John Jackson Miller - Kenobi

8/19/2019 John Jackson Miller - Kenobi

1/1731


2/1731

John Jackson Miller

KENOBI


3/1731

TARTALOM

3/173

http://localhost/var/www/apps/conversion/tmp/scratch_3/OEBPS/Text/TOC.xhtml#T1-1http://localhost/var/www/apps/conversion/tmp/scratch_3/OEBPS/Text/TOC.xhtml#T1-1


4/1731

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

STAR WARS: KENOBI by John Jackson MillerDel Rey, an imprint of The Random House Pub-

lishing Group,a division of Random House, Inc., 2013

Copyright © 2015 by Lucasfilm Ltd. & ® or TMwhere indicated.All Rights Reserved. Used Under Authorization.Cover art copyright © 2015 by Lucasfilm Ltd.


5/1731

Translation copyright © 2015 by SzukitsKönyvkiadó

Fordította SZENTE MIHÁLY

ISBN 978-963-497-326-3

Lektor: Pető BálintTördelés: KARAKTERTAX BT., Szvoboda

GabriellaSzínre bontás, tipográfia: EzDesign Kft.Felelős kiadó: Szukits László és Szukits Gábor

Debreceni Kinizsi Nyomda Kft.

5/173


6/1731

Felelős vezető: Bördős János

6/173


7/1731

Szereplők

Annileen Calwell ; bolttulajdonosOrrin Gault ; párafarmer és vállalkozó

A’Yark ; taszken vezér

Kallie Calwell ; Annileen lánya

Jabe Calwell ; Annileen fia

Mullen Gault ; Orrin fia


8/1731

Veeka Gault ; Orrin lánya

Wyle Ulbreck ; párafarmer

Leelee Pace; zeltron szobrászművész Ben Kenobi; titokzatos idegen

8/173


9/1731

Réges-régen, egy messzi-messzi Galaxisban…

„Eltűnünk, míg el nem jő az idő.”

Yoda


10/1731

Prológus

– Ideje hazamenni, uram! – Wer Ulbreckfelébredt, és üres poharára meredve megkérdezte:

– Mit mondasz? – A zöld bőrű pultos megbök-döste az idős ember férfi vállát.

– Azt, hogy ideje hazamenni, Ulbreck gazda –felelte. – Eleget ivott.


11/1731

– Én nem erre gondoltam – dörmögte Ulbreckés megdörzsölte véreres szemét. – Uramnakneveztél. Aztán meg gazdának. – Gyanakodva

fürkészte a pultost, és ráförmedt: – Mi vagy te?Élőlény vagy droid?

A pultos felsóhajtott, és a vállát vonogatvaválaszolt:

– Már megint itt tartunk? Már elmondtamamikor korábban kérdezte. A szemem azért nagyés vörös, mert duros vagyok. Azért szólítottam

11/173


12/1731

gy, mert udvarias vagyok. És azért vagyok ud-varias, mert nem egy vén párafarmer vagyok, akimegbolondult, mert túl sokáig élt odakint, a…

– Csak azért – vágott közbe a fehér bajszosöreg –, mert én nem állok szóba droidokkal! Adroidok tolvajok, az utolsó szálig!

– Miért lopna egy droid?

– Hogy odaadja más droidoknak – felelte Ul-breck, és megrázta a fejét. Most már biztosanudta, hogy a pultos idióta.

12/173


13/1731

– Mi lenne, ha… – kezdte a pultos, de aztán ígyfolytatta: – Hagyjuk, nem érdekes! – Felvett egypalackot, teli töltötte az Öreg gazda poharát, és

hozzátette: – Mostantól nem beszélgetek magávalTessék, igyon!

Ulbreck pontosan ezt tette. Ulbreck régóta úgyartotta, hogy egy gond van a Galaxissal: hogy ér-

elmes lények élnek benne. Értelmes lények ésdroidok. Hát, ez már két gond volt, de ki írta előhogy csak egy baj lehet a Galaxissal? Kinek lett

13/173


14/1731

volna joga ehhez? Az öreg farmer így szokottgondolkodni, még józan állapotában is. Hatvanstandard éve gazdálkodott egy párafarmon, és

sorban gyártotta az életről szóló elméleteket. Ámsok éven keresztül dolgozott egyedül – érthetetlenmódon még a munkásai sem szerettek beszélgetnvele –, így aztán az elgondolásai felhalmozódtak

kimondatlanok maradtak. Ezért szokott eljönnnéha a városba – itt lehetősége nyílt arra, hogymegossza másokkal az elmúlt évtizedekbenösszegyűjtött bölcsességét. Persze csak akkor, ha

14/173


15/1731

éppen nem fosztották ki gonosz droidok, amikzöld bőrű pultosoknak álcázták magukat.

A Junix-féle vegyesboltba droidok elvileg neméphettek be, legalábbis ezt hirdette az anchor-

headi kocsma ajtaján lógó, ősrégi tábla. MagaJunix rég meghalt, eltemették a Tatuin ho-mokjába, de a boltja és a kocsmája még működött

a félhomályos lebuj, ahol a cigarettafüst összeve-gyült a sivatagban dolgozó gazdák izzadságsza-gával. Ulbreck ritkán jött ide, jobban szerette azt a

15/173


16/1731

kocsmát, ami az otthonához viszonylag közel fek-vő oázisban működött. De miután elutazott An-chorheadbe, hogy új alkatrészeket szerezzen egy

páracsapdához, betért ide, hogy megtöltesse akulacsát.

Most pedig, fél tucat lum-sör után kezdett azongondolkodni, hogy haza kéne mennie. A felesége

odahaza várta, és tudta, hogy jobban tenné, ha út-nak indulna. Csakhogy odahaza a felesége vártaés ez elég indok volt ahhoz, hogy maradjon. Ő és

16/173


17/1731

Magda rettenetesen összevesztek a reggefolyamán azon, amin előző este veszekedtekHogy pontosan min, arra Ulbreck már nem em-

ékezett, és örült ennek a ténynek. Viszont, nohaaz agyára sűrű felhő borult, tudta magáról, hogyfontos ember, és sok munkásnak parancsol, akik aszemét is kilopják, ha túl sokáig elmarad. Felnéz-

ett a falon függő órára. Számok világítottak rajtade némelyik lefelé fordulva derengett. Mások megáncoltak. Ulbreck a szemét résnyire vonva

figyelt. Sosem rajongott a táncért. Lecsúszott a

17/173


18/1731

magas székről, és elindult, hogy a helyükre tegyeazokat a nyavalyás számokat. Ekkor történt, hogya padló megtámadta. Gyorsan, alattomban, azzal a

szándékkal, hogy fejbe vágja, amíg másfeléfigyel. És a galád terv sikeres lett volna, ha egykéz nem ragadja meg a vállát.

– Óvatosan… – mondta halkan a kéz gazdája

Ulbreck álmatagon pislogva felnézett a meg-mentője arcára. Nem sokat látott belőle, mert azdegen csuklyát viselt a fején, mindenesetre az

18/173


19/1731

árnyékból kék szempár meredt rá a homokszínűszemöldök alól.

– Nem ismerem magát – dörmögte Ulbreck.

– Így van – helyeselt a szakállas idegen, és vis-szasegítette az öreg gazdát a székére. Aztán kic-sivel odébb ment, hogy felhívja magára a pultosfigyelmét. Ulbreck most már látta, hogy a barna

köpenyes férfi egy kisebbfajta csomagot tart a bakezében, egyfajta batyut. A gondolat nyománmegriadt, és gyorsan körülnézett, hogy hol hagyta

19/173


20/1731

a saját csomagját, de aztán eszébe jutott, hogynincs is semmiféle csomagja.

– Ez nem óvoda – közölte a pultos az idegen-nel, de hogy miért, azt Ulbreck elképzelni semudta.

– Csak útbaigazításra van szükségem – mondtaa férfi. Ulbreck erről sokat tudott. Régóta élt a

Tatuinon, rengeteg helyen megfordult, és bár aegtöbbet azonnal megutálta, és sosem akart vissz-

atérni oda, azzal kérkedett magának, hogy ismeri

20/173


21/1731

a hozzájuk vezető legrövidebb útvonalakatBiztosan tudta, hogy jobb útbaigazítással tud szol-gálni, mint az a nyomorult droid, ami durosnak

adja ki magát, és elindult, hogy közbeavatkozzonEzúttal a pult széle támadta meg, és sikeresen megs ütötte a homlokát. Visszanézett a poharára, és

odaszólt a pultosnak:

– Azzal az itallal valami nincs rendbenMaga… maga…

21/173


22/1731

– Arra céloz – kérdezett közbe az idegen –hogy vizezik a sört?

A pultos a fejét csóválva nézett a férfira, és aszáját lebiggyesztve megjegyezte:

– Ó, hogyne, a Tatuin legritkább anyagát kever-ük az italainkba! Így kaparunk össze pár kreditet.

– Nem ezt akartam mondani – dadogta Ulbreckés megpróbálta összeszedni a gondolatait. –Hanem azt, hogy beletettél valamit az italomba

22/173


23/1731

hogy kifeküdjek tőle. Hogy aztán elvehesd a pén-zemet. Ismerem én jól a városi népséget!

A pultos megrázta kopasz fejét, majd oldalrafordulva a szintén kopasz feleségére pillantott, akia mosogatónál tett-vett.

– Vége a dalnak, Yoona – szólt oda az as-szonynak. – Lebuktunk! – Az idegen felé fordult

és hozzátette: – Évek óta a hátsó szobábanároljuk a volt vendégeink hulláját, de azt hiszem

most már vége.

23/173


24/1731

– Nem mondom el senkinek – ígértemosolyogva az idegen –, az útbaigazításért cser-ébe. És egy pohár kék tejért, ha van. – Ulbreck

ovábbra is a beszélgetés értelmén törte a fejétamikor a pultos arcán megjelentek az aggodalomelei. Az öreg gazda megfordult, és azt látta, hogy

fiatal emberek sietnek be a boltíves bejáraton, me-

net közben átkozódva és nevetve. Noha azelméjére még ekkor is sűrű felhő borult, felismerteaz ittas gazembereket. A két legidősebb a húszasévei elején járó Mullen és Veeka volt, a Gault

24/173


25/1731

estvérek, Ulbreck legnagyobb vetélytársának, Or-in Gaultnak a gyermekei. És persze a cinkosaik is

megjelentek itt: Zedd Grobbo, a nagydarab fickó

aki nagyobb terheket tudott megmozgatni, mintegy rakodó-droid, és a feleakkora Jabe CalwellUlbreck egyik szomszédjának a fia.

