1

FRANCINE

RIVERSRIVERSRIVERSRIVERS A harcos

KÁLÉB HARMAT Budapest, 2011

2

Azoknak a férfiaknak, akik más árnyékában élnek és dolgoznak.

3

ELÖLJÁRÓBAN

A Biblia tudósai is eltérően vélekednek arról, hogy vajon az a Káléb, akinek nemzetségi táblázatát az 1 Krónikák 2. fejezetében találjuk, azonos-e azzal, aki a 4Mózes 13 szerint az ígéret földjét Józsuéval együtt kikémlelte. Tudjuk, hogy Kálébnek, a kémnek volt egy Akszá nevű lánya (Józsué 15,16), és az lKró- nikák 2-ben szereplő Káléb lányát is Akszának hívták (2,49). Ezen egybeesés alapján a szerző - a történet végkifejlete kedvéért - a két személyt azonosnak tekinti, így valahányszor Kálébre, Jefunne fiára utalunk, Jefunne leszármazottjaként említjük őt.

4

ELŐSZÓ

Kedves olvasó! Ez egy öt részből álló regényciklus második kötete, amely olyan hívő

férfiakról szól, akik egész életükben mások árnyékában szolgáltak. Ugyan mindannyian Keleten éltek, megszámlálhatatlan generációval előttünk, ám élettörténetük tanulságai saját sorsunk és mai világunk súlyos kérdéseire is válasszal szolgálhatnak. Szélsőséges körülmények között éltek. Bátrak voltak. Kockáztattak. Váratlan cselekedetekre szánták el magukat. Merész életet éltek, és olykor hibákat vétettek - komoly hibákat. Ezek a férfiak korántsem voltak tökéletesek, s mégis, Isten az ő határtalan kegyelméből arra használta őket tökéletes tervében, hogy rajtuk keresztül mutatkozzon meg a világ számára.

Kétségbeesett, zaklatott időket élünk, amikor milliók keresnek válaszokat. Ezek a férfiak utat mutatnak nekünk. A lecke, amelyet megtanulhatunk tőlük, ugyanolyan érvényes a mára, mint arra az évezredekkel ezelőtti korra, amelyben éltek. Történelmi férfialakokról olvasunk, akik valóságosan léteztek. Itt következő történeteik bibliai elbeszéléseken alapulnak. A Káléb életével kapcsolatos részletekről Mózes negyedik könyvében, Józsué könyvében, valamint a Bírák könyvének elején olvashatunk.

Történelmi regényciklusról van szó. A történetek vázát a Biblia adja, munkám során az ott fellelhető forrásokból indultam ki. Ezekre az alapokra építkezve alkottam meg a cselekményt, a dialógusokat, belső motivációkat és egyes esetekben mellékszereplőket is, úgy vélem, teljes összhangban a bibliai kontextussal. Az írás üzenetéhez igyekeztem minden ponton hű maradni, s csak annyit tettem hozzá, amennyit az üzenet megértéséhez szükségesnek tartottam.

Szívből kívánom, hogy a Bibliát olvasva mindannyian tudatában legyünk Isten korszakokon átívelő terve folytonosságának, állandóságának és megerősítésének, melynek valamennyien részesei vagyunk. Francine Rivers

5

ELSŐ RÉSZ - Fussatok! Senki sem hallotta, ezért Kelúbaj a szájába vette ujjait, és éleset

Rittyentett. Rokonai felkapták a fejüket, ő pedig a sötétedő égboltra mutatott. Azok felnéztek, és döbbenten bámulták a látványt.

- Mindenki fedezékbe! Férfiak, nők és gyermekek elhajították a kapákat, és elfutottak. Kelúbaj

utánuk. Ő volt a legmesszebb a fáraó mezején, így neki kellett a legtöbbet futnia. Az örvénylő fekete felhők ijesztő gyorsasággal közeledtek, hűvös árnyékot borítva az egész földre. Mintha Isten hatalmas oroszlánja üvöltött volna a feketeségből. Az emberek a fejüket fogva, visítozva rohantak egyre gyorsabban.

Cikcakkos fénycsóva villant és az árpamező közepébe csapott. Lángok csaptak fel a földről, és az érett gabona kigyulladt. Ekkor valami erősen fejbe vágta Kelúbajt, majd újból és újból, mintha egy hatalmas kéz kavicsokkal dobálná. A levegő hirtelen lehűlt, és olyan hideg lett, hogy a lehelete is meglátszott. Ziháltan kapkodott levegő után, tüdeje valósággal lángolt. Siti kerül vajon fedezékbe jutnia, mielőtt agyoncsapja egy villám? Amikor végre odaért vályogtéglából épült kunyhójához, berohant és szorosan becsukta maga mögött az ajtót, majd egész súlyával nekitámaszkodott.

Miközben levegőért kapkodott, meglátta feleségét, Azúbát, aki a sarokban kuporgott két idősebbik fiuk mellett, harmadik gyermekük pedig a mellén visított. A két nagyobb fiúcska, Mésá és Marésá tágra nyílt szemekkel némán álldogált. Édesanyjuk, Kelúbaj első felesége nem engedte volna, hogy ilyen hamar hatalmába kerítse a félelem. Amikor Marésát a világra hozta, sokkal bátrabban nézett szembe a halállal, mint most Azúbá, akin úrrá lett a pánik a közelgő vihartól.

Az asszony rémült arcán könnyek csorogtak. - Mi ez a zaj, Kelúbaj? Mi történik? - kérdezte egyre hangosabban, míg

végül már riadtabban sivalkodott, mint ölében a csecsemő. - Mi történik? Kelúbaj megragadta az asszony vállát, és erősen megrázta. - Csend legyen! Elengedte a nőt, és megsimogatta a fiúk fejecskéjét. - Legyetek csendben! - mondta, majd egyesével megcsókolta őket. -

Pszt! Üljetek csendben! Szorosan magához húzta őket, mintha testével akarná oltalmazni

családját. Az ő szíve is vadul vert, mintha ki akarna szakadni a testéből. Soha nem érzett még ilyen rettenetes félelmet, de a gyerekek miatt igyekezett nyugalmat erőltetni magára. Csak a családjára tudott gondolni, és egyfolytában csitította, nyugtatgatta őket:

- Nem lesz semmi baj, maradjatok csöndben! - Abbá! - szólította meg idősebbik fia, Mésá, aki ujjacskáival

görcsösen szorongatta Kelúbaj ruháját, majd közelebb húzódott. - Abbá! Hirtelen mintha ezer és ezer ököl dörömbölt volna a házukon. Azúbá

behúzta a nyakát, és férje vállain keresett menedékét. Mésá szorosan odabújt hozzá. Kemény, fehér kövek repültek be az ablakon. Kelúbaj kíváncsian felállt. Amikor felesége és fiai tiltakozni kezdtek, Azúbá mellé ültette Mésát.

6

- Nyugodjatok meg! Gondoljatok Marésára! Kelúbaj nem számíthatott Azúbára, hogy megnyugtassa a fiúkat.

Elvégre nem az ő gyermekei voltak, ráadásul saját vér szerinti gyermekéhez mindig is jobban kötődött.

- Hova mész? - Csak meg akarom nézni... - Kelúbaj! Felemelte kezét, és csendre intette a nőt. Óvatosan átment a szobán,

majd felvett egy követ. Kemény volt és hideg. A kezében forgatva vizsgálgatta. A kő eközben egyre csúszósabb lett. Értetlenül, fintorogva a szájába vette. Aztán feleségére és fiaira pillantva megszólalt:

- Ez víz! Felvett a földről még néhányat, és odavitte Azúbának és a fiúknak. - Kóstoljátok meg! Csak Mésá volt hajlandó a szájába venni. - Ez víz! És olyan kemény, mint a kő! Azúbá reszketve húzódott egyre beljebb a sarokban. - Miféle varázslat ez? Amikor odakint újabb villámlás fénye szelte ketté a sötétséget, az

asszony nagyot sikított, a fiúk pedig hisztérikusan felsírtak. Kelúbaj lerántotta a takarókat a szalmazsákokról, és a fiúkra terítette.

- Feküdjetek le és maradjatok nyugton! - Nem mehetsz ki! Odakint meghalsz! Gyengéden a felesége ajkára tette a kezét. - Ne rontsd a helyzetet még te is, asszony! Nem engedhetjük, hogy a

félelmed átragadjon rájuk. Nyomatékosan a fiúkra nézett. A nő néma csendben, de a félelemtől kikerekedett szemmel ült.

Közelebb húzta magához a fiúkat, és a pokrócba csavarta őket, saját fejét is betakarva.

Az állatok ordítottak és bőgtek, patáikkal a földet kapálva próbáltak elfutni. Kelúbaj örült, hogy még idejében behozta az ökreit, különben most a többivel együtt elpusztulnának odakint. Felállt és az ablakhoz somfordáit, s ha nem is ment egészen közel hozzá, megpróbált kinézni. Fojtogató füstszag terjengett a levegőben. A lenmezők, amelyek csak nemrég kezdtek sárgulni, lángokban álltak. Több hónap kemény munkája ment tönkre.

- Ő az, ugye? - kérdezte Azúbá a sarokból. - Igen. Ugyanaz az Isten, aki vérré változtatta a Nílus vizét, aki békákkal,

szúnyogokkal és legyekkel, dögvésszel és fekélyekkel sújtotta az egész földet, kivéve a hébereket Gósenben. - Igen, Ő az.

- Úgy beszélsz, mint aki örül! - Te is hallottad a történeteket, amiket én. Hamarosan eljön a szabadító! - De nem értünk! - Mi az, hogy nem értünk? - Miről beszélsz, Kelúbaj? - A nagyapám beszélt erről még kisfiúkoromban.

7

Visszament hozzájuk, és lekuporodott felesége és fiai mellé. - Fennmaradt egy történet a mi ősatyánktól, Jefunnétól. Ő jó barátságban volt Júdával, Jákob negyedik fiával. Jákob a tizenkét törzs ősatyja volt.

Kelúbaj szinte maga előtt látta nagyapja mogorva, gúnyos arckifejezését a tűz fényénél.

- Nem értem. Nekünk semmi közünk a héberekhez! Felállt és föl-alá járkálva így folytatta: - Most semmi. Akkoriban azonban szoros kapcsolatban álltunk. Júda fiai

félig kánaániak voltak. Azt beszélik, hogy kettőt közülük ugyanez az Isten sújtott halálra. Sélá volt az utolsó, aki a nevét arról a helyről kapta, ahol született Kánaán földjén. Júdának még két másik fia is született egy Támár nevű nőtől, majd visszatért apja sátraihoz. Mindez a nagy éhínség idején történt. Mindenhol éheztek az emberek, kivéve Egyiptom földjén. Ekkor azonban valami csoda folytán Júda egyik testvére, József egész Egyiptom felügyelője, a fáraó után az ország első embere lett. Képzeljétek csak el! Egy rabszolga ilyen magas tisztségre emelkedett, hogy neki már csak a fáraó parancsolt! Ebben a hatalmas Isten keze volt!

Megállt, kinézett az ablakon, és folytatta. - Amikor a héberek megérkeztek, szívesen látták őket, és a legjobb

területet, Gósen földjét adták nekik. Jefunne Ézsautól, Júda nagybátyjától származott, és Abdullámnak is barátja volt. így hát elérte, hogy Júda hallgatott rá, és egyezséget kötöttek, hogy gondoskodnak a mi családunkról is. így lettünk rabszolgák. Először a hébereké, a földjeiket műveltük, hogy a hébereknek legyen idejük a nyájaikkal foglalkozni. Megalázó szövetség volt ez, de szükséges a túléléshez. Hamarosan azonban fordult a kocka. Más uralkodók következtek a trónon. Még mindig rabszolgák voltunk, de a héberek is azok lettek. Ahogy teltek-múltak az évek, a fáraó egyre inkább őket taposta, és nem bennünket.

- De miért? -Ki tudja? - nézett a feleségére. - Féltékenységből? Rosszindulatból?

Vagy talán inkább azért, mert sokasodtak és gyarapodtak. Egyetlen ősatyától és tizenkét fiából mára többszázezres hatalmas nép lett. A zsidók száma, mint égen a csillag! A fáraó valószínűleg attól tartott, hogy ha a zsidóknak van elég eszük és bátorságuk, fellázadhatnak, és összefoghatnak Egyiptom ellenségeivel, hogy kivívják szabadságukat. Átvehetik a hatalmat Egyiptom felett. Ők azonban csak jajgattak és sóhajtoztak a munka terhe alatt, és az ő láthatatlan Istenükhöz kiáltoztak, hogy szabadítsa meg őket. Ezzel azonban csak megvetésnek és gúnyolódásnak tették ki magukat. Egészen mostanáig.

Kelúbaj tűnődve nézett fel a sötét égboltra. Nem látta ugyan ezt az Istent, mégis szemtanúja volt hatalmának. Egyiptom istenei megsemmisülve, tehetetlenül álltak vele szemben. A távolban Gósen földje felett ragyogott a nap. Az is szembeötlő, hogy ez az Isten különbséget tesz saját népe és az ellenség között. Összeszorított ajkakkal figyelte az árpaföldeken végigsöprő tűzvészt. Még csak most kezdett érni, és már oly közel volt az aratás. Most minden odalett.

Ezen éjszaka után újabb éhínség következik, további szenvedést hozva családjára.

Hacsak nem...

8

Egyetlen vékony szál, a távoli rokoni kapcsolat megváltoztathatna mindent.

Kelúbaj felvett egy darab jeget a küszöbről. Egy ideig az uj- jai között forgatta, majd bekapta. Kemény volt, mint a kő, és olyan hideg, hogy a nyelve is elzsibbadt, de hamar el is olvadt, és langyos, édes lett, üdítően friss. A szíve egyre hevesebben dobogott a körülötte tomboló vad vihartól. Valósággal ujjongott. A héberek Istene vérré tudta változtatni a vizet, békákkal, szúnyogokkal, legyekkel és dögvésszel sújtotta a földet. A szél, a víz, a tűz és a levegő mind neki engedelmeskedik! Végre talált egy Istent, aki méltó az imádatára. Olyan Istent, akit nem emberi kéz faragott!

Az ég felé emelt tenyerével széttárta karjait. Tenyerét darázs-csípésekként szurkálták a belehulló jégdarabok, de erősen tartotta kezeit, míg végül sikerült egy maroknyi jeget összegyűjtenie. Hirtelen mozdulattal a szájába vette és rágni kezdte. <§>

Kelúbaj maga köré gyűjtötte rokonait. - Ha életben akarunk maradni, Gósen földjére kell mennünk, hogy a

héberek között lakjunk. - Azok között, akiket a legjobban gyűlöl a fáraó? Neked elment az eszed,

Kelúbaj! - A búza és a tönköly még érik. Egyiptom istenei megóvták a termést.

Azok a földjeink még megvannak. Kelúbaj a fejét rázta. - De vajon meddig? - Ez az istenek háborúja, Kelúbaj, mi pedig jobban tesszük, ha

kimaradunk belőle! - Te mit szólsz mindehhez, apám? Hecrón a beszélgetés kezdete óta csendben hallgatott. Most

nyugtalanul emelte fel a fejét. - Nemzedékek teltek el azóta, hogy atyánk, Jefunne Júdát követve eljött

Kánaánból. A héberek már rég elfelejtették, hogy miért jöttünk ide. - Majd emlékeztetjük őket, hogy egykor szoros barátság fűzött

bennünket Júdához. - Szoros? - horkant fel Kelúbaj legidősebb testvére, Jerahmeél. - Az

egyik barátjuk barátja? - Apám, nem te mondtad, hogy apádtól hallottad, hogy az ő apjának apja

héber nőt vett feleségül? - És hány éve már annak? - vágott bátyja szavaiba Rám. - Szerintetek

érdekli a hébereket, hogy közülük való nő is van a családfánkban? Ugyan már! Mi haszna egy nőnek? Egyáltalán, hogy hívták az apját?

Kelúbaj haragosan összevonta a szemöldökét. - Talán már elfelejtettétek? A héberek tőlünk kértek szalmát, amikor a

fáraó nem biztosított nekik. - Pedig a mi ökreinknek is szükségük lett volna arra a szalmára. Kelúbaj Jerahmeélre nézett. - Én magam is odaadtam nekik mind, amennyi csak volt. - Hát ezért kértél tőlem takarmányt az állataidnak? - Igen, ezért. S ha most körülnéztek, magatok is látjátok, hogy

takarmány nélkül maradtak az állataink. Egyedül Gósenben van még

9

bőven legelő. Kelúbaj az apjára pillantott. - És gabonát adtunk kecskékért. Ezek olyan kapcsolatok, amelyekre

építhetünk. - Ezek a kapcsolatok még ránk szabadítják a fáraó haragját! - csattant

fel türelmetlenül Jerahmeél a dühtől kivörösödve. - Ki véd meg bennünket a katonáitól? Nincs semmiféle szövetség. Maradjunk ki ebből a háborúból!

- Talán vakok vagytok? Nézzetek körül, testvéreim! - mutatott ingerülten a jégesőtől letarolt, feketére égett árpamezőkre és lenföldekre Kelúbaj. - Már a csatamező kellős közepén állunk!

- Úgyis a fáraó fog győzni. Kelúbaj keserűen felnevetett. - A fáraó és összes istene együttvéve sem tudta megvédeni

Egyiptomot a héberek Istenével szemben. Vérré vált folyó, békák, szúnyogok, legyek, fekélyek! Mi lesz a következő csapás, amit a héberek Istene küld majd? - kérdezte előrehajolva. - Hányszor hallottuk, ahogy a héberek szabadító után sóhajtoznak. Már eljött a szabadítójuk. Legyen ő a mi szabadítónk is!

- Mózesre gondolsz? -Mózes csak egy ember, de olyan ember, aki Isten szószólója, és bártan

megmondja a fáraónak, mit üzen neki a héberek Istene. Hatalmas Istenük van, aki tegnap elpusztította mezőinket, de ez az Isten hamarosan megszabadítja az ő népét!

- Nem! - emelte fel haragosan a tekintetét Jerahmeél. - Én azt mondom, hogy nem és nemi

Kelúbaj alig tudta megőrizni önuralmát. Ha engedi, hogy haragja utat törjön magának testvére ostobasága miatt, azzal nem tudja meggyőzni apját, hogy menjenek el erről a nyomorúságos helyről. Széttárta karjait, és még csendesebben szólt, mint az előbb.

- Mi lesz, ha itt hagynak bennünket? Mi történik majd, ha a fáraó és hivatalnokai megéheznek, és gabonára lesz szükségük? Talán azt mondja: „Az én ostobaságom hozta a pusztulást az országra”? Nem, ilyet sohasem mondana. Inkább elküldi katonáit, hogy szedjék össze, ami megmaradt. Akkor majd a keserves munkával összegyűjtött gabonánkat elveszik tőlünk. Vagy magunkkal visszük ajándékba a készleteinket Gósen földjére. Az összes búzát és tönkölyt.

- Ajándékba? - Igen, Rám, ajándékba. Jó kapcsolatot kell kialakítanunk a zsidókkal.

Méghozzá minél hamarabb! Kelúbaj érezte apja tekintetét. Elszánt határozottsággal nézett vissza,

miközben apja zavarodottan meredt rá. - Ha életben akarunk maradni, akkor azonnal cselekednünk kell. Apja a többi fiára nézett. - Talán Kelúbajnak igaza van... A többiek dühösen és egymás szavába vágva ellenkeztek, arra azonban

egyikőjüknek sem volt ötlete, hogy miként lehetne elkerülni a küszöbön álló pusztulást.

- Ha a fáraó valamikor gyűlölte a hébereket, mennyivel inkább gyűlöli őket most!

10

- Újból katonákat küld majd Gósenbe! - Azt akarod, hogy Egyiptom királya ránk is megharagudjon? - Apám, legjobb lenne kimaradni ebből az egészből! Kelúbaj egész délelőtt győzködte családját, de nem tudta

meggyőzni őket. Elhatározta, hogy nem vesztegeti tovább az idejét. Felállt és határozottan kijelentette:

- Tegyetek belátásotok szerint, testvéreim! Maradjatok a kunyhóitokban! Reménykedjetek csak, hogy bármi legyen is a következő csapás, érintetlenül hagyja az árpátokat! Ami engem és családomat illet, még napnyugta előtt Gósenbe megyünk, nehogy elérjen bennünket a következő csapás. Ki tudja, talán szörnyűbb lesz, mint az előző!

Testvérei egy emberként tiltakoztak. - Inkább várjunk, és majd meglátjuk, mi történik. Nehogy valami

ostobaságot tegyünk! Kelúbaj a bátyjaira nézett. - Várjatok csak, míg mind meg nem haltok!

☼ Mire Kelúbaj visszaért a földjére, Azúbá már az ökör után kötötte az

ekét, a kaszákat és a tavalyi aratásból megmaradt gabonás zsákokat. A kupac tetején volt a család összes holmija. Mésá vigyázott a kicsiny kecskenyájra, amely a tejet és a húst biztosította számukra.

Kelúbaj észrevett egy fából készült ládikát a szekér oldalához kötözve. - Mi ez? - kérdezte a feleségétől, bár nagyon is jól tudta a választ. - Nem hagyhatjuk itt a családi isteneinket! Kioldozta a ládát. - Hát nem tanultatok semmit az elmúlt hetekben? - kiáltotta, majd

elengedve a füle mellett az asszony visítozását, az üres ház falához vágta a ládát. A dobozka szétnyílt, és szerteszét gurultak belőle az agyag istenszobrok. Megragadta a felesége karját, mielőtt még odaszaladhatott volna, hogy összeszedje. - Azok teljességgel hasznavehetetlenek, asszony! Sőt, annál sokkal rosszabb!

Elvette Mésá kezéből a vesszőt, és megbiztatta az ökröt. - Most pedig indulás! Szerencsések leszünk, ha még az éj leszállta

előtt Gósenbe érünk. Mások is Gósen felé tartottak, még egyiptomiakkal is találkoztak, akik a

hátukon cipelték vagy kisebb szekerekre pakolva vitték magukkal használati tárgyaikat. A nyomorúságos táborok gombamód nőttek ki a földből az egyszerű, szegényes héber falvak határában. Kelúbaj igyekezett elkerülni őket, és egyenesen a falvakba tartott, hogy megtudakolja, hol helyezkedik el Júda törzse. Mindenkitől távol táboroztak le.

A harmadik napon egy csoport idős férfit pillantott meg az egyik falu közepén. Arrafelé vette az irányt. Tudta, hogy ezek az emberek a törzs vénei és vezetői. Többen észrevették közeledését, és bizalmatlanul méregették.

- Barátotok vagyok. Azért jöttem, hogy csatlakozzam hozzátok. - Barát? Mi nem ismerünk téged - szólalt meg az egyik vén, majd a

többiekre pillantott. - Ismeri valaki közületek ezt az embert?

11

Suttogás és mormogás támadt, majd a többiek is jelezték, hogy Kelúbaj mindannyiuk számára idegen.

Kelúbaj közelebb lépett hozzájuk. - Az én ősöm, Jefunne barátságban állt Júdával, Jákob fiával. A nagy

éhínség idején a mi népünk is elhagyta Kánaán földjét, és a ti családotokkal tartott. Egy ideig a szolgáitok voltunk.

- Mi a neved? - Kelúbaj. - Azt mondja: Káléb! Kutya. Többen nevettek, de látszott, hogy nem szívből. Kelúbaj érezte,

hogy agyát elönti a vér. - Kelúbaj - válaszolta kimérten és érthetően, miközben tekintetét

lassan végighordozta a körben állókon. - Káléb - szólalt meg ismét valaki rosszindulatúan, majd egyre többen

csatlakoztak hozzá. - Semmi kétség, hogy az egyiptomiak barátja. Kelúbaj uralkodott magán. Nem akarta, hogy a sérelem vagy saját

vérmérséklete elragadja, és ne tudjon józanul mérlegelni. - A testvéretek vagyok. - Kémkedni jöttél. Ezek az emberek egész életükben rabszolgák voltak, most mégis úgy

tűnt, feltett szándékuk, hogy vérig sértsék. Kelúbaj a kör közepére lépett és folytatta:

- Amikor a fáraó a hátatokon taposott, a mi családunk továbbra is gabonát adott nektek kecskékért cserébe. Amikor pedig a fáraó nem biztosított több szalmát a téglakészítéshez, én az összes szalmámat nektek adtam. Ilyen gyorsan elfelejtitek azokat, akik segítenek rajtatok?

- Ettől még nem leszel a testvérünk. Ezeket a hébereket ugyanolyan nehéz meggyőzni bármiről, mint saját

családját. Kelúbaj szomorúan elmosolyodott. Ez már önmagában is mutatja, hogy vérrokonságban állnak.

- Ugyanúgy Ábrahám fia vagyok, mint ti. - Az, hogy ezt állítod magadról, még nem bizonyít semmit. Odafordult ahhoz a vénhez, aki megszólalt, és kissé oldalra

billentette a fejét. - Ábrahám unokájától, Ézsautól, valamint Ézsau legidősebb fiától,

Elifáztól származom. - Semmi dolgunk Ézsau ivadékával! - fortyant fel ismét az egyik vén. - Nézzétek, milyen vörös az arca! Edóm. Kelúbaj kezdett dühbe gurulni. Hogy lehetnek olyan büszkék Izraelre, a

csalóra, aki hazugsággal szerezte meg testvérétől, Ézsautól annak elsőszülöttségi jogát! De tartotta a száját, hiszen tisztában volt vele, hogy nem érné el a célját, ha ez előtt a tanács előtt akarná megtárgyalni az ügyet. Ráadásul Izrael talán csaló volt, Ézsau azonban szörnyen ostoba.

Valaki felnevetett. - Erre nem tud mit válaszolni! Kelúbaj lassan az illető felé fordította fejét, és mélyen a szemébe nézett.

A nevetés hirtelen abbamaradt. - Mi Izrael fiai vagyunk - szólalt meg ezúttal csendesen a vén. Szavai

12

tényeket közöltek, nem volt bennük semmi sértő. Vajon most azt gondolják, hogy meghátrál? - Ábrahám fia vagyok magam is, akit Isten hívott el, hogy hagyja ott

földjét, és menjen oda, ahova Isten vezeti. - Most Ábrahámról vagy saját magáról beszél? - A kutya oroszlánnak képzeli magát! Kelúbaj a fogait csikorgatta. - Ahogy Ábrahámot Isten kihívta Úr városából, ugyanúgy hív

bennünket is, hogy hagyjuk el Egyiptomot. Vagy talán azt hiszitek, hogy Mózes csupán saját szavait szólja, és nem Isten beszédét?

Kelúbaj vére talán nem olyan tiszta, mint az övék, a vágy azonban, hogy Isten népéhez tartozhasson, messze túlmutatott a vérségi kötelékeken. Szíve-lelke legmélyéből fakadt. Vajon ezek az emberek is elmondhatják magukról ugyanezt, miközben egyik nap még a bálványok előtt hajbókolnak, másnap pedig fellázadnak?

Az idős férfi végigmérte Kelúbajt, akit ettől bizsergő nyugtalanság fogott el. A vén ekkor kinyújtotta kezét, és így szólt:

- Ülj le! Beszélj még! Kelúbaj elfogadta a meghívást. A többiek összeszorított szájjal,

feszülten figyelték, világosan éreztetve vele, hogy a meghallgatás még nem jelenti azt, hogy bizalmat szavaztak neki. Most aztán alaposan meg kell válogatnia szavait, nehogy bárkit is megsértsen.

- Jó okotok van rá, hogy bizalmatlanok legyetek az idegenekkel szemben. Valahányszor az Úr, a ti Istenetek elküldi prófétáját, Mózest a fáraóhoz, majd újabb csapással sújtja Egyiptomot, a fáraó egyre jobban meggyűlöl titeket.

- Több bajunk van, mióta Mózes előkerült a pusztából, mint korábban. Kelúbaj meglepetten pillantott a beszélőre. - Minden, amit Mózes mond, bekövetkezik. Ez bizonyítja, hogy ő

valóban Isten hírnöke. - Csak egyre több bajt hoz ránk! - állította az izraelita. Kelúbaj mintha csak tulajdon apjához és testvéreihez beszélne. - Jószágaitok túlélték a dögvészt. Szenvedett-e bármelyikőtök is a

fekélyektől? A jégeső és a tűzvész is megkímélte földjeiteket. Ábrahám Istene oltalmaz benneteket.

-És neked is jól jönne ez a védelem, igaz? Talán nem ez a valódi oka annak, hogy idejöttél és megpróbálsz befurakodni törzsünk soraiba?

- Nem a ti védelmeteket keresem. Nyilvánvaló, hogy a vének tanácsából többen nem is hisznek abban az

Istenben, aki a szabadulásukért harcol. - Ti magatok is ugyanolyan erőtlenek vagytok, mint én. Kelúbaj mély lélegzetet vett, majd arra a vénre összpontosította

figyelmét, aki az imént hellyel kínálta. Legalább van köztük egy értelmes ember is.

-Én is egyiptomi rabszolga vagyok. Egész életemben hajcsárok parancsára dolgoztam, miközben folyton a szabadságról álmodoztam. Egyszer aztán hallottam, hogy a Nílus vize vérré változott. Elmentem, hogy a saját szememmel lássam, ám ekkor békákat is láttam, amint ezresével jönnek elő a folyóból, és elözönlötték Théba városát. Aztán

13

szúnyogok és legyek milliói jöttek! Láttam, ahogy igába fogott jószágok hullanak el, mert a szomszédaim - nem törődve a figyelmeztetéssel - nem terelték be állataikat. A családom ugyanúgy szenvedett a fekélyektől, mint az egyiptomiak. Néhány napja pedig a házam ablakából kellett végignéznem, hogy a gabonamezőmet, amelyen hónapokig dolgoztam, hogyan veri el a kővé keményedett víz, és hogyan ég porig az égből lándzsaként lesújtó villámoktól.

Végre legalább hallgatták és figyelték szavait. Minden szem rá szegeződött, bár többen még mindig ellenségesen méregették.

- Én hiszek Mózesnek. Minden egyes csapással, amely Egyiptomot sújtja, gyengül a fáraó hatalma, és közelebb kerülünk a szabadsághoz. Az az Isten, aki megígérte nektek, hogy megszabadít, eljött és megmutatta, hogy van hatalma beteljesíteni a szavát!

Körbenézett a véneken, és így folytatta: - Azt akarom... Megrázta a fejét, és helyesbített. - Nem. Az a szándékom, hogy én is Isten népéhez tartozzam. Némelyek morogni kezdtek. - Az a szándéka? Micsoda arrogancia! - Őszinteség, nem arrogancia. - Egyáltalán miért háborgatod a tanácsot? - Azt akarom, hogy vállvetve nézzünk az elkövetkező események elé, s

nem úgy, mint ellenségek. Némelyek azt gondolták, ugyan mit számít, ha ez az edómi itt táborozik

a közelben. Emberek százai, köztük egyiptomiak is itt állították fel sátraikat a falu körül. Mit számít, ha eggyel több ember táborozik a közelükben a családjával, hiszen hoztak magukkal eleséget is. Ráadásul ha ilyen nagy létszámú sokaság ver sátrat körülöttük, az is egyfajta védőkerítést jelent, ha a fáraó rájuk küldi a katonáit. Nyugtalanul, ingerülten vitatkozni kezdtek egymással.

Kelúbaj csak ült és csendesen méricskélte magában ezeket az embereket, akikkel szövetségre akar lépni. Valahogy másként képzelte el a hébereket. Inkább Jerahmeélre és fiatalabb testvéreire emlékeztették, ahogy egymást ócsárolva civakodtak, és félelmükben a lehető legrosszabbat vetítették maguk elé. Az embernek az az érzése támad, hogy leginkább azt kívánják, bárcsak sohase ment volna Mózes a fáraó elé, hogy a rabszolgák szabadon bocsátását követelje. Mintha szívesebben készí-tenének téglát a fáraónak, csak ne kelljen a szabadság reményét megkockáztatniuk! Hát nem a hatalmas Isten irányítja az eseményeket, hogy megnyíljon előttük az út a szabadsághoz?

Zimri, az idős férfi rejtélyes arckifejezéssel méregette Kelúbajt, aki egyenesen a szemébe nézett és állta a tekintetét. Azt akarta, hogy a vén ismerje meg gondolatait. Mintha csak azt mondaná: „Itt vagyok, Zimri. Ezek az emberek talán oda se figyelnek rám, de se ők, se te nem tudsz elkergetni innen.”

Órák teltek el, de még mindig nem jutottak semmilyen döntésre, jóllehet már kezdtek szétszéledni. Egyfolytában Istent emlegették, az azonban jól látszott, hogy sem a jelekben nem hisznek, sem a szabadítóban. Amikor Kelúbaj felállt, meglátta Mésát, amint két kunyhó

14

között az árnyékban álldogál és őt várja. Mosolyogva elindult felé. - Káléb! Kelúbaj indulatosan megfordult és a három férfira nézett, akikről úgy

tudta, hogy az ellenségei. A nevüket is megjegyezte: Tóbijjá, Jákim és Nefeg. Soha nem árt megismerni az ellenséget. Jákim felemelte kezét, és felé mutatott.

- Te nem tartozol a népünk közé, és végképp nem a vének közé. - Azért jöttem, hogy előadjam kérésemet. - Kérésedet elutasítottuk. A többiek már elmentek, így bátrabban beszéltek. - Én pedig itt fogom megvárni, hogy mit mond az egész tanács. Nem mintha bármit is számítana. Nem azért jött, hogy visszamenjen,

akár tetszik nekik, akár nem. - Mi azt mondjuk neked, Káléb, hogy maradj a falu határain kívül, ha

nem akarsz bajt magadnak. Nem szeretnénk idegeneket magunk között - mondták, majd távoztak.

- Kutyának neveztek téged, apám! Igen, azok közé a nyomorult állatok közé sorolták, amelyek a

települések határain élnek, és a szemétkupacokban keresnek táplálékot. Látta fia szemében a szégyent, a lángoló düh és az ifjúi értetlenség jeleit. Fájdalmasabb volt azonban a kimondatlan kérdés, amit Kelúbaj a fia szeméből kiolvasott: „Miért engedted?”

- Még nem ismernek engem, fiam. - Sértegetnek téged. Mésá hangja remegett a dühtől. - Az az ember, aki nem tud parancsolni haragjának, olyan, mintha

saját házát gyújtaná magára. Kénytelen volt lenyelni büszkeségét, hiszen családjának életben

maradása volt a tét. Mésá lehorgasztotta fejét, de Kelúbaj még láthatta, hogy könnybe lábadtak a szemei. Vajon fia most gyávának tartja őt? Az idő majd felfedi az igazságot.

- A bölcs ember megfontolja, hogy harcba szálljon-e, fiam. Kelúbaj átkarolta Mésát, és elindultak a falu szélén lévő táborhelyük

felé. - Ha Kálébnek neveznek, hát legyen! Majd én megbecsülést és

tisztességet szerzek ennek a névnek. A család továbbra is ott maradt Júda falvainak határában, Kelúbaj

azonban mindig a közelben tartózkodott, valahányszor a vének tanácsa megbeszélést tartott, így mindig friss híreket kapott a történésekről, akárcsak a júdaiak. Jöttek is a hírek Mózestől és Árontól a lévita hírnökökön keresztül. A fáraó ismét megkeményítette a szívét, újabb csapás közeledett. Gósen földjét nem érinti, de annál nagyobb pusztítást végez Egyiptomban.

- Vissza kell mennünk, hogy figyelmeztessük apádat és testvéreidet. Kelúbaj tudta, hogy felesége igazából azért akar visszamenni, mert

elege van ezekből a héberekből, akik még csak szóba sem állnak vele. - Már figyelmeztettem őket. Itt megvárjuk őket, és helyet készítünk

nekik is. - Mitől vagy benne olyan biztos, hogy eljönnek?

15

- Nem olyan ostobák, hogy ott maradjanak, Azúbá. Inkább önfejűek. Talán félsz? Hidd el, én is félek, de akkor is itt maradunk. Szavaimat elhintettem a fejükben, mint a vetőmagot. Az eddigi csapások felszántották a szívüket, és ha még több csapás hull majd rájuk, gyökeret ereszt bennük, amit mondtam, és előbb-utóbb kikel a vetés!

Másnap reggel kiment Gósen földjének határába, és onnan figyelte, amint a sáskák hada, mint valami hatalmas fekete felhő közeledik. A napot is eltakarták. Hangjuk, mint a harci szekerek dübörgése, tűzvészként söpörtek végig a földön, mint valami csatába induló hadsereg. A sáskák fegyelmezett rendben vonultak, mint a katonák. Nem volt tolakodás, mindegyik a Parancsnok vezényszavára mozdult. Átugráltak a falakon, az ablakokon át ellepték a házakat is. Vonulásuktól megremegett az ég és a föld. A föld feketén hullámzott. Az utolsó szál búzát és tönkölyt is elpusztították, minden fát lekopaszított a vonuló sereg, amelyet maga Isten küldött csatába.

Kelúbaj az utat figyelte. Apját és testvéreit várta, s úgy gondolta, már biztosan nem kell sokáig várnia. De csak Kenaz jött egyedül.

- Jerahmeél dühösen káromolja a héberek Istenét, amiért az utolsó szál terményét is elpusztította.

- És apám? - Tudod, hogy apánk nem megy sehova a legidősebb fia nélkül. - Jerahmeél pedig már csak azért sem jön, mert én kértem. Milyen

ostoba! - Te nem kérted, Kelúbaj, hanem parancsoltad. A modorod nem

tetszett a testvéreinknek - mosolygott Kenaz. - Mivel én vagyok a legfiatalabb, nem számít, hogy mit gondolok, vagy

kit követek! - Nagyon tévedsz, testvérem! Nagy bátorságra vall, hogy saját szabad

akaratodból eljöttél, és nem hajoltál meg azok akarata előtt, akik idősebbek és erőszakosabbak ugyan, de sokkal bölcstelenebbek nálad - mondta, majd nyugat felé nézett. - Ha a fáraó nem engedi el a hébereket, újabb és újabb csapások következnek, és akkor majd Jerahmeél is meggondolja magát.

Kelúbaj kecskebőrrel kereskedett, így sikerült annyira kibővíteni a sátrát, hogy testvérei is elférjenek benne családjukkal együtt, ha majd megjönnek.

Újabb csapás sújtotta Egyiptomot, ezúttal sűrű sötétség borította be az országot. Amikor azonban Mózes és Áron visz- szatért Gósen földjére, rossz híreket hoztak a fáraóról, aki nem engedi, hogy a nép magával vigye az állatait, sőt megfenyegette Mózest, hogy megöli, ha még egyszer a szeme elé kerül.

A zsidó közösség összegyülekezett, hogy meghallgassák a hírnököt, aki Mózes utasításait adta át a népnek. Kelúbaj eközben a sokaság szélén állt, és amikor hallotta a hírnök szavait, tudta, hogy közel van már a szabadulás. Visszatért a táborba, és elmondta Azúbának, hogy neki most vissza kell mennie, hogy apját is magával hozza Gósenbe.

- Kenaz, te maradj itt vele, és vigyázz a táborra! Most, hogy a sötétség elmúlt Egyiptom fölött, mások is idejönnek majd, hogy a héberek között keressenek menedéket. Ne engedd, hogy elfoglalják a helyünket!

16

Apja házához sietett, és mire odaért, testvérei már összegyűjtötték családjukat.

- Újabb csapás közeleg! Kelúbaj megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy a sáskajárás és a nagy

sötétség jobb belátásra bírta őket, és már nem ellenkeznek. - A saját fülemmel hallottam, hogy Egyiptomban minden családban

meghal az elsőszülött fiú, a trónon ülő fáraó legidősebb fiától egészen a legalacsonyabb sorsú rabszolga elsőszülöttjéig. Még az állatok elsőszülöttei is elpusztulnak!

Mindenki Jerahmeél felé fordult, aki sápadtan nézett Kelúbajra. Tekintetéből ezúttal tisztelet sugárzott.

- Azért jöttél vissza, hogy megmentsd az életem? - Testvérek vagyunk vagy nem? De nemcsak a te életedet akarom

megmenteni, hanem elsőszülött fiadét, sőt testvéreim elsőszülött fiainak életét is. Ne feledd! Minden elsőszülött fiú meghal!

- Kelúbajjal együtt Gósenbe megyünk - szólalt meg Hecrón, majd felállt a helyéről. - Állataink mind elpusztultak. Ami kevés gabonát el tudtunk rejteni, azt mind felfalta a sáska. Semmi nem köt már ide bennünket.

Elszántan indultak útnak Gósen felé, ahol Kelúbaj táborának közelében ütötték fel sátraikat. Amint letelepedtek, Kelúbaj összehívta őket.

- Figyeljétek, milyen utasítást adott Mózesnek az Úr! Minden család áldozzon fel egy hibátlan egyéves bárányt vagy kecskegidát! A vérével hintsék meg otthonaik bejáratának félfáit, ők maguk pedig maradjanak bent a házban, míg a halál el nem halad előttük! A bárányt vagy a kecskét meg kell sütni keserűfüvekkel, majd kovásztalan kenyérrel kell elfogyasztani. Mindenki vegye fel saruját, utazóruháját, és botjával a kezében fogyassza el a vacsorát!

Amikor elérkezett a kilátásba helyezett csapás éjszakája, Kelúbaj feleségével és gyermekeivel együtt a tűzrakás mellett állt, ahol a kecskegida sült a parázs felett. Kenaz, valamint apja, Hecrón és további tizennégy ember állt körülöttük. Rész- kettek a félelemtől, de pontosan végrehajtották Mózes utasításait. Remélték, hogy mindannyian, akik a vékony ponyva alatt kuporognak, túlélik ezt az éjszakát.

Kelúbaj furcsa, vérfagyasztó hangot hallott kintről, amely olyan volt, mintha fejük felett a szél suttogna. Úgy érezte, mintha egy sötét árny telepedne rájuk, egyre beljebb hatolva a sátorba a vékony bőrponyván keresztül, amely ajtó gyanánt szolgált. Mindannyian visszafojtották még a lélegzetüket is, és közelebb húzódtak egymáshoz. Kelúbaj a családi kör közepébe tuszkolta Mésát és Jerahmeélt.

- Ti is meghaltok! Mind meghalunk! - nézett körül Jerahmeél zavartan, egyre jobban reszketve.

Hirtelen éles sikolyok hangja hasított bele a hűvös éjszakába. Azúbá megragadta Kelúbaj ruháját, és annak ráncaiba rejtette arcát. Fiai eközben szorosan apjukhoz bújtak. Ebben a pillanatban egy férfi fájdalmas ordítása hallatszott, mire Kelúbaj sátrában mindenki felugrott.

- Mind meghalunk! - kiáltotta valaki, miközben többen rémülten zokogtak.

- Nem fogunk meghalni! - szólalt meg Kelúbaj határozottan, jóllehet a

17

lelke mélyén távolról sem volt ennyire magabiztos. - Nem halunk meg, ha a láthatatlan Istenbe vetjük hitünket.

Jerahmeél megfogta legidősebb fia vállát, és szorosan magához húzta. - Bennünket csak kecskebőrök védenek, Kelúbaj, míg a héberek

vályogtéglából épült kunyhókban laknak, amelyeknek ajtajuk is van. - Valami van odakint... A helyiségben nőttön-nőtt a félelem, amelyet a kintről érkező egyre

több sikoly csak fokozott. A gyerekek nyöszörögtek, a kör pedig egyre szorosabbra zárult.

- Követnünk kell az utasításokat! Kelúbaj kivágott egy darab húst a kecskéből. Feleségéhez fordult, s

közben igyekezett nyugalmat erőltetni hangjára. - Hozz kenyeret, Azúbá! Az asszony felállt és engedelmeskedett. - Hogy várhatod el tőlünk, hogy ilyen körülmények között együnk? - Ábrahám Istene parancsolja így. Kelúbaj egy szelet kecskehúst nyújtott oda apjának. Hecrón elvette

tőle. - Adjunk hálát Ábrahám Istenének, hogy megoltalmaz bennünket ettől a

halálos csapástól! Kelúbaj igyekezett úrrá lenni félelmén, és nagy nehezen hozzálátott a

páskavacsorához. Holnap felvirrad a szabadság napja! Egyiptomiak közeledtek futva Gósen felé, s közben hangosan

kiáltozták: - Menjetek el innen! Menjetek gyorsan! - A fáraó megenyhült! - Menjetek, amilyen gyorsan csak tudtok, különben mind meghalunk! - Siessetek! - Tessék! Itt van ez a búza, fogadjátok el ajándékba! Könyörögjetek az

életemért a ti isteneteknél! - Vegyétek az ezüstömet! - Itt van az aranyam! - Imádkozzatok értünk! - Tűnjetek már el! Siessetek! Mások a héberek ruhájába csimpaszkodtak, és úgy esedeztek. - Kérlek, hadd mehessünk veletek, mert hallottuk, hogy veletek van az

Isten! Kelúbaj elfogadta a felajánlott ajándékokat, miközben fiai lebontották a

kecskebőr ponyvákat, és felszedték a sátorrudakat. - Nem megmondtam nektek, hogy közeleg már a szabadulásunk? -

kérdezte nevetve. Ki gondolta volna, hogy Isten arra kényszeríti az egyiptomiakat, hogy

ajándékokkal árasszák el őket, könyörögve, hogy menjenek el? Kelúbaj magasba emelt kezekkel kiáltotta:

- Micsoda hatalmas Isten vagy! Örömmámorban úszva hajította fel szekerére az utolsó ajándékot is. - Saját hajcsáraink halmoznak el bennünket ajándékokkal, és

könyörögnek, hogy menjünk el! Azúbá fel-alá járkálva szedte össze és kötötte batyuba a holmijukat,

18

közben a gyerekeknek kiáltozta, hogy tartsák a kecskéket a közelben. - Békák, sáskák, pestisjárvány és halál! Mivel tiszteljünk egy ilyen

Istent? Senki nem ad semmit anélkül, hogy valamit ne várna érte cserébe, Kelúbaj. Mit kér vajon majd tőlünk ez az Isten?

- Eddig semmi mást nem kért, csak azt, hogy higgyünk abban, amit mond.

- És ha majd a pusztában leszünk, mit kér tőlünk? - Ha azt kérné, hogy adjam neki mindenem, én habozás nélkül

odaadnám! - A fiainkat is, Kelúbaj? Képes lennél feláldozni a fiainkat is? Látva felesége félelmét, elhallgatott. Kánaán urai kegyetlen istenek,

akik embervérre szomjasak. Vajon Ábrahám Istene is ilyen lenne? Ha igen, akkor miért bárányok és kecskék vérét követelte, és miért nem Izrael fiainak vérét?

Kelúbaj megbiztatta az ökröt, és apja, valamint testvérei nyomába eredt, akik már hamarabb elindultak. Mivel sem állataik, sem személyes holmijaik nem voltak, gyorsabban haladtak, mint ő.

Hecrónt is ugyanaz az izgalom töltötte el, mint Kelúbajt, Jerahmeél azonban ugyanúgy félt az ismeretlen jövőtől, akárcsak Azúbá.

- Vajon hányán várnak ránk odakint a pusztában? - Ők is megtudják majd, hogy mit tett értünk Isten! - Istentől talán megrettennek a népek, de mi okuk lenne félni egy

maroknyi rabszolgától? - Nem maroknyian vagyunk, testvérem - intett a kezével Kelúbaj. -

Nézz csak körül! Sok ezren vagyunk. - Szétszóródva, tizenkét törzsre osztva, ráadásul itt van ez a sok

menekült, akik úgy csimpaszkodnak belénk, mint a piócák. Nem úgy festünk, mint egy igazi nemzet. Még hadseregünk sincs.

- Miért lenne szükségünk hadseregre, amikor a menny és a föld Istene hadakozik értünk? Aki csak meghallja, mi történt Egyiptomban, menekül majd előlünk.

- Mire mész vele, hogy olyan Istenben hiszel, akinek a népe kutyának nevez téged?

Kelúbaj arcán fagyos mosoly suhant át. - Sértettek már meg ennél jobban is. A rongyos tömeg éjt nappallá téve vándorolt dél felé, egyre távolodva a

kereskedelmi főútvonaltól. Egyre beljebb hatoltak a pusztába, majd kelet felé fordultak, és egy hatalmas vádi magas falai között vonultak végig, amely a Vörös-tengerbe torkollott.

Amikor odaértek, a sokaság családok és nemzetségek szerint kisebb-nagyobb csoportokba verődött, és Mózeshez kiáltoztak, hogy mentse meg őket, mert hírek érkeztek, hogy a fáraó egész hadseregével a nyomukban van.

- Nézd, mit tettél velünk, Kelúbaj! - kiáltott Jerahmeél. - Ha Egyiptomban maradtunk volna, akkor most mi is és gyermekeink is biztonságban lennének!

Emberek ezrei rémülten kiáltoztak és jajveszékeltek, amikor felismerték, hogy egérfogóba kerültek.

Kelúbaj előrehajtotta a fejét a széllel szemben, és nagy lendülettel

19

megindult. - Maradjatok szorosan a júdaiak közelében! A szél erőszakosan cibálta a ruháját, homokszemek és sós vízcseppek

súrolták az arcát. - Maradjatok együtt! Hirtelen egy lángoló felhő jelent meg, mire ő szorosan maga köré

gyűjtötte feleségét és fiait. A felhő haragosan kavargott a fejük felett, majd hatalmas tüzoszloppá állt össze, lezárva a vádi bejáratát, így a fáraó harci szekerei nem tudtak a torkolat felé vágtatni.

- Elindultak! - kiáltotta Azúbá. A tenger hirtelen megnyílt előttük, és száraz gyalogút keletkezett

egészen a túlpartra. A szabadulás útja! A hatalmas tömeg megindult előre. Egyesek futva vágtak neki az enyhén meredek ösvénynek, mások, akik holmijaikat cipelték, lassabban haladtak. Kelúbaj odakiáltott Azúbának, hogy siessen előre, és vigye magával a gyerekeket, míg ő az ökrösszekér mögött halad. Apja és testvérei mind vele maradtak. Felkaptak egy-egy zsákot, hogy csökkentsék a rakomány súlyát, ezzel is meggyorsítva a haladást. Ezrek és ezrek jöttek mögöttük, sűrű tömegben vonulva a tengeren átvezető úton.

