Upload
horvath-robert
View
380
Download
4
Embed Size (px)
Citation preview
Gyökössy Endre : Akarsz-e meggyógyulni?
Feleségemnek
ajánlom ezt a kis munkámat, aki szelíd szeretettel kényszerített
megírására és féltő gondoskodással őrködött csöndem és időm felett,
hogy elkészülhessen.
Ha néhány bajba jutott lélek hasznát veszi, amit elmondani szeretnék:
Istené legyen érte a dicsőség.
1959 telén Dr. Gyökössy Endre
Szent Gellért Kiadó és Nyomda
Átnézte: Nagy Alexandra
A kiadásért a Szent Gellért Kiadó és Nyomda igazgatói felelnek
A szedés, a nyomás és a kötés a Kiadóban készült ISBN 963 696 077 1
/ QNT 145 / 286
Tartalom
Akarsz-e meggyógyulni?
...akaratgyengeségedből?
...képzelgéseid rabságából?
...félelmeidből?
...haragodból?
...magányosságodból?
...a magányosságra is?
...felemás életedből?
...hamis gyászból?
...a halálfélelemből?
Van embered!
Hétköznapok higiéniája
I.
Akarsz-e meggyógyulni
akaratgyengeségedből?
Akarsz-e meggyógyulni?
Micsoda kérdés! Hát van beteg a világon, aki nem akar meggyógyulni?
Van! Nem is kevés!
Sok jel arra mutat, hogy az a beteg is többékevésbé ezek közé
tartozott, akiről János evangélista ír evangéliumában:
Jeruzsálemben a Juh-kapunál van egy medence, amelyet héberül
Bethesdának neveznek. Ennek öt oszlopcsarnoka van. A betegek, vakok,
sánták, sorvadásosak tömege feküdt ezekben (és várták a víz
megmozdulását. Mert az Úr angyala időnként leszállt a medencére, és
felkavarta a vizet: aki elsőnek lépett bele a víz felkavarása után,
egészséges lett, bármilyen betegségben is szenvedett).
Volt ott egy ember, aki harmincnyolc éve szenvedett betegségében.
Amikor látta Jézus, hogy ott fekszik, és megtudta, hogy már milyen
hosszú ideje, megkérdezte tőle: "Akarsz-e meggyógyulní?"
A beteg így válaszolt neki: "Uram, nincs emberem, hogy amint
felkavarodik a víz, beemeljen a medencébe: amíg én megyek, más lép be
előttem."
Jézus azt mondta neki: "Kelj fel, vedd az ágyadat és járj"
És azonnal egészséges lett ez az ember, felvette az ágyát, és járt.
Aznap pedig szombat volt. A zsidók ekkor így szóltak a meggyógyított
emberhez: "Szombat van, nem szabad felvenned az ágyadat."
Ő így válaszolt nekik: "Aki meggyógyított, az mondta nekem: Vedd az
ágyadat, és járj!"
Megkérdezték tőle: "Ki az az ember, aki azt mondta neked: Vedd fel és
járj!?"
De a meggyógyított ember nem tudta, hogy ki az, mert Jézus
félrehúzódott az ott tartózkodó sokaság miatt. Ezek után találkozott
vele Jézus a templomban, és ezt mondta neki: "Íme, meggyógyultál,
többé ne vétkezz, hogy valami rosszabb ne történjék veled."
Elment ez az ember, és megmondta a zsidóknak, hogy Jézus az, aki
meggyógyította.
Ez a férfi már harmincnyolc éve beteg, s ebből jó néhány évet a
jeruzsálemi "Dagály-fürdő" oszlopos csarnokában töltött, a Bethesda
tavánál, valami hordágy-félén heverve. Lehet, hogy eleinte várta a
"vizek mozdulását": gyógyulását, de évek múltán már ő is olyan
megszokott reménytelenséggel heverhetett ott, mint hever ma is szerte
a világon számtalan beteg az elfekvő kórházak sűrű levegőjű és sűrű
ágyas termeiben. Ekkor megáll valaki mellette. Nem valamely
betegtársa, hogy siránkozva magáról beszéljen, hanem egy ismeretlen
valaki. Ez az ismeretlen ránéz, majd megszólítja:
- Akarsz-e meggyógyulni ?
Jézus Krisztus szólítja meg ezzel a kérdéssel! Szónoki kérdés ez?
Ismételten fel kell vetnünk: el lehet azt képzelni, hogy valaki
harmincnyolc éve beteg, és már nem is akarna meggyógyulni?
Igen, nagyon is el lehet képzelni. Éppen azért, mert már harmincnyolc
éve beteg. És betegségét úgy megszokta, mint púpos ember a púpját,
kopasz ember a kopaszságát. A betegséget is meg lehet szokni. Mindent
meg lehet szokni.
Valaki két évtizedet töltött börtönben. Amikor kiengedték, azt kérte:
engedjék vissza, már nem tud kint élni. Kinevették. Ő pedig betört egy
üzletbe, csak azért, hogy újra megszokott helyére, társaságába
kerülhessen.
Szenvedélyek, bűnök rabságát is meg lehet szokni. Lehet velük "békésen
együttélni". - Van egy madárfajta, ameIyik a krokodilus hátán él,
teljes szimbiózisban azaz, együttélésben a krokodilussal. Egy különös
halfajta pedig a cápára tapad rá, és azzal él együtt. Már nem is tudna
nélküle élni. Be sokan élünk a magunk krokodilusával és cápájával
békés együttélésben! Évek, évtizedek óta együtt egy titkos
szenvedéllyel, rejtett bűnnel, és eszünkbe sem jut, hogy
meggyógyuljunk, hogy ki is gyógyulhatunk belőle. Már teljes és
komfortos ez az együttélés, testileg-lelkileg.
Egy vezetőállású embert gyakorta zaklatott hivatalában egy
lerongyolódott értelmiségi. Minden héten megpumpolta, mondván: - Nincs
munkám! Vagy ezzel: - Éhen halok! A főtisztviselőnek megesett a szíve
rajta, és munkát, mégpedig irodai munkát kerített neki. De miután
felajánlotta, hol és mikor foglalhatja el állását - az ott sem
jelentkezett és ő se látta soha többé. Az az ember már teljes és békés
szimbiózisban élt lustaságával, munkátlanságával.
Tibolddarócon valamikor, nem is olyan nagyon régen még barlangokban is
laktak emberek. Végül is a kormány intézkedett és egy ház-sort épített
a barlanglakóknak. Nagy ünnepély keretében költöztették át őket. Rövid
idő leforgása alatt igen sokan visszaköltöztek régi barlanglakásukba,
az új házakat meg kiadták bérbe, mert szimbiózisban éltek már a
barlanggal: a nyirkossággal, penésszel, sötétséggel.
De gondolhatunk a gazdag ifjúra is, aki úgy hozzánőtt a vagyonához,
hogy nem akart meggyógyulni - mert a pénzzel is lehet szimbiózisban
élni.
Tehát egyáltalában nem olyan felesleges kérdése ez Jézusnak:
- Akarsz-e meggyógyulní? Akarsz-e valóban kigyógyulni abból, amivel
vagy akivel szimbiózisban élsz? (Mint például a gadarénus a maga
kétezer disznóra való démonával.) Akarsz-e valóban meggyógyulni
beteges vagy túltengő képzeletvilágodból? Félelmeidből,
szorongásaidból, aggodalmaskodásodból? Elfojtott indulataidból?
Agyonlapító magányodból? Belső ürességedből, a halál félelméből? Te
tudod: mivel, kivel élsz békés - talán nem is olyan békés! -
együttélésben. Rettenetes "édes-kettesben", úgy, hogy közben egyre
fogy életerőd, morzsolódik idegrendszered.
De akarsz-e meggyógyulni? Nem szónoki kérdés ez. Gondolj csak arra,
amire nem szívesen gondolsz, de mégis minden gondolatod odamutat.
Amire nem gondolnod - most szinte lehetetlen... Akarsz-e meggyógyulni
belőle? Valóban meggyógyulni!
- Nos: AKARSz-E?
"Az a baj, hogy szeretnék, de nem tudok. Én már nem tudok akarni. Nem
is tudom, mit és hogyan kellene akarnom..."
Egyszóval: az akarattal van baj.
Lehet, hogy eleve azzal volt bajod, és akarathiányodból származott
eddig is minden egyéb nyomorúságod. Gondolj csak a bethesdai betegre!
Három okunk is van feltételeznünk róla: minden bajának alap-oka az ő
akarathiánya volt.
Először is gondoljunk a történet végére, ahol Jézus figyelmezteti:
"Többé ne vétkezzél! " Arra lehet következtetnünk, hogy vétke és
akaratgyengesége között kapcsolat állott fenn.
Másodszor: akarathiányára következtethetünk abból is, hogy
tehetetlenül, szinte lelkileg is bénán fekszik ott, talán hosszú évek
óta. Egyszerűen csak ott van. Nem tud dönteni, még szóval sem, hiszen
Jézus kérdésére: "Akarsz-e meggyógyulni?" - tulajdonképpen nem is
válaszol. Amit mond, az mai szóval: mellébeszélés, siránkozás.
Harmadszor: a bethesdai beteg akarathiányára mutat az az egyszerű tény
is, hogy önmaga sorsáért mást okol. Jellemző ez a mondata: Más lép be
előttem. Az elnyomott, a kisebbrendűségbe, a magányba csúszott ember
védekezése ez.
Íme, milyen következményekkel jár az akarat hiánya: Lelkileg bénult
lesz. Mindezért - mást okol A történettel, de a magunk életével
kapcsolatban is két kérdés vetődik fel:
1. Szüksége van-e az Úrnak akaratunkra?
2. Nem arra tanít-e más helyen az Ige, hogy mondjunk le saját
akaratunkról? (Legyen meg a Te akaratod...)
Az első kérdésre egy NEMmel és egy IGENnel kell válaszolnunk: - NEM,
nincs szüksége az Úrnak akaratunkra, anélkül is meg tud gyógyítani!
IGEN, "szüksége van" rá mégis, mert az embernek van szüksége arra,
hogy ne legyen akaratnélküli báb! És Jézus szereti az embert.
Emlékezzünk csak a kananeus asszony történetére, miként becsüli meg
ott is Jézus az asszony kitartó akaratát:
"Asszony, legyen a te akaratod szerint!" (Mt 15,28)
Szükségünk van egészséges akaratra, hogy egybe tudjuk azt hangolni
Isten akaratával. Csak az tudja az alaphangra hangolni hangszerét,
akinek van hangszere! Akinek nincs, vagy beteg az akarata, az nem
tudja Isten akaratára hangolni azt. Milyen szépségesen szépen kiderül
ez a Jézus-i szavakból: "Én nem a magam akaratát keresem, hanem Annak
akaratát, Aki elküldött engem - az Atyáét." (Jn 5,30)
Ez nem azt jelenti, hogy Jézusnak nincs akarata, vagy beteg az
akarata, hanem azt, hogy teljesen ráhangolódik az Atyára, akaratával
Isten akaratát keresi.
II.
Akarsz-e meggyógyulni
képzelgéseid rabságából?
Amikor Jézus Krisztus megkérdezi a bethesdai beteg embert: Akarsz-e
meggyógyulni? - milyen természetes volna a válasz: - Hogyne
akarnék!?... Ilyen természetes például Bartimeus válasza Jézus
kérdésére: - Mit akarsz, hogy cselekedjem véled?... - Hogy lássak!
(Mk 10,51)
Ez az ember a Bethesda tavánál ki se tudja mondani ezt a szót: Akarok.
Mert az akarata volt beteg. Sőt onnan eredhetett az a bűne is, ami
végül harmincnyolc éven át ágynak döntötte. De az akarat megbetegedése
vagy tartós betegsége mindig következmény. Ha valakinek bénulni kezd
fél-arca, vagy szája, lába, az orvos tudja, hogy ezt a bénulást egy
kis vérrög okozhatja az agyban. Nem a végtagokkal van a baj, hanem
feljebb és beljebb van a baj oka. Ha a vérrög esetleg felszívódik, a
végtagok is gyógyulni kezdenek. Így van az akarattal is: ha az beteg,
a lélek orvosa tudja, hogy feljebb, beljebb, a gondolattal, a
képzeletvilággal van baj. Mert igen nagy jelentőségű, hogy miről
gondolkodunk, fantáziálunk. Valószínű, hogy nem azok vagyunk, AMINEK
gondoljuk, képzeljük magunkat! (Például: nem vagyunk olyan népszerűek
vagy jó hírűek, emberek előtt kedvesek, stb.) De az biztos, hogy azok
vagyunk, AMIT gondolunk, képzelgünk!
Gondolataink, képzelgéseink adják meg lelkünk alapszínét. Ahogy két
egyforma pohár azonnal "más" lesz, ha az egyikbe vörösbort, a másikba
sósavat öntünk; így töltenek ki bennünket gondolataink és adják meg
lényünk jellegét. Gondolataink, képzelgéseink éppúgy átcsillannak
rajtunk, mint a poháron a folyadék.
Láttunk-e már csúnya arcot szépnek? Szép arcot - visszataszítónak?
Öreg arcot - megfiatalodva, kisimulva? Fiatal arcot - napok alatt
megöregedni?... - A gondolat- és képzeletvilág "varázsa" ez!
De nemcsak nappal, még éjjel is hatnak gondolataink, képzeletvilágunk.
Bekúsznak álmainkba és befolyásolják éjszakánkat, pihenésünket. Nem
mindegy, milyen gondolatokkal, fantáziálással alszunk el. Tisztákkal
vagy tisztátalanokkal-e? Gyűlölettel, vagy csöndes, békés derűvel?
Elalvás előtt való gondolataink ugyanis álomnyitó gondolatok. Azokhoz
társulnak a tudatalattinak különböző mély rétegeiből feltörő álmok.
Nem mindegy tehát, hogy gyilkosságról szóló detektívregénnyel
alszunk-e el, vagy az Igével! Haragosunk arcával, vagy Jézusra
gondolva. Egész éjszakánkat, sőt annak következményeképpen egész
másnapunkat befolyásolja, mert álmainkra esetleg nem emlékezünk, de
hangulata bennünk maradhat egész nap, ingerültség vagy derültség
formájában.
Ma már a tudomány is gyakran beszél arról, hogy agyunk afféle
hallatlanul finom ultra-mikrohullám leadó, tehát továbbsugározza
gondolatainkat, képzelgéseinket.
Ma még fel sem tudja mérni a tudomány, hogy gondolatokkal mit lehet
ártani!
(Jézus már beszél erről: "Én pedig azt mondom nektek: aki kívánsággal
tekint egy asszonyra, már paráznaságot követett el vele szívében. "
Mt 5,28)
Hogy gondolataink továbbsugároznak, arról sok kedves, öreg házaspár is
beszélhetne, akik már úgyannyira egymás "hullámhosszára" hangolódtak,
hogy olykor az egyik ki nem mondott kérdésére hangosan válaszol a
másik. És ma már számos tanulmányt ismerünk a csecsemő-lélektan
területéről, arról például: miért sír fel éjjel a kisgyermek
- édesanyja gonosz gondolataíra, tisztátalan képzelgéseire! És jól
tudjuk, milyen feszült lehet egy családi légkör, anélkül, hogy egy szó
is elhangzanék. A gondolat sugárzik, mint a rádium: öl vagy gyógyít.
Következésképpen kimondhatjuk, hogy gondolat- és képzeletvilágunk:
lelkünk hajtóereje, dinamikája. Nem mindegy tehát, hogy ez a
dinamizmus, ez a döbbenetes erő mivel van megtöltve. Azaz nem mindegy,
hogy gondolat- és képzeletvilágunk milyen töltésű. Szinte élet és
halál kérdése; sőt az örök élet és örök halál kérdésévé is válhat.
Lehet tiszta, jó érzelmekkel megtöltött, de lehet tisztátalan és
gonosz érzelmekkel teli gondolat- és képzeletvilágunk. Így is
mondhatnám: gondolat- és képzeletvilágunk lehet pozitív és negatív
töltésű.
A pozitív töltés - pozitív embert formál. Dinamikus, lendületes,
alkotó, építő, gyógyító egyéniséget.
A negatív töltés negatív embert alakít. Széteső, lágy, puha, tétova,
gátlásokkal teli, vagy éppen romboló, rossz hatású egyéniséget.
Negatív gondolat például: "Ez úgysem fog sikerülni!" - s a gondolat
megtelik borúlátó, keserű érzelmekkel. És ha valaki gondolatban máris
csődöt mondott, az saját bukását, sikertelenségét készíti elő.
Aki sasra vadászik, ne tartsa puskáját lefelé! Aki el akar érni
valamit, annak a célra kell szegeznie a tekintetét, nem az
akadályokra. Milyen megdöbbentően megelőzi ezt a mélylélektani tételt
Jézus, amikor így szól a kapernaumi századoshoz: "Legyen neked a te
hited szerint!" (Mt 8,13)
Mert mindaz, amiről eddig szó volt - hitkérdés is. Gondoljunk csak
bele, ha hitetlenkedő, kesergő, borúlátó megjegyzéseinkre megszólalna
mögöttünk Jézus: - Legyen neked a te hited szerin t!...
Gondolataink, képzeletvilágunk nemcsak sorsunkra, életünkre,
jövendőnkre hatnak ki, hanem testi egészségünket is befolyásolják.
Valaki a "kiborulás" szélén került lelki gondozóhoz. Orvosi leletei
effélékről beszéltek: magas vérnyomás, szívzavar, fulladás,
vastagbélhurut, halálfélelem... Reggel kimerülten ébred, éjjel nem tud
aludni, nappal pedig folyton leragad a szeme. Már-már a
leszázalékoltatás gondolatával foglalkozik, de ezt orvosi leletei nem
teszik indokolttá, panaszai ellenére sem.
A beszélgetések során kiderül, hogy évek óta rögeszméje, kényszeres
gondolata az: hogyan tudná majd egyszer a rajta esett sérelmeket
megbosszulni?! Ezzel alszik el, ezzel kel, ezzel fekszik.
Természetesen naponként kell találkoznia azokkal, akiket gyűlöl - sőt
ilyenkor udvariasan kell mosolyognia éppen azokra, akiket
képzelgéseiben megkínoz. Ez szinte kibírhatatlan feszültséget szül és
sokféle gátlást, következésképpen testi zavart okoz, egészen a
munkaképtelenségig.
Mihelyt megértette a Miatyánknak ezt a mondatát: "Bocsásd meg...
miképpen mi is megbocsátunk... " és azt az egyszerű tényt, hogy
gondolatai, képzelgései egyedül csak neki ártanaak, s ezt a lelki
beszélgetés során le tudta tenni: rohamosan megkezdődött testi
gyógyulása is.
Vagy: Egy ember, ahányszor csak szülővárosába utazik, hogy édesanyját
meglátogassa, mihelyt messziről meglátja a templom tornyát, amelynek
tövében valamikor égető megszégyenítés érte: asztmatikus rohamot kap,
mert megrohanják régi szégyene emlékei. A rohamok csak akkor és ott
jelentkeznek.
Vagy: Ki ne ismerné azt a jelenséget, hogy elég egyeseknek egy
nemszeretem ételre gondolni; máris csalánkiütést kapnak? A legújabb
mélylélektani és orvosi irodalom szerint, huzamosan tartó, kellemetlen
gondolatok, keserűségek és izgalmak övsömört vagy akár furunkulust is
okozhatnak.
A nagyon gyakran gondolt gondolatok és az ismételten elképzelt
képzelgések úgynevezett kényszergondolatokká és kényszerképzetekké
alakulhatnak. Amelyek már maguktól bukkannak fel. Amelyeket már
"muszáj" megélni! Minden életörömét és lendületét elvehetik annak, aki
fölött úrrá válnak. Ilyenek például a szadisztikus gondolatok, amikor
valaki szüntelenül arra kell, hogy gondoljon, hogy valakit vagy
valakiket meg kell kínoznia, szúrnia, ütnie vagy vágnia, vagy csak
bele kell csípnie a másik karjába, és mármár alig képes visszatartani
magát. - Ilyenek a parázna képzeletek, amelyekből alig lehet
kiszabadulni. Vagy valaki például azért nem jár templomba, mert
mihelyt megkezdődik az istentisztelet, hangtalanul szidalmaznia kell
Istent, az Igét, az igehirdetőt. Föl kell ugrania és ki kell futnia a
templomból, hogy ez be ne következzék hangosan is. Természetesen ez
már súlyos betegség és már nem lelkigondozói, hanem orvosi eset
elsősorban.
Íme, csak ennyit arról, hogy testünkre visszahatnak a gondolataink,
képzelgéseink, és igen súlyosan hatnak vissza, ha azok érzelmi töltése
negatív.
A mi generációnk egyik legnagyobb lélektani felfedezése, hogy az
embernek megváltozik az élete, ha megváltoznak gondolatai. Ha más
töltést kap a gondolat, akkor más irányt vesz az akarat, a cselekvés,
hiszen cselekedeteink: láthatóvá vált gondolataink. Ha pedig más
irányt vesz a cselekedet, más irányt vesz az élet is - és így
másképpen alakul és alakít.
