Gondolatok a Hegyibeszedrol

Ellen G. White

GONDOLATOK A HEGYIBESZÉDRŐL

Ellen G. White Gondolatok a hegyibeszédről

2

Tartalomjegyzék

TARTALOMJEGYZÉK ............................................................................................................................ 2

A HEGY LEJTŐJÉN ................................................................................................................................ 4

KIK A BOLDOGOK? .............................................................................................................................. 6

"ÉS MEGNYITVÁN SZÁJÁT, TANÍTJA VALA ŐKET, MONDVÁN: BOLDOGOK A LELKI SZEGÉNYEK, MERT ÖVÉK A MENNYEK

ORSZÁGA" (MT. 5:3) ............................................................................................................................................... 6

"BOLDOGOK, AKIK SÍRNAK: MERT ŐK MEGVIGASZTALTATNAK" (MT. 5:4) ............................................................. 8

"BOLDOGOK A SZELÍDEK: MERT ŐK ÖRÖKSÉGÜL BÍRJÁK A FÖLDET" (MT. 5:5) ...................................................... 11

"BOLDOGOK, AKIK ÉHEZIK ÉS SZOMJAZZÁK AZ IGAZSÁGOT: MERT ŐK MEGELÉGÍTTETNEK" (MT. 5:6) ........................ 13

"BOLDOGOK AZ IRGALMASOK: MERT ŐK IRGALMASSÁGOT NYERNEK" (MT. 5:7) .................................................. 15

"BOLDOGOK, AKIKNEK SZÍVÜK TISZTA: MERT ŐK AZ ISTENT MEGLÁTJÁK" (MT. 5:8) .............................................. 16

"BOLDOGOK A BÉKESSÉGRE IGYEKEZŐK: MERT ŐK AZ ISTEN FIAINAK MONDATNAK" (MT. 5:9) ................................ 18

"BOLDOGOK, AKIK HÁBORÚSÁGOT SZENVEDNEK AZ IGAZSÁGÉRT: MERT ÖVÉK A MENNYEKNEK ORSZÁGA" (MT. 5:10) . 19

"BOLDOGOK VAGYTOK, HA SZIDALMAZNAK TITEKET… ÉNÉRETTEM" (MT. 5:11) .................................................. 20

"TI VAGYTOK A FÖLDNEK SÓI" (MT. 5:13) ................................................................................................... 22

"TI VAGYTOK A VILÁG VILÁGOSSÁGA" (MT. 5:14) ......................................................................................... 24

A TÖRVÉNY SZELLEME ...................................................................................................................... 27

"NEM JÖTTEM, HOGY ELTÖRÖLJEM, HANEM INKÁBB, HOGY BETÖLTSEM" (MT. 5:17) ........................................... 27

"VALAKI AZÉRT CSAK EGYET IS MEGRONT E LEGKISEBB PARANCSOLATOK KÖZÜL ÉS ÚGY TANÍTJA AZ EMBEREKET, A

MENNYEK ORSZÁGÁBAN A LEGKISEBB LÉSZEN" (MT. 5:19) ............................................................................................ 31

"HOGYHA A TI IGAZSÁGOTOK NEM TÖBB AZ ÍRÁSTUDÓK ÉS FARIZEUSOK IGAZSÁGÁNÁL, SEMMIKÉPPEN SEM MEHETTEK BE

A MENNYEK ORSZÁGÁBA" (MT. 5:20) ....................................................................................................................... 32

"AKI HARAGSZIK AZ Ő ATYJAFIÁRA, MÉLTÓ AZ ÍTÉLETRE" (MT. 5:22) ................................................................. 33

"BÉKÉLJ MEG A TE ATYÁDFIÁVAL" (MT. 5:24) .............................................................................................. 34

"VALAKI ASSZONYRA TEKINT GONOSZ KÍVÁNSÁGNAK OKÁÉRT, IMMÁR PARÁZNÁLKODOTT AZZAL AZ Ő SZÍVÉBEN" (MT.

5:28) ................................................................................................................................................................. 35

"ÉS HA A TE JOBB KEZED BOTRÁNKOZTAT MEG TÉGED, VÁGD LE AZT ÉS VESD EL MAGADTÓL" (MT. 5:30) ................. 36

"SZABAD-É AZ EMBERNEK AZ Ő FELESÉGÉT AKÁRMI OKÉRT ELBOCSÁTANI?" (MT. 5:31-32, VÖ. MT. 19:3) .............. 37

"ÉN PEDIG AZT MONDOM NÉKTEK: TELJESSÉGGEL NE ESKÜDJETEK" (MT. 5:34) ................................................... 38

"NE ÁLLJATOK ELLENE A GONOSZNAK, HANEM AKI ARCUL ÜT TÉGED JOBB FELŐL, FORDÍTSD FELÉ A MÁSIK ORCÁDAT IS"

(MT. 5:39) ......................................................................................................................................................... 40

"SZERESSÉTEK ELLENSÉGEITEKET" (MT. 5:44) .............................................................................................. 42

"LEGYETEK AZÉRT TÖKÉLETESEK, MIKÉNT A TI MENNYEI ATYÁTOK TÖKÉLETES" (MT. 5:48) .................................... 44

AZ IGAZI ISTENTISZTELET .................................................................................................................. 45

"VIGYÁZZATOK, HOGY ALAMIZSNÁTOKAT NE OSZTOGASSÁTOK AZ EMBEREK ELŐTT, HOGY LÁSSANAK TITEKET" (MT. 6:1)

.......................................................................................................................................................................... 45

"ÉS AMIKOR IMÁDKOZOL, NE LÉGY OLYAN, MINT A KÉPMUTATÓK" (MT. 6:5) ..................................................... 47

"ÉS AMIKOR IMÁDKOZTOK, NE LEGYETEK SOK BESZÉDŰEK, MINT A POGÁNYOK" (MT. 6:7) ..................................... 49

"AMIKOR PEDIG BÖJTÖLTÖK, NE LEGYEN KOMOR A NÉZÉSETEK, MINT A KÉPMUTATÓKÉ" (MT. 6:16) ....................... 49

"NE GYŰJTSETEK MAGATOKNAK KINCSEKET A FÖLDÖN" (MT. 6:19) .................................................................. 50

"HA AZÉRT A TE SZEMED TISZTA, A TE EGÉSZ TESTED VILÁGOS LESZ" (MT. 6:22) .................................................. 51

"SENKI SEM SZOLGÁLHAT KÉT ÚRNAK" (MT. 6:24) ........................................................................................ 53


3

"NE AGGODALMASKODJATOK" (MT. 6:25) .................................................................................................. 54

"KERESSÉTEK ELŐSZÖR ISTEN ORSZÁGÁT" (MT. 6:33) .................................................................................... 55

"NE AGGODALMASKODJATOK TEHÁT A HOLNAP FELŐL… ELÉG MINDEN NAPNAK A MAGA BAJA" (MT. 6:34) ............. 56

AZ ÚR IMÁJA ..................................................................................................................................... 57

"ÍGY IMÁDKOZZATOK..." (MT. 6:9/A) ......................................................................................................... 57

"TI AZÉRT ÍGY IMÁDKOZZATOK: MI ATYÁNK…" (MT. 6:9/A) ........................................................................... 58

"SZENTELTESSÉK MEG A TE NEVED…" (MT. 6:9/B) ........................................................................................ 60

"JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD!" (MT. 6:10/A) ................................................................................................ 60

"LEGYEN MEG A TE AKARATOD, MINT A MENNYBEN, ÚGY A FÖLDÖN IS!" (MT. 6:10/B) ........................................ 61

"A MI MINDENNAPI KENYERÜNKET ADD MEG NEKÜNK MA" (MT. 6:11) ............................................................. 62

"ÉS BOCSÁSD MEG A MI VÉTKEINKET, MIKÉPPEN MI IS MEGBOCSÁTUNK AZ ELLENÜNK VÉTKEZŐKNEK!" (MT. 6:12) .... 63

"ÉS NE VÍGY MINKET KÍSÉRTÉSBE, DE SZABADÍTS MEG MINKET A GONOSZTÓL!" (MT. 6:13/A) ................................ 65

"TIÉD AZ ORSZÁG ÉS A HATALOM ÉS A DICSŐSÉG" (MT. 6:13/B) ...................................................................... 67

GÁNCSOSKODÁS HELYETT MUTASS JÓ PÉLDÁT ................................................................................. 68

"NE ÍTÉLJETEK, HOGY NE ÍTÉLTESSETEK!" (MT. 7:1) ....................................................................................... 68

"MIÉRT NÉZED A SZÁLKÁT, AMELY A TE ATYÁDFIA SZEMÉBEN VAN?" (MT. 7:3) ................................................... 69

"NE ADJÁTOK AZT, AMI SZENT, AZ EBEKNEK" (MT. 7:6) .................................................................................. 71

"KÉRJETEK ÉS ADATIK NÉKTEK, KERESSETEK ÉS TALÁLTOK, ZÖRGESSETEK ÉS MEGNYITTATIK" (MT. 7:7) ..................... 72

"AMIT AKARTOK AZÉRT, HOGY AZ EMBEREK VELETEK CSELEKEDJENEK, MINDAZT TI IS ÚGY CSELEKEDJÉTEK AZOKKAL!" (MT.

7:12) ................................................................................................................................................................. 74

"SZOROS AZ A KAPU ÉS KESKENY AZ AZ ÚT, AMELY AZ ÉLETRE VISZ" (MT. 7:14) ................................................... 76

"MENJETEK BE A SZOROS KAPUN" (MT. 7:13) .............................................................................................. 77

"ŐRIZKEDJETEK PEDIG A HAMIS PRÓFÉTÁKTÓL" (MT. 7:15) ............................................................................ 80

"NEM DŐLT ÖSSZE, MERT KŐSZIKLÁRA ÉPÍTTETETT" (MT. 7:25) ....................................................................... 81


4

A hegy lejtőjén

Több mint ezernégyszáz évvel Krisztus születése előtt Izrael gyermekei Sikem

szép völgyében gyülekeztek. A hegy mindkét lejtőjéről hallatszott a papok áldást és

átkot hirdető szózata. "Az áldást, ha engedelmeskedtek az Úrnak, a ti Istenetek

parancsolatainak… az átkot pedig, ha nem engedelmeskedtek." (V. Móz. 11:27-28)

Ezért azután a hegyet, amelyről e szavak elhangzottak, áldások hegyének nevezték

el.

Most mégsem a Garizim hegyéről csendültek Krisztus ajkáról a bűnben élő,

gyászba borult világ számára mintegy áldásmondásként hangzó szavak. Izrael az

elmúlt századok során nem ültette át életébe, nem valósította meg a gyakorlatban az

előtte föltárt, magasztos eszményeket. Isten népét nem Józsué, hanem másvalaki

vezérelte el a hit igazi nyugalmába. Ma már nem Garizim hegyét hívják az áldások

hegyének, hanem azt a Genezáret-tó partján fekvő, meg nem nevezett halmot, ahol

Jézus a tanítványok és a sokaság előtt hirdette az áldás szavait.

Képzeletben térjünk vissza ehhez az eseményhez, s amint a tanítványokkal

együtt ott ülünk a hegy lejtőjén, részesüljünk mi is azokban a gondolatokban és

érzésekben, melyek az ő szívüket betöltötték. Ha megértjük, hogy Jézus szavai mit

jelentettek akkori hallgatói számára, akkor új életet és szépséget fedezhetünk föl

bennük, s mi is jobban megérthetjük mélyebb jelentésüket.

Amikor az Üdvözítő elkezdte szolgálatát, a Messiásról és küldetéséről szóló

népszerű felfogás megakadályozta, hogy a nép befogadja Urát. Akkoriban

hagyományokba és szertartásokba fulladt az igaz odaadás szelleme. A

jövendöléseket is a kevély és világot kedvelő emberi szív igényeinek megfelelően

magyarázták. A zsidók nem úgy tekintettek az Üdvözítő eljövetelére, mint aki majd

bűneiktől szabadítja meg őket, hanem nagyhatalmú uralkodót vártak, aki az egész

világot Júda oroszlánjának hatalma alá hajtja. Hiába hívogatta őket Keresztelő János

megtérésre az ősi próféták szívet vizsgáló képességével. A Jordán partján hiába

mutatott Jézusra mint Isten bárányára, aki elveszi a világ bűnét. Ésaiás

jövendöléseire igyekezett terelni a figyelmet, melyek szenvedő Megváltót mutatnak

be, ezt azonban nem akarták tudomásul venni.

Ha Izrael tanítói és vezetői átadták volna magukat Jézusnak, ha engedtek

volna Urunk átalakító hatalmának, akkor Isten követeivé tette volna őket az emberek

között. Urunk először Júdeában hirdette Isten országának eljövetelét, első ízben ott

hangzott el a bűnbánatra, megtérésre szóló felhívás. Amikor kiűzte a templom

megszentségtelenítőit, ezzel Isten fölkentjének jelentette ki magát, akinek az a

küldetése, hogy megtisztítsa az emberek lelkét a bűn szennyétől. Az Úrnak szentelt

templommá kell változtatnia Isten népét. Azonban a zsidó vezetők nem voltak


5

hajlandók megalázni magukat, hogy elfogadják az alázatos, szerény názáreti tanítót.

Második jeruzsálemi útja alkalmával a főtanács elé idézték, s csupán a néptől való

félelem tartotta vissza őket, hogy meg ne öljék. Ekkor történt, hogy Júdát maga

mögött hagyva, elkezdte galileai szolgálatát.

Több hónapja tanított már ott, amikor elmondta a Hegyi beszédet. Az az

üzenet, melyet szerte az országban hirdetett - hogy elközelített Isten országa -,

minden réteg figyelmét felkeltette, s még tovább szította a zsidók becsvágyó

reményeinek lángját. Az új tanító híre Palesztina határain túlra is elterjedt, s a vezető

réteg viselkedése ellenére is sokakban az a gondolat ébredt, hogy talán Ő a várva

várt szabadító. Nagy sokaság tolongott Jézus lába nyomán, s a nép lelkesedése

magasra hágott.

Eljött az ideje, hogy a Jézussal szoros kapcsolatban levő tanítványok

közvetlenebbül vegyék ki részüket Uruk tevékenységéből, hogy a hatalmas tömegek,

mint pásztor nélküli juhok, gondozás nélkül ne maradjanak. A tanítványok egy része

szolgálata kezdetén csatlakozott Jézushoz, s a tizenkettő közül csaknem

valamennyien olyan kapcsolatban álltak egymással, mintha Jézus családjának tagjai

lennének. Ennek dacára őket is félrevezette a rabbik tanítása, osztoztak a földi

birodalom általános várásában, ők sem értették meg Jézus magatartását. Már eddig

is nyugtalanította őket, hogy Jézus nem igyekezett a papok és rabbik támogatásának

megnyerésével erősíteni ügyét - semmit sem tett, hogy mint földi uralkodó,

megalapozza tekintélyét és hatalmát. Mielőtt a tanítványok készen álltak arra a szent

megbízatásra, mely Krisztus mennybemenetele után várt rájuk, Jézusnak előbb

komoly nevelőmunkát kellett elvégeznie. Ennek ellenére Krisztus szeretete már most

mély visszhangot keltett azokban, akiket tanítani és nevelni lehetett az Úr nagy és

fontos műve számára. Most már jó ideje vele voltak, hogy Jézus megkezdje

küldetésének isteni jellegébe vetett hitük alapozását. Azonkívül a nép is elég

bizonyítékot látott már Jézus kétségbevonhatatlan hatalmára. Így készen állt az út,

hogy nyíltan hirdesse országának elveit, megértetve velük Isten országának valódi

arculatát.

Jézus a Galileai-tenger melletti dombokon egymagában, választottaiért esdeklő

imában töltötte az éjszakát. Hajnalban magához szólította tanítványait, majd imával

és a tanítás szavainak kíséretében áldón fejükre tette kezét, elkülönítve őket az

örömüzenet hirdetésére.

Azután lement velük a tengerpartra, ahol már hajnal óta nagy sokaság

gyülekezett.

A galileai városokból érkezett szokásos tömegen kívül sokan jöttek el

Júdeából, Jeruzsálemből, Pereából és a Dekapolisz félpogány lakói közül is. Továbbá

a Júdeától délre fekvő Idumeából, Tíruszból és Szidonból, a Földközi-tenger

partjának e két városából is érkeztek. "Amikor hallották, hogy miket mível vala, nagy


6

sokasággal jövének Őhozzá" (Mk. 3:8), mert sokakat meggyógyított: "mert erő

származék belőle, és mindeneket meggyógyíta" (Lk. 6:19).

Mivel a keskeny tengerpart nem nyújtott lapályos helyet, hogy szavát

hallhassák, Jézus a hegy lejtőjére vezette a sokaságot. Amikor lankásabb helyre ért,

mely kellemes helyül szolgált a roppant gyülekezéshez, letelepedett a fűre. A

tanítványok és a sokaság követte példáját.

A tanítványok azzal az előérzettel, hogy valami rendkívülit fognak hallani,

szorosan Jézus mellé gyülekeztek. A hajnali eseményekből azt a következtetést

szűrték le, hogy valamiféle bejelentést várhatnak azzal az országgal kapcsolatban,

melyet - hőn remélték - Jézus hamarosan megalapít. A sokaságot is a várakozás

légköre töltötte be. Feszülten figyelő arcok tanúskodtak a mély érdeklődésről.

Amint az isteni tanító szavaira várakozva a zöldellő domboldalon ültek, szívük

megtelt az eljövendő dicsőség gondolataival. Voltak köztük írástudók és farizeusok,

akik sóvárogva várták a napot, amikor ők fognak uralkodni a gyűlölt rómaiak fölött;

amikor majd övék lesz a roppant birodalom gazdagsága és dicsősége. A szegény

földművesek és halászok arról szerettek volna megnyugtató szavakat hallani, hogy

nyomorúságos kunyhóikat, szűkös táplálékukat, fárasztó munkával töltött életüket,

ínségtől való rettegésüket palotákra, bőségre s könnyű életre cserélhetik fel. A durva

szövésű öltözékek helyett, mely éjjel takarójuk is volt, azt remélték, hogy Krisztus

majd hódítóik finom és drága öltözékét juttatja nekik.

Minden szív azzal a büszke reménységgel telt meg, hogy a nemzetek Isten

választottaiként tisztelik majd Izraelt, Jeruzsálem pedig világbirodalmuk fővárosává

emelkedik.

Kik a boldogok?

"És megnyitván száját, tanítja vala őket, mondván:

Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa" (Mt.

5:3)

Különös és szokatlan gondolatként ütötték meg ezek a szavak az álmélkodó

sokaság fülét. Az efféle tanítás ellenkezője volt mindannak, amit eddig a papoktól és

tanítóktól hallottak. Semmit sem láttak benne, ami legyezgetné büszkeségüket, vagy

táplálná nagyravágyó reményeiket. Az új tanítót mégis olyan erő, hatalom övezte,

ami elbűvölte őket. Már jelenlétéből is úgy áradt az isteni szeretet édessége, mint

virágból az illat. Szavai úgy hullottak, "mint eső a rétre, mint zápor, amely megöntözi

a földet" (Zsolt. 72:6). Mindnyájan ösztönösen érezték, hogy olyan valaki van

közöttük, aki, bár olvas a lélek titkaiban, mégis gyöngéd szánakozással közelít

hozzájuk. Szívük kitárult előtte, s amint hallgatták Őt, a Szentlélek megértette velük


7

azokat a tanításokat, melyekre az emberiségnek minden korszakban oly nagy

szüksége van.

Krisztus napjaiban a nép vallásos vezetői úgy gondolták, hogy ők igazán

gazdagok lelki kincsekben. A farizeus imája: "hálákat adok néked, Isten, hogy nem

vagyok olyan, mint egyéb emberek…", a farizeusok egész felekezete s

nagymértékben az egész nemzet vélekedését fejezte ki. A Jézust körülvevő

sokaságban mégis akadtak néhányan, akik tudatában voltak lelki szegénységüknek,

lelki nyomorúságuknak. Amikor a csodálatos halászat alkalmával Krisztus isteni

hatalma nyilvánvalóvá vált, Péter az Üdvözítő lába elé vetette magát, s így kiáltott:

"Eredj el éntőlem, mert én bűnös ember vagyok, Uram!" (Lk. 5:8) A hegyre

összegyűlt sokaság közt is volt, aki Krisztus tisztasága láttán tudatára ébredt, hogy ő

a "nyomorult, nyavalyás, szegény, vak és mezítelen" (Jel. 3:17), de aki egyszersmind

sóvárogva vágyakozott Isten üdvösséget adó kegyelme után. Krisztus üdvözlő szavai

reménységet ébresztettek az ilyen emberekben; látták, felismerték, hogy életükre

Isten áldása száll.

Jézus azoknak is fölajánlotta az élet kelyhét, akik azt tartották, hogy

gazdagok, dúsgazdagok, semmire sincs szükségük, ezért megvetően fordultak el a

kegyes ajándéktól. Aki egészségesnek tartja magát, s azt képzeli, hogy ő elég jó,

tehát elégedett az állapotával, az nem törekszik arra, hogy Krisztus kegyelmében

részesüljön, s Jézus isteni jellemének részesévé váljék. A kevély nem érez hiányt,

ezért bezárja szívét Krisztus és a kimondhatatlan áldások előtt, melyek

adományozása végett Urunk a Földre jött. Akik a maguk szemében gazdagok és

dicséretre méltók, azok nem kérnek hittel, ezért nem is részesülnek Isten áldásában.

Úgy érzik, hogy nincs szükségük semmire, ezért üresen távoznak. Akik viszont

tudják, hogy nem menthetik meg magukat, és a saját erejükből szent cselekedetekre

sem képesek, azok nagyra értékelik azt a segítséget, melyet Krisztus tud nyújtani

nekik. Ezek a lelki szegények, őket nevezi Jézus áldottaknak.

Akiknek Jézus megbocsát, azokat előbb bűnbánóvá teszi. A Szentlélek

munkája, hogy meggyőzzön minket a bűnösségünkről. Akik szívét Isten Lelkének

meggyőző ereje indítja, azok tisztán látják, hogy nincs bennük semmi jó.

Ráébrednek, hogy amit valaha is cselekedtek, abba önzés és bűn elegyedett. Akár a

szegénysége tudatában levő vámszedő, aki a hátsó sarokban meghúzódva, még

szemét sem merte az égre emelni, és így esedezett: "Isten, légy irgalmas nékem,

bűnösnek!" - az ilyenek áldásban részesülnek. A bűnét bánó bűnös bűnbocsánatban

részesülhet, hiszen Krisztus az "Istennek ama báránya, aki elveszi a világ bűneit" (Jn.

1:29). Isten ígérete ez: "Ha bűneitek skarlátpirosak: hófehérek lesznek, és ha

vérszínűek, mint a karmazsin: olyanok lesznek, mint a gyapjú." (Ésa. 1:18) "Adok

nektek új szívet, és új lelket adok belétek… És az én Lelkemet adom belétek." (Ez.

36:26-27)


8

Krisztus a lelki szegényekről mondja, hogy "övék a menynyek országa". Ez az

ország nem átmeneti földi birodalom, amint Krisztus hallgatói remélték, hanem az Úr

az Ő szeretetének, kegyelmének és isteni jellemének lelki országát nyitotta meg

előttük. Az Ő alattvalói a lelki szegények, a szelídek, az igazságosság, a megszentelt

élet miatt üldözöttek. Ilyeneké az Isten országa. Bár a megszentelődés folyamata

még nem végződött be, nem teljesedett ki, mégis megindult bennük, s ez majd

alkalmassá teszi őket a "szentek örökségében való részvételre a világosságban" (Kol.

1:12).

Akik tudják, hogy mélységes lelki nyomorban vannak, érzik, hogy nincs

bennük semmi jó, azok isteni jellemre és erőre tehetnek szert, ha Jézusra tekintenek,

ha Őt szemlélik. Ő mondja nekik: "Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik

megfáradtatok és megterheltettetek." (Mt. 11:28) Felszólít bennünket, hogy cseréljük

föl nyomorúságunkat kegyelmének gazdagságára. Igaz, nem vagyunk méltók

szeretetére, ennek ellenére is Krisztus a kezesünk, és mindenképpen meg tudja

menteni, mindenképpen üdvözíteni tudja azokat, akik Őhozzá járulnak. Bármilyen

legyen is elmúlt életed, bármilyen csüggesztőek is a körülményeid, ha Jézushoz

jössz, amint vagy, gyöngén, tehetetlenül, kétségbeeséssel küzdve, irgalmas

Üdvözítőnk már messziről eléd siet, átölel szerető karjával, és isteni jellemének

palástját borítja rád. Jellemének fehér ruhájában mutat be minket Atyjának. Ő

esedezik értünk Isten előtt, mondván: Én vállaltam magamra a bűnös helyzetét. Ne

erre a tévelygő gyermekre, énreám tekints.

Bárhogy is küzd Sátán a lelkünk ellen, bárhogy is vádol a bűnnel, bármennyire

is magának követel minket mint áldozatait, Krisztus vére hatalmasabban tesz

bizonyságot mellettünk.

Bizonyos, hogy "csak az Úrban van igazság és erő… az Úrban igazul meg és

dicsekszik Izraelnek egész magva" (Ésa. 45:24-25).

"Boldogok, akik sírnak: mert ők megvigasztaltatnak" (Mt.

5:4)

Az itt említett szomorúság a bűn miatti, szívből fakadó bánkódást jelenti. Jézus

így szól: "És én, ha fölemeltetem e földről, mindeneket magamhoz vonzok." (Jn.

12:32)

Amint az ember tekintete a keresztre fölemelt Jézus Krisztushoz vonzódik,

megérti az emberiség bűnös voltát. Felismeri, hogy a bűn szolgáltatta ki a

megkorbácsolásnak, a bűn juttatta keresztre a dicsőség Urát. Megérti az ember,

hogy mialatt az Úr kifejezhetetlenül gyöngéd szeretettel szerette, az ő élete a

hálátlanság és lázadás szakadatlan folyamata volt. Legjobb barátját taszította el

magától, a menny legbecsesebb ajándékával élt vissza. Újonnan megfeszítette az


9

Isten Fiát, újra átszegezte a vérző, halálra sebzett szívet. A bűn olyan szakadéka

választja el Istentől, mely széles és mély - ezen bánkódik egyre, megtört szívvel.

Az ilyen szomorkodás és bánkódás vigasztalásra talál. Isten azért tárja föl

előttünk bűnös voltunkat, hogy Krisztushoz forduljunk, s általa kiszabadítson minket

a bűn rabságából, így Isten fiai szabadságának örvendezhessünk. Igen, igaz

bűnbánattal a kereszt lábához jöhetünk, ott megszabadulhatunk bűnterhünktől.

Az Üdvözítő szavai a vigasz üzenetét tartalmazzák a lesújtottak vagy gyászban

szenvedők számára. Szomorúságunk nem a véletlen műve. "Mert nem szíve szerint

veri és szomorítja meg (Isten) az embernek fiát." (Jer. sir. 3:33) Amikor próbákat és

szenvedést enged meg, javunkra teszi, hogy ezek segítségével szentségének

részeseivé váljunk. Ha hittel elfogadjuk az oly keserűnek és súlyosnak látszó

próbákat, ezek majd áldásnak bizonyulnak. A földi örömeinket megrontó súlyos

csapás arra szolgál eszközül, hogy a mennyre irányítsa tekintetünket. Sokan soha

meg nem ismerték volna Jézust, ha a szomorúság rá nem vezette volna őket, hogy

nála keressenek vigaszt.

Az élet próbái Isten eszközei, hogy eltávolítsák jellemünkből a

tisztátalanságokat és durvaságokat. Vésésük, faragásuk, csiszolásuk, dörzsölésük

fájdalmas folyamat számunkra; nem kellemes a köszörűkőre szorítva éreznünk

magunkat. Ám az épületkő így készül el, hogy betöltse helyét a mennyei

templomban. Hasznavehetetlen anyagra a Mester nem pazarol ilyen gondos, alapos

munkát, csakis drágaköveket csiszol a szent épület számára.

Az Úr fáradozik azokért, akik benne bizakodnak. A hűségesek értékes

győzelmeket aratnak, becses leckéket tanulnak meg, értékes lelki tapasztalatokat

szereznek.

Mennyei Atyánk sohasem feledkezik meg a bánattól lesújtott emberekről.

Amikor Dávid az Olajfák hegyére menekült, és sírva, mezítláb, gyászolva, fejét

betakarva haladt tova, az Úrnak megesett rajta a szíve. Dávid zsákruhába öltözött,

belül pedig a lelkiismerete mardosta. Az alázat külső jelei is tanúskodtak megtört

szívéről. Könnyezve, szívének töredelmével tárta ügyét Isten elé, és az Úr nem

hagyta el szolgáját, Dávid sohasem volt becsesebb a Végtelen Szeretet szívének,

mint amikor nyugtalan lelkiismerettel, futva mentette életét ellenségei elől, akiket

tulajdon fia szított lázadásra. Az Úr jelenti ki: "Akiket én szeretek, megfeddem és

megfenyítem: légy buzgóságos azért, és térj meg." (Jel. 3:19) Krisztus fölemeli a

megtört szívet és addig nemesíti a bánatos lelket, míg csak lakóhelyévé nem teszi

azt.

Mégis, amikor megpróbáltatások törnek ránk, sokan teszünk úgy, mint Jákób.

Az ellenség kezének tekintjük próbáinkat, s a sötétben vakon tusakodunk, míg csak

el nem fogy az erőnk. Ezért nem találunk nyugalmat, sem szabadulást. Jákóbbal

hajnalhasadtakor az isteni kéz érintése értette meg, hogy Krisztussal, a szövetség


10

angyalával küzd. Akkor már sírva, tehetetlenül borult a Végtelen Szeretet szívére,

hogy elnyerje az áldást, mely után lelke oly igen sóvárgott. Nekünk is meg kell

tanulnunk, hogy ne vessük meg az Úr dorgálását és ne lankadjunk el, ha Istenünk

fenyít bennünket. "Íme, boldog ember az, akit Isten megdorgál… Mert Ő megsebez,

de be is kötöz, összezúz, de kezei meg is gyógyítanak. Hat bajodból megszabadít és

a hetedikben sem illet a veszedelem téged." (Jób 5:17-19) Jézus minden lesújtotthoz

gyógyítással közeledik. Jelenléte enyhíteni tudja a gyászt, fájdalmat, szenvedést.

Isten nem akarja, hogy néma bánat, sajgó fájdalom és megszakadó szív terhe

alatt roskadozzunk. Azt szeretné, hogy föltekintsünk rá, az Ő szeretetteljes, drága

arcát szemléljük. Áldott Megváltónk áll sok ember mellett, akiket annyira elvakítanak

a könnyek, hogy meg sem ismerik Őt. Vágyakozik megragadni kezünket, vágyik rá,

hogy egyszerű, őszinte hittel, bizalommal tekintsünk Őrá, engedjük, hogy Ő

irányítson minket. Szíve nyitva áll bánataink, szomorúságaink s megpróbáltatásaink

előtt. Örökkévaló szeretettel szeret és szívélyes jósággal vesz körül bennünket.

Szívünkkel mindenkor szerethetjük Őt, napestig jóságáról elmélkedhetünk. Általa

felülemelkedik lelkünk a bánaton, aggodalmon, a békesség honába. Gondoljatok

erre, fájdalom és szenvedés gyermekei, s örvendezzetek jó reménységgel! "Az a

győzedelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk." (I. Jn. 5:4)

Azok is boldogok, akik Jézussal együtt bánkódnak a világ nyomorúságos

helyzete miatt, akikre szomorúság telepedett a világ bűneit látva. Az ilyen

szomorúságba nem elegyednek énünk, önzésünk gondolatai. Maga Jézus is a

"fájdalmak férfia" volt. Olyan szívbeli gyötrelmeket szenvedett el, melyeket nyelv le

sem tudna írni. Lelkét egyre gyötörték, egyre kínozták az emberek gonoszkodásai.

Önmagát fölemésztő buzgalommal fáradozott, hogy enyhítse az emberiség nyomorát

és bajait. Szíve elnehezedett a bánattól, amikor látta, hogy az emberek túlnyomó

többsége nem hajlandó Őhozzá jönni, hogy élete legyen.

Krisztus követői is hasonlóképpen fognak gondolkodni. Amint Jézus

szeretetében részesülnek, ők is lankadatlanul fáradoznak majd az elveszettek

megmentésén. Mivel részt vesznek Krisztus szenvedésében, eljövendő dicsőségében

is részesülnek majd. Fáradozásában is egyek lesznek vele. Bár együtt isznak Urunkkal

a bánat kelyhéből, de örömének is részesei lesznek.

Jézus a szenvedéseken át jutott el addig, hogy vigaszt tudjon nyújtani a

síróknak. Az ember minden terhe az Övé is, hiszen "amennyiben szenvedett, Ő maga

is megkísértetvén, segíthet azokon, akik megkísértetnek" (Zsid. 2:18). Ezt a

szolgálatot az végezheti, aki részt vesz Krisztus szenvedéseiben. "Mert amint

bőséggel kijutott nekünk is Krisztus szenvedéseiből, úgy bőséges a mi vigasztalásunk

is Krisztus által." (II. Kor. 1:5) Isten soron kívüli kegyelmet és áldást tartogat a

szomorkodónak, s ennek ereje szívek meglágyításában és lelkek megnyerésében

nyilvánul meg. Szeretete utat nyit a megsebzett, megtört lélekhez, gyógyító

balzsammá válik a szomorúak számára. "Az irgalmasságnak atyja és minden


11

vigasztalásnak Istene; aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban… azzal a

vigasztalással, amellyel Isten vigasztal minket." (II. Kor. 1:3-4)

"Boldogok a szelídek: mert ők örökségül bírják a földet"

(Mt. 5:5)

A Hegyi beszéd boldogmondásai a keresztény lelki élet fejlődését mutatják

meg. Akik már meggyőződtek, hogy Krisztusra van szükségük, akik már bánkódtak

bűneiken és akik Krisztussal járták ki a szenvedés iskoláját, azok szelídséget fognak

tanulni az isteni tanítótól.

Türelmesnek és gyöngédnek maradni a bántalmak alatt - nem olyan

jellemvonás ez, melyet a pogányok vagy a zsidók nagyra tartottak volna. A Szentlélek

ihletésére jegyezte le Mózes, hogy ő volt a legszelídebb ember a földön. Az ő

korában az ilyen jellemvonást nem tekintették dicséretesnek, inkább sajnálkozást,

megvetést váltott ki. Jézus viszont az országára való alkalmasság első három vonása

közé helyezi a szelídséget. Jézus életében és jellemében ennek az értékes

kegyességnek az isteni szépsége tűnik elénk.

Jézus, az Atya dicsőségének tündöklése, Istenhez való hasonlóságát nem

tekintette olyan valaminek, amihez föltétlenül ragaszkodjék, "hanem önmagát

megüresíteté, szolgai formát vévén fel, emberekhez hasonlóvá lévén" (Fil. 2:7). Nem

hódolatot követelő uralkodóként járt az emberek között, hanem kész volt átélni,

megtapasztalni az élet minden nehézségét, mint akinek mások szolgálata a

küldetése. Jézus modorában nyoma sem volt a szenteskedésnek, sem a hideg,

szigorú, zord, barátságtalan keménységnek. A világ megváltójának angyalokénál

fenségesebb természete volt, isteni felségéhez mégis olyan szelídség és szerény

alázat párosult, mely mindeneket magához vonzott.

