjen.

— Nem mondasz semmit ... ellene? — kérdezteszorongva és azt az ellenmondást, éppen azt az ellen-mondást szomjazva. De az asszony most sem ellen-kezett. Csak annyit mondott, ez volt minden, amitmondani tudott:

— Sajnállak, Déry ... De magad vagy az oka.Déry István minden férfi-büszkesége elapadt.

összetette a kezét, úgy rimánkodott:— Állást szerzek ott magamnak, Rózácskám!

Gazdaságot. És várlak, hű szerelemmel! Eljössz-e hoz-nám, ha így lesz?

— Soha! Mert én el nem hagyom a színészetet.— És... engemet, hites uradat, elhagysz?— El én, a világot is! De a színpadot soha. A

színpad az én vágyam, a színpad az én szerelmem.Kezét összekulcsolta a mellén, szeme a messze-

ségben merengett. Hangja olyan meghatott tremoló-ban remegett, ahogyan szegény Déry sohasem hallottaremegni:

— A színpad az én uram...A férfiben fölgerjedt a hirtelen harag. Nagyot

kiáltott:— Maradj hát magadnak, őrült!Azzal kirohant a szobából. Róza nem akart utána

menni, de azután föltámadt benne a vágy, hogy ebbena percben, a búcsú percében, gyöngéd legyen ehheza hirtelenharagú, szeleburdi, különös emberhez, aki

179

mégis csak a hites ura. Ő ment hát utána a másikszobába, ahol Déry szapora, szeles mozdulatokkal pak-kolt. Mindent belegyömöszölt a ládákba, bőröndökbe,batyukba. Az ágyneműjét is. Kifosztotta az ágyat tel-jesen.

— Add ide, lelkem, azt a rózsaszín selyem pap-lankát is.

Az a rózsaszín selyem paplanka Róza édesany-jának ifjúkori ruhájából volt szabva. Az takarta bea tagjait kisleánykora óta. De odaadta. Odaadott min-dent, amit Déry elkért, vagy elvitt, anélkül, hogy el-kérte volna. Déry Istvánban még a búcsú szomorúperceiben is a kapzsiság volt a leghatalmasabb ösztön.Valósággal kifosztotta a lakást és fosztogatás közbennem válogatott: elvitte Róza legszemélyesebb hasz-nálati tárgyait is.

Aztán odaállt a felesége elé és mégegyszer ígyszólt:

— Szerelemmel szívemben megyek el, Rózám! Ésnem adom föl a reményt. Egyszer, nagysokára, haelszáll testedből az ifjúság lángja, majd kigőzölög eza nagy szerelem is a fejedből: ez a bolondság, ez aszínészet...

Róza még a búcsú percében is elhúzta a száját,mert Déry azt mondta a színészetről, hogy bolondság.A színészetről, amely idáig neki is kenyeret adott.

Aztán: egy hideg búcsúcsók és — Déry elment.Abban a pillanatban, mikor átlépte a küszöböt,

megfényesedett a Rózácska szomorú szeme: könnyekharmatozták az arcát. Ott, valahol, a szíve mélyénmegszólalt a Vádló. Azt mondta: te sem bántál min-dig jól ezzel a szegény, furcsa, nagyorrú emberrel!És hű sem voltál hozzá! Pedig a férjed volt! Pedigaz oltárnál esküdtél neki örök hűséget!

Rózácska ezen az estén megsiratta Déryt. És aDéry sorsában önmagát. Az éveket, amelyek elmúltak.Az életének ezt a fejezetét, amely most lezárult: ab-

180

ban a percben, mikor Déry kilépett a Molnár-utcaiházból. De a színész nem adhatja át magát sem örö-mének, sem bánatának, Róza is letörölte hát könnyeités egy órával azután, hogy útnak engedte Déry Ist-vánt, Déry Istvánné már kifestett arccal állott a szín-padon, ahol a «Montfaucon Johanna» című «nézőjáték»egyik szerepét kellett eljátszania: igen szívfacsaró,könnyet patakoztató hősnő-szerepet. Egy órája még aztnézte elborzadva, amint az örökre távozó férj dur-ván belegyűri úti cókmókjába az édesanyja selyem ru-hájából szabott rózsaszín paplant. És most már Mont-faucon Johanna sleppjében áll a színi deszkákon: amabizonyos sleppben, amelyet Kulcsár István űr áldozat-kész nejének zöldbársony ablakfüggönyéből szabott őmaga, személyesen. Teresa mama, aki még nem tu-dott Déry távozásáról, karonragadta Rózácskát és aszínpadi előfüggönynek ahhoz a keskeny réséhez húzta,amelyet Rózácska vágott ki annak idején penecilussal,azért, hogy onnan lessé esténként, függönyhúzás előtt:ott van-e a theátromban szívének nagy szerelme?

— Nézd csak, Róza, már megint ott áll az oszlopmellett!

—-Ott?... Ki? — kiáltott föl Róza és a résreszorította a szemét. Ő egészen másra gondolt. Nemarra a furcsa megjelenésű, talpig feketébe öltözött,gyászfátyolos kalapot szorongató, olajbarna arcú fér-fiúra, aki a faoszlop mellett áll. Csalódottan húzódottel a nyílástól és Renket kereste, a rendezőt. De a nyí-lás körül valóságos tolongás volt. Murányiné izgatot-tan nézte a mulattképű férfit, aki estéről-estére ugyan-azon a helyen áll. Murányiné szíve egy idő óta ti-tokzatos lángolással voit tele az oly titokszerű és ah,oly vadregényes külsejű férfiú iránt. Osztozott izgal-mas érdeklődésében a volt intendáns, Vida László úrszép neje, Bárány Katica is. Vidáék már beköltöztekTörteiről Pestre és néhány hete ők is a Molnár-utcá-ban laktak, akol Déryék. Az öregedő Vida sokszor tré-

181

fálkozott azon, hogy szépséges neje «valósággal sze-relmetes lett egy idegen fé r f iúba . . . » Róza már meg-szokta, hogy hol Murányiné súgja a fülébe: «Nézd,most is olt á!l!...» hol meg Vidáné kérdezze tőleszínház után: «Rózácska, látta-e? Ma este is ottállt?...»

A «Montfaucon Johanna» negyedik felvonása alattnagy eső zúdult Pestre. Szakadt a víz még az ötödikfelvonás alatt is. Λ játéknak vége volt és az árnak nem.akart vége lenni. A színésznők megszokott fiákerétvalaki nyilván elvitte, másikat pedig nem lehetettkapni ebben a nagy esőben. Róza terítőkkel, ken-dőkkel borítva, nekiindult az éjszakának. De alig tettnéhány lépést a sötét utcán, mikor magasnövésű férfitermett mellette és feje fölé tartotta az esernyő-jet. Róza megijedt, meri sötét volt az este, egy léleksem. járt az utcán és ő eleinte nem is ismerte mc\ga férfit, aki nem volt más, mint a gyászruhás éstitokszerű idegen.

— Bocsánat, asszonyság, — szólt egy szomorú,de kellemes férfihang, — ne tartson tolakodónak. Sű-rűn esik, átázik és beteg lesz.

— Köszönöm, uram, de én nagyon messze lakom,egész a Molnár-utca végén.

— Annál inkább szüksége leszen kísérőre és eser-nyőre.

