RUDOLF STEINER:HOGYAN TALÁLOM MEG KRISZTUST?

„Wie finde ich den Christus?” című, Zürichben 1918. október 16-án tartottelőadás fordítása. Megjelent: GA 182, az 1996-os kiadásban a 161-189. oldalakon.

A múlt héten itt megtartott előadásomhoz kapcsolódva – amely arról szólt, hogy az emberi léleknek most már egyre inkább törekednie kell arra, hogy részt vegyen a szellemi világ életében – szeretnék ma részletesebben szólni néhány dologról, amelyek a Krisztus misztérium oly módon való átélésével állnak összefüggésben, amilyet éppen a múltkor ismertetett spirituális eszményképekkel kell előkészítenünk.

Ha az embert ma szellemtudományos alapon nézzük – ezt most egyelőre csak megemlítem, de mai előadásom során még közelebbről is meg fogom világítani – ha tehát az ember lelki életét a mai szellemtudomány eszközeivel vizsgáljuk, akkor azt mondhatjuk, hogy lelki életében, amennyiben ez egyrészt testi életével, másrészt szellemi életével függ össze, háromféle dolog játszódik le, az érzék feletti világ felé irányuló háromféle hajlam található benne. Ezt az érzék feletti világ felé irányuló háromféle hajlamot tulajdonképpen csak akkor tagadhatjuk le, ha egyáltalán tudni sem akarunk az érzék feletti világról. Az emberben van egy hajlam arra, hogy megismerje azt, amit általában isteninek nevezünk. A másik benne élő hajlam – természetesen a jelenlegi fejlődési ciklus emberéről beszélünk – arra indítja, hogy Krisztust megismerje. A harmadik hajlam pedig annak a megismerésére, amit általában Szellemnek vagy Szent Szellemnek nevezünk.

Tudják, hogy vannak emberek, akik mindhárom hajlamot tagadják. Eléggé átéltük, éppen a 19. Században, mikor a dolgokat – legalább is az európai kultúra keretein belül – a végletekig kiélezték, hogy voltak olyan emberek, akik tagadták, hogy egyáltalán bármiféle „isteni” volna a világban.

162Szellemtudományos szempontból kérdezhetnénk – hiszen a szellemtudományon belül nem kételkedhetünk az érzék feletti isteni világban – mi viszi az embereket arra, hogy Istent tagadják; Mi viszi őket arra, hogy tagadják azt, akit a Szent Háromságban Atyaistennek hívunk? A szellemtudomány megmutatja, hogy minden olyan esetben, amikor az ember az Atyaistent tagadja – tehát általában Istent a világban, azt az Istent, akit pl. az izraelita vallás is elismer – minden ilyen esetben valóságos fizikai defektus, fizikai betegség, fizikai hiányosság található az emberi testben. Ateistának lenni azt jelenti a szellemtudomány szempontjából, hogy valamilyen tekintetben betegnek lenni. Ez persze olyan betegség, amit az orvosok nem gyógyítanak; sokszor ők maguk is ebben a betegségben szenvednek. Olyan betegség ez, amit a mai orvostudomány nem ismer el annak, de betegség; a szellemtudomány megtalálja az olyan emberben, aki tagadja azt, amit ma nem lelki, hanem testi konstitúciójával kell éreznie. Ha tagadja azt, amit teste egészséges érzése sugalmaz neki, hogy isteni erők hatják át a világot, akkor a szellemtudomány fogalmai szerint beteg, testileg beteg.

1

Van azután nagyon sok ember, aki Krisztust tagadja. Krisztus tagadását a szellemtudomány sorskérdésnek tekinti, amely az ember lelki életét érinti. Krisztus tagadását a szellemtudomány szerencsétlenségnek nevezi. Isten tagadása: betegség, Krisztus tagadása: szerencsétlenség. Hogy Krisztust meg tudjuk-e találni, az bizonyos mértékben sorskérdés, olyas valami, ami szükségszerűen része az ember karmájának. Szerencsétlenség, ha Krisztussal nem állunk kapcsolatban. A szellem vagy Szent Szellem tagadása a szellemi tompaság jele. Hiszen az ember testből, lélekből és szellemből áll és mind a háromnak lehet valami defektusa. Az ateizmusnál a fizikai test defektusáról, betegségéről van szó. Ha valaki életében úgy kapcsolódik a világhoz, hogy nem ismereti meg Krisztust, ez szerencsétlenség. A szellemet saját bensőnkben meg nem találni: tompaság, bizonyos értelemben idiotizmus – ha annak finomabb fajtája is – és ismét csak el nem ismert idiotizmus.

163Vessük fel a kérdést: Hogyan találja meg az ember Krisztust? Éppen erről szeretnék ma beszélni: Krisztus megtalálásáról, úgy, ahogy az élet folyamán az ember saját lelkével Krisztust megtalálhatja. Gyakran hall az ember komolyan kereső lelkekről, akik azt kérdik: Hogyan találom meg Krisztust? Ha a dolgok megértéséből fakadó választ akarunk adni erre a kérdésre, csak úgy nyúlhatunk hozzá, hogy történelmi összefüggésében vizsgáljuk. Állítsuk tehát lelkünk elé a kérdés történelmi összefüggéseit, s ez el fog bennünket vezetni a kérdés megválaszolásához.

Tudjuk, hogy mai történelmi korszakunk szellemtudományos szempontból a 15. században kezdődött, mondjuk 1413-ban. De ha nem akarunk ilyen számadatokba bocsátkozni, azt mondhatjuk, hogy a 15. században vált az ember lelki élete olyanná, amilyen ma. Hogy ezt az újkori történelem nem ismeri el, annak az az oka, hogy az újkori történelem csak a külső eseményeket nézi és jellegénél fogva – mint „fable convenue”- sejtelme sincs róla, hogy a 15. sz. előtti időkben az emberek egészen másként gondolkoztak, másként éreztek és belső impulzusaik alapján másként cselekedtek; lelki életük gyökeresen különbözött a mai ember lelki életétől. Az a korszak, amely 1413-mal lezárult, Kr. e. 747-ben, tehát a Krisztus előtti 8. században kezdődött. Azt a korszakot tehát, amelyet a szellemtudomány a görög-latin kultúrkorszaknak nevez, Kr. e. 747-től Kr. u. 1413-ig számítjuk. Mint tudjuk, ebben a korszakban, és pedig körülbelül az első harmadában játszódott le a golgotai misztérium.

164Ez a golgotai misztérium évszázadokon keresztül sok ember számára minden érzésük, minden gondolatuk sarkalatos pontja volt. Ezekben az újabb kort – a 15., 16. századot – megelőző időkben a lélek leginkább érzésszerűen fogta fel a golgotai misztériumot. Azután kezdődött az a korszak, amikor elkezdték az evangéliumokat a nép szélesebb köreiben is olvasni, de ugyanakkor elkezdődött a vita is arról, hogy az evangéliumok valóban történelmi kútfők-e. Ez az egyre erősebben kiélezett vita, mint tudják, a mai napig is tart. Nem akarok most ennek a főként protestáns teológiai körökben nagy szerepet játszó vitának egyes szakaszaira kitérni, csak azt szeretném lelkük elé tárni, hogy mit is akarnak tulajdonképpen evvel a golgotai misztériummal kapcsolatos vitával.