Jézus megüresítette magát, s bármit cselekedett is, az énje sohasem ütközött

ki. Ellenkezőleg. Mindenben az Atya akaratának vetette alá magát. Amikor földi

küldetése már-már lezárult, nyugodtan elmondhatta: "Én dicsőítettelek téged e

földön: elvégeztem a munkát, amelyet reám bíztál, hogy végezzem azt." (Jn. 17:4)

Nekünk is megparancsolja, hogy "tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos

szívű vagyok" (Mt. 11:29). "Ha valaki jőni akar énutánam, tagadja meg magát" (Mt.

16:24), azaz fossza meg trónjától énjét, ne az önzés uralkodjék többé a lelkében.

Aki Krisztus lemondó lelkületét, alázatát szemléli, az akaratlanul is azt mondja,

amit Dániel, amikor az Emberfiához hasonlót látta: "És semmi erőm sem marada

bennem, és orcám eltorzula." (Dn. 10:8) Az önfejűség és az uralkodásra való hajlam,

mellyel mi dicsekszünk, valódi hitványságukban, visszataszító voltukban látszanak

meg, az ördög szolgálatának jeleiként. A romlott emberi természet mindig is a

felszínre akar törni, viszálykodásra, civódásra készen; de aki Krisztustól tanul, az

megüresíti magát énjétől, kevélységétől, az elsőbbség szeretetétől. Az ilyen ember


12

lelkében nyugalom honol. Énjét a Szentlélek rendelkezésére engedi át. Akkor már

nem akarjuk mindenáron a legmagasabb helyet elfoglalni. Nem vágyunk rá, hogy

magunkra tereljük a figyelmet, hanem azt tartjuk majd, hogy a legelőkelőbb hely

számunkra a Megváltó lábánál van. Jézusra fogunk tekinteni, arra várunk, hogy keze

vezessen, hangja irányítson. Pál apostol eljutott erre a tapasztalatra, ezért mondta:

"Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a

Krisztus; amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki

szeretett engem és önmagát adta értem." (Gal. 2:20)

Ha Krisztust fogadjuk be lelkünkbe, akkor Isten minden értelmet felülmúló

békessége meg fogja őrizni szívünket és értelmünket a Krisztus Jézusban. Üdvözítőnk

földi élete, bár szakadatlan viszályok közt folyt, mégis a békesség élete volt. Bár

ellenfelei szüntelenül a nyomában jártak, mégis ezt mondta: "Aki küldött engem,

énvelem van. Nem hagyott engem az Atya egyedül, mert én mindenkor azokat

cselekszem, amelyek Őnéki kedvesek." (Jn. 8:29) Istennel való tökéletes

közösségének nyugalmát sem emberi, sem ördögi harag nem tudta megzavarni.

Nekünk is azt mondja: "Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom

néktek." (Jn. 14:27) "Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem,

hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok; és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek." (Mt.

11:29) Hordozzátok velem a szolgálat igáját Isten dicsőségére, azaz az emberiség

felemeléséért, s akkor az igát könnyűnek, a terhet gyönyörűségesnek találjátok

majd.

Énünk szeretete, önzésünk elpusztítja békénket. Míg énünk él, mindig készen

állunk, hogy óvjuk-védjük a megaláztatástól, a megszégyenüléstől, sértésektől. Ha

meghaltunk énünk számára, amikor életünk Krisztus által az Istenben van elrejtve,

akkor már nem vesszük szívünkre a mellőzést vagy semmibevételt. Süketek leszünk a

megszégyenítés, vakok a mellőzés és sértés iránt. "A szeretet hosszútűrő, kegyes; a

szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem cselekszik

éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt.

Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent

hisz, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem fogy. De legyenek bár

jövendőmondások, eltöröltetnek; vagy akár nyelvek, megszűnnek; vagy akár ismeret,

eltöröltetik." (I. Kor. 13:4-8)

A földi áldásból eredő boldogság olyan változó, mint a körülmények, amelyek

előidézik. Krisztus békessége viszont állandó, maradandó békesség. Az nem függ a

körülményektől, a világi javak mennyiségétől vagy földi barátaink számától. Krisztus

az élő víz forrása, s a tőle merített, tőle nyert boldogság soha ki nem apad.

Ha családi körünkben Jézus Krisztus szelídségét tanúsítjuk, szelíd

viselkedésünk boldoggá teszi a család tagjait, nem vált ki veszekedéseket, nem

válaszol ingerülten, hanem elcsitítja a fölborzolódott kedélyeket, és olyan


13

gyöngédséget áraszt, melyet mindenki megérez a családi körben. Ahol a szelídséget

ápolják, ott ez a földi családot a mennyei nagy család részévé emeli.

Sokkal jobb lenne hamis vádaktól szenvednünk, mintsem az ellenségeinken

való bosszúállás gyötrelmeit zúdítanunk magunkra. A gyűlölet és bosszú a gonosztól

ered, s kizárólag rosszat hoz azokra, akik ilyet megengednek. Az alázatos szív, a

szelídség a Krisztusban való lakozás gyümölcsei - ez az áldás valódi titka. "A

szenvedőket szabadulással dicsőíti meg." (Zsolt. 149:4)

A szelídek örökölni fogják a földet. A bűn az önfelmagasztalás vágyán át tette

be lábát világunkba. Ősszüleink így vesztették el a szépséges birodalmuk fölötti

uralmat. Krisztus pedig a lemondáson át szerzi vissza. Ő mondja, hogy győznünk kell,

amint Ő is győzött. Alázat és énünk feladása által Jézus örököstársaivá válhatunk,

amikor a szelídek öröklik a földet.

A szelídeknek ígért föld nem ilyen lesz, mint amit most itt a halál árnyéka

sötétít. "De új eget és új földet várunk az Ő ígérete szerint, amelyekben igazság

lakozik." (II. Pt. 3:13) "És semmi elátkozott nem lesz többé; és az Istennek és a

Báránynak királyiszéke benne lesz; és Ő szolgái szolgálnak neki." (Jel. 22:3)

Ott már nem lesz csalódás, sem bánat, sem bűn. Senki nem mondja majd:

beteg vagyok. Nem lesz többé gyászmenet, sem szomorúság, halál, elválás, vagy

megtört szívek. Hanem Jézus lesz ott, és béke. "Nem éheznek, nem szomjúhoznak,

nem bántja őket délibáb és a nap; mert aki rajtok könyörült, vezeti őket, és vizek

forrásaihoz viszi őket." (Ésa. 49:10)

"Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot: mert

ők megelégíttetnek" (Mt. 5:6)

Az igazságosság nem más, mint szentség, Istenhez való hasonlóság, Isten

pedig a szeretet. Nem más, mint az Isten törvényéhez való igazodás, hiszen "minden

parancsolatod igaz" (Zsolt. 119:172), és "a törvény betöltése a szeretet" (Rm.

13:10). Az igazságosság, vagyis igaz élet nem más, mint a szeretet, a szeretet pedig

Isten világossága és élete. Isten igazságossága Krisztusban testesül meg, úgy

részesülünk igazságosságban, isteni jellemben, hogy befogadjuk Krisztust.

Nem gyötrelmes küzdelmek árán, nem fárasztó munkával, nem ajándékok

vagy áldozatok árán teszünk szert az igazságra; ingyen részesül benne, aki éhezi és

szomjazza. "Ó mindnyájan, kik szomjúhoztok, jertek e vizekre, ti is, kiknek nincs

pénzetek, jertek, vegyetek és egyetek, jertek, vegyetek pénz nélkül és ingyen, bort

és tejet." (Ésa. 55:1) "Az ő igazságuk, mely tőlem van, így szól az Úr." (Ésa. 54:17)

"És így hívják majd őt: Az Úr a mi igazságunk." (Jer. 33:16)

Emberi erő nem tud olyat nyújtani, ami kielégíti a lélek éhségét és szomját.

Jézus így szól: "Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat

és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő énvelem." (Jel. 3:20)


14

"Én vagyok az életnek ama kenyere; aki hozzám jő, semmiképpen meg nem éhezik,

és aki hisz bennem, meg nem szomjúhozik soha." (Jn. 6:35)

Ahogy táplálékra van szükségünk, hogy fenntartsuk testi erőnket, úgy van

szükségünk Krisztusra, a mennyből alászállt kenyérre, hogy életben tartsuk és

tápláljuk lelki életünket, valamint hogy erőt adjon a jó cselekedetek gyakorlásához.

Testünk folyamatosan kapja a táplálékot, ami fönntartja az életet és erőnlétet, a

léleknek is szüntelen közösségben kell lennie Jézussal, alá kell vetnie magát, teljesen

rá kell hagyatkoznia.

Ahogy a fáradt vándor a sivatagban a forrást keresi, és megtalálva égő

szomját oltja vele, a keresztény úgy szomjazza, s majd elnyeri az élet tiszta vizét,

melynek forrása Jézus Krisztus.

Amint felismerjük Megváltónk jellemének tökéletességét, kívánva kívánjuk,

hogy teljesen az Ő tisztaságának képmására alakuljunk át, újuljunk meg. Minél

többet tudunk Istenről, annál magasztosabb fogalmunk lesz a jelleméről, s annál

forróbb lesz a vágyunk, hogy az Ő képmását tükrözzük. Amikor lelkünk vágyakozik

Isten után, amikor sóvárgó szívvel tudjuk elmondani: "Csak Istenben nyugodjál meg,

lelkem, mert tőle van reménységem" (Zsolt. 62:6), akkor az isteni egyesül az

emberivel.

Ha hiányérzet van a lelkünkben, ha szentségre éhezünk, ha szentségre

szomjazunk, ez annak bizonyítéka, hogy Krisztus munkálkodik szívünkben azzal a

céllal, hogy Őt keressük, s a Szentlélek adományozása által elvégezze értünk, amit

lehetetlen megtennünk magunkért. Nem kell sekélyes vizeknél kielégítenünk

szomjúságunkat, hiszen közvetlenül fölöttünk áll a csodálatos forrás, melynek

bőséges vizét ingyen ihatjuk, ha a hit ösvényén kissé magasabbra emelkedünk.

Isten igéje az élet forrása. Amikor ezek után az élő, éltető források után

kutatsz, a Szentlelken keresztül Krisztussal lépsz közösségre. Jól ismert igazságok

újabb szemszögből tárulnak eléd, szentírási szövegek fényvillanásokként új

jelentőséget nyernek előtted, felismered más igazságok viszonyát a megváltás

munkájához, s tudni fogod, hogy Krisztus vezet, hogy isteni tanító áll melletted.

Jézus mondta: "A víz, amelyet én adok neki, örök életre buzgó víznek kútfeje

lesz őbenne." (Jn. 4:14) Amint a Szentlélek feltárja előtted az igazságot, a

legértékesebb tapasztalatokat fogod kincsként gyűjteni. Egyúttal fölébred benned a

vágy, hogy másoknak is szólj azokról a vigasztaló témákról, melyeket az Úr elébed

tárt. Amikor emberekkel érintkezel, Krisztus jellemét vagy munkáját érintő friss

gondolatokat közölsz velük Krisztusról. Szánakozó szeretetének újabb kijelentéseiben

részesülsz, hogy közöld az Őt szeretőkkel, de azokkal is, akik nem ismerik Őt.

"Adjatok, és nektek is adatik" (Lk. 6:38), hiszen Isten szava: "kerteknek

forrása, élő vizeknek kútfeje, melyek folynak a Libánusról" (Én. én. 4:15). A szív,

mely már megízlelte Krisztus szeretetét, egyre csak többet és többet akar inni belőle.


15

Amint továbbadod ezt a szeretetet, magad is gazdagabb, bőségesebb mértékben

fogsz részesülni belőle. A szív szakadatlan esdeklése ekkor majd ez lesz: többet

kérek, Uram, belőled. A Lélek válasza pedig örökké ez: sokkal többet. Hiszen

Istenünk örömét leli az adásban, mert "véghetetlen bőséggel mindeneket

megcselekedhet, feljebb, hogynem mint kérjük vagy elgondoljuk" (Ef. 3:20). Jézus

Krisztus az elveszett emberiség megmentéséért megüresítette magát, Isten ezért

mérték nélkül adta neki a Szentlelket. Isten Krisztus követőjének ugyanúgy fogja

adni a Lelket, amikor az ember egész szívét átadja, hogy Isten lakjék benne. Maga

Urunk adta ki a parancsot: "Teljesedjetek be Szentlélekkel." (Ef. 5:18) Ez a parancs

egyúttal ígéret is a Szentlélekkel való beteljesedésünkre. Az Atya jónak látta, hogy

Krisztusban "lakozzék az istenségnek egész teljessége testileg, és ti Őbenne vagytok

beteljesedve" (Kol. 2:9-10).

Isten korlátlanul kitöltötte ránk szeretetét, ahogyan a záporok is felüdítik a

földet. Így szól: "Egek, harmatozzatok onnan felül, és a felhők folyjanak igazsággal,

nyíljék meg a föld és viruljon fel a szabadulás, és igazság sarjadjon fel vele együtt."

(Ésa. 45:8) "A nyomorultak és szegények keresnek vizet, de nincs, nyelvük a

szomjúságban elepedt: én, az Úr, meghallgatom őket, én, Izráel Istene, nem

hagyom el őket. Kopasz hegyeken folyókat nyitok és a rónák közepén forrásokat; a

pusztát vizek tavává teszem és az aszú földet vizeknek forrásivá." (Ésa. 41:17-18)

"És az Ő teljességéből vettünk mindnyájan kegyelmet is kegyelemért." (Jn. 1:16)

"Boldogok az irgalmasok: mert ők irgalmasságot nyernek"

(Mt. 5:7)

Az ember szíve természeténél fogva hideg, sötét, rideg. Ha valaki az

irgalmasság és megbocsátás szellemét tanúsítja, nem magától teszi, hanem a

Szentlélek hat rá, a Szentlélek munkálkodik szívén. "Szeressük Őt; mert Ő előbb

szeretett minket." (I. Jn. 4:19)

Isten minden irgalom forrása. Irgalmas és kegyelmes az Ő neve. Nem úgy

bánik velünk, ahogy megérdemelnénk. Nem kérdezi, méltók vagyunk-e kegyelmére,

hanem szeretetének gazdagságát árasztja ránk, hogy ezzel méltóvá tegyen. Isten

nem bosszúálló. Nem büntetni akar, hanem megmenteni. Még gondviselésén át

tanúsított szigorának is az a célja, hogy üdvözítse konok teremtményeit. Erős

vágygyal sóvárog enyhíteni az emberek bajain, balzsamával szeretné begyógyítani

sebeiket. Igaz, hogy semmiképpen sem hagyja a bűnt büntetlenül, hanem elveszi a

bűnös bűnösségét.

Az irgalmasokban, az isteni természet részeseiben Isten részvétteljes szeretete

nyilvánul meg. Akiknek szíve együtt dobban a Végtelen Szeretet szívével, azok

megmenteni, nem pedig kárhoztatni igyekeznek. Krisztus bennünk lakozása olyan

forrás, amely soha ki nem apad. Ahol Ő lakozik, ott mindig túlcsordul a jóindulat.


16

A tévelygők, a megkísértettek, az ínség és bűn nyomorult áldozatainak kérő

szavait hallva a keresztény nem azt nézi, vajon méltók-e a segítségre, hanem hogy

miként lehetne a javukra. A legnyomorultabb, a leglealjasodottabb lélekben is azt

keresi, akinek a megmentéséért Jézus meghalt, s akinek az érdekében Isten

gyermekeire bízta a békéltetés szolgálatát.

Azok az irgalmasok, akik szánakozón viselkednek a szegények, a szenvedők,

az elnyomottak iránt. Jób kijelenti: "Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az

árvát, akinek nem volt segítsége. A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek

szívét megörvendeztetém. Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem;

palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem.

A vaknak én szeme valék, és a sántának lába. A szűkölködőknek én atyjok

valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém." (Jób 29:12-16)

Sokak számára terhes küzdelem az élet. Érzik elégtelenségüket, ezért

boldogtalanok, és kételkedők is; azt gondolják, nincs miért hálásnak lenniük. Nyájas

szavak, együttérző tekintet, a megbecsülés kifejezése sok küszködőnek és magára

hagyatottnak olyan lenne, mint a pohárnyi üdítő víz a szomjazónak. A szeretetteljes

cselekedet, a részvétteljes szó könnyítene a súlyosan rájuk nehezedő terheken. Az

önzetlen szeretet minden egyes szava vagy tette Jézus Krisztus szeretetének

kifejezése az elveszett emberiség iránt.

Az irgalmasok "irgalmasságot nyernek". "A mással jól tevő ember

megkövéredik; és aki mást felüdít, maga is üdül." (Péld. 11:25) A részvéttel teljes

szívre édes béke vár, boldog elégedettség a magáról megfeledkező, mások javára

végzett szolgálatban. Az ember lelkében lakozó és életében is megnyilvánuló

Szentlélek meglágyítja a kemény szíveket, szeretetet és gyöngédséget ébreszt. Azt

fogjátok learatni, amit vetettetek. "Boldog, aki a nyomorultra gondol… Az Úr megőrzi

azt és élteti azt; boldog lesz e földön, és nem adhatod oda ellenségei kívánságának."

(Zsolt. 41:2-3)

Aki Isten gyermekei szolgálata folytán Istennek adta át életét, az azzal

kapcsolta össze magát, akinek az egész mindenség forrása rendelkezésére áll. Életét

megmásíthatatlan ígéret aranylánca köti Isten életéhez. Az Úr nem hagyja el őt a

szenvedés és szükség óráján. "Az én Istenem pedig be fogja tölteni minden

szükségeteket az Ő gazdagsága szerint dicsőségesen a Krisztus Jézusban." (Fil. 4:19)

Az irgalmas ember a végső szükség óráján menedéket talál a szánakozó Üdvözítő

irgalmasságában, s végül befogadják őt az örök hajlékokba.

"Boldogok, akiknek szívük tiszta: mert ők az Istent

meglátják" (Mt. 5:8)

Krisztus kortársainak szigorú, szertartásos tisztálkodásai végtelenül terhesek

voltak. Gondolkodásukat szabályok, tilalmak és a külső tisztátalanságtól való rettegés


17

töltötték be. Így nem vették észre a szennyfoltot, melyet az önzés és rosszindulat ejt

a lelken.

Jézus a szertartásos tisztálkodást nem említi az országába való bemenetel

feltételeként, hanem a szív tisztaságára hívja fel figyelmünket. "A felülről való

bölcsesség pedig először is tiszta." (Jak. 3:17) Isten városába nem teheti be lábát

semmi tisztátalan. Aki majd ott lakik, az még idelenn tisztává válik. Aki Jézustól tanul,

abban egyre növekvő undor támad a neveletlenség, a csúnya beszéd és a szennyes

gondolatok ellen. Akinek Jézus lakik a szívében, annak a gondolkodása és a

viselkedése is tiszta és kifinomult lesz.

Jézus szavainak: "Boldogok, akiknek szívük tiszta…", mélyebb jelentőségük is

van. Nem csupán olyan értelemben tiszta, ahogy a világ érti ezt - tisztának lenni az

érzékiségtől, a testies vágyaktól -, hanem tisztának lenni a lélek rejtett szándékai és

indítékai terén is. Mentesnek a kevélységtől, a haszonleséstől. Ehelyett szerénynek,

önzetlennek, gyermekinek kell lennünk.

Csak hasonló értékeli a hasonlót. Ha nem fogadod el életedben a Krisztus

jellemének alapját képező önzetlen szeretet elvét, akkor lehetetlen ismerned Istent.

"Azt gondolod, olyan vagyok, mint te?" (Zsolt. 50:21) A gonosztól félrevezetett szív

mint kérlelhetetlen kényúrra tekint Istenre; az emberek, sőt az ördög önző

jellemvonásait tulajdonítják neki. Gondviselésének tetteit kényúri, kérlelhetetlen

természete kifejezéseiként magyarázzák. Ugyanúgy bánnak a Bibliával, Isten

kegyelme gazdagságának kincsesházával. Nem ismerik fel igazságainak dicső voltát,

hiszen Isten igazságai olyan magasak, mint a menny, és az örökkévalóságot is

betöltik. Az emberiség túlnyomó részének maga Krisztus is mintha száraz földből

kiálló gyökér lenne, melynek nincs ékessége, ami tetszene nekik. Amikor Jézus

Krisztus, a testben megjelent Isten az emberek közt járt, a farizeusok ezt mondták

neki: "Samaritánus vagy és ördög van benned!" (Jn. 8:48) Még tanítványait is

annyira elvakította szívük önzése, hogy csak lassan értették meg Őt, aki pedig azért

jött, hogy kinyilvánítsa nekik az Atya szeretetét. Jézus ezért járt magányosan az

emberek között. Egyedül a menny értette meg Őt teljesen.

Amikor Krisztus dicsőségben jön el, a gonoszok nem tudják majd elviselni a

látását. Jelenlétének tündöklése, mely az Őt szeretőknek életet jelent, haláluk lesz az

istenteleneknek. Jövetelének várása akár "az ítéletnek valami rettenetes várása és a

tűznek lángja" (Zsid. 10:27) számukra. Az Úr megjelenésekor könyörögni fognak,

hogy elrejtőzhessenek annak arca elől, aki a megmentésükért halt meg. Akiknek a

szíve viszont a Szentlélek bennük lakásával megtisztult, azoknak minden

megváltozott. Ők meg tudják ismerni Istent. Az Úr a szikla hasadékába rejtette

Mózest, amikor Isten dicsősége elvonult előtte. Mi is akkor szemléljük Isten

szeretetét, amikor Krisztusban vagyunk elrejtve.

"Aki szereti a szívnek tisztaságát, beszéde kedvesség: annak barátja a király."

(Péld. 22:11) Hit által már most, már itt szemléljük Őt. Mindennapi életünkben,


18

gondviselése megnyilatkozásaiban jóságát és irgalmasságát ismerjük fel.

Megismerhetjük Őt Fiának jelleméből. A Szentlélek feltárja az ember értelme és szíve

előtt az Istenről és a hozzánk elküldött Isten Fiáról szóló igazságot. A tiszta szívű

ember új és vonzó szépségben látja Istent mint megváltóját. Miközben felismeri Isten

jellemének tisztaságát és szépségét, maga is vágyakozik viszszatükrözni az Üdvözítő

jellemét. Olyan apának látja Őt, aki sóvárog magához ölelni megtérő fiát, ezért szíve

kimondhatatlan és dicső örömmel telik meg.

A tiszta szívű ember felismeri a Teremtőt hatalmas keze műveiben, a

mindenség alkotásainak szépségében. Igéjét olvasva világosabbá válik

irgalmasságának, jóságának és kegyelmének kinyilatkoztatása. A kisdedek előtt

föltárja azokat az igazságokat, melyek rejtve vannak a bölcsek és megfontoltak előtt.

Az igazság szépsége és becses volta, melyet a világi módon okos nem vesz észre,

folyamatosan kitárul azok előtt, akikben bizakodó, gyermeki kívánság él megismerni

és teljesíteni is Isten akaratát. Úgy ismerjük föl az igazságot, ha az isteni természet

részeseivé válunk.

A tiszta szívű ember mintegy Isten látható jelenlétében él az Isten által

számára kiszabott idő alatt. A jövő halhatatlan állapotában pedig színről színre fogja

látni Őt, miként Ádám is látta, amikor Istennel volt az Édenben. "Mert most tükör

által homályosan látunk, akkor pedig színről színre." (I. Kor. 13:12)

"Boldogok a békességre igyekezők: mert ők az Isten

fiainak mondatnak" (Mt. 5:9)

Krisztus a "béke fejedelme", ezért az Ő küldetése helyreállítani földön és

mennyen a bűntől megrontott békét. "Megigazulván azért hit által, békességünk van

Istennel, a mi Urunk, Jézus Krisztus által." (Rm. 5:1) Aki beleegyezik, hogy elhagyja

a bűnt, és helyette Krisztus szeretete előtt tárja ki szívét, az mennyei békében

részesül.

A békéhez más alap nem létezik. Krisztus szívünkbe fogadott kegyelme és

kegyessége lefegyverzi az ellenségeskedést; lecsöndesíti a viszálykodást, ehelyett

szeretettel tölti meg a lelket. Akinek békesség él szívében Isten és embertársai iránt,

az nem lehet boldogtalan. Irigység nem talál helyet szívében, gonosz gyanakvás nem

lel otthont benne; gyűlölség nem tud megállni ajtajánál. Az Istennel összhangban

álló szív a menny békéjében részesül, és a béke áldásos hatását árasztja. A béke

lelkülete harmatként száll majd a világi gondoktól megfáradt szívekre.

Krisztus a békesség üzenetével küldi követőit a világba. Aki a megszentelt élet

csöndes, öntudatlanul áldásos hatásával Krisztus szeretetét tanúsítja, aki szavával és

viselkedésével arra vezet másokat, hogy elvessék a bűnt, és Istennek adják át

szívüket, az békességszerző.


19

A békességszerzők azért is boldogok, mert ők Isten fiainak mondatnak. Békés

lelkületük a mennyel való kapcsolatukat bizonyítja. Az Üdvözítő édes légköre veszi

körül őket. Életük jó illata, jellemük szépsége nyilvánvalóvá teszi a világ előtt, hogy

ők Isten gyermekei. Az emberek meglátják és elismerik, hogy Jézus Krisztussal

voltak. "Mindaz, aki szeret, az Istentől született." (I. Jn. 4:7) "Akiben pedig nincs a

Krisztus Lelke, az nem az övé", másrészt "akiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek

fiai" (Rm. 8:9, 14).

"Boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért:

mert övék a mennyeknek országa" (Mt. 5:10)

Jézus Krisztus nem kecsegteti követőit világi dicsőség és gazdagság

reményével, sem próbáktól mentes élettel. Hanem azt a kiváltságot tárja eléjük, hogy

a Mesterrel együtt járhatják a lemondás és a szégyen ösvényeit, mivel a világ nem

ismeri őket.

Aki az elveszett világ megmentéséért jött, arra Isten és ember ellenségeinek

egyesült seregei támadtak. Könyörtelen szövetségbe tömörülve, gonosz emberek és

gonosz angyalok álltak csatasorba a béke fejedelme ellen. Habár minden szava,

minden tette isteni szánakozást lehelt, a világtól való különbözősége a legkeserűbb

ellenségeskedést váltotta ki. Mivel nem hagyta jóvá, hogy az emberek szabad folyást

engedve indulataiknak, gyakorolják gonosz szenvedélyeiket, ezért a legádázabb

ellenségeskedést váltotta ki. Így van ez mindenkivel, aki istenfélő életet akar élni a

Jézus Krisztusban. Kibékíthetetlen harc folyik a szentség és a bűn, szeretet és

gyűlölködés, igazság és hamisság között. Amikor valaki Krisztus szeretetét s a

szentség szépségét tanúsítja, elhódítja Sátán országának alattvalóit.

Ezzel ellenállásra ingerli a gonoszság fejedelmét. Üldözés és gyalázat vár a

Krisztus lelkületével átitatott emberre. Az üldözés módja korról korra változik ugyan,

de az elv, a lelkület, mely kiváltja a zaklatást, ugyanaz, amely Ábeltől kezdve

lemészárolta az Úr választottait.

Amikor az emberek Istennel akarnak összhangra jutni, tapasztalni fogják, hogy

a kereszt gyalázata egyáltalán nem szűnt meg. Fejedelemségek, hatalmasságok és

égi magasságok gonosz szellemei állnak csatasorba a menny törvényének

engedelmességgel hódolók ellen. Azért távol álljon tőlünk, hogy ez szomorúságot

okozzon nekünk. Az üldözés szerezzen örömet Krisztus tanítványainak, hiszen ez

bizonyítja, hogy ők Mesterük lábnyomát követik.

Igaz, hogy az Úr nem ígért fölmentést a próbák alól, hanem sokkal jobbat

ígérve ezt mondta: "Élteden át tartson erőd." (V. Móz. 33:25) "Elég neked az én

kegyelmem; mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el." (II. Kor. 12:9) Ha tüzes

kemencén kell átmenned Jézusért, az Úr ugyanúgy melletted lesz, amint a három hű

ifjú mellett is ott állt Babilon tüzes kemencéjében. Akik szeretik Megváltójukat,


20

mindenkor örvendezni fognak, ha megosztják Urukkal a megaláztatást és gyalázatot.

Az Urunk iránt szívünkben égő szeretet édessé teszi az érte elviselt szenvedést.

Sátán minden korszakban üldözte Isten népét. Megkínoztatta, kivégeztette

őket, a halálban mégis hódítókká váltak. Tántoríthatatlan hitükkel a Sátánnál

hatalmasabbat, Istent nyilatkoztatták ki. Az ördög megkínozhatta, megölhette a

testet, de a Krisztus által Istenben elrejtett életet még érinteni sem tudta. Börtönbe

tudott zárni bár, de nem tudta megkötözni a lelket. Isten gyermekei a homályon túl a

dicsőségre tudtak tekinteni, s így szóltak: "Mert azt tartom, hogy amiket most

szenvedünk, nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, mely nékünk megjelentetik."

(Rm. 8:18) "Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök

dicsőséget szerez nekünk." (II. Kor. 4:17)

A próbák és üldözés által Isten dicsősége és jelleme mutatkozik meg

választottaiban. A világ gyűlöli és üldözi Isten egyházát. Ez az egyház Krisztus

iskolájában nyer nevelést, fegyelmezést. Tagjai a föld keskeny ösvényein járnak, a

szenvedés kemencéje tisztogatja őket. Súlyos küzdelmeken át követik Krisztust,

elviselik a lemondást, súlyos csalódásokban van részük; fájdalmas tapasztalatuk

megtanítja őket a bűnös lelkiismeret gyötrelmére és a bűn nyomorúságos

következményeire. Ezért iszonyattal tekintenek a bűnre. Mivel kiveszik részüket

Krisztus szenvedéseiből, Krisztus dicsőségében való részesedés vár rájuk. A próféta is

szent látomásban szemlélte Isten népének diadalát: "És láték úgymint üvegtengert

tűzzel elegyítve; és azokat, akik diadalmasok a fenevadon és az ő képén, bélyegén és

az ő nevének számán, látám állani az üvegtenger mellett, akiknek kezében valának

az Isten hárfái. És éneklik vala Mózesnek, az Isten szolgájának énekét és a

Báránynak énekét, ezt mondván: Nagyok és csodálatosak a Te dolgaid, mindenható

Úr Isten; igazságosak és igazak a Te utaid, óh szentek királya." (Jel. 15:2-3) "Ezek

azok, akik jöttek a nagy nyomorúságból, és megmosták és megfehérítették ruháikat

a Bárány vérében. Ezért vannak az Isten királyi széke előtt; és szolgálnak néki éjjel

és nappal az Ő templomában; és aki a királyi székben ül, kiterjeszti sátorát felettük."

(Jel. 7:14-15)

"Boldogok vagytok, ha szidalmaznak titeket… énérettem"

(Mt. 5:11)

Sátán, bukását követően, folyton félrevezette az embereket. Hamis

megvilágításba helyezte Istent. Eszközein át ma is hazugságokat halmoz fel Isten

gyermekeiről. Az Üdvözítő mondja: "A te gyalázóidnak gyalázásai hullanak reám."

(Zsolt. 69:10) Az effajta gyalázkodások Jézus Krisztus tanítványaira is hullanak.

Sohasem fordult elő, hogy az emberek közt kíméletlenebbül szóltak volna meg

valakit, mint Krisztust. Gúnyolták, csúfolták Őt, mivel tántoríthatatlanul

engedelmeskedett Isten szent törvényének. Ok nélkül bár, mégis gyűlölték, Ő

azonban nyugodtan állt ellenségei előtt, kijelentve, hogy a keresztények örök


21

öröksége a kigúnyolás. Tanáccsal látta el követőit, miként fogadják a rosszakarat

nyilait; lelkükre kötötte, hogy ne csüggedjenek el a zaklatások miatt.

Bár a rágalmazás beszennyezi a hírnevet, a jellemen mégsem tud foltot ejteni.

A jellem Isten őrizete alatt áll. Amíg nem járulunk hozzá, hogy vétkezzünk, addig

nincs emberi, sem sátáni hatalom, amely beszennyezhetné lelkünket. Akinek szíve

Istenben marad meg, az a legfájdalmasabb próbák óráján, a legcsüggesztőbb

környezetben is olyan lesz, mint a jólétben volt, amikor Isten világossága és

kegyelme nyugodott meg rajta. Félremagyarázhatják, meghamisíthatják szavait,

indítékait, tetteit, mégsem bánkódik, mivel komolyabb ügyei forognak kockán. Mózes

példájára elviseli a zaklatást, mint aki látja a láthatatlant, mint aki nem a láthatókra,

hanem a láthatatlanra tekint.

Krisztus jól tud mindent, amit az emberek félreértenek és félremagyaráznak.

Gyermekei nyugodtan, türelemmel, bizakodva várhatnak. Nem számít, milyen

rosszindulat és megvetés éri őket, hiszen nincs titok, mely napvilágra ne jönne. Akik

tisztelik Istent, azoknak tisztességet fog szerezni emberek és angyalok előtt.

"Ha szidalmaznak és háborgatnak titeket… örüljetek és örvendezzetek" (Mt.

5:11-12) - tanácsolta Jézus. Hallgatói figyelmét a prófétákra terelte, akik az Úr

nevében szóltak és példát mutattak a szenvedésre és türelemre. Ádám gyermekei

közül Ábel, az első keresztény, vértanúként halt meg. Énok Istennel járt, s a világ

nem ismerte őt. Noét mint vakbuzgót gúnyolták. "Mások pedig megcsúfoltatások és

megostoroztatások próbáját állták ki, sőt még bilincseket és börtönt is; mások

kínpadra vonattak, visszautasítván a szabadulást, hogy becsesebb feltámadásban

részesüljenek." (Zsid. 11:36, 35)

Habár Isten választott hírnökeit minden korban megvetették és üldözték,

szenvedéseik által mégis Isten ismerete terjedt. Krisztus minden tanítványa álljon

ebbe a sorba, annak tudatában, hogy az ellenség mit sem tehet az igazság ellen,

hanem csakis az igazság javára. Isten komolyan gondolja, hogy az igazság előtérbe

kerüljön, vizsgálódás és beszéd tárgya legyen, még ha megvetést tanúsítanak is

iránta. Föl kell rázni az embereket. Minden vita, minden gyalázkodás, minden

erőlködés, hogy korlátozzák a lelkiismeret szabadságát, Isten eszközévé válik, hogy

felébressze a máskülönben szunnyadozók gondolkodását.

Hányszor látjuk ezt az eredményt Isten küldötteinek történelmében! Amikor a

nemes, ékesszóló Istvánt a főtanács sugallatára halálra kövezték, nem tettek kárt az

evangélium üzenetének ügyében. A mennyei fény, mely megdicsőítette arcát, az

isteni irgalmasság, melyet haldoklóként imájában kifejezett, mint a meggyőzés

hegyes nyila hatott Saulra, az elvakult farizeusra, aki tanúja volt a jelenetnek. Saul,

az üldöző farizeus ezúton lett választott edénnyé, hogy Krisztus nevét hordozza a

pogányok, az uralkodók és a zsidó nép előtt. Az idős Pál sokkal később írta római

börtönéből: "Némelyek versengésből prédikálják Krisztust… azt hívén, hogy

fogságom nyomorúságait így megnövelik… csakhogy minden módon, akár színből,


22

akár szívből a Krisztus prédikáltatik." (Fil. 1:16, 18) Pál bebörtönzése következtében

szerteszét hirdették Isten örömhírét, annyira, hogy még a császár palotájában is

lelkeket nyertek meg Krisztusnak. Sátán azon erőlködése ellenére, hogy elpusztítsa

az örömüzenetet, Isten szavának romolhatatlan, örökké megmaradó magja egyre

hull az emberek szívébe. Krisztus gyermekeinek gyalázása és üldöztetése által is

Isten neve dicsőül meg, és lelkeket mentenek meg.

