MIKOVINY SÁMUEL FÖLDTUDOMÁNYI DOKTORI ISKOLA

A doktori iskola vezetője: Dr.h.c.mult.Dr.Kovács Ferenc

akadémikus

KITAIBEL PÁL FÖLDTUDOMÁNYI MUNKÁSSÁGA, KÜLÖNÖS TEKINTETTEL A KÁRPÁT-MEDENCE

TÁJHASZNÁLATÁNAK LEÍRÁSÁRA

Doktori értekezés PhD fokozat elnyeréséhez

Kutatóhely: Miskolci Egyetem Műszaki Földtudományi Kar Földrajz Intézet Tudományos vezető: Hevesi Attila MTA doktora, egyetemi tanár

Both Mária főiskolai adjunktus

2009.

___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

2

1. BEVEZETŐ 3

2. ANYAG ÉS MÓDSZER 7

3. EREDMÉNYEK 12

3.1 Kitaibel Pál a Győri Királyi Akadémián 12 3.1.1 A győri akadémia kialakulásának története 12 3.1.2 Kitaibel Pál tanulmányai a királyi akadémián 13 3.1.3 A Győri Királyi Akadémia szellemi hatása Kitaibel Pál pályafutására 19 3.2 Kitaibel Pál helye a hazai földtudományokban 21 3.2.1 A Kárpát-medence földrajzi megismerése a XVI-XVIII. században 21 3.2.1.1 A reformáció hatása a szülőföldet leíró munkák fejlődésére a XVII. század végéig

21 3.2.1.2 A XVI-XVII. század földrajzi utazói 27 3.2.1.3 A földrajztudomány megalapozása a fölvilágosodás századában 28 3.2.1.4 Magyar földrajzi utazók a fölvilágosodás korában 35 3.2.2 Kárpát-medence növényzetének természetbúvárai 37 3.2.3 Topografikus ásvány- és kőzettani kutatások a Kárpát-medencében a XVIII.

század második felében 39 3.2.3.1 A magyar nyelvű ásványtan első művei 39 3.2.3.2 Földtani utazások hazánkban 41 3.2.4 A meteorológia úttörő kutatói hazánkban 44 3.2.4.1 A nagyszombati csillagászati és meteorológiai észlelések, mérések 44 3.2.4.2 Kitaibel Pál meteorológiai megfigyelései 46 3.2.5 Táj- és talajgazdálkodás a fölvilágosodás századában 49 3.2.5.1 A talajtani ismeretek összefoglalói 49 3.2.5.2 Táj- és talajgazdálkodás a Kárpát-medencében 52 3.2.5.2.1 A szikesek és termővé tételük 52 3.2.5.2.2 Homokfásítási kísérletek 54 3.2.5.2.3 Lecsapolási munkálatok 55 3.2.6 A földtudományi ismeretek összegzése a XIX. század elején 58 3.3 Táj és ember kapcsolata 64 3.3.1 Kitaibel Pál Baranyában 64 3.3.2 Kitaibel Pál tájleírása és az első katonai felmérés (1782-1785) 65 3.3.3 Kitaibel Pál település leírásai és Korabinszky János lexikona 67 3.3.4 Kitaibel Pál és Teleki Domokos naplója Baranyáról 69 3.3.5 Piller Mátyás és Mitterpacher Lajos nyomán 70 3.3.6 Táj és ember kapcsolata 72 3.4 Az Icones elemző és értékelő bemutatása 77 3.4.1 A mű keletkezésének körülményei és indítékai 77 3.4.2 Az Icones plantarum Bevezetőjének közvetlen földrajzi előzményei 81 3.4.3 Az Icones plantarum Bevezetőjének elemző, értékelő bemutatása 83

4. KITEKINTÉS 106

5. ÖSSZEFOGLALÁS, A LEGFŐBB EREDMÉNYEK ÉRTÉKELÉSE 111

6. FELHASZNÁLT IRODALOM 114

7. A DOKTORI ÉRTEKEZÉS MELLÉKLETEI 123

BEVEZETŐ ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

3

Népünk, amily nehézkes a cselekvésben, éppoly fogékony és gazdag a látásban. Sőt a két dolog mélyen összefügg, alapjában egy és ugyanaz. S az az erő, amit más népeknél levezet és elhasznál a cselekvés, nálunk a belső szemlélet gazdagságává alakul át, a lélek titkos gazdagságává. De néha, szerencsés körülmények között, s valami véletlen indítékok és alkalmak különös összejátszódása folytán, egy-egy alkotásban fakad ki, mint a buggyanó forrás az átivódott földből, amelyre valahol a közelben egy másik alkotás felel. Az alkotások sora meg-megszakad, a viszonyok alig engedik ezt összefüggő kultúrává erősödni.

Babits Mihály

1. BEVEZETŐ

Húsz éve foglalkozom tudománytörténettel. Tanárként és tankönyvíróként a

természettudományokat történeti kibontakozásukban vizsgálom, azt kutatva, hogy az egyes

tudományterületek milyen szálakon kapcsolódnak egymáshoz, és hogyan illeszkednek az

európai kultúra egészéhez. Diákjaim elé a természetet faggató, kísérletező, csodálkozni tudó

embert állítom, akinek kezében a tudomány eszköz, mellyel a létezés értelmét keresi és

korlátait megismeri. Munkám egyik támpontja Thomas Kuhn tudományelmélete (A

tudományos forradalmak szerkezete 1984), melyben a szerző megkülönbözteti a valamely

alapeszme (paradigma) alapján kibontakozó „normál tudományt” és a normál tudomány

válságából eredő paradigmaváltást, a „tudományos forradalmat”. A tudományfejlődésnek ez a

sarkított szemlélete pedagógiai szempontból jó lehetőséget kínál az egyes alapeszméken

nyugvó világnézetek és ezek ütközésének, illetve egymásra épülésének tárgyalására.

Gondolkodásomra legnagyobb hatással Teleki Pál (1879-1941), Németh László (1901-1975)

és Juhász-Nagy Pál (1935-1993) voltak, tudományfölfogásukkal, pedagógiai

elkötelezettségükkel és magyarságszeretetükkel mutattak példát.

„Hogyan, hát kétféle valóságról beszéljünk, arról, ami már ki van fejezve valahogyan, és

arról, ami még nincs? Az igazság az, hogy mihelyt beszélünk róla, már csak az előbbiről lehet

szó. Amikor kifejezzük, nevet adunk a másiknak, a megszólalásunk előtti valóságnak, akkor

csupán egy képet, formát, mintát szedünk elő számára máshonnét, talán saját regisztráló

berendezésünk elemeiből, és nem szabad elfelejtenünk, hogy ezek a képek, minták a

valóságnak csak kifejezései, nevei, de nem azonosak vele. A valóságot (legalábbis néven

nevezéssel) éppen úgy nem tudjuk közvetlenül megfogni, mint a fizikus. És ahogy ő

modelleket szerkeszt, melyekkel a természeti világ struktúráját igyekszik meglelni és imitálni,

mi is összefüggést, rendet, mintát keresünk a valóságról készített jeleink, leképezéseink óriási

gyűjteményében. S ugyanúgy, ha a képeink közt meglelt vagy megteremtett kapcsolatok,

vonatkozások, meg az ezekből összeálló minták megfelelnek a valóság mintáinak, akkor

elfogadjuk a modellt átmeneti használatra, mintegy munkahipotézisként, de a valósággal

BEVEZETŐ ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

4

azonosítani akkor is csak a struktúrát lehet. A nyelv nagyon hajlamos rá, hogy ezt a kényes

különbséget elfelejtse. Hogy aztán van-e a valóságnak egyebe, mint struktúrája, ezt a kérdést

a fizikus pusztán modelljei segítségével nem tudja eldönteni, ahogy mi sem beszélhetünk arról

a másik kérdésről, hogy mi hát a különbség a még ki nem fejezett és a már valahogyan

kifejezett valóság között.” Így elmélkedik Ottlik a valóság természetéről és a megismerő

értelemről Próza című kötetében (Ottlik G. 1980: 188-189). A tudomány és a metafizika

szétszakadása egyidős a tudományossággal, azóta az emberi értelem félelmetes korlátja: saját

eszközeivel (modellekkel) nem képes eldönteni, van-e a valóságnak egyebe is, mint belső

rendje.

A valóság megragadására törekszik író és tudós, más módon és más eszközökkel. Kitaibel

útjai során megszólította a természetet, nevet adott növényeknek, állatoknak, ásványoknak,

kőzeteknek és kora tudományának szabályai, „regisztráló berendezése” szerint rendszerezte

azokat. A „leképezés óriási gyűjteménye” – naplója – arra utal, hogy útjai során

összefüggéseket keresett a természetben. A táj meglelt vagy megteremtett mintái, a természet

alkotórészei között fölismert kapcsolatok igazolhatták munkahipotézisének helyességét.

Miben állt Kitaibel munkahipotézise? Mi volt az az alapeszme, amely szerteágazó

terepkutatásai hátterében állt?

Kevés magyar természettudós életművét tanulmányozták olyan behatóan és odaadóan, mint

Kitaibelét. Hagyatékának rendszerezése, naplóinak szöveggondozása egy-egy tudósnak

évtizedekre adott feladatot. Kutatóútjain összegyűjtött és földolgozatlan öröksége sokakban

fölvetette: mi volt a gyűjtő szenvedély és a kutatói szándék mélyebb indítéka. Borbás Vince

(1844-1905), a magyar flóra egyik legeredetibb botanikusa ezt így fogalmazta meg: „Feltűnő,

könnyen meg sem magyarázható jelenség azonban az, hogy Kitaibel utazásaiban gyűjtött

roppant tudományanyagnak oly kevés hasznát tudta venni” (Thomé O. W. 1872: 8). E

fölvetésére az életút ismeretében látszólag nem nehéz a válasz: Kitaibelt betegsége, korai

halála, munkájának mostoha körülményei megakadályozták életművének kiteljesítésében. Ám

e kritikus mondat mögött valamiféle értetlenség is megbúvik. A botanikus Borbás nyilván

nem a herbáriumi anyagot látta haszontalannak, hanem az ásványokat, kőzeteket,

ásványvízelemzéseket, meteorológiai adatokat és a sok száz oldalas naplóföljegyzést

emberekről, falvakról, gazdálkodási szokásokról, műemlékromokról. Ezek ugyanis nagyrészt

valóban földolgozatlanul maradtak ránk.

Kitaibel tudományos pályafutásának egyik leghűségesebb kísérője, támogatója és ismerője

Schuster János Konstantin (1777-1839), aki nélkül ma jóval kevesebbet tudnánk Kitaibelről.

BEVEZETŐ ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

5

Tudóstárs aki szemtanúként írta meg Kitaibel életrajzát (1829), melyben így fogalmaz: „E

hazafi valamennyi tudományos munkájának azonban csak egyetlen célja volt: a haza

Physiographiájának elkészítése. Valamennyi kutatása során, mindig is ezt tűzte ki célul maga

elé, s utoljára is arra törekedett, hogy a legtágabb értelemben vett Magyar Királyságnak végre

teljes természeti képét megrajzolhassa.” (Schuster J. 2000: 59). Tehát Kitaibel természetrajzi

gyűjtésének fő célja a Kárpát-medence természetrajzának megírása volt. A huszonöt év alatt

megtett, több mint 20 000 km hosszú út botanikai és földtani gyűjtései terepi adatokkal

szolgáltak volna nagy összefoglaló munkájához, amely azonban nem készült el. Ezért volt

nehezen érthető a botanikusoknak a földolgozatlan gyűjteményhalmaz rendeltetése, az

ugyanis földrajzi alapeszme (paradigma) keretében nyert volna értelmezést.

Kitaibel életének fő műve a Descripciones et Icones plantarum rariorum Hungariae

(Magyarország ritkább növényeinek leírásai és képei) 28 füzetben 1799-1812 között jelent

meg. Az első kötet (több füzet összekötésével) 1802-ben látott napvilágot és ennek

bevezetőjében Kitaibel 36 oldalon összefoglalta a Kárpát-medence természetrajzát saját

adataiból és a kor botanikai, térképészeti, földrajzi és földtani irodalmi anyaga alapján. 1802-

ben Kitaibel nagy gyűjtő útjainak elején járt, tehát ez a leírás földrajzi szempontból nem

tekinthető az életmű összegzésének. De amint egy korai gótikus katedrális tisztán mutatja az

új korszak stílusjegyeit, úgy az Icones plantarum Bevezetője alapján megfogalmazható az a

munkahipotézis, mely Kitaibel kutatóútjainak célját meghatározta.

• Doktori értekezésem fő célkitűzése Kitaibel néhány kiválasztott művének

természetföldrajzi szempontú elemzése.

• Bemutatom az Icones plantarum Bevezetőjének földrajztudománytörténeti előzményeit és

a mű kapcsolódását a fölvilágosodás korának földtudományi (ásványtani, talajtani,

meteorológiai), természetföldrajzi és botanikai munkáihoz.

• Az Icones plantarum Bevezetőjének értékelő elemzésével az a célom, hogy a mű

tudománytörténeti jelentőségére fölhívjam a figyelmet. Ebben ugyanis Kitaibel a Kárpát-

medence első természettudományos alapozású földrajzi leírását adta, terepi gyűjtő

útjainak tapasztalata és a kortársak földtani és botanikai adatainak összegzésével.

• Útinaplói alapján igazolni kívánom Kitaibel tájkutató módszerének eredetiségét, a táj és

az ember kapcsolatának újszerű fölfogását.

A terjedelmi korlátok miatt nem, vagy csak érintőlegesen szólok a magyar művelődés és

természettudományok fölvilágosodás korabeli helyzetéről, pedig Kitaibel sokoldalú

BEVEZETŐ ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

6

természettudományos tevékenysége ezt indokolná. Európai elismertsége és kapcsolatai is

jóval gazdagabb külföldi kitekintésre adnak alkalmat, de csak azoknak a szerzőknek

tudományos munkásságára térek ki, akiknek műveire Kitaibel az Icones előszavában

hivatkozik.

Kitaibelt 2007-ben – születésének és halálának évfordulóján – előadások, kiállítások,

kiadványok, tanulmányok, cikkek méltatták országszerte. Örömteli, hogy a magyar

természettudomány jeles alakjának eredményei széles nyilvánosságot kaptak, az én munkámat

is nagyban segítették kutató kollégáim előadásai, írásai, új fölfedezései. Remélem a Kitaibel-

életmű természetföldrajzi szempontú elemzése tovább gazdagítja Róla alkotott képünket, és a

további kutatásokhoz új nézőpontot és ösztönzést ad. Bízom benne, hogy a magyar

természetföldrajz tudománytörténeti kutatásának adósságából doktori értekezésemmel egy kis

részt sikerül törleszteni.

A doktori értekezés Bevezetőjének végén a köszönet szavai következzenek!

Mindenekelőtt hálás vagyok azoknak az egykori tanáraimak – Szabó Árpádnak, Nemerkényi

Antalnak és Seregélyes Tibornak – akik már nem olvashatják ezt a dolgozatot, de kutató és

tanári hivatásom megtalálásában és megformálásában meghatározó volt szerepük.

A szerteágazó adatgyűjtésben és földolgozásban számos kutatóhely munkatársai működtek

közre: Tóth Tibor (TAKI), Papp Gábor és Szendrei Géza (MTM Ásvány- és Kőzettár), Bartha

Sándor, Horváth András és Molnár Zsolt (MTA Ökológiai és Botanikai Kutatóintézete

Vácrátót). Köszönöm önzetlen és magas színvonalú segítségüket.

E doktori értekezés elkészítéséhez fontos volt számomra munkhelyemen, a váci Apor Vilmos

Katolikus Főiskolán kollégáim bíztatása és támogatása.

Legfőképpen köszönet illeti egykori tanáromat, jelenlegi tudományos témavezetőmet, Hevesi

Attilát, aki közel húsz éve kíséri nyomon a földrajztudomány területén végzett történeti

kutatásaimat. Súlyos, de mindig előrevivő bírálatai alatt remélem, megerősödtem és

továbbvivője leszek annak a gazdag tudományos és nyelvi kincsnek, amit a magyar

geográfusok hagytak ránk, és amit ő közvetített felém leghitelesebben.

Végül hálás vagyok családom tagjainak, akik mindent megtettek azért, hogy a disszertáción

nyugodt körülmények között dolgozhassak és szép grafikai kivitelben nyújthassam be.

ANYAG ÉS MÓDSZER ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

7

A tények egyáltalán nem pulton heverő halak. Inkább olyanok, mint az óriási s néha végtelennek látszó óceánban úszkáló halak; és hogy a törtésznek mi akad a horgára, részben a szerencsén, de legfőképpen azon múlik, hogy az óceán mely részén halászik, és milyen felszereléssel – e két tényező persze attól függ, milyen halat akar fogni.

E. H. Carr

2. ANYAG ÉS MÓDSZER

Doktori értekezésem tudománytörténeti műfajú, levéltári adatokra és a kor eredeti műveinek

bemutató, illetve összehasonlító elemzésére épül. Több tudományterület – botanika, földtan,

természetföldrajz, meteorológia és talajtan – fölvilágosodás korabeli eredményeivel

foglalkozom, az akkori tudományfölfogásnak megfelelően gyakorlati oldalról, elsősorban a

tájhasználat szempontjából. Azt vizsgáltam, hogy e tudományágak miként járultak hozzá a

Kárpát-medence természeti adottságainak föltárásához, illetve miként értelmezték,

magyarázták azokat a kor tudományos fölfogása szerint. Eredményeimet négy fejezetben

foglaltam össze, ezeket eltérő tárgykörük és más-más tudományterülethez való kapcsolódásuk

miatt indokolt külön tárgyalni.

KITAIBEL PÁL A GYŐRI KIRÁLYI AKADÉMIÁN

A győri Czuczor Gergely Bencés Gimnázium könyvtárában kutattam Kitaibel Pál

természettudományos képzéséről fennmaradt dokumentumok után, mert Kitaibel itt volt a

Győri Királyi Akadémia bölcseleti hallgatója az 1777/78-as tanévben. Az eredeti iskolai

följegyzéseket a Protocollum Regiae Academiae et Capitalis Gymnasii Jaurinesis (napló,

illetve jegyzőkönyv formában) őrzi. A további iskolatörténeti dokumentumokat Németh

Ambrus bencés tanár 1879-ben kiadott könyvében dolgozta föl a jezsuita alapítás időszakától

1785-ig. Az általa fölhasznált anyagok egy része azóta megsemmisült, így munkájára mint

másodlagos forrásra hagyatkoztam. Különösen értékes adatokat közöl Németh az iskola

jezsuita korszakából a természetrajz szertár leltáráról, az iskola tanrendjéről és a tanárokról.

Ezek alapján következtettem arra, hogy Kitaibel milyen tantárgyakat, milyen tudományos

fölfogásban és módszer szerint tanulhatott. A pedagógiatörténeti szakirodalomra azért volt

szükségem, mert 1777. szeptember 9-én tették közzé a Ratio Educationis tanügyi reformot,

mely a tanítás és nevelés tartalmi részét alapvetően megváltoztatta az általam kutatott

tanévben.

Budapesten a Pedagógiai Múzeumban jutottam hozzá ahhoz a tankönyvhöz, melyet a Ratio

szellemében Mitterpacher Lajos írt Introductio in physicam plantarum historiam (1777)

címen, amit a királyi akadémiák filozófiai tanfolyamain használtak, így valószínű, hogy

ANYAG ÉS MÓDSZER ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

8

Kitaibel Pál e könyvből tanult. Nemcsak azért szenteltem figyelmet e korabeli

pedagógiatörténeti szempontból tanulságos anyagra, mert előttem ezt korábban nem

vizsgálták, hanem azért is, mert az ELTE Könyvtárban őrzött, az orvosi képzést tárgyaló

irodalomból (Hőgyes Endre: Emlékkönyv a budapesti királyi magyar tudomány egyetem

orvosi karának múltjáról és jelenéről, 1896.), az derült ki, hogy Kitaibel sokoldalú és

korszerű fizikai, kémiai és természetföldrajzi műveltségét a Győri Királyi Akadémián

szerezte. (Kitaibel 1770-76-os soproni diákéveiről a Soproni Városi Könyvtárban nem

találtam érdemleges eredeti anyagot.)

KITAIBEL HELYE A HAZAI FÖLDTUDOMÁNYOKBAN

E fejezetben a hazai földtudományok kialakulásának történetét tekintem át a XVI. század

elejétől a fölvilágosodás koráig azon műveken keresztül, melyek tárgykörükben és

szemléletükben előzményei Kitaibel munkásságának. A szerteágazó háromszáz éves

időszakból a reformációt és a fölvilágosodást emeltem ki korszakjelző művelődéstörténeti

háttérként.

E kortörténeti áttekintésben az alábbi tárgyköröket tartottam szem előtt:

• A csillagászat újkori paradigmaváltását a kor hazai csillagászati és földrajzi műveiben

(Pázmány P., Apáczai Cs. J., Pósaházi L., Szentiványi M.);

• Az empirikus tapasztalatokra építő, analitikus szemlélet érvényre jutását a földrajzi

környezet megismerésében (Frőlich D., Werhner, Bél M.);

• A földrajzi ismereteket közvetítő irodalom gazdagodását, a kor természettudományos

világképét bemutató enciklopédikus összefoglalóktól (Apáczai Cs.J., Szentiványi M.) a

művészi igényű atlaszok (J.Honterus), tankönyvek (Apáczai Cs.J., Pósaházi L.,

Szentiványi M.), önálló szaktudományos írások és népszerűsítő kalendáriumok (Frőlich

D., Szentiványi M.) megjelenéséig;

• A korabeli természettudományok történetét földolgozó irodalom (M. Zemplén J. 1964,

Vekerdi L.1994) alapján a XVIII. század második felét, elsősorban a korszerű magyar

természettudományok kialakulásában meghatározó szerepet játszó nagyszombati jezsuita

hagyományokat (Bertalanffi P., Molnár J., Mitterpacher L.);

• A Kárpát-medence florisztikai, földtani, meteorológiai, és talajtani föltárói közül azokat,

akikkel Kitaibel személyes kapcsolatban állt, illetve írásaikra támaszkodott az Icones

ANYAG ÉS MÓDSZER ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

9

plantarum Bevezetőjének megírásakor (Piller M., Mitterpacher L., Born I., R. Townson,

J.E. Fichtel, J.Esmark);

• A magyar fölvilágosodás sajátos vonását, ami segítette az első magyar nyelvű

természettudományos szakkönyvek megjelenését. Az ásványtani (Benkő F.), talajtani

(Pethe F.), botanikai (Diószegi S., Fazekas M.) és földrajzi (Vályi A.) irodalmunk első

jeles könyveinek tudománytörténeti jelentőségét.

E fejezet kidolgozásához a Magyar Természettudományi Múzeum Tudománytörténeti

Gyűjteményének levéltári anyagában találtam eredeti forrásokat, Schuster János Konstantin

katalógusait, melyek tartalmazzák Kitaibel levelező társainak névsorát, illetve följegyzéseinek

és könyvtárának jegyzékét. Végezetül táblázatos formában foglaltam össze azokat a

legfontosabb tudománytörténeti és személyes kapcsolatokat, melyek rávilágítanak Kitaibel

Pál tudományszervező és tudományterületek eredményeit összegző munkásságára.

A hazai tudománytörténet átfogó munkái közül a földrajz területén elsősorban Teleki P.

(1917), Mendöl T. (1999) és Fodor F. (2006) könyveire; az ásványtan területén Koch S.

(1952), Szabadváry F., Szőkefalvy N. (1972) és Papp G. (2002); a csillagászat és fizika

témakörben M. Zemplén J. (1964), Simonyi K. (1981), és Vekerdi L. (1994); a

botanikakutatás témában Gombocz E. (1936), Jávorka S. (1957) és Juhász Nagy-P. (1996)

műveire támaszkodtam. A külföldi irodalomból a természettudományokat korszakonként

együtt tárgyaló művek közül Cohen, B.(1980), a geológiatörténetét bemutatók közül Faul, H.,

Faul C. (1983) könyvei alapján dolgoztam. Munkatársaimmal közösen írt tudománytörténeti

köteteink Both M., Csorba F. L. (2003) és Bánkuti Zs., Both M., Csorba F. L. (2006) fontos

háttérként szolgáltak egy-egy korszak jellemzésekor.

TÁJ ÉS EMBER KAPCSOLATA KITAIBEL PÁL ÉS KORTÁRSAI (ÚT)LEÍRÁSAIBAN

Kitaibel Pál tájvizsgálati módszerét és a táj-ember kapcsolatnak újszerű fölfogását baranyai

útinaplójának korabeli országleírásokkal és útleírásokkal történő összehasonlítás alapján

mutatom be. E téma kifejtésére a baranyai naplók több szempontból is alkalmasak:

A terület geológiai, természetföldrajzi és botanikai adottságai sokszínűek, ennek megfelelően

tájgazdálkodása is változatos.

A Pécsi Városi Könyvtárban hozzájutottam e terület XVIII. század végi településtörténetét

földolgozó összehasonlító forráselemzéshez, T. Mérey Klára (2004) munkájához. Ebben a

ANYAG ÉS MÓDSZER ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

10

szerző Korabinszky: Historisches und Produkten Lexikon von Ungarn (Pozsony, 1786); az

1782-1785 között Baranyában végzett első katonai felmérés és gróf Széchenyi Ferenc

rendeletére készített Descripcio Physico Politico Topographica Comitatus Baranyiensis

alapján összegezte a megye természeti adottságait, településeiről és gazdálkodásáról átfogó

képet rajzolt.

E korban készült Baranya vármegye egyes részeinek első természetrajzi leírása. Piller és

Mitterpacher az első hivatalos kiküldetéses kutató utat 1782-ben Baranya megye érintésével

tette meg, naplójuk földolgozásában Gombocz E. (1936) és Papp G. (2002) írásai segítettek.

A különböző céllal és szempontok szerint készült korabeli dokumentumokat

összehasonlítottam Kitaibel táj- és település leírásaival, geológiai és botanikai

terepbejárásainak eredményeivel, majd értékelést adtam a hasonlóságokról és a

különbségekről.

E fejezetben közlöm a Magyar Természettudományi Múzeum Tudománytörténeti

Gyűjteményének levéltári anyagából a Mitterpacher és Kitaibel személyes kapcsolatát és

tudós együttműködését tanusító levél elemzését, amit Bunke Zsuzsa a Mygind-herbárium

földolgozása kapcsán gótbetűről latin betűvel átírt (1989), így számomra olvashatóvá vált. Ez

az első adatközlés Kitaibel kutató útjainak előkészítését új megvilágításba helyezi.

A fejezet végén áttekintő ábrákon összefoglaltam az erdő- és vízgazdálkodásról, továbbá a

bányászat környezet átalakító hatásáról Kitaibel naplóiban lejegyzett adatokat. Ezzel a naplók

tájtörténeti kutatásban való fölhasználásának új lehetőségét és módszerét szeretném

bemutatni.

AZ ICONES PLANTARUM BEVEZETŐJE

Doktori értekezésem fő témája az Icones plantarum Bevezetőjének, a Kárpát-medence

természetrajzi leírásának elemző-értékelő bemutatása. Ez a mű latinul (1802), részleteiben

németül (1806) és magyarul (1863) már megjelent, dolgozatom függelékeként, tanártársam

Schäffer György fordításában először olvasható teljes terjedelmében magyarul. A korabeli és

mai szaknyelv különbségei, a régi és mai eltérő fogalomértelmezések, a földrajzi nevek (latin,

német, magyar) írásmódja a fordítás további finomítását, pontosítását igényli. Ez a

kéziratváltozat azonban már – úgy vélem – alkalmas a bevezető szerkezeti fölépítésének

ismertetésére, a forrásmunkák bemutatására, az európai kortárs művekkel való összevetésre és

a történeti szempontból előremutató tudományos megállapítások kiemelésére.

ANYAG ÉS MÓDSZER ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

11

Kitaibel botanikai és földtudományi munkásságának párhuzamos vizsgálata, több

tudományterületet fölölelő (multidiszciplináris) megközelítése, új összefüggések, kapcsolatok

föltárásának lehetőségét kínálta. Ugyanakkor, az egyes tudományterületek eltérő

fogalomhasználata és különböző vizsgálati szemlélete, elsősorban Kitaibel tájleírásainak

elemzésekor, értelmezési problémát is okozott. (Az élők szerveződési szintjeit szem előtt

tartó, térbeli és időbeli mintázatokat kereső biológiai-ökológiai látásmód nagyon különböző a

kőzetföltárásokat, formációkat, szerkezeteket kutató geológusokétól.) A tudománytörténeti

munkák természetéből adódik a korok eltérő fogalomértelmezésének nehézsége, ezt

elsősorban körülírással igyekeztem föloldani.

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

12

A műveltség eszerint annyit jelent: mint azt a történeti helyet, amelyen, mint ember, honpolgár, szakember állok, történelmileg – tehát a múltból kifejtve (s persze a jövő felé nézve) megérteni.

Németh László

3. EREDMÉNYEK

3.1 Kitaibel Pál a Győri Királyi Akadémián

3.1.1 A győri akadémia kialakulásának története

A jezsuiták gimnáziumát 1626-ban Dallos Miklós győri püspök alapította, mely működését

1627-ben kezdte meg. 1718-ban különült el a tanulmányi rendszer két szintre, gimnáziumra és

akadémiára; ekkor találkozunk először az akadémia (schola superior, studia superiora,

Academia) elnevezéssel. Az akadémián 1785-ig kisebb-nagyobb megszakításokkal az oktatás

folyamatos volt, miközben kiépült benne a teljes jezsuita iskolarendszer a gimnáziumtól a

tanulmányok legfelső fokáig, a hittudományi akadémiáig.

1747-ben szervezték meg a bölcseleti tanfolyamot, két tanszékkel: logikával és metafizikával,

ez utóbbi foglalta magában a természettudományokat. A bölcseleti kar nem csak egyházi

szolgálatra képesített, hanem világi hivatásokra is, például tanárira. Az akadémia 1773 őszéig

volt a jezsuiták kezén. Mária Terézia ekkor foganatosította XIV. Kelemen pápának a Jézus

Társaság eltörlését kimondó határozatát.

1. ábra

Győr belvárosa 1815-ben, azegykori jezsuita templom,mellette az iskola és a rendház.Ebben az iskolában tanított aXVIII. században a magyarföldtudományok jeles tudósaiközül: Hevenesi Gábor (1656-1715), Mitterpacher Lajos(1734-1814) és Varga Márton(1766-1818). Itt tanult 1777/78-ban „később hazánk leghíre-sebb botanikusa” Kitaibel Pál. Forrás: www.parbeszed.com/img/upload

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

13

A győri jezsuiták 1773. október 12-én kivonultak intézetükből, és teljes vagyonuk az állam

kezébe került. Az iskolai év november elején mégis elindult, mert a püspök a királyi

rendeletnek engedelmeskedve, papokat kért fel az 'új' tanári karba: 7 világit és 3 jezsuitát.

Több évi szervezés után az akadémia zavartalan működése érdekében a templomot, a

rendházat, az iskolaépületet teljes felszereléssel és a könyvtárat is az akadémiához csatolták.

A karok számát a hittudományi és a bölcseleti mellett jogival bővítették.

A tanítás és nevelés tartalmi részét az 1777. szeptember 9-én közzé tett Ratio Educationis

formálta át. A törvény 117. §-a megfogalmazta a természetrajzi ismeretek

nélkülözhetetlenségét, a középszintű oktatásban általánossá tette a természetismereti tárgyakat

(„ásványok, növények, állatok országa”) és a fizikát. Az első királyi-állami tanügyi

dokumentum szembetűnő sajátossága, hogy benne nem történt említés a magyar nyelv

oktatásáról, pedig a XVIII. század közepén széles körű kezdeményezések alakultak ki a

magyar nyelv iskolai bevezetése érdekében (Mészáros I.,Németh A.,Pukánszky B. 2000).

1785. szeptember 11-én volt az utolsó tanári értekezlet a győri akadémián, ahol az igazgató

bejelentette: II. József döntése értelmében, novemberben Pécsre költöznek. A templomot és a

könyvtárat a gimnáziumhoz csatolták, utóbbit át is kellett költöztetni, mert épületét II. József

kaszárnyává alakíttatta át.

3.1.2 Kitaibel Pál tanulmányai a királyi akadémián

Kitaibel Pál az 1777/78-as tanévben volt másodéves, világi bölcselethallgatója a Győri Királyi

Akadémiának (Németh A. 1897: 82), a névsorban neve mellett „később hazánk leghíresebb

botanikusa” bejegyzéssel. Németh forrása a Registrum Archivi Reg. Academiae et

Archigymnasii Jaurinensis volt, ami tartalmazta a beiratkozott hallgatók névsorát, e

dokumentum valószínű 1950-ben megsemmisült. Az 1777/78. tanévben 301 diákja volt az

intézménynek, 175 bölcselet-, 85 hittudományi és 53 joghallgatója. Kitaibel idejében a

nyilvántartásban a név mellett nem tüntették fel a hallgató személyi adatait. (A személyi

adatok felvételét államilag csak 1796-ban tették kötelezővé.)

Érdekes, hogy az 1776/77-es tanévben a bölcselethallgató fizikusok között találunk egy

Kiedaibl Györgyöt. A vezetéknév eltérése könnyen magyarázható, többféle változatban

használta a család e német eredetű nevet. A Miller-féle 1818-as életrajz (Miller J. F. 1818)

vonatkozó része alapján ez a hallgató azonos volt Kitaibel Pál György nevű testvér öccsével.

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

14

Kitaibel György később katolikus papként szolgált szülőfalujuktól nem messze Borbolyán.

(Ma Ausztriában található Walbersdorf falu.) Kitaibel Pál 1806-os soproni útjának naplójában

idézi testvére egyik levelét a Fertő tóval kapcsolatos vízrendezési munkálatok kedvezőtlen

hatásáról. (Lásd dolgozat 3.2.5.2.3 fejezet)

Kitaibel államilag fenntartott és ellenőrzött intézménybe került 1777 őszén, a történelmi

Magyarország és Horvátország öt felsőfokú akadémiájának egyikébe (a többi Kassán,

Nagyszombaton, Nagyváradon és Zágrábban működött). A győri akadémia állami, 'királyi'

státusza azonban több szempontból is formálisnak tekinthető. Egyrészt a hallgatók tandíját a

tanulmányi alap (fundus studiorum) fedezete, amit az állam a jezsuiták elkobzott vagyonából

képzett. Másrészt Kitaibelt egy ferences, egy világi pap és három jezsuita tanította, köztük a

később Európa- hírű fizikus Domin József (1754-1819).

A Ratio Educationist 1777. őszén kihirdették, de az új tananyag még kidolgozatlan volt és az

új tankönyvek még csak részben készültek el. A Protocollum bejegyzéseire hivatkozva

Németh (1879) azt írja, hogy 1777. november 7-én a bölcseleti kar tanárai megállapodtak

munkatervükben, engedelmeskedve a felsőbb utasításoknak. Ürményi József udvari tanácsos

az év során meglátogatta és megvizsgálta a fennálló tanterveket és jelentést küldött a helytartó

tanácsnak: a „bölcseleti tanfolyamokon fennálló tanterv sok kellemetlenséget okoz a tanári

karnak s tanulóknak egyaránt, s így hátráltatja az oktatást”(Németh A.1897: 19).

2. ábra

A Protocollumban olvasható az 1777/78-as tanévben tanító tanárok névsora, ebben szerepel Domin Józseffizikus neve is.(A Czuczor Gergely Gimnázium engedélyével készült másolat.)

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

15

A módosított tanterv a Bölcseleti karon másodéveseknél a későbbiekben így alakult:

„Első félévben: 8-9. alkalmazott mathématika, előadja a math. tanára; 9-10. fizika, előadja a

fizika tanára; – d.u. 3-4. és 4-5. mint a délelőtti órákban. – Második félévben d.e.7-8.

metafizika és gyakorlati bölcselettan (philosophia practica), előadja a bölcselet tanára; 8-9.

mezei gazdaságtan, előadja a fizika tanára; d.u. 3-4. és 4-5. mint a délelőtti órákban”(Németh

A.1879: 15).

Joggal feltételezhető, hogy a jezsuiták bevált tananyagukra (is) hagyatkoztak, melyek a

Fizikus hallgatóknál az alábbiak szerint alakult 1776-ig:

Az első évben filozófiát a „ ... második évben tanították a fizikát, szintén Aristoteles szerint,

de többnyire ezt is csak röviden. Tárgyalták továbbá, de szintén csak röviden Aristotelesnek

„az égről” szóló könyveit és „keletkezésről” szóló könyveiből az elsőt; a többit futólagosan. A

nyári hónapokban délután átfutják még Aristoteles „meteorologiáját” is. Ez évben kerül sorra

a mathezis (Eukliedes) is és röviden a földrajz”(Németh A. 1897: 13-14). 1773 és 76 között

az államosítást követő átmeneti években a bölcseleti kar tárgycsoportjai: a) elméleti és

kísérleti fizika és mechanika; b) a számtan elemei, gyakorlati geométria, architectura és

hydrotechnika; c) logika, metafizika, erkölcsbölcselet és a bölcselet története; d) egyetemes

történet és irodalom ”(Németh A. 1897: 17).

A Ratio Educationis tantárgyanként részletesen megfogalmazta az új célokat és módszereket,

melyeket a tanárnak követnie kellett. E szerint a Bölcseleti karon a fizikát csak a

legkiválóbbak hallgathatták: „a mezei gazdálkodás, különféle mesterségek és a bányászat

köréből vett mutatványokkal és kísérletekkel mutatja ki a tanár a szabályokba foglalt fizikai

törvényeket. A kozmológiát is, elszakítva a metafizikától, a fizikával kapcsolatban kell

tárgyalni. Az académián is gyűjtemények segítségével magyarázandó e tárgy. De az académia

nem elégedhetik meg a tárgyak puszta ismeretével, hanem a gyakorlati életben való

szerepüket és hasznukat is ki kell fejteni. A mezei gazdaságtanra mindenkinek szüksége van,

bármily pályán, foglalkozásban leend is. E végett nagy gonddal kell tárgyalni a földmivelés,

szőlészet, és baromtenyésztésről, a nyerstermékek gondozásáról és hovafordításáról s

természetes kapcsolatban a kéziparról és gyárakról. E tárgyat is mint a természetrajz

kiegészítő részét, a fizika tanára tanítja” (Németh A. 1897: 22).

A Ratio Educationis a tananyagot szekularizálta, a természet anyagi eredetét és rendjét tisztán

materialista alapra helyezte, a természettudományos oktatást az újkori fizikára építette. A

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

16

fizikai törvények kísérleti, tapasztalati úton történő bemutatása, igazolása a királyi akadémián

az egykori jezsuita iskola hagyományaira biztosan építhetett.

Ami valóban újdonságot hozott az új törvényben, és Kitaibel Pál számára meghatározó volt

későbbi pályafutása során, a mezei gazdaságtan nevű tantárgy. A felvilágosult abszolutista

uralkodók az államhatalom megszilárdításának egyik módját az oktatás átszervezésén túl, az

erős gazdaság megteremtésében látták. Jelen esetben e kettős cél sajátosan fonódott egybe, az

agrárium fejlesztése, az ásványvagyon föltárása képzett szakembereket kívánt. E tantárgy

1777-ben megjelent tankönyvét Mitterpacher Lajos írta. (A könyvről 3.2.5.1. fejezet szól

részletesen.)

Kitaibel Pál legnevesebb győri tanára Domin József zágrábi születésű jezsuita volt, teológiai

és bölcseleti doktor. A rend feloszlatása után világi papként működött tovább. A győri, a pécsi

és a zágrábi akadémiáknak is tanára volt, majd a pesti egyetemen a fizika és mechanika

oktatójának nevezik ki, 1789-ben az egyetem rektora, 1794-96 között a bölcseleti kar dékánja

címet viselte. A tanszékvezetői megbízást az a Tomtsányi (Tomcsányi) Ádám (1755-1831)

veszi át tőle, akivel Kitaibel a móri földrengés föltérképezésén együtt dolgozott.(A móri

földrengés hatásának föltérképezéséről a 3.2.6 fejezet szól bővebben.) Tomtsányi és Domin

József neve egybefonódott a hazai elektromosság kutatásával (M. Zemplén J. 1962).

Tomtsányi az első, aki magyar nyelven a galvanizmus jelenségéről írt 1803-ban, Domin

József pedig elsőként jelentetett meg könyvet az elektromosság élettani és orvosi

használatáról, amit latinról 1800-ban fordítottak le németre.

Domin Józsefet, mint feltaláló fizikust is számon tartja a magyar tudománytörténet: 1774-ben,

húsz esztendős, amikor Magyarországon elsőként készített két hidrogénnel töltött „repölő

golyóbist”, mely a hőlégballon elődje volt (Gazda I. 2000).

E nagy formátumú kísérletező, feltaláló tudós tanár Kitaibelt fizikára és mezei gazdaságtanra

tanította, mindennap délelőtt és délután egy-egy órában. Kitaibel ekkor húsz, Domin

huszonhárom éves volt, feltételezhetjük, hogy kölcsönösen ösztönzően hatottak egymás

gondolkodására. A Kitaibel-hagyaték gondozója, Schuster (1818) összeállította Kitaibel

levelező társainak katalógusát, ebben Domin József neve is szerepel, ám a Magyar

Természettudományi Múzeum Tudománytörténeti Gyűjteményének Levéltárában a Domintól

kapott leveleknek nem akadtam nyomára.

Az alábbi táblázatban a mai tudományterületek, illetve iskolai tantárgyak keretében mutatom

be az akkor használt eszközöket és műszereket.

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

17

Taneszközök Témakörök Fogalmak Csillagászati és földrajzi eszközök

csillagászati gömb, csillagvizsgáló készülék állvánnyal, távcsövek

tájékozódás az égbolton az évszakok csillagászati okai

csillagképek, bolygók, Tejút, napfordulók, látóhatár (horizont), ekliptika

földgömb az éggömbhöz és földgömbhöz 2 köralakú jelzőkészülék

a földrajzi fokhálózat földrajzi helymeghatározás trigonometria a gyakorlatban

hosszúsági és szélességi körök, nevezetes szélességi körök, éghajlati övezetek, távolság-, irány- és szögmérések gömbfelületen

Térképezési eszközök: mérőasztal, iránytű lábbal, kis libella a mérőasztalhoz, körző, karók a mérésnél használt láncokhoz és zászlókkal

terepi tájékozódás térképkészítés

tájolás, távolság- és magasságmérés, térképezés háromszögeléssel

Meteorológiai eszközök, műszerek:

higrométer, szélmérő, légsúlymérő

meteorológia alapjai időjárási észlelési és mérési gyakorlatok

az időjárás elemei és változásaik

Biológiai eszköz: mikroszkóp és borotva sejtek, növényi szövetek

sejt és szövetvizsgálat, metszetkészítés

egysejtűek, sejtalkotók szövettípusok

Fizikai (kémiai) eszközök: mérlegek,mérőserpenyők, rugós erőmérő, kötél, fúró,csiga,ónnehezék kötelekkel, Pitot-féle készülék-a víz gyorsaságának mérésére

statika, dinamika

erő, út, idő, sebesség, gyorsulás, erőkar

folyadékok fajsúlyának mérésére szolgáló mérleg

hidrosztatika fajsúly

légszivattyú aerodinamika gázmeghatározás különböző lencsetípusok, tükrök

geometriai optika nagyítás, kicsinyítés, fókusztávolság

1. táblázat

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

18

A Protocollum feljegyzései alapján Németh (1897) közli a bölcsészeti kar

természettudományi szertárának leltárát, melyből következtethetünk az elvégezhető

kísérletekre, a tanított fogalmakra és témakörökre. A felsorolt eszközök alapján feltételezhető,

hogy a győri iskola hallgatói a természetben, talán az iskolához közel lévő Duna- és Rába-

parton csillagászati megfigyeléseket, térképezési felméréseket és időjárás megfigyeléseket

végeztek. A laboratóriumi vizsgálatok biológiai, kémiai és elsősorban fizikai tárgyúak voltak.

