Indokolható-e keresztyén etikai szempontból az Iszlám Állam elleni háború?

Indokolható-e keresztyén etikai szempontból az Iszlám Állam (IS) elleni katonai fellépés?

Készítette: Demeter BenceSelye János Egyetem, Református Teológiai KarRendeszeres Teológiai TanszékTanszékvezető: Doc. Bernhard Kaiser, D.Th.Témavezető: Doc. Bernhard Kaiser, D.Th.


2015. február 11-én Barack Obama, az Amerikai Egyesült Államok elnöke a Kongresszus

jóváhagyását kérte az Iszlám Állam (IS) elleni katonai fellépéshez. Az elnök által beterjesztett

határozati javaslathoz csatolt levél szerint az IS „súlyos fenyegetést” jelent az Egyesült

Államokra és közel-keleti szövetségeseire, amely a régión túl amerikai területre is kiterjed. A

dokumentum elítélte az IS erőszakcselekményeit, a tömeges gyilkosságokat és kitért négy

amerikai túsz halálára is, amelyért a terrorszervezetet tette felelőssé.

Az Iszlám Állam elleni katonai fellépés kérdése az egyik legrégebbi etikai dilemmát veti fel a

keresztyén ember számára: a háború, illetve az abban való részvétel problémakörét. Szabad-e

a keresztyén embernek háborút viselnie? Szabad-e az állam által elindított háborúban részt

vennie? Van-e olyan indok, amely egy ilyen háborút megalapozhat? És a másik oldalról: egy

állam által indított háború alól – ha ezen állam polgára és katonai szolgálatra kötelezett –

kivonhatja-e magát a keresztyén ember? Mik a bibliai érvek és ellenérvek erre az esetre?

1. A háborúról általában

Az egyik legfontosabb dolog, amit a Bibliából Isten akaratáról megtudunk, hogy Isten a

békesség istene (Mt 5,9; 1Kor 14,33). Az Úr uralkodásáról és az új Jeruzsálemről szóló

próféciák egyik legfontosabbja, hogy „háború nem pusztítja többé” (Zak 14,11). A prófétai

képekben megjelenik a háború és harc nélküli világ (Ézs 2,4 → Mik 4,3). Az Evangélium a

„békesség evangéliuma” (Ef 6,15). A keresztyén ember legfőbb törekvése a békére irányul

(Róm 14:19). Isten akarata az egész Szentírás egységes üzenete szerint arra irányul, hogy az

ember – egymással és Istennel egyaránt – békességben éljen. A „békesség” - héberül ,שלם

görögül ειρηνη – a Szentírás egészén végighaladó egyik leghangsúlyosabb gondolat. Vagyis

elsőkét azt állapíthatjuk meg, hogy a háború Isten akaratával ellenkezik.

Ennek ellenére azt látjuk, hogy a háború nemcsak a teremtett világ sajátja, hanem felbukkan –

igaz, egy látomásban, tehát nem feltétlenül literális értelemben – a mennyben is (Jel 12,7-9).

Természetesen nem arról van szó, hogy Isten ne volna képes békét teremteni, és nem is arról,

hogy az akarata ne a békességre irányulna, hanem arról, hogy a háború minden esetben az

Istentől való eltávolodásnak, vagyis a bűnnek a következménye. A mennybeli háború is a

Sátán, vagyis a bűn következményeképp indul, és célja a Sátán levettetése a mennyből, vagyis

Isten uralmának kiterjesztése, ill. tökéletesítése. Ebből a szemszögből tehát a háború sok

esetben szükséges rossz.

- 2 -


Az ószövetségi nézet

Az Ószövetségben Isten népe számtalan alkalommal visel háborút. Harcol Kánaán földjének

elfoglalásáért, és később sok alkalommal az azon átvonuló, illetve azt támadó hatalmak ellen

is. Ezek közül jó néhány olyan alkalom van, amikor maga Isten szólítja fel népét háborúra

(5Móz 20, 1Sám 15,3), illetve az Istent megsértő népek ellen vonul háborúba Izráel népe

(2Móz 17,16), Isten támogatásával.

