NNCL1916-614v2.0

EURÓPA • ZSEBKÖNYVEK

ROMAIN GARY

LADY L

REGÉNY EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST 1984

2

EURÓPA • ZSEBKÖNYVEK FORDÍTOTTA • DÁNIEL ANNA EURÓPA • ZSEBKÖNYVEK ROMAIN GARY: LADY L. ©, ÉDITIONS GALLIMARD, 1963 HUNGARIAN TRANSLATION • DÁNIEL ANNA, 1965 ÖTÖDIK KIADÁS HU ISSN 0324-2722

3

Kellett nekem, hogy rád akadjak, Kellett, hogy megkedveljelek, Hogy együgyűn mindent bevalljak, S hogy büszkén ne hallgass te meg!

Kellett nekem beléd szeretnem, Kellett nekem, hogy meggyötörj, Hogy bálványozzalak szívemben, S hogy te viszonzásul megölj. ÓDA AZ EMBERISÉGHEZ (Ismeretlen szerző műve)

4

1

Az ablak nyitva állt. A nyár fényözönében a tulipáncsokor, a háttérben az ég kékje Matisse-ra emlékezteti, akit a korai halál nemrég ragadott el nyolcvanadik életévében, sőt a váza körül lehullott szirmok is mintha a mester ecsetjének engedelmeskedtek volna. Lady L. úgy érzi, hogy a természet nem bírja az iramot. A nagy festők mindent elszedtek tőle. Turner a fényt lopta el, Boudin a levegőt meg az eget, Monet a földet és a vizet; Olaszország, Párizs, Görögország oly temérdek sok falon látható, hogy közhellyé vált; amit nem festettek meg, arról fényképet készítettek, az egész földkerekség egyre inkább azokhoz az elnyűtt nőkhöz hasonlít, akiket túl sok kéz vetkőztetett le. Vagy talán ő élt túl sokáig? Anglia ma ünnepli az ő nyolcvanadik születésnapját, az alacsony, kerek asztalon sürgönyök és üdvözlő levelek halmaza, a Buckingham-palotából több jókívánság is érkezett; évről évre megismétlődő unalmas köszöntések, mindenki eleget tesz a kötelességének. Lady L. rosszalló pillantást vet a sárga tulipánokra, azon tűnődve, hogyan került a virág az ő kedvenc vázájába. Irtózik a sárga színtől. Az árulás, a gyanakvás, a darazsak, a járványok és az öregség színe. Szigorúan nézi a tulipánokat, és gyanú suhan át rajta . . . De nem, ez lehetetlen. Senki se tudja, nyilván a kertész hanyagsága . . .

Az egész délelőttöt karosszékében töltötte, a kerti lakra nyíló ablak előtt, fejét hímzett kispárnájára támasztva, amelytől soha meg nem vált, még az utazásokra is magával vitte. A hímzés az Édenkert varázsos békéjében barátkozó állatokat ábrázolja; kiváltképpen a testvérként egymáshoz hajló oroszlánt és bárányt szereti, meg a leopárdot, amely szerelmesen nyalogatja egy őzike fülét: mint az életben, ugye? A naiv kidolgozás még jobban kiemeli a jelenet mélységes és maradéktalanul boldogító ostobaságát. Lady L. hatvan esztendő óta él műremekek közt, már émelyeg tőlük, s egyre kevésbé fékezi hajlandóságát a színnyomatok, a képeslapok meg a Viktória-stílusú képek iránt, amelyeken derék kutyusok mentik meg a kisbabákat a vízbe fulladástól, rózsaszín szalagos cicák és holdfényben édelgő szerelmesek kelletik magukat: jóleső változatosság ez a lángész magasztos és fárasztó igényei után. Lady L. keze elefántcsont fogantyús botján pihen, a botot egyébként teljességgel nélkülözhetné, és csak azért használja, mert megadja neki azt az öreg hölgy jelleget, amelyet elvárnak tőle, bár teljességgel ellenkezik a természetével: hiába, az öregség is egyfajta

5

megállapodás, és a többin kívül most már ezt is tiszteletben kell tartania. Tekintete derűsen pihen meg a nyári lakon: aranyozott kupolája a gesztenyefák fölött kirajzolódik az angol égre. Ez az ildomosan szép halványkék égbolt jól elrendezett felhőivel unokái ruháira emlékezteti: azokon sincs semmi egyéni, semmi ötlet; ezt az eget mintha a királyi család szabója öltöztette volna fel, oly személytelen és comme il faut.

Lady L.-nek mindig is az volt a véleménye, hogy az angol ég ásítóan unalmas. Nem sejteni a mélyén titkos rezdüléseket, haragot vagy bármiféle lendületet, a felhőszakadásokból is hiányzik a drámai elem, a legdühöngőbb viharai csupán a füvet öntözik meg, villámai a gyerekektől jó messzire csapódnak le, elkerülik a forgalmas utakat; az esernyők jó modorú egét az apró szemű, konok eső és a sejtelmes, finom köd egyhangúsága jellemzi, s ha időnként mégis kitör, csak azért teszi, mert jól tudja, hogy minden épület el van látva villámhárítóval. Lady L. már csak annyit kér az égtől, hogy fesse derűjét az aranyozott kupola köré, s ő az ablak előtt üldögélve, órák hosszat nézhesse elrévedezve, emlékeibe merülve. A kerti ház az ő fiatalságában oly divatos keleti stílusban épült. Itt tartja tökéletesen giccses török gyűjteményét, amely kihívóan fittyet hány az igazi művészetnek, s az előkelő hölgy iróniával teli hosszú pályafutásának egyik nagy pillanata volt az a jelenet, mikor Pierre Loti, aki kivételesen abban a szerencsében részesült, hogy megtekinthette a kerti lakot, sírva fakadt elérzékenyülésében.

– Azt hiszem, sose fogok megváltozni – csúszott ki belőle a megjegyzés fennhangon. – Egy kissé anarchista vagyok. Szó se róla, nyolcvanéves koromra ez meglehetősen kellemetlen. És ráadásul még romantikus is vagyok, ami persze legkevésbé se hozza rendbe a dolgokat.

A napfény az arcán játszik; az elefántcsontszínű szárazságon kívül – reggelenként mindig oly meghökkenve nézi magát a tükörben – az öregség nem hagyott más nyomot a bőrén. De a napfény mintha megvénült volna. Ötven esztendeig tündöklően ragyogott, most egyre erőtlenebb, egyre fakóbb, lassanként egyhangú szürkévé válik. Ám azért ők ketten jól megférnek egymással, Lady L. gyöngéd, finom vonalú ajka még nem emlékeztet a ráncok pókhálójába esett összeaszott rovarokra, csupán a szemén látszik meg némileg a kor: a hajdani titkos tüzekre valló lobogást a csúfondáros derű enyhébb fénye mérsékeli. Szelleme ugyanolyan híres, mint a szépsége: sebesen váltó gondolatainak iróniája nem sebzett, de mindig célba talált, a mestervívók könnyedsége jellemezte, akik értenek ahhoz, hogy fölényüket éreztessék, és mégsem aláznak meg senkit. De az efféle játékok egyre ritkábbak: Lady L. túlélte mindazokat, akik méltó

6

céltáblái lehetnének. A fiatalemberek csodálattal nézik: érzik azt, hogy valaha ízig-vérig nő volt. Bizony, elég keserves az öregséghez érteni annak, aki értett a fiatalsághoz. Egyébként ebben a században nem szeretik igazán a nőket. Persze az az arc, amely oly sokáig az övé volt – nincs már. Néha nevetnie kell. Elképesztően furcsa. Őszintén bevallva, erre ő sose gondolt, oly sokáig csodálták, tömjénezték, hogy egy pillanatig se hitte el komolyan: egyszer ez lesz belőle, ezt műveli vele az idő. Micsoda durva tapintatlanság az időtől! Az aztán semmit nem kímél. Lady L. nem kesergett, de erősen bosszankodott. Valahányszor a tükörbe néz – időnként nem kerülheti el –, ránt egyet a vállán. Ez igazán képtelenség. Pontosan tudja, hogy ő már csak elragadó öreg hölgy, igen, a sok-sok év után, amit elvesztegetett azzal, hogy hölgy volt, most még ráadásul abba is bele kell nyugodnia, hogy öreg hölgy lett belőle. „Látszik, hogy valaha nagyon szép lehetett . . .” Valahányszor effajta álnok suttogás ütötte meg a fülét, alig bírta magába fojtani azt a bizonyos jellegzetesen francia szót, ami kikívánkozott belőle, és úgy tett, mintha nem hallaná a megjegyzést. Amit dagályosan „szép kornak” neveznek, az otrombaságok légkörébe kényszeríti az embert, és minden egyes figyelmesség csak súlyosbítja a helyzetet: kezébe nyomják a botját, bár nem kérte, egy lépést se tehet, hogy valaki a karját ne nyújtaná; mihelyt meglátják, már csukják be az ablakot, „vigyázat, itt lépcső van” – figyelmeztetik halkan, mintha vak volna, és mesterkélt jókedvvel beszélnek hozzá, mint akik bizonyosra veszik, hogy holnap már meghal, s el akarják titkolni előtte a valóságot. Lady L. hiába tudja, hogy sötét szeme, finom és mégis erős vonalú orra – számtalanszor hallotta, hogy mily jellegzetesen arisztokratikus – és a mosolya (Lady L. híres mosolya) még mindig magára vonzza a tekinteteket, de azt is nagyon jól tudja, hogy az életben, akárcsak a művészetben, a forma és a stílus azoknak a végső menedéke, akik már semmit sem tudnak adni: egy festőt talán még ösztönöz a szépsége, de egy férfit már nem ösztönöz szerelemre. Nyolcvan esztendő! Hihetetlen!

– Fütyülök rá – mondja. – Húsz év múlva semmi se marad belőle. Több mint ötven esztendeje él Angliában, de még mindig franciául

gondolkodik. Tekintete megpihen jobbkézt a kastély főbejáratán, az oszlopsoron meg

a lépcsőn, amely legyező alakban szétágazva igyekszik a pázsit felé; semmi kétség, hogy Vanbrugh valóságos lángész a nehézkességben: amit épít, oly nyomasztóan súlyosodik a földre, mintha büntetni akarná vétkeiért. Lady L. irtózik a puritánságtól, és már többször gondolt arra, hogy rózsaszínűre festeti a kastélyt, de egyvalamit megtanult Angliában: az ember uralkodjon vágyain, ha mindent megengedhet magának, s így Glendale House falai

7

továbbra is szürkék maradtak. Beérte azzal, hogy a kastély négyszáz helyiségének olaszos színezetet adott; Tiepolo, Fragonard és Boucher képei bátran küzdöttek a hatalmas termek hosszú sorának ásító unalmával, amelyek mintha a begördülő vonat érkezését várnák.

Egy Rolls halad végig lassan a főbejárat fasorán, és megáll a lépcső előtt; legidősebb unokája, James, megvárja, amíg a sofőr kinyitja a kocsi ajtaját, s aztán aktatáskával a hóna alatt kiszáll.

Lady L. nem állhatja az aktatáskákat, a bankárokat, az ünnepélyes családi összejöveteleket és születésnapokat; utál mindent, ami előírásos, hivalkodó, önmagával elégedett, szokványos és merev, és mégis saját akaratából ezt választotta: végig akarta járni ezt az utat. Egész életében hajthatatlan, erőszakos hadjáratot folytatott, és erőfeszítéseit bámulatos sikerek koronázták: Roland unokája miniszter, Anthony nemsokára püspök lesz, Richárd alezredes a királynő hadseregében, James az Angol Bank elnökségében foglal helyet, márpedig Lady L. vetélytársánál, az időnél, a rendőrségnél meg a hadseregnél talán csak az egyházat és a gazdagokat gyűlölte ádázabban.

„Úgy kell neked” – gondolja, míg a kerti lakot nézi. De a család már várja a szomszéd teremben az émelyítő születésnapi

torta körül, és neki folytatni kell a játékot. Legalább harmincan üldögélnek ott, s nyilván azon tűnődnek, miért hagyta őket faképnél oly hirtelen, egyetlen szó nélkül, és hogy mit csinálhat egyes-egyedül a papagájos zöld szalonban. No persze, azért ő soha sincs egyedül.

Föláll, hogy visszamenjen unokái és dédunokái közé. A kicsik közül csak a legfiatalabbat szereti, szép sötét szeme oly vakmerő, hullámos haja vörhenyes fényben játszik, hevessége, bontakozó férfiassága elbűvöli a déd-mamát: a hasonlóság igazán csodálatos. Mondják, hogy az átöröklés gyakran így nyilvánul meg, átugrik egy vagy két nemzedéket. Az öreg hölgy bizonyosra veszi, hogy dédunokája hajmeresztő dolgokat fog elkövetni, ha majd felnő: szélsőséges természet, ezt első látásra érezni. Ebben a gyerekben van minden reménye. Akinek ilyen a szeme, az bizonyára hallat majd magáról. Ami a többi gyereket illeti – a nevüket mindig összekeveri –, egytől egyig tejszagúak, és több mondanivalója nincs is róluk. Fia ritkán tartózkodik Angliában, mert úgy vélekedik: addig kell élvezni a világot, amíg szét nem hullik.

Lady L. barátai egytől egyig fiatalon haltak meg. Gaston, a francia szakácsa, hatvanhét éves korában itthagyta – micsoda ostobaság. Újabban egyre sűrűbben követik egymást a halálesetek. Arra gondol, milyen megdöbbentően sokan hiányoznak környezetéből: mindazok, akiket túlélt.

8

Kutyák, macskák, madarak – százával. Az állatok élete oly elszomorítóan rövid, már régóta nem tart állatot maga mellett, leverő érzés túlélni őket, s Percyn kívül senkit nem tűr meg a közvetlen környezetében. Túlontúl szörnyű. Az ember lassanként összeszokik egy állattal, már kezdi érteni, szeretni, s aztán egyszerre csak itthagy bennünket. Lady L. irtózik az elválásoktól, s azért már csak a tárgyakhoz ragaszkodik. Egyik-másik tárgyhoz igazán szilárd barátság fűzi: ezek legalább nem hagyják el. És neki szüksége van társaságra.

Kinyitja az ajtót, és belép a szürke szalonba; szürke szalonnak nevezik, mert ez volt az eredeti színe, de már több mint negyven éve, hogy Lady L. rendeletére a falakat aranyozott fehér faburkolat borítja, s rajta – a valóságot szemfényvesztőén utánozva – az olasz vígjátékok légies figurái könnyed piruettjeikkel diadalmasan küzdenek a terem fennhéjázó és mogorva hidegségével.

Természetesen Percy tekintete fordul elsőnek feléje, alig észrevehető szemrehányással – több mint egy óra hosszat várakoznak rá; hűséges lovagja, „hódolója” – ahogy annak idején mondani szokták –, tökéletes tapintatossága, lankadatlan, buzgó odaadása ellenére egy kissé az idegeire megy. Sir Percy Rodiner húsz esztendő óta Koszorús Költő, vagyis az angol királyi udvar hivatalos dalnoka, a birodalom utolsó bárdja – (százhúsz ünnepi ódát és háromkötetnyi alkalmi verset költött az uralkodók születése, koronázása és elhunyta alkalmából, továbbá a legkülönfélébb diadalok visszhangjaként) – Sir John Masefielddel együtt szilárdan tartja helyét a brit bel canto élvonalában, kezdve a jütlandi csatától egészen az el-alameini harcokig, és végül valóban sikerült neki meglehetősen visszataszító dolgot megvalósítania: összehangolta a költészetet az erénnyel, sőt még a Koszorús Költők Védegyletébe is beválasztották, mégpedig egyhangúan. Annyi bizonyos, hogy Lady L. összes többi háziállatát túlélte; az öreg hölgy megszokta, és őszintén sajnálta volna, ha egyszer csak eltűnik mellőle. A költő egyébként mindössze hetvenesztendős, de többnek látszik a koránál. Külsőre némileg Lloyd George-ra hasonlít, ugyanaz a fehér sörény, nemes homlok, finom vonások, de a hasonlóság ezzel véget is ér. Az ír politikus szerette a nőket, és tudta, hogyan kell bánni velük, a szegény Percy pedig – Lady L. bizonyosra veszi – szűz maradt. Egyszer-kétszer rábeszélt néhány bájos félvilági nőt, hogy csábítsák el, de Percy mindannyiszor Svájcba menekült.

– Drága Diane-om . . . Ez a név jól illik rá. Dicky választotta, miután sokáig habozott az

Éléonore és Isabelle között. Csakhogy Éléonore körül fekete szín terjeng,

9

talán Edgar Poe miatt, Isabelle-ről pedig a hasonló nevű királyné szennyes inge jut az ember eszébe, így hát Dicky végül a Diane mellett döntött, mert az olyan patyolatfehér.

– . . . már-már nyugtalankodtunk. Lady L. néha arra gyanakodott, hogy Percy serdületlen lányokat zaklat a

sétatereken, talán fajtalankodó, aki ügyesen palástolja üzelmeit, pederaszta, aki az inasával birizgáltatja magát, vagy azért ad pénzt a prostituáltaknak, hogy megkorbácsolják a Soho egyik sötét lebujában, de az effajta gondolatok fiatal lányos romantikára vallottak, amely még mindig ott rejtőzik benne, túlélve minden megpróbáltatást. Lady L. reményei már réges-rég szétfoszlottak: Percy émelyítően szeplőtlen erkölcse nyilvánvaló, a magasztosság gyászos kisugárzásként árad belőle. Igazán tiszteletre méltó férfiú, és csak Isten a tudója, hogyan lett az ilyenből költő. Egyébként Percy az egyetlen kék szemű ember, akinek hűséges kutyatekintete van. Mindenek ellenére nagyon szereti. Előtte levetheti az öreg hölgy maszkját, a sallangokat, amelyekre a magas kor kötelezi, és kitörhet belőle húszesztendős korának életteli hetykesége: az idő nem vénít meg, csak ránk kényszeríti maskaráját. Lady L. gyakran töpreng azon, mihez is kezd majd, ha egyszer csakugyan megöregszik. Úgy érzi, ez ővele nem eshet meg, de hát az ember sose tudhatja . . . Az élet furcsa meglepetéseket tartogat. Lesz még néhány kellemes éve, de aztán bizonyára történik valami, csak azt nem tudja, hogy mi. Ha majd rátör az öregség, az egyetlen lehetőség: vissza-vonul Bordigherába, a csodálatos kertjébe, s a virágok között keres majd vigaszt.

Egy csésze teát kért. Az egész család ott sürög-forog körülötte – meglehetősen ijesztő látvány. Sose bírt megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy ez a több mint harmincfőnyi nyáj mind tőle származik. Ha rájuk néz, még azt se mondhatja: „Én ezt nem akartam”. Igenis, akarta, tudatosan, határozottan: ez a nyáj az ő életműve. De mégiscsak nehéz megérteni, hogy annyi szerelmes őrültségből, gyöngédségből és szenvedélyből, gyönyörből és tévelygésből végül is mi lett. Ezek a színtelen és merev alakok! Igazán hihetetlen, és meglehetősen nyugtalanító is. Valahogy kétségessé teszi a szerelmet, rossz fényt vet rá. „Milyen remek mulatság volna, ha mindent elmondhatnék nekik – gondolja, amíg aprókat kortyolva issza a teáját, és gúnyosan figyeli őket. – Magabiztos arcukra hogy kiülne a rémület, a halálos zavar. Csak néhány szó, és kényelmes világrendjük máris ráomolna előkelő fejükre . . .” A kísértés erős. Nem a botránytól való félelem tartja vissza. Megborzong, és szorosabbra húzza a vállát borító indiai sálat. Szereti ezt a könnyű, puha simogatást a nyakán. Az élete mintha már egy

10

örökkévalóság óta sálak egymásutánjából állna – unos-untalan gyapjú- vagy selyemsálak ölelik át. Tudvalevő, hogy a kasmír kiváltképpen simogató.

Hirtelen ráeszmél arra, hogy Percy hozzá beszél. Ott áll mellette, teáscsészével a kezében, és körös-körül a helyeslő, ildomosan jókedvű arcok. Percynek rendkívüli tehetsége van a szokványoshoz, és néha a közhelyeknek oly szédítő magaslatára emelkedik, hogy az már valóságos harci riadó az eredetiség ellen: az ilyet nevezik a klasszikus stílus zászló-vivőjének.

– Mily nemes élet – mondja a költő. – Ennek a durva és közönséges kornak meg kell ismernie, hogy fényében korunk durvasága és közön-ségessége még jobban kitessék. Drága Diane, hozzátartozói beleegyezésével – sőt mondhatnám úgy is, hogy egyenest az ő ösztönzésükre – születésnapján arra kérem, engedje meg nekem, hogy élete történetét megírhassam.

„Még csak az kéne!” – megint franciául gondolkodik. – Azt hiszem, Percy, hogy kissé még korai. Várjunk még egy keveset.

Talán történik valami érdekes is velem. Egy olyan eseménytelen élet, mint az enyém, halálosan unalmas lenne.

A családtagok kedves méltatlankodással tiltakoznak. Lady L. déd-unokájához, a kis Andrew-hoz hajol, és gyöngéden megsimogatja az arcát. Igazán nagyon szép a szeme. Fekete, kicsit gúnyos és tüzes . . . „Majd ő megtáncoltatja őket” – gondolja elégedetten.

– A szeme szakasztott mása a dédapjáénak – mondja és felsóhajt. – Megdöbbentő a hasonlatosság.

A kisfiú anyja – (Lady L. szeme megakadt egy elképesztő, madarakkal és virágokkal ékes kék kalapon, melynek láttán még Margaret hercegnő is megborzongott volna) –, a kisfiú anyja elálmélkodott.

– Én úgy tudtam, hogy a herceg kék szemű volt. Lady L. nem felel, hátat fordít neki. „Még egy kalap” – állapítja meg,

ajkába harapva, ezúttal egy csúnyácska nő láttán, aki, ha emlékezete nem csal, az egyházi pályán működő Anthony felesége. Merőn nézi a kalapot: a tejszínhab igazán tökéletes.

– Milyen csodás születésnapi sütemény – mondja, miközben egy másodperc töredékéig még odapillant a kalapra, és csak azután veszi szem-ügyre az ezüsttálcán a cukrászremeket.

Aztán néhány szót kell szólnia Richárd unokájához, a család félbe-maradt emberéhez; Richárd alezredes Őfelsége a királynő hadseregében. Miután a Vallásnak és a Hadseregnek megadta a magáét, már csak a Kormány és az Angol Bank maradt hátra; elszántan feléjük fordul. Roland

11

valóságos mestere a jellegzetesen angol művészetnek: teljesen észre-vétlennek maradni, hogy annál inkább szembetűnjünk. Évek óta vezet egy másodrendű minisztériumot, de mivel oly teljes mértékben hiányzik belőle a szín és az egyéniség, magatartása annyira semmitmondó, s az egész ember oly tökéletesen szürke, hogy a miniszterelnök már fel is figyelt rá, és az a hír járja, hogy ő lesz Eden utóda a külügyminisztérium élén, sőt úgy látszik, a konzervatív párt Rab Butlernél is jobban kedveli: MacMillan vetélytársaként emlegetik. Sótlansága abból a fajtából való, amelytől Angliában nagy eredményeket várnak. Lady L. elképesztőnek találja, hogy vérbeli arisztokrata hatalomra törekedjék: az természetes, hogy a nép fia be akar jutni a kormányba, de hogy Glendale herceg legidősebb unokája így lealacsonyodjék, az igazán bántó. A kormányzás olyan főkomornyikféle tisztség, és az a rendjén való, hogy a nép maga válassza meg a cselédségét, végül is ez a demokrácia. Lady L. most unokája felesége és gyermekei felől érdeklődik, mintha megfeledkezett volna jelenlétükről, Roland pedig türelmesen és unalmasan beszámol róluk, minthogy más témáról úgyse tudnának beszélgetni.

Hamarosan vége lesz a vendégségnek. Még a szokásos fényképezés van hátra; az udvari fényképész készíti el a képet, amely a Tatler vagy az Illustrated London News címlapján jelenik meg, aztán jön a búcsúzás, az már rövid ideig tart. Karácsonyig nyugta lesz. Cigarettára gyújt. Még most is olyan furcsának és mulatságosnak találja, hogy a nyilvánosság előtt cigarettázhat: sehogy se fér a fejébe, hogy ez manapság általánosan bevett szokás. Unokái csevegnek körülötte, s ő olykor kecsesen feléjük hajtja a fejét, mintha figyelne arra, amit mondanak. Sose szerette a gyerekeket, már maga az a tény, hogy egyik-másik túl van a negyvenen, meglehetős nevet-ségessé teszi az egész helyzetet. Legszívesebben megmondaná nekik, hogy menjenek máshová játszani, visszaküldené őket gyerekes szórakozásaikhoz, a bankjaikhoz, a parlamentjükhöz, a klubjaikhoz, a vezérkarukhoz. A gyerekek akkor a legtűrhetetlenebbek, mikor felnőnek, és halálra untatják az embert a „problémáikkal”: adóról, politikáról, pénzről papolnak. Mert manapság csöppet sem restelkednek pénzről beszélni nők jelenlétében. Azelőtt nem törődtek a pénzzel: vagy volt valakinek, vagy adósságokat csinált. A mai kor hajlamos a nőket a férfiakkal egyenrangúnak tekinteni: a férfiak emancipálódtak. A nők uralma megszűnt. A prostitúciót is betiltották. Már senki sem tudja, mi illik, mi nem, most már igazán csak az van hátra, hogy amerikaiakat ültessenek az asztalunkhoz vacsorázni. Az ő fiatalságában az amerikaiak egyszerűen nem léteztek: még nem fedezték fel

12

őket. A Times-ban évekig legfeljebb egy-egy utazó beszámolóját olvashatta az ember Amerikáról.

Odakészítették neki a karosszéket, negyvenöt év óta ugyanazt, és mindig ugyanarra a helyre, Dicky meg az ő portréja alá, a Dickyét Lawrence festette, az övét Boldini, és a kerubinfenekű fényképész már ott sürgölődik körülötte. Manapság mindenki homoszexuális. Hogy miért, azt csak a Jóisten tudja. Lady L. irtózik a homokosoktól, ez egyébként természetes, hiszen annyira szerette a férfiakat. Homokosok persze az ő fiatalságában is voltak, de nem feltűnősködtek, kevésbé kellették magukat, és gömbölyű fenekük mintha sokkal mértéktartóbb lett volna. Helytelenítő pillantást vet a meleg fiatalemberre, azon tűnődik, ne vágjon-e valami kellemetlenséget a fejéhez: mégiscsak az arcátlanság netovábbja, hogy csak úgy árad belőle a Schiaparelli parfüm illata. De uralkodik magán: ő csak olyan embereket sért meg, akik a köréhez tartoznak. A fénykép holnap megjelenik valamennyi újságban, így megy ez évről évre. Anglia egyik legfényesebb nevét viseli, különcködéseivel és talán a szépségével is hosszú ideig kihívta, felingerelte, sőt meg is botránkoztatta a közvéleményt. Francia származása bizonyos fokig mentségéül szolgált csodálatosan tökéletes szépségének, amely a kelleténél lenyűgözőbb volt; mivel semmit sem kell túlzásba vinni, sokat utazgatott, tekintettel volt a királyi udvarra s arra a társadalomra, amely nem szereti, ha nyugalmát megbolygatják. Már régóta mindent megbocsátottak neki: valamiképp a nemzeti vagyonhoz tartozott. Amit hajdanában az egyénisége különc vonásainak tartottak, azt manapság a jellegzetesen angol eredetiség elragadó megnyilvánulásainak nevezik.

Egyik kezét botja fogantyúján nyugtatva, Lady L. elhelyezkedik a karosszékben abban a pózban, amit várnak tőle, és igyekszik magába fojtani árulkodó mosolyát; jobb oldalán a Kormány, balján az Egyház foglal helyet, az Angol Bank meg a Hadsereg mögötte, a többiek pedig fontosságuk csökkenő mértékének megfelelően három sorban. Mikor a felvétel kész, elfogad még egy csésze teát: a teázáson kívül igazán nem lehet mást kezdeni az angolokkal.

Ekkor üti meg a fülét a két szó: „nyári lak”, és tüstént felfigyel. Roland beszél:

– Attól tartok, hogy ezúttal semmit sem tehetünk. Úgy határoztak, hogy a műút ott fog elvezetni. Tavaszig le kell bontani.

Lady L. leteszi a csészéjét. Családja már jó néhány esztendeje igyekszik őt meggyőzni arról, hogy el kell adni a kerti lakot a környező parkrésszel; azt mondják, nagyon magas adó terheli, a fenntartása sok gonddal-bajjal jár, szóval mindenféle szamárságot összehordanak. Ő soha a legcsekélyebb

13

figyelemre se méltatta ezt a nevetséges locsogást, és ha vitázni kezdtek erről a kérdésről, egy vállrándítással – azt mondták, ez a mozdulat „ízig-vérig francia” – félbeszakította őket. Csakhogy most már nem a családról van szó. A kormány megszavazta a kisajátítást, s a munkálatok tavasszal megkez-dődnek. A kerti lakot halálra ítélték. „A kormány természetesen kártérítést ad” – jelentette ki megnyugtató hangon Roland. Lady L. tekintete villámot szór, ahogy végignéz rajta. Kártérítés, no persze! Az élete értelmét akarják elrabolni tőle, és ez a méltóságteljes, korlátolt barom kártérítésről beszél.

– Szamárság – jelentette ki határozottan. – Nem tűröm, hogy így elbánjanak velem.

– De drága Édesünk, ez ellen semmit sem tehetünk. Az ország törvé-nyeivel nem szállhatunk szembe.

Ostobaság! Hát akkor meg kell változtatni a törvényeket, végül is arra valók. Már százszor is megmondta nekik, hogy ő érzelmi okokból ragasz-kodik a kerti lakhoz. Végül is a konzervatív párt még uralmon van: csupa jó barát. Igazán megoldhatják ezt a kis problémát anélkül, hogy őt hábor-gatnák.

Azt hitte, hogy lezárta az ügyet: megszokta, hogy mindenki engedelmeskedik neki. Most velejéig megrendülve azt kellett tapasztalnia, hogy a család egy tapodtat sem enged. Csupa tapintat és megértés mindegyik unokája, udvariasak, megingathatatlanok: azt a területet ki fogja sajátítani az állam. Micsoda fegyver lenne a munkáspárt kezében, ha a napisajtó, amely vizsla szemmel keresi az ürügyet, hogy a közismert személyeket megtámadhassa, kiteregetné, hogy a kormány egyik tagjának a családja, az ország egyik legtekintélyesebb történelmi családja ellenzi az új út építését, s igyekszik elgáncsolni azt a tervet, amelynek megvalósulása az egész vidék fejlődését előmozdítaná. A szocialisták így is unos-untalan támadják az úgynevezett „kiváltságos osztályokat”, semmi szükség az ő malmukra hajtani a vizet. A kerti lakot le fogják bontani, itt nincs fellebbezés.

– A nemesség kötelez – jelenti ki Roland, aki mestere a közhelyek gyártásának; ez a képessége avatta a konzervatív párt egyik legkiválóbb parlamenti szónokává.

Szellemes arckifejezést ölt, mint aki ezúttal önmagát is felülmúlja: – A nemesség kötelez, kiváltképpen a demokráciában. Lady L.-nek mindig is az volt a véleménye, hogy a demokrácia csak

egyfajta öltözködési mód, de most nem akarta megbotránkoztatni hozzá-tartozóit. Olyasmivel próbálkozott, amit még soha nem kísérelt meg: igye-

14

kezett meghatni őket. Nem tudna élni a holmik nélkül, amelyeket a kerti lakban gyűjtött össze, nem bírna megválni tőlük.

– Hát ha csak erről van szó – felelik –, nos, azokat a tárgyakat majd máshová szállítják.

– Máshová szállítják? – ismételte meg Lady L. Hirtelen vad féle-xlemmel határos tanácstalanság fogja el, s össze kell szednie az erejét, hogy sírva ne fakadjon a sok idegen előtt. Megint csak kedve volna mindent elmondani nekik, az arcukba vágni az igazságot, valamennyiükről, hogy megbüntesse őket a magabiztos önteltségükért. De uralkodik magán: csak nem fogja egy szempillantás alatt megsemmisíteni egész életművét. Fölemelkedik, a sálat összehúzza a vállán, büszke és lesújtó tekintettel végigméri őket, s aztán szó nélkül távozik a szalonból.

Azok kissé zavartan és feszengve maradnak együtt, meghökkenti őket a hirtelen távozás, a mozdulat és a tekintet fiatalos hevessége, s bár elnéző mosolyt erőltetnek arcukra, egy kissé nyugtalankodnak.

– Mindig is volt benne némi hajlam a különcködésre, ugye? Szegény drága Édesünk nem érti, hogy ma már más idők járnak.

15

2

Természetesen Sir Percy követi, s oly megható igyekezettel vigasztalja – elmegy a miniszterelnökhöz, levelet ír a Times-nak, tiltakozva a hatóságok vandalizmusa ellen –, hogy Lady L. gyöngéden belékarol, és könnyei között rámosolyog. Tudja, hogy a gyöngéd mosolyok, amelyekkel megaján-dékozta, Percy életének nagy pillanatai közé tartoznak, és valószínű, hogy mindegyikre emlékezik.

– Drága Diane-om . . . – Az isten szerelmére, Percy, tegye már le a csészéjét. Reszket a keze.

Olyan öreg így. – Ha húszesztendős lennék, akkor is reszketnék, mikor magát köny-

nyezni látom. Ennek semmi köze a korhoz. – Jó, tegye le a csészét, és figyeljen rám. Szörnyű helyzetben vagyok.

Na tessék, most még a térde is remeg. Remélem, nem fog holtan összeesni meghatottságában. Hogy állunk a vérnyomásával?

– Megnyugtathatom, Sir Hartley éppen mostanában vizsgált meg igen alaposan. Nagyon meg volt elégedve.

– Annál jobb. Mert nagy megrázkódtatásra kell felkészülnie, kedves barátom.

A Koszorús Költő arca kissé megmerevedik, sose tudja, milyen fullánkos megjegyzés fogja érni. Kapcsolatuk kezdettől fogva így alakult, és minthogy közel negyven év óta úgyszólván mindennap Lady L. társa-ságában volt, arcán szinte állandóan ott honol az ideges neheztelés. Persze az is igaz, hogy Percy kedvét leli a szenvedésben: ez a rossz költők szokása. Egytől egyig kéjelegnek a sebekben, amennyiben nem túlságosan mélyek, és Percy esetében a társadalmi siker mámorító érzése is hozzájárult, ugyanis a sebeket egy igen magas állású hölgy ejtette rajta. Ami a szerelmet illeti, Percy számára az mindig platonikus, be nem teljesedett érzést jelentett, és ha szíve hölgye valaha is felkínálkozott volna neki, a Koszorús Költő azonnal Svájcba menekül. Ám Lady L. sohase találta nevetségesnek. Az a férfi, aki negyven esztendő óta szerelmes belénk, nem nevetséges. Csak arról van szó, hogy szegény feje a hamisítatlanul előkelő természetek szenvedélyes megrögzöttségével ragaszkodik az erényhez és a tisztasághoz: az effajta lények borzadoznak a valóságtól, azt képzelik, hogy a szerelem

16

csupán lelki kapcsolat, és el se tudják képzelni, hogy a kéz meg más egyéb is szerepet játszik benne.

– Maga segíteni fog nekem, hogy biztonságba helyezzek bizonyos tár-gyakat . . . hogy is mondjam csak, kedves Percym? . . . igen kompromittáló tárgyakat, de én nagyon ragaszkodom hozzájuk. Érzelmi szempontból becsesek nekem. Próbáljon meg ez egyszer megértő lenni. Én pedig majd igyekszem, hogy meg ne rémítsem túlságosan.

– Drága Diane-om, legkevésbé se nyugtalankodom. Tapasztalataim szerint magának minden cselekedete méltó hírnevéhez, s ahhoz a nagy névhez, amelyet visel . . .

Lady L. titkon rápillant, és alig észrevehetően elmosolyodik. „Muris lesz” – villan át rajta. Megint franciául gondolkodott, és maga is elálmélkodik, milyen könnyedén bukkannak fel benne olyan francia kifejezések, amelyek használatára ritkán adódik alkalom.

Átmennek a kék szalonon, ahol a Tizianók és Veronesék teljesen megdermedtek a fagyos múzeumlégkörben, s a magas mennyezet és a terem ünnepélyes méretei csak fokozták a kínos benyomást. Affajta God save the King1 épületkövekből, s ugyanolyan nyomasztó is. Vanbrugh a palotáit mintha egytől egyig azért tervezte volna, hogy vidámság-, öröm-, fény- és könnyedségiszonyát kifejezze, és ha a brit szigetek felett nem őrködött volna a jó szerencse, s a műépítész tovább él és többet alkot, műveinek terhe alatt talán lemerültek volna az óceánba. Lady L. bátor és meddő küzdelmet folytatott ellene, mert az olaszos szemfényvesztés, a Tiepolók és a Fragonard-ok hiába próbálták enyhíteni a falak vaskosságát. Vanbrugh győzött, Glendale House továbbra is Anglia csodálattal övezett büszkesége maradt, s az angol faj hagyományos vonásait és jellegzetes jó tulajdonságait megtestesítő művészet példájaként emlegetik. Lady L. az Angliában töltött évek ellenére talán még mindig túlságosan nőies, s ezért nem értékeli megfelelően a nagyságot, a fenséget, a szilárdságot; a lángésznél jobban szereti a tehetséget, nem követeli sem a művészettől, sem az emberektől, hogy megváltsák a világot, beéri azzal, ha kellemesebbé teszik. Azt szereti, ha pillantásával gyöngéden végigsimogathat egy-egy művet, nem kíván hódolattal meghajolni előttük. A lángelmék, akik szívvel-lélekkel küzdenek a halhatatlanságért, azokra az idealistákra emlékeztetik, akik mindig hajlandók romba dönteni a világot, hogy minél alaposabban megment-hessék. Már régóta leszámolt az idealizmussal meg az idealistákkal, ám a titkos seb nem gyógyult be, és még mindig „kirúg rájuk”: ezt a kedvenc 1 Isten, óvd a királyt. (Az angol himnusz kezdősora)

17

szavajárását sose tudja angolra lefordítani. Lady L. a költő kíséretében lemegy a főbejárat széles lépcsőin, és útját a

gesztenyefasoron folytatja. Alig nyolcszáz métert kell megtenniök a pavi-lonig. A kerti lakot valóságos kis őserdő veszi körül, a növényzet szabadon, buján fejlődhet, a kertészeknek tilos hozzányúlni. A sok-sok csodaszép park közül, amit valaha is látott, ez a vad, buja zug a legkedvesebb a szívének. A dudva szabadjára burjánozhat, a bozót, a szederbokrok ellepik az ösvényeket: a föld életereje gáttalanul törhet fel itt tavasztól késő őszig.

A nap lefelé hanyatlik, a fák árnyéka megnyúlik a fasorban és a finom, gondosan nyírt pázsiton; a lombok még friss zöldnek látszanak, rőtes érettségüket csak akkor árulják el, amikor a fény rájuk hull. A park kifogástalanul jól fésült és jól öltözött. A vízmedence körül gondosan megtervezett virágszőnyegek; a tearózsák, amelyeket oly találóan neveztek el „angol délutánnak”, egymástól illedelmes távolságban virulnak, és bizonyos mértéktartással illatoznak, a Vénusz-szobrok szemérmesen lepelbe burkolóztak, az Ámorokról inkább bölcsőde jut az ember eszébe, mint az ágy, és a pázsit mintha a békés krokett-játékosokra várna: ezt az egész megfontolt és jól nevelt kis világmindenséget már olyan régóta megszokta Lady L., hogy ildomos nyugalma csöppet sem ingerli. Nap nap után átvág rajta, mikor az őserdejébe megy, és figyelemre se méltatja. De a tó partján megáll, és mosolyogva nézi a két fekete hattyút: tüstént feléje úsznak a vízirózsák között. Kenyérdarabokat halász elő a zsebéből – ha sétálni indul, mindig visz magával kenyeret a hattyúknak és mogyorót a mókusoknak –, s odaadja a két szépséges madárnak. A két nyak arabeszkeket rajzol a levegőbe, a két csőr egyszerre vág a vízbe, aztán az önzésnek ezek a szörnyetegei lassan tovasiklanak, a hála semmiféle jelét sem adva azon az egyetlen kegyen kívül, hogy szépségükben gyönyörködhetünk. Lady L. szereti az állatoknak ezt a fenséges közönyét: tudják, hogy nekik minden kijár. Egy pillanatig még követi őket tekintetével, aztán felsóhajt.

– Elő kell készítenem magát, Percy, hogy szerelmi történetről lesz szó. Na persze, tudtam! Ugyan, ne vágjon már ilyen képet, kedves barátom! Ígérem, hogy a lehető legkevesebb részletre szorítkozom. És ha úgy érezné, hogy kellemetlen, amit mondok, szakítson csak félbe.

18

3

Annette Boudin egy sikátorban született, amely a Gire utca nevet viselte, és Mouchette anyó közismert intézménye mögött nyílt. A Mouchette anyó látványosságai, „élőképei” igen népszerűek voltak a fásult lelkek körében, így például a szamár, az articsóka, a pásztorbot, a százszorszép, a rózsa-szirom, Marat a fürdőkádjában, Napóleon a bástyán, a Bastille bevétele, az aprószentek lemészárlása, a szög kihúzása a falból és az asztalra tett pénz-darab felemelése olyan módon, amire a természet nem is gondolt; Arpitz aprólékosan leírja valamennyit A polgári fajtalanság története című mun-kájában. A bámulatosan nagy adathalmazra támaszkodó könyvet Lady L. egyszer karácsonyi ajándékként nyújtotta át Franciaország londoni nagykövetének, mert úgy találta, hogy a diplomata kissé túlságosan is biztos magában és mindabban, amit képvisel. Az első értelmi és érzelmi hatást Annette-re kiskorában az apja gyakorolta; Boudin nyomdász volt, és gyakran odaült egyetlen gyermeke ágyára, azt magyarázgatva neki, hogy a napon kívül mindössze három fényforrás áraszt világosságot az emberi-ségre, és valamennyi polgártárs, legyen az férfi, nő avagy gyermek, tanuljon meg értük élni és meghalni; e három fényforrás: Szabadság, Egyenlőség, Testvériség. Annette tehát már korán meggyűlölte ezt a három szót, egy-részt mert mindig erős abszintszag kísérte, másrészt mert a rendőrség gyakran vitte el az apját, azzal vádolva, hogy lazító hangú röpiratokat nyom ki és terjeszt, s a fennálló rend elleni felkelésre uszítja a népet. Valahányszor a két hekus megjelent odújukban, s a bilincset rákattantotta Boudin úr csuklójára, Annette az anyjához szaladt, aki az udvaron mosott:

– Szabadság és Egyenlőség megint elvitte az öreget! – kiáltotta. Mikor Boudin nem tartózkodott sem a börtönben, sem a kocsmában, az

emberiség siralmas szellemi és erkölcsi állapota felett kesergett. A magas, jól megtermett, nagy bajszú férfi rekedt hangjába gyakran vegyült siránkozó színezet; át akarta alakítani a világot: „tiszta helyzetet teremteni”, „mindent elölről kezdeni”, ez a két szólam állandóan megismétlődött a beszédében. Felesége agyondolgozta magát, ő pedig fennkölt szónoklatokat vágott ki, s az ujját se mozdította, hogy könnyítsen rajta. Annette talán ezért utálta meg már kiskorában mindazt, amit apja csodált, és tisztelte, amit az elítélt, olyannyira, hogy később bátran állíthatta: az életben elért sikereit főként az apjától kapott nevelésnek köszönhette. Figyelmesen hallgatta világnézete

19

formálójának szavait, és már kiskorában rájött, hogy tanítása ugyancsak hasznára válhat, ha mindannak, amit apja mond, pontosan az ellenkezőjét fogadja el. Boudin hagyma- és vinkószagot árasztva, dünnyögő orrhangján órák hosszat magyarázgatta neki, miért kell meggyilkolni a rendőrfőnököt, s a rendőrfőnök tüstént szép királyfivá változott: Annette éjszakánként róla álmodott. Hamarosan éppen úgy utálta apja hangját, mint a Fernand szamárét; a szamár bőgése ugyanis éjjel néha felverte, mikor az előkelő társaság tagjai részt vettek bizonyos klasszikus látványosságokon Mouchette anyó intézményében. De a legfelháborítóbbnak azt érezte, hogy anyja nap nap után tizennégy óra hosszat gürcöl, csak hogy előteremtse azt a néhány frankot a megélhetésükre; a korán megöregedett asszony látványa, aki hajnaltól késő estig a mosóteknő fölé görnyedt, felháborította Annette-et, és meggyűlöltette vele nemcsak a szegénységet, hanem a szegényeket is, apja pedig csak egyre folytatta a nevelést, azt fejtegetve, hogy a házasság polgári intézménye a kapitalista birtoklás tipikus esete. „A házasság rablás” – bömbölte a kislány ágyán ülve, dülledt gombszemét rámeresztette, és hőscincér bajsza csak úgy rezgett: „A házasság a magántulajdon egyik megnyilvánulása, összeegyeztethetetlen az emberi szabadsággal; szerző-déssel kényszeríteni a nőt, hogy csak egy férfié legyen: feudális önkény.” Annette következésképpen házasságról és magántulajdonról ábrándozott, és amikor apja rátért a vallásra, Isten nemlétét magyarázgatva, nem rejtve véka alá azt, amit Szűz Máriáról gondol, Annette buzgó templomjáró lett. Mialatt felesége halálra dolgozta magát, Boudin úr véget nem érő szónoklatokat tartott a nők önrendelkezési jogáról, vagy nagyokat sóhajtva üldögélt fog-piszkálóval a kezében, szakállát és III. Napóleon módra nyírt tömött bajszát simogatva, s a távolba révedező tekintettel ábrándozott valamiről, ami – végül mindig kiderült – csak egy üveg abszint volt. Annette anyja viszont állandóan mosott, mióta a családapa abbahagyta a nyomdászmesterséget, hogy teljesen Bakunyin és Kropotkin eszméinek szentelje magát. A Gire utcai intézmények túlnyomó része Boudinnénál mosatta a lepedőit – pontosabban azok, amelyek lepedőt is adtak a vendégeiknek. Levesque doktor a prostitúcióról szóló könyvében úgy vélekedik, hogy egy-egy Gire utcai prostituált huszonnégy óra alatt negyven-ötven férfival közösült: a nemzeti ünnepeken és a katonai parádék alkalmával százötvenre is emel-kedett a számuk; július 14-ike ebből a szempontból különösen népszerű volt, a Bastille bevétele nyilván továbbra is változatlan gerjedelmet ébresztett a férfiak szívében. Annette-et a prostituáltak ide-oda küldöz-gették, végighallgatta beszélgetéseiket, mikor stricijeik férfiúi képességét összehasonlították, vagy vendégeik kívánságait ismertették, és mindezeket

20

csak annyiba vette, mintha egy szakma technikai kérdéseit vitatnák meg; a fal mentén sétálgató utcalány látványa, aki türelmesen várja, hogy valaki horogra akadjon, sokkal kevésbé háborította fel, mint az emberiség szennyes lepedői fölé görnyedő édesanyjáé. Lady L. egyébként sose tekin-tette a szexuális magatartást a jóság vagy elvetemültség fő ismertető-jegyének. Nézete szerint az erkölcs nem ezen a szinten dől el. A nemi szervek rajzai, amelyeket már kiskorában ott látott a falakon, még manapság is sokkal kevésbé visszataszítóak számára, mint az úgynevezett „dicsőséges” csatamezők; a pornográfia az ő szemében nem annak a leírása, amit az emberek bizonyos záróizmaikkal csinálnak, hanem a politikai szélsőségeké, amelyek vérözönt zúdítanak földünkre; mindazok a dolgok, amit egy prostituálttól a vendége követel, hófehér ártatlanság a rendőr-államok szadizmusához képest, az érzékek kicsapongása csekélység a szélsőséges eszmék csapongásához képest, az erotikus perverzitások szende leányka-regények a zavaros eszmék megszállottainak perverzitása mellett, akik eszelősen ragaszkodnak rögeszméikhez; röviden, az emberiség sokkal több becstelenséget követ el a fejével, mint az altestével. Az erkölcs jól összefér a rombolással, de nem fér meg az élvezetekkel. A prostituáltakat elhajtják a Saint-Lazare kórházba, ahol megvizsgálják őket, de a tudósokat, akik a vérbajt az emberi faj megmérgezésével helyettesítették – ami ugyan-csak örökölhető –, ünneplik az erély hívei. Lady L.-nek semmi hajlama nem volt a filozófiai elmélkedéshez, és még kevesebb a politikához, de az első atombomba-robbantás alkalmából botrányt okozó nyílt levelet intézett a Times-hoz: a tudomány beteges romlottságát az érzékekével hasonlította össze; azt követelte, hogy Hartwell tudósait lássák el bárcával, és kötelezzék őket arra, hogy rendszeres orvosi vizsgálatnak vessék alá magukat, vagyis az agy prostitúcióját ugyanolyan szigorúan szabályozzák és ellenőrizzék, mint a testét. Gyakran gondolt fölényes mosollyal a Gire utcára, ahol a bűnt még kicsinyben űzték: könnyű volt kielégíteni; az a bűn nem akarta az egész világot belesodorni véres kedvtelésekbe. A fajtalankodók, akik oda-jártak, csak a saját romlásukra törtek: néhány pillanatnyi enyhet adó meg-semmisülésre a baudelaire-i „romlás virágainak” ócska, simogató illat-felhőjében; esténként bemerészkedtek a sikátorokba, ahol egy lámpaoszlop alatt a halál leselkedett rájuk, sállal a nyakában és virággal a szájában, míg a házakból a kopott hangú zongorák és harmonikák epedő dallama és vad tánczenéje szűrődött ki. „Végeredményben az a világ ugyanolyan banális és megszokott volt, mint a gyöngéden turbékoló galambpár, vagy Pál és Virginia” – gondolta Lady L.