Amikor végre átértek a túloldalra, megálltak a magaslaton, ahol megtalálta családját, akik már a júdabeliek között vártak rá.

A tűzoszlop felemelkedett, mire a fáraó hadserege megindult, és vágtatva hajtott rá az Isten által nyitott gyalogúira. Kelúbaj megpillantotta Zimrit a menetoszlop végén. Az idős ember a kimerültségtől sápadtan, batyujának súlya alatt görnyedve igyekezett lépést tartani a többiekkel az emelkedőn, miközben fia, Karmi segített neki. Kelúbaj odafutott hozzájuk, elvette tőle a csomagját, és úgy támogatta az idős férfit felfelé az emelkedőn.

- Jönnek a harci szekerek! - kiáltotta Kenaz, majd kinyújtotta feléjük a kezét, és átvette a csomagot. - Igyekezzetek, már itt vannak!

Hatalmas zúgás és rémült kiáltások hangja hallatszott a hátuk mögül. Kelúbaj nyirkos, hideg fuvallatot érzett a hátán. Előrebukott és arcra esett, majd érezte, hogy kezek ragadják meg, és kiáltozásokat hallott. Belefúrta sarkát a sáros talajba, és újabb erőfeszítéssel nekivágott az emelkedőnek, magával vonszolva Karmit is. Kenaz mellkasa zihált, miközben utolsó erejével a szárazföldre hajította a zsákot. Zimrit is felsegítették a partra, aki rémülten nézett szét, de láthatóan sértetlen volt.

- Odalettek - szólalt meg Kenaz, még mindig a tengert fürkészve. - Mind odalettek...

A sokaság döbbent, néma csendben bámulta a tenger hullámzását, amely egyiptomi katonák holttestét sodorta ki a partra. Kelúbaj odalépett Zimri és Karmi mellé.

- Dicsőség Istennek, aki megszabadított bennünket! Az idős ember még mindig sápadtan állt, de végre fellélegzett.

Megragadta Kelúbaj karjait, hogy megtámaszkodjon. - Nagyon köszönöm, Káléb! Ez volt az első alkalom, hogy semmi megvetés nem volt ebben a

megszólításban. Káléb. Az új név talán az új szövetség kezdete. Úgy legyen!

20

Az idős férfi megszorongatta a karját, és így szólt hozzá: - Az én sátram mellett állítsd fel a tiédet! Karmi, a fia vigyorogva hátba veregette Kálébet. Három nap sem telt bele, s az ujjongó ünneplés máris panaszkodásba

fordult, amikor rájöttek, hogy a pusztaságban talált víz keserű és ihatatlan. Mózes félrevonult imádkozni, majd egy faágat dobott a tóba, amitől a víz meggyógyult, a nép pedig végre csillapíthatta szomját, mielőtt továbbmentek volna Élím datolyapálmái felé. Némelyek szívesen ott is maradtak volna, Isten azonban azt az utasítást adta Mózesnek, hogy ve-zesse tovább a népet a puszta felé. Egyre többen kérdezgették panaszkodva, siránkozva: Miért? Miért nem zöld legelők és csendes vizek felé vezeti őket Isten? Miért a sziklás, homokos, kietlen pusztába tartanak? Hamarosan felütötte fejét az éhség és szomjúság, mire a nép siránkozni kezdett, hogy húst akar, mintha Isten a cselédjük lenne, akinek egyetlen dolga, hogy a mennyből megadjon nekik mindent, amire sóvárognak. Mózes imádkozott, Isten pedig fürjeket küldött a táborba, de olyan nagy tömegben, hogy lépni nem lehetett tőlük. Reggelre azonban nagyobb csoda történt: Isten kenyeret adott nekik a mennyből. Azt az utasítást kapták, hogy csak annyit gyűjthetnek belőle, amennyi arra a napra elegendő.

Káléb letérdepelt, ujjai közé vett néhány fehér pelyhet, és a nyelvére tette, s azok elolvadtak. Soha nem ízlelt még ehhez hasonló édeset, harmattól zamatosat. Miután megtöltötte agyagkorsóját, felállt és feltekintett a felhőre, amely árnyékot vetett a hatalmas tábor fölé. A többi felhőt hozta-vitte a szél, ez az egy azonban nem mozdult, és a nappali forróságtól sem oszlott el, hanem állandóan a néppel maradt.

Szabadság, ivóvíz, élelem, oltalom. Mi az, amit nem adott meg nekik az Úr!

Amint Káléb magasba emelte a korsóját, könnycseppek folytak végig az arcán. Olyan érzések borították el, amelyeket sem megérteni, sem kifejezni nem tudott. Hogy tudnálak méltóképpen imádni, Uram? Hogy is mondhatnám el, mennyire hálás vagyok neked, hogy élek? Milyen életet vársz tőlem ezután? Mindez messze felülmúlja elképzeléseimet, Uram!

Az élet egyre bonyolultabb lett. A szabadság nem olyan egyszerű, mint ahogy elképzelte. Amíg rabszolga volt, mindig tudta, mi vár rá aznap, és azt hogy lehet túlélni. Most azonban még csak nem is sejti, mit hoz a következő reggel. Minden nap más és más. Nem tudja előre, hogy hol és mennyi időre fognak letáborozni, és miért éppen azon a helyen. Esténként Zimri sátra mellett táborozott le, de mindig voltak körülöttük mások is: idegenek, akik versengtek a jobb helyekért. De vajon miben különbözik ő a többiektől, akik csupán saját maguk és családjuk előnyeit keresve törtetnek, akik valami jobb után sóvárognak, mint amiben részük volt, és most, hogy eljött számukra a szabadság, és többé nem mások döntenek helyettük, hanem nekik kell naponta döntéseket hozniuk, egyre többet követelnek? Nem is oly régen még szívesen gondolta magáról Káléb, hogy agyafúrtabb, életrevalóbb, mint mások, most azonban rá kellett jönnie, hogy ő is csak ugyanolyan, mint a többiek.

Egy kicsiny sárkunyhóban született, és egész életében ugyanazt a talpalatnyi földet művelte, amiből csak a fáraónak volt haszna. Most pedig

21

állandó zűrzavar veszi körül, mintha az egész világ a feje tetejére állt volna körülötte.

Ahelyett, hogy letelepedne, hatalmas távolságokat tesz meg, és sátorban lakik, mint a pusztai nomádok. Nem éppen ilyen életet képzelt magának.

Feszült volt és ingerült. Új életének számtalan változása teljesen összezavarta. Próbálta összeszedni magát, és igyekezett rokonságát is egyben tartani, hogy legalább valamiféle rend legyen a táborukban, mégis inkább szégyent érzett, mint örömöt. Időnként úgy viselkedtek, mint egy koncon marakodó, egymásra is vicsorgó farkasfalka.

- Hová megyünk, testvérem? Azt hittem, Kánaán felé vesszük az irányt, ehelyett itt rostokolunk a pusztaság közepén!

Minden napra jutott civakodás és nehézség. Hogy képes Mózes meghallani Isten hangját a kérdéseknek és panaszkodásnak ebben az állandó hangzavarában?

Kálébet is belső vívódás töltötte el. Szíve mélyéből Istenhez kiáltott. Uram, nem akarom megkérdőjelezni útjaidat. Habozás nélkül, hálaadással szeretnék menni, bármerre is vezetsz bennünket. Úgy akarok nekivágni az ismeretlennek, mint Mózes: felemelt fejjel, bottal a kezemben. Nem akarok a régi, megszokott életem után vágyakozva hátrafelé tekinteni. Ó, Istenem, ne engedd, hogy elfeledjem, milyen elviselhetetlen volt az, és mennyire áhítoztam a szabadságot! Képes vagy megváltoztatni az embert? Ha igen, kérlek, formálj át engem!

- Káléb! Jerahmeél bosszús hangjára Káléb leeresztette a kezében lévő ómert,

és lehunyt szemmel, összeszorított szájjal a melléhez szorította. - Megint úton vagyunk, ám ezúttal Mózesen kívül senki nem tudja, hova

megyünk. Mintha létezne ennél alkalmasabb hely is, hogy megpihenjünk. Jerahmeél sarkon fordult és elment, s míg távolodott, panaszkodása is

egyre messzebbről hallatszott. A fejük felett haladó felhő állandóan változó alakjában Káléb egy

hatalmas sasmadarat vélt felfedezni, amely kiterjesztett szárnyakkal úszott az égbolton. Fejét lefelé szegezve figyelve őket, de nem úgy, mintha zsákmányt követne, hanem mintha kicsinyeire vigyázna.

- Káléb! Mit ácsorogsz még itt? A többiek már elindultak! Uram, kérlek, nem változtatnál meg néhányat közülük is? Amikor Refídímbe értek, a nép haragra gerjedt, mert nem

volt ivóvíz. Káléb és felesége fiaiknak adták a megmaradt vizet, ezért ugyanúgy szomjaztak, mint a többiek. Rokonai nem hagyták békén egy percre sem.

- A te ötleted volt, hogy ezt az Istent kövessük. - Hol van a megígért jobb élet? - Szomjas vagyok, abbá! - Mikor érünk már oda? - Kérdezd meg apádtól, hogy hova megyünk! Káléb otthagyta őket, és leült a magas hegy lábánál lévő sziklák között.

Ha meg kell halnia, legalább haljon meg békességben, s nem a zúgolódó izraeliekkel vagy saját rokona-

- Gyerünk! - Magasba emelte földműves szerszámát, és hívta a

22

testvéreit is. - Harcoljunk a mi testvéreinkért! - Mi nem katonák vagyunk, hanem földművesek! - hőkölt hátra

Jerahmeél. Káléb mérgesen nézett a szemébe. - A földművesnek talán nem kell harcolnia a felebarátaiért? - Ki az én felebarátom? • Ez a perc nem volt a legalkalmasabb idő a vitatkozásra. Odakint

emberek halnak meg! Káléb faképnél hagyta apját és testvéreit, és futott Józsué után. A többiek már felsorakoztak Mózes fiatal segédje mellé. Maga Mózes már kiadta az utasításokat, és elindult felfelé a hegyre. Egyik oldalon a testvére, Áron kísérte, a másik oldalon pedig annak barátja, Húr.

Káléb a tömeg közepén álló Józsuét figyelte hosszasan, aki olyan fiatalnak és idegesnek látszott. A körülötte álló férfiak is feszültek voltak, ami csak növelte a bizonytalanságot. Kálébet is nyugtalanság fogta el. Fogalma sem volt, hogy kell harcolni egy jól képzett ellenséggel szemben, ám eszébe jutott, mi mindent tett már értük eddig is Isten.

Az Úr megvédi őket. Ő majd győzelemre segíti népét. Én hiszek ebben, és tekintetemet az Úrra emelem. Én majd hangosan

megvallom hitemet ezek előtt az emberek előtt, hogy mindannyian hallják és megtudják, hogy én az Úré vagyok!

- Engedjetek át! Káléb előreszegett fejjel tört utat magának a tömegen keresztül, míg

végre Józsué elé ért. - Isten parancsára várunk, Józsué, az Úr pedig téged rendelt, hogy

vezess bennünket. Káléb körbenézett, és felemelte hangját. - Maga Isten harcol értünk! Nem azért hozott ki bennünket a

pusztába, hogy gyáva martalócok végezzenek velünk, akik a gyengéket és a védteleneket gyilkolják, és hamis istenek előtt hajlongnak!

Káléb a fogait csikorgatva meredt egyenesen Józsué szemébe. - Parancsolj nekünk, ahogy Isten parancsol neked! A harc az Úré! Józsué szemeiben hirtelen vad és elszánt ragyogás csillant fel. Hangos

harci kiáltásban tört ki, amihez a többiek is csatlakoztak. így indultak a csatába: kaszákkal, kapákkal és cséplőkkel

felfegyverkezve, míg ez idő alatt három idős férfi imádkozott a hegyen. Isten pedig győzelemre segítette őket. A fényes győzelem után kínos, nehéz csend következett. Káléb a néppel

együtt a hegy lábánál várakozott, míg Mózes felment a hegyre, hogy az Úrral találkozzon. Napok teltek el és hosszú, gyötrelmes éjszakák, tele bizonytalansággal és kérdőjelekkel.

A várakozás nagyobb megpróbáltatásnak bizonyult, mint fegyvert fogni az ellenséggel szemben.

MÁSODIK RÉSZ

Káléb elgyötörtén ült, és bámulta a hegyet. Itt ülök gyáván. Nem

vagyok én más, csak egy jöttment. Csüggedten lehajtotta a fejét. 0 is ott volt a tömegben, megmosakodva, tisztán, ünnepi ruhába

öltözve, megszentelve magát, kíváncsian várva, hogy hallja az Urat. Hallotta, amint Isten belefúj a sófárba, amelynek hosszú, mély

23

harsogásától reszketett a mellkasa. Emésztő tűz és mennydörgéshez hasonló morajlás tört fel a hegytetőről. Rémületében futásnak eredt. A sok ezer ember szanaszét szaladt, mint a fejvesztetten menekülő birkanyáj, és akárcsak a többiek, ő is összekuporodott a távolban. Inkább Mózes hallgassa meg, mit mond az Úr, és majd ő átadja nekik az üzenetet!

Mózes újból felment a hegyre, ám ezúttal magával vitte a véneket is, köztük a Júda törzséből való Zimrit, valamint Józsuét.

Káléb annyira szégyellte magát saját gyáva viselkedése miatt, hogy nem szólt senkihez sem. Tisztában volt vele, hogy egyszer s mindenkorra elszalasztottá a lehetőséget, hogy Istennel szoros közelségbe kerüljön. Arcát tenyerébe temetve zokogott.

Amikor Áron és a vének visszatértek, Káléb is odament, hogy hallja, miről számol be Zimri a Júda törzséből valóknak.

- Láttuk Izrael Istenét, lábai alatt a zafírtalapzat oly tiszta és áttetsző volt, mint az ég!

Zimri tekintete szinte ragyogott, és egész testében reszketett az átélt izgalmaktól.

- Mégsem nyújtotta ki kezét ellenünk! Ott ettünk és ittunk a jelenlétében, és dicsértük őt. Ekkor az Úr Mózest hívta, hogy menjen fel a hegyre. Ott majd átveszi Istentől azokat a törvényeket, amelyek szerint élnünk kell.

- Hol van Józsué? Vele mi történt? - Józsué Mózessel tartott a hegyre. Láttuk mindkettőjüket felmenni.

Ott aztán megálltak, és hat napon át várakoztak. A hetedik napon lángba borult a hegy, Mózes pedig bement a felhőbe, és eltűnt a szemeink elől. Józsué még mindig ott várja őt.

- Mózes és Józsué még életben van? - Azt csak Isten tudja. - Mielőtt Mózes felment, azt parancsolta, hogy várjunk, és mi vártunk

is. - Vittek fel magukkal valamit? Élelmet? Vizet? - Semmit. Teltek-múltak a napok, a hetek. A nép körében egyre nőtt a

nyugtalanság. Mózes már minden bizonnyal nem él. Miért táboroznak még mindig ezen az elhagyatott helyen? Miért nem térnek vissza inkább Egyiptomba? Már nem kellene félni a visszatéréstől. A csapások után bizonyos, hogy az egyiptomiak tartanak tőlük.

- Miért félnének tőlünk? - emelte fel szavát Káléb a családja előtt. - Nem mi hoztuk rájuk a csapásokat, hanem Isten!

- El kellene tűnnünk innen, mielőtt úgy dönt az Úr, hogy bennünket is megöl, mint ahogy Mózest.

- Egyáltalán nem biztos, hogy Mózes meghalt! - Már egy hónapja nem láttuk, Káléb! - állt fel Jerahmeél. - Nagyon

idős már, és amikor felment, nem vitt magával sem élelmet, sem vizet. Szerinted mi történt vele azóta?

- Negyven évig Midján földjén élt, mielőtt visszatért Egyiptomba. Az az idős ember nagyon jól tudja, hogy lehet életben maradni a pusztában!

Hecrón közéjük lépett. - Kelúbaj, igazad volt, amikor Gósen földjére vezettél bennünket. így

24

most szabadok vagyunk a rabszolgaság alól. Most azonban ideje visszatérnünk Egyiptomba, vagy továbbmennünk Kánaán felé. Nem maradhatunk itt örökre.

- Miért nem? - kérdezte Káléb összekulcsolva kezeit. - Van vizünk és mannánk.

- Miféle élet ez? - kelt ki magából dühösen Jerahmeél. - Már undorodom a mannától! Torkig vagyok az émelyítő ízével!

- Egyiptomban sohasem tudhattátok, hogy másnapra is lesz-e kenyeretek!

Jerahmeél odafordult a többiekhez. - Vissza kellene térnünk Egyiptomba. Azok félnek tőlünk. Még az

isteneik is félnek tőlünk. Készíthetnénk isteneket, és megmutathatnánk nekik, hogy testvérekként tértünk vissza!

Káléb megvetően mosolygott. - Visszatérnétek olyan istenekhez, akiknek arra sem volt hatalmuk,

hogy megvédjék magukat? - Miért? Ebből az Istenből mi hasznunk van? Csak ülünk itt és várunk.

Hetek óta veszteglünk. Talán itt éljük le életünk hátralévő részét, ennek a hegynek a lábánál?

- Akkor csak menjetek! Majd meglátjátok, meddig juttok el az ő védelme nélkül!

- Nem egyedül megyünk, Káléb! Bármerre nézek, mindenki ugyanazt mondja, amit én. Még az az öregember is, akit egyfolytában kerülgetsz, Zimri is odament a többiekkel együtt Áronhoz, hogy beszéljenek vele.

- És Áron mit mond? - Eleinte azt mondta, hogy várjunk, de most már ő sem mond semmit. Káléb kilépett a sátorból. Úgy érezte, nem bírja már elviselni a benti

légkört. Felnézett a hegyre, ahol még mindig nem változott semmi. A felhő belsejéből vakító, éles fénycsóvák cikáztak. Miért ölné meg Isten Mózest? Mi értelme lenne? De ha nem halt meg, akkor miért késlekedik oly sokáig? És hol van Józsué? Káléb keze ökölbe szorult. Nem hiszem, hogy azért hoztál ki ide bennünket, hogy most magunkra hagyj! Ezt nem akarom elhinni!

- Kelúbaj? Azúbá állt a sátor bejáratánál. Tétova léptekkel odament hozzá, és

nyugtalanul nézett férjére. - Miért hiszel ennyire makacsul ebben az Istenben? - Van más választásunk? - Visszatérhetnénk Egyiptomba. - Akkor inkább itt haljak meg a fiaimmal együtt, mintsem hogy

visszatérjek a halál földjére! - Meglátod, most már minden más lesz, Kelúbaj! - Asszony, olyan dolgokról beszélsz, amikről fogalmad sincs! - Ó, igen! - mondta állát gúnyosan előrebiggyesztve. - Mert te aztán

érted ezt az Istent! Mint ahogy azt is érted, hogy miért kell itt rostokolnunk, nap nap után várva, ki tudja, mire!

- Jobban tennéd, ha inkább rám hallgatnál, és nem a testvéremre! - Én hallgatok rád, de te is okosabban tennéd, ha hallgatnál apádra! -

kiáltotta, majd sarkon fordult, és visszament a sátorba.

25

Káléb csüggedten és keserű szívvel sétált az éjszaka csendjében. Mennyire szeretett volna maga is felkapaszkodni arra a hegyre, hogy megtudja, mi történt Mózessel! Ám a kijelölt határvonalat nem léphette át. A hegy szent területnek számított, ahova a lábát sem tehette be.

Ahogy fel-alá járkált a táborban a sátrak között, hallotta, miről beszélgetnek az emberek. Jerahmeél igazat mondott. Nem ő volt az egyetlen, aki az Egyiptomba való visszatérést sürgette. Már majdnem hajnalodott, amikor fáradtan és kedvetlenül visszaért sátrához, és gyorsan nyugovóra tért.

Azúbá ébresztette fel. - Hírnökök járják a tábort, uram! Áron azt parancsolta, hogy a férfiak

szedjék össze asszonyaik és gyermekeik arany fülbevalóit, mindenkitől egy-egy párat, és vigyék el neki.

Ő maga már össze is szedte a fülbevalókat egy kendőbe. - Mire kell az neki? - Mit számít az? Apád és testvéreid odakint várnak rád. - Igyekezzetek! - kiáltotta Jerahmeél a sátor bejáratából. - Kosarakat

helyeztek el Áron sátra előtt, és már színültig tele vannak arany fülbevalókkal. Némelyek nyakékeket és karkötőket is tettek bele.

- Adjatok, amit akartok! - mondta Káléb, azzal dühösen a másik oldalára fordult fekhelyén.

Túl fáradt és levert volt ahhoz, hogy érdekelje, mihez kérte Áron az aranyat. A szóbeszéd azonban terjedt, és hamarosan ő is megtudta.

Mindenkinek el kellett menni, hogy leboruljanak az Úr előtt. Káléb mohó kíváncsisággal igyekezett az összejövetelre, ahová egész családját magával vitte. Kisvártatva a földbe gyökerezett a lába a döbbenettől. Ott álltak mindannyian egy aranyból öntött borjú szobra előtt, amely igencsak hasonlított azokhoz, amelyeket Egyiptomban látott. Ez a borjú azonban távolról sem emlékeztetett azokra a karcsú állatfigurákra, amelyeket Egyiptomban állítottak az emelvényekre.

- Hogy kerül ez ide? - Áron készítette nekünk! - Áron? Képtelen volt elhinni, hogy Áron, Mózes testvére készített volna

ilyesmit. Áron azonban ott állt a nép előtt, személyesen irányítva az eseményeket, felszólítva az összegyűlt sokaságot, hogy hozzanak ajándékokat annak az Istennek, aki kihozta őket Egyiptomból. Káléb zavarodottan hátrált. Ez nem lehet igaz!

A nép leborult, és áldozatokat mutatott be. Azúbá, valamint Káléb fiai, testvérei és apja előrementek. Ez előtt az „isten” előtt már senki nem remegett, sőt inkább nevetgélve és táncolva ünnepeltek. Áron ünnepet hirdetett. Káléb nem tudta, mitévő legyen. Szédelegve, teljesen összezavarodva tántorgott vissza sátrába.

Zeneszó töltötte be a tábort, majd sikoltozás és nevetgélés hangjai. Azúbá bejött és mellé heveredett. Tekintete sötét és titokzatos volt. Érezni lehetett rajta a tömjénfüst illatát és a bor szagát.

- Ez már jobb, nem igaz? - kérdezte, majd buja pajkossággal, a vágytól feltüzelve a férjére feküdt.

Káléb visszatartotta a lélegzetét. Talán tényleg jobb, ha nem gondol

26

arra az Istenre, akit úgysem képes megérteni. Valahogy az egész mégsem tűnt helyénvalónak. El akarta tolni magától a nőt, aki azonban megcsókolta, amitől egészen ellazult. Elvégre mégiscsak a felesége! Mi rossz lehet ebben? Talán jobb is, ha nem engedi, hogy a szégyen és bűntudat megmagyarázhatatlan érzései háborgassák.

- Azúbá... - Szeress! Miért is érezne bűntudatot? Talán jobb is, ha nem gondol semmire, csak

élvezi az életet. Istenem, Istenem... Nem! Most nem akar Istenre gondolni. Most nem. Belemarkolt Azúbá kibontott, dús hajába, és átengedte magát a gyönyörnek, amit az asszony kínált. Engedte, hogy elborítsa a belső tűz. A szenvedély fellobbant, a tetőfokára hágott, majd elillant, s helyén csupán szégyenérzet és belső zűrzavar maradt. Ott feküdt a sötétben Azúbával, aki kielégülten aludt mellette. Káléb sohasem érezte még magát ennyire tisztátalannak.

Hatalmas lárma és felfordulás volt az egész táborban. Vajon mi történik odakint? Felesége csak aludt tovább, a bortól teljesen érzéketlen volt a külvilág zajaira és fényeire. Bizonyára erős fejfájásra ébred majd. Káléb sietve felöltözött és kiment.

Mózes visszatért! Hatalmas léptekkel fel-alá járt a táborban, és magából kikelve üvöltött.

- Összetörte a kőtáblákat! Káléb elkapott egy arra rohanó férfit. - Miféle kőtáblákat? - Amelyekre Isten felírta a törvényeket, hogy miként éljünk! Káléb arrafelé futott tovább, ahonnan a kiáltozást hallotta. Mózes

felkapaszkodott egy emelvényre, és letaszította az aranyborjút az állványról.

- Égesd el! - parancsolta. Arca kivörösödött, szeme tűzben égett. - Zúzd porrá, és szórd bele az ivóvízbe!

A nép még mindig magánkívül volt, bódulatukban egyesek nem is akarták abbahagyni a tivornyát, mások azonban ellenszegülésüknek adtak hangot.

Káléb már érezte a közelgő viharfelhőket. Látta, ahogy Áron szalad, nyomában pedig a Lévi törzséből valók rohantak, hogy felsorakozzanak Mózes mellett. Többek kezében kivont kard volt.

Káléb hirtelen mindent megértett, és rémülten felkiáltott. Hirtelen megpillantotta fiait a Mózessel szemben állók közé vegyülve.

- Mésá! Marésá! Jéser! Gyertek el onnan! Sóbáb! Ardón! Ide hozzám! Siessetek!

Fiai tágra nyílt szemekkel törtek utat maguknak a sokaságon át. Káléb eléjük sietett, megragadta és a földre rántotta őket. Azok rémülten felkiáltottak, majd megpróbáltak felállni és elfutni, ő azonban újból leteperte őket a földre.

- Hajoljatok meg az Úr előtt! Hajoljatok már meg! A halál dühödten pusztított körülöttük. Valaki rálépett Kálébre. Kardok

csattogtak szikrázva, átkozódás, halálhörgés hallatszott, majd a zuhanó test tompa puffanása. A szíve vadul zakatolt, a józan ész azonban azt diktálta, hogy maradjon arcra borulva. Bocsáss meg nekünk, Uram!

27

Bocsáss meg, Isteneml Ha ilyen az, amikor Mózes szabadjára engedi haragját, akkor mire

képes Isten haragja? Hirtelen holtan zuhant melléjük egy férfi, mire Ardón visítva próbált

felállni, Káléb azonban visszarántotta, és félig ráfeküdt, hogy a földön tartsa. Fiai rémülten zokogtak.

- Irgalmazz, Uram! Irgalmazz nekünk! - Imádkozzatok bűnbocsánatért! Könyörögjetek! - parancsolt rájuk

Káléb. - Istenem, bocsáss meg nekünk! - Bocsáss meg, Uram! Vajon ebben a pokoli zűrzavarban is meghallja halk és erőtlen imájukat

az Úr? Hamarosan elült a csatazaj, amelyet zokogás és jajveszékelés váltott

fel. Jerahmeél holtan hevert a sátra előtt. Káléb másik testvére szintúgy, a közelükben pedig azok feleségei. Hecrón a sátra bejáratánál ült, és hamuszürke arccal, gyásztól megszaggatott ruhában előre-hátra hajlongott. Amikor Azúbá kótyagos tekintettel kilépett a sátorból, és meglátta, mi történt, hangos jajveszékelésben tört ki, és port szórt a fejére. Káléb némán intett fiainak, hogy jöjjenek és segítsenek kivinni a holttesteket a táboron kívülre, hogy ott elégessék azokat.

Családja vajon most őt okolja halálukért? Őt szidalmazzák majd, amiért olyan elszántan harcolt, hogy az izraeliekkel tartsanak és kövessék azok Istenét? Lehet, hogy vissza akarnak fordulni?

Amikor sátra elé ért, mindenki ott ült néma csendben. Senki nem nézett rá, még saját fiai és felesége sem.

- Engem okoltok a halálukért, igaz? - Vissza kellett volna fordulnunk, amíg lehetett. - Visszafordulni? Hova, apám? A rabszolgaságba? - A fiaim meghaltak! A testvéreim! - akarta hozzátenni Káléb, ám inkább leguggolt, és

próbált szelíden, türelmesen szólni. - Nem lett volna szabad más istent tisztelnünk, csak azt, aki

megszabadított bennünket. - Talán nincs jogunk eldönteni, hogy melyik istennek szolgálunk? Káléb Azúbára nézett. - Saját feleségem is ellenem fordul? Egyiptom egyik istene, sőt összes

istene együtt sem tudta megállítani az Urat, Izrael Istenét. Felesége megvetően nézett rá, de ő is undorodott önmagától. - Áron készítette az aranyborjút, ő mégis életben maradt! - Igen, apám, mert ő Mózeshez futott, amikor el kellett döntenie,

melyik oldalon áll. Ha a testvéreim is meghajoltak volna az Úr előtt, még mindig élnének. Ők azonban dacosan szembeszegültek Mózessel és Istennel. Élet helyett a halált választották.

Az idős férfit rázta a zokogás. Mély gyászában Káléb levette ékszereit. Amikor egy amulettet akasztott le a nyakáról, ránézett és megfagyott ereiben a vér. Hogy nem vette észre, hogy Romfa isten csillaga volt? Rá isten kígyóját viselte a karján, ujján pedig színarany gyűrűt, amelyet egy lápiskőből faragott szkarabeuszbogár díszített. Elborzadva rángatta le

28

magáról ékszereit. - Vegyetek le mindent, ami más istenek tiszteletére készült! A többiek némán tették, amit mondott. Elhajigálták azokat az

ajándékokat, amelyekkel még az egyiptomiak halmozták el őket. - Csoda, hogy nem haltunk meg mindannyian!

☼

Mózes kifaragott két új kőtáblát, majd visszament a hegyre, hogy

esedezzen Isten előtt a nép érdekében. Amikor visszatért, arca úgy ragyogott, mint a nap. Senki nem mert a közelébe menni, még testvére, Áron sem, amíg le nem takarta arcát egy kendővel. Mózes azonban nem üres kézzel tért vissza: elhozta a törvényt, amit maga Isten vésett a kőtáblákba. Terveket is hozott, hogy miként készítsék el a szent sátrat és annak megszentelt berendezési tárgyait, köztük a törvény szövegét tartalmazó frigyládát. Isten két embert jelölt ki a szent sátor megépítésére: Becalélt és Oholíábot. Az építkezéshez gyűjtést kellett tartani, a nép azonban készségesnek mutatkozott. Talán nem Isten gon-doskodott arról is, hogy legyen miből adniuk, amikor az egyiptomiak ajándékokkal halmozták el Izrael népét? A nép csupán visszaadott valamennyit Istennek abból, amit tőle kaptak.

Káléb a legjavát adta mindannak, amije csak volt. - Elég! - szólalt meg Mózes szolgája. - Már mindenből van elegendő! Mindenki részt vett a munkában, még Azúbá is. A család nőtagjai együtt

készítették a finom szőtteseket. Káléb még életben maradt testvérei abban segédkeztek, hogy ki ne aludjon az arany és a bronz olvasztásához használt tűz. Káléb keményen dolgozott. Nagy megtiszteltetésnek tartotta, hogy Júda fiaival együtt őrá is bíztak feladatokat. Tudta azonban, hogy szorongattatás idején a szövetség meglazul, ezért úgy érezte, meg kell találnia a módját, miként épülhet be szorosabban is ebbe a népbe.

A fiatalasszonyok gyászruhát viseltek. Sokan közülük férjüket, apjukat veszítették el, amikor Isten bosszút állt az aranyborjú miatt. Káléb bennük látta annak egyik lehetséges útját, hogy megszilárdítsa Júda törzsével való családi kapcsolatait. Odament apjához és testvéreihez.

- Meg kell erősítenünk Júdával való szövetségünket. - Hogyan? - kérdezte Kenaz készségesen. - Vegyetek magatoknak feleséget Júda lányai közül! Maga Káléb is vett magának másodfeleséget, akinek neve

Jeriót volt. Apja és Kenaz követték a példát, majd néhány hónap leforgása alatt a többiek is hasonlóképpen tettek.

Reggelente Káléb figyelmesen hallgatta a törvényeket, amelyeket Isten adott Mózesnek. El akarta nyerni az ég és a föld Istenének jóindulatát. Bár sokszor elcsüggedt, olyan nehéznek találta a sokféle törvény megtartását, mégis úgy érezte, hogy ezek a rendelkezések szilárd kerítés módjára minden oldalról körbeveszik, így biztonságban élhet Isten vigyázó tekintetétől kísérve.

Ismerd meg a szívemet, Uram! Lásd, mennyire vágyom arra, hogy tetszésedre éljek!

Amikor elkészült a szent sátor és annak minden berendezése, Káléb is

29

ott állt a hatalmas tömegben, hogy lássa a felszentelési ünnepséget. Azért fohászkodott, hogy Isten legyen megelégedve a munkájukkal. Mivel elöl nem kapott helyet, lábujjhegyen állt, és feszülten figyelt, hogy hallja, mit mondanak. Egy idő után feladta, és inkább a felhőre szegezte tekintetét. Amikor az megmozdult, szíve hevesen kalapálni kezdett. Tiszteletteljes félelmében a lélegzetét is visszatartotta. Amint a felhő leereszkedett és betöltötte a szent sátrat, a nép örömében sírva fakadt. Káléb fennhangon dicsérte Istent.

Az öröm azonban rövid életűnek bizonyult. - Áron fiai meghaltak! - kiáltozták zokogva az emberek. Sokan fel-alá

futkostak. - Mi történt? - Tűz pusztította el őket! - De miért? Később Káléb hallotta, hogy Áron fiai semmibe vették az Úr törvényét,

és olyan illatáldozatot mutattak be, amit Isten nem parancsolt. Kálébet félelem szállta meg. Ha Isten megölte Áron fiait, akkor senkinek a vétkét nem tűri el a nép között. Káléb nem mert sem jobbra, sem balra eltérni attól, amit Isten parancsolt.

A nép irányításával megbízott hetven vén között Zimri képviselte Júda törzsét. Valahányszor az idős ember leült, hogy tanítsa a törvényt, amit Mózes kapott Istentől, Káléb jelen volt, és sokkal odaadóbban figyelt, mint a nála fiatalabb férfiak.

Ahogy azonban a nép az ígéret földje felé vándorolt, újabb és újabb bajok ütötték fel fejüket. A hozzájuk csapódott egyiptomiak a manna miatt zúgolódtak, és az otthoni hal, uborka, dinnye, póréhagyma, vöröshagyma és fokhagyma után sóvárogtak.

- Rosszul vagyunk már, hogy mannán kívül nem ehetünk egyebet! Nem telt bele sok idő, és az izraeliek is átvették a lázadó siránkozást.

Még Júda fiai is zúgolódtak. - Ezek nem tanultak semmit! - morgott Káléb, miközben igyekezett a

sátorban tartani családját. - Talán azt hiszik, hogy az Úr nem hallja zúgolódásukat?

Jeriót nem szólt semmit, Azúbá azonban feleselni kezdett. - Én is ugyanúgy torkig vagyok a mannával, mint ők! Alig tudom

lenyelni, annyira émelygek az ízétől. - Próbára teszed a türelmemet, asszony! Mikor tanulod már meg

végre, hogy hálaadással fogadd, amit Istentől kapunk? - Én hálás vagyok, de miért kell mindennap ugyanazt ennünk? - Egyiptomban árpakenyéren és vízen éltél, mégsem jutott eszedbe

zúgolódni! - Igaz, de ez az Isten bármit meg tudna adni. Mindent, amit csak

kívánunk. Jóllakathatna bennünket minden meny- nyei jóval, ehelyett azonban minden áldott reggel térden állva csúszunk-mászunk az egy napra elegendő mannáért! Undorodom már tőle! Igen, undorodom! Bárcsak sohase hagytuk volna el Egyiptomot!

Ekkor Isten fürjeket küldött, nyomukban azonban újabb csapás érkezett.

Azúbá degeszre ette magát a madarak kisütött húsából, és meghalt.

30

Káléb elgyászolta őt mint szívének egykor kedves menyasszonyát és gyermekei édesanyját. Jeriótot a sátorban hagyta, hogy szoptassa a babát, fiaival pedig kivitték Azúbá holttestét a táborból, hogy eltemessék a többi sok ezerrel együtt. Káléb zokogva esett térdre, kezeit széttárta, tekintetét pedig a felhőre szegezte.

Miért nem figyelnek rád, Uram? Hogy lehet az, hogy én hiszek, miközben oly sokan nem? Látták a csapásokat Egyiptomban. Száraz lábbal keltek át a tengeren. Látták, hogy víz folyik a sziklából. Ettek a mannából. Miért, Uram? Miért nem akarnak hinni?

Harminc nappal Azúbá halála után Káléb újabb feleséget keresett Júda apa nélkül maradt lányai között. Zimri tanácsokkal látta el őt.

- Efrát jó választás lesz, meglátod! A héberek, akik fültanúi voltak a beszélgetésnek, összemosolyogtak,

amiből Kálébnek az a gyanúja támadt, hogy senki másnak nem kell az a nő. Hát legyen! Ő kész bármit megtenni, hogy megerősítse Zimrivel való családi kötelékét, még akkor is, ha ezért valami előnytelen megjelenésű nőt kell feleségül vennie.

- Előkészítem a jegyajándékot. A háttérben néhány férfi kuncogott, és sugdolózva összehajoltak. Zimri

megragadta Káléb karját. - Ne is figyelj oda azokra, akik csak a külsőt látják! Eljött a nap, amikor Efrát Káléb sátorába került. Amikor Káléb

felemelte róla a menyasszonyi fátylat, gyanúja megerősítést nyert. Ennek ellenére figyelmesen, odaadóan bánt vele, még ha nem is tartotta vonzónak.

☼

Újabb lázadás ütötte fel a fejét, ezúttal a főpap, Áron és annak nővére,

Mirjám volt a főkolompos. Mózes kúsi felesége miatt kezdődött az egész. Az Úr poklossággal sújtotta Mirjámot, ám amikor Mózes könyörgött érte, meggyógyította. A törvény előírása szerint azonban Mirjámot így is hét napra ki kellett zárni a táborból. A nép megvárta, míg visszatér, mivel nagy megbecsülésnek örvendett mint Mózes nővére. Ő volt az, aki annak idején szemmel tartotta, ahogy a Nílus elsodorja a kosarat, benne Mózessel. Olyan bátor volt, hogy nem félt megemlíteni a fáraó lányának, hogy Mózesnek dajkára lenne szüksége. Az eszes kisleány hamarosan az édesanyjukkal tért vissza, hogy az dajkálja és szoptassa a saját gyermekét.

☼

Káléb nagy élvezettel hallgatta Efrát elbeszéléseit, aki úgy ismerte saját

népe történetét, ahogy ő még sohasem hallotta. Sokkal ékesebben beszélt, mint Zimri vagy akár a vének! Minden apró részlet, amit megtudott, hasznára lehet, hogy az őt befogadó törzs életét, múltját jobban megismerje. Mosolyogva figyelte, ahogy fiai is közelebb hajolnak, és kíváncsian fülelnek. Új felesége kiváló tehetséget mutatott a történetmesélésben. Ahogy jobban megismerte, egyre jobban megkedvelte. Efrát ugyanolyan makacs kitartással ragaszkodott hitéhez,

31

akárcsak ő maga. Még Jeriót is, aki akkor már második gyermekét várta, elfogadta Efrátot. - Mózes ott sodródott a krokodilok és kígyók között - mesélte komoly átéléssel. Kezeit a kígyóhoz hasonlóan, hullámzóan mozgatva adta elő Mózes történetét. - Még a bölcs íbiszmadarak sem vették észre. Izrael szabadítója ott úszott el az orruk előtt, ők pedig nem is tudtak róla! És hova vitte az Úr a csecsemőt? Egyenesen az ellenség, a fáraó lányának karjai közé! Ekkor Mirjám előlépett a rejtekhelyéről, és azt mondta, hogy a csecsemőnek szoptatós dajkára van szüksége, majd megkérdezte az úrnőtől, hogy szeretné-e, ha kerítene egyet. Mivel a hercegnőnek nem volt mivel táplálni a gyermeket, természetesen igent mondott. Így történt, hogy Jókebed, Mózes tulajdon édesanyja visszakapta a fiát.

Efrát felnevetett. - Az Úr kineveti ellenségeit, mert azoknak nincs hatalmuk vele

szemben. Azon az éjszakán Káléb magához húzta és szorosan átölelte Efrátot. A

nő nyakának hajlatához tapasztva ajkait azt suttogta: - Megérsz te nekem annyi aranyat, mint amennyi a testsúlyod!

☼ Zimri és Júda vénei összehívták a családfőket. Mózes elrendelte, hogy

minden törzsből válasszanak ki tizenkét férfit, törzsenként egy-egy embert, hogy kikémleljék Kánaán földjét. Júda törzséből is választani kellett valakit, aki képviseli a törzset.

Férfiak tucatjai jelentkeztek önként a feladatra, köztük Káléb is. Bár beleremegett a gondolatba, hogy úgy kell belépniük Kánaánba, hogy nem lesz a fejük fölött az Úr felhője, azzal is tisztában volt, hogy amennyiben őt választják, akkor neki és családjának örök időkre nagy megbecsülésben lesz része.

- Hadd menjek! Én nem félek! Küldjétek engem! Hirtelen mindenki egyszerre kezdett beszélni, úgyhogy

senki nem hallotta szavait, csupán az egészen közel állók, akik viszont megvetően mosolyogtak. A vének úgy látták, hogy ezt meg kell vitatni.

- Ilyen küldetéshez olyan emberre van szükség, akinek nincs se felesége, se gyermekei. - Nincs rá ígéret, hogy az illető élve visszatér. - Óriások élnek azon a földön. Anák leszármazottai.

Ezt hallva az önként jelentkezők közül többen visszaléptek. Egyre nőtt a hangzavar.

- Minden család állítson ki egy embert, mi pedig sorshúzással tudakoljuk meg, hogy kit választ az Úr!

Káléb jól tudta, ha így történne, neki semmi esélye nem maradna. Befurakodott a körbe, és így szólt: - Én kész vagyok elmenni.

Fiai helyet kapnának Isten népe között, még ha fel is kellene áldoznia életét ennek érdekében.

A vita elcsendesedett, és mindenki kérdőn nézett Zimrire. Az idős ember a fejét rázta.

32

- Nem! Káléb a szemébe nézett annak az embernek, akinek az életét nemrég

éppen ő mentette meg. - Miért nem? - kérdezte, majd végignézett a körülöttük állókon. - Nem

látom, hogy annyira tolakodnának a feladatért. - Neked két feleséged van és fiaid.

- Nem is említve a csőcseléket, akik vele együtt jöttek! - kiáltotta valaki a hátul állók közül.

Káléb igyekezett uralkodni dühén, és kényszeredett mosolyt erőltetett az arcára.

- Miért ne küldhetnénk a „kutyát”, ha már úgyis annyira szeretné kiszaglászni Kánaánt?

Egyesek csak nevettek, mások azonban helyeselték, hogy Kálébet bízzák meg. - Mit szóltok? Küldjük el a kutyát?

A hahotázásból azonban egyre inkább helyeslő kiáltások emelkedtek ki. Káléb nevetett a leghangosabban, ám annál elszántabban.

- Gúnyoljatok ki, ha akartok, csak küldjétek engem! Mit vesztenétek vele, ha Kánaánban meghalnék?

- Semmit! - Elég legyen! - kiáltotta Zimri. - Hallgassatok ide! Hirtelen elcsendesedtek mindannyian. - Mózes jellemes embereket kért. Aki testvérén gúnyolódik, az nem

jellemes ember. Első pillanatban Káléb úgy érezte, hogy arcát elönti a forróság, ám

hamar rájött, hogy Zimri megvető szavai annak az embernek szóltak, aki elindította a gúnyolódást. A sértegető megszégyenülten lesütötte a tekintetét. Zimri ekkor a többiekre nézett.

- Ki képviselje Júdát ebben a veszélyes küldetésben? Aki kész rá, lépjen előre, vagy különben fogja be a száját!

Zimri szavain felbátorodva Káléb a kör közepére lépett. - Engem küldjétek! - Nincs is felszerelésed! - Talán nem voltam ott Józsué mellett, amikor az amálékiek ellen

harcoltunk? - A barátom vagy, Káléb, de te nem vagy... - Tiszta vérű! - fejezte be valaki más a mondatot Zimri helyett, aki nem

akart bántó módon fogalmazni. Káléb elvörösödött, testét átjárta a forróság, amint a vénekre nézett. - Talán nem jól hallottam, amint éppen az imént neveztetek a

testvéreteknek? - Szövetséget kötöttünk veled, ám annak, aki bennünket képvisel,

született júdainak kell lennie. Talán az fájt a legjobban, hogy ezek a szavak éppen Zimri szájából

hangzottak el, hiszen Káléb a szövetségesének tekintette. - És hol az az ember? - kérdezte Káléb, széles mozdulattal a körülöttük

némán állókra mutatva. - Te már nem vagy fiatal, Káléb - húzta el keserűen a száját Zimri. - Negyvenéves vagyok. Negyven év élettapasztalata áll mögöttem.

33

Hátat fordított Zimrinek, majd elindult a körben állók előtt, egy-egy pillanatra megállva és mélyen a szemébe nézve minden egyes embernek, aki előtt elhaladt.

- Te akarsz menni? Vagy te? Gyerünk! Lépj előre, ha szeretnél Anák fiaival farkasszemet nézni!

Senki sem volt képes túl sokáig állni a tekintetét. - Aki bemegy Kánaán földjére, annak nem csupán az ellenséget kell

szemügyre vennie, nemcsak városaik falait és fegyvereiket kell kikémlelnie, hanem magát a földet is. Júda legjobb emberét kell kiküldeni. Ti mind téglakészítők és pásztorok voltatok, míg én földműves, aki magam termeltem meg a megélhetésrevalót. Jó terméshez jó föld kell. Én kész vagyok a szolgálatotokra állni. Küldjétek engem!

Ismét mindenki egyszerre kezdett beszélni. - Bízzuk a döntést Istenre! - kiáltotta valaki, és hamarosan egyre

többen csatlakoztak az ötlethez. Zimri és a vének csendet parancsoltak, majd sorshúzást rendeltek el. - Minden családból felírunk egy nevet, és sorsolást tartunk. Döntsön

az Úr! Nem volt helye további vitának. Káléb elkeseredve és csüggedten ült le,

hogy bevésse nevét egy csontdarabba, amit aztán bedobott a többi közé az egyre növekvő halomba. A népszámláláskor 74 600 húszéves vagy annál idősebb férfit számoltak össze Júda törzséből. Több ezer húzásra lesz szükség, mire megszületik a végeredmény. A csontokat összerázták, majd kiszórták, és kezdetét vette a kizárásos alapon történő sorsolás, ami egész éjjel eltart, ha nem tovább.

Efrát próbálta megnyugtatni Kálébet, ő azonban magányra vágyott. Leült és felemelte tekintetét az éjszakai égbolton kavargó tűzoszlopra. Magasba emelte és tenyerével fölfelé széttárta kezeit. Nem talált szavakat, hogy kifejezze vágyakozását. Éri is legalább annyira félek, mint bárki más, hogy belépjek Kánaán földjére, ahol óriások élnek. Attól azonban jobban félek, hogy ne számíttassam a te néped közé! Ne engedd, hogy félre-állítsanak engem! Kérlek, ne utasíts el, Uram! Tisztítsd meg a vérem, hadd tartozzam én is Izrael fiai közé!

Befedte fejét, és így folytatta: Tudom, Uram, hogy nem vagyok teljesen héber. Tudom, hogy Ézsau vére folyik az ereimben. De akkor is, Uram... Felemelte fejét, arcán könnyek peregtek. Te vagy az én Istenem. Egyedül te! Rajtad kívül nincs más!

Tudta, hogy sokan nem kedvelik. Büszkének és törtetőnek tartják, ami szálka a szemükben. Sokan szerették volna, ha inkább visszafordul Egyiptomba. Ügy tekintettek rá, mint valami vicsorgó, hitvány kutyára a tábor szélén. Talán nem ezt támasztotta alá ő maga is a viselkedésével, amikor állandó csaholásával hangosan követelte, hogy bekerülhessen Isten népe közé? Felsóhajtott. Hogy is képzelhette magáról, hogy méltóképpen képviselhetné Júda törzsét? Az Úr nyilván letekintett és látta, hogy ő csak egy semmirekellő korcs. Hátát a sziklának támasztotta. Túl fáradt volt már ahhoz, hogy visszamenjen a táborba.

Hajnalodott, majd felkelt a nap. Dél körül járhatott már az idő, mire sátrához ért. Zimri ott ült Káléb sátrának árnyékos bejáratában, és italát kortyolgatta. Efrát épp most töltötte újra a poharát.

34

Káléb leült mellé. - Sajnálom, hogy kínos helyzetbe hoztalak, Zimri. Nem lett volna jogom

követelni, hogy engem válasszatok Júda képviseletére. Nem vagyok rá méltó.

Az idős ember kinyitotta a kezét. Káléb csontdarabkája volt a tenyerében.

Elvette a csontdarabot, és egyre csak forgatta a kezében. - Kivetted a kupacból! - Igen, kivettem. Káléb úgy érezte, mintha gyomron rúgták volna. Pár pillanatig meg sem

tudott szólalni. - Azt hittem, ha engem is összeírtak a népszámláláskor, az azt jelenti,

hogy legalább jogom van részt venni a sorsolásban. - Káléb, félreértesz engem. - Úgy tűnik... Káléb a közeli sátrak felé fordította tekintetét, hogy Zimri ne lássa mély

sebzettségét. Indulatos szavak gyülekeztek benne, ám visszatartotta nyelvét. Az elhamarkodott beszéd maradandó sebet ejtene kapcsolatukon, márpedig Kálébnek nem sok barátja volt Júda fiai között.

