„Lenyûgözô és izgalmas, valóban epikus történet.”Guardian

„A múlt drámaian új változata kiválóan megírva.Legalább annyira izgalmas, mint a Ben Hur, ráadásul sokkal hitelesebb.”

The Independent

„Elképesztôen fantáziadús és lélegzetelállítóan jó.”Val McDermid

„Intelligens, alapos és jól megírt. Nehéz szívvel fejeztem be.”Robert Low, az Oathsworn-sorozat szerzôje

„Ötletes, sodró és jól megírt, izgalmas könyv. Briliáns munka.”Shropshire Star

„Lélegzetelállító kalandok ebben a történelmi regényben,amely méltó párja Conn Iggulden Az uralkodó-sorozatának”.

LoveReading.co.uk

„Scott regénye nagyszerûen felépített és magán viseli a szerzô minden kézjegyét,aminek köszönhetôen az olvasók képtelenek lesznek letenni a regényt.”

Falcata Times

„Ez az ellenállhatatlan regény az elsô oldaltól az utolsóignagyszerûen vegyíti a szerelmi szálakat a nyomozással, a gyilkosságot a pusztítással,

ráadásul teszi mindezt férfias határozottsággal.”heritage-key.com

„Komoly könyv hitrôl, becsületrôl és felelôsségrôl.”Displacement Activity

A szer zô ed dig meg je lent mûvei az Agave Könyvek gondozásában:

A római kém

M. C. Scott: Rome - The Coming of the King

Copyright © M. C. Scott 2011

Hungarian translation © F. Nagy Piroska

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

M. C. Scott: Rome, The Coming of the King

Bantam Press, London, 2012

Fordította: F. Nagy Piroska

ISBN: 978 61 5527 225 7

Agave Könyvek

Felelôs kiadó: Varga Bálint, Meznerics Gergely

A borítót és a kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund

Felelôs szerkesztô: Csurgó Csaba

Olvasószerkesztô: Pluhár Erika

Korrektor: Bordás Veronika

Készült: a Kaposvári Nyomda Kft. nyomdájában, Kaposváron, 2013-ban –

Felelôs vezetô: Pogány László igazgató

Mûfaj: történelmi krimi

Ez a regény az írói képzelet szülötte; a történelmi tényt leszámítva élô vagy valaha élt személyekhez való bármilyen hasonlóság a puszta véletlen mûve.

Alasdairnek szeretettel

TarTalom

Elôszó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 17Észak-Afrika, kora tavasz, Kr. u. 66.

Cézárea, Júdea, nyárelô, Kr. u. 66 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 27Néró császár uralkodása idején

Jeruzsálem, nyárelô, Kr. u. 66 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 189Néró császár uralkodása idején

Maszada és Jeruzsálem, nyár dereka, Kr. u. 66 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 275Néró császár uralkodása idején

Utószó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 428A szerzô megjegyzése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 433

Önként menôt vezet, mást meg hurcol a sors.

Seneca leveleibôl (Sárosi Gyula fordítása)

És így fog bekövetkezni a Fônix évében – azon az éjszakán, amikor a Nagy Kutya letekint a világ késélén túlról –, hogy a Nagy Szajhát tûz borítja be, és azok, akik megmentenék, szítani fogják a lángokat.Csak amikor ez bekövetkezik, jön el a megígért Mennyek Országa. Csak akkor fog kettéhasadni a Templom kárpitja, hogy soha többé ne lehessen helyrehozni, és mindaz, ami egész volt, eltörik, és a már egyszer megkötött szövetség kiegészül, összhangban mindazzal, ami már meg van írva.

A szibillai orákulum Szaulosz tudomására hozott jóslata

a Római Nagy Tûzvészt megelôzôen, Kr. u. 64-ben

17

Elôszó

Észak-Afrika, kora tavasz, Kr. u. 66.

A nap perzselô tûzgömbje már most, alig két órával a hajnal beköszön-te után, égô forróságot árasztott a sivatagra. A szél felkapta a durva szemcséjû szürke homokot, amely tucatnyi lélegzetvétel után eltömte az ember tüdejét, ha elôvigyázatosságból nem fedte el az arcát, és ele-ven parázsként égette még a legegészségesebb talpat is.

Szaulosz Herodionnak, a júdeai király unokafivérének a talpa nem volt épp a legegészségesebb. A római tûzvészben a jobb sarkáról telje-sen leégett a bôr, félig a hús is, és a sivatagban töltött elsô évében nem tudott úgy a homokba lépni, hogy fel ne jajdult volna.

Valamikor a második év telén – már amit itt télnek neveztek – el-jutott hozzá Seneca halálhíre. Részleteket nemigen tudott; félmondat volt mindössze, nem sokkal ért többet maréknyi szárított datolyánál. De még így is, aminek föl kellett volna vidítania, csak azt tette világossá, mennyire elment mellette és nélküle a világ. Egy hónap leforgása alatt újból megtanult járni. Most, e második tavaszon hitt benne, hogy ha kellene, már szaladni is tudna; és ami a fô, alkalmas rá, hogy visszatérjen abba a homoksivatagon túli, gyorsan változó világba.

A búcsú szomorúsággal is járt. A karcsú, fekete bôrû nôk, akik eddig gondját viselték, egyszersmind a lovakat is tenyésztették, amelyeken a férfiakkal vadászni járt, egy kancát ajándékoztak neki. A nyelvi hiányos-ságokat áthidalandó, sok-sok mozdulat kíséretében felajánlották, hogy mielôtt elmegy, fedeztesse valamelyik ménjükkel, mert így egy értékes csikót is magával vihet arra a sivatagon túli semmit érô, hitvány világba.

18

M. C. Scott

Ô hasonlóan sok mozdulattal elhárította az ajánlatot: a kanca még nem sárlott, ô pedig nem tudott várni, amíg a hold megteszi a magáét, hogy a kanca készen álljon a csôdör felvételére. Mert még ma indulnia kell; a világot talán rá lehetne beszélni arra, hogy lassítsa le a forgását, amíg egy ember új bôrt növeszt, és közben megpihenteti a lelkét, de ô nem bízik abban, hogy a végtelenségig várni fog rá.

Szaulosz ôszinte szomorúsággal kelt föl a berber törzsek között töltött idôszak utolsó reggelén, elköltötte erjesztett kancatejbôl és – az egykor utált, de azóta megszeretett – kôkemény datolyából álló reggelijét, fejét és arcát lazán bebugyolálta csodatévô burnuszába, és végiglépdelt a perzselôen forró homokon, a táborhely széléig.

Minden készen állt. Valójában már nem volt semmi oka tovább itt idôzni, de valamit még meg kellett kérdeznie, és a jövôt illetô tervei a kérdésére kapott választól függtek.

Az oázis árnyas fái alatt, két acélszürke sólymával foglalatoskodva talált rá arra, akit keresett. Szaulosz szó nélkül a sarkára ereszkedett, alkarját keresztbe tette a térdén, és hagyta, hogy a látása elmosódottá válva mindent befogadjon, és tekintete ne szegezôdjön semmire. Amíg nem jött ide, ezek közé az emberek közé, türelmesnek tartotta magát. Az a tizenöt hónap, amelyet közöttük töltött, megtanította az igazságra: távolról sem volt türelmes, de nagyon sokáig annak tudott mutatkozni, ami akár ugyanaz is lehetett.

E pillanatban a magas, karcsú nô, akihez jött, kegyeskedett észre-venni ôt. Sûrû, fekete haja göndör volt, mint a kosok gyapja, szeme a törzsére jellemzô mély tüzû, borostyánsárga; az arcán kétoldalt, egészen az orrnyergéig a csigavonalú tetoválás arra utalt, hogy va-dász, nem pedig azok közül az asszonyok közül való, akik gondos ápolásukkal életben tartották ôt, a hátáról, a lábáról, a talpáról a bôrt lemaró égési sebeit kimosták, gyógyírral kenegették, mialatt ô üvöltve tiltakozott, és addig ringatták a karjukban, amíg álomba nem sírta magát.

19

A király eljövetele

Ez a nô nem látogatta meg, nem adta kölcsön neki a lovát, nem tanította meg, hogyan küldje a sólymokat élô prédára. Attól kezdve, hogy Philotus teveháton elhozta a táborukba, és aranyban kifizette a királya váltságdíját – felét azért, hogy gondoskodjanak róla, felét meg az ígéretük fejében, hogy nem árulják el az ôt üldözô rómaiaknak –, tudomást sem vett róla.

Szaulosz nem kételkedett abban, hogy megtartották az ígéretüket, csakhogy ô kém volt, mielôtt egy másik, egy nagyobb hívás jogot nem formált az életére, és ismerte annak a másiknak, kémtársának a képes-ségeit, akit ugyanaz a tanító képezett ki ugyanolyan színvonalon, mint ôt. Az a másik nem volt jobb nála – korántsem –, de épp elég jó volt, hogy veszélyt jelentsen rá. Csaknem két év elteltével elképzelhetetlen volt, hogy az az ember ne tudja, hol van, hogy ne tartsa szemmel, várva a pillanatot, amikor a préda megmozdul.

Szaulosz tudván ezt két télen és egy nyáron át rejtôzködött, s küldte ki a kérdéseit, melyekre galambbal, lovon és gyalog jöttek a válaszok. Ezeket egymás mellé rakva az elsô homályos, gyûlölettel tele lázálmai lassanként mesterien kitervelt, tökéletesen kidolgozott haditervvé ko-vácsolódtak, melyekkel lehetetlenség volt kudarcot vallania. Hacsak nem most, ebben a pillanatban.

A hideg pillantás érintését magán érezve sem fordította el tekinte-tét az elôtte elterülô térségrôl. Itt ez volt a szokás; a nôk birtokolták a hatalmat. Kezdetben megvetette emiatt a férfiakat.

– Búcsúzni jöttél? – A nô hangja a sivatag délelôtti forróságában úgy szólt, mint egy jégbôl faragott fuvoláé. Minden lélegzetvételét gyûlölet hatotta át, de fegyelmezettsége és tartózkodása lehûtötte körülötte a levegôt.

– Azért jöttem, hogy kérdezzek valamit tôled, Iksahra sur Anmer – válaszolta Szaulosz.