21

Tehát Annette oktatásáról apja gondoskodott: a kislánnyal nyolc-esztendős korától kezdve bevágatta és szóról szóra elmondatta Az anarchia elvei válogatott részleteit. Csakhamar úgy szavalta a társadalom felforga-tására buzdító felhívásokat, mint a többi gyerek La Fontaine Meséi-t. Apja elégedetten hallgatta, időnként helyeslőén bólogatott, nagyokat szíva büdös szivarjából, amelynek orrfacsaró szagától Annette émelygett. Anyja az ud-varon mosott, apja pedig az igazságról, az ember természetes méltóságáról s a világ átalakításáról szónokolt: lehet, hogy tanításai kevésbé kínos emléket hagytak volna benne, ha Boudin úr olykor lemegy az udvarra, és segít egy kicsit a feleségének. Mikor Boudinné meghalt, Annette tizennégy esztendős volt, s apja teljesen rendjén valónak tartotta, hogy gyereke folytassa az anyja munkáját. Annette meg is tette egy ideig, mert tanácstalanságában eszébe se jutott, hogy tiltakozzék. Boudin úrnak így hát megvolt a minden-napi kenyere és abszintja, és folytatta lánya nevelését, lelkesült szavakkal ecsetelve előtte az emberiség jövendőjét: ha majd eltörlik a család és az állam intézményét, a kötöttségek nyűgétől teljesen felszabadult egyén természetes szépsége végre kivirulhat, és szerte az egész világon megvaló-sul az egyetemes harmónia, a testek és érzések és a szellem harmóniája. Az abszint alapos munkát végzett, és Boudin úr az idealizmus oly magaslatára emelkedett, hogy Annette-nek kellett levetkőztetnie, s az ágyba támogatnia, hogy el ne essék, és össze ne verje magát. De az anarchia e lelkes hívének támadásai a család ellen csakhamar még sokkal merészebbek, kézzel-foghatóbbak lettek, és a kislány világosan megértette, hogyan akarja apja kiszabadítani a gyerekeket és a szülőket a polgári erkölcs és előítéletek bilincseiből. Mikor a helyzet idáig fajult, Annette szitkozódva kipattant az ágyból, felkapta a sodrófát, és édes jó atyjának néhányszor a fejére húzott, mire Boudin úr, hóna alatt a palackkal, rögvest meghátrált. Annette magára zárta az ajtót, kis ideig nyitott szemmel feküdt az ágyban, és mielőtt elaludt volna, a rendőrfőnökről, a pápáról meg a kormányról ábrándozott, mind-arról, amit apja gyűlölt, s amit ő éppen ezért áhítatosan csodált. Sose sírt, a könnyeket a gazdagok hóbortjának tartotta. Majd ha meglesz hozzá a módja, sírhat ő is, de pillanatnyilag nem engedheti meg magának ezt a fényűzést. Semmi áron sem akart tovább gürcölni a mosóteknő mellett, de maga is csodálkozott, milyen szilárdan ellenállt a stricik meg az utcai nők unszolásának, akik váltig arra biztatták, addig élje a világát, amíg szép és fiatal. Nem a szégyen, nem is az aggályok tartották vissza: Annette egész lényével, szinte érzelmesen szerette a tisztaságot, talán egyszerűen csak azért, mert tisztára mosott ruhák közt nőtt fel. Megpróbált munkához jutni az előkelő negyedekben, a divatáruüzletekben, cukrászdákban, kávéházak-

22

ban, de túlságosan csinos volt, főnökei nem hagytak nyugtot neki, és mikor visszautasította őket, kitették. Annette tisztán látott, s azonfelül megvolt benne az a jellegzetes francia józan ész, amely sohase hagyta el, így hát hamarosan rájött arra, jobb az utcán kezdeni, mint végezni. Nincs szomorúbb látvány az öregedő utcai nőknél. Az utca legsötétebb zugaiban húzzák meg magukat, ahol a fény már nem éri őket. Annyi bizonyos, hogy első vendégének álmélkodása nagyobb volt az elégedettségénél.

– Szerencsém volt – mondja Lady L. – Sose kaptam betegséget. A Koszorús Költő mintha hirtelen szoborrá dermedt volna. A medence

körül, a virágszőnyegen más szobrok is állnak. Diana és Apolló, Vénusz és Pan, így hát Percy szobra kellemes társaságba került. Botjával a kezében, teljességgel kővé meredve ott áll a füvön, kék szemében oly szép látvány az az iszonyodó kifejezés. Mintha végre-valahára valami heves érzés támadt volna fel benne. Lady L. rásandít: a drága Percy titokban mindig arról álmo-dozott, hogy szobra lesz, a Királyi Akadémia egyik tagja faragja márvány-ba, s egy előkelő tér közepén fog állni, babérkoszorúval a fején. Hát most teljesedett az álma, legalábbis úgy nagyjából . . . Persze, nem éppen ezzel az elképedt és fancsali ábrázattal óhajtott szembenézni az utókorral, de hát az ember nem kaphat meg mindent, amire vágyik.

Percy végre megszólal. – Tessék? – kérdi. – Csak annyit mondtam, kedves barátom, hogy mindig kitűnő egész-

ségnek örvendtem. – Nos, Diane, én igazán semmiképpen nem látom a kapcsolatot a

között a szerencsétlen gyermek között, akiről beszélni óhajt velem, és . . . – És énközöttem – mondja Lady L. – Természetesen nincs is már

semmilyen kapcsolat. A Koszorús Költő mélységesen gyanakodó pillantást vet rá, de hallgat . . .

Annette a vendégeit a lakására vitte, ahol Boudin úr változatlanul az emberi lélek halhatatlan törekvéseiről szónokolt, és úgy tett, mintha sejtelme se volna, honnan jön a pénz, ami megóvja őt az ínségtől. Lánya egy ideig megtűrte otthon, de mikor apja gyakorlatban újra be akarta bizonyítani a családi kapcsolatok eltörlését követelő elméletét, Annette szitkozódva nekirontott és kiakolbólította, ráripakodva, hogy be ne merje többé tenni a lábát. Boudin úr ekkor tüstént megfeledkezett a család

23

intézménye ellen intézett támadásairól, s az eget hívta tanúskodásra, mily hálátlan a leánya, mily kegyetlenül bánik vele, az apjával, akinek életét köszönheti.

Néhány hónap múlva Boudin úr holttestét kifogták a Szajnából: késsel a hátában úszott a vízen. Nyilván besúgónak és provokátornak csapott fel, és anarchista barátait elárulta a rendőrségnek. Annette-et beidézték az őr-szobára, s átadták neki az elhunyt néhány használati tárgyát. Egy pillantást vetett apja arcára, amely most is fennkölt méltatlankodásba dermedt, aztán a két várakozó rendőrhöz fordult: régi jó ismerőse mind a kettő: Szabadság meg Egyenlőség. Retiküljéből kivett három egyfrankost, odaadott nekik egyet-egyet, a harmadikat az asztalra dobta:

– Ez a Testvériségé – mondta és kiment. Aznap este – egy májusi estén – a levegő oly simogató volt, oly könnyű

illatok lebegtek, hogy az embernek dalolni támadt kedve; Annette az utcán vadászott vendégre, mikor egy Valcer René nevű fiatal apacs jött feléje, aki a környéken szent hírében állt: mintha az életének semmi más célja nem volna, csak örömet adni; az egészsége rá is ment erre. Valcer René tüdő-bajos volt, de ennek ellenére a Gire utca legfürgébb jáva-táncosai közé tartozott. Félrecsapott sapkában, ajka közt egy virággal órák hosszat ropta, aztán leült a járdára, asztmatikus lihegéssel kapkodta a lélegzetet, és szomo-rúan motyogta: „A doktor azt mondja, nem kéne táncolnom. Rosszat tesz a bajomnak.” De mikor a harmonika újra rákezdett, felpattant, bokázott egyet, s már szaladt is a lebujba, és reggelig táncolt, hacsak egy szokatlanul hosszú köhögési roham megálljt nem parancsolt.

Annette örvendezve rámosolygott, valahányszor csak látta: a fiú olyan volt, mint egy madár. Huszonöt éves korában örökre elröppent, s a harmo-nika azóta sose szól úgy. Akkor este Valcer René lelkendezve rohant feléje, de most az egyszer nem táncdallam hozta tűzbe.

– Gyere, Annette, Lecoeur úr beszélni akar veled. Annette mellére szorította a kezét, s egy pillanatig így maradt: a

meghökkenéstől mozdulatlanul; aztán Valcer René nyakába ugrott, és meg-csókolta az arcát kétfelől; kezdettől fogva tudta, hogy a szerencse egyszer majd rámosolyog. Igaz, még nem a rendőrfőnök üzent, sem a pápa vagy a kormány, de az a férfi, aki most hívatja, jelentős helyet foglal el korának társadalmában.

Alphonse Lecoeur ebben az időben hatalma csúcspontján állt. Ez a férfi, akit Magnien rendőrfelügyelő Emlékiratai-ban később „Párizs legügyesebb gazembere” névvel tisztelt meg, pályafutását striciként kezdte a Bastille téren, de működési területét lassanként kiterjesztette, Magnien rendőr-

24

felügyelő véleménye szerint pályafutásának bizonyos szakaszán az egész párizsi morfiumüzérkedés az ő monopóliuma volt, és 1885-ben ötszáz körül járhatott azoknak a nőknek a száma, akik neki dolgoztak. Ha becsvágyának határt szabott volna, és beéri azzal, hogy az alvilág királya, valószínűleg gazdagon, köztiszteletben hal meg. Párizs legelőkelőbb klubjaiban vagyo-nokat vesztett a játékasztalnál, Marais negyedbeli kis palotájában pompás estélyeket adott, versenyistállót tartott fenn, hivatásos bokszolókat pénzelt, köztük a híres Argoutint, aki 1887-ben kiütötte Jack Silvert, s akinek mérkőzéseit vendégeivel, angol lordokkal és a párizsi társaság arszlánjaival nézte végig, mert az előkelőségek nem restellnek gazemberrel érintkezni, ha a gazember jó modorú, és nagyvonalúan költi a pénzét. A rendőrség kesztyűs kézzel bánt vele, mert tudta, hogy Lecoeur megzsarolhatna néhány közéleti embert. A Harmadik Köztársaság akkoriban még első sikereinél tartott, vagyis abban az időben kezdte a korrupció terén megszerezni azokat a tapasztalatokat, amelyeknek hosszú fennállását köszönhette. Magnien kereken kimondja, hogy Lecoeur, míg a Bastille alvilágából a párizsi nagyvilágba emelkedett, legalább egy tucat vetélytársát leszúrta; kitűnő technikával dolgozott, és elegáns angol zakója alatt is állandóan ott hordta a kést. A hatalmas termetű ember válla csaknem olyan széles volt, mint az Alma-híd zuávjáé, s a kolosszushoz méltó testen nagy, széles fej, húsba párnázott vonásokkal. Téglaszínű arcát, busa szemöldökével párhuzamosan, viasszal kipödrött, dús fekete bajusz vágta ketté; merev tekintetű szeme különösen csillogó, sötét fényében az írisz és a pupilla egybemosódott. Feltűnően öltözködött, öltönyei a legújabb angol divat szerint készültek; barna-fekete kockás nadrághoz és zakóhoz sötétvörös brokát mellényt viselt arany óralánccal, nyakkendőjében gyémánttűt, ujján rubinköves gyűrűt; mikor végighajtatott a körúton, gesztenyeszín keménykalapját fejébe húzta, két kezét aranygombos sétabotján összekulcsolta, szájában szivarral mogor-ván, mozdulatlanul terpeszkedett fogatában, sötét tekintettel bámulva maga elé. Oldalán ott ült elválaszthatatlan társa, Sapper, egy hajdani ír zsoké, aki Lecoeur mellett még apróbbnak látszott. Sappert a párizsi alvilág átke-resztelte, és a hosszabb, de közvetlenebb Saperlipopette nevet aggatta rá. A zsoké hosszú, keskeny arca mindig szomorú volt, világoskék szemében mintha megkövesedett volna valami különös kifejezés: sajnálkozás és szemrehányás. Feje féloldalra billent, és ha megmozdította, az egész felső-teste is vele mozdult. Valaha Anglia leghíresebb zsokéi közé tartozott, de Párizsban a Grand Prix-n a nyakát törte. Alphonse Lecoeur pártfogásába vette, talán mert egyre jobban kibontakozó nagyzási hóbortjának hízelgett a

25

kicsavarodott nyakú apró ember látványa, hiszen az ellentét még inkább kiemelte az apacs daliás termetét.

Ez a két férfi vette most szemügyre Annette-et a Gire utca egyik lámpása alatt; szótlanul nézték, az egyik komor arccal szivarozva, a másik félrebillent fejjel, akár egy szomorú és kíváncsi madár, Valcer René pedig sapkájával a kezében tisztelettudóan várakozott az árnyékban. Annette csak később tudta meg, milyen okok késztették Alphonse Lecceurt, hogy beszéljen vele. A lány rendkívüli szépségére és természetes bájosságára a profik már jó ideje felfigyeltek, de Lecoeur terve számára a szépség nem volt elegendő. Fürge ész, gyors felfogás, a megtanultak szilárd elsajátítása, becsvágy és sok bátorság – minderre feltétlenül szükség volt. Mert Alphonse Lecoeur pályafutása éppen akkoriban különös és váratlan fordulóhoz ért. Mohó hatalmi vágyát sikerei csak növelték, és már semmi sem elégítette ki. Tíz esztendeje uralkodott a párizsi alvilágon, mindenütt rettegtek tőle, kapcsolatai voltak a rendőrséggel, talpnyalói állandóan tömjénezték, a dicsőség a fejébe szállt: bebeszélték neki, hogy magasan fölötte áll a közönséges halandóknak, nagy feladatokra hivatott, szóval az emberfeletti lények közé tartozik, de idáig nem használta fel kellően a képességeit. Műveletlen volt, soha egyetlen könyvet el nem olvasott, és szívesen hallgatott meg bizonyos eszmefuttatásokat, amelyek mentséget szolgáltattak bűnöző karrierjére, azt bizonygatva, hogy ő valójában idealista, csak éppen nem ismeri önmagát. Lecoeur mindig is sejtette, hogy nagy ember, de azt nem tudta, hogy egész bűnöző tevékenysége volta-képpen hosszú és heves tiltakozás a fennálló rend ellen, nem tudta, hogy ő valójában anarchista, reformátor. Szenvtelen arccal, szivarral a szájában órák hosszat hallgatta a hangot, amely meggyőző erővel fejtegette, mi is az ő életének igazi értelme és célja; a lenyűgöző hang a gyűlölet és a hatalom himnuszát ismételgette, rombolásról és megváltásról beszélt. Lecoeur azért fordult szembe a törvényekkel – mondta a hang –, mert gyűlöl minden társadalmi szervezetet és társadalmi kényszert, és azért választotta a bűnt, a lázadásnak ezt az egyetlen lehetőségét, amely nyitva állt előtte, hogy a népet elnyomó polgárságon bosszút álljon.

Valamennyi kortársi beszámoló megegyezik abban, hogy Armand Denis hangjának csodálatos hatalma volt a lelkeken. Gurjevics, a híres sakkmester, aki fiatal korában részt vett az anarchista mozgalomban, Emlékezései-ben így számol be róla: „Hangja mély volt és férfias, hatását nem az érvek meggyőző erejének, hanem inkább annak köszönhette, hogy szinte testi erő-vel ragadta meg hallgatóit. Az ember már eleve egyetértett vele. Hatásához remek külseje is hozzátartozott, ilyennek képzeljük el Napóleon marsalljait:

26

vörhenyes árnyalatú göndör haj, sötét, ragyogó szem, magas homlok, ragadozó nagyvadakra emlékeztető, kissé tömpe orr; egész testalkatából állati erő és magabiztosság áradt, olyannyira, hogy a hatás, amit a környe-zetére gyakorolt, mintha a természét tudatos műve lenne; ezt a tulajdonságot a huszadik század, sajnos, másféle változatokban ismerte meg. Kropotkin londoni találkozásuk után a fülem hallatára így jellemezte: »Végletes egyéniség, és nem tudom, hogy szenvedélyét állítja-e eszméink szolgála-tába, vagy eszméink szolgálják az ő szenvedélyét«.”

Armand Denis, a gazdag roueni szövetkereskedő fia, serdülőkorában vallásos és mélységesen misztikus volt, talán éppen szembeszegülésként a szülőházzal, ahol a pénz oly nagy szerepet játszott; kívánsága szerint Lisieux-ben, a jezsuiták kollégiumában végezte tanulmányait, tanárai felfigyeltek buzgó áhítatosságára, ragyogó eszére és bámulatos szónoki készségére. A szerzetesi iskolából a párizsi papneveldébe került, s itt vesztette el a hitét, vagy pontosabban: hite éppen az ellenkező végletbe csapott át. A lázadás kora című munkájában leírja, hogy elsősorban Párizs szegénynegyedei, az ott látott nyomor és igazságtalanság, amit az ipari forradalom szörnyűségei egyre csak növeltek, a hatalmon levő polgárság teljes közönye és csak másodsorban az olvasmányai hatására változott meg a hite máról holnapra; a vallásosság helyét az a kemény eltökéltség foglalta el, hogy az igazságtalanságok jóvátételét nem szabad elodázni az utolsó ítélet napjáig. Az emberiség szolgálatát azzal a megalkuvást nem ismerő szenvedéllyel vállalta, amellyel az inkvizítorok Istent szolgálták. „A makulátlan teljességre sóvárgók közé tartozott – írja róla Gurjevics –, akiknek követelései magával az élet jelenségével állnak ellentétben. Méltatlankodó indulattal támadják az emberi állapottal járó erkölcsi, szellemi, történelmi, sőt biológiai megkötöttségeket is. Lázadásuk csupán egy szép hősi ének, filozófiájuk valóban költészet, és Gorkij híres mondása »az érzelmes bohócokról, akik a kapitalista cirkusz arénájában lépnek fel mutatványaikkal«, rájuk is vonatkozhatna. Dialektikus végletességük gyakran a képtelenbe fut, s ezzel kapcsolatosan egy meglehetősen tipikus esetet mondok el. Armand Denis – ezt magam is megállapítottam – kiváló sakkozó volt, de egy szép napon pálcát tört a sakkozás felett, mert »öncélú«, és végletességében kijelentette: a sakkot a kaldeus papok bizonyára azzal a szándékkal találták fel, hogy a nép logikáját és következtetőképességét a mindennapi élet összefüggéséről az elvont játékok felé tereljék, nehogy a fennálló hatalmat veszélyeztesse.”

27

A katolikus vallással is oly drámai módon, azzal a kirobbanó heves-séggel szakított, amely később kalandos anarchista életének különböző fordulatait jellemezte.

Egy vasárnap délelőtt, mikor a hívek tömege Ardel atyát várta, akinek szentbeszédei akkoriban nagy népszerűségnek örvendtek Párizs előkelő köreiben, egy fiatalember lépett a szószékre; szép, férfias arca komor és átszellemült volt, kis ideig előrehajolva, mozdulatlanul állt, mint a lesben álló vad, s a hívek, akiket megjelenése lenyűgözött, a nagy pillanatok meg-illetődött csendjében csodálatosan ékesszóló prédikációt vártak. Micsoda megrökönyödés támadt, mikor a fiatal férfi hirtelen kinyújtotta a karját, és fejük felett egy döglött patkányt lobogtatott meg a farkánál fogva.

– Nézzétek, Isten meghalt! – kiáltotta. Hangjának forróságából, az istenkáromláson kívül, valami szenvedélyes hit lángja csapott ki. – Isten meghalt! Fel, ti jóakaratú emberek, emelkedjetek ki a sötétből, induljatok előre a világosság, a testvériség és az értelem földi beteljesülése felé!

A templomban jelen levő „jóakaratú emberek” átlagos évi jövedelme ötezer aranyfrank körül volt. „Az istenkáromlót – még mielőtt a rendőrség elvezette volna – a felháborodott tömeg alaposan helybenhagyta” – írta a Journal des Débats.

Armand Denis jó néhány hónapot töltött a Szent Anna-elmegyógy-intézetben, a botrányos jelenetet ugyanis mindenki elmeháborodottságának tulajdonította. Az elmegyógyintézetben kidolgozott egy elméletet, amelyet később Freud néhány követője is alkalmazott a pszichológiában; Denis az őrültség legtöbb esetét „az egyén” elnyomásából magyarázta: az ember természetes vágyai és a társadalom tiltó korlátainak szörnyű ellentétéből.* Kropotkin ezen az úton még messzebbre jutott: korabeli természettudósok következtetéseire alapozva munkáit, azt állította, hogy a ragadozók nem természettől fogva vérengzők, az éhség, az életért folytatott harc fejlesztette ki bennük ezeket a hajlamokat. Armand Denis neve a rendőri nyilván-tartásban először 1884-ben szerepel ezzel a bejegyzéssel: „megfigyelendő” ; a kifejezés meglehetősen nevetséges, ha a sorozatos merényletekre gondolunk, amelyeknek egy részét ekkor már elkövette. Ebben az időben Párizs alvilágában élt, Décamp és Dardare meg egy bizonyos Königstein társaságában, akit később inkább Ravachol néven ismertek; ők robbantották fel dinamittal hét évvel később azt a házat, ahol Benoit törvényszéki elnök lakott. Benoit hozott először ítéletet Franciaországban az anarchisták ellen, mikor a clichyi tüntetés után pörbe fogták őket. Armand Denis a bűnözőket *Idézet az Anarchista Szemle 1882. március 20-i számában megjelent, Lucas Duval álnéven írt cikkéből. (A szerző)

Törölt: ";

28

a társadalom áldozatainak és ellenségeinek, következésképpen a saját természetes szövetségeseinek tartotta. A bűnöző hajlamok szerinte az elnyomás és a kizsákmányolás következményei; azt mondta – és megjegyzésének hatalmas visszhangja támadt – , hogy a bűnözők „az idealizmus balkezesei”. Ez az éles eszű férfi hajlamos volt a demagógiára meg a ravaszságra, amelyet szerinte a tét fontossága igazol, és valószínű, hogy ő maga nem hitte el teljesen saját szónoklatait, mikor a bordély-házakban az elképedt apacsoknak azt magyarázta: ők egytől egyig lázadók, akik bűnnel tiltakoznak az igazságtalanságra és a kizsákmányolásra épült társadalom ellen. Armand Denis szavai legyezgették a hiúságukat, hangja megigézte őket, helyeselniök kellett, bár egy árva szót se értettek abból, amit mondott, az utcalányok kövér könnyeket hullattak, mikor ez a szép szál fiú, akire ábrándos tekintettel néztek, azt bizonygatta nekik, hogy harcostársainak tekinti őket, hogy áldozatai annak a társadalomnak, ahol, így mondta, „minden kiutat a pénz tart megszállva, a hadsereg megöli az embereket, a vallás megáldja a gyilkosokat, s a rendőrség eltünteti a holttesteket”. Olyan meggyőző ékesszólással beszélt, hogy az apacsok azzal az eltökélt szándékkal mentek ki a lebujból, hogy ezentúl még sötétebb gaztetteket fognak elkövetni; beavatott pillantással néztek egymásra és bólogattak. „Igaza van” – mondták, de zavarban lettek volna, ha megkérdik tőlük, mit is hallottak az imént. A bűnözések ugrásszerű emelkedése Párizsban, amellyel szemben a rendőrség tanácstalan volt, Magnien felü-gyelő szerint Armand Denis hatásának tulajdonítható. A fiatal anarchista valóban rendelkezett a leader2 tulajdonságaival, a huszadik században vezető egyéniség lett volna belőle. Lady L. mindig is úgy vélekedett, hogy Armand megelőzte a korát.

A legnagyobb hatást talán arra az emberre tette, aki órák hosszat elhallgatta, és közben révedezve szögezte rá komor tekintetét. Alphonse Lecoeur nagyzási hóbortját, amelyet egy bizonyos közismert betegség egyre fokozott, kielégítették a fiatal anarchista fejtegetései, felmentést és igazolást adtak neki. Minden szavának súlya volt, mindegyik célba talált; az apacs, ajka közt a parázsló szivarral, óraláncát babrálva látszatra érzéketlenül hall-gatta, de képzeletében fekete zászlókkal díszített emelvényen látta magát, szemtől szemben az éljenző tömeggel. Igen, igen, ő esküdt ellensége a társadalomnak, a sors embere, aki arra rendeltetett, hogy a hálás tömeg imádja; csakis ezért lett belőle strici, gyilkos, zsaroló és végezetül az alvilág koronázatlan királya, hogy a fennálló rendszer recsegő-ropogó pilléreit még 2 Vezér

29

jobban elkorhassza. Gyűlöli a népet elnyomó gazdagokat, hiszen ő maga is a nép fia.

A bánatos, lóarcú zsoké kockás sapkájában ott ült mellettük, törött nyakán a feje oldalra billent, kék szeme felett álmélkodó bohóc-szemöldök ívelt, és tekintete Lecoeurre tapadt.

Armand Denis és Lecoeur sorsdöntő találkozása éjjel egy játékbar-langban történt, amelyet egy bizonyos Chamisse báróné tartott fenn. Előző nap az Italiens utcában ki akarták fosztani a Julien-bankházat, és bár a pénz-táros súlyosan megsebesült, pontos leírást adott a támadókról, s a nyomozás megállapította, hogy Armand Denis-nek része volt a merényletben.

A báróné arcát vastag púderréteg fedte (ezt a sunyi arcot mintha gipszből öntötték volna ki), és hunyorgó vakondszeme előtt teknőcnyelű lornyont tartott. A játékteremből nyíló kis szalonba vezette be Armand-t, kisvártatva Lecoeur is benyitott, kezében egy tekercs Napóleon-arannyal. Armand Denis tudta, hogy ha nem sikerül elnyernie teljes támogatását, hamarosan letartóztatják. Nagyon feltűnő jelenség volt, aki egyszer látta, nem felejtette el egykönnyen; a fiatal forradalmárnak egész pályafutása alatt súlyos hátrányt jelentett a szépsége. Egyébként az apacs titkos homo-szexuális vonzalmával is magyarázgatták, miért került idővel teljesen Armand Denis hatása alá. Annyi bizonyos, hogy ez a férfi, akitől mindenki rettegett, aki lepénzelte a rendőrséget, és zsarolta a kormány tagjait, olyan volt, mint a puha viasz, mihelyt A lázadás kora szerzőjével került szembe; mértéktelen hiúsága és hatalomvágya meg az ostobasága se indokolja kellő-képpen azt a mohóságot, amellyel a forradalmár társaságát kereste, sem azt a meghökkentő delejes hatalmat, amelyet Denis gyakorolt felette. Lecoeur ott állt a sárga kárpittal borított szalonban, aranyaival játszott, merev, réve-teg tekintetét kísértőjére szegezve. Lehet, hogy valóban inkább nézte, mint hallgatta? Lehet, hogy maga a hang még a szavaknál is többet mondott neki?

– Itt a pillanat, hogy dönts – szólt hozzá a hang. – Felelj nekem: egész életedre ezzel a sorssal akarod beérni, nem akarsz felemelkedni a belát-hatatlan távlatokig, hogy felfedd a világnak igazi életedet? . . . Senki nem tudja, ki vagy te valójában: lázadásodat a társadalom ellen senki sem értette meg. Mi vagy te az emberek szemében? Söpredék, ocsmány és veszélyes bűnöző, akivel csínján kell bánni. Most utoljára teszem fel neked a kérdést: akarsz-e az igazi nagyság magaslatára emelkedni? Akarod-e elfoglalni helyedet az emberiség történetében, a legnagyobbak között? Akarod-e, hogy neved hallhatatlanná váljon? Hogy az elnyomottak tömegei feléd fordul-janak, nevedet éltetve, s hogy egyre erősödő hangjuk végezetül győzedelmi

30

énekként szálljon fel, s örökké visszhangozzék a jövendő új és szabad társadalmában?

Lecoeur a Napóleon-aranyakkal a kezében rendületlenül hallgatta kísér-tőjét a sárga tapétás szalonban, a vér téglaszín arcába tódult, s oly mérhe-tetlen gőg terpeszkedett el rajta, hogy égő tekintete már-már eszelősnek látszott.

„Szegény Alphonse – gondolta Lady L. –, ő is előbb született a kelle-ténél. A Schlageterek, a Horst Wesselek, a Rudolf Hessek meg a többiek korában lett volna a helye, az Európa testén végigtaposó csizmák, a barna és fekete ingek, Mussolini meg Hitler korában. Végül is Olaszország leendő diktátora fordította le pályafutása legelején Kropotkin Egy lázadó szavai című munkáját, s ő jelentette ki, hogy az anarchisták pápájának a könyvét »az elnyomott emberiség iránti nagy-nagy szeretet és végtelen jóság jellemzi«.”

Alphonse Lecoeurben kétségkívül ott élt a homoszexuális hajlam és a nyers erő rajongó tisztelete; a fasizmusnak ez a két ösztön szállította a legtevékenyebb újoncokat. Persze lehetséges, hogy homályosan és zavaros módon arról is ábrándozott, hogy igazolja bűneit, és értelmet adjon romboló életének. Annyi bizonyos, hogy kereste Armand Denis társaságát, s ha néhány napig nem láthatta, komor és ingerlékeny lett. Ám ez este, Chamisse báróné szalonjában szótlanul hallgatta végig a kísértő ígéreteit, és mikor Denis végül elnémult, Lecoeur egy-két pillanatig még rámeredt, megcsör-gette markában az aranyakat, majd sarkon fordult, és visszament a játék-terembe. Armand Denis megnyerte a tétet, bár valószínű, sose ismerte fel azokat a bonyolult okokat, amelyek az apacsvezért kiszolgáltatták neki. Alphonse Lecoeur magas, vállas alakja nemsokára feltűnt a „nevelő” össze-jöveteleken, egy párizsi padlásszobában, a legújabb angol divat szerint öltözve, ujján a rubinköves gyűrűvel, a kicsavarodott nyakú zsoké társa-ságában, szivarral a szájában, figyelmesen hallgatta a szelíd arcú kis gyógyszerészlaboránst, aki elmagyarázta, hogyan lehet otthon bombákat készíteni oly közhasználatú vegyszerekből, amelyek a sarki drogériában is kaphatók.

Ez az első anarchista szervezet furcsa és vegyes csoport volt, közéjük tartozott egy kintornás, aki az összejövetelekre mindig elvitte a majmát is, és Poupat úr, aki kalligráfusi tisztséget töltött be a külügyminisztériumban, s egész életén át diplomáciai útleveleket írt gyöngybetűivel pergamenre, továbbá Violette Sales, aki irodalmat tanított egy gimnáziumban, és Adrien Durand néven véres hangú cikkeket írt a Robot Apó című lapban, meg a spanyol Irrudin, akinek neve Cristophe Sales könyve nyomán később köz-

31

ismertté vált. Alphonse Lecoeur szórakozottan végignézve rajtuk, szemét – dermedt sötétjében a pupilla és az írisz összemosódott – Armand Denis-re szögezte. A zsoké ott ült mellette, félrebillent fejével olyan volt, mintha egyre csak bírálóan figyelné az eseményeket és az embereket. Egy ízben Alphonse Lecoeur, elhatározva, hogy megteszi az első lépéseket a szónoki babér felé, Sapperre mutatott, és rekedt hangon felkiáltott:

– Nézzetek rá! Egy angol lord szolgálatában törte ki a nyakát, s az rögtön kidobta, mint a döglött kutyát. Bosszút állunk érte!

1885. május 25-én, a Bois de Boulogne-i lóversenyen a dísztribünre bombát dobtak, három istállótulajdonost és egy magyar trénert súlyos sérü-lésekkel szabadítottak ki a szürke cilinderek lavinája alól. Senki nem figyelt fel arra a bánatos arcú apró emberre, aki a fejvesztett tömegből nyugodtan távozva, felvett egy cilindert, és győzelmi zsákmányával elvonult. Néhány pillanat múlva kanárisárga fogat robogott vissza a város felé. Alphonse Lecoeur, aki Armand mellett és Sapperrel szemközt ült – a zsoké térdén tartotta az elegáns cilindert –, abbahagyta a szivarozást, és szemrehányó hangon fordult apró termetű társához:

– Egy percet igazán várhattál volna a dologgal: a lovam biztos nyerő volt.

Ebben az időben még senki sem gyanította, hogy Párizs legelegánsabb nyilvánosházainak a tulajdonosa szoros kapcsolatban áll az anarchistákkal, és sokáig nem is háborgatták. A rendőrség azt képzelte, hogy ismeri az emberét: tudta, hogy Lecoeur egyik oszlopa a fennálló rendnek. Ki gon-dolna arra, hogy a sikerei delelőjén álló bűnöző, aki a társadalmi hierarchia legfelső rétegének támogatását élvezi, ennek a társadalomnak a megdönté-sére tör? Szinte elképzelhetetlen, hogy bármi is a rendszer ellen fordíthatná, mikor oly óriási haszna van belőle. Csakhogy Lecoeurt a hiúsága meg a nagyzási hóbortja hajtotta. Nyíltan még nem kérkedett tevékenységével, de alig leplezett nyilatkozatai, nagyhangú, zavaros politikai kirohanásai, ame-lyek az övénél sokkal jelentősebb elmére utaltak, hamarosan ráirányították a figyelmet. Magas rangú barátai gyakran intették óvatosságra, szenátorok és miniszterek, akik romlottságukat az ő segítségével elégítették ki, s a rendőr-tisztek, akiket lepénzelt, unos-untalan figyelmeztették, de ő túlságosan bízott abban, hogy a kezében vannak, és tanácsukra válaszként egyet rándí-tott széles vállán. Idővel neveket is felsorolt, kiadta a „rohadt alakokat”. Pártfogói hamarosan nem fedezhették már tovább. Armand Denis felismerte a veszélyt, de hiába igyekezett csillapítgatni furcsa követőjét, akinek a segítsége csak addig válhatott igazán a hasznára, amíg a legkisebb gyanú sem fért hozzá. Ebben az időben Denis összeveszett az anarchista Inter-

32

nacionáléval, főként a francia mozgalommal, és 1881-ben már nem is jelöl-ték a londoni kongresszusra induló francia küldöttségbe. Heves támadást intézett akkoriban a lapokban a nagyon tekintélyes orosz Kropotkin ellen; az anarchista herceg ugyanis nem fogadta el Denis „nevelő kémia” elméletét, amely szerint a legsürgősebb teendővel kell kezdeni, és nagyobb súlyt kell vetni a „technikai” tanításra, vagyis a bombák készítésére, mint a tulajdonképpeni anarchista elméletre. Kropotkin azt sem helyeselte, hogy iskolás gyerekeket toborozzanak a „petárdák” elhajítására, „patologikus” jelzővel bélyegezte meg azt az indítványt, hogy az utcákon merényleteket hajtsanak végre a járókelők ellen, abból a célból, hogy a lakosságot meg-rémítsék, s azt a benyomást keltsék, hogy a „nép barátai” száma és hatalma nagyobb, mint a valóságban. Armand Denis viszont „burzsoá érzékeny-kedéssel” vádolta Kropotkint. „Bombára, új meg új bombákra van szükség” – hirdette: a közvélemény előtt csak akkor válik majd nyilvánvalóvá, hogy a kormány tehetetlen, és nem bírja megakadályozni a merényleteket. Kropotkin tanításában csupán egyetlen részt fogadott el fenntartás nélkül: a létért folyó harc darwini elméletének elvetését. Kropotkin azzal büszkélke-dett, hogy megállapította: a különböző állatfajok, mielőtt az ember üldözte volna őket, nem harcoltak egymással, ellenkezőleg, békességben éltek, sőt szükség esetén segítették egymást.

Lady L. mindig megindítónak érezte, hogy az elveszett Éden mítosza újjáéledt az anarchista könyvében. Kropotkin herceg boldogságához – aki a British Museumban folytatott több hónapos kutatómunka után úgy vélte, hírül adhatja a világnak „a természetben gyökeredző testvériségről” szóló elméletét – csak Lady L. ironikus jókedve fogható, amit még ma is érez, ha a könyvét olvassa. Ez a szegény jó Kropotkin igazán naiv alak volt.

A Tortoni kávéházba hajított bomba kevés kárt tett és nagy hűhót kavart, de annak, amely a köztársasági gárda felvonulási útján robbant, néhány lépésnyire az Élysée-palotától, öt ember esett áldozatul, és egész Párizs felbolydult. A rendőrség razziázott a párizsi alvilágban, és az alvilág tagjait veszély fenyegette. Lecoeur helyzete, bár nem akarta elismerni, bizony-talanná vált. Amíg közönséges bűnöző volt, a rendőrség szemet hunyhatott és megtűrhette, hiszen a fennálló rendszerhez tartozott ő is, de most, hogy felforgató politikai dogma fűtötte tetteit, közellenségnek minősült. A belügyminisztériumban megbeszélést tartottak, ahol mindenki zavarban volt, semmit se mondtak, de mégis megértették egymást, és fontolóra vették Lecoeur letartóztatását. Egyik nagy tekintélyű pártfogója, akit tüstént értesítettek, még egy utolsó figyelmeztető üzenetet menesztett zsarolójához, azt tanácsolta neki, hogy azonnal hagyja el az országot. Alphonse Lecoeur

33

még ezek után is eljárt a divatos kávéházakba a zsoké kíséretében, és sárga fogatán a Bois-ban parádézott. Végül Armand Denis-nek sikerült meg-győznie, hogy utazzon el Svájcba.

A Robot Apó alapítója akkoriban szakított Kropotkinnal: nem bírta elviselni halogató politikáját, habozását és érzékenykedését. Elhatározta, hogy teljesen a merényletekre irányuló önálló szervezkedésbe kezd, amelyet majd külföldről igazgat, és a könnyen mozgó csoportokat onnan meneszti szerteszéjjel a különböző országokba. Csakhogy a nagyvonalú tervhez úgy-szólván korlátlan összegre volt szükség. A „permanens forradalom” hívei azt tervezték, hogy sorozatos bankrablásokból és fosztogatásokból szerzik meg a meginduláshoz nélkülözhetetlen pénzt. Svájcba utaznak, ott össze-szedik az alaptőkét, majd Olaszországba menekülnek, ahol a Marotti fivérek már korábban létrehoztak egy hatékony és tevékeny hálózatot, amelynek később Umberto király lett a legnevesebb áldozata. Svájc ezekben az esztendőkben a világ minden tájáról odaverődött anarchisták menedékhelye volt. Teljes szabadságot élveztek mindaddig, amíg Erzsébet magyar királynét 1898-ban meg nem gyilkolták. Kávéházakban vitatkoztak, nyomtatványokat adtak ki, és felfordultak az éhségtől. Vjazevszkij munka-társa, Sztojkov, Útitársaim című munkájában beszámol arról, hogy egy egész hónapi tápláléka harminc füstölt heringből, öt kiló kenyérből és százötven csésze kávéból állt, miközben – írja – „a henye gazdagok ott pöffeszkedtek körülöttem, és óriási vagyonok rohadtak a kék vizű, csendes tavak partján élő nagypolgárság páncélszekrényeiben”. Armand úgy vélte, hogy ez a magatartás jellemző Kropotkinra meg a körére; szánalmas tehetetlenségre, teljes alkalmatlanságra vall, hogy füstölt heringen élnek, és pénz hiányában tétlenségre vannak kárhoztatva, de eszükbe se jut az „óriás vagyonok” békés pihenését megzavarni. A Genfi-tó-parti villákban felhal-mozott értékek, a bankok, amelyeknek őrzői eltespedtek a zavartalan biz-tonság kényelmében – jobb lehetőségeket nem is kívánhatna hadműveletei számára. De hogy tervét végrehajthassa, ügyes bűntársakra lenne szüksége, ott helyben, a ragyogó és zárt kis világ szívében, ám ilyen személyekkel egyelőre még nem rendelkezett. Olyan valaki kellene neki, aki beférkőzne ebbe az eleven Gothai Almanachba, amely ott henyél az örök hóval borított hegyek között, egy személy, aki pontos és megbízható felvilágosításokat ad az orosz, osztrák és német zsarnokok útjairól, időbeosztásáról, szokásairól; ezek az alakok ugyanis biztonságban érzik magukat Svájcban, mert messzire kerülve a saját népüktől, azt hiszik, hogy a veszélyt is elkerülték. Előkelő körökben forgó, minden gyanún felül álló bűntárs kell a tervhez, akire számítani lehet, aki készséges, könnyen kezelhető eszköz. Már a

34

kezdet kezdetén rájött, hogy ebben a nagy ügyességet kívánó játszmában a legjobb kártya egy asszony: egészen fiatal, nagyon szép nő, aki magába bolondítja a férfiakat, és nemcsak felkelti az élvezetekbe belefáradt kicsapongók vágyát, hanem a kielégülés után is vonzza őket, ehhez pedig tapasztalt professzionista kell, aki azonfelül igazi „egyéniség”, és hideg fejjel, acélos akarattal vesz részt a játszmában. Ha Armand Denis-t azzal jellemeznénk, hogy nem volt finnyás az eszközei megválogatásában, keveset mondunk róla. Durbach megállapítása szerint „a szélsőségesek lelkesen használnak visszataszító eszközöket, úgy érzik, hogy ez a bizonyítéka meggyőződésük jogosságának, nemcsak azért ontanak vért, mert az ügy megköveteli, hanem azért is, hogy az ügy rendkívüli jelentőségét bebizonyítsák. A kegyetlenség és az aljasság eszköz nekik, habozás nélkül veszik igénybe, s a kiontott vér bizonyosság arra, milyen jelentős és magasztos az a cél, amelyet el akarnak érni.”3 Ilyen körülmények között hívatta Alphonse Lecoeur magához Annette-et; a beszélgetés után, egyetlen magyarázó szó nélkül, a Furcy utcába, a Vásárcsarnok negyed egyik nyilvánosházába vitte: itt történt a döntő és csodálatos fordulat az életében.