- Ki nyerte meg a sorsolást? -Nem ismerek mást rajtad kívül, aki nyereségnek tartaná, ha

megnyerné ezt a sorsolást. Káléb hűvösen elmosolyodott. - Kit küld Isten? -Mit gondolsz? - nézett rá az idős férfi halvány mosollyal az arcán. -

Isten minden jel szerint téged választott ki Júda férfiai közül, hogy képviselj bennünket.

Kálébnek lúdbőrös lett a háta és a karja. Először öröm, majd hirtelen rémület fogta el. Légzése szaggatottá vált. Zimri felnevetett.

- Mindig történnek csodák, fiam! Most láttalak először úgy, hogy elakad a szavad! - mondta, majd felállt. - Menj, és jelentsd Mózesnek az eredményt, ő majd megadja neked a további utasításokat! Ha bármire szükséged lenne, csak kérned kell, Káléb. Júda fiai mindent megadnak neked.

☼ Amikor Káléb megpillantotta Józsuát a kémek között, átve- rekedte

magát az összegyűlt sokaságon. - Ifjú barátom! - vigyorgott Káléb. - Engedd meg, hogy egy öregember

is veletek tartson! így legalább velünk lesz az ifjúi hév és az életkorból adódó ravaszság!

- Kíváncsi voltam, vajon Júda törzse téged választ-e - nevetett Józsué. - Isten küldött engem! - válaszolt Káléb, majd köszöntésképpen

megragadták egymás kezét. - Én is megismerkednék a barátoddal, Józsué - szólalt meg egy hang

mögöttük. Káléb a sötétben is felismerné ezt a hangot. A szíve csak úgy kalapált, amint megfordult, és mélyen fejet hajtott Mózes előtt. Sohasem állt még ennyire közel Isten választott prófétájához. Áron, akinek Isten már megbocsátott, főpapi öltözetében állt testvére mögött.

35

- Ne borulj le előttem! - szólt Mózes a kezét Kálébre téve. - Én is csupán ember vagyok.

Káléb felegyenesedett. - Igen, ember, de Isten felkent prófétája, aki az Úr szavát hirdeti. Te

esedeztél az életünkért, amikor halált érdemeltünk, és Isten megkegyelmezett. Adjon az Úr neked hosszú életet, hogy még sokáig taníthass bennünket engedelmességre!

Józsué megfogta Káléb vállát. - Ő Káléb, Júda törzséből. - Igen! Láttalak téged Józsué oldalán harcolni az amálékiek ellen. Káléb alig hitt a fülének, hogy Mózes őt is észrevette. Letérdelt, hogy

átvegye tőle az áldást. Mózes ezután összegyűjtötte az embereket. - Az Úr azt parancsolta nekem, hogy küldjék ki embereket a népből,

akik kikémlelik Kánaán földjét, amelyet nekünk akar adni az Úr. Észak felé menjetek a Negev-sivatagon át a hegyvidékre! Nézzétek meg, milyen az az ország, és derítsétek ki, milyenek a lakosai: gyengék-e avagy erősek? Sokan vannak vagy kevesen? Falak veszik-e körül városaikat, vagy védtele-nek? Milyen a termőföldje? Termékeny vagy kopár? Van-e sok fa az országban? Menjetek bátran, és hozzatok a föld terméséből, amit láttok!

Miután imádkozott és megáldotta őket, Mózes és Áron magukra hagyta a kémeket, hogy dolgozzák ki útitervüket. Azok megbeszélték, hogy hajnalban találkoznak, és együtt indulnak. Káléb egészen sajátos ötleteket forgatott a fejében, amikor visszatért sátrához, hogy összekészülődjön az útra.

Amikor másnap reggel odaért a megbeszélt találkozóhelyre, a többiek döbbenten bámulták, majd gúnyolni kezdték.

- Úgy nézel ki, mint valami egyiptomi kereskedő. - Nagyszerű! - vigyorgott Káléb. Pompás szabású, finom ruhát viselt, és három szamarat vezetett

kötélen, amelyek fel voltak málházva mindenféle áruval, amelyet Júda fiaitól kapott, valamint egy felnyergelt szamarat, amelyen nem ült senki.

- így lehet a legkönnyebben bejutni a fallal körülvett városokba, hogy jó alaposan körülnézzünk.

- A falakon belülre? Neked elment az eszed! - Kívülről is megnézhetünk mindent, amit látnunk kell. Túl korán volt még a vitához. - Ti mentek a magatok útján, és mi is a magunkén! - mondta, majd

átadta a gyeplőket Józsuának. Botjával megsuhintotta szamara oldalát, és elindult. Ráér majd akkor

beszélni velük, amikor már távol lesznek Kádéstól és a sokaságtól, és éjszakára tábort ütnek a Párán pusztájában. Akkor talán meghallgatják. A többiek morgolódva követték.

Józsué közvetlenül mellette haladt. - Mit forgatsz a fejedben? Szemmel láthatóan nem érezte jól magát a nyeregben. Káléb

átlendítette lábát, és leszállt a szamárról. Józsué is leszállt a nyeregből, és gyalogosan folytatták útjukat.

- Elmondom neked, hogy látom a dolgokat, Józsué. Meg kell tudnunk minden lehetségest a kánaáni városok védelméről, és ehhez nem elég csak

36

körbejárni a városokat. Be kell mennünk, hogy lássuk, milyen harci eszközeik vannak, ha vannak egyáltalán, milyen erősek a falaik, és hol vannak a gyenge pontjaik.

- Ugyan mit tudhat egy földműves a hadviselésről? - Nem tudok én sokat, barátom, de megtanultam, hogy mindent

megfigyeljek magam körül. Figyeljük a szél zúgását, a csillagok járását, az évszakok váltakozását. Isten nem véletlenül adja nekünk parancsait!

- Menjünk tovább! - intett a fejével Józsué. - Tudjuk, hogy Isten harcol értünk. Csapásokkal sújtotta Egyiptomot,

megnyitotta előttünk a tengert, hogy biztonságban jöhessünk ki Egyiptomból. Tudjuk, hogy nekünk ígérte Kánaánt, mi mégis újra meg újra próbára tesszük őt. Úgy tűnik, a vérünkben van az Úr elleni lázadás. Ki tudja, mit hoz a holnap, Józsué, de az biztos, hogy nem véletlenül küldött bennünket az Úr, hogy kikémleljük az országot és annak lakosait!

Káléb arcán fagyos mosoly suhant át. - Ha megint elbukunk, mihez kezd velünk Isten? Vagy mit tenne a

néppel? - Nem vallunk kudarcot! - Hiszek Istenben, barátom, de annál kevésbé az emberekben! Letáboroztak a Cin pusztájának barátságtalan, elhagyatott déli

peremvidékén. Amikor elérték a Negev kopár hegyvidékét, Káléb azon a véleményen volt, hogy bölcsebb lenne, ha kisebb csoportokra oszlanának.

- Együtt nagyobb biztonságban vagyunk. - Két ember gyorsabban halad, mint tizenkettő, és hat csoport többet

lát Kánaánból, mint egy. - Ez megfontolandó - szólalt meg Józsué. Arca bronzbarnán ragyogott

a tábortűz fényénél. - Ráadásul ha együtt maradunk, könnyen magunkra vonjuk a figyelmet, és a kánaániak gyanút fognak. Ha azonban kettesével megyünk, elvegyülhetünk közöttük. Figyeljetek meg alaposan mindent, ami az utatokba kerül! Csatlakozzatok más utazókhoz, és elegyedjetek szóba velük! Itt találkozunk, és visszafelé már együtt megyünk.

Kálébnek is volt még egy javaslata. - Amerre csak mentek, beszéljetek arról, hogy mi történt

Egyiptomban! Hadd terjedjen el a híre, hogyan győzte le az Úr, Izrael Istene Egyiptom isteneit, és miként szabadította meg a hébereket a rabszolgaságból!

A többiek tiltakozni kezdtek. - Ha így tennénk, még a végén kérdőre vonnának bennünket az ország

vezetői! - Annál nagyobb biztonságban vagyunk, minél kevesebbet beszélünk

arról, hogy mit tett Isten Egyiptomban. Még Józsuét is nyugtalanság fogta el Káléb javaslatára, Káléb azonban

igyekezett érveket felsorakoztatni velük szemben. - Isten vezéregyéniségeket keresett Izrael törzsei között. Bátor

férfiakat! Mindannyian fiatalabbak vagytok nálam. Hol van hát belőletek a fiatalság tüze? Nem hallottátok, mit mondott Mózes? Az Úr már nekünk adta azt a földet. Kánaán már a miénk. Csupán azért küldtek ki bennünket, hogy vegyük szemügyre, és mondjuk el a népnek, micsoda hatalmas aján-dékot tartogat számunkra az Úr.

37

- Komolyan azt gondolod, hogy csak úgy besétálunk Kánaánba, és annak lakosai mindjárt elmenekülnek előlünk?

- Ha megtudják, ki az az Isten, aki velünk van: igen! Ha Isten mellettünk áll, ki merészel szembeszállni velünk? Hadd tudják csak meg a kánaániak, mi történt Egyiptommal, hogy eltöltse őket az Úrtól való félelem! Futva menekülnek majd előlünk, mikor Mózes bevezet bennünket Kánaánba!

A Simeon törzséből való Sáfát felállt. - Bátor terv, Káléb. A Rúben törzséből való Sammúa azonban a fejét rázta. - Véleményem szerint kissé túl bátor! - Miért ne lennénk bátrak? - Vegyétek szemügyre a dolgokat! - szólalt meg a Benjámin törzséből

való Palti. - Ennyit mondott Mózes. Csak ennyit, nem többet. Úgy tűnt, a többiek meg sem akarják hallani Káléb érveit. A Naftáli

törzséből való Nahbi cinikusan vigyorgott: - Ez minden, amit tenni készülök. - Mi értelme lenne megöletni magunkat? - kérdezte a Dán törzséből való

Ammiél. Józsué a tábortűz lángjain át Kálébre pillantott, aki mereven nézett a

szemébe. „Miért nem szólsz egy szót sem? Te, aki Mózes oldalán álltái. Te, aki

közvetlen közelről láttad az Úr hatalmát, közelebbről, mint bármelyikünk!” A többiek folytatták a beszélgetést körülöttük. - Ha távol tartjuk magunkat a városoktól és az utaktól, egyikünknek sem

kell meghalnia. - Lapulj és fülelj! - mondta Káléb megvetően. - Tégy úgy, mint a gyík a

porban! Sáfát szólalt meg, szemében szikrázó haraggal: - Nem a vezérünk vagy, Káléb! Azt tesszük, amit a leghelyesebbnek

látunk! Az Issakár törzséből való Jigál, a Manasséból való Gaddi és az Ásér

törzsbeli Szetúr egyetértőén helyeselt. - Te aztán értesz hozzá, hogy elültesd a félelmet az emberek szívében! Káléb fogait csikorgatva nézett végig a körben ülőkön. - Nem azért küldtek ki bennünket, hogy vakmerősködjünk. De úgy

látom, te kész lennél megöletni magad is, és mindenkit, aki veled tart! Káléb le sem vette szemét Józsuéról, aki ekkor felnézett az égre. „Ezek

lennének Izrael vezérei?” - gondolta Káléb, majd hirtelen felállt. Az étvágya is elment, ezért inkább elindult, hogy sétáljon egyet az éjszakában. Legszívesebben nagyot üvöltött volna, hogy kiadja magából a többiek gyávasága miatti elkeseredését, ehelyett azonban leült, és magányában Istenre gondolt. Hiányzott neki a védelmet nyújtó, fejük felett kavargó felhő, hiányzott Isten szava, amit Mózes által kaptak. Még most is kívülállónak érezte magát, hogy Isten a kémek közé választotta őt. Hát nincs bennük semmi közös? Még hogy Isten választottai! Egytől egyik gyávák!

Nem értette Józsué hallgatását sem. Pedig ez a fiatalember igazán vitézül harcolt az amálékiek ellen. Egy biztos: ő nem gyáva. Akkor miért

38

nem szólt egy szót sem? Csak ült és hallgatott! Talán egyetlen ötlete sincs? Lehet, hogy tévedek, Uram? Talán lopakodva menjünk, sziklák és fák

mögül leskelődjünk? Lábujjhegyen járjuk be az országot? Menjek vissza én is a tűzhöz, és fogadjam el a tervüket? Ezt nem tehetem, Uram!Nem tehetem! Ha leülök közéjük, hogy tanácsaikat hallgassam, engem is elfog a félelem. Gyáván meghunyászkodom a kánaániak előtt, ahogy annak idején az egyiptomiak előtt is. Akkor már csak a félelem irányítana engem. Uram, egyedül téged illet a félelem! Egyedül te tartod kezedben életünket!

Józsué lépett oda hozzá. - Ahogy pirkadni kezd, elindulunk - mondta az éjszakai égboltot

fürkészve. - Úgy döntöttek, hogy három csoportban mennek. - Három csoportban, valamint egyikünk egyedül. - Te és én együtt megyünk. - Magadtól jutottál erre az elhatározásra, Józsué? - kérdezte gúnyos

mosollyal Káléb, mélyen Józsué szemébe nézve. - Vagy a többiek döntötték el helyetted? Talán sorsot vetettetek a tűz körül?

- Meg kellett hallgatnom mindenki javaslatát, majd az Úr elé vittem, hogy az ő vezetését kérjem.

Józsué szavaira Káléb indulata elpárolgott. Lehajtott fejjel a tarkóját vakarta.

- Bocsáss meg nekem, testvérem! - mondta, miközben megvetően nevetett saját magán. - Nem véletlen, hogy Isten téged állított Mózes mellé.

- Sokat kell még tanulnom, Káléb, de az Úr azt parancsolta nekem: „Ne félj!”

Káléb megragadta fiatal barátját és a fény felé fordította. - Hát akkor nem félünk! Elvetjük az emberektől való félelmet, és csak

az Urat féljük, aki hatalmas kezében tartja életünket!

☼ A Negev sziklás hegyei és vádijai között nehéz volt az út. Két csoport

úgy döntött, hogy nyugatra tartva az előhegység felé veszi az irányt, hogy a hegygerinc alatti erdős területen haladjanak át. Káléb és Józsué észak felé mentek tovább, mígnem kőből épült városokat pillantottak meg a dombtetőkön. Kirjat-Széfer falai előtt töltötték az éjszakát, másnap pedig illendően kifizették a vámot, hogy kereskedhessenek. A város piacán kiterítették portékáikat.

Ahogy Káléb a hettita férfiakat figyelte, félelem fogta el. Egy fejjel magasabbak voltak és sokkal izmosabbak. Állig felfegyverkezve jártak, tetőtől talpig díszes öltözetben. Fejükön csúcsos sisakot viseltek, hajukat vastag copfba fonva hordták, szakálluk igényesen megnyírva. Finom szövésű, színes mintás ruha volt rajtuk és bőr lábbeli. Peckes járásuk magabiztosságról árulkodott. Asszonyaik bájosak és merészek voltak.

- Ti nem úgy beszéltek, mint mi - vizsgálgatta Kálébet az egyik nő. - Honnan jöttetek?

Káléb észrevette, hogy a nőt egy aranyból és lápiskőből készült karkötő érdekli, ezért gyorsan lehajolt érte.

- Egyiptomból, abból a pusztulást szenvedett országból!

39

A nő felé nyújtotta a karkötőt, és megmondta, mi az ára: gabona és olívaolaj. Többen is odamentek, körbeállták és alkudozni kezdtek az ékszerre.

- Sárgabarack megfelel? Esetleg mandula? Káléb végül megállapodott velük, hogy mindkettőből hozzanak

valamennyit. Az első asszony gyorsan visszatért a megbeszélt terménnyel. Csillogó szemekkel húzta fel csuklójára a karkötőt.

- Én kötöttem jobb üzletet! - nevetett fel hangosan. - Gabonánk és olívaolajunk bőséggel van, de ilyen kitűnő ékszereink nincsenek.

Ujjaival egyre csak az arany és lápis ékszert simogatta, majd hirtelen megkérdezte:

- Hogy értetted azt, hogy Egyiptom „pusztulást szenvedett”? - A csapásokról beszéltem! - Miféle csapásokról? - kapcsolódott be más is a beszélgetésbe, akinek

megütötte a fülét a félelmetes szó. - A héberek Istene háborút indított a fáraó istenei ellen. A Nílus vérré

vált, békák és legyek özönlötték el az országot. Aztán jöttek a sáskák, és minden terményt elpusztítottak. Tűzeső hullott az égből, és felégetett mindent, ami megmaradt. Dögvész pusztította a marhákat, juhokat, kecskéket, tevéket. Kitört az éhínség, ám ekkor szörnyű fekélyek borították el az embereket, még a fáraó házában is, de a legrosszabb még csak ezután következett. Szenvedtél már fekélyes kiütésektől?

- Nem! - Olyan szörnyű és fájdalmas, hogy el sem tudod képzelni! Ráadásul a

sebhelyek! Borzasztó! - Sebhelyek? - kiáltott fel a nő a rémülettől tágra nyílt szemekkel. -

Mintha azt mondtad volna, hogy ez még nem a legrosszabb volt! Mi lehet rosszabb annál, mint ha a szép bőrömet ronda sebhelyek csúfítják el?

- Beszélj! - szólt közbe valaki más. - Mit értettél azon, hogy a „legrosszabb”? - Lehet-e bármi rosszabb az elmondottaknál? - Az Úr, Izrael Istene lesújtott minden család elsőszülött fiára a fáraó

házától kezdve egészen a legalacsonyabb sorsú szolgáig! Még az állatok elsőszülöttjét sem kímélte!

- Halljátok, mit mond ez az ember? - hívta oda a nő a többieket is, hogy hallják ők is. Hamarosan férfiak és nők nagy sokasága tolongott körülöttük.

- Ti hogy maradtatok életben? - Nekünk is csak nagy nehezen sikerült megmenekülnünk! Káléb felfigyelt a fegyverre a férfi oldalán. - Megnézhetném azt a kardot? - Miért? Egyiptomban is vannak kardok! - Igaz, de ehhez fogható nagyszerű darabot még sohasem láttam! A férfi büszkén kihúzta kardját, egy pillanatig gúnyosan méregette

Kálébet, majd odanyújtotta neki, hogy közelebbről is megnézhesse. Káléb óvatosan átvette.

- Micsoda megtiszteltetés! - mondta hízelgőén a kard gazdájának, miközben a penge alakját tanulmányozta, próbálgatta a súlyát és a súlyeloszlását. A férfi eközben a barátaival együtt nevetett.

40

Káléb átadta a kardot Józsuának, aki ugyanúgy megnézte, majd visszaadta a hettitának.

- Talán itt az alkalmas idő, hogy kiterjesszük országunk határait - szólalt meg a férfi, a hüvelyébe csúsztatva kardját. - Majd szólunk a királyunknak, hogy Egyiptom meggyengült.

Józsué és Káléb felváltva járták be a várost, majd a nap végén összepakolták áruikat és továbbmentek.

- Ezeknek több istenük van, mint az egyiptomiaknak! - És utálatosabbak - tette hozzá Káléb, aki nem tudta véka alá rejteni

undorát. - Idegen vagyok még ebben a városban, és asszonyaik közül az egyik máris meghívott, hogy Astarté tiszteletére háljak vele.

- Örülj neki, hogy nem Anát kérte a véredet! Ezek itt olyan isteneket imádnak, akiknek tiszteletére tűzben feláldozzák gyermekeiket, férfiak és nők az oltáraikon paráználkodnak. Észrevetted, hogy a nőket mennyire érintetlenül hagyta, amikor a tizedik csapásról és az elsőszülöttek haláláról beszéltél? Kánaánban sokan a tűzbe dobják elsőszülött fiaikat, hogy kiengeszteljék Mólók istent.

Kirjat-Arba városa felé folytatták útjukat, ahol Anák fiai, az óriások leszármazottai éltek. A földje jó volt, ám a várost erős falak védték. Minden utcasarkon oltárok álltak, a legnagyobb pedig a város közepén. Káléb észrevette, hogy nagy sokaság állja körül az egyik oltárt, amelyen egy férfi és nő vonaglott kéjelegve, Baalhoz kiáltozva, hogy ébredjen fel, és tegye termékennyé földjüket. A kéjvágy futótűzként söpört végig az embereken. Káléb minél tovább nézte ezeket az embereket, annál jobban megundorodott erkölcstelenségük és romlottságuk láttán. Semmi nem szabott határt annak a groteszk kultusznak, amellyel isteneiket tisztelték. Saját gyermekeiket is képesek voltak égőáldozatul adni.

Józsuával ezután egy jebúsziak lakta város felé mentek, majd onnan tovább Aj és Sikem felé, míg el nem érték a messzi északon fekvő Rehóbot. Itt újból délnek fordultak, és elindultak lefelé a hegyvidékről. Előbb egy hatalmas hasadékban, majd a Jordán folyó völgyében folytatták útjukat. A távolból Jerikó városa kezdett kibontakozni előttük.

A kereskedelmi utat követve elérték a hegyvidéket, ahol Kirjat-Arba közelében találkoztak társaikkal a megbeszélt helyen. Abban mindannyian egyetértettek, hogy a föld olyan, amilyennek Isten ígérte. Tejjel és mézzel folyó föld. Nyájak és marhacsordák sokasága adja a tejet, a gyümölcsfákat méhek dongják körül, innen a méz. Búzamezők, olajfaligetek és sző-lőskertek mindenütt, amelyeknek gyümölcsét maguk is végigkóstolták.

Amint áthaladtak a völgyön, Káléb és Józsué levágott egy szőlőfürtöt, amely akkora volt, hogy ketten vitték egy válluk- ra vetett rúdon.

- Szedjetek azokból a gránátalmákból! - kiáltott Józsué a többieknek. - És a fügéből is! - tette hozzá Káléb nevetve. - A nép sosem hinné el

nekünk, micsoda bőség van itt, ha nem látják saját szemükkel is! Amit magunkkal viszünk, még mindig kevés ahhoz, hogy meggyőzze őket, milyen gazdag a föld, amit Isten nekünk ígért!

Negyven nap telt már el, és Káléb alig várta, hogy visszaérjenek Kádésbe. Minél hamarabb odaérnek, annál hamarabb látja majd a nép, hogy minden úgy van, ahogy Isten megígérte. Az Úr segít nekik kiűzni a velejéig romlott őslakosságot, hogy a tizenkét törzs visszaszerezze a

41

földet, amelyet Jákob és Káléb ősei négyszáz évvel ezelőtt elhagytak. Meg sem fordult Káléb fejében, hogy a nép esetleg nem hallgat rájuk.

☼

- Jönnek a kémek! Itt vannak! A nép egy emberként, üdvrivalgással futott eléjük. Férfiak, nők és

gyermekek sereglettek köréjük, úgy kísérték be őket a táborba. Hangosan felkiáltottak a csodálkozástól, amikor meglátták a hatalmas szőlőfürtöt.

- Láttatok már ehhez hasonlót életetekben? - Ez csak ízelítő abból, amit Isten tartogat számunkra - dicsekedett

Káléb az Úrban. - Erdőségek, búzamezők, gyümölcsösök, juhnyájak és marhacsordák!

- És az emberek? Milyenek ott az emberek? - Magasak - szólalt meg Palti. - Kegyetlen harcosok mindannyian - tette hozzá Ammiél, aki ekkor ért

oda. Káléb bosszúsan emelte fel hangját. - Semmiféle fenyegetést nem jelentenek az Úr, a mi Istenünk

számára! Mózes, Áron és a hetven vén a szent sátor bejáratánál várta őket. Józsué

és Káléb megfordult a rúddal, és a rúdra akasztott hatalmas szőlőfürttel mentek oda hozzájuk. Amikor Káléb meglátta az arcukra kiülő csodálkozást, diadalittasan elnevette magát. Ezrek és ezrek léptek hozzájuk tolakodva, izgatottan vitatkozva egymás közt, és álmélkodva bámulták a kémeket és a föld termését, amit mutatóba magukkal hoztak.

Mózes felemelte kezét, és csendet parancsolt. - Mondjátok el, mit tapasztaltatok! Sáfát szólalt meg elsőnek, majd Jigál, Palti és Ammiél csatlakozott

hozzá. - Sikerült eljutnunk a földre, amelynek kikémlelésére elküldtél

bennünket, és láttuk, hogy valóban csodálatos vidék - tejjel és mézzel folyó föld. Bizonyítékul itt van egy kis ízelítő annak gyümölcséből. Az országot azonban erős népek lakják, hatalmas városaikat pedig erősített kőfalak védik. Anák leszármazottaival is találkoztunk!

- Óriások! - morajlott végig a riadalom az összegyűlt tömegben. - Az amálékiak a Negevben élnek. - A hettiták, jebúsziak és az emóriak pedig a hegyvidéken. - A kánaániták a Földközi-tenger partvidékén és a Jordán völgyében

élnek. A nép körében egyre nőtt a nyugtalanság és a félelem. „Óriások. ..

erődített városok... Anák...!” Káléb előrelépett, és felemelte kezét. - Csend legyen! Figyeljetek rám mindannyian! Halkan szólt. Igyekezett uralkodni indulatain, és úgy beszélni a néphez,

mint ahogy egy édesapa beszél megriadt gyermekeihez. - Nem az volt a küldetésünk, hogy megtudjuk, vajon el tudjuk-e foglalni

a földet. Az Úr már nekünk adta azt. Az egyetlen dolgunk, hogy engedelmeskedjünk neki. Jól tudjátok, mit tett az Úr Egyiptommal. Menjünk máris, és foglaljuk el azt a földet! Semmi kétség, hogy sikerülni

42

fog! A többi kém hangos kiáltozással szakította félbe Káléb felszólalását. - Nem vonulhatunk fel ellenük! - Sokkal erősebbek nálunk! - Hallgassatok ránk! - Mit tudunk mi a hadviselésről? - Mi csak rabszolgák vagyunk! - Azok pedig tapasztalt harcosok! Ekkor már Káléb is felemelte hangját: - Birtokba tudjuk venni azt a földet! Ne féljetek a lakóitól! - Ne hallgassatok erre az emberre! Még csak nem is héber! Ebben a pillanatban júdabeli férfiak kiáltottak közbe: - Júdát képviseli! Káléb Júda törzsét képviseli! Káléb ezen felbátorodva hangosabban kiáltott: - Gyönyörű az a föld! Zöld mezőivel és dombjaival, már felépített

városaival csak arra vár, hogy elfoglaljuk! - Az a föld elevenen elnyel bennünket, ha megpróbálunk odamenni! - Akiket csak láttunk, mind hatalmas termetűek! - Óriásokat is láttunk ott, Anák leszármazottak! - Úgy éreztük magunkat mellettük, mint a szöcskék, és az ő

szemükben is azoknak tűntünk! - A föld már a miénk! - kiáltotta ismét Káléb. - Az Úr már nekünk adta! Mózes csendet parancsolt. Hirtelen nagyon öregnek és fáradtnak

látszott. Felszólította a sokaságot, hogy vonuljanak vissza sátraikba, hogy a vének tanácskozhassanak. Áronnal együtt bánatosan sarkon fordult, a vének pedig követték. A nép hangos siránkozással fejezte ki csalódottságát, majd szétszóródott.

Káléb dühösen ragadta meg Józsué karját. - Miért álltái ott némán? Miért nem szólaltál meg? - Kétmillió ember állt ott, és a tíz hangoskodóval szemben az én

hangomat meg sem hallották volna! - Te is ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy a föld már a miénk. Isten

nekünk ígérte azt. Hova lett a hited, Józsué? Hova lett a bátorság, amit az amálékiakkal vívott harc során láttam benned? Hol van az a bizonyosság, amit Kánaán földjén tanúsítottál? A többiek mind gyávák. Nem engedhetjük, hogy elbátortalanítsák a népet! Te magas tisztséget töltesz be. Az emberek hallgatnak rád! Kész vagy beszélni, vagy inkább hallgatsz? Döntsd el, Józsué! Vezetni akarod a népet, vagy követni?

- Káléb, nem én vagyok a vezető, hanem Mózes. - Egyelőre igen. Mint segédje azonban beszélhetnél vele. Van elég

bátorságod megtenni? Szerinted miért állított téged Isten Mózes mellé? Gondolkodj, ember! Ha majd Mózes egy nap eltávozik az atyáihoz, ki áll akkor a helyére? Talán a félig midjánita fiai? Esetleg Kórah, aki vissza akar minket vinni Egyiptomba? Isten téged készít fel arra a feladatra, hogy ve-zetőnk légy! Hogy lehet az, hogy én látom ezt, te pedig nem? Istenért és a népért: állj elő és hallasd a hangod!

Káléb elengedte fiatal barátját, majd sietős léptekkel átvágott a táboron, és sátrába tért.

Amikor fejét lehajtva belépett a sátorba, egész családja ott ült körben.

43

Érezte a bennük lévő feszültséget, látta rajtuk a kétségbeesést. Efrát volt az egyetlen, akinek nem a félelem csillogott a szemeiben.

- Meséld el nekik, mit láttál, drága férjem! Beszélj nekik az ígéret földjéről!

Káléb beszélni kezdett, s közben megkönnyebbülve látta, hogy félelmük reménységbe fordult, majd egyre izgatottabbak lettek. Emlékeztette őket mindarra, amit Isten Egyiptommal tett, hogy megszabadítsa népét a rabszolgaságból.

- Hatalmas Isten ő, akinek semmi sem túl nehéz. Nekünk azonban bíznunk kell benne! Útra készen kell állnunk, hogy azonnal indulhassunk, amikor azt parancsolja, hogy menjünk Kánaánba.

Efrát egyre bátorította őt, így aztán szinte egész éjjel Kánaán földjének szépségéről beszélgettek.

Odakint azonban, Káléb családjának sátorán kívül a félelem magvai már ezrek és ezrek lelkében kezdtek gyökeret ereszteni, kiterjesztve rosszindulatú indáikat az egész táborban, elfojtva a várakozást, kioltva az örömöt, hogy a gyilkos harag hullámait zúdítsák rájuk.

☼

Amikor Káléb végre kinyújtózott, hogy megpihenjen, nyugtalanul aludt.

A távolból emberek siránkozását lehetett hallani. Egy ízben kiáltozások hangjaira ébredt. Mire számított ez a nép? Talán arra, hogy az Úr eltöröl mindenkit a föld színéről, mielőtt ők elérnék Kánaán határait, hogy ők csak úgy besétáljanak az országba? Még napkelte előtt felkelt, megmosdott és a legjobb ruháját öltötte fel.

Efrát meghallotta, amint a sátor körül járkál, így felkelt ő is, és felébresztette a többieket.

- Igyekezzetek! Nekünk is ott a helyünk apátok mellett. Gyere, Jeriót! - Maradjatok itt! - szólt Káléb félretolva a sátor függönyét. Mindkét

asszony várandós volt, és nem akarta, hogy bármi bajuk essék akár nekik, akár a kicsiknek, akiket szívük alatt hordtak. - A nép nagyon dühös. Nem tudni, mi történik. A legjobb az lesz, ha mindketten itt maradtok, nehogy ti is áldozatul essetek lázadásuknak.

- Mit tegyünk addig? - Imádkozzatok az Úrhoz, a mi Istenünkhöz, hogy a nép az Úrra

hallgasson és neki engedelmeskedjen! Sok ezren jöttek a tábor minden szegletéből. Hangoskodva gyülekezett

a sokaság. Káléb előrefutott, és átverekedte magát azokon, akik már korábban érkeztek a szent sátor elé. Utat tört magának a tömegben, majd amikor egészen előreért, odafutott és megállt lózsué mellett.

- Meg kell akadályoznunk, hogy fellázadjanak! - Mit tettél velünk, Mózes? - Bárcsak haltunk volna meg Egyiptomban! - Vagy akár itt a pusztában! - Miért visz be bennünket az Úr arra a földre? Azért, hogy ott haljunk

meg a csatában? - Asszonyainkat és kicsinyeinket elhurcolják rabszolgáknak! - Inkább forduljunk vissza!

44

A tizenkét törzs vénei előrejöttek. Köztük volt a tíz kém is. Az emberek kivörösödött arccal ordítozták:

- Válasszunk vezetőt magunknak, és menjünk vissza Egyiptomba! Mózes és Áron hangosan felkiáltott félelmében, és mindketten a földre

estek a nép előtt. Káléb megértette őket, mert ő maga is érezte a változást a levegőben maga körül. Elsősorban nem az emberektől való félelem késztette őket, hogy térdre boruljanak. Hát tényleg annyira ostoba ez a nép, hogy azt hiszi: az Úr nem hallja kiáltozásaikat, hogy térjenek vissza Egyiptomba, arra a földre, ahonnan ő megszabadította őket? Visszatérni a szolgaságba? Vissza a hamis istenekhez és bálványokhoz?

Káléb hatalmas kiáltást hallatott, majd megszaggatta ruháját. Míg Mózes és Áron befedte fejét attól való félelmében, hogy vajon mit tesz most az Úr, ezalatt Káléb bevetette magát a legnagyobb zűrzavar közepébe, és teljes erejéből kiáltott:

- Figyeljetek rám, emberek! Figyeljetek! Az ország, amelyet kikémleltünk, csodálatos föld!

Józsué vele együtt kiáltotta: - Ha elnyerjük az Úr tetszését, biztonságban bevisz bennünket arra a

földre, és nekünk adja! Káléb határozott léptekkel odasietett a vénekhez és a kémekhez, és

kinyújtotta karját feléjük. - Ne lázadjatok az Úr ellen, és ne féljetek a föld lakosaitól! - Védtelen prédák csupán a számunkra! - kiáltotta Józsué. - Őket senki

nem védelmezi, velünk azonban az Úr van. - Az Úr velünk van! - Ne féljetek tőlük! Kórah lépett előre. - Ne is figyeljetek oda erre a Kálébrel Ő és Mózes csicskása egy

ellenséges népektől hemzsegő földre vinnének bennünket, akik lemészárolnák gyermekeiteket!

- Le akarjátok mészároltatni magatokat? - Nem! - Kövezzük meg őket! Káléb látta az emberek arcára kiülő gyűlöletet és haragot, amelyet

józan érvekkel már nem lehetett csillapítani. A földön kotorásztak köveket és kavicsokat keresve. Hát ide juttatott engem a hitem, Uram? A halálba? Akkor legyen!

Hirtelen sikoltozás hangjai töltötték meg a levegőt, a nép pedig szanaszét futott, mert a felhő megmozdult. A színe állandóan változott, amint felemelkedett, szétterült, összesűrüsödött, leereszkedett, majd megállt Józsué és Káléb, valamint a nép között. Káléb a földre vetette magát, és rémülten befedte fejét. Józsué mellé feküdt a földre, és hangosan kiáltott Istenhez, hogy ne öljön meg mindenkit.

- Ó, Uram, ne! - kiáltotta Mózes, aki az ég felé kitárt karokkal állt és kétségbeesetten könyörgött. - Mit szólnak majd az egyiptomiak, ha meghallják, mi történt?

Káléb szíve vadul zakatolt. Érezte az Úr jelenlétét, a fejük felett tornyosuló haragot, a küszöbön álló halál borzongató leheletét. Egész testében reszketve a földre lapult.

45

- Az egyiptomiak alaposan megismerték hatalmadat, amelyet bemutattál, amikor megszabadítottad ezt a népet Egyiptomból - kiáltott Mózes az Úrhoz. - Ők majd beszélnek erről e föld lakosainak, akik jól tudják, hogy te ezzel a néppel vagy. Azt is tudják, Uram, hogy néped szeme láttára felhőoszlopban jelentél meg nekik, hogy fölöttük lebegve árnyékot nyújts nekik. Tudják, hogy nappal felhőoszlopban, éjjel tűzoszlopban mész előttük.

Káléb még sohasem hallotta Mózest ilyen gyorsan beszélni. Érezte a közelgő ítéletet. Ó, Uram, irgalmazz nekünk! Beszélj gyorsabban, Mózes! Esedezz érettünk! Isten hallja a hangodat! Nélküled az Úr elpusztítana bennünket. A gyermekeimet! A feleségeimet!

- Ha most elpusztítod ezt a népet... A nép visítozva szanaszét futott. - ...ha elpusztítod az egész népet, akkor a népek, amelyek hallottak

nagy tetteidről, azt mondják majd: „Az Úr nem tudta bevinni őket arra a földre, amelyről megesküdött, hogy nekik adja, ezért inkább megölte őket a pusztában.”

A jajveszékelés egyre fokozódott. Emberek ezrei kiáltották rémülten: - Ments meg bennünket, Mózes! Káléb legszívesebben felállt volna, hogy odakiáltsa az embereknek: „Az

Úrhoz kiáltsatok, mert ő az, aki megment bennünket!” Még mindig olyan ostobák, hogy nem hallják Mózes könyörgését?

- Az Úrhoz kiáltsatok bűnbocsánatért! - Könyörgöm, Uram, mutasd meg nekik, mekkora hatalmad van! -

kiáltotta Mózes az ég felé emelt kezekkel. - Mert te azt mondtad: „Az Úr hosszútürő, szeretete nagy, megbocsát minden bűnt és engedetlenséget. Nem is hagyja a bűnt büntetlenül, hanem megbünteti a fiakat az atyák vétkéért harmad-, sőt negyedíziglen.” Könyörgöm, bocsásd meg ennek a népnek a vétkét a te hatalmas, irgalmas szeretetedért, ahogy tetted ezt, amióta csak kijöttek Egyiptomból!

Mózes arcra borult az Úr előtt. Hirtelen akkora csend támadt, hogy Káléb füle belecsengett. Ekkor hallani vélte, amint egy halk és szelíd Hang leheletfinoman a nevét suttogja. Minden idegszálával feszülten figyelt, hátha újra hallja a hangot, amely oly gyengéd és kedves volt, ugyanakkor a Mindenható Isten hatalma érződött belőle. Többet azonban nem hallotta. Még nem. Most nem.

Káléb arccal a földre borulva, karját a földön széttárva imádkozott. Uram, Uram, ha megölsz engem, amiért nem voltam képes meggyőzni ezt a népet arról, amit láttam, boldogan halok meg, mert a te kezed vet véget az életemnek!

Az Úr dicsőséges jelenléte eltávozott. Mózes megkönnyebbülten felzokogott. Káléb felemelte a fejét, és látta, ahogy az Úr idős szolgája lassan feláll. Mózes egész testében remegett, fehér szakállára patakokban folytak alá könnyei, ám amikor végignézett a népen, tekintete szinte lángolt. Kálébet ettől olyan félelem fogta el, hogy egész bensőjében reszketni kezdett, kiverte a hideg veríték, a szája kiszáradt.

- Figyeljetek rám mindannyian, és halljátok meg az Úr szavát! - kiáltotta Mózes. Hangjából, mely szélviharként söpört végig a táboron, az Úr hatalma áradt.

46

Káléb gyorsan felállt, és sietve Józsué mellé lépett. A többi tíz kém nem csatlakozott hozzájuk, hanem mindegyik a saját törzsének vénei között maradt. Mintha valami hatalmas szakadék tátongott volna közöttük. Az egyik oldalon hatszázezer ember állt, akik ahelyett, hogy hűséges Barátjukban bíztak volna, az ellenségtől való félelmet választották. Felemelték szavukat azzal az Istennel szemben, aki megszabadította őket, és napról napra gondjukat viselte a rabszolgaságból való szabadulás óta. A másik oldalon állt Káléb és Józsué. Hiába emelték fel azonban hangjukat, hiába volt minden józan érvelés, senki nem figyelt rájuk.

Az emberek közelebb mentek, tekintetükből azonban még mindig a lázadás szikrázott. A törzsek vénei a kémekkel együtt előreléptek. Káléb rájuk nézve azon tűnődött, vajon tényleg azt képzelik, hogy elmúlt a fenyegetés, és az Úr bármit megtesz, amit Mózes kér?

Nem érdemlünk mi semmit sem, Uram. Főleg azok után, amit te tettél velünk! A nép pedig éppen ezt a semmit választotta!

- Halljátok meg az Úr szavát! - harsant fel ismét Mózes hangja. - így szól az Úr: „Én megbocsátok nekik, ahogy kérted. De életemre mondom és az Úr dicsőségére, amely betölti az egész földet, hogy ebből a népből senki sem fogja meglátni azt a földet!”

Az ígéret földjének reménysége odalett. Miközben sokan megkönnyebbülten kiáltottak fel, Káléb fájdalmasan feljajdult, és ismét arcra borult. Maga alá húzta térdeit, és port szórt a fejére. Ahogy a tíz kémre gondolt, öklével dühödten verte a földet, és keservesen zokogott.

Mózes hangja egyre emelkedett, izzott a haragtól, szavaiból azonban végtelen szomorúság áradt.

- „Látták dicsőségemet és a jeleket, amelyeket Egyiptomban és a pusztában tettem, mégis megkísértettek engem tízszer is, és nem hallgattak szavamra. Ezért senki sem fogja meglátni azt a földet, amelyet esküvel ígértem atyáiknak. Senki sem látja meg azt azok közül, akik engem megutáltak.”

Mózes egy pillanatra elhallgatott, majd gyengéd hangon folytatta: - Kivéve Kálébet, az én szolgámat... Szolgám, Káléb... A Hang újból gyengéden szólította meg. Káléb,

szolgám... Káléb az ég felé fordította arcát. Mózes még mindig beszélt, ám Káléb

már az Úr hangját hallotta. „Káléb más, mint a többiek. Ő hűséges maradt hozzám, ezért beviszem arra a földre, amelyet kikémlelt, és utódai birtokolni fogják azt.”

Káléb a földre hajtotta fejét. Méltatlan vagyok, Uram! Csak egy méltatlan kutya... És mi van Józsuával?

- Most pedig forduljatok meg - folytatta Mózes az Úr Leikétől áthatva -, mert nem mentek be arra a földre, amelyen az amálékiek és kánaániak élnek! Holnap elindultok a pusztába a Vörös-tenger felé!

A nép leírhatatlan jajveszékelésben tört ki, némelyek azonban megmakacsolták magukat.

- Nem! Az a föld a miénk! Káléb eltakarta fejét. Az a föld soha nem volt az övék! Az Úr földje az

kezdettől fogva. Az Úr helyezte volna őket arra a földre, mint ahogy Ádámot és Évát elhelyezte az Éden kertjében. Miért ellenkeznek folyton az

47

emberek, és miért nem azt teszik, amit az Úr mond? Uram, adj nekem halló szívet, és bátorságot, hogy engedelmeskedjek!

- így szól az Úr: „Meddig zúgolódik ellenem ez a gonosz közösség? Meghallottam Izrael fiainak zúgolódását, mert sokat zúgolódtak ellenem. Itt a pusztában fogtok holtan elhullani húszévestől fölfelé mind, akiket csak számba vettek a népszámláláskor, mert zúgolódtatok ellenem. Nem mentek be arra a földre, amelyről esküvel ígértem, hogy ott fogtok lakni, csak Káléb és Józsué. De gyermekeiteket, akikről azt mondtá- tok, hogy prédává lesznek, azokat beviszem, és megismerik azt a földet, amelyet ti megvetettetek. De ti holtan hullotok el itt a pusztában. Fiaitok pásztorok lesznek a pusztában negyven esztendeig, és bűnhődnek a ti hűtlenségetekért, míg holttesteitek az utolsóig a pusztában nem lesznek.”

Ahogy Mózes előrébb lépett, a nép úgy hátrált előle. Felemelt, széttárt karokkal, mennydörgő hangon folytatta:

- Negyven napig kémleltétek ki azt a földet, most negyven évig bűnhődjetek, egy-egy napért egy-egy esztendőt számítva, hogy megtudjátok, milyen az, ha én ellenkezem veletek.

Palti hirtelen öklendezni kezdett, majd görcsösen rángatózva összeesett. A nép rémülten visítozva hátrált, amikor látták, hogy Palti leharapta a saját nyelvét. A Sáfát mellett állók is elrohantak, amikor látták, hogy a földre zuhant ott, ahol állt, a vének között. Jigál és Gaddiél is előrebukott. Ammiél elfutott, Gaddi a nyomában, ám mindketten holtan estek össze, mintha láthatatlan nyílvessző találta volna el őket. Szetúr és Nahbi, Geúél és Sammúa is ugyanúgy halt meg, akárcsak Palti.

A tizenkettőből, akik kikémlelték a földet, csupán Kálébet és Józsuét nem érintette Isten ítélete, mivel ők ketten nem terjesztettek hazugságot a földdel és lakosaival kapcsolatban.

Káléb megremegett az Úr gyors bosszúja láttán. A nép szétszóródott, ám továbbra is rájuk nehezedett Isten ítélő keze. Még azon az éjszakán sokan meghaltak közülük.

Másnap reggel több száz főből álló felfegyverzett csoport indult el, hogy elfoglalja Kánaánt.

- Menjünk! - kiáltották. - Beismerjük, hogy vétkeztünk, de most már készen állunk, hogy bemenjünk arra a földre, amelyet az Úr nekünk ígért.

Mózes és Józsué utánuk szaladt. - Mit csináltok? Isten azt parancsolta, hogy forduljunk visz- sza a

Vörös-tenger felé! - Nem megyünk vissza a Sínaihoz! Az Úr azt mondta, hogy nekünk

adja azt a földet, mi pedig megyünk és elfoglaljuk! - Miért akarjátok áthágni az Ür parancsát, hogy forduljunk vissza a

pusztába? Úgysem fog sikerülni, amit terveztek! Ne menjetek, mert nem lesz közietek az Úr! Vereséget fogtok szenvedni ellenségeitektől! Hiszen az amálékiek és kánaániak ott vannak veletek szemben, és elhullotok fegyvereiktől! Mivel elfordultatok az Úrtól, az Úr sem lesz veletek!

- Ki vagy te, hogy parancsolgatsz nekünk? Elegünk van abból, hogy mindig megmondod, mit tegyünk és mit ne tegyünk! Megyünk és elfoglaljuk a földet! Isten majd megsegít!

Káléb a tábor szélén állva figyelte, amint barátai közül is néhányan észak felé veszik az irányt, és elindulnak Kánaánba. Egész éjjel tépelődtek

48

és vitatkoztak, míg végül sikerült meggyőzni önmagukat, hogy menni fog. Azt hitték, elég erősek ahhoz, hogy valóra váltsák álmaikat, és csak ki kell nyújtaniuk a kezüket, hogy megszerezzék maguknak, amit csak akarnak. Hallotta, amint testvére így szól: „Ha van hozzá elég hitünk, akkor sikerülni fog!”

Azt hitték, Isten majd beadja a derekát, és teljesíti minden kívánságukat, megáldja erőfeszítéseiket. Ha Istenben hittek volna, minden az övék lehetett volna, amiben csak reménykedtek, ám a hit önmagában csak halált hoz rájuk.

Káléb utánuk kiáltott: - Mikor tanultok meg végre engedelmeskedni az Úrnak? - Gyere velünk te is, Káléb! - kiáltott vissza egyik testvére. - Mikor

fogod már fel, hogy nem az Úr szól, hanem Mózes? Ki ő, hogy megmondja nekünk, mit tegyünk?

Káléb dühösen, tehetetlenül állt egy helyben. - Bolondok vagytok mindannyian! Szemei szikrát szórtak. Térdre esett és lehorgasztotta fejét. Valaki

csendesen a vállára tette a kezét. Józsué állt ott, és a lázadókat figyelte. - Ha majd mind meghalnak, a többiek megtanulnak szót fogadni az

Úrnak. Káléb keserűen felnevetett. - Tényleg úgy gondolod? Nem esik messze az alma a fájától!

Gyermekeik is éppen olyanok lesznek, mint ők! - A hangodból gyűlölet sugárzik. - Gyűlölöm azokat, akik gyűlölik Mózest. Ha Isten prófétáját gyűlölik,

azzal magát Istent gyűlölik. Legalább olyan szenvedélyesen gyűlölöm őket, amilyen szenvedélyesen szeretem Istent.

- Testvérem... - A szívem szakad meg! - kiáltotta ingerülten Káléb. - Már annyira közel

voltunk! Annyira közel... Hitetlenségük mindnyájunkat meztelenre vetkőztetett. Most mindkettőnknek negyven évet kell várnunk, hogy beléphessünk arra a földre, amit Isten nekünk adott. Negyven évet, Józsué! A fiaim és az unokáim itt fognak szenvedni a pusztában miattuk! Asszonyaink úgy halnak meg, hogy nem is látták, amit mi láttunk!

Hirtelen megragadta Józsué ruháját, és a szemébe nézett. - A te szemedből is ugyanezt olvasom ki, barátom! - A lelkemet rágja a kétségbeesés, de mit tehetünk? Káléb megragadta a ruhát Józsué szíve fölött. - Menjünk vissza! Behunyt szemmel, csüggedten, halkan hozzátette: - Menjünk vissza oda, ahol utoljára örvendeztünk Istenben, a mi

Szabadítónkban! Menjünk vissza a Vörös-tengerhez, és kezdjük elölről az egészet! És ha Isten megtart, akkor ez alkalommal hitben járunk.

49

HARMADIK RÉSZ

Még egy nap sem telt el azóta, hogy a nép visszafordult a Vörös-tenger felé, és máris újabb lázadás ütötte fel a fejét. Ezúttal Kórah, az egyik lévita robbantotta ki az elégedetlenséget, aki Mózest vádolta azok halála miatt, akik elindultak az ígéret földjére. Áront is becsmérelte mint főpapot, és sokakat maga mellé állított. Kétszázötven lévita sorakozott fel Kórah mel-lett, aki át akarta venni az istentiszteleti élet irányítását. Mózes megparancsolta nekik, hogy másnap reggel mindannyian álljanak a szent sátor bejáratához, kezükben illatáldozati füstölővel, az Úr pedig majd ítéletet tesz közöttük.

Tűz csapott ki a szentek szentjéből, és elpusztította Kórah lázadó csoportját. A föld hatalmas robajjal megnyílt, és egész háznépükkel együtt elevenen elnyelte őket. Szörnyű halálsikollyal zuhantak a Seól ásító szájába, majd a szakadék cikcakkos szélei, mint valami hatalmas oroszlán állkapcsai, összezárultak felettük.

Azonban ez sem volt elég, hogy véget vessen csökönyösségüknek. Szívük kőkeményre sült Egyiptom utálatos és kicsapongó istenségeinek tűző napsütésében.