2

A materialista korban megszokták, hogy mindent materialista módon bizonyítsanak. A történelem azt nevezi „bizonyításnak”, amit okmányokkal támasztanak alá. Ahol aktákat találnak, ott feltételezik, hogy az a történelmi esemény, amiről az akták szólnak, valóban megtörtént. Ilyen bizonyító erőt valószínűleg nem tulajdoníthatunk az evangéliumnak. „Das Christentum als mystische Tatsache” (A kereszténység, mint misztikus tény) című könyvemből tudják, hogy mik az evangéliumok. Minden egyebek, csak nem történelmi okmányok. Arra is rájöttek, hogy a bibliában lévő többi kútfő sem történelmi okmány. Egy elismert teológus – jogtalanul elismert teológus – Adolf Harnack, az újabb biblia kutatás eredményeként megállapította, hogy mindaz, amit Krisztus Jézus személyéről történelmileg tudhatunk, amit Krisztus Jézus személyéről történelmileg tudhatunk, elférne egy negyed ív papíron.

165Ebből csak egyetlen dolog igaz, ha szabad magam paradox módon kifejeznem: hogy még az sem igaz! Még az sem igaz, amit erre a negyed ív papírosra leírnának! Csakis az igaz, hogy egyáltalán nincs egyetlen valódi okmány sem a golgotai misztériumról. Ha a történelemkutató ma azt kérdezi: Történelmileg bizonyíthat-e a golgotai misztérium? – akkor a történelmi kutatás mai álláspontja szerint azt kell felelnünk, hogy külsőleg nem bizonyítható. Ennek azonban meg van az alapos oka. Az isteni bölcsesség úgy határozott, hogy a golgotai misztériumot ne lehessen külsőleg, materialista módon bizonyítani; és pedig annál az egyszerű oknál fogva, hogy a golgotai misztérium – a Föld történetének legfontosabb ténye – csak érzék feletti módon legyen látható. Aki csak külső, materialista bizonyítékot akar rá találni, az ilyet nem talál, hanem kritikája alapján végül rájön, hogy ilyen nincs is. Az emberiséget éppen a golgotai misztériummal kapcsolatban az elé a válaszút elé állították, hogy vagy az érzék felettiségben keres menedéket, vagy egyáltalán nem talál meg olyan dolgokat, mint a golgotai misztérium. A golgotai misztériumnak kell az emberi lelket arra kényszerítenie, hogy megtalálja útját az érzékelhető bizonyítékoktól az érzék felettiekhez. Meg van tehát az alapos oka annak, hogy a golgotai misztérium sem természettudományosan, sem bármi más módon történelmileg nem bizonyítható. Éppen az lesz az új szellemtudomány jelentős szerepe, hogy ha majd minden, csupán az érzékelhető dolgokra támaszkodó külső tudomány kénytelen lesz bevallani, hogy számára hozzáférhetetlen a golgotai misztérium, ha majd maga a teológia is – amennyiben kritikus – úgy fog viselkedni, mintha nem is volna keresztény, akkor a szellemtudomány feladata lesz majd, hogy az embereket a golgotai misztériumhoz elvezesse. Éspedig azon az érzék feletti úton, amit már többször leírtunk.

Nézzük meg, milyen volt az emberiség helyzete akkor, amikor az Atlantisz utáni negyedik kultúrkorszakban, a görög-latin korban, a golgotai misztérium lejátszódott. Tudják, hogy mit jelent ez a korszak. Az emberiség úgy fejlődik az idők folyamán, hogy bizonyos módon végig megy az emberi természet különböző tagjainak fokozatán. Tudják, hogy a Kr. e. 747-et megelőző kaldeus-egyiptomi korban az ember érző lelke fejlődött ki: a görög-latin korban értelmi lelke, 1413 óta pedig, jelenlegi, Atlantisz utáni ötödik korszakunkban úgynevezett tudati lelke. Azt mondhatjuk tehát, hogy a Kr. e. 747-től Kr. u. 1413-ig terjedő görög-latin kultúra lényege – Lessing kifejezésével élve – az volt, hogy az emberiséget ránevelték az értelmi lélek szabad használatára.

3

166Nézzük most meg, mikorra esik ennek a korszaknak a közepe. Mert feltételezhetjük, hogy ha ez a korszak a golgotai misztérium előtt 747-től 1413-ig tartott, akkor volt egy közepe, ameddig az értelmi lélek növekedő tendenciával fejlődött, utána pedig csökkenő tendenciával. Ez az időpont könnyen kiszámítható: a 333. év Krisztus Jézus születése után. 333, a görög-latin korszak közepe, tehát igen fontos időpont az emberiség fejlődésében. Ezt a középpontot megelőző 333-ik évre esik Krisztus Jézus születése, tehát az, ami a golgotai misztériumhoz vezetett.

Csak akkor ítélhetjük meg helyesen az emberiség helyzetét, ha megnézzük, mi történt volna, ha a golgotai misztérium nem következett volna be. Csak ha ezt vizsgáljuk, akkor tudjuk felmérni, micsoda értéket jelent az emberiség számára a golgotai misztérium. Nélküle az emberiség természetesen csak saját elemi erői által juthatott volna el az Atlantisz utáni negyedik korszak közepéhez, a 333. évhez. Saját magából bontakoztatta volna ki az értelmi lélekhez tartozó képességeket és ezekkel rendelkezett volna a következő évszázadokban.

167Lényegesen változtatott ezen a golgotai misztérium. Egészen más történt, mint ami nélküle történt volna. Ha a golgotai misztériumra tekintünk, hogy jellemezzük ezt a különleges eseményt, ami az egész Földnek értelmet ad, akkor éppen azt a szempontot kell a legfontosabbnak tartanunk, hogy csak érzék feletti módon lehet megközelíteni, csak érzék feletti úton juthatunk el hozzá.

Miben rejlik ennek a fontossága? Abban, hogy az ember, bár az Atlantisz utáni negyedik korszakban, a 333. év körül értelmi lelke virágkorához közeledett, születése és halála közti fizikai életében nagyon távol állt attól, hogy a golgotai misztérium miben létét közönséges emberi erőivel megértse. A lényeg az, hogy fejlődhetünk és igen-igen magas kort megérhetünk, de azokkal az erőkkel, amelyeket születésünk és halálunk között testi fejlődésünk során bontakoztatunk ki, nem érthetjük meg a golgotai misztériumot!

Ezért volt az, hogy még kortársai, az őt szerető kortársak, a tanítványok, az apostolok, akik őt körülvették, még ők is csak azért értették meg – már amennyire meg kellett érteniük – hogy mi is valójában a helyzet Krisztus Jézussal kapcsolatban, mert bizonyos fokú atavisztikus tisztánlátással rendelkeztek, ez sejtette meg velük, hogy ki az, aki köztük jár. Saját emberi erőik ehhez nem lettek volna elegendők. Az evangélium írói azután megírták az evangéliumokat, s ehhez régi misztériumi könyveket vettek segítségül. A régi atavisztikus tisztánlátó erők segítségével írták meg ezeket a hatalmas evangéliumokat, nem pedig olyan erőkkel, amelyek a természetes emberi erőkből természetes úton fejlődtek ki.

168Az emberi lélek azonban tovább fejlődik akkor is, mikor már átment a halál kapuján; megértő erői a halál után is növekednek, egyre többet és többet ért meg.