Amit úgy tartanak számon, mint a "mi generációnk nagy felfedezését",
azt jól ismeri Jézus Krisztus, amikor annyiszor hangsúlyozza:
- Térjetek meg! (Mk 1,15)
A megtérés az ősi szöveg szerint: metanoia, amelynek első jelentése a
szótárban: a gondolkozás megváltoztatása. Minden megtérés gyökere ez.
Ha ez nem történik meg, csak álmegtérés történhetik, valami érzelmi
bizsergés, ami hamarosan elillan.
De mindig az a nagy kérdés: hogyan változtathatjuk meg
gondolkodásunkat, azaz: hogyan kezdődhetik meg bennünk a megtérés?
Vagy ha már megtértünk, hogyan frissülhet és újulhat meg bennünk
új-szövetségünk?
Azt tudjuk, hogy Jézus Krisztus a kezdeményező. - Hogy nem
kereshetnénk Őt, ha Ő nem keresne bennünket. Hogy meg se találhatnánk,
ha Ő már meg nem talált volna. De azt is tudjuk, hogy Jézus Krisztus
senkit sem kényszerít semmire. És vannak lépések, amelyeket nekünk
kell megtennünk Felé, ha csak néhány lépés is ez. Nos, van-e ilyen
lépés kifelé - képzelgéseink rabságából?...
Az Ige különösképpen három lépést mutat; ezek elfogadása és átélése
gyógyító erejű:
1. "Hagyja el útját a bűnös, és gondolatait az álnok ember! Térjen az
Úrhoz, mert irgalmaz neki, Istenünkhöz, mert kész megbocsátani."
(Ézs 55,7)
Elhagyni az utat?! Hogyan?
Egy férfi Jézus Krisztus Igéjének hatása alatt abbahagyta az ivást.
Időnként azonban újra és újra megrohanják a kísértések. A kívánság
ereje letörve gyöngülő akaratot - többször elsodorja a kocsma
közelébe, de ott megáll a sarkon, belefogódzik egy rozsdás
csatornacsőbe, mint a fuldokló egy parti gyökérbe, lehunyja szemét és
így szól Jézus Krisztushoz:
- Jézusom, aki velem vagy, akarsz inni velem egy fröccsöt?
Ha ezt a kérdést felteszi, már el tudja engedni a görcsösen fogott
csatornacsövet, akarata megújul és hátat tud forditani a kocsmának.
Ahol mi már nem tudunk semmit "beleadni" gyöngülő akaraterőnkbe, Ő még
mindíg bele tudja adni Önmagát!
Elhagyni a gondolatokat?!
Annyi mindent elhagytunk, s készek vagyunk elhagyni. Meg kell
tanulnunk gondolatokat is elhagyni.
Az elhagyásnak egyik módja a kibeszélés. Egyszer ki kell beszélnünk
fojtogató gondolatainkat - a lelkigondozónak. Ahogy az a vérfolyásos
asszony ott a kapernaumi utca porában elmondott Jézusnak "mindent,
igazán" (Mk 5,33). Szüntelenül ki kell beszélnünk, ki kell mondanunk
az Úrnak beteg gondolatainkat, hogy elvehesse tőlünk.
Egy ismerősöm, ha este vagy éjjel gonosz indulatok rohanják meg, lelép
az ágyáról, letérdel és Jézusra gondol. Így is mondhatnám: imádkozik.
Próbáld meg egyszer! Milyen más gondolatok kísértenek fekve, és milyen
más gondolataink támadnak, amikor térdepelünk! Mennyi minden
"lemarad", s mennyi gondolatot el lehet hagyni ! Azt mondják: a
gondolatok szállnak leggyorsabban. Megtapasztalhatod: térdeiden
"röpülve" meg tudod előzni rossz és gonosz gondolataidat.
2. "...Foglyul ejtvén minden gondolatot...
engedelmeskedjünk Krisztusnak" (2Kor 10,5/b).
Imádsággal meg lehet kötözni, sőt "be lehet kísérni" Jézus Krisztus
elé gondolatainkat. Döntéseink előtt - gondolatban - megkérdezhetjük
Tőle:
- Te mit gondolsz, Uram?
Van egy keleti közmondás: "Legokosabb a kígyót még tojásában megölni."
Legokosabb, ha gondolatainkat még akkor ejtjük foglyul, mielőtt
cselekedetté válhatnának. Ez a lázadó gondolatok legyőzésének módja.
3. Végül: "...testvéreim, ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos,
ami tiszta, ami szeretetreméltó, ami jóhírű, ha valami nemes és
dicséretes, azt vegyétek figyelembe! Amit tanultatok és átvettetek,
hallottatok és láttatok is tőlem, azt tegyétek, és veletek lesz a
békesség Istene!" (Fil 4,8-9)
Röviden így mondhatnám: Gondoljunk többet Istenre, hogy az Ő akaratát
cselekedhessük!
Nehéz gyűlölködve vagy tisztátalanul gondolni valakire - s ugyanakkor
Jézusra is gondolni... Gondolunk-e annyit az Úrra, mint egy
haragosunkra?
Egy édesapa belép a szobába és sírva találja kislányát egy dolgozat
felett: - Nem megy? kérdi szelíden.
- Nem! - szipog a kislány.
- Szedd össze csak az eszecskédet és az akaratodat, és menni fog.
- Már mindent összeszedtem, édesapám, és nem megy.
- Mindent? Igazán mindent összeszedtél? kérdezi az édesapa és
belemosolyog a csodálkozó leányszembe. - Engem még "nem szedtél
össze", nekem, látod, még nem szóltál.
Mindent összeszedtél, mindent megkíséreltél - és mégsem megy?!
Neki, Neki szóltál már? - Felé fordulva, megfordulva szóltál-e már?
Nos: akarsz gyógyulni?
Akarathiányodból, zilált testi-lelki állapotodból? Metanoia: Térj meg!
Változtasd meg gondolataidat! Az elmondott három lépés a te feladatod!
l. Elhagyni.
2. Foglyul ejteni.
3. Ezekről - Róla - gondolkodni !
De mielőtt az első lépést megtennéd, arra gondolj:
Mit és Kit hagyott el Jézus Krisztus érettünk? Hogyan esett foglyul
érettünk? Hogyan gondol ránk, sőt van velünk szüntelen? Mert
lehetséges olyan szimbiózis, együttélés is, mint a szőlőtő és a
szőlővesszőé. Mi Őbenne Ő pedig mibennünk.
"Aki énbennem marad, és én őbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert
nélkülem semmit sem tudtok cselekedni." "Eddig nem kértetek semmit az
én nevemben: kérjetek és megkapjátok, hogy örömötök teljes legyen. "
(Jn 15,5 és 16,24)
III.
Akarsz-e meggyógyulni
félelmeidből?
Most a félelemről szeretnék "példázatokat" mondani. A félelemről, mert
szinte biztos, hogy a bethesdai beteg ember félt. Félt is!
Így is mondhatnám: negatív gondolatainak töltése a félelem volt. Félt
a "más"-tól, aki "előtte lép be" a vízbe. Félt az "ököljogtól". Félt
az élettől, az embertől, a haláltól.
Hadd mondjak "példázatokat" a különböző félelmekről, hogy
mindenekelőtt tudjuk: miféle is az a félelmes "félelem"? A félelem,
ami megfelezi, hasítja, szétszakítja az embert.
Tudnunk kell, hogy van olyan félelem, ami Isten óvó, féltő ajándéka.
Így is mondhatnám: Isten csengettyűje: - Vigyázz! Édesanya, vigyázz
gyermekedre, fogd meg a kezét: villamos alá ne fusson! - Férj vigyázz,
csöngetek a szíveden! Ki ne mond "azt" a szót a feleségednek, mert az
megsebzi a házasságotokat! - Kiránduló, vigyázz, még egy lépés és
lezuhansz! - Orvos, vigyázz, ne vágj mélyebbre! - Politikus, vigyázz,
még egy lépés és: háború!
Ha a haláltól fájdalommal óv, csönget vele testünkben a Teremtő,
félelemmel is óvhat. Isten féknek szánta ezt a fajta félelmet, hogy ne
legyünk féktelenek, ne rohanjunk vesztünkbe, ne fussunk lejtőre. Tehát
a félelem lehet Isten féltő, óvó ajándéka is.
Van azonban egy másféle félelem, amit nehezen lehetne ajándéknak
tekinteni. Egy szorongató érzés, ami világrajövetelünk pillanatától,
az ősfélelemtől kezdve a halál pillanatáig, a halálfélelemig végtelen
széles skálán szinte aláfesti életünket. Csak a kisgyermek félelmeinek
negyvenkétféle változatát ismeri a gyermeklélektan! Van tehát félelem,
ami már nem mindig hasznos, nem "jó" félelem. Mint ahogy jó a fék, de
nem jó, ha mindig fékez. Attól is felborulhat az autó.
Ilyen életet-fékező, túlfékező, felborító félelem az, amikor annyira
félünk valamitől vagy valakitől, hogy szinte foglya leszünk félelmünk
tárgyának. Amikor úgy megragadja életünket a félelem, hogy már azt is
mondhatnánk: az ragadott meg minket. Valaki annyira félt a ráktól,
hogy halálfélelmében öngyilkos lett. Felboncolták: nyoma sem volt
benne a ráknak.
Ismerős tény lelkigondozók és pszichiáterek előtt, hogy kezdő művészek
első koncertjük előtt ínhüvelygyulladást kaphatnak. Annyira félnek
attól, hogy nem sikerül a lehető legjobban a koncert, annyira
"begyulladnak", hogy a szó fizikai értelmében is gyulladásba jön az
ínhüvelyük.
Vannak, akik minél szebben akarnak elmondani valamit, annál inkább
dadognak. Vannak olyan asztmások, akik megérzik, hogy "holnap" rohamuk
lesz. És mert várják, félnek tőle - a félelem vonzza a félelem
tárgyát! - a roham jelentkezik is. Vagy félünk, hogy "holnap rossz
napunk lesz" - és az lesz.
Ez a boszorkánykör, amelyből csak FELFELÉ van menekvés.
Olvastam egyszer egy idegorvos tréfásan-halálos-komoly receptjét,
hogyan lehet idegbajt kapni és szanatóriumba kerülni:
- Keresd meg azt a félelmet, ami leginkább megfelel természetednek és
tarts ki hűségesen mellette! (Például: elveszíted az állásod.
Följelentenek valamiért. Megcsal a párod, stb.....) Gondolj rá minél
gyakrabban. Lehetőleg evés és lefekvés előtt! - Ezt fűszerezd meg a
napi változatos apróságokkal: feladtál egy levelet, de nem tettél rá
bélyeget. Nyitva felejtetted a víz- vagy a gázcsapot. Tele van a város
(akácfavirág helyett) bacilussal és vírussal. Számítsd ki, mennyi
lehet egy légköbméterben? Tegnap főnöködnek mondtál valamit, s az
biztosan megsértődött. Egy jó barátod nem úgy köszönt, miért? Stb.,
stb..... - Aki csak egy ideig betartja ezt, szinte biztos lehet az
eredményben: idegösszeomlás.
Vannak, akik háromszor kerülnek szembe félelmük tárgyával: 1. mielőtt
jön; 2. amikor éppen jelen van; 3. amikor már elment vagy elmúlt.
Egyszeri találkozással még kibírható a félelem, háromszorival már
alig. De mint látjuk, a múltból és a jövőből is lehet importálni a
félelmet. De ezek a félők még legalább meg tudják nevezni félelmük
tárgyát vagy személyét. Ami még megnevezhető, az könnyen elnevezhető,
imádságban exportálható.
Rosszabb a félelemnek az a formája, amikor valaki már nem tudja
megmondani, mitől, kitől fél, csak fél. Fél életet, félelmes életet
él. Állandó szorongásban van. Maga sem tudja, miért, de egyszerre csak
szorítást érez.
Belülről indul ez az érzés, egyre inkább elhatalmasodik rajta és
- fél. Felületesen lélegzik, fulladozik és - fél. Az ilyen
megnevezhetetlenül és mindig, mindenkitől félő ember mindenben a bajt
látja. Fél orvoshoz menni, és fél el nem menni. Fél megtenni valamit,
és fél meg nem tenni.
Egy asszony szép bundát kapott férjétől. Első szava volt: - Ó,
Istenem, beleesnek a molyok! A molyoktól nem látta a bundát.
Vannak, akik mindennek csak a fonákját, a tövisét, rossz oldalát
látják. Nem jó így élni, és szinte nem is érdemes! De érdemes és
lehetséges ebből meggyógyulni, és belső félelmek nélkül élni.
Valaki egy levélben írta: borzasztó, hogy minden dolgok méhében ott
érzi a halált, s csak a halált. Mintha valaki az őszi tölgyerdőben
csak a lehulló faleveleket látná, a továbbélő termetes fákat nem. Csak
a halált - az életet nem. Csak a nagypénteket - a húsvétot nem.
Jób könyve így írja le ezt a félelmet: "Éjjeli látásokon való
töprengések között, amikor mély álom fogja el az embereket, félelem
szállt rám és rettegés, és megreszketteti minden csontomat."
(Jób 4,13-14)
Íme az "életfélelem ". Amikor egyszerre csak az élet maga válik
nyomasztóan, szorongatóan félelmessé. A belül hordozott és kívül reánk
váró élet egyaránt.
Egy életfélelemmel telített ember így vall erről: "Úgy érzem magamat,
mintha kisgyermek volnék, és őserdő mélyén titokzatos ház zárt ajtaja
előtt állnék, s a halk neszek között be kellene nyitnom, de
nem merek,
és visszafordulni sem merek,
és felnézni a falra sem,
és futni sem, és tovább ott maradni sem,
és kiáltani sem, és csöndben maradni sem,
és nem merem a szemem behunyni, és nyitva tartani sem!
Minden olyan valószerűtlen. Mintha mögöttem lenne, aminek lennie kell,
de nem merek a semmi mögé nézni; mert hátha a semmi mögött sincs
semmi. Hátha minden és mindenki mögött csak a semmi van! Az üres
semmi. És ha valami van? Jaj, mi van? Az ismeretlen iszonyat??!!"
Az életfélelem okozója általában - az Ismeretlen.
Az ismeretlen bennünk-való.
Az ismeretlen kívül-való.
Milyen félelmes élmény, amikor rádöbben az ember, hogy él benne
valami, ami erősebb nála! Ami megnyergelheti, felzabolázhatja és
véresre sarkantyúzhatja!
Nem kis szorongással írhatta Pál ezeket a sorokat: "Hiszen nem azt
teszem, amit akarok: a jót, hanem azt cselekszem, amit nem akarok: a
roszszat. Ha pedig azt teszem, amit nem akarok, akkor már nem én
teszem, hanem a bennem lakó bűn." (Róm 7,19-20)
Pál meg is nevezi ezt a nála "erősebbet": "Nem én, hanem a bennem
lakozó bűn".
Még megnevezni is félelmes. Ha kikerülöm a nevét, és nem akarom vagy
már nem is tudom megnevezni: még félelmesebb. Minél ismeretlenebb
- annál félelmesebb.
Az ismeretlen kívül-való éppoly félelmetes lehet, mint az ismeretlen
belül-való.
Valami vagy valaki, amit vagy akit nem lehet "kiszámítani". Lehúz vagy
fölemel, vádol vagy fölment. Kikerülni nem lehet.
Ádám bokorba bújt előle. (vö. 1Móz 3,8)
Mi szavak mögé bújunk. Ilyen szavak mögé: Sors, Végzet, Természet.
Akár elnevezzük, akár néven nevezzük: "Isten" - félelmetes; mert más.
Be sok emberi lélek csapódik úgy a külső és a belső félelem között,
mint pingponglabda két ütő között! Csapódik, míg ketté nem reped.
Ezt az ide-oda csapódást nevezhetnénk - menekülésnek. A két félelem
között menekülővé lesz az ember. Menekül önmagától, mert szorongatja
valami ismeretlen "belül-való, ami nála erősebb. Menekül a csendbe. De
nem bírja azt sem, mert a csend is megcsendül, és hangotad.
Agyonlapítással fenyegeti, mint Adyt a Jó Csönd-herceg. "Fütyörésznie"
kell, hogy az rá ne lépjen és el ne tiporja.
Menekül - a menekülők közé! Megkísérli velük együtt "agyonütni" az
időt. Mert az is félelmes. De minden "agyonütött idő" után még
félelmesebb a csend és önmaga társasága és az a sötét felebarát, akit
önmagában hordoz, s aki mégis félelmetesen ismeretlen.
Majd szükül a kör. Megkísérli az Ismeretlen Kívül-valóhoz a
menekülést. Sors! Végzet! Isten!... Jajgat, kiabál, imádkozik és
káromkodik. És újra jajgat. És mint a barokk zenében: da capo alne
- ismétlés újra és újra, elejétől a végéig... Mert amihez vagy akihez
jajgat, kiabál, imádkozik és káromkodik: épp olyan komor,
megfoghatatlan, elérhetetlen, kiszámíthatatlan, mint az a félelmetes
belül-való, ami hozzá űzi.
Ez az életfélelem fokozódik, lassan kibírhatatlanná válik - és az
ember nem egyszer eldobja az életet, hogy megszabaduljon a kettős
félelemtől.
Milyen kísértetiesen tükröződik például ez a kettős félelem Adyban,
aki hangot mert adni ennek a szorongásnak:
"Ó, Istenünk, borzasztó cethal...
sok félelmemet vedd el,
melyek velőimbe befújnak...
Ó minden és vigasztalan,
egyetlen és borzalmas Isten..."
Az életfélelem dadogós, ijedt rikoltozása ez, a külső és belső félelem
között elvacogott, őszinte sorokban.
Egyelőre azonban foglaljuk össze a félelemről mondottakat:
- Van óvó félelem,
- Van megnevezhető félelem,
- és van megnevezhetetlen félelem.
- A megnevezhetetlen félelem egy sajátos ága" az életfélelem. Félelem
az ismeretlen belülés kívülvalótól.
A félelem az emberi élet legkínzóbb ellensége. (Kivéve az
óvó-félelmet.)
Tulajdonképpen semmitől nem kellene úgy félnünk, mint a félelemtől. .
A félelem az alkotó, a teremtő erő ellentéte. Szűkíti az ember
látóhatárát, valóságos és átvitt értelemben egyaránt. Szétszórttá,
esetleg széthasítottá teszi az egyéniséget. Elzsibbaszt, esetleg
megbénít teljesen. Először munkaképtelenné, majd életképtelenné tehet.
Itt kell megemlítenünk azt a sajátos félelmet, amit az úgynevezett
"átmeneti" korok idéznek elő - amikor százados életformák úgy
töredeznek szét, mint tavon tavasszal a jég. Minél inkább benne
gyökerezik valaki a múlt életformájában, minél mélyebbek gazdasági,
származási és lélektani gyökerei, annál félelmesebb számára az
átmeneti kor. A szakadozó gyökerű ember reakciója erre a félelemre nem
mindig "akciós". Igen gyakran mélylélektani jelenség - cselekvés
nélkül. Lelkígondozói segítségre szorul.
Képzeljük el, mi történne azzal az emberrel, aki állandóan maga fölé
tartaná a kezét, mintegy védekezésül? Elzsibbadna! Megdermedne! De a
lélek is el tud zsibbadni és az idegzet is tönkre tud menni, ha
állandóan védekezik. Sőt, mindez "áttételeződik" a testre is. A
krónikus félelem (a "gond-itisz"), pl. krónikus álmatlanságot,
depressziót, sírógörcs-rohamokat, dühkitöréseket, kiborulásokat, szív-
és emésztési zavarokat, szédülést, vérnyomás-ingadozást,
pajzsmirigy-zavarokat, stb. okozhat.
Mivel védekezhetünk a félelmek ellen?
1. Egy megfigyeléssel.
2. Egy mozdulattal.
3. És hittel!
Egy megfygyeléssel: Jegyezzük fel, csak egy hónapon át (de pontosan!),
mitől félünk. Ha a hónap végén átnézzük a feljegyzéseket, kitűnik:
amitől féltünk, annak csak egy kis része következett be. És ami
bekövetkezett, az elhordozható volt. Attól roppanunk össze, amitől
félünk - és nem következik be. A MAI nap gondja, félelme alatt még
senki sem roppant össze. Csak a holnap és holnapután félelmei miatt!
"Minden napnak elég a maga baja" (Mt 6,34), amelyekhez "elég nekünk az
Ő kegyelme " (vö. 2Kor 12,9). Ha nem elég, akkor elégünk.
Egy mozdulattal, azzal a mozdulattal, amelylyel Jézus Krisztus egyszer
szembefordult az Őt megkövezni akarókkal (vö. Jn 8,59).
Nevét segítségül híva forduljunk szembe félelmeinkkel!
Ha a víztől félünk: menjünk bele.
Ha a beszédtől: beszéljünk.
Ha a hangos imádságtól: imádkozzunk minél gyakrabban hangosan.
Ha egy embertől: ne kerüljük el, keressük fel és beszéljünk vele.