Azt gondolta, melléfogott azzal, hogy csupán a saját és az apja ne-vén szólította meg a nôt; hogy majd ökölbe szorított kezeire hívja a

20

M. C. Scott

sólymait, egy füttyentéssel magához rendeli szelídített vadászgepárdját, és ellovagol. Figyelte, amint a nô végiggondolja a dolgot, és hallotta a pillanatra elakadó lélegzetet, jeléül annak, hogy meggondolta magát.

– Mi a kérdés?– Hogy van az, hogy meg akarod bosszulni apád és anyád halálát,

akiket szerettél?Ezért akár meg is ölheti ôt, gondolta Szaulosz. A nô az övében hordta

hosszú, görbe kését, amellyel egyetlen mozdulattal elválaszthatná a fejét a nyakától. A lábánál betanított kopóként ülô gepárd egyetlen ha-rapással össze tud roppantani egy emberi koponyát. Látott is ilyet egy-szer, vagy úgy gondolta, hogy látott; lehet, hogy csak delíriumos álom volt. Életlenül hagyott tekintetét a durva szemcsés homokra szegezve elképzelte, milyen lenne meghalni itt, távol mindattól, amit eltervezett.

Iksahra sur Anmer, akinek apját egy idegen király parancsára a saját lovai téptek négyfelé, levette a kezét a kése markolatáról. Ujja egyet-len emelintésére a gepárd nyelvlógatva elhevert egy datolyapálma árnyékában. A nô elengedte a sólymokat, amelyek megültek a feje fölötti faágon, maga pedig, karját térdein összefonva, leült Szaulosszal szemben. Burnusza, amely ugyanolyan volt, mint a férfié, úgy rezgett körülötte, mint a bögöly szárnya. Árnyékokkal teli fekete arcában mély tónusú okkersárga szeme inkább feketének látszott, mint barnának, és csak a szemfehérje emelte ki sötét hátterébôl.

– Mondd el! – szólította fel, és Szaulosz kiengedte az eddig vissza-tartott levegôt.

A terv nem volt egyszerû, de a szerep, amelyet a nô játszott benne, viszonylag az volt, és Szaulosz hat hónapja készült erre a percre.

– Elmegyek Júdeába, II. Agrippa király udvarába – kezdte. – Várj… – Felemelte a kezét, jóllehet a nô meg sem mozdult, csak mintha a szeme lyukat akart volna fúrni Szaulosz koponyájába. – Tudom, az apja ölte meg az apádat. Én is azért megyek oda, hogy bosszút álljak. De az én bosszúm lassú lesz, amit hónapokig lehet ízlelgetni, nem pedig egyben

21

A király eljövetele

lenyelni annyi idô alatt, amíg egy kés megállítja az ember szívét. Az én bosszúm nem csupán egy embert, hanem az egész héber nép vezetôit fogja utolérni. Ha az erôfeszítéseim sikerrel járnak, néhány év elteltével Ábrahám tizenkét törzse megszûnik létezni. Arra kérlek, legyél ebben a segítségemre.

– Mint a szajhád? – A nô hangján mélységes megvetés érzôdött. Az arcára festett csigavonalak enyhén megduzzadtak. Szaulosz nézte ôket, és ügyelt, hogy el ne mosolyodjék.

– Semmi esetre sem. Te lennél a király kedvenc solymára. Valamint a vadállatai gazdája, a vadászkopói, a nagymacskái, a kutyái, a lovai gondozója. – Ahogy az apád is volt az ô apjánál. Ezt már nem mondta ki, de a mondat kimondatlanul is ott kígyózott kettôjük között a forró levegôben.

– Az új király nem vadászik – felelte lassan, kimérten a nô. – Az egész világ tudja, hogy szívesebben fekszik az ágyában a… játékszereivel, miközben a nôvére uralkodik. A királyné vadászik.

– De valamilyen ajándékot muszáj adni a királynak, még akkor is, ha azt igazából Bereniké királyné kapja. Tulajdonképpen nem számít, melyiküké leszel, a lényeg, hogy ott legyél a sólymaiddal együtt.

Kis habozás után megkockáztatta a kérdést: – Jól gondolom, hogy a madaraid el tudnának kapni és meg tudnának ölni egy üzenetvivô galambot? Egy olyat, amelyik a sivatag fölött gyorsan és alacsonyan repülve írott üzenetet visz a birodalom egyik végébôl a másikba?

A nô nem válaszolt, de úgy nézett rá, mintha a puszta kérdés is sértés volna.

– Jó – biccentett Szaulosz. – Akkor hát a te feladatod az lesz, hogy elcsípd azokat az üzenetvivô galambokat, amelyeket a királyi ga-lambdúcba küldenek szerte a világból. Rómából, Damaszkuszból, Antiókhiából, Athénból, Korinthoszból, Alexandriából és még tá-volabbi helyekrôl. Rendszerint hajnalban és alkonyatkor érkeznek, mialatt a király Cézáreában van, és mindig egy bizonyos tengerparti

22

M. C. Scott

földszoros fölött repülnek el, ahová nem látni el a palotából, de nyílt sík vidék veszi körül, úgyhogy téged nem tudnak észrevétlenül meg-figyelni.

Le kell hoznod ezeket a madarakat az égrôl, és el kell juttatnod hozzám a náluk lévô üzenetet, hogy megtudhassam, mi áll bennük. A király vadállatainak gazdájaként néhány üzenetvivô madárnak is te leszel a gondozója. Ezeket a messze városokba tartó mesteremberek szokták magukkal vinni. Ennélfogva néha-néha mi is igénybe vehetjük ôket arra, hogy üzenetet küldjünk a királynak – mintha valami távoli országból üzennénk. És ha már tudjuk, kik az ellenségeink, és hogyan állnak fel velünk szemben, akkor mi is lépni fogunk.

– Mit fogunk csinálni?– Háborút szítunk Róma ellen. Agrippa király Cézáreában, a nagy-

apja, Nagy Heródes által alapított városban székel. Az hely is tele van feszültségekkel, amelyeket kihasználva rákényszerítjük a királyi csa-ládot, hogy telepedjenek át Jeruzsálembe. Ha az ottani Háború Párt zelótáit rá tudjuk venni, hogy hadat üzenjenek Rómának, akkor Néró kiküldi ellenük a légiókat. Márpedig ha ez bekövetkezik, akkor egész Júdea fellázad a megszálló hadseregek ellen.

– És mind meghalnak – jelentette ki meggyôzôdéssel Iksahra. – Ró-ma légióinak senki sem tud ellenállni.

– Pontosan. És Jeruzsálemet a földdel teszik egyenlôvé, hogy kô kövön nem marad; a lakóit megölik, vagy rabszolgákként elhurcolják idegen országokba. Akkor majd te, aki gyûlölöd Agrippát, és én, aki gyûlölöm a hébereket, elmondhatjuk, hogy a bosszúnk beteljesedett.

Szaulosz egy könnyed mozdulattal felállt; ezt is itt tanulta meg.– Az esti hûvösség beálltával indulok. Örömmel venném a te és a

vadjaid társaságát, ha csatlakozni akarnál hozzám.

23

A király eljövetele

Szaulosz nem egyedül kelt útra a táborból. Három kísérô tartott vele, de Iksahra sur Anmer, a berber törzsek legkiválóbb vadásza, nem volt közöttük.

Csalódását leplezve lovagolt a férfiak között, és hagyta, hogy elszóra-koztassák a lovakról, vadászatokról és a nôk érthetetlen cselekedeteirôl szóló történeteikkel. Napszálltakor, amikor tábort ütöttek egy dûne szélárnyékos oldalában, kissé távolabb ment a tûztôl, hogy kiürítse a hólyagját.

Épp mozdult, hogy visszaforduljon, amikor a nô keze a csuklójára kulcsolódott. Meglepôen magasnak tûnt. A gepárd sárga szeme egy tûztôl megvilágítatlan, sötét helyrôl szegezôdött rá.

– Üdvözöllek. Reméltem, hogy eljössz – mondta Szaulosz.A nô az arca elé tolta az arcát.– Te tudod, hogy én miért akarok bosszút állni. És te miért? – Gyere, üljünk le a tûz mellé! Hideg az éjszaka, és én nem vagyok

úgy hozzászokva a hômérséklet változásaihoz, mint te. Úgy gondolom, a többiek nem fognak zavarni bennünket.

Igaza volt. A férfiak látták Iksahrát, és elmentek – nem tapintatból, hanem félelembôl. Amikor a nô elhaladt mellettük, egyikük a gonosz elhárítását célzó jelet mutatta. Társa sziszegett valamit, amibôl Szaulosz csak az ifrit szót hallotta ki. Nem sokat tudott e törzsek isteneirôl és démonairól, de azt igen, hogy az ifritek szárnyas félistenek, akik halálos veszélyt jelentenek az emberekre. Nem volt nehéz elképzelni, hogy Iksahra és kísérteties nagymacskája is közéjük tartozik.

Jóllakva, tele vizestömlôvel a kezében – ezek az emberek nem ittak sem bort, sem sört –, a tûz mellett ülve Szaulosz nagyobb biztonságban érezte magát. Miközben a tüzet bámulta, könnyebben elhitte, hogy ez itt egy páratlan ügyességgel vadászó nô, nem pedig egy démon, aki felfalhatja a lelkét.

– Hosszú mese lenne elmondani, de megpróbálom rövidre fog-ni… Fiatalkoromban Seneca, a kémmester, akit Tanítónak ismernek,

24

M. C. Scott

kémnek képezett ki, és elküldött Júdeába, hogy Róma uralma alá hajt-sam a hébereket.

– Nem sikerült elérned. – A nô villogó szeme csúfondárosan nézett rá. Szaulosz beharapta az ajkát. Régen volt, amikor utoljára nevetség tárgyává vált valaki szemében.

– Nem. De felégettem Rómát. – Lángok ugráltak közöttük. – Én gyújtottam meg a tüzet.

– Miért?Szaulosz a táncoló lángokba nézett. Egyáltalán nem így tervezte. – Egy jövendölés miatt – felelte, és ez igaz volt. – A szibillák azt

mondták, hogy ha Rómát a Kutya-csillag szeme láttára tûzvész pusz-títja el, akkor Jeruzsálem elszakadhat tôle, és a helyén… – Erôt kellett gyûjtenie, hogy állni tudja a nô tekintetét. – A helyén, azt hiszem, kinôhet valami csodálatos, ahol az isten, akit megtagadtak, rabul ejti mindannyiukat, és dicsôségben fog uralkodni. De hogy ez megtörtén-hessen, Júdeának el kell buknia.