Útközben alig beszéltek. A férfi elmondta, hogya játék végén kocsi után nézett, mert nem volt nálaernyő. Mivel fiákért sehol sem talált, futva ment ha-záig és elhozta az ernyőjét, hogy mire a művésznő át-öltözködik, ő felajánlhassa szolgálatait. Rózát nagyonmeghatotta gyászos lovagjának ez az éjszakai hős-tette, de azért nem adott neki engedélyt a látogatásra,mikor a Molnár-utca ház kapujában oly esdeklőenkérte ezt az engedélyt. Sorsát azonban nem kerülhetteel Rózácska: néhány nap múlva már az ő gyöngédfehér keze nyújtotta a kávés-csészét Kovacsóczy Ádám

182

felé, a Vidáék szalonjában, mert Katica tekintetesasszony addig erőszakoskodott, amíg Vida László egy-szer csak belekarolt az ismeretlenbe az utcán és haza-vitte őt, hogy bemutassa a feleségének, «aki fülig sze-relmes önbe». A kis Károlyi György gróf nevelőjevolt Kovacsóczy Ádám. Művelt, finom modorú ember,aki sokat mesélt külországi utazásairól. De minél töb-bet regélt messze tájakról, annál szomorúbb lett Ró-zácska arca. Ő egy másik férfire gondolt, aki mostkülhoni tájakon utazik.

Vidáékkal együtt mentek egyik este a németszínházba, ahol a törteli földesúr páholyt vett. Kova-csóczy velük tartott. Vidáné széke mögött állt egészeste, de a szemét le nem vette Rózácskáról. Czibulkánéénekelt, a Mérey Sándor szerelme és Rózácska nagylelki bánata ellenére is boldog volt: a terebélyesasszonyság úgy rikácsolt, mint egy kotlóstyúk!

Gyalog mentek haza, a fogyó hold fényében.Amint a színházból kitóduló sokaságba keveredtek,Kovacsóczy hevesen megragadta Róza karját és előreragadta őt, messze elhagyva Vidáékat. Heves hangonsuttogott a fülébe:

— Asszony ... tündér... ördög ... vagy mi vagy?Róza megrémült. Azt hitte, hogy a gyászruhásembernek elment az esze. Igyekezett kiszabadítani akarját.

— Kérem... Menjen és vezesse Vidánét!— Én nem tudom magamat tettetni, — lihegett

Kovacsóczy — holnap ott leszek és akár beenged,akár nem, én betolakszom, mert megfojt ez az ér-zemény. Kicsi Déryné! Maga az én lelkem vágya. Haleigázott, föl kell oldoznia ...

Róza zavarodottan felelt:— Én föloldozom önt... de most vigyázzuk Vi-

dáékat ...— No, nézd csak, Katinkám! — harsant föl Vida

hangja vidáman — féltettem a kisleányodat, hogy

183

agyontapodják a sűrű sokaságban! De itt van Kova-csóczy és kiragadta, mint hej a a csirkét!

Nem vették észre, hogy Róza vékony kis csirke-karja milyen szenvedélyesen igyekezett kiszabadulni aKovacsóczy héja-karmaiból. De a héja szorosan tar-totta a csirkét.

Attól kezdve minden délután megjelent Vidáékházában Kovacsóczy. Mindenki tudta, hogy nem Vidánémiatt jön. Rózácska menekült előle. Nagyon élveztemüveit társalgását, de rettegett a szenvedélyétől, amelyfolytonosan ki-kitört belőle. A gyászruhás ember ko-rán elhalt mátkáját siratta és bár elmúlt harmincesztendős, nem nézett asszonyra, amíg Rózácskán nemfelejtette a szemét. Róza azonban becsületesen meg-mondta neki, hogy ő mást szeret és sohasem fogja vi-szonozni érzelmeit. Kovacsóczy most már még gyá-szosabb arccal járkált a világban és még jobban fel-csigázta Vidáné és Teresa mama képzeletét ezzel a«búskomoly» és «romántos» magaviseletével.

Egy októbervégi napon öreg hintó döcögött akerepesi országúton a városból kifelé. A hintóbanMurányiné asszonyság mellett Rózácska gubbasztott.Szemben velük Kovacsóczy ült. A kalapján még szé-lesebb volt a gyászfátyol, mint előbb. Teresa mamaepedő, bámuló szemeket meresztett a vadregényes fér-fiúra, aki viszont Rózácskára meresztette a szemét.Kovacsóczy engedélyt kért arra, hogy az ifiasszonytlegalább Hatvanig elkísérhesse.

Nagy útibőröndöket rázott a vén hintó saroglyája.Rózácska nagyon bánatosan nézett ki az ablakon, azőszi borulatba. Elmaradtak mögötte a jól ismert ut-cák és házak. Búcsúzott a várostól, hová gyermek-korában került és hol a színészettel örök frigyre lé-pett. A várostól, ahol asszonnyá lett és ahoi előszörszeretett. Rózácska kicsi kézitáskájában egy levél la-pult. Olykor szívéhez szorította a táskát és tökéletesvolt a képzelődése, hogy odabent, a gyönggyel hím-

184

zett selyem táska kebelében hangosan dobog a Prepeli-czay külországból érkezett levelének minden szavaés a levél szívdobogása mennyei harmóniában vegyülössze az ő szívének kopácsolásával, mennyei harmóniá-ban ... Mi minden volt már mögötte! Házasság...Szerelem ... Csalódás ... Siker ... Nehéz kórság.. . Bűés boldogság ...

És csak huszonkettedik évében járt.A hintó után kopott határok és parasztszekerek

kocogtak a poros országúton. A «Pestvármegye általpártfogolt társaság» feje fölül lebontották a játékszíntetejét. Kulcsár úr ez időben még hiába írta lelkesfelhívását: «Hazafiúi javallás magyar nemzeti tlieát-rom építéséről .. .» Búsan elbocsátotta hát színészeit,e szóval: «menjenek és hirdessék a magyar nyelvetés terjesszék, mint hajdan az apostolok az egy igazhitet!» És ők mentek. Kalandos vándorútra keltek,hirdetni a magyar hazában a magyar nyelv jogát ésgyújtogatni a lápi tüzet, amely ha egyszer elharapod -zik majd a lelkek ingoványában, világosságát nemlehet többé eloltani.

XXII.

Őszi avart taposott a lovak patája, mikor azuraságoktól levetett öreg hintó nekiindult az országútjának, Déryné ifiasszonnyal. Most kitavaszodott már.Az égen bárányfelhők gyapjas égi nyája vonult tova.És odalenn, a földön tovább vánszorgott a keshedtvén batár is, Rózácskával és Teresa mamával, nyo-mukban a bagázsiás szekérrel és a kopott karavánnal.Vedlett bőrfödele elhullatta már a színét, küllőinekfele odamaradt a sárban. Kínosan nyöszörgött sze-gény öreg alkotmány, amely megette már kenyerejavát és bőven rászolgált a lomkamra nyugalmára.De a sántikáló batár nem tudott megpihenni. Űzte-hajtotta tovább a sorsa: ki, ki az ország útjára. Egy-kor oly duzzadó párnáiból lázadva bújtak elő az el-nyűtt rugók és deszkájában egyre hangosabban per-cegett a szú. Ez a köszvényes, korhadt vén kocsi volta Róza otthona, óvó födele, létének ingó-bingó alapja.És a jövendője.

Most hajtottak ki az egri városkapun. A szűkbolthajtásokról nagy időket látott, félelmetes láncok sévszázados pókhálók csüngtek alá. A városfal peremé-ről bizalmatlanul nézett a furcsa vándorok után azőrtorony két bagoly-szeme, a falak mögül sok-sok to-rony nyújtogatta nyakát kíváncsian a zöldelő lanká-sok felé. Róza alvást színlelt, mert nem akart mind-untalan felelgetni a pityókos Kőszegi bolondságaira.

