Diana Wynne Jones

A vándorló palota

Stephennek..

Ennek a könyvnek az ötletét egy iskolai látogatásom alkalmával egy fiútól

kaptam, aki megkért, hogy írjak egy történetet, aminek az a címe: A vándorló

palota.

Felírtam ugyan a fiú nevét, de olyan biztonságos helyre tettem el, hogy

azóta sem találtam meg. Ezúton szeretném neki megköszönni.

Diana Wynne Jones

I.fejezet

Amelyben Sophie kalapokkal beszélget

Ingary földjén, ahol a hétmérföldes csizmák és a láthatatlanná tévő köpenyek

valóban léteznek, igazi balszerencse három közül a legidősebbnek születni.

Mindenki tudja, hogy te leszel az első, aki elbukik, és te jársz a legrosszabbul,

mikor mindhárman a szerencséteket keresitek. Sophie Hatter három nővér

közül volt a legidősebb. Még csak nem is egy szegény favágó lánya volt, ami

esélyt jelenthetett volna a boldogulására, legalábbis a mesékben. Szülei

jómódúak voltak, és egy nőikalap boltot üzemeltettek Market Chipping virágzó

városában. Igaz, hogy édesanyja még akkor elhunyt, amikor Sophie két-, húga,

Lettie pedig csak egyéves volt, apjuk azonban feleségül vette a legfiatalabb

bolti eladóját, egy Fanny nevű csinos, szőke lányt, és ő hamarosan életet adott a

harmadik testvérnek, Marthának. Ettől Sophie-nak és Lettie-nek gonosz

mostohanővérekké kellett volna válniuk, ahogy az szokás, ám a három lány

mégis jó viszonyban volt egymással, bár Lettie volt az, akit mindenki a

legszebbnek mondott közülük. Fanny mindhárom lánnyal ugyanolyan kedvesen

bánt, és a legkevésbé sem kedvezett Marthának.

Mr. Hatter büszke volt lányaira, és a város legjobb iskolájába járatta őket.

Sophie volt a legszorgalmasabb közülük. Rengeteget olvasott, és elég hamar

ráébredt, hogy elsőszülöttként vajmi kevés esélye van egy érdekesebb jövőre.

Bár ez csalódással töltötte el, az valamelyest mégis boldoggá tette, hogy a

húgairól gondoskodhatott, és hogy majd segíthet meglelni Martha szerencséjét,

ha eljön az ideje. Mivel Fanny mindig a boltban serénykedett, Sophie volt az,

aki vigyázott a két kisebbre, akik között mindennapos volt a haj- húzogatás és

sikoltozás. Lettie semmiképpen sem akart beletörődni, hogy Sophie után ő kell

legyen a második legszerencsétlenebb.

- Ez nem igazságos! – méltatlankodott gyakran Lettie. – Csak azért jár

Marthának mindenből a legjobb, mert ő született a legfiatalabbnak? Én is egy

herceghez fogok feleségül menni, úgy bizony!

Amire Martha mindig úgy vágott vissza, hogy ő anélkül is nagyon gazdag

lesz, hogy bárkihez hozzá kelljen mennie. Sophie-nak ilyenkor mindig szét

kellett választania őket, majd megvarrni az elszakadt ruháikat. Nagyon ügyesen

bánt a tűvel, idővel már új holmikat is készített a húgainak. Például ott volt az a

mélyrózsaszín ruhácska, amit Lettie-nek varrt Májusnapra (még a történetünk

kezdete előtt), s amelyre Fanny azt mondta: úgy néz ki, mintha a legdrágább

kingsburyi boltból származna.

Ekkoriban kezdtek el újra a Puszták Boszorkányáról beszélni az emberek.

Néhány hónapja még azt suttogták: a Boszorkány a király lányának életére tört,

ezért a király utasította személyes varázslóját, Suliman mágust, hogy menjen a

Pusztákra, és számoljon le a Boszorkánynyal. Úgy tűnt, Suliman mágusnak a

Boszorkánnyal nem, a saját életével viszont sikerült leszámolnia.

Ezért amikor pár hónappal később egy hatalmas, fekete palota jelent meg

hirtelen a Market Chipping feletti dombokon, kormos füstfelhőket okádva négy

magas, karcsú tornyából, mindenki egészen biztos volt abban, hogy a

Boszorkány ismét kimozdult a Pusztákról, és arra készül, hogy rettegésben

tartsa az országot, épp, mint ötven évvel korábban, a száműzetése előtt. Az

emberek félni kezdtek. Senki sem járt kint egyedül, főként nem este. Hogy még

ijesztőbb legyen a dolog, a kastély nem is maradt egy helyben. Néha csak egy

nagy, fekete foltnak látszott az északnyugati ingoványon, vagy a keleti sziklák

környékén magasodott, máskor pedig egyenesen lejött a dombokról, hogy

letelepedjen az utolsó északi farm mögött, a hangafűben. Vándorlás közben is

látták néha, olyankor piszkosszürke füst gomolygott a tornyaiból. Egy ideig

mindenki biztosra vette, hogy hamarosan betér a völgybe is, és a polgármester

már azt emlegette: a királyhoz küldet segítségért.

De a palota továbbra is csak a dombok környékén kóborolt, és az is kiderült,

hogy nem a Boszorkányé, hanem Howl varázslóé. Ám ez utóbbinak sem

örültek az emberek. Bár szerencsére úgy tűnt, egyelőre nem akarja elhagyni a

dombokat, a varázslóról az a hír járta, hogy saját szórakoztatására fiatal

lányokat rabol, majd kiszívja a lelküket. Mások szerint a szívüket ette meg.

Végtelenül hidegvérű és szívtelen varázslónak tartották, akitől egy lány sem

lehetett biztonságban, ha Howl egyedül találta. Sophie-t, Lettie-t és Marthát a

többi Market Chipping-beli lányhoz hasonlóan figyelmeztették, hogy sose

menjenek ki egyedül, ami miatt ők elég sokat bosszankodtak. Azon töprengtek,

vajon mire használhatja Howl varázsló az összegyűjtött lelkeket.

Hamarosan azonban egész más dolgok töltötték ki a gondolataikat: Mr.

Hatter hirtelen meghalt, pont mikor Sophie elég idős lett ahhoz, hogy

abbahagyhassa az iskolát. Ekkor derült ki, hogy Mr. Hatter tényleg büszke volt

a lányaira. Túlságosan is. A magas tandíjak miatt ugyanis igen komoly adósság

maradt a kalapboltra. A temetés után Fanny az üzlet mellett álló házuk

nappalijában leült a lányokkal, és elmagyarázta a helyzetet:

Attól tartok, mindegyikőtöknek ott kell hagynia az iskolát – mondta. –

Osztottam, szoroztam, és úgy tűnik, az egyetlen lehetséges módja annak, hogy

továbbra is fenntartsuk az üzletet, és gondoskodhassam rólatok, az, hogy

ígéretes tanoncok legyetek valahol. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy

mind a boltban maradjatok, nem lenne túl ésszerű. Ezért így határoztam.

Először Lettie...

Lettie felnézett, ragyogott a szépségtől és az egészségtől, amit még a gyász

és a fekete ruhák sem rejthettek el.

Szeretnék még tanulni – mondta a lány.

És úgy is lesz, szívem - felelte Fanny. - Elintéztem, hogy Cesarinál, a

cukrásznál tanonckodhass. Úgy hírlik, hogy a tanítványai királyokként és

királynőkként élnek, így biztosan nagyon boldog leszel ott, ráadásul hasznos

szakmát is tanulsz. Mrs. Cesari jó vevő és remek barát, beleegyezett, hogy a

pártfogásába vegyen.

Lettie felnevetett, de a hangján érződött, hogy egyáltalán nem örül.

Rendben, köszönöm – mondta. – Micsoda szerencse, hogy szeretek főzni!

Fanny megkönnyebbültnek látszott; Lettie néha nagyon makacs tudott lenni.

Martha, te jössz – folytatta. – Tudom, hogy még kissé fiatal vagy ahhoz,

hogy dolgozni kezdj, ezért olyasmire gondoltam, ami hosszú, nyugodt

tanulóéveket biztosít neked, és hasznodra válik, bármihez is szeretnél kezdeni

később. Emlékszel régi iskolai barátomra, Annabel Fairfaxre?

A vékony, szőke Martha hatalmas, szürke szemeivel Fannyra meredt,

majdnem olyan makacsul, mint Lettie szokta.

Arra gondolsz, aki olyan sokat beszél? - kérdezte. – Ő nem boszorkány?

De bizony az. Van egy takaros kis házacskája, és a Folding-völgy minden

szegletéből járnak hozzá ügyfelek – bólogatott buzgón Fanny. – Remek

asszony, Martha. Bemutat majd téged minden előkelőségnek, akiket

Kingsburyből ismer. Sínen lesz az életed, mire kikerülsz a szárnyai alól.

Végül is kedves hölgy, rendben - egyezett bele Martha.

A beszélgetést hallgatva Sophie úgy érezte, Fanny mindent a lehető

legjobban rendezett el. Lettie második lányként nem vihette túl sokra, ezért

Fanny olyan helyet választott neki, ahol talán találkozik majd egy jóképű, fiatal

tanoncfiúval, és boldogan élhet mellette. Martha, akinek az volt a sorsa, hogy

kitörjön, és meglelje a szerencséjét, elsajátíthatja a boszorkánymesterség

fortélyait, és gazdag barátokra tehet szert, akik egyengethetik az útját a

jövőben. Ami pedig őt magát illeti, Sophie már biztosra vette, mi következik.

Nem is lepte meg Fanny mondanivalója.

Sophie kedves, úgy tartom helyesnek és igazságosnak, hogy te örököld a

kalapboltot, mikor majd visszavonulok, mivel te vagy a legidősebb. Tehát úgy

döntöttem, hogy magam mellé veszlek tanoncnak, és megadom számodra a

lehetőséget, hogy kitanuld a szakmát. Mit szólsz hozzá?

Sophie beletörődött, hogy neki a kalapkészítés maradt. Hálásan mondott

köszönetet érte.

Akkor ezt megbeszéltük! – állt fel Fanny.

Másnap Sophie segített Marthának becsomagolni a ruháit, és az azt követő

reggelen mind elbúcsúztak tőle, majd hosszan figyelték a lassan távolodó

kocsit, rajta az ideges és egyre kisebbnek tűnő lánnyal. Martha riadtsága érthető

volt, hiszen Felső-Foldingba éppen a dombokon át vezetett az út, amerre Howl

varázsló palotája kószált.

Minden rendben lesz Marthával - mondta Lettie. Ő maga azonban nem

tartott igényt semmilyen segítségre a pakolásnál. Amikor a Marthát és a

csomagjait szállító kocsi eltűnt a láthatáron, Lettie egy párnahuzatba tömte a

holmiját, majd adott a szomszéd fiúnak hat pennyt, hogy talicskázza el

Cesariékhoz a Piactérre. Lettie a talicska mögött masírozott, és sokkal

vidámabbnak tűnt, mint Sophie várta. Bár... ő legalább már maga mögött

hagyhatta a kalapboltot.

A fiú nemsokára egy sietve papírra vetett üzenetet hozott vissza Lettie-től,

amely szerint a lány már lepakolta a csomagjait a szálláson, és a Cesarinál

eltöltendő idő remek szórakozásnak ígérkezik. Egy hétre rá a fuvaros is hozott

levelet Marthától, hogy épségben megérkezett, és Mrs. Fairfax „nagyon kedves,

és mindent mézzel eszik, mivel méheket tart". Ezután Sophie jó ideig nem

hallott a húgairól, mivel ő is megkezdte tanonckodását, már aznap, amikor

Martha és Lettie elmentek.

Persze Sophie akkor már sok mindent tudott a kalapokról. Kiskora óta

szabad bejárása volt a nagy műhelybe, ahol a fejfedők elnyerték formájukat,

nem messze tőlük pedig virágok, gyümölcsök és egyéb díszek készültek

viaszból és selyemből. Jól ismerte a bolt alkalmazottait is, a legtöbbjük már

akkor ott dolgozott, amikor még az édesapja is szinte gyerek volt. Ismerte

Bessie-t, az egyetlen megmaradt eladót, minden vevőt, és azt a férfit is, aki a

félkész, megformálásra váró szalmakalapokat hozta. Ismerte a többi szállítót is,

és tudta, hogyan kell a téli kalapokhoz nemezt készíteni. Fanny már nem

taníthatott neki túl sokat – talán csak azt, hogyan kell a legügyesebben eladni

egy kalapot.

– Okosan vezesd rá a vevőket a nekik való kalapra – magyarázta kedvesen

Fanny. – Eleinte mutass nekik olyanokat, amik nem túl jók, így azon nyomban

észreveszik majd a különbséget, ha fölveszik az igazit.

Valójában Sophie nem nagyon adott el kalapokat. Néhány napig a

műhelyben szemlélődött, utána Fanny körbevezette őt a posztó- és a

selyemkereskedőnél, majd megtanította neki a kalapdíszítést. Ettől kezdve

Sophie egy kis fülkében üldögélt a bolt hátuljában, rózsákat varrt a főkötőkre

és fátylat a kalapokra, majd viaszgyümölcsökkel díszített selyemszalagot kötött

rájuk. Nagyon ügyes volt, és szerette ezt csinálni. De magányosnak érezte

magát, és kissé unatkozott is.

A műhelyben dolgozó többi ember túl idős volt ahhoz, hogy

szórakoztathassák, és úgy tekintettek rá, mint aki majd egyszer megörökli az

üzletet. Még Bessie is így bánt vele. Ha nagy ritkán beszélgettek, az eladólány

egyetlen témája az a földműves volt, akihez a Májusnap utáni héten készült

feleségül menni. Sophie leginkább Fannyt irigyelte, aki akkor mehetett

alkudozni a selyemkereskedővel, amikor csak akart.

A legérdekesebb dolog a vevők beszélgetésének „kihallgatása" volt. Senki

sem tud úgy kalapot venni, hogy ne pletykálkodna közben. Sophie a fülkéjében

varrogatva hallgatta, hogy a polgármester soha nem eszik zöld színű zöldséget,

hogy Howl varázsló kastélya ismét megkerülte a szirteket, és hogy az az

ember... A beszélgetés mindig elhalkult, ha Howl varázsló került szóba, de

Sophie így is ki tudta venni, hogy a múlt hónapban elkapott egy lányt a

völgyben. „Kékszakáll!" – rebegték a suttogok, majd újra visszanyerték a

hangjukat, hogy megvitassák Jane Farrier szégyenteljes, új frizuráját. Ő biztos

nem bájolná el még Howl varázslót sem, nemhogy egy tiszteletre méltó férfit.

Utána megint egy gyorsan terjedő, félelmetes pletyka következett a Puszták

Boszorkányáról. Sophie kezdte úgy érezni, hogy Howl varázsló és a Puszták

Boszorkánya összeillő pár lennének.

– Mintha egymásnak teremtették volna őket. Szép kis párocska – jegyezte

meg Sophie az épp díszített kalapnak.

Ám a hónap vége felé hirtelen az összes bolti pletyka tárgyává Lettie vált.

Úgy tűnt, Cesariék boltja nap mint nap megtelt úriemberekkel, akik nagy

mennyiségű süteményt vásároltak, s ragaszkodtak ahhoz, hogy Lettie szolgálja

ki őket. A lány már tíz házassági ajánlatot kapott, a polgármester fiától kezdve

az egyszerű utcaseprőig, de mindet visszautasította, arra hivatkozva, hogy még

túl fiatal egy ilyen horderejű döntéshez.

Szerintem ez elég ésszerű tőle - közölte Sophie az éppen készülő,

selyemmel díszített főkötővel.

Fanny viszont elégedett volt a hírek hallatán.

Tudtam, hogy minden rendben lesz! – lelkendezett. Sophie-nak úgy tűnt,

Fanny örül, hogy Lettie már nincs a közelben.

Lettie nem tett volna jót az üzletnek – magyarázta ismét a főkötőnek,

miközben a gombaszínű selymet igazgatta. – Rajta még te is elbájoló lennél, te

lompos, öreges holmi. A többi hölgy csak ránéz Lettie-re, és máris

kétségbeesik!

Ahogy teltek a hetek, Sophie egyre többet beszélgetett a kalapokkal. Más

nem nagyon akadt, akihez szólhatott volna. Fanny mindig alkudozott vagy új

vásárlók után járt a nap nagy részében, Bessie-t pedig lefoglalta a kiszolgálás,

és hogy mindenkinek elújságolja az esküvői terveit. Sophie-nak lassan

szokásává vált, hogy a befejezett kalapokat felrakta az állványra, ahol majdnem

úgy festettek, mintha valódi fejek lennének, csak test nélkül. Majd némi

tűnődés után elmesélte a fejnek, milyennek is kellene lennie az alatta lévő

testnek. Pontosan úgy hízelgett a kalapoknak, ahogy egy vásárlónak szokás:

Rejtélyes vonzerőd van – dicsérte az egyik halvánvan csillogó fátyolost.

Egy szélesebb krémszínűnek pedig, ami felhajtott karimáján rózsákat viselt, ezt

mondta:

Neked pénzhez kell feleségül menned! – Ezután egy hernyózöld

szalmakalaphoz fordult, melyen kacskaringós zöld toll ékeskedett:

Üde vagy, mint egy tavaszi levélke.

A rózsaszín főkötőket bájosnak tartotta, a csinos, bársonnyal díszített

kalapokat pedig szellemesnek. A végére a gombaszínű selyemmel borított

főkötőt hagyta:

Aranyszíved van. Ezt észreveszi majd egy magas rangú személy, és beléd

szeret. – Azért éppen ezt mondta, mert tulajdonképpen sajnálta azt a főkötőt.

Olyan kis egyszerűnek tűnt.

Másnap Jane Farrier bement a boltba, és megvette. A frizurája valóban kicsit

furcsának tűnt, és Sophie a fülkéjéből kilesve azt gondolta, hogy úgy néz ki,

mintha Jane egy rakás piszkavas köré tekerte volna a haját. Kár, hogy azt a

főkötőt választotta. Bár akkortájt mindenki kalapokat és főkötőket vásárolt,

mindenképp elvitte volna valaki. Talán Fanny rábeszélése tette, talán csak a

tavasz közeledte, de a kalapüzlet határozottan felkapottá vált. Fanny egyre

gyakrabban mondogatta némi bűntudattal a hangjában:

Azt hiszem, nem kellett volna ilyen sietve elküldeni Marthát és Lettie-t.

Ilyen körülmények között talán mégis megéltünk volna.

Olyan sok vásárló jött, a Májusnap közeledtével, hogy Sophie-nak is komor,

szürke ruhát kellett öltenie, hogy kisegíthessen a boltban. De a nagy forgalom

miatt egyre nehezebb volt két vevő kiszolgálása között időt szakítani a

díszítésre, ezért esténként magával vitte a készülő kalapokat a házba, ahol

lámpafény mellett késő éjszakába nyúlóan dolgozott, hogy elkészüljön a

másnapra szánt adaggal. A hernyózöld kalap, amilyet a polgármester felesége

is hordott, nagyon keresett lett, csakúgy, mint a rózsaszín főkötő. Április utolsó

hetében aztán valaki a gombaszínű iránt kezdett érdeklődni, amilyet Jane

Farrier is viselt, amikor megszökött Catterack grófjával.

Aznap éjjel, varrás közben, Sophie kénytelen volt belátni, hogy az élete elég

unalmas. Ezután, ahelyett, hogy beszélt volna a kalapokhoz, mindet felpróbálta,

amint elkészült, és megszemlélte magát a tükörben. Ez hiba volt. A komor,

szürke ruha nem illett Sophie-hoz, különösen most, hogy a szemei karikásak

lettek az állandó varrástól, ráadásul vöröses árnyalatú hajához sem a

hernyózöld, sem a rózsaszín nem passzolt. A gombaszín berakásos pedig

egyszerűen unalmasnak mutatta.

– Mint egy öreg cseléd... – állapította meg Sophie.

Nem mintha ő is grófok után sóvárgott volna, mint Jane Farrier, és arra sem

vágyott, hogy a fél város házassági ajánlatokkal halmozza el, mint Lettie-t.

Mégis szeretett volna valami olyat tenni – bár elképzelni sem tudta, hogy mit –,

ami egy kicsit érdekesebb, mint folyton kalapokat díszíteni. Arra gondolt,

másnap szakít majd némi időt arra, hogy meglátogassa Lettie-t, és beszélgessen

vele.

De nem ment el. Vagy nem talált alkalmas időpontot, vagy nem maradt rá

energiája, vagy a Piactér tűnt túl távolinak, esetleg eszébe jutott, hogy ha

egyedül indul útnak, Howl varázsló leselkedhet rá. Akárhogy is, napról napra

egyre megvalósíthatatlanabbnak tűnt a gondolat, hogy meglátogassa a húgát.

Nagyon furcsa volt... Sophie mindig is úgy gondolta, majdnem olyan

határozott, mint Lettie. Most viszont rá kellett jönnie, hogy néhány dolgot csak

akkor tud megtenni, ha már nem maradt több kifogása.

– Ez abszurdum! – jelentette ki egyszer. – A Piactér csak két utcára van ide.

Ha futok... – Majd megfogadta magának, hogy Májusnapon, amikor zárva lesz

az üzlet, elmegy Cesariékhoz.

Ekkoriban már új pletyka keringett a boltban. Azt mondták, hogy a király

összeveszett az öccsével, Justin herceggel, aki száműzetésbe vonult. Senki sem

tudta a vita okát, de néhány hónappal korábban az álruhás herceg valóban

áthaladt Market Chippingen úgy, hogy senki nem tudott róla. A király

Catterack grófját küldte, hogy keresse meg a herceget: így találkozott a gróf

Jane Farrierrel. Sophie szomorúan hallgatott és figyelt. Úgy látszott, mégis

történnek érdekes dolgok, csak éppen mindig valaki mással. Sophie úgy

gondolta, jó lenne már beszélgetni Lettie-vel...

Eljött a Májusnap. Már hajnaltól vidámság töltötte meg az utcákat. Fanny

korán elment, de Sophie-nak még be kellett fejeznie néhány elkezdett kalapot;

énekelgetve dolgozott rajtuk. Elvégre Lettie is dolgozik ma, hisz Cesariék

ünnepnapokon éjfélig nyitva szoktak lenni.

„Vennem kell majd egyet a tejszínes sütijeikből – döntötte el magában

Sophie. – Már nem is tudom, mikor ettem olyat utoljára." Közben izgatottan

figyelte az ablak előtt elhaladó forgatagot: az élénk ruhákat, az

ajándékárusokat, a gólyalábasokat.

De amikor végre szürke kendőt terített szürke ruhája fölé, és az utcára lépett,

valahogy elszállt az izgalma. Kissé magányosnak érezte magát. Túl sokan

siettek el mellette nevetgélve és kiabálva, túl nagy volt a lárma és a lökdösődés.

Sophie úgy érezte, hogy az utóbbi néhány hónapban, amelyet varrogatással és

ücsörgéssel töltött, öregasszonnyá, vagy legalábbis öregesen bizonytalanná

vált. Szorosabbra húzta magán a kendőjét, és közelebb osont a házakhoz, így

próbálva elkerülni a tömeget. Mikor hirtelen durranások sorozata hallatszott

valahonnan föntről, azt hitte, menten elájul. Felpillantott: Howl varázsló

palotája állt a domboldalon, közvetlenül a falu fölött, és innen nézve olyan

közelinek látszott, mintha a házak kéményein ülne. Kék lángok törtek elő mind

a négy tornyából, a nyomukban kék tűzgolyók szálljanak a magasba, majd

ijesztően robbanjanak széjjel. Mintha Howl varázslót igencsak bosszantotta

volna a Májusnap. Vagy talán csak megpróbált csatlakozni az ünnepléshez a

maga sajátos módján. Sophie túlságosan rémült volt ahhoz, hogy tovább

gondolkodjon ezen. Ha nem járt volna már félúton, nagy valószínűséggel

visszafordul. így inkább szaporábban kezdte kapkodni a lábát.

– Mégis miből gondoltam azt, hogy érdekesebb életre vágyom? – kérdezte

magától futás közben. - Folyamatosan rettegnék. Tehát ezzel jár legidősebbnek

lenni a három közül.

A Piactérre kiérve, ha ez lehetséges, még rosszabbul érezte magát. A téren

elég sok fogadó állt, amelyek előtt fiatal férfiak parádéztak talán már kissé ittas

állapotban, földet söprő, hosszú ujjú köpenyekben, csatos csizmáikkal

dobbantgatva, amiket munkanapokon soha nem viselhetnének. Hangos

megjegyzéseiktől harsogott a környék, és a lányokat sem féltek leszólítani. A

lányok pedig elegáns kis cipellőikben lépkedve éppen arra vártak, hogy

leszólítsák őket. Májusnapon ez teljesen megszokott volt, Sophie mégis

megrémült tőle. És amikor egy rendkívüli, kék-ezüst öltözetet viselő fiatal férfi

felfigyelt rá, és úgy döntött, megszólítja, Sophie egy kapualjba húzódva

igyekezett elrejtőzni.

A fiatal férfi meglepetten nézett rá.

Semmi baj, te kis szürke egérke – nevetett kissé szánakozva. – Csak egy

italra akarlak meghívni, ne nézz már olyan riadtan!

A sajnálkozó tekintet láttán Sophie elszégyellte magát. A férfi nagyon

jóképű volt kicsit csontos, kifinomult arcával – már jócskán benne járhatott

húszas éveiben – és gondosan ápolt, szőke hajával. Kék köpönyegének ujjai

hosszabbak voltak, mint bárki másé a téren, csupa csipkézett szegély és ezüstös

berakás.

Ó, nem, köszönöm, ha nem bánja, uram – hebegte Sophie. – Éppen a

húgomhoz indultam.

Akkor hát tégy úgy – nevetett a fiatalember. - Milyen jogon tarthatnék

távol egy csinos hölgyet a húgától? Szeretnéd, hogy elkísérjelek? Tényleg

nagyon ijedtnek látszol.

Kedvesnek tűnt, ezért Sophie csak még jobban szégyellte magát.

Nem. Nem, uram, köszönöm! – kapkodott levegőért a lány, majd szinte

elmenekült az idegen elől. A férfi parfümjének jácintillata még futás közben is

kísérte egy darabig. „Milyen előkelő volt!" – gondolt vissza rá Sophie,

miközben sikeresen átküzdötte magát a Cesariék előtt álló asztalokon. A

cukrászda kerthelyisége zsúfolásig megtelt, és odabent is olyan tömeg és

hangzavar fogadta Sophie-t, mintha még mindig a téren lenne. Hamar

észrevette Lettie-t a pultnál kiszolgáló többi eladó között: ebben nagy

segítségére volt néhány fiatal földműves fiú, akik könyöküket a pultra

támasztva bókok özönét zúdították a húgára. Lettie, gyönyörűbben és talán

kissé vékonyabban, mint valaha, olyan gyorsan, ahogy csak tudta,

süteményeket rakosgatott különböző csomagokba, majd mindegyiken ügyesen

csavart egyet a levegőben, és könyöke alatt mosolyogva figyelte az eredményt.

Az üzletben igen vidám volt a hangulat, Sophie-nak pedig szinte utat kellett

törnie a pultig.

Végre Lettie is meglátta őt. Egy pillanatra mintha összerezzent volna, majd

szeme elkerekedett, szája pedig széles mosolyra húzódott.

Sophie! – kiáltotta.

Beszélhetnék veled? - kiabált vissza Sophie.

Kissé esetlennek érezte magát, mivel egy szép ruhába bújtatott, vaskos

könyök hátrább taszította a pulttól.

Csak egy perc! – szólt vissza Lettie. A mellette álló lányhoz fordult, és

valamit súgott a fülébe. A lány bólin- tott, majd vigyorogva foglalta el Lettie

helyét.

Most velem kell beérnetek - mondta a tömegnek.

Ki a következő?

De nekem veled kell beszélnem, Lettie! – tiltakozott az egyik fiú.

Beszélj Carrie-vel - válaszolta Lettie. - Én most a nővéremmel

beszélgetek.

Igazából úgy tűnt, senki nem bánja a dolgot. A vendégek enyhén a húga felé

lökdösték Sophie-t, Lettie a pult végén integetett neki. Sophie odamenet még

hallotta, amint megkérik, hogy azért ne tartsa fel egész nap a húgát. Lettie

felhajtotta a pult egy deszkáját, s beengedte a nővérét. Majd megragadta Sophie

csuklóját, és a bolt hátsó részébe, egy szobácskába húzta, amely teli volt

faállványokkal és rekeszekkel, azokon pedig sütemények egész garmadája

sorakozott. Lettie két sámlit vett elő.

Ülj le! – szólt Sophie-hoz, majd szórakozottan belekukkantott a

legközelebbi rekeszbe, kivett onnan egy tejszínes sütit, és a nővére felé

nyújtotta. – Erre szükséged lehet.

Sophie, miközben belélegezte a sütemény ínycsiklandó illatát, a sámlira

roskadt, és úgy érezte, a sírás kerülgeti.

Ó, Lettie! – sóhajtott fel. – Annyira örülök, hogy látlak!

Igen, én pedig örülök, hogy ülsz – felelte komoly arccal Lettie. – Mert nem

Lettie vagyok... hanem Martha.

II. fejezet

Amelyben Sophie kénytelen szerencsét próbálni

Sophie elkerekedett szemmel meredt a vele szemben ülő lányra:

– Tessék? – Meg volt győződve arról, hogy Lettie-t látja. Az ő egyik legjobb

ruhája volt rajta: egy csodás kék, amely remekül illett hozzá. A haja is Lettie

sötét haja volt, szeme kékje pedig szintén Lettie-é.

Martha vagyok – ismételte meg a húga. – Emlékszel? Egyszer rajtakaptál,

amint épp Lettie selyemalsóit nyirbálom. Sosem mondtam el neki. Te talán

igen?

Nem – felelte még mindig döbbenten Sophie. Most már látta, hogy a másik

lány tényleg Martha. Bár a fej Lettie-é volt, mégis pont úgy billent oldalra,

ahogy Martháé szokott. És az is jellemzően Martha mozdulata volt, ahogy

felhúzott térdeit átkulcsolva a hüvelykujjaival malmozott. – Miért?

Egészen eddig tartottam a látogatásodtól – sóhajtott fel Martha –, mert

tudtam, ezt be kell vallanom. De most megkönnyebbültem. ígérd meg, hogy

nem mondod el senkinek! Tudom, hogy ha megígéred, nem árulsz el. Te túl

becsületes vagy ahhoz.

Megígérem - bólintott Sophie. – De... miért és hogyan...?

Lettie-vel találtuk ki – kezdett a magyarázatba Martha, miközben továbbra

is buzgón malmozott az ujjaival –, mert Lettie szeretett volna boszorkánykodni,

én meg nem. Lettie-nek megvan hozzá az esze, és olyan jövőt akar, ahol ezt

kamatoztatni is tudja. Csak próbált volna ellenkezni anyával! Ő túl irigy Lettie-

re ahhoz, hogy elismerje a tehetségét.

Sophie nem tudta elhinni, hogy Fanny ilyen lenne, de nem firtatta a dolgot.

És mi a helyzet veled? – kérdezte végül.

Edd közben a sütit! – figyelmeztette nővérét Martha. - Tényleg finom.

Nos, igen, én is tudok leleményes lenni, ha akarok. Mindössze két hetembe

került, hogy rátaláljak arra a varázslatra, amit jelenleg is használunk.

Éjszakánként titokban felkeltem, és Mrs. Fairfax könyveit bújtam, így könnyen

ráakadtam. Utána megkérdeztem tőle, meglátogathatnám-e a családom, és ő

beleegyezett. Tényleg aranyszíve van – azt hitte, csak honvágyam van. Tehát

fogtam a varázsigét, eljöttem ide, majd az én alakomban Lettie ment vissza

Mrs. Fairfaxhez. A legnehezebb az első hét volt, mert fogalmam sem volt

azokról a dolgokról, amiket elvileg már rég tudnom kellett volna. Rémes volt!

Ám egy idő után észrevettem, hogy kedvelnek az emberek – tudod, ha szereted

őket, ők is szeretni fognak -, és így már minden rendben volt. És Mrs. Fairfax

sem dobta ki azóta Lettie-t, tehát úgy tűnik, sikerrel jártunk.

Sophie tovább majszolta a süteményt, de nem nagyon figyelt az ízére.

De mégis, mi vitt rá arra, hogy ezt csináld?

Martha arcán – vagyis Lettie arcán - elégedett mosoly jelent meg. A lány

előre-hátra hintázott a sámlin, hüvelykujjai vidám táncot jártak.

Férjhez szeretnék menni, és tíz gyereket akarok.

Még nem vagy elég idős hozzá! - torkolta le Sophie.

Még nem - bólintott Martha. – De elég korán kell férjet találnom ahhoz,

hogy beleférjen az életembe a tíz gyerek. És amíg várakozom, megtudhatom,

hogy akit szeretek, azért szeret-e viszont, aki valójában vagyok. A varázslat

fokozatosan megszűnik, tehát egyre inkább hasonlítani fogok önmagamra.

Sophie úgy meg volt döbbenve, hogy amikor végzett a sütijével, azt sem

tudta, milyet is evett.

Miért pont tízet? – kérdezte az utolsó falat után.

Mert ennyit szeretnék - jelentette ki Martha.

Nem is tudtam!

Hát, meglehetősen bajos is lett volna előhozakodni vele, hiszen olyan

buzgón támogattad anyát, amikor a sorsomról volt szó – mosolygott elnézően

Martha. - Azt hitted, tényleg a javamat akarja. Én is ebben a hitben éltem,

egészen apa haláláig. Akkor rá kellett jönnöm, hogy anya mihamarabb meg

akar tőlünk szabadulni: Lettie-t oda küldte, ahol elég férfival találkozik ahhoz,

hogy minél előbb férjhez menjen, engem pedig olyan messzire, amennyire csak

lehet! Nagyon mérges voltam. Akkor beszéltem Lettie-vel, és kiderült, hogy ő

is igencsak dühös, ezért kitaláltuk ezt a cserét. így legalább jól érezzük

magunkat. Viszont mindketten sajnáljuk, ami veled történt.

Túl okos és kedves vagy ahhoz, hogy életed végéig abban a boltban

raboskodj. Beszéltünk erről is, mégsem tudtunk kitalálni semmit.

Jól vagyok – ellenkezett Sophie. - Csak egy kicsit unalmas...

Jól vagy? – kiáltott fel Martha. – Persze, jól vagy, mégsem jöttél erre

hónapokig. Aztán egyszer csak felbukkansz ebben a borzalmas, szürke ruhában

és kendőben, és úgy festesz, mint aki még a saját árnyékától is megijed! Mégis,

mit csinált veled anya?

Semmit. – Sophie kezdte kissé kényelmetlenül érezni magát. – Csak

nagyon elfoglaltak voltunk. Nem kellene így beszélned Fannyról, Martha, ő

mégiscsak az édesanyád.

Igen, és éppen eléggé hasonlítok rá ahhoz, hogy átlássam a szándékait –

vágott vissza Martha. – Éppen ezért küldött el olyan messzire, vagy legalábbis

próbált. Anya felismerte: úgy is ki lehet használni valakit, ha nem bánik vele

gonoszul. Pontosan tudja, milyen kötelességtudó vagy. És azt is tudja, hogy

azért lettél ilyen, mert úgy gondolod, legidősebbként eleve kudarcra vagy

ítélve. Tökéletesen irányít téged, és szinte rabszolgaként dolgoztat. Lefogadom,

hogy semmit nem fizet neked.

Még csak tanonc vagyok! - tiltakozott Sophie.

Akárcsak én, mégis kapok fizetést. Cesariék tudják, hogy jár nekem. Abba

a kalapboltba mostanság dől a pénz, és csakis miattad! Te csináltad azt a zöld

kalapot, amiben a polgármester felesége olyan, mint valami fiatal

iskoláslányka, nem?

Hernyózöld. Én díszítettem – felelte halkan Sophie.

És mi a helyzet azzal a főkötővel, ami Jane Farrieren volt, amikor

találkozott a gróffal? – folytatta Martha. - Igazi tehetség vagy, ha kalapokról és

ruhákról van szó, és ezt anya is pontosan tudja! Már akkor megpecsételted a

sorsodat, amikor megvarrtad Lettie-nek azt a ruhát tavaly Májusnapra. Most te

keresed a boltnak a pénzt, amíg anya a városban szórakozik.

A vásárlásokat intézi!

A vásárlásokat! - kiáltotta Martha, miközben ujjai szinte örvénylettek. –

Az mindössze fél délelőttjébe kerül. Láttam őt, Sophie, és hallottam a

pletykákat is. Egy bérkocsival utazgat a szép, új ruháiban, amiket abból a

pénzből vett, amit csak neked köszönhet, és végiglátogatja a völgy összes

nemesi kúriáját! Azt beszélik, meg akarja venni azt a nagyot a völgy végén, és

fel akarja újíttatni. És te? Rád mi vár?

Fanny is megérdemel némi szórakozást, mégsem lehetett könnyű

hármunkat felnevelnie – rázta meg a fejét Sophie. - Feltételezem, hogy én

öröklöm majd a boltot.

Micsoda sors! – szisszent fel Martha. – Figyelj...

Abban a pillanatban két üres süteményes kocsi mozdult meg a helyiség túlsó

felén, és mögöttük egy tanonc feje bukkant fel.

Gondoltam, hogy a te bájos hangodat hallom, Lettie - villantotta fel

legkedvesebb és legcsábosabb mosolyát a fiú. – Épp most sült ki az új adag,

majd szólj a többieknek is!

Ezután a göndör és kissé lisztes fürtök el is tűntek a kocsik mögött. Sophie

elég helyes fiúnak találta. Nagy volt a kísértés, hogy megkérdezze, ez a tanonc-

e az, aki a húgának tetszik, de nem volt rá alkalma. Martha sietősen felpattant,

bár közben tovább beszélt.

Szólnom kell a lányoknak, hogy segítsenek kivinni a boltba - mondta. -

Fogd meg a túlsó végét, légy szíves!

Martha megragadta a legközelebbi kocsit, és Sophie segítségével a még

mindig zajos boltba húzta.

– Kezdened kell magaddal valamit, Sophie – zihálta Martha. - Lettie évek

óta csak azt hajtogatta, hogy nem tudja, mi történik veled, ha nem leszünk a

közeledben, hogy bátorítsunk, és adjunk némi önbizalmat. Úgy látom, nem ok

nélkül aggódott.

Amikor a boltba értek, Mrs. Cesari erős karjaival megragadta, és átvette a

lányoktól a kocsit. Majd utasításokat adott, mire jó páran siettek el Martha

mellett, hogy kihozzák a többi süteményt. Sophie hangosan elbúcsúzott, és

eltűnt a tömegben. Nem látszott helyesnek, hogy tovább rabolja Martha idejét,

ráadásul egyedül is akart maradni, hogy gondolkodhasson. A folyó és a mező

fölött a vásári tűzijáték fénylett, és szinte versenyzett Howl kastélyának kék

villanásaival. Sophie reménytelenebbül érezte magát, mint valaha.

A következő héten egyre csak gondolkodott és gondolkodott, hosszú-hosszú

napokon át, de ahelyett, hogy bármire is jutott volna, csak még zavartabb és

elkeseredettebb lett. A dolgok nem úgy álltak, ahogy gondolta, hogy állniuk

kellene. Még mindig nem tudott napirendre térni Lettie és Martha esete fölött.

Éveken át félreismerte őket. Azt viszont mégsem tudta elhinni, hogy Fanny

olyan lenne, amilyennek Martha leírta.

Sok ideje maradt gondolkodni, mivel Bessie az esküvője miatt otthagyta a

boltot, így Sophie nagyrészt egyedül volt az üzletben. Fanny – szórakozni járt-e

vagy sem - egyre többet volt távol, az eladás pedig eléggé visszaesett Májusnap

után. Három napon át töprengett Sophie, mire végre összeszedte a bátorságát

annyira, hogy Fanny elé merjen állni kérdésével.

Nem kellene fizetést kapnom?

Dehogynem, szívem, ez a legkevesebb! – válaszolt melegen Fanny egy

rózsákkal díszített kalapot igazgatva. – Ahogy befejezem este a könyvelést,

beszélhetünk róla.

Azzal ismét elment, és nem tért vissza addigra sem, mire Sophie bezárta a

boltot, és a házba vitte a még félkész kalapokat.

Sophie először bánta, hogy hallgatott Marthára, de amikor Fanny nem

említette a fizetség kérdését sem aznap este, sem később, fontolóra vette húga

igazát.

Talán tényleg kihasználnak – mondta bánatosan a kalapnak, amelyet éppen

vörös selyemmel és viaszcseresznyékkel díszített. - De valakinek mégis meg

kell ezt csinálnia, különben egyáltalán nem lesz mit eladni.

Befejezte a díszek igazgatását, és áttért egy ridegebb, fekete-fehér darabra.

Közben egy számára is szokatlan gondolat fogalmazódott meg benne.

Számít egyáltalán, ha nincsenek eladható kalapok? - bökte ki hangosan is.

Végignézett a már kész fejfedőkön, majd a díszítésre várakozók kupacán is. –

Mire vagytok jók? – kérdezte tőlük. – Én egy fillért sem látok belőletek!

Már azt fontolgatta, hogy elhagyja a házat, és nekivág a nagyvilágnak, hogy

szerencsét próbáljon, ám ekkor eszébe jutott, hogy ő a legidősebb, és így ennek

nem lenne semmi értelme. Nagyot sóhajtva újra a kezébe vette a kalapot.

Másnap reggel ismét elkeseredetten és egyedül üldögélt a boltban, amikor

hirtelen egy nem túl szép, fiatal nő rontott be, aki szalagjainál fogva lóbált egy

gombaszín, berakott főkötőt.

Nézd meg ezt! – kiáltotta. – Azt mondtad, ez ugyanolyan, amilyet Jane

Farrier viselt a gróffal való találkozásakor. De hazudtál! Az égvilágon semmi

sem történt velem!

Nem vagyok meglepve – felelte Sophie, mielőtt észrevette volna, mi szalad

ki a száján. – Ha tényleg olyan ostoba vagy, hogy ezt a főkötőt hordod ilyen

arccal, mint a tiéd, azt se vennéd észre, ha maga a király jönne is erre – már ha

nem válik kővé már a puszta látványodtól.

A nő mozdulatlanná dermedt. Mikor magához tért megrökönyödéséből,

Sophie-hoz vágta a főkötőt, és kiviharzott a boltból. Sophie gondosan a

szemetesbe gyűrte a fejfedőt, és igyekezett lehiggadni. Az íratlan szabály csak

ennyi volt: „Ha elveszíted a fejed, egy vásárlót veszítesz." És ezt most

sikeresen be is bizonyította. Legjobban azonban az aggasztotta, hogy élvezte a

helyzetet.

Ám nem volt ideje rendesen magához térni, mert odakintről hirtelen

kerékzörgés és patkódobogás hallatszott fel, majd egy kocsi sziluettje jelent

meg az ablakban. A bejárat fölé szerelt csengettyű vidáman jelezte, hogy új

vevő érkezett. Sophie még sosem látott olyan elegáns nőt, mint aki most vonult

be a kalapboltba. Válláról nyusztsál lógott alá, mélyfekete ruháján apró

gyémántok csillogtak. Sophie legelőször a hölgy széles karimájú kalapját vette

szemügyre – a valódi strucctoll kellemesen harmonizált a gyémántok rózsaszín,

zöld és kék csillogásával, miközben egyszerre illett a feketéhez is. Drága kalap

lehetett. A hölgy arca ápolt volt és gyönyörű, gesztenyebarna haja fiatalabbnak

mutatta koránál, mégis...

Sophie csak most vette észre a fiatal férfit, aki a hölgyet bekísérte a boltba.

Kissé aránytalannak tűnő arcát vöröses haj keretezte, jól öltözöttnek tűnt ő is,

de sápadt volt, és nyilvánvalóan zavart. Tekintetében rémülettel vegyes

esdeklés tükröződött. Látszott, hogy fiatalabb a nőnél. Sophie tanácstalanul

figyelte a párost.

Hatter kisasszony? – kérdezte a hölgy dallamos, mégis parancsoláshoz

szokott hangon.

Igen – nyögte Sophie. A férfi egyre idegesebbnek tűnt. A nő talán az anyja

lehetett.

Úgy hallottam, Önnél kaphatóak a völgy legcsodásabb kalapjai - kezdte a

hölgy. - Mutassa!

Sophie jobbnak látta, ha a jelenlegi hangulatában inkább nem válaszol.

Szótlanul teljesítette a kérést, és előhozott néhány kalapot. A hölgyhöz egyik

sem volt méltó, és a férfi is folyamatosan szemmel tartotta őt, így Sophie egyre

kényelmetlenebbül érezte magát. Minél előbb észreveszik, hogy itt nem

találnak megfelelő kalapot, annál hamarabb kényszerül távozásra a furcsa

páros. Sophie – Fanny korábbi tanácsát követve – a legrosszabbal kezdte.

A hölgy egymás után vette kézbe a kalapokat:

Báj... - mondta lekicsinylőn a rózsaszín főkötőre. – Fiatalság – hallatszott a

hernyózöld láttán. Ezután a halványan csillogó fátyolos volt soron. – Rejtélyes

vonzerő, milyen nyilvánvaló. Mit tud még mutatni?

Sophie a komor, mégis divatos fekete-fehérért nyúlt, az egyetlen kalapért,

amely talán érdekelhette ezt a hölgyet. A nő megvető pillantást vetett a

fejfedőre.

Ennek senki nem venné semmi hasznát. Csak pazarolja az időmet, Hatter

kisasszony.

Lehet, hogy elfelejtette, de Ön jött be ide kalapot keresni - felelt Sophie. -

Ez csupán egy aprócska bolt egy kisvárosban, hölgyem. Akkor hát miért... - a

hölgy mögött a férfi kétségbeesetten próbált valami vészjelzést adni - ...fáradt

azzal, hogy idejött? – fejezte be Sophie, nem nagyon értve, mi is folyik itt.

Ha valaki a Puszták Boszorkánya ellen tesz, semmi fáradságot nem

sajnálok – válaszolta a hölgy. – Hallottam Önről, Hatter kisasszony, és nem

érdekel sem a vetélkedése, sem a kalapjai. Azért jöttem, hogy pontot tegyek az

ügyünk végére. így tehát... – széttárta karjait, majd olyan mozdulatot tett,

mintha Sophie felé dobna valamit.

Ön a Puszták Boszorkánya...? – dadogta Sophie. Mintha a félelemtől és a

döbbenettől furcsán csengett volna a hangja.

Az vagyok – bólintott a hölgy. – És most majd megtanulod, hogy ne ártsd

bele magad a dolgaimba!

Nem hiszem, hogy ilyesmit tettem volna. Ez csakis valami tévedés lehet –

krákogta Sophie. A férfi immár színtiszta rémülettel nézett rá, de ő még mindig

nem értette, miért.

Nincs itt semmiféle tévedés, kedves Hatter kisasszony - mondta a

Boszorkány. – Gyerünk, Gaston.

Azzal megfordult, és a kijárat felé indult. Onnan még egyszer visszanézett

Sophie-ra, miközben a férfi alázatosan kinyitotta előtte az ajtót.

Egyébként... senkinek sem fogod tudni elmondani, hogy átok ül rajtad.

A csengő gyászosan csendült, ahogy kilépett az ajtón.

Sophie az arcához emelte a kezét. Vajon mit bámult rajta annyira az a férfi?

Ujjai puha ráncokat tapintottak. Lepillantott a kezeire. Azok is ráncosak és

csontosak voltak, kézfején kidagadtak az erek, az ujjpercei pedig inkább tűntek

bütyköknek. Kissé felhúzta szürke szoknyáját, hogy lábait is szemügyre

vehesse. Bokája szintén csontos volt és elaggott, lábfejétől pedig kissé

dudorodott itt-ott a cipője. Olyasvalaki lábai voltak ezek, aki minimum

kilencvenéves... és elég valóságosnak tűntek.

Sophie lassan a tükörhöz sétált, közben észrevette, hogy enyhén biceg. Az

üveg túloldaláról visszanéző arc viszonylag nyugodtnak tűnt, mert a lány

pontosan erre a látványra számított. Egy komor, öreg nő ráncos és barnás

arcára, melyet vékony szálú, őszes haj keretez. Sophie gyászosan meredt

magára immár vizenyős és sárgás szemével.

Semmi okod az aggodalomra, vén csont – vigasztalta a tükörképét. – A fő,

hogy egészségesnek tűnsz, így legalább sokkal jobban hasonlítasz arra, aki

valójában vagy...

Végiggondolta a helyzetet, méghozzá elég higgadtan. Mintha minden

nyugodttá és távolivá vált volna. Még igazán mérges sem volt a Puszták

Boszorkányára.

Azért ezt még megkeserüli az a gonosz némber, ha rajtam múlik – fogadta

meg magának. – De addig is, ha Lettie és Martha képesek helytállni egymás

bőrében, akkor én is helyt tudok állni ebben az alakban. De itt nem

maradhatok. Fanny alaposan meglepődne. Na, lássuk csak... Ez a szürke ruha

egészen megfelelő, még kell a kendőm és némi útravaló is.

Az ajtóhoz bicegett, és kiakasztotta rá a „ZÁRVA" táblát. Az ízületei

minden mozdulatnál csikorogtak, ezért inkább lassan és görnyedten lépkedett.

Mégis örömmel töltötte el a tény, hogy egy viszonylag jó erőben lévő

öregasszony lett belőle. Nem érezte magát sem gyengének, sem betegnek, talán

csak kicsit merevnek. Elbicegett a kendőjéért, amit aztán a vállára és a fejére

kanyarított, ahogy az öregasszonyok szokták. Miután sikeresen

visszacsoszogott a házba, magához vette a pénztárcáját, melynek alján még

rejtőzött némi aprópénz, és talált egy kis kenyeret és sajtot is. A házból kilépve

a szokásos helyre dugta a kulcsot, majd bicegve elindult az utcán, miközben el-

elcsodálkozott azon, milyen nyugodtnak érzi magát.

Megfordult a fejében, hogy talán el kellene köszönnie Marthától, de elvetette

az ötletet, mivel a lány úgysem ismerte volna fel. Az tűnt Sophie számára a

legjobbnak, ha most egyszerűen elmegy, és ha majd megérkezik valahová, ír

mindkét húgának. Tovább bandukolt, át a mezőn, ahol nemrég még az ünnepi

vásárt tartották, majd a hídon keresztül a gyalogútra.

Meleg májusi nap volt, és Sophie annak ellenére gyönyörködött a látványban

és a sövényekből áradó galagonyaillatban, hogy mindezt már vénasszonyként

szemlélte – bár talán mintha egy kissé homályosabban látott volna mindent.

Hirtelen éles fájdalom hasított a hátába. Rá kellett jönnie, hogy bármily

határozottan is lépked, mégiscsak szüksége lesz egy botra, így a sövényeket

kezdte pásztázni egy kilazult karó vagy bot után kutatva. A látása valóban nem

volt már a régi. Egyszer azt hitte, hogy nem is olyan messze egy botot lát, de

amikor ki akarta húzni, kiderült, hogy csak egy régi madárijesztő karója, amit

valaki a bokrok közé dobott. Sophie felállította a megviselt karóembert, hogy

közelebbről is szemügyre vehesse. Egy fonnyadt marharépa volt a feje. Sophie

némi együttérzéssel szemlélte, így ahelyett, hogy szétszedte volna a tákolmányt

sétabotnak, inkább leszúrta a bokrok közé. A madárijesztő hetykén magasodott

a galagonyaágak fölé, rongyos ruhaujjai a leveleket súrolták.

Meg is vagy – recsegte Sophie, majd meghallva saját érces, öreg hangját,

reszelős nevetésben tört ki. - Egyikünk sem ér túl sokat, ugye, barátom? Ha itt

hagylak, talán visszakerülsz a meződre, ahol szem előtt leszel.

Újra megindult a gyalogúton, de valami szöget ütött a fejébe, ezért

visszafordult.

Látod, ha nem lennék szerencsétlenségre kárhoztatva csak azért, mert

elsőként jöttem a világra – magyarázta a madárijesztőnek –, talán életre

kelhetnél, és segíthetnél megtalálni a szerencsémet. De azért én minden jót

kívánok neked.

Sophie ismét felnevetett, majd folytatta útját. Meglehet, kicsit bogaras volt,

de az öregasszonyoknál ez megszokott. Úgy egy óra múlva, amikor megpihent

az útszélen, hogy egyen egy kicsit, talált egy megfelelő botot. A mögötte lévő

bokorból halk, elfojtott nyüszítés hallatszott, és úgy rázkódott az egész, hogy

csak úgy peregtek a szirmok az ágakról. Sophie csontos térdein kúszva

közelebb óvakodott, hogy a leveleket, virágokat és töviseket félrehajtva,

beleshessen a bokor belsejébe. Odabent egy sovány, szürke kutya kuporgott.

Az állatot menthetetlenül fogva tartotta egy, az ágak közé ékelődött vastag bot,

amire gondosan rácsomózták a nyakába kötött kötelet, így hát a kutya mozdulni

is alig tudott. Vadul vicsorgott, mikor meglátta Sophie-t.

Kislányként Sophie minden kutyától tartott, és még most, öregasszonyként is

megijedt a hegyes, fehér fogak láttán.

„Hát, a külsőmért aligha kell aggódnom" – nyugtatta meg magát, miközben

az ollója után kutatott a varrózsebében. Óvatosan benyúlt a sövénybe, hogy

átvágja a kötelet. A kutya nagyon ideges volt, próbált hátrébb húzódni, és

hangosan morgott, de Sophie bátran nyiszálta tovább a vastag kötelet.

A végén még éhen halsz itt, vagy megfojtod magad, barátom - csitította az

állatot öreg, károgós hangján –, hacsak nem hagyod, hogy kiszabadítsalak. Bár

azt hiszem, valaki már korábban megpróbált megfojtani téged. Talán ezért is

vagy ilyen vad.

A kötelet igencsak szorosan kötötték a kutya nyakára, és az ágak sem

nagyon eresztették. Elég sokáig tartott, mire a kötél végre engedett az ollónak,

és az állat kiszabadult a fogságból.

Kérsz egy kis sajtot meg kenyeret? – kérdezte végül Sophie. Ám az állat

csak morgott, és még mélyebbre húzódott a sövényben. – Ez hát a hála! –

dörzsölgette meg tövisszúrásos karjait Sophie. – De legalább hagytál magad

helyett egy kis ajándékot.

Kihúzta a bokorból a botot, ami fogva tartotta a kutyát. Elégedetten

állapította meg, hogy valódi sétapálca, vasalt véggel. Mielőtt újra útnak indult,

még bekapta a maradék kenyeret és sajtot. Az út egyre meredekebbé vált, így

nagy hasznát látta a botnak. Ráadásul így legalább volt valamije, amihez

beszélhetett. Végül is, az öregek gyakran beszélnek magukban.

Ez eddig két találkozás - panaszkodott a botnak –, és semmi varázslatos

ajándékot nem kaptam cserébe. Te legalább jó kis bot vagy. Nem mintha

zsörtölődnék... Ám biztosra veszem, hogy várható még egy harmadik

találkozás is, mágikus vagy sem. Igenis ragaszkodom hozzá. Kíváncsi vagyok,

mi lesz a következő.

A délután már szinte estébe hajlott, amikor sor került a harmadik

találkozásra. Sophie ekkorra már jókora utat megtett a dombok között. Egy

férfi közeledett fütyörészve az úton. Talán pásztor lehetett, aki hazafelé tartott a

nyája után. Jó kiállású fiatalember volt, úgy negyvenéves lehetett.

Jó ég... – motyogta magában Sophie – Ma reggel még öregnek láttam

volna. Milyen gyorsan megváltozhat az ember nézőpontja!

Amikor a pásztor látta, hogy Sophie magában beszél, alig észrevehetően az

út túlsó szélére húzódott, de azért szívélyesen köszöntötte.

Jó estét, öreganyám! Merre tartasz?

Öreganyám?! – kérdezett vissza Sophie. – Nem vagyok az öreganyád,

fiatalúr!

Csak illedelmes szófordulat volt – válaszolt a pásztor, egyre inkább az út

Sophie-val ellentétes széle felé oldalazva. – Csupán udvariasan érdeklődtem,

mivel láttam, hogy ilyen késő délután még mindig a dombok között baktatsz.

így nem jutsz le sötétedésig Felső-Foldingba.

Sophie erre eddig nem is gondolt, ezért megállt, hogy megfontolja a

hallottakat.

Igazából nem számít – dünnyögte, inkább csak magának. – Az ember ne

legyen kicsinyes, ha már elindult szerencsét próbálni.

Valóban, öreganyám? – kérdezte egyre messzebbről a pásztor, és

láthatólag jobban érezte magát, ahogy nőtt a távolság közte és Sophie között. -

Akkor hát sok szerencsét kívánok, feltéve, ha nem ahhoz van rá szükséged,

hogy elátkozd a falusiak nyáját! – Azzal hatalmas léptekkel, szinte már futva

folytatta az útját lefelé. Sophie felháborodva nézett utána.

Azt hitte, hogy boszorkány vagyok! – rikácsolta sértődötten a botnak. Már

azt fontolgatta, hogy nem túl kedves szavakat kiabál a pásztor után, de hamar

elvetette az ötletet.

Magában morgolódva tovább kaptatott felfelé. Az útszéli bokrokat csupasz

föld váltotta fel, mely mögött hangás fennsík, még távolabb hatalmas, sárga

füvű lejtők terültek el. Sophie rendíthetetlenül ment tovább. Már fájtak

bütykös, öreg lábai, akárcsak a háta és a térde. A motyogáshoz is túl fáradt volt,

ezért csak zihálva csoszogott tovább, egészen addig, míg a nap szinte már az ég

alját érintette. És akkor ott hirtelen világossá vált Sophie számára, hogy egy

lépést sem tud továbbmenni. Az egyik útszéli kőre rogyott, és azon töprengett,

mihez is kezdjen.

Az egyetlen szerencse, aminek most igazán örülnék, egy kényelmes szék

lenne! – sóhajtozott levegő után kapkodva.

A kő valamiféle hegyfokon lehetett, mert csodás kilátás tárult Sophie elé:

belátta a teljes utat, amit eddig megtett. A lenyugvó nap még megvilágította az

alant elterülő völgy nagy részét. Sophie látta a mezőket, a kanyargó folyót, a

facsoportok között a gazdag kúriákat, a falakat és sövényeket; ellátott egészen a

távolban magasló kék hegyekig. Market Chipping éppen alatta volt. Sophie

rálátott a kis utcácskákra is, amelyeket olyan jól ismert. Ott volt a Piactér és

Cesariék boltja. Ha akarta volna, egy kővel meg is dobhatta volna a kalapbolt

melletti otthonuk kéményét.

Még mindig milyen közel van! – mondta csüggedten a botnak. – Ennyit

gyalogolni csak azért, hogy a saját házam teteje fölé érjek!

Miután lement a nap, egyre hidegebb lett. Bármerre is fordult Sophie,

minden irányból kellemetlen szél érte. Egyre sürgetőbb volt a kérdés, hogy

vajon a dombok között tölti-e az éjszakát, vagy sem. Azon kapta magát, hogy

mind többet gondol arra a bizonyos kényelmes székre egy kandalló mellett, és

nem tudja elhessegetni magától a sötétség és a vadállatok fenyegető árnyát

sem. Ám ha most visszafordul, és elindul Market Chippingbe, az éjszaka

közepe előtt semmiképp nem érne oda. Ilyen alapon akár tovább is mehet.

Sóhajtott, majd csikorgó tagokkal felállt. A helyzet egyszerűen szörnyű volt,

minden porcikája fájt.

Sosem gondoltam volna, hogy az öregeknek ennyi mindennel meg kell

küzdeniük! – zihálta, miközben álló helyzetbe tornázta magát. – De legalább a

farkasok nem esznek meg, túl száraz és rágós lennék nekik. Ennyi örömöm

csak lehet.

Az éjszaka egyre közeledett, a hangás felföld már kékesszürke félhomályban

pompázott. Mintha a szél is erősebben fújt volna. Sophie olyan hangosnak vélte

saját zihálását és ízületeinek ropogását, hogy először észre sem vette, hogy nem

minden nyikorgás és szuszogás származik tőle. Hunyorítva nézett föl a többi

hang forrását kutatva.

Howl varázsló kastélya közelített felé zörögve a hangafüves pusztán, az

elmaradhatatlan fekete füstfelhő ott kanyargott mögötte. Egyszerre volt magas

és vékony, nehéz és csúnya, és összességében meglehetősen baljóslatú. Sophie

a botjára támaszkodva figyelte. Igazából nem volt megrémülve. Azon

töprengett, vajon hogyan képes ez a monstrum mozogni. Ám leginkább mégis a

füst körül kavarogtak a gondolatai. Ahol füst van, ott kandallónak is lennie kell

valahol a magas, fekete falak között.

Miért is ne? – kérdezte a botot. – Nem valószínű, hogy Howl varázslónak

éppen az én lelkemre van szüksége a gyűjteményébe. Csak fiatal lányokat rabol

el.

Felemelte a botját, és parancsolóan meglengette a kastély felé.

Állj! - kiáltotta, mire a palota engedelmesen pöffentett egyet, és

nyikorogva megállt néhány méterre tőle. Sophie elégedetten bicegett felé.

III. fejezet

Amelyben Sophie belép a kastélyba, majd alkuba bocsátkozik

Nagy, fekete ajtó foglalta el a fekete fal egy részét, így Sophie fürgén arra

bicegett. Közelebbről a kastély még rútabbnak tűnt: túlságosan magas volt, és

az alakja sem volt szokványosnak nevezhető. Amennyire az egyre növekvő

sötétségben Sophie ki tudta venni, falait szénszerű, termetes, fekete kövekből

rakták, amelyek – a szénhez hasonlóan – mind különböző formájúak és

méretűek voltak. Ahogy Sophie közelebb lépett, megérezte a kövek közül

előtörő hűvös huzatot, de cseppet sem rémült meg tőle. Gondolatai csakis a

szék és a kandalló körül forogtak, s határozottan a kilincs felé nyúlt.

Ám bárhogy is próbálkozott, képtelen volt elérni. Keze az ajtótól alig

harminc centiméternyire láthatatlan falba ütközött. Sophie bosszankodva

bökdöste az ujjával. Mivel erre nem történt semmi, a botjával is próbálkozott.

De bármilyen magasra is nyújtózott, a fal mindenhol ott volt, és úgy tűnt,

egészen a kastély alól kikandikáló hangáig leér.

Nyílj ki! - parancsolt rá az ajtóra, ám így sem járt sikerrel. - Hát jó...

Akkor megkeresem a hátsó ajtót.

Úgy döntött, hogy a bal oldali sarok felől kerüli meg a kastélyt, egyrészt

mert az volt közelebb, másrészt arra enyhén lejtett is a terep. Ám elhatározása

ellenére sem jutott a sarkon túl. Amint elérte a formátlan, fekete sarokköveket,

a láthatatlan fal ismét megállásra kényszerítette. Ekkor bizony Sophie egy

olyan, Marthától tanult szót használt, amely sem idős hölgyek, sem fiatal

lányok szájába nem való, majd visszafordult, hogy a jobb kéz felőli sarkot

célozza meg.

Erre akadály nélkül haladhatott. Elégedetten fordult be, és az éjfekete ajtó

felé bicegett, amit ezen a falon fedezett fel. Öröme azonban nem tartott sokáig,

mert ennél a bejáratnál is a láthatatlan fal várta.

Hát, ez nem túl szívélyes fogadtatás! – károgta dühösen az újabb

megközelíthetetlen ajtónak.

Mintha a kastély válaszolt volna: fekete füstfelhők lepték el és késztették

köhögésre Sophie-t. Most már valóban mérges volt. Öregnek és gyengének

érezte magát, fázott, és minden tagja fájt. Az éjszaka egyre közeledett, a kastély

meg csak terpeszkedett ott, és füstöt eregetett rá!

Erről még beszélek Howllal! - rikácsolta fenyegetően, majd dohogva a

következő sarok felé indult. Mivel itt sem ütközött akadályba, rájött, hogy az

épületet csak az óramutató járásával ellentétes irányban lehet megkerülni. A

harmadik ajtóra a sarok közelében akadt rá a következő falon. Ez jóval kisebb

és kopottabb volt az előző kettőnél.

Na végre, a hátsó bejárat! - derült jókedvre, de alighogy elindult felé, a

kastély ismét megmozdult. Még a föld is megrezzent Sophie lábai alatt. A fal

remegni kezdett, majd az ajtó palotástól elkezdett távolabb csúszni Sophie-tól.

Ó, nem mész te sehová! - kiáltotta. Az ajtó után döcögött, és erősen ráütött

a botjával. – Nyílj ki!

Az ajtó azon nyomban engedelmesen feltárult, a palota azonban csak ment

tovább. Sophie dühösen utána bicegett, és végül sikerült egyik lábával a

küszöbre lépnie. Próbált felugrani, kapálózott, megint ugrott, miközben az ajtó

körül a nagy fekete kockák összekoccantak és csikorogtak. A kastély egyre

gyorsabban haladt az egyenetlen domboldalon. Sophie már nem is csodálkozott

azon, hogy az épület milyen ormótlan, inkább az számított csodának, hogy nem

hullott ott helyben darabjaira.

Micsoda vendéglátás ez?! – zihálta Sophie, mikor végre sikerült

bevetődnie az épületbe. Hogy ne rázza ki magából az egyre gyorsuló palota,

Sophie két kézzel kapaszkodott a nyitott ajtóba, emiatt viszont a botját el kellett

dobnia.

Mikor aztán újra rendesen kapott levegőt, észrevette, hogy valaki áll vele

szemben, és fogja az ajtót. A fiú ugyan egy fejjel magasabb volt nála, de szinte

még gyermek, nem sokkal látszott idősebbnek Marthánál. És nagyon úgy tűnt,

hogy éppen Sophie-ra akarja csukni az ajtót, és kipenderíteni a meleg, világos,

alacsony gerendás szobából a komor, hideg éjszakába.

Ne merészeld rám csukni az ajtót, fiú! – kapaszkodott kitartóan Sophie.

Nem állt szándékomban, csak nem lehet bezárni tőled – ellenkezett a

gyerek. - Mit keresel itt?

Sophie a fiú mellett a palota belseje felé lesett, hogy felmérje, mi van

odabent. Számos, valószínűleg mágikus dolgon akadt meg a szeme:

hagymafüzérek, gyógyfüves csokrok és rengeteg furcsa gyökér lógott a

gerendákról. De voltak sokkal egyértelműbb jelei is annak, hogy varázslóé a

ház: bőrkötéses könyvek, különös üvegcsék és egy öreg, megbarnult, vigyorgó

emberi koponya. Ahogy a fiú másik karja alatt is bekukucskált, rögtön

észrevette a kandallót. A benne lobogó tűz sokkal kisebb volt annál, mintsem

hogy onnan származhasson a kéményből kavargó füst, de ez bizonyára csak a

kastély egyik hátsó szobája volt. Ami viszont a varázseszközöknél, a

kéménynél és a kandallónál is jobban felkeltette Sophie érdeklődését, az a

vidáman pattogó tűz mellett álló alacsony, párnás szék volt, éppen ott, ahol a

legjobban érhette a meleg. Sophie félretolta az ajtóban ácsorgó fiút, és a

karosszékbe vetette magát.

Ó, itt az én szerencsém! – helyezte magát kényelembe. Számára ez maga

volt a boldogság. Fájó tagjait melengette a tűz, a szék jólesően támasztotta meg

a hátát, és ha most valaki ki akarta volna penderíteni új helyéről, annak a

legerőszakosabb és legerősebb mágiához kellett volna folyamodnia.

A fiú eközben becsukta az ajtót, majd felvette a botot, és udvariasan

nekitámasztotta a széknek. Sophie lassan rájött, semmi jele annak, hogy a

kastély mozog: sem csikorgás, sem rázkódás. Milyen furcsa!

Azt üzenem Howl varázslónak – fordult Sophie a fiúhoz –, hogy ha tovább

utazgat ezzel a palotával, előbb-utóbb szét fog esni alatta az egész.

A kastélyt varázslat tartja össze - válaszolta a fiú. - De attól tartok, Howl

jelenleg nem tartózkodik itthon.

Mikor jön vissza? – kérdezte a jó hír ellenére kissé idegesen Sophie.

Holnap előtt nem valószínű - közölte a fiú. – De mit akarsz itt? Esetleg

segíthetek helyette én? Michael vagyok, Howl tanítványa.

Ez még jobb hírnek bizonyult, mint az eddigiek.