– És ha Jeruzsálem elbukik…– Akkor vele együtt elvész egész Júdea, igen. Róma elvesztése cse-

kély árnak tûnt érte. És nem is az egész veszett oda… – Széttárta a karját. – A tizennégy kerületbôl mindössze négy égett le, és azokat is újjáépítik.

– És a te életed? Véletlen volt, hogy kis híján veled is végzett a tûz?– Nem. Azt az ellenségem tette. Ô a második oka annak, hogy Jú-

deába megyünk.– Ô ott van?– Még nincs. De oda fogom csalni, és amikor ott lesz, gondoskodom

róla, hogy tönkremenjenek a kapcsolatai, a barátságai, a szövetségei, mígnem már nem fogja tudni, kiben bízhat. Egyenként fogom elide-geníteni tôle a barátait, végül egyedül marad, elveszetten. Gondom lesz rá, hogy lassan, fokozatosan jöjjön rá, mit csinálunk, és amikor Jeruzsálem bukása már biztosra vehetô, akkor a saját kezemmel fogom

25

A király eljövetele

megölni ôt lassan, centirôl centire, szívdobbanásról szívdobbanásra, ô pedig minden pillanatban tudni fogja, hogy miért és kinek a kezétôl kell meghalnia.

Elhallgatott, mert az ôt körülvevô bíborvörös köd valóságos volt, a lángok már az arcát nyaldosták, ahogy a vak szenvedély egyre mé-lyebbre, egyre közelebb vitte a tûzhöz.

Megperzselôdött az arca. A földet csapkodó, kezeitôl megbolygatott tûzbôl szikrák pattantak Iksahra ruhájára. Vékony füstindák kacska-ringóztak fel, majd tûntek el a sötét levegôben. A nô kifürkészhetetlen arccal bámult Szauloszra.

– Mi a neve annak a férfinak, akit ennyire gyûlölsz?Szaulosz becsukta a szemét e tekintet elôl.– Az ellenségem neve Sebastos Abdes Pantera – felelte közönyös

hangon. – Egy Appius Mergus nevû egykori századossal és Alexandriai Hypatiával, Ízisz papnôjével együtt járja az útját.

– Emlékezni fogok a nevükre. – Iksahra sur Anmer felállt, és kinyúj-totta a kezét. Szaulosz megfogta, a nô pedig minden erôfeszítés nélkül felhúzta a földrôl. – Bizonyos dolgokban közösek vagyunk – mondta, és megvillantotta fehér fogait. – Csatlakozom hozzád. Levadászom az üzenetvivô madarakat. De ha eljön az ideje, meg fogom ölni Agrippa királyt, és ebben nem akadályozhatsz meg.

Cézárea, JúdeanyárElô, Kr. u. 66.

Néró császár uralkodása idején

29

Elsô fEjEzET

– Cézárea, a Kelet gyöngyszeme. Taplós doboz, csak a szikrára vár.Pantera fél nap óta most elôször szólalt meg. A hangja száraz volt, mint a sivatag homokja.

– Szaulosz ott van – folytatta. – Érzitek a szagát? A veszélyt, amely ott ólálkodik körülötte?

Mergus közelebb ösztökélte a lovát, ahol úgy beszélgethetnek, hogy a hangjuk nem hallatszik el messzire. Még most sem tudott betelni vele, hogy egyáltalán itt vannak, itt a sivatagban, félnapi lovaglásra Cézáreától keletre. Amikor az üzenetvivô madarak meghozták a hírt a császár római galambházába, hogy az üldözött vad útra kelt, Szaulosz végre odahagyta berber földi búvóhelyét, Mergus rögtön, még aznap éjjel hajóra akart szállni, hogy a nyomába eredjen. De Pantera akkor azt mondta, várniuk kell, és közben figyelni, és hogy még bizonyos dolgokról értesülniük kell. Tudnia kell, hogy üldözzük ôt. Ha úgy gondolja, hogy túlságosan a sarkában vagyunk, akkor képes és az or-runknál fogva vezet bennünket. Várjunk, amíg bebújik a vackába. Ha megáll, arról hallani fogunk.

Így aztán hajnalonta figyelték a galambházakat, és mint a gyermekek az ajándékot, várták az új rejtjeles üzenetet.

Akire vadászol, megérkezett Mauritániába. Rögtön tovább is ment. Most Alexandriában van, királyhoz illô ajándékokat vásárol.

– Honnan van pénze? – kérdezte akkor Mergus.– Ma is vannak még hívei – válaszolta Pantera. – Nem sok, de elég.

Férfiak, akik megtagadták ôt és az istenét, és rejtekhelyre vonultak, így most megtehetik ezt érte. Nem fog megállni Alexandriában. Kelet felé tart.

30

M. C. Scott

Azután újra jöttek az üzenetek. Hajóra szállt, Júdeába vagy talán Szí-riába. Cézáreában, Kelet gyöngyszemében van.

Egyszer csak nem jött több üzenet. Talán mert nem volt több mozgás.– Ô Cézárea királyának az unokafivére – mondta annak idején

Pantera. – Ha valahol, hát ott fog megpihenni és erôt gyûjteni.– Csapda lesz – válaszolta erre Mergus. – Nem mehetünk oda. – Csapda – bólintott Pantera. – Oda kell mennünk.Hypatia a haldokló császárné mellôl jött el, hogy támogassa, és

Mergus szerint Hypatia volt a leggyönyörûbb és a legelérhetetlenebb nô a világon. Nem félt tôle, de annyira tisztelte, hogy az már majdnem félelem volt. Ezzel együtt egészen addig vitatkozott mindkettôjükkel, amíg a császár parancsot nem adott, hogy menjenek oda, és ezzel vé-get vetett minden vitának. A régi idôkben egyes férfiak talán vitába szállhattak Néróval, de Seneca kudarccal végzôdött puccsa és az azt követô vérfürdô óta senki sem merte megtenni.

Így esett, hogy most itt lovagoltak a sivatagban a Kelet gyöngyszeme felé, megelôzve egy közelebbrôl meg nem határozott, ámde jól felfegy-verzett tevekaravánt, és Pantera kijelenthette, hogy a szél elhozta hozzá Szaulosz szagát, ami szinte biztos, hogy nem volt igaz.

– Én itt csak akkor érezném meg a szagát, ha égett homoktól, lóverítéktôl és tevehúgytól bûzlene – jelentette ki Mergus a látóha-tárt kémlelve. – De ha az életem múlna rajta, akkor is csak azt mon-danám, hogy több füstöt érzek a levegôben, mint amennyit egy város tûzhelyeitôl várna az ember. Cézáreában olyan gyakoriak a lázadások, mint más városokban a karneválok és istenünnepek, de ezeket rendsze-rint késôbb tartják; amikor az aratás végeztével a fiatalság kezdi elunni magát. Akkor hogy lehet, hogy mégis füstöt látok?

Mergus a térdével irányította a kancáját, hogy mindkét keze szabad maradjon az íja számára. A látszat szerint azért fizették, hogy vigyáz-zon harminckét vemhes tevére; egész vagyont kapott a sivatagi saká-lok prédájának szánt élôállatokért. Egyelôre épp két sziklás meredély

31

A király eljövetele

között rohanó hegyi patakon keltek át, ahol Mergus véleménye szerint könnyen megtámadhatták ôket.

Tekintetét továbbra is élesre állítva, az íj idegére helyezett egy nyílvesszôt, közben beengedte a látóterébe a távoli horizontot, ahol a homokrengeteg összeér az éggel, és mindkettô a tengerrel; és amelyen mint a nap egy fényes szikrája, csillogott a város, Cézárea.

A hajnalt követôen nem sokkal már megjelent a látóhatáron, de Panterának igaza volt; itt, egy névtelen patakon átvezetô jeltelen úton, egynapi lovaglásra a várostól, valami megváltozott a levegôben. Mintha valami gyûrôdés keletkezett volna ott, ahol a sivatag forrósága elôször találkozott a tenger felôl érkezô hûs szellôvel; és nem azt a balzsamos illatot hozta magával, amelyet kellett volna, hanem a veszély és a halál baljós elôérzetét.

Mergus kancája felnyihogott, a fülét hegyezte, és megújult buzga-lommal szaporázni kezdte a lépteit. Mergus többször egymás után be-lélegezte a megváltozott levegôt…

– Útonállók!Panterával egyszerre kiáltottak fel. Mergus kancája éppoly jól ismer-

te a lesbôl támadó ellenség fenyegetését, mint ô maga; együtt jöttek Rómából, és annak elôtte Britannia pokoli erdeibôl, ahol minden má-sodik fa mögött kifestett arcú harcosok rejtôztek. Még el sem kiáltotta a parancsot, a ló már oldalazva úszott kifelé a veszélyes patakból az északi parton emelkedô sziklafal egy hasadéka felé.

Egy nyílvesszô fúródott a földbe ott, ahol az imént állt. Egy második a sziklafalat találta el, amely mögött védelmet lelt, és a kôrisfából készült nyílvesszô darabjai súrolták az arcát. Elöl valaki néhányszor felüvöltött, aztán meghalt. A frissen kiontott vér bûze szétáradt a nappali hôségtôl száraz levegôben. Árnyak mozdultak itt-ott. Mergus megcélozta az egyiket. Hallotta, amint egy test a földre zuhan, majd egy másik is, de fogalma sem volt róla, ki halt meg, csak annyit tudott, hogy nem ô.

– Sebastos?

32

M. C. Scott

Mergus a tevehajcsárok között használt görög nevén szólította Pan-terát. Nem kapott választ. Azon az egy négyzetméteren, amelyet be-látott, öt újabb nyílvesszô csapódott be. Egy nôstény teve elbôdült, és mint egy kidöntött fa, a homokra zuhant. A karavánt vezetô három fivér csak a karaván által ismert nyelven, füttyszóval osztogatott paran-csokat. A férfiak, útonállók és ellenségeik egyaránt kiáltozni kezdtek. Az ellenség görögül kiáltozott, nem arámi nyelven, tehát nem a délre egynapi lovaglásra fekvô Jeruzsálembôl való héber zelóták voltak, akik szent háborújuk céljára akarták volna elrabolni a tevéiket. Mergus én-jének egyik része arra gondolt, hogy ez késôbb hasznos lehet – már ha életben marad.

