História 1996-01
História 1996-01
Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve
adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli
engedélyéhez van kötve.
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Tartalom
1. 0
1. Az USA és Kelet-Európa, 194858 0
2. Képek 0
2. 0
1. Alexandrosz, a fáraó 0
2. Képek 0
3. 0
1. Az 1994. évi francia nyelvtörvény 0
2. Képek 0
4. 0
1. Necpáli Zsófia házassága 0
2. Képek 0
5. 0
1. Másfél évtized emlékei 0
2. Képek 0
História 1996-01
História 1996-01
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Az USA és Kelet-Európa, 194858
FIGYELŐ
BORHI László
Az USA és Kelet-Európa
1948–1958
A kelet-európai szovjet zóna összeomlása után immáron
történettudományi kérdés: vajon Kelet-Európa és ezen belül
Magyarország milyen helyet kapott az Egyesült Államok stratégiai és
politikai céljaiban? Hogyan helyezkedett el a térség a két
világhatalom politikai és gazdasági küzdelmeiben? Milyen amerikai
belpolitikai mozgások határozták meg a külpolitikai stratégiát?
Egyáltalán, milyen messzire volt hajlandó elmenni az Államok a
kelet-európai önállósulási törekvések támogatásában? Borhi László
hosszú amerikai levéltári kutatások után vállalkozik e kérdések
megválaszolására.
A kelet-európai régió sohasem tartozott az Egyesült Államok
külpolitikájának prioritásai közé. Kivételt ez alól csak
Lengyelország képezett, melynek sorsát stratégiai fontossága és az
óhaza sorsáért aggódó amerikai lengyelség belpolitikai súlya miatt
Washington a többi kelet-európai országénál nagyobb figyelemmel
kísérte.
I. A hidegháború kora, 1948–56
A második világháborút követően Washington kénytelen-kelletlen
elismerte a Szovjetunió „döntő szavát” a kontinens keleti része
sorsának meghatározásában. Abban reménykedett, hogy Moszkva
tartózkodik majd annak szovjetizálásától. Az amerikai vezetés azt
szerette volna, ha a legitim szovjet biztonsági igények
elismerésének fejében a kelet-európai országok bekapcsolódnak a
kontinens gazdasági vérkeringésébe, elősegítendő nemcsak saját,
hanem Európa egészének gazdasági újjáépítését. Mindez azonban
ellenkezett Moszkva céljaival, amely Kelet-Európát önnön
gazdasági-politikai érdekszférájának tekintette, és kiépítette
saját kizárólagos gazdasági hídfőállásait.
Ellenséges tömb
1947-ben a Szovjetunió és a befolyása alatt álló európai
országok elutasították a Marshall-tervben történő részvételt. Majd
Prágában puccsszerű kommunista hatalomátvétel történt. Ekkortól
Washington ellenséges országok szinte monolit tömbjeként kezelte a
szovjet szféra országait.
Az Egyesült Államok kelet-európai politikáját a Nemzetbiztonsági
Tanács NSC 58/2. sz. dokumentuma körvonalazta, amely 1948-ban
készült el. Ez abból indult ki, hogy Kelet-Európa jelentősége
felértékelődött az Egyesült Államok számára, mivel „Európa szívéig
terjeszti ki a Szovjetunió hatalmát”. Ezért a dokumentum szerint az
Egyesült Államok stratégiai célja, hogy felszámolja a kelet-európai
kommunista rendszereket. Persze az elemzés készítői nem
ringathatták magukat abban a hiú reményben, hogy mindez egyik
napról a másikra elérhető. Ezért rövid távon beérték volna „nemzeti
kommunista” rezsimek kialakulásával, amelyek a Tito-féle
Jugoszláviához hasonlóan szembekerülnének a sztálinista
rendszerekkel.
A diplomáciai és politikai presszió alkalmazása mellett két fő
eszköz állt rendelkezésre a fenti célok megvalósítására: a
gazdasági, ill. a lélektani hadviselés. Az előbbi gazdaságilag
akarta életképtelenné tenni a szovjet zóna országait, míg az utóbbi
éltetni akarta azt a reményt, hogy belátható időn belül sor
kerülhet a kommunista diktatúrák felszámolására.
Gazdasági hadviselés
A gazdasági hadviselés (economic warfare) politikáját 1948
márciusában léptették életbe abból a célból, hogy csökkentsék a
Szovjetunió hadipotenciálját és gazdasági problémákat, ill. ebből
fakadóan politikai feszültségeket okozzanak a szovjet tömbön belül.
Ezt úgy kívánták elérni, hogy megtiltották a stratégiai
jelentőségűnek minősített nyersanyagok és a csúcstechnológiát
képviselő gyártmányok exportját a fent említett térségbe. Kezdetben
ezt a politikát annak szem előtt tartásával kellett végrehajtani,
hogy fennmaradjon a kelet–nyugati kereskedelem az Európai
Rekonstrukciós Program (Marshall-terv) sikere érdekében és hogy az
Egyesült Államok a stratégiai fontosságú nyersanyagokat (irídium,
mangán, platina) kaphasson a Szovjetuniótól. Természetesen a fenti
célok és a kiviteli korlátozás ellentmondott egymásnak. 1950-ig
érdekütközés esetén a kelet–nyugati kereskedelem fenntartása előnyt
élvezett az embargóval szemben. A koreai háború kitörése után
azután egyértelműen a kiviteli korlátozás került előtérbe. Az
Egyesült Államok egy sor exporttilalomra vonatkozó törvényt hozott,
az amerikai diplomácia pedig azon buzgólkodott, hogy nyugat-európai
szövetségesei is csatlakozzanak az embargóhoz. Az utóbbiak jobban
rászorultak a Szovjetunióból, ill. a kontinens keleti feléből
érkező termékekre (fa, szén, gabona, mangán), mint a tengerentúli
nagyhatalom. Ezért hajlamosak voltak olyan cikkek szállítására a
szovjet tömb országainak, melyeket Washington embargó alá
helyezett. Vagyis – amerikai vélemény szerint – hozzájárultak a
szovjet katonai erő növeléséhez, emiatt feszültségek keletkeztek a
nyugati országok, ill. az Egyesült Államok között.
1953 nyarán Dwight D. Eisenhower elnök az embargó politikájának
enyhítése mellett döntött. Ennek eredményeként csökkentették az
összes nyugat-európai ország számára érvényes tiltó (CoCom-)
listán, ill. az Egyesült Államok saját fekete-listáján szereplő
termékek számát. Eisenhower döntését több tényező motiválta.
Egyrészt az embargós politika nem váltotta be a hozzá fűzött
reményeket, ami a szovjet zóna országainak gazdasági összeomlását
és a szovjet katonai potenciál fékentartását illette. Másrészt a
gazdasági háború érezhetően rontotta a nyugat-európai országok
életszínvonalát, amiért az utóbbiak az amerikai politikát tették
felelőssé. Az elnök azzal számolt, hogy az embargó lazítása
hatására nő majd a nyugat-európai életszínvonal, ezzel javul a
szövetségesek kapcsolata, tehát erősödik a nyugati szövetségesek
összetartása. Ezt követően – paradox módon – növekedésnek indultak
a kelet–nyugati kereskedelmi kapcsolatok: a tiltott termékek számát
csökkentették, de kivitelük ellenőrzését megszigorították,
ugyanakkor a szabadlistás áruk kivitele megnövekedett. Az 1950-es
évek végétől pedig a kereskedelmi kapcsolatok ellenőrzött
erősítésétől, nem pedig csökkentésétől remélték a kommunista
rendszerek fellazítását.
A fellazítás, lélektani hadviselés
A fellazítást szolgálta a lélektani hadviselés (psychological
warfare) politikája is, amely a kommunista rendszerekkel szembeni
ellenállást, a diktatúrák felszámolásába vetett hit táplálását
tűzte ki célul.
A lélektani hadviselés fő eszközei a Nyugatról sugárzó
rádióadók, az Amerika Hangja (Voice of America), a State
Departmentnek alárendelt Szabad Európa Rádió (Radio Free Europe)
voltak. Az utóbbi számára 1951-ben készített kézi-könyv szerint a
kelet-európai népek egy világháborútól remélik országaik
felszabadulását, ugyanakkor a rádióadó hullámhosszain
megszólalóknak óvakodniuk kellett attól, hogy nyugati katonai
intervenciót ígérjenek hallgatóiknak, de hangsúlyozniuk kellett,
hogy „nem jöhet létre tartós béke, amíg a Moszkva befolyása alatt
álló rendszerek megdöntésére sor nem kerül, és amíg a szovjet
imperializmus árhullámát ilyen vagy olyan módon arra nem
kényszerítették, hogy elvonuljon hallgatóink földjéről”. 1956-ban
azonban bebizonyosodott, hogy a remények ébrentartása és a hiú
ábrándok táplálása közötti választóvonalat nem sikerült mindig
betartani. Egyes műsorkészítők felelőtlen ígéreteket tettek
közönségüknek.
A rádióadások tartalmának összeállításakor figyelembe vehették
és felhasználhatták a vasfüggöny mögötti elégedetlenségről szerzett
információkat, melyeket emigránsok kihallgatásával vagy az onnan
érkező magánlevelek elolvasásával és tartalmuk feldolgozásával
szereztek. Az utóbbiakat tehát nemcsak a hazai belügyi szervek
bontották fel, hanem az Ausztriában működő ún. Civil Cenzúra
Csoport is.
Egy másik, különös módja volt a lélektani háborúnak a
léggömboffenzíva. Az ún. „Prospero-hadművelet” keretein belül 6500
léggömböt küldtek csehszlovák területre 12 millió röplappal,
melyeken a következő üzenet volt: „a rezsim gyengébb, mint
gondolnátok, a remény a népben rejlik”. A ballonok meglehetős
irritációt okozhattak a csehszlovák vezetésnek, mert a légierőt is
felhasználták azok megsemmisítésére. A Magyarországon „bevetett”
léggömbök ellen a Rákosi-rezsim számos alkalommal tiltakozott. Az
amerikaiak a légballon-hadművelet leállítását aduként igyekeztek
felhasználni eredmények kicsikarása érdekében.