Nagy azok jutalma a mennyben, akik bár üldöztetésen és gyaláztatáson át,

mégis Krisztus tanúi maradtak. Míg az emberek földi dolgok után futnak, Jézus a

mennyei jutalomra tereli figyelmüket. A jutalom nemcsak a jövő ígérete, hiszen már

itt is részesülünk benne. Az ősi időkben az Úr megjelent Ábrahámnak és így szólt:

"Én pajzsod vagyok tenéked, a te jutalmad felette igen bőséges." (I. Móz. 15:1) Ez a

jutalma Krisztus minden követőjének. Az Úr, Immánuel, "velünk az Isten", Ő az,

akiben van "a bölcsességnek és ismeretnek minden kincse elrejtve… mert Őbenne

lakozik az istenségnek egész teljessége testileg" (Kol. 2:3, 9). Amilyen mértékben

feltárul előtte szívünk, olyan mértékben válunk hasonlóvá Őhozzá. Tapasztalhatjuk

szeretetét és mindenhatóságát, birtokolhatjuk, felfoghatjuk Krisztus kikutathatatlan

gazdagságát, hogy "mi a szélessége, hosszúsága, mélysége és magassága az Isten

jóvoltának, és megismerjétek Krisztus minden ismeretet felülhaladó szeretetét, hogy

ekképpen beteljesedjetek az Istennek egész teljességéig" (Ef. 3:18-19), "ez az Úr

szolgáinak öröksége, és az ő igazságuk, mely tőlem van, így szól az Úr" (Ésa. 54:17).

Ez az öröm töltötte be Pál és Silás szívét, amikor a filippi börtönben

imádkoztak, majd Isten dicséretét zengték éjfélkor. Krisztus ott volt mellettük, s az Ő

jelenléte a mennyei udvarok dicsőségével ragyogta be a homályt. Pál, látva az

örömüzenet terjedését, bilincseiről megfeledkezve írta: "Én ennek örülök, sőt örülni is

fogok." (Fil. 1:18) Krisztus szavai visszhangoztak Pál üzenetében, melyet a filippi

gyülekezetnek üldöztetése közepette küldött: "Örüljetek az Úrban mindenkor, ismét

mondom, örüljetek!" (Fil. 4:4)

"Ti vagytok a földnek sói" (Mt. 5:13)

A sót tartósító, romlástól megóvó tulajdonságaiért értékelik. Amikor Isten

sónak nevezi gyermekeit, arra akar tanítani, hogy azért tette őket kegyelmének

részeseivé, hogy eszközül szolgáljanak mások megmentésére. Isten, amikor az egész

világ előtt népet választott, nem csupán fiainak és lányainak akarta fogadni őket,

hanem hogy általuk a világ is elfogadja az üdvösséget hozó kegyelmet. Amikor az Úr

kiválasztotta Ábrahámot, nemcsak Isten bensőséges barátjává, hanem azon

kiváltságok közvetítőjévé akarta tenni, melyekben részesíteni szerette volna a

nemzeteket. Jézus Krisztus a tanítványaiért elmondott utolsó imájában ezt mondta:

"És én őérettök odaszentelem magamat, hogy ők is megszenteltekké legyenek az

igazságban." (Jn. 17:19) Hasonlóképpen az igazság által megszentelődött


23

keresztényeknek olyan tulajdonságaik lesznek, melyek megóvják a világot a teljes

erkölcsi romlástól.

A sót össze kell keverni azzal, amibe teszik, át kell járnia az anyagot, melyhez

hozzáadják. Így személyes érintkezés és barátkozás által lehet elérnünk az

embereket az evangélium megszentelő erejével. Az Úr nem nagy csoportokban,

hanem egyénenként ment meg embereket. A személyes befolyás hatalmat jelent.

Közel kell hát húzódnunk azokhoz, akiknek áldására szeretnénk lenni.

A só íze a keresztény életerejét, Jézus szívünkben élő szeretetét, valamint

Krisztus egész életünket átható szentségét jelenti. Jézus szeretete szétáradó,

kezdeményező. Ha az Ő szeretete él bennünk, másokra is áradni fog tőlünk: közel

húzódunk az emberekhez, míg önzetlen szeretetünk meg nem olvasztja szívüket. A

valódi hívők új erőt adnak azoknak, akikért fáradoznak. Ez nem emberi erő, hanem a

Szentlélek ereje végzi el az átalakító munkát.

Jézus komoly figyelmeztetést fűzött hasonlatához: "Ha pedig a só

megízetlenül, mivel sózzák meg? Nem jó azután semmire, hanem hogy kidobják és

eltapossák az emberek." (Mt. 5:13)

Krisztus hallgatósága láthatta az ösvényre kidobott, ízét vesztett, így

értéktelenné vált sót. Ez a kép nagyon ráillett a farizeusokra és vallásuk társadalomra

tett hatására. Mindazok életére jellemző ez, akiktől eltávozott Isten kegyelmének

ereje, és akik kihűltté, Krisztus nélkülivé váltak. Bármi is a hitvallásuk, az emberek és

angyalok szemében üresek, élettelenek, visszataszítóak. Róluk mondja Krisztus:

"Vajha hideg volnál, vagy hév. Így, mivel lágymeleg vagy, sem hideg, sem hév,

kivetlek téged az én számból." (Jel. 3:15-16)

Krisztusba mint személyes Megváltóba vetett hit nélkül lehetetlen áldásos

benyomást tennünk a kételkedő világra. Nem tudjuk átadni másoknak azt, amivel

magunk sem rendelkezünk. Csak Krisztus iránti odaadásunkkal és

megszentelődésünkkel arányban tudunk az emberiség áldására és fölemelésére lenni.

Ha nincs tényleges szolgálat, sem valódi szeretet, ha nincs valóságos lelki életünk,

akkor másokat segítő erővel sem rendelkezünk. Ha nincs kapcsolatunk a mennyel,

Krisztus illata sincs az életünkben. Hacsak a Szentlélek föl nem tud használni minket

olyan eszközökként, akiken át az igazságot hirdetheti a világnak, amint az Jézusban

van, akkor olyanok vagyunk, mint az ízét veszített, értéktelen só. Krisztus

kegyességének hiányával azt bizonyítjuk a világnak, hogy nincs megszentelő ereje az

igazságnak, melyben állítólag hiszünk. Így, ami befolyásunkat illeti, hatástalanná

tesszük Isten igéjét: "Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet

pedig nincsen énbennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom. És

ha jövendőt tudok is mondani, és minden titkot és minden tudományt ismerek is; és

ha egész hitem van is, úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki helyükről, szeretet

pedig nincsen énbennem, semmi vagyok. És ha vagyonomat mind felétetem is, és ha


24

testemet tűzre adom is, szeretet pedig nincs énbennem, semmi hasznom abból." (I.

Kor. 13:1-3)

A szívünket betöltő szeretet biztosan kiárad másokra, nem azért, mert

kedveznek nekünk, hanem mert a szeretet cselekedetünk rugója. A szeretet jobbá

teszi a jellemet, igazgatja, javítja ösztönzéseinket, lecsillapítja az ellenségeskedést,

nemesíti hajlamainkat. A szeretet olyan tágas, mint a mindenség, és az angyalok

tevékenységével áll összhangban. Ha ezt ápoljuk szívünkben, megédesíti egész

életünket, és áldást áraszt a körülöttünk levőkre is. Ez, csakis ez tehet bennünket a

föld sójává.

"Ti vagytok a világ világossága" (Mt. 5:14)

Jézus érdekessé tette tanításait. Azzal ragadta meg hallgatói figyelmét, hogy

gyakran közvetlenül a természet világából kölcsönzött szemléltető, találó képeket. Az

emberek ezen

a reggelen is már korán összegyűltek, hogy hallgassák Őt.

A tündöklő nap, amint a kéklő égbolton egyre magasabbra hágott, elűzte a

völgyekben és a szakadékokban lappangó árnyakat. A keleti égbolt dicsősége szavai

kiejtésekor még nem halványult el. Verőfény árasztotta el ragyogással a földet; a tó

sima tükre visszaverte az aranyló fényt és visszatükrözte a rózsás pírban égő hajnali

fellegeket. Minden bimbó, minden virág és zöldellő ág harmattól csillogott. A

természet mosolygott az új nap áldó hatása alatt. A madarak édesen daloltak a

fákon. Az Üdvözítő végigtekintett a sokaságon, majd a felkelő napra pillantva így

szólt tanítványaihoz: "Ti vagytok a világ világossága." Amint a nap egyre jobban

fénylik, eloszlatva az éjszaka árnyait, s életre ébresztve a világot, Krisztus követőinek

ugyanúgy kell előrehaladniuk szeretetküldetésükben, szétárasztva a menny

világosságát a tévelygés és a bűn sötétjében veszteglőknek.

A hajnal tündöklő fényében élesen kidomborodtak a környező halmokon épült

városok és falvak, csak még vonzóbbá varázsolva a látványt. Jézus rájuk mutatva

mondta: "Nem rejtethetik el a hegyen épített város." (Mt. 5:14) Majd hozzáfűzte:

"Gyertyát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá, hanem hogy a gyertyatartóba

tegyék, és fényljék mindazoknak, akik a házban vannak." (Mt. 5:15) Jézus hallgatói

többségükben földművesek és halászok voltak, akiknek egyszerű lakása egyetlen

helyiségből állt, ahol a tartóról egyetlen mécses világított a ház valamennyi

lakójának. Ezért mondta Jézus: "Úgy fényljék a ti világosságtok az emberek előtt,

hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat." (Mt.

5:16)

Csakis az a fény ragyog a bukott emberiségre, mely Krisztustól árad. Az

Üdvözítő az egyedüli fényforrás, mely be tudja világítani a bűnben veszteglő világ

sötétjét. Krisztusról íródott: "Őbenne vala az élet, és az élet vala az emberek


25

világossága." (Jn. 1:4) Krisztus életének befogadása által a tanítványok a világosság

hordozóivá válnak. Az teszi őket a világ világosságává, ha Krisztus lakik lelkükben, ha

az Ő szeretete nyilvánul meg jellemükben.

Az emberiségnek nincs világossága önmagában. Jézustól távol olyanok, mint a

meg nem gyújtott gyertya; mint a nap nélküli hold. A világosság egyetlen sugarával

sem rendelkezünk, hogy a sötét világban ragyogtathatnánk. Amikor az igazságosság

napja felé fordulunk, amikor Jézus Krisztussal lépünk kapcsolatba, akkor egész

lelkünk ragyog az isteni jelenlét fényességétől.

Krisztus követőinek többre kell jutni egy fénysugárnál, mely az embereknek

világít. Ők a világ világossága. Jézus minden róla nevezett tanítványának mondja: "Ti

nekem adtátok magatokat, én meg a világnak adlak titeket, mint képviselőimet."

Amint az Atya elküldte Őt a világra, úgy küld Ő is bennünket a világba. Amint

Krisztus az Atya kinyilatkoztatásának eszköze, úgy kell nekünk is Jézus Krisztus

örömüzenetének eszközévé válnunk. Bár Megváltónk a világosság fő forrása, mégse

feledjétek el, ti keresztények, hogy Krisztus embereken át nyilatkozik meg. Isten

embereken át adományozza, osztja áldásait. Krisztus maga is mint Emberfia jött a

világra. Az isteni természettől átitatott embernek kellett megérintenie az

emberiséget. Krisztus gyülekezete, a Mester minden egyes tanítványa a menny

kijelölt eszköze, hogy Istent nyilatkoztassa ki az embereknek. A dicsőség angyalai

várják, hogy általad juttassák el a menny világosságát és erejét a pusztulásra kész

lelkeknek. Az ember ne mulassza el, hogy eleget tegyen kiszabott kötelességének.

Mert másként riasztó mértékben megfosztjuk a világot a Szentlélek megígért áldásos

hatásától!

Jézus mégsem azt mondta tanítványainak, hogy magukban tündököljenek, ők

próbáljanak világítani, hanem hogy hagyják fényleni világosságukat. Ha Krisztus él

szívünkben, lehetetlen eltitkolnunk jelenlétét. Ha azok, akik Jézus Krisztus követőinek

mondják magukat, nem a világ világosságai, akkor elhagyta őket az éltető erő. Ha

nincs továbbadható világosságunk, ennek az az oka, hogy nincs kapcsolatunk a

világosság forrásával.

Minden egyes korban Krisztus bennük levő Lelke tette Isten gyermekeit az

emberek világosságává. Egyiptomban József volt a világosság hordozója. Erkölcsi

tisztaságával, jóakaratával és fiúi szeretetével Jézust képviselte a bálványimádó

nemzet közepette. Amikor az izraeliták útban voltak Egyiptomból az ígéret földjére, a

köztük levő igaz szívűek világosságul szolgáltak a körülöttük élő nemzetek számára.

Isten általuk nyilatkoztatta ki magát a világnak. Babilonban Dánieltől és társaitól,

Perzsiában pedig Márdokeustól a világosság fényes sugarai ragyogtak szét a két

királyi udvar sötétjébe. Így Krisztus tanítványainak az a hivatásuk, hogy a világosság

hordozói legyenek a menny felé vezető úton. Kiváltságuk kinyilatkoztatni az Atya

irgalmasságát és jóságát az Isten félreértésének sötétjébe burkolózott világnak. Jó

cselekedeteik a mennyei Atya dicsőítésére késztetik az embereket; hiszen így derül


26

ki, hogy van Isten a mindenség trónján, akinek jelleme mind dicséretre, mind

követésre méltó.

A szívünkben izzó szeretet, az életünkben megmutatkozó krisztusi békés

nyugalom mintegy mennybe való bepillantás a világiak számára, hogy értékelni

tudják Isten országának csodálatos voltát.

Ez vezeti rá az embereket, hogy elhiggyék "az Istennek irántunk való

szeretetét" (I. Jn. 4:16), így a bűnös és romlott szíveket Isten meg tudja tisztítani, át

tudja alakítani, mert "a bűntől megőrizhet, és az Ő dicsősége elé állíthat

feddhetetlenségben, nagy örömmel" (Júd. 24).

Az Üdvözítő megállapítása, hogy "Ti vagyok a világ világossága", arra is mutat,

hogy Isten világméretű küldetést bízott követőire. Krisztus idején az önzés, a

kevélység és mások megvetése válaszfalat emelt a szent iratok őrzői és a

földkerekség többi nemzete közé. Az Üdvözítő azért jött, hogy változtasson ezen az

állapoton. Az Ő ajkáról hallott szavak egészen mások voltak, mint amit a papoktól és

tanítóktól hallottak az emberek. Krisztus ledönti a válaszfalat, az énszeretetet, az

elválasztó nemzeti előítéletet, a más nemzetek lenézését - ehelyett az egész

emberiséget átölelő szeretetet hirdeti. Kiemeli az embereket az önzésük által írt szűk

körből, megszüntet minden területi elválasztó vonalat, a társadalom minden

mesterséges megkülönböztetését. Nem tesz különbséget a szomszéd és idegen, a

barát és ellenség között. Arra tanít, hogy minden ínséges lélekre mint testvérünkre, a

világra pedig mint munkaterületünkre tekintsünk.

Amint a nap sugarai behatolnak a föld legtávolibb sarkaiba, úgy Isten terve

szerint az örömüzenet világosságának minden emberre ki kell terjednie. Ha Krisztus

egyháza betöltené az Úr szándékát, akkor világosságot árasztana a sötétségben

veszteglőkre. Az egy helyre csoportosulás, a felelősség és keresztviselés alóli kibújás

helyett az egyház tagjai szétszóródnának az országban és Krisztus világosságát

hagynák ragyogni életükből. Úgy fáradoznának az emberek üdvösségén, amint

Krisztus fáradozott. Akkor országának örömhírét gyorsan eljuttatnák az egész világra.

Így kell megvalósulnia Isten szándékának, melyre Ő Ábrahámtól napjainkig

elhívta népét. Ezt mondja: "És megáldalak téged… és áldás leszel." (I. Móz. 12:2)

Jézus az ősi időkben az örömhírt akkori hírnökén át intézte népéhez: "Kelj fel,

világosodjál, mert eljött világosságod, és az Úr dicsősége rajtad feltámadt!" (Ésa.

60:1) A Hegyi beszédben csupán számunkra, az utolsó időben élők részére ismételte

el utasítását. Ha feltámad lelkeden az Úr dicsősége, ha annak szépségét szemléled,

aki tízezer közül is kitetszik, s akinek szépsége tökéletes, ha lelked sugárzóvá vált

dicsőségének jelenlététől, akkor a Mester számodra küldi e szavakat. Álltál-e már

Jézussal a megdicsőülés hegyén? Lenn a lapályon a Sátán rabságában tartott lelkek

vesztegelnek, a hit és ima szavára várva, hogy Jézus szabaddá tegye őket.


27

Ne csupán magunk szemléljük Jézus dicsőségét, hanem hirdessük is hangos

szóval az Úr tökéletességét! Ésaiás nemcsak csodálta, hanem hirdette is Krisztus

tökéletességét. Dávid szíve elmélkedés közben áttüzesedett, kénytelen volt szólni

róla. Amint Isten csodálatos szeretetéről gondolkodott, nem tehetett mást, csak

beszélt, beszélt arról, amit látott, amit érzett. Aki hit által szemlélheti a megváltás

csodálatos tervét, Isten egyszülött Fiának szépséges, vonzó jellemét, hogyan állhatná

meg, hogy maga is ne szóljon róla? Ki tudna elgondolkodni a mérhetetlen szeretetről,

amely Krisztus halálával a Golgota keresztjén megnyilvánult - hogy ne kelljen

elvesznünk, hanem örökké élhessünk -, ki tudná szemlélni ezt anélkül, hogy maga is

ne zengené az Üdvözítő dicsőségének magasztalását?

"Hajlékában mindene azt mondja: dicső!" (Zsolt. 29:9) Isten templomában

mindenki az Ő dicsőségéről zeng. Izráel édes hangú dalnoka így magasztalta Őt

hárfáján: "A Te méltóságod dicső fényéről és csodálatos dolgaidról elmélkedem.

Rettenetes voltod hatalmát beszélik, és én a Te nagyságos dolgaidat hirdetem."

(Zsolt. 145:5-6)

Magasra kell emelnünk Jézus Krisztus keresztjét az emberek fölött, hogy a

kereszt kösse le gondolataikat. Akkor majd át- meg áthatja lelküket a közvetlenül

Istentől jövő hatalom. A Mesterért végzett tényleges fáradozásra összpontosítják

erejüket. A munkások a világosság fénysugarait küldik a világnak, ők lesznek a világ

megvilágosításának hatalmas eszközei.

Krisztus elfogad - nagy örömmel - eszközül minden embert, aki átadja magát

neki. Az embert Istennel kapcsolja öszsze, hogy hirdetni tudja a világnak a testet

öltött szeretet titkait. Erről szóljatok, erről imádkozzatok, erről is énekeljetek!

Hirdessétek szerte az Úr dicsőségének üzenetét, és törekedjetek előre, a mennyei

Jeruzsálem felé.

A türelmesen elhordozott próbák, a hálás szívvel fogadott áldások, az erős

lélekkel kiállt kísértések, a szokásként gyakorolt szelídség, jóság, irgalmasság és

segítőkészség - ezek a jellemből előragyogó fénysugarak, ellentétben az önző szív

sötétségével, melybe sohasem ragyogott be az élet világossága.

A törvény szelleme

"Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy

betöltsem" (Mt. 5:17)

A Sínai-hegyen Krisztus mennydörgések és villámlások között hirdette ki a

törvényt. Isten dicsősége megemésztő tűzként nyugodott meg a csúcson, s a hegy

rengett az Úr jelenlététől. Izrael seregei földre borulva, félelemmel vegyes tisztelettel

hallgatták a törvény szent előírásait. Milyen ellentéte ennek a Hegyi beszéd jelenete!

A nyári ég alatt, ahol csak madárdal törte meg a csöndet, Jézus bemutatta


28

tanítványai előtt országának elveit. Itt a szeretet hangján szólt a néphez, mégis a

Sínai-hegyen meghirdetett törvény elveit fejtette ki előttük.

Amikor az Úr kihirdette Izraelnek a törvényt, mivel a hosszú egyiptomi

rabszolgaság megrontotta őket, hatalmával és fenségével volt kénytelen megrázó

benyomást tenni rájuk. Ennek ellenére az Úr akkor is a túláradó szeretet ugyanilyen

Istenének jelentette ki magát.

"Az Úr a Sínai-hegyről jött,

És Szeirből támadt fel nékik;

Párán hegyéről ragyogott elő,

Tízezer szent közül jelent meg,

Jobbja felől tüzes törvény vala számukra.

Bizony szereti Ő a népeket!

Mind kezednél vannak az Ő szentjei,

Odaszegődnek a Te lábaidhoz, és hallgatják

a Te beszédeidet!" (V. Móz. 33:2-3)

Az Úr csodálatos szavakkal nyilatkoztatta ki dicsőségét Mózesnek. Ez a

nyilatkozat egyik legbecsesebb örökségünk lett: "Az Úr, az Úr irgalmas és kegyelmes

Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú. Aki irgalmas marad

ezeríziglen, megbocsát hamisságot, vétket és bűnt." (II. Móz. 34:6-7)

A Sínai-hegyen kinyilatkoztatott törvény a szeretet elvének, a menny

törvényének földi meghirdetése volt. Az Üdvözítő rendelte el, Ő hirdette ki, akinek

hatalma össze tudja hangolni az emberek szívét a törvény elveivel. Isten, amikor

Izrael lelkére kötötte: "És szent emberek legyetek énelőttem" (II. Móz. 22:31), a

törvény célját hirdette ki.

Sajnos, Izrael nem ismerte fel a törvény lelki jellegét, így

látszatengedelmességük gyakran csak a külsőségek és szertartások betartása volt,

ahelyett, hogy a szeretet hatalmának adták volna át szívüket. Amikor Jézus

jellemével és tevékenységével Isten szent, jóságos, atyai vonásait szemléltette,

egyúttal a nem szívből fakadó, szertartásos engedelmesség értéktelenségét is

kifejtette. A korabeli vallásos vezetők nem értették meg, ezért el sem fogadták

szavait. Véleményük szerint Jézus túl könnyen vette a törvény követelményeit; s

amikor az Istentől elrendelt istentiszteletek lényegi igazságát tárta eléjük, a vezetők,

csak a külsőre tekintve, a törvény eltörlésének szándékával vádolták.

Krisztus bár nyugodtan, mégis olyan komolyan és hatalommal szólt, hogy

szava megérintette a nép szívét. A holt hagyományok és a vallásos tanítók

előírásainak megismétlését várták tőle is, de hiába. "Álmélkodik vala a sokaság az Ő

tanításán: Mert úgy tanítja vala őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az


29

írástudók." (Mt. 3:28-29) A farizeusok észrevették a roppant különbséget tanító

módszereik s Krisztus módszere között. Látták, hogy az igazság fensége, tisztasága

és szépsége mély és gyöngéd áldásos hatásával sokak értelmét megragadta. Az

Üdvözítő isteni szeretete és gyöngédsége Őhozzá vonta az emberek szívét. A vallásos

tanítók látták, hogy Jézus igehirdetése semmivé teszi tanításukat. Attól féltek, hogy

ha engedik, Jézus teljesen elhódítja tőlük a népet. Ezért ellenséges érzülettel jártak a

nyomában, remélve, hogy ürügyet találnak, hogy a sokságot ellene fordítsák, így

alkalmat adjanak a főtanácsnak elítélni és halálra adni Őt.

Jézust sasszemmel figyelő kémek vették körül a hegyen; s amint kifejtette a

szentség elveit, a farizeusok körbesuttogták, hogy tanításai ellenkeznek Isten ősi,

Sínai-hegyen adott utasításaival. Pedig az Üdvözítő egyetlen szót sem szólt, hogy

megingassa a Mózesen át adott vallást és rendeléseket, hiszen az isteni világosság

minden egyes, Mózesen át közölt sugara Krisztustól eredt. Igaz, manapság is sokan

azt mondják, hogy Krisztus a törvény eltörléséért jött. Félreérthetetlen kijelentése

azonban eloszlatja ezt a tévhitet: "Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a

prófétáknak eltörlésére." (Mt. 5:17)

Az ember Teremtője, a Törvényadó jelenti ki, hogy nem szándéka eltörölni a

törvény utasításait. A természetben - a napsugárban táncoló porszemtől a

magasságban keringő világokig - minden Isten törvényének alávetett. Világának

rendje és összhangja az ezen törvények iránti engedelmességtől függ. Ugyanígy

minden értelmes lény életét a szentség csodálatos elvének kell irányítania. A

világmindenség jóléte is az ezekhez az elvekhez való igazodáson múlik. Isten

törvénye már a világ teremtése előtt létezett. Az angyalokat a törvény elvei

igazgatják, s ahhoz, hogy földünk összhangra jusson a mennyel, az embernek is

engedelmeskednie kell az isteni rendelkezésnek. Az Édenben Krisztus az ember elé

tárta a törvény utasításait, "mikor együtt örvendezének a hajnalcsillagok, és Istennek

minden fiai vigadozának" (Jób 38:7). Krisztus földi küldetése nem a törvény eltörlése

volt, hanem hogy kegyelme által visszavezesse az embert a törvény iránti

engedelmességre.

János, a szeretett tanítvány, aki a hegyen hallgatta Jézus szavait, jóval később

a Szentlélek ihletésére a törvényről mint örök kötelességről írt. Azt mondja: "Valaki a

bűnt cselekszi, az a törvénytelenséget is cselekszi; a bűn pedig a törvénytelenség."

(I. Jn. 3:4) Kijelenti, hogy a törvény, amelyről beszél, "előttetek volt kezdettől fogva"

(I. Jn. 2:7), tehát arról a törvényről van szó, mely már a teremtéskor létezett, s

amelyet Isten a Sínai-hegyen csupán megújított.

A törvényről szólva Jézus azt mondja: "Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem

inkább, hogy betöltsem." (Mt. 5:17) Ugyanolyan értelemben használja itt a "betöltés"

szót, mint amikor Keresztelő Jánosnak mondta, hogy így kell nekünk minden

igazságot betöltenünk, vagyis eleget tennünk a törvény követelményeinek. Példát

mutatni az Isten akaratához való tökéletes igazodásra.


30

Krisztus küldetése volt naggyá és dicsőségessé tenni a törvényt. Rá kellett

mutatnia a törvény lelki jellegére, szemléltetnie kellett mélyenszántó elveit, és

félreérthetetlenné tennie örök érvényét.

Krisztus jellemének isteni szépsége mellett a legnemesebb, leggyöngédebb

ember is halvány árnyék csupán. Salamon az ihletés lelke által írja róla, hogy az Úr

"tízezer közül is kitetszik… és Ő mindenestől fogva kívánatos" (Én. én. 5:10, 16).

Dávid szent látomásban látva Őt, így írt: "Szebb, szebb vagy az ember fiainál." (Zsolt.

45:3) Jézus az Atya személyének tökéletes mása, dicsőségének tündöklése, az

önmegtagadó Üdvözítő, földi szeretetzarándoklatán mindvégig Isten törvényének élő

képviselője volt. Az Ő életében vált nyilvánvalóvá, hogy mennyei szeretet és krisztusi

elvek képezik az igaz élet örök törvényének alapját.

"Míg az ég és a föld elmúlik, a törvényből egy jóta vagy egyetlen pontocska el

nem múlik, amíg minden be nem teljesedik" (Mt. 5:18) - mondta Jézus. Az isteni

rendelkezések iránti engedelmességgel Krisztus bizonyságot tett a törvény

változhatatlanságáról. Bebizonyította, hogy kegyelme ereje által Ádám leszármazottai

tökéletesen engedelmeskedni tudnának a törvénynek. Ott a hegyen jelentette ki,

hogy a törvényből a legparányibb pont sem múlik el, míg minden be nem teljesedik;

minden, ami a megváltás tervét érinti. Jézus nem mondja, hogy valaha is eltörli a

törvényt, hanem a távoli eseményekre irányítva tekintetünket kijelenti, hogy amíg

azokhoz el nem érkezünk, a törvény megőrzi tekintélyét - úgyhogy senki sem

föltételezheti, hogy Krisztus küldetése a törvény eltörlése lett volna. Míg csak ég és

föld fennáll, Isten szent törvényeinek elvei mindvégig megmaradnak. Igazságossága

"mint Isten hegyei" (Zsolt. 36:7) megmaradnak, az áldás patakjait indítva útjukra,

hogy felfrissítsék a földet.

Mivel az Úr törvénye tökéletes - s ezért változhatatlan -, a bűnös ember

számára lehetetlen a maga erejéből eleget tenni a törvény követelményeinek. Jézus

ezért jött el Megváltóként. Az Ő küldetése, hogy az isteni természet részeseivé téve

összehangoljon bennünket a menny törvényeinek elveivel. Amikor elhagyjuk

bűneinket, és Krisztust Üdvözítőnknek fogadjuk el, akkor "megdicsőítjük a törvényt".

Az újszövetség ígérete ez: "Adom az én törvényemet a szíveikbe, és az ő

elméjükbe írom be azokat." (Zsid. 10:16) Krisztus az Isten Báránya, aki elveszi a

világ bűnét. Az Őrá mutató jelképrendszernek Krisztus halálakor meg kellett szűnnie.

Ezzel szemben isteni jellemének a Tízparancsolatban bemutatott elvei oly

változhatatlanok, mint Isten örök trónja. Egyetlen parancsolatot sem törölt el,

egyetlen pont vagy vessző sem változott meg. Az Édenben közölt elvek a

helyreállított paradicsomban is érvényben lesznek. Amikor Éden kertje újra a földön

fog virulni, mindenki engedelmeskedik majd Isten törvényének.

"Uram, örökké megmarad a Te igéd." (Zsolt. 119:89) "Minden Ő végzése

tökéletes. Megingathatatlanok örökké és mindvégig; hívségből és egyenességből


31

származottak." (Zsolt. 111:7-8) "Régtől fogva tudom a Te bizonyságaid felől, hogy

azokat örökké állandókká tetted." (Zsolt. 119:152)

"Valaki azért csak egyet is megront e legkisebb

parancsolatok közül és úgy tanítja az embereket, a mennyek

országában a legkisebb lészen" (Mt. 5:19)

Nem lesz helye a mennyben annak, akiről az ige szól. Mert aki szándékosan

megszeg egy parancsolatot, az egyiket sem tartja meg lélekben és igazságban. "Mert

ha valaki az egész törvényt megtartja is, de vét egy ellen, az egésznek

megrontásában bűnös." (Jak. 2:10)

Nem az engedetlenség tettének nagysága képezi a bűnt, hanem az, ha akár a

legkisebb mértékben is Isten kifejezett akaratától tért el valaki. Mert ez azt

bizonyítja, hogy lelkének a bűnnel van közössége. A valóságban még mindig

megtagadja Istent, még mindig lázadozik kormányának törvénye ellen.

Ha az embernek szabad lenne eltávolodni az Úr közelségéből és önállóan

megszabni a kötelesség mértékét, akkor sokféle mérték jönne létre, hogy

megfeleljen a sokféleképpen gondolkodó embereknek. Ezzel kivennék a kormányzást

az Úr kezéből, s az emberek akaratát tennék legfőbbé. Az Isten magas és szent

akaratát - teremtményei iránti szeretetszándékát - pedig megvetnék és

meggyaláznák.

Amikor az emberek a maguk útját választják, Istennel helyezkednek szembe.

Nem lesz helyük Isten országában, mivel ellenséges viszonyban állnak a menny

elveivel. Amikor semmibe veszik Isten akaratát, akkor a Sátán - Isten és az ember

ellensége - oldalára helyezkednek. Az ember nem egyetlen, nem számos, hanem

minden egyes ige szerint él, mely Isten szájából származik. Egyetlen szót sem

vehetünk semmibe, bármilyen jelentéktelennek tűnik is előttünk. Egyetlen

parancsolat sincs a törvényben, mely ne az ember javát és boldogságát szolgálná,

mind ebben, mind az eljövendő életben. Az Isten törvénye iránti engedelmesség által

az embert mintegy várfal, kőfal veszi körül, mely visszatartja őt a gonoszkodástól. Ha

valaki egyetlen ponton is ledönti ezt az Isten által állított korlátot, az a kőfalnak azt a

képességét pusztítja el, hogy megvédje őt. Hiszen így utat nyitott, melyen az

ellenség be tud hatolni, hogy pusztítson, tönkretegyen.

Amikor ősszüleink vették a bátorságot, hogy bár csak egyetlen ponton is, de

semmibe vegyék Isten akaratát, azzal a nyomorúság zsilipjeit nyitották meg a

világra. Aki követi példájukat, hasonló következményeket fog aratni. A törvény

minden utasításának alapzata Isten szeretete, s aki eltávolodik Isten parancsolataitól,

az tulajdon boldogtalanságának és romlásának vet ágyat.


32

"Hogyha a ti igazságotok nem több az írástudók és

farizeusok igazságánál, semmiképpen sem mehettek be a

mennyek országába" (Mt. 5:20)

Az írástudók és farizeusok, vagyis a kor vallásos vezetői nem csupán Krisztust

vádolták bűnnel, hanem a tanítványokat is, amiért figyelmen kívül hagyták a vallás

tanítóinak szertartásait és szabályait. A tanítványokat gyakran megzavarta és

nyugtalanította ez, hiszen azok vádolták őket, akiket eddig mint a vallás tanítóit

tiszteltek. Jézus leleplezte a vallásos vezetők ámításait. Azt hirdette, hogy teljesen

értéktelen a farizeusok által oly nagyra tartott "szentség". A zsidó nép azt állította

magáról, hogy különleges, hűséges nép, akiket Isten kedvezéseiben részesített.

Krisztus viszont úgy ecsetelte vallásukat, mint amelyből hiányzik a megmentő hit. Az

istenfélelem minden tettetése, emberi kitalálásaik és szertartásaik, sőt még a törvény

külső követelményeinek teljesítése, mellyel dicsekedtek, sem elegendő, hogy szentté

tegye őket.

Nem voltak tiszta szívűek, nemesek, sem krisztusi jelleműek.

A törvényeskedő vallás nem tudja összhangba hozni Istennel a lelket. A

farizeusok zord, merev óhitűsége, melyből hiányzott a megtört szív, a gyöngédség

vagy szeretet, csupán a megütközés köve volt a bűnösök számára. Olyanok voltak,

mint az ízét vesztett só, hiszen a befolyásuknak nem volt ereje megóvni a világot a

romlottságtól. Az egyedül igaz hit szeretetből munkálkodik és megtisztítja a lelket. Ez

a szeretet kovászként áthatja, átalakítja a jellemet.

Krisztus kortársainak a próféták tanításaiból mindezt meg kellett volna érteni.

Az emberi lélek fohásza, hogy megigazulást, vagyis bocsánatot találjon Istennél, már

több száz évvel azelőtt kifejezésre jutott és választ kapott Mikeás próféta szavaiban:

"Mivel menjek eleibe az Úrnak? Hajlongjak-é a magasságos Istennek?