Az Ószövetség úgy látja Izráel népének háborúit annak ellenségeivel, hogy azok Isten háborúi

Isten ellenségeivel szemben. A háborúkat az ótestamentumi Izráel Isten nevében vívja. A

háború azonban ezekben az esetekben is a bűn következménye, de nem Isten bűnéé és nem is

Izráel népének bűnéé, hanem azon népek bűnének, Istentől való elfodulásuknak, sőt Istennel

való ellenségeskedésüknek a következménye, akik Izráel ellen hadat viselnek. Az ószövetségi

nézet szerint tehát a háború nem más, mint Isten büntető igazságának és ítéletének

foganatosítása az Istentől elfordult, Isten ellenségeként fellépő népekkel szemben. Izráel

ellenségei egyben Isten ellenségei is. Ezt fogalmazza meg Dávid zsoltárának szava is, mely

Istent azért áldja, mert őt hadakozásra tanítja és abban segíti (Zsolt 144:1,10).

Az újszövetségi nézet

Az Újszövetség – részint, mert nem annyira történeti szemléletű, mint az Ószövetség, részint

pedig mert jóval rövidebb időszakban keletkezett – ennyire egyértelmű állásfoglalást a

háborúskodásról nem tartalmaz. Keresztelő János elsősorban a katonáskodás, illetve háború

során követendő magatartást írja le (Lk 3,14). Jézus több szava vonatkozhat áttételesen a

háborúra is (Mt 26,52-t szokták a háború ellenében, ugyanakkor Mt 10,34-et a háborút

támogatandó értelmezni), de ezekből egyértelmű következtetést levonni véleményem szerint

sem pro, sem contra nem lehet.

Lk 6,27 esetében felmerül a kérdés, hogy az „ellenség szeretete” – mint az egyén számára

szóló parancsolat – milyen viszonyban van a háborúval – mint az államok által elkövetett

cselekménnyel – általában. Ezt a logiont lehet a háború ellenében is értelmezni, de

valószínűbb az, hogy – mivel az ellenség említése önmagában feltételezi a harci helyzetet –

nem az állam, hanem az egyén követendő magatartására utal akár háborús cselekmény esetén

is (vagyis hogy elsősorban a jus in bello-ra vonatkozik, nem a jus ad bellum-ra).

- 3 -


Pál apostol hangsúlyozza az állami felsőbbségnek való engedelmesség fontosságát („...mert

nem ok nélkül viseli a kardot” - Róm 13,1-6), melyet – mint később látni fogjuk – háború

esetére is érvényesnek tekint e keresztyén etika, a Jelenések könyve pedig Krisztus diadalmas

visszatérését harci cselekményként írja le (Jel 17,14; 19,20-21). Összességében tehát azt

állapíthatjuk meg, hogy az Újszövetség is számol a háborúval, mint szükséges rosszal,

ugyanakkor elválik benne az individuális etika (a felebarát szeretete akár háború esetén is) a

közösség etikájától, és hangsúlyossá válik az egyén és a közösség viszonyának kérdése, azaz a

felsőbb hatalomnak való engedelmesség.

A keresztyén pacifizmus

A keresztyén pacifizmuson a katonai szolgálat keresztyén indoklással történő megtagadását,

illetve teljes elutasítását szokták érteni. A pacifisták álláspontja szerint a háborút semmi nem

indokolhatja meg, mert az Isten akarata ellenében van. A pacifizmust leginkább a XX. század

két világháborújának borzalmai táplálták, és sok esetben marxista ideológiák is hozzájárultak

a gondolatvilágához. A pacifisták az Újtestamentum igéire alapozzák álláspontjukat. Ebben

elsősorban Jézus Krisztusnak néhány – kontextusából kiragadott, vagy a kontextuson túl is

értelmezett – kiejelentésére támaszkodnak (Mt 5,9; Mt 26,52; Ján 18,36).

