Kincs, ami van

Életigazság„Folyton jókedvű volt, be nem állt a szája,

nem tudott egy helyben ülni – úgy gondoltam, hogy egyszerűen csak hiperaktív. Aztán felszív-ta előttem az első csíkot…” 7.oldal

MÁSLAP I. évfolyam 2. szám 2011. 12. 18.

Borókai Gábor szaglássza az újságokat! Lehet, van olyan megátalkodott, hogy nem csupán a Heti Válasz minden egyes friss példányát húzza el az orra előtt, mint a ren-delésen gondolkodó Avon-függők a par-fümmintákra vadászván, hanem illatmintát vesz a konkurencia lapjaiból is. Festékfüg-gő lenne? Szipuzik? Vagy talán az a fémes szag hiányzik neki, melyet beleéget a lapba a nyomdagép? Nem hiszem. Borókai simán imádja a nyomtatott papírt. Szakértő, mint a háziasszonyok, akik a piacon egy egyetlen szőlőszemet sem vennének meg előszagolás nélkül. És igaza van: ti, akik digitális jövőről papoltok, szagolgassátok csak az okos tele-fonjaitokat. Na, milyen?

Sokan vagytok, vészmadarak! Károgtok, károgásotoktól már zsong a fejem, lassan gon-dolkodni sem tudok. Mérgezitek az elmémet; mint a tudósok a robotzsaruba, csipet ültettek a fejembe, hogy én is a ti szövegeteket szaj-kózzam olyan sokszor, hogy már magam is elhiggyem: a nyomtatott sajtónak nincs jövője, igazából a jelene is kérdéses, végnapjait éli, el kell feledni, le kell mondani róla. Félelmetesen erős a propagandátok, irigylésre méltók az agitá-toraitok! De valamiről megfeledkeztek: mikor az angol nyelv elkezdte térhódítását, a latint hirte-len holt nyelvvé degradálták. Igaz, hogy ma már boldog-boldogtalan angolul nyomja, a Republic

is megénekelte: „aki angolul beszél, az sokkal többet ér”, de voltatok-e már orvosnál, vészmadarak? Hallottátok-e, miféle „holt nyelven” közölték a bajokat, betegségeket?

A papír persze nem tudja felvenni a harcot az elektronikával, ezt én is tudom, nem is áltatom magam. A híreket a neten olvasom, vagy megnézem a tévé-ben, meghallgatom a rádióban. De. Lehet-e számítógépből csákót vagy csónakot hajtogatni? Le lehet-e fűzni, be lehet-e kötni, hogy még évtizedek múlva is esztétikai élményt nyújtson? Meg fog szűnni? Kezünkben tartjuk az utolsó példányokat? Akkor figyeljetek, vész-madarak: kincseket szorongatunk. Lehet, hogy az utolsók közül vagyunk, akik éjt nappallá téve dolgoznak, küzdenek, hogy gondolataik, érzé-seik cikkesített formában papírra vetődjenek, de nekünk ez az utunk, és nincs az a károgás, mi eltántoríthatna.

Van egy régi, iráni monda a Szimorg madár-ról, kiről mindenki úgy értesült, hogy ő volt a minden madarak királya. Egy nap a madarakat összehívták, és elküldték őket, keressék meg a királyukat. Az út nagyon hosszú volt és nehéz, teli akadályokkal, váratlan, veszélyes helyzetek-

kel. A gyengébb, kevésbé kitartó madarak, mint a veréb vagy a varjú le is maradtak, felhagytak a kereséssel. A végén, azok a madarak, me-lyek sikerrel vettek minden akadályt, az utolsó völgyben összegyűltek, s reménykedve vár-ták a találkozást királyukkal. Kísérőjük ekkor feléjük fordult, és elárulta: nincs királyuk, nincs Szimorg, s ha körbenéznek, rájönnek, ők maguk voltak a Szimorg, a cél. Útjainkat azért szoktuk megkezdeni, hogy célba érjünk, de nem minden esetben a cél a legfontosabb, hanem, hogy mivé válunk az utunk során.

Elindultunk egy úton: kincset alkotunk nyom-tatott formában, Máslapra keresztelve. Egyszer majd biztosan ez az újság is az enyészet mar-talékává lesz, vagy lehet, digitalizálódik. Nem a cél számít, hanem az út odáig. Hogy szem-benézzünk a vészmadarakkal, s megmutassuk nekik és magunknak is igazi erőnket, hitünket a csodákban és a kincsekben. jeges

Heaven for everyone

„A végén pedig még azt is elhiszem, hogy a Menny-ország így néz ki, és ha akarom, akár Whoppi Gold-berg is lehet benne az Isten.” 6.oldal

HelyszínelőA PRE-KOS után megkapta a lehetőséget,

hogy többszöri tanársegédkedés után immár műhelytanárként is bizonyítson. Pataki Gáborral műhelye rejtelmeiről beszélgettünk. 5.oldal

Vámpírszerelem és világsiker

„Akadtak azonban olyanok is, akik bírálták a művet és semmitmondó, átlagos szerelmi törté-netként aposztrofálták.” 2.oldal

A l k o n y a t - m á n i aM i é r t v a n s z ü k s é g ü n k a r a j o n g á s r a ?

MÁSLAP I. évfolyam 2. szám 2.

Az Alkonyat sorozat legutóbbi része, a Hajnalhasadás című könyv első feléből készült film, minden idők ötödik legjobban debütáló mozija lett az Államokban, míg vi-lágszerte a tizedik helyezést érte el.

A képlet nagyon egyszerű, adott egy vámpír család – akik jobbak önmaguknál, hiszen tisztán állati vérből táplálkoznak –, nyugalomban élik hétköznapjaikat az emberek között, majd jön egy egyszerű és megtört lány; az egyenlet vé-gén pedig szerelem szövődik. Mégis mi az oka a mérhetetlen sikernek és a rajongók tömegének?