Attól tartok, csak a varázsló tudna segíteni rajtam – vágta rá gyorsan és

határozottan Sophie. És ez talán így is volt. – Várnék, ha nem bánod.

Egyértelmű volt, hogy Michael igenis bánja. A fiú egy ideig még tétován

álldogált vendégük felett. Sophie lehunyta a szemét, és alvást színlelt, így

mutatva, mennyire kedve ellen való lenne, hogy egy egyszerű tanonc kidobja.

Mondd meg neki, hogy a nevem Sophie – motyogta – Sophie anyó.

Akkor ez valószínűleg egy egész éjszakás várakozás lesz - sóhajtott

Michael. Mivel Sophie éppen ezt szerette volna, úgy tett, mint aki ezt már nem

hallotta. Nem is kellett sokáig tettetnie, mert hamarosan valóban elszundított.

Túlságosan kifárasztotta a sok gyaloglás. Michael pár perc után otthagyta

Sophie-t, és ismét elfoglalta helyét a lámpával megvilágított asztalnál, ahol

nagyban ügyködött valamin, mielőtt Sophie betoppant volna hozzájuk.

Legalább erre az éjszakára menedéket talált, még ha némi fondorlat árán is –

gondolta álmosan Sophie. Mivel Howl úgyis gonosz, megérdemli, hogy ilyen

módon kihasználják. Egyébként is úgy tervezte, hogy már régen messze jár

majd, mire Howl visszaér és tiltakozhatna a jelenléte ellen.

Mielőtt álomba merült volna, szeme sarkából még egy ideig lopva figyelte a

varázsló tanítványát. Igencsak meglepte, hogy a fiú kedves és udvarias volt

vele. Sőt, még az ellen sem emelt szót, hogy ilyen erőszakosan benyomakodott

a kastélyba. Lehet, hogy Howl szolgaságba taszította szerencsétlent. Bár

Michael nem igazán tűnt szolgának. Magas, sötétebb bőrű fiú volt: arca

barátságos, tekintete tiszta, ruhája rendes. Ha Sophie az imént nem látta volna,

hogy Michael valami gyanús kinézetű zöld folyadékot öntött egy másik

edényben lévő fekete porra, talán egy jómódú földműves fiának hitte volna.

Milyen különös!

Úgy tűnik, ahol varázslók élnek, ott a legtöbb dolog furcsa. Ám ez a szoba,

legyen akár konyha, akár műhely, igazán barátságosnak és békésnek látszott.

Sophie most már tényleg álomba merült, olyan mély álomba, hogy észre sem

vette: horkol. Nem ébredt fel, amikor különös villanás töltötte be a szobát, sem

az azt követő tompa durranásra az asztal felől, amit Michael egy éppen időben

elharapott káromkodása követett. Arra sem nyitotta fel a szemét, amikor

Michael (megégett ujjait szopogatva) inkább félretette a varázslatot másnapra,

és helyette kenyeret és sajtot vett elő a konyhaszekrényből. Arra a csattanásra

sem riadt fel, mikor a varázslótanonc véletlenül feldöntötte a botját, amikor

megpróbált egy újabb fahasábot dobni a kandallóba, vagy amikor

belekukucskálva Sophie tátott szájába, beszédbe elegyedett a tűzzel.

Megvan minden foga... – jegyezte meg halkan a fiú. – Nem a Puszták

Boszorkánya, ugye?

Be sem engedtem volna – felelték a lángnyelvek.

Michael megvonta a vállát, felállította Sophie botját, majd - mert igazán

udvarias volt – tett még a tűzre. Ezután ő is elvonult aludni az emeletre.

Valamikor az éjszaka közepén Sophie horkolásra ébredt. Rögtön felpattant,

de aztán bosszankodva állapította meg, hogy saját maga volt a hang forrása.

Úgy érezte, mintha csak másodpercekre hunyta volna le a szemét, és ez alatt a

szempillantásnyi idő alatt Michael egyszerűen felszívódott a fénnyel együtt.

Mint varázslótanonc, bizonyára már az első hetekben megtanulta ezt a trükköt

Howl mellett. A tűz szinte teljesen leégett, a maradék lángok az elszenesedett

farönkökön most zavaróan sisteregtek és pattogtak. Hideg futott végig Sophie

hátán. Csak ekkor jutott eszébe, hogy a varázsló kastélyában van, és hogy

valahol a háta mögött egy emberi koponya vigyorog az asztalon.

Beleborzongott a gondolatba, és önkéntelenül is hátralesett a válla fölött. De a

sűrű sötétben semmit sem látott.

Jó lenne egy kicsivel több fény, ugye? – tanakodott magában, s érces

hangja, nagy meglepetésére, alig tűnt olyan erősnek, mint a tűz pattogása. Azt

várta volna, hogy valamiféle visszhangot ver majd a szinte kihalt kastélyban.

Egy újabb furcsaság... Sophie egy fával teli kosarat vett észre maga mellett.

Kinyújtotta ropogó karját, és egy fahasábot tett a zöld és kék szikrákat eregető

tűzre. Majd még egyet, aztán ismét kényelembe helyezte magát, ideges

pillantást vetve maga mögé, ahol a tűz kékeslilás fényben fürdette a fényes

barna koponyacsontot. A szoba meglehetősen kicsi volt, Sophie-n és a

koponyán kívül nem volt benne senki.

Hát, én legalább még csak fél lábbal vagyok a sírban, vele ellentétben... –

vigasztalta magát, majd visszafordult a most épp kékeszölden lobogó

lángokhoz. - Bizonyára valami só van abban a fában...

Bütykös lábait a kandallórácson nyugtatva fészkelődött a széken. Szemeit

közben le nem vette a kandallóban pattogó tűzről. Miközben ábrándozva azt

fontolgatta, mihez is kezd majd reggel, egy arcot vélt felfedezni a lángok

között.

Egy keskeny, kék arc – motyogta félig a tűznek, félig magának címezve

szavait –, különösen hosszúkás és vékony, pisze, kék orral. Azok a

kacskaringós, zöld lángok pedig talán hajtincsek lehetnek. Azt hiszem, tényleg

nem mehetek el, amíg Howl vissza nem tér. A varázslók bizonyára meg tudják

törni az ilyen átkokat. Hmm, azok a lila lángok... az biztos a szád. Bár a fogaid

elég rondák, barátom. Az a két zöldes pamacs meg talán a szemöldököd...

Különös, narancsszín lángok ragyogtak a zöld szemöldökök alatt, mintha

villanó kis szemek lennének, közepükön egy-egy lila szikrával. Sophie már-

már azt képzelte, hogy őt figyelik: egy narancs szempár lila pupillákkal.

Másrészről pedig – folytatta továbbra is a tüzet nézve –, ha megszűnik a

varázslat, előbb eszik meg a szívemet, mint hogy el tudnék menekülni.

Nem akarod, hogy megegyék a szívedet? - kérdezte a tűz. Igen, biztos,

hogy a tűz volt: Sophie látta, ahogy a lila lángajkak megmozdulnak. A hang

éppen olyan rekedtes volt, mint a sajátja, tele az égő fa pattogásával és

jajgatásával.

Természetesen nem – válaszolt a fejét rázva Sophie. – Mi vagy te?

Egy tűzdémon – mozdult újra a lila száj. Ezúttal a hang inkább volt

siránkozó, mint pattogó. – Szerződés köt ehhez a tűzhelyhez. Nem

mozdulhatok el innen... – Majd a hang ismét felélénkült, szinte ropogott. – És

te mi vagy? Azt látom, hogy átok ül rajtad.

Tényleg látod? – kapott a szón Sophie. - Fel tudod oldani?

Az imbolygó, narancssárga szemek tetőtől talpig végigpásztázták Sophie-t.

Erős átok – jelentette ki végül a démon. – Pont olyan, mintha a Puszták

Boszorkányától származna.

Eltaláltad – bólintott Sophie.

De... mégis többnek tűnik annál – recsegte a démon. – Két réteget is érzek.

O, és természetesen nem tudsz beszélni róla senkinek, csak ha már tud róla az

illető. – A pillantása még egy kicsit elidőzött Sophie-n. – Tovább kell

tanulmányoznom.

Meddig tart majd?

Egy ideig biztos – felelte a démon, majd meggyőzően szikrázott egyet. –

Mit szólnál, ha alkut kötnénk? Feloldom az átkod, ha te is segítesz felbontani a

szerződést, ami ideköt.

Sophie néhány pillanatig gyanakodva méregette a démon keskeny, kék

arcában ravaszul villogó szemeket. A könyvekben olvasottak alapján azt a

következtetést vonta le, hogy igencsak kockázatos egy démonnal alkut kötni.

Ahhoz pedig kétség sem férhetett, hogy ez a példány rendkívül veszélyes. Azok

a hosszú, lila fogak...

Biztos vagy abban, hogy teljesen őszinte vagy hozzám? – kérdezte Sophie.

Hát... nem egészen - ismerte be a démon. – De így akarsz maradni, amíg

meg nem halsz? Bár az nem tűnik túl hosszú időnek: ez az átok legalább hatvan

évvel megrövidítette az életedet, ha jól gondolom.

Sophie szíve ennek hallatán sajogni kezdett: erre eddig gondolni sem mert.

Hatvan év mégiscsak hatvan év...

Az egyezség, amit említettél – szólalt meg újra Sophie –, Howl varázslóval

kapcsolatos, ugye?

Hát persze! – felelte ismét kissé nyafogva a démon. – A tűzhelyhez vagyok

kötve, és még fél méterre sem tudok innen elmozdulni! Én vagyok a felelős

minden varázslatért a házban! Egyben kell tartanom a palotát, mozgatnom kell,

különféle trükkökkel távol kell tartanom a túl kíváncsi embereket. Ezenkívül

bármit meg kell tennem Howlnak, amit csak akar. Tudod, ő elég szívtelen.

Sophie-nak nem nagyon kellett bizonygatni Howl szívtelenségét. Másrészről

viszont valószínű volt, hogy a démon épp olyan gonosz, mint a varázsló.

Tényleg nem nyertél semmit ezzel az egyezséggel?

Nem mentem volna bele, ha így lenne – sóhajtott szomorkásán pislákolva a

démon. – De ha előre láttam volna, mi vár rám, semmiképp sem bólintottam

volna rá. Teljesen kihasználnak.

Bár Sophie nem bízott meg egészen a démonban, mégis együtt érzett vele.

Saját magát juttatta eszébe, amikor Fanny távollétében éjt nappallá téve

dolgozott a kalapokon.

Rendben – bólintott végül. – Mik az egyezség részletei? Hogyan törhetem

meg?

Szóval beleegyezel az alkuba? - A démon kék arcán mohó vigyor terült

szét.

Ha te is megtartod a szavad, és feloldod az engem sújtó átkot - felelte

Sophie, bár úgy érezte, hogy ezzel végzetes hibát követ el.

Áll az alku! – kiáltott a démon, lobogó haj tincsei vidáman nyújtózkodtak a

kémény felé. – Amint megtöröd az engem kötő esküt, én is megtöröm az

átkodat!

Akkor hát mondd el, mit tehetek értetd - javasolta Sophie.

Nem lehet – villantak fel a narancssárga szemek, majd elfordultak Sophie-

ról. – Az egyezség része, hogy sem a varázsló, sem én nem mondhatunk róla

senkinek semmit.

Sophie most jött rá, hogy becsapták. Legszívesebben a démon fejéhez vágta

volna, hogy tőle akár ítéletnapig is a kandallóban ücsöröghet, de az sietve

megelőzte.

Ne hamarkodd el! Könnyen kiderítheted, mi ez az egész, ha alaposan

odafigyelsz mindenre. Könyörgök, próbáld meg! Hosszú távon egyikünknek

sem tesz jót ez az egyezség. Én pedig megtartom a szavamat. Szerinted itt

lobognék még ebben a kandallóban, ha nem így lenne?

A démon komoly tekintettel, mégis izgatottan pattogott a fahasábokon.

Sophie-ban ismét fellángolt az együttérzés. De... Ha tényleg figyelnem kell, az

azt jelenti... hogy itt kell maradjak Howl palotájában – ellenkezett mégis.

Csak egy hónapig. Annyi idő nekem is kell, hogy megtörjem az átkod! –

magyarázta a démon.

És mégis, Howl hogyan egyezne bele abba, hogy itt maradjak?

Nos, kitalálunk valamit. Ami azt illeti, Howl sok mindenre alkalmatlan –

sziszegtek dühösen a lángok.

Annyira el van foglalva önmagával, hogy nemigen lát tovább az orránál.

Félre tudjuk vezetni, amennyiben valóban úgy döntesz: maradsz.

Rendben van, maradok – sóhajtott Sophie.

Akkor lássuk azt a tervet.

Kényelmesen hátradőlt a széken, amíg a démon hangosan gondolkodott.

Arra emlékeztette Sophie-t, ahogy ő beszélgetett idefelé a bottal. Gondolkodás

közben a tűz fel-felizzott, olyan boldog, erős lobogással, hogy Sophie újra

elbóbiskolt a kellemes melegben. Félálomban még meghallgatta a démon

néhány javaslatát. Rémlett neki, hogy a fejét csóválta arra az ötletre, hogy

kiadhatná magát Howl rég elveszett nagynénjének, és még egy-két ennél is

vadabbra, de nem emlékezett tisztán. Végül a démon egy lágy, könnyed dalba

kezdett. Sophie képtelen volt felismerni benne bármely általa ismert nyelvet, de

a „serpenyő" szót jól ki tudta venni néhányszor. Igazán bódító kis dalocska

volt... Sophie azzal a gyanúval merült mély álomba, hogy most

megbabonázták, de nem törődött vele különösebben. Hamarosan

megszabadulhat az átoktól...

IV. fejezet

Amelyben Sophie különös dolgokra lesz figyelmes

Sophie arra ébredt, hogy kellemes napfény melengeti. Mivel úgy emlékezett,

hogy a palotán egyáltalán nem látott ablakot, először azt gondolta, hogy csak

elaludt kalapdíszítés közben, és csak álmodta, hogy eljött otthonról. A kandalló

tüzéből már csak vörösen parázsló szén és fehér pernye maradt, ezért a

tűzdémont is csak álmai szüleményének hitte. Ám első mozdulatai

ráébresztették, hogy bizonyos dolgokat biztosan nem álmodott. Minden tagja

recsegett és ropogott.

Jaj! – nyögött fel. – Minden porcikám sajog!

A hangja gyenge, rekedtes sipákolásnak hallatszott. Bütykös kezeit az

arcához emelte, és megtapogatta a ráncait. Ekkor döbbent rá, hogy tegnap

valamiféle sokkszerű állapotban lehetett. Most igenis dühös volt a Puszták

Boszorkányára, hogy ezt tette vele, elképesztően, hihetetlenül dühös.

Beront egy boltba, és öreggé változtatja, aki az útjába akad! – rikácsolt. -

Csak egyszer kerüljön a kezem közé!

Dühében felpattant a székről, és recsegve-ropogva a váratlanul felbukkant

ablakhoz bicegett. Legnagyobb meglepetésére egy kikötői várost pillantott

meg. Szegényes, apró házakkal szegélyezett, kövezetlen, lejtős utat látott, a

tetők fölött elővillantak a kikötőben várakozó hajók árbocai. Az árbocokon túl

pedig megcsillant a tenger, amelyet azelőtt sosem látott.

– Vajon hova kerültem? – kérdezte az ablak alatti asztalon álló koponyát. –

Nem, nem várom el, hogy válaszolj, barátom – tette hozzá sietősen, amikor

eszébe jutott, hogy egy varázsló kastélyában bármi megtörténhet. Inkább

megfordult, hogy nappali fényben is megszemlélje a szobát.

Parányi helyiség volt, mennyezetén vaskos, fekete gerendákkal. Most, hogy

kivilágosodott, látszott, hogy milyen borzasztóan koszos volt minden. A

kőpadló foltos volt és zsíros, a kandallórácsnál irdatlan mennyiségű hamu gyűlt

össze, a gerendákról pedig ernyedt pókhálók lógtak alá. Ujjnyi vastagságú por

ült a koponya tetején is. Sophie önkéntelenül is letörölte, majd belepillantott az

asztal melletti mosogatóba. Elborzadt a szinte önálló életre kelt rózsaszín-

szürkés nyálka és a csapból csöpögő fehér valami láttán. Howlt szemmel

láthatólag egyáltalán nem érdekelte, milyen mocsok uralkodik a házában.

A kastély többi része minden bizonnyal a szobából nyíló négy fekete ajtó

valamelyike mögött rejtőzött, a sötét benyíló meg egy lépcsőfeljárót sejtetett.

Sophie kinyitotta a hozzá legközelebb esőt, közvetlenül az asztalnál. Az ajtó

mögött hatalmas fürdőszoba volt. Olyan, amilyet csak valódi palotában lát az

ember, teli csupa luxussal, mint az angolvécé, a zuhanyzó, a szépen megformált

lábakon álló óriási kád vagy éppen a falakat borító tükrök. Viszont mocskosabb

volt még az előző helyiségnél is. Sophie elborzadva pillantott a vécére, majd

megpróbálta eltalálni a fürdőkád eredeti színét. A zuhanyzóból sarjadó zöld

növények láttán hátrahőkölt, viszont legalább nem kellett ráncos képmásával

szembesülnie a tükrök bármelyikében, mivel azokat rejtélyes foltok és pacák

borították.

Különböző üvegcsékben, kémcsövekben, dobozokban és milliónyi barna

papírzacskóban mindenféle furcsa anyag sorakozott a fürdőkád melletti hosszú

polcon. A legnagyobb üvegen a „Szántó por" vagy talán „Szárító por" felirat

állt kacskaringós betűkkel. Sophie találomra leemelt egy zacskót is. Erre a

„Bőr" szót macskakaparta valaki, ezért Sophie gyorsan le is tette. Egy másik

üvegen ugyanazzal az ákombákommal a „Szemek" felirat állt. „Rothadásra" -

hirdette az egyik tubus.

– Ez talán működik – motyogta bizonytalanul Sophie a mosdókagylóval

szemezve. Megnyitotta az egyik zöldeskék, eredetileg talán rézcsapot, s szinte

rögtön víz zubogott a mosdóba, a lefolyóba sodorva a mocsok egy részét.

Sophie megmosta a kezét, és felfrissítette az arcát is. Arra persze gondosan

ügyelt, hogy ne érjen semmihez, ezért inkább a szoknyájába törülközött, majd a

lépcsőfeljáró felé indult.

Az emeletre rozoga falépcső vezetett, és Sophie meg mert volna esküdni,

hogy lépteket és ajtócsukódást hall odafentről. Úgy tűnt, valamiféle

padlásszoba lehet ott. Sophie a következő ajtóhoz bicegett. Most könnyebben

mozgott. Ahogy tegnap is megállapította, idős, de egészséges öregasszony lett

belőle.

A harmadik ajtó szűk és rendetlen, magas téglafalakkal elkerített hátsó

udvart rejtett. Fahasábok álltak rakásban, meg ócskavas halmok: kerekek,

vödrök, fémlemezek és drótok, minden feltornyozva szinte a téglafalak tetejéig.

Sophie töprengve csukta be az ajtót. Az előbb látott udvar valahogy egyáltalán

nem illett a palotához. Az égig érő téglafalak fölött a napfényes ég kéklett,

pedig ott a kastély tornyainak kellett volna látszaniuk. Sophie-nak csak az a

magyarázat jutott eszébe, hogy ez az épületnek az az oldala, ahová a láthatatlan

fal miatt nem juthatott el előző este.

Ezen tűnődve lépett a negyedik ajtóhoz, azonban csak egy aprócska, lomos

helyiséget talált mögötte. A falnak döntött seprűkre akasztva két elegáns, de

poros bársonyköpeny várakozott gazdájára. Sophie lassan becsukta az ajtót.

Már csak az az ajtó volt hátra, amelyen keresztül tegnap érkezett.

Odabicegett, majd óvatosan kinyitotta. Pár percig csak állt, és figyelte a lassan

távolodó, hangával borított dombokat. Erezte a szelet, amely bele-belekap

őszes hajába, és hallgatta, ahogy a fekete köveken csikorognak a vándorló

palota léptei. Becsukta az ajtót, az ablakhoz lépett, ahol még mindig a kikötői

város képe fogadta. Abban biztos volt, hogy valóban látja, nem csak képzeli. A

szemközti házból egy nő éppen kisöpörte az odabent felgyülemlett port az

utcára. A tetők mögött szürkés vitorla szökött föl egy árbocra, megzavarva

ezzel a csillámló tenger fölött köröző sirályrajt.

– Nem értem – sóhajtott Sophie a fejét csóválva. Majd észrevette, hogy már

majdnem kialudt a tűz, ezért rakott rá néhány hasábot, és a hamut is kikotorta.

Apró, göndör, zöld lángok nyalták körbe a tűzifát, majd egy keskeny, kék arc

és zöld hajkorona bontakozott ki belőlük.

Jó reggelt! – nyújtózkodott a tűzdémon. – Ugye, nem felejtetted el, hogy

alkut kötöttünk?

Szóval mégsem álom volt. Sophie torkát sírás fojtogatta. Visszasüppedt

párnás székébe, és jó darabig csak a tűzdémont bámulta. Még Michael

neszezése sem jutott el a tudatáig. Csak akkor vette észre a fiút, amikor az már

ott toporgott mellette, zavartan és bosszúsan.

Tehát még mindig itt vagy... – állapította meg. – Valami baj van?

Megöregedtem... - kezdte szipogva Sophie, de többet nem tudott mondani.

A Boszorkány varázslata elhallgattatta, ahogy azt a tűzdémon tegnap már

kitalálta.

Hát, ez előbb-utóbb mindannyiunkkal megtörténik - mosolygott

vigasztalón Michael. – Mit szólnál egy reggelihez?

Sophie újra megállapította, hogy igen egészséges öregasszony lett belőle,

mert a tegnapi, csupán sajtból és kenyérből álló ebéd óta igencsak megéhezett.

Kérek! – bólintott határozottan, és amikor Michael a konyhaszekrényhez

lépett, ő is felpattant, hogy a fiú válla fölött átlesve felmérje a kínálatot.

Attól tartok, csak kenyérrel és sajttal tudlak megkínálni - mentegetőzött

Michael.

De hiszen ott egy egész kosár tojás is! – tiltakozott Sophie. – Az pedig nem

szalonna? Es egy meleg ital is jólesne. Hol a teáskannátok?

Nincsen - felelte a fiú. – Csak Howl tud főzni.

Én is tudok. Csak akaszd le nekem azt a serpenyőt a konyhaszekrény

oldaláról, és máris bebizonyítom.

Már nyúlt is érte, hogy leakassza, annak ellenére, hogy Michael próbálta

megakadályozni.

Nem érted – csóválta meg a fiú a fejét. - Ez itt Calcifer, a tűzdémon. Nem

hajlik meg senki előtt, senki sem főzhet rajta, kivéve Howlt.

Sophie hátrafordult, és a mogorván pislákoló démonra nézett.

Nem hagyom, hogy kihasználjanak - jelentette ki Calcifer.

Úgy érted – fordult vissza Sophie Michaelhez –, hogy ha Howl nincs itt,

még egy csésze meleg teát sem ihatsz? – A fiú lesütött szemmel bólintott. –

Akkor te vagy az, akit igazán kihasználnak! Add csak ide!

Azzal Sophie kicsavarta Michael kezéből a serpenyőt, fogta a szalonnát,

majd egy csinos fakanállal és a tojásos kosárral együtt a tűzhelyhez vitte.

Gyerünk, Calcifer – nógatta a tüzet. – Elég ebből a badarságból. Hajtsd

meg a fejed!

Nem kényszeríthetsz! - pattogta a tűzdémon.

Ó, dehogyisnem! – vágott vissza Sophie olyan hangsúllyal, ami gyakran a

húgait is megakasztotta civakodás közben. – Ha nem teszed meg, leöntelek

vízzel. Vagy felkapom ezt a fogót, és elveszem az összes hasábodat. - Közben

komótosan térdre ereszkedett a tűzhely mellett, és az utolsó mondatokat már

suttogta, hogy csak Calcifer hallja. - Vagy felbontom az alkunkat. Esetleg

beszámolok róla Howlnak. Mit szólsz?

Ó, a csudába! - csattant fel a démon. – Miért is engedted be, Michael?

Azzal sértődötten lehajtotta a fejét, hogy a fahasábokon csak apró, göndör,

zöld lángok táncoljanak.

Köszönöm - bólintott Sophie, és gyorsan a tűzhelyre tette a serpenyőt,

mielőtt Calcifer meggondolhatta volna magát.

Remélem, odaég! – morgolódott a démon az edény alól.

Mikor a serpenyő már elég forró volt, Sophie szalonnát szelt bele. Hogy ne

süsse a kezét, a szoknyájával fogta meg az edény nyelét. A szalonna vidáman

sercegett, ezért Sophie nem hallotta, amikor kinyílt az ajtó.

Csak semmi meggondolatlanság – szólt rá éppen Calciferre. – És ne

mocorogj, amíg feltöröm a tojásokat!

Ó, szia, Howl! - hallatszott Sophie háta mögül Michael tétova hangja.

Erre viszont már Sophie is odafordult. Meglepetten bámulta az ajtón belépő

fiatal férfit, és szeme hosszan elidőzött annak rikító, kék-ezüst kabátján. A

varázsló éppen lerakta volna a kezében szorongatott gitárt. Félresöpörte

kíváncsian hunyorgó, halványzöld szeme elől szőke tincseit, és Sophie-ra

nézett. Szögletes arcán meghökkenés tükröződött.

Te meg ki vagy? – kérdezte. - Hol láttalak azelőtt?

Csak egy idegen, semmi több – füllentett Sophie. Végül is éppen csak

annyi időre találkoztak korábban, amíg Howl szürke kisegérnek nevezte őt,

szóval most majdnem teljesen igazat mondott. Úgy illett volna, hogy hálát

adjon a szerencsecsillagának akkori sikeres megmeneküléséért, gondolatai

azonban mégis máshol jártak: „Te jó ég! Howl varázsló minden gonoszsága

ellenére szinte még gyerek, alig jár a húszas éveiben!" Aztán az jutott eszébe,

hogy milyen más idős emberként szemlélni a világot. Közben megforgatta a

szalonnaszeleteket. Inkább meghalt volna, mint hogy ez a túlöltözött ficsúr

rájöjjön, ő volt az a lány, akit úgy megsajnált Májusnapon. Nem volt abban se

szív, se lélek. Howl soha nem fog rájönni.

Sophie-ként mutatkozott be – szólalt meg végre Michael. – Múlt éjszaka

érkezett.

Hogyan vette rá Calcifert, hogy meghajoljon előtte? - vonta föl a

szemöldökét Howl.

Erőszakoskodott velem! - nyöszörgött alig hallhatóan Calcifer a sercegő

serpenyő alól.

Nem sokan képesek erre – tűnődött el a varázsló. Végre letette gitárját a

sarokba, és a kandallóhoz lépett. A szalonna illatába jácinté keveredett, amint

határozottan odébb tolta Sophie-t. – Calcifer nem szereti, ha rajtam kívül bárki

más főz rajta – mondta, majd letérdelt, és egyik lelógó kabátujját a kezére

tekerte, hogy ne égesse meg a serpenyő nyele. – Kérek még két szelet szalonnát

és hat tojást. Valamint egy választ arra a kérdésre, hogy mit keresel itt.

Mit keresek itt, fiatalúr? – kérdezett vissza Sophie tojásadogatás közben.

Szemeit alig tudta levenni a Howl füléből csüngő kék ékkőről. Azok után,

amiket itt, a kastélyban látott, már meg is volt a válasza. – Természetesen én

vagyok az új takarítónő.

Valóban az lennél? – Howl fél kézzel törte fel a tojásokat, a héjakat pedig a

vidáman csámcsogó Calcifernek dobálta. - És ki szerint?

Szerintem – felelte Sophie, majd óvatosabban folytatta. - Ha téged nem is

tudlak megtisztítani a gonoszságodtól, fiatalúr, legalább ezt a helyet tisztává

varázsolom.

Howl nem is gonosz – szólt közbe Michael.

Dehogynem – intette le a varázsló. – Michael, elfelejted, hogy ebben a

pillanatban is milyen gonosz vagyok. Jóasszony, ha már ennyire szeretnél a

hasznunkra válni, keress néhány kést és villát, valamint takarítsd le azt az

asztalt - biccentett Sophie felé.

Az asztal alatt hokedlik rejtőztek, amelyeket Michael kihúzogatott, hogy

legyen min ülniük. Ezután a Hú úgy- ahogy félrekotorta az asztal tetején

uralkodó rendetlenséget, hogy jusson valamennyi hely az egyik fiókból előásott

késeknek és villáknak is. Sophie közelebb lépett, hogy segíthessen. Ugyan nem

várta, hogy a varázsló tárt karokkal fogadja majd, de Howl egyelőre még arra

sem bólintott rá, hogy reggeli után maradhasson. Mikor úgy tűnt, Michael

egyedül is boldogul, Sophie inkább a botjához bicegett, majd feltűnően a

kamrába rakta. Hogy ez sem keltette fel Howl figyelmét, úgy döntött, kezébe

veszi a dolgokat.

Egy hónapos próbaidőre is felvehetsz, ha úgy gondolod - ajánlotta fel.

Tányérokat is, Michael – mondta Howl, és a füstölgő serpenyővel a

kezében felállt a tűz mellől. Calcifer megkönnyebbülten egyenesedett ki, és

dübörögve csapta fel lángjait a kéménybe.

Ha már egy hónapig én takarítok – próbálkozott újból Sophie -, akkor

szeretném tudni, hol van a kastély többi része. Csak ezt az egy szobát találtam,

és a fürdőt.

Meglepetésére mind Michael, mind a varázsló hangos hahotára fakadt, ám

magyarázatot csak a reggeli vége felé kapott Sophie. Howlt nemcsak hogy

nehéz volt döntésre kényszeríteni, de úgy tűnt, kérdésekre sem szeret

válaszolgatni. így aztán Sophie inkább Michaelnél próbálkozott.

Mondd el neki – sóhajtott egy idő után Howl. – Legalább nem zaklat

minket tovább.

A palotának nincs több része azon kívül, amit láttál – kezdte a fiú –, csak

még két háló az emeleten.

Tessék? – hitetlenkedett Sophie, mire a varázsló és Michael ismét elnevette

magát.

Howl és Calcifer eszelte ki a kastélyt – magyarázta Michael –, a

mozgatásáért pedig egyedül Calcifer felel. A belseje tulajdonképpen Howl

öreg, porthaveni háza. Ez az egyetlen valódi benne, hiába tűnik olyan nagynak

kívülről.

De Porthaven a tenger mellett van, mérföldekre innen! – ellenkezett

Sophie. - És mi értelme van annak, hogy itt kószáltok a dombok közt ezzel az

ormótlan, ronda kastéllyal, és halálra rémítitek egész Market Chippinget?

Micsoda szókimondó vénasszony vagy! – állapította meg Howl. – Olyan

szintre értem a pályámon, amikor mindenkit meg kell döbbentenem az

erőmmel és gonoszságommal. Nem hagyhatom, hogy a király jókat gondoljon

rólam. Ráadásul tavaly megsértettem egy hatalmasságot, úgyhogy jobbnak

láttam kicsit eltűnni.

Fura módja volt ez a bujdosásnak, de Sophie feltételezte, hogy a varázslók

teljesen máshogy gondolkodnak, mint az átlagemberek. Hamarosan arra is rá

kellett jönnie, hogy a palotának más különleges tulajdonságai is vannak. Éppen

befejezték a reggelit, Michael a tányérokat halmozta fel a nyálkás mosogató

mellé, amikor hirtelen hangos, tompa kopogtatás hallatszott a bejárat felől.

Kingsburyi ajtó! – zengte Calcifer.

Howl, aki éppen a fürdőszoba felé tartott, az ajtóhoz lépett. Adósán négy

részre tagolt, szögletes fagomb ágyazódott be az ajtó fölött a szemöldökfába,

amelynek minden negyede különböző színnel volt megjelölve. Épp a zöld állt

lefelé, de Howl úgy forgatta a szerkezetet, hogy a piros kerüljön alulra, és csak

ezután nyitott ajtót.

Odakint egy sűrű, fehér parókát és nagy karimájú kalapot viselő férfi állt.

Ruháinak skarlátvörös, lila és arany színe volt, egyik kezében pedig – mint

valami törpe májusfát – szalagokkal díszített pálcát tartott. Meghajolt. A szobát

szegfűszeg és narancsvirág illata töltötte meg.

Őfelsége, a király üdvözletét küldi, valamint kétezer pár hétmérföldes

csizma árát - közölte jövetele okát az idegen.

Sophie a férfi háta mögé lesett. Az utcán egy hintó várakozott, az utat

fényűző házak szegélyezték. Nem akármilyen házak voltak: mindet színes

faragványok borították, többön bástya, torony vagy éppen kupola ékeskedett.

Az egész olyan pompáról tanúskodott, amit Sophie azelőtt elképzelni is alig

tudott volna. Sophie sajnálta, hogy olyan rövid ideig tartott, amíg az elegáns úr

átadta, Howl pedig átvette a hosszú, csilingelő selyemerszényt, s az ajtó

becsukódott. Howl ismét elforgatta a gombot, hogy a zöld kerüljön alulra, és a

zsebébe süllyesztette az erszényt. Sophie észrevette, hogy Michael tekintete

aggódva követi a pénz útját. Howl egyenesen a fürdőszobába ment, onnan

kiáltott ki:

Forró vízre lesz szükségem, Calcifer! – Azzal hosszú-hosszú időre eltűnt.

Sophie nem tudta fékezni a kíváncsiságát:

Ki volt az az úr az ajtónál? – kérdezte. – Vagyis inkább azt kellene

kérdeznem: hol volt?

Az az ajtó Kingsburybe vezet – felelte a fiú. – Ott él a király. Azt hiszem,

ez a férfi a kancellár írnoka volt. És... – fordult Michael nyugtalanul

Calciferhez – azt kívánom, bár ne adott volna annyi pénzt Howlnak.

Szerintetek megengedi, hogy itt maradjak? – kérdezte Sophie.

Ha meg is engedi, sosem fogja kimondani és megígérni - válaszolt

Michael. – Utál ígérgetni.

V. fejezet

Amelyben a takarításé a főszerep

Sophie rájött, hogy jelen helyzetben csak egyet tehet: be kell bizonyítania

Howlnak, hogy nála jobb takarítónőt keresve sem talál. Ősz haját egy régi

kendő alá rejtette, csontos, öreg karján feltűrte ruhája ujját, kötényként pedig

egy hajdan jobb sorsra érdemes abroszt kanyarított a dereka köré.

Megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy csak négy helyiséget kell rendbe

szednie, nem pedig egy egész kastélyt. Fölkapott egy seprűt és egy vödröt,

majd munkához látott.

Mit csinálsz? - kiáltott fel Michael és Calcifer egyszerre, halálra rémülten.

Kitakarítok - felelte Sophie határozottan. - Ez a hely kész disznóól!

Erre egyáltalán nincs szükség! – tiltakozott Calcifer.

Howl ki fog rúgni! – dünnyögött Michael is, de Sophie nem törődött velük.

Bősz sepregetése nyomán máris felhőkben szállt a por, mikor megint

dörömbölt valaki az ajtón.

Porthaveni ajtó! – rikoltotta Calcifer, majd hatalmas tüsszentéssel lila

szikrákat küldött a porfelhőbe.

Michael felállt az asztal mellől, és a bejárathoz sietett. Sophie a seprűvel

felvert poron keresztül nézte, amint Michael ezúttal a gomb kékjét forgatja

alulra, majd kitárja az ajtót, amely most az ablakból látott utcára nyílt. Odakint

egy kislány várakozott.

Kérem, Mr. Fisher - hallatszott vékonyka hangja. - Az anyukám küldött

azért a varázsporért.

Védőbűbáj apád hajójára, ugye? Egy pillanat, máris adom! – bólogatott

Michael, majd visszasietett az asztalhoz. Az egyik polcról leemelt egy edényt,

és a benne lévő porból kimért egy keveset. Eközben a kislány kíváncsian lesett

be Sophie-ra, aki éppoly kíváncsian nézett vissza rá. Michael közben

becsomagolta a port, és átnyújtotta a vevőnek.

Mondd meg édesanyádnak, hogy szórja végig a hajón. Kitart oda és vissza,

még ha vihar lesz, akkor is.

Most már egy boszorkány is dolgozik a varázslónak? – kérdezősködött a

kislány, miután átvette a port rejtő papírzacskót, és egy érmét nyújtott át

fizetségül.

Nem – válaszolta komoran Michael.

Mármint rám célzói? – vonta fel a szemöldökét Sophie. – Ó, igen,

gyermekem. Én vagyok Ingary legjobb és legtisztább boszorkánya.

Michael gyorsan becsukta az ajtót, és szemrehányón nézett Sophie-ra.

Most egész Porthaven ettől lesz hangos – csóválta a fejét, miközben zöldre

állította a gombot. – Howl nem fog örülni.

Sophie, nem túl bűnbánóan, elfojtotta a kuncogását. Talán a kezében tartott

seprű adta neki az ötletet? Legtisztább boszorkány, mi? De ha az egész környék

azt hiszi, hogy Howlnak dolgozik, a varázsló talán megengedi, hogy maradjon.

A régi Sophie szégyenkezve húzta volna össze magát, látva, hogyan viselkedik

most, de ő már nem ugyanaz a lány volt. Öregasszonyként nem törődött

annyira azzal, mit is tett vagy mondott. Sokkal felszabadultabbnak érezte

magát.

Hát te mit csinálsz? – kíváncsiskodott, látva, hogy Michael a kandalló

egyik köve alá rejti a varázsporért kapott fizetséget.

Calciferrel megpróbálunk félretenni egy kis pénzt – magyarázta némi

bűntudattal a fiú. – Howl minden egyes fillérünket elszórná, ha nem mentenénk

meg belőle egy keveset.

Semmirekellő költekezőgép! – kelt ki magából a tűzdémon. – Gyorsabban

elveri a király pénzét, mint ahogy én elégetek egy hasábot. Esztelenül...

Sophie vizet spriccelt a levegőbe, hogy leüljön a por, mire Calcifer

kétségbeesetten húzódott vissza a kéménykürtő alá. Aztán újra felsöpörte a

padlót, az ajtó felé haladva, hogy közben alaposan szemügyre vehesse a

négyszínű gombot. A negyedik színt, a feketét még nem használták, mióta itt

van. Miközben azon gondolkozott, az vajon hova vezethet, nekiállt, hogy

eltüntesse a gerendákról lelógó pókhálókat. Michael halkan nyöszörgött,

Calcifer pedig ismét prüszkölni kezdett.

Ekkor lépett ki a fürdőszobából Howl, akit átható parfümillat lengett körül.

Igencsak kicsípte magát, elegáns volt és ápolt. Mintha még ruhájának ezüstös

berakásai és hímzései is szebben tündököltek volna. Egyetlen pillantást vetett a

szobára, majd ruhaujjával eltakarva az arcát, visszavonulót fújt a fürdőszobába.

Fejezd be, te nőszemély! – kiáltotta. – És hagyd békén azokat a

szerencsétlen pókokat!

Ezek a pókhálók förtelmesek! – jelentette ki Sophie, és zavartalanul

dolgozott tovább.

Akkor csak a hálókat szedd le, de a pókokat ne bántsd! – adta ki a

parancsot Howl.

Akkor újraszövik a hálóikat – csóválta a fejét Sophie, miközben azt

gondolta, Howlnak talán valami gonosz szándéka van a pókokkal.

És elkapják a legyeket, ami igencsak hasznos cselekedet - bólintott a

varázsló. – Tartsd féken azt a seprűt, amíg átmegyek a saját házamon, ha

megkérhetlek.

Sophie a seprűre támaszkodva figyelte, amint Howl a gitárjához lép, majd a

kilincs felé nyúl.

Ha a piros szín Kingsburyre nyit ajtót, a kék pedig Porthavenre, akkor

vajon hová visz a fekete? – kérdezősködött.

De kíváncsiak egyes idős hölgyek! – csóválta a fejét a varázsló. – Az a

saját, titkos menedékembe vezet, de nem kötöm az orrodra, hogy pontosan

hova. – Már nyitotta is az ajtót, amely mögött a lágyan hullámzó hangafűvel

borított mező várta.

Mikor jössz vissza, Howl? – kérdezte némi kétségbeeséssel a hangjában

Michael, de a varázsló mintha meg se hallotta volna.

Egyetlen pókot sem ölhetsz meg, amíg távol vagyok - figyelmeztette még

utoljára Sophie-t, és becsapta maga mögött az ajtót. Michael jelentőségteljes

pillantást váltott Calciferrel, majd felsóhajtott. A démon válaszul fanyar

nevetésben tört ki.

Mivel senki nem volt hajlandó válaszolni a kérdésre, hogy hová is ment

Howl, Sophie meg volt győződve arról, hogy újabb fiatal lányokra vadászik.

Újult erővel vetette bele magát a munkába. Howl parancsa után nem merte a

pókokat bántani, legalábbis próbált nem ártani nekik, ellenben bőszen

csapkodta a gerendákat, hogy távozásra bírja őket.

El innen, pókok! Kifelé, el az utamból! – kiabálta, mire potrohosok tucatjai

indultak új menedék keresésére, és figyelték tehetetlenül, ahogy hajdani

otthonuk semmivé lesz. Ezután persze újra fel kellett söpörni a padlót, majd

Sophie térdre ereszkedett és felsikálta azt.

Bár abbahagynád végre... – sóhajtott a lépcsőn ücsörögve Michael. Ott

legalább nem volt útban.

Bárcsak ne kötöttem volna veled alkut – zsörtölődött a kandallórács mögül

gyáván Calcifer.

Higgyétek el, ti is örültök majd, ha végre minden tisztán ragyog – súrolt

tovább rendületlenül Sophie.

De most nyomorultul érzem magam – nyögte Michael.

Howl aznap csak késő estére ért vissza. Addigra Sophie úgy elfáradt a

söprögetésben, hogy szinte mozdulni is alig tudott a kimerültségtől. A székén

kucorgott, és minden porcikája fájt. Amint Howl belépett az ajtón, Michael

szinte azonnal karon ragadta, és bevonszolta a fürdőszobába. Sophie még így is

hallotta a fiú fojtott hangú panaszáradatát. Záporoztak az olyan kifejezések,

mint a „rémes, vén szipirtyó", vagy a „nem hallgat senkire!" Még Calcifer is

odakiáltott a maga recsegős hangján:

Howl, állítsd le! Mindnyájunkat kikészít, ha így folytatja!

De Howl csak egyetlen dolgot kérdezett Sophie-tól, amikor Michael végre

elengedte:

Bántottad a pókokat? Megöltél akár csak egyet is közülük?

Természetesen nem! – csattant fel Sophie. A fáradtsága meg a fájdalmai

ingerültté tették. – Elég volt rám pillantaniuk, és máris kétségbeesetten

iszkoltak az életükért. Mik ők valójában? A lányok, akiknek megetted a szívét?

Nem, dehogy, csak egyszerű pókok – nevetett Howl, majd ábrándos

tekintettel elindult felfelé.

Michael felsóhajtott. Csalódottan a seprűskamrához lépett, és némi

kotorászás után előrángatott egy régi, összecsukható ágyat és néhány pokrócot.

Mindezt a lépcső alatti kis zugba rakta.

Jobb, ha itt alszol ma este – mondta Sophie-nak.

Ez azt jelenti, hogy maradhatok?

Nem tudom! - fakadt ki Michael. – Howl nehezen dönt. Már hat hónapja

laktam itt, amikor végre észrevette, hogy létezem, és a tanítványává fogadott.

Csupán úgy gondoltam, az ágy valamivel kényelmesebb, mint a szék.

Köszönöm szépen – nézett Sophie hálásan a fiúra. Az ágy valóban

kényelmesebb volt, és mikor Calcifer az éjszaka közepén éhségre panaszkodott,

nem jelentett különösebb gondot, hogy a tűzre vessen pár hasábot.

Az elkövetkező napokban Sophie tovább folytatta lelkiismeretes hadjáratát a

kastélyban felgyülemlett kosz ellen, ráadásul jól is szórakozott közben.

Miközben azt mondogatta magának, hogy nyomok után kutat, lesúrolta az

ablakot, kitakarította a szivárgó, nyálkás mosogatót, és még Michaelt is rávette,

hogy pakoljon le az asztalról és a polcokról, hogy azokat is rendre lesúrolhassa.

Kirámolt a szekrényekből, és mindent leszedett a gerendákról is. Már kezdte

úgy látni, hogy a koponyát annyiszor helyezték át ez alatt a pár nap alatt, hogy

ugyanolyan megviseltnek és nyúzottnak tűnik, mint Michael. Ezután a kémény

következett: Sophie egy régi lepedőt szögezett a kandallóhoz legközelebbi

gerendákra, és kényszerítette Calcifert, hogy hajtsa le a fejét, amíg ő a kéményt

takarítja. Calcifer ezt utálta a legjobban. Kaján örömmel vigyorgott, amikor

fekete korom lepte el a szobát, és Sophie kezdhette újra a takarítást.

Ez volt Sophie gyengéje: lelkiismeretes volt, de nem módszeres.

Egyetlenegy konkrét célja azért mégis volt: úgy gondolta, hogy nagytakarítás

közben előbb-utóbb rá kell bukkannia a Howl által felhalmozott lánylelkekre

vagy megrágott szíveikre – esetleg bármi másra, ami segít, hogy megfejtse

Calcifer és Howl egyezségét. Ehhez pont megfelelő rejtekhelynek vélte a

Calcifer által őrzött kéményt is, ezért kissé csalódott volt, amikor csak kormot

talált; azt viszont irdatlan mennyiségben, amit végül bezsákolva az udvaron

halmozott fel. Na igen, a túlzsúfolt udvar igencsak kiemelt helyen állt a

lehetséges rejtekhelyek listáján.

Valahányszor Howl megjelent, Michael és Calcifer egymást túlharsogva

panaszkodtak Sophie-ra. Ám a varázsló mintha ott sem lett volna, sőt a hirtelen

jött tisztaságot sem vette észre. Mint ahogy azt sem, hogy az éléskamra egyre

inkább megtelt süteményekkel, lekvárokkal és alkalmanként salátával is.

Mindez pedig azért, mert – ahogy azt Michael megjósolta – a környéken

futótűzként terjedt Sophie híre. Az emberek csak azért jöttek a házhoz, hogy

megpillanthassák őt. Porthavenben Boszorkányasszonyként volt ismert,

Kingsburyben pedig Varázslónőnek nevezték. Bár a kingsburyi lakosok

gazdagabbak és elegánsabbak voltak a porthavenieknél, egyik város lakói sem

mertek ürügy nélkül járulni az ajtóhoz, ami mögött ilyen nagy hatalmú személy

lakott. Sophie-nak gyakran félbe kellett szakítania a munkáját, hogy

mosolyogva átvegyen egy- egy ajándékot, vagy megkérje Michaelt, hogy

állítson össze a vevők részére egy gyors bűbájt.

Az ajándékok nagy része kedves kis apróság volt: képek, kagylófüzérek és

kötények, amelyeknek Sophie nap mint nap hasznát vette. A képeket és

füzéreket pedig a lépcső alatti kis zugban akasztotta fel, amitől máris

otthonosabbá vált az egész.

Már most tudta, mennyire fog hiányozni neki ez az egész, amikor Howl

majd kiteszi a szűrét. Ugyanis egyre jobban tartott attól, hogy így lesz. Sejtette,

hogy a varázsló nem kerülgeti őt örökké.

A fürdőszoba következett. Ez napokig tartott, mert Howl reggelente hosszú

órákat töltött odabent, mielőtt nekivágott volna a világnak. Ám amint szabad

lett a gőzzel és illatokkal teli helyiség, Sophie máris odabent termett.

– Na, most utánajárok annak az egyezségnek – motyogta a fürdőkádnak, de

nem az volt a fő célpontja, hanem a mellette lévő nagy polc. Azzal az ürüggyel

rámolt le onnan minden egyes üvegcsét és tubust, hogy csak le akarja mosni a

polcot. Napjának nagy részét mégis a bizarr címkék böngészésével töltötte.

Arra jutott, hogy ha a „Bőr", „Szemek" és „Haj" feliratúak valóban az eltűnt

lányoktól valók, akkor Howl egyszerűen csak használta rajtuk a „Rothadásra"

feliratú tégely tartalmát, majd gondosan eltüntette őket a lefolyóban. Sophie

persze azért remélte, hogy csak piperével van dolga...

Miután letakarította a polcot, egyenként visszarakta a szépítőszereket a

helyükre. Aznap éjjel, ahogy szokás szerint fájó tagjait pihentette, kényelmesen

elhelyezkedve a széken, Calcifer azon zsörtölődött, hogy egy teljes meleg vizű

forrást kellett lecsapolnia a takarítás kedvéért.

Hol vannak ezek a források? – kíváncsiskodott Sophie; mostanában

minden érdekelte.

Leginkább a porthaveni mocsarak alatt – válaszolta a démon. - De ha így

folytatod, hamarosan már a Pusztákról kell vizet szereznem. Mikor fejezed be a

takarítást, és foglalkozol inkább azzal, miként szabadíthatsz fel az esküm alól?

Eljön annak is az ideje – nyugtatgatta Sophie. – Hogyan szedhetném ki

Howlból a részleteket, ha sosincs itt? Mindig ilyen sokat van távol?

Csak ha egy lány után szaladgál.

Amikor a fürdőszoba már ragyogott a tisztaságtól, a lépcsők következtek,

majd az emeleti kis előtér. Aztán Sophie bevette magát Michael szobácskájába.

A fiú, aki ekkorra már egyfajta természeti katasztrófaként tekintett Sophie-ra,

ezt látva rémülten kiáltott fel, és sietve próbálta megmenteni féltve őrzött

kincseit. Minden holmiját egy régi ládában, molyrágta ágya alatt tartotta.

Ahogy Michael magához szorítva próbálta kimenekíteni a dobozt, Sophie egy

kék szalagot meg egy cukorrózsát pillantott meg egy levélkupac tetején.

Tehát Michael szerelmes – mosolygott magában. Kitárta az ablakot - ez is

egy porthaveni utcára nyílt –, és alaposan kirázta a fiú ágyneműjét.

Belegondolva, hogy az utóbbi időben mennyire kíváncsivá vált, maga is

meglepődött azon, hogy meg sem kérdezte Michaelt, ki az a lány, és vajon

hogyan tartja titokban Howl előtt.

Annyi port és szemetet söpört ki a fiú szobájából, hogy mikor mind el akarta

égetni, szinte teljesen elborította vele Calcifert.

Egyszer te fogsz a sírba vinni! Ugyanolyan szívtelen vagy, mint Howl! -

fulladozott a nagy kupac szemét alatt a démon. Csak zöldes haja és kék

homloka látszott ki.

Miért nem hallgat ránk Howl? – nyöszörgött Michael, miután kincseivel

teli dobozát gondosan az asztal egyik fiókjába zárta. – Nagyon különleges lehet

az a lány, ha ennyire elveszi az eszét. Nem szokott ilyen sokáig tartani a dolog.

Másnap Sophie úgy döntött, nekikezd a hátsó udvarnak, de Porthavenben

éppen szakadt az eső. A sűrűn záporozó cseppek vidáman kopogtak az ablakon,

és egy-egy csepp beleesett a kéménybe is, amitől Calcifer dühösen fel-

felszisszent. Mivel az udvar is a porthaveni ház része volt, természetesen ott is

zuhogott, amikor Sophie kitárta az ajtót. Ám ő a fejére terítette a kötényét, és

kotorászott kicsit a kacatok között, amíg csak egészen el nem ázott. így

bukkant rá egy vödörnyi mészre és egy jókora ecsetre is. Új szerzeményeivel

azonnal lelkesen munkához látott odabenn. A kamrában talált egy kissé rozoga

létrát, így a plafont is könnyedén le tudta meszelni a vaskos fagerendák között.

Porthavenben még két álló napig esett, de amikor Howl reggelente lépett ki a

zöldre tekert ajtón, a dombok között vidám napsütés, a tiszta égen pedig

versengő felhők várták. Sophie kimeszelte még a kis kuckóját is, majd a

lépcsőfeljárót és Michael szobáját vette sorra.

Itt meg mi történt? - ámult el Howl, mikor a harmadik napon hazaért. –

Mintha sokkal világosabb lenne...

Sophie – felelte Michael igencsak gyászos hangon.

Tudhattam volna - jegyezte meg Howl, mielőtt eltűnt a fürdőszobában.

Észrevette! – suttogta a fiú Calcifernek. – Lehet, hogy az a lány végre

beadja a derekát!

Az eső a következő napon sem hagyott alább Porthavenben. Sophie szokás

szerint megkötötte a fejkendőjét, feltűrte a ruhaujját, és maga elé kanyarította a

kötényét. Készenlétbe helyezte a seprűjét, vödrét, szappanét, és amint Howl

kitette a lábát a palota ajtaján, a végzet ősz hajú angyalaként indult kitakarítani

a varázsló szobáját.

Ezt a helyiséget hagyta utoljára, mert még mindig tartott attól, mi várhat rá

odabent. Eddig még csak belesni sem mert! Aztán arra gondolt, hogy ez

mégiscsak butaság, hiszen mi történhet, ha bemegy? Mostanra világossá vált

számára, hogy tényleg Calcifer felel a kastély minden mágikus tulajdonságáért,

a többi munkát pedig Michael végzi, míg Howl odakint csavarog, és ugyanúgy

kihasználja két társát, mint Fanny őt nem is olyan rég. Sophie még mindig nem

találta ijesztőnek a varázslót, inkább csak megvetette mindezért.

Viszont ahogy felért az emeletre, nagy meglepetésére Howllal találta magát

szemben. A varázsló a szobája nyitott ajtaja előtt állt, kezével könnyedén a

falnak támaszkodott, és elzárta az utat Sophie elől.

Ezt ne – szólalt meg kedvesen. - Piszkosan szeretem, köszönöm.

Te meg honnan kerültél elő? - meredt rá megdöbbenve Sophie. – Az imént

láttalak elmenni!

Éppen így akartam – felelte Howl. – Szegény Calcifert és Michaelt már

épp eléggé kikészítetted. Nyilvánvaló volt, hogy ma én kerülök sorra. És bármit

is mondott Calcifer, mégiscsak varázsló vagyok. Fel sem merült benned, hogy

esetleg tényleg konyítok valamit a mágiához?

Ez aláásta és romba döntötte Sophie minden feltevését. Inkább meghalt

volna, mint hogy ezt beismerje.

Mindenki tudja, hogy varázsló vagy, fiatalúr – felelte végül hűvösen. – De

ez nem változtat azon a tényen, hogy a palotád a legkoszosabb hely, ahol

valaha jártam.

Közben sikerült Howl egyik lelógó kabátujja mellett belesnie a szobába.

A szőnyeg úgy nézett ki, mint valami madárfészek: tele volt szórva mindenféle

szeméttel. A hátsó falon hámló tapétát pillantott meg, előtte pedig gyanús

külsejű könyvekkel telepakolt polcot. Megrágott szíveknek semmi nyomát nem

látta – bizonyára a hatalmas, elfüggönyözött ágy alá rejtette őket. Az ágyat

takaró baldachin már szürke volt a portól, ami az ablakot is vastagon borította,

meggátolva a kilátást.

Nem, nem! – takarta el a varázsló hosszú kabátujjával Sophie fürkésző

tekintete elől a szobát. – Ne légy túl kíváncsi!

Nem vagyok kíváncsi! – tiltakozott Sophie. - Csak az a szoba...!

De igen, kíváncsi vagy – csóválta a fejét Howl. - Egy borzasztóan kíváncsi,

szörnyen akaratos, elképesztően tiszta öregasszony. Uralkodj magadon! Csak

gyötörsz itt mindannyiunkat.

Hiszen ez egy disznóól! - kiáltotta Sophie. - Nem tehetek róla. Ilyen

vagyok, és kész!

De igen, tehetsz – mosolygott rá Howl. – Úgy szeretem a szobámat, ahogy

van. El kell fogadnod, hogy jogomban áll disznóólban élni, ha úgy tartja

kedvem. Most pedig menj le szépen, és találj magadnak valami más

elfoglaltságot. Kérlek. Utálok veszekedni.

Sophie nem tehetett mást, engedelmesen levonult a lépcsőn, kezében

ütemesen zötykölődött a vödör. Kissé megrázta, és meg is lepte, hogy Howl

mindezek ellenére nem dobta ki azonnal a kastélyból. Ám mivel nem tette,

jöhetett a következő teendő Sophie listáján. Kilesett a lépcső melletti ajtón, és

örömmel látta, hogy az eső már csak alig szemerkél. Szinte kirontott az

udvarra, hogy megkezdje a még csuromvizes lomok átválogatását. Hirtelen

fémes csattanás hallatszott, és egy rozsdás vashalom tetején egyensúlyozva

ismét felbukkant Howl.

Itt sem kéne – rázta a fejét. – Rémes vagy. Hagyd békén az udvart! Én

pontosan tudom, mi hol van, viszont ha mindent szétpakolsz, sosem találom

meg újra a helyváltoztató varázslataimhoz szükséges dolgokat.

„Szóval itt kell lennie valahol néhány kötegnyi léleknek vagy egy doboznyi

megcsócsált szívnek... – gondolta Sophie. – De ha folyton megakadályoznak,

mégis hogyan jussak előre?"

Azért vagyok itt, hogy takarítsak! - kiáltott rekedten Howlra.

Akkor új értelmet kell keresned az életednek. – Egy pillanatra úgy tűnt,

hogy a varázsló elveszíti a türelmét. Különös, tompán csillogó szemeivel

áthatóan meredt Sophie-ra. Szerencsére sikerült visszafognia magát.

Most pedig gyerünk befelé, te túlbuzgó vén csont, és keress valami más

játékszert, mielőtt mérges leszek. Utálok mérges lenni.

Persze, hogy utálsz mérges lenni! – csattant fel karba tett kézzel Sophie.

Nem tetszett neki, ahogy azok a márványszín szemek pásztázzák. - Mint ahogy

nem szeretsz semmit, ami kellemetlen, ugye? Egyszerűen kihátrálsz minden

elől, ami nincs ínyedre!

Hát jó... – erőltetett mosolyt az arcára Howl. - Most már tisztában vagyunk

egymás hibáival. Menj vissza a házba! Gyerünk! Most! – Howl lendületesen az

ajtó felé intett, ám közben hosszú kabátujja beleakadt egy kiálló, rozsdás

fémdarabba, és elszakadt. – Átkozott! Most nézd meg, mi történt miattad!

Megvarrhatom – ajánlkozott lelkesen Sophie.

Már megint kezded? – A varázsló egy újabb átható pillantást lövellt felé. –

Nem tudsz anélkül élni, hogy másokat szolgálnál?

Howl óvatosan végighúzta jobb kezének ujjait a szakadás felett. Mikor

végzett, a kék-ezüst anyagon nyoma sem volt a hasadásnak.

Így kell ezt - mosolygott elégedetten. – Érted már?

Sophie kissé zavartan bicegett vissza a házba. Most már tisztában volt vele,

hogy a varázslóknak nincs szükségük hétköznapi munkaerőre. Howl

megmutatta neki, hogy valóban bűvös hatalommal bíró varázsló, akivel

számolni kell.

Miért nem dobott ki...? - kérdezte Sophie félig önmagától, félig Michaeltől.

Fogalmam sincs – rázta meg a fejét a fiú. – De szerintem Calcifer irányítja.

A legtöbb ember, aki belép ide, vagy észre sem veszi a tűzdémont, vagy halálra

rémül tőle.

VI. fejezet

Amelyben Howl zöld nyálkával fejezi ki érzéseit

Howl aznap nem ment sehová, és ez így volt még néhány napig. Sophie

csendesen üldögélt kandalló melletti székén, és igyekezett nem keresztezni a

varázsló útját. Sokat gondolkodott. Rá kellett jönnie, hogy amikor az átok miatt

dühös a Puszták Boszorkányára, mindig a kastélyon tölti ki a haragját. Kicsit

elszomorította, hogy csak fondorlattal maradhatott a palotában. Howl azt

hihette, Calcifer kedveli Sophie-t, de ő maga sejtette, hogy a tűzdémon csak

kapva kapott az alkalmon, hogy valakivel végre alkut köthet. Egyre inkább úgy

érezte, hogy becsapta Calcifert.

Szerencsére ez a szomorkás, bánatos kedélyállapot nem tartott nála túl

sokáig, mert felfedezett egy nagy kupac, javításra váró ruhát Michael

szekrényében, és ez azon nyomban elfeledtetett vele minden mást.

Varrózsebéből előkotorta a gyűszűjét, ollóját és cérnáját, majd nekiállt

helyrehozni, amit lehetett. Aznap este annyira jókedvű volt, hogy még Calcifer

butácska, serpenyőkről szóló dalához is csatlakozott.

– Téged a munka ilyen boldoggá tesz? – szólalt meg gúnyosan Howl.

Több tennivalónak még jobban örülnék – válaszolta Sophie.

A régi öltözékem is igazításra szorul, ha már ennyire el akarod foglalni

magad.

Úgy tűnt, Howl már nem volt rá dühös, ezért Sophie megkönnyebbült. Egész

délelőtt emiatt izgult.

Egyértelmű volt, hogy Howlnak még nem sikerült meghódítania legújabb

áldozatát. Sophie némán figyelte, amint Michael egyenes kérdésekkel

bombázza a varázslót, de az szokás szerint kitért a válasz elől.

Megint csak megfutamodik – motyogta fejcsóválva Sophie Michael egyik

zoknijának. – Nem tud szembenézni a saját gonoszságával.

Nem kerülte el a figyelmét az sem, hogy elégedetlenségét álcázandó, Howl

igyekezett a munkába menekülni. Ezt pedig Sophie nagyon is meg tudta érteni.

Howl sokkal fürgébben és kitartóbban dolgozott az asztalnál, mint Michael,

hozzáértéssel, mégis kapkodva. Michael elismerő pillantásaiból ítélve ezek

mind szokatlan és bonyolult varázslatok voltak. Ám gyakran az is előfordult,

hogy Howl félbehagyott egy bűbájt, felrohant a szobájába, hogy utánanézzen

valami titkos és kétségkívül gonosz dolognak, majd kirobogott az udvarra,

hogy valami nagyobb varázslattal bíbelődjön. Sophie a résnyire nyitott ajtón át

megleste, mit művel odakint a varázsló. Legnagyobb meglepetésére a sárban

térdelve találta az egyébként mindig elegáns Howlt: kabátjának hosszú ujjait

összekötötte a háta mögött, hogy ne zavarják a munkában, és nagy

körültekintéssel próbált valami olajos fémszövetet egy különös keretre

erősíteni.

Ez a varázstárgy a királynak készült. Nemrég újabb túlöltözött és

túlillatosított hírnök érkezett, egy levelet hozott, és terjengős beszédében azt

taglalta, hogy egyéb, bizonyára rettentően fontos elfoglaltságai ellenére Howl

esetleg szánna-e némi időt arra, hogy hatalmas és leleményes elméjével

elgondolkodjon azon az Őfelsége által felvetett kérdésen, hogy mocsaras és

nehéz terepen miképpen boldogulhatna súlyos szekereivel a királyi hadsereg.

Howl is rendkívül udvarias és bőbeszédű volt: nemet mondott. Ám a hírnök

további egy órán át ontotta magából a szót, majd végül Howl és ő meghajoltak

egymás felé, a varázsló pedig megígérte, hogy teljesíti a király kérését.

Rosszat sejtek - mondta Howl Michaelnek, amikor a hírnök végre elment.

– Kár, hogy Suliman eltűnt a Pusztákon. Most a király úgy gondolja, én is jó

leszek helyette.

Azt mondják, ő közel sem volt olyan találékony, mint te – hízelgett neki

Michael.

Túl türelmes és udvarias vagyok – sóhajtott gyászosan a varázsló. – Jóval

többet kellett volna kérnem a munkáért.

Howl hasonlóan türelmes és udvarias volt a porthaveni ügyfelekkel is, és

ahogy Michael aggódva rámutatott, a baj itt is az volt, hogy a varázsló tőlük

sem kért elég pénzt. Howl egyszer egy egész órán át hallgatta egy tengerész

feleségének magyarázkodását, hogy miért nem tudnak még fizetni, majd szinte

ingyen vállalta el a szélbűbáj elkészítését egy hajóskapitánynak. Howl ezúttal

úgy tért ki Michael kérdései elől, hogy megtanított neki pár új fogást.

Sophie csendben varrogatta a leszakadt gombokat, miközben Howl

elmagyarázott egy bűbájt Michaelnek.

– Tudom, hogy néha kicsit kapkodok – magyarázta a varázsló –, de ebben

nem feltétlenül kell követned a példámat. Először mindig alaposan olvasd át a

varázsigét. A formája azonnal elárulja, hogy önbeteljesítő, ön- felfedő

varázslat-e, esetleg egyszerű ráolvasás vagy szavak és mozdulatok bonyolult

sora. Amikor ezt kiderítetted, olvasd át újra, és gondold végig, mely részei

hordozzák a varázslatot, és mik azok, amik csak azért vannak benne, hogy

eltereljék a figyelmed. Mostantól erősebb és nehezebb bűbájokkal foglalkozunk

majd. Észre fogod venni, hogy minden varázslatban van legalább egy

szándékos hiba vagy rejtvény, hogy megelőzzük az esetleges baleseteket. Meg

kell tanulnod kiszűrni ezeket. Most nézzük ezt a bűbájt...

Miközben Michaelnek a varázsló kérdéseire adott bizonytalan válaszait

hallgatta és Howlt figyelte, amint egy különös, soha ki nem fogyó pennával

megjegyzéseket firkant egy papírra, Sophie rájött, hogy így ő is sokat tanulhat.

Eszébe jutott, hogyan találta meg Martha azt a felcserélő bűbájt. Talán neki is

lehet egy kis szerencséje, és akkor nem szorul Calcifer segítségére, hanem ő

maga törheti majd meg a Boszorkány átkát.

Howl elégedetten látta, hogy Michael időközben megfeledkezett a

porthaveni ügyről, ezért kivitte magával a fiút az udvarra, hogy együtt fejezzék

be a király által megrendelt varázstárgyat. Sophie feltápászkodott, és az

asztalhoz bicegett. Az előbbi varázsige egészen érthetőnek tűnt, de Howl

macskakaparásán nem tudott kiigazodni.

Sosem láttam még ilyen írást – morogta a koponyának. - Tényleg pennát

használt, vagy inkább piszkavasat? – Minden egyes papírlapot gondosan

áttanulmányozott, és alaposan szemügyre vette a furcsa üvegcsékben lévő

porokat, folyadékokat is. – Igen, nem is tagadom – fordult újra a koponyához –,

most kémkedek, körbeszaglászok egy kicsit. És lám: itt van a megérdemelt

jutalmam. Most már tudom, hogyan lehet gyógyítani a dögvészt, enyhíteni a

szamárköhögést, szelet támasztani és eltávolítani az arcszőrzetet. Ha Martha is

hasonlóan érdekes varázslatokat talált volna, biztos nem hagyja ott Mrs.

Fairfaxét.

Sophie-nak feltűnt, hogy minden egyes tárgyat, amit elmozdított, Howl

később gondosan megvizsgált és ellenőrzött. De ezt a varázsló

nyugtalanságának tudta be. Úgy tűnt, nem nagyon tud mit kezdeni magával.

Sophie hallotta, hogy még éjszaka is nyugtalanul mászkált fel- alá. Másnap

reggel csak egy szűk órácskát töltött a fürdőszobában. Nemigen tudta elrejteni

a feszültségét akkor sem, amikor Michael a kingsburyi palotába készülve

felvette legjobb, szilvaszín bársonykabátját. A mágus és tanonca a királynak

szánt varázstárgyat aranyszínű papírba csomagolta. Méretéhez képest

meglepően könnyűnek bizonyult, Michael egyedül is elbírta. Howl pirosra

forgatta a négyszínű a gombot, majd a tarkára mázolt házak közé küldte a fiút.

Már nagyon várják – magyarázta a varázsló –, tehát a kastélybéli

szokásokat ismerve csak a délelőttöt kell majd az előszobában töltened. Mondd

meg nekik, hogy gyerekjáték az egész, és mutasd is meg, hogy működik.

Mire visszajössz, előkészítek neked egy hatalombűbájt. Akkor hát jó utat!

Howl becsukta az ajtót, és töprengve járkálni kezdett a szobában.

Viszket a talpam – szólalt meg hirtelen. - Kicsit sétálok a dombok között.

Majd mondd meg Michaelnek, hogy a bűbáj az asztalon várja. Ezt pedig te

kapod, hogy legyen mivel elfoglalnod magad.