– Igazán nagy szerencsém volt — mondja Lady L. — Az anarchisták nélkül valószínű, hogy rosszul végeztem volna. Mindent nekik köszönhetek.

Lady L. a Koszorús Költő felé fordul: Sir Percy tompa, hörgésszerű hangot hallatott. Monokliját jobb szemére biggyeszti, és borzalommal eltelve, hitetlenkedve ugyan, de felháborodottan mered a ladyre.

– Ugyan, ugyan, kedves jó barátom, ne izgassa fel magát ennyire. Most éppen olyan, mint a Bon-Bon, a fehér pincsikutyám, mikor szegény kicsikének szívrohama volt. Olyan régen történt, Percy . . . már hatvan-három éve! Hiszen tudja, hogy az idő mindent begyógyít és elsimít. Aztán meg idegenben történt, így hát a maga annyira angol szemében igazán nem lehet jelentős.

Tapintatban és mértéktartásban eltelt hosszú, tiszteletre méltó élete folyamán először történik meg, hogy Sir Percy Rodiner kitör:

– Átok és pokol! – bömböli. – Átok és pokol! Igenis, ezt kell mondanom magának! Egyetlen betűt sem hiszek el a történetéből. Én . . . maga . . .

Látja, így már jobb – mondja Lady L. – Percy, magának gyakrabban kéne dühbe gurulnia, így legalább észreveszik. Néha már úgy véli az ember,

3 Durbach: Vérontás és bizonyság. Fribourg, 1937.

35

élete főművének tartja, hogy észrevétlen maradjon, amit egyébként sikerült is tökéletesen megvalósítania.

– Édes istenem, Diane, maga igazán túl messzire megy! Mindig is kedvét lelte abban, hogy megbotránkoztassa az embereket. Arnold Bennett-nek igaza volt, mikor úgy jellemezte magát: terrorista természetű, mint általában a vérbeli arisztokraták, s a humora néha úgy hat, mint a bomba . . .

Hirtelen elhallgat, tátott szájjal Lady L.-re mered, nyilván most hatolt a tudatáig, hogy mindazt, ami ott lappang az ő előbbi szavaiban, Diane milyen érdekesnek találhatja.

– Folytassa, folytassa csak – mondja Lady L. szelíden. – Igazán nagyon érdekes célzások.

Sir Percy görcsösen lenyel valamit: lehet, hogy a gondolatait. – Csakhogy ez egyszer mégiscsak túlzásba viszi. És éppen a

születésnapján, mikor őfelsége oly megindító gratuláló táviratot küldött! Diane, maga az ország egyik legfényesebb családjának a nevét viseli, élete nyitott könyv, az egész világ a báj, a szépség, az emberi méltóság csodálatra méltó történetét olvashatja benne, és most hirtelen olyasmit akar velem elhitetni . . . azt állítja . . . olyasmit veszek ki a szavaiból . . .

Sir Percy Rodiner arcán oly megdöbbent méltatlankodás honol, hogy Lady L.-nek ösztönösen ajkára tódul az a mondat, amellyel hasonló körül-mények között már megvigasztalta, mikor Nagy-Britannia egyéb büszkesé-geit a japánok semmisítették meg, elsüllyesztve a Prince of Wales-et és a Repulse-ot Singapore előtt, a nyílt tengeren.

– Csillapodjék, drága barátom! Anglia örök. – Nagyon kérem, hagyja ki Angliát ebből a történetből! – ordítja a

Koszorús Költő. – És kijelentem: hiába fáradozik, hogy ezeket a szörnyűsé-geket elhiggyem magáról, Diane. Tudom, a rangjával járó kiváltságokhoz az is hozzátartozik, hogy megbotránkoztathatja az embereket. No de ha az ember kezébe veszi Burke Főnemesség-ét . . . és megnézi az ősei arcképeit, a bizonyíték tökéletes. Maga leánynéven Diane de Boisérignier, első férje Camoëns gróf volt, egyik őse részt vett a crécyi csatában . . .

– Sokat bajlódtunk a hamisításokkal – mondja Lady L. – Poupat úr, a külügyminisztérium kalligráfusa kitűnően működött. A crécyi csatára vonat-kozó okmányok kiváltképpen meggyőzően hatnak. Különböző savakkal dolgoztunk, hogy korukhoz illően megsárguljanak. Tudja, Armand sohasem állt meg félúton. A rögeszméjüket hajszoló idealisták egytől egyig kétségbe-esett mohósággal vonzódnak a gyakorlatias részletekhez. Ilyenkor elégedet-tek, úgy érzik, megragadták a valóságot. Ami pedig a családi portrékat illeti, hamarosan rátérek erre a kérdésre is. Nagyon mulatságos volt. Egyébként

36

mihelyt bent leszünk a kerti lakban, saját szemével állapíthatja majd meg, hogy semmit se találtam ki. Jöjjön. Azt hiszem, egy pohár konyak most jót fog tenni magának.

A Koszorús Költő kihúzza zsebkendőjét, és megtörli verejtékező homlo-kát.

A késő délutáni nap érett gyümölcsként nehezedik a gesztenyefák ágaira, s a fény elnéző mosollyal simogatja végig Lady L.-t. Orgonaillat száll, a nyár és talán élete utolsó orgonáinak illata. De nem szabad halan-dónak hinni magunkat: nagyon elszomorító. A pázsit felől, ahol a gyerekek kroketteznek, nevetés és vidám kiabálás hallatszik.

37

4

A Furcy utcai intézmény az ócska bordélyházak közé tartozott, a belépő egy frankba került, további fél frankba a szappan meg a törülköző. A keresletet három lány elégítette ki, a vendégek túlnyomó részben a nagyvásárcsarnoki rakodók soraiból kerültek ki, de az előkelő társaság tagjai is szívesen felkeresték, hogy rövid időre üdítő lealacsonyodásban részesüljenek. Az egyik lány térdig érő fekete csipkebugyogót viselt, ugyancsak fekete ruha-dereka legkevésbé se takarta el hatalmas keblét; a társadalom másik két áldozatának testét zöld, arany és citromsárga organdi fedte, de csupán a köldökükig: félmeztelenségük a sokféle színt szokatlan sötét és kékes színű árnyalatokkal egészítette ki. A lányok arcára vastagon tapadt a fehér, olcsó púder, szemcséi alatt még jobban látszott bőrük minden fogyatékossága, és bambán meredtek a zongoránál ülő frakkos úrra. A frakkos zongorista mellett, pisztollyal a kezében, ugyancsak estélyi öltözetben egy férfi állt, szórakozott pillantást vetett a belépő Annette-re, s aztán csúfondáros mosollyal megint a zongorista felé fordult.

Ez a látvány fogadta a nyilvánosházba belépő Annette-et: tanúja lett Armand Denis egyik különös hőstettének; a fiatal anarchista az effajta bravúros kalandjaival lobbantotta lángra az emberek képzeletét, s főként ezekkel nyerte meg annak a fiatalságnak a rokonszenvét, amely nem tudta, hogyan változtassa meg a világot, vagy hogyan törjön ki a polgári világ unalmából, abból a polgárságból, amelynek haja, közönye és kérődző elégedettsége már vágóhídszagú volt. A frakkos úr személyében ugyanis a kor legkiválóbb zongoraművésze, Anton Krajewski ült a zongoránál.

A másnapi újságok hosszú, felháborodott beszámolókban közölték a szöktetés részleteit. A művész este Párizs színe-javának hangversenyezett, lelkes hallgatói valóságos vagyont fizettek, hogy meghallgathassák. Mikor a koncert végén egy mellékajtón át távozott, hogy rajongói elől elmeneküljön, az utcán estélyi ruhás férfi szólította meg, udvariasan köszöntötte, majd selyemköpenye alól pisztolyt húzott elő, és Krajewski mellének szegezve, bekényszerítette egy rájuk váró kocsiba; a fogat aztán Párizs egyik leg-szennyesebb bordélyába vitte őket, ott pedig felszólították, hogy zongo-rázzék az elképedt prostituáltaknak. Mikor Annette betoppant, Krajewski

38

már több mint egy órája játszott. Emlékirataiban* később elmondja, hogy akkor este kénytelen volt művészete legjavát adni, mert a fiatal anarchista zeneértő volt, és valahányszor a virtuóz játéka kissé ellanyhult, Armand Denis szigorúan rászólt.

– Na, na, mester! Ennél több is telik magától! Tudom én jól, hogy csak azoknak játszik szívvel-lélekkel, akik jó drágán megfizetik prostitúcióját, de higgye el, hogy az itt jelen levő hölgyek, bár az ön fogalmai szerint nem tartoznak a társadalom elitjéhez, összehasonlíthatatlanul többet érnek annál a szemét népségnél, amely az ön koncertjein általában megtölti a termet. Felszólítom hát, hogy kártérítés címén képessége legjavát nyújtsa.

Revolverével célba vette a zongoraművészt. – Játsszon, mester, játsszon! Pályafutása alatt most van először

tisztességes közönsége. Egész életében a kizsákmányolókat, a hóhérokat szolgálja a művészetével, szolgálja most az egyszer az áldozatokat és a kizsákmányoltakat. Na, jobban igyekezzen, mester!

Anton Krajewski azt állítja, hogy a megkapó hang hallatára felháborodása teljesen elcsitult, ez a hang iróniával igyekezett palástolni mély keserűségét, de az ember érezte benne a fékezhetetlen, makacs sóvárgást egy tökéletesen igazságos társadalom után. A vonásaiban, hangjában, feszült, ugrásra kész mozdulatlanságában, de főként az arcában, amely a ragadozókéra emlékeztetett kissé – rőten fénylő haja is hozzá-tartozott ehhez a hatáshoz –, végül kihívó s egyszersmind kérő tekintetében volt valami szokatlan, valami meghatározhatatlan; az ember mentegetőzni szeretett volna, bocsánatot kérni azért, hogy csak ember.

„Tökéletesen megértem, hogy rajongtak érte, és bizonyosra veszem, a rajongás inkább személyének szólt, mintsem az eszméinek. Ez az ember arra termett, hogy a tömeg bálványozza, s ha más korban születik, a tömegek megindulnak utána a világ meghódítására, vezeti őket, mint Nagy Sándor, akinek az arcéle – a ránk maradt érmékből ítélve – egyébként hasonlított is egy kicsit az ő profiljára. Annyit tudok, hogy ez az ember, aki állandóan rám szegezte pisztolyát, ezek a lányok, akiknek felkínálkozó, jóformán meztelen teste a hentesboltok áruit juttatta eszembe, ez az egész sötét, abszint és fűrészporszagú hely örökre bevésődött emlékezetembe. »Koncertem« vége felé megjelent Armand Denis két cinkosa, az egyik a híres Sapper, a hajdani zsoké, aki számos bombamerényletet követett el, a másik Alphonse Lecoeur, a párizsi alvilág akkori nagyfőnöke, aki később az őrültekházában halt meg. Nagyon meglepett, hogy ő is kapcsolatban áll az * Anton Krajewski: Életem és a művészet. London, 1892. (A szerző)

39

anarchistákkal. Talán felesleges is megjegyeznem, hogy elrablóim személy-azonosságáról csak a rendőrségen világosítottak fel, mikor vallomást tettem. A rendőrség egyébként azt hitte, hogy Alphonse Lecoeur véletlenül tartózkodott a bordélyházban, és semmi köze az én elrablásomhoz. Lecoeur és a zsoké egy fiatal lánnyal együtt érkezett, egy szőke, ragyogóan szép nővel, aki nem lehetett több tizenhat-tizenhét évesnél, szépsége meghök-kentett, talán mert annyira kirítt a szörnyű lebujból, a nyomorult teremtések közül. Sose tudtam meg, ki ez a lány, honnan jött, mit keresett ott. A rendőrség nem ismerte, gúnyosan mosolyogtak, mikor lelkes szavakkal leírtam az elragadó teremtést.” Krajewski pályafutása akkoriban már a vége felé közeledett, de – saját bevallása szerint – sose játszott ilyen szívvel-lélekkel, mint akkor este. „Így róttam le tiszteletemet a fiatalember lelkében lobogó eszmény előtt” – írja a lengyel zongoraművész, és még hozzáfűzte azzal a cikornyás stílussal, amelynek nyomait Lady L. sajnálatos módon néha a játékában is észlelte: „Ez az eszmény szélsőségességével képes volna hamuvá égetni az egész világot.”

Armand Denis gyakran vállalkozott effajta hősi kalandokra. Talán csakugyan igaza volt Kropotkinnak, aki „polgári romantikával” vádolta, ám Lady L. úgy vélekedett, hogy a meghökkentő, a drámai jelenetek hajhászása valójában arra vall, hogy volt érzéke a propagandához, amelyet Armand kora még nem ismert, és csak a XX. század jött rá a jelentőségére. „Birtokba venni a tömegeket”; az elkövetkező kornak minden téren ez lett az egyetlen célja, s ez a cél nem érhető el pusztán az eszmék erejével, kell hozzá drámai érzék, ügyesen megrendezett színpadi jelenetek sora, a szíveket, képzeletet és a gondolatokat megejtő demagógia, a készülő nagy történelmi ámításoknak ez a nélkülözhetetlen fegyvertára. Franciaország mindig előfutár volt, és Armand Denis tragédiája is a korát megelőző úttörő története.

Az olasz karmester, Seranni esete világosan bizonyítja, hogy a fiatal idealista nem ötletszerűen cselekedett, hanem gondosan kitervelt hadjáratot folytatott. A tiszteletre méltó olasz karnagyot az Operába menet rabolták el, ahol a közönség egész este hiába várakozott rá; Armand és Félicien Le-champ elcipelte a Saint-Martin-csatorna partjára, egy éjjeli menedékhelyre, ahol nyomorult vackaikon hajléktalanok és részegek horkoltak, tetvész-kedtek vagy ordítoztak egymással. A mestert felkérték, hogy vezényeljen egy képzeletbeli zenekart; frakkosan, pálcával a kezében, két órán át handabandázó pojácává alakult át kísérteties hallgatósága előtt, amely tapsokkal buzdította, és szemmel láthatóan roppantul élvezte ezt a néma-játékot, s alig hagyott annyi időt a boldogtalannak, hogy kifújja magát, és

40

halálra rémült arcáról letörölje a verítéket. Armand Denis egyébként ideológiai szempontból mélységesen gyűlölte a zenét, a költészetet, általában a művészetet, mert csak a kiválasztott réteghez szól, és gyűlölte azért is, mert a szép keresése nézete szerint népellenes cselekedet, ha nem szegődik a forradalmi eszmék szolgálatába, sorsa megváltoztatására ösztönözve a népet.

Alphonse Lecoeur halkan néhány szót mondott Armand-nak, s az intett Annette-nek, hogy kövesse. Jóformán meg se nézte. Lady L.-nek, vala-hányszor felidézte ezt a jelenetet, újra meg újra vadul vert a szíve, és torkát elszorította az a heves, megrendítő izgalom, amit akkor érzett. Ez volt első megnyilvánulása zsarnokoskodó és parancsoló jellemének: eltévelyedéseit ma már nagyon jól ismeri. A világ, az élők és az élettelen tárgyak szépsége mindig riadttá tette, a múlandóság ténye a halál tudatával és keserű méltatlankodással vegyült össze, s a sóvárgás, hogy az időt megállítsa, a múlékonyt rögzítse, kétségbeesetten vad, szenvedélyes birtoklási vágyat ébresztett benne. Valahányszor Armand-ra nézett, felháborította a gondolat, hogy a következő pillanatban elfordulhat tőle, elutazik, elhagyja, hogy az a szertelen és tökéletes boldogság, mikor a testében érezte, nem lehet tartós, hogy szükségszerűen múlékony, veszendő érzés, és mégis ezeken a tova-tűnő pillanatokon kívül mást ő nem ismerhet meg az örökkévalóságból. A birtoklási vágy ekkor oly erővel támadt fel benne, hogy már előre felkészült minden megalázkodásra.

– Azt hiszem, akkoriban még igazi kispolgári nő voltam – mondja Lady L.

Együtt mentek fel a keskeny csigalépcsőn a harmadik emeletre, egy szobába; Armand ott beszélt először hozzá, de ő egy szavára se figyelt, a jelenléte, a hangja már elegendő volt. És mégis, bizonyos volt benne, hogy gyöngéd iróniába burkolva most is fel tudná idézni mindazt, amit akkor mondhatott neki, míg lentről egy Liszt-etűd hangjai szálltak fel hozzájuk; idővel oly jól megismerte Armand-t, hogy tudta: nem tévedne; annyira ismerte, hogy könyvét, az Értekezés az anarchiáról-t, nyugodtan kiegészít-hette volna egy új fejezettel, az utolsóval.

– Művészetről még korai beszélni. A „szép” fogalma, ha elszakad a társadalmi valóságtól, szükségszerűen reakciós: leplezi a sebeket, ahelyett hogy gyógyítaná. Egy rövid óra a múzeumban, és az ember máris látja, mennyi hazugság, micsoda cinkosság lappang a művészek alkotásaiban: a csodálatos csendéletek – a pompás gyümölcsök, az osztrigák, a válogatottan

41

finom húsok, a vadak – arculcsapása azoknak, akik kétszáz méterre a Louvre-tól éhen döglenek. Egyetlen opera sincs, amely a nép nyomoráról, a nép vágyairól szólna. Költőink a lélekről írnak: a kenyér nem ihleti meg őket. Az Egyház inog, hát múzeumokról gondoskodnak, hogy az ópium-kábulat ne szüneteljen . . .

Míg együtt éltek, ez volt egyik megismétlődő, kedvenc szónoklata, és az egyik oka annak, hogy Lady L. olyan lelkesedéssel gyűjtött műkincseket. Kedvtelése egyébként inkább gyöngéd irónia volt, mint dacos kihívás. Még egy Raffaello, még egy Rubens, Velazquez, El Greco; szívügyekben nincs helye az alkunak, megérdemelte, hogy egy kissé megbüntesse. Idővel tévútra jutott művésznek tekintette Armand-t, aki a társadalmi valóságtól követelte azt, amit csak a művészet nyújthat: a tökéletességet. Le akarta rombolni a fennálló rendet, mert borzadt tőle, ahogy a hivatalos festészettől borzadnak azok, akik szabad és új művészetről ábrándoznak. Semmi kétség, az anarchisták az idealizmus „szertelenjei”, akár a festészetben a „vadak”.4 S ahogy egyre csak kudarc és csalódás érte őket, néhányan törvényszerűen a fasizmushoz jutottak el: vagy mert tehetségtelenek voltak, vagy hogy végre teljesen birtokukba vehessék az emberanyagot, amely ellenállt nekik. De abban a kis szobában, ahol ő akkor Armand-t hallgatta, csak a rázúduló viharos egyéniséget érezte, meg a delejesen parancsoló tekintetét.

– A külsejével meg az intelligenciájával a XVIII. században tündöklő sarlatán vált volna belőle, Cagliostrón, Casanován, Saint-Germainen is túl-tett volna – mondja Lady L. – Sajnos, nem az ész századában élt: idealista volt. A legszerencsétlenebb esetet fogtam ki.

Sir Percy ott ült mellette, a sétány végén, egy márványpadon, néhány lépésnyire a kerti lakhoz vezető ösvénytől . . . A Koszorús Költő két kezét összekulcsolja sétabotja fogantyúján, és komoran mered a saját lábára. Ilyen megrendülést csak akkor érzett, amikor Mountbatten, az utolsó alkirály elhagyta Indiát. Már felcsattanni sem tud: a méltatlankodás megdermesz-tette. S a pázsitról feléjük szálló kacagás még jobban kiemeli a borzalmas történetet, amelyet a játszadozó gyerekek dédanyja végighallgattat vele.

– És aztán? – kérdi rekedten. – Aztán mi történt ott? Lady L. visszafojtja mosolyát. Szegény jó Percy, ez a kérdés igazán

rávall. De mégiscsak kímélni kell egy kicsit az érzékenységét. – Nos, hát egész éjszaka beszélgettünk – mondja jóságosan.

4 Matisse-t és a köréje csoportosuló festőket nevezték vadaknak (,,fauve"-ok).

42

Sir Percy megkönnyebbülten sóhajt, merevsége felenged, és bólint egyet: a mozdulat szinte helyeslésnek hat.

Annette nagyon hamar rájött, miféle emberrel került össze: mihelyt Armand a szabadságról és az egyenlőségről beszélt, egy lélegzetvétellel ejtve ki az igazságot és a gyilkosságot, a mindent magába fogadó szeretetet és a pusztítást, az emberi méltóságot és a járókelők közé hajított bombákat, tüstént ráismert a dallamra és a szövegre: hallotta ő már mindezt. Csak éppen a hang más, s lám, a különbség igazán csodálatos. Ugyanazokat az elméleteket, amelyeket úgy utált, mikor apja szájából hallotta, magasz-tosnak, gyönyörűnek érezte a remek külsejű, magabiztos férfi bársonyos hangja tolmácsolásában. Rögtön megértette, hogy a forradalmár mit keres benne, és minden női ügyességét, ösztönös intelligenciáját latba vetette, hogy Armand annak lássa, akinek elképzelte, akire szüksége van: ő a rothadt társadalom áldozata, megalázott és keserű haraggal teli lélek, akinek az a titkos vágya, hogy a lázadáshoz kapcsolódjék, és részt vegyen a forradalmárok harcában. Soha nem látott még ilyen szép, ilyen vonzó férfit; nem akarta kiengedni a keze közül. Elmondta Armand-nak, hogy apja az életét áldozta anarchista nézeteiért. Igen, igen, s ő már tizenkét esztendős korában segített neki: lázító röpiratokat szállított a ruháskosárban. Olyan meggyőződéssel hazudozott, annyira beleélte magát szerepébe, hogy végül saját maga is elhitte, és mikor első találkozásuk után néhány héttel Armand-t elvezette Boudin úr sírjához, őszinte könnyeket hullatott, s úgy érezte, hogy mégiscsak az apját vesztette el benne . . .

Az emeleti szobából reggel hatkor mentek le a terembe: Krajewski a zongora billentyűire dőlve aludt, a zsoké a zöld plüsskanapén ült, félre-billent fejjel, csukott szemmel, két karja összefonódva, pisztolya térdén . . . Lecoeurt egy karosszékben nyomta el az álom. A lányok szétszéledtek. Ar-mand felkeltette a zongoraművészt, és udvariasan visszakísérte szállójába. Mielőtt távozott volna, Krajewski ámulva nézett Annette-re, és köszöntötte.

– Sose lesz többé alkalmam a testet öltött Szépség és Báj előtt játszani – jelentette ki, és némi tetszelgéssel ismételte el emlékirataiban is, mikor e kalandját elbeszélte.

Krajewski tévedett. Néhány év múlva, mikor Glendale House-ban fellépett a walesi herceg

tiszteletére rendezett estélyen, a háziasszony balján ült. Nem ismerte fel, és Lady L. bosszankodott is egy kissé miatta.

43

Armand Denis nem vesztegette az idejét, azon nyomban elmagyarázta új harcostársának, hogy a Felszabadító Mozgalom mit vár tőle: ő lesz a csalétek és a hírszerző, mert olyan cinkos segítségre van szükségük, amit csak egy szép, értelmes és a közös eszméért hevülő lánytól kaphatnak meg. Az Akcióbizottság csakis Alphonse Lecoeur anyagi támogatása segítségével működhetett, mégpedig abból a jövedelemből, amit Lecoeur a nyilvános-házakból és a Saint-Germain negyedbeli játékbarlangjából húzott. Ebben az időben azon fáradozott, hogy érdekeltségeit minél gyorsabban és minél előnyösebben felszámolja, mert pártfogói egyre unszolták, hogy távozzék az országból. A Felszabadító Mozgalom nyilván kénytelen lesz Svájcba áthelyezni székhelyét; az áttelepülés egyébként megkönnyíti az anarchista Internacionálé különböző ideológiai irányzatainak egységesítését, kivált-képpen az orosz anarchista elhajlók helyes útra térítését, ami ugyancsak kényes feladat, tekintettel Kropotkin aggodalmaskodó természetére és az emigránsokra gyakorolt nagy hatására. Armand-nak az volt a szándéka, hogy a mozgalmat „menet közben igazolja”, vagyis bebizonyítsa a vitatko-zósdit játszóknak és a „bizantinizmus” híveinek, hogy egyes-egyedül csak ő képes cselekvésre, és csak ő ér el kézzelfogható eredményeket. Annette bánatos fiatal özvegyet fog alakítani Genfben, bejut a Genfi-tó partján he-nyélő gőgös gazdagok közé, és megszerzi a tervbe vett merényletek végre-hajtásához nélkülözhetetlen felvilágosításokat. Elsőnek Mihály bolgár régenst szemelték ki, akit a szláv anarchisták különösképpen gyűlöltek, de Kropotkin nem volt hajlandó foglalkozni vele, mert jelentéktelennek tartotta. A merényletet egy bolgár anarchista fogja véghezvinni, de ő csupán végrehajtó, s az előkészítő munkálatok felelőssége az Akcióbizottság feladata.

Lady L. kissé felhúzza szemöldökét, és hátrafordul: Sir Percy Rodiner megállt mögötte a fasorban, s a száján kicsúszott szitok egy tűzoltónak is becsületére vált volna.

– Drága barátom, maga határozottan fejlődik – mondja elégedetten. – A mindenségit, a mindenségit, a mindenségit! – ordítja háromszor a

Koszorús Költő. – Azt akarja elhitetni velem, Diane, hogy belekeveredett a Mihály elleni merényletbe, aki – maga is jól tudja – a mi Marymount-jaink unokafivére. Csak nem állítja, hogy magának valami köze volt egy király-gyilkossághoz?

44

– Valami? – ismétli meg a szót Lady L. – A legteljesebb, drága barátom, a legislegteljesebb. És higgye el, én voltam a világ legboldogabb asszonya.

Kissé elszégyelli magát, hogy így megrémíti. Szegény Anglia, hiszen már mindenétől megfosztották, igazán kegyetlenség szétrombolni az egyetlen, az utolsó nagyvilági hölgye képét is. Ez már a zsarnokságnál is több, ez valóságos vandalizmus. De mégiscsak elő kell készíteni lassanként Percyt a szörnyűségre, amit rövidesen felfed előtte.

– Maga is pontosan tudja, Diane, hogy Mihályt egy bolgár egyetemi hallgató ölte meg Genfben.

Lady L. kurta fejbólintással helyesel. – Igen, jól sikerült. Mi nagyon gondosan készítettük elő. – Ki az a „mi”? – tör ki ugatásszerűen a hang Sir Percyből. – Armand, Alphonse, a zsoké meg én. Maga ki másra gondolt? És

nagyon kérem, Percy, ne bömböljön ekkorákat: igazán nem illik. – Ördög és . . . A Koszorús Költő idejében legyűrte kitörő indulatát, s a sétány kellős

közepén úgy állt ott botjával a kezében, mintha egy rásziszegő kobrakígyó fejére akarna lesújtani.

– Tisztában van azzal, hogy legidősebb unokája miniszter? – ordítja. – Hogy James az Angol Bank elnökségében foglal helyet, s Anthony hama-rosan püspök lesz? És maga azt akarja velem elhitetni, hogy nagyanyjuk, korunk egyik legtiszteletreméltóbb hölgye, akinek képmását Boldini, Whistler és Sargent festette meg, s a portrék ott láthatók a Királyi Akadé-mián, aki ma délelőtt üdvözlő táviratot kapott Erzsébet királynőtől, részes egy uralkodó meggyilkolásában?

– Az üdvözlő táviratnak semmi köze ehhez – mondja Lady L. – És igazán nem fontos, hogy amit most hallott, másokkal is közölje. Maradjon csak kettőnk titka. Egyébként kár . . . Nagyon mulatságos lenne!

Sir Percy méltatlankodóén fújtatva szedi a lélegzetet. – Diane, tudom, hogy maga szeret ugratni engem. Mindig is ez volt a

kedvenc sportja, különösen amióta már nem lovagol. De most arra kérem, válaszoljon kertelés nélkül: valóban részt vett a Marymount család egyik rokonának meggyilkolásában, amely család – ezt ugyanúgy tudja, mint én – rokonságban áll királyi házunkkal?

– Persze hogy részt vettem – jelenti ki Lady L. – És biztosíthatom, hogy nem jártunk el hebehurgyán, igen komolyan előkészítettük az ügyet. Tovarov, a gyilkos, jóindulatú hülye volt. Bezártuk egy hotelszobába, és ő nyolc napig várta az utasításainkat, a tőrét simogatva, remegve és fennkölt

45

szavakat motyogva; ez a tősgyökeres idealista az egyetemes testvériségről ábrándozott, így hát nála alkalmasabb embert nem találhattunk volna a gyilkosságra, de mindent a szájába kellett rágni, mint egy gyereknek. Reitlich gróftól megtudtam, hány órakor távozik Mihály a szállójából, a követségen szándékozott ebédelni, s emlékszem, úgy begyulladtam – először dolgoztak az én tájékoztatásom alapján –, hogy egy gyertyát égettem a Szent Szűznek, csak hogy minden rendjén menjen. Aztán visszafutottam a Bergues szállóba, ahol Armand elegáns lakosztályt bérelt; már mindnyájan kint voltak az erkélyen, és színházi látcsövön akarták végignézni a gyilkosságot. Alaposan elkéstem, kis híja, hogy le nem maradtam a kezdetéről. Kirohantam az erkélyre, teát kértem, s úgy rémlett, már órák óta ott ülök, teázom és cukrozott gesztenyét eszem – a legjobb cukrozott gesztenyét Svájcban kapni –, de azt hiszem, hogy csak egy-két perce ülhettem ott, mikor Mihály kilépett a szállóból, és beült a fogatába, láttam Tovarovot, előugrott a tömegből, és szíven szúrta a régensherceget. Kétszer szúrt a mellébe, s aztán még tovább döfködte belé a tőrt, ahol csak érte – jellegzetesen anarchista módszer, ugye? Igaz, hogy Mihály cudarul viselkedett az országában, pogromokat rendezett – nem, nem, tévedek, a pogrom a zsidóknak van fenntartva, azt hiszem, megkorbácsoltatta az éhező parasztokat, vagy ehhez hasonló értelmetlenséget művelt. Az egyik tiszt a kíséretéből – valamennyi fehér egyenruhát viselt, csákójuk mellett fehér toll lengett – végül is kardjával lekaszabolta Tovarovot, de Mihály akkorra már halott volt. Az erkélyről, ahogy lornyettel néztem, az egész jelenet valószínűtlennek, operaszerűnek hatott: úgy éreztem, mintha színházban, egy első emeleti páholyban ülnék.

Sir Percy most teljesen váratlan dolgot művel: gúnyos hahotába tör ki: „Na végre – gondolja Lady L. –, úgy látszik, szegény Percy mégse teljesen reménytelen eset. Talán mégiscsak van benne egy csipetnyi humor.” Nem remélte, hogy hathatósan felszabadítja erkölcsi előítéletei nyomása alól, ehhez Percy származása nem elég előkelő. Arról se lehet szó, hogy ebből a polgárból valódi anarchistát vagy nihilistát faragjon: csupán a tősgyökeres arisztokraták szabadulhatnak fel teljesen. De valamicske haladást mégiscsak észlel Percyben.

A kenti napfény – ez a mértéktartó és ildomos nap – mintha most érkezett volna vissza a Temzéről, ahol csónakkiránduláson volt a nevelő-nőjével, pillangóhálót tartva a kezében – illedelmes megfontoltsággal siklott lefelé, és Lady L.-ben sóvárgó vágy ébredt villám és mennydörgés vagy hirtelen támadt sűrű sötétség után. Irtózott a természet ölét takaró szemérmes fátylaktól, amelyekkel az angol éghajlat a szélsőségeket

46

igyekszik tompítani. Ha valaki a távolból nézné Percyt meg őt, ahogy ott álldogálnak a gesztenyefák lombja alatt, a gondosan adagolt fényben – mintha mindketten egy impresszionista festő ecsetjére várakoznának! Lady L. sose kedvelte igazán az impresszionistákat. Úgy érzi, hogy hiányzik belőlük a túlzás, a szenvedély. Renoir az egyetlen, aki modelljeit néha a női testet megillető tiszteletlenséggel festette le.

Percy végre abbahagyta a hahotázást. – Á, nagyon furcsa história – jelenti ki gyászos hangon. – És nagyon

rossz ízlésre vall. Feltételezem, csupán azért agyalta ki ezt a történetet, mert tudja rólam, milyen bensőséges szálak fűznek a Marymount családhoz: a múlt héten is náluk töltöttem a hétvégét.

Lady L. gyengéden belékarol. – Jöjjön, Percy, drága. Néhány lépés, és már ott vagyunk. Aztán csak

ki kell nyitnia a szemét.

47

5

A Furcy utcai találkozást követő napokat Annette keservesebbnek érezte, mint a munkát anyja mosóteknője mellett, és szinte ugyanolyan vissza-taszítónak, mint a vendégei követelődzéseinek – egyébként nem is nehezen kielégíthető követelődzéseinek – kielégítését. Reggeltől estig szüntelenül idomították; megtanították, hogyan kell járni, leülni, tüsszenteni, az orrát kifújni, öltözködni, vagyis hogyan kell „viselkedni” és „megjelenni”. Armand ugyan váltig ismételgette, hogy meglepő gyorsasággal fejlődik, s a lehető legnagyobb mértékben megvan benne bizonyos nők „titokzatos” tulajdonsága: kiválóan leplezi mindazt, ami hiányzik belőle, s ez a képesség lehetővé teszi, hogy a férfiak az összes áhított erényekkel felruházzák – Annette mégis úgy érezte, hogy a nagyvilági hölgy élete sokkal cudarabb, mint az utcalányé.

Gyakran borult zokogva a füzetre, ahová Poupat úr, a szépírástanár véd-nöksége alatt finom vonalú A-B-C betűket rótt, mert a szépírásra akkoriban nagy súlyt helyeztek, és neki naponta több óra hosszat kellett gyakorolnia a betűvetést. És az igeidők – az egyetlen „huncutság”, amit még nem ismert –, Annette majdnem belebolondult a használatukba, s őszintén méltatlan-kodott, sőt felháborodott, mikor Armand egy verset tákolt össze, s egyre-másra elismételtette vele:

Kellett nekem, hogy rád akadjak, Kellett, hogy megkedveljelek, Hogy együgyűn mindent bevalljak, S hogy büszkén ne hallgass te meg!

Kellett nekem beléd szeretnem, Kellett nekem, hogy meggyötörj, Hogy bálványozzalak szívemben, S hogy te viszonzásul megölj!

Szerencsére azokban az esztendőkben, amikor apja nagy megelégedé-sére szóról szóra betanulta és felmondta a társadalom felforgatását hirdető próféták műveit, Annette meglehetős szókincsre tett szert, és nemcsak

48

csiszolt beszédmódra, hanem fordulatos gondolatmenetre is; az anarchista írók magasztos látomása az emberiségről így hát végül hatással volt rá, rangossá tette az egyéniségét, s illemtanárai feladatát ugyancsak megköny-nyítette. Mikor még gyerek volt, Babeuf, Louis Blanc és Bakunyin fennkölt, nemes lelkesedése álmodozó és zavaros vágyat keltett fel benne a szépség, a finomság, az előkelőség után, ami legelőször az öltözködésében nyilvánult meg. Armand a Palais Royal egy kis lakásába költöztette; Annette itt de Boisérignier kisasszony néven szerepelt, aki azért jött vidékről Párizsba, hogy a félvilágban karriert csináljon. Itt adott neki órákat de Tully úr, a Comédie Francaise torokbajban szenvedő nyugdíjas művésze, akinek hajdan szíveket megrendítő érces hangja tragikus suttogássá tompult. A színész valóságos élőképekben oktatta az előkelő fellépésre: kecses test-tartásban kellett elhelyezkedni, lassan mozogni, bágyatag és megkapó arc-kifejezést ölteni, csak aztán került sor ceruzával a szájában a még szörnyűbb beszédgyakorlatokra. A véget nem érő idomítás estére úgy elgyötörte, hogy ideges feszültségét csak Armand tudta feloldani. A leckék egy hónapig folytak a színész nagy megelégedésére, aki szörnyű hörgésekkel fejezte ki elragadtatását.

– Óriási ez a nő! Kiváló, vele született képességek, stílus, tartás, mind-ez a vérében van! Kezeskedem önnek a teljes sikerért!

Néhány hétig tartó dührohamok, jelenetek, zokogások után a lényében gyökerező szépérzéke, intelligenciája és szimatja végül is átsegítette Annette-et a jó modor és az illendőség buktatóin, de egy csipetnyi népies, gúnyos íz örökre megmaradt a hangjában. Angliában ezt azzal magyarázták, hogy ősi családja a Franche-Comté-ból ered, s ő beszédében megőrizte szűkebb hazája zamatát. A leckék után következett kiképzésének legnehe-zebb része. Armand megmagyarázta, hogy kevésbé tájékozottnak, kevésbé ügyesnek kell mutatkoznia a szerelemben, sőt keltsen félszeg benyomást, mert ez a jó neveléssel együtt járó tapasztalatlanságról tanúskodik, és az előkelő származású gavallérok, akiknek az erény a hóbortja, minden bizonnyal ártatlanságának fogják tulajdonítani.

– Édes istenem, mi van magával már megint, Percy? – kérdi türelmet-lenül Lady L. – Nagyon kérem, hagyja már abba ezt a szörnyű morgást. Olyan fiatal voltam, csupa tűz, csupa láng, és hát gondolhatja, hogy Svájcban . . . Armand-nak teljesen igaza volt. Maga aztán tudja, milyenek az igazi gentlemanek. Velük mindig kesztyűs kézzel kell bánni.

49

A Koszorús Költő reszkető kézzel húzza elő zsebkendőjét, és letörli homlokáról a verítéket. Gyerekhangok, csilingelő kacagás hallatszik, Lady L; dédunokái szaladnak feléjük a fasorban. Hárman jönnek: két kislány meg egy kisfiú. Patrick, aki az etoni diákok öltönyét viseli, Lady L. köpenyét hozza a karján.

– Itt a kabátod, drága Édesünk – mondja büszkén. – Anyuka félt, hogy megfázol. Azt mondja, hűvösre fordult az idő.

Lady L. gyöngéden megsimogatja a gyerek sötét, hullámos haját. Ez a kisfiú a szívéhez nőtt. Aranyos kis kölyök, s ő mindig is jobban szerette a kisfiúkat a kislányoknál.

– Köszönöm, kisaranyom – mondja franciául. – Vidd csak szépen vissza a kabátot anyukádnak, és mondd meg, hogy ne nyugtalankodjék. Ha valaki már az én koromban van, igazán kár nyugtalankodni érte.

– Ó, nem vagy te még olyan nagyon öreg – tiltakozik a kisfiú. – Anyuka azt szokta mondani, hogy százhúsz évig fogsz élni.

– Szegény Mildred, lám, hogy aggódik értem – mondja Lady L. – De most menjetek, gyerekek, egykettő! Éppen javában elérzékenyültünk, Sir Percy meg én, felidézve a régi szép időket. Ugye, kedves jó barátom?

A Koszorús Költő rémült pillantást vet rá, és hallgat. A kicsik, mint általában mindig, most is tüstént szót fogadnak. Igazán kifogástalanul jól nevelt gyerek mindegyik.

Hat hónapig tartó keserves idomítás után – Annette így nevezte el a leckéket – olyan gyorsan és olyan jól elsajátította a tudnivalókat, olyan kifogástalanul viselkedett, hogy a fiatal anarchista biztosra vette a sikert, s minthogy az idő sürgette, súlyos hibát követett el, amely kis híján katasztrófával végződött. Elhatározta, hogy próbára teszi Annette-et, és nevelésének is megadja a végső simításokat; elhelyezte hát a Plaine-Monceau egy előkelő intézetébe, ahol jó családból való lányok, külföldiek és vidékiek időztek néhány hónapig, mielőtt bevezették volna őket a társaságba. Már két hetet töltött ebben az ildomos környezetben; az intézet igazgatónője, Reine kisasszony, éppen egy különösen épületes részt olvasott fel növendékeinek a Bájos madár-ból, mikor Annette, akit végképp elcsigá-zott a halálos unalom, félhangosan pusmogva, de érthetően felnyögött: „Hogy min tudnak itt annyit szarakodni!” A szívből jövő sóhaj oly őszinte erővel visszhangzott a fagyos csendben, hogy az igazgatónő rémülten tette fel magában a kérdést: vajon ez a fiatal lány valóban unokahúga gróf Servigny tábornoknak és unokája a hasonló nevű híres lovasnak, aki hősi halált halt a marengói harcmezőn? Sanda gyanúja megerősödött, mikor egyik növendékétől megtudta, hogy Annette, ha a fiatal lányok egymás közt

50

beszélgettek, „vén kerítőnőnek” szokta nevezni. Az igazgatónő nyomozni kezdett, és hamarosan kiderült, hogy a szép, cikornyás betűkkel kiállított ajánlólevelek és bizonylatok, amelyeket növendéke „nagybátyja” nyújtott át, egytől egyig hamisítványok, s az utolsó Servigny lovag Szent Lajos oldalán esett el igaz keresztény nemesúrhoz méltón Saint-Jean d’Acre-ban. Betöréstől tartottak, értesítették a rendőrséget, de Annette-nek szerencséje volt: az igazgatónő nyájának egy ifjú báránykája, aki áhítatosan csodálta barátnője színes szókincsét és nagy tájékozottságát bizonyos izgalmas kérdésekben, idejében értesítette pásztoruk szándékáról. Annette-nek sikerült Armand-nak üzennie, és hajnalban az ablakon át elmenekülnie egy szál bugyiban – az igazgatónő ugyanis elvette és elzárta a ruháit. Annette így hát kereket oldott a rendőrfelügyelő úr elől, hátrahagyva egy gyöngy-betűkkel írt, de olyan kifejezéseket tartalmazó levelet, hogy az igazgatónő az első sorok elolvasása után, kezét szívére szorítva, elájult. Alighogy eszméletre térítették, belehasított a félelem, hogy a mételyes juh bizonyára megfertőzte nyáját, és ismét önkívületbe esett.

Ebben az időben a fiatal Köztársaság egyik közismert személyiségének halálával Alphonse Lecoeur máról holnapra elvesztette azt a pártfogóját, akit évek óta a kezében tartott. A rendőrtisztek, akiket lepénzelt, csak annyit tehettek érte, hogy tájékoztatták a belügyminisztériumban tartott meg-beszélésről: a belügyi hatóságok elhatározták a letartóztatását. Magnien rendőrfelügyelő Emlékiratai-ban találó éllel állapítja meg, hogy az apacsok fejedelme minden valószínűség szerint gazdag és köztiszteletben álló emberként halt volna meg, ha bűneit nem igyekszik társadalom elleni lázadásnak feltüntetni, és ha szerényen beéri a kerítő és zsaroló tevékeny-séggel, amit húsz esztendőn át folytatott. A különböző „házakat”, köztük a Chabanais-t és a Royal-t, két játékklubot, versenyistállót, a párizsi kis palotáját meg a fogatokat gyorsan átíratták egy stróman nevére, aki – minthogy az üldözött óriás bosszújától már nem kell félni – az egész vagyont megkaparintotta, így aztán Annette kiképzése hirtelen abbamaradt, és máról holnapra Svájcba került, olyan világba, amely teljesen különbözött eddigi környezetétől. Lecoeur most már a genfi meg a lausanne-i kávé-házakban trónolt, mérhetetlen keserűségtől fűtve, dühösen, állandó ingerült-ségében dadogva szórta szörnyű átkait a társadalomra, és mogorva leeresz-kedéssel tűrte, hogy Armand az orosz meg az olasz anarchistáknak a szabadság nagy harcosaként, az eljövendő világ úttörőjeként mutassa be, miközben a zsoké, keskeny fejét furcsán félrebillentve, szomorú és aggódó tekintettel figyelte barátját.

51

6

Az első hetek Svájcban, kettesben Armand-nal, olyan felejthetetlen szép emlékként vésődtek bele, s ő oly fiatal volt akkor, hogy ma úgy érzi, még-iscsak boldog gyermekkorra tekinthet vissza. A leselkedő veszély képzetét még a pisztolyok sem idézték föl, amelyeket Armand éjjelenként az ágya mellett tartott. A teljességnek, a túlcsorduló életörömnek ez az időszaka nem tűrt meg semmiféle gondot, aggodalmat.

