Közgazdasági alapismeretek

(oktatási segédlet)

Gödöllő

2012.

1

1. Mikroökonómia .......................................................................................................................................... 5 1.1. Piacgazdasági alapfogalmak ............................................................................................................. 5

1.1.1. A piac elemei, piaci tényezők ....................................................................................................... 5 1.1.2. A kereslet és kínálat függvényszerű ábrázolása ............................................................................ 6 1.1.3. A piaci verseny jellege, piaci formák, a piac szerkezete ............................................................... 9

1.2. termékpiac keresleti oldala. A fogyasztói magatartás elemzése ...................................................... 13 1.2.1. Hasznosság és kereslet ................................................................................................................ 13 1.2.2. A hasznosság mérhetősége ......................................................................................................... 14 1.2.3. Optimális fogyasztói döntés több termék esetén......................................................................... 16

1.3. A termékpiac kínálati oldala. A termelői magatartás elemzése ....................................................... 17 1.3.1. A vállalat és környezete .............................................................................................................. 18 1.3.2. A vállalat költségei ..................................................................................................................... 19 1.3.3. Bevétel és profit .......................................................................................................................... 19 1.3.4. Időtávok a mikroökonómiában ................................................................................................... 20 1.3.5. A rövid távú termelési függvény ................................................................................................ 20 1.3.6. Rövid távú költségfüggvények ................................................................................................... 23 1.3.7. A kínálat meghatározódása rövid távon ...................................................................................... 25 1.3.8. A monopólium létéből adódó jóléti veszteség ............................................................................ 28

1.4. A termelési tényezők piaca ............................................................................................................. 29 1.4.1. A termelési tényezők és jövedelmük .......................................................................................... 29 1.4.2. Az erőforrások keresletének és kínálatának főbb összefüggései ................................................ 30

1.5. Piaci elégtelenségek, közjavak és externáliák ................................................................................. 39 1.5.1. Az egyéni és társadalmi megítélés különbsége ........................................................................... 40 1.5.2. A közjavak .................................................................................................................................. 43 1.5.3. Az externális hatások .................................................................................................................. 46

2. Makroökonómia ....................................................................................................................................... 54 2.1. A makrogazdaság teljesítményét mérő mutatók, a gazdasági növekedés ....................................... 54

2.1.1. A makrogazdasági teljesítmény mérésének problémái ............................................................... 55 2.1.2. A makrogazdasági kibocsátás mutatói ........................................................................................ 57 2.1.3. Potenciális kibocsátás ................................................................................................................. 60 2.1.4. A gazdaság flow és stock jellegű változói .................................................................................. 60 2.1.5. A gazdasági növekedés alapösszefüggései ................................................................................. 61 2.1.6. A gazdasági növekedés határai ................................................................................................... 64 2.1.7. A gazdasági növekedés alapmodelljei ........................................................................................ 65

2.2. A pénzpiaci egyensúly, az infláció és annak gazdasági hatásai ...................................................... 66 2.2.1. A pénzpiac kínálati és keresleti oldala ........................................................................................ 66 2.2.2. A pénzpiaci egyensúly – az LM görbe ....................................................................................... 69 2.2.3. Az infláció .................................................................................................................................. 70

2.3. A munkapiac alapvető összefüggései, a munkanélküliség .............................................................. 76 2.3.1. A makroszintű munkapiac .......................................................................................................... 76 2.3.2. A munkapiaci egyensúly ............................................................................................................. 79 2.3.3. A munkapiac klasszikus és keynesi elmélete .............................................................................. 81 2.3.4. A munkanélküliség fogalma, mérése .......................................................................................... 83 2.3.5. A munkanélküliség és az infláció ............................................................................................... 87

2.4. Az állam gazdasági szerepvállalása ................................................................................................ 89 2.4.1. A gazdaságpolitika ..................................................................................................................... 91 2.4.2. A fiskális politika ........................................................................................................................ 92 2.4.3. A monetáris politika ................................................................................................................... 99

3. Irodalomjegyzék ..................................................................................................................................... 104

2

Bevezetés

A gazdálkodás szükségessége

A gazdaság jelenségei tehát át, meg átszövik az emberi élet minden mozzanatát. Ébredéstől

elalvásig, születéstől a halálig, részét képezik mindennapjainknak. Az egyén, a kisebb-

nagyobb közösség, a társadalom, de akár az egész emberiség élettevékenységét tekintve

sem találunk olyan elemeket, amelyeknek ne lennének gazdasági vonatkozásai.

Az emberi élet választások és döntések sorozatából áll. Mindennapos ügyekre - mint

bevásárlás, szórakozás - ez éppen úgy igaz, mint a hosszú távú, nem egyszer életre szóló

elhatározásokra pl. lakásépítés, továbbtanulás, családalapítás stb. Választásaink és

döntéseink nagy része gazdasági természetű, vagy ha nem, akkor is bizonyára van

gazdasági vonatkozása is.

Ön, aki korábbi tanulmányai során már tanult közgazdaságtant, tudja hogy az a döntések, a

választások tudománya.

Választási lehetőségeink nem korlátlanok, döntési szabadságunk is véges. A választás és

döntés az esetek nagy részében kényszer, ami abból következik, hogy a szűkösség

viszonyai vesznek körül minket. Az emberiség célja minden társadalomban a jólét

maximalizálása. A jólét növelése magában foglalja a korlátlanul növekvő anyagi

szükségleteink minél teljesebb kielégítését és olyan nem anyagi jellegű és nehezen mérhető

javakkal való rendelkezést is, mint tiszta levegő, szép, kulturált környezet, biztonság stb.

Az emberi szükségletek teljes mértékű kielégítése nem lehetséges részben azok állandó

fejlődése, részben a termelt javak előállításához szükséges erőforrások, termelési tényezők

szűkössége miatt. A társadalom és az emberiség gazdasági alapproblémája az erőforrások

szűkössége és a szükségletek korlátlansága. A közgazdaságtan alapkérdései a MIT

termeljünk? HOGYAN? és KINEK? éppen ezen alapvető probléma megoldására keresi

választ.

A “Mit termeljenek” kérdés arra keresi a választ, hogy a gazdaság szereplői milyen

javakat és szolgáltatásokat, azok milyen mennyiségét, és minőségét állítsák elő.

A “Hogyan termeljenek” kérdés a termelési technológiájára a “Kinek termeljenek” kérdés

pedig arra keresi a választ, hogy a különféle javakat és szolgáltatásokat kik fogják

elfogyasztani.

A termelési tényezők, erőforrások szűkössége behatárolja a termelés lehetőségeit. Így

állandó ellentmondás keletkezik a szükségletek (amelyek lényegében korlátlanok), és az

anyagi javak szűkössége között. Ez az, ami az egyént, társadalmi csoportot és az egész

társadalmat gazdálkodásra kényszeríti.

Gazdálkodáson a termelési erőforrások és javak céltudatos felhasználását értjük,

melynek eredményeként a szükségletek a lehető legmagasabb fokon elégíthetők ki.

A gazdálkodás választások és döntések sorozatából áll. A választás kényszere a

szűkösségből, lehetősége pedig a javak és gazdasági erőforrások alternatív

felhasználhatóságából adódik. Hogy elérjünk valamilyen hasznot, fel kell áldoznunk egy

másikat. Nincs ez másképpen a gazdasági erőforrások felhasználásánál sem. A munkát,

földet, tőkét, de a vállalkozókészséget is sokféleképpen lehet hasznosítani. Ezek közül is

választani kell, és ennek során is mérlegelni kell minden lehetőség előnyét és hátrányát. Az

egyik alternatíva választása egy, vagy több másikról való lemondást, annak feláldozását

3

jelenti. Ezt a közgazdaságtanban haszonáldozatnak, vagy feláldozott haszonnak vagy

alternatív költségnek nevezzük. A gazdaságban ezt ki lehet, és ki is kell számolni!

A gazdasági koordináció alaptípusai

Az alapkérdésekre adható válasz sok tényezőtől függ, de mindenekelőtt az adott gazdaság

tulajdoni és szervezeti struktúrájától, a gazdaság működésének mechanizmusától,

koordinációs rendszerétől.

A gazdaság a gazdálkodó szervezetek intézmények kapcsolatrendszere, amelyet a

gazdasági folyamatok alapegységei és azon intézmények alkotnak, amelyeket a

kapcsolatrendszer és a vele összefüggő folyamatok szabályozására jöttek, illetve hoztak

létre. A gazdaság szervezeti struktúráját alkotó alapegységek, alapintézmények a

következők: háztartás, vállalat, állam. A modern gazdaságokban egyre nagyobb szerephez

jutnak a civil szervezetek (érdekvédelmi szervezetek, környezetvédők stb.) Ezekben a

társadalmakban a tulajdoni struktúra rendkívül színes, benne a magántulajdon

dominanciája mellett, országonként és időről időre változva a közösségi tulajdon és a

vegyes tulajdon legkülönbözőbb formáit találjuk.

A hazai közgazdasági irodalom - Kornai János alapján - négy alapvető koordinációs formát

különböztet meg: etikai koordináció, agresszív koordináció, piaci koordináció,

bürokratikus koordináció. Gazdasági szempontból a történelmi fejlődés során az utóbbi

kettő vált a meghatározóvá. Egyoldalúan csak gazdasági szempontokat figyelembe véve a

piaci koordináció tekinthető a leghatékonyabbnak. A piac azonban nem képes olyan

társadalmi kérdések megoldására, mint a szegénység, környezetszennyezés stb. Ezeket a

problémákat a közgazdaságtan piaci tévedések, piaci elégtelenségek névvel illeti. Ezzel

szemben állnak az állami tévedések elégtelenségek. A modern piacgazdaságokban a

magántulajdon dominál, a gazdaság szereplői alapvetően a piaci információk alapján

hozzák meg döntéseiket, de az állami szerepvállalás nem nélkülözhető. Az állami

szerepvállalás mértékének és módjának meghatározása korunk egyik legvitatottabb

kérdése.

A termelési lehetőségek határa

A gazdálkodásban megnyilvánuló választási és döntési kényszert jól szemlélteti a termelési

lehetőségek határgörbéje. Ez a leegyszerűsített elméleti modell kiválóan alkalmas a

szűkösség viszonyai közötti gazdálkodás érzékeltetésére.

A termelési lehetőségek határgörbéje egy gazdaság maximális termelési képességét

illusztrálja. Annak minden pontja az erőforrások lehető leghatékonyabb felhasználásával

0 20 40 60 80

100 120 140 160

0 1 2 3 4 5 gép

élelmiszer

4

elérhető legnagyobb termelési eredményeket jelzi. A görbe minden pontja hatékony (ún.

Pareto féle hatékonyság), ami azt jelenti, hogy az egyik termék termelésének növelése csak

a másik termelésének csökkentése árán valósítható meg.

Fontos következtetések vonhatók le a görbe alakjáról is, amely lefelé hajló, az origóra

konkáv. Ebből olvasható ki ugyanis a növekvő relatív költségek, illetve a csökkenő

hozadék elve. A termelési lehetőségek határgörbéje tehát jól szemlélteti a szűkösséget, a

választási lehetőségeket és a választással szükségszerűen együtt járó haszonáldozatot. A

termelési lehetőségek határa növelhető a tudomány, a technika, a specializáció és a

munkamegosztás fejlődése révén.

A közgazdaságtan részei

A közgazdaságtan a közgazdasági tudományokon belül a gazdaság egészét, annak

alapvető viszonyait, összefüggéseit feltáró elméleti alaptudomány. A közgazdaságtan

részei: a mikroökonómia, a makroökonómia, a nemzetközi közgazdaságtan, a

gazdasági rendszerek összehasonlító elemzése.

A mikroökonómia feltárja, megmagyarázza a piac, a piaci szereplők jellemzőit, a piaci

folyamatokban megnyilvánuló törvényszerűségeket. A mikroökonómia elkülönült piaci

szereplők (fogyasztók, háztartások, vállalatok) az egyes piaci jelenségek oldaláról,

ábrázolja a gazdaságot. A mikroökonómia kulcsfogalmai: kereslet, kínálat, ár, költség,

jövedelem (profit), hasznosság, preferencia, optimum, egyensúly.

A makroökonómia a gazdaság egészét, annak törvényszerűségeit vizsgálja. A

gazdasági szereplőket ágazatokká, szektorokká, foglalja össze, a termékeket pedig

termékcsoportokká, vagy akár egyetlen egy termékhalmazzá összesíti. Tipikus

makroökonómiai problémák a következők: infláció, foglalkoztatás, makrogazdasági

egyensúly, gazdasági növekedés, stb.

A nemzetközi közgazdaságtan a nemzetközi pénzügyek, cserefolyamatok, tőkemozgások,

nemzetközi vállalatok, stb. közgazdasági sajátosságait elemzi. A nemzetközi

közgazdaságtan bizonyos kérdésekben a mikroökonómia és a makroökonómia szerves

folytatása.

A gazdasági rendszerek összehasonlító elemzése a különböző társadalmi formák mellett

történelmileg kialakult gazdasági rendszerek sajátosságait tárja fel. Összehasonlítja, elemzi

pl. az alapvetően piaci típusú és az ettől eltérő központi tervezési rendszereket.

5

1. Mikroökonómia

A mikroökonómiai jelenségek, események fő színtere a piac, ezért megértésük fontos

feltétele a piacgazdasági alapfogalmak ismerete.

1.1. Piacgazdasági alapfogalmak

A piac fogalmát a hétköznapi életben is sokféle értelemben használjuk. A piac lehet egy

épület, egy vásárcsarnok, egy településen kijelölt kisebb terület, ahol a vásárlók és az

eladók találkoznak, ahol árut pénzre, pénzt árura cserélnek. De piac a tőzsde és a bank is,

piac a munkaközvetítő iroda, bizonyos értelemben egy földrajzi régió, akár az egész világ.

A piac lényegéhez hozzátartoznak piaci szereplők, személyek, intézmények, áruk kereslete

és kínálata, cserék, árak, szokások, szabályok, és még sok egyéb, ami együttesen jelenti a

piacot.

A gazdasági szereplők és gazdasági folyamatok alapvetően a piacon, piaci

törvényszerűségekkel kapcsolódnak egymáshoz. Közgazdasági ismereteink felfrissítését

ezért a piacgazdasági alapfogalmak tanulásával folytatjuk, mert ezeket a mikro- és

makroökonómia egyaránt használja.

1.1.1. A piac elemei, piaci tényezők

Bármilyen piacról is legyen szó, már a felületes szemlélő is meg tudja állapítani, hogy a

cserék, vásárlások, eladások, mint eredmények mellett vannak a piacnak általános

jelenségei, elemi, vagy más szóval kifejezve piaci tényezők, illetve piaci szereplők, akik

az eladásokat és vásárlásokat lebonyolítják. A piac legfontosabb elemei, tényezői: a

kereslet, kínálat, ár és jövedelem.

A piaci szereplők mindazon személyek, szervezetek és csoportok, akik termelési,

vagy fogyasztási tevékenységükkel közvetlenül befolyásolják a piaci folyamatokat,

és a piaci események szempontjából egységnek tekinthetők.

A piac szereplői sok tekintetben különböznek egymástól. Van, aki árut visz a piacra, van,

aki vásárolni óhajt. Van ki, maga árulja az eladásra termelt áruját, és van, aki arra

specializálja magát, hogy mások áruját adja el. A sokféle szempontból egymástól fontos

jellemzőiket tekintve jelentősen különböző piaci szereplőknek vannak bizonyos általános

sajátosságaik, amelyek valamilyen mértékben mindegyik szereplőre jellemzőek.

A piaci szereplők közös jellemzői: racionális gazdasági cselekvés, önérdek, gazdasági

hatékonyság.

A gazdasági hatékonyság legáltalánosabban úgy fogalmazható meg, hogy az adott

gazdasági eredményt a lehető legkisebb ráfordítással elérni, vagy az adott ráfordítással a

lehető legnagyobb eredményt megvalósítani.

Ez a vásárló és az eladó esetében természetesen ellentétes érdekeket jelent. A fogyasztó

adott jövedelméből a lehető legtöbb hasznos dolgot szeretné megvásárolni, vagyis abban

érdekelt, hogy az ár minél alacsonyabb legyen. A termelő ezzel szemben azt szeretné, ha

6

árbevétele minél nagyobb mértékben haladná meg ráfordításait (költségeit), ez pedig a

lehető legmagasabb árak esetén remélhető. A piaci alku tárgya ezért mindig az ár.

1.1.2. A kereslet és kínálat függvényszerű ábrázolása

A kereslet és kínálat alapösszefüggéseinek szemléltetésére a közgazdaságtan előszeretettel

használja azok függvényszerű ábrázolását.

Keresleti függvény

A keresleti függvény megmutatja valamely áru azon mennyiségeit, amelyeket a

vásárlók különböző árak mellett hajlandóak és képesek megvásárolni. Fontos, hogy a

keresleti függvény nem a ténylegesen megtörtént vásárlásokat képviseli!

Keresleti függvény

A keresleti függvény értelmezhető egy termék egyéni keresleteként, és sok egyéni

kereslet összegzéseként, azaz piaci keresleteként egyaránt.

A keresleti függvény - mindennapi tapasztalatainkkal is egyezően - negatív lejtésű, azaz

csökkenő ár esetén nő, növekvő ár esetén csökken az adott termék keresett mennyisége. A

különböző termékek keresett mennyisége azonban nem egyformán reagál az árváltozásra.

Ezt a kereslet árrugalmasságával (elaszticitásával) tudjuk kifejezni.

A termék kereszt-árrugalmassága (): (%)P

(%)Q

A kereslet árrugalmassága általában negatív szám, hiszen az ár és a keresett mennyiség

ellentétes irányba mozog.

Növekvő ár esetén csökken, csökkenő ár esetén nő a keresett mennyiség. A rugalmasság

elemzése során el szoktunk tekinteni a negatív előjeltől, mert csak gondot okoz az

értelmezése. Ezért a rugalmasság kifejezésekor a mutató abszolút értékét vesszük.

Rugalmas keresletről beszélünk, ha “” abszolút értéke 1-nél nagyobb, vagyis, ha 1 %-os

árváltozás 1 %-nál nagyobb keresetváltozást vált ki. Rugalmatlan a kereslet, ha “”

abszolút értéke 1-nél kisebb, vagyis az 1 %-os árváltozás 1 %-nál kisebb keresetváltozást

okoz. Egységnyi a kereslet rugalmassága, ha =1.

Attól az általános szabálytól, hogy az ár és a kereslet ellentétes irányba mozog, vannak

kivételek, ún. paradox árhatások. Ilyen kivétel például a presztízs-, vagy sznobhatás. Ez

olyan esetben fordulhat elő, amikor egy divatos árucikk ára csökken, és a fogyasztók egy

7

része azért nem vásárolja, mert olcsóbban már bárki megveheti. Kivételes a spekulációs

hatás is, amikor az áremelésre a fogyasztók többletvásárlással reagálnak, újabb további

áremelésre számítva. A Veblen-hatás érvényesül, amikor a fogyasztó az árakhoz kapcsolja

a minőséget. Többet vásárol magasabb áron, mert azt gondolja, hogy ami drágább, az jobb

minőségű, és fordítva. Giffen-, vagy inferior (alacsonyabb rendű) javak vásárlóinál is lehet

az árral egyező irányú keresletváltozás. Az ilyen termékek áremelkedése olyan méretű

kiadásnövekedést okozhat egyes háztartásoknál, hogy kénytelenek csökkenteni egyéb,

drágább termékek fogyasztását, és azok helyett is a megemelt áru terméket vásárolják. Az

áremelkedésre tehát keresletnövekedéssel reagálnak. Ez az összefüggés abból adódik, hogy

egy termék keresletét más termékek árváltozása is befolyásolja. Ezt az összefüggést a

kereslet kereszt-árrugalmassága fejezi ki.

A termék kereszt-árrugalmassága = X termék keresett mennyiségének változása (%)

Y termék árváltozása (%)

A kereszt-árrugalmasság előjele lehet pozitív és negatív is, attól függően, hogy a két

termék fogyasztása milyen kapcsolatban van egymással, helyettesítik, vagy kiegészítik

egymást.

A keresleti függvény alakját és helyzetét a fogyasztók száma, jövedelme, igényei, és ízlése

határozza meg. Ha mindez és minden egyéb feltétel változatlan, akkor az adott termék

iránti kereslet nagysága, növekedése, vagy csökkenése az ár alakulásától függ. Ez a

kereslet törvénye. De vajon megváltozhat-e maga a keresleti függvény? Elképzelhető-e,

hogy ugyanazokhoz az árakhoz, a korábbiakhoz képest nagyobb, vagy kisebb keresett

mennyiség tartozzon? Igen, elképzelhető. Amennyiben megnő (vagy csökken) a

fogyasztók száma, jövedelme, megváltoznak a fogyasztási szokások (pl. reklám, vagy

divatváltozás miatt), akkor eltolódhat maga a keresleti függvény. Különbséget kell tehát

tennünk a keresleti függvény elmozdulása és a keresleti függvényen történő elmozdulás

között! A függvényen történő elmozdulást az árváltozás váltja ki, hatására megváltozik a

keresett mennyiség. A függvény elmozdulását a fogyasztó (k) jövedelme, száma, ízlése,

szokásainak változása okozza. Hatására minden elképzelhető árhoz megváltozik a keresett

mennyiség, tehát maga a kereslet változik meg.

Hogy mennyivel vásárolnak többet, vagy kevesebbet egy termékből a jövedelem

változásának hatására, azt a kereslet jövedelemrugalmassága mutatja. A kereslet

jövedelemrugalmassága azt fejezi ki, hogy hány százalékkal változik meg egy áru

kereslete a fogyasztó jövedelmének egy százalékos változásának hatására. A jövedelem

növekedése általában növeli a keresletet, hiszen több pénzből többet vásárolnak a

fogyasztók. A kereslet jövedelemrugalmassága ennél fogva általában pozitív. De, ez

sem igaz általában és nem egyforma a mértéke sem. A jövedelemnövekedéssel együtt

ugyanis nemcsak a kereslet terjedelme nő, de változik a fogyasztás szerkezete is. Magas

jövedelemszinten új termékek lépnek be a fogyasztásba, míg esetleg mások kimaradnak.

Ennek alapján beszélünk: normál jószágokról, luxuscikkekről, és ún. “alacsonyabb

rendű” (inferior) jószágokról. A normáljószágok keresletének jövedelemrugalmassága

pozitív, de viszonylag állandó. A luxus jószágok keresletének jövedelem rugalmassága

ugyancsak pozitív, de a jövedelem emelkedésével növekvő. Az “alacsonyabb rendű”

jószágok keresletének jövedelemrugalmassága negatív, vagyis a jövedelem

növekedésével fogyasztásuk csökken. Ilyen árucikkek például a szalonna, a zsír, a liszt. A

jövedelem és a kereslet összefüggéseit mutatja az Engel-görbe. Ennek alakja (iránya és

meredeksége tükrözi a kereslet jövedelem-rugalmasságát.

8

Kínálati függvény

A kínálati függvény azt az összefüggést fejezi ki, hogy a termelők különböző árak

mellett milyen árumennyiségeket kínálnak eladásra a piacon (jelölése s: supply).

A kínálati görbe alakja általában jobbra emelkedő irányú, azaz növekvő árhoz magasabb

kínálat, csökkenő árhoz csökkenő kínálat tartozik.

A kínálati függvény

A kínálati függvény helyzete és alakja a termelők számától, a termelés költségeitől függ

alapvetően. Ha ezekben változás következik be, akkor a kínálati függvény elmozdul, és a

korábbiakhoz képest azonos árak mellett nagyobb, vagy kisebb lehet a kínált mennyiség.

Ha például nőnek a termelők költségei, akkor - egyébként változatlan feltételek mellett - a

kínálati függvény balra tolódik el. A költségek növekedésével azonos hatású az állam által

kivetett adó növekedése is. Az adó tehát a kínálatszabályozás egyik eszköze.

A Marshall-kereszt

Az ugyanazon termékre vonatkozó keresleti és kínálati függvényt egy koordináta-

rendszerben is felrajzolhatjuk. Ezt a függvény-együttest nevezzük Marshall-keresztnek.

A Marshall-kereszt

A Marshall-kereszt lehetővé teszi számunkra néhány fontos piaci jelenség, és a hozzájuk

kapcsolódó fogalom tisztázását. Piaci egyensúlyról, egyensúlyi helyzetről akkor

beszélünk, ha a piacon olyan árak vannak, amelyek mellett az áru keresett és kínált

mennyisége egyenlő (E pont). Egyensúlyi ár az az ár, amelynél a kereslet és kínálat

egyenlő (pE). Egyensúlyi mennyiség az ehhez tartozó keresett, illetve kínált árutömeg

(qE). Kínálati többlet túlkínálat van a piacon, ha a piaci ár az egyensúlyi ár fölött van (pT),

9

mert ilyenkor az eladók többet akarnak eladni (qT), mint amennyit a vevők hajlandók,

illetve képesek megvásárolni (qTd). Túlkereslet, hiány akkor jellemzi a piacot, amikor a

piaci ár az egyensúlyi ár alatt van, mert az áruból többet vásárolhatnánk, mint amennyit a

termelők kínálnak. Mindkét egyensúlyitól eltérő helyzetre mind a vevők, mind az eladók

reagálnak. Először csak az árak fognak változni, majd a megtermelt és piacra vitt

mennyiségek is. Az egyensúlyi helyzet kialakulásának milyensége összefügg a termék

jellegével, a kereslet és a kínálat árrugalmasságával. Az árak nagyon sokrétű és nem

egyszer bonyolult mechanizmusokon keresztül fejtik ki hatásukat a piacgazdaság viszonyai

között. Az árak funkciói: információ a döntésekhez, mérés, elszámolás, nyilvántartás,

termelés és fogyasztás szabályozása, jövedelemelosztás, egyensúlyteremtés.

1.1.3. A piaci verseny jellege, piaci formák, a piac szerkezete

A piaci szereplők magatartását jelentősen befolyásolja annak a piacnak a jellege, formája,

amelyiken a vásárlási, vagy eladási szándékukkal megjelennek.

A piaci egyensúly ritkán valósul meg, a piacokra hosszú távon a rendszeresen újra

termelődő túlkereslet vagy túlkínálat jellemző. Ez alapján a piacok két nagy csoportját

különböztetjük meg:

Nyomásos, vagy vevői piac: Az ilyen típusú piacokon a kínálat rendszeresen meghaladja a

keresletet. Ezeken a piacokon a vevő az úr, az eladónak minden lehetséges eszközt fel kell

használnia, hogy vevőit megtartsa, illetve új vevőket szerezzen. Az eladók közötti verseny

rendkívül erős.

Szívásospiac, hiánypiac vagy eladók piaca: ezeken a piacokon a kereslet lényegesen és

tartósan meghaladja a kínálatot. Ezeken a piacokon a vevők versenyeznek a termékekért.

Ezeken a piacokon sokszor csak csúszópénzért lehet áruhoz jutni. Az eladók nem törődnek

a minőséggel, a választékkal, nincsenek rákényszerítve a költségtakarékosságra sem, hiszen

a költségnövekedést átháríthatják a vevőkre.

A piac szívásos vagy nyomásos jellege alapvetően meghatározza a vállalatok és háztartások

piaci magatartását. A fejlett országokra a vevők piaca a jellemző. A volt szocialista

országokra a szívásos piac volt jellemző, ami hozzájárult az alacsonyabb termelékenységi

szint és termék minőség konzerválódásához.

Bármilyen piacról legyen is szó a termelők stratégiájuk, taktikai céljaik kialakításánál

figyelemmel kell, hogy legyenek a piac szerkezetére.

A piaci szerkezetet meghatározó tényezők:

a piaci szereplők (vevők és eladók) száma és nagysága,

a piacra lépés feltételei,

a piaci szereplők befolyása az árra és egymás termelési döntéseire,

a termék jellege, a piacon lévő termék homogén, vagy differenciált volta,

az információhoz való hozzájutás lehetőségei.

A piaci szerkezet alapján határozzuk meg a piacformákat. A piacformák két szélsőséges

esetét a tökéletes verseny és az abszolút monopólium képezi. Tiszta formájában szinte egyik

sem létezik, vagy csak nagyon rövid ideig áll fenn. A két elméleti típus között létezik a

valóságos sokszínű piac, a maga átmeneti formáival. Az átmeneti formák jellemzőit az

oligopolpiac és a monopolisztikus versenypiac elnevezés alatt foglaljuk össze.

10

A piacformák elkülönítésénél rendkívül fontos kategória a piaci erő. A piaci erő a

vállalatnak az a képessége, hogy befolyásolni tudja az árakat és ezen keresztül a

profitot. A piaci erő kifejezésére többféle mutató használatos. Ilyenek például a

koncentrációs ráta vagy a Lerner index.

A koncentrációs ráta kifejezi, hogy az adott ágazat össztermeléséből, vagy forgalmából

milyen százalékban részesednek a legnagyobb cégek.

Az Európai Közösség élelmiszeripari vállalataira vonatkozóan tartalmaz adatokat. A legnagyobb cégek között

találja az olyan hazánkban is ismert cégeket, mint a Nestlé, Unilever.

A legnagyobb élelmiszeripari cégek termelésből való részesedése az EK-ban 1987-ben

Ország Összes termelés

(milliárd USD)

Vállalatok száma Az első 10

legnagyobb

vállalat

részesedése %

Az első 50

legnagyobb

vállalat

részesedése %

UK 85,4 5 419 31 52

NSZK 84,0 4 269 12 26

Franciaország 87,0 3 018 29 62

Olaszország 97,3 40 000 7 16

Spanyolország 38,2 2 608 11 28

Forrás: Halmai Péter: Az Európai Unió agrárrendszere, Bp. Mezőgazda, 1995. 207. oldal

A Lerner index a piaci erőt a vállalat terméke keresletének rugalmasságával hozza

összefüggésbe. A rugalmas keresletű termékeket előállító cégek kisebb piaci hatalommal

rendelkeznek, mert, ha emelik az árat, elveszítik vevőiket. Ez is az oka annak, hogy például

az olajpiacon a cégek nagyobb piaci hatalommal rendelkeznek, mint az üdítő piacon. Az

olaj kereslete rövid távon elég rugalmatlan. Vizsgáljuk meg ezek után az egyes

piacformákat részletesen!

A tökéletes versenypiac jellemzői

A tökéletes piaci verseny (kompetitív piac) körülményei között az adott terméket nagyon

sok, esetenként több tízezer termelő termeli és kínálja a piacon, a vevők száma is nagy,

elérheti akár a több milliót is. (Gondoljunk például a több százezer mezőgazdasági

kistermelőre és a termékeket vásárló milliónyi háziasszonyra.) Az ilyen piacon minden

eladó csak töredékét adja az adott termék összkínálatának és a vevők egyenként

ugyancsak elhanyagolható kis hányadát az összkeresletnek. Így a piaci szereplők

elhatározásai egyenként nem változtatják meg a piaci mozgásokat. Egy- egy vállalat

számára nincs keresleti korlát, termelésének növelésében csak saját tőkeereje korlátozhatja.

A tökéletes verseny fontos feltétele a szabad be- és kilépés. Az ilyen piacon semmi nem

akadályozza újabb termelők be- vagy kilépését az adott termék piacán. Ennek legfőbb oka,

hogy versenyképes vállalatok viszonylag kis tőkével alapíthatók. A szabad versenyes

piacon általában homogén, egymástól nem, vagy legalábbis nem jelentősen különböző

termékeket forgalmaznak. Ezek sajátossága az, hogy egymást helyettesíthetik, nincs

jelentősége, hogy melyik termelőtől vásárolják őket. Néhány mezőgazdasági termék

tipikusan szabad versenyes jellegű (pl. búza, kukorica). Az ár alakulása független a piaci

szereplők egyéni elképzeléseitől, elhatározásától. Ahhoz túl sokan vannak, hogy mint

eladók magasabb vagy mint vevők alacsonyabb árakban egyezzenek meg egymással, így az

ár mindannyiuk számára tőlük független, külső adottság. Nem tehetnek mást, mint

elfogadják azt. A termelők tehát árelfogadók. A vállalat árelfogadó, ebből következik,

hogy a termelő döntésének központi kérdése, hogy mennyit termeljen ahhoz, hogy a

11

hasznát maximalizálja. A szabad versenyes piacon mind a piaci, mind a technológiai

jellegű információk szabadok, mindenki számára korlátlanul hozzáférhetőek.

A tökéletes versenypiac a valóságban tiszta formában nem létezik. Ennek többféle oka van

- pl. az állami beavatkozás, még a példaként említett mezőgazdasági termékek sem teljesen

azonos minőségűek, az információáramlás sem lehet tökéletes stb.- de mint modell jól

érzékelteti a versenypiacok fontos sajátosságait.

A monopolpiac jellemzői

A monopolpiac olyan piactípus, amelyről minden szempontból elmondhatjuk, hogy a

szabad verseny ellentéte. Monopolpiacon egyetlen vállalat van jelen: ezért a vevő nem

választhat az eladók között: az adott terméket egyetlen vállalat állítja elő, s a termék a vevő

számára semmi mással nem helyettesíthető.

A monopolpiacra egyetlen más vállalat sem képes belépni, azaz a monopóliumoknak nincs

versenytársuk. Így a termék áráról maga a vállalat dönt, a vállalat szabja meg a piaci árat,

birtokolja az összes információt. A monopolvállalat keresleti függvénye megegyezik a piaci

kereslettel

A vállalati és a piaci kereslet

Jegyezze meg jól ezeket az ábrákat, mert később nagy szükségünk lesz rá, amikor az egyes

piacokon működő vállalatok viselkedését vizsgáljuk. Abszolút monopolhelyzet is, és a

tisztán kompetitív piac is szinte csak modellként fordul elő, de nagy segítséget jelent az

elemzésük abban, hogy megértsük az átmeneti formákat és a valóságos piac jellemzőit.

Az oligopolpiac

A gyakorlatban sokkal inkább találkozunk olyan piacokkal, ahol az eladók (vagy vevők)

száma rendkívül kevés. Ilyenkor azt mondjuk a vállalatok monopolhelyzetben vannak. A

monopolhelyzet a vállalat piaci erejét mutatja meg. Az abszolút monopolhelyzet és a

monopolverseny jegyeit egyidejűleg mutató piactípusnak oligopolpiac a neve. Az

oligopólium olyan piactípus, ahol csak néhány vállalat működik, és adja az adott

termék (ágazat) termelésének jelentős hányadát. A modern piacgazdaságokban oligopol

piactípus, illetve szerkezet jellemző a személygépkocsi-iparon túlmenően a légitársaságok,

az olajtársaságok, a műanyaggyártók, az elektronikai cikkeket forgalmazók tevékenységére.

Lényeges különbség a többi piactípushoz képest, hogy oligopolpiacon a vállalatok

kölcsönösen függnek egymástól. Ez annyit jelent, hogy amikor stratégiai kérdésekről dönt

a vállalat (árpolitika, termékfejlesztés, marketing) mindig szem előtt tartja versenytársai

reakcióit. Oligopolpiacon a vállalat árkövető. Ezen azt értjük, hogy a vállalat képes

12

befolyásolni a termék árát, de áralakító szerepe korlátozott abban az értelemben, hogy

versenytársai várható reagálásait is számításba kell vennie.

A monopol, illetve oligopolpiac sajátos formája, amikor a vásárló van uralkodó helyzetben.

Ezt a piaci helyzetet monopszóniának vagy oligopszóniának nevezzük.

A monopolisztikus versenypiac

A monopolisztikus verseny piacon a tiszta szabadversenyhez hasonlóan számos vállalat van

jelen. Ezek a vállalatok azonban rendeltetésében hasonló, de nem azonos terméket állítanak

elő. Talán egy jó példa ezen piac szemléltetésére a mosószerek, vagy az üdítők piaca.

Ezeken a piacokon elvileg bárki megjelenhet, a márkának azonban nagyon nagy szerepe

van. Nagyon nehéz egy bevált márka mellett betörni a piacra. Amikor a piacon sok vállalat

állít elő azonos rendeltetésű, de külső megjelenésében, minőségében eltérő termékeket a

piacon monopolista verseny van. A különbség tehát a tiszta monopólium, vagy az

oligopólium és a monopolista versenypiac között, hogy az előző esetekben a vállalat volt

monopolhelyzetben, itt viszont a márka a terméknek biztosít monopolhelyzetet.

Monopolista verseny esetén a vállalatoknak befolyása van az áralakulásra, a márkát meg

kell fizetni, de ha túl nagy az árkülönbség a vevők elpártolnak, vagyis a vállalatok

lehetősége az abszolút monopóliumhoz képest kisebb.

A mai modern piaci struktúra legjellemzőbb formája a monopolisztikus verseny piac. Az Egyesült

Államokban e piacforma részaránya 1980-ban 77%, a monopóliumok uralták a 2%-ot és az oligopol piac

részesedése 21%. A szabadversenyes piacra szinte egyetlen példánk a gabonapiac, az összpiacból való

részesedése szinte mérhetetlenül kicsi. (Forrás: W.G. Shepard: Causes of Increased Competition in the U.S.Economy

1939-1980. Review of Economics and Statistics, 1982.)

Az állam szerepe a piacon

A mai piacgazdaságokban, amelyek lényegében vegyes gazdaságok, a piaci szereplők

környezetének fontos tényezője az állam, illetve annak gazdasági tevékenysége. Az állam

hat a gazdaság szereplőire:

önálló gazdálkodói tevékenységével, amikor a piacon vevőként, vagy eladóként jelenik

meg.

piac szabályozó tevékenységével: jogi úton, amikor a piaci "KRESZ"-t előírja például a

versenyjog keretében, előírja a vállalatok alapításának, egyesítésének feltételeit,

monopólium ellenes törvényeket hoz, stb., gazdasági eszközökkel: pl. árszabályozással,

adókkal, támogatásokkal befolyásolja a piaci szereplők magatartását.

kidolgozza a gazdaságpolitika cél és eszközrendszerét.

Az állam szerepére a későbbi fejezetekben és a makroökonómiai részben is visszatérünk.

Fontos azonban tudnunk, hogy az állam gazdasági szerepvállalásának megítélése nem

egyértelmű, országonként eltérő és egy-egy országon belül időről időre, elég gyakran

változik. Összefoglalásként megállapíthatjuk, hogy mikroökonómiai szempontból a mai

kialakult piacgazdaságokban két jelentős területen van kiemelt szerepe az államnak:

az egyik a versenyszabályozás, a monopólium ellenes politika, a gazdasági esélyegyenlőség

biztosítása a piacra lépésben és a piaci pozíciók fenntartásában,

azon feltételek biztosítása és folyamatos karbantartása, amely a nemzetközi

munkamegosztásba való bekapcsolódást segíti.

13

A piacok felosztása és a piaci szereplők célja:

1.2. termékpiac keresleti oldala. A fogyasztói magatartás elemzése

A fogyasztás célja és értelme a szükségletek kielégítése. A szükséglet minden végső

fogyasztás alapvető mozgatórugója, hiányérzet, amely cselekvést vált ki önmaga

megszüntetésére.

A szükséglet-kielégítés eszközei a javak és szolgáltatások. A javak és szolgáltatások

szűkössége miatt a szükségletek soha nem elégíthetők ki teljesen. A fogyasztó ezért

rendszeresen választásra kényszerül, el kell döntenie, hogy szűkös jövedelemforrásait

figyelembe véve mely szükségleteit elégíti ki, hogy ezek kielégítése során milyen

sorrendet választ, és melyek azok a szükségletei, amelyek kielégítéséről rövidebb-

hosszabb ideig lemond. A fogyasztó tudatosan, vagy ösztönösen, de rangsorolja

szükségleteit. Ez természetesen egyéni rangsor, (van pl. aki inkább nem vacsorázik, de

utolsó forintjait is cigarettára, egy másik inkább alkoholra költi), de mégis társadalmilag

meghatározott ízlésvilágot tükröz, soha nem értelmezhető a mindenkori társadalmi

környezetből kiszakítva. A fogyasztó döntését az ízlése mellett a jövedelme befolyásolja.

