Maria Duenas

ÖLTÉSEK KÖZT AZ IDŐ

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:Maria Duenas: El Tiempo Entre Costuraz

Ediciones Temas de Hoy, S. A. (T.H.), 2009Paseo de Recoletos, 4. 28001 Madrid

Fordította: Cserháti ÉvaA könyvet tervezte: Kühne Andrea

Copyright © Maria Duenas, 2009Hungarian translation © Cserháti Éva, 2012

Hungarian edition © GABO Kiadó, 2012

A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges.

Kiadja a GABO Könyvkiadó 1054 Budapest, Vadász u. 29.

www.gabo.hu

Felelős kiadó: Földes TamásFelelős szerkesztő: Solymosi Éva

ISBN 978-963-689-569-3

Első rész

1

Egy írógép fordított a sorsomon. Hispano-Olivetti volt, és heteken át csupán a kirakatüveg választott el tőle. Ha ma visszanézek az eltelt évek emelte barikád mögül, nehéz elhinnem, egy egyszerű készülékben elég erő volt hozzá, hogy eltérítsen kijelölt életpályámról, és néhány nap alatt felrobbantson minden tervet, ami rajta tartott. így történt azonban, és képtelen voltam másképp cselekedni, amivel mindezt megakadályozhattam volna.

Igazából akkoriban nem dédelgettem nagy terveket. Csupán közeli, mondhatni házi vágyakról volt szó, melyek megfeleltek a tér és idő koordinátáinak, amelyekben élnem adatott; jövőbeni célokról, melyeket könnyen megkaparinthattam az ujjam hegyével, hacsak kicsit is nyújtóztam utánuk. Akkoriban egész világom néhány meghatározó alak körül forgott szép lassan, akiket biztosnak és öröknek hittem. Anyám jelenléte bizonyult a legszilárdabbnak mind közül. Varrónő volt, és segédként dolgozott egy előkelő megrendelői kört kiszolgáló divatszabóságon. Nagy tapasztalattal rendelkezett és jó ítélőképességgel, de soha nem vitte többre egyszerű, fizetett varrónőnél; bérmunkás volt, mint annyi nő, napi tíz órában sorvasztotta a körmét, a két szeme világát, szabott, varrt, próbált és igazított ruhákat mások testére, mások tekintetéhez, melyek csak nagy ritkán állapodtak meg az ő személyén. Akkoriban keveset tudtam apámról. Szinte semmit. Soha nem volt a közelemben, éppen ezért nem bántott a hiánya. Nem is ébredt bennem különösebb kíváncsiság, hogy többet tudjak meg róla, amíg anyám - talán nyolc vagy kilenc éves lehettem - meg nem kockáztatta, hogy néhány morzsát vessen róla tájékoztatásul. Hogy apámnak van egy másik családja, és hogy nem élhet velünk. A morzsákat éppoly gyorsan nyomtam le a torkomon és éppoly kevés étvággyal, ahogy az utolsó néhány kanalat az elém rakott böjti főzelékből: annak az idegen lénynek az élete jóval kevésbé érdekelt annál, minthogy mihamarabb a térre szaladhassak játszani.

1911 nyarán születtem, abban az évben, mikor a népszerű flamenco táncosnő, Pastora Imperio hozzáment a Kakashoz, a híres torreádorhoz, Mexikóban világra jött az énekes Jorge Negrete, és Európában lehanyatlott egy korszak csillaga, melyet Belle époque-nak neveztek. Messziről már idehallatszott a dobszó, mely majd az első nagy háborút kíséri; a madridi kávéházakban a Vitalapot és a Hírnököt olvasták akkoriban, miközben a színpadon La Chelito hozta lázba a férfiakat, szemérmetlenül ringatva csípőjét a kupié ritmusára. XIII. Alfonz két szerető között szakított rá időt, hogy ezekben a hónapokban összehozza ötödik törvényes lányát. Kormányát eközben a liberális Canalejas irányította, aki nehezen jósolhatta volna meg, hogy alig egy év múlva, miközben a San Martin könyvesbolt újdonságait mustrálja gyanútlanul, egy különc anarchista végez vele, két lövést mérve a fejére.

Mérsékelten boldog környezetben nőttem fel, ahol több volt a szükség, mint a felesleg, de se nagyobb nélkülözésektől, se súlyosabb lemondásoktól nem szenvedtünk. Egy jellegzetesen madridi negyed szűk utcácskájában nevelkedtem a Paja tér mellett, két lépésre a Királyi Palotától. Egy kőhajításnyira a város szívének fékezhetetlen forgatagától, száradó ruhák, lúgszag, fecsegő szomszédasszonyok és napozó macskák közt. A közeli alagsorban működtetett, igénytelen iskolába jártam: a kétszemélyes padokba négyesével zsúfolódtak be itt a kölykök, egymás hegyén-hátán, tolakodva, hogy onnan kántálják kórusban A kalóz dalát és a szorzótáblát. Ott tanultam meg írni, olvasni és elboldogulni a négy alapművelettel, valamint fejből fújni a falon lógó, elsárgult térképet barázdáló folyók nevét. Tizenkét évesen fejeztem be tanulmányaimat, és ekkor vettek fel tanoncnak a szabászatba, ahol anyám dolgozott. Sorsom természetes medrét követte.

Donã Manuela Godina üzletében, aki a tulajdonos volt, évtizedek óta születtek a gondosan elkészített, kitűnően szabott és varrt, egész Madridban nagyra becsült darabok. Nappali kosztümök, koktélruhák, kabátok és pelerinek, melyekben előkelő hölgyek feszítettek a Castellana sétányon korzózva, a Lóversenypályán és a Puerta de Hierrón nyílt lovaspólótéren, ebben mentek teázni az előkelő Sakuskába, vagy misére a talmin csillogó templomokba. Eltelt némi idő, mire magam is ismerkedni kezdtem a varrás rejtelmeivel. Eleinte amolyan mindenes voltam a műhelyben: aki a szenet élesztgette a parázstartóban, és összesöpörte a padlóról a levágott maradékokat, aki a vasalókat forrósította a tűznél, és lélekszakadva rohant cérnát vagy gombot venni a Pontejos térre. Akit megbíztak, hogy a frissen elkészült modelleket nagy, barna vászonzsákokba csomagolva juttassa el az előkelő villákba: ez volt a kedvenc feladatom, kezdő pályám legizgalmasabb szórakozása. így ismertem meg a legrangosabb birtokok kapusait és sofőrjeit, a leggazdagabb családoknál szolgáló szobalányokat, házvezetőnőket és komornyikokat. Anélkül, hogy észrevették volna, megbámulhattam a legkifinomultabb hölgyeket lányaik és férjük körében. És mint néma tanú lopakodhattam be a nagypolgári otthonokba, nemesi palotákba és patinás épületek fényűző lakásaiba. Megtörtént néha, hogy nem jutottam tovább a cselédlakásoknál, mert a személyzetből bíztak meg valakit, hogy átvegye az általam hozott öltözéket; máshol, épp ellenkezőleg, biztattak, hogy kerüljek csak beljebb egész az öltözőszobákig, bejártam hát a folyosókat, és belestem a szalonokba, tekintetem falta a szőnyegeket, csillárokat, bársonyfüggönyöket és hosszú zongorákat, melyeken néha játszott valaki, néha nem, és azon tűnődtem, milyen különös lehet az élet egy ilyen világegyetemben.

Napjaim minden feszültség nélkül teltek e két világ között, szinte tudomást sem vettem a köztük tátongó szakadékról. Ugyanolyan természetességgel közlekedtem a vonuló kocsik és a hatalmas kapuzatok jelölte, széles utakon, ahogy lakónegyedem kacskaringós sikátorokból összebarkácsolt, hóbortos hálózatán jártam-keltem, melyet tócsák, szemét, árusok kiáltozása és éhező kutyák éles ugatása árasztott el folyamatosan; utcáin az alakok mindig szapora léptekkel haladtak, és ha felhangzott: „Vigyázat víz!”, jobban tette az ember, ha behúzódott valahová, hogy elkerülje a felfröcskölő húgycseppeket. Mesteremberek, kiskereskedők, alkalmazottak és a fővárosba nemrég érkezett napszámosok töltötték meg a bérházakat, és adták a negyed falusias hangulatát. Sokan alig tették ki a lábukat innen, hacsak nem kényszerültek rá; anyám és én azonban minden reggel korán indultunk, szorosan egymás mellett sietve, hogy átkeljünk a Zurbano utcába, és késedelem nélkül lássunk neki a napi teendőknek Donã Manuela szabóműhelyében.

Már jó néhány év eltelt azóta, hogy beléptem a divatszabóságba, mikor anyám és Donã Manuela megegyeztek, itt az ideje, hogy megtanuljak végre varrni. Tizennégy évesen a legegyszerűbbel kezdtem: bújtatok, eltisztázás, fércelés. Később jöttek a gomblyukak, simaöltés és felszegés. Apró háncsszékeken ülve dolgoztunk, a térdünkre fektetett, vastag deszkák fölé görnyedve - erre helyeztük a munkadarabokat. Donã Manuela a megrendelőkkel foglalkozott, átszabott, próbált, igazított. Anyám méretet vett, és a többi teendőt intézte: a legkényesebb darabokat ő varrta, kiosztotta a feladatokat, ellenőrizte elvégzésüket, vezényelte a ritmust, és fegyelmet tartott a kis regimentben, mely fél tucat idősebb varrónőt számlált, négy vagy öt fiatalabbat és néhány cserfes tanoncot, akiket jobban izgatott a pletyka és a tréfa, mint tisztán a munka. Egyesek jó kezű varrónőnek bizonyultak, mások nem voltak ügyesek, és arra ítéltettek, hogy örökre a leghálátlanabb feladatokat lássák el. Ha egy elment, másik jött a helyére ebbe a felfordulásba, mely annyira nem illett a felhőtlen jólétet sugárzó homlokzathoz és a napfényes szalon visszafogottságához, ahova csak a megrendelők léphettek be. Csak ők ketten, Donã Manuela és anyám élvezhették sáfrányszín szövettel tapétázott falait; csak ők közelíthették meg a mahagónibútorokat, léphettek a tölgyfapadlóra, melyet mi, a legfiatalabbak fényeztünk pamutronggyal. Csak ők fürödhettek egyszer-egyszer az utcára néző, négy magas erkélyablakon át beáradó napfényben. Mi, a kis sereg többi része,

mindig a hátországban maradtunk: ebben a télen dermesztően hideg, nyáron pokolian meleg műhelyül szolgáló günakeionban, a szürke hátsó traktusban, ahonnan két apró ablak nyílt a sötét belső udvarra - dúdolva, ollócsattogás mellett repültek az órák.

Gyorsan tanultam. Fürge ujjaim hamar megszokták a tű alakját és a szövetek tapintását. Méret, ruhadarab, az anyag tartása. Szabásminta eleje, mellbőség, lábhossz. Karkivágás, kézelő, szálirány. Tizenhat voltam, mikor megtanultam különbséget tenni a szövetek között, tizenhét évesen már meg tudtam becsülni minőségüket és felmérni, milyen lehetőségeket rejtenek. Krepdesin, selyemmuszlin, zsorzsett, Chantilly-csipke. Teltek a hónapok a taposómalomban: ősszel jó minőségű gyapjúszövetből készültek a kabátok, tavasszal könnyű ruhákat varrtunk a nekünk oly távolinak tűnő, hosszú nyaralásra, melyet mások majd a Kantábriai partokon töltenek, a La Conchán és az El Sardinero üdülőnegyedben. Betöltöttem a tizennyolcat, aztán a tizenkilencet. Lassanként beavattak a szabás titkaiba és a legkényesebb darabok elkészítésébe. Megtanultam álló nyakat és hajtókát összeállítani, előre meglátni, milyen lesz a ruha esése, és hol fog a leghamarabb elhasználódni. Szerettem a munkámat, élvezetet nyújtott. Donã Manuela és anyám egyszer-egyszer kikérte a véleményem, kezdtek megbízni bennem. „Ennek a lánynak jó keze és jó szeme van hozzá, Dolores - mondta Donã Manuela. - Ügyes, és még ügyesebb lesz, csak el ne kallódjon. Még nálad is többre viszi, ha nem vigyázol.” Anyám, mintha mit sem hallott volna, csak a dolgára figyelt. Én sem emeltem fel a tekintetem a deszkáról, úgy tettem, mintha nem érdekelt volna. Azonban titkon rásandítottam és láttam, hogy gombostűket szorító ajkai közt halvány mosoly fakad.

Teltek az évek, múlt az élet. Változott a divat, és diktálásához igazodott a szabóság munkája. Az európai háború után az egyenes vonal lett a keresett, a fűzőket sutba dobták, és a nők a szégyenérzet legcsekélyebb jele nélkül kezdték villogtatni a lábuk. Azonban, mikor véget értek a boldog húszas évek, a ruhaderék visszacsusszant természetes helyére, a szoknya hossza megnyúlt, és újra a szemérem parancsolt a dekoltázsok, ruhaujjak és vágyak felett. Új évtizedre ébredtünk, mely további változásokat hozott. Sokat egyszerre, váratlanul és rakásra. Betöltöttem a húszat, kikiáltották a köztársaságot, és megismertem Ignaciót, egy szeptemberi vasárnapon a Bombillá-ban; egy zajos táncesten varrólányok, kicsapott diákok és eltávozáson lévő bakák között. Felkért táncolni, és megnevettetett. Két hét múlva már az esküvőt tervezgettük.

Ki volt Ignacio, és mit jelentett nekem? Életem szerelmét, gondoltam akkor. Egy nyugodt fiút, akiről úgy sejtettem, hogy jó apja lesz gyermekeimnek. Olyan korba értem, amikor a hozzám hasonló lányoknak, akiknek nagyjából se mestersége, se kilátása nem volt, nem sok lehetősége maradt a házasságon kívül. Anyám példája, aki egyedül nevelt fel, és éjt nappallá téve dolgozott értem, soha nem tűnt igazán kívánatosnak. És Ignacióban megtaláltam az alkalmas jelöltet, hogy ne kelljen a nyomdokaiba lépnem: valakit, aki mellett eltölthetem majd felnőtt életem hátralevő részét anélkül, hogy reggelente a magány ízével a számban ébrednék. Nem felkavaró szenvedély vezetett a karjaiba, hanem odaadó szeretet és a bizonyosság, hogy mellette napjaim nagyobb keserűségek és hevesebb érzelmek nélkül fognak telni, édesen, mint egy puha párna.

Úgy hittem, Ignacio Montes lesz a gazdája annak a karnak, amelybe kapaszkodhatok ezer és egy sétán, ő lesz a közeli jelenlét, mely biztonságot és menedéket nyújt majd nekem örökre. Két évvel idősebb volt nálam, sovány, kedves, és amilyen közvetlen, olyan gyengéd. Termetre csinos, ugyan kevés volt a fognivaló rajta, viselkedése jól nevelt, és a szívében az irántam való szeretet mintha óránként megsokszorozódott volna. Egy kasztíliai özvegy fia volt, kinek matraca alatt szépen gyűltek a bankók; időről időre hitvány panziókban lakott; hivatásos bürokratának készült lelkesen, és ő volt az örökös pályázó bármely minisztériumba, amely élete végéig tartó fizetéssel kecsegtette. Legyen az a honvédelmi, a közigazgatási vagy a pénzügyi. Álma évi háromezer peseta volt, havonta kettőszáznegyvenegy: biztos fizetés örökre azért cserébe, hogy hátralévő napjait az ügyosztályok és előszobák, itatósok, fényezett

papírívek, okmánybélyegek és tintatartók alázatos világának szenteli. Arra alapoztuk a jövőnket, hogy majd a köztisztviselőség szélcsendes vizein ringatózunk, amely azonban pályázatról pályázatra tagadta meg makacsul, hogy az én Ignacióm részese lehessen. Ő azért kitartott rendületlen. Februárban az igazságügyi minisztériumban próbálkozott, júniusban a mezőgazdaságiban, aztán kezdte elölről.

És miközben ugyan nem engedhetett meg magának költséges örömöket, a lelkét kitette, hogy boldoggá tegyen, Ignacio szerény ajándékokkal kényeztetett, mindennel, amit üresen tátongó zsebe lehetővé tett számára: egy doboz selyemhernyóval, eperfalevelekkel, egy tölcsér sült gesztenyével és a viadukt alatti gyepen elrebegett ígéretekkel az örök szerelemről. Együtt hallgattuk a rezesbandát a Nyugati park zenepavilonjában, és vasárnap délelőtt, ha sütött a nap a Retiro tavára jártunk evezni. Nem volt olyan búcsú hintával és verklivel, amin ne vettünk volna részt, sem német polka, amit ne roptunk volna óramű pontossággal. Hány délutánt töltöttünk a Las Vistillas kertjeiben, hány filmet néztünk meg külvárosi mozikban egy ötvenért! Egy pohár valenciai mandulatej már fényűzésnek számított, a taxi pedig elérhetetlenebb volt, mint a délibáb. Ignacio gyöngédsége nem volt ugyan fárasztó, de kimeríthetetlennek bizonyult. Én voltam számára a napsugár és a csillagok, a legcsinosabb, a legjobb. A hajam, az arcom, a szemem. A kezem, az ajkam, a hangom. Én jelentettem számára a felülmúlhatatlant, minden öröme forrását. Én pedig csak hallgattam, azt dünnyögtem, butuskám, és hagytam, hogy szeressen.

Azonban a műhelybeli élet akkoriban kezdett ritmust váltani. Kemény lett, és kiszámíthatatlan. A második köztársaság szele némi nyugtalanságot keltett a kényelmes jólét világában, melyben megrendelőink köre élt. Madrid fékezhetetlenül forrongott, és politikai feszültség itatta át minden szegletét. A jó nevű családok a végtelenségig nyújtották a nyaralást az északi tengerpartokon azzal a céllal, hogy minél távolabb tartsák magukat a nyughatatlan és lázongó fővárostól, melynek terein a Munkásvilág számait hirdették a rikkancsok, miközben a peremkerületek nincstelen proletárjai nem átallották bemerészkedni egészen a Puerta dél Sol teréig. A nagy magánautók lassan eltünedeztek az utcákról, az utcabálok egyre gyakoribbak lettek. A gyászruhás, idős hölgyek a kilencedet imádkozták, hogy Azana kormánya mihamarabb bukjon meg, és a lövések zaja általánossá vált alkonyaikor, mikor felvillantak a gázlámpák. Az anarchisták templomokat gyújtogattak, a Falange hívei pedig kihívóan rántották elő pisztolyuk. Az arisztokraták és a nagypolgárok közül egyre többen takarták le a bútorokat lepedővel, bocsátották el a személyzetet, reteszelték el a spalettákat, vették sürgősen külföldre az útjuk, és hordták ki tonnaszám az országból ékszereik, félelmeik és bankóik, vágyakozva a száműzött király és egy engedelmes Spanyolország iránt, mely még váratott magára.

Donã Manuela szabóságát egyre kevesebb hölgy kereste fel, kevesebb megrendelés készült, és kevesebb volt a tennivaló is. Keservesen húzódozva, de először a tanoncoknak kellett menniük, aztán a többi varrónőnek, míg végül csak a tulajdonos maradt, anyám és én. És amikor befejeztük Entrelagos márkinő utolsó öltözetét, és a rákövetkező hat napot rádióhallgatással töltöttük ölbe tett kézzel, anélkül, hogy egy árva lélek bekopogtatott volna, Donã Manuela nagy sóhajtások közepette bejelentette, hogy nem lát más megoldást, mint bezárni a boltot.

E zavaros idők forgatagában, mikor politikai összecsapásoktól remegtek a színházak páholyai, és a kormányok három miatyánknyi ideig sem tartottak, alig volt alkalmunk rá, hogy megsirassuk e veszteséget. Három hétre rá, hogy beköszöntött kényszerű tétlenségünk, Ignacio egy csokor ibolyával állított be, és a hírrel, hogy végre megkapta az állást. Az egyszerű esküvő gondolata elfeledtette az általános bizonytalanságot, míg a parázstartós asztal mellett ülve tervezgettük az eseményt. Ugyan a köztársaság új szele a polgári házasságot hozta divatba, anyám, akinek lelkében a legkisebb kényelmetlenség nélkül megfért a leányanyaság, a buzgó katolikus szellem és a leváltott királyság iránt érzett nosztalgikus

hűség, rábeszélt, hogy egyházi esküvőt tartsunk a közeli Szent András-templomban. Ignacio és én beleegyeztünk, hogy is tehettünk volna másképp, ha nem akartuk felborítani az akaratok rangsorát, melyben ő teljesítette minden vágyam, én pedig anyám elvárásainak feleltem meg ellenvetés nélkül. Különben sem találtam rá súlyosabb érvet, hogy megtagadjam: igen szerény lelkesedéssel töltött el az esküvő megrendezése, és mindegy volt, hogy egy oltár mellett zajlik-e reverendás pappal, vagy éppen nemzeti szín zászló díszítette teremben.

Így aztán felkészültünk, hogy kitűzzük az időpontot ugyanazzal a plébánossal, aki huszonnégy évvel azelőtt, június 8-án, a szentek kalendáriuma alapján a Sira nevet adta nekem. Sabiniana, Victorina, Gaudencia, Heraclia vagy Fortunata lett volna a többi lehetőség összhangban az aznap ünnepelt névnapokkal.

„Sira legyen, atyám, legyen csak Sira, ha már az a legkurtább.” Ez volt anyám döntése egyedülálló anyaként. És Sira lettem.

Az esküvőt családi körben és néhány baráttal készültünk megtartani. Nagyapámmal, akinek se lába, se józan esze nem volt már, a Fülöp-szigeteki háborúban lett csonka testben és lélekben, és néma, hintaszékes figurája hozzátartozott az ebédlőből nyíló erkélyhez. Ignacio anyjával és nővéreivel, akik feljönnek majd faluról. Szomszédainkkal, Engraciával és Norbertóval, és az ő három szeretetre méltó, szocialista fiukkal a szemben lévő lakásból, akiket olyan közel éreztünk magunkhoz, mintha mindenkiben ugyanaz a vér csörgedezne az emeleten. Donã Manuélával, aki újra tűt ragadott, hogy nekem ajándékozza utolsó művét menyasszonyi ruha formájában. A vendégeket habos süteménnyel, malagaborral és vermuttal készültünk kínálni, talán felfogadhatjuk a negyed egyik muzsikusát, aki tud pasodoblét játszani, egy vándor fényképész majd levesz bennünket, és a kép dísze lesz otthonunknak, amivel még nem rendelkeztünk, és pillanatnyilag anyámmal osztottuk meg.

Ekkor történt, miközben lázasan terveztünk és ügyeskedtünk, hogy Ignaciónak az az ötlete támadt, készüljek fel a versenyvizsgára, hogy hozzá hasonlóan én is köztisztviselő lehessek. Újdonsült állásában a közigazgatási osztályon új világ nyílt meg előtte, a köztársaság ügyvitele, olyan környezet, amelyben a nők számára is elérhetővé vált, hogy hivatásuk több legyen, mint a tűzhely, a mosóteknő és a kézimunka; ahol a női nem a férfiakkal vállvetve törhetett utat egyenlő feltételek mellett és azonos célokba vetett hittel. A képviselőházban már helyet foglaltak az első nők, a közéletben meghirdették a nemek egyenlőségét, elismerték jogunkat a munkához és az általános választói joghoz. Még így is, ezerszer inkább tértem volna vissza a varráshoz, ugyan Ignaciónak három délután is elég volt rá, hogy meggyőzzön. A szövetek és a láncöltés idejétmúlt világa letűnt, és új világegyetem nyitotta meg kapuit előttünk - ehhez kellett alkalmazkodni. Ignacio maga vállalkozott a felkészítésemre; megvolt neki az összes tétel, és bőven rendelkezett tapasztalattal a pályázás művészetében, és abban, hogyan lehet tucatszám megbukni anélkül, hogy megadnánk magunkat a kétségbeesésnek. Én részemről ehhez a tervhez annyit tettem hozzá, hogy tisztában voltam vele, megfeszített erővel kell dolgoznunk, hogy boldoguljon az a kis csapat, amelyet az esküvő után mi ketten, anyám, a nagypapa és a majd érkező utód alkot. így aztán beadtam a derekam. Miután meghoztuk a döntést, már csak egy eszköz hiányzott: egy írógép, amin megtanulhatok gépelni és felkészülni az elkerülhetetlen gépírói vizsgára. Ignacio éveket töltött idegen gépeken való gyakorlással, kálváriát járva tömény zsír-, tinta- és verítékszagú, nyomorúságos iskolákban: nem akarta, hogy én is végigjárjam ezt a viszontagságos utat, ezért igyekezett mindenáron saját felszerelésre szert tenni. A következő hetekben nyakunkba vettük a várost, mintha életünk legnagyobb befektetéséről lett volna szó.

Áttanulmányoztunk minden lehetőséget, és végtelen hosszan számolgattunk. Én nem nagyon értettem hozzá, mit tud nyújtani egy írógép, de úgy gondoltam, egy kisalakú és könnyű modell lenne a legmegfelelőbb számunkra. Ignaciónak mindegy volt a méret, viszont szőrszálhasogató aprólékossággal vizsgálta az árakat, részlet-fizetési lehetőségeket és szerkezeteket. Felkerestük az összes madridi elárusítóhelyet, hosszú órákat töltöttünk a

kirakatok előtt, és megtanultuk kiejteni a messzi vidékek és filmszínészek nevét idéző, idegen márkákat: Remington, Royal, Underwood. Akár egyik, akár másik mellett döntünk, ugyanaz lett volna a végeredmény; ugyanazt kaptuk volna, ha amerikai cégtől vásárolunk, vagy ha némettől, de végül egy olasz Hispano-Olivetti mellett döntöttünk a Pi y Margall utcai boltban. Honnan tudhattuk volna előre, hogy ezzel az egyszerű gesztussal, azzal a lépéssel, mellyel átléptük a küszöbét, közös életünk halálos ítéletét írtuk alá, és visszafordíthatatlanul megváltoztattuk a jövendőnk rajzolatát?

2

- Nem megyek hozzá Ignacióhoz, anyám.A tűt próbálta befűzni, és szavaimra megdermedt a cérnaszálat két ujja közé csippentve.– Mit beszélsz, te lány? - suttogta. Hangja szakadozva tört fel, zavartan és hitetlenkedve.– Hogy el fogom hagyni. Beleszerettem valakibe.A legsúlyosabb szemrehányásokat vágta a fejemhez, ami csak a száján kifért, az éghez

fohászkodott a szentek gyülekezetének közbenjárásáért könyörögve, és tucatnyi érvvel próbált meggyőzni, hogy álljak el szándékomtól. Amikor rájött, hogy minden hiába, leült a másik hintaszékbe, nagyapám mellé, a kezébe temette az arcát, és sírva fakadt.

Hamis határozottsággal tartottam magam e percben, azon igyekezve, hogy erélyes szavak mögé rejtsem idegességemet. Féltem anyám kifakadásától, mert számára Ignacio a soha meg nem született fiúgyermek volt, alakja pótolta kicsiny családunkban a férfi hiányát. Sokat beszélgettek, jól kijöttek, és megértették egymást. Anyám azt főzte neki, amit szeretett, kipucolta a cipőjét, és kifordította a zakóit, amikor az idő vasfoga már lerágta róluk a tekintélyes külsőt. Ignacio cserébe bókolt neki, ha látta, kiöltözött a vasárnapi misére, édességet hozott, és félig tréfásan, félig komolyan néha azt mondogatta, hogy anyám még nálam is csinosabb.

Tisztában voltam vele, hogy merészségem tönkreteszi ezt a kényelmes együttélést, tudtam, hogy nemcsak saját, de mások életének állványzatát is összedöntöm, de képtelen voltam másképp cselekedni, amivel ezt elkerülhettem volna. Döntésem sziklaszilárd volt: nem lesz se esküvő, se pályázás, nem fogok megtanulni gépelni a parázstartós asztalon, és soha nem lesznek Ignacióval közös gyermekeink, ágyunk és örömünk. El fogom hagyni, és nincs olyan lehengerlő erő, amely elhatározásomtól eltéríthetne.

A Hispano-Olivetti márkaboltnak két nagy kirakata volt, mely büszkeségtől ragyogva mutatta be a járókelőknek termékeit. Köztük nyílt az üvegajtó, rajta keresztben fényesre csiszolt bronzrúd ékeskedett. Ignacio meglökte, és beléptünk. Csengettyűszó jelezte érkezésünk, de egyelőre senki nem sietett elénk. Néhány percig tartózkodóan várakoztunk, tiszteletteljes pillantásokat vetve a kiállított tárgyakra anélkül, hogy akár érinteni mertük volna a polírozott bútorokat, melyeken a gépírás csodás készülékei nyugodtak - közülük választjuk majd ki a céljainknak legmegfelelőbbet. A tágas kiállítóhelység mélyén irodát sejtettünk. Irányából több férfihang érkezett.

Nem kellett sokat várnunk, a hangok tudták, hogy ügyfél jött, és elénk sietett közülük egy, melyet feketébe öltözött, pocakos test takart. A nyájas eladó köszönt, és megkérdezte, miben segíthet. Ignacio belevágott, hogy leírja, pontosan mit szeretne, tájékoztatást kért és ajánlatokat. Részletekbe menően, szabatosan és szakszavakkal, olyan precízen és egyhangúan, hogy húsz perc múlva szinte elaludtam az unalomtól. Eközben Ignacio mind az öt érzékével

szívta magába az adatokat, távol tőlem és mindentől, ami nem az éppen felkínált termék felmérésére vonatkozott. Úgy döntöttem, hogy messzebb állok, mert ez egy cseppet sem érdekelt. Amit Ignacio választ, az jól ki lesz választva. Nekem tényleg egyre megy a leütésszám, a sorváltókar meg a sorvégjelző csengő.

Így hát bejártam a kiállítóterem többi szegletét valami olyasmit keresve, amivel elűzhetem az unalmam. Megbámultam a hatalmas plakátokat, melyek a falon hirdették a cég termékeit színes rajzokkal és számomra érthetetlen, idegen nyelvű feliratokkal, aztán a kirakathoz léptem, és az utcán siető gyalogosokat figyeltem. Egy idő múlva kedvetlenül fordultam vissza az üzlet belseje felé.

Az egyik fal egy részét termetes szekrény fedte üvegajtókkal. Megnéztem benne a tükörképem, észrevettem, hogy egy-két fürt kiszabadult a kontyomból, és a helyükre igazítottam őket; ha már itt voltam, megcsipkedtem kicsit az arcomat, hogy unott tekintetemnek némi színt kölcsönözzek. Aztán komótosan átnéztem az öltözékem, hiszen vettem a fáradtságot, hogy a legjobb ruhámban jöjjek, végül is ez a vétel különleges alkalomnak számított. Feszesebbre húztam a harisnyám bokától kezdve felfelé haladó mozdulatokkal, kimérten eligazítottam a szoknyát a csípőmön, derekamra passzítottam a blézert, és lesimítottam nyakamon a gallért. Újból átfésültem a hajam, megnéztem magam szemből és profilból, nyugodtan szemlélve a tükrös szekrényről visszaverődő másolatot önmagámról. Ilyen-olyan pózokba vágtam magam, tettem egy-két tánclépést, és felnevettem. Amikor beleuntam saját magam szemlélésébe, tovább bóklásztam a teremben, hogy elüssem az időt, miközben kezemet lassan végighúztam a felületeken, és bágyadtan kerülgettem a bútorokat. Alig figyeltem arra, ami miatt valójában idejöttünk, számomra ezek a gépek csupán méreteikben tértek el. Voltak köztük nagyok és testesek, meg kisebbek is, egyesek könnyűnek tűntek, mások súlyosnak, de szememben egyik sem volt több egy halom legcsekélyebb vonzerővel sem bíró, otromba masinánál. Kedvetlenül álltam meg az egyik előtt, mutatóujjamat a billentyűzethez közelítettem, és úgy tettem, mintha a személyemhez legközelebb álló betűket ütném le. S, i, r, a. „Sira” ismételtem suttogva.

– Gyönyörű név.A férfihang a hátam mögül szólalt meg, olyan közelről, hogy szinte éreztem gazdája

leheletét a bőrömön. Különös borzongás futott végig a gerincemen, riadtan fordultam hátra.– Ramiro Arribas - mondta a férfi, és kezet nyújtott. Kis időmbe került, hogy válaszoljak,

talán mert nem voltam hozzászokva, hogy valaki ilyen szertartásosan mutatkozzon be, vagy talán nem voltam képes feldolgozni a hatást, amelyet ez a váratlanul megjelenő alak keltett bennem. Ki volt ez a férfi, és honnan került elő?

Ő maga világosított fel, szembogarát az enyémre szegezve.– Az üzletvezető vagyok. Elnézést kérek, hogy az előbb nem szolgáltam ki önöket, de

távolsági hívást bonyolítottam.És egyébként magát lestem az irodát a kiállítóteremtől elválasztó redőny takarásában - ezt

még hozzátehette volna. Nem tette, de sejtettem, hogy így volt. Megéreztem pillantása mélységéből, határozott hangjából, abból a tényből, hogy elsőként hozzám jött oda, és nem

Ignacióhoz, és hogy valamivel hosszabban szorította meg a kezem. Tudtam, hogy meglesett, bámulta, ahogy a helységben kószálok céltalan. Látta, hogyan tettem rendbe magam az üveges szekrény előtt, igazítottam meg a frizurám, passzítottam alakomra a ruha varrását, és simítottam ki a harisnyám, a lábszáramon végighúzva a kezem. Irodája rejtekébe húzódva szívta magába testem ringását, minden egyes mozdulatom lassú ritmusát. Felbecsülte, megtaksálta sziluettem formáit és arcvonásaim. Éles szemmel mért végig, mint aki pontosan tudja, mit szeret, és megszokta, hogy céljait haladéktalan érje el, ahogy a vágya diktálja. És úgy határozott, hogy ezt ki is mutatja. Soha életemben nem tapasztaltam hasonlót egyetlen férfinál sem, soha nem hittem volna, hogy képes leszek bárkiben is ilyen testi vágyat ébreszteni. Azonban, ahogy az állatok megszagolják az eleséget vagy a veszélyt, ezzel az

elemi ösztönnel éreztem a zsigereiben, hogy Ramiro Arribas, akár egy farkas, eldöntötte, hogy zsákmányul ejt.

– A kedves férje? - kérdezte Ignacióra mutatva.– A vőlegényem - sikerült kinyögni.Talán csak a képzeletem játszott velem, de mintha a szája sarkában megelégedett mosoly

villant volna fel.– Nagyszerű. Tartson velem, kérem.Előre engedett, miközben tenyerét fesztelenül a derekamra illesztette, mintha egész

életében erre a mozdulatra várt volna. Rokonszenvesen köszönt, az eladót visszaküldte az irodába, és olyan könnyedén vette át az ügy irányítását, mint aki tapsol egyet a levegőbe, és zajára felröppennek a galambok. Brillantinnal lekent hajú bűvész volt, kinek arcvonásai jellegzetesen szögletesek, mosolya széles, nyaka erőteljes és kiállása olyan lenyűgöző, férfias és elszánt, hogy mellette az én szegény Ignaciómnak legalább egy évszázad kellett volna, hogy ilyen tetterős férfi váljon belőle.

Mikor megtudta, hogy abból a célból szeretnénk írógépet venni, hogy megtanuljak gépelni, úgy dicsérte az elgondolást, mintha valami zseniális ötletről lett volna szó. Ignacio szemében pedig hozzáértő szakembernek bizonyult, aki beszámolt a technikai részletekről, és előnyös fizetési feltételeket kínált. Számomra azonban ő több volt: áramütés, mágneses vonzerő, bizonyosság. Jó ideig maradtunk, mire megkötöttük az üzletet. Eközben Ramiro Arribas szüntelen küldte a jeleket. Egy váratlan érintés, egy tréfa, egy mosoly, kétértelmű szavak és pillantások, amelyek dárdaként hullottak bensőm legmélyére. Ignacio, aki teljesen a vásárlásba merült, észre sem vette, mi folyik a szeme előtt, és végül egy hordozható Lettera 35-ös mellett döntött, melynek fehér és kerekded billentyűin oly elegánsan díszelegtek az ábécé betűi, mintha vésővel cizellálták volna.

– Kiváló döntés - állapította meg az üzletvezető Ignacio körültekintését dicsérve. Mintha szegény vőlegényem ura lett volna akaratának, és nem az ő remek eladói mesterkedésének lett volna köszönhető, hogy éppen e modell mellett döntött. - A legjobb választás olyan szépen formált ujjak számára, mint a menyasszonyáé. Engedje meg, hogy egy pillantást vessek rájuk, kisasszony, kérem.

Félénken nyújtottam a kezem. Előtte futólag Ignacio tekintetét kerestem, hogy a beleegyezéséért folyamodjak, de nem találtam, figyelmét újra a gép szerkezete kötötte le. Ramiro Arribas vőlegényem jóhiszemű nemtörődömsége mellett arcátlanul lassan simította végig egyik ujjam a másik után, olyan érzékien, hogy libabőrös lettem, és a lábam úgy remegett, mint a nyári szélben megrebbenő levelek. Csak akkor engedett el, amikor Ignacio elfordította tekintetét a Lettera 35-ösről, és felvilágosítást kért a vásárlás további menetéről. Megegyeztek, hogy aznap délután az ár ötven százalékát teszi le előlegben, és másnap egyenlíti ki a tartozás többi részét.

– Mikor vihetjük el? - kérdezte Ignacio.Ramiro Arribas az órájára nézett.– A raktáros fiú éppen kézbesít, és ma délután már nem jön vissza. Attól félek, hogy

holnapig már nem tudunk másikat hozatni.– És ez? Nem vihetjük el ezt a gépet? - erősködött Ignacio, aki kész volt minél előbb

pontot tenni az ügyintézés végére. Ha egyszer eldöntötte, melyik modell legyen, minden más csak bosszantó nyűgnek tűnt számára, amivel mielőbb szeretett volna végezni.

– Szó sem lehet róla, kérem. Nem egyezhetek bele, hogy Sira kisasszony olyan írógépet használjon, amit már összetapogattak a vásárlóink. Holnap reggel nyitáskor itt lesz az új, tokkal együtt, becsomagolva. Ha megadja a címét - fordult felém -, személyesen fogok gondoskodni róla, hogy még tizenkettő előtt az otthonában legyen.

– Majd mi érte jövünk - vágtam a szavába. Sejtettem, hogy ez a férfi mindenre képes, és elöntött a félelem, ha arra gondoltam, hogy beállít anyámhoz engem keresve.

– Én nem tudok estig visszajönni, mert dolgozom - jelentette ki Ignacio. És ahogy kimondta, láthatatlan kötél csavarodott szép lassan a nyaka köré, hogy bármely pillanatban megfojtsa. Ramirónak alig kellett megerőltetnie magát, hogy rántson rajta egyet.

– És ön, kisasszony?– Én nem dolgozom - mondtam kerülve a tekintetét.– Akkor rendezze ön a számlát - javasolta könnyed hangon. Nem találtam rá szavakat,

hogy kibújjak alóla, és Ignacio még csak nem is sejtette, hogy ez a látszólag semmitmondó indítvány hova vezet. Ramiro Arribas az ajtóig kísért, és olyan melegen búcsúzott, mintha az üzlet mindenkori, legkedvesebb ügyfelei lettünk volna. Bal kézzel erőteljesen meglapogatta vőlegényem hátát, a jobbal az én kezemet szorította meg újra. És mindkettőnk számára volt néhány szava.