Káléb igyekezett a sátorban tartani feleségeit és gyermekeit. - Tartsátok magatokat távol ettől a néptől! Maradjatok ki ebből az

ügyből! Érezte, ahogy a lázadás szelleme átjárja körülötte az egész tábort, még

Júda törzsét is. Az emberek egész éjjel jajgattak és kiabáltak. - Nem bírom tovább hallgatni! - kiáltotta Efrát, és befogta füleit. A nép újra fellázadt, és azzal vádolta Mózest, hogy megölte Isten népét.

Ekkor megjelent az Úr dicsősége, és csapással sújtotta a tábort. Azok a férfiak és nők, akik Istent és az ő prófétáját gyalázták, holtan estek össze. Tízesével, százával, majd ezrével. A lázadók el sem futhattak, hogy elrejtőzzenek, mert Isten ismerte őket, és megkereste mind, bárhol is voltak, hogy pusztulást hozzon rájuk. Mózes kegyelemért könyörgött, majd elküldte Áront, hogy siessen, és mutasson be illatáldozatot en- gesztelésül a népért. Áron futott, hogy megtegye, amit Mózes mondott neki. Ott állt az élők és a holtak között.

A nép végre elcsendesedett. Már a szájukat sem merték kinyitni, nehogy újabb csapás jöjjön rájuk. Túl későn jutott eszükbe, mit tett az Úr Egyiptommal. Mózes és Áron közbenjárása nélkül már mindannyian halottak lennének.

Káléb előjött rejtekéből, és segített kivinni a táborból Júda törzsének halottait, ám jól tudta, hogy ezzel koránt sincs még vége.

- Látom a tekintetükben. A sátor sötétjében Efrát átölelte. - Mit látsz, szerelmem? - kérdezte, miközben férjének karjai közé bújt. - Haragot. Csakhogy nem azokra haragszanak, akik fellázadtak az Úr

ellen, hanem magára az Úrra haragszanak, amiért megtartja szavát. Mintha a Nílus iszapos vize folyna ereikben, ami alól ő maga sem

kivétel. Káléb nagyon is tisztában volt vele, hogy őbenne is ott lakozik a bűn. Szerette ezeket az embereket, akik időközben a testvérei lettek. Szerette őket, ugyanakkor gyűlölte is. Amikor meghallott valakit a

50

közelben zúgolódni, legszívesebben agyonütötte volna. Az elégedetlenség nőttön-nőtt, mígnem kicsírázott belőle a bosszú.

Uram, vihar dúl a szívemben! Te vagy az én Istenem! Ne engedd, hogy bármi is közéd és közém álljon! A bűn ott settenkedik a szívem ajtajánál, és csak arra vár, hogy felfaljon. Nekem azonban harcolnom kell ellene. Ó, Uram, hogy harcolhatnék a véremben lévő tűzzel szemben? Hitetlenségük miatt nem mehetünk be fiaimmal együtt Kánaánba. Segíts, hogy ne gyűlöljem ezt a népet! Segíts, hogy szilárdan megállják, és a te élő vized hűsítő forrásaiból merítsek új erőt! Segíts, hogy engedelmes lehessek minden parancsoddal szemben, akár értem azt, akár nem!

A zúgolódás szűnni nem akaró búvópatakjai azonban behálózták a lelkeket, és kiszívták belőlük az Isten ígéreteibe vetett reményt.

Káléb lehajtotta fejét, és olyan szorosan megmarkolta a szerszámot, amellyel a sírokat ásta, hogy belesajdultak ujjai.

Segíts rajtam, Uram! Ó, Istenem, segíts, hogy ne legyen úrrá rajtam a harag!

☼ A sokaság követte az Urat és Mózest vissza a Vörös-tengerhez, majd

kezdetét vette a hosszú vándorlás. Senki sem tudhatta, milyen hosszan időznek egy-egy helyen. Káléb le sem vette szemét a felhőről, és ha az felemelkedett, akkor ő és családja is azonnal elindult.

- Keljetek fel! Az Úr elindult! Keljetek fel! Jeriót újabb fiút hozott a világra, akit Káléb arról a helyről nevezett el,

ahol Isten engedelmével táboroztak. Amikor Efrátnak is fia született, Káléb magasba emelte a gyermeket a felhő előtt.

- Legyen a neve Húr! Hecrón a botjára támaszkodva előrehajolt. - Újabb név, amely nem a mi családunkból való. A hosszú évtizedek nagyon megviselték, és elveszített fiai feletti gyásza

keserűséggel és gyűlölettel töltötte el. Káléb azonban nem ingott meg. - Húr és Áron tartotta Mózes karjait, míg Józsué az amálékiekkel

harcolt. így támogassa az én fiam is azokat, akiket Isten kiválasztott, hogy vezessék népét! Az én fiaim a szégyen helyett szerezzenek tisztességet! - mondta a szívére szorítva a babát.

- Legyenek olyan erősek a hitben, mint te, de legyenek olyan irgalmasak, mint Mózes! - tette hozzá az idős férfi, majd megfordult és elment.

Káléb igyekezett folyton a közelében tartani fiait, mert nem akarta, hogy elvegyüljenek azok között, akik még mindig sóhajtozva tekingetnek vissza Egyiptom felé.

Egy nap Zimri jelent meg nála. - Szükségünk van rád a vének tanácsában. - Mi célból? - kérdezte meglepetten, hiszen korábban sohasem

hallgattak rá. - Ellenségeid rég meghaltak már, barátom. Legtöbben a csapások

következtében. - Talán gyászolnom kellene őket? - emelte fel a fejét Káléb. - Te is hallottad a halálsikolyukat, akárcsak én. A fiaimat veszítettem el

51

azon a napon. Hát nem érzel szánalmat irántam, vagy azok iránt, akiket az Úr megölt?

- Saját hitetlenségük volt a vesztük. - Az álmok túl régóta váratnak magukra. Még Zimri is ennyire vak? - Ez nem álom volt! A föld olyan, amilyennek Isten megígérte: szőlőt

és gránátalmát terem, amiből Józsué és én hoztunk is nektek. A félelem azonban megkeményítette a szíveteket az Úrral szemben.

- A fiaim, a fiaim! Csak Karmi és fiai maradtak életben. Káléb látta az idős ember könyörgő tekintetét, s nem engedte, hogy ez

meghassa. - De még mindig hitetlenek, Zimri! Istenkáromlókat védelmezel.

Magad is hallottad a törvényt. Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből! Te és a többiek még mindig testtel és vérrel tanácskoztok.

- Hát ennyire neheztelsz ránk? - Az elvesztegetett évekért neheztelek. Zimri a közelben játszadozó fiatal fiúkra pillantott, és összeszorította

ajkát. - Te legalább bemész arra a földre, amely tőlünk elvétetett. - Igen. Majd nyolcvanéves koromban. Amikor újszülött fiaim annyi

idősek lesznek, mint én most. Mésá és Marésá pedig még náluk is idősebbek lesznek.

Zimri szomorúan lehajtotta fejét. Káléb elfordult, de Zimri megragadta a karját.

- Szükségünk van rád! - nézett fel könnybe lábadt szemmel. - Az unokáimnak szükségük van rád.

Így azután Káléb elment a vének tanácsához. -Szeretnétek hallani, hogy mit gondolok? Hát legyen! Ne egymással

tanácskozzatok, hanem az Úristenre figyeljetek, aki kihozott benneteket Egyiptomból! Késő már azon merengeni, hogy mi történhetett volna. Előre kell néznünk Isten ígéretére. Igaz, ti ugyan mind meghaltok, de fiaitok bemennek Kánaánba - feltéve, hogy megtanulnak engedelmeskedni az Úrnak. Amikor egybegyűltök, bölcsen, az Úr törvénye szerint ítéljétek meg az ügyeket! Beszélgessetek azokról a csodákról, amelyeket Egyiptomban láttatok! Beszéljétek el fiaitoknak, miként nyílt meg a Vörös-tenger! Beszéljetek a szikláról, amelyből víz folyt! Adjatok hálát a mannáért, amelyet reggelente Isten tenyeréből kaptatok! Adjatok hálát a tűzoszlopért, amely éjjelente védelmez bennünket! Valljátok meg fiaitok és leányaitok előtt, hogy saját bűneitek miatt kell most a pusztában vándorolnunk! Azért kell most úgy élnünk, mint a nomádok, mert nem bíztunk az Úrban. Hadd lássák, hogy megalázzuk magunkat az Úr előtt, hogy ők is megtanulják: Ő az Úr, a mi Istenünk! Engedetlenek voltunk, de most tanítanunk kell fiainkat, nehogy ők is azzá váljanak.

A férfiak némán Zimrire néztek, aki mindnyájuk nevében beszélt. - Igazad van, Káléb. Csak ígérd meg, hogy vezetni fogod majd

fiainkat! Káléb végignézett a körben ülőkön. Még ezek után sem értik! - Nem! Ilyet nem ígérhetek, mert az Úr vezeti őket!

52

☼

A férfiak elküldték fiaikat Kálébhez, aki keményen fogta őket. Sorba állította őket, és végigment előttük.

- Nincsenek földjeink, hogy szántsunk, vessünk vagy arassunk, mert az Úr minden szükségessel ellát bennünket. Nem kell a tűző napon görnyednetek, hogy téglát készítsetek, mint apáitok előttetek. De ez nem azt jelenti, hogy tétlenségben töltsük napjainkat! Az Úr vitéz harcos! Az Úr: ez a neve!

- Az Úr vitéz harcos! Az Úr: ez a neve! - kiáltották fiai, mire a többiek is velük együtt kiáltozták.

- Kiáltsátok ismét! Teljes meggyőződéssel! A fiúk újra kiáltották. - Megtanuljuk mindannyian a katonáskodást. Futóversenyeket rendezett nekik, hogy testük erős és gyors

legyen. Játékokat talált ki, hogy próbára tegye fürgeségüket. Rengeteget gyakorlatoztatta őket. Miközben a fiatalok edzéseket tartottak, apáik szépen sorban elhunytak.

Káléb fiai a többiekkel együtt szép, szálas fiatalemberekké serdültek. Káléb azt akarta, hogy erősek és rendíthetetlenek legyenek.

- Nem hajolhattok meg minden szélnek, amely végigfúj rajtunk! Cédrusokat is láttunk Kánaánban és erős tornyokat. Olyanok leszünk mi is. Erősen állunk az Úr, a mi Istenünk erejében!

Valahányszor olyan helyen állította meg az Úr a népet, ahol voltak fák is, Káléb kiküldte fiait, hogy gyűjtsenek fát és rakjanak tüzet. Fémek csengését és gőz sistergését lehetett hallani mindenütt a táborban, amint az ekékből kardot, a metszőkésekből lándzsát kovácsolt. Rengeteg gyakorlás és kudarc után a fiúk végre megtanulták forgatni a kardot, és az íjjal eltalálni a céltáblát. Akik pásztorok voltak közöttük, megtanították a többieket a parittya és a kövek használatára.

- Mindig az Úrra figyeljetek! - oktatta őket Káléb. - Mindig álljatok készenlétben, hogy amint a felhő felemelkedik a szent sátorról, ti is indulhassatok!

Megtanította a fiatalokat arra is, hogy amint meghallják a sófár hangját, máris fussanak. Rendre megjutalmazta azokat, akik elsőként készítették össze sátrukat a továbbinduláshoz.

- Kelj fel, kelj fel, ó, Izrael! Az Úr elindult! A fiúk mind megtanulták, hogy gyorsan, összeszedetten bontsák,

hajtogassák és csomagolják a sátrat, s azonnal induljanak tovább, amerre az Úr vezeti őket.

Káléb egyik fia mindig őrt állt, mert Káléb azt akarta, hogy Júda törzse szorosan Mózes és Áron mögött haladjon, és ne veszítsék szem elől Józsuét, aki egy nap majd a vezetőjük lesz.

☼

Káléb és Józsué gyakran imádkozott együtt, majd felmentek egy magas

helyre, ahonnan rá lehetett látni az egész táborra. Sátrak ezrei borították a síkságot a felhő kupolája alatt. Füst szállt fel a tűzhelyekről, gyermekek

53

szaladgáltak a sátrak között, amelyek bejáratánál idős férfiak beszélgettek, az asszonyok pedig felszolgáltak nekik. Arrafelé, ahol Júda sátrai álltak, fiatal fiúk birkóztak és futottak versenyt egymással. Kissé távolabb a pásztorok terelték összébb a nyájaikat éjszakára.

A levegő kezdett megváltozni. Káléb lélegzetét visszatartva figyelte, amint a hűs árnyékot adó felhő lassan örvénylő tűz- oszloppá formálódik. Ez a jelenség még mindig lenyűgözte.

- Nappal árnyékot ad, éjjel melegít. Végtelen kegyelmes a mi Urunk! Józsué halkan helyeselt, majd kisvártatva megszólalt: - Azért edzed Júda fiait, hogy félelmetes harcosok váljanak belőlük. Káléb sem jóváhagyást, sem pedig dorgálást nem érzett Józsué

szavaiban. - Jákob minden fiát ki kellene képezni a hadviselésre. - Imádkoztam ezért a dologért. - És mit mond az Úr? - Ő Mózeshez szól, nem hozzám. Káléb érezte Józsué nyugtalanságát, és tudta, hogy más mondanivalója

is van. Józsué felemelte fejét, és ránézett. - Magam is csodálkozom rajta, de sem mellette, sem ellene nem szólt

semmit az Úr. - Miről nem szólt? - Arról, hogy helyénvaló dolog-e a harcra képezni az embereket. - Józsué, ha majd az Úr szól, hogy menjünk be Kánaán földjére, tudnunk

kell, miként harcoljunk. Szerinted talán hiábavaló dolog harcosokat képezni?

- Az Úr azt mondta, hogy a föld már a miénk. - Igen, az már eldőlt, hogy kié a győzelem, de még nekünk is van

dolgunk. Szerinted azt akarja az Úr, hogy nyújtózzunk végig a matracainkon, és aludjuk át a következő negyven évet?

- A mi dolgunk az, hogy higgyünk, Káléb. - Igazad van, Józsué, de a cselekedet igazolja a hitet. A tíz kém, aki

velünk együtt jött Kánaánba, hitt Istenben, de nem a hitük alapján cselekedtek, és nem bátorították testvéreiket - mondta gúnyos mosollyal az ajkán. - Talán akkor lett volna elég bátorságuk, ha Isten előbb lerombolja az erődített városok falait, és kiirtja a lakosságot, és csak azután adja át nekünk a meghívót, hogy szíveskedjünk elfoglalni az országot.

- Nincs benned szánalom irántuk, igaz? Káléb a fogait csikorgatta. - Hitetlenségük okozta a vesztüket, Káléb. - Az ő hitetlenségük a mi sorainkban is felütheti a fejét. A tétlenség a

lázadás melegágya. Tennünk kell valamit. Mi lenne hasznosabb, mint felkészülni az előttünk álló harcokra?

- Úgy beszélsz, mintha hivatásos katonák lennénk. Értsd meg, mi csak rabszolgák vagyunk!

- Csak voltunk rabszolgák! Most már szabadok vagyunk, akiknek Isten reményteljes jövőt ígért. Gyermekeink, akik a pusztában születnek, sohasem fogják megismerni Egyiptom igáját. Ők már Isten oltalmazó szárnyai alatt születnek. Életük minden napján az Úr jelenlétében

54

járnak-kelnek. Mi életünk jelentős részében mások előtt hajlongtunk. Nekünk kellene inkább megtanulnunk, hogy olyanok legyünk, mint gyermekeink. Ha van valaki, akinek én a rabszolgája vagyok, az egyedül az Úr, a mi Istenünk. Nem szabad meginognod, Józsué. Nem engedheted meg magadnak, hogy hátrafelé tekints, csak felfelé - mondta a tűzoszlopra mutatva. - És csak arra, ami előttünk van - tette hozzá Kánaán felé kinyújtva a karját.

- Talán a hosszú vándorlás visel meg ennyire... - Az mindannyiunkat megvisel, de ugyanakkor ez a legjobb kiképző

iskola számunkra. Káléb felemelte tekintetét, és a távoli horizontot nézte. Ki tudja: holnap

talán elindul velük Isten, hogy valahova máshova vigye őket. Egyedül az Úr képes ezen a pusztaságon átvezetni őket és ivóvizet adni nekik.

-Barátom, most talán úgy érezzük, hogy vándorlásunk céltalan, én azonban meg vagyok győződve arról, hogy Istennek ezzel is terve van. Hinnem kell, különben erőt vesz rajtam a csüggedés. Megérdemeltük az ítéletet, és most a bűneink következményeit hordozzuk, de biztos vagyok benne, hogy vándorlásunk nem csupán büntetés. Naponta az Úrra nézünk, miközben megtanuljuk, hogy akkor induljunk, amikor ő indul.

- Nem más ez, mint büntetés. - Igen, igen - hadarta türelmetlenül Káléb -, de egyben lehetőség is. Az elmúlt hetekben rengeteget töprengett ezen. - Istennek talán mindennel több célja van. Igazságosan ítélt

bennünket, most azonban kegyelmét kínálja felénk. Törvényt ad nekünk, hogy ahhoz igazítsuk szívünket és gondolatainkat. Törvényt, amely harcra szólít önmagunkkal szemben. Isten azt is megparancsolta, hogy minden reggel és este áldozatokat mutassunk be, amelyek illata ébren tartja emlékezetünket. Jól ismer bennünket. Élelmet és vizet ad, hogy fenntartsa életünket. Minden lépésünkben útbaigazít. Amikor az Úr elindul, mi szedjük a sátorfánkat, és követjük őt. Amikor visszatér a szent sátorhoz, mi letáborozunk és várunk. Egyiptomban a hajcsárok gondolkodtak helyettünk, mi pedig igavonó barmok módjára engedelmeskedtünk. Most meg kell tanulnunk emberekként gondolkodni. Nem állatok vagyunk, hogy ott legelésszünk, ahol éppen zöld mezőt találunk! Döntéshelyzetekkel találjuk szemben magunkat minduntalan. Magunkban háborgunk, vagy hajlandók vagyunk az Isten által kijelölt úton járni?

Káléb északkelet felé mutatott. - Az a föld a miénk. Jelenleg olyanok lakják, akik hamis istenek előtt

hajbókolnak, és mindenféle gonoszságot művelnek. Minden férfi, nő és gyermek a velejéig romlott a bűntől. Láttad, hogyan tisztelik isteneiket: újszülötteiket a tűzbe dobják, és a város közepén paráználkodnak minden lombos tölgyfa alatt. Utálatosabb dolgokat művelnek, mint az egyiptomiak! Felfuvalkodottan és önelégülten nyújtózkodnak, mint a jóllakott kobra! Az Úr azért küldött ki bennünket a föld kikémlelésére, hogy lássuk, mivel állunk szemben. Láttuk és tudjuk. Most már a harcra kell készülnünk.

Józsué nem szólt semmit. Káléb mindig nehezen viselte a csendet. Nem volt oka, hogy kételkedjen Józsué bátorságában, de azt kívánta, bárcsak láthatná, mi jár most Józsué gondolataiban!

55

- Eddig is kellett harcolnunk, Józsué! Az Úr nem azt mondta, hogy csak üljünk tétlenül és nézzük végig, ahogy elpusztítja az amálékieket. Bennünket küldött harcba ellenük.

- Mózes imádkozott. - Isten pedig meghallgatta, és győzelmet adott nekünk. - Néha az a dolgunk, hogy maradjunk veszteg és csak imádkozzunk,

Káléb. - Így van. De vajon bölcs dolog arra várni, hogy az Úr előbb

csapásokkal elpusztítja Kánaánt, és csak azután küld oda bennünket? Nem lenne bölcsebb képezni magunkat, hogy felkészültek legyünk, bármire is hív bennünket az Úr? Ha pedig mégis azt mondaná az Úr, hogy csak álljunk és figyeljünk, akkor sem lenne hiábavaló az erőfeszítés, hogy felkészüljünk minden eshetőségre, bármi legyen is Isten parancsa.

- Te már el is döntötted magadban, hogy mit kellene tennünk. Káléb lenézett és végighordozta tekintetét az alattuk elterülő síkságon

táborozó hatalmas sokaságon. Arrafelé, ahol Júda törzse táborozott, fiatal fiúk tartottak hadgyakorlatot. Minden egyes roham után visszavonultak, majd újrakezdték.

- Megpróbálod megváltoztatni? - Hol az imádság ebben az egész erőlködésben? - Erőlködés? - kérdezte Káléb a fogait csikorgatva. - Kevesebb

erőlködést láttam ezekben a júdai fiúkban, mint a többi törzs tagjaiban, akik semmi mást nem tesznek egész nap, mint hogy reggel mannát szedegetnek, majd egész nap csak ücsörögnek és beszélgetnek. A hiábavaló beszéd pedig a siránkozás, zúgolódás és lázadás melegágya. Ami pedig az imádságot illeti, az áll az első helyen. A kisujját sem emeli fel senki, és a fegyveréhez sem nyúl, csak a reggeli áldozatbemutatás és a törvény olvasása után.

Józsué kényszeredetten elmosolyodott. - Igen, de mégiscsak részrehajló vagy. - Részrehajló? - kérdezte Káléb. - Csak egyesek iránt tanúsítasz ilyen megkülönböztetett figyelmet. Miért akarja vajon Józsué sarokba szorítani őt? Miért nem mondja ki

nyíltan, hogy mire gondol? - Mire célzol, Józsué? - Csak Júda fiait képzed. - Természetesen! - Más kötelességed is van. Káléb úgy érezte, hogy elönti a forróság. Talán Edómra céloz?

Összevonta szemöldökét, és mereven Józsué szemébe nézett. - Nekem egyedül az Úrral szemben van kötelezettségem, aki

megígérte nekem, hogy bemegyek az ígéret földjére. Ha majd eljön az a nap, azt akarom, hogy a fiaim is mellettem legyenek, készen állva, hogy elpusztítsanak mindent és mindenkit, ami vagy aki utunkban áll, hogy átvegyük örökségünket.

Józsué Káléb vállára tette a kezét. - Barátom, te magad is héber vagy, Ábrahám fia, és ezek itt mind a

testvéreink. - Miért gyötörsz? Mondd már ki végre, mi jár a fejedben!

56

- Ugyanaz, ami a te fejedben is! Fel kell készülnünk a harcra. Az nyugtalanít engem, ahogy ezt tesszük. Szétszórt csoportokban az erőink is szétszóródnak. Egy nap még egymás torkának esünk ahelyett, hogy Isten ellenségeire támadnánk.

Ettől a gondolattól Káléb szíve elszorult. Megragadta Józsué karját, és így szólt:

- Akkor egyesíts bennünket! - Nem az én tisztem, hogy ezt megtegyem. - Beszélj hát Mózessel! Az Úr összegyűjtötte a tizenkét törzset, hogy

kihozza őket Egyiptomból. Nyilván azt szeretné, hogy egy nyáj legyünk, és nem tizenkettő. Mózes is felkészíthetne bennünket. Neveltetése révén nagyon sokat tud a hadvezetésről és a fegyverforgatásról. Te pedig közelebb állsz hozzá, mint saját fiai. Elég közel ahhoz, hogy felvesd előtte ezt a kérdést.

- Arra akarsz rávenni, hogy szemtelenül a színe elé tolakodjak? - Ha nem kérdezel, választ sem kapsz. - És mi van, ha nemet mond? Káléb nem akart meggondolatlanul beszélni. Végignézett a végtelen

sátorerdőn. Látta az egyes törzsek zászlóit és a törzseket elválasztó határterületeket.

- Nézz csak ránk! Igazad van: nagyon sokfélék vagyunk gon-dolkodásmódunkban. Isten a törvény által próbál bennünket összekötni, hogy egy szívre, egy akaratra juttasson, egy reménységre, amely reményt ad mindnyájunknak. Nem maradhatunk tovább tizenkét törzs, amelyben csak az a közös, hogy a szent sátor körül táborozunk. Egy nemzetté kell válnunk Isten vezetése alatt. Építsük fel az Úr hadseregét!

Ünnepélyesen nézett Józsué szemébe, aki az elmúlt hónapokban mintha különösen sokat öregedett volna. A nép iránti szeretet súlyos teherként nehezedett fiatal barátja szívére.

- Beszélj Mózessel, Józsué! Mondd el neki, hogy mi jár a te fejedben és az enyémben! Csodálkozom, hogy ezt eddig még nem tetted meg.

- Nagyon nyugtalan a lelke, és szakadatlanul imádkozik a népért. - Amely hiábavalóságokkal tölti az idejét, unatkozik, és szüksége van

valamire, ami lefoglalja. Kérdezd hát meg! Te is tudod, mit tesz majd Mózes.

- Igen, odaáll az Úr elé. - Igen! - nevetett fel Káléb felszabadult örömmel, és megveregette

Józsué hátát. - Akkor legalább mi is megtudjuk, hogy Isten lelkétől, vagy csak a saját büszkeségünktől forr a vérünk!

☼

Lassan teltek-múltak az évek, mialatt az izraeliek egyik helyről a

másikra vándoroltak a pusztában. A rabszolga nemzedék sorban kezdett kihalni, fiaik pedig szép szál emberekké nőttek. A családokból kihaltak az idős szülők, majd a nagybácsik és nagynénik is.

Káléb állandó szomorúsággal figyelte barátai és rokonai elmúlását. Zimri volt az első, akit hamarosan Hecrón követett. Némelyek megkeseredve és hit nélkül haltak meg. Mások mélyen bánkódtak

57

hitetlenségükön, s azon, hogy annak árát fiaiknak kell megfizetni. Most már Karmi, Zimri fia ült a vének tanácsában Káléb mellett, akivel szoros barátság fűzte össze.

Amikor Káléb a sátrak között járt-kelt, saját nemzedékének tagjai utánanéztek. Némelyek neheztelően tekintettek rá, mások izzó irigységgel, ám volt egy szűk közösség, akik tisztelet- teljes főhajtással üdvözölték. A táborra rátelepedett a szűnni nem akaró gyász. Gyászolták szeretteiket, de sírtak bűneik felett is, amelyek miatt sohasem látják meg az ígéret földjét.

Bárhova ment Káléb, mindig fiúcskák tolongtak körülötte, és kérlelték, hogy hadd kapcsolódjanak be ők is a kiképzésbe. Először abból vizsgáztatta őket, hogy mennyire ismerik a törvényt.

- Az nem elég, hogy harcolni akartok - mondta nekik. - Minden férfiban ott lakik a harci ösztön. Meg kell ismernetek azt a Valakit, aki vezéretek lesz a harcban.

- Mózest! - És Józsuét! Káléb jól tudta, hogy Mózes és Józsué mit mondott volna erre:

„Menjetek vissza sátraitokba! Még nem vagytok készen!” Harci kedv ugyan volt bennük, de hiányzott belőlük a hit és az ismeret. Az ő parancsnokuk pedig nem más, mint az Úr. Oda kell szánniuk szívüket és értelmüket, hogy az ő akaratát kövessék, s nem ember parancsát, de még csak nem is az övét.

A hetven vén már mind meghalt, helyüket fiatalok vették át, akik apáik bűnének következményeit viselik egész életükben. Ők már odafigyeltek Mózes tanácsaira, és aszerint jártak el, amikor bölcs és Istent szerető férfiakat választottak, hogy azok ítéljenek a nép ügyes-bajos dolgaiban. Akik egész életükben a fáraótól való félelemben éltek, lassan mind meghaltak, és akik átvették helyüket, azok már az Úr félelmében nevelkedtek.

A tábor olyan fegyelmezetten vándorolt, akár egy hadsereg. Amint a felhő felemelkedett, a nép is elindult, gyakran már azelőtt, hogy a sófár megszólalt volna. A napok, hetek, hónapok és évek múlásával a nép megtanulta szem előtt tartani és követni az Urat.

Az öregek nyögdécseltek és keseregtek, zúgolódtak és sóhajtoztak, míg mind meg nem haltak. A fiatalok pedig Istent dicsérték és gyakorlatoztak, örvendezve félték az Urat, és éltek.

☼

Vándorlásuk harmincnyolcadik évében Kálébet Kenaz sátrához

kérették. Testvére a halálos ágyán feküdt. Káléb ott ült mellette, és nagyobb szomorúságot érzett a szívében ezen mostani veszteség miatt, mint korábban bármikor.

Kenaz erőtlenül elmosolyodott. - Már azt gondoltam, az Úr talán elfeledkezett rólam, és fiaimmal,

unokáimmal együtt én is besurranhatok az ígéret földjére. Káléb a kezeibe vette Kenaz kezét, és meg sem tudott szólalni. - Figyeltelek téged, testvérem - mondta alig hallható suttogással. - Ott

58

ülsz a sátrad bejáratában, és le sem veszed a szemed a tűzoszlopról. Az Isten tüze csillog a szemedben, testvérem.

Káléb lehajtotta a fejét, és megeredtek a könnyei. - Nekünk is figyelnünk kellett volna... - sóhajtott Kenaz, majd keze

élettelenül hanyatlott alá Káléb kezei között. Két nappal később Jeriót is meghalt, egy hónap múlva pedig Káléb egy

reggel arra ébredt, hogy Efrát lélegzet nélkül fekszik mellette. Fájdalmas kiáltás szakadt fel belőle, megszaggatta ruháját, majd kiment a sátorból, és port szórt a fejére. Egy hónapig nem szólt senkihez.

Sohasem érezte még ilyen nehéznek a gyász súlyát, ám a szomorúsággal együtt hívatlanul és váratlanul a lázadás is megfogant benne. A szent sátorhoz futott, és arccal a földre vetette magát az Úr előtt.

Uram, öld meg bennem a gonoszságot! Öld meg, mielőtt gyökeret ereszt és kicsírázik!

Három napig el sem hagyta a szent sátrat, akkor aztán felállt és megmagyarázhatatlan békesség töltötte be. Az Úr, az Úr az én erősségem! Ő az én sziklaváram és vigaszom!

Másnap reggel a felhő elindult, Káléb pedig sietve lebontotta és összecsomagolta sátrát, hogy kövesse. Amikor az Úr megállt, felállították a szent sátrat, a törzsek pedig elfoglalták körülötte megszokott helyüket. Ezúttal egy datolyapálmákkal teli oázisban táboroztak. Káléb inkább visszatért a sátor udvarába, hogy az Úr jelenlétében találjon megnyugvást a benne dúló harcok elől. Jobb volt egy nap az Úr udvarában, mint bárhol másutt ezer.

Még Efrátot gyászolta, de visszament, hogy a fiatalok harci kiképzésével foglalkozzon. Felnőtt egy új nemzedék, akik nyomában máris ott voltak fiaik. Káléb úgy érezte, hogy ereje megújul, mintha Isten visszaadná neki mindazt az időt és erőt, amit a pusztai vándorlás elvett tőle.

Majdnem vége volt már a kiszabott negyven évnek, és a vándorlás a végéhez közeledett.

☼ Az Úr másodszor vezette az izraelieket Kádésbe. Káléb maga köré

gyűjtötte fiait és unokáit. - Ezen a helyen várakozott a nép, amíg Józsuéval együtt bementünk

Kánaánba. Ez az a hely, ahol fellázadtak az Úr ellen - mondta nekik, majd ökölbe szorította a kezét. - Ez alkalommal figyeljetek rá! Figyeljetek és engedelmeskedjetek!

Minden reggel, amikor felébredt, máris készülődött, hogy továbbmenjenek és átvegye azt, amit az Úr megígért neki. A saját földjét, ahol gazdálkodik, ahol saját olajfája alatt pihenhet és saját borát kortyolgathatja.

A várakozásnak azonban még nem volt vége. Mózes nővére, Mirjám meghalt. Az egész tábor döbbenten gyászolta,

mintha csak saját édesanyjukat gyászolnák. Ekkor újabb lázadás ütötte fel a fejét. Egy kisebb csoport dühösen kiáltozott, és Mózest szidta, amiért ismét nincs vizük.

- Az Úr majd gondoskodik rólunk! - kiáltotta Káléb, de senki sem

59

figyelt rá. Bement a sátrába, és fejét a kezeibe temetve ült ott. Ha tovább maradok odakint, biztos, hogy megölök valakit, Uram! Kivonom a kardom, és addig abba nem hagyom az öldöklést, amíg le nem sújtasz rám! Hát sohasem változunk már meg? Az a sorsunk, hogy egész életünkben a Mindenható Isten ellen lázadozzunk? Izrael! Már a neve is azt jelenti, hogy veled harcoló! Ezért adtad nekik ezt a nevet? Ez a nemzedék is éppen olyan, mint az előző! Vérükben van az Isten elleni lázadás!

Ujjongás hangjai hallatszottak kintről. Amikor kilépett a sátorból, látta, hogy víz ömlik a kősziklából. A nép hangos kiáltozás és éneklés közepette csapkodta magára a vizet. Meríbának nevezték el azt a helyet, mert Izrael népe ott is perbe szállt az Úrral. Attól a naptól fogva Mózes a szokottnál is öregebbnek és betegebbnek tűnt, és alig szólalt meg.

Mózes követeket küldött Edómba, hogy engedélyt kérjenek az ország területén való átvonuláshoz, Edóm azonban válaszul háborúval fenyegetőzött. Kálébet mélységes szégyen töltötte el. Eliszen az edómiak a testvérei! Ők is - akárcsak Káléb - Ézsau leszármazottai. Gyűlölni kezdte a vért, amely ereiben folyik.

Mózes ismét követeket küldött, hogy biztosítsa az edómiakat: a nép nem tér le a király útjának nevezett főútról, nem gázolja le a földeket, nem megy át a szőlőskerteken, még a kutakból sem iszik vizet. Egyszerűen csak szeretne áthaladni az országon arra a földre, amelyet az Úr ad nekik. Az edómiak azonban nem csupán megtagadták a kérést, hanem harcra kész seregükkel kivonultak eléjük a határra.

- Vidd hírül Mózesnek, hogy készen állunk a harcra! - mondta Káléb Józsuénak. - Küldj ki bennünket, hogy ellássuk ennek a népnek a baját! Senki nem állhat az Úrnak, Izrael Istenének az útjába!

- Ők a testvéreink, Káléb! - Elutasítottak bennünket. Töröljük el őket a föld színéről! Mind

árulók és istenkáromlók! - Ugyanúgy Ábrahám leszármazottai, mint mi. - Falként állnak közénk és Isten ígéretei közé! - Káléb... -Ne fogd a pártjukat, Józsué! Az embernek választania kell, ők pedig a

halált választották! - Testvérem és barátom vagy, de ne feledd, mit mond a törvény: az Úré a

bosszúállás. Ezek a szavak Káléb szívébe hatoltak, és lehűtötték haragját.

Türelmetlensége azonban ismét feltámadt, amikor Mózes - miután imádkozott - hátat fordított Edómnak, és Kádés felé vette az irányt.

- Kádés! - csikorgatta a fogait Káléb. - Hát csak Kádésig elég a hitünk? Amint a nép letáborozott, a szent sátorhoz ment és egész éjjel a földön

feküdt, arccal a porban. Miért, Uram? Miért kell megkegyelmeznünk? Amikor továbbmentek, legközelebb a Hór hegyén ütöttek tábort, ahol

Mózes, Áron, valamint Eleázár, Áron fia felmentek a hegyre. Káléb úgy érezte, hogy elemészti a türelmetlenség. A kardjával gyakorlatozott. Fel-alá járkált, néha meg-meg- állt és elmerengett. Uram, Uram! Mikor? A rabszolgák mind meghaltak már! ítéleted beteljesedett rajtunk!

Csak Mózes és Eleázár tért vissza a hegyről. Amikor elterjedt a hír, hogy Áron meghalt, döbbenet lett úrrá a népen,

60

és az egész közösség gyászolt. Arra senki sem számított, hogy Isten elviszi Áront.

Harminc nap elteltével a felhő felemelkedett, a nép pedig követte az Urat az Atárimba vezető útig, amikor hirtelen kiáltozás és sikítozás hallatszott a távolból. Káléb felfegyverezve, harcra készen kiáltott a fiainak, de már túl késő volt. A Negevben élő kánaániak Arád város királyának vezetésével megtámadták őket, és foglyokat ejtettek. Az embereken úrrá lett az elkeseredés és a düh. Minden olyan gyorsan történt, hogy senki sem számított rá.

Kálébet gyilkos harag töltötte el. - Engedd meg, hogy kivonuljunk ellenük, és elpusztítsuk őket! - Ezt nem én döntöm el! - válaszolta Józsué. - Te soha nem akarsz az Úr elé állni és kiáltani hozzá, mint Mózes? Káléb ingerülten fel-alá járkált a sátor udvarán. Uram! Kérlek, küldj ki

bennünket! A nép elcsendesedett. Megszűnt a jövés-menés, és csak bámulták

Kálébet. Meg sem mertek szólalni, még a lélegzetüket is visszatartották. Add a kezünkbe ezt a népet, hogy elpusztítsuk városaikat! Mózes felállt a térdeiről, és elgyötört arccal közeledett felé. Káléb

megállt egy helyben. - Negyven évet vándoroltunk a pusztában, mert nem volt hitünk, hogy

bemenjünk arra a földre. Most megint hitetlenkedjünk? Az Úr azt mondta, hogy az a föld a miénk. Ne mondd nekem, hogy az Úr azt akarja, hogy megtámadjanak bennünket és megint rabszolgák legyünk! Azt nem hiszem el!

Mózes szemében különös tűz gyulladt. - Az Úr meghallotta könyörgésünket, és a kezünkbe adja a

kánaániakat. így szól az Úr: „Menjetek és pusztítsátok el őket és városaikat! Semmit ne hagyjatok életben, ami mozog vagy lélegzik!” Menjetek az Úr nevében!

Káléb és Józsué el is ment. Azt a helyet azóta Hormának nevezik, ami azt jelenti: „Pusztítás”.

☼ Miután Mózes a Vörös-tenger felé vezette vissza a népet, hogy

megkerülje az edómiak földjét, Káléb jobbnak látta, ha inkább a napi kiképzésekre irányítja figyelmét, és nem engedi, hogy úrrá legyen rajta az egyre növekvő türelmetlenség, hogy elérjék Kánaánt. Valahányszor morgolódásra lett figyelmes, Mózes szavaira emlékeztette a népet: „Az edómiak Ézsau leszármazottai, így nekünk is testvéreink.”

-Testvérek, akik ellenségként bánnak velünk! - csattant fel Jéser, akiben féltestvéreihez, Mésához és Marásához hasonlóan izzott a harci kedv.

- Nem az számít, hogy ők miként bánnak velünk - próbálta féken tartani a fiait Káléb, mint valami fiatal csikókat. - Azt kell tennünk, ami helyes.

- Aki az utunkba áll, az Úr útjába áll! Kálébet nyugtalanság borzolta. Keményen megragadta Mésá vállát. - Kinek képzeled magad, hogy azt hiszed, ismered Isten akaratát? -

vonta kérdőre, miközben ujjait olyan erősen belemé- lyesztette fia vállába,

61

hogy az összerándult. - Mózes által szól hozzánk az Úr, és ő mondta, hogy kerüljük meg Edómot.

Elengedte a fiút, és végignézett a sátorban ülő öt másik fián. - Jól teszitek, ha nem felejtitek el, hogy akár tetszik, akár nem: Ézsau

vére folyik az ereinkben. Mivel Edómról nem vitatkozhattak tovább, haragjuknak és

türelmetlenségüknek más céltáblára volt szüksége. - Soha sincs elég vizünk! - Halálosan gyűlölöm már a mannát! - Mikor kapunk már valami mást is enni? Panaszkodásuk mögött valójában az edómiak iránti bosz-

szúszomj lángolt. Értetlenségük pedig szükségtelenül késleltette a Kánaánba való bevonulást. Az elégedetlenkedők kisebb csoportokba verődve kígyót-békát kiabáltak Mózesre, elfelejtve, hogy negyvenéves vándorlásuk során milyen szeretettel imádkozott a népért.

☼

Káléb éppen tűzifát szedegetett, amikor hirtelen éles, csípő fájdalmat

érzett. Felszisszenve rántotta hátra a kezét. Mérges kígyó csüngött a karján, amely méregfogait mélyen Káléb csuklójába fúrta. Fájdalom lüktetett végig az ereiben. Az asszonyok közül némelyek rémülten sikoltozni kezdtek.

- Vissza! - kiáltotta, miközben igyekezett lerázni magáról a kígyót, ám minél jobban rázta a karját, az állat annál szorosabban rátekeredett.

Káléb megragadta a kígyó fejét, és letépte magáról, majd elhajította. A kígyó a földön tekeregve újabb támadásra készült. Hebrón, Káléb unokája tőrt rántott, és levágta a kígyó fejét. A teste még a porban vonaglott, mikor Káléb a sarkával a kígyó fejére taposott. Ekkor erőtlenül térdre rogyott.

A méreg gyorsan hatott. Káléb érezte, ahogy szíve egyre gyorsabban ver. Elöntötte a veríték, és görcsös hányinger fojtogatta. Valaki gyengéden megfogta és a földre fektette.

- Ne! - hörögte. - Segíts talpra állnom! - Apám! - kiáltotta Mésá, és megragadta, féser és Marésá futva

közeledett, majd nyomukban Sóbáb érkezett. Mindannyian egymás szavába vágva beszéltek, és senki sem figyelt a másikra. Félelem és zavartság tükröződött a szemükből.

- Kígyó marta meg! - zokogta az egyik asszony. - Ott volt a fák között. Ő csak...

Káléb szeme előtt kezdett elhomályosodni a világ. Megragadta Mésá övét.

- Segíts fel... El kellett jutnia a szent sátorhoz. Látnia kellett az oszlopot, amelyre a

mérges kígyó rézből készült másolata volt kitűzve. Az Úr megígérte, hogy akit megmartak a kígyók, életben marad, ha felnéz a rézkígyóra!

- Segítsünk neki! Gyorsan! Mindenki egyszerre kiáltozott. Fiai megragadták a karjánál fogva, és

felhúzták. Mésá és Marésá két oldalról támogatták. Káléb megpróbált

62

járni, de ereje cserbenhagyta. - Nem tudja használni a lábait! - Meg fog halni! - Emeljétek fel! - Siessetek már! Négy fia vitte Kálébet hangos kiáltozások közepette a sátrak között

kanyarogva. Örökkévalóságnak tűnt ez a néhány perc. Ennyire messze voltak a szent sátortól?

- Ez Káléb! - kiáltozták rémülten az emberek. - Vissza! Álljatok félre az utunkból! Káléb levegőért kapkodott. - Uram, azt ígérted... Többet nem tudott mondani. - Apám! - zokogta Mésá. Az nem lehet, hogy itt haljak meg! Uram, te megígérted... - Tegyétek le! - mondta valaki. Fiai letették a földre, és a térdeire állították, de annyi ereje sem maradt,

hogy a fejét felemelje. Levegőt sem kapott, hogy legalább megmondhatta volna fiainak, miként segítsenek rajta.

Ó, Uram! Te tudod, hányszor megszegtük a szavunkat veled szemben, de te sohasem szegted meg nekünk adott szavadat! Azt mondtad, hogy bemehetek arra a földre!

Káléb előregörnyedt és arccal a porba zuhant. Ismét kezek ragadták meg, sok-sok kéz, sok-sok hang, amely mind egyszerre kiáltozott, zokogott.

„Imádkozzatok! Valaki imádkozzon!” - Káléb! Ez Káléb! - szólalt meg valaki, az emberek pedig körülállták

őket. - Lépjetek hátrébb! - parancsolta Józsué. - Menjetek távolabb, hogy

kapjon levegőt! - Uram, Uram...! Káléb felismerte Húr hangját, s közben érezte, hogy a hátára fordítják. - Uram, ne vedd el őt tőlünk! Káléb hanyatt feküdt a földön, fölötte a felhő, körülötte pedig

kétségbeesett arcok. Képtelen volt felemelni a fejét. A kezét sem tudta megmozdítani, hogy belekapaszkodjon valakibe, és felhúzza magát. Torka összeszorult, a tüdeje lángolt. Érezte, amint Hebrón a vállánál fogva felemeli és átkarolja, hogy megtámassza.

- Nyisd ki a szemed, nagyapa! Nézz fel! Az oszlop éppen előtted van. - Lélegezz, apám! Lélegezz! - Meghalt! - kiáltott valaki. - Káléb halott! Az emberek zokogni és jajveszékelni kezdtek. Utolsó erejét is összeszedve Káléb kinyitotta a szemét... de nem látott

semmit. Teljes sötétség vette körül. - Nézz fel! - szólalt meg ekkor Mózes. - Csak nézz fel és higgy! Akkor élni

fogsz! Te vagy az én megváltóm, Uram! Csak te egyedül! Hirtelen fénysugarakat látott, amelyek elűzték a sötétséget. Látása

kitisztult. Ott állt előtte az oszlop a rézkígyóval a tetején. Te vagy az Úr! Te vagy Ráfá, a Gyógyító! A te igéd igazság!

63

Káléb tüdeje felszakadt, és végre mély lélegzetet vehetett. Szívverése lelassult, testének lázas forrósága is csillapodott. A halál árnyékából lépett elő, lerázva magáról annak kezeit, melyek eddig fogva tartották, míg végül meg tudott állni a nép között.

- Halál, hol a te fullánkod? - szakadt fel torkából a kiáltás. Fiai hálás megkönnyebbüléssel nevettek. Káléb felemelte kezeit. - Az Úr az Isten! Józsué még mindig remegve, de könnyes szemmel kiáltotta vele együtt: - Az Úr az Isten! A körülöttük állók is mind velük együtt dicsérték az Urat, aki

megtartotta szavát. ☼

Óbótból keletre indulva, Móáb felé mentek tovább, míg meg nem érkeztek Ijjé-Abárimba, ahonnan azután a Zered- völgyében folytatták útjukat, végül pedig a móábiak és az emóriak országát elválasztó Arnón folyó mellett táboroztak le. Onnan az Úr Beérbe vezette őket, és ellátta a népet vízzel, hogy átkelhessenek a pusztán Mattánába, majd tovább Nahaliélba, Bámótba, végül pedig a Móáb völgyébe, ahol a Piszga-hegy tetejéről be lehetett látni az egész vidéket.

Mózes követeket küldött Szíhónhoz, az emóriak királyához, hogy szabad és biztonságos átvonulást kérjenek országán keresztül. Válaszul Szíhón felvonultatta az egész hadseregét, és kivonult Izrael ellen a pusztába. Az Úr azonban ezúttal harcba küldte a népet.

- Hányjátok kardélre az emóriakat, és foglaljátok el földjüket az Arnóntól egészen a Jabbókig!

Amikor felharsant a sófár, Káléb félelmetes csatakiáltással kivonta kardját. Harcosai vele együtt kiáltoztak, hogy a föld szinte megremegett hangjuktól. Józsué vezette őket a csatába. Amikor megrohamozták Hesbón erődítményét, Káléb odakiáltotta a fiainak:

- Pusztítsátok Kemós népét! Kemós volt az a hamis istenség, aki gyermekáldozati vért követelt. Azok a fiatal izraelita fiúk és férfiak, akiket Káléb és Józsué képezett ki,

most igazi harcosokként, elszántan küzdöttek az Úrért, az ő Istenükért. Lerohanták Hesbónt, lerombolták falait, összezúzták bálványszobrait és oltárait, és felgyújtottak mindent, ami megmaradt. Nem kíméltek senkit és semmit: levágták a város összes lakóját, aki ellenállt. Hesbónból azután to-vábbmentek a környező településekre, hogy minden városból kiirtsák az emóriakat. A keselyűk jót lakmároztak.

Túlélők menekültek a Básánba vezető úton, hogy Óg király szolgálatába álljanak, aki egész seregét kivonultatta, hogy Edreiben megütközzön Izraellel.

- Ne féljetek tőlük! - kiáltott Mózes. - Ne féljetek, mert az Úristen kezetekbe adja Ógot egész seregével és országával együtt!

Mire a nap lement, Óg és fiai, valamint egész hadserege holtan hevertek a harcmezőn, ám Izrael fiai közül senki nem esett el a harcban. Káléb csurom véresen állt fiaival az öldöklés holttestekkel borított színhelyén. Körülötte a többiek ujjongó örömmel gratuláltak egymásnak a győzelemért. Tényleg azt gondolják, hogy saját erejük szerezte nekik a

64

győzelmet? Nézte a fiatalembereket, akiket ő maga képzett ki, és legszívesebben

torkon ragadta volna őket. Már értenek a harchoz, és elszántan pusztítanak, ám elfelejtették a legfontosabb leckét, amit a kiképzés kezdete óta naponta igyekezett belekalapálni kemény fejükbe: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből!”

Még mindig lihegve felemelte lándzsáját, és mélyen a földbe szúrta. Abba a földbe, amely most már Izraelé. Magasba emelte kezeit, és torkaszakadtából kiáltotta:

- Az Urat! Az Urat! Az Urat dicsérjétek mindnyájan! Fiai elsőkként csatlakoztak hozzá a dicséretben, majd sorban a többiek

is, míg végül ezrek és ezrek harsogták tovább. Emlékeztesd őket, Uram! írd be a szívükbe a te igazságodat!

☼ Izrael a Móáb pusztájában táborozott a Jordán mellett, Jerikó

átellenében. Káléb meghallotta, hogy Bálák, Móáb királya sereget toboroz és követeket küld Midjánba, valamint a többi kánaánita néphez.

- Szövetkezni akar a szomszédos népekkel, hogy megállítson bennünket.

- Nem fog sikerülni neki! - jelentette ki Káléb, miközben fel-alá járkált a szent sátor előtt.

Nem tudta szavakba önteni, hogy mi aggasztja, Józsué pedig nyilván megvárja majd, amíg Mózes meghozza a döntést.