A reáljövedelem alakulása két tényezőtől függ: a nomináljövedelemmel egyenes, az

árváltozással pedig fordított arányban.

Reáljövedelem= nomináljövedelem változás

árváltozás

A nomináljövedelem tehát egy pénzmennyiség, a reáljövedelem pedig a rajta

megvásárolható áru- és szolgáltatásmennyiség. A jövedelemkorlát és az árak miatt nem

minden szükséglet válik a piacon keresletté. Csak a fizetőképes szükséglet az, amelyet a

fogyasztó meg akar és meg is tud vásárolni. Ezt nevezzük keresletnek.

Fontos felhívni a figyelmet arra, hogy a piacon jelentősen eltérőek a fogyasztó és az eladó

szempontjai. A fogyasztó számára az áru hasznossága és az ára fontos.

1.2.1. Hasznosság és kereslet

A hasznosságnak kitüntetett szerepe van a mai közgazdasági felfogásokban, és a gazdasági

szereplők mindennapi döntéseiben egyaránt. A fogyasztó a megszerzett, vagy

14

megszerezhető javaknak tulajdonított hasznosság alapján dönt, hogy adott pillanatban kell-

e neki az adott jószág, vagy nem.

Hasznosság fogalmán valamely jószág hasznos tulajdonságainak összességét értjük,

illetve azt a kielégülést, élvezetet, amelyet a fogyasztó az adott jószág, vagy

szolgáltatás elfogyasztása révén nyer.

A fogyasztó oldaláról nézve pedig a jószág elfogyasztásával nyert haszonérzés, élvezet,

szükségletkielégítettség szubjektív érzete. Az egyik fogyasztó számára hasznos, számára

élvezetet okoz, míg a másik számára közömbös, esetleg negatív érzést, undort vált ki (pl.

cigaretta, éti csiga, osztriga).

1.2.2. A hasznosság mérhetősége

A hasznosság mérésével, mérhetőségével kapcsolatban kétféle felfogás létezik. Az egyik a

hasznosság ún. kardinális megközelítése, amely szerint a fogyasztó az egyes jószágok

elfogyasztása révén szerezhető hasznosságok abszolút nagyságát tőszámokkal képes

jellemezni. Tehát a jószághalmazból kiválasztott bármely két termék, vagy szolgáltatás

között arányaiban is különbséget tud tenni (pl. A termék 10, B pedig 20 egység

hasznosságú). Nemcsak azt tudja megítélni, hogy melyik a számára hasznosabb, hanem azt

is, hogy mennyivel, és ezt a számításba vehető minden jószágra nézve el tudja végezni.

A hasznosság másik megközelítése az ún. ordinális megközelítés. Ez nem állítja a

fogyasztót olyan szigorú feladat elé, hogy a különböző jószágoknak tulajdonított

hasznosságot mennyiségileg is érzékelje. Megelégszik azzal, hogy a fogyasztó képes a

jószágokat hasznossági sorrendbe állítani, képes eldönteni, melyik jószág, vagy

szolgáltatás jelent számára nagyobb, kisebb, vagy valamely más jószággal azonos

élvezetet.

A jószágok közötti sorrendiség megállapítása, a preferencia-rendezés azért lényeges a

közgazdasági elemzések szempontjából, mert a jószágok sohasem önmagukban, más

jószágoktól függetlenül kerülnek elfogyasztásra. A fogyasztó jószághalmazt alakít ki, ún.

“jószágkosarat” választ.

A hasznosság kardinális megközelítése. A határhaszon elmélet.

A fogyasztói magatartást vizsgáló első elméletek abból a feltevésből indultak ki, hogy a

jószág elfogyasztásával nyert haszon, élvezet tőszámokkal kifejezhető haszonegységekben

mérhető.

Egy-egy termék fogyasztását vizsgálva azt tapasztaljuk, hogy az adott időszak alatt

elfogyasztott mennyiség növelésével nő a fogyasztó haszonérzete, megelégedettsége,

összhaszna (csökken a termék iránti hiányérzete), de ez az élvezetnövekedés általában nem

fokozódik a végtelenségig. Nagyon sok termék esetében a fogyasztás során előáll egy pont,

amely után a fogyasztás további folytatása során már nem nő a fogyasztó összhaszna,

megelégedettsége. Ezt a pontot nevezzük telítettségi pontnak. Ha valaki éhes, és sorban

egymás után eszi kedvenc ételének újabb egységeit - egyéni kapacitásától függően - a

harmadik, vagy a tizenkettedik után az újabb egységek, falatok már nem okoznak kellemes

megelégedettséget, sőt, ha kényszerből folytatja az evést, ez akár fokozódó

kellemetlenséghez is vezet (gondoljunk csak arra, hogy egy mennyiségen túl akár kínozni

is lehet valakit kedvenc ételével, vagy italával).

Az eddigiekből látjuk, hogy egy adott termék egységeinek elfogyasztása során a telítettségi

pontig nő a fogyasztó összhaszna (hasznosságérzete). Kérdés az, hogy az egyes

termékenységek elfogyasztása azonos mértékben járul-e hozzá a haszonnövekedéshez? Ha

15

nagyon éhesek vagyunk, az első és pl. az ötödik ételegység egyforma, vagy eltérő élvezetet

okoz-e elfogyasztása során. Erre a kérdésre csak a határelemzés segítségével adhatunk

választ, amikor is azt vizsgáljuk, hogy mennyivel nő a termék összhaszna, ha egy újabb

egységgel növeljük a fogyasztását. Ezt nevezzük az adott termék határhasznának.

A határhaszon az a szám, amely megmutatja, hogy hogyan változik a fogyasztó

összhaszna, ha egy egységgel növeli valamely termék fogyasztását. Az összefüggést

képletben is kifejezhetjük:

Határhaszon (MU)= összhaszon változása TU

elfogyasztott termék változása QMU

TU

Q

( )

( );

(MU: határhaszon; Marginal Utility, TU: összhaszon; Total Utility)

Szoros kapcsolat van a fogyasztás során elérhető összhaszon és a határhaszon értékei

között. Az első termék elfogyasztása során az összhaszon egyenlő a határhaszonnal. A

második termék esetében az összhaszon egyenlő az első termék haszna plusz a második

elfogyasztásából származó haszonnövekmény, vagyis a második termék határhaszna. És

így tovább. Az összhaszon tehát nem más, mint a határhasznok összege.

A táblázatban és az ábrán is jól látható, hogy a fogyasztó valamely termék elfogyasztásából

származó határhaszna csökkenő tendenciát mutat. Ezt a gyakorlati tapasztalataink is

igazolják a legtöbb fogyasztási cikk esetében. Az egyénnek nagy megelégedettséget okoz

pl. az első étel egység elfogyasztása, a belőle származó hasznot nagyra értékeli. Ahogy

növeli fogyasztását, étvágya csökken, minden újabb egység elfogyasztása egyre csökkenő

élvezetet jelent számára. Ezt az általánosan tapasztalható összefüggést a csökkenő

határhaszon elvének, törvényének nevezzük.

16

Összhaszon és határhaszon függvények

a) Összhaszon

b) Határhaszon

Fel kell hívni a figyelmet arra, hogy bár ez az elv az áruk és a fogyasztók igen széles

körére igaz, mégsem tekinthetjük minden esetre általánosan igaz törvénynek (gondoljunk

csak pl. a gyűjtőkre, vagy a különféle szenvedélyekre, ott nincs telítettségi pont).

A vásárlási döntésben mindenképpen van szerepe az egyéni haszon megítélésnek, az áru

határhasznának. Ebből az következik, hogy a fogyasztók általában többre értékelik a

szűkösen rendelkezésre álló javakat, mint azokat, amelyekhez különösebb nehézség nélkül

hozzá lehet jutni. Vegyük észre a keresleti függvény és a határhaszon függvény közötti

nagy hasonlóságot. Aminek magas az ára azt kevesen vásárolják meg (mert a többieknek

nincs rá elég pénzük), illetve amiből kevés van a piacon, annak magas az ára, ezért sok

pénzt is hajlandóak fizetni érte (persze csak kevesen).

1.2.3. Optimális fogyasztói döntés több termék esetén

A fogyasztó vásárlásai során általában többféle termék közül választ. Eközben arra

törekszik, hogy a rendelkezésére álló általában korlátozott pénzjövedelméből a lehető

legnagyobb összhasznot szerezze meg.

E cél megközelítése során elvileg számtalan módon oszthatja fel pénzét a megvásárolni

szánt dolgok között, sokféle fogyasztói szerkezetet, fogyasztói kosarat alakíthat ki. Hogyan

lehetséges a sok közül a számára leginkább kedvező fogyasztási szerkezet kiválasztása?

Mivel jövedelme korlátozott, ha valamely cikkből többet kíván fogyasztani, vagy

0

2

4

6

8

10

12

14

1 2 3 4 5

TU

Q

0

2

4

6

8

10

12

1 2 3 4 5 Q

TU

TU

-3 -2 -1 0 1 2 3 4 5 6 7

1 2 3 4 5 Q

MU

-4

-2

0

2

4

6

1 2 3 4 5

Q

MU

MU

Elfogyasztott

jószágegység

(Q)

Összhaszon

(TU)

Határhaszon

(MU)

1 6 6

2 10 4

3 12 2

4 12 0

5 10 -2

17

fogyasztását el szeretné kezdeni, valamiről le kell mondania. A fogyasztás ilyen

átrendezésénél mindig a feláldozott és az átrendezés révén nyert haszon kerül

összevetésre. A feláldozott haszon azon termék utolsó egységének határhaszna, amelyről

lemondani kényszerülünk, a nyert haszon pedig az így fogyaszthatóvá vált másik termék

határhaszna. Meddig érdemes csereberélni a termékek között? Addig, amíg az összhaszon

a csere segítségével növelhető, azaz amíg a lemondással feláldozott haszon kisebb, mint a

nyert haszon.

Az előnykiegyenlítődés elve azt mondja ki, hogy a fogyasztását optimalizálni kívánó

fogyasztó összhasznát mindaddig növelheti, ameddig fogyasztási szerkezetének

átrendezésével nyert haszna nagyobb a feláldozott hasznánál. Optimális esetben a nyert és

a feláldozott hasznok kiegyenlítődnek. Az előnyök kiegyenlítődésében különleges szerepe

van a pénznek. Ez egyrészt fontos, mint a jószágkosárban szereplő termékek ára, másrészt

mint a rendelkezésre álló jövedelem nagysága. A különböző javak határhasznának

összehasonlításánál ugyanis azt kell mérlegelnünk, hogy egységnyi pénzért mekkora

határhasznot tudunk megszerezni.

A költekezés során egy pénzegység (pl. 1 forint) elköltésével a különböző árucikkekből

különböző határhasznok szerezhetők meg.

Ha a két termék vásárlása során az egyik határhaszna nagyobb mint a másik esetében,

vagyis például:

MU

p

MU

P

a b

b

érdemes lemondani egy egységnyi “b”-ről, helyette vásárolni “a”-t. A helyettesítést

mindaddig érdemes folytatni, amíg

MU

p

MU

p

a

a

b

b

egyenlőség előáll.

Ezt az összevetést és helyettesítést több termék esetében is érdemes végig csinálni

mindaddig, amíg az így elköltött utolsó egységen megszerzett határhaszon egyenlővé válik

a többi termékre fordított pénzegység határhasznával. Ezzel az eljárással lehet a fogyasztói

döntést optimalizálni, vagyis az adott jövedelemből megvásárolni a maximális összhasznot.

Ez a Gossen II. Törvénye.

Az egyéni fogyasztói döntések alakítják az egyéni keresleti függvényt, amelyek

összegzéseként megkapjuk a piaci keresleti függvényt.

1.3. A termékpiac kínálati oldala. A termelői magatartás elemzése

A termékpiac kínálati oldalán az eladók, az üzleti szervezetek helyezkednek el. Ők döntik

el, hogy mit és mennyit termelnek, mennyit kínálnak fel eladásra a piacon. Ebben a

döntésben meghatározó szerepet játszanak a termelők belső motivációi, a termelés során

jelentkező költségek, az elérhető árbevétel és a kettő egymáshoz való viszonya.

Üzleti szervezeten az üzleti vállalkozás céljából létrejövő struktúrákat, az emberek

között hosszabb-rövidebb időre létrejövő azon kapcsolatokat és együttműködési formákat

értjük, amely valamilyen gazdasági cél elérését szolgálják. A továbbiakban az üzleti

szervezetek csak a vállalatokkal foglalkozunk. Megállapításaink azonban általánosíthatók.

18

1.3.1. A vállalat és környezete

A vállalat a gazdasági élet olyan elkülönült, önálló egysége, amely sok szállal kapcsolódik

az őt körülvevő környezethez. A környezet jelentős mértékben befolyásolja lehetőségeit,

elősegíti vagy korlátozza céljainak elérésében.

A VÁLLALATI KÖRNYEZET LEGFONTOSABB ELEMEI

A természeti környezet több szempontból is befolyásolja a vállalat tevékenységét.

Részben erőforrás, a tevékenységet meghatározó tényező, és mint ilyen korlátozott

mennyiségben áll rendelkezésre.

A természet korlátokat állít a vállalatok elé, ami azt jelenti, hogy a ráfordításokból csak

meghatározott módokon lehetséges termékeket előállítani: csak bizonyos technológiákat

választhatunk.

A technológiailag megvalósítható input-output kombinációk halmazát termelési

halmaznak nevezzük. A termelési ráfordítások költséggel járnak, így a vállalat számára a

ráfordítások egy adott szintjén maximálisan elérhető kibocsátások vizsgálata válik központi

kérdéssé.

A természet részben korlát, azért is, mert mértéktelen kihasználása, rombolása, elpusztítása

az ember biológiai létét is veszélyezteti (pl. környezetszennyezés).

A társadalmi-politikai környezet kulturális, jogi, erkölcsi hátteret és intézményrendszert

jelent a vállalat számára.

A társadalmi környezet fontos alakítói a hagyományok, a szokások. Ezek fontos

meghatározói az emberek gazdasági gondolkodásának is.

Napjainkban is nagy jelentősége van a gazdaságot befolyásoló politikai-jogi

szabályozásnak. A társadalmi-politikai környezetben kiemelkedő szerepe van az államnak,

az állam különböző intézményeinek.

A globalizáció fokozódásával a nemzetközi szervezetek, egyezmények a vállalati

környezet egyre jelentősebb alakítóivá válnak.

A jóléti társadalmakban a vállalati versenyképesség fontos elemévé vált a társadalmi

elvárásoknak való megfelelés. Ez nem a jogi előírások betartását jelenti, hanem olyan

igényeket, mint a környezet szépítés, megóvás, bizonyos szociális érzékenység stb.

19

A gazdasági, piaci környezet befolyásolja legközvetlenebb módon a vállalat

tevékenységét. Ezért a modern vállalat legfontosabb gazdasági környezete a piac.

1.3.2. A vállalat költségei

Minden vállalat típusától, méretétől, tevékenységének jellegétől függetlenül termelési

tényezőket használ fel kibocsátása érdekében. A termelésben felhasznált termelési

tényezőket (munkát, tőkét, gépet, energiát, földet stb.) ráfordításoknak, a ráfordítások

pénzben kifejezett értékét pedig költségnek nevezzük.

A vállalat jövedelmezősége ugyanis attól függ, hogy az árbevétel és a költségek hogyan

viszonyulnak egymáshoz. Ha az árbevétel nagyobb, mint a költségek, akkor a

gazdálkodás eredményes, van profit. Ellenkező esetben, ha a költségek meghaladják az

árbevételt, veszteség keletkezik.

Lényeges megkülönböztetni a számviteli költségeket a gazdasági költségek fogmától.

Számviteli költségnek nevezzük a vizsgált évben felmerült és a számviteli rendszerben

nyilvántartott költségeket. A gazdasági költség ennél tágabb fogalom, mert ezen kívül

magába foglal alternatív költségeket is. Az alternatív költség egy haszonáldozat,

elvesztett hozam, amelyről a vállalkozás érdekében le kellett mondani. Ilyen például a

kamat és a saját vállalkozói munkabér. Ha valaki kiveszi a pénzét a bankból (vagy nem

teszi azt be), és ezt vállalkozásba fekteti, a vállalkozás érdekében lemond a pénz biztos

kamatáról. Hasonló a helyzet a saját munkával is. Esetleg biztos fizetést jelentő

munkahelyét adja fel valaki, hogy vállalkozóvá váljon. Saját bérével, mint költséggel

számolnia kell tehát, mert ezt, ha nem vállalkozik, megkapta volna.

Az alternatív költségek általában megtérülnek, és az a vállalkozóé lesz. De ha csak ennyit

hozott a vállalkozás, bizony meg kell gondolni, hogy érdemes volt e vállalkozni. Ennyit

ugyanis különösebb kockázat és fáradság nélkül egyébként is megszerezhetett volna a

vállalkozó kamat és munkabére formájában.

A számviteli költségeket és az alternatív költségeket együtt nevezzük gazdasági

költségeknek.

A költségek másik csoportosítása szerint beszélünk állandó és változó költségekről.

Állandó költségek (fix költségek) azok a költségek, amelyeket akkor is fizetni kell, ha

nincs kibocsátás (tehát üzemszünet, leállás esetén is). Ilyen költségek például az

amortizáció, a bérleti díj, a kölcsönök kamata. Ezek a költségek a termelés volumenének

változásaival nem, vagy csak bizonyos határok átlépésekor változnak.

A változó költségek a kibocsátás mennyiségével együtt változnak, de nem mindig

azonos mértékben. Változó költségek például az anyagköltség, az energiaköltség, a

munkabér. Az állandó és a változó költségek együtt alkotják a termelés összes költségét.

1.3.3. Bevétel és profit

A bevétel és a profit szorosan összekapcsolódó fogalmak. Ha a bevételből levonjuk a

költségeket, a profitot kapjuk. De, mint ahogy a költségek számbavételénél láttuk, azok

különböző szempontúak és értelmezésűek lehetnek, a levonás után megmaradó profit is

különböző tartalmú jövedelmeket, többleteket takar.

Ha az árbevételből levonjuk a folyó, explicit költségeket (anyag-, munkabér, energia stb.),

akkor a bruttó profitot kapjuk.

20

Árbevétel – Folyó költségek = Bruttó profit

Az árbevételből a folyó költségeken kívül le kell vonni az amortizációs költségeket is. Az

árbevételből ezt is levonva kapjuk a számviteli profitot. A folyó költségek és az

amortizáció együtt adják a számviteli költségeket.

Folyó költség + Amortizáció = Számviteli költség

Árbevétel - Számviteli költség = Számviteli profit

A számviteli költségeken kívül figyelembe kell venni a felmerült alternatív költségeket is

(kamat, saját munka).

Számviteli költség + Alternatív költség = Gazdasági költség

Árbevétel - Gazdasági költség = Gazdasági profit

Az alternatív költségek, amennyiben megtérülnek, egyben a normálprofitot is jelentik. Ez

az a jövedelem, amit a vállalkozó a gazdaság más területén, akár a vállalkozáson kívül is

megszerezhetett volna.

1.3.4. Időtávok a mikroökonómiában

A mikroökonómiai idő az inputok megváltoztathatóságától függ. Ennek alapján három

időtávot különböztetünk meg:

piaci időtávot,

rövid távot,

hosszú távot.

A piaci időtáv az az idő, amely alatt a termelő nem képes egyetlen inputját sem

megváltoztatni. Ebben az esetben a piaci kereslet megváltoztatása a piaci ár

megváltozásához vezet, a termelő nem tudja megváltoztatni a kínált áru mennyiségét.

A rövid táv az az idő, amely alatt a termelő legalább egy (de nem minden) inputját meg

tudja változtatni, aminek eredményeként a piaci kereslet megváltozására már valamelyest

a kínálat is változhat, tehát a termelő a termelt mennyiséggel is képes reagálni. A

legrugalmasabban változtatható input általában a munka.

A hosszú táv az az időtáv, amely alatt a termelő minden inputját képes megváltoztatni.

Ki tudja cserélni az összes berendezését, gépét, épületét, teljes mértékben meg tudja

változtatni a termelés technológiáját.

1.3.5. A rövid távú termelési függvény

A rövid távon megváltoztatható termelési tényezők közül legfontosabb a munka. Ezzel

kapcsolatban a termelőnek azt kell megvizsgálnia, hogy a felhasznált munkamennyiség

eredményeként milyen mértékben növelhető a kibocsátás. Hasonló kérdés

természetesen feltehető például a mezőgazdaságban a felhasznált műtrágya, takarmány,

öntözővíz stb. és a termelés növekedésére vonatkozóan is. Az összefüggés a rövid távú

termelési függvény segítségével írható le és elemezhető.

A termelési függvény a felhasznált termelési tényező és az általa termelhető

termékmennyiség közötti összefüggést mutatja meg. Fontos, hogy minden egyéb

21

feltétel változatlan maradjon (ceteris paribus), mert csak ebben az esetben lehetséges az

összefüggés egyértelmű kimutatása. Tekintsük át a következő példát!

"Seholsincs" vállalat termelési adatai:

A munka

mennyisége

L

A tőke

mennyisége

K

Az összes

kibocsátás

Q

A munka

átlagterméke

APL=Q/L

A munka

határterméke

MPL=Q/L

0 10 0 0 0

1 10 100 100 100

2 10 300 150 200

3 10 600 200 300

4 10 800 200 200

5 10 950 190 150

6 10 1080 180 130

7 10 1120 160 40

8 10 1120 140 0

9 10 1080 120 -40

10 10 1000 100 -80

A táblázatból az is látszik, hogy az újabb és újabb munkaerő-felhasználás nem azonos

mértékben növeli a kibocsátást. Ezt mutatja a határtermék (MP = marginal product)

oszlopa. A határtermék - példánkban a munka határterméke (MPL) - azt az

összefüggést fejezi ki, hogy milyen mértékben változik az össztermelés az újabb és

újabb munkafelhasználás eredményeként.

L

TPMPL

A munka határtermékét, határtermelékenységét meg kell különböztetni a munka

átlagtermékétől, átlagtermelékenységétől. Az átlagtermék (AP: average product) az

össztermék és az összmunka hányadosa, vagyis azt mutatja, hogy egységnyi munkára

átlagosan mennyi termék jut.

L

TPAP

A táblázat adatai alapján megrajzoltuk a rövid távú termelési függvényeket, ezeket az

alábbi ábrán találja.

22

A rövid távú termelési függvények

a / Az össztermelés:

b. / Az átlagtermék, AP és a határtermék, MP

Az ábra "a" része magát a termelési függvényt ábrázolja, míg az ábra "b" része a

hozzákapcsolódó átlagtermék és határtermék függvényeket tartalmazza. Az ábrák

összevetése sok hasznos következtetés levonására alkalmas.

A vállalatnak a termelést technikai értelemben addig érdemes növelni, amíg a határtermék

nullává nem válik. Ezután a határtermék már negatív értéket vesz fel, vagyis az

össztermelés a munkamennyiségének növelésével nem nő, hanem csökken.

A termelés eleinte gyorsulva nő, de egy idő után növekedése egyre lassuló ütemű, majd a

termelés csökkenni kezd.

Az átlagtermék ott a maximális, ahol egyenlő a határtermékkel, azután, hogy a határtermék

kisebb lesz, mint az átlagtermék, az átlagtermék is csökkenni kezd.

Külön célszerű kiemelni azt az általános jelenséget, hogy a határtermék eleinte növekszik,

de egy idő után szükségszerűen csökkenő tendenciát mutat. Ezt nevezzük a csökkenő

hozadék elvének.

A csökkenő hozadék törvényénél nagyon fontos megjegyezni, hogy ez esetben egy fix

termelési tényezőnk van a tőke, ahogy azt táblázatunk adatai is mutatják. Ehhez

"adagoljuk" a változó termelési tényező, a munka növekvő mennyiségét. A csökkenő

hozadék elvével tehát, a rövid távú elemzéseknél találkozik, hiszen kikötés, hogy legalább

egy termelési tényező fix.

0

200

400

600

800

1000

1200

1 2 3 4 5 6 7 8 9 10

Term

elé

s (

TP

)

Munka (L)

TP

-100

-50

0

50

100

150

200

250

300

350

AP

, M

P

Munka (L)

AP

MP

23

A csökkenő hozadék elvének megértésére gondoljon a mezőgazdaságra, ahol adott mennyiségű, fix a föld

mennyisége. Adott mennyiségű föld mellett, ha növelem a munkamennyiséget, egy ideig növekedhet a

termelés, például gyakoribb kapálás eredményeként. Egy idő után azonban a sok munkás letapossa a termést.

Ha nem lenne a csökkenő hozadék törvény, azon abszurd dologgal találkozhatnánk, hogy egészen kis

földterület is eltarthatná a föld lakosságát.

A táblázat és a grafikus ábrázolás is alkalmat ad néhány fontos következtetés levonására:

- A termelést technikai értelemben addig érdemes növelni, amíg a határtermék nullává

nem válik.

- A termelés eleinte gyorsulva nő, majd átcsap lassuló növekedésbe, sőt csökkenhet is.

- Az átlagtermék ott maximális, ahol egyenlő a határtermékkel.

- Külön célszerű kiemelni azt az általános jelenséget, hogy a határtermék eleinte

növekszik, de egy idő után szükségszerűen csökkenő tendenciát mutat. Ezt nevezzük a

csökkenő hozadék elvének.

A termelési függvény által leírható technikai összefüggések jól jellemzik egy adott

vállalkozás belső technikai adottságait, technikai fejlettségét, a tényezők technikai

értelemben vett hatékonysági viszonyait. Ilyen szempontból az egyik vállalkozásban

felhasznált valamely ráfordítás lehet termelékenyebb, mint egy másikban. Mindebből

viszont még nem állapítható meg a tevékenység közgazdasági értelemben vett

eredményessége, és az sem, hogy a termelést mekkora kibocsátásig célszerű folytatni.

Ehhez szükség van a költségek elemzésére.

1.3.6. Rövid távú költségfüggvények

A már korábban megismert költségek közül a költségfüggvényeknél a kibocsátással való

kapcsolat szerinti csoportosítást használjuk.

Ennek alapján beszélünk a termelés fix költségeiről (FC = Fixed costs), változó

költségeiről (VC: variable costs) és a kettő összegeként értelmezhető teljes vagy

összköltségről (TC: total costs).

A költségeknek nagy szerepük van a gazdasági döntésekben, hiszen nem elégséges azt

tudni csupán, hogy egy adott vállalkozás termelési kapacitásai mennyi termék előállítását

teszik lehetővé, hanem azt is tudni kell, hogy ezek a ráfordítások mennyibe kerülnek.

Teljes költségen (TC) az adott termékmennyiség előállítása során felmerülő fix és változó

költségek összegét értjük.

TC = FC + VC Átlagköltségen az egységnyi termékre jutó költséget értjük (AC). Beszélünk az átlagos fix

(AFC), az átlagos változó (AVC) és az átlagos teljes (ATC) költségekről. Kiszámításuk:

Q

FCAFC

Q

VCAVC

ahol a Q a kibocsátást, az előállított termékmennyiséget jelenti. A határköltség az egységnyi kibocsátásnövekményre jutó költségnövekményt jelenti,

vagyis azt a költségváltozást, amelyet egy egységnyi pótlólagos termékkibocsátás okoz.

Q

TCMC

Térjünk vissza "Seholsincs" vállalatunk adataihoz, és az új ismeretek felhasználásával,

határozzuk meg az átlagköltségeket és a határköltséget!

24

"Seholsincs" vállalat költségadatai

Q FC

VC

TC AFC

FC/Q

AVC

VC/Q

ATC

TC/Q

MC

TC/Q

0 500 0 500 - - - -

100 500 300 800 5,00 3,00 8,00 3,0

300 500 600 1100 1,66 2,00 3,66 1,5

600 500 900 1400 0,83 1,50 2,33 1,0

800 500 1200 1700 0,625 1,50 2,12 0

950 500 1500 2000 0,526 1,58 2,10 2,0

Az előző példáinkban, az egyszerűség kedvéért, változó költségként csak a munkabért

vettük figyelembe, ne feledkezzen azonban meg arról, hogy ide tartozik például az

anyagköltség és az energiaköltség is.

A vállalati költségfüggvények grafikus megjelenítései a költség görbék. Térjünk vissza

Seholsincs vállalatunk adataihoz. A fenti táblázat adatait felhasználva ábrázoljuk a vállalat

összköltség függvényét!

A vállalat rövid távú költségfüggvényei

a/ A teljes költség, a változó költség és a fix költség

0

1000

2000

3000

4000

020

040

060

080

0

1000

1200

Termelés (Q)

Kö

ltség

(C

)

TC

VC

FC

b/ Az átlagos összköltség, az átlagos változó költség, az átlagos fix költség és a határköltség

0

1

2

3

4

5

6

7

8

0 200 400 600 800 1000 1200

Termelés (Q)

Kö

ltség

(C

)

ATC

AVC

AFC

MC

A költségfüggvényekről is leolvasható néhány általános sajátosságuk:

25

- Ha a cég semmit nem termel, az is költségbe kerül, hiszen a fix költségek nagysága

független a kibocsátástól. Ezek akkor is felmerülnek, ha semmit nem termelnek.

- Kevés termék előállítása általában nagy induló költséget jelent, a kibocsátás fokozásával

a költségnövekedés lassul.

- Egy technikailag optimális kibocsátáson túl a költségek meredeken emelkednek.

- Ha mindezeket a határ- és átlagköltségek grafikus függvényeinél nézzük, láthatjuk, hogy

a költségfüggvények jellegzetesen U alakúak.

Azt is érdemes észrevenni, hogy a termelési függvény és a költségfüggvények szoros

kapcsolatban vannak egymással. Ami az előzőeknél gyorsult, az itt lassul, ami ott lassult, az

itt gyorsul, és ami a termelési függvénynél a csökkenő határtermelékenység (csökkenő

hozadék), az a költségfüggvénynél egy növekvő határköltség formájában jelenik meg. Ez

nem véletlen, hiszen ami ott a tényező által kiváltott kibocsátás, az itt a kibocsátásra jutó

tényezőár, vagyis költség.

Ezek után már nemcsak azt tudjuk, hogy egy termelő termelési tényezői mire képesek,

mennnyi terméket lehet velük előállítani, hanem azt is, hogy mindez mennyibe kerül,

mi a költsége. Azt viszont még mindig nem tudjuk, hogy ezekkel a feltételekkel mennyit

érdemes termelni vagy mennyi lesz az adott termelő kínálata. Ehhez ismerni kell a piaci

értékesítés lehetőségeit, az árat és az elérhető bevételt.

1.3.7. A kínálat meghatározódása rövid távon

Tudjuk, hogy a vállalat célja a profitszerzés, a profitmaximalizálás. A profit pedig nem

más, mint a bevételek és a költségek különbsége.

Profit (π) = Bevétel (R: revenue) - Költségek (C: cost)

π = R - C

A bevétel pedig nem más, mint a kibocsátott, értékesített termék mennyiségének és árának

a szorzata.

R = p * Q

A határbevétel, MR (Marginal Revenue), megmutatja, hogyan változik az összes bevétel,

ha eggyel több terméket adunk el. Az átlagbevétel, AR (Average Revenue), az árbevétel és

az eladott mennyiség hányadosa.

Az ár és a bevétel alakulásában, tágabb értelemben a piaci értékesítés feltételeiben,

jellegében különbséget kell tennünk a kompetitív (szabadon versenyző) és a

monopolhelyzetben lévő vállalat között.

A kompetitív vállalat kínálatának alakulása

A kompetitív vállalatról tudjuk, hogy a piacon nagyszámú, hasonló adottságokkal

rendelkező versenytárssal versenyez, termelése csak igen kis hányadát adja a termék

összkínálatának, ezért számára az ár külső adottság, nem tudja azt megváltoztatni.

Ebből az következik, hogy a tőle függetlenül kialakult áron a termékét el tudja adni, és ha

növeli vagy csökkenti a kínálatát, az az összkínálatot észrevehetően nem változtatja. A

szabadon versengő vállalat számára a piaci keresleti függvény egy vízszintes egyenes az

adott piaci áron. Ilyen feltételek mellett kell egy cégnek megkeresnie azt az optimális

26

kibocsátást, amely mellett a profitja maximális lesz. Ha adottnak vesszük a költségeit,

melyeket az előző pontban elemeztünk, akkor a profitmaximalizálás egyetlen eszköze a

bevételek növelése.

A bevételeket újabb és újabb kibocsátással lehet növelni, hiszen minden kibocsátás az adott

piaci árral szorozva újabb bevételnövekményt eredményez. Fix árak esetén az egységnyi

kibocsátásnövekményre jutó bevételnövekmény - vagyis a határbevétel (MR: marginal

revenue) - az árral lesz egyenlő, vagyis MR = p. Nem nehéz belátni, hogy ebben az esetben

az átlagbevétel (AR: average revenue) is az árral egyenlő.

Fix árak esetén az egységnyi kibocsátás-növekményre jutó, bevételnövekmény - vagyis a

határbevétel - egyenlő lesz az árral. Nem kell nagy matematikai tudás felfedezni, hogy az

átlagbevétel ugyancsak egyenlő lesz ezekkel. Bármilyen triviális is ez az összefüggés,

számunkra nagyon fontos feltétel. Írjuk ezért fel képletszerűen is:

MR = p = AR

A kibocsátás növelése ugyanakkor nemcsak a bevételt növeli, hanem a költségeket is. Az

egységnyi kibocsátásnövekmény tehát bevételnövekményt és költségnövekményt egyaránt

okoz.

A kibocsátást addig érdemes növelni, amíg a bevételnövekmény nagyobb, mint a

költségnövekmény, és az utolsó termék, amit még érdemes előállítani és a piacra vinni az,

amelynél a kettő éppen egyenlő, vagyis MR=P=MC.

A kompetitív vállalat maximális profitja

Ha az ár, p1= 4,5, vállalatunk akkor ér el

legnagyobb profitot, ha 1100 terméket állít elő.

Ennél a termelési szintnél:

MR = p = MC.

A gazdasági profit nagysága:

i

n

i iMR MC

1( )

Vagyis az MC görbe és az ár egyenese által

határolt terület.

A határköltség- és az átlagköltséggörbék metszéspontjai igen fontos döntési helyzeteket

mutatnak.

- Ha az ár a határköltségfüggvényt ott metszi, ahol az átlagos összköltség minimuma van

(p = MC = ATC), ezt a pontot fedezeti pontnak nevezzük. Ebben az esetben minden költség

(benne az alternatív költségek is) megtérül, a cég normálprofitot realizál.

- Ha az ár e felett metszi a határköltséget, vagyis ennél magasabb ár esetén, a vállalat

extrajövedelmet, gazdasági profitot szerez.

- Ha az ár a határköltséget abban a pontban metszi, ahol az átlag változó költség

minimuma van (p = MC = AVC), vagy esetleg e pont alatt, akkor a tevékenységet abba kell

hagyni. Ezt a pontot nevezzük üzembezárási pontnak.

0

1

2

3

4

5

6

7

8

0 200 400 600 800 1000 1200

Termelés (Q)

Kö

ltség

(C

)

ATC

AVC

MC

p1

27

Most már pontosan meghatározhatjuk a kompetitív vállalat kínálati függvényét.

A szabadon versenyző vállalat kínálati függvénye azonos a határköltség (MC)-

függvényével az üzembezárási pont feletti árak esetén, egyébként pedig nulla.

A monopolvállalat kínálata

A monopólium helyzete némileg eltér a szabadon versenyző vállalatétól. A monopólium

esetén a vállalat egyedül kínálja az adott terméket. Kínálata tehát azonos a piaci kínálattal.

Termelésének növelése vagy csökkentése növeli vagy csökkenti az összkínálatot. Számára

az ár nem külső adottság, azt ő maga képes alakítani. Az ár meghatározása mégsem

korlátlan. Abban nem a versenytársak, hanem a piaci kereslet korlátozza a vállalatot,

vagyis, ha magas az ár, csökken a kereslet, alacsony ár esetén pedig nő. A monopóliumnak

ilyen feltételek mellett kell maximalizálnia profitját. A profitmaximalizálás az ő esetében is

akkor valósul meg, amikor:

MR = MC.

De míg a szabadon versenyző vállalat esetében a határbevétel egyenlő volt az árral, addig a

monopóliumnál ez a keresleti függvényt felező egyenes lesz. Természetesen a

monopóliumnak is vannak költségei, így határköltsége is, és az MR = MC metszéspont az ő

esetében is kijelöli azt az optimális mennyiséget, amit érdemes előállítani. Az adott

mennyiséghez a keresleti függvény által meghatározott ár tartozik, amelyen ezt el is lehet

adni.

A monopólium profitcéljának elérése, tehát egyrészt éppúgy, mint a versenyző vállalat

részéről, költségeinek vizsgálatát igényli.

A monopolvállalat költségfüggvényei megegyeznek a versenyző vállalatéval.

A monopólium azonban arról is dönt, milyen áron adja el a termékeit, vagyis a költségek

mellett a bevételi oldalt is vizsgálnia kell.

A monopólium bevétele és határbevétele

A termelés mennyisége

(Q)

p

p=AR=R/Q

Összbevétel

R=p*Q

Határbevétel

MR=R/Q

1 180 180 180

2 160 320 160

3 140 420 100

4 120 480 60

5 100 500 20

6 80 480 -20

7 60 420 -60

8 40 320 -100

Fogalmazzuk meg az általánosítható tapasztalatokat! Monopólium esetén a határbevétel

kisebb, mint az ár.

MR p

Monopólium esetén a határbevételi függvény mindig a keresleti görbe alatt helyezkedik

el. Matematikailag a határbevételi függvény a bevételi függvény első deriváltja.

28

Az egyszerűség kedvéért mi is lineáris keresleti függvénnyel fogunk dolgozni. A fenti

összefüggések ismeretében rajzoljuk fel, ugyanabba a koordináta rendszerbe a keresleti, a

határbevételi és a határköltség függvényeket! Ez az ábra segíteni fog bennünket az

optimális, a maximális profitot biztosító kibocsátás meghatározásában.

Az optimális kibocsátás meghatározása monopólium esetében

Ahol: dd - a monopólium keresleti függvénye,

MR - a monopólium határbevételi függvénye,

MC - a határköltségfüggvény,

p*és Q* - a maximális profitot biztosító ár, illetve kibocsátás nagysága.

Az ábra tanulmányozása révén megállapítható, hogy:

A maximális profitot biztosító kibocsátás a monopólium számára is a határbevétel és a

határköltség által meghatározott mennyiség.

Az így meghatározott mennyiséghez tartozó ár magasabb, mint a határköltség.

A monopólium bevétele, határbevétele és határköltsége

A termelés

mennyisége (Q)

p

p=AR=R/Q

Összbevétel

R=p*Q

Határbevétel

MR=R/Q

Határköltség

MC

1 180 180 180 70

2 160 320 160 60

3 140 420 100 50

4 120 480 60 60

5 100 500 20 100

6 80 480 -20 110

7 60 420 -60 120

8 40 320 -100 140

1.3.8. A monopólium létéből adódó jóléti veszteség

A következő ábrán grafikusan is bemutatjuk a monopólium és a versenyző vállalat

kibocsátásra vonatkozó döntésének a különbségét.

A monopólium holtteher-vesztesége

29

Ahol:

pv és Q v - a maximális profitot biztosító ár, illetve kibocsátás nagysága a

kompetitív piacon.

pm és Qm - a monopólium kibocsátása és a monopolár,

- a monopólium holtteher-vesztesége.

