2 0 1 5 . f e b r u á r 211

Gyurácz Ferenc

Napló, határidőre2015. január 2–10.

2015. január 2.

(Az interneten túl) Az „internetadó” elleni tüntetések során a közélet színpadá-ra lépett a fiatalság új nemzedéke, amely eddig Csipkerózsika-álmát aludta. Úgy mondják, nagy fordulat ez, s nagy esély, mindeddig ismeretlen jelenség, hiszen ezt a réteget hat ökörrel sem lehetett kivontatni, dinamittal sem lehetett kirob-bantani otthonából – vagy hogy korszerűbb kifejezéssel éljek: talán súlyos ví-rus-fenyegetettség sem győzhette volna meg a számítógép-használat időleges szüneteltetésének értelméről. Eshetett eső, fújhatott szél, ágálhatott Gyurcsány Ferenc, finomkodhatott Kárnai Bőgő, szónokolhatott a rendszerváltó fiatalok egykori vezére, düböröghetett a „felnőtt” társadalom és a politika – a kompjúter székéhez hozzánőtt ifjúság semmiféle válaszra sem méltatta, és nemhogy alfe-lét vagy a füle botját, de még a bal egérgombot sem mozdította meg. Keble honfiú és honleány módra nem dagadt, sem meg nem tört, szíve lázasan nem lüktetett, szeme naiv-lelkesen nem csillogott, elméje bánatában el nem komorult semmiféle országos vagy akár helyi közösségi ügy hatására.

Ám most az ősszel, hogy egy gyöngén előadott, s nem kellően végiggondolt, ráadásul sokféle célból hatásosan meglovagolható adóötlet épp az internethasz-nálók legprivátabb érdekeit látszott megsérteni – e korosztály hőse mégiscsak fölcihelődött gépe elől, s kiment a főterekre. Okostelefonját azért magával vitte, hátha uncsi lesz a program, s netán beszédbe kellene elegyedni sorstársaival – és hát mégis csak könnyebb a kommunikáció a szokott módon, a netes fóru-mokon, „közösségi” oldalakon, e-mailben és sms-ben, mint közvetlen, „face to face” odafordulás útján, amely mindig kockázatos. Igaz, talán megérné a koc-kázat, s kiderülhetne, hogy van jobb a „HD-pornó”-nál, melynek további szabad elérését a szombathelyi tüntetés egyik netes fiatalja házi gyártású tábláján az első sorokban követelte.

Gyurácz Ferenc (1955) az ELTE magyar-néprajz szakán végzett. Vasszilvágyon lakik. A Vasi Szemle főszerkesztője, a Magyar Nyugat Könyvkiadó vezetője.

H I T E L 212

Egykoron, a „szexuális forradalom” végletei idején ki gondolta volna, hogy ide jutunk. Hogy ma már, némi túlzással szólva, azért kell misét mondatni, hogy a fiatalokat inkább a valódi, hús-vér szerelem érdekelje, mintsem interne-tes pótléka legyen.

A sors fintora, hogy épp a netadós tüntetésekkel csillant fel a remény: lehet újra élet az interneten túl.

2015. január 3.