Érdekes, hogy semmilyen gyűjteményről (ásvány, kőzet, növény, rovar) nem tesz említést a

Protocullum, pedig a Ratio Educationis kötelezően előírta azokat, ahogy a földgömbök

iskolai használatát is. Győrött 1777 előtt a fizikaoktatás keretében éggömböt és földgömböt

már használtak a jezsuita tanárok. Klinghammer és Papp-Váry (1983) kutatásai szerint a

XVIII. század közepén megnőtt a földgömbök, mint oktatási eszközök iránti igény, és ez

serkentette a magyar földgömbkészítést. Ők említik, hogy az 1760-as években a gyöngyösi

jezsuita gimnáziumban oktatási célra egy ismertelen jezsuita tanár és Lányi Baltazár

szerkesztett hazánkban először földgömböt.

A győri jezsuitáknak 2767 műből álló könyvtáruk volt. A könyvtárat az államosítás után az

akadémiához csatolták. 1777-ben részletes katalógus készült az állományról, a fölös

példányokat a kőszegi, illetve a soproni gimnáziumokba küldték, illetve eladták. A könyvtár

Pécsre nem költözött el, de 1790 tavaszán hosszas huzavona után a legbecsesebb köteteket a

pesti egyetem könyvtárába szállították. További kutatás tárgya lehet, hogy megvannak-e ma

még e kötetek Budapesten az ELTE Könyvtárában.

Az iskolában folyó munka fegyelméről, a tanárok és diákok viszonyáról, a diákok

magaviseletéről a Protocullumban följegyzett kihágások és a rájuk kiszabott büntetések

sokatmondóan árulkodnak. Az 1777/78-as tanévben számos fegyelmi bejegyzést találtunk,

melyek között Kitaibel neve nem szerepel. Tanulságos pár bejegyzését a Protocollumból szó

szerint idézni, a kor közbiztonságát, a család és iskola viszonyát, az indulatos ifjúság

hevületét, a tanárok emberséges, nagylelkű döntéseit ezek hűen tükrözik:

„Milkovics Lajos, másodéves joghallgató rendetlenkedése és engedetlensége miatt a politika

tanárától megintetvén fölmérgedett, ott hagyta az előadást s a távollévő igazgatót helyettesítő

Keller tanárához ment követelve, hogy a tanárral társai előtt neki elégtételt adasson. A tanács

szigorúan akarta Milkovicsot büntetni, de a tanár megelégedett avval, hogy az osztály és a

helyettes előtt kérjen tőle bocsánatot.

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

19

Teschmayr József, fizikus (Kitaibel évfolyamtársa), édesanyjának többször makacsul

ellenszegült, sőt szitkozódásokkal is illette. A tanács azt határozta, hogy a fiú édesanyjától

térdenállva kérjen bocsánatot.

Opecska György I. éves bölcselethallgató „véletlenül” lerészegedvén, este fél tízkor ment

haza. Az Ujvárosban neki ment egy polgárnak. Mikor az Opecska kilétéről és lakásáról

tudakozódott haza akarván őt vezetni, Opecska durva szavakkal és ütlegekkel illette. A

dulakodásra oda érkezett éjjeli őrök O-t bekísérték és bezárták. A fogoly azonban másnap

fölhasználva az őrök alvását, megszökött. Minthogy az ifjú eddig kifogástalan magaviseletű

volt, az académiai tanács kenyéren és vízen egynapi börtönre ítélte ” (Németh A.1897: 73).

3.1.3 A Győri Királyi Akadémia szellemi hatása Kitaibel Pál pályafutására

Az iskolatörténeti dokumentumok alapján elmondható, hogy Kitaibel Pál a győri akadémia

diákjaként klasszikus ókori műveltséget és modern természettudományos képzést kapott.

Sokoldalú természettudományos műveltségét a jezsuita hagyományokon nyugvó győri

akadémia – az átmeneti és a királyi időszak tanterveinek összevetéséből, a szertárak alapján és

nem utolsó sorban a tudós tanárok személyének köszönhetően – kellően megalapozta.

A jezsuiták tantervében megadott arisztotelészi művek összefoglalták a klasszikus görög

filozófiát, az égi és földi mozgásokat értelmező eudoxoszi geocentrikus csillagászati

rendszert. Természetföldrajzi szempontból kiemelendő, hogy Arisztotelész az őselemek

egymásba alakulásának leírásakor a földi és égi szférák kapcsolatában számos

természetföldrajzi jelenséget leírt és magyarázott, például az időjárásváltozás elemeit, a víz

körforgását. E természeti világkép elsősorban megfigyelésen alapult és filozófiai hátterével

minden részletében összefüggő egészet alkotott.

A természettudományok XVII-XVIII. századi kibontakozását tükrözi az akadémia

tantervének fölépítése és a tantárgyak óraszámának súlyozása. A fizikusok (Galilei és

Newton) formálták át először a mechanika korának tudományos gondolkodását, az égi és

földi mozgások leírásával, illetve azok összekapcsolásával. Az újkori fizika azt is világossá

tette, hogy Arisztotelész őselemtana nem tartható fenn, az anyagok vizsgálata új módszereket

kívánt. A kémiai változásokat létrehozó erőkre irányult a figyelem, megkísérelték

számszerűsíteni a kísérletek eredményeit, ezért a mérés a fizikát követve a kémiában is

mindennapos gyakorlat lett. A geometriai optika a mikroszkóppal adott új eszközt a

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

20

biológusok kezébe, láthatóvá téve a sejtek és szövetek világát. A domború lencsék másik

rendszere a távcső, az égboltot kutató fizikusnak, csillagásznak mutatott új ismeretlen világot.

A kor új/modern természettudományának alapvető mérési eszközei Kitaibel rendelkezésre

álltak; fölkészült tanáraitól a mérés, kísérletezés alapvető módszertanát megtanulhatta.

Kitaibel alapismereteket és gyakorlatot kaphatott laboratóriumi kémiai elemzéseihez,

kísérleteihez; terepi térképezési munkáihoz és meteorológiai megfigyeléseihez. (Értekezésem

3.2.1.3 fejezetében azt követem nyomon a tankönyvek elemzésével, hogy a nagyszombati

egyetem képzésében ez a paradigmaváltás a hazai természetföldrajzban miként ment végbe.)

Kitaibel kiterjedt levelezést folytatott európai tudósokkal (Schuster J. 1818), tíz rangos

külföldi tudományos társaság és több akadémia (Gombocz E. 1936., Jávorka S.1957) tisztelte

meg tagsággal. A tudományos kapcsolattartás latin és német nyelven folyt és a közös szellemi

európai műveltségen nyugodott, melynek klasszikus és korszerű alapját a Győri Királyi

Akadémia tanáraitól és könyvtárából a fiatal Kitaibel magáévá tehette.

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

21

…minden földrajzi tudománynak természetszerűleg a szülőföld- és honismeret a kiindulása és kezdete. Egyént és népet egyaránt saját környezete érdekel legelőször, legelső természetismereteit onnan gyűjti ….

Fodor Ferenc A XVIII. század a magyar haza történetében a táj élete, arculata és kihasználása szempontjából új időket jelentett. A pusztulás előző két évszázada megfogyasztotta az ország magyar népének számbeli erejét és rengeteg anyagi értéket semmisített meg. A pusztítások nyomai kitörölhetetlenül mélyek, a sok vért veszített nemzet pedig nem elég erős és nem elég független ahhoz, hogy a XVIII. század folyamán mindenben a maga igényeinek és jövőjének megfelelő hazát rendezhessen be.

Mendöl Tibor

3.2 Kitaibel Pál helye a hazai földtudományokban

Teleki Pál (1917: 33) nyomán e fejezet alapgondolata, hogy a földrajzi világkép sajátosan

tükrözi a kor természettudományos fölfogását. A XVII. századtól a racionalizmus nyomán új

módszer kínálkozott a természeti jelenségek megismerésében, ami segítette a megfigyelésre

építő, analitikus szemléletű, kísérletező korszerű természettudomány kibontakozását. A

csillagászat és a fizika újkori paradigmája a Föld helyzetéről, továbbá az égi és földi

mozgások törvényszerűségeiről megváltoztatta a földrajzi környezetről való gondolkodást is.

Ebben az összefüggésben tekintem át a földrajzi gondolat történetét, elsősorban az erdélyi és

felvidéki protestáns szerzők, továbbá a nagyszombati professzorok természetföldrajzi témájú

írásainak elemzésével. Doktori értekezésem egyik fő célja Kitaibel Icones plantarum (1802)

Bevezetőjének természetföldrajzi szempontú tudománytörténeti jelentőségének bemutatása,

ezért Kitaibel Pál földrajzi munkásságának előzményeit keresve, külön figyelmet szentelek a

szülőföldet leíró földrajzi szemléletű és a fölfedező utazásokhoz kapcsolódó tudományos

munkáknak.

3.2.1 A Kárpát-medence földrajzi megismerése a XVI-XVIII. században

3.2.1.1 A reformáció hatása a szülőföldet leíró munkák fejlődésére a XVII. század végéig

Buda eleste (1541) után három részre szakadt ország politikai és szellemi irányító királyi

főváros nélkül maradt. Az ország önállóságának elvesztése, a törökkel vívott pusztító háborúk

visszavetették a magyar tudomány Mátyás korabeli reneszánsszal megindult fejlődését. A

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

22

királyi udvarban született humanista történeti művek, országleírások példája azonban tovább

élt. A XVI-XVII. század viszontagságos körülményei között – az európaihoz hasonlóan – a

magyar művelődést is leginkább a reformáció, majd a katolikus megújulási mozgalmak

(hagyományos elnevezése szerint ellenreformáció) befolyásolták. Az ország politikai, területi

és vallási megosztottsága a tudományok művelésére is kihatott (Kosáry 1980). Hazai egyetem

hiányában a protestáns és katolikus diákok külföldi – bécsi, padovai, krakkói, dancki (Gdansk

régi magyar neve), wittenbergi, bázeli, németalföldi és angol – iskolákban és egyetemeken

tanultak, majd hazatérve papi, orvosi, tanári szolgálatba vagy állami tisztségbe kerültek.

A reformáció századában a hazai gondolkodók a humanizmus hagyományaira és a külföldön

szerzett ismeretekre építve saját megfigyeléseikkel, terepi tapasztalataikkal járultak hozzá a

Kárpát-medence természeti adottságainak föltárásához. Számos tudományos eredményt

összefoglaló könyv és térkép az oktatást segítve, annak gyakorlatában született, több közülük

nyugat-európai megjelenésű és hírnevű volt.

A hazai művelődés protestáns vallási központjaiban (Sárospatak, Debrecen, Késmárk,

Kolozsvár, Brassó) sorra jöttek létre az egyházat és a tudományt is szolgáló iskolák, a

reformátusoknál kollégium, az evangélikusoknál líceum néven.

Johann Honterus (1498-1549) evangélikus prédikátor, korának egyik legkiválóbb térképésze

is volt. A reformáció hathatósabb terjesztésére iskolát, nyomdát és nyilvános könyvtárat

3. ábra

Melius Juhász Péter Herbáriumának címlapja.Debrecenben élt és alkotott Melius Juhász Péter(1532-1572) református lelkész, akinek Herbáriumavolt az első magyar nyelvű orvosbotanikai mű, mely anövények régi magyar neveit összegyűjtötte, afüvészetet széles közönséggel megismertette ésmegszeretette (Gombocz E. 1936). A könyv 1578-benKolozsvárott készült a Heltai Gáspár által alapítottnyomdában. Forrás:mek.niif.hu/../cd5n/kepek/c2351mmt3400t.jpg

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

23

alapított szülővárosában, Brassóban (Waczulik M. 1984). A humanista szellemű

országleírások hagyományait követve ő írta meg Erdély első földrajzát, és ehhez kapcsolódva

készítette el Erdély metszett, elődeinél jóval gazdagabb névrajzú térképét (Chorographia

Transsylvaniae, 1532) (Klinghammer I., Papp-Váry Á. 1983). Honterus Rudimentorum

Cosmographiea libri duo Európa-szerte ismert iskolai segédlet volt, és a Kopernikusz előtti

világképet hirdető tankönyv maradt másfél évszázadon át, 1530-as első és 1692-es utolsó

kiadásáig. Székely László (2000) szerint e műnek nem az európai ismertsége jelentős

elsősorban, hanem az, hogy Honterus személyében volt Erdélynek olyan tudósa, aki a kor

csillagászatáról, annak matematikájáról képet alkothatott.

A XVI. és XVII. század fordulóján az erdélyi politikai változások következtében a felvidéki

evangélikus iskolák – elsősorban az 1533-ban alapított Késmárki Líceum, – vitték tovább a

reneszánsz természetszemléletből fakadó földrajztanítás szellemiségét: élményt és ismeretet a

természetről a természetben szerezni. Késmárkon, a Magas-Tátra lábnál ez azt jelentette, hogy

a diákok rendszeresen kirándultak, miközben kőzeteket és növényeket gyűjtöttek (Hevesi A.

2001). Az 1590-es évekből az eperjesi és a késmárki diákok közös hegyi túráján született latin

vers őrzi e hagyomány emlékét. Grósz (1941) iskolatörténeti dokumentumában azt is kiemeli,

hogy ekkoriban a közgondolkodás a tátrai barlangokat sárkányokkal és aranyat őrző

griffmadarakkal népesítette be. A Késmárki Líceum tanárai és növendékekei a XVI. századtól

úttörő szerepet játszottak a Kárpátok természeti értékeinek föltárásában. Zipser Dávid (1577-

1646) közel negyven esztendeig volt a Késmárki Líceum rektora, a Tátra alhavasi régióiba

rendszeresen följutott diákjaival, ásványokat, kőzeteket és gyógynövényeket is gyűjtött velük.

1608-ban Frőlich Jánostól vette át a rektori feladatot, a kor európai hírű Tátra-kutatójának

Frőlich Dávid apjától (Grósz A. 1941).

A XVII. századi magyar földrajz tudománytörténet két legnevesebb képviselője Szepsi

Csombor Márton (1595-1622) és Frőlich Dávid (1595-1648). A Késmárki Líceumban kaptak

földrajzi és természettudományos képzést, majd külföldön folytatták tanulmányaikat, és

később beutazták Európa számos országát. Frőlich Dávid 1630-tól a késmárki gimnázium

igazgatása mellett komoly földrajzszakírói munkát is végzett. 1639-ben Bártfán megjelent

földrajzi tankönyvének – a Medulla Geographiae Practicae-nek – első részében latin, magyar

és német szakszójegyzéket közöl, a második részében – saját tapasztalataira is támaszkodva –

az akkor ismert világ földrajzi leírását adja. Külön fejezetben tárgyalja Magyarországot és

Erdélyt. Az országhatárok bemutatásakor domborzati, vízrajzi és népességföldrajzi

szempontokat vesz figyelembe, hazája természeti adottságainak jellemzésénél némi

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

24

elfogultsággal számol be a hegyekben bányászott ércek, kőzetek, sók, drágakövek

gazdagságáról. Itt tudósít híres diákkori, 1615-ös „Tátra-mászásának” élményéről,

megfigyeléseiről. Frőlich könyvének európai jelentőségére Csinády (1965) hívja fel a

figyelmet, a Medulla Geographiae-t a korabeli Franciaországban is használták az oktatásban,

illetve a tátrai részlet 1650-ben szó szerinti átvétellel szerepel Bernhardt Varenius (1622-

1650) Geographia generalis című könyvében (Hevesi A. 2002). A hazai csillagászattörténet

írói is számon tartják nevét, mert ő volt az első tudósunk, aki Kopernikusz elméletét tárgyalta,

1632-ben megjelent Anatome Revolutionis Mundaneae című művében (Pethő Gy. 1899).

Székely (2000) szerint Frőlich a Föld forgása mellett áll ki egyértelműen, a Napot bolygóként

említi, a Földet viszont nem, tehát inkább Tycho Brahét követte, hiszen Kopernikusz igazi

újdonsága a napközéppontúság volt.

A hazai gyógyvizek egyik első kutatója a sziléziai születésű, krakkói egyetemen tanult Georg

Wernher (XVI.sz.) irodalmár, természetbúvár volt. Magyarország forrásvizeiről könyvet

jelentetett meg 1549-ben Bázelben (De admirandis Hungariae aquis), később Bécsben és

Antwerpenben is közölt írásokat e témában. Személyes adatgyűjtésen alapuló munkája

részletesen szól a budai gyógyforrásokról, cseppkövekről, a szomolnoki cementvízből

folytatott réztermelésről, az erdélyi sólelőhelyekről és aranymosásról, de elmélkedett a kősó

keletkezéséről is (Papp G. 2002). 1585-ben Báthory István Itáliából jött orvosa, M.

Squarcialupi adott közre írást Kolozsvárott a források eredetéről és gyógyhatásairól.

Besztercei Simoni Pálnak – egykori dancki diák – filozófiai értekezése maradt ránk 1619-ből

a források és vizek eredetéről. Ebben az ókori szerzők ismeretit összefoglalja, majd Agricola

és Szepsi Csombor Márton megfigyeléseire támaszkodva a forrásvizek körüli babonákat is

cáfolni igyekszik (Waczulik M. 1984).

A reformáció hatására megújuló magyar művelődés és tudományosság egyik legnagyobb

teljesítménye Apáczai Csere János (1625-1659) 1653-ban Utrechtben megjelentett műve, a

Magyar Encyclopaedia. A tanítás és hitviták mellett Apáczai tankönyveket (Magyar

logikátska) és a természettudományos gondolkodást megalapozó filozófiai műveket

(Természetfilozófia) is hagyott ránk (Both M., Csorba L. 2002). A Magyar Encyclopaedia

szerzőjét forrásai alapján Szigeti (1977) a „Természet Könyvében” lapozgató „naturalista”

humanistákhoz sorolja, aki természetleírásaiban otthonosan mozog Arisztotelész és Plinius

világában, melyben nyüzsögnek a különleges és csodás állatok is. Vekerdi (1994) Apáczai

eredetiségét nem abban látja, amit átvett elődeitől, hanem abban, amit kihagyott műveikből:

„Kihagy ugyanis mindent, ami nem mutat vagy nem fordítható le a karteziánus erőtér

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

25

irányába” (Vekerdi L. 1994: 194). A descartesi filozófia szellemiségét követő Encyclopaedia

a kor legmodernebb filozófiai rendszerét és tudását tárja az olvasó elé: égi, földi világról és

magáról az emberről; miközben az emberek gondolkodást átszövő asztrológiai, alkímiai

okfejtések tudománytalanságát is igyekszik leleplezni. Apáczai nem törekedett a kor teljes

ismeretanyagát felölelni, hanem abban eligazodni segítette diákjait, olvasóit.

Az Enciklopédia íróját, Apáczait méltán tekintjük a magyar földtudományi szaknyelv egyik

megteremtőjének (Hevesi A. 1997), és az első rendszerezett magyar nyelvű ásványtani és

földtani ismeretek közlőjének (Papp G. 2002). Műve tudománytörténeti szempontból

korszakhatárt jelent, csillagászati része, a 6. fejezet a napközéppontúság kopernikuszi elvének

első hazai magyarnyelvű kifejtése (Székely L. 2000), 7. fejezete az arisztotelészi fizikán

nyugvó XVII. századi földrajzi világképét mutatja be. Tövissi (2000) Apáczait az erdélyi

magyar nyelvű földrajztanítás kezdeményezőjeként is számon tartja. Bulla (1954) az

Enciklopédiát a műveltség terjesztésében a nemzeti felemelkedés és haladás eszközeként

értékelte.

A XVI. század első felében a humanista tudományosság hagyományának őrzésében és a

katolikus szellemiségű oktatás megújításában Oláh Miklós (1493-1568) érsek meghatározó

szerepet vállalt. Oláh Miklós 1526-ban II. Lajosnak, majd özvegyének, Mária királynőnek

udvari papja és titkára volt, a királynőt kísérve jutott Brüsszelbe. A humanista írót az

elhagyott szülőföld emléke késztette, hogy a mohácsi csata okait és a felemelkedés

lehetőségeit a múlt tapasztalataiból kiindulva mutassa meg (Waczulik M. 1984). A magyar

történelem különös vonása, hogy a szülőföld szépségét kereső reneszánsz életszemléletű

összefoglaló mű hazánkról Németalföldön íródott, „Hungaria” címmel.

Oláh Miklós művében átfogó és a kor tudományos színvonalán álló földrajzi leírást adott

távoli hazájáról. Több mint ötszáz földrajzi helynevet közölt. Figyelemre méltó, hogy a leírt

hegységek száma és megnevezése Anonymus négyszáz évvel korábbi leírásához képest alig

változott. Munkájának volt csillagászatföldrajzi anyaga is, az akkori Magyarország abszolút

földrajzi fekvését a 41-49 hosszúsági (a Kanári-szigetek legnyugatibb tagjának Ferro

meridiánjától indulva), és a 43-51 szélességi körök között határozta meg. Az a tény, hogy

adatai pontosak, arra utal, hogy ismerte Lázár deák 1528-as térképét (Fodor F. 2006). A tudós

pap megkülönböztetett figyelemmel részletezte a magyar föld kincseit, Buda gyógy- és

ásványvizeit; számos alsó-magyarországi és erdélyi arany-, ezüst- és más ércekben gazdag

bányavárost említ, külön kitér az erdélyi sóbányákra, sőt a művelési módról is tudósít, ahogy

a szomolnoki patak vasat rézzé változtató hatásáról is (Papp G.. 2002). Oláh Miklós 1554-ben

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

26

hazatér, magas egyházi tisztséget kap és keményen föllép a hitújítókkal szemben. Programja

szerint a katolikus hitéletet és kultúrát igyekezett fölvirágoztatni. Ennek részeként 1561-ben

behívta és letelepítette Magyarországon a jezsuitákat és akadémiai rangra emelte a

nagyszombati káptalan iskolát.

A XVI. század közepétől a tudományok fejlődésében a jezsuita tudósok meghatározó

szerephez jutottak hazánkban. Közülük kiemelkedik Pázmány Péter (1570-1637), aki hitvédő

írásai és prédikációi révén lett a magyar nyelvű barokk irodalom egyik legnevesebb alakja.

Kalauz (1613) című könyvének természettel foglalkozó részlete az első átfogó magyar nyelvű

természetföldrajzi tanulmány (Hevesi A. 1997). Az érseki rangba jutott Pázmány

jövedelmének jelentős hányadát a katolikus oktatási intézményrendszerre fordította, 1635-ben

a nagyszombati iskolát egyetemmé bővítette és megalapította Bécsben, a később róla

elnevezett Pázmáneumot, mely a nagyszombati egyetem professzorait is képezte, több mint

százötven évig.

Pázmány Péter 1599-1600-as előadásainak fennmaradt kézirata arról tanúskodik, hogy

Pázmány tanította Kopernikusz rendszerét, és kora legnevesebb matematikusára, Claviusra

hivatkozva bírálta azt. Székely (2000) arra, hívja fel a figyelmet, hogy a reformáció miatt

jelentőségükben háttérbe szorult katolikus iskolákban Pázmány tekintélye nyomán kerülhetett

be az új napközéppontú világfölfogás.

A nagyszombati egyetem hőskoráról kevés igazán megbízható támpont áll rendelkezésünkre.

Az alapító Pázmány személyes érdeklődésétől indítatva és Meliusék hatásának

ellensúlyozására is, támogatta a természetről szóló ismeretek tanítását a teológiai, filozófiai és

természetbölcseleti curiculumok keretében. Pázmány indította el azt a folyamatot, melynek

későbbi fontos állomása Lippay János Posoni kert (1664-1667) című műve (Gombocz E.

1936). A legtöbb európai egyetem mintájára a nagyszombati professzorok is az élő és

élettelen természetet egységes keretben tárgyalták. Juhász-Nagy Pál (1993) szerint az

egyetem első fejlődési korszakában a leibnizi „Theoria cum praxi” gondolat szelleme

áthatotta oktatást.

Szentiványi Márton (1633-1705) lehetett e hős korszak első jelentős tanáregyénisége.

Sokoldalú tevékenysége közül ő maga legfontosabbnak a nagyszombati jezsuita nyomda

vezetését tartotta. Érdeklődése a mai értelemben vett természettudomány minden területére

kiterjedt. 1689-1709 között megjelent Curiosiora et selectiora variarum scientiarum

miscellanea enciklopédikus műve – mely kalendáriumokban olvasható tudománynépszerűsítő

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

27

írásait tartalmazta -, a kor asztrológiai, asztronómiai, kozmográfiai, az éghajlattal, óceánokkal

és az élőkkel kapcsolatos ismereteit foglalta össze, külön részben foglalkozva

Magyarországgal. A Curiosiora Rapaics (1935) értékelése alapján a XVII. század magyar

egyetemi tudományos ismeretek legtökéletesebb emléke. Fent nevezett művének csillagászati

részében a jezsuiták által képviselt fölfogást hirdeti (Csaba Gy. G. 1998). A Föld

mozdulatlanságát bibliai érvekkel támasztja alá, nem fogadja el Arisztotelésztől az égi világ

változatlanságát, Ptolemaiosz és Kopernikusz elméletét ismerteti, de Tycho Brahe

naprendszeri képét fogadja el elsősorban teológiai okok miatt: az Univerzum központja a

mozdulatlan Föld. Bulla (1954) kiemeli Szentiványi Miscellane című művének földrajzi

tárgyú írásairól, hogy azok tárgykörükben lefedték a teljes természeti földrajzot. A

földfelszíni változások leírásában Arisztotelész őselemtanára hivatkozott, a Föld belsejéről

szóló ismeretek alapja Athanasius Kircher Mundus subterraneus 1665 című műve. Noha

inkább biológiai tárgyú „Hét értekezés” című írása, azért érdemel említést, mert benne sok

egyénileg gyűjtött anyag van, például a hazai folyók halászati viszonyairól vagy a majorsági

gazdálkodási szokásokról (Juhász-Nagy P. 1993).

3.2.1.2 A XVI-XVII. század földrajzi utazói

A késő reneszánsz és a barokk korban kitáguló földrajzi világkép formálódásához

hozzájárultak az egyre népszerűbb úti beszámolók és úti rajzok is. A németalföldi Justus

Lipsius (1547-1606) alakította ki az utazási irodalomelméletet, melyben az utazás célját a

gyönyörűség és a hasznosság keresésében jelölte meg. Írásait – megjelenésükkel csaknem egy

időben – a magyar útleírók is ismerték és szellemiségét követték. A hazai reneszánsz utazási

irodalom legnevesebb képviselői közül legtöbben külföldön tanuló vándordiákok voltak.

Művelődéstörténetünk fontos dokumentumai naplóik, leveleik és a sajátos műfajú úti

emlékkönyveik, az album amicorumok. (Az album tulajdonosának kérésére még a

professzorok is bejegyezték jelmondatukat hely és időpont megjelöléssel, hitelesítve az

akademita egyetemi tanulmányait.) A diákok, diplomaták és más értelmiségiek leírásai a kor

politikai eseményeinek hazai recepcióinak tekinthetők, a barokk kortól pedig szinte minden

levél vagy útinapló gazdagon közöl néprajzi följegyzéseket. E kor utazásait dokumentáló

irodalom természetföldrajzi szempontból egyik legértékesebb följegyzése Gyulafi Lestáré

(1557?-1607), aki az 1590-es őszi sorozatos bécsi földrengésről – valószínű – személyes

megfigyelése alapján számolt be (Binder P.1976).

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

28

Utazási irodalmunk szerzői közül a Késmárki Líceum növendéke Szepsi Csombor Márton

1620-ban Kolozsvárott megjelent könyve az Europica Varietas emelendő ki, mely az első

magyar nyelvű nyomtatott útleíró földrajzi emlékünk. Ebben a szerző európai élményeiről

számol be. Előszavában így összegzi utazásának célját: „ez világnak egyik részét meglátni és

vékony elméjét az mezőkben az természetnek csudáival, az városokban az embereknek

munkáival … öregbíteni, gyönyörködtetni … Magyarországnak hasznára, javára,

tisztességére” (Havasné B.P., Somogyi S. 1973: 47). Szepsi Csombor Márton figyelmét nem

kerülte el a korabeli tájhasználat kedvezőtlen hatása sem. Az erdőtlen Hollandiáról ezt írja: „

… az fának szűk volta miatt igen rút étkekkel él, mert ugyan nagy rendbéli ember is csak

kétszer főzet egy egész héten. … mert csak földből s ganéjból csinált fának tűzénél melegítik

meg” (Krizsán L. 1995: 60). A kis jégkorszak egyik hatásáról is tudósít Szepsi Csombor

Márton, amikor a befagyott holland csatornákon korcsolyázók játékát írja le.

A hazai utazási irodalom – tárgykörében és szellemiségében is – új korszaka kezdődött

Frőlich Dávid Bibliotheca seu Cynosura Peregrinantion, hoc est Viatorum című 1644-ben,

Ulmban megjelent írásával. Hevesi (1997) értékelése szerint ennek hazánkról szóló fejezete

minden korábbinál igényesebb, alaposabb és élvezetesebb leírását adta a szülőföldnek.

A hegymászó ember élményén keresztül láttatja a Magas-Tátrát. Késmárki diák éveiben tett

híres túrájának tapasztalatairól is beszámol, ahol a magasság növekedésének függvényében a

felhőzet, a levegő páratartalma, a hőmérséklet és a légnyomás változását is megfigyelte.

Fodor (2006) Frőlich úttörő jelentőségét abban látta, hogy elméleti fölkészültsége

szerencsésen párosult geográfusi megfigyelő képességével.

Id. Buchholtz György (1643-1723) vezetésével 1664-ben késmárki tanárok és diákok csapata

jutott fel a Nagyszalóki-csúcsra. Buchholtz a magashegységi formakincs egyik első kutatója

volt, írásában személyes tapasztalatira és Frőlich Dávid műveire hivatkozott (Grósz A. 1941).

A XVIII. században két fia folytatta személyes példáját a Tátra-kutatásban. (Róluk a dolgozat

3.1.3.2 fejezetében esik szó.)

3.2.1.3 A földrajztudomány megalapozása a fölvilágosodás századában

A XVIII. század első felében Aloysius Ferdinand Marsigli (1658-1730) olasz származású,

osztrák szolgálatban álló tábornok és fent említett német munkatársa Johann Christoph Müller

tett legtöbbet hazánk területének föltérképezéséért („Danubius Pannonico-Mysicus,

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

29

observationibus geographicis, astronomicis, hydrographicis, historicis, physicis perlustratus

…” 1726, Amszterdam) Marsigli sokoldalú tevékenységének jelentőségét a Dunának szentelt

6 folio kötetes munkája méltatásakor Gombocz (1936:151) így foglalta össze: „Duna-

monográfia ez, melyben leírja a folyót eredetétől Nikápolyig, kiterjesztve a környező

országok természetrajzi viszonyaira. Gazdag tárháza ez a fényűzéssel kiállított,

rézmetszetekkel bőségesen ellátott mű a hazai földre vonatkozó geográfiai, paleontológiai,

ornitológiai, ichtyológiai, ásványtani, kőzettani stb. ismereteknek”.

Csíky (1983) Marsigli tevékenységének jelentőségét abban látja, hogy megteremtette a

mederkutatás és vízszabályozás előfeltételeit úgy, hogy elgondolásait Széchenyiék a

folyószabályozásban és az útépítésnél is föl tudták használni. Az olasz katona-térképésznek

köszönhetjük korának legkiválóbb munkáját: hazánk hegy- és vízrajzi, helyrajzi, néprajzi,

régészeti, történelmi, bányászati viszonyait és élővilágát összefoglaló művet.

Az ország fölméréséhez, a XVIII. század első felében Bél Mátyás (1684-1749) egyedülálló

módon fogott hozzá. Evangélikus lelkészként, tanárként, igazgatóként dolgozott, földrajzi,

történelmi, néprajzi, nyelvészeti kutatásokat végzett, kiadó és tudományszervező volt egy

személyben. Nagyszabású munkájának a Notitia Hungariae Novae Geographica

megírásához hazánk egész területére kiterjedő adatgyűjtést végzett, mégpedig úgy, hogy az

országjáráshoz, a kérdőívekhez és a széleskörű levelezéshez, továbbá az adatföldolgozásához

tanítványaiból kutatócsoportot szervezett maga köré (Csíky G. 1997). A tíz évig tartó munka

eredményeként 1735-ben Bécsben megjelent a mű I. kötete, majd 1742-ig további öt, de ezek

mindössze öt vármegye anyagát ölelik föl. A Notitia a megyék természetföldrajzi leírásában

módszertani szempontból rendkívül következetes. Bél jellemzi a megye természetes határait,

domborzati viszonyait, felszíni vizeit, időjárását, gyógyvizeit, ásványkincseit, élővilágát és

sokoldalú tájgazdálkodását. Fodor (2006) Bél Mátyás tevékenységét korjelzőként említi,

mivel közigazgatási egységeken belül a jelen topográfiáját a múltbéli helyszínrajz alapján

értelmezte, figyelmének középpontjában az ember állt, aki állampolgár, és nem a földfelszín

egyik formálója.

Bél Mátyás életművének értékét nagyban emeli, hogy a kor kiváló magyar kartográfusa,

Mikoviny Sámuel (1700-1750) Magyarország történeti földrajzának köteteihez 1735-től

részletes, felmérésen alapuló megyetérképeket készített. Fontos tudománytörténeti

dokumentum 1732-ből Mikoviny levele Bél Mátyáshoz, melyben térképezési módszereinek

alapelvét kifejti. Mikoviny a térképezést tudományos alapra helyezte és munkáságával ismét

európai szintű lett a magyar térképészet. Nevét a francia Enciklopédia a híres térképészek

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

30

között tartja számon (Klinghammer I.,Pápay Gy.,Török Zs. 1993). Bár Mária Terézia és a

helytartótanács is kedvezően fogadta, illetve részben támogatta Bél és Mikoviny elgondolását

az ország természeti és gazdasági erőforrásainak föltárására, a kor legjelesebb tudományos

vállalkozása személyi, pénzügyi nehézségek és korai haláluk miatt félbemaradt.

A nagyszombati egyetemen XVIII. század közepén két fontos változás segítette az általános

fizika keretein belül oktatott földtudományi ismeretek elmélyültebb oktatását. Egyrészt a

földtudományok széttagolódásának első lépéseként Weiss Ferenc (1717-1785) jóvoltából

1753-ban az egyetemen megkezdődött a légkörtan oktatása és két évvel később a

meteorológiai megfigyelések is. Másrészt 1753-ban bevezetett oktatási reform szellemében

megszűnt az egyetemi előadásokon a tollbamondás és a professzorokat törvény ösztönözte a

tankönyvírásra. Bertalanffi Pál (1703-1763) e kor első egyetemi színvonalú magyar nyelvű

földrajzi tárgyú könyv szerzője. M. Zemplén (1964) értékelése szerint, Bertalanffi a Világnak

kétrendbeli rövid ismerete (1757) című művével kezdett a természettudományi szakirodalom

magyarrá válni. Hevesi (1974) Bertalanffi munkásságának jelentőségét – többek között – a

földrajzi látásmód hazai kialakításában látja. A könyv első része a matematikai-csillagászati

alapozás után a természetföldrajzi folyamatokat tárgyalja. Bertalanffi könyvében a bibliai és a

természettudományos magyarázatok együtt kapnak helyet: a kőzeteket és a kőzetekbe zárt

kövületeket az isteni teremtés művének tartja, ugyanakkor a kőzetek osztályozásánál – a

XVIII. században elfogadott módon – három csoportot különít el: üledékesek, „altűz” és

„földindulás” által létrehozottak. A kövületek leírásakor Bertalanffi erdélyi megfigyeléseire

hivatkozik. Kőzetek, szigetek, hegyek jelenben is folyó keletkezéséről ír. Abban a korban

újszerű volt a földfelszín változásainak e dinamikus megközelítése. Magyarország és Erdély

leírásában a vízrajz, az ásványkincsek, gyógy- és ásványvizek jellemzése hangsúlyos, 18

felvidéki és 8 erdélyi lelőhelyet ismertet.

Az 1753-as reform által hozott szellemi megújulás jelentőségét Csapodi (1944-46) a korabeli

tankönyvek elemzésekor abban látja, hogy végre a nagyszombati professzorok „szabadon

elvethették” a skolasztika világát és Newton fizikája lett a természettudományos oktatás

alapja. M. Zemplén (1964) a XVIII. század második felében írt nagyszombati fizikakönyvek

értékelésekor arra hívja föl a figyelmet, hogy azok mennyiségben és korszerűségben is állták

a versenyt a kor legismertebb hasonló jellegű francia műveivel.

Horváth János (1737-1799) a fizika- és bölcselet tanára, 1767-ben megjelent Physica

generalis című egyetemi tankönyvében az időjárási folyamatokat a levegő fizikai

állapotváltozásaival hozza összefüggésbe. Toberon Olof Bergmanra (1735-1784) hivatkozva

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

31

a hegyeket kőzetanyaguk és eredetük szerint csoportosítja (gránit, réteges, összetorlódott

hegyek), A. Kircher nyomán a tűzhányók működését egy központi tűz hatásával magyarázza.

Horváth János könyvének fizika fejezete a Newton törvényeit népszerűsítő Boskovič (1711-

1787) horvát jezsuita hatását tükrözi (Both M.,Csorba F.L. 2003).

A XVIII. század második felében a nagyszombati, később budai, pesti, professzorok közül

Molnár János (1728-1804) jezsuita munkássága azért emelkedik ki, mert elsőként ő tanította

az egyetemi ifjúságot a newtoni paradigma alapján (M. Zemplén J. 1964). „A természetiekről

Newton tanítványainak nyomdokai szerint” (1777) című munkája, mely a kor nagy

fizikusainak – Boyle, Torricelli, Franklin, Halley – elméleteit érvek-ellenérvek

kereszttüzében vizsgálja, vitairat, melyben a természettudományos gondolkodás szellemi

eszköztárát fölvonultatja. Nála jelent meg először a földtani jelenségek tisztán

természettudományos alapon történő értelmezése. A kőzetek keletkezésének magyarázatában

inkább a neptunista állásfoglalás mellé állt, a Balaton vizének eredetét tengerinek tartotta, a

földrengéseket a barlangokban felgyülemlő gőzök robbanásának következményeként

értelmezte, a kövületek tömeges előfordulásának magyarázatakor nem hivatkozott a bibliai

özönvíz történetére (Fodor F. 2006).

Molnár Jánost joggal tartjuk a hazai újkori természettudományos gondolkodás egyik

megalapozójának. Legnagyobb irodalmi műve a Magyar Könyv-ház 22 kötete (1783-1804)

Szentiványi Márton munkásságának szellemi folytatása. Ez az enciklopédikus folyóirat a

műveltség színvonalának széleskörű javítását szolgálta. Molnár elsősorban a külföldön

4. ábra

A képen a budapesti Lőrinc pap téren, a Zichy-palota előttálló szoborcsoport részlete. Zichy Nándor bronzszobránaktalapzatán álló pap Molnár János, aki Zichy lelkesmunkatársa volt. (Az alkotó Orbán Antal, művét 1930-banleplezták le.) Molnár Jánost kortársai nyelvújítómunkásságáért becsülték legtöbbre, Révai Miklós mesterénekvallotta, halálakor versben búcsúzott tőle:”Tudjad magyarhaza is, soha el nem hallgatom én azt:/Általam is terjedmessze világra neved./Mert nekem útmutatóm magyarHelikonra te vóltál”. (Saját fölvétel.)

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

32

megjelent szakkönyvekről és a hazai kutatások eredményeiről tájékoztatta

könyvismertetőiben olvasóit. Természettudományos tárgyú írások elsősorban az első négy

kötetben (szakasz) találhatók, földrajzi szempontból figyelemre méltó, hogy az európai és

világutazók naplóit bemutató írások a kötetek legterjedelmesebb részei. Molnár János Bé-

vezető-jének utolsó sorában a könyvekért Mitterpacher Lajosnak mond köszönetet. A Magyar

Könyv-ház IV. szakaszának 212.oldala azért emelendő ki, mert nyomtatott kiadványban itt

olvasható először az ásvány szavunk (Hála J., Németh T., Terbócs A, 1998). Földtudományi

szempontból a 242-243. oldal azért értékes, mert – Linné rendszertani könyvének bemutatása

ürügyén – a szemtanú hitelességével írja le a „Természet három Országának” linnéi

hagyományt követő Piller-gyűjteményt a budai várban.

Molnár János Magyar Könyv-háza kapcsolatot teremtett a magyar szaknyelv megteremtéséért

fáradozó erdélyi protestáns tudósokkal. Az első kötetben (317-432 oldalakon) közli Benkő

József Füszéres könyvének egy részét, melyben latin, német, francia mellett Lippai, Csapó,

Pápai Páriz és Benkő saját gyűjtése alapján magyarul adja meg a növény fajneveket. Molnár

nyelvújító munkája szorosan kötődik a természetföldrajzhoz is. A magyar földrajzi

kifejezések közül számosat neki köszönhetünk: heves öv = forró öv, enyhült öv = mérsékelt

öv, tenger áradása = árapály.

Mitterpacher Lajos (1734-1814) a nagyszombati, végül a pesti egyetem professzora a

korszerű alapokra támaszkodó, oknyomozó természetföldrajz megalapozója hazánkban.

Földrajzi szempontból egyik legfontosabb műve – Kurzgefasst der Naturgeschichte der

Erdkugel (1774) bécsi előadásainak anyaga -, fordulópontot hozott, mert elszakadt a

matematikai, csillagászati és fizikai keretektől és fölépítésében, anyagában is tisztán földrajzi

munka. Könyvét 1789-ben pesti előadásai alapján Physikalische Erdbeschriebung címen

megújított tartalommal jelentette meg Bécsben. Ebben korának legújabb földrajzi eredményeit

összefoglalva, értékelve mutatja be. A bevezetőben Varenius és Buffon munkáit nevezi meg

fő forrásaként, az egyes témák kifejtésénél Bernoulli, Franklin, Leibniz, Reamur,

Lomonoszov, Woodward és Linné eredményeire hivatkozik.

A mű első két fejezete gazdag névanyaggal a földfelszínt tagoló kontinensek, óceánok,

szigetek és félszigetek, továbbá a hegységek és folyók számbavételével kezdődik. A 3-4.

fejezetben a szerző az óceán áramlásairól, a tengerszint csökkenéséről és a kontinensek

kiterjedésének növekedéséről ír, elsősorban a Földközi-tenger vidékén megfigyelhető

jelenségek alapján. A 6- 8. fejezet a források és folyóvizek jellemzését és felszínalakító

hatását (völgyvésés, szakaszjelleg, föltöltés) a kor átlag színvonalát messze meghaladva

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

33

tárgyalja. A 9. fejezet a sós tengerek, tavak, mocsarak bemutatása. A könyv ezt követő négy

fejezete a légkört és annak jelenségeit veszi számba, így az állandó és változó szeleket, a

különböző földrajzi helyek időjárását, a Hold hatását az időjárásra, illetve az időjárásváltozást

előrejelző természeti változásokat. A természeti földrajzban bekövetkezett szemléleti változás

e részben mutatkozik meg legmarkánsabban: az újkori fizika kísérleteire, fogalmaira és

törvényszerűségeire hivatkozik (1789: 98-110). Mitterpacher a hegységek kőzet és magasság

szerinti osztályozásakor (15-16. fejezet) Bergman elméletét követi. A 17. fejezet a síkságok

bemutatásáé, melyben a talajadottságok különbözőségét is érinti. A 18. fejezet a vulkáni

hegységek és földrengések leírásával folytatódik, számos, az emberi történelemben lejegyzett

vulkánkitörést említ, majd a jéggel, hóval fedett hegységekről szól. A könyv 19-20. fejezete

– hatásuk kiterjedésének növekedését is figyelembe véve – sorra veszi a földfelszínt formáló

erőket (folyók, tengerek, eső, helyi és földi szelek, földrengések). A földi léptékű változásokat

taglalva a szerző a szigetek elhelyezkedése és a földrengések gyakorisága között ismer fel

kapcsolatot. A 21. fejezetben a kövületeket nem a bibliai özönvíz bizonyítékaként értelmezi

(Székely A.1971, Juha M. 2003).