Ha a haláltól: kössünk vele barátságot.
Ha futunk a félelem elől, utolér, befog és ő használ minket: kihasznál
és elhasznál. De ha szembefordulunk vele, akkor mi használjuk fel a
félelmet, mint a sas a rázúduló vihart: szembefordul vele és fölébe
emelkedik - éppen a vihar ereje segítségével. Minden legyőzött félelem
fölfelé emel !
Gondoljunk csak Jézus Gecsemáné-kertbeli éjszakájára, amikor az alvó
tanítványok mellett félelmesen elhagyatva vért verejtékezett - mert
emberi teste félt. És akkor imádságában szembefordul a félelemmel, a
szenvedéssel és így szól: "Keljetek fel és menjünk! " (Mk 14,42)
Szembe a kereszttel. Legyőzött félelme átviszi a halálon, és így
szerzett nekünk is "kitaposott utat" a halálon át az életre.
Hittel: Azzal a hittel, hogy sorsunk nem vaksors! "Szem" van mögötte.
Mindent együttlátó és rendező intelligencia: Isten.
Csak egyetlenegy példát mutatok a végtelen sok közül: Jónásét. Jónás,
Isten szolgája, engedetlen. Ninivébe kellene mennie, szolgálni - és ő
menekül Isten parancsa elől. Az Ige szerint Isten az ellenkező irányba
haladó hajónak elébe "áll" egy viharral. Ekkor a hajósok, akik
"sors-hívők" meg akarják tudakolni a sorsot, miért van rajtuk a
veszedelem.
"Egymásnak pedig mondák: - Jertek vessünk sorsot, hogy megtudhassuk:
mi miatt van rajtunk a veszedelem! És sorsot vetének, és a sors
Jónásra esék. " (Jón 1,7)
Mint egy görög sors-tragédia - és mégsem az. Nem vaksors labdázik itt
a hajóval és a benne ülőkkel! Minden arról beszél ebben a kis bibliai
könyvben, hogy Jónást egy ellenállhatatlan AKARAT vezeti, sőt neveli.
Tengerbedobástól a végcélig: Ninivéig.
Minden sor arról beszél ebben a kis könyvben ů is, hogy minden
félelmetes, érthetetlennek, sőt értelmetlennek látszó "sors" mögött
Rend van. Fönséges, irányító, céltudatos, nevelő Rend. Hogy sorsunk
nem vak sors, legfeljebb mi vagyunk vakok, ha nem ismerjük fel a Rend
Urát! Aki felismeri, az már kezd meggyógyulni félelmeiből.
Mindenekelőtt a legfélelmetesebb félelemből: élet-félelméből. Ha
gyógyulásában hittel továbbjut, és felismeri, hogy Aki sorsunkat a
kezében tartja, szerető szemmel néz bennünket: egészen meggyógyulhat.
Ide pedig Jézus Krisztus által, Igéje és Lelke által juthat el.
Mert Jézus Krisztus maga az Üzenet erről. Ezt az üzenetet Ő bemutatta,
elénk élte. "Sorsa" a legszenvedőbb és legtragikusabb minden emberfia
közül. És mégis a kereszten elhangzott utolsó diadalszaváig:
"Elvégeztetett" - azt "mutatja be", hogy Ő nem a vak sors csapásai
alatt lebukó tragikus hős - hanem Valaki, Aki egész életét az Atya
kezében tudja, és magán érzi az Atya szerető szemének tekintetét.
Jézus Krisztus nem a vaksors félelmetes nihiljébe hull, hanem az Atya
kezébe simul bele, Annak szerető tekintete alatt. Az Atya szerető
Rendjébe. Es ez a rend = ÜDVREND.
Nincs félelem-oldóbb, az életfélelemből kimentőbb élmény, mint az a
Hit, amellyel elfogadjuk sorsunk elhordozásának egyetlen emberi és
méltó módját: Sorsunkat az Atya kezéből venni és szerető tekintete
alatt hordozni - Jézus Krisztus szerint.
Jézus Krisztus oldhat fel bennünket az "ismeretlen belülvaló és az
"ismeretlen kívülvaló félelmétől is. Hittel kell hallanunk a kereszten
elhangzott első szavát: Atyám! - Nem Adonáj, nem Jehova! Nem Ady
"Cethal-istene"! ATYA!
Ha hittel halljuk, a keresztről hallgatjuk ezt a szót: a "távoli"
egyszerre közel kerül, a Nagy Ismeretlen egyszerre ismerőssé válik. S
nem félelmetes már az "ismeretlen kívülvaló".
De hallgassuk csak tovább: "...bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit
cselekszenek... " A gyilkosokért könyörög, s mert Ő könyörög: van
bocsánat a bűnre! Aki ezt hittel meghallja, annak meg kell hallania
ebből azt is, hogy van valami, ami nagyobb az "ismeretlen
belülvalónál", a bűnnél: a BOCSÁNAT! Van megoldás, van feloldás a
belülről szorongató félelmekkel szemben is: Jézus Krisztus által.
Van megbékélés! A golgotai kereszt kettős félelmünk közé is ékelődött,
s széttárt egyik kezével az Atyáét fogja: "Atyám!" - másik kezével a
miénket: "bocsáss meg nekik... " És utolsókat dobbanó szívével
megbékélteti az Atyát a fiakkal. És a fiakból kiveszi a félelmet az
Atyával szemben. Így vált meg bennünket a félelemtől is.
IV.
Akarsz-e meggyógyulni
haragodból?
Már szó volt arról, hogy gondolatainknak különböző érzelmi töltése
lehet - pozítív vagy negatí v.
Elmondottuk, hogy a bethesdai beteg gondolatainak egyik negatív
töltése a félelem lehetett. Minden valószínűség szerint a másik
negatív töltés a harag volt. Íme: - Nincs emberem! - Egyik
legindulatosabb szó ez a "nincs". Még akkor is, ha halkan mondjuk.
Mennyi lázadás, keserűség sűrűsödik ebben a szóban!
A másik haragra mutató szó ez: előttem. "Más lép be előttem!... "
Milyen fojtott haragot tud kiváltani az emberből a mellőztetés!
Kis gyerekek versenyt futottak egyszer, s az, aki másodiknak érkezett
be, keserű mérgében belerúgott az elsőbe. - Mi már csak lélekben,
gondolatban rúg-kapálunk, de lényegében az indulat ugyanaz.
Hogy mi a harag biológiailag, sőt lélektanilag, azt most meg se
kíséreljük meghatározni. Nem is volna könnyű. Úgy vagyunk vele, mint
az elektromossággal: könnyebb a létezési formáiról beszélni, mint
meghatározni.
- De hadd mutassunk rá három formájára:
1. Van olyanféle haragos ember, akit akna- embernek nevezhetnénk.
Hosszú-hosszú ideig csöndes. Virágok nőnek mellette, szinte nem is
látszik tőlük. De ha egyszer valaki rálép "gyújtó- szögére", akkor
hirtelen felrobban. Robbanása rövid, de hangja, hatása nagy. Akik
közelében vannak, azokat megsebzi, nemegyszer súlyosan, ő maga pedig
megsemmisül. Ezt átvitt értelemben úgy mondhatnánk: szégyen és
megsemmisülés érzése járja át. Robbanásával önmagának ártott a
legtöbbet.
2. Van Vezúv-ember, aki szüntelen pöfög és füstölög. Olykor erősebben,
olykor gyengébben, de szüntelen. Csak tisztes távolból lehet mellette
"letelepedni", mert hamujával mindig mindenkit beszór.
3. Végül van "zsanér-ember", mégpedig rozsdás zsanér-ember, aki ha
hozzáérnek, ha "megnyitják": csikorog. Ha nem nyúlnak, nem szólnak
hozzá, akkor csöndes, de az első mozdulatra, amellyel megérintik,
kellemetlen, fülsértő hangot ad...
Igen, olaj kellene neki, finom olaj: a szeretet olaja.
Ez még "csak" harag. A haragot lehet megbánni, lehet levezetni, de
lehet táplálni is. Jób könyve szerint "az álnokszívüek haragot
táplálnak... " (36,13)
Táplálják és gyűjtik a haragot, így lesz belőle gyűlölet: GYŰL-ÖL-ET.
Ez az, ami már bűn. Mert azt mondja az Ige: "Ám haragudjatok, de ne
vétkezzetek. " (Ef 4,26).
Milyen életes megállapítása ez az Igének: A fel nem számolt, a le nem
tett haragot mondja véteknek, bűnnek! Ez pedig már nem harag, hanem
feltáplált, "meghizlalt", összegyűjtött harag, azaz: gyűl-öl-et...
Jellemzői: Elsősorban nem gyűlölete tárgyát öli, hanem önmagát. Ezért
a lélek rákbetegsége. A ráksejtek tudniillik fellázadnak a többi sejt
ellen, de éppen ezzel a lázadással pusztítják el önmagukat is. Mert
megölik az élő szervezetet, az embert, akiben élnek. Ugyanígy
pusztítja a gyűlöl-et azt, aki összegyűjtötte és táplálja a haragját.
Hogyan öl? - Lássuk részleteiben is.
Vakít és süketté tesz. "Se nem látott, se nem hallott" - szokták
mondani. A bethesdai beteg ember azért nem HALLJA a kérdést: "Akarsz-e
meggyógyulni ? ".
És nem LÁT embert: "Nincs emberem!" - mondja a megsüketült, elvakított
ember.
Elvakított ember, aki csak gyűlölködni, panaszkodni tud másokra.
Hogy mennyire ott fészkel benne a mások iránt érzett gyűlölet, mutatja
a történet lélegzetelállítóan megdöbbentő befejezése is, amikor
gyűlölete tulajdonképpen gyógyítója, Jézus ellen is fordul: "Elment ez
az ember, és megmondta a zsidóknak, hogy Jézus az, aki
meggyógyította." (Bizony feljelentés ez!) Íme az eredmény: "A zsidók
ezért üldözni kezdték Jézust, mert szombaton tette ezt. " (Jn 5,15-16)
Íme a vak és süket gyűlölet, amelyik maga ellen fordul - hiszen önmaga
ellen fordul, aki Jézus ellen fordul!
De nemcsak süketté és vakká tesz, hanem éget, sőt eléget a gűlölet.
Talán hallottuk már ezt a kifejezést: izzó gyűlölet. Csak éppen azt
nem tudják sokan, hogy tulajdonosát, hordozóját égeti meg elsősorban.
Hány úgynevezett gyomorégés és bőrkiütés, hirtelen csalánkiütés mögött
ilyen elfojtott "izzó gyűlölet" húzódik meg! (Például: Ég az arcom a
szégyentől.")
Hány gyomorfekély műtétet elkerülnek ma már lélektani kezeléssel! De
még ez sem szükséges; ha valaki az Úrban le tudja tenni "izzó
gyűlöletét" - testileg is gyógyulni fog. Mert minden, de minden
összefügg az emberi szervezetben: a lélek és az idegzet a testtel.
Hallottuk-e már azt: "Megpukkadok a méregtől!" Ez valóban így is van.
Egy híres ideggyógyász szokta mondani: "A lélek tükre a vastagbél. " A
méreg, a gyűlölet a legnehezebben emészthető étel: felfúj, megpukkaszt
- szinte fizikailag is.
Ez is ismerős: "Felrobbanok dühömben!" Ha a szeretet és a felülről
való békesség a lélek oxigénje, a gyűlölet a mérges gázkeverék, amely
bármely pillanatban berobbanhat.
Éppen ezért a gyűlölet, de még az úgynevezett ,jogos" harag is a
legnagyobb fényűzés - mert elsősorban önmagunknak ártunk vele. Beteggé
tesz.
Valaki, aki ezt már jól tudta, azt mondotta egy embernek, aki
felháboritóan viselkedett vele szemben:
- Kérem, most menjen el, mert nem engedhetem meg magamnak azt a
luxust, hogy dühös legyek!
De nemcsak önmagunknak ártunk, hanem Isten ügyének, Isten országának
is. Még "jogos" haragunkkal is. Nemegyszer kell emiatt a hívőknek
Isten és az emberek előtt szégyenkezniük. Szokás olykor és védekezésül
az ostort-forgató Jézusra hivatkozni. Azt azonban sehol sem olvassuk,
hogy a tanítványoknak ugyanezt megengedte volna Jézus Krisztus! Inkább
arról tudunk, hogy a samáriaiakra tüzet kívánó tanítványoknak azt
mondja: "Nem tudjátok, minémű lélek lakik tibennetek!" (Lk 9,55)
Mert Ő jól tudja, hogy a harag, a gyűlölet és az ebből fakadó tettek
visszaszállnak fejünkre.
Valahol olvastam, hogy egy erdész rettenetesen felmérgelődött egy
héjára, amelyik le-lecsapott a csirkéire. Végre sikerült csapdával
elfognia. Dühében dinamitpatront kötött a lábára és kárörvendően
elengedte. De az állat a szokatlan súly miatt csak az erdészlak
tetejére tudott felszállni. A patron ott robbant fel és elvitte a fél
tetőt...
Hogyan is mondja az Ige: "Amit az ember vet, azt is aratja" (Gal 6,7).
Vagy másutt: "Te azonban kemény szívvel és megtérés nélkül gyűjtesz
magadnak haragot a harag napjára, amikor az Isten nyilvánvalóvá teszi,
hogy igazságosan ítél. " (Róm 2,5)
Mi a harag, s főként a gyűlölet? Stanley Jones így fogalmazza meg. "Az
itt elkezdődő pokol. " Aki engedi, hogy elhatalmasodjék benne, az a
poklot táplálja magában.
Vannak-e KIVEZETŐ lépések?
Nem illik szójátékot csinálni, de hadd fogalmazzuk meg így a kérdést:
- Ki vezet? Ő!
Ő! Jézus Krisztus vezet ki Szentlelke és Igéje által.
Van egy igen komoly "kivezető" Ige: "Minekutána azért most
megigazultunk az Ő vére által, sokkal inkább megtartatunk a harag
ellen Ő általa!" (Róm 5,9)
Tudjuk, hogy itt a harag elsősorban Isten haragját jelenti - de a mi
magunk haragja ellen is Ő tart meg! Hogyan tart meg a saját haragunk,
gyűlöletünk ellen?
Kér: - Add ide a haragodat, nálam jobb helyen van! "Mert arra
hívattatok el: hiszen Krisztus is szenvedett érettetek, néktek példát
hagyván, hogy az Ő nyomdokát kövessétek. Aki bűnt nem cselekedett, sem
a szájában álnokság nem találtatott - aki szidalmaztatván, viszont nem
szidalmaZott, sZenvedvén nem fenyegetőZött - hanem hagyta az
igazságosan ítélőre. " (1Pét 2,21-23)
Jézus tanít, hogy hagyjuk abba önmagunk állandó szemlélgetését, az
önmagunk körül forgást! Ma is és mindig is ez volt az egyetlen
gyógyulási lehetőség.
Hiszen minden harag, minden méreg és gyűlölet alapja éppen az, hogy
énünket éri sérelem, vagy énünknek nem sikerül érvényesíteni célját,
mi pedig teljesen "belegabalyodunk" ebbe az érzelembe.
Aki kilép önmaga középpontjából, az nemcsak a gyűlöletet győzi le,
hanem helyet ad az életébe belépő Jézus Krisztusnak. S attól kezdve az
az "indulat" lesz benne a döntő, amely volt a Jézus Krisztusban is
(vö. Fil 2,5).
Ez az indulat pedig az alászállás, a szeretet, a szolgálat, a
megbocsátás indulata...
Mert ha van "fel"-indulás, akkor van "meg"-indulás is. És ez a Jézus
Krisztus szerint való.
Nos,
Jézus kér: Add oda!
Figyelmeztet: Bocsáss meg!
Tanít: Lépj ki önnön középpontodból!
Cselekszik: Elfoglalja helyét életünk középpontjában!
Ha van gyógyulás a haragból, gyűlöletből, akkor körülbelül ez az útja,
hogy ne felindult emberek, hanem megindult tanítványai legyünk az Ő
Lelke által.
Egyedül jöttünk a világra és egyedül távozunk. És a két nagy
egyedüllét között hányszor és hányszor kell egyedül maradnunk
- egyszerűen azért, mert vannak megfelezhetetlen percek és órák!
Amikor egyedül kell maradnunk!
V.
Akarsz-e meggyógyulni
magányosságodból?
- Nincs emberem!
Ebben a válaszban nemcsak az elhagyott ember haragja görcsösödik,
hanem benne kong magányossága is.
Az emberi élet egyik legfélelmetesebb "élménye" a magányosság, az
egyedülvalóság érzése, átélése. A félelem mellett talán a
legfélelmesebb, ha valakire rászakad ez a "sivatag-érzés." Lehet, hogy
egy nagy város közepén, népes családban, vagy zajos társaságban
történik meg. Sőt éppen ilyen helyeken történik meg a leggyakrabban.
Magány. Magányosan!...
Milyen szomorú szó ez már önmagában! De más nyelveken is olyan tompa
zenéje van, mint Chopin gyászindulójának: Seul, solo, alone, állein...
- mintha koporsóra göröngyök görögnének.
A magányosság érzését, a sivatag-élményt nemcsak felnőtt élheti át.
Egy nagy magyar pszichológus, Szondi Lipót, kísérletekkel bizonyította
be, hogy a kisgyermekek hatvan-hetven százaléka magányos. Szomorúan
vagy tragikusan egyedül érzik magukat. Bár lehet, hogy a szülők éppen
azért engedték megszületni, mert be nem vallottan ugyan, de egymás
mellett magányosnak érezték magukat. Az eredmény: a harmadik
"magányos". Egy szomorú szemű kisgyermek.
Milyen magányos lehet egy tizenhat éves fiú!
Íme, idézet egy levélből:
"Szüleim úgy bánnak velem, mint egy kisgyermekkel. Csak azzal
törődnek, hogy köhögök-e, de a lelkemmel nem. Nekik fogalmuk sincs
róla, hogy én ki vagyok. Egészen más vagyok, mint amilyennek
képzelnek. Vidámnak látszom, pedig ha egyedül vagyok, még sírok is.
Sokszor úgy szeretném elmondani, ha akarnám... Hiába, ők nem tudnak
megérteni..."
Alig van felnőtt, aki át ne élte volna ezt gyermek- majd
serdülőkorban. És milyen kevesen okulnak belőle, ha szülőkké lesznek!
Vajon a házasságban megoldódik-e ez a kérdés? Hiszen a Teremtő tudta:
"Nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok hozzáillő segítőtársat"
(1Móz 2,18).
Milyen keserű, szinte cinikus Paul Valéry, a nagy francia író
megjegyzése: "Azért adta Isten Ádám mellé Évát, mert Ádám nem volt
eléggé magányos."
- Sajnos, a házasság nem oldja fel "automatikusan" a "sivatag-érzést",
és nem ment meg mindig a magányosságtól.
Hadd beszélhessen erről még az élet:
Vezető állású férfi. Kiváló szakember. Kedves modoráért, jó szívéért
szeretik is: igen népszerű. Sokan keresik fel az élet apró-cseprő
bajaiban jó szóért, tanácsért. Egyszer észreveszi, hogy az emberek
kerülni kezdik, a folyosón zavart mosollyal sietnek el mellette. Végül
is megtudja, hogy egy befolyásos kolléga "fúrja" - az állásáért.
Kinek panaszkodjék? Kivel ossza meg bánatát? Kinek mondja el, hogy
egyedül maradt a munkahelyén, mindenki szétrebbent körülötte?
A feleségének! Persze, de jó is lesz belekapaszkodnia!
Este mindent elmond neki. Felesége arca egyre komorabb. Végül is
felcsattan:
- Mert te olyan élhetetlen vagy! Tudod, hogy gazsulálni" kellett volna
X. Y.-nak, de te mindig csak "lefelé" törődtél az emberekkel
- "felfelé" nem. Már pedig, vedd tudomásul, hogyha kidobnak, akkor
én... stb., stb.
Eloltják a lámpát. Hajnalodik. A férfi mereven nézi a beszűrődő szürke
fénypászmákat... és úgy érzi magát, mint az eltévedt gyermek a
sivatagban: egyedül...
Egy asszony húsz évig él a férje mellett. Húsz év! Haja megfakul,
alakja csontos lesz, szeme fénytelenebb, keze érdes az
ingyen-cselédmunkától - majd a két-műszaktól. Férje egy este nem jön
haza. És a következő nap sem. És a következő héten sem. Összeköltözött
egy fiatal lánnyal. Aki olyan, mint ő volt húsz évvel ezelőtt...
Kirámolja gyógyszeres fiókját és válogatás nélkül beszed mindent. Alig
tudják kimosni belőle. Szédelegve, kiégett szívvel tántorog haza azzal
a reménységgel, hogy legalább öreg kutyája vár rá. A szomszédok azzal
fogadják, hogy a kutyát "meg kellett mérgezni", mert "öreg volt már"
és "ugyan ki adott volna neki enni". Különben is azt gondolták, hogy ő
meg fog halni.
