Upload
others
View
10
Download
0
Embed Size (px)
Citation preview
A KOMMUNIZMUS
ÁLDOZATAINAK
EMLÉKNAPJA
– FEBRUÁR 25.
Az emléknapról1
Az Országgyűlés 2000. június 13-án elfogadott
határozatával minden év február 25-ét a
Kommunizmus Áldozatainak Emléknapjává
nyilvánította. 1947-ben ezen a napon Kovács Bélát,
a Független Kisgazdapárt főtitkárát a megszálló
szovjet hatóságok jogellenesen letartóztatták,
majd a Szovjetunióba hurcolták. A mentelmi jogától
megfosztott képviselő 8 évet töltött börtönökben
és munkatáborokban. Kovács Béla letartóztatása az
első állomása volt annak a tudatos folyamatnak,
amely során a kommunista párt az ellenszegülők
kiiktatásán keresztül a totális egypárti diktatúra
kiépítése felé haladt. A képviselő önkényes
fogvatartása jelképévé vált a demokratikus jogok
lábbal tiprásának, amely a pártállami rezsim
majdnem fél évszázados uralmát jellemezte. Sorsa
egyfajta típuspéldája lett azoknak, akiket ma már
a kommunizmus áldozataiként tarthatunk számon.
A kommunista diktatúrák halálos áldozatait
világviszonylatban 100 millióra becsülik. Kelet-
Közép-Európában a számuk eléri az 1 milliót.
Ennyien vesztették életüket éhínségben,
1 kommunizmusaldozatai.kormany.hu
kényszermunkatáborban, vagy kegyetlen kivégzés
által. Jóval többre tehető azonban azok száma,
akiket a diktatúra hétköznapi valósága testileg és
lelkileg megnyomorított. A rendszer áldozata volt
az is, akit vallattak és kínoztak, akit
megbélyegeztek, akit kirekesztettek vagy börtönbe
zártak, akit csoport- vagy vallási hovatartozása
miatt üldöztek; mindenki, akit megfosztottak a
szabad cselekvés és választás lehetőségétől.
Február 25-én emlékezzünk a több tízezer,
családjától elválasztott és kényszermunkatáborba
hurcolt honfitársunkra, a koholt vádak alapján
mészárszékre küldött emberekre, az ellenállóként
mártírhalált halt hősökre. Ezen a napon
emlékezzünk mindazokra, akik az erőszakrendszer
áldozataivá váltak, családtagjaikra és
szeretteikre, akiket a kommunista rezsim
meghurcolt és kiszolgáltatott. És ezen a napon
emelt fővel emlékezhetünk minderre, mert egy
letűnt rendszer bűneit emlegetjük, amelyet a
nemzet kitartása és a szabadság iránti olthatatlan
vágya örökre eltemetett.
Odaütünk!
- A Kovács Béla-ügy2
Ahogy a bevezetőben (Az emléknapról) is
olvasható, a Kommunizmus Áldozatainak
Emléknapja dátumát egy szimbolikus fontosságú
esemény, Kovács Béla, a Független Kisgazdapárt
főtitkárának
Szovjetunióba, Gulágra
való elhurcolása jelöli
ki. A következő sorokban
erről az eseményről
emlékezünk meg.
Miután Magyarországról
elvonult a második
világháború katartikus
frontvonala, az üszkös
romok, a Dunába rogyott
hidak, lebombázott Budapest díszletei között, a
körülményekről mintegy tudomást sem véve, a
magyarok nekifogtak országuk újjáépítéséhez.
Nem mindenki volt azonban biztos a reményteli
jövőben, hiszen a korábbi megszálló nácikat a
szovjet Vöröshadsereg váltotta, amely
2 Szerencsés Károly hasonló című cikke alapján (Rubicon 2012 (23) 3.sz. 30-33.
1. Kovács Béla szobra
fosztogatásával és kegyetlenkedéseivel rögtön
az első hónapokban ízelítőt adott az új
megszálló nagyhatalom módszereiből. Valóban
álomszerűnek tűnt egy korabeli politikus
gondolata: „Az éjjel azt álmodtam, hogy
kimentek a németek és nem jött be helyettük
senki.” Ennek ellenére a magyarság döntő
többsége bízott az új kibontakozásban és 1945-
ben 57 %-kal a polgári demokráciát hirdető
Független Kisgazdapártot juttatta kormányra,
míg a szovjet megszállóktól „pénzt, paripát,
fegyvert” igénybe vevő
Magyar Kommunista Párt
csupán 17 %-os eredményt
ért el.