Mitterpacher Lajos a magyar földrajztudomány első nagy iskolateremtő mestere volt.

Könyvei Székely (1971) és Hevesi értékelése szerint (1997) több igen kiváló szerző, úgymint

Kászonújfalvy Szabó János (1803), Varga Márton (1809) és Katona Mihály (1814.,1824)

munkásságát is meghatározták. (Lásd részletesen a 3.2.6 fejezetben)

A XVIII. század második felében nemcsak az egyetemi oktatásban, hanem a fölvilágosodás

hatására a hazai közművelődésben is fontos változások történtek. 1760-90 között 17-ről 51-re

nőtt a nyomdák és megduplázódott az évenként kiadott könyvek száma. A vallásos művek

mellett szépirodalom, kalendáriumok (1819-ben évi 150000 kalendáriumot adtak ki.) és

természettudományos művek is egyre nagyobb példányszámban kerültek az olvasók kezébe.

A mecénások által támogatott magánkiadások mellett a könyvek növekvő részét

vállalkozások jelentették meg. Pesten a századfordulón már öt könyvkereskedés működött

(Kristó Gy., Barta J., Gergely J. 2002).

Az egyre szélesebb olvasótábor a hazai és a külföldi természettudományos eredményekről,

(így a földrajziakról is) rövid életű, de gyarapodó számú, igényes folyóiratokból értesült. A

XVIII-XIX. század fordulóján előbb Pozsonyban, később Pesten megjelenő folyóiratok a

fölvilágosodás szellemében segítették a honi tudományosság szerveződését, a tudományos

ismeretterjesztést, a könyvkiadást és összekapcsolták a hazai és külföldi tudományos életet.

Bulla (1954) szerint e területen Windisch Károly Gottlieb (1725-1793) pozsonyi tanár,

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

34

polgármester jelentős érdemeket szerzett. Számos földrajzi témájú lapot, folyóiratot indított és

szerkesztett (1781-83 között Ungarisches Magazin, 1791-92 között Neues Ungarisches

Magazin, 1802-1804 között Zeitschrift von und für Ungern), melyek nyilvánosságot adtak a

honismereti tanulmányoknak, például a Balatonról, az Ecsedi-lápról és a Kárpátokról. (1780-

ban pozsonyi alapítású volt az első magyar nyelvű újság is, a Magyar Hírmondó, Rát Mátyás

lapja.) Windisch működésének tudományos színvonalát jelzi, hogy Kitaibel az Iconesben

irodalmi forrásként hivatkozik e lapok cikkeire

Ludwig Schedius (1786-1847) – Windisch veje – folytatta a természettudományos

folyóiratkiadást, aki göttingai tanulmányai végeztével lapszerkesztői munkája mellett a pesti

egyetem esztétika tanszékének vezetője is volt. Első kiadványa a Literarischer Anzeiger für

Ungern 1798-1799-ben a Pester Zeitung melléklapjaként, majd független folyóirata

Zeitschrift von und für Ungern zur Beförderung der vaterlandischen Geschichte, Erdkunde

und Literatur címmel 1802-1804 között jelent meg. Schedius a hazánkról külföldön kialakult

kedvezőtlen közvélekedés egyik okát a tájékoztatás hiányában és a felszínes útleírások

következményeként látta. Ezért a hazai és külföldi olvasókat is tájékoztatni kívánta (többek

között) a hazai természettudomány eredményeiről, a megjelent és az előkészületben lévő

művekről. Így például az 1799. áprilisi számában részletes hirdetést adott közre Kitaibel és

Waldstein gróf készülő nagy vállalkozásáról az Icones Plantárumról. Kitaibel Pál Schedius

lapjainak előfizetője és rendszeres szerzője is volt. A Literarischer Anzeiger für Ungern 1799

február 14-i számában jelent meg a Mátráról írt „kismonográfia szerű” dolgozata. Schedius,

apósa nyomdokain járt, amikor ösztönözte a hazai természet- és népesedés földrajzi

vizsgálatokat, térképezési munkákat. Számonként 8-10 hazai és 2-3 külföldi könyv

recenzióját közölte, meghonosítva a tudományos kritika műfaját. Az 1799. június 22-iki

számban jelent meg Kitaibel méltató és bíráló cikke Generisch Sámuel szepességi

növénygyűjtéseiről írott munkájáról (Elenchus Florae Scepusiensis Lőcse,1798). Winterl

Jakab (1739-1809), a pesti egyetem professzorának e recenzióra írt elmarasztaló válaszában

Kitaibel (kollégája) terepbejárásait nevetséges és fölösleges vállalkozásnak minősítette.

Gombocz (1935) és Vekerdi (1996) a lapok hasábjain folyó ellentétes tudományfölfogások

vitáját összefoglalva mutatnak rá arra, hogy milyen ósdi és haszonelvű botanikai gondolkodás

vette körül Kitaibelt az egyetemen is. Schedius lapjában kapott nyilvánosságot 1802-ben

Kitaibel és Klaproth között zajló vita a tellúr fölfedezésének kérdésében is.

Schedius a tudományos élet időszerű fejleményeiről is rendszeresen beszámolt, így a Nemzeti

Könyvtár alapításáról, a keszthelyi Georgikon és Tessedik szarvasi iskolájának

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

35

eredményeiről. A hazai olvasók száma 200-300 között változott évente, a külföldieké 30-40.

A nemzetközi kapcsolatfölvétel eredményességét mutatja, hogy Schedius Goethe kérésére a

Jenaische Literatur Zeitung számára rendszeresen küldött cikkeket a hazai tudomány

eredményeiről (Szabolcsi M. é.n.).

A kor fölvilágosult uralkodói és polgárai nemcsak ismerni akarták a tudomány új

eredményeit, de azokat használni is. Az ásványvíz és gyógyforrás kutatások föllendülése

szemléletesen mutatja a tudománnyal szemben megváltozott politikai és polgári igényt. Az

uralkodók államérdekként kezdték kezelni adófizetőik egészségi állapotát, és közfeladatnak

tekintették a betegekről való gondoskodást, a környezet higiénikusabbá tételét (Kósa F. 2006).

(Ennek fontos állomása volt 1752-ben a megyei orvosi állás kötelezővé tétele és 1769-ben –

bécsi mintára – a nagyszombati egyetem orvoskarának felállítása.) A közegészségügyi

szemlélet, a gyógyászati szokások változása társadalmi oldalról, a kémiai elemző módszerek

fejlődése és a földtudományokban járatos szakemberek szakosodása tudományos oldalról

hozzájárult ahhoz, hogy hazánk felszín alatti vízkészletének kutatása a XVIII. század második

felében nagy lendületet kapott. Domby Sámuel 1763-ban Borsod vármegye vizeinek ásványos

összetételéről, Hatvani István és Gömöri István 1777-ben nagyváradi hőforrásokról és 1783-

ban La Langue János „A magyarországi orvosvizekről és a betegségekben azokkal való

élésnek szabott módjairól” jelentetett meg tudományos értekezést.

3.2.1.4 Magyar földrajzi utazók a fölvilágosodás korában

A XVIII. században a Habsburg-birodalom keretébe zárt, szűk tengeri kijáratú Magyar

Királyság távol esett a nagy földrajzi fölfedezések lehetőségétől. A gyönyörűség és a

hasznosság keresése azonban e században is sok magyart indított távoli útra. Céljaik

sokszínűségében sajátosan tükröződik a kor új szellemi irányokat kereső gondolkodása. E

században szervezték az első magyar természettudományos célú kutató utakat külföldre és

hazai tájakra, melyek során észlelési, mérési feladatokon túl komoly ásvány-, kőzet-, növény-

gyűjtő munkát is végeztek. A fölvilágosodás századának másik újdonsága az volt, hogy a

magas társadalmi rangú családok fiataljai nemcsak tanultak Európa nagy nevű egyetemein, de

rangjukkal élve személyesen találkoztak a kor jeles gondolkodóival, akiket műveikből már

idehaza megismertek. Kivételes szerencséjű emberek e korban is akadtak, akik önként vagy

véletlenül vettek részt tengerentúli tájak fölfedezésében. Útjaik nemcsak gyarapították a

földrajzi ismereteket, hanem népszerűsítették is azokat. Így Benyovszky Móric (1741-1786)

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

36

alakját életrajzának fordítója Jókai, Jelky András (1783-1783), bajai szabólegény kalandos

életét Hevesi András regénye tette ismertté.

Hazai protestáns egyetem hiányában a fölvilágosodás századában is külföldön tanulnak a

református és evangélikus diákok. Utrechtben, Göttingában, Halléban, Jénában az ösztöndíjas

diákok mellett nevelői feladatkörben tehetséges protestáns tanárok, lelkészek is

tevékenykedtek. Közülük a földtudományok szempontjából is maradandót alkotó Pethe

Ferenc (1763-1832) és Benkő Ferenc (1745-1816) emelendő ki. Benkő Ferenc albuma és

naplója, melyet Hubbes Éva (2004) tanulmánya mutat be kordokumentum a földtudományok

európai egyetemi képzéséről és tudományos kapcsolatairól J. F. Gmelinnel (1748-1804) és

Bornnal (1742-1791).

E század új utazó alakja az az arisztokrata „nagyúr”, akinek már nem a különlegességek

ragadják meg figyelmét, hanem szokások, erkölcsök, intézmények, egyetemek,

gyűjtemények. A magyar arisztokraták közül kiemelkedik a Teleki család tagjainak naplója:

Teleki Józsefé (1738-1796), Ádámé (1740-1792) és Sámuelé (1739-1822).

Tudománytörténeti szempontból talán Teleki József naplója a legizgalmasabb. (Gondozott

kiadása Egy erdélyi gróf a felvilágosult Európában című kötetben jelent meg 1987-ben.)

Tanulságos, hogy az Európa művészeti gyűjteményeit, katedrálisait értő szemmel figyelő

Teleki Európa tájai iránt érdektelen volt.

A Teleki család tagjainak utazásai serkentették az európai természettudományos műveltség

hazai terjesztését. Teleki Sámuel politikus és könyvtáralapító 1802-ben fölvilágosult

szellemben a teljes nyilvánosság előtt megnyitotta Marosvásárhelyen könyvesházát, hogy „ a

tudósok ismereteit közkinccsé” tegye, írja a Könyvtári Törvények bevezető soraiban (Deé

Nagy A. 1976.,Teleki S: 227). 1759-63 között tett európai utazásairól szóló naplója és

kiterjedt levelezései mutatják, világosan látta a természettudományok hazai művelésének

sanyarú helyzetét és a természettudományos felfedező, föltáró utak hiányát. ”De még senki

sem szánta magát arra, hogy a természet világának minden szögletét felkutassa, és vagy a

köveket és ásványokat, melyekből Magyarország és Erdély is sokat bír, vagy a füveket és

növényeket, melyeket ezek a vidékek teremnek, összegyűjtse és nyilvánosságra hozza. De

talán eljön az idő …” írja Teleki Sámuel 1776-ban Sáromberkéről Friedrich Mieg heidelbergi

tudóshoz címzett levelében (Deé Nagy A. 1976.,In.: Teleki S: 78).

Az első magyar tudományos kutató utat a Lappföldön Hell Miksa (1720-1792) és

tanársegéde Sajnovics János 1768-69-ben tette. Az expedíció résztvevői csillagászati,

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

37

meteorológiai, geofizikai, geológiai, nyelvészeti és néprajzi adatokat, ismeretek gyűjtöttek.

Hell és Sajnovics fő célja a Nap-Föld távolság megállapítása volt annak mérése alapján, hogy

a Vénusz mennyi idő alatt vonul át a Nap előtt. (Számításaik nagyon pontosak voltak, e

távolságot ők 151,2 millió km-nek találták, a mai mérési adat: 149,6 millió km.) Az expedíció

tudománytörténeti jelentősége közé tartozik az is, hogy a magyar-lapp nyelvrokonságra „fény

derült”. Útjukkal folytatták a harminc évvel korábban Karl Linné (1707-1778) által

megkezdett lappföldi kutatást. A lappföldi út csillagászati mérési eredménye nemzetközi

elismerést hozott a magyar kutatóknak (Bánkuti Zs., Both M., Csorba F. L. 2006). A magyar

földrajzi utazási irodalom különösen értékes darabja, Herman Ottó 1893-ban Az északi

madárhegyek tájáról című műve. Ebben beszámol az akadémia támogatásával 1888 nyarán

tett madártani útjáról, melynek során Sajnovics útinaplója alapján fölkereste Vardő szigetén a

Hellék kutatási emlékét őrző helyeket is.

Az első hazai természettudományos fölfedező utak egyikét Piller Mátyás és Mitterpacher

Lajos tette 1782 nyarán Szlavóniában, egy évvel később eredményeiket útinapló-szerű műben

adták közre (Iter per Poseganam, Sclavoniae provinciam …). A helytartótanács és

közvetlenül az egyetemi magistratus megbízásából indult Piller és Mitterpacher útnak, hogy a

Pozsega megyei Eminovac (ma Horvátország) falu környékén fellépő rejtélyes tűzesetek

okára fényt derítsenek. Gyanújuk, hogy a tüzet földgáz okozza nem igazolódott be, de

Szlavónia általuk bejárt vidékén elsőként gazdag természetrajzi és néprajzi kutatásokat és

gyűjtéseket végeztek. Ezen kívül a Budai-hegységben és a Mecsekben tettek érdekes

ásványtani és kőzettani megfigyeléseket, értékes florisztikai adataikat Kitaibel az Iconesben is

fölhasználta (Bővebben a 3.4.3 fejezetben).

3.2.2 Kárpát-medence növényzetének természetbúvárai

A lappföldi és a szlavóniai utazásokat arra fölkért, egyetemi alkalmazásban álló kutatók

végezték, méréseikkel és gyűjtésükkel a bejárt terület átfogó természettudományos föltárására

törekedtek. A hivatalos és hivatásos utazók mellett a sciencia amabilis, a „szeretetre méltó

füvészet” művelői népes terepkutató táborát adták a Kárpát-medence botanikai, állattani,

ásványtani és őslénytani értékeinek. Ők a fölvilágosodás korában újra divatossá vált

természetbúvárlás hívei, elsősorban vidéki értelmiségiek orvosok, patikusok, tanárok,

lelkészek, akik a gyönyörűség kedvéért járták a természetet (Juhász-Nagy P. 1993). Közülük

kiemelkedik néhány jeles személy, akik szinte kivétel nélkül a felvidéki, erdélyi és debreceni

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

38

protestáns iskolák természetkutató hagyományait követték. Hírüket egyrészt nemzetközi

folyóiratokban megjelent cikkeik jelzik, másrészt vezetői voltak a külföldről hazánkba

látogató tudós utazóknak.

Mauksch Tamás (1749-1832) lelkész, Késmárki Líceumban kezdte, majd Lipcsében fejezte

be tanulmányait. Nagyszalóki lelkészsége alatt lett a Tátra növényzetének és időjárásának

nemzetközileg is elismert kutatója. 1793 nyarán Robert Townsont, 1795-ben Kitaibelt és

barátját, Waldsteint, 1813-ban a svéd Georg Wahlenberget is vendégül látta házában, illetve

kísérte őket tátrai útjukon. (Florisztikai adatai a Kitaibel hagyaték részeként maradtak fenn.)

Szintén a Kémárki Líceum diákja volt Genesich Sámuel (1768-1844), aki Bécsben szerzett

orvosi diplomát és Lőcse főorvosaként dolgozott haláláig. A Tátrára vonatkozó botanikai

adatait a svéd botanikus, Wahlenberg is fölhasználta, Mauksch Tamással és Kitaibellel is

élénk levelezést folytatott. Meteorológiai megfigyeléseit Kitaibel az Icones Bevezetőjének

légkörrel foglalkozó fejezetében fölhasználta.(Bővebben 3.4.3 fejezetben.)

Erdély politikai különállása miatt a flórakutatás – a földtudományokhoz hasonlóan –

elszigetelve folyt. Bár Lerchenfeld József (1753-1812) szász tanár, botanikus Kitaibellel, és a

kor két legnevesebb botainkusával Jacquinnal (1727-1817) és Willdenowwal (1765-1812) is

levelezésben állt, a helyi támogatók hiányában életműve Benkő Józsefével hasonló sorsra

jutott. Kortársa Baumgarten János Keresztély (1753- 1812) orvos állami és a helyi

arisztokrácia támogatásával botanizált Erdélyben. Fő műve az Enumeratio Stirpium

Transsilvaniaet Gombocz (1936) értékelése szerint Erdély flórájának korszakalkotó

alapműve. (Baumgarten ennek egyik kötetét Teleki Sámuelnek ajánlotta.)

Kitaibel szoros kapcsolatot ápolt e kissé lenézett sciencia amabilis művelőivel, útjai során

gyakran vendégeskedett náluk, élénk levelezést folytatott velük, szakmai segítséggel

támogatta flórakutatásukat, adataikat begyűjtött, név szerint is említette munkájukat az Icones

Bevezetőjében.

A debreceni természetbúvárok fontos tudománytörténeti érdeme, hogy a magyar

fölvilágosodás szellemében a nemzeti tudomány megteremtésében is szerepet vállaltak. A

honi latin nyelvű szak- és tankönyvek szemléletében Linné rendszertanának hatása a XVIII.

század közepétől mutatkozott meg. A nevezéktanban a latin szaknyelvet őrző botanika és

hazai kutatóink német tudományos szakirodalmi irányultsága késleltette a magyar szaknyelv

megteremtését. Linné teljes műve (Systema naturae 1735) nem jelent meg magyarul, Földi

János (1755-1801) ugyan foglalkozott a fordítással, de csak az állattannal készült el. Földi a

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

39

pesti egyetemen Winterl és Piller, Göttingában Gmelin diákja volt, a Jénai

Természettudományi Társaságnak pedig tiszteletbeli tagja. Az érdeklődő szélesebb

közönséghez a linnéi szemléletű növénytan magyarul csak a XIX. század elején jutott el.

Földi botanikai jegyzeteit Diószegi Sámuel (1760-1813) és sógora, Fazekas Mihály (1765-

1828), a debreceni kör tagjai használták föl az 1807-ben megjelent Magyar Fűvész Könyvben.

A Magyar Fűvész Könyv jelentősége máig vitathatatlan, megteremtette a leíró növénytan és

alaktan magyar szaknyelvét, a Kárpát-medence növényfajainak tudományos elnevezéséhez,

ahol lehetséges volt, népi növényneveket használt. A könyv megírásának támogatója, szakmai

lektora és méltatója maga Kitaibel volt. A Magyar Fűvész Könyv (1807: XIII.) elöljáró

beszédében a szerzők megköszönik Prof. Kitaibelnek „nagy betsű” munkáját, Kitaibel

Diószeginek írt levélben pedig a Fűvész Könyv tisztelet példányát: ”Ez nekem latinul

megirandó művem: Flora Hungariae számára biztos vezérül fog szolgálni, mert a népies

magyar nevek gyűjtésében magam is fáradoztam, de eddig sajnos kevés sikerrel” (Rapaics

R.1928: 100).

3.2.3 Topografikus ásvány- és kőzettani kutatások a Kárpát-medencében a XVIII. század második felében

3.2.3.1 A magyar nyelvű ásványtan első művei

A XVIII. század második felében Linné nyomán a természet három nagy országának – az

állat- és növényvilágnak, továbbá az ásványoknak -, egységes szemléletű elméleti leírása

találkozott a gyűjtemények rendszerszemléletű földolgozásával (Juhász-Nagy P. 1993). Az

elméleti és gyakorlati kutatások összekapcsolása a földtudományok területén legelőször az

önálló topografikus ásványtan könyvek megjelenésére hatott ösztönzően.

Az első próbálkozások egyike Fridvaldszky János (1730-1784) jezsuita 1767-ben megjelent

erdélyi ásványtana volt (Mineralogia magni principatus Transsylvaniae). A kortársak közül

Born kíméletlen kritikával, Fichtel elnézően bírálta hibáit, pontatlanságait (Papp G. 1993). A

magyar ásványtankutatás történetében Benkő Ferenc (1745-1816) református lelkész tudós-

tanár munkássága fordulópontot hozott. Korszerű természettudományos ismereteit német

egyetemen szerezte, Göttingában Gmelinnek is hallgatója volt. Elsőként összegezte magyarul

az ásványtani ismereteket, amikor Werner munkájának fordítását 1784-ben Kolozsvárott

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

40

kiadta Köveknek és értzeknek külső megesmertető jegyeikről címmel. 1786-ban már a Magyar

Mineralógia is megjelent tollából, mely a kor szintjén álló rendszertan. Bár meghatározásai

mára elavultak, az erdélyi lelőhelyadatok és az ásványok korabeli fölhasználásáról szóló

részek ma is érdekesek (Papp G. 2002). Benkő megadja az erdélyi nagy fazekas központok

neveit, kőszénlelőhelyeket, hol milyen anyagot használtak festésre vagy talajjavításra. A

kövületekben – Werner szellemében – az egykori tengerelöntés nyomait látta (Hevesi A.

1976), ám magát a tengerelöntést a korszellemhez igazodóan a bibliai vízözönként értelmezte.

A könyv végén az olvasó irodalomjegyzéket is kézbe kap (Linné, Scopoli, Bergman, Buffon,

Born, Fichtel, Fridvaldszky), Benkő könyvajánlása tematikus, elkülöníti az általános leíró

ásványtant, az útleírásoktól és a bányászati művektől. A magyar fölvilágosodás hagyományai

szerint Benkő Ferenc a természettudomány széles körű értő közönségét anyanyelvén kívánta

kiművelni. A Magyar Minerológia nyelvészeti szempontból páratlanul gazdag, az ásványok

külső jegyeinek leírásakor számtalan színt, árnyalatot, fényt, formát, alakot, hangot

különböztetett meg: ”Értze sokszínű, maga fejér, veresses, fényes, a' törése tündöklő, hangos

… a' tüzben állhatatos, és az üveget veresbársonyszinnel festi” (Vita Zs.1986., In.: Benkő F.:

142).

Benkő Ferenc 1790-től haláláig a nagyenyedi kollégium tanára volt, ahol magyar nyelven

oktatott, mely szokásáról az ezért kirótt pénzbírság ellenére sem mondott le. Erdély

legjelentősebb természettudományi gyűjteményét hagyta maga után. (Növénygyűjteménye

1309 fajt számlált.) Honterus brassói hagyományait folytatva Erdélyben, iskolai

terepbejárásokat szervezett és a szakszerű gyűjtést oktatta diákjainak.

Benkő Ferenc után, 1791-ben Zay Sámuel (1753-1812) írta meg a harmadik magyar nyelvű

ásványtan könyvet „Magyar mineralógia” címmel. Koch Sándor (1952) értékelése szerint a

magyar ásványtan történetének máig egyedülállóan termékeny korszaka volt ez, hét éven

belül három magyar nyelvű mineralógia kézikönyv jelent meg. Zay Sámuel a Debreceni

Kollégiumban Hatvani Istvántól, majd a Pesti Egyetemen Piller Mátyástól tanult ásványtant.

Az orvosi karon három évvel később végzett, mint Kitaibel (Hőgyes E. 1896). Ásványtanát

Piller Mátyás ásványgyűjteménye és szakmai támogatása mellett dolgozta ki. A könyv egyik

jelentősége, hogy Piller és Werner rendszertani szempontjait is érvényesítette és a

rendszertani leírások elé terjedelmes kémiai bevezetőt közölt. Hála, Németh és Terbócs

(1998) levéltári kutatásokon alapuló tanulmánya az ezideig méltatlanul elfeledett Zay Sámuel

tudománytörténeti jelentőségét a magyar ásványtani szaknyelv meghonosításában látja. Így az

ásványtan szóról, mely könyvének címlapján is szerepel, a bevezetőben így ír: ”Ezen Deák

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

41

szót pedig minerale, mellyet mások fossiliénak is mondanak, semmi illendőbb szóval ki nem

tehettem, mint az ásvány nevezettel.”

3.2.3.2 Földtani utazások hazánkban

A szerény személyi és anyagi hátterű intézményi keretek miatt az ország tudományos igényű

földtani megismerése egyéni kezdeményezések, kiemelkedő külföldi és hazai kutatók útjai

nyomán haladt.

A Késmárki Líceum hagyományainak továbbadói között kiemelkedik a Buchholtz család. Az

ifj. Buchholtz György (1688-1737) nevéhez fűződik a liptói barlangok: a Deményfalvai és

Szent Iván első fölmérése és képmagyarázatos földolgozása. Bél Mátyás több művében

közölte adatait, illetve rajzait (például Prodromus 1723, Nürnberg) Az ifj. Buchholtz György

külföldi folyóiratokban számolt be ásványtani, geológiai és meteorológiai megfigyeléseiről.

Buchholtz Jakab (1696-1758) gyakran túrázott György testvérével, ő az ásványgyűjtéssel a

bécsi udvar figyelmét akarta fölhívni a Kárpátok ásványkincs vagyonára. Nem

eredménytelenül. I. Ferenc császár megbízásából három ízben vezetett a Kárpátokban

geológiai kutató utat matematikus, mérnök és bányagondnok bevonásával.

A tanulmányutakról szóló híres beszámolók sorát – melyek egyben szakkönyvek és

folyóiratok helyettesítői is voltak – az Európa-szerte ismert Ignaz von Born (1742-1791) úti

leveleinek kötete nyitotta meg (Briefe über mineralogische Gegenstande… 1774). Leveleiben

a legjelentősebb felső- és alsó-magyarországi, továbbá bánsági és erdélyi bányahelyek leírása

után az ország földtani felépítésének rövid áttekintését adja. Könyve az 1772-es titoktartási

rendelet miatt magánleveleknek álcázva jelent meg németül, később angolul, franciául és

olaszul. Szakmai igényessége mellett nemzetközi sikeréhez az is hozzájárult, hogy utazási

élményeiről, a bejárt területek szépségéről és a megismert népek hétköznapjairól élvezetes

stílusban számolt be (Papp G. 1993). A hazai bányászati hagyományok és Born Ignác

nemzetközi elismertségét mutatja, hogy Szklenón 1786-ban ült össze az első nemzetközi

bányász-kohász konferencia, ahol megszületett e szakterület első nemzetközi egyesülete, a

Societät der Bergbaukunde.

A Kárpátokról az első átfogó földtudományi munka 1791-ben született. Szerzője a pozsonyi

születésű Johann Ehrenreich von Fichtel (1732-1795) erdélyi kormányszéki tanácsos, aki

geológiai ismereteit nem egyetemen, hanem önképzéssel és hivatalos utazásaihoz

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

42

kapcsolódva terepi megfigyelései során szerezte. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy

szembekerült a kontinensen ekkor uralkodó fölfogással, mely Abraham Gottlob Werner

freibergi iskolájából indult ki és minden kőzet kialakulását az óceánból üledékképződéssel

értelmezett. (ld. 3.4.3 fejezet) Fichtel vulkanikus eredetűnek tartotta a bazaltot, a porfírt és az

általa vulkáni zeolit néven leírt perlites, riolitos kőzeteket, ebben megerősítették az itáliai

vulkáni területekről származó, a hazaihoz hasonló kőzetminták. Fő műve a Mineralogische

Bemerkungen von den Karpathen (1791) első kötete Tóth Mike (1882: 17) szerint „főképpen

földtani és helyleíró, de jóformán mindenütt előhozza a megfelelő helyek ásványait is, s azért

határozottan első rangú forrás”. Kitaibelnek is az volt hazánk földtani szerkezetének és

történetének megírásakor. (Lásd a 3.4.3 fejezetben.) Fichtel művének második kötetében,

Abhandlung von Vulkanen der Karpathen insbesondere (1791) címen általános jellegű

kőzettani és rendszertani írások mellett – a neptunisták éles kritikáját kiváltva – a Kárpátok

kialakulásának vulkanista teóriáját fejtette ki.

Nemcsak hazánknak, de Európának is egyik legkülöncebb utazója volt az angol Robert

Townson (1762-1827). Tudományos gondolkodására Edinburgh környékének földtani

adottságai legalább annyira hatottak, mint az ekkor virágkorát élő fölvilágosult skót egyetemi

város élete. 1789-91 között az egyetem hallgatójaként bekapcsolódott a pezsgő botanikai és

föltudományi szellemi életbe, majd Göttingában folytatta tanulmányait. Ezt 1792-93-ban

megszakítva utazást tett Magyarországon.

Magyarországi útjáról 1797-ben könyvet jelentetett meg Londonban „Travels in Hungary”

címen. Földtudományi szempontból útjának egyik legértékesebb része a Tokaji-hegységben

tett kirándulása. A napló kitűnő szakirodalmi tájékozottságáról és Townson tárgyilagos

tudományos véleményformálásáról tanúskodik. A Pálháza melletti perlit-előfordulás

elemzésekor így ír: „Mely vidéken találhatók ilyen példányok, s mely katalógusban lelhetünk

ilyen minták leírására? Nemde bár a vitathatatlanul vulkáni területeken, ott, ahol manapság is

gyakran tombol a tűz, …. Készségesen elismerem, hogy jórészt a neptunizmus alakítja

bolygónkat, vagy inkább azt a vékony külső réteget, melyet egyáltalán ismerünk,

mindazonáltal bizonyos, hogy egyes helyeken a neptunizmus szünetel, s a vulkanizmus

működik. Csak azt nehéz eldönteni …. Hogy hol végződik az egyik, s hol kezdődik a

másik”(Rózsa P. szerk., 1997: 154).

Townson térképet mellékelt könyvéhez, melynek alapját Korabinszky munkája adta

„Magyarország folyóinak és természeti erőforrásainak térképe a szerző által kiegészítve a

kőzetek és a postautak rajzaival” címen (OSZK Térképtár). Ez hazánk külföldön megjelent

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

43

első földtani térképe, mely egyben az első kísérlet is volt a Kárpátok és a Kárpát-medence

földtani szerkezetének térképi bemutatására. Townson a bejárt területekről tizenhárom

kőzettípust nevezette meg, ugyanakkor a Kárpátok több vonulatát föl sem tüntette. Townson

Korabinszky térképét átdolgozta, fokhálózati kerettel gazdagította térképét, természetesen a

londoni hosszúsági kört véve alapul.

Érdekes tudománytörténeti egybeesés, hogy Townson fent említett Tokaji-hegységben tett

utazásával szinte napra egyezően volt a tájnak másik neves utazója Teleki Domokos (1773-

1789) személyében. Mindketten 1793. júniusában járták a vidéket és érintették Tokajt,

Tállyát, Sátoraljaújhelyet, majd Kassa felé folytatták útjukat. Teleki Domokos érdeklődését a

Tállya melletti Ősz-hegy ásványai, a szőlőművelés és a városok kultúrtörténeti emlékei

kötötték le.

Townson és Teleki után egy évvel, 1794-ben a norvég Jens Esmark (1763-1839) tett

Pozsonyból induló utat a Kárpátok földtani földerítése céljából. Freibergben hallgatta

Wernert, majd elméleti tanulmányait megszakítva magyar földre utazott. Az alsó-

magyarországi bányavárosokban tett látogatása után a Bánság, majd az Erdélyi-érchegység,

végül a Gutin hegység bányaközpontjait kereste föl. Tokaj érintésével a szepes-gömöri

bányavárosok megtekintése után Galícia felé hagyta el az országot. Esmark visszatérve

Freibergbe utazási tapasztalatait Kurze Beschreibung einer mineralogischen Reise durch

Ungarn, Siebenbürgen und das Banat címen 1798-ban könyv formájában adta ki. Esmark az

előszóban kifejti, hogy Born, Townson és Fichtel gondolatainak cáfolatának és a

szakközönségnek szánja művét. A Kárpátok földtani kialakulásáról vallott neptunista elmélete

ugyan hibásnak bizonyult, ugyanakkor bányászati, földtani és ásványtani adatainak

pontosságát Tóth (1882) és Koch (1952) is nagyra értékelte. Ásványtani és kőzettani adatait

Kitaibel Pál az 1802-ben megjelent Icones plantarum-ban is fölhasználta.

J. Fichtel, R.Townson és J. Esmark kárpáti megfigyeléseinek tudománytörténeti jelentőségét

Rózsa, Kázmér és Papp (2003: 128) így összegzik: ” Magyarország geológiai megismerése e

figyelemreméltó természetbúvárok tevékenységével vette kezdetét. E tényt azért is

hangsúlyoznunk kell, mert a magyar geológia történetében sokszor elfeledkeznek róluk, s

Beudant, vagy még inkább Szabó József munkásságát tekintik kiindulópontnak. Reméljük,

hogy hármójuk a magyar geológia történetében is méltó helyükre fognak kerülni.”

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

44

3.2.4 A meteorológia úttörő kutatói hazánkban

3.2.4.1 A nagyszombati csillagászati és meteorológiai észlelések, mérések

A meteorológia mint tudomány a szervezett, hiteles mérőműszerekkel ellátott észlelő hálózat

kialakulásával indult fejlődésnek a XVIII. század második felében. Hazánkban az első

rendszeres meteorológiai észleléseket 1753-tól Nagyszombatban végezték az egyetem

csillagvizsgálójában Weiss Ferenc igazgató, matematika professzor irányításával. A

nagyszombati Csillagásztorony egyike volt a világ első, folyamatosan és szabatosan észlelő

meteorológiai megfigyelő állomásainak (Réthly A. 1972). Az első három év összefoglaló

adatai az intézet kiadványának, az Observationes astrnomicae végén jelentek meg. A

hőmérőt, barométert és higrométert naponta háromszor olvasták le és jegyezték föl az

égboltkép jellemzőit (felhőzetet), a csapadékos napok számát, a csapadék minőségét naponta

vezették a naplókban (Bartha L. 1980). Az 1768-70 és 1777-89 közötti években világszerte

sok helyen megfigyelt sarki fényt Nagyszombatban, illetve Budán akvarellen örökítették meg.

A budai várba áthelyezett (1777) egyetem csillagászati tornyában 1781-ig a nagyszombati

műszerekkel folytatódtak a mérések. 1780-ban Mannheimben létrejött az első nemzetközi

megfigyelő hálózat, hogy a légköri folyamatokat egységes elvek alapján és hitelesített

műszerekkel kutassák (Both M., Csorba L. 2003). Budán 1781 februárjában vették kézhez a

mannheimi fölkérő levelet. A hagyomány Heller Ágost (1843-1902) óta úgy tartotta, hogy

1781 őszén kezdődtek meg a rendszeres mérések Budán, ezek az adatok azonban később

megsemmisültek. Réthly levéltári kutatása az 1910-es években, a Királyi Egyetemi

Könyvtárban meglepő fölfedezést hozott, mert Kitaibel hagyatékából előkerült az 1780/81-es,

korábban elveszettnek vélt adatsor. Réthly Antal ezekből kiszámolta, hogy 1780 nyara hűvös

volt, (az augusztusi középhőmérséklet 20.2 oC), a következő nyár viszont meleg (augusztusi

középhőmérséklet 24.6 oC). „Ilyen rendkívül értékes adatokkal abban az időben bizony kevés

európai város dicsekedhetett. Mindezt Kitaibel Pálnak köszönhetjük.”- írta Hille Alfréd

(1957). A cikk szerzője később saját magát helyesbítette, mert utólag beigazolódott, a mérést

Weiss Ferenc végezte. 1785-ben a budai csillagvizsgálót leszerelték, Kitaibel talán ekkor

jutott hozzá az észleléseket tartalmazó ívekhez, melyek hagyatékának részeként megőrződtek.

A meteorológiai megfigyelések tovább folytak az egyetemen, Bruna Xaver Ferenc (1745-

1817) – a budai csillagvizsgáló egykori munkatársa, később az egyetem rektora – a

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

45

mannheimi meteorológiai társaság tagjaként 1785-től a mannheimi évkönyvekben

rendszeresen beszámolt csillagászati és időjárási megfigyeléseiről.

Intézményi keretek között az egri ferences rendházban végeztek dokumentált időjárási

észleléseket, illetve méréseket 1765-1800 között, közli Réthly (1970) a háztörténeti

följegyzésekre hivatkozva. Ezekből az évtizedekből Réthly kutatásai alapján három

magánszemély meteorológiai méréséről is tudunk, akiknek neve szerepel a Schuster által

készített – Kitaibel levelezőtársainak –jegyzékében, tehát Kitaibel mindhárom – késmárki,

miskolci és temesvári- megfigyelővel kapcsolatban állt.

1789-ben Késmárkon kezdett, majd Lőcsén végzett rendszeres észleléseket Generisch János

(1761-1825) teológiai tanár, amatőr botanikus, akinek florisztikai eredméyeit Kitaibel az

Icones előszavában méltatta.

Az ásványkutató Benkő Ferenc öccse, Benkő Sámuel (1743- 1825) Borsod megye főorvosa,

huszonkét éven át folytatott meteorológiai megfigyeléseket Miskolcon. Eredményeiről az

1794-ben megjelent kiadvány alapján tudunk (Ephemerides meteorologico-medicae annorum

1780-1793) (RéthlyA.1970). Orvosi indíttatású volt e kitartó munka, Benkő a betegségek és

az időjárás kapcsolatát kutatta, meteorológiai megfigyeléseit számos betegség kórtörténeti

leírásával együtt közölte. Benkő a Wiener Zeitung olvasója volt, mert a mannheimi mérésekre

– melyekről e lap rendszeresen közölt cikket – több helyütt hivatkozik följegyzéseiben.

Talán a mannheimi hírek hallatán 1780-tól kezdett mérésekbe Temesvárott Klapka József

Károly (?-1817) gyógyszerész. (Dédapja volt a Komáromot védő Klapka Györgynek.) 24 évig

naponta háromszor végzett észlelései, mérései mintaszerűek voltak Réthly értékelése szerint

(1970). Réthly a Klapka- életmű földolgozójaként az Egyetemi Könyvtárban, Kitaibel

hagyatékában találta meg az 1788. évi megfigyeléseit két példányban. Feltételezése szerint

Kitaibel valamelyik temesvári útján (1795. 1800. 1805.) Klapkát fölkereste és egy példányban

elkérte az íveket földolgozásra. Később a Klapka-hagyaték is az Egyetemi Könyvtár tulajdona

lett, és az íveket két példányban egymás mellé helyezve kötötték be.

A Kárpát-medence földtudományi föltárásának egyik első meteorológia kordokumentuma R.

Townson 1793-as magyarországi útjáról szóló naplója (Travels in Hungary 1797, London),

melyben számos tudománytörténeti szempontból jelentős mérést és tanulságos időjárási

megfigyelést közölt (Rózsa P. szerk. 1999). Townson naplója Kitaibelre ösztönzően hathatott,

hasonló szempontú megfigyelései és mérései neki is voltak, melyek abban a korban

egyedülállónak mondhatók. Townson volt valószínű az első a magyarországi barometrikus

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

46

magasságmérésben, a Magas-Tátra néhány csúcsának magasságát határozta meg, eredményei

figyelemre méltóan pontosak (Hunfalvy J. 1863.,Rózsa P., Tar K. 1999). Kitaibel az 1802-es

nagy horvátországi útján a Velebit-hegységben végzett magasságmérést légnyomásértékek

alapján (Diaria: 622). Mai tudásunk szerint Townson végezte hazánkban az első barlangi

mikroklímaméréseket is. A Baradla-barlangban és a Szilicei-jégbarlangban víz- és

levegőhőmérsékletet mért és adatait igyekezett értelmezni. Townson Aggtelekre azzal a céllal

látogatott, hogy „megállapítsam Magyarország ezen részének középhőmérsékletét” (Rózsa P.

szerk., 1997.,In.:Townson: 312). Abból a feltevésből indult ki, hogy a barlangok közel

állandó hőmérséklete közelít a földrajzi hely átlagos hőmérsékletéhez. Eredménye: 7,5

Reaumur-fok (9,4 oC); közelítőleg egyezik a történelmi adatok alapján megállapított 10,7 oC -

os országos átlagértékkel. Townson fölfigyelt a domborzat és a helyi időjárás kapcsolatára,

amikor június 11-én egy mély üreg alján jeget talált.

Kitaibel tehát kapcsolatban állt a legnevesebb hazai meteorológiai megfigyelőkkel (Wiesz F,

Genersich J., Klapka J., és Benkő S.), adataikat begyűjtötte és ismerte (R. Townson)

eredményeiket.

3.2.4.2 Kitaibel Pál meteorológiai megfigyelései

Kitaibel – Townsonhoz hasonlóan – naplójában számos különös időjárási helyzetet és

jelenséget lejegyzett és magyarázott. 1803-as beregi útján május derekán hóesésről számolt be

a Mátrában, fölfigyelt arra, hogy a hegydéli oldalán előbb olvadt el a hó, mint a környező

síkságon, magyarázata szerint a hegy üstöt formáló lejtői a Nap melegét jobban fölfogják

(Diaria: 708-709). Kitaibel útjai során számos alkalommal tapasztalt délibábot (Diaria: 215-

216, 711, 723), melynek népi neveit „Déli Bába”, „Déli -Ló” és kialakulásának légkörfizikai

körülményit is – fény, hőmérséklet és páratartalom – lejegyezte (Molnár V. A. 207: 127).

Útinaplóiban a földművelés, állattartás és az időjárás kapcsolatáról sok helyütt tesz említést,

és arra is fölfigyelt, hogy Brennbergbányán a külszíni vagy aknás bányaművelés az időjárás

függvénye (Kitaibel P.1806: 17).

Kitaibelt komolyan foglalkoztatta a fenológia, vagyis az élőlények egyedfejlődési szakaszait,

az életritmusok szabályszerűségét időben nyomon követő tudomány. Mágocsy-Dietz (1917:

133) megjegyzi, hogy Kitaibel nemcsak följegyezte az egyes fajok virítási idejét, időtartamát,

hanem a fajok között és fajon belül az eltérő termőhely szerint összehasonlításokat tett. A

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

47

növények életritmusfázis különbségeiből az élőhelyek eltérő időjárására, illetve éghajlati

adottságaira következtetett. 1802-es nagy horvátországi útján június elsején a helybeliek

Koreniczánál egy siketfajdot hoztak, melynek begyében Kitaibel szinte csak bükkfa virágot

talált, amiből megállapította, hogy a madár a hegy magasabb régiójában élt, ahol a bükk még

virágzik, mert táborhelyük környékén az már mindenütt elnyílott (Diaria: 640). A

domborzattal összefüggő éghajlati elemek életritmust befolyásoló hatását a haszonnövények

fenológiai adataival dokumentálta. Ehhez 1806-os soproni útja adott alkalmat, amikor

testvérénél, Borbolyán tífusza miatt közel három hónapot betegeskedett. Nyomonkövetéses

vizsgálati eredményeit naplójához csatolt följegyzéseiben rögzítette, például a kislevelű hárs

Borbolyán június 6-án, a közelben fekvő Rozália-hegyen, körülbelül 700 m tengerszintfeletti

magasságban július 24-én virágzott, a bodza Borbolyán augusztus 15-én, a hegyen

szeptember 15-én érett be (Andrássy P.2006., In.:Kitaibel P. 1806: 21). Kitaibel néhány

haszonnövény – egyes gyümölcsfafajok és gabonafélék – fenológiai adatainak országos

föltérképezése céljából fölhívást tett közzé. Sajnos nagyon kevés adat érkezett be hozzá, így

nem tudta megrajzolni eredeti elgondolásai szerint az egyes gyümölcsfafajok virágzási

fenológiai térképét (Gombocz E. 1941). Ez a tematikus térkép függvény kapcsolatot jelenített

volna meg: a földrajzi helyhez egy növényélettani jellemzőt párosítván, mely egy vegetációs

szakaszban az élőlény időjárási változókra adott (genetikai meghatározottságú) válasza. Az

azonos időpontú virágzású helyeket összekötő izovonalak térbeli mintázata a Kárpát-medence

sajátos táji jellemzője.