Nézi-nézi az öreg, kopott akácfa tövét, ahol elásták utolsó barátját,
és úgy érzi, hogy minden sivatag. Kívül és belül minden. Hogy egy
sivatagban tulajdonképpen nem lehet élni.
Idős leány. Heten voltak testvérek, apjuk korán meghalt. Anyjuk
betegeskedett. Ő volt a testvérkék "kisanyu"-ja. - Főzött, mosott,
vasalt rájuk. Kijavította leckéjüket éjjel. Amikor azok szórakozni
mentek, ő otthon vacsorával várta őket. A szomszédból egy kedves
asztalos megkérte a kezét. Hozzáment volna, de akkor "mi lesz a
gyerekekkel?" Aztán férjhez adta húgait, megkötötte öccsei esküvői
nyakkendőjét. Mire mind elment, s anyja is meghalt - egyedül maradt.
Valami munkát vállalt. És dolgozik, hogy ehessen, és eszik, hogy
dolgozhasson - és a kettő mögött a Magány! A halálos, az üres, a kongó
magány !
Egy asszony mondotta el: Idősebb leány-korában ment férjhez. Félt az
öregség magányától, hozzáment egy férfihoz, akit "ajánlottak" neki. A
nő műveltebb valaki volt. A férfi idősödő iparos. Házasságkötésük után
való napokban kirándultak a hegyekbe. Séta közben hangzott el a
következő párbeszéd:
- Érzed, kedves - fordult a férjéhez -, hogyan illatozik az őszi avar?
- Ugyan, nem avar az, hanem valami rohad itt.
Arrébb: - Hallod, hogy zeng a föld, a fa, a táj?
- Már megint romantikázol! A város lármája szűrődik föl ide!
A hegytetőn: - Nézzed, kedves, nézzed azt a felhőt, mintha vágtató
lovak rohannának!
- Ugyan! Eső lesz, ennyi az egész!
És akkor könnybeborult az asszony szeme.
- Egyedül maradtam - mondotta -, pedig vidáman, fütyörészve lépkedett
mellettem a férjem. Tudom, nem tehet róla, de azóta is egyedül élek:
egy férfi oldalán, egyedül, halálomig!...
Vannak, akik az egyedülvalóság érzései ellen narkotikumokat
használnak: könyvet, társaságot, mozit, zenét, alkoholt. Vagy kutyát,
mint az öreg Nagy Frigyes. Van, aki morfiumot. De hiszen mind "csak
morfium"! Ideig-óráig kábít, ringat, lebegtet. Aztán nem lehet
meglenni nélküle és van, amibe bele is lehet halni.
De nézzünk újra befelé!
Átéltük-e már egy csöndes vasárnap délután, amikor kint szemerkélt az
eső és egyedül ültünk szobánkban, hogy keringeni, forogni kezdett
körülöttünk a csönd és a magány? És riadtan nyitottuk ki a rádiónkat,
hogy pár perc múlva újra elhallgattassuk?! Vagy nem is voltunk
egyedül, csak éppen a másik újságot olvasott, vagy szótlanul horgolt,
tett-vett, és úgy éreztük, hogy fel kell ugranunk és rohanni kellene
valahová?!... De hová? És minek is? És kihez is? És ülve maradtunk és
percről-percre nőtt bennünk a fojtogató magányosság - körülöttünk
pedig a sivatag.
(A mélylélektan ma már nevet is ad ennek az érzésnek:
"szoba-idegesség". Máskor: "vasárnapi-idegesség"... - Érdemes volna
elgondolkozni azon, miért éppen egy tétlenül és otthon eltöltött
vasárnap rohanja meg ez az érzés az embereket? Az-e a megoldás, hogy
vasárnap "agyon kell ütni" valamivel az időt?)
Amilyen kibírhatatlan a valamire, valakire vágyó, magányos lelkek
számára a vasárnap, olyanná válhat a "valahová vágyó" magányosok
számára a karácsony. "Mindent beleadnak" - csak éppen maguk maradnak
ki belőle. S akárhol, ss akárkikkel töltik a karácsony-estét:
magányosok, árvák és elvágyók. Akkor is, ha magukra mosolyt erőltetve
támaszkodnak egy ajtófélfának és nézik a vidám arcokat - nem látva
senkit, semmit. Akkor is, ha egyre fokozódik ingerültségük
- úgy, hogy mindenkinek elrontják az ünnepét.
(Érdemes elgondolkozni azon is, hogy miért és honnan ez a karácsonyi
idegesség?)
De hagyjuk a magányosság részleteinek leírását. Aki már átélte, annak
nem kell tovább magyaráznunk. Akiben már megoldódott vagy föloldódott,
az már tudja, mi a megoldás. Az már tudja, miért nem kell levelet
várnia, amikor úgyis tudja, hogy nem érkezik. Vendéget, amikor úgysem
kopogtat be. Induló vonatnak integetnie, amikor azon nem utazik
ismerős. És pályaudvaron őgyelegni, amikor nem érkezik senki. Az már
tudja, hogy miért nem ideges vasárnaponként!
Mi hát a magányosság-érzésnek, a sivatag-élménynek a lélektani magja?
Valami kínos hiányérzet.
Talán így írhatnánk körül ezt az alig megfogalmazható, sejtelmes
érzést:
1. Valamit, valakit keresek, de jaj, mit is, kit is?
2. Valaki után vágyom. Valahova kívánkozom. De jaj, ki után és hova?!
Ehhez gyakran még az a szorongó érzés is hozzájárul, hogy olyasmit
keresek, amim már megvolt. Valakit keresek, akit már ismertem. Oda
vágyom, ahova tartozom! De hova, kihez is?...
Vannak órák, pillanatok, amikor a vágyó, kereső ember úgy véli: - Most
megvan! Megtaláltam!... - Nincs hiányérzete! Oszlik a magányossága!
Oázisra bukkant a sivatagban!
Az ébredő szerelemben - a házasság kezdetén - éli át ezt a legtöbb
ember. Sőt van, aki sokáig azt vallja: - Én nem vagyok magányos!
Protestálok! Rajtam nem uralkodik el ez az érzés! Van kivétel a
vas-törvény alól!
Vannak azonban szakaszai az életnek, amikor a legboldogabb
szerelmesre, házaspárra is érvényes a vas-törvény: a magányosság.
Magára hagyják, mert magára kell, hogy hagyják!...
Amikor a legjobb emberi akarat és a legforróbb szeretet sem osztja meg
magányosságát.
A nyári forróságban sebesen zötykölődik a villamos. A nyitott peron
lépcsőjén kapaszkodik vőlegény és menyasszony. Nevetve, napsugarasan.
A vőlegény egy pillanatra elengedi menyasszonyát, pénzéért nyúl. Egy
hirtelen kanyar és a fiatal leány - repül, repül, szörnyű repüléssel
- ki a halálba. A fiatalember dermedten, majd őrjöngve nézi. Leugrik,
rohan - de azt a repülést, azt a halálos pár percet már nem felezheti
meg szerelmével.
Megáll házunk előtt a vöröskeresztes mentőautó, hordágyra teszik azt,
akit legjobban szeretünk, és megyünk vele - a műtőajtóig. Tovább nem!
Mert azt az órát, órákat neki, egyedül neki kell végigélnie.
Egyedül jöttünk a világra és egyedül távozunk. És a két nagy
egyedüllét között hányszor és hányszor kell egyedül maradnunk
- egyszerűen azért, mert vannak megfelezhetetlen percek és órák!
Amikor egyedűl kell maradnunk!
Ezt a témát fejti ki bővebben Gyökössy E. A magányosság por ciója c.
könyvecske (Kézfogás a magasból 9. kötete)
Azt mondottuk, hogy a magányosság másik alapérzése: - Valahová
vágyom!... Egy kicsit a honvágy rokona ez az érzés. Felülni a vonatra
és menni, menni... De hová? Haza! De hol van ez a "haza"?!
Egy amerikai magyar fél életen át vágyott haza, az Óhazába. Vágyott
látni faluja határát. A régi kis fehér templomot, a páston csipegető
kis libákat. Házuk előtt a bodzafát, ahol Julisnak egyszer keszkenőt
adott. (Julis mégis máshoz ment feleségül.) Otthagyta hát kis farmját,
mögötte a hidegvizű tóval, és hazajött.
A bodzafát kivágták. A páston vágóhíd épült. És minden, de minden
olyan kicsi, olyan "más" lett. Hónapokig akart maradni, de néhány nap
múlva visszautazott.
És míg utazott, vonaton, hajón, maga előtt látta kis farmját
Amerikában: a fákat, a fehérre festett alacsony kerítést, és egyre
szebbnek látta mindezt! Ám amikor egy hajnalon megérkezett, már az sem
volt olyan, mint képzeletében élt!
Kibotorkált a tóhoz... - Másnap csak egy kalap meg egy táska jelezte a
tóparton, hogy "hazatért" az, aki sem az ó-, sem az újhazában nem
talált "haza"
De talán jobb, ha abbahagyjuk a magányos lelkek lepke-táncának
leírását, ahogy fényt keresve összetörik magukat bezárt életük üvegén.
Talán csak annyít még, hogy az ornitológusok, madárkutató tudósok
megfigyelték, hogy Afrika madarai Dél-Amerikába szálltukkor az óceán
egyik szakasza fölött órákig köröznek, csivogva: valamit keresnek.
Többen azt állítják közülük: egy elsüllyedt óhazát, Atlantisz
szirtjeit keresik, ahol tízezer évekkel ezelőtt madárőseik félúton
megpihentek.
Ha nyugtalan a szívünk, s riadtan köröz az életünk, valami után
vágyunk, de magunk sem tudjuk, hogy mi után; tudjuk meg, hogy a
lelkünk legmélyebb rétegeibe süllyedt "óhaza" után: Isten és világa
után vágyunk szüntelen. Csak magunk sem tudjuk már. Pedig úgy vagyunk
teremtve, hogy két világ vándora legyünk: az anyagi és szellemi
világé. Isten és az Ő világáé is. S míg Őt és az Ő világát ebben az
életben meg nem találjuk: nyugtalan és magányos a szívünk.
Sivatagérzés vagy "honvágy" gyötör. Csak nem tudjuk sokszor, ki után
és hová vágyunk? Csak magát a gyötrő, kínos hiányérzést érezzük, és
majd beleszakad a szívünk.
Hallgassuk végre: hogyan jelentkezik és oldódik meg Jézus Krisztus
életében ez a mély emberi nyugtalanság? Hiszen az Isten Fia Emberfia
is volt!
"De eljön az az óra, sőt már el is jött, amikor elszéledtek, mindenki
a maga otthonába, és engem egyedül hagytok " (Jn 16,32).
Egyedül!... - Ám hallgassuk csak: "...de én mégsem vagyok egyedül,
mert az Atya velem van!"
Valaki azt mondhatná: - Igen, de mivel Jézus Krisztus Isten Fia is
volt - "könnyű neki!"
Akkor hallgassuk csak Pált. Tímótheusnak írja halála előtt: "Első
védekezésem alkalmából senki sem volt mellettem, sőt mindnyájan
elhagytak... "
Démás például a "jelenvaló világhoz ragaszkodván elhagyta."
Barátaitól, a gyülekezettől elszakítva raboskodik az apostol, s rajta
is törvény a magányosság vas-törvénye! De ez a vastörvény az ő
életében mégis másképp érvényesül, mint sok-sok magányos ember
életében.
Ennek a másképp-nek a titka pedig kettős. Először is olyannak ismeri
az embert, amilyen. Nem csodálkozik azon, hogy a bajban magára
hagyják. Íme: "Neů számíttassék be nekik!"
Másodszor: Annak ismeri Jézus Krisztust, Aki: "De az Úr mellettem
állott és megerősített engem... " (2Tim 4,16-17)
Az az Úr, Aki a damaszkuszi úton elébe állott - most mellé áll. Pál
ezért tudta az emberi életnek ezt a vas-törvényét másképpen
elhordozni. És annak ismerte Jézust, Aki, következésképpen másképp
ismerte az embert is! Mert jobban ismerte az embert, meg tudott
bocsátani nekik. Röviden: ismert egy erősebb törvényt a
vas-törvénynél: Jézus Krisztus szeretetének a törvényét. Ennek is
kettős titkát:
Ha mindenki elhagy is - aZ Úr nem hagy el!... Gondoljunk csak a vakon
született és meggyógyított emberre! Amikor mindenki elhagyja a
zsidóktól való félelem miatt - még szülei is! - Jézus újra megállt
mellette, felfedte magát neki és az "leborulva imádta Őt"
(vö. Jn 9,35-38).
Ha már senki sem állhat mellettünk, Ő akkor is mellettünk marad! Mint
Pál mellett. Mint István mellett, zúgó kövek záporában. Mint millió és
millió követője mellett kétezer év óta, akik segítségül hívták az Ő
nevét. És éppen ez az örömhír, a gyógyító örömhír a
vas-törvény-szorongatta ember számára: az emberek elhagyhatnak vagy
magunkra hagyhatnak, vagy el kell, hogy hagyjanak életünk
mélypontjain, talán megfelezhetetlen óráin - de Jézus Krisztus nem
hagy el! Ő velünk lehet és lesz, akkor is, amikor senki már!
Hogyan, miképpen?
Úgy, hogy Ő magára vette a magányosságunkat már a Gecsemáné-kert
magányosságában, majd egészen és teljesen a kereszten, amikor így
kiáltott fel: "Én Istenem, miért hagytál el engemet?!" (Mt 27,46)
Egyedül maradt miattunk, helyettünk, érettünk: hogy mi ne maradjunk
egyedül - hogy velünk lehessen. Ahogy abban a pillanatban máris Vele
volt az Atya, amikor nem Róla, hanem Neki panaszkodott a kereszten.
Hogy nagy magányosságainkban, a sivatag-élmények tikkasztó
nyomorúságában, az egyedülvalóság vas-törvényének szorításában mi is
behívhassuk Őt magányunkba, "sivatagunkba." És megtapasztalhassuk,
hogy máris nem vagyunk egyedül! Se most, se vasárnap, se karácsonykor,
se halálunk óráján.
Ahogy a bethesdai beteg megtapasztalja, mihelyt így szól: - Nincs
emberem! Már ott is volt: a gyógyító, magányosságból is kimentő
Emberfia, Jézus Krisztus.
Ahogy megtapasztalhatjuk mi is, ha Vele beszélni kezdünk. Ha
imádkozunk, ha szavát olvassuk, vagy halljuk, vagy népe között
vagyunk.
Tudnunk kell, hogy Ő bennünket keres a mi magányosságunk óráiban.
Tudom már, Uram, hogy Téged kereslek, amikor nyugtalan, otthontalan és
magányos az életem. Köszönöm, hogy Te is engem kerestél, most is, míg
magamról és Felőled olvastam.
Itt vagyok, Uram! Ugye Te is itt vagy?! Köszönöm !
Milyen más így kettesben! Hadd maradhassak Veled! Szüntelen!
Ámen.
VI.
Akarsz-e meggyógyulni
a magányosságra is?
Igen! A magányosság kérdésének két oldala van. Előbb meg kell
gyógyulnunk belőle, aztán meg kell barátkoznunk vele. Sőt: fel kell
használnunk és át kell alakítanunk.
Jézus Krisztus életének, és életétől elválaszthatatlan tanításának
egyik titka az, hogy szembe ment a félelemmel és a szenvedéssel. És
felhasználva ezeket, Lénye kohójának szent alkímiájával a félelmet
győzelemmé, a szenvedést megváltássá változtatta.
De nemcsak a félelmet és a szenvedést, hanem a magányosságot is
felhasználta; sőt tanítást is ad ennek felhasználására!
Gondoljunk csak arra, hány alkalommal vonul el önként tanítványaitól,
hogy egy hegytetőn, a pusztában vagy a Gecsemáné fái között egyedül
legyen! Milyen "új" erők áradtak belőle, ahányszor csak kilépett az
önként vállalt "egyedüllétből", amelyet felhasznált!
(Mt 14,23; 26,36. Mk 1,35)
A hegyi beszéd egyik "agyonprédikált" Igéjében különösen mély tanítást
ad a magány keresésére, felhasználására és átalakítására: "Te pedig
amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva
imádkozzál Atyádhoz titokban; Atyád pedig, aki látja, amit titokban
teszel, megfizet neked. " (Mt 6,6)
Kétségtelen, hogy Jézus Krisztus, miután elmondotta, mit és hogyan
imádkozzunk - a farizeusok maga-mutogatásával szemben elsősorban itt
arról beszél: hol imádkozzunk. Vonuljunk vissza lelkünk kamrácskájába,
hiszen a titkon lévő Isten úgyis látja az imádkozót és megfizet
nyilván.
Kétségtelen, hogy ez az Ige első és alapjelentése. Már itt is, az Ige
első jelentésében az egyedüllét felhasználására szoktat, tanítgat
Jézus. De van ennek az Igének egy második, "titkos" jelentése is.
Mysterion (misztérium) is ez az Ige, a mystesek (beavatottak) számára.
Nos, közelítsük meg ezt az első jelentés burkába zárt mysteriont,
második jelentést, s egyben az "egyedüllét" felhasználásának s
átalakításának ősi titkát!
Először is: Jézus korában nem volt mindenkinek tameion-ja, belső,
zárt, ablaktalan kamrácskája. Legkevésbé azoknak, akik Jézust
hallgatták. Ezeket hová küldi Jézus imádkozni?
Magának Jézusnak sem volt. Hiszen "nincs hová fejét lehajtania. "
(Mt 8,20)
Jézus olyat ajánlana, ami níncs mindig "kéznél", vagy ami nincs
mindenkinek akkoríban sem, ma sem? Ez nehezen gondolható el! Itt tehát
többről van szó.
Másodszor: vizsgáljuk meg az ősi szöveget Jézus kora s a Jézus előtti
kor mysterionjai felől! Tudnivaló, hogy minden ókori piramis,
ziggurat, ősi templom (a jeruzsálemi templomot is beleértve) mélyén
vagy tetején volt egy úgynevezett tameion, zárt, ablaktalan helyiség,
ahol az építők hite szerint Isten "lakott", és megjelent a beavatottak
vagy a főpap számára. Ide rendszerint titkos folyosókon, lezárható
labirintusokon, kryptéken keresztül lehetett és kellett eljutni.
Elgondolkoztató, hogy a történelem-előttí korok ködébe vesző ókorban
mindenütt így építették a szent helyeiket: Afrikában, Ázsiában,
Amerikában az egymástól távol eső s egymásról nem tudó kultúrák. Külső
templomtest; ezen belül titkos, lezárható, a külvilágot kizáró folyosó
vagy egyenesen labirintusrendszer. Krypték, és belül vagy felül a
zárt, ablaktalan tameion - a szentély!
Hogyan lehetséges ez? Csak úgy, hogy az ősi ösztönű ember, a homo
magus (a mágikus ember) ösztönösen lénye struktúráját, önmaga belső
rétegeződését vetítette ki kőbe, épűletbe. Kőbe formált mélylélektani
ábra minden ősi mysterion helyiség!
A Mt 6,6-ban pedig ezt olvashatjuk: krypté (ajtódat) bezárva... menj
be a te belső szobádba, tameionba! Lehetetlen nem érezni a legősibb
mysterion-mozdulatot, amellyel a beavatott vagy a főpap a kryptén, a
lezárható folyosón át bement a tameionba, a szentek szentélyébe, hogy
ott a mélyek-mélyén találkozzék Istenével, aki titokban nézett rá és
megfizetett neki nyilván.
Harmadszor: lehetetlen nem érezni, hogy Jézus az első jelentésen túl
itt egy olyan tameionra is utal, amelyet Ő és bárki, akkor is, ma is,
mindig és bárhol magával hord: önmagában. Lehetetlen rá nem eszmélni,
hogy itt Jézus olyan valamit ajánl, amihez bárki bármikor hozzájuthat;
a mai ember is, ha egy kis "lelki-ásatásra" vállalkozik: önmagába,
befelé.
Mert mit cselekedett Jézus, ha találkozni, érintkezni akart az
Atyával?
Elvonult tanítványaitól. Önmagában maradt. Vállalta a magányt, az
egyedüllétet és felhasználta. Önmagában lezárta a külvilágot, és
énjéből belépett Lényébe, a legbelső "tameionba", Lénye közepébe. Ott
"beszélt" az Atyával. Ebből a tameionból lépett mindig úgy ki, hogy új
erők, új ragyogás, új csodák áradtak belőle.