4

Azzal a különös dologgal állunk itt szemben, hogy Krisztus kortársai, akik iránta érzett szeretetükkel előkészültek arra, hogy haláluk után Krisztusban éljenek, saját emberi erőikkel tulajdonképpen csak a 3. században értették meg teljesen a golgotai misztériumot. Azok tehát, akik Krisztussal, mint tanítványai, és mint apostolok egy időben éltek, később meghaltak, tovább éltek a szellemi világban és mialatt ott éltek, erőik épp úgy növekedtek, ahogy itt növekednek. Halálunkkor nem tartunk ott, hogy ugyan akkora megértő képességgel rendelkezzünk, mint kétszáz évvel halálunk után. A kortársak tulajdonképpen csak a második-harmadik században jutottak odáig, hogy a szellemi világban, amelyet az ember halála és újra születése között átél, saját maguktól megértsék azt, amit 2-300 évvel azelőtt itt a Földön átéltek. Ekkor aztán a szellemi világból inspirálták azokat az embereket, akik itt len a Földön éltek.

Olvassák el ebből a szempontból azt, amit az úgynevezett egyházatyák a 2-3. században írtak – mikor az inspiráció igazában elkezdődött – akkor rájönnek, hogyan érthetjük meg, amit az egyházatyák Krisztus Jézusról írtak. Amit Krisztus Jézus halott kortársai inspiráltak, azt kezdték el a 3. században leírni. Különös nyelvet használnak ezek a 3. századbeli emberek, mikor Krisztus Jézusról írnak; olyan nyelvet, amely a mai ember számára – mindjárt beszélni fogunk erről a mai emberről – részben érthetetlen.

Szeretnék valakit megemlíteni – mást is említhetnék, de most olyas valakiről akarok beszélni, akit a mai materialista kultúra erősen megvet – Tertullianusról van szó, akiről ez a materialista kultúra azt mondja, hogy egy rettenetes mondatot mondott ki: „Credo quia absurdum est” vagyis „Hiszem azt, ami balgaság, nem azt, ami ésszerű.”

169Ha Tertullianust említjük, aki kb. abban az időben élt, mikor elkezdődött felülről Krisztus Jézus halott kortársainak inspirációja, s aki, amennyire, mint ember képes volt rá, ennek az inspirációnak a hatása alatt állt, ha ezt a Tertullianust olvassuk, különös benyomást tesz ránk. Természetesen úgy írt, ahogy emberi megalkotottsága szerint írnia kellett. Lehetnek valakinek inspirációi, de ezek mindig úgy jelentkeznek, ahogy fel tudja őket fogni. Így Tertullianus sem adta vissza egészen tisztán az inspirációkat; úgy adta őket vissza, ahogy emberi agyával ki tudta őket fejezni: először is, mert halandó testben élt, másodszor pedig, mert bizonyos tekintetben szenvedélyes és fanatikus volt. Úgy írt, ahogy tudott, de igen érdekes módon, ha az igazi, a helyes szempontból nézzük.

Ebből a szempontból nézve úgy áll előttünk Tertullianus, mint egy irodalmilag nem is különösebben képzett római, aki azonban mint író rendkívüli kifejező erővel rendelkezett. Bátran mondhatjuk, hogy Tertullianus volt az, aki a latin nyelvet méltóvá tette a kereszténységhez. Neki sikerült először ezt a prózai, egyáltalán nem költői, tisztán retorikai nyelvet, a latin nyelvet, annyi temperamentummal és olyan szent szenvedéllyel átizzítani, hogy műveiben valóságos és közvetlen lelki élet él, különösen a „De carne Christi” című munkájában, vagy abban a művében, ahol megpróbál mindent visszaverni, amivel a keresztényeket vádolták. Szent indulattal és hatalmas nyelvi erővel írta meg ezeket a műveit. S mint De carne Christi című műve is mutatja, római létére elfogulatlan volt saját római mivoltával szemben. Hatalmas erejű szavakat talált a rómaiak által üldözött keresztények védelmére. Tüzes lendülettel ítélte el

5

azokat a bántalmazásokat, amelyeknek az volt a céljuk, hogy a keresztények tagadják meg Krisztus Jézushoz való tartozásukat. Ezt mondta: Ahogy a keresztényekkel szemben, mint bírák viselkedtek, nem eléggé bizonyítja már ez maga is, hogy igazságtalanok vagytok? Kénytelenek vagytok megváltoztatni egész bírói eljárásotokat, amit egyébként alkalmaztok, és azt nem használni, mikor keresztények ellen fordultok. Máskor a bántalmakkal arra kényszerítitek a tanút, hogy ne tagadja le az igazságot, hogy ismerje be azt, ami igaz, a valódi véleményét. A keresztényeknél fordítva csináljátok: megkínozzátok őket, hogy tagadják le meggyőződésüket! A keresztények bíráiként ellenkezőleg viselkedtek, mint egyébként bíróként viselkedni szoktatok. Máskor a bántalmakkal az igazságot akarjátok megtudni, a keresztényeknél a hazugságot! – És hasonló módon beszélt Tertullianus még sok mindenről, olyan szavakkal, amelyek valóban fején találták a szeget.

170Emellett elmondhatjuk róla, hogy nem csak bátor, erőteljes férfi volt, aki teljes mértékben átlátta a római istentisztelet ürességét és ezt ki is fejtette, hanem ezen kívül még olyan ember is volt, aki minden írásával bizonyította, hogy kapcsolatban áll az érzék feletti világgal. Úgy beszélt az érzék feletti világról, hogy látjuk: tudta, mit jelent az érzék feletti világról beszélni. Úgy beszél a démonokról, mint ahogy ismerős emberekről beszél. Pl. ezt mondja: „Kérdezzétek meg a démonokat, hogy az a Krisztus, akiről a keresztények azt állítják, hogy igazi Isten, valóban igazi Isten-e? Állítsatok oda egy igazi keresztényt egy megszállott mellé, akiből egy démon szól… látni fogjátok: ha valóban szóra bírjátok, bevallja nektek, hogy démon, mert igazat mond.” (Tertullianus tudta, hogy a démonok nem hazudnak, ha megkérdezik őket.) „De a démonok azt is megmondják nektek – ha a keresztény saját tudata alapján úgy igazából megkérdi őket – hogy Krisztus Isten. Csak gyűlölik, mert ellene harcolnak. Meg fogjátok tudni a démontól, hogy ő az igazi Isten.” – Tehát nem csak az emberek, hanem a démonok tanú bizonyságára is hivatkozik Tertullianus. Úgy beszél a démonokról, mint tanúkról, mint akik nem csak beszélnek, hanem azt is beismerik, hogy Krisztus az igazi Isten. S Tertullianus mindezt saját lelkének indításából mondja.

Ha megismerjük mint írót, minden okunk meg van rá, hogy feltegyük a kérdést: Mi is volt tulajdonképpen Tertullianusnak, aki az imént említett inspiráció hatása alatt állt, mélyebb lelki hitvallása? Tertullianus mélyebb lelki hitvallása valóban tanulságos, mert már sejtett valamit, ami csak jóval az ő kora után vált nyilvánvalóvá az emberiség számára. Alapjában véve három tételt vallott az emberi természettel kapcsolatban. Először: Olyan az emberi természet, hogy korunkban (vagyis Tertullianus korában, azaz a Krisztus utáni második évszázad végén) elköveti azt a szégyenteljes dolgot, hogy tagadja a legnagyobb földi eseményt. Ha az ember csak saját maga után megy, nem jut el a legnagyobb földi eseményhez. Másodszor: Lelke túlságosan gyenge ahhoz, hogy ezt a legnagyobb földi eseményt megértse. Harmadszor: Ha csak azt követi, amit halandó teste tesz számára lehetővé, akkor semmiképpen sem tud az ember kapcsolatot teremteni a golgotai misztériummal.