A pszichológiai hadviselés keretein belül nemcsak békés lépések
merültek föl, mint pl. élelmiszercsomagok osztogatása
Kelet-Berlinben az ottani alacsony életnívó leleplezésére, hanem
harcias intézkedések is. Ide tartozott az ún. Kersten-féle
kiegészítés, amely 100 millió dollárt juttatott a szovjet zónából
érkezett menekültek katonai megszervezésére. 1952 és 1955 között 60
ezer önkéntes kapott volna katonai kiképzést. A legjobbakat
pszichológiai, illetve nem hagyományos harci tevékenységben
kívánták felhasználni. Végrehajtása azonban megbukott az amerikai
katonai vezetés ellenállásán. Hasonló ok miatt nem került sor az
Eisenhower által elrendelt Önkéntes Szabadság Alakulat (Volunteer
Freedom Corps) felállítására sem.
Egymás elpusztítása, 1949–1953
A hidegháború legfagyosabb időszaka az 1950-es évek elejére
esett. A CIA úgy vélte, hogy Moszkva „végső célja egy olyan
kommunista világ megteremtése, amelyet a Szovjetunió ural”.
Megállapította az amerikai hírszerzés, hogy a szovjet hadsereg
képes lenne a kontinentális Európa, valamint India és Pakisztán
kivételével a Közel- és Közép-Kelet lerohanására. Nem zárták ki a
világháború lehetőségét sem, amelyet a feltevés szerint Moszkva
indítana el. A State Department Politikai Tervező Osztálya úgy
foglalt állást, hogy a szovjet–amerikai „konfliktus nem oldható meg
véglegesen, amíg egyik vagy másik döntő vereség, vagy ezzel
egyenértékű belső változás útján meg nem semmisül”. Egy esetleges
fegyveres összecsapás esetén a szovjet rendszer megdöntése lenne a
cél. Mindkét fél részéről nagy erővel folytak a
nukleáris-rádióaktív, biológiai, kémiai fegyverek kifejlesztésére
vonatkozó kísérletek. Az ezekre vonatkozó morbid feljegyzések
között akad szinte mosolyt fakasztó is: az amerikaiak galamb által
célba juttatható gabonapenésszel is kísérleteztek.
A Republikánus Párt 1952-es választási győzelmekor új doktrínát
hirdetett meg Kelet-Európa politikáját illetően. Ez a
„felszabadítás”, illetve a „visszaszorítás” elve volt, amely a
Truman-féle „feltartóztatás” doktrínát váltotta volna fel egy
agresszívabb politikára. A gyakorlatban viszont az új politika nem
hozott különösebb változást. Elismerte a State Department, hogy
„nem dolgoztunk ki konkrét javaslatot vagy programot” az amerikai
stratégia megvalósítására Kelet-Európában, bár Washington „nem
fogadja el állandó állapotként a kelet-európai nemzetek
rabszolgaságát”. Az NSC 174/2. sz. 1953-ban készült dokumentum
szerint az Egyesült Államoknak „alapvető érdeke” volt, hogy
„felszámolja a Szovjetunió domináns befolyását a csatlósok fölött”
. Ennek érdekében katonai eszközöket használni továbbra sem
lehetett. Helyette, az addig használt eszközök mellett, melyek
közül a gazdasági hadviselés háttérbe szorult, felmerült egy újabb
lehetőség.
A felszabadítás, finnlandizálás
Sztálin 1953 márciusában bekövetkezett halála után valamelyest
javult a nemzetközi politikai légkör, így előtérbe kerülhetett a
tárgyalásos rendezés. A State Department Politikai Tervező Osztálya
által kidolgozott koncepció szerint a Szovjetunió biztonsági
okoknál fogva tartja megszállva Kelet-Európát, az egy fajta „cordon
sanitaire”-t képez a Nyugattal szemben a Szovjetunió számára. Tehát
a szovjetek kivonulását Moszkva biztonsági igényeinek szem előtt
tartásával lehet elérni. Az Egyesült Államoknak el kell ismernie
Oroszországnak azt a legitim követelését, hogy „európai szomszédai
nem lehetnek nyíltan és aktívan ellenségesek vele szemben, és nem
vehetnek részt a biztonságát hátrányosan érintő cselekményekben” .
A Szovjetunió kivonná csapatait Kelet-Európából, ahol szabad
választásokat tartanának. Az új kormányok szabad kezet kapnának
kül- és belpolitikájukban, de biztonságpolitikájukat alá kellene
rendelniük Moszkva érdekeinek, csak vele köthetnének biztonsági
szerződést. Státusuk tehát Finnországéhoz hasonlítana. Továbbá
garanciát kellene adni Moszkvának a német fenyegetés újjáéledése
ellen, „így összeegyeztethető lenne a szovjet biztonsággal a
vasfüggöny visszavonása a Szovjetunió 1939-es határai mögé”.
Az osztrák államszerződés 1955-ben történt aláírása és Ausztria
ezzel járó semlegesítése felcsillantotta a reményt a tárgyalásos
rendezésre. Dulles külügyminiszter az 1955 őszén megtartott genfi
konferencián négyszemközt felvetette Bulganyin szovjet
miniszterelnöknek, hogy Moszkva adjon lehetőséget Kelet-Európának a
finn modell alapján történő fejlődésre, ezzel párhuzamosan pedig
biztosította a szovjet politikust, hogy az Egyesült Államok „nem
kívánja, hogy a Szovjetuniót ellenséges országok gyűrűje vegye
körül”. Bulganyin azonban nem volt hajlandó tárgyalni
Kelet-Európáról. 1956-ban bizonyos változások fogalmazódtak meg az
amerikai külpolitika irányelveiben. Ezek közül a leglényegesebb,
hogy immár nem tömbként, hanem országonként megkülönböztetve
kívánták kezelni a kelet-európai régió országait, másrészt már
nemcsak a kormányokkal szembenálló tömegekre kívántak hatni, hanem
a kormányokra is, hogy azok a nemzeti, sőt az amerikai érdekeket is
figyelembe vegyék. Előtérbe került az evolúciós folyamatok
támogatása a forradalmi változásokkal szemben. Oly módon kellett az
érintettek számára ábrázolni az „elégedetlenség okait, hogy azok
nemcsak forradalmi úton változtathatók meg, hanem a csatlós
rezsimek is korrigálhatják őket”. Mindez nem volt jó előjel a
magyar forradalom előestéjén.
II. Enyhülés és forradalom, 1956–58
Ezúttal nem kívánjuk részletesen elemezni az 1956-os magyar
forradalomra adott amerikai választ, csak az Eisenhower
adminisztráció stratégiáját próbáljuk nyomon követni. Ez utóbbit az
október 31-én elkészült NSC 174. sz. dokumentum tartalmazta.
Eszerint Magyarországon és Lengyelországban megalakíthatóak a
„nemzeti kommunista” kormányok. A magyar forradalom esetében három
alternatíva kínálkozott: nyomásgyakorlás az ENSZ-en keresztül; a
felkelők nyílt vagy titkos fegyveres támogatása, annak elérése,
hogy a szovjet csapatok kivonuljanak Magyarországról, amely
semleges státust kapna. Lengyelország esetében viszont javaslatot
tett a dokumentum a kapcsolatok javítására Varsóval, a lengyel
kereskedelem nyugati irányú átállítására, a gazdasági
segélynyújtásra, a kapcsolatok bővítésére. Az utóbbi lépéseket
Magyarországnál csak arra az esetre ajánlották, ha a „varsóihoz
hasonló független kormány” kerülne hatalomra. Magyarország kapcsán
a szovjet beavatkozás elhárítása volt a cél. Ezt
nyomásgyakorlással, illetve azzal kellett elérni, hogy biztosítják
a szovjet vezetést: Washington nem tekinti Budapestet lehetséges
szövetségesének, továbbá javasolni lehetett Magyarország
semlegesítését, mellyel párhuzamosan kivonnák az amerikai csapatok
egy részét Nyugat-Európából.
A fenti elképzelés szellemében az amerikai külügyminiszter
október 27-i dallasi beszédében kijelentette, hogy Amerika „nem
tekinti potenciális szövetségeseknek” a kelet-európai országokat.
Charles Bohlen moszkvai követ hasonló nyilatkozatot tett a szovjet
vezetésnek október 29-én, és felajánlotta Magyarország
semlegesítését. Eisenhower október 31-i beszédében elmondta, hogy
„megkíséreltünk eloszlatni minden olyan alaptalan félelmet,
miszerint a Kelet-Európában létrejött új kormányokat potenciális
katonai szövetségeseknek tartanánk”. Abból a feltevésből indult ki
az amerikai politika, hogy a Szovjetunió biztonsági okokból tartsa
megszállva Kelet-Európát, mely elgondolás mögött az az elterjedt
feltevés húzódott meg, hogy a szovjet expanziót a nyugati
fenyegetés váltja ki. Ha tehát Moszkva „legitim” biztonsági igénye
kielégítést nyer, elkerülhető lesz katonai beavatkozása, sőt,
Magyarország a függetlenségét is visszanyerheti. Harold Stassen, az
elnök tanácsadója futólag elmondta: „az oroszoknak lehetőséget
kellett adni, hogy visszaadják a magyar függetlenséget és
szuverenitást azzal, hogy biztosítjuk őket, Magyarországot nem
vesszük föl a NATO-ba”. Washington beérte volna egy „nemzeti
kommunista” kormánnyal, amely az evolúció útján válna teljesen
demokratikussá.