186

Kőszegit irgalomból vettek be a legkényelmesebb hin-tóba, a szemközt lévő ülésre, amelyen múlt ősszel agyászfátyolos Kovacsóczy Ádám búsongott, Fest vá-rosától egészen Hatvanig. Kőszegi nagyon rákapott azitalra. Már Pesten elkezdte, de aztán Egerben, avendégmarasztaló téli hónapokban volt módja rá bő-ven, Róza gyenge gyomrát is megviselték az örököstraktámentumok, különösen pedig a pincézések, mikora hegyoldalba vájt boros-barlangokban szépen terítettasztal várta a komédiás-vendégsereget, rajta roskadásiga sült malac, a rántott csirke, a béles: minden, miszem-szájnak ingere. Ki nem fogytak a gazdák a szíveskínálásból: «No, még ebből az aszúból! Hiszen éppencsak hogy elkezdték! Hol a folytatás?» Alig győztékaz asszonyok egyik-másik ehetős-ihatós színjátszóbaöntögetni a fekete levest, a magukfőzte kávét, hogyszégyent ne hozzanak a «Pest vármegye által párt-fogolt társaság» hírnevére.

Kievickéltek a zeg-zugos, ódon utcákból, elhagy-ták a líceumot, a csillagvizsgáló tornyot, el a tizen-négy-szögletű török minaretet és a bicskások hírhedttanyáját, a Fel-Németet is. Miskolc felé lihegett a ki-mustrált batár: a híres csizmadiák és a még híresebbrezgős kocsonya hazája felé. Rózácska a hosszú utazásalatt már-már azt képzelte, hogy megpenészedik ateste a dohos hintóban és őt is megrágja a moly, minta kocsi vedlett kárpitozását. Nem volt valami vidámkedvében: tele-beszélték a fejét, hogy Miskolcon csupafehér-fejkendős néni és széleskarimájú zsíros kalapotviselő atyafi ül majd a theátromban.

Amint késő este elérték a város szélét, mindenarra vallott, hogy a komédiás-marasztaló egriek nyel-vének igaza volt: földből alig kibújt viskók hosszúsora haladt el bukdácsolva a hepe-hupás utcán a hintóüvegablaka előtt. Aztán, mintha megnyílt volna alattuka föld, lesüllyedtek: a kocsi ugyanis mély árokbaereszkedett, Róza és Teresa mama feje összekocódott,

187

a kalapskatulyák a nyakukba estek, következő szem-pillantásban pedig a fejükkel majd bogy ki nem lyu-kasztották a tetőt, mert akkor már az árok túlsópartján kapaszkodott fölfelé a két táltos. Abban azidőben ezen a mély árkon át lehetett csak bejutni abelső városba.

Alig bogy elhagyták az árok szélét, széles nagyutcán csoszogott tova a batár. Minden ablakból barát-ságos gyertyavilág mosolygott, mintha csak az ő tisz-teletükre illuminálták volna ki a várost. Rózácskánakföltűnt, hogy a szép tavaszi estén milyen sok népsétál a takaros utcán. Ormótlan nagy épület, a«Korona» vendégfogadó előtt állottak meg. A kapuboltnéhány perc alatt megtelt pincérekkel, kitóduló vendé-gekkel, kíváncsi emberekkel. Kijött elébük a fogadósis, de azt hajtogatta, hogy sajnálja, ő ugyan szívesenadna szállást, de hát nem tehet róla: nincs szoba,még a padláson se tudna helyet szorítani, az egerekközött sem... A kapubolt alatt gyertyák lobbantakföl, egyre több fej kandikált be a hintó ablakán ésitt is, ott is felhangzott a korcsmából, kávéházból ki-tóduló vendégek hangja:

— Jean, Jean! Szobát teremtsen a dámáknak izibe!Róza fáradt volt és kedvetlen. A teste átfázott, a

csontjai fájtak a rázós úttól. De azért most elmoso-lyodott. Ez az ő sikere! Mert a «segíteni kell, minden-áron... Jean, Jean, szobát!» — kiáltás az ő kocsijukablaka alatt hangzott fel legelőször, minek utána szak-értő szemek kandikáltak be a kocsi mélységeibe és ala-posan szemügyre vették őt, valamint Teresa mamát,aki sok gyermeke ellenére is még mindig mutatós asz-szonyság volt.

— Adnék én helyet — védekezett a fogadós —de hát ha nincsen!

— Bánja a fene, hogy nincsen — reccsent fel egygoromba hang — legyen!

— Az a mestersége, hogy kvártélyt adjon!

188

De már akkor sűrűn állták körül a kocsikat azemberek. Végigfutott a fogadon, a kávéházon, az ut-cán az izgalmas hír:

— Színészek! ... A híres pesti társaság.A sötét ablakokban is kigyulladt a gyertyafény. A

szendergők is fölébredtek erre a hírre. Zsongott aváros, mint a méhkas: «Színészek... hallottátok? Szí-nészek ... A pestiek...»

Végre eszébe jutott valami a fogadósnak: meg-gyújtatta a gyertyákat a nagy táncos szálában és oda-kvártélyozta be az egész truppot: asszonyát, emberétés bagázsiáját együtt. Pincérek és háziszolgák nagynyalábokban cipelték be a szalmát, meg a takarókat.Közös éji szállást készítettek a fáradt vándoroknak.A földre, mert nem volt máshová. Nem is éppen puhaderékaljakra, csak éppen szalmára. De Rózácska el-fintorította a száját és legalább olasz falat kért, hogyberendezze a maga külön «hálószobáját», mert szégyen-lős természetű volt.

A szófukar, kedélytelen Murányi Zsigmond mér-gesen ballagott el, olaszfalat, «vagy miafenét» keresni:«Ennek a kapriciózának is mindig köll valami!» — mo-rogta.

Olyan fáradtak voltak mindnyájan, hogy a bekvár-télyozott huszár-népnek való szálláson mély álombamerültek. Már besütött az ablakon a nap, mikor Ró-zácska fölébredt. Délben nagyon nekividámodva jöttekvissza a társaság vezetői: Renke, Láng és Murányi.Tisztelkedtek az alispánnál, végigjárták a vármegyeés a város urait. Azt mondták: ritka derék hazafiak,vendégszerető, igaz magyar emberek. Különösen dicsér-ték Miskoltzy Györgyöt, a vármegye főpénztárosát,aki a város-alapító Miskóc-nemzetségből való ésturulmadarat visel a címerében, magasztalták SzroghSámuel szenátort és a Ragályiakat. Belőlük áll atheátromi komité. Nagyon szíves emberek, készségesurak ők. Csak éppen a theátromi komiténak nincsen

189

— théátroma. Mire delet harangoztak, már be is top-pant a «Koronába» egy pirosképű, harsány hangú, ter-metes úri ember, akinek még a sarkantyúja is jóked-vűen pengett. Kifelé invitálta a színjátszó társaságota vendégfogadó téres udvarára, rámutatott egy négy-szögletű, nyitott kocsiszínre, amelynek a zsindelyestetejét erős kőoszlopok tartották es így szólt:

— Itt a színház!— Az istálló mögött? — kérdezte Murányiné.— Ha jobb nincs, ténsasszony!— De hol járnak be a színészek? — aggodalmas-

kodott Rózácska — itt öltözésre nincsen alkalmatosság.A fogadóépületben kell majd magunkra venni a mas-karát.