Égőáldozatokkal menjek-é elébe, esztendős borjúkkal?! Kedvét leli-é az Úr ezernyi

kosokban vagy tízezernyi olajpatakokban? Elsőszülöttemet adjam-é vétkemért, vagy

méhem gyümölcsét lelkemnek bűnéért?! Megjelentette néked, óh ember, mi légyen a

jó és mit kíván az Úr tetőled! Csak azt, hogy igazságot cselekedj, szeresd az

irgalmasságot és hogy alázatosan járj a te Isteneddel." (Mik. 6:6-8)

A farizeusi szellem legbelső lényegére Hóseás próféta mutatott rá: "Buja

szőlőtő az Izráel, amely termi az ő gyümölcseit." (Hós. 10:1) Isten állítólagos

szolgálatában a zsidók valójában énjüket szolgálták. A törvényt saját elképzeléseik

szerint, saját erejükből, saját önző hasznukra tartották meg. Igazságosságuk ennek

gyümölcse volt. Ezért nem is lehetett jobb náluk. Szentté válásra való törekvésükben,

a tisztátalanból - magukból - akartak kihozni szent dolgot. Isten törvénye szent;

tökéletes, amint Ő is tökéletes. A törvény Isten szentségét tárja az ember elé. Az

ember számára lehetetlen a maga erejéből megtartani a törvényt - hiszen az ember

természete romlott, nyomorék, torz, mindenestől eltérő az Isten jellemétől. Az önző


33

szív cselekedetei tisztátalanok, mivel "mint megfertőztetett ruha minden mi

igazságunk" (Ésa. 64:5).

Bár a törvény szent, a zsidók, mivel a maguk erejéből törekedtek megtartani

azt, nem tudtak eljutni az életszentségre. Krisztus tanítványainak másféle

életszentségre kell eljutniuk, ha be akarnak jutni a mennyek országába. Isten az Ő

Fiában a törvény tökéletes megszentelődését ajánlja föl. Ha teljesen megnyitnák

szívüket Krisztus befogadására, magának Istennek az élete, szeretete élne bennük,

az Ő mására alakítva őket. Így Isten ingyen ajándéka által annak a

megszentelődésnek lennének birtokában, melyet a törvény követel. A vallásos

vezetők azonban elvetették Krisztust, "mert az Isten igazságát nem ismervén, és az ő

tulajdon igazságukat igyekezvén érvényesíteni, az Isten igazságának nem

engedelmeskedtek" (Rm. 10:3).

Jézus tovább fejtegette a törvény kérdését, hogy megmutassa hallgatóinak,

mit jelent megtartani Isten parancsait; hogy a törvény megtartása nem más, mint

Krisztus jellemének bennünk való létrehozása. Őbenne Isten jelent meg előttük.

"Aki haragszik az ő atyjafiára, méltó az ítéletre" (Mt. 5:22)

Mózes által hirdette meg az Úr: "Ne gyűlöld a te atyádfiát szívedben…

Bosszúálló ne légy és haragot ne tarts a te néped fiai ellen, hanem szeressed

felebarátodat, mint magadat." (III. Móz. 19:17-18) Krisztus ugyanazokat az

igazságokat fejtette ki, amelyeket a próféták hirdettek, de amelyeket a szív

keménysége és a bűn szeretete elhomályosított.

Az Üdvözítő világossá tette hallgatói előtt, hogy míg másokat nyilvánítanak

törvényszegőnek, ők maguk ugyanolyan bűnösök, mivel rosszakaratot és gyűlöletet

táplálnak magukban.

A tó túlsó partján terült el Básán tartomány, elhagyatott vidék, melynek vad

szurdokaiban és erdős halmain sok gonosztevő lappangott. Az ott elkövetett

útonállások és gyilkosságok híre friss volt az emberek emlékezetében, ezért sokan

nagy hangon elítélték e gonoszságok elkövetőit; pedig maguk is indulatosak,

féktelenek, civakodók voltak, s a legkeserűbb gyűlöletet táplálták római elnyomóik

ellen. Azt is megengedhetőnek tartották, hogy gyűlöljenek és megvessenek minden

más népet, sőt azokat a honfitársaikat is, akik nem mindenben alkalmazkodtak

elképzeléseikhez. Mindezzel a "Ne ölj" (II. Móz. 20:13) parancsolatát szegték meg.

A gyűlölet és bosszúállás szelleme a Sátántól ered, ez vitte rá őt Isten Fiának

megölésére. Aki rosszindulatot táplál magában, ugyanezt a szellemet melengeti,

melynek halál lesz a gyümölcse. A bosszúálló gondolatban úgy rejtőzik a gonosz

cselekedet, mint növény a magban. "Aki gyűlöli az ő atyjafiát, mind embergyilkos az:

és tudjátok, hogy egy embergyilkosnak sincs örök élete, ami megmaradhatna

őbenne." (I. Jn. 3:15)


34

"Aki pedig azt mondja atyjafiának: ráka, méltó a főtörvényszékre." (Mt. 5:22)

Isten odaajándékozta Fiát megváltásunkért. Ezzel bebizonyította, hogy minden

embert értékesnek tart. Ezért nem engedélyezi, hogy megvetően szóljunk másokról.

A körülöttünk levőkben hibákat és gyöngeségeket fogunk észrevenni, Isten mégis

tulajdonának tekint minden lelket, mivel Ő teremtette valamennyit. Sőt kétszeresen,

mivel Krisztus vére vásárolta meg őket. Valamennyiüket a maga mására teremtette,

ezért még a legzüllöttebb emberrel is tisztelettel és gyöngéden kell bánnunk. Isten

felelősnek tart minket akár egyetlen megvető szóért is, melyet olyan lélek ellen

ejtünk ki, akiért Jézus Krisztus az életét adta. "Mert kicsoda különböztet meg téged?

Mid van ugyanis, amit nem kaptál volna?" (I. Kor. 4:7) "Te kicsoda vagy, hogy

kárhoztatod a más szolgáját? Az ő tulajdon urának áll vagy esik." (Rm. 14:4) "Aki

pedig azt mondja: bolond, méltó a gyehenna tüzére." (Mt. 5:22) Az ószövetség

idején a bolond szót a hitehagyóra vagy a magát gonoszságra adó emberre

használták. Jézus azt mondja, hogy ha valaki hitehagyónak vagy Istent megvetőnek

pecsételi meg testvérét, ezzel ugyanilyen kárhoztatásra, ítéletre méltónak bizonyítja

magát.

Maga Krisztus, amikor az ördöggel vetélkedett Mózes teste fölött, "nem mert

arra káromló ítéletet mondani" (Júd. 9). Ha ezt tette volna, akkor Sátán területére

lép, hiszen a vádaskodás az ördög fegyvere. A Szentírás az ember vádolójának

nevezi őt. Jézus Sátán egyetlen fegyverét sem volt hajlandó igénybe venni. Ezekkel a

szavakkal szegült hát szembe vele: "Dorgáljon meg téged az Úr!" (Júd. 9)

Ezzel is példát mutatott nekünk. Amikor Krisztus ellenségeivel érintkezünk, ne

vágjunk vissza a bosszú szellemében, sem a maró vádaskodás látszatát keltve. Aki

Isten szószólójaként áll, ne ejtsen ki olyan szót, amilyet a mennyei Fenség nem vett

ajkára, amikor Sátánnal vitázott. Hagyjuk Istenre az ítélkezést.

"Békélj meg a te atyádfiával" (Mt. 5:24)

Isten szeretete több a vétektől való puszta tartózkodásnál. Cselekvő, tettre

kész elv ez, buzgó, élő forrás, mely szakadatlanul árad, hogy mások áldására legyen.

Ha Krisztus szeretete él bennünk, nemhogy gyűlöletet nem melengetünk

embertársaink iránt, hanem minden úton igyekszünk szeretetet tanúsítani irántuk.

Jézus mondta: "Azért ha a te ajándékodat az oltárra viszed és ott megemlékezel

arról, hogy a te atyádfiának valami panasza van ellened: hagyd ott az oltár előtt

ajándékodat, és menj el, előbb békélj meg a te atyádfiával, és azután eljövén, vidd

fel az ajándékodat" (Mt. 5:23). Az áldozati ajándékok azt a hitet fejezték ki, hogy az

ajándékot hozó ember - Krisztus áldozatán keresztül - Isten szeretetében és

kegyelmében részesülhet. Ámde puszta bohózat, ha olyan ember fejezi ki az Isten

megbocsátó szeretetébe vetett hitét, aki engesztelhetetlen lelkületet tűr meg

magában.


35

Amikor állítólag Istent szolgáljuk, de megbántjuk testvérünket vagy ártunk

neki, akkor hamisan képviseljük Isten jellemét, ezért be kell vallanunk viselkedésünk

helytelenségét, elismernünk, hogy bűnt követtünk el. Vétkünk miatt lehetetlen

összhangban állni Istennel. Lehet, hogy ez a testvér már súlyosabban bántalmazott

minket, mint mi őt, ez mégsem csökkenti felelősségünket. Ha Isten elé járulva

eszünkbe jut, hogy valakinek panasza van ellenünk, hagyjuk ott könyörgésünk,

hálaadásunk ajándékát vagy önkéntes adományunkat, keressük föl testvérünket,

akivel rendezetlen ügyünk van, alázatosan valljuk meg bűnünket, kérjük bocsánatát.

Ha kárt okoztunk testvérünknek, vagy megcsaltuk őt, fizessünk kárpótlást. Ha

akaratlanul hamis tanúságot tettünk ellene, ha megmásítva idéztük szavait, ha bármi

módon ártottunk hírnevének, menjünk el azokhoz, akikkel testvérünkről

beszélgettünk, s vonjuk vissza bántó, elferdítő állításainkat, hazugságainkat. Ha két

testvér a köztük támadt nehézséget nem teregeti mások elé, hanem őszintén,

nyíltan, a krisztusi szeretet szellemében megbeszélik egymással, mennyi rosszat

elfedezhetnének ezzel! A keserűség hány gyökerét irthatnák ki, ahelyett, hogy

beszennyezik magukat. Krisztus követői milyen szorosan, milyen gyöngéden

egyesülhetnének a szeretetben!

"Valaki asszonyra tekint gonosz kívánságnak okáért,

immár paráználkodott azzal az ő szívében" (Mt. 5:28)

A zsidók büszkélkedtek erkölcsösségükkel, másrészt rémülettel tekintettek a

pogányok érzéki szokásaira. A római tisztek jelenléte örökös botránkozás volt a nép

számára, mivel az idegenekkel a pogány szokások áradata, erkölcstelenség, erkölcsi

züllés áramlott be. A római tisztviselők szeretőikkel látogatták a felvonulásokat és a

sétányokat. A tó csöndjét is gyakran szilaj jókedv, duhajkodás zaja törte meg, amint

a kirándulóhajók tovasiklottak a csöndes vízen. A nép azt várta Jézustól, hogy

szigorúan ítéli el ezeket. Mennyire megdöbbentek hát, mikor az ő szívük gonoszságát

leplezte le!

Jézus azt mondta, hogy ha titkon is, de szeretjük és melengetjük a gonosz,

erkölcstelen gondolatokat, ez azt bizonyítja, hogy még mindig a bűn uralkodik a

szívünkben. A lélek még mindig a bűn rabszolgaságában sínylődik. Aki örömöt lel a

tisztátalan jelenetekben, aki megtűri magában a gonosz gondolatot, aki kéjvágyó

pillantást enged meg magának, az majd a nyílt bűnben, a tényleges elkövetésben

ismerheti föl a lelkében rejtegetett gonoszság valódi természetét. A bűn

szégyenterhe és szívet tépő nyomorúság lesz a sorsa. A kísértés alatt valaki talán

súlyos bűnbe esik, mégsem ez az időszak termi meg a nyilvánvalóvá vált

gonoszságot. A kísértés csupán napvilágra hozza, ami már azelőtt is a szívében

lappangott. "Minden féltett dolognál jobban őrizd meg szívedet, mert abból indul ki

minden élet." (Péld. 4:23)


36

"És ha a te jobb kezed botránkoztat meg téged, vágd le azt

és vesd el magadtól" (Mt. 5:30)

Az ember még a kezétől is kész lenne megválni, hogy megakadályozza egy

halálos betegség elharapózását, nehogy belepusztuljon. Mennyivel inkább legyünk

készek megválni attól, ami lelki életünket veszélyezteti!

Az örömüzenettel az Úr a Sátán által lealjasított, lezüllesztett és

rabszolgaságba döntött lelkeket vált meg, hogy ezentúl Isten fiai dicső

szabadságának örvendezzenek. Célja nem csupán a bűn elkerülhetetlen

következményétől, a szenvedéstől megmenteni bennünket, hanem magától a bűntől

is. A romlott és eltorzult lelket akarja megtisztítani, átalakítani, hogy Urunk és

Istenünk szépségébe öltözhessen, s Isten Fiának képmására alakuljon át. "Amiket

szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt, amiket Isten

készített az Őt szeretőknek." (I. Kor. 2:9) Csak az örökkévalóságban válik

nyilvánvalóvá az a dicső sors, melyben az Isten képmására visszaállított ember

részesülhet.

E hatalmas cél eléréséhez le kell mondanunk arról, ami lelkünk bukását

okozza. A bűn az akaratunkon keresztül tart bilincsben minket. Akaratunk átadását

ábrázolja az Úr a szem kivájásának, kezünk levágásának példájával.

Gyakran úgy tűnik előttünk, hogy akaratunk Istennek való átadásával abba

egyezünk bele, hogy nyomorékon, csonkán éljük le életünket. Mégis jobb, mondja

Jézus, ha énünket csonkítjuk meg és önzésünket nyomorítjuk meg, s így életre

jutunk. Amit mi szerencsétlenségnek tartunk, az jólétünk kapuja.

Isten az élet forrása, s nekünk csak annyiban lehet életünk, amennyiben Ővele

vagyunk közösségben. Istentől elszakadva ideig-óráig létezhetünk bár, mégsem

rendelkezünk élettel.

"A bujálkodó pedig élvén megholt." (I. Tim. 5:6) Csakis akkor lehetséges,

hogy az Úr életet adjon nekünk, ha Istennek adjuk át akaratunkat. Csakis akkor

tudjuk e rejtett bűnöket legyőzni, amelyekre most rámutatott, ha a magunk átadása

által Krisztus életét fogadjuk el. Szívetekbe temethetitek bűneiteket, elrejthetitek az

emberek szeme elől, ám az a kérdés, hogyan fogtok megállni Isten jelenlétében?

Ha ragaszkodtok önző, önfejű énetekhez, ha nem vagytok hajlandók átadni

azt az Istennek, akkor a halált választjátok. A bűn számára az Úr megemésztő tűz.

Ha a bűnt választjátok, s nem vagytok hajlandók elszakadni a bűntől, Isten jelenléte,

mivel megemészti a bűnt, a bűnnel együtt titeket is megsemmisít.

Áldozathozatalt követel, ha Istennek adjuk át magunkat. Ez azonban csupán

alantasabb dolgaink feláldozása a magasztosabbért, a testi feláldozása a lelkiért, a

mulandó feláldozása az örökkévalóért. Istennek nem szándéka, hogy megsemmisítse

akaratunkat, hiszen szándékát csakis az akarat segítségével tudjuk megvalósítani.


37

Neki kell átadnunk akaratunkat, hogy azután visszakapjuk, de már megtisztítva,

kifinomítva, és a szeretet által úgy Istenhez kötve, hogy az Úr keresztül tudja

áramoltatni rajtunk a szeretet és az erő hatalmas árjait. Bármilyen keserűnek és

fájdalmasnak tűnik is ez az átadás a csökönyös, konok szív előtt, mégis áldás lesz

számára: "jobb tenéked."

Amíg Jákób nem borult rokkant csípővel, magatehetetlenül a szövetség

angyalának keblére, addig nem ismerte a hit győzelmét. Csakis akkor nyerte el az

"Isten győztes harcosa" címet, amit az Izrael név jelent, amikor már sántítva járt.

Ézsau fegyveresei csak akkor álltak meg előtte tisztelettel. Majd később a fáraó - ősi

királyok büszke sarja - áldására szomjazva hajolt meg előtte. Üdvösségünk

fejedelme, Jézus is szenvedések által vált tökéletessé, a hit fiai így "felerősödtek a

betegségből… megszalasztották az idegenek táborait" (Zsid. 11:34). Így "még a

sánták is zsákmányt vetnek" (Ésa. 33:23), "olyan lesz köztük a legalábbvaló, mint

Dávid, a Dávid háza… mint az Úrnak angyala" (Zak. 12:8).

"Szabad-é az embernek az ő feleségét akármi okért

elbocsátani?" (Mt. 5:31-32, vö. Mt. 19:3)

Jézus Krisztus korában a férj a legjelentéktelenebb vétségért elbocsáthatta a

feleségét, az asszony pedig újra férjhez mehetett. Ez a szokás nagy nyomorúsághoz

és bűnhöz vezetett. A Hegyi beszédben Jézus világosan kijelentette, hogy csakis a

házassági erkölcshöz való hűtlenség miatt szabad feloldozni a házasság kötelékét.

"Valaki elbocsátja feleségét, paráznaság okán kívül, paráznává teszi azt; és aki

elbocsátott asszonyt vesz el, paráználkodik." (Mt. 5:32)

Amikor a farizeusok később megkérdezték Jézust a válás törvényességéről, az

Úr a házasság intézményére terelte figyelmüket, amint azt Isten a teremtéskor

elrendelte. "Mózes a ti szívetek keménysége miatt engedte volt meg néktek, hogy

feleségeiteket elbocsássátok; de kezdettől fogva nem így volt." (Mt. 19:8) Jézus Éden

áldott, boldog napjaira hívta fel figyelmüket, amikor Isten mindent "igen jó"-nak

jelentett ki. Az Úr akkor vezette be a szombatünneplést, akkor alapozta meg a

házasságot Isten dicsőségére és az emberiség áldására. Akkor hirdette ki a házasság

törvényét Ádám gyermekei számára, amikor házasságban kapcsolta össze a szent pár

kezét, mondván: "Annakokáért elhagyja a férfiú az ő atyját és az ő anyját, és

ragaszkodik feleségéhez: és lesznek egy testté" (I. Móz. 2:24), így jelentve be a

házasság törvényét Ádám utódai számára, egészen az idők végéig. Amit az

örökkévaló Atya jónak jelentett ki, az a legmagasztosabb áldás és legmagasabb

növekedés törvénye az ember számára.

Akár Isten minden más megőrzendő ajándékát, a házasságot is megrontotta a

bűn. Az evangélium célja viszont visszaállítani a házasság tisztaságát és szépségét.

Mind az ó-, mind az újszövetségben az Úr a házastársi kapcsolatot használja a

Krisztus és népe között fennálló gyöngéd és szent kapcsolat szemléltetésére, akiket a


38

Golgota árán váltott meg. Ezt mondja: "Ne félj… mert férjed a te Teremtőd,

seregeknek Ura az Ő neve, és megváltód Izraelnek Szentje." (Ésa. 54:4-5) "Térjetek

meg, szófogadatlan fiak, azt mondja az Úr, mert én férjetekké lettem néktek." (Jer.

3:14) Az Énekek énekében fölcsendül a menyasszony hangja: "Az én szerelmesem az

enyém, és én az övé." (Én. én. 2:16) A vőlegény pedig, aki "tízezer közül is kitetszik",

és aki "mindenestől fogva kívánatos", így szól: "Mindenestől szép vagy, én mátkám,

és semmi szeplő nincs benned." (Én. én. 5:10, 16; 4:7)

A későbbi korban Pál apostol az efézusiaknak írta, hogy az Úr a férjet tette a

feleség fejévé, hogy a családban védelmező, irányadó, összefogó kapocs legyen,

amely egymáshoz köti a család tagjait, amint Jézus Krisztus is az egyház feje, és

testének megmentője. Ezért mondja: "De miképpen az egyház engedelmes a

Krisztusnak, azonképpen az asszonyok is engedelmesek legyenek férjüknek

mindenben. Ti férfiak, szeressétek a feleségeteket, miképpen a Krisztus is szerette az

egyházat, és önmagát adta azért, hogy megszentelje, megtisztítván a víznek

fürdőjével az ige által, hogy majd önmaga elébe állítsa dicsőségben az egyházat,

úgy, hogy azon ne legyen szeplő, vagy sömörgözés, vagy valami afféle; hanem hogy

legyen szent és feddhetetlen." (Ef. 5:24-28)

Csakis Krisztus kegyelme teheti a házasság intézményét Isten terve szerint az

emberiség áldásának és fölemelésének eszközévé. A földi család egysége, békéje és

szeretete által a mennyei családot képviselheti.

Krisztus napjaihoz hasonlóan a társadalom állapota ma is szomorú árnyéka

csupán e szent kapcsolat mennyei elgondolásának. Ennek dacára Krisztus

örömüzenete vigaszt kínál még ott is, ahol a felek valódi társ és örömök helyett

keserűséget és csalódást találtak. A Szentlélek által adományozott türelem és

gyöngédség megédesíti a keserű sorsot. A szív, amelyben Krisztus lakik, annyira

elégedett lesz az Ő szeretetével, hogy nem emészti a vágy, hogy sajnáltassa magát,

önmagára terelve a figyelmet. Ha lelkünket Istennek adjuk át, az Úr eléri, amire az

ember képtelen. Kegyelme által a valamikor közönyös, elidegenedett szívek a földinél

szilárdabb, tartósabb kötelékkel kapcsolódhatnak össze. Olyan szeretet arany

kötelékével, mely elvisel bármilyen próbát.

"Én pedig azt mondom néktek: Teljességgel ne esküdjetek"

(Mt. 5:34)

Ne esküdjünk "se az égre, mert az az Istennek királyi széke; se a földre, mert

az az Ő lábainak zsámolya; se Jeruzsálemre, mert a nagy Királynak városa; se a te

fejedre ne esküdjél, mert egyetlen hajszálat sem tehetsz fehérré vagy feketévé" (Mt.

5:34-36).

Minden Istentől származik. Semmink sincs, amit ne tőle kaptunk volna. Sőt,

semmink sincs, amit ne Krisztus vére vásárolt volna meg számunkra. Amiben


39

részesülünk, minden a kereszt pecsétjét viseli magán. Az Úr mindent olyan véren

vásárolt meg, amelynek értéke kimondhatatlan, mivel ez a vér Isten életét jelenti.

Ezért semmi sincs, amire jogunk lenne esküdni, adott szavunk teljesítését szavatolni.

A zsidók megértették, hogy a harmadik parancsolat tiltja Isten nevének

tiszteletlen említését. Másrészt megengedettnek tartották, hogy másra esküdjenek.

Mindennapos volt közöttük az esküdözés. Bár Mózesen át Isten megtiltotta nekik a

hamis esküt, mégis sokféle módot találtak, hogy kibújjanak az eskü által magukra

vett kötelezettség alól. Nem féltek megengedni maguknak azt, ami valójában

szentségtörés volt. A hamis eskütől sem riadtak vissza, ha a törvény ügyes kijátszása

által titokban maradhatott.

Jézus helytelenítette ezeket a szokásokat. Szokásos esküdözéseiket Isten

parancsa megszegésének nyilvánította. Viszont nem tiltotta meg a törvény által

kívánt eskütételt, melyben Istent hívják meg ünnepélyesen, hogy legyen tanúja: ami

elhangzik, az a teljes igazság. A főtanács előtti kihallgatásán Jézus nem tagadta meg,

hogy eskü alatt tegyen tanúságot. Amikor a főpap így szólt hozzá: "Az élő Istenre

kényszerítelek téged, hogy mondd meg nékünk, ha te vagy-é a Krisztus, az Istennek

fia?" Jézus azt felelte: "Te mondád." (Mt. 26:63-64) Ha Jézus a Hegyi beszédben

elítélte volna a törvény előtti eskütételt, akkor kihallgatásakor megfeddte volna a

főpapot, ezzel szerezve érvényt tanításának.

Sokan nem riadnak vissza embertársaik félrevezetésétől, annak ellenére, hogy

Isten Lelke tanította és meggyőzte őket, hogy félelmetes dolog hazudni alkotójuk

előtt. Amikor eskü elé állítják őket, tudomásul kell venniük, hogy nem csupán

emberek, hanem Isten jelenlétében tesznek tanúbizonyságot. Hogyha hamis

tanúságot tesznek, annak teszik, aki olvas a szívükben, és ismeri a pontos tényállást.

Azoknak a félelmetes büntetéseknek az emlékezete, melyek olykor a hamis esküt

követték, visszariaszthatja őket.

Az a keresztény, aki mindenkor Isten jelenlétében él, következetesen esküt

tehet, tudva, hogy minden gondolata nyilvánvaló az Isten előtt. Amikor a törvény

előtt megkövetelik tőle, akkor helyénvaló, hogy Istenre mint tanúra hivatkozzon,

mert amit kimond, az a valóság, és csakis a valóság.

Az Úr ezután az esküt fölöslegessé tevő elvet fektette le. Azt tanítja, hogy a

kikerekítéstől, kiszínezéstől, megrövidítéstől mentes igazság legyen szavaink,

beszédünk vasszabálya. "Legyen a ti beszédetek: Úgy, úgy; nem, nem; ami pedig

ezeken felül van, az a gonosztól van." (Mt. 5:37)

Ez a krisztusi utasítás elveti az istenkáromlással határos esküket. Elítéli a

félrevezető bókokat, az igazság előli kitérést, a hízelgő kifejezéseket, a túlzást, a mai

társas és üzleti ügyekben szokásos félrevezetést. Jézus szavai azt tanítják, hogy aki

másnak akar látszani, mint ami, vagy akinek a szava nem szívének tényleges

gondolatát közli, azt nem lehet becsületesnek neveznünk.


40

Ha tiszteletben tartanánk Krisztus eme szavait, az megakadályozna minket a

rosszakaratú gyanúsításban vagy a rideg gáncsoskodásban. Hiszen amikor a másik

ember cselekedeteire és indítékaira teszünk megjegyzéseket, ki lehetne bizonyos,

hogy a pontos igazságot mondja? Gyakran előfordul, hogy büszkeség, indulatosság,

személyes neheztelés színezi a másokra tett benyomást. Egyetlen pillantásunk,

szavunk, sőt hangunk színezete is része lehet a hazugságnak. Még a tényeket is úgy

mondhatjuk el, hogy hazug, hamis benyomást teszünk, pedig ami az igazságon "felül

van, a gonosztól van".

Amit a keresztények tesznek, legyen átlátszó, mint a napsugár. Az igazság

Istentől van; a hazugság és a hamisság ezernyi megnyilvánulása pedig az ördögtől.

Aki bármi módon eltávolodik az igazmondástól, az a gonosz hatalmába juttatja

magát. Igaz, hogy nem mindig könnyű a pontos igazságot szólnunk. Nem

számolhatunk be az igazságról, ha nem ismerjük. Milyen gyakran előfordul, hogy

előítélet, hiányos ismeret, helytelen mérlegelés akadályozza annak helyes

megítélését, amiről szó van. Nem tudjuk az igazságot szólni, csak ha értelmünket

mindenkor az irányítja, aki maga az igazság.

Krisztus Pál apostolon át erre utasít minket: "A ti beszédetek mindenkor

kellemetes legyen." (Kol. 4:6). "Semmi rothadt beszéd a ti szátokból ki ne

származzék, hanem csak amely hasznos a szükséges építésre, hogy áldásos legyen a

hallgatóknak." (Ef. 4:29) A Szentírás szerint Krisztus szavai elítélik a hamiskodó

élcelődést, a léha, üres fecsegést, az erkölcstelenségre hajló társalgást. Megköveteli,

hogy szavaink ne csupán igazak, de erkölcsileg is tiszták legyenek. Akik Krisztustól

tanulnak, azoknak nem lesz közösségük "a sötétségnek gyümölcstelen

cselekedeteivel" (Ef. 5:11). Beszédükben csakúgy, mint életükben, őszinték,

egyenesek, igazak lesznek, hiszen az azokkal való közösségre készülődnek, akiknek

"álnokság sem találtatott szájában" (Ésa. 53:9).

"Ne álljatok ellene a gonosznak, hanem aki arcul üt téged

jobb felől, fordítsd felé a másik orcádat is" (Mt. 5:39)

A római katonákkal való érintkezések alkalmával a zsidókkal gyakran megalázó

esetek fordultak elő. Júdea és Galilea különböző pontjain helyőrségek állomásoztak,

elnyomott állapotára emlékeztetve a népet. A zsidók keserű lélekkel hallották a

harsonák hangját, s látták fölsorakozni a katonákat a római sasok alatt, amint

hatalmuk e jelének adóztak hódolattal. Gyakori volt az összeütközés a lakosság és a

katonák közt, s ezek az összeütközések felszították a nép gyűlöletét. Gyakran

előfordult, hogy amikor a római tisztviselők katonai kísérettel helységről helységre

siettek, kényszerítették a mezőn dolgozó zsidó földműveseket, hogy terheket

vigyenek föl a domboldalakon, vagy más szolgálatokat teljesítsenek. Ez megfelelt a

római törvényeknek és szokásoknak, és a szembeszegülés ellenséges és kegyetlen


41

bánásmódot váltott ki a rómaiakból. A nép szívében egyre növekedett a vágy, hogy

lerázzák a római igát.

Különösen a vakmerő és nyers galileaiak közt harapózott el a lázadás

szelleme. Kapernaum határ menti város volt, ezért helyőrség állomásozott benne.

Miközben Jézus Krisztus tanította a népet, a mellettük elvonuló római katonák

emlékeztették hallgatóit Izrael megalázott helyzetére. A nép vágyakozva nézett

Krisztusra, remélve, hogy Ő hivatott véget vetni Róma uralmának.

Jézus szomorúan tekintett hallgatóira. Fölismerte bennük a bosszúállás

szellemét, amely az arcokra is rányomta bélyegét. Tudta, milyen keserűen vágynak

hatalom után, hogy lerázzák elnyomóikat. Szomorúan intette őket: "Ne álljatok ellene

a gonosznak, hanem aki arcul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orcádat is."

Minden szava csupán az ószövetségi tanítások felújítása volt. Igaz, hogy a

"szemet szemért, fogat fogért" szabály ott állt Mózes törvényében, ez azonban

polgári törvény volt. Senkinek sem volt joga, hogy bosszút álljon saját magáért,

hiszen ismerték az Úr utasítását: "Ne mondd: bosszút állok rajta!" (Péld. 20:22) "Ne

mondd ezt: amiképpen cselekedett énvelem, úgy cselekszem ővele." (Péld. 24:29)

"Ha éhezik, aki téged gyűlöl, adj enni néki kenyeret; és ha szomjúhozik, adj néki inni

vizet." (Péld. 25:21) "Mikor elesik a te ellenséged: ne örülj; és mikor megütközik, ne

vigadjon a te szíved." (Péld. 24:17)

Jézus egész élete ezen elv megtestesülése volt. Megváltónk azért hagyta el

mennyei otthonát, hogy elhozza ellenségeinek az élet kenyerét. Bár a bölcsőtől a

sírig rágalmazták és zaklatták, ez mégis a megbocsátó szeretet szavait váltotta ki

belőle. Ésaiás prófétán át mondja: "Hátamat odaadám a verőknek, és orcámat a

szaggatóknak, képemet nem fedeztem be a gyalázás és köpdösés előtt." (Ésa. 50:6)

"Kínoztatott, pedig alázatos volt, és száját nem nyitotta meg, mint bárány, mely

mészárszékre vitetik, és mint juh, mely megnémul az őt nyírók előtt; és száját nem

nyitotta meg!" (Ésa. 53:7) A Golgota keresztjéről hallatszott gyilkosaiért mondott

imája és a haldokló latorhoz intézett reménységüzenete.

Krisztust az Atya jelenléte vette körül. Így semmi sem érte Őt, csak amit a

végtelen szeretet a világ áldására megengedett. Az volt számára - s ez a mi

számunkra is - a vigasz forrása. Akit Krisztus szelleme itatott át, az Krisztusban él. Az

őt ért csapás a Megváltóra hull, aki jelenlétével veszi körül. Bármi éri, nincs szükség

arra, hogy ellenálljon a gonosznak, mert Krisztus a védelme. Csakis Urunk

hozzájárulásával érheti bármi, és "tudjuk pedig, hogy azoknak, akik Istent szeretik,

minden javukra van, mint akik az Ő végzése szerint hivatalosak" (Rm. 8:28).

"Aki törvénykezni akar veled és elvenni a te alsó ruhádat, engedd oda néki a

felsőt is. És aki téged egy mérföld útra kényszerít, menj el vele kettőre." (Mt. 5:40-

41)


42

Jézus meghagyta követőinek, hogy ne szegüljenek szembe a hatósági

közegekkel. Inkább többet tegyenek, mint amenynyit elvárnak tőlük. Lehetőség

szerint tegyenek eleget minden kötelezettségnek, még ha az ország törvényeinél

többet követelnek is tőlük. A Mózes által adott törvény kíméletes bánásmódot ír elő a

szegények iránt. Amikor egy szegény ember zálogba vagy adóssága biztosítékául

odaadta ruháját, a hitelező nem léphetett be a szegény ember hajlékába, hanem az

utcán kellett megvárnia, hogy a zálogot kihozzák. Napszálltakor mindenképpen vissza

kellett adni a zálogot. Krisztus napjaiban alig vették figyelembe e rendelkezéseket.

Jézus arra tanította tanítványait, hogy vessék alá magukat a törvényszék döntésének,

ha többet kíván is tőlük, mint amit Mózes törvénye előír. Még ha ruházatuk egy

részét követelné is, engedelmeskedjenek. Sőt, a hitelezőnek meg kell adni, ami jár

neki, s ha kell, többet is adni, mint amennyi elkobzására a bíróság felhatalmazta. "Aki

törvénykezni akar veled s elvenni a te alsó ruhádat, engedd oda néki a felsőt is." Ha

a római futárok egy mérföldre kényszerítenek, menjél el kettőre.

Jézus hozzáfűzte: "Aki tőled kér, adj néki; s aki tőled kölcsön akar kérni, el ne

fordulj attól." (Mt. 5:42) Az Úr Mózesen át is ugyanezt tanította: "Ha mégis

szegénnyé lesz valaki a te atyádfiai közül valamelyikben a te kapuid közül a földeden,

amelyet az Úr, a te Istened ád néked: ne keményítsd meg a szívedet, be se zárjad

kezedet a te szegény atyádfia előtt. Hanem örömest nyisd meg kezedet néki, és

örömest adj kölcsön néki, amennyi elég az ő szükségére, ami nélkül szűkölködik." (V.

Móz. 15:7-8) Ez a szöveg világossá teszi az Üdvözítő szavait. Nem azt tanítja, hogy

válogatás nélkül adjunk mindenkinek, aki alamizsnát kér tőlünk. "Adj néki, ami nélkül

szűkölködik." Ez pedig inkább ajándék, mintsem kölcsön legyen; mert "adjatok

kölcsönt, semmit érte nem várván" (Lk. 6:35).