Szürke-vörös öltözet pottyant Sophie ölébe a semmiből, ugyanolyan elegáns,

mint a kék-ezüst. Howl eközben felkapta a gitárját a sarokból, zöldre forgatta a

gombot, és elindult a Market Chipping-i dombok felé.

Még hogy viszket a talpa... – morogta Calcifer. Porthavenben ezúttal sűrű

köd uralkodott, ezért a démon apróra összehúzta magát a hasábjain, hogy

elkerülje a kéményen betüremkedő párát. – És szerinte én hogy érzem magam,

bezárva egy ilyen nyirkos rostély mögé?

Akkor esetleg elejthetnél egy aprócska utalást az egyezségetekről – mondta

Sophie, miközben kirázta a szürke-vörös ruhát. – Hmm, egészen tetszetős

darab, bár egy kicsit már viseltes. Te is csak azért vagy, hogy vonzd a lányokat,

mi?

Már kaptál segítséget! – sistergett a tűzdémon.

Akkor meg kéne ismételned, ugyanis elkerülte a figyelmemet! –

ellenkezett Sophie, letette a köpenyt. Az ajtóhoz bicegett.

Ha úgy ejtek célzást, hogy el is árulom, hogy az célzás, akkor az már

információ, és én nem adhatok információt - magyarázta Calcifer. – Hát te meg

hová mész?

Meg kell tennem valamit, amit nem mertem addig, amíg mindketten itt

lebzseltek – felelte Sophie, majd feketére fordította a gombot, és kinyitotta az

ajtót.

Amit odakint látott, az maga volt a Semmi. Nem volt sem fekete, sem

szürke, sem fehér. Sem sűrű, sem átlátszó. Nem mozgott. Nem volt szaga, sem

tapintása. Amikor Sophie óvatosan belenyúlt, nem érezte sem hidegnek, sem

melegnek. Nem volt semmilyen. Határozottan és tökéletesen olyan volt, mint a

Semmi.

Ez meg mi...? – kérdezte Calcifert.

Nem tudom... – suttogta a démon. Kék arcával kihajolt a kandalló rácsa

mögül, hogy láthassa az ajtót. Még a ködről is megfeledkezett. – Én csak

fenntartom a varázslatot. Meg azt tudom, hogy a kastélynak azon az oldalán

van, ahová nem lehet eljutni. Mindenesetre elég távolinak tűnik...

Távolabbinak, mint a Hold! – tette hozzá Sophie, majd becsukta az ajtót, és

ismét zöldre forgatta a gombot. Egy percig habozott, azután a lépcső felé

indult.

Bezárta – szólt oda Calcifer. – Azt mondta, ezt adjam át neked, ha megint

leselkedni akarnál.

Ó... mit tart odafent?

Fogalmam sincs – csóválta meg lángoló fejét a tűz- démon. – Semmit nem

tudok az emeletről. Gondolj csak bele, milyen bosszantó! Igazából a palotából

sem látok ki, csak abba az irányba nézhetek, amerre haladok.

Sophie szintén bosszúsan ült le, és jobb híján dolgozni kezdett a szürke-

vörös ruhán. Nem kellett sokat várniuk Michael visszaérkezéséig.

A király szinte rögtön fogadott – lelkendezett a fiú. – És... – Hirtelen

elhallgatott, körülnézett a szobában, majd tekintete az üres sarokban állapodott

meg, ahol a gitárnak kellett volna lennie. – Jaj, ne! Már megint az a lány? Azt

hittem, már rég beleszeretett, és vége van az egésznek. Mi tart ennyi ideig?

Rosszul értelmezted a jeleket - sistergett hangosabban Calcifer. – A

szívtelen Howl igencsak makacs lányt fogott ki. Azért hagyta pár napra

egyedül, hogy lássa, vajon ez használ-e. Ez minden.

Hogy az a...! - kiáltott fel a tanonc. – Ebből még baj lesz. Én pedig már azt

reméltem, hogy Howl végre észhez tért!

Most már elég! – csapta Sophie mérgesen az ölébe a ruhát. – Hogy

beszélhettek ilyen nyugodtan ekkora aljasságról? Calcifert még csak nem is

hibáztatom, mert ő egy gonosz démon, na de te, Michael...!

Nem hiszem, hogy gonosz lennék – ellenkezett Calcifer.

Én pedig nem vagyok nyugodt, ha erre gondolsz! – fortyant fel Michael. –

Ha csak sejtenéd, menynyi bajba keveredtünk már Howl csábításai miatt! Volt,

hogy perrel fenyegettek! Jöttek már karddal hadonászó udvarlók, aggódó anyák

sodrófával, meg apák és nagybácsik jókora bunkósbotokkal felfegyverkezve.

És persze a nagynénik. Na, azok a legszörnyűbbek! Ok kalaptűkkel támadnak

rád. A legrosszabb pedig az, amikor a lányok rájönnek, hol lakik Howl, és sírva

jelennek meg az ajtó előtt. Akkor ez a nagy varázsló mindig kereket old a hátsó

ajtón, és nekünk kell elrendeznünk a dolgot.

A kesergőket utálom a legjobban - panaszkodott Calcifer. – Főleg, ha rám

hullatják a könnyeiket. Lennének inkább mérgesek...

Várjatok, tisztázzunk valamit... – szólalt meg újra Sophie, megmarkolva a

vörös szaténanyagot. – Tulajdonképpen mit is csinál Howl azokkal a

szerencsétlen lányokkal? Én úgy hallottam, hogy megeszi a szívüket és ellopja

a lelküket.

Akkor biztos Market Chippingből jöttél - nevetett fel kényszeredetten

Michael. – Mikor először jártunk arra a palotával, Howl előreküldött, hogy

rossz hírét keltsem. Én... nos... tőlem származnak ezek a pletykák. A nagynénik

állandóan ilyesmiket zagyválnak. De természetesen csak képletesen igaz.

Howl teljesen megbízhatatlan – vette át a szót Calcifer. - Csak addig

érdeklik a lányok, amíg bele nem szeretnek. Aztán nem foglalkozik velük.

De addig nem nyugszik, amíg el nem éri, hogy tényleg beleszeressenek –

bólogatott Michael. - És ez idő alatt teljesen használhatatlan. Ezért mindig alig

várom, hogy az éppen soron lévő lány beadja a derekát, mert akkor végre

jobbra fordulnak a dolgok.

Igen, amíg rá nem bukkannak – húzta el a száját Calcifer.

Az ember azt hinné, van annyi esze, hogy álnevet használ – jegyezte meg

gúnyosan Sophie. A gúny csak arra szolgált, hogy leplezze, mennyire

ostobának érzi magát, amiért elhitt minden egyes pletykát.

O, hiszen mindig úgy csinálja – felelte Michael. – Imád új neveket

kitalálni, és különböző szerepekbe bújni. Akkor is ez a kedvenc szórakozása,

amikor éppen nem udvarol senkinek. Nem tűnt fel, hogy Porthavenben Jenkin

varázslónak hívják, Kingsburyben Pendragon mesternek, és persze Szívtelen

Howlnak a kastélyban?

Nem, ez bizony eddig nem tűnt fel Sophie-nak. Ettől persze aztán még

inkább szégyellte magát, és még dühösebb lett.

Ettől függetlenül még mindig aljasnak tartom, ahogy csak lófrál ide-oda a

világban, és azt keresi, éppen kit tehetne boldogtalanná! - csóválta a fejét. – Ez

szívtelenség, ráadásul teljesen értelmetlen!

Ő már csak ilyen – hagyta rá a tűzdémon.

Michael egy háromlábú sámlit húzott a tűz mellé, és amíg Sophie varrt,

Howl eddigi hódításairól, és az azokat követő bonyodalmakról mesélt neki.

Tehát mégiscsak szíveket raboltál el, te ruha – suttogta Sophie a szürke-

vörös öltözéknek. Még mindig szörnyen ostobának érezte magát. – Miért

viselkednek a nagynénik olyan furán, mikor az unokahúgukról van szó? Talán

nekik is megtetszettél, te elegáns kis köpeny. Hogy éreznéd magad, ha egy

dühöngő nagynéni robogna utánad, hmm?

Amikor Michael épp egy nagynénis kalandnál tartott, Sophie arra gondolt,

hogy ezt Market Chippingben szóról szóra így pletykálták. Mindamellett

nagyon is valószínűnek vélte, hogy egy olyan makacs lány, mint például Lettie,

hirtelen beleszeret a rejtélyes Howlba, aki a végén persze az ő szívét is

összetöri.

Michael éppen felvetette, hogy esetleg ehetnének valamit, mire Calcifer is

rákezdett az ilyenkor szokásos nyöszörgésére, de ekkor kitárult az ajtó, és Howl

lépett be rajta az eddigieknél is csalódottabban.

Kérsz valamit vacsorára? - kérdezte Sophie.

Nem – felelte kurtán a varázsló. – Forró vizet a fürdőbe, Calcifer – adta ki

a parancsot. Egy percig még kedvetlenül ácsorgott a fürdőszoba ajtajában, majd

gyanakodva fordult hátra. – Sophie... egészen véletlenül nem takarítottad le a

fürdőkád feletti polcot?

Sophie ismét kezdte kényelmetlenül érezni magát. Semmiképp sem vallotta

volna be, hogy hajdanvolt lányok maradványai után kutatva átvizsgált minden

egyes tasakot és üvegcsét.

Nem nyúltam semmihez – felelte határozottan, és gyorsan a serpenyőért

lépett.

Remélem is... – pislogott nyugtalanul a becsukódó fürdőszobaajtó felé

Michael.

Sophie nekilátott a vacsora elkészítésének, és csak fél füllel figyelt a

kiszűrődő csobogásra.

Nagyon sok vizet használ – dohogott Calcifer a serpenyő alól. – Szerintem

épp a haját festi. Őszintén remélem, hogy tényleg nem nyúltál a

varázsporaihoz! Ahhoz képest, hogy nem túl jóképű, és a haja meg sárszínű,

túlságosan is hiú.

Maradj már csöndben! – csattant fel Sophie. – Mindent pontosan oda

tettem vissza, ahol találtam!

Annyira ideges lett, hogy véletlenül Calciferre borította a már elkészült

tojást és szalonnát. A tűzdémon persze óriási lelkesedéssel esett neki a finom

falatoknak. Sophie újabb adag vacsorát sütött a sistergő lángokon, és ezzel már

nem a démont boldogította. Calcifer elégedetten nyalogatta lilás száját, Sophie-

ék pedig épp a vacsora maradványait tüntették el, amikor kivágódott a

fürdőszobaajtó, és Howl kétségbeesetten, jajveszékelve rontott ki rajta.

Nézz ide! – kiáltotta. - Nézd csak meg! Mi a fenét csinált a végzet

egyszemélyes, női hadserege a varázsszereimmel?!

Sophie és Michael egy emberként fordultak hátra és meredtek a varázslóra.

Howl haja még nedves volt, de ettől eltekintve egyikük sem látott rajta

semmilyen változást.

Ha ez alatt engem értettél... – kezdte Sophie, de Howl máris közbevágott.

Ki mást?! - A varázsló hangja különös, eddig ismeretien magasságokba

szökött, Howl szinte már sikított. A tűz mellett álló sámlira vetette magát, és

ujjával a hajára bökött. - Tessék! Nézd! Látod? Tönkrement a hajam! Úgy

festek, mint egy serpenyőnyi tojásos szalonna!

Sophie és Michael idegesen hajolt a varázsló feje fölé. Howl haja

ugyanolyan szőkének tűnt, mint eddig bármikor. Az egyetlen különbség talán

valami nagyon halvány, sejtelmesen vöröses árnyalat volt. Sophie igen

kellemes színnek találta, egy kicsit a saját eredeti hajszínére emlékeztette.

Szerintem jól áll – mondta a varázslónak.

Jól?! - sikoltotta Howl. - Szándékosan tetted! Addig nem nyughattál, amíg

nem tettél engem is nevetségessé! Nézd csak meg! Vörösesszőke! Bujkálnom

kell, amíg le nem nő! – Színpadiasan széttárta a karját. – Gyötrelem! Kín!

Iszonyat! – kiáltott fel ismét.

A szoba hirtelen különös homályba borult. Hatalmas, bizonytalan körvonalú,

emberszerű alakok emelkedtek ki a helyiség négy sarkából, majd morogva

indultak meg Sophie és Michael felé. Hangjuk először csak riasztó

nyöszörgésre emlékeztetett, majd kétségbeesett ordí- tásba, végül fájdalmas és

rémült sikolyokba csapott át. Sophie a fülére szorította a kezét, hogy el tudja

viselni ezt a ricsajt, de a hangok átfurakodtak az ujjai között, és minden újabb

pillanattal egyre kibírhatatlanabbnak tűntek. Calcifer rémülten fúrta be magát a

hasábok közé, és próbált eltűnni a kupac alján. Michael megragadta Sophie

könyökét, és a kijárat felé húzta. Kékre forgatta a gombot, kirúgta az ajtót, és

gyorsan a porthaveni utcára menekítette magukat. A zaj idekint is szinte

elviselhetetlen volt. A városka lakói Sophie-ékhoz hasonlóan fülükre szorított

kézzel rohantak ki a házaikból.

Jó ötlet ilyen állapotban egyedül hagyni? – kérdezte remegő hangon

Sophie.

Igen - bólintott Michael. – Ha azt hiszi, hogy a te hibád, akkor feltétlenül.

A sikolyoktól űzve keresztülrohantak a városon. Egész tömeg csatlakozott

hozzájuk. Annak ellenére, hogy a köd mindenhová befurakodó csöpögéssé

változott, mindenki a kikötő vagy a parti föveny felé tartott, ahol a zaj már

elviselhetőbbnek tűnt. Mintha a tenger szürke tömege megpróbálta volna

magába szippantani. Az emberek szétszórt csoportokban álltak a parton, a

ködös, fehér horizontot és a kikötött hajók csöpögő köteleit bámulták,

miközben a zaj felerősített, szívszaggató zokogássá csendesedett. Sophie-nak

eszébe jutott, hogy életében először látja így, közvetlen közelről a tengert. Kár,

hogy nem tudott igazán belefeledkezni a látványba. A sírás lassan hatalmas,

szánalmat keltő sóhajtásokká halkult, majd teljesen elhalt. Az emberek

óvatosan elindultak hazafelé. Néhányan bátortalanul közelebb léptek Sophie-

hoz.

Valami szerencsétlenség történt a varázslóval, Boszorkányasszony?

Kicsit bánatos ma – felelte helyette Michael. – Bár szerintem már

megkockáztathatjuk, hogy visszamenjünk.

Ahogy végigmentek a rakparton, néhány tengerész idegesen kiabált le nekik

a kikötött hajókról. Azt akarták megtudni, hogy a zaj vajon vihart vagy

szerencsétlenséget jelez-e.

Semmi vész! – kiáltotta vissza Sophie. – Már vége, megnyugodhattok.

Ám tévedett.

Hamarosan visszaértek a palotához, amely kívülről egy teljesen hétköznapi

kis házikónak tűnt, Sophie meg sem ismerte volna Michael segítsége nélkül. A

fiú óvatosan nyitotta ki a kopott ajtót. Odabent Howl még mindig a sámlin

ücsörgött. Egész lényéből mérhetetlen kétségbeesés áradt, és minden porcikáját

sűrű, zöld nyálka borította. Az irdatlan mennyiségű kocsonyás anyag teljesen

ellepte a varázslót. Csöpögött a fejéről, válláról, felhalmozódott a térdén és a

kezén, lassan csordogált lefelé a lábán, majd a sámlin. A zöld trutymó a padló

nagy részét is elborította, és megállás nélkül terjeszkedett a kandalló felé. A

szaga sem volt éppen kellemes.

Mentsetek meg! – hallatszott a már alig pislákoló Calcifer rekedt suttogása.

– Ez a valami ki fog oltani!

Sophie felhajtotta a szoknyáját, és megpróbált közelebb kerülni Howlhoz,

nem túl sok sikerrel.

Azonnal hagyd abba! - kiáltott a varázslóra. - Nem hallod? Úgy viselkedsz,

mint egy gyerek!

Howl nem válaszolt, de még csak meg sem moccant. A zöld nyálka alól csak

sápadt, meggyötört arca és tágra nyílt szeme látszott ki.

Mit csináljunk? – remegett az ajtóban Michael. - Meghalt...?

Dehogy halt meg – csóválta a fejét Sophie. Michael rendes fiú volt, de úgy

tűnt, vészhelyzetben nem lehet hasznát venni. – És ha Calcifer nem lenne

bajban, felőlem egész nap ücsöröghetne a nyálkatengere közepén! Nyisd ki a

fürdőszobaajtót!

Miközben Michael megpróbálta magát az említett helyiség közelébe

küzdeni, Sophie levette a kötényét, és azzal próbálta visszatartani a tűzdémon

felé tartó kocsonyás anyagot. Ezután felkapta a lapátot, egy nagy adag hamut

szedett ki a kandallóból, majd a legnagyobb zöld kupacba hajította. Hangos

sistergés töltötte be a szobát, és szinte rögtön gőzfelhő szállt fel. A szag még az

eddiginél is elviselhetetlenebbé vált. Sophie felgyűrte a ruháját a karján, és

megfeszítette a hátát. Megtámaszkodott a varázsló csúszós térdein, és sámlistul

a fürdő felé kezdte tolni. A lába nemegyszer megcsúszott, ugyanakkor a nyálka

meg is könnyítette a sámli haladását. Nem sokkal később Michael is

csatlakozott, és közös erővel a fürdőszobába lökődték Howlt. Mivel a varázsló

még mindig nem volt hajlandó megmozdulni, nagy nehezen a zuhany alá

taszigálták.

Forró vizet, Calcifer! - zihálta Sophie. – Nagyon forrót!

Vagy egy óráig tartott, mire sikerült teljesen megszabadítaniuk Howlt a

nyálkától. További egy órát vett igénybe, hogy Michael kikönyörögje a

zuhanyzóból, és meggyőzze, vegyen száraz ruhát. A Sophie által rendbe hozott,

és most a szék támláján lévő szürke-vörös öltözék megúszta a nyálkát. Az

ezüst-kék viszont borzalmas állapotban volt, ezért Sophie megkérte Michaelt,

hogy áztassa be azt a fürdőkádban. Ezután zsörtölődve nekilátott a takarításnak.

Zöldre forgatta az ajtógombot, és az összes nyálkát kisöpörte a fennsíkra. A

kastély olyan nyomot hagyott a hangában, mint valami óriási csiga, mégis ez

volt a legegyszerűbb módja, hogy megszabaduljanak a zöld trutymótól.

„Legalább ennyi előnye van, ha az ember egy vándorló palotában lakik..." –

gondolta padlósúrolás közben Sophie. Kíváncsi volt, hogy vajon Market

Chippingben is hallották-e Howl üvöltését. Mert ha igen, akkor nagyon sajnálta

őket.

Mire végzett a takarítással, teljesen elfáradt, és rettentő mérges volt. Tudta,

hogy a nyálkát Howl neki szánta, bosszúból. Egyáltalán nem tartott még ott,

hogy megértőnek mutatkozzon, mikor Michael végre kivezette a fürdőszobából

a szürke-vörös ruhába bújtatott Howlt, és a kandalló melletti székre ültette.

Ez hatalmas ostobaság volt részedről! – szikrázott dühösen Calcifer. – Meg

akartál szabadulni a varázserődtől, vagy mi?

Howl gyászos csendbe burkolózva meredt maga elé, és csak remegett.

Nem tudom rávenni, hogy beszéljen – suttogta Michael elkeseredetten.

Ez csak hiszti – húzta el a száját Sophie. Martha és Lettie is nagyon

tehetséges volt e téren, ezért már nagy gyakorlata volt az ilyen helyzetek

kezelésében. Bár az tény, hogy meglehetősen kockázatos lett volna pofon vágni

egy varázslót, aki a hajszíne miatt sopánkodik. Tapasztalatai alapján mégis

tudta, hogy a hisztik kiváltó oka csak ritkán a valódi ok. Valami más is rejtőzik

mögötte. Calciferrel tejet melegíttetett, amit egy bögrébe öntött, és Howl

kezébe nyomott.

Idd csak meg! - szólt a varázslóra. – Most pedig mondd el szépen, mi is a

baj valójában. Csak nem arról a fiatal hölgyről van szó, akit mostanában

látogatsz?

De... – Howl szomorkásán kortyolgatta a tejet. - Egyedül hagytam pár

napig, azt remélve, hogy így majd epekedve várja, mikor bukkanok fel újra. De

tévedtem. Amikor legutóbb nála jártam, még akkor sem volt biztos abban, hogy

szeret-e. Most pedig azzal jön, hogy van valaki más az életében.

Olyan őszinte szomorúsággal mondta mindezt, hogy még Sophie is

megsajnálta. Most, hogy Howl haja megszáradt, bűnbánóan állapította meg,

hogy tényleg vöröses árnyalatban játszottak a szőke fürtök.

Ő a legszebb lány, akit valaha is láttam errefelé! - sóhajtott a varázsló. –

Őszintén szeretem, de őt hidegen hagyja mérhetetlen odaadásom és

rajongásom, és egy másik férfi érdekli! Hogyan kellhet neki más azok után,

amit érte tettem? Nem rajongtam eléggé körül? Legtöbbször azonnal

megszabadulnak attól a bizonyos másiktól, amint belépek a képbe.

Sophie együttérzése máris alábbhagyott. Azon gondolkodott, hogy ha

Howl ilyen könnyen belepte magát zöld nyálkával, mi tartja vissza attól, hogy

újra szőkére változtassa a haja színét.

Akkor miért nem adsz neki valami szerelmi bájitalt, és esel túl az egészen?

– kérdezte hűvösen.

Ó, nem lehet – rázta a fejét Howl. – Azzal megszegném a szabályokat, és

elveszne a játék élvezete.

Játék?! Soha nem jut eszedbe, mit is éreznek valójában ezek a lányok? –

kérdezte egyre fogyatkozó jóindulattal Sophie.

Minden percben rá gondolok... – Howl megitta a maradék tejet, és érzelgős

mosollyal az arcán a bögre alját bámulta. – Bájos, kedves Lettie Hatter!

Sophie-ból az együttérzés utolsó cseppje is elfogyott, és egyre nőtt az

aggodalma.

„Jaj, Martha! – gondolta. - Ezt jól megcsináltad! Tehát akiről beszéltél, az

mégsem az egyik tanonc Cesariéknál!"

VII. fejezet

Amelyben egy madárijesztő megakadályozza,

hogy Sophie elhagyja a palotát

Csak egy különösen erős fájdalomhullám gátolta meg Sophie-t abban, hogy

már aznap este elinduljon Market Chippingbe. A zord porthaveni időjárás és

ködszitálás azonban egészen a csontjáig hatolt. Tehetetlenül feküdt kis

kuckójában, és megállás nélkül aggódott Martha miatt. Remélte, hogy talán

mégsem olyan rossz a helyzet. Csupán annyi a dolga, hogy elárulja Marthának,

nem annyira kedvelt udvarlója nem más, mint Howl varázsló. Ez majd

kellőképpen megijeszti a lányt. Majd elmondja azt is, hogy a varázslótól

egyetlen módon lehet megszabadulni: ha azt hazudja, hogy beleszeretett, és

esetleg megfenyegeti nagynénikkel.

Ám másnap reggel még mindig fájdalmak gyötörték.

– Átkozott Puszták Boszorkánya! – motyogta a botra támaszkodva,

miközben felkészült az indulásra.

Hallotta, hogy Howl vidáman énekelget a fürdőszobában, mintha a tegnapi

hiszti meg sem történt volna. Amilyen gyorsan csak tudott, az ajtóhoz bicegett.

Howl persze éppen akkor toppant elé, amikor már elérte volna a célt. Sophie

kedvetlenül nézett a varázslóra,aki szokás szerint patyolat tisztán, kicsinosítva

feszített előtte, és almavirág illata lengte körül. Az ablakon besütő napfényben

szinte káprázott a szürke-vörös ruha, a sugarak pedig aranyló glóriát vontak

Howl fürtjei köré.

Azt hiszem, jobban áll ez a hajszín – mondta a varázsló.

Tényleg? – morgott Sophie.

Illik az öltözékemhez – nézett végig magán Howl. – Valóban ügyesen

bánsz a tűvel... valahogy elegánsabbnak tűnik, mint valaha.

Hah... – horkantott Sophie.

Már megint fájdalmaid vannak? – állt meg Howl keze a négyszínű

gombon. – Vagy bosszant valami?

Bosszant? Ugyan, mégis mi bosszantana? Valaki nemrég megtöltötte a

palotát rothadó kocsonyával, megsüketített mindenkit Porthavenben, majdnem

halálra, illetve hamuvá rémisztette Calcifert, és mellesleg összetört néhány száz

szívet. Nem, tulajdonképpen nem bosszant semmi.

Bocsánatot kérek – nevetett Howl, és pirosra fordította a gombot. – Ma a

királlyal kell találkoznom. Valószínűleg estig várakoztatnak majd a palotában,

de amikor visszajövök, kitalálok valamit a reumádra. Ne felejtsd el átadni

Michaelnek, hogy az asztalon várja a tegnapi varázslat! - Derűsen rámosolygott

Sophie-ra, majd kilépett a kingsburyi forgatagba.

Azt hiszed, ezzel el is van intézve? – morogta Sophie a csukott ajtónak. A

varázsló mosolya azonban mégis meglágyította kissé. – Ha ez a mosoly még

rám is hat, akkor egyáltalán nem csoda, ha Martha elveszíti a józan eszét!

Kéne még egy hasáb, mielőtt elmész - emlékeztette Calcifer.

Sophie teljesítette a tűzdémon kérését, majd bicegve indult újra kifelé. Most

sem juthatott túl messzire, mert Michael viharzott le az emeletről. A tanonc

felkapta az asztalon hagyott kenyeret, és az ajtó felé vette az útját.

Ugye nem bánod? – hadarta sietve a fiú. – Hazafelé majd hozok egy

frisset. Nagyon sürgős dolgom akadt, de estére itthon leszek. Ha esetleg a

tengerészkapitány jönne a szélbűbájért, akkor ott találod az asztalon, fel van

címkézve. - Zöldre forgatta a szögletes gombot, majd a kenyeret magához

szorítva kiugrott a szélfútta domboldalra.

Majd jövök! - kiáltotta még, mielőtt becsukódott mögötte az ajtó.

Ilyen rossz időzítést! – csóválta a fejét Sophie. – Calcifer, ha senki sincs

itthon, hogy jutunk vissza a kastélyba?

Majd én beengedlek titeket - felelte a démon. – Howlt nem kell, ő

megoldja maga.

Sophie-t megnyugtatta, hogy senki sem lesz kizárva, ha ő is elmegy. Abban

viszont még nem volt egészen biztos, visszajön-e egyáltalán, de ezt nem állt

szándékában Calciferrel is közölni. Kicsit várt, hogy Michael eltávolodjon,

bárhová is tartott, majd ismét elindult az ajtó felé. Ezúttal Calcifer állította meg.

Ha nagyon sokáig leszel távol – kezdte a démon –, jobb lenne, ha hagynál

még néhány hasábot, de úgy, hogy elérjem.

És hogy tudod majd felvenni? - kíváncsiskodott türelmetlensége ellenére

Sophie.

Calcifer válaszul kinyújtott egy kéken lángoló, karszerű nyúlványt, végén

zöldes ujjakkal. Nem tűnt sem igazán hosszúnak, sem túl erősnek.

Látod? – húzta ki magát büszkén. – Majdnem teljesen ki tudok nyúlni a

kandallóból.

Sophie akkora farakást halmozott a kandallórács elé, hogy Calcifer a

legfelső hasábokat mindenképp elérhesse.

Nehogy meggyújtsd, amíg nincs a kandallóban! – figyelmeztette a démont,

és újra az ajtó felé indult. Ahogy odaért, valaki kopogtatott. „Ez egy ilyen nap.

Biztos csak a kapitány az..." - gondolta Sophie, és kékre akarta forgatni a

gombot, ám Calcifer rászólt.

Nem, ez most a palota ajtaja. Viszont nem vagyok biztos abban, hogy...

Sophie azt hitte, hogy Michael jött vissza valamiért, és kinyitotta az ajtót.

Ám legnagyobb megdöbbenésére egy marharépaarc bámult rá odakintről, orrát

pedig megcsapta a penész illata. Egy rongyos, botszerű kar hadonászott felé, és

megpróbálta elérni. Egy madárijesztő állt a palota ajtajában. Bár csak botok és

rongyok alkották, kétségkívül teljesen eleven volt, és nagyon úgy tűnt, hogy be

akar jönni.

Calcifer! - kiáltott fel ijedten Sophie. - Mozgasd gyorsabban a palotát!

Az ajtónyílás körüli kövek megremegtek és csikorogtak. A zöldesbarna táj

hirtelen őrült száguldásba kezdett odakint. A madárijesztő botkarjával az ajtóra

csapott, majd végighorzsolódott a falon, ahogy kezdett leszakadni a palotáról.

Megpróbált a másik karjával is belekapaszkodni a kövekbe. Mindenáron be

akart jutni a palotába.

Sophie sietve becsapta az ajtót. Ez tökéletes bizonyíték volt arra, hogy a

legidősebbnek ostobaság szerencsét próbálnia. Ez az a madárijesztő volt, amit a

kastély felé jövet a sövénynek támasztott. Akkor tréfát űzött belőle... Lehet,

hogy nem kellett volna, mert pont emiatt kelt ördögi életre, talán ezért követte

egészen idáig, és próbálta arcon csapni. Sophie az ablakhoz rohant, és kilesett,

hogy a karóember követi-e még őket. Persze ott csak a napsütötte porthaveni

utcákat látta, az égre mutató megannyi vitorlával meg a bárányfelhők alatt

keringő seregnyi sirállyal.

Vannak hátrányai, ha az ember egyszerre van jelen több helyen! –

magyarázta Sophie az asztalon álló koponyának. Ám ekkor meg kellett

tapasztalnia az öregség legborzasztóbb velejáróját. A szíve kihagyott egy

ütemet, és most szinte ki akart ugrani a mellkasából, hogy utolérje saját magát.

Fájt. Sophie reszketni kezdett, remegő térdei alig bírták megtartani. Úgy érezte,

a halálán van, és csak nagy nehezen bírta elvonszolni magát a kandalló melletti

székig. Lerogyott, levegő után kapkodott, és zakatoló mellkasára szorította a

kezét.

Valami baj van? – kérdezte Calcifer.

Igen... A szívem... – zihálta Sophie. – És egy madárijesztő állt az ajtóban!

Mi köze a madárijesztőnek a szívedhez? – vonta fel zöld szemöldökét a

démon.

Be akart jutni ide. Nagyon rám ijesztett! A szívem pedig... de ezt úgysem

értheted, te fiatal, balga démon! - Sophie még mindig levegő után kapkodott. –

Neked nincs is szíved...

De igen, van – húzta ki magát épp olyan büszkén Calcifer, mint amikor a

karját mutatta meg. - Lent, az izzó parázs mélyén, a hasábok alatt. És kérlek, ne

nevezz fiatalnak. Vagy egymillió évvel idősebb vagyok nálad! Most már

lelassíthatom a palotát?

Csak ha elment a madárijesztő - felelte Sophie. – A nyomunkban van még?

Nem tudnám megmondani. Nem hús-vér élőlény. És már mondtam, hogy

nem látok ki rendesen.

Sophie nagy nehezen feltápászkodott. A bejárat felé indult, de még mindig

nem érezte jól magát. Lassan és óvatosan résnyire nyitotta az ajtót, és

kikukucskált. Zöld meredélyek, sziklák és lilás lankák suhantak el a szeme

előtt. Bele is szédült a látványba, de megkapaszkodott az ajtófélfában, és

kihajolt a kastélyból, hogy alaposabban körülnézzen. A madárijesztő jó

ötvenméternyire ugrált mögöttük, kitartóan szökkenve fűcsomóról fűcsomóra,

és karjaival próbált egyensúlyozni. Úgy tűnt, talán hamarosan lerázhatják.

Lassabban haladt náluk, de még mindig a nyomukban volt. Sophie ismét

becsukta az ajtót.

Még mindig ugrál utánunk – panaszkodott Calcifernek. – Menj

gyorsabban!

Ezzel teljesen keresztülhúzod a számításaimat! – fakadt ki a tűzdémon. –

Úgy terveztem, hogy megkerülöm a dombokat, így estére visszaérünk oda, ahol

Michaelt fel kell vennünk.

Akkor menj kétszer olyan gyorsan, és kétszer is megkerülheted a

dombokat. Amíg nem hagyjuk magunk mögött ezt a rémséget, meg ne állj!

Jó-jó, nyugodj már meg! – morogta kelletlenül Calcifer, de azért tényleg

gyorsított. Sophie ittléte óta először érezte azt, hogy az egész épület rázkódik

körülötte. A székén kucorgott, és azon töprengett, vajon most haldoklik-e. Még

nem akart meghalni, legalábbis amíg Marthával nem beszélt, semmiképpen.

Ahogy haladtak, a sebességtől lassan minden csörömpölni kezdett. A

polcokon zörögtek az üvegek. A koponya fogai össze-összekoccantak. Sophie

hallotta, hogy a fürdőszobában néhány üvegcse vagy tasak csobbanva hullik a

fürdőkádba, ahol még mindig ázott Howl kék-ezüst köpönyege.

Egy idő után Sophie kezdte kicsit jobban érezni magát. Az ajtóhoz

vánszorgott, és kilesett rajta. A szél belekapott a hajába, a föld sebesen suhant

el alattuk, a dombok pedig szinte örvénylettek körülöttük, amint a kastély

elszáguldott közöttük. A zakatolás és csikorgás szinte fülsiketítő volt, a

kéményekből vastagon dőlt a sötét füst. A madárijesztő már csak aprócska pont

volt egy távoli lankán. Amikor később újra kinézett, már teljesen eltűnt a szeme

elől.

Remek. Akkor éjszakára megállunk – sóhajtott Calcifer. – Ez eléggé

megerőltető volt.

A csikorgás elhalt. A bútorok lassan abbahagyták a remegést, és a polcokról

sem potyogtak már le a tárgyak. Calcifer kimerülten tért aludni, úgy, ahogy a

tüzek aludni szoktak: hasábjai közé fészkelte magát, és hamarosan már csupán

fehér hamuval borított, vöröslő parázsra emlékeztetett. Csak ha jobban

megnézte az ember, akkor vehette észre az enyhe zöldes-kékes árnyalatot.

Sophie, a démonnal ellentétben, feléledt. A fürdőszobába bicegett, és

kihalászta a nyálkás kádba potyogott üveget meg hat tasakocskát, amelyek

persze teljesen átáztak. A tegnap történtek után nem merte őket így hagyni,

ezért a földre fektette mindet, és rendkívül óvatosan szórt rájuk valamennyit a

„Szárító por"-ból. Szinte rögtön eltűnt belőlük a nedvesség, és azon nyomban

megszáradtak. Ez felbátorította Sophie-t. Kiengedte a kádból a vizet, és Howl

megviselt köpönyegén is kipróbálta a szer erejét. Örömmel látta, hogy végre

semmit sem rontott el. Bár a kabát mintha valamivel kisebbnek tűnt volna, és

néhol zöldes pacák is borították, de legalább száraz volt.

Ekkorra Sophie már elég kedvet érzett magában ahhoz is, hogy elkészítse a

vacsorát. Az asztalról mindent a koponya mellé tolt egy kupacba, és nekilátott a

hagymapucolásnak.

A te szemed legalább nem könnyezik, barátom – mondta a koponyának. –

Érezd magad szerencsésnek.

Az ajtó hirtelen kivágódott, és Sophie majdnem megvágta a kezét ijedtében.

Azt hitte, hogy a madárijesztő tért vissza, de csak Michael érkezett haza. A fiú

szemmel láthatóan repesett a boldogságtól. Oda se figyelve, hogy mit csinál, a

hagymaszeletek tetejére pakolt egy vekni kenyeret, egy pitét és egy rózsaszín-

fehér csíkos dobozkát. Ezután megragadta Sophie csontos derekát, és

körbetáncolta vele a szobát.

Minden rendben! Minden rendben! – harsogta örömmel a fiú.

Nyugalom, nyugalom! - zihálta botladozva Sophie, miközben próbálta

elkerülni, hogy a fiú a lábára taposson. Igyekezett a kezében tartott kést is úgy

fordítani, hogy egyikőjüket se sebezze meg. – Mi van rendben? Mi ez a nagy

öröm?

Lettie szeret engem! – kiáltotta Michael, miután majdnem betáncolt a

fürdőszobába, illetve nem sokkal utána a kandallóba. – Még csak soha nem is

látta Howlt! Tévedés volt az egész! – ujjongott, miközben alaposan

körbeforgatta Sophie-t a szoba közepén.

Elengednél, mielőtt kárt teszünk magunkban ezzel a késsel? – szólt rá

Sophie. – És talán el is magyarázhatnád ezt az egészet.

Juhé! – kiáltotta a tanonc. A székhez pörgette a levegőért kapkodó Sophie-

t, majd gyorsan leültette.

Tegnap este még azt kívántam, bár kékre festetted volna a haját! De már

nem érdekel. Amikor Howl Lettie Hatter nevét mondta, már azt fontolgattam,

hogy én magam festem kékre. Te is hallottad, hogy beszélt! Tudtam, hogy ezt a

lányt is szó nélkül otthagyja, csakúgy, mint a többit, amint eléri, hogy

beleszeressen. És amikor arra kellett gondolnom, hogy most az én Lettie-m

következik, én... Bár amikor azt mondta, hogy más fiú is van a láthatáron,

reméltem, hogy az én vagyok! Ezért inkább elrohantam Market Chippingbe. És

minden a legnagyobb rendben van! Howl biztosan egy másik lányt nézett ki

magának, akit ugyanígy hívnak, mert Lettie még csak nem is látta őt.

Várj, várj, mondd el újra! – szédült meg a hirtelen jött szóáradattól Sophie.

- Arról a Lettie Háttérről beszélünk, aki Cesariék cukrászdájában dolgozik?

Még szép, hogy róla! – lelkendezett Michael. - Azóta szeretem, amióta ott

dolgozik, és magam is alig hittem el, amikor azt mondta, ő is szeret. Pedig

százával állnak sorban a csodálói, tényleg nem lepődtem volna meg, ha Howl is

köztük van. Úgy megkönnyebbültem! Hoztam neked egy Cesari-féle tortát,

hogy megünnepelhessük. De hová is tettem? O, megvan.

Hány éves vagy, gyermekem? - kérdezte Sophie, miközben Michael

vidáman a kezébe nyomta a csíkos dobozt. Hagymakarikák potyogtak Sophie

ölébe.

Tizenöt múltam Májusnapon – felelte Michael. - Calcifer még tűzijátékot

is rendezett a kedvemért. Ugye, Calcifer? Jé, alszik... – jegyezte meg a fiú. -

Bizonyára azt gondolod, még túl fiatal vagyok egy eljegyzéshez. Még három

évem van hátra a tanonckodásból, Lettie-nek pedig még ennél is több. De

megígértük egymásnak, és tudunk várni.

„Michael korban éppen illik Marthához" – gondolta Sophie. Mostanra már

megismerte annyira a fiút, hogy tudja, kedves és megbízható, akire egy nap

varázslókarrier vár. Martha jól választott. Ahogy visszaemlékezett arra a

szörnyű Májusnapra, már felidéződött benne, hogy Michaelt is látta a pultnál.

Howl viszont kint volt a Piactéren...

Biztos vagy benne, hogy Lettie valóban nem látta Howlt? – kérdezte

aggódva.

Teljesen - bólintott Michael. - Tudom, mikor hazudik. Akkor abbahagyja a

malmozást az ujjaival.

Tényleg így van! – nevetett fel Sophie.

Honnan tudod? – lepődött meg a tanonc.

Mivel ő a húgom... a húgom unokája – felelte kissé zavartan Sophie. –

Kislányként nem mindig volt az őszinteség mintaképe. Még egész fiatal és...

nos... gondolom, változik, ahogy növekszik. Talán... hmmm... egy év múlva

már nem teljesen így fog kinézni.

Ahogy én sem - válaszolta Michael. – A fiatalok állandóan változnak,

szóval emiatt nem aggódom. Attól még Lettie marad.

„Ahogy vesszük..." – gondolta Sophie, majd ismét megszólalt:

Tegyük fel, hogy tényleg igazat mondott... de mi van, ha ismeri Howlt,

csak álnéven?

Ne aggódj, erre is gondoltam! Leírtam neki Howl külsejét – azt azért el

kell ismerned, hogy ő eléggé kitűnik a tömegből –, és tényleg nem látta sem őt,

sem azt a nyomorult gitárját. Azt már el sem kellett mondanom, hogy Howl

még csak játszani sem tud rajta! Nem, Lettie valóban nem látta őt sosem, és

végig malmozott az ujjaival, miközben ezt mondta.

Micsoda megkönnyebbülés! – dőlt hátra a széken Sophie. Valóban

megkönnyebbülés volt, de csak ha Marthát nézzük. Viszont az egyetlen másik

Lettie Hatter a környéken az igazi volt. Ha lett volna még egy, a boltba

biztosan eljutott volna a híre. Teljesen a makacs, határozott Lettie-re illett,

hogy kitartóan ellenáll Howlnak. Ám Sophie-t mégis aggasztotta valami...

Bármennyire makacs is Lettie, mégis felfedte igazi nevét a varázsló előtt.

Lehet, hogy a húga még kételkedik Howl szándékaiban, de annyira mégis

megbízott benne, hogy megossza vele a titkát.

Ne pislogj ilyen riadtan! – nevetett Michael a szék háttámlájára

támaszkodva. – Inkább nézd meg, milyen tortát hoztam neked!

Miközben Sophie a dobozt bontogatta, rájött, hogy Michael már nem egy

természeti katasztrófát lát benne, hanem igenis megkedvelte őt. Ennek annyira

örült, és olyan hálás volt, hogy úgy döntött, beavatja Michaelt a teljes titokba

Lettie-ről, Martháról és önmagáról. Mégiscsak illik tudnia szegény fiúnak,

milyen családba szándékozik beházasodni. A csomagolás végre engedett, és a

doboz belsejéből Cesariék legízletesebb krémes, cseresznyés és csokihabos

tortája mosolygott rájuk.

Ó! – ámult el Sophie.

Az ajtó fölötti gomb magától pirosra váltott, és Howl lépett be.

Milyen csodás torta! A kedvencem! – lepődött meg a varázsló. – Hol

szereztétek?

Én... öhmm... Cesaritól hoztam – mondta Michael kissé feszélyezetten.

Sophie felnézett a varázslóra. Valami mindig közbejött, amikor az átokról

akart beszélni. Ezúttal ráadásul pont egy varázsló...

Ránézésre megérte a sétát – vizsgálgatta Howl a tortát. – Úgy hallottam,

Cesariék boltja még a kingsburyi cukrászdákon is túltesz. Kár, hogy még

sosem jártam ott... Az pedig ott egy pite? - lépett közelebb az asztalhoz. – Pite

nyers hagymaágyon. Emberi koponya tekintetével körítve. – Howl felemelte a

koponyát, és elpöccintette az egyik szemgödörből kilógó hagymakarikát. -

Látom, Sophie megint szorgoskodott. Nem tudtad visszatartani, barátom?

A koponya fogai mintha választ vacogtak volna. Howl némi ijedtséggel a

szemében meredt rá, majd sietve letette.

Baj van? - kérdezte Michael.

Igen – bólintott Howl. – Keresnem kell valakit, aki kellőképpen befeketíti

a nevem a király előtt.

Talán nem sikerült a múltkori szekeres varázslat? – vonta fel a

szemöldökét a fiú.

Tökéletesen működött. És éppen ez a baj – sóhajtott a varázsló, miközben

egy hagymakarikát pörgetett az egyik ujja körül. – A király újabb szívességre

próbál rávenni. Calcifer, ha nem vigyázunk, még kinevez udvari varázslóvá! -

Meglepetésére a tűzdémon nem válaszolt. Howl gyanakodva fordult a kandalló

felé, ahol Calcifer békésen szundikált. - Keltsd fel, Michael. Ki kell kérnem a

tanácsát.

Michael néhány fahasábot dobott a kihunyófélben lévő parázsra, és halkan

szólongatni kezdte a tűzdémont. Egy keskeny füstcsíktól eltekintve azonban

semmi sem történt.

Calcifer! – kiáltotta Howl, de ezzel sem ment többre. A varázsló zavart

pillantást váltott Michaellel, majd felvette a piszkavasat. Ez már önmagában is

különös volt, Sophie még sosem látta, hogy Howl megpiszkálta volna a tüzet. –

Sajnálom, Calcifer – túrt a még érintetlen fadarabok közé a varázsló. – Fel kell

kelned!

Menj innen... – A parázsból egy vastag, fekete füstfelhő szállt fel. – Fáradt

vagyok.

Mi baja? – Howl a kandalló mellé térdelt, és rémülten meredt a hamura. –

Még sosem láttam ilyennek!

Biztos a madárijesztő miatt van – szólalt meg Sophie.

Howl térden állva hátrafordult, és márványzöld szemével Sophie-ra meredt.

Mit tettél vele? – Tekintetét egy pillanatra sem vette le a magyarázkodó

Sophie-ról. – Egy madárijesztő? Rávetted Calcifert, hogy egy madárijesztő

miatt felgyorsítsa a kastélyt? Kedves Sophie, elárulnád, mégis hogyan vagy

képes annyira megfélemlíteni egy tűzdémont, hogy az ilyen engedelmes lesz?

Most már igazán szeretném tudni!

Nem félemlítettem meg senkit sem! – rázta a fejét Sophie. – Csak nagyon

megijedtem, és Calcifer megsajnált.

Megijedt, és Calcifer megsajnálta - ismételte gúnyosan Howl. - Kedves

Sophie, Calcifernek nem szokása csak úgy megsajnálni az embereket.

Mindenesetre remélem, élvezni fogod a nyers hagymából és hideg pitéből álló

vacsorát, mert majdnem teljesen kioltottad a lángját!

Még ott van a torta is – vetette közbe békítőleg Michael.

A vacsora talán kicsit javított Howl hangulatán, bár végig ideges

pillantásokat küldözgetett a kandallóban lévő érintetlen fahasábok felé. A pite

hidegen is finom volt, és a hagyma sem volt rossz, különösen miután Sophie

ecetbe áztatta a karikákat. A torta pedig – híréhez méltóan – valóban

fenségesnek bizonyult. Amint némileg oldottabb lett a hangulat, Michael

megkockáztatta a kérdést, hogy mit is akart a király.

Még semmi konkrétat – felelte szomorkásán a varázsló. – De feltűnően

sokat emlegette előttem az öccsét. Heves vitájuk lehetett, mielőtt Justin herceg

elviharzott, az emberek pedig mindenfélét beszélnek. A király bizonyára azt

várta, hogy önként jelentkezzek az öccse felkutatására. Én pedig, amilyen

ostoba vagyok, megemlítettem, hogy szerintem Suliman mágus nem halott,

amivel csak tovább bonyolítottam a helyzetet.

Miért nem akarsz a herceg után kutatni? - kérdezte Sophie. – Talán nem

tudnád megtalálni?

Nemcsak zsarnok, de kötözködik is – csóválta a fejét Howl. Még mindig

nem bocsátott meg Calcifer miatt. – Ha ennyire érdekel, pontosan azért akarok

kimaradni belőle, mert biztos vagyok abban, hogy meg tudnám találni. Justin jó

barátja volt Sulimannek, és azért veszett össze a királlyal, mert megmondta

neki, hogy ő majd megkeresi a mágust. Kezdettől fogva ellenezte, hogy

Sulimant a Pusztákra küldjék. Azt bizonyára még te is tudod, hogy a Pusztákon

él egy bizonyos hölgy, akinek igen rossz a híre. Tavaly például megígérte,

hogy elevenen megsüt, és még egy átkot is küldött utánam, amit csak úgy

tudtam elkerülni, hogy álnéven mutatkoztam be neki.

Úgy érted... elhagytad a Puszták Boszorkányát? – ámult el Sophie.

Én nem így fogalmaznék – felelte bánatosan Howl, miközben vágott

magának egy újabb szelet tortát. – Be kell ismernem, egy időben úgy

gondoltam, rajongok érte. Bizonyos tekintetben... ő csak egy igen szomorú

hölgy, aki nagyon vágyik a szeretetre. Nem is csoda, hiszen Ingary minden

egyes férfija halálra rémül tőle... Te is jól ismerheted ezt az érzést, drága

Sophie.

Sophie felháborodva nyitotta szólásra a száját, de Michael gyorsan

megelőzte.Úgy gondolod, vigyük arrébb a palotát? Végül is éppen erre lett

tervezve, nem?

Ez már csak Calcifertől függ – nézett hátra a válla fölött a varázsló az alig

füstölgő hasábokra. - Ha arra gondolok, hogy mind a király, mind a

Boszorkány a nyomomban van, erős késztetést érzek arra, hogy soksok

mérföldnyire innen, egy kedves, ám jól eldugott sziklaszirtre költöztessem a

kastélyt.

Sophie Michaelre pillantott, akit szemmel láthatólag felettébb aggasztottak a

varázsló iménti szavai. Valószínűleg azt kívánta, bár ne hozta volna fel a témát.

A fiú minden bizonnyal attól tartott, hogy az a sok-sok mérföld túl nagy

távolságnak bizonyul közte és Martha közt.

És mi lesz a te kis Lettie Hatteröddel, ha továbbutazol? – kérdezte Howlt

Sophie.

Szerintem addigra már rég vége lesz – gondolkodott el a varázsló. – Ám

most csak arra tudok gondolni, hogyan rázhatnám le a királyt... Megvan! –

Howl felemelte csupa krém villáját, és Sophie felé bökött vele. – Te

befeketíthetnéd a nevem a király előtt! Kiadhatnád magad az idős

édesanyámnak, és ejthetnél néhány szót kedvenc kis fiacskád érdekében! -

Howl olyan mosolyt villantott rá, végig a villán, át a tortakrémen, egyenesen

bele Sophie szemébe, aminek sem a Puszták Boszorkánya nem tudott volna

ellenállni, sem a makacs Lettie. – Aki képes így elbánni Calciferrel, annak a

király sem lehet akadály!

Sophie belebámult a káprázatos mosolyba, és nem mondott semmit. Most

érkezett el az a pillanat, mikor neki kell kihátrálnia – és el kell mennie. Sajnálta

Calcifert, mert így megszegi az alkut, de elege lett Howlból. Először a zöld

nyálka, utána olyanért szidták le, amit Calcifer szabad akaratából csinált, most

meg ez! Holnap eltűnik innen Felső-Foldingba, és mindenről beszámol Lettie-

nek.

VIII. fejezet

Amelyben Sophie több irányban is elhagyja a palotát

Sophie nagy megkönnyebbülésére Calcifer másnap reggel frissen és derűsen

lobbant lángra. Ha nem lett volna már elege a varázslóból, talán még meg is

hatotta volna, milyen kitörő örömmel fogadta Howl a démon ébredését.

Már azt hittem, végzett veled, te vén tűzgolyó - térdelt a kandalló elé

Howl, és még az sem zavarta, hogy köpönyegének ujjai a hamuba lógnak.

Csak elfáradtam - felelte Calcifer. — Mintha valami húzta volna visszafelé

a kastélyt. Sosem mentem még ilyen gyorsan.

Ne hagyd, hogy még egyszer rávegyen erre — csóválta a fejét a varázsló,

majd felállt, és egy elegáns mozdulattal lesöpörte szürke-vörös ruhájáról a

hamut. - Michael, ma láss hozzá ahhoz a bűbájhoz. És ha valaki jönne a

királytól, akkor holnapig egy sürgős, személyes ügy miatt távol leszek. Lettie-t

látogatom meg, de erről nem kell tudniuk. — Azzal felvette a sarokból a

gitárját, és kinyitotta a zöldre forgatott ajtót, hogy kilépjen a bárányfelhők alatt

zöldellő dombokra.

Ám legnagyobb döbbenetére a madárijesztővel találta magát szemben. A

gitár is baljósan pendült meg, Sophie pedig levegőért kapkodva markolta meg a

széke karfáját. A madárijesztő egyik botkarjával próbált megkapaszkodni az

ajtóban. Howlnak ugyan meg kellett vetnie a lábát, hogy visszatartsa a hevesen

próbálkozó hívatlan látogatót, aki elszántan igyekezett bejutni a kastélyba.

Calcifer kíváncsian lesett ki a kandallóból, Michael pedig csak mozdulatlanul

meredt az ajtó felé.

Ez tényleg egy madárijesztő! - állapították meg egyszerre, igencsak

meglepetten.

Nem mondjátok – lihegte Howl. Végre sikerült biztosan megvetnie az

egyik lábát az ajtófélfa mögött, így taszított egyet a nem várt vendégen. A

madárijesztő nehézkesen odébb tántorgott, s a hangában landolt. Ám szinte

rögtön fel is pattant, és újabb rohamra indult. Howl sietve letette a gitárját a

küszöbre, és kiugrott, hogy visszatartsa az erőszakos látogatót. – Nem,

barátom, ide nem jutsz be – mondta, miközben előrenyújtotta egyik karját. –

Menj vissza oda, ahonnan jöttél! – Kezét továbbra is mereven előreszegezve

lassan megindult. A madárijesztő ugrálva hátrált egy kicsit. Amikor Howl

megállt, ő is így tett. Egy szál karólábán egyensúlyozott a hangában, karjai ide-

oda lengtek, mintha csak arra várna, hogy rés nyíljon ellenfele védelmén.

Rongyai mintha Howl kabátujjainak torz utánzatai lettek volna.

Tehát nem mész el? – kérdezte a varázsló, mire a marharépafej lassan az

egyik, majd a másik oldalra fordult. – Tehát nem. Pedig attól tartok, muszáj

lesz. Megrémíted Sophie-t, és bele sem merek gondolni, mire képes, ha retteg.

Sőt... egy kicsit én is tartok tőled.

Howl karjai lassan a feje fölé emelkedtek, éppen úgy, mintha valami nehéz

súlyt tartana. Egy különös szót kiáltott, amelynek a fele beleveszett a hirtelen

támadt mennydörgésbe, mire a madárijesztő lebegve távolodni kezdett. A

rongyai csak úgy csattogtak az erős szélben, és hiába hadonászott karjaival

tiltakozón, a varázsló mágiájával nem bírhatott. Hamarosan már csak egy apró

pontnak látszott az égen, majd eltűnt a felhők között, és nem is bukkant fel

újra. Howl leeresztette a kezét, és visszasétált a kastélyhoz, keze fejével

törölgetve az arcát.

Visszavonom a tegnapi szavaimat, Sophie - lihegte. - Ez valóban ijesztő

volt. Lehet, hogy ez húzta visszafelé a kastélyt. A legerősebb mágia van benne,

amivel valaha is találkoztam. Bármi is volt ez... várj csak, ugye nem a

legutóbbi munkaadód maradéka?

Sophie halkan, kicsit krahácsolósan nevetett fel. A szíve megint

rosszalkodott. Howl észrevette, hogy valami nincs rendben, így átugrotta a

gitárját, amit a küszöbön hagyott, és Sophie-hoz lépett. Megfogta a könyökét, s

óvatosan a karosszékéhez vezette.

Most már nyugodj meg!

Sophie megérezte, hogy ebben a pillanatban valami történt Howl és Calcifer

között. A varázsló még mindig fogta a könyökét, a tűzdémon pedig épp

kinyújtózkodott a kandallóból. Ám bármi történt is, a szíve visszaállt a

normális ütemre. Howl Calciferre pillantott, majd megvonta a vállát. Ezután

Michaelhez lépett, és meghagyta neki, hogy Sophie-nak a nap hátralévő

részében pihennie kell. Utána ismét felvette a gitárját, és végre tényleg elment.

Amíg Howl el nem tűnt szem elől, Sophie kétszer olyan betegnek tettette

magát, mint amilyen valójában volt. Igencsak zavarta a tény, hogy a varázsló is

Felső- Foldingba tart, de úgy gondolta, hogy ő úgyis lassabban sétál, mint a

varázsló, így akkorra fog odaérni, mikor Howl már visszafelé indul.

Mindenképpen el kellett kerülnie, hogy az úton összefusson vele. Szeme

sarkából lopva Michaelt figyelte. A tanonc széthajtogatta a lapot, amelyen a

Howltól kapott varázslat állt, és elgondolkodva hajolt fölé. Sophie megvárta,

amíg a fiú levesz néhány vaskos, bőrkötéses könyvet a polcról, és jegyzetelni

kezd. Hogy meggyőződjön arról, Michael valóban elmerült-e a munkában,

Sophie el-elejtett egykét megjegyzést.

- Milyen fülledt itt a levegő! – mondta, de a fiú meg sem hallotta. –

Szörnyen fülledt... – Feltűnés nélkül az ajtóhoz bicegett. – Friss levegőre van

szükségem.

Sophie szélesre tárta az ajtót, és kilépett, Calcifer pedig előzékenyen

megállította a kastélyt, hogy baja ne essen közben. Sophie a sűrű hangában

találta magát, és körülnézett, merre is kell mennie. A Felső-Foldingba vezető út

vékony vonalnak tűnt a magas fűben, és a kastélytól nem messze kígyózott.

Természetesen. Calcifer bármit megtenne Howl kényelméért. Sophie az út felé

vette az irányt. Kicsit bánatosan indult meg a városka felé. Azt már most tudta,

hogy Michael és Calcifer társasága hiányozni fog neki.

Már majdnem leért az útra, mikor kiáltozást hallott maga mögül. Michael

botladozott utána a lejtőn, a hatalmas, fekete kastély pedig esetlenül követte,

négy tornyából nyugtalan füstfelhőket pöfögtetve.

Mit csinálsz? – lihegte Michael, mikor végre utolérte. Olyan riadt képet

vágott, mint aki azt gondolja, hogy a madárijesztő elvette Sophie eszét.

Nincs semmi bajom – válaszolt dühösen Sophie. – Csak meglátogatom a

másik húgom unokáját. Öt is Lettie-nek hívják. Most már érted?

Merrefelé lakik? – kérdezte hitetlenkedve Michael, mintha nem

feltételezné Sophie-ról, hogy tudja.

Felső-Foldingban.

De az vagy tíz mérföldnyire van innen! – csóválta a fejét a tanonc. – És

megígértem Howlnak, hogy pihenni fogsz. Nem engedhetem, hogy odamenj.

Azt mondtam, hogy le sem veszem rólad a szemem!

Sophie-t nem különösebben hatotta meg Howl aggodalma. A varázslónak

úgyis csak azért van rá szüksége, mert a királyhoz akarja küldeni, gondolta.

Ezért nem szabad elhagynia a palotát.

Hát persze... – morogta.

Mindamellett - folytatta Michael, lassan megértve a helyzetet -, bizonyára

Howl is Felső-Foldingba tart.

Igen, szinte biztosra veszem.

Tehát... aggódsz ezért a lányért, aki a húgod unokája, tehát szegről-végről

unokahúgod, vagy valami hasonló – próbálta összegezni inkább csak magának

a tanonc. – Értem már! De akkor sem engedhetlek el.

Én viszont akkor is megyek – erősködött Sophie.

De ha Howl meglát ott, nagyon mérges lesz! Ráadásul mindkettőnkre, mert

megígértem. Pihenned kéne... - Ám amikor Sophie majdnem a fejére koppintott

a botjával, eszébe jutott valami. - Várj! A kamrában van egy pár hétmérföldes

csizma!

Azzal megragadta Sophie csuklóját, és a várakozó kastély felé húzta.

De... – tiltakozott Sophie – hét mérföld az huszonegy kismérföld! Két

lépéssel már félúton járnék Porthaven felé!

Nem – rázta meg a fejét Michael. – Ezekkel egy lépés körülbelül tíz és fél

kismérföld, ami majdnem pontosan Felső-Folding. Ha mindketten fogunk egy

fél pár csizmát, és együtt megyünk, akkor nem veszítelek szem elől, nem

csinálsz semmi megerőltetőt, mi több, még Howl előtt érünk oda, szóval meg

sem fogja tudni, hogy ott jártunk. Ez így egész jól hangzik, nem lesz semmi

gond!

Michael olyan elégedett volt az ötletével, hogy Sophie-nak nem volt szíve

ellenkezni. Megvonta a vállát, és arra gondolt, talán jobb is így. Michael

legalább azelőtt látja mindkét Lettie-t, mielőtt teljesen visszaváltoznak. Ez így

tisztességes.

Amikor a tanonc előhozta a csizmákat, Sophie-nak mégis kétségei támadtak.

Azelőtt is látta már a furcsa valamiket a kamrában, de azt hitte, hogy csak két

bőrvödör, amelyek valahogy elvesztették a fülüket, és kicsit összenyomódtak.

Cipőstül húzd majd a lábadra – magyarázta Michael, miközben az ajtóhoz

cipelte a két különös tárgyat. – Ezek azoknak a hétmérföldeseknek a

prototípusai, amelyeket Howl a királyi hadseregnek készített. Persze azok már

sokkal könnyebbek és csiz- maszerűbbek lettek. – Sophie és a tanonc a

küszöbre ültek, és felhúztak egy-egy csizmát. – Mindenképpen fordulj Felső-

Folding felé, mielőtt lerakod a lábad! – figyelmeztette Michael Sophie-t.

Mindketten arra a lábukra álltak, amelyen a rendes cipő volt, és a céljuk felé

fordultak. – Most lépj!

Sutty!

A mellettük elsuhanó tájból csak fakó színeket és homályos foltokat tudtak

kivenni, még a föld zöldesszürke maszatját is alig tudták megkülönböztetni az

ég kékesszürkéjétől. A szél belekapott Sophie hajába, és szinte kisimította

arcán a ráncokat. Az a furcsa érzése támadt, hogy a feje kicsúszik a fülei közül,

ha ez így megy tovább. De a száguldás egyszer csak abbamaradt, olyan

hirtelen, ahogy elkezdődött. Minden nyugodt volt, a nap is vidáman sütött.

Térdig érő boglárkatenger közepén találták magukat a Felső-Folding melletti

legelőn. Nem messze tőlük egy tehén pislogott rájuk meglepetten, mögötte

nádtetős kunyhók sorakoztak a fák árnyékában. Ám a vödörszerű csizma olyan

erővel húzta le a lábát, hogy Sophie megtántorodott.

Le ne tedd! – hallotta Michael megkésett figyelmeztetését.

Sutty!

A száguldás újrakezdődött. Mikor Sophie előtt megint kitisztult a világ, a

Folding-völgy mélyén találta magát, egész közel a Folding-láphoz.

Hogyaza...! - zsörtölődött. Óvatosan megfordult a tengelye körül, hogy

újra megpróbálja.

Sutty!

Ismét a száguldó foltok kavalkádja, utána megint Felső-Folding zöldje

következett, de a csizma súlya újra előrehúzta. Még látta, amint Michael

megpróbálja elkapni, majd...

Sutty!

Jaj nekem! – nyöszörögte, amikor ismét a dombok közé ért. Az alaktalan,

fekete palota a közelben sétált. Calcifer azzal szórakoztatta magát, hogy sötét

füstkarikákat pöfögtetett a kéményből. Ám Sophie nem gyönyörködhetett a

látványban, mivel sikerült megbotlania a hangában, és ismét ráesett a csizmás

lábára.

Sutty! Sutty!

Ezúttal gyors egymásutánban láthatta a Market Chipping-i Piacteret és egy

előkelő kúria pázsitját.

A fenébe! – nyögte.

Minden újabb és újabb helyhez egy-egy elfojtott káromkodás tartozott. A

lendülete vitte tovább. Egy újabb suttyanást követően egy mezőn találta magát,

valahol a völgy végén. Hatalmas, vörös bikával nézett farkasszemet. Az állat

felemelte karikás orrát, és fenyegetően szegezte előre szarvait.

Már megyek is, te szörnyeteg! – kiáltotta Sophie, miközben gyorsan

megfordult, és újra letette csizmás lábát a földre.

Sutty! Vissza a kúriához. Sutty! Ez meg a Piactér volt. Sutty! Ez most megint

a palota. Lassan kezdte érteni, hogyan is működik a csizma. Sutty! Na igen, ez

most Felső-Folding, de vajon hogy lehet megállni...? Sutty!

Az ördög vigye el! – kiáltott sokadszor, ezúttal ismét a Folding-lápon.

Rendkívül óvatosan fordult meg, hogy lépjen egyet.

Sutty!

Szerencsére a csizma épp egy tehénlepény közepén landolt és megcsúszott,

Sophie pedig nyekkenve huppant a földre. Mielőtt összeszedte volna magát,

Michael már le is rángatta róla a hétmérföldest.

Köszönöm! – kapkodott levegő után Sophie. – Azt hittem, már sosem állok

meg!

A szíve még akkor is vadul vert, amikor átvágtak a legelőn Mrs. Fairfax

háza felé. De ez nem az a zakatolás volt, mint a reggeli. A kis motor most

teljesen normálisan viselkedett, úgy dobogott, mint bármely emberé, aki

gyorsan csinált valamit. Bármit is művelt vele nemrég Howl és Calcifer,

mindenképpen meg kell nekik köszönnie. Még ha csak gondolatban is.

Barátságos hely – jegyezte meg Michael, miközben Mrs. Fairfax

sövényébe rejtette a csizmákat.

Sophie válaszul csak bólintott. Ez a ház volt a legnagyobb a faluban.

Nádtetős volt, csinos falai fehérek, díszes tartógerendái pedig feketék. Sophie-

ban még élt gyerekkori látogatásainak emléke, így tudta, hogy a tornácra egy

virágokkal és zsongó méhekkel teli kerten át juthat az ember. A tornác fölött

lonc és futórózsa adott munkát a méheknek. Igazi meleg, nyári reggel volt

Felső- Foldingban.

Mrs. Fairfax maga nyitott ajtót. Kissé telt, kedves arcú asszony volt. Vajszín

haját kontyba fogta, és ha csak ránézett az ember, már az is kellemes érzéssel

töltötte el. Sophie emiatt kicsit irigyelte Lettie-t. Mrs. Fairfax közben

végigmérte az ajtóban álló látogatókat. Utoljára tavaly látta Sophie-t, persze

még tizenhét éves lányként, ezért nemigen várhatta el tőle senki, hogy felismeri

így, kilencvenéves külsővel.

Jó reggelt kívánok! – köszöntötte őket udvariasan, mire Sophie

felsóhajtott.

Ő itt Lettie Hatter nagy-nagynénje – kezdte Michael. - Azért jöttünk, hogy

láthassa Lettie-t.

Ó, igen, ismerősnek tűnt az arca! - mosolyodott el Mrs. Fairfax. – Látom,

rajta is felismerhetőek a családi vonások. Gyertek csak be. Lettie most kicsit

elfoglalt, de amíg várakoztok, kóstoljátok csak meg a pogácsámat és a

mézemet.

Szélesebbre tárta az ajtót, hogy beengedje a vendégeket, mire egy

megtermett skót juhász préselte ki magát mellette. Átrobogott Michael és

Sophie között, és a legközelebbi virágágyásba vetette magát.

Kapjátok el! – kiáltott Mrs. Fairfax, és üldözőbe vette a kutyát. - Nem

akarom, hogy most kint legyen!

Rövid macska-egér játék kezdődött. A kutya nyugtalanul szűkölt, fel-alá

rohangált, Mrs. Fairfax és Sophie pedig a nyomában. Nem kímélték a

virágágyakat sem, gyakran egymás útját is keresztezték, Michael pedig

kiáltozva futott Sophie után.

Ne! Megint rosszul leszel!

A kutya nem állt meg, sietve befordult a ház sarkánál. Michael ekkor jött rá,

hogy csak úgy állíthatja meg Sophie-t, ha elkapja a kutyát. Nekiiramodott a

virágokon át, befordult a sarkon, és sűrű bundájánál fogva megragadta az

állatot, épp mielőtt az elérte volna a ház mögötti gyümölcsöskertet. Sophie

akkor ért oda, amikor a varázslóinas már visszafelé vonszolta a kutyát,

miközben olyan fura képeket vágott, mintha legalábbis valami baja lenne. A fiú

oly sokszor bökött fejével a gyümölcsös felé, hogy bárki kitalálhatta, valamire

célozni akar. Sophie óvatosan lesett ki a ház sarka mögül, arra számítva, hogy

egy seregnyi méhvel találja majd magát szemben.

Ám legnagyobb meglepetésére Howlt látta Lettie társaságában. A virágzó

almafák között találta őket, a távolban pedig méhkasok sorakoztak. Lettie egy

nagy, fehér, kerti székben ült. Az elegáns Howl fél térdre ereszkedett előtte, és

a lány egyik kezét a kezében tartotta. Lettie kedvesen mosolygott rá. A

legkülönösebb azonban az volt, hogy Lettie egyáltalán nem úgy nézett ki, mint

Martha. Sophie mindig gyönyörű húga saját szépségében ücsörgött a széken.