Tasnádi Kubacska A. (1958: 74-77) részletesen foglalkozott Kitaibel hazai szőlőművelés és

borászat fejlesztését szolgáló indítványával. Kitaibel országos hálózat fölállítását

szorgalmazta, melynek: „…. kutató szellemű férfi tagjai (…) tudás, kedv és eszközök

birtokában megfigyeléseiket éveken át pontosan folytatják.” Szempontokat javasolt a

kutatáshoz, többek között a szőlőtermő vidékek helyi éghajlati, időjárási viszonyainak alapos

megismerését. Kitaibel „eszközöket” tart fontosnak a képzett kutatók munkájához, joggal

föltételezzük, hogy meteorológiai műszerekre gondolt. Terepi megfigyelései alapján úgy

vélte, a szőlőtermő vidék optimális földrajzi fekvése a hegyek és síkságok találkozásánál és

vízfelületek közelében van. Fontos továbbá, az adott termőhelyhez szokott szőlőfajta

kiválasztása és a megfelelő metszési mód alkalmazása, az őszi időjárás ismerete a szüret

megfelelő időpontjának meghatározásához.

Miller J. F. (1818: 551-577) az Acta Litteraria Musei Nationalis első kötetében Kitaibel

nekrológjában hosszasan méltatja munkásságát, így részletesen tárgyalja Kitaibelnek József

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

48

nádorhoz címzett, a múzeumi gyűjtemények fejlesztéséről szóló indítványát. Ebben amellett

foglalt állást, hogy az ország természeti viszonyainak megismeréséhez – a múzeumi

gyűjteményeken túl – alapvető volna barometrikus mérésen alapuló domborzatrajz készítése.

Ez segítené a folyók esésének megismerését és alapját képezné a meteorológiai megfigyelő

helyek pontos méréseinek, amelyeket napi rendszerességgel, összehangoltan kellene végezni.

Így kutatható lenne a „légkör sajátos minősége mind az ország különböző vidékeinek

éghajlata”. Az ország természeti viszonyainak ismeretére – fölfogása szerint – a közigazgatás,

a bel- és külkereskedelem, a mezőgazdaság, az egészségügy és a „magánipar” is

támaszkodhatna. Kitaibel a mérésbe lelkes amatőröket vonna be, kiknek házaiban úgyis

divatos az időjárásjelző barométer és bízik abban, hogy adataikat a Múzeummal megosztanák.

Kitaibel a Nemzeti Múzeumnak országos kiterjesztésű adatgyűjtő intézményi feladatkört

javasolt, megfogalmazta a meteorológiai állomások felállításának előfeltételeit, illetve

rámutatott az eredmények közjót szolgáló fölhasználásának lehetőségére.

Gombocz (1936: 310) ismerteti Kitaibel tervét 1802-ből „hazánk egységes természetrajzi

kikutatásának szolgálatára felállítandó tudományos társaság”-ról. Ebben az egymásra épülő

tudományos adatgyűjtésben rejlő módszertani lehetőségre irányítja a figyelmet: ”Mily

kevéssé ismerjük éghajlatunkat, melynek külföldön olyan veszett híre van, hogy

Magyarországot a nemzetek temetőjének hívják (...) Míg egyes tudományok, tapasztalatokat,

adatokat gyűjtenek, mások ezekből a tapasztalatokból általános érvényű törvényeket vonnak

le, melyek az előbbieket biztosabb és gyorsabb haladáshoz segítik. Így kerül kapcsolatba a

kémia az élők világával, a kémia és a fiziológia a mezőgazdasággal, a mezőgazdaság a

mechanikával és hidraulikával”.

A Nemzeti Múzeum fejlesztési terve és a tudományos társaság felállításának gondolatából

kitűnik, hogy az időjárás- és éghajlatkutatást Kitaibel országos léptékben, összehangoltan és

tudományterületek együttműködése útján (térképészet-botanika-fizika-mezőgazdaság) látta

megvalósíthatónak.

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

49

3.2.5 Táj- és talajgazdálkodás a fölvilágosodás századában

3.2.5.1 A talajtani ismeretek összefoglalói

Az 1777-ben kiadott Ratio Educationis tanügyi reform nagyban segítette a

természettudományos ismeretek széles körű terjesztését (Mészáros I., Németh A., Pukánszky

B. 2000). Minden iskolafokozatban előírta a mezőgazdasági ismeretek tanítását, új gyakorlati

– természettudományos – tárgyak bevezetésével. A változás az osztrák „fölvilágosult”

abszolutizmus gazdasági érdekeit (is) szolgálta, a magyar mezőgazdaság fejlesztésére

irányuló törekvések biztosították az örökös tartományok élelmiszerellátását és olcsó ipari

nyersanyagát, az iskolák sokoldalúan képzett adófizető polgárokat nevelték ki.

Az oktatási program átgondolt és hatékony végrehajtásaként az 1777-ben Nagyszombatról

Budára költözött egyetemen az uralkodó létrehozta az oeconomica ruralis (mezei

gazdaságtan) tanszéket, vezetőjének Mitterpacher Lajost nevezte ki. A Ratio szellemében

Mitterpacher megírta az első mezőgazdasági és benne talajtani ismereteket összefoglaló

tankönyvet Introductio in physicam plantarum historiam (1777) címen, melyet a királyi

akadémiák filozófiai tanfolyamain is használtak. Valószínű, hogy Kitaibel Pál a Győri Királyi

Akadémia diákjaként e könyvből tanult. Mitterpacher több munkájához hasonlóan, ez is több

nemzedék tankönyve volt. 37 évvel első megjelenése után újra kiadták (ifj. Barta J. 1973).

Mitterpacher egyik főműve az Elementa rei rusticae három kötetes egyetemi tankönyv,

előadásainak részletes tananyaga (Buda, 1777. 1779. 1794), mely mezőgazdasági és

természetföldrajzi könyvek forrásmunkája is lett. Ebben összefoglalta a mezőgazdasággal

foglalkozó tudományágak ismereteit, ötvözte a nemzetközi eredményeket a Kárpát-

medencében gyűjtött hagyományos földművelési eljárásokról szerzett gyakorlati

tapasztalatával. E könyv korabeli európai jelentőségét mutatja, hogy olaszul két kiadást is

megért (Juha M. 2003).

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

50

Az Elementa első kötete, 90 oldalon tárgyalja a talajok tulajdonságait, a talajok

termékenységének okait és a földjavítási módszereket. Mitterpacher Columella (?-100) De re

rustica című műve nyomán Európa-szerte követett talajosztályozás helyett, a talajokat nem

domborzati fekvésük, hanem „hőmérsékletük” szerint osztotta föl. Három talajfélét különített

el: a meleg talajtípust (homokos, kavicsos, meszes), a hideget (agyagos) és a vegyeset

(humuszos). E felosztásban sajátosan keveredik az alapkőzet minősége és a talaj színének

meghatározó szerepe. Mitterpacher könyvének talán máig legtanulságosabb része a helytelen

talajgazdálkodás (túllegeltetés, öntözés) hosszú távú következményeinek bemutatása európai

és közel-keleti tapasztalatok alapján, szemléletének ökológiai jelentősége a korabeli

tájgazdálkodás tükrében mutatkozik meg. (Lásd 3.2.5.2.2 fejeztben.) Mitterpacher a „virágzó”

angol mezőgazdaság példája helyett, a német Christian Reihart (1685-1775) szemléletét tartja

követendőnek, aki a hagyományos gazdálkodási módok tapasztalataira épített és a

szakemberek feladatának a helyi hibák orvoslását tartotta (ifj. Barta J. 1973).

A fölvilágosodás korának egyik legsokoldalúbb és legeredetibb gondolkodója Pethe Ferenc

volt. Fő műve – a Pallérozott mezei gazdaság – a második magyar nyelvű mezőgazdasági

szakkönyv. Nagy ívű, európai kitekintésű, tudományos összefoglaló: külföldi és hazai

megfigyeléseire, a földművelő emberek tapasztalatára és az akkor kibontakozó botanika és

kémia eredményeire épített. A mű eredetiségéhez nagyban hozzájárul: széleskörű elméleti

tudományos műveltsége, gyakorlatias látásmódja, spekulatív hajlama és tanító hangvétele.

A könyv első kötete öt szakaszra tagolódik: I. A plántatermő főld természeti tulajdonságai; II.

A plántatermő főld készítése s a kész főld tehettsége; III. A mivelt plántatermő főld

termékenysége; IV. A plántatermő főld megmívelése; V. A magyar mezei főldmívelés.

5. ábra

Kisszántói Pethe Ferenc (1763-1832) a Debreceni ReformátusKollégiumban tanítványa volt Hatvani Istvánnak (1718-1786) is. AKollégium támogatásával négy évig az utrechti egyetem hallgatója volt,majd bejárta Európát, behatóan tanulmányozta az egyes országokmezőgazdaságát. 1797-1801 között a keszthelyi Georgikon tanáraként ahazai felsőoktatás történetében elsőként magyar nyelven tartottaelőadásait. Szakírói munkásságának legjelesebb darabja 1805-14 közöttmegjelent három kötetes Pallérozott mezei gazdaság című könyve, melya fölvilágosodás szellemében tanította a gazdákat és a magyar nyelvűmezőgazdasági szaknyelv megteremtését is szolgálta. Egyik alapítójavolt Pesten a Magyar Tudós Társaságnak. Pethe Ferenc legtöbbetidézett jelmondata új látásmódot sürgetett a honi mezőgazdaságban:„Markolj csak keveset, de azt jól megszorítsd; Ne a földet, hanem amunkát szaporítsd!” A szobor Vastagh László alkotása, Budapesten aMezőgazdasági Múzeum mellett található. (Saját fölvétel.)

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

51

Pethe Ferenc a 16. §-ban meghatározta a talaj fogalmát:”ez a földnek mivelendő, vagy

legalább plántatermő felső bőre; mellyet a levegő és a nap s eső, kisebb vagy nagyobb

mértékben által járhat. Mellyet szoros értelemben egésszen addig képzelhetnénk lefelé; a

meddig a legméljebben nyúló gyökér lehet ...” A 17. §-ban Thaer nyomán(1752-1828 német

mezőgazda) egy terület talajadottságait befolyásoló környezeti hatások megismeréséhez ad

szempontokat olvasójának:1. „a mivelhető főld ...alatt fekvő alljat ki kellene tanúlni.” 2. „A

mivelendő táblafőldnek, a körülbelől fel- vagy folyó vizek színéhez való dombosságát vagy

lapájos fekvését; 3. „A környékbeli climát, az esőzésre, uralkodó szelekre, a meleg és hideg

időnek korán vagy későn való előállásra nézve, szem előtt tartani. …”

A 20. § -t Pethe Lavoisier (1743-1794) elméletének bemutatásának szenteli, majd a 37. § a

talaj összetételét tárgyalja: ”A főldnek plántanevelő bőre, vagy mívelendő része, külömböző

részekből álló keverék, mely részeknek külömböző tulajdonságai vagynak, mellyek

külömböző mérséklettel vagynak egymáshoz szabva – a természetnek tulajdon törvénye

szerént. … a főldnek három nevezetesebb nemét, az agyagot, követseget és meszet;

azonkívül, az állat-, és plántabeli részek rothadásától való maradványt, némely értzes

részeket, különösen a vasat, és néha valami kevés akarmisót is: mellyek rend szerént

egymással össze keveredve, és tsak igen ritkán találhatni magános részek külön és egészen

tisztán.”

Pethe Ferenc talajfogalma a termékenységet, a plántatermő képességet veszi alapul, a talaj

legfőbb sajátsága, hogy érintkezik a kőzettel, a vízzel a levegővel és az élővilággal. A talaj

szerves és szervetlen anyagok keveréke, melyek arányai és tulajdonságai természeti törvények

által meghatározottak. Adott terület talajának tulajdonságait az alapkőzeten túl a domborzat, a

csapadék, a szél, a hőmérséklet évi járása, a talajvíztükör mélysége is befolyásolja. Pethe a

talajok tulajdonságainak és típusainak leírásakor és a talajban végbemenő folyamatok

értelmezésekor sem tér ki az élővilág szerepére. A 32. §-ban a növényi és állati maradványok

rothadását is tisztán kémiai folyamatnak tartja.

Bár levéltári adat nem áll rendelkezésemre, úgy vélem, Pethe Ferenc műveit Kitaibel ismerte

és hasznosította. Tudományos fölfogásuknak számos közös vonása volt: a hazai adottságok

pontosabb megismeréséhez korszerű európai tudományos műveltségükre támaszkodtak;

mindketten több természettudományi területen voltak képzettek; törekedtek az elméleti és

gyakorlati ismeretek egyeztetésére; a talajok kémiai elemző és terepi vizsgálatában úttörők

voltak; továbbá elkötelezettjei a Kárpát-medence hagyományos gazdálkodási módjai

megismerésének és fejlesztésének.

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

52

3.2.5.2 Táj- és talajgazdálkodás a Kárpát-medencében

3.2.5.2.1 A szikesek és termővé tételük

A helybeliek régóta ismerték és hasznosították egyes szikes területeken a talaj felszínén

kivirágzó szódát: szappanfőzéshez, üveg- és papírgyártáshoz, továbbá a textiliparban (Fehér

K. szerk.1999.,In.:Zsámboki L.). A hazai szerzők közül Torkos Justus István 1763-ban

először igazolta kísérletesen a sziksó alkáli voltát. Pázmándy Gábor 1770-ben kísérletei

alapján arra a következtetésre jutott, hogy lelőhelytől függően többféle sziksó létezik.

Hatvani István 1777-ben kiadott értekezésében foglalkozott a Debrecen környéki

szódaelőfordulásokkal. A Bihar megyei szódástavakról a német Rückert állapította meg

(Patriotisches Wochenblatt 1804), hogy a só a felfelé szivárgó vízből rakódik le. Az ő

feljegyzéseiből tudunk a mára nyomtalanul eltűnt Debrecen és Nagyvárad között húzódó

Fehér-tóról (Szendrei G., Tóth T.(szerk.) 2006). A szikes talajok egyik legtalálóbb leírása

Tessedik Sámuel (1742-1820) evangélikus lelkész 1804-es munkájában maradt ránk.

Geológus szemszögből 1818-ban F.S. Beudant francia kutató tanulmányozta a szikes talajok

szerkezetét, a sziksó kiválásának körülményeit.

A szikes talajok megjavításának első és igen eredményes kísérlete 1780-1806 között Tessedik

Sámul nevéhez fűződik, aki szarvasi oktató és gyakorlati gazdasági intézetben valósította meg

elgondolásait. A Patriotisches Wochenblatt (1804) lapban számolt be kísérletének

szakaszairól és eredményeiről. Tessedik a kapálás, szántás és trágyázás mellett, más

talajfajtákkal való keverést, különböző növénykultúrák váltogatását, a helyi éghajlati és

talajviszonyokhoz szokott fafajokból élősövényes árnyékolást alkalmazott. Munkájának

eredményességére bizonyság, hogy 1929-ben a Nemzetközi Talajtani Társaság Kémiai

Bizottságának konferenciája Tessedik „lelkészi kertjében” föltárt talajszelvény alapján nem

akarta elhinni, hogy a terület valaha szikes volt (Arany S. 1934).

Kitaibel utazásai során a szikeseket különös gonddal tanulmányozta. Molnár Zsolt (2007)

doktori értekezése szerint naplóiban több mint kétszázszor tett említést szikes területekről, és

ezekről közel száz fajlistát közölt. Azonban nemcsak a sziki növények, hanem talajuk kémiája

is érdekelte, Szeged és Kistelek mellett például a sziksó kivirágzást elemezte. A szegedi szóda

összetétele mérése szerint a következő: 51,11% nátrium-karbonát, 2,8% magnézium-karbonát,

16,73 nátrium-klorid és 29,38% nátrium-szulfát (Szendrei G., Tóth T.(szerk.) 2006).

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

53

Ballenegger R. és Finály I. (1963: 126) idézi Kitaibel nagyváradi útján készített följegyzését

a Békés megyében előforduló szikesekről: „.... három -féle széket, illetőleg sós-helyet

különböztetünk meg: mégpedig 1. a Vad-Széket, mely teljesen terméketlen és növényzet

nélküli; 2. a közönséges Széket, melyen az általam megfigyelt sós /sótűrő/növények

fordulnak elő és 3. a Folyó-Széket, melynek talaja lazább és nem terméketlen. Sajátságos,

hogy gyakran teljesen vagy félig terméketlen sós helyen egy folt termékeny talaj bukkan elő

vagy megfordítva: gyakran lehet látni termékeny réten vagy szántóföldön kisebb és nagyobb

székes helyeket, melyeken kevés vagy egyáltalában semmi növény sincs.” Kitaibel fölfigyelt

szikesek térbeli mintázatát (mozaikosságát) meghatározó alapkőzet-talaj-növényzet

kapcsolatra és ennek alapján különítette el típusait. Molnár (2007) kiemeli, hogy Kitaibel az

1803-as beregi útján Heves megyében a szikesek növényzetét összefüggésbe hozta a

mikrodomborzattal és vízborítottsággal: ”A tulajdonképpeni sós helyek nem a legmélyebb

helyeket foglalják el, hanem rendesen csak sekély mélyedéseket, amelyben a víz megáll vagy

még mindig áll. E mélyedésekben Festuca fluitans, Alopecurus geniculatus és pratensis …

tenyészik. A mélyedésekhez legközelebbi kiemelkedések a legterméketlenebbek; földjük

csupasz, fehéres, kemény, némileg homokos, rossz ízű vagy lúgos-sós ízű és a Camporosma

ovata-n kívül semmi nem terem rajtuk” (Diaria: 713). Érdekes, hogy Kitaibel az alföldi

szikeseket mennyivel gazdagabbnak és sokszínűbbnek látta talajtani és botanikai szempontból

is, mint Townson, aki naplójában a Hortobágyot mérhetetlenül hatalmas kopárként írta le, s

inkább csak marhacsordáiról, szilaj pásztorairól és gazdag ragadozó madárvilágáról tett

említést (Nyilas I. 1999). Kitaibelnek a hazai szikesekről szóló leírásai az alföldi vízrendezési

munkák előtti idők ritka tudományos adatforrásai. Naplói megörökítették például alföldjeink

szikes tavakban gazdag világát, melyek nagy része mára eltűnt. Boros Ádám (1953) és

Molnár (2007) kutatásai azt mutatják, hogy a Sárvíz mentén és az Alföldön a még megmaradt

szikfoltok flórája Kitaibel óta alig változott.

Kitaibel kortársai közül Tessedik foglalkozott legbehatóbban a szikesekkel. Schuster (1818)

adatai alapján tudjuk, hogy Kitaibel Tessedikkel levelezésben állt, személyes

együttműködésükre a Georgikon tervének szakmai véleményezése is alkalmat adott, melyről

levéltári kutatásai alapján Süle Sándor számol be (1967: 21). 1796 tavaszán Festetits György

Pesten találkozott Mitterpachet Lajossal, Kitaibel Pállal és Tessedik Sámuellel, hogy a

Georgikon tervét velük megvitassa. Kitaibel 1798-as nagyváradi útinaplójának

bejegyzésében, a Békés megyei szikesekről az alábbiakat jegyezte fel: ”A székes talajokat

ekével és sok trágyával ugyan termővé lehet kényszeríteni, de az eljárás nagyon fáradtságos

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

54

és költséges. Tavaknak, patakoknak, folyóknak az iszapja valószínűleg a legjobb javítóanyag

volna, mert a talajt lazábbá tenné és egyszersmind meg is trágyázná. Úgy értesültem, hogy a

székes talajon a körtefákon és szilfákon kívül semmiféle fa nem boldogul”(Diaria: 282). A

naplóleírás nem emeli ki, hogy Tessedik kísérletéről van szó, bár botanikai adatközlőként név

szerint hivatkozik rá (Diaria: 280). Tessedik a Patriotisches Wochenblatt folyóiratban (1804)

közzé tett leírása és Kitaibel naplóbejegyzése olyan hasonlóan számol be a szikesek

megjavításának módjáról, hogy joggal föltételezzük, hogy Kitaibel 1798. június elején

Szavason Tessediket fölkereste és Tessedik kísérleteiről terepbejárás során beszámolt neki.

Kitaibel június 3-i naplóbejegyzése tudománytörténeti szempontból azért kiemelendő, mert a

szikesek első hazai osztályozását tartalmazza (Diaria: 282-283). Feltételezésem szerint e

felosztás megfogalmazásához Kitaibelt hozzásegítették a szikesek megjavításával ekkor már

húsz esztendeje foglalkozó gyakorlati szakember, Tessedik tapasztalatai.

3.2.5.2.2 Homokfásítási kísérletek

Inkey Béla (1914) a hazai talajvizsgálatok történetében rámutat arra, hogy a középkorból már

ismeretesek homokterületek fásítását szorgalmazó uralkodói intézkedések. Krámer János

György tábori orvos (Medicina castrensis Bécs, 1739) könyvében, Gregori János, Bács-

Bodrog vármegye főorvosa 1786-ban az uralkodónak írt fölterjesztésében népegészségügyi

szempontból szorgalmazta az Alföld erdősítését. Magyar Pál (1960) tájtörténeti írásában

említi, hogy Szabadka környékén 1770-től tölgymakkvetéssel, később fekete fenyő

telepítéssel próbálkoztak, kevés sikerrel. Mitterpacher Elementa című művében (1777)

kétségbe vonta, hogy a Duna-Tisza közi homokos vidéket elődeink ne művelték volna,

külföldi példák és a hazai természetföldrajzi adottságok alapján a szél pusztító hatásának

csökkentését erdősávok telepítésével, vetésforgó alkalmazásával és takarmány növények

termesztésével látta elérhetőnek. A korszak földrajzi irodalmában Vályi András Magyar

Országnak Leírása (1796-1799) című könyvének 3. kötetében találjuk homokterelüteink

részletes összefoglalóját. A mozgó homokfelszínek kérdésének súlyát mutatja, hogy a

helytartótanács Witsch Rudolf mérnököt 1784-ben megbízta a Kecskemét környéki, 1799-ben

a Pest melletti rákosi területek homokfásítására. Witsch 1809-ben kiadott könyvében foglalta

össze eredményeit, módszereit, melyek nem értek el maradandó sikert, mert a külföldi

tapasztalatokat nem tudta megfelelően alkalmazni a hazai talaj- és éghajlatadottságokhoz.

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

55

Kitaibel elgondolásai e témában a hazai homokfelszínek alapos természetföldrajzi és a hazai

fajok ökológiai igényének ismeretén nyugodtak. Az erdei fenyőt – a Berlin környéki és

fenyőfői homokon tenyésző állományok hasonlósága alapján – homokfásításra javasolta

(Gombocz E.1941). Elgondolását az eltérő éghajlati adottságokra való hivatkozás miatt nem

támogatták. Kitaibel naplóiban komolyan foglalkozott a mozgó homokfelszínek termővé

tételének lehetőségeivel. 1789-es nagyváradi útján az alábbiakat jegyezte le: ”Aki tehát egy

ilyen homokos területet be akarna fásítani, annak saját megfigyeléseim alapján a következő

fajokat ajánlanám: Ulmus campestris, Robinia pseudoacacia, Betula alba, Quercus robur

foemina, és különösen papíreperfa, az alacsonyabb kissé nedvesebb helyekre: az olasz vagy

török nyárfa, az ezüst nyárfa, az amerikai nyárfa...”(Ballenegger R., Finály I. 1963: 126).

Soproni naplójában, Dunaalmás és Bőny környékéről lágyszárú fajokat írt le, melyek jól kötik

a mozgó homokot, Zebegény és Szob között szóvá tette a lejtők mozgó homokjára helytelenül

ültetett fehér füzet (Kitaibel 1806: 7-11).

3.2.5.2.3 Lecsapolási munkálatok

A török hódoltság után egyrészt a mozgóhomok felszínek okoztak komoly gondot az

Alföldön, másrészt a talajművelés hiánya, a mederkotrások elhanyagolása és a háború alatt

védekezésként elárasztott és később elmocsarasodó pangó vizes területek. Közegészségügyi

szempontból a lappangó vizes területek a malária terjedésének, a levegő és ivóvíz

szennyezettsége miatt a kolera- és tífuszjárványok kialakulásának kedveztek. A vízrendezési

munkák országos összehangolásának jogi feltétele 1840-ig nem volt meg, addig a vármegyei

vagy uradalmi hatáskörben folyt, és ez gátolta a folyók mentén összefüggő védrendszer

kiépítését.

A vízrendezési munkálatok 1718-ban a Bánságban kezdődtek A termékeny gabonaföldeket

gátakkal vették körül, a mocsaras területek lecsapolása javította a lakókörnyezet minőségét, a

Béga hajózhatóvá tétele a kereskedelmi lehetőséget gazdagította. A sikeres bácskai

mocsárlecsapolások után Kis József (1748-1813) hajózási mérnökre bízták a Ferenc-csatorna

megtervezését, aki ennek kapcsán elkészítette kora legpontosabb Duna hajózási térképét is.

Az 1793-1802 között megépült csatorna 227 km-rel rövidítette meg a Tisza-Duna vízi utat,

víztelenített több százezer holdat, vízimalmokat hajtott, öntöző vizet biztosított. Teleki

Domokos 1794-es utazása során szemtanúként számolt be a Ferenc-csatorna nagyszabású

országos jelentőségű építéséről (Teleki D.1796: 74).

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

56

A vízrendezési tervek közül kiemelkedő Mikoviny Sámuelé, aki 1727-ben Esterházy gróf

fölkérésére valósította meg a Tata környéki mocsarak lecsapolását és a Tatai-tó szabályozását.

A Festetits György gróf által alapított Georgikon (1797) számára kijelölt posványos,

ingoványos területek termővé tételéhez Pethe Ferencet Hollandiában szerzett ismeretei

segítették. Pethe először maketten mutatta be vízátemelő malmát, amit 1798-ban megépített

és átemeléses módszerével olyan helyekről is el tudta vezetni a vizet, mely csatornázással

nem lett volna lehetséges (Süle S. 1962). A helytartótanács felügyelete mellett a vármegyék is

bekapcsolódtak a lecsapolási munkákba, elsősorban Bécsben végzett mérnökök

közreműködésével. Így napirendre került a pozsonyi Duna szakasz és a Rába szabályozása, a

Sárvíz megfékezése, elkészült a Sió, Maros és a Felső-Tisza völgy szabályozásának és a

Hanság kiszárításának terv. E munkák csak töredékesen valósultak meg, jelentőségük az,

hogy, Marsigli óta először, átfogó vízfelmérés készült a Kárpát-medencéről.

A hazai vizügyi munkákban 1782-ben fordulatot hozott a pesti mérnöki intézet, az Institutum

Geometrico-Hydrotechnikum létrehozása, így Bécs után Pesten is megkezdődött az ilyen

irányú szakképzés.

Kitaibel naplóiban számos helyen beszámol a vízrendezési munkálatok eredményeiről és

kudarcairól. A Temesvár környékéről megemlítette, hogy sokkal egészségesebb lett a levegő

(Diaria 3: 230). Soproni naplójában testvére levelére hivatkozva írja, hogy a „Fertő tó 1744

óta, egy több éve elkészült csatorna miatt, az erős beavatkozás következtében többször

kilépett a medréből” (Kitaibel P.1806: 19). Terepi megfigyelése alapján ennek

következményéről is beszámol: „Ahol a tó visszahúzódott és medrét néhány évig sziksó

borította, a talaj terméketlenné vált, de később ugyanott, szép búza és más mezei növényféle

fejlődött” (Kitaibel P.18006: 14). 1802 augusztusában Horvátországból hazafelé Jánosháza

környékén a helybeliek arról számoltak be, hogy csatornákkal levezették a Marcal árterében

fekvő mocsár vizét, és még abban az esztendőben, bár a nyár száraz volt, mégis sok széna

termett (Diaria: 694-695).

A láp- és tőzegtalajok vizsgálata szorosan összefügg a lecsapolásokkal. Ballenegger és Finály

(1963) talajtörténeti írása szerint a nagy vízrendezési munkák megkezdése előtti korból alig

ismerünk tudományos igényű leírást lápvidékeinkről. Fridvaldszky János számolt be az 1717-

es mezőségi tőzegtelep-tüzekről, Berzeviczy Gergely (1803) több hazai előfordulás mellett a

tőzeg fölhasználásról is említést tesz. Kitaibel máramarosi útján, 1796-ban ejtette útba az

Ecsedi-lápot (Diaria: 63-68). Tudósított a terület kiterjedéséről, a lápvidék és a Kraszna

vízföldrajzi kapcsolatáról, flórájáról és a gazdálkodási szokásokról. Beszámolt a láp jegén

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

57

történő takarmányszállításról, a tőzegkitermelő üzemről, a nád-, a gyékény- és a sás-félék

hasznosításáról, továbbá arról, hogy a szénamennyiség (és az állatállomány) a szélsőséges

nyári csapadékeloszlástól függ. Adatainak azért van különösen nagy jelentősége, mert a

lecsapolások után úgy tűnt el e láp nagy része, hogy arról alig maradt ránk tudományos leírás.

A XIX. század első felében központi irányítás alatt megkezdődtek az országos vízrendezési

munkálatok. Ezek a Kárpát-medence táj- és talajgazdálkodásában viszonylag rövid idő alatt, a

korábbi történelmi időkben nem tapasztalt léptékű változást jelentettek. A természeti

környezet átalakítása magával hozta a gazdálkodási rendszerek, az életforma, a foglalkozások,

településformák, a táplálkozáskultúra gyökeres átalakulását. Kitaibel naplóbejegyzései első és

egyben utolsó dokumentumai néhány hazai terület (lápok, mocsarak, szikes tavak, holtágak)

élővilágának és az ott élő emberek gazdálkodási szokásáinak.

Az általa bejárt területek jellemzésében – a növénytakarót leszámítva – egyetlen

tájalkotóelem leírásában sem volt olyan rendszeres és következetes, mint a talajtakaróéban.

Megfigyeléseit két csoportba lehet sorolni. Beszámolt a tájegységekre jellemző földművelési

és állattartási szokásokhoz kapcsolódó talajművelésről, például: trágyázzák-e a talajt, hol

alkalmaznak vetésforgót, hol ugaroltatnak, a talajminőségétől függően mit termesztenek,

mennyire gyomosak a szántók, hány ökörrel és hogyan szántanak. 1815-ös máramarosi útján

leírta például a szántóföldi vízmentesítésnek Tisza-mentén alkalmazott, úgynevezett

„bogárhátú szántás” típusát (Diaria3: 290). A talajművelés gyakorlati leírásán túl,

következetesen följegyezte a területek talajának alapkőzetét, színét, termékenységét,

szemcseméretét, ahol jellemző volt, a sókiválását, vízborítottságát és a növénytakarót. Ha

lehetősége volt a talajok mélységi szerkezeti jellemzőit is megfigyelte: folyómedrek,

útbevágások, gödrök oldalában. Egyik legnevezetesebb vizsgálatát 1796-os máramarosi útján

a tiszafüredi csárda közelében tette, ahol éppen friss kútásás tárt elébe talajszelvényt (Diaria:

38). A leírás alapján valószínű, hogy Waldstein gróf mászott le a 3 öl (kb. 6 méter) mély

gödörbe, és Kitaibel „vezette a jegyzőkönyvet”. Leírása szerint a szelvényben 1,5 láb

mélységig (kb. 50 cm) kövér, szürke, sárgás agyagos réteg, 2 láb (kb. 65 cm) mélységben

finomabb homok réteg volt jellemző, a legalsó agyag réteg fölött borsótól mogyoró méretű

mésztartalmú köveket találhatók.

Kitaibel naplóinak talajtani megfigyeléseiben tükröződik a kor mezőgazdasági (gyakorlatias)

és a terepkutató természettudós leíró, elemző, adatgyűjtő szemlélete. Őt tarthatjuk a Kárpát-

medence talajtakarójának első, rendszeres, terepi megfigyeléseken (és részben kémiai

elemzéseken) alapuló leírójának. Terepkutatásaiban kitüntetett fontosságú volt az alapkőzet-

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

58

talaj-növényzet kapcsolatának keresése és a tájgazdálkodás okozta talajpusztulások okainak

föltárása.

3.2.6 A földtudományi ismeretek összegzése a XIX. század elején

A XVIII. század természettudománya óriási ismeretanyagot gyűjtött össze és rendszerezett. A

megfigyelések és az azokból levont következtetések sürgetővé és szükségessé tették az

egységes magyarázó elv keresését. Bulla (1954) szerint a földtudományok első szintézisét A.

Humboldt (1769-1859) Kosmosában (1845) készítette elő, ám előtte két kitűnő magyar

geográfus Varga Márton és Katona Mihály is hasonló összegzésre tett kísérletet.

Varga Márton (1766-1818) – pár évvel később, mint Kitaibel – a Győri Királyi Akadémia

diákja, majd később pap tanára volt. 1808-ban, amikor a Nagyváradi Királyi Akadémián

tanított jelentette meg A gyönyörű természettudománya című három kötetes művét. A

harmadik kötet tartalmazza a csillagászati és természeti földrajzot tíz fejezetben. Varga

nyelvteremtőként, művének elején a latin terminus technikusok magyar megfelelőit adja

közre. Gazdag európai forrásai mellett a magyar szerzők közül Mitterpacher Lajost és Makó

Pált emeli ki. Bulla (1954) Varga könyvének értékelésében arra hívja föl a figyelmet, hogy a

könyv koncepciójában egységes földtudományi szemléletű, mégis anyaga furcsa keveréke a

leírásnak, az oknyomozó közelítésnek, a teleológikus spekulációnak és a szakirodalom

kritikájának. Varga 1809-ben megjelent másik neves könyve, A tsillagos égnek és a föld

golyóbissának az ő tüneményeivel együtt való természeti előadása s megesmertetése címet

viseli. Incze (1941) elemzésében rámutat, hogy a könyv szemléletében Humboldt hatása

érezhető. A földrajz szakírói ezt később vitatták, arra hivatkozva, hogy a Kosmos ekkor még

nem jelent meg. Humboldt első előadásait 1827-ben kezdte meg a berlini egyetemen, a

Kosmos első kötetét 1845-ben adták közre. Ám Humboldt 1804-ben amerikai útjáról

hazatérve párizsi tartózkodása alatt a földrajzi övezetesség témájában számos könyvet

jelentetett meg (Ideen zur Geographie der pflanzen, 1805; Essai sur la géographie des

plantes 1807; Ansichten der Natur, 1808). Értekezésem írásakor, levéltári adatok alapján arra

a következtetésre jutottam, hogy Humboldt utazásának eredményeiről Magyarországon már

1800-tól tudhatott az érdeklődő közönség. Kitaibel – könyvtárának jegyzéke alapján –

biztosan olvasta Humboldt és Bonpland utazásáról készült beszámoló két kötetét is, ezekbe

bejegyzéseket tett. Az úti beszámolókat ugyanis Humboldték utazása alatt 1799-1804 között

évente jelentették meg. Varga Márton bár név szerint nem hivatkozik Humboldtra,

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

59

utazásainak eredményeiről lehetett ismerete vagy növényföldrajzi könyvét, vagy annak

ismertetését olvashatta.

Fodor (2006) Varga korszerű földrajzi szemléletére hívja föl a figyelmet: a légkör fejezetben

a göttingai Gatterer (Abriss der Geographie, 1775) és a mannheimi kutatások is helyet kaptak;

a csapadék és növényzet kölcsönhatásának leírása (Varga M. 1809: 241) Humboldt hatását

tükrözi; Pallas úti naplójából a szibériai őslénytani leletekről szóló beszámolót értékeli

helyesen (Varga M.1809: 245).

Varga összegezte a kor legújabb földtani, meteorológiai, víz- és növényföldrajzi ismereteit,

ezek bemutatását egy-egy hazai példával szemléltette. Hivatkozik például Szabó János 1803-

ban Kolozsvárott megjelent A Sz. írás, és a természet szava a földnek és az emberi nemnek

némely főbb változásairól című művére (Varga M. 1809:131) és gróf Teleki Domokos 1796-

ban megjelent útinaplójára (Varga M. 1809: 234) a hegyek keletkezésének kérdésében,

elutasította az egyoldalú neptunista szemléletet.

Bulla (1954) méltatja Varga elsőbbségét a külső erők – folyók, eső, hó, szél, hullámzás –

felszínalakító munkafolyamatának fölismerésében. Székely (1971) és Hevesi (1972)

tanulmányaikban arra hívják föl a figyelmet, hogy Varga Márton európai kutatóknál jóval

előbb (Rütimeyer 1869; Dokucsajev 1872) ismerte föl a folyók völgyformálásban játszott

szerepét. Vekerdi (1994) átfogó tudománytörténeti művében, úgy véli Varga Márton korának

csillagászati, fizikai, kémiai és földrajzi ismereteinek első igényes magyar nyelvű

összefoglalását adta. Hevesi (1972) arra hívja fel figyelmünket, hogy Varga Márton sem

kortársaitól -, eladósodva, méltatlanul a zirci apátság jószágkormányzójaként halt meg -, sem

az utókortól nem kapta meg az őt megillető megbecsülést, pedig életpályáján nyelvészeti,

(tan)könyvírói és kutatói területen is maradandó értéket teremtett.

A református lelkész Katona Mihály (1764-1822) kortársa és sok szempontból sorstársa is

Varga Mártonnak. Hazai protestáns egyetem hiányában a Debreceni Kollégium diákjaként az

erlangeni, frankfurti és a jénai egyetemen tanulhatott, további nyugati tanulmányútját az

európai politika eseményei nem tették lehetővé. 1796-ban elfogadta a komáromi református

kollégium rektori megbízását. Ám alkotó éveinek jelentős részében falusi lelkészként, Bucson

(Ma Szlovákia) szolgált.

Katona első könyve – A föld mathematikai leírása (1814) – szakmai sikert hozott, második

könyvének – a Közönséges természeti földleírás (1824) – megjelenését már nem érhette meg.

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

60

Katona Mihály sorsa Varga Mártonénál anyagi szempontból szerencsésebben alakult, mert

könyvei kiadását családja támogatni tudta (Hevesi A. 1972).

A Közönséges természeti földleírás című mű tudománytörténeti jelentőségének megítélésében

a vélemények eltérőek. Incze (1942) és Hevesi Attila (1971) a magyar természeti földrajz

megalkotójaként, Bulla (1954) a magyar természeti földrajz első önálló rendszerezőjeként és

hosszú évtizedekre felülmúlhatatlan alapvetőjeként állítja elénk. Fodor (2006) Katona

könyvében a fizika keretétől elszakadt természeti földrajz egyik legbecsesebb zsengéjét látja,

de nem az első művet, mert azt előtte Bertalanffi (1757), Mitterpacher (1774., 1789) és Varga

Márton (1809) már megírták.

Hevesi és Fodor értékelése közös abban, hogy a hazai irodalomban Katona Mihály volt az

első, aki a földrajztudományt céljában és tárgykörében részekre osztotta, az általános és leíró

földrajz feladatköreit világosan elhatárolta. Továbbá, a Földdel foglalkozó résztudományok

eredményeit számos helyen egymással összefüggésbe igyekezett hozni. Mindketten kiemelik,

hogy Katona Mihálynak széleskörű és naprakész áttekintése volt a kor nemzetközi

természettudományos irodalmáról, ahhoz kritikai hozzáállással közelített és a hazai

földtudományi adatok gyűjtésében, földolgozásában elődeit fölülmúló szerepet vállalt.

Doktori értekezésem írásakor Katona Mihály Közönséges természeti földleírás című könyvét

a hazai földrajzírókkal való kapcsolatában vizsgáltam. Székely (1971) és Hevesi (1971) után

én is úgy találtam, hogy Katona könyvének szinte minden fejezetébe átvett Mitterpacher

Lajos Kurzgefasste Naturgeschicte der Erdkugel (1774) és Physikalische Erdbeschreibung

(1789) könyvéből részeket, bekezdéseket. Magyarul író kortársai közül Szabó János és

Varga Márton könyvének gondolatai köszönnek vissza a vulkanizmus és a folyók

felszínformáló hatásának leírásában (Hevesi A. 1972), Born Ignácra név szerint hivatkozik a

hegységek kőzetminőség szerinti fölosztásakor. Értékelésem szerint Katona könyvének

alapját Mitterpacher művei képezték, a földtudományok legújabb eredményeit és elméleteit

saját szerkesztési elvét követve erre építette föl. Katona könyvének korabeli jelentőségét

abban látom, hogy – az első oldalakon olvasható megrendelői névsor alapján – nemcsak a

nagy hagyományú protestáns iskolák, de gyülekezetek és katolikus intézmények is ismerték.

A Közönséges természeti földleírás című művével Katona Mihály a Mitterpacher Lajos által

megalapozott természetföldrajzra építve az európai és a kibontakozó hazai

természettudományokat magyar nyelven és a magyar észjáráshoz igazított rendbe szedve

honosította meg. Könyve a tudomány révén összekapcsolta a hazai keresztény/keresztyén

felekezeteket.

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

61

Katona Mihály Közönséges természeti földleírás című művének tudománytörténeti

jelentőségének megítélése komoly nehézséget okoz, a mű enciklopédikus jellege és

forrásainak következetlen jelölése miatt. Gyakran nehéz eldönteni, hogy Katona adatait

milyen forrásból merítette, saját vagy más fölismerését, eredményét közli. E nehézséget

példázza a móri földrengés tanulmányozásáról közölt híradása is.

Beszámol az 1810. januári móri földrengés tanulmányozásáról (Katona M.1824: 124-126), a

földrengés által érintett terület kiterjedéséről, az épületekben bekövetkezett károk fajtáiról, a

rengések idején tapasztalt hanghatásokról, a források vízhozam változásáról, a

rengéshullámok észlelt terjedési irányáról. Ismerteti a pesti egyetem professzorainak –

Kitaibel Pál, Tomtsányi Ádám és Fabricy Lajos – megbízását, közli feltételezésüket a

földrengés lehetséges okáról. „Ezek minden kéttségen kívül valónak tartják, hogy ezen

földindúlásnak közép pontja vólt a’ Csóka Hegy, és hogy annak oka igen mélyen vólt a’ föld

alatt … Azzal tartják, hogy az 1809-diki gyakori esőzések, mélyen lehatottak a’ földbe, ’ s

okozták az arra alkalmatos matériákból a’ rúgós gőzöknek kifejtőzését” (Katona M. 1824:

124). Kételyeit fejezi ki e feltevéssel kapcsolatban: tudomása szerint a Csóka-hegy környékén

nincs szénmező, felteszi továbbá, hogy vannak-e a szénnél is mélyebben éghető anyagok és

oda lejuthat-e a csapadékvíz, hogy a robbanást kiváltsa. Megjegyzi továbbá, hogy a móri

rengést Komáromban nem észlelték és hasonlóan az 1822-i komáromit Móron sem, holott a

Zómlyai Kőszén-Bánya Mórig kiterjed. Ezután folyóiratokra hivatkozva számos európai és

amerikai földrengés leírását adja, majd végül – a kor általános fölfogása szerint – a

földrengéseket és a vulkánkitöréseket közös okra – „a föld gyomrában Chemiai munkásság”

következtében keletkező gőzök feszítő erejére – vezeti vissza.

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

62

A móri földrengésről készült tanulmány (Kitaibel Pál, Tomtsányi Ádám és Fabricy Lajos:

Dissertatio de terrae motu Morensi anno 1810, 1814. Buda) jelentőségét tudománytörténeti

(Réthly A. 1910, 1958, 1960), földtani (Zsíros T.,Mónus P., Tóth L. 1988, Szeidovitz Gy.