Annette a Bergues szállóban lakott egyedül, Camoëns gróf bánatos özvegyének szerepét játszva; gyászát elárulta bágyadt mozgása, kiábrándult tekintete, amely mintha átsiklana az élőlények és a tárgyak felett. Az a hír járta, hogy orvosi utasításra jött Svájcba; rejtélyes betegségről suttogtak, amely aláássa az egészségét; azt is mondták, hogy még nem tüdőbajos, de a léleknek ez az elborulása gyakran előfutára a súlyos betegségnek. És sápadtsága, kimerültsége nem is volt tettetett, ha olykor rövid sétára indult két agarával a Genfi-tó partján: ugyanis az anarchista Internacionálé bázeli vezetőségi gyűlésére készülő Armand, talán mert átmenetileg tétlenségre volt kárhoztatva, sose mutatkozott ilyen hevesnek és követelőzőnek. A közvetlen akció zászlóvivői nyilván az életerő botrányosan könnyelmű elherdálásának tartották volna azt a tékozló hevet, amellyel Annette-et ölelte, és nem haboztak volna szemére vetni, hogy a néptől vonja el, amit ily megfontolatlan bőséggel ad szeretőjének. A felkelő nap reggelenként Genf régi negyedében, egy ócska házban üdvözölhette Annette-et; négyesével szaladt fel a lépcsőfokokon, bekopogott egy kis szoba ajtaján, és ott a szeretője karjába vetette magát: most végre megérkezett, célhoz ért, kötetlen volt és szabad! Csodálatos nyugalom áradt szét benne, mihelyt a testében érezte a férfit: ilyenkor egy-két pillanatig mozdulatlanok maradtak ebben a tökéletes békességben, mámorosán várva az alázatosan engedelmes gyönyörre, amely hamarosan az övék lesz. Később, ebben a rendetlen kis szobában, ahol egymás hegyen-hátán hevertek a könyvek, kéziratcsomók, s az újságokon ott maradtak a hideg étkezés nyomai, Annette mohón a férfi arca fölé hajolt – egyre csak nézte, sose bírt betelni vele –, haja a férfi mellére omlott, ujjaival követte szeretője vonásain a békésen boldog, mosolygós kifejezést, mintha örökre meg akarná jegyezni, hogy később, csukott szemmel is, bármikor felidézhesse lakosztálya fényűző, hideg magányában, vagy amikor bágyadtán és tartózkodóan sétál a tó partján, az

52

illedelmes, szelíd táj puha, elmosódott színeiben, ebben a jól nevelt és tisztára mosdatott természetben. Boldogságtól ittas három hét, a viharos gyönyör teljessége egyre újat hozott, s az átlátszóan tiszta nagy tó – abla-kukból egyenest ráláttak – hiába intette őket bölcsességre és mérsékletre. Annette néha úgy érezte, hogy álmodik, és hamarosan fel kell ébrednie, visszatérnie a földre. Olykor felsóhajtott, és szomorú pillantással nézett szerelmesére.

– A mi kirándulásunk nemsokára véget ér, ugye? – Micsoda kirándulás, drágám? – Hamarosan esni kezd, és haza kell menni . . . Olykor Annette azt hitte, hogy Armand mégiscsak megszabadult a

másik szenvedélyétől, nem tartja hatalmában az egyetemes boldogságról szőtt ábránd, amelyből egyetlen ember se marad ki; úgy érezte, hogy szerelmük végre zavartalan, és a két töltött pisztoly is csak azért van az asztalon, mert egy elmenekült terrorista otthagyta. Feledve a nagy tervek, a társadalom felforgatása, a bombák, amelyeket el kell hajítani, a vér, amit ki kell ontani, a titkos összejövetelek és az akciócsoportok; csak egy egészsé-ges, életerős fiú van mellette, aki végre megadja a csókoknak és öleléseknek azt a helyet, ami az életben megilleti őket: a legelsőt. De Annette sejtette, hogy Szabadság, Egyenlőség és Testvériség vár rájuk valahol nagybajszosan, keménykalapban; súlyos léptekkel róják a járdát, dühösek és rosszindu-latúak, s időnként türelmetlenül előhúzzák mellényzsebükből az órájukat, és megnézik a mutatót. Igyekezett minél kevesebbet gondolni rájuk: már megtanulta, hogy a boldogság alapanyaga a feledés. Egyébként a jövő a férfiaknak való. Ő egy új, váratlan és nagyon nőies kincsre bukkant: a jelenre. Nem is sejtette, hogy szeretője milyen küzdelmet vív önmagával: Armand Denis vergődött, mert hirtelen felébredt benne a vágy, hogy a saját egyéni sorsát élje, s ugyanakkor szüntelen hallotta az éhség és szolgaság, a megvetés és a közöny világából feléje tóduló néma segélykérést, azt a némaságot, amit a polgári sajtó hangja oly ügyesen túlharsogott. Lady L. csak később – pontosan tizenhét év múlva – fedezte fel a nem sejtett lelki válság nyomát az egyik levélben, amelyet Armand néhány héttel Genfbe érkezte után írt a szocialista Dino Scavolának, aki sokkal inkább lelkesedett Marx eszméiért, mint az anarchista elvek kegyetlen végletességéért. Scavola önéletrajza második kötetében közli a levelet.* „Talán igaza van. Olykor magam is arra gondolok, hogy a terror inkább belső szerveink feszült-ségének a következménye, mint a forradalmi logikáé. Egyébként lehet, hogy * Forradalmak, forradalmárok. Milánó, 1907. CA szerző; 72

53

nem alaptalan, amit a terror és a gyávaság kapcsolatáról ír.” Scavola az Armand Denis-hez intézett levelét is közli. „Váltsa már fel az ész uralma a túlzó szenvedélyeket, és a teljesség megszállottal tegyenek le végre idealista szertelenségeikről, s a lélek szélsőségei sehol ne kövessenek el többé erő-szakot azon, ami emberi . . . Az Ön barátai egytől egyig az emberek iránti szeretetre hivatkoznak, de sokan közülük csupán személyes bosszút akarnak állni a Teremtésen, amikor gyarlóságaik miatt büntetik az embereket . . . Magatartásuknak csak annyi köze van a szocializmushoz, mint az érzékek eltévelyedésének a szerelemhez.”

Akkoriban Annette csak annyit tudott, hogy lángolóan szenvedélyes, rendkívüli férfit ölel, még nem ismerte eléggé ezt a fajta embert, hogy megértse: Armand azért csókolja oly vadul, önfeledten, mert az ő két karja közt keres menekvést, itt próbál megfeledkezni arról a szenvedélyéről, amely hatalmasabb és emésztőbb az Annette iránti szerelemnél. Még nem értette meg, hogy az ő vetélytársa az emberiség, sőt olykor azt hitte, rajta kívül senki másnak nincs szerepe Armand életében. És bizonyára ez volt az egyetlen időszak a „permanens forradalom” apostolának pályafutásában, mikor ez a fiatal megszállott valóban igyekezett kiemelkedni a gyötrelmes mélységből, ahol meggyőződése annyi éven át fogva tartotta, megpróbált a felszínre jutni, a felületesség világába, a csókok, a gyöngyvirág és a kék égbolt hétköznapiságába. Megpróbált boldog lenni. Néha felkeltek, és kimentek az erkélyre, a háztetőkön túl a nagy tó gyöngyszín vizét nézték, s a hegyóriást, amely mintha hajadonfőtt köszöntené őket, az átlátszó vízbe dobva hólepte csúcsát, de Annette hamarosan betelt a tájjal. Az egyetlen, amire soha rá nem unt, szeretőjének mozgékony, telt arca, kissé tömpe orra, rőt, hullámos sörénye, meg a nyitott gallérú selyemingből kibukkanó széles válla és izmos nyaka; szerette megtapogatni az orrát, amely úgy hasonlított az oroszlánéra, beletúrni a bronzosan csillogó kusza hajába, fölébe hajolva nézni komor és mégis vidám szemét, amely a színét változtatta, ha mosolygott. Hangja mély, szakadozott volt, tele elfojtott szenvedéllyel, akárcsak a mozdulatai, hirtelen megmerevedő vagy nekilendülő teste, amely mintha nem ismerné a lassúságot, a kényelmes, lusta mozdulatokat, a puha elernyedést.

– Armand, taníts meg engem egy szerelmes dalra . . . – Mi a csudát! Hát te egyet sem ismersz, Annette? – Amiket én tudok, egytől egyig nagyon rövidek és szomorúak.

Nyöszörgés, sóhajtozás, könny meg halál, mintha csupa tüdőbajos alak írta volna őket. Írj nekem egy igazi szerelmes dalt, Armand.

– Tudod, a vers nem a mesterségem, de azért megpróbálom.

54

Így írta meg a genfi padlásszobában egy üldözött terrorista azt a verset, amely a kilencvenes évek derekán oly népszerű volt Franciaországban. Szerzője ismeretlen maradt, címe: A tovatűnő boldogság: később Aristide Filliol zenét szerzett hozzá. Mikor Lady L. fülét először ütötte meg ez az elcsépelt dallam a párizsi utcán – az angol nagykövet, Sir Allan Hazlitt mellett ült a hintóban –, ráismerve a szövegre („Elszálló pillanat, tovatűnt boldogság . . .”), elsápadt a fátyla alatt, és a diplomata nagy megdöbbenésére, arcát kesztyűs kezébe temetve, zokogásban tört ki. Mert Armand verse se sikerült jobban, mint a többi költőé, aki megelőzte: a dal nagyon rövid volt, és nagyon szomorú.

De Szabadság, Egyenlőség, Testvériség már türelmetlenkedett, és csak-hamar tanújelét adta, hogy itt van. Armand menedéket nyújtott lengyel politikai menekülteknek, akik megpróbálták hazájukat felszabadítani az orosz iga alól; német menekülteknek, akik a népükre annyira jellemző rendszerességgel balsikerű merényleteket készítettek elő a császár ellen; Kossuth hazatéréséről ábrándozó magyaroknak, királygyilkosságra készülő olaszoknak, a Habsburgok bukására váró szerbeknek. Egyre gyakrabban megesett, hogy Annette, aki boldogan mosolyogva szaladt fel a negyedik emeletre, a szobában egy csoport férfit talált, zsírfoltos papír fölé hajolva, amelyen ott éktelenkedtek az oroszosan pácolt hering maradványai, a gerince meg a kerek szemű feje, és Párizsban, Bécsben vagy Moszkvában elkövetendő merényletek tervét vázolták fel. Ott töltötték az egész éjszakát, a földön aludtak, vagy hajnalig lankadatlan hévvel vitatták meg a legfrissebb politikai híreket, amelyeket a legújabban száműzött elvbarátaik hoztak hazájukból. Milyen izgatottan, mekkora lelkesedéssel fogadták a legcsekélyebb hírt is, minden reménysugárba vak hittel kapaszkodtak bele, minden eseményben kedvező jelet láttak, mindennap rendkívüli fordula-tokat vártak, felkeléseket, amelyeket nem törhet le semmiféle erő, s ők végre magukhoz ragadják a vezetést, hogy a kiomló vérből megszülessék a tisztaság, a tömeggyilkosságokból az igazság. Egytől egyig abban a meggyőződésben éltek, hogy egyetemes rokonszenv veszi körül őket, a leigázott nép csupán egyetlen jelre vár, hogy felkeljen, a tömegek az ő oldalukon állnak, már csak hónapok, hetek, órák kérdése az egész. Egyetlen munkás- vagy parasztszármazású sem akadt közöttük: az oroszok vala-mennyien előkelő családok sarjai, némelyik történelmi nevet viselt, a németek romantikus, költészetrajongó nagypolgárok, az olaszok gyermeteg lelkű kedvelői a bel cantó-nak, akik az emberiségtől azt kívánták, hogy a szerelem és a szépség himnuszát zengedezze, s a lelkükben rejtőzködő operákat a valóságban akarták átélni. A szív és az érzelmek arisztokratái –

55

valamennyien az Emberiséget helyezték annak a Hölgynek a helyébe, akiről a lovagkor szerelmi költészetében a trubadúrok énekeltek: imádatuk tárgya az ember volt, szentegyházuk a politikai hitvallásuk. Nagy részük nemesi családból származott, de mindannyian a forradalomban akarták az igazán hiteles nemességet megszerezni. Végletes törekvéseiknek természetes következménye volt, hogy idővel kikezdte őket az intellektuális kishitűség, s akadtak olyanok is, akik később önmaguk ellen fordulva – a csalódott, öngyilkos szerelmesekhez hasonlóan – a fasizmushoz vagy a nácikhoz csatlakoztak. Mások, tiszta szívű, nagy álmodozók, bombát dobtak a parlamentekbe – ahol a polgárság nagy szónokai csillogtatták ékesszólá-sukat a szeretőik előtt –, s a merénylet után büszkén léptek a nyaktilóra, hogy a levágott fej hagyományos áldozatával hódoljanak a nagy ábrándnak. Elkeseredett, tragikus szenvedélyük hasztalan igyekezett megzavarni a vége fel járó század álmát; fülük, igaz, jóval érzékenyebb volt, mint az átlag-embereké, hallották a történelem roppant nagy hullámának távoli moraj-lását, de nem bírták türelemmel megvárni a közeledtét, és nem voltak elég erősek ahhoz, hogy siettessék. Annette ott találta őket a kis szobában, előttük újságpapíron az ebédjük: kenyér meg szárazkolbász, és egytől egyig csodálatos fordulatról, rendkívüli hőstettről álmodoztak, amely egyenest célhoz vezetné őket, s nem lenne szükség a nevelés, a propaganda, a szervezés kétségbeejtően lassú, nehéz munkájára. Az egyik – nagydarab, kövér, kopasz és szakállas, dohányszagú orosz – két hétig rejtőzködött Armand-nál; Genfben várta, hogy anyja pénzt küldjön neki, s ő vissza-utazhasson Pétervárra megölni a cárt. Folyton az anyjáról beszélt, váltig azt bizonygatta mindenkinek, milyen kiváló, bátor, okos asszony az ő anyja. Az oroszt Kovalszkijnak hívták, anyja valóban az a híres Kovalszkaja grófnő volt, akit forradalmi tevékenységéért Szibériába száműztek; ott Csulkov őrangyala és ihletője lett. Néhány hét múlva Kovalszkij visszatért Orosz-országba, de ahelyett, hogy a cárt ölte volna meg, bombagyártás közben, sajnálatos baleset folytán, a saját anyját szaggatta darabokra. Armand-nál tartózkodott egy fiatal katonatiszt, Klimov is, aki azelőtt a cári palota apródjai közé tartozott; ez a hallgatag, elgondolkodó arckifejezésű, zárkó-zott férfi naphosszat véget nem érő sakkjátszmákat játszott önmaga ellen, és úgy látszott, komor elégtételt szerez neki, hogy mindig ő marad a vesztes. Továbbá ott időzött egy kedélyes külsejű, apró termetű olasz, Napóleon Rosetti, aki Cremonából származott, kávéházakban hegedült, és a genfi utcákon sétálgatva, látszatra oly ártalmatlan hegedűtokjában mindig bombát vitt magával.

56

– Sose tudhatni, kisasszony, milyen kellemes találkozás adódik a Genfi-tó népes partján – magyarázta kedvesen Annette-nek. – Jelszavam: légy mindig kész a szolgálatra.

Sir Bertram Moore 1941-ben megjelent Értekezés a művészetről című könyvét olvasva, Lady L. úgy érezte, hogy az egyik rész tökéletesen vonatkozhatna Armand-ra és társaira. „Ennek így kellett történnie: az emberi lélek szépségvágya előbb-utóbb túlnő a művészet keretein, és közvetlenül az élet felé fordul. Tanúi leszünk, hogy ihletett lelkű emberek magából az életből akarnak remekművet alkotni, s úgy formálnák az életet és a társadalmat, mint valami gyúrható anyagot. Képzeljenek el egy Picassót, egy Braque-ot, akik új világot akarnak felépíteni művészetük törvényei szerint: az egész emberiséget gyúrják, zúzzák, kínozzák, mint a megformálásra váró anyagot. Ez történik velünk. Persze az a nagy kérdés, honnan kerül az emberi leiekbe a szépségvágy: mondhatom, ugyancsak fura kis helyre dugták.”

Annette eleinte egész rokonszenvesnek találta az összeesküvők kis cso-portját. De Armand megtiltotta, hogy eljöjjön hozzá, mikor a száműzöttek is ott vannak, mert terveik sikeréhez feltétlenül szükségesnek tartotta, hogy szeretője kiléte titokban maradjon. Annette ettől fogva szívből gyűlölte őket, és habozás nélkül feljelentette volna valamennyit, ha ezzel a lépéssel veszélybe nem sodorja szerelmesét.

Ideje túlnyomó részét így hát egyedül töltötte, s úgy igyekezett vigasz-talódni, hogy belekóstolt minden örömbe, amit új társadalmi helyzete és Alphonse Lecoeur vagyonának a roncsai lehetővé tettek. Fogatában hosszú sétákra indult a város környékére, napernyőjével játszadozott, a kocsissal lassan hajtatott: mulattatta a magányos sétálókra tett hatása, élvezte, hogy csodálják, titokzatos és szenvelgő pózokat öltött fel, hogy minél jobban felajzza érdeklődésüket. Meg-megállt a romantikus hangulatú villák előtt: az olasz stílusú erkélyeken mintha holt szerelmesek árnyai imbolyognának; nézte a pázsiton krikettező elegáns nőket és urakat, sétálgatott a parkban, amelyet Alekszej nagyherceg ajándékozott a városnak – vezető nélkül senkit nem engedtek járkálni a virágok e labirintusában –, és mohó vágy fogta el a gazdagság után, villát akart, fogatot, parkot, hogy a saját virágai közt sétálhasson. Úgy érezte, hogy a virágok pazar változatossága a teremtés egyik legnagyobb misztériuma. Elbeszélgetett a kertészekkel, megtanulta a növények nevét, szokásaikat és hajlamaikat, igényeiket és szeszélyeiket, s igyekezett lehunyt szemmel az illatukról felismerni a virágokat; valahányszor sikerült eltalálnia, úgy érezte, hogy életre szóló barátságot kötött.

57

Hosszú órákat töltött a divatszalonokban, ruhákat, kalapokat próbált, tollboákat simogatott, fátylakkal babrált, amelyek ragyogó fiatalságát kissé sejtelmessé varázsolták, s az eladónők elragadtatva áradoztak: „Milyen gyönyörű a kisasszony!”

Öt óra tájt mindig megjelent Rumpelmeyer cukrászdájában, teát rendelt, körülötte ott zsongott a halkra fogott francia, orosz vagy német csevegés, s ő úgy ült ott, mint aki senkit nem lát, semmit se hall az O, Sole mió-n kívül; a dalt egy potrohos olasz énekelte, szőrös kezét szívére szorítva, ösztövér, hosszú sörényű társa hegedűn kísérte. Annette oly tökéletesen megjátszotta a réveteg, elmélázó hölgyet, tartózkodásában annyi előkelőség, magányában akkora magabiztosság volt, hogy a süteményüket fogyasztó idős és fiatal gavallérok, akik teaidőben összeverődtek, nem merték megszólítani, és csak lopva bámulták. Annette nagy ritkán emelte fel tekintetét, egy-egy gyors, meggondolatlan pillantása néha nyílként hasított át a finom és ildomos környezeten, s egy másodpercig oly kaján kifejezés ült ki arcára, hogy a kalandra vadászó úriemberek kezében megkoccant a csésze, a kistányér vagy a kanál, de mielőtt a szépnem e kedvelőinek idejük lett volna bizonyos kérdésekről eltűnődni vagy reményeket táplálni, Annette szája szigorúan elfojtotta a tovasuhanó mosoly utolsó nyomát is, pillantása szerényen elrejtőzött hosszú pillái mögé, kifürkészhetetlen idegenség vont fátylat arcára, és Tully úr szavai visszhangoztak a fülében:

– Sose felejtse el, gyermekem, hogy maga távoli és megközelíthetet-len . . . Magához nem lehet hozzáférkőzni . . . Magányos istennő az Olümposzon . . . Senki se merészeljen . . . Senkinek eszébe ne jusson . . . Csupán tiszteletteljesen imádhatják a távolból, hasztalan sóhajtozva . . . Akkor mindent megkap tőlük, amit csak akar.

Gyorsan, még egy utolsó csúfondáros, lopva végigsuhanó tekintet, de mire meghökkent csodálói hinni mertek volna a szemüknek, mire felálltak volna az asztaluk mellől, Annette arca csupán vonásai csodálatos tökéletességéről tanúskodott: finom rajzú, elmés, elragadó orr, a hosszú szempillák mintha a szerénység súlya alatt borulnának a szemre – ezt az arcot az arisztokratikus jelzőn kívül mással nem is lehetne jellemezni.

Gyakran jelent meg az ékszerészek boltjaiban, szeretett eljátszani a gyönyörű olasz kámeákkal, amelyeket akkoriban kapott fel a divat – Lady L. több dobozra valót őrzött a gyűjteményében –, vagy fülbevalókat, karkötőket és brossokat próbált fel (akkoriban még nem ismerték a szörnyű klipsz szót), s oly szilárd akaraterő és bár frissen szerzett, de erős önbecsülés élt benne, hogy soha semmit el nem lopott, bár a kísértés olykor annyira gyötörte, hogy már-már sírva fakadt. De hamarosan megértette,

58

hogy az igazi fényűzés nem a drágakövek, a műtárgyak luxusa – és a természet adta vonalak, a fény és színek eleven pompájához képest a legszebb ékszer is silány holmi. Vele született érzék kalauzolta a hiteles felé. Ösztönösen különböztette meg az eleganciát attól, ami csak tetszetős, az igazi előkelőséget a finomkodástól, és tökéletesen elsajátította az öltözködés művészetét, megtoldva azzal az alig észrevehető és mégis egyéni ízléssel, ami a legelegánsabb nővé avatta, bárhol jelent is meg.

A hosszú sétákon fogta fel igazán mindazt, amire a kiérdemesült színész annyi türelemmel oktatta. Egy orgonaág kecsességből adott leckét; nézte a tó vizében sikló hattyúkat, egy virág szirmait simogatta, és néhány pillanat alatt többet tanult, mint az összes illemkönyvekből. Valahányszor egy kertben járt, mindig könnyedebb, nagyvonalúbb lett a viselkedése, és Rumpelmeyer cukrászdájában, mikor a halkan morajló, soknyelvű társalgást figyelte, vagy egy képkiállítás megnyitásán végigment a termeken, hama-rosan nemcsak szépségével keltett csodálatot, hanem azzal a vele született sajátosságával is, amit az arisztokraták tüstént felismernek, azzal a meghatá-rozhatatlan könnyedséggel és magabiztossággal, azzal az utánozhatatlan valamivel, amit nem lehet elsajátítani: az ember magával hozza; „igen, a származás” – mondták egymás között a kékvér szakértői, cinkos pillantást váltva. Még évek múlva is, ha eszébe jutott, hogy vélekedtek róla első főrangú imádói, Lady L. hátravetette bájos fejét, s olyan jókedvűen haho-tázott, hogy aki hallotta, megrökönyödött egy kissé, mert ez a gondtalan nevetés mintha az egész világnak fittyet hányt volna. A háta mögött összesúgtak, hogy az elragadó, szőke arisztokrata hölgy egyéniségében van egy csipetnyi amorális, sőt egyenest nihilista jelleg, egyébként ez a vonás meglehetősen gyakori a vérbeli arisztokratákban, akik mindent megenged-hetnek maguknak, s akiket sok száz éves kiváltságos helyzetük némileg különccé és a legnagyobb mértékben tiszteletlenné formált. Mikor a festők meg a szobrászok lelkesen magasztalták előkelő megjelenését, a legkisebb mozdulatában is megnyilvánuló egyéniséget, Lady L. nagy komolyan magyarázta nekik:

– Ezt a virágoktól tanulhatja az ember. A zenét is megszerette. Hamarosan megkülönböztette az igazi művésze-

tet a virtuóz játékától, s a koncertteremben félig lehunyt szemmel, moso-lyogva átadta magát a bűvöletnek, amelynél megrázóbbat csak a szerelem nyújtott. De a dudaszóra ropott valcer, amit akkoriban a közönségesség netovábbjának tartottak, mindig a gyengéje maradt: Lady L.-nek sokáig kellett még várnia, amíg az utcák e pörgő szoknyájú lányát sikerült bejuttat-nia a szalonok világába.

59

7

Az Armand Denis köré tömörülő szélsőségesek kis csoportja Genfben akkoriban lázadozva tiltakozott a kor forradalmi eszméi ellen. 1890 januárjában, a bázeli illegális gyűlésen hevesen támadták Marxot, akinek elmélete szerintük az embert végül teljesen alárendeli az államnak, mereven elzárkóztak az angol szocialistákkal való együttműködéstől, akiket „bégető fabiánusoknak”* neveztek, és véglegesen megszakították a kapcsolatot Kropotkinnal meg Fegyukinnal, minthogy őket is „fehérkesztyűsöknek”** tartották. A Felszabadító Bizottságnak – a „permanens forradalom” vezetősége a bázeli szakadás óta ezt az elnevezést adta mozgalmuknak – éppen akkoriban volt fogytán a pénze, amikor ugyancsak nagyszabású terveket forralt, és működési területét ki akarta terjeszteni. A lausanne-i postakocsirablás – Armand és Lecoeur közös műve –, Maximin genfi ékszerész üzletének kifosztása – amelyet Armand 1890 február elején Slesserrel együtt hajtott végre – lehetővé tette fél tucat gyorsan mozgó csoport szervezését; az emberek tavasz elején átlépték a francia határt, de nagy részük tüstént kereket oldott a pénzzel, a többiek csak 1891. május 1-én, a kudarcba fúlt clichyi tüntetés alkalmából hallattak magukról, ahol a puskalövések ellenére sem halott, sem sebesült nem volt. Ahogy az itatós felissza a tintát, úgy nyelte el a polgári társadalom az anarchistákat; állandóan új erőkről kellett gondoskodni, ehhez pedig oktató és kiképző munkára volt szükség, de ez a sok időt kívánó tevékenység sehogy se egyezett Armand Denis természetével, sem hajthatatlan meggyőződésével, amely arra késztette, hogy Bázelben „az egész világra kiterjedő ostrom-állapot” kimondását sürgesse, mert az emberiség csak így menthető meg a gyarmatosítók vetélkedéseitől és a vezetők becsvágyának végzetes követ-kezményeitől. Könnyebbnek és hathatósabbnak is látszott, ha a merénylőket a bűnözők közül toborozzák; a feladattal Párizsban egy bizonyos Königstein nevű embert bíztak meg, aki a mozgalomban Ravachol névre hallgatott. Armand kiszámította, ha a francia fővárosban évente elkövetett több száz * Armand Denis Bukolikus illúzió című cikke megjelent az Homme libre 1890. január 3-i számában. (A szerző) ** Idézet ugyanonnan. (A szerző)

60

aljas bűnt politikai gyilkosságokkal helyettesítenék, a kapitalista társadalom elvesztené támaszait, s a néptömegek első megmozdulására összeomlana.* Csakhogy ez a tevékenység szintén költséges volt: bár az igazi idealisták a szó szoros értelmében ingyen dolgoztak, de a szakterületeken működő profik toborzása hatalmas összegeket emésztett fel. Armand Denis hosszas töprengés után végül is úgy döntött, hogy mégiscsak felhasználja Annette-et arra a célra, amelyre tizennyolc hónapja felfogadta. (Lady L. ma már úgy látja, hogy akkoriban, bár sejtelme sem volt róla, csupán egy lépés válasz-totta el attól, hogy a habozó Armand-t teljesen meghódítsa.) A bájos Camoëns grófné tehát végiglátogatta a villákat, teázott, krikettezett, gyere-kek fejét simogatta, kamarazenét hallgatott, tűnődő és habozó pillantással méregetve vendéglátói lakását: néhányat igazán érdemes lenne kifosztani.

A jó társaságban nélkülözhetetlen nagyvilági kapcsolatokat egy bizonyos Beren báró segítségével szerezte meg. A nagy műveltségű és kivételesen szellemes báró egyike volt azoknak a szerencsétleneknek, akiket Alphonse Lecoeur már évek óta a kezében tartott, könyörtelenül kihasz-nálva közismert eltévelyedését, mert ez a megjelenésében makulátlanul tiszta és kifinomult ízlésű arisztokrata bizonyos gyönyöröket, amelyekről nem bírt lemondani, csak a teljes lealacsonyodásban, megalázkodva, szűkölve, borotvaélen, a halálos veszély árnyékában élvezett. Nyilván Freud maga se tudta volna megóvni attól, hogy ne vonzza ellenállhatatlan erővel a pokoli szenvedély azt a mindenáron bűnhődni akaró, romlott és rettegő gyereket, aki ott lappangott a vézna, ősz hajú felnőttben. Ha az apacsok reménytelen szerelmesének eddig még nem vágták el a torkát, mikor sápadt, rémült és elragadtatott arccal, a gázlámpák fényében csillogó monoklival, vastag prémkabátba burkolózva, éjjelenként alámerült a lealjasodásba, azt csak Lecoeur pártfogásának köszönhette. Vagyona teljesen ráment, és gondnokság alatt állt; a Chabanais hajdani tulajdonosa már évek óta pusztán csaléteknek használta a játékbarlangjaiban s az előkelő aranyifjúság körében, amelynek társaságát „Mylord” Lecoeur annyira kereste, amíg rá nem ébredt új hivatására, így hát Annette Genfben a báró kíséretében látogatta a felső körök tétlen és finoman unatkozó társaságát. Lecoeur egyenest ezért rendelte Svájcba Berent. Szegény flótás nehezen szánta rá magát az útra, és tüstént meg is betegedett, nem bírta elviselni a tiszta svájci levegőt, rögtön asztmatikus rohamok fogták el. Mihelyt egészséges élet- * Armand Denis A bűnözök és mi című cikke megjelent az Hőmmé libre 1889. november 14-i számában. (A szerző)

61

körülmények közé kényszerítették, fuldokolt. „Iszonyodom a természettől” – motyogta szomorúan Annette-nek, mikor csukott és lefüggönyözött ablakok mögött feküdt a szobájában, a Bergues szállóban. De nem tagad-hatta meg az engedelmességet. Bátran küzdött a fény, a tavasz ellen, a havasokról leáramló széllel; étvágytalan lett, fogyott és fuldoklott, de elvégezte feladatát, s közben a kocsisok közt talált némi kis vigaszt. Néhány hétig tartott, amíg Camoëns grófnét, akinek gyásza éppen most ért véget, bevezette a társaságba, aztán sürgősen visszautazott Párizsba, s ott gyorsan helyrejött. De Lecoeur hatalmas ökle már nem nehezedett az alvilágra, s ő egy kissé túl mohón adta át magát az üdülésnek. Visszatérése után néhány hónappal megtalálták holttestét a csatornában: arcán még mindig ott ült a kéjes rémület.

Annette így hát minden nehézség nélkül bejutott e költöző luxusmadarak társaságába, akik évszakok szerint röpködtek országról országra: Baden-Badenben meg Kissingenben fürdőztek, kirándultak a festői tavak partjára, vagy hegymászó bottal kezükben lefényképeztették magukat egy havas tövében, míg fiaik és lányaik a német nevelők és az angol missek felü-gyelete alatt tetszetős akvarelleket festettek Edward Lear modorában, A kis lord-ot olvasták, vagy a zongora mellett ábrándoztak. Svájc akkoriban kedvelt találkozóhelye volt ezeknek az óvatos utasoknak, akik még mindig ill ő félelemmel néztek föl a Mont Blanc-ra; plüsskomfort, forróvizes láb-melegítők, albumok, préselt virágok a napló lapjai közt – a Viktória-kor szétszórta előőrseit a Comói-, a Stresa- és az Interlaken-tó partjain meg a gondosan ápolt parkokban.

E tétlen világvándorok között – akiknek mintha a jó modor és a comme il faut viselkedés volna egyetlen szenvedélyük – ismerkedett meg Annette ennek a kornak egyik legkülöncebb, legműveltebb és legokosabb férfiával. Edward Lear, akit hosszú ideig bőkezűen támogatott, „boldog buddhista pap”-nak nevezte; Lewis Carroll könyvében – Alice Csodaországban – ő az a király, akinek birodalma a tükör hátlapja mögött fekszik. Dudley Page-hez írt leveleiben Carroll így jellemzi: „Képzeljen el egy sovány, teljesen kopaszra nyírt Buddhát, akinek arcáról a mosolyt semmi le nem törölheti, keskeny vágású, pillátlan szeme zöldes színű, ajkának szöglete mintha a sok válogatott étel ízét őrizné, amibe belekóstolt – és még mindig semmit sem tud magáról az emberről, mert az láthatatlan marad a mindig egyforma maszk mögött; néha úgy érzem, hogy egy kőszoborba élőlény költözött, aki hallatlanul mulat mindazon, amit maga körül lát, de kiváltképpen rajtunk, s ez az érzés nem éppenséggel kellemes a vele társalgónak.”

62

Glendale herceg, baráti körben „Dicky”, akkortájt valamivel már túl volt az ötvenen, és hosszú évek óta sikerült megőriznie azt a hírét, hogy vörös posztó Viktória királynő szemében. Ellenségei azt állították, hogy velejéig romlott, barátai azt tartották, hogy maga a megtestesült bölcsesség. Közismerten különc, kalandos természetét apjától örökölte, aki elkísérte Lord Byront végzetes görögországi útjára, nem mintha lángolt volna a görög szabadságharc ügyéért, hanem mert úgy vélte, a vidék szépsége, a költő társasága s a lehetőség, hogy megszerezheti az antik művészet néhány ritka alkotását, megéri az utazást. Byron halála után tovább harcolt Ypsilanti oldalán, több ízben kockára tette életét, hogy a Héliosz-hegységről vissza-vessék a török lovasságot: a győzelem után kifosztotta a templomot, és a hadizsákmánnyal diadalmasan hazatért Angliába. Fia az ifjú királynő és hercegi hitvestársa nagy megbotránkozására cigánylányt vett el; felesége halála után több évig Spanyolországban élt, azzal a népes cigány családdal, amelyhez asszonya tartozott. Felháborodott angol turisták felismerték Sevilla utcáin; tamburinon játszott, vállán papagáj ült, és egy idomított majmot tanított be mutatványaira. Aztán néhány évig Távol-Keleten tartózkodott, s egy szép napon leborotvált hajjal, a buddhista papok narancsszínű ruhájában tért vissza. Miután hasztalan igyekezett áttéríteni a canterburyi érseket a buddhista hitre, és a Times-ben olyan ironikus hangú, nyílt levélben tiltakozott a hajtóvadászatok ellen, hogy írását csak egy róka helyeselhette volna, felkérték: hagyja el az országot. Olaszországba ment, és ott már nem volt szóbeszéd tárgya, mert olyan körökben forgott, amelyekről jól nevelt ember egyáltalában nem beszél: mázolók, szocialisták, anarchisták, neki valamennyi megfelelt. Végül is művészetrajongása élete uralkodó érzésévé vált. Biztos ízlése és ítélete valósággal legendás hírű lett a műkereskedők és -gyűjtők közt; Glendale a művészetben az ember lázadását látta életfeltételei, sorsának végessége ellen. Elnéző magatartását, mosolygós jóindulatát egyesek az arisztokratikus közöny, sőt a megvetés megnyilvánulásának tartották, mások úgy vélekedtek, hogy rendkívüli érzékenysége és a szüntelen méltatlankodás késztette arra, hogy közönybe és iróniába meneküljön; akárhogyan volt is, annyira semmibe vette az elfogadott társadalmi szabályokat és mindazt, ami értéknek számított, hogy a szó szoros értelmében nem maradhatott meg Angliában.

Annette-tel az orosz nagykövet, Rodendorff gróf házában ismerkedett meg egy összejövetelen, és már első találkozásukkor felfigyelt rá. Szemmel láthatóan csodálta szőke, derűs szépségét, de bizonyára szemet szúrt neki viselkedésének néhány különös vonása. Annette akkoriban még kénytelen volt sokat hallgatni, és gondosan fegyelmezte magát: egyetlen jasszkifejezés

63

vagy túlságosan élénk mozdulat, a tudatlanság holmi szembeszökő jele, és máris megindul a pletyka. Kissé kínosan érezte magát, valahányszor Glendale keskeny, pillátlan szemét rászögezte; a szája szélén ott lebegő örökös mosoly, a kiugró járomcsontok és a vonások érzéketlen nyugalma még erősebben kiemelte az arc idegenszerű, keleties jellegét. Glendale kereste az alkalmat, hogy gyakran láthassa, és hamarosan szinte nap nap után találkoztak, bár Annette sosem érezte magát fesztelenül, ha együtt voltak; Glendale olyan furcsán nézte, és olyan különösen mosolygott rá, hogy neki ilyenkor úgy rémlett: a férfi kérdez, ő meg, anélkül hogy tudna róla, valamennyi kérdésére válaszol. De a herceg kedves és mulatságos volt, s a vak is láthatta, hogy szerelmes. Annette sose gondolta volna, hogy egy halandó ilyen körülmények között élhet. Francia és kínai szakácsok, olasz udvarmester, nemes vérű lovak és fajkutyák, írlandi trénerek, költők és muzsikusok tartoztak háza népéhez; különvonat várta az utasítását, hogy bármely pillanatban Európa egyik végéről a másikba röpítse; ám a verseny-istállók és kutyafalkák, a kép- és műtárgy-gyűjtemények, a kastélyok és parkok tulajdonosa mintha nem is élvezné különösebben gazdagságát és kiváltságait, inkább úgy látszott, hogy gúnyosan fittyet hány vagyonának, önmagának és a társadalomnak, amely megtűri, mintha a körülményeivel, fényűző életével nyelvet öltene saját magára és mindarra, ami ezt az életmódot lehetővé teszi. „Provokátor vagyok” – így jellemezte egyszer Annette-nek önmagát, de az asszony csak akkor értette meg igazán ennek a terroristának a szavait, mikor már Lady L. lett belőle.

Glendale egyéniségének hatása csakhamar érezhetővé vált Annette-en; mintha valami megfertőzte volna, lassanként – anélkül, hogy észrevette volna – átalakult. Az a mód, ahogy a herceg a világot szemlélte, mosolygós szkepticizmusa s a mögötte lappangó mélységes életszeretet, az előítéletek teljes hiánya, amely már-már türelmes és jóindulatú amoralitásba csapott át, ellenállhatatlan erővel vonzotta; nemsokára úgy vélte, hogy ez a lelki köntös nagyszerűen illene neki, és kitartóan figyelte Dickyt, hogy ellesse annak a művészetnek a titkát, amellyel az embereket puszta tekintetünkkel távol tarthatjuk. Glendale soha, egyetlen szóval se feszegette az ő múltját, és bár egy kis gúnyos tartózkodás, sőt talán bizalmatlanság, szinte gyanú rejtőzködött a tapintatában, amellyel ezt a kérdést elkerülte, Annette hálás volt neki, zavara hamarosan feloldódott, és mikor kettesben beszélgettek, már nem óvatoskodott. Ha valami baklövést követett el, jasszkifejezés csúszott ki a száján, vagy külvárosi csípős gúny színezte a hangját, Glendale mintha észre se vette volna. De bármennyire élvezte is Annette Dicky társaságát, nem feledkezett meg küldetéséről; aprólékosan gondos tervrajzot

64

készített a Glendale-villáról a drágaságok helyének pontos megjelölésével, részletesen felsorolva a vitrinek tartalmát. A tervet apránként vázolta fel, a „rajzórákon”. Glendale ugyanis szinte mindennap rajzolni tanította a kertre és a Genfi-tóra nyíló teraszon; a láthatárt a francia part hegyei zárták le, s a kikötőből olykor vitorlások suhantak ki pillangóként. A herceg Annette ké-pén dolgozott, Annette pedig, rajztömbbel az ölében, kissé lassú vonásokkal próbálta felvázolni a terasz lépcsőjét díszítő Apollószobor férfias vonalait.

– Dicky, mik azok a csodálatos csecsebecsék a második emeleten, jobbra az előcsarnokban, a könyvtár bejáratánál?

Glendale kinyújtott kezében a ceruzával, fél szemét behunyva, mértéket vett Annette arányairól.

– Igaza van, ha érdeklik. Egyiptomi skarabeusok. Időszámítás előtt háromezerből származnak, és egyenest nekem lopták el valamennyit egy fáraó sírjából. Tudja, szerződtettem egy expedíciót: csupa kitűnő archeo-lógus, aki nekem lop Egyiptomban. Éppen mostanában fedeztek fel egy új sírt, és megbízásomból kifosztják. A magamfajta embert szokás mecénás-nak nevezni.

– És ezek a gyönyörű apróságok értékesek? – Rendkívül értékesek. Páratlanok a maguk nemében. Annette egy kissé félrehúzta az Apollót, s a terven megjelölte a vitrin

helyét. A margóra odabiggyesztette: „Egyiptomi arany skarabeusok, nagy érték. Kár elszalasztani.”

– Talán tavasszal magam is elutazom Egyiptomba, hogy személyesen felügyeljek a fosztogatásra – mondta Glendale. – Nem volna kedve velem tartani?

– Nagyszerű lenne. De mondja csak, Dicky, azok a skarabeusok . . . Ha eladná, mennyit kapna értük? Persze csak úgy kíváncsiságból kérdem.

– Hát persze hogy csak kíváncsiságból. Lássuk csak . . . A Louvre tízezer fontot ajánlott fel, a Kaiser, mikor múlt évben vendégül láttam, majdnem a kétszeresét kínálta, de nem adtam el neki.

– Húszezer fontot? – ismételte meg Annette halkan, mert a pénzt még mindig mélységesen tisztelte. – Gondolja, hogy a Kaiser csakugyan megadná ezt az árat, ha felajánlaná neki a skarabeusokat?

– Habozás nélkül. Azon se csodálkoznám, ha megüzenné a háborút Angliának vagy Svájcnak, csakis azért, hogy megkaparinthassa a skara-beusaimat . . . Ő is mecénás.

Annette kérdőjelet írt az összeg után, és gondosan feljegyezte az esetleges vevő nevét: a német császár. Nem mindennapi felvevőhely a császári palota, de az is bizonyos, hogy erkölcsi probléma elé állítaná a

65

csoportot, mert Armand-nak meg a társainak mégiscsak kínos a gyűlölt német uralkodóval üzletet kötni. Annette hirtelen arra gondolt, nem volna-e egyszerűbb, ha titkát feltárná új barátja előtt: Dicky annyira megértő, talán még segítene is nekik a saját villája kirablásában. A határtalan, kissé gyerekes csodálatot, amelyet Dicky keltett benne, nem tudta eltitkolni Armand előtt, s a fiatal anarchista felháborodott.

– Glendale rothadt alak. Egyetlen dolgot hozhatok fel a mentségére: rothadtsága annyira nyilvánvaló, hogy éppen ezért a mi malmunkra hajtja a vizet, és sietteti a forradalom kitörését. Önző szibarita, akinek csak a saját élvezete a fontos. Nincs visszataszítóbb a közönyös liberalizmusnál, amely a cinizmust és a kételkedést a bölcsesség rangjára akarná emelni . . . A művészet aranyporát szórja önnön szemébe, hogy ne lássa a nyomort és ocsmányságot . . .

Annette megpróbált ellenkezni: – De olyan jó, olyan nagylelkű. Annyi íróról, festőről, muzsikusról

gondoskodik. Nélküle felfordulnának éhen, vagy nem tudnának alkotni. – No, ebben nem kételkedem – mondta Armand, és rándított egyet a

vállán. – A művész mindig is cinkosa volt az uralkodó osztályoknak, manapság pedig egyre inkább azzá válik: a templom közelében ott a múzeum, oda is beterelik a tömegeket, a cél azonos, csak éppen másfajta ópiumot adnak nekik. Valahányszor egy polgár kiejti előttem a „kultúra” szót, kedvem volna pisztolyt fogni rá. Költőinket és muzsikusainkat azért fizetik, hogy bölcsődalokkal ringassák álomba a népet. Korunk ocsmány festőit azért fizetik, hogy tetszetős fátyolt vonjanak a társadalmi valóság elé. Igazság nélkül nincs szépség, és művészet sincs, amíg a társadalmi valóság nem méltó arra, hogy dicsőítsék. Glendale reakciós élvhajhász, semmi más. A nép át fog gázolni rajta, s a történelemkönyvekben csak klinikai leírás marad róla, hogy az effajta kór többé meg ne ismétlődjék.

Nárciszokkal teli mezőn sétáltak, a Pélerin-hegy lejtőjén. Armand egyetemi hallgatók összejövetelén vett részt, s az alkalomnak megfelelően ő is föltette a fehérrel behúzott egyensapkát; most kezében tartotta, tele volt az útközben szedett cseresznyével. Vörhenyes, csillogó hajával napfény és szél játszott; a széles vállú, izmos karú, kissé zömök férfi alkatában volt valami nyers erő, amit a Robot Apó híres rajza oly jól megörökített. Lady L. kivágta a rajzot, és Szent Cirill képe fölé ragasztotta egy orosz ikonra, amelyet a kerti lakban őrzött. A nagy-nagy tó és körülötte az apró városok, a kék hegyek, egy láthatatlan nyáj kolompjainak csilingelése – a messziről jövő, kristályosán üde hang mintha a levegő és a havasok tisztaságát ünnepelné –, ez a szépséges, ifjú nyár, amely oly könnyedén fordított hátat a

66

más szenvedésének s a csúnyaságnak, bizonyára szintén reakciós élv-hajhász, de Annette most jobban figyelt a nyár szavára, mint Armand-éra.

– Glendale egy halálra ítélt osztály tagja; egyedüli életcéljuk az, amit ők maguk „szent önzésnek” neveznek.

Annette felsóhajtott: „Hát van ennél szentebb érzés?” Semmi kifogása az ellen, hogy Dicky gyűjteményét elemeljék, sőt ellenkezőleg, de ostoba-ságnak tartja, hogy ekkora vagyont elherdáljanak hidak és vasúti sínek felrobbantására, miniszterek meggyilkolására, röpiratok nyomtatására, azért, hogy enni adjanak az „elvbarátoknak”, ezeknek az anarchistáknak, akik soha, de soha nem hallgatnak zenét, nem gyönyörködnek a virágokban, nem fordulnak meg egy csinos nő után.

– Hát persze, azt teszem, amit kívánsz, de . . . Armand . . . Most az egyszer nem tarthatnánk meg azt a pénzt? Utaznánk, járnánk a világot, kettesben, boldogan. Mért kell mindent odaadni a barátaidnak? Lehetetlen alakok! Csak a szájuk jár, és az ablakon szórják ki a pénzt. Ott az a kétbal-kezes Kovalszkij. Végül a saját anyját robbantotta fel. Hát nem nevetséges?

– Jót akart. Az ilyen sajnálatos baleset bárkivel megtörténhet. – Drágám, fosszuk ki azt a jó Dickyt, de legalább a pénz egy részét

tartsuk meg. Úgy szeretnék utazni! Indiába, Törökországba . . . Csak egyetlen rövid esztendőt, Armand! Aztán visszajövünk, és megváltoztatjuk a világot. De előbb még látni szeretném, ameddig ilyen szép . . .