A sziklahasadék átmenetileg védelmet nyújtott számára, de az elsô pillanatok rettenete elmúltával könnyû célpont vált belôle. Verej-tékben fürdô testtel csúszott le a földre, jobbról a szikla, balról a lova takarásában. Onnan még kétszer lôtt, de senkit sem talált el. Másfél év óta gyakorolta az íjászatot, és kielégítônek tartotta a tudását, nem többnek. A penge volt az, amivel ösztönösen és a gyakorlat révén jól tudott bánni.

A vállára csúsztatta az íjat, az övérôl leoldozta görbe pengéjû kését, a három Sába-törzsbeli férfi ajándékát, akik a gondjaira bízták a tevéiket. Hosszabb volt, mint az evéshez használt kések, de rövidebb a lovassági kardnál, a pengéje szépen kidolgozott, kétélû, és az egyik éle mentén enyhén elgörbült. A szerencse végett megcsókolta a lapos vasat, és újra a nevet sziszegte:

– Sebastos!– Itt vagyok!A patak mentén tíz-tizenkét veszélyes lépéssel följebb egy másik,

az övével párhuzamos hasadék nyílt a sziklában. Mergus, hogy elérje, felmászott a sziklafal lapos tetejére, majd villámgyorsan odafutott, és leereszkedett a homokban kuporgó Pantera mellé, lova teteme mögött. Három nyílvesszô találta el a ló nyakát és szügyét.

33

A király eljövetele

Pantera íjász fia volt; becsukott szemmel is halálos pontossággal tudott lôni. Hogy Mergust fedezze, fölállt, lôtt, majd újból lekuporo-dott. Messzirôl, árnyék takarta bôrével, hajával és szemével, hosszú, bô felsôruhájában elment volna a Sába-törzs egyik tagjának. De amikor a folyók barna színét idézô szemével kérdôn Mergusra pillantott, már ismét önmaga volt: egy összetörtségébôl felépült, annak az embernek a tisztaságát sugárzó férfi, aki a halál révén járt, de nem adta meg magát neki.

Ez a tekintet ragadta meg Mergust annak idején, két éve, Rómában, egy állatvásáron, ahova a kém éppen vizet szállított. Külsôre egy kor-látolt értelmû gazdasági kisegítô munkásnak nézte volna – mindaddig, amíg nem kérdezett tôle valamit, és a kérdésében benne volt a válasz ar-ra a nagyobb horderejû kérdésre, amely Mergus életében irányadó volt.

Mergus két teljes évtizede szolgálta a császárát, miközben egyre feljebb lépkedett a légiók belsô ranglétráján. A császár azonban nem volt több egy távoli, mindig változó névnél, amely elôtt Jupiterrel és a légió zászlóival együtt reggelente tiszteletadásra felvonultak. Ami fontos lett volna, amit Mergus egész életében keresett, de sohasem talált meg, egy ember, akit fenntartás nélkül, szívét-lelkét beleadva, becsülettel, ôszintén és örömmel követhetett volna.

Aztán megérkezett Rómába, ahol közvetlenül a császárt szolgálhatta, és ott, a tûzvész elôestéjén találkozott Panterával. Amikor pedig el-hangzott az a legelsô kérdés, majd megérkezett rá a válasz, tudta, hogy ebben az emberben megtalálta mindazt, amit keresett.

Attól a perctôl fogva fenntartás nélkül, becsülettel, ôszintén és öröm-mel követte ôt a tûzvészen át, amely kis híján elpusztította Rómát, aztán ki a városból, és most ide, a sivatagba, annak az embernek a nyomában, aki a tüzet meggyújtotta.

Mindezt együtt csinálták végig, és még életben voltak; Mergusnak nem állt szándékában néhány teve miatt, sivatagi rablók kezétôl elve-szíteni Panterát.

34

M. C. Scott

– Nem maradhatunk itt – mondta. – Át kell kelnünk a patakon. A túl-oldalon van egy mélyebb sziklahasadék. Jobbra, aztán meg balra. Indulás!

Kirohantak a patakhoz, majd át egy hasadékig, ahol egy halott he-vert – az egyik útonálló támadójuk. Pantera futás közben három nyilat lôtt ki, az utolsót már akkor, amikor benyomult a hasadékba, szorosan Mergus mellé. Több halott is feküdt az úton, amerre futottak: a Sába-fivérek egyike, két útonálló és három idegen. Friss vér áztatta sivatagi ruhájuk virágként virított a homokon.

Még egy teve pusztult el, az életben maradottak rémülten vágtattak el a sivatagba. Senki sem eredt utánuk. Senki sem próbálta visszaterelni ôket.

– Nem a karavánt akarták megtámadni – suttogta Mergus.Harminckét vemhes teve tízszer többet ért, mint sok ló vagy félezer

juh. Épeszû ember nem öli meg ôket, de azt sem hagyja, hogy páni félelmükben szétszéledjenek a hiénákkal teli pusztaságban.

Egy újabb teve múlt ki hangos bôgés közepette. Mergus kiköpött.– Embervadászok – morogta. – Üldöznek valakit. Minket. – Ön-

teltség volt azt feltételezni, hogy a karavánban senki más nem ér meg annyi ezüstöt, amennyit ezért a rajtaütésért fizetni kellett. De Mergus hitte, hogy ez az igazság.

Pantera szórakozottan bólintott. Tekintete az ellenséges sivatagra szegezôdött.

Mergus lenyelte a kérdést, amely már a nyelve hegyén volt. Most semmi értelme nem lett volna megkérdezni, honnan tudhatta bárki is, hogy itt vannak – és nem is lett volna biztonságos. A tevék tulaj-donosai elmondták, hogy a sivatagban ólálkodó dzsinnek megértik a ki nem mondott gondolatokat, és képesek alakot adni azoknak. Hogy elriassza ôket, Mergus a háta mögött a gonoszt elûzô jelet mutatta. Egy pillanatra kidugta a fejét a szikla pereme mögül, hogy körülpillantson, de egy nyílvesszô visszakozásra kényszerítette.

35

A király eljövetele

– Hányan vannak? – Pantera úgy kérdezte ezt, mintha az új nyílvesszôk árát tudakolná, és nem is érdekelné, milyen szám hangzik majd el a válaszban.

– Kilenc különbözô hang – válaszolta Mergus. – A nyílvesszôk két-féleképpen vannak feltollazva, de két íjásznál több lehet közöttük.

– Én is így gondoltam: tucatnyian kezdték, és kilencen maradtak. Tegyük fel, hogy tudják, kit üldöznek. Ha úgy intézem, hogy célba tudjanak venni a nyilaikkal, képes volnál hangosan elsiratni?

Mergus szíve összeszorult.– Méghozzá nagyon hangosan – felelte, és megpróbált mosolyogni.Pantera keze, amely eddig a vállát fogta, elengedte, s a következô

pillanatban ô maga is eltûnt. Kilôtt nyílvesszôivel megölt valakiket, a többieket pedig – célpontként kínálva fel magát, holott rejtôzködnie kellett volna – feldühítette. Mergus a kemény szikla éles pereméhez szorította a vállát, és belélegezte a vértôl, verítéktôl, kiontott belektôl és saját félelmétôl bûzlô levegôt.

– Aaaaaaaaah! – A jajkiáltás cseppet sem illett Panterához, hacsak nem halálos seb volt, amit kapott…

– Eltaláltak?– Nem. – Pantera bal karjából, ahol egy nyílvesszô súrolta, vérpatak

csurgott lefelé. Erôtlenül nekidôlt a sziklának.– Sirassál – szólt. – Hangosan.– Meghalt! Sebastos meghalt!Mergus jajveszékelésétôl még a hajnalban vadászó sakálok is vissza-

riadtak volna. Végighúzta a tenyerét Pantera karján, és a vért rákente görbe sábai kése pengéjére, majd a szájára és az arca egyik felére, mint-ha szívességbôl elvágta volna a testvére torkát, hogy aztán szerelmes csókkal búcsút vegyen tôle.

A levegôt öklözve, mint aki félig beleôrült a fájdalomba, kirohant a patakba. Idôközben ott, ahol eddig egy holttest feküdt, most három

36

M. C. Scott

hevert. Egy újabb ló haldokolt, merev lábait az égnek emelve, saját vé-rében fuldokolva. De a halált egyedül az íjászok osztogatták; közelharc-ra eddig még nem került sor. Mergus a szemével megkereste a vonalat, ameddig a nyílvesszôk elértek, s amikor meglátott egy ahhoz hasonló sziklahasadékot, amelybôl az imént kibújt, rikoltozva megrohamozta.

Ôrültnek tartották, és az is volt, isteni oltalom alatt álló ôrült, mint egyesek a csatában, akik a biztos halálba rohanva sem haltak meg. Egyenesen a szívének irányított nyílvesszô hegye felé rohant, és az íjat tartó férfi, hogy ne kelljen elröpítenie a nyilát, óvatosságát félredobva hátat fordított, és megpróbálta kipréselni magát a hasadék túlsó felén. Mergus görbe késétôl halt meg, amelynek pengéje a bordák mellett becsúszva elérte a szíve lüktetô izomcsomóját.

Az ilyen bátor tettek szokták gyôzelemre vinni a már vesztésre álló csatákat. A Sába-fivérek közül kettô még élt – Ibrahim és Ilias. A ma-radék tíz – kilenc – kísérô közül nyolc még harcképes állapotban volt, és ezek közül ketten voltak íjjal felszerelkezve. Együtt gázoltak a pa-takba, harci lázban égve, élet-halál küzdelemre készen.

– Megbosszuljuk a testvéredet, és a miénket!Ibrahim súlyos keze épp ott ereszkedett le Mergus vállára, ahol nem-

rég még Pantera tenyere volt. Nem rázta le magáról és nem árulta el, hogy Pantera nem volt a testvére, még kevésbé a szerelme, aminek tartották.

Amikor csatlakoztak a tevekaravánhoz, Mergus és Pantera látszólag nem ismerték egymást. Más-más napon jöttek, más nyelvet beszél-tek, más történeteket meséltek a múltjukból. De épp elég közös dolog történt a múltjukban, hogy természetesnek tûnjék, hogy a Sába törzs otthonától számított egy hónapos úton barátság szövôdött közöttük. Így is lett, annyira, hogy a fivérek hovatovább hálótársaknak kezdték nevezni ôket, noha nem voltak biztosak benne, igaz-e ez vagy sem. Mergus fogadást kötött magával, hogy Pantera mikor fogja hasznosnak ítélni, ha a többiek úgy ítélik meg, hogy már átlépték ezt a határvonalat.