— Hát a publikum között — adta meg a választErős főszolgabíró, mintha ez volna a tegtermészetesebba világon. De a főbíróból annyi önbizalom, annyi meg-nyugtató jóakarat és egészséges derű áradt, hogy amitkimondott, arra mindenki csak bólintott: Úgy lesz azjó, majd csak megleszünk valahogyan ...

Néhány napig eltartott a nagy építkezés, amíg aszéljárta, nyitott kocsiszínt deszkákkal, gerendákkal,függönyökkel átalakították játékszínné. Addig is nagyvendégeskedés járta a városban, egymásnak adták aszínészeket a jó miskolciak: a derűs, módos, vendég-szerető színmagyar város apraja-nagyja, öregje, fiatalja,nemes urak, polgári renden lévő iparos emberek,mind-mind abban versengtek, hogy a nemzet napszá-mosait minél atyafiságosabban lássák el.

Az első előadáson egy kipróbált «nézőjátékot»adtak, amelynek ez volt a címe: «TündérkastélyMagyar-honban». Déryné játszót La a főszerepet. Denem elégedett meg a prózával, hanem telerakta vala-mennyi jelenését szebbnél-szebb dalokkal, minduntalanelővette a gitárját és énekbe kapott. Az első nótája a«Cserebogár, sárga cserebogár» volt. A közönség majdhogy le nem szedte a színpadról. Mire elénekelte a

190

«Mariskám, Mariskám, eszem a szemedet» két strófá-ját, már őt akarták nagy lelkesedésükben megenni amiskolciak. De aztán rágyújtott arra, amelyiknek akezdősora így szól, hogy «Akkor úszok öröm özöné-ben...» Arra aztán kitört a földrengés: a jól patkoltmiskolci csizmák úgy meghányták a földet, minthaóriások rengetnék belülről a kebelét, az Avas oldalántermett jó bortól ércesre nevelt gégék akkora rivalgástcsaptak, mintha legalább is alispáni installáció volna,az asszonyok zokogtak örömükben, lelkes ifjak, al-szolgabírák, vice-nótáriusok és csizmadia-legényekösszekeveredve, vegyesen megrohanták a színpadot, el-rabolták onnan Rózácskát, kipenderítették a közönségközé, kézről-kézre adták és senkinek se jutott eszébe,hogy a «nézőjáték» folytatása iránt érdeklődjék.

Egy ideig még a «Korona» nagy szákijában voltakkvártélyon és ott is tartották a próbákat. Az volt az;öltözőhelyiségük is. Onnan mentek a jelenésükre, ki-festve, öltözködve, az udvaron és a közönségen át. Né-hány nappal a «Tündérkastély Magyar-honban» emlé-kezetes csonka előadása után, késő este Déryné ifi-asszony elővette a gitárját és énekbe kezdett. Próbáttartott a másnapi előadásra:

Ott, ahol én nevelkedtem,Egy dombról egy patak folyt;Hányszor ott nem estvéledtem! —Éltem akkor boldog volt.

Murányi, aki az ablaknál állt, felkiáltott:— Nézzétek csak!A sötét termen át lábujjhegyen sompolyogtak a

nyitott ablakhoz. Végesvégig a széles utcán nagy tömegfeketedett. Sűrűn álltak az emberek, százan, meg szá-zan, a legnagyobb csöndben. A teremben idáig észrese lehetett venni, hogy odagyülekeztek az ablak alá.Sokan padokat, székeket hoztak ki a közeli udvarokból

191

és azokra álltak, hogy jobban hallják a bájoló hangot,amely a sötét «Korona»-szálából száll ki a langyosáprilisi éjszakába. Róza nagyon elszégyelte magát. DeTeresa mama unszolta:

— Nem szabad most abbahagynod, Róza. Énekeljtovább. Hisz oly kedvesek ...

S Róza énekelt:

Ez idők az örökségbe,Mint a vizek a mélységbeLefolytának — Hálaadó !A jó hamar mulandó.

Nagy némaságban szorongott a tömeg. Néhánygyertya égett az ablakokban, a sarkon meg utcai olaj-mécses. Az ösztövér világosság emberi arcok holdvilá-gát emelte ki a homályból. Ezek az ezüstsápadt teli-holdak áhítatosan figyelték Kisfaludy Sándor dalát,«A' kesergő szerelem» strófáit.

Mikor Róza befejezte, falrengető éljen riadt:— Éljen, éljen Déryné ií'iasszony!— Halljuk, halljuk!Már egy hete, hogy Miskolcon játszottak, mikor

végre szállást kapott Róza egy özvegyasszonynál, akitKoródynének neveztek. Csak úgy tudott bejutni azutcai szobájába, ha keresztülment az özvegy hálókam-ráján és fölmászott hat deszkalépesőn. Nagyon örültennek a «toronylakásnak», ahol magában lehetett, biz-tonságban lehetett.

XXIII.

Májusban volt Déryné ifiasszony jutalom játéka.ő maga választotta azt a hatásos «nézőjátékot», mely-nek címe: «Matskássy Julianna, avagy az arany kar-perecek». Szerepe úgy kívánta, hogy férfinek öltöz-zék. Mivel pedig a lovak rezidenciája mögött nem sze-retett öltözködni, magára vette szállásán a színpadiruháját, föléje kanyarította a mindent eltakaró wikler-kabátot és jókor délután elindult a játékszín felé. Azvolt a szokás, hogy a jutalmazandó színjátszó magaüljön be a pénztárba és szíves mosollyal árusítsa ajegyet a nagyérdemű közönségnek, amely — tetszéseszerint! — ád többet-kevesebbet a bilétáért, a szeretetés a mosoly szerint... Alig jutott el a küszöbig, mikoregy szolgalegény futott feléje lelkendezve:

— Tisztelteti szépen a ténsasszonyt, a főszolga-bíró úr, tessen hamar felgyünni!

— Mi baj esett ?— A főbíró úr föltörte a kasszaládát és mind

eladta már a bilétákat. De még kell ám több is!— Hiszen még csak két óra múlt.— De már nincs biléta! — erősítgette a szolga —

és a népek nem akarnak elmenni.Déryné futott a «Korona» felé. Alighogy a kapu

alá ért, nagy tömeg vette körül, tódultak feléje az em-berek és követelőztek. Erős főbíró a pénztári asztalnálállt és éppen abban fáradozott, hogy megnyugtassonnéhány tekintélyes külsejű polgárt, hogy ne búsuljanak

194

lesz mingyárt biléta. Mikor megpillantotta Dérynét,aki nagynehezen vergődött át a tömegen, harsányanelkiáltotta magát:

— Gyere már te fülbemászó! Adj bilétát!Erős főbírónak az volt a szokása, hogy Dérynét

sohasem nevezte a nevén. Mindig valami állatnevetadott neki: hol tücsöknek, hol leveli békának titulázta.

— Honnan adjak én bilétát, mikor ott van mind afcasszaládában?

— Már nincs, te leveli béka, csak volt! Mert mindeladtam.

— No, akkor nincs is több, mert csak annyi emberfér be, amennyi jegy volt.

— De már — kiabáltak a körülállók — mi be aka-runk jutni!

— Nekünk jegyet adjanak!A közönség zúgott. A főszolgabíró intézkedett:— Hordatunk széket, amennyi csak befér!Azzal nekiállt, kis cédulákat szakított, elővette a

pennát és elkezdte írni a beléptijegyeket a papiros-szeletekre.

— Tíz forint az ára! — kiáltotta.De a galéria vékonypénzű közönsége nagyon neki-

búsult erre. A mesterlegények, diákok, varrólányok.Hát ők hová lesznek? Hát ők hová mennek?