"Szeressétek ellenségeiteket" (Mt. 5:44)

Az Üdvözítő tanítása, hogy "ne álljatok ellene a gonosznak", kemény beszéd

volt a bosszúálló természetű zsidóknak. Morgolódtak is maguk közt. Jézus azonban

még ennél is erősebb kijelentéseket tett:

"Hallottátok, hogy megmondatott: Szeresd felebarátodat és gyűlöld

ellenségedet. Én pedig azt mondom néktek: Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok

azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek, és

imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket. Hogy legyetek a ti

mennyei Atyátoknak fiai." (Mt. 5:43-45)

Ez volt a szelleme annak a törvénynek, melyet a rabbik félremagyaráztak mint

hideg, rideg követelmények gyűjteményét. Jobbnak tartották magukat más

embereknél, s mivel izraelitának születtek, jogosultnak gondolták magukat Isten

kedvezésére. Jézus ellenben a megbocsátó szeretet szellemére mutatott: ez

bizonyítaná, hogy magasztosabb indítékok késztetik őket, mint a megvetett

vámszedőket és bűnösöket.


43

Jézus most új néven nevezte a mindenség uralkodóját: "mi Atyánk". Meg

akarta értetni velük, hogy Isten szíve gyöngéden vágyik utánuk. Azt tanította, hogy

Isten minden elveszett lélekért aggódik, hogy "amilyen könyörülő az Atya a fiakhoz,

olyan könyörülő az Úr az Őt félők iránt" (Zsolt. 103:13). Az összes vallás közt egyedül

a Biblia vallása alkot ilyen fogalmat Istenről. A pogány vallások arra tanítják az

embereket, hogy a legfelsőbb lényt inkább rettegniük kell, mintsem szeretniük.

Rosszakaratú istenségnek tenkinteni inkább, akit áldozatokkal kell kiengesztelni,

mintsem olyan apának, aki szeretetének ajándékait árasztja gyermekeire. Még Izrael

népe is annyira elvakulttá vált a próféták Istenről szóló értékes tanításaival szemben,

hogy Isten atyai szeretetének kinyilatkoztatása új gondolat volt számukra. Új ajándék

ez a világnak.

A zsidók véleménye szerint Isten csak azokat szereti, akik szolgálnak neki; akik

eleget tettek a vallásos tanítók kívánalmainak, a világ többi része pedig Isten

helytelenítése, Isten átka alatt áll. Nem úgy van, mondta Jézus: az egész világ, mind

a jók, mind a gonoszok Isten szeretetének napsütésében élnek. Ezt az igazságot

megtanulhatták volna a természetből, hiszen Isten "felhozza napját mind a

gonoszokra, mind a jókra, és esőt ad mind az igazaknak, mind a hamisaknak" (Mt.

5:45).

A Föld nem a benne rejlő erővel kering a Nap körül. Isten irányítja a

bolygókat, s tartja azokat kijelölt helyükön, szabályos keringésükben. A nyár és tél,

vetés és aratás, nappal és éjszaka Isten hatalma által követik rendben egymást. A

növényzet az Ő szavára növekszik, fejlődik. A fák ágai az Ő szavára rügyeznek ki, s a

virágok az Ő szavára nyílnak. Minden jó, amiben részesülünk: a fény, a csapadék, a

táplálék, életünk minden perce a szeretet ajándéka.

Amikor még szeretet nélkül valók, méltatlanok, gyűlöltek és gyűlölködők

voltunk, mennyei Atyánk megkönyörült rajtunk. "De mikor a mi megtartó Istenünk

jóvolta és az emberekhez való szeretete megjelent, nem az igazságnak

cselekedeteiből, amelyeket mi cselekedtünk, hanem az Ő irgalmasságából tartott

meg minket." (Tit. 3:4-5) Ha befogadjuk Isten szeretetét, jóságossá és gyöngéddé

tesz minket, nemcsak a kedvünkre valók, hanem a leghibásabb, legtévelygőbb,

legbűnösebb emberek iránt is.

Azok Isten gyermekei, akik isteni természetének részesei. Nem földi rang,

születés, nemzetiség vagy vallásos előjog bizonyítja, hogy Isten családjának tagjai

vagyunk, hanem az egész emberiséget magába foglaló szeretet. Még a bűnösök is,

akik nem zárkóztak el teljesen Isten Lelke elől, fogékonyak a szeretetre. Bár

gyűlölségre gyűlölködéssel felelhetnek, a szeretetet szeretettel viszonozzák. Egyedül

Isten lelkülete viszonozza szeretettel a gyűlöletet. Szeretettel kell viseltetünk a

hálátlanok iránt, jót tennünk azokkal, akiktől semmi viszonzást nem várunk. Ez a

mennyei uralkodó pecsétje. A Magasságos gyermekei ezzel a biztos jellel igazolják

küldetésüket.


44

"Legyetek azért tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok

tökéletes" (Mt. 5:48)

Az "azért" szócska az előbb elhangzottakra való hivatkozás. Jézus az imént

Isten kifogyhatatlan irgalmasságát és szeretetét ecsetelte, ezért felszólította

hallgatóit, hogy legyenek tökéletesek. Mivel mennyei Atyánk "jóltevő a

háládatlanokkal és gonoszokkal", mivel lehajolt, hogy fölemeljen minket, ezért -

mondta Jézus - jellemünkben váljunk olyanná, mint Ő, álljunk szeplőtlenül emberek

és angyalok előtt.

A kegyelem időszakában élünk. Az örök élet feltételei tehát ma is ugyanazok,

mint az Édenben voltak: tökéletes életszentség, összhang Istennel, valamint az isteni

törvények elveihez való tökéletes alkalmazkodás. Az ószövetség a jellem ugyanazon

mértékét szabja meg, mint az új. Ezt a mértéket nem lehetetlen elérnünk. Minden

Isten által adott parancs, minden utasítás egyúttal a lehető legbiztosabb ígéretet rejti

magában. Isten gondoskodott arról, hogy Őhozzá hasonlóvá válhassunk, s ezt az

átalakulást el is fogja végezni mindenkiben, aki a saját romlott akaratát nem szegezi

szembe az Övével, s ezzel nem akadályozza kegyelmének munkálkodását.

Isten kimondhatatlan szeretettel ragaszkodik hozzánk. Amint megértünk

valamennyit Isten minden értelmet felülmúló szeretetének hosszúságából,

szélességéből, mélységéből és magasságából (Ef. 3:18), szeretetünk fölébred iránta.

Krisztus vonzó jellemének kinyilatkoztatására, és arra, hogy már akkor szeretett

minket, amikor még bűnösök voltunk, a konok szív meglágyul, lecsillapodik, a bűnös

megváltozik, és a menny gyermekévé válik. Isten nem alkalmaz kényszert.

A szeretetet használja eszközül, hogy kiűzze a szívből a bűnt, így változtatja a

kevélységet alázattá, az ellenségeskedést és hitetlenséget pedig szeretetté és hitté.

Krisztus kortársai fárasztó igyekezettel, a maguk erejéből próbáltak eljutni a

tökéletességre, de eredménytelenül. Krisztus már megmondta nekik, hogy saját

igazságukkal nem juthatnak be a mennybe. Most azt az életszentséget ecseteli,

mellyel azok rendelkeznek majd, akik eljuthatnak az örök életre. A Hegyi beszédben

Jézus Krisztus előírja az igazságosság, vagyis a szentség gyümölcseit. Most pedig

egyetlen mondatban a szentség forrását és mikéntjét is közli. Legyetek tökéletesek,

amint Isten is tökéletes. Mennyei Atyátokban ismerjétek fel az Isten kormánya

alapjait képező elvek megtestesülését.

Isten a szeretet. Akár a sugarak a napból, szeretet, világosság és öröm árad

tőle minden teremtményére. Természetéből fakad, hogy adjon. Lénye az önzetlen

szeretet kiáradása. Dicsősége: gyermekei java, öröme: gyöngéd atyai volta.

Szívünkre köti, hogy legyünk hozzá hasonlóan tökéletesek. Környezetünk

számára legyünk a világosság és áldás forrása, amint Ő is az a mindenség számára.

Bár önmagunkban semmink sincs, mégis Isten szeretete ragyog ránk, s nekünk az Ő


45

tündöklését kell visszatükröznünk. A tőle kölcsönzött jósággal jók lehetünk,

tökéletesek a magunk területén.

Jézus így szólt: "Legyetek azért tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok

tökéletes." Ha Isten gyermekei vagyunk, természetének is részeseivé válunk. Hozzá

hasonlók leszünk. Minden gyermek az atyja élete által él. Ha Isten gyermekei

vagyunk, ha az Ő Lelkétől születtünk, mi is Isten élete által élünk. Krisztusban

"lakozik az istenségnek egész teljessége testileg" (Kol. 2:9). "Hogy a Jézus élete is

látható legyen a mi halandó testünkben." (II. Kor. 4:11)

Ez az élet ugyanazt a jellemet, ugyanazokat a cselekedeteket fogja létrehozni,

amelyeket Krisztusban termett. Ezáltal Isten törvényével összhangban állunk majd,

hiszen "az Úr törvénye tökéletes, megeleveníti a lelket" (Zsolt. 19:8). Szeretet által "a

törvény igazsága beteljesüljön bennünk, kik nem test szerint járunk, hanem lélek

szerint" (Rm. 8:4).

Az igazi Istentisztelet

"Vigyázzatok, hogy alamizsnátokat ne osztogassátok az

emberek előtt, hogy lássanak titeket" (Mt. 6:1)

Krisztus a lejtőn elmondott beszédében azokról az elvekről szólt, melyek az Ő

életében megvalósultak, de amelyeket az emberek nem értettek meg. Sehogy sem

értették, hogy akinek ilyen hatalma van, miért nem használja arra, amit ők a legfőbb

jónak tekintettek. Lelkületük, indítékaik, módszereik ellentétben álltak Jézus Krisztus

lelkületével. Állították ugyan, hogy féltik a törvény becsületét, fő céljuk mégis

önmaguk felmagasztalása volt, s Krisztus most azt hirdette nekik, hogy az önmagát

szerető ember törvényszegő.

Minden korszakban farizeusi elvek jellemezték az embereket. Az ember

természete, lelkülete farizeusi. Minden időben érvényes az Üdvözítő tanítása, mellyel

az Isten és a vallás tanítóinak lelkülete és módszerei közti ellentétet ecsetelte.

Jézus napjaiban a farizeusok azért próbálták kiérdemelni a menny kedvezését,

hogy biztosítsák maguknak a világi megtiszteltetést és jólétet, amit ők az erény

jutalmának tartottak. Ugyanakkor a nép előtt látványosan jótékonykodtak, hogy

magukra tereljék a figyelmet, hogy szentnek tartsák őket. Krisztus elítélte ezt a külső

látszatot. Kijelentette, hogy Isten nem ismer el ilyen szolgálatot, és a nép csodálata

az egyedüli jutalom, melyben az ilyenek valaha is részesülni fognak. "Te pedig

amikor alamizsnát osztogatsz, ne tudja a bal kezed, mit cselekszik a jobb kezed;

hogy a te alamizsnád titkon legyen; és Atyád, aki titkon néz, megfizet néked

nyilván." (Mt. 6:3-4)


46

Ezzel Jézus nem azt tanította, hogy a szeretet cselekedeteinek minden

esetben titokban kell maradniuk. Pál apostol nem hallgatta el a macedón

keresztények nagylelkű önfeláldozását, hanem megemlítette azt a kegyelmet, melyet

Krisztus munkált bennük. Példájuk másokat is ugyanarra a lelkületre késztetett. A

korinthusi gyülekezet felől is a következőket írta: "a ti buzgóságtok sokakat magával

ragadt" (II. Kor. 9:2).

Krisztus szavai világossá teszik, hogy a jó cselekedeteknek ne az legyen a

céljuk, hogy idelent arassunk dicséretet és megbecsülést. A valódi istenfélelem

sohasem késztet nyilvános kérkedésre. A dicséretre áhítozók csak névleg

keresztények.

Krisztus követői ne magukat dicsőítsék jótetteikkel, hanem Istent, akinek

kegyelme és ereje által cselekedtek. Jó cselekedet a Szentlélek által végezhető, s a

Szentlélek nem a részesülőt, hanem az adományozót készteti Isten magasztalására.

Akiben Krisztus világossága ragyog, annak ajka Isten iránti hálaadásra és dicséretre

nyílik. Nem a kötelességteljesítések, jótettek, lemondások válnak a beszéd vagy

gondolat tárgyává, hanem Jézus magasztalása mindenért. Krisztus legyen mindenben

minden számunkra.

Adakozzunk őszinte szívvel, ne közszemlére állítva jó cselekedeteinket, hanem

a szenvedők iránti szánakozástól és szeretettől indíttatva. A menny az őszinte

szándékot, a szívbeli igaz szeretetet értékeli. Akinek szeretete őszinte, odaadása

teljes szívből fakad, Isten azt Ofir aranyánál értékesebbnek tartja.

Ne a jutalom foglalkoztasson minket, hanem a szolgálat. Az ilyen szellemben

végzett szeretetmunka elnyeri jutalmát. "A te Atyád, aki titkon néz, megfizet néked

nyilván." Igaz, hogy maga Isten a legfőbb jutalom, mely minden mást magában

foglal, lelkünk csak úgy fogadja be Őt és örvendezik neki, amint hozzá hasonul

jellemünk. Csak hasonló értékeli a hasonlót. Amennyire átadjuk magunkat Istennek,

hogy az emberiséget szolgáljuk, olyan mértékben részesülünk Isten ajándékában.

Senki sem árasztja szívéből és életéből Isten áldásának folyamát anélkül, hogy

maga is gazdag jutalomban ne részesülne. Azok a lankák és síkok, melyek mederként

szolgálnak a hegyi pataknak, hogy elérje a tengert, nem veszítenek, hanem

ezerszeresen kapják vissza, amit adnak. Hiszen a patak, mely csobogva-dalolva

csörgedezik tova, az élet és a gyümölcsözés ajándékát hagyja maga után. A patak

partján zöldebb a pázsit, lombosabbak a fák, szebbek a virágok. Amikor a perzselő

nyári hőségben kiég a föld, a folyó mentén akkor is zöldell a lomb, s a síkság, mely

kitárta keblét, hogy a tengerbe juttassa a hegyek kincsét, frissességbe és szépségbe

öltözik, bizonyságul a jutalomnak, melyben Isten kegyelme részesíti azokat, akik

eszközül adják át magukat ahhoz, hogy az áldás a világra áradhasson.

Ilyen áldásban részesülnek a szegények iránt irgalmas emberek. Ésaiás

próféta mondja: "Nem az-é, hogy az éhezőnek megszegd kenyeredet, és a szegény


47

bujdosókat házadba bevigyed, ha meztelent látsz, felruházzad, és tested előtt el ne

rejtsd magadat? Akkor felhasad, mint a hajnal, a te világosságod, és

meggyógyulásod gyorsan kivirágzik… És vezérel téged az Úr szüntelen, megelégíti

lelkedet nagy szárazságban is… olyan leszel, mint a megöntözött kert, és mint

vízforrás, amelynek vize el nem fogy." (Ésa. 58:7-11)

Isten kétszeresen megáldja a jótékonyságot. Míg az ínségesnek adományozó

ember mások áldására van, ő maga nagyobb mértékben részesül áldásban. Jézus

Krisztus kegyelme olyan jellemvonásokat fejleszt ki lelkében, melyek az önzés

ellentétei. Olyan vonásokat, amelyek megnemesítik, megfinomítják, számára is

gazdaggá teszik az életet. A titkon végzett szeretetteljes cselekedetek egymáshoz

kötik a szíveket, s közelebb vonják azokat Isten szívéhez, akitől minden nagylelkű

ösztönzés kiindul. Az apró figyelmességek, a szeretet és önfeláldozás kicsiny tettei,

melyek olyan finoman áradnak az életből, mint az illat a virágból, az élet áldásának

és boldogságának jelentős részei. Végezetül pedig megértjük, hogy énünk mások

javára és mások boldogságáért való megtagadását, bármily szerény és mellőzött is

itt, a menny a dicsőség királyával való egység jegyének ismeri el, aki bár gazdag volt,

értünk szegény lett.

A szívélyes cselekedeteket titkon végezhetik el, a jót cselekvő ember

jellemében megtermett gyümölcsöket mégsem lehet elrejteni. Ha, mint Krisztus

követői, teljes szívből fáradozunk az emberekért, szívünk szeretettel forr össze Isten

szívével és a Lélekkel, s Ő a lelkünkön munkálkodva bensőnket összhangba hozza az

isteni gondolatokkal.

Isten megnöveli azok talentumait, akik bölcsen használják a rájuk bízott

ajándékokat. Az Úr örömmel fogadja szeretett Fiában hívő népének szolgálatát,

melyet az Ő kegyelme és ereje által végeznek. Akik jó cselekedetek végzésével

törekszenek a keresztény jellem kifejlesztésére, azok az eljövendő világban aratják

le, amit itt elvetettek. A földön elkezdett folyamat magasztosabb, szentebb örök

életben fog kiteljesedni.

"És amikor imádkozol, ne légy olyan, mint a képmutatók"

(Mt. 6:5)

A farizeusok kijelölt órákban imádkoztak. Gyakran az utcán vagy a piacon,

fennhangon mondták el betanult imáikat. Az ilyen, maguk dicsőségére elmondott

imákat Jézus szigorúan elítélte. Nem a nyilvános imát rótta meg, hiszen Ő maga is

imádkozott tanítványaival a sokaság jelenlétében, viszont azt tanítja, hogy a

magánimát ne tegyük nyilvánossá. A személyes, titkos áhítat alkalmával elmondott

imáink csakis az imát meghallgató Isten fülébe jussanak el, az ilyen kérések ne üssék

meg kíváncsi emberek fülét.


48

"Te pedig, amikor imádkozol, menj be a te belső szobádba." (Mt. 6:6) Keress,

találj helyet titkos imáid számára. Jézus alkalmas helyeket választott magának, ahol

együtt lehetett Istennel, s nekünk is erre kell törekednünk. Gyakran vonuljunk félre

valahova, bármilyen szerény helyre, ahol egyedül lehetünk Istennel.

"Ajtódat bezárva, imádkozzál a te Atyádhoz, aki titkon van." (Mt. 6:6) Jézus

neve által a gyermek bizalmával és bizonyosságával léphetünk Isten jelenlétébe.

Semmi szükség arra, hogy ember játssza a közbenjáró szerepét. Jézuson keresztül

kitárhatjuk szívünket Istennek, mint olyan valakinek, aki ismer és szeret minket.

Az ima rejtett helyén, ahol csak Isten szeme láthat, az Ő füle hallhat,

elmondhatjuk legrejtettebb kívánságainkat és vágyainkat a végtelen irgalom Atyja

előtt. Akkor a lélek csöndességében és csillapultságában az a hang, mely minden

esetben meghallja az ember ínségének kiáltását, szólni fog szívünkhöz. "Igen

irgalmas az Úr és könyörületes." (Jak. 5:11) El nem múló szeretettel várakozik, hogy

hallja tévelygő gyermekeinek bűnvallomását, és elfogadja bűnbánatukat. Úgy várja

hálánkat, mint az anya szeretett gyermekétől a felismerő mosolyt. Azt akarja, hogy

megértsük, szíve milyen mélyen és gyöngéden vágyakozik utánunk. Hív bennünket,

hogy próbáinkkal forduljunk együttérzéséhez, bánatunkkal rokonszenvéhez,

sebeinkkel gyógyításához, hitványságunkkal tökéletességéhez. Aki hozzá fordult, még

soha nem csalatkozott. "Akik Őreá néznek, azok felvidulnak, és arcuk meg nem

pirul." (Zsolt. 34:6)

Akik keresik Istent, akik titkon az Úr elé tárják szükségleteiket, és segítségért

esedeznek, nem könyörögnek hiába. "Atyád, aki titkon néz, megfizet néked nyilván."

(Mt. 6:4) Amint Krisztust tesszük mindennapos kísérő társunkká, tapasztalni fogjuk,

hogy a láthatatlan világ hatalmasságai vesznek körös-körül; Jézus csodálása által az

Ő képmására változunk el. Szemléletünk alakul át. Jellemünk szelídebbé, lágyabbá

válik, megfinomul s egyre nemesedik majd a mennyei ország számára. Az Úrral való

érintkezésünk és közösségünk biztos gyümölcse a megnövekedett istenfélelem,

erkölcsi tisztaság és buzgóság lesz. Imáink egyre tartalmasabbá válnak. Isteni

nevelésben részesülünk, s ez meglátszik szorgalmas, becsületes életünkön. Aki

naponként buzgó esedezéssel Istenhez folyamodik segítségért, támogatásért, annak

nemes vágyai lesznek és világos fogalmai az igazságról és kötelességről.

Magasztosabb célokat lát, és egyre szomjazza, éhezi majd az igazságot, vagyis a

megszentelt életet. Isten a vele való kapcsolat által alkalmassá tesz, hogy a

körülöttünk levőknek szerteárasszuk a szívünkben uralkodó világosságot, békét és

nyugalmat. Imából merített, szívós igyekezettel párosult erő készíti fel értelmünket a

mindennapi kötelességek teljesítésére. Egyúttal bármilyen körülmények között

békességben őrzi meg lelkünket.

Ha közelebb húzódunk Istenhez, Ő majd érte szóló, nevét magasztaló

szavakat helyez ajkunkra. Az angyalok énekéből tanít dallamra. Minden tettünkből a


49

bennünk élő Üdvözítő világossága és szeretete fog előragyogni. Külső bajok nem

fenyegetik az olyan életet, amelyet az Isten Fiában való hitben élünk.

"És amikor imádkoztok, ne legyetek sok beszédűek, mint a

pogányok" (Mt. 6:7)

A pogányok bűnöket elfedező érdemszerzésnek tekintették imáikat. Ezért

minél hosszabbra nyúlt az ima, annál több volt benne az érdem. Ha a saját

erőfeszítéseinkből tudnánk szentté válni, akkor lenne alapja az örvendezésnek és

dicsekvésnek. Az imáról alkotott ilyen felfogás az önmegváltás elvének gyakorlati

megnyilvánulása. Erre az elvre alapul minden hamis vallásos rendszer. Jézus vallásos

kortársai, a farizeusok, átvették az imának ezt a pogány felfogását; ámde ez a

felfogás közel sem halt ki napjainkban, még a hitvalló keresztények közt sem. A

berögződött, szokásos szavak ismételgetése, amikor a szív nem érzi át, hogy Istenre

van szüksége, ugyanaz, mint a pogányok hiábavaló imaismételgetése.

Az ima nem a bűn levezeklése; magában az imában nincs erő, sem érdem. Az

összes ékes kifejezés sem ér fel akár egyetlen megszentelt sóvárgással. A

legékesszólóbb könyörgés is üres szócséplés csupán, ha nem a szív tényleges

gondolatainak ad hangot. Másfelől a hő vágyból fakadó ima a lélek őszinte

szükségleteit fejezi ki, ahogy földi barátunkat kérnénk meg szívességre, bízva-

elvárva, hogy eleget tesz kérésünknek. Isten nem vár el tőlünk kenetteljes

hízelgéseket, de a bűnének és magatehetetlenségének tudatától megtört szív

hangtalan kiáltása igenis utat talál az irgalmasság Atyjához.

"Amikor pedig böjtöltök, ne legyen komor a nézésetek,

mint a képmutatóké" (Mt. 6:16)

Az a böjt, melyre Isten szava tanít, több a puszta formaságnál. Nem csupán

eledeltől való tartózkodásból, zsákruha viseléséből, hamu fejünkre hintéséből áll. Aki

bűnei fölötti bánatában valóban böjtöl, az sohasem akarja magára terelni a

figyelmet.

Az Isten által javasolt böjt célja nem a test megbüntetése a lélek bűnéért,

hanem segít fölismernünk a bűn súlyos voltát, segít megaláznunk szívünket Isten

előtt, és elfogadnunk megbocsátó kegyelmét. Ez volt Isten panasza ősi népe ellen:

"Szíveteket szaggassátok meg, ne ruháitokat, úgy térjetek meg az Úrhoz, a ti

Istenetekhez." (Jóel 2:13)

A vezeklés mit sem segít rajtunk, ha azzal áltatjuk magunkat, hogy

cselekedeteinkkel ki tudnánk érdemelni a szentek örökségében való részvételt.

Amikor megkérdezték Jézust: "Mit csináljunk, hogy az Isten dolgait cselekedjük?", ezt

felelte: "Az az Isten dolga, hogy higgyetek abban, akit Ő küldött." (Jn. 6:28-29) A

megtérés azt jelenti, hogy az önzéstől Krisztushoz fordulunk; s amikor befogadjuk


50

Krisztust, hogy hit által Ő élhessen bennünk, akkor majd megteremjük a jó

cselekedeteket.

Jézus így szólt: "Te pedig amikor böjtölsz, kend meg a fejedet, és orcádat

mosd meg; hogy ne az emberek lássák böjtölésedet, hanem a te Atyád, aki titkon

van." (Mt. 6:17-18) Amit Isten dicsőségére teszünk, tegyük jókedvvel, ne pedig

szomorkodva. Krisztus vallásában nincs semmi komorság. Ha a keresztények

szomorú ábrázattal élnek, mintha csalódtak volna Urukban, ezzel hamisan képviselik

Isten jellemét, és érveket adnak ellenségeinek. Bár állíthatják, hogy Isten az Atyjuk,

komorságukkal, levertségükkel az elárvultak benyomását teszik a világra.

Krisztus azt kívánja, hogy vonzónak tüntessük fel szolgálatát, amint valójában

az is. A lemondást és a titkos szívpróbákat részvétteljes Megváltónk előtt tárjuk föl.

Hagyjuk terheinket a kereszt lábánál, s Isten szeretetének örvendezve folytassuk

utunkat, hiszen Ő előbb szeretett minket. Az emberek talán sohasem tudják, mi folyik

lelkünk és Isten között, a Lélek a szívünkben elvégzett munkája mégis nyilvánvaló

lesz, hiszen "aki titkon néz, megfizet neked nyilván" (Mt. 6:4).

"Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön" (Mt. 6:19)

A földön összeharácsolt kincs nem maradandó. Tolvajok törnek be és lopják el,

moly és rozsda emészti, tűz és fergeteg sodorja el tulajdonotokat. Ahol a kincsetek,

ott lesz a szívetek is. A földön gyűjtött kincsek lekötik gondolataitokat, a

menynyeieket pedig kirekesztik.

A Jézus korában uralkodó szenvedély a pénz szerelme volt. Az emberek

lelkében világiasság bitorolta az Istent és a vallást megillető helyet. Ez a helyzet ma

is. A földi gazdagság mohó kívánása elbűvölő hatást gyakorol a lelkünkre, aminek

következménye az emberek nemességének és emberiességének megrontása, míg

csak kárhozatba nem fulladnak. Sátán szolgálata tele van gonddal, aggodalommal,

kimerítő munkával, s a fáradozással összegyűjtött kincs csak ideig-óráig birtokolható.

Jézus Krisztus azt mondta: "Gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben,

ahol sem a rozsda, sem a moly meg nem emészti, és ahol a tolvajok ki nem ássák,

sem el nem lopják. Mert ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is." (Mt. 6:20-

21)

Az utasítás az, hogy "gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben", s ez a

javunkat szolgálja. Egyedül ez valóban a miénk. A mennyben gyűjtött kincs

romolhatatlan. Sem tűz, sem árvíz el nem pusztíthatja, tolvaj el nem lophatja, moly

és rozsda meg nem emésztheti, hiszen Isten ügyel rá.

Krisztus azt a kincset tartja mindennél értékesebbnek, amely "az Ő öröksége

dicsőségének gazdagsága a szentek között" (Ef. 1:18). Krisztus ékköveinek, külön

kincseinek nevezi tanítványait. Ezt mondja: "Mint koronakövek ragyognak az Ő

földén." (Zak. 9:16) "Drágábbá teszem az embert a színaranynál, és a férfit Ofir


51

kincsaranyánál." (Ésa. 13:12) Krisztus tisztaságában és tökéletességében úgy tekinti

népét, mint minden szenvedésének, megaláztatásának és szeretetének jutalmát,

dicsőségének teljességét. Ő a csodálatos középpont, akitől a dicsőség sugarai

szerteáradnak.

Előjogunk csatlakozni hozzá a megváltás dicső munkájában, majd pedig hogy

megosszuk vele a halála és szenvedése által kivívott csodálatos kincseket. Pál apostol

írta a thesszalonikai keresztényeknek: "Mert kicsoda a mi reménységünk, örömünk és

dicsekvésünk koronája? Avagy nem azok lesztek-é ti is a mi Uruk, Jézus Krisztus

előtt, az Ő eljövetelekor? Bizony ti vagytok a mi dicsőségünk és örömünk." (I.

Thessz. 2:19-20) Krisztus utasított, hogy törekedjünk megszerezni e kincseket. A

jellem az élet legfőbb aratása. Minden szó vagy cselekedet, mely Krisztus kegyelme

által valaki lelkét arra készteti, hogy kezét a menny felé nyújtsa, a keresztény jellem

kialakulását elősegítő minden törekvés kincsgyűjtés a mennyben.

"Ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is." A mások javára végzett

munkánk számunkra is áldásul szolgál. Aki pénzt vagy időt szentel az evangélium

örömüzenetének terjesztésére, az javaival és imáival támogatja a lélekmentést.

Szeretete ezzel is kinyúlik az emberek felé s Isten iránti mélyebb odaadásra serkenti,

hogy az Úr a legnagyobb mértékben áldássá tegye őt.

A végső napon, amikor a földi gazdagság elhamvad, aki a mennyben gyűjtött

kincset, látni fogja életének eredményét. Ha engedelmeskedünk Krisztus szavainak,

akkor majd, ha a nagy fehér trón köré gyülekezünk, azokat látjuk ott, akik a mi

közreműködésünkkel üdvözültek. Megtudjuk, hogy ők pedig másokat, s azok megint

másokat mentettek meg, népes csoportot hoztak a nyugalom földjére, hogy ott most

Jézus lábához tegyék koronájukat, s az örökkévalóság meg nem szűnő korszakain át

magasztalják Őt. Krisztus munkásai milyen örömmel tekintenek majd az

üdvözültekre, akik az Üdvözítő dicsőségének részesei lettek! Milyen becses is lesz a

menny azoknak, akik hűségesen munkálkodtak a lélekmentésben!

"Annakokáért, ha feltámadtatok a Krisztussal, az odafelvalókat keressétek,

ahol a Krisztus van, az Istennek jobbján ülvén." (Kol. 3:1)

"Ha azért a te szemed tiszta, a te egész tested világos lesz"

(Mt. 6:22)

Az Üdvözítő szavai erős céltudatosságra, teljes szívből fakadó odaadásra

utalnak feltételként. Aki őszintén, állhatatosan törekszik megismerni az igazságot és

engedelmeskedni annak, bármibe kerüljön is, az el fogja nyerni az isteni

megvilágosodást. Az igazi megszentelődés akkor kezdődik, amikor a bűnnel való

bárminemű megalkuvás véget ér, s a szív együtt mondja Pál apostollal: "Azokat,

amelyek hátam mögött vannak, elfelejtvén, azoknak pedig, amelyek előttem vannak,

nékik dőlvén, célegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről


52

való elhívása jutalmára." (Fil. 3:14) "Sőt annakfelette most is kárnak ítélek mindent

az én Uram, Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt: akiért mindent kárba

veszni hagytam és szemétnek ítélek, hogy a Krisztust megnyerjem." (Fil. 3:8)

De amikor önszeretet vakítja el az embert, akkor csak sötétség veszi körül.

"Ha pedig a te szemed gonosz, a te egész tested sötét lesz." (Mt. 6:23) Ez a

félelmetes sötétség burkolta konok hitetlenségbe Krisztus kortársait, ez tette

lehetetlenné számukra, hogy nagyra értékeljék annak jellemét és küldetését, aki őket

bűneiktől megmenteni jött.

A kísértés előtti behódolás azzal kezdődik, ha megengedjük gondolatainknak

az ingadozást, s ingadozik Isten iránti bizalmunk. Ha vonakodunk teljesen Istennek

átadni magunkat, akkor sötétségben vagyunk, s akkor is, amikor visszatartunk

valamit, ajtót hagyunk nyitva, melyen a gonosz behatolhat, hogy kísértéseivel rossz

útra tereljen bennünket. Jól tudja: ha hagyjuk, hogy megzavarja látásunkat, hogy a

hit szeme ne lássa Istent, akkor már nem lesz védelmünk a bűn ellen.

Valamely bűnös kívánság felülkerekedése a lélek megtévesztettségét

bizonyítja. Minden egyes ilyen kívánság bűnös kielégítése egyre inkább elidegenít

bennünket Istentől. Amikor a gonosz által választott ösvényt követjük, akkor a

gonoszság fellegei körülvesznek bennünket, s ilyenkor minden lépésünk csak még

sűrűbb sötétségbe vezet, csak még jobban növeli szívünk vakságát.

Ugyanazt a törvényt találjuk a lélek világában, mint a természetben. Aki a

sötétségben él, végül is megvakul. Éjfélinél sötétebb feketeség zárja körül, s számára

a legtündöklőbb verőfény sem tud világosságot hozni. Az ilyen ember "a sötétségben

jár, és nem tudja, hová megy, mert a sötétség megvakította az ő szemeit" (I. Jn.

2:11). Ha valaki makacsul megmarad a gonoszság melengetése mellett, ha

szántszándékkal semmibe veszi az isteni szeretet kérlelését, akkor elveszti a jó iránti

szeretetét, Isten utáni vágyát, sőt azt a képességet is, hogy befogadja a mennyei

fényt. A kegyelem hívása még mindig szeretetteljes, a világosság még mindig olyan

fényesen ragyog, mint mikor először virradt a bűnös lelkére; de a hang süket fület, a

világosság vak szemet talál.

Isten senkit sem hagy el végleg, senkit sem ad át a saját útjának, amíg bármi

reménység van üdvösségére. Az ember fordul el Istentől, nem pedig Isten az

embertől. Mennyei Atyánk kérlelésekkel, figyelmeztetésekkel és szánakozása

bizonyítékaival követ minket, míg csak a további lehetőségnyújtás, a további előjogok

teljesen hiábavalók. A felelősség a bűnösön nyugszik. Aki ma ellenáll Isten Lelkének,

legközelebb még erőteljesebben szegül szembe a világossággal. Az ellenszegülés

egyre erősebb, míg végül a világosság nem tesz rá többé benyomást, a legkisebb

mértékben sem enged Isten Lelkének. Akkor már "a benned levő világosság

sötétség". Maga az ismert igazság is annyira megromlott benne, hogy csak növeli a

lélek vakságát.


53

"Senki sem szolgálhat két úrnak" (Mt. 6:24)

Krisztus nem azt mondja, hogy az ember nem hajlandó, vagy nem fog, hanem

nem tud két Úrnak szolgálni. Isten és a világ mostani fejedelmének akarata közt

nincs egyetértés. A világ pontosan ott lépi át a határt, s ott elégíti ki bűnös módon

önző kívánságait, ahol a keresztényt már figyelmezteti a lelkiismerete, hogy kerülje

el, tagadja meg magát, torpanjon meg. Az elválasztó vonal egyik oldalán a magát

megtagadó Krisztus követője áll, másikon a bűnös kívánságoknak engedő világ

szerelmese, aki boldogan, cinkosként hódol a divatnak, komolytalan, felületes

dolgokba merül, s tiltott élvezetek után fut. A keresztény nem lépheti át ezt a

vonalat.

Senki sem foglalhat el semleges álláspontot. Nincs közbeeső csoport, amely

sem Istent nem szolgálja, sem a megszentelt élet ellenségét. Krisztusnak élnie kell

emberi eszközeiben, neki kell fáradoznia képességeiken, és cselekednie erejük által.