– Vigyétek ki innen azt a kölyköt! – kiáltotta a

pultos, amikor meglátta a tizenéves fiút. – Ahogyaz előbb már megmondtam a másik fickónak, azóvoda egy sarokkal odébb van!

25/173


26/1731

Ulbreck meghallotta, hogy a fiatal bűnözők fel-háborodva tiltakoznak, és észrevette, hogy a meg-mentője a fal felé fordult a csomagjával, és a hátát

mutatja a bajkeverők felé. Veeka Gault elnyo-makodott Ulbreck mellett, és felkapott egypalackot a pult mögül, aztán ocsmány kézjeletmutatott a durosnak. A társai eközben körbevették

egy tehetetlen áldozatot: Yoonát, a pultos fe-eségét. Zedd elkapta a koszos poharakkal teli tál-cát cipelő asszonyt, és megpörgette, mire a po-harak szétrepültek a tér minden irányába. Az

26/173


27/1731

egyik fejbe találta a közeli asztalnál ülő, bozontoshajú vendéget. A vuki felállt, és haragosanhörögve fejezte ki a nemtetszését. Ulbreck lec-

súszott a székéről. A Gaultok több nemzedékét ismeggyűlölte az évtizedek folyamán, és szívesensegített volna annak, aki helyre akarta tenni aegutóbbi generáció jelen lévő képviselőjét. Od-

atántorgott a kölykök közelében lévő asztalhoz, ésfelkészült, hogy rájuk ripakodjon. Csakhogy avuki megelőzte őt, és hirtelen azt érezte, hogy aámasztéknak használt asztal elrepül mellőle, mire

27/173


28/1731

úgy döntött, hogy inkább a padlón fekve fogjafigyelemmel követni az eseményeket. Halk dob-banást hallott jobbról, aztán észrevette, hogy a

pultos felesége is megérkezett mellé, és onnantókezdve együtt szorongtak a felborult asztamögött. A vuki visszakézből szájon kapta Zeddetaki átrepült a söntésen, és rázuhant egy asztalra

amely körül komor alakok üldögéltek. Ulbreckbiztosan tudta róluk, hogy ha nem is droidokbizonyosan tolvajok. Órákon át figyelte a zöldbőrű, hosszú orrú rodiaikat, és azon töprengett

28/173


29/1731

hogy mikor fogják zaklatni őt. Száz kilométerrőlsötétben, szél ellen is felismerte volna Jabba, ahutt pribékjeit. Most, hogy az asztaluk felborult, a

bűnözők a székeiket felrúgva felpattantak, és afegyverükhöz kaptak.

– Semmi lövöldözés! – harsogta a pultos, mial-att más vendégek kétségbeesetten iszkoltak a

kijárat felé. A kiáltás semmit sem ért. A Gaultokmár az imént előrántották a sugárvetőjüketamikor a vuki leütötte a társukat, és most

29/173


30/1731

beszorultak a támadók közé. Éppen csak egy pil-anatig tétováztak, aztán tüzet nyitottak a rodi-

aikra. Az ifjú Jabe is lőtt volna, ha a vuki nem

ántotta volna fel a padlóról. A szőrös óriásmegrázta az üvöltöző kölyköt, és meglódítottahogy a falhoz vágja. Ebben a pillanatban a szakál-as idegen letérdelt Ulbreck mellé, a pult tövében

és a pultos felesége felé hajolt. – Vigyázzon rá – kérte halkan, és a duros as-

szony kezébe nyomta a csomagját. Azon nyomban

30/173


31/1731

felpattant, és belevetette magát a zűrzavarba. Ul-breck ismét a verekedőkre fordította a figyelmétA vuki elhajította Jabe-et, ám a kölyök valamiért

nem érte el a falat. Ulbreck feltérdelt, hogy át-nézzen a pult felett, és azt látta, hogy a kétségbee-setten kapálózó fiú hirtelen lefékeződik a leve-gőben, és lezuhan a pult mögé. Ulbreck döbbent

fordult Yoona felé, meg akarta kérdezni tőle, hogyő is ugyanazt látta-e. Ám a duros asszony megder-medt rémületében, és szorosan lehunyta a szemétEkkor egy sugárnyaláb közvetlenül mellettük

31/173


32/1731

csapódott a padlóba, Yoona kinyitotta a szemétfelsikoltott, Ulbreck kezébe lökte a csomagot, éselkúszott. Ulbreck rettegve fordult vissza a

verekedők felé, arra számítva, hogy a vuki mind-árt péppé veri a fiatalokat. Ezzel szemben aztátta, hogy a csuklyás férfi a kezében tartja Jabe

sugárvetőjét, és a mennyezetre szegezi. Egyetlen

övést adott le, amivel megsemmisítette amennyezeti lámpát.

32/173


33/1731

A következő pillanatban sötétség borult asöntésre. De teljes csend nem. A vuki üvöltöttSugárnyalábok vijjogtak. Széttört üveg csöröm-

pölt. Aztán különös, sistergéssel vegyes búgáshallatszott. Ulbreck először félt kinézni a fed-ezéknek használt asztal mögül, és amikormegtette, kéklő derengést látott, aminek közepén

elmosódottan rajzolódott ki az idegen férfi sötétárnyalakja. Sárga energianyalábok áradtak felé, devalahogy lepattantak róla, és a falba csapódtakAztán fekete alakok vetették rá magukat – talán a

33/173


34/1731

odiai bűnözők? –, ám üvöltözve elzuhantakamikor a közvetlen közelébe értek. Ulbreck vissz-abújt az asztal mögé, és minden ízében remegve

kuporgott.Amikor végre elhallgattak a fegyverek, halk

uhasuhogást hallott az ölében fekvő batyu felőlElőkotorta a zsebéből a kézilámpáját, bekapcsolta

és lenézett a csomagra. Egy apró csecsemő nézettvissza rá.

34/173


35/1731

– Hahó! – köszönt Ulbreck a babának, ésfogalma sem volt, hogy mi mást mondhatna mégA csecsemő gügyögött valamit. A következő pil-

anatban a szakállas férfi megjelent Ulbreck mel-ett. A lámpa fénye alulról világította meg, de az

arca így is kedves volt, és egyáltalán nem látszottajta, hogy az összecsapás kifárasztotta.

– Köszönöm – mondta, és visszavette a gyer-meket. Felállt, és már kezdett elfordulni, de hir-elen mozdulatlanná dermedt, és ismét megszólalt

35/173


36/1731

– Bocsánat, nem tudja véletlenül, hogyan juthatokel a Lars-birtokhoz?

– Nos, négy vagy öt útvonal is szóba jöhet –felelte Ulbreck a szakállát vakargatva. – Haddgondoljam végig, hogy hogyan tudnám leírni…

– Köszönöm, ne fáradjon – vágott közbe az ide-gen –, majd csak odatalálok valahogy…

Azzal a csecsemővel együtt beleveszett a sötét-ségbe. Ulbreck talpra vergődött, és a lámpáját ide-oda fordítva körülnézett a helyiségben. Meglátta

36/173


37/1731

azt a rossz életű Mullen Gaultot, akit éppen az aossz életű húga élesztgetett, miközben Jabe a

nyitott ajtó felé sántikált. A vuki ebben a pillanat-

ban ugrott ki a kijáraton, nyilván Zeddet üldözteA pultos a söntés hátsó részében állt, és zokogófeleségét vigasztalta. Jabba pribékjei holtan hever-ek a padlón. Az öreg gazda visszaroskadt a pult

övébe. Mi történt itt? Az idegen tényleg egyedülntézte el a bűnözőket? Nem emlékezett arra, hogyátott fegyvert a férfinál. És mi történt Jabe-bel

aki egy pillanatig mintha a levegőben lebegett

37/173


38/1731

volna, mielőtt beesett a pult mögé? És mi adta kiazt a villogó, kék fényt? Ulbreck megcsóválta afejét, amitől nyomban megszédült. Most már

udta, hogy kicsivel többet ivott a kelleténél, ésnem bízhat a szemében. Senki sem kockáztatná afejét azzal, hogy szembeszáll Jabba pribékjeivelÉs senki sem vinne bele egy csecsemőt egy koc-

smai verekedésbe. Legalábbis rendes ember nemEgy akármilyen hős pedig végképp nem.

38/173


39/1731

– Meg van már őrülve mindenki – dörmögtecsak úgy magának, és a fejét a pultnak támasztvaelaludt.

39/173


40/1731

Meditáció

Leszállítottam a csomagot. Remélem, érzékeleda gondolataimat, Oui-gon mester. Nem hallottama hangodat a Polis Massán töltött nap óta, amikorYoda mester elmondta, hogy kapcsolatba léphetekveled az Erőn keresztül. Nyilván emlékszel mégá, hogy úgy döntöttünk: elviszem Anakint aokonaihoz, hogy a jövőben náluk éljen. Végre-

hajtottam ezt a küldetést. Furcsa érzés itt lenni


41/1731

ezen a helyen, ilyen körülmények között. Évekkeezelőtt elvittünk egy fiút a Tatuinról abban a hit-ben, hogy ő a Galaxis legfőbb reménysége. És

most idehoztam egy másik kisfiút, akiről ugyaneztgondolom. Remélem, hogy ezúttal jobban sikerülMert az ehhez a pillanathoz vezető út fájdalommalés szenvedéssel van tele. Gyászolom az egész

Galaxist, a barátaimat – és saját magamat is. Mégmost sem hiszem el, hogy a Jedi-rendnek vége. Éshogy a Köztársaság végképp lezüllött, és Palpat-ne markába került. És hogy Anakin átállt a sötét

41/173


42/1731

oldalra. Láttam a holo-felvételt… láttam, hogyemészárolta a gyerekeket a Templomban… az aelenet gyakran kísért az álmaimban… és újra

meg újra összetöri a szívemet. De a gyermekekhalálának borzalmai után egy gyermek a reménytelenti számunkra. Ahogy már mondtam: a

csomag célba ért. Pillanatnyilag egy homokdűne

gerincén állok, a hátasom, a tatuini eopie mellettés Larsék otthonát nézem. Owen és Beru Lars aházuk előtt áll, a kezükben tartják a gyermeket

42/173


43/1731

gy zárult hát egy hosszú történet utolsó fejezeteÉs most egy új történet kezdődik.

Keresek egy helyet a közelben, bár érzésemszerint, ha túl gyakran jövök ide, Owen szólni foghogy költözzek máshová, jóval messzebbre. Nemkevés bölcsesség rejtőzik ebben. Úgy tűnik, mo-stanában vonzom a bajt, még ezen a mindentől tá-

vol eső helyen is. Tegnap Anchorheadben koc-smai verekedésbe keveredtem, és ezt megelőzőenörtént egy kis baj az egyik űrkikötőben is

43/173


44/1731

amelyen átutaztam. Hála az Erőnek, egyiknek semhozzám volt köze, és ahhoz sem, amiért itt vagy-ok. De többé nem engedhetem meg magamnak

hogy úgy reagáljak a dolgokra, mint Obi-van Ken-obi. Ha bekapcsolom a fénykardomat, az olyanmintha odaordítanám a körülöttem lévőknek„Jedi vagyok!” Biztosra veszem, hogy még a

Tatuinon is akadnak olyanok, akik tudják, hogy ezmit jelent.