— Sebaj — mondta ki az ítéletet a főszolgabíró— a palánkon körösztül hallgatják az előadást, állva.Odafönt úgyis megfúlnának a galérián, ott meg jár-hatnak-kelhetnek, még pipázhatnak is csöndben. Csakfizessék meg az árát.

— De nem látunk ám semmit — fohászkodott fölegy szerény hang.

— Ej, baj is az! — felelt meg a főbíró — haegyszer hallanak! Itt vannak ni a bilétek!

Róza nagyon szégyelte magát. Odasúgta Erősnek:— Bocsásson meg, tekintetes úr, ez magyarán

szólva: rablás ...

195

A főbíró ráförmedt:— Hallgass, kis tücsök és eredj a dolgodra!Mire megkezdték az előadást, Erős főbíró három-

száz forintot adott át Rózácskának: ez volt a nagy«rablás» eredménye! Róza szívet facsaróan játszottaa férfi-ruhában Matskássy Juliannát. Már a harmadikfelvonás nagy monológjánál tartott, amely fölötte fáj-dalmas és megindító volt. A fehérkcndős nénikék es arókamálas mentébe öltözött, fekete főkötős nemzetesasszonyok egyaránt szipogtak, könnyeztek, sóhajtoz-tak. A férfiak a bajuszukat pödörgették a nagy meg-hatottságban. Egyszerre csak fölkiált a harmadik sorbólegy öreg úr:

— Elég már a beszédből, lelkem! Énekeljen!Róza a szívfacsaró monológ közepén alig tudtavisszafojtani a nevetését. Félrefordult, hátranézett, akis keszkenőjét harapdálta és igyekezett tovább mon-dani a szerepét, mintha nem is hallotta volna a közbe-szólási. De az öregúr nem hagyta magát:

— Mondom, hogy ebből elég mán! Énekeljen,húgom, az a szép... Ollyan a hangja, akár a pacsir-tának!

Déryné előbbre lépett és duzzogva szólt le aszínpadról az öregúrnak:

— Hiszen most nem lehet!— Dehogyis nem lehet, ha mondom! Előbb éne-

keljen, aztán nem bánom, egye fene: elmondhatja amondókáját is!

A közönség előbb zúgott, türelmetlenkedett, aztánnevetett. Megszólalt a visszhang innen is, onnan is:

— Énekeljen hát, Déryné lelkem!— Gyújtson rá, arra, hogy: «Mariskám, Maris-

kám, eszem a szemedet...»A cselédlány elszaladt az ifiasszony szállására, hogy

elhozza a lantot, ő maga pedig megmagyarázta a kö-zönségnek:

196

— Nem lehet ám lant nélkül énekelni! Mingyárthozzák...

— Jó lesz, lelkem! Addig mondja csak tovább ...Róza tehát folytatta a monológot. Szeme rettegvetapadt egy messzi pontra, ajka vonaglott a fájdalom-tól, hangja megreszketett és szívetgyömöszölő sikolyokközben alakította tovább Matskássy Julianna nagy jele-netét, míg egyszerre csak megjelenik az ál-falak közta szolgáló és nyújtogatja ám befelé a lantot. Akkor,éppen a mondat közepén, abbahagyta a prózát és el-kezdett énekelni.

De a szél, amely a Tetemvár lankásán nyargaltlefelé a Szinva völgyébe, átsüvöltött már a csizmadia-színen. Elmúlt a tavasz, el a szép nyár is. Zimankóthozott Szent András hava és szaporán új hajlék utánkellett nézni. A közönség kitartott: subákban, botosok-ban, prémes mentékben ültek a gyalulatlan deszka-padon, nagykendőket kötöttek a fejükre az asszonyok,bepólyázták a nyakukat az érzékenyebb leányasszonyok.De a szegény színésznők mégsem játszhatták botosban,fekete subában, vagy nagykendőben a tündéreket ésbüszke királykisasszonyokat... Róza is köhécselt, nát-hás volt, az oldalát fájlalta. A játékszíni társaság együt-tese estéről-estére keservesebben krákogott. Más szín-ház után kellett nézni.

A város sötét kőkapuja alatt rút külsejű, formátlanépület ácsorgott, üres, vakolatlan ablakokkal, foghijjaspárkánnyal. Ez volt a csizmadia-szín, melyben a híres-nevezetes miskolci csizmadiák árulták vásárok ide-jén kordován-remekműveiket. Ebből a hodályból lettaztán a téli theátrum, mivel hogy ennek még falai isvoltak. A vörös téglával kirakott ablaknyílásokat be-tömték szalmával. A tető csak egy sor zsindellyel voltbefödve és azon át bizony becsorgott az eső és be-fújt a szél. A közönség mégsem zúgolódott. De a sze-gény színészek... Róza öltözője itt is csak egy olasz-fal volt, magán a színpadon. Ott kellett olykor hétszer-

197

nyolcszor is átöltöznie egy este, mert gyakran adtak éne-kes egyveleget és a közönség megkívánta, hogy mindenáriát más-más ruhában énekeljen. A «nézőjátékokkal»nem volt semmi baj: legföljebb dalbetétekkel tűzdeltéktele azokat, mert a közönség minduntalan Dérynétakarta hallani. De operákat nem adhattak elő. Nem isvolt semmiféle operájuk, nem voltak hangjegyeik sDérynén és a fiatal Udvarhelyin kívül sem énekesük.sem pedig énekkaruk.

Így evickéltek át a télen, ebben a kedves, vendég-szerető, igazi magyar városban, amely dédelgette őket.Ha testük didergett is a csizmadia-színben, lelküketátjárta az ősi magyar fészek patriarkális szívjósága,melegítő szeretete. Milyen más világ volt ez a Miskolc,mint az idegen Pest, ahol a német színészeké mindenpénz és becsület. Ahol a magyar színésznek csak le-nézés, csak koldus-kenyér jutott, meg a németektőlodahagyott hodály, amelyet aztán — lebontottak afejük fölött.

A tél elején Szathmáry József, a vármegye fő-fizikusa — vagyis főorvosa — figyelmeztette Déry-nét, hogy vigyázzon, nagybeteg lesz, mert az éneknagyon fölhevíti és ugyanakkor hócsomagok ülnek avörösen tüzelő nyakán. A lyukas csizmadia-színbe bi-zony becsurgott a hó és odatelepedett az énekesnőforró vállára. Déryné mosolygott ezen és játszott to-vább. De Télutó havában, februáriusban, torokgyulla-dást kapott. A homloka is forró volt, a hideg is kilelte.Azért este elment a csizmadia-színbe és játszott. El-énekelt egy áriát is, amelyet a máskolciak még sohasehallottak, de nagy-gyönyörködve hallgattak. Bizonyos,régebben elhalt bécsi zenemester, Mozart nevezetű szer-zetté azt a «Tündér síp» című operát, amelyből Ró-zácska a derék miskolciaknak oly igézően énekelte el,hidegleléstől rázva, forróságtól gyötörve, «az éjszakakirálynőjének» nagy áriáját. A csizmadia-színben re-pültek fel a varázslatos trillák, a gyöngyöző futamok

198

az ingerlő staccatok. A miskolciak elbűvölve hallgat-ták a varázséneket. Nem is sejtették, hogy a bűvöscsengettyű hideglázban vergődő testből szól hozzájukés az énekesnő, «a fülbemászó», most mingyárt, aszínpadi ál-falak között élettelenül esik össze.