Miután a magyar nép
nem az új megszállók és
hazai képviselőik
akaratának megfelelően
szavazott, kezdetét vette
a választói akarat
„korrigálása”. 1946
végéig ugyan a Kommunista
Párt és szovjet támogatói
(Vorosilov marsall) a
fennálló, egyelőre demokratikus jogi keretek
2. Kovács Béla (FKgP főtitákra)
között mindent megtettek, hogy a
kulcspozíciókat (politikai rendőrség,
bíróságok, gazdasági vezetés) megszerezzék,
valamint felbomlasszák a leginkább útjukban
álló Kisgazdapártot, azonban egyes kisebb
eredmények ellenére döntő fordulatot nem
sikerült elérniük. Bár ekkoriban fogadtatták el
a parlamenttel a nevezetes hóhértörvényt
(1946:VII. tc. – „a demokratikus államrend és a
köztársaság büntetőjogi védelméről”), mely
kimondta, hogy büntetendő, aki a demokratikus
államrend vagy köztársaság ellen mozgalmat
indít, ilyenben részt vesz, vagy akár csak
állást foglal ellene. Azt pedig, hogy mi és ki
képviseli a demokratikus államrendet, a
kommunista politikai rendőrök döntötték el.
Később szinte minden útjukban álló politikust
erre a törvényre hivatkozva likvidálták.
Mindennek ellenére tehát a politikai harc
eszközeivel nem sikerült a kommunistáknak
átvenni a hatalmat, így találóan fogalmazta meg
egyik vezérük, Révai József: „Minden jel arra
mutat, hogy a bármennyire is van puhulás
bizonyos [kisgazda] vezetőkben […] megbomlani
ez a társaság csak akkor fog, ha odaütünk, és
mi kezdjük el a pucolást”. Az „odaütéssel” nem
is késlekedtek sokat. A Péter Gábor vezette
Államvédelmi Osztály (ÁVO) szállította a
bizonyítékokat egy (természetesen valójában nem
létező) óriási demokrácia-ellenes össze-
esküvésről, melybe igyekeztek belekeverni a
legfőbb ellenfél, a Kisgazdapárt vezéreit is.
Közülük is főképp a kommunistáknak
leghatározottabban ellenálló Kovács Bélát, a
Kisgazdapárt főtitkárát, parlamenti képviselőt.
A vád azonban sehogyan sem állt meg a lábán,
ráadásul a Kisgazdapárt nem volt hajlandó
Kovács Béla mentelmi jogát sem felfüggeszteni.
Így végül valóban „odaütöttek” és 1947. február
25-én este 8 körül szovjet katonák jelentek meg
Kovács Béla Váci utcai lakása előtt és
ellentmondást nem tűrve
hurcolták el a
Szovjetunióba, őt is
elnyelte a végelát-
hatatlan GULAG sziget-
világ, ugyanúgy ahogy sok
más ismeretlen magyar
embert.
A hír rögtön
elterjedt. Az üzenet
világos volt. Ha a legnagyobb demokratikus párt
vezető politikusát, parlamenti képviselőjét,
mentelmi jogával nem törődve elhurcolták a
szovjetek, akkor az átlagembernek felesleges az
ellenállás. Másnap reggel a parlamentben Kovács
Béla közeli barátja, párttársa, a házelnök
Varga Béla rövid bejelentéssel kezdte az ülést:
„Tisztelt Nemzetgyűlés! A Nemzetgyűlés
tudomására hozom azt a közismert tényt, hogy
Kovács Béla nemzetgyűlési képviselőt a szovjet
katonai hatóságok folyó hó 25-én őrizetbe
vették. Ezt a tényt közültem a kormánnyal.” A
Nemzetgyűlés az ügyet egy szó nélkül tudomásul
vette, az üzenet célba ért kisgazda
képviselőknél is… Rákosi Mátyás kommunista
pártvezér az egész kérdést sommásan fogalmazta
meg: „A reakció azon nyomban behúzta fülét-
farkát […] Csakhamar magam is beláttam, hogy a
szovjet elvtársaknak volt igazuk, amikor a
saját kezükbe vették az ügyet.” Ezek után már,
nem volt meglepő, hogy pár hónapon belül a
kommunisták lemondatták és emigrációba
kényszerítették a kisgazda miniszterelnököt,
majd pedig a magyar történelem legnagyobb
választási csalásával átvették a hatalmat, hogy
megkezdjék a több tízezer áldozatot szedő
rendszer kiépítését Magyarországon.