– Remek döntést hozott, hogy a Hispano-Olivetti márkaboltot kereste fel, Ignacio, higgye el nekem. Biztosíthatom, hogy még sokáig nem fogja elfeledni ezt a napot.

– És ön, Sira, kérem, jöjjön úgy tizenegy körül. Várni fogom.Az éjszakát hánykolódva töltöttem az ágyamban, képtelen voltam elaludni. Teljes

őrületnek tűnt az egész, és még időben meg tudtam volna szökni előle. Csak el kellett volna határoznom, hogy nem megyek vissza a boltba. Otthon maradhatnék anyámmal, segítenék kirázni a matracokat és felsikálni a padlót lenolajjal; fecsegnék a szomszédasszonyokkal a téren, aztán lemennék a Cebada piacra egy negyed font csicseriborsóért és egy szelet tőkehalért. Megvárhatnám, hogy Ignacio hazajöjjön a minisztériumból, és hogy ígéretemnek nem tettem eleget, valami hazugsággal ütném el, hogy fájt a fejem, vagy azt hittem, esni fog. Ebéd után ledőlnék egy percre, aztán órákig bizonytalan kimenetelű rosszullétet tettetnék. Akkor Ignacio egyedül menne el, rendezné a fizetést az üzletvezetővel, felvenné az írógépet, és ezzel vége lenne az egésznek. Soha többet nem hallanánk Ramiro Arribasról, útjaink nem kereszteznék egymást. Neve lassanként feledésbe merülne, mi pedig folytatnánk hétköznapi kis életünk. Mintha Ramiro soha nem simogatta volna meg ujjaim kitörni készülő vágyakozással, mintha soha nem falt volna fel tekintetével a redőny takarásában. Ilyen egyszerű volt, ilyen könnyű. És én tisztában voltam vele.

Tisztában voltam vele, de úgy tettem, mintha nem tudnám. Másnap megvártam, amíg anyám elmegy otthonról a dolgát intézni, nem akartam, hogy lássa, mit veszek fel: gyanút fogott volna, hogy valami szokatlan dologra készülök, ha meglát kora reggel így kiöltözve. Amint meghallottam, hogy az ajtó becsukódik mögötte, sietve készülődni kezdtem. Megtöltöttem vízzel a mosdótálat tisztálkodáshoz, meghintettem magam levendulavízzel, a tűzhelyen felmelegítettem a hajsütő vasat, kivasaltam az egyetlen selyemblúzomat, és leszedtem a harisnyámat a drótról, ahol az éjszaka hűvösében száradt. A tegnapi harisnyát, mivel nem volt másik. Nyugalmat erőltettem magamra, és óvatosan húztam fel, nehogy a nagy kapkodásban felfusson rajta a szem. És aznap minden egyes, a múltban ezerszer megismételt, gépies mozdulatnak először az életben volt egy határozott címzettje, célja és tárgya: Ramiro Arribas. Neki öltöztem ki, neki illatosítottam magam, hogy lásson, érezze az illatom, megérintsen újra és újra, tekintete az enyémbe szédüljön. Neki hagytam csillogó, dús, hátközépig érő, hosszú hajam kibontva. Neki szorítottam darázsderekat, erősen meghúzva szoknyám övét, hogy alig kaptam levegőt. Neki, mindent csak neki.

Határozottan vágtam át az utcákon, kerülve a sóvárgó pillantásokat és a szemtelen bókokat. Kényszerítettem magam, hogy ne gondolkozzam, elhessegettem a késztetést, hogy tettem jelentőségét számítgassam, és nem akartam megtorpanni, hogy kitaláljam, vajon ez az út a paradicsom ajtajába vezet, vagy egyenesen a mészárszékre. Végigmentem a Costanilla de San Andrésen, átvágtam a Carros téren, és a Cava Baján át a Plaza Mayor felé vettem az irányt. Húsz perc alatt a Puerta del Sol terén voltam; szűk fél óra alatt elértem célomat.

Ramiro már várt. Ahogy alakom felderengett az ajtóban, lezárta a beszélgetést egyik beosztottjával, és a bejárat felé indult, útközben felkapva kalapját és ballonkabátját. Amikor

mellém ért, azzal akartam indítani, hogy a zsebemben a pénz, Ignacio az üdvözletét küldi, és még aznap délután belefogok a gépírástanulásba. Nem hagyott szóhoz jutni. Szinte nem is köszönt. Csak mosolygott az ajka közt cigarettával, megérintette a derekamat, azt mondta, menjünk. És én vele tartottam.

A választott hely nem lehetett volna ártatlanabb: a Svájci kávéházba vitt. Megkönnyebbülve állapítottam meg, hogy a környezet biztonságos, és ezért azt hittem, hogy még lesz időm ebből kimenekülni. Az is eszembe jutott, miközben ő asztalt keresett és hellyel kínált, hogy meglehet e találka mögött nincs is hátsó szándék, csupán egy vevő iránt tanúsított figyelem. Mi több, lassan arra jutottam, hogy az arcátlan udvarlás csak túlzott képzelőerőm gyümölcse volt. Ez azonban nem bizonyult igaznak. Az ártalmatlan miliő ellenére második találkozásunk újból a szakadék szélére sodort.

– Mióta tegnap elmentél, egy percre se tudtam másra gondolni, csak rád - súgta a fülembe, alighogy leültünk.

Úgy éreztem, képtelen vagyok erre felelni, a szavak nem értek a számig, hanem, mint cukor a vízben, feloldódtak agyam egyik homályos szegletében. Újból megfogta a kezem, és simogatni kezdte, ahogy előző nap, miközben le nem vette róla a szemét.

– Milyen érdes, mondd, mivel foglalkoztak ezek az ujjacskák, mielőtt az én kezemben kötöttek ki?

Hangja közelről szólt és érzékien, elszakadva a minket körülvevő zajoktól, az üveg és a porcelán csörrenésétől az asztalok márványlapján, a délelőtti csevegések morajától és a pultnál rendelésüket leadó pincérek hangjától.

– Varrtam - suttogtam anélkül, hogy felemeltem volna a tekintetem az ölemből.– Ezek szerint varrónő vagy.– Voltam. Már nem vagyok. - Végül felnéztem. - Az utóbbi időben nincs sok munka -

tettem hozzá.– Ezért akarod most megtanulni az írógép használatát.Cinkos, bensőséges hangot ütött meg, mintha ismerne, mintha az ő lelke és az enyém az

idők kezdete óta várnának egymásra.– A vőlegényem ötlete volt, hogy készüljek fel a versenyvizsgára, és pályázzak

köztisztviselőnek, mint ő - mondtam kicsit szégyenkezve.Az italok érkezése megszakította a társalgást. Nekem egy csésze csokoládé. Ramirónak

kávé, éjfekete. A szünetet kihasználtam, hogy megfigyeljem őt, miközben néhány szót váltott a pincérrel. Előző nap másik öltönyt viselt, és egy másik kifogástalan inget. Modora elegáns volt, és ugyanakkor testének minden pórusából a környeztemben lévő férfiaktól oly idegen, kifinomult férfiasságot árasztott, ahogy dohányzott, megigazította a nyakkendője csomóját, elővette zsebéből a tárcát, vagy szájához emelte a csészét.

– És vajon egy ilyen nő, mint te, miért szeretné az életét egy minisztériumban tengetni, már ha nem veszed tolakodásnak a kérdést? - kérdezte az első korty kávé után.

Megvontam a vállam.– Azért, hogy jobban éljünk, feltételezem.Lassan közelebb hajolt, és forró hangon megint a fülembe suttogott.– Valóban szeretnél jobban élni, Sira?Nagyot hörpintettem a csokoládéból, hogy ne kelljen válaszolnom.– Összekented magad, hagyd, hogy letöröljem - mondta.Kezét az arcomhoz emelte, és tenyerébe fogta az államat, szorosan a csontokra illesztve,

mintha ez lett volna és nem más, az öntőforma, mely egykor megalkotta. Aztán a hüvelykujját a feltételezett foltra rakta, a szájam szegletéhez közel. Lágyan dörzsölte meg, nem kapkodva. Hagytam, a rémület és gyönyörűség keveréke megbénított, hogy mozdulni sem tudtam.

– Itt is összekented magad - mormolta rekedt hangon hüvelykujját kicsit elmozdítva. A következő állomás a felső ajkam egyik sarka volt. Újabb simítás. Még lassabb, még

gyöngédebb. Borzongás futott végig a hátamon, az ujjaim a szék bársonyhuzatába mélyesztettem.

– És itt is - mondta újra. Most végigsimította az egész szájam, milliméterről milliméterre, egyik sarkától a másikig, egyre lassúbb és lassúbb ütemben. Egy perc és valami lágy kútba süllyedek, amit nem tudtam meghatározni. Nem érdekelt, hogy az egész egy hazugság, és az ajkamon nyoma sem volt a csokoládénak. Nem érdekelt, hogy a szomszédos asztalnál három tiszteletre méltó öregúr felfüggesztette a társalgást, és tüzes tekintettel bámulták a jelenetet, azt kívánva, bárcsak harminc évvel kevesebbet számlálhatnának.

Egy csapat nagyhangú diák csődült a kávéházba, lármájuk és kacagásuk megtörte a perc varázsát, mint ahogy elpattan egy szappan-buborék. És hirtelen, mintha álomból ébrednék, egyszerre több dolog is szemet szúrt, hogy a padló nem olvadt el, hanem szilárdan áll a talpam alatt, hogy egy ismeretlen férfi éppen az ujját készül a számba dugni, hogy a bal combomat egy sóvárgó kéz markolássza, és már csak egy arasz választ el, hogy fejjel vessem magam a szakadékba. Kijózanodva pattantam fel, és ahogy a táskám után kaptam, feldöntöttem a pohár vizet, amit a pincér a csokoládéhoz szolgált fel.

– Itt a pénz az írógépre. Ma délután zárás előtt a vőlegényem majd érte megy - mondtam a márványlapra csapva a köteg bankjegyet.

Megragadta a csuklóm.– Ne menj el, Sira, ne haragudj rám.Kitéptem magam. Rá se néztem, el sem köszöntem, csak hátat fordítottam, és méltóságot

erőltetve magamra elindultam a kijárat felé. Csak ekkor vettem észre, hogy magamra öntöttem a vizet, és jobb lábam csöpög a nedvességtől.

Nem jött utánam, valószínűleg sejtette, hogy semmire nem menne vele. Ülve maradt, és amikor elindultam, hátamba lőtte az utolsó nyílvesszőt.

- Gyere vissza bármikor. Tudod, hol találsz.Úgy tettem, mintha nem hallanám, megszaporáztam lépteim a zsibongó diákok közt, és

eltűntem az utca forgatagában.

Nyolc napon át feküdtem le azzal a reménnyel, hogy a következő hajnal más lesz, és nyolc reggelen ébredtem ugyanazzal a rögeszmével a fejemben: Ramiro Arribasszal. Emléke meg-megrohant a nap minden pillanatában, és egy percre sem tudtam kiverni a fejemből, akár ágyaztam, vagy kifújtam az orrom, narancsot hámoztam, vagy egyesével szedtem a lépcsőfokokat, emléke a retinámra égett.

Ignacio és anyám eközben lázasan dolgoztak az esküvő előkészítésén, de képtelenek voltak elérni, hogy osztozzam lelkesedésükben. Semmi sem okozott örömet, és nem ébresztett bennem a leghalványabb érdeklődést sem. Érthető idegesség, gondolták. Én pedig megpróbáltam kiverni a fejemből Ramirót, hogy ne idézzem fel újra és újra hangját a fülemben, ujjának simítását az ajkamon, kezének érintését a combomon és utolsó szavait, melyeket dobhártyámra vésett, mikor a kávézóban hátat fordítottam neki meggyőződve róla, hogy távozásommal véget vetek ennek az őrületnek. Gyere vissza bármikor, Sira. Gyere vissza.

Minden erőmmel harcoltam, hogy ellenálljak. Harcoltam, és vesztettem. Semmit sem tudtam tenni, hogy némi ésszerűséget vigyek a Ramiro keltette, fékezhetetlen vonzalomba. Hiába néztem körül, képtelen voltam bármilyen eszközt, erőt vagy fogódzkodót találni, amit megragadhattam volna, hogy ne sodorjon magával. Nem volt elég sem jövendőbeli férjem, akivel kevesebb mint egy hónapon belül készültem egybekelni, sem talpig tisztességes anyám, aki annyit erőlködött, hogy belőlem becsületes és felelősségteljes asszonyt faragjon. A

bizonytalanság sem tartott vissza, hogy alig tudtam, ki ez az idegen, és a sors mit tartogat számomra az oldalán.

Kilenc nappal a Hispano-Olivetti márkaboltban tett első látogatás után, visszamentem. Akárcsak az előző alkalmakkor az ajtóban csengettyűszó köszöntött. Nem a kövér eladó sietett elém, nem a raktáros fiú vagy más alkalmazott. Hanem maga Ramiro.

Előrementem igyekezve, hogy léptem határozottan koppanjon, szavaimat előre megfogalmaztam. Nem tudtam elmondani. Nem hagyta. Ahogy a közelébe értem, megragadta a tarkómat, és olyan erőteljes, érzéki csókot nyomott hosszan az ajkamra, hogy a testem meglepetésében egy tócsa melasszá olvadt.

Ramiro Arribas harmincnégy éves volt, sokat látott, sok mindent tapasztalt, és olyan vonzerővel rendelkezett, amelynek egy betonfal sem tudott volna ellenállni. Vonzalom, kételyek és szorongás elsőre. Szakadék és szenvedély másodjára. Csak úgy ittam a levegőt, amit kilehelt, és oldalán két arasszal az utcakövek felett lebegtem. Kiönthettek a folyók, összedőlhettek az épületek, és felszívódhattak az utcák a térképről, összeérhetett föld és ég, és az egész világegyetem a lábaimhoz omolhatott volna, én kibírom, ha Ramiro mellettem áll.

Ignacio és anyám sejteni kezdték, hogy valami nincs rendben velem, valami, ami túlmutatott a küszöbön álló esküvő keltette idegességen. Mégsem tudták kitalálni, mi az oka izgatottságomnak, és nem találtak magyarázatot egész nap körüllengő titkolózásomra, se rend-szertelen eltűnéseimre, se a hisztérikus nevetésre, amit néha képtelen voltam magamba fojtani. Csak néhány napig tudtam fenntartani e kettős életet, éppen csak annyi időre, hogy lássam, miként billen el a mérleg nyelve percenként egyre jobban, hogyan süllyed egyre mélyebbre Ignacio tányérja és emelkedik fel Ramiróé. Szűk egy hét alatt rájöttem, hogy szakítanom kell mindennel és belevetni magam az ismeretlenbe. Eljött a perc, hogy lekaszáljam, ami a múltam volt. Tövig.

Ignacio délután érkezett meg.– Várj meg a téren - súgtam a néhány centire nyitott ajtó résén.Anyám ebédkor tudta meg, nem tarthattam őt sem tudatlanságban. Öt perc múlva lesiettem

kirúzsozott szájjal, egyik kezemben új táskám, a másikban a Lettera 35-ös. Ignacio a szokásos pádon várt, azon a darabka hideg kövön, melyen annyi órát töltöttünk közös jövőnket tervezve, amiből már soha nem lesz semmi.

– Találtál magadnak valaki mást, igaz? - kérdezte, amikor leültem mellé. Nem nézett rám, tekintetét a földre szegezte, a porkupacra, aminek összehúzásáról cipőorra gondoskodott.

Bólintottam. Határozott igen volt ez, szavak nélküli. Ki az, kérdezte. Megmondtam. Körülöttünk nem hallgattak el a megszokott zajok: a gyerekek, a kutyák, a kerékpárok csengője, a San Andrés-templom misére hívó harangszava, az utcaköveken megcsikorduló szekérkerekek, a nap végére elfáradt öszvérek léptei. Ignacio sokáig nem szólalt meg. Döntésemben olyan eltökéltséget, olyan bizonyosságot sejtett, hogy nem mutatta ki zavarodottságát. Nem csinált jelenetet, nem követelt magyarázatot. Nem tett szemrehányást, nem kérte, hogy még egyszer tegyem mérlegre érzéseim. Csak egy mondatot mondott, lassan, mintha cseppenként mérné.

- Soha nem fog annyira szeretni, mint én.És csak ezután állt fel, fogta az írógépet, és megindult vele a semmi felé. Utánanéztem,

ahogy eltávolodott az utcalámpák zavaros fénye alatt, meglehet visszafogta magát, hogy ne vágja földhöz. Nem vettem le róla a tekintetem, végignéztem, ahogy kisétál a térről, amíg alakja el nem tűnt a messzeségben, amíg fel nem szívódott a korai, őszi estén. És szerettem volna megsiratni a hiányát, fájlalva e kurta, szomorú búcsút, vádolva magam, hogy véget vetettem ábrándos jövőnknek. De nem voltam rá képes. Nem ejtettem egyetlen könnycseppet, a leghalványabb szemrehányást sem tettem magamnak. Egy percre rá, hogy alakja szertefoszlott, felálltam a pádról én is, és elindultam. Magam mögött hagytam örökre a negyedet, ahol éltem, az embereket, egész világom. Hátramaradt a múltam, miközben én

életem új szakaszába léptem, melyet ragyogónak képzeltem, és a közvetlen jelenben nem ismertem nagyobb boldogságot, mint menedékre lelni Ramiro karjaiban.

3

Ramiro mellett új életformát ismertem meg. Megtanultam, hogyan legyek anyámtól független nő, hogyan éljek együtt egy férfival, és hogyan tartsak cselédet. Hogyan tegyek kedvére páromnak minden pillanatban, és ne legyen más célom az életben, mint őt boldoggá tenni. És feltárult számomra egy másik Madrid, az előkelő mulatók és divatos szórakozóhelyek, a színházak, éttermek és az éjszakai élet városa. A Negresco, a Granja del Henar és a Bakanik koktéljai. Filmbemutatók a Real Cinemában moziorgonával, Mary Pickforddal a vásznon, és Ramiróval, aki bonbont tuszkol a számba, és én ajkaimmal megérintem az ujjbegyét - szinte elolvadok a szerelemtől. Carmen Anaya a Fontaiba színházban, Raquel Mellera Maravillasban. Flamenco a Villa Rosában, kabaré a Jégpalotában. Zsivajgó, forrongó Madrid, ahol Ramiro és én úgy jártunk-keltünk, mintha nem létezett volna sem tegnap, sem holnap. Mintha minden pillanatban a világmindenséget kellett volna magunkba szívnunk, attól tartva, hogy esetleg soha nem jön el a holnap.

Mi volt Ramiróban, és mit adott nekem, hogy alig néhány hét alatt feje tetejére állította az életem? Még ma is, annyi év után, csukott szemmel is képes vagyok összeállítani a listát mindarról, ami oly csábító volt alakjában, és biztos vagyok, hogyha százszor születtem volna, akkor százszor szerettem volna bele újra és újra, ahogy akkor tettem. Ramiro Arribas, az ellenállhatatlan, a nagyvilági, az őrülten jóképű. Gondosan hátranyalt, gesztenyeszín hajával, szédítően férfias kiállásával, optimizmust és biztonságot sugározva a hét minden napjának mind a huszonnégy órájában. Szellemes és érzéki, a korszak keserű politikájával szemben közömbös, mintha az ő királysága nem e világból való lenne. Mindenki barátja anélkül, hogy bárkit valaha is komolyan venne, nagyra törő tervek kovácsa, aki mindig megtalálja a pillanathoz legjobban illő szót, a legmegfelelőbb arckifejezést. Lendületes, ragyogó, a kényelmesség ellensége. Ma egy olasz írógépeket forgalmazó bolt üzletvezetője, tegnap német autókat adott el, tegnapelőtt - hát nem mindegy? -, a jövő hónapban meg isten tudja. Mit látott bennem Ramiro, miért bolondult bele egy egyszerű varrólányba, aki egy minden becsvágytól mentes köztisztviselőhöz készült hozzámenni? Ez volt élete első igaz szerelme, esküdött meg ezerszer is. Előttem voltak más nők is, természetesen. Hány? - kérdeztem. Egy pár, de egyik sem volt olyan, mint te. Ilyenkor megcsókolt, és én úgy éreztem, hogy ájulás környékez. Nem jelent különösebb nehézséget az sem, hogy leltárba vegyem, mi volt a benyomása rólam - mindenre pontosan emlékszem. Szinte gyermeki naivság és istennői külső robbanó elegye, mondogatta. Csiszolatlan gyémánt, tette hozzá. Néha úgy bánt velem, mint egy gyerekkel, ilyenkor a tíz év korkülönbség századoknak tetszett. Szeszélyeimet kitalálta, és váratlan szellemességeivel újra és újra meglepett. Kaptam harisnyát a Lyon selyemáruboltból, krémeket, parfümöket, kimért csirimojós, mangós és kókuszos fagyit. Oktatott, megmutatta, hogyan használjam az evőeszközöket, hogyan vezessem Morris márkájú kocsiját, hogyan igazodjak el az étlapokon, és dohányzáskor hogyan szívjam tüdőre a füstöt. Mesélt múltbéli alakokról és művészekről, akikkel valaha találkozott, felidézte a régi barátokat, és előre örült a remek lehetőségeknek, amelyek meglehet csak ránk várnak a földgömb valamely távoli pontján. Világtérképeket rajzolt, és én felnőttem mellette. Időnként azonban a kislány eltűnt, és felbukkant helyette a kész nő, ilyenkor egy cseppet sem érdekelte, hogy kevesebbet tudok és tapasztaltam nála, úgy kívánt és imádott, amilyen voltam, és úgy ragaszkodott hozzám, mintha a testem az egyetlen kötél lenne, amibe létének viharosan hullámzó tengerén kapaszkodhat.

Az első nap beköltöztem a Salesas tér mellett álló agglegénylakásába. Alig vittem valamit magammal, mintha újrakezdeném az életet, mintha más ember lennék, mintha újjászülettem volna. Elrabolt szívem és még néhány apróság volt minden tulajdonom, amivel az otthonába érkeztem. Nagy ritkán meglátogattam anyám, aki akkoriban otthon varrt megrendelésre, semmiségeket, amivel csak éppen annyit keresett, hogy megéljen. Semmire sem tartotta Ramirót, és elítélte, ahogy velem viselkedett. Azzal vádolta, hogy puszta szeszélyből sodort magával, kihasználta a korát és befolyását, hogy elcsavarja a fejem, és arra kényszerített, hogy feladjak minden biztos kikötőt. Nem tetszett neki, hogy házasság nélkül élek vele együtt, hogy elhagytam Ignaciót, és már nem a régi voltam. Bármennyire is igyekeztem, soha nem tudtam meggyőzni róla, hogy nem azért cselekedtem így, mert Ramiro nyomást gyakorolt rám, hanem egyszerűen a feltartóztathatatlan szerelem ragadott magával. Vitáink napról napra hevesebbek lettek, kegyetlen szemrehányásokat vágtunk egymás fejéhez, és egymás belsőjébe martunk. Minden támadására kitöréssel válaszoltam, minden bírálatára még vadabb megvetéssel. Ritka volt az a látogatás, ami nem könnyekkel, kiabálással és ajtócsapkodással végződött, és a találkozók egyre rövidebbek, egyre hidegebbek lettek. Anyám és én egyre jobban elidegenedtünk.

Míg végül részéről érkezett a közeledés. Ugyan csak mint közbenjáró személy kezdeményezte, ez igaz, de ez a lépése - ahogy azt sejthettük volna - új fordulatot jelentett utunkon. Egy nap megjelent az új lakásomon, késő délelőtt volt. Ramiro már elment, és én még aludtam. Előző este szórakozni voltunk, a Vígszínházban Margarita Xirgút néztük meg, és aztán beültünk a Le Cockba. Legalább hajnali négy felé járt, mire ágyba kerültünk, én olyan kimerültén, hogy nem volt erőm lemosni magamról a sminket, amit az utóbbi időben rendszeresen használtam. Félálomban hallottam, hogy Ramiro elmegy úgy tíz óra körül, félálomban hallottam, hogy megjön Prudencia, a cselédlány, aki a lakást uraló összevisszaságban készült rendet tenni. Félálomban hallottam azt is, hogy lement tejért és kenyérért, és félálomban hallottam, hogy valamivel később kopognak az ajtón. Először halkan, aztán határozottabban. Azt hittem, hogy Prudencia megint itthon felejtette a kulcsát, ahogy ez megtörtént vele hébe-hóba. Kábán keltem fel, és pocsék hangulatban válaszoltam a kitartó kopogásra kiáltva, „Már megyek!”. Nem zavartattam magam, hogy bármit is magamra kapjak, az ostoba Prudencia nem érte meg a fáradtságot. Álmosan nyitottam ajtót, de nem Prudencia állt előttem, hanem anyám. Nem tudtam, mit mondjak. Eleinte ő sem. Egyszerűen végigmért tetőtől talpig, pillantása először kócos fejemen állapodott meg, aztán az arcomon szétkenődött szempillafestéken, rúzstól maszatos számon és a kihívó hálóingen, ami több meztelenséget mutatott, mint amit szeméremérzete el tudott viselni. Nem tudtam állni a tekintetét, nem tudtam vele felvenni a harcot. Talán, mert még mindig kába voltam az éjszakázástól. Talán, mert lefegyverzett higgadt szigora.

– Gyere be, ne állj az ajtóban - mondtam, igyekezve, hogy leplezzem a váratlan látogatása keltette zavarodottságom.

– Nem, nem akarok bemenni, sietek. Csak azért jöttem, hogy átadjak egy üzenetet.A helyzet annyira feszült és különös volt, hogy soha nem hittem volna, megtörténhet

velem, ha nem magam állok ott aznap délelőtt egyes szám első személyben. Anyám és én, akik annyi mindent éltünk át együtt, és olyan sok dologban annyira egyformák voltunk, hirtelen vadidegenek lettünk, akik bizalmatlan pillantásokkal, gyanakvóan méregetik egymást, mint a kóbor ebek.

Ott állt az ajtó előtt, komolyan, egyenes háttal, szoros kontyba fésült hajjal, amelyben már fel-fel bukkantak az első szürke szálak. Méltóságteljesen magasodott előttem, szögletes szemöldöke még erőteljesebbé tette helytelenítő pillantását. Elegáns volt egyszerű öltözéke dacára. Mikor végre befejezte alapos vizslatásomat, megszólalt. Azonban, habár én erre számítottam, szavaiban nem volt bíráló szándék.

– Üzenetet hoztam. Egy kérést közvetítek, nem az enyémet. Elfogadhatod vagy nem, majd te eldöntőd. Ugyan én azt gondolom, igent kellene rá mondanod. Gondold meg, jobb később, mint soha.

Nem lépte át a küszöböt, és a látogatás alig egy percet tartott még, csak annyi ideig, míg megadott egy címet és egy időpontot aznap délutánra, aztán hátat fordított a búcsú minden külsősége nélkül. Furcsállottam, hogy nem osztott ki, de nem kellett sokáig várnom, hogy megkapjam a magamét. Csak amíg a lépcsőhöz ért.

– Aztán mosd meg az arcod, fésülködj meg, és vegyél fel valamit, úgy nézel ki, mint egy rossznő.

Ebédkor Ramirónak is elmeséltem a meglepő látogatást. Nem láttam semmi értelmét, és nem tudtam, mi lehet egy ilyen váratlan megbízás mögött: gyanakodtam. Könyörögtem, hogy kísérjen el. Hova? Megismerni az apámat. Miért? Mert ezt kérte tőlem. Minek? Ha tíz évig töröm rajta a fejemet, sem lettem volna képes kitalálni a leghaloványabb indokot sem.

Abban maradtam anyámmal, hogy kora délután találkozunk a megadott címen: Hermosilla utca 19. Nagyon jó nevű utca, nagyon jó nevű ház; egy azok közül, melyeket a régi időkben felkerestem frissen varrt ruhákat cipelve. Nagy gondot fordítottam megjelenésemre a találkozón, kék gyapjúruhát választottam hozzáillő kabáttal és egy három tollal díszített kalapkát, amit bájosan a bal fülemre húztam. Mindent Ramiro fizetett természetesen, az első olyan ruhadarabok érintették testem, melyet nem az anyám vagy én magam varrtam. Magas sarkú cipőt viseltem, és a hajam leeresztve a hátamon; alig festettem ki magam, nem akartam ma délután is szemrehányásokat kapni. Indulás előtt megnéztem magam a tükörben. Egész alakosban. Ramiro arcát verte vissza mögöttem mosolyogva, engem csodált zsebre dugott kézzel.

– Fantasztikusan nézel ki. Le fogod nyűgözni.Próbáltam hálásan mosolyogni a biztatásért, de nem sikerült teljesen. Szép voltam, ez igaz,

szép és idegen, annyira más ember, mint aki alig néhány hónapja voltam. Szép, idegen és ijedt, mint egy kisegér, a félelemtől félholt, és már sajnáltam, hogy igent mondtam erre a szokatlan kérésre. Ahogy megérkeztünk, anyám pillantásából láttam, hogy egyáltalán nem töltötte el örömmel, hogy Ramiro is megjelent az oldalamon. Amikor rájött, hogy együtt szándékozunk bemenni, kereken megtiltotta.

– Ez családi ügy. Ha nem haragszik, maga most itt marad.És anélkül, hogy választ várt volna, megfordult, és belépett a tekintélyes kovácsoltvas és

üveg kapun. Én azt szerettem volna, ha Ramiro elkísér, szükségem volt a támogatására és erejére, de nem mertem anyámmal szembeszegülni. Csak odasúgtam Ramirónak, hogy jobban teszi, ha hazamegy, és anyám után eredtem.

– Senor Alvaradóhoz jöttünk. Már vár - közölte a kapussal. Az bólintott, és egy szó nélkül mellénk lépett, hogy a lifthez kísérjen.

– Nem szükséges, köszönjük.Végigmentünk a széles kapualjon, és felfordultunk a lépcsőházba, anyám ment elöl

határozott léptekkel, könnyedén súrolva a fényesre csiszolt karfát, olyan kosztümöt viselt, melyet nem ismertem. Én félénken követtem, és úgy kapaszkodtam a korlátba, mint viharos éjszakán a mentőövbe. Mindketten némák voltunk, akár a sír. Minden lépcsőfokkal egyre vadabbul zsivajogtak fejemben a gondolatok. Első forduló. Miért mozog anyám ilyen otthonosan ezen az idegen helyen? Félemelet. Milyen lesz a férfi, akivel most találkozunk? Mire fel ez a hirtelen buzgóság, hogy megismerjen annyi év után? Főemelet. A többi gondolat elmém tornácán ragadt, nem volt rájuk időm: megérkeztünk. Jobbra hatalmas ajtó nyílt, anyám magabiztosan nyomta meg a csengőt mutatóujjával, az elfogódottság leghalványabb jele nélkül. Azonnal nyílt az ajtó, és egy meglehetősen öreg cseléd fogadott, összeaszott teste fekete egyenruhában, makulátlan főkötő alatt.

– Jó napot, Servanda. Az úrhoz jöttünk. Gondolom, a könyvtárban van.

Servandának leesett az álla, benne ragadt a köszönés, mintha kí-sértetet látott volna. Amikor végre összeszedte magát, és úgy nézett ki, képes lesz kibökni valamit, egy másik hang hallgattatta el. Rekedt, erős férfihang a lakás mélyéről.

– Jöjjenek beljebb.A cseléd félreállt, még mindig zavarodottan, idegesen. Nem kellett megmutatnia az utat,

anyám nagyon jól ismerte. Széles folyosón haladtunk végig szalonok mellett, a szövettel bevont falakat szőnyegek és családi portrék díszítették. Egy kétszárnyú ajtóhoz értünk, amely balra nyílt, anyám arra fordult. Ekkor láttuk meg a testes férfialakot, aki a helység közepén várt minket. És újra megszólalt az erőteljes hang.

– Tessék!Nagy dolgozószoba a nagy embernek. Papírokkal borított nagy íróasztal, könyvekkel

megrakott nagy szekrény, egy nagy ember, aki engem néz, először a szemembe, aztán lejjebb siklik a tekintete, aztán feljebb megint. Mintha felmérne. Nyelt egyet, nyeltem én is. Tett néhány lépést felénk, kezét a karomra helyezte, és megszorította, de nem erősen, mintha meg akarna bizonyosodni felőle, hogy tényleg létezem. Halványan félig elmosolyodott, mélyén búskomorság érződött.

– Éppen úgy nézel ki, mint anyád huszonöt évvel ezelőtt.Rajtam felejtette a szemét, miközben megszorította a karom egy másodpercre, kettőre,

háromra, tízre. Aztán anélkül, hogy elengedett volna, elfordította a tekintetét, és anyámra szegezte. A lankadt, keserű mosoly megint kiült a szájára.

– Mennyi idő, Dolores! Mennyi idő!Anyám nem válaszolt, de nem is kerülte a pillantását. Ekkor apám levette kezét a

karomról, és felé nyújtotta, nem köszönni akart, hanem valami kapcsolatot, érintést, mintha azt várta volna, hogy anyám ujjai elé sietnek. O azonban mozdulatlan maradt, nem válaszolt a hívásra, végül mintha apám feleszmélt volna a varázslatból, megköszörülte a torkát, és figyelmes, de ugyanakkor erőltetetten semleges hangon hellyel kínált minket.

Nem a nagy dolgozóasztal felé indult, melyen rakásban álltak a papírok, hanem a könyvtár másik sarkába irányított minket. Anyám az egyik fotelbe ült, ő pedig vele szembe. Én egyedül maradtam a kanapén, kettőjük közt, középen. Kényelmetlenül feszengtünk mindhárman. Apám egy szivar meggyújtásával vacakolt. Anyám kihúzta magát, térde összeszorítva, háta egyenes. Én pedig mutatóujjammal a kanapé borvörös damasztkárpitját kapirgáltam, e tevékenységre összpontosítva minden figyelmem, mintha a fonalak közt lyukat akartam volna ásni, és fürge gyíkként kiszökni rajta. A levegő megtelt füsttel, és megint torokköszörülés hallatszott mintegy bevezetőül a felszólaláshoz, de még mielőtt belevághatott volna, anyám ragadta magához a szót. Hozzám beszélt, de szemét apámon nyugtatta. Hangja arra késztetett, hogy végre kettőjükre emeljem a tekintetem.

- Nos, Sira, ő az apád, végre megismerheted. A neve Gonzalo Alvarado, mérnök, egy vasöntöde tulajdonosa, és egész életében ebben a házban lakott. Azelőtt mint fiú, most mint a ház ura, így múlik az élet. Valamikor régen idejártam varrni az édesanyja számára, akkor ismerkedtünk meg, és, nos, három év múlva megszülettél te. Ne valami olcsó ponyvaregényre gondolj, amelyben a gátlástalan úrfi becsapja a szegény varróleányt, vagy valami hasonló. Viszonyunk kezdetén én huszonkettő voltam, ő pedig huszonnégy, mindketten pontosan tudtuk, kik vagyunk, honnan jöttünk és minek nézünk elébe. O nem csapott be, én pedig nem ringattam magam a kelleténél több ábrándba. Ez a kapcsolat azért ért véget, mert nem vezetett sehova, mert soha nem lett volna szabad elkezdődnie. Én döntöttem úgy, hogy lezárom, nem ő hagyott el téged és engem. És az is én voltam, aki ragaszkodott hozzá, hogy ne legyen köztetek semmilyen kapcsolat. Apád megpróbált nem elveszteni minket, eleinte kitartóan, később lassanként alkalmazkodott a helyzethez. Megházasodott, és gyerekei lettek, két fia. Már régóta nem hallottam felőle, de tegnapelőtt üzenet érkezett. Nem mondta el, hogy miért akar téged annyi idő után megismerni, majd most megtudjuk.

Miközben beszélt, apám figyelmesen hallgatta, komoly nagyrabecsüléssel tekintetében. Mikor anyám elhallgatott, várt néhány másodpercet, mielőtt átvette a szót. Mintha minden mondatát megfontolná, mérlegre tenné, hogy pontosan fejezzék ki mondanivalóját. Kihasználtam a pillanatot, hogy alaposan megnézzem, és az első dolog, ami eszembe jutott róla, hogy ilyen apát soha nem képzeltem volna magamnak. Barna voltam, anyám is barna volt, és ha életem során nagy ritkán megidéztem képzeletemben nemzőmet, mindig olyannak festettem, mint mi vagyunk, napbarnított arcú, sötét hajú, törékeny csontozatú. Az apafigurát különben is a környezetemben élők külsőjével társítottam, azzal, ahogy a szomszédunk, Norberto nézett ki, a barátnőim apjai, a bárokat és a negyed utcáit megtöltő férfiak. Hétköznapi emberek hétköznapi apjai: postai dolgozók, eladók, hivatalnokok, kávéházi pincérek, vagy legfeljebb újságosbódé, rövidáru-kereskedés vagy a Cebada piac egyik zöldséges pultjának tulajdonosai. Azok az uraságok, akiket jártomban-keltemben láttam Madrid gazdag negyedeiben Donã Manuela szabóságának megrendeléseit kézbesítve, számomra más világból való lények voltak, más fajhoz tartozó szerzetek, akik egyáltalán nem illettek a fejemben kialakult apafigura kategóriájába. Most azonban azokból a teremtményekből állt előttem itt egy példány. Egy ugyan túlzottan testes, de még jóképű férfi, egykor talán szőke, ma már őszülő hajú, kissé kivörösödött mézszín szemmel, sötétszürkébe öltözve, egy hatalmas ház és egy távollévő család feje. Egy a többiekétől annyira különböző apa, aki most végre beszélni kezdett, váltakozva anyámhoz és hozzám intézve szavait, néha mindkettőnkhöz egyszerre, néha egyikünkhöz sem.

– Lássuk csak, ez bizony nem könnyű - mondta bevezetésképp.Mélyet lélegzett, nagyot szippantott a szivarból, és kilehelte a füstöt. Felemelte a

tekintetét, végre a szemembe nézett. Aztán anyáméba. Megint az enyémbe. Végre belevágott, szünetet sem tartva oly hosszú és feszült órákon át, hogy mire felocsúdtam, már majdnem ránk sötétedett, testünk árnyékká vált, és az egyetlen fény, ami még velünk maradt, a zöld, tulipánernyős lámpa távoli, gyenge csillogása volt az íróasztal felől.

– Azért kerestelek meg titeket, mert attól félek, bármikor végezhetnek velem. Vagy én magam végzek valakivel, és bebörtönöznek, ami annyi, mintha élő halott lennék, nincs különbség. A politikai helyzet bármely pillanatban robbanhat, és ha ez megtörténik, csak a jóisten tudja, mi lesz velünk.

A szemem sarkából anyámat figyeltem, mit gondol róla, de arckifejezése a nyugtalanság leghalványabb jelét sem mutatta, mintha a fenyegető halál jóslata helyett azt közölték volna vele, hány óra van, vagy borult időnk lesz. Apám balsejtelmeit taglalta, és csak úgy csörgött belőle a keserűség.

- És mivel tudom, hogy a napjaim meg vannak számlálva, nekiláttam, hogy leltárba vegyem az életem, és mit fedeztem fel, mi javaim nagy része? Pénz, igen, pénz. Ingatlanok. És egy vállalat kétszáz alkalmazottal, amiért vért izzadtam három évtizeden keresztül, ahol, ha egy nap nem szerveznek sztrájkot ellenem, akkor megaláznak vagy arcul köpnek. Hozzá egy feleség, aki látva, hogy felgyújtottak egy-két templomot, fogta magát és az anyjával meg a nővéreivel együtt a francia Saint-Jean-de-Luzbe menekült rózsafüzért imádkozni. Két fiú, akiket nem értek, két semmirekellő, akikből fanatikus lett, és álló nap csak a tetőkön lövöldöznek, és Primo de Rivera megvilágosult fiáért rajonganak, aki a nemzeti szellem jelentőségéről szőtt, romantikus sületlenségeivel teletömte Madrid összes ficsúrjának a fejét. Én meg elvittem őket az öntödébe, hogy húzzanak le ott tizenkét órát, aztán majd kiderül, hogy a nemzeti szellem újjáéled-e bennük, ha szorgosan kalapácsolják az üllőt.