44/173


45/1731

Szóval, mostantól másként lesz. Mostantókezdve mindaddig, amíg csak kell, csakis a sajátdolgommal törődöm, és kerülöm a bajt. Ezen a

bolygón nem viselkedhetek Jediként, és nem men-hetek meg másokat. Az egyetlen megoldás, hogy

elszigetelem magam mindentől és mindenkitől. Aváros – még egy olyan kicsi is, mint Anchorhead

– túl gyorsan fejlődik. Viszont odakint, a peri-férián másként mennek a dolgok. Máris érzemhogy az idő máshogyan csordogál a medrében – asivatag ritmusában. Igen, arra számítok, hogy a

45/173


46/1731

dolgok lassabbak lesznek. Távol leszek mindentőés magányos leszek. Nem lesz más társam, csak abánat. Bárcsak találnék egy helyet, ahol a bánat

elől is elrejtőzhetek…

46/173


47/1731

ELSŐ RÉSZ


48/1731

Az oázis

48/173


49/1731

Első fejezet

Minden tárgy két árnyékot vetett. Ezt a napokhatározták meg a teremtés hajnalán. Testvérekvoltak, mígnem a fiatalabbik megmutatta az igazarcát a törzsnek. Ezzel bűnt követett el. Azdősebbik nap megpróbálta megölni az öccsét

ahogyan az helyénvaló volt. De kudarcot vallottA fiatalabb nap lángolva és vérezve végigkergettea fivérét az égbolton. Az alattomos öreg csillag


50/1731

elmenekült a hegyek mögé, de az lett a sorsahogy soha többé ne leljen nyugalomra. Mert az if-abbik nap csak az arcát mutatta meg. Az

dősebbik a kudarcát, a gyengeségét.És ezeket mások meglátták – mindkettejük

örökös bánatára. A Homok Népének első harcosaátták az égen lezajló csatát. A szégyenkező napok

a szemtanúk ellen fordították haragjukat. Az égfivérek tekintete belehasított a halandókba, leé-gette a húst a csontjaikról, hogy feltárja a lényük

50/173


51/1731

itkait. A harcosok látták az árnyékaikat a Tatuinhomokján, és hallgattak. A fiatalabb nap arrabiztatta őket, hogy támadjanak. Az idősebb azt

avasolta nekik, hogy rejtőzzenek el. Az elátko-zottak tanácsai… A Homok Népén is átok ült. Aszentségtörés és a kudarc kettős árnya minden-hová elkísérte a harcosokat, és el kellett rejteniük

az arcukat. Harcolniuk kellett. Fosztogatniuk kel-ett. És néha menekülniük kellett. A HomokNépének harcosai éjszakánként csaptak le, amikoregyik égi fivér sem suttoghatott nekik.

51/173


52/1731

A’Yark hajnalban szeretett támadni. Az árnyakakkor még csendesek voltak, és a tájat egyresűrűbben benépesítő telepesek már láthatták, hogy

mi sújt le rájuk. A’Yarknak ez fontos volt. Azdősebbik nap kudarcot vallott azzal, hogy nem

sikerült megölnie az öccsét. A’Yark sosem vallottkudarcot. Mindig megölte a célul kiszemelt

elepeseket. Példát mutatott az idősebb napnakami tanulhatott tőle. Ahogyan most is…

52/173


53/1731

– Taszkenek! – A’Yark a kiabáló öreg férfi feléódult. A fémből kovácsolt gaderffii vége az em-

ber csupasz arcát találta el, és összezúzta a csont-

ait. A’Yark tovább mozdult, és a földre taszítottaaz áldozatát. A telepes fetrengve próbált felállniés bár köhögött, sikerült megint felordítania: –Taszkenek!

Ezt a nevet más telepesek ragasztották a Ho-mok Népére, miután annak harcosai megsemmis-tették a Tusken-erődöt. A portyázók akkoriban

53/173


54/1731

elfogadták a nevet, mert azt bizonyította, hogy akét lábon járó élősködőknek nincs semmijük, amitők ne tudnának elvenni tőlük. De A’Yark nem

bírta elviselni, hogy az undorító lények szájábóhallja ezt a büszke nevet – a legtöbbjük ugyanoly-an ocsmány volt, mint ez a homokban vonaglóvérző férfi. Az ember öreg volt már. A feje egy

észét kötés takarta nemrégiben sérülhetett meg –ám ősz haját és aszott bőrét szabadon mutogattaaz égnek. A’Yarknak elég volt ránéznie, ésfelfordult a gyomra. Függőlegesen lesújtott a

54/173


55/1731

gaderffiivel, a fémtollak nekivágódtak a férfi bor-dáinak, és hangos ropogás kíséretében összetörtékőket. A fegyver hegye teljesen áthatolt az öreg

estén, és megcsikordult az alatta lévő kövekenAz idős telepes köhögött még egyet, és kiszen-vedett. A taszken név megint csak a HomokNépéhez tartozott. A’Yark azonnal továbbrohant a

messzebb álló, alacsony épület felé. Nem állt legondolkodni. A Tatuin egyetlen ragadozója semállt le soha, hogy gyilkolás közben

55/173


56/1731

elgondolkodjon. A taszkenek sem különbözhettekőlük. Ha valaki sokáig gondolkodott, az meghalt.

Az emberek nyomorúságos fészkei leginkábbegy sketto-kaptárhoz hasonlítottak: összehordotszemétből megformált, félgömb alakú, félig a ho-mokba süllyesztett építmények voltak. Ezt az épü-etet hamis sziklából húzták fel, amit úgy

neveztek: öntött kő. A’Yark látott már ilyet, nems egyet. Újabb kiáltás harsant. Egy duzzadó kop-

onyájú, fehér bőrű, kétlábú lény jelent meg a ház

56/173


57/1731

ajtajában, a kezében sugárkarabélyt tartottA’Yark elhajította a gaderffiit, ugrott egyet előreés kitépte a fegyvert a megdöbbent telepes

kezéből. Nem tudta, hogy a fegyver hogyan ölmeg az élőlényeket, de nem is kellett tudnia. Aárgy hasznos volt számára. Megölte vele aelepest, akinek nem volt semmi haszna. Bár, ha

obban belegondolt, valami hasznot mégiscsakhoztak – a taszkenek elvehették tőlük a fegyver-eiket. Ez a gondolat akár még vicces is lehetettvolna, ha A’Yark nevetett volna valaha. Ám a

57/173


58/1731

nevetés, a jókedv ugyanolyan idegen voltszámára, mint a padlón heverő, fehér bőrű holt-est. Sok különös lény jött ide, hogy a sivatagban

éljen. És meghaljon. Két harcos lépett be az épít-ménybe. A’Yark nem ismerte őket. Elmúltak márazok a napok, amikor még a rokonaival ment csa-ába. A jövevények berontottak a raktárba, és

sorban felborították az ottani ládákat. Rengetegfémtárgy csörömpölt a padlón. A telepesek afémtárgyak megszállottai voltak. A harcosok is

58/173


59/1731

de erre most nem szakíthattak időt. A’Yark odak-urjantott nekik:

– N’gaaaiiih! N’gaaaiiih!

A fiatalok nem törődtek vele. Nem az ő fiai vol-ak. A’Yark egyetlen fia nem érte még el azt a

kort, hogy harcolhasson. És ezek a harcosokvalószínűleg elvesztették az apjukat. Manapság

gy mentek a dolgok. A valaha hatalmas törzsekpár tucat főt számláló csapatokká apadtak, ésfolyamatosan változtak azzal párhuzamosan, hogy

59/173


60/1731

a csoportok túlélői beleolvadtak más csapatokbaHogy ezt a támadást A’Yark vezette, az mindenszónál ékesebben beszélt a nyomorúságukról. A

ámadás többi résztvevője feleannyi évet sem értmeg, mint A’Yark, és persze feleannyit sem láttakmég, mint ő. A legjobb harcosok évekkel koráb-ban elestek – ezek a kölykök bizonyosan nem

versengtek a vezéri szerepért. A’Yark bolondnakartotta őket, és tudta, hogy ha ő nem is öli megőket az ostobaságuk miatt, előbb-utóbb úgyismeghalnak. De nem ezen a reggelen. A’Yark

60/173


61/1731

megfontoltan választotta ki a célpontot. Ez a farmközel esett a Jundland sivataghoz, de távol másfalvaktól. Csupán néhány gonosz építménybő

állt, amelyekkel a lakói vizet facsartak ki az égbőlamit senki sem birtokolhatott. A’Yark úgy tar-otta, hogy minél kevesebb a torony – a telepesek

páracsapdának nevezték ezeket –, annál kevesebb

a telepes. Most viszont úgy tűnt, hogy egy sincs akörnyéken.

61/173


62/1731

A fiatal harcosok keltette zajokat leszámítvacsend borult a birtokra. De A’Yarkot, aki mármegérte a csillagos ég negyven fordulatát, nem le-

hetett megtéveszteni. Az épület bejárata mellettegy fegyver állt a falnak támasztva. Az öregemberhagyta ott véletlenül? A’Yark ezüstös maszkjáhozemelte a fegyvert, és megszagolta. A következő

pillanatban meglendítette, és nekivágta az épületfalának. A fegyverrel valaha megöltek egyaszkent. A tusából izzadságszag érződött. Eltért

az öregember szagától, és a fehér bőrű

62/173


63/1731

eremtményétől is, akit a telepesek bithnekneveztek. Még valaki bujkált az épületekben. De asugárkarabélyt már nem használhatta – soha többé

nem használhatta.A Homok Népének sok tagja hitt abban, hogy

annak a fegyvernek, amivel megöltek egyaszkent, nincs hatalma más taszkenek felett, de

A’Yark úgy tartotta, hogy az efféle babonák azostobáknak valók. Ám ahogyan a taszkeneknagyra tartották a bantháikat, úgy a telepesek

63/173


64/1731

nagyra tartották a fegyvereiket, különféleelképeket faragtak rájuk. Az az ember, aki ezt

hordozta, nagyobb harcos lehetett, mint az

öregember és a bith teremtmény, ám ezt afegyvert elvesztette – kénytelen lesz szerezni egymásikat. Ha túléli ezt a napot. A’Yark gon-doskodni akart arról, hogy ne élje túl. Felvette a

gaderffiit a földről, és elnyomakodott a fosztogatófiatalok mellett. A homokba mélyedőábnyomokat követve megkerülte a házat, és odautott, ahol három lélektelen páracsapda halkan

64/173


65/1731

zúgva végezte gyalázatos munkáját. Mögöttük egykis melléképület állt. A’Yark úgy érezte, így leszhelyénvaló a dolog. Azt akarta, hogy a telep lakó

a vérükkel fizessenek a páracsapdák használatáértHogy lassan vérezzenek el, és úgy, hogy a napoks lássák. Cseppenként adják vissza a nedvességet

a homoknak…

– Ru rah ru rah! – kiáltotta A’Yark, és er-őlködve igyekezett felidézni a régi szavakat. –Békével jöttünk!