A magyar 1956
Mivel néhány napig a Moszkvában és Budapesten gyűjtött
információk alátámasztani látszottak az amerikai politika
helyességét, valóságos eufória uralkodott el Washingtonban. Úgy
vélték, hogy a háború utáni időszak legjelentősebb eseménye zajlik
a vasfüggöny mögött. A november 1-jei Nemzetbiztonsági Tanács ülése
csak röviden foglalkozott a magyar kérdéssel, hiszen Bohlen aznap
azt jelentette, hogy „a szovjetek... nem készülnek katonai akcióra”
. Holott az erről szóló döntés akkorra már megszületett a
Kremlben.
Felmerül a kérdés, hogy milyen körülmények korlátozták az
amerikai politika választási lehetőségeit? Először: valószínűleg
felkészületlenül érték a budapesti események a washingtoni
politikusokat, az első előrejelzés egy esetleges budapesti
robbanásról szeptember 26-án került John Foster Dulles asztalára.
Nehezítette a tájékozódást a magyar fejleményekben, hogy október
27-ig nem volt rádiókapcsolat a budapesti követség és a State
Department között. Másodszor: bár vitatható az az állítás, hogy a
szuezi válság „háttérbe szorította” a magyar eseményeket, az
kétségtelen tény, hogy nehéz volt fellépni a Szovjetunió ellen,
amikor az Egyesült Államok szövetségesei katonai erőt alkalmaztak a
Közel-Keleten. Harmadszor, és ez a lényegesebb, az amerikai
adminisztráció a Nagy Imre-kormányt nem tekintette a korábbihoz
képest megfelelő alternatívának. Dulles október 29-én úgy vélte,
hogy a „jelenlegi kormánnyal aligha akarunk szóba állni”.
A katonai beavatkozást – bár született az atombomba bevetésére
javaslat – elvetették, mivel egyöntetű álláspont szerint
világháborúhoz vezetett volna. Ezzel szemben a lengyelországi
válság kapcsán komoly formában felmerült a katonai erő alkalmazása
arra az esetre, ha a Szovjetunió fegyveres beavatkozásra szánta
volna el magát. Ebben az esetben még a lengyel hadsereg
részvételére is számítottak volna. Az amerikai vezetés tudatta a
Kremllel, hogy „eltökélt az erő alkalmazására a Szovjetunió ellen,
ha az az ENSZ-célok megvalósítása érdekében szükségessé válik, mely
célok a lengyel függetlenség helyreállítására vonatkoznak” .
Mindebből levonhatjuk a következtetést, hogy az 1956-os amerikai
politikában érvényesült az egyes kelet-európai országok eltérő
fontossága az Egyesült Államok számára.
*
1956 után az amerikai–lengyel kapcsolatok látványosan fejlődtek,
elsősorban kereskedelmi téren. Az ötvenes évek végétől hasonló
javulás állt be Washington és Bukarest viszonyában is, hiszen ekkor
már a szovjet zóna országai egyedi elbírálásban részesültek. Ennek
tudható be, hogy az illegitimnek és Hruscsov bábkormányának tartott
Kádár-rezsimmel szinte szóba sem álltak 1958-ig. Washington
követelte a megtorlások beszüntetését, a politikai foglyok szabadon
bocsátását, ENSZ-megfigyelők Magyarországra küldését. Az amerikai
vezetés mindent megtett, hogy a magyar kérdés az ENSZ napirendjén
maradjon.
A magyar kormány kezdeményezésére 1958-tól megkezdődtek a
tapogatózó tárgyalások a magyar–amerikai viszony normalizálására,
de ebben áttörésre csak 1962-ben, a politikai amnesztia
meghirdetése után került sor.
2. Képek
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Alexandrosz, a fáraó
MŰHELY
Alexandrosz, a fáraó
Nagy Sándor Egyiptomban
Mind a történészeket, mind a közgondolkodást különösen
érdekelték a kiemelkedő egyéniségek életútjai, nem utolsósorban
haláluk és temetkezési körülményeik. Nagy Sándor kétségtelenül a
világtörténelem egyik legkiemelkedőbb egyénisége volt és
tevékenységét – valamint sírját is – sok legenda és homály övezte,
övezi. Kákosy László, a nemzetközileg ismert magyar egyiptológus
most Nagy Sándor egyiptomi útjáról, temetéséről és sírjáról
szól.
A Perzsa Birodalom és a Makedónia vezetése alatt álló görög
államok háborúja már két éve tartott, amikor Kr. e. 332-ben Nagy
Sándor (Alexandrosz) hadai megérkeztek Egyiptom határához.
Alexandrosz túl volt egyik döntő győzelmén, az isszoszi csatán (Kr.
e. 333), Türosz hosszú, nehéz ostromán és Gáza bevételén. Az előző
két év harcaihoz képest Egyiptom elfoglalása sima diadalmenet volt,
a hatalmas, gazdag ország minden ellenállás nélkül került a kezébe.
A keleti határon Péluszionnál ujjongó tömeg várta, és talán a
lakosság hangulata is közrejátszott abban, hogy Mazakész szatrapa
belátta az ellenállás céltalanságát, és Memphisszel együtt az
óriási királyi kincseket is átadta az ifjú hódítónak.
Memphiszben tanúsított magatartása még inkább emelte
népszerűségét Egyiptomban. Mint Arrianosz írja, áldozatot mutatott
be az Ápisz bikának és a többi istennek, nyilván a memphiszi
istencsaládnak, Ptahnak, Szahmetnek és Nofertumnak. Apisz, a
termékenység jelképe, Egyiptom legősibb istenei közé tartozott,
tisztelete az I. dinasztiáig nyúlt vissza. Késői kultusza idején,
mint jósisten is nagy népszerűségnek örvendett. Alexandrosz
gesztusa nyilván a perzsa és a makedón hódítás közti eltérést is ki
akarta emelni, hiszen az egyiptomi nép tudatában Kambüszész
bevonulásához az Ápisz-gyilkosság emléke is tapadt.
Ha van történeti alapja – és ez semmiképpen sem zárható ki –
annak a későbbi hagyománynak, mely szerint Mernphiszben az
egyiptomiak Ptah trónusára ültették Alexandroszt, mint az ország
királyát, vagyis fáraóvá kiáltották ki, érthetőbbé válnak a későbbi
események irracionális vonásai. Memphisz mindenképpen nagy hatást
gyakorolhatott rá, fontos feladatai, állandó belső nyugtalansága
azonban hamarosan továbbindulásra ösztönözték. A görögöktől jól
ismert kanóboszi Nílus-ágon haladt észak felé, útközben bizonyára
nem mulasztotta el, hogy megtekintse a milétosziak egyiptomi
gyarmatvárosát, Naukratiszt. A tengerpartot vizsgálva a nagy
stratéga éleslátásával ismerte fel, hogy a már Homérosztól
megénekelt Pharosz-szigettel szemben a terep szinte önmagát kínálja
egy nagy forgalom befogadására alkalmas, könnyen védhető kikötő
alapítására. Ez az ötlet a kis Rakote települést szinte egy
csapásra világtörténeti fontosságú hellyé tette, hiszen a király
szokása szerint nem várt terve kivitelével, hanem nyomban megkezdte
az új kikötő, Alexandria alapításának munkálatait.
Zarándoklat a sivatagba
Hátra volt még az egyiptomi tartózkodás legromantikusabb, józan
katonai és politikai megfontolások szemszögéből ma is nehezen
magyarázható epizódja: zarándoklat a sivatag mélyébe, a
Sziva-oázisba, Amon jóshelyére. Egy olyan időpontban került sor
erre a vállalkozásra, amikor Dareiosz Kodomannosz katonai ereje –
bár súlyos csapások érték – még korántsem volt megtörve, és a
hátbatámadás veszélyét sem lehetett teljesen kizárni. Jó oka
lehetett Alexandrosznak, hogy Kr. e. 331 tavaszán elindult Amon
meglátogatására.
Ha tényleg végrehajtották Memphiszben a fáraóvá emelés rítusát,
szükségesnek érezhette egy másik nagy isten jóváhagyását, ha
viszont nem történt meg ez a szertartás, annál inkább
vágyakozhatott a kultikus dicsfényre. A jól felszerelt csapatnak
sem volt egyszerű megközelíteni az istent. Arrianosz, Plutarkhosz
és Curtius Rufus egybehangzóan Amon csodáinak tulajdonítják a
szerencsés megérkezést. Hirtelen támadt eső frissítette fel az
eltikkadt katonákat, majd amikor eltévedtek, hollók és – Arrianosz
szerint, – kígyók vezették őket a helyes útra. Az esők tavasszal
gyakoriak Észak-Egyiptomban, és a madármotívum valóságtartalmát a
cikk szerzője is tanúsíthatja, aki első szivai útja alkalmával csak
hallotta a károgást, másodszor viszont látta is a varjúhoz vagy
hollóhoz hasonló madarakat a pusztában.
A szivai isten, Amon (a görög forrásokban Ammón), a thébai Amon
egyik formája volt. A thébai „istenek királya”, akit már Hérodotosz
Zeusszal azonosított nemcsak egy teokratikus állameszme teológiai
megfogalmazását testesítette meg, hanem oraculumairól is nevezetes
isten. Amon nevéhez (az „Elrejtett”) jól illett a messzi sivatagi
kultuszhely. Sziván kívül más, Egyiptomhoz közelebbi oázisokban is
voltak templomai. Természetének sokoldalúsága lehetővé tette, hogy
a sémi népek Baál–Hammónt lássák benne. A szivai Amon nem ember
vagy kos formájú volt, mint thébai ősképe, hanem – mint Curtius
Rufus írja – alakja leginkább egy köldökhöz hasonlított, tehát
anikonikus formában tisztelték.
A sivatagi út nehézségeinek legyőzése – ha isteni segítséggel is
– szintén Alexandrosz fölényét mutatta a perzsákkal szemben, hiszen
a görögök és az egyiptomiak jól emlékeztek Kambüszész Sziva ellen
kiküldött seregének katasztrófájára. Az oázis papjai nyilván jó
előre értesültek a makedón uralkodó jöveteléről és felkészültek
fogadására. Az oázis központjában (ma: Aghurmi), egy szikladombon
álló oraculum-templomban történt meg az ünnepélyes aktus,
Alexandrosz isten-fiúságának kinyilatkoztatása.