1990) és térképészeti (Klinghammer I., Pápay Gy., Török Zs. 1995) szempontból is többen

méltatták. E tanulmány geofizikai és térképészeti szempontból több sikeres módszertani

újítást alkalmazott. A földtudományok történetben tudós bizottság először próbálta – helyszíni

terepbejárás és kérdőíves adatgyűjtés útján – egy földrengés természetrajzát föltárni. A

kérdőív kiterjedt a meteorológiai viszonyokra, az állatok és emberek viselkedésének

fölmérésére. Geofizikai jellemzőket is vizsgált tapasztalati úton: rengéshullámok irányára,

típusára, közvetetten a sebességére is rákérdeztek Kitaibelék. Az értékelők szerint a kutatott

terület szabatos geológiai föltárása – stílusjegyei alapján – Kitaibel munkája. A tanulmány

írói helyesen ismerték fel a rengésközpontot, amit Réthly (1910) korabeli beszámolók

levéltári kutatásának köszönhetően izoszeizta térképén ábrázolt. A tanulmány szerzői két

föltételezést fogalmaztak meg a földrengések lehetséges okairól, melyeket bevallottan

bizonyítani nem tudtak. Az egyik, vulkáni működést föltételezett a háttérben, a robbanás okát

a pirit bomlásából fölszabaduló gáz feszítő erejében látta, ez Kitaibel kémikus beállítottságát

6. ábra

A móri földrengésről szóló tanulmányhoz Karacs Ferenc (1770-1838) rézbe metszett térképét mellékeltéka szerzők, melyen nyilak jelzik a rengések észlelt irányát és pontozott vonal (mai nevén – izoszeizta) kötiössze a legerősebben megrázott területeket. Kitaibelék munkája kiemelkedik a korai geofizikai térképekközül, mert a földrengések ábrázolásának első kísérlete. A geofizikai izovonalas ábrázolási módszerben aXVIII. század elején Halley izogon térképe volt az úttörő. 1804-ben A. Humboldt ábrázolta a földimágneses tér elemeit izovonalakkal, 1817-ben ő készítette az első izoterma térképet is. R. Mallett (1810-1881) 1857-ben a nápolyi földrengésről szerkesztett Kitaibelékhoz hasonló térképet (London, 1862).Forrás: OSZK Térképtár

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

63

tükrözi, a másik a felszín alatti elektromos kisülésekkel hozta összefüggésbe

rengéshullámokat.

Sajnos nem dönthető el egyértelműen, hogy Katona olvasta-e az egyetem által 1814-ben

megjelentetett tanulmányt. A vizsgálat módszeréről részletesen beszámol és hivatkozik

Kitaibelék állásfoglalására, ám a tanulmány szerzői nem a csapadék vízzel és szénbányával

hozzák összefüggésbe a földrengést, ahogy ezt Katona állítja. Ugyanakkor nem ismerteti a

tanulmány két teóriáját a lehetséges okokról. Feltevésesem szerint, Katona a korabeli sajtó

valamelyik híradásából értesült a történésekről, mely különösen foglalkoztatta, mivel a közeli

Komáromban 1785-ben átélt pusztító földrengést. Az egyetemi kiadvány talán nem jutott el

hozzá. Szakmai pontatlansága, illetve hiányossága ellenére – úgy vélem –, Katona Mihály

beszámolója a móri földrengés vizsgálatáról mégis jelentős. Az általam olvasott

fölvilágosodás korabeli szerzők közül ő az egyetlen, aki Kitaibel tevékenységéről könyvében

beszámolt. Kitaibel kevés cikket, illetve tanulmányt írt, azok is szűk szakmai közönségnek

szóltak és legjelentősebb művének – az Icones plantarumnak – hűvös volt a hazai fogadtatása.

Katona könyve a vidéki értelmiségieknek híradást adott egy hazai földön végzett neves

geofizikai fölmérésről, és éppen arról számolt be pontosan, ami az utat tudománytörténeti

szempontból később jelentőssé tette. A földrengés okáról Kitaibelék magyarázatai

tudománytörténeti szempontból korrektek, szellemes gondolatkísérletek inkább, ám – mai

tudásunk szerint – nem helytállóak. Katona okfejtése viszont földrajzilag helyes és

tanulságos, hogy térbeli és időbeli – az észlelések különbsége és a szénmedence kiterjedésére

– összefüggésekre utal érvelésében. Könyve szakmai pontatlanságának (lehetséges) okát a

szakmai környezet hiányában látom, mely a honi tudományosság állapotából fakadt, ami

Varga Mártont és Katona Mihályt is vidéken tudományos intézeti támogatás és háttér

hiányában hagyta.

A mellékletben öt (I-V.) táblázatban foglaltam össze Kitaibel és kortársai tudományos

kapcsolatát.

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

64

A megfigyelés, az észrevevés, sohasem egyszerű elemeket ismertet meg velünk, de mindig olyanoknak complexeumait. S a fontos az, hogy ezeket már magunkban öntudatlanul csoportosítjuk az inherentia kategoriájának segítségével.

Teleki Pál … a megfigyelőnek csakis arra lehet nyitva a szeme, ami az elképzeléseibe mintegy „belefér” (avagy éppen ettől eltér), mindenkor és mindenképpen létezik egy „mentális szűrő”, ami legalább nagyjából kijelöli a megfigyelhetőség feltételeit.

Juhász-Nagy Pál

3.3 Táj és ember kapcsolata

Kitaibel Pál és kortársai baranyai (út) leírásaiban

3.3.1 Kitaibel Pál Baranyában

Kitaibel baranyai útinaplóit botanikai (Gombocz E., Horvát A. 1939), földtani (Viczián

I.1968,1970), bányatörténeti (Szirtes G., Vargha D. 2001) és helytörténeti (Mendly L. 2007)

szempontból is feldolgozták, értékelték.

Kitaibel naplóit az alábbi, korabeli művekkel hasonlítom össze:

• Rendelkezésre áll e terület XVIII. század végi településtörténetét földolgozó

összehasonlító forráselemzés T. Mérey Klára (2004) munkájában. Ebben a szerző az

alábbi három munka adatait összegzi: a Korabinszky által 1786-ban kiadott, hazánk

településeit tárgyaló lexikont (Historisches und Produkten Lexikon von Ungarn, Pozsony,

1786), az 1782-1785 között Baranyában végzett első katonai felmérést és gróf Széchenyi

Ferenc rendeletére készített „Descripcio Physico Politico Topographica Comitatus

Baranyiensis” beszámolót.

• Ismerjük e korból Baranya vármegye egyes részeinek természetrajzi leírását is, Piller és

Mitterpacher az első hivatalos küldetéses kutató utat 1782-ben Baranya megye

érintésével tették meg (Piller M.,Mitterpacher L.Iter per Poseganam Slavoniae

provinciam mensibus junio, et julio anno MDCCLXXXII. susceptum.Budae), melynek

beszámolóját Kitaibel ismerte.

• A korabeli földrajzi utazóirodalom egyik legértékesebb darabja, ifjú gróf Teleki Domokos

naplója (Egy néhány hazai utazások leírása …1796). Ennek negyedik részében Teleki

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

65

beszámol 1795-iki, dél-magyarországi útjának részeként tett Baranyai útjáról,

élményeiről. A napló műfaji hasonlósága mellett az összehasonlítást az is indokolja, hogy

Teleki Domokos tapasztalt, egyetemi szintű természettudományos képzettségű, nagy

műveltségű utazója volt korának, 1796-ban megjelent könyvét Kitaibel ismerhette.

3.3.2 Kitaibel Pál tájleírása és az első katonai felmérés (1782-1785)

Baranya megyéről készült település- és népességföldrajzi leírások összehasonlító elemzésében

T. Mérey Klára (2004) közli az első katonai fölmérés adatait. Az első katonai felmérés

térképei a kor egyedülálló vállalkozásai voltak, részletes terepbejárás alapján táblázatos

formában közölték a rajzban nehezen kifejezhető, a hadvezetést érdeklő adatokat. (Kitaibel

biztosan nem ismerhette ezeket, mert szigorúan titkosak voltak.) E felmérés 1764-ben

kezdődött és 1785-ben fejeződött be, 1451 szelvény 1:28 800 méretarányban ábrázolta a

korabeli Magyarországot. (Klinghammer I.,Papp-Váry Á. 1983). Baranya vármegye területén

a fölmérést 1782-84 között hajtották végre, nem sokkal Kitaibel útjai előtt. Ez a katonai

felmérés még nem támaszkodott háromszögelési hálózatra, a települések távolságát

gyalogmenetidőben adták meg. (Kitaibel korszerűbb kocsikerék fordulatszámlálóval mérte a

távolságot.) A katonai fölmérés táblázatai a távolság adatokon túl a településen található kő-

vagy téglaépületek számbavételére, a vizek mélységére, az erdők, mocsarak, rétek

járhatóságára és a környező belátható terület nagyságára vonatkoznak (T.Mérey K. 2004).

Kitaibel valószínű a helytartótanács fölkérésének megfelelően, ezeket a táji adottságokat

naplójában szintén följegyezte.

Kitaibel Pál eredeti természetszemléletét, ezen belül a táj és az ember kapcsolatának újszerű

fölfogását baranyai útinaplója alapján mutatom be. E téma kifejtésére a Kitaibel naplók közül

a Baranya vármegyéről szólókat választottam. A vármegye tájai változatosak geológiai,

természetföldrajzi, botanikai és tájgazdálkodási szempontból is. A XVIII. század végére, a

csaknem kétszáz éves török hódoltság és pusztítás után a betelepítéseknek (is) köszönhetően a

települések száma és lélekszáma gyarapodott, gazdasága, kereskedelme szépen fejlődött.

Kitaibel 1799-ben majd 1808-ban szlavóniai útjának részeként 500 km-t 40 nap alatt tett meg

Baranya vármegye területén. Naplójában 25 terepen töltött napot jegyzett fel, és számításaim

szerint több mint 80 település nevét rögzítette, 30-nál is több bányát (közülük kilenc szén),

föltárást vizsgált, 5 vízforrás kémiai és fizikai elemzésének elvégzéséről tesz említést

naplójában.

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

66

Az alábbiakban ugyanarról a helyről közlöm az első katonai fölmérés adatait T. Mérey Klára

nyomán és Kitaibel leírását, ami Gombocz és Horvát (1939) közlésében jelent meg.

„Siklós mezőváros a szelvény délnyugati felén, a főút mellett fekvő település, melynek Mark

vagyis mezőváros, oppidium voltát a térképszelvényen is feltüntették. Siklós távolsága

Gyűdtől ½, Kis Tóthfalutól 1 ¾, Palkonyától 2 ½, Vokánytól 2 óra. A szilárd rovatban

feltünteti a várat, amely „nagy, szilárd építmény”, egy régi fallal van körülvéve, továbbá

néhány kőtemplom és több jól felépített ház. Hozzáfűzi, hogy Zsigmond király egy ideig

ebben a várban raboskodott, mely 80 láb magas. Vizét néhány forrás (Quellen) képezi. Az

erdők tölgyből állnak, s mindenütt járhatók. A rétek többnyire mocsarasak, különösen nagy

esőzések idején, amikor a víz általában megreked. Az utak rovatba feljegyezte, hogy itt vezet

keresztül a postaút Pécsről Eszékre, és egy kereskedelmi út Volpora, Szaboltson át. Ez a

helység magaslaton fekszik, a vár van legmagasabban, uralja az egész helységét és környékét

is. De egy lövésnyi messzeségben a külső szőlőhegyek dominálnak, amelyek fölött szintén

egy magas hegycsúcs van. A megjegyzés rovatban feljegyezte, hogy Sikóst 1543-ban

foglalták el a törökök” (T.Mérey K. 2004: 79).

„Tapolcza távolsága… Siklóstól két óra. … ebben a faluban is állhatott falazott templom és

néhány hasonló anyagból épült ház.… a falu felett egy kis feltörő meleg vizű patak található,

amely a Nagyfalu felé vivő úton egy malmot hajt. Erdeje Harsány felé fiatal tölgyerdő

cserjével benőtten. Rétjei többnyire mocsarasak. A falu egy kis magaslaton fekszik, amely a

vidék felett dominál ” (T.Mérey K. 2004: 79).

„Az alacsony síkság Siklóson túl mindég az úttól balra terül el. Ez a terület többé-kevésbé

mocsaras, bár a magasabb részeken itt-ott szántóföldek vannak. … Siklóson két postaállomás.

Siklóson kívül az utak mentén eperfák vannak, ezek között magyar hársak is láthatók.…

Gyűd alatt és felett a hegység Qercus sessiliflorából áll. Egészen fent azonban kopár, elszórt

cserjékkel és sok mészkősziklával. Márgát és sűrű szövetű mészkövet használnak mindenfelé

az út burkolásához. A gyűdi hegy hosszú gerincben húzódik el. Azután jön a harsányi hegy.

Ez lekerekített alakú és ez alatt visz az út Pécsre. E mögött van a kisharsányi hegy. Ezzel a

szintén lekerekített Terehegy függ össze” (Kitaibel P. 1799: 30).

Siklós 25 más faluval együtt gróf Batthyány Tivadaré. … Siklós várának déli oldalán bő

forrás van. E felett a zsidók részére kis fürdő van. A vize langyos, körülbelül 16-19 Reamur,

tiszta ízű és szagtalan. Pirosas szürke mészkőből fakad. … A vár kőfalai mészkőből és

téglából készültek. A déli oldal alapfalai már teljesen lepusztultak. A magas falak a puszta

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

67

földön vannak rajta. A várfal sarkánál a ferencesek kolostora alatt fedett és ívelt folyosó

nyúlik egészen a tóig. Ennek a folyosónak a végén forrás van, melynek vize egészen olyan,

mint a fürdőhöz használt forrás vize. A tó mellett a nyugati oldalon van a cigányváros, ahol

körülbelül 50 cigány kunyhó van. … A kolostor és a kőrfal a belső váron kívül, a déli déli

erődítésen belül van. A vár déli bejáratánál a Batthyány család díszes címere van. Most éppen

szél- és lómalmot építenek. A megyének itt van a selyemgombolyító berendezése. Állítólag

három mázsa selymet gyártanak” (Kitaibel P. 1799: 11-12).

„Nagytapolca faluban, mely a harsányi hegytől ¼ órányira délre van, két bővizű forrás fakad.

Ezek szürke mészkőből törnek elő. A faluhoz közelebb lévő forrás víze 21-22 Reamur fokú.

A másik, amely az előbbitől csak mintegy lábnyira van, 18-19 Reumur fokú. Csak az elsőt

használják fürdéshez. Részben még üstben melegítik a vizét. Két szoba áll a fürdővendégek

rendelkezésére. … Egy fürdés öt garasba kerül… A források víze olyan bő, hogy malmot hajt.

A vizet az emberek és a marhák egyaránt használják”(Kitaibel P. 1799: 13-14).

Kitaibel adatai a napló műfajából és az utazás jellegéből adódóan kevésbé rendszeresek, mint

a katonai fölmérésé. Kitaibel szinte mindent észrevett amit a katonamérnökök; helyenként

figyelmesebb, alaposabb, részletezőbb adatközlő. Az összevetésből megmutatkozik: a

térképészek a bejárt területet terepként, Kitaibel tájként látta és értelmezte. A lényeges

„tereptárgyak” az ő leírásában is szerepelnek: utak, a vár (rom), a malom, a települések és a

természetes növénytakaró és művelt területek, források. Fontos különbség azonban, hogy

Kitaibel kiemeli a legmeghatározóbb tájalkotó elemeket, majd jellemezi azokat (megnevezi a

fafajokat, jellemzi a kőzetek színét, elemzi a forrásvizeket, a domborzatot képszerűen a

szintkülönbségek és a hegyvonulatok iránya szerint) és néhány összefüggésre (ld. később)

rámutat. A katonatérképészek a tereptárgyakat topológiai rendjük szerint rögzítették

táblázatokban, Kitaibel naplójában a táj legjellemzőbb földtani és növénytani jellemzőit

igyekezett megragadni.

3.3.3 Kitaibel Pál település leírásai és Korabinszky János lexikona

T. Mérey Klára (2004) a Baranya vármegyéről készült település- és népességföldrajzi leírások

összehasonlító elemzésében hivatkozik a Korabinszky János (1740-1811), lexikonának

adataira.

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

68

Kitaibel (1799: 5) és Korabinszky (1786: 186-188) Pécsről szóló leírásában közös adatok: a

város kedvező fekvése, templomai, a püspök nyári palotájának kertjében fakadó forrás és a

vize által hajtott különböző típusú malmok, a török fürdők és a környék szőlős kertjei.

Korabinszky érdekes adatot közöl, 1769-ben gyapottermesztéssel kísérleteztek. A török

időkben Pécs környékét földi paradicsomként emlegették, gondozott és gazdagon termő vidék

hírében állt, egyházi gyűjteménye híres és megemlékezik Janus Pannoniusról. Kitaibel a

várost is a geológus, botanikus szemével figyeli, minden kiragadott részletet valamilyen

kapcsolatba helyezve jegyez fel. Kitaibelben a történelem iránti érzékenység geológiaival

párosul, a város egyedülálló vízvezeték rendszere a török időkből való. A várost ellátó

7. ábra

Balra: A XVIII. század második felében az országleírások közül kimagaslik színvonalával KorabinszkyMátyás János (1740-1811) által 1786-ban kiadott, hazánk településeit tárgyaló lexikon a Historisches undProdukten Lexikon von Ungar. (Pozsony, 1786.) Korabinszky művét „értelmiségi utazóknak” éskereskedőknek ajánlja, akik szeretnék megismerni hazájuk új arcát. Közigazgatási adatokat közöl atelepülésekről, földrajzi elhelyezkedésükről, épületeikről, a lakosság nemzetiségi és vallási összetételétjellemzi, és szól a jelentős helyi iparágakról és kereskedelemről. Adatai későbbi térképeinek alapjátképezték, így 1791-ben kiadta hazánk első 1:1 000000 méretarányú nemzetiségi térképét. Feltételezhető,hogy Kitaibel ismerte Korabinszky művét, mert abban a korban egyedül álló és friss adatforrásnakszámított.

Jobbra: Korabinszky lexikonának jelkulcsa. Néhány, az első oszlopban szereplő kifejezések közül:katolikus, görögkeleti, evangélikus, református templom, zsidó zsinagóga, postahivatal,harmincadhivatal, sóhivatal, méhészet, birka-, marha és lótenyészet, sós forrás, fürdő, üveghuta, mész- ésszénégetők, papír- és őrlőmalmok, pincészet, dohányüzem. (ELTE Egyetemi Könyvtár)

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

69

főforrásról azt jegyzi meg, ott bukkan elő, ahol a „Mecsek meredeken megtörik”. A város

utcaburkolat kövéről megállapítja, hogy a Mecsekben bányásszák. A város környéki

növényzet a „budai mészhegyekben” látottakra emlékezteti.

A településleírások szempontjai Kitaibelnél és Korabinszkynál hasonlóak (lásd a lexikon

jelkulcsa). A vallási és nemzetiségi megoszlásról Kitaibel is gyakran tesz említést, de a

helyben gyűjtött tapasztalatai alapján leírta a településen a lakosság etnikai alapú

elkülönülését is, másutt fölfigyelt az egyes nemzetiségek gazdálkodási és tisztálkodási

szokásaiban megmutatkozó eltérésekre is. Magyarbólyon megfigyelte, hogy a rácok és

németek eltérő módon csépelik a gabonát (Kitaibel P.1799: 27) Siklóson pedig, hogy a vár

felett a zsidóknak kis fürdőjük van (Kitaibel P.1799: 11). Az épületek, utak anyagának

leírásakor a bányahelyre is sokszor utalást tesz vagy éppen fordítva a bányahelyen írja le a

kibányászott kő további sorsát, például a kantavári homokkőből Pécsett ablakkeretet

készítenek. A kibányászott anyagok elszállításának kereskedelmi útvonalát is számon tartotta,

például följegyezte, hogy a Vasasnál bányászott kőszenet Budára viszik. Történeti

érdeklődését mutatja, hogy útja során föltűnően gyakran az egykori várak helyét,

kolostorromokat elhagyott helyen is szemrevételezte (Kitaibel P.1799: 9-12).

Korabinszky leírásaihoz képest Kitaibel naplóiban hangsúlyosak azok a természeti

erőforrások (talaj, források, erdők, érc, kőzet), melyek a gazdálkodás alapját adták, másrészt

Kitaibel fölfigyelt a gazdálkodás és a település szerkezetben is kifejezésre jutó nemzetiségi

különbségekre.

3.3.4 Kitaibel Pál és Teleki Domokos naplója Baranyáról

A kor egyik legtanulságosabb útibeszámolóját Baranyáról alighanem az ifjú gróf Teleki

Domokos írta (Egy néhány hazai utazások leírása …1796) Teleki naplóját az élmények

jobban átszövik, Kitaibel következetesen csak adatközlésre szorítkozik. Teleki erdélyi

származásával magyarázható, hogy a települések nemzetiségi, nyelvi és vallási

megosztottságát különösen nagy érdeklődéssel tanulmányozta. Sem Korabinszky, sem

Kitaibel nem említi a török időkben Pécsre költözött albánokat, óhitű rácokat, a lotharingiai

franciákat, vagy azt, hogy a pécsi nagy templomban három nyelven miséznek. Családi

neveltetésének tudható be, hogy Klimó püspök (1710-1770) könyvtárának katalógusát

szakértelemmel méltatta. Teleki felvidéki naplójában (1793) igen részletes bányaművelési

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

70

tudósítást közöl Selmecbányáról, Körmöcbányáról és Szomolnokról is, sajnos ilyen célú

látogatást a Mecsekben nem tett. Tájképi leírásai Kitaibeléhez hasonlítanak, a talaj

termékenységét, természetes növénytakaróját, a művelés módját leírta, az esztelen

erdőirtásokat szóvá tette. Teleki a településeken átutazva történelmi és művelődéstörténeti

tényeket és összefüggéseket keres, Kitaibel figyelme elsősorban a gazdálkodó emberre

irányul, aki formálja, alakítja környezetét (lásd később). Teleki a nemzetiségek eredetét tartja

számon, elkülönülésük nyelvi és vallási határaira figyel föl. Kitaibel a gazdálkodási

módokban megmutatkozó különbségét és a településeken belüli térbeli elkülönülésüket veszi

észre, a németekről egy kicsit elfogultan ír, szorgalmukat és rendszeretetüket több helyütt

hangsúlyozza.

3.3.5 Piller Mátyás és Mitterpacher Lajos nyomán

Kitaibel Baranyai útja előtt a terület természeti adottságairól képet alkothatott magának, mely

összefüggésben állt azzal, hogy a XVIII. század második felében az élet- és a

földtudományokban bekövetkezett változás szellemében Piller Mátyás megszervezte az

egyetem speciális természetrajzi tanszékét, és elindította a szervezett hazai florisztikai-

faunisztikai és ásványtani kutatásokat. Az első hazai természettudományos fölfedező utak

egyikét Piller Mátyás, Mitterpacher Lajossal együtt vezette 1782 nyarán, majd egy évvel

később eredményeiket útinaplóban, rajzokkal gazdagon illusztrálva – ami abban a korban

ritkaság számba ment – adták közre. (Iter per Poseganam, Sclavoniae provinciam Buda,

1783) Az általuk bejárt vidékén elsőként gazdag természetrajzi- és néprajzi kutatásokat és

gyűjtéseket végeztek. Magyarország mai területén, elsősorban a Budai-hegységben és a

Mecsekben tettek érdekes ásványtani és kőzettani megfigyeléseket.

Kitaibel naplóbejegyzéseinek helymegjelölése arra utal, hogy baranyai útján ugyanazon az

útvonalon haladt (Eszék, Pakrac, Lipik, Daruvár), ahol egy-két évtizeddel korábban elődei

(Gombocz E. 1936). Pillerékhez hasonlóan a Mecsekben ő is fölkereste a Pécs környéki

szénbányákat és leírta a Kővágószlősön készített malomköveket is (Gombocz E.,Horváth

1939). Kitaibel mindig alaposan előkészült útjaira, egyetemi kollégái 1783-ban kiadott úti

beszámolóját, táj- és fajleírásait ismerte. Kitaibel naplóiban és herbáriumi gyűjteményeiben a

szerzőpár művei több ízben szerepelnek oldal- és képtáblaszámmal együtt (Bunke Zs. 1985).

Az Icones Bevezetőjében, A sajátosan Magyarországon előforduló növényfajok részben is

hivatkozik a fent nevezett útibeszámolóra.

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

71

Kitaibel megfigyeléseinek szempontjai (helytörténeti, néprajzi, növény-, állat-, ásvány- és

kőzettani) nagyon hasonlóak voltak, mint egykor Piller Mátyáséké (Papp G. 2002). A

hivatalos föladat teljesítésén túl, elődeihez hasonlóan, Kitaibel is elsősorban tudományos

adatgyűjtésre és vizsgálatokra használta fel az utakat.

Levéltári kutatásaim során Kitaibel baranyai útjának előkészületéről figyelemre méltó

adatokat találtam. Mitterpacher Lajos Kitaibelnek írt, 1799. augusztus 1-én kelt gótbetűs

levelét a Mygind-herbárium földolgozásához írásösszehasonlítás miatt Bunke Zsuzsa

latinbetűvel átírta (1989), így számomra olvashatóvá vált. A baráti és szívélyes hangulatú

levél tanulsága szerint, 1799-ben Kitaibel kiküldetéses útján megbetegedett, amiről

Mitterpacher Kitaibel apósától értesült. Kitaibel korábban levelet írt Mitterpachernek,

melyben Baranya vármegye domborzati adottságairól, növényzetéről és ígéretes kutatási

területek felől érdeklődik. Mitterpacher a Jakab-hegyre, Siklós környékére, a Villányi-

hegységre és a Nagyharsányi-hegyre hívja föl figyelmét. (Kitaibel megfogadva a tanácsot,

fölkereste e helyeket, és jeles botanikai ritkaságokat írt le.) Mitterpacher emlékezteti Kitaibelt,

hogy növényzeti szempontból az augusztus már nem éppen kedvező a kutatásra. (Kitaibel ezt

8. ábra

Balra: Lipszky János térképvázlata Baranya vármegyéről (1804-1810). Kitaibel Baranyai naplójábanrészletes leírását adja a Dráva-menti (Siklós és Dárda közötti) területek vízföldrjzi és botanikaiviszonyainak. Helyszíni leírásainak értelmezését nagyban segíti Lipszky térképvázlata. „Dárdánál hosszúkiterjedt árok van, amely olyan, mint egy folyómeder. Ebben állandóan áll a víz és csak áradáskor folyik.Ilyenkor sok halat fognak. Ezeket Gyulának hívják.” (Kitaibel Baranyai napló) Jobbra: az e területrőlközölt térképen, a Mappa Generalis végleges változatában a vízrajzi viszonyoknak (oldalágak, holtágakrendszere) az ábrázolása már kevésbé részletgazdag, de a növénytakaróról többet elárul. (OSZK-Térképtár)

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

72

nyílván tudta, de talán éppen a hivatalos kiküldetése miatt csak nyár végén utazhatott.) A

levélnek van még egy érdekessége, melyről Kitaibel naplójában nem tesz említést, a pécsi

püspök, Esterházy László Pál (1730-1799) lesz vendéglátója, akinek Mitterpacher

„kézcsókját” küldi Kitaibel által. (Esterházy László Pál amatőr ásványgyűjtő volt, 1797-ben ő

építette a püspökszentlászlói kastélyt és parkot.) Kitaibel társadalmi megbecsültségét mutatja

e meghívás, és azt is, hogy magas rangú egyházi emberek között is akadt lelkes

természetbúvár (Mendlik Á. 1864).

3.3.6 Táj és ember kapcsolata

Kitaibel Pál tájvizsgálati módszerét és a táj-ember kapcsolatnak újszerű fölfogását baranyai

útinaplója alapján mutatom be. Kitaibel a Mecsek és környékének botanikai és földtani

értékeinek természettudományos fölfedezője, leírója. Ő az első botanikai adatközlő a Mecsek

és a Nagy-Harsány-hegy közötti területről és a beremendi hegyet illetően is (Gombocz E.,

Horvát A. 1939). Az irodalmi földolgozások tájtörténeti szempontból is fontos

megállapításokat tesznek: Kitaibel 530 növényfajt jegyzett fel, 1410 növénylelőhelyet közölt.

E fajokat száznegyven évvel később Horvát Adolf majdnem mind megtalálta, következtetése

szerint :”azóta nem változott meg lényegesen a baranyai flóra képe” (Horvát A. 1939).

Kitaibel baranyai naplójának tudománytörténeti jelentőségét Horvát (1939 : 3) így látta: „A

napló elolvasásából kitűnik azonban, hogy nemcsak a növényeket és állatokat figyelte meg és

írta le, hanem a kőzeteket, talajokat, ásványvizeket, folyókat és patakokat, hegyeket és

dombokat, síkságokat épp úgy élesen megfigyelte és pontosan leírta, mint a földmíves és

állattenyésztés, bányászat és ipar kihasznált és kihasználható természeti kincseit, valamint

történeti emlékeket és néprajzi, gazdasági viszonyokat egyaránt megfigyelte és leírta a

természeti szépségekkel együtt. A nagy magyar természetkutató részletekben elvesző

alaposságánál csak egyetemlegesen nagy és átfogó, de azért mindég pontos és tökéletes

universalitását tudjuk csodálni.”

Kitaibel tájleíró módszerének lényeges vonása, hogy megfigyelésének léptékét rugalmasan

változtatta a tájalkotó elemek kis léptékű és a táj térbeli és időbeli mintázatainak nagy léptékű

leírásakor. A botanikus Kitaibel az apró részletek megfigyelésében, azok érzékletes, pontos

lejegyzésében, a finom különbségek leírásában igen gyakorlott volt. Ez az érzékenység,

alaposság analitikus és rendszerező látásmódja a kőzetek és feltárások leírásánál is

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

73

megmutatkozott. A kőzetrétegek megjelenését találó jelzőkkel írta le: tömbös, pikkelyes,

pados, palásan réteges. A feltárásokban följegyezte az egymáson fekvő különböző rétegeket

és ezek vastagságát. Ha hasonló előfordulással találkozott, utalást tett ezekre bejegyzéseiben.

„A márvány piros erű, szürkésfehér színű. A márványtömbök csaknem függőlegesen állnak,

és a hézagok piros színű bolusszal vannak kitöltve. Néhány lépéssel odébb olyan márvány

látható, mely felül fehérebb, alul pedig sötét eres és halványpiros színű. Továbbmenve felfelé

a hegyen szürkés piros márványt találunk barnássárga és fehér erezettel. Ennek kénre és

földolajra emlékeztető szaga van, ha megdörzsöljük. A fehér márványnak ezt a tulajdonságát

nem észlelhetjük. A tömbök itt nem függőlegesen állnak, hanem ferdén feküsznek. A föld

barna vagy pirosas színű”(Kitaibel P.1799: 11).

A lelőhelyek egy részéről Piller és Mitterpacher leírásból tudhatott, a napló bejegyzéseinek

egyik címe erre utal: „Augusztus 20-án kirándulás a Mecsek egyik lejtőjére a kőszén

tanulmányozása végett. (Lámpás)” (Kitaibel P.1799: 7). Vannak följegyzései, melyek az

útközben látott élményeket rögzítik, a mély útbevágásokat, sziklaleszakadásokat,

kőzetkibúvásokat Kitaibel tudatosan figyelte, kereste : „Kővágószőlős felett mély útban felül

homokkövet, ezen vastartalmú réteget látni” (Kitaibel P.1799: 5). A naplóbejegyzésekből

tudjuk, hogy a szóbeli közlések is fontosak voltak számára, bányászokkal, ahol csak lehetett

értekezett, illetve a mészégetés Vokonyánál leírt részletei arra utalnak, hogy a mészégetőket

nemcsak kikérdezte, de munkájukat alaposan meg is figyelte. „Az erdőben mészégető

kemencében meszet égetnek. 420-30 mérő égetnek egyszerre. Az égetés nyolc napig tart.

Ehhez huszonöt öl fa kell. Egy mérő égetett mészért 12-15 garast fizetnek” (Kitaibel P.1799:

10-11).

Kitaibel több helyütt tett utalást a kőzetrétegek dőlésirányára, helyenként a rétegek

dőlésszögére is: „A Mecsek szürke mészkőrétegei kelet felé húzódnak. … Megyefán a

rétegek észak felé kis szög alatt feküsznek és részben alig egy hüvelyknyi vastagok; Szürkés

fehér márvány van itt. Ez fél-2-3 lábnyi rétegeket alkot. Nagy szög alatt keletről nyugat felé

települnek ezek a rétegek.” (Kitaibel P.1799: 6).

Kitaibelt – Zipsert és Beudant megelőzve – a Mecsek földtanának első leírójaként tartjuk

számon. A földtani értékelők külön kiemelik Kitaibel azon megfigyeléseit, melyek a leírt

jelenségek (kőzetréteg) elterjedési területeinek föltárására vonatkoztak. „Naplóiban

mintaszerű feltárásleírásokat, meglepően pontos ásványtani meghatározásokat,

kőzetleírásokat találunk, felfigyelt az ősmaradványokra és a tektonikára is. Több helyen

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

74

párhuzamosítási kísérleteket is tett, igyekezett az egyes képződmények elterjedési területét

tisztázni”(Viczián I.1970: 100).

A baranyai út egyik fontos állomása a Villányi-hegység bejárása volt, ahol a Harsány-hegyről

elé táruló látképet az alábbiak szerint írta le:

„A harsányi hegy tetején vár volt. Ebből néhány alapfal még megvan. Észak felé a kilátást a

Nagyharsány-hegyről a pécsi hegyek zárják le. Pécs városát szépen lehet látni. Nyugat felé

elvész az ember szeme a somogyi síkságba. Egészen a Badacsonyig el lehet látni

napnyugtakor. Dél felé nagy síkság terül el, melyen a Dráva medre kígyózik. Délnyugatra

vannak a szlavóniai hegyek. Kelet felé elvész a látóhatár a nagy magyar alföldbe. A nagy

magyar alföld átnyúlik Somogyba, Dráva mindkét partján pedig fölfelé egészen Szlavónián át

húzódik. Kelet felé lehet látni a Dunát is. Mohács is látható megszámlálhatatlan seregével a

községeknek” (Kitaibel P.1799: 12).

Kitaibel a 442 méter magas Szársomlyó tetején állhatott; kedvező légköri, időjárási

viszonyokat feltételezve a légvonalban 140 km-re fekvő Badacsonyt is látta. Az óramutató

járásával ellentétes irányba haladva írta le a tájakat. Az Ormánságot a Dráva északi és déli

”partját” is az Alföldhöz sorolta, a folyó által feltöltött és alakított tájakat genetikai

szempontból együvé tartozónak érezhette. Földrajzilag éppen azon a helyen, magaslaton állt,

ahonnan az eredet és a térbeli kapcsolódás jól megragadható volt.

A Villányi-hegység fekvéséről, kőzeteiről is adott leírást, továbbá utalt annak Mecsekhez való

kapcsolódásához is: „A hegy északi része erdős, a többin szőlő van. A hegy csak dombokkal

függ össze a többi hegyekkel, amelyek közül délre merészen ugrik előre. A hegység nyugatról

kelet felé húzódik. … A hegy fehér erű, hamuszürke mészkőből áll. A rétegek a hegy hátán

egymásra tornyosulnak” (Kitaibel P.1799: 13).

A Mecsekhez hasonló csapásirányú, a Baranyai-dombság alacsonyabb rögcsoportjából

kimagasló Villányi-hegységet Kitaibel a Mecsek részeként értelmezte. Érdekes, hogy a

karsztos mészkőfelszínnek egyetlen formakincse ragadta meg figyelmét a mai geológia

irodalomban pikkelyes szerkezetű felszínt rétegek egymásra tornyosulásaként írta le.

A Kitaibel-naplók tájleírásának meghatározó vonása, hogy Kitaibel a gazdálkodó embert –

bányász, iparos, földműves, állattartó – természetformáló erőnek tekintette. A szén-, érc- és

kőbányák, üveghuták, mészégetők, kőfaragó- és fazekasműhelyek leírásai baranyai

útleírásainak különösen hangsúlyos részei. A természetből ásványt, kőzetet kitermelő és

feldolgozó ember tudását, tapasztalatait, erőfeszítéseit Kitaibel nagyra értékelte. A megye

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

75

vízföldrajzi adottságaiból következik, hogy a gazdálkodó emberek életében a malmoknak

jelentős szerepe volt. Kitaibel följegyzett több szárazmalmot, de több mint ötven karsztforrás,

patak és folyó mentén működő vízi malmot is. A malmok energiáját Kitaibel tudósítása

szerint Baranyában gabona-, kő- és sóörlésre, fűrészelésre és papírkészítésre használták föl.

Kitaibel naplóinak elemzése alapján a Mecsek és a Villányi hegység területén a XVIII. század

végén sokszínű és intenzív volt a bányászat és a kézműipar is, a gazdálkodás legfőbb

energiforrását a felszíni vizek adták, melyek malmokat hajtottak. Kitaibel leírt: mészkő,

homokkő, agyag, homok, szén és érc kitermelő helyeket, bányákat. A Mecsek területén szinte

minden falu határában találkozott valamilyen föltárással vagy ipari földolgozó

tevékenységgel, följegyezte a kitermelt kövek fölhasználását – ház vagy útépítésre, illetve

leggyakrabban malomkőnek –, illetve szállításának célállomását, például a hetényi

üveghutákathoz szükséges homokot Szent Katalin és Kán között termelték ki. Bányatörténeti

szempontból legértékesebb adatai a négy nagyobb szénföltárás és kitermelési hely (Vasas,

Lámpás-völgy, Váralja, Püspöknádasd), melyeknek első tudományos leírója volt. De útja

során maga is talált mély vízmosások föltárásaiban szénréteget, illetve egy helyütt felhagyott

művelésre utaló nyomokat is.

A Kitaibel-naplók tájleírásának új és eredeti vonása, hogy a gazdálkodó ember tájromboló

hatását a növény- és talajtakaró időbeli mintázat változása alapján fogalmazta meg.

„Püspöknádasdon kívül jobbra a halmokon és a kis hegyeken részben szántóföldek, részben

pedig szőlők vannak. Van azután tovább régi tölgyekkel hiányosan fedett ritkás erdő, ahol a

csupasz földet is látni lehet. Bal kéz felől egészen csupasz a föld, és teljesen hiányzik a

televény. A talaj márgaszerű. Egykori erdőre utal még a meglévő Helleborus odorus ….”

(Kitaibel P.1799: 21). Kitaibel a megváltozott talajszerkezetből és a vegetáció túlélő

maradványaiból következtetett a hely eredeti állapotára. A talaj „A” szintjének hiánya, az

alapkőzet fölbukkanása a talajtani indikáció, a tölgyes erdő fölnyílása és az aljnövényzet

maradványegyedeinek előfordulás a vegetáció árulkodó jelzése, itt valaha erdő volt. A

környezet domborzati viszonyainak leírása arra utal, hogy a tarra vágott erdő helyét

fölszántották, ám a domboldalon az erózió az értékes humusz réteget elhordta. Egy másik

helyütt a túllegeltetésre következet Kitaibel a lepusztult talajból, mert az alapkőzet igen nagy

területen bukkan a felszínre. „Kővágószőllős felett … A hegy erdeit annyira kiírtották és

lelegeltették, hogy mindenfelé csak a csupasz kőzeteket és a földet lehet látni” (Kitaibel

P.1799: 5).

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

76

A kitaibeli tájszemlélet úttörő vonása a tájalkotók (kőzet, talaj és vegetációs)

kölcsönhatásainak oknyomozó vizsgálata. A tapasztalat (talajpusztulás) indikációs

értelmezése föltételezte az élő és élettelen környezeti hatások (erózió) ok-okozati

kapcsolatának fölismerését. Kitaibel a tájgazdálkodással kapcsolatos megfigyelései során

fogalmazta meg a hazai ökológia első alapvetéseit.

ármentesítés

táplálékigény

halászat,fokos művelés

zsugorodó árterekés mocsárrétek,duzzasztottpatakmedrek,csatornákjárványveszély csökkenése

liszt-só- és kőőrlő-,fűrész- és papírmalmokgyógyfürdők létesítése

Megváltozott környezet

Természetes környezet

Emberi tevékenység

erdőtakaró zsugorodásatalajpusztulásfelhagyott és műveltbányagödrökkőburkolatú utak

építkezésútépítéskőfaragás

kőzetek, ércek:agyag, mészkő,kőszénezüst- és vasércüveghomok,homokkő

energiaforrás,épület és útanyagnyerés,használati eszköz,malom- és sóőrlőkőkészítés

üvegkészítésfazekasságvasas kézművesség

A bányászat és hatásai Baranya vármegyében Kitaibel naplója alapján

Erdőgazdálkodás és hatása Kitaibel naplója alapján

Baranya vármegyében

Megváltozott környezet

Természetes környezet

Emberi tevékenység

erdőtakaró energiaforrás

építőanyagterületnyerés

bányafa

erdei talajok

legelőkszőlőskertekszántó- területek

Erdőtakaró zsugorodása

talajpusztuláshamuzsír- és üveg-készítésbányászatlegeltetés

Szántó gazdálkodásgyümölcstermesztés

fűtésépítkezések

táplálékigény

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

77

Oh csudálatos, és hatalmas felség Kinek munkáit szólja föld és az ég: Ezeket nékünk előnkbe tetted, Látnunk, vizsgálnunk kiterjesztetted.

Szőnyi Benjamin

3.4 Az Icones elemző és értékelő bemutatása

3.4.1 A mű keletkezésének körülményei és indítékai

A botanikai irodalom (Gomocz E. 1936, Jávorka S. 1957) Kitaibel fő művének az 1799-1812

között 28 füzetben megjelent a Descripciones et Icones plantarum rariorum Hungariae-ét

(Magyarország ritkább növényeinek leírásai és képei) tartja. Kitaibel 1802-ben, a mű első

kötetének megjelenésekor már kellő tapasztalat birtokában volt hazája növényvilágának

gazdagságáról és szembesült annak tudományos földolgozatlanságával. Naplói ebből az

időszakból: Iter banaticum transsylvanicumque 1792, Iter litorale 1794, Iter slavonicum

primum 1795, Iter tatrense 1795, Iter marmarosiensiense primum 1796, Iter

magnovaradiense 1798, Iter baranyenses 1799, Iter banaticum primum 1800, Iter croatium

magnum 1802.

A ritka növényfajokat bemutató nagy formátumú, illusztrált díszművek kiadása ekkor Európa-

szerte – a linnéi gyűjtő és leíró korszak betetőzéseként – szokásban volt. Kitaibel az Icones

Bevezetőjének előszavában hivatkozik a nagy európai flóraművek szerzőire (Linné, Haller,

Scopoli, Villarst). Ám leszögezi, hogy tőlük eltérően, az ország kevéssé ismert természeti

adottságai miatt és a növénytakaró jobb megértése céljából a szerzők (Kitaibel szerzőtársa

volt Waldstein gróf) szükségesnek tartják előljáróban az ország természetrajzi bemutatását.

Az osztrák flóraműveket Jacquin Nicolaus Joseph (1727-1817) állította össze, Florae

Austriacae (1773-1778) és Icones plantarum rariorum (1781-1804) címmel jelentek meg. E

kiadványok a magyar mű legközelebbi példáinak tekinthetők, a személyes kapcsolat (Kitaibel

Jacquinnal levelezésben állt) és botanikai szempontból a növényföldrajzi közelség miatt.

Azonban ezek sem tartalmaznak átfogó természetrajzi leírást a növényzet földrajzi

környezetéről.