A monopolista kibocsátástól a versenyzői kibocsátás felé haladva összeadjuk a keresleti és

a határbevételi görbe közötti különbségeket, megkapjuk azt a veszteséget, amely a

monopólium létéből származik. Ez a monopólium holtteher-vesztesége. Ábránkon ezt a

besötétített terület mutatja. A holtteherveszteség megadja azt a mértékszámot, amennyivel

az emberek rosszabbul járnak.

A monopólium létéből származó holtteher-veszteség az elmaradt kibocsátást méri, azon

az áron, amelyet az emberek hajlandók lettek volna fizetni ennek a kieső outputnak a

megtermeléséért. A monopóliumok létének azonban előnye is lehet a méretből származóan,

a kutatási, fejlesztési lehetőségek terén.

1.4. A termelési tényezők piaca

Az eddigi fejezetekben megvizsgáltuk a keresleti görbét meghatározó fogyasztói

viselkedést, majd hogy miként dönt a termelő kínálatának meghatározásakor. Ez utóbbi

magába foglalta a kibocsátók döntését az outputra vonatkozóan, de az előállítást szolgáló

technológiára, tényezőkombinációra vonatkozóan is. E döntések azonban már átvezetnek

bennünket a termékpiacról a tényezőpiacra, ahol a háztartások, a termelési tényezők

tulajdonosai jelennek meg a maguk kínálatával, hogy jövedelemre tegyenek szert

fogyasztásuk imanszírozásához, és az üzleti szervezetek a termelési tényezők iránti

keresletükkel. A tényezőpiacon a keresleti és a kínálati oldalon lévők kölcsönösen

egymásra ható döntéseinek eredményeként alakul az emberek jövedelme, vagyis e piac

vizsgálata egyben a jövedelemelosztás alapkérdéseire is választ ad.

1.4.1. A termelési tényezők és jövedelmük

A vállalatok termékeik előállításához különböző termelési erőforrásokat, inputokat

használnak fel, ezek a termelési tényezők. A termelésben bctöltött funkciójuk alapján a fő

csoportot különböztetünk meg, amelyek különböző jövedelemformák forrásául szolgálnak:

1. Természeti erőforrások, ezek tulajdonosainak jövedelme a járadék.

2. Munka, az ezért kapott jövedelem a munkabér.

3. Tőke, jövedelme a kamat vagy bérleti díj.

4. Vállalkozói készség: sajátos jövedelme a gazdasági profit.

30

Közgazdaságilag fontos, hogy milyen okok határozzák meg az egyes tényezőfajtákból a

társadalom rendelkezésére álló mennyiségeket. Eredetük, keletkezésük szerint a termelési

tényezők a következők szerint osztályozhatók.

Elsődleges tényezők

- Munka

- Természeti erőforrások

Tőketényezők

-Termelt tőkejavak (reáltőke, humán tőke)

- Kölcsöntőke (pénz és értékpapírtőke)

Az elsődleges termelési tényezők alapvetően nem gazdasági okokból keletkeztek, a

tényleges felhasználásuk mértéke azonban a gazdasági folyamatokban határozódik meg.

Kínálatuk felső határa ilyen módon gazdaságon kívüli korlátba ütközik, rugalmatlan. (A

népesség száma, korösszetétele nemigen változtatható, vagy például a rendelkezésre álló

termőföld mennyisége, minősége alapvető adottság egy ország gazdasága számára.)

A tőketényezők korábbi termelési folyamat eredményei, hosszabb távon felhalmozhatók,

így kínálatuk mennyiségben és összetételben egyaránt igazodhat a gazdaság igényéhez.

1.4.2. Az erőforrások keresletének és kínálatának főbb összefüggései

A termelési tényezők kereslete

A termelési tényezők keresletének vizsgálatakor arra a kérdésre keresünk választ, miért van

egy cégnek szüksége egy adott erőforrásra, milyen meggondolások alapján dönt

szolgáltatásainak igénybevételéről, hogyan határozható meg annak mértéke. Ehhez

kiindulásként a vállalat alapvető célját, a profitmaximalizálást kell figyelembe venni. A

profit a termékpiacról szánnazik. Ismeretes, hogy a vállalat kínálatának nagyságát a

határbevétel és a határköltség viszonya alapján határozza meg. A termékpiacról kapott

keresleti és árimpulzusok alapján dönt termelésének növeléséről vagy csökkentéséről. Ha a

termékpiaci információk a termelés növelésére ösztönzik, ehhez több inputtényezőre van

szüksége, tehát nő a termelési tényezők iránti kereslet. A termelési tényezők kereslete tehát

származékos kereslet, ami azt jelenti, hogy a vállalat azért és annyiban keres egy adott

erőforrást, amiért és amennyiben a vásárlók meg kívánják venni a közreműködésével

előállított terméket, olyan árat kínálva érte, ami hosszú távon legalább normálprofitot

biztosít.

A vállalat profitmaximalizálási kritériumából kiindulva megállapíthatjuk, hogy addig

érdemes egy-egy inputtényező felhasználását növelni, amíg az inputnövekmény

költségvonzata kisebb, mint a felhasználásból származó bevételnövekmény (Árbevétel-

növekmény > Költségnövekmény). Ennek általános formulája:

MFC = VMPF

MFC = a tényező határköltsége, az inputtényező mennyiségének változása szorozva az

input egységárával.

VMPF = az adott termelési tényező (munka vagy tőke) határtermékének piaci értéke, vagyis

a terméknövekmény és a termékár szorzata.

A termelési tényezők értékelése attól függ tehát, hogy milyen hasznot hoznak azok a javak,

amelyek előállítására felhasználták őket. Az erőforrások keresletét a határtermék piaci

értéke (vagy a határtermék bevétele) határozza meg. Egy-egy tényező keresleti függvénye

egyenlő e tényező határtermék-bevételi függvényével.

31

A termelési tényezők kereslete együttes kereslet. A vállalat a termelési tényezőket együtt

alkalmazza, valamennyi tőkét valamennyi munkával kombinálva. A vállalat hosszú távon

nemcsak kínálatának nagyságáról dönt, hanem arról is, hogy a termelési tényezők milyen

kombinációjával állítja elő az adott termékmennyiséget, vagyis technológiát választ. A

technológiaválasztás mikéntjét az határozza meg, hogy az egyes termelési tényezők

határtermelékenysége és ára hogyan viszonyul egymáshoz. A gyakorlatban gyakran

ellentmondásba kerül egymással a technikai és a gazdasági hatékonyság. Technikailag

minden technológia (termelésitényező-kombináció) hatékony, amelyik nem alkalmaz

fölösleges kapacitást. Gazdaságilag viszont csak az hatékony, amelyik ugyanazt a

kibocsátást a legkisebb költséggel képes előállítani. Az optimális tényezőkombináció

kritériuma az, hogy a tényezők határtermékének aránya egyezzen meg a tényezők

árarányával, például:

L

K

L

K

P

P

MP

MP

ahol MPk,, MPk, = az adott tényező határterméke,

PK , PL = az adott tényező ára.

Nem véletlen, hogy azokban az országokban, ahol alacsony a munkabér, inkább a

munkaigényesebb technológiákra esik a választás, míg ha a gépek, berendezések relatíve

olcsóbbak, tőkeigényes technológiát alkalmaznak.

Kompetitív termék- és tényezőpiac esetén a vállalat számára egy-egy termék és termelési

tényező ára piaci adottság. Ezen az áron elvileg korlátlan mennyiségű terméket adhat el,

erőforrást vásárolhat. A termelési tényezők piaca ugyanakkor sohasem lehet tisztán

kompetitív, mivel ezek szűkösen állnak rendelkezésre. Ez azonban már a kínálat oldaláról

támaszt hatékonysági követelményeket.

A szűkös erőforrásokból az a cég szerezhet be többet, amelyiknél az adott termelési

tényező határtermelékenysége magasabb. A piaci ár a termelési tényezők altematív

felhasználási lehetőségét is determinálja. Ennek fontos szerepe van a társadalom

szempontjából optimális tényezőallokáció megvalósulásában. A termelési tényezők

allokációján az erőforrások különböző termelési területek közötti eloszlását értjük.

A termelési tényezők kínálata

Az erőforrások kínálói részben a háztartások - főleg a munka tekintetében igaz ez, de

részben a pénzmegtakarítások és a természeti erőforrások tekintetében is -, részben az

üzleti szervezetek, amelyek a termelt tőketényezők eladói, de jelentős pénztőkekölcsönzők

is.

A termelési tényezők kínálata általában pozitív korrelációban van az árral. A tényezők

tulajdonosai az árak emelkedésére kínálatuk növelésével reagálnak. Az egyes

tényezőcsoportok között azonban lényeges különbségek vannak a tekintetben, hogy a piaci

ár változására milyen időintervallumon belül képesek reagálni, vagy képesek-e egyáltalán

reagálni a kínálat változásával (pl. a föld kínálatának maximuma az ország területe). Ezért

helyesebb a termelési tényezők piacát külön-külön megvizsgálni. Tananyagunk keretében

csak a munka és a föld piacát vizsgáljuk.

A munkapiac kérdéseivel kezdjük, tekintettel arra, hogy a jövedelmek mintegy

háromnegyede innen származik, így leginkább érinti a családok helyzetét.

32

Munkapiac

A munkapiac sok azonosságot, de több sajátosságot is mutat a többi termelésitényező-

piachoz képest. Ez abból adódik, hogy a munka a társadalom legfontosabb erőforrása, a

jövedelmek legnagyobb hányadának birtokosa, és hogy a munka végzője, az ember nem

tárgya, hanem alanya a társadalmi gazdasági folyamatoknak.

A mikroökonómiában a munkapiac vizsgálatánál a következő kérdésekre keresünk választ.

Miért vállal valaki egy üzleti szervezetnél munkát, vagy éppen miért dönt úgy, hogy

egyelőre például a háztartásban hasznosítja idejét, vagy annak a korábbinál nagyobb

hányadát fordítja pihenésre, szórakozásra. Ezek a munkakínálat oldaláról jelentkező

kérdések.

A munkát az üzleti szervezetek, vállalatok, vállalkozók alkalmazzák. A munkakereslet

oldaláról felmerülő kérdés, milyen tényezők figyelembevételével döntenek az általuk

foglalkoztatott munkamennyiség meghatározásakor rövid, illetve hosszú távon.

A munkakínálat

Az egyéni munkakínálat mikroökonómiai magyarázatának kiindulópontja az, hogy az

egyén célja egyrészről a széles értelemben vett fogyasztási javak megszerzése, ami

bizonyos nagyságú jövedelmet tételez fel. A jövedelem megszerzésének feltétele a

munkavégzés. (Különösen igaz ez, ha nincs más, nem munka jellegű jövedelme.) Ezzel

szemben áll a munkavállaló szabadidőigénye, ami ebben a megközelítésben magában

foglalja a szórakozáson, a pihenésen, regenerálódáson kívül a háztartási munkát,

gyereknevelést, saját kertben végzett munkát, együttesen a nem piaci jellegű

aktivitásokat.

A munkaidő versus szabadidő választással a munkavállaló maximalizálni akarja

jólétét, életének minőségét. Kompetitív termék és tényezőpiacot feltételezve, sem a

munkavállaló, sem a munkáltató nem diktálhatja a béreket, az számukra külső adottság.

A munkakínálat elemzése során az egyik legfontosabb kérdés, miként reagál a munka a

magasabb bérekre.

Erre nem adható közgazdaságilag egyértclmű válasz, felsorakoztathatunk azonban egy sor,

a döntést befolyásoló helyzetet.

Különböző bérszintekhez az egyes egyéneknél különböző munkakínálat tartozhat, aszerint,

hogy milyen a többletjövedelem, illetve a szabadidőnek tulajdonított hasznosság.

Az alacsonyabb jövedelemtartományban a munkavállaló általában nagyobb

munkakínálattal, azaz csökkentett szabadidővel reagál a bér emelkedésére. A

munkakínálati görbe emelkedő.

Igen magas jövedelem esetén a munkavállaló fokozódó szabadidőigénnyel lép fel, így

munkakínálata csökkenő. (Megengedhetem magamnak, egyszer élünk jelszóval.)

33

Az egyéni munkakínálati görbe

Ahol: W = munkabér és LS = munkakínálat

Az alacsonyabb jövedelemtartományban a munkavállaló általában nagyobb

munkakínálattal, azaz csökkentett szabadidővel reagál a bér emelkedésére. A munkakínálati

görbe emelkedő. Helyettesítési hatás: a magasabb bér csábítása a szabadidő munkával való

helyettesítésére.

Igen magas jövedelem esetén a munkavállaló fokozódó szabadidő igénnyel lép fel, így

munkakínálata csökkenő. (Megengedhetem magamnak, egyszer élünk jelszóval). Ebben a

tartományban az egyéni munkakínálati görbe visszahajlik. Jövedelemhatás: a magasabb

jövedelem fokozott igényt támaszt a szabadidőre, az élet élvezetére. A magas jövedelemre a

munkakínálat csökkentése a reakció.

Meg kell említeni azt a - fejlett piacgazdasági országokban inkább kivételként jelentkező

helyzetet, amikor a reálbérek tartósan csökkennek. Ilyenkor korábbi életnívójuk vagy

megélhetésük biztosítása érdekében az emberek csökkenő bérek mellett növelik a

munkakínálatukat, kénytelenek többet dolgozni.

Bár a munkaerő-kínálat kialakításában kétségkívül legerősebb hatása a béreknek van, ezen

kívül még számos bonyolult társadalmi, politikai és természetesen gazdasági tényező

játszik közre. Ezek közül csak néhányat említünk. Az utóbbi évtizedekben világszerte a

leglátványosabb változást a nők munkaerő-állományban való részvételének növekedése

jelentette. Itt az előzőektől eltérő motívumokkal is találkozhatunk. A családi jövedelem

másfél-kétszer akkora ott, ahol a feleség is dolgozik. Vannak országok, így hazánk is, ahol

a kétkeresős modell a normális állapot.

Az eddigiekben általánosságban beszéltünk a munkaerő-kínálatról. A munkapiac azonban

nem egységes, a kínálat oldaláról is több részre oszlik. Elég csak a szakképzett és

szakképzetlen munkára gondolni. A szakképzetlen munkánál sokkal erőteljesebb a

munkakínálat és a bérek nagysága közötti összefüggés, mint a szakképzetteknél.

Ha a munkakínálat differenciáltságát vizsgáljuk, nem az általános bérszínvonallal, hanem a

relatív bérekkel kell összefüggést keresni.

Mielőtt azonban a bérkülönbségek okait és ennek összefüggését vizsgálnánk, a

bérszínvonalat alakító másik oldalt, a munkaerő-keresletet befolyásoló tényezőket

tanulmányozzuk.

34

A munkakereslet

A munka (munkaerő) kereslete származékos kereslet, vagyis nagysága a végső fogyasztási

cikkek piaci helyzetének alakulásától függ. Jó üzleti kilátások idején gyakoriak a

vállalatalapítások, nő a munkakereslet, míg gyenge üzletmenet esetén kicsi a vállalkozási

hajlandóság, így a termelési tényezők iránti kereslet is csökken. A termelési tényezők

kereslete tehát közvetlenül összefügg a gazdasági élet hullámzásaival és a végső

fogyasztási cikkek árának alakulásával.

Emellett a termelési tényezők kereslete együttes kereslet. A tényezők egymással

kölcsönhatásban állítják elő a végterméket, bizonyos korlátok között egymással

helyettesíthetők. Ha például a hitelfelvételek kedvezően alakulnak, ez kettős hatással lehet

a munkaerő-keresletre. Egyrészt növeli a vállalkozó kedvet; ami fokozhatja a

munkaerőkeresletet, másrészt a munkaerő tőkével való helyettesítésére is ösztönözhet.

Egy-egy vállalkozó munka iránti keresletében a munka eredménye, a munkának a végső

javak előállításában megvalósuló határterméke tükröződik vissza.

A munka határterméke (határtermelékenysége) azt jelenti, hogy az adott

gazdálkodóegységben, minden egyéb feltételt változatlannak tekintve, a pótlólagosan

felhasznált egységnyi munka mekkora termelésnövekedést produkál.

Ez függ egyrészt az együttműködő tényezők - a tőke és a természeti erőforrások -

mennyiségétől, a technológia színvonalától, másrészt a munka minőségétől, a

szakismerettől, a képzcttségtől a műveltségtől és általában az oktatás szintjétől.

Ha a határterméket megszorozzuk a termék árával (MP * p), megkapjuk a

bevételnövekményt (a határtermék piaci értékét). Ezt kell viszonyítani ahhoz a

költségnövekményhez, amit a pótlólagosan felhasznált munka díjaként, munkabérként kell

kifizetni.

Addig érdemes növelni a foglalkoztatást, amíg a határbevétel nagyobb, mint a

költségnövekmény. Az utolsó munkás foglalkoztatásából nagyobb haszon keletkezik, mint

amennyit az bérkiadásként felemészt. A vállalkozók egyéni munkakeresletének

összegzéseként adódik a munka összkereslete.

A munkabér alakulása

Eddig a munkaerőkínálat, kereslet és az általános bérszínvonal problémájával

foglalkoztunk. A gyakorlatból ismert, hogy a bérek egy adott országban is különbözőek.

Foglalkozási áganként, területenként, nemenként stb. is eltérőek, és ezek a különbségek

tartósak. A következőkben ezek okaira keresünk választ:

- Bérkülönbséget okoz a

különböző foglalkozási ágakban a munka termelékenységében meglévő különbség. Ez

visszatükröződik a munka határtermékében.

- A foglalkozási ágak azonban más szempontból is különböznek

egymástól. Az egyes szakmák különböző mértékben kellemetlenek. Ennél fogva a béreket

esetleg emelni kell, hogy a kevésbé vonzó szakmákba is lehessen embereket csábítani.

Ezzel szemben a kellemes, divatos szakmák munkaerő-ellátása alacsonyabb bérek mellett

is biztosítható.

Jelentősége van a társadalmi értékítéletnek. A társadalom által elitnek ítélt

munkahelyeken gyakran alacsonyabb bér mellett is biztosítható a megfelelő kínálat.

Azokat a bérkülönbségeket, amelyek nem a munka termelékenységének különbségéhez,

hanem a munka jellegéhez kapcsolódó alacsony vagy magas munkakínálathoz kötődnek,

kompenzációs bérkülönbségnek nevezzük. Kompenzációs bérkülönbséget találhatunk a

35

magasabb szakképzettségnél is. A magasabb képzettség magasabb termelékenységet is

eredményezhet. A bérkülönbségeknek azonban itt azt az áldozatot is kompenzálniuk kell,

amelyet a magasabb iskolai végzettség követel (iskoláztatás költsége, a tanulmányok

idejére kieső jövedelem stb.). A tanulmányokba való idő- és pénzbefektetést nevezik

humántőke-befektetésnek.

A bérkülönbségek vonatkozásában, ha viszonylag kevesen vannak is, szólnunk kell a

kivételes tehetségek munkabérében jelentkező járadékelemről, amely a rendkívül

kiemelkedő (csillagászati összegeket elérő) jövedelmüket okozza. A közgazdászok az ilyen

béreknek a más foglalkozási ágakban megszerezhető legjobb jövedelem feletti többletét

tiszta gazdasági járadéknak nevezik. A tiszta gazdasági járadék azzal van

összefüggésben, hogy a nagyon tehetséges, kivételes képességű emberek munkakínálata

teljesen rugalmatlan.

Eddig a bérkülönbségek magyarázatánál a munkatermelékenység és kompenzáció hatására

helyeztük a hangsúlyt. A bérkülönbségek legfontosabb okai azonban magában a

munkapiac sajátosságában keresendők. A munka kínálata nem egyetlen termelési

ténvező, hanem különhöző minőségű munkafajták kínálata, és ez igaz a keresletre is. A

különböző minőségű munkafajták között a verseny csak részleges, hiszen rövid távon nem

vagy nem tökéletes helyettesítői egymásnak. A matematikus és az orvos például nem

versenyző csoport, mert az egyik szakma tagjainak nehéz és költséges átlépniük a másik

piacra.

A bérkülönbségek létezésének a piac egymással nem versenyző csoportokra tagolódása az

egyik legfőbb oka. Természetesen hosszú távon jelentős bérkülönbség esetén a

munkavállalók átmehetnek egyik kategóriából a másikba, és bár ezek az erők lassan lépnek

működésbe, hatásukra a bér bizonyos növekedést mutat. A munkapiac egyensúlyáról akkor

beszélhetünk, ha nem mutatkozik tendencia a bérkülönbségek bővülésére vagy szűkülésére.

Ilyenkor feltételezhető, hogy az egyes munkakategóriák összkereslete megegyezik

kínálatukkal.

Hasonló bérkülönbségeket okoz a munkaerő területi immobilitása is. Ekkor a

lakóhelyhez kötöttség a korlátozó tényező.

A bérkülönbségeknek az eddigi jórészt közgazdasági okai mellett vannak a társadalmi

felfogás fejlődésében, a politikai rendszerben gyökerező okai is. Ilyenekre vezethetők

vissza például a fehérek, feketék vagy a nők és férfiak között máig meglévő különbségek.

Ha a jövedelemkülönbség pusztán egy lényegtelen személyes tulajdonságból - például a

faji, a nemi vagy a vallási hovatartozásból ered -, akkor ezt diszkriminációnak nevezzük.

A bérek alakulása kompetitív viszonyok között

A munkabér a munka ára, a modern gazdaságokban pénzbeni jövedelemként jelenik

meg. Ez a pénzbér vagy nominálbér. Általában 1 órára jutó nagyságával szoktuk

kifejezni, de beszélünk heti vagy havi bérről is. Amikor a béralakulást vizsgáljuk,

elsősorban a reálbér - vagyis, amit a bérért vásárolni lehet - érdekel bennünket. A

reálbérek változását a reálbérindex mutatja.

Korábbi tanulmányainkból ismert, hogy bármely termék egyensúlyi árát a termék keresleti

és kínálati görbéjének metszéspontja adja. Igy van ez a munkabémél is. Az üzleti

szervezetek munkaerő-keresletének összegzéseként kapjuk az ágazati, illetve összpiaci

keresletet, a sok-sok egyéni munkavállaló munkakínálatának összevonása pedig az

összpiaci munkakínálatot. A keresleti-kínálati görbe metszéspontjának megfelelő bér az

egyensúlyi bér.

Az eddig tanultak alapján választ kaphatunk arra, hogy a kereslet-kínálat miért határoz meg

magasabb béreket például Észak-Amerikában, mint Dél-Amerikában. A válasz kulcsa a

36

munka határtermelékenységében rejlik. A magas észak-amerikai béreket előidéző fő

tényezők az iskolázottabb, szakképzettebb munkaerő-állomány, a vezetés, az egy munkásra

jutó nagyobb tőkeállomány, a korszerűbb technológia és a kedvezőbb természeti

erőforrások.

A bérek és a munkakereslet alakulása nem kompetitív viszonyok között

A mai modern gazdaságokban a munkapiacon a kompetitív viszonyokba való beavatkozás

legtipikusabb példája, amikor az állam, esetleg a szakszervezettel vagy más munkavállalói

érdekvédelmi szervezettel együtt minimumbért határoz meg. Ennek akkor van értelme, ha

ez magasabb, mint az egyensúlyi bér. Ha a minimális munkabérszint adminisztratív

beavatkozások hatására emelkedik, az üzleti szervezetek csökkentik a foglalkoztatottak

számát.

A másik tipikus beavatkozási mód a munkakínálat korlátozása. Példa erre a külföldiek

munkavállalásának korlátozása, a bevándorlás akadályozása.

A munkapiacon találkozhatunk természetes monopolhelyzetekkel, amelyek ugyancsak

hatással vannak a bérre. Ilyen például, ha egy-egy egyébként népes földrajzi térségben csak

egyetlen ipari üzem van. Ebben az esetben ez a cég az egyensúlyi bérnél alacsonyabb bér

mellett is kielégítheti munkaerő-szükségletét.

A munkapiac sajátosságaiból adódóan a munkabérek alakulására ható tényezőket nehéz

egzakt módon meghatározni. Az ismert összefüggések alapján csak a munkabérek felső és

alsó határát állapíthatjuk meg. A munkabérek felső határát a vállalatok

jövedelmezőségi viszonyai befolyásolják. Normális piaci körülmények között egy

vállalkozó csak annyi bért fizet, amennyi nem sérti profitmaximalizálási törekvését.

A munkabér alsó korlátja a létminimum, a dolgozó rövid és hosszú távú megélhetési,

képzési és családfenntartási ráfordításai. A gyakorlatban azonban az is előfordul, hogy

ezek valamelyikének fedezetét az állam vállalja át. Ilyen volt például a kelet-európai

országok gyakorlata, de ez esetben a bérek nem piaciak, hanem adminisztratív úton

meghatározottak voltak.

A föld piac, földjáradék

A föld más természeti erőforrásokkal együtt sajátos termelési tényező, mivel korlátozott

mennyiségben áll rendelkezésre, és nem szaporítható és az emberiség lakóhelye és

létfontosságú a szerepe van élelmiszerellátásban.

Az előzőekben elemeztük, miként határozza meg a tényezőárakat a kereslet és a kínálat.

Láttuk, hogy a költségeiket minimalizáló cégek ráfordításkombinációik meghatározásakor

az egyes tényezők árának és határtermék-bevételüknek összevetése alapján döntenek. Mint

minden termelési tényező, a föld keresletét is határtermékgörbéje határozza meg. A föld

kereslete is származékos kereslet, tehát végső soron a mezőgazdasági termékek iránti

kereslet függvénye. A különbség a kínálati oldalon jelentkezik.

A föld kínálatának jellemző vonása, hogy természeténél fogva összkínálata állandó,

vagyis teljesen rugalmatlan. Ugyanilyen az olajmezők, bányák és más természeti

erőforrások kínálata is. A földterületnek, mivel az állandó, annyiért kell hasznosulnia,

amennyit az iránta keresletet támasztók ajánlanak.

Az ilyen tényezők jövedelmét nevezzük a múlt századi klasszikus közgazdászok nyomán

járadéknak vagy néha tiszta gazdasági járadéknak.

37

A földjáradék típusai

Ha földjáradékról van szó, a föld tiszta hozamára, vagyis a termelési költségek levonása

után a tulajdonosnak maradó többletre gondolunk. Piacgazdasági viszonyok között a

földjáradék pénzben jelenik meg, és mint járadékjövedelem a földnek a termelésbe való

bekapcsolásáért, illetve bérleti viszonyok esetén használatának átengedéséért fizetett díj.

A földjáradékra először a fiziokraták hívták fel a figyelmet, mint ismeretes, az egyedüli

olyan tényezőnek tartották, amely tiszta jövedelmet eredményez. A földjáradék első

tudományos elmélete Ricardo nevéhez fűződik, aki a földjáradéknak, mint különbözeti

járadéknak ma is elfogadott magyarázatát építette ki.

A különbözeti járadék a földek minőségi különbségén alapul. A szükségletek

kielégítéséhez a gyengébb minőségű földet is művelésbe kell vonni. A gabona árát a

legdrágábban termelő, még a szükséglet ellátásához nélkülözhetetlen földön (a határföldön)

felmerülő költségek határozzák meg, hiszen ez feltétele ezek művelésbe vonásának. A jobb

minőségű földek birtokosai ugyanazt az árat kapják, de kisebb költséggel termelnek, így

többletjövedelemhez jutnak.

A föld minőségének többféle összetevője van, ez alapján a különbözeti járadéknak is

különböző formái léteznek.

- A legkézenfekvőbb forma a

föld talaj- és éghajlati adottságokból származó nagyobb termőképességéből adódik. Ez

minőségi hozadék vagy I. számú különbözeti járadék néven ismert.

- A második forma a föld belterjesebb műveléséhez, a jobb technika, technológia

alkalmazásához kötődik. A jobb minőségű földön eszközölt befektetés, a pótlólagos

ráfordítás többlethozadékot eredményez a határföldhöz képest, ez az ún. belterjességi vagy

intenzitási járadék, amellyel a szakirodalomban II. számú különbözeti járadék

elnevezéssel is találkozhatunk. (Például az átlagosnál jobb technika, jobb vetőmag, több

műtrágya stb. a jobb földön nagyobb többletet hoz.)

- A különbözeti járadék harmadik formája a helyzeti járadék. Forrása az, hogy az illető

terület különösen előnyös fekvésű, például közel van nagy felvevőpiachoz, városhoz, de

esetleg más tekintetben is előnyöket élvez.

Igen nagy szerephez jut a helyzeti járadék az olyan telkeknél, amelyeknél valamely

villanegyedben, üdülőkörzetben való fekvés különösen értékessé teheti az illető telket.

Ricardo elgondolása szerint a földjáradék, bár szorosan összefügg a föld

termőképességével, mégsem közvetlenül ennek, hanem az áralakulásnak a

következménye. Ezért a földjáradék nem oka, hanem következménye az áralakulásnak.

Vagyis a gabonaár nem azért magas, mert egyes földbirtokosok járadékot kapnak, hanem

azért, mert kedvezőtlenebb körülmények között termő földeket is meg kell művelni, és a

gabonaáraknak ezek költségei szerint kell alakulniuk. A különbözeti földjáradék tehát nem

alkotórésze az árnak, hanem annak következménye, hogy az árat a még megművelt

legrosszabb minőségű föld termelési költségei határozzák meg. Ricardo még Malthus

népesedési elmélete alapján úgy gondolta, hogy a különbözeti járadék növekvő irányzatú,

mivel a lakosság növekedése egyre rosszabb minőségű földek művelésbe vonását

kényszeríti ki. A gyakorlat ezen elgondolás ellenkezőjét igazolta. A különbözeti járadék a

belterjesség fokozásával a technika, technológia, a közlekedés fejlődésével lassan csökkenő

tendenciát mutat.

38

Ricardo nem adta meg a földjáradék teljes magyarázatát annak ellenére, hogy a különbözeti

járadékra vonatkozó elmélete megdönthetetlen. Say nevéhez fűződik az a felismerés, hogy

a különbözeti járadék csak egyik formája a földjáradéknak. Van abszolút járadék is, melyet

minden gazdaságilag használható föld tulajdonosa élvez, ha földjét másnak engedi át

használatra. Ennek oka az, hogy a föld korlátozott mennyiségben áll rendelkezésre, és

nem szaporítható, ami sajátos monopolhelyzetbe hozza tulajdonosát. Mint csak korlátolt

mennyiségben rendelkezésre álló termelőeszközzel, a földdel is gazdálkodnunk kell.

Annak, aki másnak a földjét bérbe veszi, a föld használatáért (határföldért is) árat kell

fizetnie. Ezzel a földtulajdonos olyan jövedelemhez jut, ami egyszerűen a földtulajdon

következménye. Ennek a jövedelemnek már nem a termelésben élvezett előny a forrása,

mint a járadéknak, hanem a földtulajdon. Ezért ezt a jövedelmet, mely igazi, tiszta

tulajdoni járadék, abszolút földjáradéknak nevezzük. Az abszolút földjáradék léte

megkérdőjelezi a mezőgazdasági termékek ára és a földjáradék kapcsolatára vonatkozó

ricardói elképzeléseket. A haszonbért ugyanis a bérlőnek éppen úgy be kell számítania a

költségeibe, mint ahogy beszámítja azt, amit a munkásainak fizet, vagy amit egyéb

termelőeszközökre költ. Bérleti rendszer esetén tehát az ármeghatározó határföldön is

növekszik a költség, amit az árban szükségszerűen érvényesíteni kell. Ez alól csak ott

lehet kivétel, ahol a tulajdonos maga műveli a földet, de ez sem az igazi, mert bár magának

nem fizet haszonbért (mint, ahogy nem fizet munkabért sem), árának megállapításánál

mégis figyelemmel kell lennie ezekre. Ez nem pénzkiadás, de mint értékes jószág

felhasználása, valódi költség.

A földjáradék mint költségtényezó nemcsak a földtulajdonosok jövedelmének

meghatározója, hanem az élelmiszerárakkal való kapcsolata révén a reáljövedelem alakító

tényezője is.

A föld ára

Eddig a föld bérleti piacáról beszéltünk, a földet azonban tulajdonosa nemcsak bérbe

adhatja, hanem véglegesen el is idegenítheti, eladhatja. A klasszikus járadékfelfogás szerint

ilyenkor a tulajdonos lemond a földjéről, de nem kíván lemondani jövedelméről. Így

legalább annyiért kívánja eladni a földjét, amennyi kamatot pénze, ha bankban van

elhelyezve, az eddig kapott földjáradéknak megfelelően hoz évente. (Például, ha eddig

10000 Ft földjáradékot kapott évente hektáronként, a kamatláb 25%, akkor 10000:0.25=

40000 Ft-ot kell kérnie hektáronként). A termőföld árát a földjáradék tőkésített értéke

határozza meg, de nagyon jelentős az egyéb piaci tényezők hatása is, mindenekelőtt a föld

iránti kereslet. Napjainkban a fejlett tőkés országokban (USA, Nyugat-Európa) viszonylag

kicsi a földek bérleti díja. Ez azzal kapcsolatos, hogy a mezőgazdasági termelés általában

alacsony jövedelmezőségű tcvékenység. Ezzel szemben igen jelentős a földek

áremelkedése. Ennek oka, hogy a földterület nagysága korlátozott, hogy a föld a

mezőgazdasági művelésen kívül egyéb célokra is hasznosítható, hogy nem egyszerűen

termelési tényező, hanem az élet színtere is egyben. Mindezek alapján a földjáradék és a

föld ára is új megvilágításba kerül napjainkban. A földjáradék csak kisebb mértékben a föld

használatba adásáért kapott jövedelem. Az többnyire a föld áremelkedéséből származó

értéknövekedésként, vagyonnövekedésként jelentkezik. Ez a járadék pedig csak akkor

realizálódik, ha a földet eladják.

A föld tehát hosszú távon az egyik legjobb értéknövekedésű vagyontárgy, vagyontartási

forma. Ez az oka annak, hogy a fejlett országokban viszonylag elenyésző a földforgalom,

hiszen csak az a tulajdonos adja el, aki erre valamilyen oknál fogva rákényszerül. A föld

39

árát sem határozhatjuk meg napjainkban úgy, mint tőkésített járadék, hiszen a valóságos

földár ennek általában a többszöröse. Az áralakulásban a kereslet-kínálatnak, tehát a

működő földpiacnak van meghatározó szerepe.

1.5. Piaci elégtelenségek, közjavak és externáliák

Eddig a piaci szereplőkkel és azok haszon maximalizáló magatartásával foglalkoztunk. A piaci

résztvevők jóléte azonban nem azonos a társadalom egészének jólétével. A piacgazdaságok

olyan problémákkal kerülnek szembe, mint környezetszennyezés, egészség károsodás, egyfelől

a természeti erőforrások garázda használata, másfelől az ezekkel való pazarlás stb. Figyelnünk

kell arra is, hogy a piaci szemlélet mindig rövid távú, nem gondol pl. a jövő generációjára.

Ezért az erőforrások "Pareto hatékony" elosztása sokszor nem felel meg a társadalom

igényeinek, értékítéletének, a társadalom nem tekinti optimálisnak. A társadalmilag optimális

erőforrás allokáció a leginkább kívánatosnak tartott inputkombináció megfogalmazásában

közösségi, szociális, erkölcsi elvek és szempontok is szerepet játszanak. Ezek érvényre

jutásához szükség van a piaci viszonyok korrigálására, állami beavatkozásra. A piaci elemzés

kiegészítése a piacon kívüli és hosszú távú hatások vizsgálatával segít meghatározni a piac

elégtelen működésének legjobb korrekcióját.

Ha a tisztán piaci mechanizmusok által eredményezett "Pareto-hatékony" allokáció nem

felel meg a társadalmilag optimálisnak tekintett erőforrás felhasználásának, akkor beszélünk

piaci elégtelenségről (tökéletlenségről, túlcsordulásról), piaci kudarcokról. A fejezetben

ízelítőt kap ezek két egymással is összefüggő legfontosabb formája, a közjavak és az

externáliák kérdéskörének problémájából, kezelésük lehetőségeiből.

A fogyasztók és a termelők viselkedését mindenekelőtt két tényező, a ráfordítások és

eredmények alakulása határozza meg. Amikor e tényezőket összehasonlítják, azt a pontot

keresik, ahol az utolsó termékegységre jutó ráfordítás (a határráfordítás) éppen egyenlő az

erre az egységre jutó eredménnyel (a határeredménnyel). Az összevetés eszköze a piaci ár.

Amikor azt mérlegelik, hogy érdemes-e újabb egységet vásárolni egy fogyasztási cikkből

vagy a termeléshez szükséges inputból, a piacon megfizetendő árat állítják szembe az áru

elfogyasztásából vagy felhasználásából nyerhető plusz haszonnal, többletbevétellel.

"... minden egyén ... általában nem a közösség érdekét akarja előmozdítani... csak saját nyereségét keresi ...és

ebben is mint sok más esetben láthatatlan kéz vezeti őt egy cél felé, melyet ő nem is keresett." (A. Smith: A

nemzetek gazdaságtana)

A "láthatatlan kéz" vezérelt tökéletesen kompetitív piacon feltételezett, hogy:

Kínálatával, vagy keresletével egyetlen piaci szereplő sem képes befolyásolni a piaci árat,

Az információáramlás tökéletes,

A termelők és fogyasztók között a közvetlen gazdasági kapcsolatok kizárólag piaci

tranzakciók (piaci adásvétel) formájában történnek. Ezzel az állítással kimondatlanul

feltételezzük, hogy a gazdasági szereplők párhuzamosan folytatott tevékenységei az

árucserén kívül nincsenek hatással egymásra.

Ebből következik, hogy a piaci tevékenységhez kapcsolódó minden hasznot mérhetőnek,

pénzben kifejezhetőnek, és a fogyasztó (felhasználó) személyéhez egyértelműen

hozzárendelhetőnek tekintünk. Ez annyit jelent, hogy a termelő és fogyasztó

tevékenységének valamennyi hatását viseli, döntésénél annak minden költségvonzatával és

előnyével számol.

40

Ezek a feltételezések azonban csak az idealizált modellben léteznek. Ebben az ideális

állapotban, bár valamennyi résztvevő csak saját önérdekeit követi, a piac működése

biztosítja az allokatív hatékonysági állapotot, a termelési tényezők és a javak Pareto

hatékony elosztását.

Pareto optimumról akkor beszélhetünk, ha

az összes érintett szereplő helyzete egyidejűleg nem javítható,

nincs lehetőség valamelyik piaci résztvevő helyzetének javítására anélkül, hogy más valakié

ne romlana,

a piacon nincs további kölcsönösen előnyös cserelehetőség, a cseréből minden lehetséges

hasznot, nyereséget kihoztunk.

Ez a tapasztalat elgondolkodtató, hiszen ezek alapján arra a megállapításra juthatunk, hogy

a piaci mechanizmus működése a piacon kívüli szereplőkre nem gondol, azok érdekeit nem

érvényesíti, tehát nem biztosíthatja az egész társadalom számára a maximális jólétet és

kiegyensúlyozott fejlődést.

Ha a tisztán piaci mechanizmusok által eredményezett "Pareto-hatékony" allokáció nem

felel meg a társadalmilag optimálisnak tekintett erőforrás felhasználásának, akkor beszélünk

piaci elégtelenségről (tökéletlenségről, túlcsordulásról), piaci kudarcokról.