A rítus természeténél fogva részleteiben nem válhatott
nyilvánossá, amit a király a szentély belsejében hallott. Annyi
bizonyos, hogy a legöregebb pap isten fiának szólította; nyilván ez
volt az, amit Alexandrosz hallani akart. Hogy teljesen biztos
legyen a pap szavainak értelmezésében, feltette az ellenőrző
kérdést, hogy apja (II. Philipposz) valamennyi gyilkosa
megbűnhődött-e már? A válasz egyértelmű volt: Sándor atyja isten
volt, ő ellene nem lehetett merényletet elkövetni, Philipposz
gyilkosai viszont már elnyerték büntetésüket. Elhangzott az a
jóslat is, hogy Alexandrosz lesz a világ ura. Ennyit tudott meg
környezete és az utókor arról, amit a király hallott, de volt a
beszélgetésnek egy titkos része is, melyre a király anyjához,
Olümpiaszhoz írt levelében célzott, azt ígérve, hogy hazatérése
után csak neki fogja ezt feltárni. Rövid életében azonban
hazatérésre már nem volt lehetősége.
Arrianosz szerint Sziva után újra Memphiszbe ment, Curtius Rufus
viszont úgy tudta, hogy a tengerpartra vonult és ekkor alapította
Alexandriát. Véleményem szerint az Arrianosz és Plutarkhosz által
megőrzött hagyományt kell hitelesnek elfogadnunk, ezt támasztja alá
az események logikája. Memphiszben fogadta a görög államok
küldöttségeit, kegyes uralkodóként teljesítette a kéréseket. „Zeusz
királynak” szóló áldozata egyúttal Amon előtti hódolat is volt.
Megszervezte Egyiptom új közigazgatását, majd egy utolsó
monumentális művel tette emlékezetessé látogatását: hidat veretett
a Níluson és azon átkelve elhagyta Egyiptomot, ahová évek múlva
csak teste tért vissza.
Számos emlék viseli Alexandrosz fáraó nevét és hivatalos címeit:
Felső- és Alsó-Egyiptom királya, Amon kedveltje, Ré választottja,
Ré fia, Alexandrosz, aki élettel van megáldva, mint Ré mindörökre.
Nevét, mint a fáraókét, az ovális névgyűrűbe, a cartouche-ba
írták.
A következő évek nagy mérkőzése idején Egyiptom békés
hátországként élte megszokott életét. Mozgalmasabb évek csak
Alexandrosz halála után (Kr. e. 323) következtek.
Hová temették?
Nagy Sándor Babilónban, világbirodalma fővárosában hunyt el
fiatalon, alig 33 éves korában, máig is tisztázatlan, hogy
természetes halállal távozott vagy megmérgezték. Egyiptomiakat és
káldeusokat bíztak meg holtteste bebalzsamozásával, akik hét nappal
a halál után is annyira frissnek találták a testet, hogy alig
mertek hozzáfogni a mumifikáláshoz. Végül, miután aranykoporsóba
fektették, meg lehetett kezdeni a temetés előkészületeit. Csak Kr.
e. 321-re készült el a pompás halottaskocsi, melyre ráhelyezték a
bíbor-takaróval fedett koporsót, egy aranytrónust és Nagy Sándor
fegyvereit. A sok talány, mely a király egyes tetteinek motívumait
eltakarja előlünk, tovább kíséri a holttestet is.
A menetet Ptolemaiosz, a király hadvezéreinek egyike és
életrajzírója Memphiszbe irányította. Az Alexandrosz halála utáni
nagy osztozkodásban – melynek során a diadokhoszok saját uralmuk
alá rendelték az egyes tartományokat, országokat – Ptolemaiosz
Egyiptomot kapta meg. Alexandroszt valószínűleg a szaqqarai
nekropoliszban, mely a memphiszi sír-mező centrális részében van,
temették el ideiglenesen. Végakaratát, mely szerint atyja, Amon
mellett kívánt nyugodni Szivában, nem teljesítette Ptolemaiosz, aki
először Egyiptom szatrapájának nevezte magát, majd Kr. e. 305-ben
felvette a királyi címet. Alexandrosz itteni nyughelyét – amely
valószínűleg makedón típusú ún. klinés sír lehetett, benne a
holttest egy ágyszerű emelvényen nyugodott – eddig nem sikerült
megtalálni, és nem tudjuk azt sem, mikor történt meg átszállítása
az alexandriai mauzóleumba, melyet szémának vagy szómának neveznek
a források.
Alexandrosz sírja 1995 elején hirtelen szenzációs aktualitást
nyert, amikor egy évek óta Szivában ásató görög régésznő, Liane
Szuvaltzi bejelentette, hogy megtalálta a sírt a sivatag egy
Meraqinak nevezett lelőhelyén, a Sziva-oázis központjától nyugatra.
Már múlt századi kutatók leírtak ezen a helyen egy ún. dór
épületet, ennek módszeres feltárását kezdte meg néhány éve
Szuvaltzi. Magam is megnéztem a helyet 1995 februárjában. Sajnos a
régésznő nem volt jelen, de az expedíciójában dolgozó egyiptomi
régész felügyelő megmutatta az 51 m hosszú építményt, mely valóban
egyike az oázis legfontosabb emlékeinek. A feltárás még korántsem
fejeződött be, de világosan kivehető egy monumentális kapu, mely
egy tengelyben elhelyezkedő építményekhez (kápolnák) vezet. A kapu
előtt eredetileg két oroszlán állt, de ezek ma egy raktárban
vannak. Az épület ledőlt tetejét triglyphoszos és metopés díszekkel
látták el, az egyik párkányon nyolcágú rozetták vannak, és az egész
építményt oroszlánfejekkel ellátott fal vette körül. Egészében
görög stílusú alkotással állunk szemben, bár a régészeti felügyelő
szerint egy napkorongot ábrázoló reliefes kő is volt a kapu
felett.
Az előkerült görög feliratok kérdésében teljes publikálásuk
előtt nehéz állást foglalni, annál is inkább, mivel egy görög
akadémikusokból álló küldöttség szerint a római császárkorból
valók. Az egyiken Nerva és Traianusz neve fordul elő és az „örök
Zeusz” templomára történik utalás. Egy másik állítólag Alexandrosz
megmérgezésére céloz. A „hivatalos” görög tudomány elutasítja annak
lehetőségét, hogy Nagy Sándor sírjáról van szó. A botrány ízű ügyet
különös nacionalista felhangok is kísérték, így Szuvaltzi egy
nemzetközi sajtókonferencián csak görög újságírók kérdéseire
válaszolt. Minden sajtópolémiától függetlenül senki sem vonhatja
kétségbe a szivai ásatás jelentőségét. Véleményem szerint az eddigi
eredmények alapján annyit lehet állítani, hogy vagy egy Zeusz–Amon
tiszteletére emelt templomról van szó, amelyben Alexandroszt is
tisztelték, vagy egy kenotaphiumról (jelképes sírról), amely azért
épült, hogy legalább ilyen formában tegyenek eleget a király
rendelkezésének, hogy az oázisban kíván végső nyughelyet
magának.
Az ókori történeti hagyomány szinte teljesen egységes abban,
hogy Alexandrosz sírja valóban abban a városban volt,
Alexandriában, amelyet ő hozott létre, mely az ő nevét viselte, s
ahol a lakosság alapító félistenként tisztelte.
Alexandroszt a sors iróniájaként az a Ptolemaiosz fosztotta meg
aranykoporsójától, aki az ő nevét viselte. X. Ptolemaiosz, (I.
Alexandrosz), hogy fizetni tudja zsoldosait, Kr. e. 89-ben
kiemeltette az aranykoporsót és egy üveg- vagy kristály- (A.
Adriani értelmezése szerint alabástrom-) koporsóba helyezte át a
testet.
Az alexandriai sír a római korban is nagy tiszteletben állt.
Octavianus, mikor Antonius és Kleopatra legyőzése után bevonult
Alexandriába, meglátogatta Alexandrosz koporsóját, azanydiadémot
helyezett a fejére és virágokat szórt rá. Caligula császár
kiemeltette Nagy Sándor páncélját, és azt viselte különböző
ünnepségeken. Septimius Severus, aki hosszabb utazást tett
Egyiptomban, a szémába hordatta az egyiptomiak szent könyveit, és a
sírt lezáratta. Fia, Caracalla újra felnyittatta, bíborköpenyt és
értékes ékszereket helyezett belé. Ez az utolsó konkrét adat a
sírra vonatkozólag. Mint Johannész Khrüszosztomosz konstantinápolyi
pátriárka egyik beszédéből kiderül, az ő korában, tehát a 4. század
második felében, már nem ismerték a sír helyét. Valamelyik 3.
századi ostromnál vagy Aurelianus, vagy Diocletianus alatt kellett
elpusztulnia.
Nagy Sándor „utóélete”
A város lakossága mindmáig nem tudott belenyugodni a nevezetes
emlék eltűnésébe. A 16. század elején Leo Africanusnak egy kis,
szentélyszerű épületet mutattak Iszkander vagyis Nagy Sándor
sírjaként. A király az arab világban is nagy tiszteletben állt,
alakja Zulgarnayn (Kétszarvú) néven bevonult a Koránba is (18.
szúra). Ennek a névnek is egyiptomi eredete van, mivel Amont kos
képében is megjelenítették, ahogyan egyes fáraók, úgy Nagy Sándor
is elnyerte az istenítésnek ezt a szimbólumát. Utódai pénzérméket
is vertek, melyeken Alexandrosz csavart kosszarvakat visel.
Egyiptom lakosságát élénken foglalkoztatta a fáraóvá, isten
fiává emelt hős egyre inkább legendássá váló élete.