Λ szép arcú Udvarhelyi Miklós és Szathmáry dok-tor a karjukban vitték haza Kórodyné asszonyság há-zába. A közönség megtudta, hogy milyen beteg ésattól kezdve valóságos búcsújárás volt a házban. Min-denki hallani akarta: mikor gyógyul már meg az azédes, az a kedves, az a pacsirta-szavú kis asszonyság?De a kis asszonyság bizony nem akart meggyógyulni.Kocsiderékra való befőttet, bélest, kolbászt, oldal-szalonnát hordtak össze néhány nap alatt. De a kisasszonyság nem tudott enni. Szathmáry doktor egyrefelhősebb arccal járkált körülötte, a közönség békéte-lenkedett, a színészek a kenyerüket féltették. Nem voltmás hátra: Benkő doktort kellett elhívni. Benkőnekbabonás híre volt a városban. Azt mondták: a halottatis föltámasztja, ha odaígérik neki a elhalálozott va-gyonának a felét. Benkő különös ember is volt, annyiszent. Hórihorgas, sovány, sárgaképű. Fekete kabátjátnyakáig begombolta és az a lötyögős ruhadarab a tér-dét verdeste. Fellegűző lebernyákot hordott. Ha neki-iramodott a szél és belekapott, úgy rázta, emelgette,fújta, dagasztotta, hogy a járókelők ijedten tértek kia denevérszárnyú doktor elől, aki olyan volt, mint agarabonciás diák. Némelyek szerint ily förgeteges idők-ben nem is a lábán járt, hanem fölkapta a szél és aháztetők fölött sodorta tova.

Ezenkívül azt mesélték, hogy akire megharagszik,arra ráolvas a szemével. Róza félt tőle.

— Ne hívják ide — nyöszörgött — a dajkáját ismegvakította örökre, mert nem engedelmeskedett neki!

De Benkő egyszer csak megjelent hívatlanul. Be-főttet hozott és mindenféle más édességet. A láztólkínzott Rózácska nagy erőlködéssel mozdult meg az

199

ágyban és a falhoz húzódott. Mintha menekülni pró-bálna az ijesztő alak elől, aki megállt a küszöbön, rá-vicsorította a fogát és így szólt:

— Édességet hoztam a nagy betegnek!Leült az ágya szélére és megfogta a kezét. Róza

testét hideglelés járta át: a doktornak olyan volt atenyere, mint a varangyosbéka teste.

— Csak a pióca segíthet, lelkem — mondotta adoktor. — És én nem megyek el innen, amíg a piócátföl nem rakom a nyakára.

Róza nagy erővel szakította ki a kezét az orvoscsontos ujjaiból.

— Nem, nem! — suttogta. Mert sikoltani nemtudott.

— Azt mondta az öreg Miskoltzy György úr, —folytatta az orvos — «Benkő, meggyógyítsa ám Déry-nét! Inkább tizenkét consiliárius haljon meg, mintő! Mert derék honfi elég van a hazában, ki pótolandjaamazok helyét. De Déryné nem születik több!»

Rózácska olyan beteg volt, hogy beszélni is aligtudott. A torkát éles késsel szaggatta a fájdalom. FéltBenkőtől, irtózott a piócától. Most mégis mosolyognipróbált, mert asszony volt és főként — színésznő...Benkő, a nagy emberismerő, már megfogta Rózácskát:asszonyi és színésznői hiúságánál. Az nem is voltegészen bizonyos, hogy a nagytekintélyű MiskoltzyGyörgy úr bármit is mondott volna Benkő doktornak.Nem biztos az se, hogy ily könnyen halálra szántegyszerre tizenkét derék consiliáriust is. De az márbiztos, hogy amit Benkő doktor varázsló és ördögűzőmivoltáról suttogtak a miskolciak, nem volt egészenmesebeszéd.

Még sokáig dúlt a harc a Déryné gyönyörű hattyú-nyaka körül. Benkő, a varázsló, beültette ebbe a fehértalajba a vérszívó piócákat és azok elégedetten hab-zsolták a Róza vérét. De egyszer csak betoppanta vármegye protomedikusa, Szathmáry fő-fődoktor,

200

éktelen haragra lobbant a kuruzsló eljárásán, nekiesettDéryné nyakának és letépte a piócákat. Haragjábanolyan erőszakosan szakította le a vérszopókat, hogy atüzes daganat föllázadt és borzalmas fájdalmakat oko-zott a betegnek. Szathmáry szerette volna fölszúrni adaganatot, de Róza kétségbeesetten védekezett. Rette-gett a késtől. Végre cselhez fordultak és elküldték lá-togatóba azt a katona-doktort, akinek nagy híre volta városban: úgy beszélték, hogy boszorkányosan ügyeía keze, mikor kést forgat. A katona-doktor negéde-sen mosolygott és megnyugtatta Rózát, hogy dehogybántja ő, eszeágában sincs fölszúrni a torkát, csaképpen megtapogatja, hogy mikorra érik meg... Akatona-doktor elrejtette a lancettát a kabátja ujjá-ban és — orvul szúrta le a daganatot. Nagyon fájt,a beteg borzalmasat sikoltott, de — meggyógyult. Ésazon az estén már nemcsak enni tudott, de hangosanveszekedni is.

XXIV.

Lejjebb, egyre lejjebb szállt az ólomszürke ég,már azt hitték: mingy árt a fejükre zuhan, mint egyvégtelen terjedelmű, óriási ponyva, amely alól a för-geteg kirántotta a tartópóznákat. Amerre a szem el-látott, a fenyegető felhősátor alatt végtelen vizekvilágtalan tükre terült széjjel. Az özönből szürkénemelte ki a hátát egy-egy tenyérnyi földdarab. Nagy,lomha állati tetemnek látszott, mely elnyúlva hever azóriási pocsolyában. Egy-egy kopasz fa targallya raj-zolódott rá a sötétedő láthatárra: fejfák az elmerült,világból. A többit beborította a vadvizeket duz-zasztó, féktelen Tisza és az emberek jószágára orvulleselkedő Bodrog. A lovak teste szürke párában li-hegett, alig bírták már a nehéz napszámot. Orrlikaiktágultak, foguk vicsorgott és szemük kidülledt. Azostorhegyesnek fenyegetően hegyesedett ki a bal la-pockacsontja, a nyergesnek ijesztően reszketett a szü-gy e. A sörénye ázott, csapzott volt mind a négynek,a víz locsogott a patáik alatt, a tomporuk hol bele-süppedt a szennyes lébe, hol meg kiemelkedett abbólpárologva. A vén födeles-hintó is úgy imbolygott avizeken, mint a Noé bárkája. Néha jégre dobbant alovak patája. Ijesztően recsegett, ropogott a vékonyréteg, repedezett, töredezett a tükör, amelynek szürkeszíne visszaverte a hintó fekete árnyékát. Akik e kísér-teties tükörbe néztek a hintó ablakán át, libabőrösháttal, borzongó tagokkal fordultak el: a tükör mély-ségeiből a halál nézett vissza reájuk. . .

202

Déryné ifiasszony és Baloghné ifiasszony alattnagyott ugrott az ülés, fülsiketítő reccsenést hallot-tak, majd a következő pillanatban vizesek lettek, egé-szen a kendőbe burkolt hajukig. A jég beszakadt abatár alatt, a lovak kötésig álltak a vízben, a fór-spontos ember káromkodott és azt mondta: nemmegy tovább, semmi pénzért. Balogh István ésBenke kérlelték előbb. Ott álltak, térdig a vízben,megfagyott a lehelletük, vacogott a foguk. A kétasszony ijedten bámult ki a kocsiból és várta, hogymi lesz. Balogh István nem alkudozott tovább, ha-nem benyúlt a hintó ülése alá és elővette onnan fél-tett kincsét: a puskáját.