Körülbelül ez a három tétel Tertullianus hitvallása. Ezen három tétel alapján mondta ki a következőket: „Isten Fiát keresztre feszítették; ez nem gyalázat, mert gyalázatos. Meg is halt; ez éppen azért hihető, mert balgaság.” „Prorsus eredibile est, quia ineptum est.”

6

Éppen azért hihető, mert balgaság: ez a mondat található nála. A másik kitalált mondatot, amit a világ neki tulajdonít: „Credo quia absurdum est” sem Tertullianus sem más egyházatya nem írta le sohasem. Ezt a mondatot annak idején költötték és a legtöbb ember semmi mást nem ismer Tertullianustól, mint ezt a mondatot, ami nem igaz. Harmadszor: „És az eltemetett feltámadott – mondja Tertullianus – mert ez lehetetlen. Hinnünk kell, mert lehetetlen.”

172Tertullianusnak ez a három kijelentése a modern, nagyon okos emberek szemében természetesen rettenetesnek tűnik. Gondoljunk csak el egy valódi mai materialista képzettségű embert, mikor ezt hallja: „Krisztust keresztre feszítették; el kell hinnünk, mert gyalázatos. Krisztus meghalt; el kell hinnünk, mert balgaság. Krisztus valóságosan feltámadt; el kell hinnünk, mert lehetetlen.” – Próbáljuk csak elképzelni, milyen viszonyba kerülhet egy mai igazi monista világnézetű ember az ilyen tételekkel!

Mit akart azonban Tertullianus ezzel mondani? Éppen inspirációja következtében vált korának igazi emberismerőjévé és ismerte meg azt az utat, amelyen az ember akkor járt. Az emberek az Atlantisz utáni negyedik, a görög-latin kultúrkorszak elkövetkezendő évszázadai felé haladtak. Éppen annyi évvel, amennyivel a golgotai misztérium a korszak közepét megelőzte, vagyis 333 évvel ezen időpont után szándékozták bizonyos szellemi erők a Föld fejlődését egészen más irányba terelni, mint amerre az – a golgotai misztérium következtében – végül is terelődött. 333 év a 333. után az 666; ez az az évszám, amiről oly megindultan emlékezik meg az Apokalipszis írója. Olvassák el azokat a sorokat, ahol az Apokalipszis írója arról szól, ami a 666. évre vonatkozik! Bizonyos szellemi erők intenciói szerint valaminek történnie kellett volna az emberiséggel és meg is történt volna, ha nem következett volna be a golgotai misztérium. A 333. év, mint az értelmi lélek kultúrájának csúcspontja után az emberiség számára kiszabott lefelé menő utat arra használták volna fel, hogy az emberiséget egészen más irányba tereljék, mint amerre azoknak az isteni lényeknek a szándékai szerint kellett haladnia, akik kezdettől fogva, a szaturnuszi idők óta, kapcsolatban álltak vele. Ezt úgy akarták elérni, hogy az emberiség valamit, amit csak később kellett volna megkapnia – a tudati lelket annak minden tartalmával – egy bizonyos fajta kinyilatkoztatás révén már 666-ban megkapta volna. Ha ez megtörtént volna, ha valóra váltak volna bizonyos lények szándékai, akik szemben állnak az emberiség fejlődésével, de magukhoz akarják ragadni az ember fejlődését, akkor az emberiséget már 666-ban meglepték volna a tudati lélek adományával, ami csak egy későbbi időpontban volt esedékes.

173Ez az, amit az embereket szerető Istenekkel ellenséges lények mindig tesznek: azt, amit ezek az emberekhez jó szellemi lények egy későbbi időpontban akarnak tenni, ők egy korábbi időpontra akarják előrehozni, amikor az emberiség még nem érett rá. Azt tehát, aminek csak a mi korunk közepén jön el az ideje, tehát csak 1080 évvel 1413 után, vagyis 2493-ban kell bekövetkeznie – csak akkor kell az embernek odáig jutnia saját személyiségének tudatos megértése terén – az ahrimáni és luciferi erők már 666-ban bele akarták oltani az emberbe.

7

Mit akartak ezek a lények ezzel elérni? Meg akarták adni az embernek a tudati lelket és ezzel olyan természetet adtak volna neki, ami lehetetlenné tette volna számára, hogy megtalálja az utat a szellem-énhez, élet-szellemhez és szellem-emberhez. Elvágták volna jövőbeni útját és egészen más fejlődési útra vitték volna az embert.

A történtek nem úgy játszódtak le, ahogy akarták, nem ebben a különleges, fenomenális, nagyszerű, de ördögi formában; de nyomai mégis megtalálhatók a történelemben. Azért találhatók meg, mert olyan dolgok történtek, amikről csak azt mondhatjuk: az emberek megteszik itt a Földön, tulajdonképpen mindig megteszik, mint segéderők abban, amit bizonyos szellemi lények az ember által visznek véghez. Így Justinianus császár is bizonyos lények kiszolgálója volt, mikor – ellensége lévén mindannak, ami a magas fokú görög bölcsességből származott – 529-ben bezáratta az athéni filozófiai iskolákat. Így aztán a görög tudományos élet utolsó maradványait arisztotelészi és plátói magas szintű tudásával száműzték és kénytelen volt Perzsiába menekülni, ahova más görög bölcsek, kiket Zeno Isauricus az 5. században a szíriai Edessából űzött el, már korábban szintén menekültek. A 666 felé közeledő években a gondishapuri perzsa akadémián valóban a legválogatottabb tudósok gyűltek össze, kik a régi Görögországból jöttek át, és nem vették figyelembe a golgotai misztériumot. A gondishapuri akadémián tanítottak azok, akiket luciferi-ahrimáni erők inspiráltak.

174Ha bekövetkezett volna az, aminek 666-ban kellett volna érnie az emberiséget – ami ha bekövetkezett volna, már 666-ban elvágta volna az emberiség tovább fejlődésének és felemelkedésének útját –, ha teljes sikerrel járt volna a gondishapuri akadémia szándéka, akkor a 7. században itt is ott is magas tudású és magas tudásuk folytán rendkívül zseniális emberek támadtak volna, kiknek az lett volna a feladatuk, hogy bejárják Észak-Afrikát, Nyugat-Ázsiát, Dél-európát, általában Európát, és elterjesszék a gondishapuri akadémia szándékai szerinti 666-os kultúrát. Ez a kultúra mindenek előtt arra lett volna hivatva, hogy az embert teljesen saját személyiségére állítsa be, hogy teljes mértékben elhozza máris a tudati lelket.

De nem vált lehetségessé, hogy ez megtörténjék. A világ már másként alakult, mint amilyennek lennie kellett volna ahhoz, hogy ez benne megtörténhessen. Ez a gondishapuri akadémiának a nyugati kultúra ellen indítandó egész támadását letompította. Így aztán egy olyan bölcsesség helyett, ami mellett egész kicsiség lenne mindaz, amit ma a külső világban tudunk, ahelyett, hogy spirituális sugallat révén létrejött volna az a bölcsesség, amit kísérletezés és természettudományok révén fokozatosan fog az ember magának 2493-ig kivívni, s ami egy ragyogó, nagyszerű tudományosságban nyilvánult volna meg, mindennek csak a nyomai maradtak meg abban, amit az arabok vittel el Spanyolországba. De már ez sem az eredetileg elgondolt, hanem csak letompított formában jelent meg. Helyette csak a mohamedanizmus, Mohamed és tanai maradtak; az iszlám jött ahelyett, aminek a gondishapuri akadémiáról kellett volna kiindulnia. A golgotai misztérium eltérítette a világot ettől a számára veszedelmes iránytól.