(Az alapoknál kezdeni) Az azóta eltelt két hónap újabb, nagyon is nyilvánvalóan külföldről inspirált tüntetései azonban egyre inkább a beugratott neo-újbalos naivak és a háttérben jól kivehető komprádor keménymag groteszk szektariánus próbálkozásaivá szűkülnek, melyek koncepciótlanságát a külföldi sajtó és az amerikai követség figyelme sem takarhatja el. A tegnap esti Andrássy úti össze-jövetellel alighanem vége is szakad ennek a projektnek. Már csiszolódtak kicsit a tüntetgetők, az artikulálatlan és trágár üvöltözőket távol tartották a pódium-tól. Azt azonban még ma sem tudják, hogy mi a csudáért fagyoskodtak már megint, legalább valami jó kísérőműsor lett volna, de még egy előzenekar se, se forralt bor, semmi. Odáig eljutottak, hogy a géprombolók dühe nem elég, meg a „25 év”-től való megundorodás sem, és ha valaki rendszert akar váltani, legalább kapizsgálnia kellene valami alternatívát. Ezt a szót ismételgették is elég sűrűn a bölcsészkarról szalajtott mélymagyarok, de tartalommal megtöl-teniük nem sikerült – nem állítom, hogy üresfejűség okán, hanem talán mert ilyen időket élünk: az euro-atlanti társadalomfejlődés immanens esélyei közül már mindent megjátszottunk, már minden ki lett próbálva, előttünk csak a sza-kadék meg az oroszok, az elhagyott önazonossághoz, európai létünk alapjaihoz visszafordulni pedig csak nem akaródzik; túl erős az aufklerista taburendszer, mely szerint „haladó” ember nem lehet sem vallásos, sem nemzeti, keresztény-(népi-)nemzeti meg aztán pláne nem, az már maga a fasizmus, mint tudjuk. Így aztán maradt az elméleti sík, maguk között (lehettek vagy háromezren) ez is megteszi, bár azért az unalom a képernyőről is „lejött”. Az én pilláimról leginkább a magát részvételidemokrácia-szakértőként definiáló, mezőőrnek vagy stüszi-vadásznak maszkírozó zabhegyező tudta ideig-óráig levenni a terhet, amidőn beszámolt kutatási témájáról, majd föltette a kérdést: „Szeretnétek-e a bennünk lappangó bölcsességet felszínre hozni?” Az egybegyűlteket (kiknek egyszer-másszor a megszólítása is „Tisztelt Egybegyűltek!” volt, jelezve a szervezők tanácstalanságát), a számos vörös zászlóval, obligát Che Guevara-képpel föl-szerelkezett tisztelt tüntetőket nemigen ragadta meg a bölcsesség felszínre ho-zásának szakértőileg felvillantott esélye, valami ütősebb szövegre vártak talán – de a korábbi összejövetelekhez képest egészen megjuhászodott szónokok az amerikaiak által bedobott gumicsontról (néhány személy USA-ból való kitiltá-sa) teljesen meg is feledkeztek, és valamiért az Orbán-gyűlöletet sem igen aka-ródzott a dánielpéteri vagy a dopemani tradíciók szerinti paroxizmusig fokoz-

2 0 1 5 . f e b r u á r 213

ni. Egyszóval úgy fest ez az egész nagy elszánású mozgalom, mint amikor szülőfalumban, az iskolai tornaórán annyira az alapoknál akartam kezdeni a távolugrást, hogy a Béni-tóig hátráltam nekifutás előtt, s mire a dobbantóhoz értem, már nem maradt erőm és lendületem magához az elrugaszkodáshoz. Ezek a nagy alternatívakeresők is, miután a múltkori obszcén közfelböfögésük-be („A Közfelháborodás Napja”) nem roppant bele a „rendszer”, most jobb mo-dorra váltva nagy naivan ki is mondták, hogy az alapoknál akarják kezdeni, mert még olyan sok idejük van, és őnekik ne jöjjenek a pártok, egyik se, ők most egymással szolidarizálva mindenben új távolságot ugranak, megkezdték a ne-kifutást, kicsit csúszik a gyep meg a tornacipő (dorgó), de máris lesz egy okos honlapjuk, ám – bocs’, mondotta a számítógép-szakértő főszervező – majd csak a hónap második felében lesz elérhető. Akkor így majd földre száll az utópia, és előbb vagy utóbb majd azért pártot is alapítanak, de még nem tartanak a párt fogalmánál a házi marxista tanfolyamon. Ha a költők közül – ez persze nem baj – Weörest részesítik előnyben (a dinnyecsősznek öltözött politológus tőle idé-zett), akkor bizony hosszú utat kell még bejárniuk a világforradalomig. A zász-lólengetésben viszont már igen progresszívek – bárhogy meresztettem álmos szememet, sehol egy nemzeti lobogó (miközben azért 30 éve Waleşáék még Szűz Mária képe alatt lettek alternatívává, és előtte a magyar 56 a nemzeti önazonos-sághoz tért meg) –, így hiába ásnak le az alapokig vagy a pokol tornácáig akár, tömegmozgalommá minálunk soha nem fognak válni.

Mert bármennyire szétzilált, megrontott és egymás ellen fordított nép a ma-gyar, pontosan létének történelmi alapjai azok, amikre mindenkor építkezhe-tett. S akik más alapokat keresgélnek, azok itt mindig csak megtévesztéssel és a hivatott magyar vezetőréteg bűnei által juthattak fel akármilyen polcra. Most sem lehet másként, sőt úgy sem.

2015. január 4.