A történelem a sorozatosan előforduló gazdasági válságok, az ipari fejlődéssel együtt járó

környezetszennyezés tragikussá válásával bizonyította, az idealizált piaci modell és a

valóság súlyos eltérését. A piaci kudarcok ma is mindennapos jelenségek. Alapvetően

fontosnak tartott javakból, szolgáltatásokból sok helyen elégtelen a kínálat. A városok a

közlekedés túlzsúfoltságával és már-már elviselhetetlen mértékű levegőszennyezéssel

küszködnek, oktatási és egészségügyi intézményeknek időről időre súlyos pénzügyi

nehézségei vannak, és a példákat vég nélkül sorolhatnánk. Ilyen és más hasonló piaci

kudarcok akkor is léteznek, ha a piaci mechanizmus úgymond tökéletesen működik. A

társadalmi optimum eltér a piaci optimumtól. Ez a helyzet a piaci mechanizmusok

kiterjeszthetőségének korlátaira utal. A neoklasszikus közgazdászok már a század elején

rámutattak arra, hogy amennyiben eltekintenek a piac működésekor annak külső, a piacon

túlcsorduló hatásaitól nem érthetik meg a gazdaság működését.

Alfred Marshall a századfordulón a "Gazdaság alapelvei" című művében foglalkozott e kérdéskörrel és

megalkotta a külső költségek és hasznok fogalmát.

Ezekkel a fogalmakkal azokat a hatásokat kívánta leírni, amikor egy vállalat közvetlenül befolyásolja egy

másik vállalat, vagy fogyasztó hasznát anélkül, hogy a piacon bármilyen kapcsolatba kerülnének.

A piac elégtelen működése mögött különféle okok húzódnak meg. Ezeket általában nem

könnyű felismerni. A piaci elégtelenség vagy tökéletlenség eredménye, hogy tisztán piaci

mechanizmusok által eredményezett tényező allokáció eltér a társadalmilag optimálisnak

tekintett erőforrás felhasználástól. A továbbiakban két olyan, egymással szorosan

összefüggő problémakört fogunk tanulmányozni: a közjavakat és az externális hatásokat,

amelyek kezelésére a korábbiakban megismert hagyományos piacelméleti modellek nem

alkalmasak. Más eszközökkel kell tehát a problémákat megoldani.

1.5.1. Az egyéni és társadalmi megítélés különbsége

A gazdaság számos területén találunk példát arra, hogy egy gazdasági tevékenység

közvetlen pénzformában nem fejezhető ki, így hasznossága sem mérhető. Vagyis a

különböző egységek, miközben hasznuk maximalizálására törekszenek, akaratlanul

41

előnyösen vagy hátrányosan befolyásolják mások gazdasági működési feltételeit. Ezek

a tények indokolják, hogy a továbbiakban különbséget tegyünk a gazdasági

tevékenységhez kapcsolódó költség és haszon kategóriák egyéni és társadalmi értelmezése

között.

Az eddig határköltségként, illetve határhaszonként használt fogalmakat mostantól kezdve

kiegészítjük:

az egyéni határköltség MPC (Marginal Private Cost),

az egyéni határhaszon MPB (Marginal Private Benefit) kifejezést használjuk.

Emellett valamely tranzakció teljes társadalmi hatásának kifejezésére bevezetjük:

a társadalmi határköltség, MSC (Marginal Social Cost) és a

a társadalmi határhaszon, MSB (Marginal Social Benefit) fogalmakat.

A társadalmi határköltség egy termék vagy szolgáltatás pótlólagos egységének előállítása

miatt felmerülő összes többlet költséget jelenti.

A társadalmi határhaszon elnevezés egy termék vagy szolgáltatás pótlólagos egységének

előállításával és elfogyasztásával járó összes hasznosságváltozásra utal.

A társadalmi határköltség tehát egyenlő: az egyéni határköltség megnövelve azokkal a

költségekkel, amelyeket valamely, a termeléstől független, kívülálló személy visel. Ilyenkor

valamilyen externális hatásról van szó.

A kérdéskörrel a közgazdászok egész sora foglalkozik. Egzakt módszerek persze elképzelhetetlenek, mert

nem lehet számszerűsíteni például az erőműhöz közeli nyaralóban töltött idő élvezetromlását, de sok

számszerűsíthető tényezőnk is van. A Pace University által 1990-ben készített számítások szerint a szén és

olajtüzelésű erőművek esetén az elektromos áram externális költségei 2.5-7.6 cent/kWh, nukleáris erőmű

esetén 2.9, napenergia-hasznosításkor 0,4 cent/kWh. Angliában készült tanulmányok az energia árak akár 3.5-

szeres növekedését is indokoltnak tartják a külső gazdasági károk érvényesítésekor.

Negatív externália esetén:

MPC MSC

Ezek után megfogalmazhatjuk a társadalmilag hatékony erőforrás-felhasználás

kritériumát, amely logikáját tekintve megegyezik a piaci hatékonyság ismert feltételeivel,

csak tartalmában tér el attól.

Egy termelési tényező felhasználása társadalmilag akkor optimális, ha utolsó egységének

felhasználásával nyert termék előállításából/elfogyasztásából nyerhető társadalmi

határhaszon megegyezik a tényező társadalmi határköltségével.

Képletben:

MSB = MSC

Most ábrázoljuk grafikusan, milyen hatással van ezen a társadalom szintjén jelentkező

költségeknek a társadalom szempontjából kívánatos termelési szintre, és vizsgáljuk meg

mennyiben tér ez el a piaci tényezők alapján hozott döntéstől.

42

Piaci és társadalmi egyensúly negatív külső hatás esetén

Ahol: Qs és Ps = a társadalom szempontjából kívánatos termelési- és árszinttel,

Qp és Pp = az egyéni döntések eredményeként kialakult termelési szint és piaci ár.

Az ábrán egy olyan helyzet látható, amikor valamely jószág termelésében a társadalmi

határköltség meghaladja az egyéni határköltséget. A példában feltételeztük, hogy a

társadalmi és az egyéni haszon jelenleg megegyezik. Ebben az esetben az optimális

termelés (Qs) kisebb, a társadalmilag optimális ár (Ps) pedig magasabb a piaci

mechanizmusok által kialakított egyensúlyi értékeknél (Qp,Pp).

Képletben:

Qs Qp és Ps Pp

Példánkhoz visszatérve az energiatermelés mennyisége kisebb lenne, ha érvényesítenénk a termelés összes

költségét, az ár pedig magasabb lenne. Ez utóbbi megállapítás biztosan nem népszerű az Ön számára, mint

fogyasztó (mint piaci szereplő) számára, hiszen ez energia számláinak növekedését jelenti. Mi ennek a

társadalmi haszna? A magasabb ár kevesebb, takarékosabb energia felhasználásra ösztönözne. Köztudott, hogy

Magyarországon a hetvenes, nyolcvanas években, de az erőteljes áremelkedés ellenére még napjainkban is az

energia olcsóbb, mint Nyugat- Európában. Egységnyi GDP előállításához a kilencvenes évek elején négyszer

annyi energiát használtunk, mint az akkori EU átlag. Hasonló eredményre jutunk az USA és Nyugat -Európa

vonatkozásában is. Az USA-ban, ahol olcsóbb az energia az egységnyi GDP-re jutó felhasználás lényegesen

magasabb. A kisebb energiatermelés kisebb szennyezést okoz. Hasonló magatartásformának lehetünk tanúi a

szabad természeti javak vonatkozásában, közjavak, vagy kvázi közjavak esetében is, ami nem kerül pénzbe,

vagy olcsó, azzal kapcsolatban nagyon gyakran pazarló fogyasztói magatartás alakul ki.

A valóság ellenkező előjelű hatást is produkál, a piaci tranzakciók nemcsak negatív, hanem

pozitív hatással is lehetnek a kívülálló, harmadik személyre.

A pozitív külső hatás az egyéni és a társadalmi haszon viszonyában okoz eltérést:

MPB MSC Pozitív külső hatás esetén a társadalmi haszon nagyobb, mint az egyéni. A piaci

mechanizmus olyan esetekben, amikor a tevékenység egyéni és társadalmi megítélése

megegyezik, biztosítja az egyensúlyt. Tudjuk azonban, hogy az esetek többségében ez nem

így van. Azokban az esetekben, amikor a társadalmi és a piaci megítélés eltér egymástól

43

közösségi (állami) választás, döntés szükséges ahhoz, hogy a pótlólagos kereslet

kielégíthető és a magasabb ár realizálható legyen.

Az eddigiekben külön-külön vizsgáltuk a pozitív és negatív eltérés hatását. A gyakorlatban

a pozitív és negatív hatások egyidejűleg is jelentkezhetnek, példa erre az autópálya. A

közelben lakók számára egyaránt jelent jobb közlekedést, szennyezettebb levegőt és zajt.

Ilyenkor a végső hatás ezek eredőjétől függ, vagyis attól, melyik a nagyobb az okozott kár,

vagy a haszon. Ennek megítélése rendkívül bonyolult, hiszen az emberek, ember csoportok

ítélete - érdekeik különbözősége miatt - nagyon eltérő. A társadalmi és a piaci megítélés

eltérésének két tipikus esete a közjavak és az externális hatások problémája. Ezekkel

ismerkedünk meg részletesebben a továbbiakban.

1.5.2. A közjavak

A bevezető fejezetekben már megtanulta, hogy az emberi szükségletek kielégítésére

alkalmas javakat különböző módon csoportosíthatjuk. Az alábbi séma segítségével foglaljuk

össze az ismereteket, kiemelve a témánk szempontjából legfontosabb ismérveket.

JAVAK MAGÁNJAVAK

- Elosztása a piaci

mechanizmuson keresztül

történik.

- Készletük korlátolt.

- Fennáll a fogyasztásból való

kizárás lehetősége.

- Fogyasztásukban megfigyelhető

a rivalizálás.

KÖZJAVAK

- Elosztása közös szolgáltatás

formájában.

- Készletük nem korlátolt.

- Senki nem zárható ki

fogyasztásukból.

- Fogyasztásukban nincs

rivalizálás.

VEGYES JAVAK

1. csoport:

- nincs kizárás

- készletük korlátolt,

- rivalizálás.

2. csoport

- készlet minimálisan korlátolt,

- kizárhatóság,

- rivalizálás nem szükségszerű.

A társadalom által fogyasztott javakat, szolgáltatásokat itt aszerint csoportosítottuk, hogy a

fogyasztásból való kizárás lehetősége fennáll-e és a fogyasztásukban van vagy nincs

rivalizálás/versengés. E csoportosítás két szélső kategóriája, a tiszta magánjavak és tiszta

közjavak között átmeneti, vegyes javak találhatók. A határvonal meghúzása nem könnyű és

nem egyértelmű, koronként és országonként is eltéréseket tapasztalunk.

A közjavakból származó előnyök - a tisztán magánjavakból származó előnyökkel

ellentétben - egynél több egyént érintő oszthatatlan fogyasztási hatásokkal járnak.

Noha a közjószág (többes száma: közjavak) fogalma igen régen jelen van a közgazdasági irodalomban, a

közjavak elméletét csak 1954-ben fejtette ki P. Samuelson, amerikai közgazdász.

A tiszta közjavak egy kisebb-nagyobb csoport tagjainak egyéni igényeit egyidejűleg,

illetve közös szolgáltatás formájában elégítik ki. A közjavakra a kollektív fogyasztás

jellemző, azaz párhuzamosan többen is fogyasztják ugyanazt a közjószágot, illetve annak

szolgáltatásait. Ezzel a szükséglet-kielégítés a hagyományos mikroközösségi színtérről

makroközösségi területre tevődik át. A közjavak elfogyasztásának társadalmi haszna van,

növeli a jólétet, előállításának megnevezése azonban egyéni jövedelmezőségi

kritériumok figyelembevételével nem valósítható meg.

44

A tiszta közjavak fogyasztásából nem zárható ki senki és ha egy személy fogyaszt belőle,

ez nem csökkenti a többiek rendelkezésére álló készletet, azaz nincs rivalizálás a

fogyasztók között.

Tiszta közjószág valójában nem sok van a gazdaságban. Hiszen alig vannak olyan javak,

amelyek korlátlanul állnak rendelkezésre és amelyek a fogyasztásából nem zárható ki senki.

Klasszikus közjószág példájaként a honvédelmet, a kikötői világítótornyot, esetleg a

folyammenti gátakat említhetjük.

A közjavak tárgyalásánál eddig olyan példákat hoztunk, amelyek egyben termelt javak, az

ember által előállítottak. A közjavak közé tartozik azonban számos olyan természeti tényező

is, amelyeket ma még szabad javakként kezelünk, bár már csak részben mondhatók

szabadnak, mert többségük szűkössé, a gazdaság által kizsákmányolttá, veszélyeztetetté

válik. Magyarországon a víz egészen a kilencvenes évek elejéig ingyenes vagy nagyon olcsó volt. A mélyművelésű

szénbányászat, bauxitbányászat pl. rengeteg vizet pazarolt el úgy, hogy ez a nyereségességét nem érintette.

Veszélybe került azonban az egész Dunántúl karszt-víz és hévízvagyona.

Míg tiszta közjó nagyon kevés van, a "kvázi közjavak" köre sokkal tágabb. Ilyen például az

utcai közvilágítás, az egészségügyi hálózat, a középületek, hidak, játszóterek, általános

iskolai oktatás, a szúnyogirtás, stb. Ez azonban már átvezet a "vegyes javak" körébe,

amelyekre az jellemző, hogy bizonyos jegyeik alapján a magánjavakhoz, más jellemzőik

szerint a közjavakhoz hasonlítanak inkább.

A vegyes javak egyik csoportjánál a fogyasztásból való kizárás nem valósítható meg

vagy nem célszerű. A rendelkezésre álló készlet azonban nem korlátlan, emiatt rivalizálás

van a fogyasztásukban. Ilyenek a túlzsúfoltságra hajlamos és a térbelileg korlátozott

haszonhatású közjavak. Példaként említhető a nyári Balaton part, vagy a felsőoktatás.

A vegyes javak másik csoportjánál a jószág fogyasztásakor az utolsó/határfogyasztó nem

csökkenti ugyan számottevően a készletet, azaz nem szükségszerű a rivalizálás a

fogyasztásban, bizonyos személyek kizárása viszont megvalósulhat a fogyasztásért fizetett

díjak formájában. Ide tartoznak az ún. díjköteles javak: például a kábeltévé hálózat, a metró,

áram- és ivóvíz szolgáltatás, autópálya, stb.

A közjavak kereslete és kínálata

A közjavak gazdasági, társadalmi szerepe, jelentősége vitathatatlan. A piaci mechanizmus

azonban akkor sem képes megfelelő mennyiségben előállítani őket, ha a verseny hibátlanul

működik. A közjavaknak ugyanis nem alakult ki a piaca, nincs piaci keresletük és

kínálatuk.

A közjavak iránti keresletet az jellemzi, hogy a fogyasztók, a szolgáltatást igénybevevők

gyakran nem, vagy csak nagyon nehezen azonosíthatók, a szolgáltatás nagysága nem

mérhető. Így a díj kivetése és beszedése igen problematikus. A díjköteles közjavak esetében

sem lehet olyan magas díjakat megállapítani, ami a megtérülést biztosítaná, mert ez az

emberek túl nagy részét zárhatná ki a fogyasztásból.

A fogyasztó viselkedését - közjavak esetében - az jellemzi, hogy egyéni érdekeit szem előtt

tartva arra törekszik, hogy a közös költségekből rá háruló részt csökkentse, a közös

eredményből pedig egyénileg minél nagyobb hasznot érjen el. A gyakorlatban ez úgy

nyilvánul meg, hogy az emberek, amíg tudják, megpróbálják magukat kivonni az előállítási

költségek fedezéséből, viszont élvezik a szolgáltatás előnyeit. A közgazdaságtan ezt a

viselkedést - a köznyelvhez hasonlóan - "potyautas magatartásnak" nevezi.

45

A közjavak esetében mindenki lehet potyautas, így bekövetkezik a közjavak "tragédiája".

Emiatt a piac nem biztosítja a hatékony kereslet létrejöttét, így bekövetkezik a

túlfogyasztás, túlszennyezés.

"Nézzük csak hogyan fest egy mindenki számára szabadon használható legelő. Minden pásztor a lehető

legtöbb marhát akarja tartani a legelőn. Ez a megoldás évszázadokon át jól működik, mert a háborúk, az

orvvadászok, a betegségek a marhák számát jóval a föld eltartó képességének a keretein belül tartják. De végül

elérkezik az elszámolás napja. Mindegyik pásztor a személyes hasznának a maximalizálására törekszik; arra a

következtetésre jut, hogy számára az egyedüli értelmes megoldás az, hogy még egy állattal növeli a csordáját.

Aztán még eggyel...De erre a következtetésre jut a közösségi legelőt használó többi, ésszerűen gazdálkodó

pásztor is. A csorda nagysága vég nélkül nő egy olyan világban, amely véges. Ebben rejlik a tragédia: A

közösségi legelő "szabadsága" mindenkire pusztulást hoz." / G. Hardin: The tragedy of Commons. Sciences,

1968. /

A piac a nagy és általában növekvő keresletet nem tudja kielégíteni, jellemző a közjavak

elégtelen piaci kínálata, vagy az erőforrás természeténél fogva korlátozott kínálata

miatt. Ki biztosítsa hát a közjavakat, vagy ki döntsön azok felhasználási mértékéről?

A korábban jelzett oszthatatlanságból és az ebből fakadó potyautas jelenségből adódóan

igen nehéz a döntést csupán a magánszektorra, az egyénekre bízni. Az ilyen döntések

magatartás modelljének leírására a közgazdaságtan a játékelmélet eszközeit használja. Ez a

játék a "fogoly dilemma" néven ismert.

Ismerkedjünk meg ezzel részletesebben, mivel a közgazdasági és politikai döntések széles körére

alkalmazható.

A játék kiinduló helyzete az, hogy a börtönben két rabot - akik társak voltak a bűntényben, egymástól

elszigetelten hallgatnak ki. A foglyok választási lehetőségei: mindkét fogoly választhatja, hogy bevallja a

bűntényt - ezzel társát is vádolva -, vagy választja a bűntényben való részvétel tagadását.

A bíró a következő ajánlatot teszi: Ha mindketten tagadnak, akkor mindketten egy hónap büntetést kapnak,

mert ennyi, ezen eseten kívül is van a rovásukon. Ha csak egyik fogoly vall akkor szabadon engedik, és társát

6 hónapra elítélik. Ha mindketten vallanak, akkor 3-3 hónapot kapnak.

Rajzoljuk fel a játék kifizetési mátrixát! Az egyes elemek a büntetésekhez tartozó "hasznosságokat" jelzik.

A FOGOLY DILEMMÁJA

"B" játékos

Vall Tagad

"A" játékos Vall -3, -3 0, -6

Tagad -6, 0 -1, -1

Most képzeljük magunkat "A" játékos helyébe!

Ha "B" játékos tagadja a bűntényt, akkor jobban járunk a vallomással, mert akkor szabadon engednek. Ha társunk

vall, akkor is a legjobb megoldás a vallomás, mert így 3 hónappal megússzuk és ez jobb, mint 6 hónap. Tehát

bármit tesz a társunk, legjobb alternatíva a vallomás. Másik játékosunk ugyanerre a döntésre jut.

Játékunk eredményének ismeretében tegyük fel még egyszer a kérdést!: Ki biztosítsa a

közjavak esetén a közösség szempontjából legjobb eredményt adó összehangolt cselekvést?

A tiszta közjavak esetében a válasz elég egyértelműnek tűnik: az állam. A kvázi közjavak

biztosítására vegyes megoldások születtek. Valamilyen szintű közösségi koordináció itt is

szükséges, de a piaci mechanizmus eszközeit (pl. díjfizetés) is alkalmaznia kell. A közjavak

egyre nagyobb részénél jelennek meg kormányzati megoldások a társadalmi jólét növelése

46

érdekében. A túlzott állami beavatkozás azonban a gazdasági rendszer hatékony működését

veszélyezteti.

Magyarországon: A közvilágítást 1.092500 lámpa és 9508 km hosszú közvilágítási hálózat szolgálja. A

városok belterületén a rendszeresen tisztított, burkolt útfelület 30.686 ezer m2, a kiépített járdafelület

24.509m2.

Fontos figyelmeztetnünk arra, hogy a közjavak mellett "közrosszakkal" is találkozunk,

amelyek legtöbbször éppen a közjavak túlzott felhasználásának eredményei.

1.5.3. Az externális hatások

Externáliákról vagy külső gazdasági hatásról akkor beszélünk, ha egy gazdasági szereplő

tevékenysége piaci ellentételezés nélkül befolyásolja egy másik szereplő helyzetét.

Az externáliák léte a piaci kudarcok egyik, egyes megítélések szerint a legsúlyosabb

formája.

"Az összes piaci közül a legsúlyosabb valószínűleg akkor következik be, ha egy árucikk külső gazdasági

hatásoknak van kitéve." Samuelson-Nordhaus: Közgazdaságtan, KJK. 1988.

Általános következménye, hogy a tevékenység egyéni határköltsége vagy egyéni

határhaszna eltér a tevékenység társadalmi határköltségétől vagy határhasznától. A külső

gazdasági hatások döntő vonása, hogy vannak olyan javak, amelyek hatnak az emberek

jólétére, gazdasági helyzetére, de nem piaci adásvétel tárgyai. Ezekben a helyzetekben a

szereplők nem saját szándékuk és elhatározásuk alapján vesznek részt. Részvételük nem

szándékolt.

A jobb megértés érdekében az alábbi táblázatban példák segítségével tekintjük át az

externáliák lehetséges formáit!

EXTERNÁLIÁK

TERMELÉSI FOGYASZTÓI POZITÍV méhész és almásgazda szomszéd virágos kertje

NEGATÍV vegyi üzem és halászok a szomszéd hangos rádiózása

Termelési externáliák

Termelési külső gazdasági hatás akkor jelentkezik, ha egy vállalat termelési lehetőségeire

befolyást gyakorolnak egy másik termelő vagy fogyasztó döntései.

Pozitív termelési externália

Ennek klasszikus példája, amely a méhész és az almatermelő tevékenysége közötti érdekes

kapcsolatot mutatja be.

47

Egy almáskert közvetlen közelében méhészkedés folyik. A méhek közreműködése következtében az almáskert

termelési eredményei jobbak, mint egy olyan almáskertben, ahol nincs a közelben méhészet. (A méhészkedés

is sikeresebb, vagyis kölcsönös pozitív externália lép fel, de ettől most eltekintünk). Az almáskert

tulajdonosának a méhészet miatt nincsenek plusz költségei, hiszen a méhészkedés ráfordításait a méztermelő

viseli. Az almatermelő termelési eredményei, bevételei nagyobbak lehetnek, egy, az ő szempontjából

externális hatás, a méhek tartása miatt. Ez a méhész akaratától független. A méhész ráfordításainak eredménye

két helyen realizálódik: saját mézhozamában és az almáskert nagyobb termésében. Az utóbbit, a méhészet

kedvező externhatását azonban a méhész az árbevételében nem érzékeli, hiszen ez az almatermelő

árbevételében jelentkezik. Mint említettük a hatás kölcsönös. Az almáskert közelségéből adódó kedvező

externhatás a méztermelés nagyobb árbevételének forrása is lehet.

Pozitív externhatás esetén az externália forrásaként tekintett szolgáltatás megvalósulása

pótlólagos hasznosságot juttat az externhatás kedvezményezett szereplőjének.

Negatív termelési externália

Világítsuk meg ezt az esetet egy folyó mellé épült vegyi üzem és a halászat kapcsolatán!

Tegyük fel, hogy az egyik nagy folyónk mellett egy vegyi üzem létesült. A folyón lefelé menet - nem messze

tőle - egy régi kedvelt horgász társulat tanyázik. A vegyi üzem a szennyvizet a folyóba engedi. (Nincs

jogszabály, ami ezt tiltaná, vagy mert a büntetés kisebb lehet, mint a víz tisztítása. Az ok számunkra most

közömbös.) Kárt okoz ezzel a horgász társaságnak, annak csökken a halhozama és így a bevétele, vagy a vizet

neki kell megtisztítani, ami többletköltség. Amikor a vegyi üzem dönt termelési méretéről, ez a tény őt

egyáltalán nem zavarja, vagyis úgy okoz többlet költséget a társadalom számára, hogy az nincs hatással saját

költségviszonyaira.

Negatív externhatás esetén az externália forrásaként tekintett tevékenység pótlólagos

költségeket ró az externhatás kárvallottjára. Ez a pótlólagos költség természetesen

alternatív jellegű, azaz nemcsak a tényleges költségnövekedésben, hanem az elmaradt

hasznokban is jelentkezhet, valamint a fogyasztó által elérhető hasznosság nagyságát is

csökkentheti.

Azt gondolhatjuk, hogy a negatív termelői externáliák gyakoribbak, hiszen ezekről sokat

hallunk. A környezetszennyezés például korunk legégetőbb problémái közé tartozik. Sok

pozitív externhatás is létezik természetesen, de mert ez kevésbé vitatéma, sokszor

nyilvánosságra sem kerül.

Fogyasztói externáliák

Fogyasztói externáliáról akkor beszélünk, ha fogyasztási tevékenység következtében alakul

ki külső gazdasági hatás.

Pozitív fogyasztói externália

Ha virágos kertjébe gyönyörű nárciszokat, rózsabokrokat ültet, szép kilátást teremt szomszédjának. A jó

közérzeten kívül azonban ez gazdasági haszonnal is járhat szomszédja számára. Ezt már nehezebb elgondolni,

pedig teljesen egyértelmű. Ha szomszédja úgy dönt, hogy lakását eladja, a következőképpen hirdeti: lakás

eladó gyönyörű kilátással, vagyis eladja az Ön kertjének látványát!

Negatív fogyasztói externália

Újdonsült szomszédja éjjel nappal hangosan magnózik. Ez zavarhatja az Ön nyugalmát, vagyis negatív

fogyasztói externáliával van dolga. A véletlen azonban sok mindent produkálhat! Lehet, hogy Önnek pontosan

ilyen szomszédja van és mégsem ért velünk egyet. Ön ugyanis egy zenerajongó, szegény egyetemista, akinek

ösztöndíjából nem futja megvásárolni kedvenceinek darabjait. Ízlése pontosan megegyezik szomszédjáéval.

Így az általunk negatív externáliaként emlegetett eset Ön számára pozitív externáliaként jelentkezik. Példánk

rámutat arra, hogy a fogyasztói tevékenységek és a hozzájuk kapcsolódó hatások megítélésében sok a

szubjektív elem.

48

A fogyasztói externáliák minősítése gyakran szubjektív.

Gyakran találkozhatunk olyan esetekkel, amikor az adott tevékenység pozitív és negatív

hatással is jár. Sajátos példaként említhetők az infrastrukturális fejlesztések.

Például egy autópálya építése hozzájárulhat a környék gazdasági fejlődéséhez, ugyanakkor leértékeli a közeli

lakóépületeket a zaj és légszennyezés miatt.

A különböző közgazdasági irányzatok eltérő módon értelmezik a külső gazdasági hatásokat,

s kezelésükre, megszüntetésükre más-más eljárásokat ajánlanak. Az alábbiakban két

közgazdasági iskola értékelését mutatjuk be.

Közgazdasági iskolák nézetei az externáliákról: A jóléti közgazdasági iskola és a jogi-

közgazdasági iskola felfogása

A jóléti közgazdaságtan megközelítésének lényege, hogy az externáliák a társadalmi

hatékonyságot rontják, jóléti veszteséget okoznak: hiszen létükből adódóan az egyéni

és társadalmi hasznok és költségek között különbség keletkezik.

Az eltérés okait A.C. Pigou, angol közgazdász tárta fel, részletesen javaslatot téve a

kezelésük módjára is.

Pigou alábbi gondolatai mindmáig alapul szolgálnak a jóléti iskola externália fogalmának

meghatározásához:

"egy személy, nevezzük "A"-nak bizonyos szolgáltatást nyújt "B"-nek, amiért "A"

megkapja a fizetséget. Ennek során azonban akaratlanul hasznos vagy káros szolgáltatást

nyújt egy harmadik személynek is ("C"-nek) oly módon, hogy a haszon az azt élvezővel

nem fizettethető meg, míg a kártérítés a károsult számára nem kényszeríthető ki. " (Pigou:

The Economics of Welfare, McGraw-Hill Book Company, New York 1920.)

Pigou klasszikus megfogalmazásából az externália lényegére vonatkozóan az alábbi

következtetések vonhatók le:

A piaci tranzakció két szereplője "A" és "B" között kialakuló adásvételi kapcsolat

kétirányú, a szolgáltatást ellentételezés kíséri. A folyamat a piacon zajlik, önálló piaci

tranzakciót képvisel.

A tranzakción kívülálló "C" szereplőre is hat az ügylet, az externális hatás kedvező vagy

kedvezőtlen jellegétől függően többletköltségek vagy többlethaszon formájában. "C"

szereplő ugyanakkor nem kerül pénzügyi kapcsolatba a tranzakció résztvevőivel,

kapcsolódása egyirányú.

A tranzakció szereplői kizárólag az adásvételben rejlő hasznosságok és költségek

realizálásában érdekeltek, az externhatás szándékaitól független, akaratlan jelenség.

Az externhatások jóléti veszteséget okoznak a társadalomnak.

A negatív externáliák esetében ezt a következő példa szemlélteti. Képzeljünk el egy vegyi üzemet, amely a

termelés során keletkező szennyezőanyag egy részét az üzem melletti folyóvízbe engedi! Közel hozzá,

folyásirányban működik egy élelmiszeripari üzem, amely a folyóvizet inputként használja. A környéken

mezőgazdasági termelés folyik, ahol a folyóvízzel öntöznek. A vegyi üzem termelésének növekedésével

fokozódik a víz szennyezettsége. Emiatt a konzervgyár nagy teljesítményű és költséges víztisztító berendezés

alkalmazására kényszerül. Egyidejűleg a mezőgazdasági termelésben locsolásra felhasznált víz rontja a

talajminőséget, de károsíthatja a növények minőségét is.

Ha az 1. modulban ismertetettek szerint felrajzolnánk az egyéni és az externális hatásokat is figyelembevevő

társadalmi határhasznokat és költségeket, láthatnánk, hogy azok eltérnek egymástól. A piaci optimum nem

egyenlő a társadalmi optimummal. Ez azt jelenti, hogy ha egy gazdaságban externhatás létezik, a kompetitív

piaci optimum nem lehet Pareto-hatékony.

49

A jóléti közgazdaságtan a hatékonyságveszteséget (jóléti veszteséget) az externáliák

internalizálásával (a külső hatások belsővé tételével, piacosításával) kívánja

megszüntetni.

Ennek lényege, hogy az externális hasznokat és költségeket úgymond "megcímkézik", azaz

megjelölik az externhatás forrását és mértékét. Így elérhető, hogy minden haszon a

finanszírozójánál realizálódjon, illetve minden költséget az okozója térítsen.

Az elméletileg egyszerűnek tűnő tétel gyakorlati megvalósítása azonban, legtöbbször

komoly nehézségekbe ütközik, ezek közül kiemelünk néhányat:

rendkívül sok eset internalizálását kellene megoldani;

a résztvevők gyakran vitatják az externália tényét és irányát:

gondot okoz az externhatás értékelése, számszerűsítése;

problémás az érintettek körének meghatározása.

Pigou elképzelése szerint az externális hatások internalizálását (a "címkézést") az állam

gazdasági beavatkozásával kell megoldani a következők szerint:

a negatív externális hatások forrástevékenységének megadóztatásával;

a pozitív externális hatásokat okozó tevékenységek támogatásával.

Fontos tudnunk, hogy a jóléti iskola nem megszüntetni, hanem optimális szintre akarta

csökkenteni az externhatásokat. Az externhatások optimális szintjének meghatározására -

csakúgy, mint a közjavak optimális nagyságának meghatározására - széleskörben

alkalmazott az un. költség-haszon elemzés.

A jogi iskola felfogása szerint az externális hatások létezésének oka a gazdálkodásba

bevont javak egy részénél (pl. a víz, levegő, stb.) a tulajdonjogok tisztázatlansága.

A jogi iskola felfogásának alapját jól ismert képviselőjük, R. Coase elmélete adja. Nézete

szerint a tulajdonjogok egyértelmű tisztázásával, kiterjesztésével és társadalmi

elfogadtatásával az externáliák és az ebből adódó problémák a kormányzat beavatkozása

nélkül megszüntethetők.

Álláspontjuk szerint az externhatással működő piacok résztvevői hosszabb időszak alatt

szerzett tapasztalataik alapján felismerik, kifejezik és a szerződésekbe bevonják az

externális hatásokat. Ennek feltétele a tulajdonjogok mindenre kiterjedő, világos és tartósan

érvényben maradó meghatározása. Így a kormányzat beavatkozása nélkül, tárgyalásos,

szerződéses formában, az érintett felek maguk szüntetnék meg az externáliák miatt

keletkező jóléti veszteséget. Coase tétele szerint a társadalmi optimum elérése -bizonyos

körülmények között - független attól, hogy ki rendelkezik a tulajdonosi jogokkal.

Coase állításának bizonyítására nézzünk egy példát! (Kerekes S.-Szlávik J.: A környezeti

menedzsment közgazdasági eszközei, 83. oldal alapján.)

Egy folyó mellé egy fafeldolgozó üzem települt, amelyik a fát a folyón úsztatva kapja a közeli

erdőgazdaságtól. A fát a gombafertőzések ellen egy higanyvegyülettel történő impregnálással védik, az

impregnálószer egy része úsztatás közben beleoldódik a folyóba. A folyó később egy tóba torkollik, aminek a

partján egy szálloda üzemel, amelynek vendégeit elsősorban a folyó és a tó kedvező horgászati adottságai

vonzzák. Természetesen a horgászokat aggasztja a dolog és már több törzsvendég elpártolt.

Mi a Coase féle megoldás?

50

Először tételezzük fel, hogy a fafeldolgozó csupán a rendelkezési jogot bérli és a fafeldolgozó éppen a

szállodás tulajdona. Ekkor a szállodás megakadályozhatja a szennyezést, hiszen ő a tulajdonos. Mivel azonban

a fafeldolgozó üzem haszna egy bizonyos termelési mennyiségig és az ezzel együtt járó szennyezési szintig

meghaladja a szállodabevétel kiesését a fafeldolgozó megtérítheti a kiesést és folytathatja a tevékenységet. Ez

a helyzet mindaddig fennállhat, amíg a fafeldolgozó tiszta határhaszna nagyobb, mint a szálloda externális

határköltsége. Mi a helyzet, ha a szállodás nem tulajdonosa a fafeldolgozó üzemnek, és a szennyező egyúttal

tulajdonos is? Ekkor a szálloda nem tilthatja meg a szennyezést és mivel kikötés, hogy az állam nem

avatkozik be, a fafeldolgozónak úgymond joga van szennyezni. Ez esetben a fafeldolgozó a maximális profit

megszerzésére törekszik, ami a szállodának igen nagy kárt okozna. A szállodás kára messze meghaladja a

fafeldolgozónak a termelés növekedéséből származó hasznát! Ez esetben logikus, hogy a károsult fizet azért,

hogy a kára csökkenjen.

A Coase tételből levonható tanulságok:

Az externáliák kezelése bizonyos esetekben állami beavatkozás nélkül is megoldható.

A szennyeződés ugyanolyan mértékű csökkentése érdekében nem mindig a szennyezőre

kell kivetni az adót, esetenként a károsultnak kell fizetni a szennyezőnek azért, hogy

csökkentse emisszióját.

Ha valamely dolog tulajdonjoga nem tisztázott, az olyanná válik, mint a "Csáki szalmája".

Mindenki viszi, hordja, senki sem törődik vele igazán.

Első pillantásra nagyon szimpatikusnak tűnik ez a megoldás, ha azonban megpróbáljuk a

gyakorlatban megvalósítani, nehézségekbe ütközünk. Ennek okai között szerepel

például, hogy a piac nem teljesen kompetitív. Az esetek többsége sok szereplőt érint, így az

alku kivitelezése szinte lehetetlen, vita tárgyát képezheti az is, hogy ki viseli az alku

költségeit. Az alábbiakban a gyakorlati megvalósítás nehézségeire és lehetőségére mutatunk

be egy-egy gyakorlati példát.

Az egyik ilyen probléma az externália reciprocitásának kérdése. Igen gyakran nehéz eldönteni, melyik az a

szereplő, aki korlátozza a másik jogait, megváltoztatja a másik körülményeit. Példaként említhetjük a lakosság

tiszta levegőhöz való jogát, amelyet korlátoz a helyi vegyipari üzem levegőszennyezése. A légszűrő

berendezések beépítése, tiszta technológia bevezetése sok költséggel jár az ipari üzem számára. Ki fizesse meg

a többletköltségeket? A lakosság válasza: fizessen a szennyező. Az ipari üzem válasza: fizessen a lakosság a

tiszta levegőért. A felek közötti tárgyalások, ha a tulajdonjogok tisztázottak, néha sikeresek lehetnek,

kompromisszum születhet.

Az externális hatások internalizálásának szintjei

Az externáliák internalizálása a külső gazdasági hatások belsővé tételét jelenti.

Összegezve és rendszerezve az eddigieket az externáliák internalizálásának különböző

szintjeit határozhatjuk meg:

Az internalizálási folyamat legalsó szintje az érintett felek között önkéntes megállapodás.

Az externhatások okozója és az érintett fél, saját érdekeinek figyelembe vételével egy

kompromisszumos megoldást keres. Ha találnak ilyen megoldást, az a problémát gyorsan

orvosolja. Gondot okozhat, ha a szereplők valamelyike nem hajlandó a kompromisszumra,

vagy ha túl nagy az érintettek száma.

Az internalizálási folyamat termelési externália esetén megoldódhat a vállalatok

egyesülésével, vagy azok tulajdonjogának egyesítésével. Ez esetben a külső hatás belsővé

válik.

Ha a résztvevőknek nem sikerül önkéntes megállapodásra jutniuk, a felek valamelyike

megkísérelheti jogi eszközökkel kényszeríteni a másikat az externhatások

ellentételezésére. Ennek első lépcsője az elismertetés. A felek közösen felkérnek egy

döntőbírót, szakértőt, akinek a véleményalkotásában megbízhatnak. A felmerülő vitatott

51

kérdéseket az érvényes jogi szabályozás szellemében oldják meg, de a bírósági eljárást és

költségeket megtakarítják.

Az internalizálás következő szintjét a kényszerű kártalanítás jelenti, amely bírósági

közreműködést igényel. Ez akkor válhat aktuálissá, ha a résztvevő felek önkéntes

megállapodása nem valósul meg. A bírósági eljárás azonban hosszadalmas, költséges

megoldás és nem is biztos, hogy a felek a döntést igazságosnak tartják. Ez a megoldás akkor

sikeres, ha a tulajdonviszonyok egyértelműen meghatározottak, a jogszabályok

kidolgozottak, végrehajtásuk biztosított.

Az externáliák kezelésére igen gyakran alkalmaznak adminisztratív intézkedéseket. Ez

esetben hatósági előírásokkal próbálják korlátozni, megelőzni a negatív külső hatásokat

eredményező tevékenységeket. Az előírásokkkal nem az externális hatás internalizálását,

hanem az externália megelőzését kívánják elérni. Adminisztratív eszközökkel nemcsak a

negatív externáliák keletkezése gátolható meg, hanem a pozitív externáliát eredményező

tevékenység is ösztönözhető (pl. környezetkímélő technológiák importjának előnyben

részesítése importengedélyezéskor).

A nagy mértékű, sok embert érintő és mérhető externális hatással járó tevékenységek

esetében legtöbbször az adók és támogatások eszközét érdemes alkalmazni. Adót kell

kivetni a visszaszorítani kívánt negatív externáliák forrástevékenységére, az ösztönözni

kívánt pozitív externáliák forrástevékenységét pedig támogatni (szubvencionálni) kell. A

fizetendő adó és támogatás összegét a termelés nagyságának függvényében szokták

meghatározni. Az adók növelik a termelők (fogyasztók) költségeit, a támogatások növelik a

bevételeket. Ezeket az eszközöket piaci szabályozóknak is nevezik, hiszen a termelők (és

fogyasztók) önállóan, saját egyéni érdekeiket szem előtt tartva döntik el, hogy az adók és

támogatások által módosított költségviszonyok mellett meddig éri meg termelni vagy

fogyasztani az adott terméket.