Úgy vélem, az Icones plantarum természetföldrajzi megalapozásnak gondolata Kitaibeltől

származott és egyedülálló volt az akkori Európában. A mű külföldi szakmai sikerének eddig

nem vizsgált oka ebben is keresendő. Országunk természetrajzi leírásának elmaradottsága a

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

78

török hódoltság, továbbá a XVIII. század első felében, Bél Mátyás és Mikoviny Sámuel

félbeszakadt kutatásainak is következménye, melyről a 3.2.1.3 fejezetben szóltam. Kitaibel

kutatási programja elődeiéhez hasonló sorsra jutott, pedig szintézistteremtő látásmódja, a

természetföldrajzi és botanikai kutatások összekapcsolásával a hazai és az európai

tudományosság számára is új iskolát teremthetett volna.

Az Icones plantarum megalkotásában Kitaibelnek méltó társa, patrónusa is volt gróf Franz

Adam Waldstein (1759-1823). Nem csak terepútjaira kísérte el, Berlinbe is vele utazott 1798-

ban, ahol C. L. Wildenow-val (1765-1812) a kor legnevesebb rendszertanászával az Icones

szakmai előkészítésén dolgoztak. Waldstein fedezte a kiadás teljes költségét, megszervezte

Bécsben a mű szerkesztését, nyomtatását, terjesztését a Magyar Királyság területén és

Európa-szerte. A hazai érdektelenség és a napóleoni háborúk is közre játszottak abban, hogy

1812-ben fölfüggesztették a további füzetek kiadását. A szemtanú életrajzíró Schuster J.

szerint (1829) Kitaibel Waldstein érdemeit mindig sajátjával egyenrangúnak tartotta, a

címlapon szerzőként kettőjük neve szerepelt, ahogy a Jénai Ásványtani Társaság 1806-os

kiadványában (Annalen der Herzoglichen Societät für die gesammte Minaralogie) is. Az

1797-ben alakult első európai ásványtani társaság tagjainak – így Kitaibelnek és

Waldsteinnek is – egyik feladata az volt, hogy hazájuk ásványtani és topográfiai leírását

ismertessék. A társaság működéséről 6 évkönyv jelent meg 1802-25 között. Az 1806-os

harmadik évkönyvben Rumy Károly György ismertette Kitaibel Pál és Waldstein Die

topographische Beschreibung des Königreiches Ungarns (1803) című munkáját (Csíky G.

1997), mely – nagyrészt – az Icones plantarum Bevezetőjének földtani fejezeteit foglalja

9. ábra

Jacquin Nicolaus Joseph (1727-1817) németalföldi franciacsaládban született, orvosi diplomáját Bécsben szerezte. Császárimegbízatásban 1755-1759 között Nyugat-Indiában tudományosexpedíciót vezetett. 1763-65 között a selmecbányai akadémiaegyetlen tanszékének tanára, itt dolgozta ki Európában elsőként akémiaoktatás laboratóriumi gyakorlatát és lerakta az akadémiaásványtani gyűjteményének alapját. Mészégetéssel éskőszénlepárlással is foglalkozott, eredményeit Lavoisier nagyraértékelte. Selmecbányán öt éven át oktatott kémiát és ásványtant,személetét G. Scopoli (1723-1788) és Rupprecht Antal (1748-1814)professzor vitte tovább (Csáky K. 2003). 1769-től a bécsi egyetembotanika professzoraként számos, a pannon flórára jellemző fajtleírt, növénygyűjtési feladattal az egyetem magyar diákjait és HellMiksát is megbízta. Kiválóan rajzolt és növényillusztrátorokat istanított. Kitaibellel levelezett. Forrás: Gombocz (1936:222.)

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

79

magában. Kitaibel és Waldstein hazánk természetföldrajzi leírását nemcsak a botanika, de a

földtudományok iránt érdeklődő európai szakmai közönség előtt is bemutatta.

Az Icones plantarum elkészítésének természetrajzi indíttatásáról értekezésem bevezetőjében

már szóltam. Schuster János Kitaibel életrajzában további adatokat közöl erről. Az Icones

plantarum második kötete Horvátország természeti leírását tartalmazza, a harmadik kötet

Szlavóniáét, ez utóbbi kéziratban maradt; Kanitz Ágost botanikus (1843-1896) tette közzé

1865-ben. A három bevezető fölépítése, szemlélete hasonló: a tárgyalt térség helyzetének,

kiterjedésének, határainak, szomszédainak leírása; domborzatának, talajainak,

ásványkincseinek, vizeinek, éghajlatának jellemzése; mindezek kialakulásának okai és végül

a terület növényföldrajzi leírása. E három nagy összefoglalót Kitaibel „a majdan megírandó

mű előtanulmányának tartotta. Ezért annyi megfigyelést tett, amennyit csak tudott, mindent

összegyűjtött, amire csak alkalma nyílott, könyveket kivonatolt, összeszedte mások írásos

beszámolóit, lejegyezte a szóban hallottakat” (Schuster J. 2000: 21).

Kitaibel tudományszervező munkásságáról dolgozatom 3.2.4.2 részében szóltam, de egy

további összefüggés miatt itt is említeni szükséges. 1809-ben a Magyar Nemzeti Múzeum új

irányítás alá került, amit Kitaibel kínálkozó alkalomként használt föl. Körlevelet bocsátott

közre: az egyes országrészekben ásványtani, vízrajzi, növény- és állattani beszámolók

készítésére és meteorológiai adatok gyűjtésére szólított fel. Kitaibelnek minden tudományos

igyekezetét – Schuster szerint – a hasznosság vezérelte. Távol állt azoktól a német

természetkutatóktól (talán itt Schelling körére gondolt) akik magas röptű, de meddő

természettudománnyal foglalkoznak, és nem vesznek tudomást arról, vagy szándékkal

mellőzik azt a tényt, hogy az ember a Természetből táplálkozik, öltözködik és tartja fönn

magát.

Kitaibel adatgyűjtésének három indítéka volt: a hazai flóra leírása, az ország természetrajzi

jellemzése, és a gazdaság számára hasznosítható – botanikai, természetföldrajzi, gazdasági,

néprajzi tárgykörű – ismeretek gyűjtése. 1792-1817 között 26 nagy utazás keretében, több

mint 20 000 km távolságot tett meg, körülbelül 1500 napot töltött terepen. E negyed évszázad

alatt céltudatosan bejára az akkori Magyarországot. Ezek az utak azonban roppant költségesek

voltak, ezért Kitaibel állami támogatásért folyamodott. A helytartótanácsnak 1798-tól – szinte

minden évben újabb – útitervet adott be, majd útjairól hazatérve igen részletes hivatalos

jelentést („relatio”) készített. Az utak költségét 1798-tól az állam fedezte, és ekkortól Kitaibel

útjainak hivatalos célját a helytartótanács határozta meg: az iparban, a mezőgazdaságban és a

közegészségügyben hasznosítható tájékoztatást várt tőle.

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

80

Az az adatgyűjtés, ami az ország florisztikai és természeti leírását szolgálta és a hivatalos,

állami megbízásból fakadt, egymással összeegyeztethető, sőt egymásra épülő volt. Kitaibel

„eklektikus” napló följegyzéseinek szemlélete és tárgyköre e hármas szempont alapján

érthető. Adatainak töredékét tudta tudományosan földolgozni, botanikai szempontból azért

(is) mert az Icones teljes kiadása meghiúsult, természetföldrajzi szempontból csak

előtanulmányra futotta erejéből, idejéből. Nagy elszánását azonban mi sem bizonyítja jobban,

hogy az egyetemi magistratustól 1815-ben támogató levelet kért egy helytartótanácsi

kérelméhez, a nagy összegző mű elkészítéséhez. Győry Tibor (1936) az orvosi kar levéltári

anyaga alapján idézi a döntést, mely Kitaibelt továbbra is fölmenti a tanítás alól, meghagyva

2000 forintos évi fizetését, abból a megfontolásból, hogy: „költséges utazásainak gyümölcsét

megérlelje: Magyarország physiographiájának és flórájának megírását befejezze” (Győry

T.1936: 341).

10. ábra

Kitaibel kutatóútjainak (1792-1815) útvonal vázlata Jávorka (1957) és Harmatta (1962) adatai alapján. Forrás: Papp G. (2002: 94.)

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

81

3.4.2 Az Icones plantarum Bevezetőjének közvetlen földrajzi előzményei

A kor földrajzi szerzői közül, mint államisme-íróról Windisch Károly Gottliebról

tudományszervező és folyóiratkiadó munkássága kapcsán már dolgozatom 3.2.1.3 fejezetében

írtam. Több művet is közölt hazánkról, közülük a Geographie des Königreichs Ungarn

(Pressburg, 1780) egyik legjelentősebb. Tudományos szempontból a mű csillagászati és

térképészeti bevezetése a legértékesebb. Számos hazai város földrajzi koordinátáit közli

Kepler, Marsigli, Mikovinyi, Liesganig és Krieger mérései alapján, majd európai áttekintést

ad a kor államisme szerzőiről (J. Ch. Wagner, Büsching, Gatterer). Természetföldrajzi

anyagát Fodor (2006) „soványnak” minősíti. Tapasztalataim szerint rövid terjedelme ellenére

kiemelkedik a kor irodalmából: alapos és átgondolt munka. Fölépítése több hasonlóságot

mutat Kitaibelével, ezért fő fejezetiről részletesebben szólok. A könyv I. része 5 fejezetben

mutatja be a királyság földrajzi természetét, alkatát, az ország és lakóinak néveredetekor

valószínű Bertalanffi (1757) művére támaszkodik. A határokat természetföldrajzi és politikai

szempontból is jellemzi, az ország kiterjedéséről több mérési eredményt ismertet, és a

csillagászatföldrajzi helymeghatározás után az éghajlat jellemzőjeként az évi átlagos

középhőmérséklet értékeit közli (12oC más mérés szerint 11.5oC). A további két rész hazánk

földjének megismerésében fontos – közel harminc – történeti országleírás és útleírás

jelentőségét méltatja.

A könyv II. része 23 fejezetben (16-42 oldalakon) a Magyar Királyság földrajzi leírását adja.

Az 1. fejezet Levegő és időjárás címen az országot három részre tagolva jellemzi. Az északi

rész hegyvidéki, vizekben, erdőségekben gazdag, párás, északias szelek jellemzik, lakói

erősek és sokáig élnek. Az ország középső része (Duna-medence) a folyók áradása miatt

egészségtelen levegőjű. A nagy homokkal fedett területek forrók és szárazak, ahol a szél

erejének semmi sem tud ellenállni. Itt északi és nyugatias szelek uralkodnak. Az ország déli

része a legmelegebb, a tenger (Adria) közelsége miatt a levegő forró, szeles, de az élet

számára a legkedvezőbb vidék. A 2. fejezet a Kárpátok bemutatását foglalja magában, a

hegyvonulatokat irányuk, határaik, vármegyék szerinti fekvésük és magassági viszonyaik

szerint jellemzi. Megjegyzi, hogy sok éves hó fedi a Tátra magas hegycsúcsait és ivóvíz

tisztaságú, pisztrángos tavak találhatók a gerincek alatt. A 3. fejezetben közel ötven ásványt

(cink, arany, ezüst és réz tartalmúakat), drága- és féldrágakövet sorol fel vármegyék szerint,

pontos lelőhely megadása nélkül. Itt tér ki a fakitermelés és faföldolgozás jelentőségére és a

gyümölcstermesztésre is. A 4. és 5. fejezetben a növénytermesztés és állattartás egyes területi

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

82

adottságait, 6-14. fejezetben a gazdálkodást ágazatok szerinti bontásban tárgyalja, például a

borászatot, méhészetet, legeltetést. A 15. és a 16. fejezet a folyóké: eredéstől a torkolatig

követi futásúkat, a 17. fejezetben a lápok, mocsarak rövid jellemzését adja, hogy a 18-ban a

halászatot mutassa be számos halfaj említésével. Ezután a Duna-, Körösök- és a Maros-menti

aranymosásról van szó, a 20. fejezetben az ásványvizekről, forrásokról, a meleg vizű

fürdőkről, gyógyító és mérgező forrásvizekről. A következő két fejezet – a korabeli államisme

műfajába illően -, érdekes történetekkel szórakoztatja az olvasót.

Windisch korának legújabb ismereteit összegző műve természettudományi szempontból

legmagasabb színvonalat a csillagászatföldrajzi részben ért el. A domborzat leírása Kitaibel

művében gazdagabb, pontosabb, az utazó és szemtanú árnyaltabb képet tudott adni. A két mű

megjelenése között eltelt közel húsz esztendő legnagyobb minőségi előrelépést a hegységek

földtani felépítésének, ásványvagyonának föltárásában és a növényföldrajz területén hozott

Az időjárás jellemzését a megkezdődött és részben már összehangoltan végzett műszeres

mérések teszik árnyaltabbá és pontosabbá a kor új kémiai és fizikai fogalmaival és a terepi

élmények gazdag tapasztalatával. Windisch műve tartalmában, fölépítésben európai

színvonalat képviselt, és mint államisme, a természeti adottságokat a közvetlen emberi,

gazdálkodási szempontjából vizsgálta. Úgy vélem, a sok adatot, ismeretet rendszerbe foglaló

mű fontos mérföldkövet jelentett és – Kitaibel művével összevetve – mutatja azt az

előrelépést, mely a XVIII. század utolsó két évtizedében a Kárpát-medence természeti

adottságainak föltárásában történt. A külföldi és hazai utazók, a lelkes természetbúvárok

munkája elég sok anyagot összegyűjtött az átfogó természetföldrajzi mű megírásához.

Kitaibel művének másik közvetlen földrajzi előzménye Grossinger János (1728-1803)

jezsuita 1793-ban megjelent könyve az Universa historia physica Regni Hungariae secundum

tria naturae digesta. (E többkötetes mű egy része kéziratban maradt.) Fodor (2006) értékelése

szerint ez volt hazánk első természetrajzi leírása. Másik műve a Dissertatio de terrae motibus

regni Hungariae (1783) geofizikai jelentőségű, a világ első földrengési katalógusát

tartalmazza. Márki Sándor (1882) az Universa historia physica Regni Hungariae könyv

elemző bemutatásában Grossinger egész országra kiterjedő kutató útjainak jelentőségére hívja

föl a figyelmet, alapos és sokoldalú adatgyűjtésére. Kitaibel mindhárom területen – utazó,

természetrajzíró és földrengéskutató – Grossinger munkásságának folytatója volt.

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

83

Grossinger 1793-as művének elején bibliográfiát ad hazánk földrajzkutatóinak

munkásságáról, úgy, hogy a szomszédos népek irodalmát is számba vette, majd leírta

Magyarország felszínének természetét, növény- és állatvilágát, továbbá a szilárd kéreg

anyagát. Kitűnő megfigyelő volt, följegyzései nemcsak a Kárpát-medence természetrajzának,

de a korának megértése szempontjából is tanulságosak. (Megfigyelte például, hogy az 1763-

as komáromi földrengés előtt pár nappal a gólyák fiókáikat biztonságos helyre vitték; a

szepességi bányavárosok körüli 1738. december 21-én dühöngő vihar által letarolt

erdőségeket 1743-ban újból fölkereste és leírta; indulatosan tette szóvá az országban zajló

lelketlen erdőirtást; 1743-ban a váci vásáron 20 000 barmot látott.) Gazdaságtörténeti

szempontból a könyv nagy értéke, hogy statisztikai adatokat összegez és értékel.

3.4.3 Az Icones plantarum Bevezetőjének elemző, értékelő bemutatása

Az Icones Bevezetőjének bemutatásakor az alábbi kérdésekre keresem a választ:

• Mik voltak Kitaibel fő vizsgálati szempontjai?

• Milyen módszerű adatgyűjtés állt a munka hátterében?

• Milyen forrásokat használt föl?

• Melyek voltak előremutató eredményei a későbbi földrajzi és botanikai kutatások

szempontjából?

Az értekezés mellékletében közlöm a Bevezető fordítását, *- gal jelöltem az idézetek

fellelhetőséget az egyes szakaszokon belül.

11. ábra

Miskolci születésű volt, a pesti egyetem magyar nyelv és irodalom tanszékénektanára, Vályi András (1764-1801). Fő műve a Magyar Országnak Leírása (1796-1799). (A képen ennek belső címlapja látható.) Vályi három kötetben elsőkéntadott magyar nyelven áttekintést Magyarország földrajzáról, az alcímbenkijelölt témakörök és tárgyalási rend szerint: ”Mellyben minden hazánkbéliVármegyék, Városok, Faluk, Puszták, uradalmak, fabrikák, huták, hámorok,savanyú, és orvosló vizek, fürdöházak, nevezetesebb hegyek, barlangok, folyóvizek, tavak, szigetek, erdök, azoknak hollételek, Földes Urok, fekvések,történettyek, külömbféle termésbéli tulajdonságaik, a’ betűknek rendgyekszerént feltaláltatnak.”

Forrás: www.mezogazdasagimuzeum.hu/fotok/evfordulok

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

84

A Magyarország elhelyezkedése (A) című szakaszban Kitaibel hazája földrajzi fekvésének

meghatározásakor a legújabb csillagászati mérések eredményéit közli, utalva a méréseket

végző, fiatalon elhunyt Bogdanich Imre Dánielre. Bogdanich1762-ben született, csillagászati

megfigyeléseit 1796-tól végezte a gellérthegyi egyetemi csillagdában, 1802-ben hunyt el.

Hunfalvy (1863) és Reisz T. Csaba (1998) méltatja a XVIII-XIX. század fordulójának

legnagyobb államilag is támogatott, országos, kartográfiai fölmérését, és kitér arra, hogy

1798-ban a munkálatok vezetője Lipszky János (1766-1826) József nádor támogatását

megnyerte a csillagászati expedíció támogatásához, amit az elkészítendő térképek

pontosságához elengedhetetlenül szükségesnek tartott. Ennek vezetője volt Bogdanich, akinek

nevét a Citadellában ma emléktábla őrzi. Bogdanich Mikoviny Sámuelhez hasonlóan a

Kanári-szigetek legnyugatibb tagjától, Ferrótól számította a hosszúsági köröket. (E

hagyományt követték az Osztrák Magyar Monarchia térképkészítői is.) Lipszky munkája

1804-1810 között jelent meg Mappa Generalis Regni Hungariae címmel, ez volt az első,

egész Kárpát-medencét és környékét egységes vetületben és geodéziai alap fölhasználásával

ábrázoló térképgyűjtemény. Ezeket Kitaibel utazásai során használta, helyenként pontosította

adatait (Jávorka S. 1957).

Magyarország elhelyezkedése (A) cím alatt – mai földrajzi fogalomhasználatunk szerint –

Kitaibel megadja a Királyi Magyarország földgömbi (abszolút) fekvését (Északi-szélesség

12. ábra

Bogdanich Dániel csillagász szextánssal mérést végez. A kép Lipszky nagy művének, a Mappageneralisnak egyik illusztrációja.

Forrás: OSZK Térképtár

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

85

44-55o, Keleti-hosszúság 33-42o). A Határai és szomszédsága (C) című szakaszban hazánk

természetföldrajzi határait veszi sorra a Duna dévényi „belépési” helyétől az óramutató

járásával megegyező irányban. A folyók futásiránya alapján megfogalmazza, hogy az

országhatár a hegységekben a vízválasztón halad, az ő szóhasználata szerint: „ez leghosszabb

kiterjedésében oly magas, hogy a Poprád kivételével patakokat és folyókat amelyeket Galícia

felé terel, se be nem engedi, se ki nem engedi” *(2). Mivel abban a korban kevés méréses

magasságmeghatározás volt ennek a megállapításnak kiemelt tudománytörténeti jelentősége

van. (Lásd R. Townson eredményei a 3.2.3.2 fejezetben)

Kitaibel a Szomszédos tartományok sajátosságai (D) című szakaszban Magyarország

viszonylagos (relatív) földrajzi fekvését jellemzi. A magasabb és északi területeket zord, a

déli és/vagy alacsonyabb fekvésűeket, „barátságosabb égboltú”-nak, melegebb éghajlatúnak

tartja, mint Magyarországot. Megállapításait nem meteorológiai adatok alapján fogalmazta

meg – hiszen ilyen adatsorok még nem voltak – hanem botanikai, gazdasági alapon, a

szőlőkultúra földrajzi elterjedését figyelembe véve. A Tengerei (E) szakaszban az Adria-, a

Balti- és a Fekete-tengert Magyarországtól való távolsága szerint említi. Előbbinek

éghajlatbefolyásoló szerepét a Légkör (K) szakaszban mutatja be. A Körvonalának alakja (F)

szakaszban aprólékosan sorra veszi az ország égtájak szerinti kiterjedését egy képzeletbeli

szabályos körvonal mentén. A felszín domborzata (G) a Bevezető legterjedelmesebb

szakaszában összekapcsolja az ország alakját és domborzatrajzát: „Biztosan nem kevésbé

tévednek azok, akik ezt az országot, mint lelátóhoz hasonlító hegyekkel övezett amfiteátrumot

állítják elénk” *(3). A Kárpát-medencének e felszínalaktani jellege talán elsőként nyert ilyen

megfogalmazást a magyar földrajzirodalomban. Hasonlóan ír tájrajzában a XX. század elején

Prinz Gyula (1938): „hézagtalan hegységek kerekded körétől körül vett medenceország”,

másutt „tekintélyes óriási avargyűrű alakú természeti épület”. Kitaibel a „Kárpátokat a

sugarait mindenfelé szétszóró csillaghoz” hasonlítja. A költői képek megszületésének

hátterében sajátos terepbejáró módszere (is) állt, amire Baranyai naplójának elemzésekor

kitértem. Az Icones Bevezetőjének több tájleírásából lehet módszerére következtetni, például a

Felső alföldről megállapítja, hogy „akkora kiterjedésű, hogy széleit egyetlen helyről a mégoly

éles tekintet sem képes befogni..” *(7). Kitaibel útjain következetesen kereste azokat a

legmagasabb helyeket, ahonnét madártávlatból az egész tájat szemlélhette azért, hogy a

hegyvonulatok, folyók futásirányát följegyezze, és mert kereste a tájak természetes határait. A

korabeli térképek és útjainak élménye alapján „megképzett benne” a Kárpát-medence teljes

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

86

panorámája. Megfigyeléseinek – térben – a Kárpát-medence volt legnagyobb, legtágasabb

léptékhatára.

A felszín domborzata (G) szakasz három részre tagolódik: A hegyek(a), Barlangok(b),

Síkságok(c), a tájegységek elkülönítését, határvonalaik kijelölését és gyakran formakincsük

rövid jellemzését tartalmazza. A hegységek leírása elején fölsorolja – mai fogalmaink szerint

– felszínalaktani, geológiai és földtörténeti vizsgálati szempontjait, hogy aztán a „Kárpátok”

egyes részeit ezek alapján vegye sorra. Az Északi-hegyek (nagyjából az Északnyugati-

Kárpátok) bemutatása részletgazdagságával kiemelkedik a többi közül, m a g a s-, k ö z é p-

és e l ő h e g y e k r e tagolva mutatja be részeit. Kitaibel hegységosztályozásának forrását

nem nevezi meg, de a korban két elméleti leírás volt elfogadott: Abraham Gottlob Werneré

(1749-1817) és Bergman ásvány- és vegytantudósé (Physikalische Weltbeschreibung, 1782).

Werner 1778-ban tette közzé – a század egyik legnagyobb hatású – földtani elméletét, ebben a

kőzetek osztályozási rendszerét feltételezett keletkezésük átfogó elméletéhez kapcsolta;

Kitaibel leírásához ez áll közelebb. Eszerint a „primitív kőzetek” az ősóceánból váltak ki:

gránit, gneisz és (csillám)pala, kristályos mészkő sorrendben, és annak egyenetlen aljzatán

rakódtak le. Az „átmeneti képződmények” ülepedési sorrendjük szerint: homokkő, mészkő,

gipsz, só, 'trap' (bazalt), szén. Ezekben már gyakori a fosszília. Az „alluviális képződmények”

– Werner szerint – a korábban már létezett kőzetekből jöttek létre. (A neptunista fölfogásról

bővebben az L betűvel jelzett szakaszban lesz szó.) A telérek a lerakódott üledékek hűlésekor,

száradásakor keletkeztek, és felülről töltődtek ki (Kázmér M. 2000).

Kitaibel az Északi-hegyek m a g a s vonulatát Tátra néven említi (mai felosztás alapján a

Liptói-havasok, Magas-Tátra). Kiemeli legmagasabb hegycsúcsait: Lomnici-csúcsot (1350

francai öl), és a Krivánt (1303 francai öl). A magasságértékek forrását nem adja meg. Mivel

adatai egyeznek R. Townson adataival, akinek naplójára a kőzettani leírásban hivatkozik,

feltehetően tőle vette át ezeket is. (Kitaibel Townson könyvének 1798-99-ben Párizsban

megjelent francia fordítását olvasta, a lábjegyzetben a Voyage en Honie címet adja meg

hivatkozásként.)Átszámítva adatait, nagyon pontos értéket kapunk: 1 franca öl = 1,949 méter,

a Lomnici-csúcs 2631 m-nek (mai mérések szerint 2634 m), a Kriván 2539 m-nek adódik

(mai adat szerint 2494 m).

A Tátra formakincsének jellemzése külön figyelmet érdemel: „Amiként pedig a Tátra roppant

nagysága és magassága csodálatot vált ki, úgy gerjeszt nem mindennapi félelmet vad arculata;

legtöbb helyen meredek az oldala, falai a magasba törnek, és csúcsai rettentő sziklákat

hordoznak, roppant tornyokat, napi gyakoriságú hegyomlásokat, melyek alatt lezuhant sziklák

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

87

hatalmas töredékei gyakran igen nagy területen szétszóródva láthatók, úgyhogy ily helyeken

azt hihetnők, a széttört földgolyó romjai közt forgolódunk” *(3-4). A magashegységi

formakincsről talán azóta sem írtak költőien és tudományosan ilyen pontosan. Kitaibel

fültanúja lehetett a csonthógyűjtő völgyfők és az egykori gleccservölgyek falainak

fagyaprózódással hátráló pusztulásának. Naplóira és az Icones tájleíró részeire megfontolt,

következetes és szigorú tárgyilagosság jellemző, személyes véleményét és élményét még

naplóiban is ritkán jegyezte le. A kivételnek számító egyéni hangvételű mondatok – a kutató

ember személyének megismerése miatt tudománytörténeti szempontból – különös

jelentőségűek. A Magas-Tátra egyedülálló adottságai és viszonyai elemi hatással voltak

Kitaibelre. Útjai során a Kárpát-medence minden táján – a szikes rétektől a fenyőerdő övéig –

az emberi gazdálkodás nyomait láthatta. Itt, a Kárpátok legmagasabb, növényzet nélküli,

egyes helyeken csonthóval borított területén az élettelen erők természetformáló erejét

tapasztalta meg és hangsúlyozta.

13. ábra

Az Icones plantarum címlapképe, a Lomnici-csúcs környékét ábrázolja a kor stílusának megfelelően. Ez amű egyetlen tájképe, Fischer rézmetszete. Forrás: Molnár V. A (2007: 58)

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

88

Kitaibel felosztásában az Északi-hegyek k ö z é p s ő vagy f é m d ú s vonulatát folyók

völgyei (Hernád, Poprád, Garam, Vág) és a vármegyék területe szerint határolja be. Név

szerint nem említi tagjait, mai elnevezésük alapján a f é m d ú s vonalat tagjai: Kis- és Nagy-

Fátra, Alacsony-Tátra, Körmöci-, Selmeci-hegység, Jávoros, Poljana és a Gömör-Szepesi-

érchegység. (Mai tudásunk szerint ez a fölosztás nem helytálló.) E vonulatot az ércet

kitermelő bányavidékek elterjedése szerint jelölte ki, részletes bemutatásukra a Benső

kéreganyag (J) A hegységek kőzetei(a) fejezetben tér ki. Az Északi-hegyek e l ő h e g y e i –

nek n y u g a t i, és a d é l i és k e l e t i vonulatát különbözteti meg a folyóvölgyek

rendjéhez igazodva. A déli vonulat tagjai: Dunai-hegy (Börzsöny), Nagy-Szál-hegy

(Naszály), Hevesi vagy Mátra, Borsodi/Bükhegy. (A Cserhát besorolására a leírásból nem

tudunk következtetni.) A k e l e t i vonulat tagjai: Hegyallya, Fekete-hegy, Tokaj-hegy,

Homonna alatti-hegy (ma Vihorlát). Az Északi-hegyek területén tett útjairól Iter tatrense

(1795) naplója számol be.

E tájbeosztás fontos szemléleti összefüggésre irányítja a figyelmet. Kitaibel a mai Északi-

magyarországi-hegységet az Északkeleti-hegyek tagjaként értelmezte, melynek magyarázatát

a Benső kéreganyag (J) szakaszban a k ö z é p és e l ő h e g y változatos és egymáshoz

hasonló(!) kőzetfölépítésében (fémdús porfir = andezit, mészkő) adja meg. Prinz Gyula Tisia

elméletben (1926) adott először átfogó geológiai magyarázatot a Kárpátok kialakulására, ami

az egyes vonulatok genetikai kapcsolatát értelmezte. A kárpát-pannon térség új tájtagolása a

Kitaibel által leírt közép és előhegy vonulatait (Hunfalvy, Cholnoky és Bulla nyomán)

egységesen az Északnyugati-Kárpátok tagjainak tekinti (Hajdú-Moharos J., Hevesi A. 1997).

Az Északkeleti-hegyek határát Kitaibel a Latorca folyótól Borsáig jelölte ki. A kárpát-pannon

térség tájtagolásában az Északkeleti-Kárpátok legészakibb vulkáni-flis vonulatának tagjai: a

Vihorlát és a Keleti-Beszkidek, legdélibb a Borgói-hegység és az Obcsinák. Kitaibel

megnevezi a legmagasabb csúcsokat: Bersava, PopIván, Farky, Fekete-hegy, Omul, Rusky,

Pietrosz. Az Északkelti-hegyekel való összehasonlításban kiemeli, ezek alacsonyabbak,

formakincsük szelídebb, kevésbé meredekek és lankás fennsíkjaik vannak, növényzetük

mégis jellemzően magashegységi. Észrevette az Iza folyó és a Tisza mellékfolyóinak hosszú

völgyét is. Naplója erről a területről: Iter marmarosiensiense primum 1796.

A Kárpátok két északi vonulatának elkülönítésében Kitaibel a Latorca folyót, a mai fölosztás

a Laborc folyót tekinti határnak. Ez az eltérés azonban nem jelentős, figyelembe véve, hogy a

különböző korú és kőzetminőségű kárpáti láncok elkülönítése a geológiai és földrajzi

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

89

irodalomban kétszáz év alatt fejlődött ki, Kitaibel a bonyolult földtani szerkezet geológiai

határvonalát elég pontosan megsejtette.

A Keleti- és Délkeleti-hegyek tagolása kevésbé kidolgozott. Ennek fő oka, hogy Kitaibel nem

járt a Keleti-Kárpátokban és az Erdélyi-medencében, a Déli-Kárpátoknak és az Erdélyi-

középhegységnek csak egyes területeit ismerte, Réz-bánya környékét (Iter magnovaradiense,

1798). Kitaibel Bánsági-hegyek néven foglalja össze a Maros, a Duna és a Havasalföldig

terjedő területet. Leírásából kitűnik, hogy látta a Szemenik-hegység szirtjeit, az „ijesztő”

Néra-völgyét és több barlangot bejárt. Naplói e területről: Iter banaticum transsylvanicumque

1792, Iter slavonicum primum 1795 és az Iter banaticum primum 1800.

A Nyugati-hegyek leírása A felszín domborzata (G) szakasz „megíratlan” része. (Az Icones

második és harmadik kötetének Bevezetőjének tárgyai ezek.) Itt Kitaibel nem a Nyugati-

hegyeket jellemzi, a rész nem is kapott külön beosztást, mert ezek nem a Királyi

Magyarországhoz tartoztak, hanem Szlavóniához és Horvátországhoz. A Duna, Dráva, Mura

által kijelölt déli országhatár után természetes határként a nyugatról benyúló Stájer-hegyek

vonulatait értelmezi a Rozália-hegységig.

Összefoglalásként megállapítható, hogy a G szakasz első felében Kitaibel a Magyar Királyság

természetföldrajzi határait vonta meg: az általa megismert Északnyugati és Északkeleti-

Kárpátok vízválasztó vonala, az Alpok nyúlványai és a déli folyók mentén. A Dunát, a Drávát

és a Murát, mint politikai határt vette számba, az azon túli területeket, a Nyugat-hegyeket

(Horvátország és Szlavónia területét) kutatta és később leírta. A helytartótanács anyagilag a

Királyi Magyarország fölmérését támogatta, tehát Erdély különállása miatt a Keleti-Kárpátok

leírása hiányzik, a Déli-Kárpátoké sem teljes. Kitaibel hegyvidéki határokat írt le Erdély,

Magyarország és Oláhország között is, módszerét és szemléletét követve a hegységekben itt is

a vízválasztó vonalat tekintette volna természetes határnak.

A Köztes hegyek című részben a Dunántúli-középhegységet mutatja be. Bár sok tagja van e

vonulatnak és egyes helyeken ”szétszóródnak” (Dunazug-hegységre gondol) mégis együvé

tartoznak és az országhatártól és a többi nagy hegyektől távol esnek. Kitaibel tájelnevezése a

Síkságok (c) részben kap magyarázatot. A Felső alföldet és az Alsó alföldet összetartozónak

tartotta, a Tolnai- és Somogyi-dombvidéket az Alsó alföldhöz osztva, tehát a Dunántúli-

középhegység földrajzi helyzetéből adódóan „köztes”. A mai tájbeosztás a Dunántúli-

középhegységet elsősorban szerkezeti vonalak mentén tagolja részekre. Kitaibel a tektonikai

vonalak egy részét fölismerte és a rájuk jellemző meredeken letörő hegyoldalakat

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

90

szemléletesen leírta: a Dunazug-hegység „kanyargós völgy révén csaknem elkülönül”, Fejér

vármegyén át a Vértes „szűk vonallal” folytatódik. Tájtörténeti szempontból tanulságos, hogy

csak a Bakony erdeiről emlékezik meg külön, csupasz sziklás területet viszont több

környékről említ, azokat jellemzőbbnek vélhette.

A felszín domborzata (G) hegységekről szóló részét az elkülönült hegyek leírása zárja.

Kitaibel ebbe a csoportba, környékükből való kiemelkedésük miatt sorolt a Tapolcai-medence

és a Felső alföld bazalthegyeit és a Baranyai szigethegyeket (Mecsek, Szent Jakab-hegy,

Siklósi dombok). (A kárpát-pannon térség tájtagolása szerint a Bakonyerdőn belül a

Bakonyvidékhez, illetve a Dél-Dunántúl Mecsekvidékéhez tartoznak e tájak.) A Badacsony

tetejére fölkapaszkodó Kitaibel – mintha közös családba tartozó növényfajokat tartana

kezében – olyan pontosan és a lényeget megragadva írja le a tanúhegyek változatos,

alapvetően mégis hasonló formagazdagságát: „Mindezek (…) széles, szelíd emelkedőjű, majd

rögtön rövid kúpba egyesülő alapzatúak, ezután azonban oldaluk nagyrészt meredeken

emelkedik magasba, és széles, domború vagy lapos tetővel zárulnak le” *(6). A tanúhegyek

eltérő kőzetminőségű rétegeit föltáró külsőerők hatását is lejegyezte Kitaibel, a Benső

kéreganyag (J) fejezetben változatos alakú és pusztulásos formájú vulkanikus kőzeteiket írta

le. A Somló hegy bora miatt külön említésben részesül. A Baranyai szigethegyeket a

fentiektől nagyon eltérőnek tartotta, talán ő maga sem volt egészen elégedett egy csoportba

foglalásukkal. Baranyai naplójának jellemzésénél többet nem ad ez a részlet. (Részletesen a

3.3.6 fejezetben.)

A Barlangok (b) a hegységekkel és síkságokkal azonos súlyú különálló fejezete a mai

geográfusnak különösnek hathat. A terepkutató és tudományszervező kitaibeli életút és az

Icones előszavában megfogalmazott cél ismeretében érthető e téma fejezetszerű kiemelése.

Jávorka (1957: 70-71) Waldstein naplóját idézve írja le 1795-ös útjukon tett aggteleki

barlanglátogatás élményét, ahol – valószínűleg – Kitaibel vetette fel a barlang

föltérképezésének ötletét. Kordos (1984) a hazai barlangkutatás történetében azt emeli ki,

hogy Kölesi Vince Kitaibel Pál buzdítására ereszkedett le az abaligeti barlangba és írt

tudományos cikket élményeiről. Kitaibel leírásának másik jelentősége, hogy a barlang

kialakulását a rajta áthaladó patak pusztító hatásával magyarázza: „Abaliget mellett egy patak

ered, ez a tény hihetővé teszi, ami számunkra fontos, hogy ez a barlang nagy távolságra hatol

be a hegybe és belül nagy üreget képez” *(7). Kordos (1984) a barlangok kialakulásának

korai magyarázói közül csak Szentiványi Mártont említi, aki korát messze meghaladóan

tisztában volt a föld alatti víz szerepével. (Róla dolgozatom 3.2.1.1 fejezetében szóltam.)

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

91

Kitaibel ismerhette Szentiványi Curiosiora et selectiora variarum scientiarum miscellanea

című művét, melyről Kordos kiemeli, hogy 90 pontban foglalja össze a kivájt

mélyedésekről, a hasadékokról, a szakadékokról és a barlangokról szóló megállapításokat.

Kitaibel a móri földrengés magyarázatában kémiai hatásról ír (3.2.6 fejezet), oknyomozó

szemléletével összefügg, hogy a mészkő és a benne áramló víz kölcsönhatását fölismerte.

Kitaibel megnevezi az Északnyugati-hegyek több barlangját: a Mazarna, Dupna,

Deményfalva, Holigóc és Aggtelek mellettieket. Kár, hogy nem tesz említést leíróikról.

Biharerdőből Kitaibel Lankás közelében található és a Fonóháza mellett fekvő barlangot

említi, utóbbi kapcsán hivatkozik Nadetzky Elek tanulmányára. (Ő írta Európa egyik első

barlangmonográfiáját 1772-ben.) A Bánsági-hegyekből a Duna és a Cserna szűk völgyeiből

több barlangnak népi román és magyar nevét is közli.

Ez a fejezet abban tűnik ki a többi közül, hogy Kitaibel többször utal a felszínformák

kialakulására, a külső felszínformáló erők hatására, továbbá kiemeli, hogy minden

meglátogatott barlangot, „kúp alakú bemélyedést” (töbörre vagy víznyelőre gondolt)

mészkőhegységben láttak. „Említésre méltók, így mind ezeket a mélyedéseket, mind az

összes nyílt barlangot a mészkőhegységekben megvizsgáljuk” *(6). Megemlíti, az Aggteleki-

barlang bonyolult járatrendszerét, a Szilicei-barlangban tavasszal képződő és tél folyamán

elolvadó jeget, és több helyütt fölfigyelt a karsztpatakok hatására. A barlangok kialakulását

nemcsak Abaligetnél de a Duna völgyében is a víz pusztító erejével magyarázza: a folyó bal

partján függőlegesen leszakadó sziklában „a folyó tágas és mély boltozatot vájt ki”. A felszíni

és a felszín alatti karsztformák kialakulásának alighanem egyik első hazai magyarázatát adta

Kitaibel az Icones ezen szakaszában.

Mai tájbeosztásunk tükrében kissé különösnek hat, hogy Kitaibel a Síkságok (c) fejezetben a

Felső alföldet és az Alsó alföldet egy tájként írja le, melyeket a Dráva kapcsol össze. A Felső

alföld határai: Fertő, Vág, Stájerország, Dráva és a Mura. Megjegyzi, hogy kiterjedését

tekintve kisebb és – a folyóvizek iránya alapján – magasabb, mint a Nagyalföld, legmélyebb

területe a Duna-völgy, mert a folyók többsége arra igyekszik. A terület lejtését enyhének

értékeli, mert a folyók vizüket „lomhán továbbítják ama főfolyóba” .

Az Alsó alföldet tengerfenekéhez hasonlítja és nagy kiterjedését azzal igazolja, hogy

közepéről (Kunhegyes) egyetlen hegy sem látható. (Az Alsó alföld tengeri eredetét a sótűrő

növényfajok jelenlétével látta igazoltnak.) Határpontokat jelöl ki a táj körvonalának

bemutatásához: Vác, Mátra, Nagyszőlős, Újvidék, Mura-Dráva összefolyása, megállapítja,

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

92

hogy a Nagyalföld Szlavónia, Horvátország és Erdély területén is folytatódik. Kitaibel szerint

a táj legegyenletesebb felszínű a Tiszántúlon, Torontál és Temes vármegyében (Bánság),

illetve Borsod, Heves és Csongrád vármegyékben és a Jászságban. Megemlékezik a II.

Ferenc-csatornáról és arról, hogy az ország legmélyebb pontját Orsavánál érdemes keresni a

Duna folyásiránya miatt. (Részletesen a 3.2.5.2.3 fejezetben.) Az Alsó alföld tárgyalását

több, dombokkal tagolt terület kiemelésével zárja: Nagy-Száltól (Naszály) és a Mátrától

Cegléd irányában lévő dombsort (Gödöllő-Ceglédbercei-dombság), a Duna és a Köztes-

hegyek között húzódó területet (Mezőség), Tolna és Somogy vármegye lankáit (Tolnai-

Hegyhát, Völgység, Somogyi-dombság) és a Zselicet névszerint.

A Földfelszín (H) szakasz három egységre tagolódik: Termőföld (a), Homok(b) és Vizek(c). E

tartalmában sokféle földrajzi tárgykört érintő fejezet legfontosabb leírási szempontja: táj és

ember kölcsönhatása.

A Termőföld (a) rész rövidsége ellenére gazdag megfigyelési anyagot foglal össze. Ahogy a

hegységeket, kőzeteket, ásványokat, ásványvizeket és a növényeket csoportosította, a talajok

esetében nem élt ezzel a lehetőséggel. Pedig Kitaibel munkásságát meghatározó K. Linné a

talajok osztályozását is megalapozta, foglalkozott a talajnemek eredetével, keletkezési

körülményeivel, termőképességével és a természetes növényzettel összefüggő sajátságaikkal.

Néhány példa Linné rendszeréből: kertiföld, fekete mezőségi föld, tengermelléki vagy tavi

iszapföldek, sárga vályog, homokos agyag, tőzegtalaj, futóhomok, kavicsos és szikes talajok.

A beszédes nevek mutatják, hogy a típusok elkülönítésében az alapkőzet, a vízhatás és a

növényzet is szerepet játszott. Általános talajtan könyvében Sigmond Elek (1934:2) így

méltatta Linné munkájának jelentőségét: „Az sem pusztán véletlen, hogy a nagy botanikus

volt az első, aki a természetben előforduló különböző talajnemeket legelőször ismerte fel

ilyen részletességgel. Mert a gazdákat nem tekintve, a botanikus volt leginkább abban a

helyzetben, hogy különböző növények talaját a maga természetes előfordulásában

megismerje.” Kitaibel naplóinak talajokkal foglalkozó írásait a 3.2.5.1 fejezetben értékeltem.