Az etikai probléma itt kétirányú. Az első ellenvetés, hogy a citált bibliai szakaszokból nem

következik egyértelműen a háború egységes és általános tilalma. Ezt erősíti az is, hogy ebben

a fogalomkörben értelmezni kell a keresztyén ember engedelmességét a háborút indító állam

iránt. Abból ugyanis, hogy a keresztyén álláspont a háborúval szemben – elviekben és

gyakorlatban is – elutasító, még nem következik az, hogy a háború ne létezne. Ezzel a

realitással pedig az Újtestamentum is számol, amikor az örök békét eschatologiai távlatba

helyezi. Ezért a „világbéke” megvalósulását várni e bukott világban nem biblikus gondolat

(így véleményem szerint Karl Barth „gyakorlati pacifizmusa” sem), különösen nem akkor, ha

potenciálisan egy világos, Isten által megalkotott rend – az államnak mint felsőbb hatalomnak

való engedelmesség – megszegését hozza magával.

A pacifizmus ugyanakkor egy másik etikai problémát is felvet: a keresztyén ember

szolidaritását honfitársaival, akik hadat viselnek adott esetben az ő hazájáért és hitéért is. Ez

azonban már átvezet bennünket az „igazságos háború” problémaköréhez, hiszen e probléma

egy agresszív, támadó háborúban való részvétel megtagadása esetén nem releváns, csupán az

- 4 -


„igazságos háború” fogalmi körében értelmezhető.

Az „igazságos háború” (bellum iustum)

Az első évszázadokban – a keresztyénség üldözött vallás lévén – a keresztyén ember és az

állam viszonyában a háborús részvétel nem számított releváns kérdésnek. A keresztyének

„megspórolhatták” az ezzel való szembenézés problémáját és ezzel együtt a háború

problémakörét általában is. Az első, erről szóló magyarázatok még nem voltak világosak.

Tertullianus például – miközben a keresztyének háborúban való részvétele ellen foglalt állást

– a háborút elkerülhetetlennek nevezte abból a szempontból, hogy sok esetben háború nélkül

az igazságtalanságot nem tartotta megakadályozhatónak.

Az „igazságos háború” - bellum iustum – fogalma végül a római jognak köszönhetően került

be a keresztyén gondolkodásba. Órigenész, majd Augustinus fogalmazta meg, később Aquinoi

Tamás kiegészítette. Közben az „igazságosság” fogalma többször újraértelmeződött – többek

között ennek voltak köszönhetők a keresztes háborúk is –, az ecclesia militans fogalma pedig

nem egy alkalommal szó szerinti értelmet nyert. E szemléleten a reformáció azáltal

változtatott, hogy igazságos háborúnak egyedül a védelmi háborút tekintette. A reformátorok

hangsúlyozzák, hogy a felsőség csak végső szükségből kényszerülhet erre, és csak úgy szabad

megvívni, mint a béke érdekében való küzdelmet. „Mielőtt azonban a fegyverekre bíznánk a

döntést; minden más módot meg kell próbálni a béke fenntartására” - írja Kálvin az

Institutioban. A XX. század folyamán Reinhold Niebuhr volt, aki – bár a problémakörön

belül maradt, de – némiképp újraértelmezte az igazságos háború fogalmát a keresztyén

realizmus talaján. Jelenleg a fogalom a keresztyén gondolkodás integráns részét képezi.

Az igazságos háború gondolatainak kifejtése elsősorban Augustinus De civitate Dei művéből

(19,7; 19,12; 15,4) indulhat el, de Augustinus több levelében is foglalkozott az igazságos

háború problémakörével (De libero arbitrio 1.5; Epistolae 47.5; Contra Faustum manicheum

22.70; De civitate Dei 1.21.; Epistolae 138.14.; De civitate Dei 1.21; Epistolae 189., 220.,

229.). Leszögezi, hogy a harc célja csak a béke megteremtése lehet, és nem vezérelheti

bosszú, gyűlölet vagy harag, hanem csakis az igazság. Aquinoi Tamás a fogalmat három

feltétel alapján különítette el: 1. a felhatalmazott méltóság parancsa, 2. az igazságos indíték és

3. a nemes cél.