175

8

Ez az eltérítés azáltal vált lehetővé, hogy a golgotai misztérium annak idején nemcsak megtörtént, de olyan eseményként történt meg, amelyet közösséges emberi erőivel haláláig senki sem érthetett meg. Ezért jelenet meg a nyugati emberiség körében a halottak részéről jövő inspiráció, amit Tertullianusnál és sok másnál megfigyelhetünk. Ez aztán az emberek lelkületét egészen másra irányította, mint arra, aminek a gondishapuri akadémiáról kellett volna kiindulnia. Az terjedt el, ami megakadályozta a gondishapuri akadémia szándékai szerinti magas fokú – de ördögi – bölcsesség létrejöttét. Sok minden csak megtörve, bizonyos mértékig elferdülve jött ki abból, amit a halottak inspiráltak, de mégis megőrizték az emberiséget attól, hogy hatni engedje magára mindazt, amit fel kellett volna, vegyen lelkébe, ha a gondishapuri akadémiának irányzatával szerencséje lett volna.

Az olyan események azonban, mint az, amit a gondishapuri akadémia tervezett, bizonyos mértékben a világfejlődés kulisszái mögött zajlanak le. Az érzék feletti síkon folynak le. Az emberek kapcsolatban állnak ugyan velük, de maguk az események teljes mértékben az érzék feletti régiókban játszódnak le. Ezért sem az olyan eseményeket, mint amilyet a gondishapuri akadémia tervezett, sem a golgotai misztériumot nem ítélhetjük meg pusztán a szerint, ami a fizikai síkon történik. Az ilyen eseményekbe a szokottnál sokkal mélyebben kell behatolnunk, ha jellemezni akarjuk őket.

176Azért valamennyit visszamaradt az emberiség attól, aminek meg kellett volna történnie, csak letompult, amennyiben a szándékolt nagyszerűből megvalósult a fantasztikus, a szánalmas iszlám. Valami azért történt az emberiséggel! Az történt, hogy akkor az egész emberiség, akire hatott a gondishapuri impulzus – ez az újperzsa impulzus, amely nem megfelelő időben újra előhozta a Zarathusztra-impulzust – ha szabad magam triviálisan kifejezni, „belső repedést szenvedett”, s ez egészen a fizikai testiségig hatott. Az emberiség kapott akkor egy impulzust, amely behatolt a fizikai testbe is, s amellyel azóta vele születünk. Ez az impulzus nem más, mint az, amit az imént jellemeztem: az emberiségbe beleoltották azt a betegséget, amely, ha kitör valakin, az Atyaisten tagadásához vezet.

Szeretném, ha jól megértenének: a civilizált emberiség testében ma tövis van. Szent Pál sokszor említi ezt a tövist, prófétikusan szól erről a tövisről; mint különlegesen előrehaladott emberben, benne már az ő korában meg volt, mások tulajdonképpen csak a 7. században kapták meg. Ez a tövis azonban egyre inkább növekedni fog, egyre jelentőségteljesebb lesz. Ha ma megismerkednek egy olyan emberrel, aki teljesen átadja magát ennek a tövisnek, ennek a betegségnek – mert ez valóban tövis a testben, valóban betegség – akkor ez az ember ateista, istentagadó. Az ateizmusra való hajlam tulajdonképpen minden emberben megvan, aki csak a modern civilizáció keretein belül él, pusztán arról van szó, hogy követi-e ezt a hajlamát. Az ember magában hordozza azt a betegséget, amely arra ingerli, hogy tagadja Istent, pedig természetéből tulajdonképpen az következne, hogy elismerje. Az emberi természetet akkor bizonyos mértékben mineralizálták, „visszacsavarták” a fejlődésben, úgy hogy mindnyájan magunkban hordozzuk az istentagadás betegségét.

177

9

Ez az istentagadás-betegség sok mindent okoz az emberben. Szorosabb vonzási köteléket létesít az ember teste és lelke között, mint eredetileg volt, mint amilyen magában az emberi természetben tulajdonképpen adva van. Mondhatnánk erősebben odaláncolja a lelket a testhez. A léleknek saját természete alapján nem az a rendeltetése, hogy részt vegyen a test sorsában, de ha sikerült volna a gondishapuri akadémia terve, olyan útra terelték volna, amelyen egyre inkább részt kellett volna vennie a test sorsában: a születésben, az öröklődésben, a halálban is.

Nem kevesebbet akartak ugyanis akkor a gondishapuri bölcsek – amit bizonyos titkos társaságok dilettánsabb formában ma ismét megkísérelnek – mint hogy az embert itt a Földön nagyon naggyá, nagyon bölccsé tegyék, de ennek a bölcsességnek a beoltása következtében lelkének részt kelljen vennie a halálban. Ez arra vezetne, hogy mikor átment a halál kapuján, nem akarna részt venni a szellemi életben, és nem akarna többé inkarnálódni. Egyenesen el akarták vágni a további fejlődéstől. Saját maguk számára, egy egészen más világ számára akarták megnyerni az embert. A földi életet arra akarták felhasználni, hogy konzerválják az embert, hogy eltérítsék attól, amiért a Földön van, amit lassú fokozatos fejlődés útján kell megtanulnia, és ami által el fog jutni a szellem-énhez, élet-szellemhez és szellem-emberhez.

Az emberi lelket tehát jobban meg akarták ismertetni a Földdel, mint amennyire az számára rendeltetett. A halál, ami csak a test számára rendeltetett, bizonyos mértékben a lélek sorsává is vált volna. Ezzel állította szembe ellenhatását a golgotai misztérium. Az ember rokonságba került a halállal, de a golgotai misztérium megmentette ettől a halállal való rokonságtól. Ha az egyik oldalon a világfejlődés bizonyos áramlatának hatására a lélek szorosabb rokonságba került is az emberi testtel, mint az számára elő volt írva, Krisztus viszont, hogy a mérleget egyensúlyban tartsa, a testet kapcsolta a rendeltetésszerűnél nagyobb mértékben a szellemhez. A golgotai misztérium tehát közelebb vitte az emberi lelket a szellemhez, mint ahogy az számára eleve el volt rendelve.

178Mindez lehetővé teszi számukra, hogy úgy igazából belelássunk abba, hogyan is függ össze a golgotai misztérium az emberi természet legbensőbb erőivel az évszázadok folyamán. Össze kell tudnunk hasonlítani a testnek és léleknek azt a kölcsönös viszonyát, amelyet Ahrimán és Lucifer szánt az embernek, a lélek és szellem kölcsönös viszonyával, ha történelmileg helyesen akarjuk megközelíteni a golgotai misztériumot.

A katolikus egyház, amely erősen annak a hatása alatt állt, ami még megmaradt a gondishapuri akadémia impulzusából, 869-ben, a konstantinápolyi általános ökumenikus zsinaton dogmaként mondta ki, hogy nem kell hinni a szellemben… mert nem akart mindenki felvilágosítani a golgotai misztériummal kapcsolatban, hanem sötétséget akart rá terjeszteni. A katolikus egyház 869-ben eltörölte a szellemet. Az akkor felállított dogma úgy szól, hogy nem kell a szellemben hinni, csak testben és lélekben, és a lélekben van valami szellemszerű. De azt, hogy az ember testből, lélekből és szellemből áll, a katolikus egyház eltörölte, s ez még a gondishapuri impulzus hatására történt. A történelem bizony másként fest, mint ahogy azt egyik, vagy másik

10

oldalról az emberek „házi használatára” – akiket szívesen irányítanának – gyakran alakítják.