Kommunizmus:
eszme és gyakorlat
A 19. században, amikor a
szocialista eszme kialakult,
bizonyára sokan meglepődtek volna, ha
megtudják, hogy mindez egy évszázad
múlva a tömeggyilkosságokkal, totális
diktatúrával és terrorral fog
összeforrni. Kezdetben a szocializmus
népszerű, forradalmi eszmeként
terjedt világ szerte, kimondva, hogy
minden társadalmi probléma okozója a
vagyoni különbség, így ha ezt
megszűntetik, a gazdagok vagyonát
elkobozzák és az állam mindenkinek
ugyanolyan szolgáltatásokat nyújt, ugyanannyi munkáért akkor a
problémák megszűnnek, a társadalmi ellentétek, de még a
nemzetek is eltűnnek. A gondolat már ebben az elvi formájában
is hordozott némi ellentmondást, hiszen az emberek
természetszerűleg különbözőek, ki erősebb fizikummal bír, ki
intelligensebb, ki szorgalmasabb, ki pedig lustább. Így
valójában egyenlőség nehezen tud magától kialakulni. Éppen
ezért a szocializmus gondolkodásában kezdettől fogva benne
volt, hogy az egyenlőséget erőszakos úton kell megteremteni.
Később itt vált szét a szocializmus két ágra: míg a
mérsékeltebbek (később: szociáldemokraták, máig létező
irányzat) kijelentették, hogy nem kell erőszakot alkalmazni,
demokratikus keretek között is lehet az egyenlőségért tenni, a
szegényebbek érdekében politizálni, addig a szélsőségesebbek
(kommunisták) továbbra is hittek benne, hogy csak erőszakkal
3. Karl Marx, a szocializmus atyja
lehet felszámolni az egyenlőtlenséget, a gazdagabbak vagyonát
kisajátítani.
Mindez azonban csak egy eszme vagy egy politikai párt
gondolata volt, addig, amíg Oroszországban a kommunisták 1917-
ben át nem vették a hatalmat. Hamar kiderült, hogy az
elméletben békés egyenlőséget
hirdető eszmét valójában csak
terrorral és diktatúrával lehet a
létrehozni és fenntartani. A
történelem folyamán először mindezt
Joszif Viszarionovics Sztálin
hajtotta végre, emberek millióinak
halála árán. A kommunizmus azonban
nem maradt meg a Szovjetunió
határain belül, a második
világháború győzteseként a szovjetek
számos kelet-közép-európai országban
juttatták győzelemre a helyi
kommunista pártokat, melyek
engedelmes végrehajtói lettek Sztálin, majd később utódai
akaratának. De nem csak Európában, hanem távolabbi
országokban, úgy mint Kínában, Észak-Koreában, Vietnámban vagy
éppen Kubában (Fidel Castro) is kommunisták vették át a
hatalmat, esetenként még több áldozatot szedve, mint
Európában. Napjainkra ezek a rendszerek a Szovjetunióval
együtt jórészt már megbuktak, de még mindig van pár ország
ahol létezik (pl. Észak-Korea) és továbbra is tömegével szedi
áldozatait. Európából immár több mint 25 év távlatából
visszatekintve mindez szerencsére már egy lidérces álomnak
tűnik, hiszen a rendszer immár majd’ negyed évszázada
megbukott, ugyanakkor szomorú gazdasági-társadalmi öröksége,
az áldozatok kitörölhetetlen, fájó emléke még hosszú ideig
kísérteni fog.
4. Joszif Viszarionovics Sztálin
J. V. Sztálin
Világszerte számos országban alakultak ki kommunista
rendszerek, egyes vélemények szerint akár még több áldozatot
is szedtek, mint a Szovjetunióban (pl. Mao Ce-tung Kínában),
mégis aki ennek az eszmének a jegyében először hajtott végre
tömeggyilkosságokat, likvidált hidegvérrel milliókat, ezzel
példát nyújtva ilyen méretű kegyetlenségre, az Joszif
Viszarionovics Sztálin volt.