Az emberek mindig is hajlamosak voltak a szamáreffektusra, de úgy is fogalmazhatnánk,

hogy egyszerűen szükség van a példaképekre, hogy optimisták és bizakodók tudjunk maradni még a legrosszabb napokon is. Ebben az e-setben nem egy szereplő és az élete a példa, hanem maga a szerelem. Hisz bármennyire is fantasyról legyen szó, mégis a romantikus vonal dominál, csak ezt manapság érdemes valami-féle izgalmas, pörgős és különleges formába önteni, hiszen az átlagos szerelmi történetek már nem kötik le a nézőket. Az írónő által te-remtett különleges világnak köszönhetően pedig a filmek is sokkal magával ragadóbbak, hiszen a mai technikákkal már olyan látványvilágot lehet létrehozni, ami a legszkeptikusabb nézőket is a vászon elé csábíthatja.

A The Times szerint „a vámpírok, melyek belemélyesztették fogaikat Harry Potterbe, az arizonai sivatagban születtek. Egy álom hozta el őket, s azonnal papírra vándoroltak, majd végig-söpörtek az ifjúságon, akár egy vírus, hogy az-tán irodalmi szenzáció váljék belőlük.” Rengeteg pozitív kritikát kapott a könyvsorozat és a film is. Akadtak azonban olyanok is, akik bírálták a művet és semmitmondó, átlagos szerelmi törté-netként aposztrofálták. Egy azonban biztos, hogy rengeteg fiatalt és nem csak fiatalt vett rá az ol-vasásra, illetve szakemberek szerint a tinédzser-kor szerelem feldolgozását is segíti a mű. Ste-phen King azt nyilatkozta „az embereket vonzza a történet, az iram; Stephenie Meyer esetében pedig nyilvánvaló, hogy egy egész generációnyi

fiatal lánynak ír, s a könyveiben a szerelem és a szex biztonságosan fonódik össze.” Mégis, a jelenlegi statisztikák szerint, a legújabb filmre már nagyobb részt 25 év feletti nők váltottak je-gyet, így már az sem mondható, hogy csupán tizenéves lányoknak szólna a történet. Érdekes kérdés ezek után, hogy vajon elsősorban azok látogatnak el a mozitermekbe, akik maguk is épp megélik a szerelmet, vagy akik a nagy keresés közepén vergődnek magányosan.

Én nem vagyok az az igazi elfogult és ment-hetetlenül szerelmes típus, legyen szó könyvről vagy hollywoodi sikertörténetről, de követendő példára mindig szüksége lesz az embereknek. A Harry Potternek vége, mi is lassan felnőttünk. Az Alkonyatot is leforgatták már, de még van egy évünk, hogy kiderüljön, mi is lesz az igaz sze-relemmel, és ez idő alatt létrehozzanak valami olyat, amiért ismét rajonghatunk.

Ismered te is, én is, mindenki, de ki ő?! Celeb? Sztár? Híresség? Egyáltalán mit jelentenek ezek a szavak? Egy riporteriskolá-ba járunk, mindenkinek megvannak a céljai. Mi leszel te? Mi leszek én? Képernyős sze-mélyiség, újságíró, riporter vagy rádiós. Hal-lani fognak és látni? Mindenki ismer majd?

Valahogy ekörül forog az a világ, amit ma-gunknak választottunk. Mégsem mindegy az ismertség milyensége. Már akinek… Ha én oknyomozó riporter akarok lenni, és ezt még jól is csinálom, akkor sztár leszek vagy híresség? Mindenki ismeri majd az életemet, az újságok mindent megírnak majd? Azért lássuk be, hogy ez itthon nem így megy. Itt nem létezik még az a pa-parazzi kultúra, mint Nyugat-Európában vagy az Államokban. Ne legyünk naivak, nem véletlenül találkozik össze a Margit-szigeten futás közben

egy közszereplő és egy pletykalap fotósa. Nem mindig az újságíró a szemét, aki vájkál szegény közismert emberek életében. Ők is akarják, de még mennyire. Így beszélnek róla, elmennek a következő koncertjére, megnézik a filmjét, nő az általa vezetett műsor nézettsége, megveszik a könyvét. Ha figyelünk, és jól olvasunk a sorok

között, észrevesszük, hogy ez a reklám helye. Szegény gyászoló énekest sajnáljuk édesapja halála miatt, de a végén mindig elhívnak minket egy lemezbemutató koncertre, vagy felhívják figyelmünket, hogy megjelent egy új album. Ha pedig mi ezt mégsem akarnánk, akkor tegyünk érte, mert az emberek arról beszélnek, és arról

alkotnak véleményt, amit látnak és hallanak. Saját szóhasználatunkban is különbséget

teszünk celeb és sztár között, de mégis mit jelentenek ezek a szavak? Az okosok azt mond-ják, hogy Marilyn Monroe volt az első celeb, az ő halálával 1962-ben jelent meg ez a kifejezés. A sztárok elismert tevékenységeik, érdemeik által váltak közismertté, míg a celebek különösebb teljesítmény nélkül kerülnek rendszeresen cím-lapra – nem lebecsülve a naptárak hatalmát. Mégis a fő kérdés, hogy a képernyőn és a cím-lapokon akarsz szerepelni, vagy valami olyan célt választottál, amivel ez is együtt járhat?!

A szakma tehát adott, persze nem könnyű, de ne csináljunk úgy, mintha nem mi választottuk volna. Vigyázzunk, „mit kíván a magyar nemzet”, mert ha megadjuk neki, könnyen lehet remény-teli újságíróból arcát vesztett naptárbajnok.

A KiszelTündizmus

MÁSLAP I. évfolyam 2. szám 3.

Hétről hétre újabb produkcióval készülünk. Élőben adjuk elő, és kapunk értékelést is. A mikrofon és a kamera is stimmel. Néha még sírás is van. Ha a végén kisza-vaznánk valakit, akkor tényleg olyan lenne az egész, mint az X-faktor.

Novák András műhelye igazi ripor-teri tehetségkutató. Csak itt nem popslágereket adunk elő, hanem élőben jelentkezünk egy katasztrófa sújtotta övezetből, vagy egy sport-esemény helyszínéről. A lényeg, hogy minden élesben megy, és nem lehet újra próbálkozni, mindenkinek

csak egy esélye van villantani. Néha összejön, néha meg nem, de ettől izgalmas a játék, hiszen tudni kell nyerni és méltósággal veszíteni. Ha úgy érzed, hogy kissé bizonytalanul áll a kezedben a mikrofon, de sze-retnél fénysebességgel fejlődni, és a simogatás helyett inkább néhány építő jellegű „atyai pofon”-ra vágysz, akkor tuti jó választás a Novák-műhely.