(Sorsfonalunk gordiuszi csomója) A kuruc–labanc szembenállás otthonos képlet nekünk, jól elvagyunk benne évszázadok óta. Fogalmi keretei között nem csak a nemzeti karakterjegyünknek tekinthető folytonos testvérharcot vívjuk meg akárhányszor. Nemcsak a, sajnos, sok honfitársunk lelki működéséhez nélkü-lözhetetlennek tetsző belső békétlenség, utálkozás, frakciózás, duzzogás és el-határolódás terepének alkalmas nagyon, s nemcsak roppant „kompatibilis” XX. századi változatával, a népi-urbánus kettősség kibékíthetetlenségével, hanem – mint arra többen, különb s különbféle érveléssel rávilágítottak már (miközben mások nem értettek egyet ezzel) – tulajdonképpen történelmi és földrajzi he-lyünk léttulajdonsága, ontológiai gyökérzetű alapképlete is ez, mely, mint test-nek a gerincoszlop, tartást és erőt ad, a folytonos egyensúlyozást úgy kívánja meg, hogy egyszersmind alapvető feltételét jelenti. Ha Kelet-Közép-Európa, akkor kompországlét, választási kényszer és testvérháború, folytonos hazardí-rozás és örökös hintapolitika, bölcs egyensúlyozás és félénk tingli-tangli, „Nyu-

H I T E L 214

gat ellen Nyugatot hozz” – és mindezek felülírására, sorsfonalunk gordiuszi csomójának átvágására újra meg újra valami sajátos magyar megoldás megta-lálási kísérlete, harmadik út (Németh László más nézőpontja szerint: harmadik oldal), önálló magyar alternatíva megcsillantása, s hozzá – Fráter Györgytől Matolcsy Györgyig – pénz, paripa, fegyver előszámlálása és – Bocskai hajdúitól a Békemenetig – tömegbázis megteremtése.

2015. január 5.

(Kaszabolt szövet) A téli szünet után a városi uszoda benépesült az úszótanfo-lyamos gyerekekkel meg a vízilabdázó kamaszokkal. Az egyik végén, kereszt-ben két kis sáv maradt a maga kedvtelése szerint uszodába járó 10–12 vendég-nek – este nyolc felé már csak ennyien szelik a habokat.

Az idősödő férfinak az ő úszástechnikájával és tempójával ez is megfelelt; a gyorsúszást azóta sem sajátította el, hogy egykor, kamaszkorában, a falusi malom duzzasztógátjáról lezubogó, pezsgő, kavargó, üdítő tiszta vízben, mely az Alpok keleti nyúlványairól szalad idáig, kiszélesedve az alpokaljai lapályon, megtanult úszni. Először a mellúszást gyakorolta be kitartó, magányos küz-delemben, majd egy-két nyárral később valamennyire a hátúszást is. Ma is ezt a kettőt tudja, egyéni technikával. Harminc éve jár ugyanebbe az uszodába, mely új volt akkor, amikor megismerte. A személyzet azóta kicserélődött, még-is, nyilván a változatlan tevékenység miatt, valahogy antropológiai jellegében is ugyanaz maradt: a szekrénykulcsot kiadó asszonyok-lányok, a férfiöltöző többnyire takarítgató fehér ruhás őrei meg az úszómesterek. Hasonló a rövid párbeszéd is, ha egyáltalán sor kerül rá, köztük és a férfi között; az időjáráson kívül leginkább a vendégforgalom intenzitása, a fürdőnadrágjukat vagy -sap-kájukat el-elhagyogató iskolásgyerekek miatti szelíd méltatlankodás vagy ép-pen a városi focicsapat legutóbbi szereplése adja meg témáját évtizedek óta. Elegendő-e ez, hogy áttörje bármelyikük magányát, s valamiféle közösségél-ményt adjon? A férfi a maga részéről úgy érzi: igen. Sőt, éppen akkor bosszan-kodik magában – s bosszúsága akkor rajzolja ki őt a többiek közösségéből, s választja el tőlük áthatolhatatlan kontúrokkal –, amikor alkalmi beszélgetőtár-sai úgy érzik, el kell térniük a jól bevált tematikától, és valamiféle intelligens beszélgetésbe kell bonyolódniuk vele, a kritikus alkat hírében álló értelmiségi-vel. S nem hagyják békén ellazulni, ahogy szereti, látszólagos egykedvűségben, alfa-állapotban. Fecsegésükkel, mint ódon istállóba beröpülő fecskepár, meg-meggátolják, hogy összeérjenek az eseménytelen nyugalom pókhálószálai.