Kalliszthenésznek, Sándor kísérőjének neve alatt maradt fenn a
római császárkorban keletkezett ún. Sándor-regény, mely Izlandtól
Jáva szigetéig számtalan változatban és nyelven maradt fenn. Kopt
nyelvű töredékeit is ismerjük. A Pszeudo-Kalliszthenész-féle
történet legrégibb formájának szerzője nyilván egyiptomi volt, ezt
tanúsítja az első rész, mely II. Nektanebosz fáraó fiává tette
Alexandroszt. A népi képzelet nem nyugodott bele a fáraó rejtélyes
etiópiai eltűnésébe és a Sándor-regény már úgy tudta, hogy a
perzsák elől Makedóniába menekült, és mint nagy varázsló tűnt fel a
királyi udvarban. Mágikus praktikák és egy ügyes színjáték
segítségével – kosfejű kígyóvá, tehát Amonná maszkírozta magát –
elnyerte Olümpiasz, II. Philipposz felesége szerelmét, így lett
Nagy Sándor „igazi” apjává. Olyan jóslatokról is tudni vél a
regény, miszerint az egyiptomiak azt várták, hogy utolsó nemzeti
királyuk egyszer megifjodva fog visszatérni hazájába, és ezt a
hiedelmüket felírták Nektanebosz egyik szobrának a talapzatára.
Alexandrosz Egyiptomba érkezésekor magára ismert ebben a
szövegben.
A legendáknak van egy máig nem kielégítően megmagyarázott
régészeti emléke. Napóleon egyiptomi expedíciója idején az
alexandriai Attarin mecsetben (hajdan Athanasziosz bazilika)
víztartó medenceként használtak egy hieroglifákkal kivésett pompás
kőszarkofágot, melyet Nagy Sándor koporsójának tartottak. A
franciák veresége után a győztes angolok hadizsákmánya lett, s ma a
British Museumban őrzik. A hieroglifák megfejtése után az derült
ki, hogy nem Alexandrosz, hanem H. Nektanebosz számára készült.
Hogyan, honnan került Alexandriába, miért hitték Alexandrosz
koporsójának – erre egyelőre nincs válasz.
*
Alexandria népe számára napjainkig ugyanúgy mesék, álmodozások
tárgya Nagy Sándor sírja, ahogyan az Alföld népe kereste Móra
Ferenc idejében és keresi ma is Attila sírját a Duna–Tisza táján.
Időnként kósza hírek reppennek fel arról, hogy a széma
maradványainak a Nebi Dániel mecset alatt vagy közelében kell
lenniük, a város központjában. Mint a legutóbbi események mutatják,
nemcsak a laikusokat, hanem a tudomány embereit is vakmerő szellemi
kalandokra csábítja a téma varázsa.
2. Képek
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Az 1994. évi francia nyelvtörvény
KÖZÖS DOLGAINK
GAZDAG Ferenc
Az 1994. évi francia nyelvtörvény
Államnyelv és a kisebbségek nyelve
A hazai politikai érdeklődés középpontjában áll: kell-e és
szabad-e az államnak polgárai számára törvénnyel előírni egy nyelv,
az ún. államnyelv használatát. Közép-Európa soknemzetiségű
régiójában nem jelenti-e ez az állam területén élő kisebbségi
nemzetek kultúrájának fokozatos visszaszorítását, halálos ítéletét?
A párhuzam – szóbeszédben, érvelésekben – a francia nyelvtörvény.
Ennek történelmi előzményeiről és megszületésének körülményeiről ír
a francia történelem és politika szakembere.
Hosszú hagyománya van Franciaországban, hogy a francia nyelvet
állami eszközökkel védik és terjesztik. Az abszolút monarchia
évszázadaiban az igazgatási és adóztatási igények voltak elsősorban
az inspiráló motívumok. I. Ferenc villers-cotterets-i rendelete
1539-ből való, amelyben a jogi dokumentumokban és a törvénykezésben
a francia nyelvet (egész pontosan a francia nyelv Párizsban és
környékén beszélt dialektusát) tette kötelezővé. Ekkortól például
érvényes végrendeletet csak francia nyelven lehetett íratni. A
francia forradalom radikális változások sorát eredményezte, de ami
a nyelvi egységesítő törekvéseket illeti, csak az érvelés
változott. A dinasztiák iránti lojalitást a forradalom a politikai
legitimáció új formájával váltotta fel, középpontba helyezve a
népfelség elvét. A jakobinusok felfogása értelmében a politikai
egység a nemzeti egységen alapszik, amelyet nem oszthatnak meg
regionális vagy bármely más elkötelezettségek. Bár a francia
forradalom vezetői jól tudták, hogy az akkori Franciaország
lakosságának csak kisebb része beszél franciául, de ezt a helyzetet
gyorsan meg kívánták változtatni. Grégoire abbé szerint a nyelvi
asszimiláció a minimum, ami a köztársaság állampolgáraitól
elvárható, de például Bertrand Barere de Vieuzac alapjaiban ítélte
veszélyesnek a nyelvi különbségeket a francia nemzeti közösségben.
Hírhedtté vált mondása szerint „a föderalizmus és a babona
bretonul, az emigráció és a forradalom elleni gyűlölet németül, az
ellenforradalom olaszul, a fanatizmus pedig baszkul beszél”.
Megejtő egyszerűséggel tehát azt javasolta, hogy „Törjük össze a
rombolásnak és a tévedésnek ezen eszközeit!”
Iskola, hadsereg
Minden szándék dacára a nyelvi egység megteremtése meglehetősen
lassan haladt. A 19. század második felében Franciaország lakossága
nyelvileg még egyáltalán nem volt egységes. 1863-ban például az
elemi iskolások több mint 10%-a nem beszélt franciául. Az
iparosítás és a szakképzés igényei ekkortól gyorsították fel a
nyelvi homogenizáció folyamatát, s a III. Köztársaság idején Jules
Ferry nevéhez fűződik a központosított, szekularizált és
republikánus mentalitású iskolarendszer megszervezése (1881–82). E
folyamatot rendkívül heves, politikai inspirációjú viták kísérték,
bár a vitákat az állam és az egyház elválasztásának kérdései
uralták, s szinte egyáltalán nem, vagy alig esett szó arról, hogy
az oktatás nyelve kizárólagosan a francia lett. A Franciaországban
őshonos kisebbségek (bretonok, elzásziak, baszkok stb.) nyelveit
kiszorították a közoktatásból, s az iskolákban e nyelveket használó
tanulókat büntetéssel sújtották. A francia nyelv kizárólagosságához
az oktatási rendszeren kívül erőteljesen hozzájárult a hadsereg
sorozási rendszere, valamint a tradicionális falusi közösségeket
szétbontó urbanizáció is. A 20. század elejére a francia nyelv
használata a republikánus patriotizmus egyfajta szinonímája lett,
amelyet csak fokozott a francia nyelvnek a diplomácia nyelveként
való használata, valamint a gyarmatosítás következtében
bekövetkezett világméretű elterjedése.
Kisebbségi igény
Az ország területén beszélt nyelveket és a kisebbségeket jogilag
nem létezőnek tekintették. A második világháború során a németek
megkísérelték feléleszteni a franciákkal szemben felhasználhatónak
ítélt, az identitásvesztés határán álló kisebbségeket, de e
kísérletek nem jártak eredménnyel. Legfeljebb annyiban, hogy a
világháború után mindennemű kisebbségi igényt egyszerűen reakcióval
és szeparatizmussal vádoltak meg. Csak 1951-ben került sor arra,
hogy az ún. Deixonne-törvényben lehetővé tegyék – önkéntes alapon –
heti egy órában a „helyi nyelvek” tanítását. A gyakorlatban senki
nem vette komolyan ezt a törvényt. Nem adtak ki hozzá végrehajtási
utasítást, és nem gondoskodott senki a kisebbségi nyelveket oktatni
képes tanárok képzéséről sem.
A francia politikai elit alapjaiban ellenséges volt és maradt az
etnikai pluralizmussal szemben. A baloldal érzéketlenségét a
marxizmus magyarázza (zavarta ugyanis az osztályharcot), a
jobboldal, különösen a gaulle-isták pedig a francia nemzet
politikai egységét féltették mindenfajta kisebbségi
megnyilvánulástól. Így érthető, hogy a magát liberálisnak valló
Valéry Giscard d’Estaing minden habozás nélkül írta alá az 1975-ös
nyelvtörvényt, az 1994-es törvény közvetlen elődjét.
A szocialisták 1981-es győzelme után néhány ponton változás
következett be. Az egyik magában a szocialisták felfogásában
rejlett, ami értelmezésük szerint magában foglalja a „különbözőség
jogát” (droit a la différence). A ’80-as évek közepén már olyan
javaslatok is felmerültek, hogy a francia közoktatásban tanítani
kellene a kisebbségek nyelveit is, beleértve a bevándoroltakét is
(arab). Messzemenően nagyobb hatást gyakorolt azonban a kisebbségek
lehetőségeire a szocialisták decentralizációs programja. Eredendően
ezt aprogramot a szocialisták a francia közigazgatás százados,
merev centralizáltságának oldására indították útjára. Az
önrendelkezés, a helyi közösségek erősítésével kívántak ugyanis
radikális lépést tenni a politikai célként megfogalmazott
önigazgatás ideája felé. Azonban hamar megindult az inga visszafelé
is. Az első cohabitationtól (1986) a kormányra került
RPRUDF-koalíció egyszerűen félretolta a szocialisták etnopluralista
megközelítését, helyette mind több szó esett a francia nyelv
védelméről. A veszélyeket elsősorban nem a Franciaországban őshonos
kisebbségek, hanem a bevándoroltak és a nemzetközi kommunikációs
csere oldaláról látták. De míg ez utóbbi főként a tudományos élet,
az ipar, a tömegkommunikáció és az oktatás dimenziójában
jelentkezett, addig az előbbi széles körű politikai visszhangot is
kapott a Le Pen vezette Nemzeti Front megerősödésével, amely
elsősorban az Észak-Afrikából bevándoroltak által nagyobb mértékben
lakott déli régiókban szerzett az idegenek kiűzésének jelszavával
népszerűséget.