Kitaibel e szakaszban egyedül a Rábaköz, a Fertő déli részén és a Csallóközben jellemző talaj

típust (mai beosztás alapján réti talaj) jellemzi: termékeny, fekete, másfél láb vastag (kb. 50

centiméter), a trágyázást nem tűri jól, „terhessé váló bujaságot okoz a vetésnek”. Az Alsó

alföldön a folyók közelében fekvő területekről hasonló talajt ír le, és csak annyit jegyez meg,

hogy szintén termékenyek, a dombvidékekéhez hasonlóan. Útjain megfigyelte a talajtípusok

kialakulásában szerepet játszó víz, domborzat és alapkőzet szerepét. A talajok értékét, jó

termőképességét abban látta, hogy ugaroltatással trágyázás nélkül háromévenként

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

93

visszanyerik „vegetációt elősegítő erejüket”. A szántógazdálkodás legjellemzőbb formájának

valószínűleg ezt látta. Kitaibel talajokról alkotott véleménye a kor jellemző fölfogását tükrözi:

elsősorban mezőgazdasági, gyakorlati szempontú volt. Gazdag tereptapasztalata alapján

borászattal foglalkozó írásában az alapkőzet, a talaj, a szőlő, illetve a bor ízminősége közötti

kapcsolatot fejti ki (Tasnádi Kubacska1958: 75). A Termőföldekről szóló rész végén kitér a

hegy- és dombvidéken tapasztalt erdőirtások okozta talajpusztulásra (erózió). (Lásd Baranyai

napló elemzése.) Az utolsó mondatban a magashegységek talajának értékére hívja föl a

figyelmet (talán a bányák, üveghuták, mészégetők, hamuzsírfőző üzemek környékén

tapasztalt tarvágások miatt), fölismerve a talajtakaró és növényzet kölcsönhatását.

Értekezésem 3.2.5.2.2 részében foglalkoztam Kitaibel naplói alapján a homokkal borított

terültek leírásaival. Itt a Homok (b) című fejezet kapcsán kiegészítésül az alábbiakat érdemes

megjegyezni. Kitaibel hazánk talajadottságait, külföldi összehasonlítás szerint, így értékeli:

„bizonyos, hogy Európában alig van terület, melyet termékenység tekintetében

Magyarországgal össze lehetne hasonlítani”*(8), majd hozzá teszi, Európában egyedülálló

hazánk helyzete azért is, mert az Alsó alföld egyes területeit a szibériai (helyesebben belső-

ázsiai) sivatagokhoz hasonló homok borítja. Ezzel az ország természeti adottságainak

legellentmondásosabb sajátságára hívta föl a figyelmet. Mitterpacher könyve alapján (3.2.5.1)

elmondható, a kor gondolkodói tudták, hogy a „sivatagi környezet” kialakulásának oka a

meggondolatlan, rossz tájgazdálkodás volt.

Kitaibel a lösszel borított területeket (Mezőföld, Tolnai-Hegyhát) is ebben a részben sorolja

fel, de megjegyzi, ezek nem ”terméketlen” homokos vidékek. (A löszkutatás első geológusa a

német F. Richthofen (1833-1905) volt, aki kínai útján (1869) foglalkozott a lösz

keletkezésével.) Az Alsó alföld homokos területei közül Pest és Bács vármegyét, a

Kiskunságot, a Debrecen és az Ecsedi-láp közötti vidéket (Nyírség), a Nagykálló és

Nagykároly közt húzódó Nyír mocsárvidéket, zárásként a bánsági síkság homokos területének

illonci és alibunári mocsarait és a delibláti csupasz homokhalmokat nevezi meg.

A Vizek (c) fejezet tudománytörténeti szempontból azért emelendő ki, mert a reformkorban

induló országos vízrendezési munkák előtti helyzetképet mutatja be. A téma fontosságát és

alaposságát mutatja, hogy a Bevezető második leghosszabb szakasza. Kitaibel a felszíni vizek

bőségét hazánk medence fekvésével magyarázza. A magashegységek meredek oldalain

leszaladó vizeket a hegyek kőzetei nem képesek belsejükben összegyűjteni, ezért a csapadék a

felszínen folyó- és állóvizek sokaságát táplálja. A külhoni területről érkező folyók a

hegyekből sík területre érkezvén áradást és elmocsarasodást okoznak, állapítja meg. A Dunát

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

94

eredésétől nyomon követi Orsaváig, ahol az országból kilép, majd a torkolatáig. Nyugodt

sebességét azzal jellemzi, hogy az áruszállítás rajta fölfele is zavartalan, kivéve a Bánsági- és

a Szerbiai-hegyek között (Kazán-szoros), ahol: „szűk mederbe szorul és kénytelen a

vízhozamot gyorsasággal ellensúlyozni”. A folyó évi vízjárásából a kora tavaszi árhullámát

emelik ki, melynek lefolyásáról fontos megállapítást tesz: létrehozott(!) szigeteit elönti és

alacsony mederoldala miatt vize nagy területeket borít el. A Szamosról azt tartja említésre

méltónak, hogy rajta hajók járnak, a Krasznáról, hogy az Ecsedi-lápot táplálja, a Marosról,

hogy legtöbb vizét Erdélyből szállítja és gyakran kiáradva éri el Tiszát. A nagy külhoni

folyók közül a Tirolból érkező Dráva alföldi folyásáról ezt írja: ”szinte sehol sem kényszerül

eléggé magas és erős partok közé”. A Rába és Rábca a Fertő közelében fekvő mocsarakon

(Hanság) folyik keresztül, majd Győrnél éri el Duna jobb partját, a Lajta Óvár alatt juttatja

vizét a Duna jobb oldali mellékágába.

Kitaibel észrevetette hazája vízhálózatának egyenetlen sűrűségét, az ország északi részének

folyóban való gazdagságát. A vízgyűjtő területek határait pontosan megfigyelte és

megállapította, hogy az Északnyugati- és Északkeleti-hegyek vize a Poprád és a Dunajec

kivételével a Dunába és a Tiszába jut. Megjegyzi, hogy a Poprád alpesi tóból (tengerszem)

14. ábra

A Fertő tó és Hanság Lipszky, Mappa generalisában.Kitaibel Soproni naplójában (1806) így jellemezte atájat: „Az úgynevezett Hanság (Hanyságh), vagy mocsár, vagy Égererdő: Esterházától, illetve aPomogyi-töltéstől egészen Bősárkányig (Bésárkán)húzódik. …. A mocsár vize barna színű, bele vezet aRépce (Repse) folyó, de tiszta források vize is táplálja.” A napló és a Lipszky térkép összevetése aztmutatja, hogy Kitaibel pontosan írta le a tájhatárokat és a Hanság vízrajzi viszonyait is. Forrás: OSZK Térképtár

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

95

ered. A magashegységi folyók „gyors folyásúak” és „helyenként szikláról zuhognak alá”,

irányuk a hegységben követi a völgyhálózatot. Részletesen sorra veszi az Északnyugati és

Északkeleti-hegyek folyóit, eredésük, futásirányuk és torkolatuk szerint. A Tisza alföldi

szakaszáról azt jegyzi meg, hogy „Tokaj hegyénél délnyugati irányt véve megszelídül, ezután

dél felé fordul, lomhán és szinte zavarosan halad Bács vármegye legvégéig”. *(10) E leírásból

a Tisza tokaji szakaszjelleg váltásra, illetve a hordalék szállító képességére tudunk

következtetni. A Bánsági hegyek láncait áttörő Nérát, Temest és Bégát említi, melyeket útjain

megfigyelt.

Kitaibel a hazai földrajzi irodalomban alighanem elsőként az állóvizeket tengerszint feletti

magasságuk, tápláló vizeik és vízfelületük benövényesülése szerint csoportosítja,

megkülönböztetve az alföldi csapadék és olvadék vizekkel táplált mélyedések és a kárpáti

magashegységek állóvizeit. Botanikai szempontból, a nyílt vízfelület és a növényzet aránya

alapján négy kategóriát állít föl, és először a Bevezetőben földrajzi fogalom meghatározást

fogalmaz meg *(11) és közli a magyar (mára részben elfeledett) és latin neveket: tava (lacus),

tó (stagna), mocsár és láp (paludes). A mocsár meghatározásában tükröződik

tereptapasztalata: ”Mocsárnak mondják, közülük azokat, amelyekben a – nem ritkán mély –

vízre hullámzó takaróként a fenékről kiinduló növényzet szövedéke borul” *(11). Ennek

alapján kerül sor tavaink bemutatására nagyságuk alapján. A Fertő tavat és a Balatont medrük

alakja, tápláló és vizüket levezető folyóik és vízminőségük szerint mutatja be. Kitér arra az

érdekes időjárás helyzetre, hogy a két tó vize, „gyakran, midőn vihar közeleg, nem kis

hullámokat vet, jóllehet semmiféle szél fel nem korbácsolta” *(11).

Értekezésem 3.2.5.2.3 fejezetében a lecsapolási munkák kapcsán említettem a Kitaibel-

naplóknak azt a tudománytörténeti jelentőségét, hogy sok, mára kiszáradt, lecsapolt, föltöltött

tavunk leírását, emlékét őrzik. Megnevezi a Dunántúl és a Nagyalföld apró tavakban gazdag

vidékeit, részletesen a „Nadap-hegyecske” (Velencei-hegység) alattiról, a Velencei-tóról ad

jellemzést. Leírásából a Sárvíz, a Dráva és a Duna völgyét kísérő összefüggő mocsárrendszer

rajzolódik ki. Naplóiban számos nevezetes magyar történelmi emlékhelyet említ, az

Iconesben csak egy helyütt, a Mohácsi-szigetnél emlékezik meg Lajos király haláláról. A

Tiszántúl nyílt vizű mocsarakban való gazdagságát emeli ki: a Szernye-mocsár, Fekete Egres-

mocsár, Veresnád-mocsár magyar népi elnevezések saját gyűjtései lehetnek, melyeket a latin

szövegben magyarul közöl. Torontál és Temes vármegye kiterjedt mocsárvidékeit a

hegyekből alföldre kilépő folyók éltetik. Négy lápvidéket emel ki: a Hanságot, az Ecsedi-

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

96

lápot, Kisvárdánál a Tisza-menti Beszterec falunál lévőt és a Körösök menti Sárrétet. A

fejezet végén előre jelzi a következő nemzedék nagy vízrendezési föladatát.

Kitaibel a Benső kéreganyag (J) fejezet elején fölvázolja témájának fontosságát és rendjét. A

természeti viszonyok megértéséhez alapvetőnek tartja a hegységek szerkezetét alkotó kőzetek

fajtáinak, az alacsonyabb helyeket kitöltő réteges homokféléknek, az ércásványokat

tartalmazó („őket bezáró”) kőzetek lelőhelyeinek, az ásványvizeket tároló kőzeteknek és

forrásaiknak, a sókivirágzásoknak és sótelepeknek, továbbá az élőszervezetek ásványokkal

elegyedett maradványainak (fossziliák) megismerését. Naplóiban rögzített terepi földtani

kutatásainak ezek voltak fő tárgykörei.

A hegységek kőzetei (a) részben A felszín domborzata (G) szakasz sorrendjében halad, a

hegyvonulatok elnevezésére nem mindenhol tér ki pontosan. Az Északnyugati-hegyek

mészkőből és gránitból állnak, a gránit „rétegek” az Északi-hegyekkel függenek össze.

15. ábra

Szabolcs vármegye részlete Lipszky János Mappa generalis című művéhez készült térképvázlaton.Kitaibel az Icones plantarum Bevezetőjében így jellemzi e vidéket: „ … hasonló, de kisebb az a mocsár,amely Szabolcs vármegyében Kisvárdánál a Tisza mentén terpeszkedik körülvéve Beszterec falut”Kitaibel naplói és Lipszky térképei és térképvázlatai a refomkori országos vízrendezési munkálok előttiidőszakról nyújtanak részletgazdag képet, többek között a korabeli telpülések természetföldrajzikörnyezeti viszonyairól. Forrás: OSZK Térképtár

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

97

Bergman hegyek leírását alkalmazva, a Tátra gránit vonulatáról megjegyzi, hogy nemcsak a

legmagasabb, de a legidősebb is hazánkban. A gránitra mindkét oldalon mészkő, illetve

szürke homokkő települ réteges szerkezetben, melyekben jellemzőek az életmaradványokat

tartalmazó kőzetek. Fölfigyelt az Északi-hegyekben hosszan elnyúló mészkő szirtek sorára. A

Tátra negyedik típusú kőzetét szepesi területen, a homokkő alatt figyelte meg, és idős

agyagpalaként írt le. E réteg kiterjedéséről megjegyzi: ”alkalmasint a legmagasabb hegyekből

kiindulva még Rozsnyónál is szem elé kerül, innen pedig a Szepes vármegye déli részén és

Abaúj vármegye északi részén is keresztülnyúlik”*(13). Ebben a Kárpátok takaróredős

szerkezetének megsejtésére ismerhetünk.

Az Északi-hegyek középhegységeinek anyaga: mészkő, porfírok (vulkanitok) különböző

fajtái, melyek egyik típusát Born nyomán érchordozó kőzetnek (Saxum metalliferum)

neveznek, csillámgneisz, pala, homokkő, régi eredetű bazalt, törmelékes kőzet, amit

közönségesen breccsának hívnak, vulkáni tufa, horzsakő, szurokfekete üvegopál törmelékkel.

Kitaibel előtt e terület ilyen alapos kőzetföltárását egyetlen kutató sem végezte el.

Az előhegyek kőzetei: mészkő, a Dunai-hegységben (Börzsöny), Mátrában, a Telkibányai-

hegységben a porfirok (andezit) jellemzők, trapp formációhoz tartozó kőzetekkel, opálok

Vörösvágásnál „robbantott” porfírban, továbbá horzsakő és törmelékei.

A legmeredekebb és legmagasabb Északkeleti-hegyekben a palás kőzetek kvarcos telérekkel

jellemzők, a melyek a legmagasabb hegycsúcsoknak is anyagát adják. (Az Északkeleti-

Kárpátok vulkáni koszorú vonulatának felel ez meg nagyjából.) A völgyekben Kitaibel palás

és elbomlott gneiszet figyelt meg. Leírása szerint a Tisza Máramaros vármegyei szakaszán

porfíros kőzetből álló hegyek mentén halad; Felsőbányánál homokkő előbukkanást jegyzett

föl.

A Keleti-hegyek, azon belül a Bihar hegység fő építőanyagaként a mészkövet említi,

Rézbánya környékén ez alatt palát és porfírt talált.

A Bánsági-hegyek jellemző építőanyaga a mészkő, a bányákban ez alatt érchordozó porfirt

látott. A Verseci-hegy anyaga szintén ez a kőzetfajta. Homokkő, pala előfordulásokat is említ,

a gránitról úgy tudja, hogy a Bánság legmagasabb hegyeit alkotja.

A Nyugati-hegyek közül csak a Rozália-hegységben jellemző paláról tesz említést, amit

Sopron környéki kibukkanásból is leírtak, így feltételezi, hogy nagyobb mélységben is

jellemző lehet. A Fertő melletti mészkődombok említésével zárja e részt.

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

98

A Köztes-hegyek (Komárom vármegye, Tata és Veszprém közelében) fölépítőanyaga a

réteges mészkő, melynek felszínén és mélyebb rétegeiben is talált homokkövet.

Az elkülönült hegyek Baranyában nemes márványból állnak (nagykristályú mészkő), de a

Szent Jakab-hegy homokkövére külön fölhívja a figyelmet, ahogy a Vasas-bánya

kőszénlelőhelyére is. (Lásd Baranyai napló elemzése). A Balaton-felvidék vulkanikus

tanúhegyiben a bazalt rétegesen, padosan elváló szerkezetére is fölfigyelt, a hegyek tetején

pedig a hólyagos bazaltra.

A Benső kéreganyag (J) szakasz második egysége a Völgyek és a síkvidék benső anyaga (b)

címmel nem kőzettani szempontból izgalmas, hanem a hegységeket pusztító külső erők

hatásának, a hordalékszállításnak és az üledékfölhalmozódásnak képszerű leírása miatt.

Kitaibel szerint a völgyek „megtelnek” különböző méretű és fajtájú kőzetekkel, melyeken a

patakok, folyók haladnak, és szétterítik azokat a magukkal szállított hordalékkal együtt. Az

alföldi területek mélyebb rétegeit ásott árkokban, vagy fúrt kutakban vizsgálta és mindenütt

homok, agyagréteget és márgát, egyes helyekről mészkövet írt le.

A talajokról szóló fejezet bevezetéséhez hasonlóan a Fémek című rész is európai nézőpontú

értékeléssel kezdődik. „A Magyarországon mindeddig fel nem lelt platina és ón kivételével

valamennyi olyan fém megtalálható e királyságban, melyet az utolsó két-három évtizednél

régebben fedeztek fel, és ezek olyan mennyiségben fordulnak elő, a különböző ásványok

pedig olyan nagy számban és arányban váltakoznak, hogy akár ha bőségüket, akár

seokféleségüket tekinted, könnyedén elismerheted, hogy Magyarország ebből a szempontból

Európa országai között a legelső.” Külön kiemeli a réz, ólom, antimon, kobalt, arany és ezüst

ércek bányászatát, ez utóbbi kettőről megemlíti, hogy kivitelre is jut belőlük. A legújabb idők

bányászatának köszönhetően króm, urán, wolfram, mangán (Felsőbánya), molibdén

(Rimaszombat), titán (a Gömör megyei Nagyrőce), tellúr (Nagy-Hont vármegye,

Nagybörzsöny) kitermelés is folyik. Az ércek előfordulását csoportosítja: szétszórva

homokban, erekben, rétegekben, telérek hasadékait, üregeit kitöltve. A Középhegységek

érchordozó porfírjában földrajzi előfordulásuk szerint: a Dunai-hegységben (Börzsöny),

Mátra, Telkibányai-hegységben, Nagybányai-hegységben. Homokkőben, gránitban

Felsőbánya és Nagybánya mellett, továbbá a Fokhagymási-hegyekben, és a Krivánban.

Az Ásványvizek (d) című rész bevezető mondatában Kitaibel geokémiai érvvel indokolja,

hogy az ásványvizekről miért a Benső kéreganyag szakasz keretében szól, ugyanis az

ásványvizek oldott anyagtartalmuk alapján árulkodnak a benső kéreganyag

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

99

ásványiösszetételéről. Kiemeli Magyarország ásványvíz vagyonának gazdagságát és sajnálja,

hogy főbb csoportjaikat eredtük és érzékszervi megkülönböztetésük alapján csak

címszavakban tudja itt tárgyalni.

E „sajnálkozás” hátterében az állt, hogy Kitaibel 1792 óta komolyan foglalkozott a hazai

ásványvizek elemzésével. 1794-ben megkezdett útjainak elsődleges célja is ez volt, pesti

tartózkodása alatt „házát laboratóriummá” változtatva elsősorban vegytannal foglalkozott.

Ezidőtájt dolgozta ki Bergmann analitikai módszereit. Bergman nem bepárlással, hanem

„nedves úton”, különböző vegyszerekkel szemben mutatott reakciók alapján határozta meg az

oldatok, keverékek összetevőit. Kitaibel vegytani elemzéseinek módszereit kéziratai alapján

Szatmáry László (1931) dolgozta föl. Vízkémiai terepi adatgyűjtései jegyzőkönyvének

néhány szempontja: a forrás fekvése, éghajlata, talaja, kőzettani viszonyai, a forrás mélysége,

vízhozama, lefolyása, a vizek kémiai és fizikai jellemzői. Élete során 31 vármegyében több

mint százötven vizet elemzett.

Az Icones Bevezetőjében az ásványvizeket hőmérsékletük és jellemző oldott sóösszetételük

alapján csoportosította, előfordulásukat és fölhasználási lehetőségeiket megemlítve. Legtöbb

földrajzi helynevet a meleg vizű forrásoknál adott meg, ezek ismert gyógyfürdőhelyek

(Pöstyén, Trencsén, Stubnyafürdő, Visnye, Nagyvárad, Mehádia). Leírta a hévízi forrásokat

(Keszthelyi néven) „melyek egy széles, melegvizű tó közepén fakadnak”. Munkásságát ma

tábla őrzi a gyógyfürdő falán. A budai és esztergomi források vizéről azt is tudta, hogy tavat

táplálnak és malmok kerekét hajtják. A kénesvizek leírásában is a gyógyhatás a legfontosabb

szempont, Balf, Késmárk fürdőit emelte ki. Kitaibel megfigyelése szerint a savanyúvizek

legtöbbje az Északkeleti-hegységben tör föl a hegyek lábánál (szerkezeti vonal mentén) és

ellentétben a meleg vizű forrásokkal, melyek mészkőhegységekben fakadnak, gránit, pala és

vulkanikus kőzetű hegyekre is jellemzőek. A kor kémiai ismeretei szerint leírta a

mészkőkiválás fizikai-kémia folyamatát és a mészkőbarlangokban általa megfigyelt darázskő

és cseppkő formákat. „a vizek a boltozatokból és a falakból csepegve gyakran oly bőséges

mészanyagot szállítanak le, hogy úgy látszik, mintha ezek itt tejjé sűrűsödnének, másutt

teljesen megkövesednek, és ebből származnak az e barlangokban található kérgesedések:

darázskövek (tophus) és cseppkövek (sztalaktitok) oly különféle és csodálatos formákban

játszva, hogy az ember azt hinné, vésővel faragták ki őket”*(16). Följegyezte a

karsztforrásokban a felszíni mészhártyaréteg képződését kis rákokon, és a Tapolcai

malomkerék lapátjain. Alsó/Felsőzúgónál – mai elnevezés után – a forrásmészkőgátak

ölelésében kialakuló, kis, fürdőzésre alkalmas tavakat említi.

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

100

A sós vizek című részben a felszíni álló vizeket ízük alapján hat csoportra osztva tárgyalja, és

vízkémiai vizsgálati eredményeit tájegységekre bontva foglalja össze. Följegyezte a neves

sóvidékek (Sáros, Máramaros és Árva vármegye) bányáinak patakjait is. Megállapítása szerint

a szódát tartalmazó alkáli vizek a legelterjedtebbek, jellemzőek a Duna bal partján és a Felső

alföldön. A csodasóban (glaubersó) gazdag vizű tavak a Duna jobb partján gyakoriak és a

Köztes-hegyek közt szétszórva, nitrátos vizű kutak az Alsó alföldön mindenütt találhatók, a

keserű vizűek a Budai-hegységben, timsósak a Mátrában, Parád közelében, ahol gazdasági

fölhasználásról is említést tesz. A vitriolos vizek valamely fém szulfátját tartalmazzák, főleg

érc- és szénbányakban jellemzőek, vasas vizű gyógyfürdőt a Nógrád vármegyei Rónya

faluból írt le.

A Sók (e) című részben a sóbányászat és a tipikus felszíni sókiválások bemutatása kap helyet.

A Sáros vármegyei Sóvár bánya nagy kiterjedését, régi, tömbös művelési módját és

vízbetörését is lejegyezte, továbbá a szlatinai és rónaszéki tárnákban folyó kitermelést. Leírta

a felszíni (meszes, szulfátos) sókiválások keletkezésében szerepet játszó párolgást és

hajszálcsövességet. A szikesekről a 3.2.5.2.1 fejeteben szóltam bővebben.

Az ásványok országában idegen anyagok (F) szakasz címe értelmezést kíván. A kor

ásványtan könyvei a fosszíliákat, kövületeket az ásványok között tartotta számon, az „idegen”

jelző arra utalhat, hogy a jelenben élő állat és növényvilágtól eltérő szervezetek maradványai

ezek, melyek elmúlt idők „visszagördítéséről” tesznek tanúságot *(18). Kitaibel útjai során

kereste és naplóiban rögzítette ezeket a lelőhelyeket *(18). Az a megállapítása, hogy

„gyakran napjainkig megőrizték a fák alakjukat, és ennél fogva eltemetett erdőkből születtek”

azt mutatja, hogy Kitaibel igyekezett magyarázni a fosszíliák kialakulásának körülményeit. A

„forradalmi” jelző valószínű a korban elfogadott „katasztrófa” elméletére utal, melynek egyik

kidolgozója G. L. Cuvier (1769-1832) francia anatómus, az őslénytani kutatások egyik

tudományos megalapozója. Kitaibel talán olvasott Cuvier Párizsi-mednce eocén rétegeiben

végzett, a korban közismertnek számító kutatásairól, ezért tesz említést az ország számos

pontján előkerült „egzotikus” állatok csontjairól. Cuvier összehasonlító anatómiai

vizsgálataival igazolta, hogy a fosszilis mammut és a ma élő elefántok különböző fajba

tartoznak. Azon az állásponton volt, hogy a kihalás katasztrófák sorozatának

következményeként történt (kataklizmaelmélet), és egy-egy katasztrófa után a Föld újra

benépesült, amit azzal támasztott alá, hogy a fiatalabb rétegekben korábban fel nem lelhető

„új” fajok is lehetnek (Benedek I. 1975). Kitaibel az ország több pontján föltörő petróleumot

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

101

növényi eredetűnek tartotta, ahogy az alföldön nagy mélységből előkerülő vízinövény

maradványokat, „az állóvizek korszakának” tanújeleinek tekintett.

A Légkör (K) szakaszban Kitaibel elsősorban saját és kortársai időjárással kapcsolatos új,

úttörő eredményeit foglalja össze. Országos meteorológiai mérési adatok gyűjtését az Icones

első füzetének megjelenésével egy időben kezdte, ezért inkább utazásainak időjárási,

fenológiai tapasztalataira alapozza megállapításait. A hőmérséklet napi és évi járásában a

domborzat meghatározó szerepét emeli ki és azt, hogy a tagolt domborzat jelentős időjárás

különbségeket idéz elő. Följegyezte az Alsó alföld és a magashegységi területek

hóborítottságának időbeli eltéréseit, fenológiai adatai (cseresznyevirágzás, rozsaratás) a

hőmérséklet észak - dél irányú és domborzatfüggő eltéréseit (hegyvidék-alföld) jelzik. A

légnyomás- és légsűrűségről pesti, lőcsei adatokat közöl, továbbá a Lomnici-csúcsról és a

Krivánról. Utóbbi kettő valószínű R. Townson adata, a pesti saját mérési eredmény lehet. A

pesti légnyomás érték: 27 poll és 7 linea = 75,6 cm – (1 poll (hüvelyk) 2,6 cm, 1 linea 2,2

mm). „Az évek hosszú sora alatt feljegyeztük” megjegyzése arra enged következtetni, hogy a

nagyszombati csillagvizsgáló adatait ismerte és fölhasználta, jelen tudásunk szerint ott

jegyezték le hazánkban az első (1753) rendszeres műszeres meteorológia adatokat. (Lásd

3.2.4 fejezetben.) Kitaibel valószínűleg elsőként ismerte fel és magyarázta a Kárpát-medence

jellegzetes szélirányváltozásában megmutatkozó szabályos napi és évszakos ritmust, a hegy-

völgyi szél kialakulásának folyamatát és okát. „A levegő síksággal határos rétege napkeltétől

fogva melegebb és könnyebb lesz, alkalmat szolgáltatva, hogy a hegyekből a hidegebb és

nehezebb levegő leereszkedjék, és ez által az északi hegyekből elinduló helyi szeleket idéz

elő.” Feltételezésem szerint a helyi szél kialakulásának világos fölismerése és szabatos

megfogalmazás mögött (is) a közvetlen élmény és tapasztalat húzódik. A lovas kocsin utazó,

hegyekben sokat éjszakázó Kitaibel alkonyat után „saját bőrén” tapasztalhatta meg a

hegycsúcsok felől leereszkedő hegyi szél hűvösét.

A Kárpát-medence időjárási rendszerében (hőmérséklet, csapadék) meghatározó szerepet

játszó déli és északi szelek hatását részletesen tárgyalja. „…a meleg partvidék felől

megindulván az Adrai-tenger hullámverésével magába szívott vizeket magával hozza,

langyosan és nedvesen ideszállítja, és a hidegtől itt kicsapódott vizeket kiereszti, esőkben igen

bővelkedve.”*(19) Az északi szelekről azt jegyzi meg, hogy a „víz elpárologtatásához

elegendő erőt hordoznak magukban” vagyis szárazak (viszonylagos páratartalmuk alacsony).

A fenti sorok igazolják, hogy Kitaibel a légköri jelenségeket fizikai dinamikájuk alapján

értelmezte. A légköri folyamatok hatását térben is vizsgálta, például a domborzattal (később a

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

102

növénytakaróval) való összefüggésben. A kor orvosi szemléletéhez és tájhasználati

problémájához (lásd 3.4.2 fejezet) hozzátartozott a száraz homok és bűzös mocsaras vidékek

levegőjének leírása is, a fejezetet ezzel zárja.

A levegőt alkotó gázokat a XVIII. század második felében mutatták ki a kor kémikusai (CO2

Black 1752., N2 D. Rutherford 1772., O2 Lavoisier 1773.,). Ezeknek a levegő összetételében

mutatott arányáról Kitaibel (mai tudásunk szerint) téves következtetésre jutott, amikor azt írta,

hogy földrajzi helytől függően erősen változnak. A magashegységek csapadékosabb időjárást

a korban divatos magyarázó elvvel, az elektromossággal hozta összefüggésbe. A sajátos

légköri jelenségek megfigyeléseit a 3.2.4 fejezetben említettem.

Úgy vélem az Icones Bevezetőjének tudománytörténeti szempontból legizgalmasabb része a

Magyarország jelenlegi arculatát és természetét létrehozó okok (L) szakasz. Az alig egy oldal

terjedelmű írás négy pontban foglalja össze Magyarország „földtani” kialakulásában szerepet

játszó „víz és tűz”, a szelek és az ember felszínformáló hatását.

A „víz és tűz” kifejezésekkel Kitaibel a XVIII. század második felének két geológiai

elméletére utal. Kiaibel az a) pontban a „neptunista” értelmezés szerint jellemzi

Magyarország egyes kőzeteinek (gneisz, homokkő, mészkőfélék), „medencealjzatának”,

egyes hegyláncainak, megkövült erdeinek, sólelőhelyeinek tengerből való keletkezését. Az

írás műfaja eltér a korábbiaktól. Nem egyszerűen adatokat közöl, ismertet, bemutat, hanem

vitatkozik, érvel, kérdéseket tesz fel. („Mi emelte fel a dombokra, hegyekre a héjas állatok

tömegét?”) *(20) Elsősorban saját terepi tapasztalataira hivatkozik, majd Pallas szibériai

megfigyeléseire. Érdekes, hogy Abraham Gottlob Werner nevét nem említi, pedig az elmélet

az ő freibergi iskolájából indult ki. Werner szerint a korai Föld felszínét óceán borította be,

majd ez fokozatosan visszaszorult, különféle típusú kőzeteket hagyva maga után, melyek

egymás fölött elhelyezkedő rétegekben rakódtak le. Werner a vulkáni kőzetek (bazalt) vízi

eredetének feltételezésével a kor legnagyobb szakmai vitáját váltotta ki. Kitaibel nem

mindenben osztotta véleményét.

Az Icones előszavában a kor egyik legnevesebb, legsokoldalúbb utazóját az orosz Pallast

(1741-1811) említi név szerint. Pallas az orosz cár és az akadémia megbízásából végezte

kutatásait a Kaszpi-tó vidékén, az Uralban, az Altájban és Kelet-Szibériában.

Hegységszerkezet-kutatásokat több helyütt folytatott, az altáji bányák műveléséről részletesen

beszámolt, zoológiai, botanikai, növényföldrajzi adatokat gyűjtött a sztyeppék vidékéről,

talajtani leírásokat adott és a szibériai vadásznépek életéről elsők között készített beszámolót.

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

103

Kitaibel 1796-os máramarosi útjának naplóföljegyzése (Diaria: 66) azt igazolja, hogy Pallas

naplóját úti olvasmányként magával vitte. Pallas tájkutató módszere erősen hatott rá:

tényszerű és gazdag tárgyi megfigyeléseivel, összefüggéseket, kapcsolatokat kereső

gondolkodásmódjával (növényzet, az éghajlat és talajviszonyok).

Kitaibel a földtani bizonyítékok számbavétele után – melyekkel a hosszú ideig tartó tengeri

elöntés tényét igazolta – egy elméletet fogalmaz meg a „földkerekség ezen részének”

(értékelésem szerint a Kárpát-medence) kialakulásáról. A tenger vize a Bánsági és Szerbiai-

hegyek között utat tört magának (Kazán-szoros) a Fekete-tenger felé, a felszínt borító tavak és

mocsarak növényzete, a folyók, patakok, vízfolyások áradásai hordalékukkal termékennyé

tették – évszázadok alatt(!) – a felszínt, mely folyamat kisebb hatékonysággal ma is zajlik és

megfigyelhető.

A b) pontban Kitaibel a „tűznek”, a vulkanizmusnak felszínformáló hatását, illetve ennek

hazai vonatkozását gondolja végig. James Huttont (1726-1797) név szerint is említi és

elutasítja álláspontját a gránit, porfír és bazalt (!) egykor folyékony állapotáról, Hutton

ugyanis nem fogadta el az ősóceán létét, és a hőt állította a kőzetkeletkezés mechanizmusának

középpontjába. Kitaibel tárgyilagos állásfoglalásra törekszik, elveti az egyoldalú neptunista

fölfogását, de a vulkanista Fichtel nézőpontját is túlzónak tartja. Megadja azokat a helyeket

Magyarországon, melyek véleménye szerint egyértelműen vulkáni eredetűek: Visegrádi-

hegység, Mátra, Telkibányai-hegyek, kőzet előbukkanások utalnak vulkanizmusra Eger,

Mogyoród, Selmecbánya és Körmöcbánya környékén. Mai fogalomhasználatunk szerint az

utóvulkáni működés hatásaként értelmezte a mélyből előtörő melegvizeket: ”A mind a mai

napig működő föld alatti tüzet pedig számos helyen előforduló melegvizek bizonyítják”*(21).

Kitaibel az Icones Bevezetőjének fent ismertetett részében a Kárpát-medence földtani

kialakulásának első (vagy egyik első) átfogó elméletét fogalmazta meg. A kor két geológiai

(neptunista-vulkanista) megközelítésű elméletét vette kiindulásként, de egyiket sem fogadta el

általános magyarázó elvként. Elgondolásának megállapításait első sorban saját terepi,

kőzettani tapasztalataival támasztotta alá.

A szelek (c) című rész tartalmával a 3.2.5.2.2 fejezetben már foglalkoztam. Két megállapítás

kívánkozik ide kiegészítésként. Kitaibel a kelet-alföldi vármegyék területén tapasztalt

mocsaras területek kiszáradását a szelek szárító hatásával hozza összefüggésbe. A szél

pusztító erejének (defláció) nagyságáról adatot közöl: Szabadkánál 15 év alatt 10 ezer hold

termékeny földet temetett be szél homokkal.

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

104

Kitaibel táj és ember kapcsolatának újszerű fölfogását a Talajtani ismeretek összefoglalói

(3.2.5.1) és a Baranyai naplók (3.3) elemzésekor már érintettem. Az emberi tevékenység (d)

című részben útjainak tapasztalatait rendszerezve közli és a gazdálkodás oldaláról közelítve

értékeli az ember tájformáló, gyakran pusztító hatását. A hegyvidékek bányászati

tevékenysége kapcsán a föltárt tárnák szabadon hagyott járatait említi. Az erdőirtásokat a

meggondolatlan gazdálkodással hozza összefüggésbe, a szántóföldek túlhasználatát teszi

szóvá: ”ahol a föld nem úgy pihen, mint régen, amikor erdők s legelők számára

hátrahagyták”. *(21) A szőlősökről megjegyzi, hogy dombságaink nagy részét elfoglalják; a

csatornák útján történt vízelvezetési munkálatok egészségügyi és gazdasági kedvező hatását

méltatja.

A Növényzet helyzete (M) című fejezetben Magyarország természeti viszonyainak jellemzése

a változatos és gazdag növényzet kialakulásának és élőhelyeinek bemutatásának szolgál

alapként. „ A legkülönbözőbb növényeknek oly nagy száma, mellyel talán Európa alig néhány

országa dicsekedhet, Magyarországnak jutott osztályrészül” *(21). Elöljáróban Kitaibel azt

veszi számba, hogy a növényzet változatosságának, sokszínűségének kialalkulásához milyen

természeti környezet teremtett kedvező föltételeket. Két tényezőt emel ki: a mérsékelt övezeti

fekvést és a domborzati tagoltságot. Ezután a növényi magvak terjedési módját veszi sorra, és

a csupasz felszín benövényesülésének képét idézi meg. Kitaibel meglátása szerint a kedvező

éghajlati (hőmérséklet és csapadék), domborzati és talajadottságok a Föld bármely pontjáról

érkező faj megtelepedését lehetővé tették hazánkban (később trópusi fajokra is kitér).

A hazai növényzet élőhelyeinek (a) bemutatásakor tizenkét csoportot különít el, az első nyolc

a zonálisan elhelyezkedő vegetációtípusokat foglalja magában a magas hegységek szikláitól a

sztyeprétekig. A hegycsúcsok növényzetének leírásakor a tápanyaghiány szűkös voltával

magyarázza a felszín alacsony növényborítottságát. Az alapkőzet sokfélesége – véleménye

szerint – hozzájárul a fajok gazdagságához. A törpe fenyvesek övét a gerincek és meredek

hegyoldalak jellemzőjeként adja meg, a hegyi rétek bemutatásakor a kőzetminőségtől függő

talajadottságokat emeli ki és az Északkeleti-hegyek ezen övének nagy kiterjedését és

termékenységét. A Liptói-havasok és a Magas-Tátra alpesi tavainak (tengerszemek),

tőzegmoha lápfoltjainak egyedül álló voltára hívja föl az olvasó figyelmét. Az Északnyugati-

Kárpátok mészkőszirtjeinek sajátos és gazdag növényzetét külön csoportba sorolta. Az Erdők

(6) részben a tűlevelű és lombhullató erdőket együtt tárgyalja és megadja néhány jellemző

(karakter) fajukat. Itt ismét figyelmeztet „az állam kárára legtöbb helyen megritkult”

állományokra. A Cserjések (7) rész egyetlen mondata a tájhasználat következményét

EREDMÉNYEK ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

105

„történeti ökológiai” oldalról közelíti meg, arra utal, hogy a domboldalakon meghonosodott

szőlőművelés visszaszorította az eredeti növényzetet, de a parcellák közötti cserjések „néhány

fajt megőriznek, melyek máskülönben elpusztulnának”. *(22) Az ilyen „refúgiumok” faj-,

illetve génmegőrző szerepére az ökológiai kutatások és a természetvédelem ma már

különösen nagy figyelmet szentelnek. Az Alsó alföld sztyeprétjeinek gazdasági hasznosításán

túl egyedülálló fajainak értékét állapítja meg. Mai fölosztásunk alapján az azonális (alapkőzet,

illetve vízborítású) életközösségek közül a homokbuckák, szikesek, és vízi, illetve vízparti

életközösségeket sorolja föl befejezésként.

A ritkább növények (b) részben Kitaibel a behurcolt flóraelemekre utal, amerikai, afrikai,

szibériai és tengermelléki fajokat nevez meg. E rész zárásaként érdekes növényföldrajzi

megfigyelését jegyezett le, miszerint a magashegységekből ismert növények „csodálatra

méltó módon” eredeti élőhelyüktől nagyon különböző területeken is előfordulhatnak. Ilyen

például a medvefül kankalin (Primula auricula). Kitaibel tehát a fajokat nem csak

önmagukban jellemezte, hanem áreájuk kiterjedésére is fölfigyelt.

Az Icones Bevezetőjének utolsó része, A sajátosan Magyarországon előforduló növények

címmel a további kutatások fontosságát fogalmazza meg: „álláspontunk szerint az ebben az

országban fel nem fedezett ismeretlen növények száma valószínűleg nagyobb: meg vagyunk

győződve róla, hogy a magyar flóra gazdagságát csak többek sok éven keresztül folyó

munkájával meríthetjük ki” *(24).

Befejezésül köszönetet mond azoknak a munkatársainak, kiknek gyűjtéseire a mű

megírásakor támaszkodott. Közülük Genersich Sámuel, Mauksch Tamás, Piller Mátyás,

Mitterpacher Lajos, Winterl Jakab és H. Jaquin életpályájáról és Kitaibel Pálhoz fűződő

kapcsolatáról dolgozatom 3.2.1.4 és 3.2.2 fejezetében részletesen szóltam.

KITEKINTÉS ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

106

Amit a földrajz a többi tudománynak ma ellenértékéül adhat azért, amit tőle kapott, az az a képessége, hogy nem morzsálja szét azt, amit a természet összefűzött, hogy megérti és megérteti a tüneményeknek összefüggéseit és correlátióját, – úgy az egész földi környezetben, amely mindnyájukat magában foglalja, mint a tájak környezetében, amelyben localizálódnak. Ez kétségtelenül oly szellemi érték, amelyet gondolkodásunk minden irányban alkalmazhatunk.

Vidal de la Blache

4. KITEKINTÉS

Kitaibel halála után jeles botanikusok folytatták munkásságának egy-egy területét. Haberle

Konstantin (1764-1832) a pesti botanikus kertet állította helyre és tette európai hírűvé, a

főkertész Rochel Antal (1770-1847) magas-tátrai és bánsági útjain szenvedélyes gyűjtőként

bővítette a kert növényállományát és herbáriumi anyagát. Új fajok fölfedezésében Heuffel

Jánosé (1800-1857) a legfőbb érdem, Kitaibel után ő gazdagította a legtöbb új faj leírásával a

„hazai” és az „erdélyi” flórát. Sadler József (1791-1849) a Nemzeti Múzeum herbáriumi

anyagát gyarapította tervszerűen. A Királyi Magyar Természettudományi Társulat egyik

alapítójaként (1841) a Kárpát-medence teljes természetrajzi föltárását tűzte ki célul és kezdett

tanítványaival gyűjtőmunkába. Az ő tanársága alatt, 1845-ben hangzott el az első magyar

nyelvű előadás a pesti egyetem orvosi karán. A magyarországi tudománytörténet sajátos

vonása, hogy a XIX. század közepén a flórakutatásban osztrák botanikusok meghatározó

szerephez jutottak. Neilreich Ágost (1803-1871) rendszerező és kritikai munkája irodalmi

összefoglalását adta a linnéi hagyományú magyar flóraleírásnak, Kerner Antal (1831-1898) a

növényföldrajzi szemléletet érvényesítette következetesen a florisztikai kutatásban és

irányította a figyelmet az Alföld növényvilágára.

1860 tavaszán az Akadémián Csengery Antal, közgazdász adott látleletet a tudományok honi

helyzetéről és fogalmazta meg a természettudósok föladatát, melyben Kitaibel – meg nem

valósított tervének – gondolatára ismerhetünk: „Vannak a tudományos működésnek egyes

ágai, melyeknek mívelését, előbbrevitelét, s lehető kifejtését mindenekfölött hazai

tudósainktól várjuk. Ilyen a természettudományi osztály illetőleg, hazánk földjének, éghajlati

viszonyainak, virányának és állatvilágának ismertetése, szóval minden oldalról kimerítő

természettudományi leírása” (Gombocz E. 1936: 548). Csengery fölterjesztésére a kutatásokat

szervező bizottság hangolta össze. Az új eredmények 1861-től a Mathematikai és

Természettudományi Közleményekben jelentek meg Szabó József szerkesztésében. 1869-ben

megalakult a Magyar Királyi Földtani Intézet, ahol megkezdődött a Kárpát-medence

rendszeres és részletes földtani vizsgálata, föltérképezése.

KITEKINTÉS ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

107

A XIX. és XX. század fordulóján Borbás Vince volt a magyar flóra legeredetibb kutatója,

Kitaibel szellemiségének továbbvivője. A Magyar Földrajzi Társaság Balaton-kutató

Bizottságának elnöke, id. Lóczy Lajos (1849-1920) őt kérte föl a Balaton és környékének

florisztikai és növényföldrajzi föltárására. E munka közben született meg Borbásban az

Ősmátra-elmélet gondolata, melyet később kifejtett (1900) és ma a hazai növénytakaró

kialakulásának első elméleteként tartunk számon. Borbás Ősmátra név alatt a Dunántúli- és a

Mátra-erdőt értette, melynek lejtőinek és az Alföldnek olyan sok közös növényfaját mutatta

ki, hogy köztük származási kapcsolatot föltételezett. Dolgozatom írása közben az Icones

Bevezetője és Borbás Ősmátra-elmélet megfogalmazásának és gondolatiságának olyan

hasonlóságát ismertem föl, amely úgy vélem, nem lehet véletlen.