65/173


66/1731

Nem kapott választ. Igazából nem is számítotá, de biztosan tudta, hogy valaki odabent van, és

meghallotta a szavait. Büszke volt arra, hogy még

emlékszik rájuk. Néhány évvel korábban egy em-ber csatlakozott a családjához – a taszkenekgyakran pótolták a veszteségeiket emberrablássalA klánnak most is szüksége lett volna erősítésre

de A’Yark innen nem akart elvinni senkit. Ezek aelepesek olyan közel tanyáztak a sivataghozhogy az már túl nagy sértés volt. Meg kellett

66/173


67/1731

halniuk, hogy mások láthassák, mi történt velükés békén hagyják a Jundlandot.

A többiek is kijöttek a házból, és körülvették amelléképületet. A taszken csapat nyolc főt szám-ált; semmi sem állhatott ellen nekik. A’Yarkongyokba burkolt kezével erősen megmarkolta az

ősrégi gaderffii nyelét, és beillesztette a traangot –

a fegyver görbe hegyét – az ajtó és a kereteközötti résbe. A lemezajtó nyikorogva kinyíltOdabent három ember bújt össze remegve a

67/173


68/1731

szomjas gépek tartalék alkatrészei között. Afekete hajú nő pólyába bugyolált csecsemőtszorított magához, míg a barna hajú férf

mindkettejüket ölelte a bal kezével. A jobbjábansugárvetőt tartott. Az övé lehetett az elhagyottsugárkarabély, és A’Yark meg tudta állapítanóla, hogy most nagyon hiányzik neki a fegyver

A fiatal férfi nyelt egyet, belenézett A’Yark épszemébe, és felkiáltott:

– Menjetek el! Nem félünk tőletek!

68/173


69/1731

– Telepesek hazudnak – felelte A’Yark, és akülönös szavak hallatán az emberek legalább an-nyira meglepődtek, mint a többi taszken. –

Telepes hazudik. Nyolc gaderffii lendült az ég felé, hegyes végük

baljóslatúan csillogott a kora reggeli fénybenA’Yark tudta, hogy némelyik célba fog találni. És

az égi fivérek odafent megint látni fogják, hogymi az igazi bátorság…

69/173


70/1731

– Ajuuuuiiiiii! – A hang végigsöpört akörnyéken. A harcosok azonnal északi iránybafordultak. Az üvöltés megismétlődött, ezúttal han-

gosabb volt, mint az imént. És a jelentését nem le-hetett eltéveszteni. A csapat legfiatalabb harcosamondta ki elsőnek:

– Krayt-sárkány! – A kölyök rögtön ezután

megpördült, de megbotlott a saját lábában, és ahomokba zuhant. A többiek A’Yarkra néztek, akivisszafordult a kunyhó irányába. Elég ember

70/173


71/1731

ábrázatot látott már ahhoz, hogy tudjon olvasni azarckifejezésekben, de még tapasztalt portyázóétére is meglepődött. A farmer és a felesége

nemcsak megkönnyebbültnek tűnt. Kihívóanmeredtek a taszkenekre. Egy krayt jelenlétében?Most, amikor a Tatuin legnagyobb ragadozójaközeledett feléjük? Igen, A’Yark ezt látta rajtuk

És mindennek a tetejébe, az ifjú anya fogottvalamit a szabad kezében. A’Yark parancsotkiáltott a harcosainak, de már elkésett. A szörnyűhang ismét felzendült, és ezt a kölykök egyike

71/173


72/1731

sem bírta elviselni. A két fosztogató futva indult amásik épületnél felhalmozott zsákmány feléközben majdnem letaposták az ifjút, aki az imént

hasra esett. A többiek a mellkasukhoz szorítottáka gaderffiijüket, és a főépület mögött kerestekmenedéket.

– Nem! Nem! – ordította haragosan A’Yark

Nem erre tanította őket. Egyáltalán nem! De szét-szóródtak, még mielőtt megtudták volna, hogy hovan a sárkány, és otthagyták a vezérüket a

72/173


73/1731

elepesekkel. A fiatal farmer továbbra is A’Yark-a szegezte a sugárvetőt, de nem lőtt. Talán úgy

gondolta, hogy a fegyver puszta látványa nagyobb

elrettentő erővel bír, mint egy reszkető kézzeeadott, elhibázott lövés. Nem számított. Ha aelepesek abban reménykedtek, hogy valami el-ereli a harcosok figyelmét, hát megkapták

A’Yark felhorkant, és lassan elhátrált az épülettől.A harcosai különböző irányokba menekültek

Utánuk ordított, de egyik sem hallotta meg a

73/173


74/1731

velőtrázó üvöltések közepette. Érezte, hogy ahang valahogy furcsa. Természetellenes. Demitől? A krayt-sárkányt senki sem képes utánozni

És ha valakinek sikerülne is, nem hallatszana en-nyire… gépi hangnak.

– Ajuuuuiiiiii! – A’Yark most már biztosanudta, hogy igaza van. A sárkány bömbölése fülsz-

aggató visításba csapott át, ami messzemeghaladta minden tüdő teljesítőképességét. Egyközeli forrásból származott – egy, a farm közepén

74/173


75/1731

álló ezüstös toronyhoz erősített szarvból. Éshasonló hangok érkeztek az északra és keletre ma-gasodó dombok felől.

A’Yark megállt az udvar közepén, és a gaderf-fiiiét magasra emelve harsogta:

– Prodorra! Prodorra! – Hadicsel!

Az ifjú fosztogatók ismét felbukkantak, amikora farm felé tartva átfutottak egy dűne gerincénA’Yark rothadó fogait csikorgatva fújt egyet

75/173


76/1731

Legalább meghallotta valaki ebben az őrjítő vis-ongásban. Most legalább képesek lesznek…

Ebben a pillanatban narancssárga fénynyalábvillant elő az egyik homokdomb mögül, és azegyik fiatal harcos hátába csapódott. A másikémülten megfordult, de egy ütemmel később ő is

kapott egy töltetet. A’Yark ösztönösen lekuporo-

dott, és behúzódott az egyik átkozott páracsapdamögé.

76/173


77/1731

– Huhúúú! – ordították valakik, majd egy réz–és zöld színű folt suhant át az egyik dűne gerincefelett. A’Yark azonnal felismerte: ez a felszíni

sikló kergette meg őket a Magas Sziklánál. Ésahogyan akkor, úgy most is fiatal telepesek ültek anyitott gépben, torkuk szakadtából üvöltöztek, ésösszevissza lövöldöztek. A’Yark átsurrant a más-

odik páracsapda mögé, és kezdett visszatérni azönbizalma. Ezek szerint nincs sárkány akörnyéken, csak telepesek. És a taszkenek velükmeg tudnak vívni, ha összeszedik magukat

77/173


78/1731

Csakhogy az ifíú harcosok fejvesztve menekültekEgyikük kelet felé futott, és két másik siklóüldözte. És az esetlen mozgású fiú – hat nappal

korábban éppen csak túlélte a felnőtté avatásszertartást – a ház mögött lapult, rettegvemarkolászta a homokot. Csak a napok tudtákhogy a többiek hová lettek. A’Yarknak egyre

kevésbé tetszett a helyzet. Az elsőnek érkező siklómegkerülte az épületeket, az utasai továbbra isvadul lövöldöztek, gyakorlatilag a semmire. Aztánegy újabb lebegő jármű érkezett. Az ezüstszínű

78/173


79/1731

ekerekített formákkal teli gép két embert hozottA siklót egy szőrös állú, zordon képű vezette, míga nála idősebb utasa merészen állt, és ide-oda for-

gatta a fejét. A’Yark régebben látta már az utastnagy távolságból. A simára borotvált képű férfmáris több évet ért meg, mint a legöregebbaszken, és az arcán mindig ugyanaz a kifejezés

ült. A Mosolygó. – Dél felé futnak, fiúk! – kiáltotta a Mosolygó

a kezében távcsövet tartva. – Kapjátok el őket!

79/173


80/1731

A’Yarknak nem kellett ismernie az összes szótgy is tisztán értette, hogy mit jelentenek. A

hiányzó harcosok nem lapultak a közelben, el-

entámadásra készen. A csapat szétszóródottmegfutamodott. A ház mögött rejtőző fiataaszken meglátta a siklóban álló, magas férfit

mire felvisított ijedtében, felpattant, és a

gaderfflijét a földön hagyva elrohant. – Urrak! – kiáltott utána A’Yark. – Várj! –

Elkésett. Az egyik sikló irányt váltott, aztán a

80/173


81/1731

benne ülő emberek vidáman rikoltozvafoszlányokra lőtték az ifjú taszkent. Alig hat napjaavatták harcossá, és pillanatok alatt meghalt

A’Yark ennél többet már nem tudott elviselni. Afegyverét a kezében tartva felállt, és átosont a házmögé. Gyors léptekkel távolodott a röhögőfegyveresektől, akik csak a prédájukkal törődtek

A rongyai vadul lobogtak mögötte, miközbenfelszaladt egy homokdomb oldalán, átvetettemagát a gerincén, majd legurult a lejtőn. Aztánegy újabb dűne következett, majd még egy

81/173


82/1731

A’Yark végül elterült a homokon, és kimerültenzihált. Három harcosa odaveszett, talán még többÉs a Homok Népe nem engedhetett meg magának

ovábbi veszteségeket. Ami ennél is rosszabb, aelepesek egy olyan ócska trükköt vetettek be

aminek néhány éve még egyetlen taszken sem dőltvolna be. Ezek szerint a telepesek már tudták

hogy a hatalmas taszkenek már nem azok, akikvalaha voltak. A’Yark talpra vergődött, és lenézetta talajra. Az idősebbik nap árnyéka meghosszab-bodott. Ahogyan annak idején az öregebbik

82/173


83/1731

csillag, úgy most a csapata is lecsapott, és kudar-cot vallott. Eljött az ideje annak, hogy a taszkenekelrejtőzzenek. Már megint.