Nagyot változott a világ, Dolores, te nem így látod? A munkásoknak már nem elég, ha elmehetnek a Szent Kajetán búcsúba és bikaviadalra a Carabanchelre, ahogy a nóta zengi. A csacsijukat kerékpárra cserélték, szakszervezeti tagok lettek, és ha egy kicsit is kimutatják a foguk fehérjét, azzal fenyegetik a munkaadót, hogy golyót eresztenek a két szeme közé. Valószínűleg van rá okuk bőven, mert senki sem szeret állandóan szükséget szenvedni és

dolgozni látástól vakulásig, mióta csak az eszét tudja. De itt ennél sokkal többre van szükség: azzal, hogy az öklüket rázzák, gyűlölik a feljebbvalójuk és az Internacionálét kántálják, nem sokra fogják vinni. Egy országot nem lehet a himnusz ritmusára megváltoztatni. Hát okuk az van bőven fellázadni, mert itt századok óta tart az éhínség, és sok az igazságtalanság, de nem az a megoldás, hogy belemarsz a kézbe, amely enni ad. Ahhoz, mármint az ország korszerűsítéséhez bátor vállalkozók kellenek, és szakmunkások, megfelelő közoktatás, és elkötelezett kormány, akik elég időt töltenek hatalmon. De ez itt egy rakás szerencsétlenség, mindenki csak a saját dolgával törődik, és senki nem töri magát, hogy komolyan tegyen azért, hogy szakadjon már vége a sok visszaélésnek. A politikusok, az egyik oldalon meg a másikon is, kirohanásokkal meg mívesre csiszolt szónoklatokkal vesztegetik a napot a parlamentben. A király jó helyen van, ahol van, már jó ideje el kellett volna tűnnie. A szocialisták, anarchisták és kommunisták a saját embereikért harcolnak, ez a dolgok rendje, de legalább tennék ezt józanul és fegyelmezetten, anélkül, hogy állandóan dühbe gurulnának, és szabadjára engednék az indulataik. A tehetősebbek meg a királypártiak közben szépen kisompolyognak külföldre. És így egymás között majd csak elérjük, hogy egy szép napon fellázadjon a katonaság, és kaszárnyaállamot teremtsen, akkor aztán sopánkodhatunk. Vagy polgárháborúba sodródunk, egymásra fogunk lődözni, és testvérgyilkosként végezzük.

Erélyesen beszélt, szünet nélkül. Hirtelen látszólag visszatért a valóságba, és észrevette, hogy úgy anyám, mint én, ugyan mit sem vétve a tökéletes jó modor ellen, de alaposan meghökkentünk, mivel nem tudtuk, hova akar kibukkanni ezzel a csüggesztő kifakadással, és hogy vajon mi közünk van nekünk ehhez a nyers szóáradathoz.

- Bocsássatok meg, hogy ilyen hevesen adtam elő mindezt, de már sokat gondolkodtam rajta, és azt hiszem, eljött a perc, amikor lépni kell. Ez az ország az összeomlás szélén áll. Kész őrület, teljes képtelenség, ami itt folyik, és engem, ahogy már mondtam, bármikor megölhetnek. A világ kereke nagyot fordult, és nehéz alkalmazkodni hozzá. Harminc éven keresztül dolgoztam, mint egy állat, iparkodtam a cég érdekében, és igyekeztem megfelelni a kötelességeimnek. De vagy már más idők járnak, vagy valami nagyon komoly dologban tévedtem, mert végül mindenki hátat fordított nekem, és az élet hirtelen bosszút esküdött ellenem. A fiaim kicsúsztak a kezemből, a feleségem elhagyott, és a cégnél a mindennapok pokolivá váltak. Egyedül maradtam, nem támaszkodhatom senkire, és meg vagyok róla győződve, hogy a helyzet csak rosszabb lehet. Erre készülök, rendbe teszem az ügyeim, a papírokat, a számlákat. Elkészítettem a végakaratomat, és igyekszem, hogy mindent rendben hagyjak, ha netán egy nap nem jövök haza. És ahogy az üzleti ügyeimben, úgy rendet rakok az emlékeim és érzelmeim között is, még maradt néhány, ha nem is sok. Minél sötétebben látok mindent magam körül, annál többet kutakodom az érzéseimben, és kimentem az emlékeim közül mindazt a jót, amit az élet nyújtott; és most, hogy fogytán vannak napjaim, rádöbbentem, hogy az egyik abból a kevés dologból, amiért igazán megérte, tudod mi volt, Dolores? Te. Te és a lányunk, aki élő másolatod azokból az évekből, amiket együtt töltöttünk. Ezért akartalak látni titeket.

Gonzalo Alvarado, az apám, akinek végre volt arca és neve, most már nyugodtabban folytatta. Mondandója közepén hirtelen felderengett a férfi, akinek a mindennapokban lennie kellett, kivéve ma - magabiztos, arckifejezése és szava meggyőző, irányításhoz szokott, és neki van igaza. Megszenvedett vele az elején, nem lehetett kellemes negyedszázad után szembenézni elveszett szerelmével és ismeretlen lányával. Azonban, mikor a találkozó ehhez a ponthoz ért, már teljesen visszatért régi higgadtsága, és ura volt a helyzetnek. Beszéde határozott volt, őszinte, sallangoktól mentes, mint azoké, akiknek nincs vesztenivalójuk.

– Tudod, Sira, én igazán szerettem az édesanyádat, nagyon szerettem, rettenetesen, bárcsak minden másképp történt volna, bárcsak mindig magam mellett tudhattam volna. Azonban sajnos nem így történt.

Elfordította tőlem a tekintetét, és megint anyámra nézett. Varrásba fáradt, mandulaszín szemébe. Ékszer és cicoma nélküli, érett szépségére.

– Keveset harcoltam érted, igaz Dolores? Képtelen voltam szembeszállni az enyéimmel, és nem voltam hozzád méltó. Aztán a többit már tudod, megalkudtam a tőlem elvárt élettel, megszoktam egy másik asszonyt, egy másik családot.

Anyám csendben hallgatta, látszólag szenvtelenül. Nem tudnám megmondani, hogy elrejtette-e érzéseit, vagy a szavak teljesen hidegen hagyták. Testtartása megmerevedett, mozdulatlanul ült, megfejthetetlen gondolatokkal, szálfaegyenesen a kitűnő szabású kosztümben, amelyet én sohasem láttam, és minden valószínűséggel egy másik asszony maradék anyagából készült, akinek több szövet és szerencse jutott osztályrészül, mint neki. Apám viszont, akit távolról sem torpantott meg közömbössége, tovább folytatta.

– Nem tudom, hogy hisztek-e nekem, vagy sem, de most, hogy tudom, közel a vég, szívből sajnálom, hogy annyi év telt el anélkül, hogy gondoskodtam volna rólatok, anélkül, hogy akár megismertelek volna, Sira. Kitartóbbnak kellett volna lennem, és nem feladni a vágyat, hogy a közelemben tudjalak titeket, de a dolgok úgy álltak, ahogy álltak, és te, Dolores, túl tisztességes voltál, nem egyeztél volna bele, hogy csak az életem morzsáit kapjátok. Ha nem lehetett minden, akkor ne legyen semmi. Anyád kemény, lányom, nagyon kemény és sziklaszilárd. Én pedig valószínűleg egy gyáva, ostoba fajankó voltam, de végül is ezt most már kár siratni.

Néhány másodpercig hallgatott, elgondolkozva, ránk se nézve. Aztán orrán át mélyen beszívta a levegőt, erőteljesen kifújta, és testtartást változtatott, hátával már nem a fotel támlájának dőlt, hanem előrehajolt, mintha közvetlenebbnek szeretett volna mutatkozni, mintha most már valóban hozzáfogna ahhoz, amit ténylegesen el akart nekünk mondani. Úgy tűnt végre kész volt elszakadni a keserű sóvárgástól, amely végigrepítette a múlton, és a jelen evilági követeléseivel foglalkozni.

– Nem akarlak tovább feltartani titeket a mélabúmmal, elnézést. Térjünk a lényegre. Azért hívtalak ide titeket, hogy elmondjam a végakaratom. Azt kérem mindkettőtöktől, hogy ne értsetek félre, és ne magyarázzátok teljesen helytelenül. A célom nem az, hogy kárpótoljalak titeket azokért az évekért, amiket nem szenteltem nektek, sem az, hogy juttatásokkal mutassam ki megbánásomat, és a legkevésbé sem akarom most megvásárolni a szeretetetek. Azt az egyetlen egy dolgot szeretném, hogy el legyenek kötve a szálak, melyeket törvényesen, úgy hiszem, el kell kötni, mielőtt ütne az utolsó órám.

Mióta leültünk először emelkedett fel a fotelből, és az íróasztalhoz lépett. Követtem a tekintetemmel, figyeltem széles hátát, mellénye tökéletes szabását, testessége dacára könnyű járását. Aztán a hátsó falon lógó portréra néztem, amely felé tartott, lehetetlen volt nem észrevenni nagysága miatt. A század eleji divatnak megfelelően öltözött, elegáns hölgyet ábrázolt, se szép nem volt, se az ellenkezője, rövid, hullámos haján tiarát viselt, szigorú pillantással meredt ránk az aranyfüsttel keretezett olajfestményről. Visszanézett, és állával a képre mutatott.

– Anyám, a nagy Donã Carlota, a nagyanyád. Emlékszel rá, Dolores? Hét éve hunyt el, de ha ezt huszonöt évvel ezelőtt teszi, akkor minden bizonnyal, te, Sira, ebben a házban születtél volna. Hagyjuk, a halottak nyugodjanak békében.

Már nem nézett ránk, hanem az asztal mögött tennivalóival foglalatoskodott. Fiókokat húzogatott, tárgyakat vett elő, papírok közt turkált, és tele kézzel jött vissza közénk. Anyámról le nem vette a szemét.

– Még mindig csinos vagy, Dolores - jegyezte meg, mikor leült. Már nem tűnt feszültnek, kezdeti feszengése csak emlék volt. - Bocsássatok meg, nem kínáltalak meg titeket semmivel, kértek valamit inni? Azonnal hívom Servandát... - Már éppen felemelkedett volna, de anyám félbeszakította.

– Nem kérünk semmit, Gonzalo, köszönjük. Végezzünk ezzel mihamarabb, kérlek.

– Emlékszel Servandára, Dolores? Leselkedett utánunk, követett, hogy aztán rohanjon anyámhoz pletykálkodni. - Hirtelen elnevette magát rekedten, kurtán, keserűn. - Emlékszel, amikor rajtakapott, hogy bezárkóztunk a vasalószobába? És most képzeld el, micsoda fintora a sorsnak, anyám teste már a temetőben porlad, én meg itt maradtam Servandával, az egyetlen lénnyel, aki foglalkozik velem, micsoda szánalmas végkifejlet. El kellett volna küldenem anyám halála után, de hát hova is mehetett volna a szerencsétlen, öregen, süketen és család nélkül. Különben is, valószínűleg nem cselekedhetett másképp, mint ahogy anyám parancsolta: nem lehetett csak úgy elveszteni egy munkahelyet, mintha mi sem történt volna, akkor is ha Donã Carlota természete kiállhatatlan volt, és alaposan megkeserítette a személyzet életét. Ha nem kértek semmit, akkor én sem. Folytassuk.

A fotel szélén ült, nem dőlt hátra, széles kezét az íróasztalról idehozott halmon nyugtatta. Papírok, csomagok, tokok tornyosultak előtte. Zakója belső zsebéből előhúzott egy fémkeretes szemüveget, és az orrára igazította.

– Nos, akkor lássuk a dolog gyakorlati részét. Haladjunk sorban.Először egy csomagot emelt fel, amely valójában két nagy, vastag boríték volt középen

gumiszalaggal összekötve.– Ez a tiéd, Sira, hogy megtaláld az utad az életben. Nem az egy-harmad része a

vagyonomnak, ahogy az igazság szerint megilletne, mint három utódom egyikét, de ez minden, amit most készpénzben adni tudok. Alig tudtam eladni valamit, nem jó idők járnak, bármilyen üzletről is legyen szó. És nem vagyok olyan helyzetben sem, hogy ingatlant hagyhassak rád, nem vagy törvényesen elismert lányom, a vagyonadó felfalna, és ehhez még örökös pereskedésbe bonyolódnál a fiaimmal. De végül is itt van majdnem százötven peseta.

Okosnak látszol, mint az anyád, biztosan jól be tudod majd fektetni. Azt szeretném, ha ebből az összegből róla is gondoskodnál, ügyelj rá, hogy ne nélkülözzön semmiben, és ha egy nap rászorul, akkor viseld gondját. Igazából két részre akartam osztani ezt a pénzt, felét-felét kettőtöknek, de mivel tudom, hogy Dolores soha nem fogadná el, ezért rád bízom az egészet.

Felém nyújtotta a csomagot, és mielőtt átvettem volna, anyámra pillantottam zavartan, nem tudva, mi tévő legyek. Kurta biccentéssel adta tudtomra beleegyezését. Csak ekkor nyújtottam ki érte a kezem.

– Nagyon köszönöm - rebegtem apámnak.Komoran elmosolyodott, mielőtt válaszolt volna.– Nincs mit, lányom, nincs mit. Akkor folytassuk.Aztán a kék bársonnyal bevont tokot vette kézbe, és kinyitotta. Aztán egy másikat,

gránátvöröset és valamivel kisebbet. Azt is kinyitotta. És még öt másikat. Az asztalra tette az összesei. Az ékszerek nem ragyogtak, kevés volt a fény, de ettől még sejteni lehetett, mennyire értékesek.

– Ez az anyámé volt. Több is van, de María Luisa, a feleségem magával vitte őket az ájtatos száműzetésbe. Itt hagyta azonban a legértékesebbet, minden bizonnyal azért, mert ez a leginkább feltűnő. A tiéd, Sira. Nagyon valószínű, hogy soha nem fogod őket viselni, amint látod, elég hivalkodóak. Azonban el tudod őket adni, vagy elzálogosítani, ha szükséged lenne rá, és több mint tekintélyes összeget kaphatsz értük.

Nem tudtam, mit mondjak, de anyám igen.– Szó sem lehet róla, Gonzalo. Ez mind a feleségedet illeti.– Kizárt - vágott a szavába apám. - Ez itt, kedves Dolores, nem a feleségem tulajdona, ez

itt mind az enyém, és én azt akarom, hogy tőlem a lányomra szálljon.– Ezt akkor sem lehet, Gonzalo, nem lehet.– Dehogynem.– De nem.– De igen.

A vita itt halt el. Dolores elhallgatott, mint aki ütközetet vesztett. Apám szép sorban lecsukta a dobozokat. Aztán szabályos piramisba rakta őket, a legnagyobbat alulra, a legkisebbet a tetejére. A rakás dobozt felém tolta végigcsúsztatva az asztal viasszal bevont lapján, és amikor kikötöttek előttem, újból papírjaiba merült. Kihajtogatta őket, és megmutatta.

– Ezek az ékszerek bizonyítványai, leírással, becsült értékkel, és mindennel, ami szükséges lehet. És van egy közjegyzői okirat is, amely igazolja, hogy ez az én tulajdonom, és saját akaratomból adom át neked. Jól fog jönni, ha egyszer igazolnod kell, hogy a te ékszereid, remélem, hogy senki előtt nem kell soha semmit se bizonyítanod, de sose lehet tudni.

Összehajtogatta a papírokat, egy dossziéba tette, piros szalaggal ügyesen átkötötte, és elém rakta ezt is. Aztán elővett egy borítékot, és kihúzott néhány bélyeggel, aláírással és egyéb formasággal ellátott okiratot.

– Van itt még egy dolog, majdnem az utolsó. Lássuk csak, hogy is magyarázzam el. - Szünet, belégzés, kilégzés. - Ezt az okiratot az ügyvédem és én fogalmaztuk, és jegyző hitelesítette. Egyszerűen összefoglalva az áll benne, hogy én az apád vagyok, te pedig a lányom. Mire lehet jó neked? Alighanem semmire, mert ha egy nap követeléssel lépnél fel az örökségemet illetően, akkor azt találnád, hogy még életemben két féltestvéredre hagytam mindenem, ami azt jelenti, hogy soha több hasznod nem fog ebből a családból származni, mint amit ma magaddal viszel, mikor elhagyod ezt a házat. Számomra azonban igenis értékes, azt jelenti, hogy nyilvánosan elismerek valamit, amit sok-sok évvel ezelőtt meg kellett volna tennem. Itt áll, hogy mi köt össze téged és engem, és most azt csinálsz vele, amit akarsz, mutogathatod a fél világnak, vagy ezer darabra tépheted és tűzre vetheted, ez már nem tőlem függ.

Összehajtogatta az okiratot, eltette, átnyújtotta a borítékot, amiben feküdt, és az asztalról felvette a következőt, az utolsót. Az előző nagyalakú volt, jó papírból készült, elegáns szépírással és közjegyzői fejléccel. Ez a másik kicsi volt, sötétbarna, durva tapintású, és úgy nézett ki, mintha több ezren tapogatták volna végig, mielőtt a mi kezünkbe került.

– Mindjárt befejezem - mondta anélkül, hogy felemelte volna a fejét.Kinyitotta, elővette a tartalmát, és röviden átlapozta. Aztán egy szó nélkül, a fejem felett,

átadta anyámnak. Majd felállt, és az egyik erkélyhez lépett. Csendben nézett kifelé, nekünk háttal, kezét nadrágzsebébe csúsztatva, a délutáni fényeket bámulta, vagy a semmit, nem tudom. Anyám ajándéka egy kis halom fénykép volt. Régi, megbámult, rossz minőségű felvételek, melyeket utcai fényképész készített három tízfilléresért egy tavaszi délelőttön több mint két évtizede. Fiatal pár, csinos, mosolygós. Cinkos és bensőséges, egy hatalmas, de elitélendő szerelem sérülékeny hálójának foglyai, akik nem tudják, hogy sok távol töltött év után, mikor újra együtt néznek szembe a múlt e bizonyítékával, a férfi majd az erkély felé fordul, hogy ne lássa az asszony arcát, aki pedig összeszorítja a fogát, hogy ne fakadjon sírva előtte.

Dolores egyenként végignézte a képeket. Aztán anélkül, hogy rám nézett volna, odanyújtotta nekem. Hosszan bámultam őket, majd visszasüllyesztettem a borítékba. Apám visszajött hozzánk, leült, és folytatta a beszélgetést.

– Ami az anyagi kérdéseket illeti, ezzel be is fejeztük. Most jönnek a tanácsok. Nem mintha most valami erkölcsi hagyatékot szeretnék rád taksálni, lányom, nem vagyok számodra a legbizalomgerjesztőbb személy, és nem is akarok példát mutatni, de nem hiszem, hogy nehezedre esne még egy-két percet rám szánni annyi év után. így van?

Bólintottam.– Lássuk, a tanácsom a következő: hagyjátok el a várost minél hamarabb. Mindketten, és

jó messze menjetek Madridtól, minél messzebbre, annál jobb. Ha lehet, hagyjátok el Spanyolországot is. De ne Európába menjetek, mert ott sem fest rózsásan a helyzet. Menjetek Amerikába, vagy ha az nagyon távolinak tűnik, akkor Afrikába. Marokkóba, a

Protektorátusba, ott jól lehet élni. Nyugodt hely, ahol az arabokkal folytatott háború óta soha nem történt semmi. Kezdjetek új életet, messze ettől a megtébolyodott országtól, mert amikor a legkevésbé számítunk rá, valami rettenetes fog itt történni, és senki nem fogja ép bőrrel megúszni.

Nem tudtam tartóztatni magam.– És maga miért nem megy el?Keserűen mosolyodott el megint. Széles kezét az enyém felé nyújtotta, és erősen

megszorította. Meleg volt. Nem eresztett el, úgy folytatta.– Mert nekem már nem kell a jövő, lányom, én felégettem magam mögött a hajókat. És ne

magázzál, tedd meg nekem ezt a szívességet. Az én időm már lejárt, talán egy kicsit túl korán, nekem azonban már sem kedvem, sem erőm, hogy egy új életért küzdjek. Ha valaki ekkora vállalkozásba fog, akkor kell, hogy legyenek álmai és reményei, illúziói. Ha e nélkül indulsz el, az csak szökés, és nekem nem áll szándékomban sehova se menekülni, inkább itt maradok, és farkasszemet nézek azzal, aminek jönnie kell. De te, Sira, te fiatal vagy, családot kell alapítanod és gondoskodni róla. Spanyolország nagyon rossz hellyé kezd válni. Ezért, mint apád és barátod, azt tanácsolom, menj el innen. Vidd magaddal anyád, hogy lássa felnőni az unokáit. És vigyázz rá, amire én képtelen voltam, ígérd meg.

Mélyen a szemembe nézett, amíg nem látta igenlő mozdulatomat. Nem tudtam, hogyan gondolta, hogy én gondoskodjam anyámról, de nem mertem mást tenni, mint bólintani.

– Nos, akkor azt hiszem, ezzel végeztünk is - jelentette ki.Felállt, és mi követtük.– Szedd össze a dolgaidat - mondta.Engedelmeskedtem. Minden befért a táskámba, kivéve a legnagyobb dobozt és a pénzes

borítékokat.– És most hagyd, hogy megöleljelek először és alighanem utoljára. Erősen kétlem, hogy

még találkoznánk az életben.Vékony testemet robosztus termete betakarta, ahogy erősen magához szorított, aztán nagy

kezébe fogta az arcom, és csókot lehelt a homlokomra.– Olyan gyönyörű vagy, mint az anyád. Sok szerencsét az életben, lányom. Isten áldjon.Szerettem volna valamit válaszolni, de nem tudtam. A hang megakadt valahol a

torkomban, a szavak és a nyál kaotikus szövedékében, könnyek gyűltek a szemembe, és nem voltam többre képes, megfordultam, kiléptem a folyosóra a kijáratot keresve, botladozva, elhomályosult tekintettel és zsigereimben egy csipet fekete bánattal.

Anyámat a lépcsőházban vártam meg. Az utcai kapu félig nyitva maradt, és láttam, hogy Servanda baljós figurája lesi a távolból, miközben kilép a lakásból. Anyám arca kigyúlt, szeme könnybe lábadt, arca végre felindulást tükrözött. Nem voltam jelen, hogy lássam, szüleim hogyan viselkedtek, és mit mondtak egymásnak abban az utolsó öt percben, de mindig úgy hittem, hogy ők is megölelték egymást, és búcsút vettek egymástól örökre.

Úgy ballagtunk lefelé, ahogy feljöttünk, anyám elöl, én mögötte. Némán. Táskámban az ékszerekkel, okiratokkal és fényképekkel, hónom alatt a százötven pesetával, miközben sarkam végigkopogott a márvány lépcsőfokokon. A félemeletre érve nem bírtam tovább, megragadtam anyám karját kényszerítve, hogy megálljon és rám nézzen. Arca az enyémmel szemben, hangom alig hallható suttogás.

- Tényleg meg fogják ölni, anya?

4

Kiléptünk az utcára, és hazafelé tartottunk egy szó nélkül. Anyám gyorsabban kapkodta a lábát, és én igyekeztem vele tartani, jóllehet a kényelmetlenség és frissen debütált cipőm magas sarka néha megnehezítette, hogy tartsam hosszú léptei ritmusát. Néhány perc múlva meg mertem szólalni, még mindig megrendülten, mintha össze kellene beszélnünk.

– Most mit csináljak, anyám, mindezzel?Nem állt meg, hogy válaszoljon.– Őrizd biztonságos helyen - hangzott a tanács.– Az egészet? És neked nem kell semmi?– Nem, ez mind a tiéd, te vagy az örökös, különben is felnőtt nő vagy, én nem szólhatok

bele, hogy ezentúl mit kezdesz azokkal a javakkal, melyekről apád úgy döntött, rád hagyja.– Biztos vagy benne, anyám?– Biztos, lányom, biztos. Ha gondolod, adj egy fényképet, bármelyiket, nem kell több, csak

egy emlék. Minden egyéb a tiéd, de az isten szerelmére kérlek, Sira, az isten szerelmére és a Szűzanyára, hogy jól figyelj rám, te lány.

Végre megállt, és egy utcalámpa zavaros fénye alatt mélyen a szemembe nézett. Mellettünk ezer irányba tartottak a gyalogosok, távol a zavarodott érzéstől, amit a találkozó keltett mindkettőnkben.

– Vigyázz magadra, Sira. Vigyázz magadra, és légy megfontolt- mondta halk hangon, sietősen formálva a szavakat. - Ne csinálj semmi őrültséget, mert

amit most kaptál, az sok, rengeteg, sokkal több, mint amiről valaha is álmodni mertél az életben, úgyhogy, az isten szerelmére, lányom, légy óvatos, légy óvatos és megfontolt.

Csendben folytattuk utunk, amíg el nem váltunk. Anyám hazament üres otthonába, nélkülem, ahol nagyapám néma társasága várta, aki soha nem tudta meg, ki nemzette az unokáját, mert Dolores makacsul és büszkén örökre megtagadta, hogy elárulja a nevét. Én pedig Ramiróhoz tértem meg. Cigarettázva várt otthon, miközben rádiót hallgatott a nappali homályában, aggódva várta, hogy megtudja, hogy sikerült a találkozás, és készen állt vacsorázni indulni.

Elmeséltem a látogatás összes részletét, hogy mit láttam, mit hallottam apámtól, hogy éreztem magam, és mit tanácsolt. És megmutattam neki, mit hoztam magammal abból a házból, ahová valószínűleg soha nem térek vissza többet.

– Ez rengeteget ér, drágám - suttogta az ékszereket bámulva.– És még van több is - mondtam, elé rakva a bankjegyekkel teli borítékot.Válaszul füttyentett egyet.– De mit fogunk mi ezzel kezdeni, Ramiro? - kérdeztem az aggodalomtól elszoruló

torokkal.– Akarod mondani, mihez kezdesz vele te, angyalom, ez mind a tiéd. Megtehetem, ha

szeretnéd, hogy utánanézek, hol lenne a legjobb megőrizni. Talán a legjobb ötlet az lenne, ha az irodám páncél-szekrényébe helyeznénk el.

– Miért nem visszük a bankba?– Nem hiszem, hogy okos gondolat lenne, amilyen idők járnak.Néhány éve összeomlott a New York-i tőzsde, a politikai helyzet nagyon ingatag, ezek és

még egy sor más ok, ami engem egyáltalán nem érdekelt, szolgált magyarázatul, mellyel javaslata mellett érvelt. Alig figyeltem rá, akármit is döntött, helyeseltem, csak azt akartam, hogy mielőbb találjon menedéket a kezemet égető vagyonnak.

Másnap papírokkal és ívekkel megrakva állított be munka után.– Megállás nélkül csak a te dolgodon töröm a fejem, és azt hiszem, megtaláltam a

megoldást. A legjobb lenne, ha üzleti vállalkozást alapítanál - jelentette ki, alighogy belépett.Nem tettem ki a lábam otthonról, mióta felkeltem. A délelőttöt feszülten és idegesen

töltöttem, az előző délután járt a fejemben, és még mindig annak a különös érzésnek a hatása

alatt voltam, amit a tudat keltett, hogy van apám, akinek van kereszt- és vezetékneve, vagyona és érzelmei. Ramiro váratlan javaslata csak növelte zavarodottságom.

– Minek nekem egy vállalkozás? - kérdeztem rémülten.– Mert így a pénzed nagyobb biztonságban lenne. És van egy másik oka is.Elmesélte, hogy gondokkal küzd a boltban, feszültség támadt az olasz főnökökkel, és

mennyire bizonytalan a külföldi cég helyzete ez idő tájt a forrongó Spanyolországban. És hogy milyen ötletei vannak, erről is mesélt, tervek egész lajstromát tárta fel előttem, melyekbe addig sosem vont be. Mindegyik újító, ragyogó, céljuk az ország korszerűsítése külföldi találmányokkal, és utat nyitni a modernség felé. Angol aratógépek importja Kasztília földjeire, amerikai porszívók takarosan csillogó-villogó városi otthonok ígéretével, és kabaré berlini mintára, amelyhez már kinézett egy helyet a Valverde utcában. Egy terv azonban még fényesebben ragyogott, mint a többi: a Pitman Akadémiák.

– Hónapok óta jár a fejem ezen a lehetőségen, mióta egyik régi ügyfelünknek hála kapott a cég ismertetőt róla, de mint üzletvezető úgy éreztem, nem lenne célszerű, ha személyesen keresném meg őket. Ha viszont alapítunk egy vállalkozást a nevedre, minden sokkal egyszerűbb lesz - jelentette ki. - A Pitman Akadémiák teljes gőzzel működnek Argentínában, több mint húsz fiókkal, ezernyi tanulóval, akiket arra készítenek fel, hogy el tudjanak helyezkedni vállalatoknál, bankokban és hivatalokban. Forradalmi módszerekkel tanítanak gépírást, gyorsírást, könyvelést, és a diákok tizenegy hónap múlva hónuk alatt oklevéllel távoznak, tettre készen, hogy felfalják a világot. És a vállalkozás nőttön-nő, folyamatosan új fiókokat nyit, bővíti az alkalmazottak körét, és bevételt termel. Megcsinálhatnánk itt ugyanezt, megalapítjuk a Pitman Akadémiákat az óceánnak ezen az oldalán. És ha úgy vetjük fel az ötletet az argentinoknak, hogy már van egy törvényesen bejegyzett vállalkozásunk, megfelelő tőkével, akkor jóval több esélyünk lenne, mintha mint egyszerű magánszemélyek keresnénk meg őket.

A leghalványabb elképzelésem sem volt, hogy ez egy józan terv volt-e, vagy éppen a legőrültebb ötlet, Ramiro azonban olyan magabiztosan beszélt, olyan meggyőző erővel és tárgyismerettel, hogy egy percig nem kételkedtem, kiváló elgondolásról van szó. Továbbrészletezte a tervet, és minden egyes szótag újabb és újabb meglepetést jelentett számomra.

– Másrészt, azt hiszem, hogy el kellene gondolkoznunk apád javaslatán, hogy elhagyjuk Spanyolországot. Igaza van, itt túl sok a feszültség, bármikor kitörhet valami rettenetes, és nem ez a legjobb perc új üzletbe fogni. Éppen ezért úgy hiszem, hogy a legjobb lenne, ha megfogadnánk a tanácsát, és Afrikába mennénk. Ha minden jól megy, és a helyzet rendeződik, akkor majd visszatérünk a félszigetre, és egész Spanyolországban fogunk terjeszkedni. Adj egy kis időt, hogy a nevedben felkeressem a Pitman tulajdonosait Buenos Airesben, és meggyőzzem őket a tervünkről, hogy jelentős fiókot nyitnánk Marokkóban, majd meglátjuk, hogy Tangerben vagy a Protektorátusban. Maximum egy hónap, és befut a válasz. És ha megjött, akkor arrivederci Hispano-Olivetti, elmegyünk, és belevágunk a vállalkozásba.

– De minek akarnának az arabok gépírást tanulni?Ramiro elsőre hangosan, teli szájjal nevetett fel. Aztán eloszlatta tudatlanságom.– Hát miket nem gondolsz, aranyom! A mi akadémiánk a Marokkóban élő, európai

lakosságot fogja kiszolgálni. Tanger nemzetközi város, szabad kikötő, ahova Európa minden pontjáról érkeznek emberek. Rengeteg külföldi cég dolgozik ott, külképviseletek, bankok és mindenféle pénzügyi vállalkozások, végtelen számú munkalehetőség kínálkozik, és mindenhol szükség van jól képzett alkalmazottakra, akik értenek gépeléshez, gyorsíráshoz és könyveléshez. Tetuan-ban más a helyzet, de lehetőség ott is van bőven, ugyan a lakosság kevésbé nemzetközi, mert ez a spanyol Protektorátus fővárosa, de teli van hivatalnokokkal és hivatalnokjelöltekkel, és most már te is tudod, életem, hogy mindannyiuknak szüksége van arra a felkészültségre, amit a Pitman Akadémiák biztosíthatnak nekik.

– És mi van, ha az argentinok nem egyeznek bele?– Ezt erősen kétlem. Vannak kiváló kapcsolatokkal rendelkező barátaim Buenos Airesben.

Meglesz, majd meglátod. Át fogják adni a módszert és a szükséges ismereteket, és küldenek majd képviselőket, akik kiképzik az alkalmazottakat.

– És te mit fogsz csinálni?– Én egyedül semmit. Mi ketten sok mindent. Mi fogjuk vezetni a céget. Te és én, együtt.Válaszomat ideges mosoly előzte meg. A Ramiro festette kép nem lehetett volna

valószerűtlenebb: a szegény, munkanélküli varrólány, aki néhány hónapja még arra készült, hogy majd gépelni tanul, mert olyan szegény volt, mint a templom egere, most hirtelen csodák csodájára át fog változni egy lenyűgöző jövő előtt álló cég vezetőjévé.

– Azt szeretnéd, hogy én vezessem a céget? De hát, Ramiro, nekem a leghalványabb elképzelésem sincs semmiről.

– Hogy-hogy nincs? Nekem kell elmondanom, milyen sokat érsz? Az az egyetlen gond, hogy soha nem volt lehetőséged ezt megmutatni, a fiatalságod egy odúba zárva fecsérelted el mások számára varrva rongyokat, és anélkül hogy lehetőséged nyílt volna valami jobbra. A te időd, a te valódi időd még csak most jött el.

– És mit fognak mondani a Hispano-Olivettinél, hogy el akarsz menni?Kópésan elmosolyodott, és puszit nyomott az orrom hegyére.– A Hispano-Olivetti, szívem, felfordulhat.

Pitman Akadémiák vagy légvárak, nekem mindegy volt, ha Ramiro szájából hangzott el az ötlet, ha lázas lelkesedéssel fejtegette terveit, miközben a kezemet szorongatta, és tekintete a lelkem mélyére hatolt, ha újra és újra elmondta, mennyit érek, és hogy milyen jól fog sikerülni minden, ha együtt fogadunk a jövőre. Pitman Akadémiák vagy a pokol bugyrai - bármit javasolt, az számomra szent volt.

Másnap elhozta a tájékoztató füzetet, ami annyira felgyújtotta képzeletét. Hosszú bekezdésekben foglalták össze a cég történetét, mely 1919 óta működött, mikor a három társtulajdonos, Allúa, Schmiegelon és Jan megalapította. Az angol Isaac Pitman által kitalált gyorsírásrendszeren alapult. Csalhatatlan módszer, szigorú tanárok, teljes körű felelősségvállalás, személyre szabott oktatás, az oklevél megszerzése után ragyogó jövő. Az ígéretek valódiságát mosolygó fiatalok fényképei előlegezték meg, akik mintha már most ízlelgetnék a ragyogó karrier lehetőségét. A reklámszöveg olyan diadalmasan zengett, hogy akár a leghitetlenkedőbb zsigereit is megmozgatta volna: „Az élet ösvénye hosszú és meredek. Nem mindenki jut el a hőn vágyott út végére, ahol a siker és a vagyon vár. Sokan csak félútig jutnak: az állhatatlanok, a gyenge jelleműek, a hanyagok, a tudatlanok, akik csak a szerencsében bíznak, és elfelejtik, hogy a legzajosabb és legpéldásabb győzelmek a tanulás, a kitartás és az akarat erejéből kovácsolódtak össze. És minden ember saját sorsának kovácsa. Legyen a döntés az ön kezében!”

Aznap délután meglátogattam anyámat. Fazékban forralt kávét, és miközben iszogattuk nagyapám vak, néma alakja mellett kucorogva, beszámoltam neki terveinkről, és megemlítettem, hogy amint letelepedtünk Afrikában, esetleg odaköltözhetne hozzánk. Ahogy azt előre sejtettem, egy cseppet sem tetszett neki az ötlet, és abba sem egyezett bele, hogy elkísérjen.

– Semmi okod rá, hogy engedelmeskedj apádnak, vagy hogy akár elhiggyed, amit mondott. Az hogy gondjai merültek fel az üzemben, még nem jelenti azt, hogy nekünk is bántódásunk fog esni. Minél többet töröm rajta a fejem, annál inkább úgy érzem, hogy eltúlozta a dolgot.

– De ha ő meg van ijedve, anyám, akkor annak csak van valami oka, nem kitalálta...

– Fél, mert parancsoláshoz van szokva, és hogy senki nem beszél neki vissza, és most megzavarta, hogy a munkások először az életben elkezdték felemelni a szavuk, és jogokat követelnek maguknak. Az az igazság, hogy állandóan azt kérdezem magamtól, nem volt-e kész őrültség elfogadni ezt a hatalmas összeget, és főleg az ékszereket.

Őrültség volt, vagy nem, de tény, hogy ettől kezdve a pénz, az ékszerek és terveink szép kényelmesen, súrlódás nélkül illeszkedtek be mindennapjainkba, jóllehet mindig ott voltak a gondolatainkban és a beszélgetésekben. Ahogy azt előre látni lehetetett, Ramiro vállalta, hogy utánajár a cégalapításhoz szükséges intézkedéseknek, és én csak aláírtam az elém tolt papírokat. És ettől kezdve az élet olyan volt, amilyen eddig: mozgalmas, szórakoztató, szerelmes és csordultig tele ostoba jóhiszeműséggel.

A látogatás Gonzalo Alvaradónál arra jó volt, hogy anyám és én lecsiszoljuk kapcsolatunk érdes részeit, ugyan útjaink jóvátehetetlenül elváltak. Dolores nyújtotta, amíg lehetett, a Donã Manuélától elhozott, utolsó szövetmaradékokat, hébe-hóba varrt valamit egyikmásik szomszédasszonynak, de ideje nagy részében ölbe tett kézzel ült. Az én világom ellenben már egy másik volt, olyan miliő, amelyben nem volt helye szabásmintáknak, se betétvászonnak, amelyben alig maradt valami a fiatal varrólányból, aki egykor voltam.

A marokkói út még halasztódott néhány hónapig. Ezalatt Ramiro és én sokat jártunk el mindenhova, nevettünk, dohányoztunk, bolondul szeretkeztünk, és hajnalig jártuk a cariocát. Körülöttünk a politikai helyzet egyre tüzesebbé vált, sztrájkok, munkahelyi összetűzések és utcai erőszak vált a megszokott környezetté. Februárban a Népfront baloldali szövetsége nyerte a választásokat; a Falange válaszul még agresszívabbá lett. A politikai vitákban a pisztoly és az ököl vette át a szó helyét, a feszültség a végsőkig fokozódott. Mégis, mit érdekelt minket mindez, hiszen alig néhány lépés választott el egy új korszaktól.

5

Madridot 1936 március vége felé hagytuk el. Egy délelőtt elmentem harisnyát venni, és mire hazaértem, a lakás a feje tetején állt, Ramiro meg bőröndök és utazóládák között.

– Indulunk. Ma délután.– Már válaszoltak a Pitmantól? - kérdeztem ideges csomóval a gyomromban. Rám se

nézett, úgy válaszolt, nadrágokat és ingeket akasztva ki a szekrényből, amilyen gyorsan csak bírta.