179A golgotai misztérium tehát szorosabban fűzte az embert a szellemhez. Ezáltal van meg két erő az emberben: az az erő, amely lelkileg hasonlóvá teszi a halálhoz és az, amely ismét megszabadítja a haláltól, s amely bensőleg elvezeti a szellemhez.

Milyen ez az erő? Azt már mondtam, hogy ez bizonyos fajta betegség az, ami istentagadó az emberben. Az erre való hajlam olyan betegség, amelyet mi civilizált emberek mindnyájan magunkban hordunk pusztán azért, mert testünk van. Istent tagadni tehát betegség, mondja a szellemtudomány,… de ez a betegség bennünk van. Istent csak akkor nem tagadjuk, ha őt Krisztus által újra megtaláljuk. Testünkben betegségerő van, amely az istentagadásra irányul, de ha Krisztus ereje úgy van meg bennünk, ahogy azt már többször elmondtam, akkor a golgotai misztérium következtében egy gyógyító erő is van bennünk. Krisztus a szó legszorosabb értelmében gyógyító, orvosa annak a betegségnek, ami az embert istentagadóvá teheti. Krisztus az orvosa ennek a rejtett betegségnek, amiről most beszéltem.

Korunk igen sok tekintetben azoknak az időknek a megújulása, amelyek részben a golgotai misztérium, részben a 333-ban, részben pedig a 666-ban történtek következtében álltak be. Ennek pontosan meghatározott hatásai vannak. Csak akkor értik meg helyesen a golgotai misztériumot, ha tisztában vannak azzal, hogy nem fogható fel azokkal az erőkkel, melyeket az ember csak azáltal kap, hogy haláláig fizikailag benne él egy fizikai testben. Maguk a kortársak, az apostol kortársak is csak a 3. században, tehát jóval haláluk után tudták saját emberi erőikkel megérteni a golgotai misztériumot. De mindezek a dolgok belefolynak a fejlődésbe, ilyen dolgok révén sok minden játszódik le. Itt pedig a következők játszódtak le.

180Ma már egészen más helyzetben vagyunk, mint Krisztus kortársai voltak, vagy azok, akik a következő évszázadokban – a 7. évszázadig – éltek. Mi már az Atlantisz utáni ötödik korban élünk, sőt jócskán benne járunk: a 20. században élünk. Ennek következménye, hogy mielőtt mint lelkek megszületünk, mielőtt az érzék feletti világból az érzékelhető világba lépünk, a szellemi világban már évszázadokkal azelőtt átéltünk valamit. Úgy, ahogy a golgotai misztérium kortársai évszázadokkal utána eljutottak a golgotai misztérium teljes megértéséhez, mi is átélünk egy bizonyos tükörképet születésünk előtt. Ez azonban csak a mai emberekre érvényes. A mai emberek, mikor megszületnek a fizikai világban, mindnyájan magukkal hoznak valamit, amit úgy nevezhetnénk, hogy a golgotai misztérium visszfénye, vagy a tükörképe annak, amit évszázadokkal a golgotai misztérium után a szellemi világban átéltek.

Aki nem rendelkezik az érzék feletti látás képességével, az természetesen nem láthatja ezt az impulzust; de mindenki átélheti önmagában ennek az impulzusnak a hatását. S aki átéli, az megtalálja a választ arra a kérdésre, hogy „Hogyan találom meg Krisztust?”

11

Ehhez a következőket kell átélni: Először is feltesszük magunkban, hogy olyan magas fokú önismeretre törekszünk, amilyenre saját emberi személyiségünk alapján csak képesek vagyunk. Aki becsülettel törekszik erre az önismeretre, az nem juthat más megállapításra, mint hogy „nem tudom megragadni, nem tudom felfogni azt, amire tulajdonképpen törekszem”. Felfogóképességem mögötte marad annak, amire törekszem. Érzem a tehetetlenségemet azzal szemben, amire törekszem. Nagyon fontos élmény ez. Egy bizonyos ájultságérzés, (a németben „Ohnmacht” tehetetlenséget és egyben ájultságot is jelent – a fordító megjegyzése), amit mindenkinek át kellene élnie, aki önismeret dolgában becsülettel elmélyed önmagában. Ez az ájultság érzés egészséges, mert nem más, mint a betegség megérzése; az ember akkor igazán beteg, ha van valami betegsége, de nem érzi. Ha az ember életének bizonyos időpontjában átéli ezt az ájultság-élményt, érzi tehetetlenségét, érzi, hogy képtelen felemelkedni az istenihez, akkor azt a betegséget érzi magában, amelyről beszéltem, amely belénk van oltva. Mikor ezt a betegséget megérezzük, úgy érezzük, hogy testünk mai mivoltában tulajdonképpen arra ítélné lelkünket, hogy vele együtt meghaljon. Mikor aztán ezt az ájultságot elég erősen átéltük, jön a fordulat. A második élmény ezt mondja: Ha nem adjuk át magunkat annak, amit csak testi erőinkkel érhetünk el, hanem annak adjuk át magunkat, amit a szellem nyújt számunkra, akkor le tudjuk győzni ezt a belső lelki halált. Akkor újra meg tudjuk találni lelkünket, és össze tudjuk kapcsolni a szellemmel. Átélhetjük egyrészt a lét éréktelenségét, másrészt a lét dicsőítését saját belső impulzusunkból, ha átmentünk az ájultság érzésén. Ájultságunkban érezzük a betegséget és érezzük az Üdvözítőt, a gyógyító erőt, mikor az ájultságot érezzük, mikor lelkünkben a halálhoz hasonló állapotba kerültünk. Mikor érezzük az Üdvözítőt, a gyógyítót, azt is érezzük, hogy hordozunk valamit lelkünkben, ami mindenkor fel tud támadni a halálból azáltal, hogy önmagát bensőleg átéli. Ha ezt a két élményt keressük, megtaláljuk saját lelkünkben Krisztust.

181Efelé az élmény felé halad az emberiség. Angelus Silesius kimondta ezt, mikor ezeket a jelentőség teljes szavakat leírta:

„Das Kreuz von Golgatha kann dich nicht von dem BösenWenn es nicht auch in dir wird aufgericht’t erlösen.”

„Meg nem vált a gonosztól maga, a kereszt sem,Ha csak a Golgota hegyén áll, de benned nem.”

(Böszörményi László fordítása)

Az ember úgy állíthatja fel önmagában, hogy érzi a két pólust: teste révén az ájultságot, szelleme révén a feltámadást.

182A belső élmény, amely ebből a két részből áll, valóban a golgotai misztérium felé irányul. Nem hozhatjuk fel vele kapcsolatban mentségül, hogy nem rendelkezünk érzék feletti képességekkel, mert nincs hozzá szükség ilyen képességekre. Igazán csak az szükséges hozzá, hogy önmagunkra eszméljünk, és hogy akarjunk önmagunkra

12

eszmélni, valamint, hogy le akarjuk győzni azt a gőgöt, amely ma olyan gyakori, s amely nem engedi, hogy az ember észre vegye, mennyire büszke lesz saját erejére, ha csak saját erőire hagyatkozik. Ha az ember saját gőgjével szemben nem tudja átérezni, hogy csak a saját erejével tehetetlen, ájult, akkor nem érezheti sem a halált, sem a feltámadást; akkor soha sem érezheti át Angelus Silesius gondolatát:

„Das Kreuz von Golgatha kann dich nicht von dem BösenWenn es nicht auch in dir wird aufgericht’t erlösen.”