Alkotmánymódosítás és új törvény
1992 júniusában a Nemzetgyűlés és a Szenátus együttes ülésén
került sor az V. Köztársaság alkotmányának módosítására. A
módosítás egyetlen mondat bevételét jelentette az alkotmány első
cikkébe. Ez a mondat a következő: „A köztársaság nyelve a francia.”
A logikát, amely az államnyelv deklaratív alkotmányba illesztéséhez
vezetett, jól illusztrálja egy néhány hónappal későbbi
törvényjavaslat indoklása: „Napjainkban a nyelvünk integritását
fenyegető veszélyek határainkon túlról származnak: a francia
nyelvet védeni kell az idegen nyelvi kifejezések túlzó
használatával járó degradálódástól. Meg kell erősíteni mint az
oktatás és a munkavégzés nyelvét nemzeti területeinken egy olyan
pillanatban, amikor a csere világméretűvé szélesedése miatt a világ
országai kulturális és nyelvi uniformalizálódáson mennek át” –
fejtette ki Jean Chabonnel képviselő a „francia nyelv
használatáról” beterjesztett törvényjavaslatában. A Nemzet-gyűlés
különböző bizottságai – felhasználva a legkülönfélébb szakmai és
társadalmi testületek véleményét – 1994 közepére öntötték végleges
formába a javaslatot, s a „francia nyelv alkalmazásáról” szóló
törvényt 1994. augusztus 4-én fogadták el.
A törvény jogi szempontból értelmezhetetlen deklaratív
kijelentéssel kezdődik, miszerint „a francia nyelv Franciaország
személyiségének és örökségének alapvető eleme” , s azzal
folytatódik, hogy a francia nyelv ennélfogva az oktatásnak, a
munkának, a kereskedelemnek és a közszolgálatnak a nyelve.
Privilegizált összekötő kapocs a frankofón államok között (1.
cikk). Minden megjelölésben, üzleti ajánlatban, használati
utasításban, az áruféleségek, termékek vagy szolgáltatások
garanciafeltételeinek leírásában, továbbá a számlák és nyugták
adásánál használata kötelező (2. cikk). A közvélemény
tájékoztatását szolgáló feliratok és hirdetmények ugyancsak francia
nyelven írandók (3. cikk). Amennyiben külföldi termékről vagy
szolgáltatásról van szó, az idegen nyelvű szöveget francia
fordításnak kell kiegészítenie, amelynek ugyanolyan jól
„láthatónak, hallhatónak és értelmesnek” kell lennie, mint az
eredetinek. A közszolgálatot képviselő jogi személyek, illetve a
velük kapcsolatban álló természetes személyek közszolgálati
tevékenységük során kötött szerződéseiket – tárgyuktól függetlenül
– franciául kell elkészíteniük. E szövegek nem tartalmazhatnak
olyan idegen kifejezéseket, amelyeknek van francia megfelelőjük (5.
cikk). A francia állampolgárok vagy szervezetek által szervezett
franciaországi rendezvényeken, kollokviumokon minden részvevőnek
joga van franciául beszélni, és az összejövetel programját és
dokumentumait franciául kell közzétenni. Amennyiben eleve más
nyelvű a rendezvény, a fent említett dokumentumokat fordítással
vagy francia nyelvű összefoglalóval kell kiegészíteni. Az oktatás,
a vizsgák, az írásbeli dolgozatok és disszertációk nyelve mind az
állami, mind pedig a magánoktatásban a francia, kivéve az idegen és
a regionális nyelvek oktatási intézményeit, illetve egyéb speciális
eseteket, amelyek alól az illetékes minisztériumok adnak
mentesítést (11. cikk). Egyébként ez az első pont, ahol a
nyelvtörvény említést tesz a regionális (azaz kisebbségi)
nyelvekről.
A törvény ezenkívül rendelkezik azon módosításokról, amelyeket
az új törvény életbeléptetése következtében végre kell hajtani a
munka törvénykönyvén, valamint más, kapcsolódó rendelkezéseken.
Felsorolja a törvény betartását felügyelő szerveket, a jogsértést
követő büntetéseket is. Ez utóbbiak közvetlen büntetésekből,
valamint bizonyos előnyök (pl. állami támogatás), kedvezmények és
támogatások megvonásából állnak (15–19. cikk).
Az alkotmánybíróság döntése
Az 1994. évi új francia nyelvtörvény élénk viták közepette
készült el, s ezek nem csillapodtak később sem. Közel 60 képviselő
kérte a törvényjavaslat alkotmánybírósági vizsgálatát, amelynek
eredményeképp a testület hét ponton ítélte megváltoztatandónak a
törvény szövegét. A törvény 2., 3., 7., 9., 10. és 12. cikkelyének
egyes pontjait ellentétesnek ítélték a francia alkotmány, az Emberi
és Állampolgári Jogok Nyilatkozata, a hatályban lévő büntető
törvénykönyv, a munkatörvénykönyv, s több, Franciaország által is
aláírt nemzetközi egyezmény (mindenekelőtt az Európai Unió)
különböző dokumentumaival. A francia nyelv tisztaságán és
kizárólagosságán őrködőket különösen érzékenyen érintette az, hogy
kifogásolták a megjelölések, feliratok, használati utasítások stb.
kizárólag francia nyelvű közzétételét. Pedig kellő figyelmeztetést
jelenthetett volna a törvényt szövegezők számára az, hogy az 1975.
évi törvény több ponton betarthatatlannak bizonyult. Rendelkezései,
illetve szankcionálásai a komikumot súrolták. E törvény
érvényességének utolsó évében, 1993-ban 356 jogsértést jeleztek, de
ezek nyomán mindössze 15 elmarasztalás történt. Valószínűleg igaza
van a Francia Tudományos Akadémia főtitkárának, Maurice Druonnak,
aki a francia nyelv védelmét mindenekelőtt az Európai Unióban, de
szélesebb nemzetközi színtéren is elsősorban oktatási és
tudománypolitikai eszközökkel véli megvalósíthatónak.
A nyelvtörvény elfogadása után néhány hónappal, 1994. december
végén 44 képviselő terjesztette be a „regionális nyelvek és
kultúrák oktatására” vonatkozó törvényjavaslatot. A beterjesztők
indoklásukban nyíltan utaltak az 1994. évi nyelvtörvény
diszkriminatív jellegére, jogi és politikai tarthatatlanságára. Az
előbbi tekintetében az a probléma, hogy Franciaország alkotmányosan
privilegizál egy nyelvet anélkül, hogy említést tenne más, létező
nyelvek státuszáról, míg az utóbbi kapcsán mindig felmerül, hogy
Franciaország mindmáig nem ratifikálta az Európa Tanács regionális
és kisebbségi nyelvekre vonatkozó chartáját. További kritikaként
fogalmazódott meg, hogy míg a francia nyelvtörvény kétségbeesetten
küzd az angol nyelv térhódítása ellen, addig a küzdelem jogi
eszközeivel a másik oldalon likvidálják a Franciaországon belüli
ún. „regionális nyelveket”. A törvényjavaslat előterjesztői
pontosan tudták, hogy már alig vannak támogatható nyelvi
kisebbségek: az elemi iskolásoknak mindössze 1%-a beszél valamilyen
kisebbségi nyelvet (1993). Bár gimnáziumban második vagy harmadik
idegen nyelvként választható kisebbségi nyelv is – érettségit
engedélyeznek a baszk, breton, katalán, korzikai, gall, okszitán,
elzászi és moselli nyelvekből –, de tanárokat ezek oktatásához csak
részben biztosítanak. E gondok enyhítésére a törvén) javaslat
előterjesztői egy speciális minisztériumközi központ felállítását
javasolták. E központ feladata lenne megőrizni a kisebbségek
nyelvén íródott kulturális anyagokat, kiadni a kétnyelvű
tanulmányokat, és gondoskodni szótárak és egyéb kiadványok
publikálásáról.
Nehéz értelmezés
Nem egyszerű minősíteni a nyelvi identitás védelmére irányuló
legújabb francia erőfeszítéseket, különösen nem, ha a megfigyelő
Közép-Európából teszi azt. A francia nyelvpolitikának ugyanis több
olvasata van.
Az egyik értelmezés az európai nemzetfejlődés tipológiájából
fakad. Jelesül abból a tényből, hogy a francia népnemzeti modell az
egyik alapminta Európában, amely több mint két évszázados fejlődés
után immár ott tart, hogy alkotmányban rögzíti: az ország
állampolgárai nemre, fajra, nyelvre és vallásra való tekintet
nélkül egyenrangúak. Olyannyira, hogy a státuszukat leíró
citoyenneté (állampolgárság) és a nationalité (nemzetiség) ezen
értelmezés szerint egybeesik. Ezen alkotmányjogi formula ismételt
hangoztatása azonban minden jel szerint azt a felismerést is
tükrözi, hogy a valóság egyre kevésbé gyömöszölhető be a jogi
kategóriák tartályaiba. Bár a maga 3,7 millió bevándoroltjával (a
lakosság 6,4%-a) Franciaország az európai mezőny közepén
helyezkedik el, de speciális vonása a helyzetnek, hogy e populáció
mintegy 40%-a a Maghreb országokból érkezett. Az iszlám közösségek
egyik jellegzetessége ugyanis, hogy nem kívánnak identitásuk
alapvető elemeiről lemondani, amely viszont alkalmazhatatlanná
teszi az állampolgárság–nemzetiség azonosságán alapuló formulát. A
Franciaországon belüli regionális nyelvek és kultúrák újbóli
felfedezése tehát eléggé kényszeredett lépésnek tűnik az arab nyelv
iránti igény ellensúlyozására.