Ruhája színe a fákat borító rózsaszín almavirágokéhoz volt hasonló. Sötét haja

a napfényben meg-megcsillanó csigákban omlott a vállára. Tekintetét le sem

vette Howlról.

Sophie visszarántotta a fejét, és hitetlenkedve meredt Michaelre, aki még

mindig a nyüszítő kutyát szorította.

Biztos valami gyorsláb bűbájt használt – suttogta ugyanolyan meglepetten

a tanonc. Végre a lihegő Mrs. Fairfax is utolérte őket, és gyorsan rendbe szedte

vajszín fürtjeit.

Rossz kutya! – szidta össze suttogva az állatot. – Ha még egyszer ezt

csinálod, elátkozlak! – A kutya szomorúan pislogott rá, majd megadóan

lekuporodott.

Mrs. Fairfax szigorúan mutatott a házra. – Befelé! És maradj is odabent!

A kutya kiszabadította magát Michael kezéből, és engedelmesen a ház felé

kullogott.

Köszönöm szépen – mondta Mrs. Fairfax Michaelnek, majd mindhárman a

kutya nyomába szegődtek.

Állandóan meg akarja harapni Lettie látogatóját. Befelé! – szólt rá ismét az

állatra, amikor az fontolgatni kezdte, hogy a ház másik oldaláról is megpróbál a

gyümölcsösbe jutni. A skót juhász még egy bánatos pillantást vetett hátra, majd

lehorgasztott fejjel baktatott fel a tornácra.

A kutyának talán igaza van – mondta Sophie. - Mrs. Fairfax, ki az az úr,

Lettie látogatója?

Pendragon varázsló, vagyis Howl, vagy ahogy éppen nevezi magát –

kuncogott az asszony. – De nem árultuk el neki, hogy tudjuk. Rendkívül

szórakoztató volt, mikor először felbukkant, és Sylvester Oak néven

mutatkozott be. Lehet, hogy ő elfelejtett engem, ám én nagyon is jól

emlékszem rá. Bár tanonckorában még fekete volt a haja... – Mrs. Fairfax

összekulcsolta a kezét, kihúzta magát, és úgy tűnt, hogy képes akár az egész

napot végigbeszélni, pont úgy, ahogy Sophie emlékezett rá. – Öreg mesterem

legutolsó inasa volt, mielőtt visszavonult a tanítástól. Amikor még élt a férjem,

időről időre Kingsburybe utaztunk egy-egy előadásra a kedvéért. Könnyen

boldogulok két ember mágikus utaztatásával is, persze csak ha elég lassan

csinálom. És ha már ott voltam, sose hagytam ki az alkalmat, hogy

meglátogassam az öreg Mrs. Pentstemmont. Szereti, ha hajdani tanítványai

tartják vele a kapcsolatot. Egy ilyen látogatás alkalmával mutatta be nekünk a

fiatal Howlt. O, nagyon büszke volt rá. Tudjátok, ő tanította Suliman mágust is,

és azt állította, Howl kétszer olyan tehetséges...

De nem hallotta még Howl hírét? – vágott közbe Michael.

Mrs. Fairfaxszel beszélgetésbe elegyedni olyan volt, mint az ugrókötelezés.

Ki kellett várni a megfelelő pillanatot, és ha valaki beugrott, bent is maradt.

Mrs. Fairfax Michael felé fordult.

De. Java része csak pletyka - felelte. Michael már nyitotta volna a száját,

hogy ellenkezzen, azonban már benne volt az ugrókötélben, és nem rajta volt a

sor. - Ezért azt mondtam Lettie-nek: „Itt a nagy esélyed, kedvesem." Tudom,

hogy Howl hússzor annyit taníthatna neki, mint jómagam; nem szégyellem

bevallani, hogy Lettie sokkal tehetségesebb nálam, és ugyanannyira vihetné,

mint a Puszták Boszorkánya, csak persze jó értelemben. Lettie remek lány,

nagyon kedvelem. Ha Mrs. Pentstemmon még tanítana, már holnap elküldeném

hozzá. Tehát azt javasoltam: „Lettie, Howl varázsló udvarol neked. Okosan

tennéd, ha beleszeretnél, és hagynád, hogy tanítson. Ketten együtt sokra

vihetitek." Lettie először nem igazán rajongott az ötletért, de mostanában

mintha megenyhült volna, és ma már elég szépen elvannak.

Mrs. Fairfax jóindulatúan mosolygott Michaelre. A pillanatnyi szünetet

kihasználva most Sophie-n volt a sor, hogy belépjen az ugrókötélbe.

De valakitől azt hallottam, Lettie mást szeret.

Úgy érted, inkább sajnálja őt... – felelte Mrs. Fairfax, majd halkabban

folytatta. – Szörnyű akadályoztatással állunk szemben – mondta sokat sejtetően

–, de túl nagy kérés lenne ez a várakozás bármilyen lánytól. Én is nagyon

sajnálom ezt a férfit, és ezt neki is megmondtam.

Neki? – kérdezte zavartan Sophie, ám nem kapott választ.

Félelmetesen erős az a varázslat – folytatta Mrs. Fairfax. – Meg kellett

mondanom neki, hogy az én képességeim nem elegendőek egy, a Puszták

Boszorkányától származó átok megtöréséhez. Howl talán képes rá, de persze

pont ő nem kérheti meg Howlt...

Sophie csak egy zavart „Ó"-t hallatott.

Azt hiszem, mennünk kellene... – Michaelnek sikerült rálépnie a

gondolatbeli ugrókötélre, és megállította azt. Nem volt könnyű feladat Mrs.

Fairfaxbe fojtani a szót, de a fiú egyre zaklatottabb volt. Időről időre aggódva

pillantott a sarok felé, attól tartva, hogy Howl bármelyik pillanatban

felbukkanhat, és felfedezheti őket.

Biztos nem szeretnétek megkóstolni a mézemet? – kérdezte Mrs. Fairfax. –

Majdnem minden varázslatomhoz használom! – A boszorkány gondolatai már

megint elkalandoztak, ezúttal a méz mágikus hatásaira terelődtek. Michael és

Sophie a kapu felé vették az irányt, nyomukban Mrs. Fairfaxszel, akiből

megállás nélkül dőlt a szó, miközben néha lehajolt, hogy felállítgassa a kutya

által letarolt virágokat. Ezalatt Sophie azon töprengett, miként deríthetné ki,

hogy Mrs. Fairfax miképp jött rá Lettie valódi kilétére. Mindezt persze anélkül,

hogy Michael gyanút fogna.

Mrs. Fairfax levegővételnyi szünetet tartott, amíg felállított egy lekonyult

csillagfürtöt, Sophie pedig ismét kihasználta a kínálkozó alkalmat.

Mrs. Fairfax! Nem a másik unokahúgomnak, Marthának kellett volna

idejönnie?

Rakoncátlan lányok! - mosolygott fejcsóválva Mrs. Fairfax, ahogy

kibukkant a magas virágok közül. – Azt hitték, hogy nem ismerem fel a saját,

mézalapú varázslatomat! De Lettie-nek is elmondtam akkor: „Nem szokásom

senkit akarata ellenére itt tartani, és amúgy is sokkal szívesebben tanítok

valakit, aki tényleg boszorkánnyá akar válni. Az egyetlen feltételem, hogy itt

nincs semmiféle látszat. Vagy önmagad maradsz, amíg nálam tanulsz, vagy

egyáltalán nem maradsz." És amint látjátok, egész szépen sült el. Biztosan nem

várjátok meg, hogy beszéljetek vele?

Tényleg mennünk kell – mondta ezúttal Sophie.

Időben vissza kell érnünk – vetett Michael ideges pillantást a gyümölcsös

felé. Kihalászta a hétmérföldes csizmákat a sövényből, a kapu elé tette őket,

majd Sophie-ra nézett. - Ezúttal nem engedlek el.

Hétmérföldesek... – Mrs. Fairfax elgondolkodva támaszkodott a kapunak,

amíg Sophie óvatosan felvette az egyik csizmát. – Ki hinné, hogy már évek óta

nem láttam egyet sem... Nagyon hasznosak, főként a te korodban, Mrs.hmm...

Én se bánnám, ha lenne itthon egy pár. Tehát tőled örökölte Lettie a

varázserejét, ugye? Nem mintha gyakran öröklődne családon belül, de azért

előfordul...

Michael megfogta Sophie karját, és magával rántotta őt. Mindkét csizma a

földre ért, Mrs. Fairfax további mondandóját elnyomta egy Sutty! és némi

ellenszél.

A következő pillanatban Michaelnek fékeznie kellett, nehogy

nekirohanjanak a kastélynak. Az ajtó nyitva állt, odabentről Calcifer dühös

kiáltása hallatszott.

- Porthaveni ajtó! Valaki azóta kopog, hogy elmentetek.

IX. fejezet

Amelyben Michaelnek meggyűlik a baja egy varázslattal

A kapitány volt az, a megrendelt szélbűbájért jött, és egyáltalán nem tűnt

boldognak, hogy így megvárakoztatták. - Ha lekésem a dagályt, fiam – mondta

Michaelnek –, akkor feltétlenül beszélek a varázslóval rólad. Nem szeretem a

lustálkodókat.

Sophie szerint Michael túl udvariasan bánt a tengerésszel, de túlságosan

kedvetlen volt ahhoz, hogy közbeszóljon. A kapitány távozása után a fiú az

asztalhoz telepedett, és ismét tanulmányozni kezdte a Howltól kapott

varázslatot. Hogy ne zavarja a fiút a koncentrálásban, Sophie csendesen

foltozgatta egyeden pár harisnyáját. Bütykös lábai ugyancsak gondoskodtak

arról, hogy a szerencsétlen ruhadarab ne maradjon lyukak nélkül. Ekkorra már

egyeden, szürke ruháját is elnyűtte, piszkos és kopott volt. Azt fontolgatta,

hogy kicsit szétszabdalja Howl régi köpönyegét, és a nyálkafolt mentes

részekből új szoknyát varr magának, de nem merte.

– Sophie – nézett föl Michael a tizenegyedik teleírt oldal után –, hány

unokahúgod van még?

Sophie már egy ideje tartott attól, hogy Michael kérdezősködni kezd. Kitérő

választ adott:

Az én koromban az ember már könnyen elveszíti a fonalat... Mind olyan

egyformák. Ott van például a két Lettie. Akár ikrek is lehetnének...

Ő nem, egyáltalán nem – tiltakozott a varázslóinas Sophie nagy

meglepetésére. – A felső-foldingbeli Lettie közel sem olyan gyönyörű, mint az

én Lettie-m. - Michael széttépte a tizenegyedik oldalt is, és belefogott a

tizenkettedikbe. – Örülök, hogy Howl nem vele találkozott. - Nekilátott a

tizenharmadik oldalnak, majd azt is szétszaggatta. - Szinte nevethetnékem

támadt, mikor Mrs. Fairfax közölte, hogy nagyon is jól tudja, kicsoda Howl.

Neked nem?

Nem – felelte Sophie. Lettie érzelmei attól még nem változtak meg, hogy

tisztában volt udvarlója kilétével. Ismét maga előtt látta húga boldog, rajongó

tekintetét az almafák alatt. - Gondolom, nincs túl sok esély arra, hogy Howl

ezúttal tényleg szerelmes, ugye?

Calcifer felhorkantott, és zöld szikrákat eregetett a kéménybe.

Sejtettem, hogy ebben reménykedsz majd - mondta a fiú. - De csak ámítod

magad, pontosan úgy, mint Mrs. Fairfax.

Honnan tudod? – csóválta a fejét Sophie, mire Calcifer és Michael

összenéztek.

Mennyi időt töltött reggel a fürdőszobában? Egy óránál kevesebbet? –

kérdezte a tanonc.

Két órát volt bent – válaszolt a tűzdémon –, és szokás szerint különféle

varázsszerekkel kente be az arcát. Hiú bolond!

Na, tessék. Majd ha Howl meg tud feledkezni erről, akkor talán

mondhatjuk, hogy valóban szerelmes. De addig... semmiképp.

Sophie felidézte magában a gyümölcsösben térdelő Howl képét, amint

igyekszik a lehető legelegánsabbnak és legjóképűbbnek tűnni, és rá kellett

jönnie, hogy a többieknek igazuk van. Átfutott az agyán, hogy Howl összes

szépítőszerét egyszerűen lehúzza a vécén, de ezt azért nem merte megtenni. A

nap további részében inkább kis háromszögeket vagdosott ki Howl kék-ezüst

ruhájából, hogy egy foltvarrott szoknyát férceijen magának.

A végén mindenki túlteszi magát rajta. – Sophie Michael kezének finom

érintését érezte a vállán, mikor a fiú mind a tizenhét, telejegyzetelt és

összetépett oldalt Calcifernek dobta. Nyilvánvaló volt, hogy valami gondja

akadt a varázslattal. Úgy tűnt, befejezte a jegyzetelést, és helyette inkább

lekapart egy kis kormot a kéményből, mire még Calcifer is zavartan nézett rá.

Michael ezután egy elszáradt gyökeret vett ki az egyik gerendáról lelógó

tarisznyából, amit a koromra fektetett. Rövid gondolkodás után az ajtóhoz

lépett, kékre fordította a gombot, és húsz percre eltűnt Porthavenben. Kezében

egy nagy, csavart csigaházat szorongatva tért vissza, amit szintén az asztalra

helyezett, a többi hozzávalóhoz. Összetépett még néhány papírlapot, hogy ezzel

is a növekvő kupacot gazdagítsa. Amikor mindezzel megvolt, fogta az egész

halmot, a koponya elé tolta, majd fújkálni kezdte. A korom és papírfecnik csak

úgy kavarogtak az asztal fölött.

Szerinted... mit csinál...? – sandított Calcifer bizonytalanul Sophie-ra.

Michael közben abbahagyta a fújkálást, helyette egy mozsárban aprítani

kezdte a fura keveréket. Időről időre várakozóan pillantott a koponyára, de

mivel semmi sem történt, újabb és újabb alapanyagokkal próbálkozott.

Nem lett volna szabad kémkednünk Howl után – jegyezte meg, miközben

már a harmadik adag hozzávalót őrölte. – Lehet, hogy megbízhatatlan, ha

lányokról van szó, de velem például nagyon rendes volt. Befogadott, amikor

árvaként a porthaveni háza küszöbén ücsörögtem, mert nem volt hová mennem,

és a porthaveni háza küszöbén ücsörögtem.

De hát... Mi történt? - kérdezte Sophie, miközben kitartóan vagdosta a

háromszögeket.

Az édesanyám korán meghalt, apám pedig odaveszett egy viharban –

mesélte Michael. – És ilyenkor persze senkinek sem kellesz. Mivel esélyem

sem volt, hogy kifizessem a lakbért, el kellett jönnöm otthonról. Megpróbáltam

az utcán boldogulni, de mindenki elfordult tőlem, lezavartak a küszöbökről és a

hajókról is. Egyetlen hely maradt, ahol nem kellett attól tartanom, hogy az

emberek elkergetnek, mert mindenki félt a közelébe menni. Howl még csak

akkoriban kezdte a pályafutását, Jenkin varázsló néven. Mindenki azt mondta,

ördögök laknak ebben a házban, nekem mégis volt néhány nyugodt éjszakám a

küszöbén. Akkor buktam le, amikor Howl egyik reggel kenyérért indult.

Amikor kinyitotta az ajtót, én egyszerűen beestem rajta. Azt mondta, várhatok

odabent, amíg szerez valami ennivalót. Bementem, és Calciferrel találtam

szemben magam. Még sosem láttam démont, kíváncsi voltam, és beszélgetni

kezdtem vele.

Miről beszélgettetek? - kérdezte Sophie, miközben azon töprengett, hogy a

tűzdémon vajon Michaelt is megkörnyékezte-e az alkuval.

Beszámolt minden apró-cseprő gondjáról, aztán meg elárasztott a

könnyeivel. Jól emlékszem, nem? – mesélte Calcifer. – Az bezzeg nem nagyon

érdekelte, hogy esetleg nekem is lehetnek problémáim.

Még mindig nem hiszem el, hogy vannak. Mást sem csinálsz, csak

morogsz – csóválta a fejét a fiú. – Kedves voltál velem aznap reggel, és ez

hatással volt Howlra is. De tudjátok, milyen. Nem mondta ki, hogy

maradhatok. Viszont el sem küldött. Tehát igyekeztem hasznossá tenni magam,

amennyire csak tudtam, például próbáltam spórolni a pénzzel, hogy ne költse el

olyan gyorsan, meg hasonlók.

A varázslat, amin Michael dolgozott, hirtelen pukkant egyet, majd nemes

egyszerűséggel felrobbant. A varázslóinas sóhajtva törölte le a koponyára

hullott kormot, azután új alapanyagok után nézett. Sophie elkezdte kirakni a

kék háromszögeket a földön, hogy összeállítsa a szoknyát.

Az elején még rengeteg buta hibát ejtettem – folytatta a történetet Michael.

- Ám Howl mindet elnézte. Azt hittem, mostanra kinövöm őket... A spórolással

azonban legalább tényleg segítek. Howl folyton drága ruhákat vásárol. Mindig

azt mondja, hogy senki sem alkalmazna egy olyan varázslót, aki úgy néz ki,

mintha még a ruháravalót sem tudná megkeresni.

Á, igazából csak imád öltözködni. – Calcifer narancsszín szemeivel

jelentőségteljes pillantást vetett Sophie-ra.

Ez a köpönyeg már úgyis teljesen tönkrement! – védekezett Sophie.

Nem, nem csak a ruhákról van szó – rázta meg a fejét Michael. –

Emlékszel, amikor tavaly télen már neked is alig tudtunk enni adni, erre Howl

fogta magát, és megvette a koponyát meg azt az idétlen gitárt? Nagyon mérges

voltam rá. Azt mondta, muszáj volt, mert olyan jól néztek ki.

És honnan kerítettetek végül fát?

Howl szerezte valakitől, aki tartozott neki – felelte Michael. – Legalábbis

ezt állította, és remélem, hogy igazat mondott. Annyira nem volt pénzünk,

hogy hínárt ettünk. Howl bizonygatta, hogy egészséges.

Milyen remek is az – motyogta Calcifer. – Jó száraz és ropogós.

Én utálom! – mondta a fiú, miközben szórakozottan a mozsár tartalmára

pillantott. – Nem is tudom... hét hozzávalónak kell lennie, hacsak nem hét

műveletről van szó... azért megpróbálom pentagrammal is.

Letette az őrölt alapanyagokkal tek tálat a földre, és ötágú csillagot rajzolt

köré krétával. A por olyan erővel robbant be, hogy Sophie apró háromszögei a

kandallóban kötöttek ki. Michael káromkodott egy cifrát, és gyorsan eltüntette

a krétarajzot.

Sophie... – pillantott fel segélykérően. – Elakadtam, ez a varázslat sehogy

sem megy. Tudnál egy kicsit segíteni?

„Mintha az unoka vinné a nagymamájához a leckéjét..." – gondolta Sophie,

miközben igyekezett megmenteni a háromszögeket.

Megnézhetem, ha gondolod – válaszolta bizonytalanul. - De ugye tudod,

hogy a varázsláshoz egy kicsit sem konyítok?

Michael lelkesen a kezébe nyomott egy különös, enyhén fényes papírt. Még

ahhoz képest is szokatlannak látszott, hogy egy varázslat állt rajta. Szürkés

színű, homályos, ferde betűk sorakoztak a lapon, a szélein pedig visszavonuló

viharfelhőkhöz hasonló sötét foltok voltak.

Te mit gondolsz erről? – kérdezte Michael. Sophie gyorsan átfutotta a

szöveget.

„ Kapj el hulló csillagot,

Ejts teherbe egy tököt,

Súgd meg, hol a tűnt napok,

Vagy ki patkolt ördögöt,

Hableány hol zeng, s mi segítsen,

Hogy az irígység ne csípjen,

S hol kél

A szél,

Mely tisztes lelkeket segél.”

Gondolkozz el azon, miről is szólnak a fenti sorok!

Írj hozzá második versszakot!

Sophie ugyancsak zavarba jött. Ez egyáltalán nem hasonlított azokra a

varázslatokra, amikkel korábban találkozott. Egymás után kétszer is átolvasta a

verset, közben Michael megállás nélkül magyarázott.

Howl azt mondta, hogy a komolyabb varázslatok fejtörőt is tartalmaznak.

Először azt hittem, minden sor egy-egy külön kis rejtvény. Kormot és szikrát

használtam hullócsillagként, egy kagyló meg a sellők dala lett. És úgy

gondoltam, hogy a tök meg a teherbe esés csak a mandragórát jelentheti a

gyökere és a virágja miatt, ezért elővettem egy mandragóragyökeret, és kiírtam

néhány korábbi évet az évkönyvekből, de ebben már nem voltam biztos... lehet,

hogy itt rontottam el? És lehet, hogy a vadsóska gyógyítja az irigység csípését?

Erre eddig nem is gondoltam... Mindenesetre bármivel is próbálkoztam, nem

működik!

Nem lep meg – bólintott Sophie. - Úgy tűnik, ez teljesíthetetlen dolgok

listája.

Michael viszont nem így gondolta. Azzal érvelt, hogy ha valóban lehetetlen

dolgok szerepelnének a papíron, soha, senki nem tudná véghezvinni a

varázslatot.

És... – tette hozzá –, annyira szégyellem magam, hogy kémkedtem Howl

után... Ügy szeretném jóvátenni, hogy megtanulom ezt a varázslatot.

Rendben van – görnyedt újra a papír fölé Sophie. - Kezdjük azzal, hogy

„Gondolkozz el azon, miről is szólnak a fenti sorok!" Ha a döntés is a varázslat

része, akkor ennek kell beindítania a dolgokat.

Nem – ellenkezett ismét Michael. – Ez olyan varázslat, ami aközben

bontakozik ki, ahogy lépésről lépésre haladsz benne. Erről szól az utolsó sor.

Amikor megírod a második versszakot, hogy miről is szól a varázslat, csak

akkor kezd működni. Ezek már elég bonyolultak. Először az elejét kell

megfejtenünk.

Kérdezzük talán meg Calcifert – javasolta Sophie, még mindig a

háromszögeket rendezgetve. - Calcifer, ki...?

Ám Michael ezt sem tartotta jó ödetnek.

Ne, csöndesebben! Szerintem Calcifer is része a varázslatnak. Itt azt

mondja: „Súgd meg", ami azt jelentheti, hogy „Taníts". Először azt hittem, a

koponyát kellene tanítani, de mivel az nem működött, csak Calciferről lehet

szó.

Miért nem csinálod egyedül, ha úgyis mindenbe belekötsz, amit mondok?!

– csattant fel Sophie. – Különben is, Calcifer biztosan tudja, hogy ki patkolta

meg a lábát!

Nincs is lábam! – lángolt fel a tűzdémonban az önérzet. – Én démon

vagyok, nem ördög. – Azzal visszahúzódott a fahasábjai alá, de Sophie-ék még

így is hallották szüntelen zsörtölődését, miközben a varázslatot próbálták

megfejteni.

Ekkorra már Sophie-tis teljesen hatalmába kerítette a megfejtendő rejtvény.

A háromszögeket félretéve tollat és papírt ragadott, és Michaelhez hasonló

mennyiségben kezdett jegyzeteket gyártani. A nap hátralévő részében

mindketten a pennájuk végét rágcsálva meredtek a semmibe, vagy különböző

ötletekkel álltak elő, amelyeket aztán sorra elvetettek.

Körülbelül így festett egy Sophie által telejegyzetelt lap:

A fokhagyma vajon távol tartja az irigységet? Kivághatnék papírból egy csillagot, és

leejthetném. Elmondjuk-e Howlnak? Ő biztosan jobban szeretné a sellőket, mint

Calcifer. Nem hiszem, hogy Howl elméje tiszta. És vajon Calciferé? Mégis, hol vannak

elmúlt évek? Talán azt jelenti, hogy az egyik száraz gyökérnek gyümölcsöt kell hoznia?

El kellene ültetni? Egy vadsóska mellé? Vagy egy kagylóba? Patkolt láb... ez leginkább

a lovakra illik. Patkoljunk meg egy lovat egy gerezd fokhagymával? Szél? Szag? E g y

hétmérföldes csizma szele? Howl ördögnek számit? Patkolt lábak egy hétmérföldes

csizmában? Sellők csizmában? "

Míg Sophie ezt írta, Michael legalább olyan kétségbeesetten próbálkozott:

„Lehet, hogy a szél inkább valamiféle kötél... Felakasztani egy tisztességes embert,

hogy lóbálhassa a szél? Bár ez már inkább fekete mágia lenne. "

Inkább vacsorázzunk – javasolta Sophie.

Kenyérből és sajtból álló vacsorájukat is a semmibe meredve fogyasztották

el.

Az isten szerelmére, Michael! - kiáltott fel hirtelen Sophie. – Hagyjuk a

találgatást, és próbáljuk egyszerűen csak azt csinálni, ami a varázslatban áll.

Hol lehet a legegyszerűbben hullócsillagot fogni? Kint a dombokon?

A porthaveni mocsarak laposabbak – válaszolta a tanonc. – Ott talán

könnyebben el tudjuk kapni. Már ha sikerül egyáltalán. A hullócsillagok

nagyon gyorsak. Hétmérföldes csizmával sikerülhet – bólintott Sophie.

Talán igazad van! – derült fel Michael arca, és máris indult a kamrába. –

Egy próbát megér!

Porthavenben derűs, nyugodt éjszaka fogadta őket. Még el sem érték az utca

végét, amikor a fiúnak eszébe jutott, hogy Sophie reggel még rosszul volt, és

esetleg nem tesz jót neki a hűvös, éjszakai levegő, de Sophie leintette. Ám

mikor kiértek a város házai közül, és maguk mögött hagyták a kivilágított

ablakokat, már jobban megérezték a nyirkos levegő érintését – rájuk borult a

valódi porthaveni éjszaka. A mocsarak felől sós földszagot hozott a szél, a

morajló tenger halványan derengett a hátuk mögött a hold és a néhány parázsló

csillag fényében. Sophie inkább csak érezte, mintsem látta az előttük hosszan

elterülő, sötét síkságot. A kékes homály és a mocsár halványan fénylő foltjait

látta, míg egybe nem folytak az ég fakó vonalával. Minden mást a nyugodt

égbolt töltött ki. A Tejút olyan volt, mintha felszállt volna a mocsarakból a

fehéres köd, hogy az égbolton telepedjen le. A homályon mégis át-átkacsintott

néhány csillag.

Michael és Sophie megfeszített izmokkal álltak egymás mellett, előttük egy-

egy csizma, és csak arra vártak, hogy valamelyik csillag megmozduljon.

Egyórányi várakozás után Sophie már fázni kezdett, de ezt igyekezett leplezni

az aggódó Michael előtt. Fél órával később a fiú is elunta a várakozást, és

megszólalt:

Tulajdonképpen... Májusban sajnos nem túl gyakori a csillaghullás...

Augusztusban vagy novemberben szerencsésebb lenne

Újabb fél óra elteltével Michael ismét megtörte a csendet:

És mit kezdünk a mandragóragyökérrel?

Előbb legyünk túl ezen, majd utána foglalkozunk vele – felelte Sophie, és

azon volt, hogy összeszorítsa a fogait, nehogy vacogni kezdjenek.

Menj haza, Sophie – mondta kicsit később a fiú. – Végül is ez az én

varázslatom.

Sophie már épp beleegyezett volna ebbe a neki igencsak kellemes ötletbe,

amikor az égboltot hirtelen karcsú, fehér csík szelte át. Egy csillag éppen akkor

vetette magát a föld felé.

Ott van egy! - kiáltotta Sophie.

Michael a csizmába ugrott, és már ott sem volt. Sophie megkapaszkodott a

botjába, és egy másodperc múlva ő is követte a fiút.

Sutty!

Platty! A mocsár kellős közepére érkezett. Körbenézve csak ködöt, ürességet

és sötéten csillogó vízfoltokat látott minden irányban. Sophie a földbe szúrta a

botját, így még éppen sikerült megtámasztania magát, mielőtt a lábbeli

továbbragadta volna. Michael fél pár csizmája üresen állt mellette. A fiú nem is

látszott a sötétben, csak lépteinek cuppanása hallatszott valahonnan elölről.

És ott volt a hullócsillag: egy apró, fehér lángocska ereszkedett alá az égből,

közvetlenül a varázslótanonc sötéten mozgó árnyéka mellett. A csillag

lelassított, s úgy tűnt, hogy Michael el is tudja kapni. Sophie kirántotta a lábát a

csizmából, és a botra kiáltott:

Na, te bot, most segíts! Vigyél oda!

Olyan gyorsan bicegett, ahogy csak a lába bírta. Buckákon és tócsákon át

vezetett az útja, sietve gázolt a magas fűben, miközben szemét folyamatosan az

apró fényfolton tartotta. Mire odaért, Michael már lábujjhegyen, nyújtózkodva

próbálta becserkészni a csillagot, amely megvilágította és már majdnem elérte a

fiú kezét. Am Sophie nagy meglepetésére a hajdani égboltlakó szemmel

láthatóan egy cseppet sem örült annak, hogy Michael odalent várja. Bár fényből

állt, és beragyogta a mocsár egy részét, mégis nagy, rettegő szemekkel nézett a

tanoncra. Úgy tűnt, Sophie érkezése még inkább megrémítette. Hirtelen irányt

váltott, és éles, sistergő hangon felkiáltott:

Mi az? Mit akartok?

Sophie figyelmeztetni akarta Michaelt, hogy vigyázzon, mert a csillag

túlságosan megrémült, ám annyira kifulladt, hogy nem tudott megszólalni.

Csak el szeretnélek kapni – magyarázta Michael. - Nem akarlak bántani.

Nem! Nem! – sipákolt kétségbeesetten a csillag. - Ez így nem jó! Meg kell

halnom!

De megmenthetlek, ha hagyod, hogy elkapjalak – próbálta megnyugtatni a

fiú.

Nem! - kiáltotta újra a csillag. – Inkább a halál!

Azzal Michael ujjait kikerülve a föld felé száguldott.

A fiú kétségbeesetten kapott utána, ám nem volt elég gyors. A kis fénypont a

legközelebbi tócsa felé zuhant, a sötét víz egy pillanatra fehér fényben

ragyogott fel, azután elhaló sistergés hallatszott.

Sophie a fiú mellé bicegett, aki komoran bámulta a sötét víz mélyén végleg

kihunyó csillagot.

Milyen szomorú... – mondta halkan Sophie.

Igen – sóhajtott a tanonc. – Annyira sajnálom... Menjünk haza, elegem van

ebből a varázslatból.

Vagy húsz percükbe került, mire megtalálták a láp mélyén hagyott

csizmákat. Sophie szerint már az is csoda volt, hogy egyáltalán rájuk

bukkantak.

Tudod... – kezdte Michael, ahogy kedvetlenül ballagtak visszafelé a sötét

porthaveni utcákon –, már érzem, hogy sosem tudom majd megcsinálni ezt a

varázslatot. Túl nehéz nekem. El kell mondanom Howlnak. Utálom, hogy fel

kell adnom, de legalább majd rendesen beszélhetek Howllal, most hogy ez a

Lettie Hatter lassan beadja a derekát.

Ezzel egyáltalán nem vidította fel Sophie-t.

X. fejezet

Amelyben Calcifer nyomot ígér Sophie-nak

Howl valószínűleg még azelőtt ért haza, hogy Sophie és Michael befejezte a

csillagvadászatot. Sophie épp a reggelit sütötte, amikor a varázsló kiöltözve

előlépett a fürdőszobából, majd méltóságteljesen és loncvirág illatát árasztva

helyet foglalt a széken.

A mindig szorgos Sophie... – kezdte Howl. - Hiába kértem bármit, tegnap

is keményen dolgoztál, ugye? Például kirakós játékot csináltál a legjobb

ruhámból... Szabad megkérdeznem, miért?

Hordhatatlanná nyálkáztad a minap – vont vállat Sophie. – Gondoltam,

átszabom.

Úgy emlékszem, már megmutattam, hogy az ilyesmit könnyedén helyre

tudom hozni – folytatta a varázsló. - Ha megadod a méretedet, még egy pár

hétmérföldes csizmát is készítek neked, valami praktikus anyagból, mondjuk

barna borjúbőrből. Figyelemre méltó, hogy valaki egy tíz és fél mérföldnyi

lépéssel is képes pont egy tehénlepényben landolni.

Akár bikáé is lehetett – felelte Sophie. – Gondolom, a sarat is észrevetted a

talpán, ami a lápon ragadt rá. Bizony, az én koromban már fontos a sok

mozgás.

Akkor még elfoglaltabb voltál, mint gondoltam - vonta föl a szemöldökét

Howl. – Mert amikor tegnap egy pillanatra elfordítottam a tekintetem Lettie

kedves arcától, megesküdtem volna, hogy a te hosszú orrodat láttam

kikandikálni a sarok mögül.

Mrs. Fairfax régóta a családunk barátja. Honnan kellett volna tudnom,

hogy te is épp arra jársz?

Megsúgják az ösztöneid, Sophie, ne is tagadd. Senki és semmi nincs

biztonságban tőled. Ha az óceán közepén udvarolnék egy jéghegyen élő

lánynak, lefogadom, hogy előbb-utóbb seprűháton jelennél meg a fejem fölött.

Valójában csalódtam volna benned, ha nem látlak tegnap.

Tehát ma a jéghegyhez mész? – vágott vissza Sophie. – Ahogy elnéztem

tegnap Lettie arcát, nincs már, ami ott tartson!

Igazságtalan vagy velem, Sophie - felelte sértődötten Howl, mire Sophie

gyanakodva vetett rá egy oldalpillantást. Bár a varázsló füléből lógó ékkő

vörösen ragyogott, Howl arca nemes és szomorú volt. - Sok-sok évnek kell

még eltelnie, hogy elhagyjam Lettie-t. De ma nem hozzá megyek, hanem a

királyhoz. Remélem, most elégedett, Mrs. Mindenlébenkanál!

Sophie a varázsló egyetlen szavát sem hitte volna el, ám mivel a pirossal

jelölt ajtón lépett ki, legalább az biztos volt, hogy reggeli után valóban

Kingsburybe ment. Michael előtte még megpróbált beszélni mesterével a

zavaros varázslatról, de Howl nemes egyszerűséggel csak félrehessegette, és

elment. A tanonc egy ideig téblábolt a kastélyban, aztán – mivel nem nagyon

tudta mivel lefoglalni magát – ő is elment. Csupán annyit mondott, talán benéz

Cesariékhoz.

Sophie így ismét egyedül maradt. Nem tudta, mit is gondoljon Howlról: még

mindig nem igazán hitte el neki, amit Lettie-ről állított, de már korábban is

félreismerte a varázslót, és most is csak Calcifer és Michael szavára

hagyatkozhatott. Összegyűjtötte a kis kék háromszögeket, és némi bűntudattal

kezdte őket visszavarrni arra az ezüstszínű, pókhálószerű anyagra, ami az

eredeti ruhából maradt. Amikor valaki kopogott az ajtón, megijedt, hogy talán

megint a madárijesztő az.

Porthaveni ajtó – küldött felé Calcifer egy lilásan szikrázó vigyort.

Ennek hallatára Sophie némiképp meg is nyugodott. Az ajtóhoz bicegett,

kékre fordította a gombot, majd kinézett. Odakint egy igásló várakozott ötven

év körüli gazdájával, aki azért jött a Boszorkányasszonyhoz, mert az állat

állandóan elhagyta a patkóját.

Megnézem, mit tudok adni - mondta Sophie, és a kandallóhoz botorkált. –

Mit csináljak? – suttogta kétségbeesetten Calcifernek.

Sárga por, balról a negyedik edény, felülről a második polcon – suttogta

vissza a tűzdémon. – Ezeknek a varázslatoknak a hatása nagyrészt az emberek

hitén múlik, szóval tűnj magabiztosnak, amikor átadod.

Sophie megfogadta a tanácsot, a polchoz bicegett, és megkereste a sárga

port. Kimért belőle valameny- nyit egy papírra, úgy, ahogy Michaeltől látta,

összetekerte, majd a kis csomaggal együtt visszabicegett az ajtóhoz.

Itt is van, fiam – nyújtotta át a férfinak. – Ez majd jobban rögzíti a

patkókat, mintha száz szeget vernél bele. Hallod, te ló? Jövő évig nem is lesz

szükséged kovácsra. Egy penny lesz, köszönöm.

Kifejezetten forgalmas napjuk volt. Sophie- nak fel kellett hagynia a

varrással, mert egymás után érkeztek a vevők, Calcifer segítségével azonban

nem volt nehéz kiszolgálni őket. A lehető legkülönbözőbb problémákkal jöttek:

az egyiknek az eldugult lefolyójához volt szüksége varázslatra, egy másiknak a

kecskéivel akadt baja, egy harmadik pedig jobb sört akart készíteni. Csak az a

vásárló jelentett gondot, aki a kingsburyi ajtón kopogtatott. Gazdagon öltözött,

Michaelnél nem sokkal idősebb, sápadt fiú volt. Homlokáról izzadságcseppek

csordogáltak, karjaival segítségkérőn hadonászott.

Varázslónő, könyörülj rajtam! – rimánkodott a fiú. – Holnap hajnalban

párbajoznom kell. Kérlek, készíts nekem valamit, hogy biztosan nyerjek!

Bármit megadok, amit csak kérsz!

Sophie tanácstalanul hátralesett Calciferre, aki azonban csak a fejét csóválta,

jelezve, hogy ilyen varázsszer nincs a polcon.

Ez nem lenne becsületes, fiatalúr - nézett Sophie komolyan a fiúra. – A

párbajozást pedig helytelenítem.

Akkor is csak adj valamit, hogy egyenlő esélyekkel küzdhessek! -

hallatszott a kétségbeesett kérés.

Sophie végigmérte a fiút. Korához képest alacsony volt, és jól láthatóan félt.

Szemében az olyan emberek reménytelen pillantása ült, akik mindig mindent

elbuknak.

Meglátom, mit tehetek – bólintott Sophie.

A polcokhoz lépett, és végigböngészte az ott sorakozó tasakokat,

üvegcséket. A vörös, „Bors" feliratú tégely tűnt a legbiztatóbbnak. Sophie

jókora adagot mért ki belőle, majd a koponya mellé tette.

Te mégis csak többet tudsz a varázslásról, mint én – motyogta neki. A kint

várakozó fiú eközben idegesen leskelődött befelé. Sophie a kezébe vett egy

kést, majd talányos kézmozdulatokat tett a bors fölött. - Egyenlő legyen a

küzdelem – suttogta. - Egyenlő küzdelem! Értetted? – Papírba csomagolta a

borsot, és visszabicegett az ajtóhoz. – Szórd a levegőbe, amikor megkezdődik a

párbaj - mondta a fiúnak -, és ugyanolyan esélyeid lesznek, mint az

ellenfelednek. Utána már csak tőled függ, győzelmet aratsz-e vagy sem.

A fiú olyan hálás volt, hogy egy egész aranyat akart adni a segítségért. Ám

Sophie visszautasította, így végül két pennyben egyeztek meg, majd a vevő

vidáman fütyörészve távozott.

Úgy érzem, most becsaptam... – sóhajtotta Sophie, miközben a kandalló

egyik köve alá rejtette a pénzt. - De szívesen megnézném ezt a párbajt!

Én is! - pattogott Calcifer. - Mikor engedsz már szabadon? Alig várom,

hogy a négy falon kívül mást is láthassak végre!

Ha valahogy rávezetsz végre a megoldásra – ingatta a fejét Sophie.

Talán ma kapsz egy kis segítséget... – felelte sejtelmesen a démon.

Michael csak késő délután került elő. Nyugtalanul pillantott körbe, majd –

amikor megbizonyosodott arról, hogy Howl még nem ért haza – az asztalhoz

lépett. Kissé átrendezte az ott lévő tárgyakat, hogy úgy tűnjön, egész nap

serényen dolgozott.

Irigyellek, hogy ilyen könnyedén teszed meg ezt az utat – sóhajtotta

Sophie, miközben újabb kék háromszöget varrt vissza az ezüst anyagra. – Hogy

van Ma... ma az unokahúgom?

Michael boldogan telepedett mellé a sámlira, hogy elmesélhesse a napját.

Miután befejezte, megkérdezte, hogy telt Sophie-é. Ennek aztán az lett a

következménye, hogy amikor Howl csomagokkal felpakolva belökte az ajtót,

inasát egyáltalán nem munka közben találta: Michael éppen a hasát fogva

nevetett a párbajbűbájon. Howl hátrálva becsukta maga mögött az ajtót, majd

rosszalló pillantást vetett a társaságra.

Nézzetek magatokra! – kezdte. – Az összeomlás szélén állok, egész nap

értetek robotoltam, és egyikőtök sem veszi a fáradságot, még Calcifer sem,

hogy legalább köszönjön!

Én sosem köszönök – tiltakozott a tűzdémon, miközben Michael

bűnbánóan talpra ugrott.

Csak nincs valami baj? – kérdezte Sophie.

Így már mindjárt más – mondta Howl savanyú képpel. – Kezdem úgy

érezni, hogy észrevettetek. Milyen kedves tőled, hogy megkérdezted, Sophie.

De, igenis van baj. A király hivatalosan is felkért, hogy keressem meg az

öccsét. Ráadásul közben igencsak erősen célzott arra, hogy nyugodtan

végezhetek a Puszták Boszorkányával is, ha úgy hozza a sors. Ti meg csak

ültök itt, és nevetgéltek!

Nagyon úgy tűnt, hogy Howl közel áll a zöldnyálkás hangulathoz, ezért

Sophie gyorsan letetta a varrást.

Csinálok néhány vajas pirítóst – ajánlkozott.

Csak ennyire vagy képes, amikor a tragédia a nyakunkon van? – háborgott

Howl. – Pirítóst csinálni! Nem, ne is kelj fel. Azért értem haza ilyen későn,

mert teljesen meg voltam pakolva a holmijaiddal, tehát elvárom, hogy legalább

minimális érdeklődést tanúsíts. Tessék.

Azzal Sophie ölébe zúdította a kezében tartott dobozhalmot, de Michael sem

maradt ki a jóból. Sophie zavartan kezdte bontogatni a csomagokat. Talált

néhány selyemharisnyát, több elegáns, fodrokkal, csipkével és szaténberakással

díszített batiszt alsószoknyát, egy pár rugalmas, galambszürke bőrcsizmát, egy

csipkés kendőt meg egy gyönyörű selyemruhát a kendőhöz illő

csipkedíszítéssel. Hozzáértő szemmel vizsgált meg mindent, és elakadt a szava.

Csak a csipke egy vagyont ért! Félve húzta végig a kezét a selymen. Mellette

Michael egy új rend bársonyruhát csomagolt ki éppen.

Biztos az összes pénzedet elköltötted ezekre, amit a hétmérföldesekért

kaptál! – fakadt ki hálátlanul a tanonc. – Nekem nincs erre szükségem. Neked

kell új ruha.

Howl csizmájával megbökte a kék-ezüst köpönyeg maradékát, majd

bánatosan felemelte. Bár Sophie szorgosan dolgozott rajta, még mindig több

volt rajta a lyuk, mint az anyag.

Hiszen tudod, milyen önzetlen vagyok - mondta a varázsló. – Csak nem

küldhetlek titeket rongyokban a király elé. Még azt hinné, nem gondoskodom

illendően az öreg édesanyámról. Nos, Sophie? Tetszik a csizma?

Sophie végre magához tért ámulatából.

Most kedves vagy... – szólalt meg végre –, vagy inkább gyáva? Nagyon

szépen köszönöm, de nem megyek el.

Micsoda hálátlanság! – kiáltotta széttárt karokkal Howl. –Jól van, már

úgyis hiányzott a zöld nyálka! Utána persze jó messzire kell vinnem a kastélyt

innen, és sosem láthatom majd újra szeretett Lettie-met!

Michael könyörgő pillantásokat vetett Sophie-ra, aki dühösen meredt maga

elé. Mindkét húga boldogsága attól függött, hogy elmegy-e a királyhoz.

Ráadásul az ellenkezéssel még egy újabb adag zöld nyálkát is a saját nyakába

zúdítana.

Még semmire sem kértél meg – mondta a varázslónak. – Csak

kijelentetted, hogy megyek.

De elmész, nem? – mosolygott Howl.

Jól van - sóhajtott Sophie. – Mikor?

Holnap délután – felelte boldogan a varázsló. – Michael inasként elkísér

majd. A király már várni fog.

Howl leült a sámlira, és szép lassan magyarázni kezdte, mit is kell majd

Sophie-nak mondania. Nyoma sem maradt a zöld nyálkás hangulatának,

mihelyst a dolgok úgy alakultak, ahogy ő akarta. Sophie legszívesebben

felpofozta volna.

Nagyon kényes munka vár rád – magyarázta Howl. – A király ezután is

nyugodtan megbízhat utazó varázslatokkal vagy ehhez hasonlókkal, de

olyasmivel semmiképpen sem, hogy keressem meg az öccsét. El kell

mondanod neki, hogyan haragítottam magamra a Puszták Boszorkányát, és azt

is, hogy milyen jó fiad vagyok, ám mindezt úgy, hogy úgy érezze, mintha

teljesen használhatatlan lennék.

Howl mindent részletesen kifejtett. Sophie az ölében lévő csomagokat

szorongatva próbálta megjegyezni a hallottakat, de gondolatai összevissza

kavarogtak.

„Ha én lennék a király – gondolta magában -, biztosan nem érteném, mire

akar kilyukadni ez az öregasszony itt előttem!"

Michael közben egyre csak Howl körül nyüzsgött, és a furcsa varázslatról

kérdezgette. Ám a varázsló épp egy új részleten gondolkodott, és szokása

szerint leintette a fiút.

Ne most, Michael! Sophie, arra gondoltam, talán szükséged lehet egy kis

gyakorlásra, hogy megálld a helyed a palotában is. Nem lenne jó, ha kiesnél a

szerepedből, amikor a királlyal beszélgetsz. Ne még, Michael! Tehát

elintéztem, hogy előtte meglátogathasd öreg mesteremet, Mrs. Pentstemmont.

Igazi nemes hölgy. Bizonyos tekintetben még a királynál is nemesebb. így

egészen hozzászoksz majd a magasrendűekkel való társalgáshoz, mire a

palotába érsz.

Sophie azt kívánta, bár ne egyezett volna bele ebbe az egészbe. Ugyancsak

megkönnyebbült, amikor Howl végre Michael felé fordult.

Rendben, Michael, te jössz. Mit akarsz?

A fiú meglobogtatta Howl előtt a fényes, szürke papírt, és kifejtette, hogy

ezt a varázslatot teljes lehetetlenség megcsinálni. Ezt hallva Howl kissé

meglepetten vette át a fiútól az irományt.

Na, mutasd, hol akadtál el benne? – és szemügyre vette a lapot. Felszaladt

a szemöldöke, amint meglátta a különös versikét.

Kipróbáltam úgy is, hogy rejtvénynek veszem, meg úgy is, hogy pontosan

azt csinálom, amit mond – folytatta Michael. – De Sophie-val nem tudtuk

elkapni a hullócsillagot, és...

Hála istennek! – kiáltott fel a varázsló. Nevetni kezdett, és hiába harapdálta

az ajkát, nem tudta abbahagyni. – De Michael, ez nem az, amit itt hagytam

neked. Hol találtad?

Az asztalon, abban a kupacban, amit Sophie a koponya mellé halmozott –

felelte zavartan Michael. - Csak ez az egy új varázslat volt ott, ezért azt

hittem...

Howl az asztalhoz lépett, és széttúrta az ott tornyosuló kupacot.

Sophie ismét lecsapott – csóválta a fejét, miközben félredobálta az asztalon

található tárgyakat. - Gondolhattam volna! Nem, a neked szánt varázslat

valóban nincs itt. – Elgondolkodva kopogtatta meg a koponya barnás homlokát.

– Ez a te műved, barátom? Van egy olyan érzésem, hogy onnan jöttél. Az

biztos, hogy a gitár igen. Ohm... Sophie kedves...

Igen? – kérdezte gyanakodva Sophie.

„Csavargó Sophie, te vén bolond” – ingatta a fejét a varázsló. - Jól

gondolom, hogy a nagy orroddal kiszimatoltál a feketére forgatott ajtón?

Dehogy! Csak az ujjamat dugtam át – méltatlankodott Sophie.

De kinyitottad az ajtót. Biztosan akkor került át az, amit Michael

varázsigének hitt. Egyikőtöknek sem tűnt fel, hogy ez nem igazán úgy néz ki,

mint egy szokványos bűbáj?

A varázslatok gyakran elég furcsák – védekezett Michael. – De mi is ez

tulajdonképpen?

Howl horkantva felnevetett.

„Gondolkozz el azon, miről is szólnak a fenti sorok! írj hozzá második

versszakot!" Magasságos ég! – kiáltott fel, és hirtelen rohanni kezdett a lépcső

felé. - Megmutatom – kiáltotta, miközben fölfelé dübörgött.

Azt hiszem, hiába pazaroltuk az időnket tegnap éjjel a mocsárban –

sóhajtott Sophie, mire Michael kedvetlenül bólintott. Látszott, hogy ostobának

érzi magát. - Nyugi, az én hibám. Én nyitottam ki azt az ajtót.

Mi volt odakint? – kapta fel a fejét érdeklődve a fiú, de mire Sophie

válaszolhatott volna, Howl már lefelé robogott a lépcsőn.

Még sincs meg az a könyv – jelentette be, és kissé levertnek tűnt. –

Michael, jól hallottam, hogy kimentetek, és megpróbáltatok elkapni egy

hullócsillagot?

Igen, de nagyon megijedt tőlünk, beleesett egy pocsolyába, és megfulladt –

felelte a fiú.

Hála az égnek! – sóhajtott Howl.

Pedig az egész olyan szomorú volt – jegyezte meg Sophie.

Szomorú, ugye? – A varázsló még idegesebbnek tűnt. – A te ötleted volt,

igaz? Biztosra veszem! Látom is magam előtt, ahogy ugrálsz a mocsaraknál, és

bátorítod! Tudd meg, hogy ez volt a lehető legostobább dolog részetekről! Ha

Michael elkapta volna, sokkal szomorúbb dolgok történtek volna annál, mint

hogy megfullad egy hullócsillag! És te...!

Mi ez a felhajtás? – pislogott álmosan Calcifer. – Te is fogtál egyet, nem?

Igen, és én...! – szegezte Howl márványszín szemeit Calciferre. Egy ideig

állta a tűzdémon tekintetét, majd ismét a fiú felé fordult. – Michael, ígérd meg,

hogy többé nem próbálsz meg elkapni egy hullócsillagot sem.

Megígérem - vágta rá készségesen a fiú. – De mi volt az az írás, ha nem

egy varázslat?

Egy vers, a címe csak annyi: „Dal" – pillantott Howl a kezében tartott

papírra. – De ez így nem teljes, és nem emlékszem a folytatásra... –

gondolataiba merülve állt, mintha valami aggasztó jutott volna az eszébe. – Azt

hiszem, a második versszak a fontos része... Jobb lesz, ha visszaviszem, és

utánajárok... – Az ajtóhoz lépett, feketére forgatta a gombot, ám mielőtt

lenyomta volna a kilincset, megtorpant. Hátrapillantott Michaelre és Sophie-ra,

akik természetesen megbabonázva bámulták a gomb feketéjét. – Hát jó.

Sophie-t nem hagyhatom itt, mert úgysem tudna nyugton ülni, ez viszont nem

lenne igazságos Michaellel szemben. Gyertek mindketten, legalább rajtatok

tartom a szememet.

Kinyitotta a Semmire nyíló ajtót, és egyszerűen átsétált rajta. Michael

siettében szinte felbukott a sámlin, annyira sietett utána. A kandalló előtt ülő

Sophie lerázta magáról a csomagokat, és ő is felpattant.

Nehogy szikra érje őket! – vetette oda futtában Calcifernek.

ígérd meg, hogy elmondod, mi van ott – válaszolta a tűzdémon. – Amúgy

megkaptad a kért nyomot.

Tényleg? – kérdezett vissza Sophie, de túlságosan sürgős dolga akadt.

XI. fejezet

Amelyben Howl egy különös országba megy elveszett varázigéért

Semmi talán ha három centi vastag lehetett. Mögötte szürke, ködös este

fogadta Sophie-t.

Járda vezetett egy kertkapuhoz, ahol Howl és Michael már várta őt.

Mögöttük hosszú, egyenes, nem túl bizalomgerjesztő út húzódott, mindkét

oldalán házak sorakoztak. Sophie vacogva fordult hátra, hogy megnézze,

honnan jöttek. A palota egy sárga téglás, nagy ablakos házzá változott. Mint a

többi az utcában, ez is szögletes és új volt, szokatlan, domború üvegű bejárati

ajtóval. Talán csak a borús idő miatt voltak egyedül az utcán, de Sophie-nak az

a furcsa érzése támadt, hogy hiába a sok épület, ez egy település határa lehet.

– Kicsodálkoztad végre magad? – hallatszott Howl hangja. Szürke-vörös

ruháját elhomályosította a szitáló eső. Kezében különös kulcscsomót lóbált,

melyen a legtöbb kulcs lapos és sárga volt, egészen illettek a házakhoz. Amikor

Sophie is a kapuhoz ért, Howl újra megszólalt. – Át kell öltöznünk, hogy ne

legyünk feltűnőek. – Azzal a köpenye elhomályosult, mintha a szitáló eső

hirtelen köddé változott volna. Amikor a kép kitisztult, a kabát még mindig

vörös és szürke volt, de más formájú. A hosszú ruhaujjak eltűntek, az egész

meg valahogy túl bőnek tűnt, mintha felfújták volna. Meglehetősen viseltes is

volt.

Michael kabátja derékig érő, bélelt mellénnyé változott. A fiú felemelte

vászoncipős lábát, és a merev, kék nadrágszerűségre pillantott.

Alig tudom hajlítani a térdem – panaszkodott.

Majd megszokod - felelte Howl. – Gyere, Sophie.

Sophie meglepetésére a varázsló visszavezette őket a kerti út végében álló

sárga házhoz. Howl pufók kabátjának hátán különös szavak rajzolódtak ki:

WALESI RUGBY. Michael még nemigen barátkozott meg a kék nadrággal,

merev lábakkal követte a varázslót. Sophie gyorsan végignézett magán, ám az

egyetlen észrevehető változás mindössze annyi volt, hogy a szoknyája

némelyest rövidebb lett.

Howl egyik kulcsával kinyitotta a hullámos üvegű ajtót. A bejárat mellett

fatáblácska lógott láncokon. RIYENDELL - olvasta Sophie a feliratot, majd

Howl beljebb tessékelte őket a takaros, világos előszobába. A ház már nem volt

olyan kihalt, mint a város, zajok szűrődtek át a szomszéd szobából. Howl

benyitott: a hangok egy nagy, szögletes varázsdobozból hallatszottak, és

különböző képek társultak hozzájuk.

Howell! – kiáltott fel a bent kötögető nő.

Kissé idegesen tette le a kötését, de mielőtt felkelhetett volna, egy kislány,

aki addig a kezeire támasztott állal nézte a varázsdobozt, szintén észrevette a

vendégek érkezését.

Howell bácsi! – visította, és azonnal a varázsló nyakába ugrott.

Mari! – köszöntötte Howl. - Hogy vagy, kicsikém? Jó kislány voltál? –

Ezután mindketten valami furcsa, gyors és hangos nyelven kezdtek beszélni.

Látszott rajtuk, hogy nagyon közel állnak egymáshoz. Sophie közben

leginkább az ismeretlen nyelvet figyelte. Hasonló volt ahhoz, amelyen Calcifer

a serpenyős dalt énekelte, de nem tudta volna biztosra mondani. Howl közben

újra nyelvet váltott, hogy Sophie is értse. – Ő az unokahúgom, Mari, és a

nővérem, Megan Parry. Megan, bemutatom Michael Fishert és Sophie... öhm...

Hatter - biccentett Sophie.

Megan ugyan mindkettejükkel kezet fogott, de látszott rajta, hogy nem örül a

látogatóknak. Bár idősebb volt Howlnál, hosszúkás, szögletes arca nagyon

hasonlított a varázslóéra. Csak a szeme volt aggodalomtól csillogó kék, haja

pedig jóval sötétebb.

Mari, hallgass már! - szólt a kislányra. Szigorú hangja azon nyomban véget

vetett az idegen nyelvű csevegésnek. – Howell, sokáig maradsz?

Csak benéztem egy percre – válaszolta Howl, és óvatosan letette Marit a

földre.

Gareth még nincs itthon – mondta jelentőségteljesen Megan.

Milyen kár, hogy nem maradhatunk. – A varázsló szája sarkában hamiskás

mosoly játszott. – Éppen csak beugrottam, hogy bemutassam neked a

barátaimat. És kérdeznem kell valamit, ami lehet, hogy kicsit furcsán hangzik.

Elképzelhető, hogy Neil nemrég elvesztette az irodalom-házifeladatát?

Különös, hogy éppen ezt kérdezed! – lepődött meg Megan. - Mindenhol kereste,

ahol csak járt múlt csütörtökön! Új irodalomtanárt kaptak, aki nagyon szigorú, és nem

csak a helyesírással törődik. Beléjük neveli Isten tiszteletét, és azt is, hogy időben

végezzék el a rájuk kiszabott feladatokat. Rá is fér Neilre, amilyen lusta kis ördög!

Ahogy mondom, egész csütörtökön a leckéjét kereste, de csak egy régi, fura írást talált

helyette...

Valóban...? – vonta fel a szemöldökét Howl. - Mit csinált vele?

Azt mondtam, adja be azt Miss Angoriannek a házija helyett. így legalább

látszik, hogy foglalkozott vele.

És beadta? – kérdezte Howl.

Nem tudom, inkább tőle kérdezd meg. Most is odafönt ül, és a gépét püföli

– intett fejével az emelet felé Megan. – De ilyenkor képtelenség normálisan

beszélni vele.

Gyertek - pillantott a varázsló Sophie-ékra, akik csodálkozva nézelődtek a

világos, narancs és barna színekben pompázó szobában. Howl kézen fogta

Marit, és kivezette a társaságot a szobából, egyenesen a rózsaszín-zöld

szőnyeggel takart lépcső felé. Odafent egy kék-sárga szőnyeggel borított

szobába érkeztek. Az ablaknál álló asztalon újabb mágikus dobozokat láttak. A

dobozok előtt szorongó két fiú valószínűleg még egy rezesbanda hangjára sem

kapta volna föl a fejét. A középső doboz eleje épp olyan üveges volt, mint azé,

ami odalent volt, de ez képek helyett inkább különféle ír sokat és ábrákat

mutatott. A dobozokból furcsa, fehér gyökerek lógtak ki, amelyek az egyik

falnál gyűltek össze.

Neil! – szólalt meg Howl.

Most ne zavard – figyelmeztette fel sem nézve az egyik fiú. – Mindjárt

meghal.

Látva, hogy ez élet-halál kérdése, Sophie és Michael az ajtóhoz húzódott. De

úgy tűnt, Howlt nem igazán érdekli, hogy akár meg is ölheti az unokaöccsét. A

falhoz lépett, és kihúzta a gyökereket. A dobozon lévő kép hirtelen eltűnt. A

fiúk olyan szavakat kiáltottak, amiket talán még Martha sem ismerhetett,

gondolta Sophie. Egyikük dühösen fordult hátra.

Mari! Ezért még kapsz!

Most nem én voltam! – kiáltott vissza a lány.

Neil értetlenül nézett körbe a szobában, majd tekintete Howlon állapodott

meg.

Hogy s mint, Neil? – kérdezte jókedvűen a varázsló.

Ez meg ki? – kérdezte a másik fiú.

A semmirekellő nagybácsim – grimaszolt Neil, akinek sötét haja volt,

vastag szemöldöke, és tekintete szinte szikrázott a dühtől. – Mit akarsz? Dugd

vissza a gépet!

Micsoda igazi völgybéli köszöntés! – csóválta a fejét Howl. –

Visszadugom, amint feltettem a kérdésemet, és megkaptam rá a választ.

Howell bácsi – sóhajtott Neil. – Épp egy számítógépes játék közepén

vagyok.

Új? – kérdezte a varázsló, mire a fiúk értetlenkedve néztek össze.

Nem, még karácsonyra kaptam. Tudod, milyenek: haszontalan dolgokra

nem pazarolják a pénzt és az időt. A születésnapomnál előbb biztos nem kapok

másikat.

Ezen könnyen segíthetünk – mosolygott Howl. – Ha úgyis játszottál már

vele, nem is nagy baj, hogy abbahagyod. Főként, ha még fel is ajánlok egy

újat...

Tényleg? – derült fel a fiúk arca, majd Neil hozzátette:

Megint egy olyat kapok, ami még senkinek sincs?

Igen. De csak ha megnézed ezt, és elmondod, micsoda – tartotta

unokaöccse orra elé Howl a szürkés papírt.

Egy vers – mondta olyan hangsúllyal Neil, mintha legalábbis azt mondta

volna, hogy egy döglött patkány.

Ezt adta fel múlt héten házi feladatnak Miss Angorian – bólintott a másik

fiú. – Emlékszem valami szélre meg uszonyokra. Azt hiszem,

tengeralattjárókról szólt.

Sophie és Michael összenéztek az elképzelés hallatán. Ennek alaposan

mellényúltak!

Hé! - kiáltott fel Neil. – Ez a rég elveszett házi feladatom! Hol találtátok

meg? Az a vicces írás a tiéd volt? Miss Angorian szerencsére érdekesnek

találta, és haza is vitte.

Köszönöm – bólintott Howl. – Hol lakik?

A Mrs. Phillip teázója fölötti lakásban. A Cardiff Roadon – felelte Neil. –

Mikor kapom meg az új játékot?

Ha meg tudod mondani, hogyan folytatódik a vers.

Ez így nem igazságos! Már arra sem emlékszem, ami ezen a lapon van!

Csak játszol az emberekkel...! – háborgott Neil. Howl felnevetett, a zsebébe

nyúlt, és csomagot vett elő, majd az unokaöccse kezébe nyomta.

Kösz! – mondta őszinte örömmel Neil, és máris visszafordult a mágikus

dobozai felé. Howl pedig vigyorogva visszadugta a gyökérköteget a falba, és

intett Sophie-éknak, hogy menjenek ki a szobából. A két fiú rejtélyes

ügyködésbe kezdett a dobozok előtt, a hüvelykujját szopogató Mari pedig

közéjük préselte magát. Howl sietve indult lefelé a rózsaszín-zöld lépcsőn,

Sophie és Michael azonban valahogy mégiscsak az ajtóban ragadt, mert

kíváncsiak voltak, mi is történik odabent. Hallották, amint Neil hangosan

felolvas valamit: „Egy elvarázsolt kastélyban vagy. Odabent négy ajtó vár,

mindegyik más dimenzióra nyílik. Az első dimenzióban a kastély folyamatosan

vándorol, és bármikor veszélybe kerülhet..."

Sophie még lefelé bicegve is az előbb hallott szövegen gondolkodott:

ismerősnek tűnt neki a történet. A tanácstalanul ácsorgó Michaelt a lépcső

közepén érte utol. Lent Howl és a nővére vitatkozott.

Hogy érted azt, hogy eladtad a könyveimet? – hallatszott a varázsló hangja.

- Egyre különösen szükségem van. Nem volt jogod eladni őket.

Ne szakíts állandóan félbe! – felelte fojtott, fenyegető hangon Megan. –

Figyelj egy kicsit rám! Már többször megmondtam neked, hogy a házam nem a

raktárad. Szégyent hozol rám és Garethre. Állandóan ilyen ruhákban járkálsz,

ahelyett, hogy egyszer az életben normálisan felöltöznél, és legalább egy kicsit

tisztességesebben néznél ki! Felszedsz mindenféle jöttmentet, utána még ide is

hozod őket! Hát le akarsz süllyeszteni minket a saját szintedre? Hiába az a fene

nagy okosságod, még egy rendes munkád sincs, csak lebzselsz itt, fecséreled az

időd, és nem törődsz azzal sem, mások mennyi áldozatot hoztak érted!

Herdálod a pénzt...!

Megan felért Mrs. Fairfaxszel. Csak úgy dőlt belőle a szó, és úgy tűnt, sosem

akarja abbahagyni. Sophie már kezdte megérteni, miért szokott rá Howl, hogy

kibújjon a döntések és a felelősség alól. Megan az a fajta ember volt, akit

hallgatva bárki legszívesebben a legközelebbi ajtó felé vette volna az irányt.

Csakhogy a varázsló mögött most ott volt a lépcső, és Sophie-ék elállták az

utat, ha menekülésre adta volna a fejét.

.. .egy napot nem dolgoztál végig, sosem volt még munkád, hogy büszke

lehessek rád, csak szégyent hozol ránk, aztán idejössz, és teljesen

elkényeztetnéd Marit! – folytatta Megan könyörtelenül.

Sophie ekkor Michaelt félretolva lebotorkált a lépcsőn, és próbált tekintélyt

parancsolónak látszani.

Gyere, Howl – mondta méltóságteljesen. – Ideje mennünk. Csak

vesztegetjük az időnket, a szolgáid meg végül még eladják az aranytányérokat.

Örültem a találkozásnak – biccentett oda Megannek, amint leért a lépcső aljára

–, de sajnos sietnünk kell. Howl nagyon elfoglalt.

Megan meglepetten nyelt egyet, és szótlanul pislogott Sophie-ra, aki

kimérten biccentett felé, és a domború üvegű bejárati ajtó felé kezdte húzni a

varázslót. Michael arca pipacsvörösen égett. Howl menet közben még

hátrafordult a nővéréhez.

A régi autóm még a fészerben van, vagy azt is eladtad már?

Csak neked van hozzá kulcsod – hangzott a kelletlen válasz.

Ezzel Megan le is tudta az elköszönést. Az ajtó becsapódott mögöttük. Howl

egy négyszögletes, fehér épület elé vezette őket. Egyetlen szóval sem említette

Megannel való vitáját.

Annak az ádáz angoltanárnak valószínűleg lesz egy példánya a könyvből,

ami nekünk kell – nyitotta ki az épület széles ajtaját.

Sophie legszívesebben elfelejtette volna mindazt, ami ez után történt. Egy

lovak nélküli kocsin kellett utazniuk, ami egészen elképesztő sebességgel

száguldott. Büdös volt, hangos, és szüntelenül rázkódott, ahogy végigrohantak

a legmeredekebb utakon, amilyeneket Sophie még sosem látott. Olyan

meredekek voltak, hogy Sophie azon töprengett, a házak vajon miért nem

csúsztak még le az aljára. Erősen csukva tartotta a szemét, kapaszkodott, ahogy

csak tudott, és remélte, hogy hamarosan véget ér ez a rémálom.

Szerencsére nem kellett sokáig várnia. Nemsokára újabb, házakkal beépített

útra értek, és egy fehér függönyös, széles ablak mellett álltak meg, ahol is tábla

hirdette: A TEÁZÓ ZÁRVA. Az információ ellenére Howl megnyomott egy

gombot, mire egy kis ajtó tárult ki az ablak mellett – Miss Angorian jelent meg

az ajtóban. Meglepetten mérték végig. Ahhoz képest, hogy egy rémisztő tanárra

számítottak, bámulatosan fiatal, karcsú és csinos nő állt előttük. Olajbarna arcát

kékesfekete haj keretezte, hatalmas, fekete szemével pedig kíváncsian nézett

látogatóira. Az egyetlen dolog, ami könyörtelenségre utalhatott, legfeljebb az

az átható tekintet volt, amellyel végigmérte őket.

Ha nem tévedek, Howell Jenkinshez van szerencsém – szólalt meg

magabiztosan a hölgy. Hangja halk és dallamos volt. Howl egy pillanatra

mintha megdöbbent volna, de elmaradhatatlan bájmosolyát szinte azonnal

arcára varázsolta. És erre a mosolyra pillantva Sophie rájött, hogy itt és most

befellegzett Lettie és Mrs. Fairfax szép reményeinek. Miss Angorian éppen

olyan nő volt, akibe Howl bármikor és bárhol képes volt beleszeretni. Ám nem

csak Howl, Michael is elragadtatva csodálta a tanárnőt. Jóllehet a környező

házak mind üresnek tűntek, Sophie meg mert volna esküdni rá, hogy a

függönyök mögött Howlt és Miss Angoriant is jól ismerő, a folytatásra kíváncsi

emberek bújtak meg – szinte érezte láthatatlan tekintetüket. Market Chipping is

éppen ilyen volt.