Akaratukat elengedhetetlenül Isten akarata alá kell vetniük; együtt kell

munkálkodniuk Szentlelkével. Akkor már nem ők élnek többé, hanem Krisztus él

bennük. Aki nem teljesen adja át magát Istennek, az más hatalom ellenőrzése alatt

áll, más hangra hallgat, Isten és ember ellenségére, akinek a sugallatai mindenestől

más jellegűek. A felemás szolgálat Sátán oldalára állítja az embert, a sötétség

seregeinek szövetségeseként. Amikor Sátánnal szövetkeznek azok, akik Jézus

katonáinak vallják magukat, Krisztus ellenségének bizonyulnak. Elárulják szent

megbízatásukat. Összekötő kapcsot képeznek Sátán és az igazi, hűséges harcosok

között úgy, hogy segítségükkel az ellenség állandóan azon fáradozik, hogy elhódítsa

Krisztus munkatársainak szívét.

A gonoszság leghatalmasabb erődje nem a kicsapongó vagy az elzüllött

kivetett, hanem a máskülönben erényesnek, tiszteletreméltónak és nemesnek tűnő

élet, melyben csupán egyetlen bűnt melengetnek, egyetlen gonoszságba merülnek. A

titkon a mélység legszélén reszkető, roppant kísértéssel viaskodó lélek számára az

ilyen rossz példamutatás a leghatalmasabb csábítás a bűnre. Akit Isten az élet, az

igazság és becsület legmagasztosabb fogalmaival áldott meg, de mégis

szántszándékkal áthágja Isten szent törvényének valamelyik parancsát, az az ember

bűnre való csábítássá züllesztette Isten nemes ajándékait. Lángész, tehetség,

nyájasság, még bőkezű, nagylelkű cselekedetek is a Sátán eszközei lehetnek, hogy

másokat is a romlás mélységébe sodorjanak, mind ezt, mind az eljövendő életet

illetően.

"Ne szeressétek a világot, se azokat, amik a világban vannak. Ha valaki a

világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretete. Mert mindaz, ami a világban van,

a test kívánsága és a szemek kívánsága és az élet kérkedése, nem az Atyától van,

hanem a világból." (I. Jn. 2:15-16)


54

"Ne aggodalmaskodjatok" (Mt. 6:25)

Aki életet adományozott nektek, jól tudja, hogy az élet fenntartásához

táplálékra van szükségetek. Aki a testet teremtette, gondoskodik ruházatotokról is.

Aki a nagyobb ajándékot adta, az ajándék teljességéhez szükséges dolgokat is

megadja.

Jézus Krisztus a madarakra hívta fel hallgatói figyelmét, amint aggodalmaktól

mentesen zengik dicsőítő éneküket, pedig "nem vetnek, nem aratnak, sem csűrbe

nem takarnak; és a ti mennyei Atyátok eltartja azokat". Majd fölteszi a kérdést: "Nem

sokkal különbek vagytok-é azoknál?" (Mt. 6:26) Nem hull le veréb Isten tudta nélkül,

lélek sem roskad le, csak ha Jézus tudja, hisz Ő velünk van, bárhol vagyunk is.

Megjegyez minden keserűen sírt könnyet, és soha el nem hagyja a benne bízó lelket.

A domboldal és a környező mezők tele voltak színpompás virággal. Jézus

rájuk, harmatos frissességükre mutatott, és így szólt: "Vegyétek eszetekbe a mező

liliomait, mi módon növekednek." (Mt. 6:28) A növények és virágok kecses alakját és

finom színárnyalatait lemásolhatja az emberi tehetség, de milyen érintés tudna életet

adni akár egyetlen virágnak vagy fűszálnak? Minden út menti virág annak a

hatalomnak köszönheti létét, amely a magasság csillagvilágait az űrbe függesztette.

A teremtett világon az élet egyetlen lüktetése áramlik át Isten nagy szívéből.

Az Ő keze gazdagabb ruhákba öltözteti a mezők liliomait, mint amilyenek földi

királyokat valaha is ékesítettek. "Ha pedig a mezőnek füvét, amely ma van, és holnap

kemencébe vettetik, így ruházza az Isten; nem sokkal inkább-é titeket, ti

kicsinyhitűek?" (Mt. 6:30)

Aki a virágokat alkotta, és aki a madárnak éneket adott, azt mondja:

"Vegyétek eszetekbe a mező liliomait… Tekintsetek az égi madarakra!" A természet

szépségéből többet megtanulhatunk Isten bölcsességéről, mint amennyit a tudósok

tudnak. A liliom szirmára Isten üzenetet írt számunkra, olyan nyelven, melyet csak a

szív tud olvasni, amint lassan elfeledkezik a bizalmatlanságról, az önzésről, az

aggódásról. Isten miért adta volna a dalos madarakat, a hamvas bimbókat, ha nem

atyai szívének túlcsorduló szeretetéből, hogy dicsőbbé, örömtelibbé tegye életünk

ösvényét? A virágok és madarak nem szükségesek a puszta léthez. Csakhogy Isten

nem elégedett meg csupán a létről való gondoskodással, hanem szépséggel töltötte

be a földet, a levegőt, az égboltot, hogy szeretetét hirdesse. Minden teremtett

alkotás szépsége pillanatkép az Atya tündöklő dicsőségéről. Ha Isten ilyen végtelen

gondot fordított a természet alkotásaira, hogy boldogságunkat, örömünket szolgálja,

kétségbe vonható-e, hogy az Úr megadja a szükséges áldásokat?

"Vegyétek eszetekbe a mező liliomait." Minden virág, mely megnyitja szirmait

a napsugár előtt, a csillagokat is igazgató hatalmas törvényeknek engedelmeskedik.

Milyen mesterkéletlen, milyen szépséggel teljes, milyen édes az életük! A virágokon

át Isten a krisztusi jellem szépségére hívja fel figyelmünket. Aki ilyen szépséggel


55

ruházta fel a virágokat, még sokkal inkább arra vágyik, hogy Krisztus jellemének

szépségébe öltözzék a lelkünk.

"Vegyétek eszetekbe a mező liliomait, mi módon növekednek." A sötét, hideg

földből vagy a folyó iszapjából kikelve, a növények milyen szépségesen, milyen

illatozva virulnak.

A liliom közönséges, barna hagymáját látva ki álmodna a benne rejtőző

szépségről? Ám amikor a hagymában elrejtett élet az Úr hívására az esőben,

napsütésben kitárul, az emberek elálmélkodnak a kecsesség és szépség láttán.

Ugyanígy fog Isten élete kibontakozni minden emberi lélekben, aki átadja magát

Isten kegyelme munkálkodásának. Ez a kegyelem, akár az eső és a napfény,

ingyenesen, mindenkire áldást hozva jön. Isten szava teremti a virágokat. Ugyanaz

az isteni szó termi meg bennünk is a szentség gyümölcseit.

Isten törvénye a szeretet törvénye. Az Úr a természet szépségével vett körül

bennünket, hogy megtanuljunk ne csupán magunkkal törődni, ne csak dolgozni,

hanem Krisztus szeretetével tegyük boldoggá, örömtelivé, széppé az életet; s miként

a virágok, mi is szeretetszolgálattal örvendeztessük meg mások életét.

Apák és anyák, hadd tanuljanak gyermekeitek a virágoktól! Vigyétek ki őket a

kertbe, mezőre, lombos fák alá, s tanítsátok meg nekik Isten szeretetének üzenetét

kiolvasni a természetből. Az Istenre vonatkozó gondolatokat fűzzétek össze a

madarakkal, virágokkal, fákkal. Vezessétek rá gyermekeiteket, hogy minden kellemes

és szép alkotásban Isten irántuk való szeretetének kifejezését ismerjék fel.

Szépségével tegyétek vonzóvá előttük vallásotokat. A szeretet törvénye legyen

ajkatokon.

Értessétek meg gyermekeitekkel, hogy Isten túláradó szeretete által ki lehet

javítani, Isten természetével lehet összhangra hozni hibás természetüket. Tanítsátok

őket, hogy Isten a virágok bájos szépségéhez hasonlóvá kívánja tenni az ő életüket

is. Amint az illatos virágokat érintik, mondjátok el nekik, hogy a virágok alkotója

minden virágnál szépségesebb. Szívük szeretetének szálai ezúton Isten köré

fonódnak. Ő lesz mindennapi társuk és meghitt barátjuk, aki szebb mindenkinél. Így

életük az Ő tiszta, ártatlan képmására alakul majd át.

"Keressétek először Isten országát" (Mt. 6:33)

Krisztus hallgatói mindig türelmetlenül várták, hogy az Úr bejelenti földi

országának megalapítását. Miközben Jézus kitárta előttük a menny kincseit, sokuk

legfőbb gondja az volt, hogy a vele való kapcsolat miként javíthatna földi

kilátásaikon? Jézus most rámutatott, hogy azért olyanok, mint a pogány nemzetek,

mert a földiekkel törődnek a legjobban, s úgy élnek, mintha nem lenne Isten, aki

gyöngéden őrködik teremtményei fölött.


56

"Mert mindezeket a világi pogányok kérdezik - mondta Jézus -, a ti Atyátok

pedig jól tudja, hogy néktek szükségetek van ezekre." (Lk.12:30) "Keressétek először

Isten országát és az Ő igazságát; és ezek mind megadatnak néktek." (Mt. 6:33)

Azért jöttem, hogy hirdessem nektek a szeretet, az igaz élet, a békesség országát.

Tárjátok ki szíveteket, hogy befogadjátok ez országot, s tegyétek legfőbb ügyetekké

szolgálatát. Bár ez lelki ország, mégse rettegjetek, hogy az Úr nem gondoskodik

életszükségleteitekről. Ha Isten szolgálatára szentelitek magatokat, az gondoskodik

majd szükségleteitekről, akié minden hatalom mennyen és földön.

Jézus nem ment fel minket a szorgalmas munka alól, hanem arra tanít, hogy

Őt tegyük meg elsővé, utolsóvá, s mindenben a legfontosabbá. Ne kezdjünk olyan

vállalkozásba, ne végezzünk olyan munkát, ne keressünk olyan örömöket, melyek

akadályoznának, hogy az Ő jelleme, igazságossága, szentsége alakuljon ki bennünk.

Bármit teszünk is, végezzük lelkiismeretesen, mintegy az Úrnak.

Jézus az Ő földi életével az életet, minden részletével, tiszteletreméltóvá,

fennköltté tette, mivel az Isten dicsőségét tartotta legfontosabbnak, s mindent az

Atya akaratának alávetve tett. Ha követjük példáját, akkor megígéri, hogy megadja

nekünk szükségleteinket, legyen bár részünk nyomor vagy gazdagság, betegség vagy

egészség, együgyűség vagy jó szellemi képesség - kegyelmének ígérete szerint

minden élethelyzetben gondoskodik rólunk.

Isten örökkévaló karja öleli át a segítségért hozzá forduló lelket, legyen bár

mégoly gyönge is. A kincsek halmai elpusztulnak majd, de az Istenért élő lélek örökre

megmarad. "A világ elmúlik, és annak kívánsága is; de aki az Isten akaratát

cselekszi, megmarad mindörökké." (I. Jn. 2:17) Isten városa megnyitja aranykapuit,

s befogadja azt, aki a földön megtanulta, hogy a veszteségek és a

szerencsétlenségek közepette is Istenre támaszkodjék irányításért, megnyugvásért és

reménységért. Angyalok éneke köszönti ott őt, s az élet fája számára termi

gyümölcseit. "Mert a hegyek eltávoznak és a halmok megrendülnek; de az én

irgalmasságom tőled el nem távozik, és békességem szövetsége meg nem rendül, így

szól könyörülő Urad." (Ésa. 54:10)

"Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől… Elég

minden napnak a maga baja" (Mt. 6:34)

Ha Istennek adod át magadat, hogy az Ő munkáját végezd, nincs okod

aggodalmaskodni a holnap felől. Akinek szolgája vagy, kezdettől fogva ismeri a

véget. A holnap előtted rejtett eseményei nyilvánvalók a Mindenható előtt.

Amikor magunk vesszük kezünkbe ügyeink igazgatását, és a saját

bölcsességünkre támaszkodunk, olyan terhet veszünk magunkra, melyet nem Isten

hárít ránk, s amelyet az Ő segítsége nélkül próbálunk hordozni. Azt a felelősséget

vállaljuk magunkra, mely Istené, vagyis magunkat állítjuk Isten helyébe. Méltán


57

aggódhatunk, méltán várhatunk veszélyt és veszteséget, hiszen ezek így biztosan

elérnek minket. Amikor viszont valóban elhisszük, hogy Isten szeret bennünket, és

jót akar tenni velünk, nem aggódunk többé a jövőnkért, s úgy megbízunk Istenben,

miként a gyermek megbízik szüleiben. Akkor a bajaink és gyötrelmeink elmúlnak,

hiszen akaratunkat Isten akarata magába fogadja.

Krisztus nem ígérte, hogy ma ad nekünk erőt a holnap terheinek

hordozásához. Így szólt: "Elég néked az én kegyelmem." Ahogy mannát adott a

pusztában, ma is naponta kiárasztja kegyelmét, s megadja napi szükségleteinket.

Akár Izrael seregei a vándorlás idején, mi is reggelről reggelre megtalálhatjuk a

mennyei táplálékot.

Egyedül a mai nap a miénk. Ezen a napon kell Istennek élnünk. Erre az egy

napra helyezzük Krisztus kezébe komoly, lelkiismeretes szolgálattal minden

szándékunkat, minden tervünket. Vessük rá gondjainkat, hiszen Ő gondot visel

rólunk.

"Mert én tudom az én gondolataimat, amelyeket felőletek gondolok, azt

mondja az Úr; békességnek és nem háborúságnak gondolata, hogy kívánatos véget

adjak néktek." (Jer. 29:11)

"Megtérve és megnyugodva megmaradhattatok volna; csöndességben és

reménységben erősségtek lett volna." (Ésa. 30:15)

Ha keresed az Urat, ha mindennap újonnan megtérsz, ha lelki választásod által

szabad és boldog leszel Istenben, s szívbeli örömmel telten meghallod és követed

Isten kegyelmes hívását, hogy jöjj hozzá, s amikor Krisztus igáját - az

engedelmesség és szolgálat igáját - viseled, akkor minden panaszod megszűnik,

minden nehézségedtől megszabadít, minden aggasztó gondot és kérdést, mellyel

most szembe találod magad, megold számodra.

Az Úr imája

"Így imádkozzatok..." (Mt. 6:9/a)

Megváltónk kétszer mondta el az Úr imáját: első ízben a Hegyi beszédben a

sokaságnak, majd néhány hónappal később ismét, csak a tanítványoknak.

A tanítványok rövid ideig távol voltak Uruktól, s amikor visszatértek, imába

merülve találták Őt. Jézus látszólag nem vette észre jelenlétüket, s hangosan tovább

imádkozott. Arcát mennyei fény ragyogta be. Mintha a láthatatlan Isten jelenlétében

lenne, szavaiban pedig erő, hatalom volt, mint annak a szavaiban, aki Istennel

beszél.

Krisztus imája mélyen megérintette a tanítványok szívét. Jézussal együtt járva

felfigyeltek rá, hogy Üdvözítőnk milyen gyakran tölt hosszú órákat Atyjával való


58

közösségben. Napjait a körülötte sürgő sokaság szolgálatával és a rabbik

veszedelmes álokoskodásainak leleplezésével töltötte. Ez a szakadatlan túlfeszítettség

teljesen kimerítette Őt, olyannyira, hogy anyja és a tanítványok is attól tartottak,

mindez az életébe kerül majd. Mégis, amikor a kimerítő napokat követő, imában

eltöltött órák után visszatért, észrevették, hogy arcán béke ül, és érezték, hogy

felfrissült. Reggelről reggelre, az Istennel töltött idő után visszatérve magával hozta

az emberek számára a menny világosságát. A tanítványok idő múltával felismerték,

hogy Krisztus szavainak és cselekedeteinek ereje az ima óráival függ össze.

Most, amint könyörgését hallgatták, szívük csodálattal és alázattal telt meg.

Amikor Jézus befejezte imáját, a tanítványok szükségletüket mélységesen átérezve

kiáltottak fel: "Urunk, taníts minket imádkozni!"

Jézus nem tanította őket új imára. Azt ismételte el nekik, amire már előbb is

tanította őket, mintha csak azt mondta volna: "Meg kell értenetek, amit már

elmondtam. Mély jelentőségű, még nem értitek."

Az Üdvözítő mégsem korlátozza imáinkat csupán ezekre a szavakra. Ő, aki egy

az emberiséggel, olyan egyszerű szavakkal mondja el eszményi imáját, hogy a

kisgyermek is felfoghatja, mégis olyan tartalmas, hogy a szavak jelentőségét a

legkiválóbb elmék sem tudják teljesen megérteni. Az Úr arra tanít, hogy hálaadással

járuljunk Isten elé, tárjuk eléje kéréseinket, valljuk be bűneinket, s kérjük kegyelmét

ígéretei szerint.

"Ti azért így imádkozzatok: Mi Atyánk…" (Mt. 6:9/a)

Jézus arra tanít, hogy mi is Atyánknak nevezzük Istent, az Ő Atyját. Nem

szégyell testvéreinek hívni bennünket. Megváltónk szíve olyan készséges, annyira

vágyik rá, hogy befogadhasson minket Isten családjába, hogy már az Istenhez

közelítésünk első szavaiba belefűzi a mennyhez fűződő kapcsolatunk biztosítékát: "Mi

Atyánk…"

Így jelenti ki a csodálatos igazságot, amely annyira bátorító és megnyugtató:

Isten minket is úgy szeret, mint Fiát. Krisztus így imádkozott a tanítványaiért: "És

szeretted őket, amiként engem szerettél." (Jn. 17:23)

A világot, amelyet Sátán a magáénak mond s amely fölött kegyetlen

kényúrként uralkodik, Isten Fia szeretetével veszi körül, s egyetlen fontos lépéssel

ismét Isten uralma alá helyezi. Az el nem bukott világok megszámlálhatatlan serege

dicsőítő énekeket zengett Istennek és a Báránynak, amikor ezt a győzelmet kivívta.

Örvendeztek, hogy a bukott emberiség előtt megnyílt az üdvösség útja, s hogy az Úr

megváltja a földet a bűn átkától. Mennyivel inkább örvendezniük kell azoknak, akik

ebben a csodálatos szeretetben részesülnek!

Hogyan kételkedhetünk, hogyan veszíthetjük el bizonyosságunkat, hogyan is

érezhetjük hát, hogy árvák vagyunk? Jézus a törvényszegők javára vette magára az


59

emberi természetet, azért lett hozzánk hasonló, hogy mi majd örök békének és

biztonságnak örvendezhessünk. Védőügyvédünk van a mennyben, s aki személyes

Üdvözítőjének fogadja el Őt, nem marad árván, hogy saját maga hordozza bűnei

terhét.

"Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk." "Ha pedig gyermekek, örökösök

is; örökösei Istennek, örököstársai pedig Krisztusnak; ha ugyan Ővele együtt

szenvedünk, hogy Vele együtt is dicsőüljünk meg." "Még nem lett nyilvánvalóvá,

hogy mivé leszünk. De tudjuk, hogy ha nyilvánvaló lesz, hasonlóvá leszünk Őhozzá,

mert meg fogjuk látni, amint van." (I. Jn. 3:2; Rm. 8:17)

Az Istenhez közeledés első lépése, hogy megismerjük Istent, higgyünk

szeretetében, hiszen szeretetének vonzereje késztet bennünket arra, hogy Őhozzá

jöjjünk.

Isten szeretetének megértése vezet arra, hogy hátat fordítsunk az önzésnek.

Amikor Istent Atyánknak szólítjuk, elismerjük, hogy minden gyermeke testvérünk,

valamennyien az emberiség része, egyazon család tagjai vagyunk. Kéréseinkbe

ugyanúgy bele kell foglalni felebarátainkat, mint önmagunkat. Aki csak saját

magának keresi az áldást, az nem imádkozik helyesen. A mindenható Isten - mondta

Jézus - abban az előjogban részesít, hogy Atyánknak szólíthatjuk, közeledhetünk

hozzá. Értsünk meg mindent, amit ez magába foglal. Földi szülő soha nem kérlelte

úgy tévelygő gyermekét, mint az kérlel téged, aki alkotott is. Soha szeretetteljes

emberi gondoskodás nem hívogatta ilyen gyöngéden a bűnét megbánó embert. Isten

ott lakik minden családban, hall minden kiejtett szót. Figyel minden elhangzó imára,

átéli minden lélek bánatát, csalódásait. Ismeri a bánásmódot, amelyben apánkat,

anyánkat, testvérünket, barátunkat és szomszédunkat részesítjük. Gondol

szükségleteinkre, és szeretete, irgalmassága, kegyelme szakadatlanul árad, hogy

betöltse ezeket.

Másrészt ha Atyánknak nevezzük Istent, ezzel gyermekeinek ismerjük el

magunkat, akiket az Ő bölcsességének kell irányítania. Neki kell engedelmeskednünk

hát mindenben, tudva, hogy Isten szeretete soha meg nem változik. Az Ő tervét kell

elfogadnunk életünkre. Mint Isten gyermekei úgy fogunk őrködni Isten becsülete,

jelleme, családja, munkája fölött, mint saját legfőbb célkitűzéseink fölött. Örömünk

telik abban, hogy ápoljuk és tiszteletben tartjuk az Atyához és családja minden egyes

tagjához fűző kapcsolatunkat. Örömmel elvégzünk bármilyen munkát, legyen az

akármilyen szerény, amely Isten dicsőségére lehet, vagy embertársaink jólétét

mozdítja elő.

"Ki vagy a mennyekben…" - Krisztus felszólít, hogy tekintsük Atyánknak azt,

"aki az égben van, s amit akar, mind megcselekszi". Az Ő oltalmában biztonságban

vagyunk. "Amikor félnem kellene is, én bízom Tebenned." (Zsolt. 115:3; 56:4)


60

"Szenteltessék meg a Te neved…" (Mt. 6:9/b)

Isten nevének megszentelése megköveteli, hogy a legfőbb lényhez intézett

szavakat tiszteletteljesen ejtsük ki. "Szent és rettenetes az Ő neve." (Zsolt. 111:9)

Soha, semmilyen körülmények között ne ejtsük ki könnyelműen az istenség címeit és

megnevezéseit. Amikor imádkozunk, a magasságos Isten fogadótermébe lépünk,

szent félelemmel és tisztelettel kell hát eléje járulnunk. Az Úr jelenlétében az

angyalok befedik arcukat. A kérubok és a tündöklő, szent szeráfok mély hódolattal

közelítik meg trónját. Mennyivel inkább kell tehát nekünk - halandó, bűnös lényeknek

- tiszteletteljesen járulnunk az Úr, a mi Alkotónk elé!

Az Úr nevének megszentelése azonban ennél sokkal többet jelent. Mi is, akár

Jézus kortársai, külsőleg a legmélyebb tiszteletet tanúsíthatjuk Isten iránt, közben

mégis minduntalan megszentségteleníthetjük nevét. Az Úr neve "irgalmas és

kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú… aki

megbocsát hamisságot, vétket és bűnt" (II. Móz. 34:5-6). Krisztus egyházáról írva

van: "így hívják majd őt: Az Úr a mi igazságunk." (Jer. 33:16) Ezt a nevet adják

Krisztus minden követőjének, ez a név Isten gyermekeinek öröksége, hiszen a

családtagokat az apa nevéről nevezik. Jeremiás próféta Izrael súlyos

nyomorgattatásának és megpróbáltatásának idején így esedezett: "Mi a Te nevedről

neveztetünk, ne hagyj el minket!" (Jer. 14:9)

Ezt a nevet szentnek tartják a mennyei angyalok és az el nem bukott világok

lakói. Amikor így imádkozol: "Szenteltessék meg a Te neved", akkor azt kéred, hogy

a mi világunkban, benned szenteltessék meg. Isten a gyermekének ismer el téged

emberek és angyalok előtt. Esedezz hát, hogy ne hozz szégyent arra a szent, szép

névre, amelyről neveztetsz (lásd: Jak. 2:7). Isten az Ő képviselőjeként küld el a

világba. Minden cselekedeteddel Isten nevét kell hirdetned. Ez a kérésed, az Atya

nevének megszentelése arra szólít, hogy az Ő jellemével rendelkezz. Csakis akkor

tudod megszentelni Isten nevét, ha életeddel, jellemeddel pontosan Isten életét és

jellemét képviseled. Ezt csakis Krisztus kegyelmének és igazságosságának, isteni

jellemének elfogadása által tudod elérni.

"Jöjjön el a Te országod!" (Mt. 6:10/a)

Isten az Atyánk, aki úgy szeret minket, mint gyermekeit, s így is gondoskodik

rólunk, s Ő egyúttal a mindenség mindenható uralkodója is. Országának jóléte

nekünk is szívügyünk, s ennek az országnak a felépítésén kell fáradoznunk.

Krisztus tanítványai a dicsőség országának közeli eljövete-lét várták, Ő

azonban, amikor ezt az imát adta nekik, arra tanította őket, hogy Isten országát, az

új földet nem abban az időben alapítja meg, hanem imádkozniuk kell eljöveteléért.


61

A kérés azonban megnyugtatás is volt számukra. Bár a tanítványok nem akkor

láthatták meg a dicsőség országa eljövetelét, ez az ima mégis azt bizonyítja, hogy

Isten országa a megfelelő időben bizonyosan elérkezik.

Isten kegyelmének országa most épül, amint nap nap után bűnnel és

lázadással teli szívek hódolnak be a szeretet uralkodásának. Ám a dicsőség

országának teljes megalapítása csak Krisztus második eljövetelével következik be.

"Az ország pedig és a hatalom, és az egész ég alatt levő országok nagysága átadatik

a magasságos egek szentei népének." (Dn. 7:27) Akkor veszik örökbe a világ

megalapítása óta számukra elkészített országot, Krisztus akkor kezdi el uralkodását.

A mennyei kapuk akkor ismét feltárulnak, s Üdvözítőnk tízezerszer tízezer és

ezerszer ezer szenttel mint királyok Királya és uralkodók Ura jön el. Ekkor az "Úr lesz

az egész föld királya" (Zak. 14:9). Azon a napon egy Úr lesz és a neve is egy. "Isten

sátora az emberekkel lesz… velük lakozik s ők az Ő népe lesznek, és maga Isten lesz

velük és lesz Istenük." (Jel. 21:3)

Jézus azt mondta, hogy eljövetele előtt "Isten országának ez az evangéliuma

hirdettetik az egész világon bizonyságul minden népnek" (Mt. 24:14). Isten országa

addig nem jön el, amíg Isten kegyelmének örömüzenete el nem jut az egész világra.

Ezért amikor Istennek adjuk át magunkat, és más embereket is megnyerünk Krisztus

számára, siettetjük Isten országának eljövetelét. Csakis azok esedeznek szívből Isten

országa eljöve-teléért, akik Isten szolgálatának szentelik magukat, s így szólnak: "Itt

vagyok én, küldj el engem" (Ésa. 6:8), "megnyitni a vakok szemét, hogy a

sötétségből világosságra, a Sátánnak hatalmából az Istenhez térjenek, hogy

bűneiknek bocsánatot és a megszenteltek között osztályrészt nyerjenek" (Ap. csel.

26:18).

"Legyen meg a Te akaratod, mint a mennyben, úgy a

földön is!" (Mt. 6:10/b)

Isten akarata szent törvényében jut kifejezésre. A törvény elvei a

mennyország elvei. Az angyalok sem juthatnak el magasabb ismeretre, mint Isten

akaratának ismeretére, s az Ő akaratának cselekvése a legmagasztosabb szolgálat,

amelyre képességeiket használhatják.

A mennyben azonban a szolgálattevés nem a kényszer szellemében folyik.

Amíg Sátán fel nem lázadt az Úr törvénye ellen, a törvény létezése csaknem

ismeretlen gondolat volt az angyalok előtt. Az angyalok nem mint szolgák, hanem

mint fiak végzik szolgálatukat. Tökéletes közöttük az egység, az engedelmesség nem

teher számukra, Isten iránti szeretetük örömtelivé emeli szolgálatukat. Ugyanígy

visszhangoznak a szavak abban, akiben Krisztus él a dicsőség reménységeként:

"Hogy teljesítsem a Te akaratodat, ezt kedvelem, én Istenem, a Te törvényed

keblem közepette van." (Zsolt. 40:9)


62

Aki azt kéri, hogy "legyen meg a Te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön

is", azért imádkozik, hogy a földön érjen véget a gonoszság uralma, Isten örökre

törölje el a bűnt, és állítsa fel az igazságosság, a szentség országát. Akkor a föld is,

mint a menny, beteljesedik "jóban való teljes gyönyörűséggel" (II. Thessz. 1:11).

"A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma" (Mt.

6:11)

Az Úr imájának első részében Jézus Isten nevét, országát és akaratát illetően

tanít minket arra, hogy az Úr nevét illesse dicsőség, Isten alapítsa meg országát, s

akarata érvényesüljön. Amikor így legfőbb ügyünkké tettük Isten szolgálatát, akkor

már bizalommal kérhetjük, hogy töltse be szükségleteinket. Ha lemondtunk

önzésünkről, s Krisztusnak adtuk át magunkat, akkor Isten családjának tagjai lettünk,

és az Atya házában minden a mienk is lett. Isten egész kincsesháza nyitva áll

előttünk, mind a jelenlegi, mind az eljövendő. Az angyalok szolgálata, Isten Lelkének

ajándéka, szolgáinak fáradozása - mindez bennünket is illet. A világ, s ami a világon

van - amennyiben javunkra válik -, mind a miénk. Még a gonoszok áskálódása is

áldásunkra lesz, mert az is a menny számára nevel. "Ha Krisztuséi vagytok, úgy

minden a tiétek." (I. Kor. 3:23, 21)

Igaz, hogy most mint kiskorú gyermekek élünk, akiket még nem iktattak be

örökségükbe. Isten nem bízza ránk birtokunkat, nehogy a Sátán bennünket

megbűvöljön, ahogy Édenben az első emberpárt megcsalta. Krisztus megőrzi

örökségünket, hogy a pusztító ne férhessen hozzá. Akár a gyermek, mindennap

megkapjuk, amire aznap szükségünk van. Naponta kérnünk kell: "A mi mindennapi

kenyerünket add meg nekünk ma!" Ne nyugtalankodjunk, ha valami nem elegendő

holnapra is, hiszen miénk az ígéret: "Nem hagylak el és nem feledkezem meg rólad."

Dávid is arról tesz bizonyságot: "Gyermek voltam, meg is vénhedtem, de nem láttam,

hogy elhagyottá lett volna az igaz, magzata pedig kenyérkéregetővé." (Zsolt. 37:25)

Isten, aki elküldte a hollót Kérit patakjához, hogy Illést táplálja, egyetlen hűséges,

önfeláldozó gyermekéről sem feledkezik meg soha. Aki igazságban jár, arról mondja

az Írás: "Kenyerét megkapja, vize el nem fogy." "Nem szégyenülnek meg a

veszedelmes időben és jóllaknak az éhség napjaiban." "Aki az Ő tulajdon fiának nem

kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért odaadta, mi módon ne ajándékozna vele együtt

mindent minékünk?" (Ésa. 33:16; Zsolt. 37:19; Rm. 8:32) Aki könnyített özvegy

anyjának gondjain, segített neki gondoskodni a názáreti családról, ma is együtt érez

minden anya igyekezetével, hogy élelemmel lássa el gyermekeit. Akinek megesett a

szíve a sokaságon, amikor mindenki elbágyadt s elgyengült, ma is szánakozik az

ínséget látó szegényeken. Keze áldólag nyúlik ki feléjük, s még a tanítványainak

adott imában is arra tanít, hogy emlékezzünk meg a szegényekről.

Hiszen amikor így imádkozunk: "A mi mindennapi kenyerünket add meg

nekünk ma", nem csupán magunknak, másoknak is kérünk. Egyúttal azt is


63

elismerjük, hogy amiben Isten részesít bennünket, nem egyedül a miénk. Isten azért

ad kölcsön, hogy táplálni tudjuk az éhezőket. Az Úr jóságában gondoskodott a

szegényekről. Ezt mondja: "Mikor ebédet vagy vacsorát készítesz, ne hívd barátaidat,

se testvéreidet, se rokonaidat, se gazdag szomszédaidat… Hanem amikor lakomát

készítesz, hívd a szegényeket, csonkabonkákat, sántákat és vakokat. És boldog

leszel; mivelhogy nem fizethetik vissza néked; mert majd visszafizetik néked az

igazak feltámadásakor." (Lk. 14:12-14)

"Az Isten pedig hatalmas arra, hogy rátok árassza minden kegyelmét; hogy

mindenben mindenkor teljes elégségtek lévén, minden jótéteményre bőségben

legyetek." "Aki szűken vet, szűken is arat; és aki bőven vet, bőven is arat." (II. Kor.

9:8, 6)

A mindennapi kenyérért elmondott könyörgés nem csupán a testi táplálék

kérését foglalja magában, hanem a lelki kenyérért is imádkozunk, amely örök életet

ad lelkünknek. Jézus utasítása ez: "Munkálkodjatok ne az eledelért, amely elvész,

hanem az eledelért, amely megmarad az örök életre." Így szól az Úr: "Én vagyok

amaz élő kenyér, amely a mennyből szállott alá; ha valaki eszik e kenyérből, él

örökké." (Jn. 6:27, 51) Megváltónk az élet kenyere, s az Ő szeretetét szemlélve,

lelkünkbe befogadva táplálkozunk a mennyből alászállt kenyérből.

Jézus Krisztust a szavain keresztül fogadjuk be. Segítségül a Szentlelket

kaptuk, hogy értelmünk előtt megnyissa Krisztus szavát, s bevésse szívünkbe az ige

igazságait. Imádkozzunk mindennap, hogy amikor olvassuk az igét, Isten küldje el

Szentlelkét, hogy nyilatkoztassa ki előttünk az igazságot, amely megerősíti lelkünket

aznapra.

Isten a mi javunkat szem előtt tartva rendelte el, hogy naponta imádkozzunk a

testi és lelki áldásokért. Azt akarja, hogy megértsük: szüntelen gondoskodásra van

szükségünk, s Ő azon munkálkodik, hogy mindennapos közösségre vonjon

bennünket magához. Ez a Krisztussal való közösség - amelyet imával és az ige

csodálatos, drága igazságainak tanulmányozásával tartunk fönn - mint éhezőket

táplál bennünket, s mint szomjazókat felüdít az élet vizéből.

"És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is

megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek!" (Mt. 6:12)

Jézus azt tanítja, hogy csak úgy nyerhetünk Istentől bocsánatot, ahogyan mi

is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. Isten szeretete Őhozzá vonz bennünket, s

ha ez a szeretet megérinti szívünket, bennünk is szeretetet ébreszt testvéreink iránt.