Ráadásul a francia mintát előszeretettel alkalmazzák Európa
középső és keleti felén, ahol eddig a történelmi előfeltételek,
részben, vagy teljes egészében hiányoznak. A népnemzeti modell jogi
formuláinak átültetése a nemzetfejlődés korai fázisára jellemző
körülmények közé katasztrofális hatással jár mind a nemzeti akarat
érvényesítésre, mind a nemzeti önmegvalósításra nézve.
Ugyanakkor rá kell mutatni, hogy a Franciaországot gyötrő gondok
más természetűek, mint a Közép- vagy Kelet-Európában megjelenők.
Kontinensünk fejlettebb, nyugati felén a nemzetállamok történelmi
fejlődésük újabb fordulópontján állnak, ahol a klasszikus
nemzetállami szuverenitásokat egyik oldalról az integráció malmai
koptatják, másfelől pedig a kommunikációs műholdakon érkező
információáradat teszi próbára. Franciaország defenzívába szorult,
s kiutakat keres. A regionális identitások újrafelfedezése is ennek
része.
Végül pedig utalni kell egy mind gyakrabban feltett kérdésre.
Közelebbről arra, hogy melyik ország hajlandó – és képes –
Európából, illetve Európa nevében fellépni az angolszász áradattal
szemben. Ha eltekintünk a belső gondjaiba elmerült Oroszországtól,
mindig mindenki Párizs felé tekint. Franciaországot a második
világháború után pontosan a nemzeti önmegvalósítás gaulle-ista
programja vitte abba az irányba, hogy a tradicionális
függetlenség–szuverenitás elemekből a legtöbbet megőrizze.
Gazdasága integrált, mint a többi európai unióbeli országé, de
egyedül a franciák fejlesztették ki és tartották fenn a hadiipar
teljes vertikumát, beleértve a nukleáris képességeket is.
Franciaország az az ország, amely az Öböl-háborúból nemcsak azt a
konklúziót vonta le, hogy a demokráciák képesek egy agresszort
megállítani, hanem azt is, hogy önálló műholdas felderítés nélkül
megvakul a francia vezérkar. Ezért vette rá partnereit a
Nyugat-Európai Unióban egy önálló műholdas felderítő rendszer
kifejlesztésére, mert ily módon kerülhető el a helyzet, hogy
kizárólagosan az amerikaiaktól függjenek. Egyedül a francia védelmi
„Fehér Könyvben” olvashatunk a biztonság teljessé tétele kapcsán a
kommunikációról, mint új típusú biztonsági kockázatról. S egyedül
Franciaország volt az, amely az elmúlt évek GATT-tárgyalásai során
késhegyig menő küzdelmet vívott nemcsak a mezőgazdaság, hanem az
audiovizuális ipar védelme érdekében is. Az információ ugyanis –
lehet idézni a klasszikusokat – hatalom. A francia identitás
védelme ebben az értelemben az európaiság védelme, s Párizs –
szerintem – Európa nevében beszél.
2. Képek
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Necpáli Zsófia házassága
HORDALÉKOK
CSUKOVITS Enikő
Necpáli Zsófia házassága
Lányszöktetés a középkori Magyarországon
A kutató történész fiókjaiban évek alatt gyűlnek azok a cédulák,
amelyekre a korszakban egyedinek számító eseményeket írja fel. Csak
úgy magának, mint érdekességet. És soha nem illeszti azt
monográfiáiba vagy tudományos tanulmányaiba. Annál inkább baráti és
kollegiális beszélgetések tárgyai ezek a történetek kávézásoknál,
teázásoknál vagy éppen borozásoknál. Szerkesztőségünk arra kérte
kollégáinkat: levéltári, könyvészeti forrásaikból kihámozható ilyen
történeteket bocsássanak szerkesztőségünk rendelkezésére.
A középkori forrásokban – még a késő középkoriakban is – ritka
az olyan leány vagy asszony, akinek életéről legszűkebb családi
kapcsolatain (apja, férje, gyermekei neve) kívül bármit is
megtudhatunk. Emiatt számít becsesnek az a néhány oklevél, amely
Necpáli Balázs lányáról, Zsófiáról a Just család levéltárában
fennmaradt a 15 század második feléből.
Necpáli Balázs több mint egy tucat falu egyedüli, ill.
félbirtokosaként a tehetősebb köznemesek közé számított. Birtokai
két egymástól meglehetősen távol eső tömbben, a Felvidéken (ezek
közé tartozik a névadó Necpál falu is), valamint a Tiszántúlon
terülték el. Balázs nem viselt semmilyen országos tisztséget,
hadjáratban sem tüntette ki magát, ily módon adományokat sem
szerzett. A kezén lévő javakat kivétel nélkül apjától örökölte, s
minden reménye megvolt arra, hogy halálakor fiaira örökítheti.
1465-ben azonban egy török martalóc csapat otthonát feldúlta,
feleségét, György, László és Erzsébet nevű gyermekeit elhurcolta.
Az egyedül maradt családfő nem tudta kiváltani őket, így néhány
évnyi sikertelen próbálkozás után a töröktől nem fenyegetett
felvidéki birtokaira költözött, és új házasságot kötött. Fia
azonban már nem született: amikor 1479-ben meghalt, csupán egy
kiskorú leány, Zsófia maradt utána.
Az ország szokásjoga szerint az ősi birtok – és Necpáli
Balázsnak csak ilyen volt – fiágon öröklődött, leányoknak csak a
birtok negyedrésze, az úgynevezett leánynegyed járt. Az is bizonyos
eseteket leszámítva (pl. ha nemes lány nemtelenhez ment férjhez)
nem természetben, hanem pénzben. Necpáli Balázs apjának, Demeternek
három fiútestvére volt, közülük egy a papi hivatást választotta, a
másik kettőnek csak lányai voltak. A birtokok így a család
távolabbi rokonaira szálltak volna, ha Necpáli Balázs másként nem
rendelkezik. A halállal fiúörökös vigasza nélkül szembenéző nemes
két okból térhetett el a szokásjog diktálta öröklési rendtől: vagy
kölcsönös örökösödési szerződést kötött egy másik (általában távoli
rokon) nemesi családdal, vagy megpróbálta vagyonát leányának (ill.
leányainak) biztosítani. Ez utóbbira többféle legális lehetőség
állt rendelkezésére: vagy szabad rendelkezési jogot kért a
királytól, melynek birtokában arra hagyhatta vagyonát, akire
akarta, vagy az uralkodóval fiúsíttatta leányát; aki a királyi kegy
jóvoltából fiúként örökölhette az apai vagyont, vagy a leány férjét
tette örökösévé. Necpáli először kölcsönös örökösödési szerződést
kötött Bethlen Gergellyel és Domonkossal, egy évvel később,
1479-ben azonban megváltoztatta akaratát.
Zsófia – akit a források először 1473-ban, egy-két évesen
említenek ekkor még, kiskorú volt, így a halálát közeledni érző
atya nem csupán birtokai átörökítéséről, hanem biztos támaszról is
gondoskodni kívánt lánya számára. 1479. március 8-án a turóci
konvent tanúbizonyságával fiává fogadta Végles vár urának, Just
Andrásnak fiát, Jánost, és – ahogy az oklevélben is fontosnak
tartották leszögezni – „a római egyház rítusa szerint” eljegyezte
vele Zsófiát. Birtokait az ugyanazon a napon kiállított másik
oklevél szerint 2000 aranyforintért elzálogosította Just Andrásnak,
fiának, Jánosnak és János jegyesének, azaz saját leányának,
Zsófiának. A zálogösszeget másnap felemelték 6000 forintra, Zsófia
pedig „az ország nemeseinek szokása szerint” jövendőbelije házába
került, neveléséről a továbbiakban leendő anyósa, Borbála
gondoskodott. Necpáli Balázst március végén már néhaiként említik a
források, özvegye pedig néhány évvel később új házasságot
kötött.
A kislány érdekeit ettől kezdve a Justok képviselték, ők
viselték gondját a birtoknak is. 1486 augusztusában a nagykorúvá
vált Zsófia megerősítette az apja által gyermekkorában kötött
eljegyzést: a turóci konvent előtt Just János feleségül választotta
Zsófiát, Zsófia pedig férjéül választotta Jánost.
A házasságkötés azonban egyelőre elmaradt, noha a menyasszony
kora ezt már lehetővé tette volna – az oklevelekben Zsófia továbbra
is Necpáli Balázs hajadon leányaként szerepelt. Valószínűleg Zsófia
halogatta az esküvőt, vagy azért, mert nem akarta összekötni életét
a közös fedél alatt alaposan megismert Just Jánossal, vagy már
akkor más jövendőbelit szemelt ki magának. Az mindenesetre tény,
hogy vonakodásának híre egészen a királyi udvarig jutott. 1489.
augusztus 19-én Mátyás király parancslevelet küldött Just
Andráshoz: mivel tudomására jutott, hogy Zsófia apja
elhatározásával szemben máshoz akar feleségül menni, Just András
adja át a leányt annak a rokonának, akihez ő költözni akar.
A költözés azonban nem ment zökkenőmentesen: augusztus 23-án,
vasárnap Cecei Máté liptói ispán tucatnyi familiárisa, valamint
egyéb fegyveresek rárontottak a Justok kezén lévő necpáli kúriára,
szétszedték a kerítést, betörték a kapukat, az ott talált
napszámosokat megverték, és a ház felgyújtásával fenyegetőztek, ha
Borbála asszony nem adná ki nekik Zsófiát. A támadásban két rokon
nő, Hatnai Rafael özvegye, Erzsébet és Hatnai Zsigmond leánya, a
hajadon Margit is részt vett. A sikeres akció után Zsófia az ő
házukba került, a fegyveres támadás azonban nem az ő ötletük volt.
Az akció kitervelője Cecei rokona, Koromházi Korom Bálint volt, aki
hamarosan feleségül is vette Zsófiát. Házasságuk minden bizonnyal
szerelmi házasság volt.