Melyek, ha tehetik, összekötnek egy-egy kis emberi univerzumot. Vagy na-gyobbat, a népi-nemzeti közösséget akár. Azt az emberi közösségformát, ame-lyet – láthatatlan hálózatát vagy szövetét, mint manapság a repülőgépek csíkjai a szűzi kék eget, szinte egyfolytában össze-vissza kaszabolva – irtózatos ostrom alatt tart a modern-posztmodern világ. Mintha előbb ördögi módon csak azért teremtette volna meg, a kor vallásvesztésének megrendültségével visszaélve,

2 0 1 5 . f e b r u á r 215

a XIX. századi nemzet-istent, hogy aztán a XX–XXI. század folyamán vele együtt magát a természetes népi-nemzeti közösséget, majd az infernális végki-fejlet felé közeledve mindenféle emberi összetartást, normalitást, boldogságot megtagadjon. „Túl jón és rosszon”, mégis mindent az utóbbi szintjére nivelláljon, magát az emberi személyiséget is kivetkőztesse önmagából, és megsemmisíté-sére törjön.

A nemzeti függetlenség ehhez képest merő elméleti problémának tűnik. Mértéke egyfelől annyi, jellege olyan, amit a vele és benne élők közösségi lété-nek állapota igényel és lehetővé tesz. Másfelől azonban külső erőkön múlik, melyeknek ellentmondani napjainkban egyre kevésbé lehetséges.

A férfi pár száz méter megtétele után ellazult, s innentől jóleső könnyedség-gel és szinte euforikus jóérzéssel úszott. Ilyenkor mindig helyrerázódnak gon-dolatai, s bizakodó tervek öltenek formát elméjében. De most a népes meden-cében szorongás tört rá, a jókedvűen vízilabdázó gyerekek láttán marokra fogta szívét a keserűség. Nem magáért, igaz nem is általában a közösségért, sokkal inkább a jövő nemzedékért s benne saját utódaiért aggodalmaskodott.

2015. január 7.

(Lehet, hogy annyi szív…) Félő, hogy már késő. Nem lehet mondani, hogy ne próbáltuk volna meg a tőlünk telhetőt, magyar nemzetben gondolkodók. Mind-hiába. „Az nem lehet, hogy annyi szív…” – citálta Illyés, s már ő is így folytatta: „Maradj nyugodt: lehet.” Hiába minden, a nemzeti sors egy évszázada szinte folyamatosan hanyatlik, sorvad, a történelmi haza soha fel nem dolgozható, el sohasem fogadható szétdarabolása óta a maradék ország is szakadatlan külső-belső ostrom alatt áll. De vajon tényleg mindent megpróbáltunk-e? – most már nemcsak az értelmiséget s ezen belül főként a gondolatait írásban is megfogal-mazó részét, hanem a (hm… ez is mit jelent:) nemzeti közösség egészét, a kép-viseletében nemcsak a politikában, hanem bármely területen fellépőket is értve?

Lehet és kell is azon gondolkodni, és akár köznapi, akár publicisztikai, akár szaktudományos vitákat folytatni, hogy mit kellett volna másképp, hol tévesz-tettünk utat, ha ugyan erről van szó, hogy mi lett volna a legmegfelelőbb (mai szóval:) nemzetstratégia, amit a magyarság politikai, kulturális, gazdasági vagy bármilyen képviselőinek követniük kellett volna ahhoz, hogy a történelmi út-elágazásoknál a helyes utat válassza nemzetünk, s ma pedig a választások nyo-mán előállt helyzet lehetőségeit maximálisan kihasználva, megerősíthessük magunkat közösségként, s így egyéni sorsunkat is jobb feltételek között alakít-hassuk. Lehetne ilyeneket folytatni, de az utóbbi időben az értelmiségi viták is igen megritkultak, úgy látszik, akad izgalom nélkülük is elég; a megfáradt ide-geknek, a létében folyamatosan sértett, túlérzékeny önérzetnek nem hiányzik a más hasonlókkal való szellemi torna többé.

S mert valahogy benne rezeg a levegőben, általános közérzület lett, hogy már nem érdemes, nem ezen múlik, azaz hogy már úgyis késő. Jó volna, ha

H I T E L 216

legalább az ifjabb nemzedékek nem hinnék el ezt. Körükben létezik egy elég nívós, de nem elég széles nemzeti gondolkodású értelmiség, s újabban formá-lódik egy alternatívát kereső, de minduntalan a régi balos kerékcsapákba bele-zökkenő társaság. Új vagy annak vélt, például ökológiai paradigmák után néznek, nem tekintik többé kihívásnak a nemzet hagyományos, területi és közösségi szempontú jövőképének képviseletét.