Az externáliák kezelésére irányuló, fentiekben ismertetett eszközöket a gyakorlatban

általában együtt alkalmazzák.

Az externhatások minősített esete a környezetszennyezés

A negatív externális hatások tipikus, a mikroökonómiában is gyakran hivatkozott esete a

környezetszennyezés. Termelői- és fogyasztói externáliaként egyaránt megjelenik. A

probléma jelentőségét, súlyát jelzi, hogy a környezetvédelem közgazdasági

összefüggéseinek kutatására egy új tudomány, a környezetgazdaságtan jött létre. A

környezetszennyezés okainak, főbb területeinek tanulmányozása mellett, a károk mérésének

problémáival, valamint a leginkább alkalmas környezetpolitikai eszközrendszer

kidolgozásával megkísérli e negatív externális hatások megelőzését, illetve internalizálását.

Tapasztalatok szerint az eredményes környezetvédelem nem nélkülözheti az állam aktív

szerepvállalását.

Az állami beavatkozás először a közvetlen (jogi) eszközrendszert építette ki és kísérelte

meg eredményesen alkalmazni. Ezek az eszközök (törvények, jogszabályok, normák,

tiltások) nem hagynak választási lehetőséget az érintettek számára: ha nem tartják be a

pontos előírásokat, biztosan számíthatnak a jogi, adminisztratív szankciókra.

A hetvenes évek közepétől kezdve mindinkább közvetett (gazdasági) eszközökkel

kombinálják a jogi eszközrendszert, annak hiányosságai, kudarcai miatt. A közgazdasági

eszközök (környezetpolitikai díjak, adók, pénzügyi támogatások, letéti rendszerek, stb.) az

érintettek magatartását gazdasági érdekeiken keresztül környezetbarát irányban

52

befolyásolják, meghagyván az előnyök és hátrányok, költségek és hasznok mérlegelésének,

majd az önálló döntésnek a lehetőségét.

Vannak olyan eszközök is, amelyek a fenti két csoport egyikébe sem sorolhatók, ide

tartoznak például a tárgyalásos módszerek és bizonyos intézményi feltételek, de komoly

jelentőséget kap az erkölcsi ráhatás is. A nagyvállalatok életében a környezetbarát termékek

előállítása a marketing egyik eszközévé is vált.

Egy ország gazdasági-társadalmi feltételei szabják meg, hogy az eszközök színes

választékából melyek szolgálják leginkább egy koherens gazdaság-, és környezetvédelmi

politika céljait.

A környezetszennyezés globális probléma, ma számos nemzetközi szervezet,

kormányszintű megállapodások és un. NGOs (Non Government Organizations, nem állami

szervezetek) foglalkoznak a kérdéssel. A környezetszennyezés szoros korrelációt mutat a

gazdasági növekedéssel, fejlődéssel. Megfogalmazásra került a fenntartható fejlődés

koncepciója, amelyet először az ENSZ Közgyűlés felkérésére a norvég Brudtland Bizottság

fogalmazott meg, mint a jövő fejlődésével kapcsolatos követelményeket.

A jól ismert Brundtland Bizottság (1987) a következő definíciót fogalmazta meg: “a fenntartható fejlődés

olyan fejlődés, amely a jelen igényeit úgy elégíti ki, hogy a jövő generáció igényeinek teljesíthetőségét nem

csökkenti. Röviden a fenntartható fejlődés a változásnak olyan folyamata, ahol az erőforrások kihasználása, a

beruházások iránya, a technológiai fejlődés iránya és az intézményi változások mind-mind harmóniában állnak

egymással.” Ez a típusú fejlődési alternatíva napirendre került a Riói Konferencián, és az ENSZ számos más

szervezetének rendezvényén. Leggyorsabban a FAO reagált a fenntartható fejlődés kihívására, alkalmazva

annak alapelveit a mezőgazdaságban. Magyarországon a szemlélet hivatalosan az 1995. május 30-án, a

Parlament által elfogadott, "A környezet védelméről" szóló törvényben testesült meg.

Fejezzük be modulunkat Konrad Lorenz: "A civilizált emberiség nyolc halálos bűne"

(Budapest Ikva-Számalk, 1988.) című művének idézetével, hogy ez termelési

tevekénységünk és fogyasztásunk során is figyelmeztessen bennünket a környezet

megóvására.

" Amikor a civilizált emberiség az őt körülvevő és éltető élőtermészetet elvakult s vandál módon pusztítja,

ökológiai összeomlással fenyegeti önmagát. Amikor ezt majd gazdaságilag is megérzi, valószínűleg felismeri

hibáját, de megeshet, hogy akkor már késő lesz."

Az alábbi táblázat a legnagyobb részarányt kitevő, CO2 kibocsátás nagyságát mutatja.

CO2 kibocsátás régiónként 1990-ben (millió tonna).

Észak Amerika 5.400

Európai OECD országok 3.580

Afrika 699

Ázsia és Távol Kelet 2.491

Kína 2.415

Szovjetunió 3.604

Latin Amerika 1.025

Világ összesen 22.300

Forrás: Dave Toke: The Low Cost Planet, Pluto Press, 1995.

53

MAKROÖKONÓMIA

„Lehetetlen a részeket az egész nélkül megismerni, és

nem ismerjük az egészet addig, amíg minden részt

egyenként meg nem ismertünk.”

Pascal

54

2. Makroökonómia

A modern közgazdaságtan két alapvető ága a mikroökonómia és a makroökonómia

egymást kiegészítő ismereteket közöl az egységes egészként működő gazdaságról. A

mikroökonómia a gazdaság működését az egyes gazdasági szereplők nézőpontjából

kiindulva vizsgálja, ezzel szemben a makroökonómia a gazdaság összműködésének

problémáit helyezi a vizsgálatok középpontjába. Az elemzés:

a gazdaság egyes területeinek jellemzésére használt összevont mutatók segítségével

történik (aggregálás),

a bonyolult gazdasági jelenségek leegyszerűsített összefüggéseit ragadja meg (modellek

felállítása),

az egyes időszakokat jellemző gazdasági mutatószámok változását követi nyomon

(indexálás),

a nemzetgazdasági folyamatokat - adott időpontra vonatkozóan - értéki adatokkal kifejezve

eszköz és forrás oldalról bemutatja (mérlegkészítés).

A közgazdasági szakirodalom megkülönbözteti:

a pozitív közgazdaságtant és

a normatív közgazdaságtant.

A pozitív közgazdaságtan a gazdasági jelenségek tényleges bemutatásával foglalkozik,

azaz megmutatja, hogy milyen a gazdaság valódi állapota. Ezzel szemben a normatív

közgazdaságtan azzal foglalkozik, hogy milyennek kellene lennie a gazdaságnak.

A makroökonómia, mint gazdasági elmélet alapvetően két célt szolgál:

az általános összefüggések, törvényszerűségek leírásával megmagyarázza a gazdaság

makrofolyamatainak a működését,

formálja, alakítja a gazdaságpolitikát.

A továbbiakban – a teljesség igénye nélkül – a makrogazdaság néhány alapvető területének,

a gazdaságban végbemenő folyamatoknak a bemutatásával szeretnénk betekintést nyújtani

a makroökonómia világába, ezzel megvilágítva a makroökonómia alapvető céljait és

eszközrendszerét.

2.1. A makrogazdaság teljesítményét mérő mutatók, a gazdasági

növekedés

A makrogazdaság teljesítménye a gazdaság szereplői által kerül előállításra. A

makrogazdaság szereplőit szféráknak, vagy szektoroknak hívjuk. E szférákat a

mikroökonómiában megismert gazdasági szereplők (háztartás, vállalat stb.) összevonásával

(aggregálásával) határozhatjuk meg. Egy-egy gazdasági jelenség vizsgálatába vont szférák

számát az dönti el, hogy a vizsgálati modell feltételei mit fogalmaznak meg. Ennek

megfelelően beszélhetünk kettő, három illetve négy szereplős modellről. Elemzéseink a

négy szereplős modell feltételein alapulnak, azaz a háztartás, a vállalat, az állam és a

külföld szféráit tartalmazzák.

A gazdasági tranzakciók a gazdaság szereplői között, azok eszközeinek, jövedelmeiknek,

vagyonuknak a mozgásával mennek végbe. A gazdasági tranzakciók egyik eredménye a

55

makrogazdaság teljesítményének az előállítása. A piaci viszonyoknak megfelelő

teljesítmény-mérési rendszer az SNA rendszer.

SNA (System of National Accounts = Nemzeti Számlák Rendszere). Simon Kuznets (1901-

1985) és az ENSZ szakemberei dolgozták ki a rendszert. Simon Kuznets a Harvard

egyetem tanára volt, a GNP számítása terén végzett úttörő munkájáért, a huszadik század e

nagy találmányáért Nobel díjat kapott. „ Bár a GNP felfedezését nem védi szabadalom, és

nincs kiállítva a Tudomány és technika múzeumában, nélküle a makroökonómia az

összefüggéstelen adatok tengerében sodródna.”( 7.) Az SNA összefüggő intézményes

rendszerként való bevezetése 1953-ra tehető. Kisebb módosításokon kívül két alkalommal

1968-ban és 1993-ban jelentősebb változtatásokkal korszerűsítették. Ebben a formában ma

az ENSZ egyedüli számlarendszere.

Az Európai Közösség alapelveiben és fő vonásaiban elfogadja az SNA-t, de saját

tagországai számára e rendszer felülvizsgált változatát, az Integrált Gazdasági Számlák

Európai Rendszerét (European System of Accounts) röviden ESA-t vezette be. Az ESA

mélyebb tagolását adja a gazdasági folyamatoknak, mint az SNA.

2.1.1. A makrogazdasági teljesítmény mérésének problémái

A gazdasági szereplők által végzett tevékenységek eredménye a kibocsátás. A kibocsátás

mérésekor az alábbi problémákra kell megoldást találni.

Az össztermelés értelmezése

Az SNA számláin szereplő adatok kiinduló pontja a megtermelt javak (kibocsátás)

összegzése. A mérés során kérdésként merülhet fel, hogy mit összegezzünk, azaz a

gazdasági szereplők saját fogyasztását és a társadalmilag nem szervezett keretek közötti

termelést figyelembe vegyük-e. (Pl.: A hétvégére a család számára készített étel

beszámításra kerüljön-e?) Az SNA rendszer minden létrehozott termék, szolgáltatás

számításba vételére törekszik. A nemzeti számlákon meg nem jelenő teljesítmény

eredményét becsléssel állapítják meg.

A külföldön végzett teljesítmény beszámítása

A kérdés az, hogy a gazdaság mely szereplőinek a teljesítményét adjuk össze, amikor a

makrokibocsátást számítjuk. A makrogazdaság egy adott ország gazdaságát jelenti. Ezen

ország kibocsátásán az ország területén belül előállított outputot, illetve annak realizálását

(jövedelmét) értjük. Egy ország területén keletkezett jövedelem nem azonos az ország

állampolgárainak a jövedelmével. A tőke és a munkaerő szabad áramlásának köszönhetően

egy adott országban dolgoznak külföldi állampolgárok, megjelenik a külföldi tőke, míg az

ország állampolgárai pedig külföldről is szerezhetnek jövedelmet. (Pl.: egy magyar

egyetemi tanár vendégprofesszorként előadásokat tart a Harvard egyetemen, a Sony cég

magyarországi leányvállalatainál nyereséget realizál).

A külföldön végzett gazdasági teljesítmények számbavétele érdekében megkülönböztetjük

a hazai kibocsátást a nemzeti kibocsátástól. Az adott ország területén (földrajzi határai

között) keletkezett teljesítményt hazai outputnak vagy jövedelemnek nevezzük függetlenül

attól, hogy az hazai vagy külföldi szereplőtől származik. Az adott ország állampolgárainak

teljesítményét pedig nemzeti outputnak vagy jövedelemnek nevezzük, függetlenül attól,

hogy az állampolgár hol tartózkodik a jövedelem keletkezésekor.

56

A kibocsátás számításakor bekövetkező halmozódás

A makrogazdaság kibocsátásának mérésekor sokféle terméket, szolgáltatást kell

összesíteni. Az összesítés a kibocsátás pénzértékén történik. Az összesített outputok értéke

két részből tevődik össze:

egy korábbi fázisban megtermelt értékből,

az adott termelő egység saját értéktermeléséből.

A termelés során korábban megtermelt javak felhasználásra kerülnek (pl.: a liszt búzából

készül, a kenyeret a lisztből állítják elő), e javakra jutó értékrészt termelő fogyasztásnak

vagy folyó termelő felhasználásnak nevezzük. A termelő egységek kibocsátásának

összegzésekor az egyes értékek többszörösen számbavételre kerülnek, azaz térbeli

halmozódás következik be. Ezen halmozódás eredményeként kapott kibocsátási adatunk

igen nagy értéket mutat. Annak érdekében, hogy a térbeli halmozódást kiszűrjük, a

kibocsátás értékéből ki kell vonni a termelőfogyasztást. Így jutunk el a félnettó típusú

kibocsátási mutatókhoz.

A halmozódásnak van egy másik formája is, ez az időbeli halmozódás. A termeléshez

szükség van olyan javakra, amelyeket nem az adott évben hoztak létre. Ezek a javak ( a

termelés állótőkéje pl.: gépek) hosszabb időszakon át részt vesznek a termelés

folyamatában, értékük fokozatosan kerül át az új javak értékébe. Ezt az értékelemet hívjuk

amortizációnak. A félnettó mutatókból levonva az amortizációt kapjuk meg a nettó típusú

mutatókat. A nettó típusú mutatók a növekedési problémák vizsgálatára használatosak.

A nominál és a reálkibocsátás meghatározása

A makrokibocsátás számításakor az előállított termékek és szolgáltatások halmazát kell

összegezni (aggregálni). Az aggregálás pénzmennyiségben kifejezve, az árak segítségével

történik. Az összegzésnél nem mindegy, hogy milyen árakat alkalmazunk. Amennyiben az

adott évi kibocsátás mennyiségeket az adott év folyó árain vesszük számításba nominál

kibocsátásról beszélhetünk. A kibocsátás két okból változhat:

a termelés mennyisége változik, vagy

a piaci árak változnak.

A kibocsátás változásának méréséhez szükségünk van olyan számításra, mely a tényleges

kibocsátás változását méri, kiszűrve az árváltozásból eredő hatást. Ezt a számítást

változatlan árak (bázisévi árak) felhasználásával tudjuk elvégezni. A változatlan áron

számított érték adja a reálkibocsátást.

A nominál- vagy reálértéken való számbavételt az dönti el, hogy mire kívánjuk felhasználni

a mérés eredményét. Amikor azt vizsgáljuk, hogy a kibocsátás milyen jövedelmekre vezet,

akkor a mindenkori piaci árakkal (folyóáras elszámolás) végezzük el a számítást. Ha azt

akarjuk kimutatni, hogy miként változott a gazdaság teljesítménye, akkor változatlan áron

számolunk. Valamennyi SNA mutatónak kiszámítható a nominál- és a reálértéke.

A kibocsátási mutatók speciális felhasználása az, amikor különböző országok

teljesítményét kívánjuk összehasonlítani. Ebben az esetben a számítást azonos valutában

kell elvégezni.

A kibocsátás tényezőköltségen vagy piaci áron történő számbavétele

A termékekhez szolgáltatásokhoz forgalmi adók valamint támogatások kapcsolódnak. Az

adók növelik a piaci árat, az ártámogatás pedig csökkenti. Ennek megfelelően a

makrokibocsátás mérése történhet:

57

piaci vagy fogyasztói áron (a forgalmi adót tartalmazza, de az ártámogatást nem) vagy

tényezőköltségen (nem tartalmazza a forgalmi adót, de tartalmazza az ártámogatást).

Nem kapunk azonos eredményt ha piaci áron vagy tényezőköltségen értékeljük a gazdaság

kibocsátását.

A makroökonómia a gazdasági tevékenység színvonalának meghatározására törekszik,

ezért a tényezőköltségen való számbavételt preferálja, míg a gyakorlatban a forgalmi adók

és ártámogatások hatását kívánjuk bemutatni, ezért a piaci áron való számbavétel a

jellemző.

2.1.2. A makrogazdasági kibocsátás mutatói

A makrogazdaság kibocsátását az SNA rendszer halmozottság foka alapján és hazai és

nemzeti szempontok alapján rendszerezi. Az SNA mutatók rendszerezését a következő

táblázat foglalja össze.

Az SNA rendszer mutatói

Halmozódás Hazai jellegű Nemzeti jellegű mutatók

Mértéke mutatók Eredeti jövedelmek Rendelkezésre álló

jövedelmek

Bruttó GO (bruttó kibocsátás)

Félnettó GDP (bruttó hazai

termék)

GNI (bruttó nemzeti

jövedelem)

GNDI (rendelkezésre álló

bruttó nemzeti jövedelem)

Nettó NDP (nettó hazai

termék)

NNI (nettó nemzeti

jövedelem)

NNDI (rendelkezésre álló

nettó nemzeti jövedelem)

Az ország területén előállított kibocsátás (előállított jövedelmek)

A bruttó kibocsátás (GO = Gross Output) adott időszak alatt az ország területén előállított

teljes kibocsátás értéke. Ez a mutató korábban alapmutató volt. A nagymértékű halmozódás

miatt (a halmozódás mértéke függ a termelési folyamat szervezeti tagolásától) ma már az

SNA rendszer csak a számítások kiinduló adatának tekinti a bruttó kibocsátást.

Bruttó hazai termék (GDP = Gross Domestic Product) adott időszak alatt az ország

területén előállított végső fogyasztásra szánt termékek és szolgáltatások összessége

(végtermék). Jövedelem oldalról a GDP nem más, mint az országban adott időszakban

realizált bruttó jövedelem (elsődleges elosztással nyert jövedelem). A kibocsátás

legátfogóbb mércéje a gazdaságban a GDP. A reál GDP értékének mozgása fejezi ki

legjobban a kibocsátás szintjét és növekedési ütemét; olyan, mintha egy nemzetgazdaság

pulzusán tartanánk a kezünket.

Nettó hazai termék (NDP = Net Domestic Product) adott időszak alatt keletkezett nettó

jövedelmek összege. Jövedelem oldalról az NDP az adott időszak új, elsődleges

jövedelmeinek az összege. Elsődleges jövedelem mindaz, amit a termelési tényezők

tulajdonosai kapnak (munkabér, profit, kamat, osztalék, járadék). A gyakorlatban sokkal

ritkábban használják az NDP-t, mint a GDP-t aminek nem elvi hanem számítási oka van,

azaz az amortizáció a többi adathoz képest jóval bizonytalanabbul becsülhető meg.

Az ország állampolgárai által előállított jövedelmek

Bruttó nemzeti jövedelem (GNI = Gross National Income) az ország állampolgárai által

az adott évben realizált elsődleges jövedelem.

58

Nettó nemzeti jövedelem (NNI = Net National Income) az ország állampolgárai által az

adott évben realizált nettó jövedelmek összessége.

Az ország állampolgárainak rendelkezésre álló jövedelme

Megváltozik a nemzeti jövedelem, ha a másodlagos jövedelemáramlás eredményeként a

jövedelmek külföldre kerülnek, illetve onnan kapnak jövedelmet az állampolgárok.

Rendelkezésre álló bruttó nemzeti jövedelem (GNDI = Gross National Disposable

Income) az ország állampolgárai által az adott évben felhasználható bruttó jövedelem

összege.

Rendelkezésre álló nettó nemzeti jövedelem (GNDI = Net Natinal Disposable Income) az

ország állampolgárai által az adott évben felhasználható nettó jövedelem összege.

Az SNA mutatók számításának alapösszefüggései

Hazai

mutatók

Elsődleges

Jövedelem áramlás

Nemzeti

mutatók

Származékos

jövedelem áramlás

Felhasználható

jövedelem

GO

- termelő

fogyasztás

GDP

+ belföldiek külföldről

kapott jövedelme

- külföldiek belföldön

kapott jövedelme

GNI + külföldről kapott

transzferek

- külföldre utalt

transzferek

GNDI

- amortizáció - amortizáció - amortizáció

NDP

+ belföldiek külföldről

kapott jövedelme

- külföldiek belföldön

kapott jövedelme

NNI + külföldről kapott

transzferek

- külföldre utalt

transzferek

NNDI

A rendelkezésre álló jövedelmet a gazdaságban elfogyasztják vagy felhalmozzák. A

felhalmozás mást jelent a bruttó és mást a nettó mutatók esetében. A bruttó mutatók

esetében a felhalmozás a bruttó beruházást jelenti, mely a pótló és a bővítő

beruházásokat foglalja magába. Pótlónak nevezzük az elhasznált tőkejavak pótlására

szolgáló beruházást. A bővítő (nettó) beruházás kapacitásnövelő hatású.

59

A GDP nagysága (folyó áron, milliárd euróban)

Ország 1991 1995 2000

Európai Unió 5779,2 6594,8 8561,9

Ausztria 136,6 179,8 207,0

Franciaország 987,2 1188,1 1416,9

Nagy- Britannia 836,1 867,7 1559,4

Németország 1432,7 1880,2 2030,0

Olaszország 939,6 839,0 1164,8

Magyarország 17,6 34,1 50,6

Forrás: KSH

Magyarországon 2003. első félévében a GDP növekedésében a keresleti oldalról

meghatározó szerepe volt a lakosság fogyasztásának. A lakossági fogyasztás jóval gyorsabb

ütemben emelkedett, mint a GDP. Az állóeszköz felhasználás igen alacsony volt. Az

állóeszköz- felhalmozás alakulásában jelentősen érződik a világgazdasági recesszió

elhúzódásának hatása. A magyar gazdaság üzleti szférájában a kockázatkerülő beruházási

magatartás érvényesült.

Alkalmas-e a bruttó hazai termék a jólét mérésére?

A GDP mutató a gazdasági teljesítmény mutatója:

nem veszi figyelembe a háztartások saját maga számára végzett szolgáltatásait,

a rejtett és illegális gazdaság számbavétele nehéz,

a jólét nemcsak az elfogyasztott termékek összege pl. szabadidő mint érték,

a természeti katasztrófák után nő a GDP (csak az elpusztult termékek pótlását tekinti, a

veszteséget nem),

a jólét nemcsak a jövedelem nagyságától, hanem annak a társadalom tagjai közötti

megoszlásától is függ,

további mutatók is szükségesek a jólét bemutatására.

Új típusú mutatók

A jelenlegi gazdaságstatisztikai mutatószámok rendszere egyre élesebb viták

középpontjába került. A hazai és a nemzeti termék- és jövedelem mutatók (GDP, GNI) ma

már egyre jobban eltérnek a jólét jelzőszámától. A kibocsátást mérő mutatók

növekményeinek számításakor figyelmen kívül hagyják az okozott környezeti kárt, viszont

a környezetvédelemre fordított munkát a kibocsátás növekményeként elszámolják.

A gazdasági tevékenységek elszámolására szolgáló makro mutatók több szempontból is

kifogásolhatóak:

A nemzeti, hazai elszámolások nem tükrözik a környezeti minőségben és a természeti

erőforrás készleteiben bekövetkezett változásokat.

A GDP-t alkotó jövedelmek között nem szerepelnek azok a szolgáltatások, amelyeket a

természet nyújt. Még akkor sem, ha azok hatással vannak az életminőségre. Rejtve

maradnak azok a szolgáltatások is, amelyek a gazdálkodás szennyezés költségeit

csökkentik. (Pl.: a természeti közegek öntisztító képessége). Ez azért is félrevezető, mert

ezek a természeti szolgáltatások egyrészt közvetlenül hatnak a piacon értékesített áruk

termelésére és ily módon hatnak a GDP-re.

A természeti tőke nemcsak piaci szolgáltatásokat nyújt, hanem azok értéknagyságát

meghaladóan nem piaci jellegű szolgáltatásokat is.

60

Számos környezetvédelmi kiadás GDP növelő tételként jelenik meg. Ily módon a

környezetszennyező tevékenység környezetvédelemmel párosulva kettősen is növeli a

GDP-t. Egyrészt amikor számba veszik a szennyező tevékenység GDP hozadékát, másrészt

amikor beszámítják a szennyezést csökkentő tevékenységet.

Ugyanakkor a megelőző környezetbarát anyag- és energiatakarékos gazdálkodás negatívan

hat a GDP-re. Ez esetben elképzelhető, hogy a GDP csökkentésével következik be jóléti

növekedés.

A fenti okok felvetik azt az igényt, hogy szükség van a nemzetgazdasági elszámolásoknak

egy környezetbarát szempontból pontosított változatára.

W. Nordhaus és J Tobin az általuk konstruált Nettó Gazdasági Jólét (Net Economic

Welfare, NEW) mutatóval igyekeztek a felmerült problémákon enyhíteni azzal, hogy a

NEW mutató kiszámításakor az alapmutatóhoz bizonyos tételeket hozzáadtak (pl.: a

szabadidő, a háziasszonyok által végzett munka), illetve levontak (pl.: a

környezetszennyezés ki nem fizetett költségei). Az eredmény egy lassú növekedést

eredményező mutató. Herman Daly, John Cobbal összefogva megkonstruálta a

Fenntartható Gazdasági Jólét Indexét (Index of Sustainable Economic Welfare, ISEW

mutató). Az ISEW mutató is flow típusú mutató, reálisabb képet ad a valóságos jólétről, a

gazdaságságról. Két lényeges ponton továbblép az eddigi mutatókon. A mutatóba

beépítésre került a fogyasztási egyenlőtlenségek változásának a jólétre gyakorolt hatása,

valamint a hosszú távú környezeti károsodások jelenértéke.

2.1.3. Potenciális kibocsátás

A potenciális kibocsátás azt a maximális kibocsátást jelenti, amelyet a gazdaság előállíthat

az árstabilitás ésszerű fenntartása és a rendelkezésre álló erőforrások optimális

felhasználása mellett. A potenciális kibocsátást olykor magas foglalkoztatás melletti

kibocsátásnak is nevezik. Ha a gazdaság eléri a potenciális kibocsátását, akkor a

munkanélküliség alacsony, a termelés pedig magas szintű.

A potenciális kibocsátást a gazdaság termelőkapacitása határozza meg, ami a rendelkezésre

álló inputtényezők (tőke, munka, föld stb.) mennyiségétől, valamint a gazdaság

technológiai hatékonyságától függ. A potenciális kibocsátás általában lassan és

egyenletesen növekszik, hiszen az olyan termelési tényezők, mint a munka vagy a tőke

állománya, illetve a technológia színvonala igen lassan változik az időben. Ezzel szemben a

tényleges kibocsátás erőteljes ciklikus kilengéseket mutat, ha a kiadások hirtelen

megváltoznak.

2.1.4. A gazdaság flow és stock jellegű változói

A makrogazdaság vizsgálatának középpontjában álló makro folyamatok úgynevezett

folyam – jellegű (flow) változókkal írhatóak le. A folyamváltozók egy időszak (általában

egy év) eredményeit rögzítik. (Az SNA rendszer mutatói flow változóknak tekinthetőek.) A

folyam jellegű változók eredményeként a gazdaság állományi jellegű paraméterei

módosulnak. Az állományi mutatókat stock mutatóknak nevezzük. A makrogazdaság

teljesítményének eredményeként a felhalmozás révén a gazdaság vagyona évről évre

növekedik. A makrogazdaság vagyona a nemzeti vagyon, mely a stock mutatók közé

tartozik.

61

A nemzeti vagyon és az éves teljesítmények között kölcsönös összefüggés áll fenn. Minél

nagyobb a nemzeti vagyon, annál nagyobb lehet a flow jellegű teljesítmény. Ugyanakkor

igaz az is, hogy a növekvő teljesítmény a nemzeti vagyon felhalmozódásához vezet.

A nemzeti vagyon főbb részei:

A termelő és nem termelő állóalapok,

A háztartások tartós fogyasztási cikkei,

A feltárt és használatba vett természeti erőforrások,

Kiművelt emberfő,

Egyebek (arany, deviza, műkincs készletek, külföldi követelések).

2.1.5. A gazdasági növekedés alapösszefüggései

A gazdasági növekedés fogalma

A gazdaság az állandó változások közepette rendszeresen bővül. Hosszú távon általában nő

a kibocsátás és a kibocsátás minőségi paraméterei is változnak. Joggal vetődik fel a kérdés,

hogy mi lehet az oka annak, hogy a gazdaság hosszú távon egy folyamatosan emelkedő

pályán (trenden) mozog, és mi jellemzi ezt a változást.

A gazdasági növekedés egy olyan gazdasági folyamat, amely elsősorban a gazdaság

mennyiségi gyarapodását jelöli.

A gazdaság fejlődése tágabb fogalom, mint a gazdasági növekedés. A gazdasági fejlődés

egy magasabb szint (kibocsátás minőségi változása, életszínvonal, iskolázottság, egészségi

állapot, technikai színvonal változása stb.) felé való haladásra utal.

A gazdasági fejlődés tartalmazza mindazokat a minőségi – többnyire mennyiségileg nem is

mérhető – változásokat, amelyek a termelésben, a fogyasztásban, a környezetben

végbemennek, ezzel javítják az emberek munka- és életkörülményeit.

A gazdasági növekedés számbavétele folyó (flow) vagy állapot (stock) mutatók

igénybevételével történik. Ha valaki történetesen arra kíváncsi, hogy milyen nagyságú a

nemzeti vagyon, a foglalkoztatottak száma, a tőkeállomány és a pénzállomány,

természetesen stock mutatót használ. A különböző időszakok stock mutatóinak eltéréseiből

következtethetünk a növekedés természetére.

A gazdasági növekedés mérése

A gazdasági növekedés mérésére az anyagmentes (hozzáadott érték típusú társadalmi

végtermék, GDP) vagy a nettó termelés (NDP és NNI) mutatói alkalmasak.

Ismeretes, hogy a teljesítmény számbavétele folyó, illetve összehasonlító áron történhet. A

kétféle áron számba vehető gazdasági teljesítmény közül az összehasonlító áron vett – reál

teljesítmény - az elfogadott. Egyszerűen annál a praktikus oknál fogva, hogy a folyó áron

számba vett kibocsátás az infláció miatt torzít. A gazdasági növekedést általában flow, de

minden esetben reál (reál GDP, reál GNI) mutatóval jellemzik. A gazdasági növekedés

kifejezésére használják ezek összvolumenének százalékos növekedését (növekedési ráta)

és az egy főre jutó nagyságukat (növekedés színvonala) egyaránt.

62

Gazdasági növekedés ütemének alakulása,

A GDP változása az előző évhez képest (%)

Ország 1990 1997 1998 1999 2000 2001

Európai Unió 2,5 2,5 2,9 2,9 3,4 1,4

Ausztria 4,7 1,6 3,9 2,7 3,5 0,7

Franciaország 2,6 1,9 3,4 3,2 3,8 1,8

Nagy- Britannia 0,8 3,4 2,9 2,4 3,1 2,0

Németország 5,7 1,4 2,0 2,1 2,9 0,6

Olaszország 2,0 2,0 1,8 1,6 2,9 1,8

Magyarország - 3,5 4,6 4,9 4,2 5,2 3,8

Forrás: KSH

A gazdasági növekedés színvonala

Az 1 főre jutó GDP alakulása Magyarországon

Év $-ban kifejezve PPS* euróban kifejezve

1990 3 189 6 030

1997 4 504 9 080

1998 4 651 9 710

1999 4 769 10 390

2000 4 649 11 230

* PPS: Purchasing Power Standards (vásárlóerő)

Forrás: KSH

A gazdasági növekedés tényezői

A gazdasági növekedés tényezői (forrásai) azok a ráfordítási lehetőségek (makrogazdasági

inputok), amelyek nélkül az össztársadalmi szintű termelés és annak növekedése nem

lehetséges. Ezek a következők:

a rendelkezésre álló munkaerő-állomány,

a tőke,

a földterület és egyéb természeti erőforrások,

a technikai haladás.

A rendelkezésre álló munkaerő-állomány egyrészt a kifejthető munka mennyiségével,

másrészt annak minőségével (a munka termelékenységével) hat a növekedésre. Külön ki

kell hangsúlyozni a munkaerő-állomány általános és szakmai képzettségének,

műveltségének, szerkezetének szerepét.

A tőkeállomány növekedése elsősorban a beruházási tevékenység következménye. A

beruházások tehát maguk is növekedési tényezők, egyrészt tömegükkel, másrészt

hatékonyságukkal. Beruházások révén valósul meg, tárgyiasul a technikai haladás.

A földterület és egyéb természeti erőforrások hatása egyrészt a mezőgazdasági termelés

növekedésén, másrészt a többi termelési ágazat ráfordítási viszonyain keresztül hat a

növekedésre.

A technikai haladás az a növekedési tényező, amely hatására a kibocsátás állandó

ráfordítások mellett is nő. Hatására nő a többi tényező hatékonysága.

A technikai haladás különböző szempontok szerint csoportosítható.

63

Megnyilvánulás szempontjából:

megtestesült technikai haladás (új gépekben, berendezésekben jelenik meg),

meg nem testesült technikai haladás (a munkafolyamatok jobb megszervezésében,

hatékonyabb irányításban jut kifejezésre).

Motivációja szerint lehet:

autonom technikai haladás (a saját törvényszerűségei szerint alakuló műszaki és

tudományos fejlődés határozza meg),

indukált technikai haladás (a gazdasági, társadalmi vagy politikai körülmények által

megkövetelt).

Napjainkban a felfedezések 70%-a a véletlen műve. Ez azt jelenti, hogy a felfedezések nem

tervezhetőek. A technikai haladásnak önmozgása van. Számos kutatás és ennek révén elért

kutatási eredmény származtatható a kor, valamint a gazdaság szükségleteiből. Például ilyen

jellegű kutatás indult el a II. világháború idején az amerikai és a szovjet

laboratóriumokban, hogy a német atombomba kifejlesztését célzó kutatásokat

ellensúlyozzák. Napjainkban az AIDS elleni gyógyszer kifejlesztése érdekében végeznek

ilyen kutatásokat.

A növekedési elméletek szerint lehet:

exogén technikai haladás,

endogén technikai haladás.

A technikai haladásnak exogén illetve endogén megosztása annak figyelembevételével

történik, hogy az egyes növekedési elméletek modelljeikben miként kezelik a technikai

haladást. Exogén a technikai haladás, ha a növekedési modellben külső adottságként

szerepel a technikai haladás, azaz a termelési függvény külső változója. Vannak olyan

növekedési elméletek, amelyek szerint a technikai haladás nem külön változó, hanem az

erőforrások hatékonyságának emelkedésében jelenik meg. Ezt a formát hívjuk endogén

technikai haladásnak.

A gazdasági növekedés feltételei

A termelésben létrehozott reálérték növekedés nem elég a növekedéshez. Ez feltételezi a

létrehozott termék realizálását is, azaz a megtermelt termékeket el kell juttatni a fizetőképes

kereslethez. A termeléshez a növekedés tényezőit be kell szerezni a makro piacokról. Ehhez

szükség van a piacok ismeretére. Folytathatnánk a példák felsorolását. A lényeg az, hogy a

növekedéshez nem elegendők a tényezők, hanem egyéb feltételek is szükségesek.

A növekedés feltételei azok a körülmények (katalizátorok), amelyek önmagukban nem

vezetnek kibocsátáshoz, de nélkülük nem lehet termelni.

Növekedési feltételek:

Megfelelő természeti- földrajzi környezet,

Felvevőpiac,

társadalmi-politikai feltételek,

nemzetközi társadalmi- politikai feltételek,

információ.

64

A gazdasági növekedés típusai

A gazdasági növekedés két alaptípusát különböztetjük meg:

extenzív gazdasági növekedést,

intenzív gazdasági növekedést.

Az extenzív gazdasági növekedés a növekedés olyan módja, amikor a kibocsátás a

termelési tényezők mennyiségi növekedésének eredménye. Az intenzív gazdasági

növekedést az jellemzi, hogy a kibocsátás növekedése a termelési tényezők változatlan

mennyisége mellett következik be, vagyis a tényezők hatékonysága nő.

A két növekedési típus egyértelmű elválasztása sok nehézséget okoz. Teljes egészében nem is lehetséges,

mert a kettő – ha különböző súllyal is –, de egymás mellett létezik. Könnyebb talán bizonyos

gazdaságfejlődési periódusokhoz kötni, amikor egyértelműen látszik egyik vagy másik típus túlsúlya. Az

1950-es, 1960-as években Magyarországon egyértelműen extenzív típusú növekedés folyt.

2.1.6. A gazdasági növekedés határai

1970-es években a Római Klub tanulmányában megfogalmazta aggodalmát a jövőért.

Legfőbb problémaként az alábbi jelenségeket tekintették:

a fejlődő országok népességének növekedése túl gyors,

az olajárrobbanás bekövetkezése,

a lassuló termelékenység-növekedés.

A 80-as évekre a fejlődő országok népesség-növekedési üteme lelassult.

A 90-es évek: újabb pesszimista várakozásokat hoztak magukkal:

a globális felmelegedést,

a savas esők hatását,

az ózonréteg elvékonyodását,

a trópusi esőerdők kiirtását.

A felmerült problémák jelzik, hogy a kibocsátás növekedése a környezet rovására valósul

meg.

A gazdasági növekedés és a környezeti minőség kapcsolata

Napjainkban alapvető követelményként kell hogy megfogalmazódjék az az elv, mely

szerint a fejlődés meghatározó elemévé kell válnia a környezet védelmének, azaz a

fenntartható fejlődésnek. A fenntartható fejlődés olyan fejlődés, amely biztosítja a jelen

szükségleteinek a kielégítését, anélkül, hogy lehetetlenné tenné a jövő generációk

szükségleteinek kielégítését. A környezet védelme nélkül lehetetlen a fejlődés, és a fejlődés

nélkül nem biztosíthatóak a környezet védelméhez szükséges beruházások.

Becslések szerint 1990- 2030 között a világ lakosságának száma 3,7 milliárddal nő, az

élelmiszerigény megduplázódik, az ipari termelés és az energia- felhasználás

megháromszorozódik, és ezen belül a fejlődő országokban az ötszöröződése várható.

Ez a növekedés magában hordozza:

a környezeti katasztrófák kockázatát, de

magában hordozhatja a jobb környezet megteremtésének a lehetőségét is.

Az, hogy melyik alternatíva fog bekövetkezni, alapvetően politikai döntéseken múlik.

A fejlett országok 1970 utáni fejlődésének tapasztalatai azt mutatják, hogy a szennyezés

egy bizonyos fejlettségi szintig nő, még akkor is, ha a társadalom megkezdi az

65

erőfeszítéseket a környezet védelme érdekében. Később – egy bizonyos fejlettségi szint

után - a GDP növekedésével nem jár együtt a szennyezési szint növekedése, sőt a

szennyezési szint radikálisan csökkenhet. A Világ Bank 1993. évi jelentése szerint a világ

nagyobbik része 2030-ra sem éri el azt az egy főre jutó GDP –t amelynél a

környezetminőség javulni kezd. A világ legfejlettebb országaiban 2030-ra meghaladják a

40 000 $/fő értéket, miközben Kelet Európa 8 000 dollárra Ázsia pedig 1 000 dollár

körülire növelheti az 1 főre jutó GDP-t.