Ha azonban át tudjuk érezni az ájultságot és az ájultságból való felébredést, akkor az a szerencsés eset áll be, hogy valóban reális kapcsolatba kerülünk Krisztus Jézussal. Mert ez az élmény annak ismétlése, amit évszázadokkal ezelőtt a szellemi világban átéltünk. Itt a fizikai síkon a tükörképét kell lelkünkben megkeresnünk. Keressék magukban, és meg fogják találni az ájultságot. S mikor ezt megtalálták, keressék és meg fogják találni a megváltást az ájultságból, a léleknek szellemként való feltámadását.

De ne engedjék magukat megtéveszteni egy s mástól, amit ma a misztika, sőt néhány pozitív hitvallás is hirdet. Mikor pl. Harnack Krisztusról beszél, nem igaz, amit mond, azon egyszerű oknál fogva, hogy amit Krisztusról mond – olvassák csak el –, azt általában Istenről mondhatjuk el! Azt éppúgy elmondhatjuk a zsidók Istenéről, mint a mohamedánok Istenéről és mindegyikről. Sokan mondják, akik ma úgynevezett „feltámasztottak” akarnak lenni, hogy „átélem magamban Istent”… de csak az Atya Istent élik át és őt is csak legyengített alakban, mert nem veszik észre, hogy betegek és csak a tradicionális dolgokat ismétlik. Ilyesmit tesz pl. Johannes Müller. De egyikük sem jutott el Krisztushoz, mert a Krisztus-élmény nem abból áll, hogy az ember átéli lelkében Istent, hanem kettőből áll: a test által okozott lelki halál átéléséből és a lélek szellem által való feltámadásának élményéből. Az, aki az emberiségnek nemcsak azt hirdeti, hogy Istent érzi magában – ahogy azt a pusztán csak szónokoló teozófusok is állítják – hanem a két élményről, az ájultság és az ájultságból való feltámadás élményéről is beszélni tud, az a valódi Krisztus-élményről beszél. Ez azonban érzék feletti úton jut el a golgotai misztériumhoz, ő maga találja meg azokat az erőket, amelyek aztán bizonyos érzék feletti erőket mozgatnak meg és elvezetik őt a golgotai misztériumhoz.

183Ma már kétségtelenül meg tudjuk találni Krisztust közvetlenül saját életünkben, mert már meg is találtuk, ha önmagunkat újra megtaláltuk, de az ájultságból kell újra önmagunkra találnunk. Az értéktelenség érzésének, amely elfog bennünket, ha gőg nélkül gondolunk saját erőinkre: ennek kell megelőznie a Krisztus-impulzust. Okos misztikusok azt hiszik, hogy ha ezt mondhatják: Megtaláltam Énemben a magasabb Ént, az isteni Ént… ez már kereszténység. Ez nem kereszténység! A kereszténységnek ezen a mondaton kell alapulnia:

„Das Kreuz von Golgatha kenn dich nicht von dem BösenWenn es nicht auch in dir wird aufgerieht’t erlösen.”

13

Megérezhetjük az élet egyes mozzanataiban, mennyire igaz, amit mondok; azután felemelkedhetünk a részletektől az ájultság és az ájultságból való feltámadás nagy élményéhez. Milyen szép volna – különösen jelen korunkban – ha az emberek tudatába eljutnának pl. a következők: Egészen bizonyos, hogy az emberi lelkek mélyén él egy hajlam az igazság iránt és arra is, hogy kimondják az igazságot. De éppen mikor el vagyunk telve avval a szándékkal, hogy az igazságot kimondjuk, azután elgondolkodunk rajta, hogy hogyan is állunk ezzel a kimondással, akkor tehetjük meg az első lépést azon az úton, amely elvezet az emberi test tehetetlenségéhez az isteni igazsággal szemben. Abban a pillanatban ugyanis, amikor valóban elgondolkodnak a beszédről, rájönnek valami nagyon érdekes dologra. A költő megérezte ezt, mikor azt mondta: Ha beszél a lélek, ő akkor már nem a lélek beszél. – Amit lelkünkben bensőleg, mint igazságot valóban átélünk, útközben, amíg beszéddé alakul, már eltompul. Aki ismeri a nyelvet, az tudja, hogy csak a tulajdonnevek, amelyek mindig csak egy dologra vonatkoznak, az igazi megjelölői ennek az egy dolognak. Amint általánosított nevekről van szó, legyen az főnév, ige vagy melléknév, már nem teljesen az igazságot mondjuk. Ilyenkor abban áll az igazság, hogy tudatában vagyunk annak, hogy alapjában véve minden mondatunkkal el kell térnünk az igazságtól.

184A szellemtudomány megpróbálja az embert feltámasztani ebből az állapotból, mégpedig egy bizonyos módon való eljárással, amit már többször jellemeztem. Gyakran mondtam, hogy a szellemtudományban nem annyira az a fontos, hogy mit mondunk, mint az, hogy hogyan mondjuk. Figyeljék csak meg – az én írásaimban is megtehetik – hogy a szellemtudomány mindent a legkülönfélébb szempontokból jellemez, mindig megpróbálja ugyanazt a dolgot egyik oldaláról is és másik oldaláról is leírni: csak így tudjuk a dolgokat megközelíteni. Aki ugyanis azt hiszi, hogy a szavak más mint az euritmia, az nagyon téved! A szavak nem egyebek, mint a levegő közreműködésével a gégefő által megvalósított euritmia. Pusztán csak mozdulatok; csak éppen hogy nem kezünkkel és lábunkkal, hanem gégefőnkkel végrehajtott mozdulatok. El kell jussunk annak tudatához, hogy csak utalunk valamire, és hogy csak akkor kerülünk helyes viszonya a valósággal, ha a szavakban nem látunk mást, mint utalásokat arra, amit ki akarunk fejezni; ha mint emberek úgy élünk együtt, hogy tudjuk: a szavakban utalások élnek. Erre akar többek közt rámutatni az euritmia is, amely az egész emberből gégefőt csinál, – vagyis az egész ember révén fejezi ki azt, amit egyébként csak a gégefő fejez ki, hogy az emberek megérezzék: amikor a hangok nyelvén beszélnek, akkor is csak mozdulatokat tesznek. Azt mondom: „apa”, azt mondom: „anya”… Ha mindent általánosítok, csak akkor tudom magam a valósághoz hűen kifejezni, ha az, akihez beszélek, a szociális elemben velem együtt élte bele magát ezekbe a dolgokba, ha érti a mozdulatot. Csak akkor térünk magunkhoz ájulásunkból, amit már a beszéddel kapcsolatban is érezhetünk, csak akkor ünnepelhetjük belőle feltámadásunkat, ha megértjük, hogy mikor szájunkat kinyitjuk – már keresztényeknek kell lennünk. Amivé a fejlődés folyamán a szó, a Logosz vált, csak akkor érthető, ha a Logosz ismét Krisztussal kötjük össze, ha tudatára jutunk annak, hogy testünk, mikor a kimondás eszközévé válik, legyűri az igazságot, úgy hogy ez ajkunkon részben elhal. Azzal keltjük újra életre Krisztusban, ha tudjuk, hogy át kell szellemiesítenünk, vagyis: a Szellemet hozzá kell gondolnunk. Nem szabad tehát a beszédet egyszerűen úgy

14

elfogadnunk, ahogy halljuk, hanem hozzá kell gondolnunk a szellemet. Ezt kell megtanulnunk.