37

A király eljövetele

A dolog még nem történt meg, és az emberek immár halottnak tartot-ták Panterát. Mergus túl késôn kezdte fájlalni, hogy nem jutott eszébe megkérdezni Panterától, mit akar majd csinálni ebben az új, élôhalott ghúl alakjában.

– Nyolcan maradtak ellenünk – lépett vissza a patak vizébe Sanhef, a legkisebb, soványan is csupa izom kísérô, akit kiküldtek kémked-ni. – Azon tanakodnak, hogy elmenjenek-e, vagy támadjanak meg itt bennünket. Nem maradt íjászuk. Mergus megölte az utolsót.

– Nekünk kettô is van. – Ibrahim mosolya kétfelé hasította a sza-kállát.

Engedjük elmenni ôket, mondta Mergus hûvösen józan elméje. Hadd vigyék el Pantera halálhírét annak, aki fizette ôket. Hiszen ezért jöttek.

A megbomlott elméjû, akit alakítania kellett, siratta a testvérét, a talán-de-mégsem szerelmét, odafüttyentette a lovát, futtában felült rá, leakasztotta az íját, és követte Ibrahimot és Iliast a patakban. A két megmaradt íjász egyikeként a bal szárnyon, a másik a jobbon haladt. A többiek, hatan, hosszú késeiket elôreszegezve, vérrel festett pengé-ikkel a levegôt hasítva a menet közepét foglalták el. Nyolcan voltak nyolc ellen, ám míg ôk bosszúra szomjaztak, az ellenség csak az ezüstöt akarta megkapni, amit megszolgáltak.

Nagy kavarodás támadt, elöl a lovak éles hangon nyihogtak, amikor Mergus és a körülötte lévô férfiak kivágtattak a völgybôl. Az ellenség közül hármat lenyilaztak; egyikük sem élt annyit, hogy akár egy kér-désre is válaszolni tudott volna. A többiek elmenekültek. Egy darabig üldözték ôket, de nem sokáig; fontosabb volt, hogy visszatereljék a tevéket.

Huszonhat maradt életben a harminckettôbôl, ami kész csodának számított. Mergus látta ôket kipányvázva, látta, ahogy a fivérek nekilát-nak feldarabolni az elpusztultakat, és a darabokat felakasztják a füstölô tûz fölé, aztán visszament, hogy megkeresse Panterát.

Aki eltûnt.

38

M. C. Scott

Holttestnek vagy élô embernek nyoma sem volt a hasadékban, úgy-hogy Mergus azon kezdte törni a fejét, volt-e egy másik sebe is azon kívül, amit látott, és hogy nem kellene-e inkább egy holttestet keresnie.

A gyásza már kezdett valódivá válni, mire Pantera alkonyatkor visz-szatért. Addigra az elpusztult lovakat elégették, a karaván halottjainak sírját megásták, és az ellenséges halottakat a felismerhetetlenségig meg-csonkították, hogy ne tudjanak szellem alakjában visszajárni.

– Nem haltál meg! – köszöntötte Mergus olyan örömmel, amiben egy csepp túlzás sem volt. Aztán, mivel egész életét háborúban és csa-tákban élte le, és a szeme bizonyos dolgokat rögtön meglátott: – Vér van a kezeden!

– Nem az enyém. Egy férfié, akit feltartóztattam. Az ott bakheer? Megosztozhatnánk rajta?

Az utolsó sábai nyelvû mondat a végtelenül boldog fivéreknek szólt, akik most kétszeresen örültek annak, ahogy fogadta az ajándékukat. Bakheer: különlegesség, amely tevecsikó sós, borecetes, zöldfûszeres pácban érlelt vékonybelébôl egyedül a sábai asszonyok által ismert titkos recept szerint készül.

Ibrahim és Ilias hozták el a saját készletükbôl, hogy megünnepeljék halott barátjuk visszatértét, és így a többieknek is együtt kellett enni-ük velük – anélkül, hogy kihányták volna. Az étel látványára Pantera arcára olyan ragyogó mosoly ült ki, hogy még a tûz is meggyulladt tôle, amiért Mergus büntetésül dupla adagot szedett neki az undorító ételbôl.

Késôbb, amikor vége volt az ünnepségnek, és elhangzottak a megfelelô szavak a holtak tiszteletére, a szellemüket is elküldték, nem a sötét-ségbe, hanem a fénybe, ahol a ghúlok, ifritek és más dzsinnek nem gyötörhetik ôket; amikor az élôk már bekötözték a sebeiket a skorpiók miatt, amelyekrôl az a hír járta, hogy éjszaka szívják az ember vérét, no

39

A király eljövetele

meg a legyek miatt, amelyek nappal tették ugyanezt, Mergus Pantera mellett üldögélve feltette a kérdést, amely egész este kimondatlanul ott lógott a levegôben.

– Szaulosz küldte ôket?A tûz felé hajolva kérdezte, és senki sem ült elég közel, hogy hall-

hassa. Nem kérdezte meg, hogy Pantera lenyilazta-e az egyik vágtázó lovast, azt sem, hogy az az ember élt-e még, amikor a földre zuhant, és már csak meghalni vágyott: mindezt eleve feltételezte.

Pantera rögzítette a hevenyészett kötés végét a karján. A tûz vibrá-ló fényében a szeme inkább zöldnek látszott, mint barnának. A bôre sötétebb volt, mint amikor Mergus elôször találkozott vele Rómában, a haja ellenben egy árnyalattal világosabb: inkább szalmatörekszínû, mint rozsdabarna; mindkettôt a sivatag égetô napsütése mûvelte vele az egy hónap alatt. Lebarnult arcán még jobban látszottak a sebhelyek, amitôl az arc aszimmetriája határtalan vonzerôt gyakorolt mindenkire, aki látta.

A testén viselt többi sebhely rejtve maradt, ami a jelenlegi társasá-ga miatt rendjén is volt; nehezen tudta volna megmagyarázni nekik, miért égették bele a felsôtestébe a légió jeleit, a mellére pedig miért bélyegeztek egy Mithrász-szimbólumot.

Rossz lába, amelyben elvágták az inakat, ma este nem fájt annyira; a sivatag kíméletes volt hozzá. Mergus mindezt és még többet is számba vett, mialatt Pantera beszélt:

– Egy szakállas férfi egy aureust fizetett azért, hogy tucatnyian megtámadják a karavánt. Lehetôség szerint mindenkit le kellett volna gyilkolniuk, de egy Leopárd nevût, aki vélhetôleg Sebastosnak nevezi magát, mindenképpen.

– Aranyat? – Mergus elôhúzta a kését és a rongyot, amivel tisztítani szokta, és dörzsölgetni kezdte a pengét. Az ember egy ezüstdénárért is hajlandó volt az életét kockáztatni egy tevekaraván kísérôjeként egy egy hónapos sivatagi úton. Ha huszonöt ilyen utat tenne meg úgy,

40

M. C. Scott

hogy útközben semmire sem költ, akkor válthatná be az ezüstjeit egy arany aureusra.

– Teljesítés után fizetett. Tekintve, hogy a mai napon megfogyat-kozott a létszámuk, négy ember kapott fejenként egy-egy negyed aranyat.

– Azt gondolhatják, hogy majdnem megéri a kockázatot. – Mergus ferdén maga elé tartotta a kését. A saját tükörképe nézett vissza rá, szakállasan, amelyet sohasem viselt, amikor a légiókért harcolt. – Ki árult el minket?

– Lehet, hogy senki. – Pantera talált a földön, a sarka mellett, egy darabka tevehájat, amit bedobott a tûzbe. Kék láng csapott fel, és forró, zsíros füstöt bocsátott az éjszakai égbolt felé. – Szaulosz tudja, hogy bár-merre megy, mindenhová követjük. Két hónappal jár elôttünk; bôven volt ideje ôrszemet állítani minden útra, amely a városba vezet.

– De tudta, hogy most, ezzel a karavánnal fogsz jönni. – Mergus végigfuttatta a tekintetét a tûz körül ülôkön. – Valaki elmondta neki.

– Lehet. – Pantera összébb húzta a vállán a köpenyét. – Majd ki-derítjük, amikor megérkeztünk Cézáreába. Ha odamegyünk. Most az a fontos, hogy azt higgye, meghaltam. Ha nem hiszi, akkor mihelyt beléptünk a város kapuján, le fognak tartóztatni bennünket.

– Még hajnal elôtt elhagyhatjuk a karavánt. – Mergus körülnézett. Körös-körül – az egy keleti irányt kivéve, ahol a tenger terült el, és rajta Cézárea, mint valami gomb, hogy megtartsa – egy hónapi járóföldre mindenfelé a sík pusztaság nyújtózott.

– Nem mehetünk el anélkül, hogy elárulnánk, kik vagyunk – rázta meg a fejét Pantera. – És egyébként is, Hypatia hajója hamarosan ki fog kötni; nem hagyhatjuk magára most.

– Akkor új nevet kell felvenned; az útonállók ismerték a régit.– Gondoltam, az Afeef megteszi. Arabul szûziest jelent, ami illik

rám, nem gondolod?

41

A király eljövetele

Minden szempontból illett rá; a tûzvész éjszakája óta Rómában, amikor lánya fogant egy Hannah nevû nôtôl, Mergus nem tudott róla, hogy Pantera ágyba vitt volna bárkit is – nem mintha figyelni akarta volna.

Elôrehajolt, hogy megpiszkálja a tüzet, és azt mondta:– Nem mondhatod el a testvéreknek, hogy miattad támadtak meg

minket. Mivel fogod megindokolni, hogy nevet akarsz váltani?– Mint ôk is tudják, az ifrit mostantól üldözni fog bennünket, és

balszerencsét hoz magára az, aki megtartja a nevét, miközben mások halottnak hiszik. Egy mágus a távolból arra használhatja, hogy megtá-madjon; egy új névvel viszont biztonságban vagyok.

– Szeretnek – vetette ellene mogorván Mergus. – Kétszer is vettél az undorító bakheerjükbôl. Mindent megtesznek, amit csak kérsz tôlük.