83/173


84/1731

Második fejezet

Orrin Gault az egyik páracsapdán állva néztevégig, hogy egyes taszkenek elmenekülnek, mígmások egyenesen a halálba rohannak. Hamarosanazt látta, hogy az utolsó sikló is eltűnik aáthatáron.

– Rendben, Irányítás, ennyi volt! – mondta azadó-vevőjébe. – Kapcsoljátok ki!


85/1731

Felengedte az adó-vevő gombját, éshallgatózott. A füle még most is csengett a toronyetejére szerelt sziréna visításától, bár az imént

ekapcsolta a készüléket. A kalapja szélesvászonkarimája alól kinézve végigjáratta a tekin-etét a környéken. A több kilométerre lévő

szirénák sorra elhallgattak, és ismét csend borult a

sivatagra… Orrin körülnézett, és elégedetten vigy-orgott. „Orrin fiam, ez nagy húzás volt!” – dic-sérte magát gondolatban. Kellemes érzést okozottneki, hogy elért az életének egy olyan szakaszába

85/173


86/1731

amikor az emberek azt tették, amit mondott nekikÉs a Tatuinon, ahol különösen konok alakok éltekakik nem fogadtak el utasításokat másoktól, ez

még többet jelentett.A veszély elmúlt. Első ízben azóta, hogy

megkapták a vészjelzést, Orrin vett egy mélyélegzetet, és a sivár tájat bámulva töprengett. Egy

ugyanilyen farmon született, messze még aegközelebbi állomástól is, majdnem ötven stand-

ard évvel ezelőtt. És még most sem létezett olyan

86/173


87/1731

hely a világon, ahol szívesebben lett volnaeggelente, mint idekint, a határvidéken. Sokan

őrültnek tartották ezért. Minden ismerőse az es-

éket kedvelte inkább, amikor alábbhagyott a for-óság. De miután a napok lenyugodtak, és a leve-

gő súlyosan, fojtogatóan nehezedett rá a tájra, azembereknek le kellett menniük a föld alá

Sötétedés után, amikor a taszkenek és a ki tudjamiféle teremtmények portyára indultak, nem sokó történhetett. Reggelente viszont Orrin úgy

érezte magát, mintha börtönből szabadult volna.

87/173


88/1731

Úgy tartotta, hogy a Tatuinon éjszakánként azemberek lyukakban lapulnak, mint a patkányokde ismét emberré változnak abban a pillanatban

amikor hajnalban kilépnek a házaikból. Aztán ottvolt az a rövid időszak, ami az első és a másodiknap felbukkanása között telt el, amikor a hidegéjszakai szél lassan elállt, és mintha maga a boly-

gó is fellélegzett volna. Az öreg vízvadászokezekért a pillanatokért éltek, amikor az éjszakaszülte értékes vízcseppek észrevették, hogyvadásznak rájuk, és megpróbáltak elmenekülni

88/173


89/1731

Az ügyes farmerek, mint amilyen Orrin is voltkiszagolták, és követték őket. És követhették is avizet, mert nappal semmi sem állíthatta meg az

embereket. Ezen a környéken nem. Soha többésemmi. Így néztek ki a szabályok. Legalábbis azújak, amelyeket Orrin hozott, amelyeket az őkemény munkája tett lehetővé. „Azt hiszem, ezt a

aszken bandát elfelejtettem értesíteni az új sza-bályokról” – gondolta, mialatt leereszkedett aétrán. A támadók ezúttal is könyörtelenek voltak

és nagy pusztítást végeztek.

89/173


90/1731

Fél tucat karbantartó és őr-droid roncsa jelezteaz útvonalat, amelyen behatoltak a birtokra. Kétpáracsapda szikrát hányt, az alapjukba épített

szervizpanelt felfeszítették. És az udvarbanmindenütt látni lehetett a becsapódó sug-árnyalábok nyomait. Némelyik folt még most isfüstölgött, ahol az energiatöltet csillogó üveggé

olvasztotta a homokot. Ezeket a milícia hagytamaga után, nem a taszkenek. Orrin még sosemátott olyat, hogy Dugószem sugárvetőket használt

a behatolás alatt. Dugószem… ez a támadás csakis

90/173


91/1731

az ő műve lehetett. A Jundland sivatagnak ebben aészében egyetlen más taszken sem mert volna

hajnalban támadni. Ha valaki csak fél pillanatra

átta Dugószemet, nem maradt életben, hogymesélhessen róla. Ha életben maradt – Orrin eztszokta mondogatni –, akkor nem Dugószemmelalálkozott, hanem egy sokkal barátságosabb

aszkennel. A hírhedt fosztogatóról szóló leírásokfolyton változtak. Vézna vagy kövér? Férfi vagynő? Alacsony és zömök, vagy egy rongyokba bújtvuki? Ugyanakkor, két elem minden történetben

91/173


92/1731

egyezett: hogy Dugószem ádáz és harcias, mint aűz, illetve hogy történt valami az egyik szemével

A buckalakók fémcsövet viseltek a szemük előtt

és Dugószem az egyik ilyen csövébe belepréseltegy vörös követ. Vagy valami ilyesmit. A leírásokmég csak abban sem egyeztek, hogy melyikszeme előtt viseli a kőféleséget. De ez a helyzet

most megváltozhatott. A milicisták időbenérkeztek ahhoz, hogy megmentsenek néhányszemtanút.

92/173


93/1731

Orrin már legalább egy órája fel volt öltözve, ésa földjén tartózkodott, amikor megszólalt a ri-asztó. Ez a tény, illetve az, hogy a csapatával

együtt a közelben volt, szörnyű sorstól mentettemeg a Bezzard családot. De a tragédiát így sem le-hetett teljesen elkerülni. Orrin elnézett a ház feléamelynek hátsó ajtaján ebben a pillanatban lépett

ki két szomszédja – a volt feleségének un-okatestvérei –, akik a bith munkás holttestétcipelték. Amikor elhaladtak mellette, lenézett aetemre. A milícia intézte a temetést, ahogyan a

93/173


94/1731

keletre lévő dűnén túl néhány önkéntes márisnekilátott, hogy elégesse a lelőtt taszkenek marad-ványait. Amennyire lehetett, meg kellett

könnyíteniük a dolgot Bezzardéknak.Orrin már átélte mindezt. Amikor a kisebbik

gyermeke meghalt, ugyanilyen értelmetlenül. Zajthallott a házból, és fennhangon megkérdezte:

– Mullen, te zörögsz ott? – Aha… – Orrin a következő másodpercben azt

átta, hogy idősebbik fia – nem tudta rávenn

94/173


95/1731

magát, hogy az egyetlen fiaként gondoljon ráegyelőre nem – kiballag a házból, a kezében egysugárkarabély két felével.

– Úgy tűnik, Dugószem járt itt – mondtaMullen.

– Sejtettem – dörmögte Orrin. A feketevédőszemüveget viselő Mullen Gault lehetett

volna az apja huszonöt éves kori önmagánakmásolata is, ha nem igyekezett volna olyankeményen, hogy máshogy nézzen ki. Mindketten

95/173


96/1731

magasak, erős testalkatúak voltak, és a Tatuinnapsütése mindkettejük bőrét barnára és durváracserzette. Ám a hasonlóság itt véget is ért. A kék

szemű Orrin gondosan ápolta elegánsan őszülősötét haját. Még idekint, a peremvidéken is ügyelta külsejére; az ember sosem tudhatta előre, hogykivel akad össze. Mullen viszont abban a ruhában

ébredt fel, amit az előző esti ivászaton viselt. Éspersze megint nem bírt magával. Pár évvel koráb-ban elvesztette néhány fogát, mert összeverekedettegy anchorheadi szerencsejátékossal, és most

96/173


97/1731

megint megszabadult egytől ugyanabban a város-ban. Orrin átvette a fegyver maradványait. Aegtöbb taszken nem hagyott hátra semmit

aminek hasznát vehette. Dugószem válog-atósabbnak tűnt.

– Hányan voltak? – kérdezte a flától. Mullen aszakállát piszkálta, illetve az ajtókerethez dörz-

sölte a hátát. – Három halott taszken fekszik az udvarban –

felelte. – Aztán azok, akik átjutottak a dombokon

97/173


98/1731

Veeka épp az imént hívott. Eltűntek előle a Roiya-hasadéknál. – Éles pillantást vetett az apjára, éshozzátette: – Azt hittem, azt akarod, hogy állítsam

e a vadászatot. Már úton vannak visszafelé. – Hát, az öreg Dugószemről már lemaradtunk –

dörmögte Orrin. – Legközelebb jobban kell… –Hirtelen elhallgatott, mert egy nő keserves zoko-

gása hallatszott a ház másik oldaláról. – A tulaj-donos… Ő jól van?

98/173


99/1731

– Kint van az öreggel – felelte Mullen. – Eléggémegrázták az események.

– El tudom képzelni – mondta bólogatva Orrin– Ki van a nővel?

– Már mondtam: az öreg.

– A halott öreg? – hördült fel Orrin, és a földredobta a karabély maradványait. – Megmondtamhogy legyen valaki a nő mellett, Mullen! Nekedkellett gondoskodnod erről! És azt hitted, a halottapjára gondolok?

99/173


100/1731

A fiatal férfi csak bámult rá, és nem szóltsemmit.

– Mullen, én esküszöm… – fakadt ki Orrinazzal elkapta a fia védőszemüvegét, és annál fo-gva nekivágta Mullen fejét az ajtónak. – Egyszermég nagyon ráfázol, kölyök!

A fiatal férfi továbbra sem szólt semmit, mialatt

az apja visszaballagott a siklóhoz. Orrin kiemelteaz utasülésről a vászonköpenyét, a vállára ter-tette, és a ház felé fordult. Tudta, hogy ami most

100/173


101/1731

következik, az nem lesz egyszerű. Amikormeglátta a halott öreget dajkáló, fekete hajú TylaBezzardot, elakadt a lélegzete. A támadó szörnyű

dolgot művelt nem lehetett más, csak DugószemÁm Orrint igazából az dermesztette meg, hogy afiatal nőt szemmel láthatóan nem érdekelte az apjaetemének állapota. Tyla nem nézett fel, de így is

megérezte, hogy közeledik felé valaki, és halkanmegszólalt:

101/173


102/1731

– Jön valaki, apu… – Orrin levette a kalapjátés letérdelt a nő mellé. Évtizedek óta ismerteTylát. Az apja, Lotho Pelhane az Orrin család

farmján dolgozott húsz éven át. Mielőtt Lotho föl-det vett magának, és önálló vállalkozásba kezdettTyla és Orrin gyermekei sokat játszottak együttOrrin ráterítette a köpenyét a nő vállára, mire Tyla

nekidőlt, a mellkasának támasztotta az arcát, ésfelzokogott.