Armand bámulva nézte: elragadó, elegáns, magabiztos fiatal nő sétál a nárciszok közt, napernyőjét ide-oda forgatva. Hol van már az a rémült, nyomorult lány, akit alig tizennyolc hónapja az utcán szedett fel? Megállt a térdig felnyúló virágok közt.

– Ide hallgass! Annette hátrafordult, meglátta a hirtelen keményre vált, szinte ellen-

séges arcát, leszegzett homlokát s a villogó szemét: a visszafojtott indulat mindig megkeményítette a tekintetét. Megragadta a kezét.

– Ne haragudj rám, Armand, te vagy az életem! Mindent megteszek, amit akarsz. Könnyelmű vagyok, mámoros a boldogságtól, összevissza beszélek. Meg aztán oly sokat vagyok Dickyvel, ő mindenen gúnyolódik, és én egészen megszédültem. Csak azt tudom, hogy szeretlek, ahogy még soha, egyetlen nő sem szeretett.

Armand oly erősen szorította a csuklóját, hogy fájt. – Ide hallgass, Annette! Van benned valami keménység, de ez érthető;

olyan fiatalon és olyan sokat szenvedtél, hogy megveted a szenvedést, hallani se akarsz róla. A nyomorúság oly kemény iskoláját jártad ki, hogy nemcsak a nyomorúságtól iszonyodsz, hanem maguktól a nyomorultaktól is.

67

Ez közismert védekező reakció. A polgárság is, amely mégiscsak a népből szakadt ki, így keményedett meg, így bástyázta körül magát . . . De valamit nem értek. Azt mondod, szeretsz. Hogy szerethetsz valakit, ha nem fogadod el annak, aki? Ha szeretsz, nem kívánhatod tőlem, hogy teljesen megvál-tozzak, hogy ne legyek Armand Denis. Ha lemondanék forradalmár hivatá-somról, semmi se maradna meg az énemből; nem kívánhatod tőlem, hogy adjam fel azt, aki vagyok, és maradjak az, akit te szeretsz. Tudod, nem könnyű az én bőrömben lenni. Nem könnyű Armand Denis-nek lenni. Nagyon kockázatos. Olykor, ha reggel felébredek, magam is elálmélkodom, hogy még megvagyok. Neked erősíteni kéne engem, nem pedig gyöngíteni az akaratomat, a meggyőződésemet. Neked . . .

Elhallgatott; Annette szemét könny lepte el. Armand megenyhült. – Csak azt akarom mondani, ha az emberek mindig arra hallgatnának,

ami a legemberibb bennük, már réges-rég nem lennének emberek.

68

8

Mikor két nap múlva Annette meglátogatta Glendale-t, bosszúsan tapasztalta, hogy az arany skarabeus-gyűjtemény eltűnt. Homlokát ráncolva, meglehetősen rideg hangon megkérdezte, hová lett. Dicky ártatlan tekin-tettel nézte az üres vitrint.

– Biztonságba helyeztem, a bankom páncélszekrényébe – magyarázta. – Az utóbbi időben történt egy-két betörés ezen a vidéken, és igazán nagyon fájlalnám, ha ezeket a ritka példányokat ellopnák tőlem. Az új tulajdono-soktól még az is kitelne, isten ments, hogy összeolvasztanák.

Annette igyekezett közönyös képet vágni, de az a felette kínos érzés motoszkált benne, hogy Dicky sejt valamit. Nagyon, de nagyon kelle-metlen! Bosszankodott, sőt egyenest felháborodott arra a gondolatra, hogy barátja talán gyanút fogott. Igazán nem szép tőle. Egy álló hétig duzzogott. De úgy látszott, hogy Glendale továbbra is változatlanul ragaszkodik hozzá. Lépten-nyomon kereste a társaságát. Felajánlotta, hogy angolul tanítja, és bár Annette kiejtésében mindig megmaradt a párizsias íz, gyorsan haladt, és hamarosan folyékonyán beszélt angolul. Ideje nagy részét Glendale-lel töltötte, koncerteken, bálokon, kerti mulatságokon együtt jelentek meg, együtt vitorláztak a tavon, vagy hosszú sétákat tettek kocsin a környéken.

Egyik közös kirándulásukról visszajövet történt, hogy Annette néhány rövid, de áhítatos percet töltött a templomban, egy gyertyát is égetett, és kis híja, hogy el nem késett Mihály bolgár régens meggyilkolásáról. Másnap Rodendorff gróf orosz nagykövet villájában találkozott Dickyvel, a társal-gás természetesen a merényletről folyt. Mindenki halálra volt rémülve. A svájci hatóságok attól tartottak, hogy a merénylet kedvezőtlenül befolyá-solhatja az ország idegenforgalmát, és ezentúl rendszeres ellenőrzés alatt tartották a politikai emigránsokat, így hát Armand és barátai helyzete hamarosan meglehetősen súlyosra fordult. A francia kormányt is nyugtala-nította az anarchista mozgalom terjedése; alig egy héttel a Saint-Germain körúti merénylet után, mikor Benoit törvényszéki elnök lakásán robbant a bomba, 1891. március 18-án a lobau-i kaszárnyában helyeztek el pokol-gépet. A kormány erélyes intézkedésekre szánta el magát, és Párizsban felgöngyölítette a szélsőségesek legfontosabb hálózatait. Chaumartint, Béalát, Simont, sőt Alphonse Lecoeur legszilárdabb segítőtársát, Ravacholt is letartóztatták, és vád alá helyezték. A „fekete Internacionálé vezetői” – az

69

újságok akkoriban adták ezt a nevet a mozgalomnak – Bázelben gyűltek össze, és Armand ezúttal ismét érvényt szerzett álláspontjának: nem szüneteltetni, hanem ellenkezőleg, fokozni a terrorcselekményeket, kivált-képpen Párizsban, hogy megfélemlítsék a letartóztatott anarchisták felett ítélkező bíróságot s egyidejűleg bebizonyítsák a közvéleménynek, hogy a rendőrség tehetetlen, és a mozgalom mit sem vesztett lendületéből. Az orosz Beljajev javaslatára elhatározták, hogy átmenetileg elhagyják Svájcot, s a Felszabadító Bizottság székhelyét Olaszországba helyezik át. Csakhogy mindehhez anyagi alap kell, s az akciócsoportoknak úgyszólván semmi pénzük sem volt: a Brüsszeli Hitelintézet kirablásának a terve csúfos kudarccal és Kobelev letartóztatásával végződött. Mihelyt Armand vissza-érkezett Genfbe, tüstént közölte szeretőjével, hogy ki akarja fosztani Roden-dorff villáját, amelyre Annette már régebben felhívta a figyelmüket.

Az orosz nagykövet, ez a lomha, mackókülsejü férfi nagy életművész volt, és bár mesés összegeket vesztett a játékasztalnál, különcködő fényűzés vette körül; százszemélyes vacsorákat adott, az asztalt színarany étkészlettel terítették meg. A nagykövet belebolondult a fiatal Camoëns grófnéba, zokogva térdelt a lábánál, és mikor Annette kikosarazta, azzal fenyege-tőzött, hogy főbe lövi magát.

„Ez lenne az első szolgálat, amit hazájának tenne” – állapította meg Glendale.

A betörést elhatározták: míg Annette imádójával egy balettet néz végig, Armand, Alphonse Lecoeur és a zsoké behatol a villába. Szerencsétlen-ségükre a nagykövet színházba menetele előtt túl mohón hódolt az evés élvezetének, az előadás kezdetén páholyában rosszul lett, és barátai haza-kísérték. Annette aggodalmában reszketve szállójába hajtatott. Útközben Rodendorff már jobban érezte magát, és vissza akart fordulni a színházba, de barátai, Dobrinszkij orosz tábornok meg a német követség egyik attaséja rábeszélték, hogy menjen csak haza.

A villa kapuját tárva-nyitva találták, a cselédeket fölpeckelt szájjal, megkötözve; a hallban hatalmas termetű férfi állt, szájában szivar, a zsoké pedig az arany evőeszközöket és tálakat gyömöszölte zsákokba. Armand az első emeleten tartózkodott, revolverét a titkár tarkójára szorítva felszólította, hogy nyissa ki a páncélszekrényt. A házigazda váratlan hazatérésétől felbőszült Lecoeur rálőtt Rodendorffra, és megsebezte a karján. Armand lerohant a lépcsőn, a három merénylőnek sikerült ugyan minden nehézség nélkül kereket oldania – csupán a gróf dühös bömbölése harsogott a nyomukban – de a rendőrség, pontos személyleírásuk birtokában, köröztette őket. A nagykövet tízezer aranyfrank jutalmat ígért annak a személynek, aki

70

segít a hatóságoknak kézre keríteni a bűnösöket, a svájciak pedig, felhábo-rodva, hogy így visszaéltek országuk vendégszeretetével, egész nyomozó-apparátusukat mozgósították, s a három anarchista helyzete szinte kétségbe-ejtővé vált. Feltűnő megjelenésük: Armand rendkívüli szépsége – a sajtó hol „fekete angyalnak”, hol „fehér démonnak” nevezte –, Lecoeur óriási termete és furcsa ellentéteként a zsoké apró figurája azonnal elárulta volna őket; nem remélhették, hogy észrevétlenül mutatkozhatnak, elrejtőztek hát Lanusse apó, a köztiszteletben álló bergues-i órásmester műhelyébe.

A szép, fehér bajszú Lanusse apó a Genfi-tó menti kávéházakban üldögélt, békésen pipázgatva, de mikor egy fél év múlva letartóztatták, akkora bombakészletre bukkantak nála, hogy egy egész városrész elpusz-títására is elég lett volna.

A rendőrség házkutatást tartott az óvárosban Armand lakásán; a szamo-vár mellett vitázó orosz száműzötteken kívül anarchista nyomtatványokkal teli bőröndöket találtak. Úgy látszott, hogy Armand Denis és társai letartóz-tatása már csak órák kérdése.

De Annette a segítségükre sietett.

71

9

Annette szobáinak ablakai a tóra néztek. Türelmetlenül leste a hajnal köze-ledtét. Feszülten figyelt az utcán elhangzó lépésekre, minden kocsizajra, a parthoz közeledő halászbárkákra. Tudta, hogy Armand halálos veszélyben forog, hogy ádázul fog küzdeni, ha le akarják tartóztatni, de bizonyos volt abban, hogy él, hogy nem sebesült meg: ezt fizikai bizonyossággal, a húsábanvérében érezte, mintha testük eggyé forrt volna.

Szobalánya csak reggel kilenc felé kopogott, jelentve, hogy egy órás szeretne a grófnéval beszélni.

Annette izgatottan járt-kelt a szobában, míg Lanusse apó beszámolóját hallgatta, s időnként foga között káromkodott egyet; a durva szavak szem-mel láthatóan bántották a nemes gondolatokhoz és magasröptű eszmékhez szokott vén széplelket. Annette visszanyerte bátorságát, szívében nagy harckészség és győzelmi vágy támadt, tudta, erejét már semmi sem törheti meg. Először vetett számot azzal a különös, bonyolult érzéssel, amely ellenállhatatlanul taszítja Armand felé: szinte anyai gyöngédség, teljes odaadás, de a teljes birtoklás vágya is, hatalmas, zsarnoki önzés, amely kész az önfeláldozásra és megalázkodásra, olyan gyöngédség, amelyből erejének és tettvágyának legtisztább forrása fakad. Egyetlen férfitól várhatott segítséget, de a vállalkozás merészsége nagy-nagy óvatosságot, ügyességet és hibátlan könnyedséget követel, jól kell játszani a szerepet – meghatni, csábítani, szórakoztatni kell. A hazugság legyen bájos, a mély érzés könnyed szeszélynek lássék, meg kell találnia azt a fesztelen és fölényes stílust, amely megengedi az életnek, hogy a szalonba kövesse, de csak úgy, mintha jól idomított pudlikutya lenne. Tulajdonképpen most fog átesni a felvételi vizsgán. Fél óra múlva már Glendale-nél volt.

Dicky a teraszon ült, reggelijét a vállán gubbasztó tukánnal osztotta meg. A fekete madár hatalmas, kanárisárga csőre vetekedett az egész teste hosszával. Dicky Dél-Amerikából hozta magával, és igen jól megértették egymást. Az asztalon gyémántokkal kirakott, gyönyörűen kidolgozott aranyszelence hevert, s mikor felnyitotta, hogy Annette-et cigarettával kínálja, a szelence egy rövid bajor dallamot muzsikált el. A reggeli fényben Dicky még öregebbnek és fakóbbnak látszott. Keleties bölcsességet sugárzó arcában volt valami merevség; Annette a szája szegletében megpillantott két

72

vékony redőt, talán ezt a két ráncot vélte oly gyakran mosolynak? Damaszt háziköntöst és papucsot viselt. Annette eltűnődött, vajon hány esztendős lehet . . . Leült, kivett egy cigarettát, és várt, amíg a személyzet eltávozik.

– Dicky, szörnyű dolog történt velem. – Véleményem szerint ez azt jelenti, hogy szerelmes, és rosszul válasz-

tott. A szerelem sötét verem. – Dicky, esküszöm, rosszabb dolog már nem is történhetett volna. – Gratulálok, kicsikém, nagyon kellemes lehet. Mivel szolgálhatok? – Dicky, maga el se tudja képzelni, milyen lehetetlen ügybe kevered-

tem. – Lássuk csak! Ki az illető? Kocsis? Halász? Inas? Vagy talán, isten

ments, költő? Annette nekifogott a történetnek. Természetesen nem mondta el a teljes

igazságot, éppen csak annyit közölt belőle, hogy a hazugságait valószerűvé tegye. Tökéletesen megbízott Dickyben, de még hiányzott belőle a kellő határozottság, és restelkedett egy kissé a múltja miatt. Még nem volt annyira fölényes nagyúri dáma, hogy bevallja utcalány múltját. Gondosan előkészítette históriáját, el is mondta szépen, ügyesen palástolva ideges nyugtalanságát.

Dicky egyébként úgy hallgatta, mint aki minden szavát elhiszi. Annette-et csak a madár zavarta kissé: mereven félrehajtott fejjel, gúnyos tekintettel bámult rá. Annette állandóan attól tartott, hogy a tukán a szeme közé vihog.

Egy este éppen fésülködött a szobájában, mikor hirtelen arra figyelt fel, hogy a vörös bársonyfüggöny meg-meglebben, bár az ablak zárva volt. Egy pillanatig arra gondolt, hogy csenget a szobalánynak, de valami ösztön vagy inkább belső sugallat visszatartotta. Felállt, a függönyhöz ment, és . . .

– Soha életemben nem láttam nemesebb arcot, büszkébb tekintetet, férfiasabb szépséget . . . Úgy állt ott ingujjban, pisztollyal a kezében, mint egy igazi romantikus hős. Lord Byron arcképére hasonlított, arra a képre, ami ott függ a maga könyvtárában. Noha cseppet sem ijedtem meg, úgy éreztem, a szívem menten megáll. Megértettem, hogy ez az ember nem közönséges betörő. Ez a tiszta, sápadt homlok csak mély és nemes gondolatokat rejtegethet . . .

Glendale éppen vajat kent a pirítósára, arca alig észrevehetően megrán-dult.

– Mégiscsak különös – mondta kissé bosszúsan –, valahányszor egy nő testi vonzódást érez, mindig azt állítja, hogy a férfi lelke – vagy legyünk korszerűek –, az intelligenciája hódította meg. Akkor is, amikor a férfinak ideje se volt egyetlen okos vagy ostoba szót kiejteni, mint ebben az esetben,

73

és még kevésbé lelki szépségeit csillogtatni . . . Összetéveszteni a szellemi vonzódást a testivel olyan hiba, mintha az idealizmust összekevernénk a politikával: nagyon helytelen. No jó, és aztán mi történt? Vagyis mi történt azon a bizonyos dolgon kívül, ami nyilvánvalóan lezajlott, és kétségkívül a maga nagy megelégedésére szolgált?

– Könyörgök, Dicky, ne legyen cinikus. Gyűlölöm ezt a hangot. Bekötöztem a sebeit . . . Ó, még nem is említettem, hogy megsebesült.

– Feltételezem, hogy nem súlyosan – jegyezte meg Glendale. – Csak éppen annyira, hogy ellenállhatatlan legyen.

– Néhány napig a szobámban rejtegettem. Halálosan egymásba szeret-tünk. Aztán egy álló hétig nem láttam. És most nagyon félek, hogy megint valami ostobaságot követett el.

– Például kirabolta annak a tökkelütött Rodendorff-nak a házát . . . – Honnan tudja? – Az újságokból. – Dicky, én segíteni szeretnék rajta. – Mit tud róla tulajdonképpen? Azon kívül, hogy ellenállhatatlan. – Sajnos, azt hiszem, hogy anarchista. – Igazán? – Azt hiszem, hogy nagyon híres. A neve Armand Denis. Hallott már

róla? A beszélgetés megindulása óta Glendale-en most látszott először némi

meghökkenés, sőt egy kis izgalom is. – Persze hogy hallottam! Közismert romantikus költő. – Ugyan, Dicky, szó sincs róla, ő nem költő. A tettek embere, és a

társadalmat akarja megreformálni. Küzd a szabadságért, az igazságért meg . . . más egyébért . . . hogy minden ember részesedjék belőle . . .

– Hiszen ezt mondtam én is: romantikus költő – ismételte meg a szót Glendale. – Ez a típus ötven esztendeje meghalt volna vérhasban a görög függetlenségért, mint Byron. Nincs magasztosabb a letűnt romantika rom-jainál, amit a múlt idesodor korunk partjaira, mikor a XX. század már közeleg. Karl Marx barátom jól jellemezte nekem Kropotkin és Bakunyin követőit: „A teljességről ábrándoznak, és fennköltségüket, emelkedett, humánus érzéseiket szociológiai elméletnek vélik. Ezek az emberek a társadalmi kérdésekkel olyan érzelmi finomsággal, neméslelkűséggel és szívjósággal foglalkoznak, amelynek jóval több köze van a költői ihlethez, mint a társadalomtudományhoz . . . Az emberiséget úgy szemlélik, mint festő a modelljét, azon töprengenek, hogyan alkothatnának mesterművet belőle. Úgy hajigálják bombáikat, mint Victor Hugo a pátosz mennyköveit,

74

csak jóval kisebb hatással.” Természetesen a maga fiatalembere ettől nem lesz rosszabb szerető, sőt ellenkezőleg.

Annette panaszos tekintetet vetett rá. – De mit tehetek, Dicky? Hogyan segíthetnék? Az egész svájci rend-

őrség a nyomában van . . . – Nagyon regényes – mondta Glendale, és kiitta a kávéját –, legalábbis

annyira, amennyire Svájcban regényes lehet valami. Nos, miért ne utazna el egy kis időre Olaszországba a lovagjával? Legalább maga is megszabadulna egy kissé a rögeszméjétől. És ki tudja, hátha ő is megértené, mikor magát öleli, hogy a földi paradicsomba vezető utat nemcsak a bombák nyitják meg . . . De tulajdonképpen – folytatta, és még egy pirítóst vett ki –, tulajdonképpen ki maga, Annette?

Annette ártatlanul nézett a szemébe. – Hogy érti? Camoëns grófné vagyok. – Ugyan, ugyan, Camoëns gróf sose élt – mondta Glendale kicsit

unottan. – De hagyjuk ezt. Megpróbálok segíteni. Szeretnék ezzel a fiatal-emberrel találkozni. Bár bombákat sose hajigáltam, megtettem, ami tőlem telt. Őszintén szólva, az én életmódom több bajt okozott az angol arisz-tokráciának meg azoknak, akiket fiatal barátunk „rothadt vezető osztá-lyoknak” nevez, mint az utóbbi idők valamennyi anarchista merénylete. Majd nyélbe ütünk egy romantikus utazást Olaszhonba magával meg a fiatal pártfogoltjával . . . Valószínű, hogy mulatságos lesz . . . Előre örülök, hogy egyszer majd elbeszélhetem a walesi hercegnek, hogyan segítettem át a svájci határon egy veszélyes anarchistát. Remélem, a történet eljut őfelsége a királynő fülébe is. Éppen ideje, hogy alátámasszam valamivel a hírneve-met, mert még azt gondolják, hogy megöregedtem. Annyi bizonyos, hogy Armand és társainak szökése kellemesebb és kényelmesebb volt, mint amiről valaha is álmodhatott egy olyan bűnöző-csoport, amelyet három ország rendőrsége üldöz. Nagyvonalúan lépték át a határt Glendale különvonatában: a svájci tájakban a hercegi koronás cí-merrel ékes vasúti kocsiból gyönyörködtek (a sárga mezőn ugrásra készülő leopárd a harmadik keresztes hadjárat óta került a család címerébe, noha a hadjáratban a Glendale-ősök nem vettek részt). A szövetségi hatóság szabad utat engedett a különvonatnak, sőt őrséget is állított a szerelvényre, mert a legutóbbi merényletek óta Svájc körültekintően akart gondoskodni előkelő vendégei biztonságáról. Az illetékes hatóságot úgy tájékoztatták, hogy a herceg a lovait kíséri a steeple-chase-re5 Milánóba. A lovaknak külön 5 Akadályverseny.

75

vagont kapcsoltak a vonathoz, s egy jóképű edző, remek téglaszínű kockás öltönyben, meg egy zsoké, aki karjára akasztva vitte a nyergét, a rendőrök tiszteletteli pillantásától kísérve, helyet foglalt a kocsiban. Glendale és Sapper örvendezve fedezte fel egymásban a rokon lelket; temérdek közös ismerősük volt: a hajdani futtatások lovai.

A kifogástalanul öltözött Armand Denis karját nyújtotta Annette-nek, és felsegítette a vonatra. A svájciak még egyszer végignézték a szerelvényt, de egyetlen elrejtett bombát sem találtak, s az angol meg a svájci zászló testvériesen lengett a napfényes kék égbolt alatt. A vén anarchista és a fiatal arisztokrata – Glendale nevezte el így önmagát meg az útitársát – egymással szemben ülve kaviáros szendvicset evett, míg a fácán meg a roastbeef6 a szakácsmester ellenőrzése mellett sült; mindkettőjük nagy megelégedésére véget nem érő beszélgetésbe merültek, és Annette, bár inkább nézte, mint hallgatta Armand-t, büszke és boldog volt, hogy szeretője ilyen ellenféllel szemben is fölényesen állja meg a helyét. Ebben a szópárbajban, amelyet a korszak egyik legelmésebb férfiéval folytatott, Armand oly ügyesen, annyi eredetiséggel riposztozott, hogy Annette igazságtalannak érezte a sorsot: szerelmének legalább főhercegnek kellett volna születnie.

– Nem mondhatnám, uram, hogy logikája meggyőző – folytatta a társalgást Glendale. – Némileg zavarosnak tartom azt az elképzelését, hogy az államot múlandó képviselői ellen intézett támadásokkal óhajtja megdönteni. Eltúlozza az egyén fontosságát, akár király az illető, akár egyszerű köztársasági elnök. Egyébként erős a gyanúm, hogy ön csupán azért hajigál bombákat, hogy kifejezze magát, minthogy tehetség hiányában más kifejezési eszközökkel nyilván nem rendelkezik. Ha azt bizonygatná, hogy egy parlament vagy egy híd felrobbantása szórakoztatja, esetleg megnyugtatja az idegeit, még csak megérteném, ahogy megértem – bár magam semmi örömöt nem találok benne – az időtöltésből naphosszat halászgató embereket. Ami engem illet, én utálom a halászatot.

Armand udvarias helytelenítéssel csóválta meg a fejét: – Uram, az öncélúság nem tartozik a hibáim közé. Amikor meggyil-

koljuk az államfőket, állandó gondot okozva a rendőrségnek, megrémítve a kormányt, nagyon is határozott és valóságos célért küzdünk: kényszerítjük a vezetőket, hogy „rendjüket” egyre kegyetlenebb eszközökkel védelmezzék. Végül el kell majd törölniök azokat a látszólagos szabadságjogokat is, amelyekkel jelenleg még hivalkodhatnak. Szükségszerűen közeleg az idő, mikor az egyre súlyosabb elnyomás alatt sínylődő tömeg helyzete 6 Bélszín.

76

elviselhetetlenné válik, s elérkezik a pillanat, hogy fellázad az egész kapitalista rendszer ellen. Célunkat akkor érjük el, ha olyan szörnyű elnyomásra kényszerítjük a hatalom birtokosait, amely kirobbantja az egész rendszert elsöprő népi felkelést. Szélsőséges tetteink arra ösztönzik őket, hogy még szélsőségesebb eszközökhöz folyamodjanak. A reakció a forra-dalom legmegbízhatóbb előkészítője. Minden egyes terrorcselekedetünkre egyre elvakultabb és kegyetlenebb terror lesz a válasz. Amikor már egy csipetnyi szabadság se marad, az egész nép hozzánk fog csatlakozni.

Glendale bánatosan nézett rá. – Önnek nagyon szánalmas elképzelése van a népről – mondta. – Bár

én magam dekadens arisztokratának számítok – egyébként hol az az ember, aki valakihez képest dekadens ne volna –, az én felfogásom a tömegről mégis sokkal emelkedettebb. A népet nem lehet tüzes vassal noszogatni a lázadásra. A forradalom nemcsak rendőrségi vagy merőben gazdasági fogalom, hanem a szellemi fejlődés eredménye is. Közeleg a pillanat, mikor a tömeg, egy nemzedéken át szemlélve életmódomat, amelyet szánt-szándékkal fitogtatok, ráébred arra, hogy részt akar venni az élvezeteimben, vagy legalábbis meg akar fosztani tőlük. Forradalmi szerepet töltök be, és higgye el, téved, ha lekicsinyli. Remek provokátor vagyok, talán szerényen, de hasznosan szolgálom a haladást. És még csak annyit: mihelyt megérem, hogy a tömegek elszántan birtokukba akarják venni az élet javait és a művészet szépségeit, én azzal a jóleső érzéssel tűnök el, hogy derekasan teljesítettem történelmi feladatomat. Boldog lennék, ha láthatnám, hogy milliók lépnek a nyomomba, s élvezik az életet. Szeretem az örömöket. Egy vérbeli hedonistának az a legnagyobb boldogsága, hogy fajtáját erősödni és szaporodni lássa. Az igazi élvező akár le is mondhat az örömökről, és aszkéta módra élhet, ha megadatik neki, hogy mások örömének tökéletesen kielégítő látványában gyönyörködhet. Olyan, mint a leskelődő, de a szó legnemesebb, a szó buddhista értelmében. Mert alapjában véve pontosan ezt nevezik Keleten az önfeledt szemlélődés állapotának. Buddha a tökéletesség olyan fokára jutott el, ahol a saját gyönyöre már nem elégíti ki: érezni akarja maga körül minden élőlény örömét. Mihelyt bizonyosak lehetünk abban, hogy örömünk túlél bennünket, a halál gyönyörűséges egyesülés a boldogsággal.

– Uram – felelte Armand, arcát elfintorítva –, a paradoxon régi menedéke azoknak, akik igyekeznek elködösíteni a jelenségeket, össze-keverni a kártyákat, akik meghamisítják a világot, hogy létüket igazolják, fortélyos, torzító tükrökkel kápráztatják el az embereket, mert jól tudják, hogy ők maguk rútak, és szánalmasan erőlködnek, hogy eltüntessék a

77

nyomokat, s elrejtőzzenek az előrenyomuló igazság elől, amely minden oldalról rájuk tör.

Annette remekül mulatott, tapsolni szeretett volna. Nem is tudta, mit élvezett a legjobban: a májpástétomot, a csodás játékszerhez hasonlító különvonatot, Armand határtalan pökhendiségét és elragadó szépségét, vagy az öreg, ráncos arcú, türelmes hedonista bölcs szellemességét és humorát, aki olyan sokat élt és tapasztalt, s akinek a szája szögletében megbúvó állandó mosoly ősrégi idők szobrainak arcát idézte fel.

78

10

Néhány hónapig, amíg Armand egy kis milánói házban húzta meg magát, Glendale egy bűvész könnyedségével mutatta meg pártfogoltjának azt a régi világot, amelyről Annette-nek eddig sejtelme sem volt. Most ismerkedett meg Olaszországgal, és bár rengeteget várt tőle, nem volt felkészülve erre a megrázó élményre. Belebetegedett az izgalomba, napokig ágyban kellett maradnia; a nyitott ablakon át csodálta, hogyan hull a smaragdszín városra hajnalban a rózsaszínű derengés és késő délután a lemenő nap sárgás árnyalata, míg az orvos, aki azonnal felismerte betegségét, el nem rendelte, hogy a San Giorgio Maggioréra nyíló ablakokat függönyözzék be, és felírt néhány csepp valeriánát.

Rómában, a Colosseumban azt a földet taposva, ahol az első keresz-tényeket az oroszlánok elé vetették (természetesen Armand-t képzelte el a vértanúsorsban), oly heves zokogásban tört ki az aréna kellős közepén, hogy egy jólelkű pap, akit meghatott a keresztény hit e szembeszökő buzgósága, odalépett hozzá, és megáldotta. Azon a helyen állt – a cicerone bizonygatta, és a hitelesség jeléül még idegenvezetői igazolványát is megmutatta –, ahol Néró a lantján játszva gyönyörködött az égő Rómában, s Annette kissé zavartan azon töprengett, vajon Armand mit választott volna: a költő hangszerét vagy a gyújtogató fáklyáját. Végül a fáklya mellett döntött, hisz oly remekül illett volna a szépségéhez. A Via Appián lassan kocsikázva, fejét a hintő párnázott támlájára hajtva, vígan forgatta napernyőjét, és képzeletben maga előtt látta Armand-t: a császári zászló alatt, légiói élén menetelt, s ő elábrándozva azon tűnődött, mit is viselt volna ezen a felvonuláson, és máris sietett Luppi szalonjába ruhát rendelni. Amikor visszatértek Velencébe, Dicky gondoláján siklott a Canale Grandén, sorra járta a rózsaszínű templomokat; oly derűs, könnyed, vidám, sőt frivol valamennyi, hogy ő térdre hullott megindultságában. Felfedezte Firenzét, Pisát, befogadta magába Giotto színeit, a Scalában Verdi zenéjét hallgatta, s elhatározta, hogy ezentúl nem élhet másképpen: megtalálta a helyét, a világát, a sorsát. Glendale kedveskedő gondoskodással figyelte, érezte, hogy a terve kibontakozik, és reménykedett, hátha sikerül az ördögűzés.

– Magában olyan tehetség van, Annette, ami egyre ritkább manapság: az életöröm képessége. Ezt meg kell őriznie, s én szeretnék a segítségére lenni.

79

Ám Glendale néha úgy érezte, hiába szövetségese egész Olaszország, mégis elveszti a csatát; hiába rakja elébe a sok csodálatos szépséget, hiába a bűvészmutatványok, Annette-tel semmi se feledteti el a lényeget: csalhatat-lanul érzi, hogy az élet sok-sok öröme közt melyik az egyetlen, amit semmi más nem pótol. Dicky pontosan tudta, hogy Milánóban, az operai előadás után a városnak melyik sötét és rossz hírű negyedébe siet Annette, miután ő hazakísérte a szállóba, és lemondóan megcsókolta a kezét.

– Nincs szüksége a kocsimra? – Nem, kedves Dicky, fiákeren megyek, az kevésbé feltűnő. Glendale fiákért hívott, felsegítette, s Annette türelmetlenül siettette a

kocsist a Via Perdita felé, ahol Armand egy sötét épület bűzös folyosója mélyén rejtőzködött.

– Mennyi pénzt sikerült kiszedned nemes pártfogónkból? – kérdezte gúnyosan.

Annette nem hitt a cinikus magatartásnak, érezte, hogy Armand gyötrő-dik, ha ő nincs mellette, gyötrődik Glendale miatt. A kényszerű tétlenség idején Armand teljesen a szeretőjétől függött, hiszen a rendőrség mindenütt körözte, s Annette-nek, bár őrizkedett attól, hogy mutassa, kimondhatatlanul jólesett a kihívó modor mögé rejtett féltékenysége. Armand-nak eddig még sose volt szüksége rá, s Annette végre életében először teljesen a magáénak érezhette. Amikor a férfi durván magához ölelte, gyöngéd érzései ellen küzdött; ha néha szitkokat mormolt – Annette csókokba fojtotta –, tekinte-tében volt valami kétségbeesett vallomás, amit a gúny, a cinizmus, a hetyke könnyedség rosszul leplezett. Annette győztesnek érezte magát, Szabadság, Egyenlőség és Testvériség szorítása megenyhült, Armand megmenekült tőlük. Az emberiség már csak távoli kürtszó az erdő mélyén, nem hallatszik keresztül a falakon. Armand-nak szüksége van rá, a többi nem számít. Föléje hajolt, haja meztelen mellére és Armand arcára hullott, olyan gond-talan és vidám volt, oly tökéletesen megszabadult az aggodalmaktól, oly bizonyos volt abban, hogy a férfi most már örökre az övé, hogy egy régi párizsi dal, egy gyermekkori emlék buggyant fel benne, de a szerény kis dal olcsó banalitását emberibbnek érezte a legmagasztosabb szózatnál is:

Te vagy a mindenem nekem, Szerelmesem, Szerelmesem, Tiéd az egész életem, Szerelmesem, Szerelmesem.

80

A Koszorús Költő bámulva kapja fel a fejét. Lady L. énekel. Megáll egy virágzó orgonaág alatt, és francia nyelven énekel, fiatalos hangja sehogy se illik ősz hajához. Mert a hangja nem öregedett meg, s ez kissé zavarba ejti Sir Percyt. Majd a dal elhal, s bár Lady L. még mosolyog, könnyek szöknek a szemébe, és gyöngéden simogatja az orgonaágat. Sir Percy elkapja róla a tekintetét, és fejét lehajtva, botjával az ösvény apró kavicsait ütögeti.

Egyik este, mikor betoppant az elhanyagolt odúba – kis kosárban aszpikos fácánsültet, szőlőt meg egy üveg bort hozott –, az ágyon ülve ott találta Alphonse Lecoeurt és a zsokét; Armand-t hallgatták, aki izgatottan járkált fel-alá a szobában. Éppen hogy csak biccentett egyet a szeretőjének, s Annette-nek végig se kellett hallgatnia, hogy mit mond, eleget tudott: rögeszméje ismét elhatalmasodott rajta. Bár Lecoeur még megőrizte bika-erejét, dölyfös és öntelt magatartását, kitágult szembogara azt jelezte, hogy egy közismert betegség utolsó stádiumába ért. Már évek óta abbahagyta a higanyos kezelést, annyira bízott testi erejében, és most, bárgyú mosollyal téglavörös arcán, ott terpeszkedett az ágyon, a zsoké pedig Annette-re emelte szomorú pillantását, majd tekintete lesiklott a cigarettájára. Rajtuk kívül még egy látogató volt a szobában, egy Marotti nevű izgő-mozgó kopasz alak; ez az apró olasz jókedvűen egyre csak a kezét dörzsölgette, mintha kitűnő üzletet kötött volna. Éppen Umberto király meggyilkolásának a tervét tárgyalták meg, Verdi új operájának a bemutatóján akarták végre-hajtani. Annette ledobta a kosarat, zokogásban tört ki, és elrohant. Ami ezután következett, azt, sajnos, már túlontúl jól ismerte: a merénylet előkészítésére megint oda kell adni az ékszereit, amelyeket majd pénzzé tesznek, értékük alig egyharmadáért.

Egy fülönfüggő esete – Dickytől kapta – fényt vet hármójuk különös kapcsolatára. A viszonylag kicsi, de csodálatosan tiszta fényű kövek az amszterdami csiszolók mesteri kezéből kerültek ki; Annette esténként úgy szorongatta markában a gyémántokat, mint két vidám, eleven állatocskát. Armand elkérte tőle. Annette elfojtott sóhajtással kivette a füléből és átnyújtotta – azonnal el is kótyavetyélték a Galleriá-n, Másnap vacsoránál Glendale egy pillantást vetett Annette-re, és nagyon nyersen megkérdezte, kinek adták el a gyémántokat. Az ékszert azonnal visszavásárolta, és újra odaajándékozta neki. A fülbevalókra az Akcióbizottság rövidesen ismét rátette a kezét, a gyémántok megint a Galleriá-ra kerültek, Glendale összeszidta Annette-et, és most már kissé bosszúsan újra megvette a drágaköveket. Lady L. mindig jót nevetett, valahányszor eszébe jutott,

81

hogyan vándoroltak a gyémántok háromszor egymás után az ékszerészhez, hogyan vették meg újra meg újra az álmélkodó embertől, hogyan fogadkozott ő ártatlan képpel, s az ékszer a fogadkozások ellenére ismét Armand zsákmánya lett.

Glendale végül elvesztette a türelmét. Jelenetet csapott Annette-nek, könnyek között magára hagyta, és egész Milánóban közismert fekete-sárga fogatán a terroristák új búvóhelyére hajtatott, amelyet állandóan megfi-gyelés alatt tartott, mert attól félt, hogy a rendőrség éppen akkor fog rajtuk ütni, amikor a bájos Camoëns grófné félelmetes szeretőjénél időzik. A botrány keresztülhúzta volna terveit, így hát egyre növekvő elkeseredéssel őrködött az anarchista biztonsága felett, s ingerültségét még humor-érzékének is alig-alig sikerült legyűrnie. Fekete bundában, két libériás, cilinderes lakája kíséretében, már-már színpadiasan robbant be a titkos műhelybe, ahol Armand éppen a nyomdagéppel foglalatoskodott, Marotti pedig az utolsó simításokat végezte röpiratán – ebben az időben az anarchisták az ő röpirataival árasztották el Észak-Olaszországot. Glendale lement a lépcsőn a műhely hátsó részébe, szeme villámokat szórt a díszes társaságra, odaállt Armand elé, kivette pénztárcáját, és fagyos hangon azt kérdezte:

– Mennyire van pontosan szüksége, hogy Umberto meggyilkolása sikerüljön? Kész vagyok a vállalkozás minden költségét viselni, de a fülönfüggőknek hagyjon békét! Annette ragaszkodik hozzájuk. Tekintsük úgy – ha akarja –, hogy ön neki ajándékozta.

A királyi páholyban elhelyezett bomba csütörtököt mondott, s így Umbertónak várnia kellett 1900-ig, amíg meggyilkolják. Annette akkoriban már felfedezett magában bizonyos hajlandóságot a királyok iránt, és sajnálta, hogy nincs belőlük több. Tökéletesen megértette, hogy időnként nem árt megölni egyet-egyet, mert így a többiek megtanulnak helyesen viselkedni, és nem esnek túlzásokba, de nagyon-nagyon szerette a megjele-nésüket kísérő parádét: a ragyogást, a zenét, bíbor és arany díszeket, kivont kardokat, tollakat és tiarákat – ezt az egész szemkápráztató ceremóniát. Még túl közel volt az utcához, ezért érezte elbűvölőnek a királyság látványosságait, ha ügyesen mutatták be. Szerette a toporzékoló lovakat, a tollforgós csákójú tábornokokat, a templom bejáratánál álló kardinálisokat, kiváltképpen a kardinálisok ruhájának bíborszínéért rajongott, s úgy vélekedett, hogy az Egyház igazán remekül öltözködik. A világban sohase elég a szín, a ragyogás, a pompás öltözék, a királyok arra valók, hogy a szemet gyönyörködtessék. Ami pedig a dolog többi részét illeti, meg kell akadályozni, hogy részt vegyenek a kormányzásban. Egyébként Annette azt

82

se bánta volna, ha valamennyi a nyaktiló alatt végzi, csak nagy csinnadratta közben vigyék őket a vérpadra.

Természetének zsarnoki vonása annyira megerősödött, hogy már tudta, miként lehet rombolni egy kis iróniával, vérontás nélkül.

Első kísérlete, hogy a nyomasztó igát lerázza magáról, közvetlenül a fülbevaló-ügy után történt: Dickyvel éppen a velencei karneválra készü-lődtek. Armand Denis neve első helyen állt a körözöttek listáján, s a szerelmesek találkozásaikat nagy körültekintéssel készítették elő. Egyik este a Montanesi hercegnő báljáról távozó Annette beszállt szeretőjéhez egy zárt kocsiba, s azonnal észrevette, hogy Armand sötét, megvető tekintettel méri végig. Nem volt ideje átöltözni, a gázlámpa fényében nyakán, fülében, ujjain, csuklóján csak úgy ragyogtak a smaragdok meg a gyémántok, amelyeket Glendale kölcsönzött neki az estélyre.

– Meg kell játszanom a szerepemet, Armand – szólt félénken. – De ez a kihívó luxus mégiscsak arculcsapása mindazoknak, akik

felfordulnak az éhségtől. Egy ideig szótlanul ültek egymás mellett; a fogat vitte őket Milánó

utcáin. Majd Armand egy olyan városrész nevét kiáltotta oda a kocsisnak, ahol

Annette még sose járt. Némán folytatták útjukat, mint két idegen. Annette kétségbeesetten boldogtalan volt, mindaz a gyötrelem, amit valaha is átélt, eltörpült a kínzó aggodalom mellett, hogy elveszítheti a férfit. Mihelyt a Campo sötét sikátoraiba értek, Armand megállította a kocsit.

Leszálltak. A holdvilág nagy macskaköveken és sáros tócsák közt bukdácsolt. Korhadás- és hulladékbűz terjengett. Az utcán rajtuk kívül egy lélek se járt. Vén koldusasszony ült a járdán, hátát a falhoz támasztva, s mihelyt észrevette őket, kinyújtotta a kezét.

Armand szó nélkül tépte le Annette-ről fülbevalóit, nyakékét, karpere-ceit és gyűrűit. A mozdulatlan vénség fölé hajolva, lassan, szinte gyöngéden csatolta a nyakéket ráncos nyakára, felkapcsolta a függőket, s a karpere-ceket és gyűrűket elformátlanodott két kezére húzta. Majd vállára tette a kezét.

– Fogadd el – mondta jóságos szelídséggel, olyan gyengéd mosollyal, hogy Lady L. soha el nem felejtette. – Téged illetnek.

A drágakövek és az arany súlya alatt az öregasszony keze lehanyatlott. Egy pillanatig mozdulatlanul, kifejezéstelen arccal meredt Armand-ra. Aztán lehorgasztotta a fejét.

83

Mozdulatlansága megdöbbentette Annette-et. Föléje hajolt. Az öreg-asszony szeme nyitva volt, de belehalt a megrázkódtatásba. Annette sikol-tozva és zokogva elmenekült.

Másnap a milánói lapok hosszú beszámolókat közöltek; a század legkülönösebb rejtélyének nevezték az esetet. A Campo negyedben halott koldusasszonyt találtak, óriási értékű nyakék, tizenkét karátos gyémánt fülbevaló volt rajta, hideg csuklóin smaragd karperec, rongyai közt egy arany skarabeus.

Glendale ügyvédeinek két esztendőbe került, amíg az ékszereket vissza-szerezték, azzal a mesével, hogy a drágaköveket a szálló páncél-szekrényéből lopták el kliensüktől. Számtalan feltevés került szóba, de Annette neve nem jelent meg az újságokban, s a törvényszéki tárgyaláson sem hangzott el. Arditti olasz író egyik legismertebb regényét ezzel a különös történettel indította el.

Annette egész éjszaka sírt a szobájában. Belázasodott, ágyban kellett maradnia. Életében először rettegett Armand-tól. Érezte, hogy megalázták, megvetették és eltaszították, s maradék erőszakossága, féktelensége, szen-vedélyessége, sebzett nőiessége arra ösztökélte, tegye meg azt a döntő lépést, amely a szerelmet a gyűlölettől elválasztja. Az irónia már nem elég, a pózok, a tréfába hajló játékosság elvesztették értelmüket és oltalmazó erejüket; átadta magát a szenvedélyes érzelmi viharnak: a bosszúállás, a gyermekes diadalok képzelgései sötét kétségbeeséssel keveredtek össze, és szenvedését a sírás sem enyhítette. Alig gyógyult meg, Comóba utazott, menedéket és vigaszt keresve egyetlen és igaz barátjánál, aki tökéletesen megértette, és maradéktalanul elfogadta.

– Nem bírom tovább, Dicky, képtelen vagyok így élni. Nem bírom tovább, és . . . nem is akarom . . .

Glendale gyöngéden a vállához szorította a könnyező Annette fejét. Uralkodnia kellett magán, hogy merev, enyhén keleties arca, keskeny vágású, kissé fagyos szeme el ne árulja örömét. Olyasfajta diadalmas boldogságérzés fogta el, mintha a Mona Lisá-t sikerült volna ellopnia a Louvre-ból.

– Könyörgök, Dicky, segítsen . . . ő tönkretesz engem . . . és . . . én imádom!

– Nyugodjék meg. Mindketten szenvedélyes természetűek, sejtelmük sincs a mérsékelt éghajlatokról; ott, nagy ritkán, tartós lehet az emberi boldogság. Az egyiknél az elvek és eszmék szélsősége, a másiknál a szívé, az érzelmeké . . . Ez nagyon szerencsétlen dolog. A szenvedélyek, akár a szenvedélyes eszme, akár a szenvedélyes szerelem, végül őserdővé

84

változtatják az egész világot. Emlékezzék csak vissza William Blake soraira: Tiger, tiger, burning bright in the forest of the night . . .7 A szenvedélynek fenségesebb és igazabb ábrázolásával eddig még sehol se találkoztam.

– De mit tegyek, Dicky, mit tegyek? – Kislányom, oly könnyű a megoldás. Ne találkozzanak többé. Mit

szólna, ha fél évre, az első keserves időre elutaznánk Törökországba? A Boszporusz tavasszal sok mindennel kibékíti az embert.

– Mire volna jó, Dicky! Hiszen nincs elég messze. Újra meg újra visszatérnék, hogy a karjaiba vessem magam. Nem tudok nélküle élni. Istenem, Dicky, mi lesz belőlem?