– Szeretik a tevéiket – válaszolta Pantera. Alváshoz készülve a vál-lára kanyarította a köpenyét, és lefeküdt a nyeregtáskájára. – Meg-tesznek mindent, amit kell, hogy biztonságban tudják ôket. Mielôtt elmegyünk, egy új lóra is szükségem lesz. Mit gondolsz, adnak egyet a zsákmányoltak közül? Tetszett annak a pejcsikónak a nézése. Néró megvenné a szekerét húzni. Elküldhetnénk neki Rómába, egy halott kém ajándékaként.

Mergus már nyitotta a száját, hogy óva intse, nehogy a mindent meg-halló szellemek valóra váltsák a kimondott szavait, de Pantera addigra már aludt. Arcán még most, elpihenve sem simultak ki a redôk, szem-pillája feketének látszott lebarnult bôrén, és lassú, egyenletes lélegzését hallva Mergus helyette is elmondta az imát Mithrászhoz, akinek a bélyegét mindketten a testükön viselték. Az imában azt kérte, hadd vihessék végbe, amit vállaltak, hogy Szaulosz úgy haljon meg, hogy nem teljesítette be a jövendölést, nem pusztította el Jeruzsálemet, és hogy ô, Mergus és Pantera mindezt még életükben megláthassák.

42

másodiK fEjEzET

– Ha az ellenséged nyíl ejtette sebtôl holtan fekszik a földön, hogyan állsz bosszút rajta? – kérdezte Iksahra sur Anmer. Cézáreában, a király állatkertjének keleti végében, a királyi istállók árnyékában állva nyers húsdarabokkal etette legöregebb és legvadabb sólymát. Szaulosz a na-pon állt, az istálló falának támaszkodva a kerteken át fellátott egészen a palotáig. Amennyire meg tudta állapítani – a gepárdot leszámítva, amely tôlük három lépésre feküdt, és ugyanolyan könyörtelen, for-ró-hideg tekintettel figyelte ôt, mint az úrnôje –, egyedül voltak, így nyugodtan beszélhettek.

Szaulosz mindent elkövetett, hogy ne figyeljen az állatra. Letépett egy kis sárga virágot az utat szegélyezô ápolt virágágyásból, és az orrát beletemetve beszívta az illatát.

– Ha Pantera rövid idôn belül meghal, elpusztítom a hébereket, ahogy elterveztük. De nem fog meghalni; ô ennél jobb.

– Tehát elköltöttél egy aranyat arra, hogy megmondd az ellensé-gednek…

– Azt mondtam el neki, amit már úgyis tudott; hogy ellenségek vagyunk, hogy nem tud jobban elrejtôzni elôlem, mint én ôelôle. Ez nem olyan dolog, amit kettônknek meg kellene vitatnunk, különösen nem most, amikor, mint látod – Szaulosz fejével a palota felé intett –, társaságunk van.

A távolban megjelent egy alak, és a kerteken át elindult lefelé. Szaulosz, hogy ne tûnjék úgy, mintha figyelne, a tenger sima, szürke tükre felé fordította az arcát.

Háta mögött Cézárea állatkertje elégedett hangoktól visszhangzott: a lovak, a kopók, a ketrecbe zárt nagymacska, az egyik távoli uralkodó

43

A király eljövetele

ajándékba küldött elefántja fejüket a vályúba, a jászolba, a kosárba dug-va keresgéltek és ettek.

A meleg kenyérillatba az ölés bûze vegyült. Szaulosz szoktatta magát, hogy ne gyûlölje, mint oly sok mást ezen a helyen. Beszívta a szagot, majd kilehelte, s közben elhessegette a csúf képet a készségesen meg-haló Panteráról, amint békén fekszik a tavaszi napfényben. A lelke mélyén nem hitte, hogy így van.

– Hyrcanus közeledik – mondta. – A király unokaöccse. De ami még fontosabb: a királyné fia.

– Tudom. A hajón, mielôtt kikötöttünk, meghagytad nekem, hogy oktassam. Azt tettem.

– Az egész palota tudja, hogy mit tettél. – Szaulosz megengedett magának egy mosolyt. – De, tekintve, hogy ma mit kell csinálnod, biztonságosnak tartod ôt is magaddal vinni?

– Biztonságosnak. Azt látja, amit látni szeretne, azaz amirôl én sze-retném, hogy lássa. – Iksahra letette a sólymot, és fölvette a párját, a hímet. Ez kisebb volt, szelídebb, könnyebben kezelhetô. Gyorsan evett, szapora bólogatások közepette tépdeste a kecskehúsfalatokat, melyeket a nô a hüvelyk- és mutatóujja közé csippentve tartott elébe.

Minden ridegsége és gôgje ellenére Iksahra felülmúlta Szaulosz várakozását. A vadállatok, amelyeket magukkal hoztak, a két tucat válogatott ló, a négy szürke és fehér sólyom, a tôle elválaszthatat-lan, kegyetlen nagymacska, egytôl egyig valamennyien meghálálták a gondoskodását. Az apja és a távolabbi ôsei vérével együtt kapta ezt a tudását, ahogy okkersárga szemét, és azt a képességét is, hogy hideg és tiszta fejjel tudjon vadászni. Iksahra sur Anmer úgy ismerte az ál-latai szükségleteit, mint a sajátjait, és még itt, távol a szülôföldje forró homokpusztaságaitól is tudta, hogyan elégítse ki ezeket. Még a gepárd is, amely csak sorvadozott a hajóúton, a kikötés után két nappal már úgy magához tért, hogy a király és a királyné szeme láttára leterített egy antilopot.

44

M. C. Scott

És miközben az állatok virultak, vígan vadásztak, és már megtanul-ták elfogadni az idegen – királyi – kezek érintését, Iksahra is egyre jobban megkedveltette magát a királyi családdal, és különösen az ifjú herceggel. Hyrcanus olyan nyíltan kimutatta az idegen, fekete bôrû nô iránt érzett szerelmét, hogy szörnyû illetlenségnek számított volna, ha a nagybátyja, az anyja vagy a királyi család bármely más felnôtt tagja érdeklôdést tanúsított volna iránta.

Tizenöt éves, törékeny testalkatú fiú volt, mint mindenki a ro-konságából; a Heródesek dús, fekete haja a feje búbjáról a vállára omlott, arca az izgalomtól kipirosodott. Könnyed léptekkel szaladt lefelé a virágágyásokkal beültetett díszkertbôl az állatkertbe vezetô márványlépcsôkön. Bizonyos távolságra érve megtorpant, és a húst evô madarat szemmel tartva, lassú léptekkel közeledett tovább.

– Sajnálom, hogy elkéstem. A nagybátyám elküldött, hogy keressem meg Szauloszt. Szüksége van rá, hogy… Ó! Uram… a nagybátyám… vagyis a király azt kérdezi… arra kér…

– Gyanítom, a nagybátyád, a király, haladéktalanul magához ren-delt bizonyos politikai kérdések megvitatására – vágott közbe szelíden Szaulosz. – Elsôsorban is megoldást kell találnunk arra a problémára, hogy a héberek elképzelhetetlenül hatalmas összeget akarnak felaján-lani neki megvesztegetésképpen, abban a reményben, hogy megóvja a zsinagógájukat a görögök fosztogatásától. Jól gondolom?

Szaulosz könnyedén, mint egyik összeesküvô a másikra, rámosoly-gott. Hyrcanus, aki most valamivel többet is megtudott az ország válsá-gos helyzetérôl, mint amennyit a nagybátyja elmondott vagy vélhetôleg el akart mondani neki, megkönnyebbülten elvigyorodott.

– Jól gondolod. Pontosan ezt mondta. Akkor hát mész? Megmondod neki, hogy megtaláltalak, és elküldtelek hozzá? Nagyon dühös. Attól…

Ha késôn is, de eszébe jutott, hogy óvatosabbnak kellene lennie. Mivel nem jutott eszébe, mit mondhatna, egyik lábáról a másikra állt a félárnyékos helyen.

45

A király eljövetele

– Attól lecsillapodna. Máris indulok. – Szaulosz homokszínû, drága selyemöltözéke megfelelô volt: a király elé járulhatott benne. Mialatt lesöpörte magáról a homokszemeket, idôt adott Hyrcanusnak, hogy összeszedje magát. – A nagybátyád élvezi a társaságomat – mondta, miközben elhaladt a fiú mellett. – Ebben nincs semmi szégyellnivaló; nem kell félned attól, hogy kimondd. Te pedig ezalatt menj ki a ten-gerre Iksahrával, és vadásszatok a sólymaival. Mondtam már, hogy szépen tudod reptetni a hímet?

– Bizony! Tegnap elkaptunk egy parti madarat, azok közül a kis termetû, gyors röptûek közül valót, amelyek a hullámok között rep-desnek. Villámgyorsan lecsapott rá! Tökéletes volt! Csodálatos! – A fiú szeme úgy csillogott, mint a tenger tükrén villogó napfény.

– Helyes! – veregette meg a vállát nevetve Szaulosz. – Mire véget ér a nap, vadász leszel!

Tekintete a fiú feje fölött összetalálkozott Iksahráéval. Ha nem töl-tött volna el három hónapot a nôvel, megrémítette volna az a gyûlölet, amelyet a szemében látott. Elindult, s közben egy belsô ritmusra cset-tintgetett az ujjaival. Akárhogy nézte is, ez a napja tökéletesen alakult.

* * *

Hypatia már azelôtt álmodott Szaulosszal, hogy meglátta volna ôt, és már azelôtt meglátta, hogy a lábát egyáltalán Cézárea földjére tette volna. Úgy vélte, ettôl száradt ki annyira a szája, és vált szabálytalanná a szívverése. És mert gyûlölte a tengert.

Az álmok jóval korábban kezdôdtek, hogy eljött Rómából, a császári szállásról, és hajóra szállt kelet felé.

Valójában már a nyolcadik születésnapja elôtt elkezdôdtek, ezért is lett belôle az, aki lett; Ízisz leendô szolgálóit a legélénkebb álmokat látó gyerekek közül választották ki, és Hypatia kétségkívül ilyen gyerek volt. Végig a kiképzése alatt, az Alexandriától délre elterülô sivatagban,

46

M. C. Scott

Görögországban, Mona álmodókamráiban mindig ugyanazt az álmot látta. Néha napokig nyugodtan aludt, és már azt hitte, megszabadult az álomtól, de akkor egymás után három éjszaka is verítékben füröd-ve, görcsbe rándult kézzel, egy elképzelt fájdalomtól – vagy annak emlékétôl – ívben begörbített háttal riadt fel.