Záróra előtt 12 perccel – ahogy Balázs Dani szellemesen elnevezte a Veiszer Alinda műhelyére készített feladatot. A félév alatt mindenkinek három interjút kell összehoznia, maximum tizenkét percben. Egy-

et élőben, kettőt pedig felvételről

nézünk meg, és először egymást értékeljük – a felvételes verziónál meglehetősen radikális módszerrel, aki unja, az egyszerűen felteszi a kezét, és ha elég jelentkező gyűlik össze, nem nézzük tovább. Először azt gondoltam, senki nem meri majd ilyen nyíltan bevállalni a véleményét, de nem így lett. Az első alkalommal az öt dvd-ből mindössze egyet néz-tünk végig.

Az tuti, hogy itt megtanulhatod, hogyan kell kérdezni, és nemcsak azt, hogy be- és nem alá-, hanem azt is, hogyan másszunk bele va-lakibe mélyebben. Hogyan ugorjunk rá a válaszokra, hogyan keltsük fel az érdeklődést és tartsuk fenn a fi-gyelmet. Kérdezni mindig tudni kell, hiszen azt már most látjuk, hogy ez egy kíváncsiságra alapuló szakma. Ha igazi interjúkirály akarsz lenni, akkor erre ideális terep a Veiszer-műhely.

X-faktor és Záróra – az ütős páros

Ülj le, egyes! Egyre kevesebb vidám arcot látni a KOS iroda előterében. Hát igen, negatív értékelést kapni nem túl kellemes. Ezt mindenki tudta, sejtette, gondolta, de átélni egészen más.

Nem is csoda, hiszen a főiskolán vagy egyetemen elég volt egy szépen összemásolt beadandó vagy egy slendrián, de rizsázós fele-let, és máris bekerült az indexbe egy hármas. Itt nem elég, ha felmondod a stand up-ot, mint a matekleckét. Kevés az, ha fel tudsz olvasni egy cikket az újságból, vagy ha értelmeset tudsz kérdezni az interjúalanytól. Itt nem jár dicséret azért, mert meg mersz szólalni a kamera előtt, és a mikrofon is jól áll a kezedben.

Szörnyű volt először elégtelent kapni, kis túlzással szinte sokként ért. Nem mintha annyira

tökéletesnek érzetem volna a produkciómat, sőt. Nem az érdemjegyet tartottam méltatlannak, és még csak nem is a hangvételt. Pont akkor, amikor elkezdett kialakulni a kamera előtti önbi-zalmam, és akkora önelégültséggel léptem ki a stúdióból, hogy „Váó, 4 percig beszéltem, mek-kora jó vagyok!”, pont ekkor terítenek le egy laza mozdulattal és döngölnek bele a földbe. Dühös voltam. Először az értékelő személyre, majd egy idő után magamra. Majd rájöttem, hogy ez az egész nem is olyan tragikus, mint ahogy elsőre kinéz. Elővettem újra és újra a szégyenletes irományt, majd ahogy többször elolvastam, már nem is tűnt olyan szörnyűnek. Néhány olvasás után már pozitívumot is fel tudtam benne fedez-ni. Igaz, hogy csak egy nagyon rövid, félmondat-nyit, de ott volt. Csak eddig mindig átsiklottam felette, mert annyira elkeserített a többi, félolda-las fejmosás.

Érdemes több szempontból vizsgálni a körülöttünk zajló dolgokat. Bár ezt most nehezen tudjuk átérezni, de ezek a leteremtős értékelések is a hasznunkra válnak. Egyrészt azért, mert ez-zel utat mutatnak, hogy mi az, amiben van mit fejlődni, vagy épp nem kellene erőltetni. Más-részt pedig lehet, hogy pár év múlva, ha kis szerencsével bekerülünk egy szerkesztőségbe, visszasírjuk ezeket a mondatokat. Kezdő ri-porterként nosztalgiázva gondolunk majd rá, hogy milyen jó volt, amikor Kovács M. Veronika azt írta, hogy „ne humorizálj, mert nem áll jól neked”, vagy Bocskay Zsolt megállapította, hogy „nem volt egy értelmes mondatod se”. Biztos vagyok benne, hogy lesz ez még rosszabb is. De fel a fejjel, hiszen mindannyian tudjuk: „ …az első pofon a legnagyobb, aztán a többit lassan megszokod!”

Paragrafusoktól a kameráigKi lesz a következő portréalany?

MÁSLAP I. évfolyam 2. szám 4.

Kő András szemöldöke szerintem kissé vékonyabbra sikeredett. Ahogy fel-le lestem az eredeti és a képmás között, feltűnt a kü-lönbség. Egyébként kiköpött mása lett a raj-zolt portré az újságírónak, még azt a kis mo-solyt is felfedezni véltem a szája sarkában, amit akkor villantott a zsurnaliszta, mikor Ady publicisztikájáról mesélt. Kata láthatólag nem volt teljesen elégedett az alkotásával: még egy vonal ide, egy másik oda. Kő András nem egyszerű modell: járkál, gesztikulál, forog. A portré végül elkészült, s én azon kaptam magam, jó pár perc kimaradt az előadásból, mert helyette a rajzolót figyeltem. Stumpf Kata állítja, még csak Kő Andrásról van por-tréja. Lapzártánkkor érkezett az információ: Királyváry Zsolt szintén vonalakba lett zárva Kata tolla által.

Szenvedélyed a portrérajzolás?Nem mondhatnám. Egyetemen szoktam rá.

A hosszú előadások közben kezdtem el rajzol-gatni. Kő András kihívás volt számomra, mert még az előadása legelején feltette a kérdést, va-jon le tudnánk-e írni, hogy néz ki, ha becsuknánk a szemünket. Rájöttem, hogy nem menne, ezért készítettem egy fogódzkodót.