– Nem közvetlenül, de megtudtam, hogy komolyan fontolóra vették a javaslatunk. Úgyhogy azt hiszem eljött a perc, hogy szárnyra keljünk.

– És a munkád?– Felmondtam. Ma. Már elegem volt belőlük, tudták, hogy csak napok kérdése, és megyek.

Hát akkor, viszlát, Hispano-Olivetti, sohanapján. Egy új világ vár ránk, aranyom, bátraké a szerencse, na, kezdd összekapni a holmid, mert mindjárt indulunk.

Nem válaszoltam, és némaságom arra kényszerítette, hogy megszakítsa lázas tevékenységét. Megtorpant, rám nézett és elmosolyodott, ahogy észrevette zavartságom. Hozzám lépett, átkarolta a derekam, és egy csókkal gyökerestül kitépte minden félelmem, és annyi életerőt ömlesztett át belém, hogy képes lettem volna Marokkóig repülni.

A nagy sietségben csak néhány percem maradt, hogy elbúcsúzzam anyámtól, alig futotta többre, mint egy sietős ölelésre szinte az ajtóban, és hogy ne aggódj, majd írok. Hálás voltam, hogy nem volt idő hosszúra nyújtani a búcsút, sokkal fájdalmasabb lett volna. Vissza se

néztem, miközben levágtattam a lépcsőn, bármennyire is erős volt, tudtam, hogy majdnem elsírja magát, és nem ez volt a megfelelő perc holmi érzékenykedésre. Teljes öntudatlanságomban úgy sejtettem, hogy a távoliét nem fog sokáig tartani, mintha Afrika könnyen elérhető lenne, egy-két utcával odébb, és az utazás nem tartana majd tovább néhány hétnél.

Tangerben szálltunk partra egy kora tavaszi, szeles délelőttön. Magunk mögött hagytuk a szürke és mogorva Madridot, és megszálltunk egy különös, elkápráztató, színekkel és kontrasztokkal teli városban, ahol az arabok dzsellabába bújtatott, turbános, sötét arca keveredett a már megtelepedett európaiakkal és másokkal, akik a múlt elől menekülve útközben voltak ezer végcél felé, kétes álmokkal teli bőröndjeik mindig félig becsomagolva. Tanger, a tizenkét nemzetközi zászló, a tengerpart, a burjánzó pálma- és eukaliptuszfák, a mór negyed sikátorai és az új sugárutak, melyeken fényűző gépkocsik futottak, a CD - corps diplomatique - jelzést viselve. Tanger, ahol a mecsetek minaretjei és a fűszerillat minden feszültség nélkül élt együtt a konzulátusok, bankok, a kabriókban furikázó, kacér külföldi asszonyok, a szőke dohány és az adómentes, párizsi kölnik aromájának világával. A kikötői fürdőszállók teraszai a tengeri szélben hullámzó napernyőkkel fogadtak, távolban a Malabata-fokkal és a spanyol partokkal. A világos és könnyű viseletbe öltözött európaiak a napszemüvegek és rugalmas kalapok védelmében aperitifet szopogattak, miközben a nemzetközi sajtót lapozgatták keresztbe tett lábbal és lusta nemtörődömséggel. Egy részük az üzleteléssel töltötte az idejét, mások a hivatalokban, legtöbbjük azonban színlelt gondtalanságban tengette semmittevő életét. Előjátéka volt ez valami bizonytalannak, ami még nem köszöntött be, és amit a legmerészebbek sem tudtak volna megjósolni.

A Pitman Akadémiák vezetőségének válaszára várva a Continental Hotelben szálltunk meg a kikötő felett, az óváros szélén. Ramiro kábelezett az argentin cégnek, hogy megváltozott a címünk, és én vállaltam, hogy naponta megérdeklődöm a szállóportásoktól, megérkezett-e a közös jövőnk kezdetét kitűző levél. Ahogy megjön a válasz, el fogjuk dönteni, hogy Tangerben maradunk-e vagy a Protektorátusban telepszünk-e le. És miközben az értesítés valahol az Atlanti-óceán vizein időzött, elkezdtük bejárni a várost felkeresve a hozzánk hasonló kivándorlók köreit, hozzácsapódtunk a homályos múlttal és beláthatatlan jövővel rendelkező lények tömegéhez, akik szívvel-lélekkel szentelték magukat a fecsegés, ivás, táncolás tikkasztó munkájának, a Cervantes Színház előadásainak és annak, hogyan játsszák el kártyán a jövendőt. Képtelenek voltak kideríteni, hogy mit tartogat számukra az élet, csillogó sorsot vagy baljós véget valami lyukban, melyről még csak elképzelésük sem volt.

Olyanná kezdtünk válni, mint ők, és új időszakba léptünk, ahol minden volt, kivéve nyugalom. Voltak szerelemtől roskadozó órák a Continental szobájában, miközben tengeri szellő lebegtette a fehér függönyöket, volt őrült szenvedély a légkavaró vitorlájának egyhangú surrogása mellett, melybe elakadó lélegzetünk ritmusa vegyült, sós ízű veríték csurgott a bőrünkön, az összegyűrt lepedő lefolyt az ágyról, és végigömlött a padlón. Sokat jártunk el, éltük az utca életét éjjel-nappal. Eleinte kettesben, mivel nem ismertünk senkit. Néha, olyankor, ha nem fújt erősen a keleti szél, eljártunk a Diplomata Liget strandjára; délutánonként az újonnan épített Pasteur körúton sétáltunk, amerikai filmeket néztünk a Florida Kursaal és a Capitol moziban, vagy beültünk a Kis Piactér egyik kávézójába, a város lüktető szívébe, ahol az arab és az európai világ sikkesen és kényelmesen simult egymásba.

Az elszigeteltség azonban alig néhány hétig tartott, Tanger kis helynek bizonyult, Ramiro pedig rendkívül könnyen barátkozott, és akkoriban látszólag mindenkinek mérhetetlen szüksége volt rá, hogy minél több emberrel ismerkedjen meg. Hamarosan már köszöntünk bizonyos arcoknak, megtanultunk néhány nevet, és csatlakoztunk az asztaltársasághoz, ha betértünk valahová. Ebédelni és vacsorázni a Bretagne-ba, a Roma Parkba vagy a Brasserie de la Plage-ba jártunk, esténként pedig a Bar Russóba, a Chathamba, a Francia téri Detroitba vagy a Centrálba, ahol magyar varietéművészek dolgoztak, vagy beültünk egy előadásra a

M’salah Music Hall széles üvegpavilonjába, melyet csurig töltöttek a franciák, angolok és spanyolok, vegyes nemzetiségű zsidók, marokkóiak, németek és oroszok, akik táncoltak, ittak és politizáltak itteni és ottani ügyekről vitatkozva bábeli zűrzavarban, harsány zenekari aláfestéssel. Néha a Café Haifában kötöttünk ki a tenger mellett, sátrak alatt heverve hajnalig. Földre dobott matracokon, ahol az emberek hasist szívtak és teát szürcsölgettek hozzá. Gazdag arabok, bizonytalan egzisztenciájú európaiak, akik egykor talán szintén vagyonosak voltak. Csak ritkán jutottunk ágyba virradat előtt ezekben a zavaros időkben, melyet megosztott a várakozás az Argentínából érkező hírekre és a késlekedés miatt ránk kényszerített henyélés. Lassan megtanultunk közlekedni az új európai városrészben, és kószálni az arab negyedben, együtt élni a bevándorlók és helyiek különös elegyével. Ott sétáltatták uszkárjukat a viaszfehér arcbőrű, széles szalmakalappal és gyöngyökkel cicomázott hölgyek, és dolgoztak a szabad ég alatt özönvíz előtti szerszámaikkal a sötétbőrű borbélyok. Utcai árusok kínálgatták a kenőcsöt és balzsamot, a diplomaták makulátlan öltözetben feszítettek, kecskenyáj vonult át, majd muzulmán nők szinte arctalan, tünékeny, rebbenő alakja haikba és kaftánba burkolózva.

Naponta érkeztek hírek Madridból. Időnként a spanyol helyi lapok kerültek a kezünkbe, a Demokrácia, az Afrikai Hírmondó vagy a köztársaságpárti A Jövő. Máskor egyszerűen a rikkancsok szájából hallottuk az eseményeket, akik a Kis Piactéren kiáltották szét a főcímeket bábeli nyelvzavarban: La Vedetta di Tangeri olaszul, Le Journal de Tangier franciául. Hébe-hóba kaptam levelet anyámtól, kurta, szűkszavú, távolságtartó írásokat. így tudtam meg, hogy nagyapám némán halt meg, hintaszékében mozdulatlan, és a sorok között megéreztem, hogy egyre keservesebbé válik számára napról napra megélni.

A felfedezések időszaka is volt ez. Megtanultam néhány mondatot arabul, keveset, ám hasznosat. Fülem hozzászokott más nyelvek - a francia, az angol - zenéjéhez, és anyanyelvem különböző kiejtéséhez, mint a haketía, amit a marokkói szefárd zsidók beszéltek, ahol az óspanyol alapokba arab és zsidó szavak keveredtek. Felfedeztem, hogy vannak olyan vegyületek, amelyeket szívnak, befecskendeznek vagy orron keresztül szippantanak fel, és megzavarják az érzékelést, hogy létezik olyan ember, aki képes az anyját is eljátszani a baccaratasztal mellett, és hogy előfordul olyan testi szenvedély, amely több lehetőséget tart megengedhetőnek, mint amire egy férfi és egy nő képes a matrac vízszintesében. Megtanultam néhány dolgot a nagyvilág eseményeiről, melyekről az alagsori iskolában soha nem esett szó; megtudtam, hogy évekkel ezelőtt hatalmas háború dúlta fel Európát, hogy Németországot egy Hitler nevű alak kormányozza, akit egyesek imádtak, mások féltek, és hogy akiről egyik nap még úgy tűnt hosszasan időzik majd egy helyen, másnap már elillanhat, hogy mentse a bőrét, és ne terítsék ki, vagy hogy ne azzal fizessen egy a legbaljósabb rémálmainál is rosszabb helyen.

És felfedeztem azt is, ami iszonyatos aggodalommal töltött el, hogy bármely pillanatban és látható ok nélkül mindaz, amit biztosnak hiszünk, kibillenhet, letérhet az útról, irányt változtathat, és elkezdhet átalakulni. Ellentétben azokkal az ismeretekkel, amiket egyesek és mások szenvedélyeiről, az európai politikáról és a minket körülvevő emberek hazájának történelméről tanultam, ezt a leckét nem úgy sajátítottam el, hogy valaki elmesélte, hanem mert saját bőrömön tapasztaltam. Nem emlékszem a pillanatra, sem arra, pontosan hogyan történt, de egy meghatározhatatlan pillanatban a viszony Ramiro és köztem egyszerre változni kezdett.

Először csupán szokásaink kezdtek eltérni. Egyre jobban bevonódtunk mások életébe, és határozottan vonzóvá vált ide vagy oda beülni. Már nem bóklásztunk ráérősen, nem hagytuk magunkat sodródni, ahogy az első napokban. Én jobban szerettem az előző időszakot, mikor egyedül voltunk, senki más, csak ő meg én, és köröttünk az idegen világ, de megértettem, hogy Ramiro lehengerlő személyiségével sokak rokonszenvét megnyerte. És bármit tett, az úgy volt jó, ezért aztán egy szó nélkül tűrtem az idegenek társaságában töltött, végtelen

órákat, annak ellenére, hogy az esetek többségében azt sem értettem, hogy mit beszélnek, egyszer azért, mert nem az én nyelvemen folyt a társalgás, másszor, mert számomra még ismeretlen helyeket és ügyeket emlegettek: koncessziók, nácizmus, Lengyelország, bolsevikok, vízumok, kiadatás. Ramiro közepesen elboldogult franciául és olaszul, törte az angolt, és tudott néhány kifejezést németül. Dolgozott nemzetközi cégeknek, tartotta a kapcsolatot külföldiekkel, és ha nem volt mondanivalójára pontos szava, akkor gesztikulált, körülírta, vagy magától értetődőnek vette. Semmi gondot nem jelentett, hogy megértesse magát, és rövidesen a kivándorlók körének népszerű alakja lett. Nehezen eshetett meg, hogyha beléptünk egy étterembe, ne köszönjünk két vagy három asztalnál is, vagy ne akart volna valamely társaság bevonni az élénk csevegésbe, ha megjelentünk az El Minzah Szálló bárjában vagy a Tingis kávézó teraszán. Ramiro úgy beilleszkedett, mintha egész életében ismerte volna őket, én pedig hagytam, hogy magával ráncigáljon mindenhova, az árnyékává lettem, szinte mindig néma alakká, akit minden közömbösen érint, csak őt magam mellett tudhassam, szimpla függelék lettem, személyének mindig szolgálatra kész ki-terjesztése.

Volt egy időszak, körülbelül a tavasz, amíg össze tudtuk egyeztetni életünk e két arcát, és fenntartottuk az egyensúlyt. Óvtuk a bensőséges perceket, a kizárólag magunknak szentelt órákat. Óvtuk a madridi napok lángját, és ugyanakkor nyitottunk az új barátok felé, hátára kapott a helyi élet hullámzása. Eljött a perc azonban, mikor a mérleg nyelve elkezdett kibilleni. Lassan, apránként, de visszafordíthatatlanul. A társaságban töltött órák beszivárogtak meghitt perceink terébe. Az ismerős arcok már nem egyszerűen anekdotákban gazdag beszélgetőtársak voltak, hanem múlttal, jövőre vonatkozó tervekkel rendelkező és kapcsolatokat alakító személyekké kezdtek válni. Előbukkant egyéniségük a névtelenség ködéből, egyre erőteljesebben körvonalazódott, érdekesnek, vonzónak bizonyultak. Még mindig emlékszem egy-két kereszt- és vezetéknévre; még őrzöm emlékeimben arcuk, melyek már valószínűleg koponyák, és távoli származási helyük, melyet akkor nem tudtam a térképen megtalálni. Iván, az elegáns és hallgatag orosz, sovány, mint egy sétabot, félénk tekintetű, zakózsebében örökösen zsebkendő virult, mint egy szezonon kívül nyíló selyemvirág. A lengyel báró, akinek a neve már kiment a fejemből, és aki fűnek-fának hirdette állítólagos vagyonát, miközben csak egy ezüstfogantyús sétabotra és két ingre futotta, melyek nyakát szakadtra dörzsölték az évek. Isaac Springer, a nagy orrú, osztrák zsidó, arany cigarettatárcával. A horvát párocska, Jovovicék, mindkettő gyönyörű, olyan egyformák és látszatra két-neműek, hogy néha szeretőknek nézték őket, néha testvéreknek. Az izzadós olasz, aki állandóan rám szegezte zavaros tekintetét, Mariónak hívták, igen, talán Mariónak, már nem tudom. Ramiro egyre meghittebb kapcsolatot ápolt velük, megosztották vele minden vágyuk és szorongásuk, tényleges résztvevője lett terveiknek. És én láttam, ahogy napról napra szelíden, nagyon szelíden, de egyre közelebb kerül hozzájuk, és távolodik el tőlem.

A Pitman Akadémiák vezetőinek értesítése mintha soha nem akart volna megérkezni, és legnagyobb megdöbbenésemre a késlekedés látszólag nem keltett semmi nyugtalanságot Ramiróban. Egyre kevesebb időt töltöttünk kettesben Continentalbeli kis szobánkban. Egyre kevesebbet suttogott a fülembe, egyre ritkábban utalt arra, ami addig úgy lenyűgözte bennem. Alig említette, amiért azelőtt bolondult, és nem tudta elégszer elszámlálni: ragyogó bőröm, istennői csípőm, selymes hajam. Elvétve hangzott el bók bájos kacagásomról, fiatal frissességemről. Szinte soha nem nevetett már azon, amit az én áldott ártatlanságomnak nevezett, és éreztem, hogy egyre kevesebb érdeklődést, kevesebb cinkosságot, kevesebb gyengédséget keltek benne. Ekkor történt, ezekben a szomorú napokban, mikor az elbizonytalanodás fenyegetően kezdte megülni lelkiismeretem, hogy kezdtem rosszul érezni magam. Nemcsak lelkileg, hanem testileg is. Rosszul, nagyon rosszul, pocsékul, rettenetesen. Talán a gyomrom nem szokott még hozzá az új ételekhez, melyek annyira különböztek anyám főztjétől és a madridi vendéglők egyszerű fogásaitól. Meglehet a nyár eleji sűrű, nedves meleg volt az oka növekvő gyengeségemnek. A nappali fény túl heves volt, az utcai szagok undort

és hányingert keltettek. Csak nagy üggyel-bajjal tudtam kikecmeregni az ágyból, az öklendezés a legváratlanabb pillanatokban kapott el, és állandóan álmosság vett rajtam erőt. Néha - ez volt a ritkább -Ramiro látszólag aggódott értem, mellém ült, kezét a homlokomra tette, és édesen dünnyögött. Máskor - ez volt a gyakoribb - nem figyelt, nem volt velem. Rám se hederített, már messze járt.

Többet nem jártam el vele éjszakánként, alig volt bennem erő és kitartás, hogy talpon maradjak. Egyedül maradtam a szállóban hosszú, sűrű, fojtogató órákra; ragacsos párában hosszúra nyúlt órák, mikor a lég sem rezdült, mintha nem is élne. Úgy képzeltem, hogy Ramiro ugyanazt csinálja, mint az utóbbi időben és ugyanazzal a társasággal: ital, biliárd, fecsegés és még fecsegés, szedett-vedett cetlikre firkantott számlák és térképek a kávézók fehér márványasztalán. Azt hittem, hogy ugyanazt teszi, amit azelőtt velem, csak most nélkülem, és képtelen voltam megjósolni, hogy más irányba haladt tovább, hogy volt valami több, már átlépte a barátkozás jelentette társadalmi élet határait, és új terepre hatolt be, amely nem volt teljesen ismeretlen előtte. Felmerültek más tervek, igen. Voltak játékbarlangok, vad pókercsaták, és virradatig tartó mulatságok. Fogadások, erőfitogtatás, sötét ügyletek és esztelen ötletek. Hazugságok, nagyzolás, és egyéniségének hónapokig rejtve maradt oldala bukkant fel. Ramiro Arribas, az ezerarcú férfi, eddig csak egyet mutatott meg. Nem kellett soká várnom, hogy a többit is megismerjem.

Esténként egyre később és egyre rosszabb állapotban jött haza. Az inge kicsúszott a nadrág derekából, a nyakkendő csomója a mellkasát verdeste, túlontúl izgatott volt, dohánytól és whiskytől bűzlött, kásás hangon hebegett bocsánatért, ha még ébren talált. Néha hozzám sem ért, csak bedőlt az ágyba, mint egy zsák, és azonnal elaludt, hangos szuszogása nem hagyott pihenni a reggelt megelőző, szűk néhány órában. Máskor ügyetlenül megölelt, nyálasan lihegett a nyakamba, letépte a ruhát, ami gátolta, és rám mászott, hogy köny-nyítsen magán. Én hagytam szemrehányás nélkül, anélkül, hogy értettem volna, mi történik velünk, és képtelen voltam nevet adni ennek az érzéketlenségnek.

Volt olyan éjszaka, hogy haza se jött. Azok voltak a legrosszabbak, a virrasztás hajnalig az öböl fekete vizein tükröződő móló sárga fényeit bámulva, pirkadat könnyeimet tenyeremmel törölgetve és a keserű sejtelem, hogy talán az egész tévedés volt, hatalmas tévedés, amit már nem lehet visszacsinálni.

A vég nem váratott sokat magára. Készen állva, hogy végre utánajárjak rosszullétem okának, egy kora reggel, mivel nem akartam ezzel Ramirót aggasztani, elsétáltam az Estatuto utcában lévő orvosi rendelőbe. „Doktor Bevilacqua, általános orvos, zavarok és betegségek”, állt az ajtót díszítő, aranyozott táblán. Meghallgatott, megvizsgált, kikérdezett. És nem kellett hozzá békapróba, sem más eljárás, hogy biztosítson afelől, amit már sejtettem, és mint később megtudtam, Ramiro is. Összezavarodott érzelmekkel tértem vissza a szállóba. Öröm, szorongás, boldogság, félelem. Arra számítottam, hogy még ágyban lesz, és csókokkal ébresztem, hogy elmondjam a nagy hírt. De soha nem tudtam megtenni. Soha nem volt alkalmam elmondani, hogy gyermekünk lesz, mert mire visszaértem, ő már nem volt ott, és hűlt helyén csak a felforgatott szobát találtam, a tárva-nyitva hagyott szekrényajtókat, a helyükről kirángatott fiókokat és a földön szétszórt bőröndöket.

Kiraboltak, ez volt az első gondolatom.Levegőért kapkodtam, és le kellett rogynom az ágyra. Becsuktam a szemem, és mélyet

lélegeztem, egyet, kettőt, hármat. Amikor újból kinyitottam, végignéztem a szobán. Egyetlen gondolat dübörgött a fejemben: Ramiro, Ramiro, hol van Ramiro? És ekkor, ahogy a tekintetem végigtévelygett a szobán, hirtelen megállapodott az én ágyrészemnél álló éjjeliszekrényen hagyott borítékon. A lámpa talpának támasztva, rajta a nevem nagybetűkkel írva, lendületes vonásokkal, amit felismernék akár a világvégén is.

Drága szerelmem, Sira!

Mielőtt elolvasnád ezt a levelet, szeretném, ha tudnád, hogy imádlak, és emléked velem lesz mindig, amíg élek. Mikor ezeket a sorokat olvasod, én már messze járok, új útra keltem, és ugyan ez minden vágyam, attól tartok, hogy pillanatnyilag nem lehetséges, hogy neked és a gyermeknek, akit úgy sejtem, szíved alatt hordasz, helye legyen benne.

Szeretnék bocsánatot kérni azért, ahogy az utóbbi időben viselkedtem, hogy nem gondoskodtam rólad; bízom benne, hogy megérted, a bizonytalanság, amelyet a Pitman Akadémiák válaszának késlekedése okozott, arra sarkallt, hogy más utakat keressek, melyekben több a jövőre nyíló lehetőség. Sokféle út felvetődött, és egyet választottam; lenyűgöző és egyszersmind ígéretes kalandról van szó, azonban testestül-lelkestül ennek kell szentelnem magam, és ezért a mostani körülmények között nem mérlegelhetem, hogy te illesz-e bele.

Nincs afelől a legcsekélyebb kétségem sem, hogy az a terv, amibe ma belefogok, teljes siker lesz, de pillanatnyilag kezdeti állapotában tetemes befektetést kíván, amely túlszárnyalja pénzügyi kereteimet, éppen ezért, bizalmadat megelőlegezve kölcsönvettem a pénzt és az apád ékszereit, hogy ki tudjam egyenlíteni a kezdetben felmerülő költségeket. Remélem, egy nap vissza tudok adni mindent, amit most kölcsönként magammal viszek, hogy majd az évek múltával továbbadhasd utódaidnak, ahogy apád tette veled. Bízom abban is, hogy anyád áldozatkészségének és kitartásának emléke, ahogy felnevelt, életed elkövetkező szakaszában erőt ad majd.

Viszlát, életem. Örökké a tiédRamiro

U. I. Azt tanácsolom, hogy hagyd el Tangert a lehető leggyorsabban; nem jó hely ez egyedülálló nőknek, és még kevésbé a te állapotodban. Attól tartok, hogy lesznek néhányon, akiknek érdekükben áll, hogy rám találjanak, és ha engem nem lelnek, akkor lehetséges, hogy a te nyomodba erednek majd. Amikor elhagyod a szállót, igyekezz azt diszkréten tenni és kevés csomaggal: ugyan mindenképpen rajta leszek, de mivel igen sürgősen kell távoznom, nem tudom, hogy lesz-e alkalmam kiegyenlíteni az utóbbi hónapok számláját, és nem tudnám megbocsátani magamnak, ha ez téged valamiképp kellemetlenül érintene.

Nem emlékszem, hogy mire gondoltam. Fejemben érintetlenül őrzöm a jelenet képét: a felforgatott szoba, az üres szekrény, a nyitott ablakon beáramló, vakító fény és alakom a vetetlen ágyon, egyik kezemben a levél, másikban a frissen megerősített terhességem, miközben a halántékomon sűrű verítékcseppek gyöngyöznek. Azonban a fejemen átfutó gondolatok vagy soha nem léteztek, vagy nem hagytak nyomot, mert nem tudtam többé felidézni őket. Azt viszont biztosan tudom, hogy úgy láttam neki a munkának, mint egy éppen bekapcsolt gép, mely sietős mozdulatokkal tesz-vesz, de töprengésre és érzelemkifejezésre képtelen. A levél tartalma ellenére, és ugyan már messze járt, Ramiro továbbra is meghatározta cselekedeteim ritmusát, és én nem tettem mást, csak engedelmeskedtem. Kinyitottam egy bőröndöt, és két marokra dobáltam bele, ami a kezembe akadt, anélkül hogy megálltam volna végiggondolni, mit lenne érdemes magammal vinni, és mi maradhat hátra. Néhány ruha, egy hajkefe, egykét blúz és pár már lejárt képes újság, egy adag fehérnemű, rosszul párosított cipők, két kosztümkabát a hozzájuk tartozó szoknyák nélkül és három szoknya kabát nélkül, az íróasztalon hagyott, szétszórt papírok, fürdőszobai flakonok, egy törülköző. Amikor a ruhadarabok és egyéb holmik egyvelege megtöltötte a bőrönd minden zugát, akkor lezártam, és magam mögött becsapva az ajtót elindultam.

A déli jövés-menésben, az ebédlőből ki- és beáramló szállóvendégek, a hangoskodó pincérek, az egymást keresztező lépések között és a számomra érthetetlen nyelvek hangzavarában látszólag senki nem vette észre távozásom. Csak Hamid, a gyerekképű, de már

nem gyerek kifutófiú lépett hozzám készségesen, hogy átvegye a csomagom. Egy szó nélkül visszautasítottam, és kiléptem a szállóból. Megindultam, lépésem nem volt se határozott, se erőtlen, se az ellenkezője, nem volt a leghalványabb elképzelésem se, hogy merre tartsak, és nem is izgatott. Emlékszem, hogy végigmentem a rue de Portugál lejtőjén, fejemben él a Kinti Piac árusoktól, állatoktól, kiáltásoktól és dzsellabáktól nyüzsgő képe. Céltalan bolyongtam, és gyakran kellett félrehúzódnom a falhoz egy-egy gépkocsi tülkölését vagy egy áruját szaladva cipelő marokkói balak, balak figyelmeztetését hallva. Zaklatott kóborlásom során jártam az angol temető, a katolikus templom mellett, végigmentem a Siagin és a Marina utcán, érintettem a Nagy Mecsetet. Mintha örökkön, meghatározhatatlan ideig gyalogoltam volna, nem éreztem se fáradtságot, nem érzékeltem semmit, idegen erő mozgatott, hajtotta előre a lábam, mintha más testhez tartoztak volna, nem az enyémhez. Sokkal tovább is gyalogolhattam volna: órákig, éjszakákon át, talán heteken, éveken, hosszú éveken keresztül, a világ végéig. De nem tettem, mert a Cuesta de la Playa utcában, amikor kísérteiként vonultam végig a Spanyol Iskolák előtt, megállt mellettem egy taxi.

– Szeretné, ha elvinném valahova, mademoiselle? - kérdezte a sofőr spanyol és francia keveréknyelven.

Azt hiszem, bólintottam. A bőrönd miatt azt hihette, hogy utazni készülök.– A kikötőbe, a vasúthoz, vagy buszra száll?– Igen.– Igen, micsoda?– Igen.– Igen, buszra száll?Intettem, hogy igen, mindegy volt, hogy busz vagy vonat, hajó vagy a szakadék mélye.

Ramiro elhagyott, és nem volt hová mennem, így aztán bárhova is jutok, éppoly rossz lesz az egyik, mint a másik. Vagy még rosszabb.

6

Egy hang próbált ébresztgetni, és végtelen erőfeszítéssel sikerült kinyitni a szemem. Két alakot láttam derengeni magam mellett, eleinte homályosan, aztán élesen. Egyikük egy ősz hajú férfi volt, elmosódott arca ismerősnek rémlett. A másik sziluett egy apácát takart makulátlan tiszta fityulában. Próbáltam rájönni, hol vagyok, de csak magas mennyezetet láttam a fejem felett, két oldalon ágyakat a terjengő gyógyszerszagban és az ablakokon beömlő napfényben. Végre rájöttem, hogy kórházban vagyok. Az első elsuttogott szavakra ma is emlékszem.

– Haza akarok menni.– És hol van a haza, lányom?– Madridban.Úgy tetszett, a két alak gyors pillantást vált. Az apáca megfogta a kezem, és lágyan

megszorította.– Azt hiszem, az egyelőre nem lehetséges.– Miért nem? - kérdeztem.A férfi válaszolt: - A Gibraltári-szoroson felfüggesztették a közlekedést. Hadiállapotot

hirdettek.Nem értettem, hogy ez mit jelent, alig jutottak el a szavak a fülemig, visszahullottam a

gyengeség és a végtelen álom mély kútjába, és napokig nem ébredtem fel belőle. Amikor végre magamhoz tértem, még egy ideig a kórházban kellett maradnom. A tetuani polgári

kórházban töltött hetek mozdulatlanságra kárhoztatva arra szolgáltak, hogy valamiféle rendet tegyek az érzelmeimben, és hogy mérlegeljem, milyen következményei lehetnek az elmúlt hónapok eseményeinek. Ez azonban már csak a vége felé volt így, az utolsó napokban, mert eleinte, délelőtt és délután, hajnalban, az engem nem érintő látogatási időben és ételosztáskor, amit képtelen voltam megkóstolni, csak egyetlen dolgot tettem: sírtam. Nem gondolkodtam, nem töprengtem, még csak nem is emlékeztem. Csak sírtam.

Néhány nap múlva, mire minden könnyem elzokogtam, és már nem maradt bennem több sírás, ágyamhoz sorjáztak milliméter pontos ritmusban az emlékek. Szinte láttam, ahogy ostromolnak, egyenként lépve be a kórházépület hatalmas, fénnyel teli csarnokába. Élő, önálló, kisebb-nagyobb emlékek, akik egymás után léptek közel és ugrottak a matracra, felmásztak a testemen, hogy aztán a fülemen, a körmöm alatt, a pórusaimon át behatoljanak az agyamba, és kegyetlenül gyötörjék képekkel és pillanatokkal, melyeket szándékom szerint soha többet nem akartam felidézni. És mikor az emlékek csapata még folyamatosan özönlött hozzám, de jelenlétük már nem volt olyan harsány, hideg kegyetlenséggel, mint a himlő, kezdett felkúszni rajtam a szükség, hogy mindennek a mélyére tekintsek, hogy megtaláljam életem utolsó nyolc hónapjában minden egyes történés okát és indokát. Ez az időszak volt a legrosszabb, a legkeményebb, a legviharosabb. A legfájdalmasabb is. És ha nem is tudnám kiszámítani, mennyi ideig tartott, azt tudom teljes biztonsággal, hogy egy váratlan látogatás zárta le végül.

Eddig napjaim gyermekágyas nők, irgalmas nővérek és fehérre festett fémágyak között teltek. Néha megjelent egy orvos fehér köpenye, és meghatározott időben bejött a többi beteg családja, suttogva beszélgettek, dédelgették az újszülötteket, és vigasztalták azokat, akik mint én, félúton elmaradtak. Ebben a városban egy lelket sem ismertem, soha senki nem jött meglátogatni, és nem is vártam soha senkit. Az sem volt teljesen világos számomra, hogy én magam mit keresek ezen az idegen helyen, csak valami zavaros emlékem maradt idekerülésem körülményeiről. Sűrű bizonytalanságban úszó, fehér folt foglalta el emlékeztemben azt a helyet, ahol az engem ide vezető, ésszerű indokoknak kellett volna lenniük. Azokon a napokon csak a zavaros gondolatokkal kevert emlékek kísértek, az apácák tapintatos jelenléte, és a félig sóvárgó, félig félelmes vágy, hogy minél előbb visszatérhessek Madridba.

Egy reggel azonban magányom váratlanul megtört. Virtudes nővér kerek, fehér alakja mögött megjelent az a férfiarc, aki néhány nappal azelőtt elejtett egy-két szót a háborút illetően.

– Látogatót hoztam, lányom - jelentette az apáca. Kedvesen éneklő hangjából könnyű aggodalmat éreztem kiütközni. Amikor a jövevény bemutatkozott, értettem meg, miért.

– Claudio Vázquez rendőrkapitány, asszonyom - mondta az ismeretlen köszönés helyett. - Vagy kisasszony?

Haja szinte teljesen fehér volt, ruganyos termetét világos nyári öltöny fedte, napbarnított arcában sötét, eleven tekintet villant. Még mindig erőtlenség vert le, és nem tudtam eldönteni, hogy egy fiatalos tartású, érett férfit látok, vagy egy korán megőszült fiatalembert. Mindenesetre ez nem volt most érdekes, sokkal sürgetőbb volt a kérdés, hogy megtudjam, mit akar tőlem. Virtudes nővér a fal mellett álló székre mutatott, és ő lendületesen ágyam jobb széléhez emelte. Kalapját a lábához tette, és leült. Kedves, de tekintélyt parancsoló mosollyal jelezte az apácának, hogy jobb szeretné, ha elvonulna.

A kórterem széles ablakain csak úgy ömlött be a fény. Mögöttük a kert pálma- és eukaliptuszfáit ringatta a szél ragyogó, kék éggel a háttérben, tanúsítva, hogy gyönyörű, nyári nap virradt mindenkire, akinek nem kellett azt kórházi ágyban tölteni egy rendőrkapitány társaságában. A gondosan kifeszített, makulátlan fehér lepedőkkel fedett ágyak két oldalamon, szinte mindegyik, üresen álltak. Amikor a nővér kivonult bosszankodását palástolva, hogy nem lehet a találkozó tanúja, csak a rendőrkapitány és én maradtunk a

kórteremben, néhány távolabb fekvő alak és egy fiatal apáca társaságában, aki csendben mosta fel a padlót valamivel arrébb. Én alig bírtam felülni, a lepedő mellemig takart, szabadon hagyva csupasz, egyre soványabb karom, csontos vállam és a fejem. Hajamat egyik oldalon összefontam, arcom beesett volt, hamuszürke, megtört, kimerült.

– A nővér azt mondta, hogy már jobban van, így hát beszélnünk kell, rendben?Csak bólintással jeleztem beleegyezésem, sejtelmem sem volt, hogy ez a férfi miről akar

tárgyalni velem, nem volt róla tudomásom, hogy a reményvesztettség és a zavarodottság sérti a törvényt. A rendőrkapitány kisalakú jegyzettömböt vett elő zakója zsebéből, és tanulmányozni kezdte. Valószínűleg nemrég futotta át, mert nem kellett lapoznia, hogy megtalálja, csak rápillantott az első lapra, és ott volt az orra előtt minden feljegyzés, amire látszólag szüksége lehetett.

– Lássuk csak, először felteszek néhány kérdést, válaszoljon egyszerűen igennel vagy nemmel. Ön Sira Quiroga Martin, született Madridban, 1911. június 25-én, így van?

Udvariasan beszélt, de ettől még hangja határozottan csengett, vallatóan. Állapotom miatt némi engedékenység lágyította a találkozó hivatalos hangnemét, de nem fedte el teljesen. Egy biccentéssel megerősítettem személyes adataim hitelességét.

– És Tetuanba július 15-én érkezett Tangerből.Újabb bólintás.– Tangerben március 23-tól kezdve a Continental Szállóban lakott.Újabb megerősítés.– Önnel tartózkodott - pillantott újra a jegyzeteibe - Ramiro Arribas Querol, született

Vitoriában 1901. október 23-án.Megint bólintottam, de most lesütött szemmel. Először hallottam a nevét annyi idő után.

Vázquez rendőrkapitányt látszólag nem zavarta, hogy belőlem kifutott az erő, vagy talán igen, de nem akarta, hogy észrevegyem, akárhogy is volt, folytatta a kihallgatást, tudomást sem véve róla, miként érint engem.

– És a Continental Szállóban önök ketten egy kifizetetlen számlát hagytak háromezer-hétszáznyolcvankilenc francia frank értékben.

Nem válaszoltam. Csak elfordítottam a fejem a pillantását kerülve.– Nézzen a szemembe! - mondta.Nem engedelmeskedtem.– Nézzen a szemembe! - ismételte. Hangja semlegesen csengett, nem volt türelmetlenebb,

mint elsőre, se kedvesebb, se követelődzőbb. Egyszerűen ugyanolyan volt. Nyugodtan várt egy-két percig, amíg végre megadtam magam, és ránéztem. De nem válaszoltam. Újrafogalmazta a kérdést anélkül, hogy kijött volna a sodrából.

– Van róla tudomása, hogy a Continental Szállóban kifizetetlen számlát hagytak háromezer-hétszáznyolcvankilenc francia frank értékben?

– Azt hiszem, igen - rebegtem alig hallhatóan. Elkaptam róla a tekintetem, és elfordítottam a fejem. Sírva fakadtam.

– Nézzen a szemembe! - szólított fel harmadszorra is.Várt egy kicsit, amíg rá nem ébredt, hogy ez alkalommal már nem volt bennem meg sem a

szándék vagy az erő vagy a szükséges bátorság, hogy a szemébe nézzek. Hallottam, hogy feláll a székről, megkerüli az ágy végét, és a másik oldalról lép mellém. Leült a szomszéd ágyra, amit meredten néztem, teste megtörte a lepedő sima vonalát. Mélyen a szemembe nézett.

– Segíteni próbálok, asszonyom. Vagy kisasszony, nekem mindegy - jelentette ki határozottan. - Nyakig ül egy rémes ügyben, habár világos előttem, hogy nem saját jószántából. Azt hiszem, tudom, hogyan történt, de szükségem van az együttműködésére. Ha ön nem segít nekem, akkor én sem fogok tudni segíteni önnek. Érti?

Nagy erőfeszítéssel kinyögtem egy igent.

– Nagyszerű, akkor hagyja abba a sírást, és vágjunk bele.Letöröltem a könnyeim a lepedő csücskével. A rendőrkapitány hagyott nekem egy szűk

percet. Ahogy érezte, hogy a sírás csillapult, lelkiismeretesen folytatta feladatát.– Készen áll?– Készen - suttogtam.– Nézze, a Continental Szálló vezetése azzal vádolja, hogy nem fizettek ki egy igen

magasra rúgó számlát, és ez még nem minden. A helyzet, sajnos, sokkal bonyolultabb. Megtudtuk, hogy a Hispano-Olivetti cég feljelentést nyújtott be ön ellen csalásért huszonnégy-ezer-nyolcszázkilencven peseta értékben.

– De hát én...Egy legyintéssel félbeszakította mentegetőzésem, volt még a tarsolyában közölnivaló.– És körözés van érvényben ön ellen egy madridi magánlakásból származó, nagy értékű

ékszer eltulajdonítása miatt.– De hát, de hát, hát...A hallottak hatására megbénult minden gondolatom, és meggátolta, hogy szavaim

mondatokká rendeződjenek. A rendőrkapitány látva felindulásomat próbált megnyugtatni.– Tudom, tudom. Csillapodjék, ne erőltesse meg magát. Elolvastam minden papírt, amit a

bőröndben magával hozott, és a segítségükkel össze tudtam rakni körülbelül az eseményeket. Megtaláltam az írást, amit hátrahagyott a férje, vagy a barátja vagy a szeretője, vagy akárki is legyen ez a bizonyos Arribas, és olvastam az ékszerek adományozását bizonyító, az ön javára szóló igazolást is, valamint a levelet, ami tanúsítja, hogy az ékszerek előző tulajdonosa tulajdonképpen az ön édesapja volt.