2015. január 8.

(A nemzetet is meg lehet unni) Nem kétséges, bele lehet fáradni a folytonos med-dő küzdelembe, a kudarcok–depressziók–feltápászkodások–hősies újrakezdések és reménykedések–átmeneti sikerek majd újabb, még mélyebb kudarcok–új re-mények és új kudarcok stb. korszakokon át periodikusan ismétlődő és egyre mélyebbre tartó folyamatának megélésébe, elviselésébe. Abba, hogy ha megfe-szülünk, ha belepusztulunk, akkor sem tudunk fordítani a sorsunkon, mely egyre lefelé tart a megsemmisülés örvényei felé. Hiába volt a húszas évek nagy-szerű konszolidációja, a Klebelsberg-féle oktatás- és kultúrafejlesztő program, az éves kormányköltségvetés 10 százalékának (!) kultúrára költése, hiába az egész nemzet összefogása a területi revízió szent céljáért, a két világháború szörnyű vér- és anyagi áldozata, az újabb újrakezdések, diktatúrakibírások, 1956 világraszóló kísérlete, erkölcsi integritásunk széttaktikázgatása a Kádár-kor kivetette gigantikus morális csapda körül, hiába sok millió kisebbségi magyar hűsége a magárahagyottság és reménytelenség hosszú-hosszú évtizedeiben – de hiába a hűtlenség is; hiába a kultúra, a sport s olykor a gazdaság és bármi más terület önmagunkat kárpótló, huszáros virtusunkat és tehetségünket meg-meg-csillogtató diadalsorozata, mely talán több irigységet és idegenkedést vált ki más nemzetekből (s olykor belőlünk magunkból is), mint elismerést és tisztele-tet… S végül, amit az én, diktatúrát még jócskán megélt nemzedékemnek kü-lönösen nehezére esik tudomásul vennie, s ez nem is akar végérvényesen sike-rülni, hogy ismét hiába volt a szép reménykedés, hogy amit csodaként éltünk meg 89-ben (még ha akartunk is, akik mindvégig sejtettük, hogy szemfényvesz-tés áldozatai lehetünk), a békés rendszerváltozásnak nevezett változássorozat sem volt más, mint jobb esetben talán eljátszott lehetőség, rosszabb esetben pedig még az sem, hanem egy túlfinomult, degenerált posztmodern ördög szuperintelligens cselvetése a világ ezen részének elveszejtésére, a folyamatban levő pusztulás gyorsítására…

2015. január 9.

(Ha nem lett volna Trianon…) Trianon akkor „nem lett volna”, ha 1. nem lépünk be a világháborúba (Tisza István nem akart, de az osztrák–nagynémet zsarolás miatt végül bele kellett egyeznie), vagy 2. ha megnyerjük (többször is kevésen múlt), vagy 3. ha a végén szembeszállunk a hazánkra törő hódítókkal. Az utób-

2 0 1 5 . f e b r u á r 217

bihoz bőven megvolt a katonai erő, de a Károlyi- és Kun-féle nyílt hazaárulás megakadályozta a határok megvédését.

Ha mindez nem lett volna, akkor az addigi demográfiai és gazdasági folya-matok ismeretében ma az Osztrák–Magyar Monarchia volna a világ egyik leg-erősebb állama, a Biztonsági Tanács állandó tagja. Minden nép és nemzetiség szabad fejlődését biztosítaná (ahogy a kor színvonalán tette addig is, amíg léte-zett), de a XX. században felgyorsuló asszimilációs folyamat nem a magyarság kárára érvényesült volna, mint kilencven éve egyfolytában, hanem fordítva. Ezért mára bizonyosan megvalósult volna a nagy dunántúli író, Rákosi Jenő álma a 30 milliós magyar birodalomról.