A kibocsátás növelés és a környezet minősége közti kapcsolat

Az ábrából kitűnik, hogy technológiai váltás nélkül a kibocsátás növekedésével a környezet

minőségének romlása következik be. Amennyiben azt akarjuk elérni, hogy a GDP úgy

növekedjen, hogy a környezet minősége is javuljon, elengedhetetlenül szükség van a

termelésben végbemenő technológiai váltásra. A csökkenő hozadék érvényesülése

technológiai váltással megvalósítható.

2.1.7. A gazdasági növekedés alapmodelljei

A gazdasági növekedés, fejlődés kérdései a második világháborút követő időszakban

kerültek előtérbe a közgazdaságtanban. Az állam növekvő gazdasági beavatkozása

szükségessé tette a növekedés, fejlődés főbb tényezőinek, a fejlődő gazdaságok egyensúlyi

feltételeinek a meghatározását.

A modern növekedési elméletek választ kívánnak adni arra az egyszerű kérdésre, hogy

mit kell tenni annak érdekében, hogy a gazdaság ciklikus mozgása mérséklődjék, hogy a

gazdaság kiegyensúlyozott növekedése valósuljon meg.

Az absztrakt modelleken alapuló, fejlett tőkés gazdaságot feltételező növekedési

elméleteknek elméleti alapjuk szerint két alaptípusuk van:

Keynes elméleti rendszerére épülő modellek,

Neoklasszikus növekedési modellek.

Mindkét növekedési elmélet típus az egyensúlyi növekedés bizonyos felfogásán alapul. A

keynesi típusú modellek kiindulópontja a makroökonómia alap egyenletrendszere. A

vizsgálatok középpontjában a makrogazdasági összkereslet áll. Az egyensúlyi

növekedést biztosító legfontosabb feltétel az összkereslet növekedése. Az összkeresleten

belül kiemelt szerep jut a beruházásoknak. A beruházások a multiplikátor hatáson

keresztül növelik a makrogazdaság jövedelmét. A makrogazdasági jövedelem (termelés) az

66

akcelerátor hatáson keresztül meghatározza a beruházások keresletét. Az akcelerátor hatás

lényegesen nagyobb, mint a multiplikátor hatás.

A keynesi típusú növekedési modellek megjelenésével azonnal megindult azok

neoklasszikus bírálata és a bírálatok nyomán alakultak ki a neoklasszikus növekedési

elméletek. E modellekben a termelés növekedésének nagysága a termelési tényezők

mennyiségének és a műszaki haladásnak a függvénye. A vizsgálat középpontjában a

kínálat elemzése található, a kereslet meg sem jelenik a modellekben. A növekedési

elméletek aggregált termelési függvényre épülnek.

2.2. A pénzpiaci egyensúly, az infláció és annak gazdasági hatásai

2.2.1. A pénzpiac kínálati és keresleti oldala

A pénz lényege és szerepe a gazdaságban

A pénz az árutermelő gazdaság kategóriája. A nemzetgazdaságban általános elszámolás

egységként, általános fizetési eszközként és az értékmegőrzés eszközeként szolgál.

Elszámolási egység funkcióját akkor tölti be a pénz, amikor más áruk mértékegységéül

szolgál, és lehetővé teszi az áruk összehasonlítását. Az áruk cseréjének lebonyolításakor a

pénz forgalmi funkcióját tölti be. A fizetési eszköz funkció ellátásakor az áru és a pénz

mozgása elválik egymástól. (pl.: adófizetés, transzferfizetés, egyoldalú

jövedelemátengedés). A pénz a vagyontartási eszköz szerepét akkor tölti be, ha valamely

időpontban a forgalomból kilép.

A mai modern pénzről elmondható, hogy hitelpénz, mivel hitelnyújtással keletkezik és a

hitel visszafizetésével szűnik meg, nemesfémre be nem váltható. A modern

piacgazdaságban kulcsszerepet játszik a pénz. Modern pénzt csak olyan intézmény

teremthet, mely erre törvényes felhatalmazással rendelkezik. A hitelpénz megjelenési

formáját tekintve lehet készpénz és bankszámlapénz. Készpénz a tárgyi alakban

megjelenő pénz: a bankjegy és az érme. Bankszámlapénz alatt a bankkal szemben fennálló

követelést értjük. A modern pénzrendszerben a fizetések túlnyomó részét

bankszámlapénzben bonyolítják le.

A pénzkínálat

Pénzkínálaton egy gazdaságban forgalomban lévő pénzmennyiséget értjük. A pénzkínálatot

– a likviditási fok - alapján különböző csoportokba sorolhatjuk:

Monetáris bázisnak (M0) nevezzük a jegybankpénz azon részét, mely magába foglalja a

forgalomban lévő készpénzt és a kereskedelmi bankok jegybankpénz tartalékát.

Szűkebb értelemben vett pénz (M1) a bankszférán kívüli magánszektor teljesen likvid

pénzeszközei. Ide sorolható a forgalomban lévő készpénz és a kereskedelmi bankoknál lévő

látra szóló betétállomány.

Tágabb értelemben vett pénz (M2) az M1 összegén kívül magába fogalja a magánszféra

(háztartás, vállalat) lekötött betéteit (kvázi pénz) is.

A pénzpiacon a szűkebb értelemben vett pénz keresletének és kínálatának

kapcsolatrendszerét értjük.

A pénzkínálatot a bankrendszer (jegybank és a kereskedelmi bankok összessége) határozza

meg, mivel a pénzt a bankok teremtik jegybankpénz és kereskedelmi bankpénz formájában.

Kétszintű bankrendszer esetén a felső szinten a jegybank áll, mely az alábbi funkciókat

végzi:

pénzjegy kibocsátási monopólium,

67

a pénz stabilitásának biztosítása,

lebonyolítja a kormány pénzügyeit,

kezeli az ország monetáris tartalékait.

A bankrendszer második szintjét a kereskedelmi bankok alkotják. A gazdaság

szereplőivel ők tartják a kapcsolatot. A kereskedelmi bankok alapvető funkciói:

idegen tőke gyűjtése (passzív ügylet),

hitelnyújtás (aktív ügylet),

bankszámlák vezetése (fizetési forgalom lebonyolítása).

A forgalomban lévő pénz mennyiségének alapja a jegybankpénz állomány, mely a

pénzmultiplikátor hatáson keresztül határozódik meg.

A pénzmultiplikátor kifejezi, hogy egységnyi jegybankpénz hány szoros pénzteremtést

tesz lehetővé.

A készpénzhányad megmutatja, hogy a forgalomban lévő pénzmennyiség mekkora

hányada a készpénz

A forgalomban lévő pénzmennyiség,(a pénzkínálat) a jegybankpénz mennyiségétől, a

készpénzhányadtól és a tartalékrátától függ

A készpénzhányad nagyságát a gazdasági szereplők fizetési szokásai és a bankrendszer

technikai fejlettsége határozza meg. A tartalékolás alsó határát (kötelező tartalékráta) a

jegybank kötelezően előírja. A kötelező tartalékráta a jegybanki tartalék és a betétállomány

hányadosa. A pénzmultiplikátor egyik fontos elemét a központi bank meghatározza, ezen

keresztül hatást gyakorol a forgalomban lévő pénz mennyiségére azaz a pénzkínálatra. Ez a

hatás annál erősebb, minél kisebb a készpénzhányad és minél magasabb a kötelező

tartalékráta. (A központi bank a tartalékrátán kívül egyéb eszközökkel is képes a

pénzkínálatot befolyásolni. E témának a részletesebb kifejtésére a monetáris politika

részben kerül sor.)

A pénzkínálat a nominális pénzmennyiséget jelenti, melynek reálértéke – vásárlóereje – az

árszínvonaltól függ.

Pénzkereslet

A pénzkereslet alatt a gazdaság szereplőinek pénztartási igényét értjük. A pénzkeresletnek

három alapvető indítéka van:

tranzakciós pénzkereslet (a vásárlások lebonyolításához szükséges pénzmennyiség iránti

igény),

óvatossági pénzkereslet (előre nem tervezett vásárlások fedezésére szükséges

pénzmennyiség),

spekulációs pénzkereslet (vagyontartási céllal igényelt pénzmennyiség).

A pénzkeresletet is reál pénzmennyiségként értelmezhetjük. A gazdasági szereplők

meghatározott nagyságú vásárlóerőt jelentő pénzmennyiség tartási igénnyel rendelkeznek.

0

1

M

MlikátorPénzmultip

mibankpénzkereskedelKészpénz

KészpénznyadKészpénzhá

68

Mi határozza meg a tranzakciós pénzkereslet nagyságát?

A tranzakciós pénzkereslet a rendszeresen vásárolt áruk reálértékével arányosan változik. A

lebonyolított tranzakciók értékösszegét a reáljövedelem befolyásolja. A tranzakciós

pénzkereslet egyenesen arányos a makrojövedelemmel.

Óvatossági pénzkereslet nagysága

A gazdaság szereplői minden kiadásaikat előre nem képesek megtervezni. A váratlanul

bekövetkező eseményekre (háztartási eszköz meghibásodik, meg kell javíttatni, betegség

esetén gyógyszer vásárlás stb.) pénzt kell tartalékolni. Az óvatossági okból történő

tartalékolás nagysága elsősorban a reáljövedelem függvénye. Nagyobb reáljövedelem

esetén nagyobb az óvatossági célból tartalékolt pénz mennyisége.

Az óvatossági pénzkereslet és az egyéb befektetések összehasonlítása

Óvatossági pénzkereslet Egyéb befektetés (értékpapír,

reáltőke)

Előny A pénz azonnal felhasználható az esemény

bekövetkezésekor (nincs időveszteség,

nincsenek költségek).

A pénz tulajdonosának kamatot

hoz.

Hátrány A gazdaság szereplői nem realizálnak

kamatjövedelmet

A rendkívüli esemény kárát azonnal

nem lehet elhárítani.

Az óvatossági pénzkereslet alternatív költséggel rendelkezik. Az óvatossági pénzkereslet

alternatívája a pénznek egyéb vagyontárgyba (lekötött betét, értékpapír) történő

elhelyezése, ebből kifolyólag a kamatláb nagyságának alakulásától függően fordított

arányban változik az óvatossági pénzkereslet nagysága.

Spekulációs (vagyontartási) pénzkereslet

A vagyontartási célra keresett pénz a kamatláb nagyságának a függvényében változik. A

kamatláb változásából kikövetkeztethető, hogy a gazdaság szereplőinek spekulációs

pénzkereslete miként változik. Az egyének kialakítanak magukban egy elképzelést az

átlagos kamatlábra vonatkozóan. Az érvényes piaci kamatlábat az általuk elképzelt átlagos

kamatlábhoz viszonyítják, és az eltérésből következtetnek a kamatláb várható alakulására.

(magas kamatláb esetén a kamatláb csökkenésére, alacsony kamatláb esetén annak

növekedésére számítanak.) Minél alacsonyabb a kamatláb annál többen számítanak annak

növekedésére, ezért csökkenteni akarják értékpapír állományukat, ezáltal a spekulációs

pénzkereslet nő. Minél magasabb a piaci kamatláb annál kisebb a vagyontartási célú

pénzkereslet. A vagyontartási célú pénzkereslet a piaci kamatlábtól függ, azzal

ellentétesen változik. (A spekulációs pénzkereslet alakulását a gazdaság szereplőinek

várakozásai is befolyásolják.)

Az összesített pénzkereslet nagyságát megkapjuk, ha mindhárom keresleti elemet

összegezzük. A reál pénzkereslet ennek megfelelően a reáljövedelemtől és a kamatlábtól

függ.

Összesített pénzkeresleti függvény

69

2.2.2. A pénzpiaci egyensúly – az LM görbe

Miután ismerjük a pénzkeresletet és pénzkínálatot, meghatározhatjuk a pénzpiac egyensúlyi

állapotának feltételeit. Az egyensúly akkor teljesül, ha a pénzkereslet megegyezik a

tényleges pénzkínálattal.

reál pénzkereslet = reál pénzkínálat

Kiinduló feltételként megfogalmazzuk, hogy a reál pénzkínálat nem változik, azaz

meghatározott nominál pénzmennyiség és árszínvonal mellett alakul ki. A makrojövedelem

változásával (pl.: növelésével) a pénzkeresleti függvény párhuzamosan eltolódik

(növekszik), a pénzkínálat változatlansága mellett magasabb kamatláb mellett jön létre a

pénzpiac keresleti és kínálati oldalának az egyensúlya.

A pénzpiac egyensúlyát egy olyan függvénnyel írhatjuk le, mely összekapcsolja a kamatláb

és a reáljövedelem összetartozó értékeit adott reálpénzkínálat mellett. Ezt a pénzkeresleti-

pénzkínálati görbét hívjuk LM (Liquidity-Money) görbének.

LM görbe származtatása

Az LM görbe jellemzése:

Az LM görbén lévő pontok (makrojövedelem és kamatláb kombinációk a pénzpiac

egyensúlyát reprezentálják,

Az LM görbén kívüli pontok esetében nincs egyensúly a pénzpiacon,

70

Az LM görbe alatti pontok túlkeresletes pénzpiaci állapotot tükröznek (alacsony a

kamatláb az adott jövedelemszintek mellett, kötvények eladásával kívánnak pénzhez jutni a

gazdaság szereplői, a kötvények árfolyama csökken, ennek következtében a kamatláb nő),

Az LM görbe feletti pontok túlkínálatos pénzpiaci állapotot tükröznek (magas a

kamatláb az adott jövedelemszintek mellett, kötvények vásárlásával kívánnak a pénztől

megszabadulni a gazdaság szereplői, a kötvények árfolyama nő, ennek következtében a

kamatláb csökken),

Az LM görbe meredeksége pozitív, azaz ha nő a jövedelem, a pénzkereslet nő, az

értékpapírok árfolyama csökken, ezáltal a kamatláb nő.

Az LM görbe elmozdulása

Az LM görbe jobbra tolódik , ha:

a nominál pénzkínálat nő vagy

az árszínvonal csökken.

Az LM görbe balra tolódik, ha:

a nominál pénzkínálat csökken vagy

az árszínvonal nő,

Az LM görbe elmozdulása

A pénzkínálat változásának hatására ugyanazon egyensúlyi jövedelemhez magasabb vagy

alacsonyabb kamatláb tartozik.

2.2.3. Az infláció

Inflációról beszélünk, ha emelkedik az általános árszínvonal. Az árszínvonal a termékek

árainak súlyozott számtani átlaga Árindexek segítségével mérjük az inflációt.

Fogyasztói árindex (CPI): azt mutatja meg, mennyivel többe kerül a t-ik évben

ugyanannyi hasznosság elfogyasztása, mint a (t-1)-ik évben. Szokták megélhetési

költségindexnek is nevezni. Egy tipikus fogyasztói kosár árváltozását mutatja

A GDP-deflátor index a GDP a nominál és a reál GDP hányadosának értéke.

A fogyasztói árindex és a GDP deflátor index összehasonlítása

CPI = bázisév

i

t

i

bázisév

i

t

i

qp

qp

1

GDP deflátor = tárgyév

i

t

i

tárgyév

i

t

i

qp

qp

1

71

- A fogyasztói kosár termékeire

vonatkozik.

- Gyorsan számítható.

- Bázis súlyozású.

- Nem tükrözi a helyettesítési

hatást.

- Felülbecsüli az inflációt.

- Teljeskörű.

- Lassabban számítható.

- Tárgyidőszaki súlyokkal.

- Helyettesítési hatást tükröz, de

életszínvonalromlást nem.

- Az infláció tényleges

mutatószáma.

Az inflációs ráta az árszínvonal százalékos változása.

Az inflációs ráta kiszámítása:

Amennyiben az inflációs ráta negatív értékű deflációról beszélünk.

A fogyasztói árak százalékos alakulása az előző évhez képest

Ország 1990 1997 1998 1999 2000 2001

Európai Unió 5,3 1,7 1,3 1,2 2,1 2,3

Ausztria 2,8 1,2 0,8 0,5 2,0 2,3

Franciaország 5,8 1,2 1,4 1,3 3,0 2,7

Nagy- Britannia 7,0 1,8 1,6 1,3 0,8 1,2

Németország 2,7 1,5 0,6 0,6 2,1 2,4

Olaszország 6,2 1,9 2,0 1,7 2,6 2,3

Magyarország 28,9 18,3 14,3 10,0 9,8 9,2

Forrás: KSH

A statisztikai számításoknál találkozhatunk a maginflációval (alapinfláció) melynek az a

célja, hogy a fogyasztói árindex különböző egyszeri hatásoktól (pl. időjárás, világpiaci

ármozgás) való megtisztításával feltárja az infláció un. kemény magjának, az

alapinflációnak az alakulását. A maginfláció számításakor a fogyasztói kosárból kivett

tételek a következők: nem feldolgozott élelmiszerek, háztartási energia, járműüzemanyag,

egyéb idényáras termékek, a társadalombiztosítás által támogatott gyógyszerek, hatósági

áras szolgáltatások, saját tulajdonú lakásszolgáltatás.

Az infláció fajtái

A betegségekhez hasonlóan, az infláció súlyossága is különböző lehet. Ennek alapján

háromféle inflációt különböztetünk meg: kúszó, vágtató és hiperinflációt.

100* ).1( int

).1( int . int

évbentaársz

évbentaárszévbentaÁrszrátaInflációs

72

Kúszó infláció

Ha az árak lassan és előre látható módon emelkednek, kúszó inflációról beszélünk. Szokás

egyszámjegyű éves inflációs rátaként is meghatározni. Ha az árak viszonylag stabilak, az

emberek bíznak a pénzben. Hajlandóak pénzt tartani, hiszen a pénz csaknem ugyanannyit

ér egy hónap vagy egy esztendő múlva is, mint ma. Nem riadnak vissza attól, hogy pénzben

rögzítsék a hosszú távú szerződések feltételeit, biztosak ugyanis abban, hogy nem

következnek majd be túl nagy változások az adásvételi ügyletekben szereplő termékek

relatív áraiban. A legtöbb iparilag fejlett országban kúszó inflációt regisztráltak az elmúlt

évtizedben.

Vágtató infláció

Az évente két- vagy három számjegyű – 20, 100, 200 százalékos – inflációt vágtató

inflációnak nevezzük. A fejlett ipari államok közül egyesek, például Olaszország vagy

Japán időről időre megtapasztalták ezt a jelenséget. Sok latin-amerikai országban, például

Argentínában vagy Brazíliában, az infláció elérte az évi 50-700 százalékot a hetvenes és

nyolcvanas évek folyamán.

Ha gyökeret ver a vágtató infláció a gazdaságban, súlyos torzulásokat okozhat. A gazdasági

szereplők védekezésképp egy árindexhez vagy külföldi valutához, például dollárhoz kötik a

legtöbb szerződés értékét. E feltételek között a pénz igen gyorsan veszít értékéből, ezért az

emberek csak a napi tranzakciókhoz minimálisan szükséges pénzmennyiséget tartják likvid

formában. A pénzügyi piacok elsorvadnak, a tőke ugyanis külföldre menekül. Az emberek

árut halmoznak fel, házakat vásárolnak, és még kivételesen sem adnak kölcsön pénzt

alacsony nominális kamatlábra. Meglepő tapasztalat, hogy néhány gazdaság még vágtató

infláció mellett is képes a gyors növekedésre, annak ellenére, hogy az árrendszer ilyen

rosszul működik.

Hiperinfláció

A gazdaságok szemmel láthatóan túlélik a vágtató inflációt, a harmadik és legszörnyűbb

betegség, a hiperinfláció azonban torkon ragadja őket. Semmi jóra sincs kilátása a

piacgazdaságnak, ha az árak évente egymillió vagy egybillió százalékkal növekednek. A

hiperinfláció különösen érdekes az áremelkedéseket tanulmányozó kutató számára, hiszen

nyilvánvalóvá teszi az infláció romboló hatásait.

Az amerikai polgárháború idején kialakult hiperinflációt jellemzik az alábbi sorok:

Korábban pénzzel a zsebben szoktunk menni az üzletbe, majd élelmiszerrel teli kosárral tértünk haza. Most

azonban megfordult a helyzet, a pénz van odafelé menet a kosárban, a vásárolt élelmiszer pedig elfér a

zsebünkben. Mindennek szűkében vagyunk, a pénzt leszámítva. Az árak kaotikusak, a termelés szétesett. Az

az étel, amely korábban egy operaelőadás árába került, ma hússzor annyiért kapható meg. Mindenki

„dolgokat” igyekszik felhalmozni, szabadulni próbál a „rossz” papírpénztől, ami kiszorítja a forgalomból a jó

fémpénzt. Az emberek részben visszatérnek a nehézkes cserekereskedelemhez.

Az elméleti közgazdaságtanban az inflációt kiváltó okai szerint is osztályozzák. Ha az

összkeresleti függvény bármilyen okból jobbra felfelé tolódik, akkor változatlan kínálati

feltételek mellett az egyensúly magasabb árszinten fog kialakulni.

Keresleti infláció

Azt az inflációt, melyet az összkereslet növekedése idéz elő kereslet „húzta” inflációnak,

vagy röviden keresleti inflációnak nevezünk. Keresleti inflációt mindazok a jelenségek

73

előidézhetik, amelyek a keresleti függvény eltolódását eredményezik. Mivel az

összkeresleti függvény egyaránt tükrözi a pénzpiac és az árupiac változásait, így az infláció

mindkét piacról elindulhat.

Keresleti inflációt kiváltó okok:

Árinfláció (az árupiac oldaláról)

az autonóm (jövedelemtől független) fogyasztás megnövekedése,

a nominálbérek emelkedése,

ár-bér spirál (a nominálbérek és az árszínvonal növekedésének egymásutánisága),

beruházási kereslet növekedése,

a kormányzat túlköltekezése,

anticipált (előre látott, várt) infláció.

hazai valuta leértékelése (az export oldalról).

Pénzinfláció (a pénzpiac oldaláról)

- a nominális pénzmennyiség (pénzkínálat) megnövekedése,

Kínálati (költség) infláció

Az árszínvonal növekedése akkor is bekövetkezik, ha a kínálati függvény balra eltolódik,

azaz meghatározott árszínvonal mellett csökken a kínálat nagysága.

Kínálati inflációt kiváltó okok:

nyersanyagok, alapanyagok árának emelkedése,

importtermékek árának emelkedése,

bér-ár spirál (költségek növekedése),

növekvő adók,

anticipált infláció ,

hazai valuta leértékelése (az import oldalról).

Anticipált versus nem anticipált infláció

Az infláció elemzésében fontos megkülönböztetni, hogy előre látják-e vagy sem a

gazdasági szereplők az árak emelkedését. Tegyük fel, hogy évente 3 százalékkal emelkedik

az összes ár, és mindenki arra számít, hogy ez a trend folytatódik. Kihoz-e bárkit is a

sodrából ez az infláció? Számít-e valamit, hogy az infláció tényleges és várt rátája egyaránt

1, 3 vagy 5 százalék évente? A közgazdászok többnyire úgy vélik, hogy a mérsékelt ütemű

anticipált infláció csekély hatást gyakorol a gazdasági hatékonyságra, a jövedelem és a

vagyon elosztására. Az árak egyszerűen csak változó mércévé válnak, az emberek pedig

ehhez igazítják viselkedésüket.

A valóságban azonban az infláció rendszerint nem anticipált. Az orosz emberek például

hosszú évtizedeken keresztül hozzászoktak a stabil árakhoz. Amikor az árakat 1992-ben

felszabadították, senki sem számított arra, még a közgazdász szakértők sem, hogy 5 év

leforgása alatt az árak mintegy ezerszeresükre emelkednek. Azok az emberek, akik

szerencsétlen módon rubelben tartották vagyonukat – akár készpénzben, akár

takarékbetétben -, egy idő múlva arra ébredtek, hogy megtakarításuk elveszítette értékét.

74

Az infláció társadalmi költségei

Az egyik költség az emberek által tartott pénz értékét csökkentő inflációs adó. A

magasabb inflációs ráta magasabb nominálkamatlábhoz vezet, ami alacsonyabb

reálpénzállományt eredményez. Ha az emberek alacsonyabb reálpénzállományt tartanak

maguknál, akkor gyakrabban kell a bankba menniük, hogy pénzeiket fölvegyék. A

pénztartás csökkenéséből származó kellemetlenséget metaforikusan cipőtalpköltségnek

nevezzük.

A másik költség az, hogy a vállalatoknak gyakrabban kell változtatniuk az infláció miatt

áraikat. Az árak változtatása költséges (árjegyzéket kell módosítani, terjeszteni). Az ilyen

típusú költségeket étlapköltségeknek nevezzük.

Az infláció harmadik költsége, hogy az étlapköltségekkel szembesülő vállalatok

rendszertelenül változtatják áraikat. Ezért minél nagyobb az inflációs ráta, annál nagyobb a

relatív árak változása. Az infláció a relatív árak instabilitását eredményezi. Mivel a

piacgazdaságokban az erőforrások hatékony elosztása a relatív áraktól függ, az infláció

mikroökonómiai szinten csökkenti a hatékonyságot. Ha egy termék piaci ára emelkedik,

csekély mértékű általános infláció mellett, akkor a vásárlók és eladók egyaránt tudják, hogy

valamilyen változás következett be a szóban forgó termék kínálati és/vagy keresleti

feltételeiben, és ennek megfelelően módosítják viselkedésüket. Ha a környék minden

élelmiszer-áruháza 50 százalékkal emeli például a marhahús árát, a figyelmes fogyasztók

rögtön rájönnek, hogy elérkezett a csirkehús ideje. Az is megvilágító erejű, ha 90 százalékkal

csökken az új számítógépek ára, mert mindenki kapcsol, hogy időszerű a régit lecserélni

Az infláció negyedik féle költsége, hogy megváltoztatja az adóterheket, az adózás

mértékét.

Az infláció eltorzítja a pénz értékét is. A készpénz formában lévő pénznek zérus a

nominális kamatlába. Ha az éves inflációs ráta 0-ról 10 százalékra emelkedik, a készpénz

éves reálkamatlába 0-ról mínusz 10 százalékra esik. E torzulást semmilyen módon sem

lehet helyesbíteni. Az infláció hatása váratlan módon is érvényesülhet. A kormányok gyakran hagyják például, hogy

programjaik reálértéke csökken az árak emelkedésével

A folyamatosan változó árszínvonal megnehezíti az emberek pénzügyi tervezését.

Végbemegy a jövedelmek és vagyonok újraelosztása a különböző csoportok között.

A magas infláció ingadozó infláció. Ha egy ország amellett dönt, hogy magas inflációt

fenntartó gazdaságpolitikát folytat, akkor nagy a valószínűsége, hogy a változó inflációval

is számolnia kell.

Mekkora az optimális inflációs ráta?

A közgazdászok némileg eltérő álláspontot képviselnek, hogy pontosan mekkora az infláció

legelőnyösebb mértéke, úgy tűnik azonban, az előre jelezhető és enyhén emelkedő

árszint teremti meg a legjobb környezetet az egészséges gazdasági növekedéshez. Az

adatok gondos értékelése azt a benyomást kelti, hogy az alacsony infláció nem

különösebben káros a termelékenységre és a reálkibocsátásra. Ezzel szemben a vágtató

infláció, főleg pedig a hiperinfláció súlyos károkat okozhat a termelékenységben, illetve az egyéneknek, hiszen átrendezi a jövedelmi és vagyoni helyzetet. Végül, még ha

szerénynek tűnnek is az infláció költségei, a központi bankok akkor sem tűrik hosszabban a

magas inflációt, intézkedéseikkel az infláció visszafogására törekednek, lassítják a

kibocsátás növekedését, ami a munkanélküliség emelkedéséhez vezet.

75

Küzdelem az inflációval

Az infláció visszafogása összetett feladat. A gazdaság szerves része a pénzpiac és a

termékpiac, melyekről kiindulhatnak az inflációs folyamatok. Ezeket a piacokat nem lehet

kiiktatni, egyik napról a másikra „megjavítani”. Ebből következik, hogy az infláció elleni

küzdelemben olyan eszközöket szabad alkalmazni, melyek gazdasági és politikai

szempontból egyaránt elfogadhatóak, azaz hatékonynak számítanak.

Az állami költségvetés kiegyensúlyozása

Az infláció megszüntetésének, visszafogásának egyik leggyakrabban ajánlott módja a

költségvetési deficit megszüntetése, ezen túlmenően bevételi többlet elérése. A deficit

megszüntetésének lehetséges megoldása a kiadási oldal fenntartása, de e mellett az

adóbevételek növelése. Ez a megoldás igen népszerűtlen, ámbár hatékony módja az

infláció csökkentésének. Népszerűtlensége miatt ezt a lépést általában nem meri felvállalni

a kormányzat.

Másik lehetséges megoldás az adók csökkentése és a kiadásoknak is e csökkent szintre

történő leszállítása. A költségvetési egyensúly így megteremthető, de kérdés, hogy a be

nem fizetett adókkal mit tesznek a gazdasági szereplők. Bankba teszik vagy elköltik. A

pénz elköltésével a kereslet megnövekedik, ami az árszínvonal növekedéséhez vezet.

Pénzszűkítés

A pénzszűkítés valószínűleg a legjobban elterjedt inflációellenes fegyver. Pénzszűkítés

esetén:

a pénzkibocsátás teljes befagyasztását,

a bankok hitelnyújtó képességének visszafogását értjük

A pénzszűke lelassítja a fogyasztás és a termelés ütemét. Kisebb mértékben lassítja az

inflációt is. A pénzszűkének az egyik eredménye, hogy fokozza a versengést az ellanyhult

vállalkozói szektorban, s ez lenyomhatja az árakat. Azzal együtt, hogy a pénzszűke

csökkentheti az inflációt, komoly nehézségeket is okoz a gazdaságnak (a kisvállalkozásokat

igen hátrányosan érinti). A fejlett országok gyakorlata azt mutatja, hogy a pénzszűkítések

és a pénz kibocsátás növekedések egymásutánisága jellemző. A pénzszűkítések némi

infláció csökkenéshez vezetnek. A kereslet visszaesése ellen megindulnak a tiltakozások

Ennek köszönhetően a megszorítások enyhülnek, A tiltakozás is enyhül, de ismét

elkezdenek az árak növekedni és újra indul ez a ciklikus folyamat.

Mélyebb recesszió

Amennyiben a pénzszűkítés következetesen és hosszabb időszak során megmarad, az

árak nagymértékű csökkenésbe kezdenek, és az infláció is megáll. A recesszió választása az

infláció leküzdését segíti, de a munkanélküliség növekedését pedig serkenti.

Svájc vagy Németország alkalmazta a pénzszűkítés drasztikus formáját a 70-es években, hogy leállítsa a

gazdasági növekedést. 1978-ban az NSZK-ban az ipari foglalkoztatottság 12 százalékkal alacsonyabb lett az

1972-es évhez képest. Ez a mutató Svájcban 10 százalékos volt. A recessziónak köszönhetően a két ország a

világ legalacsonyabb inflációs rátájával működött. A folyamat negatív következménye a munkanélküliség

növekedésében jelentkezett. A munkanélküliség terhét a vendégmunkásokra terhelték, azaz hazaküldték őket.

76

Önkéntes ellenőrzések

Az ellenőrzés egyik legkönnyebb és legkevésbé durva módja a bér és az áremelkedések

korlátozásának ajánlása. Az ilyen elveket valló politika eszméje helyes és világos. Ha

mindenki egyetértene abban, hogy jövedelmét 5 százalékkal csökkentik, akkor az inflációs

ráta azonnal leesne, és senki sem járna rosszabbul. Az ilyen közösségi döntés lelassítaná az

emelkedő árszínvonalat, de senkinek sem változna meg a viszonylagos helyzete. Az

önkéntes ellenőrzés azért bukik meg, mert a rendesek járnak a legrosszabbul. Azok akik az

ajánlásokat elfogadnák és betartanák. Az önkéntes ellenőrzések megvalósítása nagyfokú

ellenőrzést és beavatkozást igényel, ami gerjeszti a bürokráciát, és konfliktusokat okoz.

Kötelező ellenőrzés

Ezeknek az ellenőrzéseknek két tulajdonsággal kell rendelkezniük, hogy hatékonyak

legyenek:

állandónak kell lenniük,

szükségszerű, hogy súlyos adópolitika támogassa ezt a rendszert.

Békeidőben nagyon nehéz a kötelező ellenőrzést bevezetni és annak szükségességéről az

embereket meggyőzni. Ennek két oka van, ingerli a lakosságot, és a döntéshozatalhoz igen

súlyos kérdések kapcsolódnak.

Összességében elmondható, hogy az infláció megállításának és megszüntetésének nincs

egyedüli üdvözítő gyógyszere. A megoldás olyan politikai program kidolgozása, amely

kedvező az országnak, tisztességes és méltányos és ezzel együtt elég szigorú korlátokat

alkalmaz ahhoz, hogy az infláció jelensége elviselhető és kezelhető legyen.

2.3. A munkapiac alapvető összefüggései, a munkanélküliség

2.3.1. A makroszintű munkapiac

A munkapiac a nemzetgazdaságban az adott időszak alatt jelentkező összes munkakereslet

és munkakínálat valamint azok kölcsönhatásának rendszere.

A munkapiacon érvényesülő munkakereslet és munkakínálat mikroökonómiai

megközelítésével a már találkoztunk. Ennek során vizsgáltuk az egyén munkakínálatát

meghatározó tényezőket, illetve a vállalat munkakeresleti szempontjait. A piac egyes

szereplői szempontjából a kompetitív piacon kialakuló egyensúlyi helyzet a makropiacon

más dimenziókba kerül, amelyek korábbi megállapításainkat módosítani fogják. Ez

nemcsak azért lesz így, mert itt aggregátumokkal van dolgunk, hanem mert a munkapiac

egyben tényezőpiac is, ahol e tényező kereslete-kínálata más tényezők keresleti-kínálati

viszonyaitól is függ. Sajátos a munkapiac abban is, hogy itt élő és érző emberek a piac

tárgyai és egyben alanyai, akiknek munkapiaci viszonyai sok más társadalmi reakciót és

relációt is meghatároznak. Minél modernebb és fejlettebb egy társadalom, a munka (humán

tőke) mint termelési tényező annál fontosabb szerepet játszik a nemzetgazdaság

jövedelemtermelésében. Ezért sem a munka kereslete, sem a kínálata nem csökkenhet egy

bizonyos szint alá, mert különben a társadalom működésképtelen lesz, mikroszereplői

pedig éhen halnak.

Fentiek miatt (is) a makroszintű munkapiac sohasem volt, ma pedig különösen nem

„tökéletes versenypiac", ahol a „láthatatlan kéz" létrehoz, megteremt egy ideális egyensúlyi

állapotot.

77

A munka kínálata

A gazdaságban az egyes munkavállalók kínálják munkaszolgáltatásaikat. Az egyén a

hasznosságot igyekszik maximalizálni. A hasznosság szintje egyenes arányban áll mind a

reáljövedelemmel, mind a szabadidővel.

Az aggregált munkakínálati görbét az összes egyéni munkakínálati görbe vízszintes

összegzésével kaphatjuk meg, amely megadja a teljes munkakínálatot az egyes

reálbérszinteken.

A makrogazdasági munkakínálati függvény tehát megmutatja, hogy különböző

reálbérszinteken a háztartások mennyi munkát szándékoznak a vállalatoknak felajánlani.

A reálbér a pénzbér (nominálbér) vásárló ereje, amit azzal a jószágmennyiséggel

fejezhetünk ki, amit a fogyasztó adott árak mellett a nominálbérből vásárolhat. A

nominálbér a munka abszolút árának, a reálbér pedig a relatív árának tekinthető. A

reálbért is, akárcsak a nominálbért pénzben fejezzük ki, azaz a nominálbéreket osztjuk az

árszínvonallal. A nemzetgazdasági munkakínálat nagysága a reálbér növekvő

függvénye, megmutatja, hogy különböző reálbérszintek mellett hányan kívánnak munkát

vállalni.

Reálbérek, reálkeresetek változása az előző évhez képest százalékban

Ország 1990 1997 1998 1999 2000 2001

Európai Unió .. 1,2 1,4 1,7 0,9 1,2

Ausztria 0,8 0,6 1,4 2,0 0,1 0,4

Franciaország 1,9 0,9 1,1 1,0 0,0 0,7

Nagy- Britannia 2,3 3,3 2,7 3,8 4,6 4,6

Németország 1,3 0,0 1,4 2,0 0,4 0,2

Olaszország 1,3 2,5 0,4 0,2 -0,60,1 0,2

Magyarország -3,7 4,9 3,6 2,5 1,5 6,4

Forrás: KSH

Az összgazdasági munkakínálat alapvetően az alábbiakban függ egy munkafajta piaci

kínálatától:

A munka kínálati függvénye nem indulhat ki az origóból, mivel minden

munkavállalónak egy bizonyos minimálbért meg kell kapnia.

Az összes munkakínálatnak létezik egy felső határa, mely elvileg az adott országban

élők száma. Ha a munkakínálat elérte ezt az értéket, akkor a reálbér hiába növekszik

tovább, a kínálatra nem lesz hatással.

Az aggregált munkakínálati függvény rugalmatlanabb, mint egy munkafajta kínálati

függvénye, mert a népesség nagy hányada már a minimális reálbérnél kínálja munkáját. A

reálbér növekedése a későbbiekben kisebb hatást gyakorol a munka kínálatára.

Az egyén nemcsak anyagi jóléte növelését tartja szem előtt, hanem számos egyéb tényezőt

is, amikor munkakínálatáról dönt. Ez is jelzi, hogy a munkakínálat meghatározása jóval

bonyolultabb, mint a munkakeresleté.

Az ország lakossága csak elméletileg jelenti a munkakínálat maximális nagyságát, hiszen a

lakosság jelentős része kora, egészségügyi állapota miatt nem képes munkát vállalni. A

munkakínálat forrása a munkaképes népesség. A munkaképes népességet a munkaképes

korúval azonosítjuk. A munkaképes korú népesség csoportjába azok tartoznak, akik a

képzési és tanulási fázison túl vannak és a nyugdíjkorhatárt még nem érték el.

78

A munkaképes korú népesség egésze nem jelenti a munkakínálatot, ugyanakkor vannak

olyan személyek is, akik a munkaképes koron túlmenően is dolgoznak.

Aktív népesség a népesség azon része, akik a munkapiacon munkakínálatukkal

megjelennek. Az inaktívak nem hajlandók munkát vállalni, mert megélhetésüket más

forrásból fedezik (eltartottak) vagy külső tényezők akadályozzák meg őket a

munkavállalásban (pl. katonák).

Ezen kategóriák aránya, nagysága és változása, továbbá:

- az egy foglalkoztatott által ledolgozott évi munkaórák száma és

- a foglalkoztatottak munkaintenzitása, szakképzettségének mennyisége és minósége

mind meghatározó tényezője lesz a makropiaci munkakínálatnak. Ha ehhez még

hozzávesszük, hogy a teljes népesség számának változását meghatározó születési és

halálozási folyamatok és okai, a belföldi és külföldi vándorlási (migrációs) folyamatok

hatásai is a kínálati oldalra hatnak, nem lehetnek kétségeink ezen piaci oldal

meghatározásának bonyolultságáról.

E sokféle tényező bonyolult, együttes hatásának eredőjeként megállapíthatjuk, hogy a

makrogazdasági munkakínálati függvény rövid távon függőleges.

Gazdaságilag aktív népesség Magyarországon (ezer főben)

Megnevezés 2000 2001 2002

Foglalkoztatottak (gyeden, gyesen és sorkatonák nélkül) 3 856 3 868 3 871

Ebből alkalmazottak 3 276 3 314 3 337

Munkanélküliek 264 234 239

Gazdaságilag aktív népesség (15-74 éves) 4 120 4 102 4 110

A makro munkakínálat nagysága nem csupán a reálbér nagyságától függ. Számos

egyéb tényező hatással van rá. Ezen tényezők közé soroljuk többek között:

a munkakínálatot befolyásoló társadalmi tényezőket,

a piaci kamatláb alakulását,

a munka határtermékének nagyságát.