Monán, ahol húsz éven át képezték ôket, mire tanult álmodóknak tekinthették magukat, azt az utasítást kapta, hogy menjen haza, és az alexandriai Igazság Templomának orákulumaként várja a napot, ami-kor rémálmai forrása eljön hozzá, hogy a szolgálatát kérje.

Az elsô álmától számítva több mint két évtized telt el, mire Szaulosz Herodion élve kijutott a Templomhoz vezetô labirintusból, és az orá-kulum segítségéért könyörgött. Volt egy pillanat, amikor Hypatia – tudva azt, hogy mit tehetne, mit tud és akar megtenni – megölhette volna ezt az embert, csakhogy orákulum volt, akit a saját félelménél erôsebb törvények köteleztek. Így csak közölte vele az isten szavait, amelyeket Szaulosz kérdésére válaszolt, aki aztán pontosan úgy, ahogy álmában tette, megfogadta az isten szavait, és tüzet, halált és pusztulást okozva rászabadította a világra hamis istenét.

De most, ezen a délutánon, a part felôl fújó felforrósodott tenge-ri szélben egy idôre elengedte az álmait, és míg az elôárbocnál állt Androsszal, a hajóskapitánnyal, elismerôen figyelte azt a csodálatos szervezettséget, amely lehetôvé tette, hogy Andros olyan zavartala-nul társaloghasson vele, mintha odakint lennének a tenger közepén – holott közben száz apró manôvert kellett végrehajtania ahhoz, hogy Cézárea külsô hullámtörô gátjain keresztül bejussanak a bárkákkal, egyevezôsökkel, part menti halászokkal és kereskedôhajókkal telezsú-folt belsô kikötôbe.

Ebbôl a távolságból az Augustus templomának lépcsôjén várakozó királyi csoportból alig látszott több elmosódott porfír, azúrkék, élénk-zöld és skarlátpiros foltoknál, a közepén egyetlen aranyszállal; túl mesz-sze voltak, semhogy a színeknek külön-külön nevet lehessen adni,

47

A király eljövetele

kivéve, hogy aranyat egyedül a király viselhetett, úgyhogy minden bizonnyal ô állt ott a családja körében.

Ezen túl az érkezô utazó csak a kikötô felett nyugatra, a lemenô nap és Róma felé nézô domboldalra épített Augustus-templom szikrázóan fehér köveit láthatta tisztán.

– Itt görög mintára építik a templomokat – jegyezte meg. – Nem gondoltam volna, hogy ilyet látok héber földön.

– Csakhogy Cézárea nem a héberek földjén épült – felelte Andros, a Krateis nevû vitorlás hajó nagydarab, szakállas kapitánya. Rámosolygott Hypatiára, de nem ölelte meg, ami nyilvánvaló erôfeszítésébe kerülô önuralomra vallott.

Alexandriában, ahonnan jöttek, Andros még félt tôle, s alig akarta felengedni a hajóra; Hypatiát az egész városban szibillaként, orákulum-ként ismerték, akit születésétôl fogva Ízisznek adtak. Andros tartott tôle, hogy felkelti a tengeristenek haragját, ha engedi, hogy a nô szeretett hajója fedélzetére tegye a lábát.

Egyedül a császári gyûrû látványa és a néhai császárné pecsétjével ellátott levél bírta rá, hogy vonakodva bár, de megmásítsa döntését. Egy hónapon keresztül úgy kezelte Hypatiát, mint a balszerencse hordo-zóját, úgyhogy kész csoda, hogy a nô egy sötét éjszakán nem csúszott meg, és nem zuhant a tengerbe. Végül csakugyan vihar támadt, olyan fekete, mint Zeusz hollói, tele égzengéssel és Poszeidón haragjával, és míg a férfiak sírva elbújtak, Hypatia a hajóorr korlátjának dôlve érvelt a piramis méretû hullámoknak, és énekelt az oroszlánként bömbölô tengernek.

Reggel, amikor a nap sugarai áttörtek a felhôkön, és az istenek kedvezô hátszelet küldtek, a férfiak gyôztes hôsként köszöntötték, és valamennyien készek lettek volna a tengerbe ugrani, hogy ha kell, megmentsék az életét. A fiatalabbak közül néhányan a valóságban is felajánlották ezt, amikor három napig lázasan nyomta az ágyat, és nem tudott felkelni.

48

M. C. Scott

Nem engedték meg nekik – és Hypatia is életben maradt. Andros most úgy állt mellette, mintha jogot formálhatna rá, reménykedve, hogy meg tudja gyôzni, maradjon a hajón, de közben tudta, nem fog sikerülni.

Tenyerével árnyékot tartott a szeme fölé az éles délutáni napsütés miatt.

– Cézáreáról azt kell tudni – kezdte megfontoltan –, hogy Nagy Heródes építette, az a király, aki sem görög nem volt, sem héber, de megpróbált mindkettô lenni. A város százéves története során igyekezett a két kultúrát egyesíteni, de ezek olyanok, mint az olaj és a bor, vagy az oroszlán és a síró csecsemô. Kudarcot vallott vele, és a jövôben is kudarcot fog vallani. A görögök jó kereskedôk, de hajlamosak az erôszakra. A héberek viszont… a héberek ôrültek. – Andros kiköpött. – Inkább választják a halált az istenük nevében, mintsem hogy a rómaiak uralma alatt éljenek. Mi, többiek örömmel megfizetjük az adókat, és istenként köszöntünk minden ôrült ural-kodót, miközben nekik muszáj ellenállniuk, méghozzá fennhangon, és vállalni a következ… Hé, te ott! Tartsd a távolságot, különben aprófát csinálunk belôled!

Elôreugrott, és a korláton kihajolva a tengerészek mosdatlan görög nyelvén kiabált, amelyet egyetlen szárazföldön született sem érthetett meg.

Hypatia is kihajolt, és meglátta a kifelé tartó kis csónakot, amely besodródott a Krateis orrán lévô sarló alá. Nézte, amint vitorláját köny-nyedén átfordítva kihúz a nagy hajó orra alól, és megindul vissza, a rakodópart kikötôhelyei felé.

Androsban ekkor már dolgozott a szárazföldôrület, ezért valósággal dührohamot kapott a semmi kis bárkától, amelyet kint a tengeren ész-re sem vett volna, ám itt, ahol a tenger sós illatába már belevegyült a szárazföld tömjén-, hús-, gyümölcs-, olaj- és virágillata, elkeveredve a halak és a mosdatlan emberek szagával, egyszeriben hatalmas akadállyá

49

A király eljövetele

terebélyesedett. Mélyen kihajolt az orr korlátja fölött, és még válogatot-tabb szitkokat zúdított a vitorlást kormányzó szerencsétlen, tehetetlen ügyefogyott alakokra. Amazok hasonlóan válogatott fenyegetéseket kiabáltak vissza, melyek jórészt arra vonatkoztak, hogy mit fognak mûvelni Andros férfiasságával.

Ekkor már elég közel voltak, hogy az arcokat is ki tudják venni a kikötôben, és a ruházat, a haj, az orr és a szemöldök hasonlósága alap-ján egyeseket azonos csoportba sorolhattak, míg másokat a csoporton kívül állóknak ítéltek. Hypatia magára hagyta a dühöngô kapitányt, és az árbocnak támaszkodva úgy tett, mintha a kikötôt nézné, valójában a királyi családot vette szemügyre.

A csoport külsô körénél kezdte, ahol a Városôrség emberei álltak, római módra talpig vértben és bôrben, holott születésük szerint nem voltak rómaiak. Szírnek nézte ôket, olyan helybelieknek, akik már inkább görögül beszéltek, semmint az anyanyelvükön, méghozzá há-romszáz év óta, amióta a gyôztes Sándor a magáénak tekintette az országukat. Ennek ellenére római kiképzést kaptak. Hypatia eltökélte, hogy ki fogja deríteni a parancsnokuk nevét.

A körön belül állt II. Agrippa, Nagy Heródes unokájának királyi csoportja; a nagy király arany búzakévés zászlói fennen lobogtak a torony és a magaslaton épült palota fölött.

A nôtlen, gyermektelen királyt gyermekek, királyi unokaöccsök és unokahúgok vették körül. Hypatia nem látta közöttük Hyrcanust, a trón várományosát, ellenben látott egy, a többieknél magasabb fekete hajú lányt, aki épp az ô császári zászlós kétárbocosukra mutatott, még-hozzá olyan hosszan, kinyújtott karral, mintha átkot szórna rá, vagy behúzná a hajót a kikötôbe, vagy mindkettôt.

Andros vesztésre állt a szócsatában. A kis csónak utoljára még el-húzott a Krateis orra elôtt, és megcélozta ugyanazt a kikötôhelyet a rakodóparton. Fürgén és könnyedén siklott elôre, elzárva a nagyobb hajó útját. Andros ôrjöngött dühében, de nem volt mit tennie, le kellett

50

M. C. Scott

lassítania a hajóját, és hátrafelé evezve szûkebb fordulatot venni a kikötôhíd felé.

– Ide! Itt köss ki! Élesen hasított a levegôbe a kiáltás. A király karját lengetve a csoport

elé furakodott. Agrippa kicsi volt, mint a Heródesek közül mindenki. Szép sötét haja, éles vonalú orra idumeai voltát jelezte, akiket a héberek edomitáknak neveztek, és megvetettek. Ugyanakkor ôk kormányoztak Cézáreában, Jeruzsálemben és egész Júdeában, igaz, Róma hallgatóla-gos beleegyezésével.

Itt, Cézáreában Agrippának nem kellett hódolnia senki elôtt, kivéve, hogy római divat szerint bíbor szegélyû tógát viselt, a hajában pedig aranyszálat. A kétoldalt mellette álló nôkön azúrkék és fûzöld stóla volt, csigákban felcsavart hajukat pedig a fejtetôn keresztben tûzték meg, ahogy Poppaea hordta, amíg az év fordulóján idô elôtt meg nem halt szülésben. Rómában még senki sem merte divatjamúltnak kikiáltani ezt a stílust.