Nem emlékeztem, hogy magammal hoztam volna azokat a papírokat, nem tudtam, hogy mi lett a sorsuk, mióta Ramiro elrakta őket, ha az én holmijaim közé kerültek, minden bizonnyal csak azért történhetett, mert induláskor öntudatlan felmarkoltam őket a hotelszobában. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor felfogtam, hogy ez lehet megváltásom kulcsa.

– Beszéljen vele, kérem, beszéljen az apámmal - könyörögtem.- Madridban él, a neve Gonzalo Alvarado, Hermosilla utca 19.-Nem áll módunkban értesíteni. Pocsék az összeköttetés Madriddal. A főváros teljesen

felfordult, rengeteg ember tűnt el, sokakat letartóztattak, mások elmenekültek, vagy úton vannak, bujkálnak, vagy halottak. Ráadásul az ön esete még összetettebb, mert a feljelentést Alvarado fia tette, Enrique, ha jól emlékszem a nevére, az ön féltestvére, nem? Enrique Alvarado, igen - erősítette meg, miután belenézett a jegyzeteibe. - Úgy néz ki, hogy egy cseléd értesítette néhány hónapja, hogy ön ott járt, és igen felindultan távozott néhány csomaggal megrakva; feltételezik, hogy abban voltak az ékszerek, és hogy valószínűleg az idősebb Alvarado zsarolás áldozata lett, vagy más módon került sor a kifosztására. Egyszóval, ez egy nagyon csúnya ügy, ugyan ezek a papírok, úgy tetszik, felmentik önt a vádak alól.

Zakója külső zsebéből előhúzta a dokumentumokat, melyeket apám néhány hónappal ezelőtt adott át látogatásomkor.

– Szerencséje, hogy Arribas nem vitte magával az ékszerekkel és a pénzzel egyetemben, feltehetőleg azért, mert gyanúba keverhette volna. El kellett volna tüntetnie, hogy minden oldalról biztosítsa magát, de mivel annyira sietett, hogy olajra lépjen, nem tette. Köszönje neki, mert egyelőre csak ez menti meg a börtöntől - tette hozzá gúnyosan. Aztán behunyta a szemét egy pillanatra, mintha szerette volna visszaszívni utolsó szavait. - Bocsásson meg, nem akartam megsérteni, gondolom, nincs olyan hangulatban, hogy bármit megköszönjön annak a fickónak, aki így elbánt önnel.

Nem válaszoltam a bocsánatkérésére, de hebegve tettem fel a kérdést.– Most hol van?– Arribas? Nem tudjuk teljes bizonyossággal. Lehet, hogy Brazíliában, vagy talán Buenos

Airesben. Az is meglehet, hogy Monte-videóban. Egy argentin zászló alatt hajózó óceánjáróra

szállt, de sok kikötőben kiszállhatott. Minden jel arra vall, hogy három másik fickó társaságában utazott, egy orosz, egy lengyel és egy olasz alakkal.

– És nem fogják körözni? Semmit nem tesznek, hogy a nyomára akadjanak, és elfogják?– Attól tartok, hogy nem. Alig tudunk mit felhozni ellene, csupán csak egy önnel közös,

kifizetetlen számlát. Hacsak nem akarja ön feljelenteni az ellopott ékszerek és a pénz miatt, de ha őszinte akarok lenni, nem hiszem, hogy érdemes lenne. Igaz, hogy minden az öné volt, de az eredetük némileg homályos, és önt éppen emiatt jelentették fel. Röviden, azt hiszem, aligha fogjuk megtudni a tartózkodási helyét, ezek a fickók nagyon ravaszak, igen dörzsöltek, és tudják, hogyan kell köddé válni, és újjászületni két nap alatt a földteke bármely másik pontján olyan alakban, amiről sejtelmünk sem lehet.

– De hát új életet akartunk kezdeni, vállalkozásba fogni, csak az értesítésre vártunk - hebegtem.

– Az írógépekre gondol? - kérdezte, és újabb borítékot vett elő a zsebéből. - Nem tehették volna, nem volt rá jogosultságuk. A Pitman Akadémiák tulajdonosait Argentínában egy cseppet sem érdekelte kiterjeszteni vállalkozásuk az Atlanti-óceán másik partjára, és erről küldtek is értesítést áprilisban. - Észrevette, hogy értetlenség ült ki az arcomra. - Arribas nem szólt róla, ugye?

Felidéztem napi látogatásomat a szálló recepcióján, tele reménykedéssel, sóvárogva, hogy megérkezzen végre az a levél, ami, úgy hittem, meg fogja változtatni az életünk, és ami már hónapok óta Ramirónál volt, anélkül hogy valaha is közölte volna velem. A mentségek, amit felhoztam védelmére, egyszerre semmivé foszlottak, füstté lettek. Fogyatkozó erőmmel kapaszkodtam az utolsó reménységbe, ami még maradt.

– De hát ő szeretett...A rendőrkapitány elmosolyodott egy csepp keserűséggel, amibe valami részvéthez hasonló

vegyült.– Ezt mondja mindegyik, akit ilyen fából faragtak. Figyeljen rám, kisasszony, ne áltassa

magát, az olyan fickók, mint Arribas csak saját magukat szeretik. Lehetnek kedvesek, és tűnhetnek nagylelkűnek, általában elbűvölök, de ha üt az igazság órája, akkor csak a saját bőrük mentik, és ahogy beborul felettük az ég, lelépnek, mint akit puskából lőttek ki, és átgázolnak mindenen, ha szükséges, csak hazugságon ne kapják őket. Ez alkalommal ön látta kárát, balszerencse, bizony az. Nem kétlem, hogy szerette önt, de egy szép nap valami jobbat kínált a sors, és maga puszta teherré vált, amit már nem állt érdekében tovább hurcolni. Ezért hagyta el, ne törje rajta tovább a fejét. Nem a maga hibája volt, de aligha tehetünk többet, hogy jóvátegyük a helyrehozhatatlant.

Nem akartam mélyebben vájkálni benne, mennyire volt őszinte Ramiro szerelme, túlságosan fájdalmas lett volna számomra.

– És a Hispano-Olivetti ügye? Mit gondolnak, mi közöm van nekem ehhez az egészhez?Mélyen beszívta a levegőt, és erőteljesen kifújta, mintha felkészülne, hogy valami számára

igen kellemetlen dologba fogjon.– Ez az ügy még zavarosabb, ha lehet. Egyelőre nem áll rendelkezésünkre semmilyen hitelt

érdemlő bizonyíték, ami felmentené önt, de én személyesen úgy sejtem, hogy a férje, vagy barátja, vagy akárki is ez az Arribas, megint kijátszotta önt. A történések hivatalos változata az, hogy ön cégtulajdonosként felvett nagy mennyiségű írógépet, melyek soha nem lettek kifizetve.

– Az ő ötlete volt, hogy céget alapítson a nevemre, de én nem tudtam... nem tudhattam... én nem...

– Hát el is hiszem önnek, hogy nem tudta, mit ügyködött önt használva fedezéknek. Elmondom, hogy sejtésem szerint mi történt valójában, a hivatalos változatot már hallotta. Javítson ki, ha tévednék: ön édesapjától ékszereket és pénzt kapott. így van?

Bólintottam.

– És aztán Arribas felajánlotta, hogy céget jegyeztet be az ön nevére, és megőrzi a pénzt és az ékszereket a vállalat páncélszekrényében, ahol dolgozott. Igaz?

Megint bólintottam.– Nos, ezt nem tette meg. Vagy pontosabban megtette, de nem úgy, mint saját nevére szóló

letétet. Az ön pénzével a saját cége számára vásárlást bonyolított le, azt színlelve, hogy egy import-export vállalat megbízását hajtotta végre, aminek a nevét most megmondom, Quiroga írógépek, amelyben ön tulajdonosként szerepelt. Pontosan fizetett az ön pénzével, és a Hispano-Olivetti semmit sem sejtett: újabb megrendelés, nagy és jól intézett, és kész. Arribas pedig szépen továbbadta az írógépeket, hogyan és kinek, azt nem tudom. Eddig minden rendben lett volna a Hispano-Olivetti szempontjából a könyvelést illetően, és meglehetősen sikeres volt Arribas számára is, aki anélkül, hogy egy fillért is befektetett volna a saját tőkéjéből, remek üzletet csinált saját magának. Na most, néhány hét múlva újabb nagy megrendelést kezdeményezett az ön nevében, amelyet ezúttal még készségesebben teljesítettek. Ez a megrendelés nem lett azonnal kiegyenlítve, csak az első részlet átutalása érkezett meg, de mivel ön már jól fizető ügyfélként szerepelt, senki nem gyanakodott, azt gondolták, hogy a fennmaradó összeg megfelelő módon lesz kiegyenlítve a megszabott feltételek mellett. A gond az, hogy ez az utalás nem érkezett meg soha: Arribas megint eladta az árut, felvette a hasznot, és lelépett önnel és az ön gyakorlatilag érintetlen tőkéjével együtt, és hozzá még jókora summával, amit az újraeladásból és az elmaradt fizetésből kanyarított ki magának. Nagyszerű trükk, igen uraim, de valaki gyaníthatott valamit, mert ha jól értem, akkor Madridot némileg kapkodva hagyták el. Így van?

A hirtelen fényben eszembe jutott, mikor hazaértem Salesas téri otthonunkba azon a márciusi reggelen, Ramiro ideges hevessége, ahogy a ruhát rángatta elő a szekrényből, és dobálta a bőröndbe, ahogy sürgetett, hogy segítsek, egy percet sem veszítve. Fejemben ezek a képek kavarogtak, amikor megerősítettem a rendőrkapitány feltevését. Ő folytatta.

– Így aztán végül Arribas nem csak a pénzére tette rá a kezét, hanem arra használta önt, hogy még nagyobb hasznot hajtson saját magának. Nagyon élelmes fickó, kétség sem fér hozzá.

Megint könnyek gyűltek a szemembe.– Ugyan hagyja már. Ne kezdjen el sírni, tegye meg ezt a szívességet nekem. Nem érdemes

zokogni, az csak eső után köpönyeg. Nézze, valójában mindez a legrosszabb pillanatban történt, a legnagyobb felfordulásban.

Nyeltem egy nagyot, sikerült uralkodnom magamon, és elértem, hogy tudjak a beszélgetésre figyelni.

– És mi van a háborúval, amit a múltkor említett?– Még nem lehet tudni, hogy mindez hova vezet, egyelőre a helyzet hihetetlenül összetett.

Fél Spanyolország a felkelők kezén van, a másik fele hű maradt a kormányhoz. Rettenetes a zűrzavar, félrevezető a tájékoztatás, nincsenek hírek, egyszóval kész katasztrófa.

– És itt? Itt hogy állnak a dolgok?– Most viszonylag nyugalom van, egy-két hete sokkal nagyobb volt a forrongás. Itt

kezdődött az egész. Vagy nem tudja? Innen indult a felkelés, innen Marokkóból indult el Franco tábornok, és itt mozgósították a csapatokat. Volt bombázás is az első napokban, a felkelésre válaszul a köztársasági légierő megtámadta a Főbiztosi Hivatalt, de balszerencséjükre eltévesztették a célpontot, és az egyik Fokker számos polgári sebesültet okozott, néhány arab gyerek halálát, és lerombolt egy mecsetet, ennek köszönhetően a muzulmánok ellenük irányuló támadásnak értelmezték, és automatikusan a felkelők mellé álltak. Ugyanakkor a köztársaság számos védelmezőjét, a felkelés ellenzőit letartóztatták vagy kivégezték, az európai börtön dugig van, és az El Mogotén valamiféle fogolytábort emeltek. Végül a Sania Ramel repülőtér elestével, ehhez a kórházhoz közel, a kormány minden védőbástyája leomlott a Protektorátusban, így hát most egész Észak-Afrika a katonai felkelők

ellenőrzése alatt áll, és a helyzet többé-kevésbé nyugodt. A kemény menet most a félszigeten zajlik.

Bal keze hüvelyk- és mutatóujjával megdörzsölte a szemét, aztán szép lassan felemelte a tenyerét, végighúzta a szemöldökén, homlokán, haján, feje tetején és a tarkóján, egészen a nyakáig. Halkan dünnyögte mintegy önmagának.

– Hogy lenne ennek az egésznek vége már, a fenébe...Én riasztottam fel gondolataiból, de képtelen voltam még egy percre eltűrni a

bizonytalanságot.– De én azért el tudok majd utazni, vagy nem?Alkalmatlankodó kérdésem visszarántotta a valóságba. A rideg valóságba.– Nem. Semmiképp sem. Nem fog tudni sehova sem elutazni, és még kevésbé Madridba.

Ott még áll a köztársaság kormánya, a nép támogatja, és arra készülnek, hogy kitartanak a végsőkig.

– De nekem vissza kell mennem - ragaszkodtam hozzá erőtlenül. - Ott van az édesanyám, az otthonom...

Türelmetlenségét féken tartva fordult hozzám megint. Önfejűségem egyre jobban bosszantotta, ugyan igyekezett nem bántani egészségi állapotomra való tekintettel. Eltérő körülmények között valószínűleg nem mutatott volna irántam ennyi kíméletet.

– Nézze, én nem tudhatom, hogy maga melyik lábára sánta, hogy a kormánnyal érez, vagy a felkelőkkel. - Hangja újból szigorúan csengett, egy pillanatnyi elernyedés után azonnal visszanyerte erejét, valószínűleg az elmúlt napok ólmos fáradtsága és a feszültség ütött ki rajta egy percre. - Ha igazán őszinte akarok lenni, azok után, amit az elmúlt hetekben végig kellett csinálnom, az ön álláspontja a legkevésbé sem érdekel, sőt, nem is szeretném megtudni. Én csak a munkámat végzem, és azon vagyok, hogy a politikai kérdéseket mellőzzem, vannak elegen sajnos, akik csak ezzel törődnek. A sors iróniája azonban, hogy a szerencse már megint ön mellé szegődött, ha nehezére is esik elhinni. Itt Tetuanban, a felkelés gyújtópontjában teljes biztonságban lesz, mert rajtam kívül senki az égvilágon nem fog az ön törvényes ügyeivel foglalkozni, amelyek, higgye el, eléggé zavarosak. Csak éppen annyira, hogy rendes körülmények között jó időre rács mögé jutassák önt.

Próbáltam tiltakozni rémülten és pánikba esve. Nem hagyta, egy kézmozdulattal lefékezte indulataimat, és folytatta a mondandóját.

– Feltételezem, hogy Madridban fel fogják függeszteni a rendőrségi eljárások nagy részét, minden nem politikai színezetű és nem nagy horderejű bírósági pert. Ami ott a nyakukba zuhant, azzal nem hinném, hogy bárki is fél Marokkón át kívánná üldözni egy írógépforgalmazó cég vélt megkárosítóját és a feltételezett tolvajt, aki saját bátyja feljelentése szerint ellopta apja vagyonát. Akár csak néhány héttel ezelőtt ez közepesen komoly ügynek számított volna, azonban most jelentéktelen história ahhoz képest, ami a fővárost fenyegeti.

– És akkor mi lesz? - kérdeztem elbizonytalanodva.– Akkor az lesz, hogy ön meg se fog moccanni, a legszerényebb kísérletet sem teszi, hogy

elhagyja Tetuant, és elkövet mindent, hogy ezentúl a legapróbb gondot se okozza nekem. Az én feladatom, hogy biztosítsam a felügyeletet és a közbiztonságot a Protektorátus területén, és nem hinném, hogy ön súlyos veszélyt jelent erre nézve. De mivel sose lehet tudni, nem akarom szem elől veszíteni. Úgyhogy itt fog szépen maradni egy ideig, és azon lesz, hogy semmilyen bajba ne keveredjen. És ezt most ne jó tanácsként vagy javaslatként értelmezze, mert ez szabályos parancs. Szokatlan jellegű letartóztatás ez, nem vetem börtönbe, nem kötelezem házi őrizetre, így viszonylagos mozgásszabadságot élvezhet. Azonban kimondottan megvonom öntől a jogot, hogy a várost elhagyhassa az én előzetes engedélyem nélkül. Világos?

– Meddig? - kérdeztem anélkül, hogy bólintottam volna a kérdésére. A merő gondolat, hogy bizonytalan időre egyedül maradjak az idegen városban, szememben a lehető legrosszabb kilátásnak tűnt.

– Amíg nem rendeződik a helyzet Spanyolországban, és majd meglátjuk, hogyan oldódnak meg a dolgok. Akkor majd azt is meglátom, mit tehetek önért, pillanatnyilag se időm, se lehetőségem az ön ügyeivel foglalkozni. Az egyetlen sürgős elintéznivaló, rendezni tartozását a tangeri szállóval.

– De nekem nincs miből fizetnem ezt az összeget... - magyarázkodtam a sírás határán megint.

– Tudom, kívül-belül átvizsgáltam a csomagját, és néhány begyűrt ruhadarabon és egy-két papíron kívül megállapítottam, hogy nem hozott magával semmi mást. Azonban, egyelőre ön az egyetlen felelős, aki a kezünkben van, és ebben az esetben éppúgy nyakig hibás, mint Arribas. Ebből következik, hogy az ő távollétében önnek kell eleget tenni ennek a keresetnek. És ez alól, attól tartok, nem fogom tudni felmenteni, mert Tangerben tudják, hogy már megtaláltam, és a tartózkodási helye tökéletesen ismert.

– De hát Ramiro magával vitte minden pénzem... - makacskodtam sírástól elcsukló hangon.

– Ezt is tudom, és a fenébe, hagyja már végre abba a sírást! Levelében maga Arribas magyaráz meg mindent, saját szavaival mondja el, micsoda gazember, és hogy szántszándékkal hagyta cserben, egyetlen fillér nélkül, miután ellopta minden vagyonát. És egy terhességet cipelve, amit azonnal el is vesztett, ahogy leszállt a buszról, és betette a lábát Tetuanba.

Az arcomra kiülő értetlenség könnyel, fájdalommal és csalódottsággal keveredve arra késztette, hogy rákérdezzen: - Hát nem emlékszik? Én vártam ott. Figyelmeztetés érkezett a tangeri csendőrségről, hogy nemsokára érkezik. Állítólag a hotel egyik kifutófiúja értesítette a szállodavezetőt az ön sietős távozásáról, úgy látta, hogy ön meglehetősen felindult állapotban van, és leadta a vészjelzést. Ekkor fedezték fel, hogy a visszatérés szándéka nélkül hagyták el a szobájukat. Mivel igen jelentős összeggel tartoztak, értesítették a rendőrséget, megtalálták a taxist, aki kivitte a La Valenciana buszállomásra, és kiderítették, hogy onnan ide tart. Rendes körülmények között valamelyik emberem küldtem volna önért, de amilyen felfordult ez a világ az utóbbi időben, szeretek mindent magam felügyelni, hogy megspóroljak néhány kellemetlen meglepetést, ezért úgy határoztam, hogy személyesen megyek ki. Alighogy leszállt a buszról, a karjaimba ájult, én magam hoztam ide.

Fejemben lassanként alakot öltött néhány elmosódott emlékkép. A fojtogató meleg az autóbuszban, amit valóban mindenki La Valen-cianának hívott. A mindet betöltő hangzavar, a csirkeketrecek, a veríték és a testek kipárolgása, az utasok, arabok és spanyolok fuvarozta csomagok. Ragadós nedvesség a két combom közt. Végtelen gyengeség, mikor Tetuanba érve leszállók, a rémület, hogy valami meleg folyadék csurog végig a lábszáramon. A sűrű, fekete csík, amit magam mögött húztam, ahogy lábam az új város aszfaltját érte, egy férfihang a karimás kalap árnyékában rejtőző arc felől. „Sira Quiroga? Rendőrség. Jöjjön velem, kérem.” Abban a pillanatban iszonyatos bágyadtság vett erőt rajtam, éreztem, hogy a fejem elsötétül, és kifut a lábam alól a talaj. Elvesztettem az eszméletem, és most hetekkel később előttem állt megint az az arc, akiről még mindig nem tudtam, hogy hóhérom lesz-e, vagy megmentőm.

– Virtudes nővér vállalta, hogy beszámol állapota alakulásáról. Napok óta szerettem volna beszélni önnel, de egészen mostanáig megtagadták a látogatást. Azt mondták, hogy vészes vérszegénységben szenved, és néhány más dologban is. Mindenesetre úgy látom, hogy már jobban van, ezért engedélyezték, hogy ma meglátogassam, és pár nap múlva távozhat a kórházból.

– És hova fogok menni? - Szorongásom éppoly végtelenre nőtt, mint félelmem. Képtelennek éreztem magam, hogy egyedül nézzek szembe az ismeretlen valósággal. Soha

semmit nem csináltam segítség nélkül, mindig volt valaki, aki ügyelte lépteimet: anyám, Ignacio, Ramiro. Tehetetlennek, alkalmatlannak tartottam magam, hogy egyedül álljak az élet és a kihívások elé. Képtelen voltam túlélni egy határozottan vezető kéz vagy fej nélkül, ami dönt helyettem. Valakinek a közelsége nélkül, akiben megbízhatok, akitől függhetek.

– Hát, éppen azon vagyok - mondta -, hogy helyet találjak magának, ne higgye, hogy könnyű, ahogy a dolgok állnak. Mindenesetre szeretnék még egy-két dolgot megtudni a történetéről, ami eddig elkerülte a figyelmem, éppen ezért, ha úgy érzi, van hozzá elég ereje, akkor szeretném holnap is felkeresni, hogy ön foglalja össze, mi is történt pontosan, hátha van olyan részlet, amely segíthet megoldani ezt a bonyodalmat, amit köszönhet a férjének, barátjának...

– Vagy akárki is legyen ez a szélhámos - fejeztem be a mondatát egy erőtlen, de keserűen gunyoros grimasszal.

– Házasok? - kérdezte.Megráztam a fejem.- Jobban járt vele - jelentette ki kereken. Aztán az órájára pillantott. - Nos, nem szeretném

kifárasztani - mondta és felállt -, azt hiszem, ennyi elég volt mára. Holnap visszajövök, nem tudom, pontosan hánykor, ha lesz egy kis időm, nyakig ülünk a munkában.

Utána néztem, miközben a kórterem kijárata felé tartott sietős léptekkel, ruganyosán és határozottan, mint aki nincs ahhoz szokva, hogy vesztegesse az idejét. Előbb vagy utóbb, ha egyszer felépültem, ki kell derítenem, hogy ez az ember tényleg bízik-e az ártatlanságomban, vagy csak meg akart szabadulni a súlyos tehertől, ami személyemben zuhant a nyakába a lehető legalkalmatlanabb pillanatban. De akkor nem tudtam ezen törni a fejem: kimerült voltam és megfélemlített, és egyetlen vágyam az volt, hogy mély álomba zuhanjak, megfeledkezve mindenről.

Vázquez rendőrkapitány visszajött másnap este, hét vagy talán nyolc körül, amikor a forróság már nem volt olyan heves, és szűrt fény világított. Ahogy láttam belépni a kórterem másik végén nyíló ajtón, feltámaszkodtam a könyökömre, és nagy erőfeszítéssel, szinte vonszolva magam, feltápászkodtam. Ugyanabban a székben foglalt helyet, mint előző nap. Nem is köszöntem neki. Csak megköszörültem a torkom, felkészítettem a hangom, és belekezdtem, hogy elmeséljek mindent, amit hallani akart.

7

A második találkozó don Claudióval egy augusztus végi pénteken történt. Hétfő késő délelőtt értem jött, mert talált egy helyet, ahol megszállhatok, és személyesen akart gondoskodni a kíséretemről és az újabb költözésről. Más körülmények között ez a látszólag lovagias viselkedés eltérő magyarázatot is kaphatott volna, de akkor se ő, se én nem kételkedtünk benne, hogy irántam tanúsított érdeklődése annak az elintézendő személynek szól, akit ez esetben jobb volt biztonságos helyen tudni, további bonyodalmakat megelőzendő.

Mikor megérkezett, már felöltözve talált. Egymástól elütő darabokban, amelyekből ki is fogytam, hajam szigorú kontyba fésülve, a már bevetett ágy szélén kucorogva. Lábamnál fekvő bőröndöm a hajótörés nyomorúságos roncsaival tele, csontos kezem ölemben összekulcsolva pihent, minden erőmmel azon voltam, hogy erőt gyűjtsék. Sikertelenül. Közeledtére próbáltam felállni, de ő csak intett, hogy maradjak ülve. Lehuppant a szemben lévő ágy szélére, és azt mondta: - Várjon egy percet. Beszélnünk kell.

Néhány pillanatig csak nézett szemembe fúrva sötét pillantását. Ekkora már rájöttem, hogy nem volt sem őszülő fiatal, sem fiatalos öreg, hanem negyven és ötven közötti férfi, modora jól nevelt, munkájában sokat látott, jó kiállású, lelke kényszerűen megedződött a mindenféle

gazemberekkel való munkában. Olyan ember, akivel semmiképp nem lenne jó, ha bármi gondom akadna.

- Nézze, általában nem ezt az eljárást szoktuk követni a rendőr-kapitányságon, a pillanatnyi állapotokra való tekintettel önnel most kivételt teszek, de azt akarom, hogy egészen világos legyen a számára, mi az ön valós helyzete. Meglehet, személy szerint azt hiszem, hogy ön nem több, mint egy gazember jóhiszemű áldozata, de ezeket az ügyeket bírónak kell hatályon kívül helyeznie, nem nekem. Azonban, ahogy a dolgok állnak a mostani felfordulásban, attól tartok, hogy a tárgyalás elképzelhetetlen. És nem sokat nyernék vele, ha isten tudja meddig tartanánk őrizetben, egy cella mélyén. Ezért, ahogy azt már mondtam, szabadon fogom hagyni, de vigyázat, ellenőrzés alatt áll, és csak megszorításokkal mozoghat. És hogy elejét vegyem a kísértéseknek, nem adom vissza az útlevelét. Továbbá, azzal a feltétellel maradhat szabadlábon, hogy amint teljesen felépül, utánanéz, hogy tudná eltartani magát, és összespórolni annyit, hogy kiegyenlítse a tartozását a Continental felé. Az ön nevében egy év haladékot kértem, hogy kifizesse a számlát, és elfogadták, úgyhogy most aztán összekaphatja magát, és ha kell, akár a föld alól is előkerítse ezt a pénzt, de tiszta ügyletekkel, csak semmi ügyeskedés. Megértette?

– Igen, uram - hebegtem.– És nehogy csalódnom kelljen önben. Meg se próbáljon kijátszani, és nehogy arra

kényszerítsen, hogy a nyomába eredjek, mert ha kihúzza a gyufát, akkor működésbe hozom a gépezetet, felteszem az első hajóra Spanyolország felé, amelyikre tudom, és hét évet fognak a nyakába sózni a Quinones női börtönben, mielőtt még észbe kapna. Világos?

A baljós fenyegetésre nem tudtam összefüggően válaszolni, csak bólintottam. Felállt, és én néhány másodperccel később követtem. O fürgén pattant fel, ruganyosán, én hihetetlen erőfeszítéssel kényszerítettem a testem, hogy kövessem a mozgását.

– Akkor indulhatunk - zárta le a beszélgetést. - Hagyja csak, majd én viszem a bőröndjét, annyi élet se pislákol önben, hogy az árnyékát maga után húzza. A gépkocsim az ajtó előtt áll, búcsúzzon el az apácáktól, köszönje meg, hogy ilyen jól bántak önnel, és gyerünk.

Végigsuhantunk a kocsival Tetuanon, és most először fel tudtam mérni részben a várost, amely bizonytalan ideig a lakhelyem lesz. A Polgári Kórház a külvárosban volt, és szép lassan gurultunk befelé. Ahogy beljebb haladtunk, egyre sűrűbb lett a járókelők tömege. Az utcák tele voltak ezen a déli órán. Alig jártak még gépkocsik, és a rendőrkapitány kénytelen volt szakadatlan dudálni, hogy utat törjön az ezer irányba komótosan lépegető gyalogosok között. Férfiak világos lenvászon öltönyben és panamakalapban, futkározó rövid-nadrágos lurkók és spanyol asszonyok karjukon zöldségekkel rakott bevásárlókosárral. Turbános muzulmánok csíkos dzsellabában és arab asszonyok terjedelmes lepedőkbe bugyolálva, melyből csak a szemük és a lábfejük látszott ki. Egyenruhás katonák és lányok virágos nyári ruhában, baromfi között játszadozó, mezítlábas arab gyerekek. Különböző hangok, arab és spanyol mondatok, szavak keveredtek a rendőrkapitánynak szóló köszönésekkel, mikor felismerték a kocsiját. Nehéz volt elhinni, hogy ebből a miliőből támadt alig néhány hete, amiről már akkor sejteni lehetett, hogy polgárháború lesz.

Egész úton nem szóltunk egymáshoz, a helyváltoztatás célja nem kellemes séta volt, hanem egy intézkedés szigorú teljesítése, amely szükségesnek találta, hogy engem egyik helyről másikba helyezzen. Alkalmanként azonban, ha a rendőrkapitány úgy érezte, hogy ami a szemem elé bukkan, talán idegennek vagy újdonságnak tűnik számomra, állával odabökött, és mereven előretekintve szűkszavú leírást adott róla. Emlékszem, így mondta, „Asszonyok Rifből”, egy csapat marokkói nőre mutatva, akik hosszú, csíkos szoknyát viseltek és hatalmas szalmakalapot, melyről színes bojtok csüngtek alá. A szűkös tíz vagy tizenöt perc, amíg az út tartott, elég volt magamba szívni a formákat, felfedezni a színeket és megtanulni néhány alak nevét, akikkel életemnek ebben az új szakaszában nap mint nap együtt kell majd élnem. A

Főbiztosi Hivatal épülete, a kaktuszfüge, a kalifa palotája, a vízhordó csacsik, az arab negyed, a Dersa- és a Gorgues-hegy, a bakalitók, az arab vegyesboltok, a menta.

Az Espana téren szálltunk ki a kocsiból, egy-két arab kölyök rohant felénk repülve, hogy átvegyék a csomagom, és a rendőrkapitány hagyta. Befordultunk a La Luneta utcába, a zsidó negyed és az arab óváros határán. La Luneta lett az első utcám Tetuanban: szűk, zajos, girbegurba és zsibongó, emberekkel, bárokkal, kávézókkal és tömött bazárokkal zsúfolt, ahol minden kapható volt. Egy kapuhoz értünk, beléptünk, és felmentünk a lépcsőn. A rendőrkapitány becsöngetett az első emeleten.

- Jó napot, Candelaria. Itt hozom a megbízást, amit már várt. -A kövér, vörösbe öltözött asszonyság orra előtt, aki ajtót nyitott, kísérőm egy fejmozdulattal bökött felém.

– De hát miféle megbízás ez, drága biztos uram? - feleselt az vissza csípőre tett kézzel, öblösen kacagva. Majd félreállt, hogy beengedjen. A lakás napfényes volt, szerénységében is ragyogó, ugyan ízlése némileg közönséges. Az asszony látszólag természetes könnyedséggel viselkedett, de azért sejteni lehetett, hogy a rendőr látogatása erős nyugtalansággal töltötte el.

– Különleges megbízás. Tőlem - tette világossá Vázquez, miközben a bőröndöt a kis előtérben hagyta a Szent Szívet ábrázoló naptár alatt. - Egy időre szállást kell nyújtania a kisasszonynak, és egyelőre egy krajcár fizetség nélkül, majd kiegyenlítik a számlát maguk között, ahogy a kisasszony munkát talál.

– Hogyisne! Hisz dugig tele a ház, az isten szerelmére! Naponta vagy fél tucat ember állít be, akit nincs hova tegyek!

Nyilvánvalóan hazudott. A barna asszonyság füllentett, és a rendőrkapitány tisztában volt vele.

– Nekem ne jöjjön a nyomorával, Candelaria, amit mondtam, megmondtam, el kell helyeznie, és kész.

– De hát, don Claudio, a felkelés óta tömegestül érkeznek a szálláskeresők! Már matracokat kellett a padlóra tennem!

– Sok a hadoválásból, Candelaria, hetek óta felfüggesztették a közlekedést a Gibraltári-szoroson, és errefelé mostanában a madár se jár. Akár tetszik, akár nem, el kell vállalnia, amit kérek, írja csak a számlához, amin a maga tartozásai sorakoznak. És nemcsak szállást kell adnia, hanem segítenie is kell. A kisasszony senkit sem ismer Tangerben, és nagyon csúnya ügybe keveredett, úgyhogy legjobb lesz, ha talál neki egy lyukat, ahol tud, mert mostantól kezdve itt lakik. Világos?

Candelaria a lelkesedés minden jele nélkül válaszolt: - Mint a nap, biztos uram, olyan világos, mint a nap.

– Akkor ezennel biztonságba helyezem magánál. Ha bármi gond merülne fel, tudja, hol talál. Egy cseppet sem örülök neki, hogy itt kell maradnia, már megpróbálták rossz útra téríteni, és magától sem fog sok jót tanulni, de hát mit van mit tenni...

Némi gúnnyal a hangjában, de látszólag ártatlanul az asszonyság a szavába vágott.– Csak nem gyanakszik rám most is, don Claudio?A rendőrkapitány nem hagyta becsapni magát az andalúz matróna csipkelődésétől.– Én mindig mindenkire gyanakszom, Candelaria, ezért fizetnek.– De ha olyan züllöttnek tart, akkor mi a szentséges úristennek hozza ide nekem ezt a

gyöngyszemet, drága biztos uram?– Mert, ahogy azt már mondtam, a dolgok mai állása szerint nincs hova máshova vigyem,

nehogy azt higgye már, hogy kedvemre cselekszem. Mindenesetre ezentúl maga felelős érte, találjon ki valamit, hogy megkeresse a betevőre valót, nem hiszem, hogy jó ideig vissza tudna menni Spanyolországba, és pénzt kell keresnie, mert van egy függőben lévő ügye, amit ki kell egyenlíteni. Hátha eléri, hogy felvegyék eladónak valamelyik üzletbe vagy fodrászatba, valami tisztességes helyre, azt magára bízom. És legyen olyan jó, ne hívjon többet „drága biztos uramnak”, már szóltam érte vagy ezerszer.

Ekkor az asszonyság végigmért, mintha csak most vett volna észre. Tetőtől talpig, sietve és érdektelenül, mintha csak felmérné, mekkora súlyt sóztak velem a nyakába.

Aztán visszafordult kísérőm felé, és beletörődve elfogadta a megbízást, de ékesen hozzátette: - Megnyugodhat, don Claudio, majd Candelaria gondoskodik mindenről. Meglátom, hova zsúfolom be, de nyugodtan alhat, úgyis tudja, hogy olyan élete lesz énnálam, mint a hetedik mennyországban.

A panziótulajdonos égi ígéretei nem hangozhattak valami meggyőzően a rendőrkapitány fülének, mivel szükségét érezte, hogy kicsit jobban megszorongassa, mielőtt lezárja a tárgyalást ottlétem feltételeiről. Némileg változtatva a hangnemen, mutatóujját az orrához emelve még egyszer figyelmeztette, és ezúttal nem ismert tréfát.

– Legyen résen, Candelaria, legyen résen és nagyon vigyázzon, mert nagyon zűrzavaros időket élünk, és nem akarok több gondot, mint ami okvetlenül szükséges. És csak azt lássam meg, hogy belekeveri őt is valamelyik sötét ügyletébe. Egy fikarcnyit nem bízom egyikükben sem, úgyhogy egész közelről fogom figyelni magukat. És ha egyszer tudomásomra jut valami gyanús mozgás, akkor behurcolom mindkettőjüket a kapitányságra, és onnan ki nem hozza magukat az atyaúristen sem. Megértették?

Mindketten megszeppent „igen, uram”-ot hebegtünk.– Akkor rendben is volnánk, szedje össze magát, aztán amint tud, nézzen munka után.Búcsúzóul a szemembe nézett, és mintha egy percre elbizonytalanodott volna, hogy kezet

nyújtson-e, vagy sem. Végül nem tette, és a találkozót négy szóba sűrített tanáccsal és egyben ígérettel zárta: „Vigyázzon magára, még beszélünk.” Kilépett a lakásból, és fürgén szaladt le a lépcsőn, miközben a kalapot tenyerébe ragadva a fejébe nyomta. A küszöbön állva néztünk utána némán, amíg el nem tűnt a szemünk elől, és már éppen indultunk be a lakásba, amikor hallottuk, hogy a földszintre ér, és hangja visszhangot vert a lépcsőházban.

– Mindkettőjüket sittre vágom, ha nem vigyáznak, és onnan ki nem hozzák magukat a csodatévő szentek sem!

– Hogy állna beléd a nyavalya, paraszt! - Ez volt Candelaria első mondata, amint termetes hátsójával becsapta mögöttünk az ajtót. Aztán rám nézett, és kedvetlenül elhúzta a száját, igyekezett csillapítani zavarom. - Pokoli egy alak, az agyamra megy, nem tudom, hogy csinálja, de semmi el nem kerüli a figyelmét, és rajtam a szeme egész áldott nap.

Olyan mélyet sóhajtott, hogy húsos keblei a magasba emelkedtek, aztán lesüllyedtek, mintha két léggömböt rejtegetne a perkál-ruha szorításában.

– Na, kerülj csak beljebb, virágszálam, a hátsó szobák egyike lesz a tiéd. Atkozott felkelés, hogy mindent a feje tetejére állított, az utcában csak a perpatvar folyik, a laktanyákban pedig a vér! Majd meglátjuk, hamar vége lesz-e ennek a ribilliónak, és visszazökken-e minden a régi kerékvágásba. Most elmegyek itthonról, mert van néhány apróság, amit el kell rendeznem, te itt maradsz berendezkedni, és ha visszajöttem ebédre, akkor majd szépen mindent elmesélsz nekem.

Aztán arabul egy barna kislány után kiáltott, aki alig volt tizenöt, és a konyha felől érkezett futva, kezét egy rongyba törölgetve. Nekiálltak, hogy kipakolják a limlomot, aztán ágyneműt cseréltek az aprócska kamrában, ami attól az estétől kezdve hálószobám lesz. Beköltöztem hát, anélkül hogy akár halvány sejtelmem lett volna róla, mennyi ideig fog tartani ottlétem, és hogy jövőm folyama milyen mederben hömpölyög majd tovább.

Candelaria Ballesteros, aki Tetuanban csak a seftes Candelaria néven volt ismeretes, negyvenhét éves volt, és ahogy ő maga felhívta rá a figyelmem, hétpróbás nőszemély. Özvegynek mondta magát, de ő maga sem tudta, hogy a férje ténylegesen meghalt-e számos spanyolországi útja egyikén, vagy az értesítés, amit hét éve kapott Malagából a tüdőgyulladás okozta halálesetről, nem volt-e puszta rászedés, amellyel az a szégyentelen úgy lépett le a színről, hogy soha többet senki ne is keresse. Az andalúz földek olajfaültetvényein dolgozó napszámosok nyomora elől menekülve, a házaspár 1926-ban telepedett le a Protektorátusban,

a Rifben zajló háborút követően. Ettől kezdve nagy erővel fogtak a legkülönfélébb üzletekbe, melyek szerencsecsillaga alig pislákolt, és ami szűkös hasznot hajtottak, azt a férj fektette be, ahogy azt illik, harsány mulatozásba, bordélyokba és néhány hatalmas pohár Fundador konyakba. Nem született gyerekük, és mikor Francisco elpárolgott, magára hagyta nejét, azok nélkül a spanyolországi kapcsolatok nélkül, melyek segítségével tovább tudta volna folytatni a csempészáruval való feketézést, így Candelaria elhatározta, hogy házat bérel, és szerény panziót alakít ki benne. De azért továbbra is szakadatlan igyekezett adni, venni, árulni, feke-tézni, csencselni és seftelni mindennel, ami csak a keze közé került. Érme, cigarettatárca, bélyeg, töltőtoll, harisnya, karóra, öngyújtó, valahol félúton a homályos származási és a kétes rendeltetési hely között.