És az Ige, első jelentésén túl, nem ezt ajánlja nekünk? S nem erre
van-e múlhatatlanul szükségünk? Ha nem akarunk kimerültek,
felmorzsoltak, idegbajosok, lelki betegek lenni, esetleg
"zárt-intézetbe" kerülni: olykor-olykor mi magunk zárjuk ki önmagunkat
a zajból, a rohanásból, a magunk-diktálta tempóból! Merjünk időnként
leszakadni az emberekről, félelem nélkül! Merjünk úrrá lenni
nyáj-ösztönünkön, amely szerint csak az emberek között érezzük
biztonságban magunkat. Merjük olykor lecsillapítani örökös
tett-dühünket, s merjünk olykor ne csak tenni hanem lenni is. Hogy
átélhessük: nem búgócsiga és kerékpár az ember, amelyik csak akkor
működik jól, ha forog vagy tapossák - hanem akkor is, ha egyszerűen
"van". Sőt éppen létének és van-ságának burkát kell olykor átlépnie
- befelé. Lezárni a külvilágot, átlépni bizonyos gyakorlattal én-jét,
hogy lénye közepébe kerüljön, a tameionba, ahol lénye már nem önmagára
reflektál, figyel - hanem együtt lüktet a kozmosszal. Ahol hallatlan
energiák áradnak. S ahol Isten a "titokban Van" és "Néz" és "megfizet
nyilván". Mert itt és így történik a Lélek átömlése a lélekbe. Itt
töltődik a Pneümé- a pszüchébe.
S vajon nem ez az a hely és ez az a Valaki, ami és Aki után olyan
olthatatlan honvággyal vágyik az ember?!
Nem ez a találkozás és lélek-átömlesztés történt-e szüntelen minden
nagy imádkozóval?
Nem ez a feltöltődés titka?
Nem erre vágyik-e az imádkozó Rainer Maria Rilke:
"Tudom, jelen vagy Istenem, figyellek szüntelen,
adj jelt közelvagyok egészen.
Már csak leheletnyi vékony fal lehet közöttünk...
Hadd lépjek át!..."
De mindez nem arra csábít-e, hogy valami új misztikán keresztül újra a
világtól való elvonulásra ösztökéljen? Hogy ezek után önmagunk belső
lényének cellájába elzárkózva "elkülönüljünk"?
Távolról sem! Sőt! Ahogy Jézus Krisztus minden rövid elvonulásából új
erő áradt környezete felé, úgy éppen ezek a befelé-fordulások tesznek
bennünket alkalmasakká: szolgálatra, munkára, az életre - sőt a
társas-életre!
Egy lakatos, egyszerű barátunk, akivel sokszor beszéltünk a
tameionról, már hosszú idő óta az autóbusz sarkában végzi el ezt a
befelé-fordulást, a külvilág rövid kizárását, én-je átlépését, a
belépést lénye közepébe, s ott a "titokban lévő" és néző Istennel való
beszélgetést. És elmondta: Ha ezt meg tudta tenni, s nemcsak az
autóbuszból lépett be a műhelybe, hanem a tameionból - akkor mindig
csöndet, békét, nyugalmat, sőt erőt és lendületet vitt oda. Egész
részlege másképp dolgozott és termelt, mint amikor csak az autóbuszból
érkezett meg.
(A befelé-fordulás hogyan-jára az utolsó fejezetben visszatérünk.)
Íme: a magányból nemcsak kigyógyulni lehet, hanem az időleges és
termékeny magányosság-ra is meg lehet gyógyulni! Elébe lehet menni:
föl lehet használni. Új erők hátterévé válhat.
Sőt: az új élet - a másodszor születő élet alig nélkülözheti ezt.
Gondoljunk csak a tékozló fiú történetéből erre a döntő sorra:
"...Amikor azután magába szállt... " (Lk 15,17)
Ennek a mondatnak mysterionja tehát ez: "Amikor aztán lénye közepébe
hazament, ezt mondotta:... " - Sőt: amikor aztán lénye közepében LÉTRE
jött, azt mondotta: "...az én Atyámnak... "
Mi történt tehát a tékozló, elveszett fiúval? Egyszer igazán egyedül
maradt, s talán egy forró kövön ülve és éhezve elindult befelé...
énjén keresztül... lénye közepébe, s ott hazatalált. Amikor igazán
"egyedül maradt", s eltűnt szeme elől a perzselt táj, a konda - lénye
közepében tulajdonképpen "létre-jött". Rájött léte értelmére és
ezentúl lényével hozzáért A Lényhez, akit mi Isten Atyának nevezünk.
A szöveg szerint, amikor lénye közepébe hazamegy, ott LÉTRE jön és
utána megszólal, az első szó, amit kiejt, ez: -Az én Atyám!
Tehát még el sem indul az atyai ház felé, már összeér lénye az
Atyáéval, és ezért indul hazafelé. Ez az elveszett fiú első
hazatérése. Amikor feláll, és elindul - ez már csak ennek az
áttételezése, kivitelezése. Az előbbi a Nagy Út. A vályútól - énjéig.
Énjétől - lényéig... A lényében - a Lényig. - Az utóbbi a "kis út": a
vályútól a házig.
De a Nagy Út-hoz vállalni kell az "egyedüllétet." A gyógyító
egyedüllétet - önmagammal és Vele.
Áldalak, Kedves Atyám, hogy a nagy Félelmetes: a magány felhasználható
és átalakítható.
Köszönöm, hogy lenni annyit jelent, mint kapcsolatban lenni magammal
és Veled, és így embertársaimmal.
Taníts meg egyedül maradnom magammal és Veled - és így
embertársaimmal.
Taníts meg egyedül maradnom magammal és Veled - hogy életesebb legyen
az életem.
VII.
Akarsz-e meggyógyulni
felemás életedből?
Sok mindent elmondottunk már erről a harmincnyolc év óta beteg
emberről. Sok mindent kielemeztünk szavaiból, magatartásából.
Megtudtuk, hogy össze volt törve az akaratereje; gondolatai,
képzeletvilága tele lehettek ún. negatív töltéssel: félelemmel,
gyűlölettel. Így jellemezhetjük: felemás életű ember volt.
Ott volt a tó partján, mégsem volt ott. Úgy volt ott, mintha ott sem
lett volna. Várta a vizek megmozdulását, és lényegében már nem várt
senkitől semmit. Hitt a lehetséges csodában, hiszen különben nem lett
volna ott; "hívő" létére mégis tele volt panasszal, félelemmel,
gyűlölettel, negatív gondolatokkal. Ő a félig megtért emberek tipikus
példája: megtért valami csodavárásra, de nem tért meg igazán Istenhez.
Bizony, nem ő az egyetlen a fél-megtérésben. Sokan voltak és vannak,
akik megtérnek pl. valami Jézust körülvevő dologhoz, jelenséghez, de
nem térnek meg soha magához Jézushoz.
A mágusok például megtértek a betlehemi csillaghoz, amely el is
vezette őket Jézushoz, de azután kisétálnak a Biblia lapjairól. Vagy a
pásztorok megtértek "Jézuska" jászlához, aztán mégsem ők lesznek Jézus
első pásztortársai, hanem a halászok. De sokan megtértek már egy-egy
egyházhoz vagy közösséghez, egy szenthez vagy egy paphoz,
prédikátorhoz - de nem tértek meg Jézus Krisztushoz! Vagy megtértek
régi vallásos szokásokhoz, de nem az Úrhoz. A fél-megtérés
pedigfél-kereszténység. A fél-kereszténység pedig rosszabb, mint a
semmilyen, mert feszültséget, ingerültséget okoz. "Fél-elmes"
kereszténység ez.
Képzeljünk el csak valakit, akinek fél lába az egyik, másik fél lába a
másik csónakban van! Nos, ez valószínűleg némi feszültséget okozhat az
illető közérzetében. Valami ilyes feszültséget okoz a fél-megtérés
eredményezte fél-kereszténység. Ha a kereszténység teljessége erő,
akkor a fél-kereszténység csupa bonyodalom, zűrzavar és
eredménytelenség, mint amilyen a harmincnyolc éve beteg ember élete
volt a Bethesda tavánál.
Gyakori, hogy életünk tele van zűrrel, bajjal, bonyodalommal, lelki
betegséggel. Mintha kissé olyanok volnánk, mint a félig gyógyult
emberek. Ha pedig ez így van, ennek legtöbbször fél-megtérésünk,
fél-hívő voltunk, fél-tanítványságunk, fél-kereszténységünk az oka.
Ideje hát ráébrednünk: minden nyavalyánk lelki gyökere: felemás
életünk, fél-megtérésünk.
Hogy milyen is a fél-megtérés, következésképpen a felemás hívő élet,
arra egyszer a nagy indiai misszionárius, Stanley Jones hívta fel a
figyelmemet egy könyvében, Jákob életén keresztül.
Bizonyára emlékszünk, hogyan csalta meg anyja, Rebeka segítségével
apját, hogyan csapta be Jákob Ézsaut, egy tál lencséért kicsalván az
elsőszülöttségi jogot. Majd hogyan csapta be apját Ézsau ruhájába
öltözve és szőrös bőrbe csavarva kezét, hogy vak apja megtapogatván
őt: összetévessze Ézsauval.
Semmi sem volt olyan fontos számára, mint önnönmaga, és a haszon:
mindenáron, testvére és apja becsapása árán is. Amikor pedig ebből baj
kerekedik, anyja gyors éghajlat-változást ajánl neki: menjen Lábánhoz,
anyai nagybátyjához. Rebeka azzal a kegyes megokolással menekíti fiát
a bajból, hogy "menj és nősülj meg".
Nos, Jákob elmegy. Útközben Mezopotámia felé vezető úton álmában
látomása támad. Angyalokat lát egy lajtorján fel s le járni, s az Úr
hangját hallja.
Jákob akkor egy megtérés félén megy át. Így mondom: megtérés-félén, de
így is mondhatnám, fél-megtérésen. Bár minden külső jel azt mutatja,
hogy ez egy tökéletes és teljes megtérés, hiszen még a tizedet is
megajánlja és sok közösség ezt már az egész megtérés jeleként könyveli
el. Ám fogadalmát, Istennek tett ígéretét mintegy feltételes módba
teszik az Úr felé támasztott elvárásai: "Ha velem lesz Isten, és
megőriz ezen az úton, amelyen most járok, ha ad nekem ételül kenyeret
és öltözetül ruhát, és békességben térek vissza apám házába, akkor az
Úr lesz az én Istenem. " ( 1Móz 28,20-21)
Emellett Jákob további élete és magatartása is azt mutatja, hogy
megtérése csak fél megtérés volt. Hiszen a fa gyümőlcseiről ismerhető
meg, Jákob gyümölcsei pedig még elég furcsa gyümölcsök.
Mert mi is történik vele tovább? Az apósa Lábán, bár megígérte, hogy
nekiadja Rákhel lányát, ha hét évig becsülettel szolgálja, becsapja őt
és az esküvő éjszakáján az öregebb és vaksi Leát csempészi be sátrába.
A csalót íme megcsalják. Mert valahogy így van ez: ha hamis világot
építünk fel magunk körül, valamiképpen az emberek is hamisan kezdenek
viselkedni körülöttünk. Valószínüleg azért, mert van egy belső
reZonancia is. Ha én hamis hangot adok, hamisan rezonálnak rá.
Valamiképpen úgy van ez, hogy külső világunk belülről épül ki,
belőlünk.
- Nos, Jákob lénye, belseje, Én-je, lelke lényege a félmegtérésben
érintetlen maradt. Továbbra is csak önmaga maradt saját középpontja.
Csaló maradt, önző - és megcsalattatik.
Csak természetes, hogy erre ő újabb ügyeskedéssel és fondorlattal
válaszol, amikor szolgálatának béréről egyezkedik Lábánnal
(1Móz 30,29-43).
Olyan ügyesen és ugyanakkor olyan kegyesen ügyködik a pettyegtetett,
foltos és csíkos juhokkal, hogy nemcsak Lábánt, hanem még sok ezer
esztendő múlva a gyanútlan bibliaolvasót is becsapja. Mintha valaki
"itt a piros, hol a piros"-t játszana és hozzá még kegyes szavakat is
mormol! Mert ezt teszi Jákob: még önmaga előtt is fenntartja a
becsületesség látszatát. "Az a kevés, amid volt jövetelem előtt, sokra
szaporodott, mert megáldott téged az Úr a lábam nyomán. De mikor
tehetek már valamit a magam családjáért is?" (1Móz 30,33)
Csak természetes, hogy ez az álszent ügyeskedő magatartása előbb-utóbb
lelepleződik. "De Jákób meghallotta Lábán fiainak a beszédét, akik ezt
mondták: Elvette Jákób mindazt, ami apánké volt, apánkéból szerezte
minden gazdagságát. Lábán arcán és látta Jákób, hogy nem olyan hozzá,
mint azelőtt. (1Móz 31, 1-2)
Nem lehet soká büntetlenül csalni Isten erkölcsi világát! Ha csalni
akarok, mindig magamat csalom meg. Amikor Jákob látja, hogy szorul a
hurok: újból menekül. Először Ézsau elől menekül Lábánhoz, most
Lábántól menekül Ézsauhoz.
De hogyan? Hogyan menekül ez a "megtért" ember? Az ige ezekben a
versekben csak úgy vibrál a "lopás" szótól. (1Móz 31,20. 27. 30)
- Íme, egy kegyes "megtért" ember, aki mindent megengedhetőnek tart,
ha a maga érdekéről van szó! Közben lehetetlen észre nem venni a
történetben, ahogy bűnei bekerítik ezt az embert, "megtérése" után
való bűnei. Talán így is mondhatnám: "hívő bűnei". Fél!
- Jó, ha észrevesszük ebből a történetből is, hogy Isten nem annyira a
bűnért, mint inkább a bűnnel fizet. Legtöbbször az elkövetett bűn maga
a büntetés. Jákobnak most együtt kell lennie önmaga reszkető lelkével.
Most éppen Lábán elől fut Ézsau karjaiba.
Íme: elől és hátul körülzárták a bűnei. Ez az, amire azt kell
mondanunk: a fél-megtérés eredménye. De még mindig nem adja meg magát.
(1Móz 32,11)
"Szabadíts meg kérlek az én bátyám, Ézsau kezéből, mert félek tőle. "
Isten segítségével még mindig csak bűne következményeiből szeretne
kikecmeregni, és nem bűneiből. Még mindig csak kifele néz és nem
befelé. Azt nézi, mi a rossz és nem azt, ki a rossz.
Végül a kör bezárul. Bűnei, fél-megtérése és mindennek következményei
minden "fegyvert" kiütnek a kezéből. Pontosabban: Isten ezeken
keresztül üt ki mindent a kezéből, és saját bűneivel és
fél-megtérésével keríti be. Mégpedig úgy, hogy végül is egyedül marad.
Rettenetesen egyedül.
Mögötte Lábán, előtte Ézsau - de fölötte az Isten. Aki teljes
körülzártságában, és a totális magára maradottságában és magányában
megjelenik: benne. Vagy mellette? Nem a forma, a "hogyan" itt a
lényeg, hanem a Tény! Hogy egy isteni küldött birkózó az, aki
megjelenik, vagy a "birkózó Isten teríti le belűlről - szinte mindegy,
de leteríti, s ebben a birkózásban végül is elhangzik egy döntő kérés:
áldj meg! - és egy döntő kérdés: Mi a neved?
Minden életek legdöntőbb kérdése - Isten felől. Ma talán ártatlannak
látszóbb kérdés ez, de akkor lényegbevágó, Én-be vágó kérdés volt,
mert a név mindig az ember lényegét, jellemét fejezte ki. Mai módon
azt kérdezné az angyal: most valld be, ki vagy? Mi a te igazi valód?
És Jákob kimondja, bevallja a nevét: Jákob, ami annyit tesz magyarul:
csaló, bitorló.
Ez volt Jákob első, igazi, meztelen, becsületes szava Istenhez. Itt
nincsenek feltételek és elvárások Istennel szemben, és nincs semmi
fogadkozás tizedről és egyebekről. Itt csak a régi "tartásából",
álláspontjából" teljesen kificamított és lemeztelenített lélek didereg
Isten színe előtt, néven nevezvén lénye magját: csaló és birtokló
vagyok.
Lehet, hogy már sokszor és sokféleképpen megtértünk. Megtértünk
felszólításra. Megtértünk Jézus csillagához vagy jászolához.
Egyházunkhoz Ť vagy közösségünkhöz, vagy egy emberhez. És megtértünk
talán Jézus keresztjéhez is, csak magához az élő Jézus Krisztushoz
nem, következésképpen bennünk maradt jó néhány elvárás Istennel
szemben. Megtértünk, csak éppen lényünk, énünk magja maradt annak, aki
volt. És még soha, de soha igazán meg nem neveztük magunkat.
(Legfeljebb csak úgy általánosságban mondottuk, vallottuk magunkat.)
És most a fél-megtért, fél-keresztény énünkhöz hangzik a kérdés:
Mi a te neved ?
Én? Nagy én?
Beteg képzeletvilág?
Félelem?
Aggodalom?
Indulat? Gyűlölet?
Mária Magdaléna? Tamás?
Tagadás? Büszkeség?
Érzékenység? Egy nagy könyök?
Képmutatás? Meghasonlás? Pénzsóvárság?...
Elcsuklik a hangod? Nem baj. De egyszer mondd már ki! Amíg ki nem
mondod, Isten nem tud új névvel megajándékozni! Ezt a gyónást nem
lehet megspórolni.
Mihelyt Jákob kimondja és bevallja nevét, az angyal azonnal új nevet
ad neki: Izráel! Ami azt teszi: Isten uralkodik. És valóban, ettől a
perctől kezdve a Jákobból lett Izráel életében Isten uralkodik. Mert
most már valóban megtért.
Aki csak félig tér meg, jobb volna, ha félig sem tért volna meg.
Hogy a teljes megtérése most történik, azt nemcsak új neve, hanem új
körülményei, életének új gyümölcsei is mutatják:
1. Megbékél Istennel.
2. Kiderül számára az ég is és felragyog a nap. Addig is sütött a nap,
de ő mindent sötétnek látott.
3. Megbékél Ézsauval. Mihelyt Jákob-Izráel belül megváltozik,
körülményei is megváltoznak. Ézsau, addigi fő ellensége testőrévé
változik.
4. Végül mindezt erkölcsi és szellemi nagytakaritás, a múlt
bálványainak a kidobása követi (1Móz 35,2-4).
5. S mindez kihat az egész háza népére.
Megismertük hát az utat, ami a fél-megtérésből vezet a teljességre.
Gyűrkőzzünk neki, s birkózzunk mi is az áldásért, az új névért
- lényünk legbensejében, saját magunkkal.
Nem hitetlenség az még, ha valaki megsiratja édesanyját vagy
édesapját, gyermekét. Ha nem szégyen a könny egy pályaudvaron, ahová
visszafelé is befutnak vonatok, miért lenne szégyen ott, ahol csak
kifelé vezet az út ebből az életből? Hiszen "Boldogok a sírók, mert ők
megvigasztaltatnak" (Mt 5,4).
Inkább az a kérdés: tudunk-e vigasztalni és vigasztalódni - az Úrban?
VIII.
Akarsz-e meggyógyulni
hamis gyászból?
Kint voltál te is halottak napján a temetőben? Óvatosan magadhoz
szorítottad az ősz virágait, hogy össze ne törjék a tolongásban, aztán
ott hajlongtál egy sír előtt. Ujjaíd gereblyéjével lesimogattad róla a
leveleket, és kigyomláltad a gazt, amely egyaránt nő élők között és
holtak fölött. Aztán: megszépítetted kissé a halált, virágaiddal
eltakarva a nyirkos földet. Majd kissé hátraléptél - kezed
összekulcsoltad - és nézted, hogy szép-e? Elég szép-e? Bólintottál az
ismerősöknek, és megnézted ölükben virágaikat. Aztán ő-rá gondoltál,
amikor még élt...
Milyen más is volt akkor! S míg ott álltál: mintha kicsit élt volna.
Valahogy így volt?
Vagy nem mehettél sehova, mert nem tudod, hol a sírja - és fájt, hogy
nem mehettél sehova?
Vagy tudtad, hogy hol van, de nem volt elég pénzed az útra. És az idén
is kopár marad a sír, és nagyobbra nő rajta a gaz.
Vagy minden pénzt megadtál volna - de nem mehettél - mert hát... nem
mehettél. Csak emlékeztél. Talán egy kép előtt. Talán este,
villanyoltás után, amikor már mindenki aludt - és akkor egy kicsit
olyan volt, mintha élne. Így volt?
Mintha egy kicsit így lett volna.
Rettenetes és édes adomány, hogy emlékezni tudunk. Ezért emlékeznünk
- szabad. Az emlékezés nem bűn. A virág a síron sem válik "bűn"-né. A
halottak-napi "zarándoklás" sem bűn.
De az evangéliumi hívő ember számára kevés! Több is telhetne tőlünk.
Mi történnék, ha a halottak napja után számunkra egy ÉLŐK NAPJA is
következnék?
Ha halottak napján úgy emlékezünk halottainkról, "mintha élnének"; mi
lenne, ha megemlékeznénk azokról is, akik élnek - de számunkra mintha
egy kicsit meghaltak volna?!
Mi lenne, ha ugyanolyan komoly szeretettel keresnénk fel őket,
amilyennel felkeresünk egy sírt?
Halottak napja alkonyatán két asszony beszélgetett a temető kapujában.
Virágot árultak.
- Az egész kertemet beültettem krizantémmal, és a fele megmaradt. Ki
veszi ezt meg már tőlem? Halottak napja után?
Bizony ki?