Ön pedig bizonyára Miss Angorian - biccentett a varázsló. – Elnézést a

zavarásért, de a múlt héten tévedésből véletlenül az unokaöcsém irodalom-

házifeladatát vittem magammal egy rendkívül fontos iratom helyett.

Feltételezem, Neil inkább azt adta oda, mintsem hogy naplopónak tűnjön.

Valóban - mondta Miss Angorian. – A legjobb, ha bejönnek, amíg

előkerítem.

Sophie biztosra vette, hogy a hátuk mögött bosszúsan húzódnak össze a

láthatatlan szemöldökök, amint beléptek Miss Angorian házába. Az előtéri

lépcső tetején a tanárnő kicsi, egyszerű nappalija fogadta őket.

Nem ülnek le? – kérdezte fel Miss Angorian.

Sophie még mindig remegett a lovatlan kocsiban tett utazástól. Örömmel

foglalt helyet a két szék egyikén. Nem volt a legkényelmesebb, de legalább

ülhetett. Miss Angorian szobájának tervezésekor nem a kényelem volt a fő

szempont, hanem a tudomány. Akadt benne néhány furcsa tárgy is, de Sophie

elismeréssel szemlélte a falak mentén tornyosuló könyveket, az asztalon

felhalmozott papírrengeteget meg a földön heverő mappahalmokat. Csendben

figyelte Michael félénk pillantásait, és a szinte észrevehetetlen kézmozdulatot,

ahogy Howl magára öltötte vonzerejét.

Miként lehetséges, hogy azonnal tudta, ki vagyok? – kérdezte a varázsló

behízelgő hangon.

Elég sok pletykát hallani Önről errefelé – felelte Miss Angorian, miközben

a papírjait rendezgette az asztalon.

És mit terjesztenek ezek a pletykák? – kérdezte az asztal szélére

könyökölve Howl, és igyekezett elkapni a tanárnő tekintetét.

Hmm... például azt, hogy egyszer csak eltűnik, majd meglepő módon,

teljesen váratlanul újra előkerül.

És még? – Howl le nem vette a tekintetét a tanárnőről. Elég volt csak a

szemébe néznie, és Sophie tudta, Lettie egyetlen esélye az lenne, ha Miss

Angorian azonnal beleszeretne a varázslóba. A fiatal irodalomtanár azonban

másfajta nőnek bizonyult.

Egyebeket is... amik közül kevés válna bárki becsületére.

A tanárnő úgy nézett Sophie-ra és a piruló Michaelre, ami azt sugallta, hogy

ezt még ők sem szeretnék hallani. Miss Angorian hamarosan előkerített egy

sárgás, hullámos szélű papírlapot, és átnyújtotta Howlnak.

Tessék – szólalt meg ridegen. – Tudja, mi ez?

Természetesen – bólintott a varázsló.

Akkor kérem, mondja el.

Howl átvette a papírt. Vagyis csak vette volna, mert az írással együtt a

tanárnő kezét is megpróbálta megragadni, ám ez Miss Angoriannek egyáltalán

nem tetszett. A rövid párbajt a tanárnő nyerte, aki immár a háta mögé kulcsolt

kézzel várta a választ. Howl csillogó szemmel rámosolygott, s eközben

Michaelnek nyújtotta át a lapot.

Mondd el neki – intett a fiúnak. Michael arca rögvest felderült, amint

átfutotta a szeme a szöveget.

A varázslat! Ó, ezt meg tudom csinálni... nagyítás, ugye?

Én is ettől tartottam – csattant fel a tanárnő vádló hangja. - Szeretném

tudni, mit keres maguknál ez az írás.

Miss Angorian - kezdte Howl –, ha hallott rólam mindenféléket, tudhatja,

hogy a doktori értekezésemet a bűbájokról és varázslatokról írtam. Úgy néz

rám, mintha azzal gyanúsítana, hogy fekete mágiát űzök! Biztosíthatom, hogy

soha, egyetlen varázslatot sem hajtottam végre. – Sophie akaratlanul is

felhorkant e hazugság hallatán. – Szívemre tett kézzel esküszöm – tette még

hozzá Howl, és lopva, rosszallóan Sophie-ra pillantott –, hogy ez a varázslat

csakis tudományos célokat szolgál. Nagyon régi és ritka darab, ezért szeretném

visszakapni.

Nos, már vissza is kapta – válaszolta a tanárnő. – De mielőtt elmennek,

esetleg megkaphatnám azt az elkallódott házi feladatot? A fénymásolás pénzbe

kerül.

Howl már nyúlt is a zsebébe a kért papírért, de a mozdulat félúton elakadt.

Ez a vers... – kezdte –, nem hagy nyugodni. Ostobaság, tudom, de...

egyszerűen nem jut eszembe a folytatás. Walter Raleigh, ugye?

Természetesen nem. – Miss Angorian lesújtóan mérte végig Howlt. - John

Donne a költő, egyébként elég ismert. Itt van nálam a kötet, amelyikben a vers

szerepel, ha szeretné felfrissíteni az emlékeit.

Kérem - bólintott Howl. Képtelen volt levenni a szemét Miss Angorian

karcsú alakjáról, miközben a tanárnő az egyik könyvespolchoz lépett. Sophie-

nak csak ekkor jutott eszébe, hogy tulajdonképpen ezért a versért jöttek ebbe a

különös országba. De Howl szeretett volna két legyet ütni egy csapásra. - Miss

Angorian – szólalt meg hirtelen, míg a tanárnő a könyvek között keresgélt -,

nem vacsorázna esetleg velem ma este?

Miss Angorian kezében egy hatalmas könyvvel fordult hátra, még az

eddiginél is komolyabb arccal.

Nem kívánok – felelte kimérten. - Mr. Jenkins, nem tudom, mit hallott

rólam, de arról bizonyára tud, hogy még mindig tiszteletben tartom

eljegyzésemet Ben Sullivannel.

Sosem hallottam róla – rázta meg a fejét a varázsló.

A vőlegényem – magyarázta a tanárnő. – Néhány évvel ezelőtt eltűnt.

Tehát szeretné, hogy felolvassam ezt a verset, vagy sem?

Ha megtenné – hangzott Howl válasza. – Úgyis olyan bájos hangja van.

Akkor a második versszakkal kezdem, mivel az első úgyis ott pihen az

ujjai között.

Miss Angorian nagyszerű felolvasónak bizonyult. Dallamos hangján a

második versszak ritmusa illett az elsőéhez, amelyet Sophie eddig nem is tudott

versnek tekinteni.

„Furcsa dolgokra vagy itt,

Vonz, ami nem látható?

Vágtass tízezer napig,

Míg nem hull hajadra hó,

S elidőzve a csodáknál

Esküdj meg, hogy sose láttál

Oly szép

Nőt még,

Akiben lobog a hűség.

Ha..."

Howl hirtelen elsápadt, s még Sophie is észrevette a homlokán gyöngyöző

izzadságcseppeket.

Köszönöm – nyögte ki nagy nehezen a varázsló. – Ennyi elég lesz, tovább

nem zavarom. Még a tökéletes nő sem hűséges, ez áll az utolsó versszakban,

nemdebár? Már emlékszem. Elnézést ostobaságomért. John Donne, hát persze!

Miss Angorian letette a könyvet, és gyanakodva méregette Howlt, aki ennek

hatására valahogy kierőltetett magából egy mosolyt.

Mennünk kell. Gondolom, a vacsorát illetően nem változik meg egyhamar

a véleménye.

Nem hinném. De jól van, Mr. Jenkins?

Jobban nem is lehetnék – biccentett a varázsló, majd sietve leterelgette

Sophie-t és Michaelt a lépcsőn, ki a ló nélküli kocsihoz. Ha a függönyök mögül

még mindig figyelte őket valaki, azt hihette, hogy Miss Angorian karddal

kergette ki őket. Főként, ha azt a gyorsaságot nézték, ahogy a varázsló

betessékelte társait a kocsiba, és sietve elhajtott.

Mi a baj? – kérdezte Michael, amikor épp egy dombon robogtak felfelé, és

Sophie úgy kapaszkodott az ülésébe, mintha az élete múlna rajta. Howl úgy

tett, mintha nem is hallotta volna. A tanonc kivárta, amíg a varázsló visszazárta

a járművet a fészerbe, majd megismételte a kérdést.

Ó, semmi különös – felelte könnyedén, amint a RIVENDELL feliratú

sárga ház felé tartottak. – Csupán annyi, hogy a Puszták Boszorkányának átka

végül csak megtalált. Előbb-utóbb meg kellett történnie... – Howl kinyitotta a

kertkaput, közben félhangosan gondolkodott. – Tízezer... – suttogta. – Akkor

körülbelül a nyári napfordulóra esik.

Mi esik a nyári napfordulóra? – kotnyeleskedett Sophie.

Mire megélem a tízezer napos kort – sóhajtott Howl. - És az lesz az a nap,

Mrs. Mindenlébenkanál, amikor vissza kell mennem a Puszták

Boszorkányához. – Sophie és Michael egyszerre torpantak meg, döbbenten

meredtek a varázsló hátán kanyargó rejtélyes WALESI RUGBY feliratra. - Ha

távol tartom magam a sellőktől... – suttogott tovább a varázsló –, és nem

érintem meg a mandragóra gyökerét...

Muszáj visszamennünk abba a házba? – szólt közbe hirtelen Michael.

Mit fog csinálni a Boszorkány? – kérdezte Sophie.

Bele sem merek gondolni – csóválta a fejét tanácstalanul Howl. – És nem,

nem megyünk vissza, Michael.

Kinyitotta a bejárati ajtót. A küszöbön átlépve újra a palota barátságos

szobájában találták magukat. Calcifer álmatag lángjai halvány kékes-zöldes

árnyakat vetettek a falakra. Howl hátralökte köpönyege hosszú ujjait, és egy

fahasábot dobott a kandallóba.

Elkapott, öreg barátom - mondta a démonnak.

Tudom - bólintott Calcifer. - Éreztem, amikor lecsapott rád.

XII. fejezet

Amelyben Sophie Howl idős édesanyjává változik

Most, hogy immár a Puszták Boszorkányának átka utolérte a varázslót,

Sophie nem sok értelmét látta, hogy befeketítse Howl nevét a király előtt. Ám a

varázsló azt mondta, most még fontosabb, mint addig.

Minden erőmmel azon kell lennem, hogy megmeneküljek a Boszorkánytól

– magyarázta. – Nem hagyhatom, hogy még a király is zaklasson.

Így hát másnap délután Sophie felöltötte új ruháit, és elegánsan, bár kissé

talán feszülten üldögélt és várta, hogy Michael is elkészüljön, és Howl is

kijöjjön végre a fürdőszobából. Amíg várakozott, mesélt Calcifernek a tegnap

látott különös országról, ahol Howl családja élt. Legalább elterelte gondolatait

a királyról, a tűzdémont pedig felettébb érdekelte a téma.

Tudtam, hogy valahonnan messziről származik – töprengett hangosan

Calcifer –, de ez egy teljesen más világnak hangzik. Ügyes húzás volt a

Boszorkánytól, hogy onnan támadt. Nagyon ügyes. Ezt a fajta mágiát mindig is

csodáltam: amikor valami már létező dolgot használnak átokként. Már akkor is

feltűnt, amikor

Michaellel a minap olvasgattátok. Az a féleszű Howl túl sokat árult el neki

magáról.

Sophie szótlanul szemlélte a keskeny, kék arcot. Nem lepte meg, hogy

Calcifert lenyűgözte az átok ereje, az meg végképp nem, hogy a tűzdémon

féleszűnek nevezte a varázslót. A démon állandóan sértegette Howlt, Sophie

mégsem tudta volna megmondani, hogy csak piszkálja, vagy valóban úgy is

gondolja. Calcifer ráadásul elég ördöginek nézett ki, ami még inkább

megnehezítette a döntést. A tűzdémon közben Sophie- ra emelte narancssárga

tekintetét.

Én is félek... – mondta valamivel halkabban. - Ha a Boszorkány elkapja

Howlt, én is vele fogok szenvedni. Ha nem oldozol fel az esküm alól, mielőtt

teljesen utolér minket az átok, nem fogok tudni segíteni rajtad.

Mielőtt Sophie bármit is kérdezhetett volna, Howl kiviharzott a

fürdőszobából. Szokás szerint elegáns volt és rózsaillatú, és tüstént Michael

után kiáltott. A tanonc új, kék bársonyruhájában robogott le a lépcsőn. Sophie

felállt, és megmarkolta hűséges kis botját. Eljött az indulás ideje.

Igazán gazdagnak és előkelőnek tűnsz! - dicsérte meg Sophie-t a tanonc.

Most már méltó hozzám – bólintott Howl. - Talán csak azt a szörnyű botot

leszámítva.

Hihetetlen, hogy egyesek mennyire hiúak tudnak lenni! – csattant fel

Sophie. – A botot viszem. Szükségem van rá lelki támaszként.

Howl a szemeit forgatta, de nem kezdett újabb vitába. Elegáns, néma

menetként vonultak ki Kingsburybe. Amint az utcára értek, Sophie azonnal

visszanézett, hogy mit talál a palota helyén. Nagy, boltíves kapualjat látott egy

kis, fekete ajtó fölött. A kastély többi rés2e egyszerű, vakolt falként húzódott

két kőből faragott ház között.

Mielőtt rákérdeznél – hallotta maga mellől a varázsló hangját –, az csak

egy használaton kívüli istálló. Erre gyertek.

A házak között haladva legalább olyan elegánsnak tűntek, mint a többi

járókelő. Nem mintha olyan sokan jártak volna az utcákon. Kingsbury Ingary

déli oldalán terült el, és ezen a napon elviselhetetlen volt a forróság. Még a

kövekkel kirakott út is vibrált a hőségtől. Sophie ismét megtapasztalhatta az

öregség egyik hátrányát: ilyen melegben meglehetősen furcsán érezte magát. A

gondosan megmunkált épületek szinte hullámzottak a szeme előtt. Idegesen

nézelődött jobbra-balra. Szerette volna megcsodálni a fővárost, de az a különös

érzése támadt, hogy az egész csak aranykupolák és magas házak tömkelege.

Majdnem elfelejtettem - szólalt meg a varázsló. – Mrs. Pentstemmon Mrs.

Pendragonnak szólít majd téged. Errefelé ezt a nevet használom.

Miért? - kérdezte Sophie.

Hogy ne ismerjenek fel – felelte Howl. – Remek kis név a Pendragon,

sokkal jobb, mint a Jenkins.

Én személy szerint egy egyszerű névvel is remekül boldogulok – jelentette

ki Sophie, amint befordultak egy árnyékos kis utcába.

Nem hívhatnak mindenkit Őrült Hatternek – válaszolt Howl.

Mrs. Pentstemmon egy tetszetős, magas házban lakott, közel az utca

végéhez. A tekintélyes bejárati ajtó mindkét felén narancsfák őrködtek

cserépben. Fekete bársonyöltönyös, koros lakáj nyitott nekik ajtót, majd egy

káprázatos, fekete-fehér márványkövezetű előcsarnokba vezette őket. Michael

lopva megtörölte izzadt homlokát. A még most is nyugodtnak tűnő Howl régi

barátjaként üdvözölte a lakájt, még tréfálkozott is vele. Az idős férfi hamarosan

egy vörös ruhás inasra bízta a vendégeket. Ahogy a fiú szertartásosan vezette

őket felfelé a fényesre polírozott lépcsősoron, Sophie kezdte megérteni, miért is

van szüksége erre a helyzetre. Már most úgy érezte magát, mintha a királyi

palotában járna. A fiú egy kellemesen hűvös társalgóba vezette őket, és Sophie

úgy gondolta, ennél még a palota sem lehet elegánsabb. A szoba összes tárgya

kék, arany és fehér színben pompázott, minden kicsi volt és előkelő. A

teremben Mrs. Pentstemmon volt a legelőkelőbb. Magas volt és sovány,

egyenes háttal ült egy kékkel és arannyal hímzett széken, aranyszínű

csipkekesztyűbe bújtatott jobbját aranygombos pálcáján nyugtatta. Óarany

színű, merev, ódivatú selyemruhát viselt, fejét óarany fejdísz koronázta, melyet

széles, óarany színű szalaggal kötött meg komor, sasszerű arcának álla alatt. A

legelőkelőbb és legijesztőbb hölgy volt, akit Sophie valaha is látott.

– Ó, drága Howell! - nyújtotta előre egyik kesztyűs kezét Mrs.

Pentstemmon.

Howl közelebb lépett, és meghajolva csókot lehelt a felé nyújtott kézre.

Látszott, hogy pontosan tudja, mit kíván az illem. Mindezt elegánsan tette, bár

hátulról nézve eléggé rontotta az összképet, hogy szabad kezével vadul

integetve próbálta Michaelt néhány lépéssel hátrébb terelni. A tanonc egy kicsit

későn vette észre, hogy meg kellett volna állnia az ajtóban az inas mellett.

Sietve hátrált vissza, és boldog volt, hogy távolabb kerülhetett

vendéglátójuktól.

Mrs. Pentstemmon, engedje meg, hogy bemutassam idős édesanyámat –

szólalt meg Howl, miközben Sophie felé intett. Ám Michaelhez hasonlóan

Sophie sem igen tudta, mit is tegyen, ezért több bátorításra volt szüksége.

Örvendek. Igazán kedves – felelte Mrs. Pentstemmon, és ezúttal Sophie

felé nyújtotta aranykesztyűs kezét. Sophie nem volt biztos abban, hogy neki is

meg kell-e csókolnia, ezért inkább rátette a saját kezét. A csipkekesztyű alatt

mintha egy öreg, hideg karom rejtőzött volna. Sophie igencsak csodálkozott

azon, vajon hogy lehet még életben vendéglátójuk.

Kérem, nézze el, hogy nem állok fel, Mrs. Pendragon – bólintott

üdvözlésként Mrs. Pentstemmon. – Az egészségem már nem a régi. Három

esztendeje, hogy még a tanítástól is vissza kellett vonulnom. Kérem, üljenek le.

Sophie igyekezett úgy helyet foglalni a szemközti, hímzett széken, hogy ne

tűnjön fel ideges remegése. Majd vendéglátójukhoz hasonlóan ő is botjára

támaszkodott, és csak remélte, hogy előkelőnek tűnik. Howl elegánsan és lazán

terpeszkedett a mellette lévő széken. Sophie irigyen figyelte, mennyire

otthonosan érzi magát a varázsló.

Nyolcvanhat éves vagyok – jelentette ki Mrs. Pentstemmon. – Ön hány

éves, kedves Mrs. Pendragon?

Kilencven – vágta rá Sophie az első nagy számot, ami eszébe jutott.

Már olyan idős? – kérdezett vissza enyhe irigységgel a hangjában a hölgy.

– Mily szerencse, hogy még most is ilyen fürgén tud mozogni.

Ó igen, elképesztően fürge – bólintott Howl. – Néha szinte

megállíthatatlan.

Mrs. Pentstemmon lesújtó pillantást vetett a varázslóra, amiből Sophie arra

következtetett, hogy legalább olyan könyörtelen tanár, mint Miss Angorian.

Épp az édesanyáddal beszélgetek. Kétségkívül ő is éppolyan büszke rád,

mint jómagam. Mi csak két öreg hölgy vagyunk, és mindketten hozzájárultunk

ahhoz, amivé lettél. Ha szabad így fogalmaznom, kettőnk közös teremtménye

vagy.

Nem gondolja, hogy egy kis részem azért nekem is van ebben? –

próbálkozott Howl. – Mondjuk egy-két parányi, önálló simítás?

Néhány, de egyik sem kedvemre való – felelte Mrs. Pentstemmon. – Ám

véleményem szerint nem óhajtasz végig itt ülni, amíg rólad beszélgetünk.

Úgyhogy akár le is mehetsz az inasoddal a teraszra. Hunch majd felszolgál

nektek valami hűsítőt. Indulj hát.

Ha Sophie nem izgult volna annyira, talán még el is nevette volna magát a

varázsló döbbent arckifejezésén. Erre a fordulatra Howl egyáltalán nem

számított. Felállt, kissé megvonta a vállát, figyelmeztető pillantást vetett

Sophie-ra, és kitessékelte Michaelt a szobából.

Mrs. Pentstemmon még utánuk fordult, ahogy kivonultak, majd bólintott az

inasnak, aki szintén távozott a társalgóból. A hölgy ezután ismét Sophie-nak

szentelte minden figyelmét, aki ettől egyre idegesebb lett.

Fekete hajjal jobban szíveltem – törte meg a csendet Mrs. Pentstemmon. –

Az a fiú rossz irányba tart.

Kicsoda? Michael? – hökkent meg Sophie.

Nem a szolga. Nem tűnik tehetségesnek, nem hiszem, hogy foglalkoznom

kellene vele. Howellről beszélek, Mrs. Pendragon.

Ó... – csodálkozott Sophie. Vajon miért fogalmazott úgy, hogy „tart"?

Howl nyilvánvalóan már régóta rossz úton járt.

Vegyük például a megjelenését - kezdte a hölgy. – Nézze meg a ruháit.

Mindig is nagyon adott a külsejére – értett egyet Sophie, maga is

csodálkozva az enyhe megfogalmazáson.

Igen, ez kétségtelenül mindig is így volt. Jómagam szintén figyelek a

külsőmre, és nem gondolom, hogy ez káros lenne. De mégis, mi készteti arra,

hogy egy megbűvölt ruhában járkáljon? Az a vonzerőbűbáj, ami természetesen

csak a hölgyekre hat, nagyon alapos munka, ezt el kell ismernem. Még én a

szakértő szememmel is csak nehezen vettem észre, mivel az öltésekkel varrta

bele, és szinte ellenállhatatlanná teszi a ruha viselőjét bármely kisasszony

számára. Ez csakis a fekete mágia felé fordulást jelentheti. Gondolom, ez okot

ad némi anyai nyugtalanságra, Mrs. Pendragon.

Sophie szorongva gondolt a szürke-vörös ruhára. O varrta meg, és észre sem

vette, hogy bármi különös volna benne. Mrs. Pentstemmon a mágia mestere

volt, Sophie pedig csak a ruháké.

Mrs. Pentstemmon mindkét kezét botja fejére tette, nehézkesen Sophie felé

fordult, hogy szakértő szemével áthatóan végigmérje Sophie-t, akinek

idegessége és nyugtalansága egyre nőtt.

Az életem lassan a végére ér - szólalt meg váratlanul Mrs. Pentstemmon. –

Már egy ideje érzem a körülöttem ólálkodó halál jelenlétét és leheletét a

nyakamon.

Biztosra veszem, hogy nem ilyen komoly a helyzet – válaszolt Sophie, bár

egyre kényelmetlenebbül érezte magát a rámeredő tekintettől.

Biztosíthatom róla, hogy így van. Ezért is vártam annyira ezt a találkozót,

Mrs. Pendragon. Tudja, Howell volt az utolsó, és messze a legkiválóbb

tanítványom. Már épp a visszavonulást terveztem, amikor felbukkant abból a

távoli országból. Azt hittem, munkám véget ért, amikor kiképeztem Benjámin

Sullivant, akit leginkább Suliman mágusként ismerhetett, nyugodjon békében

szegény..., és megszereztem számára a királyi varázsló címet. Különös véletlen,

hogy mindketten ugyanabból az országból származnak... Ám akkor felbukkant

Howell, akiben már első pillantásra kétszer annyi fantáziát és kiaknázatlan

lehetőséget láttam. Azt ugyan el kell ismernem, hogy neki is voltak hibái,

mégis azt hittem, a jónak szenteli erejét. A jónak, Mrs. Pendragon. De hol tart

most?

Tényleg, hol? - kérdezte Sophie.

Valami történt vele. És mielőtt meghalok, muszáj helyre tennem a

dolgokat.

Mit gondol, mi történt? – kérdezte egyre nyugtalanabbul Sophie.

Azt reméltem, hogy Öntől megtudhatom – felelte Mrs. Pentstemmon. – Az

ösztöneim azt súgják, hogy a Puszták Boszorkányának útját járja. Mesélik,

hogy valaha ő sem volt gonosz – bár talán ez is csupán pletyka, mivel sokkal

öregebb valamennyiünknél, de mágikus képességei révén fiatal tud maradni.

Howell éppen olyan tehetséges. Ám úgy tűnik, a hasonló képességűek

képtelenek ellenállni a különleges, mégis rendkívül veszélyes tudás

csábításának, mely végzetes hibákhoz vezethet, és az illetők lassan hanyatlani

kezdenek, végül megadják magukat a sötétségnek. Esetleg van valami ötlete,

hogy mi lehet Howl hanyatlásának az oka?

„Hosszú távon egyikünknek sem tesz jót ez az egyezség" – idéződtek fel

Sophie emlékeiben Calcifer szavai. Hirtelen hűvös légáram csapta meg, jóllehet

az elegáns, árnyékos szobán kívül még mindig tombolt a forróság.

Igen... – mondta némi gondolkodás után. – Valamiféle egyezséget kötött a

tűzdémonjával.

Ez lesz az – jelentette ki Mrs. Pentstemmon, és botot markoló keze enyhén

megremegett. – Fel kell oldani azt az esküt, Mrs. Pendragon. Mindenképpen.

De fogalmam sincs, hogyan tehetném.

Az anyai féltés, na meg az Ön erős mágikus ereje majd megmutatja a

megoldást - bólintott biztatóan Mrs. Pentstemmon. – Már egy ideje figyelem

Önt, Mrs. Pendragon, bár talán nem vette észre...

Ó, nagyon is észrevettem, Mrs. Pentstemmon – mondta Sophie, miközben

az őt vizslató szempárba nézett.

...és tetszik a képessége – folytatta a hölgy. – Eletet ad a tárgyaknak, ahogy

annak a botnak is a kezében. Minden bizonnyal addig beszélt hozzá, amíg a

laikusok által varázspálcának nevezett tárggyá változott. Nem hiszem, hogy

ezek után nehezére esne feloldani azt az egyezséget.

Meglehet, de előtte ki kell derítenem, miről is szól pontosan – felelte

Sophie. – Ugye nem mondta Howl, hogy boszorkány vagyok? Csak mert, ha

igen...

Nem. De nem kell szemérmesnek lennie. Van már gyakorlatom abban,

hogy felismerjem a mágikus képességűeket – válaszolta Mrs. Pentstemmon,

majd Sophie nagy megkönnyebbülésére lehunyta a szemét. Mintha

kikapcsoltak volna egy erős fényforrást. – Nem tudok, és nem is akarok tudni

holmi egyezségekről – szólalt meg kis idő múlva. Ahogy megborzongott, a bot

ismét enyhén megremegett a kezében. Mrs. Pentstemmon szája vékony vonallá

keskenyedett, mintha hirtelen borsszemre harapott volna. – De most már

legalább értem, mi történt a Boszorkánnyal. Egyezséget kötött egy tűz-

démonnal, aki az évek során teljesen átvette felette az uralmat. A démonok nem

tudják megkülönböztetni a jót és a rosszat. Viszont könnyen

belekényszeríthetőek egy alkuba, ha valami értékes, emberi dolgot ajánlanak

fel nekik. így meghosszabbodik mind az ember, mind a démon élete, az ember

pedig a démon mágikus képességeivel egészítheti ki a sajátjait. - Mrs.

Pentstemmon ismét kinyitotta szemét. – Ennyit tudok most segíteni. És egy

tanáccsal még szolgálhatok. Derítse ki, mit kapott cserébe az a démon. Most

viszont el kell búcsúznom Öntől. Pihenésre van szükségem.

És mintha csak varázslatra történt volna – bár valószínűleg így is volt –, az

ajtó kitárult, az inas lépett be rajta, hogy kivezesse Sophie-t a szobából. Sophie

nem is nagyon ellenkezett, örült, hogy megszabadulhatott ebből a kínos

helyzetből. Mielőtt az ajtó teljesen becsukódott volna mögötte, még egyszer

visszanézett Mrs. Pentstemmon szigorú alakjára. Vajon akkor is ilyen rosszul

érezné magát a beszélgetés után, ha tényleg Howl édesanyja lenne?

Valószínűleg igen.

Le a kalappal Howl előtt, amiért több mint egy napig elviselte tanárként...

– motyogta magában.

Asszonyom? – kérdezett vissza az inas, aki azt hitte, hogy Sophie neki

szólt.

Azt mondtam, menj lassabban a lépcsőn, mert nem bírom az iramot –

felelte Sophie, miközben érezte, hogy valóban remeg a térde. – Ti, fiatal fiúk

mindig csak rohannátok.

Az inas ezután lassabban, és jóval figyelmesebben vezette lefelé a rábízott

vendéget a fényes lépcsőn. Félúton Sophie-nak sikerült annyira leráznia

magáról vendéglátója hatását, hogy elkezdhesse végiggondolni, miről is esett

szó. Mrs. Pentstemmon azt állította, hogy Sophie boszorkány. Furcsamód

minden különösebb ellenkezés nélkül fogadta el a tényt. Ez érthetővé tette

bizonyos kalapok népszerűségét. Magyarázatot kapott Jane Farrier és

Hogyishívják gróf történetére is. Ez még talán a Puszták Boszorkányának

irigységére is elegendő okot szolgáltatott. Olyan volt, mintha nemcsak most,

hanem a kezdetektől fogva átlátná a helyzetét. De miként fordulhatott elő, hogy

elsőszülöttként ilyen mágikus ajándékhoz juthatott? Lettie sokkal fogékonyabb

volt a hasonló dolgokra.

Ekkor eszébe jutott a szürke-vörös ruha, és döbbenetében majdnem legurult

a lépcsőn. Ő maga volt az, aki elvarázsolta a köpenyt! Szinte hallotta is magát,

amint azt suttogja: „Te is csak azért vagy, hogy vonzd a lányokat, mi?" És

persze így is lett. Emiatt viselkedett úgy Lettie a gyümölcsösben. Tegnap

valószínűleg még Miss Angorianre is hatással volt, bárhogy is titkolta.

„Jaj nekem!" – gondolta. – „Rövid időn belül talán megdupláztam az

összetört lányszívek számát! Valahogy le kell szednem róla azt a ruhát!"

Howl – a bűbájos öltözetben feszítve – a hűvös, fekete-fehér előcsarnokban

várakozott Michaellel. A fiú enyhén oldalba bökte a varázslót, ahogy meglátta

a lépcsőn közeledő inast és Sophie-t. Howl kissé bánatosnak tűnt.

Egy kicsit megviseltnek látszol – vette szemügyre Sophie-t a varázsló. –

Azt hiszem, ma mégsem kellene a királyhoz mennünk. Majd befeketítem a

saját nevem, amikor kimentelek a távolléted miatt. Talán a sajátos, aljas

módszereim megbetegítettek. Legalábbis ezt olvasom le rólad.

Sophie valóban szívesen kihagyta volna a király meglátogatását, ám eszébe

jutottak Calcifer szavai. Ha a király elküldi Howlt a Pusztákra, és a Boszorkány

elkapja, Sophie-nak szemernyi esélye sem marad, hogy újra fiatallá váljon.

Mrs. Pentstemmon után – rázta meg a fejét –, In- gary királya hétköznapi

embernek ígérkezik.

XIII. fejezet

Amelyben Sophie befeketíti Howl nevét

Amikor megérkeztek a királyi palotához, Sophie-ra ismét rátört a korábbi

furcsa érzés. A sok aranykupola csillogása teljesen elszédítette. A bejárathoz

hosszú lépcsősor vezetett fel, minden hatodik fokon egy-egy vörös ruhás katona

állt őrt. Sophie azon gondolkodott, milyen melegük is lehet szerencsétleneknek

ebben a hőségben; csoda, hogy nem ájulnak el. O maga szédüléssel küszködve

indult meg közöttük. A lépcsősor végén boltíves átjárók, csarnokok és folyosók

sora várta őket. Sophie egy idő után már nem is számolta, hány termen haladtak

keresztül. Minden egyes átjárónál pompásan öltözött, a hőség ellenére

patyolatfehér kesztyűt viselő férfi várta őket, és a szándékaik felől érdeklődött.

Miután túlestek a formaságokon, már vezették is őket tovább a következő

boltívnél álló, kifogástalan öltözetű férfihoz.

– Mrs. Pendragon érkezett látogatóba a királyhoz! – visszhangzott az inasok

hangja a csarnokokon.

Howlt félúton megállították, hogy várjon, ezért a varázsló megvált a kis

csapattól. Michael és Sophie immár nélküle folytatta inastól inasig tartó, hosszú

útját. Végül az emeletre vezették őket, ahol a palotaszolgák az eddigi vörös

helyett kék öltözékben pompáztak. Itt is kézről kézre adták őket, míg végül egy

– száz különböző színű - fával burkolt előszobába értek. Michaelt itt

megállították, nem mehetett tovább. Sophie-t, aki ekkorra már úgy érezte, hogy

biztosan álmodik, átvezették egy hatalmas, kétszárnyú ajtón, és bejelentették a

királynak. A hatalmas teremben visszhangzott minden szó:

Felség, Mrs. Pendragon érkezett látogatóba.

És ott volt maga a király. Nem trónon, hanem egy aranyborítású, szögletes

formájú széken ült a hatalmas terem közepén, és sokkal egyszerűbben volt

öltözve, mint az őt kiszolgáló személyzet. Egyedül tartózkodott a helyiségben,

őrök nélkül, akár egy hétköznapi ember. Igaz, hogy egyik lábát előkelően

előrenyújtotta, és enyhe teltsége ellenére is jóképűnek tűnt, de Sophie kissé túl

fiatalosnak, és talán kicsit túl büszkének is látta - talán mert mégiscsak ő volt az

uralkodó. Arra gondolt, hogy jobban illene hozzá némi egészséges

bizonytalanság.

Nos, miért akart velem találkozni Howl varázsló édesanyja? – szólalt meg

a király.

Sophie ekkor eszmélt rá, hogy most valóban a király előtt áll, és beszélni

készül vele. Olyan volt, gondolta szédelegve, mintha az ott ülő férfi, és az a

hatalmas, fontos valami, ami a királyság volt, két különböző dolog lenne,

amelyek történetesen ugyanazt a széket foglalják el. Ijedten állapította meg,

hogy elfelejtett mindent, amit Howl mondott neki. Ám mégiscsak meg kellett

szólalnia.

A fiam azért küldött, hogy megüzenje velem, nem fogja megkeresni az Ön

testvérét, felség – kezdett bele Sophie. A királyra nézett, az pedig szótlanul

vissza rá. Az egész helyzet szörnyen kellemetlen volt.

Biztos ebben? – kérdezte a király. – Úgy emlékszem, a varázsló elég

készséges volt, amikor legutóbb beszéltem vele.

Sophie csak egyetlen dologra tudott gondolni: azért van itt, hogy befeketítse

Howl nevét.

Hazudott, mert nem akarta megharagítani Önt. Állandóan kihúzza magát

minden alól, ha érti, mire gondolok, felség.

És azt reméli, hogy kihúzhatja magát a rá bízott feladat alól, és nem kell

megkeresnie Justin öcsémet. Értem. Nem akar esetleg helyet foglalni? Látom,

benne van már a korban. Közben esetleg megoszthatná velem a varázsló

indokait.

Egy, az uralkodóéhoz hasonlóan egyszerű szék volt a királytól viszonylag

távol. Sophie nehézkesen leült, kezét pedig úgy támasztotta meg a botján,

ahogy azt Mrs. Pentstemmontól látta. Remélte, hogy ettől majd jobban érzi

magát, azonban az elméjére még mindig fehér ködként borult a lámpaláz.

Csak egy gyáva ember küldené a saját idős édesanyját maga helyett

mentegetőzni - próbálta összeszedni magát. – Már ebből is láthatja felséged,

hogy milyen ember a fiam.

Valóban szokatlan – felelte komolyan az uralkodó. – Pedig megemlítettem

neki, hogy ha beleegyezik, egy ideig semmire nem lesz gondja.

Ó, ő egyáltalán nem törődik a pénzzel. A Puszták Boszorkánya viszont

teljesen megrémíti. Az a nőszemély már rég elátkozta, de csak most tudott

valóban lecsapni a fiamra.

Akkor minden oka megvan a félelemre – válaszolta enyhén megborzongva

a király. – De kérem, meséljen még a fiáról.

„Még többet Howlról? – gondolta kétségbeesetten Sophie. – Be kell

feketítenem a nevét!" – Ám továbbra sem jutott eszébe semmi. Egy pillanatra

még maga is elhitte, hogy a varázslónak nincsenek hibái.

Lássuk csak... eléggé megbízhatatlan, figyelmetlen, önző és hisztérikus –

kezdte sorolni saját tapasztalatai alapján. – Gyakran úgy érzem, önmagán kívül

nem érdekli senki, már amíg neki jól megy a sora. Máskor viszont meglepetten

veszem észre, milyen kedves és önzetlen tud lenni. Utána rögtön arra gondolok,

hogy csak akkor ilyen, ha az neki is érdekében áll, viszont máskor meg azt kell

látnom, hogy a szegényektől alig kér pénzt a varázslatokért. Nem is tudom,

felség. Elég nehéz kiigazodni rajta.

Én úgy mondanám, Howl egy becstelen, megbízhatatlan gazember, aki

kénye-kedve szerint csavarja a szavakat, és emellett még az esze is megvan

mindehhez. Egyetért velem? Milyen nagyszerű összefoglalás! – ámult el

Sophie. – Azt azonban kihagyta, hogy mennyire hiú, és... – elhallgatott,

gyanakodva méregetni kezdte a királyt, mert úgy tűnt neki, szántszándékkal

sietett a segítségére. Az uralkodó csak mosolygott. Ez a kissé bizonytalan

mosoly jobban illett valódi személyiségéhez, mint a királyhoz, akinek lennie

kellett.

Köszönöm, Mrs. Pendragon. A nyíltságával nagy terhet vett le a vállamról.

A varázsló olyan könnyedén egyezett bele a fivérem felkutatásába, hogy már

azt hittem, rossz embert választottam a feladatra. Attól tartottam, hogy így akar

kérkedni az erejével, vagy hogy pénzért bármit megtenne. De Ön most

rámutatott, hogy éppen ő az, akire szükségem van.

Most egy kicsit összezavart... - vonta föl a szemöldökét Sophie. – A fiam

éppen azért küldött, hogy elmondjam, nem ő a megfelelő.

És Ön így is tett. – Az uralkodó közelebb húzta a székét Sophie-éhoz. –

Akkor hát legyünk egymáshoz őszinték, Mrs. Pendragon. Sürgősen szükségem

van a fivéremre. Nem csak arról van szó, hogy szeretem, és megbántam

korábbi vitánkat. Nem is az a lényeg, hogy néhányan azt suttogják, én magam

távolítottam el az udvarból - de persze aki ismer minket, tudhatja, hogy ez úgy,

ahogy van, ostobaság. Nem, Mrs. Pendragon. Az a helyzet, hogy a fivérem

nagyszerű tábornok, és most, hogy High Norland és Strangia is háborút akar

indítani ellenünk, nem boldogulok nélküle. A Boszorkány engem is

megfenyegetett, ezt talán Ön is tudja. Az eddigi jelentések alapján Justin

valóban a Pusztákra ment, és azon sem csodálkoznék, ha kiderülne: a

Boszorkány szántszándékkal tartja távol tőlem most, hogy ilyen nagy

szükségem lenne rá. Kezdem azt hinni, Suliman mágus csak csalinak kellett,

hogy az a nő lecsaphasson Justinra. Szükségem van tehát egy meglehetősen

eszes és lelkiismeretlen varázslóra, hogy visszakapjam a fivéremet.

Howl egyszerűen csak elfutna – figyelmeztette Sophie.

Nem – rázta a fejét az uralkodó. – Nem hiszem, hogy így tenne. Abból

gondolom, hogy Önt küldte ide. Azért tette, hogy elhitesse, még ahhoz is túl

gyáva, hogy személyesen győződjön meg arról, mit gondolok róla. Nem igaz,

Mrs. Pendragon?

Sophie bólintott, és azt kívánta, bárcsak emlékezne bármire is azok közül az

érvek közül, amelyeket Howl adott a szájába. A király talán megértené őket,

még ha ő maga nem is.

Ez nem egy hiú férfi lépése - folytatta a király. - Ám egy ilyen próbálkozás

csakis utolsó mentsvárként jöhet szóba. Ebből világossá vált számomra, hogy

Howl varázsló megteszi, amit kérek, ha rádöbbentem, hogy kudarcba fulladt az

utolsó kísérlete is, hogy kihúzza magát a feladat alól.

Talán olyan öhm... rejtett üzeneteket képzel bele ebbe a dologba, amelyek

nem is léteznek, felség – próbálkozott Sophie.

Nem hinném – mosolygott az uralkodó. A határozatlanság ráncai

kisimultak az arcán. Látszott rajta, hogy nagyon is biztos az álláspontjában. -

Mondja meg Howl varázslónak, Mrs. Pendragon, hogy mától kezdve udvari

varázslómként tevékenykedik. Első királyi rendelkezésem pedig az, hogy

keresse meg justin herceget, élve vagy holtan, még az év vége előtt. Most pedig

távozhat, asszonyom.

Mrs. Pentstemmonhoz hasonlóan a király egyik kezét feléje nyújtotta, de ez

a mozdulat valahogy kevésbé tűnt királyinak. Sophie, miközben lassan

felemelkedett a székről, azon gondolkodott, hogy kezet csókoljon-e, vagy sem.

Leginkább ahhoz lett volna kedve, hogy megragadja a botját, és egy nagyot

koppintson vele a király fejére, hátha ettől jobb belátásra tér, de elhessegette az

ötletet. Kezet fogott az uralkodóval, és recsegő derékkal meghajolt. Helyesen

cselekedett. A király barátságosan mosolygott, míg vendége visszabicegett a

kétszárnyú ajtóhoz.

A francba! – motyogta magában Sophie. Howl minden bizonnyal nem ezt

szerette volna elérni a királynál. Arra gondolt, hogy a varázsló most bizonyára

több ezer mérfölddel arrébb viszi majd a kastélyt, emiatt Lettie, Martha és

Michael is mind boldogtalanok lesznek. Meg a várható zöld nyálkára... – Ez is

csak azért van, mert én vagyok a legidősebb – tárta ki a nehéz ajtót. –

Egyszerűen nem nyerhetek!

Későn vette észre, hogy újabb hibát követett el. Dühében és

csalódottságában nem is figyelte, merre indul, így rossz ajtón ment ki. Ebben

az előszobában, ahová most érkezett, mindenhol tükrök voltak. Körbenézve

saját, hajlott hátú, bicegő, elegáns szürke ruhás alakjának tükörképét láthatta,

néhány, kékbe öltözött udvari embert, akik Howlhoz hasonlóan elegáns ruhát

viseltek, de Michaelt sehol sem. A tanonc ugyanis a száz különböző színű fával

burkolt előszobában várt rá.

Jaj nekem! – csóválta a fejét Sophie.

Az egyik udvaronc közben észrevette, odasietett hozzá, és meghajolt.

Varázslónő! – üdvözölte a fiú. – Miben lehetek a szolgálatára?

Alacsony fiatalember volt, igencsak vörös szemekkel. Sophie gyanakodva

méregette az ismerős vonásokat.

Te j ó ég! – kiáltott fel végül döbbenten. – A párbaj! Működött a varázslat!

Valóban – felelte kissé bánatosan az udvaronc. - Sikerült lefegyvereznem,

amíg tüsszögött, ezért most be akar perelni. De ami a legfontosabb...! - terült el

széles mosoly az arcán. – Az én drága Jane-em visszajött hozzám!

Sophie-ban eközben szörnyű balsejtelem kezdett ébredezni:

Elképzelhető, hogy Catterack grófjához van szerencsém?

Szolgálatára – hajtott fejet az udvaronc.

Sophie megállapította, hogy ezt is jól elrontotta:

Jane Farrier vagy egy fejjel magasabb a fiúnál! – Tehetek Önért valamit?

Felelősnek érzem magam a boldogságáért.

Nem vagyok biztos abban, hogy ennek nem fordítva kellene-e lennie. De

igen, segíthet – felelte Sophie. – Nem találom sem a kijáratot, sem az inasomat.

– Catterack grófja biztosította arról, hogy elküldet Michaelért, és a fiú a bejárati

csarnokban várja majd. Ilyen egyszerű az egész. A gróf maga vezette Sophie-t

egy kesztyűs inashoz, és sűrű bólogatások és mosolyok közepette köszönt el

tőle. Sophie ezután egy újabb inas mellett találta magát, majd egy másik

mellett, ugyanúgy, mint befelé jövet. Végül lebicegett a katonák őrizte

főlépcsőig, ám Michaelt sehol sem látta. Szerencsére Howlt sem, bár ez csak

csekély vigaszt nyújtott a helyzetében.

Sejthette volna, hogy ez lesz. Catterack grófjáról lerítt, hogy soha semmi

nem sikerült neki úgy, ahogy tervezte, és Sophie is kezdte így érezni magát.

Csoda, hogy egyáltalán a lépcsőhöz talált. Ekkorra már olyan fáradt és levert

volt, a melegről nem is beszélve, hogy úgy döntött, Michael nélkül is elindul

haza. Legszívesebben azonnal leült volna a kandalló melletti karosszékébe, és

elmesélte volna Calcifernek, mi mindent rontott el. Sietve bicegett lefelé a

lépcsősoron a széles sugárútra. Végigballagott az úton, aztán egy másikon, ahol

tornyok, homlokzatok és különböző, díszes tetők követték egymást, szédületes

gazdagságot sugallva. Rájött, hogy a helyzet sokkal rosszabb, mint gondolta.

Eltévedt. Fogalma sem volt, hogy találhatná meg a palota istállónak álcázott

bejáratát. Rátért egy újabb főútra, de persze az sem volt ismerős. Ekkorra már a

királyi palotához sem talált volna vissza. Megpróbált kérdezősködni a

járókelőktől, de úgy tűnt, nekik is éppen olyan melegük volt, és ugyanolyan

fáradtak voltak, mint Sophie.

– Pendragon varázsló? – kérdeztek vissza. – Sosem hallottam róla.

Sophie egyre reménytelenebbül bicegett tovább. Közel állt ahhoz, hogy

feladja, és egy küszöbön tölti az éjszakát, amikor végre ismerős környékre ért.

Annak a szűk utcának a végén találta magát, ahol Mrs. Pentstemmon háza állt.

„Ó! Esetleg megkérdezhetném a lakájt! – gondolta. – Úgy tűnt, ő és Howl

barátok, biztosan tudja, hol keressem a vándorló palota bejáratát."

Ám ahogy elindult a házak között, a Puszták Boszorkányával találta magát

szemben.

Hogy miről ismerte föl a Boszorkányt, azt nehéz lenne megmondani. A nő

arca ezúttal teljesen más volt. A korábban látott, gondosan ápolt

gesztenyebarna fürtök most vörösen hullámoztak. A Boszorkány haja szinte a

derekáig ért, könnyű anyagból készült ruhája vörösesbarna és halványsárga

színekben pompázott. Bárki kedvesnek és bájosnak találhatta, Sophie azonban

első látásra ráismert. Majdnem megdermedt a felfedezéstől, ám ennek ellenére

folytatta útját.

„Semmi oka, hogy emlékezzen rám - nyugtatgatta magát. – Egy vagyok

csupán a több száz szerencsétlen közül, akiket elátkozott."

Így hát botjával kopogva a macskaköveken, merészen bicegett tovább, s

emlékezetébe idézte Mrs. Pentstemmon szavait: ha netán bajba kerül, a nagy

erejű bot segítségére lehet.

Ám ismét tévedett. A Boszorkány szinte végiglebegett az utcán,

folyamatosan mosolygott, és néha megforgatta a napernyőjét. Nyomában két

mogorva, narancssárga bársonyruhás inas loholt. Amikor Sophie mellé ért, a nő

megállt, furcsa parfümjének illata betöltötte a levegőt.

Nocsak, Miss Hatter! - nevetett fel a Boszorkány, és olyan közvetlenül

viselkedett Sophie-val, mintha régi barátok lennének. – Nemigen felejtek el egy

arcot, főleg ha az én művem! Mi jót csinálsz errefelé, ráadásul ilyen elegánsan?

Ha netán Mrs. Pentstemmonhoz indultál volna látogatóba, megkíméllek a

fáradságtól. A vénség halott.

Halott? – kérdezett vissza Sophie. Erős késztetést érzett arra, hogy a

Boszorkány arcába vágja: „De hát egy órája még élt!" Mégis visszafogta a

nyelvét, mivel jól tudta: a halál már csak ilyen. Az emberek csak addig élnek,

amíg meg nem halnak.

Igen, halott – bólintott a Boszorkány. – Nem volt hajlandó elárulni, hol

találhatom meg azt, akit már régóta keresek. „Csak a holttestemen át!", mondta,

én pedig szaván fogtam.

„Howlt keresi! – gondolta riadtan Sophie. – Na, most mit csináljak?"

Ha a gondolatait nem fékezte volna egyébként is a fáradtsága és az

elviselhetetlen meleg, akkor most a félelem tette volna meg. Egy ilyen

boszorkánynak, aki még Mrs. Pentstemmonnal is végzett, ő nem sok gondot

jelenthetett, akár van botja, akár nincs. És ha a Boszorkánynak csak egy

pillanatra is eszébe jutna, hogy Sophie tudhatja, hol van Howl, azzal véget is

érne a története, így Sophie még örült is annak, hogy még a palota bejáratának

helyére sem emlékezett, és ha akarna sem mondhatna semmit.

Nem tudom, ki az, akit megöltél – szedte össze a bátorságát Sophie -, de

ezzel most aljas gyilkossá váltál.

Úgy emlékszem, azt mondtad, Mrs. Pentstemmonhoz indultál. – A

Boszorkányon nyoma sem látszott a gyanakvásnak.

Nem – rázta meg a fejét Sophie. – Ezt csak te állítottad. Nem kell ahhoz

ismernem őt, hogy aljasnak nevezzelek a meggyilkolásáért.

Akkor hát hová mész?

Sophie-nak nagy kedve lett volna ahhoz, hogy felszólítsa a Puszták

Boszorkányát, foglalkozzon a saját dolgával. Viszont még élni szeretett volna,

így kimondta, ami hirtelen eszébe jutott:

A királyhoz indultam.

És majd fogad is téged? – nevetett hitetlenkedve

a Boszorkány.

Igen, persze – jelentette ki Sophie, a félelemtől és a dühtől remegve. –

Időpontom van. Kérelmet nyújtok be a kalapkészítők helyzetének javítása

érdekében. Látod, még azután sem lehetetlenült el az életem, amit velem tettél.

Akkor rossz irányba mész. A palota éppen mögötted van.

Ó... valóban? – Sophie-nak nem kellett színlelnie, hogy mennyire

meglepődött. – Valahol rossz felé fordulhattam. Kicsit bizonytalan vagyok az

irányokat illetően, mióta ezt tetted velem.

Gyere csak velem – kacagott fel újra a Boszorkány. Ekkor már látszott,

hogy egy szót sem hitt el a meséből. – Majd én megmutatom az utat a palotába.

Úgy tűnt, nincs mit tenni. Sophie kényszeredetten fordult vissza, és a

Boszorkány mellett folytatta útját. A két inas néma árnyként követte őket.

Sophie-n lassan eluralkodott a harag és a reménytelenség. Oldalra pillantott,

végigmérte a Boszorkány méltóságteljes alakját, és eszébe jutottak Mrs.

Pentstemmon szavai: a nő sokkal idősebb, mint amilyennek látszik. Ez Sophie

szerint egyáltalán nem volt igazságos.

Miért tetted ezt velem? – bökte ki a kérdést, ami már régóta kínozta.

Közben egy szökőkutas, díszes főútra fordultak.

Megakadályoztad, hogy hozzájussak néhány számomra roppant fontos

információhoz. Persze végül megszereztem őket. – Sophie zavarba jött. Azon

gondolkodott, van-e értelme kijelenteni, hogy itt valamifélreértés történt, mikor

a Boszorkány ismét megszólalt. – De le merem fogadni, hogy nem is tudtál az

egészről. – Felnevetett, mintha ez lenne a történet legszórakoztatóbb része. –

Hallottál már egy Wales nevű országról?

Nem – rázta meg a fejét Sophie. – Valahol a tenger mélyén van?

A Boszorkány ezt még viccesebbnek találta.

Egyelőre nem. Ez az a hely, ahonnan Howl varázsló származik. Öt csak

ismered, nem?

Csak hallomásból – hazudta Sophie. – Hogy lányokat eszik, és hogy

ugyanolyan aljas, mint te. – Kirázta a hideg, és biztosan nem a szökőkútból

rászálló vízpermet miatt. A szökőkúton túl, egy rózsaszínes tér mögött már ott

tornyosult hosszú kőlépcsőivel a király lakhelye.

Itt is vagyunk. Íme a palota – mondta a Boszorkány. – Biztos vagy benne,

hogy megbirkózol azokkal a lépcsőkkel?

Ha nem, te annak is örülni fogsz. Csak tegyél újra fiatallá, és még ebben a

hőségben is felfutok a tetejére.

Úgy feleannyira sem lenne mulatságos. Menj hát. És ha meggyőzöd a

királyt, hogy fogadjon, emlékeztesd arra, hogy a nagyapja száműzött a

Pusztákra, és ezért még nem bocsátottam meg.

Sophie reménytelenül tekintett föl a lépcsősor tetejére. Legalább a

katonákon kívül más nem volt ott. Amilyen szerencséje van ma, még az sem

kizárt, hogy félúton találkozik a lefelé igyekvő Howllal és Michaellel. Mivel a

Boszorkány nyilvánvalóan odalentről figyelte,

Sophie-nak nem maradt más választása, mint megmászni a lépcsőket.

Megkezdte hát végtelennek tűnő útját felfelé az izzadó katonák között, és

lépésről lépésre mind jobban utálta a Boszorkányt. Odafent zihálva fordult

hátra. A Boszorkány még mindig odalent állt, bár innen csak egy vöröses

árnyalak látszott belőle, oldalán a két narancsszínű kísérővel. Valószínűleg azt

várta, hogy Sophie-t kihajítsák a palotából.

Átkozott! – lihegte Sophie. Elbicegett az előcsarnokban őrködő katonák

mellett, de balszerencséje még mindig kitartott. Nyoma sem volt Michaelnek

vagy Howlnak.

Valamit elfelejtettem közölni a királlyal – mondta kényszeredetten az

őröknek. Persze emlékeztek rá, be is engedték, és már indult is felé egy fehér

kesztyűs inas. Mielőtt Sophie észbe kaphatott volna, a palota gépezete újból

beindult, és máris inastól inasig került, mint nem is olyan régen. Végül ismét a

kétszárnyú ajtó előtt találta magát, ahol az egyik kék ruhás komornyik már be

is jelentette érkezését.

Ismét Mrs. Pendragon van itt, felség.

Sophie úgy fogta föl az egészet, mint valami rossz álmot, ahogy belépett a

hatalmas helyiségbe. Úgy tűnt, nem marad más választása, mint újra

megpróbálni befeketíteni Howl nevét. A gond csak az volt, hogy még mindig a

történtek hatása alatt állt, ráadásul a lámpaláz is megint elhatalmasodott rajta,

így a feje üresebb volt, mint valaha. A királyt ezúttal a terem egyik sarkában

találta, egy asztal fölé görnyedve apró zászlókat rendezgetett a térképen.

Azt mondták, valamit elfelejtett közölni – pillantott fel jókedvűen.

Igen – bólintott bizonytalanul Sophie. – Howl azt üzeni, csak akkor indul

Justin herceg felkutatására, ha megkapja a lánya kezét jutalmul.

„Mégis, mi jutott eszembe? – kérdezte magában rémülten. – Most

mindnyájunkat kivégeztet!"

Mrs. Pendragon, tudhatja, hogy ez szóba sem jöhet – vonta föl a

szemöldökét a király. – Biztos nagyon aggódik a fia miatt, ha már ilyesmi jut

az eszébe, de Howl mégsem bújhat mindig az anyja szoknyája mögé. A döntést

pedig már meghoztam. Kérem, foglaljon helyet. Fáradtnak látszik.

Sophie odatámolygott az alacsony székhez, amire a király mutatott, leült, s

közben azon gondolkozott, vajon mikor jönnek már érte az őrök.

A lányom az imént még itt volt... – nézett körül nyugtalanul a király.

Sophie igencsak meglepődött, mikor az uralkodó lehajolt, és az asztal alá is

bekukkantott. – Valéria. Valié, gyere csak ki. Ügyesen. Jól van, kislányom.

Csoszogásszerű nesz hallatszott, majd a mosolygó Valéria hercegnő tolatott

ki az asztal alól. Talán ha négy foga lehetett összesen, és még ahhoz sem volt

elég idős, hogy rendes hajkoronát növesszen magának. Feje tetején vékony

szálú, szöszkés fürtök trónoltak. Amikor meglátta Sophie-t, mosolya még

szélesebb lett, kinyújtotta kezecskéjét, amit nemrég még vígan szopogatott, és

megragadta a látogató szoknyájának szélét. Sophie ruháján terjedő kis nyálfolt

jelezte, ahogy a hercegnő a szoknyába kapaszkodva talpra küzdötte magát.

Valéria nagy szemét Sophie-ra emelte, majd barátságos megjegyzést tett saját

titkos nyelvén.

Ó... - nyögte Sophie, miközben hihetetlenül ostobának érezte magát.

Tudom, hogyan érez egy szülő, Mrs. Pendragon – biccentett a király.

XIV. fejezet

Amelyben a királyi varázsló náthás lesz

Sophie végül a király egyik kocsijában érkezett meg a kingsburyi bejárat elé.

A fogatot négy ló húzta, egy lovászlegény és egy inas kísérte. Mögötte hat

királyi lovas katona és egy őrmester ügetett. A nagy óvintézkedések oka

Valéria hercegnő volt, aki felmászott Sophie ölébe, és nem nagyon akaródzott

neki lemenni onnan. Miközben a hintó lefelé gurult a királyi palotától, Sophie

mosolygott magában. A ruhája még mindig magán viselte Valéria kitüntető

figyelmének nyomait. Sophie kezdte megérteni, miért is szeretne Martha

gyerekeket, de tíz Valéria azért egy kicsit még mindig soknak tűnt. Amikor a

hercegnő még a palotában felmászott az ölébe, eszébe jutott, hogy a

Boszorkány korábban a kislány életére tört.

– A Boszorkány nem bánthat téged – suttogta halkan Valériának. - Nem

fogom hagyni!

A király a szavakat hallva nem mondott semmit, csak hívatott egy hintót

Sophie-nak. A látványos menet zörögve, csattogva fékezett az álcázott

palotaajtó előtt. A zajra Michael kirontott az épületből, és kis híján

nekiütközött a Sophie-t lesegítő inasnak.

Te meg hol jártál? - fakadt ki. – Annyira aggódtam! És Howl is nagyon

ideges...!

Azt biztosra veszem - felelte nyugtalanul Sophie.

...mert Mrs. Pentstemmon meghalt – fejezte be a mondatot Michael.

Végre Howl is megjelent az ajtóban. Szokatlanul sápadtnak és levertnek

tűnt. Sophie némi bűntudattal figyelte Howl ujjai között a vörös és kék pecsétes

királyi tekercset. A varázsló egy aranyat nyomott az őrmester kezébe, és nem is

szólalt meg addig, amíg a hintó és a csörömpölő páncélú katonák zaja teljesen

el nem halt.

Négy ló és tíz ember kellett ahhoz, hogy megszabaduljanak egy

öregasszonytól? - törte meg végül a hallgatást a varázsló. - Mit tettél a

királlyal?

Sophie Howl és Michael nyomában haladva már előre felkészült arra, hogy a

szobát zöld nyálkával borítva találja. Ám a kellemetlen szagú kocsonyának

nyoma sem volt, és még Calcifer is lilán vigyorogva lobogott. Sophie gyorsan

elhelyezkedett kényelmes karosszékében.

Azt hiszem, a király egy idő után megelégelte, hogy folyton visszajárok

rosszakat mondani rólad. Kétszer voltam nála ugyanis – kezdett mesélni. – De

minden balul sült el. És a Boszorkánnyal is találkoztam, röviddel azután, hogy

megölte Mrs. Pentstemmont. Micsoda nap!

Miközben Sophie tovább mesélt, Howl a kandallópárkányra támaszkodva

forgatta ujjai között a tekercset, mintha azt fontolgatta volna, hogy odavesse-e

Calcifernek.

Íme, az új királyi varázsló! – horkantott fel egyszer csak Howl. – A nevem

most már kellőképpen fekete... – A varázsló Sophie és Michael meglepetésére

nevetni kezdett. És ez a nevetés csak nem maradt abba, bár közben tovább

beszélt. – És mit műveltél Catterack grófjával? Nem lett volna szabad a király

közelébe engednem téged!

Igenis mindent megpróbáltam! - ellenkezett Sophie.

Tudom – bólintott Howl. – Csak kissé elszámítottam magam. Ezek után

hogy menjek el a szerencsétlen Mrs. Pentstemmon temetésére úgy, hogy ne

vegyen észre a Boszorkány? Nincs valami ötleted, Calcifer?

Sophie meglepetésére Howlt sokkal inkább érdekelte Mrs. Pentstemmon

halála, mint az, hogy kinevezték királyi varázslónak. De Michael helyette is

aggódott a Boszorkány miatt. Másnap reggel a fiú beismerte, hogy egész éjjel

rémálmok gyötörték. Azt álmodta, hogy a Boszorkány egyszerre jelent meg

mind a négy ajtónál.

Hol van Howl? – kérdezte még mindig idegesen.

A varázsló korán reggel elment, csak a szokásos

illatkavalkád maradt utána a fürdőszobában. A gitárját nem vitte magával, az

ajtógomb zöldre volt forgatva, ennél többet pedig még Calcifer sem tudott.

Senkinek ne nyissatok ajtót! – figyelmeztette őket a tűzdémon. – A

Boszorkány minden bejáratról tud, kivéve a porthavenit.

Ez annyira megrémítette Michaelt, hogy deszkákat hordott be az udvarról, és

alaposan beszögelte az ajtót. Miután ezzel végzett, a Miss Angoriannél szerzett

varázslaton kezdett dolgozni. Fél órával később a gomb hirtelen feketére

váltott. Valaki újra meg újra megpróbált benyitni, de a deszkák

megakadályozták ebben. Michael megragadta Sophie karját.

Ne félj! – mondta reszketve a fiú. – Majd én megvédelek.

Az ajtó még néhányszor megremegett, majd a robaj hirtelen abbamaradt.

Michael épp megkönnyebbülten elengedte Sophie karját, mikor hangos

robbanás rázta meg a szobát. Calcifer a fahasábok alá húzódott, a

varázslótanonc pedig a kamrában keresett menedéket, magára hagyva a

döbbent Sophie-t. Az ajtó kivágódott, de nem a Boszorkány viharzott be rajta,

hanem Howl.

Ez már kicsit sok, Sophie, nem gondolod? – háborgott a varázsló. –

Végtére is itt élek.

Első ránézésre is látszott, hogy Howl bőrig ázott. A töméntelen víz miatt a

szürke-vörös köpeny fekete-barnává változott. Hosszú ujjairól és Howl hajáról

szüntelenül csöpögött a víz a padlóra. Sophie a még mindig fekete gombot

bámulta, és rögtön Miss Angorian jutott eszébe. És az, hogy Howl

természetesen a megbájolt ruhában látogatta meg a tanárnőt.

Merre jártál? – kérdezősködött.

Áztam az esőben. Nem tartozik rád - krákogta rekedt hangon a varázsló,

majd nagyot tüsszentett.

Azok a deszkák meg mire kellettek?

Én voltam – kecmergett elő a kamrából Michael.

A Boszorkány...

Azt hiszed, nem értem a dolgomat? – szegezte neki ingerülten a kérdést

Howl. – Annyi félrevezető bűbájt raktam a palotára, hogy a legtöbben meg sem

találnának bennünket. De még a Boszorkánynak is legalább három napjába

kerülne. Calcifer, szükségem van egy forró italra.

Calcifer előóvakodott a fakupac alól, de amikor meglátta Howlt, sietve

visszahúzódott.

Ne gyere a közelembe! Csuromvíz vagy! – sisteregte rémülten.

Sophie... – fogta könyörgőre Howl.

És mi van Lettie-vel? - Sophie karba tett kézzel, összevont szemöldökkel

nézett a varázslóra.

Teljesen átáztam – tért ki a válasz elől Howl. – Csak egy forró italt

szeretnék.

Én meg csak azt kérdeztem, mi van Lettie Hatterrel? – ismételte Sophie.

A fenébe az egésszel! – Howl megrázta magát, a záporozó cseppek

szabályos gyűrűben gyűltek össze körülötte. A varázsló száraz hajjal lépett ki a

körből, és szürke-vörös ruhájából is elpárolgott minden nedvesség.

A világ tele van kőszívű nőkkel, Michael – csóválta meg Howl a fejét a

serpenyőért nyúlva. – Hármat akár gondolkodás nélkül meg tudok nevezni.

Csak nem Miss Angorian az egyikük? – kérdezte Sophie.

Ám Howl nem felelt. A továbbiakban nem is szólt Sophie-hoz, Michaellel és

Calciferrel vitatta meg a kastély költöztetését. Úgy tűnt, a varázsló valóban a

menekülést választja, ahogy Sophie a királynak mondta. Sophie is makacsul

hallgatott. Egész délelőtt kitartóan varrta a kék kis háromszögeket. Tudta, hogy

mielőbb el kell vennie Howltól a szürke-vörös ruhát.

Nem hiszem, hogy a porthaveni bejáratot is át kell helyeznünk – taglalta a

tervet Howl. A semmiből elővarázsolt magának egy zsebkendőt, és olyan

hangosan fújta ki az orrát, hogy még Calcifer is nyugtalanul lobbant fel. - De

azt akarom, hogy a vándorló palota olyan messze legyen azoktól a helyektől,

ahol eddig járt, amennyire csak lehet, a kingsburyi ajtót pedig kénytelenek

leszünk lezárni.

Ekkor kopogtattak. Sophie figyelmét nem kerülte el, hogy a varázsló rögtön

talpra ugrott, és ugyanolyan idegesen nézett körbe, mint nemrég Michael. Senki

sem nyitott ajtót.

„Gyáva!" - gondolta Sophie megvetően. Már nem is értette, miért törte

magát tegnap annyira Howlért. – Biztosan a meleg miatt volt... – motyogta a

kék-ezüst ruhának.

És mi a helyzet a fekete ajtóval? - kérdezte Michael, amikor az ajtó előtt

álló végre elunta a kopogtatást, és elment.

Az marad – felelte Howl, miközben újabb zsebkendőt varázsolt elő

egyeden csettintéssel.

„Hát persze... – dühöngött magában Sophie. – Hisz Miss Angorian várja

mögötte. Szegény Lettie!"

Dél körül Howl már kettesével-hármasával varázsolta elő a zsebkendőket,

amelyek leginkább furcsa, négyszögletes papírfecnikre emlékeztettek. A

varázsló megállás nélkül tüsszögött, hangja pedig egyre rekedtebbé vált.

Hamarosan már egyszerre fél tucat zsebkendőre volt szüksége. A használtakból

Calcifer csinos kis hamukupacokat épített.

Miért van az, hogy valahányszor Walesbe megyek, mindig náthásan jövök

vissza? – krákogta egy nagy adagnyi zsebkendő közül Howl. Sophie

sokatmondóan horkantott.

Mondtál valamit? – hallatszott a rekedtes kérdés.

Nem, csak arra gondoltam, hogy az olyan emberek, akik minden elől

elfutnak, megérdemlik a jó kis egyes náthát, amit elkapnak - felelte Sophie. –

Azok, akiknek a király személyes megbízást adott, de ők inkább az esőben

állva udvarolnak, csakis magukat hibáztathatják.

Nem tudsz mindent, amit én tudok, Mrs. Erkölcsös. Szeretnéd, hogy

legközelebb listát írjak, mielőtt elmegyek? Igenis, kerestem Justin herceget.

Nem csak udvarolni járok el itthonról.

Mikor kerested?

Na tessék, még vallat is! – bosszankodott a varázsló. – Természetesen

azonnal, amint nyoma veszett. Kíváncsi voltam, mit keres vajon errefelé a

herceg, amikor mindenki tudta, hogy Suliman a Pusztákra ment. Szerintem

valaki rásózott egy hamis kutatóbűbájt, így került a Folding-völgybe, ahol vett

egy másikat Mrs. Fairfaxtól. Az meg a palotához irányította, ahol Michael

eladott neki egy újabb kutatót, és egy álcavarázst...

Az a zöld egyenruhás férfi Justin herceg volt? – kapta a szája elé a kezét

Michael.