- Nem bízom a midjániakban. Érzem, hogy valami nincs rendjén. - Mi? - Túlságosan is barátságosak. - De ők rokoni kapcsolatban állnak Mózes családjával! Káléb ugyanolyan jól tudta, mint mindenki más, hogy Mózes felesége,

Cippóra midjáni, apósa, Jetró pedig egyik főemberük volt. Amikor az Úr kihozta Izraelt Egyiptomból, Jetró találkozott Mózessel az Isten hegyénél, és elhozta Mózeshez Cippórát, valamint Mózes két fiát. Jetró tanáccsal is ellátta Mózest, hogy minden törzsből válasszon férfiakat, akik segítenek majd neki ítélkezni a születőiéiben lévő nép ügyes-bajos dolgaiban. Bölcs ember volt ez a Jetró.

- Jetró becsületes, tisztességes ember volt, Józsué, de már rég meghalt. Cippórára már nem is emlékszik ez a nép, Mózes fiai pedig az Úr félelmében nevelkedtek. Semmi nem fűzi már őket bálványimádó rokonaikhoz.

- Túl szigorúan ítélkezel, Káléb! Mózes azt mondja, hogy tekintsük őket a testvéreinknek.

- Asszonyaik nem éppen nővéreinkként viselkednek velünk! Nem küldtél el valakit, hogy megnézze, mi folyik Sittímben?

Józsué összevonta a szemöldökét. - Nem. - Talán nem lenne haszontalan. Nem ártana, ha Mózessel is megvitatnád

ezeket a kérdéseket. Talán imádkozhatna és megkérdezhetné az Urat,

65

hogy vajon mitől olyan barátságosak velünk ezek a midjániak. Azt sem ártana tudnunk, vajon jól tesszük-e, ha tovább kereskedünk velük.

Hangjából kiérződött türelmetlensége, amit nem tudott palástolni. Józsué haragosan nézett rá.

- Mózes a vezető, nem én! - Ez azt jelenti, hogy te magad már nem is gondolkodhatsz? Káléb látta, hogy Józsué elvörösödik, szemei szikrát szórnak. - A férfiak közül többen elhagyják a tábort, és átjárnak a midjániak

falvaiba. Azt mondta talán az Úr, hogy vegyüljünk el ezzel a néppel? Valamikor réges-régen Mózes nem ok nélkül bízott a midjániakban. Én csak azt szeretném tudni, hogy ma is ugyanúgy bízhatunk-e bennük!

- Ha alkalom nyílik rá, megkérdezem. - Gondoskodj róla, hogy nyíljék rá alkalom! - mondta Káléb, majd

sarkon fordult és elment, mielőtt még keményebb szavak is kicsúszhattak volna a száján. Összehívta fiait és fiúunokáit.

- Nem álltok szóba a midjániakkal, és semmi dolgotok nincs velük! Megértettétek?

- Mózes rendelte el? Káléb Ardón felé fordult. - Én rendeltem el, én pedig az apátok vagyok! A fiúk már megtanulták, hogy ne vitatkozzanak az apjukkal. Nem is

kérdezősködtek tovább. A Káléb fiaival együtt gyakorlatozó fiúk azonban azzal töltötték pihenőidejüket, hogy kényük- kedvük szerint átjártak a midjániakhoz. Amikor visszajöttek, történeteket meséltek arról, hogy milyen barátságosak és milyen gyönyörűek a fiatal midjáni nők. Elvégre Mózes is közülük választott feleséget! Nem is csoda, ha vágytak közéjük menni. És azok az ünnepségek, amelyek a terebélyes tölgyfák alatt zaj-lanak! Pusztai életük során olyasmiben még sosem volt részük! Káléb észrevette, hogy a fiúk szorosan összehajolnak, sugdolóz- nak, kuncognak, csillog a szemük és kipirul az arcuk.

- Ezt nektek is látnotok kell! Fiai naponta nyaggatták Kálébet, hogy adjon engedélyt nekik átmenni a

midjániak közé. - Mindenki más átmegy. Egyedül mi vagyunk azok, akik ilyen

barátságtalanul viselkedünk Mózes rokonaival! - Nem mehettek át hozzájuk! - Karmi elengedte a fiait! - És Szálú is! - Szálú az más. Ő simeoni. Megmondtam világosan: nem mehettek. És

ha még egyszer megkérdezitek, találok én nektek munkát, amitől úgy kifáradtok, hogy megállni sem lesz erőtök a lábatokon, nemhogy a midjáni nőkön és ünnepeken járjon az eszetek!

Káléb figyelmeztetése ellenére néhány júdai fiatalember mégis átment a midjániakhoz, és csak késő éjjel tértek vissza a táborba. Közülük többen nem is jelentek meg a reggeli istentiszteleten. Egyikőjük összeesett a kiképzések alatt, Káléb azonban nem mutatkozott túl megértőnek, sem türelmesnek.

- Emeld fel a képed a porból! A fiatalember nagy keservesen talpra állt. Arca fakósárga volt, egész

66

testében remegett, és képtelen volt Káléb szemébe nézni. - Eredj vissza a sátradba, Aszriél! - förmedt rá Káléb megvetően. -

Tűnés, mielőtt beleverlek a földbe! A fiatalember támolyogva elkotródott. Káléb a többiek felé fordulva

Aszriélre mutatott. - Szerintetek ilyen állapotban szembeszállhat bárki is az ellenséggel? Ez

történik, ha késő éjjelig kimaradoztok. így semmi hasznotok, és akkor még finoman fogalmaztam. Testvéreitek életét is veszélybe sodorjátok! Soha ne feledjétek: mi az Úrnak, Izrael Istenének szolgálunk! Arra készülünk, hogy amikor parancsot ad, bemehessünk Kánaánba. Ott van a mi örökségünk - mondta Kánaán felé kinyújtva karját. - A kánaániak nem fognak tárt kapukkal várni bennünket. Bálák már gyűjti a seregeit ellenünk. Nincs időnk, hogy a midjániakkal táncoljunk, igyunk és mulassunk!

- Az Úr csapással sújt bennünket - kiáltozták az emberek. A nép jajveszékelve gyászolta a haldokló ifjakat. - Miért? - kiáltotta az egyik édesanya. - Mindent megtettünk, amit

Isten kért tőlünk, most pedig megöli gyermekeinket! Miért?

☼ Aszriél meghalt. Ő volt az első a sok közül. Káléb fiai ugyan nem lettek

betegek, ő azonban addig faggatta őket, amíg el nem mondtak neki mindent a midjániakról, a csinos nőkről és a tölgyfák alatti ünnepségekről.

- Nem is csoda, hogy Isten öldököl bennünket - zokogott Káléb. - Vétkeztünk ellene.

Józsuéra nézett, aki Mózes mellett ült a vénekkel együtt, hogy megvitassák a csapást, amely egyre csak szedi áldozatait a táborban. Több százan haltak már meg, és naponta még mindig több százan betegszenek meg.

- Mi volt a vétkünk? - A midjániak. - De hát ők a barátaink! - vetette ellen valaki. - Miféle barátság fűz bennünket a bálványimádókhoz? Emlékezzetek

Egyiptomra! Kálébnek eszébe jutott, hogy az itt ülők aligha emlékezhetnek az ott

történtekre. Csupán annyit tudhatnak, amennyit szüleik elbeszéléséből hallottak. Ők már azoknak a fiai, akik kijöttek a rabszolgaságból.

- A móábiak és a midjániak jól tudják, hogy mi ahhoz az Istenhez tartozunk, aki csapásokkal pusztította el Egyiptomot. Tudják, hogy neki szolgálunk. Elég rafináltak ahhoz, hogy rájöjjenek: éket kell verniük közénk és Isten közé, akinek szolgálunk. Azért küldik ránk a legszebb nőket, hogy ifjainkat a Baal imádására csábítsák. Ezeknek a nőknek az volt a megbízatásuk, hogy fiaink szívét és gondolatait fordítsák el Istentől. Isten pedig hűtlenségünkért ítél most bennünket.

- Én semmi ilyesmit nem tapasztaltam a táborunkban! - Én sem a miénkben! - Hát mindig ilyenek maradunk? - kiáltotta dühében Káléb. Ezek

sohasem értenek meg semmit? - Tárgyaltok és tárgyaltok, mégsem értitek? Isten nem ok nélkül sújt bennünket csapásokkal. Önvizsgálatot

67

kell tartanunk, hogy megtérhessünk! Mózes odahajolt Józsuéhoz, és valamit súgott neki. Józsué bólintott,

majd halkan válaszolt neki. A többiek eközben izgatottan, egymás szavába vágva beszélni kezdtek.

- Szálú! - emelte fel a hangját Káléb. - A fiaim azt mondják, hogy a te fiad, Zimri rendszeresen látogatja a midjániakat.

A simeoni Szálú nem fogadta túl lelkesen, hogy a figyelem középpontjába került.

- Azért megy közéjük, hogy a mi Istenünkről beszéljen nekik. - Egy lányt is hozott magával - tette hozzá valaki. Mózes felemelte a fejét, Józsué pedig döbbenten nézett rá. Szálú csak a

fejét rázta. - Nem úgy van. Tévedtek. - Idefelé jövet láttam vele a fiadat! - vágott közbe az egyik férfi. -

Megállítottam és kérdőre vontam, mire azt válaszolta: azt szeretné, ha minden barátja eljönne vele az ünnepségre, és ez a nő, Kozbi, azért jött, hogy bátorítsa a többieket. Azt mondta, ő az egyik midjáni főember leánya. Hajói emlékszem, Cúr az apja neve.

- Meghívni a barátait az ünnepségre? - néztek egymásra döbbenten a férfiak. - Ezt meg hogy értette?

Fineás hirtelen felállt a helyéről, és gyors léptekkel távozott a vének közül. Apja, Eleázár főpap, Áron fia utánakiáltott, de ő nem válaszolt. Bement a sátrába, és lándzsával a kézben jött ki. Káléb felállt és csak nézte. A szíve vadul vert. A főpap fia sem jobbra, sem balra nem nézett, csak ment nyílegyenesen Simeon sátrai felé. Káléb még életében nem látott ilyen haragot emberi arcon. Még a csatatéren sem.

Mózes szeme elkerekedett. Szólt Józsuának, aki azon nyomban felállt, és követte a főpap fiát, Káléb pedig szorosan a nyomában.

- Mi a baj? - álltak fel egymás után a többiek is. - Mi folyik itt? Fineás a lándzsáját magasba emelve futásnak eredt. Ezúttal nem

hagyta el csatakiáltás az ajkát. Az emberek rémülten ugrottak félre útjából.

Káléb és Józsué utánafutott, a többiek pedig mögöttük. Simeon törzsének sátrai közül ünneplés hangjai hallatszottak. Férfiak és nők egy csoportja állt az egyik sátor bejáratánál. Izgatottan tolongtak, hajlongtak, hogy többet lássanak.

- Vissza onnan! Józsué kiáltásának hangjára a tömeg kettévált, mint a tenger. Hirtelen

kiderült, miféle erkölcstelenség folyik odabent, ami ennyire izgalomba hozta őket. Némelyek behúzták a nyakukat és elfutottak, hogy sátraik mélyén rejtőzzenek el.

Fineás belépett a sátorba. Hatalmas üvöltéssel rátaposott a matracon fetrengő fiatal pár egyik tagjára, majd két kézzel felemelte lándzsáját, és teljes erővel beléjük döfött. A midjáni lány visítozni kezdett, mert látta, hogy mire készül. Megpróbálta magát kirúgni Szálú fia alól, aki még mindig szenvedélyesen vonaglott, de már későn. Fineás lesújtott rájuk a lándzsával. Mindkettőjüket keresztülszúrta, odaszögezve őket a földhöz. Szálú fia gyorsan meghalt, Kozbi azonban hosszasan vonaglott, rúgkapált és sikított, míg végül kibuggyant a vér a száján. Fineás addig szorította

68

lefelé a lándzsát, míg minden mozgás meg nem szűnt, majd lélegzet után kapkodva otthagyta őket.

Mózes megparancsolta, hogy az izraelita fiúk messze kerüljék el a midjániak táborát. Mindenféle kapcsolattartást megtiltott velük. Eleázár engesztelést végzett a népért, amely a csapásoktól való félelmében néma csendben állt. Hány embernek kell még meghalnia, mire az Úr megkegyelmez nekik?

- Ettől a naptól fogva - mondta Mózes a népnek - a midjániakat tekintsétek ellenségeinknek! Öljétek őket, mert ők is ellenségnek tekintettek bennünket!

Népszámlálást rendelt el, amelyből kiderült, hogy négyezren haltak meg a csapás következtében. Ennek ellenére Izrael létszáma jelentősen növekedett az első népszámlálás óta, amelyet még az Isten hegyénél tartottak.

Már csak ketten voltak életben a rabszolgák nemzedékéből, akiket Egyiptomból hozott ki az Úr: az Efraim törzséből való Józsué és a júdabeli Káléb.

☼

- Az Úr elrendelte, hogy álljunk bosszút a midjániakon! - mondta

Mózes a népnek. - Fegyverezzetek fel törzsenként ezer embert, és küldjétek őket a csatába! Fineás vezesse őket, és vigye magával a szent felszerelést és a trombitákat a jeladáshoz!

A nép riadtan súgott össze. - Tizenkétezren a többszázezerrel szemben? Lemészárolnak

bennünket! Hitetlenek! Még most is hitetlenek! - Az Úr velünk van! - kiáltozta Káléb. - Ne féljetek emberektől! - harsogta Józsué magasba emelve kardját. A sokéves gyakorlatozás és edzések után a fiatalok alig várták, hogy

harcolhassanak és kipróbálhassák magukat a csatában. Mindenki menni akart. Káléb úgy határozott, hogy sorshúzással választják ki azt az ezer embert, akit Isten jelölt ki, hogy Júda törzséből harcolni menjen. A fiai is közöttük voltak. Harci öltözetben, karddal a kezükben készen álltak. Pajzsuk nem más volt, mint az élő Isten, akinek szolgáltak. Megkapták a szükséges eligazítást az Úrtól. Most már csak az a kérdés, hogy készek-e engedelmeskedni, hogy övék lehessen a győzelem.

Káléb a közösség többi vezetőjével együtt otthon maradt, akárcsak Józsué. Mindketten nehezen viselték a várakozást. Káléb hallotta, amint a távolban felharsan a sófár, majd hallotta a csatába induló tizenkétezer ember harci kiáltását. Szeretett volna ő is ott lenni közöttük, hogy kardélre hányja Isten ellenségeit, de nem mehetett. Józsuéval és a sokasággal együtt várni kényszerült. Most a fiataloknak kellett átesniük a tűz-keresztségen.

Teltek-múltak az órák, közben Mózes és Józsué imádkozott. Káléb is megpróbált imádkozni, de csak kezeit tördelve, verítékezve ült, miközben gondolatai folyvást a csatatéren jártak. A fiai is ott harcolnak. A fiai!

Ne engedd, hogy kudarcot valljanak, Uram! Segíts nekik, hogy

69

megtartsák adott szavukat! Te legyél minden gondolatuk középpontjában! Adj erőt nekik, hogy hűségesek maradhassanak!

Negyven évet várt, hogy beléphessen az ígéret földjére. Negyven éven át vándorolt azoknak a gyermekeivel együtt, akik nem hallgattak rá, és nem fogadták el a Kánaán földjéről szóló beszámolóját.

Hírnökök érkeztek és jelentették, hogy a midjániak vereséget szenvedtek. Öt királyukat, Évit, Rekemet, Cárt, Húrt és Rebát megölték, sőt Bálámot is, Bálák király tanácsadóját. A férfiak győztesen tértek vissza.

Káléb észrevette, hogy Mózes haragszik valamiért, ezért odament Józsuéhoz és Eleázár főpaphoz.

- Mi a baj? - A férfiak foglyokat hoznak magukkal. Kálébet felélem szállta meg. Lehet, hogy az Úr ismét csapással sújtja

őket? Marhacsordákat, valamint juh- és kecskenyájakat hajtottak a tábor felé.

Káléb látta, hogy hadizsákmánnyal megrakott szekerekkel közelednek, a férfiak pedig a midjániak falvaiból és városaiból zsákmányolt holmit cipelik.

- Miért hagytátok életben a nőket? - förmedt rájuk Mózes. - Éppen ők voltak azok, akik Bálám tanácsára az Úr ellen lází- tották és bűnbe vitték Izraelt a Peór hegyénél! Őmiattuk sújtotta csapással az Úr az ő népét. Most azonnal öljetek meg minden fiúgyermeket és minden nőt, aki már férfival hált! Csak a szűz lányokat hagyhatjátok életben! Azokat megtart-hatjátok magatoknak.

Mindazoknak, akik részt vettek a harcban, a táboron kívül kellett maradniuk, hogy megmosakodjanak, kimossák ruháikat és minden felszerelésüket, ami bőrből, kecskeszőrből vagy fából készült. Tűzben tisztítottak meg minden aranyból, ezüstből, bronzból, vasból, ónból és ólomból készült tárgyat. Beolvasztottak minden bálványt és minden olyan tárgyat, amely a pogány istenek jelképeit hordozta. A zsákmányt ezután szétosztották: felét a harcban részt vevő katonák kapták, a másik felét pedig a nép többi tagja között osztották el. Minden zsákmányolt dologból az Úrnak ajánlottak fel egy részt: minden ötszáz ember, szarvasmarha, szamár, kecske és juh közül egyet a léviták gondjaira bíztak.

Káléb fiai is megkapták részüket a zsákmányból, és visszatértek sátraikba. Messziről figyelte, ahogy közelednek. Arca lázban égett, minden izma megfeszült. Mésá és Marésá a győztes katonák magabiztosságával állt meg előtte. Valóban hatalmas győzelem volt, ráadásul egyetlen izraeli katona sem esett el.

- Hoztunk neked ajándékot, apám! - Nem kértem semmit! - mondta, és valóban nem akart elvenni semmit

abból, amit fiai hoztak. - Mióta Jeriót és Efrát meghalt, asszonyt még nem öleltél magadhoz. - Azt hiszitek, majd éppen egy midjáni nőt veszek feleségül? Én

magam mondtam nektek, hogy ne legyen hozzájuk semmi közötök! - Ezek a lányok többé már nem midjániak. Mostantól közénk

tartoznak. Ha nem akarod feleségül venni őket, akkor tedd őket ágyasaiddá!

- Ezeknek fogalmuk sincs arról, kik vagyunk, min mentünk át, és ki az

70

az Isten, akinek szolgálunk! - Akkor tanítsd őket, ahogy bennünket is tanítottál! - mondta Marésá

ünnepélyesen. Mésá közelebb lépett. - Növekednünk kell létszámban is, apám, ehhez pedig asz- szonyok

kellenek - mondta, majd megragadta az egyik lány karját, és előretaszította. - Nézd csak meg! Fiatal, egészséges és nem ártott nekünk. Csinálj vele, amit akarsz! - mondta maga előtt tolva a lányt.

A lány ártatlan szemekkel nézett Kálébre, arckifejezése semmit nem árult el Káléb számára abból, hogy vajon mi jár a fejében. Azokra a fiatal midjáni nőkre gondolt, akik nevetgélve csábították el a fiúkat, akiket ő képzett ki, és úgy vezették őket a rossz útra, mint ahogy a juhokat viszik a vágóhídra. Huszonnégyezer embernek kellett meghalnia amiatt, hogy en-gedték magukat ilyen könnyedén a Baal imádatára csábítani. A lánynak kecses alakja és sima, bársonyos, barna bőre volt. Látszott, hogy gyönyörű nő lesz belőle. Káléb megmarkolta a kardját, és kihúzta.

Bár a lány ajka megnyílt, egy szót sem szólt. Lehunyt szemmel térdre esett, és lehajtotta a fejét.

- Nagy kár lenne megölni őt, apám! - szólalt meg Mésá, de nem mozdult, hogy megállítsa apját.

- Gúnyolódsz velem? - kérdezte Káléb, aki végtére is nyolcvanéves volt. - Azok, akik egykor kutyának neveztek téged, már mind meghaltak. Akik

csak ismernek, mindannyian tisztelnek. Az apám vagy. Ha Isten úgy parancsolta volna, akkor te vezettél volna bennünket a harcban - mondta Mésá.

-Mózes mondta, hogy a szűz lányokat megtarthatjuk - jegyezte meg csendesen Marésá.

Húr kinyújtotta a karját, megragadott egy másik csinos, fiatal nőt és előreállította.

- A legjobbat érdemied a zsákmányunkból. A második fiatal nő reszketve térdelt az első mellé. Mésá megfogta

Káléb kardot tartó kezét. - A tieid, apám! Használd őket mindannyiunk javára! Ezzel magára hagyták Kálébet, aki karddal a kezében állt a

két fiatal nő felett. Ítélet vagy irgalom. Uram, mit tegyek? Várt, hátha szól hozzá valamit az Úr, vagy ad valami jelet. Hosszasan

nézte az előtte térdeplő két lányt. Az egyik végül felemelte fejét, és ránézett. Sötét szemeiből félelem tükröződött, de nem könyörgött az életéért. A másik lány zokogásban tört ki, és egész testében reszketett.

Káléb arra gondolt, hogy meg sem lehetne számolni, hányszor kegyelmezett Isten neki is és a népnek is. Merő véletlen csupán, hogy ez a két fiatal lány kiszakadt abból az őrült kultúrából, amiben élt, és Izrael népe közé csöppent? Vagy Istennek terve van velük is?

- A nevem Káléb - szólalt meg végre, és a szívére tette a kezét. - Káléb. Az a lány, amelyik éppen őrá nézett, szintén a szívére tette a kezét, és

megszólalt: - Maaká. Megérintette még mindig zokogó társának a fejét, és hozzátette:

71

- Éfá. - Előttetek van az élet és a halál. Ha megtanuljátok Isten törvényét, és

engedelmeskedtek, életben maradtok. Maaká értetlenül ráncolta a homlokát. Széttárta karjait, és a fejét rázta.

Káléb összevonta a szemöldökét. Természetesen a lány nem érthette az ő nyelvét, ám nyelvi akadályok ide vagy oda, a legfontosabb dolgot neki is meg kell tanulni.

- Az Úr - mondta, és hogy nagyobb nyomatékot adjon szavának, bólintott. - Az Úr.

A lány megértette, mit akar. - Az Úr - mondta utána bizonytalanul, majd magához húzta a másik

lányt, mondott neki valamit, és nemsokára együtt ismételték: - Az Úr. Nem elég csak elismételni, amit mondott, azt is meg kell érteniük, hogy

nem önmagáról beszél, hanem arról a Valakiről, akit nekik is meg kell tanulniuk szolgálni. Kinyújtotta karját, és a szent sátorra mutatott, ahol a szentek szentjében az Úr ládáját őrzik.

- Az Úr. Az Úr. Ő az Isten. Maaká gyönyörű fekete szeme tágra nyílt. - Az Úr - ismételte őszinte csodálattal. Arckifejezése reményt ébresztett Kálébben. Ha ez a két fiatal lány ezt

megtanulja, máris többet tud, mint az egész nép, amely egy életen át vándorolt a pusztában, mígnem ott hullottak el mindannyian.

- Az Úr. Ő az Isten. A két fiatal lány megismételte Káléb szavait. Káléb a hüvelyébe csúsztatta kardját, és magához hívta egyik

lányunokáját. A lányokra mutatott, akiket fiaitól kapott, majd közölte vele a nevüket.

- Legyen rá gondod, hogy megtanulják a nyelvünket! Akkor megtanulják majd Isten törvényét is.

Amíg ez meg nem történik, egy ujjal sem nyúl hozzájuk.

NEGYEDIK RÉSZ

- Amikor átkeltek a Jordán folyón, és beléptek Kánaán földjére, űzzétek el az ott élő összes népet!

Káléb ott állt Júda törzsének élén, és hallgatta Mózes szavait, aki az Úr parancsát közölte a néppel. Ez a mai nap az öröm napja lehetne, mégis úgy érezte, mintha mázsás súly nyomná a lelkét.

Eltelt a negyven év, és a vándorlás véget ért. Ő pedig nyolcvanéves öregember. Mégsem az évek nyomasztották, hanem a nép iránt érzett felelősségtudat.

- Pusztítsátok el az összes faragott és öntött bálványszobrukat! Tegyétek tönkre az összes áldozóhalmot! Vegyétek birtokotokba az országot, és lakjatok abban, mert nektek adtam azt a földet! Sorsvetéssel osszátok el az országot nemzetségeitek között! - folytatta Mózes, miközben egyre jobban felemelte hangját.

Káléb időközben Júda egész törzsének vezetője lett.

72

- Ha nem űzitek ki onnan az ország lakosait, akkor azok, akiket meghagytok közülük, tüskévé lesznek a szemetekben, és tövissé az oldalatokban, és szorongatni fognak benneteket azon a földön, amelyen lakni fogtok. Akkor úgy bánik el veletek az Úr, ahogy velük akart elbánni!

Mózes emlékeztette őket az egyiptomi csapásokra is, valamint a nép bűneire.

- Halld meg, Izrael: Az Úr a mi Istenünk, egyedül az Úr! Szeresd azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lel- kedből és teljes erődből! Maradjanak a szívedben azok az igék, amelyeket ma parancsolok neked! Ismételgesd azokat fiaid előtt, és beszélj azokról, akár a házadban vagy, akár úton jársz, akár lefekszel, akár fölkelsz! Életet jelentenek számodra azok az igék. Ne köss szövetséget a föld lakosaival, és ne kegyelmezz nekik! Ne is házasodj össze velük!

Mózes széttárta karjait, mintha át akarná ölelni mindnyájukat. - Százhúsz esztendős vagyok már, nem tudok tovább veletek együtt

járni-kelni. Az Úr is megmondta nekem, hogy nem kelhetek át a Jordánon. A nép zokogásban tört ki, és hevesen tiltakozott. Káléb ösz-

szeszorította fogait, könnyei kicsordultak és végigfolytak sza- kállán. Torka összeszorult és szinte lángolt. Józsuára pillantott, aki elszánt arccal állt Mózes mellett.

Mózes felemelte hangját, amelyből Isten hangja szólalt meg. - Maga az Úr Isten kel majd át előttetek! A nép elcsendesedett. Mély szomorúság töltötte el ugyan őket, de

alázatos megadással fogadták szavait. - Az Úr kiirtja előttetek az ott élő népeket, hogy birtokba vehessétek

földjüket. Józsué lesz mostantól az új vezetőtök, aki veletek megy majd, ahogy az Úr megígérte.

Eleázár főpap felkente Józsuét, Mózes pedig kézrátétellel átadta neki megbízatását, hogy mindenben az Úr parancsa szerint járjon el. Ezután felemelte kezeit a felhő felé, amely beárnyékolta őket, és egy éneket kezdett énekelni, amelyben Izrael történetét elevenítette fel. Áldást mondott rájuk, majd elbocsátotta a sokaságot.

- Elment... Józsué hangja elcsuklott, szemeiből félelem tükröződött. - Elment? Hova? - Fel a Nébó-hegyre - zokogta, mint egy kisfiú, aki az édesapját

veszítette el. Káléb úgy érezte, nem adhatja át magát a sírásnak, jóllehet tudta, ezzel

úgysem sokat segít Józsuén. - Onnan belátja az egész földet, amit Isten nekünk akar adni.

Gileádtól a Negevig, a Jordán völgyétől és Jerikótól egészen Cóárig ellátni onnan.

- Pedig reménykedtem... - Azt hittük, hogy Mózes is velünk jön, Józsué. Nem fogtuk fel, hogy

a mi nemzedékünkből csak mi ketten megyünk be Kánaánba. - Soha nem lesz még egy olyan próféta, mint Mózes! Soha nem tesz

senki olyan jeleket és csodákat, mint amelyeket általa tett az Úr Egyiptomban!

- Amíg el nem jön az, akiről Mózes beszélt, aki majd betölti a

73

törvényt - vetette közbe Káléb, bár jól tudta, mire céloz Józsué. - Az Úr téged választott ki, hogy vezetője légy az ő népének, Izraelnek. Kelj fel tehát és vezess!

Józsué a fejére tette kezét, mintha csak Isten elől akarna elrejtőzni. - Ennek a gondolatától is elfog a remegés! - Az Úr félelme a bölcsesség kezdete, barátom! - bátorította Káléb,

és leült mellé. - Ha majd letelnek a gyász napjai, Isten megmondja neked, mit kell tenned. Bármi legyen is az, rám számíthatsz.

☼

A nap nagy részét Káléb a szent sátornál töltötte, hogy Józsué

közelében tartózkodjon, aki bezárkózott, hogy négy- szemközt lehessen az Úrral imádságban. Uram, segíts neki! Légy vele ugyanúgy, ahogy Mózessel! Mondd el neki, mit kell tudnia ahhoz, hogy elvezethessen bennünket örökségünkbe!

Egymás mellett ültek és szótlanul ettek. Azt latolgatták, mi vár rájuk a következő napokban, bár még mindig bizonytalanok voltak afelől, hogy hol kezdjék és hogyan folytassák. Most az egyszer Káléb igyekezett türelmes lenni barátjával. Inkább várt, mert tudta: eljön majd a nap, amikor úgy beszél Józsuéval az Úr, ahogy Mózessel.

Józsué felkelt és megállt sátra bejáratánál. Hosszasan nézte a Jordán túlpartján a messzeségből kiemelkedő Jerikó városát. Roppant vaskos falaival bezárt kaput jelentett Kánaán földjére.

- Káléb, menj és keríts két megbízható embert! Olyan határozottan beszélt, ahogy Káléb sohasem hallotta még. Az Úr

szólt hozzá! - Olyan férfiakat, akiket saját fiaidnál is különbnek tartasz! Átküldőm

őket, hogy kémleljék ki a földet, különösen Jerikót. - Rendben! Miután a két fiatal férfi elindult a veszélyes küldetésre, Káléb kérdőn

nézett Józsuéra. - Mondott még valami mást is az Úr? - Légy bátor és erős! - mosolyodott el Józsué. - Sokszor mondta már. - Mindnyájunknak jó ezt újra és újra hallani. Senki sem megy szívesen

a vérfürdőbe. - Nagyon ügyelnünk kell rá, Káléb, hogy minden törvényt

megtartsunk, amit Mózes ránk hagyott. Mindenben az Úr szava szerint kell eljárnunk.

Káléb jól tudta, hogy Józsué éjjel-nappal Isten törvényéről elmélkedik. - Egyebet is mondott? - Megígérte az Úr, hogy velem lesz minden utamon. - Ahol te vagy, ott leszek én is veled! - mondta Káléb, s közben úgy

érezte, hogy a lelke szárnyal, mint a sasmadár. - Beszélnem kell a tisztekkel. Káléb futárokat küldött értük, azok pedig sietve mentek, hogy

megtegyenek bármit, amit Józsué parancsol nekik. - Szóljatok a népnek, hogy készítsék össze útravalójukat! Az Ür azt

mondta, hogy pontosan három nap múlva átkelünk a Jordánon, mégpedig

74

ezen a helyen - bökött a térképre, amit még Mózes készített. - Birtokba vesszük a földet, amit az Úr nekünk adott.

Rúben és Gád törzse korábban azt kérte, hogy hadd maradhassanak a Jordán keleti vidékén, most azonban még ők is készülődni kezdtek, hogy átkeljenek és testvéreikkel együtt harcoljanak.

- Megteszünk mindent, amit csak parancsolsz nekünk, Józsué! Oda megyünk, ahova küldesz!

Mindenki lázasan készülődött. Gyakorlott alapossággal csomagoltak az útra. A pusztai vándorlás hosszú évei alatt megtanulták, hogy figyeljék a felhőt, és amint az megindul vagy megáll, ők is azonnal aszerint cselekedjenek. A két király, Szíhón és Óg felett aratott győzelem bátorsággal töltötte el őket. Bálám és az öt midjáni király, akik az ő tanácsát követték, mind meghaltak. Ezt látva Bálák, Móáb királya is visz- szavonult. Izrael készen állt, hogy az Úr parancsára elfoglalja az országot.

A kémek jó hírekkel tértek vissza. - Nem kétséges, hogy az Úr kezünkbe adja az egész országot! Ráhábtól

megtudtuk, hogy Jerikóban minden férfi meg van rémülve tőlünk. - Ki az a Ráháb? - Egy prostituált, aki beengedett a házába, és megesketett bennünket

az Úrra, a mi Istenünkre, hogy őt és családját megkíméljük majd, amikor elpusztítjuk Jerikót.

Káléb szíve megremegett. Hát már megint kompromisszumra készülnek? Ám hirtelen eszébe jutott a két ágyasa, és imádkozni kezdett. Ó, Uram! Engedd, hogy ez a Ráháb nevű nő is megismerjen és imádjon téged, akárcsak Maaká és Éfá!

- Ráháb bújtatott el bennünket a király emberei elől, és ő mutatta meg, hogy hol tudunk kimenni a városból. Nélküle nem jutottunk volna ki élve!

Józsué nem is kérdezett egyebet. - Akkor tartsátok is meg az Úr nevében tett eskütöket! Reggelre

gyűjtsétek össze a népet! Akkor majd közlöm velük az Úr parancsát. Mivel a sátorban olyan sokan voltak, hogy már nem fért be, Káléb

odakint várakozott, hogy kéznél legyen, ha Józsué esetleg meg akarja beszélni vele a terveket, vagy még egyszer át akarná tekinteni a térképeket. Józsué leült, és intett, hogy ő is üljön le mellé.

- Két nap múlva átkelünk a Jordánon, de a tiszteknek nem akartam mondani semmit. Még nem.

Kálébnek nem kellett megkérdeznie, hogy miért. A folyó éppen áradt, az izraeliek közül pedig senki nem tudott úszni, és a tutaj- vagy hídépítéshez sem értettek.

- Biztosra veszem, hogy az Úr már megmondta neked, hogyan kelhetünk át a túlpartra.

- Nem, még nem mondott semmit. Csak annyit mondott, hogy a papok vigyék a frigyládát, a nép pedig mintegy kétezer könyök távolságot tartva kövesse őket.

Káléb riadtan összerezzent, amikor arra gondolt, mit tesznek majd, amikor elérik az áradó folyót. Hirtelen azonban eszébe jutott valami, és felnevetett.

- Ne félj, barátom! Ne csüggedj! - vigyorgott. - A folyó már gyerekjáték

75

lesz annak az Istennek, aki megnyitotta előttünk a tengert!

☼ - Gyűljetek körém! - intett Káléb a fiainak, azok feleségeinek és

gyermekeinek. Családja sietve összegyűlt körülötte. Már Éfát és Maakát is

családtagoknak tekintették, és szeretettel vették őket körül, mint akik már maguk is Isten népéhez tartoznak. Káléb Egyiptomról és a rabszolgaságról beszélt nekik, és arról, miként küldte Isten Mózest, hogy megszabadítsa őket. Beszélt az egyiptomi csapásokról, valamint arról, hogy milyen csodálatos módon oltalmazta népét Isten a pusztában.

- Mózes szájából már hallottátok ezeket a történeteket, most pedig én is elmondtam nektek. Amíg élek, sokszor fogjátok hallani mindezt tőlem. Adjátok tovább gyermekeiteknek és unokáitoknak, hogy soha ne merüljön feledésbe!

Káléb arról is szólt, hogy milyen bűnöket követett el az ő nemzedéke, amivel kiváltották Isten ítéletét.

- A bűn mint ordító oroszlán leselkedik, és arra vár, hogy felfaljon bennünket. Ti azonban álljatok ellene! Engedelmeskedjetek az Úrnak, bármilyen nehéznek tűnjék is, amit parancsol! Mindent tegyetek meg, amit mond!

Arról is beszélt, hogy milyen bűnök okozták legutóbb a huszonnégyezer ember halálát.

- A bűn halált hoz szeretteitekre. Mindig az Úrra nézzetek! Ne csak holnap, és ne csak addig, míg birtokba vesszük a földet, hanem mindig! Szolgáljatok az Úrnak örömmel! Hálaadással álljatok meg színe előtt! Ő a mi reménységünk és jövőnk!

Fiai szinte előrehajolva, csillogó szemekkel, feszült figyelemmel hallgatták szavait. Egész életükben erre a napra készültek.

- Holnap meghalljátok az Úr szavát az ő felkentjén keresztül. Józsué majd közli velünk, hogy mit kell tennünk. Úgy engedelmeskedjetek neki, mint az Úrnak!

Úgy is tettek. Az egész nép megmosakodott és megszentelte magát. Megvárták, amíg

a frigyládát vivő papok kétezer könyöknyire előttük járnak, és csak akkor indultak utánuk. Amint a papok odaértek a Jordán folyóhoz, belegázoltak a vízbe. Hirtelen erős szélzúgás támadt, majd a víz hátrafelé kezdett hömpölyögni. Száraz gyalogút keletkezett ott, ahol az imént még hatalmas víztömeg zúgott.

A papok megálltak a ládával az üres folyómeder közepén, míg a férfiak, nők és gyermekek sokasága, több mint egymillió ember átkelt a túlpartra. Amikor már az egész nép felsorakozott a folyó nyugati partján, Józsué mind a tizenkét törzsből elküldött egy-egy embert, hogy hozzanak magukkal egy-egy követ a folyómederből. A kövekből azután emlékoszlopot állított Gilgálban, Jerikó keleti határán.

- Ha majd egy napon gyermekeitek megkérdezik tőletek: „Mit jelentenek ezek a kövek?”, akkor elmondhatjátok nekik: „Ezen a helyen kelt át Izrael száraz lábbal a Jordánon!” Az Úr, a ti Istenetek a szemetek

76

láttára szárította ki a folyó medrét előttetek, és visszatartotta a vizeket, míg mindannyian át nem keltetek, pontosan úgy, ahogy tette a Vörös-tengernél. Azért cselekedett így, hogy a föld minden népe megismerje az Úr hatalmát, ti pedig örökre féljétek az Urat, a ti Isteneteket!

☼ - Józsué bizonyára valamit félreértett, apám! - Az Úr megparancsolta, hogy mindnyájunknak körül kell

metélkednünk. Én pedig meg is teszem. Szégyellem magam, hogy nem évekkel ezelőtt gondoltam erre, amikor még kicsik voltatok.

- Negyven éve nem metéltek körül senkit sem. Várnunk kellene. - Várni? - nézett a fiaira Káléb, miközben a homlokát ráncolta. -

Amikor Isten parancsot ad, mi engedelmeskedünk. Nem várunk. - Gondolkodj logikusan, apám! Karnyújtásnyira táborozunk Jerikótól.

Ha most alávetjük magunkat ennek a csonkításnak, arra sem leszünk képesek, hogy megvédjük magunkat!

- Csonkítás? Hogy merészeled csonkításnak nevezni azt a jelet, amely az Istennel kötött szövetségünk pecsétje?

Fiai arca hamuszürkére változott. - Meggondolatlanul szóltam, apám. Kérlek, bocsáss meg! - Isten bocsánatára van szükségetek! - nézett végig fiain és unokáin. -

Talán féltek egy kis késtől, amelyet egy pap tart a kezében? Mindnyájan rázták a fejüket, és tagadták, hogy félnének bármitől is. - Én bizony félek! - nevetett saját magán Sóbáb. - Akárcsak én - tette hozzá Káléb. -Te? - Ha ez vigasztal benneteket, akkor tudjátok meg, hogy apátok is beáll

majd veletek együtt a körülmetélkedésre várók sorába. Hirtelen mindenkiből egyszerre tört ki a szó. Apjuk szavai nem igazán

nyugtatták meg őket, inkább még izgatottabbak lettek. - Apám! - szólalt meg végül Sóbáb. - Mi tartja vissza majd a kánaáni

harcosokat attól, hogy kitörjenek Jerikóból, és lekaszaboljanak bennünket, amíg a seblázból felépülünk?

- Hogy kérdezhetsz ilyet? Isten eddig is velünk volt mindennap! Káléb igyekezett fékezni haragját. Lassan, csendesen és megértőén

beszélt velük. - Az Úr a mi pajzsunk és erősségünk. Ő majd vigyáz ránk és

megoltalmaz. Nincs mitől tartanunk! Miután elvégezték rajta a körülmetélést, Káléb visszavonult sátrába.

Éles fájdalmak közepette feküdt matracán. A láztól aludni sem tudott. Azóta, hogy átkeltek a Jordánon, nem hullott több manna az égből. Két másodfelesége, Éfá és Maaká tudta, hogyan készítsenek ételt mindabból, amivel a föld ellátta őket, Kálébnek azonban hiányzott a manna, amivel Isten egykor megédesítette napjait.

Józsué érkezett látogatóba. - Ne kelj fel, Káléb! Káléb a láztól erőtlenül feküdt matracán és vánkosán. Fanyar mosoly

jelent meg az arcán.

77

- Áldott vagy te a férfiak között! - mondta Józsuának, akit még csecsemőkorában körülmetéltek. A zsidók közül nagyon kevesen folytatták ezt a gyakorlatot, miután rabszolgák lettek Egyiptomban. - A többiek hogy vannak?

- Jobban, mint te, öreg barátom! Káléb megragadta Józsué kinyújtott kezét, és felhúzta magát a

fekhelyén. - A fiataloknak még előnyére is van mindez. Egy kézlegyintéssel intett Maakának, hogy távozzon, majd lassan,

óvatosan kisétált a sátorból. Három napja most először hagyta el a sátrat. A tűző napfénytől hunyorogni kezdett.

- Az Úr bizonyára közölte már veled a tervét. Mikor és hogyan foglaljuk el Jerikót?

- Holnap hajnalban... - kezdte Józsué, és mindent elmondott neki Isten tervéről.

Káléb meglepődve ismételte a tervet. - Teljes némaságban kell maradnunk? - Igen. - Csatakiáltást sem adhatunk? - Senki sem szólalhat meg. - Tehát csak körbejárjuk a várost. Semmi több? - Hat napon át. A frigyláda előttünk halad majd, mögötte pedig hét

pap megy sófárral a kézben. A hetedik napon megfújják a kürtöket, akkor azután hangos csatakiáltások közepette hétszer körbejárjuk a várost.

Káléb Jerikó kőfalait méricskélte. Azóta nem látott ilyen hatalmas erődítményt, mióta elhagyták Egyiptomot.

- És Isten azt mondta, hogy a falak maguktól leomlanak? - Igen. A terv abszurd és nevetséges volt. Épeszű embernek ilyesmi eszébe

sem jutna. Káléb nevetett és Istent dicsérte. - Erről hallani fog a világ! Az emberek évezredekig emlegetik majd,

hogy mit tett Isten Jerikóval! - Ezek szerint te elhiszed, hogy ez megtörténik? - Persze hogy elhiszem - hagyta abba a nevetést Káléb. - Te talán nem? - De igen, én hiszem. De vajon a nép hinni fog-e nekünk? Káléb megértette, mi aggasztja Józsuét. Nem is volt olyan

rég, hogy egyesek közülük más isteneket követtek Peórnál. Hu-szonnégyezer ember halt meg a csapás következtében, amelyet Isten bocsátott rájuk, hogy észhez térítse őket.

- Nagyon remélem, hogy hinni fognak! Az édenkert óta a lázadás magva mélyen gyökerezik az ember szívében.

Az igazi csata odabent dől el.

☼ A menetelés első napján Káléb semmi másra nem figyelt, csak arra,

hogy egyik lábát a másik elé tegye. A lüktető fájdalomtól a fogait csikorgatta, de eltökélte magában, hogy emelt fővel teszi meg ezt az utat, és úgy tér vissza sátrába. A második napon már nem volt olyan merev a

78

járása, sőt azt is észrevette, hogy Jerikó várfalának csipkés oromzatáról katonák lesik őket. A harmadik napon a katonák közül némelyek már gúnyolódtak. Mire eljött az ötödik nap, férfiak és nők hangosan kacagtak és istenkáromló szitkokat szórtak rájuk a falakról. Még a gyermekek is velük együtt nevettek.

Fiai és unokái szótlanul tértek vissza a táborba, de izzó haragjukat elárulta az az ideges mozdulat, ahogy lecsatolták öveiket és eldobták kardjukat. Káléb titokban mosolyogva figyelte őket hosszasan, s közben hálát adott Istennek. A körülmetélés okozta fájdalom már elmúlt, és ahogy teltek a napok, fokozatosan visszanyerték erejüket. A kánaániak eközben mindennap csak olajat öntöttek a tűzre, amely hamarosan őket fogja megemészteni.

- Tartsátok vissza a haragot! Hadd gyűljön bennünk az indulat! Tartogassátok a haragot az utolsó napra - az Úr napjára!

Mire eljött a hetedik nap, Káléb teljesen visszanyerte erejét. Forrt a vére, és tűz égett a lelkében. A menetelés már nem az eddigi visszafojtott csendben történt. Minden lépésnél nagyot dobbantottak lábaikkal. Bumm, bumm, bumm! Csak úgy rengett a föld alattuk! Egymás után rótták a köröket a város körül, s közben folyton nőtt a feszültség. A férfiak a falakon abbahagyták a nevetést. Izrael serege állandó kürtzengés közepette hétszer járta körül a várost. Ekkor a menet megállt, és a nép a város felé fordult.

Ebben a pillanatban felharsant az utolsó kürtszó - hosszan és hangosan zengett. Káléb szíve vadul vert, vére sebesen zúgott ereiben. Tüdeje kitágult az eddig visszatartott bosszúvágytól, amelyet hangos kiáltással engedett ki a torkán:

- Az Úrért! Ezrek kiáltották vele együtt, mígnem hangjuk fülsiketítő, rémisztő

csatazajjá olvadt egybe. Isten ígérete a szemük láttára teljesedett be. A sófárok hangjára és a

harci kiáltásra Jerikó hatalmas kőfalai megremegtek. Míg a falak rázkódtak és repedeztek, az izraeliták egyre hangosabban kiáltozták az Úr nevét. A falak egyszer csak össze- omlottak. Kövek és katonák zuhantak alá a bástyákról, a sűrű porfelhőből ezrek halálsikolya hallatszott.

Káléb magasba emelt karddal Józsué mellett futott, nyomukban pedig, mint valami szökőár, ezrek és ezrek söpörtek végig a síkságon, egyenesen a város felé. Kardja, mely egykor kasza volt, most jobbra-balra suhintott, úgy kaszabolva a kánaániakat, mint az érett kalászt. Vágták a férfiakat és nőket, fiatalt és időst, marhát, juhot és szamarat - senkit és semmit sem hagytak életben.

Káléb lihegve állt meg a legyőzött város közepén. - Ne felejtsétek el a parancsot: minden arany és ezüst, bronz és vas az

Úrnak szenteltessék! Az ő kincsestárába vigyétek be az összes fémet! Ami pedig megmaradt, mindent pusztítsatok el! Égessétek fel a várost és mindent, ami benne található!

☼

79

Jerikó még füstölve parázslott, amikor Józsué máris kémeket küldött a Bét-Áven közelében fekvő Aj városába. Ez keletre volt Bételtől, ahol Izrael ősatyja, Jákob álmában egy égig érő létrát látott, amelyen angyalok járkáltak fel-alá. A kémek rövid időn belül visszatértek.

- Ez a város nem olyan, mint Jerikó. Nem szükséges, hogy az egész nép felvonuljon ellene. Elég, ha két-háromezer embert odaküldesz, annyian is el tudják foglalni. Felesleges az egész népet fárasztani azért a kevés lakosért, akik Ajban vannak.

Józsué elgondolkodott, majd bólintott. - Menjetek hát, és legyen úgy, ahogy mondjátok! Amint a hírnökök elmentek, Káléb a térkép fölé hajolt, amit még

negyven évvel korábban, első kánaáni útjuk során készítettek. Józsué pedig feltárta előtte Isten tervét, hogy miként foglalják el Kánaánt.

☼

- Csapataink jönnek visszafelé Aj felől! - kiáltotta lélekszakadva, hamuszürke arccal a hírnök. - Sebesülteket és holttesteket is hoznak magukkal!

Káléb kirohant a sátorból, hogy megkeresse közöttük fiait. Sóbáb megsebesült, Mésá pedig zokogott.

- Jerikó után azt hittük, ez is ugyanolyan könnyű lesz, de Aj férfiai megfutamították embereinket! A városkaputól egészen a kőbányáig üldöztek bennünket! Mialatt a domboldalon hátrált, Sóbábot nyílvessző találta el. Megfutamodtunk! - zokogta. - Ardónnak nem sikerült, apám! Meghalt!

- A fiam? A fiam... - zokogta Káléb. Hogy történhetett mindez? Hogy? A hír hallatán Józsué fájdalmas kiáltás közepette megszaggatta ruháit.

Egyenesen a szent sátorhoz ment, és arcra borult az Úr ládája előtt. Káléb megállt odakint reszketve. Mit rontottak el? A nép gyülekezni kezdett - először csak tucatnyian, aztán százak, majd

ezrek jöttek oda. Akik fiaikat vagy férjüket veszítették el, jajveszékelve port szórtak a fejükre.

Pillanatokon belül Józsué is előjött. Hamuszürke arccal mondta: - Megrontottuk az Úrral való szövetséget! Káléb hátán végigfutott a hideg. - Mikor? Hogyan? Ki? Hirtelen félelem fogta el. Mit tesz most velük az Úr? Vajon milyen

csapás következik most Izraelre? Mi lesz hűtlenségük büntetése? - Valaki ellopott az Úrnak szentelt dolgokból, majd hazudott és

elrejtette a lopott holmit a saját dolgai között. Amíg ezt helyre nem hozzuk, nem állhatunk meg ellenségeink előtt.

Józsué felemelt hangon kiáltotta a népnek: - Szenteljétek meg magatokat! Holnap törzsenként, nemzetségenként

és családonként megjelentek az Úr színe előtt. Aki- ről kiderül, hogy elvett az Úrnak szentelt dolgokból, azt mindenével együtt elégetjük!

Káléb intett a fiainak, unokáinak, azok feleségeinek, valamint saját ágyasainak, hogy menjenek vissza sátraikba. Mélyen fiai és unokái

80

szemébe nézett, majd ágyasaira pillantott. Gyűlölte ezt az érzést, amikor lakozást vett benne a bizalmatlanság, a csalódás okozta düh, az attól való félelem, hogy valaki az övéi közül Isten haragját hozza az egész népre. De ki merészelné meglopni Istent?

- Isten hamarosan megmondja nekünk, ki volt a bűnös. Akárki legyen is az, halál fia!