Mivel Magyarország a XX. század elején gyorsabban fejlődött Ausztriánál, már akkor többen (pl. Beksits Gusztáv, Hoitsy Pál) javasolták az udvarnak, hogy Bécsből költözzön a budai várba. Ez azóta rég megtörtént volna. Az európai egyesülés oly módon jönne létre, hogy az államok egymással versengve kérnék felvételüket a földrész közepén elterülő, budapesti székhelyű, gazdaságilag és kulturálisan virágzó alkotmányos monarchiába. Romániával azonban csak ak-kor zárnánk le a csatlakozási tárgyalásokat, ha előbb széles körű autonómiát nyújtana a moldvai csángóknak, továbbá a bukaresti és a Fekete-tenger melléki magyarságnak, és törvényben tiltaná meg a székelykáposzta tagadását.

A Széchenyi István, Mindszenty József és Németh László elveit összeegyez-tető Magyarország fütyülne a „modern” és „posztmodern” babonákra, a sötét legújabb korra. Tisztelné a Szent Koronát, az életet, a családot és a múlt más értékeit, ezért biztos lábakon állna a jövője. Sem a kábítószert, sem az abortuszt, sem a melegfelvonulást, sem egyik-másik „tehetségkutató” vetélkedő zsűrijét nem kéne betiltani, mert egy egészséges, magabízó társadalomban úgysem lenne tömegigény a magyarellenes devianciákra.

Szülővármegyém lakóinak eszükbe sem jutna Oberwartot mondani Felsőőr helyett, és a honfoglaló gyepűőrök elcsatolt utódai nem kérnék ki maguknak ősi vasi tájszólásban, hogy magyarnak nevezzék őket.

Sok magyar Nobel-díjas írónk volna, s egyikük sem határolódna el tőlünk.Ha Trianon nem lett volna, egész Európa boldogabb volna. Merne a tükörbe

nézni, nem menekülne egyre kétségbeesettebben önmaga elől.

2015. január 10.

(Az alázat erejével) Leginkább Bibóra hivatkozva, sokszor figyelmeztetnek ben-nünket többnyire baloldali és/vagy liberális vonzalmú értelmiségiek a magyar közgondolkodásba beépült öncsalás hagyományára és a rossz kompromisszu-mok magát újratermelő veszélyére. Nem alaptalanul, de a veszély ma már nem elsősorban az ún. nemzeti oldalról jelentkezik, hanem szinte mindenhonnan. Kiváltó oka ma már nem a nemzeti sorshelyzettel való őszinte szembenézés hiánya, hanem sokkal inkább az euroatlanti kultúra individualizációja és infantilizálódása. E kultúra leginkább érvényre jutó részében, úgy látszik, szin-

H I T E L 218

te semmi szerepe sincs már a korábbi realisztikus és közösségi útkeresésnek. E helyett inkább a hányódó és lepusztuló egyéni sorsok energiavámpír, szenvelgő túlragozása, perverz machinációk, túlhajtottan trágár nyelvhasználat és lum-penerkölcs, abszurd süketelések, a technika hol üresen manierista csillogtatása, hol az ürességet nem is titkolón, pofátlanul gépies kihasználása (leglátványo-sabban talán a filmcsinálásban vagy a popkultúrában) türemkedik előtérbe. Az esztétikum alatti rétegektől a magasnak tekintett szintekig mindenfelé hódít a (többnyire negatív vagy meseien komolytalan) habzó utópizmus, második-harmadik és sokadik valóságok teremtése és önjáróvá stilizálása, mely a lét ha-tárára jutott emberiség megrendüléséből táplálkozik talán, de ez nem menti a megcélzott közönség konkrét életének és életkörülményeinek figyelmen kívül hagyását. Igaz ugyan, hogy a közönség, melyet így kivezetnek a valóságból, már maga is ki akar szállni belőle. Mi másért csüggne azon a fajta terebélyes szub-kultúrán, amelynek korántsem nívótlan vagy antihumánus, inkább emberen túli dimenzióit pl. a Tolkien-féle mesevilág és származékai, a C. S. Lewis-féle kvázikeresztény ihletés, a tudományos-fantasztikus világvége-szcenáriók épí-tik fel? És talán nem indokolatlan utalni még ma sem a Harry Potter- majd az Alkonyat- és a Merlin-szerű káprázat kultúrateremtő, egyszersmind -felhígító impulzusára, mely abban az időben terelte el az ifjúság figyelmét sorsának reá-lis kulisszáiról és meghatározóiról, amikor az újabb nemzedékeket egyébként is villámgyorsan beszippantotta az internet sokat kínáló s ma már nélkülözhe-tetlen, de kevés igazán fontosat adó látszatvilága. Mindez s még egyebek a ma már második-harmadik egykés nemzedék tömegkultúráját és elitkultúráját egyaránt individualizálták és infantilizálták, és a világháló csodálatos perspek-tívája ellenére tulajdonképpen beszűkítették és provincia lizálták, méghozzá az illyési értelemben: provinciális az, aki nem vállalja léte adottságait, hanem Bu-gacon úgy viselkedik, mintha Párizsban élne. (S ezért aztán Párizsban meg úgy, mintha Bugacon élne – tehetjük hozzá.)