Norman Davies brit történész a következőket írja róla:
„Joszif Viszarionovics
Dzsugasvili (1879-1953),
más néven Koba, vagy
ahogy a világ ismeri,
Sztálin, a patologikus
bűnöző legkirívóbb
példája a történelemben,
aki bűnözői tehetsége
révén került hatalomra. A
Guinness rekordok
könyvében az első helyet
foglalja el a tömeggyilkos kategóriában. […] Egyetlen ember
akadt, aki gonoszságban hozzá fogható volt, egy alacsony,
másféle bajuszt viselő férfi, akivel Sztálin sohasem
találkozott, és aki közel sem volt olyan sikeres, mint ő. […]
[Vele kapcsolatban egyesek] úgy tartják: „anélkül, hogy
összetörnénk a tojást, nem lehet rántottát sütni.” De Sztálin
nem a tojásokat, hanem azokat az embereket törte össze,
akiknek az életén állítólag javítani akart, s a végén a
rántotta ehetetlenre sikerült. […] Sztálinnak Hitlertől
eltérően, nem kellett a nyilvánosság ítélőszéke elé állnia.
Áldozatainak számát lehetetlen pontosan kiszámítani; de nagy
valószínűséggel nem sokkal marad el az ötvenmilliótól. ”
A kommunizmus bűnei
Magyarországon
A kommunizmus Magyarországon két ízben is hatalomra
került. Először 1919-ben, 133 napig Kun Béla vezetésével adtak
ízelítőt az országnak (Tanácsköztársaság), hogy miként valósul
meg az elméletben sokakban reményt keltő eszme. A vörös terror
országszerte több száz áldozatot szedett. Salamon Konrád
könyvében így ír erről: „Június 6-án Szombathelyre érkezett
Szamuely Tibor népbiztos különvonata, hogy rendet tegyen.
Csornán és Kapuváron az egész falu szeme láttára akasztatott.
Pestre a jelentést a következő szavakkal küldték: „Szamuely
hét függvény hátrahagyásával Csornáról Sopronba visszament.”
[…] Szamuely Dunapatajon egy terhes fiatalasszonnyal rúgatta
ki a széket fiatal férje alól… Kalocsán a főút menti fák ágai
túl magasan voltak, ezért a fatörzsekbe szögeket kellett
beverni az akasztáshoz, így Szamuely csak ennyit mondott az
ítéletekkor: „Szeget neki!”. Az akasztások mértékét jól
mutatja, hogy az előkészített fák beteltek, így a maradék
kivégzendő „bűnöst” sortűzzel végezték ki.”
5. A szónokló Kun Béla
Második alkalommal, 1948-tól szovjet segítséggel, már nem
„csak” 133 napra, hanem 40 évre vették át a hatalmat és
építették ki a sztálini minta alapján a magyarországi
kommunizmust. A rendszer vezére Rákosi Mátyás volt, aki
mindenben hűen követte a „Gazda”, Sztálin példáját. Több
tízezer embert zártak internáló táborokba, vagy telepítettek
ki elviselhetetlen körülmények közé, pusztán származása miatt.
A politikai rendőrség (ÁVH) jelenléte rettegést eredményezett
a mindennapokban, az ember nem tudhatta, hogy melyik
megjegyzése miatt jön érte az ÁVH „nagy fekete autója”. Éppen
ezért írja Márai Sándor egy helyütt: „Az ország átmenet a
koncentrációs tábor és az őrültek háza között”
10. Rákosi Mátyás arcai
A magyar nép ellenállása végül az 1956-os forradalomban
tört elő elsöprő erővel, azonban a bevonuló szovjet csapatok
nem hagytak kétséget a felől, hogy Magyarországnak nincs más
választása, mint beletörődni a kommunista rendszerbe. Ennek
megfelelően a forradalom áldozatai és a megtorlás során
kivégzettek is a kommunista diktatúra számlájára írhatók.
A Katyń-i mészárlás (1940)
A kommunizmus áldozatainak emléknapján az elmúlt években
részletesebben körüljártuk már a borzalmas ukrán éhínséget
(holodomor), az egész Magyarországot rettegésben tartó ÁVH
rémtetteit, tavaly pedig a szovjet munkatáborok, a GULAG
fagyos és kegyetlen világát. Idén, az egyik legcinikusabb és
legtudatosabb, a sztálini szovjet kommunizmus által elkövetett
bűntett, a Katyń-i tömegmészárlás kerül részletesebb
bemutatásra.