185Szeretném itt is elmondani, amit már különböző helyeken elmondtam, hogy igen érdekes dologra jöhetünk rá, amit most egy konkrét eset kapcsán fogok jellemezni. Alaposan foglalkoztam azokkal a valóban érdekes tanulmányokkal, amiket Woodrow Wilson írt az amerikai történelemről, amerikai irodalomról, amerikai életről. Mondhatom, hogy nagyszerűen, erőteljesen ábrázolja Amerika fejlődését, amint ez Amerika keleti részéből nyugat felé terjedt. Egészen amerikai módra írja le a dolgokat és lebilincselőek ezek a tanulmány formájában leírt előadások. Kultúra irodalom a címük. Megismerjük az amerikaiak egész lényét, ha ezeket a tanulmányokat olvassuk, mert Woodrow Wilson a legtipikusabb amerikai. Azután összehasonlítottam a Woodrow Wilson tanulmányaiban találhatók közül egyet-mást – ez az összehasonlítás egészen objektíven megtehető – pl. Hermann Grimm kijelentéseivel. Grimm ízig-vérig tipikus 19. századbeli német, tipikus 19. századbeli közép-európai és írásmódja révén nekem rendkívül szimpatikus, míg Woodrow Wilson rendkívül unszimpatikus. De ez magán ügy és mellékes. Szeretem Hermann Grimm írásmódját, és nagyon visszataszítónak találom Woodrow Wilson írásmódját, de ettől még lehet az ember teljesen objektív: a tipikusan amerikai Woodrow Wilson egyenesen ragyogóan ír Amerika jellegének kibontakozásáról. S ekkor, amint összehasonlítottam Woodrow Wilson és Hermann Grimm tanulmányait, melyekben mindketten a történelmi módszerekről írtak, valami más lépett előtérbe. Találunk olyan mondatokat Woodrow Wilsonnál, amelyek pontosan, majdnem szó szerint megfelelnek Hermann Grimm mondatainak és viszont: lefordíthatjuk Hermann Grimm egyes mondatait és Woodrow Wilson szövegét kapjuk. Teljesen megegyeznek egymással. Ki van zárva, hogy egymástól vették volna át őket, szó sincs arról, hogy ilyesmire akarnék utalni! Itt ahhoz a ponthoz jutottunk el, ahol megtanulhatjuk, anélkül, hogy kispolgári, filiszter szemléletbe esnénk, hogy ha ketten mondják ugyanazt, az nem ugyanaz! Felmerül a probléma, honnan ered az a különös dolog, hogy Woodrow Wilson sokkal nyomatékosabban, sokkal szuggesztívebben ábrázolja az amerikaiakat, mint Hermann Grimm valaha is ábrázolt „A történelem módszerei” című könyvében, és ábrázolása közben mégis Hermann Grimm mondatait használja. Honnan van ez? Ez problémaként jelentkezik.

187Ha behatóbban foglalkozunk a dologgal, a következőkre jövünk rá: ha Hermann Grimm stílusát tanulmányozzuk, azt látjuk, hogy minden egyes mondatát ő maga személyesen, egyénileg harcolta ki. Nála mindent a 19. század kultúrájának fénye világít be, de közvetlenül a tudati lélekből származik. Woodrow Wilson ragyogóan ábrázol, de a tudat alatti megszállottság állapotában. Egy démoni megszállottságról van itt szó. Van valami a tudatalattijában, és az sugalmazza, hogy mit írjon. Lelkén keresztül a démon beszél, aki természetesen különös módon nyilvánul meg egy 20. századi amerikaiban, de ez teszi írását nagyszerűvé, erőteljessé.

Ma, amikor a lusta ember olyan gyakran mondja, ha valahol olvas valamit: ezt már itt és itt olvasta; ma, amikor csak a tartalommal törődik, eljött az ideje annak, hogy

15

megtanulja: már nem annyira a tartalom a fontos, hanem az, hogy ki mond valamit. Ismernünk kell az embert, aki mondja, mert a szavak csak mozdulatok, és ismernünk kell azt, aki a mozdulatot teszi. Ez az, amibe az emberiségnek bele kell élnie magát. A leghétköznapibb élet óriási misztériumáról van itt szó. Nagy különbség, hogy személyes Én-jében harcol ki valaki minden egyes mondatot, vagy pedig alulról, felülről, esetleg oldalról sugalmazzák neki valamiképpen. A sugalmazott szöveg szuggesztívebben hat, mert a saját erőből kiharcolt szövegnél magunknak is meg kell harcolnunk minden egyes mondatért. Közeleg az idő, amikor már nem csupán a szó szerinti tartalmát kell néznünk annak, ami lelkünk előtt áll, hanem mindenekelőtt azt kell néznünk, hogy ki az, aki ezt vagy azt mondja – nem külső fizikai személyiségében, hanem egész emberi-szellemi összefüggésében.

188Ha az emberek ma azt kérdik: Hogyan találom meg Krisztust? Akkor ilyen választ kell nekik adnunk, mert Krisztushoz nem juthatunk el semmiféle töprengéssel, vagy kényelmes misztikával, hanem csak úgy, ha van bátorságunk ahhoz, hogy közvetlenül belehelyezkedjünk az életbe. Ez esetben pedig a nyelvvel kapcsolatban is éreznünk kell azt a tehetetlenséget (ájulást) amit a test okoz azáltal, hogy a beszéd hordozójává válik, - utána pedig éreznünk kell a szellem feltámadását a szóban. Erről van szó. Nemcsak „a betű öl, a szellem megelevenít” – mely mondást igen gyakran félre értenek – hanem már a hang is öl és a szellemnek kell ismét életet vinni bele azáltal, hogy egyedi átéléssel Krisztushoz és a golgotai misztériumhoz kapcsolódunk. Ezzel az első lépéssel találjuk meg Krisztust. Keresni kell! Ha valahol egy szó áll, ne csak a tartalmát nézzük (ma ehhez szoktak az emberek) hanem keressük az emberi összefüggéseket, nézzük, hogy hogyan jönnek elő a szavak onnan, ahol kimondják őket. Ez egyre fontosabb lesz. Ha ezt éppen közülünk egyesek meggondolnák, nem történne meg olyan gyakran, hogy jön valaki, és azt mondja: ez egészen „antropozófus módra” vagy „teozófus módra” beszélt…. Olvassák csak el még egyszer! Nem azon múlik, hogy milyen szavak állnak ott, hanem azon, hogy milyen szellem áll mögöttük. Nem szavakat akarunk terjeszteni az antropozófiával, hanem új szellemet; azt a szellemet, ami a 20. századtól kezdve a kereszténység szelleme kell, hogy legyen.

Ezt akartam még hozzá fűzni a nyolc nappal ezelőtt ugyanitt megtartott előadásomhoz. (Was tut der Engel in unserem Astral-Leib? Mit csinál az angyal asztráltestünkben? – a fordító megjegyzése) Örülök, hogy ismét szólhattam Önökhöz ezekről a mindnyájunkat érintő dolgokról, és remélem, hogy rövidesen folytathatjuk itt Zürichben a Zweig-beli tanulmányainkat. Ebben az értelemben gondoljunk mindig arra, hogy ha a térben el is váltunk egymástól, mint antropozófusok lélekben együtt vagyunk és az emberiség szellemében, amelynek uralkodnia és hatnia kell, híven együtt is maradunk.

16