102/173


103/1731

– Tudom, Tyla, tudom… – dörmögte Orrin, ésmagához ölelte a nőt. – Átkozott dolog ez, az márbiztos.

Lenézett a holttestre, ami furcsa tartásbanernyedten feküdt a nő ölében. Lotho Pelhane fejétkörülbelül egyhetes kötés fogta körül, ami szür-eális látvány volt ahhoz a véres roncshoz képest

ami a teste többi részéből maradt. Orrin hama-osan elfordította a fejét.

103/173


104/1731

– Én… én… igyekeztem emlékezni, Gault úr –suttogta Tyla.

– Orrin – felelte Orrin. – Nyugodtan szólíts így!

– Próbáltam emlékezni… Megvettük magától aiasztót és az aktivátort – folytatta Tyla, és

felmutatta a távvezérlőt, amit a támadás óta akezében szorongatott akkora erővel, hogy majd-

nem összeroppantotta. – Annyira féltem – nyögtesírós hangon –, először nem jutott eszembe, hogyhogyan kapcsoljam be a helyi riasztót…

104/173


105/1731

– Minden rendben – válaszolta Orrin. – Asegélyhívó tökéletesen működött. Megkaptuk aelzésedet. És idejöttünk. – Mialatt beszélt, lassan

óvatosan elhúzta a nőt a tornáctól, és szinte észre-vétlenül eltávolodtak Lotho holttestétől. – Re-mekül csináltad, Tyla! A férjed és a fiad bizton-ságban vannak. Elkaptuk a taszkeneket.

– Nem érdekel – mondta hüppögve Tyla, ésenézett halott apjára. – Nem akarok itt maradni

Soha többé!

105/173


106/1731

Orrin elhúzódott Tylától, majd mindkét kezéveszilárdan megmarkolta a vállát.

– Hallgass ide, Tyla! – válaszolta határozottan– Ismertem az apádat. Tudod, hogy Lotho nemakarna ilyesmiket hallani. Ugyanúgy nem félt aaszkenektől, ahogyan nem félt a saját árnyékától.

Tyla lenézett az öreg férfi fején fehérlő kötésre

és szipogva felelt: – A múlthónapban már megtámadták. Éjnek

évadján leütötték a saját házában. Ezért jött ide

106/173


107/1731

hogy nálunk lakjon. És egyre jobban lett. Aztmondta, egyszer már megúszta, így azt hittebiztonságban van, mert…

– Ez így van! – vágott közbe Orrin. – És asegélyhívó jóvoltából ez a hely biztonságosHelyesen cselekedtél. – A nő ismét felzokogottOrrin csak várt. Sokszor csinálta már végig ezt a

dolgot, bár az utóbbi időben egyre ritkábban. –Szörnyű az, ami történt, de nem te vagy a hibásNéhányat már elkaptunk közülük, és a többit is e

107/173


108/1731

fogjuk kapni. Egyre jobb lesz a helyzet. Érted? –Tyla eltávolodott tőle, és hirtelen dühösenfelcsattant:

– De mit akarnak? Ezek a szörnyetegek…

– A Tatuinon homok van és szörnyetegek –vágott közbe Orrin. Oldalra nézett, és látta, hogyMullen a temetőosztag tagjai között álldogál. –

Most megyek, és megnézem a férjedet meg a fiad-at. Ezek az emberek gondoskodnak az apádról, m

108/173


109/1731

pedig elviszünk titeket az oázisba. Néhány napigAnnileen Calwellnél fogtok lakni.

Tyla erőtlenül bólogatott, és bizonytalanéptekkel elindult, továbbra sem törődve azzal

hogy az ujjasa eleje tiszta vér. Orrin kétkedve néz-ett a fiára, és miután a nő hallótávolságon kívülrekerült, megkérdezte:

– Rád bízhatom Tylát? Képes vagy öt percigvigyázni rá anélkül, hogy újabb sírógörcsötkapjon?

109/173


110/1731

– Persze, persze… – mormolta halkan Mullen– De nem kéne kifaggatnunk Dugószemről? Temagad mondtad, hogy…

– Hol a kalapom? – vágott közbe Orrin, éskörülnézett. – Kell valami, amivel nyakon vághat-ak. Most pedig menj!

* * *

Orrin a gépszínnél talált rá Tellico Bezzardra, abirtok fiatal tulajdonosára, aki körül élénkevékenység zajlott. A milícia többi tagja is

110/173


111/1731

visszatért. A felnőttek – hogy ki tartozott ebbe acsoportba, azt inkább az értelem határozta megsemmint az életkor késlekedés nélkül nekiláttak

azoknak a feladatoknak, amelyeket mindig el kel-ett intézni az ilyen ügyekben. Noha a milíciának

hivatalosan nem volt vezetője, a múltban mindigs Orrin irányította, és most örömmel látta, hogy

sokan megfogadták a tanácsait. Egyesek nekiáll-ak kitakarítani a házat. Mások elkezdték meg-avítani a páracsapdákat. Megint mások elkezdték

összegyűjteni azokat a tárgyakat, amelyekrő

111/173


112/1731

feltételezték, hogy Bezzardék magukkal akarjákvinni a Pika-oázisba. Zokszó nélkül dolgoztaknoha tudták, hogy kihagyják ezeket a rendkívü

fontos órákat a saját földjeiken. Orrin ide-odaárkált az épületek között, mígnem meglátta aányát, Veekát, örökös kísérőjével, az ifjú Jabe

Calwell-lel. Egy jókora ládán ültek, és egy áttet-

sző üvegből iddogáltak a kelő napok fényébenOrrin tudta, hogy nem vizet isznak, elvégre Veekas meg-meghúzta a palackot. A huszonegy évesány az ikerfivére halála óta úgy döntött, hogy

112/173


113/1731

bepótol mindent, amiről addig lemaradt. És JabeOrrin legjobb barátjának tizenhat éves fia mindenőle telhetőt megtett, hogy tartsa a lépést Veekáv-

al. Ezekben a pillanatokban éppen azt meséltékTellicónak, hogy hogyan ölték meg az egyikbuckalakót. Maga Tellico kábaságba süppedve ültés a térdén ringatta apró fiát. A sugárvetője tőle

karnyújtásnyira hevert a homokon. Amikor Veekaészrevette, hogy apja komor arccal közeledik feléfeszengve vigyorgott.

113/173


114/1731

– Hoppá… sajnálom – hadarta, és gyorsanodaadta a palackot Tellicónak. – Fogd meg, cim-bora! Igyál egyet!

Az ifjú farmer értetlenül nézett az üvegre. Orrina szemét forgatta, és közbelépett.

– Sajnálhatod is! – szólt oda a lánynak, azzakikapta a palackot Tellico kezéből, és a ház mögé

hajította. Aztán haragos pillantást vetett Veekáraés ráförmedt: – Keríts vizet az embereknek! Most!

114/173


115/1731

Veeka utálkozó képet vágva elballagott, Jabeszorosan a nyomában loholt. Orrin keserűenfelsóhajtott. A lányában megvolt az a kedvesség

ami Mullenből mindenestől hiányzott, de mások aegkevésbé sem érdekelték. Az együttérzésbő

egyik gyermekének sem jutott… Szokás szerint eza feladat is őrá hárult. Letérdelt a fiatal gazda elé

és megkérdezte tőle: – Jól vagytok? – Tellico izgatottan hadarva

válaszolt:

115/173


116/1731

– Köszönöm, uram, jól… Csodálom, hogy ilyenhamar ideértek.

– Hát ebben volt némi szerencse is – felelte Or-in. – A munkásaim és én éppen a tornyokon dol-

goztunk a nyugati síkságon, amikor aktiváltátok asegélyhívót. Mire az oázisban lévő emberekegyáltalán beültek a siklóikba, mi már félúton vol-

unk ide. – Igen, Orrin tudta, hogy szerencséjükvolt, de a gondos tervezésnek is sokat köszön-hették. A rendszernek így kellett működnie. Ha

116/173


117/1731

valaki egy külső helyszínen megszólaltatta asegélyhívót, akkor mindenki megmozdult, aki akörnyéken tartózkodott. Ha a telepeseknél vol

fegyver és jármű, akkor a szirénaszót követveeljutottak oda, ahol baj történt. Ha nem, akkor aPika-oázisban gyülekeztek, ahol fegyverek ésárművek várták őket a Dannar Központnál, a

vidék legnagyobb boltjánál. Az aktiváláshelyszínén a riasztás másként szólt, mint másholés mindig azzal kezdődött, ami elméletilegmegijesztette még a legbátrabb taszkent is: a

117/173


118/1731

krayt-sárkány elektronikusan tárolt üvöltésévelOrrin ezt a trükköt kedvelte a legjobban.

– Hát uram, csodálatos dolog ez, az biztos! –elentette ki Tellico. – Az utolsó kreditig megérte

az árát.

– Ezt mondd el a barátaidnak! – javasoltamosolyogva Orrin. – Mert valójában mindannyi-

unkat szolgál. – A feleségem apja… Lotho… nem akarta

megvenni. De… – Az ifjú telepes elhallgatott, és

118/173


119/1731

elfordította a tekintetét, közben még szorosabbanölelte magához a csecsemőt.

– Ezt most már felejtsd el! – válaszolta Orrin. –Viszont szeretném, ha munkára fognád az em-ékezetedet. Mit tudnál elmondani a buck-

alakókról? – Tellico hirtelen Orrinra nézett, és bó-ogatva hadarta:

– Ó, igen, Dugószem volt itt! Teljesen biztosuram! Ott, ahol a jobb szemének kellett volnaennie…

119/173


120/1731

– Neked jobb oldal, vagy neki?

– Ez a szeme, uram – felelte Tellico a saját jobbszemére mutatva. – Fényesen csillogott.

– Úgy, mint egy kibernetikus szem? – kérdeztemeglepetten Orrin. A fiatal férfi kijelentése őrült-ségnek tűnt.

– Nem, uram, hanem inkább úgy, mint egykristály. Megcsillant rajta a fény, amikoránéztem, és… – felelte Tellico, és megborzongott

120/173


121/1731

– és nem tudtam levenni róla a szememet. Halálraémített!

– Nem kétlem – dörmögte Orrin, az állát vakar-gatva. – Még valami?

A fiatal gazda elgondolkodott, aztán a fejétcsóválgatva válaszolt:

– Azt hiszem, másfajta ruhát viselt, mint aöbbi. Töltényövet nem. De igazából annyira a

szemére figyeltem…

Orrin felállt, és megveregette Tellico vállát.