— Előre, ha az élted kedves! Agyonlőlek, minta veszett kutyát, ha cserben hagysz bennünket!

A fórspontos a nyomós érvek hatása alatt be-ható tanácskozásba kezdett a kocsissal. Abban a hadi-plánumban egyeztek meg, hogy a fórspontos kifogjaa két lovát, megüli az egyiket, aztán belemegy avízbe, hogy kitapasztalja: milyen mély és hol lehetkeresztülgázolni rajta? Róza és Baloghné, a szép-séges Tenkler Lizi, összebújva lestek a hintó keskenyablakából, amint a fórspontos, lelkét Istennek ajánlva,a vízbe ereszkedik. Taposták, taposták az árt sze-gény fáradt párák, egyre mélyebben süllyedtek belé,már csak a magasra tartott fejük látszott ki, azutáneltűntek, a fórspontos emberrel együtt.

— Oda van! — sikoltott Róza.— Belefúltak! — suttogta halálraváltan Lizi.De néhány pillanat múlva, néhány méterrel ar-

rébb, kibukkant a vízből a fórspontos feje, aztánnyomban a prüszkölő lovak is.

Szárazra értek!De most már vissza is kellett ám jönni a két

lóval. A fórspontos átkiabált:— Nem megyek vissza, a verebélyi szent Szűz

kedvéért se!

203

Balogh István célbavette a puskával és átkiál-tott a vizén:

— Ha nem jössz vissza, lövök!A fórspontos megadta magát sorsának, ismét bele-

gázolt a vízbe és az asszonyok sikoltozása közbenismét elmerült abban lovastól. A másik percben irgal-matlan káromkodás hallatszott az árvízi mélységekből,annak jeléül, hogy a fórspontos és lovai a körül-ményekhez képest jól érzik magukat. Vasvillaszemc-ket vetve Balogh Istvánra, sandán pislogva az el-szánt színész kezében fenyegető mordályra, mászottki a gödörből a fórspontos és befogta a lovait újra.Megint csak tanácskozni kezdtek a férfiak, hogy mi-tévők legyenek. Nekimenni hintóstól, asszonyostól amélységnek és a vízi végtelennek: Istenkísértés! Deitt maradni is az, mert más sors nem várhat rájuk,minthogy elalszanak és meg [agynak az éjszakában.

— Itt a sötétség íziben — mutatott az ég aljáraBenke atyus.

— És a sötétséggel együtt itt vannak a farkasokis, — toldotta meg Balogh István.

A hintóból halk sírdogálás hallatszott és a szi-pogó-szepegő, félig gyermeki, félig asszonyi hangokbaaz imádság szavai vegyültek: «Édes, szép Szűz Má-ria ... segíts meg. .. csak most az egyszer még segítsmeg, ó, Istennek szent A n yj a ». . .

Az előfogat istrángját a helyére igazították, agyeplős ló hátára felkapaszkodott a kocsis, a nyer-gesre pedig a fórspontos, aki még folyvást károm-kodott. A kocsi egyik hágcsójára Balogh István állt,kezében a puskával, a másikra, erősen megkapasz-kodva, Benke atyus. Csettintett az ostor, borúsan ésvésztjóslóan hangzott fel a «hó-ha-hó» és a lovakberántották a kocsit a vízbe. A két ember hangosanriogatta a fáradt állatokat, hogy ússzanak, de a riasztóhang bugyborékolva némult el, lovak és emberek egy-szerre buktak a víz alá és miközben az asszonyok két-

204

ségbeesetten, félájultan sikoltoztak és a víz csak úgyzúdult be a hintó ablakán, egyszerre hangzott össze-vissza Balogh és Benke kiáltozása:

— Hajts! Hajts! Előre, előre!— Riaszd a lovakat, hé!Meddig tartott ez, meddig nem: ki tudta volna

megmondani a hintó két ájult kis utasa közül? Annyibizonyos, hogy a kocsi tele lett vízzel, őket facsarnilehetett volna, minden bagázsiájuk átázott, de a lovaka kocsisokkal együtt kievickéltek a szárazra, Baloghis meg volt, kezében a puskával és Benke atyusis, ámbár csuromvizesen. Közben megérkezett a sötét-ség is: olyan sűrűn tapadt rájuk, mint a vizes ruha.Messziről, a Bodrog nádasai felől elnyújtott üvöltéshallatszott, jajgató, vonító hang, amelytől végigfutottminden ember hátgerincén a hideg.

— Farkasok, — suttogta Balogh,— Nádi toportyán — csikorgatta fogát a kocsis.Ott álltak megint mozdulatlanul, kerékagyig víz-

ben, átázva, vacogva, vaksötétben és nem tudták:hová, merre? Λ vízben utat vesztettek már nap-világnál. Mi reményük lehet arra, hogy e sűrű-sötétéjben ösvényre leljenek? A farkasok velőt fagyasztóvonítása egyre közelebb, közelebb sikoltott és az át-ázott ruhában egyre jobban rázta őket az éjszakahidege. Fogyó reménységgel járt körül a szemük asötétségben. Már" jó fertály órája rostokoltak így,azon gondolkozva, hogy melyik halálnem a jobbik:megfagyni, vízbe fúlni, vagy ordasak eledeléül szol-gálni?

— Ott...! Nézzétek, ott ni!Abból az irányból, amerre Róza mutatott, alig-

alig szivárgott, de mégis csak szivárgott valami vilá-gosság. Az ostor csattogni kezdett, a kocsisok nógat-ták a lovakat és vaktában nekihajtottak víznek, sötét-nek: arra, amerre az a két pislogó bagolyszem mu-tatta az irányt.

205

Nemsokára kidűlt-bedűlt csárdához érkeztek,amely a vízből kiemelkedő földszigeten állt. Mikorbenyitották az ajtót, elvakította őket a világosságés elkábította a melegség: a boglyakemence nyitottajtaján át dűlt a hívogató fény és meleg. Berontottaka konyhára, körülállták a tüzet és melengették fagyostagjaikat. A csaplárosné ugyancsak csodálkozott, mikormeghallotta, hogy a vízen jöttek át.

— Szobát? Jaj, lelkeim, szoba nincsen. Csak azaz egy odabe', ahol az emberek isznak... Meleg ételtse adhatok, csak tojást. Más nincsen a kamrámban!

Az egyetlen szobában sűrű pipafüst fellegébőlkönyökölt neki az asztalnak öt mogorva arcú em-ber. Pálinkagőz, verejtékszag, subák kigőzölgése, ko-misz kapadohány bűze keveredett össze az alacsonyhelyiségben. Az emberek sandán pislogtak a jöve-vényekre: mifélék lehetnek? A csaplárosné, meg aszolgálója szalmát cipelt be és a földre dobta. Né-hány gyanús színű kék vászon vánkossal is megadtaa módját a nyoszolyának. Róza és Lizi az alsószoknyá-jukból csináltak rá huzatot. A rántotta is megérkezett,de a szolgáló ijedt szemmel állt a küszöbön, kezébentartotta a lábast, nem merte odatenni az asztalra,ahol a mogorva vendégek még folyvást szótalanulpipázgattak.

Déryné közeledett hozzájuk először. Odament alegsötétebb arcú emberhez, a szemébe mosolygott ésígy csicsergett:

— Ugyan, édes bácsikám, ideülhetünk-e? Merthogy nagyon éhesek vagyunk.