Glendale úgy tett, mintha töprengene. – Nos, valóban csak egyetlen dolgot tehetünk – mondta aztán. – Nem

válogathatunk, ugye? Szembe kell néznünk ezzel a végletes szenvedéllyel, amelyet Armand ébresztett magában. Úgy kell hát megoldani a kérdést, hogy egyszerűen kizárjuk a találkozás lehetőségét. Eleinte, valószínűleg, gyötrelmes lesz, de egy-két esztendő múlva – az életben ez már így van – bizonyára túljutunk ezen a nagy kérdésen.

– Higgye el, nekem még Kína se elég nagy távolság. Ismerem magam. – Ami azt illeti, nem is éppen a távolságra gondoltam – mondta

Glendale jóságosán. – Úgy vélem, az egyetlen megoldás, hogy állandó szigorú őrizet és vastag falak válasszák el tőle, így aztán Armand egyszerűen képtelen lesz eljutni magához.

– Nem értem. Nem tölthetem az életemet egy erődítményben. – Dehogy, dehogy, gyermekem. Nem magáról beszélek. Róla. Ez

igazán könnyen elintézhető. Szépen bezáratjuk Armand-t az egyik tiszte-letre méltó börtönbe a sok közül, amelyet az olaszok az osztrákoktól örököltek, s olyan gondosan karbantartanak.

Annette elborzadva meredt rá. – Dicky, maga szörnyeteg! Ezt megtiltom! Ha átadja őt a rendőrség-

nek, többé nem látjuk egymást. És én megölöm magam! Glendale megfogta a kezét. – Hallgasson rám, Annette, próbáljon gondolkozni. Az én egészségem

nem valami remek . . . Az orvosok arra gyanakszanak, hogy öregszem. Gyermekem nincs. Ha a parkjaimra, a képeimre gondolok, drágám . . . Mi ketten úgy ragaszkodunk a tárgyakhoz, mintha a barátaink lennének, szeretjük őket, gondozzuk ezt a rejtelmes világot, amit élettelennek szokás 7 Tigris, tigris, éjszakánk Erdejében sárga láng . . . (Szabó Lőrinc fordítása)

85

nevezni . . . Pedig csak akkor nem élnek, ha elfordulnak tőlük; a tárgyaknak, hogy életre keljenek, szükségük van arra, hogy nézzék, szeressék őket. Ha meghalok, egész meghitt világom szétszóródik a négy égtáj felé . . . Nagyon bánt ez a gondolat. Szeretném, ha maga a halálom után tovább vigyázna az én kis elvarázsolt világomra. Szeretném feleségül venni.

Annette hitetlenkedve fürkészte az arcát. – Dicky, hiszen azt se tudja, ki vagyok. – Mindent tudok. Idestova egy éve, hogy a múltjában kutatok, és nem

hiszem, hogy különösebb meglepetés érhetne. És még valami: múltjának nem maradt semmi nyoma. Nem ment könnyen, de ha bárki keresné Annette Boudin születési bizonyítványát a községházán, csak az időt veszte-getné. Én mindazt a semmiséget, amit születésnek, nemességnek, rangnak hívnak, ostobán nevetségesnek, sőt gyűlöletesnek tartom, és mélységesen megvetem. Cigánylányt vettem feleségül, aki az utcán táncolt, mégis előkelő volt, igazi nemes faj, abból a nemességből, amit csupán maga a természet adományozhat. Az emberben csak egyvalami számít: a kiválóság, s az a legnagyobb mértékben megvan magában. Tökéletes társam lesz, és ideális örökösöm. Maga nélkül, Annette, a képeim csak vagyont jelentené-nek, házaim kiürülnének, és lassanként sivár elhanyagoltságba süllyedné-nek, parkjaimban minden a gazdátlanságra és a feledésre emlékeztetne . . . Mi szeretjük őket, Annette, nem tehetjük ezt velük: nekik szükségük van ránk.

Annette kábultan, megrendültén hallgatta, megindítóbb hódolatról álmodni se mert volna. Mégis nemet intett a fejével.

– Annyira szeretnék igent mondani, Dicky. Csakhogy semmiképpen nem lehetséges, tisztességtelen volna magával szemben. Én nem tudok Armand nélkül élni. Maga tudja, mi ez.

Glendale homlokon csókolta. – Igen, kicsikém – mondta szomorúan. – Igen. Ismerem ezt az érzést.

Tehát . . . menjünk Ravennába . . . Dicky mégiscsak felvillantotta előtte a menekülés lehetőségét, s Annette

egész éjszaka nyitott szemmel feküdt, egyik cigarettát a másik után szivta, zavart lélekkel, kétségbeesetten álmodozott a szabadságról, és rádöbbent a tehetetlenségére. Megvilágosodott előtte, hogy a szerelem gyötrelmes szolgasággá válhat, a szabaduláshoz rendkívüli akaraterőre van szükség, s úgy érezte, belőle hiányzik ez a képesség. Pedig Armand hányszor elmagyarázta neki, hogy a szabadság a legértékesebb a világon, mindent fel kell áldozni érte, s ő mégse tudja felhasználni ezt a tanítást. „Terrorista lélekké kéne válnom – tűnődött sóhajtozva –, habozás nélkül cselekednem,

86

ahogy ő mondogatja, követnem a sokszor hallott tanítást: bombát hajítani, hogy megszabaduljak a zsarnokomtól.”

Ravennából visszatérve ismét találkoztak, s ő egészen másfajta figye-lemmel hallgatta Armand-t; most igyekezett először elsajátítani kérlelhe-tetlen gondolkodásmódját, hogy áthassa az eszme ereje, amely kicsendült szenvedélyes, megbabonázó hangjából, mikor a szolgaság valamennyi formáját támadta, s kikelt a szellemi és érzelmi rabság ellen. Lady L. ma már világosan tudja, hogy ellentmondás feszült Armand tanításai és életmódja, az áhított teljes szabadság és az eszme vak szolgálata között. A feltétlen szabadság elve és a feltétlen ragaszkodás egy elvhez szükségszerű ellentétben áll egymással. Az emberi szabadság, amire Armand egyre hivat-kozott, és a teljes elvi, ideológiai elkötelezettség ellentétben állt egymással. Ma már úgy rémlett neki, ha egy ember igazán szabad akar lenni, annak az eszméivel is szabadon kell bánnia, nem lehet csak a puszta logika útján járni, még a puszta igazságén sem, minden gondolat, tett körül legyen egy kevés emberi mozgásszabadság. Talán felül kell emelkedni az eszméinken, a meggyőződésünkön is, ha szabad emberek akarunk maradni. Minél hajthatatlanabb egy gondolkodásmód, annál inkább börtönné válik; az élet tele van ellentmondásokkal, megalkuvással, időleges egyezkedésekkel, s a nagy elvek egyaránt alkalmasak arra, hogy beragyogják és felégessék a világot. Armand kedvelt mondása: „Az utat végig kell járni” – csak a semmibe vezethet, a tökéletes társadalmi igazságról szőtt álma csak a teljes vákuum tisztaságában teljesülhet. De Annette még csak húszéves volt és tudatlan, nem is gyanította, milyen romboló hatalma lehet a szélsőségekbe hajló logikának, akár az igazság, akár a tévedés útján halad, csak annyit tudott, hogy Armand egy emésztő szenvedély rabja, és neki a szenvedély morzsáival kell beérnie. Azt is észrevette, hogy az emberiségről úgy beszél, mintha az nő lenne, s ő gyűlölte ezt az arc nélküli, titokzatos, megfogha-talan és zsarnoki vetélytársat, ezt a kielégíthetetlen bestiát, akinek leg-nagyobb gyönyörűsége, ha a férfiakat vesztükbe taszítja. Őrjítő, hogy mindig arról a másikról beszélt neki, őrjítő volt, hogy amikor fölébe hajolt, Armand szemében olyan szenvedélyt, álmot, követelést látott, amiből teljesen ki volt rekesztve. Nem érte kínozta Armand-t vad, szenvedélyes gyötrelem, nem érte kovácsolt merész terveket, nem érte élt, nem miatta szenvedett, nem az ő kedvéért vállalta a halál veszélyt. Ez a forró, érzéki, férfias, földi örömökre termett test, az izmos combok és lábikrák, a hajlékony és szilárd csípő, a kemény kéz, amely ha megragad valamit, meg is tudja tartani, egy kegyetlen, közömbös és telhetetlen úrnőt, egy gonosz napkeleti királykisasszonyt szolgált rabszolga módra, ennek a boldogsága, a

87

gyönyöre, a kielégítése az egyetlen gondja. „Ő”, „amaz”, „a másik” – Annette így gondolt vetélytársára, az emberiségre, erre a követelőző és kielégíthetetlen asszonyra, aki elrabolta tőle kedvesét. Igen, hercegnő, nagyúri hölgy, kérlelhetetlen, erőszakos, szörnyen szeszélyes, és rajong a vérengző játékokért. Ami a többit, az eszméket, az okokat, a politikai téziseket illeti, mindezt túlságosan bonyolultnak és valószerűtlennek és kissé visszataszítónak érezte; ha az „Ő” boldogságához robbantások és gyilkosságok sorozatára van szükség, akkor „Ő” romlott, megátalkodott nőszemély. Annette jól tudta, hogy vannak férfiak, akik szeretik az ilyesmit, akiknek az kell, ha a nő kínozza őket, a lehetetlent követeli tőlük, biztosan „Ő” is egy ilyen cafat. Nyíltan nem merte bírálni: egyetlen csípős megjegyzés, és Armand tekintete máris jéggé dermedt, mintha a szülőanyját sértenék meg. Ez a tekintet megbénította Annette-et.

– Királyok, kormányok, rendőrség, tábornokok nap nap után gyötrik az emberiséget – mondta Armand, és dühösen összemarkolta az újságot. – Az emberiség tehetetlen prédája a vadállati mohóságuknak: nem bír védekezni, a sajtó pedig elfojtja a segélykiáltásait, s az egyház béketűrést hirdet.

Annette vállat vont. – Talán „Ő” ezt szereti, mit lehet tudni? Armand olyan keményen nézett végig rajta, hogy Annette halálra

rémült. – Könyörgök, bocsáss meg, drágám, azt se tudom, mit beszélek.

Annyit kell még tanulnom tőled . . . „Milyen különös – gondolta, ujja hegyével megcirógatva a szép, lelkes

arcot, s izzó, nyugtalan, elkínzott szeme fölé hajolt -, milyen különös, őt éppen olyan ellenállhatatlanul vonzza a »nője«, mint engem ő, mind-kettőnket elemészt a nagy szenvedélyünk, neki mindennél fontosabb a szabadság, és mégis rab, én bírálom vak odaadását, de én is ugyanolyan rab vagyok, mint ő.”

De hiába, minden elhatározása egyszeriben szertefoszlott, mihelyt meg-látta Armand-t, és mikor a testében érezte, olyan boldogság fogta el, hogy a józan és alapos érvek ingatag és valószerűtlen tákolmányokká silányultak. És Armand maga is, ölelkezés közben, megízlelve ezt az eleven és elérhető, lüktető valóságot, amit magához szoríthatott, ezt az élő és megfogható teljességet, igen, e ritka percekben, mikor a tökéletes megvalósult, oly erővel, olyan szenvedélyes gyöngédséggel engedte át magát a szerelemnek, hogy Annette megfeledkezett arról, amit pedig jól tudott: ez a fellegjáró a megnyugvásnak, a feloldódásnak csak egy múló pillanatát engedélyezte

88

magának itt, az emberek közt, a földön. Ilyenkor rövid időre összeforrtak ebben a mindennapos boldogságban.

– Szeretlek, tudod, hogy szeretlek. – Csitt, Armand, hátha meghallja . . . – Ugyan ki? – A másik. – Mit mondsz? – Tudod te jól, Armand. Az a másik. Az emberiség. A férfi Annette hajával játszott és nevetett. – Bolond vagy. Úgy beszélsz, mintha a vetélytársad lenne. – Kémei vannak mindenütt. Feljelenthetnek. Egy bizonyos napon ez és

ez a személy szeretett egy asszonyt itt és itt. Tettenérés. Szabadság, Egyenlőség és Testvériség látta és tanúskodhat.

– És azután? – A többit én se tudom. Téged el fognak ítélni. – Kijelenteném, hogy nem vagyok bűnös. – Látod, nem szeretsz. – Azt mondanám az emberiségnek: olyan asszonyt szeretek, aki híve

az eszméinknek, és hű társ harcainkban, aki ügyes és elszánt . . . Most komolyan beszélek: nemsokára kérem a segítségedet. Szerencsecsillagunk emelkedik. Az elnyomás keménységéből látom. Az intézkedések kivált-képpen a munkásokat sújtják, s ez természetesen felénk hajtja őket.

Annette tűnődve nézett rá, és felsóhajtott. „Istenem – gondolta –, mért is szeretek egy ilyen széplelket? Miért nem

bolondultam bele egy közönséges disznóba, mint annyi más? Milyen boldogok lettünk volna!”

De tudta, hogy nem ez az igazság. Valójában annak a lángnak a magasztos szépsége vonzotta, ami a másikban égett; parancsoló, ösztönös és nagyon nőies vágy gyötörte, hogy magához vonzza Armand gyöngéd érzéseit, hogy csak az övé legyen, ne engedje át másnak, még az emberi-ségnek sem ezt a kivételes egyéniséget, aki ilyen odaadó szenvedélyre, ilyen hűségre képes.

– Annette, miért sírsz? – Ó, hagyj most, hagyj! A terror hullámai ekkor csaptak a legmagasabbra, kivált Francia-

országban. Bankemberek, politikusok, olykor aljas, olykor ártatlan alakok ellen követtek el merényleteket az utcán, sőt a parlamentben is, bombák robbantak forgalmas helyeken és azokban a kávéházakban, ahová a „rohad-tak” jártak. Glendale végül visszavette Annette-től ékszerei maradványait.

89

Armand állandóan változtatta lakását, soha nem aludt egymás után kétszer ugyanazon a helyen, egyetemi hallgatók vigyáztak rá, kettőt lelőttek, mikor menekülését fedezték. Annette sose tudta, hol és mikor fognak találkozni. Cédulát adtak át: menjen azonnal a Stresa-tóra, ahol egy halászbárka várja; a bárkában ott találta szerelmesét, apescato-rék8 piros ingét és kék sapkáját viselte, s ő az éjszakát halászhálóban töltötte, mint egy elfogott hableány. Aztán egy-két hétig teljes csend, s az újságok újabb merényletről számoltak be – pokolgép robbant a milánói új pályaudvar megnyitásán, egy kislány megsebesült a tömegben –, s ő kétségbeesve, szorongva, méltatlankodva várt, most már úgy érezte, valóban fellázadt, de újabb üzenet érkezett, és ő rohant Genovába, a Campo Santó-ba, ahol Armand hirtelen felbukkant a gipszszentek meg a kőangyalok között. Többször találkoztak Gabriele D’Annunzio házában is, akinek hírneve akkoriban röppent fel üstökösként az olasz égboltra. Megismerkedésük ugyanolyan modoros volt, mint D’Annunzio stílusa, ha szabad ezt a fordulatot használni, ugyanis D’Annunzio ugyanolyan ihletett gonddal dolgozott életén, mint az írásain. A szerelmesek egy délután a Campo Santó-ban sétáltak, mikor észrevették, hogy egy alacsony, elegánsan öltözött fiatalember követi őket a világ e leghíresebb temetőjének barokk síremlékei közt. Armand titkosrendőrnek vélte, és már a zakója alá rejtett pisztolyához nyúlt, mikor az ismeretlen férfi, feléjük közeledve, udvariasan köszöntötte őket, bár magatartásában volt egy csipetnyi arcátlanság is.

– Gabriele D’Annunzio a nevem, és költő vagyok – mondta. – Egy kéréssel fordulok önökhöz, s előre is elnézésüket kérem kissé szokatlan voltáért. Hajlandó lenne ön, uram és a kisasszony, megszentelni a házamat?

Armand hidegen mérte végig: – Attól tartok, nem értem, mit óhajt. – Szeretném a házamat, ahol egymagam élek, rendelkezésükre bocsá-

tani, hogy a szerelem és a szépség áldása lengjen a költő új lakában, és ihlesse alkotásait . . .

D’Annunzio másként adja elő az esetet. Ő azt állítja, hogy házát egy szegény szerelmespárnak ajánlotta fel, Genovában találkozott velük a Campo Santó-ban, a fiatalok együtt készülődtek a halálba. Mikor később Lady L. elolvasta ezt a történetet a költő egyik levelében, jót nevetett azon, hogy ő ifjú virágáruslány volt, karján pármai ibolyákkal teli kosárkát vitt, a virágokat „a hideg földre dobta, ahol majd az utolsó csónakban egyesülnek”, és „csodálatos szépsége egy féket nem ismerő vadéra 8 Halászok. 120

90

emlékeztetett”. De tudta, hogy a költői szabadságot tiszteletben kell tartani, meg aztán módfelett hízelgett neki, hogy „féket nem ismerő vad”-nak nevezték.

A D’Annunzióval való találkozást két esemény követte, amelyek élete legkönyörtelenebb, de logikus lépésére késztették Annette-t; elhatáro-zásának szerencsés következményeként néhány kiválóan szilárd pillért ajándékozott Nagy-Britannia királyságának.

Egy napon Glendale titkára üzetet hozott, hogy sürgősen keresse fel a herceget. Annette elment hozzá; tüstént bevezették a hálószobájába. Dicky ágyban feküdt: arca szürke volt, beesett, járomcsontja mintha még jobban előreugrana, szeme meg még inkább összeszűkülne; most nemcsak idősnek látszott, hanem súlyosan betegnek is. Kezében miniatűrt tartott, és gyön-géden nézte, ezt nem fenyegeti a halál: a képet Holbein festette. Ágyánál két férfi állt, Manzini, a híres szívspecialista, és signor Felicci, egy milánói régiségkereskedő. Mihelyt a két idegen elment, Glendale szomorúan mosolygott a szívéhez nőtt sok kincs között a legszebbre; de ez a műkincs él, ésszel és önálló akarattal rendelkezik, ami bizony nagyon is megnehezíti a műgyűjtő életét.

– Manzini még egy évet ad. Azt hiszem, lebecsül; persze két esztendeig ugyanúgy eltarthat, mint hat hónapig. Unokaöcséimnek már folyhat a nyáluk, és Beethoven szimfóniájának négy kongó ütését a vagyon-becslő kalapács fogja lekoppantani . . . Akar a feleségem lenni?

– Nem tehetem, nem tehetem, Dicky! – kiáltotta. – Hát nem érti . . . – Annette, a szabadság a legfőbb kincsünk a világon, így tanítja újra

meg újra valamennyi filozófus és forradalmár, aki méltó erre a névre. Nem maradhat élete végéig ennek a szenvedélynek a rabszolgája. Már rég tanul-nia kellett volna Armand leckéiből, mert ha nem, akkor igazán méltatlan tanítványa. Annyi bizonyos, hogy abban az őserdőben, ahol ő él, szenvedé-lyes idealizmusa – az a tigris, amelyről Blake ír – végül is szétmarcangolja, és vele együtt magát is. Lázadjon fel hát végre a zsarnoka ellen, minthogy ő képtelen a saját zsarnoka ellen fellázadni. Rázza le az igát. Szabadítsa ki magát! Ha nem megy másként, dobjon bombát könyörtelen elnyomójára. Gondolkozzék, kislányom, és válaszoljon nekem minél előbb.

Annette csendesen sírdogált, azt se tudta, melyik szentre vagy ördögre bízza rá magát. Érezte, ez az utolsó lehetősége, az idő sürgeti. Ha Dicky nincs mellette, semmi meg nem mentheti a bukástól, de hallgatott, és csak a fejét rázta csökönyösen.

Néhány nap múlva maga a sors segített, rákényszerítve a döntést: Annette gyermeket várt Armand-tól. Lady L. gyakran eltűnődött, hová

91

fordult volna az élete a Gondviselés beavatkozása nélkül; Boldini és Sargent nem festette volna meg arcképét, a Glendale hercegi család utód nélkül marad, az anglikán egyház, Nagy-Britannia és a konzervatív párt néhány kiválóan hű támaszát, Anglia pedig egyik legelőkelőbb arisztokrata hölgyét nélkülözné.

– Lám, lám, min is múlnak néha a dolgok – mondja, s álmodozó pillantást vet Sir Percyre.

A Koszorús Költő arcán iszonyodó hitetlenség tükröződik, megáll az ösvényen, s oly görcsösen szorongatja sétabotját, hogy Lady L. egy pillanatig arra gondol, hátha menten hadonászni kezd vele, hogy elkergesse a gonosz szellemeket, amelyek – nyilván úgy érzi – megrohanták, és csúfot űznek vele.

Mihelyt teljesen megbizonyosodott állapotáról, vaskövetkezetességgel cselekedett, érzéseit elnyomta, sőt még gondolatait is elfojtotta, s átalaku-lására jellemző volt, hogy terhességéről még Dickynek sem szólt, bár teljesen megbízott benne. A legcsekélyebb kockázatot sem akarta vállalni, és a természet legősibb törvényének engedelmeskedő állati ösztönnel, vad eltökéltséggel harcolt gyermeke jövőjéért.

Utoljára a Borromei-szigeteken, a Lago Maggiorén találkoztak. A szige-tek ebben az időben még a Borriglia család tulajdonában voltak, Annette náluk időzött vendégségben. Bár a tó erősen hullámzott, Armand bárkán érkezett. Annette fehér ruhában, napernyővel a kezében hajnal óta várt rá a magánkikötö hídjához vezető márványlépcsőn. Armand megindult a nyomában, a rózsabokrokkal szegélyezett ösvényen; az utolsó szeptemberi rózsákból az a különleges és gyöngéd illat áradt, amely a későn nyíló virágokban úgy gyülemlik fel, mint idős emberekben a bölcsesség.

Annette elmondta, hogy Glendale októberben le akarja zárni villáját, és kincseit Angliába szállíttatja; minthogy a mozgalom – mint általában – most is pénz híján volt, meg kell ragadni ezt az utolsó alkalmat. Ő megígérte, hogy a hétvégét a Comói-tó melletti villában tölti, rajta kívül néhány más vendég is hivatalos, de vállalja, hogy altatót tölt a borukba, a személyzetet pedig nem lesz nehéz megfélemlíteni. Természetesen először meg kell győződni arról, hogy Glendale nem változtatta-e meg a tervét. Lady L. még ma is jól emlékszik arra a szinte testi kínra, amit beszéd közben érzett. A rózsabokor körül dongó darazsakra is emlékezik, s arra a mély, határtalan,

92

gyógyíthatatlan kétségbeesésre és a már szinte őrjöngő dühre, amely akkor benne lobogott, arra a kibogozhatatlan szövevényre, amelyben hol a hideg, gúnyos, marcangolóan éles harag kerekedett felül, hol a gyöngédség, a szánalom, az elhatározás: védeni, óvni, vagy megölni, hogy ne szenvedjen tovább, és ezt rögtön felváltotta az a feszülő vágy, hogy bántsa, megbüntesse, de oly hevesen, hogy teljesen elvesztette a fejét. A helyzetet még csak nehezítette, hogy Armand ezúttal maga volt a megtestesült gyöngédség és hála, minden szava simogatott, vidámság és remény sugárzott belőle, s Annette oly boldogan gyönyörködött szép vonásaiban – már elképzelte magában a gyerek arcát, akit testében hordott –, hogy nem bírta tovább az ellentétes, őrjítő indulatokat, szeretője karja közé vetette magát, és zokogva a vállára borult. Szinte ott tartott, hogy mindent meg-bocsát, és mindent bevall neki, de szerencséjére, mielőtt beszélni kezdett volna – tekintete már a bocsánatért könyörgött –, az ifjú megszállottat ismét hatalmába kerítette a démon, lelkendező ékesszólással magasztalta az új világot, amely a láncaitól megszabadult, az emésztő mérgektől megmene-kült emberiséget várja; oly áradozó szerelmi és hűségnyilatkozattal fordult a „másik” felé, oly élethűen és akkora meggyőző erővel ecsetelte a még rájuk váró megpróbáltatásokat, hogy egy nagy sóhajban Annette utolsó aggályai is elszálltak, és ingadozása megszűnt.

– Egyébként beszámolok a közelmúlt tudományos felfedezéséről, amely rendkívül fontos a „permanens forradalom” szempontjából – jelentette ki Armand. – Könnyen elkészíthető robbanószer, százszorta hatékonyabb, mint amiket mostanáig használtunk . . .

– Milyen jó hír – mondta Annette. – Csodálatos lesz. – Valóban nagy tetteket hajthatunk végre, Annette. Maroknyi elszánt

ember elég a feladatra. A széteső, rothadt burzsoáziától el kell venni a hatalmat: ott van a cselekvésre kész kisebbség keze ügyében. Magunkhoz fogjuk ragadni.

Annette félig lehunyta szemét, gyöngéden és gonoszul nézte a férfit. Most öreg kísértője rábeszélő, meggyőző hangját hallotta: „Lázadjon fel hát végre a zsarnoka ellen. Itt az ideje, hogy tanuljon Armand leckéiből, mert ha nem, akkor igazán méltatlan tanítványa . . .” Napernyőjével a vállán, mosolyogva elfordult Armand-tól, és kesztyűs ujjaival megsimogatott egy piros rózsát.

– Valamennyi társunk érzi, hogy ez a felfedezés új távlatokat nyit meg előttünk . . .

– Ebben nem kételkedem, drágám – mondta.

93

Minden meghalt benne az irónián kívül. Pontosan ebben a pillanatban, mikor pilláin még ott tétovázott a könny, és ujjai hegyével gyöngéden a keringő darázs felé emelte a piros rózsát, igen, akkor született meg igazán a metsző iróniájú, fölényesen okos, kissé kegyetlen Lady L.

Még egyszer Armand felé fordult, hosszasan nézte vonásait – ezentúl csak a képzelet rajzolja fel az arc titokzatos és férfias harmóniáját. „Isten miért ad ilyen szép külsőt az ellenségeinek?” – gondolta, és halkan felsóhajtott; keze egy narancsfa ágán pihent; azzal a macskaszerű, rejtett hajlékonysággal állt ott, amit a mozgásnál is jobban sejtet a mozdulatlanság, s hirtelen úgy rémlett neki, hogy Armand sötét és égő tekintete már a ketrec rácsai mögül tapad rá.

Tiger, tiger, burning bright In the forest of the night . . .

– suttogta. – Mit mondsz? – William Blake egy versét. Angolul tanulok. Mily igazságtalanság!

Armand milyen kegyetlen, hogy így bánik vele: arra kényszeríti, hogy szörnyű eszközökhöz nyúljon, nem, nem, ezt soha, sohase bocsátja meg neki . . . Elővette csipkekendőjét, és megtörölte a szemét. A férfi magához vonta és nevetett.

– No, Annette . . . Hát mi az a nagy baj? – kérdezte. „Hogyan lehetséges, hogy annyi éven át Európa valamennyi

rendőrségének a hálójából kicsúszott? – tűnődött Annette, és fürkészve nézte Armand-t. – Igaz, hogy a rendőrség tagjai nem nők, hanem férfiak: nem tudják, hogy fogjanak hozzá, pedig ezen múlik az egész . . .”

Megbeszélték, hogy Armand két segítőtársával péntek este, vagyis két nap múlva érkezik Comóba. Az éjszakát Granowski gróf villájában fogják tölteni, amely a tulajdonos tönkremenetele és Monte-Carlóban nagy port felvert öngyilkossága óta üresen, bezárva állt. Szombat délután Annette piros rózsát dob át a villa rácsán, ha minden rendben van, és nincs mitől tartani. Tíz órakor Armand meg a társai behatolnak Glendale tóparti házába, a négytagú személyzetet megkötözik, a drágaságokat zsákokba gyömö-szölik, visszamennek a Granowski-villába, osztrák és francia lovastiszti egyenruhába öltöznek – a szokásos évi lóversenyt éppen akkor tartották Comóban –, az éjféli vonattal Genovába utaznak, és tüstént hajóra szállnak Konstantinápoly felé; a lopott értéktárgyak abban az időben ott keltek el a legelőnyösebben. Konstantinápoly varázsos neve, mikor Armand kiejtette,

94

oly romantikus visszhanggal csengett Annette képzeletében, hogy ismét elfogta a kísértés: megváltoztatja az elhatározását, és becsülettel segít Ar-mand-nak kifosztani Glendale villáját; már látta magát aranyozott sajkában a Boszporuszon, szeretője karjai közt. Szerencséjére egy gondviselésszerű apró rúgás a méhében jobb belátásra bírta. A szó szoros értelmében nem volt hivő lélek, de olykor úgy érezte, hogy valami védelmező és megértő baráti jóság őrködik felette. Egyébként gyakran megesett, hogy Istent egy mindenható Dicky alakjában képzelte el: titokzatos és jóindulatú mosolya szétárad a világon a virágok szépségében s a gyümölcsök édes ízében.

Lady L. azóta már többször is járt Isztambulban (manapság így hívják Konstantinápolyt); a kissé romlott és komor szépségű város mindig nagyon tetszett neki, no de Armand nélkül természetesen nem az igazi: olyan, mint az üres színpadon ottfelejtett díszlet. Persze, nem kaphatunk meg mindent az élettől.

Armand megtalálta a piros rózsát, amelyet a megbeszélés szerint Annette a kijelölt napon és órában átdobott a kerítésen. Tüllből készült művirág volt. Annette az egyik kalapjáról szakította le. Az igazi rózsák nagyon rövid életűek, s ő azt akarta, hogy Armand-nak legyen valamije a börtönben, ami mindig rá emlékezteti.

A három férfi minden nehézség nélkül jutott be a villába. Két orosz diák, Zaszlavszkij és Ljubimov – genfi egyetemi hallgató mind a kettő – őrt állt a kertajtó előtt. Annette nyitva hagyta a kaput. Glendale jókora adag altatót csempészett vendégei italába; a milánói angol konzulon és von Lüdekindt tábornokon, a német császári úrlovascsapat kapitányán kívül még két előkelő személy vacsorázott a villában, akiknek nevét Lady L. már régen elfelejtette. Valamennyit elnyomta az álom az asztal mellett, a kandeláberek fénye mintha egy kővé dermedt lakomát világítana meg, az aszpikos fácánsült ugyanolyan mozdulatlan, akár a két libériás inas meg a főkomornyik; a teljes biztonság kedvéért Glendale a személyzettel, sőt a Murát nevű uszkárával is itatott altatót. Megbeszélték, hogy Dicky csak tettetni fogja az alvást: neki vigyáznia kell a szívére. Meggyőző és festői pózban dőlt hátra a karosszékében; szeme sarkából lopva figyelte a jele-netet: úgy találta, hogy az élőkép kitűnően sikerült. Ami Annette-et illeti, ő igazán bőségesen adagolta magának az altatót: tudta, hogy enélkül egész éjszaka le nem hunyná a szemét.

Háromnegyed órai zavartalan munka után Armand, Alphonse Lecoeur és a zsoké visszatért zsákmányával a Granowski-villához. Éppen hogy csak betették a lábukat a kertbe, különböző irányból máris húsz rendőr rohant rájuk. Armand-t és a zsokét lefogták, de a vadul káromkodó Lecoeur előrán-

95

totta régi, jól bevált apacskését, s az egyik rendőr mellébe döfte. Zaszlav-szkij és Ljubimov egyenest a pályaudvarra ment, hogy helyet foglaljon a vonatban; nekik sikerült elmenekülniük, és később az oroszországi nihilista merényletek idején hallattak magukról: Ljubimov Szibériában halt meg, Zaszlavszkij túlélte a száműzetést, csatlakozott a szociáldemokratákhoz, Kerenszkij csoportjában kisebb szerepet töltött be, és vele együtt ment emigrációba. A három foglyul ejtett anarchistát Milánóba vitték, és néhány napig a sajtó diadalmasan kürtölte tele a világot, hogy Armand Denis-t bűntársaival együtt letartóztatták, de az ügyészség végül is a fegyveresen elkövetett betörésen kívül más vádat nem tudott emelni, mivel az egész felgöngyölített hálózatban egyetlen anarchista sem tanúskodott ellenük, azonkívül a bíróság megtorlásoktól is tartott; mikor a tizenöt évi fegyház-büntetést kimondták rájuk, az ítéletet a közvélemény valóságos erkölcsi felmentésnek tekintette, Franciaország és Olaszország valamennyi „jó-érzésű” lakosa felháborodva fogadta, annál is inkább, mert Ravachol tény-kedései gyakorta emlékeztették a rend híveit arra, hogy a gyilkosságok ideje még korántsem ért véget.

A Koszorús Költőt annyira felháborította ez a botrányos történet, amelynek meghallgatására Lady L. kényszerítette, hogy most azon igyek-szik, hogy a lehető legkevesebbet figyeljen rá. Megpróbál azokra az erőt adó, áttekinthető dolgokra gondolni, amelyekből az egész élete áll; segítségül hívja a jól ismert és megrendíthetetlenül szilárd világ részleteit: klubja bejáratát a Saint-James parknál, az Ausztrália ellen folytatott utolsó krikettjátszmát, a Times címoldalát, az apróhirdetések megnyugtató és kissé fölényes békéjét, mert a világnak ez a legkomolyabb újságja első lapját teljes egészében a hirdetéseknek szenteli; a vezércikk meg a politikai hírek csak utánuk következnek, és így mintegy helyére teszi a Történelmet háborúival és katasztrófáival, élet és halál kérdéseivel, a szolgasággal és a szabadsággal. Ez a valóban arisztokratikus, sőt ha jól meggondoljuk, kissé nihilista magatartás az angol humor terrorista hagyományát követi, e nagy hagyományt, amely nem tűri, hogy az élet alkalmatlankodó közelségbe férkőzzék hozzánk, s egyszersmind Lady L. sajátos modorával is egybevág, aki az igazi előkelők mosolygó hűvösségével a jelentéktelenségeket többre tartja a jelentős dolgoknál. De Sir Percy hiába igyekszik meggyőzni magát, hogy ez az egész történet csak mese, egyre inkább érzi benne a hitelesség ijesztő hangját. Ismerte egy kissé Glendale-t: ettől a különc embertől, aki az angol királyi háznak, sajnos, állandó gondot okozott, minden kitellett.

96

Hiszen egyszer arra vetemedett, hogy a walesi herceget egy nyaktiló alakú arany szivarvágóval ajándékozta meg. Ám a legkínosabb talán az a nem-törődömség, sőt kegyetlenség, amellyel Lady L. a történetét folytatja, fittyet hányva az ő érzékenységének és életre szóló lángolásának. Bár Sir Percy tökéletes tapintattal titkolta áhítatos szerelmét, lehetetlen, hogy Diane ne tudna róla. Idestova negyven éve oly kitartó hűséggel imádja, hogy a költő néha úgy érzi, sose fog meghalni, mert el se bírja képzelni, hogy a Diane iránti rajongása egyszer csak véget érjen. És tessék, most szántszándékkal ejt rajta sebet, egyiket a másik után, szétrombolja azt a csodálatos képet, amit ő a szívében őriz, sőt valósággal öröme telik benne, hogy társadalmi rangjához és hírnevéhez ennyire méltatlan színekkel ábrázolja önmagát.

Már csak néhány lépés választja el őket a kerti laktól: hegyes kupolája belefúródik a kék égbe, és Sir Percy egyre kínosabb aggodalommal azon morfondíroz, mi várja a vadrózsával és repkénnyel befuttatott rácsozat mögött. Az egész helynek szerelmi találka jellege van, s ez a légkör zavarja és felháborítja. Egyébként itt is, ott is a rózsatövek és orgonabokrok között pajkos Ámorszobrok szegezik felé az íjat meg a nyilat, s olyan édes illa-tokkal teli, megejtő nyugalom árad szét a parknak ebben a részében, hogy még a pillangók is mintha kéjes bágyadtsággal röpködnének. A Koszorús Költő elszántan megszorítja sétabotja fogantyúját, s önkéntelenül is össze-hasonlítja magát Sir Galahaddal, aki lándzsával a kezében bolyongott egy elvarázsolt kertben.

– Fényes esküvőt tartottunk – folytatja Lady L. –, Angliába költöztünk, ott született meg a fiam. Dicky tovább élt, mint ahogy az orvosok jósolták, és talán abban nekem is volt némi részem. A királyi család eleinte természe-tesen fanyalgott, de családfám, amelyet Dicky a kor egy nagy tekintélyű férfiújával állíttatott össze, igen meggyőző volt, akárcsak őseim okmányai és arcképe. Mikor rábukkantak egyik ükükapám, Gonzague de Camoëns arcképére, s a kor valamennyi képszakértője egyhangúan elismerte, hogy a festmény El Greco műve – (maga is tudja, hogy a századforduló művészet-történetének milyen nagy eseménye volt) –, s a régmúlt századok műem-lékén felfedezték a megrendítő hasonlóságot az én arcvonásaimmal, akkor valóban úgy éreztem, hogy valamiképp összekapcsolódtam az emberiség életének legragyogóbb szakaszával. Az udvar végül is korántsem volt olyan tartózkodó, mint ahogy vártam. Dicky egyébként bosszankodott is emiatt, és csak az irántam való szerelme vigasztalta meg, hogy a botrány teljesen elmaradt. A walesi herceg tudtomra adta, hogy elragadónak talál. Igaz, hogy a Buckingham-palotában Viktória uralkodása alatt nem fogadtak, de ennek inkább a Dickyvel folyó magánháború volt az oka, semmint az én

97

személyem. Feladataimat nagyon komolyan vettem. Temérdek pénzt költöttem. Fényűzésem még abban a korban is kivételesnek számított; tulajdonképpen nem is igen vágytam rá, de hát ezzel is harcoltam a vetély-társam ellen; kihívás volt ez, és így próbáltam elűzni az egyetlen igazi gazdagság emlékét, amit életemben ismertem. Száz meg száz ínséges családról gondoskodtam, de előbb mindig jól megnéztem valamennyit; semmit se akartam tenni azért a másikért, az elvont és névtelen, a testtelen és verteién emberiségért, aki odasettenkedik a jóindulatú emberekhez, s elpusztítja őket, hogy megpróbálja kielégíteni – de hasztalan – a teljesség utáni szomját. Azt mondják, vannak kielégíthetetlen nők, akik végül elemésztik szerelmükkel a férfit, akit megkívántak; ha ez igaz, akkor az emberiség ebből a fajtából való. Fényűzésem nem volt cinizmus, sokkal inkább nihilizmus, s a teljes semmi is benne tátongott. Folytattam vitámat fellegjárómmal. Hitvallásnak nem nevezhetném, inkább állandó lázadásnak, a lélek egyfajta szélsőségének, amely az első világháború után a szürrea-lizmusban talált az én kétségbeesésemhez hasonló művészi kifejezést. Glendale House-ban száznegyven fős személyzet állt rendelkezésünkre, a fele velünk jött Londonba, ha a téli szezonra felutaztunk, életem bálok, színházi esték, fogadások sorozatából állt. Átadtam magam ennek a forga-tagnak, talán nem is azért, hogy szórakozzam, hanem – hogy is magyaráz-zam meg – hogy bosszantsam Armand-t. Dicky olykor morgott egy kicsit, de nagyon élvezte sikereimet, azt, hogy egyre nagyobb tisztelet vesz körül; arra gondolt, hogyan kezdtem, a Gire utcára gondolt, és jóságos mosoly ragyogott az arcán. Ő igazi, vérbeli anarchista volt. Azt hiszem, boldoggá tettem. Gyakran ábrándoztam az én fekete tigrisemről, de ilyenkor karomba kaptam a kisfiámat, magamhoz szorítottam, hallottam a nevetését, és tudtam, hogy jól cselekedtem, s a fájdalom meg az önvád szertefoszlott. Hamarosan a kor egyik leghíresebb hölgye lettem, csodáltak és körül-rajongtak, szalonjaimban Európa szellemi életének színe-javát fogadtam, az asztalomnál államügyekről vitáztak, és figyelmesen meghallgatták a véleményemet. Ki sejtette volna, hogy a csodálatos gyűjtemények, amelyek körülvesznek, tulajdonképpen mit sem jelentenek nekem, hogy azok az értéktelen, csip-csup holmik nőttek szívemhez, amiket itt gyűjtök, ebben a módfelett ízléstelen keleti lakban, mely az én utasításom szerint épült a park távoli zugában. De hát én csak folytattam viaskodásomat vetélytársnőmmel meg a szerelmesével, és nagy örömömre a képgyűjteményemet, az ékszereimet, a parkjaimat, a villáimat valamennyi megbízható anarchista kiadvány hamarosan a főúri dekadencia és romlottság példájaként emlegette. Ha egy festő elkészítette portrémat, máris özönlöttek hozzá a

98

megrendelések, ha egy zongora- vagy hegedűművész koncertet adott nálam, máris beérkezett. Az írók nekem ajánlották műveiket. Ha ízlésem furcsa-ságba vagy egyenest az ízléstelenségbe kalandozott, máris új divatot terem-tettem. Röviden, megtettem, ami csak tőlem tellett. Mikor Dicky házas-ságunk hatodik évében meghalt, gondját viseltem mindannak, amit szeretett, és az élettelen tárgyak szótlan világa egyre inkább menedékem és jó barátom lett. Aztán férjhez mentem Lord L.-hez – a hűséges szolgák száma ez időben már erősen megritkult –, és én elősegítettem politikai karrierjét: a konzervatív párt, a korlátoltság, a nyárspolgárság pártja bennem látta legszilárdabb támaszát. Én ugyancsak élveztem vaksi szempontjaikat, gyatra képzeletüket és mértéktelen törekvéseik haszontalanságát, mert éreztem, mennyire feldühítik vetélytársnőmet, és természetesen az ellen-ségem ellenségeivel szövetkeztem. Sokat tanultam. Éjszakánként rengeteget olvastam, s a könyvekben remek társakra találtam. A liberális eszmék határozottan vonzottak józan értelmességükkel és mértéktartásukkal, de én uralkodtam magamon: szó se lehet arról, hogy a hajlamaimat kövessem. A fiam gyönyörű gyerek volt, a szeme sötét és égő, gyakran kérdezhette magában, hogy anyja miért néz rá sokáig oly merőn, s aztán miért tör ki hirtelen zokogásba. Mindent elkövettem, ami csak erőmből tellett, hogy a démont kiűzzem magamból, igyekeztem boldog lenni – koncertek, balettek, kiállítások, utazás, könyvek, barátság, virágok, állatok –, igazán mindent megpróbáltam. De a vállamra olykor a hideg magány mérhetetlen súlya nehezedett. Nyolc évig folytattam így életem minden pillanatával ezt a léha és kétségbeesett harcot vetélytársnőm ellen. Míg aztán egy éjszaka . . .

99

11

Az ablak nyitva volt. A parkot elnyelte a homály. Ha voltak is csillagok, az éjszaka elrejtette őket. Lady L. lehunyt szemmel ült a karosszékben, Scar-latti zenéjének beszűrődő hangjai mintha a messzi múltból jönnének felé. Otthagyta a koncerttermet és a vendégeit, hogy megigyék egy pohár jerezi bort, s elszívjon egy cigarettát. Egyedül akart maradni, elég volt már a mosolyokból és a csevegésből. A Szilágyi-kvartett adott koncertet a kastélyában, de egy idő óta történt valami a zenével: mintha csupa panaszból állna, még a szépsége is szemrehányásféle, amit a csend aztán csak elmélyít. Lady L. fejét hátrahajtotta egy párnára. Cigarettája ott parázslott az ujjai közt.

Halk köhögést hallott, és kinyitotta a szemét. Egyedül volt a szalonban. Most figyelmesebben nézett körül, s észrevette, hogy a nehéz, vörös bársonyfüggöny alól sáros, nagy férficipő kandikál ki. Egy pillanatig meghökkenve szemlélte, de a félelemnek szikrája se volt benne: egy függöny mögé rejtőzött embertől ő nem ijed meg. És mikor a függöny félrelibbent, s egy ismeretlen közeledett feléje, akkor is csak valami ingerültségfélét érzett: a parkőrök nem végzik rendesen a munkájukat. Kövérkés, rövid karú férfi jött feléje, fehér, párnás keze elárulta idegességét, kerek ábrázatán szorongás vibrált, s ahogy tekintetével Lady L.-t méregette, arcán a félelem és a pökhendiség azzal a meghökkent méltatlankodással vegyült, amit a sok és változatos csalódás végül is rárajzol némely jó szándékú ember vonásaira. Lady L. egy pillantást vetett a lábára: feltűnően nagy és sáros cipője a kínai szőnyegen különösképpen ormótlannak látszott. Felöltője is sáros, az ismeretlen bizonyára lepottyant, mikor átmászott a kerítésfalon. Egyszóval, ez a férfiú temérdek viszontagságon esett át. Azt is észrevette, hogy a boldogtalan nem vette le a kalapját – nyilván kihívásból –, és továbbra is az örök ellenzéki sértődött, felháborodott indulatával mered rá: még a tekintete is valóságos szociális követelés.

– Gromov,* Platón Szophoklész Arisztotelész Gromov vagyok, az emberiség alázatos szolgája – tört ki belőle hirtelen a szó, oly rekedt és különös kétségbeeséssel, mintha éppen a bemutatkozás pillanatában adta volna fel minden igényét a létezésre. – Scarlatti, ugyebár? Nagy zene-kedvelő vagyok, rajongok a bel cantó-ért, egyébként a nagy Herzen és Bakunyin egykori tanítványa, a Covent Garden Opera egykori első barito-

100

nistája vagyok, de galád módon elbocsátottak, mert nem akartam koronás fők előtt énekelni.

Lady L. hidegen, fagyos érdeklődéssel figyelte. Az idegenek közt töltött sok esztendő után szinte megkönnyebbülés olyan emberfajtával találkozni, amelyet igazán ismer; hirtelen eszébe jutott az apja, de uralkodott az ellenszenvén. Az idegen egy-két kacsázó lépést tett feléje; apró kék szeme érzelmes, ijedt arca csupa veríték, az egész ember patetikus és nevetséges, mint egy énekes, akit áriázás közben nyakon öntenek egy dézsa hideg vízzel. Lady L. szájához emelte a cigarettát, szeme összeszűkült, és kifújta a füstöt. Most már egészen mulatságosnak találta a dolgot.