Az Úr imájának befejezése után hozzáfűzte: "Mert ha megbocsátjátok az

embereknek az ő vétkeiket, megbocsát nektek is a ti mennyei Atyátok. Ha pedig meg

nem bocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, a ti mennyei Atyátok sem bocsátja

meg a ti vétkeiteket." (Mt. 6:14-15) Aki nem bocsát meg, azt az utat zárja el,


64

amelyen ő is kegyelmet nyerhetne Istentől. Ne gondoljuk, hogy ha az ellenünk

vétkezők nem vallják be bűnüket, jogunk lenne megvonni tőlük bocsánatunkat. Igaz,

hogy kötelességük volna bűnbánattal és bűnvallomással alázni meg szívüket; nekünk

azonban akár bevallják hibájukat, akár nem, mindenképpen a szánakozó irgalmasság

szellemével kell viseltetnünk az ellenünk vétkezők iránt. Bármilyen súlyosan

bántalmaztak is minket, mégse melengessünk neheztelést, mégse sajnálgassuk

magunkat sérelmeink miatt, hanem ahogyan reméljük, hogy Isten elleni vétkeink

bocsánatot nyernek, úgy bocsássunk meg mindent mindenkinek, bármit is vétett

ellenünk.

Ám a megbocsátásnak sokkal szélesebb körű jelentése is van ennél. Amikor

Isten megígéri, hogy nagylelkűen megbocsát, mintha ígéretének jelentése

meghaladna mindent, amit megérthetünk, még azt is hozzáteszi: "Mert nem az én

gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti útjaitok az én útjaim, így szól az Úr. Mert

amint magasabbak az egek a földnél, akképpen az én útjaim útjaitoknál és az én

gondolataim a ti gondolataitoknál." (Ésa. 55:7-9) Isten megbocsátása nem csupán a

büntetést engedi el, hanem a bűntől is megszabadít bennünket. Az Üdvözítő szeretet

kiáradása átalakítja a szívet. Dávidnak helyes fogalma volt a megbocsátásról, amikor

így esedezett: "Tiszta szívet teremts bennem, óh Isten, és az erős lelket újítsd meg

bennem!" (Zsolt. 51:12) Máshol pedig ezt írja: "Amilyen messze van a napkelet a

napnyugattól, olyan messzire veti el tőlünk a mi vétkeinket." (Zsolt. 103:12)

Krisztusban Isten önmagát adta oda bűneinkért. Krisztus szenvedte el a

kegyetlen halált a kereszten. Ő, az igaz, hordozta értünk, gonoszokért, a bűn terheit,

hogy ki tudja nyilatkoztatni nekünk szeretetét, s ezáltal magához tudjon vonzani

bennünket. Ezt üzeni nekünk: "Legyetek pedig egymáshoz jóságosak, irgalmasok,

megengedvén egymásnak, miképpen az Isten is a Krisztusban megbocsátott nektek"

(Ef. 4:32). Lakozzék hát Krisztus, az isteni élet bennetek! Általatok is nyilatkozzék

meg a mennyben született szeretet, amely reményt ébreszt a reményvesztettben, és

mennyei békét áraszt a bűntől lesújtott szívbe. Amint Istenhez közeledünk, Ő azt a

feltételt szabja, hogy mivel irgalmasságot nyertünk Tőle, adjuk át magunkat Urunk

irgalmasságának hirdetésére.

Egyvalamire van elengedhetetlenül szükségünk: hogy elnyerjük s továbbadjuk

Isten megbocsátó szeretetét - megismerjük és elhiggyük Isten irántunk való

szeretetét. Az ősellenség mindenképpen azon mesterkedik, hogy ne ismerjük fel

Isten szeretetét. Arra a gondolatra késztet, hogy hibáink és vétkeink súlyossága

miatt az Úr egyrészt nem veszi figyelembe imáinkat, másrészt nem áld és nem ment

meg minket. Valóban csak gyöngeséget látunk magunkban, és semmit, ami Isten

kegyelmébe ajánlana bennünket. Sátán is azt sugalmazza nekünk, hogy hiába

minden, nem tudjuk kiküszöbölni jellemhibáinkat. Amikor Istenhez próbálunk

folyamodni, ezt súgja fülünkbe: Nincs értelme imádkoznod, hát nem elkövetted ezt a

gonoszságot? Hát nem vétkeztél Isten ellen, nem megsértetted lelkiismeretedet?

Mégis azt felelhetjük az ellenségnek, hogy "Jézus Krisztusnak, az Ő Fiának vére


65

megtisztít minket minden bűntől" (I. Jn. 1:7). Amikor azt gondoljuk, hogy ha

vétkezünk, Isten nem hallgatná meg imánkat, akkor érkezett el igazán az imádkozás

ideje. Lehet, hogy pirul az arcunk, lehet, hogy mély megalázottságérzés tölt el

bennünket. Ennek ellenére is imádkozzunk, s higgyünk. "Igaz beszéd ez és teljes

elfogadásra méltó, hogy Krisztus Jézus azért jött e világra, hogy megtartsa a

bűnösöket, akik közül első vagyok én." (I. Tim. 1:15) Bűneink bocsánata, Istennel

való megbékélésünk nem cselekedeteink jutalma, nem azért nyerjük el, mert a bűnös

érdemre tesz szert, hanem ajándék, amelynek Krisztus igazságossága az alapja.

Ne igyekezzünk a bűn mentegetésével kisebbíteni vétkeinket, bűnösségünket,

hanem fogadjuk el Isten bűnszemléletét, azt, hogy a bűn súlyosan megterhel.

Egyedül a Golgota fényénél érthetjük meg a bűn borzalmas súlyát. Ha magunknak

kellene hordoznunk bűneinket, megsemmisülnénk a teher alatt. A bűntelen Isten Fia

vállalja át mindezt helyettünk - bár mi érdemlünk büntetést, Ő hordja vétkeinket. "Ha

megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson

minket minden hamisságtól." (I. Jn. 1:9) Dicsőséges, csodálatos igazság ez! Egyfelől

Isten következetesen megtartja törvényét, másfelől igaznak tudja nyilvánítani a

Jézusban hívő embert. "Kicsoda olyan Isten, mint Te, aki megbocsátja a bűnt és

elengedi öröksége maradékának vétkét? Nem tartja meg haragját örökké, mert

gyönyörködik az irgalmasságban." (Mik. 7:18)

"És ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg minket a

gonosztól!" (Mt. 6:13/a)

A kísértés nem más, mint bűnre csábítás. Nem Istentől ered, hanem Sátántól

és szívünk gonoszságából. "Az Isten gonoszsággal nem kísérthető, Ő maga pedig

senkit sem kísért." (Jak. 1:13)

Sátán törekszik kísértésbe vinni minket, hogy a jellemünkben levő gonoszság

kiderüljön az emberek és angyalok előtt, s így magáénak követelhessen bennünket.

Zakariás jelképes jövendölésében Sátán az Úr angyala mellett állva vádolja Józsuát,

aki szennyes ruhában áll előttük. Ez az eset világítja meg, miként viselkedik Sátán

azokkal szemben, akiket Krisztus magához akar vonni. Előbb bűnre csábít, azután

pedig mint Isten szeretetére méltatlanokat vádol bennünket a mindenség előtt. Az Úr

azonban így szólt Sátánhoz: "Dorgáljon meg téged az Úr, te Sátán; dorgáljon meg az

Úr, aki magáévá fogadja Jeruzsálemet. Avagy nem tűzből kikapott üszök-é ez?"

Józsuához pedig így szólt: "Lásd! Levettem rólad a te álnokságodat és ünnepi

ruhákba öltöztetlek téged." (Zak. 3:1-5)

A szeretettel teljes Isten igyekszik kifejleszteni bennünk az Ő Lelkének drága

ajándékait. Megengedi hát, hogy akadályokba ütközzünk, zaklatások és nehézségek

érjenek minket, de nem átokként, hanem a legnagyobb áldásként. Minden kísértés,

amelynek ellenálltunk, minden bátran elviselt próba új tapasztalattal gazdagít, s


66

elősegíti jellemünk építését. Aki isteni erővel ellenáll a kísértésnek, az az ég és föld

előtt Krisztus kegyelme hatékonyságát nyilatkoztatja ki.

Bár nem szabad megrémülnünk a próbáktól, ha mégoly súlyosak is, mégis

esedezzünk, hogy Isten ne engedjen meg olyan erős próbákat, amelyek gonosz

szívünk kívánságai által elsodornának bennünket. Amikor Krisztus imájával

könyörgünk, akkor Isten irányításának engedjük át magunkat, s kérjük, hogy biztos

ösvényeken vezessen. Ha imánk szívből fakad, akkor utána nem indulunk el a

magunk választotta, helytelen úton, hanem megvárjuk, hogy Isten vezessen, amikor

így szól hozzánk: "Ez az út, ezen járjatok." (Ésa. 30:21)

Veszélyes a Sátán sugallta előnyöket mérlegelnünk. A bűn szégyent és

szerencsétlenséget jelent minden bűnbe esett léleknek. Vakít és félrevezet a bűn, és

behízelgő, ámító káprázatokkal csalogat. Ha Sátán területére merészkedünk, nincs

biztosíték, amely megvédene minket a hatalmától. Amennyiben lehetséges, zárjunk

el minden ösvényt, amelyen át a kísértő megközelíthetne bennünket.

Az ima: "Ne vígy minket a kísértésbe" - már magában véve is ígéret. Ha

elkötelezzük magunkat Istennek, ha Őrá bízzuk magunkat, miénk az ígéret, hogy

"nem hagy titeket feljebb kísérteni, mint elszenvedhetitek; sőt a kísértéssel

egyetemben a kimenekedést is megadja majd, hogy elszenvedhessétek" (I. Kor.

10:13).

A bűn ellen egyedüli védelem, ha Krisztus igazságosságába, szent voltába

vetett hit által Ő lakik a szívünkben. A kísértéseknek azért van hatalma felettünk,

mert önzés él a szívünkben. De amikor Isten nagy szeretetét szemléljük, az önzést

undorítónak látjuk, s már kívánjuk kiűzni a szívünkből. Amikor a Szentlélek dicsőíti

előttünk Krisztus áldozatát, szívünk meglágyul és lecsillapodik, a kísértések erejüket

veszítik, és Krisztus kegyelme átalakítja jellemünket.

Krisztus soha nem hagy el, hiszen az életét adta értünk. Az ember elhagyhatja

Krisztust, legyőzhetik a kísértések, de az Üdvözítő sohasem fordul el azoktól, akiknek

a megváltásáért életével fizetett. Ha megnyílhatna a szemünk, embereket látnánk

görnyedni súlyos terhek alatt - akár a nehéz rakománytól roskadozó szekerek -

bánattól gyötörten, a csüggedés miatt készen a halálra. Látnánk az angyalokat is:

segítségül sietnek a megkísértettekhez, akik mintegy a szakadék szélén tántorognak.

Az angyalok elűzik a gonoszok seregét, és szilárd alapokra helyezik a

megkísértetteket. A két csoport közti harc éppoly valóságos, mint két evilági

hadsereg csatája.

A lelki küzdelmek kimenetelétől emberek örök sorsa függ.

Ránk is vonatkoznak a Péterhez intézett szavak: "Ímé a Sátán kikért titeket,

hogy megrostáljon, mint a búzát; de én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék

a hited." (Lk. 22:31-32) Hála Istennek, Ő nem hagy magunkra. Aki "úgy szerette e

világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hisz Őbenne, el ne vesszen,


67

hanem örök élete legyen" (Jn. 3:16), nem hagy magunkra az Isten és az ember

ellenségével vívott csatában. "Adok néktek hatalmat, hogy a kígyókon és skorpiókon

tapodjatok és az ellenségnek minden erején; és semmi nem árthat néktek." (Lk.

10:19)

Éljetek Krisztussal összeköttetésben, Ő majd szilárdan megtart titeket szent

kezével, amely soha el nem enged. Ismerjétek meg és higgyétek el az Isten irántunk

való szeretetét, akkor biztonságban lesztek, akkor éltek. Ez a szeretet olyan erőd,

amelyet Sátán semmiféle ámítása, semmilyen rohama nem tud bevenni. "Erős torony

az Úrnak neve, ahhoz folyamodik az igaz és bátorságos lesz." (Pld. 18:10)

"Tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség" (Mt. 6:13/b)

Az Úr imájának utolsó mondata, akárcsak az első, az Atyára mutat, akié

minden hatalom, s aki mindenki fölött áll. Az Üdvözítő látta a tanítványokra váró

éveket, melyek nem olyanok lesznek, amilyenekről ők álmodoztak, nem földi jólétben

és megtiszteltetésben telnek majd, hanem emberi gyűlölettől és sátáni dühtől

viharos, sötét idők várnak rájuk. A nemzeti viszály és romlás közepette a tanítványok

lépéseit veszélyek kísérik, s gyakran elfogja majd őket a félelem. Jézus tudta, hogy

tanítványai látni fogják a jeruzsálemi templom romjait, az istentisztelet megszűnését,

Izrael népének szétszóratását, mint hajóroncsét az elhagyatott parton. Az Üdvözítő

így szólt követőihez: "Hallanotok kell majd háborúkról és háborúk híreiről. Mert

nemzet támad nemzet ellen és ország ország ellen, s lesznek éhségek és döghalálok

és földindulások mindenfelé. Mindez pedig a sok nyomorúságnak kezdete." (Mt.

24:6-8) Jézus követői mégse tartsanak attól, hogy reménységük hiábavaló, vagy

hogy Isten magára hagyta a világot. A hatalom és dicsőség csakis Őt illeti, akinek

csodálatraméltó szándékai feltartóztathatatlanul haladnak előre beteljesedésük felé.

A mindennapi szükségleteinkért elmondott imával Krisztus arra tanít, hogy

felülemelkedve a gonosz birodalmán és hatalmán, Urunkra tekintsünk, akinek

uralkodása mindenekfölött való, aki Atyánk és örök barátunk.

Jeruzsálem pusztulása annak a végső romlásnak volt az előképe, amely

később maga alá temeti a világot. A város pusztulásával részben beteljesedett

jövendölések közvetlenül vonatkoznak az utolsó napokra is. Ma is nagy horderejű,

komoly események előtt állunk, olyan válság küszöbén, amilyet sohasem látott a

világ. Számunkra ugyanúgy, mint az első tanítványok számára, biztatóan csendül a

megnyugtató szó, hogy Isten uralkodik mindenekfelett. A rövidesen bekövetkező

események sor- és időrendje Alkotónk kezében nyugszik. A menny Ura a saját

hatáskörében tartja mind a nemzetek sorsát, mind egyházának ügyét. Az isteni tanító

azt üzeni a terve megvalósításában közreműködő minden emberi eszköznek, amit

egykor Círus királynak mondott: "Felöveztelek téged, bár nem ismertél." (Ésa. 45:5)

Ezékiel próféta látomásában kezet látott az angyalok szárnya alatt (Ezék. 1:8).

Ez arra tanítja Isten szolgáit, hogy Isten hatalma teszi eredményessé őket. Akiket az


68

Úr a hírnökeiként alkalmaz, ne gondolják, hogy Isten munkája tőlük függ, rajtuk

múlik. A felelősség terhe nincs véges, halandó lényekre helyezve. Aki sohasem

szunnyad, Ő munkálkodik terve véghezvitelén. Ő viszi előre munkáját, hiúsítja meg

az istentelenek szándékait, zavarja össze az Isten népe ellen gonoszságot forralók

tanácsát. Aki mindenható uralkodó, aki a seregek Ura, Ő uralkodik a kérubok közt, s

őrködik ma is gyermekei fölött viszontagságaik közepette. Aki az egeken uralkodik, Ő

a mi megváltónk. Ő mér le minden próbát, őrködik a kemence tüzén, amelyben

mindenkinek meg kell próbáltatnia. Amikor a királyok erősségeit megdönti, amikor

legyőzi ellenségeit, népe akkor is biztonságban lakozik kezében.

"Óh Uram, tied a nagyság, hatalom, dicsőség, örökkévalóság és méltóság, sőt

minden, valami a mennyben és a földön van, tied… a Te kezedben van mind az

erősség, mind a birodalom; a Te kezedben van mindeneknek felmagasztalása és

megerősíttetése." (I. Krón. 29:11-12)

Gáncsoskodás helyett mutass jó példát

"Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek!" (Mt. 7:1)

Annak erőltetése, hogy a saját cselekedeteinkkel érdemeljük ki az üdvösséget,

oda vezet, hogy az emberek emberi követelményeket állítanak fel védelemként a bűn

ellen. Mivel látják, hogy nem tudják betartani a törvényt, szabályokat alkotnak, hogy

ezúton szorítsák magukat engedelmességre. Így azonban Istenről önmagunkra

tereljük gondolatainkat, Isten szeretete kihal a szívünkből, ezzel együtt kivész

belőlünk az emberek iránti szeretet is. Az emberek által kitalált módszerek és

követelmények sokasága oda vezet, hogy ítéletet mondjunk azok felett, akik nem

ütik meg ezt az emberi mértéket. Az önző, szűkkeblű gáncsoskodás légköre elfojtja a

nemes, nagylelkű érzületeket, s arra vezet, hogy énközpontú bírákká, kicsinyes

kémekké süllyedjünk.

A farizeusok ilyen csoportot alkottak. Istentiszteleteikről hazatérve nem

alázkodtak meg gyöngeségük tudatában, nem voltak hálásak Istentől nyert

csodálatos kiváltságaikért. Lelkük kevélységgel telt el, s ez volt a fő gondolatuk: "Az

érzéseim, az ismereteim, az elgondolásaim." Amit ők elértek, azt tartották

mérvadónak, e szerint ítéltek meg mindenkit. Önhittségük palástjába öltözve a bírói

székbe kapaszkodtak föl, hogy ítélkezzenek.

A népet is javarészt ez a szellem hatotta át. Lelkiismereti kérdésekbe

avatkoztak, olyan ügyekben ítélkeztek egymás fölött, amelyek csakis Istenre és az

illető lélekre tartoztak. Erre a szellemre, erre a viselkedésre mondta Jézus, hogy "ne

ítéljetek, hogy ne ítéltessetek" (Mt. 7:1). Vagyis ne tegyétek meg magatokat

mérvadónak. Ne állítsátok mértékül mások elé véleményeteket, a kötelességről

alkotott felfogásotokat, Szentírás-magyarázatotokat. Szívetekben se ítéljetek meg


69

senkit, ha nem üti meg az általatok felállított mércét. Ne bírálgassátok az embereket,

rossz indítékokat tulajdonítva nekik, ítéletet mondva felettük.

"Azért idő előtt semmit se ítéljetek, míg el nem jő az Úr, aki egyrészt világra

hozza a sötétség titkait, másrészt megjelenti a szívek tanácsait." (I. Kor. 4:5) Hiszen

mi nem tudunk olvasni az emberek szívében. Gyöngeségekkel lévén tele, nincs

jogunk mások fölött ítélkezni. Véges ember csak a külső látszatból tud következtetni.

Egyedül arra bízták az ember feletti ítélkezést, aki jól ismeri a tettek titkos rugóit és

aki gyöngéden, irgalmassággal telten mond ítéletet.

"Annakokáért menthetetlen vagy óh ember, bárki légy, aki ítélsz: mert amiben

mást megítélsz, önmagadat kárhoztatod; mivel ugyanazokat műveled te, aki ítélsz."

(Rm. 2:1) Ezért aki másokat ítél meg vagy gáncsol, valójában önmagát kárhoztatja,

Isten pedig igazságosnak mondja ezt a maguk fölött kimondott ítéletet.

"Miért nézed a szálkát, amely a te atyádfia szemében

van?" (Mt. 7:3)

"Mivel ugyanazokat műveled te, aki ítélsz" - még ez a mondat sem mutatja

meg a nagyságát annak a bűnnek, amikor valaki veszi a bátorságot, hogy gáncsolja

és elítélje testvérét. Jézus ezt mondta: "Miért nézed pedig a szálkát, amely a te

atyádfia szemében van, a gerendát pedig, amely a te szemedben van, nem veszed

észre?" (Mt. 7:3)

Szavai olyan embert írnak le, aki gyorsan észreveszi másokban a hibát. Amikor

úgy véli, hogy valakinek a jellemében vagy életmódjában valami kivetnivalót fedezett

fel, nagy lendülettel igyekszik arra rámutatni. Jézus azonban kijelenti, hogy az ilyen

keresztényietlen foglalatossággal kifejlesztett jellemvonás a megbírált ember hibáihoz

képest olyan, mint a szálka a gerendához mérten. A türelem és a szeretet hiánya

viszi arra az embert, hogy heggyé fújja fel a porszemet. Akik sohasem tapasztalták

meg a Krisztusnak való teljes átadás alázatos szívűségét, azok nem is gyakorolják

életükben a Megváltó szeretetének lágyító hatását. Rosszul képviselik az evangélium

örömüzenetének gyengéd, előzékeny szellemét, így drága lelkeket sebeznek meg,

akikért pedig Krisztus az életét adta. Megváltónk hasonlata szerint aki odáig süllyed,

hogy a bírálat szellemét képviseli, súlyosabb bűnt követ el, mint az, akit vádol, mert

bűnét önhittséggel tetőzi be.

Krisztus a jellem egyedüli igaz mértéke. Aki tehát önmagát teszi meg

mérvadónak, az saját magát emeli Krisztus helyébe. Az Atya a Fiúra bízott minden

ítélkezést (Jn. 5:22), ezért aki mások indítékai fölött merészel ítélkezni, az Isten

Fiának előjogát bitorolja. Ezek a bírák és gáncsoskodók az Antikrisztus oldalára

helyezkednek, "aki ellene veti és fölébe emeli magát mindannak, ami Istennek vagy

istentiszteletre méltónak mondatik, annyira, hogy maga ül be mint Isten az Isten

templomába, Isten gyanánt mutogatva magát" (II. Thessz. 2:4).


70

A legsúlyosabb következményekkel járó bűn az a rideg, elítélő,

engesztelhetetlen lelkület, amely a farizeusokat jellemezte. Amikor a vallásos életből

hiányzik a szeretet, akkor Jézus hiányzik belőle. Krisztus jelenlétének napsugarait

lázas tevékenység vagy buzgólkodás sem tudja pótolni. Rendkívüli éleslátással

rendelkezhetünk ahhoz, hogy felismerjük mások hibáit, ám aki ebbe a lelkületbe

merül, annak Jézus azt üzeni: "Képmutató, vesd ki előbb a gerendát a te szemedből,

és akkor gondolj arra, hogy kivessed a szálkát a te atyádfiának szeméből." (Mt. 7:5)

Aki maga követ el helytelenségeket, az gyanúsít mást ugyanezekkel. Azzal próbálja

elrejteni vagy mentegetni a szívében rejtőző gonoszságot, hogy vádaskodva mutogat

másra. Hiszen az ember bűn által ismerte meg a rosszat. Az első emberpár, alighogy

bűnbe esett, máris egymást vádolta. Az emberi természet azonnal erre adja magát,

amikor nem Krisztus kegyelme vezeti.

Amikor az emberek ebbe a vádaskodó szellembe merülnek, nem elégszenek

meg azzal, hogy rámutassanak arra, amit testvérükben hibának vélnek. Ha enyhébb

módszerek nem használnak, hogy rávegyék testvéreiket: azt tegyék, amit ők tartanak

helyénvalónak, akkor erőszakhoz folyamodnak. Amennyire csak hatalmukban áll,

kényszerítik az embereket, hogy az ő felfogásuk szerint viselkedjenek. Ezt tették a

zsidók Krisztus napjaiban, s ezt teszi az egyház azóta is mindenkor, ha kihalt belőle

Jézus Krisztus kegyelme. Ha kiveszett a szeretet hatalma, az egyház az állam erős

karja segítségével kényszerítette másokra hittételeit, szerzett érvényt

rendelkezéseinek. Ez a titka minden vallásos törvényhozásnak; ez minden üldözés

titka is, Ábel napjaitól mind a mai napig.

Krisztus nem kényszeríti, hanem vonzza magához az embereket. A Krisztus

által alkalmazott egyedüli késztetés a szeretet. Amikor az egyház világi hatalom

támogatását keresi, nyilvánvaló, hogy nélkülözi Krisztus erejét - az isteni szeretet

késztetését.

A baj gyökerét az egyház tagjaiban találjuk, ezért a gyógyulást a tagok

szívében kell elkezdeni. Jézus Krisztus felszólítja a vádaskodót, hogy előbb a saját

szeméből vesse ki a gerendát, előbb saját gáncsoskodó szellemét ítélje el, mielőtt

másokat próbálna javítgatni. Hiszen "nem jó fa az, amely romlott gyümölcsöt terem;

és nem romlott fa az, amely jó gyümölcsöt terem" (Lk. 6:43). A vádaskodásnak ez a

szelleme romlott gyümölcs. A fa romlottságát bizonyítja, nem segít rajtatok, ha

önhittek vagytok. A szíveteknek kell megváltoznia, mielőtt másokat intenétek; hiszen

a "szív teljességéből szól a száj" (Mt. 12:34).

Amikor az életben válság köszönt be, s inteni, figyelmeztetni akartok, csak

akkor lehet jó hatású a szavatok, ha jó példával jártok elöl és megfelelő a

lelkületetek. Nektek kell jónak lennetek, mielőtt jót tudnátok tenni. Addig nem tudtok

áldásos hatást gyakorolni másokra, amíg tulajdon szíveteket meg nem aláztátok,

meg nem finomítottátok, s Krisztus kegyelme által gyöngéddé nem tettétek. Amikor

ez a változás végbemegy bennetek, akkor már olyan természetes lesz, hogy mások


71

áldására legyetek, mint a csipkebokornak az illatos virág vagy a szőlőnek a

gyümölcstermés.

Ha Krisztus bennetek a dicsőség reménysége, akkor nem akartok másokat

szemmel tartani csak azért, hogy leleplezzétek őket. Vádaskodás helyett a

segítségükre siettek, a mentés lesz a célotok. Ha tévelygőkhöz szóltok, vegyétek

szívetekre az utasítást: "Ügyelj magadra, hogy meg ne kísértessél te magad is." (Gal.

6:1) Jusson eszetekbe, hogy ti is sokszor eltévelyedtetek, s ha egyszer letértetek,

milyen keservesen nehéz volt viszszajutni a helyes útra. Így nem taszítjátok még

nagyobb sötétségbe testvéreteket, hanem irgalommal teli szívvel figyelmeztetitek őt

a fenyegető veszedelemre.

Aki gyakran tekint föl a Golgota keresztjére, tudva, hogy az ő bűnei juttatták

oda az Üdvözítőt, az sohasem próbálja mások bűnével vetni össze a saját vétkeit.

Már nem kapaszkodik föl a bíró székébe, hogy testvére ellen emeljen vádat. Nem

lehet, nem is lesz vádaskodás, sem önhittség azokban, akik a Golgota keresztjének

árnyékában járnak.

Míg csak azt nem érzed, hogy le tudsz mondani tekintélyedről, sőt életedről

azért, hogy megmentsd tévelygő testvéredet, addig nem vetted ki a szemedből a

gerendát, s nem vagy alkalmas segítség senki számára. Gáncsoskodással,

szemrehányással még senkit sem térítettek vissza a helytelen ösvényről. Elűzni

viszont sokakat elűztek már így Krisztustól, sok embert kergettek el, mert szívüket

elzárták jobb meggyőződésük elől. A gyengéd lelkület, a finom, megnyerő viselkedés

megmentheti a tévelygőt, és bűnök sokaságát fedezheti el. Ha Krisztus jelleme

nyilatkozik meg benned, ez átalakító erővel érinti majd környezetedet. Krisztus

legyen észlelhető benned naponta, Ő majd kinyilatkoztatja igéjének teremtő erejét -

azt a gyöngéd, kérlelő, mégis hatalmasan áldásos hatást, hogy Urunk és Istenünk

szépséges képmására teremtse újjá mások lelkét.

"Ne adjátok azt, ami szent, az ebeknek" (Mt. 7:6)

Jézus itt olyan emberekről beszél, akik nem vágynak kimenekülni a bűn

rabszolgaságából. Mivel elmerülnek abban, ami romlott és alávaló, természetük

annyira elzüllik, hogy ragaszkodnak a gonoszsághoz, nem hajlandók megválni tőle.

Krisztus szolgái ne hagyják, hogy akadályozzák őket azok, akik az örömüzenetet csak

vita és nevetség tárgyává tennék.

Másrészt azonban az Üdvözítő sohasem haladt el valaki mellett, aki kész volt

befogadni a drága mennyei igazságokat, bármilyen bűnbe merült is az ember. A

vámszedőkhöz és utcanőkhöz intézett szavai új élet kezdetét jelentették. Mária

Magdaléna, akiből hét ördögöt űzött ki, utolsóként maradt ott Jézus sírjánál, majd ő

volt az első, akit az Üdvözítő a feltámadás hajnalán köszöntött. Saul, az evangélium

egyik legádázabb ellensége Pállá, Krisztus odaadó szolgájává változott. A gyűlölet és

megvetés, sőt a bűntények és züllöttség mögött olyan lélek rejtőzködhet, akit az Úr


72

kegyelme megmenthet, hogy drágagyöngyként ragyogjon Jézus Krisztus

koronájában.

"Kérjetek és adatik néktek, keressetek és találtok,

zörgessetek és megnyittatik" (Mt. 7:7)

Az Úr háromszor ismétli el ezt az ígéretet, nehogy kételkedésnek,

félreértésnek vagy félremagyarázásnak adjon helyet. Azt szeretné, ha az Istent

kereső emberek úgy hinnének benne, mint akinek minden lehetséges. Ezért

hozzáfűzi: "Mert aki kér, mind kap; és aki keres, talál; és a zörgetőnek megnyittatik."

(Mt. 7:8) Az Úr nem szab feltételeket, csak azt, hogy éhezz könyörületére, kívánd

tanácsát s vágyakozz szeretetére.

"Kérjetek!" - mondja. Kérésetek bizonyítja, hogy ismeritek ínségeteket, s ha

hittel kértek, meg is kapjátok, amit kértek. Az Úr szavát adta, s Ő még sohasem

szegte meg ígéretét. Ha igaz alázattal közeledsz Istenhez, nem elbizakodottság, ha

igényt tartasz ígéretére. Amikor a szükséges áldásokat kéred, hogy Krisztus

hasonlatosságára tökéletesíthesd jellemedet, ha az ígéretnek megfelelően kérsz,

akkor teljesíti kérésedet. Bűnös voltod tudata már elég alap, hogy kegyelemért és

irgalomért esedezz. Az Istenhez való közeledésnek nem a szentség az előfeltétele,

hanem a vágyakozás arra, hogy megtisztítson minden bűntől, megszabadítson

minden gonoszságtól. Kimondhatatlan nagy szükségletünkre, ínségünkre, teljesen

tehetetlen állapotunkra hivatkozhatunk, amely Krisztus megmentő hatalmát

szükségessé teszi számunkra.

"Keressetek!" Ne csak Isten áldására, hanem magára Istenre is áhítozzatok.

Ismerjétek meg Őt és legyetek békességben. Keressetek, és találtok. Isten keres

titeket, s Lelkének vonzása a vágyatok is, hogy Őhozzá jöjjetek. Engedjetek ennek a

vonzásnak! Krisztus Isten elé tárja a megkísértett, eltévelyedett, hűtlen ember ügyét.

Mindenkor igyekszik fölemelni minket, hogy közösségbe vonjon magával. "Hogyha Őt

keresed, megtalálod." (I. Krón. 28:9)

"Zörgessetek!" Külön meghívásra folyamodunk Istenhez, s Ő szívesen fogad

bennünket. Az első tanítványok nem elégedtek meg azzal, hogy az útszélen futtában

szót váltsanak Vele, hanem megkérdezték: "Rabbi, hol lakol?… Elmenének és

megláták, hol lakik; és nála maradának azon a napon." (Jn. 1:39-40) Isten minket is

bensőségesebb közösségre hív. "Aki a Felséges rejtekében lakozik, a Mindenható

árnyékában nyugoszik az." (Zsolt. 91:1) Akik Isten áldására áhítoznak, zörgessenek a

kegyelem ajtaján, majd szilárd meggyőződéssel várjanak, így szólva: Uram,

megígérted, hogy aki kér, mind kap, aki keres, talál, s a zörgetőnek kitárod a kaput.

Jézus végigtekintett a szavai hallására összegyűlt embereken, szíve vágyott rá,

hogy a sokaság értékelni tudja Isten irgalmasságát és szeretetét. Nagy

szükségletüknek, valamint Isten adakozókészségének szemléltetésére éhes


73

gyermeket hozott fel példaként: "Avagy ki az az ember közületek, aki ha az ő fia

kenyeret kér tőle, követ ad neki?" (Mt. 7:9) A szülők gyengéd szeretetére hivatkozik,

majd így folytatja: "Ha azért ti gonosz létetekre tudtok a fiaitoknak jó ajándékokat

adni, mennyivel inkább ád a ti mennyei Atyátok jókat azoknak, akik kérnek tőle!" (Mt.

7:11) Egyetlen apai szív sem tudna elfordulni éhes, kenyeret kérő fiától. El tudjátok-e

képzelni az apát, aki azzal okoz fájdalmat gyermekének, hogy előbb fölkelti

reményeit, csak hogy azután csalódást okozzon neki? Hogy előbb ízletes, tápláló ételt

ígérne, majd pedig követ adna neki? S ki tételezhetné föl, hogy Urunk nem válaszol

gyermekei kérésére?

"Ha azért ti gonosz létetekre tudtok a fiaitoknak jó ajándékokat adni,

mennyivel inkább ád a ti mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, akik tőle kérik." (Lk.

11:13) A Szentlélek Istenünk helyettese, a legnagyobb ajándék. Ez az adomány

"minden jó ajándékot" magában foglal, maga a Teremtő sem tud fontosabbat, jobbat

nyújtani. Amikor kérjük az Urat, hogy szánja meg elesettségünket, és Szentlelke által

vezéreljen minket, az Úr nem fordít hátat imánknak. Még a szülő is elfordulhat éhes

gyermekétől, Isten azonban soha el nem utasítja a szükséget látó, hozzá vágyakozó

szív kiáltását. Milyen csodálatos gyöngédséggel ecseteli az Atya szeretetét! Akik a

sötétség napjaiban úgy érzik, hogy Isten nem gondol rájuk, azok számára ez az Atya

szívének üzenete: "És szól Sion: Elhagyott az Úr engem és rólam elfeledkezett az Úr.

Hát elfeledkezhetik-e az anya gyermekéről, hogy ne könyörüljön méhe fián? És ha

elfeledkeznének is ezek: én terólad el nem feledkezem. Ímé az én markaimba

metszettelek fel téged." (Ésa. 49:14-16)

Isten igéjének összes ígérete alapul szolgálhat imánkhoz. Bármilyen lelki

áldásra van szükségünk, előjogunk, hogy Jézus nevében kérjük. Gyermeki

közvetlenséggel, pontosan mondjuk ki, mire van szükségünk. Beszámolhatunk az

Úrnak földi ügyeinkről, kérhetjük tőle mindennapi kenyerünket és ruházatunkat

csakúgy, mint az élet kenyerét és Krisztus igazságosságának, isteni jellemének

palástját. Mennyei Atyánk tudja, hogy mindezekre szükségünk van, azért felszólít,

hogy Tőle kérjük ezeket. Minden áldást Jézus nevében kapunk, hiszen Isten éppen

azáltal akarja Fia nevét megdicsőíteni, hogy gondoskodik szükségleteinkről ingyen és

bőkezűen.

Mégse feledjük, hogy ha Istenhez mint Atyánkhoz fordulunk, ezzel elismerjük,

hogy az Ő gyermekei vagyunk. Nem csupán megbízunk jóságában, hanem

mindenben engedelmeskedünk is akaratának, tudva, hogy változatlan, változhatatlan

a szeretete. Adjátok át magatokat munkája végzésére! Akiket felszólított, hogy

elsősorban keressék Isten országát és az Ő igazságosságát, isteni jellemét, azoknak

adta Jézus az ígéretet: "Kérjetek és adatik nektek!"