Miért jöttél a KOS-ba?Kicsit messzebbről kezdem. Jelenleg jogra

járok, sokáig versenyszerűen szinkronúsztam. Miután abbahagytam, éreztem, hogy a helyén keletkezett űrt valaminek ki kell töltenie. Tavaly felvételiztem a KOS-ba, ahová fel is vettek, de a felsőbb évesek a jogon eléggé megrémítettek, mondván, hogy a harmadik évfolyam mellett nem

tanácsos semmi mást vállalni. Abban azonban biztos voltam, hogy ha már egy riporteriskolába járok, azt teljes emberként kívánom végezni, mindent bele akarok adni. A sport kapcsán is-merkedtem meg a riporteri munkával, ugyanis a magyar szinkronúszó válogatott tagja voltam, ennek ürügyén sok újságíróval találkoztam, megtetszett a munkájuk.

Bár rendeztünk már EB-t is, mégsem a szinkronúszás a legismertebb vízisprot Ma-gyarországon. Miét éppen ezt az ágat válasz-tottad?

Mindig is sportos kislány voltam. Ezzel a sportággal nővérem révén ismerkedtem meg, aki korábban elkezdte a szinkronúszást. Jómagam nyolc éves korom óta művelem. Úszni már akkor is jól tudtam, erről a sportágról pedig köztudott, hogy a lányoknak jó alakot és remek állóképes-séget ad. Szüleim azt nem akarták, hogy vizilab-dázzak, úgy voltak vele, hogy egy kislány azért mégiscsak inkább lányos sportot űzzön. Tavaly végül azért hagytam abba, mert úgy éreztem, a sportra fordított munka nem arányos az elért eredményekkel.

Teljesen abbahagytad a sportot? Nem hiányzik?

Lehet azért, mert tél van és hideg, a víz, il-letve általa a szinkronúszás most egyáltalán nem hiányzik. De mozgásigényem azért még van: járok futni, illetve az aerobik különböző formáival ismerkedem. Ezek a sportok számomra tényleg újdonságnak számítanak, hiszen eddig csak a szinkronúszás volt, másba bele se fogtam.

Térjünk vissza a KOS-ra. Az újságírás melyik ága, műfaja érdekel a legjobban? Mi-lyen műhelyeket látogatsz?

A mélyinterjúk, azok készítése tetszik leginkább. Komlósi- és Borbély-műhelyen vagyok. Komlósi Gábornál nagyon sok min-dent csinálunk, az újságírás minden válfaját kipróbáljuk. Azért szeretem nagyon, mert így lehetőségem nyílik feszegetni a határaimat, és rájövök, mi az, ami igazán megy, illetve mi az, ami még csiszolásra szorul. Mindenképpen fej-lesztenem kell az improvizációs készségemet.Borbély Zoltánnál a hét perces interjúkra he-lyezzük a hangsúlyt. Nagyon tanulságos min-

den egyes elvégzett munka után a kiértékelés, melyből soha nem marad el az elmarasztalás: mit csináltunk rosszul. Édesapám is volt már az interjúalanyom.

Melyik területen tudod elképzelni magad?

Híradóban semmiképp, az nem nekem való. Sokkal inkább vonz a beszélgetős műfaj, illetve a háttérmunka, elsősorban a szerkesztés. A ren-dezvényszervezés, a kreativitás felszínre hozá-sa mindig is foglalkoztotott, érdekel, hogyan épül fel egy tévéműsor vagy akár egy folyóirat. A jelenlegi magyarországi felhozatalból sokkal inkább a közszolgálati média tetszik. Úgy érzem, az elveimmel sokkal inkább helyt tudnék állni ott, mint a kereskedelmi csatornáknál, ahol szinte minden csak a nézettségről szól.

Édesapád alkotmánybíró, akit a sajtóból is jól ismerhetünk. Milyen hatással van népszerűsége a mindennapjaidra?

Furcsa, de nem asszociálnak azonnal, még a jogon sem. Soha, semmilyen negatívum nem ért ezzel kapcsolatban, és azt sem mondhatom, hogy bármikor is kivételeztek volna velem emiatt.

Sosem szégyelltem édesapám tevékenységét, egyetlen nyilatkozatát sem, viszont iszonyúan büszke vagyok, és felnézek rá. Olyan példát mutat nekem, mely állandóan megújul, folyton elcsodálkozom, mert mindig találok a személyi-ségében valami újat. Nagyszerű hátteret ad az én személyiségem formálásához is.Lejegyezte: jeges

Mit ke res a spor t r ipo r te r a gy i lkosság he lysz ínén?

For ra l t bo rozás a leg i f j abb műhe ly tanár ra l

MÁSLAP I. évfolyam 2. szám 5.

Műh e

l y ti t o

k

Körülbelül két évtizeddel ezelőtt még ez-rek cseréltek volna vele a vezetékneve miatt. Hát hogyne! Ugyanazon családnévvel bírni, mint a rocksztár, kinek A kör című slágere el-maradhatatlan a szalagavatók bulijairól, cse-megének és kuriózumnak számít. Két évtized. Milyen sokat tud változni ezalatt a világ! A rocksztár azóta már a túl van a csöpögős korszakán is, most épp a Vén cigánnyal és Édesanyja rózsafájával nyomul, egyre ke-vesebb sikerrel. S mi történt azóta a név-rokonával? Előbb KOS-hallgatóként felhal-mozta a műhelyeket, hogy minél több tudást szívjon magába, majd a PRE-KOS után meg-kapta a lehetőséget, hogy többszöri tanárse-gédkedés után immár műhelytanárként is bizonyítson. Pataki Gáborral műhelye rejtelmeiről beszélgettünk.

Melyik feladat állt hozzád közelebb: hall-gatóként végigdolgozni a műhelyeket, vagy műhelytanárként dolgoztatni a hallgatókat?

Mindkét szerepkört nagyon élveztem, élvezem, más és más szempontok szerint. Az első esetben sokan voltunk, diákok egy tanárnál, most pedig egyedül vagyok tanárként sok diákkal „szemben”. Teljesen mást kell mind-két pozícióban nyújtani. Kicsit ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor nézel vagy játszol egy meccset.

Műhelyed meghirdetésekor nagyon szí-nes palettát kínáltál a hozzád jelentkezőknek. Sokak érdeklődését egy titokzatos gyilkos-ság keltette fel...