A társadalmi tényezők ösztönzőleg, illetve korlátozólag is befolyásolhatják a

munkakínálatot. Ilyen elemek pl.: a demográfiai folyamatok, a nők munkába állását

ösztönző tényezők, a külföldiek hazai munkavállalását szabályozó rendelkezések stb. A

piaci kamatláb növekedése ösztönzőleg hat a munkakínálatra, azaz a munkavállalók a

szabadidejük rovására több időben hajlandók munkát vállalni (helyettesítési hatás). Ennek

célja a nagyobb jövedelem elérése. A magasabb jövedelemből a magtakarításuk

növekedését szeretnék fedezni.

A munka kereslete

A munkakereslet a vállalati szektor által foglalkoztatni kívánt munkás létszám. A piac

keresleti oldalán - mint tudjuk - a munkaszolgáltatások vásárlói, a vállalatok állnak. A

munka iránti kereslet meghatározásánál célszerű kiindulni az egyéni vállalat

munkakeresletéből. Rövid távon a kibocsátás csak a munka változtatásával lehetséges, így a

kibocsátás szintjének és a munka keresletének megváltoztatása lényegében egy döntést

jelent. A tökéletesen versenyző vállalat addig fogja növelni a kibocsátást, amíg a termelés

határköltsége egyenlő lesz az eladás révén kapott határbevétellel. Miután a munka az

79

egyetlen változtatható tényező, minden további egységnyi kibocsátás egyben a munka

határköltsége is. A munka határköltsége pedig egyenlő azzal a pénzbérrel, amelyet

minden további munka egységért fizetni szükséges. Az ennek tulajdonítható kibocsátás-

növekményt definiáltuk a munka határtermékeként (MPL).

A profitmaximalizáló vállalat munkakereslete minden reálbér mellett akkora kell legyen,

ahol a reálbérrel megegyezik a munka határterméke. A határtermékgörbe egyben a vállalat

munkakeresleti függvénye is. A munka aggregált keresleti görbéje az egyes vállalatok

munkakeresleti görbéinek vízszintes összesítése. Aggregálva is igaz tehát, hogy ha

emelkedik a reálbér, csökken a munka kereslete, és fordítva.

Ha minden egyéb tényezőt változatlannak veszünk és csak a reálbér változik, az kétféle

hatást eredményez a munkaerő keresletében:

mérethatást,

helyettesítési hatást.

Tegyük fel, hogy nőnek a reálbérek. A reálbér növekedés következtében megnőnek a

vállalkozók költségei. A növekvő költségek átháríthatóak a fogyasztói árakon keresztül a

vásárlókra, ami a fogyasztói kereslet csökkenéséhez vezet. Az alacsonyabb kereslet

visszafogja a kínálatot is, ezáltal pedig csökken a foglalkoztatás szintje. Ezt a hatást

nevezzük mérethatásnak. Ugyanerre a végeredményre jutunk, ha a termelő a magasabb

bérköltségeket nem hárítja tovább a fogyasztóra, hanem a profit terhére számolja el. A

végső hatás itt is a termelés csökkenése lesz.

Amennyiben a munkaerő árán kívül más termelési tényező költsége nem nő, a tőke relatíve olcsóbbá válik. A

nyereség növelésében érdekelt vállalkozók megváltoztatják technológiájukat és a munkaerőt tőkével kiváltják.

A munka tőkével történő helyettesítése a helyettesítési hatást jelenti.

A reálbér nagyságán valamint a munka határtermékének nagyságán túlmenően más

tényezők is befolyásolják a munka iránti keresletet. Változatlan reálbér mellett nő a munka

iránti kereslet, ha nő a termékpiaci kereslet (mérethatás) vagy nő a tőkepiaci kínálat

(mérethatás). A tőkepiaci kínálat nemcsak ösztönzőleg, de korlátozóan is hat a

munkakeresletre. Abban az esetben, ha a munkaerőt tőkével helyettesítjük a helyettesítési

hatással találkozhatunk.

A munkakereslet változását okozó hatások és tényezők

A munkakeresletet befolyásoló

tényezők

A hatás megnevezése Az elmozdulás jellege

Reálbér változás Mérethatás,

helyettesítési hatás A munka keresleti

függvényen történő

elmozdulás

Termékpiaci kereslet változása Mérethatás A munkakeresleti függvény

elmozdulása

Tőkepiaci kínálat változása mérethatás,

helyettesítési hatás

A munkakeresleti függvény

elmozdulása

Munka határtermékének

változása

Mérethatás A munkakeresleti függvény

elmozdulása

2.3.2. A munkapiaci egyensúly

A munkapiaci egyensúlyt a munkakeresleti és munkakínálati függvények metszéspontjával

definiáljuk. Ebben a helyzetben a metszéspont által meghatározódik az egyensúlyi reálbér

(W/P)* és az egyensúlyi foglalkoztatási szint is (L*). Egyensúlyi reálbér az a W/P arány,

80

mely mellett a munkakereslet és munkakínálat egyenlő egymással. Az egyensúlyi reálbér

számszerű meghatározása igen egyszerű, ha ismerjük a munkakeresleti és munkakínálati

függvényeket.

A munkapiaci egyensúly és az egyensúlytalanság esetei

Mint látható, az LS görbe nem csökken egy bizonyos minimális reálbér alá (W/P)0 hiszen a

háztartások csak a létminimumot biztosító reálbér fölött hajlandók munkát kínálni. Ha ez

alatti reálbér állna fönn, a munkakeresleti függvény nem metszi az adott munkakínálati

függvényt. Ez azt jelenti, hogy egyensúlyi reálbér sem létezne.

Ilyen helyzet makrogazdaságban tarthatatlan, hiszen a létminimum alatti reálbér nemcsak

súlyos szociális problémákat okoz, hanem a vállalkozói szféra létét is veszélyezteti.

Az emiatt megnövekvő reálbér az LD függvényt felfelé tolja L

D0- ból L

D1-n keresztül L

D-be.

Itt már nemcsak metszeni fogják egymást az LD és L

S görbék, hanem mindez a létminimum

feletti egyensúlyi reálbéren történik. Természetesen az egyensúlyi reálbértől a tényleges

reálbér felfelé (W/P)1 és lefelé (W/P)0 is eltérhet.

Az előző esetben alulfoglalkoztatottságról (munkanélküliségről) beszélünk, az utóbbinál

túlfoglalkoztatottságról (munkahiány). Munkanélküliség esetén a munkakínálat

meghaladja a munkakeresletet, vagyis a tényleges reálbér magasabb, mint az egyensúlyi.

Túlfoglalkoztatottság esetén a munkakereslet nagyobb a munkakínálatnál, azaz a reálbér az

egyensúlyi reálbér alatt van.

A tényleges foglalkoztatottság a rövidebb oldal elve alapján túlkereslet esetén a

tényleges kínálattal, túlkínálat esetén pedig a tényleges kereslettel lesz egyenlő. A rövidebb

oldal elve értelmében az egyensúlyi bérnél magasabb reálbér esetében a foglalkoztatottak

számát a munkakeresleti függvény értékei jelentik. Az egyensúlyi bér alatti eseteknél pedig

a foglalkoztatottság szintje a munkakínálat értékeivel egyezik meg.

A magyarországi gazdasági aktivitás nemzetközi összehasonlításban alacsony. A

foglalkoztatottság bővülésének üteme hasonló vagy kissé gyorsabb, mint az Európai

Unióban. 2003-ban a foglalkoztatási színvonal emelkedésének sajátos vonása a nők

fokozódó munkavállalása, és a nagyobb munka tapasztalattal rendelkező idősebb

generációk szélesebb körű foglalkoztatása. Az Unióban a nők 56%-a és az 55-64 évesek

40%-a foglalkoztatott, míg Magyarországon ezek az arányok 50% illetve 26%. Az idős

generációk foglalkoztatottsága az Unión belül is jelentősen eltérő, az arány Ausztriában

28%, Svédországban 68%.

81

Mit értünk teljes foglalkoztatottság alatt?

A teljes foglalkoztatásnak többféle értelmezése ismert. Társadalmi értelemben akkor

beszélünk teljes foglalkoztatásról, ha az aktív népesség teljes létszáma foglalkoztatott, azaz

nincsen munkanélküliség.

Gazdasági értelemben akkor teljes a foglalkoztatás, ha kialakul a munkapiac egyensúlya,

azaz adott reálbér mellett éppen annyi munkát keresnek a vállalatok, amennyi munkát a

háztartások kínálnak. Ezen értelmezés mellett megtalálható a munkanélküliség léte.

2.3.3. A munkapiac klasszikus és keynesi elmélete

Hosszú időn keresztül a klasszikus közgazdaságtan felfogása volt elfogadott a munkapiaci

egyensúly alakulását illetően. Eszerint a piacon abszolút rugalmas bér- és áralakulás

van, illetve ezek hatására olyan piaci automatizmus, amely biztosítja a munkapiaci

egyensúlyt a teljes foglalkoztatás mellett. Munkanélküliség csak átmenetileg vagy

önkéntesen fordulhat elő.

Az első világháborút követően a gazdaság egyre több pontján tapasztalati ténnyé vált, hogy

már a „tökéletes piac" klasszikus modelljének tökéletlenségei sem a régiek. Az egyre

növekvő munkanélküli tömegek, a helyenként megjelenő hiperinfláció világszerte

kérdésessé tették a piaci önszabályozás sikerességét.

Korábban már említettük, hogy a munkapiac egyébként is sajátos, a dologi javak piacától

különböző, tökéletlen piac. Még inkább így volt ez a két világháború között, amikor is a

reálbérnek a munkát allokáló, már úgyis korlátozott szerepe lényeges, új momentumokkal

egészült ki. A fejlett munkapiacokon a munkáltatók és a munkavállalók egyre

hatalmasabb szervezetei állnak szemben egymással. Ezek konszenzusra igyekeznek jutni

mind a bérek nagyságában, a szakmai és szakképzettségi bérdifferenciákban, a reálbérek

struktúrájában és változási ütemében, mind a foglalkoztatás mindenki által elfogadható

szintjében.

A munkapiac szakszervezetek által „megerősített" területein különösen jellemzővé vált,

hogy a pénzbérek munkaszerződésekben kerülnek megállapításra. Az ilyen szerződések

tipikusan fix béreket tartalmaznak a szerződés 1-3 éves időtartamára, ami még akkor is

lényeges változás a klasszikus modell bérrugalmassági feltételéhez képest, ha a pénzbérek

gyakori indexálása (árszínvonalhoz igazítása) biztosít némi mozgást. Ez azonban csak

felfelé jelent rugalmasságot, mint ahogy az árak mozgása is tipikusan emelkedő.

A munkapiacnak komoly intézményi háttere épült ki. Ezek az intézmények részben

közvetve, részben közvetlenül hatnak a munkapiacra. Például a minimálbérek törvényi

előírásával, állami bérarány-meghatározással, vagy az állami alkalmazottak

(köztisztviselők és közalkalmazottak) közvetlen bérmegállapításával és

foglalkoztatásával. A modern gazdaságokban előfordul az is, hogy a munkaerőmozgást

adminisztratív eszközökkel drasztikusan korlátozzák (bevándorlás, munkahely-

változtatás), vagy a munka és foglalkozások közti megoszlást az iskolarendszeren

keresztüli képzési struktúra determinálja.

Mindez igen messze esik a klasszikus allokációs mechanizmustól. A mindennapi

tapasztalatok nyilvánvalóvá tették, hogy a makroszintű munkapiac funkcionálása a mai

viszonyok között nem egyszerűen a kereslet-kínálat játékán alapul, hanem abban

intézményi tényezőknek is meghatározó szerep jut.

Fentiek részben okai, részben következményei annak a ténynek, hogy az 1920-as években a

klasszikus modell válságba került. Mivel alapvetően axiómarendszere vált tarthatatlanná,

82

gyökeresen új megközelítéseket kellett találni, amelyek egyben egy új közgazdaságtan

kiindulópontjává is váltak.

Keynes volt az első, aki nem fogadta el a klasszikus feltételek érvényességét. A gyakorlat

azt mutatta, hogy sem az árak, sem a bérek nem korlátlanul rugalmasak, sőt

alakulásuk jó részben nem is gazdasági tényezőkkel magyarázható. Az árakat a

monopolista erőpozíció mozgatja, míg a béreket a béralku. A munkapiac tartós jelensége

lett a munkanélküliség.

Mindezek alapján Keynes tagadta az árak és bérek piactisztító hatását, és azt igyekezett

kimutatni, hogy a tartós egyensúlytalansági helyzetek az elégtelen keresletre (illetve

túlkínálatos állapotra) vezethetők vissza, amelynek megoldásához gazdaságon kívüli

erők is szükségesek. Miként jelenik meg mindez a makroszintű munkapiacon?

Munkapiaci kereslet felfelé rugalmas árak és állandó pénzbérek mellett

Miután Keynes csak azt vetette el, hogy az árak és bérek tökéletesen rugalmasak, minden

más kombináció a munkapiaci modellben vizsgálható lenne. Ettől azonban el kell

tekintenünk és csak néhány esetet emelhetünk ki. Minthogy a modell egyik lényege a

munkapiaci megállapodások figyelembe vétele, így feltételezhetjük, hogy bár az árak

(felfelé) szabadon mozoghatnak, a pénzbér állandó (legalábbis a megállapodások idejére).

Meg kell említeni ugyanakkor, hogy a keynesi kitétel csak a lefelé merev bérekről szólt. Ez

a variáció akkor okoz problémát, ha a munkakereslet kisebb, mint a munkakínálat (ami

az akkori viszonyok között reális helyzet volt), hiszen ekkor a pénzbéreknek lefelé kellene

mozogniuk, hogy helyreállítsák a teljes foglalkoztatást. Fix pénzbérnél a helyzet ugyanaz:

ha a munkakínálat nagyobb, mint a munkakereslet, a mindenkori foglalkoztatást a

makrokereslet határozza meg (rövidebb oldal elve). A vállalatok annyi munkavállalót

foglalkoztatnak, mint amennyi az állandó bér(ek) mellett a keresletük, és önszántukból nem

is alkalmaznak többet. Ez pedig azt jelenti, hogy (munkakereslet – munkakínálat) nagyságú

munkanélküliség lesz.

Keynes végül is nem ellenezte a klasszikus munkakeresleti modellt. Ennek megfelelően

nála is addig a pontig nő a profitmaximalizáló vállalatok makroszintű munkakereslete, ahol

(W/P) = MPL vagy W= MPL *P, és W a fix pénzbér; MPL *P pedig a határbevétel.

Miután viszont a bérek állandóak, a munkanélküliség is állandó; hacsak a munkakeresletet

mesterséges (állami) eszközökkel nem növeljük meg.

A munkakeresleti görbe minden foglalkoztatási szinten egyben a munka

határtermékének piaci értékét is adja (LD = MPL*P), azaz a határbevételt. E két

tényező növelésével nő a foglalkoztatás, és mint ennek következménye, a kibocsátás

nagysága is. Ha ez elég nagy mértékű, ott létrejön a makroszintű munkapiaci egyensúly.

Gondolkodjunk el azon, hogy mi történik, ha megengedjük a pénzbérek felfelé mozgását!

Hiszen várható, hogy a munkakereslet növekedésének piaci hatása valamilyen szintű

béremelkedést von maga után.

Munkapiaci kínálat mint az elvárások függvénye

A klasszikus modellben a munkát kínálóról feltételezték, hogy ismerik a reálbért, a teljesen

rugalmas pénzbérről pedig azt, hogy helyreállítja a munkakínálat és munkakereslet

egyensúlyát. A reálbér növekedése tehát feltétele volt a munkakínálat növekedésének.

83

A munkakínálat keynesi elemzése abból indul ki, hogy a bérmegállapodások pénzben

köttetnek, nem reálbérben. Feltételezhetjük ezért, hogy a munkavállalók ismerik a

pénzbéreket, de az árszintet nem. Legyen szó akár explicit, akár implicit

megállapodásokról, az aláíró felek alávetik magukat a rendelkezéseknek az egész

időszakra, mondjuk egy évre. Azt azonban nincs lehetőségük megismerni, hogy az

aggregált árszint hogyan változik majd a következő év során. Pedig ez lesz az az árszint,

amely vásárlóerejüket a szerződés lejártáig meghatározza. Logikusnak tűnik ezért, hogy a

munkakínálatra vonatkozó döntésüket a jelenlegi pénzbérektől és az aggregált

árszintre vonatkozó elvárásaiktól teszik függővé. Az árszintre vonatkozó elvárásaikat

pedig döntően az árak múltbeli viselkedése határozza meg.

A lényegi különbség a klasszikus és a keynesi munkakínálati függvény között tehát az,

hogy a keynesi verzióban a munkások elvárásokat alakítanak ki az árakkal szemben, ezért

munkakínálatuk is egy elvárt reálbértől függ.

A klasszikus modellben ismerik a reálbért, a munkakínálat így a tényleges reálbértől függ.

A modern piacgazdaságok egyik legsúlyosabb problémája a munkanélküliség. Ez és

különösen az inflációval történő együttes megjelenése igen sok fejtörést okoz a

munkavállalóknak és a politikusoknak egyaránt.

2.3.4. A munkanélküliség fogalma, mérése

A munkanélküliség a makrogazdaság egyensúlytalansági problémája. Egyensúlytalanság,

mégpedig a munkapiacon megjelenő egyensúlytalanság, amikor is a munkakínálat

meghaladja a munkakeresletet. Munkanélkülinek tekintjük nemzetgazdasági szinten a

felkínált munkaerő állomány ki nem használt részét.

A munkanélküliség legáltalánosabb meghatározása szerint munkanélküli az a személy,

akinek az adott időszakban nincs munkahelye, de aki munkát keres. Szándékolt vagy

önkéntes munkanélküliségről beszélünk akkor, ha a munka nélkül maradt dolgozók nem

kívánnak változtatni a helyzetükön, azaz nem is keresnek munkát. A kényszerű

munkanélküliség olyan állapot, amikor a munka nélkül maradtak munkát keresnek, de

nem találnak.

Ezek szerint nem munkanélküli az egyéni vállalkozó, a tulajdonából, jövedelméből

munkavállalás nélkül élő egyén, a „fekete" munkát végző, mert egyik sem keres munkát.

Ugyancsak nem számít munkanélkülinek a háztartásbeli szerepvállalásra kényszerített sok

tízezer nő, aki a reménytelen munkapiaci helyzet miatt nem is próbálkozik.

A munkanélküliség statisztikáit tehát kellő körültekintéssel lehet csak elfogadni.

Az önkéntes munkanélküliek nagysága

84

Az önkéntes munkanélküliek két csoportba sorolhatóak. Egy részük adott reálbér mellett

nem hajlandó munkát vállalni, de magasabb reálbér mellett igen (U1)

Az önkéntes munkanélküliek egy másik csoportjába soroljuk azokat, akik a munkapiac

sajátossága miatt válnak munkanélkülivé. A munkahely változtatás rendszerint hosszabb

időt igényel, ezért a munkapiacon újonnan megjelenőknek vagy a munkapiacra

visszatérőknek, valamint az állásukkal elégedetlen személyeknek időre van szükségük

ahhoz, hogy a megfelelő munkahelyet megtalálják. A munkanélküliek ezen csoportját

frikcionális munkanélkülinek hívjuk. A frikcionális (súrlódásos) munkanélküliség az

önkéntes munkahely változtatással járó állástalanság.

Átmenetileg munkanélküliek, akik idényjellegű munkát végeznek. Bizonyos munkákra

csak bizonyos időszakokban lehet szert tenni (építőipari munkák, mezőgazdasági munkák,

karácsonyi vásár stb.).

Az átmenetileg munkát keresők közé tartoznak a szakképzetleneken kívül az első

munkavállalók (frissen végzettek), sőt a többdiplomások is. Az átmeneti munkanélküliség

végeredményben azt fejezi ki, hogy a munkapiac állandó mozgásban van.

A frikcionális munkanélküliség minden gazdaságban létezik. Ezen munkanélküliség

jelenléte nem tekinthető negatív jelenségnek. A munkák (lakóhelyek) közötti folyamatos

mozgás adja azt a mechanizmust, mely révén a munkavállalók igazodnak a folyamatosan

változó igényekhez, illetve a keresleti oldal igazodik az emberek preferenciáihoz.

Az önkéntes munkanélküliség a munkavállaló szubjektív döntésén alapul, ezzel szemben a

kényszerű munkanélküliség a munkapiac működéséből vezethető le, azaz túlkínálatot

jelent.

A munkanélküliség Magyarországon 2002-ben

Munkanélküliek száma 238,8 ezer fő

- a nők aránya 42,2 %

- a 25 éven aluliak aránya 23,7 %

Tartós (1 év vagy annál hosszabb

ideje) munkanélküliek aránya

44,7%

Munkanélküliségi ráta 5,8%

Forrás: KSH

A munkapiaci túlkínálat lehet abszolút vagy relatív. Ha a munkát keresők száma

megegyezik az üres álláshelyek számával, akkor a munkaerő túlkínálat viszonylagos, mert

a kereslet és a kínálat szerkezete tér el egymástól. Ha a munkát keresők száma nagyobb,

mint az üres állások száma, akkor beszélünk abszolút túlkínálatról

Konjunkturális munkanélküliség

Amennyiben a gazdaságban a munkakereslet kisebb, mint a munkakínálat, akkor általában

a termelés, az aggregált kereslet alacsony szintje a jellemző. Az ilyen helyzetben kialakuló

munkanélküliséget konjunkturális munkanélküliségnek hívjuk.

A konjunkturális munkanélküliség a makrogazdasági kibocsátás ingadozásából fakadó

munkanélküliség. Ha a makrogazdasági kibocsátás nő, akkor nő a munkakereslet, ez

munkalehetőséget teremt a munkanélküliek kisebb-nagyobb hányadának. Ha viszont

romlik a gazdasági helyzet, csökken a kibocsátás, akkor csökken a munkakereslet, nő a

munkanélküliség.

85

A ciklikus munkanélküliség ellen a kibocsátás, illetve a makrogazdasági kereslet

növelésével lehet harcolni. Az összkereslet növeléséhez gazdaságpolitikai eszközök

használhatók, de ezek eredményessége korlátozott. A munkanélküliség elleni

gazdaságpolitikai eszközök általában inflációt gerjesztenek, az infláció elleniek pedig

növelik a munkanélküliséget.

Strukturális munkanélküliség

Strukturális munkanélküliségről akkor van szó, ha van elég munkaalkalom, csak éppen a

munkát keresők szakképzettsége nem felel meg a munkakereslet követelményeinek. A

technika fejlődése és a szakképzettséggel szemben támasztott igények korunkban

különösen gyorsan változnak. A technikai fejlődés azonban nemcsak a régi szakmák iránti

keresletet csökkenti, hanem új szakmáknak ill. képzettségnek megfelelő munkalehetőséget

is teremt.

A strukturális munkanélküliség elsősorban a szakképzetlenebb munkaerőt hozza nehéz

helyzetbe, de nem kizárólag. Strukturális munkanélküliségről van szó akkor is, ha a

munkakínálat és az üres állások telephelye regionálisan nem felel meg egymásnak. A

munkanélküliek más körzetben élnek, mint ahol reájuk állások várnak.

A konjunkturális munkanélküliség általában strukturális munkanélküliséggel együtt jár,

de ez fordítva nem mindig igaz.

A strukturális munkanélküliség időtartama elsősorban nem attól függ, hogy mennyi idő

múlva jelentkezik az új munkaerő iránti igény, hanem az új igények és a munkakínálat

közötti távolságtól. A régi struktúra annál lassabban tud az új igényekhez igazodni:

minél jelentősebb helyváltoztatásra van szükség,

minél kisebb mértékben tud a munkakínálat az új igényekhez alkalmazkodni,

az információáramlás lassú (kevésbé fejlett a munkaközvetítési rendszer).

A kormányzatok számára a kényszerű munkanélküliség minősül igazi munkanélküliségnek,

ezért a statisztikák zöme ennek alakulását mutatja ki.

A munkanélküliség mérése

A munkanélküliség mérésére általában két módszer használatos:

- a kényszerű munkanélküliek száma,

- a munkanélküliségi ráta.

A munkanélküliség rátája azt mutatja, hogy mekkora a kényszerű munkanélküliek aránya

a gazdaságilag aktív népességhez viszonyítva.

Munkanélküliek száma és a munkanélküliségi ráta alakulása

Ország Ezer fő Munkanélküliségi ráta %-ban

2001 1990 1998 1999 2000 2001

Európai Unió 12 722 8,4 10,2 9,4 8,4 7,3

Ausztria 154 3,2 4,2 3,8 3,6 3,6

100* népesség aktív

számaliek munkanélkü kényszerű

rátaliségimunkanélkü

86

Franciaország 2 231 9,4 12,1 12,0 10,2 8,6

Nagy- Britannia 1 381 7,0 6,2 6,1 5,6 4,7

Németország 3 079 4,9* 9,8 8,9 7,9 7,8

Olaszország 2 268 9,8 12,1 11,7 10,8 9,6

Magyarország 233 1,7 7,8 7,0 6,4 5,7

* A korábbi NSZK adata

Forrás: KSH

A munkanélküliségi rátán túlmenően a statisztikákban találkozhatunk a nemzetgazdaság

aktivitási rátájával, mely az aktív népesség és a munkaképes népesség százalékos arányát

fejezi ki.

Gazdasági aktivitási ráta alakulása

Ország Ezer fő Munkanélküliségi ráta %-ban

2001 1990 1998 1999 2000 2001

Európai Unió 174 389 55,5 55,8 56,1 56,3 56,1

Ausztria 3 851 55,4 58,8 59,0 58,7 58,2

Franciaország 25 909 55,9 55,5 55,7 55,7 55,5

Nagy- Britannia 29 538 63,0 61,8 62,1 62,4 62,1

Németország 39 606 58,0 57,7 57,9 57,5 57,5

Olaszország 23 642 49,7 47,8 48,1 48,1 48,3

Magyarország 4 092 58,2 47,3 48,2 48,4 48,1

* A korábbi NSZK adata

Forrás: KSH

A gazdasági aktivitás és a munkanélküliség

A munkanélküliségi ráta a foglalkoztatottság alakulásán kívül az aktív népesség

alakulásától is függ. Az aktív népesség növekedését okozhatja a teljes népesség növekedése

(demográfiai okok, bevándorlás). Mindenképpen meg kell említeni az aktív és az inaktív

népesség közötti átjárást, melynek egyik meghatározó eleme a női munkavállalás alakulása.

Az átjárás másik fontos tényezője a tanulással eltöltött idő. A tanulásban töltött idő

növekedésével a munkanélküliségi ráta csökken.

A munkanélküliek és az inaktívak között is van áramlás. Ebből következik, hogy a

potenciális munkaerő-tartalékot nemcsak a munkanélküliek adják, hanem az inaktív

népesség is.

A népesség egyes csoportjai közötti mozgás

100* népességkorú munkaképes

népesség aktív

aggazdaságilrátaaktivitási

87

Meg kell említeni a foglalkoztatási mobilitás fogalmát, mely az azonos foglalkozású

munkahelyek változtatásának gyakoriságát jelenti. A foglalkoztatási mobilitás a

frikcionális munkanélküliséghez kapcsolódik. A mobilitás növelés is növelheti a

munkanélküliséget.

2.3.5. A munkanélküliség és az infláció

A munkanélküliség természetes rátája

A nemzetközi szakirodalom a munkanélküliség természetes rátájának azt a

munkanélküliségi szintet tekinti, amely mellett a bérekre és az árakra ható erők

egyensúlyban vannak. Úgy is megfogalmazható a természetes munkanélküliségi ráta

fogalma, hogy a gazdaságban hosszú távon tapasztalható munkanélküliség.

A természetes ráta szorosan összefügg az inflációval. Úgy tartják, hogy a természetes

rátánál alacsonyabb szintű munkanélküliség az infláció emelkedő spiráljának veszélyeit

idézi elő. A természetes ráta az utóbbi években a legtöbb országban emelkedő irányzatú. A

közgazdászok a 60-as években még körülbelül 4 százalékra becsülték, a 80-as évek

közepén a legtöbb becslés már 6 százalékra teszi az értékét.

A Phillips-görbe

Hosszú ideje foglalkoztatja a közgazdászokat, de a gyakorló gazdaságpolitikusokat is az a

kérdés, hogy milyen összefüggés van hosszú távon a munkanélküliség és az infláció között.

Lehet-e választani közöttük, netán egyiket megoldani a másik rovására.

A gondolat eredete egy brit közgazdász (A. W. Phillips) tanulmányából vezethető le, aki

közel százéves időszakra tényadatok alapján keresett összefüggést a nominális bérindex és

a munkanélküliségi ráta között. Arra a megállapításra jutott, hogy közöttük fordított

összefüggés van. Vagyis növekvő nominál bérindex esetében csökken a

munkanélküliségi ráta, és fordítva. A 6%-os munkanélküliségi ráta esetén stabilizálódtak

a nominálbérek.

A nominálbérek és az infláció közötti szoros kapcsolat vezetett oda, hogy ezt az eredeti

Phillips-összefüggést Solow és Samuleson (amerikai Nóbel-díjas közgazdászok)

módosították az inflációs ráta és a munkanélküliségi ráta közötti összefüggésként.

Az eredmény az eredetihez hasonló lejtésű görbe lett. Ezt nevezik Phillips tiszteletére

Phillips-görbének. A belőle levonható makrogazdasági következtetés hosszú időn

keresztül befolyásolta a közgazdászok és a politikus felfogását egyaránt. Ennek alapján

88

feltételezték, hogy a két kedvezőtlen jelenséget csak egymás rovására lehet javítani. A

minél magasabb szintű foglalkoztatás ára növekvő infláció, míg az infláció elleni

eredményes küzdelem ára növekvő munkanélküliség.

A módosított Phillips görbe

A módosított Pillips görbe nem 6 %-nál, hanem 5,5 %-nál metszi a vízszintes tengelyt.

Ennek oka elsősorban abból fakad, hogy nem a nominálbérek növekedését vizsgáltak,

hanem az inflációs rátát.

A munkanélküliségi ráta és az inflációs ráta között feltárt összefüggés a

gazdaságpolitikusok számára igen fontos információt jelent. Amennyiben a gazdaságban a

munkanélküliség csökkentését tűzik ki a gazdaságpolitikai célok egyikeként, akkor az

infláció felgyorsulására, növekedésére lehet számítani. Ugyanez igaz fordítva is. Az

infláció csökkentő gazdaságpolitika a munkanélküliség növekedéséhez vezethet.

Ez a felfogás hosszú ideig tartotta magát, de a 70-es évek jelenségei fokozatosan kihúzták

alóla a talajt. A gazdaságokban egy új jelenség tűnt fel. Ezt hívjuk stagflációnak.

Jelentése: a gazdasági növekedés stagnálása melletti infláció. A gazdaság makrojövedelme

nem növekszik, a foglalkoztatottság állandósul (a munkanélküliségi ráta nem változik),

miközben az infláció mértéke bármilyen nagyságrendet felvehet.) Felvetődött a Phillips-

görbe rövid és hosszú távon való értelmezésének szükségessége.

Ennek alapján megállapítható, hogy rövid távon változatlanul kimutatható az ellentétes

irányú viszony az árszínvonal és a munkanélküliségi ráta között, de hosszú távon a

Phillips-görbe függőlegessé válik a munkanélküliség természetes rátájának megfelelő

munkanélküliségi szinten.

Ennek az az oka, hogy hosszú távon az árszínvonal-emelkedést követik a nominálbérek,

majd a reálbérek, ez pedig csökkenti a foglalkoztatást, hatására a foglalkoztatottság újra a

kiindulási szintre csökken.

Hosszú távú Phillips görbe

89

2.4. Az állam gazdasági szerepvállalása

A gazdaságban zajló folyamatokra három tényező fejti ki hatását: a tradíció, a piac és az

állam. A három tényezőt nem lehet elválasztani egymástól, mert szoros egységet alkotnak.

Mind a három tényező külön-külön is hat, és hat a másik kettőre is.

Az állam gazdasági beavatkozása

Amióta létezik állam, mindig is ellátott gazdasági funkciókat. A modern gazdaságokban

viszont az állam fokozódó szerepet vállal. Az állami szerepvállalásnak ez a növekvő

tendenciája megjelenik a költségvetési kiadások és az adók növelésében, a nemzeti

jövedelemből finanszírozott transzferkifizetések és jövedelemtámogatások emelkedő

hányadában, és nem utolsósorban a gazdaság szabályozásában vállalt fokozódó szerepében.

Az állam gazdasági szerepvállalása sokrétű, és nemzetgazdaságonként eltérő lehet. Nem

létezik egy általános, minden nemzetgazdaságra ugyanolyan hatással bíró, és minden

gazdaságban ugyanolyan eszközöket alkalmazó állami szerepvállalás. Ennek elsősorban az

az oka, hogy a nemzetgazdaságokban - esetenként jelentősen - eltér a tradíció, a nemzeti

kultúra, a hagyomány, ami végső soron az életfelfogásban jelenik meg.

Az állam gazdasági szerepvállalásának jól elkülöníthető területei általában a

következők:

a nemzetgazdaságok közötti kapcsolat kiépítése és a kapcsolat ápolása;

a gazdasági működés törvényes kereteinek kialakítása;

az állam gazdaságba történő beavatkozása.

Mindhárom területen kialakított állami magatartás befolyásolja a másik kettőt. Nem nehéz

belátni, hogy a gazdaságra vonatkozó törvények kialakítása és betartatása meghatározza az

állam gazdaságba történő beavatkozásának a minőségét és formáját, de kihat a nemzetközi

gazdasági kapcsolatok alakulásara is. A bármely területen felvállalt állami szerepvállalás

nem hagyhatja figyelmen kívül annak a többi területre gyakorolt hatását.

A nemzetgazdaságok közötti kapcsolat kiépítése és a kapcsolat ápolása vonatkozásában az

állami magatartás alapvetően kétféle lehet: protekcionista és liberális. A protekcionista

állami magatartás annyit jelent, hogy az állam a rendelkezésére álló eszközök (pl. vámok)

igénybevételével védi a nemzetgazdaságot a külső gazdaságok hátrányos hatásaitól. A

nemzetgazdaság érdekét szem előtt tartó állami magatartás ebben az esetben viszonylagos

távolságtartásra kényszeríti a nemzetgazdaságokat. Az állam liberális magatartása azt

jelenti, hogy az állam abban az irányban mozdul el a kapcsolatok kialakításában, hogy

fokozatosan lebontja a protekcionista állami intézkedéseket, és törekszik a

90

nemzetgazdaságok közötti együttműködés kölcsönösen előnyös formáinak fejlesztésére. A

liberális állami magatartás már nemcsak a gazdasági, hanem a kulturális, a sport, a

turisztikai és az egyéb együttműködést is elősegíti.

A gazdasági működés törvényes kereteinek kialakítása kapcsán elsősorban azokra a

törvényhozó, végrehajtó, valamint gazdaságszabályozási tevékenységekre kell gondolni,

amelyek alapvetően befolyásolják a gazdaság szereplőinek (a háztartásoknak, az üzleti élet

szervezeteinek és az államnak) a magatartását. A gazdaság törvényes kereteinek és a

gazdasági szabályozás módjainak kialakítása eszköz az állam számára, amely a

megfogalmazott gazdaságpolitika segítségével kijelöli a gazdaság mozgásának az irányát.

A gazdaság számára az a kedvező, ha a törvényes keretek változása folyamatosan követi a

gazdaságban és a társadalomban bekövetkezett változásokat.

Az állam gazdasági beavatkozásának altalános céljai a következők:

- gazdasági hatékonyság,

- a társadalmi igazságosság és

- a makrogazdasági stabilitás elősegítése.

Ezek előmozdítása érdekében a modern állam bekapcsolódik:

- az erőforrások allokációjába,

- a jövedelmek elosztásába,

- és a makrogazdasági egyensúly alakításába, a gazdaság stabilizálásába.

Az allokációs funkció minden olyan kormányzati tevékenységet összefog, amely az

előállított termékek és szolgáltatások mennyiségét és minőségét befolyásolja. Hat a

termékek és szolgáltatások termelésére, forgalmazására és felhasználására. Az államnak

olyan feladatokat kell ellátnia, melyeket a piac nem lát el, illetve nem megfelelő

hatékonysággal Ezt hívjuk a piaci elégtelenségeknek azaz a piac kudarcának. A piaci

elégtelenségek:

a közjavak termelését,

az externáliák kezelését,

az érvényesülő monopolhatások egy rézének mérséklését követeli az államtól.

A jövedelmek újraelosztása a megtermelt eredeti jövedelmeknek az adózás és a

transzferfizetés mechanizmusán keresztül történő megvalósítását jelenti. A közjavak

fogyasztása is jövedelemhez juttatja a gazdaság szereplőit, de nem pénzben, hanem a

szükségletek magasabb szintű kielégítésében. A kormányok a közösségi fogyasztás

biztosításával indirekt módon járulnak hozzá a jövedelmek újraelosztásához. Az indirekt

jövedelem újraelosztás révén gyakran azok is részesednek a transzferekből, akik képesek

lennének megfizetni a szolgáltatás árát. Ugyanakkor a közjavakat nem mindenki veszi

igénybe.

A stabilizáció általános célja, hogy megakadályozza a kibocsátás és a foglalkoztatás

ingadozását. A stabilizációs beavatkozás általában a makroökonómia valamennyi céljára

irányul:

a teljes foglalkoztatás elérése,

az infláció visszafogása,

a költségvetés egyensúlyának megteremtése,

a külgazdasági egyensúly befolyásolása.

91

A gazdaság stabilizálása – piacgazdasági viszonyok mellett – elsősorban a kereslet és a

kínálat szabályozásán keresztül történik.

Az állami beavatkozásnak a történelmi fejlődés során többféle módszere alakult ki, és nem

lényegtelenek azok a különbségek sem, amelyek napjainkban is fellelhetők. Ezek közül az

állami beavatkozás három alaptípusa:

- tervgazdálkodáson alapuló,

- fiskális és

- monetáris eszközökre támaszkodó.

2.4.1. A gazdaságpolitika

A modern gazdaságokban az állam szerepe sokrétű, és a gazdasági stabilizálás

szempontjából elengedhetetlen. Az állam az általa kiépített intézményi rendszeren keresztül

egyrészt közszolgálati funkciókat lát el, másrészt aktív szerepet vállal a gazdaság

stabilitásában.

Az állam a felvállalt funkciókat csak abban az esetben képes ellátni, ha megfelelő

eszközökkel, forrásokkal rendelkezik. Az állami feladatok ellátásához - a szükséges

források biztosítása végett - adókat szed és kiadásokat eszközöl. Más szóval jövedelmet

von ki a gazdaságból és költi el azt felvállalt feladatainak az ellátására a redisztribúció

működtetése révén. Az állam azonban nemcsak jövedelmet csoportosít át, hanem egyéb

erőforrásokat is, vagyis allokációt folytat.

Annak eldöntése, hogy az állam milyen funkciók ellátására vállalkozik és hogy ezeket

miképpen látja el, továbbá, hogy milyen eszközöket alkalmaz a megvalósítás érdekében, a

kormányzat feladata.

A nemzetgazdaságok kormányzatai hozzák meg azokat a törvényeket, a gazdaságra

vonatkozó döntéseket, amelyeket az állami feladatok felvállalásának körébe utalnak. A

kormányzatok által felvállalt feladatok köre és az ellátás minősége változik, finomodik a

társadalmi erőviszonyok tükrében. Nincs egységes recept és ajánlás a kormányzatok által

felvállalt állami feladatok vonatkozásában.