121/173


122/1731

– Jól van, fiam, semmi gond – dörmögte barát-ságosan. – Gondoskodunk rólad és Tyláról. An-nileen befogad a Központban, ameddig csak kell.

Orrin a távolodó farmer és a gyermeke utánnézett, amikor Mullen odalépett mellé, és halkanmegkérdezte:

– Mondott valamit, aminek hasznát vesszük?

– Semmit – mormolta Orrin.

– Lelőhette volna Dugószemet – horkantottMullen –, és nem tette meg.

122/173


123/1731

– Szerintem a kölyök nem képes megkülön-böztetni a sugárvetőt a feszítővastól – vélekedettOrrin, aztán hátranézett, és vigyorogva

megkérdezte: – Na, hol az a palack?Veeka és Jabe kisétált a házból, és a lány

megszólalt:

– Azt hittem, nem akarod, hogy ilyen korán

eggel igyak. – Nekem miattad kell innom – morogta Orrin

és a kölyökképű Jabe felé fordult, akit

123/173


124/1731

szemlátomást lelkesített az, hogy idekint lehet. Aző Varranja – Veeka ikertestvére – annyi idős voltmint ez a fiú most, amikor megtörtént a tragédia

Csak azért az állandó jókedvéért vette be Jabe-et akarbantartó személyzetébe. Ugyanakkor Orrin azts tudta, hogy mi várja odahaza a kölyköt.

– Fiam, amikor anyád megtudja – mondta nek

aggodalmas hangon –, hogy kiengedtelek ide amilíciával, nekem is helyet kell majd csinálnotoka máglyán, a taszkenek mellett!

124/173


125/1731

Veeka kinyitotta rikító színű siklójánakcsomagtartóját, és megkérdezte:

– Hé, tökmag, szeretnél elrejtőzni itt? Pontbeférnél.

Jabe az ugratás hallatán elvörösödött, és da-cosan megjegyezte:

– Nem lesz annyira vészes.

– Ó, dehogynem! – kurjantotta Orrin, éshozzátette: – Talán jobban tennéd, ha megkérnéda javákat, hogy fogadjanak be. – Azzal lépett

125/173


126/1731

egyet előre, tapsolt néhányat, és kiabálvahozzátette: – Ennyi volt, emberek! Szép munkátvégeztetek! Most pedig, irány az oázis! Iszunk

egyet a Dannar Központban!

126/173


127/1731

Harmadik fejezet

Az öreg nikto asszony ledobott a pultra egyszövettekercset, és megkérdezte:

– Mondja, maga itt dolgozik?

Annileen Calwell a pultja mögött állt, és a tek-

ntetét a kézi számítógépére szegezve válaszolt: – Nem, csak szabadidőmben szeretek bejönn

de leltározni. – Egy pillanattal később hirtelen


128/1731

megdermedt, a szemét tágra nyitva körülnézett, ésfolytatta: – Pult. Pénztárgép. Működésengedély… – Riadtan odafordult a fehér bőrű

vásárlóhoz, és hozzátette: – Bocsánat, azt hiszemmégiscsak itt dolgozom…

Ezt a játékot azóta játszották, hogy ErbalyNap’tee először bejött a boltba. Csakhogy a nikto

asszony számára ez nem játék volt; Erbaly sosememlékezett arra, hogy Annileen kicsoda. Annileenegy darabig azt hitte, hogy az idegen teremtmény

128/173


129/1731

nem képes megkülönböztetni egymástól az em-bereket. De végül arra a következtetésre jutotthogy Erbaly egyszerűen csak nem törődik az ilye-

smivel – és ekkor kezdetét vette a játék. Amizenegy standard évvel ezelőtt történt. Az aszott

képű asszony türelmetlenül csettintett a nyelvével.

– Akkor, látja ezt itt? – kérdezte, szikár ujjáva

a szövetet bökdösve. – Tudja, hogy ez miért ilyendrága?

129/173


130/1731

– Nem – felelte Annileen szégyenlősenmosolyogva. – Miért?

A nikto asszony legörbítette repedezett ajkátBeszélni akart, de Annileen megelőzte.

– Egy pillanat türelmet! Szükség van rám akocsmában! – hadarta, közben máris fordult, ésett három lépést oda, ahol a vegyesbolt pultja

kocsmapulttá változott. Felkapott egy felborultpoharat egy alvó vízvadász elől, aztán visszasi-etett Erbalyhoz. – Tessék, visszajöttem! – A nikto

130/173


131/1731

asszony toppantott egyet, és ingerültenmegkérdezte:

– Van itt másvalaki, akivel beszélhetnék?

– Ugyan már, én szívesen segítek magának! –felelte Annileen. Berakta a poharat a mosogatóbakiment a hosszú pultban tátongó nyíláson, ésodasétált az egyik hátsó asztalhoz, amelynél egy

zöld orrú rodiai üldögélt csendesen a reggeli cafjafelett. Vállon veregette a fickót – aki gyakorlatilag

131/173


132/1731

á sem nézett –, és ismét a nikto nő felé fordulvaközölte: – Ez itt Bohmer.

– És ő itt dolgozik? – kérdezte Erbaly, és gy-anakodva fürkészte a rodiait.

– Azt nem tudjuk – válaszolta Annileen –, de azbiztos, hogy rengeteget van itt.

– Nagyon köszönöm! – vágta oda megvetően azdős nikto asszony, és elindult az elülső ajtó felé

Annileen felkapta a szövettekercset a pultról, és azasszony után kiáltott:

132/173


133/1731

– Ezt félreteszem a holnapi látogatásáigErbaly! Szép napot! – Erbaly egy szót sem szóltmialatt elviharzott Leelee Pace, Annileen legjobb

barátnője mellett, aki éppen egy csomagokészített elő postázáshoz – ez is a Központ szol-gáltatásai közé tartozott. A vörös bőrű zeltron nővidáman kacagott, amikor a nikto bevágta maga

mögött az ajtót. – Ez a mi Annie-nk! – állapította meg fen-

nhangon. – Az év kereskedője! A vásárlók

133/173


134/1731

egyszerűen nem tudják megállni, hogy ne jöjjenekbe!

– Dehogynem, Leelee – felelte Annileenközben az egyik asztal körül körözve szedegette aszennyes edényeket. – Tudod, ezt Dannar már jókitalálta annak idején. Egy darabig mindenkmegállja, hogy ne jöjjön be ide. Egészen addig

amíg rájönnek, hogy a legközelebbi teli hordóharminc kilométerre van. Aztán meg már senksem akar elmenni innen.

134/173


135/1731

– Igen, észrevettem – válaszolta Leelee, és fel-vette a csomagokat. – Most a szokottnál rövidebbdeig szórakoztál Erbalyval. Megcsípett valami?

– Nem – dörmögte kurtán Annileen. Bevitte aányérokat a pultba, közben azon gondolkodott

hogy ez így nem egészen igaz. Ám amit abarátnőjének mondott a Dannar Központról, az

színigaz volt. A Pika-oázisban nem működött en-nél nagyobb létesítmény. A két fő kupola em-beremlékezet óta itt állt, egy ősrégi farmhoz

135/173


136/1731

artozhattak valaha. Annileen néhai férje, Dannarkezdte bővítgetni a kupolákat, először egyhosszúkás épületet toldott hozzájuk, amit fél-

henger formájú tető védett. A hátsó kupolábanmaga Annileen lakott a családjával, és abbanműködött a vendégház is.

Annileen harminchét évének java részét a

főépületben töltötte, és ezen idő alatt árucikkekszázait zsúfolta be az eleve szűkös térbe. A főbe-áraton belépő vásárlók polcok soraival találták

136/173


137/1731

szembe magukat. Az állványok olyan szögbe vol-ak forgatva, hogy Annileen végignézhessen a

közöttük lévő folyosókon a pult mögül, ami vé-

gigfutott a keleti fal csaknem teljes hosszán. Ám aegtöbb látogató általában csak áthaladt az üzlet-

nek ezen a részén, és a fő helyiség hátuljában tele-pedett le. Ott, ahol Annileen pultjának távolabb

vége egy tálalóban végződött, nyolc terjedelmesebédlőasztal közelében. Annileen minden egyesnapon megetette és megitatta az oázis környékénélő munkások legalább felét, nem feltétlenü

137/173


138/1731

ebben a sorrendben. Általában itt tartózkodottnoha az épületegyüttes jóval nagyobb volt. A főüzlettől északkeletre állt az első műhely, amit még

Dannar épített a vízvadászok járműveinek szer-vizelésére. Azóta többször kibővítették, és ma mármás szerelők is béreltek helyiségeket a soronÉszakra és keletre terült el a nagy, zárt udvar, ahol

az Annileen apjának csődbe ment gazdaságábólszármazó, utolsó állatok éltek – innen kerültek ahátasok azokhoz a merész bolondokhoz, akikszívesebben utaztak harmathátún, mint siklóval.

138/173


139/1731

És körös-körül: az oázis, az egykori tómederegy széles tisztás, amit alacsony dombok védtek aszéltől. Rögös talajában legfőképpen pikabokrok

udtak megtelepedni, meg még néhány szívósdebdeb-fa. Ezeken felül mesterséges tereptárgyaks álltak az oázis körül: Orrin Gault nemrégiben

felállított páracsapdái. A tornyokban termelődő

vizet tartálygépek szállították el távoli helyekre –a helyiek csak annyi vizet ittak és használtak elamennyit feltétlenül kellett. Mindannyian tudtákmekkora kincs van a kezükben. Dannar ugyan

139/173


140/1731

kiváló vízvadász volt, de a párafarmok nemérdekelték. Azzal érvelt, hogy egy bolt átvészel-heti a rossz termést hozó éveket is, és ez általában

gy is történt.Ám ezen felül annyi másodlagos üzletet hagyott

az özvegyére, hogy Annileen félt kivenni egy-egyszabadnapot, nehogy összeomoljon a Tatuin el-

maradott gazdasága. Remekül tartotta magát, leg-alábbis ezt gondolta mindig, amikor meglátta aükörképét a mosogatóban lévő poharakon. Néha

140/173


141/1731

még fel is ismerte magát. A haja, ami fi-atalkorában arany színben pompázott, mostanrabarna lett, és nem ősz. Nem szeretett ugyan zárt

helyen dolgozni, de így legalább a Tatuin napjanem égették feketére a bőrét. Ezen felül gy-anította, hogy a szeme az egyetlen zöld dolog abolygón, már ha nem számította a harmathátúakat

és a rodiai kocsmatöltelékeket. A harmathátúakszámolgatását amúgy is a lánya intézte manapságAnnileen kinézett a hátsó ablakon, és láthatta aszőke hajú, határozott fellépésű Kallie-t, amint

141/173


142/1731

megpróbálja jó modorra nevelni a harmathátúakatmég mielőtt felismerik a saját erejüket, és rájön-nek, hogy akkor rúgják szét a kerítést, amikor

akarják. De Kallie most legalább nem Snitteszórakozott. Az a szörnyeteg nem a kannibál fa-tából származott, azokat Annileen sosem engedte

volna a telep közelébe. Csakhogy Snitet

kölyökkorában megmarta egy kreetle, és azótanéha megbolondult. Annileen feltételezte aányáról, van annyi esze, hogy távol tartja magát

attól az eszelős dögtől, de hát sosem tudhatta

142/173


143/1731


144/1731

a vásárlókkal, az üzlettel, meg az összes többivelmég a saját gyermekeivel is meg kellett küzdenie.