Komárom-Esztergom megyében, Ászár településen, július végén volt az említett eset: megöltek egy asszonyt. A szerkesztőség, ahol akkor dolgoztam, engem küldött a helyszínre an-nak ellenére, hogy a bűnügyi újságírás nagyon távol áll tőlem. Rengeteg olyan dologgal szem-besültem a helyszínen, amit nem lehet megta-nulni, vagy legalábbis nem készítik fel ilyesmire előre az embert, például találkozás a család-tagokkal. Úgy gondoltam, ezt az esetet érdemes

bemutatnom a hallgatóknak, vitatkozni róla, hogy ők hogyan oldották volna meg a feladatot a helyemben. Igyekeztem élethűen átadni minden érzést, mely ott, a gyilkosság helyszínén ben-nem kavargott, és a csoportomnak ez alapján kellett riportot és tudósítást írnia.

A legtöbb műhellyel ellentétben a Pataki-féle három órás. Mesélj róla!

Van egy óravázlatom, melyen a főbb irányvonalakat jelöltem meg, mit szeretnék követni, átadni a hallgatóknak. Interaktív is, illetve nagyban befolyásolja az órák mene-tét a hallgatók elképzelése. Végigmentünk a sajtóműfajokon, a diákok kipróbálták magukat: minden műfaj terítékre került, sokat kellett írniuk. Alapos értékelést kapnak a hallgatóim, ahol nemcsak a dicséret hangzik el, hanem kielemez-zük az esetleges hibákat is. Pár percen belül indulunk egy jégkorong mérkőzésre. Fontos-nak tartom ugyanis, hogy kimozduljunk, hiszen szükség van másfajta ingerekre is, mint ami a KOS egyik irodájában megtartott műhelyen éri a hallgatókat.

Sportban és közéletben egyaránt alkotsz. Magadat melyik oldalra sorolnád?

Jómagam alapvetően sportos vagyok, a műhelyem pedig inkább közéleti. A sport világából érkeztem, mindig is sportriporter akartam lenni. Mikor a 24 Órához kerültem (Komárom-Esztergom megyei napilap – szerk.), nem volt sportriporteri pozíció, közéletit tudtak felajánlani, amit azonban örömmel elfogad-tam. Volt egy élményekben gazdag egyéves kirándulásom a közéletben. Mivel nem akartam kizárólag sportos műhelyt csinálni, a napilapnál ért impulzusokat beépítettem az általam átadni kívánt anyagba. Természetesen azért a sport is gyakran megjelenik az órákon. Pontosan annyi van belőle a műhelyen, amennyit azért illik tudni egy inkább közéletben járatos újságírónak is, és fordítva.

A KOS-ban szinte naponta elhangzik

egy-egy tanár szájából a kérdés: mi szeretnél lenni? Konkrét, magabiztos választ várnak, az „újságíró” számukra nem kielégítő felelet. A te álmod?

Mint már említettem, mindig is sportriporter szerettem volna lenni. Akkor fogalmazódott meg bennem ez az elhatározás, mikor hétévesen magamnak közvetítettem a gombfoci meccseket. Szeretnék eljutni egy olimpiára, és onnan tudó-sítani. S ha már kijutnék, természetesen evés közben jönne meg az étvágy, tehát nemcsak egyetlen olimpiában gondolkodom. Ha felkérést kapnék egy foci EB vagy VB közvetítésre, azok is nagyon fel tudnának villanyozni. Hogy aztán ez az álom sportriporterként, közvetítőként vagy újságíróként valósul meg, azt majd az adott mé-dium eldönti, ahol épp dolgozom. De abban is reménykedek, hogy az első műhelyem egyben nem az utolsó is.

Három éve végeztél a KOS-ban. Hogy látod ma: el lehet helyezkedni a szakmában ezzel az iskolával?

Teljes mértékben. Úgy gondolom, aki be akar kerülni a médiába, jelentkezzen a KOS-ba! Ezt most nem azért mondom, mert magam is itt tanultam, jelenleg itt dolgozom, hanem naponta tapasztalom ennek az iskolának az előnyeit. Sok kommunikáció-szakos ismerősöm van, akiknek azonban szinte közük sincs a médiához. Ez nem az ő hibájuk, sokkal inkább a képzésé, mellyel őket erre a szakmára okítani igyekeznek: alig találkoznak mikrofonnal, kamerával. Tőlem sosem azt kérdezték, milyen végzettségem van, hanem megnézték, mit tudok. Ez az iskola valóban hatalmas ismeretanyagot ad, s ezen kívül két tényezőt, melyek adott esetben döntő fontosságúak lehetnek: gyakorlatot és értékes kapcsolati tőkét. Erre lehet építkezni.Lejegyezte: jeges

Félszáz karakter a műhelyrőlÍrni, írni, írni és a változatosság kedvéért írni. Hajdú Máté, KOS-43

Félszáz karakter a műhelyrőlHárom órás műhely? Gáborral hat is hamar elrepül! Szedmák Zita, KOS-43

MÁSLAP I. évfolyam 2. szám 6.

Vagy inkább egy csipetnyi men-nyország – ez volt ugyanis a történet egyik komikus jelenetében feltűnő törpenövésű dzsigoló beceneve. A sztori már az ajánló olvasásakor el-gondolkodtatott. Főhősünk egy élet-vidám, hajszolt életet élő nő, aki nem akar komoly kapcsolatot, komolytalant viszont annál inkább. Majd egyszer csak megtudja az orvosnál, hogy végső stádiumú rákja van. Aztán ahe-lyett, hogy magába roskadna, tovább éli méhecskeszerű életét, és közben vigyorogva szervezi a temetését. Arról nem is beszélve, hogy lotyó-énjét sem hazudtolja meg, és kikezd az őt kezelő jóképű orvossal. Vajon mi lesz ebből? Látunk majd egy elpoénkodott haldoklást, ami olyan messze áll a valóságtól, hogy feldühödve hajítjuk ki a lemezt a lejátszóból, mert úgy egyébként a rák nem túl vicces dolog. Vagy lejátszódik egy nagyon ismerős történet amiben az utolsó percig boldo-gan élnek, mint annak idején Charlize Theron és Keanu Reeves tette az Édes novemberben. Egyik sem lenne túl felemelő, mert se komolyta-lan paródiára se gyenge utánzatra nem vagyunk kíváncsiak.