Jelenleg az igazságos háború feltételeiként az alábbiakat szokta a keresztyén teológia tekinteni

- 5 -


(a Katolikus Egyhéz Katekizmusa hivatalosan is ezeket jelöli meg):

1. A háborúnak igaz okának kell lennie:

a) Háborút csak olyan agresszióra válaszul szabad indítani, mely súlyos és tartós

károkat okozott az azt elszenvedőknek.

b) A háború oka a gonosz megfékezése vagy a jó ügy támogatása kell legyen.

c) A háború végső célja a béke kell hogy legyen.

d) Bosszú, lázadás, hatalomra illetve uralomra való törekvés nem lehet a háború célja

2. Minden kísérlet a konfliktus békés rendezésére kudarcot vallott.

3. A háborús vérontás hiányában nincs remény a helyzet rendezésére, a háborúval

viszont a kedvező kimenetelnek komoly esélyei vannak.

4. A háborút legitim hatalomnak kell indítania.

5. A háború nem okozhat nagyobb tragédiát, mint amit megfékezni hivatott.

6. Tilos szándékosan ártani a nem harcoló, civil lakosságnak.

7. A hadifoglyokat és a háború során uralom alá került területek lakosait méltányosan

kell kezelni.

E feltételeket végigtekintve azt kell mondjuk, hogy az igazságos háború a hagyományos

hadviselést tekintve kizárólag védekező háború lehet.

Az új kihívások

A II. Világháború óta eltelt 70 év a hadviselés szempontjából új kihívásokat hozott. Ezek

közül elsőként a tömegpusztító (nukleáris) fegyverek kifejlesztését és később elterjedését kell

tekintenünk. Ezek használatával egy mégoly igazságosnak tűnő háború esetén is azzal kell

szembesülni, hogy a) a civil lakosság elleni szándékos ártalom tilalmát ezek a fegyverek nem

garantálják, sőt annak ellenében működnek, b) szinte bizonyosan nagyobb tragédiát okoznak,

mint amekkorát megakadályozni hivatottak. Ezek használatát tehát a keresztyén etika

semmilyen formában nem támogathatja még egy egyébként igazságos háború esetében sem.

A második kihívást szintén a technikai fejlődés indukálta: az „okos”, precíz, távolról is

pontosan célzott támadásra képes fegyverek kifejlesztése és elterjedése. Ezek lehetőséget

biztosítanak arra, hogy a civil lakosságban esett áldozatok számának minimalizálása mellett

érjenek el katonai célokat az ilyen fegyvert használó hatalmak. A kihívás itt abban áll, hogy –

míg elvben örvendetes, hogy egy katonai célt a civil lakosság kisebb sérelme mellett tud egy

- 6 -


állam megvalósítani – ezek a fegyverek komoly kísértést jelentenek azon politikai vezetők

számára, akik az igazságos háború fogalomköre alá nem tartozó céljaik elérése érdekében is

bevethetik ezeket a fegyvereket, olyan esetekben, ahol a nyílt háború felvállalása esetén annak

igazságtalansága szembetűnővé válna. A „célzott likvidálások” politikája szignifikánsan jelzi

e kísértés valós voltát.

Az elmúlt 70 év harmadik – egyben legnagyobb – etikai kihívását a nem-hagyományos

hadviselési formák elterjedése, közelebbről a terrorizmus jelenti. A terrorista csoportok

ugyanis nem jelentenek olyan „megfogható” ellenséget háború esetén, mint amilyet egy

állami, reguláris hadsereg jelent. Sokkal nehezebbé, és az adott helyzetben egyéni mérlegelés

kérdésévé válik, hogy ki tartozik a harcoló felek, és ki a nem harcoló, civil lakosság soraiba.