Mi történnék, ha egy evangéliumi hívő férj venne meg belőlük két szép
hófehér szálat - a feleségének. Aki él, de kissé úgy, mintha már
meghalt volna számára.
Kazal virágot kap majd, ha meghal. Életében nem kaphatna két szálat
- tisztességnek, örömnek?
Halottak napja után "áron alul" is lehet már virágot kapni.
Félannyiért két-annyit is vehetnénk az öreg édesanyának, akinek
álmában is mozdul értünk a keze. S nekünk ébren sem jut hetekig
eszünkbe. Jól van ez így?
Jól van-e, hogy egy evangéliumi keresztény sokszor nehezebben találja
meg öreg keresztanyja, vén tanára lakását, mint egy elhagyott sírt a
temetőben?
Milyen sokszor és mennyi embernek mondottuk már életünkben: "Soha, de
soha nem fogom elfelejteni..." "Örökre hálás leszek..."
Mi történnék, ha egyszer valóban fel is keresnénk őket: a halottaktól
megmaradt néhány szál virággal - az élőket! A még élőket. Akik kissé
már úgy élnek, mintha meghaltak volna.
Nem olcsó érzelgősség ez! Nem is szívünkre apellál a Lélek, hanem
hitünkre.
Szeretteim, akik úgy emlékeztek a halottakra, mintha élnének,
emlékezzetek azokra is, akik még élnek; hogy TI éljetek!
Hiszen mi már tudjuk, hogy a temető halottai nem "mintha élnének",
hanem: élnek! Vagy így vagy úgy. De mindenképpen élnek. Mert az Élet
erősebb, mint a halál.
De amíg élnek, addig felkereshetők és megtalálhatók egy "élők napján"
pár szál virággal: talán elhiszik, hogy van a mi szeretetünknél
nagyobb Szeretet is - Aki elküldötte értünk Egyszülött Fiát, hogy
éljenek általa ők is.
Mi történnék, ha a temető virágai beszélni tudnának, s mi azt
megértenénk?
Talán így szólnának:
- Emberek nyelvén a nevem: krizantém. Angyalok nyelvén: "a rossz
lelkiismeret virága". Mert az, akinek sírját díszítem, míg élt, soha
nem kapott annyi szeretetet, virágot, mint most, az évnek ezen az
egyetlenegy napján.
Volna virág, amelyik így beszélne:
"Aki itt fekszik - orvosi vélemény szerint szívbajban halt meg. De mi
tudjuk, hogy a sokféle szeretetlenség miatt szakadt meg a szíve. Ezt
kell most nekünk eltakarni..."
Lehet, hogy így beszélnének a virágok.
De az Ige biztosan ezt mondja: "Szeretteim, ha így szeretett minket az
Isten, nekünk is szeretnünk kell - egymást. " (1Jn 4,11)
- Hadd tehessük hozzá: amíg nem késő!
Íme: az Ige nem érzelmi érveket sorol fel, hanem egyszerűen rámutat:
ha így szeretett minket az Isten!
Hogyan szeretett hát?
Nem "mintha élt volna", s "mintha meghalt volna" értünk. Hanem valóban
és egészen értünk élt és értünk halt meg - Fia, a Jézus Krisztus!
Ezért szabad nekünk úgy emlékeznünk halottainkról, mint akik valóban
és "egészen" élnek.
És azért kell az élőkről úgy "emlékeznünk", hogy - éljenek.
Sok szó esett már a halálról. Kevesebb a halottak napjáról. Még
kevesebb az "élők napjáról". De szinte soha nem beszélünk a
"gyász"-ról. A halálnak lényünk mély rétegeire gyakorolt hatásáról.
(Arról az "úgynevezett" gyászról, amely a fényképésznek szól, amely
első osztályú pompát és harmadosztályú sírt rendel, és kidűlt fejfát
hagy maga után - nem is érdemes beszélnünk.)
Az igaziról azonban szólanunk kell.
Arról az igaziról, amikor "meg kell a szívnek szakadnia".
Vannak jóakaratú és hívő keresztények, akik szégyennek mondják a
sírnál a könnyet, és csak a bátor, diadalmas éneklést tartják méltónak
Jézus követői számára. Aki ezt hittel teszi és teheti már, áldja érte
a benne diadalmaskodó Élő Jézus Krisztust. De éppen az ilyen diadalmas
hitű tanítvány tudja, hogy nem mindenkinek egyforma a hite. Hogy a
könny nem szégyen! Hiszen Jézus is sírt Lázár fölött. Hogy nem illő a
hősködés a koporsó mellett és nem jó dolog a fájdalom elnyomása sem.
Mert az elnyomott fájdalom valahol másutt buggyanhat ki, például testi
betegség formájában.
Nem hitetlenség az még, ha valaki megsiratja édesanyját vagy
édesapját, gyermekét. Ha nem szégyen a könny egy pályaudvaron, ahová
visszafelé is befutnak vonatok, miért lenne szégyen ott, ahol csak
kifelé vezet az út ebből az életből? Hiszen "Boldogok a sírók, mert ők
megvigasztaltatnak" (Mt 5,4).
Inkább az a kérdés: tudunk-e vigasztalni és vigasztalódni - az Úrban?
Mert van olyan gyász is, ami mögött már bizonyos lelki
rendellenességet érzünk, s ezen túl hitetlenséget.
Egy szép és fiatal édesanya gyönyörű kislányát vesztette el. Ez a
kislány volt a "mindene". Bevallása szerint "halálosan" szerette - ez
meg is felelt a valóságnak. Majd megőrült a kislány halála után.
Idegkezelésen ment át, majd a lelkigondozóhoz került. A lelkigondozói
beszélgetések folyamán kiderült, hogy a kislány szinte megszólalásig
hasonlított édesanyjához. Kiderült az is, hogy az édesanya saját
fiatalságát, önmaga tükörképét szerette benne. Önmaga jobb, szebb,
javított kiadását. Az önszeretetnek volt ez igen finom, rejtett
formája. A lelki azonosítás miatt történt, hogy nem "majdbelehalt",
hanem majd "vele-halt" lányával.
Hosszú beszélgetések alatt szeretettel és tapintattal kellett
szétoperálni a két lelket. Lemetszegetni az édesanyát önszeretetének
erről a beteg gyászáról.
Az "azonosulásnak" olykor egészen döbbenetes formáival találkozik a
lelkígondozó.
Egy idősebb leány, aki özvegy édesapjával élt, s csak apjának élt,
annyira azonosult lelkileg vele, hogy amikor édesapja meghalt, halála
után hat hónappal "megvakult". Szemorvosok véleménye szerint a
szemének semmi baja nem volt, s a leány mégsem "látott".
Kiderült, hogy édesapja halála előtt valóban megvakult. Lányánál a
pszichikai vakságot a tudatalatti identifikáció, azonosulás okozta.
Hosszú pszichológiai kezelés, lelkigondozói ráhatás, végül az Úrban
való feloldódás kellett ahhoz, hogy újra lásson, és bekapcsolódjék az
életbe.
Nem egyszer szélesíti ki és mélyíti el - szinte betegesen - a gyászt a
rejtett bűntudat vagy adósság-érzés.
Egy asszony házastársa halála után szinte múzeumot vagy inkább
mauzóleumot rendezett be férje szobájában. Órákig ült ott férje képe
és használati tárgyai előtt, amelyről még a port sem volt szabad
letörölni. Már-már az őrület határán mozgott ez a "kegyelet", amikor
lelkigondozóhoz került. A nagyon lassan előrehaladó beszélgetések
egyikén aztán kiderült, hogy férje - halála előtt - szemrehányást tett
neki:
- Nem törődsz te velem!... - S mert férje vádjában volt némi igazság,
a váratlan és gyors halál kalapácsként verte bele ezt a vádoló, szöges
mondatot.
Isten valóban és legtöbbször nem a bűnért, hanem a bűnnel büntet.
Csak a teljes bűnbánat és bűnbocsánat szabadította fel az asszonyt az
őrületes "kegyelet" és már-már jelentkező következményei alól.
Éppen ezért mertük leírni az előbb: sok krizantémnak inkább az a neve:
"rossz lelkiismeret virága".
Be sok túl-drága és túl-díszes síremléket nem is márványból, hanem a
megrendelő lelkiismeret furdalásából faragtak a kőfaragók...
Bárcsak észbekapnánk, és még életében szeretnénk azt, akit majd
egyszer el kell temetnünk!
A gyász helyes feldolgozásához ajánljuk Gyökössy E.: Új élet az élet
után c. könyvecske "Gyászunkban megvigasztal" fejezetét
(Szent Gellért Kiadó).
IX.
Akarsz-e meggyógyulni
a halálfélelemből?
A bethesdai beteg nem egyedül feküdt harmincnyolc éven át
"nyoszolyáján". Ott kuporgott - hol a fejénél, hol a lábánál - a
halál. Lehet, hogy félt tőle - lehet, hogy barátkozott vele. Lehet,
hogy hívta - lehet, hogy hessegette. De egy biztos: foglalkozott vele.
Hiszen beteg volt.
És mi?... És te?...
"Mi lesz veled, emberke?"
Hogyha már van szemed, akarj hát - látni is:
jobb kézzel integet,
bal kézzel rádtalál,
mentséged bármi is,
utolér a halál.
Ne hidd, hogy megmaradsz,
jól tudja tested is:
száz év - az egy arasz,
tíz év - csak egy pillanat.
Csontváz van benned is,
az Isten learat!...
Egy férfi rosszul lett az éjjeli műszak kezdetén. Hazaküldték.
Szorongó, szédülő érzésekkel szállt le a villamosról és vágott neki a
gyéren világított külvárosi utcáknak, hogy hazatámolyogjon. Az egyik
utcasarkon - egészen váratlanul egy férfi csatlakozott hozzá. Kedvesen
köszöntötte a lázasan botorkáló embert:
- Jó estét!
- Jó estét! - fogadta ez bágyadtan. Ismerős volt az idegen arca, és
mégsem tudta, kicsoda. Szótlanul haladtak egymás mellett. Akkor a
beteg férfi megbotlott. A másik szó nélkül belekarolt és így mentek
tovább.
- Hova megy? - törte meg az idegen a késő este csöndjét.
- Haza! - felelte a beteg.
- És aztán? - faggatta tovább a másik.
- Hogy-hogy "és aztán?" - állt meg egy pillanatra a tántorgó ember.
- Ha hazaér, azután hova megy? - ismételte meg a kérdést az ismerős
idegen.
- Hová megyek?... Hát... az ágyba. Nagyon rosszul vagyok!
Mentek egy sarkot, amikor az idegen újra megszólalt:
- És aztán hová megy?
Az egyre nehezebben támolygó beteg meghökkent:
- Honnan... hová megyek?!
- Hát az ágyból? - folytatta az ismerős idegen kedvesen.
- Ne bolondozzon! - csattant fel a beteg férfi.
- Nem bolondozok, komolyan kérdezem! felelte amaz.
- Hát hova mehetnék? Ha jobban leszek, munkába megyek!
Közben megérkeztek egy külvárosi, telkes házhoz. A beteg ember kulcsot
vett elő és kinyitotta a kaput. Kezet akart nyújtani és köszönetet
mondani kísérőjének, amikor az újra megszólalt:
- És ha nem gyógyul meg, akkor hova megy?
A lázas ember "kiborult", és szinte belekiabált az éjszakába:
- Hát hová?!?! A mindenit magának!... Akkor megyek a pokolba, és most
menjen maga is! - s azzal be akarta csapni az ajtót. De a másik
szelíden megfogta a karját:
- Félek, hogy igaza lesz, ezért azt kívánom, hogy gyógyuljon meg!
- mondotta halkan. Ezzel továbbment a kihalt utcán.
A férfi - hosszú betegség után - meggyógyult. Legbelül is... Gyakran
beszélt az "ismeretlen ismerősről", és arról a belső békességről,
aminek az az éjszakai beszélgetés volt az elindítója.
De álljunk meg egy pillanatra.
Hadd nézhessen ki rád a betűk közül az Ismeretlen Ismerős, és felelj
te a kérdésére:
Quo vadis? Hova mégy?
Ingerel a kérdés? Bocsáss meg! De ha ingerültséged közül ez a válasz
szivárgott elő: - Hová? Hát egy gödörbe!... - akkor igazad van.
Valóban egy gödörbe mész, ahol feltör a talajvíz, vagy akácgyökerek
fűzik fel a gerinced, vagy vakond gyűjt magot az urnádba... Igazad
van! Testednek ez a sorsa - de amikor már nem lesz tested, TE hová
mégy?!
Sehová?
Valóban - sehova? Nem gondoltál még soha arra: hátha tévedsz? Vagy még
sohasem tévedtél?... - Őszintén, becsületesen válaszolj: még sohasem
tévedtél? Neked mindig igazad volt? Nem gondoltál még arra, hogy
"hátha, mégis" ebben a dologban Jézusnak van igaza? Hogy hátha, mégis
Jézus jobban ért ehhez? Hátha, mégis Jézus többet tud erről a
dologról?!... - És a végén , életed legvégén mégis valamerre menned
kell - test nélkül már, de menned kell...?! Akkor hova mégy?
"Azt nem lehessen tudni!"
De lehet. Nem titok ez.
Jézus sokszor, sokféleképpen megmondotta, hogy a végén - tovább
megyünk. Ki erre - ki arra. Igen.
Ki "jobb keze felé, ki bal keze felé". Ki örök életre, ki örök
halálra. Ki üdvösségre, ki kárhozatra. Ki örömre, ki
fogcsikorgatásra". Mert a halál nem pont. Nem is kérdőjel. A halál
kettőspont. Földi életünk rövidke mondatának kettőspontja után hosszú
folytatás következik. Rettenetes vagy csodálatos folytatás.
Efféléket mondott Jézus a halál-után-ról.
Ha pedig Jézusnak mégis igaza van - ha mégis Jézusnak van igaza, és
valaki éppen ma tenné életed után ezt a kettőspontot: hová mennél?
Akkor Te hová mennél? Hol töltenéd az örökkévalóságot?
Nem tudom!
Azért ingerelnek, borzolnak, talán idegesítenek ezek a betűk és a
betűk mögül Valaki, hogy gondolkozz rajta és tudjad: Nem "majd
egyszer", hanem MOST! Most amikor még van időd!
Nyugtalanítottak ezek a sorok?
"Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek
énbennem!" (Jn 14,1)
Legalább annyira, hogy tudd: Ő nem akar becsapni, félrevezetni senkit!
Hallgasd csak, mennyire érthetően beszél, libapásztoroknak és
professzoroknak egyaránt:
"Az én Atyám házában sok hajlék van, de ha nem így volna, megmondtam
volna nektek! " (Jn 14,2)
Hihető számodra legalább annyi, hogy "megmondta volna", ha nem így
lenne?!
Így folytatja: - "Elmegyek, hogy helyet készítsek nektek... "
"A nagyvilágon e kívül" - vAN még számodra hely... Egyetlen egy hely,
amit Jézus Krisztus készített számodra. Igaz, drágán vette meg ezt a
hajlékot! Micsoda árat fizetett érte!... Milyen véresen és
verejtékesen harcolt ezért az "öröklakásért". - Hogy a nagyvilágon e
kívül legyen számodra hely.
Hogyha egyszer indulnod kell - tudd, hogy haza mégy!
Hosszú köteteket írtak arról: hogyan történik majd az a hazamenetel?
Mi lesz a halál pillanatában és utána?
Pedig milyen egyszerű és elég:
Hova megyek? Haza megyek!
Hogyan megyek? Vele megyek!
Hiszen maga Jézus Krisztus mondja: "Eljövök, és majd magamhoz veszlek
titeket...!"
Vele megyek.
Vele mégy, mint a kisgyermek, aki nem kérdezősködik, hova és hogyan,
ha az apja fogja meg a kezét...
Mennyi szó és elmélet van a "Mennyországról"!... Mi lesz ott, ki lesz
ott - hogyan is lesz ott?... Hol is lesz az?... Pedig milyen egyszerű:
ott lesz - ahol Jézus Krisztus van! Hiszen Ő ígérte így: "Magamhoz
veszlek titeket - hogy ahol én vagyok - ti ís ott legyetek! "
Luther mondja: "Számomra a menny: Krisztus!"
- Igen. Ez a libapásztorok és nagy hívők hite: amikor már nem a
mennyben keressük Krisztust, hanem Krisztusban a mennyet... S
megtaláljuk már ITT. Aki pedig megtalálta már itt, az megtalálja majd
oTT is.
Kedves Atyám! Köszönöm! Köszönöm, hogy halálom óráján haza mehetek,
hogy Vele mehetek és ott lehetek majd, ahol Jézus van, az én
Megváltóm.
Nem nyugtalankodik már így a szívem, hiszek Benned, Atyám, és a Te
Fiadban, az Úr Jézus Krisztusban, a gyermekek és a szentek együgyű, de
egekig érő hitével!
Ámen.
X.
Van embered!
Akarsz-é meggyógyulni - kérdezi Jézus a harmincnyolc éve beteg
embertől.
- Nincs emberem - feleli neki a beteg.
Ha meggondoljuk, hogy az Emberfiának feleli ezt, aki ott áll, föléje
hajolva, össze kell, hogy szoruljon a szívünk. De az igazán szomorú
az, hogy sokan még ma is így érzik ezt. - Jaj, mi cselekedte, jaj, ki
cselekedte ezt velünk, hogy "hallván ne halljuk és látván ne
lássunk"?! Ki cselekedte velünk azt, hogy így megkeményedett a mi
szívünk?
És a harmincnyolc éve beteg embernek még csak nem is kellett magát
Jézushoz vitetnie, hanem az kereste fel őt.
- Ez ma is így van. Ne higgyük, hogy mi keressük fel Őt, ha pl.
elmegyünk a templomba! Nem kereshetted volna, ha Ő nem keresne. Sőt,
nem kereshetnéd, ha már meg nem talált volna. Mert ebben a keresésben
mindig Isten a kezdeményező. Jézus Krisztuson keresztül lép ki
szüntelen Isten a világmindenség "kereteiből", és Jézus Krisztuson
keresztül indul szíved felé.
Miért? Mert szeret! "Mert úgy szerette Isten a világot, hogy
egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök
élete legyen." (Jn 3,16)
Nagyon rossz, komisz, de nagyon szeretett gyermekére jött egyszer
valaki hozzám panaszkodni és tanácsot kérni. A beszélgetés végén róla,
a panaszkodó szülőről is szó esett és Isten szeretetéről is.
Elmondottam neki ezt az Igét, az evangéliumok evangéliumát. Keserűen
ingatta a fejét és szinte gúnyosan kérdezte: - "Ezt" a világot szereti
az Isten? Na ne tessék mondani! Ezt a világot?
Csendesen visszakérdeztem: - Ezt, pont ezt a gyermeket szereti,
Testvérem, aki miatt hozzám jött?
Elhomályosuló szemmel rám nézett és nem szólt semmit, de láttam a
szemén, hogy megértett. Hogy van "annak ellenére" való szeretet! Van
tékoZló szeretet: és ez az Isten szeretete Jézus Krisztusban:
irántunk. Mert nemcsak tékozló fiú van - hadd merjem kimondani: van
"tékozló apa" is. Aki úgy tékozolja szeretetét hogy egyik fiának elébe
fut, a másiknak utána fut.
Egy őszinte szavú, kedves hívemmel arról beszélgettünk, milyen a jó
prédikáció. Ő ezt mondta: - Vannak szenvedő, bűnös lelkek, akik nem
elégszenek meg a tejnek italával, udvarias beszéddel. Én magam is
ilyen vagyok. Kemény, ostorozó, a bűnöket felbolygató, szívet tépő,
kemény szavakat várok, amik térdre roskadni kényszerítenek...
Hát én nem tudom, tudnék-e szívet tépő, térdre roskasztóbb szót, igét
mondani, mint a Jn 3,16-ot. Lehet-e szívet tépőbb valami, mint amikor
Isten szinte kitépi a szívét, elibénk és értünk adja: Fiában, a Jézus
Krisztusban?! Aki ettől a szívet tépő szeretettől nem roskad térdre,
azt bizonyára senki mélyen zengő, prófétai hangú prédikátor nem tudja
térdre roskasztani.
Egy fejét egyre inkább ivásra adó fiatalember már második napja itta
keresetét a kocsmában. Érte ment az apja és kemény szavakkal ostorozva
hívta haza. A fiú csak ennyit mondott: - Hagyjon békén, a magamét
iszom. Az apa üzent a fiú konfirmáló lelkészéért, akire régebben
hallgatott a fiú. A pap elment a kocsmába, kemény szavakkal intette és
a kárhozatra emlékeztette volt konfirmándusát. A fiú csak anynyit
felelt: - Ne fárassza magát tiszteletes úr, nem is való nekem más
hely, csak a kárhozat. Végül nyílt az ajtó, és a kishúga lépett be a
pálinkaszagú helyiségbe. Szó nélkül átölelte bátyja nyakát, borostás
arcához szorította arcát és megcsókolta. A fiú húga hajába temette
arcát, és zokogni kezdett. Aztán megfogta a kezét és hazaindultak.