Csak nehogy fiaim vagy unokáim közül legyen valamelyik! Senki nem szólt egy szót sem, Káléb azonban látta rajtuk, hogy saját

érzései tükröződnek a szemükben. Egymásra néztek, és rémülten tanakodtak. Amíg a bűnös elő nem kerül, addig mindenki gyanús.

Azon az éjszakán senki nem aludt. Csak nem valamelyik fiam vagy unokám? Uram, add, hogy ne közülük legyen valamelyik! Add, hogy ne is júdabeli legyen!

Amikor eljött a reggel, Eleázár főpap Józsué mellett állt, a törzsek pedig egyesével elhaladtak előttük. Elsőként a rúbeniek, majd a simeoniak következtek. Júda törzsét azonban megállították. Káléb legszívesebben elsüllyedt volna a föld alá a szégyentől. A többi törzs ekkor hátralépett tőlük, Júda törzsének nemzetségei pedig egyesével előálltak. Káléb ment elöl, mögötte szorosan fiai, unokái, azok asszonyai és gyermekei, valamint másodfeleségeik. Őket nem állították meg, Káléb mégsem tudott megkönnyebbülni. Júda, ó, Júda! Vezetője vagy testvéreidnek! Vezetőjük vagy a bűnben is! Sélá nemzetsége haladt el elsőként, majd Pérec nemzetsége követte.

Amikor Zerah nemzetsége haladt el Eleázár és Józsué előtt, megállították őket. Józsué megparancsolta nekik, hogy álljanak elő családonként. Káléb feszülten figyelte Eleázárt, és észrevette a pillanatot, amikor Isten kijelentette neki, hogy ki a bűnös: Ákán, Karmi fia, Zabdi unokája volt az. Káléb lehorgasztotta fejét, és zokogott. Ákán és Ardón gyermekkorukban együtt játszottak. Mint fiatal fiúk, együtt vettek részt a kiképzésekben, együtt nevettek, később együtt mentek a csatába is.

- Bizony, vétkeztem az Úr, Izrael Istene ellen - hadarta Ákán Józsué és Eleázár színe előtt állva, miközben a félelemtől kiverte a veríték. Júdabeli testvérei felé fordulva így folytatta: - Megláttam a zsákmány között egy szép babiloni köntöst, kétszáz sékel ezüstöt és egy ötven sékel súlyú aranyrudat. Megkívántam és elvettem őket. Ott vannak a sátramban elásva a földbe, az ezüst is alattuk van.

- Menjetek oda! - intett Józsué a segédeinek, mire azok eltávoztak. Mindenki várt, amíg egyszer csak visszatértek a gyönyörű színes, kézi szövésű ruhával, az ezüsttel és arannyal. Az ezüstöt és az aranyat átadták Eleázárnak és a papoknak, hogy osszák el maguk között az Úr előtt.

Józsué odafordult Kálébhez. Szeméből mély szomorúság áradt. - Ki kell vinnünk a völgybe Ákánt és mindenét, amije csak van. Mint Júda törzsének feje, Káléb engedelmesen végrehajtotta a

parancsot. Ákán nem ment egykönnyen. - Nagyon sajnálom! Nem akartam, hogy így legyen! Nem is tudom, mi

ütött belém! Ez csak egy darab ruha és némi ezüst meg arany! Elég ok ez arra, hogy egész családommal együtt megöljetek? Káléb, segíts! Apám és a nagyapám a barátaid voltak! A tanácsban hallgatnak rád! Könyörgöm,

81

segíts! A bánattól és csalódottságtól fűtött dühében Káléb visszakézből pofon

ütötte Ákánt, aki könyörögve térdelt előtte. Kálébet egy pillanatra elfogta a szánalom, de aztán megragadta és felrántotta a földről. Az ő fiának, Ardónnak, valamint harmincöt társának ennek az embernek a bűne miatt kellett meghalnia! Az özvegyekre és az árván maradt gyermekekre gondolt, miközben maga előtt hajtotta Ákánt. Nem akart odafigyelni Ákán mentegetőzésére és könyörgésére. Bezárta füleit, hogy ne hallja Ákán fiainak és leányainak zokogását, míg a többiek az apjuk után taszigálták őket. Még a marháit, szamarait és juhait is beterelték a völgybe. Sátrát és minden holmiját odahajigálták köréje.

- Kíméljétek meg a gyermekeimet! - zokogta keservesen Ákán. - Legalább a fiaimnak, akik nevemet...

- Miért hoztad ránk a bajt? - csattant fel Józsué hangja olyan erővel, hogy a kicsiny völgykatlan szélén állók mindannyian hallották. - Szerencsétlenséget hoztál ránk! Fordítsa az Úr ezt a szerencsétlenséget most rád!

Felvett a földről egy követ. Káléb követte a példát, és könnybe lábadt szemmel, izzadt tenyerében szorongatta a követ.

Ákán halálsikolya egyszer csak elnémult. Fiai és leányai is némán hevertek körülötte. Az állatokkal már nem volt ilyen könnyű végezni. Miután az egész család és minden jószáguk elpusztult, a holttesteket és minden holmijukat elégették, majd hatalmas kőhalmot raktak föléjük.

A nép döbbent, néma csendben távozott. Káléb fiaival és unokáival együtt visszatért sátrába. Némelyek sírtak,

mások meg sem tudtak szólalni, és voltak olyanok is, akik tele voltak kérdésekkel.

Káléb keményen tartotta magát. - Ákánnak meg kellett halnia! - De a gyermekeinek miért? - kérdezte sírva az egyik asszony. Káléb minden porcikájában érezte az eltelt nyolcvan évet.

- Mindannyian tudtak róla. Hát nem értitek? Mind tudtak róla! Ákán a sátorban ásta el, amit Istentől lopott. Azt képzelitek, hogy fiai és leányai ebből nem vettek észre semmit? - zokogta széttárt karokkal. - Szerintetek tudnék itt ásni egy gödröt úgy, hogy ti ne lássátok? Nem! Ákán fiai és leányai látták, hogy mit tett az apjuk, mégsem szóltak semmit. Elhagyták Isten szavát, és inkább az apjukra hallgattak. Mindnyájan vétkeztek!

- Úgy szerette Ardónt, mint saját testvérét! - zokogta Sóbáb. - Gyermekségüktől fogja jó barátok voltak. Hallottad, mit mondott. Azt se tudta, mit tesz, amikor elvett azokból a dolgokból. Minden a csata hevében történt! Nem állt szándékában vétkezni...

- Ne kezdjétek el sajnálni! - emelte fel a hangját Káléb, miközben patakokban folytak a könnyei. - Ákán jól tudta, hogy vétkezik. Időbe telt, mire mindent kicsempészett Jerikóból. Időbe telt elásni is a lopott holmit. Azt hitte, meglophatja Istent, hogy senki nem veszi észre. Ardón pedig miatta halt meg Aj ostromában. Aki Ákánt sajnálja, az az Űr ítélete ellen lázad! Ardónra gondoljatok, és arra a harmincöt emberre, akik egy ember kapzsisága miatt haltak meg! Ákán miatt kell most gyászolnunk és szenvednünk. Neki csordái és nyájai voltak. Fiai szamarakon nyargaltak,

82

mint valami hercegek! Isten jó egészséget adott neki. Elégedett volt vele? Hálás volt érte? Nem! - kiáltotta és megvetően köpött egyet. - Testvéretek és a társai azért haltak meg, mert Ákán új ruhát akart meg egy kis ezüstöt és aranyat!

Negyven éven át tanította és nevelte fiait, unokáit, és még mindig nem értik?

- Engedelmeskedjetek az Úrnak! Azt tegyétek, amit mond! Isten azért adta nekünk a törvényt, hogy megóvjon bennünket, és megtanítson rá, miként élhetünk feddhetetlenül őelőtte. A harc az Úr harca. Nekünk szenteknek kell lennünk, amiképpen ő maga szent!

- Hogyan lehetséges ez, apám? - hajolt előre Húr, szeretett feleségétől, Efráttól született egyetlen fia. - Tudod, hogy szeretünk és tisztelünk téged. Mindannyian készek vagyunk meg- tenni bármit, amit kérsz tőlünk - mutatott végig testvérein mert tudjuk, hogy te Istenért élsz. De tudni szeretném, apám: hogyan lehetünk mi olyan szentek, mint maga Isten? Hogyan tarthatnánk meg az összes törvényt, amit ránk helyezett? Én igyekszem. Isten tudja, hogy tényleg igyekszem. Mégsem sikerül.

Káléb látta az őszinte gyötrődést fia szemében. Látta, hogy a többiek is nyugtalanok.

- Igen - sóhajtott lassan. - Igen, mindnyájan vétkezünk - mondta, miközben az öklével verte a mellét. - De legbelül a szívünkben magunkkal viaskodunk, hogy az Úr akaratát tehessük. Harcolnunk kell öröklött hajlamaink ellen!

Régóta nem figyeltek már oda ilyen komolyan apjuk szavaira, mint most.

- A csata nem odakint zajlik, hanem bennünk. Mindig bennünk. Ákán igazságos ítéletet kapott, nekik pedig most félre kell tenni

bánatukat és veszteségeiket, hogy továbbléphessenek. Most már az Úrral! - Ha csak egy parancsolatot is meg tudtok jegyezni, akkor ezt

jegyezzétek meg: „Szeresd az Urat teljes szívedből, teljes lelked- ből és minden erődből!” Ha erre képesek vagytok, Isten megmutatja majd nektek, hogy vele együtt minden lehetséges!

Káléb szélesre tárta karjait. - Mondjátok velem együtt! Fiai ismételték szavait. - Mondjátok újra! Még egyszer elmondták, ezúttal hangosabban. - Újra! Fiai már hangosan kiáltották apjuk után annak szavait. - Mondjátok el mindennap, amíg csak éltek, és éljetek úgy, ahogy

mondjátok! Lehajtotta fejét, és imádkozva áldást mondott rájuk.

☼

- Álljatok lesben szorosan a város mögött, és legyetek készenlétben! -

mutatott Józsué a térképre. Káléb alaposan szemügyre vette a térképre rajzolt jeleket, hogy tudja,

hol tartsa készenlétben az embereit. Józsué felegyenesedett.

83

- Amikor a főseregünk támadást indít, Aj férfiai kijönnek majd, hogy harcoljanak ellenünk, mint legutóbb, mi pedig megfutamodunk előttük. Engedjük, hogy egészen addig üldözzenek bennünket, amíg mindnyájan el nem hagyják a várost. Azt gondolják majd ugyanis: „Az izraeliek ugyanúgy megfutamodnak tőlünk, mint a múltkor!” Akkor ti előugrotok a rejtekhelyről, és elfoglaljátok a várost, mert az Úr, a mi Istenünk a kezetekbe adja azt.

- És amikor már kezünkben van a város? - Égessétek fel a várost az Úr parancsa szerint! Itt vannak az

utasítások. Káléb éjszakára a város mögé vezette embereit, és elfoglalták helyüket.

Ott azután másnap hajnalig vártak, amikor hírnök érkezett és közölte, hogy Józsué már elindult az embereivel. Búvóhelyéről Káléb látta, amint Józsué serege a város felé közeledik, majd Ajtói északra a völgy túloldalán letáborozik. Káléb a maga ötezer emberével majd a völgybe szorítja az el-lenséget, ahonnan nem lesz menekvésük.

Aj férfiai hatalmas csatakiáltások közepette özönlöttek ki a város kapuin, majd a pusztaság felé üldözték Józsué seregét. Káléb csettintett az ujjaival, mire a hírnökök közül többen leguggoltak mellé.

- Aj férfiai Józsué seregét üldözik. Riadóztassátok az embereket! Aj városának férfiai végigvágtattak a völgyön, a város kapuit azonban

őrizetlenül tárva-nyitva hagyták. Káléb megpil- lantotta Józsuét a sereg élén, és türelmetlenül, összeszorított ajkakkal várta a jeladást, ami hamarosan meg is jött. Józsué a város felé fordította lándzsáját.

- Most! - kiáltotta Káléb, és felpattant a helyéről, majd a rábízott sereggel együtt megindult felfelé a domboldalon, és a nyitott kapukon át egyenesen be a városba. Az emberek visítozni és rohanni kezdtek, de nem jutottak messzire.

- Gyújtsátok fel a várost! Igyekezzetek! A katonák tüzeket gyújtottak, az épületek pedig hamar lángba borultak,

és hatalmas, sűrű füstoszlop emelkedett az ég felé. - Gyerünk a csatába! Káléb felsorakoztatta embereit. Aj harcosai teljes visszavonulót fújtak a

völgybe, de nem tudtak elmenekülni, mivel ötezer izraeli állta el az útjukat. - Az Úrért! - kiáltotta Káléb, és kivont karddal Aj harcosaira rontott. - Az Úrért! - visszhangozta a kiáltást az ötezer ember. A völgy hamarosan vérfürdővé változott. Aj összes harcosa ott esett el.

Józsué elfogta Aj királyát, és felakasztotta egy fára, este azonban megparancsolta, hogy vegyék le onnan és vessék az égő városkapu lángjai közé.

Két oltárt építettek faragatlan kövekből, az egyiket az Ébál- hegyen, a másikat pedig a Garizim-hegyen.

- Gyűjtsétek össze a népet! Amikor végre minden férfi, nő és gyermek, sőt még a közöttük lakó

jövevények is összegyűltek, Józsué felolvasta nekik a törvényt, amit Isten Mózessel íratott, az utolsó szóig mindent. Az áldások és átkok tisztán visszhangoztak egyik hegytől a másikig. Senki nem mondhatja többé, hogy nem hallotta az Úr figyelmeztetését, hogy mi történik, ha nem

84

engedelmeskednek neki. ☼

- Kik vagytok? Káléb bizalmatlanul méregette a furcsa küldöttséget. Ruhájuk rongyos

és szakadozott, szamaraik elnyűtt zsákokkal fel- málházva, repedezett borostömlőiken hemzsegtek a foltok.

- Honnan jöttetek? - kérdezte, bár foltozott saruikról látszott, hogy nagy utat tettek meg.

- A szolgáitok vagyunk! Azért jöttünk, hogy szövetséget kössünk veletek!

A fiatalok közül többen köréjük gyülekeztek, hogy lássák a jövevényeket.

- Lehet, hogy valahol itt élnek a közelben. Hogy köthetnénk velük szövetséget?

- Hagyd, hogy beszéljenek! - emelte fel a kezét Eliézer. - Kik vagytok, és honnan jöttök? - nézett rájuk kérdőn Józsué. - A szolgáid vagyunk. Messze földről jöttünk, mert hallottunk az Úr, a

ti Istenetek nagy dolgairól. Hallottuk, hogy mit tett Egyiptomban, valamint Óggal és Szíhónnal, az emóriak két királyával a Jordántól keletre. Népünk vénei bíztak meg bennünket, hogy vegyünk magunkhoz útravalót, és indul-junk, hogy találkozzunk veletek - mondta a szóvivőjük, majd benyúlt a zsákjába.

Káléb kardot rántott, s vele együtt mintegy tucatnyian. A férfi szeme elkerekedett.

- Csak meg akartam mutatni, mi lett az elemózsiánkból. - Lépj hátrébb! - kiáltotta Káléb, majd előrelépett, hogy belenézzen a

zsákba. - A kenyér még friss és meleg volt, amikor elindultunk otthonról -

mondta a férfi, s közben a borostömlőkre tette a kezét. - Ezek pedig újak voltak, tele borral.

Káléb letört egy falat kenyeret. Alighogy megkóstolta, rögtön ki is köpte.

- Száraz és penészes. Ennek ellenére valahogy mégsem bízott bennük. - Rendben van, készek vagyunk szövetségre lépni veletek - jelentette

ki Józsué a vénekkel egyetértésben, Kálébet azonban nem lehetett ilyen könnyen meggyőzni.

- Az Úr azt mondta, hogy ne kössünk szövetséget velük. - Igen - mondta kissé türelmetlenül Józsué -, de nem ítélhetünk

elhamarkodottan. Nem pusztíthatunk el népeket minden ok nélkül! Az Úr azt mondta, hogy ne kössünk szövetséget e föld lakosaival, de ezek az emberek messzi földről érkeztek. Nincs okunk rá, hogy háborúskodjunk velük.

- Akkor mitől van bennem ez a furcsa, rossz érzés? - Talán a kenyértől, amit megkóstoltál! - veregette hátba Józsué. A többiek, a régi jó barátok mind jóízűen kacagtak. Kálébet mintha

leforrázták volna, néma csendben állt. Miután megkötötték a szövetséget, a küldöttség hamarosan útra kelt.

85

Három nappal később azonban a környék felderítésére kiküldött izraeli harcosok dühtől kivörösödött arccal tértek vissza.

- Ezek hivviek voltak Gibeonból! Az öltözetük csak álruha volt! Nem támadhattuk meg őket, hiszen szövetséget kötöttünk velük!

- Bolondot csináltak belőlünk! - kelt ki magából dühében Káléb. - Belőlem... - szólalt meg Józsué holtsápadtan. - Nem kérdeztem meg

az Urat! Azt tettem, amit jónak láttam! - Nos, barátom, akkor jobb, ha most imádkozol, mert nagy bajban

vagyunk! A nép nincs elragadtatva attól, amit tettünk! Valóban, a nép soraiban már felütötte fejét a zúgolódás. - Megmondta Isten, hogy ne kössünk szövetséget ezzel a néppel! - Mit képzeltetek ti? - Mostantól ez a nép tövis lesz az oldalunkban! A vezetők azon kezdtek vitatkozni, hogy mit tegyenek. - Hazudtak nekünk! - Nem tartozunk nekik semmivel! Simeon törzse véres bosszút követelt. - Én azt mondom, rohanjuk le a városaikat, és irtsuk ki őket egy szálig! A többi törzs képviselői is bosszút akartak. - Maga az Úr is ezt parancsolta eredetileg! - Nem szeghetjük meg az eskünket - rázta a fejét Józsué. Káléb hallgatta a beszélgetést, s lassanként mindenki egyszerre

beszélt. Féltek, és erre minden okuk megvolt. A nép dühösen szidalmazta őket.

- Hallgassatok el! - szólalt meg végül hangosan, mire a többiek elcsendesedtek. - Hibát követtünk el, amikor nem kérdeztük meg Istent, hogy kik ezek az emberek. Most azonban nem követhetünk el újabb hibát. Az én szívem is bosszúra vágyik, akárcsak a tiétek, de a bosszúállás az Úré. Figyeljetek Józsuéra!

A többiek csendben Józsué felé fordultak, és várták, hogy Isten választottja megszólaljon.

- Megesküdtünk nekik az Úrra, Izrael Istenére, így most nem bánthatjuk őket. Ha megszegjük eskünket, magunkra szabadítjuk az Úr haragját.

- Akkor mit tegyünk velük? Józsué felsorakoztatta a népet, és közölte velük Isten akaratát. Később magához hívatta a gibeoniakat, és így szólt hozzájuk: - Miért hazudtatok nekünk? - Mert úgy hallottuk, hogy az Úr, a ti Istenetek azt az utasítást adta az

ő szolgájának, Mózesnek, hogy foglalja el az egész földet, és pusztítson el minden ott élő népet. Halálos félelemben voltunk miattatok. Ezért tettük, amit tettünk. Most a kezetekben vagyunk, és azt tesztek velünk, amit jónak láttok.

Amit jónak látunk... - sóhajtott Káléb. Ezek az emberek jól tudták, hogy nem szeghetjük meg az eskünket, különben magunkra haragítjuk az Urat. A gibeoniak számítottak erre.

A nép egyre csak zúgolódott. Dühödt indulatok csaptak a magasba, míg végre Józsuénak sikerült lecsendesíteni őket. Emlékeztette a népet, hogy az Úr számon kéri esküjüket. Ezután a rémült gibeoniakhoz fordult.

86

- Átok alatt vagytok! Ettől a naptól fogva nekünk szolgáltok: az Úr, az én Istenem házának favágói és vízhordói lesztek mindörökre!

Azok mélyen meghajoltak előtte, majd eltávoztak. Azon az éjszakán sűrű csönd ereszkedett a táborra. Isten ellenségeinek

sikerült megtartaniuk egy talpalatnyi helyet az elkövetkező nemzedékek számára.

☼ Józsué magához kérette Kálébet, aki sietett Józsué sátrához. Elég volt

egy pillantást vetnie Józsué arcára, és Káléb máris látta, hogy valami baj van.

- Mi történt? - A gibeoniak üzenetet küldtek, hogy a segítségünkre van szükségük.

Öt emóri város, Jeruzsálem, Kirjat-Arba, Járműt, Lákis és Eglón királyai rájuk támadtak.

- Az is elég baj, hogy egyáltalán életben kell hagynunk ezeket az embereket! Most még védjük is meg őket?

Összegyűjtötték az egész izraeli sereget, és egész éjjel meneteltek, hogy megmentsék Gibeont. Reggel sikerült meglepetésszerűen rajtaütni a támadó seregeken.

- Nézzétek! - kiáltotta Káléb. - Az Úr velünk van! Az ellenség teljesen összezavarodott. Kitört soraikban a pánik, és

egymást lökdösték nagy igyekezetükben, hogy elmenekülhessenek. A csata a tetőfokára hágott.

- Józsué! Józsué! - egy fiatal harcos jött lihegve. - A királyok! Láttam, hogy mind az öten bementek egy barlangba!

- Gurítsatok nagy köveket a barlang szája elé, és állítsatok őrséget! Ne hagyjátok abba a harcot! Vegyétek üldözőbe az ellenséget! Támadjátok őket, és ne engedjétek, hogy elérjék városaikat!

Káléb csalódottan számolgatott és méricskélte a távolságokat. A nap már delelőn jár, és nem lesz rá elég idő, hogy bevégezzék Istentől kapott küldetésüket. Megkereste Józsuét, aki éppen a legmagasabb dombtetőn állt, ahonnan be lehetett látni az egész harcmezőt. Káléb hangot adott aggodalmának.

- Nincs elég időnk, hogy végezzünk velük! A nap már a fejünk felett jár!

Józsué is osztotta Káléb aggodalmát. - Több időre van szükségünk! Több időre! Felemelt kezekkel hangosan felkiáltott: - Álljon meg a nap Gibeon felett, Uram, és a hold az Ajjálón- völgy

felett! Lementek a csatatérre, és ők is bekapcsolódtak a harcba. Ahogy Káléb

jobbra-balra lendítette kardját, hullottak előtte az emóriak, mint aratáskor az érett búza! Csak vágott és kaszabolt mindenkit, aki rátámadt, míg végül már képtelen volt számolni, hány embert ejtett el. Karja eközben kicsit sem gyengült, és a nap mintha megállt volna felettük! Hogy lehet ez? Hosszú órák teltek el, de a nap vakító sugarai még mindig az égbolt közepéről ragyogtak le a harcmezőre.

- Az Úr! Velünk van az Úr! - tört fel az ujjongás Káléb lelkéből.

87

Most aztán minden nép meglátja, hogy az Úrnak, Izrael Istenének nemcsak a természet felett, de az idő felett is hatalma van. Senki sem harcolhat Isten ellen, őt senki nem győzheti le!

Az emóriak menekülőre fogták, mire Káléb és Józsué kivont karddal kiáltotta:

Utánuk! Az izareliek egészen Bét-Hórónig üldözték az ellenséget, de mielőtt

még utolérhették volna őket, az Úr hatalmas jégesőt zúdított rájuk. Emberi ököl nagyságú jégdarabok hullottak az égből. Káléb látta, hogy egyeseket a fejükön, másokat a hátukon talált el és terített a földre a jég. Véres, összezúzott holttestek hevertek végig az út mentén. Olyan sokan hullottak el az úton, hogy Káléb tudta: az Úr több embert ölt meg jégeső által, mint ahányat ők karddal.

A sereg Makkédánál táborozott le, a kapitányoktól pedig sorban érkeztek a jelentések: „Az emóriakat elpusztítottuk! Csak néhányaknak sikerült eljutni a városokig.”

Káléb hálás volt Istennek, amiért adott nekik még egy teljes napot, hogy harcoljanak, mégsem volt elégedett az eredménynyel.

- Az a néhány, aki elmenekült, tövis lesz az oldalunkban, ha nem vadásszuk le és nem pusztítjuk el őket!

- Királyaik ott vannak a barlangban! - emlékeztette Józsué, majd kiadta a parancsot, hogy nyissák ki a barlang bejáratát, és vezessék elé a királyokat.

Egy kisebb egység elindult, majd hamarosan visszatértek a királyokkal, akik még hunyorogtak a vakító napfényben. Hiába volt pompás felszerelésük, hiába a nagyszerű terv, hogy megsemmisítsék Izraelt, a földre lökték őket, és ott hevertek Józsué lábai előtt, aki szólította a parancsnokokat, hogy lépjenek elő.

- Lépjetek ezeknek a királyoknak a nyakára! Káléb szólt Mésának, hogy lépjen Adónícedek, Jeruzsálem királyának

nyakára. - Ne féljetek ezektől az emberektől! - mondta Józsué, miközben

kivonta kardját. - Elmenekültek a csatából, és ebben a barlangban rejtőztek el.

Ezután egyesével lesújtott rájuk és végzett velük. - Akasszátok fel őket estig a fákra! Azután dobjátok a holttestüket a

barlangba! Holnap elfoglaljuk Makkédát! Kardok emelkedtek a magasba, és diadalmas kiáltás hallatszott. Káléb azon tűnődött magában, hogy miért nem esik szó arról, amit az

Úr tett értük aznap. Az ő szíve tele volt dicsérettel, és Józsué sem igen tudott másról beszélni. De itt vannak ezek a fiatal harcosok, a parancsnokok és a rájuk bízott katonák. A pusztában Isten negyven éven át ellátta a népet mannával és ivóvízzel. Ez idő alatt ruhájuk és sarujuk nem kopott el. Isten jelenléte tűz- és felhőoszlop képében folyamatosan velük volt és oltalmazta őket. Talán annyira hozzászoktak a csodákhoz, hogy már fel sem tűnt nekik, amikor az Úr megállította a napot?

A következő napok során Káléb másra sem tudott gondolni. Győzelmi énekszó hallatszott a táborban mindenfelé. Már érezték az ígéret földjének kellemes illatát, a virágzó gyümölcsfákat, búzamezőket, szőlőskerteket és

88

olajfaligeteket. De vajon egyetlen céljuk csupán az ország elfoglalása lenne?

Uram, ne engedd, hogy önelégültekké váljunk! Ne hagyd, hogy annyira hozzászokjunk csodáidhoz, hogy ne vegyük észre, amit most teszel értünk, és elmulasszunk hálát adni érte és dicsérni téged! Oly hatalmas vagy, és útjaid gyakran oly felfoghatatlanok, hogy szinte egyáltalán nem is látunk meg téged! Pedig te itt vagy felettünk és mögöttünk. Te jársz előttünk, és hátulról is te védelmezel bennünket. A te leheleted éltet bennünket. Ne en-gedd, hogy elfelejtsük: nélküled csak por vagyunk, pelyva csupán, amelyet a legenyhébb szellő is elfúj!

☼

Makkédá elesett, az izraeliek pedig nem hagytak túlélőket. Libná, Lákis, Eglón, Kirjat-Arba és Kirjat-Széfer városaira ugyanez a sors várt. Az Úr parancsa volt, hogy pusztítsanak el minden élőt. Néhányan azonban észak felé és a tengerparti vidékekre menekültek.

Az emóriak, hettiták, perizziek, jebúsziak és hivviek arra készültek, hogy egyesítsék erőiket Mérőm vizénél. A kémek komor tekintettel tértek vissza.

- Hatalmas seregük van! Több ezer lovas és harci szekér sorakozott fel. Túl sokan vannak hozzánk képest...

- Mennyi az, ami túl sok az Úrnak? - húzta félre a sátor bejárati ponyváját Káléb. - Párnák, nincs rád szükségünk!

A fiatal férfi elvörösödött és sietve távozott. - Talán nem ártana újra átgondolnunk a haditervünket - mondta

Józsué. „A mi haditervünket?” Józsué fáradtnak és levertnek látszott, akárcsak

a többiek. Hónapok óta harcolnak, egyik várost a másik után foglalták el, és emberek ezreit öldösték le.

- Soha nem a saját haditervünk szerint harcolunk, Józsué! Ezt te jobban tudod, mint bárki más. Kérdezd meg az Urat, ő majd megmondja, mit kell tennünk!

- Hányszor kell még azt mondania az Úrnak, hogy „Ne félj!”, hogy végre tényleg ne féljek?

- Te nem vagy gyáva ember, Józsué - vonta össze a szemöldökét Káléb. - Az Úr nem így gondolja! - nevetett fel keserűen Józsué. - Ha te gyáva vagy, akkor mi is mindannyian azok vagyunk! Egyikünk

sem mentes a félelemtől, barátom! Az a bátor ember, aki saját félelme ellenére is azt teszi, amit az Úr parancsol. Mint ahogy te is azt tetted, és az Úr továbbra is ezt várja tőled.

- Te vagy a legbátrabb harcos, akivel valaha is találkoztam, Káléb. Soha nem láttalak téged meginogni, még akkor sem, amikor nőket és gyermekeket kellett ölni.

- Mert Istentől jobban félek, mint az emberektől. Ezzel együtt minden csata után valósággal rosszul vagyok.

- Ezt alig tudom elhinni. - Kérdezd csak meg Maakát! Kérdezd meg Éfát! Nem köny- nyű nőket

és gyermekeket gyilkolni. Állandóan emlékeztetnem kell magam arra, amit

89

negyven évvel ezelőtt láttam, amikor mint kémek bejártuk az országot. Emlékszel még az ünnepeikre, arra a sok erkölcstelenségre, fajtalanságra és arra, ahogy gyermekeiket feláldozták isteneiknek? Már a gyermekeik is azt tették, amit szüleiktől láttak. Történeteket meséltünk nekik a mi Istenünkről: hogyan pusztította el csapásokkal Egyiptomot, miként viselte gondját népének. Változtatott ez valamit is rajtuk? Amikor Jerikóban jártunk, mit láttunk? Ugyanazokat az oltárokat, amelyekkel tele van az ország. Ráháb arról beszélt, hogy félnek tőlünk, de vajon félnek-e Istentől? Nem! Negyven év telt el, Józsué! Az Úr könyörületes azokhoz, akik őszintén megtérnek és hozzá kiáltanak. Ezt tette ez a nép? Káléb ökölbe szorította a kezét.

- Valahányszor kivonom a kardom, ezekre a dolgokra kell emlékeztetnem magam, valamint arra, hogy mit vár tőlem Isten. Mindannyiunknak emlékezetünkbe kell vésnünk, hogy az Úr a mi oldalunkon áll. Amíg engedelmeskedünk az ő szavának, megvéd és győzelemre segít bennünket. Amíg engedelmesek vagyunk!

- Éppen ezen rágódom naphosszat. Meddig lesz ilyen engedelmes a mi népünk? Sokszor láttuk már, milyen könnyen elfordul a szívük az Úrtól!

- Pontosan ezért mondta az Úr, hogy szabaduljunk meg ezektől a népektől. Mi vagyunk Isten ostora, amely megtisztítja tőlük a földet. Hibát követtünk el a gibeoniakkal kapcsolatban, Józsué, de többé nem követhetjük el újra ezt a hibát!

- Nem fogjuk! - csillant fel Józsué szeme. Amíg én élek, nem követjük el többé! Mindig megkérdezem az Urat, és azt tesz- szük, amit ő mond! Káléb elmosolyodott.

- Olyanok ezek a csaták, Káléb, mintha egy hatalmas kőszikla gurulna lefelé a hegy oldalán. A kánaániak, emóriak és a többiek mind azért futamodnak meg előttünk, mert Isten megkeményítette a szívüket. A kegyelmi idő, hogy megtérjenek, lejárt, Isten pedig bennünket használ, hogy ítéletét végrehajtsa rajtuk.

- Így van, Józsué, azt azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy ránk is ugyanez a sors vár, ha bármikor hátat fordítunk az Úrnak.

Isten ugyanis megmondta nekik, hogy átkot bocsát rájuk, és kard által vesznek el, a maradékot pedig szétszórja az egész föld színén.

☼

- Előre az Úrért! Júda csapatait Káléb vezette a harcban Mérőm vizénél. Józsué az egész

izraeli sereg élén állt. Az emóriak, hettiták, perizziek, jebúsziak és hivviek egyesített serege meghátrált az izraeliek szélsebes és kegyetlen támadásától, mert az Úr Izrael kezébe adta őket. A szövetségesek szétváltak és visszavonulót fújtak.

Káléb lekaszabolt mindenkit, aki megpróbált ellenállni. Karjával jobbra-balra suhintott, és keresztülszúrta a rátámadó emóriakat és hettitákat. Észrevette, hogy többen megfutamodtak.

- Vegyétek üldözőbe őket! - kiáltotta, mire a héberek a nyomukba eredtek.

90

Holttestek hevertek végig a Szídón-Rabbába vezető út mentén, valamint Miszrefót-Májimig és a Micpe-völgyig kelet felé. A sérült lovak, amelyeknek inait elvágták, fájdalmasan nyerítettek, a harci szekerek lángokban álltak. A városok egymás után estek el. Az izraeliek szigorúan követték a parancsot, hogy ne hagyjanak túlélőket. A halmokon álló, immár lakatlanná vált városokat otthagyva Hácór felé mentek tovább, hogy Jábín királyt üldözzék. Ő volt az a király, aki összegyűjtötte a szom-szédos népeket Izrael ellen. Végül ez a város is elesett.

- Itt van! Ő volt az! - mondta Káléb, miközben Józsué lábai elé vetette Jábín királyt.

Az emóri király megpróbált felállni a földről, de Káléb a hátára taposott. Józsué kivonta a kardját.

- Várunk, amíg az Úr haragja be nem teljesedik az országában élő minden férfin, asszonyon és gyermeken.

Amint végre csend borult a városra, Józsué felemelte karját, és egy hatalmas „Az Úrért!” kiáltással, egyetlen erőteljes kardcsapással kettévágta Jábínt. Káléb elég közel állt ahhoz, hogy őrá is vér fröccsenjen. A harcosok diadalittas ujjongásbán törtek ki.

Hácórt jól megépített falak veszik körül, kellemes lakások és víztározók vannak a városban - mondogatták egymásnak.

Káléb jól tudta, mire gondolnak. Oly sok éven át sátorban laktak. Milyen könnyű lenne most beköltözni ezekbe a házakba, ahol végre kényelemben élhetnének! Őt is ugyanezek a gondolatok környékezték. Emellett azonban más dolgokat is figyelembe kell venni.

- A város központjában a Baal oltára és az Asérá oszlopa áll. Egyetlen házat sem láttam, amelyben ne lett volna valamilyen bálvány.

Az egyik tiszt Simeon törzséből értetlenül nézett Kálébre. - Átvihetnénk mindent a tűzön, ahogy korábban is! Marhabőgés és juhok bégetése hallatszott, amint a völgy felé

terelték a jószágokat. Izrael nyájai és csordái minden egyes csata után nagyobbak lettek. Legmerészebb álmaikban sem képzelték volna, hogy Isten ekkora gazdagsággal halmozza el őket.

Káléb a vérre gondolt, amit a Hácór központjában lévő oltáron látott. - Mit mond az Úr erről a városról? Józsué csendben magukra hagyta őket. Az egyik férfi elindult utána, de

Káléb megállította. - Hagyd, hogy megkérdezze az Urat! A parancsnokok mind egyszerre kezdtek beszélni. Egyértelmű volt,

hogy mit akarnak. Káléb igyekezett úrrá lenni saját türelmetlenségén. - Jábín népeket gyűjtött össze ellenünk. - Jábín halott! - Igen, tudom, hogy halott. Hácór pedig az ő lázadásának emlékműve. - Új nevet adunk majd a városnak. Elégethetnénk az összes bálványt,

és összezúzhatnánk Asérá oszlopát és Baal oltárát. - Hozzuk ide a gyermekeinket, hogy egy olyan városban éljenek, amely a

bűnre épült? - Te legszívesebben minden várost földig rombolnál, Káléb! Véredben

van a pusztítás! - Láttam, mit műveltek azokon az oltárokon. Negyven év sem volt

91

elég, hogy elfelejtsem! - Káléb, mi nem láttuk! Bennünket nem gyötörnek ilyen emlékek. Mi

tudnánk... - Csend legyen! - emelte fel szavát Káléb Józsué közeledtére. - Mit mond

az Úr, Józsué? Józsué komor, haragos ábrázattal közeledett. - Égessétek fel! Az Úr azt mondja: „Égessétek fel a várost! Ne

hagyjatok meg belőle semmit sem!” Káléb kihirdette a parancsot, az emberek pedig sietve végrehajtották.

Lerombolták és felgyújtották a kapukat. Pattogott a tűz, és hatalmas füstoszlop emelkedett. Káléb keresztül-kasul bejárta a várost, hogy megbizonyosodjon róla: annak minden házát felgyújtották. Szólt néhány emberének, hogy jöjjenek és segítsenek ledönteni Asérá oszlopát. Az égő hús bűze annyira marta az orrát, hogy már rosszul volt tőle.

Kiment a városon kívülre, hogy mélyet lélegezzen a friss levegőből, s közben hálát adott Istennek, hogy eltávolította tőlük a kísértést. Hácór már jóval azelőtt a halál városa volt, hogy Isten haragja a város kapui elé vezette az izraelieket.

☼ Káléb letörölte a vért a kardjáról, majd hozzálátott a hosszadalmas

munkához, hogy megélezze. Hány embert ölt meg az elmúlt három nap során? Hányat kell még megölnie, hogy Kánaán földje megtisztuljon Isten ellenségeitől? Hosszú, egyenletes mozdulattal végighúzta a fenőkövet a pengén. Előző este Józsuénál járt, ahonnan bősz eltökéltséggel távozott.

- Az Úr azt mondta nekem, hogy még mindig hatalmas területek várnak arra, hogy elfoglaljuk.

- Mely területek? - A filiszteusok és a gésúriak egész vidéke; az Egyiptomtól keletre

fekvő terület, a Sihór tótól észak felé a kánaán iákhoz tartozó Ekrón határáig.

- Gáza és Asdód? - Igen, valamint Askelón és Gát. Délen a kánaániak egész földje és a

szidóni Meárá egészen Áfékig, az emóriak határáig, akik még mindig ott élnek. Azután a gebaliak földje és keleten az egész Libánon, a Hermón-hegység lábánál fekvő Baal- Gádtól egészen a hamáti útig.

Káléb úgy érezte, soha nem lesz vége ennek a néhány évnek. Fog-e még valaha is újra szántani és vetni? Látja-e még növekedni a vetését? Nem jött szó az ajkára.

Józsué a térképre mutatott és folytatta; - Maga az Ür űzi ki előlünk a Szidóniákat a Libánon hegyvidékétől

egészen Miszrefót-Majimig. Azt a földet sorsolással osztjuk szét a kilenc törzs és Manassé fél törzse között.

Még folytak a harcok, de az izraeliek már elkezdték birtokba venni Kánaán földjét, felosztva maguk között a területet az Úr által kijelölt határok szerint. Rúben és Gád törzse már megkapta örökségét; azok nemzetségei és családjai már le is telepedtek azokon a területeken, amelyeket Szíhóntól és Ógtól foglaltak el. Rúben törzse megtartotta magának a fennsíkon lévő városokat, valamint az emóriak

92

királyának, a Hesbónban uralkodó Szíhónnak egész területét. A határt a Jordán folyó képezte. Gád törzsének jutott Gileád összes városa és az ammóniák országának fele Aróérig, amely Rabbával szemben van. Területük egészen a Galileai-tengerig ért. Manassénak jutott egész Básán, valamint Jáír minden települése, összesen hatvan város!

Isten kijelölte a többi törzs osztályrészét is, a területek határait pedig feltüntették a térképen. Júda területe Kánaán szívében volt. Örökségükhöz tartozott az a hegyvidék is, ahol Ábrahám egykor kész lett volna engedelmesen feláldozni a fiát az Úrnak, az Úr azonban szólt, hogy ne emelje fel kezét a gyermekre, sőt maga az Úr gondoskodott áldozatra való állatról is.

- Minden rendben, Káléb? - Öregszem... - Eljön nemsokára a mi időnk is, barátom! - enyhült meg Józsué arca. - Valóban - hajtotta le szégyenkezve a fejét Káléb. Ki ő, hogy kétségbe

vonja az Isten szavát? Bocsáss meg nekem, Uram! Egyszerűen csak... Megállt és

gondolkodott. Bocsáss meg nekem! Minden erejével igyekezett leküzdeni magában a csüggedést, amely kezdett úrrá lenni rajta. Negyven évig vándorolt a pusztában saját nemzedékének hitetlensége miatt. Utolsó évei pedig háborúskodással telnek, hogy felossza a földet azok fiai között, akiknek bűnei miatt oly hosszú ideig nem léphetett az ígéret földjére. Az Úr megtartja ígéretét, de az még nem jelenti azt, hogy minden úgy lesz, ahogy Káléb szeretné.

Kánaán földjét hegységek és völgyek borították, tele dús legelőkkel és csobogó patakokkal. Virágillat szállt a levegőben, amely mézet adó méhek zümmögésétől volt hangos. Az ezernyi domboldalon szarvasmarhák, juh- és kecskenyájak legelésztek, amelyek bőségesen ellátták a népet zsírral, tejjel és hússal. Az olajfák, barackfák, gránátalmafák és pálmafák ágai roskadoztak a bő gyümölcsterméstől. A szőlőskertekben termő dús fürtök egy egész családot jól tartottak. Valóban tejjel és mézzel folyó a föld!

Minden, amit Isten mondott, valóra vált! Káléb feje szinte beleszédült Kánaán gazdagságának gondolatába. Jól tudta azonban, hogy nem álmodozhat, és nem töltheti idejét hiábavaló ábrándozással, mert az Úr még nem oldozta fel őt elhívása alól. Az ő feladata, hogy Józsué mellett álljon. Folytatnia kell a megkezdett harcot a bálványimádók ellen, akik beszennyezik az Isten által teremtett paradicsomot.

Nem kételkedhet az Úr szavában. Néha azonban elviselhetetlennek érezte szíve fájdalmát. Uram! Uram,

segíts rajtam! - Az Úr beteljesíti ígéretét, Káléb! - Már beteljesítette. Azt ígérte, hogy bemehetek Kánaánba, és

megtartotta ígéretét. Elfordult, hogy Józsué ne lássa könnybe lábadó szemeit. Mélyen

lehajtotta fejét, finoman a torkát köszörülte, majd várt egy pillanatot, hogy visszanyerje hangját.

- Azt nem ígérte Isten, hogy a földműveléshez is visszatérhetek. ..

93

ÖTÖDIK RÉSZ

- Mikor kapjuk már meg végre a nekünk járó földet, apám? Meddig kell még harcolnunk és másokat magunk elé engednünk, hogy mi is megkapjuk örökségünket?

Az elmúlt néhány év során Kálébet is ugyanezek a kérdések gyötörték. Semmi értelme nem lenne, ha most fiaival együtt sóhajtozna. Józsué még nem szabadította fel őt.

- Eljön majd a mi időnk is! - De mikor? - Amikor Józsué mondja, hogy itt az idő! - Azt sosem fogja mondani, apám! Szüksége van rád! - Ne beszéljetek ostobaságokat! Józsuának nincs szüksége rám. Az Úr

vele van. - Sohasem bocsát el téged, apám! Addig legalábbis nem, amíg te magad

nem kéred ezt tőle. Valóban ez jár a fejükben? - Józsué és én együtt léptünk fel a hitetlen nemzedékkel szemben. Most

is együtt harcolunk. Ő az Úr szavát szólja. Összeráncolta a homlokát, amikor látta, hogy fia, Húr újabb serleg bort tölt magának. Talán a túl sok bortól lettek hirtelen ennyire türelmetlenek.

- Fiaim - szólalt meg szelíden Káléb, remélve, hogy ezzel kiolthatja a szikrát, amelynek nem kell sok, hogy nagyobb tüzet okozzon. - Tizenkét törzs vagyunk ugyan, de ne feledjétek: mindnyájan Jákob fiai! Együtt kell harcolnunk, hogy elfoglaljuk az országot. Együtt erősek vagyunk az Úrban, külön- külön azonban erőtlenek.

- Igen - szólalt meg bátran egy fiatal hang. - Várnunk kell az Úrra. - Hallgass, Hebrón! - csattant fel Jéser. - Ki vagy te, hogy az Úrra

emlékeztetsz bennünket? Hebrón elpirult, de volt annyi bölcsessége, hogy ne folytassa a vitát.

Káléb hosszasan nézte kisunokáját. A fiatal oroszlánok közül legalább egyikük szíve nyitott Isten felé!

- Hebrón bölcsen beszél! - Hebrón még fiatal és előtte az egész élet! - mondta Jéser villogó

tekintettel. - De mi lesz veled, apám? - Szóval miattam vagytok kétségbeesve! - szólt gúnyosan. - Talán egy

barlangot szeretnétek, ahol elhelyezhetitek csontjaimat? - Eleget vártunk már! - kiáltották mind egy emberként. - Manassé, Rúben és Gád törzse még nem tisztította meg földjét az

ellenségtől. Ha majd ők is... - Majd, majd! - ugrott fel türelmetlenül Mésá. - Sose fogják! Kálébet elöntötte a forróság. - Nem beszélhettek így a testvéreitekről! Az évek múlásával az ő türelmetlensége is csak fokozódott. Semmi

szüksége nem volt rá, hogy még fiai is a bűn lángjait szítsák benne. - Igazat beszélek, apám, és ezt te is jól tudod. Testvérei is egyetértőén bólogattak. - Azok a törzsek egyáltalán nem ilyen készségesek, hogy segítsenek

nekünk.

94

-A szavukat adták! - emlékeztette őket Káléb élesen. - Isten betartatja velük ígéretüket!

- Alig várják, hogy visszatérhessenek a nyájaikhoz a Jordán keleti vidékére.

-Ha Mózes nem eskette volna meg őket, most nem is segítenének nekünk. Ráadásul csupán azért esküdtek meg, mert tudták, ha nem teszik, meghalnak.

- Ingatag lelkűek, akik inkább kelet felé tekintgetnek, és nem az előttünk álló harcokra összpontosítanak.

- Júda olyan, mint az oroszlánfalka, akik között te vagy a leghatalmasabb oroszlán, apám! Miért kell éppen a mi törzsünknek utoljára megkapnia örökségét?

- Elég! Haragja láttán fiai elhallgattak. Káléb a fogait csikorgatta. Mielőtt újra

megszólalt volna, lassan kieresztette a levegőt. - Oroszlánnak neveztetek, éppen ezért úrrá kell lennem a büszkeség

fölött. Figyeljetek rám mindannyian! Megvárta, míg mindannyian teljesen rá figyelnek, majd lassan,

nyomatékosan megszólalt. - Arra kell bátorítanunk a többieket is, hogy teljesítsék az Úr parancsát.

Meg kell tisztítanunk a földet az utolsó szál po- gánytól is. Ha ezt elmulasztjuk, akkor a kánaániak, emóriak, hettiták és az összes többi nép csapdává lesz az eljövendő nemzedékek számára.

- Kiűzzük őket a földünkről, apám! Levágjuk őket egytől egyig! - Csak ez a néhány törzs nem tűnik túl lelkesnek, hogy bevégezzék a

munkát. Mésá izzó tekintettel hajolt közel Kálébhez, és a fülébe súgta: - Ha tovább várunk, a végén nekünk nem jut semmi! Káléb torkon ragadta Mésát. Mésá megmarkolta apja csuklóját, de nem

tudott kiszabadulni a szorításból. Káléb ujjait a fiú nyakába mélyesztette, mígnem annak szemei kidülledtek, akkor aztán elengedte. Mésá hörgött, köhécselt.

- Ha még egyszer lázadni merészelsz az Úr ellen, megöllek! - kiáltotta, majd hátat fordított Mésának, és egyesével végignézett fiain. - Nehogy véletlenül azt gondoljátok, hogy saját családommal kíméletes leszek!

Mély csend borult a sátorra. Senki nem mert megszólalni, még megmoccanni sem. Még az asszonyok sem, akik készenlétben álltak, hogy felszolgáljanak nekik.

Sóbáb, aki egykor békét teremtett, most is békéltető mozdulattal tárta szét karjait.

- Mi csak azt kérjük tőled, apám, hogy imádkozz ezért. A te szíved tiszta az Úr előtt!

- Tiszta? - mosolyodott el gúnyosan Káléb. - Nincs ember, akinek tiszta lenne a szíve!

Ilyesmivel még Józsué sem büszkélkedhet. Káléb lassan kieresztette a levegőt. Olyan hevesen küzdöttek a csatákban! Az ember talán örömét leli a vérontásban? Nem! És Isten? Ő talán gyönyörködik a mészárlásban? Soha! Kálébnek akaratlanul is az járt a fejében, hogy vajon lesz-e olyan idő is, amikor Izrael Isten ellenségévé lesz, és akkor majd rájuk szakad az

95

ítélet. Fiai még csak négy éve élnek az ígéret földjén, és máris elfeledkez-tek a pusztában szétszóródott csontokról.

Én soha nem felejtkezem el, Uram! Nem engedheti meg magának, hogy azt képzelje: őt nem érheti utol a

bűn, és nem csalhatja meg, nem teheti tönkre, hisz nála különbek is elbuktak. Példának okáért Mózes.

- Imádkoztam, Sóbáb, szakadatlan imádkozom. Én is látom, amit ti mindannyian láttok, és ugyanúgy vágyakozom az örökségünk után - ha nem jobban -, mint ti. Mégis várnunk kell az Úrra! Mindent Isten tervei szerint, és nem a magunk elgondolása alapján kell tennünk. Ha a saját fejünk után megyünk, még annyit sem érünk, mint azok a testvéreink, akiket épp az imént szidalmaztatok. Ha az Úr nem a mi oldalunkon áll, akkor se reményünk, se jövőnk!