A La Luneta utcai házban az arab óváros és a spanyol negyed között szállást adott kivétel nélkül mindenkinek, aki bekopogtatott fekvőhelyet keresve, többnyire olyan embereknek, akik híján voltak minden vagyonnak, és még inkább a becsvágynak. Belőlük és mindenből, ami a szeme elé került, megpróbált üzletet csinálni: eladom neked, megveszem tőled, fizetek; tartozol nekem, tartozom neked, most te fizetsz. Mindezt nagy körültekintéssel tette, mindig óvatosan, mert a seftes Candelaria, amazon termete, zavaros ügyletei és hetykesége mellett - amellyel látszólag a legelszántabb alakot is le tudta hengerelni -, nem volt egy cseppet sem ostoba, és tudta, hogy Vázquez rendőrkapitánnyal nagyon csínján kell bánni. Belefér egy tréfa itt, egy kis gúnyolódás ott, de nehogy Vázquez rajtakapja, amint áthágja a törvény megengedte határt, mert akkor nem csak azt kobozza el, amit éppen a közelében talál, hanem, Candelaria saját szavaival élve, „ha egyszer meglátja, hogy vaj van a fülem mögött, akkor bevisz az őrsre, és szíjat hasít a hátamból”.

A kedves, arab lányka segített berendezkednem. Együtt pakoltuk ki kevéske holmimat, és drótfogasra aggattuk abban a szekrénykezdeményben, ami csupán egy fadoboz volt egy függöny gyanánt szolgáló darabka szövettel eltakarva. Ez a bútordarab, egy csupasz körte és egy öreg kecskeszőr matracos ágy volt a helyiség minden berendezése. Egy lejárt naptár fülemülés képpel, az El Siglo borbélyüzlet figyelmessége, volt az egyetlen színfolt a fehérre meszelt falon, melyet egyébként számos beázás foltja díszített. Az egyik sarokban egy utazóláda állt, tetején néhány ritkán használt eszköz sorakozott: egy szalmakosár, egy csorba mosdótál, két vagy három éjjeliedény, melyekről helyenként lepattogzott a zománc, és egy pár rozsdás drótkalitka. A kényelmet tekintve igen puritán szobácska volt, már-már nyomorúságos, de tisztának látszott, és a fekete szemű lány, miközben segített elrakni a csomó összevissza begyűrt ruhadarabot, ami tulajdonom egészét képezte, lágy hangon biztatott: - A kisasszony nem aggódik, Jamila mos, Jamila vasal a kisasszony ruhája.

Erőnek még mindig igencsak híján voltam, és a túlzott iparkodás, amivel behoztam a bőröndöt és kipakoltam a tartalmát, elég volt hozzá, hogy kénytelen legyek támasz után nézni, elkerülendő az újabb szédülést. Az ágy lábához ültem, becsuktam a szemem, és kezembe temettem az arcom könyökömet a térdemre támasztva. Egykét perc múlva visszanyertem az egyensúlyom, megint jelen voltam, és észrevettem, hogy a fiatal Jamila továbbra is aggodalmasan figyel. Körülnéztem. Köröttem a szoba sötét és szegényes, mint egy egérlyuk, gyűrött ruhám a fogasokon lóg, a kibelezett bőrönd a padlón hever. És a bizonytalanság ellenére, mely attól a naptól kezdve szakadékként tátongott előttem, bizonyos megkönnyebbüléssel gondoltam, hogy bármilyen rosszul is mennek a dolgok, legalább van egy lyuk, ahol meghúzhatom magam.

Candelaria alig egy óra múlva ért haza. Valamivel előtte és utána szivárogtak be a panzió soványka vendéglistáját alkotó lakók, akik itt menedéket és ellátást kaptak. Az ügyfélkört egy fodrászkellékügynök, egy postai hivatalnok, egy nyugdíjas tanító, két már koros és mint a szárított hal, olyan összeaszott nővér jelentette, valamint egy kövérkés özvegy a fiával, akit kis Paquitómnak hívott a fiatalember öblösödő hangja és pelyhedző álla ellenére. Mindannyian udvariasan köszöntöttek, amikor a tulajdonosnő bemutatott, aztán csendben

leültek az asztal köré, mindenki a neki kijelölt helyre: Candelaria az asztalfőre, a többiek két oldalra. „Te a másik végére”, utasított. Elkezdte kiosztani a ragut, és közben szakadatlan hajtogatta, hogy felment az ára a húsnak, azonban az idén remek a dinnyetermés. Senkihez sem intézte a szavait, és mégis úgy tűnt, hogy semmi meg nem állítja ezt a lendületes szóáradatot, jóllehet mondanivalója igen köznapi volt, az asztaltársak figyelme pedig igen csekély. Egy hangot sem ejtve mindenki nekilátott elpusztítani az ebédet, ritmikusan emelgetve az evőeszközt a tányértól a szájukig. Nem hallatszott más, csak a tulajdonosnő hangja, a kanalak csörrenése a porcelánon és a ragut nyeldeklő torkok mormogása. Azonban Candelaria figyelme egy pillanatra kihagyott, és ekkor megértettem a szüntelen fecsegés okát: amint rést hagyott a szószátyár csevegésen - mivel Jamilát kellett az ebédlőbe hívnia -, az egyik nővér azonnal kihasználta, hogy éket verjen bele, és egyszerre megértettem, Candelaria miért ragaszkodott annyira hozzá, hogy ő vigye a szót, a beszélgetést határozott kézzel kormányozva.

– Azt beszélik, hogy elesett Badajoz. - A két érett nővér közül a fiatalabb sem címezte szavait kimondottan senkinek, talán a vizes korsónak, lehet hogy a sótartónak, az ecetesüvegnek vagy az Utolsó vacsorát ábrázoló képnek, amely kissé csálén tekintett le a falról. Hangja igyekezett közömbösen csengeni, mintha a napi hőmérsékletről vagy a zöldborsó ízéről tett volna megjegyzést. De én azonnal tudtam, hogy ez a közbeszúrás épp olyan ártatlan volt, mint egy kétélű tőr.

– Micsoda balszerencse! Bizonyára sok drága ifjú áldozta életét a Köztársaság törvényes kormányának védelmében. Mennyi eltékozolt fiatal, életerős ember! És mennyi örömet tudtak volna szerezni egy olyan kívánatos asszonynak, mint maga, Sagrario.

A maró gúnnyal teli válasz az ügynöktől származott, és a férfitársaság többi tagja közt meglehetős visszhangot váltott ki röhögés formájában. Ahogy Donã Herminia észrevette, hogy a pomádé-vigéc elméssége kedvező fogadtatásra talált az ő kis Paquitójánál is, akkora nyaklevest kevert le neki, hogy annak kivörösödött a tarkója. Ekkor józan hangon az idős tanító sietett a fiú segítségére. Tekintetét a tányérról fel sem emelve jelentette ki: - Ne nevess, Paquito, azt mondják, hogy a nevetés kiszárítja az ember agyát.

Alig fejezhette be a mondatot, mert a fiúcska anyja így vágott vissza: - Na, éppen ezért kellett a hadseregnek fellázadni, hogy vége legyen már a nagy nevetésnek, vidámságnak meg szabadosságnak, ami a pusztulás felé sodorta Spanyolországot...

És mintha ekkor feloldották volna a tilalmat. A három férfi az egyik oldalon, a három nő a másikon szinte egyszerre rikkantotta el magát hat hangon ebben a baromfiólban, ahol senki nem hallgatott meg senkit, és mindenki rekedtre kiabálta magát, sértéseket és szidalmakat vágva egymás fejéhez. Züllött vörös, vén szentfazék, Lucifer fattya, savanyú vénlány, elfajzott istentagadó, és még vagy tucatnyi ócsárló jelző robbant a levegőben, kereszttűz alá véve a szemben ülő asztaltársakat. Csak ketten hallgattunk, Paquito és jómagam: én, mert még új voltam, se tudásom, se véleményem nem volt a harc kimenetelét illetően, Paquito pedig valószínűleg felpaprikázott anyja pofonjaitól tartott, aki ebben a percben krumplival teli szájjal és olajtól maszatos állal utálatos szabadkőművesnek és a sátán imádójának titulálta a tanítót. Az asztal másik végén közben Candelaria egyik percről a másikra indulatba jött, a harag csak még jobban megnövelte mellbőségét, és arca, mely egy pillanattal előbb még barátságos volt, vörösödni kezdett, és mikor már nem bírta visszafogni magát, hatalmasat vágott ököllel az asztalra, olyan erővel, hogy a bor kiloccsant a poharakból, a tányérok összeütődtek, és a térítőn habot vetett a kifolyt raguszósz. Hangja, mint a mennydörgés emelkedett a másik fél tucat fölé.

- Ha még egyszer valaki beszélni merészel erről a kurva háborúról ezen a szent helyen, akkor az utcára rakom mindannyiukat, a bőröndöket meg az erkélyről borítom maguk után!

Kénytelen-kelletlen, gyilkos pillantásokat lövellve, de mindenki visszavonulót fújt, és nekiláttak, hogy bekanalazzák az első fogást, nagy nehezen fojtva csak vissza dühüket. A

második, a sült makréla elfogyasztása már majdnem csendben telt, a desszertként felszolgált görögdinnye rejtett némi veszélyt vörös húsa miatt, de a feszültség nem robbant. Az ebéd nagyobb villongások nélkül ért véget, a következő találkozóig csak a vacsorát kellett kivárnom. Étvágygerjesztőül megint gúnyos tréfák és kétélű megjegyzések szolgáltak, aztán a méregbe mártott nyilak, majd istenkáromlás követte innen és keresztvetés onnan, végül fedezék nélkül kilőtt sértések és repülő kenyér-galacsinok az ellenség szemébe célozva. Záradékul pedig Candelaria azonnali kilakoltatással fenyegető ordítása, mely minden vendéget érint, aki továbbra is ragaszkodik hozzá, hogy csatatérré változtassa a térítőt. Megállapítottam tehát, hogy ez volt a panzióban felszolgált három étkezés természetes rendje minden áldott nap. A tulajdonosnő mégsem szabadult meg soha egyetlen szállóvendégétől sem, annak ellenére, hogy mindannyian ébren tartották a harci kedvet, élesen tartották a nyelvük és a tekintetük, hogy könyörületet nem ismerve bármikor tüzet nyithassanak az ellenséges táborra. A seftes Candelaria élete nem úgy állt abban az időben, mikor szűkösen megyegetett csak a bolt, hogy önként lemondjon arról, amit ezek az otthontalan és biztos pont nélküli, szegény ördögök fizettek az ellátásért, szállásért és a heti egyszer járó fürdésért. így hát a fenyegetések dacára ritka volt az olyan nap, hogy az asztal egyik vagy másik feléről ne repültek volna gyalázatos megjegyzések, olajbogyómagok, politikai kirohanások, banánhéjak és a legforróbb pillanatokban néhány köpés vagy egy-két villa. Maga a nagy élet zajlott itt házi kivitelben.

8

Így teltek első napjaim a La Luneta utcai panzióban a többiekkel, akikről soha nem tudtam meg többet, mint a keresztnevük, és csak nagyon felületesen annak okát, hogy miért itt szálltak meg. A tanító és a hivatalnok, két idősödő agglegény már régóta itt laktak; a nővérek július közepe táján érkeztek Soriából egy rokon temetésére, de a Gibraltári-szoros forgalmát lezárták, még mielőtt vissza tudtak volna térni szülőföldjükre; valami hasonló történhetett a fodrászkellékekkel kereskedő ügynökkel is, aki szintén akarata ellenére ragadt a Protektorátusban a felkelés miatt. Az anya és fia indítéka ennél valamivel homályosabbnak tűnt, ugyan mindenki azt feltételezte, hogy egy viszonylag illékony férj és apa nyomában járnak, aki egy szép reggelen lement a toledói Zocodover térre dohányért, és úgy döntött, nem tér vissza többet otthonába. Szinte napi csetepaté közepette éltem, miközben a valódi háború könyörtelenül haladt előre a nyárban, melynek minden mozzanatát milliméterről milliméterre követték ezek a helyüket vesztett, könnyen dühbe guruló és rémült emberek, akikkel együtt éltem, lassan megszokva a helyet és annak sajátos miliőjét, és egyre szorosabb kapcsolatot kialakítva a panzió tulajdonosával, ami a vendégeket nézve, azt gondoltam, vajmi kevés hasznot hajthatott Candelaria konyhájára.

Keveset jártam el otthonról ezekben a napokban, mert nem volt hova mennem, nem volt kit meglátogatnom. Általában egyedül maradtam, vagy Jamilával vagy Candelariával, ha valamiért otthon ragadt, ami nem történt meg sűrűn. Néha, mikor nem sietett valahová, és nem is sürgött-forgott, ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjem, és együtt keressünk valami munkát számomra, mert aztán meg fogsz itt nekem sárgulni, te lány, ha nem ér egy szemernyi napfény sem, mondogatta. Néha képtelennek éreztem magam, hogy elfogadjam a hívását, még híján voltam az erőnek, máskor azonban beadtam a derekam, és ilyenkor mindenhova magával hurcolt, végig az arab negyed sikátorainak ördögi labirintusán, és a spanyol kerület merőleges, korszerű útjain, szép házak és jól öltözött lakók közt. Minden boltban, aminek a tulajdonosát ismerte, érdeklődött, hogy nem tudnának-e felvenni, vagy hogy ismernek-e valakit, akinél van szabad állás egy olyan dolgos és éjjel-nappal dologra kész lány számára,

mint amilyen, feltételeztem, én vagyok. Nehéz idők jártak azonban, és ugyan a lövések tőlünk messze dördültek, mindenkit aggodalommal töltött el a harcok bizonytalan végkimenetele, nyugtalankodtak a szülőföldjükön ragadt szeretteikért, vajon hol lehetnek, hol tarthat a front, ki maradt életben, és kit ragadott el a háború, és vajon mi vár még ránk. Ilyen körülmények között aligha állt volna bárki érdekében, hogy bővítse az üzletét, vagy éppen újabb alkalmazottat szerződtessen. És ugyan ezeket a sétákat egy pohár arab teával szoktuk megfejelni, és egy adag nyárson sülttel az Espana tér egyik kávézójában, minden kudarcba fulladt kísérlet csak újabb lapáttal tett szorongásomra, és ugyan nem hangoztatta, Candelariába újra meg újra belemart az aggodalom. Egészségi állapotom olyan tempóban javult, mint a lelki, csigalassúsággal. Még mindig csont és bőr voltam, és hullaszín arcom elütött környezetem nyári nap barnította bőrétől. Érzékeim még mindig meg voltak bénulva, a lelkem összetörve, akárcsak az első nap, olyan erővel éreztem, hogy Ramiro cserbenhagyása kettéhasított. Hiányzott a gyermek, akinek létezéséről csak néhány órán át volt tudomásom, és felemésztett a gyötrelem, ha anyám sorsán töprengtem az ostrom alatt álló Madridban. Továbbra is rémülettel töltött el a személyem elleni két feljelentés és don Claudio figyelmeztetése, a puszta gondolat is félelemmel töltött el, hogy nem tudom majd kiegyenlíteni a függőben lévő számlát, és a lehetőség, hogy börtönben végzem. Egyetlen társam a félelem volt, és sebeim veszettül sajogtak.

Az őrült és elvakult szerelem egyik hatása, hogy eltompítja az érzékeket, és az ember nem tudja felfogni, mi történik körülötte. Tövig lenyesi az érzékenységet, a felfogóképességet. Arra kényszerít, hogy csak egyetlen lényre összpontosíts, aki elszigetel a világegyetem többi részétől, páncélba zár, és a valóság mellékessé válik, mintha arcodtól kétarasznyira történne minden. Amikor minden összedőlt, jöttem rá, hogy az a nyolc hónap, amit Ramiro mellett töltöttem, olyan felfokozott időszak volt, hogy alig tartottam a kapcsolatot másokkal. Csak ekkor tudtam felfogni magányom nagyságát. Tangerben nem vettem a fáradtságot, hogy kapcsolatot ápoljak bárkivel is, senki nem érdekelt Ramirón és az ő dolgain kívül. Tetuanban azonban ő már nem volt velem, és vele együtt hagyott el minden fogódzkodóm és viszonyítási pontom, éppen ezért kellett megtanulnom egyedül élni, magamra gondolni és küzdeni, hogy hiányának súlya egyre kevésbé legyen pusztító. Ahogy azt már a Pitman Akadémiák prospektusa is megmondta: az élet ösvénye hosszú és meredek.

Vége lett az augusztusnak, és beköszöntött a szeptember, az egyre rövidülő délutánokkal és hűvösebb reggelekkel. A napok szép lassan teltek a mindig nyüzsgő La Lunetában. Az emberek ki-be jártak a boltokba, kávézókba és bazárokba, jártak-keltek az utcán, megálltak a kirakatok előtt, és ismerősökkel beszélgettek a sarkon. Miközben őrtornyomból figyeltem a fény változását és e fékezhetetlen ritmust, teljesen tisztában voltam vele, hogy egyre sürgetőbbé válik bennem a szükséglet, hogy mozgásba lendüljek én is, valami hasznos dologba fogjak, végre ne Candelaria nyakán élősködjek, és kezdjem összerakni a pénzt tartozásom megváltásához. Azonban nem tudtam kitalálni, hogyan is érhetném ezt el, és hogy kiegyenlítsem valamelyest tétlenségem és nulla hozzájárulásom a háztartás költségeihez, iparkodtam legalább részt venni a házimunkában, hogy megkönnyítsem a dolguk, és hogy ne tűnjek olyan semmirevaló tehernek, mint egy kiselejtezett bútordarab. Krumplit pucoltam, megterítettem az asztalt, és kiteregettem a ruhákat a tetőteraszon. Segítettem Jamilának port törölgetni és üveget tisztítani, megtanultam tőle néhány szót arabul, és élveztem, ha megajándékozott örökös mosolyával. Öntöztem a cserepes növényeket, kiráztam a szőnyegeket, és igyekeztem megtalálni az apróbb tennivalókat, amit előbb vagy utóbb valakinek el kell majd végeznie. A hőmérséklet változásával harmóniában a panzió is felkészült az őszre az én részvételemmel. Rendbe tettük az ágyakat minden szobában, kicseréltük a huzatokat, beszedtük a nyári takarókat, és lehoztuk a padlásról a téli paplanokat. Észrevettem, hogy az ágynemű nagy része sürgős foltozásra szorul, így hát egy nagy kosár

huzattal az erkélyajtó mellé telepedtem, és nekiláttam összevarrni a hasadásokat, megerősíteni a szegéseket és rendbe tenni a kirojtosodott szegélyeket.

Ekkor valami teljesen váratlan dolog történt. Soha nem gondoltam volna, hogy az érzés, megint tűt tartani az ujjaim közt, ekkora örömet fog szerezni. Az érdes takarók és durva tapintású vászonlepedők oly messze voltak Donã Manuela műhelyének selymeitől és muszlinjaitól, és a hibák javítása fényévekre volt a finom öltésektől, ami egykor feladatom volt Madrid előkelő asszonyainak ruháit varrva. Candelaria szegényes ebédlője sem hasonlított Donã Manuela szabóságához, sem az arab kislány alakja, sem a kötekedő vendégek szüntelen jövés-menése nem emlékeztetett egykori munkatársaimra és az előkelő ügyfélkörre. Viszont a csuklómozdulat ugyanaz volt, és a tű megint szaladt a szemem előtt, ujjaim azon buzgólkodtak, hogy pontosan öltsenek, ahogy azt tették éveken át, nap mint nap egy másik helyen, más célok által vezérelve. A varrás olyan örömteli elégedettséggel töltött el, hogy néhány órára boldogabb időkbe repített vissza, és egy időre eloszlatta saját nyomorom ólmos súlyát. Mintha hazaértem volna.

Beesteledett, és már alig pislákolt valami kis fény, mire Candelaria hazaért szokásos körútjáról. Ott talált egy halom frissen foltozott ágynemű közepén, kezemben az utolsó előtti törülközővel.

– Na, ne mondd, lányom, hogy tudsz varrni!Válaszom e szokatlan köszönésre hosszú idő óta először volt igenlő, szinte győzedelmes

mosoly. A gazdasszony pedig megkönnyebbülve, hogy végre valami hasznát látja ennek a koloncnak, amit személyem jelentett, magával vitt a hálószobájába, és nekilátott, hogy az ágyra dobálja szekrénye tartalmát.

– Ezt a ruhát ereszd le egy kicsit, a kabátnak fordítsd ki a nyakát, a blúznak tedd rendbe a varrását, a szoknyából meg engedjél ki egy-két ujjnyit csípőnél, az utóbbi időben felszedtem néhány kilót, és egyszerűen nem tudom belepréselni magam.

Meg sem állt, amíg nem feküdt egy nagy halom öreg ruhadarab a karomban, hogy el se fért szinte. Egy délelőtt alatt megoldottam elhordott ruhatárának hibáit. Candelaria hatékonyságommal elégedetten és elszánva, hogy teljességében méri fel a bennem rejlő lehetőségeket, aznap délután egy háromnegyedes kabátra való vég halszálkamintás cheviottel állított be.

– Angol gyapjú. Gibraltárból hoztuk, mielőtt még kitört volna a dáridó, hihetetlenül nehézzé vált túladni rajta. Bele mersz vágni?

– Szerezzen nekem egy jó ollót, két méter bélésanyagot, fél tucat teknőspáncél gombot és egy spulni barna cérnát. Most azonnal leveszem a méreteket, és holnap reggelre már kész is van.

Hitvány eszközeimmel és az ebédlőasztalt használva a különböző műveletekhez, vacsorára már az első próbára kész volt a megrendelés. Reggeli előtt elkészültem vele teljesen. Alighogy kinyitotta a szemét, még csipásan, hajhálóval a kontyán Candelaria felkapta a hálóingre a kabátot, és hitetlenkedve csodálta a hatást a tükörben. A válltömés hibátlanul illeszkedett termetére, a hajtókák tökéletes szimmetriában nyíltak két oldalra, jótékonyan álcázva hatalmas mellbőségét. A fazont széles öv tette kecsessé, a jól eltalált szabásnak hála, az anyag esése elrejtette kancára emlékeztetően széles csípőjét. A kabátujj széles, elegáns hajtásai zárták le művem Candelaria karján. Az eredmény nem lehetett volna kielégítőbb. Megnézte magát szemből, oldalról, hátulról és félig elfordulva. Egyszer, még egyszer, most begombolva, aztán kigombolva, felhúzott gallérral, lehajtott gallérral. Bőbeszédűségét visszafogva, művem pontos felbecsülésére összpontosított. Megint szemből, aztán oldalról. És végül az ítélet.

– Anyám ne sirass... De hát, hogy a fenébe nem szóltál eddig, te lány, hogy ilyen kezed van?

Két új szoknya, három blúz, egy ingruha, néhány kosztüm, egy kabát és egy téli pongyola kerültek szépen egyenként a szekrény vállfáira aszerint, hogy Candelaria milyen újabb és újabb darab szövetre tett szert az utcán, a lehető legkisebb költségbe verve magát.

– Kínai selyem, tapogasd csak meg, no, tapogasd meg. Két amerikai öngyújtót húzott ki belőlem a lenti bazár boltosa, hogy csapna bele a szapora fosás. Még jó, hogy volt nálam tavalyról kettő, mert a gazember már csak hassani pénzt akart elfogadni. Az a pletyka járja, hogy a köztársaság pénzét bevonják, és be lehet majd cserélni a nacionalisták bankóira, micsoda esztelenség! - mesélte feldühödve, miközben kinyitotta a csomagot, és néhány méter lángszín anyagot terített elém.

A következő útjáról egy fél vég gabardint hozott magával - a legjobb fajta, fiam, a legfájintosabb. Másnap egy darabka gyöngyházfényű atlaszselyem érkezett a hozzátartozó mesébe csomagolva beszerzése kalandos körülményeiről, megfűszerezve a vásárt csináló zsidó édesanyját emlegető, kevéssé tiszteletteljes megjegyzésekkel.

Maradék vékony gyapjúszövet, karamellszín, egy kiszabott vég alpaka, hét arasz imprimé szatén - így csereügyletek és seftelés útján mintegy tucat szövetre tettünk szert, amit én szabtam ki és varrtam meg, Candelaria pedig felpróbálta a készterméket, és dicsérte. így ment, amíg ki nem fogyott az ötletekből, hogyan tegyen szert újabb szövetekre, vagy amíg azt nem gondolta, hogy most már szépen ki van stafírozva a ruhatára, vagy amíg el nem határozta, hogy most már ideje más feladatoknak szentelnie magát.

- Amit eddig varrtál, azzal kiegyenlítetted a felém való tartozásod a mai nappal bezárólag - jelentette ki. És anélkül, hogy egy pillanatot is engedett volna, hogy ízlelgessem a megkönnyebbülést, folytatta: - Most pedig beszéljünk a jövőről. Nagyon tehetséges vagy, fiam, és ezt nem szabad elvesztegetni, és legkevésbé most, mikor olyan égető szükséged van néhány vaskos köteg bankóra, hogy kimásszál ebből a csávából, amiben nyakig ülsz még mindig. Azt már magad is láthattad, hogy valami jó állást találni hihetetlenül nehéz, ezért az a meglátásom, hogy a legjobban azt teszed, ha házalni kezdesz a varrással. De ahogy a dolgok ma állnak, nem hiszem, hogy az emberek csak úgy egyszerűen kitárják neked az otthonukat. Saját helyet kell keresned, saját szabászatot nyitni, és még így sem lesz könnyű ügyfeleket találni. Ezt alaposan végig kell gondolnunk.

A seftes Candelaria ismert Tetuanban mindenkit, aki él és mozog, de hogy felmérje, hogyan állnak a dolgok a varrást illetően, és az ügyet alaposan górcső alá vegye, kellett néhány kört futnia, megmozgatni a kapcsolatait mindenfelé, és higgadtan becsülni fel az anyagköltséget. Néhány nappal azután, hogy ez az ötlet kipattant a fejéből, már száz százalékosan megbízható áttekintés volt a kezünkben. Megtudtam, hogy két-három már bejáratott, tekintélyes divatszabóság működik a városban, amihez a magas rangú katonák, néhány jó nevű orvos és vastag tárcájú üzletemberek feleségei és lányai járnak. Egy fokkal lejjebb áll négy-öt megbízható női szabó, akik utcai ruhát, vasárnapi kabátot készítenek a közigazgatásban dolgozó legjobban fizetett alkalmazottak családanyái számára. És végül egy maroknyi jelentéktelen varrónő, akik házról házra jártak, perkálpongyolát szabtak, vagy megöröklött darabokat igazítottak át, felhajtották, amit kell, és megfoltozták a zokni sarkán tátongó lyukat. A kilátás nem volt az eszményi: erős versenyre kellett számítanom, valahogy mégis ki kellett ókumlálnom, hogyan nyissak rést a piacon, ahol besurranhatok.

Habár, ahogy háziasszonyom állította, a szabászmesterség egyik képviselője sem volt minden szempontból lenyűgöző, de nagy részük számomra ismerős, szinte családi kört alkotott ügyfeleivel, és nem lett volna helyes lebecsülni őket: egy varrónő, ha jól dolgozik, képes sírig tartó hűséget kiharcolni megrendelőitől.

A gondolat, hogy újra dolgozni kezdjek, ellentmondásos érzelmeket keltett bennem. Egyrészt újra reménnyel kecsegtetett, amit réges-rég nem éreztem. Ez volt a legjobb, ami történhetett velem, hiszen így majd pénzt keresek, és eltartom magam, képes leszek megadni a tartozásom olyasmivel foglalkozva, amit szeretek, és amiről tudom, hogy jól csinálom.

Másrészt azonban, ha az érme másik oldalát néztem, a szorongás és a bizonytalanság sötét éjszakaként borult rám. Hogy saját üzletet nyithassak, legyen az nagyon szerény és igen kicsi, kezdő tőkére volt szükségem, ami nem állt a birtokomban, kapcsolatokra, amivel nem rendelkeztem, és sokkal több szerencsére, mint amit az élet az utóbbi időben kimért nekem. Nem lesz könnyű feladat egyszerű varrónőként helyet harcolni ki magamnak, és ha hűséges ügyfeleket akarok elcsábítani és új megrendelőket nyerni, akkor nagyon találékonynak kell lennem, kilépni a már megszokott keretekből, és képesnek lenni valami teljesen mást kínálni.

Miközben Candelaria és én azon voltunk, hogy megtaláljuk az útját-módját, hogyan vágjak bele, barátnői és ismerősei szép számmal kezdtek bejárni a panzióba, hogy ezt-azt rendeljenek: csak egy blúzt, kedvesem, légy olyan jó; csak a gyerekeknek egy kabátot, mielőtt ránk köszönt a hideg idő. Többnyire egyszerű asszonyok voltak, és pénzügyi lehetőségeik ezzel álltak összhangban. Sok gyermekkel érkeztek és kevés szövettel, aztán leültek Candelariával fecsegni, amíg én varrtam. Sóhajtoztak a háború folyásán, pityeregtek Spanyol-országban maradt szeretteik sorsa felett, a ruhaujjba gyűrt zsebkendő sarkával törölgetve könnyeiket. Panaszkodtak, hogy ínséges időket élünk, és szorongva kérdezték, hogyan fogják eltartani a gyerekeket, ha a válság tovább folytatódik, vagy ha egy ellenséges golyó leteríti a férjüket. Keveset fizettek és megkésve, néha soha, legjobb szándékuk szerint. Mindenesetre a szűkölködő ügyfelek és a szegényes megrendelések ellenére a tény, hogy visszatértem a varráshoz, elvette kétségbeesésem élét, és rést ütött, ahol bekukucskálhatott az első halovány napsugár.

9

A hó vége felé esni kezdett egyik délután, a másikon, a harmadikon is. A nap alig bújt elő három napig, zengett az ég, cikáztak a villámok, őrülten fújt a szél, és falevelek borították a vizes utakat. Továbbra is a szomszédasszonyok által rám bízott megrendeléseken dolgoztam, minden kecs és kellem nélküli ruhák voltak ezek, durva szövésű posztóból varrt darabok, egyetlen céljuk megvédeni a testet az időjárás viszontagságaitól, a szépségnek igen csekély figyelmet szentelve. Amíg egy szép napon a szomszédasszony unokájának készülő kabátka és a portárs lányának rakott szoknyája között be nem állított Candelaria szenvedélyesen felindulva, ahogy szokott.

– Már megvan, fiam, megvan, minden rendben lesz!Az utcáról lépett be új cheviotkabátjában, derekán szorosra húzott övvel, fején a kendő

elcsúszott, kopott, félretaposott sarkú cipőjét sár borította. Miközben lélegzetet sem véve hadart, nekiállt leráncigálni magáról a ruhadarabokat és részletekbe menően elmesélni a nagy felfedezést. Széles mellkasa ritmikusan emelkedett és süllyedt, erőteljesen lihegve, sorjában beszámolt a hírekről, és egyik réteget a másik után fejtette le magáról, mint a hagyma leveleit.

– A fodrászatból jövök, ahol az én komaasszonyom, Remedios dolgozik, volt némi elintéznivalóm vele, és akkor ott volt ugye Remedios, és éppen dauerolt egy kölnivirágot...

– Egy mit? - vágtam a szavába.– Egy kölnivirágot, affektált spinét, egy francia nőcskét, na - világosít fel hadarva, mielőtt

folytatta volna. - Szóval úgy nézett ki, mint egy kölnivirág, de aztán rájöttem, hogy nem francia, hanem egy német, akit nem ismertem, mert a konzul feleségét, Gumpert meg Bernhardt nejét, ja és a Langenheimét, aki nem is német, hanem olasz, azokat nagyon is jól ismerem, volt néhány ügyletünk. Na, hol is tartok, szóval miközben fésülte neki a frizurát a Reme megkérdezte tőlem, hogy hol csíptem meg ezt az osztályon felüli kabátot, és akkor az a spiné, akiről később kiderült, ahogy már mondtam, hogy nem francia volt, hanem német, rám pillogott egyszer, aztán megint, és végül beszédbe elegyedett velünk, azzal a fura kiejtéssel,

mintha nem is hozzád beszélne, hanem át akarná harapni a torkod, na szóval, azt mondja erre ez a nőci, hogy neki kellene valaki, aki varr, de hogy nagyon jól varrjon ám, hogy nem ismerünk-e jó minőségű divatszabóságot, de tényleg baromi jó minőségűt, mert nemrég érkezett Tetuanba, és itt fog maradni egy időre, és hát szüksége van valakire. Na ennyi. És akkor én azt mondtam...

– Hogy jöjjön ide, és majd én varrók neki - előlegeztem meg a mondandóját.– Még mit is nem, fiam, hát teljesen elmentek neked otthonról?! Hogy a fenébe

fogadhatnék itt egy ilyen naccságát, ezek a spinék a tábornoknékkal meg az ezredesnékkel járnak össze, és máshoz vannak szokva, más helyekhez, elképzelésed sincs, milyen puccos volt ez a német, van ott dohány, a fejemet rá.

– Hát akkor?– Hát akkor, nem tudom, mi ütött belém, de hirtelen azt válaszoltam, hogy azt hallottam,

hogy első osztályú divatszabóságot fognak nyitni Tetuanban.Nyeltem egy nagyot.– És felteszem, ezt vezetném én?– Hát persze, kedvesem, ki ha nem te?Próbáltam megint nyelni egyet, de ezúttal nem sikerült teljesen. A torkom hirtelen

kiszáradt, érdes lett, mint a reszelő.– De hát hogy tudnék én divatszabóságot nyitni, Candelaria? -kérdeztem rémülten.Az első válasz öblös nevetés volt. A második három oly fesztelenül odavágott szó, hogy

kétségnek sem hagyott helyet.– Velem, fiam, velem.Végigfeszengtem a vacsorát, zsigereimben cigánykereket hánytak az idegek. Előtte

háziasszonyom nem tudott több felvilágosítást adni, mert ahogy tudtomra adta a hírt, beléptek az ebédlőbe a nővérek boldogan fecsegve a toledói Alcázar felszabadításáról. Hamarosan megérkeztek a többiek is, egyik párt kicsattanó örömmel, a másik bosszúsan mérgelődve. Jamila megterítette az asztalt, és Candelaria kénytelen volt kisietni a konyhába, hogy előkészítse a vacsorát: pirított karfiol és egy tojásból rántotta, minden olcsó, minden puhára főzve, nehogy a vendégeknek kedve támadjon megismételni a fronton történt hőstetteket, sült bordát vágva dühödten egymás fejéhez.

A vacsora igen paprikás hangulatban ért véget a már megszokott összecsapások után, és a vendégek iparkodtak elhagyni az ebédlőt. Az asszonyok és a pufók Paquito a nővérek szobájába tartottak, hogy meghallgassák a Sevilla Rádión Queipo de Llano lelkesítő beszédét. A férfiak pedig elmentek a Kereskedelmi Kaszinóba, hogy még egy utolsót kávézzanak, és megtárgyalják a többiekkel a háború folyását. Jamila leszedte az asztalt, és én nekiláttam, hogy segítsek elmosogatni a halom edényt, amikor Candelaria barna arcán parancsoló kifejezéssel a folyosó felé bökött.

– Menj a szobádba, és várj meg, mindjárt megyek én is.Alig néhány percre volt szüksége, és már be is lépett, csak amíg hálóinget és pongyolát

kapott magára, meggyőződött róla, hogy a három férfi már messze jár az Intendencia utca magasságában, és hogy az asszonyokat kellően rabul ejtette a felkelő tábornok őrülten szószátyár rádióbeszéde: „Szép estét, uraim! Emeljük fel szívünket!”. Én az ágy legszélén kuporogva vártam villanyt sem gyújtva, nyugtalanul, idegesen. Megkönnyebbülten hallottam, hogy már érkezik.

– Beszélnünk kell, fiam. Nagyon komoly beszédem van veled -mondta suttogva, miközben mellém telepedett. - Kezdjük az elején. Készen állsz rá, hogy műhelyt nyissál? Készen állsz rá, hogy te legyél a legjobb divatszabó Tetuanban, és olyan göncöket varrjál, amit itt még soha senki?

– Készen állni, persze készen állok, Candelaria, de...

– Csak semmi de. Most hallgass ide, de nagyon figyelmesen, és ne vágj a szavamba. Na, miután a komaasszony fodrászatában beszéltem a német nővel, kicsit utánakérdeztem itt meg ott, és kiderült, hogy az utóbbi időben Tetuanban olyan alakok bukkantak fel, akik előtte nem itt laktak. Ahogy az ugye veled is történt, meg ezzel a két gyöngyszem nővérrel, Paquitóval meg a hájas anyjával, meg ugye aztán ezzel a pomádés Matíasszal, hogy a felkelés miatt itt rekedtetek, mint patkány a csapdában, és nem tudtok átkelni a szoroson, hogy hazatérjetek. Nos, vannak mások is, akikkel többé-kevésbé ugyanez történt, de azok persze nem egy csapat éhenkórász, mint akikhez nekem lett szerencsém, hanem a helyzet az, hogy ezek tehetős emberek, akik azelőtt nem voltak itt, most meg itt vannak. Érted, szívem, hogy mit magyarázok? Van itt például egy híres színésznő, aki társulattal érkezett, aztán itt rekedt. Aztán van itt egy jó marék külföldi spiné is, főleg németek, akikről az a szóbeszéd járja, hogy a férjeik meglehetős segítséget nyújtottak a hadseregnek, hogy Franco csapatai átjussanak Spanyolországba. És így tovább, vannak még néhányan, nem sokan, az igaz, de épp elegen ahhoz, hogy munkát adjanak neked egy jó időre, ha sikerül megnyerned őket ügyfélnek, merthogy azt számításba kell venned, hogy ők nem hűségesek itt egyik női szabóhoz sem, mivel nem idevalósiak. És azt is hozzá kell tennem, és ez a legfontosabb, hogy van nekik mit a tejbe aprítani, és mivel külföldiek, a háború aztán teljesen hidegen hagyja őket, vagyis, táncra fog állni a lábuk, és nem fogják rongyokba öltözve kivárni, amíg tart a felfordulás, és azon emészteni magukat, hogy ki nyeri az egyes ütközeteket. Figyelsz, egyetlenem?

– Figyelek, hogyne figyelnék, Candelaria, de...– Csitt! Mondtam már, hogy csak semmi „de”, amíg be nem fejeztem. Lássuk csak, amire

neked most szükséged van, még pedig most azonnal, máról holnapra, az egy príma kis üzlethelyiség, ahol a megrendelők a legelsőrangúbb kiszolgálást kapják. így görbüljek meg, ha az életben láttam valakit úgy varrni, ahogy te, úgyhogy nem vesztegethetjük többet az időt. És persze azt is tudom, hogy nincs egy vasad sem, de erre itt van a jó öreg Candelaria.

– De hát magának sincs egy fillérje sem, álló nap mást se csinál, csak panaszkodik, hogy alig futja nekünk a betevőre.