A megszállt Lengyelország
1939-ben, történelme során nem először kellett
Lengyelországnak szembenéznie keleti és nyugati szomszédjának
hódító törekvéseivel. Augusztus végén a 20. század két
borzalmas eszméjét képviselő náci Németország és kommunista
Szovjetunió szövetséget kötött egymással, többek között
Lengyelország megsemmisítésének céljával. Szeptember 1-én a
náci seregek hadüzenet nélkül támadták meg Lengyelországot.
Ugyan a lengyel hadsereg hősiesen védekezett, de amikor bő két
hét múlva keletről a Szovjetunió támadása is megindult, a
nyugati hatalmak pedig tétlenek maradtak, a két tűz közé
szorult lenyelek beszüntették az értelmetlen ellenállást. Aki
tudott, Magyarország és Románia felé menekült, mások
hadifogságba estek.
Lengyelország megszállása 1939 szeptemberében. Nyugatról
(pirossal) a németek, keletről (kékkel) a szovjetek.
Lengyelországot hat évig tartotta megszállva a két
totalitárius birodalom. Ennek következtében a népesség
egészéhez viszonyítva arányaiban messze kiemelkedően
Lengyelország szenvedte el a legnagyobb vérveszteséget a
világháborúban, összesen 6 millió áldozattal. A két ellenség
által megszállt ország mindkét felében borzalmasak voltak a
körülmények. A német uralom alatt álló területen a lengyeleket
másodrendű állampolgárként kezelték, egytől egyig mindenkit
fizikai munkára kényszerítve, középkori egyetemüket
bezáratták, a zsidóság és az ellenállók összegyűjtése pedig
rögtön megkezdődött. A helyzet a szovjet fennhatóság alá
került területeken sem volt sokkal jobb...
Német-szovjet katonai parádé Breszt-Litovszkban, ünnepelve
Lengyelország ismételt felosztását. A kép közepén Guderian
német tábornok, jobbra Krivoszein szovjet dandártábornok.
Lengyel katonák szovjet fogságban
1939. szeptember közepén, a szovjet támadás
kétségbeejtő pillanatában, minthogy a Szovjetunió sem
küldött hadüzenetet, a lengyel kormány úgy döntött, hogy
nem tekinti magát hadban állónak a Szovjetunióval. Ilyen
módon katonáit arra utasította, hogy a keletről érkező
támadásra ne válaszoljanak, hanem vonuljanak vissza
Magyarország irányába, vagy ha nincs más lehetőség, harc
nélkül adják meg magukat. Ilyen módon mintegy 250 000
lengyel katona került a szovjetek fogságába. Ám mivel
hivatalosan nem voltak egymással hadban álló hadviselő
felek, ezért a nemzetközi jog értelmében nem számítottak
hadifogolynak és így nem is védték őket az ilyen esetekben
elfogadott nemzetközi szabályok. Ennek megfelelően a
szovjetek úgy döntöttek, hogy a Vöröshadsereg helyett a
hírhedt és rettegett Belügyi Népbiztosság, az NKVD vette
át a lenyel foglyok őrzését, őket hadifogoly helyett
politikai okokból internáltként kezelve.
A foglyokat egyelőre a mai Nyugat-Ukrajna és
Belarusszia területén található táborokban (Szmolenszk,
Kozelszk, Sztarobjelszk, Osztaskov) helyezték el. Ezek az
épületek korábban – a kommunizmus előtti cári időkben –
ortodox kolostorok voltak, ám ekkor óriási lágerekké
alakították át őket, a templomok magas belső terében sok
emeletes fa priccs rendszereket kiépítve. Ettől eltekintve
azonban kezdetben viszonylag megfelelő ellátásban volt
részük, így okkal reménykedthettek abban, hogy a háború
után kiszabadulva visszatérhetnek otthonaikba,
családjaikhoz. Nem sejtették – jobban mondva el sem tudták
volna képzelni – hogy a szovjet vezérek teljesen más
sorsot szántak nekik.
A Kozelszk-i fogolytáborban. Jelenet a Katyń c. filmből.
A Sztarobjelszk-i fogolytábor helyszínéül szolgáló kolostor.
A deportálás és tömeggyilkosság helyszínei a mai orosz és
ukrán területeken.