Minden haragja ellenére Káléb együttérzéssel tekintett fiaira. Közülük néhányan már idősebbek, mint ő volt, amikor negyvennégy évvel ezelőtt először járt Kánaán földjén. Ügy látják a földet, ahogy egykor ő is látta: tejjel és mézzel folyó föld ez, Isten ígéreteinek beteljesülése! Ugyanakkor mélységes romlottság uralja ezt a földet annak lakosai miatt. Először meg kell tisztítani az országot, mert csak úgy lehet azzá, amivé Isten akarja tenni: olyan országgá és olyan néppé, amely fölött a menny és a föld Istene uralkodik. Akkor majd a föld minden népe meglátja a különbséget Isten útjai és az ember útjai között.

Fiai, akárcsak ő maga is, csupán a földet, a házakat látják maguk előtt, ahol végre megpihenhetnek. Isten terve azonban nyilván nem abban merül ki, hogy az olajfák árnyékában ücsörögjenek és élvezzék a föld gyümölcsét. Káléb meg volt győződve arról, hogy Isten terve minden emberi elképzelést felülmúl. Júda olyan, mint a büszke oroszlánok, akik között Káléb a legerősebb példány. Saját érdekükben harcolnia kell ellenük.

- Nem azért vándoroltam negyven évig a pusztában, és nem azért vettem kézbe a kiképzéseteket, hogy most olyanok legyünk, mint valami farkasfalka, amely csak saját magára gondol! - emelte fel az öklét Káléb. - Vezetnünk kell a többi törzset is, mert erre rendelt bennünket Isten. Hadd lássák a többiek, hogy Júda tud várni! Hadd lássák, hogy Júda azért harcol, hogy a többiek elsőkként vehessék át örökségüket!

Gyengéden Mésá vállára tette a kezét. - Hadd lássák, hogy a büszke oroszlánok milyen alázatosak tudnak

lenni! ☼

Álmában Káléb ismét a hegyvidéken járt. Leguggolt és a kezébe vett

egy maroknyi földet. Egy darabig morzsolgatta, majd engedte, hogy lassan visszahulljon az ujjai között. Fölötte Kirjat-Arba magasodott hatalmas kapuival és kegyetlen harcosaival.

- Add őket a kezembe, Uram! Engedd, hogy legyőzzem őket! - Menj, én szolgám, és foglald el azt a földet! Rémülten ébredt álmából, majd felült az ágyán. Szíve még mindig vadul

zakatolt. Valami furcsa érzés kerítette hatalmába, amitől minden szőrszála felborzolódott.

- Uram! - suttogta. - Legyen úgy!

96

Miután felkelt és felöltözött, magához hívta szolgáját. - Keltsd fel a fiaimat, és mondd meg nekik, hogy gyűjtsék össze Júda

törzsét! A férfiak hamarosan köré gyülekeztek, és várták az utasításait. - Felmegyünk Gilgálba. Nem is kellett többet mondania, a férfiak máris ujjongásbán törtek ki. Káléb a dombtetőre vitte fel Júda fiait. A férfi, aki Józsué sátra előtt állt,

lehajolt és benézett. Hamarosan megjelent Józsué is. Elindult Káléb felé, és amikor odaért, átkarolták egymást. Átnézett Káléb válla fölött, és a vele együtt érkezett férfiakra tekintett, majd elengedte Kálébet.

- Beszélj, barátom! Miért jöttél? - Emlékszel még, mit mondott Mózes, az Isten embere rólad és rólam,

amikor Kádés-Barneánál táboroztunk? Negyvenéves voltam, amikor Mózes, az Úr szolgája elküldött engem Kádésből Kánaán kikémlelésére. Amikor visszatértem, jó híreket közöltem, de a testvéreim, akik velem voltak, megijesztették és eltántorították a népet attól, hogy bemenjen Kánaánba. A magam részéről igyekeztem teljes szívvel az Urat, az én Istenemet követni. Azon a napon Mózes azt ígérte nekem: „Bizony, a te örökséged lesz és a te fiaidé mindörökké az a föld, amelyre lábad lépett, mivel teljes mértékben követted az én Istenemet, az Urat.”

- Igen, jól emlékszem - bólintott komolyan Józsué. Káléb sem felejtette el azt a napot, amelynek emléke fájdalmas

szomorúsággal párosult. Hitük miatt sorsuk összekapcsolódott. Ketten álltak szemben egy egész néppel. Ha Isten nem áll közéjük és Izrael fiai közé, akkor mindkettőjüket halálra kövezték volna. Emlékezett arra a negyven napra, amíg Józsuéval együtt barangoltak az országban, ahogy kereskedőknek adták ki magukat, ahogy az ország lakosaival beszélgettek, ahogy elbeszélték nekik az egyiptomi csapásokat és a Vöröstenger megnyílását, a felhő- és tűzoszlopot, amely oltalmazta őket. Figyelmeztették őket, de azok nem hallgattak rájuk.

Józsué akkoriban még nagyon fiatal volt, és minden tapasztalatlansága ellenére arra vágyott, hogy Mózes szolgálatában állhasson, bár soha nem áhítozott arra a magas tisztségre, amelybe Isten emelte őt. Mikor azonban ez az idő is eljött, és Mózes rátette kezeit Józsué vállára, ezzel együtt a nép vezetésének terhe is ránehezedett. Káléb látta Józsué szemében a félelmet, és csodálkozva tűnődött Isten választásán. Isten azonban hűsé-gesnek bizonyult. Kezébe vette Józsuét, és olyan vezetővé formálta, amilyennek látni akarta. Most pedig behozta őket arra a földre, amit akkor megígért nekik.

Fájdalommal töltötte el Káléb szívét még a gondolat is, hogy mennyire hiányozni fog majd neki ez az ember, aki pedig jóval fiatalabb nála. Az elmúlt negyvenöt év során végig vállvetve harcoltak. Most azonban elválnak útjaik, hogy birtokba vehessék azt a területet, amelyet Isten kijelölt számukra. Sok feladat vár még rájuk: megtisztítani Kánaánt, házakat építeni, letelepíteni fiaikat. Véget ér az az időszak, amikor együtt üldögéltek vagy sétáltak és beszélgettek, vagy az esti áldozatbemutatás után együtt járták végig a tábort. Az idő szigorú tanítómester. Néha azért látják még egymást, amikor a törzsek összegyűlnek, hogy együtt ünnepeljék a páskát azon a helyen, amelyet Isten kijelöl majd a számukra.

97

Barátságukat a távolság sem bonthatja meg. Ó, Uram! Vigyázz Józsuára, és őrizd minden útjában! Erősítsd meg

szívét, lelkét, elméjét és egész testét! Izrael főparancsnoka sokat öregedett az elmúlt öt évben. Kálébről nem

is beszélve! Mégsem fordíthatott hátat az Úrtól kapott elhívásának, hogy foglalja el a hegyvidéket.

-Mostanáig életben tartott engem az Úr, ahogyan megígérte. Negyvenöt éve annak, hogy ezt az ígéretet tette az Úr Mózesnek, amikor a pusztában járt Izrael. Éppen ma vagyok nyolcvanöt esztendős, de még ma is olyan erős vagyok, mint amikor Mózes elküldött engem. Amilyen akkor volt az erőm, olyan az most is: harcba vonulok és visszatérek. Most azért add nekem azt a hegyvidéket, amit megígért az Úr azon a napon, hiszen emlékszel, hogy Anák fiai vannak ott, akik megerősített nagyvárosokban élnek. Az Úr azonban velem lesz, és kiűzöm őket, ahogyan megígérte az Úr!

Józsué szeme könnybe lábadt. Mindketten tudták, hogy egyszer ez a nap is eljön. El kellett jönnie. Józsué ünnepélyesen bólintott:

- Kirjat-Arba a tiéd, Káléb! Káléb szíve hevesen vert az örömtől. Józsué megfogta a karját, és Júda

fiai felé fordította Kálébet. Felemelte hangját, hogy mindannyian hallják. - Kirjat-Arba Káléb öröksége lesz! Káléb fiai, akárcsak a többiek, örömujjongásban törtek ki. Fel sem

fogták talán, hogy életük legnagyobb megpróbáltatása előtt állnak, de az Úr velük lesz. Az Úr rájuk ragyogtatja az ő arcát, és győzelemre segíti őket, ha szilárdan megállnak a hitükben. Az Úr segítsége nélkül ugyanis nem állhatnak meg Kirjat-Arba lakosaival szemben.

Józsué megszorongatta Káléb kezét. - Az a hely mindig is a tiéd volt, és az is marad örökre! Éppen Kirjat-Arba volt az a város, amelynek lakóitól olyan félelem

szállta meg a többi tíz kém szívét, hogy szinte szöcskéknek érezték magukat hozzájuk képest.

Kirjat-Arba az óriások városa.

☼ - Az Úrért! - harsogta Káléb kivont kardját a feje fölé emelve, Mésá

pedig belefújt a sófárba. Káléb a fiaival együtt az anákok ellen vezette harcosait, akik hetykén és fennhéjázva gúnyolták az Urat, Izrael Istenét, majd kivonultak és Júdára támadtak.

- Az Úrért! - kiáltotta ismét, s még alig hagyták el ajkát ezek a szavak, máris erő járta át a testét.

Fiatalos erővel futott, s úgy érezte, mintha sasszárnyak repítenék, és akár a dombtetőig képes lenne szárnyalni. Kardja szikrázva csengett, amint elhárította az egyik anák kardcsapását. Megfordult, és vállával keményen az ellenséges harcos gyomrába öklelt. A férfi megtántorodott és néhány lépést hátrált. Ez éppen elég volt Kálébnek ahhoz, hogy kardjával a katona mellvédje mögé szúrjon, egyenesen a szívébe. A katona összerogyott, Káléb pedig kihúzta belőle a kardját. Rálépett a holttestre, és ismét hatalmas csatakiáltást hallatott, majd folytatta előrenyomulását.

98

Makpéla barlangja többé már nem a bálványimádók és is- tenkáromlók birtoka. Két másik anák támadt rá, de azokat is lekaszabolta. Ábrahám, Izsák és Jákob, valamint feleségeik temetkezési helye végre ismét a héberek kezén van. Újabb anák rontott rá, ő azonban belevágott a combjába, amitől az felbukott. Megpróbált feltápászkodni a földről, ám ekkor Káléb kettéhasította a koponyáját.

A domboldalakról visszhangzott a kiáltás: „Az Úrért!” Káléb és fiai vezetésével a júdaiak megállíthatatlanul nyomultak felfelé a dombra, és rárontottak az anákokra. Azok a harcosok, akiktől egykor megremegett Izrael, és nem mertek Kánaán földjére lépni, most a félelemtől holtra váltan próbáltak menekülni. Káléb odakiáltott a fiainak:

- Ne engedjétek, hogy elmeneküljenek az Úr ítélete elől! Üldözőbe vették és addig kaszabolták az anákokat, míg a

négy dombot, melyre a város épült, holttestek borították. Sikerült bekeríteniük Arbát, Kirjat-Arba királyát, az ellenséges harcosok pedig egymás után estek el.

- A király! - kiáltotta Mésá. - Kezünkbe került a király! Káléb átverekedte magát a harcosok sorain, és odafutott. - Nincs más király, csak az Úr, a mi Istenünk! - kiáltotta, és félrelökte

fiát. Mésá megpróbálta megállítani. - Mit akarsz tenni? - Megölöm! - vicsorogta Káléb, s közben észrevette fia szemében a

félelmet. - Majd mi megtesszük, apám! - Álljatok félre! A sarokba szorított Árba király vicsorogva, fenyegetően nézett rájuk.

Izmos karjaival előre-hátra lendítette hatalmas kardját, s eközben sértő megjegyzéseket szórt rájuk, és istenkáromló szavakat sziszegett.

Káléb határozott léptekkel elé állt. - Uram, adj nekem erőt! - kiáltotta, mire fiai leeresztették kardjukat.

Júda férfiai egy helyben álltak, és figyelték a párviadalt. - Gyere csak! - emelte fel az állát kihívóan a király. - Gyere, te kis vörös

kutya! Káléb pedig ment az Úr erejével. Egyetlen suhintással levágta Árba

karját, amelyben a kardot tartotta. A következő kardcsapással kettévágta Árba páncéljának mellvasát, hogy az anák belei kifordultak. Árba térdre rogyott, Káléb pedig egy utolsó csapással leterítette Isten ellenségét a porba.

- Tisztítsátok meg a várost! Júda harcosai beözönlöttek a kapukon, és legyilkolták a város minden

lakóját, a legidősebbtől a legfiatalabbig mindenkit. Lerombolták és elégették a pogány oltárokat, a házi istenségek szobrait pedig beolvasztották. A zsákmányból a legértékesebb dolgokat félretették, majd később elvitték Józsuához, hogy helyezze el az Úr kincsestárában.

Káléb megállt a négy domb legmagasabbikán, hogy megtekintse azt a földet, amelyet az Úr neki adott. Gazdag története volt annak a helynek, ahol állt. Már első útja során megtudta, hogy Kirjat-Arba a hegyvidék legrégebbi városa. Ősi kánaáni királyi város volt, amelyet még az

99

egyiptomi Tanisz városánál is hét évvel korábban alapítottak. Valahol a közelben volt Makpéla barlangja, Ábrahám temetkezési helye, akit Isten kihívott Ur városából. Mellette temették el feleségét, Sárát, aki a világra hozta Izsákot, az ígéret fiát. Izsák azután feleségül vette Rebekát, akitől született Jákob. Neki tizenkét fia lett, ő maga pedig később az Izrael nevet kapta, ami annyit jelent: „Istennel harcoló”.

Káléb szíve csordultig megtelt hálaadással. Karjait a magasba emelte, mint a kisgyermek, aki kéri, hogy vegyék fel. Az erő, amely a csaták során szinte szétfeszítette, most megfogyatkozott, és nem érzett mást, csak végtelen hálát, hogy dicsérje Istent.

- Többé nem Kirjat-Arba lesz ennek a helynek a neve! - Ábrahámra gondolt, aki első volt a hitben, és már tudta is, hogy milyen nevet adjon a városnak. - Legyen a neve ezentúl „Isten kegyeltje”!

Hebrón. Akárcsak az unokája.

☼

- Jól nézel ki, barátom! Káléb érezte Józsué hangjában a remegést, és meg sem tudott szólalni.

Megragadta a karját, szorosan átölelte, és üdvözlésül megcsókolták egymás arcát. Józsué nem festett valami jól. Káléb oldalvást megállt kissé távolabb, Józsué azonban intett, hogy maradjon szorosan mellette, ahogy mindig is mellette állt.

A nép vénei, vezérei és bírái mind megjelentek. Józsué összehívta egész Izraelt Sikembe. Ott temették el József csontjait azon a kicsiny földparcellán, amelyet még Jákob vásárolt Hámor fiaitól, aki Sikem atyja volt.

Ahogy figyelte az eseményeket, nyugtalanító szorongás fogta el Kálébet. Talán nem ártott volna, ha jobban odafigyel arra, hogy mi történik a többi törzzsel. Amióta engedélyt kapott, hogy birtokba vegye a hegyvidéket, szinte semmi mással nem törődött. Most, hogy Hebrón már az övé, azt tervezgette, hogy újra az eke szarvára teszi a kezét, és hozzálát a földműveléshez. Most már ennek van itt az ideje.

- Az Úr nyugalmat adott nekünk minden ellenségünktől - tárta szét a karjait Józsué -, én pedig igencsak megöregedtem.

Halk morgás hallatszott a tömegből. Káléb összevonta szemöldökét, és Józsué arcát fürkészte. Levertnek tűnt, talán sokkal levertebbnek, mint ahogy azon az éjszakán látta őt, amikor első ízben tudatára ébredt, hogy Isten őt választotta a nép vezetőjéül.

- Csendben legyetek! - fordult Káléb a többiek felé. - Józsué nagyon fontos ügyben hívott össze bennünket!

Józsué ünnepélyesen bólintott, majd folytatta beszédét. - Láttátok, hogy mit tett értetek az Úr, a ti Istenetek egész életem

során. Az Úr, a ti Istenetek harcolt értetek ellenségeitekkel szemben. Józsué lassan, megfontoltan beszélt tovább, eközben azonban Káléb

érezte, ahogy a körülötte állókban egyre nő a türelmetlenség. Szinte hallotta a gondolataikat is: „Miért mondja el Józsué újra azokat a dolgokat, amelyeket már számtalanszor hallottunk tőle?”

- Legyetek erősek, és nagyon ügyeljetek rá, hogy mindent

100

megtartsatok azokból a rendelkezésekből, amelyeket Mózes írt fel a törvény könyvében!

Józsué ezek után emlékeztette őket arra, hogy miként vitte be Isten az ő népét az ígéret földjére, miként űzte ki előlük ellenségeiket; nem saját kardjaik és íjaik, hanem Isten hatalma szerezte meg nekik az országot, amelyben most élnek, hogy ehessenek azokról a szőlőtőkékről és olajfákról, amelyeket nem ők ültettek.

- Isten minden ígérete beteljesedett. Egyetlenegy sem hullott a földre. Ahogy Józsué ránézett, Káléb szíve elszorult attól a szomorúságtól,

amelyet barátja tekintetében látott. Nyilvánvaló, hogy mélységes jelentőséggel bír ez az ünnepélyes népgyűlés.

- Megöregedtem - mondta Józsué, amin Káléb önkéntelenül is elmosolyodott, hiszen ő még nála is idősebb.

- Ahogy minden jóval ellátott benneteket az Ür, a ti Istenetek az ő ígérete szerint, bizony, mondom nektek, ugyanúgy szörnyűséges csapásokat bocsát majd rátok, ha nem engedelmeskedtek neki. Eltöröl benneteket a föld színéről, amelyre ő maga hozott be benneteket. Ha megszegitek az Úrral, a ti Istenetekkel kötött szövetséget, és idegen isteneket szolgáltok, haragja fellángol ellenetek.

Káléb lehunyt szemmel mélyen meghajtotta fejét. Vétkeztünk, Uram? Ezért figyelmeztetsz most bennünket? Máris vannak közöttünk olyanok, akik elfordultak tőled?

- Féljétek tehát az Urat, és szolgáljátok őt teljes szívetekből! Vessétek ki magatok közül azokat a bálványokat, amelyeket atyáitok imádtak az Eufráteszen túl és Egyiptomban! Egyedül az Úrnak szolgáljatok!

Józsué gúnyosan félrehúzta száját. - Ha azonban nem akartok az Úrnak szolgálni, válasszatok, hogy kit

akartok követni! Azokat az isteneket, akiknek atyáitok szolgáltak az Eufráteszen túl? Esetleg az emóriak isteneit, akiknek földjén laktok?

Ahogy Kálébre pillantott, arcvonásai megenyhültek, szemei felragyogtak.

- Én azonban és az én házam népe az Úrnak szolgálunk! - Soha nem hagyjuk el az Urat, és nem szolgálunk többé idegen

isteneket! A többiek is sietve csatlakoztak Káléb válaszához. Hebrón emelkedett

szólásra. - A mi Istenünk az Úr! Ő hozott ki bennünket és atyáinkat Egyiptom

földjéről, a szolgaság házából! - Szemünk láttára tett hatalmas csodákat! - Megőrzött bennünket minden úton, amelyen jártunk a pusztában, és

minden nép között, ahol átvonultunk! - Az Úr űzte ki előlünk az emóriakat... - .. .és a föld többi népét! - Mi is az Úrnak akarunk szolgálni - folytatta Káléb -, mert egyedül ő a mi

Istenünk! Hallgassa meg szavunkat az Úr, és segítsen megtartani fogadalmunkat!

Ő adjon vigasztalódást Józsuénak! Soha nem látta még Józsuét ennyire komornak, fáradtnak és ennyire öregnek.

- Nem tudjátok ti szolgálni az Urat, mert szent Isten ő, féltőn szerető

101

Isten ő, aki nem tűri el hitszegéseiteket és vétkeiteket! - De igen! - Ha elhagyjátok az Urat, és idegen isteneket szolgáltok, akkor ő újra

meg újra csapást hoz rátok, és megsemmisít, ha addig jót tett is veletek. - Nem! - kiáltotta Káléb szíve mélyéről. - Az Urat akarjuk szolgálni! - Teljes felelősséggel tartoztok ezért a döntésetekért - folytatta Józsué

halkan, de annál határozottabban. - Ti magatok választottátok az Urat! - Igen! - harsogta egy emberként a sokaság. - Vállaljuk a felelősséget! - Rendben - kulcsolta össze a kezeit Józsué akkor távolítsátok el az

idegen isteneket, amelyek köztetek vannak, és adjátok oda szíveteket az Úrnak, Izrael Istenének!

Káléb mélységesen megdöbbent. „Idegen istenek közöttünk?” Végignézett a körülötte állókon. Néhányan mélyen lesütötték a szemüket, mások elsápadtak. Eszébe jutott Ákán esete. Milyen könnyen megtörténik, hogy valaki bálványt rejteget a holmijai között! Dühösen sarkon fordult. Ha személyesen kellene is átkutatnia minden család otthonát, ő bizony megtenné!

Miután a nép meghallgatta az Úr üzenetét, szövetséget kötöttek vele Sikemben. Józsué felolvasta előttük az összes törvényt és parancsolatot, hogy ezután senki ne mondhassa, hogy nem tudta, mit kíván tőle az Úr. Mindent pontosan feljegyeztek az Isten törvénykönyvébe. Józsué fogott egy jókora követ, és felállította azt egy tölgyfa alatt, közel ahhoz a helyhez, ahol a szövetség ládája pihent.

- Ez a kő lesz a tanúbizonyság ellenünk, mert ez hallotta az Úr minden szavát. Ez lesz a tanúbizonyság ellenetek, ha megtagadjátok Isteneteket.

Ezzel Józsué elbocsátotta a sokaságot, és ki-ki hazatért az ő örökségébe.

☼ Káléb még ott maradt egy kis ideig. Évek teltek el azóta, hogy Józsuával

útjaik elváltak egymástól. Járásuk is lelassult, és minden lépést meg kellett fontolni. Bár testi erejük megfogyatkozott, barátságuk még most is ugyanolyan erős volt.

- Szomorúság fog el, ha a népre gondolok, Káléb! - Attól tartasz, hogy elhagyják hitüket? - Igen. És hogy meginognak döntésükben. - Megesküdtünk, Józsué! Józsué mélyet sóhajtott, és a fejét rázta. Szomorúan elmosolyodott. - Nem mindenki tartja meg úgy az esküjét, mint te, barátom! - Az Úr betartatja majd velük! - Igen, de mennyi szenvedés lesz az ára? Káléb megállt és egy kis ideig hallgatott. - Hadd pihenjen meg egy kissé a te öreg barátod! Józsué megállt a dombtetőn, ahonnan be lehetett látni a Sikem környéki

termékeny területeket. - Úgy érzem, a lázadás magva máris kicsírázott. - Hol? Mi majd gyökerestől kiszaggatjuk! - Ott van minden ember szívében - mondta, majd szorosan megmarkolta

Káléb ruháját. - Ezen miként változtathatnánk, Káléb?

102

- Ezért adta nekünk Isten a törvényt, Józsué! - Úgy gondolod? - Talán nem így van? - vágott vissza Káléb, igyekezvén magához téríteni

Józsuát ebből a komor tűnődésből. - A törvény olyan szilárd, mint maga a kő, amibe Isten belevéste. Isten törvénye az egyetlen, ami összetart bennünket.

- Vagy elválaszt. Nem mindenki igyekszik olyan lelkiismeretesen a jóra, mint te, Káléb. A legtöbben egyszerűen csak békében akarnak élni, még akkor is, ha ez megalkuvással jár.

Józsué szavaiból határozottság áradt. Nem úgy beszélt, mint valami idős ember, aki az elmúlt szép időket siratja és a jövő miatt aggódik.

- Mit akarsz, Józsué? Mit tegyek? Mondd meg nyíltan! - Azt szeretném, hogy azt tedd, amit mindig is tettél. Legyen szilárd

hited az Úrban! Állj rendíthetetlenül! Ne hallgass, ha azt látod, hogy valaki meginog! - mondta, majd megragadta Káléb karját. - Tartsd nyitva a szemed! Még mindig háborúban állunk, Káléb, akkor is, ha úgy tűnik, hogy rég legyőztük már az ellenséget. Háborúban állunk, és nincs visszavonulás!

☼ Káléb az olajfája árnyékában üldögélt, amikor meglátott egy férfit, aki

futva közeledett az úton. Mély nyugtalanság fogta el. Lehunyta szemét és lehajtotta fejét.

- Hol találom Kálébet? - kiáltotta messziről lihegve. - Kálébet keresem. Beszélnem kell vele!

Káléb mélyet sóhajtott és felállt. - Én vagyok az. - A fiatalember felszaladt a dombtetőre, és megállt előtte. Káléb jól

ismerte őt, bár hosszú évek óta nem látta, és alaposan megváltozott. - Efraim! Te vagy az, ugye? - Efraim fia vagyok, a nevem Hírá. - Gyermekkora óta ismerem apádat. Mindenhova követte Józsuát, mint

egy bárányka. Gyakran... - Józsué meghalt! - Káléb elhallgatott. Képtelen volt felfogni, de nem is nagyon akarta.

Bezárta füleit, mintha nem is hallotta volna. Az nem lehet! Józsué nem halhatott meg! Józsué tizenöt évvel fiatalabb volt, mint ő. Isten népének felkent vezetője! Józsué!

- Józsué halott! - zokogta a fiú, majd térdeire zuhant és ösz- szegörnyedt.

Káléb torkából fájdalmas kiáltás szakadt fel, majd megszaggatta ruháit. Ó, Uram! A barátom! Az én barátom! Mi lesz most Izrael népével? Ki

vezeti majd ezt a kemény nyakú népet? Ki, Uram? Alighogy ezek a gondolatok átvillantak az agyán, máris el- szégyellte

magát. Eddig ki vezette őket, ha nem az Úr? Ki más lenne képes uralkodni egy ilyen nép fölött, mint Izrael, ha nem maga Isten?

Bocsáss meg nekem, Uram! Ennyi év után már nem lenne szabad ilyeneket kérdeznem! Bocsáss meg nekem! Segíts, hogy rendíthetetlenül megállják a hitben!

103

Káléb gyengéden megérintette a fiú fejét. - Állj fel, Hírá! Beszélj el nekem mindent! Józsuét Timnat-Szerahban temették el, az Efraim hegyvidékén, a

Gaas-hegytől északra. A fiú azonban egyéb rossz hírt is hozott. Eleázár, Mózes testvérének, Áronnak a fia Gibeában haldoklik.

Káléb az otthonába kísérte Hírát, ahol enni-inni adott neki. - Hogy fogadták a törzsek a hírt? - Zavartan. Senki sem tudja, mi a teendő most, hogy Józsué meghalt. Káléb a homlokát ráncolta. - Azt tesszük, amit az Úr parancsolt nekünk! Megtisztítjuk az országot

a bálványimádóktól, és megtartjuk az Úrral kötött szövetségünket. Alig telt el néhány év azóta, hogy Józsué vezetésével szövetséget

kötöttek Sikemben, máris elfelejtették, mit mondott nekik? - Készülődnünk kell, hogy a páska ünnepére felmenjünk Sikembe. Ott

majd közli velünk akaratát az Úr. Most indulj és menj békességgel! Káléb fiai már készülődtek a nagy útra, csomagjaik közé azonban a

fosztogatásból származó kincsekből is rejtettek, amiket a meghódított hegyvidéki falvak lakóitól szedtek össze. Kálébnek feltűnt, hogy fiait jobban érdekli a kereskedés, mint az istentisztelet. Szomorúsággal vegyes ünnepségre érkeztek. A nép megemlékezett Józsuéról és Eleázárról, amint azonban a vének tanácsa összeült és tárgyalni kezdett, Káléb rájött, hogy sok teendő van még hátra. Hogy lehet az, hogy még mindig ennyi minden befejezetlenül maradt? A törzsek megkapták örökségüket, mégsem űzték ki földjükről teljesen a kánaániakat. Ami azonban ennél is rosszabb, hogy a törzsek vénei között teljes volt a zűrzavar Józsué halálát illetően.

- Ki megy ki elsőként, hogy harcoljon értünk a kánaániakkal? - Hogyan döntsük el? Miféle emberek ezek? Mikor kellett nekik bármit is eldönteni? Legalább

Fineásnak, Eleázár főpap fiának eszébe jutott: - Döntsön az Úr! Sorsot vetettek, amiből hamar kiolvasták az Úr válaszát. - Júda! - állt fel Fineás. - Júda menjen a harcba! Az Úr a kezükbe adta a

földet. Volt idő, amikor Kálébet ez a hír lelkesedéssel töltötte volna el. Most

azonban komoran, néma csendben állt, míg fiai és Júda férfiai hangos kiáltozással fogadták a döntést. Izraelben már túl sokak szívéből kihalt a hit, hogy elfoglalják és megtisztítsák területüket. Talán azt gondolják, hogy Júda majd egymaga elvégzi helyettük mindazt, amit Isten az egyes törzseknek parancsolt? Némely törzsek hagyták, hogy a pogányok a termékeny völgyekbe szorulva továbbra is közöttük maradjanak, vagy befészkeljék magukat a szakadékokba és vízmosásokba. Az Úr megmondta előre, hogy ezek a bálványimádó népek tövisként maradnak Izrael oldalában, ha életben hagyják őket. Egy sem maradhat közöttük!

Fiai odajöttek hozzá. - Szövetséget kötöttünk simeoni testvéreinkkel. Ha ők átjönnek a

nekünk kisorsolt területre, hogy velünk együtt harcoljának a kánaániak ellen, akkor cserébe mi is velük együtt harcolunk az ő földjükön.

- Megkérdeztétek az Urat erről a szövetségről? - Ők a testvéreink, apám! Nem azt mondta az Úr kezdettől fogva, hogy

104

vállvetve kell harcolnunk? Nem azt mondtad te magad is, hogy... - Mindannyian elfelejtettétek, mi történt, amikor nem kérdeztük meg

az Urat a gibeoniakkal kapcsolatban? - De ők a testvéreink! Kálébet majd szétvetette a düh. - Az Úr azt mondta, hogy Júda menjen! Az Úr Júda kezébe adja azt a

földet! Egymás szavába vágva próbálták megindokolni és igazolni döntésüket. - Elég legyen! - vetett véget a vitának Káléb, aki úgy érezte, mintha

gyomorszájon rúgták volna. Simeon! Ezek a testvérek erőszakos cselekedeteikhez használták

kardjukat. Maga Jákob is azt mondta róluk: „Közösségükbe ne menj, gyülekezetükkel ne egyesülj”, mert haragjuk és kegyetlenségük miatt átkozottak. Akárcsak Lévi. Az Úr szétszórta a lévitákat mint papokat a többi törzs között, de mi legyen Simeonnal? Őket hogy szórja szét az Úr? Mekkora baj lehet még abból, ha Júda velük szövetkezik?

- Mikor tanuljátok már meg végre, hogy figyeljetek az Úr szavára, és egyedül csak őt kövessétek?

Amikor az ember a saját terveit szövögeti, elkerülhetetlen a pusztulás.

☼ Júda rátámadt a kánaániakra Bezeknél, és az Úr velük volt. Százakat és

ezreket vágtak le az ellenség soraiból. Káléb ruhája csupa vér volt azoktól, akiket lekaszabolt a csatában. Hirtelen megpillantotta Bezek királyát, akit felismert arany fejdíszéről.

- Ott van Adóníbezek! - kiáltotta, majd a kánaáni király nyomába eredt, aki már éppen próbált elmenekülni az egyre hevesebbé váló csatából. - Ne hagyjátok elmenekülni!

A júdaiak közül néhányan üldözőbe vették. Káléb nem hagyta el a harcmezőt, inkább arra buzdította Júda és Simeon harcosait, hogy pusztítsák Isten ellenségeit. Tízezer embert vágtak le a visszavonuló seregből, mielőtt azok szétszóródhattak volna. Amikor Káléb utolérte Adóníbezeket, olyan látvány fogadta, amitől földbe gyökerezett a lába. A férfi hüvelykujjait és nagylábujjait levágták, és a legyőzött király a földön vonaglott kínjában.

- Mit tettetek? - kérdezte dühösen. Selumiél, a simeoniak vezére lépett elő, és büszkén felemelt fejjel

megszólalt: - Azt kapta, amit érdemelt! Azt tettük vele, amit ő tett a hetven

királlyal, akik az asztala alól ették a lehulló morzsát. -Isten megfizetett nekem! - nyögött fel a porban fetrengő Adóníbezek. - Öljétek meg! - parancsolta Káléb. Még a kivégzés is könyö-

rületesebb, mint az, hogy megcsonkítva kínlódni hagyják. - Majd mi kivégezzük - állt elő Selumiél, majd kötelet hurkolt a

kánaáni király nyakába -, de előbb befejezzük, amit elkezdtünk! A simeoniak otrombán röhögtek a király szánalmas vergődésén.

Kötéllel a nyakában felvezették a hegyre. Ha elesett, ráncigálni és taszigálni kezdték. Éppen csak annyi vizet adtak neki, hogy életben

105

maradjon. Amikor a sereg Jeruzsálem falai alá érkezett, Adóníbezeket elvezették a katonák előtt, és a falhoz állították. Selumiél úgy hajtotta végre a kivégzést, hogy a jebúsziak mind szemtanúi legyenek.

Káléb dühösen elküldte őket. - Menjetek innen! Menjetek a saját földetekre! Nem akarta, hogy a továbbiakban bármi köze legyen ezekhez az

emberekhez. - Miről beszélsz? Azért jöttünk, hogy segítsünk nektek! Nélkülünk nem

boldogultok ezekkel a népekkel! - Az Úr azt mondta, hogy Júda menjen! Nem Simeon! Megint lázadni

merészeltek az Úr ellen, akivel épp most újítottátok meg a szövetséget? Káléb Adóníbezek megcsonkított holttestére pillantott. - Az Úr azt parancsolta, hogy öljük meg a kánaániakat, és nem azt, hogy

kínozzuk őket. Menjetek délnek, és harcoljatok a saját földetekért! - De hát szövetséget kötöttetek velünk, amiben vállaltátok, hogy

segítetek nekünk! - Majd akkor segítünk, ha már elfoglaltuk Jeruzsálemet! A simeoniak távoztak, ám Káléb fiai nem voltak elragadtatva a

történtektől. - Hogy bánjunk el a jebúsziakkal, ha nincs több emberünk? Kálébet jobban dühítette a júdaiak viselkedése, mint a sime-

oniaké. - Nincs szükségünk több emberre! Az Úr a mi erősségünk! Őbenne

bízzatok, és ne emberekben reménykedjetek! A győzelem nem a harcosaink számától függ, és nem attól, hogy hány lovunk és szekerünk van! Győzelmünket Isten hatalmának köszönhetjük, aki megszabadított bennünket Egyiptomból!

A férfiak összegyülekeztek és Istenhez kiáltottak segítségért, ám Káléb továbbra is azon tűnődött, vajon mit tartogat még számukra a jövő.

lózsuénak igaza volt, amikor Sikemben utoljára beszélt Izraelhez. Jól látta, merre tartanak a dolgok.

Káléb ezúttal attól tartott, hogy ő is látja.

☼ Az ostromló sereg bezúzta a kapukat, a katonák felmásztak a falakra, és

leöldösték a várfalakon álló védőket. Halálsikoly töltötte be az olajfaligettel beültetett keskeny völgyszorost. Minden férfi, nő és gyermek, akinek nem sikerült elmenekülnie a júdaiak támadása előtt, a város falai között halt meg.

- Gyújtsátok fel! - adta ki a parancsot Káléb. Szavára a katonák fáklyával a kezükben elindultak, hogy felgyújtsák a

házakat, oltárokat, majd halomba hordták a fából faragott házi bálványokat, és azokat is hamuvá égették.

A júdai sereg ezután délnek vette az irányt, ahol egyesült Simeon törzsének csapataival. Megtámadták és legyőzték a kánaániakat, így a simeoniak végre letelepedhettek Beérseba, Hormá és Arád városaiban.

júda ekkor újra észak felé fordult, hogy harcoljon a kánaániakkal, akik - távollétüket kihasználva - időközben visszatértek a hegyvidékre. Júda

106

elfoglalta a Negevet és a nyugati dombságot, majd nagy erőkkel visszatértek Hebrónba, és elpusztították Anák maradékát, akik megkísérelték visszaszerezni a várost.

- Állandóan visszajönnek! - Rosszabbak, mint a sáskajárás! A júdai sereg kiűzte a kánaániakat a hegyvidékről, mindenkit megöltek,

aki az útjukba került, de egyedül csak Káléb küldte ki az embereit, hogy üldözzék azokat, akik megpróbáltak elmenekülni.

- Az Úr világosan megmondta: „Ha nem végeztek velük egytől egyig, folyton visszajönnek majd.” Most pedig menjetek és pusztítsátok el őket mind!

Emberei követték is parancsát, ám a téli hónapok beálltával hazatértek otthonaikba. Belefáradtak a sok háborúskodásba. Szerették volna megünnepelni győzelmeiket, hogy színes történetekben dicsekedhessenek hőstetteikkel. Az Urat is dicsérték, de leginkább saját harci érdemeiket emelték ki. Hatalmas területek maradtak továbbra is az ellenség kezén, azok pedig a hegyvidék sziklahasadékaiban bujkáltak és bosszút forraltak.

- Majd tavasszal bevégezzük, amit elkezdtünk! Eljött a tavasz, ám Júda népe hozzáfogott a vetéshez és palántázáshoz. - Majd jövőre befejezzük! A bűn pedig évről évre terebélyesedett.

☼ A győzelmi mámorból hamarosan öntelt elbizakodottság lett. A benjáminiak nem tudták tartani Jeruzsálemet. A jebúsziak

visszatértek és elözönlötték a várost, a benjáminiak pedig nem tudták többé kiűzni őket.

Manassé törzse úgy döntött, nem űzi ki Bétseán, Taanak, Dór, Jibleám, Megiddó és a környékbeli települések lakosait, inkább kényszermunkára hajtják a kánaániakat.

Efraim törzsének sem sikerült kiűznie a kánaániakat Gé- zerből. Zebulon is megengedte Kitrón és Nahalól lakóinak, hogy városaikban

maradjanak. Nem követték Manassé példáját, inkább szövetségre léptek a föld

lakosaival, és szép lassan átvették életmódjukat. Ásér törzse sem űzte ki Akkó, Szidón, Ahláb, Akzíb, Helbá, Afík és

Rehób lakóit, inkább letelepedtek és elvegyültek közöttük. Naftáli törzse is életben hagyta Bétsemes és Bét-Anát lakosait, és

békében élt velük. ☼

- Képtelenek vagyunk kiűzni őket a síkságokról, apám! - Az Úr erejére támaszkodjatok! - Pedig imádkoztunk is! - És böjtöltünk! - Minden elképzelhetőt megtettünk, mégsem tudjuk kiűzni őket! - Vasszekereik vannak, apám! - Legalább a hegyvidék a kezünkben van! Hebrónt biztos kézzel tartani

107

tudjuk. Végül is az volt a mi örökségünk! - De vajon meddig tudjuk tartani, ha életben hagyjuk Isten ellenségeit? -

kérdezte Káléb, majd szégyenében lehajtotta fejét. - Elmulasztottuk véghezvinni Isten parancsát.

- Pedig teljes erőnkből harcoltunk! - Többen meg is haltak közülünk! - Az Úr már nem védelmez bennünket. Eltávozott tőlünk! - Mert vétkeztünk! - kiáltotta dühében Káléb. - Mert nem volt elég

hitetek, hogy az Urat kövessétek! - Miben vétkeztünk, apám? Mondd meg nekünk! Ugyanúgy az Urat

féltük, mint te magad! - Sebhelyeket is szereztünk a hitünkért! És nemcsak mi, hanem még

sokan mások is! Nekem már unokáim vannak. Szeretném végre élvezni az örökségemet! Te talán nem?

- Nincs szükségünk azokra a síkságokra, apám. Elég területünk van itt a hegyvidéken is.

Káléb alig hitt a fülének. - Harcban állunk mindaddig, amíg Isten ellenségei el nem hullanak az

utolsó szálig, mint az a nemzedék, amelynek csontjai a pusztában szóródtak szét! Nem adhatjátok fel! Nem tehetitek le a fegyvert!

- Belefáradtunk már a háborúskodásba! - A síkságon tehetetlenek vagyunk! - És mi van Hebrónnal? Mésá csüggedten nézett az apjára. - Hát nem emlékszel, apám? Hebrón már nem Júdához tartozik. Józsué

és a többiek a lévitáknak adták azt menedékvárosul. A kehátiak nemzetsége nem fog szűkölködni!

- Mezítelenül jöttünk erre a világra, Mésá, és mezítelenül is megyünk el belőle.

Kálébet is meglepte, amikor Józsué Hebrónt is a menedékvárosok közé sorolta, de Józsué mindig azt tette, amit az Úr mondott neki. Káléb már akkor is tudta, hogy kétféleképpen fogadhatja ezt a döntést: neheztelve, engedve, hogy a keserűség gyökeret eresszen benne... vagy hálaadással. Ő úgy döntött, hogy inkább hálát ad, amiért Isten Hebrónt, Káléb városát is a menedékvárosok közé sorolta.

Fiai közül azonban sajnos nem mindenki tudta ilyen szívvel fogadni a veszteséget, és nem elégedtek meg azzal, hogy a környékbeli falvak továbbra is az ő birtokukban maradnak.

- Hebrón sohasem volt a miénk, fiaim! Istentől kaptuk, most pedig visszaadtuk neki.

- Nem arról volt szó, hogy örökre a mi osztályrészünk lesz, apám? -Többen közülünk elestek a harcban, amikor elfoglaltuk a várost az

anákoktól. Vérünket ontottuk azért a városért! - Az Úr velünk volt. Ő adta a kezünkbe. Mindnyájan egyszerre kezdtek beszélni. Mésá szólt testvérei nevében

is. - Egy kicsit most megpihenünk, és ha az ellenség megpróbálna

visszatérni a hegyvidékre, akkor ismét felvesszük a harcot. A beszélgetés közben szabadon folyt a bor, amelynek szőlőjét azonban

108

nem ők ültették, hanem az Úrtól kapták. - Nekem még fel kell szántanom a földemet - sóhajtott fel Sóbáb. Azt a földet, amelyet az Úr adott nekik. - Itt a vetés ideje is - tette hozzá Marésá. Kálébnek eszébe jutott a gabona, amelyet az első esztendőkben arattak

le, miután beléptek az ígéret földjére. Amikor az Úr behozta őket, bőségesen volt élelem, nekik csupán ki kellett nyújtani érte a kezüket.

- Fogalmatok sincs a földművelésről! - viccelődött egyikük. - Majd megtanuljuk! Vajon képesek lesznek-e valaha is megtanulni azt, ami igazán fontos? - Nekem még dolgoznom kell a házamon! És mi lesz azzal a munkával, amit Isten bízott rájuk? - Ideje már, hogy a fiam, Hebrón is megnősüljön! - Nekem van egy lányom, akit feleségül vehetne! Ezen aztán mindannyian jót derültek, és felszabadultan beszélgettek

tovább, mintha Káléb ott sem lenne. Tudta, hogy igazából úgysem figyelnek rá. Túlságosan el vannak foglalva saját terveikkel. Felállt, és inkább kiment a sátorból. Odakint csendben megállt, és az ég felé emelte tekintetét.

Ó, Istenem, bocsáss meg nekik! Nem tudják, mit tesznek!

HATODIK RÉSZ

Káléb odabicegett az öreg olajfához, és megállt egy lapos kő mellett, amelyen gyakorta üldögélt. Remek kilátás nyílt onnan a gyümölcsösre és a szőlőlugasokra.

- Fiúk, gyertek ide hozzám mindannyian! Meg kell beszélnünk a hegyvidék védelmét. így nem tudjuk feltartóztatni az ellenséget.

- Most nem érünk rá, apám! - kiáltották vissza, és összetartásuk jeléül a magasba emelték lapátjaikat. - Rengeteg a dolgunk!

Káléb összeszorította ajkát. Fiaival együtt három anák fejedelmet űztek ki Hebrónból: Sésajt, Ahimant és Talmajt, ám amikor Kirjat-Széfer felé folytatták az előrenyomulást, Káléb már túl fáradt volt ahhoz, hogy fiaival tartson, ráadásul odahaza a munkát is félbehagyták. A kánaániak ezt kihasználva visszaszivárogtak, mint az esőcseppek a lyukas háztetőn. Fiai önteltségükben elfeledkeztek az Úr intelmeiről. Hallotta a fiúk morgolódását. „Sose fárad már bele a sok harcba? Háború és háború! Elegünk van a küzdelemből! Szeretnénk végre élvezni a földet, amit meghódítottunk! Majd mi megvédjük, amit megszereztünk!”

Amúgy is pontosan tudták, mit akar mondani apjuk, hiszen több százszor hallották már eddig is. Szántani és vetni akartak, hogy élvezzék végre a föld termését. És ha néhányan vissza is térnek a kánaániak közül? „Békét akarunk végre!” Így azonban sohasem jön el számukra a béke. Isten figyelmeztette őket, ők azonban nem hallgattak rá.

Káléb a sétabotjára támaszkodva állt, és úgy érezte, teljesen egyedül maradt. A lelke még mindig tele volt tűzzel, és kész lett volna szembenézni a kihívásokkal, testi ereje azonban kimerült. Nincs már senki, aki összefoghatná és vezethetné fiait. Hebrón visszafoglalása óta, mikor fiai

109

megtudták, hogy a várost a lévitáknak adják menedékváros gyanánt, már egyszerűen nem hallgatnak rá.

Mióta a földet művelik, Mésá évről évre jobban neheztel rá. Káléb belefáradt már abba, hogy újból és újból ugyanazokat a panaszokat hallgassa.

- Öt évig harcoltunk, hogy letelepítsük a törzseket, és amikor végre ránk került a sor, egyedül kellett harcolnunk! Azután mi történik? Legnagyobb és legjobb városunkat odaadják a lévitáknak, nekünk pedig csak a környező falvak maradnak!

Káléb ezúttal is türelmesen próbálta megértetni velük: - Hebrón volt a birtokunk legjava. Az Úrtól kaptuk. Nem az a helyes,

hogy az Úrnak adjuk a legjobbat? Szerintetek a magunk erejéből el tudtuk volna foglalni Hebrónt? Isten adta nekünk. Ő annak jogos tulajdonosa. Menedékvárosul pedig nem ajánlhattunk fel egy falut!

- Valamelyik falu is megtette volna! - keseregtek tovább fiai. - A vérünkkel fizettünk, és most a léviták fölözik le a haszon legjavát! Mi történt a fiaival? Talán elfordult szívük az Úrtól? Ilyen hamar

elfelejtették Isten parancsolatait? Nagy nehezen sikerült végre elfogadniuk, hogy Hebrón nem az övék, és

inkább a környező falvak és legelők birtokbavételére összpontosították figyelmüket. Elűzték onnan a kánaánia- kat, megölve mindenkit, aki nem menekült el a hegyvidékről. Többé nem hozták szóba Hebrónt, Káléb azonban látta, hogy néznek továbbra is a városra. Neheztelésük úgy terjedt, mint a penész: megtapadt a házak falán, amelyekben laktak, és amelyeket nem ők építettek, hanem készen kaptak Istentől.

Ahogy egymás után teltek a hónapok és az évek, Káléb fiai minden erejüket és gondolatukat a gyümölcsösök, szőlőskertek, a nyájak és a csordák gondozására fordították. Bőségben éltek, mégsem voltak elégedettek. Már nem hallgattak édesapjukra úgy, mint egykor gyermekkorukban. Már nem csüngtek úgy a szavain, és utasításait elengedték a fülük mellett. Nem igyekeztek elnyerni tetszését, mint ahogy Isten tetszését sem.

Káléb gyakran furcsa vágyakozással gondolt vissza a pusztai vándorlás küzdelmes éveire. Akkor a nép megtanulta, hogy mindenben - élelem, ivóvíz, lesben álló ellenségtől való oltalom tekintetében - az Úrra támaszkodjon. Most, hogy elfoglalták az ígéret földjét, és letelepedtek azon, az életük kényelmesebbé vált. Az izraeliek leszoktak az éberségről, miközben bágyadtan bóbiskolnak a napsütésben, elfelejtik, hogy megállni a hitben nagyobb erőfeszítést igényel, mint a földművelés.

Mint oly sokan mások Izraelben, Káléb fiai is azt tették, amit jónak láttak. Kálébet ez mély gyötrelemmel töltötte el. Naponta próbálta őket felrázni, hogy újra olyanoknak láthassa fiait, mint amilyenek a kemény időkben voltak. Ők azonban már nem hallgattak rá. Többé nem. Csak Isten kegyelmének köszönhették, hogy továbbra is jólétben éltek, az Úr azonban figyelmeztette őket, amikor a Garizim és az Ébál hegyén felolvasták előttük, hogy milyen áldás vár rájuk, ha következetesen megállnak a hitben, és milyen átkokat von maga után a lázadás. A szombatokat azért megtartották, de már rég kihalt belőle az igazi öröm! Éjjel-nappal az kötötte le minden gondolatukat, amit Isten áldásként adott nekik.

110

Valahányszor Káléb megpróbált velük együtt imádkozni, érezte türelmetlenségüket. „Essünk túl rajta, és menjünk a dolgunkra, apám!” Szinte hallotta gondolataikat is. „Muszáj nekünk már megint ennek a vénembernek a zavaros imáit hallgatnunk?”

Ennek ellenére szerették apjukat, és ebben Káléb sem kételkedett. Igyekeztek mindenben gondját viselni, és odaadóan kényeztették, babusgatták, mégis úgy érezték, hogy apjuk ideje lejárt, és eljött az ő idejük. Úgy vélték, semmi újat nem tud már nekik mondani, amit ne tudnának. Más idők járnak már!

Mindez igaz, néhány dolog azonban soha nem változik. Éppen ezekről próbált apjuk beszélni velük, és éppen ezeket nem akarták meghallani.