Szerencsére egyik jóslatom se jött be. A film ugyanis egyáltalán nem a sablonokból építke-zik, és kellőképpen megjelennek benne a lelki mélységek is. Mégsem válik nyomasztóvá, mert mindig a megfelelő pillanatban oldja fel a szo-morúságot egy éppen oda illő poénnal. Marley

Corbett (Kate Hudson) magával ragadó karak-tere már az első pár percben megfogja a nézőt. Felszabadult optimizmusa és szellemes humora szinte azonnal jókedvre derít. Érdekes és pörgős a cselekmény, és sorra bombázza le szkeptikus előítéleteimet, egészen a harmincadik per-cig, amikor egy kicsit elbizonytalanodom, mert megjelenik Whoopi Goldberg, aki Whoopi Gold-berget alakítja. Ez már önmagában is egy béna filmes klisé, mert szerintem rettentő sután néz ki, amikor valaki önmagát játssza egy filmben, a szereplők pedig rácsodálkoznak, hogy „Nahát, te vagy XY, a Z filmből”, ettől komolytalanná válik a jelenet, hiszen épp egy filmet nézünk, amiben a szereplők nem csapnak rá egymás térdére minden jelenetben, hogy „hé, hát te meg a Rich-ard Gere vagy!” . Az már csak hab a tortán, hogy mindez a Mennyországban játszódik egy nagy felhő tetején. Az az egy szerencséje van ennek

a résznek, hogy nem lett hosszú, és csupán egyszer tér vissza valamikor a film vége felé, amikor már értelme is van annak, hogy a lány a Menny-országba került.

Ezt a kis szirupos túlzást leszámít-va nagyon jól sikerült történet. Egy-szerre vidám és elgondolkodtató. Hiszen óriási morális kérdés például az, hogy kezdhet-e valaki viszonyt haldoklóként, és őrültség vagy amo-

lyan „élj a mának”-érzés elfogadni azt, hogy meg fog halni a másik. Kidolgozot-tak a részletek és egyensúlyban állnak végig a humoros és a megható részek.

Mellékszálként megjelenik a szülő-gyermek kapcsolat nehézsége, amiből az érzelmileg zárkózott apa és anya konfliktusa is kibonta-kozik. A szingli életérzést pedig nem úgy ábrá-zolják, mint valami menő dolgot, hanem mint menekülést a csalódások elől. További erénye a filmnek, hogy igyekszik körüljárni a legtöbb olyan problémát, ami ebben a helyzetben felmerülhet. Megjelenik a düh és az elutasítás, és közép-pontba kerül az elengedés lelki folyamata is. A befejezés kissé távol áll a mi kultúránk-tól, de felveti azt a nem is annyira őrült gon-dolatot, hogy nem feltétlenül kell könnyezve és gyászos hangulatban búcsút venni valakitől. A végén pedig még azt is elhiszem, hogy a Mennyország így néz ki, és ha akarom, akár Whoppi Goldberg is lehet benne az Isten. Detti

Akinek Whoopi Goldberg az IstenDVD ajánló – Egy kis mennyország

Hogy lehet az, hogy idén még nem rukkoltak elő semmilyen állatgénből mu-

tálódott influenzával? Tavaly ilyenkor már javában tombolt a H1N1 pánik, most meg sehol semmi. Úgy látszik, ez is kiment a divatból, mint a trapéznadrág. Akkor merült fel bennem ez gon-dolat, amikor néhány napja fel kellett keresnem a háziorvost influenza-szerű tünetekkel. Taktikusan a rendelési idő előtt egy órával érkez-tem. Azt hittem, hogy én leszek az első, de saj-nos még így sem voltam elég gyors, mert már hárman voltak előttem. Ők valószínűleg a rock koncerteken már jól bevált módszert választot-ták, és tegnap óta a rendelő előtt aludtak egy hálózsákban. Mindegy - gondoltam, három ember, az végül is nem olyan sok. Csakhogy elkezdtek befutni az „én csak egy papírt hoztam vissza” és a „csak megkérdezek valamit” típusú

rafinált versenyzők, és máris joggal érezhettem úgy, hogy soha nem fogok végezni. A rendkívül unalmas és éveknek tűnő várakozás közben különböző dolgokkal szórakoztattam magam. Könyv, zenehallgatás, az egész életem átgon-dolása… stb. Majd, mikor már ezeket is untam, felidéztem magamban mindent, amit az influen-záról tudok. Hirtelen megjelentek előttem a ké-pek a tavalyi híradókból: szájmaszkos emberek, elpusztult madarak és disznók, nagy injekciós tűk és lezárt kórházak. Elképzeltem, ahogy ki-mondom, hogy magas láz és izomfájdalom, majd újra elkezdődik a hisztéria, de ezúttal dur-vább formában. Egy hatalmas helikopter fog leszállni az or-vosi rendelő tetejére, amiből vegyvédelmi kom-mandósok ugrálnak ki, és miután egy téglával betörték az ablakot és nyugtatólövedékkel ár-talmatlanítottak, rám dobnak egy óriási hálót, és kivonszolnak az időközben kiürített épületből. A mellettem ülő néni ütögette meg a vállam, mert

annyira beleéltem magam a fantáziálásba, hogy meg se hallottam, hogy engem szólítanak. Vég-re. Bementem, és mindenféle megrökönyödés nélkül hallgatta végig az orvos a tüneteimet. Ő egyébként egy ilyen oktopusz-szerű lény. Miközben a bal kezében lévő sztetoszkóppal ta-pogatta hátam, a jobb kezével felvette a telefont, és ezzel egy időben már hallgatta is az utánam következő kismama panaszait. Egy ideig úgy tűnt, hogy nem keveri össze a dolgokat. Nem nyomta a mellkasomhoz a telefonkagylót és nem mondta bele a sztetoszkópba, hogy „halló”. Majd okozott némi zavart a párhuzamos munkavég-zés, kifelé menet ugyanis a kezembe nyomott egy terhességről szóló könyvet. Mondtam neki, hogy lehet, hogy mostanában egy kicsit több csokit ettem a kelleténél, de ilyesmire még nincs szükségem. Azóta meggyógyultam, és nem lettem híres - mint az új típusú influenza első vírushordozója -, egyszerűen visszazökkentem a szokványos hétköznapokba.