Mindez önmagában, az egyén önismeretét, saját egyéni életalakítási képes-ségeit tekintve is roppant veszedelmes, de különösen az, ha felismerjük benne a globális kapitalizmus uralkodó köreinek az emberiség totális ellenőrzésére irányuló érdekeit. Ezeket ugyan e körök és sajtójuk természetesen tagadja, és az erre rámutatókat rendesen összeesküvés-elméletek terjesztésével vádolja, de gyümölcseiről megismervén a fát, létezésüket deduktív módon mégis valósá-gosnak kell felismernünk. Ráadásul könnyen lehet, hogy a ma már alig-alig rejtőzködő, elsősorban a pénzvilágban, a globális intézményekben és nagyha-talmi elitekben, továbbá bizonyos informális kapcsolati hálók alkotórészeiként a sajtóban, a kultúrában és mindenfelé látható vagy sejthető világuralmi aspi-ránsok valójában félreismerik érdekeiket, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy lebutított – individualizált és infantilizált – tömegekkel a hátuk mögött több eséllyel kerekedhetnek felül a globális hatalmi tér újrafelosztásáért vagy teljes uralásáért más civilizációk nagyhatalmaival vívott küzdelemben. Azon nagy-hatalmakkal való huzakodásban, amelyek ugyan formálisan talán nem is ne-

2 0 1 5 . f e b r u á r 219

vezik magukat demokráciáknak, főleg nem liberális demokráciának, ellenben a tradíció helyenként évezredes folytonosságába való szerves beilleszkedés révén mégis lehet annyi vagy több közük saját társadalmukhoz, mint a bizal-matlanságba dermedt, a demokráciát díszletként vagy fedőtechnikaként hasz-náló, nyugati rejtett hálózatoknak. Utóbbiak hatalomgyakorlása ezért ma már – nem tudjuk, mekkora mértékben, de érezhetően egyre inkább – a demokrati-kus intézmények megkerülésével, közvetlenül a titkosszolgálatok bevonásával történik, miáltal fölrémlik az a még orwellisztikusabb állapot, amidőn már majd a titkosszolgálatok maguk gyakorolják a hatalmat, s önállóan döntenek nemcsak az emberek, hanem a nukleáris fegyverarzenál uraként egyenesen az emberiség léte és nemléte fölött (Az utóbbi mondatba zsúfolt halálos perspek-tíva a kijevi Majdan tér 2013 végi ügynökforradalma és a 2014. évi magyar ősz szinte nyilvánosan zajló CIA-manipulációja ismeretében számunkra már sem-miképpen sem tűnhet dajkamesének. S e tapasztalatok birtokában könnyebben hajlunk az e heti párizsi vérengzések hivatalos magyarázataiban való kételke-désre is.)

A politikai szféra fedő jellege magyarázza azt a sokak által észrevett jelen-séget, hogy a mai euro-atlanti világ még a XX. század közepéhez képest is mily feltűnően nélkülözi nemhogy a karizmatikus, hanem az átlagosnál némileg magasabb fokú intelligenciát sejtető politikai vezetőket, s mennyire láthatóvá váltak a szereplőket mozgató bábszínházi eszközök. Feltűnő, hogy ha és ahol mégiscsak megjelennek önálló és erős politikusi személyiségek, ott a bábfigu-rák mily szívesen vetik rá magukat, s értenek egyet a kirekesztésük szükséges-ségében.

A fenti néhány tényező előszámlálása is elegendő, hogy a kis vagy közepes nemzetek függetlenségéről beszélni csak igen nagymérvű megszorításokkal lehessen a világnak ezen a részén. (Magyarországot közepes európai országnak nevezni még ma sem túlzás: a velünk határos hét ország közül ötnek kisebb a területe és a lélekszáma is, továbbá az ország természet adta keretei közt, a Kár-pát-medencében a terület kétharmadának 96 éve tartó interregnuma és az utób-bi években bekövetkezett demográfiai katasztrófa ellenére még mindig a köz-ponti elhelyezkedésű magyar a legszámosabb és legnagyobb arányszámú népi közösség.)