– Nagyon kényes ügy, rendkívül fontos üzenet, a szó szoros értelmé-ben élet vagy halál kérdése . . . Magam csak levelesláda vagyok az emberi-ség szolgálatában . . . Az ember majd a jövőben születik meg. Ha majd minden béklyótól felszabadul, boldog, ragyogó élet várja, rátalál igazi természetére . . . Hát igen. Az utam nem volt kényelmes idáig; csaholó kutyák, sötét éjszaka, de végül is itt vagyok, ezúttal is, mint általában, megtettem, ami tőlem telik. Egy pohár bornak nagyon örülnék.

Lady L. tudta, hogy bármely pillanatban beléphet akár egy vendég, akár a személyzet egyik tagja, s az illemszabályok sajnos megkívánják, hogy véget vessen a szórakozásnak. Mert kitűnően szórakozott. Az udvarias, merev társaságokban, etikettszerü jó modorban eltöltött esztendők után ez az ütődött alak s a magatartásából áradó félelem és hetykeség, sőt még a sáros, ormótlan cipője is a szőnyegen úgy hatott rá, mint a friss légáramlat. De nem engedheti meg magának, hogy ezt a kis közjátékot tovább folytassa. Csak az kéne, hogy valaki benyisson, és itt találja, ahogy mosolyogva beszélget ezzel a visszataszító alakkal, mintha rég nem látott jó barátja lenne. Összehúzta szemöldökét, s a csengőzsinór felé nyúlt. Abban a szem-pillantásban a férfi a szemfényvesztő gyorsaságával kapta le kemény-kalapját, egy piros tüllrózsát vett ki belőle, és magasra emelte.

Lady L. mozdulatlanul nézte a rózsát. Arca közönyös maradt, éppen csak hogy egy kis gúnyos mosoly lebegett rajta. De testéből mintha minden erő kifutott volna: a teljes ürességben csak a szíve zakatolt vadul. Fülében ott csengtek barátjának, Oscar Wilde-nak a szavai: „A kísértés kivételével mindennek ellen tudok állni.” Kinyújtotta a kezét. Platón Szophoklész Arisztotelész Gromov arcán rendkívüli megdöbbenés látszott: már meg-szokta a balsikert. Mindig és minden elromlik, dugába dől körülötte, csupa *A valóságban P. S. A. Thomas, a chichesteri székesegyház orgonistájának a fia, az Akció csoport tagja, amelyet Kropotkin alapított Angliában. Az anarchisták, akárcsak a balett-táncosok, ebben a korban orosz neveket vettek fel. (A szerző)

101

félreértés, tévedés és akadály, közöny és gúny veszi körül, de azért rendíthetetlenül hinni kell, gyöngéden szeretni egymást, és feláldozni önmagunkat. Milyen csodálatos vonzóereje van az emberiségnek, hogy kiolthatatlan szenvedélyeket ébreszt, amelyeken nem fog semmiféle kudarc, felsülés, gúnyos hahota: az emberiség valóban előkelő hölgy, mindent követelhet imádóitól. Ez a „lírai bohóc” azért jött ide, hogy a mesterségét gyakorolja; ő az, aki a pofonokat kapja, akit mindig elagyabugyálnak és kiakolbólítanak, és lám, most aminek nekikezdett, az formát kap, testet ölt, megáll a talpán, a cél felé halad, értelme van és valóságos. Platón Szophoklész Arisztotelész arca felderült, gyorsan odanyújtotta a rózsát, megkönnyebbülten felsóhajtott, ravaszkásan és gyermetegen elmosolyodott, aztán kezét dörzsölgetve, nagy merészen odament az alacsony, kerek asztalkához, s egy pohár bort töltött magának.

– Az élet szépségére ürítem! – mondta, poharát fölemelve. – Arra az emberiségre, amely nem ismer társadalmi osztályokat, fajokat, hazát, nincsenek urai, és testvériesen egyesül az igazságban és a szeretetben. Cheers!

– És az üzenet? – kérdezte nyersen Lady L. – Jobban tenné, ha mindent elmondana, kedves barátom, már túl messzire ment, nem hátrálhat meg. Beszéljen hát, különben úgy megkorbácsoltatom, hogy sajnálni fogja, hogy a természet üleppel látta el. Mi az a híres üzenet, és ki küldi?

Platón Szophoklész Arisztotelész Gromov arcáról most mélységes zavar rítt le. Hunyorgott, egyik kezében a palackkal, másikban a pohárral egy-két pillanatig még habozott, majd kétségbeesett bátorsággal beszélni kezdett, olyasféleképpen, mint aki vízbe veti magát, de nem bizonyos benne, hogy tud-e úszni. Két barátjának – szent ügy harcosa mindkettő, és nyolc évet töltött fegyházban – sikerült elszökni a börtönből. Angliába jöttek, s azt remélik, hogy itt segítséget és védelmet találnak, ugyanis valami ígéret történt annak idején, amit meg kell tartani . . . Így hát arra gondoltak, hogy Lady L. kegyeskedik majd egy jelmezbált adni a kastélyában, pontosan két hét múlva . . . Valami nagyon elegáns, előkelő mulatságot, a vendég hölgyek nyilván legszebb ékszereiket veszik fel, nagystílű bált, amilyet csak a kegyelmes asszony tud rendezni, valcerrel és görögtűzzel, libamáj-pástétommal, pezsgővel és fogolypecsenyével, világért se merészel ő tanácsokat adni, még kevésbé utasításokat, csupán üzenetet közvetít, mint szerény postaláda az emberiség szolgálatában . . . Bizonyos személyek, akik pillanatnyilag felette szűkös helyzetben vannak, megjelenhetnének az álarcosbálon, és . . .

102

Elhallgatott, s oldalra sandítva felhajtott még egy pohár jerezit, nyilván megrettent a saját bátorságától. Lady L. gyorsan fontolgatott. Fölényes nyugalmába most boldog türelmetlenség, szinte ujjongás vegyült: végre viszontlátja Armand-t, s ezen kívül minden mellékes volt.

– Valóban csodálatos pillanat volt, Percy. Hirtelen úgy éreztem, hogy mindent visszakapok. Elutazunk együtt Sorrentóba vagy Nápolyba, esetleg még messzebb, Isztambulba – a török nagykövetünk nemrég áradozott Isztambulról egy vacsorán. Sajkában a Boszporuszon Armand-nal, hát képzelhet ennél mámorítóbb boldogságot? Az én helyzetemben mindent megadhatok neki, mesés fényűzés venné körül, úgy élne, ahogy megérdemli, az egyéniségéhez méltó keretek között. Persze tudtam, hogy időnként meg kell ölni valakit – a kapcsolataim miatt mindenesetre jobban szerettem volna, ha köztársasági elnök az áldozat, mintha királyra esne a választás –, tudtam, hogy olykor meg kell majd szakítani az idillt, hogy felrobbantsunk egy hidat, vagy kisiklassunk egy vonatot, de ezt a luxust most már különösebb veszély nélkül megengedhetem magamnak, hisz senkinek nem jutna eszébe engem gyanúsítani. Még haragudtam rá egy kissé; azt a nyolcévi magányt, amire ítélt, nem könnyű elfelejteni, igazán nagyon kegyetlen volt hozzám, és maga, Percy, talán pálcát tör fölöttem a könnyelműségem meg a gyöngeségem miatt, de én kész voltam mindent megbocsátani. Gromov zavaros és óvatos szavaiból világosan megértettem Armand utasításait: arról van szó, hogy elemelik London előkelőségeinek az ékszereit, s a vendégek listájának összeállításában rám számítanak. Úgy rémlettt, mintha Dicky gúnyos hangját hallanám, ahogy a fülembe súgja: „Minthogy a választásra nincs mód, igyekezzünk legalább szórakozni egy kicsit . . .”

Scarlatti zenéje még egyre felszűrödött a koncertteremből. Gromov jócskán ivott, fejével és a poharával követte az ütemet. Aztán a zene elhall-gatott, és kitört a taps.

– Azt mondta, hogy ketten vannak? – Igen, ketten. Egy magas férfi . . . nagyon híres ember, meg egy

alacsony ír, akinek ferdén áll a nyaka. Hárman voltak, de a harmadik meg-halt a fogságban . . .

– Szegény feje – mondta Lady L. – Nos hát, mindez nagyon érdekes. Mondja meg neki, hogy gondolkozni fogok a dolgon. Maga pedig jöjjön

103

vissza hozzám a jövő héten. De nem lopakodva, és tisztességes öltözékben. Fogja . . .

Lehúzott ujjáról egy gyűrűt, s odanyújtotta. – Adják el! Most pedig iszkoljon! Gromov üres poharát letette a kerek asztalra, szertartásosan meghajolt,

és elindult az ablak felé. Erősen lúdtalpas volt. Mielőtt kimászott volna, hátrafordult, felsóhajtott, és hirtelen elérzekenyült a saját sorsa felett.

– Szegény Gromov! – mondta. – Sose az ajtón, mindig az ablakon át, és mindig éjnek idején.

Aztán eltűnt. Lady L., hátravetve a fejét, mozdulatlanul ült. A szalonban újra

felhangzott a zene, a távolból egy Schumann-darab dallama lebegett be. Lady L. félig lehunyt szemmel, gyöngéden mosolygott: kezében ott tartotta a piros tüllrózsát.

104

12

A Koszorús Költő mereven ült a Viktória-stílusú karosszékben; a huzat bájos, hímzett mintája oroszlánokat, kutyusokat, őzikéket és galambokat ábrázol, ahogy békésen barátkoznak a földi mennyország édes meghitt-ségében. Sir Percy még sose járt a kerti lakban, és most, hogy körülnéz benne, gyanakodó tekintetébe helytelenítés is vegyül. Ennek az épületnek az egész légköre visszatetsző. Példának okáért ez az óriási, botrányosan széles, aranyozott keleti ágy; ez a szemérmetlenül felkínálkozó bútordarab hárembe vagy még rosszabb helyre való, s a baldachinon kívül még tükör is van felette, aminek igazán nem itt a helye! Igyekszik elkerülni a tekintetével, de az átkozott bútordarab a szó szoros értelmében majd a szemét szúrja ki, sőt úgy rémlik, mintha a tükör cinikusan rávigyorogna. Az egész lak berende-zése ráadásul kétes ízlésű, nemcsak bizarr, hanem beteges vonásra is vall. A falakon bajszos és szakállas harcosok – nyilván törökök – hajolnak elalélt fogoly nőkre, orosz ikonokban a szentek képmása helyére szénrajz került: egy komor, feltűnően szép fiatalember feje. Itt is, ott is maszkok, nargilék, fűzfavesszőből font próbabábun régi spanyol köntös, túl sok puha párna és egy furcsa spanyolfal, amelyet játékkártyákból állítottak össze, száz meg száz pikk dámát ragasztottak egymás mellé, fekete szemük baljósán mered az emberre. Természetesen állatképek is függnek mindenfelé; Lady L. háziállatainak pofáit emberi arcokra, Lord L. őseinek portréira festették rá bántó tiszteletlenséggel. Kutyák, macskák, majmok, mókusok, papagájok udvari díszöltözetben, aranyozott keretekben büszkén néznek le Sir Percy Rodinerre. Lady L. kedvelt szórakozása volt ez: a Koszorús Költő szeme láttára órák hosszat festette egy-egy nemrég kimúlt kutyus ábrázatát hitvese egyik előkelő ősének képmására. Macskák teljes fegyverzetben, macskák lóháton, a bengáliai dzsidások egyenruhájában vagy tengernagyi unifor-misban Trafalgarnál, a parancsnoki hídon, távcsővel figyelik az ellenséges flottát; kecskék a királyi gárda öltönyében és kucsmájában, egyik patájukkal büszkén emelik fel a megsárgult pergament, amelyen még kibetűzhető a dicső jelszó: „Kitartok!”; papagájok egy dédanya méltóságteljes arca helyén, angyalfejek, amilyenek a főúri gyaloghintó elején láthatók, az unokái csoportképére festve, mellettük a nevelőnő, majomfejjel, s egy szép, fekete kandúr, kiváltképpen elszánt tartásban: kivont szablyával, lóháton,

105

kéjesen összekunkorodó farkával tartja Őfelsége egyik leghírnevesebb ezre-dének a zászlaját.

– Ez az én szegény Trottóm – magyarázza Lady L. – A szegény aranyos a könnyűlovasság rohamát vezényli a Krím-félszigeten. Történel-münk egyik legdicsőbb mozzanata ez; de hisz maga jól tudja.

Sir Percy helytelenítő pillantást vet rá. Lady L. betelepszik egy csupa bíbor és arany perui barokk karosszékbe: a támla csúcsán oroszlánfej, s a fotel két karja hegyes körmű mancsokban végződik. Lady L. kissé elérzé-kenyül; így szokott ez lenni, valahányszor egyik-másik szívéhez nőtt elhunyt emlékét felidézi. A Koszorús Költő jobbra-balra nézelődik, az olyan ember szigorú arckifejezésével, akiből nem hiányzik a kellő bátorság, de azért résen van. De sehogy se bírta elfojtani magában a veszély, a titkos veszedelem előérzetét. A kerti lak légköre ránehezedik, valami vészjósló, már-már fojtogató van benne. Talán részben az áporodott levegő az oka, de annyi bizonyos, hogy valamennyi poros tárgy, minden szövet vagy fadarab rákényszeríti a kézzelfogható jelenlétét, és száraz, avítt szagával is mintha közölne valamit. A zsaluk csukva, a gyér, belopakodó fény még inkább kiemeli a helyiség furcsaságát s a sok különös tárgyat, amit összezsúfoltak benne. A lappangó veszély gondolata igazán képtelenség, de Sir Percy Rodiner mégse szabadulhat tőle, és hirtelen átvillan rajta, talán Lady L. és anarchista barátai hajdanában itt, a kerti lakban tartották a bombáikat. A hely kiválóan alkalmas rá, a bombákat bárhol elrejthették, például az elefántcsonttal és gyöngyházzal kirakott zanzibári szekrényben vagy abban a rézszegélyű, hatalmas fekete bútordarabban, amelyet Glendale egyik keleti útjáról hozott haza; a madraszi bankárok az ilyen szekrényekben tartják az aranyat.

– No jó – mondja mogorva hangon, s igyekszik palástolni egyre növekvő kínos érzését. – Maga mit csinált akkor?

Most már a történet egyetlen szavában sem kételkedik: a kerti lak lég-köre különös hitelességet ad neki. Lopva ismét az ágyra pillant: igazán visszatetsző bútordarab, ilyesminek semmi helye sincs Angliában.

– Tuniszi ágy – mondja Lady L. - Én magam vásároltam Kairuanban. Egyenest a bej háreméből került ki, és . . .

– Maga mit csinált akkor? – vág gyorsan a szavába Sir Percy, hogy félbeszakítsa a felvilágosítást, amely az ég tudja, milyen részletekre terjed-hetne ki.

– Két hét igazán nem sok egy sikeres jelmezbál előkészítésére, így hát temérdek dolgom volt. És ráadásul a walesi herceg bejelentette, hogy Bathból hazajövet kegyeskedik a hétvégét nálunk tölteni, ami legalább

106

húszfőnyi kíséretet is jelentett, közte természetesen Miss Jonest is, azonfelül két elfecsérelt, üres fecsegésből és udvariaskodásból álló napot. Igaz, hogy száznegyven főnyi személyzettel rendelkeztem, a férjemet nem is számítom bele, de mégis magamnak kellett utánanéznem, hogy Eddie tökéletesen jól érezze magát, és az etikettet a fesztelenség látszata mögött pontosan betartsák – hisz tudja, hogy van ez. Igazán halálosan fárasztott. De én a boldog várakozás szinte önkívületi állapotában éltem: végre viszontlátom Armand-t, és az előbb már mondtam magának, hogy ezen kívül mellékes volt minden. Egyre azt kérdeztem magamtól, hogyan viselte el, hogy oly kegyetlenül el kellett szakadnunk, vajon megváltoztam-e a szemében, vajon még egyre azzal a maradéktalan szenvedéllyel lángol az emberiségért, és a szívében még mindig oly kevés hely jut nekem, vagy a keserű lecke után, amelyet vetélytársnőmtőöl kapott, talán némileg kiábrándult belőle, és már nem látja olyan csábítónak. Ebben nem nagyon reménykedtem, de aztán arra gondoltam, hogy a legnagyobb költők is megunják idővel a holdat, s olykor-olykor bizonyosra vettem, hogy majd magához ölel, és gyöngéden bocsánatot kér, amiért annyi fájdalmat okozott. Temérdek időt töltöttem el a vendégek névsorának összeállításával, igyekeztem mindenkit számba venni, aki igényt tarthat a meghívásra, hogy senkiről meg ne feledkezzek, és senkit meg ne bántsak, de be kell vallanom, jókedvem kerekedett, ha eszembe jutott, hogy egyik-másik szerfölött pökhendi barátnőmnek megcsapják majd az ékszereit. Egyébként úgysem volt választásom: ha a legcsekélyebb ellenállás tanújelét adnám, Armand-nak csak egy szót kell szólni, felfedni a múltamat, és máris kitör a botrány. Örültem a kényszerhelyzetnek: megkímélt a lelkiismeretvizsgálattól meg az erkölcsi dilemmától. Amit főztem, meg kellett ennem, és reméltem, nem fekszi meg túlságosan a gyomromat. Kissé zavarban voltam, valahányszor eszembe jutott, hogy találkozni fogok Sapperrel, úgy éreztem, sokkal többet vétettem ellene, mint Armand ellen, hiszen Armand-t szenvedélyesen szerettem, de Sapper ok nélkül töltött nyolc évet a börtönben. A walesi herceget elhalmoztam figyelmességemmel, nagyon elégedettnek látszott. Férjem akkoriban a párizsi nagykövetségre pályázott, Eddie nemrég békült ki az anyjával, így hát nagyon értékes segítséget nyújthat. Elhatároztam, hogy teljes erőmet latba vetem. Egyébként, őszintén szólva, engem is meglehetősen kísértett a lehetőség, hogy Anglia nagykövetének a felesége legyek Franciaországban, arra gondoltam, milyen érdekes is lenne egészen más szemszögből látni Párizst. Meg aztán Párizs az a város, ahol leginkább lehet párhuzamosan szív- és államügyekkel foglalkozni, és ha Armand legalább egy időre sutba dobná az eszméit, néhány nagyon boldog esztendőt tölthetnénk együtt.

107

Finom kis magánpalotát rendeznék be, anyagi gondoktól mentes, könnyű életet biztosítanék neki, és ha titokban mégis folytatni akarná politikai ténykedését, sokat segíthetnék, föltéve, ha nem viszi túlzásba az ügyeket, és tapintatosan viselkedik. Egyébként abban is reménykedtem egy kissé, hogy a börtönben a sokféle betörő között talán kigyógyult idealizmusából, talán belécsepegtettek némi józan észt, hatottak rá, szóval rózsás színben láttam a jövőt. Abban is támogathattam volna, hogy megválasszák képviselőnek. Még csak huszonöt éves voltam, és telve ábrándokkal. A várakozás lázában égtem, férjem egy kissé csodálkozott is, hogy révedező tekintettel, álmatag mosollyal járok-kelek a házban. Túláradó boldogságomban néha megcsó-koltam, és gyöngéden megszorítottam a kezét. Ilyen jó dolga még sose volt mellettem. Olykor az ágyamból felkelve a fiam szobájába szaladtam, magamhoz öleltem, boldog, mosolygó arcomat göndör hajába temettem, csókokkal halmoztam el: milyen kár, gondoltam, hogy nem idősebb, szerettem volna mindent elmondani neki; bizonyára mindent megértett és megbocsátott volna. Lépéseimet mintha Dicky jókedvű tekintete kísérné, s úgy éreztem, helyesel nekem.

Gromov újra megjelent, ez egyszer bátran, a főbejáraton jött be fényes nappal, kifogástalan öltözékben. Megbeszéltük az összes részleteket. Abban állapodtunk meg, hogy mikor beesteledik, a két szökevény a kerti lakban átöltözik, és elvegyül a vendégseregben; jelmezüket én magam választottam ki, és közben nagyon jól mulattam. Sapper ruhakérdését egyszerűen oldot-tam meg, zsokéjelmezt készítettem elő, a sapka meg a zubbony fekete és narancsszín, a férjem színei. Gromov ferences rendi szerzetescsuhát kapott, úgy éreztem, elragadóan illik a külsejéhez. És bevallom, némi kajánság volt bennem, mikor Armand-nak XV. Lajos korabeli udvaronc öltönyét és fehér parókát tettem félre: a lélek nemessége jócskán felér a másikkal; az volt az érzésem, így az őt megillető tisztelet fogja övezni. A Covent Garden Opera hajdani baritonja tiszteletteljes figyelemmel hallgatta szavaimat, kemény-kalapját kezében tartva, álmélkodó és rémült pillantásokat vetett a walesi hercegre, aki férjemmel együtt a pázsiton sétált. Ahogy ott állt előttem nagy lúdtalpán, mint egy pingvin, és minden egyes utasításomra meghajolt, arra gondoltam, hogy egy kis igyekezettel kitűnő főkomornyik válna belőle, és nekem éppen akkor szükségem lett volna egy megfelelőre. De aztán letettem az ötletemről, mert eszembe jutott, hogy sokat iszik.

108

13

A meghívottak a wigmore-i állomáson szálltak ki a vonatból, a fogatok már reggel óta várták őket. A pázsiton, egy pompás sátorban frissítőket szolgál-tak fel, a sátrat Dandalo jellegzetes figurái díszítették: gömbölyű, rózsaszín popsis ámorok, a kék égen szárnyas szekéren röpülő ifjú istenek, bájos és teljesen komolytalan világ, amely nem ismeri az árnyékot, és rózsaszínje meg gyengéd kékje mintha egyenest viadalra hívná ki a feketeséget meg a vérszínt. Mindez nagyon távol esett a fenséges művészettől, amely székes-egyházaiban a szenvedést dicsőíti, s a múzeumokat siralomházzá alakítja át.

Hét óra felé mindenki a szobájába ment, hogy jelmezét felöltse, szolgák rajzottak fel az emeletekre, turbánokat és parókákat, köpenyeket meg kardokat cipeltek, ingerült hangok hajbodorító vasat vagy elkallódott kézelőket sürgettek. A vendégek túlnyomó része a saját személyzetével érkezett, sőt egyesek magukkal hozták fodrászukat és jelmezkészítőjüket is, hogy ne legyen semmi fennakadásuk.

Lady L. Alba hercegnőnek öltözött; a legendás hírű hercegnő arcképe a főlépcső fölött, a díszhelyen függött; mielőtt lement volna a bálterembe, egy pillanatig megállt előtte, és némán, de buzgó hévvel imádkozott ahhoz, aki oly magafeledten, sőt olykor kegyetlenül szeretett. Lord L. hosszas habozás után a velencei dózsék öltözékét választotta, s ő önkéntelenül elmosolyo-dott, ahogy felötlött benne, hogy Velence dózséi egytől egyig a titokzatos és mély tengerrel kötötték össze sorsukat.

Tíz óra felé a pezsgő már átforrósította a társalgást és a kacajt, bohócok, bibliai háromkirályok és keleti fejedelmek csevegtek a jelmezbálok elmaradhatatlan Seherezádéival, pásztorlányokkal és Britanniákkal a három hosszú büféasztal előtt. Az ételek feltálalása Mr. Fortnum személyes irányítása alatt történt, s a Café Royalból nagy harcok árán szerződtetett cigánybanda pattogó pusztai dallamokat játszott, amelyek ingerlően hatnak az étvágyra, és jól illenek az előételekhez. Lady L. izgatottan és boldogan járt-kelt a vendégek között, beszéltek hozzá, de jóformán nem is hallotta, tekintete a maszkokat, az álorrokat, a különféle álcákat fürkészte: már itt kell lennie; őt kereste a kissé pityókos konkvisztádorok, a Don Juanok, a Nagy Inkvizítorok és az aranyszakállú fáraók közt. Még mindig neheztelt rá valamelyest, hiszen oly komisz volt, nyolc hosszú évig megfosztotta őt a

109

szerelmétől, és meglehet, hogy Armand is haragszik, bizonyára ki fogja oktatni, összeszidja – ehhez igazán ért –, de tudta, hogy az első csók után mindez mellékessé válik. Bekukkantott a papagájos zöld szalonba, ahol száz meg száz piros, zöld, kék, sárga madár röpködött egészen a mennyezetig, fekete pofájú kis majmok bájos olasz dzsungelben mászkáltak, s úgy rémlett, máris ráugranak a csillárokra, a nők hajára, meztelen nyakukra, vállukra; majd átment a nagy bálterembe, ahol az első valcer dallamára vidám forgatagban keringtek a párok a fekete-fehér márványkockákon, s úgy bolyongott legyezőjével a kezében, mint a zenélődoboz üvegfedele alatt körbejáró bábu. És hirtelen megpillantotta: ott állt a nagy teraszra nyíló franciaablaknál, egy rémült, babaarcú ferencrendi szerzetes meg egy félrebillent fejű, mozdulatlan zsoké között. Egy pillanatig elválasztotta őket konfettizáporával a farandole kígyózó, szökellő menete – a táncosok a commedia dell'arte figurái, akik mintha Tiepolo festményeiről léptek volna az életbe –, aztán tekintetük ismét találkozott, s ő kezét előrenyújtva, kedves mosollyal közeledett a fehér parókás, selyemfrakkos márkihoz, aki szer-tartásosan meghajolt. A jelmez csodára illett neki: Annette pontosan emlé-kezett a testére.

– Armand Denis udvari öltönyben – mondja Lady L. – Ez mégiscsak eredmény. Sajnos, akkor még nem voltak fényképészek. Nem bírtam meg-állni, ujjaim hegyével gyöngéden megcirógattam a tarkóját tánc közben, és azt hiszem, aligha lelte örömét abban, hogy én kacéran egy-egy csókot leheltem a fülcimpájára, hiszen tudja, ő nem a „gáláns ünnepek” embere. De engem ellenállhatatlan vágy vonzott, hogy megbüntessem, és mindent odaadtam volna, csak hogy kimozdíthassam a világából, s egy Fragonard-képbe kényszerítsem. Nem változott meg, még most is ugyanolyan szép volt, kiváltképpen mikor a harag, a szenvedély, a nehezen fékezett, méltatlankodó indulat vad feszültsége villogott a szemében – úgy illett hozzá! Igazán nagyon aranyos volt. Azt is észrevettem, hogy jócskán ivott – régebben sose tette. No de hát nyolc esztendőt töltött a börtönben, éppen elég ideje volt elmélkedni az emberi természetről, talán már nem látja oly nemesnek, talán már nem rajong úgy érte, amióta tapasztalta, hogy néha mire képes . . . Hangja időnként rekedtes, rozsdás, a tekintete méltat-lankodó, sebzett, indulatos volt, nem találok rá más kifejezést, szilajság, tiltakozás ágált benne. Szóval némi fantáziával elképzelte az ember, milyen lesz tíz vagy tizenöt esztendő múlva, egy liter vörös borral valamelyik Szajna-híd alatt; „Ő”, az a nagyúri hölgy, akit annyira szeretett, már régen

110

elhagyta és elfelejtette, a napkeleti királykisasszony új rajongóit, új szerel-meseit gyötri, s az anarchista vezérből részeges utcai hangoskodó lett. El se bírja képzelni, Percy drága, hogy mit éreztem. Ehhez magának nincs érzéke. Attól tartok, maga nem szélsőséges, a maga szemében, ugye, a terror valahol Spanyolországban vagy Szicíliában zajlik le, és csupán politikai szenvedélyek következménye . . . Nem értheti meg. Kínozni akartam őt, magamat, az övé akartam lenni, csak az övé, alázatosan, teljes odaadással, és . . .

Elhallgatott. A Koszorús Költő tekintete egy láthatatlan pontra mered, semmiképpen sem akar most Diane-ra nézni. Isten tudja, milyen bánatos és gyöngéd kifejezést látna az arcán, amelyet – eddig úgy vélte – jól ismer. Ennek az arcnak mindegyik vonása, a természet törvényeivel szembe-szállva, oly tisztaságot és ifjúságot sugároz, amellyel szemben az idő hatalma tehetetlen.

Lady L. lehunyja a szemét. Mosolyog. – . . . és tagadni akartam a végsőkig, hogy még inkább elkeserítsem,

hogy tekintetéből a haragos villámot, hangjából a fojtott panaszt ismét kikényszerítsem, hogy mélyebben vájhassak a húsába, a szívébe . . .

– Gratulálok, asszonyom. Maga páratlan az árulásban . . . Oly bájosak voltak tánc közben, hogy a bohócok, a tündérek, a Nelson

admirálisok, a Bonaparték és a Cleopatrák, akik mellettük keringőztek a kockás márvány-padlón, lelassították lépéseiket, hogy gyönyörködhessenek Alba hercegnőben, aki vidáman mosolygott párjára, egy fehér selyem-frakkos, XV. Lajos korabeli udvaroncra. A rokokó gavallért senki sem ismerte, de minden mozdulata arról a természetes előkelőségről tanúskodott, amit a kékvérűek azonnal felismernek; férfias szépségét a hölgyek érdek-lődve, a férfiak ingerülten méregették.

– Ó, Armand, Armand . . . – Jó, jó. Figyelnek minket. Csevegjünk egymással kellemesen. – Hallgass meg . . . – Mily ártatlan tekintet, milyen álmélkodás . . . Ügyesen játszottál.

Igazi nagyvilági hölgy vagy. Kit illetne meg a nemesség, ha nem téged: hiszen feljelentetted, a rendőrség kezére játszottad a forradalmárokat, ahogy illik. Hazugság, képmutatás, árulás . . . Igazi nagyvilági nő, kétség nem férhet hozzá.

– Armand . . .

111

– Igen, Armand! . . . Egy rossz hírű lebuj nem csinál a nőből okvet-lenül kurvát, de egy kis luxus, szépség, előkelőség, akkor ugyebár könnyen megy: először önmagunkat adjuk el, aztán a barátainkat . . .

– Nem én tettem . . . Gyönyörűség volt látni, hogy szenved, öröm volt hallgatni az össze-

harapott fogai mögül felmorduló hangját, érezni a kétségbeesett méltatlan-kodást, ami oly jól illik hozzá. Gyöngéden megszorította a kezét.

– Szép vagy, tudod-e . . . – Légy nyugodt, nem kell tartanod a bosszútól. Semmit se kockáztatsz,

még szükség van rád. A bosszút egyébként én nagyon személyes, önző elégtételnek tartom. Én nem számítok, és te se számítsz, vagyunk és véget érünk, mint a valcer . . . igen . . . Ezzel szemben az igenis számít, hogy ellenségeink mindenfelé diadalmaskodnak, hogy nyomdáinkat bezárták, küzdőtársainkat szétszórták, megfosztva őket a cselekvés lehetőségétől, míg az országok vezetői és a fegyvergyárosok vágóhídra akarják terelni a népeket, s a szocialista Internacionálé fehér kesztyűs módszerével meg az ígéreteivel, hogy a proletariátus cukorkát kap, ha jól viseli magát, kiszorít bennünket az állasainkból . . . Nekünk pénz kell, sok pénz. Most, hogy valóban kurva lettél, igazán hasznunkra lehetsz . . .

– Glendale minden lépésedet figyeltette, tudott mindenről, ő volt az, aki . . .

– Hagyjuk a mesét, mondtam már. Mikor a vendégeid előtt levetkőztél és lefeküdtél velük, nem csináltál rosszat . . . A férfiak sose akkor tesznek rosszat, mikor letolják a nadrágjukat . . . Ezt csak a polgári morál papolja. Mikor az igazi disznóságokat csinálják, felöltöznek. Egyenruhát vagy zsa-kettet öltenek fel. Csupasz seggel senki nem bűnözik . . .

– Armand . . . – Igen, Armand! Na gyerünk. Mondd már. Mondd már, hisz még csak

ez hiányzik: Armand, szeretlek! Közismert dallam, sőt elcsépelt. Carmen, Bizet, a nagyopera, a finom társaság odajár, hogy a zene meg a látványos-ság kábulatában megfeledkezzék a saját harsogó ürességéről, hogy rútságát a művészet kozmetikai készítményeivel álcázza. Ha nem szeretsz, szeretlek én, ha én szeretlek, jól vigyázz . . . Ismerjük. Láttuk. Megértettük. Nem-hiába ült az ember börtönben semmiért . . .

– Glendale . . . – Hazudj csak. Ügyesen hazudj. Mert én mondom neked, ezentúl job-

ban kell hazudnod, mint idáig egész életedben, pedig az nem csekélység . . . Most aztán igazán nagyban fogsz játszani. Itt maradsz, ahol vagy, a Rothschildjaid meg az Ulbenkiánjaid, a hercegeid meg a mylordjaid közt,

112

de nekünk dolgozol, a kifosztottak tömegéért, az emberiségért, amely látha-tatlan abból a magasságból, ahová te felkúsztál . . .

Semmit se változott, „Őt” még ugyanolyan szépségesnek látja. Ugyan-úgy szereti. „Ő” tehet akármit, Armand mindig talál neki elegendő ment-séget, alibit. Bűneit, csúfságát, gyávaságát, kegyetlenségeit a társadalom, a környezet, egy osztály rovására írja. Az emberiség minden gyanú felett áll. Nagyon előkelő hölgy, legendás hírű nevet visel, semmi sem érhet fel hozzá, semmi nem mocskolhatja be. De az Armand hangjából áradó harag még mindig oly varázsos, s a szavak mit sem számítanak . . .

– Armand . . . A pezsgő, a valcer, az izgalom Annette fejébe szállt, mintha minden

forogna, inogna körülötte. Minden erejét össze kellett szednie, hogy kifogástalanul viselkedjék, hogy ne simuljon hozzá, ne mosolyogjon rá boldogan, szerelmes tekintete ne tapadjon önfeledten az arcára. Már azt se tudja, kicsoda ő tulajdonképpen: Lady L., akit mindenki tisztel, kényeztet, csodál, akibe ebben a teremben is legalább öt férfi tapintatosan szerelmes? Vagy még most is az egykori Annette, aki minden kockázatot vállal, minden őrültségre kész, hogy az élettől egy pillanatnyi bűnös mámort kicsikarjon?

– Armand, menjünk el innen. Utazzunk el. Azonnal. Vigyél el. – Elég volt a turbékolásból. Itt maradsz a felső tízezer közt, és nekünk

fogsz dolgozni. A valcer véget ért, s neki erőlködnie kellett, hogy megértse, amit

Armand mond: a biliárdteremben fogja várni a következő tánc után. Aztán Gromovval és Sapperrel hármasban végigcserkészik az emeleteket, és míg a mulatság javában áll, összeszedik az ékszereket.

Mikor táncosa továbbment, Lady L. néhány lépést tett a kockás márványpadlón, megállt, felhajtott egy pohár pezsgőt, s udvariasan végig-hallgatta a kör alsónak öltözött Sir Walter Donahue-t, aki ezeket a pillanatokat találta alkalmasnak, hogy Lessepsről meg a Panamájáról beszéljen neki, aztán a lépcső felé indult és fölszaladt, be a fia szobájába. A holdvilág cirógatta az alvó gyerek arcát, a paplanon nyugvó kezét és kezében a pisze, vörös orrú paprikajancsit: a baba kaján szemmel sandított a belépőre. Az anya szinte vad szenvedéllyel hajolt kisfia fölé, száját apró, meleg fülére szorította. A gyerek mocorgott, elfordította a fejét, nem ébredt föl. De neki ez a könnyű lehelet visszaadta akaraterejét és tisztánlátását, és mikor visszament a vendégek közé, a tartása, minden mozdulata arról a magabiztos könnyedségről tanúskodott, amit oly gyakran és teljesen alap-talanul jellemeznek a „királyi” szóval.

113

– Ami a lényeget illeti, még mindig a nép lánya voltam. Szerencsémre még nem tartoztam igazán az előkelő világhoz – mondja Lady L. – Ennek köszönhetem, hogy megmenekültem. Még egész közel voltam a termé-szethez, és valahányszor a kicsinyeit védelmező nőstényről hallok – Kipling nagyon szépen ír erről –, tudom, hogy szörnyű dolgot követtem el, de nem kell szemrehányást tennem magamnak.

A papagájos zöld szalonban egy Mefisztó szórakozottan játszott jelmeze farkával, és egy cilinderes John Bull-lal politizált, aki mintha a Charivari karikatúrájából lépett volna ki. Egy arab herceg – foglalkozása szerint Hollandia nagykövete Nagy-Britanniában – a transvaali helyzetről alkotott véleményét fejtegette egy ösztövér kalóznak, akinek fél szemét fekete kötés takarta, és fején piros kendőt viselt: a kalóz Saint-John Smith, az angol külügyminiszter helyettese. A királyi ítélőszék elnöke, a korszak egyik leg-szigorúbb és leginkább rettegett tisztviselője Casanovának öltözött; Lady L. megindítónak találta ezt az ötletet. Az ítélőszék elnöke pezsgőt ivott, s egy ferences rendbeli baráttal társalgón, akinek homlokán kövér verejték-csöppek gyöngyöztek, és irgalomért esedező pillantása kétségbeesetten kerülte a bíró tekintetét.

– Igenis, nagyméltóságod . . . teljes mértékben egyetértek nagyméltó-ságoddal. – A boldogtalan Gromov rekedt hangon, gépiesen hebegve lökte ki magából a szavakat, nyilván nem is hallotta, amit az ítélőszék elnöke beszél. – Ahogy Disraeli mondta nekem . . . Ahogy találóan mondta . . . Már nem emlékszem pontosan, mit mondott, de tökéletesen igaza volt . . . Disraeli nagy ember, tagadhatatlan, hogy nagy ember. Együtt vadásztunk hódfajdra Skóciában . . . vagy fogoly lett volna? Annyi bizonyos, hogy vadászévadban történt. A törvényesség szigorú keretei közt . . . Vad-orzásban sose vettem részt, erre szavamat adom . . . Én, kérem, tisztelettel, mindig azt mondom: tiszteld a törvényt, ha azt akarod, hogy a törvény is tiszteljen téged, úgy ám . . .

Hátrálva igyekezett minél távolabb jutni, és lihegve valósággal elbújt Lady L. mögé, arcát veríték lepte el, a szeme is mintha olajos folyadékban úszkálna.

– Ez több a soknál, remegek, mint a falevél, láthatja . . . Az az ember, az, aki rám néz, a bíró, mikor a királynő félszázados uralkodását ünnepel-ték, három évet sózott rám az uralkodó személye ellen elkövetett sértésért. És most azt mondta, bizonyos benne, hogy valahol már találkoztunk . . . Az én szívem nem bírja az ilyen szörnyű izgalmakat, minden elhomályosul

114

körülöttem, köd lebeg a szemem előtt, iszonyú félelem fojtogat, ez már a vég . . . így mégse szabad bánni velem . . . Én vagyok Anglia egyetlen és utolsó anarchistája, engem mégiscsak kímélni kellene . . .

A biliárdteremben Armand nyájasan csevegett három hölggyel, akik szemmel láthatóan elbűvölőnek találták, az egyik Marie Antoinette-nek volt öltözve, a másik Jeanne d’Arcnak, a harmadik Oféliának vagy talán Rómeó Júliájának, „Annyi bizonyos, hogy mindegyik legalább húsz esztendővel fiatalabb lehetne a szerepéhez képest” – gondolta Lady L. ingerülten. Armand-nak végre sikerült otthagynia őket, és feléje indult. Kimentek a teraszra, előttük ott sötétlett az éjszaka. A vidám, gyors, nőiesen lágy valcer zenéjével kacagás és hangos beszéd áradt kifelé, s a dallam könnyedsége mintha fütyülne a világ összes gondjára.

– Rendben van minden? – A táska a szobámban. Benne az ékszereim. Első emelet, az utolsó

ajtó jobbra. Vidd el. Vagyont érnek: egy álló esztendeig lesz miből gyil-kolni. De ne nyúlj, kérlek, a többiekéhez. Túl veszélyes.

– A ladyt talán nem mulattatja, ha legjobb barátnői ékszereit elemelik? – De igen, drágám, nagyon is, de hát nem nevethetünk mindig . . . Lady L. arcát, födetlen vállát, nyakát odatartotta az éjszakai levegőnek:

hűvösségében egy kis enyhülést keresett. – Armand, hát neked soha, de soha nem jut eszedbe, hogy legalább

ideig-óráig a saját életed éljed? – Állandóan eszemben van, de az ember tartóztassa meg magát. – A boldogságtól? – Szeretnék boldog lenni, de a boldogságban társakat akarok. – Hány ember él a földön? Mennyi a pontos számuk? Egymilliárd.

Vagy kettő? – Hamarosan módjukban lesz emlékeztetni téged a létezésükre és a

pontos számukra. – Vidd el az ékszereket. Lopd el a vendégeim ékszereit is. De legalább

egy részét tartsd meg magadnak. Utazzunk el ketten egy időre. Indiába, Törökországba . . .

– Te aztán sose fogod megérteni, mit jelent egy igazi nagy érzés. Hangja most szinte fájdalmasan csengett. Annette-nek eszébe jutott, mit

mondott neki az egyetlen igazi anarchista, akit életében ismert: „A szeretője a fellegekben jár, és a társadalom átalakítójának tartja magát. A világ legrégibb nemességéhez, az idealista álmodozókhoz tartozik. Ősei Artus király meg a kerek asztal kóbor lovagjai, akik a Grál keresésére indultak; ő azt hiszi, hogy a Grál titkát megtalálta az Anarchia elvei-ben. Merlin, a

115

nagy varázsló idejében is sokat öltek, igaz, másféle sárkányokat. A teljesség utáni szomj egyébként nemcsak nagyon érdekes jelenség, hanem megle-hetősen veszélyes is: úgyszólván mindig hatalmas öldökléshez vezet. Az emberiséget egy szép napon azok fogják szerelmi csalódásukban elpusztítani, akik szenvedélyesen imádják.” – „Igen, Dicky, drágám, magának tökéletesen igaza van, de ő olyan szép!” – „Nos, akkor hát festesse meg az arcképét Boldinival, fessék le holdkóros bohócnak, és a többivel tegyen azt, amit akar.”

De a gúnyos hangú kis csengők, amelyekkel jól megtanult játszani, hogy ne hallja az élet mély, kétségbeesett szavát, az ügyesen felvett szokások, amelyek – úgy remélte – természetévé válnak, hogy az igazi természetéről megfeledkezhessek, a temérdek játszi trükk mit sem ért most, hogy feltámadt benne a sóvárgás: megőrizni, birtokba venni, magához vonzani Armand szépségét, a vetélytársnője, a láthatatlan arcú, a milliónyi arcú „másik” felé forduló Armand-t. És Lady L. hirtelen akkorát csapott a terasz kőkorlátjára, hogy legyezője összetört.

– Menjünk be.

116

14

A Koszorús Költő egy kissé idegesen markolja a fotel karfáját, és gyana-kodó tekintettel néz körül. Lady L.-nek nyilván nyomós oka lehetett, hogy őt ide vezette, mert ez éppenséggel nem az a hely, ahol Sir Percy szívesen tartózkodik. Valahol ingaóra tiktakol, talán a kétségbevonhatatlanul sötét tekintetű pikk dámák mögött; szabályos, kérlelhetetlen hangja mintha vala-mi végzetes pillanat közeledtét jelezné, s ő annyi szörnyűséget hallgatott végig terroristákról meg bombamerényletekről, hogy úgy rémlett neki, egy pokolgép ketyeg, amely rövidesen levegőbe röpíti ezt a vészjósló lakot.

A kerti lak botrányos és kétes légköre hatalmába keríti az embert; ebben a környezetben hiába küzdünk a bennünk motoszkáló egészségtelen kíváncsiság ellen, és nem bírunk legyűrni bizonyos csapongó gondolatokat. Például azok az egyenest felháborító képek a falakon: szőke nők, s bár keblük csupasz, meglehet, hogy angol nők, a Boszporusz partján bajszos és napbarnított szeretőik karjai közé omlanak; aztán a rajzok – a „merész” kifejezés korántsem elegendő a jellemzésükre. Néhány rézkarcot is lát Sir Percy, a részleteket nem is akarja megfigyelni, az ilyesmire szokás azt mondani, hogy „franciás”; néger lovasok fehér bőrű nőket, fogoly helyze-tükbe nagyon is készségesen beleegyező nőket visznek; szerelmesek ölelkeznek a Föld legkülönbözőbb szélességi fokain: hólepte tájon trojkákban, a hagyományos olasz erkélyeken a hagyományos holdfényben, s a levegő is mintha teli lenne a csókjaikkal. A Koszorús Költő úgy áll e sok ledérség között, mint a helytelenítés élő szobra, és kínos feszengését csak növeli, hogy Lady L. figyeli, és mulat rajta. Ez a sok kacat egyébként semmit se ér, el se tudja képzelni, melyik lehet az a titkos kincs, amit itt rejteget, s az ő segítségével akarja elvitetni a közeli lebontásra ítélt – Sir Percy ezek után már nem vonta kétségbe, hogy jogosan lebontásra ítélt – kerti lakból. Az egyetlen festmény, amelynek némi kereskedelmi értéke van, egy Fragonard-kép: odaliszkokat ábrázol fürdés közben. A Koszorús Költőnek nem volt tudomása arról, hogy Fragonard keleti tárgyú képeket is festett. Azt hitte, hogy szemérmetlenségét csak Franciaország területére korlátozta.

– Nem tudtam, hogy maga ilyesfajta . . . hm . . . limlomokat gyűjt – jegyezte meg szárazon.

117

Lady L. a vállát borító indiai sálat simogatja. Gyöngéden mosolyogva néz valamit. Sir Percy követi a tekintetét, és szembe találja magát Diane egyik kedvenc állatának ábrázatával: nagy, tigriscsíkos kandúr, kék gallérú tengerészöltönyben, fején piros bojt, az egész alak szép aranykeretbe foglalva. És Sir Percy szomorúan eltűnődik azon, milyen kanári vagy papagáj kerül majd az ő arca helyébe, mikor Lady L. kedves elhunytjainak számát gyarapítja.