Orvosnál – avagy a hírnév küszöbén

MÁSLAP I. évfolyam 2. szám 7.

Amikor hat éve megismerkedtünk, szi-porkázó humorú, megnyerő külsejű elsőéves joghallgató volt.

Azokban az időkben még sűrűn látogattam a gyors éttermeket, és rendkívüli kapcsolatunk is egy ilyen helyen kezdődött, mégpedig úgy, hogy felajánlottam neki a megmaradt BigMac szend-vicsemet - mert én már nem tudtam megenni -, ő pedig egyből elfogadta.

Soha nem volt köztünk semmi, bár azt nem állítom, hogy nem szerette volna. Imádtam vele lenni, állandóan beszélgettünk. Tudtam, hogy akár az éjszaka közepén is felhívhatom, ha ked-vem tartja. Ráadásul mindig ő volt az első, aki-nek bemutattam az aktuális pasimat, és egyből kikértem a véleményét is.

Nem hagyott ki egyetlen egyetemi bulit sem, folyton pörgött. Ám az előadásokat csak eleinte látogatta, aztán már csak a fénymásolóban lát-tuk. A társaság középpontja volt, Google-nek is becéztük, mert annyi mindent tudott.

Öt éve drogfüggő. Lassan körvonalazódott számomra ez az

egész, hiszen eleinte nem ismertem fel a jeleket. Folyton jókedvű volt, be nem állt a szája, nem tudott egy helyben ülni - úgy gondoltam, hogy egyszerűen csak hiperaktív. Aztán felszívta előttem az első csíkot, majd egyre többet láttam bevenni ezt-azt, amikor szórakozni mentünk. Nem féltettem, bár zavart a dolog. A társaság többi tagja is természetesnek vette, hát én sem foglalkoztam vele sokat.

Két hónapja meglátogatott a családi házunk-ban, már délután kettőkor nem volt magánál. Hordtam neki a vizet, ő meg csak mondta, mondta a sok badarságot. Ha odafigyelek, biz-tosan elsírom magam.

Már alig találkozunk. Évek óta tehetetlenül nézem, hogy mit művel magával. Az anyja ösz-szes lehetséges telefonszáma el van mentve a mobilomban, ezerszer fel akartam már hívni, de végül sosem láttam értelmét. Mit mondhatnék?

Ő is tudja. És nem tesz semmit, úgy csinál, mint-ha ez egy nemlétező probléma lenne. Gyűlölöm ezért.

Hazudik nekem. Hazudik mindenkinek. Iskoláról, családról, barátokról, pénzről. Nem tu-dunk már beszélgetni, mert értelmetlen dolgokról hadovál. És a drogokról. Csak az anyagra költ, semmi másra. Ha néha találkozunk, annyira ide-gesít, hogy fel tudnék robbanni. De ennél csak az a rosszabb, hogy nem tudok mit tenni.

Nagyon szeretnék segíteni!Számtalanszor kértem, hogy álljon le, hogy

forduljon orvoshoz. Hiába. Nagyon fáj.Már nem engedem be hozzánk. A legutóbbi beszélgetésünk során megkér-

deztem tőle, hogy miért nem tanul, miért nem szorgalmas, és miért nem áll le a kábítószerek-kel? Erre ő azt felelte, hogy: „Mert az nem tenne boldoggá.”

Megszakadt a szívem. GP

Hiányzol

Elérkezett az orrpirosító hidegek ideje, immár megnyitottak a téli vásárok is. Legtöb-ben ilyenkor ösztönösen nyúlnak a forró és alkoholos italok után, még azok is, akik e-gyébként mellőzik életükből a bulikat és a nagy ivászatokat. Én már tavaly eljutottam arra a pontra, hogy meguntam a jó öreg for-ralt bort, ezért sok kutakodás után rátaláltam két, igencsak különleges receptre, amiket mindenkinek érdemes kipróbálni!

Triplázzuk az élvezeteket!Chilis-csokoládés forralt bor

Ez a téli ital igazán különleges ízvilágot alkot, ajánlom az édesszájúaknak!

Hozzávalók:1 üveg vörösbor, 1 db fahéj, 1 db szárított chili, 1 tk örőlt allspice fűszerkeverék, 5 db szegfűszeg, 10 dkg puha barnacukor, 5dkg étcsokoládé (90-100% kakaótartalmú)Elkészítés: a bort a fűszerekkel lassan felmelegítjük, hozzáadjuk a cukrot majd belere-szeljük a csokit. Vigyázzunk arra, hogy ne forrjon fel.Tippek: minél magasabb a csoki kakaótartalma, annál intenzívebb az ital íze.

A Baileys kistestvére:Karamell-likőr

Ez az ital maradék, nem túl jó minőségű whiskey-ből is készülhet, hiszen a fűszerezés csodát művel vele. Akár ajándéknak is megfelelő lehet, bár ha valaki megkóstolja, nem biztos, hogy képes lesz megválni tőle. Pozitívuma az is, hogy elkészítés után egyből fogyasztható, nem kell érlelni. Hűtőben akár két hétig is eláll.

Hozzávalók: 2,5 dl whisky, 2,5 dl tejszín, 10 dkg nádcukor, 1 csapott teáskanál instant kávé (vagy 2 cl espresso), 1 rúd fahéj, 1 vaníliarúd

Elkészítés: Adjunk a cukorhoz pár csepp vizet, és készítsünk belőle világos karamellt. Ha ez-zel készen vagyunk, fokozatosan öntsük fel a tejszínnel. Melegítsük, míg a hideg tejszíntől visszaszilárdult karamell újra el nem olvad. Majd adjuk hozzá az instant kávét, a vaníliarúd kika-part magjait és a fahéjat. Végül várjuk meg míg kihűl a keverék, öntsük össze a whisky-vel.

Engem még nem vitt rá a lélek, de a legnagyobb ínyencek próbálják ki az északi országok nagy kedvencét, a forralt sört! Bizarul hang-zik, de egy kanál mézzel még el is tudnám

képzelni. Állítólag megfázásra, köhögésre ha-tásos gyó-gyír, ráadásul rendszeres fo-gyasztói sze-rint jót lehet aludni tőle. Ha hármat meg-isznak belőle, ebben nem is kételkedem!