– Csak tengődök, mint a korpás kutya, fiam, az utóbbi időben egyre nehezebb áruhoz jutni. A határátkelőkön állig felfegyverzett osztagokat helyeztek el, és nincs az az isten, hogy sikerüljön átsurranni, és eljussak Tangerbe áruért, hacsak nem kapott az ember vagy száz menlevelet, amit az én szerény személyemnek a kutya se adna. Gibraltár felé meg még bonyolultabb az ügy, mivel a szorosban lezárták a forgalmat, az alacsonyan repülő harci repülőgépek meg készek bármit lebombázni, ami él és mozog. Van nálam viszont valami, amivel elő tudjuk teremteni a bolt nyitásához szükséges pénzmagot; valami, ami ebben a rohadt életben először úgy került hozzám, hogy nem én mentem utána, és amiért szinte a lábamat se kellett kitennem itthonról. Gyere közelebb, megmutatom.

A szoba sarkához ment, ami tele volt dobálva hasznavehetetlen limlommal.– Addig járj csak egyet a folyosón, és ellenőrizd, hogy a nővéreknél még mindig szól-e a

rádió - utasított suttogva.Mire visszaértem megerősítve, hogy még rádióznak, már elhúzta a helyéről a kalitkákat, a

kosarat, az éjjeliedényeket és a mosdótálat. Csak az utazóláda feküdt előtte.– Csukd be jól az ajtót, reteszeld is el, kapcsold fel a villanyt, és gyere ide - rendelkezett

erélyesen, anélkül hogy egy kicsit is jobban megemelte volna a hangját a kelleténél.A csupasz villanykörte erőtlen fénnyel töltötte meg a helyiséget. Mire mellé léptem, éppen

felhajtotta a láda fedelét. A mélyén egy darab összegyűrt, mocskos takaró hevert. Óvatosan libbentette fel, szinte műgonddal.

– Hajolj csak közelebb!A szavam is elállt a látványtól, kihagyott a szívem, megállt bennem az ütő. A deszkalapon

tíz, tizenkettő, talán tizenöt, vagy meglehet húsz pisztoly feketéllett egymás hegyén-hátán, a csövek ide-oda néztek, mint egy raj alvó bérgyilkos.

– Láttad? - susogta. - Akkor visszacsukom. Adogasd ide a holmikat, hadd rakjam rá vissza, aztán kapcsold le a villanyt.

Candelaria hangja halkan ugyan, de úgy szólt, mint mindig, azt soha nem tudtam meg, az én hangom, hogyan csengett volna, mert az imént feltáruló látvány egy jó időre tökéletesen megnémított. Visszamentünk az ágyhoz, és ő folytatta a sugdolózást.

– Van, aki még mindig azt hiszi, hogy a felkelés meglepetésszerűen tört ki, de ez akkora hazugság, mint ez a ház. Van, aki csak körülbelül, és van, aki pontosan tudta, hogy valami nagyon durva dolgot forralnak. Ez már régóta érett, és nemcsak a kaszárnyákban és a Llano Amarillón. Azt beszélik, hogy a Spanyol Kaszinó pultja mögött kész arzenált rejtegettek, fene se tudja, hogy igaz-e, vagy sem. Július első heteiben ebbe a szobába szállásoltam el egy sorsára hagyott vámőrt, vagy legalábbis ő ezt mondta. Nekem bűzlött kicsit az egész, minek hazudnék, mert ide nekem a rozsdás bökőt, hogy az a fickó nem volt sem vámőr, se ahhoz hasonló, na mindegy, de hát én ugye soha nem kérdezek semmit, mert én se szeretem, ha valaki az én üzletembe üti az orrát, rendbe tettem neki a szobát, raktam elé egy tál meleg ételt, aztán a többi az ő dolga. Július 18-a után nem láttam többet. Vagy csatlakozott a felkeléshez, vagy meglépett a kabil törzsek uralta földeken keresztül a francia felségterület irányába, vagy elhurcolták a Monté Hacho erődjébe, és hajnalban végeztek vele; elképzelésem sincs, mi lett vele, és nem is akartam kutatni utána. Annyi történt, hogy négy vagy öt nap múlva ideküldtek nekem egy hadnagyocskát a cuccaiért. Én meg átadtam neki azt a keveset, amit a szekrényben őrzött, mondtam neki, menjen isten áldásával, és ezzel részemről vége volt a vámőr ügyének. De ahogy Jamila takarítja a szobát a következő vendégnek, és az ágy alól söprögeti ki a port, hallom, hogy egyszer csak felsikolt, mintha ördögöt látott volna kezében a vasvillával vagy akármivel, mit tudom én, mi van a muzulmán ördögök kezében. Elég az hozzá, hogy egy szép kis halom pisztolyt sepergetett össze a sarokba, oda ni.

– És akkor maga megtalálta, és megtartotta? - kérdeztem elváltozott hangon.– És mit tehettem volna? Majd persze a hadnagy keresésére indulok a zászlóaljhoz,

amilyen időket élünk?!– Rábízhatta volna a rendőrkapitányra.– Kire? Don Claudióra? Meg vagy te buggyanva, te lány?Most én kezdtem el erélyesen pisszegni, hogy csendre intsem és diszkrécióra.– Már hogy az istenbe adnám én át a pisztolyokat don Claudiónak? Mit akarsz, hogy

lecsukjon örök életemre, amennyire a bögyében vagyok? Megtartottam, mert az én házamban találtam, egyébként is a vámőr tizenöt nap tartozással lépett le, úgy vettem hát a fegyvereket, mintha mondjuk természetben fizetett volna. Mert ez itt piszkos sokat ér, angyalom, és most még többet, amilyen idők járnak, úgyhogy a pisztoly, az mind az enyém, és azt csinálok velük, amit jónak látok.

– És el akarja adni? De hát az nagyon veszélyes lehet.– Hát ez a nagy kibaszás, persze, hogy veszélyes, de kell a dohány, hogy üzletet nyissunk

neked.– Ne mondja már, Candelaria, hogy miattam ilyen ügyekbe bonyolódik...– Dehogy is miattad, fiam, dehogy is - szakított félbe. - Mindjárt megmagyarázom. Ebbe

az ügybe nem egyedül bonyolódom, hanem mind a ketten benne leszünk nyakig. Én vállalom, hogy keresek valakit, aki megveszi az árut, és amit azon nyerek, abból divatszalont nyitunk neked, és aztán felesben osztozunk a hasznon.

– És miért nem ad rajta túl maga, és eléldegél abból, amit kap érte, ahelyett hogy nekem nyit belőle üzletet?

– Mert az egyszer hopp, másszor kopp, és engem jobban érdekel az olyan üzlet, ami hosszú távon hoz a konyhára. Ha most eladom a cuccot, és két vagy három hónap alatt elfőzöm, amit kapok érte, akkor mi lesz velem, ha a háború hosszúra nyúlik?

– És ha rajtakapják, amikor seftelni akar a pisztolyokkal?

– Akkor azt mondom don Claudiónak, hogy ebben mindketten benne vagyunk, és együtt megyünk, ahova küld.

– A börtönbe?– Vagy a köztemetőbe, meglátjuk, mekkora szerencsénk lesz.Habár ezt a baljós képet cinkos kacsintással kísérte, pánikszerű rémületem percről percre

nőtt. Vázquez rendőrkapitány acélos tekintete, komoly figyelmeztetése még friss volt emlékeimben. Tartsa távol magát minden sötét ügytől, eszébe ne jusson kijátszani, viselkedjen rendesen. A száján kiejtett szavak egy sor nem kívánatos dolgot takartak. Rendőrség, női börtön. Lopás, csalás, tartozás, feljelentés, bíróság. És most, ha még nem lett volna elég, fegyvercsempészet.

– Ne keveredjen ebbe bele, Candelaria, ez nagyon kockázatos -könyörögtem a rémülettől félholtan.

– És akkor mihez kezdünk? - hadarta suttogva. - Levegőből élünk? Majd a taknyunkat szopogatjuk? Egy kanyi vas nélkül érkeztél, nekem meg már nincs bőröm, amit lenyúzzak. A többi vendég közül csak az anya, a tanító és a távírász fizet, és majd meglátjuk, meddig tudják húzni azzal a kevéssel, ami még van nekik. A másik három szerencsétlennek meg neked már nem maradt, csak egy szál inge, de nem rakhatlak ki titeket az utcára, őket irgalomból nem, téged meg, mert csak az hiányzik, hogy don Claudio a nyakamra járjon magyarázatot követelve. Úgyhogy akkor most mondd meg, hogy mit találjak még ki.

– Én majd továbbra is varrók ezeknek az asszonyoknak, többet dolgozom, egész éjszaka fennmaradok, ha szükséges. Mindent elosztunk egymás közt, amit keresek...

– És az mennyi? Hát mit képzelsz, mennyit keresel azzal, hogy rongyokat fércelsz a szomszédoknak? Egy-két fillért, de azt is szűkösen mérve? Elfelejtetted már, hogy mennyivel tartozol Tangerben? Itt akarod leélni az életed ebben a sötét lyukban? - Bugyborékolva ömlött belőle a szó, és sisteregve áradt szerte. - Idefigyelj, lányom, neked a kezedben olyan kincs van, amit senki nem hagyna parlagon heverni, és halálos bűn, ha nem élsz vele, ahogyan kell. Tudom, hogy az élet keményen elbánt veled, hogy a barátod csúnyán elintézett, hogy olyan városban laksz, ahol nem akarsz élni, szülőföldedtől, családodtól messze, de most ez van, ami elmúlt, elmúlt, az idő kereke nem forog visszafelé. Előre kell nézned, Sira. Bátornak kell lenned, kockáztatni és kiállni magadért. Amilyen peches vagy, az biztos, hogy nem kopogtat majd a szőke herceg az ajtón, hogy szeretne lakást tolni a segged alá, az is biztos, hogy egy ilyen tapasztalat után, nem hinném, hogy egy jó ideig vonzana a lehetőség, hogy megint egy férfitől függjél. Nagyon fiatal vagy, és a te korodban még van időd arra törekedni, hogy magad alakítsd az életed magadnak, valamivel jobbat, mint hogy a legszebb éveidben egy lyukban hervadozz, felhajtásokat varrogatva és számos veszteséged fölött sóhajtozva.

– De hát a pisztolyok, Candelaria, eladni a pisztolyokat... - nyöszörögtem gyáván.– Hát pedig ez van, fiam, ez van nekünk, és itt teszem le a nagyesküt, hogy én ebből

kihozom a lehető legnagyobb hasznot. Mit képzelsz, hogy én nem szeretném, ha valami tisztább ügy lenne, ha pisztolyok helyett egy jó adag svájci órát vagy üvegszálas harisnyát hagytak volna itt nekem? Hát persze hogy szeretném. De most az a helyzet, hogy pillanatnyilag csak fegyvereink vannak, és az a helyzet, hogy éppen háború van, és az a helyzet, hogy van, akit érdekelhet ez a vásár.

– De mi van, ha elkapják? - kérdeztem újra bizonytalanul.– Jaj, hogy mindig ugyanazon bakot nyúzza! Hát, ha lefülelnek, akkor majd sűrűn

imádkozunk Szent Antalhoz, hogy don Claudió-ban gyúljon szikrája a könyörületnek, egy ideig majd a hűvösön ülünk, aztán itt a vége, fuss el véle. Egyébként meg emlékeztetni szeretnélek, hogy már csak tíz hónapod maradt az adósságod kifizetésére, és ha ilyen iramban haladsz, akkor nem fogod tudni rendezni húsz év alatt sem a komaasszonyoknak varrogatva. Na mármost, akármilyen becsületes is szeretnél lenni, ha tovább makacskodsz, akkor az őrangyalod se ment meg a tömlöctől. Vagy attól, hogy valami rossz hírű kupiban nyitogasd a

lábad, és a frontról visszatérő, elkínzott katonák keressenek nálad megkönnyebbülést, ami szintén egy mérlegelni való lehetőség az esetedben.

– Nem tudom, Candelaria, igazán nem tudom. Nagyon félek...– Én is halálosan fosok, fiam, nehogy már azt hidd, hogy engem gipszből ragasztottak.

Nem ugyanaz seftelni, feketézni, mint túladni másfél tucat revolveren háborús időkben. De nincs más esélyünk, aranyom.

– És hogy intézné?– Te azzal ne is törődj, majd én megmozgatom a kapcsolataimat. Nem hiszem, hogy egy-

két nap alatt ne adnám tovább az árut. És akkor majd keresünk neked egy üzlethelyiséget Tetuan legjobb negyedében, berendezzük szépen, és te belevágsz.

– Hogyhogy „belevágsz”? És maga? Maga nem lesz velem ott a műhelyben?Candelaria halkan felnevetett, és megrázta a fejét.– Nem, lányom, nem leszek. Gondoskodom róla, hogy megszerezzem az első pár hónap

bérleti díjához kellő összeget, és beszerzek mindent, amire szükséged lehet. És amikor minden kész lesz, akkor te szépen elkezdesz dolgozni, én pedig itthon maradok a panzióban a hó végét várva, hogy megosszuk a hasznot. Különben sem előnyös, ha velem hoznak összefüggésbe, én nem vagyok valami jó hírű ném-ber, és nem tartozom azokhoz a hölgyekhez, akiket ügyfélnek szeretnék megnyerni. Úgyhogy én vállalom, hogy belerakom a kezdő tőkét, te pedig a két kezed munkáját. Aztán majd osztozunk. Ezt nevezik befektetésnek.

A sötét szobában hirtelen a Pitman Akadémiák és Ramiro terveinek könnyű aromáját éreztem terjengeni, és majdnem visszahullottam életem egy korábbi korszakába, amit egyáltalán nem szerettem volna újra átélni. Láthatatlan legyintésekkel hessegettem el az érzést, és visszatértem a jelenbe, további magyarázatot kérve.

– És ha nem keresek semmit? És ha nem tudok megrendelőket találni?– Hát akkor megszívtuk. De be ne dobd nekem a törülközőt idő előtt, hitetlen Tamás. Nem

szabad a legrosszabbra készülni, bízni kell és elég tökösnek lenni, fiam. Senki ide nem jön, hogy megoldja nekünk ezt a nyomorúságos életet, így hát vagy odatesszük magunkat, vagy nem marad más lehetőség, mint pofonnal hessegetni el az éhséget.

– De hát én szavamat adtam a rendőrkapitánynak, hogy nem keveredem semmibe.Candelariának türtőztetnie kellett magát, hogy ne nevessen fel hangosan.– Nekem is megígérte az én Franciscóm a szülőfalum plébánosa előtt, hogy tisztelettel

bánik majd velem életem utolsó napjáig, aztán a gazember gyakrabban porolt el, mint rendes háziasszony a szőnyeget, hogy a ragya verné ki a pofáját. Fel nem foghatom, lányom, hogy lehetsz még mindig ilyen naiv, mikor annyiszor odasózott neked a szerencse az utóbbi időben. Gondolj magadra, Sira, gondolj magadra, és feledkezz el minden másról, mert ilyen nehéz időkben, amiket élünk, aki maga is nem fal, azt felfalják. Egyénként pedig nem olyan súlyos ez az ügy, te meg én nem lövöldözni készülünk, hanem csak piacra dobunk egy árut, amire nincs szükségünk, a többi meg se ingem, se gatyám. Ha minden jól megy, akkor don Claudio már csak a kész üzletet nézheti meg, berendezve, tisztán, csilli-villin, és ha egyszer megkérdezi, hogy honnan szerezted hozzá a dohányt, akkor majd azt mondod, hogy én adtam kölcsön a spórolt pénzemből, és ha nem hiszi el, vagy nem tetszik neki az ötlet, akkor hagyott volna téged a kórházban az irgalmas nővérekkel, ahelyett hogy idecipelt, és rám bízott volna. A kapitány állandóan nyakig van a munkában, és nem akar még több problémát, ezért ha szép csendben intézünk mindent, akkor nem fogja azzal vesztegetni az idejét, hogy nyomozni kezdjen. Én mondom neked, és jól ismerem, mert már régóta mérjük össze az erőnket, úgyhogy emiatt aztán nyugodt lehetsz.

Sajátosan szemtelen életfilozófiájával, tudtam, hogy Candelariának igaza van. Akármennyit is rágjuk még ezt az ügyet, akárhogy is forgatjuk, nézzük alulról, nézzük felülről, jobbról vagy balról, összegezve, ez a kétségbeesett terv nem volt egyéb, mint egy józan megoldás, mely segítene két szegény, egyedülálló nő nyomorán, akik senkire sem

számíthatnak, és e zavaros időkben szurokfekete múltat hurcolnak magukkal. Az egyenesség és a becsület szép fogalmak, de nem lehet velük jóllakni, nem fizetik ki a számlákat, és téli estéken nem melegítenek. Az erkölcsi elvek és a feddhetetlen viselkedés másnak marad, nem ennek a két boldogtalan, csorbalelkű nőnek, akik voltunk. Hallgatásomat Candelaria beleegyezésnek vette.

– Akkor mi legyen? Kezdjem holnap mozgatni az árut?Úgy éreztem, hogy vakon egyensúlyozok a szakadék szélén. A távolból érkező

rádióhullámokon recsegve érkezett Queipo rekedtes hangja Sevillából. Mélyet sóhajtottam. Hangom végre biztosan és határozottan csengett. Vagy majdnem.

– Vágjunk bele!Jövendőbeli üzlettársam elégedetten csípte meg az arcom, mosolygott és indulni készült.

Elrendezte magán a pongyolát, kihúzta termetes alakját az elnyűtt posztópapucsban, mely valószínűleg fél életén át elkísérte a túlélés zsonglőrjét. Az opportunista, kötekedő, szégyentelen és melegszívű, seftes Candelaria már az ajtóban állt a folyosó felé tartva, mikor halkan, de feltettem utolsó kérdésem. Valójában nem sok köze volt ahhoz, amit aznap este beszéltünk, de kíváncsiság ébredt bennem, hogy megtudjam a választ.

– Candelaria, maga kivel van a háborúban?Meglepetten fordult vissza, de egy percig sem habozott, és határozottan odasúgta: - Én?

Azzal, aki megnyeri. Mindhalálig.

10

Az estét követő napok, amikor megmutatta nekem a pisztolyokat, rettenetesek voltak. Candelaria lótott-futott, izgett-mozgott meg nem állva, mint egy harsány, termetes gyík. Egy szó nélkül, eltökélten viharzott át szobájából az enyémbe, az ebédlőből az utcára, az utcáról a konyhába, miközben zavaros litániát dünnyögött egyszerre morogva és dorombolva, aminek értelmét senki nem tudta megfejteni. Nem zavartam meg jövés-menését, nem kérdeztem meg azt sem, hogyan áll az üzlet, tudtam, ha minden meglesz, akkor majd beszámol róla, hogy állnak a dolgok.

Egy hét is eltelt majdnem, mire végül volt miről beszélnie. Aznap este kilenc után ért haza, amikor már az üres tányérok előtt üldögéltünk csak rá várva. A vacsora úgy telt, ahogy mindig, viharos harciassággal. Ahogy vége lett, és miközben a vendégek szétszéledtek a panzióban utolsó teendőiket befejezni, mi együtt kezdtük leszedni az asztalt. Mialatt kivittük az evőeszközöket, a piszkos edényt és a szalvétákat, Candelaria cseppenként, szép lassan elsuttogta nekem, miként alakultak a tervei: ma este végre megoldódik ez a kis ügy, fiam, már eladtam az összes halat, holnap leggel elkezdjük a tiédet kitalálni, hú de várom, lelkem, hogy vége legyen már ennek az egész cirkusznak, a fenébe is.

Alighogy befejeztük a rendrakást, mindenki bezárkózott a saját szobájába, és egy szót sem váltottunk többet. A csapat többi része közben megszokott esti tevés-vevéssel készült zárni a napot : eukaliptuszos toroköblítés és rádió, hajcsavarók a tükör előtt vagy séta a kávézóba. Igyekeztem úgy tenni, mintha mi sem történt volna, hangos jó éjszakát kiáltottam mindenkinek, és lefeküdtem. Egy ideig ébren voltam, amíg a jövés-menés hangjai lassanként el nem ültek. Az utolsó, amit hallottam, Candelaria volt, aki elhagyta a szobáját, és szinte nesztelenül becsukta maga mögött a bejárati ajtót. Elaludtam, alig néhány perccel azután, hogy elment. Napok óta először nem hánykolódtam órákig az ágyban, és nem bújtak takaróm alá az előző éjszakák baljós előjelei: börtön, rendőrkapitány, letartóztatás, holtak. Mintha a szorongás végre pihenőt engedélyezett volna, tudva, hogy ez a sötét ügy a végéhez ért. Mély álomba merültem, összebújva azzal az édes illúzióval, hogy másnap reggel tervezni kezdjük a jövőt, anélkül hogy a pisztolyok fekete árnyéka lebegne felettünk.

Azonban a pihenés nem tartott sokáig. Nem tudtam, hány óra van, kettő vagy talán három, amikor valaki a vállamba markolt, és erélyesen megrázott.

– Ébresztő, aranyom, ébresztő.Félig felültem, kábán, még szinte félálomban.– Mi történt, Candelaria? Mit csinál maga itt? Már visszaért? -hebegtem.– Szörnyű balszerencse, fiam, akkora balszerencse, mint egy hegyomlás - pusmogta

Candelaria.    Az ágyam mellett állt, és a rám boruló, álmos ködben széles alakja kövérebbnek tűnt, mint

valaha. Tágas, hosszú köpenyt viselt nyakig begombolva. Kapkodva kezdte kicsatolni, miközben sietősen magyarázta: - A hadsereg ellenőrzése alatt tartja az összes utat Tetuanba, és akik Larachéből jöttek volna felvenni az árut, nem akartak idáig merészkedni. Majdnem hajnali háromig várakoztam, de nem jött senki, végül üzentek egy kis arab kölyökkel a kabiloktól, hogy a bejövő utakon sokkal szigorúbb az ellenőrzés, mint ahogy azt ők gondolták, és attól félnek, hogy nem ússzák meg ép bőrrel, ha mégis bejönnének a városba.

– Hol kellett volna találkozniuk? - kérdeztem azon iparkodva, hogy elhelyezzem térben a történteket.

– A Suica lenti részén, az óvárosban, egy szénkereskedés mögött.Nem ismertem a helyet, amiről beszélt, de nem kérdeztem vissza. Még tompa agyamban

hirtelen vastag vonalakkal rajzolódott ki kudarcunk nagysága: isten veled üzlethelyiség, isten veled divatszabóság.

Üdvözöllek újra szorongó nyugtalanság, hogy nem tudom, mi lesz velem holnap, holnapután.

– Szóval mindennek vége - mondtam szememet dörzsölve, hogy elillanjon végre az álom utolsó nyoma is.

– Hogyisne, fiam - tiltakozott erélyesen háziasszonyom, miközben megszabadult végre a köpenytől. - A terv változott, de az anyám sírjára esküszöm, hogy még ma este elhúznak ebből a házból a pisztolyok. Úgyhogy kapd össze magad, aranyom, tessék felkelni, nincs veszteni való időnk.

Egy kis időbe telt, mire megértettem, mit mond, figyelmemet különös látvány kötötte le: Candelaria kibontotta a formátlan gúnyát, amit a köpeny alatt viselt, durva gyapjúból szőtt pongyolaszerűség volt ez, mely alatt aligha lehetett sejteni teste dús formáit. Döbbenten meredtem rá, ahogy levetkőzik, fel nem fogva, mi értelme ennek, és képtelen voltam megfejteni, hogy minek köszönhető ez a sietős vetkőzés az ágyam előtt. Amíg le nem vette a szoknyáját, és el nem kezdett valamit előhúzni kemény húsának hajlatai közül. Akkor megértettem. Négy pisztolyt viselt a harisnyakötőjén, hatot a ruhaderekában, kettőt a melltartópántban és néhányat a hónaljába erősítve. A maradék öt a retikülben rejtőzött kendővel átkötve. Tizenkilenc összesen. Tizenkilenc puskatus és tizenkilenc cső hagyta el rövidesen e robosztus test melegét, hogy más célt keressen, amit ebben a percben kezdtem csak gyanítani.

– De hát mit akar, mit csináljak? - kérdeztem rémülten.– Elviszed a fegyvereket a vasútállomásra, hat előtt átadod őket, és elhozod azt a

kilencezer- ötszáz pesetát, amennyiben megállapodtam az áruért. Tudod, hol az állomás? Nem? Átkelsz a Ceuta felé vezető országúton, és ott van a Gorgues-hegység lábánál. Ott fel tudják venni az emberek anélkül, hogy be kellene jönniük Tetuanba. Lejönnek a hegyről, és érte mennek közvetlenül virradat előtt, és akkor nem kell betenniük a lábuk a városba.

– De miért nekem kell odavinni? - Hirtelen olyan ébernek éreztem magam, mint egy bagoly, a rémület gyökerestül tépte ki az álmot a szememből.

– Mert a Suicából visszafelé nagyot kerültem, és miközben azon törtem a fejem, hogy hozzam össze a találkozót az állomáson, az a kurva Palomares épp akkor tette ki a redves lábát az El Andaluzból, ahol már zártak, és megállított közvetlen a Hadbiztosi Hivatal mellett,

és azt mondta, lehet, hogy belefér neki, hogy még ma éjszaka kijöjjön a panzióba, és házkutatást tartson.

– Ki ez a Palomares?– A legrohadékabb rendőr Marokkó spanyol részén.– Don Claudio embere?– Elvileg ő a parancsnoka. Ha a kapitány jelen van, akkor a főnök seggét nyalja, ha viszont

szabadon garázdálkodhat, akkor a mocsok előtt nem áll meg senki, előveszi a legszemetebb formáját, fél Tetuant tartja rettegésben azzal, hogy nyakukba varrja az életfogytiglanit.

– És miért állította meg magát ma éjszaka?– Mert kedve szottyant rá, mert ilyen egy rohadt gazember, és szereti sakkban tartani az

embert, ijesztgetni, főleg az asszonyokat, évek óta ezt csinálja, most meg főleg.– De gyanított valamit a pisztolyokról?– Nem, lányom, nem. Szerencsére nem kérte, hogy nyissam ki a táskám, és nem mert

hozzám érni. Csak a nyálas hangján azt mondta, hová, hová seftes Marcsa, csak nem valami rosszban sántikál, üzérkedő picsa, én meg odavágtam neki, hogy egy komaasszonyomnál voltam, don Alfredo, mert vesekő kínozza. Nem bízom benned, vén boszorka, mert nagy disznó vagy te és nagy ravasz, mondta aztán a féreg, én meg az ajkamba haraptam, nehogy visszaszóljak, pedig már a nyelvem hegyén volt, hogy elmész te a büdös picsába, inkább hónom alá szorítottam jó erősen a táskám, megszaporáztam a léptem, és a Szűzanya oltalmába ajánlottam magam, nehogy elmozduljanak a pisztolyok a testemen, aztán mikor magam mögött hagytam, hallom a retkes hangját megint, hogy később lehet, benézek majd a panzióba, és házkutatást tartok nálad, te ribanc, majd meglátjuk, mit találok.

– És gondolja, hogy tényleg ide fog jönni?– Az is lehet, hogy igen, az is, hogy nem - válaszolta megvonva a vállát. - Ha fel tud szedni

magának valami szerencsétlen lányt, aki jól elintézi, és ettől lenyugszik, akkor az is lehet, hogy teljesen elfeledkezik rólam. De ha cigányútra fut neki az este, akkor nem lennék meglepve, ha nemsokára bekopogna, kitenné a vendégeket a lépcsőházba, és könyörtelenül felforgatná az egész házat. Nem ez lenne az első alkalom.

– Akkor maga már nem teheti ki a lábát a panzióból hajnalig, mert hátha... - suttogtam lassan.

– Ahogy mondod, aranyom - bólintott.– És a pisztolyoknak azonnal fel kell innen szívódniuk, hogy Palomares rájuk ne akadjon -

tettem hozzá.– Pontosan, fiam, pontosan.– És még ma meg kell történnie az átadásnak, mert a vevők számítanak a fegyverekre, és

az életükkel játszanak, ha be kell jönniük Tetuanba.– Világosabban nem is mondhattad volna, angyalom.Egy pillanatra elhallgattunk farkasszemet nézve, feszülten, felindulva. Candelaria félig

meztelenül állt, a derekán és a melltartó mellett hatalmas redőket vetett a húsa; én felhúzott lábbal ültem, még az ágyban, hálóingben, kócosán és összeszorult szívvel. Körülöttünk pedig fekete pisztolyok hevertek mindenfelé.

Végül Candelaria szólalt meg, kemény szavakkal toldva meg a bizonyosságot.– Neked kell elvállalnod, Sira. Nincs más megoldás.– Én ezt nem tudom, én nem, én nem... - dadogtam.– Meg kell tenned, lányom - ismételte sötét hangon. - Ha nem, akkor mindent elvesztünk.– De hát jusson eszébe, Candelaria, hogy már mi minden van a nyakamban: a szállónak a

tartozás, a cég és a féltestvérem feljelentése. Ha engem most elkapnak, akkor végem.– Akkor lesz csak jó végünk, ha ma este Palomares idejön, és itt talál minket ezzel itt a

szobában - vágott vissza a fegyverekre pillantva.– De Candelaria, hallgasson meg... - erősködtem.

– Nem, te hallgass meg engem, fiam, és most jól figyelj ide -mondta parancsolóan. Erősen sziszegett, és tágra nyitotta a szemét. Lehajolt, hogy egy magasságban legyen velem, aki még az ágyon ültem. Erélyesen megragadta a két karom, és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. - Én mindent megpróbáltam, vért izzadtam, hogy meglegyen, és nem jött össze - mondta. - Ilyen rohadt kutya ez a szerencse: néha hagyja, hogy nyerjél, máskor az arcodba köp és vesztésre ítél. És ma éjszaka azt mondta nekem, hogy itt rohadsz te meg, seftes Candelaria. Nekem már nincs mit ellőni, Sira, én már ebben a történetben kiégtem. De te nem. Most te vagy az egyetlen, aki még elérheti, hogy ne bukjunk el, az egyetlen, aki oda tudja vinni az árut, és felvenni a pénzt. Ha nem lennénk rászorulva, isten az atyám, hogy nem könyörögnék. De nincs más esélyünk, Sira, össze kell szedned magad. Nyakig benne vagy te is, akárcsak én, ez mindkettőnk ügye, és rengeteg múlik rajta. Az egész jövőnk, lelkem, az egész jövőnk. Ha nem szerezzük meg azt a pénzt, akkor soha nem emeljük ki a fejünket a szarból. És most minden a te kezedben van. Meg kell tenned. Magadért és értem, Sira. Kettőnkért.

Továbbra is ellen akartam állni, tudtam, hogy nyomós okom van nemet mondani, hogy szó sem lehet róla, elképzelhetetlen. Ugyanakkor azonban tisztában voltam vele, hogy Candelariának igaza van. A saját döntésem volt, hogy belekezdek ebbe a sötét játszmába, senki nem kényszerített. Egy csapatot alkottunk, amiben eleinte mindenkinek megvolt a maga szerepe. Candelaria feladata volt először nyélbe ütni az üzletet, az enyém, hogy aztán munkához lássak. Azonban mindketten tudtuk, hogy a határok néha rugalmasak, ingatagok, hogy elmozdulhatnak, elmosódhatnak vagy teljesen feloldódhatnak, mint a tintacsepp a vízben. Candelaria teljesítette, ami az ő része volt az egyezségben, és megtett minden tőle telhetőt. A szerencse hátat fordított neki, és nem sikerült befejeznie, de még nem játszottunk el minden esélyt. Úgy volt az igazságos, hogy most én vigyem vásárra a bőröm.

Néhány pillanatig hallgattam, szükségem volt rá, hogy elhessegessem a fejemből a fenyegető képeket, melyek mintha a torkomnak készültek volna ugrani: a rendőrkapitány, a tömlöc, annak a Palomaresnek az ismeretlen arca.

– Kitalálta, hogy mit kellene tennem? - kérdeztem végül elvékonyodott hangon.Candelaria hatalmasat fújt megkönnyebbülten, mint akibe visszatért a lélek.– Mi sem egyszerűbb, aranyom. Várj csak egy percet, mindjárt jövök és elmondom.Félig meztelenül kirohant a szobából, és alig egy perc múlva már vissza is jött, karján

valamivel, amit egy hatalmas, fehér vászonlepedőnek néztem.– Beöltözöl arab asszonynak haikba - közölte, miközben becsukta maga mögött az ajtót. -

Ebbe az egész világegyetemet bele lehet szuszakolni.Efelől nem volt kétségem. Naponta láttam arab asszonyokat ezekbe a formátlan, bő

kendőkbe bugyolálva, hihetetlen széles köpeny-jellegű lepedőkbe, amelyek eltakarták a fejük, karjuk és teljes alakjuk, elől és hátul is. Alatta aztán valóban azt rejtett el az ember, amit akart. Egy szövetdarab fedte a szájuk és az orruk, és a fejkendőt szemöldökig húzták a homlokukba. Csak a szemük, bokájuk és lábfejük maradt szabadon. Jobb öltözék arra, hogy egy kész fegyvertárral a ruhám alatt sétáljak végig az utcán, soha eszembe nem jutott volna.

– De előtte még vár ránk egy feladat. Vackolódj már ki az ágyból, fiam, mert munka van.Egy szó nélkül engedelmeskedtem, hagyva, hogy ő legyen a parancsnok. Letépte az ágyról

a lepedőt, és a szájához emelte. Egy vad harapással letépte róla a hímzett szegélyt, és elkezdett tépést gyártani a szövetből, egy-két arasz széles, hosszú csíkokat hasítva.

– Csináld ugyanezt a huzattal - utasított. Foggal, marokkal tépve egy-két perc alatt az ágyneműmet néhány tucat hosszú pamutcsíkra szabdaltuk. - Most pedig ezeket a tépéseket rád tekerjük, és odarögzítjük velük a pisztolyokat. Emeld fel a karod, kezdem az elsővel.

Anélkül, hogy a hálóingemből kibújtam volna, a tizenkilenc pisztoly egyik a másik után került fel a testemre, szorosra meghúzott lepedőcsíkokba tekerve. Minden egyes tépésbe egy fegyver került: Candelaria először bepólyálta a pisztolyt egy darab anyagba, aztán a testemre

illesztette, és kétszer, háromszor átcsavarta rajta a tépést. A két végére pedig kemény csomót kötött.

– Csupa csont és bőr vagy, lányom, nincs rajtad hús, hova tegyem a következőt? - sóhajtotta, miután telerakta a törzsem elöl, hátul.

– A combomra - ajánlottam.Úgy is tett, amíg a teljes rakomány nem talált helyet elosztva a mellem alatt, a bordáimon,

a vesémen és a lapockámon, az oldalamon, a karomon, csípőmön és a lábszáram felső részén. Úgy néztem ki, mint egy múmia, fehér lepedőbe pólyálva, mely alatt a félelmes és súlyos fegyverzet rejtőzött, ami akadályozta minden mozdulatom, de amellyel azonnal meg kellett tanulnom járni.

– Bújj bele ebbe a papucsba, Jamiláé - mondta, lábam elé ejtve egy pár elnyűtt, barna bőrpapucsot. -- És most vedd rá a haikot -folytatta kezében a széles, fehér szövettel. - Így-így, takard be magad a fejed búbjáig, hadd lássam, hogy festesz.

Félmosollyal nézett végig rajtam.– Tökéletes arab asszonyka. Mielőtt elindulsz, el ne felejtsd, hogy a fátylat az arcod elé

kell igazítanod, hogy eltakarja a szád és az orrod, gyerünk, kifelé, most gyorsan el kell magyaráznom neked, hogy merre is menjél.

Nehezen tudtam lépni, és csak nagy üggyel-bajjal voltam képes a testem elfogadható ritmusban mozgatni. A pisztolyok ólomsúllyal húztak, és kénytelen voltam félig terpeszben poroszkálni, a karomat könnyedén elemelve a törzsemtől. Kiléptünk a folyosóra, Candelaria előttem, én utána esetlenül botladozva, mint egy hatalmas batyu, mely ide-oda csapódik a falak, bútorok és az ajtófélfák között. Végül észre se vettem, nekimentem egy polcnak, és a padlóra borítottam mindent, egy talaverai dísztányért, egy petróleumlámpát és a háziasszony egyik rokonának megbámult fényképét. A kerámia, a képtartó üvege és a lámpabúra diribdarabra tört, ahogy a padlócsempére csapódott, és a csattanás után beálló csöndben hallottuk, hogy megzavartuk a vendégek álmát, és a szomszédos szobákban meg-nyikordulnak a sodronybetétek.

– Mi történt? - kiabált ki a hájas anya az ágyából.– Semmi, csak kicsúszott a vizes kancsó a kezemből. Aludjon csak mindenki - válaszolta

Candelaria tekintélyparancsoló hangon.Megpróbáltam lehajolni, hogy összeszedjem a romokat, de nem tudtam előregörnyedni.– Hagyd, lányom, hagyd, majd én összeszedem később - mondta, és arrébb rúgott néhány

szilánkot.Ekkor váratlanul alig három méterre tőlünk kivágódott egy ajtó. Hajcsavarókkal a fejében

Fernanda, az idős nővérek fiatalabbika lépett elénk. Mielőtt még alkalma nyílt volna, hogy megkérdezze, mi történt, és mit keres itt egy haikos arab a folyosó bútorzatát borogatva ilyen kora hajnali órán, Candelaria akkorát szúrt oda neki, hogy torkán akadt a szó, és mozdulni se tudott.

– Ha most azonnal nem bújik vissza az ágyába, holnap alighogy felkelek, elmondom Sagrariónak, hogy péntekenként találkája van a rendelő gyakornokával a meredek parton.

A rémület, hogy jámbor nővére tudomást szerezhet kalandjáról, erősebb volt, mint a kíváncsiság, és anélkül hogy válaszolt volna, Fernanda visszasurrant a szobájába, mint egy angolna.

– Igyekezzél, aranyom, mert aztán késő lesz - biztatott Candelaria suttogva, de eltökélten. - Jobb, ha senki nem látja, mikor kilépsz a házból, nehogy aztán a Palomares már errefelé bóklásszon, és akkor szarhatjuk az egészet, mielőtt még belekezdtünk volna. Úgyhogy gyerünk ki.

Kiléptünk az épület háta mögötti, aprócska kertbe. A szurokfekete éjszaka, egy göcsörtös szőlőtő, egymásba gabalyodott vesszők és a távírász ócska biciklije fogadott. Behúzódtunk az egyik sarok mögé, és újra suttogásba fogtunk.

– És most hogyan tovább? - súgtam.Úgy tűnt, hogy Candelaria már mindent jó előre kigondolt, nyugodt hangon, elszántan

beszélt.– Fellépsz erre a kőpadra, és átmászol a kertfalon, de nagyon óvatosan, nehogy a haik

beakadjon a két lábad közé, és orra bukva érj földet a másik oldalon.Felnéztem a körülbelül két méter magas kőfalra és az aljába épített padra, amire fel kell

kapaszkodnom, hogy a tetejére fel tudjak mászni, és átugorjak a túloldalra. Inkább fel sem tettem a kérdést magamban, hogy képes leszek-e végigcsinálni a pisztolyok súlyával megterhelve és több méter vászonba bugyolálva, ezért csak a további teendő érdekelt.