Nem értelmezhető a „védekező háború” fogalma sem, hiszen a megtámadottak sem

képviselnek pontosan definiálható csoportot (pl. egy államot), hanem – miközben a valódi

áldozatok ártatlan civilek – a kommunikációban megtámadott félként a „nyugati világ” jelenik

meg. Az igazságos háború hagyományos fogalmi rendszere ezért úgy tűnik, hogy ezekben

hadviselési formákban igen nehezen és csak jelentős korlátokkal alkalmazható, miközben az a

veszély, amit ezek a csoportok jelentenek, az utóbbi években nagy mértékben megnőtt, arról

nem is beszélve, hogy a szekuláris világ sok esetben általános vallási fanatizmust lát a

terrorozmus mögött, s így a keresztyén megoldások felé kevésbé nyitott, inkább a még

radikálisabb szekularizációban látja a probléma megoldását.

Tovább növeli ezt a veszélyt az is, hogy az ilyen csoportok által indított háborúk esetén nincs

esély formális békekötésre, az ilyen konfliktusoknak tulajdonképp nincs valódi (hadüzenettel

közölt) kezdete, sem vége, és az esetleges hadifoglyok kezelése is ennek figyelembe vételével

kell történjen (hiszen nincs olyan időpont, amikortól szabadon engedve őket megszűnnek

veszélyforrás lenni).

Ezen – harmadik – kihívás megválaszolása a keresztyén etika tárgykörében még igen

kezdetleges stádiumban – bizonyos alapelvek és evidenciák megfogalmazása (pl. a

terrorizmus elvi elutasítása) után a problémák és kérdések megfogalmazásánál – tart.

2. Az Iszlám Államról

Az Iszlám Állam – nevével ellentétben – nem állam. Ugyan önmagát államként definiálja

(2014. június 29-én ki is kiáltották a kalifátust), de jelen formájában az IS egy területileg és

- 7 -


létszámát tekintve is nehezen meghatározható dzsihádista csoport, mely több, szunnita iszlám

fegyveres csoport összeolvadásával jött létre 2011 óta, a szíriai polgárháború amúgy is vérrel

áztatott talaján.

Az IS a radikális Iszlám és a Saria kíméletlen alkalmazásáról ismert, melynek elsősorban siíta

moszlimok, kurdok, jazidiak és keresztyének a fő szenvedő áldozatai. A szervezet

áldozatainak száma – a szíriai polgárháború áldozatait is beszámítva – mára meghaladja a 210

ezret, a nyilvánosan kivégzettek száma is több ezres nagyságrendűre rúg.

Következő lépésként megpróbáljuk felvázolni azon kérdéseket, melyek megválaszolása

közelebb vihet minket ahhoz, hogy véleményt alkothassunk az IS elleni katonai fellépés

bibliai indokolhatóságáról, és megvizsgáljuk, tudunk-e ezekre a kérdésekre egyértelmű

választ adni. Ezért – még korlátolt alkalmazhatósága mellett is – kénytelenek vagyunk az

„igazságos háború” fogalmi körében maradni.

A békés rendezés lehetősége

Az igazságos háború okai közül erre az okra jó közelítéssel tudunk választ adni: a békés

rendezés lehetősége a jelenlegi információink szerint gyakorlatilag kizárt. Az iszlám

fanatizmus nem toleráns. Maga az Iszlám sem elsősorban a toleranciájáról ismert, de ennek

radikális válfaja egyedül a dzsihádot, a „szent háborút” tekinti céljai elérése egyetlen

módjának. A békés rendezés esélyét – bármilyen sajnálatos is – gyakorlatilag elvethetjük.

Legitim hatalom általi indítás

Ha a háborút reguláris állam a maga felhatalmazási rendszerének megfelelően indítja, és

különösen ha erre nemzetközi felhatalmazást is kap – akkor ennek igazolhatóságában sincs

okunk kételkedni.

Az IS elleni katonai fellépés „igaz” oka

A katonai fellépés akkor igazolható, ha annak oka „igaz ok”. Igaz alatt itt természetesen nem

azt értjük, hogy valóságos – hiszen minden ok valóságos –, hanem hogy Istennek a

Szentírásban kijelentett igazságával összeegyeztethető. A kihívást esetünkben az jelenti, hogy

minden háború mögött több ok tételezhető fel és a valódi okot többnyire nem hozzák

nyilvánosságra. Van „igaz” ok is: a térségben a brutalitás befejezése, illetve a potenciális

áldozatok megvédése a további kegyetlenkedésektől. Ugyanakkor látni kell, hogy a térségben

- 8 -


jelentős olajkészlet is található, melynek uralása szintén lehet valós háborús ok, csak épp nem

„igaz” háborús ok. Hogy melyik a valódi ok, illetve a valódi okon belül melyik aspektus

mekkora súllyal szerepel a politikai gondolkodás látóterében, ezt nem tudjuk megmondani.