Egészségetekre!

Különleges téli italok- A dieu, puncs!

Pauline és GaspardI. rész

MÁSLAP kéthetilap. Szerkesztőség - MÁSLAPOSOK: Ujvári Panna – főszerkesztő, Gál Petra, Szászi Bernadett, Béky Patrik – de- sign, Kalmár jeges Csaba – tördelő. Példányszám: 131 db. Kiadja a szerkesztőség. Telefonszám: 0630/4750075 | 0620/3931329. E-mail cím: maslapszerk@journalist.com

MÁSLAP I. évfolyam 2. szám 8.

A Dunkerque-be tartó gőzmozdony gomoly-gó füstjének szaga, és az arcába hulló hópely-hek ébrsztették. A fülke ablaka tárva-nyitva volt – a kint pustoló hó miatt csapódhatott le. Fogalma sem volt, merre jár, vagy hogy még milyen messze lehet Dunkerque városa, ahogy-an a flamandok mondják: a dűnék temploma. Reggel fél hét körül érkezhetett be a vonat az állomásra. Hömpölygött a vagonokról leszálló embersereg, zsúfolásig telve voltak a peronok, hordárfiúk rohangáltak a nehéz bőröndökkel, a kávéházat is megtöltötték a módosabb várakozók. Ő meg csak állt, kitaposott cipőjében, ütött-kopott nadrágjában, néhol meg-stoppolt ballonkabátjában, egyik kezében egy kisebb utazótáskát, a másikban egy tok nélküli gitárt tartva. Csak álmélkodott. A vasútállomás méretei és pompája, az emberáradat, a semmihez sem hasonlítható zsivaj megigézte.

Másfél óra múlva már a fővárosba vezető vonaton ült. Majd minden negyedórában végighúzta tenyerét a bepárásodott kabinablakon, hogy kiláthasson rajta. Végeláthatatlan hófedte mező, mely néhol csillámporral beszórt síksággá változott, mikor a nap előbukkant a szürke hófelhők mögül, és minden apró hópihére rávetette lágyan melengető sugarait. Nadrágja egyik zsebében gondosan őrzött egy újságfec-nit, melyet már több mint öt éve, hogy kivágott a west-cappeli havilapból. A párizsi Eiffel-torony, a Gare du Nord és egy fogadó, az Auberge de la Bonne Franquette fényképe volt látható a már megsárgult lapon. Egyik sarkában pedig a következő felirat: A művészek negyede és az Auberge de la Bonne Franquette, a párizsi utca-zenészek menedéke.

A hóval borított, karácsonyi fényekben úszó Párizs fogdta. A Gare du Nord-ba futott

be a vonata. Síncsikorgás, mozdonyfütty, ajtó-csapódás. Egy újabb világ tárult elé. Zavarában előhúzta zsebéből a már annyit szorongatott és féltve őrzött újságkivágást, felemelte arca elé, és összehasonlította a rányomtatott fotográfiát a valósággal. – Igen, ez az az állomás. – Min-den ember csak rohant, fúrta át magát a kes-keny peronon, bocsánatkérés nélkül, a másikat számba se véve tört magának utat. Bárkihez is

fordult, hogy útbaigazítást kérjen – Excusez-moi! –, az vagy válasz nélkül haladt el mellette vagy furán tekintett rá, végigmérve vidéki öltözékét. – S’il vous plaît! – De senki sem volt segítségére. A peron végén megpillantott egy kis emelvényen álló rikkancsfiút. Megkérdezte hát őt, hogy merre találja Párizs művész negyedében a képen látható fogadót. De a fiú nem válaszolt. Csak harsongta egymás után a friss híreket: – Piaf chante au Chat Noir! L’inflation au plus haut! Chômage! Chômage! – Majd mikor már végképp kifulladt a fiatal fiú, csak annyit súgott oda neki – Attends! – Megvárta hát.

A Montmartre húsz percnyi sétára volt a Gare du Nord-tól. A rikkancsfiú egy szót se szólt az út alatt. Hátra-hátra tekintgetett, lépteit egyre csak szaporázta. A Sacre-Coeur-höz felefelé vezető lépcsősoron szinte már szaladt. Ahogy felértek, balra fordultak és a Rue Azais-n mentek tovább. A fiúcska hirtelen hátra fordult, a kezével mutat-ta, hogy melyik irányban van a keresett fogadó, majd fogta magát, és beszaladt egy sötét siká-

torba. Kivilágítatlanok voltak az utcák, csak néhány ház ablakán szűrődött ki egy-egy gyertya pislákolása. Az utca végén jobbra fordulva, végigsétált a Rue de Mont Cenis-en az Église Saint-Pierre de Montmartre előtt álló térig. Egy földre kuporodott, görcsös kezeit összekulcsoló koldusasszonyon kívül nem talált ott mást. Kissé vona-kodva, de végül odalépett hozzá. Az idős hölgy fel se nézett, csak intett egy macskakővel kirakott keskeny rue irányába, és tovább mormolt valamit magában. Besétált a jelzett utcán. Egy újabb kis térre érkezett, mely a Rue des Saules, és a Rue Saint-Rustique találkozásánál állt. Végre rátalált az Auberge de la Bonne Franquette-re. Ott magasodott előtte a négyszintes

fogadó, gyönyörű szecessziós arany kiírással, zöld ablakkeretekkel, rajtuk fehér spalettával. Belépett a Rue Saint-Rustique-ről nyíló ajtón. A fogadós rögvest elébe lépett, s üdvözölte őt. – Bonne soir Monsiuer! – Meglepő volt számára a Párizsban töltött kevéske idő alatt soha nem tapasztalt szívélyes vendéglátás képe. A fiú előhúzta zsebéből a fecnit, és megmutatta a fogadósnak, Monsieur Venant-nak, aki kérdés nélkül felvezette őt a legfelsőbb szintre, annak is legkisebb szobájába. – Voilá. C’est votre cham-bre, garçon. – Pont olyan volt a szoba, mint amit a fogadó neve is sugallt. Egyszerű és letisztult.

BP