A hanyatlás már elkezdődött, mint amikor az apró kavicsok gurulnak lefelé a hegyoldalon, ám a végén hatalmas sziklákat sodornak magukkal. A nép semmibe vette az Úr parancsait, és nem űzték ki a kánaániakat, akik átmenetileg meghúzták magukat a völgyekben. Néhányan visszaszivárogtak, eleinte csak próbaképpen, és barátságos szavakkal békét ajánlottak. Az izraelieket túlságosan lefoglalta a jólét. Élvezték a tejjel és mézzel folyó föld áldásait, azt a földet, amelyet Isten adott nekik, s közben nem látták, milyen veszélyt jelent rájuk, ha engedik, hogy Isten ellenségei kisebb-nagyobb csoportokban visszatérjenek. A kánaániak békét ígértek, ám jelenlétükkel termeszek módjára megrágták az Isten által lefektetett fundamentumot.

Hogy felejthették el fiai mindazt, ami Sittímben történt? A férfiakat olyan könnyű volt a Baal imádására csábítani. Elég, hogy egy csinos fiatal nő hívogatóan intsen egyet, és a bolond férfi úgy megy utána, mint birka a vágóhídra!

Isten megköveteli, hogy népe szent életet éljen, és ne vegyüljön el azokkal, akik megrontották a földet. Fiai azonban semmi mást nem láttak, csak a jó szőlőket, gyümölcsösöket, a kényelmes házakat és a hűs vizet adó kutakat. Nem üldözték el és nem irtották ki Isten ellenségeit, pedig a kánaániak itt is, ott is felbukkannak, mint a mérges gyom, magukkal hozva gonosz életmódjukat.

Fiaira és Júda férfiaira komoly feladat várt még. El kellett foglalniuk Kirjat-Széfert, amelynek erődített falai között még mindig a kánaáni férgek élősködtek.

Káléb tizenkét fia és azok fiai visszatértek a földműveléshez. Úgy gondozták földjeiket és jószágaikat, mint akik meg vannak győződve arról, hogy egyedül a kemény munka biztosítja jólétüket, és óvja meg őket a szegénységtől. Ennek ellenére évről évre egyre keményebben kellett dolgozniuk.

- Nem a saját erőtöknek köszönhetitek, hogy meghódítottátok ezt a földet, hanem az Úr Lelkének! - intette őket Káléb.

- Valakinek szántania is kell, apám, és el kell vetni a magokat is. - De az esőt az Úr adja a vetésetekre. Ő adja a napsütést és a

növekedést. - Azelőtt is bő termés volt itt, hogy mi idejöttünk! Kánaán mindig is

egész kincsesbánya volt. Kálébet a hideg is kirázta a rémülettől, amikor meghallotta, hogy fiai

közül többen idegen isteneket követnek. Mésá szavai megerősítették

111

értesülését. - Isten tette bőven termővé a földet. Ő készítette elő számunkra. - Te legalábbis így gondolod. Az évek múlásával egyre kevésbé hallgattak rá. Ahogy ezen a reggelen

is, minden reggel elmondták ugyanazt az imádságot, majd mentek a dolgukra, és éltek a saját szabályaik szerint.

- Jó reggelt, apám! A köszönésre összerezzent, és magához tért komor gondolataiból.

Ágyékából született utolsó gyermeke, egyetlen leánya, Akszá jött oda hozzá, és belekarolt apjába. Sötétbarna szemeit és olívaszínű bőrét anyjától, Maakától örökölte, vörös haját pedig tőle. Háta mögött sokan Edómnak hívták a lányt, de csak olyankor, amikor Káléb elfordult, és úgy gondolták, hogy nem hallja. Talán anyja küldte hozzá, hogy viselje gondját?

- Úgy gondolod, már ahhoz is segítségre van szükségem, hogy elmenjek addig a szikláig?

- Már megint nem festesz valami jó színben. Bosszúsan lerázta magáról a lány karját, aki támogatni szerette volna,

és elindult a sziklához. Minden porcikája sajgott. Lábait földbe gyökerezett nehéz fatörzseknek érezte. Lehajolt és a fogait csikorgatta az éles fájdalomtól, majd botjával a földbe bökött. Minden egyes lépéshez össze kellett szednie összes erejét.

Akszá a háta mögött összekulcsolt kézzel kényelmesen és ráérősen sétált mellette. Káléb ingerülten nézett rá.

- Miért mész úgy, mint valami tyúkanyó? - Látom, jó kedved van ma reggel! Míg egyfolytában a lányt nézte, egyszer csak megbotlott. Időben

visszanyerte ugyan egyensúlyát, de látta, hogy lánya is gyors mozdulatot tesz. A szíve dühösen zakatolt.

- Mi jut eszedbe? Képes lennél a földre vetni magad, hogy rád esve ne üssem meg magam?

- Talán álljak itt és tétlenül nézzem, ahogy az apám orra bukik? - Inkább menj a dolgodra! - Már voltam a kútnál - mondta csendesen a lány, majd könnybe

lábadt szemmel elfordult. A nők hamar elsírják magukat, de Kálébet ez nem lágyította meg. - Van egyéb munka is, mint a juhok és a kecskék megitatása. Akszá csillogó szemmel felemelte a fejét. - Akkor add ide a kardot, és hagyd, hogy azt is elvégezzem! Káléb gúnyosan felnevetett, majd tovább-bicegett. Talán ha

ügyet sem vet rá, előbb-utóbb elmegy. Nagyot nyögve letelepedett egy lapos kőre.

Uram, a fiaimat nem tudom rávenni, hogy üljenek ide mellém egy órácskára, és figyeljenek rám, ez a lány pedig úgy csüng rajtam, mint a pióca!

Mélyet sóhajtott, majd összekucorodott a vén olajfa árnyékában. Akszá a földre telepedett, kissé távolabb, de még mindig a fa árnyékában. Káléb ingerülten nézte a lányt.

- Ideje lenne férjhez menned! - szólalt meg végre, mert tudta, hogy ettől

112

a lány rendszerint elszalad. Az utóbbi időben valahányszor megpróbált vele a jövőről beszélni, Akszá pár napig mindig kerülte őt.

- Nincs olyan, aki méltó lenne hozzám! - Ó! - tört ki a nevetés Kálébből. - Te aztán nem is vagy beképzelt! A kis

félvér kánaáni csitri! Olívaszín arcbőre elvörösödött. Dühösen elfordította tekintetét. - A legfőbb ideje, hogy valaki bekösse már a fejed - vicsorgott Káléb. - Sok mindennek itt lenne az ideje, apám! - nézett vissza rá a lány. - Nem vagy már gyerek! Hány éves is vagy? - ráncolta ösz- sze a

homlokát. Akszá nem válaszolt, csak nézett rá. Káléb fortyogott a méregtől. - Ne hidd, hogy nem elég hosszú a karom, hogy ellássam a bajod! Akszá felállt a földről, kecsesen apjához lépett, és olyan közel ült mellé,

hogy visszakézből akár meg is üthette volna. - Tégy bármit, amitől megkönnyebbülsz, apám! Káléb felemelte a kezét, a lány azonban nem húzódott el, bár a torka

vadul lüktetett. A dühtől vagy a félelemtől? Mit számít az? Nagyot sóhajtott, majd lassan leeresztette kezét. Úgy tett, mintha nem is törődne vele. Hosszú, kínos csend következett. Káléb megköszörülte a torkát, ami inkább mély dörmögésnek tűnt. A lány felvonta egyik szemöldökét, és szeme sarkából az apjára nézett. Káléb lehunyta a szemét. Talán a legjobb az lenne, ha úgy tenne, mintha szunyókálna.

- Mit akartál mondani a bátyáimnak? Káléb összeszorította ajkát, egyik szemét felnyitotta, majd így szólt: - Menj és kérdezd meg tőlük! Szóról szóra el tudják mondani neked,

hogy mit akartam mondani. Ugyanazt, amit máskor is. Ugyanazt, amit állandóan elengednek a fülük mellett.

- Ha az egyiptomi csapásokról és a pusztai vándorlásról akartál beszélni velük, akkor inkább tőled hallanám szívesebben. Sokkal szebben el tudod mesélni ezeket a történeteket, mint ők!

- Ezek nem mesék! Személyesen átéltem ezeket az eseményeket! - Bárcsak én is átélhettem volna! Káléb rá sem hederített a lány hangjából áradó vágyakozásra. - Anyád küldött, hogy szórakoztass engem? - Szerinted anyám parancsára van szükségem ahhoz, hogy idejöjjek és

leüljek melléd? Szeretlek, atyám! - nézett rá tágra nyílt, őszinte szemekkel, majd lehajtotta a fejét. - Ha ezerszer hallanám is a történeteidet, az sem lenne elég!

Apja csendesen ránézett, és a lány mélybarna szemeiben meglátta a sóvárgást és az élénk érdeklődést. Miért van az, hogy ez a leány, aki egyik ágyasától született, ilyen szenvedélyesen vágyódik Isten után, míg fiait alig érdeklik az Úr dolgai? A keserűségtől elborítva, fájdalmasan felkiáltott:

- Menj innen! Hagyj magamra! Csak a baj van a lányokkal! Akszá lassan felállt, és csüggedten leeresztette vállait, majd némán

távozott. Káléb már bánta az iménti durvaságát, mégsem hívta vissza a lányt.

Bús egyhangúsággal teltek-múltak a napok. Mindenkinek megvolt a

113

maga feladata, ami lefoglalta idejét és gondolatait. Kálébet kivéve. Csak üldögélt és várta az idő múlását. Nézte, ahogy felkel a nap, végighalad az égbolton, majd vöröses, arany-, narancs- és bíborszínben alábukik a nyugati horizonton.

Épp delelőre járt, a nap a fejük felett forrón tűzött le rájuk. Hűvösebb helyre kívánkozott, de túl fáradt volt ahhoz, hogy felkeljen és visszacammogjon a házba. Figyelte, ahogy Akszá együtt dolgozik testvérei és féltestvérei feleségeivel. A leányt szemmel láthatólag nemigen érdekelte a beszélgetésük. Fecsegtek, kacagtak, néha összehajoltak és a háta mögött odasúgtak egymásnak valamit, miközben folyamatosan szemmel tartották. Káléb megpróbált nem törődni vele, hogy leányát még mindig úgy kezelik, mint valami jöttmentet. Ennyi év után is elevenen élt benne annak emléke, hogy mit érzett, amikor annak idején vele is így bántak.

Amikor sikerült kissé elszenderednie, álmában Egyiptomban járt. Újra ott állt apja előtt, és vitatkozott vele. „Ő az istenek Istene és az uraknak Ura! Követem őt, bármerre vezessen is!” Amint felébredt, olyan mély fájdalmat és szomorúságot érzett a szívében, hogy szinte alig kapott levegőt.

Akszá jött, hogy kenyeret és bort hozzon. - Reggel óta nem is ettél! - Nem vagyok éhes. A lány mindenesetre otthagyta neki az ennivalót. Káléb kis idő múlva a

borba mártotta a kenyeret. Amikor az megpuhult, szájába vette és lassan rágcsálni kezdte, míg annyira megpuhult, hogy már le tudta nyelni.

Hamarosan újból megjelent Akszá, ezúttal Káléb dédunokáit is magával hozta.

- Gyertek, gyerekek! Dédnagyapa mesél nektek az egyiptomi csapásokról és a Vörös-tenger megnyílásáról.

Káléb köré ültette a gyermekeket, majd kissé távolabb ő maga is letelepedett a földre. Kálébet örömmel töltötte el, hogy beszélhetett nekik azokról az eseményekről, amelyek oly jelentősen meghatározták életét és formálták a hitét. Az elbeszélés hosszan elhúzódott, a gyerekek pedig egyesével felálltak és játszani mentek, míg végül csak Akszá maradt vele.

- Te vagy az egyetlen, aki hajlandó meghallgatni! - sóhajtott leverten. - Bárcsak ne így lenne! - mondta a lány csillogó szemekkel. Fiai is megjöttek a mezőről. Lapátjaikat a vállukra vetve

hozták. Fáradtnak és elégedetlennek tűntek. Káléb Akszára pillantott, aki még mindig reménytől csillogó szemmel nézett rá.

- Hogy lehet az, hogy egyedül csak téged érdekel, amit az Úrról, a mi Istenünkről mondok? Te viszont szinte iszod a szavaimat!

- Nem tudom, apám. Te honnan kaptad a hitedet?

☼ Akszá válasza még sokáig visszhangzott Káléb gondolataiban. Honnan

kapta a hitét? Hogy lehet az, hogy fiaiban mégsem tudta elplántálni azt? Egész éjjel álmatlanul feküdt a vánkosán, és kavarogtak gondolatai.

Hogy lehet az, hogy családjában egyedül ő az, aki tudja, hogy csak

114

egyetlen igaz és hatalmas Isten létezik, és az összes többi csupán hamisítvány? Egyiptom bálványai között nevelkedett, imádkozott hozzájuk és italáldozatot mutatott be nekik, ahogy apja, anyja, testvérei és azok feleségei is. Amikor azonban Mózes visszatért Midjánból, Káléb tudta, hogy élete soha többé nem lesz ugyanolyan, mint volt. Szemtanúja volt a csapásoknak, amelyek után semmi kétsége nem volt afelől, hogy Mózes Istene és Ábrahám Istene az egyetlen mindenható Isten. Egyiptom összes istene tehetetlen volt vele szemben, mert azok csupán az emberi képzelet szánalmas szüleményei.

Mint sötét szobába a déli napfény, úgy ragyogott be a hit az életébe, és örömmel töltötte el a szívét. Ő az az Isten, akit kész vagyok imádni! Ő az, akit teljes meggyőződéssel és örvendezve követhetek!

Családjának tagjai azonban nem így jutottak hitre. Őket a józan ész és a kényszer vezette rá, hogy higgyenek. A jégverés megsemmisítette a termést. Állataik dögvésztől pusztultak el, a fekélyek miatt pedig egész Egyiptom nyögött és jajgatott. Káléb tisztában volt vele, hogy családját a félelem késztette arra, hogy végül odafigyeljenek érvelésére, és kövessék őt a héberek táborába. Soha nem élték át ugyanazt az izgatottságot és örömöt, amiben neki része volt, valahányszor a felhő- vagy a tüzoszlop jelenlétében tartózkodott. Soha nem tudták olyan áhítattal csodálni a fény és árnyék fejük felett kavargó örvényét.

Azért követték, mert féltek. Félelemből engedelmeskedtek csupán. Azért mutatták be az áldozatokat is, mert a törvény előírta. Hitemet minden bizonnyal tőled kaptam, Uram, ezért nem

dicsekedhetem vele. Egyik pillanatról a másikra született meg bennem. Szemem és fülem nyitva volt. A szívem majd kiugrott a helyéből! Bensőm megtelt hálaadással. Arra vágytam, hogy én is a népedhez tartózhassam. Neked tetsző életet akartam élni. A fiaim miért nem követnek? Miért csak Akszá, aki gyermekeim között a legutolsó és a legkisebb?

Egyre csak gyötörte magát a sok kérdéssel. Bármi legyen is a magyarázat, Akszának ugyanolyan erős hite volt, mint neki. Ugyanúgy vágyott rá, hogy közel kerüljön Istenhez, mint annak idején ő maga is. Ő azonban ahelyett, hogy bátorította volna lányát a hitben, azt gondolta, hogy Akszá csupán kedveskedni akar neki. Bosszantotta, hogy másodfeleségei és fiai mind azt gondolják: mivel megöregedett, arra van szüksége, hogy valaki folyton szemmel tartsa és a kedvére tegyen.

Akszá hite azonban igazi és hamisítatlan volt. Káléb csak akkor kezdett felfigyelni rá, amikor előző évben felmentek

Jeruzsálembe, hogy részt vegyenek az engesztelés napjának ünnepségén. Akszá olíva- és mirtuszágakat gyűjtött, míg fiai valahol távolabb ünnepeltek a barátaikkal.

- Hol van Akszá? - Talán őrzője vagyok a húgomnak? Maaká pofon ütötte Sebert. - Menj és keresd meg! Te is, Tirhaná! - intett a fiainak. - Lombsátrat készít - állapította meg Káléb. - Te küldted őt? - nézett rá csodálkozva Maaká. Káléb észrevette, hogy másodfelesége azon tűnődik: férjének vajon

115

elment az esze? - Nem, magától ment. - De miért? - Az engesztelés napja után a lombsátrak ünnepe következik. - Amióta Józsué meghalt, nem laktunk sátrakban, apám! - Már senki nem lakik sátrakban! - Jó lenne, ha nem felejtenétek el, miért vándoroltunk negyven évig a

pusztában, és miért kellett sátrakban laknunk! - emelte fel dühösen a hangját Káléb.

A hirtelen beállt feszült csendet Maaká szigorú szavai törték meg. - Egy hajadonnak semmi keresnivalója az apja házán kívül. Fiai elindultak, hogy visszahozzák. Kálébnek eszébe jutott, ahogy Akszá tiltakozott, majd amikor látta,

hogy minden hasztalan, keservesen zokogott. Ma már abban a kertben élnek, amelyet Isten ültetett, a pusztában eltöltött keserves évek pedig lassan feledésbe merülnek. Akárcsak azok a leckék, amelyeket a pusztában tanultak.

Káléb tudta, hogy valamit tennie kell, még mielőtt túl késő lesz.

☼

Megöregedtem, Uram, és már nem harcolhatok többé. Szavaimtól már nem hevül a harcosok vére. A bennünk élő bűn hatalmasabb, mint ellenségeink! Nem hajtottuk végre a feladatot, amellyel megbíztál bennünket. Ahogy szétnézek magam körül, azt látom, milyen elbizakodottá váltak fiaim, akárcsak egész népünk. Újjáépítjük a városokat, az életünk azonban továbbra is romokban hever, mi pedig átlépünk a romok felett. Barátságunkba fogadtuk azokat, akik gyalázzák szent neved. Nem tudom, mit tegyek, Uram. Fáradt vagyok, belefáradtam a keserűségbe, kimerítettek a hosszú évek. Lassan már a fekhelyemről sem tudok felkelni. Arra sincs erőm, hogy megegyem az ételem. Szolgák ápolnak engem, de az elmém, Uram, az elmém még mindig gyorsan vág. A szívem pedig a te neved dicséretét zengi!

- Már megint kiáltozik! Káléb hátát a párnának támasztva üldögélt fekhelyén. Valóban

kiáltozott volna? Mostanában gyakran minden előzmény nélkül könnybe lábad a szeme. Teste legyengült már. Talán azt gondolják, hogy az értelme is kihagy? Hallgatta, ahogy fiai beszélgetnek körülötte. Napok óta meg sem szólalt. Gondolatait Istenre összpontosította. Talán a hosszú hallgatás után végre odafigyelnek rá, ha majd úgy dönt, hogy újra beszél hozzájuk. Ha úgy dönt. Addig azonban nem szól egy szót sem, amíg az Úr meg nem mondja neki, hogy mit tegyen. Hadd tanakodjanak csak! Belefáradt már a sok erőlködésbe, próbálva meggyőzni őket, hogy Isten akaratát kövessék.

Várok rád, Uram! Utolsó leheletemig várok rád! Mondd meg nekem, mit tegyek a fiaimmal!

Akszá jött oda hozzá. Kezét apja vállára tette, majd mellé térdelt. Egy tálban valami barna pépet hozott neki. Káléb undorral elhúzta a száját. Alig maradt néhány foga, az is rettenetesen fájt. Már csak finomra aprított húst és zöldséget tudott enni. Fogalma nem volt, hogy a lány mit hozott neki abban a tálban.

116

Akszá apja kezébe tette a tálat. - Kérlek, apám, egyél néhány falatot! Szükséged van rá, hogy ne

gyengülj le teljesen. Hiába is mondaná neki, hogy már minden étvágyát elveszítette. Nem

érzi az étel illatát, sem ízét, és minden akaraterejére szüksége lenne, hogy megegye ezt a kotyvalékot.

- Mi bánt, apám? - szólalt meg Húr, aki a szoba másik sarkából figyelte apja arcát.

- Megöregedett, az bántja! - vonta meg a vállát Mócá, majd szólt Akszának, hogy töltse újra tele apja poharát borral.

- Alig eszik valamit - mondta Hárán, aki éppen egy datolyát majszolt. - Nem vezet már többé sereget a harcba! - Napok óta meg sem szólal. Akszá megtöltötte Káléb borospoharát. - Talán belefáradt abba, hogy ha beszél hozzátok, oda sem figyeltek! - Menj a dolgodra, te lány, és ne üsd bele az orrod a férfiak dolgába! -

nézett rá homlokát ráncolva Seber, a bátyja. Káléb összeszorította fogait. Nem először hallotta, hogy fiai ilyen

megvetően beszélnek húgukkal. Még sógornői is úgy kezelik, mint valami idegent, jó esetben mint valami cselédet. Pedig Akszának nagyobb hite van, mint az összesnek együttvéve.

- Talán már nem tiszta az elméje - mondta Seber olyan hangsúllyal, mint akit nem igazán nyomaszt ennek lehetősége.

- A nép még mindig tisztelettel beszél róla. Ha nem is lenne tiszta az elméje, nekünk akkor is hallgatnunk kell erről, hogy ne szégyenítsük meg.

Káléb érezte, ahogy fiai mind őt figyelik. Fejét sem emelte fel, rájuk sem nézett, csak lassan, reszkető kézzel evett tovább.

- Imádkozik - szólalt meg újra Akszá egész csendesen, gyengéd hangon. - Hét napja egyfolytában? Lehetetlen ilyen sokáig imádkozni. - Mózes negyven nap és negyven éjjel volt a hegyen! - Mózes az más! - legyintett Seber. - Igaz, hogy apánk mélyen hisz

Istenben, de ő nem próféta volt, hanem harcos. - Józsué után Isten őt választotta... - Fogd be a szád, te lány! Inkább menj és etesd meg a kecskéket! Vagy

kártolj fonalat! Csak ne bosszants már bennünket! - kiáltott rá dühösen Sáaf.

Káléb lépések tompa zaját, majd cserépedények csörömpölését hallotta.

- Akszának igaza lehet. Talán tényleg imádkozik. - Békében élünk és jól megy sorunk. Miért kell állandóan imádkozni? Káléb a maradék kevés étvágyát is elveszítette. Remegve előrehajolt,

hogy letegye a tálat. - Jobb lenne, ha elvennéd tőle, mielőtt az egészet magára önti. Hebrón elvette apjától a tálat, és félretette. - Soha nem láttam, hogy egyszerre néhány óránál tovább imádkozott

volna - pillantott apjára Tirhaná. - Valamit kezdenünk kellene Akszával. - Mire gondolsz? - Keressünk neki férjet!

117

- Mésá legfiatalabb leánya egy évvel fiatalabb a húgunknál, de már férjnél van, sőt vagy egy kisfia is. Akszának is ez hiányzik!

- Négy bátyja van, minek neki fiú? - Ráadásul itthon is szükség van a munkájára. Fiai elhallgattak, majd hosszú ideig csendben voltak, amiből Káléb

megérezte, hogy őt figyelik. Arcába szökött a vér, mégsem szólalt meg. A pompás ebédtől jóllakottan Seber nagyot böfögött, majd hátradőlt. - Szerintem elégedett a sorsával. Elégedett? Ennyire nem ismerik húgukat, és ennyire nem törődnek

vele? - Hagyjátok rá! Ha férjhez akar menni, akkor majd megemlíti

apánknak. Ő majd eldönti, mit kezdjünk vele. A vak is látta, hogy mindnyájan úgy gondolták, apjuk úgysem tesz majd

semmit, mert szüksége van Akszá gyengéd ápolására. Káléb a fejét lehajtva úgy tett, mintha szundítana. Hadd higgyék csak, hogy ő már csupán egy fáradt aggastyán, akinek annyi ereje sincs, hogy megrágja a kenyeret! Fiai egyesével felálltak és kimentek a házból, hogy munkához lássanak, vagy éppen kedvteléseiknek hódoljanak.

Akszá visszatért és apja mellé térdelt. Letört egy kis darab kenyeret, belemártotta a borba, majd ujjai közé vette a falatot.

- Csak egy keveset, apám! Kérlek, ne add fel! Káléb felemelte fejét, és a lány szemébe nézett. A többieknek már nincs

rá szükségük. Leköti őket a saját életük, és már nem is gondolnak rá. Ő azonban egészen más, mint a testvérei. Minden erejével azon van, hogy tartsa benne a lelket. De miért?

Ó, Uram, elfáradtam! A lelkem beteg! Ne engedd, hogy megérjem azt a napot, amikor fiaim végképp elfordulnak tőled! Engedd, hogy meghaljak, mielőtt eljön az a nap!

Képtelen volt visszatartani a könnyeit, ezért fejét lehajtva, vállait lecsüggesztve engedte, hogy végigfolyjanak arcán.

- Istenem, aki az irgalom és erő Istene vagy! - fohászkodott csendesen, de buzgón Akszá, miközben rázkódott a zokogástól. Érte imádkozott. - Kérlek, add vissza édesapám erejét! Szükségünk van rá. Mi lesz népünkkel, ha most lehajtja fejét? Ki áll majd elő, hogy nevedet kiáltsa? Ki?

Káléb könnyei elapadtak, ahogy lánya imádságát hallgatta. Értelme megvilágosodott, mintha egy láthatatlan kéz félrehúzta volna a függönyt, hogy tisztán lásson. Fiai vajon szerették-e őt valaha is úgy, mint ez a leány? Hallgatták-e szavait olyan nyitott elmével és szívvel? Magukba szívták-e tanítását, mintha maga az Úr szólna hozzájuk? Akszá! Édes Akszá! Máris látta maga előtt a reményteljes jövőt. Ez a lány többet jelent neki, mint fiai együttvéve. Azok csak határtalan keserűséget okoztak neki, míg ő apja tetszését kereste. Egyedül ő állt szilárdan, míg a többiek úgy hajlongtak, ahogy a szél fújt.

„Add ide a kardod!” - kiáltotta egykor neki Akszá. Kard. Hirtelen úgy érezte, mintha a súlyos terhet levették volna válláról. - Akszá! - sóhajtott mélyet, majd remegő kezét a lány fejére tette. -

Isten megválaszolta imáinkat!

118

A leány felemelte zokogástól sápadt arcát, és kivörösödött szemeivel apjára nézett. A lélegzetét is visszatartotta. Ahogy ott térdelt a sarkaira ülve, tekintete hirtelen felragyogott.

- Mit mondott az Úr, apám? - kérdezte előrehajolva, és feszülten figyelt, hogy hallja apja szavait.

- Férjet kell keresnem neked. - Nem! - sápadt el a lány. - De igen. Könnyei ismét megeredtek, ám ezúttal a dühtől. - Miért? - nézett rá kérdőn. - Ezt te találtad ki! Isten nem is mondott

ilyesmit! Káléb két kezébe fogta lánya arcát, és reszketve bár, mégis erősen

tartotta. - Nem én találtam ki. Férjhez kell menned. Most pedig mondd meg

nekem, ki lesz az! Áruld el a nevét! - Nem tudom! - mondta csodálkozástól kikerekedett szemekkel. Káléb kitárta szívét Isten előtt, és mint valami nyílvesszőt, újabb

imádságot küldött az ég felé. Ki az, Uram? Ki legyen a lányom férje? „Kérdezd meg őt magát! Ha a nevét nem is tudja, tud majd egyebet”. De mit? Mire gondolsz? - Apám, ne izgasd fel magad! - Hallgass! - csitította leányát. Bizonyára ijesztően néz most ki a

csalódottságtól. Arcocskáját gyengéden megpaskolva elengedte. - Hadd gondolkozzon a te vén apád!

Uram, mit kérdezzek? Mit? Hirtelen minden megvilágosodott előtte. - Milyen férjet szeretnél? - Még nem gondolkodtam ezen. - Az nem létezik, hogy még nem gondolkodtál rajta. Ki vele! - Azt már látom, hogy milyen férfiak vannak, de azok közül egyik sem

kell nekem. Miért akarnám, hogy bármelyik közülük a férjem legyen? Inkább meghalnék, mint hogy...

- Válaszolj a kérdésre! Mi lenne az, ami megelégedéssel töltene el? Mi hozna örömöt az életedbe? Gondolkodj!

Olyan szorosan összefogta kezeit, hogy ujjpercei belefehéredtek. - Olyan valakire van szükségem, aki mindenkinél és mindennél jobban

szereti Istent. Olyan férfire, aki megtartja Isten szövetségét, és aki nem fordítja el a tekintetét, amikor Isten ellenségei visszalopózkodnak arra a földre, amelyet Isten nekünk adott. Olyanra, aki hallja Isten hangját. Olyan férfira, akinek szíve bátor a harcban.

Könnyektől fátyolos szemmel apjára nézett és így folytatta: - Olyan férfira, mint amilyen az én apám! - Azt hiszem, sokkal jobbat érdemelsz, mint amilyen az apád volt! -

mosolyodott el szomorúan. - Neked egy prófétára van szükséged! -Nem is érem be kevesebbel! - mondta, s közben tekintetében egy

nőstény oroszlán vad elszántsága csillogott. - Már amennyiben valóban van beleszólásom a dologba.

- Menj és hívd ide a testvéreidet!

119

-Apám, kérlek, ne...! - hervadt le arcáról az iménti eltökéltség. - Bízol bennem? A leány az ajkát harapdálta. Káléb egy pillanatra elnevette magát. Miért is bízna meg benne? Fiai

érdekeit mindig is az ő érdekei elé helyezte. Egész életében csak fiai jártak az eszében, s leányát egészen elhanyagolta. Ő azonban felcsipegette és szívében megőrizte az Úr szavait. Szorosan magához ölelte a reményt, hogy lelkét abból táplálja.

- Apám, engedd, hogy veled maradjak! Hadd szolgáljak neked! - kérlelte, majd lehajtotta fejét, és hagyta, hogy könnyei végigperegjenek arcán.

Káléb megfogta a lány állát, és felemelte a fejét. - Akszá! Gyermekem! Bízol Istenben? Tudta a választ, mégis az ő szájából szerette volna hallani. - Igen! - Akkor bízz benne most is! Menj és hívd ide a bátyáidat! Istennek terve

van az életeddel, és ez a terv mindnyájunk jövője és reménysége. A lány megadóan felállt és engedelmeskedett. Káléb az ég felé emelte reszkető kezeit. Nyomorúságomban hozzád

kiáltottam, Uram, és te meghallgattad kiáltásomat! Lányának köszönhetően Isten felemel majd egy új vezetőt. Hadsereg áll

fel, amely kimegy és győztesen tér vissza!

☼ Káléb végignézett a hatalmas sokaságon, amely felszólítására

összegyűlt. Júda nem minden családjából voltak jelen, de ez most nem számított. Isten így is eléri célját. Valahol a tömegben ott áll egy férfi, akit Isten ma fegyverbe szólít. Az illető korábban talán maga is érezte már Isten vezetését, de zavarban volt, mert nem értette annak célját. Káléb azonban nagyon is jól tudta, mire készül. Isten azt az embert használja majd, hogy ítélje Izraelt, aki a mai napon elhangzó felhívást meghallja és cselekszik.

Az összegyűlt férfiak izgatottan beszélgettek egymás között, Kálébnek pedig már nem volt annyi erő a hangjában, hogy túlkiabálja őket. Fiai ott álltak körülötte, ő pedig unokájára, Hebrónra támaszkodott. Vajon hogy fogadják majd bejelentését? Könyökével oldalba bökte Hebrónt.

- Szólj, hogy csend legyen! - Csendet! Hadd szóljon hozzátok Káléb! A férfiak elhallgattak, Káléb pedig intett nekik, hogy lépjenek közelebb. - Én már öreg vagyok, és nem vezethetlek többé benneteket a

csatába! Valakinek át kell vennie a helyemet. - A fiaid nem léphetnének a helyedre? Esetleg Mésá? Netán Húr? Káléb felemelte kezét, mire azok ismét elhallgattak. - Az Úr máris munkálkodik abban az emberben, akit kiválasztott, hogy

új vezetőnk legyen. Ebben a percben is... - nézett végig a körülötte tolongok arcán. - Közületek valakit...

Szemei már nem úgy működtek, mint hajdanában, látása meghomályosodott.

- Azért hívtalak össze benneteket, hogy emlékeztesselek arra a

120

munkára, amelyet még be kell fejeznünk. Még mindig a kánaániak lakják Kirjat-Széfert. Isten azt parancsolta, hogy vegyük birtokba az egész földet, és űzzük el annak lakóit. Nem azért léptünk erre a földre, hogy békében éljünk Isten ellenségeivel, hanem hogy elpusztítsuk őket!

Néhányan helyeslőén közbekiáltottak, ám fiai nem voltak közöttük. Talán annak az embernek, akit Isten hívott ide, megnyílik a szeme és felbuzdul a lelke, hogy engedelmeskedjen Isten parancsának. Add, hogy úgy legyen, Uram! Add, hogy úgy legyen!

- Apám! - hajolt közelebb Húr. - Ez minden, amit mondani szeretnél? Fiai már türelmetlenül várták, hogy végre mehessenek a dolgukra.

Nem értek rá elmélkedni. - Nem! Kálébnek sokkal több mondanivalója volt. Olyan dolgok, amelyeket

számtalanszor hallottak már tőle. Ugyanolyan ez a nép is, mit atyáik: késedelmesek az Úr iránti engedelmességre, és gyorsan elfeledkeznek róla. Ha ugyanazt mondaná el, amit korábban már annyiszor, akkor oda sem figyelnének rá.

Uram, hogy van ennyi türelmed hozzánk? Csoda, hogy még nem töröltél el bennünket a föld színéről, hiszen már a pusztában is oly sokszor próbára tettünk téged!

Forrt a vére a haragtól, ám elég bölcs volt ahhoz, hogy röviden szóljon. - Az Úr, Ábrahám, Izsák és Jákob Istene nekem adta a hegyvidéket. A

fiaim már megkapták örökségüket, és családjukkal együtt le is telepedtek. De még mindig van olyan terület, amelyet el kell foglalnunk. Isten nekem adta azt a földet is, de még nem vettük birtokba. A Negev pusztáját leányomnak, Akszának adom örökségül!

Hallotta, ahogy fiai felszisszennek. - Akszának? Káléb felemelte hangját, és folytatta beszédét. - Amikor Celofhád leányai odaálltak Mózes, Eleázár és a vének elé,

valamint az egész közösség színe elé, ők is földterületet kaptak, hogy apjuk testvéreivel együtt örököljenek. Nekem sok fiam született. Elsőszülött fiam, Mésá már megkapta a neki járó kétszeres részt. Ardón fiam elesett a csatában, de a fia felnőtt, és ő is megkapta a maga részét. A többiek is megkapták részüket abból a földből, amit eddig elfoglaltunk. Az Úr azonban a Negevet is nekem ígérte, Kirjat-Széfer azonban újra az anákok kezére került. Azt a területet, amit eddig még nem foglaltunk el, a leányomnak adom, akinek hite olyan eleven, mint a tűz lángja. Erős férfiakat is megszégyenít!

Botját keményen a földbe szegezte, majd arra támaszkodva egy lépést tett előre.

- Júda fiai! Halljátok meg szavam! Annak adom feleségül a leányomat, Akszát, aki megostromolja és elfoglalja Kirjat- Széfert!

☼

Káléb hallotta, hogy valaki futva közeledik. Minden erejét összeszedve

felült a fekhelyén. Akszá odasietett hozzá, és segített neki felülni, majd egy párnával kitámasztotta a hátát.

121

Egy férfi hangját hallották kintről, aki a futástól lihegve beszélt. - Lépj be! - kiáltott neki Káléb, majd kezét Akszára tette. A lány sápadt

volt és reszketett, nagy, sötétbarna szemei tágra nyíltak. Húr fia, Szalmá lépett be a házba. Verítékes arcára ráragadt az út pora.

Térdre ereszkedett és mélyen meghajolt. - Kirjat-Széfer a kezünkben van! Az anákok nincsenek többé! Káléb az ágyán ülve kiegyenesítette hátát, majd az erőlködéstől

reszkető hangon kérdezte: - Ki vezette a harcot? - Otniél! - emelte fel csillogó szemekkel a fiú a fejét. - Otniél, Kenaz

fia. Felállt és felemelt kezekkel magyarázta: - Áttörte a város kapuit, és elpusztította az ellenséget! Keze rájuk

nehezedett. Jobbról is, balról is hullott körülötte az ellenség. Nem is pihent meg, amíg az utolsó szálig el nem pusztította őket.

Szalmá ezután részletesen leírta a csata menetét. Arca ragyogott az izgalomtól és a diadal mámorától.

- Az Úr, a mi Istenünk a kezünkbe adta Kirjat-Széfért! Káléb tudta, hogy Otniél jóval többet tett annál, mint hogy elfoglalta

Kirjat-Széfert. Felszította a tüzet Júda fiaiban. És ahogy elnézi ezt a fiatalembert, aki lelkesen hozta a hírt, az is könnyen meglehet, hogy az ő fiainak a szívét is visszavezette az Úrhoz. Torka kiszáradt, szeméből kicsordultak a hála könnyei. Ó, az a Kenaz! Káléb legfiatalabb öccse volt, aki családjából elsőként követte őt az izraeliek táborába. Bárcsak megérhette volna ezt a napot! Hálát adott Istennek, hogy saját testéből és véréből való férfi került Izrael élére, hogy visszavezesse őket az igaz hitre.

- Az Úr a mi erősségünk és szabadidőnk! - Áldott legyen az Úr neve! - hajtotta le fejét Akszá. - Akszá! - szólította meg Káléb, és a lány fejére tette a kezét. Az

felemelte tekintetét, és apja szemébe nézett. Könnyes szemeiből mélységes szeretet áradt. Kezei közé vette apja kezét, és forrón csókolgatni kezdte, majd felállt és kiment.

- Szeretnék kimenni az udvarra - intett Szalmának. Látni kívánta szeretteinek jövés-menését. Szalmá felsegítette, Káléb

pedig a fiúra támaszkodva kibotorkált az udvarra, majd leült kedvenc olajfája árnyékában, és hátát a vén fa törzsének támasztotta.

- A fiaim? - Mindannyian jól vannak. - Hála legyen Istennek! Káléb megáldotta a fiút, és elbocsátotta. Hosszasan üldögélt még a fa

alatt, és tekintetével bejárta a hegyvidéket. Otniél hamarosan megérkezik, és akkor vele jön Mésá, valamint a többi fia és unokája.

Hirtelen zajos mozgolódásra lett figyelmes. Meglepve látta, hogy Akszá jön ki a házból menyegzői díszbe öltözötten. Arcát nem láthatta, mert a menyasszonyi fátyol eltakarta. Valamit mondott az egyik szolgának, majd megállt a napsütésben. Hamarosan elévezettek egy szamárcsikót. Ekkor újra apja felé fordult és tiszteletteljesen fejet hajtott előtte. Egy hosszú pillanatig úgy maradt, majd felegyenesedett, felült a szamár hátára, és elhajtott.

122

Mindannyian félreismerték ezt a lányt, még ő maga is. Nem várta meg, hogy férje jöjjön érte, hanem ő ment elé. Botjával oldalba suhintotta a szamarat, hogy menjen gyorsabban. Káléb elmosolyodott. Legalább nem vonakodva, rossz előérzetekkel ment el. Inkább úgy, mint aki alig várja, hogy találkozzon azzal a férfivel, akit Isten neki választott.

Ahogy nőtt a távolság közte és Akszá között, és már alig látta a lányt, Káléb szívét örömmel vegyes szomorúság töltötte el. Csak ebben a pillanatban eszmélt rá, mekkora erőt és vigasztalást jelentett számára leánya jelenléte.

Soha nem érezte még magát ennyire magányosnak.

☼ Lassan múltak a napok, mire Káléb végre hírt kapott, hogy fiai útban

vannak hazafelé. Otniél vezeti őket, és Akszá is velük van. „Akszá!” Már annyi ereje sem volt, hogy feltápászkodjon fekhelyéről, ezért szólt

a szolgáknak, hogy vigyék ki a házból. Azok felemelték és kivitték, majd úgy ültették le, hogy kényelmesen lássa a falu felé közeledő menetet. Akszá a férje mellett haladt, nem mögötte.

Elsőként Otniél lépett oda hozzá, és egy apának kijáró tisztelettel üdvözölte. Ezután - kissé elpirulva - arra kérte Kálébet, hogy olyan földet adjon neki, amelyen már érik a gabona. Kálébet kissé meglepte a kérés, ezért pár pillanatig tanakodott. Hosszú időbe telik, míg sikerül megszelídíteniük a Negevet, ezért Káléb igent mondott a kérésre. Ezután Káléb fiai jöttek oda hozzá sorban, hogy megcsókolják apjukat, és izgatottan számoltak be neki a csatáról. A végén mindegyik hazatért családjához.

Otniél Akszához lépett, és mondott neki valamit. Akszá elmosolyodott, kezeit férje vállaira tette, és kecses mozdulattal leszállt a szamárról. Ő is mondott valamit Otniélnek, amire az a fejét rázta. Ekkor újra mondott neki valamit, majd elindult apja felé. Arca már nem volt elfátyolozva, de haja be volt fedve. Az elmúlt néhány nap során asszony lett belőle, mert most szinte még a levegő is más volt körülötte.

Letérdelt Káléb mellé, kezeit lazán összekulcsolva pihentette az ölében. - Köszönöm, hogy földet adtál a férjemnek, apám. - Te javasoltad neki, hogy kérjen tőlem földet? - vonta össze a

szemöldökét Káléb. Akszá elpirult, akárcsak a férje az imént. - Gabonára van szükségünk, hogy fenntartsuk magunkat, amíg

kiűzzük Isten ellenségeit a Negevből. - Tartalék a szükségletekre - mondta, majd kissé lehajtotta a fejét, és a

lányára nézett. - Mit tehetek még értetek? - További áldásodra van szükségem - sóhajtott mélyet. - Jó voltál

hozzám, és nekem adtad a Negevet. Most arra kérlek, hogy kutakat is adj hozzá.

Káléb elmosolyodott. Nemcsak bátor ez a lány, de okos is. Ő maga csak a földre gondolt, az azonban nem jutott eszébe, hogy annak elfoglalásához élelemre és tartalékokra van szükség.

123

- A felső és az alsó források a tieid. Hamarosan eljött az ünneplés és a hálaadás ideje. Figyelte, ahogy fiai a

tűz fényénél táncolnak, és hallgatta Istent dicsérő énekeiket. Leánya az asszonyok között táncolt, csillogó szemekkel, felemelt kezekkel pörgött-forgott.

Káléb miután jóllakott, szunyókált egy keveset. Mikor felébredt, még mindig tartott az ünneplés. Csillagok hunyorogtak az égbolt sötét kupoláján. Akszá és Otniél a tűz sejtelmes fényénél állva beszélgetett. Otniél felemelte kezét és megérintette feleségét. Gyengédség áradt mozdulatából. Amikor Akszá közelebb lépett férjéhez és lábujjhegyre állt, Káléb behunyta szemét.

Mielőtt elindultak volna délre, Otniél és Akszá meglátogatta Kálébet. Jól tudta, hogy most látja utoljára leányát, hisz nagyon öreg volt már és érezte a halál közeledtét. Akszá letérdelt édesapja mellé, ő pedig két kezébe vette annak arcát, és hosszan, mélyen a szemébe nézett.

- Ne sírjál már! - Hogyne sírnék! - kiáltotta, majd apja karjaiba vetette magát, és arcát

a vállához szorította. - Hosszú életem volt, magas kort megértem, és ezalatt szemtanúja

lehettem Isten csodáinak. Kívánhat-e valaki ennél nagyobb áldást? Most pedig reménységgel tekintek a jövőbe. Bennetek van ez a reménység - mondta, miközben egy pillanatra újra magához szorította leányát. - Most pedig menj! A férjed már vár!

Akszá felemelkedett, Káléb pedig még egyszer kezei közé vette lánya fejét, hogy megcsókolja mindkét arcát és homlokát.

- Az Úr áldjon meg benneteket sok-sok istenfélő fiúval! - És leánnyal! - mosolygott vissza rá könnyes szemekkel. - Gyermekeid legyenek mind olyanok, mint te! Otniél felsegítette őt a földről, kezét azonban feleségére tette és úgy

hagyta. A birtoklás gesztusa volt ez, ami tetszett Kálébnek. Otniél jól tudta, hogy valami drága kincset nyert, amit őrizni és dédelgetni kell. Bölcs ember ez az Otniél. Máris látja azt, amit ő maga olyan sokáig nem látott.

Káléb kitárta karjait, mintha mindkettőjüket át akarná ölelni. - Az igazság járjon előttetek, és az Úr dicsősége kísérje lépteiteket! Azt már nem láthatta, ahogy elmennek, mert Otniél rokonsága,

valamint Káléb unokái követték őket, immár lelkesen várva, hogy újra harcba induljanak és elűzzék Isten ellenségeit az országból.

Uram, add, hogy ezúttal sikerrel járjanak! Add, hogy meg ne álljanak, és ne nyugodjanak, amíg az ellenséget az utolsó szálig ki nem irtották!

Káléb azonban tisztában volt azzal is, hogy az ember milyen esendő. Olyanok, mint a juhok: pásztorra van szükségük. Amíg van pásztoruk, követik. Add, hogy pásztoraik mind egyenes, becsületes emberek legyenek, akik ragaszkodnak törvényedhez és rendelkezéseidhez, Uram!

Talpra állunk és megújulunk a hitben, majd ismét bűnbe esünk. Ez lenne a mi sorsunk?

Szolgái kijöttek hozzá és felemelték hordágyét. - Várjatok! Hagyjatok még itt egy kis ideig! Amikor azok tanácstalanul álltak, kissé türelmetlenül intett nekik. - Menjetek már!

124

Mihelyt azonban elindultak a dolgukra, utánuk kiáltott. - Hozzátok ide a kardom! Látta rajtuk, hogy haboznak és értetlenül állnak, ezért hozzátette: - A kardomat! Az egyik fiatal fiú elszaladt, hogy teljesítse Káléb parancsát, majd

nemsokára megjelent a fegyverrel a kezében. Tisztelettudóan meghajolt, és a markolatát Káléb felé fordítva átadta a kardot.

Káléb még egyszer, utoljára kézbe vette kardját. Eszébe jutottak azok az idők, amikor ezzel a karddal ment a csatákba, ahol órákig kaszabolta vele az ellenséget, s még csak el sem fáradt! Most már ahhoz sincs ereje, hogy felemelje. Remegő karjainak minden erejére szüksége volt, hogy ne ejtse el.

- Menjetek! - parancsolt a szolgáira. Hogy lehet az, Uram, hogy testemnek ebben a vén porhüvelyében a

szívem még mindig a csatákba vágyik? Jól emlékszem arra a napra, amikor az ekevasból ezt a kardot kovácsoltam. Akkor azt gondoltam, eljön majd a nap, amikor felszítom a tüzet, és ráteszem a kardot az üllőre, hogy ismét ekét készítsek belőle. Ez a nap azonban nem jött el. Még nem, és jól tudom, hogy a harcnak távolról sincs még vége!

Szabadítóért kiáltottunk, te pedig elküldted nekünk Mózest. Amikor a fáraó nem volt hajlandó elbocsátani népedet, csapásokkal sújtottad Egyiptom földjét. Megnyitottad előttünk a tengert, és összezártad azt ellenségeid serege fölött. Nappal felhővel, éjjel pedig tűzoszlopoddal védelmeztél bennünket. Mannával tápláltál bennünket az égből, és vizet fakasztottál a sziklából. Megelégítetted szomjas telkemet, és betöltötted éhes szívemet mindazzal, ami jó és maradandó!

A délutáni napsütésben Káléb álomba szenderült. Izmai el- ernyedtek, lélegzete lelassult. Álmában látott egy templomot emelkedni, amely dicsőségben, aranyló fényben tündökölt. Hirtelen erős szél támadt és végigsöpört az országon. A templom porrá lett. A jajveszékelő népet megláncolva hurcolták el. Ezután újabb menet közeledett felfelé a hegyen, és egy új templom emelkedett, igaz, valamivel szerényebb az előzőnél, majd falak épültek körülötte, és a falak tetejéről egy férfi azt kiáltotta a munkásoknak: „Ne féljetek és ne csüggedjetek! Végezzétek be a munkát, amelyet Isten bízott rátok!” Ám újabb pusztulás következett, majd megint templom épült, hatalmasabb az előzőeknél. Hirtelen vakító fénysugár villant, amelynek fényétől Káléb olyan fájdalmat érzett, hogy a szívéhez kapott. Ó, Isten! Én Istenem! Miért kell ezt tenned? Te szent és tökéletes vagy! Ekkor elsötétült az ég, de hamarosan újra kivilágosodott, és a fény, mintha egy új kor hajnalát jelezné, lassan bevilágította az egész földet.

Újból pusztulás következett. Káléb lekéből fájdalmas kiáltás tört elő. A szíve megszakadt. Ó, Uram,

ez már mindig így lesz? Ó, Uram, Uram! Az egek megnyíltak, és egy lovas jelent meg. A kavargó felhőből

vágtatott elő fehér lován, kezében kivont kardot tartva, fölötte ott ragyogott dicső neve: A Hű és Igaz Isten Igéje. Tiszta, hófehér ruhába öltözött mennyei sereg kísérte. Amint felharsant a sófár hangja, Káléb máris kész lett volna engedelmesen követni őt a csatába. Félig felemelkedve nyoszolyájáról megragadta kardja markolatát. Igen, Uram!

125

Királyok Királya és uraknak Ura! - énekelte a megszámlálhatatlan mennyei sereg. Szent! Szent! Szent!

Káléb a lélegzetét is visszatartva figyelte a fények kavalkádját: vörös, aranysárga, kék és bíbor fénysugarak csillogtak. Minden fényárban úszott, hatalmas vizek zúgtak, lüktetett az élet.

„Várj és hamarosan meglátod!” Káléb hosszú, mély sóhajjal kieresztette a levegőt, majd kardját maga

mellé ejtette. Szemeit lehunyva megpihent. Most már pihenhet. Tudta, hogy eljön majd a nap, amikor felébred és újra dicsőséges

erejében kelhet fel.