Nos: Jézus Krisztus Isten csókja a mi dühös, durva, kemény, bűnös
arcunkon. Isten csókja, nem pedig Isten ostora. Ne akarjunk hát
bűneinkre ostorozást, mert ilyen "eszköze" nincs Neki.
Valaki egyszer megkérdezte: miért nem Isten maga jött a mi
megváltásunkra, miért "csak" küldött valakit?
- A kérdés feltevése téves, mert Ő maga jött egyszülött Fiában. Egy
németalföldi festő úgy festette le Jézus szenvedését a kereszten, hogy
az égből lenyúlik egy kéz, és az is át van verve Jézus keze mögött.
Jézus Krisztusban értem és érted szenved az Isten.
Egy iskolában, ahol megalakult a diákkormányzat, a diákok szabályzatot
hoztak, hogy aki meglopja a másikat, azt szíjjal megverik. Egyszer egy
púpos fíú ellopta a másik vacsoráját. Amikor kiderült, hogy ki volt a
tolvaj, körülvették és felszólították, hogy vesse le a kabátját, mert
a törvénynek eleget kell tenni. Az szinte vinnyogva könyörgött, hogy
csak azt ne tegyék vele, mert rettegve félt, hogy csúnya nyomoréksága
akkor teljes egészében láthatóvá válik. Ekkor előlépett az, akit
meglopott és megkérdezte:
- Van-e arra szabály, hogy más nem veheti magára a büntetést?
- Arra nincs - mondották kissé tétován a fiúk.
- Nos, akkor verjetek meg engem - mondotta és levetette kabátját. S
míg verték, a kis púpos átélte élete legnagyobb megrázkódtatását - és
megértett valamit: nem attól törik össze a szív, hogy engem vernek,
korbácsolnak, hanem attól, ha miattam mást büntetnek, aki ezt önként
vállalja.
"Aki hisz őbenne." Ez a szó: aki - Isten szélesre kitárt karja. Olyan
szélesre kitárt karja, hogy belefér az ég, a föld, a világmindenség,
és beleférsz te is.
Igen, te is, akit ma arra indított a Lélek, hogy kezedbe vedd ezt a
könyvet.
Egyszer keserű gúnnyal és fojtott lázadással azt mondotta valaki: - Ki
vagyok én? Egy nagy senki, semmi! Akivel senki sem törődik!
Lelkipásztora elibe nyitotta ezt az igét, mint ahogy én is itt: - Íme,
mégis valaki vagy... Olyan nagyon is valaki vagy, hogy érted
szenvedett és halt meg az Istennek Fia: Jézus Krisztus. Valaki vagy,
aki hihet Isten egyszülött Fiában. Ám ebben a pár szóban igazán ez a
szó hangsúlyos: Őbenne. Mert valamiben, valakiben mindenki hisz. Ha
másba nem: önmagában. Ha másban nem, abban hogy "nincs igazság ezen a
földön", (ahogy mondani szokták). Még az ördögök is hisznek - mondja
az Ige (Jak 2,19).
Nem, nem elég hinni! Őbenne hiszel-e?
Ez a kérdés, ez a döntő kérdés! Ő benne, Jézus Krisztusban, az érted
szenvedőben? Megváltódban?
"Hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. " Ebben
a sorban mindíg azt szoktuk hangsúlyozni: Örök. Márpedig ki szeretne
örökké úgy élni, ahogy él? Ki szeretne örökké bűnben, félelemben,
fojtott haraggal, felemás élettel, beteg képzeletvilággal élni, örökké
élni? Isten mentsen engem, hogy örökké ilyen Gyökössy Endre maradjak,
mint amilyen vagyok, elég, túlságosan is elég erre a rövid életre is!
De hogy Életem legyen, azt szeretném. Életem Jézus Krisztusban, már
most, s egyszer az örökkévalóságban - áldozata által megtisztított
Életem, azt nagyon szeretném. Ha van imádságom magamért, családomért,
a Nagy Családért, akkor ez az, hogy Életünk legyen!
Nos, ez az élet, ez az isteni Élet állt meg egyszer a harmincnyolc éve
beteg ember ágya előtt. És ez az Élet van most is miközöttünk, hiszen
megígérte: "Én pedig tiveletek vagyok a világ végeZetéig minden napon"
(Mt 28,20).
Ma is itt van Igéje és Szentlelke által. És ez az isteni élet, az élő
Lélek ad ma nekünk is: parancsot, utasítást.
A parancs így hangzik: kelj fel!
Te tétova, elgyöngült ember: kelj fel!
Az utasítás ez: vedd fel a te nyoszolyádat és járj!
Vedd csak fel - és járj...
Amin eddig elhevertél, tétova, akarat nélküli életedet, negatív
gondolataidat, félelmeidet, indulatos szívedet, felemás
kereszténységedet vedd fel: Hozd ide... Hozzám... De ne heverj
rajta... Járj ! Mozdulj ki ... MÉGIS!
- Nos jöjj!
Nekünk is, egyen-egyenként meg kell találnunk rendelt helyünket a
Renden belül, mégpedig naponként, sőt napszakonként, hogy ki-ki
típusának, lelki alaphangjának megfelelően együtt lüktessen a rendelt
rend ritmusával, hogy idő előtt "ki ne essék" belőle.
Hétköznapok higiéniája
Már Mózes megemlékezésre és megszentelésre parancsolja a hetedik napot
- nem bosszantásunkra, hanem javunkat szolgálóan. Erről számoltak be
azok a svéd munkapszichológusok, akik hosszas és alapos kísérletek
után így summázták kutatásuk eredményét: akár fizikai, akár szellemi
munkát végez hat napon át valaki, a nyolcórai tisztesen végzett munka
pszichikus energiáinak csak tartalékait fogyasztja, de a hetediken
végzett már tőkéjét emészti, s ez hosszú távon a szervezet korai
elöregedését, elhasználódását vagy összeroppanását eredményezheti.
Nos, ennek a parancsolatnak embert védő voltát egy új, kísérletekkel
bizonyító tudomány is hangsúlyozza, nemcsak lelkészek hirdetik
különböző szószékekről. Ám a fekete betűs hétköznapok sajátos és
szakaszos megszenteléséről, egészséges megéléséről jóval kevesebb szó
esik s még kevesebben gyakorolják. Ha történik is efféle, azt
többnyire versenyző sportolók teszik - korunk új "szerzetesei" - jobb
eredményük, teljesítményük érdekében, és nem a keresztyének, hitből
fakadóan, hogy Mesterüknek jobb tanítványai legyenek.
A mai emberek zömmel vagy alatta vagy felette élnek hétköznapjaiknak.
Vagy roskadozva alatta, vagy felületesen felette; kevesen vannak, akik
úgy élnek benne, hogy nem roskadoznak, vagy nem röpködnek - nem
lihegnek, vagy nem libegnek, hanem helyesen helyezkednek. Mégpedig a
mindenség rendjéhez és ritmusához, mert tudják, hogy ők már nem
egyetlen barlang, tájegység, földrész vagy e parányi bolygó lakói
csupán, hanem a Földdel együtt - a kozmosz részei is. Ennek a
teremtett mindenségnek pedig "megadatott" ritmusa van. Aki egész
lényével - lelkestől-testestől - nem lüktet együtt a rend ritmusával,
úgy jár, mint az a lovas, aki nem mozog együtt a vágtató lóval:
leesik. Ma így mondják: kiborul. Vagy elmerül, mint az a hullámlovas,
aki nem igazodik a hullámokhoz; depressziós lesz s összetöri magát,
mint az a vitorlázó repülő, aki nem veszi figyelembe "rendjét és
ritmusát" annak az elemnek, amelyben repül, s amely segíti - ha hozzá
igazodik. (Az állatnak nem kell ezt újra megtanulnia, mert nem esett
ki belőle. A hal pl. úgy él a tengerben, hogy nem tud a tengerről,
"csak" benne van.)
A mindenség rendjén és ritmusán belül lüktet és éltet bennünket
bolygónké: az évszakok, a nap s az éj váltakozása, az apály és a
dagály - és sorolhatnók. Ez befolyásolja pszichobíológiai
életritmusunkat, tehát mindenkinek ezen belül, ebben kell megtalálnia
(élet)-rendjét és (élet)-ritmusát.
E renden belül kell (kellene) mindenkinek minél előbb megtudnia, mi az
ő RENDeltetése. Gyönge hasonlattal: hol, mikor és melyik vonatra kell
felszállnia, hogy meg is érkezzék. Majd a vonaton belül meg kell
keresnie a fülkéjét s számozott ülőhelyét. E vonaton mindenki azt
teheti, amit akar: randalírozhat vagy vigasztalódhat; a szerelvény
hosszában mehet - akár a menetiránnyal szemben is -, a vonat akkor is
oda érkezik, ahová érkeznie kell, s ott vagy virággal, vagy bilinccsel
várja Valaki. Az elRENDelésünkön belül ez a szabad akaratunk.
Ezt látjuk Jeremiás próféta élettörténetéből is: Így szólt hozzá az
Úr: "Mielőtt az anyaméhben megformáltalak, már ismertelek, és mielőtt
a világra jöttél, magamnak választottalak, népek prófétájává tettelek"
(rendeltelek). (Ez volt a Jeremiásnak szánt "vonat".)
- Az indulási időpontot (s a "fülkét") így kapja meg: "Lásd én a mai
napon népek és országok fölé rendellek, hogy gyomlálj és irts,
pusztíts és rombolj, építs és plántálj!" (1,10).
És Jeremiás engedelmeskedik az eleve-elRENDelésének és az aktuális
parancsnak is, "a napiRENDnek"; bár olykor nehezére esik e kettős
rendnek engedelmeskednie (20,-9), de ő úgy éli ezt át, mint csontjaiba
rekesztett tüzet, amely fölött nincs hatalma. Később Jézus ezt így
fejezi ki: "Igen, Atyám, mert így láttad jónak" (Mt 11,26).
Nekünk is, egyen-egyenként meg kell találnunk rendelt helyünket a
Renden belül, mégpedig naponként, sőt napszakonként, hogy ki-ki
típusának, lelki alaphangjának megfelelően együtt lüktessen a rendelt
rend ritmusával, hogy idő előtt "ki ne essék" belőle.
Sokan szenvednek amiatt, hogy nemcsak szívük dobogása aritmiás, s
akadozó a lélegzetük, hanem egész életük az.
Reggel
A rend-ritmussal harmonikusan együtt élő ember észrevétlen átmenettel
lép át az alvásból (s az EGÉSZ-ségét biztosító álomból) a félálomba, s
a félálomból az ébrenlétbe. Nem kell számára "ébresztő", mert szinte
percnyi pontossággal nyitja ki a szemét, hiszen megszokta: mikor kell
felkelnie s ez a megszokás belső ébresztőjévé lett. A rendben élő és
alvó emberbe beépül az ébredés ideje. Azok, akik csak ébresztőre
tudnak úgy-ahogy magukhoz térni, gyakran fejfájással, szédüléssel,
ingerültséggel, vagy ún. reggeli depresszióval kezdik a napot, s
órákba telik, míg valahogy bele- zökkennek - az életbe. Sok
munkahelyen több csésze feketekávé és semmitmondó fecsegés kell, míg
feladatukhoz tudnak látni. Ez nem annyira munkafegyelmi, mint inkább
lélektani probléma. Az utóbbi rendbetétele sokat segítene az előbbin.
Aki nem az élet alatt, vagy felette él, az tehát reggel máris az
életbe lép; a homo christianus nem egyedül, valahogy úgy, mint a
zsoltáros: "...felserkenek s mégis veled vagyok" (139,18.b).
Sőt Benne. " ..őbenne élünk, mozgunk és vagyunk" (ApCsel 17,28).
Ez a mi titokzatos többletdimenziónk; a hétköznapok higiéniás
gyakorlatai éppen az ebben való megmaradásunkat célozzák, mert ki
lehet lépni, sőt esni belőle. Többek között úgy, hogy felébredéskor
nem kelünk fel, hanem ébren álmodozunk Babits Gólyakalifájaként -
valami párhuzamos életbe képzelve magunkat. Ez eltávolít a valóságtól,
sőt szembefordít vele. Életidegenné, tétovává, RENDetlenné tesz.
- Ismerek valakit, aki erre való hajlamát úgy küzdötte le, hogy
felébredése után tüstént torna- és légzőgyakorlatokba kezdett,
gondolattársítással; kilégzéskor: Vedd el, Uram, a nyomottságom;
belégzéskor: Lelkeddel légy velem. - Egyszerre gyakorolta a helyes
lélegzést és LÉLEK-zést.
Egy homo christianusnak, akit depresszió fenyegetett, és egyre
nehezebben tudott felkelni, ahogy ő mondta: ágykoporsójából -, azt
ajánlottam, az éjjeliszekrényén tartson egy kartonlapocskát, amelyre,
ha kinyitja a szemét, rá kell néznie s el kell olvasnia:
"Lázár, jöjj ki!"
(Jn 11,43).
És sikerült "kijönnie", nap nap után könnyebben, teljes
RENDbejöveteléig, gyógyulásáig.
Igen jó, ha valaki meg tudja tenni, hogy a "napiparancsot" (az Igéből)
már reggel átveszi (a katona sem este kapja). Hacsak nem önhajszoló
kapkodással kezdjük a napot, mert ebben az esetben, természetesen,
képtelenek leszünk bármiféle napirendet kialakítani magunknak.
Emlékszem valakire, aki őszintén vallotta: Ha reggel olvastam volna a
napi Igémet és nem este, nem történhetett volna meg velem, ami
megtörtént.
- Igével indulni, egy idő után, már azt jelenti: az Igében (abban a
többletdimenzióban) indulni. Egy külföldön élő volt gyülekezeti tagunk
mondta, hazalátogatásakor: Nekem a napi Ige nemcsak azt jelenti, hogy
az Úrral vagyok, hanem - otthon és veletek is. Tudom, hogy nagyon
sokan azon a reggelen is ugyanazzal indulnak, amivel én. Ez ad erőt
életem elviseléséhez.
Délelőtt
Szinte közhely, amit valaki így fogalmazott meg: - Mire a munkába
érek, már elfáradok, ugyanakkor tele vagyok feszültséggel a közlekedés
miatt, s még ha időben érem is el a járművet, amire fel akarok
szállni, a zsúfoltság szikrázó atmoszférája rámragad, mert vagy az én
lábamra lépnek, vagy én a máséra, ha csak jelképesen - egy odavetett
szóval is. - Ebből lépünk át a napi munkába. Sokszor már a "start" nem
jó.
Egyik, azóta már a nagyéletben élő, lakatos presbitertársamra mordult
rá valaki a villamoson, mert behunyt szemmel kapaszkodott:
- Ne itt aludjon, öregem! Lépjen arrébb!
Mire az önkéntelenül kimondta: - Nem alszom, csak imádkozom. - És
arrébb lépett. Pillanatnyi csönd lett a villamosban.
Néhányan biztosan magukkal vitték ezt a csöndet, s jobban sikerült
munkakezdésük.
Egyébként komoly munkapszichológiai felmérések, megfigyelések
bizonyítják, hogy a legtöbb dolgozó (fizikai, szellemi egyaránt) nem a
munkában fárad el, hanem a munkatársaihoz való feszült viszonya meríti
ki. Sokan ezért cserélnek annyiszor munkahelyet. Pedig, ha lázas az
ember, hiába forgatja a párnáját. Nem az meleg, őbenne van a láz.
Vannak homo christianusok, mert vannak, akik jelenlétükkel:
békességszerzők. Nem beszélnek sokat, csak rámosolyognak azokra, akik
mosolytalanok. S ha szólnak hozzájuk: ők meghallgatják a másikat.
Minden jó kapcsolatnak, találkozásnak ez az alapja. Ez is a
"többletdimenzió" titka. A csönd, a mosoly s a meghallgatás készsége;
"...aki mást felüdít, maga is felüdül" (Péld 11,25).
A munkához való viszonyunk is úgy lesz nyilvánvaló, hogy az, aki
szereti a munkáját, a "vastagján" kezdi, aki nem, az a mellékes
babrálásokon, apró-cseprő intéznivalókon, mintegy semmittevésként. (Ám
abba is halálosan bele lehet fáradni.) Az előbb idézett lakatosnak
szóltak oda egyszer brigádja tagjai: - Leállhatsz, Pali bácsi, kiment
a "góré". - Ő azt felelte: Az enyém nem - és mosolygott. Különös, vagy
nem is olyan különös - soha, senki nem haragudott rá.
Ő volt brigádja "gyóntatója", kölcsönadója, beteglátogatója. Ez volt
egyik kedves Igéje: "Az én Atyám mind eZ ideig munkálkodik, és én is
munkálkodom" (Jn5,17).
Bármilyen munka végzésénél két véglet fenyeget: a fejetlen, RENDetlen
kapkodás és a kényszeresen aprólékos tervezgetés, olyannyira, hogy
idejéből már nem futja - a kivitelezésre. Az eredményes, RENDes
munkához koncentrácíó, azaz összpontosított figyelem és áttekintés
kell. Úgy figyelünk a részletekre, hogy az egészet sem veszítjük szem
elöl. Ez adja meg bármilyen munka helyes ritmusát. Csak ebben a
ritmikus rendben tudunk még munkatársainkra is figyelni, vagy éppen
figyelemmel lenni irántuk.
Még az így végzett délelőtti munka közben is jelentkezhet egyeseknél
tíz és tizenegy -, másoknál kettő és három óra között bizonyos
fáradtság, bágyadtságérzés, aritmia. Meteorológiai frontbetöréseknél
különböző pszichoszomatikus jelenségeket is produkálhat: ingerűltséget
és puffadtságot, fejfájást és szétszórtságot, szívdobogást és
szorongást. Sorolhatnók. Van, akin egy csésze feketekávé, pohár víz
vagy két-három kockacukor (szőlőcukor) már segít. Van, aki ilyenkor a
mosdóban hideg vízzel megmossa az arcát, s ha módja van rá, nyitott
ablaknál mélyen ki- és belélegzik.
Ismerek egy igazi rendben és ritmusban, a többletdimenzióban dolgozó
bérelszámolót, aki ilyenkor locsolja meg a virágait, csak azokra
figyelve; szinte azonosulva velük. - Így lépek ki a szobámban maradva
a "zöldbe" - mondta egyszer - s máris ütemben vagyok.
Egy "ingyencseléd", de boldog nagymama, aki családja háztartását
vezeti - mondta el: "Amikor a szatyrom s a kosaram súlya alatt
rogyadozva beesem a konyhába, leülök a kisszékemre s mielőtt főzéshez
kezdenék, el-elmondogatom magamnak: Ż... akik az Úrban bíznak, erejük
megújul...® (Ézs 40,3). És megújul, tessék elhinni"!
Nemcsak elhittem, hanem magamnak is mondogatva, másoknak is ajánlom a
nagymama lelkigyakorlatát.
Dél
Mindenki - vagy majdnem mindenki - ebédel valahol. Ám nem mindegy
hogyan, legyen az egy diétás szendvics, vagy bőséges menü - kapkodva,
benyelve, "túlesve" rajta; esetleg evés közben az asztaltársakkal mást
vagy másokat harapdálva, rágva. Csoda-e, hogy annyi a vastagbél- és
gyomorfekélyben, vagy krónikus gyomorhurutban vagy vegetatív
neurózisban szenvedő ember? Mert evés közben "emberhúst" is eszik, az
"fekszi meg" a gyomrát, még akkor is, ha vegetáriánus. Ha az evés
közben lenyelt indulatainkat nem tudjuk megemészteni, nem az ételtől
betegszünk meg, hanem az utóbbitól.
Ez az otthoni étkezésre is érvényes. Az a feleség, aki mosollyal,
derűvel körített paprikáskrumplit tesz az asztalra, jobb falatot
kínál, mint az, aki roston sült süllőt tálal, s ő maga hozzá a
"citrom". Így is lehet gyomorsavtúltengést kapni - s ulcust (fekélyt).
Az otthoni "fehér asztal" mellett elfogyasztott ebédnek szinte agapé
jellege lehet, mint volt egykor az első gyülekezetekben, ahol
"ujjongással és tisZta sZívvel résZesültek aZ ételben" (ApCsel 2,46).
Életem legszebb emlékei közé tartoznak az itt vagy ott elfogyasztott,
de ilyen ebédek. Láttam egyszer egy ős-öreg dinnyecsőszt, aki kunyhója
előtt úgy kanalazta lebbencslevesét, hogy az már "liturgikus"
mozdulatsor volt és környezete, a természet lüktetésének szerves
része.
Így kellene tudnunk enni. Az is közhely: mi magyarok jóval többet és
kalóriadúsabban étkezünk a kelleténél. Így is lehet "ételmérgezést"
kapni, a felesleges kilók súlya alatt is össze lehet roppanni.