Hypatia az árboctetônél állt, és lehunyta a szemét. Ô volt Ízisz vá-lasztottja; ôt használták a királyi személyekkel és az általuk teremtett elkerülhetetlen drámákkal való érintkezésre, de a mai napig mindig a királyok, királynék és császárok könyörögtek, és ô volt, aki megadta – vagy nem adta meg – azt, amit kértek. Hitte, hogy ez most sem lesz másképp, legfeljebb kevésbé… kontrollált módon.

Amikor a Krateis oldalával a kikötôhely felé fordult, és az egyik fia-talabb férfi az evezôlapát szélességû távolságot átugorva a partra szök-kent, hogy a kígyózó kötelet a kikötôcölöphöz rögzítve biztonságosan a parthoz állítsa a hajót, ô is kiegyenesedett.

A király parancsolta, hogy ô is megjelenjen itt. Hypatia magasra emelt fejjel, természetellenesen merevnek érzett nyakkal gondolatban kijelölt magának egy biztonságos útvonalat a fedélzeten heverô holmik – a gondosan feltekert kötélkötegek, a feszítôkötelek, a biztonságos hor-gonyzóhely kijelöléséhez szükséges mélységmérô kô zsinórja – között.

51

A király eljövetele

– Látjátok a sólymot? – kiáltotta egy kislány enyhén görögös kiejtés-sel. – Nézzétek! A fekete bôrû nônél van, de a hímet Hyrcanus hozza, úgyhogy biztosan ölt vele. És odanézzetek! A gepárd is ott van a nôvel! Mondtam, hogy mindenhová elkíséri. – Hypatia még két gondosan kiszámított lépést tett, mielôtt az elhangzott szavak jelentése megtor-panásra késztette.

Szemét elszakítva a kikötô látványától, végre odanézett, ahová a kislány mutatott, méghozzá nem is a Krateisre, hanem a fegyelmezetlen vitorlásra, amely olyan közel kötött ki hozzájuk, hogy homokzsákokat kellett kettejük közé dobálni, nehogy a nagyobb, a tengerjáró szélességû hajó összezúzza a kicsi, nála sokkal könnyebb és gyorsabb – és immár sejthetôen királyi – vitorlást.

A magasabb fedélzetrôl, ahol állt, Hypatia lelátott a bárka fedélzetére és a hídján álló magas, karcsú nôre, csuklóján a szíjra kötött, csuklyás madárral, sarkánál a csillogó szôrû, hosszú lábú nagymacskával. Az állat nem volt pórázra kötve, szemellenzô sem volt rajta, magasra emelt fejjel, apró, kerek füleit hegyezve állt ott, miközben sárga szemével a parton álló csoportot fürkészte.

Gazdája korántsem volt koromfekete núbiai, amire a lány szavaiból gondolni lehetett volna; egy árnyalattal világosabb bôre a sötétbarna földre emlékeztetett, a feje tetejét borító rövid, barnásfekete haja olyan göndör volt, mint az újszülött bárány szôre, a szeme a legsötétebb ár-nyalatú okkersárga, kiugró, ívelt pofacsontján pedig úgy csillant meg a napfény, mintha aranyfestékkel kente volna be, holott arca mindkét oldalára három apró csigavonalat tetováltak, és még hármat az orr-nyergére, úgy, hogy összekapcsolják két finom vonalú szemöldökét.

A tetoválások a származására utaltak: Hypatia tudomása szerint csak azok a törzsek jelölték magukat így, amelyek gazellára vadásztak, és kecskéikkel, juhaikkal Mauritánia tengerszéles déli és nyugati pusztáit járták, ahol a férfiak állítólag egy hétig is kibírták víz nélkül, az asszo-nyok pedig lóháton szültek, és meglehet, hogy ugyanott fogantak is.

52

M. C. Scott

Berbereknek nevezték magukat, senkinek sem fogadtak hûségesküt, és cseppet sem féltek a rómaiaktól.

A kislány ezek szerint a berber nôt látta meg, és a nô vadállatait, ame-lyeket a király rendelt oda. Elsôként mindig a gepárd került a figyelem középpontjába, de a maga módján a sólyom sem volt kevésbé lenyûgözô látvány. A palaszürke, mellén halványabb pöttyös tollú madárral, amely mozdulatlanul állt a nô karján, a berberek szarvasra vadásztak. A nô mögött egy tizenöt éves forma, a tengeri betegségtôl zöldes arcú fiú állt, a karjára szíjazott kisebb hím madárral, a palaszürke tojó párjával.

A fiúra senki sem figyelt. A királyi társaság tekintete a berber nôt követte, ahogy végiglépdelt a pallón, oldalán a lassú, kényelmes lépte-iben is halálos veszedelmet hordozó gepárddal. A partra érve a sólyom hirtelen magához tért, és kihívóan vijjogott egyet a szárazföld, a színek és a rámeredô tekintetek felé. A kisebb gyerekek rémületükben és elragadtatásukban hangos visítozásba kezdtek. A királyi nôk, kezüket a mellük elé kapva, hátrahôköltek. Agrippa, a király, a helyén maradt, csak az ökle fehéredett el, és szemét mereven elôreszegezte.

A berber nô a maga módján tiszteletteljesen köszöntötte ôt és a vele lévô asszonyokat, majd mély, zengô hangon, amely visszhangot keltett Hypatia mellében, megszólalt:

– Iksahra sur Anmer köszönetet mond felségetek elnézô jóindulatá-ért. Felséges unokaöcsétek ügyes vadász, habár a tengerhez még nem szokott hozzá teljesen. Néhány sirályt elkaptunk, de semmi említésre érdemest. Esedezem, hogy folytathassam a tanítását a sivatagban, hogy idôvel ô is olyan kiváló vadász lehessen, mint az ôsei.

Hypatia beharapta az ajkát, hogy el ne mosolyodjon. A maga idejé-ben ô is adott parancsokat császároknak, ismerte hát azt a hanghordo-zást, amely a kimondott szavaktól függetlenül parancsnak minôsült. A ber ber nô az imént megparancsolta II. Agrippának, Júdea királyának, hogy a továbbiakban is bízza a gondjára az unokaöccsét – egyetlen örö kö sét.

53

A király eljövetele

Agrippa nem adta jelét, hogy ezt észrevette volna. Tekintete vakon meredt a vitorlás hajósain, a sápadt arcú fiún, a sólyom drágakôként ragyogó, ádáz tekintetû szemén, de még a gepárdon is túlra, hogy el-gondolkodva megállapodjon a berber nôn, aki minden illemszabály ellenére egy könnyû, fehér, éppen csak térdig érô, és a karját egyáltalán nem takaró ruhát viselt.

Férfiöltözék volt, márpedig Iksahra sur Anmer a legkevésbé sem volt férfi. Sôt, Hypatia még nem látott senkit, aki ennyire hasonlított volna a legendabeli amazonokra, kivéve, hogy nem volt íja, és nem vágta le a jobb mellét, hogy jobban tudjon célozni a nyilával.

A király is erre gondolt. Hypatia figyelte, amint a tenyere mögött nagyjából ugyanezt mondja el a bal vállánál, a tanácsos helyén álló, homokszínû selyembe öltözött férfinak.

Ízisz orákulumai jól értettek a szájról olvasáshoz. Hypatia a magasból, a Krateis fedélzetérôl figyelte, amint Agrippa azt mondja: „Az amazon a végén még férfit csinál az unokaöcsémbôl.”

– Ha elég idôt adsz neki hozzá – jött nyomban a derûs válasz. A ki-rály válla mögött álló férfi tekintete is megállapodott a berber nôn, de Hypatiának úgy tûnt, hogy a látvány ôt kevésbé rendítette meg, mint a királyt, inkább a lelkébe szeretett volna bepillantani, a jeges felszín alá, ahol a szenvedélyek izzottak, és úgy vélte, hogy elégedett azzal, amit látott. Azután mosolyogva elfordította a fejét, és Hypatia végre megbizonyosodhatott róla, hogy az üzenetek igazat állítottak: Szaulosz valóban Cézáreában van. Az a két hónap a tengeren, elôtte a hat hónapos elôkészület, annak elôtte az egy évig tartó vadászat job-ban megviselte, mint gondolta. Érezte, ahogy a férfi tekintetének heve megérinti, majd továbbvonul; kinyitotta ökölbe szorult kezét, és az árboc viharvert fájához törölte az izzadtságtól csúszóssá vált tenyerét.

A templomban csuklyás köpenyt viselt. A hangja nem a sajátja volt; a teste belül akár egy üres fuvola, amelyen át az Igazság megszólalt. Ezt így mondta el Panterának, Mergusnak, a gyengélkedô Poppaea

54

M. C. Scott

császárnénak a magánlakosztályában, amikor megbeszélték mindazt, ami a jövôben történhet.

Szaulosz látta az orákulumot, de nem látta Hypatiát. Én meg fogom ôt ismerni, de ô nem fog engem felismerni. Elhajózom Cézáreába, ahogy a császárné javasolja, és elviszem az ajándékait, miközben ti a szárazföldön jöttök. Amelyikünk elôször találkozik vele, riasztja a többieket.

Hypatia elfordította a tekintetét a város felé. Nézte a fényesen ra-gyogó házakat, a még ragyogóbb kerteket, a boltosokat és kereskedôket, a rabszolgákat és gazdasszonyokat, az elôkelô nôket, udvaroncokat és udvari tanácsadókat, a Városôrség embereit, akik mind ott nyüzsögtek a kikötôben és a közeli utcákban.

Nem úgy festett, mint egy lázadástól és forradalomtól fenyegetett város, de Hypatia a fél életét azzal töltötte, hogy háború küszöbén álló városokat és államokat látogatott sorra; ismerte ennek a levegônek az ízét, és felismerte azoknak a férfiaknak és asszonyoknak a hangját, akik megpróbáltak úgy tenni, mintha az élet nem változott volna meg, és ezután sem fog megváltozni. Valahol a város közepén a kelleténél feketébben és vastagabban gomolygott a sûrû, fekete füst, és a távolban halottat sirattak az asszonyok.

Egy bólintással jelezte Androsnak, hogy minden rendben van vele, majd összeszedte méltóságát, és a széles deszkapallóra lépve kisétált a rakpartra, hogy belevesse magát abba a színes forgatagba, amelyet úgy hívnak, hogy Cézárea.