Igen, de szándékosan nem említettem korábban, mert a király még

felelősségre vont volna téged, amiért nem volt annyi eszed, hogy egy újabb

hamis varázslatot adj el neki. Lelkiismeretesen átgondoltam a lehetséges

következményeket. Lelkiismeret. Remélem, észrevette a szót, Mrs.

Mindenlébenkanál. Van lelkiismeretem. - Howl csettintésére egy újabb jókora

adag zsebkendő jelent meg a semmiből. A varázsló dühösen meredt Sophie-ra,

szemei vörösek és vizenyősek voltak. - Rosszul vagyok - tápászkodott fel. -

Most lefekszem, és lehet, hogy meg is halok. – A lépcső felé támolygott. –

Temessetek Mrs. Pentstemmon mellé - krákogta még félúton.

Sophie gyorsabban varrt, mint eddig valaha. Itt volt az alkalom, hogy

megkaparintsa Howl szürke-vörös köpönyegét, mielőtt még több fájdalmat

okoz a hűséges Miss Angoriannek. De az sem kizárt, hogy Howl még éjszakára

sem veszi le, ami őt ismerve nagyon is elképzelhető, és akkor oda a terv.

Sophie igyekezett végiggondolni, amit most megtudott: tehát a varázsló épp

Justin herceget kereste Felső-Foldingban, amikor találkozott Lettie-vel. Sophie

aprókat öltögetve rögzítette az ötvenhetedik kék háromszöget. Már csak úgy

negyven lehetett hátra.

– Valaki segítsen! – hallatszott hirtelen Howl erőtlen kiáltása. – Belehalok

az elhanyagoltságba!

Sophie felhördült. Michael rögvest otthagyta a megkezdett varázslatot, és

fel-le rohangált a lépcsőn. A helyzet egyre idegölőbbé vált. Sophie-nak további

tíz háromszöget sikerült odavarrnia az idő alatt, amíg Michael mézzel,

citrommal, egy könyvvel, köhögés elleni szerrel, egy hozzá való kiskanállal,

orrcseppel, torokpirulákkal, toroköblítővel, tollal, papírral, három újabb

könyvvel és fűzfakéreg főzettel igyekezett kiszolgálni Howlt. Eközben mások

sem hagytak nyugtot nekik.

Szinte állandóan kopogtattak, aminek hallatán Sophie folyton összerezzent,

Calcifer pedig idegesen szikrázott. Amikor senki sem nyitott ajtót, voltak, akik

akár öt percig is dörömböltek, gondolván (helyesen), hogy semmibe veszik

őket. Eközben Sophie aggódni kezdett a kék-ezüst ruha miatt: valahogy egyre

kisebbnek és kisebbnek tűnt. Lehetetlen volt úgy visszavarrni a háromszögeket,

hogy a szegéseknél ne vegyen fel anyagot.

Michael - szólt a tanonc után, amikor az ismét leviharzott a lépcsőn, mert

Howl éppen szalonnás szendvicset óhajtott ebédre. – Michael, van valami

módja annak, hogy a túl kicsi ruhákat nagyobbá varázsoljuk?

Van – bólintott sietve a tanonc. – Éppen erről szól az új varázslatom.

Vagyis szólna, ha lenne időm rajta dolgozni. Hat szelet sült szalonnát akar a

szendvicsébe. Megkérnéd Calcifert?

Sophie és Calcifer jelentőségteljesen összenéztek.

Nem hiszem, hogy a halálán van – jegyezte meg a tűzdémon.

Ha lehajtod a fejed, megeheted a szalonnabőrt – próbálkozott Sophie,

miközben letette a varrnivalót. Sokkal könnyebb volt Calcifert megvesztegetni,

mint kényszeríteni.

Ők is szalonnás szendvicset ebédeltek, de Michael még csak a sajátja felénél

tartott, amikor ismét fel kellett rohannia. Azzal tért vissza, hogy Howl Market

Chippingbe küldte, beszerezni néhány dolgot, amelyek a kastély

költöztetéséhez szükségesek.

Na de a Boszorkány! Biztonságos ez? – kérdezte Sophie.

Michael megnyalta szalonnazsíros ujjait, majd eltűnt a kamrában. Az egyik

poros bársonyköpennyel a vállán lépett elő. Legalábbis az a vörös szakállas,

kövér, köpenyes ember, aki kijött az ujjait nyalogatva, Michael hangján szólalt

meg:

Howl szerint így biztonságban leszek. Ez nemcsak álruha, hanem egyben

félrevezető varázslat is. Kíváncsi vagyok, Lettie így felismer-e.

A termetes ember zöldre forgatta az ajtógombot, majd kiugrott a lassan

mozgó palotából a dombok közé. Odabent végre béke és nyugalom honolt, még

Calcifer is kényelembe helyezte magát a kandallóban. Howl minden bizonnyal

rájött, hogy Sophie-t nem ugráltathatja kényekedve szerint, ezért fent is minden

csendes volt. Sophie felállt, és nesztelenül a kamrához bicegett. Itt volt a

megfelelő alkalom, hogy meglátogassa Lettie-t. Szegény lány, biztosan nagyon

le van törve. Sophie le merte volna fogadni, hogy Howl a gyümölcsösben

történtek óta felé sem nézett. Talán jót tesz azzal, ha elmondja, hogy húga csak

egy elvarázsolt ruhának köszönhette érzelmeit. Ennyivel tartozott Lettie-nek.

A hétmérföldes csizmák viszont nem voltak a szekrényben. Sophie először

nem is akarta elhinni, ezért szinte mindent felforgatott utánuk. Mégsem talált

semmit, csak teljesen hétköznapi vödröket, seprűket és a másik poros

bársonyköpenyt.

Hogy a kakas csípné meg ezt a fickót! - morgott félhangosan. Howl ezek

szerint gondoskodott arról, hogy legközelebb ne tudják követni. Sophie épp

végzett a visszapakolással, amikor valaki kopogtatott. Szokás szerint

összerezzent, és remélte, hogy a látogató hamarosan távozik. De ez a valaki

sokkal elszántabb volt, mint az eddigiek. Bár nem is igazán kopogás volt,

inkább mintha valaki lökdöste volna az ajtót. Öt perc elteltével még mindig

nem adta fel.

A Boszorkány az? – pislogott Sophie a nyugtalanul lobogó zöldes

lángocskák felé, ugyanis Calcifer kicsire összehúzta magát.

Nem – dünnyögte a tűzdémon mélyen a hasábjai alól. – Ez a vándorló

palota ajtaja. Valaki szalad mellettünk. Pedig elég gyorsan megyünk.

A madárijesztő? – kérdezte riadtan Sophie, és már a gondolatra is

összeszorult a gyomra.

Húsból és vérből való - jelentette ki Calcifer. Kék arca tanácstalanul

nyújtózkodott a kémény felé. – Nem tudom biztosan, mi ez. Csak annyit érzek,

hogy nagyon be akar jönni. De nem hiszem, hogy fenyegetést jelentene.

Mivel a puffanások csak nem akartak abbamaradni, egy idő után roppantul

idegesítővé vált a zaj. Sophie végül nem csak emiatt döntött úgy, hogy kinyitja

az ajtót – rendkívül kíváncsi volt ugyanis a különös látogatóra. Még mindig a

kezében szorongatta a másik bársonyköpenyt. Ezért hogy szabad legyen a keze,

a vállára dobta azt, és úgy ment az ajtóhoz. Calcifer meglepetten meresztette rá

narancsszín tekintetét, majd – ismeretségük óta először – a tűzdémon önként

lehajtotta a fejét, és szikrázó nevetés tört föl a göndör, zöld lángok közül.

Sophie a kilincsre tette a kezét, s közben azon tanakodott, mivé is változtathatta

a köpeny.

Egy jókora, nyurga agár rúgta el magát az egyik zöld buckáról, hogy a

következő percben a szoba közepén teremjen. Sophie ledobta a köpenyt, és

sietve hátrálni kezdett. Mindig is tartott a kutyáktól, és ez alól az agarak sem

voltak kivételek. A kutya Sophie és az ajtó között félúton leült, arccal a szoba

belseje felé. Sophie sóvárogva tekintett a kint elsuhanó tájra, és azon

töprengett, vajon mennyi haszna lenne, ha most Howlért kiáltana.

A kutya megfeszítette görbe hátát, és némi kínlódás után felküzdötte magát

vékony hátsó lábaira. így már majdnem olyan magas volt, mint Sophie. Mellső

lábait mereven széttartotta, mintha így próbálna egyensúlyozni. Sophie már épp

kiáltásra nyitotta volna a száját, ám a kutya újabb hatalmas erőfeszítéssel barna,

gyűrt öltönyös férfivá változott. Haja vöröses, arca sápadt és szomorú volt.

Felső-Foldingból jöttem – lihegte a kutyaember. – Szeretem Lettie-t...

Lettie küldött... sír, és nagyon boldogtalan... hozzád küldött... azt mondta,

maradjak... – Mielőtt befejezhette volna a mondanivalóját, körvonalai

megremegtek, majd zsugorodni kezdett. Bánatos kutyavonyítás hagyta el a férfi

száját. - Ne szólj a varázslónak! – nyüszített, mielőtt hullámos, vöröses szőrbe

burkolózott volna. Egy, az előzőtől teljesen különböző kutya állt a szobában,

egy vörös vizsla. A vizsla megcsóválta a farkát, és rimánkodóan, szomorúan

nézett Sophie-ra.

Jaj, te szegény - sóhajtott Sophie, miközben becsukta az ajtót. – Neked is

megvan a magad baja, barátom. Te voltál a juhászkutya, ugye? Most már

értem, miről beszélt Mrs. Fairfax. A Boszorkány túl messzire megy,

megérdemelné, hogy valaki móresre tanítsa! De miért küldött ide Lettie?

Hiszen ha nem akarod, hogy szóljak Howlnak...

A kutya halkan felmordult a név hallatán, de tovább csóválta a farkát, és

könyörögve nézett.

Rendben, nem árulom el neki – ígérte meg Sophie. A vizsla mintha

megnyugodott volna. Óvatosan Calciferre sandítva a kandallóhoz kullogott,

majd leheveredett elé, és összekuporodott. – Mit gondolsz, Calcifer? – kérdezte

tanácstalanul Sophie.

Ez a kutya egy elátkozott ember – felelte kelletlenül a démon.

Azt én is látom, de le tudod venni róla az átkot? – dohogott türelmetlenül

Sophie. Arra gondolt, sok más emberhez hasonlóan Lettie is hallhatott a

Howlnál tevékenykedő boszorkányról. Valószínűleg igen fontos lett volna újra

emberré változtatni a kutyát, és visszaküldeni Felső-Foldingba, még mielőtt

Howl kikászálódik az ágyból, és itt találja.

Nem. Csak Howllal együtt lennék rá képes – mondta a démon.

Akkor majd én megpróbálom! - mondta Sophie. Borzasztóan sajnálta

Lettie-t. Howl összetörte a szívét, a másik kedvese pedig egy kutyatest foglya.

Sophie a kutya puha, kerek fejére fektette kezét. – Változz vissza azzá az

emberré, akinek lenned kell! – próbálkozott halkan. Elmondta még jó párszor,

de csupán annyi hatása lett, hogy a kutya mély álomba merült. Hangosan hor-

tyogott, lábai néha meg-megrándultak.

Egy idő után fentről sűrű nyöszörgés és sóhajtozás hallatszott. Sophie nem is

törődött vele, tovább suttogott a kutyának. Hangos, erőltetett köhögés fulladt

nyafogásba. Sophie ezt is figyelmen kívül hagyta. Ezután akkora tüsszentések

hallatszottak, hogy beleremegtek az ajtók és az ablak is. Sophie egyre

nehezebben tudta függetleníteni magát a zajoktól, de még sikerült neki.

Trombitálásnak is beillő orrfújás kezdődött, nyöszörgésekkel vegyes

köhögéssel folytatódott, majd újra kezdődött a tüsszögés. Egy idő után úgy

tűnt, mintha Howl egyszerre köhögne, sóhajtozna, fújná az orrát és tüsszögne.

Az ajtók zörögtek, a mennyezeti gerendák remegtek, sőt még Calcifer alól is

kigurult egy fahasáb.

Jól van, jól van, értettem! – tette helyére Sophie a szökevény fadarabot. –

Ha így folytatja, mindjárt jön a zöld nyálka is. Calcifer, ügyelj, hogy a kutya a

helyén maradjon.

Félhangosan motyogva indult fel a lépcsőn.

Ezek a varázslók! Mintha csak ők lehetnének náthásak az egész világon!

No, itt vagyok, mit akarsz? – kérdezte, miután végigbicegett a Howl

hálószobájában lévő piszkos szőnyegen.

Meghalok az unalomtól – nyöszörögte szívfacsaróan a varázsló. – Vagy

talán egyszerűen csak meghalok.

Howl piszkosszürke párnáin feküdt, és nem nézett ki jól. Egy foltvarrott

takaróba burkolózott, ami a rárakódott por miatt ugyancsak egyszínűnek

látszott. Hőn szeretett pókjai buzgón szőtték hálóikat az ágymennyezeten.

Tényleg van egy kis lázad – állapította meg Sophie, kezét a varázsló

homlokára téve.

Sőt félre is beszélek, mi több, foltok táncolnak a szemem előtt.

Azok csak a pókok – csóválta a tejét Sophie. – Miért nem gyógyítod meg

magad egy varázslattal?

Mert a náthára nincs ellenszer – hangzott a gyászos felelet. - És csak

kavarognak a fejemben a gondolatok, de az is lehet, hogy valójában a fejem

kavarog. Egyre csak a Boszorkány átkára gondolok. Nem hittem volna, hogy

ilyen hamar rám talál. Rossz dolog, ha leleplezik az embert, még akkor is, ha a

már megtörtént dolgokért mind én vagyok a felelős. A többit már csak ki kell

várnom, hogy bekövetkezzék.

Mire gondolsz? – kérdezte Sophie, és felidézte magában a rejtélyes verset,

miközben érzékelte, hogy a varázsló tényleg kicsit félrebeszél. – „Súgd meg,

hol a tűnt napok"?

Ó, azt már tudom - felelte Howl. - Mind a sajátomat, mind bárki másét. Ott

vannak, ahol mindig is voltak. Ha akarnék, elmehetnék rossz tündért játszva a

saját keresztelőmre. Talán valóban így tettem, és ez a baj forrása. Nem, már

csak három dolog hiányzik: a hableányok, a mandragóra és a tisztes lelkeket

segítő szél. És hogy megőszülök-e? Gondolom, igen, hacsak le nem tudom

vetni magamról ezt az átkot. Már csak három hét van hátra, hogy ezek

teljesüljenek, és a Boszorkány azonnal elkap. De a rögbiklub összejövetele a

nyári napforduló estéjén lesz, szóval legalább oda jó lenne még elmenni. A

többi már régen megtörtént.

A hullócsillagra gondolsz, és hogy nem találhatsz hűséges és tisztességes

nőt? – kérdezte Sophie. – Ez utóbbi nem lep meg, legalábbis ahogy bánsz

velük. Mrs. Pentstemmon is megmondta, hogy rossz irányba tartasz. És milyen

igaza volt, nem?!

Akkor is el kell mennem a temetésére, ha belehalok – sóhajtott bánatosan a

varázsló. – Mrs. Pentstemmon mindig túl jó véleménnyel volt rólam. Őt is

elvakítottam a vonzerőmmel. – Pár könnycsepp csordult ki Howl szeméből.

Sophie nem tudta eldönteni, hogy a varázsló tényleg sír, vagy csak a náthájának

tudható-e be az egész, de az nem kerülte el a figyelmét, hogy Howl megint

kitért a válasz elől.

Arról beszélek, hogy folyton elhagyod a hölgyeket, mihelyt magadba

bolondítottad őket. Miért csinálod ezt?

Howl kinyújtotta remegő kezét, és az ágymennyezet felé mutatott vele.

Ezért szeretem a pókokat. „Ha elsőre nem sikerül, próbáld, próbáld,

próbáld újra" – ezt tanították nekem. De hiába próbálkozom – mondta mély

szomorúsággal a hangjában. - Ám én hoztam a bajt a saját fejemre, amikor

néhány éve egyezséget kötöttem valakivel, és tudom, hogy már soha nem

leszek képes senkit szívből szeretni.

A varázsló szeméből most már határozottan valódi könnyek csorogtak.

Na, ugyan... nem kéne sírnod... – szólt kissé zavartan Sophie.

Furcsa dobogás hallatszott a lépcső felől. Sophie riadtan kapta fel a fejét, és

látta, hogy a kutya-ember beóvakodik a félig nyitott ajtón. Utánanyúlt, és

megragadta a szőrénél fogva, gondolván, hogy meg akarja harapni Howlt, de az

állat csak nekidőlt a lábának, amitől Sophie megtántorodott, és a hámló

vakolatú falnak támaszkodott.

Ez meg mi? – kérdezte döbbenten a varázsló.

Az új kutyám – felelte a kutya grabancába kapaszkodva Sophie. így a

falnak dőlve egész jól kilátott a szoba ablakán, aminek elvileg az udvarra

kellett volna nyílnia. Ám helyette egy takaros, tágas kertet látott, fémhintával a

közepén. A lenyugvó nap fénye visszaverődött a hintán sorakozó

esőcseppekről. Sophie elgondolkodva figyelte a látványt, amelynek

mozdulatlanságát egyszer csak Howl unokahúga, Mari törte meg, aki

keresztülszaladt a nedves füvön. A varázsló nővére, Megan követte a kislányt.

Bizonyára azt kiabálta, hogy Mari nem ülhet fel a vizes hintára, de a hangja

valamiért nem hallatszott el idáig.

Ezt a helyet nevezik Walesnek? – kérdezte Sophie.

Howl felnevetett, és a takaróra csapott, amelyből füstként szállt fel a por.

A francba azzal a kutyával! – krákogta. – Pedig fogadtam magammal,

hogy amíg idebent vagy, nem lesel ki az ablakon!

Valóban? – Sophie elengedte a kutyát, remélve, hogy az majd jól

megharapja a varázslót. De a kutya inkább az ajtó felé taszigálta őt. – Tehát az

egész csak egy ostoba színjáték volt, ugye? Tudhattam volna!

Néha... - a varázsló fáradtan hanyatlott vissza a szürke párnákra, és

szemrehányóan nézett Sophie-ra –, .. .néha pontosan úgy beszélsz, mint Megan.

Néha... – válaszolta Sophie, maga előtt terelgetve a kutyát – megértem,

miért lett ilyen Megan.

Azzal bevágta maga mögött az ajtót, hátrahagyva a pókokat, a port és a kert

képét.

XV. fejezet

Amelyben Howl álruhában megy temetésre

Sophie visszatért a varrásához, a kutyaember pedig álmosan gömbölyödött

össze a lábánál. Talán azt remélte, ha Sophie közelében marad, hamarabb

szabadul az átok alól. Hirtelen egy nagydarab, vörös szakállú ember rontott be

az ajtón, jókora dobozt cipelve, majd levette furcsa köpenyét, és Michaellé

változott. A kutya felpattant, és farkcsóválva sietett a fiú elé, még azt is hagyta,

hogy megsimogassa, és megvakargassa a fülét.

Remélem, maradhat – mosolygott Michael. – Mindig is szerettem volna

egy kutyát.

Howl is meghallhatta tanítványa hangját, mert kisvártatva megjelent barna,

foltvarrott takarójába burkolózva a lépcső alján. Sophie abbahagyta a varrást,

és a biztonság kedvéért lefogta a kutyát. Ám meglepetésére a vizsla most

Howllal is barátságos volt. Akkor sem tiltakozott, amikor a varázsló

kiszabadította egyik kezét a takaró fogságából, és megpaskolta a fejét.

Nos? – kérdezte Howl rekedten, újabb porfelhőket eregetve, miközben

zsebkendőket varázsolt elő.

Mindent megszereztem – lelkendezett Michael. – És ennél nagyobb

szerencsénk nem is lehetne, Howl! Épp árulnak egy boltot Market

Chippingben, azt hiszem, korábban kalapüzlet volt. Mi lenne, ha

odaköltöznénk?

Howl leült egy magas hokedlire, úgy feszített rajta, akár egy köpönyeges

római szenátor, és a hallottakat fontolgatta.

Attól függ, mennyibe kerül - gondolkodott hangosan. – Talán átvihetném

oda a porthaveni bejáratot. Nem lesz könnyű, ahhoz Calcifert is el kell

mozdítani, mert 6 valójában Porthavenben van. Mit gondolsz, Calcifer?

Roppant kényes művelet lesz engem elköltöztetni – felelte a tűzdémon, aki

már a gondolatra is sápadtabban pislákolt. – Szerintem inkább hagynod kéne

ott, ahol vagyok.

„Tehát Fanny eladja a boltot..." – töprengett magában Sophie, míg a többiek

a költözés tervét vitatták meg. Leginkább mégis a kutya furcsa viselkedése

nyugtalanította. Bár Sophie már többször elmondta neki, hogy nem tudja

megtörni az átkát, mégis maradt. Sőt, már Howlt sem akarta megharapni.

Hagyta, hogy az érkezése estéjén és másnap reggel Michael megfuttassa a

porthaveni mocsarakban. Úgy tűnt, egyetlen célja, hogy a házhoz tartozhasson.

Ha a helyedben lennék, már rég visszamentem volna Felső-Foldingba, és

Lettie mellett ülnék, hogy hamarabb összeszedje magát - mondta neki Sophie.

Howl a másnapot félig ágyban, félig talpon töltötte. Amikor az ágyat

nyomta, Michael futhatta szokásos köreit fel-le a lépcsőn. Ha viszont fenn volt,

a tanoncnak segítenie kellett megmérni a kastélyt, és fémkapcsokat szerelni

minden egyes sarokba. A még mindig poros takaróba bugyolált Howl

egyébként is gyakran felbukkant, hogy különböző bejelentéseket tegyen, vagy

kérdéseket tegyen fel Sophie-nak.

Sophie, mivel kimeszelted az egész házat, meg tudnád mondani, hol voltak

Michael szobájában a jelek, amiket akkor hagytunk, amikor kitaláltuk a

kastélyt?

Nem - felelte a hetvenedik háromszög varrása közben Sophie. - Nem

tudom.

Howl bánatosan tüsszentett egyet, majd visszavonult. Nemsokára újra

előkerült.

Sophie, ha esetleg úgy döntök, hogy megvesszük a kalapboltot, mit

árulnánk benne?

Kalapokat semmiképpen - jelentette ki Sophie. Egy életre elege lett a

fejfedőkből. – Ismered a mondást: megveheted a boltot, de az üzletet és a

vevőket nem.

Akkor ördögi elmédet most szenteld a probléma megoldásának.

Gondolkozz, már ha tudod, hogyan kell! – Azzal a varázsló ismét felvonult,

csak hogy öt perc múlva megint lejöhessen. – Sophie, van valami különös

kívánságod, hogy hol legyen a többi bejárat? Hol szeretnél élni?

Szeretnék egy kedves kis házat sok-sok virággal – bökte ki Sophie,

miközben Mrs. Fairfax háza jelent meg lelki szemei előtt.

Értem – recsegte Howl, mielőtt sokadjára is elvonult.

A varázsló legközelebb nem a takarójában jött le az emeletről, hanem

rendesen felöltözött. Ez aznap már a harmadszor fordult elő, de Sophie nem is

gondolt semmi gyanúsra, egészen addig, míg Howl fel nem vette az egyik

bársonyköpenyt, és sápadt arcú, köhécselő, vörös szakállú emberré nem

változott, aki egy hatalmas, piros zsebkendőt tartott az orra elé. Sophie ekkor

jött rá, hogy Howl el akar menni otthonról.

Így csak rosszabbodni fog az állapotod – figyelmeztette a varázslót.

Akkor majd meghalok, ti meg sajnálhatjátok – felelte a vörös szakállú

ember, mielőtt kilépett volna a zöldre forgatott ajtón.

Michaelnek így lett egy szabad órája, hogy a varázslaton dolgozhasson.

Sophie a nyolcvannegyedik kék háromszögig jutott el, amikor a szakállas férfi

visszatért. A bársonyköpenyt levetve ismét Howl állt előttük, aki jobban

köhögött, mint addig – már ha ez lehetséges volt –, és még jobban sajnáltatta

magát.

Megnéztem a boltot - fordult Michaelhez. – Hátul van egy hasznos kis

műhely, oldalt pedig egy ház is, így mindenestül lenne igazán jó nekünk. Bár

azt nem tudom, mibe fog ez kerülni.

Mi a helyzet azzal a pénzzel, amit akkor kapnál, ha előkerítenéd a

herceget? – kérdezte Michael.

Talán elfelejtetted – krákogta Howl –, hogy ennek az egésznek nem az a

célja, hogy megtaláljuk Justin herceget, hanem hogy eltűnjünk.

A varázsló köhögve visszavonult a szobájába, és hamarosan újrakezdődött a

gerendarengető tüsszögés is, jelezve, hogy Howl törődésre és figyelemre

vágyik.

Michael újra abbahagyta a varázslattal való bíbelődést, és már rohant is

felfelé. Sophie is gondolt rá, hogy utánamenjen, de a kutyaember ezt igencsak

ellenezte: folyton az útjába állt. Ismét ez a különös viselkedés. Mintha nem

szeretné, hogy Sophie bármit is Howl kedvére tegyen. Sophie ezt nagyon is

ésszerűnek találta, ezért inkább varrni kezdte a nyolcvanötödik háromszöget.

Amikor Michael kis idő múlva visszatért, arcán széles mosoly ült, és nagy

vidáman látott munkához. Olyan boldog volt, hogy Calciferrel együtt dalolta a

serpenyős nótát, és munka közben ugyanúgy beszélgetett a koponyával, ahogy

Sophie szokott.

Market Chippingben fogunk élni – újságolta a koponyának. – így minden

nap láthatom majd Lettie-t!

Ezért szóltál Howlnak a boltról? – kérdezte Sophie, miközben cérnát fűzött

a tűjébe. Már a nyolcvankilencedik háromszögnél tartott.

Igen – bólogatott vidáman a fiú. – Lettie mesélt róla, amikor azon

tanakodtunk, hogyan láthatnánk egymást a költözés után. Mondtam neki,

hogy...

Ám az ismét takaróba bugyolált varázsló megjelenése félbeszakította.

Most jöttem le utoljára – krákogta Howl. – Elfelejtettem közölni veletek,

hogy Mrs. Pentstemmon temetése holnap lesz Porthavenhez közeli birtokán,

ezért ki kellene mosni ezt az öltözéket. – A takaró rejtekéből Sophie ölébe

ejtette a szürke-vörös kabátot. - Rossz ruhával foglalatoskodsz – folytatta

Howl. – Ezt jobban szeretem, de most nincs erőm, hogy magam varázsoljam

tisztává.

Nem muszáj elmenned a temetésre – jegyezte meg aggódva Michael.

Mindenképpen ott kell lennem – felelte Howl. – Mrs. Pentstemmon tett

azzá, aki vagyok. Le kell rónom a tiszteletemet.

De már így is rosszabbul vagy! – ellenkezett tovább a tanonc.

Magának köszönheti – jegyezte meg Sophie –, mivel felkelt, és odakint

rohangált.

Minden rendben lesz – öltötte magára legnemesebb arckifejezését a

varázsló. – Már amíg el tudom kerülni a tengeri szelet. Mrs. Pentstemmon

birtoka igen zord vidéken fekszik. A fák mind oldalra dőltek, mérföldeken át

nincs semmi menedék.

Sophie sejtette, hogy Howl csak az együttérzésüket akarja kicsikarni, ezért

rosszallóan horkantott egyet.

És a Boszorkány? – kérdezte újra Michael.

Álruhában megyek – krákogta két köhögés között a varázsló, és már indult

is a lépcső felé. – Ha így folytatom, lassan holttestnek is álcázhatom magam.

Akkor inkább szemfedőre lesz szükséged, nem erre a ruhára – kiáltott

utána Sophie. Howl szó nélkül ment felfelé, és kivételesen Sophie sem

kötözködött vele tovább. A megbűvölt öltözet a kezében volt, és ezt a pillanatot

nem hagyhatta ki. Megragadta az ollóját, és hétfelé vágta a szürke-vörös

anyagot. Ez majd elveszi a varázsló kedvét attól, hogy felvegye. Aztán ismét a

kék-ezüst ruhát vette a kezébe, hogy felvarrja a maradék néhány háromszöget a

nyakrészre. A kabát valóban összement, talán még Mrs. Pentstemmon inasára

is szűk lett volna.

Michael – szólt a fiúhoz Sophie –, siess azzal a varázslattal, sürgősen

szükségem lesz rá.

Már nem tart sokáig - hangzott a válasz.

Fél óra elteltével a varázsló tanonc még egyszer utoljára átfutotta a bűbájjal

kapcsolatos tennivalók listáját, majd kijelentette, hogy elkészült. Sophie-hoz

lépett, kezében egy kis tálkával, amelynek alján zöld por volt látható.

Hol szeretnéd használni?

Itt - nyisszantotta le az utolsó kiálló cérnaszálakat Sophie, majd a kék-

ezüst köpönyegre mutatott. Gyengéden arrébb tolta az alvó kutyaembert, és

vigyázva a padlóra fektette az anyagot. Michael ugyanolyan óvatosan

billentette meg a tálat, és a ruha minden egyes négyzetcentiméterét meghintette

a zöld porral.

Egy ideig semmi sem történt, de aztán Michael megkönnyebbülten sóhajtott

fel. A ruha lassan nőni kezdett. Lélegzetvisszafojtva figyelték, amint egyre csak

nőtt és nőtt, míg az egyik fele már elérte a kutyát is, Sophie arrébb húzta az

anyagot, hogy legyen elegendő helye.

Talán öt perc telhetett el, mikor közös megegyezéssel úgy döntöttek, hogy a

kabát ismét jó lesz Howlra. Michael felemelte az anyagot, és a tűzbe rázta a

felesleges port. Calcifer fellobbanva mordult egyet, a kutyaember pedig

összerezzent álmában.

Hé! – méltatlankodott a tűzdémon. – Ez erős volt!

Sophie magához vette a ruhát, és szép csendben megindult felfelé a lépcsőn.

Howl békésen aludt szürke párnáin, miközben pókjai vidáman szövögettek köré

újabb és újabb hálókat. Almában nemesnek és szomorúnak látszott. Sophie

bicegve megkerülte az ágyat, hogy az ablak melletti öreg ládára fektesse a kék-

ezüst színű anyagot. Közben próbálta megnyugtatni magát, hogy az nem lett

nagyobb azóta, hogy elindult felfelé.

Nem kár érte, ha legalább visszatart attól, hogy elmenj a temetésre –

motyogta, s kilesett az ablakon. A nap már alacsonyan járt a takaros kert fölött.

Magas, sötét férfi állt odalent, piros labdát dobott Howl unokaöccse, Neil felé.

A fiú egy ütőt szorongatott a kezében, és arcán néma szenvedéssel várta a felé

repülő labdát érkezését. A férfi valószínűleg Neil édesapja volt.

Valaki már megint szaglászik - szólalt meg váratlanul Howl. Sophie

bűnbánóan fordult hátra, de látta, hogy a varázsló még félálomban van. Howl

talán azt hitte, még tegnap van, mert az akkor megkezdett párbeszédet folytatta.

- „S mi segítsen, Hogy az irigység ne csípjen", az már mind a múlt része.

Szeretem Walest, de ő nem szeret viszont. Megant belülről fűti az irigység,

mert ő több tiszteletet érdemel, mint én... – A félálomszerű állapot megszűnt, a

varázsló kinyitotta a szemét. – Mit csinálsz itt?

Csak kikészítettem a ruhádat - felelte Sophie, majd sietve elbicegett.

Howl valószínűleg újra elaludt, és aznap este már fel se kelt. Sophie és

Michael még másnap reggel sem hallott az emeletről semmi mozgolódást.

Vigyáztak, hogy meg ne zavarják a varázsló álmát, mivel egyikük sem tartotta

jó ötletnek, hogy Howl elmenjen a temetésre. Michael ismét alaposan

megfuttatta a kutyaembert a dombok között, Sophie pedig még a reggelit is

lábujjhegyen készítette el, remélve, hogy a varázsló még egy ideig nem ébred

fel. Amikor a fiú visszatért a kutyával, Howl még mindig nem mutatkozott.

Mivel a vizsla majd éhen halt, Michael megpróbált keresni valami állatnak való

csemegét. Ekkor meghallották Howl lassú lépteit a lépcsőn.

Sophie... – kezdte baljóslatúan a varázsló. A lépcső legalján állt, és az

egyik kezével, amelyet ki tudott szabadítani a végenincs ruhaujj fogságából, a

korlátba kapaszkodott. A legalsó lépcsőn lábai a hatalmas kabát szivarzsebénél

kandikáltak ki. A másik karjával el sem érte a köpeny másik ujját; Sophie nagy

nehezen felfedezte az elveszett kar körvonalait a kissé túlméretezett, fodros

nyakrész alatt. Howl mögött a lépcsőt végig a kék-ezüst anyag borította,

egészen a hálószobájáig.

Jaj nekem! – kiáltott fel Michael. – Howl, az én hibám...!

A te hibád? Dehogy a tiéd! – húzta össze szemöldökét a varázsló. – Már

egy mérföldről megérzem Sophie keze nyomát. Ez a ruha meg igencsak

megvan néhány mérföld. Sophie, kedves, hol a másik köpenyem?

Sophie sietve kotorta elő a kamrába rejtett szürkevörös ruha darabjait.

Hát, ez is valami – méregette a rongyokat Howl. – Azt hittem, olyan kicsi

lesz, hogy látni sem lehet majd. Add ide, mind a hetet.

Sophie a varázsló felé nyújtotta az összeszabdalt ruhát. Howl némi

keresgélés után rátalált a kezére a többméternyi kék-ezüst anyag között, és

végül sikerült kinyúlnia két ijesztően nagy öltés között, hogy megmarkolhassa

a darabokra vágott ruhát.

Most pedig megyek, és felkészülök a temetésre. Lehetőleg tartózkodjatok

attól, hogy bármit is műveljetek, amíg a fürdőszobában vagyok. Látom, Sophie

kirobbanó formában van, de ha kijövök, szeretném ezt a szobát rendes

méretében látni.

Howl igyekezett méltóságteljesen bevonulni a fürdőszobába, ám a kék-ezüst

ruha fogságában igencsak komolytalan látványt nyújtott. A köpönyeg többi

része suhogva követte lefelé a lépcsőn, majd végig a padlón. Mire a varázsló

beért a fürdőszobába, köpenyének nagy része lejutott az emeletről, és átadta

helyét a hátramaradt, túlméretezett nadrágnak. Howl félig becsukta a

fürdőszobaajtót, és elkezdte behúzni a kívül rekedt anyagot. Sophie-ék

érdeklődve figyelték az előttük elvonuló kék-ezüst anyagfolyamot, melyet

időről időre egy-egy malomkő nagyságú, ezüstszínű gomb ékesített, és

hatalmas, kötélszerű öltések tartottak össze. Egy mérföldnyi is lehetett az

egész.

Nem vagyok biztos abban, hogy tökéletesen oldottam meg azt a varázslatot

– szólalt meg Michael, midőn a ruha végtelennek tűnő csipkeszegélye is eltűnt

az ajtó mögött.

Nocsak, miből jöttél rá? – gúnyolódott Calcifer. – Még egy hasábot, ha

kérhetek.

A fiú már nyújtotta is a tűzdémonnak a fadarabot, Sophie pedig a kutyát

etette meg. Míg Howl ki nem lépett a fürdőszobából, semmit sem mertek

csinálni. Csendben fogyasztották el mézes kenyérből álló reggelijüket.

Két óra telt el, mire a varázsló verbénaillatosan előkerült. Howl tetőtől talpig

feketében feszített. Éjszínű ruhát és csizmát viselt, tincsei pedig Mrs.

Angorianéhez hasonló hollófekete színben játszottak. Fülbevalónak ezúttal egy

hosszúkás, szurokfekete függőt választott. Sophie elgondolkodott rajta, vajon a

fekete hajjal Mrs. Pentstemmon iránti tiszteletét akarja-e Howl kifejezni. Az

öreg hölgynek igaza volt, ez a hajszín sokkal jobban állt a varázslónak,

kiemelte zölden csillogó szemét. Ám bármennyire is nézte, arra nem tudott

rájönni, melyik köpönyeget rejti valójában a fekete ruha.

Howl elővarázsolt egy fekete zsebkendőt, és abba fújta ki az orrát úgy, hogy

még az ablak is beleremegett. A varázsló elvett egy szelet mézes kenyeret az

asztalról, majd magához intette a kutyaembert. A vizsla bizonytalanul

méregette.

A közelemben akarlak tudni, hogy szemmel tarthassalak – mondta Howl

érces hangon. A náthája még mindig nem múlt el. – Gyere csak, blöki.

A kutya kelletlenül a szoba közepére sompolygott, onnan nézte a varázslót.

Nem találod a fürdőszobában a másik ruhát, Mrs. Mindenlébenkanál.

Többé nem teszed rá a kezed a holmijaimra – szólalt meg hirtelen Howl.

Sophie, aki közben nesztelenül a fürdőszoba felé somfordált, összerezzent,

megállt, s csendben figyelte, ahogy Howl körözni kezd a kutya körül. A

varázsló néha megállt, hogy harapjon egyet a kenyeréből, vagy kifújja az orrát.

Mi a véleményetek erről az álcáról? – kérdezte, majd használt

zsebkendőjét Calcifernek dobva négykézlábra állt. Amint elérte a padlót, a

kutyaemberhez hasonló vörös vizslává változott. Ez még a kutyaembert is

meglepte, vicsorítani kezdett, lesunyta a fülét, úgy morgott a varázslóra. Howl

belement a játékba – de meglehet, hogy őt is a hirtelen előtörő kutyaösztönök

vezérelték. A két állat farkasszemet nézett, és folyamatosan morogva lassan

körözni kezdett a másik körül. Hátukon idegesen meredt felfelé a szőr, és úgy

tűnt, bármikor képesek lennének egymásnak esni.

Sophie megragadta a kutyaembernek vélt állatnak a farkát, Michael pedig

lefogta a másikat, amelyiket ő Howlnak gondolt. A varázsló sietve

visszaváltozott eredeti alakjába. Sophie meglepve figyelte az előtte magasodó

fekete ruhás férfit, és elengedte Howl köpenyét. A kutyaember lekuporodott

Michael lábához, és szomorúan meredt maga elé.

Remek – bólintott elégedetten Howl. – Ha egy másik kutyát be tudtam

csapni, bárkit be tudok. A temetésen senki sem fog törődni egy, a sírok között

bóklászó kóbor kutyával.

A varázsló az ajtóhoz lépett, és kékre fordította a gombot.

Várj csak! – szólt utána Sophie. – Ha úgyis vizslaként mész a temetésre,

miért kellett ez a fekete hacuka?

Így fejezem ki Mrs. Pentstemmon iránti tiszteletemet – felelte a varázsló,

majd kinyitotta az ajtót. – Szerette, ha valaki minden részletre figyelt.

Howl kilépett Porthaven utcáira.

XVI. fejezet

Amely telis-tele van varázslással

Már jó néhány óra eltelt Howl távozása óta, amikor a kutyaember újra

megéhezett. Michael és Sophie úgy döntöttek, ők is ebédelnek, ezért Sophie a

serpenyővel közelített a tűzdémon felé.

Miért nem esztek kivételesen kenyeret és sajtot? – morogta szokás szerint

Calcifer, de mint mindig, most is lehajtotta a fejét. Sophie már épp a zöld

lángokra tette volna a serpenyőt, mikor Howl rekedt kiáltása harsant a

semmiből.

Készülj, Calcifer! Megtalált!

A démon azon nyomban felegyenesedett, a serpenyő pedig Sophie ölében

landolt.

Várnotok kell! – kiáltotta, miközben vakító lángnyelvként szökkent fel a

kéménybe. Pár pillanatig magasan lobogott, majd hirtelen tucatnyi kék arcra

esett szét, mintha hevesen rázta volna valaki. Hangos, mélyről jövő hörgéssel

égett.

Ezek szerint harcolnak – suttogta Michael.

Sophie szájába vette enyhén megégett ujját, a másik kezével meg nekilátott

letakarítani szoknyájáról az odarepült szalonnaszeleteket. Szemét közben le

nem vette Calciferről, aki lángcsóváival vadul csapkodta a tűzhely szélét. A

démon elmosódott vonásai hol mélykékbe, hol égszínkékbe váltottak, máskor

meg szinte fehérnek tűntek. Egyik pillanatban úgy látszott, mintha több tucat

narancssárga szeme lenne, máskor pedig ugyanezek a szemek ezüstösen

fénylettek. Sophie megigézve figyelte a jelenetet. Eddig el sem tudta volna

képzelni, hogy ilyesmi megtörténhet.

Valami robbanásszerű morajjal elsuhant a ház fölött. Az egész szoba

beleremegett. Néhány másodperc múlva újabb süvítés hallatszott. Calcifer

szinte már kékes-feketén lángolt, Sophie pedig libabőrös lett a körülöttük

tomboló mágia erejétől.

– Egészen közel vannak! – óvakodott Michael az ablakhoz.

Sophie a fiú mellé lépett. A mágikus vihar a szobában lévő tárgyakra is

hatott. A koponya olyan vadul csattogtatta a fogait, hogy önálló életre kelve

körözni kezdett az asztalon. A gyógynövényes csomagocskák rázkódtak, a

porok felkavarodtak az üvegcsékben. Az egyik könyv egyszerűen lerepült a

polcról, nyitva landolt a padlón, ahol elkezdte vadul lapozni önmagát. A

fürdőszobából illatos gőzfelhő gomolygott ki, és Howl gitárja is baljóslatúan

megpendült. Calcifer pedig vadabbul lobogott, mint eddig bármikor.

Michael a mosogatóba tette a koponyát, hogy ne induljon felfedezőútra a

padló felé, majd kitárta az ablakot, és kihajolt. Bármi is történt odakint, az épp

kívül esett a fiú látóterén. A szemközt lakók tanácstalanul ácsorogtak az

ajtókban és az ablakokban, s mintha az ég felé mutogattak volna. Sophie és

Michael egy emberként rohant a kamrához, hogy magukra öltsenek egy-egy

álcaköpenyt. Ezúttal Sophie-nak jutott az, amelyik viselőjét vörös szakállú

férfivá változtatta, így most már láthatta, miért is nevette ki őt a minap Calcifer.

Michael lóvá változott, ám most nem volt idő ezen derülni. Sophie szinte

feltépte az ajtót, és kirontott az utcára, nyomában a látszólag teljesen nyugodt

kutyaemberrel. Michael ügetett ki utoljára, nem létező patái kopogtak a

köveken. A még mindig kékesfehéren vibráló tűzdémon magára maradt.

Az utca teli volt emberekkel, akik az eget kémlelték, így szerencsére

senkinek eszébe nem jutott azon gondolkodni, hogy miért jött ki az imént egy

ló a varázsló házából. A többi bámészkodóhoz hasonlóan Sophie és Michael is

felfelé néztek. A kémények felett egy hatalmas, sűrűn gomolygó felhőt

pillantottak meg. A felhő fekete volt, és vadul forgott a saját tengelye körül.

Fehér, mégsem fényszerű villanások hatoltak át a sötétségen. Ahogy Sophie-ék

közelebb értek, a bűbájfelhő két, tekergőzve harcoló kígyónak látszott. Aztán

olyan hang hallatszott, mint amikor két macska verekszik össze. Az egyikük

visítva távolodott a háztetőkön át a tenger fölé, a másik pedig sziszegve-fújva

követte.

Néhány helybeli ezt a pillanatot választotta arra, hogy sietve visszavonuljon

biztonságos otthonába. Sophie és Michael a bátrabbakhoz csatlakozott, akik a

lejtős utcákon át a kikötő felé vették az irányt, mert úgy gondolták, hogy a

legjobb kilátás a kikötői faltól nyílik. Sophie a tömeg után bicegett, de úgy

döntött, nem megy tovább a kikötőmester kunyhójánál. A tiszta égen csak a két

fekete felhő komorlott, mélyen bent a tenger fölött, messze egymástól. Jól

lehetett látni őket. Azt is tisztán ki lehetett venni, hogy köztük sötét vihar

tombol, ami felkorbácsolta a hullámokat. Egy balszerencsés hajó a vihar

közepén hánykolódott, árbocai előre-hátra hajladoztak. Minden oldalról

iszonyatos erővel érték a tajtékzó hullámok. A legénység kétségbeesetten

igyekezett levonni a vitorlákat, amelyek közül egyet már meg is szaggatott a

tomboló fergeteg.

Hát nem törődnek azzal a hajóval?! – kiáltotta valaki felháborodottan.

A felkorbácsolt hullámok ekkor érték el a kikötő falát. Fehéren habzó víz

zúdult a bámészkodókra. A tömeg sietve fordult vissza a dokkok felé, ahol a

horgonyzó hajókat sem kímélte a haragos víz. A tomboló vihar, a háborgó

tenger és a csikorgó-recsegő hajók zajába valami különös, magas, sikító

énekhang is vegyült. Sophie a széllel dacolva kilesett a kunyhó mögül, hogy

kiderítse, honnan származnak a sikolyok, s ekkor rá kellett döbbennie arra,

hogy a dühöngő mágia nem csak a tengert verte fel. Nyálkás bőrű, lobogó

zöldesbarna hajú nők kapaszkodtak felfelé a falon. Vijjogásuk a vihar

hangjaival keveredett, s hosszú karjaikkal igyekeztek felsegíteni a tengerben

hánykolódó társaikat. Lábuk helyén pikkelyes halfarok csillogott.

Az lehetetlen! – kiáltotta Sophie. - A hableányok az átokból!így már csak

két lehetetlennek tűnő dolognak kellett teljesülnie. Sophie elfordította tekintetét

a sellőkről, ismét a felhőkre figyelt. Howl a bal oldalin térdelt, s nagyon

közelinek tűnt. A varázsló még mindig a gyászruhát viselte. Teljesen rá

jellemző módon azonban ellenfele helyett a háta mögött őrjöngő sellőkre

figyelt, bár egyáltalán nem olyan arcot vágott, mintha az átok jutott volna az

eszébe.

A csatára figyelj! – kiáltotta a Sophie mellett toporgó ló.

A jobb oldali felhőn álló Boszorkány is emberi alakot öltött. Lángszínű

ruhája és vörös haja vadul lobogott a szélben, s felemelt karral újabb

varázslatra készült. Amikor azonban Howl ismét ellenfele felé fordult, a

Boszorkány leengedte a karját. A varázsló felhőjét hirtelen vöröses lángok

ölelték körül. A forróság a kikötőben várakozókat is megcsapta, a fal kövei

gőzölögtek.

Minden rendben! – sóhajtott megkönnyebbülten a ló.

Howl már a hánykolódó, süllyedő hajón állt. Aprócska, fekete figurának

látszott, ahogy próbált megkapaszkodni a főárbocban, és kihívóan integetett a

Boszorkánynak, jelezve, hogy ellenfele elvétette a támadást. A Boszorkány

abban a pillanatban észrevette, amint felemelte a kezét. Felhőjével együtt vad,

vörös madárrá változott, és a hajónak rontott.

A vitorlás eltűnt. A sellők fájdalmas éneke fülsüketítővé vált. Ahol az előbb

a hajó volt, most csak a háborgó, fekete víz kavargott. A madár azonban már

nem tudott lassítani, zuhanórepülésben, és hatalmas csobbanással csapódott a

vízbe. A kikötőben összegyűlt tömeg megkönnyebbült, éljenzésben tört ki.

Tudtam, hogy nem lehet igazi hajó! – bizonygatta valaki Sophie mögött.

– Igen, biztosan csak szemfényvesztés – bólintott bölcsen a ló. – Túl

kicsinek tűnt.

Bizonyságul, hogy a hajó közelebb volt, mint gondolták, a csobbanás

hullámai már azelőtt elérték a partot, hogy Michael befejezhette volna a

mondanivalóját.

Közel hat méter magas vízfal közeledett veszedelmes gyorsasággal a part

felé, a kikötőbe sodorta a sellőket, és félelmetes erővel döntötte oldalukra a

horgonyzó hajókat. A hullám tompa puffanással ért partot a kikötőmester

kunyhója mellett. Hirtelen egy kéz nyúlt ki a ló oldalából, és a rakpart felé

kezdte húzni Sophie-t, aki bukdácsolva haladt előre a térdig érő, szürkés

vízben. A kutyaember fülig vizesen botladozott mellettük.

Alig érték el a rakpartot, és a hánykolódó hajók is épphogy megnyugodtak,

amikor újabb hullámhegy bukott át a kikötő falán. A lezúduló vízfalból egy

szörnyeteg alakja bontakozott ki. Hosszú, fekete, karmos teremtmény volt, félig

macskára, félig oroszlánfókára emlékeztetett, és egyenesen a rakpart felé

tartott. Őt egy másik, pikkelyes lény követte.

A nézőknek hamar rá kellett döbbenniük, hogy a harc még egyáltalán nem

ért véget. Fejvesztve szaladtak a házak közé, hogy menedéket keressenek.

Sophie a zavaros vízben gázolva megbotlott először egy kötélben, majd utána

egy lépcsőfokban is. A kar újra kinyúlt a lóból, hogy felsegítse, eközben a két

szörny, sós vizet spriccelve a közelben lévőkre, elrohant mellettük. Újabb

hullám lepte el a falat, amiből még két bestia lépett elő.

Ugyanúgy néztek ki, mint az első kettő, csak közelebb voltak egymáshoz. A

következő hullámmal újabb pár került a partra, még közelebb egymáshoz.

Mi folyik itt? - kiáltott fel Sophie, ahogy a harmadik páros is elrobogott

mellettük. A szörnyek súlya alatt megremegtek a móló kövei.

Csak illúziók – szólalt meg Michael hangján a ló. - Legalábbis a legtöbb.

Mindketten próbálják becsapni a másikat, hogy a rosszat vegyék üldözőbe.

Melyikük melyik? – kérdezte Sophie.

Fogalmam sincs – vont vállat a ló.

A nézők többsége túl félelmetesnek találta a szörnyetegeket. Sokan –

amilyen gyorsan csak tudták – hazafelé vették az irányt. Mások inkább a

hánykolódó hajókat választották, csak hogy elkerülhessenek a rakpartról.

Sophie és Michael azonban azon kevesekhez csatlakozott, akik Porthaven

utcáin követték a bestiákat. Először a visszafelé csordogáló tengervíz nyomát

követték, majd a nedves mancsnyomokat, végül pedig a fehér barázdákat,

amelyeket a szörnyek karmai vájtak az utca kövébe. A nyomok kivezettek a

városból, egyenesen a mocsarak határáig, ahol Sophie-ék a hullócsillagot

kergették.

Ekkorra a hat lény már csak egy-egy apró pont volt a láthatáron, majd

teljesen elvesztek a végtelen mocsarak fölött kavargó homályban. A

bámészkodók az ingovány szélén álltak meg, reménykedve, s egyszersmind

rettegve, hogy mi jöhet még. Egy idő után már csak a puszta mocsár látszott.

Semmi sem történt. Többen is fordultak volna vissza, amikor néhányan

felkiáltottak:

Nézzétek!

A távolban fényesen izzó tűzgolyó ereszkedett alá lustán az égből. Minden

bizonnyal hatalmas volt. A becsapódás hangját csak akkor hallották a

szemlélők, amikor a tűzlabda nyomában már csak toronymagas füstoszlop

maradt. A tömeg összerezzent a robbanás távoli, tompa hangjára, ami még

ilyen távolságból is fülsiketítő volt. Addig figyelték a gomolygó füstöt, míg az

eggyé nem vált a mocsarak fölött lebegő köddel. A legkitartóbbak még egy

ideig maradtak, de úgy tűnt, már végképp minden elcsendesedett. Hűvös szél

borzolta a mocsári növényeket, és végre a madarak is újra megszólalhattak.

Szerintem elintézték egymást... – mondták egyre többen a tömegből. Az

emberek kisebb-nagyobb csoportokban szállingózni kezdtek hazafelé, hogy

visszatérjenek munkájukhoz. Sophie és Michael kivárta az utolsók távozását is.

Ekkorra már egyértelmű volt, hogy valóban vége. Ok is visszafordultak a város

felé, de egyiküknek sem volt kedve megszólalni. Csupán a kutyaember tűnt

boldognak. Olyan vidáman szaladgált körülöttük, mintha biztosra vette volna,

hogy Howl nincs többé. Annyira elégedett volt, hogy amikor befordultak az

utcába, ahol Howl háza állt, víg vakkantással iramodott egy kóbor macska után.

Egészen a küszöbig üldözte az állatot, aki ott lekuporodott, és összehúzott

szemekkel meredt a kutyára.

Tűnés! – nyávogta a macska. – Már csak ez hiányzott!

A kutya szégyenkezve hátrált.

Howl! – ügetett Michael az ajtóhoz. A macska kis- cicányira húzta össze

magát, és elég szánalmasan festett.

Mindketten nevetségesen néztek ki! – szólalt meg. – Nyissatok ajtót, fáradt

vagyok.

Sophie lenyomta a kilincset, a macska pedig már bent is volt. A kandallóhoz

somfordált – ahol Calcifer csak halvány, kék szikraként pislákolt –, majd

erőlködve mellső mancsaival megtámaszkodott a széken. Lassan nőni kezdett,

míg végül a hétrét görnyedt Howllá változott vissza.

Megölted a Boszorkányt? - kérdezte izgatottan Michael, miközben sietve

levette az álcaköpenyt.

Nem – csóválta fejét a varázsló. Megfordult, és szinte belesüllyedt a

karosszékbe. Nagyon kimerültnek tűnt. - Nem elég a nátha, még ez is! Az isten

szerelmére, Sophie, vesd már le azt a szörnyű, vörös szakállt, és kapd elő a

konyakot a szekrényből! Már ha nem ittad meg, vagy változtattad terpentinné.

Sophie is levette a köpenyt, és felszolgálta az italt. Howl úgy hajtotta fel az

első pohárnyit, mintha csak vizet ivott volna. Ezután újra töltött, de ahelyett,

hogy megitta volna, óvatosan Calciferre locsolta a pohár tartalmát. A tűzdémon

felvillant, és sistergett néhányat. Kicsit mintha magához tért volna ettől. Howl

harmadszor is töltött, majd kényelmesen hátradőlve iszogatni kezdte a brandyt.

Ne bámuljatok már így rám! – szólalt meg. – Nem tudom, ki nyert. A

Boszorkány túl erős ahhoz, hogy ilyen könnyen el lehessen kapni. Főként a

tűzdémon- jára támaszkodik, és inkább rá bízza a piszkos munkát. De most

kicsit megleptük, nem, Calcifer?

Öreg és tapasztalt démon – halk sistergés hallatszott a hasábok körül. - Én

erősebb vagyok ugyan, de ő olyan dolgokat is tud, amikről nekem még

fogalmam sincs. Már több száz éves lehet. És majdnem megölt!

Egy kicsit még sistergett, mielőtt még kijjebb óvakodott volna

morogni. - Figyelmeztethettél volna!

De hát tudtad, vén szélhámos! – szólt vissza fáradtan a varázsló. – Mindent

tudsz, amit én.

Miközben Howl az italt kortyolgatta, Michael kenyeret és kolbászt vett elő.

Az étel mindnyájuknak jólesett, kivéve talán a kutyaembert, akit némileg

lesújtott, hogy a varázsló még él. Lassan Calcifer is visszanyerte megszokott,

kék lángjait.

Ez így nem fog menni! – állt talpra a varázsló. - Nézzünk szembe a

szomorú igazsággal, Michael. A Boszorkány tudja, hogy Porthavenben

vagyunk. Most már nem csak a kastélyt és a kingsburyi bejáratot kell

áthelyeznünk. Át kell költöztetnem Calcifert abba a kalapboltos házba.

Átköltöztetni? – grimaszolt a tűzdémon. Szinte vibrált a nyugtalanságtól.

Így van - bólintott Howl. – Választhatsz: Market Chipping vagy a

Boszorkány. Ne halogasd sokáig a döntést.

A csudába! - kiáltott a tűzdémon, majd tüntetőleg hasábok mélyére

húzódott vissza.

XVII. fejezet

Amelyben a vándorló palota elköltözik

Howl hamarosan olyan hévvel állt neki a munkának, mint aki egy hétig

pihent. Ha Sophie nem a saját szemével látta volna, hogy egy órája még

harcolt, el sem hiszi. Michael és a varázsló egész délután a palotát

méricskélték, számokat kiabáltak, és krétával furcsa jeleket rajzoltak azokra a

helyekre, ahová előzőleg a fémkapcsokat szerelték. Egyetlen sarkot sem

hagytak ki, még a hátsó udvart sem. Csupán Sophie lépcső alatti kuckója és a

fürdőszoba mennyezetének különös alakja okozott nekik némi fejtörést. Sophie

és a kutya folyton útban volt. Hol ide, hol oda küldték őket. Előbb Michaelnek

kellett a hely, hogy egy kört és abba egy ötágú csillagot rajzolhasson a padlóra.

Amikor épp végzett, és nekiállt leporolni krétás nadrágját, Howl jelent meg,

fekete ruhája több helyen is meszes volt. Sophie-éknak megint arrébb kellett

állniuk, hogy a varázsló Michael helyére térdelhessen, és különböző jelekkel

egészítse ki a körbe rajzolt csillagot. Sophie és a kutyaember a lépcsőre

telepedett. A kutya enyhén remegett, úgy tűnt, nem tetszik neki ez a fajta

mágia.

Howl és Michael kirobogott az udvarra, majd a varázsló visszarohant.

Sophie! – kiabált már az ajtóból. - Gyorsan! Mit árulunk majd a boltban?

Virágokat – felelte Sophie ismét Mrs. Fairfaxre gondolva.

Tökéletes - bólintott a varázsló. Egy festékes- vödörrel és ecsettel a

bejárati ajtóhoz lépett. Belemártotta az ecsetet a festékbe, majd az ajtó

gombjának kékjét óvatosan sárgára festette. Megint megmártotta az ecsetet,

ami ezúttal lila lett. Ezt a zöld részre kente. Harmadjára az ecset

narancsszínben virított, ami a piros részre került. A feketéhez viszont nem nyúlt

Howl. Elfordult az ajtótól, ám az ecsettel együtt köpönyegének hosszú ujja is

belelógott a festékes bödönbe.

Nyavalya beléd! – Howl bosszúsan méregette a szivárvány minden

színében pompázó anyagot. Ám elég volt egy kicsit megráznia, mire újra

egyszínű fekete lett.

Ez most melyik kabátod? – kérdezte Sophie.

Elfelejtettem. De ne szakíts félbe, mert most jön a neheze – szólt a

varázsló, majd letette a festékes edényt az asztalra, s helyette egy vörös porral

teli üvegcsét vett a kezébe. - Michael! Hol van az ezüstlapát?

A tanonc egy csillogó szerszámot hozott be az udvarról. A nyele fából

készült, de maga a lapátrész tömör ezüstnek tűnt.

Odakint minden kész! – jelentette ki a fiú.

Howl a térdére támasztotta a lapátot, hogy mind a nyélre, mind a lapra egy-

egy jelet rajzolhasson, majd az egész szerszámot megszórta a vörös porral.

Ezután a csillag csúcsaira is tett egy kevéske varázsport, a maradékot pedig a

krétarajz közepére öntötte.

Állj félre, Michael – hangzott a varázsló figyelmeztetése. – És senki ne

jöjjön közelebb. Készen állsz, Calcifer?

Készen, mint mindig – bukkant elő a tűzdémon kék arca a hasábok közül.

– Ugye tudod, hogy ezzel akár meg is ölhetsz?

Nézd a jó oldalát - felelte Howl. – Még az is lehet, hogy én halok bele.

Kapaszkodj erősen. Egy, kettő, három!

Rendkívül lassan és óvatosan a kandallóba nyúlt a lapáttal, amit igyekezett

egyenesen tartani. Néhány másodpercig ügyeskedett vele, mire sikerült a

tűzdémon alá csúsztatnia. Azután még ennél is finomabban és biztosabb kézzel

megemelte a lapátot. Michael visszafojtott lélegzettel figyelte.

Ezzel meg is vagyunk! – biccentett Howl. A tűzhely hasábjai szétgurultak,

úgy tűnt, nem égnek tovább. Howl a lapáton ücsörgő Calciferrel egyensúlyozva

felállt, és megfordult.

A szoba megtelt füsttel. A kutyaember nyüszítve remegett. Howl köhögött

egyet, és ettől kissé megremegett kezében a lapát. Sophie szemét könnyesre

marta a füst, alig látott, ám annyit mégis meg tudott állapítani, hogy

Calcifernek – ahogy a tűzdémon már korábban is mondta – valóban nem volt

lába. Egy keskeny, hegyes arc volt csupán, amely egy halványan pislákoló

fekete halom körül lobogott. A fekete halom elején volt ugyan egy kisebb

dudor, mely első ránézésre úgy tűnt, mintha Calcifer ott térdelne. Sophie

azonban látta, hogy nem erről van szó, mert a sötét valami enyhén

megremegett, és így már látszott, hogy az alja inkább kerek. A tűz- démon

nemigen érezte magát biztonságban, narancsszín szeme tele volt félelemmel.

Karszerű lángcsóváival sikertelenül próbált megkapaszkodni a lapát szélében.

– Már nem tart sokáig! – próbálta Howl megnyugtatni a démont, ám nem

kellett volna kinyitnia a száját, mert az így megtelt füsttel, és bizony igen nagy

erőfeszítést követelt a varázslótól, hogy ne kezdjen el vadul köhögni. A lapát

megremegett, Calcifer pedig még rémültebben pislogott. Szerencséjére Howl

hamar összeszedte magát. A varázsló óvatosan belépett a földre rajzolt körbe,

majd a csillag közepére. Ott kinyújtott karral maga elé tartotta a lapátot, és

lassan körbefordult a tengelye körül. A tűzdémon vele együtt forgott, égszínkék

arcán a pánik jelei mutatkoztak.

Olyan volt, mintha az egész szoba velük együtt fordult volna. A kutyaember

közelebb húzódott Sophie - hoz, Michael megtántorodott. Sophie úgy érezte,

mintha a világnak az a kis darabja, amiben vannak, elszabadult volna, és most

szédítően forogna velük körbe-körbe. Együtt érzett a még mindig rémülten

pislogó Calciferrel. A forgás akkor sem maradt abba, amikor Howl óvatosan

kilépett előbb a csillagból, majd a körből is. Letérdelt a kandalló mellé, és

gondosan visszacsúsztatta a helyére Calcifert, majd körberakta fahasábokkal. A

démon megkönnyebbülten lobbant fel. Howl a lapát nyelére támaszkodva

köhögni kezdett.

A szoba még egyszer megrázkódott, majd megállt. Jóllehet a szobát

továbbra is füst lepte el, Sophie néhány pillanatig ámulva szemlélte szülőháza

jól ismert nappalijának körvonalait. Annak ellenére is könnyen felismerte a

szobát, hogy egyszerű deszkapadlója volt, és a falakon sem látta az emlékeiben

megőrzött képeket. A palota szobája lassan befészkelte magát a nappaliba, itt

egy kicsit hozzátoldott a helyiséghez, ott egy kicsit elvett belőle, a mennyezetet

lejjebb eresztette, hogy illeszkedjen a gerendáihoz, míg a kettő végre

egybeolvadt, és ismét a palota szobájában találták magukat – bár talán kissé

magasabb és szögletesebb volt, mint azelőtt.

Végeztél, Calcifer? – köhögött Howl.

Azt hiszem – lobbant fel a tűzdémon, akin meg sem látszott az előbbi

lapátlovaglás. – Bár talán ellenőrizned kéne.

Howl a lapátra támaszkodva felállt, majd kinyitotta a sárgára forgatott ajtót.

Odakint Market Chipping utcája fogadta őket, épp olyan volt, amilyennek

Sophie egész életében látta. Ismerős emberek mentek el az ajtó előtt, akik a

vacsoráig még egyet sétáltak. Nyaranta ez így volt szokás. Howl bólintott

Calcifernek, és visszacsukta az ajtót. Narancssárgára fordította a gombot, és

kilesett.

Fákkal szegélyezett, széles, gyomos kocsifelhajtó tárult a szemük elé, melyet

festői színekbe vont a lenyugvó nap fénye. A távolban szobrokkal díszített

kőkapu látszott.

Hol vagyunk? – mérte fel a terepet a varázsló.

Egy üres kúriában, a völgy szélén – felelte védekezőn Calcifer. – Azt

mondtad, kedves kis házat keressek. Kedvesnek kedves, ha nem is olyan kicsi.

Szerintem megfelelő.

Bizonyára az – bólintott Howl. - Remélem, a valódi tulajdonosok nem

tiltakoznak majd. – Azzal becsukta az ajtót, és lilára forgatta a gombot. –

Nézzük a vándorló palotát – mondta, és újra kinyitotta az ajtót.

Odakint már esti félhomály uralkodott. A meleg szél valóságos illatáradatot

terelt feléjük. A palota lassan elhaladt egy sötét levelű bokor előtt, melynek

ágain tenyérnyi lila virágok nyíltak. Nem messze sápadt, fehér liliomok

sorakoztak, kicsit hátrébb pedig a lemenő nap fényétől narancsosan csillogó tó

került a szemük elé. Az illat olyan mennyei volt, hogy mire észbe kapott,

Sophie már rég az ajtó felé közeledett.

– Nem, a szaglászást holnapra hagyjuk - mondta gyorsan Howl, és becsapta

az ajtót. - Ez a terület éppen a Puszták szélén van. Szép munka, Calcifer.

Tökéletes. Egy kedves ház és rengeteg virág, parancs teljesítve.

Howl a földre hajította a lapátot, és elvonult aludni. Fárasztó nap volt. Aznap

éjjel nem hallották sem sóhajtozni, sem kiáltozni, és csak olykor-olykor

köhögött. Sophie és Michael is kimerültnek érezte magát. A fiú elhelyezkedett

a karosszékben, és fáradtan maga elé meredve simogatta a kutyát. Sophie,

szívében különös érzéssel, telepedett a sámlira. Elköltöztek. Egyszerre volt

ugyanolyan, mint eddig, és mégis teljesen más. És mit keresett a vándorló

palota a Puszták szélén? Lehet, hogy az átok húzta Howlt a Boszorkány felé?

Vagy a varázsló addig hátrált minden elől, míg végül kifordult önmagából, és

azzá változott, amit az emberek becsületesnek neveznek?

Michaelhez fordult, hogy megkérdezze a véleményét, de a fiú már elaludt,

miként a kutyaember is. Sophie a halványan pislákoló Calciferre nézett, akinek

narancsszín szemeit már szinte teljesen összehúzta a fáradtság. Eszébe jutott a

tűzdémon mai fehéres villódzása, majd az, ahogyan rémülten egyensúlyozott a

lapáton. A démon nagyon emlékeztette valamire. De mire...?

Calcifer... – kezdte gyanakodva –, voltál te valaha is hullócsillag?

Természetesen – nyitotta ki egyik álmos szemét a démon. – Ha már úgyis

tudod, beszélhetek róla. Ezt megengedi az egyezség.

És Howl elkapott? - kérdezősködött tovább Sophie.

Öt évvel ezelőtt – bólintott a démon. – A porthaveni mocsarakban, nem

sokkal az után, hogy elkezdett Jenkin varázslóként ügyködni. Hétmérföldes

csizmával üldözött, én pedig megijedtem tőle. Bár egyébként is meg voltam

rémülve, hiszen nem a legjobb érzés azzal a tudattal zuhanni, hogy mindjárt

meg fogsz halni. Bármit megtettem volna, csak hogy ne kelljen meghalnom.

Mikor Howl felajánlotta, hogy életben maradhatok, akárcsak az emberek,

rögtön egyezséget ajánlottam neki. Egyikünk sem tudta, mibe keveredünk.

Hálás voltam, Howl meg csak azért tette, mert megsajnált.

Pont, mint Michael...

Tessék...? – szólalt meg félálomban a fiú. – Sophie, azt kívánom, bárcsak

ne lennénk a Puszták szélén. Nem tudtam, hogy ide készülünk, és egy kicsit

sem érzem magam biztonságban.

Senki sincs biztonságban egy varázsló házában – felelte halkan Calcifer.

Másnap reggel az ajtógomb feketére volt tekerve, és Sophie bosszúságára

magát az ajtót sehogyan se lehetett kinyitni. Boszorkány ide vagy oda,

mindenképpen látni akarta a virágokat. Türelmetlenségét úgy próbálta

leküzdeni, hogy nekilátott feltörölni a krétanyomokat. Howl eközben ért haza.