A tömeggyilkosság
A lengyel hadsereg tiszti karának gerincét a hivatásos
katonák adták, de a háború miatt behívott tartalékosok között
szép számmal voltak orvosok, jogászok, mérnökök, művészek,
kutatók és tanárok is, egy szóval a lengyel értelmiség krémje,
akik a háború után az új Lengyelroszág felépítői lehettek
volna. Ám a Szovjetuniónak ekkor már más tervei voltak. A
világháború végén ki akarta terjeszteni hatalmát egész Közép-
Európára, amely szükségszerűen együtt járt a szovjet
megszállással és sztálini kommunizmus bevezetésével. Éppen
ezért terjesztette elő 1940. március 5-én Lavrentyij Pavlovics
Berija, a Szovjetunió véreskezű belügyi népbiztosa, azóta
elhíresült indítványát. Ebben kifejtette, hogy a fogvatartott
lengyel tisztek megrögzött szovjet- és kommunizmus
ellenességük miatt a világháború után komoly ellenerőt
képeznének az ország szovjetizálásával szemben, ezért – tehát
egyértelműen a társadalmi hovatartozásuk alapján – a
legveszélyesebbnek ítélt mintegy 25 000 lengyel fogoly
iparszerű kivégzését javasolta. Az előterjesztés tárgyalására
összeült a Szovjetunió legfőbb vezető testülete, a Szovjetunió
Kommunista (bolsevik) Pártja Központi Bizottságának Politikai
Irodája (a hírhedt Politbüro), ám e testületben ekkor már csak
Sztálin akarat nélküli bábjai ültek, így természetesen a
diktátor mondta ki a döntő szót: végrehajtani!
A tömeggyilkosság végrehajtása – jelenet a Katyń c. filmből.
Berija orosz nyelvű, ciril betűs, Sztálinnak címzett
előterjesztése a lengyel foglyok meggyilkolásáról. A papíron
sorban láthatók az egyetértő aláírások: Sztálin, Vorosilov,
Molotov, Mikojan. Baloldalt a margón megjegyezve: „Kalinyin és
Kaganovics: igen.”
Az NKVD terrorgépezete begyakorlott rend szerint látott
hozzá 1940. április 3-án a tömeggyilkosság végrehajtásához,
ami precíz megvalósítás mellett is két hónapon keresztül
tartott. A mészárlás több helyszínen zajlott: az NKVD szovjet-
ukrajnai és belarussziai börtöneiben, valamint a
leghírhedtebbé vált Katyń-i erdőben, Gnyezdovo vasútállomás
közelében, Szmolenszktől nem messze, ahova a Kozelszki
foglyokat vitték. A foglyokat iparszerű módon, egyenként,
egyszerűen tarkólövéssel végezték ki és holttestüket jeltelen
tömegsírokba dobálták. 1940. júniusára mintegy 22 000 lengyel
foglyot gyilkoltak le ilyen módon. Az NKVD azonban nem
elégedett meg az említett katonatisztek elpusztításával, hanem
rendelkeztek arról is, hogy a szovjet megszállás alatt álló
lengyel területekről a kivégzett katonák családját is
deportálni kell. Az akciót meglepetésszerűen, 1940. április
13-án éjjel bonyolították le. Ennek keretében közel 66 000
embert (feleségek, gyerekek, szülők, testvérek) vittek el a
Szovjetunió közepébe, a kazahsztáni pusztaságba. Az akció
során a gyerekek körében 20 % volt a halálozási arány!
Az 1943-ban föltárt tömegsírok.
Összekötött kezek a tömegsírban: könnyebb kivégzés érdekében...
A tömeggyilkosság utóélete
A borzalmas bűntény természetesen teljes titoktartás
mellett ment végbe, így a Szovjetuniónak nem kellett attól
tartania, hogy az ügy kiderül. Ám 1941 júniusában felbomlott a
náci-szovjet bűnszövetség és a hitleri német seregek
megtámadták a Szovjetuniót. Ennek köszönhetően a nyugati
szövetségesek, a németek ellen küzdő emigráns lengyelek és a
szovjetek hirtelen egy oldalra kerültek. Ennek megfelelően
megállapodtak egy németek ellen harcoló lengyel hadsereg
felállításáról a szovjet fogságba került katonákból. Amikor a
hadsereg szervezése közben kiderült, hogy többezer lengyel
tisztről nem volt hír, Sztálin hihetetlen cinizmussal úgy
nyilatkozott, hogy nincs információja róluk, valószínűleg
Mandzsúriába (!!!) (Kínai tartomány a szovjet határ mellett, a
Csendes-óceánnál) szöktek.