Úgy vélem, nem is lehet értelmes cél a függetlenség külsődleges elemeihez vagy folytonos deklarálásához való kurucos ragaszkodás a politikai szféra, de általában a nyilvánosság részéről sem. A lehető legnagyobb függetlenség és nemzeti öncélúság természetesen értelmes és szükséges cél, csak helyesen kell felmérni, hogy ez a mérték valójában ma ténylegesen mit jelenthet. Ebben a vo-natkozásban maga a mai magyar kormány sem mindig találta el a helyes ará-nyokat a romokból újra felépítendő magyar nemzeti egység erősítése és az ezt szükségképpen kísérő retorika függetlenségi elemeinek helyes adagolása között (vö. a legutóbbi tusnádi beszéddel). Pedig ezt – a mai helyzetben, nagyon helye-sen, a hatalomkoncentráció felé elmozdult politikai szerkezetnek megfelelően

H I T E L 220

és személyes képességei alapján is – ma elsősorban a miniszterelnöktől várhat-juk. Tőle viszont nagyon is várnunk kell azt, hogy a kellő invencióval és bölcses-séggel folytassa a kormányzása előző ciklusában megkezdett munkát annak a keresztény politikai világképnek a jegyében, amit egy kevés figyelemre mél-tatott (de intellektuálisan egyik legfigyelemreméltóbb) beszédében, egy spanyol-országi tanácskozáson mondott el. Egyik legsürgősebb teendőnek látszik a ve-zetés erkölcsi és szellemi színvonalára való, az eddigieknél kényesebb ügyelés, a kontraszelekció kerülése és a nemzeti mellett a népi jelző és tartalom hang-súlyosabb és hitelesebb képviselete – annak igazolása, hogy a kormányzat a nép-ből vétetett, és valóban minden idegszálával együtt érez a magyar néppel. Mi kell ennek hihetővé tételéhez (a ma már rendelkezésre álló sajtón kívül)? Na-gyon egyszerű: valóban úgy kell lennie.

A demokrácia természetesen nem a formális jellegében és elemeiben fontos (de ezeket sem érdemes felrúgni, az alkalmazkodás e téren célravezetőbb a lá-zadásnál), hanem a lényegét illetően: hogy a mai Magyarország teljesen ráhe-lyezkedjék a magyar történelem népi és nemzeti főáramára, azt szervesen, de korszerűen folytassa, mert a nemzet nagy része ehhez tud ösztönösen csatla-kozni, ebben képes jól érezni magát. S bár természetesen ennek a megfelelő szociálpolitikai fejleményekben is ki kell fejeződnie, az alap az az irracionális azonosulás, amely közösséggé tehet egy szétzilált népet, s amelynek megtartó és magához hasonító (asszimiláló) ereje van.

Helyzetünk súlyos, de nem egyik vagy másik statisztikai mutató ebben az igazán lényeges, hanem a nemzet életének külső és belső tartótényezői, amelyek megtarthatják, vagy, ha bedőlnek, maguk alá temethetik népünket – ha nem is teljességében, de mint szuverén és jövőképes európai nemzetet. A vészjósló külső tényezőkre csekély hatásunk lehet, ebben az okos igazodás, az intellek-tuális versenyképesség, a velünk történelmileg összetartozó közép-európai népekkel való kapcsolatok megtartása és építése segíthet. (A titkosszolgálati áskálódásokon és az üresfejű hőbörgéseken túl ugyan mi szólhatna egy sokkal határozottabb s szoros államszövetségbe torkolló magyar–szlovák közeledés ellen?) Saját köreinkben pedig a felülről elinduló, pozitív példákon épülő er-kölcsi tisztulás, a klikkszellem helyett népi-nemzeti szellem érvényesülése (ami nem azonos a provincializmussal), a történelmi és kulturális alapokon nyugvó, jellegmegőrző, belső nemzeti (erkölcsi) szuverenitás erősítése tarthatnak meg bennünket, s adhatnak reményt a testi-lelki romlás és a létszámbeli összezuha-nás elkerülésére. Ezt az így is csak csekély reményt szükséges lesz megtámo-gatni a polkorrekt tabuktól bátran elszakadni kész, de mindenkor emberséges intézkedésekkel.

És addig is és azután is: Szent István, Rákóczi, Széchenyi és Mindszenty Jó-zsef alázatának köveken áthatoló erejével.