„De attól az időtől fogva, hogy a vizek Bánát és Szerbia hegyein keresztül a Fekete-tenger

felé utat nyitottak maguknak, már ezek sem késlekedtek, hogy az ország alakját és természetét

megváltoztassák. Azok a vizek ugyanis, melyek a tavakban és mocsarakban jelen voltak és az

élőlényeket átszűrték, tőzeget és humuszt készítették elő, amelyek pedig a hegyekről és a

szomszédos országokból törtek be, az ezekben a növényzet által létrehozott termőföldet

hoztak be, és az évszázadokon át előforduló gyakori áradások révén széltében-hosszában

szétterítették. A rohanó hegyi patakok miután medret váltottak, amit itt fölkaptak, másutt

lerakták: e működésük mind a mai napig, ha kisebb hatásfokkal is, de makacs kitartással

folytatódik.” (Kitaibel: 1802: XXV; értekelés mellékletében*20).

„Mindezeket figyelembe véve biztosra következtethetjük, hogy hazánkban eleintén az

erdőtlen hegylejtők, az eredeti part növényzete alakult meg, a déli és keleti most erdőtlen

lejtőn meg a pusztaságon termő növénynek eleinte a part hegyén kellett nőni, azután a tenger

elvonulásával s a feneke kiszáradásával ez a vegetáció lassanként a kiszáradt rónaságra

leereszkedett” (Borbás: Balaton Flórája, idézi Gombocz 1936: 573).

„…a rónaságnak hegyről való füvesedése melyet kapcsolatba hoz (Borbás) a hegyek

kopásával, a hegységekről lesodródó és a hegylábaknál felhalmozódó azonos természetű

törmeléktalajjal. A törmelékkel lekerült sok növény magja, csírája és gyökere is a rónaságra,

melyek ott ugyanabban az anyaföldben fejlődhettek tovább, ezért eredeti hegyi alakjukat is

megtarthatták.” (Gombocz E.1936: 572)

Az első idézetben Kitaibel azt mutatja be, hogy a Kárpátokból lesiető folyók hordalékukkal

hogyan egyengetik tovább az egykori tengerelöntés után hátrahagyott felszínt. A második

idézetben Borbás – mintegy – Kitaibel gondolatát folytatja, a tenger elvonulása után az alföld

KITEKINTÉS ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

108

hegylejtőről történő benövényesülésének leírásával. A harmadik részben Gombocz Endre

Borbás elméletének ismertetésében kiemeli a hegyoldalakról „lesodródó” törmeléktalaj

szerepét a „hegyről füvesedés” folyamatában.

Úgy vélem, Borbás Ősmátra-elméletének természetföldrajzi alapföltevését – a tengerelöntés

után a talaj és a hordaléklejtő alföldi fölhalmozódásának gondolatát – Kitaibeltől vette át.

Borbás az Iconest, mint a magyar flórakutatás alapművét biztosan ismerte, annak a Kárpát-

medence földtani kialakulásával foglalkozó fejezete érdeklődését fölkelthette, az alföldi és a

hegylejtői növényzet közös eredetének magyarázatában Kitaibel fent idézett leírását vette

alapul. Föltevésem igazolása a Borbás-életmű új szempontú vizsgálatát igényli, értekezésem

zárásaként azért vetettem föl, hogy jelezzem, az Icones Bevezetőjének botanikatörténeti

földolgozása a magyar flórakutatás újabb összefüggéseit tárhatja föl.

A Magyar Tudományos Akadémia 1859. decemberi gyűlésén tudományos kézikönyv

készíttetését határozta el, mely összefoglalja a Magyar Birodalom természettanáról a kor

tudományos ismereteit.1860-ban Hunfalvy János (1820-1888) kapta a megbízást az

összefoglaló mű megírására, mely három kötetben 1863-1865 között jelent meg A Magyar

Birodalom természeti viszonyainak leírása címmel. A bevezető a Kárpát-medence földjének

megismerését tekinti át, részletesen szól a XVIII. század második felének külföldi és hazai

földtani utazóiról, tudományos folyóiratairól, a Lipszky János vezette térképezési

munkálatokról. Kitaibel és Waldstein Descriptiones et Icones Plantarum rariorum Hungariae

című művét külön kiemeli, melyben Kitaibel „hazánk physikai geographiájának és flórájának

szilárd alapját megvetette” (Hunfalvy 1863: 13). Fényes Elek munkásságát méltatva

sajnálattal jegyzi meg, hogy Fényes Kitaibel munkáját nem ismerte. Hunfalvy művében,

számos helyen hivatkozik Kitaibel tevékenységére és eredményeire; a Magyar Birodalom

földrajzi fekvésének jellemzésében (35. oldalon), a hegységek általános leírásában, az Icones

Bevezetőjének A felszín domborzatat (G) című részét kissé rövídítve szószerint közli (120-

121). Megjegyzi, hogy tudomása szerint, ez volt a magyarországi hegyek csoportosításának

első hazai kísérlete (Hunfalvy 1863:119). A III. kötetben A magyar tartományok bányászati

viszonyai című fejezetben részletesen beszámol a tellúr fölfedezésének történetéről (Hunfalvy

1865: 66), A magyar birodalom vízrajzi viszonyainak című fejezetben (a 142.oldalon) Kitaibel

Hydrographia Hungariae (Pest 1829) művét említi. Érdekes, hogy a III. kötetben a

földrengésekről szóló részben (59-61 oldal) a móri földrengés kapcsán Kitaibelék munkájára

nem hivatkozik. A meteorológiai viszonyok leírásában (497-610 oldal) sem találkozunk

KITEKINTÉS ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

109

Kitaibel nevével. Bár a XIX. század első felében megindult légkörkutatás eredményességét

mutatja a meteorológiai statisztikai adatok gazdagsága, ami Kitaibel tervének megvalósulását

igazolja. Hunfalvy művének növényföldrajzi fejezetének bevezetője (611 oldal) méltatja a

Descriptiones et Icones Plantarum rariorum Hungariae című mű első három kötetének

természetföldrajzi és növényzeti viszonyokat tárgyaló részét.

Hunfalvy nemcsak hivatkozik Kitaibel eredményeire, de könyvének fölépítése, az egyes

természetföldrajzi témakörök bemutatási rendje, a hegységek jellemzésének főbb szempontjai

(alakzat, magasságmérések, földtani viszonyok) sok hasonlóságot mutat Kitaibel munkájával.

Hunfalvy közel kétezer oldalas műve összegezi a Kárpát-medence természetrajzáról Kitaibel

halála óta eltelt fél évszázad tudományos eredményeit és megmutatja azokat a területeket,

ahol Kitaibel életműve a további kutatásokhoz alapot adott: a földtudományokban a Kárpátok

kutatásában, a botanikában a flóraleírásban és a növényföldrajz területén.

Fodor (2006) Hunfalvy művének értékelésében kifejti, hogy a három kötet szerzőjének szép

hazai és külföldi elismerést hozott, de „néhány tankönyvírón kívül csak ő vette hasznát

további munkásságában, mint forrásművet”(Fodor F.2006: 127). Bár ez a keserű megállapítás

csak részben helytálló, ám ad némi magyarázatot arra, hogy Kitaibel természetföldrajzi

eredményei egy nemzedék után miért kerültek feledésbe, míg botanikai, kémiai, ásványtani

munkássága megbecsülést kapott.

Értekezésem bevezetőjében föltettem a kérdést: Mi volt az az alapeszme, ami Kitaibel

szerteágazó terepkutatásai hátterében állt. Tudományos életútja és írásainak elemzése azt

mutatta meg, hogy Kitaibel célja a Kárpát-medence átfogó természetrajzi föltárása és

összefoglalása volt; valamint az itt élő és gazdálkodó embert a táj részeként annak alakítója,

formálójaként írta le. A Kárpát-medence természetrajzát és az itt élő népek gazdálkodását

összefoglaló művek a földrajzi alapeszme XIX. század második felében bekövetkezett

változása után születtek meg. A francia Vidal de la Blache (1845-1918) földrajzi iskolája csak

három-négy évtizeddel később tűzte ki először célul azokat a kutatásokat, melyek egy tájat

természeti és társadalmi összefüggéseiben vizsgálták. Vidal de la Blache ennek szellemében

munkáiban a történelmi Magyarországot mint természetföldrajzi és államegységet mutatta be

(Hajdú Z. 2000). Ennek szellemiségében írta meg Bartucz Lajos, Cholnoky Jenő, Teleki Pál

és Prinz Gyula a Magyar földrajz négy kötetes összefoglalóját a Kárpát-medence tájrajzáról.

Úgy vélem, az első kötet (Prinz Gy. 1938: 15) bevezető soraiból kiolvasható Kitaibel

földrajzkutatási alapeszméje:

KITEKINTÉS ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

110

„Kevés nép olyan szerencsés, hogy hazáját a térképen akkor is megtalálja, ha azon a határok

nincsenek kirajzolva. … Európa szívében, valósággal ennek a földségnek a szíveként,

majdnem hézagtalan lánchegységek kerekded keretétől körülvéve helyezkedik el ez a

háromszázezer négyzetkilométernyi medenceország. A földfelszínnek bármiféle jelenségét

ábrázoljuk külön az üres fokhálózat papírlapjára, a domborzatot, a vízhálózatot, az éghajlatot,

a népsűrűsséget, bármit, ennek az országnak jellegzetes alakja minden esetben szembeszökik,

illetve úgy keresztülszűrődik az ábrázolaton, mintha homályos üveglap lenne előtte.”

.

ÖSSZEFOGLALÁS, A LEGFŐBB EREDMÉNYEK ÉRTÉKELÉSE ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

111

5. ÖSSZEFOGLALÁS, A LEGFŐBB EREDMÉNYEK ÉRTÉKELÉSE

Iskolatörténeti dokumentumok alapján elsőként igazoltam, hogy Kitaibel Pál a Győri Királyi

Akadémia diákja volt az 1777/78-as tanévben, ahol a kor színvonalán álló

természettudományos képzést kapott. A jezsuita alapítású és hagyományokat ápoló iskola

csillagászati, térképészeti, meteorológiai és fizikai ismereteket nyújtott, melyek segítették

későbbi terepi kutatásainak földtudományi megalapozását.

Rámutattam arra, hogy a Ratio Educationis bevezetésének évében (1777) a megújuló oktatás

a gyakorlati életben hasznosítható új (például mezőgazdasági) ismereteknek engedett nagyobb

teret. A győri akadémián egymás mellett élt a „régi és új” oktatási rend, és mindkettő

hozzájárult Kitaibel sokoldalú, természettudományos műveltségéhez.

Doktori értekezésemben áttekintettem a XVIII. század talajkutatásait és tájgazdálkodását

tárgyaló tudománytörténeti munkákat és e szempontból vizsgáltam Kitaibel naplóit,

levelezéseit, és az Icones plantarum Bevezetőjét. Ezek elemzése és értékelése során arra a

megállapításra jutottam, hogy Kitaibel utazásai során csaknem a teljes Kárpát-medencét

felölelően, a kor tudományos színvonalának megfelelő rendszeres, elsősorban mezőgazdasági

szempontú adatokat gyűjtött a talajokról, azok művelési módjáról; talajszelvényeket írt le, és

talajkémiai elemzést is végzett. Tájszemléletének újszerű vonása a tájalkotók (kőzet, talaj,

növényzet) kölcsönhatásának vizsgálata. Kitaibel a talajpusztulás indikációs értelmezésében

az élő és élettelen környezeti hatások (erdőtakaró és erózió) ok-okozati kapcsolatait

fölismerve a jelenség első ökológiai értelmezését adta. Szintézist teremtő látásmódja

mutatkozott meg a felszínt borító kőzetminőség, a domborzat, a talaj, a növényzet és a vízrajzi

viszonyok összefüggéseinek megfigyelésében és leírásában.

Az Icones plantarum Bevezetőjének értékelő bemutatása alapján megfogalmaztam, hogy

Kitaibel hazai viszonylatban első volt (vagy az elsők egyike) az alábbi földtudományi

eredményeivel:

• Kitaibel a hazai felszínalaktani kutatások úttörő kutatója; a Kárpát-medence alakjának, a

magas hegységi formakincsnek, a felszíni és felszín alatti karsztformáknak, a Balaton-

felvidék tanúhegyeinek egyik első, eredeti, oknyomozó szemléletű leírójaként tarthatjuk

számon.

• A Kárpátok leírásában összegyűjtötte és rendszerezte elődei, kortársai és saját terepi

ásványtani és kőzettani kutatásai eredményeit; ezeket a kor földtani elméleteivel (Werner,

ÖSSZEFOGLALÁS, A LEGFŐBB EREDMÉNYEK ÉRTÉKELÉSE ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

112

Bergman, Hutton) összhangban egységes keretbe foglalta. Hunfalvy (1863) nyomán a

Kárpát-medence hegységeinek első „csoportosítását” adta.

• Kitaibel előtt senki nem készített az Északnyugati-hegyek kőzetnemeiről és a hegység

szerkezetéről ilyen részletes és alapos leírást.

• Elsőként vette észre a Kárpát-medence egyenetlen vízhálózat-sűrűségét; a medence

felszíni vizeinek gazdagságát és az árvizek okát a Kárpátok hegyeinek meredekségével,

kőzetminőségével és az ott folyó erdőirtásokkal hozta összefüggésbe.

Dolgozatom új tudományos megállapítása, hogy Kitaibel Pál naplói és az Icones plantarum

Bevezetője a XVIII-XIX. század fordulóján a hazai tájhasználat egyedülálló

természettudományos alapozású (környezetvédelmi szempontokat tartalmazó) dokumentuma.

Kitaibel a táj és ember kölcsönhatásának egyik első vizsgálója volt. Az Icones plantarum

Bevezetőjében (H, K és L szakasz), a természeti adottságok jellemzésének részeként

összegzését adta a helytelen gazdálkodás hatása miatt hazánk környezeti állapotában

bekövetkező kedvezőtlen változásoknak. A Kitaibel életművel foglalkozó új

tudománytörténeti munkák szellemében vizsgáltam Kitaibel környezetvédelmi szempontú

megállapításait. Elsőként hívtam fel a figyelmet arra, hogy Kitaibel figyelmeztetett a

bányászat és a kohászat okozta levegőszennyezés élőlényekre gyakorolt kedvezőtlen élettani

hatására, és a tájarculatát megváltoztató bányaművelésre.

A hazai meteorológia Kitaibel Pált a Kárpát-medence időjárási és éghajlati viszonyainak

kutatójaként tartja számon. Értekzésem új adatokkal szolgál a hazai meteorológiai kutatások

kezdeti időszakáról. Az Icones plantarum Bevezetőjében (K szakasz) Kitaibel a kor

legátfogóbb összegzését adta Magyarország időjárási viszonyainak a kortársak adatai és saját

rendszeres időjárási és fenológiai megfigyeléseire támaszkodva.

A botanikai irodalomban ismert, hogy Kitaibel az Icones plantarumban a Kárpát-medence

korábban kevéssé ismert növényvilágát terepi kutatásokon szerzett tapasztalatai alapján

mutatta be. Az Icones plantarum Bevezetőjének elemző és értékelő elemzése alapján arra

hívtam föl a figyelmet, hogy Kitaibel növényföldrajzi megállapításait átfogó

természetföldrajzi kutatásaira támaszkodva fogalmazta meg, a Kárpát-medence egyedülálló

növénytakarójának sajátos fajösszetételét a változatos természeti környezettel összefüggésben

magyarázta. Ez az európai botanika történetének is egyik legelőremutatóbb vállalkozása volt.

Értekezésemben Kitaibel munkásságát kortörténeti összefüggések keretében vizsgáltam,

elődeivel és kortársaival való kapcsolatában. A fölvilágosodás eszmeköréből kiemeltem a

ÖSSZEFOGLALÁS, A LEGFŐBB EREDMÉNYEK ÉRTÉKELÉSE ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

113

természeti erőforrások gyakorlati célú, hatékony kiaknázásának törekvéseit. Dolgozatom

egyik új eredménye annak kimutatása, hogy Kitaibel túllépett ezen a kutatási programon és

fölismerte, hogy a természeti erőforrásokkal való tudományosan megalapozott, előrelátó

gazdálkodás alapvetően fontos, országos léptékű követelmény. Ehhez kapcsolódott egy

megfigyelő hálózat tervének kidolgozása. Az egész országra kiterjedő, központi irányítású

gyűjtő és megfigyelő hálózat kiépítését javasolta, a tudományterületek (térképészeti, botanika,

talajtan és meteorológia) összehangolásával. További kutatást igényel, de föltevésem szerint,

Kitaibel a világon elsők között vetette fel monitorozás céljából a kutatóhálózat fölállításának

gondolatát.

Kitaibelt, a közjót szolgáló felelős magyar természettudósnak tarthatjuk, kutató programjának

egyik legfontosabb célja a természeti adottságokat jobban szem előtt tartó növénytermesztés

és erdőgazdálkodás meghonosítása, a közegészségügy helyzetének javítása és a helytelen

tájgazdálkodás következményeinek orvoslása volt.

Rámutattam arra, hogy fölhasználta nemzetközi tudományos tekintélyét a Királyi

Magyarország természeti adottságainak, értékeinek külföldi megismertetésében, ezért

hangsúlyozta az Icones plantarum Bevezetőjében hazánk érc- és ásványvízvagyonának, talaj-

és növénytakarójának a kontinensen egyedülálló adottságait, illetve gazdagságát.

Dolgozatom új tudománytörténeti adatokat tárt föl Kitaibel Pál felsőfokú természettudományi

képzéséről, kortársaival való kapcsolatáról és tudományszervező tevékenységéről.

Értekezésem eredményei – Kitaibel természetföldrajzi, tájökológiai munkásságáról – történeti

tájékozódási alapot adhatnak a hazai botanikai, történeti ökológiai és tájkutatási

programokhoz. Kitaibel gondolatai mai is időszerűek, ha a hosszú időtávú, táji léptékű,

gyakorlatias szempontú, ugyanakkor a természeti folyamatok skáláihoz igazodó

természetföldrajzi és ökológiai kutatások elméleti alapjait keressük. Írásai a korabeli

térképekkel együtt a mai környezeti hatástanulmányok előkészítéséhez is támpontokat

adhatnak.

Dolgozatom mellékleteként közlöm az Icones plantarum Beveztőjének fordítását, mely

megírása után kétszáz évvel először olvasható magyarul.

FELHASZNÁLT IRODALOM ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

114

6. FELHASZNÁLT IRODALOM

Andrássy P. szerk. (2006): Kitaibel Pál Útinaplójából. Soproni út 1806. Sopron: Soproni

Erdőkért Környezetkultúra Alapítvány.

Apáczai Csere. J. (1653): Magyar Encyclopedia. Ultrjecti:Waesberg. Újabb kiadása: (1977)

Bukarest: Kriterion Könyvkiadó.

Arany S. (1934): A magyar szikesek. Budapest: Földművelési Minisztérium.

Ballenegger R.,Finály I. (1963): A magyar talajtani kutatás története 1944-ig. Budapest:

Akadémiai Kiadó.

ifj. Barta J. (1973): Mezőgazdasági irodalmunk a XVIII. században. Budapest: Akadémiai

Kiadó.

Bartha L. (1980): A nagyszombati csillagvizsgáló előtörténete. Term. Világa 111, 372.

Bartucz L.,Cholnoky J.,Prinz Gy., Teleki P. (1938): Magyar földrajz I-IV. Budapest.

Benedek I. (1985): A tudás útja. Budapest: Gondolat Kiadó.

Bertalanffi P. (1757): Világnak két rend-béli rövid ismertetése. Nagyszombat.

Bikfalvi G. (2005): P. Szentiványi Márton SJ emlékezete.

http://regi.jezsuita.hu/adattar/szentivanyi.htm.

Binder P. szerk. (1976): Utazások a régi Európában. Bukarest: Kriterion Kiadó.

Both M.,Csorba F. L. (2003): Források. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó Rt.

Both M.,Bánkuti Zs.,Csorba F. L. (2006): A kísérletező ember. Budapest: Kairosz Kiadó.

Bulla B. (1954): Néhány szó a magyar földrajztudomány haladó hagyományairól. Földr.

Közl. 78, (2) 1-10.

Cohen, I. B. (1980): Album of science, From Leonardo to Lavoisier 1450-1800. New York:

Charles Scribner’s Sons.

Csaba Gy. G. (1998): Szentiványi Márton csillagászati nézetei a Miscellane-ban. Budapest:

Magyar Csillagászati Egyesület.

Csapodi Cs. (1945-46): Két világ határán. Századok 79-80.

Csáky K. (2003): Híres selmecbányai tanárok. Dunaszerdahely: Lilium Aurum Kiadó.

FELHASZNÁLT IRODALOM ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

115

Csinády G. (1960): Apáczai jelentősége földrajzirodalmunkban és a földrajzoktatásban. Földr.

Közl. 84. (8) 159-172.

Csinády G. (1965): Egy európai hírű régi magyar földrajzkönyvről. Ped. Szemle 674-678.

Csíky G. (1983): Luigi Ferdinando Marsigli, a magyar föld fölfedezője. (Emlékezés halálának

250. évfordulóján) Földt. Tudtört. Évkv., 9, 85-96.

Csíky G. (1994): A magyar természetvizsgálók szerepe a jénai Ásványtani Társaság

alapításában s működésében és ennek hatása a magyar földtudományok kialakulására. Studia

naturalia, 4, 409-417.

Csíky G. (1997): A földtudományok honi történetéből, különös tekintettel az erdélyi

tudományosságra.Piliscsaba-Budapest:Magyar Tudománytörténeti Intézet, Tájak-Korok

Múzeumok Egyesület.

Deé Nagy A. szerk: (1976): Teleki Sámuel és a Teleki-Téka. Bukarest: Kriterion Könyvkiadó.

Diószegi S.,Fazekas M. (1807): Magyar Fűvész Könyv. Debrecen.

Faul,H.,Faul,C. (1983): It Began with a Stone: A History of Geology from the Stone Age to

the Age of Plate Tectonics. A. Wiley-Interscience Publication: John Wiley&Sons.

Fichtel,J.E. von (1780): Beytrag zur Mineralgeschichte von Siebenbürgen. Nürnberg.

Fodor F. (2006): A magyar földrajztudomány története. Budapest: MTA Földrajztudományi

Kutatóintézet.

Gazda I. (2000): A magyarországi fizika klasszikus századai 1590-1890. Piliscsaba: Magyar

Tudománytörténeti Intézet.

Gáti I. (1795): A természet históriája. Pozsony.

Gombocz E. (1936): A magyar botanika története. A magyar flóra kutatói. Budapest: MTA.

Gombocz E., Horváth A. O. (1939): Kitaibel Pál Baranyában. A Ciszterci Rend pécsi Nagy

Lajos-gimnáziumának Értesítője 1938-1939: 21-72.

Gombocz E. (1941): Kitaibel, a növénygeográfus-ökológus és szociológus. (Székfoglaló

értekezés.) Mathem.Termtud.Értesítő 60, 988-1007.

Gombocz E. (1945): Diaria itinerum Pauli Kitaibelii. Auf Grund originaler Tagebücher

zusammengestellt. Budapest: Magyar Természetrajzi Múzeum.

FELHASZNÁLT IRODALOM ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

116

Grósz A. (1941): A Kémárki Evangélikus Líceum részvétele a Magas-Tátra feltárásában.

www.fsz.bme.hu/mtsz/mhk/csarnok/9/grosz/kegi.htm

Győry T. (1936): Az orvostudományi kar története 1770-1935. Budapest: Pázmány Péter

Egyetem kiadványa.

Hajdú-Moharos J.,Hevesi A. (1997): A kárpát-pannon térség tájtagolódása. In.:Magyarország

földje, Kitekintéssel a Kárpát-medence egészére. Főszerkesztő: Karátson D. Budapest:

Magyar Könyvklub.

Havasné Bede P.,Somogyi S. szerk. (1973): Magyar utazók, földrajzi felfedezők. Budapest:

Tankönyvkiadó.

Hála J.,Németh T.,Terbócs A. (1998): Zay Sámuel élete és munkássága. Földt. Közl. 128,

629-646.

Herman O. (1893): Az északi madárhegyek tájáról. Budapest: Magyar Királyi Termtud. Társ.

Hevesi A. (1972): Varga Márton és Katona Mihály, a magyar természeti földrajz

tudományának előfutárai. Földr. Közl. 96,100-103.

Hevesi A. (1974): Bertalanffi Pál (1703-1763). Föld. Közl. 22, 4.

Hevesi A. (1997): A Krónikáktól a felvidéki professzorokig. In.:Magyarország földje,

Kitekintéssel a Kárpát-medence egészére Főszerkesztő: Karátson D. Budapest: Magyar

Könyvklub.

Hevesi A. (2001): Frőlich Dávid (1595-1648). Földr. Közl. 125. (3-4), 235-247.

Hevesi A. (2002): Kiegészítő adatok Frőlich Dávid földrajzi munkásságának nemzetközi

jelentőségéhez. Földr. Közl. 126, (1-4), 152-153.

Hille A. (1957): Kitaibel Pál. Légkör 2, 7.

Hőgyes E. (1896): Emlékkönyv a budapesti királyi magyar tudomány egyetem orvosi karának

múltjáról és jelenéről. Budapest: Pázmány Péter Egyetem kiadása.

Hubbes É. (2004): Benkő Ferenc egyetemjárása. Rudabánya: Érc-és Ásványbányászati

Múzeum.

Hunfalvy J. (1863-65): A Magyar Birodalom természeti viszonyainak leírása. Budapest:

MTA.

Incze A. (1941): A magyar természeti földrajz fejlődéstörténeti vázlata. Kolozsvár.

FELHASZNÁLT IRODALOM ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

117

Inkey B. (1914): A magyarországi talajvizsgálat története. Budapest: Magyar Királyi Földtani

Intézet.

Juhász-Nagy P. (1993): Természet és ember. Budapest: PSZM Gondolat Kiadó.

Jávorka S. (1957): Kitaibel Pál. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Juha M. (2003): Mitterpacher Lajos (1734-1814) életpályája és földrajzi munkássága.

(Szakdolgozat.) ME, Természetföldrajz-Környezettani Tanszék.

Katona M. (1824): Közönséges természeti föld-leírás. Pest.

Kázmér M. (2000): Geológiatörténet. ludens.elte.hu/~kazmer/geoltort.htm 2009. I. 20.

Klinghammer I., Papp-Váry Á. (1983): Földünk tükre a térkép. Budapest: Gondolat Kiadó.

Klinghammer I.,Pápay Gy.,Török Zs. (1993): Kartográfiatörténet. Budapest: ELTE Eötvös

Kiadó.

Koch S. (1952): A magyar ásványtantörténete. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Kordos L. (1984): Magyarország barlangjai. Budapest: Gondolat Kiadó.

Kósa L. szerk.:(2006): Magyar művelődéstörténet. Budapest: Osiris Kiadó.

Kosáry D. (1980): Művelődés a XVIII. századi Magyarországon. Budapest: Akadémiai

Kiadó.

Kristó Gy., Barta J., Gergely J. (2002): Magyarország története az előidőktől 2000-ig.

Budapest: Pannonica Kiadó.

Krizsán L. (1995): Korai magyar utazók Európában. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó.

Kuhn, T. (1984): A tudományos forradalmak szerkezete. Budapest: Gondolat Kiadó.

Lőkös L. szerk. (2001): Diaria itinerum Pauli Kitaibelii III. 1805-1817. Budapest: Magyar

Természetrajzi Múzeum.

Magyar P. (1960): Alföldfásítás I. II. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Mágocsy-Dietz S. (1917): Cím nélküli megemlékezés Kitaibelről, a Növénytani Szakosztály

222. ülésén. Bot. Közlem.16, (4-6), 130-135.

Márki S. (1882): Dr. Grossinger János. Földr. Közl. 108-111.

Mendlik Á. (1864): IX. Pius pápa és a magyar püspöki kar, vagyis főpapok és egyháznagyok

életrajzgyűjteménye. Pécs.

FELHASZNÁLT IRODALOM ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

118

Mendly L. (2007): Kitaibel Pál emlékezete. Pécsi Szemle 10, 14-27.

Mendöl T. (1999): A földrajztudomány az ókortól napjainkig. Budapest: ELTE Eötvös Kiadó.

Mészáros I.,Németh A.,Pukánszky B. (2000): Bevezetés a pedagógia és az iskoláztatás

történetébe. Budapest: Osiris Kiadó.

Mitterpacher L. (1777): Introductio in physicam plantarum historiam. Buda.

Mitterpacher L. (1789): Physikalische Erdbreschreibung, gedrukt und verlegt den Christian

Friedrich Wappler, Bécs.

Miller J. F. (1818): Memoria Pauli Kitaibelii Szent-Martoniensis Botanici Hungariae

celeberrimi. Acta Literaria Musei Nationalis Hungarici 1, 551-577.

Molnár J. (1783-1804): Magyar Könyv-ház. Pozsony.

Molnár V. A. (2007): Kitaibel Pál élete és öröksége. Biatorbágy: Kitaibel Kiadó.

Molnár Zs. (2007): Történeti tájökológiai kutatások az Alföldön. (PhD értekezés.) Pécsi

Tudomány Egyetem, Pécs.

Nyilas I. (1997): Az angol Robert Townson leírása a Hortobágyról (1793).In.Rózsa P. szerk.

(1997): Robert Townson Magyarországi utazásai./Robert Townson’s travels in Hungary.

Debrecen: Kossuth Egyetem Kiadó.

M. Zemplén J. (1964): A magyarországi fizika története a XVIII. században. Budapest:

Akadémia Kiadó.

Németh A. (1879): A győri királyi Tudomány-Akadémia története. I. Keletkezésétől 1785-ig.

Győr: Győregyházmegye könyvsajtója.

Ottlik G. (1980): Próza. Budapest: Magvető Könyvkiadó.

Papp G. (2002): A magyar topografikus és leíró ásványtan története. Topogr. Mineral. Hung.

VII. Miskolc: Herman Ottó Múzeum.

Papp G. (1993): Born Ignác könyvtárának hungaricumai. Technika Történeti Szemle 20, 95-

128.

Papp-Váry Á.,Hrenkó P. (1989): Magyarország régi térképeken. Budapest: Gondolat

Könyvkiadó & Officina Nova

FELHASZNÁLT IRODALOM ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

119

Pethő Gy. (1899): Frőhlich Dávid geográfiája és némely elfelejtett részei. Természettud. Közl.

514-518.

Pethe F. (1805-1814): Pallérozott mezei gazdaság I. II. III. Sopron.

Priszter Sz. (1991): A budapesti egyetem botanikuskert 1771-1971. In.: Az ELTE TTK

története 1633-1985. Budapest: ELTE.

Rapaics R. (1928): Kitaibel és Diószegi. Termtud. Közl. 60, 96-101.

Rapaics R. (1935): A természettudomány a nagyszombati egyetemen. Termtud. Közl. 77, 1-

15.

Rapaics R. (1953): A magyar biológia története. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Réthly A. (1910): Az 1810. január 14-i móri földrengés. Földt. Közl. 40,135-155.

Réthly A. (1958): Paul Kitaibel, der bahnbrehende Geophysiker. Sonderdrucke aus

„Burgenlandische Heimatblatter”, 20 Jg., Heft 4, Eisenstadt.

Réthly A. (1970): Időjárási események és elemi csapások Magyarországon 1701-1800-ig.

Budapest: Akadémiai Kiadó.

Reisz T. Cs. (1998): A központi kormányszervek és a vármegyék szerepe a Lipszky-térkép

elkészítésében. lazarus.elte.hu/hun/tantort/1998/reisz.htm – 27k 2009. I.20.

Rózsa P. szerk. (1997): Robert Townson Magyarországi utazásai. / Robert Townson’s travels

in Hungary. Debrecen: Kossuth Egyetem Kiadó.

Rózsa P.,Kázmér M.,Papp G. (2003): Vulkanista és neptunista természetbúvárok

tevékenysége és tokaji-hegységi megfigyelései a XVIII. század végén. Földt. Közl.

133/1,125-140.

Schuster J. (2000): Vita Pauli Kitaibel./ Kitaibel Pál élete. – JPTE TTK Növénytani Tanszék

és Botanikuskert, Pécs. (Fordította Magyar László András).

Schweitzer F.,Tiner T. szerk.(2000): Tájkutatási irányzatok Magyarországon. Budapest: MTA

Földrajztudományi Kutatóintézet.

Simonyi K. (1981): A fizika kultúrtörténete. Budapest: Gondolat Kiadó.

Sigmond E. (1934): Általános talajtan. Budapest: a szerző kiadása.

Süle S. (1967): A keszthelyi Georgikon 1797-1848. Budapest: Akadémiai Kiadó.

FELHASZNÁLT IRODALOM ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

120

Szabadváry F.,Szőkefalvy-Nagy Z. (1972): A kémia története Magyarországon. Budapest:

Akadémiai Kiadó.

Szabó T. A. (2008): Carolus Linnaeus (1707-1778), a Linné emlékév (2007) és a

bioinformatika kezdetei. Magyar Tudomány 169, 8, 952-967.

Szathmáry L. (1931): Kitaibel Pál, a magyar chemicus. A Magyar Gyógyszertudományi

Társaság Értesítője 7. 343-375.

Szathmáry L. (1986): Magyar Alkémisták. Budapest: Könyvértékesítő Vállalat.

Szeidovitz Gy. (1990): Komárom és Mór környezetében keletkezett történelmi rengések

epicentrális intenzitásának és fészekmélységének meghatározása. Kandidátusi értekezés.

Budapest.

Székely A. (1971): A folyóvíz munkaképességének megismerése, különös tekintettel a

budapesti egyetem professzorainak munkásságára egy évszázad alatt. Földr. Közl. 95. 248-

290.

Székely L. (2000): Recepció és kreativitás. A honi kopernikuszi recepciótól a magyar Nobel-

díjakig. Zeus.phil.inst.hu/recepecio/htm/6/ 1605.htm# 2009.I.20.

Szendrei G.,Tóth T. szerk.(2006): A magyarországi szikes talajok felszíni sóásványai.

Topographia Mineralogica Hungariae IX. Miskolc: Herman Ottó Múzeum.

Szirtes G.,Vargha D. (2005): Mozaikok Pécs és Baranya gazdaságtörténetéből. Pécs: Pro

Pannónia Kiadói Alapítvány.

Szigeti J. (1977): Az élő Apáczai Csere János. Bukarest: Kriterion Könyvkiadó.

Tasnádi-Kubacska A. (1958): Nagy magyar természettudósok. Budapest: Gondolat Kiadó.

Tasnádi-Kubacska A. (1958): Kitaibel Pál, a magyar föld felfedezője. MTA Biológiai

Csoportjának Közleményei 2, (2) 114-121.

Teleki D. (1976.): Egy néhány hazai utazások leírása Tót- és Horvátországoknak rövid

esmertetésével együtt. (Fordította: Éder Zoltán) Budapest: Balassi Kiadó.

Teleki P. (1917): A földrajzi gondolat története. Budapest.

Thomé, O.W. (1872): A növényország tankönyve. Pest: Eggenberger-féle Akad.

Könyvkereskedés.

Tóth M. (1882): Magyarország ásványai. Budapest: Hunyadi Mátyás Int.

FELHASZNÁLT IRODALOM ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

121

T. Mérey K. (2004): Pécs katonaszemmel a 18-19. század fordulóján. Pécsi Szemle 6, 16-23.

Tolnai G. szerk. (1987): Egy erdélyi gróf a felvilágosult Európában. Teleki József utazásai

1759-1761. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Varga M. (1808): A gyönyörű természet tudománya. Nagyvárad.

Vekerdi L. (1996): A Tudománynak háza vagyon. Piliscsaba-Budapest: Magyar

Tudománytörténeti Intézet, Tájak-Korok-Múzeumok Egyesület.

Vekerdi L. (1994): Tudás és tudomány. Budapest: Typotex Kiadó.

Vita Zs. (1986): Benkő Ferenc élete és munkássága. In.: Benkő F.: Magyar Minerologia.

Hasonmás kiadás. Budapest: ELTE KISZ biz., XXII-XXXXI.

Viczián I. (1970): Kitaibel Pál elfelejtett mecseki földtani megfigyelései. Földt. Közl., 100,

215.

Waczulik M. (1984): A táguló világ Magyarországi hírmondói XV-XVII. század. Budapest:

Gondolat Kiadó.

Waldstein, F.,Kitaibel, P. (1799-1802): Descripciones et Icones plantarum rariorum

Hungariae. Vol. I. – Typis Mathiae Andreae Schmidt, Viennae. I.XXXII. + 1-104. pp., 1-100.

Tabl.

Waldstein, F.,Kitaibel, P. (1806): Die topographische Beschreibung des Königreiches

Ungarns. Jéna, Annalen der Herzoglichen Societat für die gesammte Mineralogie 2, 149-168.

Zách A. (1988): Kitaibel Pál. Légkör 33, 31.

Zsámboki L. szerk. (1985): Selmectől Miskolcig 1735-1985). Miskolc: NME

Zsámboki L.(1999): Bányászatunk kezdetei. In.: Fehér K. szerk. (1999): Pannon enciklopédia

Magyar ipar- és technikatörténet. Budapest: Kertek 2000 Könyvkiadó.

Zsíros T.,Mónus P.,Tóth L. (1988): Hungarian Earthquake Catalogue (456-1986). Budapest:

MTA GGKI.

FELHASZNÁLT IRODALOM ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

122

LEVÉLTÁRI DOKUMENTUMOK Protocollum Regiae Academiae et Capitalis Gymnasii Jaurinesis.

Fellelhetősége: Bencés Rendház Könyvtára 9022 Győr, Széchenyi tér 9.

A Magyar Természettudományi Múzeum Tudománytörténeti Gyűjteményéből az alábbi

levéltári anyagokat használtam föl:

Catalogus Manuscriptum defuncti Professoris Kitaibel Pauli 1818 per Professorem Schuster

conseriptuss. pp. 1-48. Ex Museo Hungarico

Schuster János: Kitaibel Pál levelezésének katalógusa KORRESPONDENTEN-

VERREICHNISS IV-4./1./20

Mitterpacher Lajos levele Kitaibel Pálhoz Pest, 1799. augusztus 1.

Monsieur Paul de Kitaibel, Docteur en Medecine a/ cing-Eglises. 98/L.40 228-229. IV.-

4./2./167.

A DOKTORI ÉRTEKEZÉS MELLÉKLETEI ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

123

7. A DOKTORI ÉRTEKEZÉS MELLÉKLETEI

Áttekintő táblázatok

A tudományos vezető véleménye

Összefoglalás magyar és angol nyelven

Az Icones plantarum Bevezetőjének fordítása és a benne szereplő földrajzi helynevek

jegyzéke (elektronikus formában)

A DOKTORI ÉRTEKEZÉS MELLÉKLETEI ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

124

I. Kitaibel életének főbb állomásai és a kor európia tudományának néhány eredménye.

A DOKTORI ÉRTEKEZÉS MELLÉKLETEI ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

125

II. Kitaibel és az első magyar nyelvű természettudományos művek 1. Orvosi karon tanára volt; 2.,4. Együtt tanultak az orvosi karon; 3.,5. Közreműködött megírásukban; 6. Közli kutatásait.

A DOKTORI ÉRTEKEZÉS MELLÉKLETEI ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

126

A DOKTORI ÉRTEKEZÉS MELLÉKLETEI ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

127

III-V. Kitaibel Pál és kortársai tudományos kapcsolatai

Kitaibel mellszobra Keszthelyen (Nagy István János alkotása), mellette a disszertáció szerzője.

A DOKTORI ÉRTEKEZÉS MELLÉKLETEI ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

128

A DOKTORI ÉRTEKEZÉS MELLÉKLETEI ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

129

Both Mária

KITAIBEL PÁL FÖLDTUDOMÁNYI MUNKÁSSÁGA, KÜLÖNÖS TEKINTETTEL A KÁRPÁT-MEDENCE TÁJHASZNÁLATÁNAK

LEÍRÁSÁRA

Doktori értekezésemben Kitaibel Pál (1757-1817) művei és kortársai írásai alapján a Kárpát-

medence botanikai és földtani viszonyainak kutatását és a korabeli tájhasználatot mutatom be.

Dolgozatom új tudománytörténeti adatokat tárt föl Kitaibel Pál felsőfokú természettudományi

képzéséről, kortársaival való kapcsolatáról és tudományszervező munkásságáról

Kitaibel a Kárpát-medence első természettudományos alapozású földrajzi leírását adta, terepi

gyűjtőútjainak, kortársai földtani és botanikai eredményeinek összegzésével. a Descripciones

et Icones plantarum rariorum Hungariae (1802) című művében Értekezésemben igazoltam a

mű tudománytörténeti jelentőségét az európai növényföldrajzi és a hazai földtani, illetve

természetföldrajzi irodalomban. Dolgozatom mellékleteként közlöm első magyarnyelvű

fordítást.. Dolgozatomban példák során igazoltam, hogy a tájtörténeti munkákhoz Kitaibel

naplói és az Icones plantarum természetföldrajzi szempontból páratlan értékű forrásmunka.

Dolgozatomban kifejtettem, hogy Kitaibel túllépett a fölvilágosodás haszonelvű kutatási

programján, és fölismerte, hogy a természeti erőforrásokkal való tudományosan

megalapozott, előrelátó gazdálkodás alapvetően fontos, országos léptékű követelmény. Ehhez

kapcsolódott egy megfigyelő hálózat tervének kidolgozása.

Kitaibelt a közjót szolgáló felelős magyar természettudósként állítottam középpontba, mert

kutató programjának egyik legfontosabb célja a természeti adottságokat jobban szem előtt

tartó növénytermesztés és erdőgazdálkodás meghonosítása, a közegészségügy helyzetének

javítása és a helytelen tájgazdálkodás következményeinek orvoslása.

Kitaibel gondolatai mai is időszerűek, ha a hosszú időtávú, táji léptékű, gyakorlatias

szempontú, ugyanakkor a természeti folyamatok skáláihoz igazodó természetföldrajzi és

ökológiai kutatások elméleti alapjait keressük.

A DOKTORI ÉRTEKEZÉS MELLÉKLETEI ___________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________

130

Mária BOTH

PÁL KITAIBEL'S EARTH SCIENTIFIC WORK WITH SPECIAL REGARD TO HIS DESCRIPTION OF THE USE OF THE LAND (LAND ECONOMY)

IN THE CARPATHIAN BASIN

In my doctoral dissertation I present the research on the botanical and ecological relationships

in the Carpathian Basin on the basis of Pál Kitaibel's (1757-1817) work and his

contemporaries' writings. My work has revealed new science historical data about Pál

Kitaibel's higher education in natural sciences, his relationship with his contemporaries and

his work in sicence organising.

Kitaibel provided the first natural scientific-based geographical description of the Carpathian

Basin together with the summary of his contemporaries' geographical and botanical results in

his work called Descriciones et Icones plantarum rariorum Hungarieae (1802). In my paper I

have proved the natural scentific significance of this work in the European literature of plant

geography as well as in the Hungarian geological and natural geographical literature. As the

appendix of my paper I provide the first Hungarian tranlsation of the introduction of this

work. In my dissertation it is verified with the help of examples that Kitaibel's diaries and the

Icones planatum are outstanding resorces for land historical works from natural geographical

point of view.

In my paper it has been discussed that Kitaibel rose above the pragmatical research program

of the Enlightment and realised that using natural resoruces on a scientific base while looking

ahead has utmost importance and is a country-scaled requirement to which making a plan

about an observing net was connencted.

Kitaibel has been palced in the focus as a responsible Hungarian natural scientist serving

public welfare since one of the most important aims of his resarch progam was the

introduction of such plant cultivation and sylviculture that pays more attention to the natural

endowments, the improvement of the sanitarian situation and putting right the consequences

of the improper land cultivation.

Kitaibel's thoughts are still relevant if the theoretical basis of natural geographical and

ecological research are sought which are long-termed, macro-level and practical while

adjusting to the scales of natural processes.