— Megférünk, — mordult vissza a vén ember.Balogh István ott állt a küszöbön. A puskátkezében tartotta.— Jöjjön ide, Pista, — invitálta a szép Lizi.— Nem vagyok éhes, inkább innám.Nem éhes? Napestig azt hajtogatta, hogy nagy

ehetnékje van! Mi lelte ezt a Balogh Istvánt? Déryné

206

nem tudta, mi az, amit érez, de a szíve körül hidegmászkált.

Az egyik hetyke fiatalabb legény megcsikorgattaa szót:

— Hijnye! Be szép puskája vagyon az úrnak!Balogh hol a legényre, hol a kezében tartottpuskára vetette a szemét és igen komoly hangonfelelt:

— Jó is, meg szép is! Szeretem a jó fegyvert,amék — célba talál!

Déryné ezt sem értette. De a szép Lizi se. Miótalett az ő ura ilyen hazug? Soha életében nem voltvadász és most mégis ezzel a mesebeszéddel trak-tálja az embereket. Róza egyre jobban érezte, hogyvalami nincsen rendjén. De Balogh István egy lépésttett az asztal felé. Az emberek kivették az öklüket azálluk alól és szembe néztek vele. Folyvást a pipá-jukat szítták. Balogh István kezében megcsillant apuska csöve, mikor a mestergerendáról lógó mécsesalá ért. Az öt pipában fölparázslott a tűz. Egy percigszembenéztek vele némán. Akkor megszólalt a színész:

— Ugyan, földi, kínáljanak meg egy ital borral!Nagyon átfáztam, meginnám a kénköves istennyilát is.

Róza és Lizi rémülten néztek egymásra. Micsodaszavakat használ ez az ember? «Meginnám a kénkövesistennyilát...» Mintha csak szerepet játszana. Csakaz nem akart eszükbe jutni, hogy melyik nézőjáték-ból való ez a rollé?

A nyalkabajuszú, aki úgy megdicsérte a széppuskát, töltött a pálinkából. Nem szólt egy szót se,csak mogorván odatolta Balogh István elé a poha-rat. Az meg kiitta egy szuszra. Róza ettől még jobbanmegijedt, mert tudta, hogy a fiatal színész sosemiszik. Mi bújt ebbe? Amellett álmos volt, kegyet-lenül álmos. A szempillája elnehezedett, mint a kor-tina, amelyre mázsás követ kötnek, hogy lehúzza avásznat, mikor vége a felvonásnak. Ez a pálinkázás,

207

meg ez a különös beszédmód a kénköves istennyilá-val, valami rosszat jelenthet! Róza még nem egészentudta, hogy hányat ütött az óra, de már sejtette. Λszempillája egyszeriben fölszabadult, az álmosságotmessze űzte átfázott kis testéből a rémület. BaloghIstván, miután lenyelte az italt, még mindig mozdu-latlanul állt a sötét ábrázatú emberek előtt, kezébena puskával. Róza remegő térdekkel lépett közelebb.A szava is úgy rebbent föl, mint a menekülő éjipillangó, amely csapkod a szárnyával és neki-nekiütődik a mestergerendának, mialatt kétségbeesettenkeresi a repedést, ahol kirepülhetne a szobából aszabad éjszakába.

— Italhoz nóta illik, — szólalt meg félénken, —én majd... majd énekelek. Attól megmelegszünkés... elmúlik az éjszaka is.

Maga se tudta, hogyan bátorkodott neki ilyennagyon. Látta a Balogh és a Lizi tágranyitott, csudál-kozó szemét. A betyárok arca lomhán és éppen csakhogy alig, feléje fordult. Nagy csönd lett az alacsonyodúban. Róza remegő ujjai megérintették a gitár húr-ját. És abban a szempillantásban eltűnt a félelme,mint a tovaszálló éji bogár, amely kirepült az ablakon.Nem ütődött össze már a térde, a hátán se futká-rozott a hideg. Pedig az imént csigolyáról csigolyáraugrándozott, akár a nyirkostestű varangyos béka.Hangjának ezüst sípja megszólalt a dohos pádimentu-mon, a korhadt mestergerenda alatt, az árva mécsfényében. A Fáy András szerzeményét énekelte, ame-lyet az «Arany szitá»-ban tanult, a vendégszeretőFáy asztalánál. Az öreg azóta hirtelen elhalálozott,még 1813 május havában, a hivatalt nem kedvelőAndrás pedig kiadta műveit, «Bokréta» címen. Abbanis benne van ez a kedves dal, amit most az útszélicsárdában, vízáradás közepében, sötét éjszakában éne-kei, vonító farkasoktól, fákat tépő förgetegtől kísérve,véreskezű betyároknak:

208

Hová, hová barna kislány? Az erdőre ...

Legelőször is a nyalkabajszú fordította feléje azarcát egészen: az, aki úgy megdicsérte a Balogh Istvánpuskáját. A szemében kigyulladt a mécsvilág. Aztána többiek is előrenyújtották a nyakukat és komorábrázatukat: mind az öt viharvert szegény-legény.A szemekben fölparázslott a tűz, a sötét férfiarcokonlidérces fény világított. Ez már nem a hunyó pipatűzvisszfénye volt, mert a pipákban régen kialudt a láng,elhamvadt a parázs. A boglyakemence is hideg voltmár. Onnan se jöhetett ez a világosság. Az éj sötétjé-hez szokott mogorva arcokon, melyek magukkal hoz-zák az éjszaka sötétségét még a verőfényes nappa-lokba is, fényesség volt. Szomjasan hallgatták az éne-ket. Kóza pedig egymás után zendítette meg a dalo-kat, egyiket a másikba fonva. A Fáy András nótájaután Lavotta János következett. Előbb a «Hevesi nótát»énekelte, aztán a legeslegújabbat, azt, amelyik éppenígy született, valami kidőlt-bedűlt hegyaljai csárdá-ban, boros kupa mellett, a mámoros Lavotta nyirety-tyűje alatt:

Cserebogár, sárga cserebogár...

Egy vén betyár karja hirtelen elnyúlt az asztallapján. Az erek kidagadtak rajta és mély sebhelyéktelenítette el a húsát. Az öreg fej előre billent ésráhanyatlott a kézre. A nagybajuszú mozdulatlan, me-reven ült a lócán. Arcának barna barázdájában fényes-vizű patak folydogált. Ott eredt ez a patak valahol a be-tyár szemében... A küszöbön a csaplárosné törölgetteöklével a könnyeit, mögötte az ijedtszemű szolgálóbámészkodott és a padkán, egészen a falhoz tapadva,félig-vak rongyos cigány hallgatta a nótát. Künnüvöltöttek a farkasok ...

... Ugyanazon az estén egy másik énekesnő, aki-nek a hangja olyan nagyon hasonlított a Rózácskáé-hoz, Madame Catalani, éppen a párizsi Operában

209

énekelt. A zenekart, amely százhúsz muzsikusból állt,maestro Rossini vezette. A páholyokban és a föld-szinten tündöklő asszonyságok és díszruhás uraságoktapsoltak. Ott voltak a hercegek, a grófok és a már-kik: a születés főrangúi. Ott voltak a bankárok ésuzsorások: a pénz főrangúi. A szellem arisztokrá-ciája is ott volt: írók és művészek. Sőt, a Bourbonliliommal és koronával ékes, kék-bársony függönyösudvari páholyban maga a király hallgatta elbűvölveaz énekesnőt és fehérkesztyűs kezét sűrűn ütötte össze.

Vége az első kötetnek