Akié minden hatalom mennyen és földön, annak ajándékai Isten gyermekei

számára állnak készen. Olyan drága ajándékok, amelyek a Megváltó vérének súlyos

áldozata árán válhatnak tulajdonunkká; olyan ajándékok, amelyek a szív legmélyebb


74

vágyódását is betöltik. Ennek örvendezhetnek azok, akik kisgyermekként fordulnak

Istenhez. Tekintsétek Isten ígéreteit a tulajdonotoknak, hivatkozzatok rájuk mint

Isten adott szavára, így Ő teljes örömet áraszt rátok.

"Amit akartok azért, hogy az emberek veletek

cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal!" (Mt.

7:12)

Jézus biztosított bennünket az Atya szeretetéről, és azt is megparancsolta,

hogy szeressük egymást - egyetlen átfogó elv által rendezve az emberi közösség

összes kapcsolatát.

Krisztus kortársait az foglalkoztatta, hogy mi illeti meg őket, mihez van joguk.

Aggodalmaikat, gondolataikat arra összpontosították, hogy biztosítsák maguknak

mindazt, amiről úgy gondolták, őket megillető tekintély, tisztelet és szolgálat. Ezzel

szemben Jézus Krisztus azt tanította: ne az legyen a legfőbb gondunk, hogy mi jár

nekünk, mi illet bennünket, hanem az, hogy mennyit adhatunk. Pontosan annyival

tartozunk másoknak, mint amennyivel - szerintünk - ők tartoznak nekünk.

Képzeljük magunkat az emberek helyébe! Képzeljük magunkat érzelmeikbe,

nehézségeikbe, csalódásaikba, örömeikbe és szomorúságaikba! Ezekkel azonosítsuk

magunkat, és azt tegyük másokkal, amit szeretnénk, ha ők tennének velünk. Ez a

becsületesség tényleges mértéke, s nem más, mint a törvény - "Szeresd…

felebarátodat, mint magadat" (Lk. 10:27) - más szavakkal való megfogalmazása. A

próféták tanításainak öszszegzése, a menny egyik elve ez, s mindenkiben kifejlődik,

aki alkalmassá válik a menny szent közösségére.

Ez az aranyszabály az igazi előzékenység alapelve. Legpontosabban Jézus

életében és jellemében láthatjuk megvalósulását. Üdvözítőnk mindennapi élete során

a szelídség és a szépség tündöklő sugarai ragyogtak mindenkire. Milyen jóakarat

áradt már a jelenlétéből is! Isten gyermekeiben is ugyanez a szellem nyilvánul meg;

akikben Krisztus lakozik, azokat isteni légkör övezi. Ártatlanságuk fehér öltözete az Úr

kertjének illatát árasztja. Arcuk Isten arcáról érkező fénytől ragyog, bevilágítva az

ösvényt a botladozó, megfáradt láb előtt.

Akinek helyes fogalma van a tökéletes jellemről, nem mulasztja el, hogy Jézus

részvétével és gyöngédségével viseltessen az emberek iránt. A kegyelem hatására

meglágyul a szív, megnemesednek, megtisztulnak az érzelmek, és mennyei

kifinomultságot és pontos fogalmakat kapunk arról, miként viselkedjünk az adott

körülmények között, hogy az valóban áldásos legyen.

Ám az aranyszabálynak még ennél is mélyebb jelentősége van. Akik Isten

sokrétű kegyelmében részesültek, úgy továbbítsák az Úr áldásait a tudatlanságban és

sötétségben veszteglőknek, ahogyan ők is szeretnék kapni, ha azoknak az

embereknek a helyében lennének. Pál apostol azt mondja: "Mind a görögöknek, mind


75

a barbároknak, mind a bölcseknek, mind a tudatlanoknak köteles vagyok." (Rm.

1:14) Amennyivel többet ismertél meg Isten szeretetéből, amennyivel többet kaptál

kegyelmének gazdag ajándékaiból, annyival vagy elkötelezettje a legelsötétültebb,

legzüllöttebb embernek, hogy ezekben az ajándékokban részesítsd.

Ugyanez érvényes a földi élet javaira. Ha többel rendelkezünk, mint

embertársaink, a többlettel arányban tesz adóssá a kevésbé szerencsések iránt. Ha

gazdagok vagy jómódúak vagyunk, ünnepélyes kötelezettségünk gondoskodni a

szenvedő betegről, özvegyről, apátlanról úgy, ahogy mi is szeretnénk, ha fordított

helyzetben ők gondoskodnának rólunk.

Ez az aranyszabály azt az igazságot is tanítja, amelyet Jézus máskor így hozott

a tudomásunkra: "Amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek majd néktek is." (Mt.

7:2) Akár jót, akár rosszat cselekszünk másokkal, ugyanazt kaphatjuk, és sok

esetben ugyanazt is kapjuk vissza. Ha földi vagy másféle segélyben részesítünk

másokat, ínségünk idején gyakran négyszeresen kapjuk ezt vissza Isten kincstárából.

Ettől eltekintve is, már ebben az életben visszakapunk minden ajándékot Isten

szeretetének teljesebb áradásával, hiszen ez a menny dicsősége. Azonban gonosz

cselekedeteink is visszahárulnak ránk. Aki gyors a kárhoztatásra, gyors a

csüggesztésre, annak a saját életében kell áthaladnia azokon a területeken,

amelyeken ő vezetett át másokat, s át fogja érezni azt a gyötrelmet, amelyet mások

éreztek ridegsége, részvétlensége miatt.

Isten szeretete rendelte ezt így. Mert Ő azt akarja, hogy megutáljuk szívünk

keménységét, s tárjuk ki szívünket, hogy Jézus lakozzék benne. Így a gonoszból jót

hoz ki, s ami átoknak tűnt, áldássá válhat. Ez a szabály a kereszténység alapvető

elve; ami ennél kevesebb, az ámítás. Az olyan vallás, amely kevésre becsüli az

embereket - akiket pedig Krisztus annyira értékesnek tartott, hogy az életét adta

értük -, az a vallás, amely az emberi szükségletek, szenvedések vagy jogok

elhanyagolásához vezet: hamis. Ha a szegények, a szenvedők és bűnösök jogaiba

gázolunk, azzal Krisztus árulói vagyunk.

A kereszténység azért erőtlen és hatástalan a világban, mert bár sokan

elismerik Krisztus nevét, életükkel mégis megtagadják a jellemét. Az Úr nevét így

káromlás éri.

Az apostoli egyházról írták, amikor a feltámadt Krisztus dicsősége ragyogott

rájuk: "Senki semmi marháját nem mondta magáénak." "Mert szűkölködő sem vala

őközöttük senki." "És az apostolok nagy erővel tesznek vala bizonyságot az Úr Jézus

feltámadásáról; és nagy kegyelem vala mindnyájukon." "És mindennap egy akarattal

kitartva a templomban, és megtörve házanként a kenyeret, részesednek vala

eledelben, örömmel és tiszta szívvel, dicsérve Istent, és az egész nép előtt

kedvességet találva. Az Úr pedig minden napon szaporítja vala a gyülekezetet

üdvözülőkkel." (Ap. csel. 4:32, 34, 33; 2:46-47)


76

Átkutathatjuk az eget és a földet, mégsem találunk határozottabban

kinyilatkoztatott igazságot, mint hogy a részvétünkre és segítségünkre szorulókon

segítenünk kell. Ez a Krisztusban rejlő igazság. Amikor a Krisztus nevét viselők

gyakorolni fogják az aranyszabály elveit, akkor majd ugyanaz az erő és hatalom

kíséri az örömüzenetet, amely az apostolok napjaiban volt a segítségükre.

"Szoros az a kapu és keskeny az az út, amely az életre

visz" (Mt. 7:14)

Krisztus idején a júdeaiak többnyire halmokra épült, fallal körülvett városokban

éltek. Meredek, sziklás ösvények vezettek a kapukhoz, amelyeket napszálltakor

bezártak. A hazafelé igyekvő utasoknak sietniük kellett az emelkedőn, hogy az éj

leszállta előtt odaérjenek. Aki ráérősen bandukolt, az a városon kívül tölthette az

éjszakát.

Ez a keskeny, meredek út, amely hazavezetett, találó hasonlatul szolgált

Krisztusnak a keresztény életút szemléltetésére. Az ösvény, amelyet kijelöltem

számotokra - mondja az Úr -, keskeny. A kapu, melyen be kell lépnetek, szűk. Nehéz

bejutni rajta, hiszen az előbb említett aranyszabály kizár mindennemű büszkeséget,

minden haszonleső önzést. Igaz, van szélesebb út, de az a veszedelemre visz. Ha fel

akartok kapaszkodni a lelki élet ösvényén, akkor folyton emelkedőn kell haladnotok,

hiszen ez az út felfelé vezet. Azonkívül kevés barátotok lesz, hiszen a sokaság a lefelé

vezető utat választja.

Az egész emberiség kényelmesen járhatja a halálba vezető utat, minden

világiasságával, önzésével, kevélységével, becstelenségével, erkölcsi romlásával. Ott

tágas tér nyílik minden emberi vélekedés, tanítás és hittétel számára, bő alkalom

kínálkozik a hajlamok követésére, az önszeretet parancsolta tettekre. A pusztulásba

vezető utat keresni sem kell, hiszen tágas az a kapu és széles az az út, amelynek

halál a vége.

Az életre vezető út ezzel szemben keskeny, a kapuja szűk. Ha ragaszkodtok

bármelyik bűnötökhöz, ez az ösvény túl keskeny számotokra. Ha az Úr útjára akartok

lépni, fel kell adnotok saját útjaitokat, akaratotokat, rossz szokásaitokat,

cselekedeteiteket. Aki Krisztust akarja szolgálni, nem követheti a világ nézeteit, nem

tarthatja magát a világ mértékéhez.

A mennybe vezető ösvényen nem fér el rang és gazdagság. Túl szoros a

nagyravágyásnak, túl meredek és rögös a kényelemszeretőknek. Fárasztó igyekezet,

türelem, önfeláldozás, szégyen, nyomorúság, a bűnösök szembeszegülése volt Jézus

Krisztus sorsa, és ez lesz a mi sorsunk is, ha Isten országába szeretnénk jutni.

Mégsem következik mindebből, hogy a fölfelé haladó ösvény nehéz, vagy a

lefelé vezető út könnyű. A halálba vezető úton fájdalmakat és büntetéseket találni,

bánatok és csalódások érnek. Figyelmeztetések is, hogy ne menjünk tovább, mert


77

Isten szeretete megnehezíti a jó szót megvető, önfejű embernek, hogy a pusztulásba

merüljön. Igaz, hogy a Sátán ösvénye vonzónak tűnik, ez azonban tévedés. A

gonoszság útja tele van lelkiismeret-furdalással és emésztő gondokkal. A világi

becsvágyás követése vonzónak tűnhet, a vége azonban fájdalom és bánat. Az önző

tervek hazug ígéretekkel kecsegtethetnek, az élvezet reménységét kínálhatják,

örömük mégis mérgezett s megkeserítik életünket. A lejtős út kapuja föl lehet

virágozva, ösvényét mégis tövisek szegélyezik, a bejáratról sugárzó fény a

kétségbeesés sötétjébe fullad. S a lélek, amely ezt az ösvényt követi, az éjszaka

homályába száll alá.

"A hitetleneknek útja kemény" (Péld. 13:15), de a bölcsesség "útjai

gyönyörűséges utak és minden ösvénye békesség" (Péld. 3:17). A Krisztus iránti

engedelmesség minden cselekedete, minden Őérte való lemondás, minden

türelemmel viselt próba, minden győzelem a kísértések felett: előrehaladás a végső

győzelem felé vezető úton. Ha Krisztust fogadjuk el vezetőnknek, biztonságosan

haladhatunk. Még a legnagyobb bűnösnek sem kell eltévednie. Minden reszkető

útkereső tiszta és szent fényben járhat. Bár az ösvény keskeny és olyan szent, hogy

bűn nem férhet el rajta, mégis mindenki végigjárhatja, s egyetlen kételyekkel vívódó,

remegő léleknek sem kell elmondania: "Az Úr nem gondol velem."

Bár göröngyös az út, meredek az emelkedő, jobbról-balról szakadék tátonghat,

csapda lappanghat, s bár akkor is tovább kell haladnunk, amikor elfáradtunk, és

lehet, hogy harcolnunk kell, amikor bágyadtság vesz erőt rajtunk, ha elcsüggedünk is

reménykednünk kell, mert ha Jézus Krisztus a vezetőnk, végül biztosan elérjük az

áhított célt. Maga Krisztus taposta ki előttünk az utat, Ő egyengette el lábunk előtt az

ösvényt.

Az örök életre vezető meredek úton mindenütt az öröm kútforrásai fakadnak,

hogy felüdítsék a megfáradtat. Akik a bölcsesség útjain járnak, azoknak még a

megpróbáltatások közt is túláradó az örömük; hiszen Krisztus, akit lelkük szeret,

láthatatlanul bár, de velük jár. Minden lépésnél bizonyosabban érzik majd keze

érintését; minden előrehaladásnál a dicsőség tündöklőbb sugarai hullanak

ösvényükre a láthatatlan Istentől. Ezért dicsőítő énekük egyre magasabbra és

magasabbra szárnyal, hogy Isten trónja előtt az angyalok énekével egyesüljön. "Az

igazak ösvénye pedig olyan, mint a hajnal világossága, mely minél tovább halad,

annál világosabb lesz, a teljes délig." (Péld. 4:18)

"Menjetek be a szoros kapun" (Mt. 7:13)

Az elkésett utas nem állhatott meg az úton semmilyen csábítás, szórakozás,

időtöltés kedvéért, ha igyekezett, hogy még napszállta előtt elérje a város kapuját.

Minden gondolatát a kapun való bejutás kötötte le. A keresztény élet is ugyanilyen

erős céltudatosságot követel - ezt tanította Jézus, aki feltárta előttünk a jellem

dicsőségét, országa igazi dicsőségét. Bár nem ígér földi birodalmat, a szoros kapun


78

való bejutást mégis a legjobban kell kívánnunk, erre kell a leginkább törekednünk. Az

Üdvözítő nem mondja, hogy harcoljunk a világ legnagyobb birodalmának hatalmáért,

mégse gondoljuk, hogy nem vár ránk megvívandó csata, kivívandó győzelem. Jézus

felszólít bennünket: törekedjünk, küzdjünk, hogy bejussunk lelki országába.

A keresztény élet harc és menetelés. A győzelmet azonban mégsem emberi

erővel érhetjük el. A harc mezeje az emberi szív birodalma - a legsúlyosabb

küzdelem, amelyet ember valaha is megharcolt, a csata, melyet meg kell vívnunk: az

énünk átadása Isten akaratának, szívünk átengedése a szeretet uralkodása számára.

A régi, bűnös természet, amely vér és test akaratából született, nem örökölheti Isten

országát: az öröklött hajlamokat, rossz szokásainkat mind fel kell adnunk.

Aki eltökélte, hogy bejut ebbe a lelki országba, az meglátja majd, hogy újjá

nem született természetének minden hajlama, indulatai és szenvedélyei

felsorakoznak ellene a sötétség országa seregének támogatásával. Az önzés és

büszkeség bárminek ellenáll, ami azt bizonyítaná, hogy ezek bűnös vonások.

Önmagunkban nem tudjuk legyőzni a hatalmas ellenséget, amely bilincseiben tart

minket. Egyedül képtelenek vagyunk leküzdeni az uralomra törő gonosz

kívánságokat. Csak Isten adhatja meg nekünk a győzelmet. Az Úr azt kívánja tőlünk,

hogy uralkodjunk énünk, akaratunk és cselekedeteink fölött. Ámde Isten nem

munkálkodhat bennünk hozzájárulásunk és együttműködésünk nélkül. Isten

Szentlelke az embernek adott képességeken és tulajdonságokon keresztül dolgozik

értünk. Erőfeszítéseinknek csak Istennel együtt munkálkodva van értelmük.

Nem lehet kivívni a győzelmet komoly ima és minden egyes lépésnél való

megalázkodás nélkül. Akaratunkat nem kényszeríteni kell, hogy együttműködjék az

isteni eszközökkel, hanem önként kell behódolnunk. Ha a lehető legerőteljesebben

kényszerítenék rátok Isten Lelkének befolyását, az sem változtatna kereszténnyé, a

menny alattvalójává. A Sátán erődje ezzel még nem lenne ledöntve.

Nekünk kell akaratunkat Isten oldalára állítanunk. Magunktól nem tudjuk Isten

akaratának alávetni céljainkat, kívánságainkat, hajlamainkat, de ha készek vagyunk

rá, hogy

Ő készségessé tegyen, akkor elvégzi értünk ezt a lelki munkát, s azt is, hogy

lerontson "okoskodásokat és minden magaslatot, amely Isten ismerete ellen

emeltetett, és foglyul ejtvén minden gondolatot, hogy engedelmeskedjék a

Krisztusnak". Akkor majd "félelemmel és rettegéssel" viszitek véghez üdvösségeteket,

"mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást

jókedvéből" (II. Kor. 10:5).

Bár sokakat vonz Krisztus szépsége és a menny dicsősége, sokan mégis

visszariadnak a feltételektől, pedig csak ezek által lehet a mienk mindkettő. Sokan

járják a széles utat, akik nincsenek teljesen megelégedve a keskeny ösvénnyel.

Szeretnének elszakadni a bűn rabszolgaságától, s a maguk erejével igyekeznek


79

szembeszállni bűnös viselkedésükkel. A keskeny út és a szoros kapu felé fordul

ugyan a tekintetük, de az önző élvezetek, a világ szeretete, a büszkeség és a

megszenteletlen nagyravágyás válaszfalat emel az emberek és Megváltójuk közé. Az

akaratukról, szeretetük vagy célkitűzésük tárgyairól való lemondás olyan áldozatot

jelent számukra, amely miatt haboznak, ingadoznak, majd vissza is fordulnak.

"Sokan… igyekeznek bemenni, és nem mehetnek." (Lk. 13:24) Szeretnék, óhajtanák

a jót, valamelyes erőfeszítést is tesznek, hogy eljussanak hozzá, mégsem választják

végül, nincs megállapodott, határozott célkitűzésük, hogy akár mindennek a

feláldozása árán is, de szert tegyenek rá.

Egyedüli reményünk a győzelemre, ha Isten akaratával egyesítjük

akaratunkat, és óráról órára, napról napra Ővele együttműködve erre törekszünk.

Nem tarthatjuk meg énünket, hogy önzése ellenére is belépjünk Isten országába. Ha

valaha eljutunk a megszentelődésre, az az énünkről való lemondás és Krisztus

gondolkodásának befogadása által lehetséges. Büszkeségünket, önzésünket,

önhittségünket elengedhetetlenül meg kell feszítenünk. Hajlandóak vagyunk-e

megfizetni a tőlünk elvárt árat, tökéletesen egybehangolni akaratunkat Isten

akaratával? Amíg nem vagyunk erre hajlandók, addig Isten kegyelmének átalakító

ereje nem tud érvényesülni bennünk. A hadviselés, amelyet folytatnunk kell, a hit

nemes harca, "amire igyekszem is, tusakodván az Ő ereje szerint, amely énbennem

hatalmasan munkálkodik" (Kol. 1:29).

Élete nagy válságának órájában Jákob félrevonult imádkozni. Egyetlen,

mindent túlszárnyaló szándék töltötte el: hogy jelleme átalakulását keresse.

Miközben Istenhez esedezett, kéz - hite szerint ellenséges kéz - érintette meg, akivel

azután egész éjjel küzdött életéért. Lelkének célkitűzését azonban még az életét

fenyegető veszedelem sem változtatta meg. Amikor ereje már-már végleg elfogyott,

az angyal, isteni hatalmát igénybe véve, megérintette őt, s az érintésről felismerte

ellenfelét. Ekkor rokkantan, magatehetetlenül az Üdvözítő keblére borult, s áldásáért

esedezett. Nem hagyta magát elutasítani, hanem addig könyörgött, míg Krisztus

meghallgatta tehetetlen, bűnbánó lelke kérését, az Úr ígérete szerint: "Fogja meg

erősségemet, kössön békét velem, békét kössön velem!" (Ésa. 27:5) Jákob eltökélt

lélekkel kérlelte: "Nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engem." (I. Móz.

32:26) Az állhatatosságnak ezt a lelkületét az ihlette, aki azon az éjjelen Jákobbal

küzdött. Ő adta meg Jákobnak a győzelmet,

Ő változtatta Izraelre a nevét, mondván: "Küzdöttél Istennel és emberekkel,

és győztél." (I. Móz. 32:28) Amiért Jákob hiába küzdött és viaskodott a saját

erejével, azt átadása és rendíthetetlen hite által végül is elnyerte. "Az a győzedelem,

amely legyőzte a világot, a mi hitünk." (I. Jn. 5:4)


80

"Őrizkedjetek pedig a hamis prófétáktól" (Mt. 7:15)

A hamis tanításokat hirdető emberek el akarnak terelni bennünket a keskeny

ösvényről, a szoros kaputól. Őrizkedjetek tőlük, mert ha báránybőrbe öltöztek is,

belül akkor is ragadozó farkasok. Jézus megmutatta, hogyan tudjuk

megkülönböztetni a hamis tanítókat az igaziaktól: "Gyümölcseikről ismeritek meg

őket." Ezt mondja az Úr: "Vajon a tövisről szednek-é szőlőt, vagy a bojtorjánról

fügét?" (Mt. 7:16)

Nem azt köti a lelkünkre, hogy ékesszólásukról vagy magasztos hitvallásukról

ítéljük meg őket, hanem Isten igéje szerint kell véleményt alkotnunk róluk. "A

tanításra és a bizonyságtételre hallgassatok. Ha nem ekként szólnak azok, nincs

nékik hajnaluk." (Ésa. 8:20) "Szűnjél meg, fiam, hallgatni az olyan tanítást, mely

téged arra visz, hogy a bölcsességnek igéjétől eltévedj." (Péld. 19:27) Milyen

üzenetet hoznak a tanítók? Az Ige alapján kell megpróbálnunk őket. Isten tiszteletére

és félelmére vezetnek-e bennünket? Arra vezetnek-e, hogy úgy tanúsítsunk

szeretetet Isten iránt, hogy hűek maradunk parancsolataihoz? Ha az emberek nem

érzékelik az erkölcsi törvény súlyos voltát, ha könnyen veszik Isten utasításait, ha

akár a legkisebbet is megszegik Isten parancsolatai közül s így tanítják az embereket,

akkor a menny semmire sem becsüli őket. Ez esetben tudhatjuk, hogy állításaik

alaptalanok, s pontosan azt a munkát végzik, amely a sötétség fejedelmétől ered.

Nem mindnyájan Krisztuséi, akik az Ő nevét vallják és címét viselik. Végül is

sokakat találnak híjával, akik pedig Jézus nevében tanítottak, ahogyan az Üdvözítő a

tudomásunkra hozta: "Sokan mondják majd nékem ama napon: Uram, Uram! Nem a

te nevedben prófétáltunk-e, és nem a te nevedben űztünk-é ördögöket, és nem

cselekedtünk-é sok hatalmas dolgot a te nevedben? És akkor vallást teszek majd

nékik: Sohasem ismertelek titeket; távozzatok tőlem, ti gonosztevők!" (Mt. 7:22-23)

Némelyek azt hiszik, hogy rendben van az életük, miközben tévedésben élnek.

Bár Krisztust vallják uruknak, s állítólag az Ő nevében cselekszenek jelentős dolgokat,

mégis a gonoszság művelői. "Szerelmeskedő énekként veszik azokat ajkukra, szívük

pedig nyereség után jár." Számukra Isten szava olyan, mint "szerelmeskedő ének,

szép hangú s mint valamely jó hegedűs: csak hallgatják beszédidet, de nem

cselekszik azokat" (Ezék. 33:31-32).

A tanítványság puszta megvallása teljesen értéktelen. A lelkünket megmentő

krisztusi hit nem abból áll, aminek sokan állítják: "Csak higgyetek, higgyetek -

mondják -, nem kell megtartanotok a törvényt." Pedig a hit, amely nem vezet

engedelmességre, nem más, mint elbizakodottság. János apostol így szól: "Aki ezt

mondja: Ismerem Őt, és az Ő parancsolatait nem tartja meg, hazug az és nincs meg

abban az igazság." (I. Jn. 2:4) Senki ne melengesse azt a gondolatot, hogy a

rendkívüli gondviselés vagy csodálatos jelenségek bizonyítékul szolgálnak arra, hogy

akár cselekedeteik, akár az általuk hirdetett elgondolások valódiak. Ha emberek


81

félvállról veszik Isten igéjét, és helyette benyomásaikat, érzéseiket és viselkedésüket

emelik az isteni mérték fölé, akkor tudhatjuk, hogy nincs bennük világosság.

A tanítványság próbaköve az engedelmesség. A parancsolatok megtartása

bebizonyítja szeretetmegnyilvánulásaink őszinteségét. Amikor az általunk elfogadott

tanítások kiölik szívünkből a bűnt, megtisztítják lelkünket a szennytől, amikor

megteremjük a szentség, a megszentelődés gyümölcseit, akkor bizonyosan

tudhatjuk, hogy ez a tanítás Isten igazsága. Amikor jóakarat, szeretet, gyöngédség,

együttérzés látszik meg az életünkben, s a helyes cselekedetek öröme ujjong a

szívünkben, amikor Krisztust magasztaljuk, nem pedig önmagunkat, akkor

bizonyosak lehetünk benne, hogy helyénvaló a hitünk. "Arról tudjuk meg, hogy

megismertük Őt, ha az Ő parancsolatait megtartjuk." (I. Jn. 2:3)

"Nem dőlt össze, mert kősziklára építtetett" (Mt. 7:25)

Krisztus szavai mélyen érintették hallgatóit, az igazság elveinek isteni szépsége

vonzotta őket. Komoly figyelmeztetése mint a szíveket vizsgáló Isten hangja érkezett

hozzájuk. Beszédével előbbi elgondolásaik és nézeteik gyökerére sújtott.

A szavai iránti engedelmesség gondolkodásuk teljes megváltozását jelentené,

szembeállítaná, összeütközésbe hozná őket vallásos tanítóikkal. Annak az egész

építménynek a ledőlését jelentené, amelyet nemzedékeken át emeltek a rabbik.

Ezért, bár Krisztus szavai visszhangot keltettek szívükben, mégis csak kevesen álltak

készen arra, hogy életük vezérfonalául fogadják el azokat.

A hegyoldalon Jézus olyan jelképpel fejezte be tanításait, amely megdöbbentő

élénkséggel szemléltette annak fontosságát, hogy hallgatói a gyakorlatba ültessék át

elhangzott szavait. Az Üdvözítő körül tolongó sokaságból sokan a galileai tenger

partján töltötték életüket. Amint Krisztus szavait hallgatva a hegyoldalon ültek,

maguk előtt láthatták a völgyeket és szurdokokat, amelyeken át a hegyi patakok utat

találtak a tengerbe. A nyár folyamán ezek a patakok gyakran teljesen eltűntek,

csupán száraz, poros medret hagyva maguk után. De amikor a télies zivatarok a

halmokra törtek, a folyók megvadult, őrjöngő áradatként időről időre elárasztották a

völgyeket, és ellenállhatatlan hömpölygésükkel mindent magukkal sodortak. Ilyenkor

a szegény földművesek füves síkon emelt kunyhóit gyakran elsodorta az ár. Az

ország egyes vidékein a halmok tetején is álltak házak, teljesen a sziklákra épülve, s

közülük több az évezred viharait is kibírta. Ezeket a házakat fárasztó munkával,

nehézségekkel megküzdve építették. Nem lehetett könnyen elérni őket,

elhelyezkedésük is kevésbé vonzónak tűnt tehát, mint a füves sík. Csakhogy ezeket

sziklára építették, s a szél, az árvíz, a vihar hiába ostromolta őket. Akár a sziklára

épült házak építői - mondja Jézus -, olyanok lesznek, akik elfogadják szavaimat, akik

jellemük és életük alapjává teszik azokat.

Századokkal azelőtt írta Ésaiás próféta: "Istenünk beszéde mindörökre

megmarad." (Ésa. 40:8) Péter apostol pedig évekkel a Hegyi beszéd elhangzása


82

után, Ésaiás szavait idézve, hozzáfűzte: "Ez pedig az a beszéd, amely néktek

hirdettetett." (I. Pt. 1:25) Isten szava az egyetlen biztos pont a világunkban, ez az

egyedül szilárd alap. "Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el

nem múlnak." (Mt. 24:35)

A törvény nagy horderejű elvei, Isten természete és jelleme testesül meg

Krisztus most elmondott szavaiban. Aki ezekre épít, az Krisztusra, az örök sziklára

épít. Az ige befogadása által Őt fogadjuk be, s csakis azok építenek Őrá, akik

befogadják szavait. "Más fundamentumot senki sem vethet azon kívül, amely

vettetett, mely a Jézus Krisztus." (I. Kor. 3:11) "És nincsen senkiben másban

üdvösség: mert nem is adatott az emberek között az ég alatt más név, mely által

kellene nékünk megtartatnunk." (Ap. csel. 4:12) Krisztus az Ige, Isten

kinyilatkoztatása, Isten jellemének, törvényének, szeretetének, életének teljes

megnyilatkozása az egyedüli alap, amelyre tartósan igaz jellemet lehet építeni.

Azzal építünk Krisztusra, ha engedelmeskedünk szavának. Nem az az igaz

ember, aki csupán kedveli az igazságot, hanem aki cselekszi is. A szentség nem

elragadtatás érzése, hanem az Istennek való teljes átadás, az Isten előtti teljes

fegyverletétel eredménye; a mennyei Atya akaratának cselekvése. Amikor Izrael

gyermekei az ígéret földjének határán táboroztak, nem volt elég számukra, hogy

tudjanak valamit Kánaánról, vagy a Kánaán énekeit zengjék. Ez önmagában nem

szerezte volna meg nekik a kívánatos ország szőlőskertjeit, olajfalugasait.

A valóságban csak az teszi az övékké Kánaánt, ha elfoglalják, ha eleget

tesznek a feltételeknek, ha Istenbe vetett élő hitet gyakorolnak, magukévá teszik az

ígéreteket, miközben engedelmeskednek Isten utasításainak.

A vallás Krisztus szavának cselekvéséből áll. Nem azért, hogy kiérdemeljük

Isten jóváhagyását, hanem hálából, mert hiszen teljesen méltatlanul részesültünk

szeretete ajándékában. Krisztus az üdvözítésünket nem csupán hitvallásunkra

alapozza, hanem igazságos cselekedetekben megnyilvánuló, valóságos hitünkre.

Krisztus elvárja követőitől, hogy szavának cselekvői, ne csupán hallgatói legyenek.

Tettekkel épül a jellem. "Akiket Isten Lelke vezérel, azok az Isten fiai." (Rm. 8:14)

Nem azok, akiknek szívét a Lélek megérinti, nem azok, akik olykor-olykor engednek a

Lélek hatalmának, hanem akiket folyvást Isten Lelke vezérel, azok az Isten fiai.

Krisztus követője szeretnél lenni, s nem tudod, hogyan fogj hozzá? Sötétben

vagy, s nem tudod, miként találj a világosságra? Kövesd azt a világosságot, amellyel

már rendelkezel! Tökéld el szívedben, hogy engedelmeskedsz annyinak, amennyit

már ismersz Isten szavából. Isten ereje, Isten élete rejlik igéjében. Amint hittel

befogadod az igét, az Úr erőt kölcsönöz neked, hogy engedelmeskedj. Amint

engedelmeskedsz a rendelkezésre álló világosságnak, nagyobb világosságban

részesülsz. Isten szavára építesz, jellemed így Krisztus jellemének hasonlatosságára

épül majd fel.


83

Krisztus az igazi alapzat, az élő kő. Az Ő élete árad azokba, akik Őrá építenek.

"Ti magatok is, mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá." (I. Pt. 2:5) "Akiben az egész

épület szép renddel rakattatván, nevekedik szent templommá az Úrban." (Ef. 2:21)

A kövek eggyé válnak az alappal, mert ugyanaz az élet lakozik mindenekben.

Ezt az épületet nem tudja ledönteni a vihar, mert aki Istennel él egyazon életet, az

Ővele együtt mindent túlél.

Ezzel szemben minden épület, amelynek nem Isten szava az alapja, romba

dől. Ha - mint Jézus vallásos kortársai - emberi elgondolások és vélekedések

alapjára, emberek által kigondolt külsőségekre és szertartásokra, vagy bármi más

cselekedetre építünk, amelyet az ember el tud végezni Krisztus kegyelme nélkül, az

nem más, mint jellemünk épületének futóhomokra építése.

"Ezért így szól az Úr Isten:… A jogosságot mérőkötéllé tevém és az igazságot

színelővé, és jég söpri el a hazugság oltalmát és vizek ragadják el a rejteket." (Ésa.

28:16-17)

Az irgalmasság ma még kérleli a bűnöst. "Élek én, ezt mondja az Úr Isten,

hogy nem gyönyörködöm a hitetlen halálában, hanem hogy a hitetlen megtérjen

útjáról és éljen. Térjetek meg, térjetek meg gonosz útjaitokról! Hiszen miért halnátok

meg?" (Ezék. 33:11) A kérlelő hang ugyanazé, aki szeretett városát látva gyötrődő

szívvel kiáltotta: "Jeruzsálem, Jeruzsálem, ki megölöd a prófétákat és megkövezed

azokat, akik tehozzád küldetnek, hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat, mint a tyúk

az ő kis csirkéit a szárnyai alá, és ti nem akartátok! Ímé pusztán hagyatik néktek a ti

házatok." (Lk. 13:34-35) Jeruzsálem városában Jézus az egész világ jelképét látta,

amely elutasította és megvetette kegyelmét. Urunk így zokogta el fájdalmát a ti

konok szívetekért, tiértetek! Amikor Jézus a könnyeit ontotta a hegyen, Jeruzsálem

még megtérhetett volna s elkerülhette volna végveszedelmét. Isten még

kegyelmesen várakozott, hogy adományait elfogadják. Ugyanígy Jézus Krisztus még

mindig a szeretet hangján szól a szívedhez: "Íme, az ajtó előtt állok és zörgetek, ha

valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele

vacsorálok és ő énvelem" (Jel. 3:20), "Ímé itt a kellemetes idő, ímé itt az üdvösség

napja" (II. Kor. 6:2).

Ha önmagatokra alapozzátok reményeteket, homokra építetek. De még mindig

nincs késő, hogy elmeneküljetek a küszöbön álló pusztulás elől. Mielőtt a vihar

kitörne, fussatok a biztos helyre, álljatok a biztos alapzatra! "Így szól az Úr Isten:

Íme, Sionban egy követ tettem le, egy próbakövet, drága szegletkövet, erős alappal."

"Térjetek énhozzám, hogy megtartassatok, ti földnek minden határai!" "Ne félj, mert

én veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok Istened; megerősítelek, sőt

megsegítlek, és igazságom jobbjával támogatlak." "Nem vallotok szégyent és

gyalázatot soha örökké." (Ésa. 28:16; 45:22; 41:10; 45:17)

Documents

Gondolatok a Hegyibeszedrol