– Egyik-másik tárgy itt nagyon a szívemhez nőtt. Most, hogy a kerti lakot le fogják bontani, szeretném, ha segítene elszállítani őket.

Azzal az élénk, szeszélyes mozdulattal rázza meg a fejét, amelyet Percy oly jól ismer.

– Életem egy részét itt töltöttem, és ez a sok limlom, a maga szavait ismétlem, Percy, megtett értem mindent, amit csak tehetett . . . Segített álmodozni . . . emlékezni . . .

„Milyen különös – gondolja, és hihetetlennek érzi az egészet –, milyen különös, hogy most egyszerre itt ülök, nagyon-nagyon öregen, s azt gondo-lom: csaknem hatvan év telt el, igen, hatvan esztendő, és minden elmúlt, minden szétfoszlott, a bál véget ért. „Pedig oly tisztán hallja most is a csárdás zenéjet, látja a sebesen forgó párokat, a cigánybandát, a hegedűket meg a klarinétokat, a prímást, aki – isten tudja, miért – aranysujtással gazdagon kivarrt osztrák egyenruhát viselt, és a zsokét sárga-fekete zub-bonyban, sipkában, ostorral a kezében; ott állt az ajtónyílásban, néhány férfi vette körül, és nagy érdeklődéssel bámulta. Valamennyin látszott, hogy sokat ivott. Köztük volt Sir John Evans is, akinek a Zefír nevű lova megnyerte az utolsó derbyt . . .

– Már bocsásson meg – mondta Evans. – Állítása szerint ön ült a Hurricane-en, mikor az a ló utoljára szerepelt az ascoti derbyn.

– Úgy van, én ültem rajta – felelte a zsoké kissé ingerült hangon. – S azt is állítja, hogy a Rothschildék Siriusával is indult? – Igen, szavamra állítom! – válaszolt szárazon Sapper. – Remek ló

volt. – És hogy ön kétszer nyerte meg a Nagydíjat? – Kétszer – mondta Sapper. – Két esztendőben egymás után. Ez az

igazság. A három férfi hideg tekintettel mérte végig egymást, már egyikük sem

állt szilárdan a lábán. – Akkor hát megállapíthatom, hogy ma éjszaka „Sapper” O'Malley-t, a

híres kis zsokét képviseli itt, aki tizenkét évvel ezelőtt a nyakát törte Párizsban, a Bois-ban a Grand Prix-n.

118

– Pontról pontra igaz, és gratulálok a jó emlékezőtehetségéhez. – Remek zsoké volt ez a Sapper – mondta Evans. – Teljesen egy véleményen vagyok önnel ebben a kérdésben – mondta

Sapper. – Kár, hogy a nyakát törte – mondta Evans. – Kár, valóban nagyon nagy kár – mondta Sapper. – Nem tudom, mi történt vele aztán. – Sok minden, nagyon sok minden. – Ő volt a legkiválóbb valamennyi közt – mondta Evans. – Igen, valóban egyedüli volt a maga nemében, páratlan a szakmában –

mondta Sapper. – Akkor hát igyunk a szegény lélek egészségére – ajánlotta Evans. – Helyes, igyunk! – mondta Sapper. Ekkor lépett közbe Armand, attól tartva, hogy a játék veszélyesre fordul,

és Sappert a büféasztalhoz vonszolta; ott állt Gromov is, akit teljesen feldúlt a félelem, s egyik csésze húslevest a másik után hajtotta fel, hogy erőt öntsön magába.

– Nem bírom – panaszkodott sírós hangon. – Iszonyú rettegés kerített a hatalmába, egyébként ez a túlméretezett érzés nagyon szép, már-már eléri az igazi nagyságot . . . Irtózom a közvetlen akciótól. Énem legjavát adtam mindig, szívemből-lelkemböl tört fel az ének, valahányszor a szent ügyet szolgáltam, de mikor a kéz munkájára kerül a sor . . . elgyengülök, csütör-tököt mondok, megsemmisülök. Az én szememben nem a pisztoly az igazi tett, hanem a szó, az ének, a kiáltás . . . Vigyenek el innen! Gyönyörű dalok élnek még bennem, hangom rohamra indíthatja a tömegeket . . . De ennek alapvető feltétele, hogy életben maradjak. Állítom, hogy egy szép vers, a lélek mélyéről feltörő lázongó ének többet használ ügyünknek, mint ha itt maradok. Szörnyű állapotban vagyok, attól tartok, végem van, meghalok . . .

– Én is attól tartok – mondta Armand hidegen, és végigmérte. Gromov apró, kövérkés kezében remegett a húslevessel teli csésze, s a

szeme mintha olajban úszna. – Nos, itt a kellő pillanat – mondta Armand. – A harmadik emeleten

kezdjük, és lefelé haladunk. Annette-hez fordult. – Legyen gondod a zenekarra. Megszakítás nélkül játsszanak. Adj

nekünk jó negyven percet, aztán gyere utánunk a kerti lakba. – Örülnék, ha senkit meg nem ölnének, kedves barátaim – mondta

Lady L. – A gyilkosság után mindig maradnak nyomok.

119

Tekintetével követte a három távolodó férfit: a fénylő csillárok alatt, amelyeket a tükrök megsokszoroztak, a jelmezes tömeg egy pillanat alatt elnyelte őket a Történelem mélyébe, a Nagy Károlyok, Brutusok, Dzsingisz kánok, Oroszlánszívű Richárdok közé. Lady L. egy pillanatig megállt Alba hercegnő képmása előtt, felnézett rá, s azon tűnődött, vajon a hercegnő mit tett volna az ő helyében. De az isteni hercegnő más korban élt; vágyai, féltékenysége, szeszélyei törvényként parancsoltak. A modern világban nincs helye a szerelemnek . . . Felsóhajtott, alig észrevehetően intett az arcképnek, és elvegyült a vendégek közé; egyiktől a másikhoz ment, hol egy hízásnak induló olasz bohóc, hol egy tőzsde-ügyekről beszélő Jago csatlakozott hozzá, és a Robin Hoodok boldogan feledkeztek meg társaságában pocakjukról meg az államtitkokról. Mindenki nagyon vidám volt. Férje odalépett hozzá, gratulált, ezúttal is, mint általában, szemmel láthatóan elégedett volt mindennel, elsősorban saját magával.

– Szavamra, Diane, ez az estély igazán elsőrangúan sikerült, vélemé-nyem szerint egyike a legsikerültebb estélyeinknek – mindenki ezt állítja. Fejedelmi ötlet volt ez a jelmezbál. Egyébként Smithy kijelentette, hogy a francia nagyköveti kinevezésemmel komolyan foglalkoznak. Azt mondja, maga igazán nagykövetfeleségnek termett, és az országot is jól ismeri. Megígérte, hogy szóba fogja hozni a királynő előtt, de úgy látszik, Őfelsége nem tartja fontosnak, hogy a tisztséget a közeljövőben betöltsék . . .

– Magam is gondolom – mondta Lady L. – A mi drága Viktóriánk valamiképp megbotránkoztatónak érzi, hogy Párizsban képviseltesse magát. Párizs az ő szemében erkölcstelen hely.

Beszélgetésüket félbeszakította a sarabande felcsendülő dallama; a táncosok egymás kezét fogva, gyors, szökellő lépésekben futottak végig a szalonokon. Lady L.-t hirtelen körülvette három olasz monsignore, három fiatal gróf, név szerint Lord Ridgewood, Lord Brackenfoot és Lord Chilling. A fiatal arisztokraták derekasan igyekeztek megőrizni rossz hírüket, amit még atyáik szereztek a régensség idején, de óvatos duhajok voltak: vak-merőknek mutatkoztak, ám senkit meg nem botránkoztattak, és Lady L. bizonyosra vette, szertelenségük legfeljebb abban nyilvánul meg, hogy szaténcipőből isszák a pezsgőt, vagy elmennek egy fiatal nőszemélyhez, akit a család orvosa előzetesen gondosan megvizsgált. Nevetve kiszabadí-totta magát a három fiatalember közül, és visszament a táncterembe.

A bál hangulata már lanyhult, a fáradtság meg a pezsgő elbágyasztotta a vendégeket. Ausztria nagykövete Talleyrand-nak öltözve – hogy háboroghat Metternich szelleme! – karosszékben bóbiskolt, a VIII. Henrik maszkjába

120

öltözött ifjú norfolki herceget, aki üveges szemmel bámult maga elé, Eddie Rothschild támogatta tiszteletteljesen.

– Hát én azt mondom, Diane, hogy maga egész este egyszer se táncolt velem.

– Rögtön jóváteszem, Bunny – nyugtatta meg a herceget Lady L. – Csak hadd fújjam ki magam egy kicsit.

Lopva a zsebkendőjére tűzött kis olasz órára pillantott. Nemsokára három. Negyven perc bőven eltelt. A zene éles, vad hangjai már a hajnalt jelezték. Odament a prímáshoz – a kedélyes arcú, alacsony, kövérkés embernek nagy szeme és hosszú, kipedrett bajsza volt –, és meghagyta, hogy játsszanak még egy fél óráig. Az udvariasan meghajolt, és közben folytatta a muzsikálást, de néhány vendég már kifelé szállingózott; Lady L. megpillantotta Ulbenkiánnét, a hajógyáros Jóság Angyalának öltözött hitve-sét; az asszony meglehetős fáradtan ment fölfelé a lépcsőn.

„Édes jó Istenem, add, hogy már készen legyenek” – gondolta. Ha egy kis szerencséjük volt, már iszkolnak a zsákmányukkal, a kerti lakban majd átöltöznek, és Wigmore-ból szépen elindulhatnak a hajnali ötórás vonattal, hiszen időbe telik, amíg a rendőrség kivonul és a nyomozás elkezdődik; de azt is tudta, hogy ezentúl sose lesz nyugta tőlük, ki van szolgáltatva, s előbb vagy utóbb kitör a botrány. Talán jobb is lenne elébe vágni a kikerülhe-tetlennek, eltűnni velük együtt az éjszakában, mindent itthagyni, ha kell, elveszejteni magát, hogy a világ meg ne tudja soha az igazságot, hogy a holdfényben békésen alvó kisgyerek reggelenként mindig jókedvűen ébredjen. De túl értelmes volt ahhoz, hogy áltassa magát. „Ürügyeket keresek, hogy Armand-t követhessem” – gondolta. Még egy pohár pezsgőt töltetett magának, és észrevette, hogy a keze reszket.

Ebben a pillanatban éles női sikoly hasított végig az épületen. Lady L.-nek úgy rémlett, hogy a sikoltás nyomában a falak leomlanak, de a zenekar éppen teljes lendülettel muzsikált, hogy a bál kókadozó hangulatát felpezs-dítse, és rajta kívül, úgy látszik, senki se hallotta azt a kiáltást. Gyorsan megindult a széles fehér márványlépcső felé, a feljáratnál egy pillanatig megállt és figyelt.

Az első emeleten a hálószobájába benyitó Ulbenkiánné egy zsokét meg egy kámzsás szerzetest pillantott meg: ékszerdoboza tartalmát ürítették egy bőrtáskába, és a szerzetes éppen a gyöngy nyakéket tartotta a kezében. Ulbenkiánné segítségért rikoltozva kiszaladt, az ő rémült sikolyát hallotta meg Lady L. Az emeletre beosztott szobalányok közül az egyik éppen kellő időben futott oda, hogy karjába fogja az elalélt Jóság Angyalát, és most ő került szemtől szembe a két „gyilkossal”. Annyira megrémült, hogy csak

121

órák múlva jött meg a szava. Armand a botrány kitörésekor egy közeli szobában volt. Kirohant a folyosóra, és tüstént felismerte, hogy sem az ijedtségtől szinte sóbálvánnyá vált szobalány, sem az eszméletlen Jóság Angyala nem jelent közvetlen veszélyt, intett cinkosainak, hogy kövessék, és megindult a déli szárny lépcsője felé, egykettőre lejutott a földszintre, s elvegyült a meghívottak tömegébe. Semmi kétség, hogy mind a hárman kijutottak volna a parkba, de Gromovot már régóta szorongatta a félelem, és most teljesen elvesztette a fejét. Már azt se tudta, mit csinál, csak a menek-vésre gondolt, s egyik kezében a bőrtáskával, másikban az Ulbenkiánné gyöngynyakékével, lesunyt fejjel rohant le a bálterembe vezető főlépcsőn. Még ekkor is kivághatta volna magát némi hidegvérrel, mert a bál zajában senki se figyelt fel a sikításra, a cigányok szilajon húzták a vad ütemű csárdást, mindenfelől kacagás, vidám zsivaj hallatszott. Ám ahelyett, hogy nyugodt léptekkel a kijárat felé tartott volna, a vesztett ügyek e boldogtalan lovagján még inkább erőt vett a rettegés, hol lefelé ment egy fokot, hol meg visszahátrált, s végül mintha gyökeret vert volna a lába a márványlépcsőn, halálra vált arccal a falhoz lapult, így állt a nyílt színen, jobbjában a bőr-táska, baljában a nyakék. Oly nyilvánvalóan lerítt róla a tetten ért betörő, hogy a zenekar abbahagyta a muzsikát, a párok megálltak, és minden tekin-tet a ferences rendi szerzetesre tapadt, aki bekerített vadként lapult a falhoz.

A zsoké, aki Gromov után iramodott, hogy visszatartsa, megjelent a lépcső felső részén, egy szempillantásig habozott, aztán megfordult és eltűnt, a reszkető ronccsá változott tolvajt pedig megragadta a konkvisz-tádornak öltözött ifjú Patrick O’Patrick és a Kormányzó Szobra jelmezét viselő Sir Allan Douglas.

Alig tették rá a kezüket, a nagy bariton máris dadogó vallomásba kezdett. – Én nem akartam! Fenyegettek, kényszerítettek rá . . . Lady L. a torkához emelte a kezét: Gromov rámeredt, s Lady L. érezte,

hogy a neve már a nyelvén van, hogy az ujjávali mutatna rá, ha a két karját le nem fognák. Pontosan ebben a pillanatban vette észre Armand-t a közvetlen közelében bukkant fel a vendégtömegből, és pisztollyal a kezében lassan, nyugodtan haladt fölfelé a lépcsőn. Gromov is észrevette, száján reménykedő mosolyféle jelent meg, azt hitte, a segítségére siet, és teljes erejéből dulakodni kezdett, hogy kiszabadítsa magát. Armand még egy fokkal följebb lépett, Gromov vad erőfeszítéssel kitépte magát, ő pedig ráemelte a revolverét, megcélozta a szívét és lelőtte. A ferences barát kövér, kerek ábrázatára mélységes megdöbbenés ült ki, aztán összecsuklott, és ernyedten terült el a lépcső közepén.

122

– Hölgyeim és uraim! – harsant fel Armand hangja. – Lagarde felügyelő vagyok a francia rendőrségtől. Szökött bűnözők tartózkodnak itt, az estélyen, jelmezbe öltözve. Arra kell kérnem önöket, ne hagyják el a termeket, és őrizzék meg a nyugalmukat. Sajnos, valamennyi jelenlevő személyazonosságát meg kell állapítanunk. Gyorsan fog menni: Scotland Yard-i kartársaim már letartóztatták Armand Denis-t, a hírhedt anarchistát. De tudjuk, hogy néhány cinkostársa még itt van. Senki, semmiféle ürüggyel nem hagyhatja el az épületet: kint a parkban szabadon engedtük a kutyákat.

A vendégek szótlan, merev csoportokban várakoztak: mintha Madame Tussaud múzeumából kereket oldott volna vagy száz viaszfigura, és most újra felöltötték volna furcsa, dermedt pózukat. Armand fölemelte a Gromov kezéből kihullott bőrtáskát meg a nyakláncot, kissé lejjebb ment a lépcsőn, és meghajolt Lady L. előtt.

– Kegyelmes asszonyom, nagyon bánt, ami történt, és végtelenül fájlalom, hogy nem akadályozhattam meg. Szíves elnézését kérjük. Néhány perc múlva minden rendben lesz.

Ismét meghajolt, és egész halkan suttogta: – A kerti lakban várlak. Alig észrevehető irónia lebegett az ajkán, mikor még egyszer végig-

nézett a feléje forduló elképedt arcokon. Aztán, kezében a táskával meg a nyakékkel, kimért lépésekkel megindult a terasz felé.

Lady L. kissé feljebb ment a lépcsőn, és vendégei felé fordult: – Az az érzésem, hogy ma este némi . . . váratlan látványosságban volt

részünk, de gondolom, hamarosan rendbe jön minden. Odaszólt a prímásnak: – Kérünk egy kis muzsikát . . . Izgatott mormolás, suttogás, egy-egy felkiáltás hallatszott. Aztán a zene

rákezdte, és a viaszfigurák megelevenedtek. Még azok is, akik a brutális közjáték előtt távozni akartak, becsületbeli kérdésnek tartották, hogy folytassák a táncot, így adva tanújelét az előírásos angol hidegvérnek, s egyszersmind támogatva a háziasszonyt ebben a nehéz helyzetben. Tekin-tetük egyszerűen elkerülte a márványlépcsőn mozdulatlanul fekvő szerze-test, akinek halott szeme fájdalmas álmélkodásba dermedt.

Lady L. kissé megemelte a szoknyáját, átlépett a holttesten, és fölment a lakosztályába. A kis szalonon, a hálószobán meg az öltözőn át a személyzet feljárójához szaladt. A lépcső üres volt, de a konyharész felől hangokat hallott, cselédek szaladgáltak a folyosón, az egyik szobalány zokogott, a másikra hisztérikus nevetőgörcs jött rá, egy lakáj vigasztalgatta, beszédén erősen érzett a londoni jassznyelv sajátos kiejtése. Lady L. lesietett a

123

lépcsőn, és a személyzet udvarára ért. Alig ment néhány lépést, a hold-fényben összerogyott testet pillantott meg. Sapper nyilván a csatorna mentén próbált lejutni a harmadik emeletről, most ott feküdt a kövezeten, mellette az ostora – ez volt a zsoké utolsó zuhanása. Lady L. csak egy szempillantásig nézte a fénytócsában mozdulatlanul fekvő testet, aztán szoknyáját fölkapva szaladt a kerti lak felé.

124

15

Az éjszaka kék fátylait lobogtatta körülötte, s az eszeveszetten rohanó felhőket is mintha félelem űzné, akárcsak őt. A holdsütötte fasorban, a gesztenyefák alatt futott; kétoldalt üres márványpadok és márványszobrok, amelyeket a felhőkkel bújósdit játszó hold olykor élővé varázsolt. A tó felől a kutyák csaholása hallatszott, mögötte szilaj zene tombolt, hangjai ott hömpölyögtek a nyomában: a zenekar most Lados Hajnali csárdás-át játszotta, a klarinétok rikoltozásában a magyar puszta vad éjszakája viharzott. A rettegés, hogy későn érkezik, hogy Armand már nem lesz ott, mire ő odaér, szinte állati félelemmel hajtotta, és mintha az egész parkban a szíve vad háborgása visszhangozna. Ösvényre kanyarodott, rohanás közben rózsabokrok tüskéi sebezték fel a karját, beleakadtak a ruhájába, s ő fran-ciául káromkodva szidta magas sarkú cipőjét. Aztán lerántotta a lábáról, s így szaladt tovább a kerti lak felé, amely hegyes árnyékot vetett a Nagy-medve alatt.

Az ágy fejénél elgörbült gyertyacsonk égett, Armand alakja lebegve rajzolódott ki a falon. Pisztollyal a kezében állt a szoba közepén, a lesben lapuló vad feszültségével; Annette jól ismerte ezt az ugrásra készülő mozdulatlanságot, és szinte éjjelről éjjelre maga előtt látta: így jelent meg az álmában, s az ő felkínálkozó teste hiába várta, hogy a férfi rávesse magát. Az arca is szinte megmerevedett a roppant feszültségben és fagyos gúny-ban, revolverét egyre feléje szegezte, s ő hirtelen arra a módfelett kínos meggyőződésre jutott, hogy Armand már nem bízik benne teljesen, sőt némileg gyanakszik rá.

– Kissé bántó volt, hiszen annyi bizonyítékát adtam szerelmemnek – mondja Lady L.

A Koszorús Költő ijedt pillantással sandít rá. A pikk dámák az ellenzőn még mindig rászegezik sötét tekintetüket, a

keleti ágy felett a repedt tükör mintha szemérmetlenül vigyorogna, a lap-pangó veszély érzete a láthatatlan falióra minden egyes tiktakjával erősödik: gálád veszedelem, valaminek a baljóslatú jelenléte rejtőzködik az egyik

125

zugban. Lady L. ősz hajjal keretezett arca teljesen nyugodt, keze parancsoló mozdulattal nyugszik a botján, szemében ironikus jókedv csillog.

– Igen, tüstént megéreztem, hogy résen van, hogy már nem bízik ben-nem maradéktalanul. És valóban, én mindenre kész voltam, vagyis inkább úgy kéne mondanom, mindenre képes lettem volna, csak hogy megtartsam. Magam sem tudom, a szerelmem volt-e erősebb, vagy a gyűlölet a vetély-társnőm, a büszke, előkelő hölgy iránt, akit ő rajongva, teljes odaadással szolgált. Armand közönyösen, ironikus hidegséggel mustrált – mivel is jellemezzem a tekintetét? Úgy nézett végig rajtam, mint aki tetőtől talpig ismer. Fölényessége az elevenembe vágott: ha imádottja azt képzeli, hogy én már minden kártyámat kijátszottam, és Armand-t átengedem neki, hát akkor nagyon csalódik. Armand mindenre kész érte, semmi se tartaná vissza, mindent feláldozna a kedvéért, de én is tudom, mi a végletes szen-vedély, és be is fogom bizonyítani. Jó iskolát jártam ki, Percy . . . S ő olyan nagyszerű, oly nemes jelenség volt – nem találok rá megfelelőbb szót – a fehér selyem udvari öltönyében (a fehér mindig is remekül illett neki), arca oly szép és fiatal maradt a börtönben töltött évek iszonyú megpróbáltatásai után is, hogy egy szempillantásig megtorpantam és rámosolyogtam – mintha a fiam nézne rám, és csak aztán vetettem magam zokogva a karjai közé . . .

Sir Percy Rodiner egész testében megrándult. – Szörnyű, amit mond. Szörnyűség! – Magának, barátom, semmi érzéke a szélsőségekhez – Lady L.

hangjában egy kis türelmetlenség bujkál. – Fogalma sincs a szenvedélyről. Ahelyett, hogy itt dörmög, igyekezzen pótolni a hiányt. A benne lángoló tüzet, azt az égő szenvedélyt és odaadást, azt a szépséget, igen, a benne élő szépséget semmiképpen sem engedhettem át a másiknak. Minden szerelmes nő megértené. Azt akartam, hogy az enyém legyen, de főképp azt akartam, hogy ne legyen a vetélytársnőmé.

– Armand, figyelj rám.. – Hagyd most, majd később. Hol van Sapper? – Meghalt. – Mit mondasz? Érezte, hogy Armand-t megmerevíti a fájdalom, s arcán olyan szenve-

dés, akkora tanácstalanság látszott, hogy benne újra felébredt a remény: talán most belenyugszik a vereségbe.

126

– El akartam vele utazni, vagy követni néhány nap múlva, hogy egymáséi legyünk, mint valaha Genfben. Elmegyünk együtt Törökországba, vagy talán Indiába – tudja, Percy, a Tadzsmahal . . . Azok után, amit ellenem tett, igazán tartozott nekem egy kis boldogsággal.

Lady L. a fejét rázza, ahogy felidézi ezt a javíthatatlan Annette-et, ezt az önfejű, nyakas párizsi lányt, aki az utolsó percig konokul szőtte álmait a turbékoló boldogságról, a ringó gondoláról, a szerelem diadaláról . . . Igazi naiva, szíve rózsaszínre és világoskékre mázolva, lelkében dudaszóra kergetőznek az ábrándok . . . Egy másik nagyon előkelő hölgy, Alice badeni hercegnő azt mondta neki egyszer, mikor a meyerlingi drámáról beszél-gettek: „A szerelem . . . ugyan, azt csak hagyjuk a szegényeknek . . .”

Armand az elgörbült gyertya felé fordult, amely mintha őt figyelné, és szomorúan mosolygott az apró lángra.

– Szegény Sapper. Sokkal nehezebb lesz nélküle . . . Igaz ember volt. Vége.

Csak ennyi a gyászbeszéd; mit számít a halott bajtárs az emberiséghez képest. Lehajolt a bőrtáskához, kivett egy maroknyi ékszert, és felnevetett.

– A teremtésit! A biztosítótársaság gyásznapként könyveli el ezt a mai napot. Most már cselekedhetünk. Ebből legalább egy esztendeig futja a mi akciónkra.

Annette lehunyta a szemét. Tudta jól, mit jelent a „mi”. Az a „mi”: senki sem. Legfeljebb Szabadság–Egyenlőség–Testvériség a nagy bajszukkal, keménykalapban, akik majd rákattintják csuklójára a bilincset, és elindítják a nyaktiló felé. „Milyen különös – gondolta, míg az arcát cirógatta, és tekintetében a gyöngédség ellenségeskedéssel vegyült –, milyen különös, mihelyt a nemes, magasztos eszme mértéktelenül megnő, korlátoltság lesz belőle.”

– Felszerelhetünk egy tucat könnyen mozgó alakulatot, és szétdobjuk őket egész Európában.

– Igen, drágám. Igazán nagyszerű lesz! – Württembergben kezdjük: a diákok közt – ott forrongó a hangulat.

Az a lényeges, hogy a közvéleménynek bebizonyítsuk, akkor és oda csapunk le, amikor és ahová akarunk. A gyávák az erősebb köré fognak csoportosulni, a gyengéket mindig vonzza az erő. Sorozatos merényleteket rendezünk, hálózatunkat kiterjesztjük az Élysée-palotától a Vatikánig. Farcolónak igaza van: az éjszaka végét mindig a nagy tűzvészek jelzik . . .

– Most azonnal meg kéne ölnünk valakit – ajánlotta Annette.

127

De Armand-ról lepergett a gúnyolódás: ez az ember komolyságra ítél-tetett, tisztaságát az élet tökéletlensége durva sérelemként sebezte fel. Ő valóban az olyan feladatokra termett, amelyek az inkvizíció máglyáihoz vagy a főinkvizítor tisztségéhez vezettek. A hangjában izzó hév és férfias-ság, sajnos, egyenest Annette szívébe hatolt, ha a szavait elengedte a füle mellett. Leült az ágyra, és lehúzta a harisnyáját. Vetkőzés közben hidegen, kihívó gúnnyal figyelte Armand-t: hiába, ezt az egyet nem adhatja meg neki az a „másik”. Ruhája lábához csúszott, hamarosan meztelenül állt a férfi előtt, csak a piros tüllrózsa volt a kezében, meg a csipkekendő a haján. Ar-mand habozott. Még mindig élt benne némi gyanú: revolverét nem tette le.

– Nincs időnk. – Akkor siess! – mondta Annette türelmetlenül. A férfi ráhajolt, megcsókolta a vállát . . . Annette hevesen és teljes

odaadással engedte át magát, és nem tudta, hogy nyögését a fájdalom és a harag szakította-e ki, vagy az a mélységes asszonyi boldogság, amit soha többé nem élhet át. Sóhajaiba sose vegyült annyi gyöngéd és vad szó . . .

– Ugyan, Percy, ne vágjon ilyen arcot. Meg kell magyaráznom, hogyan jutottam el én is a terrorig. Ha nem értené meg, talán elítélne. Egyébként ebből is levonható az erkölcsi tanulság, ugye? Fischer barátom, aki oly szép prédikációkat tart, bizonyára meg is tenné, íme, ez a következménye, ha az ember – mármint Armand meg én – istenhit nélkül él, kizárólagos fontosságot tulajdonít a világnak, s csak a földi boldogság hajszolására szorítkozik. Mert ő is, én is ezt tettük, mindegyikünk a saját módján. A föld kusza őserdővé válik. Minden megengedhető, hogy megpróbáljuk boldoggá tenni az emberiséget vagy önmagunkat. Az élet utáni szenvedélyes vágyunkat, amelyet a ránk váró megsemmisülés kétségbeesetté fokoz, semmiféle más lehetőség nem mérsékeli . . . Láthatja, még nem vagyok véglegesen kárhozatra ítélt lélek, és meglehet, hogy én is épületesen fogom befejezni napjaimat. Nem, Percy, higgye meg, nem gúnyolódom. Lehet, hogy nihilista vagyok, ennyi az egész. Dickynek igaza volt. Az anarchisták túlságosan félénkek. Nem merik végigjárni az utat. A szenvedély, a szélsőség útján el kell jutni az utolsó pontig, sőt egy kissé azon túl is, mert különben mindig találunk valakit, aki nálunk is szélsősé-gesebb. Az én embereim a nihilisták. Armand-nak egy dologban minden-esetre igaza volt: legértékesebb tulajdonunk a szabadság. Elhatároztam, hogy megszabadítom magam zsarnokomtól. Most majd én adok leckét neki a terrorból, olyan leckét, hogy bőven legyen ideje elgondolkozni rajta . . .

128

Annette mélyen felsóhajtott, s öltözködni kezdett. Már nem érezte iszo-nyúnak, sőt még kegyetlenségnek sem azt, amire készül: nem tehet más-ként. Mosolyába éppen csak egy árnyalatnyi restelkedés vegyült, míg felvette a ruháját, és megigazította a haját; a fia szokott így mosolyogni, ha rossz fát tett a tűzre. Már elbúcsúzott tőle, s ezentúl Armand soha többé el nem hagyja őt. Szép csöndesen megöregednek kettesben, egymás mellett maradnak, békés napokat élnek át, amelyeknek nincs története, távol a Történelemtől. Ő most meg fogja leckéztetni, megmutatja, mire képes az imádott emberisége, ha egyszer átadja magát a szenvedélynek. Az emberi-ség igen előkelő hölgy, semmi sem kompromittálhatja, hírét még soha, egyetlen folt be nem szennyezte, amióta csak él, amióta halálra gyötri rajongóit; Armand is, mikor hamarosan elgondolkodik a leckén, talál majd mentségeket a viselkedésére: a társadalom, a környezet, egy osztály rovásá-ra fogja írni . . . Hát nem lesz valami szép dolog, egyáltalán nem lesz szép, de Armand jól tudja, aki emésztő szenvedéllyel szeret, az néha vét egy kissé a szokás, az illendőség ellen . . .

– Szinte láttam, ahogy Dicky helyeslőén rám mosolyog. Világosan emlékeztem a tanácsára: „Hajítson bombát maga is. Harcoljon az ő fegy-verével: a szélsőséges eszmék fegyverével . . .” Még nem volt kész tervem, inkább csak a női ösztön dolgozott bennem . . .

Armand lehunyt szemmel feküdt az ágyon, mintha arra várna, hogy teste magához térjen. Annette alig mert ránézni, mégiscsak zavarban volt egy kissé. De érezte, hogy a bensejéből fakadó helyeslés és bátorítás veszi körül, valami szilaj indulat és harag, amely a szívdobogásával áradt szét benne . . .

– Ha a korombeli asszonyok is fellázadtak volna, mint én, azt hiszem, Percy, megmenekültünk volna a huszadik század nagyméretű mészárlásaitól . . . Úgy éreztem akkor, hogy a nők lázadását vezetem az Elvont szentélyei ellen, ahol levágott fejek között imádják az eszmét, s a lélek legnemesebb lendületei az agónia végső vonaglásaivá torzulnak.

Sir Percy Rodiner magatartásában hirtelen különös átalakulás történik: mintha közönségessé válna. Fél szemével hunyorít, teljesen gátlástalannak látszik, már-már cinikus mosolya bőséges élettapasztalatot, sőt nők körüli tapasztalatokat sejtet, s azon a nagyon nyers, túlontúl magabiztos hangon,

129

amelyen a még szűz fiatalemberek megkérdik a prostituálttól: „Mennyibe kerül?”, kijelenti:

– Szóval a rendőrség kezére adta. – Ugyan, Percy, hogy mondhat ilyen óriási ostobaságot? Gondolja

csak meg, micsoda botrány lett volna . . . Ő mindent kitálal, és nekem egy-szerűen végem lett volna. Emlékszem, különös lelkesedés hatott akkor át, teljesen új érzés: az, hogy hivatást kell teljesítenem . . . Életemben először valamiképp ráébredtem állampolgári kötelességeimre. Hiszen tudja, ebben az időben kezdtek tüntetni a szüfrazsettek az utcán, és meg vagyok győződve, mikor majd kiderül, hogy mit tettem, a történelemkönyvekben ott lesz a nevem Anglia első feministái között.

Armand sóhajtott, és lassan feltápászkodott. A piros tüllrózsa az ágyra hullt, fölemelte.

– Drága félóra volt, sokba kerülhet nekem – mondta. – Igazán őrültség lenne most elindulni – mondta Lady L. – Maradj itt

két-három napig. Az én kerti lakomban senki se mer keresni. Elképzel-hetetlen, hogy itt keressenek. Egyébként rajtam kívül másnak nincs is kulcsa. Várjuk meg, amíg elcsendesedik az első izgalom, s a rendőrség elvonul . . . Azt hiszik, hogy már messze vagy. Mikor a helyzet elcsitul, nyugodtan vonatra ülhetsz Wigmore-ban. Ez az egyetlen megoldás.

Armand töprengett, és közben a rózsával játszott. – Igazad van, Annette. Valóban józanul mérlegeled a dolgokat. – Kell is. Éppen eleget magasztaltad nekem a logika, a következetes

okoskodás előnyeit. Armand nevetett, és gyöngéden megcirógatta szeretője állát a rózsával. – Bravó! – Most itt hagylak, drágám. Attól tartok, a távollétem feltűnhet. És

látni is akarom, hogy mi van odaát. A holnapi viszontlátásig . . . Ne nyugta-lankodj. Meg vagyok győződve, hogy ezúttal minden simán fog menni.

– Én is. Meg aztán, tudod . . . Rándított egyet a vállán. – Az én életem, a tiéd, a mi életünk . . . Mindig akadnak majd hozzám

hasonló emberek . . . Talán nem érem meg eszméim győzelmét, de nem is fontos, hogy az, aki a magvakat elveti, ott legyen az aratásnál. Az a fontos, hogy a termést learassák. Le fogják aratni.

130

Lady L. megborzongott. Armand-nak igaza van. Mindig akadnak hozzá hasonló emberek. A termést le fogják aratni. Hány milliónyi emberélet? A küszöbönálló század, a huszadik, bizonyára az aratás kora lesz.

– Igazad van – mondta. – Mi nem számítunk. Két halott helyébe egy-milliárdan lépnek . . . Hiszen csak Kínában, úgy tudom, háromszázmillió ember él. Bizonyos vagyok benne, hogy példátlanul bőséges aratást vár-hatunk . . .

Hangja remegett. Gyorsan elfordult, hogy Armand észre ne vegye a könnyeit. Igen, igen, a könnyek csakugyan könnyűvérű lányok, ezeket a szégyentelen, fürge teremtéseket az iróniában, a fagyos humorban és az Angliában eltöltött hatvan esztendő se szoktatta tartózkodásra. Most maga előtt látja azt a szegény Annette-et: még küzd magával egy kicsit, talán habozik is . . . De semmi mást nem tehet. A világot nem válthatja meg, de egy icipicit segíthet rajta. Ami pedig az ügy többi részét illeti . . . Az embe-riség keressen magának egy másik balekot.

Az ajtóhoz ment, halkan kinyitotta és kilépett. A parkban már a hajnal fakó fénye derengett. Csak a holdtól búcsúzkodó kutyák csaholása hallatszott. Egy pillanatig lehunyta a szemét, így várt dermedt testtel, kezét a torkára szorítva, aztán felkiáltott, és visszarohant a kerti lakba.

– Armand, gyorsan . . . – Mi történt? – Jönnek . . . Gyorsan . . . A rendőrség . . . Ó, Istenem, édes Istenem . . . Armand arcán megjelent az a gúnyos kifejezés, amely mindig kiült a

vonásaira a veszély pillanatában, mintha élete csak a szemébe hullott por-szem lenne, semmi más, és minél előbb megszabadul tőle, annál jobb. Tréfás hangon, kissé gúnyolódó könnyedséggel vetette oda, s hetyke fölé-nyességét selyem udvari öltönye még jobban kiemelte.

– A teremburáját! . . . No de azért rajta leszünk, hogy lepuffantsunk egyet-kettőt . . .

– Nem! Annette úgy tett, mintha fürkésző tekintete keresne valamit, aztán

megakadt a madraszi páncélszekrényen, s egy pillanatig habozott. – Armand! Gyorsan, ide! . . . A páncélszekrényhez rohant, megforgatta a zárban a kulcsot, és kinyi-

totta a rézzel kivert nehéz ajtót . . . Belenézett, megkönnyebbülten felsóhaj-tott: éppen elég hely van benne, éppen elég . . .

– Gyorsan, bújj ide! Én majd eltávolítom őket . . . Igyekezz már! Armand engedelmeskedett, de nem sietett, nyilván ügyelt a megfelelő

magatartásra, egyik kezében a rózsát, másikban a pisztolyát tartotta. Lady L.

131

felkapta az ékszerekkel teli táskát, és a lábához hajította. A férfi csodálattal pillantott rá.

– Jól van! – mondta. – Mi még nagy tetteket fogunk együtt végre-hajtani . . .

Annette gyöngéden rámosolygott, Lady L. gyöngéd és egy kissé kegyet-len mosolyával. Mert ebben a pillanatban rátalált a mosolyára, ezentúl csak híressé kell tennie. Kezével búcsút intett Armand-nak, szép lassan becsukta a páncélszekrény ajtaját, és háromszor ráfordította a kulcsot.

A Koszorús Költő mereven ül a karosszékben, tágra kerekedett szemmel nézi azt a különös bútordarabot, amely mintha egy keleti meséből került volna ide, s az előkelő angol dámát, aki fázósan húzza össze a sálat, és mosolyogva áll ott a páncélszekrény előtt, kulccsal a kezében.

– És aztán? Mit csinált aztán? – Nos hát, visszamentem a bálba. A norfolki hercegnek ígértem egy

táncot, emlékszik, ugye? . . . Megérkezett a rendőrség. Természetesen sem-mit se találtak. Táncoltam, sok pezsgőt ittam, nagyon sokat . . . Ó, Percy, ne vágjon ilyen méltatlankodó képet. Igen, sokat ittam. Azt hiszem, leittam magam . . . Nem tagadhatja, hogy volt rá okom.

– Visszajött ide, a kerti lakba? – Olykor nagyon nehéz nőnek is, hölgynek is lenni egyszerre. – Mikor jött vissza ide, a kerti lakba, Diane? – Ne kiabáljon, Percy, én nem állhatom, ha valaki kiabál. Mondtam

már, hogy sokat ittam . . . Átmeneti feledékenység vett erőt rajtam . . . – Átmeneti feledékenység? – Egyébként a bál után nemsokára elutaztunk Angliából, hiszen tudja,

a férjemet végül kinevezték nagykövetnek. Igen, végül minden jól végző-dött. A fiúnkból természetesen Glendale herceg lett . . . Az angolok nagyon szeretik, és ő igazán jól csinálja a mesterségét. Armand unokái egytől egyig remekül boldogulnak. Gondolja csak meg: Anthony hamarosan püspök lesz, Roland valamilyen miniszter, James az Angol Bank igazgatója. No de hát maga éppen olyan jól tudja mindezt, akárcsak én. Milyen kár, hogy ő nem láthatja! Sokat segítettem nekik. Meg kellett őt leckéztetnem. Egyébként, ha mindent megfontolok, talán mégis jobb, ha értesítem a családot. Bizonyosra veszem, hogy segítenek elszállítani. A választások előtt állunk. Ha kiderül, mit tettem, a konzervatív pártnak befellegzett.

132

Sir Percy Rodinernek végre sikerült annyi erőt gyűjtenie, hogy fölemeli a kezét, és a súlyos, masszív bútorra mutat, amely mintha egy óriási sakk-tábla bástyafigurája lenne.

– Azt akarja mondani, hogy ő még mindig . . . hogy maga nem . . . Lady L. ott állt a Trotto portréja alatt, a macska Lord Raglan nemes

vonásainak a helyét foglalja el, a könnyűlovasság támadását vezeti a Krím-ben, kunkori farkában, a röppenő ágyúgolyók közt, a Szent György zászló lobog. Gavotte, a papagáj, akinek sárga csőre és tollazata a Waterlooi csata-mezőt szemlélő Wellington helyére került, jóindulattal figyeli a kandúrt. Badine, a majom, megmenti a szabadságot az arcole-i hídnál, és szemmel láthatóan igen jól érzi magát a Bonaparte egyenruhájában. Pongo, a pekingi kutyus, a Robespierre-t ábrázoló rézkarcon tekint a tömegre, s az elesett katonák között lóháton ülő Murát arcára Mathilde-ot, a szelíd nőstény papagájt festették, pedig az soha senkit se bántott. Lady L. emelt fejjel, mosolyogva áll barátai között: mindig úgy érzi, hogy tiszteletteljes csendjükbe rokonszenv is vegyül. Csak azok a nők törhetnek pálcát felette, akik sose szerették volna fiaikat kiszabadítani a történelemfabrikálók keze közül, vagy akik életükben több férfit is tudnak szeretni.

A Koszorús Költő felfigyel: Lady L. beszél. – Igazán nem volt szerencsém – mondja. – Bár szerettem volna egy

részegest, egy kártyást, egy szélhámost vagy akár egy olyan alakot, aki kábítószerekkel tömi magát. De nem! Én egy hamisítatlan idealistába bolondultam bele . . . Nem tévesztem össze magamat az emberiséggel, bár az is igen előkelő hölgy. Jó tanítvány voltam, ennyi az egész . . . Hányszor szavaltattad el velem elkeseredett hangsúllyal azt az ódát, amit te magad is elmondhattál volna imádottadnak:

Kellett nekem, hogy rád akadjak, Kellett, hogy megkedveljelek, Hogy együgyűn mindent bevallják, S hogy büszkén ne hallgass te meg!

Kellett nekem beléd szeretnem, Kellett nekem, hogy meggyötörj, Hogy bálványozzalak szívemben, S hogy te viszonzásul megölj.

Megforgatja a kulcsot a zárban, és kinyitja az ajtót.

133

A pisztoly leesett a bőrtáska mellé, a megsárgult udvari öltönyből egy kevés por száll fel. Armand töprengő pózban ül, fejét lehajtva, kezében még mindig ott tartja a piros tüllrózsát.

134

BIBLIOGRÁFIA

Az anarchista eszmék és mozgalmak történetét tárgyaló klasszikus munkákon kívül a következő szövegeknek vettem nagy hasznát:

Belkin: Armand Denis vagy a teljesség kísértése (Genf, 1936) Sobieski: Romantika, anarchizmus és fasizmus (Varsó, 1953) Kardziel: A XX. század polgári anarchistái (Varsó, 1959) Lalard: Armand Denis és a permanens forradalom (Párizs, 1931) Halperin: A pornográfia ideológiája (Zürich, 1960) Durater: A szellemi eltévelyedések logikája (Párizs, 1932) Szatun: A perverzitás (Varsó, 1961) Perczatka: Arisztokratizmus és idealizmus (München, 1949) Blunt: A terror és a humor (Oxford, 1953) Valère: Armand Denis vagy Isten halála (Párizs, 1958) Günther: Tisztító vér (München, 1952) Natkin: Az ész megszállottal (Zürich, 1940) Brentano: Logika a szenvedélyekben (Párizs, 1932) Szarafov: Idealizmus és az ember arisztokratikus világnézete (Moszkva,

1960) Gardé: A humor vagy a fehérterror (Párizs, 1921) Rainbottom: Arisztokraták, különcök, nihilisták (London, 1961) Rattner: Necsajev és Armand Denis, vagy az emberi természet megtagadása

(München, 1951) Winawer: Terror és nevetségesség (Varsó, 1959) Aptekman: Nihilizmus vagy a hirosimai találkozó (Bécs, 1950) Ajouard: Szélsőségesség, nihilizmus és az abszolútum (Párizs, 1930)

135

Miután Armand Denis a livornói börtönből megszökött és nyomtalanul eltűnt, sokféle feltevés látott napvilágot, de ezek mind többé-kevésbé a képzelet szüleményei voltak. A legfigyelemreméltóbb Stefan Feliksonnak a New World-ban nemrég megjelent cikke. A szerző az amerikai anarchista mozgalom kezdeti időszakának egyik jelentéktelen tagjában Armand Denis-t véli felismerni, aki Sinter, Balasov, Musica fedőneveken vett részt a moz-galomban, de személyazonosságát nem sikerült megállapítani, s 1910-ben a detroiti felkelések harcaiban megölték. A szerző egyetlen meggyőző adattal sem támasztja alá feltevését, egyedüli bizonyítéka némi testi hasonlóság, pontosabban Sinter és Armand Denis „különös szépségének” leírása.

Itt fejezem ki hálás köszönetemet Francois de Liencourt-nak, aki értékes segítségével támogatta kutatómunkámat.

R. G.

136

EURÓPA • ZSEBKÖNYVEK 268

Kiadta az Európa Könyvkiadó – A kiadásért az Európa Könyvkiadó Igazgatója felel – Szedte a Nyomdaipari Fényszedő Üzem 1839717 8 – Nyomta az Alföldi Nyomda – A nyomdai rendelés törzsszáma: 797 66-14-1 – Készült Debrecenben, 1984-ben – Felelős Szerkesztő: Somló Vera – A fedélrajz Klimó Károly munkája – Műszaki szerkesztő: Pintér László – Műszaki vezető: Miklósi Imre – Készült 53 100 példányban, 9.24 (A5) ív terjedelemben ISBN 963 07 3046 4