Munka, munka, munka, mindig csak a munka – lépett át fölötte a varázsló,

miközben Sophie nagyban súrolta a padlót. Howl kicsit furcsának tűnt.

Öltözéke még mindig fekete volt, de tincsei ismét szőkén aranylottak, bár a

fekete ruhához képest szinte fehérnek látszottak. Sophie ránézett, és az átokra

gondolt. Talán Howlt is hasonló gondolatok kínozták, mert kivette a koponyát

a mosogatóból, és gyászos arckifejezéssel eltartotta magától:

„Haj, szegény Yorick!" * Sophie hallotta a sellők dalát, amiből az

következik, hogy „valami bűzlik Dániában" Szűnni nem akaró nátha gyötör, de

szerencsére piszkosul nem vagyok becsületes és őszinte. És ehhez

ragaszkodom. – Azzal köhögést színlelt, de mivel a megfázása sokat javult,

nem volt valami meggyőző.

Sophie sokatmondó pillantást váltott a kutyaemberrel, aki hasonlóan

bánatosnak tűnt, mint a varázsló.

Vissza kéne menned Lettie-hez... - motyogta neki Sophie, majd Howl felé

fordult. – Mi a baj? Miss Angorian nem adja magát olyan könnyen?

Rémes – csóválta a fejét a varázsló. -1 ily Angorian szíve kőből lehet. –

Visszarakta a koponyát a mosogatóba, majd Michaelért kiáltott. – Reggeli!

Munka!

Reggeli után mindent kipakoltak a kamrából, hogy Michael és Howl lyukat

üthessen az oldalsó falába. Por szállt ki a kis helyiségből, és furcsa koppanások

hallatszottak. Végül Sophie-ért kiáltottak, aki már sietett is, kezében egy seprűt

szorongatva. Ahol nemrég még fal állt, ott most boltív nyílt, ahonnan lépcső

vezetett, amely összekötötte a házat az üzlethelyiséggel. Howl intett Sophie-

nak, hogy jöjjön, és nézze meg a leendő virágboltot. Az üzlethelyiség üres és

visszhangos volt. Az előteret fekete-fehér kövek borították, mint Mrs.

Pentstemmonnál, és a polcokon, melyeken nemrég még kalapok sorakoztak,

most csak egy viaszozott selyemrózsákkal teli váza meg egy kis csokornyi,

bársonyból varrt gólyahír árválkodott. Sophie rájött, hogy csak ámuldoznia

kell, így sikerült csöndben maradnia.

A virágokat odakint találtam, a hátsó műhelyben - magyarázta Howl. –

Gyere, nézd meg kívülről is.

Ahogy kinyitotta az utcára nyíló ajtót, az a kis csengő szólalt meg, amelyet

Sophie annak idején annyiszor hallott. Kibicegett a kora reggeli, néptelen

utcára. A bolt elejét frissen festették, zöldre és sárgára. Az ablak fölött

kacskaringós betűk hirdették:

H.JENKINS NAPONTA FRISS VIRÁGOK

Azt hittem, unod az átlagos neveket – jegyezte meg Sophie.

Ez csak az álcánkhoz kell – felelte a varázsló. - Még mindig a Pendragont

szeretem.

És honnan vesszük majd a friss virágokat? - kérdezte Sophie. – Nem

írhatod ki ezt, ha utána viaszrózsákat fogsz árulni.

Csak várj, és meglátod - mondta Howl, majd visszamentek a boltba.

Átvágtak a házon, és a Sophie számára olyannyira ismerős hátsó udvarban

találták magukat. Bár csak feleakkora volt, mint Sophie gyerekkorában, mivel

Howl palotabeli udvara elfoglalta egy részét. Sophie felnézett, és a palota

téglafalai mögött saját régi házát látta. Kissé furcsa volt az új ablak miatt, ami a

varázsló hálószobájából nyílt, és még zavaróbb volt, amikor belegondolt, hogy

nem is ide lehet kilátni rajta. Örömmel vette észre viszont régi szobájának

ablakát az üzlet felett, de aztán ettől is zavarba jött. Rádöbbent, hogy lehetetlen

oda feljutni.

Ahogy újra befelé bicegett Howl mögött, fel a lépcsőn, majd a régi kamrán

át vissza a palotába, rájött, hogy túlságosan is mogorván viselkedett. Régi

otthonának látványa felkavarta, és maga sem tudta, mit is érez pontosan.

Szerintem nagyon barátságos ház – mondta, hogy enyhítse a helyzetet.

Tényleg? – kérdezte fagyosan Howl, akin látszott, hogy megsértődött,

amiért nem értékelték eléggé a munkáját. Sophie sóhajtva figyelte, amint a

varázsló az ajtóhoz sétál, és lilára állítja a gombot. Viszont... eddig sem nagyon

dicsérte őt, miért most kezdje el?

Az ajtó kitárult. Hatalmas, virágzó bokrok előtt sétált el a kastély, majd

megállt, hogy Sophie könnyebben kibiceghessen a szabadba. A bokrok között

keskeny ösvények kígyóztak. Howl és Sophie a legközelebbin indult el, a

kastély pedig hűségesen ballagott mögöttük, elhaladtában virágszirmokkal

borította a földet. Bár a palota magas volt, fekete és torz, s pamacs- szerű

füstfelhőket eregetett, mégsem ütött el annyira környezetétől. Szinte tapintani

lehetett a mágiát, Sophie ezt rögtön megérezte. Ehhez pedig illett a palota is.

A forró, párás levegőt megtöltötte az ezernyi virág illata. Sophie majdnem

hangosan is kimondta, hogy pontosan olyan, mint Howl után a fürdőszoba, de

elharapta a megjegyzést. Maga a hely valóban csodálatos volt. A lila, piros és

fehér virágoktól roskadozó bokrok között a harmatos füvet apró, háromszirmú,

rózsaszín virágok, hatalmas árvácskák, vadon növő lángvirágok, színpompás

csillagfürtök, narancssárga liliomok, nőszirmok és más, Sophie számára

ismeretlen növények tarkították. Látott futónövényeket, kalapnyi szirmokat,

búzavirágokat, pipacsokat, valamint sok ismeretlen, furcsa alakú és levelű,

egyéb virágot is. Jóllehet Sophie nem éppen ilyen kertre gondolt, mégis szinte

rögtön elfelejtette rosszkedvét, és felderült.

Nézd! – mutatott körbe Howl. Kabátja hosszú ujjával az egyik

sárgarózsabokron pihenő kék lepkék százait riasztotta fel. – Minden reggel

levágunk egy kötegnyi virágot, amit azután még harmatosan szépen eladunk

Market Chippingben.

Az ösvény végére érve a talaj valamivel ingoványosabbá vált. A bokrok alatt

hihetetlen méretű orchideák nőttek. Howl és Sophie nemsokára egy párázó

tavacskához értek, melynek felszínét szinte ellepték a tavirózsák. A palota

megkerülte az aprócska tavat, és egy másik ösvényre fordult rá.

Ha egyedül jössz ide, mindig hozd magaddal a botodat, hogy ellenőrizd

vele a talajt – figyelmeztette Howl Sophie-t. – Tele van forrásokkal, és elég

mocsaras a terület. Arra ne nagyon csatangolj. – A varázsló délkelet felé

mutatott, ahol a nap csak ködös, fehér korongnak tűnt az égen. – Az már ott a

Puszták. Nagyon forró, kopár hely az, és még boszorkányos is.

Ki ültette ide ezeket a virágokat, a Puszták szélére? – kérdezte Sophie.

Suliman mágus kezdte el, úgy egy évvel ezelőtt – felelte a kastély felé

fordulva Howl. – Valami olyasmi járhatott a fejében, hogy virágba borítja a

Pusztákat, úgy semmisíti meg a Boszorkányt. A felszínre vezette a mélységi

forrásokat, és hagyta növekedni a növényeket. Egész jól ment neki mindaddig,

amíg a Boszorkány el nem kapta.

Mrs. Pentstemmon más néven emlegette – jegyezte meg Sophie. –

Ugyanonnan származott, ahonnan te, ugye?

Többé-kevésbé, bár sosem találkoztam vele. Amikor pár hónappal utána

idejöttem, megpróbáltam folytatni a munkáját. Akkor jó ötletnek tűnt. így

találkoztam a Boszorkánnyal, aki igencsak tiltakozott a tevékenységem ellen.

Miért?–kérdezte, és a már várakozó palotára tekintett Sophie.

Szeret úgy gondolni magára, mint valami virágra – nyitotta ki Howl az

ajtót. – Mint egy magányos orchideára, mely a Pusztákon virágzik.

Szánalmas...

Sophie, mielőtt a varázsló nyomában belépett volna a kastélyba, még egy

pillantást vetett a virágzó mezőre, ahol ezrével nyíltak a csábító rózsák.

Nem fog rájönni, hogy itt vagy?

Igyekeztem azt tenni, amire a legkevésbé számít – felelte a varázsló.

És próbálod megtalálni Justin herceget? – kérdezősködött tovább Sophie,

Howl azonban kitért a válasz elől, és a kamrába sietve Michaelért kiáltott.

XVIII. fejezet

Amelyben újra felbukkan a madárijesztő és Miss Angorian

Nem vesztegették az időt, már másnap kinyitották a virágboltot. Ahogy

Howl többször is kijelentette, egyszerűbb dolguk nem is lehetett volna. Csupán

annyit kellett tenniük, hogy reggelente kiléptek a lilára forgatott ajtón, és a

korai párában virágot gyűjtöttek. Hamarosan igazi rutinná vált ez a reggeli

kiruccanás. Sophie ilyenkor fogta a botját és az ollóját, majd a bottal

folyamatosan beszélgetve mérte fel, hol biztonságos a talaj, vagy azzal húzott

le egy-egy magasra nőtt rózsaágat. Michael pedig igencsak büszke volt saját

találmányára, egy hatalmas, vízzel töltött bádogkádra, amely lebegve követte a

fiút a bokrok rengetegében. A kutyaember sem hagyta ki a reggeli sétát.

Nagyon jól érezte magát, miközben alaposan megkergette a pillangókat a

harmatos fűben, vagy a nektárt szívó, élénk színű kis madarakra vadászott. Míg

a kutya fel-alá nyargalászott, Sophie szorgalmasan gyűjtögette a kék

hibiszkuszokat, Michael pedig orchideákkal, fehér csillagvirágokkal, ragyogó

vörös rózsákkal, és minden olyan virággal töltötte meg a kádat, ami csak

megtetszett neki. Mindannyian remekül szórakoztak.

Ám mielőtt túlságosan felmelegedett volna az idő, a sok virággal

visszatértek a kastélyba, hogy ott tarka korsókba és vödrökbe rendezzék el

őket, amiket Howl az udvarról kerített elő. Két vödör pedig nem volt más, mint

a két hétmérföldes csizma.

„Tehát már ennyire nem törődik Lettie-vel..." – gondolta a kardvirágokat

igazgatva Sophie. A varázslót már az sem érdekelte, használják-e a csizmákat,

és ha igen, akkor mire.

Howl sosem ment velük virágot szedni. Az ajtó gombja mindig feketére volt

állítva. A varázsló legtöbbször csak késő délelőtt tért haza, arcán ábrándos

kifejezés ült, és még mindig fekete ruháit viselte. Sophie sosem tudta kiszedni

belőle, melyik kabát is rejtőzik a fekete szín alatt.

– Mrs. Pentstemmont gyászolom – hajtogatta szüntelenül Howl. Ha pedig

Michael vagy Sophie rákérdezett, miért van folyton távol reggelente, a varázsló

sértetten odavetett néhány szót. - Ha beszélni akarsz egy tanárral, érdemes még

tanítás előtt elcsípned.

Ezután vagy két órára eltűnt a fürdőszobában. Sophie-ék nem törődtek vele

tovább, felvették a legjobb ruháikat, és kinyitották az üzletet. Az elegáns

öltözethez Howl ragaszkodott, szerinte az vonzotta a vevőket. Sophie viszont

nem engedett abból, hogy legalább kötényt vegyenek fölé. Az első napok után,

amikor a kíváncsi lakosok még csak be-benéztek az ablakon, a virágbolt

igencsak népszerű lett. Gyorsan terjedt a hír, miszerint Jenkinsnél olyan

növényeket kapni, amilyeneket még sosem láttak errefelé. Sok olyan ember jött

virágot vásárolni, akiket Sophie gyerekkora óta jól ismert. Ám egyikük sem

ismerte föl őt, és ettől kissé furcsán érezte magát. Mind azt hitték, hogy Howl

idős édesanyjához van szerencséjük, de Sophie-nak már elege volt ebből a

szerepből.

A nagynénje vagyok – mondta egyszer Mrs. Cesarinak. így hát Jenkins

néni néven vált ismertté.

Valahányszor Howl megjelent a boltban - természetesen az öltözékéhez illő

fekete kötényben –, mindig sok vevőt talált. Jelenléte még tovább növelte a

forgalmat, ezért Sophie sejteni kezdte, hogy a fekete ruha valójában a

megbájolt szürke-vöröset rejti. A lányok, akiket a varázsló szolgált ki, kétszer

annyi virággal távoztak, mint amennyit eredetileg venni szándékoztak. Ha

Howl nagyon belemelegedett, még a tízszeres mennyiségre is rávette a vevőket.

Sophie hamarosan azt vette észre, hogy a lányok először mindig benéztek a

kirakaton, és ha meglátták odabent a varázslót, inkább későbbre halasztották a

vásárlást. Valahogy nem neheztelt rájuk emiatt. Ha az ember csupán egyetlen

szál rózsát szeretne venni, hogy a gomblyukába tűzze, nem biztos, hogy

túlságosan örül annak, ha még három tucat orchideát is rátukmálnak. Ezért

inkább nem is panaszkodott, ha Howl hosszú órákat töltött az udvar végén álló

műhelyben.

Mielőtt megkérdeznéd, a védelmünket erősítem meg – mondta egyszer a

varázsló. – És mire végzek, a Boszorkány semmiképpen nem fog tudni ide

bejutni.

A megmaradt virágokkal nemegyszer támadt gondjuk. Sophie-nak fájt volna

a szíve, ha elhervadtak volna a pompás szirmok, hát úgy döntött, hogy kipróbál

valamit.

Észrevette, ha beszél hozzájuk, egészen frissek maradnak, ezért sokat

társalgott velük. Megkérte Michaelt, hogy készítsen neki egy virágtápláló

varázslatot, majd a mosogatóba helyezett vödrökben és a hajdani műhelyébe

állított kádakban kezdett kísérletezni. Rájött, hogy akár napokig frissen tudja

tartani a virágokat, ezért még tovább próbálkozott. Csendesen motyogva ültette

el a legkülönfélébb dolgokat az udvarról behordott koromba. így sikerült

létrehoznia egy sötétkék rózsát, amire rendkívül büszke volt. A növény bimbói

egészen koromfeketék voltak, és ahogy lassan kinyíltak, egyre kékebbek és

kékebbek lettek, míg végül már szinte Calcifer árnyalatában pompáztak. Sophie

ezen annyira fellelkesült, hogy minden, a gerendáról lelógó növényes

zsákocskából kivett egy-egy gyökeret, és folytatta a kísérletezést. Azt

hajtogatta magának, hogy ennél boldogabb még sosem volt.

Pedig ez nem volt igaz... Valami hibádzott, és nem értette, mi. Eleinte arra

gondolt, talán azt fájlalja, hogy senki sem ismerte fel a szülővárosában. Nem

merte meglátogatni Marthát sem, attól tartva, hogy ő is idegennek nézné. Nem

szedte ki a hétmérföldes csizmákból sem a virágokat, hogy elmehessen Lettie-

hez. Nem akarta, hogy húgai öregasszonyként lássák.

Michael viszont szinte mindennap összeszedett a megmaradt virágokból egy

csokorra valót, és elvitte őket Marthának. Ilyenkor Sophie úgy érezte, talán ez a

baja. A fiú olyan életvidám volt, ő meg mind gyakrabban maradt magára a

boltban. Nem, emiatt nem lehetett rosszkedvű, hiszen szeretett virágokat árulni.

Olykor arra gondolt, hogy Calcifer a baj forrása, aki egyre jobban

unatkozott. A tűzdémonnak nem volt más dolga, mint hogy a bokrok és

tavacskák között napról napra újabb virágokhoz sétáltassa a palotát. Kék arca

mindig mohón lesett ki a kandallóból, amikor Sophie és Michael megjelentek a

virágokkal.

Szeretném látni, milyen is odakint – mondta szomorkásán.

Hogy felvidítsa, Sophie ízletes-illatos leveleket adott neki, a kellemes füst

átjárta a házat. Ám Calcifer bevallotta, hogy nem levelekre, hanem társaságra

vágyik. Mindenki csak az üzlettel foglalkozott, ő magára maradt. Sophie ezért

reggelente megkérte Michaelt, hogy legalább egy órára vegye át a boltot, amíg

beszélget a démonnal. Különféle fejtörőket talált ki, hogy lefoglalja Calcifert,

amíg ő dolgozik. A tűzdémon azonban még így is elégedetlen volt.

Mikor töröd már meg az egyezségemet Howllal? – kérdezgette mind

gyakrabban.

Dolgozom rajta – tért ki a válasz elől Sophie. – Már nem tart sokáig.

Ez persze nem volt igaz. Sophie nemigen gondolt az egyezségre, hacsak nem

emlékeztették rá. Amikor magában összerakta, amit Mrs. Pentstemmon, Howl

és Calcifer mondott, rá kellett jönnie, hogy súlyos, szörnyű dolognak kell

lennie az egyezségben. Egyre biztosabb volt abban, hogy ha fel is oldja őket

esküjük alól, az mind a varázsló, mind a tűzdémon végét jelentené. Howl talán

még meg is érdemelné, de Calcifer nem. És mivel a varázsló keményen

dolgozott azon, hogy elkerülje az átok további részeit, Sophie nem akart tenni

semmit, amivel nem segít.

Volt, amikor azt hitte, hogy a kutyaember szomorú sorsa kedvetleníti el. A

vizsla alapvetően bánatos jószág volt, csak akkor látszott boldognak, amikor

reggelente a zöld bokrok között futkározhatott. A nap többi részében

lehangoltan kullogott Sophie nyomában, és mélyeket sóhajtott. Mivel Sophie

még mindig nem tudott segíteni rajta, valóságos megkönnyebbülés volt

számára, amikor a nyári napforduló közeledtével egyre melegebb lett, és a

kutya félrevonult aludni az udvar egy árnyékos zugába.

Időközben a gyökerekből, amelyeket Sophie elültetett, érdekesebbnél

érdekesebb növények bontakoztak ki. A hagymából kis pálmafa nőtt, és apró,

hagymaillatú kókuszokat termett. Egy másik gyökérből rózsaszín napraforgó

hajtott ki. Egyetlenegy nőtt nagyon lassan. Mikor végre kidugta a földből két

kis kerek, zöld levélkéjét, Sophie alig győzte kivárni, mivé fejlődik. Másnap

már úgy nézett ki, hogy orchidea lesz belőle. Hegyes, mályvaszín pöttyös

levelei nőttek, közepéről pedig hosszú, zöld szár hajtott, tetején hatalmas

bimbóval. A következő nap Sophie a bádogkádban hagyta a frissen szedett

virágokat, és azonnal a különös növényhez sietett.

A bimbó orchideaszerű, rózsaszín virágot hozott, de eléggé megviseltnek

tűnt. A lapos virág épp a kis gömbben végződő szár csúcsa alatt nőtt ki, és négy

szirom nyílt a rózsaszín közepéből, kettő lefelé, kettő meg felfelé állt. Sophie

hosszan gyönyörködött a virágban, és csak az erős tavaszi illatáradat ébresztette

rá, hogy Howl mögötte áll.

Mi ez az izé? – kérdezte a varázsló. – Ha egy ultraibolyát vagy egy

infravörös muskátlit vártál, azt hiszem, valamit elronthattál, Mrs. Őrült Tudós.

Úgy néz ki a virágja, mint egy lepréselt csecsemő – lépett közelebb

Michael is.

A fiúnak igaza volt. Howl riadtan Michaelre pillantott, majd cserepestől

felemelte a növényt. A földet a kezébe csúsztatta, majd óvatosan szétválasztotta

a fehér, cérnaszerű gyökereket, a kormot és a virágtápláló varázslat maradékát,

míg elő nem került egy barna, villás gyökérzet. Az, amit Sophie elültetett.

Tudhattam volna – mordult fel a varázsló. – Egy mandragóragyökér.

Sophie ismét lecsapott. Akárhogy is, tehetséges vagy.

Óvatosan visszahelyezte a cserépbe a növényt, átnyújtotta Sophie-nak, majd

igencsak sápadt arccal távozott.

Ezzel már nem sok hiányzott ahhoz, hogy az átok beteljesedjen. Sophie

elgondolkodva rendezgetni kezdte a kirakat virágait. A mandragóra gyökere

virágot, gyermeket hozott. Már csak egy dolog maradt hátra: „A szél, Mely

tisztes lelkeket segél." Ha ez azt jelenti, hogy Howlnak kell tisztességesnek

lennie, akkor az átok talán sosem teljesül be. Azt mondogatta magának, hogy

Howl meg is érdemli a büntetést, amiért a bűbájos köpenyben jár udvarolni

Miss Angoriannek, de mégis meg volt ijedve, és bűnösnek érezte magát. Míg

ezen járt az esze, fehér liliomokat rendezett csinos csokorba az egyik

hétmérföldesben, és a kirakatba készült tenni őket, ám ekkor szabályos

koppanásokat hallott. Olyan volt, mintha bot koppanna a köveken.

Sophie szíve már azelőtt hevesebben kezdett dobogni, mielőtt kilesett az

ablakon. Az utca közepén – kétség sem férhetett hozzá – a madárijesztőt látta

lassan, mégis céltudatosan ugrálni. A karjairól lógó rongyok még szakadtabbak

és fakóbbak voltak, marharépafejéből elszánt tekintettel nézett ki, mintha azóta

ugrált volna, mióta Howl messzire hajította a széllel, míg most végre ismét

rájuk talált.

Nem Sophie volt az egyetlen, akit megrémített a madárijesztő látványa. Az a

néhány járókelő, aki ilyen korai órán az utcán járt, fejvesztve menekült a

különös karóember elől. A madárijesztő azonban nem törődött velük, folytatta

útját. Sophie hátrahúzódott a fal takarásába.

Nem vagyunk itt! – suttogta idegesen. – Nem tudod, hogy itt vagyunk!

Nem találhatsz meg. Gyorsan ugrálj tovább!

Amint a madárijesztő megközelítette az üzletet, a kopogás lelassult. Sophie

legszívesebben Howlért kiáltott volna, de a félelemtől moccanni sem tudott,

ezért folyvást ugyanazt ismételgette.

Nem vagyunk itt. Gyorsan, ugrálj tovább!

Az ugrálás felgyorsult, a madárijesztő pedig elsietett a bolt előtt, keresztül

Market Chippingen. Sophie egyre rosszabbul érezte magát, mert elfelejtett

levegőt venni. Mélyet lélegzett hát, és megremegett megkönnyebbülésében.

Tehát ha a madárijesztő visszajön, el tudja majd küldeni.

Howl épp akkor ment el, amikor Sophie visszatért a palotába.

Szörnyen feldúltnak tűnt – mondta Michael a varázsló után bámulva.

Sophie az ajtógombra pillantott: fekete volt. Szóval annyira feldúlt mégsem

lehetett Howl, hogy kihagyja a mai látogatást...

Aznap reggel Michael is elment, Cesariékhoz természetesen, így hát Sophie

megint egyedül maradt a boltban. Rendkívül meleg nap volt, szinte

elviselhetetlenné vált a hőség. A virágok minden varázslat ellenére

hervadoztak, és vevő is alig akadt. A hőség, a mandragóragyökér meg a

madárijesztő együtt már túl sok volt Sophie-nak. Nyomorultul érezte magát.

Talán Howl átka lebeg a levegőben – sóhajtotta a virágoknak –, bár inkább

amiatt lehet, mert elsőszülött vagyok. Nézzetek csak rám! Elmentem szerencsét

próbálni, erre pontosan ott lyukadtam ki, ahonnan elindultam, és olyan öregen,

mint a környező dombok!

A kutyaember vörös feje bukkant fel az udvarra nyíló ajtóban, majd az állat

nyüszített egyet. Sophie felsóhajtott. Nem telt el úgy óra, hogy a kutya rá ne

nézett volna.

Igen, még mindig itt vagyok – mondta neki Sophie. – Mégis mit vársz, hol

legyek?

A vizsla besomfordált az üzletbe. Hátsó lábaira ült, mellső mancsait

széttárta. Hamar egyértelművé vált, hogy éppen emberré próbál változni.

Sophie sajnálta, és igyekezett mindig kedves lenni hozzá, mert a kutya helyzete

mégiscsak rosszabb volt az övénél.

Próbáld erősebben! – biztatta. – Feszítsd meg a hátad. Ha akarsz, ismét

emberré válhatsz.

A kutya engedelmesen megfeszítette a hátát, és egyre jobban

felegyenesedett. És amikor Sophie már kezdte azt hinni, hogy vagy elpattan a

gerince, vagy hanyatt esik, ha nem adja fel, az állat felküzdötte magát hátsó

lábaira, és zavart tekintetű, vöröses hajú férfivá változott.

Irigylem... Howlt – zihálta a férfi. – Olyan... könnyen megy neki. Én

voltam... a kutya a bokorban... akin segítettél. Elmondtam Lettie-nek... hogy

ismerlek... vigyázok rád. Voltam itt... korábban... – Kezdett újra kutyává

változni, ezért bosszúsan nyüszített egyet. – ...a Boszorkánnyal a boltban! –

Felvonyított, és mellső lábaira zuhant, miközben sűrű, szürke és fehér bundát

növesztett.

Te voltál itt a Boszorkánnyal! – meredt Sophie a nagy, bozontos kutyára.

Már emlékezett: az ideges, vörös hajú férfi, aki olyan rémülten nézett rá. –

Akkor tudod, ki vagyok, és hogy átok alatt állok. Lettie is tudja?

A termetes kutya bólintott.

És Gastonnak szólított – kutatott tovább emlékeiben Sophie. – Jaj,

barátom, ugyancsak megnehezítette a dolgod! Hogy bírsz ki ennyi szőrt ilyen

melegben? Valami hűvös helyre kéne húzódnod.

A kutya ismét bólintott, majd csüggedten az udvar felé indult.

De miért küldött téged Lettie? – találgatott Sophie. Igencsak bosszantotta

és nyugtalanította ez az új felfedezés. Felment a lépcsőn, majd a kamrán át

Calciferhez sétált. A tűzdémon sem bizonyult túl nagy segítségnek.

Mit számít, hányan tudják, hogy varázslat alatt állsz? – vonta föl a

szemöldökét. – A kutyának sem vált sok hasznára, nem?

Nem, de... – kezdte volna Sophie, ám a palota ajtaja hirtelen kattant egyet,

majd kitárult. Sophie és Calcifer egyszerre fordultak arra. A gomb még mindig

feketén állt, ezért Howlra számítottak. Nehéz lenne megmondani, melyikük

döbbent meg jobban, amikor Miss Angorian óvakodott be a kastélyba.

Elnézést a zavarásért – kezdte a tanárnő, a bent lévőkhöz hasonlóan

meglepődve. – Arra számítottam, talán itt találom Mr. Jenki nst.

Nincs itthon – felelte Sophie. „De ha Howl nem a tanárnőhöz ment, akkor

hova?" – töprengett.

Miss Angorian végre elengedte az ajtót, amibe meglepetésében

kapaszkodott. Észre sem véve, hogy háta mögött a Semmi húzódik, néhány

lépést tett befelé. Sophie azon kapta magát, hogy feláll, és megkísérli a tanárnő

útját állni.

Kérem... – kezdte Miss Angorian –, ne mondja el Mr. Jenkinsnek, hogy itt

jártam. Az igazat megvallva, annak reményében bátorkodtam eljönni, hogy

esetleg megtudhatok valamit a vőlegényemről, Ben Sullivanről. Biztos vagyok

benne, hogy Ben is arrafelé lehet, ahová Mr. Jenkins is el-eltünedezik.

Csakhogy... Ben nem tért vissza onnan.

Itt nincs semmiféle Mr. Sullivan – mondta Sophie, majd gondolatban

hozzátette: „Ez Suliman mágus neve! Egy szavát sem hiszem!"

Ó, tudom én azt - sóhajtott Miss Angorian. – De érzem, hogy ez a ház jó

kiindulópont. Ugye nem bánja, ha kicsit körülnézek, hátha valamiféle nyomára

akadok Bennek? – Füle mögé simította hollófekete haját, és megpróbált beljebb

kerülni a szobába. Ám Sophie ezt nem hagyta, így Miss Angorian az asztal felé

igyekezett araszolni.

Milyen különös! – méregette az üvegcséket és edényeket, majd kilesett az

ablakon. – Milyen különös kis város!

Market Chipping a neve - válaszolta Sophie, majd arrébb lépve ismét a

kijárat felé akarta terelgetni a tanárnőt.

És mi van odafent? – mutatott Miss Angorian a lépcső felé.

Howl szobája - mondta most már valamivel ridegebben Sophie.

És a másik ajtó mögött?

Egy virágbolt – válaszolta kelletlenül Sophie. „Milyen kíváncsi egy

nőszemély!" – gondolta.

Miss Angoriannek most már csak két lehetősége maradt: vagy leül a székre,

vagy végre visszalép oda, ahonnan jött. Megállt Calcifer előtt, és bizonytalan

tekintettel, összehúzott szemöldökkel méregette, mint aki nem tudja, mit is lát

valójában. A tűzdémon szótlanul pislogott vissza rá. Calcifer némaságán

felbátorodva Sophie is kezdte úgy érezni, barátságtalansága érthető. Csak

azokat fogadták szívélyesen ebben a házban, akik megértették a tűzdémont.

Miss Angorian elfordította tekintetét Calciferről, és ekkor meglátta Howl

gitárját a sarokban. Elakadó lélegzettel kapott érte, és magához ölelte a

hangszert.

Ezt hol szerezte? – kérdezte mély, bánatos hangon. - Bennek ugyanilyen

gitárja volt! Lehet, hogy az övét.

Úgy tudom, Howl tavaly télen vette – felelte Sophie, s újra előrelépett,

hogy az ajtó felé tessékelje a hívatlan vendéget.

Valami történt Bennel! – mondta kétségbeesetten Miss Angorian. – Sosem

vált volna meg a gitárjától! Hol lehet? Tudom, hogy nem halt meg. Erezném,

ha így lenne!

Sophie-nak megfordult a fejében, hogy elmondja a tanárnőnek: a

Boszorkány elkapta Suliman mágust. Oldalra pillantott, a koponyát kereste

tekintetével. Idegességében már azt fontolgatta, hogy meglebegteti a tanárnő

arca előtt, és azt mondja, Sulimané volt. Ám a koponya még a mosogatóban

pihent, elrejtőzve egy vödörnyi páfrány meg liliom mögött, és Sophie tudta, ha

odalépne, Miss Angorian ismét megpróbálná átvizsgálni a szobát. Egyébként

sem lett volna túl szép húzás.

Esetleg... elvihetném ezt a gitárt? – kérdezte a tanárnő a hangszert

szorongatva. – Hogy emlékeztessen Benre.

Nem – felelte határozottan Sophie, akit valamiért zavart Miss Angorian

búgó hangja. – Fölösleges erőlködnie, semmi sem utal arra, hogy az övé lett

volna.

Közelebb bicegett Miss Angorianhez, és megragadta a gitárt. A tanárnő

tágra nyílt, meggyötört tekintettel nézett rá. Sophie nem engedett, de Miss

Angorian sem hagyta magát. A gitár szörnyű hangon pendült meg, amikor

Sophie-nak végre sikerült kirántania „ellenfele" kezei közül.

Ne legyen ostoba! - szólt a tanárnőre. - Milyen jogon sétál be mások

házába, és tart igényt bármire? Mondtam már, hogy Mr. Sullivan nincs itt.

Most menjen szépen vissza Walesbe. Indulás! – A gitár segítségével a nyitott

ajtó felé terelgette a tanárnőt. Miss Angorian belehátrált a Semmibe, és félig

már el is tűnt.

Milyen kemény nő maga... – szólt még szemrehányón.

Igen, az vagyok! – felelte Sophie, majd bevágta az ajtót. Narancssárgára

fordította a gombot, hogy Miss Angorian ne tudjon visszajönni, majd határozott

mozdulattal visszatette a gitárt a sarokba. - Te meg el ne merd mondani

Howlnak, hogy itt járt, hallod? – figyelmeztette szigorúan Calcifert. – Biztosra

veszem, hogy őt akarta látni, a többi csak hazugság volt. Suliman mágus már

évek óta itt élt, Ingaryban. Biztosan a szörnyű, búgó hangja elől menekült el!

Sosem láttam még, hogy valakit ilyen gyorsan kiraktak volna – kuncogott

a tűzdémon.

Sophie ettől még rosszabbul érezte magát, és enyhe bűntudata is támadt.

Hiszen ő is csak úgy besétált a palota ajtaján, és kétszer olyan kíváncsi volt,

mint Miss Angorian. Tán még tolakodóbb.

Bah! – mordult fel. Berontott a fürdőszobába, és a tükörben szemügyre

vette saját, ráncos arcát. Levette a „Bőr" feliratú üvegcsét, majd ugyanazzal a

lendülettel vissza is tette. Úgy gondolta, még fiatalon és üdén sem tudna

versenyre kelni Miss Angoriannel. – Bah!

Sietve visszabicegett a szobába, és felkapta a mosogatóban várakozó

növényeket. A csöpögő vödrökkel átment a boltba, ahol egy kádnyi tápláló

oldatba gyömöszölte őket.

Legyetek nárciszok! – szólt rájuk dühösen recsegő hangon. – Legyetek

júniusi nárciszok, ti szörnyű kis teremtmények!

A kutyaember bedugta az ajtón bozontos fejét, de amint észrevette, milyen

hangulatban van Sophie, gyorsan kihátrált a helyiségből. Amikor egy perccel

később Michael jelent meg nagy boldogan egy hatalmas pitével, Sophie olyan

pillantást vetett rá, amitől a fiúnak azon nyomban eszébe jutott, hogy Howl

megbízta egy rendkívül fontos varázslattal. Mihelyt tehette, ő is menekülőre

fogta a dolgot.

– Bah! – morogta ingerülten Sophie, majd újra a vödör felé hajolt. -

Legyetek nárciszok! Legyetek nárciszok!

Még az sem segített kedélyállapotán, hogy tudta, mennyire ostobán

viselkedik.

XIX. fejezet

Amelyben Sophie gyomirtóval fejezi ki érméseit

Howl fütyörészve érkezett haza késő délután, és úgy tűnt, túltette magát a

mandragóragyökér- dolgon. Sophie viszont attól még nem érezte jobban magát,

hogy tudta, a varázsló nem Walesben járt, ezért a legádázabb pillantását küldte

felé.

Te jó ég! – Howl szinte hátrahőkölt. – Már azt hittem, itt helyben kővé

változtatsz a tekinteteddel! Mi a baj?

Melyik ruha van rajtad? – mordult rá Sophie.

Számít ez? – nézett végig fekete öltözetén a varázsló.

Igen! – kiáltotta Sophie. – És ne mondd megint, hogy csak gyászolsz!

Howl vállat vont, majd nézegetni kezdte az egyik kabátujját, mintha ő maga

sem tudná biztosan. Elgondolkodó arckifejezéssel méregette az anyagot. A

fekete szín lefutott a válláról, és a lelógó, helyes kéznyílás felé tartott. A

vállrész először barnává változott, majd szürkévé, míg a ruhaujj feketesége

egyre erősödött. Végül Howl még mindig a fekete ruhát viselte, melynek egyik

ujja kék-ezüst háromszögekből állt, de a legvége úgy nézett ki, mintha

kátrányba mártották volna.

Ez az - mutatta a varázsló, majd a fekete újra bevonta a köpeny ujját,

ezúttal lentről felfelé. Sophie valami oknál fogva ettől még idegesebb lett.

Semmit sem szólt, csak dühös pillantást vetett Howlra.

Ugyan már, Sophie! – nevetve próbálta oldani a hangulatot a varázsló. A

kutyaember ezt a pillanatot választotta arra, hogy belökje az ajtót, és

beoldalazzon a helyiségbe. Sosem hagyta, hogy Howl túl sokáig beszéljen

Sophie-val.

Ez egy öreg, óangol juhászkutya! – A varázsló csodálkozva méregette az

állatot, de látszott rajta, hogy nagyon örül a figyelemelterelés módjának. – Két

kutya tartása már jóval többe kerül.

Csak egy van – felelte mogorván Sophie. – Átok ül rajta.

Valóban? – Howl sietve indult a kutya felé, csak hogy mielőbb távol

kerülhessen Sophie-tól. A kutyaember erre vágyott a legkevésbé. Hátrálni

kezdett, mire a varázsló utánakapott, és szőrénél fogva ragadta meg a

menekülni próbáló jószágot, mielőtt kiment volna az ajtón.

Howl letérdelt, és a bozontos bunda alatt megpróbálta elkapni a kutya

tekintetét.

És tényleg! Sophie, miért nem szóltál erről? Ez a kutya egy ember!

Ráadásul szörnyű állapotban van!

Howl még térdelve hátrafordult, de a kutyát nem engedte el. A varázsló

márványzöld szemébe pillantva Sophie rögtön látta, hogy a férfi nagyon

mérges.

Magad is észrevehetted volna! – vágott vissza indulatosan, és az sem

érdekelte, hogy ennek esetleg megint zöld nyálka lesz a következménye. –

Egyébként pedig ő nem akarta...

Howl annál dühösebb volt, mintsem hogy végighallgassa. Felugrott, és

magával vonszolta a szerencsétlen állatot is.

És talán észre is vettem volna, ha nincs annyi dologgal tele a fejem –

bosszankodott. – Gyerünk, gyere Calcifer elé! – Ezt hallva a kutya

megfeszítette mind a négy lábát, és ellenkezni próbált, de Howl tovább húzta. –

Michael! – kiáltott a varázsló. Hangja nem ígért sok jót, ezért a tanonc szinte

futva érkezett. – Tudtad, hogy ez a kutya valójában ember? – vonta kérdőre a

fiút Howl, miközben együttes erővel próbálták felcibálni a vonakodó állatot a

palotába vezető lépcsőn.

Miért, az? – döbbent meg Michael.

Akkor megint csak Sophie-t hibáztathatom. – A kutyát ekkor már a kamrán

vonszolták keresztül. – Minden ilyesmiért mindig Sophie a felelős! De te

tudtad, ugye, Calcifer? – kérdezte Howl a tűzdémont, amikor végre a kandalló

elé rángatták az állatot.

Sosem kérdezted! – húzódott hátra védekezően a tűzdémon.

Hát kérdeznem kell? Rendben, valóban észrevehettem volna magam is!

Viszont kezd felfordulni tőled a gyomrom, Calcifer! Gondolj csak arra, ahogy a

Boszorkány bánik a démonjával! Láthatod, hogy ezerszer jobb sorod van itt.

Csupán annyit kérek, hogy szólj mindenről, amit érdemes lenne tudnom. Már

másodszor hagytál cserben! És most segíts visszaváltoztatni ezt a

szerencsétlent!

Jól van – motyogta duzzogva a szokatlanul halványkék lángokkal égő

démon.

A kutyaember megint szabadulni próbált, de Howl minden ellenkezés

ellenére a hátsó lábaira állította az állatot, és Michael segítségével igyekezett

így is tartani.

Miért tiltakozik ez az ostoba? – zihálta Howl. – Úgy tűnik, ez az átok is a

Puszták Boszorkányának köszönhető, nemde?

Neki – felelte Calcifer. – És jó sok rétegből áll.

Akkor egyelőre elég lesz a kutyaszőrtől megszabadítani – mondta a

varázsló.

Calcifer mélykék, lobogó lángokkal égett. Sophie az ajtóból figyelte, ahogy

a kutya bozontos alakja egyre halványul, s lassan emberi testet vesz fel. Majd

újra kutyaszerűbbé vált, és megint emberivé. Amikor végeztek, Howl és

Michael egy vörös hajú, gyűrött, barna öltönyös férfit támogatott két oldalról.

Sophie nem is csodálkozott azon, hogy nem ismerte fel. A férfi szeme idegesen

villogott ugyan, de az arca nélkülözött mindenféle egyediséget.

Ki vagy, barátom? – kérdezte Howl.

Nem... nem tudom egészen biztosan... - A férfi remegő kézzel tapogatta

végig az arcát.

A legutóbbi név, amire hallgatott, a Percival volt – szólt közbe Calcifer.

A kutyából lett ember úgy nézett a démonra, mintha azt kívánná, bár meg se

szólalt volna.

Tényleg? – kérdezte végül.

Akkor most Percival leszel – jelentette ki Howl. Megfogta a férfi vállát, és

gyengéden a székre ültette.

Pihenj csak, és mondd el, mire emlékszel. Ahogy elnézlek, már jó ideje a

Boszorkány hatalma alatt lehettél.

Igen – felelte Percival, s ujjaival ismét végigsimította az arcát. – És...

levette a fejemet. Én... emlékszem, ahogy egy polcról figyelem a többi

részemet.

De hiszen akkor halottnak kellene lenned! – csodálkozott a meghökkent

Michael.

Nem feltétlenül – gondolkodott el Howl. – Te még nem tartasz az ilyen

fokú mágiánál, de én, ha nagyon akarnám, képes lennék leválasztani bármely

testrészedet úgy, hogy a többi részed is életben maradjon. Persze fontos, hogy

ne hibázzon az ember. – A varázsló az egykori kutyára pillantva felvonta a

szemöldökét. – Nem vagyok biztos abban, hogy a Boszorkány rendesen

összerakta őt.

Ez a férfi nem teljes, sőt... más ember részeit is hordozza – szólalt meg

Calcifer, aki látványosan igyekezett bebizonyítani az előbbi szidás után, hogy

keményen dolgozik Howlért. Percival ennek hallatán viszont még zavartabban

nézett.

Ne zaklasd fel még jobban, Calcifer! – szólt a démonra Howl. – így is elég

rosszul érezheti magát. Percival, tudod, miért vette le a fejed a Boszorkány?

Nem. – Percival szomorúan meredt maga elé. – Semmire sem emlékszem.

Michaelnek váratlan ötlete támadt. Közelebb hajolt Percivalhoz, és ő is

kérdezett tőle.

Elképzelhető, hogy valaha a Justin névre hallgattál, vagy éppen arra, hogy

felség?

Sophie felhorkant, még mielőtt a férfi válaszolhatott volna. Ez egyszerűen

képtelenség lenne.

Nem. A Boszorkány Gastonnak hívott, de az sem az én nevem.

Ne tömd ilyenekkel a fejét, Michael! – figyelmeztette Howl a fiút. – Már

csak azért se, nehogy Sophie újra horkantson. Amilyen hangulatban van, a

végén még romba dönti a palotát.

Bár a hangjából ítélve a varázsló már nem volt rá dühös, Sophie mégis

meglehetősen idegesen reagált. Átcsörtetett a boltba, csapkodott és pattogott,

nagy dérrel-dúrral kiakasztotta a zárva táblát, és elkezdett összepakolni

éjszakára. Megnézte a nárciszait is, de valami szörnyen rosszul sikerülhetett,

mert a vödörből csak különös, barna karók meredeztek. Az edényben a

legszúrósabb szagú, legmérgezőbb színű folyadék lötyögött, amit valaha látott.

Jaj, ez nem lehet igaz! – kiáltott bosszúsan Sophie.

Mi van már megint? – lépett az üzletbe Howl, majd beleszagolt a vödörbe.

– Elég hatásosra sikerült ez a gyomirtó. Mi lenne, ha kipróbálnánk azokon a

gyomokon, amelyek a kúria felhajtója körül nőnek?

Rendben – bólintott Sophie. - Úgyis gyilkos hangulatban vagyok.

Addig csapkodott, amíg talált egy locsolókannát, ezután egyik kezében a

vödörrel, másikban a kannával visszarobogott a palotába. Kirontott a

narancssárgára forgatott ajtón, és hatalmas szusszanással megállt a

kocsibejárón.

Percival idegesen nézett fel. Hogy elfoglalja magát, az imént a kezébe

nyomták a gitárt - akárha egy gyereknek adnának csörgőt –, így az egykori

kutya csak ült a széken, és rémes hangokat csalt elő a hangszerből.

Menj Sophie-val, Percival – fordult felé Howl. – A végén még a fákat is

kiirtja.

Így hát a férfi letette a gitárt, kiment, és átvette Sophie-tól a vödröt. Sophie

körülnézett: előtte, a völgy végén aranylott az esti táj. Az utóbbi napokban

mindenki igen elfoglalt volt, emiatt egyikük sem vette közelebbről szemügyre a

kúriát. Sophie-nak is csak most tűnt fel, hogy sokkal nagyobb, mint

amekkorának gondolta. A ház előtt szobrokkal szegélyezett, hatalmas, ám a

kövek közül előkandikáló gyomokkal sűrűn benőtt teraszt látott, és egy rövid

lépcsősort, amely a kocsifelhajtóra vezetett. Maga a ház is hatalmas volt, a

tetőn is szobrok álltak, az épületnek számos ablaka volt, viszont rendkívül

elhanyagoltnak látszott. Az ablakok alatti hámló vakolatot vastagon bevonta a

zöldes penész, az üvegek nagy része betört, a zsalugáterek pedig szürkén lógtak

a zsanérjaikon.

– Hú... – döbbent meg Sophie. – Howl azért egy kicsit lakályosabbá tehetné

ezt a helyet. De nem! Túlságosan lefoglalják a walesi kiruccanásai! Percival, ne

álldogálj ott! Onts a kannába abból a valamiből, és gyere utánam.

Percival szófogadóan követte az utasításokat, így egyáltalán sem volt

szórakoztató zsarnokoskodni felette. Sophie gyanította, hogy Howl éppen ezért

küldte ki utána. Ismét horkantott, majd inkább a gyomokon töltötte ki a

haragját. Bármi is volt ez a lötty, ami megölte a nárciszokat, erős szernek

bizonyult. A gyomok abban a pillanatban elenyésztek, amint hozzájuk ért –

akárcsak az út melletti fű.

Sophie hagyta, hogy az esti szellő kissé lehűtse és megnyugtassa a kedélyét.

A távoli dombok felől friss fuvallat érkezett, a felhajtó mellett őrködő fák

büszkén integettek leveleikkel. Sophie nemsokára már a behajtó út negyedénél

járt.

Szerintem te sokkal többre emlékszel, mint amennyit bevallasz – korholta

a kannát újratöltő Percivalt. – Mit akart tőled valójában a Boszorkány? Miért

hozott akkor magával a boltba?

Howlról akart megtudni dolgokat – felelte a férfi.

Howlról? Hiszen te nem is ismerted, ugye?

Valóban nem, de ezek szerint mégiscsak tudnom kellett valamit. Talán a

varázslóra küldött átokkal lehetett kapcsolatban, de fogalmam sincs már, mi

volt az. Miután a boltban jártunk, mindent elvett tőlem, láthattad. Igazán

sajnálom. Emlékszem, mivel az átkot nagyon gonosznak tartottam, úgy

próbáltam eltitkolni előle, amit tudok, hogy folyton Lettie-re gondoltam. Csakis

ő járt a fejemben. Azt nem tudom, honnan ismertem, és amikor Felső-

Foldingba értem, már kurvaként, Lettie is azt mondta, hogy még sosem látott

azelőtt. De mégis mindent tudtam róla... vagy legalábbis eleget ahhoz, hogy

amikor a Boszorkány azt akarta, meséljek neki Lettie-ről, elmondtam, hogy van

egy kalapboltjuk Market Chippingben. így hát az a gonosz nőszemély odament,

hogy mindkettőnket móresre tanítson. És ott voltál te, ő meg azt hitte, hogy te

vagy Lettie. Rettentően megrémültem, mert nem tudtam, hogy van egy nővére.

Sophie ismét felvette a gyomirtóval töltött kannát, s azt kívánta, bárcsak a

Boszorkány lenne a gazok helyén.

És rögtön azután kutyává változtatott?

Ahogy kiértünk a városból – folytatta a történetet Percival. – Mivel már

nem volt rám szüksége, kinyitotta a hintó ajtaját, és azt mondta: „Fuss hát.

Majd hívlak, ha kellesz." Én meg futottam, mert éreztem, hogy átok van a

nyomomban. Épp akkor ért utol, mikor egy farmon szaladtam át. Az ottaniak

látták, amint átváltozom, és azt hitték, vérfarkas vagyok, ezért elfogtak, és meg

akartak ölni. Meg kellett harapnom az egyiküket, hogy el tudjak menekülni.

Am a bottól nem tudtam szabadulni. Megakadt a sövényben, mikor próbáltam

átjutni rajta.

Sophie tovább locsolta gyomirtóval a felhajtó két szélét, miközben Percivalt

hallgatta.

Azután mentél Mrs. Fairfaxhez?

Igen, Lettie-t kerestem - folytatta Percival. - Mindketten nagyon kedvesek

voltak hozzám, bár azelőtt sosem láttak. Howl varázsló akkor kezdett udvarolni

Lettie-nek. A húgodnak nem tetszett ez az egész, ezért megkért, harapjam meg

a varázslót, hogy megszabaduljunk tőle, de Howl egyszer csak rólad kezdett

kérdezősködni és...

Sophie majdnem legyomirtózta a cipőit is döbbenetében. Mivel a murva

füstölni kezdett a szertől, valószínűleg nagy szerencséje volt, hogy elkerülte a

kellemetlen locsolást.

Tessék?! – kérdezte hitetlenkedve.

Azt mondta: „Ismerek egy Sophie-t, aki egy kicsit hasonlít rád." És akkor

Lettie gondolkodás nélkül azt felelte: ,,Ő a nővérem." Aggódni kezdett érted,

különösen mert Howl szüntelenül csak rólad faggatta. Lettie azt mondta nekem,

bár leharapta volna inkább a nyelvét, mint hogy fecsegjen rólad. Aznap, amikor

felbukkantál, szándékosan volt kedves Howlhoz, így próbálta kiszedni belőle,

honnan is ismer téged. A varázsló azt állította, hogy most egy öregasszony

vagy, Mrs. Fairfax pedig elmondta, hogy látott téged. Ekkor Lettie elsírta

magát, és sokáig nem is tudta abbahagyni a sírást. Folyton kesergett. „Valami

szörnyűség történt Sophie-val! A legrosszabb, hogy azt hiszi, nem kell félnie

Howltól. Sophie túl kedves ahhoz, hogy észrevegye, mennyire szívtelen is a

varázsló!" – hajtogatta. Szörnyen feldúlt volt! Nekem közben sikerült annyi

időre visszaváltoznom, amíg el tudtam jönni, hogy szemmel tartsalak.

Sophie füstölgő ívben locsolta körbe a gyomirtót.

A csudába Lettie-vel! Roppant kedves tőle, és nagyon is hálás vagyok érte.

Én is nagyon aggódtam miatta... De köszönöm, nincs szükségem őrző-védő

kutyára!

De igen, van – erősködött Percival. – Legalábbis lett volna. Ám túl későn

érkeztem.

Sophie olyan lendülettel fordult hátra locsolókannástól, hogy Percival előbb

a fűre huppant, majd a legközelebbi fa mögé menekült. Háta mögött hosszú,

barna sávot hagyott a gyomirtó a gyepen.

A fenébe mindenkivel! – kiáltotta Sophie. – Elegem van belőletek! – A

behajtó közepére hajította a füstölgő locsolókannát, és a gyomokon átgázolva a

kőkapu felé sietett. – Még hogy túl későn! – fortyogott közben. – Micsoda

ostobaság! Howl nemcsak szívtelen, de kiállhatatlan is! Különben is... csak egy

öregasszony vagyok.

Ám azt nem tagadhatta, hogy amióta a vándorló palota elköltözött, vagy

talán még azelőtt, történt valami. És ennek a valaminek ahhoz is köze volt,

hogy Sophie képtelen volt találkozni a húgaival.

Minden, amit a királynak mondtam, igaz! – dünnyögött magában,

miközben fáradhatatlanul ment és ment. Képes lett volna hét mérföldet is

megtenni, és soha vissza nem térni. – Majd én bebizonyítom! Kit érdekel, hogy

Mrs. Pentstemmon engem bízott meg, hogy állítsam meg Howlt, mielőtt végleg

rossz útra tér?! Egyébként is, én csak egy csődtömeg vagyok! Egy elsőszülött!

És különben is, Mrs. Pentstemmon azt gondolta, hogy Howl szerető öreg

édesanyját látja. Ugye? Vagy mégsem?

Sophie kelletlenül ugyan, de rájött, hogy ha az idős hölgy szakértő szemei

felfedezték a ruhába szőtt bűbájt, minden bizonnyal könnyedén észrevette a

Boszorkány sokkal erősebb átkának nyomait is.

A fenébe azzal a szürke-vörös ruhával is! – morgolódott tovább. –

Egyszerűen nem hiszem el, hogy éppen engem ért utol a bűbáj a! – Megtorpant.

A baj az volt, hogy úgy tűnt, a kék-ezüst köpenynek is épp olyan hatása volt.

Dühe és lendülete azonban vitte tovább Sophie-t az úton. – Különben is, Howl

nem kedvel engem!

Ez a megnyugtató gondolat már önmagában elég lett volna arra, hogy

Sophie-nak legyen ereje egész éjjel gyalogolni, ám váratlanul ismerős

nyugtalanság lett úrrá rajta. Fülét jól ismert kopogás ütötte meg. Lehetetlen...

Hitetlenkedve meresztgette szemét a lenyugvó nap fényében. A kőkapuhoz

vezető úton hamarosan fel is bukkant a széttárt karú, ugráló figura.

Sophie azon nyomban felkapta a szoknyája szélét, megfordult, és futva

indult visszafelé. A por és a murva felhőkben röpködött körülötte. Percival a

vödör és a locsolókanna mellett várakozott. Sophie megragadta a férfi karját, és

a legközelebbi fa mögé húzta.

Valami baj van? – kérdezte Percival.

Csönd! Már megint az az átkozott madárijesztő – zihálta Sophie, majd

becsukta a szemét. – Nem vagyunk itt. Nem találhatsz meg minket. Menj el.

Menj már el, gyerünk, gyerünk, gyerünk!

De miért... ? – kérdezte a férfi.

Hallgass! Nem vagyunk itt, nem vagyunk itt, nem vagyunk itt! –

ismételgette kétségbeesetten Sophie. Félve nyitotta ki az egyik szemét. A

madárijesztő már majdnem a kapuoszlopok között járt, egy helyben ácsorgott,

és néha megingott. – Ez az... nem vagyunk itt. Menj el gyorsan. Kétszer olyan

gyorsan, háromszor... tízszer! Csak menj el!

A madárijesztő habozva hátrafordult, és elindult visszafelé az úton. Néhány

tétova szökkenés után hatalmas, gyorsabb ugrásokra váltott. Pontosan úgy,

ahogy Sophie mondta neki. Sophie alig kapott levegőt, és addig el sem engedte

Percival karját, amíg a karóember el nem tűnt a szeme elől.

Mi a baj vele? – kérdezte újra a férfi. – Miért nem hagytad, hogy idejöjjön?

Sophie megborzongott, és mivel a madárijesztő az úton volt, már nem mert

világgá menni. Fölkapta a locsolókannát, és elindult a kúria felé. Ám a szeme

sarkából furcsa mozgást vett észre. Megtorpant és felnézett az épületre. Hosszú,

fehér függönyt libbentett meg a huzat az erkélyajtón, a teraszon álló szobrok

mögött. A szobrok immár fehéren ragyogtak, a legtöbb ablak fölött pedig látni

lehetett a függönyöket és az új üvegeket.

A frissen fehérre mázolt zsalugáterek is helyükre kerültek. Az

elefántcsontszínűre vakolt kúriát sehol sem csúfították foltok. A feketére

festett, aranyszín kacskaringós mintákkal díszített bejárati ajtó valóságos

mester- mű volt. Közepén aranyozott oroszlánfej kapott helyet, melynek

szájában karika volt – az új kopogtató.

Ó... – nyögte Sophie.

Ellenállt a kísértésnek, hogy a nyitott erkélyajtón bemenjen, és megcsodálja

a helyet. Howl biztosan ezt várta tőle, azért maradt „véletlenül" nyitva az az

ajtó. Inkább egyenesen a palota bejáratához sétált, és belépett. Howl és Michael

éppen egy bonyolult varázslatot próbált sietősen hatástalanítani az asztalnál.

Egy része bizonyára a kúria felújításához kellett, de Sophie biztosra vette, hogy

valamiféle hallgatózó bűbájt is használtak. Amikor betoppant a helyiségbe,

mindketten idegesen fordultak felé. Calcifer előrelátóan megbújt a hasábok

között.

Maradj mögöttem, Michael – tanácsolta Howl.

Ti kihallgattatok! - kiáltotta ingerülten Sophie. - Aljas csirkefogók!

Mi a baj? – kérdezte a varázsló. – Szeretnéd, ha a zsalukat is feketére és

aranyszínűre festenénk?

Ez már mindennek a teteje...! – hápogta Sophie. - Tudom, hogy mindent

hallottál! Te... te... Mióta tudod, hogy én... én...

Meg vagy átkozva? – segítette ki Howl. – Nos... lássuk csak...

Én mondtam el neki – sandított a varázslóra Michael. - Lettie...

Te! – fordult a fiú felé Sophie.

A másik Lettie is elárulta magát – vette át a szót gyorsan Howl. – Már te is

tudod, hogy így volt. És aznap Mrs. Fairfax is elég sokat fecsegett aznap. Volt

egy időszak, amikor mintha mindenki egyszerre akarta volna a tudomásomra

hozni a dolgot. Még Calcifer is... persze csak miután rákérdeztem. Valóban azt

hitted, annyira nem értek a szakmámhoz, hogy elkerüli a figyelmemet egy ilyen

erős átok? Többször is próbáltam megtörni, amikor nem figyeltél, de egyik

módszer sem működött, ezért elvittelek Mrs. Pentstemmonhoz, hátha neki

sikerül. Ám ő is kudarcot vallott. Ezért arra a következtetésre jutottam, hogy

szereted álcázni magad.

Álcázni?! – kelt ki magából Sophie.

Csak így lehet – nevetett fel Howl. – Ugyanis te magad tartod fenn a

varázslatot. Különös egy család a tiétek! Tényleg, a te neved is Lettie?

Ez már túl sok volt Sophie-nak. Percival épp ekkor lépett be a maradék

félvödörnyi gyomirtóval. Sophie ledobta az üres kannát, kikapta a férfi kezéből

a vödröt, és az egészet Howl felé hajította. A varázsló behúzta a nyakát,

Michael pedig félreugrott a vödör elől. A gyomirtó hirtelen fellángolt, s a

padlótól a plafonig érő, szikrázó, zöld tűzzé lobbant. A vödör a mosogatóban

landolt, ahol rögtön végzett az ott maradt virágokkal.

Hű! – szólalt meg az izzó parázs alól az eddig hallgató Calcifer. – Ez aztán

erős szer.

Howl kimentette a koponyát a füstölgő, barna növénymaradványok alól,

majd óvatosan megtörölgette köpönyege egyik ujjával.

Még jó, hogy erős – mondta. – Sophie sosem végez félmunkát.

A tisztogatástól a koponya hamarosan ismét fehéren csillogott, Howl

kabátjának ujja viszont egy foltban kék-ezüstté fakult. Howl az asztalra tette a

koponyát, és bánatosan vette szemügyre a színét vesztett anyagot.

Ha nem lett volna a madárijesztő, Sophie szó nélkül kirontott volna a

kastélyból, hogy ismét elinduljon a kúria előtt vezető úton. De mivel a

karóember még valószínűleg a közelben volt, inkább a székére telepedett, és

mély hallgatásba burkolózott. El is döntötte, soha többé nem áll szóba

egyikükkel sem.

Sophie – kezdte újra a varázsló –, mindent megpróbáltam. Észre sem

vetted, hogy mostanában nem gyötörnek úgy a fájdalmak? Vagy talán még

azokat is szívesen viseled? - Mivel Sophie nem válaszolt, Howl feladta, és

inkább Percival felé fordult. – Örülök, hogy mégis maradt valami a fejedben.

Már kezdtem nagyon aggódni érted.

Tényleg nem sokra emlékszem – válaszolt a férfi, de már nem viselkedett

félkegyelműként. Kézbe vette a gitárt, és hangolni kezdte. Néhány másodperc

múlva már sokkal szebben szólt a hangszer.

Hát, lebuktam. Botfülű walesinek születtem, ez az igazság – mentegetőzött

színpadiasan Howl. – Mindent elmondtál Sophie-nak? Vagy arra is emlékszel,

hogy mit akart valójában megtudni a Boszorkány?

Walesről akart hallani - felelte Percival.

Gondoltam – bólintott Howl. – Kezdem érteni.

Azzal bevonult a fürdőszobába, és két óra hosszat bent is maradt. Eközben

Percival elgondolkodva végigpengetett néhány lassú dallamot a gitáron, mintha

zenélni tanulna. Michael egy füstölgő rongydarabbal megpróbálta eltüntetni a

padlóra került gyomirtót.

Sophie meg csak ült a székén, és hallgatott. Calcifer időről időre kidugta

lángoló üstökét a kandallóból, hogy vessen rá egy félénk pillantást, ám jobbnak

látta, ha visszahúzódik a hasábok alá.

Amikor Howl kilépett a fürdőszobából, öltözete újra vakítóan fekete, a haja

pedig vakítóan szőke volt, és tömény tárnicsillat lengte körül.

Valószínűleg későn jövök haza – mondta Michaelnek. – Éjfélkor

beköszönt a nyári napforduló, szóval a Boszorkány biztosan próbálkozik majd

valamivel. Tartsátok fenn a védelmet, és kérlek, ne felejts el semmit, amit

mondtam neked.

Értettem – bólogatott a tanonc, miközben a mosogatóba hajította a

felmosórongy füstölgő maradványait.

Azt hiszem, már tudom, mi történt veled - fordult a varázsló Percivalhoz. –

]ó kis munka lesz szétválogatni téged. Inkább holnapra hagyom, miután

visszajöttem. – Howl az ajtóhoz lépett, de keze megállt a kilincsen. - Sophie,

még mindig nem állsz szóba velem? – kérdezte, s hangja reménytelenül

csengett. Sophie tudta, hogy a varázsló még legboldogabb pillanataiban is

képes lenne boldogtalannak látszani, ha éppen azt kívánja a szerepe. Az előbb

ráadásul csúnyán kihasználta őt, hogy információkat szedjen ki Percivalból.

Nem – morogta kelletlenül.

Howl felsóhajtott, majd elment. Sophie felpillantott, és látta, hogy a gomb

feketére van forgatva.

„Most már elég! – gondolta. – Nem érdekel, hogy holnap van-e a nyári

napforduló, vagy sem! Elmegyek."

XX. fejezet

Amelyben Sophie elhagyná a palotát, de újabb nehézségekbe ütközik

Elérkezett a nyári napforduló napja. Amint megpirkadt, Howl esett be az

ajtón, és akkora zajt csapott, hogy Sophie ijedten ült fel az ágyán. Meg volt

győződve arról, hogy a Boszorkány érte utol a varázslót.

Oly nagyra tartanak, hogy mindig nélkülem játszanak! - ordította Howl.

Sophie rájött, hogy csak Calcifer serpenyős dalát próbálja énekelni, gondolta,

visszafekszik. Ekkor Howl átesett a széken, és mivel a lába beleakadt a

sámliba, a kis faülőke átrepült a szobán. Ezután a varázsló megpróbálta

megtalálni a lépcsőt, de először a kamrába esett be, utána meg az udvar felé

indult. Ezen egy darabig csodálkozott, ám végül rálelt a lépcsősorra – a legalsó

fok kivételével. Emiatt aztán olyan gyönyörű hasra esést mutatott be, hogy az

egész kastély beleremegett.

Mi bajod? – kukucskált ki a lépcső alatti fülkéjéből Sophie.

Rögbiklubos összejövetel – felelte magasztosan Howl. – Nem is gondoltad

volna, hogy jobbszélsőként játszottam az egyetemen, ugye, Mrs.

Mindenlébenkanál?

Akkor még biztosan tudtál járni, de mostanra, úgy tűnik, elfelejtettél -

dohogott Sophie.

Furcsa dolgokra vagyok itt – dünnyögte Howl –, vonz, ami nem látható, és

épp az ágyam felé tartottam, amikor félbeszakítottál. Tudom, hol vannak a tűnt

napok, és ki patkolta az ördögöt.

Menj aludni, te bolond! - hallatszott Calcifer álmos hangja. – Részeg vagy.

Ki, én? – háborgott Howl. - Biztosíthatlak benneteket, barátaim, hogy

tökéletesen józan vagyok! – Feltápászkodott, és megpróbált büszke léptekkel

felvonulni az emeletre. Kezével folyamatosan a falat kereste, mintha attól félne,

hogy ha nem ér hozzá, az elszelel. A szobája ajtaja viszont kifogott rajta. –

Micsoda jó kis hazugság volt ez! – dicsérte meg magát, majd nekiment a

falnak. – Ragyogó becstelenségem lesz a megmentőm! – Még párszor koppant

a falon, mire végre megtalálta a szobája ajtaját, és beesett rajta. Sophie hallotta,

amint Howl még egyszer elterül a padlón, majd fennhangon szidja az ágyat,

amiért félreugrott.

Kibírhatatlan egy alak! – csóválta a fejét Sophie. Úgy döntött, ez volt az

utolsó csepp a pohárban, most már tényleg elmegy.

Sajnos Howl hangos hazaérkezése felkeltette Michaelt és Percivalt is, aki a

fiú szobájában a padlón aludt. A varázslótanonc levonult a lépcsőn, és

kijelentette, hogy olyan éber, hogy akár ki is mehetnek virágot szedni a

napfordulós virágfüzérekhez, amíg ilyen kellemes az idő. Sophie nem bánta,

hogy még egyszer utoljára láthatja a virágokat, és elbúcsúzhat tőlük. Kint

meleg, tejszerű pára fogadta őket, melytől a virágok csupán furcsa, tarka

foltoknak látszottak. Virágillat töltötte be a levegőt. Sophie botjával az

ingoványos talajt próbálgatta, közben hallgatta a madársereg csiripelő

társalgását. Igazán sajnálta, hogy itt kell hagynia ezt a helyet. Megsimogatott

egy még harmatos, selymes szirmú liliomot meg egy különös, hosszú porzójú

lila virágot. Hátranézett a magas, fekete kastélyra, ami a hátuk mögött várt

rájuk, majd felsóhajtott.

Olyan széppé tette ezt a helyet – jegyezte meg Percival, miközben egy

nyaláb hibiszkuszt tett a Michael mögött lebegő kádba.

Kicsoda? – kérdezte a fiú.

Howl – felelte Percival. – Korábban csak néhány bokor nőtt itt, és azok is

kicsik voltak és szárazok.

Jártál már itt régebben is? – Michael újra izgatott lett. Nem tágított attól az

elképzelésétől, miszerint Percival talán Justin herceg.

Azt hiszem, a Boszorkánnyal voltam itt – mondta kissé bizonytalanul a

férfi.

Mire végeztek, kétkádnyi virágot szedtek le. Sophie észrevette, hogy amikor

másodszor jöttek vissza a palotába, Michael többször körbeforgatta az ajtó

gombját – bizonyára azért, hogy a Boszorkányt megtévessze. Aztán persze el

kellett készíteniük a napfordulós füzéreket. Ez sokáig tartott. Sophie eleinte

Michaelre és Percivalra akarta hagyni a dolgot, de a fiú virágkötés helyett

ravasz kérdésekkel ostromolta az egykori kutyát, aki viszont túl lassúnak

bizonyult a munkában. Sophie megértette Michael izgatottságát. Percivalt

különös légkör lengte körül, azt sugallva, hogy hamarosan történni fog valami.

Sophie elgondolkodott azon, hogy a férfi vajon mennyire állhat még a

Boszorkány befolyása alatt. A füzérek jó részét egyedül kellett elkészítenie.

Még ha meg is fordult korábban a fejében, hogy marad, és segít Howlnak

megküzdeni a Boszorkánnyal, mostanra esze ágában sem volt. A varázsló, aki

egyetlen mozdulattal könnyedén elkészíthette volna az összes füzért,

olyannyira hangosan horkolt odafönt, hogy Sophie még a boltban is hallotta.