Korom Bálint néhány falunyi vagyona mind a Necpáliakétól, mind a
Justokétól elmaradt, Zsófia választását tehát anyagi érdek
semmiképpen nem indokolta. Az apja halála előtt kötött
zálogszerződés értelmében ráadásul családi öröksége is a Justok
kezén maradt, és a későbbiekben sem sikerült visszaszereznie.
Zsófia szíve választottja, Korom Bálint pedig a fegyveres
leányszöktetéssel vállalt nagy kockázatot kedveséért. A hoppon
maradt Just János élete hátralévő néhány évére (1495-ben már néhai)
II. Ulászló király apródjaként a királyi udvarban talált vigaszt, a
Just András és Korom Bálint közti harag ellenben halálukig tartott.
Az ifjú pár a zálogjogon birtokolt Blatnica várába költözött, innen
intézett számos fegyveres és bírósági támadást Just András és
birtokai ellen.
Amennyiben Necpáli Zsófia az apai szándék szerint felcseperedve
férjhez megy Just Jánoshoz, élete semmiben sem különbözött volna a
többi nemeslányétól. Azzal azonban, hogy az apja életében kötött
eljegyzést felbontva, szabad akaratából szerelmi házasságot kötött,
s ráadásul fegyverrel ragadták ki a necpáli kúriából, minden
bizonnyal hosszú időre nyújtott ideális pletykatémát a Turóc megyei
nemesi udvarházak lakói számára.
2. Képek
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Másfél évtized emlékei
NYÍLT TÉR
FITOS Vilmos
Másfél évtized emlékei
Mostanában írva a visszaemlékezéseimet, sokat foglalkozom az
életem különböző szakaszaival.
1931-ben érettségiztem a Lónyay utcai Református Gimnáziumban.
Magyar tanárom: Kiss Sándor irodalomtörténész volt, aki
gondolkodása miatt csak jóval oklevelének megszerzése után kapott
tanári állást Ravasz László református püspök segítségével.
Hetedik és nyolcadik osztályos koromban én voltam a gimnázium
önképzőkörének ifjúsági alelnöke, ill. elnöke, Kiss Sándor pedig a
tanárelnöke. Így szoros szellemi kapcsolat alakult ki közöttünk. A
kölcsönös bizalom tette lehetővé, hogy Kiss Sándor olyan könyveket
adjon a kezembe, mint pl. Kodolányi János ifjúkori írásait. Ez a
szellemi befolyás egész életemre kihatott, és így én a mai napig a
harmadik oldal balszárnyán folytattam a harcaimat a különféle
mozgalmakban, szervezetekben.
Érettségi után felvettek az Eötvös Kollégiumba. Az Eötvös
Kollégium nagyon nagy követelményeket támasztott, így minden időmet
a tanulásra, a szaktárgyaimra (történelem–latin szakos voltam)
kellett fordítanom. Közben a kollégiumban modern nyelveket is
tanultam: németet, franciát és oroszt. Az orosz nyelvet Zsirai
Miklós finnugor nyelvészprofesszor, egykori Eötvös-kollégista
tanította.
Egyszer aztán – 1932 tavaszán – az orosz nyelvet tanuló
társaimat letartóztatták, és egyetemi kommunista szervezkedés címén
elítélték. Nekem nem voltak kapcsolataim a Rajk László által
vezetett kommunista szervezkedéssel, így én elkerültem a
letartóztatást, de ettől kezdve a rendőrségen úgy tartottak
nyilván, mint „kommunistagyanús, baloldali felforgató elemet”.
Másodéves koromban körülnéztem az egyetemeken, hogy ott milyen
diákszervezetek tevékenykednek. Két nagy csúcsszervezet fogta össze
a különféle irányú, különféle érdekköröket képviselő egyetemi és
főiskolai szervezeteket: a Magyar Nemzeti Diákszövetség és a
MEFHOSZ (Magyar Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Országos
Szövetsége). A Magyar Nemzeti Diákszövetség volt a reprezentatívabb
(ide tartozott a Turul Szövetség is), a MEFHOSZ a
demokratikusabb.
A húszas évek legvégén, a gazdasági világválság kezdő
időszakában, a nagy szélsőjobboldali diákszervezetben: a Turul
Szövetségben kialakult valamiféle ellenzéki mozgalom. Ez a mozgalom
a Turul hivatalos ellenforradalmi, soviniszta, irredenta és
hangsúlyozottan antiszemita irányzatával szemben németellenes,
antifasiszta és balfelé hajló, népi irányzatú volt. Politikai
szemléletét, állásfoglalásait a nagy triász: Ady, Szabó Dezső és
Móricz Zsigmond, valamint József Attila, s a népi írók szellemisége
határozta meg. Szerepe volt ennek az ellenzéknek a kialakulásában a
Bartha Miklós Társaságnak is.
A Turul-ellenzék megszervezői és első vezetői: Halka Sándor
orvostanhallgató (már 1929-ben), Roboz Zoltán gyógyszerész, Jászai
Lajos iparművész (Jászai Mari unokaöccse), Kovács Imre közgazdász
hallgató (a későbbi falukutató író és politikus), valamint Barcza
Gedeon debreceni bölcsész (a későbbi sakkbajnok) voltak.
Az ellenzék nyomására 1933 őszén a Budapesten tartott XIV.
Követtáboron (küldöttközgyűlésen) Roboz Zoltánt választották meg a
Kulturális Ügyosztály és Jászai Lajost a Nemzetvédelmi Ügyosztály
vezetőjévé, Kovács Imre Roboz Zoltán munkáját segítette.
Hozzátartozik az előzményekhez, hogy a harmincas évek elején a
Turul-ellenzék megerősödésével egyidejűleg a kommunista párt, ill.
Rajk László beléptette a kommunista egyetemi hallgatókat a
különféle egyetemi szervezetekbe, és különös hangsúllyal a Turulba.
Így lépett be akkor a Turul Szövetségbe pl. Béki Ernő, Zöld Sándor
és Kállai Gyula.
A Turul-ellenzék a szegényparasztság és a munkásság felé
tájékozódott, föl akarta osztani a nagybirtokot, hirdette a
Duna-völgyi népek barátságát, állást foglalt a népi kultúra és az
abban gyökerező magas kultúra mellett. Így lelkes híve volt Bartók
és Kodály művészetének.
1933 őszén azután az Eötvös-kollégisták közül hatan, rajtam
kívül Ablonczy György, Borsányi Károly, Borzsák Jenő, Porga Lajos
és Schütz Ödön beléptünk a Turul Szövetség Budapesti Bölcsészek
Árpád Bajtársi Egyesületébe, hogy erősítsük a Turul
balszárnyát.
A Turul-ellenzék igen erőteljes harcot folytatott az egyetemi és
főiskolai felvételek társadalmi megkülönböztetése ellen a
szegényparaszt- és munkásszármazású fiatalok fölvételének nagyobb
arányáért. Így kerültem kapcsolatba 1935-ben Porga Lajos révén a
Tandíjreform Bizottsággal, s bár nem tudtam, hogy ez a kommunista
fiatalok fedőszerve, a bizottsággal együtt lebuktam. Ez a
kapcsolatom megerősítette a politikai rendőrségen azt az
álláspontot, hogy én „kommunistagyanús, baloldali felforgató elem”
vagyok. Így egyetemi tanulmányaim elvégzése és tanári oklevelem
megszerzése után tanári állást nem kaptam.
1935 végén beléptem a Dénes István által vezetett Magyar
Földműves és Munkáspártba, mely kifejezetten baloldali párt volt,
Weisshaus Aladár szocialista népmozgalmának fedőszervezete. Kun
Béla Dénes István pártjáról 1936-ban írt tanulmányában úgy
nyilatkozott, hogy az olyan politikai erő, melynek gyökere van a
falu dolgozó népe soraiban. A pártot különben – minden taktikázása
ellenére – éppen baloldali jellege miatt később fel is oszlatták.
Én a párt ifjúsági szervezetének vezetője és a pártvezetőség tagja
voltam – szoros kapcsolatban a weisshausistákkal.
1936 végén részvételemmel újjáalakult a Bartha Miklós Társaság
(BMT), az a szervezet, amelyből a népi írók csaknem mindegyike
elindult. Akkor én lettem a BMT főtitkára, majd 1938-ban ügyvezető
elnöke.
Közben 1937. március 15-én Budapesten megalakult a Márciusi
Front. Ennek előkészítésében nagy szerepe volt azoknak a népi
íróknak, akik az újjáalakult BMT-nek is tagjai voltak. A BMT
összejöveteleit, előadásait a Centrál kávéházban tartotta. Ugyanott
folytak a megbeszélések a Márciusi Front ügyében is. Nem véletlen,
hogy a Márciusi Front megalakulása után a Centrál kávéházban a BMT
választmányi ülésén a vezetőség javaslatára a társaság egyhangú
határozattal csatlakozott a Márciusi Fronthoz. A népi mozgalom
különféle szervezetei összekapcsolódtak. Ez áll a Turul Szövetség
ellenzékére is. A Márciusi Front tömegbázisa nemcsak Debrecenben,
hanem máshol is a Turul Szövetség népi ellenzéke volt.
1938 februárjában átvettem a Magyar Élet nemzetpolitikai szemle
felelős szerkesztését és ezt a feladatkörömet hat éven át, 1944
januárjáig elláttam. Szerkesztésem ideje alatt a Magyar Élet
következetesen balfelé haladt. A Magyar Élet volt különben a népi
irodalom és népi mozgalom legnagyobb példányszámban megjelenő havi
folyóirata. A negyvenes évek elején már csaknem 10 ezer példányban
jelent meg, és átfogta a népi irodalom minden árnyalatát. Írtak
bele rendszeresen pl. Sinka István és Nagy István, Erdélyi József
és Darvas József, Németh László és Veres Péter. De megjelentek a
folyóiratban Szabó Dezső és Móricz Zsigmond írásai is.
2. Képek
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