A kormányzatok a gazdaságra vonatkozó elképzeléseiket, gazdasági stratégiájukat

gazdaságpolitikájukban foglalják össze.

A gazdaságpolitika azoknak a gazdasági céloknak, módszereknek, eszközöknek és

intézkedéseknek az összessége, amelyeket a kormányzat irányoz elő és valósít meg a

gazdaság és a társadalom kiegyensúlyozott fejlődése érdekében.

A gazdaságpolitika:

része a kormányzat általános politikájának,

hatással van mindazokra a gazdaságot érintő intézkedésekre, amelyek befolyásolják a

gazdaság működését és feltételrendszerét,

érinti a nemzetgazdaságok közötti kapcsolatok állapotát,

megfogalmazza a gazdaságra vonatkozó szabályozási eljárások irányát, valamint

tartalmazza azokat az eszközöket és módszereket, amelyekkel az állam beavatkozik a

gazdaság működésébe.

A gazdaságpolitika céljait a makroökonómia céljaiból meríti, azoknak a gyakorlatba

való átültetésével.

Tipikus gazdaságpolitikai célok:

A nemzeti kibocsátás (vagyis a reál GDP) elősegítése.

92

A gazdasági struktúraváltás ösztönzése.

Magas foglalkoztatás, alacsony kényszerű munkanélküliséggel.

Stabil vagy enyhén emelkedő árszínvonal.

A jövedelemelosztás befolyásolása.

Az export-import egyensúlya.

Árfolyam-stabilitás.

A gazdaságpolitikai célok megvalósításához megfelelő eszközrendszer szükséges.

A gazdaságpolitika legjellemzőbb eszközei:

institucionális rendelkezések (jog, intézmények)

a gazdálkodókra vonatkozó törvényes korlátozások (tilalmak, engedélyezési eljárások),

költségvetési politika,

monetáris politika,

árfolyam-politika,

jövedelempolitika,

foglalkoztatáspolitika,

külkereskedelem-politika.

A gazdaságpolitikai eszközök alkalmazhatók diszkrecionálisan, szabályokhoz kötötten

vagy automatikusan, A diszkrecionális alkalmazás egyedi beavatkozást jelent pl.:

utasítások, megállapodások formájában. A szabályokhoz kötött eszközöknél adott feltételek

teljesülése esetén történik a beavatkozás. Az automatikus eszközök a folyamatok

feltételeinek változása révén, mindennemű beavatkozás nélkül segítik a gazdaságpolitikai

célok megvalósítását.

A gazdaságpolitika gyakorlati megvalósítása a kormányzatokat az adók liberalizált, a

kiadások nagyvonalú kezelése irányában mozdítja el. A kormányzati magatartást semmi

sem kényszeríti arra, hogy következetesen számoljon el kiadásaival, és közben kellő

precizitással adjon számot bevételeinek alakulásáról. Emiatt a kormányzati túlköltekezés

rendre megjelenik a modern gazdaságokban. Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a

napjainkban még pozitívnak értékelt tényt, hogy a kormányzati túlköltekezés az aggregált

keresletet növeli, emiatt a nagyvonalú kormányzati magatartás serkentőleg hathat a

gazdaságra. Ez rövidtávon nyilván igaz is.

2.4.2. A fiskális politika

A fiskális politika azoknak az állami kiadásoknak és tervezett bevételeknek az együttes

hatása, amelyek képesek a makrogazdasági folyamatokat befolyásolni.

A fiskális politika lényege: a megtakarítás és a beruházás egyenlőtlenségének

megszüntetése az aggregált kereslet növelésével. Az aggregált keresletet befolyásoló

tényezők két nagy csoportba sorolhatók.

Az állam által alkalmazott eszközök egy része nem kíván folyamatos állami beavatkozást,

mert hatásuk a gazdaság folyamataira állandó. Ezeket az eszközöket automatikus

stabilizátoroknak nevezi a szakirodalom. Ide tartozik: az adózási rendszer, a jóléti

transzferek (munkanélküli-segély, a nyugdíj, a különböző eseti állami támogatások) és a

társadalombiztosítás, dotáció stb. Az alkalmazott - ún. diszkrecionális - költségvetési

eszközök másik része időleges. Recesszió idején az állam különböző költségvetésből

finanszírozott beruházásokat indít, főleg új munkahelyek teremtése céljából. Másrészt

93

az állam diszkrecionális transzferkifizetéseket (eseti kifizetéseket) folyósít,

harmadsorban pedig megváltoztatja az adókulcsokat.

Az állami költségvetésen keresztül megvalósuló beruházások finanszírozása történhet az

adók emelésével, állami kötvények kibocsátásával és egyéb módon. Az eddigi

tapasztalatok azt bizonyítják, hogy bármelyik finanszírozást is választja az állam, a

költségvetési beruházások megvalósításakor az alapvető cél általában megvalósul, vagyis

csökken a munkanélküliségi ráta. A foglalkoztatottság növelését viszont rendszerint az

infláció emelkedése kíséri.

A kormányzatok kiadásaik és bevételeik tervét az állami (központi) költségvetésben

rögzítik, amelyet a törvényhozással fogadtatnak el. Az állami költségvetés parlamentben

történő elfogadtátása lehetőséget biztosít a kormányzati bevételek és kiadások társadalmi

kontrollálására. A társadalmi kontroll léte hosszú távon megfosztja a kormányzatot a

kiadások és a bevételek tetszőleges változtatásától.

A költségvetés

Az állami költségvetés egy olyan pénzügyi terv, amely egyrészt tartalmazza az állami

szervek pénzalapját, másrészt szembeállítja az állami bevételeket és az állami kiadásokat

egy bizonyos időszakra (általában egy évre) vonatkozóan.

A költségvetés valójában egy pénzügyi mérlegterv, ahol tételesen számba veszik a

bevételeket - a kormányzatok adópolitikájának tervezett megvalósulását -, valamint a

kiadásokat - vagyis a kormányzat stabilizációs és egyéb (foglalkoztatás, szociális,

biztonsági stb.) politikájának a gyakorlatát.

Az állami költségvetés tehát az állam központi pénzalapja, az államháztartás része.

Az államháztartás magába foglalja:

a központi költségvetést,

az önkormányzatok költségvetését (8 regionális testület, 20 megyei rangú és 3 100 helyi

önkormányzat),

az elkülönített központi pénzalapokat (1999-től: Munkaerőpiaci Alap, Központi Nukleáris

Alap) és

a társadalombiztosítás (egészségbiztosítás, nyugdíjbiztosítás) költségvetését.

A következő ábra az államháztartás alrendszerinek bevétel megoszlását tartalmazza.

Az államháztartás bevételeinek megoszlása

0%

10%

20%

30%

40%

50%

60%

70%

80%

90%

100%

Helyi

önkormány-

zatok

Társadalom-

biztosítás

Központi

költségvetés

94

A központi költségvetés mérlege

BEVÉTELEK KIADÁSOK

Gazdálkodó szervezetek befizetései Gazdálkodó szervezetek támogatása

Fogyasztáshoz kapcsolt adók Fogyasztói árkiegészítés

Lakossági befizetések Társadalombiztosítási ellátások

Szervezetek befizetései Költségvetési szervek támogatása

Adósságszolgálattal kapcsolatos befizetések Önkormányzatok támogatása

Egyéb bevételek Elkülönített pénzalapok

Adósságszolgálat

Egyéb kiadások

BEVÉTELEK FŐÖSSZEGE KIADÁSOK FŐÖSSZEGE

Deficit Szufficit

A költségvetés mérlegének két oldala mindig egyensúlyban van. Ezt az egyensúlyt az állam

megtakarítása biztosítják. Amennyiben az állam kiadásai meghaladják bevételeit, azaz

deficites a költségvetés, ekkor negatív állami megtakarításról beszélünk Az állam hitelt

vesz fel a tőkepiacról. Pozitív megtakarítás esetén szufficites a költségvetés.

A modern gazdaságok költségvetése tartalmaz ún. beépített automatikus

stabilizátorokat, amelyek valójában arra szolgálnak, hogy a jövedelemváltozással együtt

változzanak az adóbevételek is. Az automatikus stabilizátorok sohasem hozhatják

egyensúlyi helyzetbe a gazdaságot a költségvetésen keresztül.

A közgazdasági elmélet és gazdasági gyakorlat talán egyik legvitatottabb kérdése a

központi költségvetési egyensúly megítélése. Általánosságban elfogadott, hogy a

költségvetés egyenlege nem kifogástalan jelzője a gazdaság egyensúlyának és a pénzügyi

helyzet stabilitásának.

A nemzetgazdaság állapotát jellemző pénzügyi helyzet komplexitásából következik, hogy a

gazdasági egyensúly nem azonosítható a költségvetés aktív vagy nulla - esetenként

passzív - szaldójával. A pénzügyi egyensúly kialakulhat a reálfolyamatoktól elszakadva is.

Az így kialakított egyensúly azonban fölöttébb csalóka és hosszú távon igencsak ingatag.

Közgazdaságilag elfogadott, hogy a költségvetési hiány akkor tekinthető racionálisnak, ha a

pénztulajdonosok elhalasztott kereslete (az el nem költött M1 pénz) miatt vannak

felhalmozódó megtakarítások. A gazdaság hosszú távú folyamatai szempontjából azonban

nem közömbös, hogy a kormányzatok a megtakarításokkal szemben álló költségvetési

kiadásokat mire költik. A kormányzati túlköltekezés irányulhat árut, szolgáltatást biztosító

munkahelyteremtő beruházásokra, de irányulhat a társadalom számára kompenzálatlan

bérkiáramlásra is.

Az állandósult költségvetési hiány - függetlenül a finanszírozás módjától -

államadósságként halmozódik fel. Az államadósság kritikus méretűvé duzzadhat fel akkor,

ha például a költségvetési bevételek tartósan nem nyújtanak fedezetet a törlesztések és a

kamatok fizetésére, vagy ha a pénzkibocsátás és a pénzvisszaáramlás függetlenedik a

gazdasági és pénzügyi folyamatoktól.

95

Az adóztatás alapkérdései

Az adó a közösségi funkciók ellátásához nélkülözhetetlen pénzügyi forrás, amelyet az

állam egyoldalúan állapít meg, és kényszer útján szed be az adóalanyoktól. Az adó alanya

lehet természetes vagy jogi személy.

Az adóztatással kapcsolatosan az alábbi elveket különböztetjük meg:

- fizetőképesség elve (az adó hozzájárulás mértékét a jövedelmi vagy a vagyoni

helyzet befolyásolja)

- haszonelv (az állam bevételeihez a gazdasági szereplők olyan mértékben járuljanak

hozzá, amilyen mértékben részesednek a közjavakból)

- fejadó elv (a gazdasági szereplők nem a teherviselő képességük alapján adóznak),

- igazságosság elve ( az azonos teljesítőképességgel rendelkezők azonos kezelése).

Az adóztatás alapja az adókötelezett jövedelme vagy vagyona.

Az adók csoportosítása

Csoportosítási szempont Adófajta

Adóviselés alapján Egyenes adó

Közvetett adó

Jövedelemhez való viszony

alapján

Jövedelemtől független adó

Jövedelemtől függő adó

(lineáris, progresszív, degresszív)

A közvetlen vagy egyenes adó közvetlenül annak a gazdasági alanynak a jövedelmét

terheli, aki az adó alanya. Egyenes adó például a vállalati és személyi jövedelemadó, a

vagyonadó.

A közvetett (indirekt) adók termékekhez, szolgáltatásokhoz kötődnek. Ezek a forgalmat és

a fogyasztást terhelik, figyelmen kívül hagyva az adózás egyéni körülményeit. A közvetett

adóknál az adóalanya és annak viselője nem ugyanaz a személy. Az adó viselője az, aki az

árut, illetve szolgáltatást megvásárolja. Tipikusan közvetett adó a forgalmi adó, a

fogyasztási adó, az import után fizetett vám.

Az egyenes adók közvetlenül a jövedelmeket célozzák meg, a közvetett adók az árakon

keresztül fejtik ki hatásukat.

Az adókulcs az adóalap meghatározott százaléka.

További csoportosítás szerint az adó lehet jövedelemtől függő és jövedelemtől független

(ún. autonóm) adó. Jövedelemtől függő adó például a személyi jövedelemadó, a vállalati

nyereségadó. Ezek lehetnek progresszívek, degresszívek és lineárisak. A jövedelemtől

független adók általában egyösszegű adók, amelyek a termeléstől és a jövedelemtől

függetlenek. Akkor is fizetni kell őket, ha semmilyen jövedelem nem keletkezik. Ilyen

például a vagyonadó, az örökösödési adó, a gépjárműadó stb.

Az adók hatása a makrogazdasági keresletre

Az adók - jellegüktől függetlenül – csökkentik a magánszektor rendelkezésre álló

jövedelemét. Ennek következtében csökken a fogyasztói kereslet, ami végső soron az

összkereslet csökkenéséhez vezet. A kétfajta adó (egy összegű és a jövedelemtől függő) –

eltérő módon hat a rendelkezésre álló jövedelemre, és így az összkeresletre.

96

Az egyösszegű adók csökkentik a háztartások elkölthető jövedelmét, ezáltal csökken a

fogyasztási cikkek iránti kereslet, ami a makrojövedelem csökkenéséhez vezet.

Számszakilag is meghatározható, hogy egy egységnyi adó változtatás (adó csökkentés,

vagy növekedés) mekkora mértékű hatást gyakorol a makrogazdaság egyensúlyi

jövedelmére. Az adó változás hatásának nagyságát a fogyasztók fogyasztási

határhajlandósága (egységnyi jövedelemnövekmény mekkora fogyasztás növekményt idéz

elő) befolyásolja. A fogyasztási határhajlandóság segítségével kiszámítható az

adómultiplikátor, mely választ ad arra, hogy egységnyi adónövekedés hány egységnyi

jövedelemcsökkenést okoz.

A jövedelemtől függő adók szintén hatnak a rendelkezésre álló jövedelemre, ezen

keresztül a fogyasztási keresletre és az árupiac egyensúlyát biztosító keresletre. Hatásuk

azonban más módon érvényesül, mint az egyösszegű adóké, mivel a jövedelem

változásával az adó nagysága is változik. A jövedelemtől függő adók az adókulcsnak

megfelelően csökkentik a rendelkezésre álló jövedelmet.

Az adókulcsok növelése kezdetben növeli a költségvetés bevételét. Az adókulcsok további

növelésével a bevételhányad lassabb ütemben nő, majd egy idő után tényleges csökkenést

tapasztalhatunk. Ezt az összefüggést mutatja be az úgynevezett Laffer görbe.

12. ábra: Laffer görbe

A Laffer görbén látható, hogy %-os illetve 100%-os adókulcsnál az állam bevétele zérus.

Az állam szempontjából az adókulcs akkor optimális, ha számára maximális bevételt

biztosít. Ha ennél magasabb adókulcsot állapítanak meg, a bevételek csökkenni kezdenek.

A kományzati kiadások hatása a makrokeresletre

A kormányzati kiadások két nagy csoportra bonthatók:

- kormányzati vásárlások,

- transzferek.

Az állam költekezése legyen az kormányzati áruvásárlás vagy transzfer kiadás valamilyen

mértékben növeli a keresletet, ezzel együtt az egyensúlyi jövedelmet és a kibocsátást.

A háztartási transzferek, melyek lehetnek autonom jellegűek (pl. az alanyi jogon járó

családi pótlék) vagy jövedelemtől függőek (pl a munkanélküli segély), növelik a lakosság

rendelkezésre álló jövedelmét és a fogyasztási keresletet.Az autonom transzferek

megsokszorozódó hatása azonos mértékű, mint az egyösszegű adóké (a fogyasztási

határhajlandóság nagyságának függvényében fejtik ki hatásukat), csak ellenkező előjellel.

97

A jövedelemtől függő transzferek esetében a transzfer hatás hasonló a jövedelemfüggő

adókéhoz.

A kormányzati áruvásárlások növekedése ugyancsak ösztönző hatással bír a

makrogazdaság összkeresletére. E hatás a fogyasztási határhajlandóság nagyságának

függvényében alakul. A kormányzati kiadások a kiadási multiplikátoron keresztül

megsokszorozódó hatást fejtenek ki a makrogazdaság jövedelmére. Növekedésük ösztönzi,

csökkenésük visszafogja a makrogazdaság jövedelmét.

A kormányzati kiadások hatása a makrojövedelemre

A fenti ábrán a makrogazdaság összkereslete és az egyensúlyi makrojövedelem szintje

látható. A keresleti elemek összetevőinek növelésével (C = fogyasztás, I =beruházás, G =

kormányzati vásárlások) az összkeresleti függvény növekszik, mely a makrojövedelem

növekedéséhez vezet. Az ábrából az is leolvasható, hogy az egyes keresleti elemek

növekedésének hatása megsokszorozódva jelentkezik a makrogazdaság egyensúlyi

jövedelemszintjénél.

Amennyiben az adók és a kiadások makrogazdaságra gyakorolt együttes hatását nézzük, az

adók csökkentőleg hatnak a makrokeresletre, míg a kormányzati kiadások növelik

azt. Egységnyi adó és kormányzati kiadás növelés esetén az adó hatása kisebb mértékű.

Egyensúlyban lévő költségvetés esetén a makrojövedelem nagysága a kiadások

nagyságával növeli a makrojövedelem nagyságát, azaz a termelés szintje a kiadás

növekedésével azonos mértékben nő, ha azt teljesen adóelvonással finanszírozzák.

(Haavelmo-tétel).

A fiskális politika eszközei (az állam bevételei, kiadásai) a stabilizációs folyamatban

betöltött szerepük szerint restriktív (visszafogó) vagy expanzív (ösztönző) jellegűek

lehetnek. Expanzív költségvetési politikáról akkor beszélünk, ha az állam az aggregált

kereslet élénkítésével hat a gazdaságra. Ha az állam az aggregált kereslet csökkentésével

akarja befolyásolni a gazdaságot, akkor restriktív költségvetési politikát folytat.

98

A költségvetési politika főbb jellemzői

Költségvetési politika

Jellege Eszközei Alkalmazásának

hatása

Alkalmazásának feltételei

Expanzív Kiadások növelése

Bevételek csökkentése

Makrokereslet nő Erőteljes

kapacitáskihasználatlanság

rugalmas kínálat

Restriktív Kiadások csökkentése

Bevételek növelése

Makrokereslet

csökken

Teljes

kapacitáskihasználtság,

rugalmatlan kereslet

Az Államháztartás egyenlege a GDP százalékában

Ország 1990 1997 1998 1999 2000 2001

Európai Unió ... - 2,5 -1,6 - 0,7 1,0 -0,8

Ausztria -2,4 -2,0 -2,4 -2,3 -1,5 0,2

Franciaország -2,1 -3,0 -2,7 -1,6 -1,3 -1,4

Nagy- Britannia -1,6 -2,2 0,2 1,1 4,0 0,7

Németország ... -2,7 -2,8 -1,8 -0,5 -2,2

Olaszország -11,8 -2,7 -2,8 -1,8 -0,5 -2,2

Magyarország 0,0 -4,8 -6,6 -3,7 -3,6 -3,0

Forrás: KSH

Az államháztartás bruttó adóssága a GDP százalékában

Ország 1990 1997 1998 1999 2000 2001

Európai Unió 54,9 57,3 55,7 56,9 54,8 54,6

Ausztria 57,5 64,7 63,9 64,9 63,6 61,7

Franciaország 36,3 59,3 59,5 58,7 57,8 57,6

Nagy- Britannia 35,1 50,8 47,6 45,2 42,4 39,0

Németország 43,5 61,0 60,9 61,3 60,3 59,8

Olaszország 97,3 120,2 116,4 114,5 110,6 109,4

Magyarország 67,6 64,2 61,9 61,0 55,4 53,2

Forrás: KSH

Infláció és a kormányzati kiadások kapcsolata

A gazdasági szakemberek egyetértenek abban, hogy a kormányzati kiadások bizonyos

feltételek közepette infláció gerjesztőek. Ilyen helyzet áll elő a teljes foglalkoztatottság

esetén. (Az adott bérekért nagyon kicsi az elérhető munkásállomány egy bizonyos

munkahelyi kínálatra.) A legtöbb üzemben a kapacitáskihasználtság megfelelő. Ilyen

helyzet esetén a pótlólagos kormányzati vásárlások megemelik az árakat. Ennek oka lehet,

hogy a megnőtt munkaerő kereslet növeli a béreket. Ekkor nemcsak az állami költekezések

okoznak inflációt, hanem a gazdaság többi szférájának megnövekedett kereslete. A megnőtt

vásárlási igény okozza a problémát, függetlenül attól, hogy melyik szektor növeli a

keresletét. Ilyen állapotban akkor növelhető csak a kormányzati kiadások nagysága, ha egy

másik szektor kereslete visszafogásra kerül. Az infláció elkerülésének ez az egyedüli

módja.

99

Mi a helyzet akkor, ha a gazdaságban magas a munkanélküliség szintje és alacsony az

eszközfelhasználás? A világgazdasági válság idejében és az azt követő években a gyakorlat

azt mutatta, hogy az állami kiadások növekedése nem vezetett inflációhoz. Ma már nem

ilyen egyértelmű a helyzet. Az erősebb szakszervezetek és társulások eredményeként a

magas munkanélküliség ellenére a kormányzati kereslet növekedése megemeli az árakat és

a béreket. Napjainkban a gazdaság sokkal inkább hajlamos az inflációra, mint a 20. század

első felében.

A kormányzati kiadások inflációgerjesztő hatásának vizsgálatakor nem szabad figyelmen

kívül hagyni a költekezés finanszírozásának konkrét módját sem. A deficitnek állampapírok

értékesítésével történő finanszírozása valójában a gazdaságba kerülő pénzmennyiség

növelését idézi elő, amely az inflációt gerjesztheti.

2.4.3. A monetáris politika

A monetáris politika a pénznek a makrogazdaságra gyakorolt hatását próbálja megfelelő

célok elérése érdekében eredményesen kihasználni. Az állam megbízásából és

„felügyelete” alatt a központi bank (jegybank) a kétszintű bankrendszeren keresztül a pénz

mennyiségének és a kamatlábnak a szabályozásával szándékozik befolyásolni az aggregált

keresletet, hogy eredményeként:

stabil növekedési ütemet,

stabil árakat,

magas foglalkoztatottságot,

egyensúlyban lévő, ficites mérleget érjen el.

Kétszintű a bankrendszer, ha a bakrendszer felső szintjén a jegybank helyezkedik el és

alatta a kereskedelmi bankok. A gazdaság szereplői (háztartások, vállaltok) pénzügyeikkel

a bankrendszer alsó szintjén lévő kereskedelmi bankokhoz fordulhatnak. A kereskedelmi

bankok a betétgyűjtést, hitelkihelyezést, számlavezetést végzik alapfeladatként a gazdaság

szereplői számra. E tevékenységeken keresztül képesek a kereskedelmi bankok

bankszámlapénzt teremteni.

A monetáris viszonyok vizsgálatával foglalkozó közgazdaságtan alapvetően két kérdéskört

boncolgat:

Az egyik az, miként történik a pénzteremtés, milyen banki mechanizmus révén lesz több,

illetve kevesebb pénz a forgalomban. Ez elsősorban a pénzkínálattal függ össze.

A másik kérdés megválaszolása felfedi, hogy a pénz milyen csatornákon és milyen

mennyiségben és milyen módon hat a gazdaság reálszférájára. Ezeket a folyamatokat

hívjuk transzmissziós mechanizmusnak. A téma ekkor a pénzkereslet oldaláról kerül

vizsgálat alá.

A monetáris politika szerepe az első kérdéssel kapcsolatos. A monetáris politika magába

foglalja azoknak az eszközöknek az együttesét, amelyek alkalmasak a forgalomban lévő

pénz mennyiségének tervszerű befolyásolására.

A monetáris politika pénzmennyiséget szabályzó szerepe a forgalomban lévő

pénzmennyiségre, vagyis az M1-gyel jelölt pénzállományra (érmék, bankjegyek és

bankszámlapénz), szabályozására vonatkozik.

A monetáris politika irányulhat a gazdasági élet pezsdítésére, ekkor expanzív, ellenkező

esetben restriktív gazdaságpolitikának nevezik.

100

A monetáris politika szabályozási folyamatában a kereskedelmi bankokra kiemelkedő

szerep hárul. A meghatározó szerep abból a szempontból fontos, hogy a központi bank

elindít egy pénzügyi folyamatot, amely vagy restriktív, vagy expanzív. A folyamat

tényleges megvalósulása a kereskedelmi bankszférában dől el. A monetáris politika sikere

elsődlegesen attól függ, hogy a központi bank helyesen választja-e ki azt az eszközt,

amelynek alkalmazásával el kívánja érni a kereskedelmi bankok tevékenységének

korrekcióját.

A monetáris politika eszközei arra szolgálnak, hogy beindítsák és a kívánt irányba

mozdítsák el a forgó pénzt, az M1 állományt. Ezt a célt a különböző eszközök más-más

módon érik el.

A központi bank monetáris politikájának eszközei:

- a nyílt piaci műveletek,

- refinanszírozás,

- kötelező jegybanki tartalék,

- kamatszabályozás,

- rendkívüli hitelnyújtás szükséghelyzetben lévő hitelintézeteknek,

- kötelező likviditási tartalék,

- árfolyampolitika.

A monetáris politika eszközei azok működési mechanizmusa a monetáris politikára

gyakorolt hatásuk alapján két csoportba sorolhatóak. Az egyik csoportba tartoznak azok az

eszközök, amelyek a szabályozni kívánt változók nagyságrendjére közvetlenül hatnak.

Ezeket az eszközöket a monetáris politika direkt eszközeinek hívjuk. Ide tartozik a

jegybak kamatpolitikája (a betéti és a hitelkamat konkrét nagyságának meghatározása, a

hitelek teljes összegének meghatározása, hitelkontingensek előírása) és az

árfolyampolitikája. A monetáris eszközök másik csoportjába az indirekt eszközök tartoznak. Ebbe a körbe

tartoznak:

- refinanszírozási hitelnyújtás

- a kötelező jegybanki tartalék,

- értékpapírok leszámítolása, és viszontleszámítolása,

- nyíltpiaci műveletek.

Refinanszírozási hitelek

A refinanszírozás a finanszírozás megfinanszírozását jelenti, vagyis a kereskedelmi bankok

által kihelyezett hitelek forrásául a központi bank által nyújtott hitel szolgál. Ezzel a

kereskedelmi bankok pótlólagos forráshoz jutnak, melynek révén hitelnyújtási lehetőségeik

nőnek. Amennyiben a refinanszírozási hitelkeretet csökkenti a központi bank, akkor a

kereskedelmi bankok forrása is csökken. A kereskedelmi bankok a jegybank által előre

meghatározott kamatláb mellett – ami a piaci kamatlábnál alacsonyabb – jutnak a jegybank

által nyújtott hitelhez.

A központi bank az hitelnyújtás feltételeit (a hitel nagysága, kamatlába stb) előre és

hosszabb távon meghatározza. Visszahívni a már kihelyezett hitelt nem lehet.

A refinanszírozásnak sokféle formája lehetséges a monetáris szabályozásban:

- refinanszírozási kamatláb-sávok alkalmazása,

- rögzített kamatlábú refinanszírozási keretek normatív szétosztása,

- refinanszírozási keretek árverése,

- kincstári és kereskedelmi váltók meghatározott volumenének deklarált kamatlábon

való leszámítolása,

- rögzített kamatlábú záloghitelek.

101

Azokban a gazdaságokban, ahol a pénzpiac monopolista viszonyok által korlátozott, ott a

refinanszírozási hitelek alapján meghatározott kamatláb lesz a piaci kamatláb

meghatározója. Így a pénzpiaci kondíciókat a jegybank a saját kamatlábán keresztül

alakíthatja.

A refinanszírozási politika nemcsak a hitelkeret nagyságát határozza meg, hanem annak

árát is azaz a kamatlábat. A központi bank a refinanszírozási kamatláb változtatásán

keresztül hat a pénzintézetek hitelkamatainak a nagyságára Az emelkedő refinanszírozási

kamatlábat követi a hitelkamatláb és így a gazdaság szereplői drágábban jutnak pénzhez.

Ez a folyamat restriktív hatással lehet a gazdaságra.

Értékpapírok leszámítolása és viszontleszámítolása

Azokban az országokban ahol elterjedt a vállalatok egymásközti hitelkapcsolataiban a váltó

(fizetési ígérvény) alkalmazása, a banki hitelezés jellegzetes formája a váltók leszámítolása,

diszkontálása. Ilyenkor a kereskedelmi bank átvállalja a váltó behajtását és a váltó kamatát

időarányosan megosztja saját maga és a váltót leszámítoltató között. Ehhez a művelethez a

kereskedelmi bank saját kamatlábat határoz meg, mely eltér a hitelkamatlábtól és biztosítja

a bank hasznát a leszámítoláskor.

A refinanszírozás sajátos formája a kereskedelmi bankoknál felgyülemlett váltók

viszontleszámítoltatása, rediszkontálása a jegybank által. A rediszkontálásnál érvényes

kamatláb a rediszkontláb, melynek változtatása a refinanszírozási kamatláb változtatásához

hasonló hatást eredményez.

Mivel a váltó használata a fejlett piacgazdaságokban igen elterjedt, ezért a szakirodalom

gyakran nem a refinanszírozási kamatláb politikát emlegeti, hanem annak valójában a

részét képező rediszkontláb politikát.

A kamatláb-politika

Ha bármelyik monetáris eszközt megnézzük, azt látjuk, hogy mindegyik eszközhöz

kapcsolódik a kamatláb (pl.: értékpapír leszámítolásnál a rediszkontláb, refinanszírozási

hitelnél a refinanszírozási kamatláb). A jegybank a kamatlábak nagyságának a

változtatásával jelentős hatást gyakorolhat a pénzpiacra, ezáltal befolyásolva a

pénzkínálatot.

A bankrendszer jelenlétével bizonyos monopolisztikus elemeket visz a hitelpiac területére.

A jegybank által meghatározott kamatláb- a többi kamatlábformán keresztül fejti ki hatását.

A kamatlábak között meghatározott hierarchia teljesül. A hierarchia szintje:

- jegybanki alapkamatláb, (viszontleszámítolási kamatláb),

- kereskedelmi leszámítolási kamatláb,

- kereskedelmi banki hitelkamatláb = piaci kamatláb,

- kereskedelmi banki betéti kamatláb.

Tételezzük fel, hogy a jegybank megemeli a viszontleszámítolási kamatlábat. A

kereskedelmi bankok nem tudják továbbra is tartani a leszámítolási kamatlábuk szintjét, azt

is meg kell emelniük. A hitelkamatláb nagyon nem szakadhat el a leszámítolási kamatláb

nagyságától, mert akkor sokkal vonzóbbá válik ez a forrásszerzési lehetőség. Ebből

kifolyólag a hitelkamatlábak is nőnek. A bankok annak érdekében, hogy betéteseiket ne

veszítsék el, kénytelenek a betéti kamatlábakat is megemelni. A vázolt folyamat világosan

mutatja, hogy a jegybank a saját kamatlábának megemelésével általános kamatláb

emelkedést gerjesztett, annak összes következményével. Természetesen a különböző

kamatlábak nem feltétlenül azonos mértékben emelkednek. A kamatlábak megemelése

102

végső soron a pénzkínálat csökkenéséhez vezet, mert a drágábbá válik a hitel kihelyezése,

ezáltal csökken a gazdasági szférák hitel iránti igénye.

Nyílt piaci műveletek

A monetáris politika egyik igen fontos eleme a kincstárjegyek, s egyéb állami kibocsátású

értékpapírok adása és vétele. Az állampapírok kínálatának és keresletének mennyiségével

befolyásolható a pénzpiac. Ezt az eszközt hívjuk nyílt piaci műveleteknek. Az állampapírok

nyílt piacon történő vételével és eladásával befolyásolhatóak a banktartalékok.

Nézzük meg ennek a folyamatát! A jegybank restriktív gazdaságpolitikát folytat, aminek

keretében a pénzkínálatot úgy akarja csökkenteni, hogy a bankok forrásszerzési lehetőségét

csökkenti. A jegybank értékpapírokat (pl.: kormányzati kötvényt) ad el a piacon. A

kereskedelmi bankok megvásárolják ezeket a papírokat, aminek következtében csökken a

banki tartalék nagysága. A nyíltpiaci eladás végső soron a bankok likviditásának

csökkenésén keresztül csökkenti a forrásszerzési lehetőséget, vagyis a pénzkínálatot. Az

értékpapírok visszavásárlása esetén ellenkező hatás következik be, azaz a tartalékok

emelkednek, a banki likviditás nő és ez lehetővé teszi a pénzkínálat növelését.

A nyíltpiaci műveletek kielégítő működésének feltétele:

megfelelő mennyiségű állampapír, valamint

ennek megfelelően likvid másodlagos piaca.

Ezek hiányában nincs garancia arra, hogy megfelelő árfolyam és kamatláb mellett lesz

felvevő piaca az állampapíroknak. Abban az esetben, ha a kincstárjegyek piaca

meghatározó piaci formája a gazdaságnak, akkor az ezen a piacon kialakuló kamatláb lesz

az irányadó pénzpiaci kamatláb.

Egy adott gazdaság pénzpiaca az ott meghatározó jelleggel bíró eszközzel jellemezhető. Így

az amerikai pénzpiacon leginkább a kincstárjegyek piaca dominál, míg a Benelux

gazdaságban az államadósság finanszírozására kibocsátott államkötvények piaca dominál.

A kötelező tartalékráta

A pénzügyi világban gyakran előfordulhatnak esetek, amikor sem a nyílt piaci műveletek,

sem a rediszkontláb változtatása nem hozza meg a kereskedelmi bankok elvárt

magatartását. A kereskedelmi bankok nem várt magatartása a pénzkínálat elégtelenségében

mutatkozik meg. Emiatt a központi banknak rendelkeznie kell azzal a jogkörrel, hogy

megváltoztathatja a kereskedelmi bankokra vonatkozó törvényes tartalékrátát.

A kereskedelmi bankok számára kötelezően előírt tartalékráta azt mutatja, hogy a

kereskedelmi bankok milyen nagyságú pénztartalékot kötelesek képezni a látra szóló

betétek után.

Megfigyelhető, hogy általában a központi bank a kötelező tartalékrátát a forgalom

minimális pénzszükségletéhez képest jóval magasabban állapítja meg. Ezen a biztonsági

tartalékon alapszik a kötelező tartalékráták megváltoztatásának a hatásmechanizmusa.

Abban az esetben, ha a kereskedelmi bankok likvid illetve kevésbé likvid tartalékai már

kimerültek, és a központi bank még mindig szükségesnek tartja a hitelkínálat visszafogását,

akkor még ezek után is adott a lehetőség a központi bank számára, hogy a tartalékráta

emelésével a hitelkínálatot csökkentse. A kötelező tartalékráta-emelésre a kereskedelmi

bankok az összes bankszámlapénz csökkentésével válaszolnak.

A bankszámlapénz csökkenése a következőképpen zajlik. A kötelező tartalékráta emelése

után a kereskedelmi bankok azt észlelik, hogy a készpénztartalékaikban hiány keletkezett.

103

Emiatt a korábban nyújtott kölcsönök egy részét kénytelenek visszavenni. A kölcsönt

felvevők viszont kénytelek - természetesen banki nyomásra - látra szóló betétjeik terhére

visszafizetni tartozásaikat. A folyamat mindaddig tart, míg a bankszámlapénz-állomány és

a tartalékok aránya az előírt szintnek megfelel. A kötelező tartalékráta emelésének

végeredménye pedig az, hogy csökken a forgalomban lévő pénz mennyisége.

Ha a pénzkínálat növelését akarják elérni, akkor csökkentik a kötelező tartalékráta

mértékét. Ennek következtében a banki tartalékoknál többlet keletkezik, ami újabb hitel

kihelyezési lehetőséget biztosít a bankoknak.

A monetáris szabályozásra vonatkozó döntések hatásukban túlmutatnak a monetáris

szférán, hiszen a bankok likviditása csökkenésének következtében megdrágult hitel

csökkenti a beruházásokat, ennek következményeként a foglalkoztatást és az

összjövedelmet, míg a likviditás növekedése ellenkező hatást vált ki.

Expanzív és restriktív monetáris politika

Kövessük , hogy a monetáris politika miként szabályozza a gazdaságot expanzív illetve

restriktív gazdaságpolitika esetén.

Induljunk ki abból a feltételezésből, hogy

- a gazdaság recesszióban van,

- a GDP szintje alacsony,

- nagy a munkanélküliség,

- jelentősek a kihasználatlan kapacitások.

Az élénkítő monetáris politika kezdő lépését a jegybank teszi meg. Ő határozza meg a

feltételeket, a kereskedelmi bankok a feltételek megváltozásának függvényében reagálnak a

jegybanki folyamatokra. Ebben a helyzetben a jegybank csökkentheti a kötelező tartalékot,

visszavásárolhatja a kormány értékpapírjait, csökkentheti a refinanszírozási kamatlábat stb.

A tartalékráta csökkentése növelheti a pénzforrásokat, az állampapírok felvásárlása

ugyanehhez az eredményhez vezethet. A források növekedése megsokszorozódva

jelentkezik a gazdaság pénzkínálatánál. Az olcsóbb forrásszerzés élénkíti a beruházási

kedvet, mely növeli a foglalkoztatottságot, ezzel együtt a vásárlóerőt.

A fentiekben leírt folyamatok ellenkező előjellel zajlanak le, amennyiben a gazdaság

visszafogását célozzuk meg.

Tételezzük fel, hogy a gazdaság inflációs állapotában a kibocsátás viszonylag magasabb

növekedése esetén a növekedés ütemének visszafogását valamint az infláció

visszaszorítását szeretnénk monetáris eszközökkel elősegíteni. A restrikció a pénz

mennyiségének csökkenését a banki likviditás csökkentésével indítja el. Eszközként

használható pl. a kötelező tartalékráta növelése. A tartalékráta növekedésének

eredményeként a banki források csökkennek, mely a pénzkínálat nagyobb mértékű

csökkenéséhez vezet. A banki kamatlábak növekednek, a hitelek drágábbá válnak. A

drágább hitelek a vásárlásokat visszafogja, ezáltal a makrogazdaság kereslete csökkenni

fog. A kereslet csökkenése a kibocsátás visszafogásához valamint az árszínvonal

csökkenéséhez vezet. Természetesen a szabályozás eredménye nem mindig egyértelmű. A

drágább hitel minden esetben nem jelenti a termelés visszafogását. A gazdálkodók egyéb

feltételeket is vizsgálnak (pl.: adók, piaci kilátások, profitlehetőségek) döntéseik

meghozatala előtt.

104

3. Irodalomjegyzék

Bevezetés a közgazdaságtanba II. Szerk.: Nagy András PSZF Budapest 1997

Kerekes Sándor – Szlávik János: A környezeti menedzsment közgazdasági eszközei KJK,

Budapest 1996.

Közgazdaságtan II. Szerk.: Tömpe Ferenc GATE GTK, Gödöllő 1998.

Közgazdaságtan Szerk.: Molnár József Mezőgazdasági Szaktudás Kiadó, Budapest 1993

Mayer Dietmar – Solt Katlin: Makroökonómia Aula Kiadó, Budapest 1999

N.Gregory Mankiw: Makroökonómia Osiris Kiadó, Budapest 2002

Paul A. Samuelson – William D.Nordhaus – Közgazdaságtan I., II., III. KJK Budapest,

1987

Robert Heilbroner – Lester Thurow: Közgazdaságról közérthetően Város FM Kft –

Windsor Kiadó, Budapest 1996

Solt Katalin: Makroökonómia TRI-MESTER Kiadó, Tatabánya 2001

www. KSH.hu