A virágdíszek elkészítése olyan sokáig tartott, hogy mire elkészültek, máris

ki kellett nyitni az üzletet. Michael hozott néhány szelet mézes kenyeret, amit a

vevők első, félelmetes rohama közben ettek meg. Az ünnepnap ellenére szürke,

hűvös idő köszöntötte Market Chipping lakóit. Aznap reggel a fél város betért a

boltba, hogy megfelelő virágokat és füzéreket válasszanak elegáns ruháikhoz a

fesztiválra. A türelmetlen, tolakodó tömeg ellepte az utcákat, Sophie-ék aznap

elképesztő bevételre tehet szert. Annyi vevő jött, hogy már majdnem dél volt,

mikor Sophie-nak végre sikerült kilopóznia a boltból. Ahogy kiért a többiek

látóköréből, összecsomagolta régi ruháit, meg némi élelmet is.

„A mai bevételből kiindulva... – gondolkodott közben –, a tűzhely egyik

köve alá rejtett kis kincshalom akár tízszeresére is nőhet."

Azért jöttél, hogy beszélgess velem? – kérdezte reménykedve Calcifer.

Egy perc. – Sophie a háta mögé rejtett batyuval átvágott a szobán. Nem

akarta, hogy Calcifer felháborodjon a megszegett alku miatt. Már nyúlt volna a

szék karfájának támasztott botjáért, amikor kopogtattak. Sophie, úgy, ahogy

volt, kinyújtott kézzel megdermedt, és kérdőn Calciferre nézett.

A kúria ajtaja – mondta a tűzdémon. – Húsból és vérből való, ártalmatlan.

Ismét kopogtattak.

„Mindig ez történik, ha el akarok menni!" – dohogott magában Sophie,

miközben narancssárgára fordította a gombot, és kitárta az ajtót. A felhajtón, a

szobrok mögött kétlovas hintó várakozott, legalábbis ennyit lehetett látni az

ajtó előtt álló megtermett inastól. Minden kétséget kizáróan ő kopogtathatott.

Mrs. Sacherevell Smith szeretné tiszteletét tenni az új lakók előtt – mondta

a férfi.

„De kínos! – gondolta Sophie. – Hát ez az eredménye a friss festésnek és a

függönyöknek."

Nem vagyunk itth... – kezdte Sophie, de Mrs. Sacherevell Smith félretolta

az inast, és előrelépett.

Várjon a kocsinál, Theobald – utasította a férfit, ahogy napernyőjét

forgatva bevitorlázott Sophie mellett. Fanny volt az... Fanny, akinek – elnézve

krémszínű selyemruháját – hihetetlenül jól ment a sora. Kalapja szintén

krémszínű volt, karimáját rózsák szegélyezték. Sophie nagyon is jól emlékezett

erre a darabra. Eszébe jutott, mit mondott a fejfedőnek, miközben díszítette:

„Neked pénzhez kell majd feleségül menned". És Fannyt elnézve úgy tűnt,

hogy ez meg is történt.

Jaj, istenem! – pillantott körbe Fanny. – Itt valami félreértés lehet. Ez a

szolgák szállása!

Nos... öhmm... még nem igazán költöztünk be, asszonyom – felelte Sophie,

közben az járt a fejében, hogy vajon mit szólna a mostohaanyja, ha megtudná, a

régi kalapbolt alig egy ajtónyira van tőle? Fanny levegő után kapkodva fordult

hátra.

Sophie! – kiáltotta. - O, te jó isten, gyermekem, mi történt veled? Úgy

nézel ki, mint egy kilencvenéves! Nagyon beteg voltál? – Ekkor Sophie nagy

meglepetésére Fanny elhajította kalapját, ernyőjét, levetette előkelő modorát,

majd könnyek között ölelte magához Sophie-t.

Fogalmam sem volt, mi történhetett veled! – szipogta.

Elmentem Marthához, és Lettie-hez is küldtem valakit, de egyikük sem

hallott rólad. Ráadásul helyet is cseréltek az ostoba lánykák, tudtad? Rólad

viszont senki nem tudott semmit sem! Pedig még jutalmat is felajánlottam. És

most itt vagy, szolgasorban, mikor fényűző életet élhetnél velem és Mr.

Smithszel, odafönt, a dombon!

Sophie észrevette, hogy már az ő könnyei is patakzanak. Sietve ledobta

batyuját, és a székhez vezette Fannyt. Mellé húzta a sámlit, és – Fanny kezét

szorongatva – ő is leült. Bár könnyeik még mindig potyogtak, mostanra már

megkönnyebbülten nevettek együtt. Boldogok voltak, hogy végre láthatták

egymást.

Hosszú történet – kezdte Sophie, amikor mostohaanyja már hatodszor

kérdezte meg, mi történt vele.

Amikor belenéztem a tükörbe, és megláttam magam így, annyira sokkolt a

látvány, hogy inkább elmentem otthonról. ..

A rengeteg munka – nézett rá sajnálkozva Fanny. - Mennyit hibáztattam

magam!

Nem igazán – csóválta a fejét Sophie. – De nem kell aggódnod, mert Howl

varázsló befogadott, és...

Howl varázsló! – sikított Fanny. – Az az aljas férfi?! O tette ezt veled? Hol

van? Csak mondd meg, hol bujkál, és esküszöm, én...!

Fanny megragadta a napernyőjét, és olyan harciasnak tűnt, hogy Sophie-nak

le kellett őt fognia. Abba meg bele sem mert gondolni, miként is reagálna

Howl, ha arra ébredne, hogy Fanny az ernyőjével püföli.

Nem, nem szükséges! – próbálta megnyugtatni mostohaanyját. - Howl

nagyon kedves volt hozzám.

Sophie csak most döbbent rá, hogy ez az igazság. Howl ugyan meglehetősen

furcsán mutatta ki a kedvességét, de figyelembe véve azt, ahogyan Sophie

viselkedett csak azért, hogy felidegesítse, valóban nagyon jól bánt vele.

Azt mondják, élve felfalja a nőket! – folytatta Fanny, és ismét megpróbált

felállni.

Ez csak pletyka. Figyelj egy kicsit! Egyáltalán nem gonosz!

Furcsa sziszegés hallatszott a kandalló felől, ahol Calcifer érdeklődve

figyelte a jelenetet.

Nem az! – ismételte Sophie, mind a tűzdémonnak, mind mostohaanyjának

címezve szavait. – Amióta itt vagyok, egyetlen ördögi varázslatot sem hajtott

végre! – Igen, ez is igaz volt.

Hinnem kell neked – sóhajtott most már nyugodtabban Fanny. – Bár

szerintem csak neked köszönhető, hogy megváltozott. Te mindig is jó hatással

voltál az emberekre, Sophie. Le tudtad állítani Martha hisztijeit, amikor én

hozzá sem tudtam szólni. És mindig mondtam, hogy azért is neked tartozunk

hálával, amiért Lettie nem megy mindig a maga feje után, csak mondjuk, az

esetek felében! El kellett volna mondanod, merre jársz, szívem!

Sophie most már tudta, hogy tényleg szólnia kellett volna. Akkor

egyszerűen csak Martha szemével látta Fannyt, pedig a saját érzéseire kellett

volna hallgatnia. Szégyellte magát.

Fanny alig várta, hogy mesélhessen Mr. Sacherevell Smithről. Hosszú és

izgalmas történetbe kezdett. Elmondta, hogyan találkozott Mr. Smithszel épp

azon a héten, mikor Sophie elment, és hogy még a hét vége előtt össze is

házasodtak. Sophie csendben figyelte mostohaanyját. így, idősebb fejjel,

teljesen másként látta Fannyt. Egy még mindig fiatal és csinos hölgy ült

mellette, aki ugyanolyan unalmasnak találta a kalapboltot, mint Sophie. De ez

jutott neki, így nem tehetett mást, mint a legjobb tudása szerint fenntartani az

üzletet, és felnevelni a három lányát – amíg Mr. Hatter meg nem halt. Akkor

hirtelen rátört a félelem, hogy úgy végzi majd, mint most Sophie: öregen, célok

nélkül, és a végén semmit sem tud majd felmutatni.

És akkor, amikor már nem voltál ott, és nem tudtam kire hagyni a boltot,

semmi sem tartott vissza attól, hogy eladjam – fejezte be a történetet Fanny,

amikor léptek hallatszottak a kamra felől.

Bezártuk a boltot – lépett be Michael. – És nézd, ki van itt!

Martha állt mellette, s egymás kezét fogták. A lány vékonyabb volt, és

sokkal szőkébb, mint amikor Sophie utoljára látta. Már majdnem ismét önmaga

volt. Elengedte Michael kezét, és Sophie-hoz rohant.

El kellett volna mondanod! – fonta nővére köré karjait. Ezután édesanyját

is megölelte, mintha sosem mondott volna róla csúnya dolgokat.

De még korántsem volt vége. Lettie és Mrs. Fairfax sétált be a kamrán

keresztül. Egy nagy kosarat cipeltek, mögöttük pedig az ismét életvidám

Percival haladt.

Hajnalhasadtával hintóra szálltunk – mondta Mrs. Fairfax –, és hoztunk

egy kis... Istenem, segíts! Hiszen ez Fanny!

Elengedte a kosarat, és sietve megölelte volt iskolatársát. Lettie sem

ácsorgott sokáig magában, ő is elengedte a kosár fülét, és Sophie-t zárta a

karjaiba. Olyan általános ölelkezés, magyarázkodás és hangoskodás kezdődött,

hogy Sophie azon csodálkozott, hogy Howl még erre sem ébredt fel. O még a

hangzavaron át is hallotta az emeletről leszűrődő horkolást. A távozást estére

halasztotta. Most, hogy mindenki így együtt volt, túlságosan boldog volt ahhoz,

hogy a korábbi szándékát fontolgassa.

Lettie nagyon örült Percivalnak. Amíg Michael az asztalhoz cipelte a kosarat

és kipakolta a hideg sült csirkét, a mézpudingot meg bort, Lettie úgy

kapaszkodott Percival karjába, hogy Sophie alig tudta megállni, hogy rosszalló

pillantást ne vessen rá. A lány azt akarta mindenáron megtudni, mire emlékszik

a férfi. Úgy tűnt, ez Percivalnak egyáltalán nincs ellenére. Lettie olyan bájos

volt, hogy Sophie nem hibáztatta érte.

Megérkezése után többször megpróbált férfivá változni, azonban mindig

kutyaként végezte. És ragaszkodott ahhoz, hogy ismer engem – magyarázta

Lettie Sophie-nak. – Tudtam, hogy még sosem láttam, de nem számított. –

Megpaskolta Percival vállát, mintha még mindig kutya lenne.

Te találkoztál Justin herceggel? – kérdezte Sophie.

Ó, igen – vágta rá Lettie. – Zöld egyenruhát viselt álcaként, de biztos, hogy

ő volt. Még akkor is kifogástalanul arisztokratikusan viselkedett, amikor egyre

idegesebb lett a félresikerült keresővarázslatok miatt. Kettőt is kellett

készítenem neki, mert mindegyik folyamatosan azt mutatta, hogy Suliman

mágus valahol köztünk és Market Chipping között tartózkodik, ő viszont meg

mert volna esküdni rá, hogy ez lehetetlen. Amíg a varázslatokkal bajlódtam,

szüntelenül zavart, enyhén gúnyos felhanggal „bájos kisasszonynak" szólított,

majd arról kezdett kérdezősködni, hogy ki vagyok, hol él a családom, és hány

éves vagyok. Ezt a szemtelenséget! Már azt kívántam, inkább Howl varázslót

kapjam a nyakamba, ami azért nagy szó!

Amikor itt tartottak a beszélgetésben, már mindenki buzgón falatozta a

csirkét és kortyolgatta a bort. Calcifer furcsamód félénknek látszott. Egészen

apró, zöld lángocskákra húzta össze magát, és így senki nem vette észre, hogy

ő is ott van. Ám Sophie szerette volna, ha találkozik Lettie-vel, ezért

megpróbálta előcsalogatni a démont.

Tényleg ez az a démon, akitől Howl élete függ? - Lettie hitetlenkedve

méregette a zöld lángocskákat. Sophie felnézett, hogy megerősítse, Calcifer

valódi, de ekkor megakadt a szeme az ajtóban ácsorgó Miss Angorianen. A

tanárnő zavartan nézett körül.

Elnézést... talán rosszkor jöttem? – kérdezte. - Csak beszélni akartam

Howellel.

Sophie felállt, de nem nagyon tudta, mit kéne tennie. Szégyellte, amiért a

múltkor olyan durván elkergette a nőt. Csak azért tette, mert tudta, hogy Howl

udvarol neki; viszont... emiatt még nem feltétlenül kell kedvelnie. Mielőtt

észbe kapott volna, Michael ragadta magához az irányítást. A fiú szélesen

elmosolyodott, és hangosan üdvözölte a tanárnőt.

Howl éppen alszik – mondta neki. – De jöjjön, igyon egy pohár bort.

Milyen kedves – mosolyodott el halványan Miss Angorian, látszott rajta,

hogy nem boldog. Visszautasította a bort, és egy csirkecombot rágcsálva,

járkált a szobában. A helyiség tele volt olyan emberekkel, akik mind jól

ismerték egymást, csak ő volt kívülálló. Fanny sem segített a tanárnőn azzal,

hogy félbehagyta Mrs. Fairfaxszel folytatott heves társalgását, és megjegyezte:

Milyen különös ruhákat visel!

Martha sem volt elragadtatva. Látta, milyen kitörő örömmel fogadta Michael

a tanárnőt, ezért mindent elkövetett azért, hogy a fiú rajta és Sophie-n kívül

senkivel se beszélgessen. Lettie egyszerűen nem törődött Miss Angoriannel,

leült Percivallal a lépcsőre. A tanárnő hamar eldöntötte, hogy elege van ebből a

helyzetből. Sophie látta, amint az ajtóhoz lép, és megpróbálja kinyitni. Egyre

erősödött a bűntudata, ezért Miss Angorianhez sietett. Úgy gondolta, hogy a

tanárnő valóban szeretheti Howlt, ha idejött.

Kérem, ne menjen még - szólította meg Sophie. – Megyek, és felkeltem

Howlt.

Nem, semmi szükség erre – mosolygott idegesen a tanárnő. – Szabadnapos

vagyok, szívesen várok. Csak arra gondoltam, hogy kimegyek, sétálok egy

kicsit. Olyan fülledt a levegő idebent attól a furcsa, zöld tűztől.

Sophie úgy döntött, kihasználja az alkalmat, hogy gorombaság nélkül

szabaduljon meg Miss Angoriantől. Udvariasan kinyitotta neki az ajtót, ám

valamiért – talán épp a felállított védekező varázslatok miatt - a gomb lilára

fordult. Odakint párás napsütés, meg piros és lila virágok tömkelege fogadta

őket.

Milyen bámulatos rododendronok! - kiáltott fel Miss Angorian búgó

hangon. – Meg kell néznem őket közelebbről! - Azzal már ki is lépett a lassan

haladó palota ajtaján.

Ne menjen délkelet felé! – kiáltott utána Sophie.

A kastély komótosan ballagott tovább. Miss Angorian egy csokornyi fehér

virágba fúrta csinos arcát.

Nem megyek majd messzire – ígérte.

Te jó ég! – lépett Fanny Sophie mellé. – Mi történt a hintómmal?

Sophie megpróbálta a lehető legegyszerűbben elmagyarázni a helyzetet, de

Fanny annyira aggódott, hogy narancssárgára kellett fordítani a gombot, hogy a

saját szemével láthassa. A kúria környékén szürkébb, komorabb volt az idő. Az

inas meg a kocsis a hintó tetején ültek, éppen hideg kolbászból álló ebédjüket

fogyasztották, s közben kártyázással múlatták az időt. Fanny csak ekkor hitte

el, hogy a kocsi nem vált rejtélyes módon köddé. Sophie maga sem értette,

miként nyílhat egyetlen ajtó egyszerre több helyre, de igyekezett a legjobb

tudása szerint elmondani a jelenség lényegét, amikor Calcifer váratlanul

fellobbant, és elkiáltotta magát:

Howl! - A tűzdémon kékes lángjai magasra csaptak a kéményben. - Howl!

Howell Jenkins, a Boszorkány rátalált a nővéred családjára!

Föntről két tompa puffanás hallatszott. A következő pillanatban a hálószoba

ajtaja kivágódott, és Howl száguldott le a lépcsőn. Lettie és Percival sietve

húzódtak félre az útjából, Fanny meg halkan felsikoltott a varázsló láttán. Howl

haja olyan volt, akár egy szénakazal, szemei alatt vörös karikák éktelenkedtek.

Megtalálta a leggyengébb pontomat az átkozott! - kiáltotta, és lobogó

köpennyel átviharzott a helyiségen. – Féltem, hogy így lesz! Köszönöm,

Calcifer!

Howl finoman arrébb tessékelte Fannyt, és kitárta az ajtót. Mire becsukódott

a háta mögött, Sophie már rég felfelé igyekezett a lépcsőn. Tisztában volt vele,

hogy ez már a tolakodó kíváncsiság határát súrolja, mégsem bírt ellenállni a

kísértésnek. Tudni akarta, mi történik. Miközben átbicegett Howl szobáján,

hallotta, hogy a többiek szorosan a nyomában vannak.

Milyen mocskos egy hely! – fakadt ki Fanny. Sophie kilesett az ablakon. A

takaros walesi kertben szemerkélt az eső. A Boszorkány a hinta mellett állt,

hullámos hajkoronája nedvesen csillogott, vörös ruhás alakja magasnak és

parancsolónak tűnt. Kezével újra meg újra intett egyet, mire Howl unokahúga,

Mari lassan a Boszorkány felé vánszorgott, végig a nedves füvön. Látszott,

hogy nem önként teszi, nincs más választása. Mögötte Howl unokaöccse, Neil

még lassabban haladva követte húgát, és közben gyilkos pillantásokat vetett a

Boszorkányra. Howl nővére, Megan a két gyerek mögött ment. Karjaival

hadonászva próbált ellenállni, és innen, fentről úgy tűnt, mintha folyamatosan

beszélne. O küzdött leginkább a Boszorkány akarata ellen, de az még nála is

erősebbnek bizonyult. Howl hirtelen a pázsiton termett, de most nem vesződött

ruhái átváltoztatásával, mint első ottjártukkor, sem azzal, hogy mágiát

alkalmazzon. Egyszerűen csak a Boszorkányra rontott. Az megpróbálta elérni

Marit, ám a kislány még messze volt tőle. Howl ért előbb az unokahúgához,

maga mögé penderítette a lányt, és rohamra indult. A Boszorkány

megfutamodott. Úgy futott, mint egy macska, amelyet kutya üldöz, végig a

füvön, az alacsony kerítés felé. Howl alig lemaradva szaladt ellenfele

nyomában, s egyre jobban megközelítette. A nő vörös, elmosódó foltként

vetette át magát a kerítés fölött, Howl azonban fekete árnyékként követte. A

kerítés mindkettejüket elrejtette Sophie-ék szeme elől.

Remélem, sikerül elkapnia – törte meg a csendet Martha. – Az a nő

megríkatta a kislányt.

Odalent Megan magához ölelte a lányát, majd a gyerekekkel együtt

visszavonult a házba. Howlnak meg a Boszorkánynak nyoma veszett. Lettie,

Percival, Martha és Michael visszamentek a földszintre, Fanny és Mrs. Fairfax

viszont látható undorral mérték végig Howl szobáját.

Nézd azokat a pókokat! – csóválta a fejét Mrs. Fairfax.

És a port a függönyökön! - sopánkodott Fanny. – Annabel, láttam néhány

seprűt a lenti átjáróban, amin keresztüljöttetek.

Akkor menjünk le értük. Majd feltűzöm a ruhád, Fanny, és munkához

látunk. Nem bírom, ha egy szoba ilyen állapotban van!

„Jaj, szegény Howl! – gondolta Sophie. – Nagyon szereti azokat a pókokat!"

Habozva álldogált a lépcsőn, és azon töprengett, miként menthetné meg

Howl rendetlenségét. Ekkor Michael kiáltott fel hozzájuk:

Sophie! Körülnézünk a kúriánál. Velünk jössz?

Ez volt a legjobb módja, hogy megakadályozza a készülő takarítást. Szóit

Fannynak, hogy tartsanak velük ők is, majd lebicegett a lépcsőn. Lettie és

Percival már nyitották is az ajtót. Lettie nem figyelt, amikor Sophie Fannynak

magyarázta az ajtó működését, Percival meg egyáltalán nem értette a gomb

funkcióját, így véletlenül lilán állt, amikor kinyitották az ajtót. Sophie átsietett

a szobán, hogy kijavítsa a hibát, és narancssárgára állítsa a gombot, de ekkor

döbbenten látta, a madárijesztő emelkedett ki a virágok közül.

Csukjátok be! – kiáltotta. Most jött rá, hogy mekkora hibát vétett. O maga

parancsolta meg a karóembernek, hogy tízszer olyan gyorsan menjen. így

egyszerűen a palota bejáratához száguldott, és most ott próbált bejutni. Sophie-

nak eszébe jutott, hogy Miss Angorian még odakint van. Vajon ájultan fekszik

az egyik bokor tövében?

Ne, ne... – tiltakozott erőtlenül, de senki nem csukta be az ajtót. Lettie arca

halvány lett, mint Fanny ruhájának a színe, s remegve ragadta meg Martha

karját. Percival csak állt és bámult, Michael megpróbálta elkapni a koponyát,

ám az olyan erővel csattogtatta a fogait, hogy félő volt, leesik az asztalról, és a

borosüveget is lesodorja. Ráadásul úgy tűnt, a gitárra is különös hatással van. A

húrok meg-megpendültek, mintha a koponya mondanivalóját akarnák

közvetíteni: „Neeumm bááunnt! Neeumm bááunnt!"

Ez az izé beszél a koponyán és a gitáron keresztül – szólt Calcifer Sophie-

hoz. – Azt mondja, nem akar bántani. Azt hiszem, igazat mond. Az

engedélyedre vár, hogy bejöhessen.

A madárijesztő valóban várakozva ugrált a palota előtt. Most nem próbált

úgy berontani, mint korábban. Úgy tűnt, Calcifer is megbízik benne, mivel

megállította a palotát. Sophie végigmérte a marharépaarcot és a rongyos

ruhákat. Végül is... tulajdonképpen annyira nem ijesztő. Annak idején pedig

még együtt is érzett vele. Gyanította, hogy eddig csak kényelmes ürügyként

használta fel a karóembert, hogy ne kelljen elhagynia a kastélyt, hiszen

valójában maradni akart. Most azonban már semmi értelme nem volt, hogy

kifogásokat keressen. így is, úgy is mennie kellett: Howl Miss Angoriant

választotta.

Kérlek, gyere be – mondta kissé rekedtesen.

Ahmmng! – zengte a gitár.

A madárijesztő egy hatalmas ugrással benn termett. Amikor már a palotában

volt, körbefordult karólábán, mintha keresne valamit. Még a betóduló virágillat

sem nyomhatta el a por és a rothadó marharépa szagát. Michael keze alatt a

koponya fogai ismét csattogni kezdtek. A madárijesztő boldogan pördült arra,

és a koponya felé dőlt. A fiú próbálta megmenteni a csattogó állkapcsok

gazdáját, aztán inkább a sorsára hagyta, és kitért az útból. A madárijesztő

nekiesett az asztalnak, ahol egy erőteljes mágiahullám a marharépafejbe

olvasztotta a koponyát. Az teljesen kitöltötte belülről a zöldséget, s a répán

lassan egy markáns arc vonásai rajzolódtak ki. A baj csak az volt, hogy

hátrafelé nézett. A madárijesztő zavarba jött a hibától, és sietve fordította meg a

testét, hogy az arca előreálljon. Mereven széttárt karjait lassan maga mellé

engedte.

Most már tudok beszélni – mondta furcsa, kásás hangon.

Lehet, hogy el fogok ájulni... - jelentette ki a lépcsőn álló Fanny.

Felesleges – szólalt meg az asszony mögött Mrs. Fairfax. – Ez csupán egy

varázstudó mágikus gólemje. Csak azt teszi, amiért küldték. Ártalmatlan.

Lettie-t, Fannyhoz hasonlóan, az ájulás kerülgette. Az egyetlen, aki valóban

elvesztette az eszméletét, az Percival volt. A férfi halkan a földre hanyatlott, és

úgy kuporodott össze, mintha csak aludna. Lettie, bár nagyon félt, Percivalhoz

rohant, de nem érhette el, mert a férfi elé ugró madárijesztő hátrálásra

kényszerítette.

Ő is egy a részek közül, melyeket meg kell találnom - mondta, majd

Sophie elé pördült. – Köszönettel tartozom neked. A koponyám oly messze

volt, hogy kifogytam az erőmből, mielőtt elérhettem volna. Valószínűleg

örökké a sövény foglya maradok, ha nem jössz, és nem keltesz életre. – Ezután

Mrs. Fairfax és Lettie felé fordult. – És nektek is köszönöm.

Ki küldött? És mi az, amit meg kell tenned? – kérdezte Sophie.

Ennél még jóval többet – fordult vissza imbolyogva a madárijesztő. - Még

mindig hiányzik néhány rész.

Mindenki döbbenten, szótlanul várta, hogy mi következik. A madárijesztő

elgondolkodva fordult az egyik, majd a másik irányba.

Vajon minek a része Percival? – törte meg végül a csendet Sophie.

Hagyd, hogy összeszedje magát – intette le Calcifer. – Soha nem kellett

magyarázkodni, mielőtt...

A tűzdémon váratlanul elhallgatott, és a tűzhely mélyére húzódott. Michael

és Sophie idegesen néztek össze, amikor egy hang szólalt meg a semmiből.

Hangosan és tompán csengett, mintha csak egy doboz belsejéből beszélne, de

félreismerhetetlenül a Boszorkány hangja volt.

Michael Fisher! - mennydörögte a Boszorkány. – Mondd meg a

mesterednek, Howlnak, hogy belesétált a csapdámba. A palotámban, a

Pusztákon van a Lily Angorian nevezetű nő. Mondd meg neki, hogy csak akkor

engedem szabadon, ha ő maga jön érte. Megértetted, Michael Fisher?

A madárijesztő megpördült, és a nyitott ajtó felé ugrált.

Jaj, ne! - kiáltotta Michael. - Állítsátok meg! Biztosan a Boszorkány

küldte, hogy a segítségével bejuthasson ide!

XXI. fejezet

Amelyben szemtanúk előtt bontatik fel az egyezség

A legtöbben rögtön a madárijesztő után rohantak, ám Sophie a másik

irányba indult. A kamrán keresztül a boltba bicegett.

Az én hibám! – zsörtölődött magában. – Remekül értek ahhoz, hogy kell

a dolgokat elrontani! Nem lett volna szabad kiengednem Miss Angoriant. Csak

egy kicsit udvariasabban kellett volna szólnom szerencsétlenhez! Howl sok

mindent elnézett már nekem, de ezt biztosra veszem, hogy nem fogja!

Kivette a kirakatból a hétmérföldes csizmákat, kiszedte belőlük a

hibiszkuszokat és a rózsákat, a vizet pedig a földre öntötte. Kinyitotta a bolt

ajtaját, és a zsúfolt utcára húzta a nedves csizmákat.

Elnézést – súgta az arra járók cipőinek és elé libbenő ruhaujjaknak,

amelyek az útjába kerültek. Tekintetével a napot kereste, amely alig-alig

látszott a felhős égen.

Lássuk csak, délkelet. Arra lesz. Elnézést, elnézést... – ismételgette,

miközben igyekezett a tömegben magának meg a csizmáknak helyet szorítani.

A megfelelő irányba állította a hétmérföldeseket, majd felvette őket, és

lépkedni kezdett.

Sutty-sutty, sutty-sutty, sutty-sutty, sutty-sutty, sutty-sutty, sutty-sutty, sutty-

sutty.

A két csizmában sokkal gyorsabban haladt, mint gondolta volna. A táj most

valósággal örvénylett Sophie körül, és még kevésbé kapott levegőt, mint eddigi

hasonló utazásainál. Néhány elsuhanó képet azért ki tudott venni: a fák között

fehérlő kúriát a völgy végén, előtte Fanny kocsijával; egy páfrányos

domboldalt; egy zöld völgybe iramodó patakot; ugyanazt a patakot folyóvá

szélesedve kanyarogni egy távolabbi völgy mélyén; ugyanazt a völgyet, mely

olyan szélesre tágult, hogy a túlsó vége a kék végtelenbe veszett; egy

toronyszerű oszlopot a messzeségben, amely talán a kinsgburyi királyi palota

lehetett; a hegyek felé újra szűkülő síkságot; egy meredek lejtőt, ahol még a

botjával sem bírt megállni, így újra lépnie kellett, s egy mély, ködös szakadék

legszélére érkezett, melynek alján a fák teteje is alig látszott a tejszerű ködben,

s Sophie-nak még egy lépést kellett tennie, különben lezuhant volna.

Porladó, sárga homokot érzett a lába alatt. Megtámaszkodott a botján, és az

esetleges veszélyek után kutatva körülnézett. Jobb válla fölött hátratekintve

fehér, sűrű ködöt látott, amely teljesen beburkolta a hegyeket, amlyeken

keresztüljött. A köd alatt sötétzöld sáv látszott. Sophie bólintott. Bár ilyen

távolságból nem láthatta a vándorló palotát, biztos volt abban, hogy ott ballag a

virágok között. Még egy óvatos lépést tett.

Sutty.

Szinte elviselhetetlen volt a forróság. Az agyagsárga homok, mely szikrázott

a napsütésben, már minden irányból körbevette. A talajon néhol sziklák

hevertek, és az egyetlen növényzetet közel s távol a ritkásan álló, komor,

szürke bokrok jelentették. A látóhatár szélén távoli felhőknek tűnve

magasodtak a hegyek.

– Ha ez a Puszta – motyogta Sophie, miközben letörölte az izzadságot

ráncos arcáról –, akkor sajnálom a Boszorkányt, hogy ilyen helyen kell élnie.

Ismét lépett, de az utazás szele egyáltalán nem hűtötte le. Itt is ugyanolyan

sziklák és csupasz bokrok várták, ám a homok szürkébb volt, a hegyek pedig

már csak halvány vonalnak tűntek a távolban. Sophie hunyorított, hogy jobban

lásson a hőségtől vibráló levegőben. A messzeségben mintha ki tudott volna

venni valamit, ami a szikláknál jóval nagyobbnak tűnt. Még egyet lépett.

Úgy érezte magát, mintha fűtött kemencében lenne. Tőle talán negyed

mérföldnyire egy sziklás dombon különös épület állt. Hihetetlen látványt

nyújtott csavart tornyaival, melyek a kissé ferde, bütykös öreg ujjra

emlékeztető központi bástya körül csoportosultak. Sophie kilépett a

csizmákból. Túl meleg volt ahhoz, hogy bármilyen nehéz dolgot cipeljen, így

csak a botját vitte magával.

Az épületet a Puszták sárgásszürke homokkövéből húzták fel. Sophie

először furcsa külsejű hangyabolynak vélte, de ahogy közeledett, már látta,

hogy olyan, mintha valaki ezernyi sárga virágcserepet hordott volna össze

magas, ingatag halomba. Szája mosolyra húzódott. A vándorló palotában

gyakran érezte úgy, mintha egy kémény belsejében lenne. Mivel ez az épület

cserépből készült kéménykupakokból állt, biztosra vehette, hogy egy tűzdémon

keze van a dologban.

Ahogy zihálva kaptatott felfelé a dombon, mindinkább biztosabb lett benne,

hogy valóban a Boszorkány erődjébe érkezett. Két narancssárga alak jelent meg

az épület előtt, mintha csak rá vártak volna. Hamarosan felismerte bennük a

Boszorkány két inasát. Melege volt, alig kapott levegőt, de azért igyekezett

udvariasan viselkedni velük, hogy megmutassa, nem velük van dolga.

– Jó napot! – köszöntötte őket, de csak barátságtalan pillantásokat kapott

válaszul. Az egyik férfi biccentett, majd a kéményoszlopok között húzódó torz,

sötét árkádsorra mutatott. Sophie vállat vont, és követte az inast, míg a másik

szorosan a nyomukban haladt. Amint beléptek, a bejárat eltűnt a hátuk mögött.

Sophie ismét vállat vont. Ezzel majd ráér akkor foglalkozni, ha kifelé akar

menni. Megigazgatta csipkés vállkendőjét, kisimította kissé gyűrött szoknyáját,

és folytatta útját. Egy pillanatra beburkolta a semmi, majd félhomály vette

körül. A fény különös, sárgászöld lángoktól származott, melyek szinte

mindenhol jelen voltak, de sem hőt, sem túl nagy világosságot nem árasztottak.

Amikor Sophie jobban szemügyre akarta venni őket, a lángok sosem ott voltak,

ahova éppen nézett, hanem mindig kissé arrébb. A mágia már csak ilyen. Ismét

megvonta a vállát, s követte tovább az inast a karcsú, kéményszerű oszlopok

között kacskaringózva.

Egy idő után valamiféle központi terembe jutottak, bár az is lehet, hogy csak

nagyobb volt a tér az oszlopok között. Sophie kezdett összezavarodni. Az erőd

hatalmasnak tűnt, de gyanította, hogy ez is csak csalóka illúzió, mint a palota

esetében.

A Boszorkány már várt rá. Nehéz lett volna megmondani, vajon mitől

ismerte fel – attól eltekintve, hogy kizárásos alapon nem lehetett más. A nő

magasabb és soványabb volt, mint amikor utoljára látta, szőkésbarna haját

fonott copfban vetette át egyik csontos válla fölött. Ezúttal fehér ruhát viselt a

vörös helyett. Amikor Sophie a botját lóbálva közelebb lépett hozzá, a

Boszorkány hátrább lépett.

Ne fenyegess... – szólt fáradt, gyenge hangon.

Add át Miss Angoriant, és már abba is hagyom – vágott vissza Sophie. –

Magammal viszem, és itt sem vagyunk.

A Boszorkány intett egyet, és hátrált még néhány lépést. Az inasok

váratlanul ragacsos, narancssárga pacákká olvadtak, majd felemelkedtek a

levegőbe, és Sophie felé indultak.

Pfuj! Tűnés! – kiáltotta a botjával védekezve Sophie, ám a pacák nem

zavartatták magukat. Kitértek a bot elől, hogy a következő pillanatban

áldozatuk háta mögött bukkanjanak fel. Sophie azt hitte, sikerült fölébük

kerekednie, de tévedett, mert két támadója az egyik kéményoszlophoz

ragasztotta. Ahogy mozdulni próbált, a narancssárga maszat körbefonta a

bokáit, és a haját is fájdalmasan hátrarántotta.

Akkor már inkább a zöld nyálka! – fintorgott. – Remélem, nem igazi fiúk

voltak.

Csak illúziók – felelte a Boszorkány.

Eressz!

Nem.

A Boszorkány elfordult, mintha már nem is érdekelné a látogatója. Sophie

attól tartott, szokás szerint megint csak összekuszálta a dolgokat. A ragacsos

valamit minden pillanatban egyre erősebbnek, mégis rugalmasabbnak érezte.

Amikor megmozdult, a nyálka visszarántotta az oszlophoz.

Hol van Miss Angorian? – kérdezte.

Majd meglátod. Csak ki kell várnunk Howl érkezését.

Nem fog eljönni, annál több esze van - rázta a fejét Sophie. – És amúgy

sem működött az átkod.

Majd fog – mosolyodott el a Boszorkány. – El fog jönni, ha már ilyen

szépen besétáltál a csapdánkba, ráadásul magadtól. Howlnak végre

tisztességesnek kell lennie.

Újra intett, ezúttal az imbolygó lángok felé, mire egy különös trónszék jelent

meg két oszlop között, és a Boszorkány elé gurult. Zöld ruhás férfi ült a széken,

magas szárú, fényes csizmában. Sophie először azt hitte, a férfi alszik, de aztán

látta, hogy nincs feje. A Boszorkány ismét intett. A férfi – annak ellenére, hogy

tényleg nem volt semmi a nyakán – kiegyenesedett. Sophie ekkor jött rá, hogy

aki előtte áll, nem más, mint a hajdani Justin herceg.

Ha Fanny lennék, talán még el is ájulnék... – motyogta, majd hangosan a

nőre kiáltott. – Tedd vissza a fejét! Szörnyen néz ki!

Már hónapokkal ezelőtt megszabadultam mindkét fejtől – felelte a

Boszorkány. – A gitárjával együtt Suliman mágus koponyáját is eladtam. Justin

herceg feje is épp kódorog valahol a többi megmaradt részével együtt. Ez a test

tökéletes elegye Justin hercegnek és Suliman mágusnak. Már csak Howl feje

hiányzik, és elkészül a mestermű. Ha a varázsló feje is rajta lesz, Ingary új

királya készen áll majd az uralkodásra, oldalán pedig természetesen én állok

majd királynőként.

Örült vagy! – kiáltotta Sophie. – Nincs jogod arra, hogy kirakójátékot

csinálj az emberekből! És nehogy azt hidd, hogy Howl feje majd úgy tesz,

ahogy mondod. Ki fogja húzni magát mindenből, mert ő ilyen.

Howl pontosan azt fogja tenni, amit parancsolok neki – jelent meg a nő

arcán egy titokzatos, ravasz mosoly. – Ha átveszem a hatalmat a tűzdémonja

fölött.

Sophie, az igazat megvallva, rettentően megrémült. Tényleg jól

összekutyulta a dolgokat...

Hol van Miss Angorian? – ismételte meg a kérdést, s közben intett a

botjával.

A Boszorkánynak nem nagyon tetszett, ahogy Sophie a bottal fenyegette,

mert ismét hátrább lépett.

Fáradt vagyok – mondta nyűgösen. – Ti, emberek állandóan keresztbe

tesztek nekem. Először Suliman mágus. Esze ágában sem volt a Puszták

közelébe jönni, ezért kénytelen voltam kicsit ráijeszteni Valéria hercegnőre,

hogy a király iderendelje. És erre mit csinált, amikor végre ideért? Fákat

növesztett! Ezután a király hónapokig nem engedte, hogy Justin herceg kövesse

a mágust. Amikor a hercegecske végre elindult, a bolond valamiért felment

északra, és minden tudományomat be kellett vetnem, hogy délre csaljam.

Howlról ne is beszéljünk, ő okozta a legtöbb fejfájást. Egyszer megszökött

előlem, ezért átokra volt szükségem, hogy valahogy visszahozzam ide. De amíg

a megfelelő varázslatot kerestem, te valahogy befészkelted magad Suliman

maradék eszébe, tovább bonyolítva a helyzetet. És még mindig folytatod!

Idehozlak, erre a botoddal hadonászva szembe- szállsz velem. Nagyon sokat

dolgoztam ezért a percért, semmi kedvem veled játszadozni és vitázni! - Azzal

elfordult, és beleveszett a homályba.

Sophie némán meredt a halványan pislákoló lángok között mozgó magas,

fehér alakra.

„Azt hiszem, végül utolérte a kora! - gondolta. – Teljesen megőrült! Ki kell

szabadulnom valahogy, és megmentenem Miss Angoriant!"

Feltűnt neki, hogy a narancsszínű nyálka elkerülte a botját, mint ahogy a

Boszorkány is elhátrált előle. Ide- oda mozgatta hát egyetlen fegyverét ott, ahol

a nyálka találkozott az oszloppal.

– El innen! – morogta a nyálkának. – Eressz!

Haját fájdalmasan húzta a narancsszín anyag, ám egy idő utána apró

darabkák kezdtek leválni az egyre szilárduló kocsonyáról. Ezen felbátorodva

még jobban lengette botját.

Épp sikerült kiszabadítania a fejét és a vállát, amikor tompa robbanás rázta

meg a helyiséget. A halvány lángok erőteljesen fellobbantak, a Sophie mögötti

oszlop megremegett. Ezután – olyan hanggal, mintha ezernyi teáskészlet hullott

volna a földre – az erődítmény falának egy része eltűnt. Fény hatolt be a

hosszúkás résen át, és egy alak lépett a terembe. Sophie – Howlt várva –

odafordult, de az illetőnek csak egy lába volt. A madárijesztő érkezett meg.

A Boszorkány felkiáltott haragjában, és az új ellenfélre rontott. Szőke

hajfonata mögötte lobogott, csontos karját előrenyújtotta. A madárijesztő

közelebb szökkent hozzá. Újabb robbanás rengette meg a falakat, s a küzdő

feleket mágikus felhő vette körül, éppen úgy, mint Howl és a Boszorkány

porthaveni harcánál. A felhő tombolva szállt ide-oda, kiáltásoktól és kisebb

robbanások zajától lett hangos a helyiség. Sophie haja kezdett begöndörödni az

elemek tombolásától. Az oszlopok közt száguldozó felhő alig méterekre volt

tőle, és a falon tátongó lyuk is közelinek tűnt. Úgy volt, ahogy gondolta:

valójában az erőd mégsem olyan nagy, mint amilyennek kívülről látszott.

Amikor a felhő elsuhant a berobbant falrész előtt, a kintről beáramló fényben

láthatóvá vált a két küzdő csontsovány alakja. Sophie a nézelődés közben sem

hagyta abba a megkezdett ügyködést, ezúttal a háta mögött próbálta

megszüntetni a nyálkát.

Már csak a lábait tartotta fogva a narancssárga valami, amikor a felhő még

egyszer elviharzott a berobbant falrész előtt. Sophie újabb alakot látott beugrani

a résen. Ennek a valakinek pedig hosszú, fekete kabátujjai voltak... Végre

megérkezett Howl. Sophie tisztán látta a varázslót, ahogy karba tett kézzel

figyeli a csatát. Egy pillanatig úgy tűnt, hagyni fogja, hogy a Boszorkány és a

madárijesztő egymás között intézzék el a dolgot, de végül felemelte a karját. A

csata zaját is túlharsogó különös, hosszú szót kiáltott, mire mennydörgések sora

hallatszott. A két küzdő fél összerándult. Csattanások visszhangoztak az

oszlopok között, egyik a másik után, és minden egyes visszhang magával vitt

egy kis darabot a mágiafelhőből. A maradék pár gomolyag kavargó örvényként

lebegett tova. Amikor már csak vékony, fehér köd szállingózott a teremben, a

magas, copfos alak megtántorodott. A Boszorkány mintha összement volna:

sokkal soványabb és fehérebb lett, majd amikor a felhő végleg eltűnt, halk

zörgéssel rogyott össze. A visszhang lassan ült el. Howl és a madárijesztő

elgondolkozva álltak egymással szemben egy halom csont fölött.

„Remek!" – gondolta lábait is kiszabadítva Sophie, és a trónon ülő, fej

nélküli alakhoz sétált. Már kezdte idegesíteni a látvány.

Nem, barátom – mondta Howl a madárijesztőnek, aki épp a csontokat túrta

szét karólábán ugrálva. – Nem, itt nem találod meg a szívét. A tűzdémonjánál

kell lennie. Már jó ideje ő uralkodhatott a Boszorkányon. Szomorú... - Sophie

eközben levette csipkés kendőjét, és Justin herceg fej nélkül árválkodó vállára

terítette. Howl feléjük biccentve folytatta. – Viszont azt hiszem, ott megtalálod,

amit még keresel. – A varázsló a trón felé indult, a madárijesztő pedig ugrálva

követte. - Jellemző! – szólt Howl Sophie-hoz. – Az életemet kockáztatom,

hogy idejussak, erre te meg békésen takarítgatsz!

Sophie felnézett a varázslóra. Ahogy a nyíláson beáramló tompa fény

megvilágította Howl alakját, épp azt látta, amitől tartott. A varázsló nem

vesződött a borotválkozással vagy a fésülködéssel. Szemei még mindig

karikásak voltak, fekete ruhája több helyen elszakadt. Egészen hasonlított a

madárijesztőre.

„Ennyire... ennyire szereti Miss Angoriant...?" – gondolta magában Sophie,

hangosan azonban csak ennyit mondott:

Miss Angorianért jöttem.

És én még azt hittem, ha elintézem, hogy a családod meglátogasson,

legalább egy kicsit nyugton maradsz! – háborgott Howl. – De nem...

Nem folytathatta, mert a madárijesztő Sophie elé pattant.

Suliman mágus küldött – mondta kásás hangján. - Épp a bokrokat őriztem,

amelyeket a Pusztákra ültetett, amikor a Boszorkány elkapta. Minden mágiáját,

amit csak össze tudott szedni, átadta nekem, és utasított, hogy kutassam föl és

mentsem meg őt. Ám a Boszorkány addigra már darabokra szedte, és szétszórta

a részeit. Nehéz feladat volt. Ha nem keltettél volna újra életre, elbuktam volna.

Ezzel már meg is válaszolta a Sophie-ban felmerülő kérdéseket.

Tehát amikor Justin herceg kutatóbűbájokat rendelt, azok mindig téged

jeleztek – bólogatott Sophie.

Miért?

Vagy engem, vagy a koponyát – felelte a madárijesztő. – Köztünk

maradjon, de mi vagyunk Suliman legfontosabb részei.

Akkor Percival nem más, mint Suliman mágus és Justin herceg

egybegyúrva? - Sophie nem volt biztos abban, hogy Lettie-nek tetszeni fog a

dolog. A marharépafej bólintott.

Minden jel arra vallott, hogy a Boszorkány és a démona többé már nem

egyek, ezért úgy gondoltam, le tudom győzni a magára maradt nőt. Köszönöm,

hogy tízszer olyan gyorssá tettél, mint voltam.

Hozd magaddal a testet a palotába – tolta félre Howl a madárijesztőt. – Ott

majd szétválogatlak titeket. Sophie-val vissza kell jutnunk, még mielőtt a

tűzdémon áttöri a védelmünket. – Megragadta Sophie csontos csuklóját. –

Gyere! Hol vannak a hétmérföldesek?

D e mi lesz Miss Angoriannel...? – habozott Sophie.

Hát nem érted? – rángatta Howl. - Miss Angorian maga a tűzdémon. Ha

bejut a kastélyba, akkor Calcifer nagy veszélyben van, csakúgy, mint én!

Tudtam, hogy mindent elrontok! – kapta szája elé a kezét Sophie. - Már

kétszer járt bent. De a tanárnő... vagyis a démon ki is ment.

Uram, segíts! – nyögte Howl. – Megérintett valamit?

A gitárt... – ismerte be Sophie.

Akkor még mindig ott van. Siessünk! – A varázsló a falon tátongó réshez

húzta Sophie-t. – Amint lehet, kövess minket! – kiáltotta a madárijesztőnek,

majd Sophie-hoz fordult, miközben kimásztak a napfényre. – Szelet kell

támasztanom! Nincs idő megkeresni a csizmákat. Csak fuss. És bármi történik,

szaladj tovább, különben nem tudlak majd felemelni.

Sophie, a botjával segítve magát, bicegve szaladni kezdett a sziklák között.

Howl mellette futott, és egyre csak húzta őt előre. Szél támadt a semmiből,

előbb csak fütyülő, majd süvítő, tomboló, forró szél, apró kavicsokat és

homokot kavart körülöttük a levegőben. A kövek hangos koppanással pattantak

vissza a cseréptornyokról. Ekkor már nem futottak, hanem szinte siklottak a

levegőben. A sziklás talaj suhant alattuk, por és kavicsok táncoltak magasan

felettük és messze mögöttük. Rettentő hangos, és egy cseppet sem kényelmes

módja volt ez az utazásnak, de a Pusztákat hamar a hátuk mögött hagyták.

Nem Calcifer hibája volt! – kiáltotta Sophie. - Én mondtam, hogy ne

szóljon róla.

Amúgy sem tette volna – kiabált vissza Howl. - Tudtam, hogy sosem

árulna el egy másik tűzdémont. Mindig is ő volt a leggyengébb pontom.

Azt hittem, Wales az!

Nem! Azt szántszándékkal hagytam nyitva! - válaszolt ordítva Howl, hogy

túlkiabálja a szelet. - Tudtam, ha ott próbálkozik, kellőképpen dühös leszek

ahhoz, hogy megállítsam. Hagynom kellett neki egy kiskaput, érted? Az

egyetlen esély, hogy visszahozzam Justin herceget, az volt, hogy a Boszorkány

saját átkát kihasználva kerüljek a közelébe.

Tehát mégiscsak meg akartad menteni a herceget! Akkor miért tettél úgy,

mintha menekülnél? Hogy megtéveszd a Boszorkányt?

Nem éppen! Gyáva vagyok. Hogy valami veszélyes dologba vágjak bele,

csupán úgy lehetséges, ha próbálom elhitetni magammal, hogy nem is azt

teszem!

„Te jó ég! - gondolta a száguldó köveket figyelve Sophie. – Őszinte hozzám!

Tisztességes! És itt a szél... Az átok utolsó része is teljesült!"

A forró kavicsok szinte záporoztak rá, Howl szorítása pedig már szinte fájt.

Fuss tovább! – jött az utasítás. - Ha nem teszed, csúnyán megütheted

magad!

Sophie zihálva bírta ismét működésre a lábait. Már tisztán látszottak a

hegyek, és alattuk a virágzó bokrok zöld sávja. Bár még mindig a sárga homok

fölött repültek, de a hegyek egyre csak nőttek, és a zöld sáv is lassan sövény

nagyságúnak látszott.

Csak gyenge pontjaim voltak! – kiáltotta a varázsló. – Abban bíztam, hogy

Suliman életben van, ám amikor rájöttem, hogy talán csak Percival maradt

belőle, úgy megrémültem, hogy muszáj volt leinnom magam. Ezek után még te

is elmész, és a Boszorkány kezére játszol!

Én vagyok a legidősebb! - Sophie már szinte sikított. – Egy csődtömeg

vagyok!

Egy fenét! Csak sosem állsz meg gondolkodni! – Howl lelassított, sűrű

felhőben verték fel maguk körül a port. Sophie onnan tudta, hogy a bokrok már

közel vannak, hogy hallotta a leveleiken a kavicsok zörgését. Szinte

bebucskáztak a cserjék közé, és mivel még mindig túl gyorsak voltak, Howl

Sophie-t is magával rántva elkanyarodott, hogy átfuthassanak az óriás

vízililiomokkal borított tavon. – És túl kedves vagy... – tette hozzá a varázsló,

túlkiabálva a víz csobogását meg a homok és a tündérrózsák leveleinek harcát.

– Reméltem, hogy elég féltékeny leszel, és távol tartod a démont a kastélytól.

Fokozatosan lassítva érték el a szemközti ködös partot. Ám még így is

hajladoztak és lengedeztek a bokrok az ösvény mindkét oldalán, madarak,

szirmok, levelek kavarogtak körülöttük. A palota ráérősen ballagott feléjük a

mezőn, füstjét messzire fújta a szél. Howl épp csak annyira lassított le, hogy

kinyithassa az ajtót, és Sophie-val együtt berontott a szobába.

Michael! – kiáltotta rögtön.

Nem én engedtem be a madárijesztőt! – védekezett azonnal a fiú.

Minden normálisnak tűnt. Sophie meglepetten vette észre, hogy milyen

rövid ideig volt távol. Valaki kihúzta az ágyát a lépcső alól, és arra fektették az

eszméletlen Percivalt. Lettie, Martha és Michael a mozdulatlan test körül álltak.

Odafentről Fanny és Mrs. Fairfax hangja szűrődött le, valamint baljóslatú

suhogások és puffanások, amelyek azt sejtették, hogy Howl pókjai igencsak

nehéz idők elé néznek.

A varázsló elengedte Sophie kezét, és a gitárért nyúlt, de mielőtt elérhette

volna, a hangszerből hosszú, dallamos morajlás tört elő. A húrok elpattantak, és

faszilánkok záporoztak Howlra. A varázsló hátrálni kényszerült, és

köpönyegének egyik rongyossá szakadt ujjával próbálta védeni arcát.

Egyszer csak a mosolygó Miss Angorian jelent meg a kandalló mellett.

Howlnak tehát igaza volt. A démon bizonyára egészen eddig a gitárban volt, és

csak a megfelelő pillanatra várt.

A boszorkányod halott – mondta neki Howl.

Ó, csak nem? – kérdezte közömbösen Miss Angorian. - így végre

találhatok magamnak egy új embert, aki sokkal jobb az elődjénél. Az átok

beteljesült. Végre rá- tehetem a kezem a szívedre.

A démon belenyúlt a kandallóba, és kiemelte onnan Calcifert, aki rémülten

egyensúlyozott a nő tenyerén.

Senki ne mozduljon – figyelmeztette a szobában tartózkodókat a

tanárnőnek álcázott démon, és ők egytől egyig engedelmeskedtek

felszólításának. Howl volt a legmozdulatlanabb.

Segítség! – próbálkozott gyenge hangon Calcifer.

Senki sem segíthet rajtad – rázta a fejét Miss Angorian. – Sőt. Te fogsz

segíteni nekem az új emberem irányításában. Lássuk csak... elég, ha egy kicsit

jobban megszorítom...

A nő ujjai összébb szorultak a tűzdémon körül, bütykei kifehéredtek az

erőfeszítéstől, mire Howl és Calcifer egyszerre üvöltöttek fel. A kis tűzdémon

hánykolódva lobogott fájdalmában. Howl arca elkékült, s a varázsló kidőlt

faként zuhant a padlóra. Percivalhoz hasonlóan ő is eszméletét vesztette, és

Sophie nem látta, hogy lélegezne. Miss Angorian döbbenten meredt a földön

fekvő varázslóra.

Csak szimulál – jelentette ki végül.

Nem! - kiáltott Calcifer, aki egyre gyengébb, meggyötörtebb lángokat

eregetett fájdalmában. – Tényleg ilyen gyenge a szíve! Engedj el!

Sophie lassan felemelte a botját. Most kivételesen gondolkodott is, mielőtt

cselekedett.

Bot... – suttogta halkan. – Üsd Miss Angoriant, de másnak ne essen

bántódása.

Azzal már lendítette is a kezét, és amilyen erősen csak tudott, rávágott vele

Miss Angorian fehér ujjaira. A nő sistergő hangot adott ki, mint a lángra kapó

nedves fa, majd elengedte Calcifert. Szerencsétlen kis tűzdémon tehetetlenül

hullott a földre. Lángolva gurult a kőlapokon, és felkiáltott félelmében. Miss

Angorian felemelte az egyik lábát, hogy eltapossa, és Sophie-nak el kellett

engednie a botot, hogy Calcifer segítségére siethessen. Nagy meglepetésére a

bot a levegőben maradt, és újra meg újra lecsapott a nőre.

„Hát persze! –gondolta Calciferért nyúlva. – Hiszen én keltettem életre, Mrs.

Pentstemmon is megmondta."

Miss Angorian sistergett és tántorgott. Sophie óvatosan a tenyerébe fogta

Calcifert, majd felállt. A bot még mindig ütlegelte a Boszorkány tűzdémonját,

és enyhén füstölgött a belőle áradó forróságtól. Vele ellentétben Calcifer

egyáltalán nem tűnt forrónak, sőt, egészen halványkék volt a sokktól. Sophie

biztos volt abban, hogy nemcsak a tűzdémont, de Howl szívét is a kezében

tartja, így aggódva figyelte annak egyre lassuló dobbanásait. A varázsló az

egyezség részeként Calcifernek adta a szívét, hogy így tartsa életben a

hullócsillagot. „Tényleg nagyon sajnálhatta, hogy ilyen ostoba dologba

belement" – gondolta Sophie.

A seprűkkel felfegyverkezett Fanny és Mrs. Fairfax ekkor rontottak a

szobába. Úgy tűnt, látványuk ráébresztette Miss Angoriant, hogy végleg

elbukott. Az ajtóhoz futott, de Sophie botja még mindig üldözte.

– Állítsátok meg! – kiáltotta Sophie. - Ne engedjétek, hogy kijusson,

őrizzetek minden ajtót!

Mindenki sietve engedelmeskedett. Mrs. Fairfax a kamra előtt termett,

„fegyverét" fenyegetően emelve csapásra. Fanny a lépcsők felé tartott. Lettie

felugrott, és az udvarra vezető ajtó őrzését vállalta magára, Martha pedig a

fürdőszobát célozta meg. Michael a palota bejáratához szaladt, de ezzel egy

időben Percival is felpattant, és ugyanígy tett. Arca hófehér volt, s még csukott

szemmel is gyorsabban futott a fiúnál. Elsőnek ért oda, és kitárta az ajtót.

Most, hogy Calcifer így elgyengült, a kastély sem mozgott tovább. Miss

Angorian meglátta a kinti párában nyugodtan álló bokrokat, és emberi ésszel

alig felfogható sebességgel indult meg feléjük. Ám a kijáratnál a madárijesztő

állt, vállán átvetve pedig Justin herceg Sophie kendőjével bebugyolált teste

lógott. A madárijesztő széttárt karokkal ugrált az ajtó előtt, és elállta Miss

Angorian útját. A nő kétségbeesetten hátrált néhány lépést.

Közben Sophie botja szüntelenül csapkodta a tűz- démont, a fa már lángolt a

forróságtól, fémvége szinte izzott. Sophie ráébredt, hogy hűséges botja nem

tarthat ki örökké. Miss Angorian, megelégelve az állandó csapásokat, ezért

maga elé rántotta Michaelt, hogy őt érjék az ütések. A bot viszont parancsot

kapott, hogy csak a nőt bánthatja, ezért tétlenül lebegett a levegőben. Martha a

fiú mellett termett, és próbálta arrébb húzni, így a botnak a lányt is el kellett

kerülnie. Nem volt vesztegetni való idő.

Calcifer – kezdte Sophie –, meg kell törnöm az egyezségeteket. Belehalsz

majd?

Úgy lenne, ha bárki más törné meg – felelte rekedten a tűzdémon. – Ezért

kértelek meg téged. Láttam, hogy életre tudod kelteni a dolgokat. Nézd, mit

tettél a madárijesztővel és a koponyával is.

Akkor legyen még ezer boldog éved! – mondta Sophie, és közben erősen

gondolt is erre, hátha a beszéd nem elég. Emiatt azért aggódott egy kicsit.

Megfogta Calcifert, és leválasztotta az öklömnyi, sötét valamiről, ami Howl

szíve volt. Óvatos volt, mintha egy elhalt bimbót csippentene le egy virág

száráról. Az immár szabaddá vált Calcifer kék könnycseppként lebegett a válla

mellett.

Olyan könnyűnek érzem magam! – forgott a levegőben. Amikor végül

világossá vált számára, mi is történt, vidáman kiáltott fel. – Szabad vagyok!

Calcifer a kéményhez lebegett, majd hamarosan eltűnt szem elől. Amint

egyre messzebbre került tőlük, örömteli kiáltozása is egyre halkult. Sophie

ekkor Howlhoz fordult a kezében tartott sötét, szinte már halott szívvel.

Sietsége ellenére félt, hogy elkésett. Tudta, hogy ezt most nem ronthatja el, de

fogalma sem volt arról, mit is kell pontosan tennie.

Akkor hát lássuk... – Letérdelt Howl mozdulatlan teste mellé, és a varázsló

mellkasára helyezte a szívet. Balra igazította, ahol sajátját is oly gyakran érezte

verni, majd enyhén nyomni kezdte. – Menj be! Menj be, és működj! – Egyre

csak nyomta és nyomta, mígnem a szív végre elkezdett süllyedni. Ahogy haladt

befelé, egyre erősebben vert. Sophie próbált nem törődni az ajtó felől jövő

dulakodással és lángokkal, folyamatosan és határozottan nyomta tovább a

szívet. A haja viszont állandóan útban volt. Vörösesszőke fürtjei az arcába

hullottak, de most nem törődött ezzel. Nem engedte el addig a szívet, míg az

teljesen el nem tűnt a varázsló mellkasában. Amint ez megtörtént, Howl máris

mocorogni kezdett. Hangosan felsóhajtott, és hasra fordult.

A pokolba! – nyögte a varázsló. – Másnapos vagyok!

Nem, csak beverted a fejed a padlóba – felelte Sophie.

Nem maradhatok. – Howl nagy nehezen négykézlábra küzdötte magát. –

Meg kell mentenem azt az ostoba Sophie-t.

Itt vagyok! – Sophie enyhén megrázta a varázsló vállát, hogy magához

térítse. – De Miss Angorian is! Kelj fel, és csinálj vele valamit! Gyorsan!

A bot ekkorra már nemcsak egyszerűen izzott, hanem valóban lángokban

állt. Martha néhány hajtincse begöndörödött a forróságtól, Miss Angorian

pedig ekkor jött rá, hogy a madárijesztő igencsak gyúlékony. Próbált úgy

helyezkedni, hogy az ajtó felé csalja a botot.

„Mint mindig... – jegyezte meg magában Sophie. – Már megint nem

gondoltam át rendesen a dolgot!"

Howl egyetlen pillantással felmérte a helyzetet. Amint megértette, mi zajlik

körülötte, talpra ugrott. Egyik kezét előrenyújtva különös mondatot kiáltott,

melynek végét elnyomta a hirtelen támadt mennydörgés. Vakolat potyogott a

mennyezetről, minden megremegett. A bot teljesen eltűnt, Howl meg egy kis,

kemény, sötét valamivel a kezében lépett hátra. Nézhették volna egyszerű

széndarabnak is, de az alakja kísértetiesen emlékeztetett arra, amit Sophie épp

az előbb helyezett vissza Howl mellkasába. Miss Angorian felsikított, és

könyörögve nyújtotta előre a kezét.

Attól tartok, nem segíthetek – szólalt meg Howl. – Lejárt az időd. Ahogy

elnézem, megpróbáltál új szívet szerezni. Elvetted volna az enyémet, utána

hagytad volna meghalni Calcifert, ugye?

Két tenyere közé fogta a fekete halmot, és összeszorította a kezét. A

Boszorkány öreg szíve fekete homokká, korommá morzsolódott, majd egészen

eltűnt.

A porral együtt Miss Angorian alakja is halványodni kezdett. Amikor Howl

kinyitotta összezárt markát, már az ajtónyílás is üres volt.

Azonban valami más is történt. Ahogy Miss Angorian eltűnt, a madárijesztő

sem állt már az ajtóban. Ha Sophie vette volna a fáradságot, hogy kinézzen a

palota elé, két magas férfit látott volna, akik boldogan mosolyognak egymásra.

A markánsabb arcúnak vörös haja volt, míg zöld egyenruhás társa némileg

határozatlanabb vonásokkal büszkélkedhetett. Az ő vállára valaki egy csipkés

kendőt terített.

A szürke nem igazán illik hozzád – fordult Howl Sophie-hoz. - Már akkor

is ezt gondoltam, mikor először láttalak.

Calcifer elment – mondta Sophie. – Meg kellett törnöm az egyezségeteket.

Mindketten reméltük, hogy így teszel majd – mosolygott szomorkásán a

varázsló. – Egyikünk sem akarta úgy végezni, mint a Boszorkány és Miss

Angorian. Milyen színűnek mondanád a hajad? Vörösesszőkének?

Inkább aranyvörösnek – felelte Sophie. Howlon első pillantásra semmi

változást nem látott most, hogy visszakapta a szívét. Egyedül mintha szemének

zöldje öltött volna mélyebb árnyalatot, és kevésbé tűnt márványosnak. –

Másokéval ellentétben, ez a természetes színe.

Sosem értettem, miért tulajdonítanak az emberek akkora fontosságot a

természetességnek... – válaszolt Howl, és így már világossá vált Sophie

számára, hogy a varázsló alig változott.

Ha akkor egy kicsit körülnéz, Sophie azt is láthatta volna, amint Suliman

mágus és Justin herceg kezet fognak, és vidáman meglapogatják egymás hátát.

Jobb lesz, ha visszatérek a fivéremhez - jelentette ki a herceg. Mintha

pillanatnyilag ez lenne a legésszerűbb választás, Fannyhoz lépett, és mélyen

meghajolt előtte.

A ház úrnőjéhez van szerencsém?

Öhmm... nem igazán - felelte Fanny, miközben próbálta háta mögé rejteni

seprűjét. – A ház úrnője Sophie.

Vagy legalábbis hamarosan az lesz – tette hozzá titokzatosan Mrs. Fairfax.

Egész végig azon tűnődtem, vajon azzá a bájos lánnyá változol-e vissza,

akivel Májusnapon találkoztam - mosolygott Howl Sophie-ra. - Miért voltál

olyan rémült aznap?

Ha Sophie nem csak a varázslóra figyelt volna, nem maradt volna le arról

sem, amikor Suliman mágus Lettie elé lépett. Most, hogy újra önmaga volt,

már látszott, ő is legalább olyan határozott jellem, mint a lány. Lettie idegesen

összerezzent egy kicsit, amint a magas Suliman megjelent előtte.

Ezek szerint csak a herceg emlékeiből ismertelek téged – mondta a mágus.

Semmi baj – szedte össze a bátorságát Lettie. - Tévedés volt az egész.

Nem, nem volt! – ellenkezett Suliman. – Ha már így alakult, megengeded,

hogy tanoncként magam mellé fogadjalak?

Lettie arca lángvörös lett, és nem is nagyon tudta, mit mondhatna.

Sophie azonban most nem törődött Lettie problémájával. Megvolt neki a

maga baja. Howl ugyanis így szólt hozzá:

Javaslom, hogy éljünk együtt, boldogan, amíg meg nem halunk.

És Sophie tudta, hogy komolyan gondolta. Biztos volt abban, hogy az

örökké tartó boldogság Howl oldalán sokkal eseménydúsabbnak ígérkezik,

mint amilyennek azt bármilyen író megírhatná, de úgy gondolta, egy próbát

megér.

Hajmeresztő kaland lesz - tette még hozzá Howl.

Csak kihasználnál - szólt közbe Sophie.

Te meg szétszabdalnád a ruháimat, hogy úgy taníts móresre.

Ha a páros nem csak egymással lett volna elfoglalva, talán észrevették volna,

hogy Justin herceg, Suliman mágus és Mrs. Fairfax Howllal akart beszélni, míg

Fanny, Martha és Lettie Sophie ruhájának ujját rángatták, Michael pedig

belecsimpaszkodott a varázsló kabátjába.

Ez volt a legmesteribb varázsszóhasználat, amit valaha is láttam –

lelkendezett Mrs. Fairfax. – Én nem tudtam volna mit kezdeni azzal a lénnyel.

Ahogy gyakran mondom is...

Sophie – kérlelte nővérét Lettie. – Szükségem van a tanácsodra!

Howl varázsló – hallatszott Suliman hangja. – Elnézést kell kérnem, amiért

oly sokszor próbáltam megharapni. Normális körülmények között eszembe sem

jutna hasonlót tenni egy honfitársammal.

Sophie, azt hiszem, ez az úriember maga a herceg! – suttogta Fanny.Uram

– biccentett Justin. – Úgy hiszem, köszönettel tartozom, amiért kimentett a

Boszorkány karmai közül.

Sophie, megtört az átkod! - kiáltotta Martha. - Hallod?

De Sophie és Howl egymás kezét fogva egyre csak mosolygott, mintha

sosem akarnák abbahagyni.

Ne zaklassatok már - szólalt meg Howl. – Mindent csak a pénzért

csináltam.

Hazudós! – csóválta a fejét Sophie.

Azt mondtam - próbálta Michael túlkiabálni a hangzavart –, hogy Calcifer

visszajött!

Ez végre felkeltette Howl és Sophie figyelmét is. A kandalló felé fordultak,

ahonnan egy ismerős, kék arc vigyorgott rájuk a fahasábok közül.

Nem kellett volna ezt tenned – mosolygott a tűzdémonra a varázsló.

Addig nem bánom, amíg szabadon járhatok- kelhetek – felelte Calcifer. –

Meg amúgy is zuhog odakint, Market Chippingben.

A vándorló palota tartalmából:

Ingary földjén, ahol a hétmérföldes csizmák és a láthatatlanná tévő köpenyek

tényleg léteznek, Sophie Hatter felhívja magára a Puszták Boszorkányának

figyelmét, aki átkot szór a lányra.

Sophie-nak nem marad más választása, mint hogy az egyetlen helyre

menjen, ahol segítséget kaphat – Howl varázsló vándorló palotájába.

Ám Howlról azt híresztelik, hogy megeszi a fiatal lányok szívét és kiszívja a

lelküket.

A regény alapján Hayao Miyazaki készített Oscar- díjas animációs filmet.

A folytatás tartalmából:

„– Sosem állítottam, hogy a kívánságok, amiket teljesítek, bárkinek is

hasznosak - mondta a dzsinn. – Sőt, arra törekszem, hogy a lehető

legrosszabbul süljenek el."

Abdullah nappal alázatos szőnyegkereskedő, ám álmában fenséges herceg.

Amikor Abdullah találkozik a gyönyörű szép Éjvirággal, úgy érzi, álmai valóra

válnak, de egy gonosz dzsinn elrabolja Éjvirágot, és a fiú elhatározza,

megmenti szerelmét – persze, ha megtalálja... Vajon sikerülhet neki, ha senki

más nincs segítségére csak egy szemtelen dzsinn és egy megbízhatatlan repülő

szőnyeg?