Csak az idős embernek ajánlatos, sőt szükséges az ebéd utáni
leheveredés, egy kis szunyókálás. A fiatalok, ha tehetik, inkább
üldögélve lazítsanak. Aki depresszióra hajlamos, annak többet árt,
mint használ az ebéd utáni lefekvés vagy alvás, mert fokozhatja
önmagába süppedését, fél-éber állapotban elboríthatja tudattalanja
vagy az a bizonyos "ólmos-szürkeség", a jobb volna nem lenni, mint
lenni: szuicid gondolatok. Ha fel is tud tápászkodni, késő este lesz,
mire magához tér. Akkor meg nem tud lefeküdni s lassan egész
életrendje átbillenhet. Csak este vagy éjjel tud dolgozni, nappal nem.
Rendetlensége lesz a "rendje", de - meddig? Mivel környezete ezt
nehezen viseli, elszigetelődhet, ami csak fokozza depreszszióját, s
így bezárul az ördögi kör.
Délután
Idegileg gyengébb, lelkileg érzékenyebb emberek inkább délután
munkabírók (még többen este). Ám a délutánnak is lehetnek borongós
órái, amikor valakit megrohan a kedvetlenség, levertség, unottság s
testi-lelki fáradtság. Többnyire 5-6 óra körül. Különösen azokat
fenyegeti ez a depreszszoid hangulat, akik magányosak vagy egyedül
dolgoznak otthon. A szürkeség halálgondolatokat támaszthat: a múló nap
- az elmúló élet szimbólumává válhat, s így hathat. Különösképpen
őszszel. Ezt már a régiek is átélték: "...este bánat száll be hozzánk,
reggelre öröm" (Zsolt 30,6).
Egy magányos, a leírt hangulatokra igen érzékeny, idős asszony mondta,
hogy ha ráfonódik a késő délutáni külső-belső homály, az 511. éneket
dúdolja:
Maradj velem, mert mindjárt este van, Nő a sötét, ó, el ne hagyj Uram!
- Ez mindig feloldja szorongásom - tette hozzá.
Munka után: pihenés
Akár fizikai, akár szellemi dolgozó valaki, munkája valamikor csak
véget ér, s ekkor kellene pihennie, lazítania, kikapcsolódnia, ám
ehelyett második műszakot kezd (lehet szükségből), de ha nem, akkor
tüstént bekapcsol valamit: rádiót, tévét, magnót, hangkulisszákkal
veszi körül magát, s ha nem is figyel oda, párhuzamosan
"bekapcsolódik" valamibe.
Igen sokan szenvednek ún. tériszonytól, de még többen idő-
(szabadidő-) iszonytól. Ellenséggé lett a szabadidő, valamivel "agyon
kell ütni ". Képtelen csak lazítva lenni. Tenni, tenni, valamit tenni
kell. Ha csak üldögél, azonnal restancia-érzése támad és idegessé
válik, ha nem tesz-vesz, matat vagy rohan valahová. A
restanciaérzéssel gyakran párosul az űrérzés, s azt fel kell tölteni.
Így válhat valaki először iszogatóvá, majd alkoholistává.
Nőknél ez a tett-düh nemegyszer takarítási és mosási mániába
torkolhat. Egy elkeseredett férj panaszolta: Ha a feleségem hazajön,
minden egyszerre zúg nálunk, ha nem is kellene, a porszívó, a mosógép,
a centrifuga, a rádió s minden, ami van. Így ő - a férj - "elmenekül",
s mert elmenekül, a feleség még dühösebben zúgat mindent, hogy ki- és
feltöltse kevéske szabadidejét és bezárul az ördögi kör. A nő a
magányát, egy alapos belső nagytakarítás helyett, szüntelen külső
takarítással pótolja (racionalizálja); a férj az ürességet alkohollal
töltögeti fel és indulatát kártyacsapkodásban vezeti le. Már csak
"megbeszélnek" (a legszükségesebbet), de régen nem beszélgetnek.
Ez az egyre romló helyzet úgy alakult ki, hogy nem tanultak meg
pihenni, lazítani, együttLENNI. Csak lenni néhány órát és diskurálni
erről, arról. (Nemcsak a gyerekről s a munkahelyről.)
Valamit meg kellene saját szívünktől tanulnunk: az egészséges szív
percenként 72-80-at ver (amíg meg nem áll), egy-egy része viszont
"részletekben" napi nyolc órát "pihen", és csak harmaderőt fejt ki.
Így biztosítja élettartamát és a gazdájáét is. Aki nem hangolódik
saját szíve rendjére és ritmusára - sőt szívét sem hagyja "békén"
rendben dolgozni -, az ellensége önmagának. Akármilyen banálisan
hangzik, de a banalitások olykor a legnagyobb igazságok:
ha dolgozunk, akkor - dolgozzunk. Ám ha pihenünk, akkor valóban
pihenjünk. Aki akkor pihen - lazsál -, amikor dolgoznia kellene, a
közösségnek árt vele s ha akkor tesz-vesz, nyüzsög, dolgozik, amikor
pihennie kellene - önmaga ellensége.
A modern embernek újra meg kell tanulnia restanciaérzés és
lelkiismeret-furdalás nélkül pihenni.
Három pihenési szakaszt kell jól felhasználnunk:
1. Évenként legalább összefüggő két hét igazi pihenésre van
szervezetünknek szüksége. Ne féljünk olykor a téli pihenőtől. (Ha erre
is módunk van.) Már csak azért sem, mert ez az időszak egybeesik a
természet (s az állatok) pihenési ciklusával s így a mi pihenésünk
téli ciklusa is természetessé, a rendbe-illővé válhat. Valamikor a
parasztember télen pihent. Itt-ott még ma is. Ezért is kevesebb köztük
a neurotikus.
2. Hetenként legalább egy napra, mint már említettük, egészségünk
érdekében szükség van, hogy ilyenkor szellemi-lelki módon, az említett
többletdimenzióban föl tudjunk töltekezni; ez nemcsak "Istennek
tetsző", hanem testünknek-lelkünknek is.
3. Naponként is szükség van pihenésre - az alváson kívül, amelyről még
szólunk.
Az egészséges napi életritmus olyan, mint a szív ritmusa: összehúzódik
- kitágul. Összehúzódik - azaz öszszeszedi magát. Kitágul - szétosztja
(nem szívja) magát. Ez a szétosztás a homo christianus önmagával való
naponkénti életgazdagítása: naponként hozzáadja valamihez, valakihez
(valakikhez) magát, hogy ízesebb, megtartottabb és világosabb legyen
körülötte az élet. Hiszen sóvá és fénnyé kell lennie, ahogy Jézus kéri
(Mt 5,13-14).
Hogy így oszthassa szét, ahhoz naponként újra és újra össze is kell
szednie önmagát. Erre olykor egy fél óra is elég, ha megtanul csöndben
maradni és helyesen, keresztyén módon meditálni.
A csönd
Itt és most se tudom eléggé hangsúlyozni, hogy a hétköznapok
higiéniájához ez nélkülözhetetlenül hozzá tartozik: a nap valamelyik
- ha lehet, megszokott - szakában bizonyos időre való teljes csöndben
maradás. Izsák pátriárka is kiment a mezőre, hogy ott imádkozzék
(1Móz 24,63), és Jézus gyakran elvonult a hegyre, pusztába, még
tanítványaitól is (Mt 14,23).
Nem könnyű dolog ez, mert nehéz a ma emberének valamiféle csöndes
zugot, taimeiont, "belső szobát" (Mt 6,6) találni, ahol magára
zárhatja az ajtót. (Lehet ez olykor a fürdőszoba, egy kis éléskamra,
vagy ha van, kertünk egyik sarka.) De lelki egészségünk érdekében
rendkívül szükséges. Nem csak nehéz manapság csöndes zugot találni, a
csöndre találás nem is veszélytelen, mert a csönd megcsendülhet,
hangot adhat, szembesíthet önmagunkkal, sokan éppen ettől, a "halálos"
csöndtől és nem is mindig a legjobb "társaságtól" menekülnek, mint
Ady Endre:
Holdfény alattjárom az erdőt.
Vacog a fogam s fütyörészek.
Hátam mögött jön tíz-öles,
Jó Csönd-herceg
És jaj nekem, ha visszanézek.
Óh, jaj nekem, ha elnémulnék,
Vagy fölbámulnék, föl a Holdra:
Egy jajgatás, egy roppanás.
Jó Csönd-herceg
Nagyot lépne és eltiporna.
A ma embere gépesítetten "fütyörészik" vagy szüntelen fecseg a Csönd
ellen, hogy az el ne tiporja. Nemcsak magunkkal szembesíthet a csönd,
de magunkban a semmivel is, amikor a semmi már van. Az a tény, hogy a
kongó csöndet gyakran éppen fecsegéssel akarjuk megtörni, bizonyítéka
a semmi jelenlétének (M. Heidegger).
Nem véletlen, hogy a fogházakban súlyos büntetésnek számít a legtöbb
ember számára a magánzárka (mert összezárják önmagával, a csönddel és
a semmivel).
Aki azonban abban a bizonyos többletdimenzióban él - annak számára a
csönd ajándék és sajátos út a transzcendens valósághoz, illetve utat
nyit számára ehhez, mint Illésnek a hegyen (1Kir 19,11-15);
a zsoltáros is ezt tanácsolja: "Légy csendben és várj az Úrra" (37,7).
Ez az Őt váró csönd a jó meditáció alapfeltétele. A Csönd az Isten
otthona (J. Duperray).
A meditáció
J. Rainwater amerikai pszichológusnő értelmezése szerint a latin
meditatio fordítása: vonzódás a központ felé.
Meditáció alatt ma azt a csöndben történő, lényünk centruma felé
közeledő, a külvilágtól távolodó lelki mozgást értjük, amely a napi
zűrzavarból visszaszerzett énünk összeszedettsége, tehát teljes befelé
fordulás, amikor "szívünket Hozzád emelve" készek vagyunk a Szentlélek
hatásaira (és csak arra) rezonálni. Ilyenkor úgyszólván egész lényünk
válik imádsággá (Gal 1,16/a).
"Jól csak szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek
láthatatlan" - írja SaintExupéry A kis herceg-ben. S ez így is van.
Vagy: "Többet ér, ha szíved adod bele az imádságba, még ha nem találsz
is hozzá szavakat, mint megtalálni a szavakat anélkül, hogy beleadnád
a szívedet" (Gandhi).
Ha Gandhi mondja és nem Luther vagy Kálvin (akik egyébként naponta
meditáltak), akkor is igaz. Meditálni tehát képletesen: szívünkkel
imádkozni - a csöndben.
Természetesen meditálni egy virág vagy kő felett ima nélkül is lehet,
de Isten jelenlétébe helyezkedve szívből imádkozni és imádni az Urat,
csönd és meditáció nélkül aligha. Ennek a keresztyén meditációnak
sajátos ajándéka, hogy az ebben fakadó ima - szavak nélkül is
- dialógussá válhat. S. Kierkegaard így ír erről: "Amint egyre inkább
megtanultam imádkozni, úgy lett egyre kevesebb az, amit mondtam. Utóbb
aztán teljesen elhallgattam. Majd egyszer csak elkezdtem odafigyelni
Istenre. Valamikor azt hittem: imádkozni, annyi mint beszélni. Most
már tudom, hogy imádkozni nem annyi, mint hallgatni, hanem
odahallgatni! Csendben figyelni, mit mond nekünk Isten. Számtalanszor
szól hozzánk, de nagyon ritkán figyelünk Rá."
Mert a csönd valóban megcsendül, hangot ad: Igéket hoz föl (vagy le),
s a reggel olvasott napi Ige kigyulladhat, mint Mózesnek a csipkebokor
és Hangot hallhatunk.
Isten jelenlétébe való meditatív belehelyezkedés különös rezonancia
is, átélése annak, hogy nem vagyok egyedül. Ketten vagyunk: ember +
VAGYOK. A Vagyok, aki Vagyokkal - vagyok: ember. Homo christianus és
nem csupán homo sapiens.
Csak hasonlatokkal lehet ezt a misztériumot körülírni: úgy vagyunk
Őbenne, mint szőlővessző a szőlőtőben; mint a szivacs a vízben s
ugyanakkor a víz a szivacsban. Az ilyen csöndből, ha csak tizenöt-húsz
perces is, megtisztulva, feltöltekezve békességgel, új erővel lép ki
az ember - a másik ember felé! Ez teszi meditációnkat keresztyénné. És
különbözteti meg az önmagáért való egyéb befeléfordulási
gyakorlatoktól.
A meditációnak nemcsak "helye", de "hogyanja" is van. Hasznos egy
alacsony, kényelmes karosszék, félhomály, amelyben néhány percig
élvezzük, szinte "belélekezzük" a csöndet. Majd leengedjük a karunkat,
kezünk csüngjön lazán a szék mellett, mintha nem is a miénk lenne.
Ugyanígy lazítjuk el - egyenletes ki- és belélegzés (lélekzés) közben
lábunkat, nyakunkat, minden izmunkat. Így egészen lazítottan várjuk,
hogy megcsendüljön a csönd. Eleinte bizonyos sötét kavargás kezdődhet
körülöttünk, a tudattalan s a negatív lélek (Ef 6,12) ránk zúdulása,
de félelem nélkül tekintsük ezt sivatag vagy alagút-élménynek -,
hamarosan ki- és megvilágosodik. (Keresztes Szent János vizes-tuskó
szakasznak nevezi ezt: a nedves fa előbb serceg, rossz illatú füstös
gőzt enged ki magából, s csak később lobban lángra.) Mi "jó vonaton"
utazunk, védve vagyunk a sötétség ellen, Világosságba érkezünk, amiben
már nem vagyunk egyedül. (Aki ezt éveken át gyakorolta, zsúfolt
vonaton, buszon vagy villamoson is meg tudja tenni, ha behunyja a
szemét.)
Ha valaki a testhelyzet ajánlást afféle keletieskedésnek,
Zen-ezéskedésnek vélné, felhívom a figyelmét, milyen gyakran hangzik
el pl. szószékeinkről a felhívás: "Csöndesedjünk el!" "Megalázván
magunkat, hajtsuk meg a fejünket és imádkozzunk! " Ez is felszólítás
bizonyos testi és lelki magatartásra.
Azért időztem kissé tovább a naponként gyakorlandó csöndnél és
meditációnál, mert elfelejtettük az egyházatyák és az atyák által még
olyan jól tudott keresztyén gyakorlatot, amely a hétköznapok
higiéniájánál - szerintem - nélkülözhetetlen.
Este
Akár a munkában, akár szórakozásban, akár önmagunk összeszedettségében
(vagy "szétosztásában") talál ránk az este - elérkezik a vacsora és
sok helyütt a tévézés ideje. Ma már mindenki tudja (vagy tudnia
kellene), hogy a bőségesen fogyasztott, nehéz ételek és az evés közben
nézett műsorok elronthatják egész éjszakánkat.
Idővel mindenki megtapasztalja, mi árt neki, mi zavarja elalvásában,
pihenésében: van, akit a sok étel, van akit az ital, a kávé vagy a
dohányzás (az is közhely, hogy saját fogainkkal és szenvedélyeinkkel
ássuk meg a sírunkat).
A lefekvés előtti jó beszélgetés a családban, amely nemcsak a
legszükségesebbekre vonatkozó megbeszélés, hanem véleménycserére, sőt
érzelmeink megmutatására: szükségem van rád (rátok)!, ha mód van rá
friss levegőzés, rövid séta, gyors lemosakodás (nem forró vízben való
szunyókálás) csak használhat.
Elalvás
A ma emberének teste, lelke, idegzete csak lassan tud a hajszolt
tempóból átállni az alvásra. Ezért nem jó túl későn lefeküdni. Aki
későn fekszik le, nehezebben alszik el; aki nehezen alszik el, az
kevesebbet alszik és fáradtan ébred; aki fáradtan ébred - lankadtan
morzsolja le a következő napot és még keservesebben alszik el. Ez az
ún. boszorkánykör. Sokan szenvednek ebben a körben - lassan megszokva
először a gyengébb, majd az egyre erősebb és több altatót. Az adagok
emelése pedig narkománsághoz (gyógyszerfüggőséghez) vezethet.
Ám különböztessük meg a rossz elalvókat a rossz alvóktól. A nehezen
elalvás - lassú átállás az ébrenlétből az alvásra, majd az álmodásra,
s ez inkább pszichológiai kérdés. A rossz alvás, különösképpen a
huzamosabb ideig tartó, már orvosi kezelést igényel.
Miért nem tudunk gyorsan elaludni a már említett okokon kívül?
Mert mindenáron el akarunk aludni. Tehát aktívak vagyunk (leszünk),
amikor csak a teljes passzivitás segítene. Ehelyett mi növekvő
türelmetlenséggel és ingerültséggel ide-oda forgolódva várjuk az
elalvást. Közben kényszeresen elkezdünk gondolkodni, emlékezni. Végül
engedjük, hogy mindenféle gondolat borítson el bennünket.
Örvényszerűen kavarognak az érzések; a képek kaleidoszkópszerűen
forognak, a dolgok, események különös jelentőséget nyernek. Egy
hidegebb szó a főnöktől - sértéssé jegecesedik; a bizonytalanság
- félelemmé; egyre inkább képtelenek vagyunk az elmúlt naptól
szabadulni.
Hasonlatossá válunk ahhoz a lóhoz, amelyik a Ligetben egész nap körben
jár, kisgyermekekkel a hátán, s amikor pihenhetne: tovább folytatja a
körben járást. Közben egyre nagyobb pánikba esünk, hogy nem tudunk
elaludni, másnap képtelenek leszünk rendesen dolgozni, gyűrött lesz az
arcunk stb. Pedig maga a nyugodt fekvés, az ún. félálom is felfrissít.
A test és az agy részletekben is pihen. Ami káros, az nem a nem-alvás,
hanem a feszültség, a növekvő indulat, nyugtalanság, félelem.
Leghelyesebb, ha nem vesszük túlságosan komolyan az elalvást, így
rendszerint hamarabb elérkezik. V. E. Frankl ilyenkor paradox
intencióval még azt is ajánlja: ne akarjunk elaludni - akkor biztosan
elalszunk. "Én lefekszem és elalszom; felébredek, mert az Úr támogat
engem" (Zsolt 3,6). Ez a zsoltáros "intenciója".
Nem mindegy azonban, mivel fekszünk le, mivel indulunk álomba.
Detektívregények, tévékrimik gyilkost kutató feszültségével, vagy
Isten Igéjének üzenetével. Az utolsó gondolatok elalvás előtt
- álomnyitó gondolatok.
Nincs jobb feszültségoldó, mint a lélek mélyéről fakadó esti imádság,
mert így: "Békességben fekszem le és legott elalszom, mert te Uram,
egyedül adsz nekem bátorságos lakozást" (Zsolt 4,9). És: "Nem bocsátok
álmot szemeimre, s pilláimra szendert, míg helyet nem találok az
Úrnak... " (Zsolt 132,4-5).
Az alvás
Erről csak annyit, hogy az nem az ébrenlét ellentéte, hanem a
szervezet másféle felfrissítő tevékenysége, hasonló ahhoz, mint amikor
pl. egy akkumulátort feltöltünk. "Szerelmesének álmában ád eleget "
(Zsolt 127,2).
Hogy kinek mennyi alvásra van szüksége, az különböző. Általában nyolc
óráról beszélnek a szakemberek. De pl. Napóleon, Edison háromnégy óra
alatt teljesen kialudta magát. A túl sok alvás éppen olyan ártalmas
lehet, mint a túl kevés.
Az alvás mélysége legtöbbször éjfél előtt éri el a mélypontot. Ezért
jó, ha éjfél előtt néhány órával le tudunk feküdni. Az alvás két-három
óra között veszít mélységéből. Ez az ún. álomidő. Hajnal felé újra
mélyül az alvás.
Neuraszténiás emberek kritikus ideje reggel négy és hat között van.
Ilyenkor nem tudnak aludni, nyugtalanná válnak. Másoknál ez az időszak
- és a közvetlen felébredés előtti - az emlékezetes álom ideje.
Az álom
Erről külön fejezetet írtam a Magunkról magunk- nak c. könyvemben
(103-118 old. VIII. kiadás). Ezért itt ezzel nem foglalkozom bővebben.
Ébredéssel kezdtük, s íme az ébredéshez érkeztünk vissza. Az ember,
elsősorban a homo christianus átlagos hétköznapját kíséreltük meg
keresztmetszetben bemutatni. Ha röviden is, de az eddigi elhallgatott
"hogyan"-ra igyekeztünk rámutatni: Igével és a modern lélektannal.
A lélektan felszínre tudja hozni a bajokat, de azokat meggyógyítani
igazán és egészen maradéktalanul, sokszor csodával határos módon csak
Isten Lelke tudja, Aki a rendetlenségbe került embert visszahelyezi a
rendbe! A mindenség, a föld, a tér, az idő, az emberi közösség s saját
maga ritmusának rendjébe.
A Szent Gellért Kiadó és Nyomda folyamatosan jelenteti meg Gyökössy
Endre szellemi hagyatékát. Kérésére szívesen tájékoztatjuk Önt
újdonságainkról:
Szent Gellért Könyvesbolt 1053 Bp. Kossuth L. u. 1.
Telefon: 266 61 61 vagy: 33 728 79