Ezért erre a kérdésre egyértelműen válaszolni nem tudunk.

További feltételek

Az igazságos háború fogalma alatt tárgyalt további feltételek (úgymint nem okozhat nagyobb

tragédiát, mint amit megakadályozni hivatott, hogy a civil lakosságnak szándékosan nem

árthat, illetve hogy miként bánik a hadifoglyokkal és a háború alatt esetleg uralma alá került

területek lakosságával) nem a háború indításának megindokolására tartozik, hanem a már

megindított háború közben érvényesülő feltételekre. Ezekre természetesen a keresztyén etika

csak azt a választ adhatja, hogy ha megindul egy ilyen háború, akkor ezeket a feltételeket

természetszerűleg be kell tartania minden harcoló félnek.

3. Összegzés

Miután áttekintettük a háborúval és hadviseléssel kapcsolatos keresztyén üzenet fejlődését az

ószövetségtől kezdve a sokat finomodott „igazságos háború” elméletéig és a keresztyén

pacifizmusig, majd az igazságos háború feltételeit megpróbáltuk egy lehetséges IS elleni

katonai fellépés esetére alkalmazni, megállapítható, hogy a kérdésre egyértelmű választ adni

nem tudunk, viszont tudunk olyan feltételeket, melyek megvalósulása esetén egy ilyen háború

igazságosnak minősülhet. Ilyen feltételként vettük számba, hogy a háborúnak valóban igaz

oka kell legyen, vagyis csakis azért indítható egy katonai akció, hogy a térségben véget

vessen a vérontásnak és a további szenvedéseknek.

Emellett felvetettük, hogy ha indul ilyen katonai akció, akkor annak végrehajtása közben is

követnie kell a feleknek az „igazságos háború” feltételeit, vagyis nem árthatnak szándékosan

a civil lakosságnak, kötelesek a civil veszteségek minimalizálására és az etikus, Krisztusi

szeretettől indított bánásmódra mind a civil lakosság, mind a hadifoglyok tekintetében. Erre

kötelez mindenkit Jézus Krisztus parancsolata is, melyet ezúttal nem a pacifizmus

indoklásaként idézek ide végszóul:

„szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket” /Lk 6,27/

- 9 -


Felhasznált irodalom

[1] Daniel J. Castellano, Cherem: The Israelite Wars of Destruction

[2] Szent Ágoston: A szabad akaratról, 1.5; Levelek 47.5; Válasz a manicheus

Faustusnak, 22.70; Isten városáról, 1.21.; Levelek, 138.14.; Isten városáról, 1.21;

Levelek, 189., 220., 229. levél.

[3] Robert G. Clouse (szerk), War: Four Christian Views

[4] Karl Barth, Church Dogmatics IV/2, pp. 549-50 (KD IV/2, p. 622).

[5] Keith Pavlischek, Reinhold Niebuhr, Christian Realism, and Just War Theory

[6] Garry Wills, What is a just war? in New York Review of Books, New York, 2004. nov

18.

[7] John D. Carlson, Is There a Christian Realist Theory of War and Peace?

[8] Reinhold Niebuhr, The Children of Light And The Children of Darkness (Charles

Scribner's Sons, 1945)

[9] Szűcs Ferenc: Teológiai etika, Református Zsinati Iroda sajtóosztálya, Budapest, 1993

[10] Bernhard Kaiser, Szociáletika, Politikai etika, gazdaságetika, Selye János Egyetem,

Komárom, 2014

- 10 -

Documents

Indokolható-e keresztyén etikai szempontból az Iszlám Állam elleni háború?