– Ez azért új – jelentette ki Leelee, miközbenerakta a csomagját, illetve néhány kreditet a pul-ra. Rámutatott Annileen kezére, és hozzátette: –

Úgy meghúztad a kötényed zsinórját, hogyeljesen leszorítottad az ereidet. Nem biztos, hogy

ó ötlet.

144/173


145/1731

Annileen lenézett, gyorsan meglazította acsuklójánál a ruhája ujját, és megdörzsölgettekivörösödött tenyerét.

– Mi van, most már orvos is vagy? – dohogottközben, a fejét rázva.

– Nem, de öt gyerekem van – felelte a zeltronnő. – És ha továbbra is így bámulod Kallie-t meg

azokat az állatokat, a lányod fel fog ülni arra a bo-ondra. Ne aggódj már annyira miatta! – Annileen

elfordult az ablaktól.

145/173


146/1731

– Látod, ez az, amiben tévedsz – válaszolta, ésfelszedte a pénzt a pultról. – Én mindig amiatt akölyköm miatt aggódom, amelyiket éppen nem

átom.Jabe rég elment a vízvadászokkal, mire a

segélyhívó megszólalt. Annileen egyáltalán nemörült annak, hogy a fia Orrin körül kering, és ezt

Jabe is nagyon jól tudta, de nem törődött vele. An-nileen már rég nem értette meg a fiút. Jabemindent készen kapott, amiről a tatuinik zöme

146/173


147/1731

még csak nem is álmodozhatott: a garantáltmegélhetést, a zárt, biztonságos helyen végezhetőmunkát. Csak annyit kellett volna tennie, hogy az

apja nyomdokaiba lép. Ehelyett a makacsizenéves kölyök folyton elszökött Orrin

szerelőivel. Igen, Annileen tudta, hogy a fiú sze-met vetett Orrin lányára, de körülbelül annyi es-

élye volt Veekánál, mint arra, hogy a Köztársaságfőkancellárja legyen – vagy hogy nevezikmanapság a nagyfőnököt… Annileen végül arra akövetkeztetésre jutott, hogy a fia bosszúbó

147/173


148/1731

szökött el ma reggel, mert napkelte előtt ki kellettsúrolnia a fazekakat. És ha a veszélybe is követtea felnőtteket, akkor nagy bajba került. Még Kallie

s okosabb volt annál, semhogy bosszúból felüljönSnitre. Ezenfelül Annileen mindig is úgy gon-dolta, hogy Jabe az ő józan eszét örökölte. Ésnagy ívben kikerüli a taszkeneket, ugye? Annileen

attól tartott, hogy ismeri a választ. Megkereste aszámítógépét, előhívta a leltárjegyzéket, és tanul-mányozni kezdte. Természetesen egyetlen betűt

148/173


149/1731

sem olvasott el belőle. Csakis Jabe-et látta magaelőtt – és Orrint.

Orrin… A Központ még jóval Dannar halálaután is virágzott, mert Annileen szigorúan tartottamagát egy állandó szabályhoz: soha nem adottsenkinek semmit hitelre. Ez alól csak egyetlenkivétel akadt: Orrin, Dannar legjobb barátja és üz-

eti partnere. Orrin és Dannar réges-régen kötöttbarátságot, jóval azelőtt, hogy Annileen tizenévesfejjel beállt dolgozni Dannar boltjába. A két férf

149/173


150/1731

annyi közös üzletet bonyolított le a múltban, hogyő kínosan érezte magát, ha valaha is próbált korlá-okat felállítani. De Orrin most komolyan próbára

ette a türelmét azzal, hogy belógatta a fia orra eléa peremvidéken végzett munka lehetőségét. An-nileen tudta, hogy Orrin családjában elég nagy azűrzavar. Miért nem azzal foglalkozik a fickó?

Miért szórakozik más családokkal? Annileen fel-bőszült ugyan, de megint megpróbálta a leltárrafordítania figyelmét.

150/173


151/1731

– Fordítva tartod a gépet – jegyezte megLeelee. Annileen nem nézett fel, úgy kérdeztemeg:

– Te még itt vagy?

– A visszajáróra várok – közölte Leelee.

– Hát csak várj türelemmel! – morogta An-nileen, de aztán vett egy mély lélegzetet, és rá-mosolygott a nőre. – Mennyi jár?

151/173


152/1731

– Tartsd meg! – felelte Leelee, nagyvonalúanegyintve. – Talán fizethetnél belőle dr. Mellnek

hogy adjon neked valamit, amitől megnyugszol.

– Aha – dünnyögte Annileen –, például egyhajójegyet az Alderaanra. – Ebben a pillanatbanmintha csak Leelee idézte volna ide, a helyi orvosegy mon calamari férfi bedugta a fejét az oldalsó

ajtón. – Annileen, visszajöttek már? – kérdezte Mel

doktor. Különleges csuklyát viselt, ami nedvesen

152/173


153/1731

artotta a bőrét, de az ábrázata így is vörösre égetta Tatuin ikernapjainak tüzétől. – A milícia… Hal-ottam a szirénákat.

– Azokat még a Suurján is hallották, doki –felelte Annileen –, pedig a suurjaiknak nincs isfülük. – Nem tudta ugyan, hogy a moncalamariknak van-e fülük, de azt igen, hogy Mel

doki nem bánta, ha tréfálkoztak vele. A segély-hívó szirénái elképesztő hangerővel szóltakAmikor annak idején, évekkel korábban

153/173


154/1731

kipróbálták a rendszert, a Központban több pohárelpattant. Annileen megtanulta kirekeszteni a tud-atából a szörnyű visítást – ezt a képességét a

kereskedelemben eltöltött évtizedek alattökéletesítette.

– Lehet, hogy orvosra van szükségükTalálkoznom kell velük, amikor visszafelé jönnek

– jelentette ki a doktor, azzal kinyitotta az ajtót, ésbelökte a boltba a kisfiát.

154/173


155/1731

– Hé, várjon! – kurjantotta meglepetten An-nileen. – Ne hagyja itt a kölyköt!

– Nemsokára visszajövök! – kiabálta Mell dokiés bevágta az ajtót. Annileen áthajította a válla fe-ett a számítógépet, és a tenyerébe temette az ar-

cát. Pillanatokkal később felnézett – és igen, akölyök még ekkor is előtte állt, ahogyan nem tűnt

el az a másik négy gyerek sem, akiket a szüleikbeadtak hozzá, amikor elmentek a milíciávalKetten az egyik asztalnál ültek, és ropogtatni valót

155/173


156/1731

ágcsáltak, a másik kettő elbújt valahová. A gyer-mekfelügyelet nem tartozott ugyan Annileen fe-adatai közé, de amikor a telepesek rohantak, hogy

segítsenek egy bajba került társuknak, nem mond-hatott nemet. Csakhogy sokszor akkor is ot-hagyták nála a gyerekeket, amikor nem volt

vészhelyzet. Annileen lenézett a szipákoló, róz-

saszín bőrű kis kölyökre, és a szemét forgattaAztán csak sóhajtott egyet.

156/173


157/1731

– Jól van, na… – mondta, azzal megfogta a fiúvállát, és megmutatta neki a falhoz szereltállványt. – Vegyél onnan egy seprűt, fiam! És

semmi mást! – Igenis, asszonyom – felelte a fiú, és köte-

ességtudóan nekilátott sepregetni a padlót annáaz asztalnál, amelynél két másik kicsi üldögélt

Leelee az elülső ajtónál megállt, és felkacagott.

157/173


158/1731

– Sok szerencsét, Annie! – búcsúzott vidámanAnnileen mérgesen nézett a barátnőjére, de aztánegyintett.

– Indulj már! – mondta elmosolyodva. – Ki-engeded a langyos levegőt!

Ebben a pillanatban halk, de egyre erősödőzúgás hallatszott nyugat felől. Annileen berontott

a pultba, és szemügyre vette azt a monitort, ame-yik a déli biztonsági kamera képét mutatta. Aztátta, amire számított: a Bezzard-farmról hazatérő

158/173


159/1731

Siklókat. Es azt is látta, amitől félt: Jabe ott ültVeeka Gault csicsás siklójának hátulján. Annileenkinyitotta az ablakot, és kikiabált a lányának:

– Kallie! Hozz egy bantha-ösztökét! – Kalliefelkapta a fejét, és megkérdezte:

– Melyiket akarod? Azt, amelyiket abetanításhoz használjuk, vagy a nagyot?

Annileen haragosan résnyire vonta a szemét, ésövid gondolkodás után, emelt hangon felelt:

159/173


160/1731

– Teljesen mindegy! Azt hozd, amelyik előbbakad a kezedbe!

160/173


161/1731

Negyedik fejezet

Orrin, valahányszor visszaérkezett a Köz-ponthoz, mindig úgy érezte, hogy hazatér. Az épü-etegyüttes természetesen nem az ő otthona volt

hanem Dannaré. Aztán Dannaré és Annileené, ésaz utóbbi pár évben egyedül Annileené. De Orrintolyan szálak fűzték a telephez, amelyek felülmúl-ak minden törvényt, már amilyen törvények a

Tatuinon léteztek… Ő rakta le a bolt első tégláit, ő


162/1731

hozta ide az első siklót javíttatni, ő ette meg azelső tányér ételt az étteremben. Nem akartérzelmileg kötődni hozzá, viszont ez volt az utolsó

köteléke a legjobb barátjához, és ezt nem lehetettelfelejteni vagy félvállról venni. A Központot an-nak idején Dannar találta ki. Rengeteg jó ötletevolt, még jobbak is, mint Orrinnak. Együtt

csodálatos dolgokat valósítottak meg. Úgyképzelték, hogy egy napon Orrin birtokai és Dan-nar boltjai afféle második Ancorheaddéváltoztatják a környéket. Vagy akár második

162/173


163/1731

Bestinné – Orrin el tudta képzelni, hogy sikerülBiztosan tudta, hogy a Pikában rengeteg lehetőségejtőzik. De aztán Dannar feles

Documents

John Jackson Miller - Kenobi