Az azonosításhoz kiásott holttestek koponyái. A tarkólövés
után a golyó legtöbbször a homloknál távozott.
A német hatóságok 1943-ban tárták föl a Katyń-i tömegsírokat.
Német propaganda plakát 1943-ból, a Katyń-i mészárlásról. Nem
sikerült elérni a remélt célt: a nyugati hatalmak továbbra is
fenntartották a szövetséget a Szovjetunióval.
A németek kezdeti gyors győzelmeiknek köszönhetően gyorsan
elfoglalták az 1940-es mészárlás helyszíneit. Ennek
megfelelően ráakadtak a tömegsírokra, melyekről 1943
áprilisában tájékoztatták a világot, óriási propaganda
hadjáratot indítva annak érdekében, hogy a borzalmas szovjet
bűntett okán szétbomlasszák az ellenük harcoló szövetséget,
vagy legalábbis eltávolítsák egymástól a szovjeteket és a
nyugatiakat. Nemzetközi orvosszakértői csoporttal (köztük a
magyar akadémikus Orsós Ferenc professzor) vizsgáltatták meg a
tömegsírokat és minden kétséget kizáróan kiderült, hogy 1940-
ben a szovjetek iparszerű kegyetlenséggel végezték ki többezer
áldozatukat. A szovjetek a legegyszerűbb módszert
választották: a hírt a „német fasiszta gyilkosok
koholmányának” minősítették és a bűntett elkövetésével magukat
a németeket vádolták – ami a korszakban, ismerve a hasonló
német kegyetlenkedéseket nem volt elképzelhetetlen. A brit és
amerikai kormány, annak ellenére, hogy több, mint valószínű,
hogy volt hitelt érdemlő információjuk arról, hogy a
tömeggyilkosságot a szovjetek követték el, inkább úgy
döntöttek, hogy ezzel nem veszélyeztetik a szovjetekkel
fennálló szövetséget és mindenkit aki felvetette Katyń
kérdését, hallgatásra kényszerítettek.
A foglyokkal a Gnyezdovo állomásra érkező vonat – jelenet a
Katyń c. filmből
„A német-fasiszta hóhérok alattomos koholmányai” címmel jelent
meg a Pravda 1943. április 15-is számának egyik cikke.
A hadiszerencse fordultával 1943 őszére a szovjetek
visszafoglalták Nyugat-Ukrajnát és Belarussziát. Azonnal
megérkeztek Katyńba az NKVD és az NKGB operatív
nyomozóalakulatai azzal a feladattal, hogy a szovjetekre nézve
terhelő bizonyítékokat eltüntessék és előkészítsék a németekre
utaló jeleket. Csak ezen előkészületek után, 1944. januárjában
hívtak nemzetközi bizottságot a helyszníre, melynek
bizonyítania kellett, hogy a németek követték el a bűntettet.
Ezen megállapításokat közleményben hozták nyilvánosságra és
egészen 1990-ig ez maradt a hivatalos álláspont.
Lengyelországban tilos volt az igazságot kimondani, a
rendszerhez való hűség próbakövének tekintették, a német
felelősség elfogadását. Végül Mihail Szergejevics Gorbacsov
ismerte el hivatalosan az SZK(b)P KB határozatával, 1990-ben,
hogy a Szovjetunió hajtotta végre a Katyń-i tömeggyilkosságot.
A Katyń-i mészárlás napjainkban már a kommunizmus egyik
legközismertebb bűntényének számít. A tömegsírok helyén
emlékművek állnak, a kivégzett tiszteket pedig méltóképpen
újratemették, többségüket név szerint megjelölve. A
világhíres, többszörös Oscar-díjas lengyel Andrzej Wajda –
akinek apját is a Katyńban gyilkolták meg – pedig filmet is
rendezett a tragédiáról. Hogy nem csak Lengyelországban
emlékeznek meg a borzalmas tömeggyilkosságról, azt jól jelzi,
hogy Óbudán – iskolánk előtt – egy tér is viseli a „Katyń-i
mártírok” nevet.
A meggyilkolt katonatisztek emlékműve a helyszínen.
Emlékmű Budapesten, a Katyń-i mártírok parkjában. Az emlékmű
egyszerre szimbolizálja az erdőt és az áldozatok emlékének
állított kereszteket.
Három nyelvű emléktábla Katyń-i mártírok parkjában.