– És onnan?– Miután átugrottál, don Leonardo borkimérésének udvarában találod magad. Ott, ha

felmászol a kiselejtezett ládákon és hordókon, könnyen át tudsz mászni a szomszéd udvarba, ami a zsidó Menahen cukrászműhelyéhez tartozik. Annak a sarkában nyílik egy kis fakapu, ami egy apró keresztutcára vezet, ott szokta behordani a liszteszsákokat a konyhára. Ahogy kiértél, felejtsd el, ki vagy, alaposan burkolózz be, húzd össze magad, és indulj el a zsidó negyed felé, onnan lépsz majd be az arab óvárosba. De nagyon-nagyon vigyázz, angyalom, ne siess, és a falhoz húzódva haladj, csoszogva egy kicsit, mintha vénasszony lennél, meg ne lásson senki délcegen lépkedni, még valami taszító alak megpróbálkozna veled, van itt elég spanyol ficsúr, akiket megbabonázott a muzulmán lányok varázsa.

– És aztán?– Amikor megérkezel az arab negyedbe, akkor tégy néhány kört az utcáin, és bizonyosodj

meg róla, hogy senki nem figyel, és nem jár a nyomodban. Ha jön valaki szembe, akkor lopva változtass irányt, és távolodj el a lehető legmesszebb. Ha eltelt egy kis idő, akkor lépj ki a La Luneta-kapun, és ereszkedj le a parkig, tudod, hogy miről beszélek, nem?

– Azt hiszem, igen - mondtam azon iparkodva, hogy vakon rajzoljam meg magamban az útvonalat.

– Ha odaértél, akkor már látni fogod szemben a vasútállomást. Kelj át a Ceuta felé vezető országúton, és menjél be, ahol nyitva találod az ajtót, lassan és gondosan bebugyolálva. A legvalószínűbb, hogy nem találsz ott senki mást, csak egy-két hortyogó katonát, akik le se fognak szarni, biztosan lesz ott néhány marokkói a ceutai vonatra várva, a keresztények csak jóval később fognak érkezni.

– Hánykor indul a vonat?– Fél nyolckor. De tudod, az arabok másképp állnak a menetrendhez, úgyhogy senki nem

fogja furcsállani, ha már hat előtt ott kószálsz.– Én is szálljak fel, vagy mit kell tennem?Candelaria egy pillanatra gondolataiba merült, mielőtt válaszolt volna, és megéreztem,

hogy eddig tervezett, és nem tovább.– Nem, elvileg neked nem kell felszállni a vonatra, amikor megérkezel az állomásra, akkor

ülj le néhány percre a menetrendek alá, hagyd, hogy ott észrevegyenek, és innen fogják tudni, hogy te hozod az árut.

– Kinek kell meglátnia?– Az már mindegy, akinek meg kell látnia, majd meglát. Húsz perc múlva állj fel a pádról,

menj be a söntésbe, és valahogy érd el, hogy a csapos megmondja, hol kell hagynod a pisztolyokat.

– Csak így? - kérdeztem ijedten. - És ha a csapos nincs ott, vagy ha szóba sem áll velem, vagy ha nincs módom szóba elegyedni vele, akkor mit csinálok?

– Pssszt! Ne emeld fel a hangod, még csak az kéne, hogy meghalljanak. Ne izgulj, majd megtudod valahogy, mit kell tenni -mondta türelmetlenül, mert nem tudott magára parancsolni, hogy szavaiban magabiztosság csendüljön, lévén nem sok volt neki. Úgy döntött, hogy őszinte lesz. - Figyelj ide, lányom, a ma este olyan rémesen sikerült, hogy nem tudtak

többet közölni velem, csak ennyit: a pisztolyok reggel hatkor az állomáson legyenek, aki a fegyvereket hozza, üljön le húsz percre a menetrendek alá, és majd a csapos fogja megmondani, hogy történik az átadás. Többet nem tudok, Sira, nagyon sajnálom. De te ezen egy percig ne gyötörd magad, meglátod, ha odaértél, minden rendben lesz.

Azt akartam mondani, hogy azt nagyon kétlem, de aggódó arckifejezése azt sugallta, hogy ne tegyem. Mióta ismertem, először láttam, hogy a seftes Candelariát cserbenhagyta elszántsága és eltökéltsége, amivel mindig kikerült a legkeményebb kutyaszorítóból is. Azt is tudtam azonban, hogyha ő lett volna abban a helyzetben, hogy cselekedjen, akkor nem riadt volna vissza, odaért volna az állomásra, és teljesítette volna az ígéretét, bármily ravasznak is kellett volna lennie. A gond az volt, hogy háziasszonyom kezei meg voltak kötözve, nem moccanhatott a házból a rendőri házkutatástól való félelmében, amiből vagy lesz valami még aznap éjszaka, vagy nem. Tisztában voltam vele, hogyha most nem tudok azonnal cselekedni, és megragadni a gyeplőt, az mindkettőnk bukását jelenti. így aztán erőt gyűjtöttem onnan is, ahol nem volt, és összeszedtem minden bátorságom.

– Igaza van, Candelaria, majd megtalálom én a módját, erre ne legyen gondja. De még előtte mondjon meg nekem valamit.

– Amit csak akarsz, angyalom, de aztán igyekezz, már csak szűk két óra van reggel hatig - tette hozzá, megkönnyebbülését álcázva, hogy kész vagyok továbbküzdeni.

– Hova kerülnek majd a fegyverek? Kik a larachei emberek?– Az neked csak legyen édes mindegy, fiain. Az a fontos, hogy a megadott órában a

megadott helyen legyenek. Ahol mondják, ott lerakod, aztán felveszed a pénzt, amivel tartoznak: kilencezer-öt-száz pesetát, jól jegyezd meg, és számold meg a bankókat egytől egyig. Aztán pedig szépen ide visszajössz, én meg várlak éberen.

– Nagy veszélyeknek tesszük ki magunk, Candelaria - tartottam ki kérdésem mellett. - Legalább azt tudjam, hogy kiért visszük vásárra a bőrünk?

Mélyet lélegzett, és hatalmas mellkasa, melyet alig takart el a kopott pongyola, amit utolsó percben dobott magára, újból felemelkedett és lesüllyedt, mintha fújtatót kötöttek volna rá.

– Szabadkőművesek - súgta a fülembe, mintha félne kiejteni az elátkozott szót. - Arra számítottunk, hogy ma éjszaka érkeznek egy kis teherautóval Larachéból, a legvalószínűbb, hogy már Buselmal forrásai közt bujkálnak vagy a Martin folyó menti veteményesekben. A kabilok földjén keresztül érkeztek, nem mernek országúton utazni. Valószínűleg felveszik a fegyvereket ott, ahol te lerakod, és fel sem szállnak a vonatra. A vasútállomásról, szerintem, visszatérnek a városukba, átkelve a kabilok földjén és elkerülve Tetuant, hacsak el nem kapják őket előbb, isten ne adja. De mindenesetre ezek csak feltevések, mert az az igazság, hogy a leghalványabb elképzelésem sincs, hogy ezek a férfiak mire készülnek.

Mélyet sóhajtott semmibe meredő tekintettel, és tovább suttogott.– Csak azt tudom, aranyom, mert azt mindenki tudja, hogy a felkelők kegyetlenül elbántak

mindenkivel, akinek bármi köze volt a szabadkőművességhez. Volt, akit a négy fal között lőttek főbe, ahol gyülekezni szoktak, a szerencsésebbek elmenekültek, ahogy csak bírtak, Tangerbe vagy a francia zónába. Másokat az El Mogotén lévő táborba hurcoltak, és bármikor kivégezhetik őket, azoknak aztán befellegzett. És meglehet, hogy vannak jó néhányan, akik a pincékben rejtőzködnek, padlásokon és kamrákban, állandó rémületben, hogy valaki egy nap köp, és akkor puskatussal verik majd ki őket rejtekhelyükről. Ezért nem találtam senkit, aki meg merte volna venni az árut, de aztán innen-onnan megszereztem a larachei kapcsolatot, és innen tudom, hogy oda fognak kerülni a pisztolyok.

Most a szemembe nézett komoly, sötét tekintettel, amilyennek még soha nem láttam.– Nagyon csúnyán állnak a dolgok, lányom, rettentő csúnyán -morogta a fogai közt. -

Nincs itt se könyörület, se részvét, és ha valaki egy fikarcnyit is számít, azt úgy elviszik, hogy nyikkanni se tud. Már sok szerencsétlen ördög esett áldozatul, rendes emberek, akik a légynek

sem ártottak soha, senki kárára nem voltak. Legyél nagyon óvatos, lányom, ne te legyél a következő.

Összeszedtem maradék bátorságom, hogy meggyőzzük magunkat valamiről, amiben jómagam sem hittem.

– Maga csak ne féljen, Candelaria, meglátja majd menni fog minden, mint a karikacsapás.Aztán egy szó nélkül a kőpad felé indultam, és mászni kezdtem a bőrömre rögzített, lehető

legbaljósabb rakománnyal. Magam mögött hagytam a seftes Candelariát, aki a lugas alól nézett, és sűrűn szórta magára a keresztet szőlővenyigék és suttogások között. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, a Csodatévő Szűz Mária legyen veled mindenkor, lelkem. Az utolsó, amit hallottam, a keresztbe tett ujjaira mért csattanós csók volt az ima végén. Egy pillanattal később eltűntem a kertfal mögött, és a borkimérés udvarára zuhantam, mint egy zsák.

11

Kevesebb mint öt perc alatt elértem a cukrász Menahen kapuját. Útközben számtalanszor akadtam bele a sötétben nem látható szögekbe és szálkákba. Egyik csuklómat lehorzsoltam, ráléptem a haikra, megcsúsztam, majdnem elvesztettem az egyensúlyom, és a hátamra estem, miközben a fal mellé dobált, üres ládákon másztam felfelé. Ahogy a kapuhoz értem, első teendőm volt megigazítani a kendőt, hogy az arcomból csak a szemem látszódjon ki. Aztán elhúztam a rozsdás reteszt, mélyet lélegeztem, és kiléptem a kapun.

A sikátorban egy lélek sem volt, se egy árnyék, se egy nesz. Kísérőmül csupán a felhők között szeszélyesen táncoló hold szegődött. Elindultam lassan ballagva, a bal oldalra húzódva, és szinte azonnal a La Luneta utcára érkeztem. Mielőtt végigmentem volna rajta, megálltam, hogy felmérjem a helyzetet. Az utcát keresztező vezetékekről sárgás fények lógtak utcai lámpaként. Jobbra néztem, aztán balra, és azonosítottam a most alvó, de nappal élettől zsibongó épületeket. A Victoria Szállót, a Zurita patikát, a Levante bárt, ahol gyakran énekeltek flamencót, a Galindo trafikot és a sóraktárt. A Nemzeti Színházat, a helyiek boltjait, a négy vagy öt kocsmát, aminek nem tudtam a nevét, a Cohen testvérek La Perla ékszerüzletét, és a La Espiga de Oro pékséget, ahol reggelente a kenyeret vettük. Minden mozdulatlan, minden zárva. Csendes és nyugodt, mint a halottak. Befordultam a La Luneta utcába arra törekedve, hogy lépteim ritmusát a rakomány súlyához idomítsam. Végigmentem egy szakaszon, aztán befordultam a mellahba, a zsidó negyedbe. Szűk utcáinak egyenes vonalai megnyugtattak, tudtam, nem lehet benne elveszni, mivel a zsidó negyed tökéletes négyzethálót alkot, amelyben lehetetlen volt eltéveszteni az irányt. Miután beértem az óvárosba, eleinte minden jól ment. Bejártam az utcákat, és számomra ismerős helyeken vágtam át: a kenyérpiacon és a húspiacon. Senkivel nem találkoztam, kutya sejárt arra, egy lélek sem, még egy alamizsnáért könyörgő, vak koldussal sem akadtam össze. Csak papucsom csattogása hallatszott a kövezeten, és egy messzi forrás távolba vesző morajlása. Éreztem, hogy egyre kevésbé esik nehezemre a pisztolyokat cipelni, hogy testem lassan hozzászokik új kiterjedéséhez. Néha-néha megtapogattam magam itt-ott, hogy még a helyén van-e minden: most a két oldalam, aztán a karom, a csípőm. Nem tudtam ellazulni, továbbra is teljes feszültségben voltam, de legalább látszólagos nyugalommal bandukoltam a sötéten tekergő utcákon, a fehérre meszelt falak és nagy fejű szögekkel kivert fakapuk közt.

Hogy elhessegessem szorongásom, megpróbáltam elképzelni, hogy milyenek lehetnek az arab házak belülről. Azt hallottam, hogy szépek és szellősek, a belső udvar és a kutak körül mozaikburkolat díszeleg, csempével burkolt, nyitott folyosó fut körbe faragott famennyezettel, és a napfény cirógatja a tetőteraszt. Mindez az utcáról, melynek a ház csak meszelt falait mutatja, egyáltalán nem sejthető. Gondolataimba merülve sétáltam, amíg

bizonyos idő elteltével úgy nem éreztem, hogy már eleget bóklásztam, és száz százalékig biztos nem lettem, hogy a leghalványabb gyanút sem keltettem, ekkor végre a La Luneta-kapu felé vettem az utam. És éppen ebben a pillanatban egyszer csak néhány felém igyekvő alak hívta magára a figyelmem a sikátor mélyén. Két katona volt, két bricsesznadrágos tiszt, derekukon díszövvel és a fejükön a spanyol hadsereg marokkói közlegényeinek jellegzetes, piros sapkájával. Két pár élénk léptű láb, az utcaköveken dobbanó csizmák zaja összekeveredett a köztük folyó, ideges pusmogással. Visszafojtottam a lélegzetem, miközben ezernyi baljós kép robbant az agyamban, mint a puskák lobbanása a kivégzőfal előtt. Hirtelen úgy éreztem, hogy mikor elhaladnak mellettem, az összes pisztoly kioldódik majd a kötésekből, és csörögve potyognak a földre, elképzeltem, hogy egyiküknek eszébe jut lerántani rólam a kapucnit, hogy felfedje az arcom, rám parancsolnak majd, beszéljek, és rájönnek, hogy spanyol állampolgár vagyok, aki fegyvert csempész nemkívánatos személyeknek, és nem egy bennszülött arab asszony, aki céltalan bolyong.

Amíg a két férfi elhaladt mellettem, amennyire csak tudtam a falhoz lapultam, de a sikátor olyan szűk volt, hogy majdnem súroltuk egymást. Azonban rám se hederítettek. Tudomást sem vettek a jelenlétemről, mintha láthatatlan lettem volna, és szapora léptekkel folytatták az útjuk és a beszélgetést. Különítményekről és munícióról tárgyaltak, olyan dolgokról, amihez nem értettem, és nem is akartam érteni. Kétszáz vagy maximum kétszázötven, mondta az egyik, mikor mellém ért. Ugyan már, öregem, ugyan már, én mondom, hogy nem, válaszolt a másik hevesen. Nem láttam az arcuk, és nem mertem felemelni a tekintetem, de amikor hallottam, hogy a csizmák dobogása lassan elhal a messzeségben, megszaporáztam a lépteim, és végre megkönnyebbülten sóhajtottam fel.

Egy perc múlva azonban rájöttem, hogy jobb, ha csak nyugtával dicsérem a napot: ahogy feltekintettem, döbbentem fedeztem fel, hogy nem tudom, hol vagyok. Ahhoz, hogy ne veszítsem el az irányt, jobbra kellett volna fordulnom három vagy négy sarokkal előrébb, de a katonák váratlan felbukkanása annyira megzavart, hogy nem így tettem. Hirtelen ott álltam elveszetten, és a hideg futkosott a hátamon. Rengetegszer jártam végig az óváros utcáit, de nem ismertem titkait, rejtett átjáróit. A nappali fények és a megszokott jelenetek, zajok hiányában elképzelésem sem volt, merre járhatok.

Elhatároztam, hogy visszafordulok, és végigjárom az utat elölről, de nem sikerült. Amikor azt hittem, hogy egy ismerős terecskére fogok kibukkanni, egy árkád alatt találtam magam; ha átjárót reméltem, akkor egy mecset emelkedett a helyén, vagy hosszú lépcsősor. Esetlenül keringtem a kacskaringós utcákon kényszerítve magam, hogy az egyes szegleteket összekössem a nappali jelenetekkel, és ez alapján tájékozódni tudjak. Azonban ahogy haladtam előre, egyre elveszettebbnek éreztem magam az utcák kuszaságában, mely szembeszállt az ésszerűség minden törvényével. Az alvó mesterek bezárt műhelyei között nem tudtam eldönteni, hogy az üstfoltozók. vagy a bádogosok negyedében vagyok-e, vagy már ott járok, ahol naponta dolgoznak a fonók, a szövők és szabók. Ott, ahol máskor napfényben fürdenek a mézes sütemények és aranyló kalácsok, hegyekben áll a fűszer és a tucatnyi csokor bazsalikom, melyek mind segítettek volna eligazodni, most csak elreteszelt kapukat találtam és beriglizett zsalugátereket. Az idő mintha megállt volna, üresen tátongott a színpad az árusok és a vásárlók kiáltozása nélkül, nem voltak ott az egymás mögé kötött csacsik hátukon gyékénykosarakkal, sem a földön kuporgó, Rifből érkezett asszonyok zöldségek és narancsok között, amit talán soha nem adnak el. Szorongásom egyre nőtt, nem tudtam, hány óra van, de azt éreztem, hogy egyre kevesebb idő marad hatig. Gyorsabban szedtem a lábam, kiléptem az egyik sikátorból, befordultam a másikba, a következőbe, egy harmadikba, visszafordultam, és haladtam tovább egyenesen. Semmi. Se egy nyom, se egy jel, az óváros hirtelen ördögi útvesztővé változott, amelyből nem vezetett kiút.

Bizonytalan lépteim végül egy épület közelébe vezettek, melynek ajtaja felett hatalmas lámpa lógott. Váratlanul nevetés, lárma, zavaros hangok ütötték meg a fülem, Az én

lovam című nótát kántál-ták kórusban hamis zongorakísérettel. Közelebb merészkedtem, valamilyen támpont után sóvárogva, ami segítene újra tájékozódnom. Alig néhány méter volt hátra, és odaérek, amikor egy spanyolul beszélő pár lépett ki dülöngélve az ajtón: a férfi szemmel láthatóan ittasan kapaszkodott egy már éltes, szőkére festett nőbe, aki tele szájjal kacagott. Csak ekkor jöttem rá, hogy egy bordélyház előtt ácsorgok, de már túl késő volt hajlott korú asszonyságnak tettetni magam, mert a pár alig néhány lépésre tőlem megállt. Te kis arab cica, gyere velem, na gyere, aranyom, van itt valami, amit szívesen megmutatok, nézd, nézd, te kis arab macska, hadarta a férfi nyáladzó szájjal, miközben egyik kezét felém nyújtotta, a másikkal pedig trágár mozdulatot tett az ágyéka felé. A nő próbálta visszatartani, nevetve szorította le a karját, miközben én elugrottam előle, és őrült vágtába kezdtem a haikot minden erőmmel testemre szorítva.

Magam mögött hagytam a kaszárnyacsőcselékkel teli bordélyházat, ahol kártyáztak, nótákat gajdoltak, és hevesen markolászták a nőket, megszökve néhány pillanatra a bizonyosság elől, hogy bármikor eljöhet a nap, amikor át kell kelniük a Gibraltári-szoroson, hogy szembetalálják maguk a háború véres valóságával. És miközben lélekszakadva menekültem a lebuj közeléből szaporán csattogó papucsban, a szerencse végre mellém szegődött, és hirtelen az egyik sarok mögül a Foki Piactér bukkant fel előttem.

Megkönnyebbültem, hogy megint tudok tájékozódni, végre tisztán látom, hogyan lehet kijutni a ketrecből, amivé az óváros vált. Az idő repült, és nekem sem maradt más választásom. Olyan hosszú és fürge léptekkel haladva, amit csak vértezetem megengedett, néhány perc múlva elértem a La Luneta-kaput. Ott azonban újabb ijedtség várt: előttem emelkedett az egyik rettegett, katonai ellenőrzőpont, ami megakadályozta, hogy a laracheiek bejöjjenek Tetuanba. Néhány katona, védősorompó és egy-két jármű elég létszámban ahhoz, hogy elrémítsen bárkit, aki nem egészen tiszta szándékkal készül belépni a városba. Éreztem, hogy kiszárad a torkom, de tudtam, hogy nem kerülhetem el, hogy átmenjek előttük, és meg sem állhatok gondolkodni, így hát tekintetem a földre szegezve, elhatároztam, hogy folytatom az utam fáradtan csoszogva, ahogy azt Candelaria tanácsolta. A vér a halántékomban dobolt, és visszatartottam a lélegzetem, miközben átkeltem az ellenőrzési ponton, számítva rá, hogy bármikor megállíthatnak és megkérdezhetik, merre tartok, ki vagyok, és mit rejtegetek. Szerencsémre alig pillantottak rám. Egyszerűen nem vettek rólam tudomást, ahogy előzőleg a két tiszt sem, akikkel a szűk sikátorban futottam össze. Ugyan milyen veszélyt jelenthet a dicsőséges felkelésre ez az arab némber, aki kimerültén vonszolja magát, mint egy árnyék a hajnali utcákon?

A park nyílt terepére értem, és nyugalmat erőltettem magamra. Színlelt higgadtsággal vágtam át az alvó árnyakkal teli kerteken, melyek oly szokatlanok voltak e nagy csendben lármázó gyerekek, a szökőkutak és pálmafák közt sütkérező szerelmespárok és öregek nélkül. Ahogy közelebb értem, az épület körvonalai egyre élesebben rajzolódtak ki szemem előtt. Az óváros alacsony házikói után a vasútállomás pompásnak és egyszerre nyugtalanítónak tűnt félig arab, félig andalúz stílusával, négy sarkán tornyocskákkal, zöld tetőcserepekkel és csempékkel, és a bejárat előtt emelkedő, hatalmas boltívekkel. A homlokzatot számos erőtlen fényű utcalámpa világította meg, és sziluettje kirajzolódott a Gorgues-hegység sziklás, tekintélyparancsoló tömbje előtt - elvileg onnan ereszkednek majd le a larachei emberek. Csak egyszer jártam a vasútállomás közelében, amikor a rendőrkapitány gépkocsiján a kórházból a panzióba szállított. Egyébként csak messziről láttam a La Luneta kilátójából, és nem tudtam felmérni nagyságát. Aznap este, mikor szemtől szemben álltam vele, méretei olyan fenyegetőnek tűntek, hogy azonnal hiányozni kezdtek az arab negyed barátságosan szűk sikátorai.

Most azonban nem engedhettem meg magamnak, hogy a félelem megint rám vicsorítson, ezért aztán összeszedtem minden merszem, és átkeltem a ceutai országúton, ahol e korai órában a por sem szállt. Igyekeztem bátorságot önteni magamba az időt számolgatva, és azt

mondogattam, hogy már kevesebb van hátra, és vége az egésznek, hogy már a dandárját teljesítettem. Jó érzéssel töltött el, hogy nemsokára megszabadulok a szorító kötésektől, a testemet törő pisztolyoktól és ettől a köntöstől, amiben olyan idegenül éreztem magam. Már kevés volt hátra, nagyon kevés.

Beléptem az állomás tárva-nyitva álló főbejáratán. Semmibe ömlő, hideg fény fogadott, mely egyáltalán nem illett az imént magam mögött hagyott, sötét éjszakához. Az első, amin megragadt a tekintetem, egy nagy falióra volt, ami háromnegyed hatot mutatott. Az arcomat takaró kendő alatt felsóhajtottam, nem késtem túl sokat. Az előcsarnokon szándékos lassúsággal poroszkáltam végig, miközben a kapucni takarásából gyors pillantással felmértem a helyzetet. A pénztárak zárva voltak, és csak egy öreg muzulmán feküdt az egyik pádon, lábánál a batyuja. A terem végében két széles ajtó nyílt a peronra. Balra egy harmadik, amely fölött a felirat ékesen hirdette, hogy ez a söntés. Szememmel a menetrendeket kerestem, és meg is találtam jobbra. Nem álltam meg tanulmányozni őket, hanem szépen leültem az alattuk álló padra, és vártam. Ahogy megéreztcm a faülőkét, jóleső érzés futott végig minden tagomon a fejem búbjától a lábam hegyéig. Eddig nem is éreztem, milyen fáradt vagyok, mennyire kimerített az erőlködés, hogy megállás nélkül gyalogoljak, magamon cipelve mint egy ólompáncélzatot a félelmetes súlyt.

Jóllehet senki nem lépett az előcsarnokba egész idő alatt, míg mozdulatlan ültem, fülemmel felfogtam neszeket, amiből megértettem, hogy nem vagyok egyedül. Kintről a peron felől érkeztek. Férfi lépések és hangok, néha visszafogottak, máskor erőteljesebbek. Fiatal hangok voltak, feltételeztem, hogy az állomás felügyeletével megbízott katonák hangja, és próbáltam elhessegetni a gondolatot, hogy nagy valószínűséggel parancsba kapták, hogy habozás nélkül lőjenek mindenre, ami gyanús. A söntés felől is érkeztek hangok hébe-hóba. Bátorítóan hatottak, legalább azt megtudtam, hogy a csapos a helyén van, és dolgozik. Hagytam, hogy elteljen tíz perc gyötrelmes lassúsággal - nem volt idő, hogy kivárjam a húszat, amit Candelaria mondott. Amikor az óra mutatója öt perc múlva hatot mutatott, összeszedtem minden erőm, nehézkesen felálltam, és célom felé vettem az utam.

A söntés tágas volt, és legalább egy tucat asztal állt benne, mindegyik üresen, egyet kivéve, amin egy férfi hortyogott fejét a karjába fúrva, mellette egy üres boros korsó díszelgett. A pulthoz léptem papucsomban csoszogva, anélkül hogy a leghalványabb elképzelésem lett volna, mit kellene mondanom, vagy mit kellene hallanom. A söntéspult mögött egy barna, szikár férfi félig égő csikkel a szájában tányérokat és csészéket próbált halomba rendezni, látszólag ügyet sem vetve arra az elkendőzött arcú nőre, aki egyértelműen felé igyekezett. Amikor látta, hogy a pult elé érek, még mindig cigarettával a szájában, hangosan és feltűnően kijelentette: fél hétkor, fél hétig nem indul el a vonat. Aztán halkan hozzátett néhány szót arabul, amit nem értettem. Spanyol vagyok, nem értem, suttogtam a kendőn keresztül. Eltátotta a száját, nem tudta elrejteni döbbenetét, és a csikk maradéka az óvatlan mozdulattól a padlóra esett. Akkor elhadarta az üzenetet: menjen a peronon lévő vizeldébe, csukja be maga mögött az ajtót, már várják.

Visszafordultam, és ahogy jöttem, visszamentem az előcsarnokba, onnan pedig kiléptem az éjszakába. Előtte összehúztam magamon a haikot, és feljebb rántottam a kendőt, hogy szinte súrolta a szempillámat. A széles peron látszólag üres volt, és szembe vele nem volt más, csak a Gorgues sziklás tömbje emelkedett sötéten és hatalmasan. A katonák - összesen négy - egy csoportba verődve álldogáltak, a vágány felé vezető egyik boltív alatt dohányozva és beszélgetve. Összerázkódtak, mikor meglátták, hogy egy árny közeledik, láttam, hogy megfeszülnek, összeütik a csizmájuk, kihúzzák maguk, és megigazítják vállukon a puskát.

– Megállj! - kiáltott fel az egyik, ahogy észrevett. Éreztem, ahogy a testem görcsbe rándul a rám erősített fegyverek fémborítása alatt.

– Hagyjad már, Churruca, hát nem látod, hogy ez csak egy bokszos képű arab? - szólt rá azonnal egy másik.

Megdermedtem: se előre, se hátra. Ők sem léptek közelebb, maradtak, ahol voltak, húsz-harminc méter távolságra, azon vitatkozva, hogy mit csináljanak.

– Nekem aztán olyan mindegy, hogy arab-e vagy keresztény. Az őrmester azt mondta, hogy igazoltatni kell mindenkit.

– Baszd meg, Churruca, de egy hülye vagy. Már vagy tízszer elmondtuk, hogy mindenkit kell igazoltatni, aki spanyol, de nem a muzulmánokat, hogy ez nem fér a fejedbe, öregem - világosította fel a másik.

– A ti fejetekbe nem fér. Lássuk, asszonyom, kérem a papírokat.Azt hittem, hogy össze fog csuklani a lábam, és elájulok. Biztos voltam benne, hogy ez itt

az elkerülhetetlen vég. Visszatartottam a lélegzetem, és éreztem, hogy hideg veríték önti el a bőröm minden hajlatát.

– De baromi ostoba vagy, Churruca - szólalt meg a háta mögött egy másik társa. - A nőknek itt nincsen igazolványa, mikor fogod már fel, hogy ez itt Afrika és nem a szülőfalud főtere.

Túl késő volt, a kötekedő katona már alig két lépésre állt tőlem, egyik kezét előrenyújtva a papírokért, miközben a tekintetem kereste a mindent befedő kendő ráncai között. Nem találta meg azonban, mert én a földre szegeztem, erősen összpontosítva sártól ragacsos csizmájára, széttaposott papucsomra és a szűk fél méterre, ami elválasztotta a lábaink.

– Ha az őrmester fülébe jut, hogy egy gyanún felül álló, marokkói asszonyt zaklattál, akkor majd kapsz a nyakadba, öregfiú, három nap elzárást a citadellában.

A büntetés sötét árnya végül jobb belátásra térítette Churrucát. Nem tudtam megnézni megmentőm arcát, tekintetem továbbra is a földre sütöttem. Az elzárással való fenyegetés azonban hatásosnak bizonyult, és az aggályoskodó, makacs katona, néhány szorongtató másodpercnyi gondolkodás után, elhúzta a kezét, megfordult és odébb sétált.

Áldottam az őt megfékező katonatárs józan eszét, és amikor a négy katona megint egy csoportban álldogált a boltív alatt, megfordultam és újra elindultam anélkül, hogy tudtam volna, merre tartsak. Szép lassan elkezdtem végigmenni a peronon, céltalanul, próbálva visszanyerni a lélekjelenlétem. Amint sikerült, végre képes voltam minden erőmet a vizelde megtalálására fordítani. Ekkor figyeltem csak meg, mi is van körülöttem: egy-két arab szendergett a földön ülve, hátukat a falnak vetve, és egy vézna kutya kelt át a síneken. Nem tartott soká, hogy ráakadjak utam céljára, szerencsémre majdnem a peron legvégén volt, pont az ellenkező irányban, mint ahol a katonák álltak. Lélegzetem visszafojtva löktem be a katedrálüveges ajtót, és egy folyosószerűségre léptem. Alig derengett valami kis fény, de nem akartam megkeresni a kapcsolót, inkább megvártam, amíg a szemem hozzászokik a sötéthez. Homályosan ki tudtam venni a férfimosdó jelét balra, a nőiét jobbra. A folyosó mélyén, a falhoz tapadva, mintha egy kupac rongyot láttam volna, ami most egyszerre megmozdult. A rongykupacból egy kapucnival eltakart fej emelkedett ki óvatosan, és farkasszemet nézett velem a félhomályban.

– Hozta az árut? - kérdezte egy hang spanyolul. Határozottan beszélt, pattogósán.Bólintottam, és a rongykupac vigyázva felegyenesedett, amíg egy férfi alakja nem

bontakozott ki belőle, aki hozzám hasonlóan arab öltözéket viselt.– Hol van?Leeresztettem a kendőt, hogy könnyebben tudjak beszélni, kinyitottam a haikot, és

megmutattam körbepólyált testem.-Itt.– Uramisten - suttogta. Ebben a szóban érzelmek egész sora keveredett: döbbenet,

szorongás, sürgetés. Mély hangon beszélt, jól nevelt férfinak tűnt.– Le tudja szedni őket egyedül? - kérdezte.– Időre van szükségem - suttogtam vissza.

A női mosdóra mutatott, és beléptünk mindketten. A hely szűkös volt, egy apró ablakon keresztül bevilágított a hold maradéka, elégséges fényt szolgáltatva ahhoz, hogy ne kelljen világot gyújtani.

– Sietnünk kell, nem veszthetünk egy percet sem. A reggeli őrségváltás mindjárt itt lesz, és átfésülik az állomást kívül-belül, mielőtt elindul az első vonat. Segítenem kell magának - közölte, és behúzta maga mögött az ajtót.

Hagytam, hogy a haik a padlóra csússzon, és keresztbe tettem a karom, hogy az ismeretlen elkezdhesse végigtapogatni a tagjaim, kikötni a csomókat, letekerni a tépéseket, és kiszabadítani testem a félelmes páncélzat alól. Mielőtt nekilátott volna, hátravonta a dzsellaba kapucniját, és egy többnapos borostával fedett, középkorú, spanyol férfi arca tárult elém. Göndör, gesztenyebarna haja összekócolódott a ruha alatt, amivel valószínűleg már jó ideje álcázta magát. Ujjai munkához láttak, de a feladat nem bizonyult könnyűnek. Candelaria lelkiismeretes munkát végzett, és egyetlen fegyver sem mozdult el a helyéről, de a csomók olyan szorosak voltak, a lepedőcsíkok pedig olyan hosszúak, hogy kiszabadítani alóluk a testem hosszabb időt vett igénybe, mint amit az ismeretlen és én szerettünk volna. Mindketten hallgattunk, fehér csempéktől körülvéve csak a török vécé lapja derengett alattunk, lélegzetünk ütemes hangja és egy-két elejtett mondat adta a munka ritmusát: ez megvan, most itt, forduljon egy kicsit, jól haladunk, emelje magasabbra a karját, vigyázzon. Ugyan szorított az idő, a larachei férfi végtelen tapintattal nyúlt hozzám, szinte szégyenlősen, mindent megtett, hogy elkerülje az inti-mebb hajlatokat, és hogy megérintse meztelen bőröm akár egy milliméterrel arrébb, mint ahol feltétlenül szükséges. Mintha attól félt volna, hogy a tisztaságom mocskolja be a kezével, mintha a testemre rögzített rakomány különleges selyempapír lett volna, és nem gyilkolásra szánt eszközök fekete páncélzata. Egy pillanatig sem érintett kényelmetlenül testi közelsége, se akaratlan érintései, se szinte összetapadt testünk bensőséges közelsége. Ez volt, kétség sem fér hozzá, az éjszaka legkedvesebb pillanata, nem, mert egy férfi keze futott végig a testemen hosszú hónapok után először, hanem, mert azt hittem, hogy ezzel kezdetét vette a történet vége.

Minden jól haladt. Egyik pisztoly a másik után került elő rejtekhelyéről, és halomba gyűlt a padlón. Már alig volt hátra néhány, kettő-három, nem több. Úgy számítottam, hogy öt, vagy maximum tíz percen belül mindennek vége. És ekkor, váratlanul, valami megzavarta nyugalmunk, belénk fojtotta a lélegzetet, és mozdulatlanná dermesztett. Kintről, egyelőre messziről, izgatott sürgés-forgás lármája érkezett.

A férfi erőteljeset sóhajtott, és a zsebéből egy órát vett elő.– Már itt van a váltás, előbb jöttek - közölte. Megtört hangjából szorongás, nyugtalanság

csendült, és a szándék, hogy ne keltsen bennem ijedtséget.– Most hogyan tovább? - suttogtam.– Minél előbb ki kell jutnunk innen - vágta rá azonnal. - Öltözzön fel, gyorsan!– És a maradék pisztoly?– Az nem érdekes. Egy teendőnk van: menekülni. A katonák mindjárt itt lesznek, hogy

ellenőrizzék, minden rendben van.Miközben remegő kézzel tekertem magamra a haikot, a férfi leoldott a derekáról egy

mocskos vászonzsákot, és beledobálta a pisztolyokat.– Merre? - suttogtam.– Arra - emelte fel a fejét, és állával az ablak felé bökött. - Először maga ugrik ki, aztán

kidobom a pisztolyokat, és én is kiugróm. De most jól figyeljen ide, ha én nem tudnék maga után menni, akkor fogja a fegyvereket, rohanjon előre a sínek mellett, és hagyja őket az első megállóhelyet vagy állomást jelző tábla alatt, amit talál, majd valaki értük megy. Ne forduljon vissza, ne várjon, csak rohanjon, meneküljön. Gyerünk, akkor most másszon ki, egyik lábával lépjen a kezemre.

Az ablakra néztem, magas volt és szűk. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy kiférnénk rajta, de nem szóltam semmit. Annyira meg voltam ijedve, hogy inkább engedelmeskedtem vakon megbízva ennek az ismeretlen szabadkőművesnek a döntéseiben, akinek a nevét sem tudtam meg soha.

– Várjon egy percet! - szólalt meg hirtelen, mintha elfelejtett volna valamit.Feltépte az ingét, és előhúzott egy vászonzacskót, amolyan erszényfélét.– Először ezt tegye el, ez a megbeszélt összeg. Ha netán odakint nagyon megnehezedne a

dolgunk.– De hát még vannak pisztolyok... - dadogtam, és közben végig-lapogattam a testem.– Nem baj. Maga már teljesítette a dolgát, jár a fizetség - mondta, miközben a nyakamba

akasztotta az erszényt. Hagytam mozdulatlan, szinte érzéketlenül. - Gyerünk, nincs egy perc vesztegetni való időnk sem.

Végre megmozdultam. Egyik lábammal keresztbe tett kezére léptem, és lendületet vettem, hogy feltoljam magam a párkányig.

– Nyissa ki, gyorsan! - parancsolta. - Nézzen ki! Mondja gyorsan, mit lát és mit hall!Az ablak a sötét földekre nézett, a mozgolódás lármája a látóteremen kívül eső irányból

érkezett. Motorberregés, kerékcsikorgás a sóderen, dobogó léptek, szalutálás, parancsszavak, utasításokat osztogató, erélyes hangok. Hevesen, lendületesen, mintha mindjárt összedőlne a világ, pedig még reggelre sem virradt.

– Pizarro és García a söntésbe. Ruiz és Albadalejo a pénztárakhoz. Ti az irodákba, ti pedig a vizeldékbe. Gyerünk, futólépésben! - ordította valaki ellentmondást nem tűrő erélyességgel.

– Senkit nem látni, de erre tartanak - mondtam kilógó fejjel.– Ugorjon! - parancsolta.Nem tettem. A nyugtalanító magasság miatt először ki kellett másznom teljes testtel,

öntudatlanul is megtagadtam, hogy egyedül meneküljek. Azt akartam, hogy a larachei férfi biztosítson róla, hogy velem jön, hogy kézen fogva visz magával, amerre menni kell.

Az izgatott lárma egyre közelebbről hallatszott: a padlón meg-nyikorduló csizmák zaja, a célpontokat kiosztó hangos vezényszavak. Quintero, a női mosdóba, Villarta, a férfibe. Egyértelmű volt, hogy nem néhány tespedt baka igyekszik felénk, hanem friss, tettre kész férfiak őrjárata, akik csak arra várnak, hogy valami izgalmas dologgal kezdődjön a nap.

– Ugorjon és rohanjon! - ismételte a férfi keményen, megragadta a lábam, és felfelé lökött.Kiugrottam. Kiugrottam, elestem, és rám esett a pisztolyokkal rakott zsák. Alig értem

földet, amikor meghallottam a berúgott ajtók baljós reccsenését. Az utolsó, ami a fülembe ért, a durva kiáltozás volt, amivel a férfira támadtak, akit soha többet nem láttam.

– Te meg mit csinálsz a női mosdóban, büdös arab? Mit dobtál ki az ablakon? Villarta, szedd a lábad, nézd meg, hogy kidobott-e valamit az ablakon.

Rohanni kezdtem. Vakon, eszeveszetten. Az éjszaka sötétjébe veszve, magam mögött húzva a fegyverekkel teli zsákot, süketen, érzéketlenül, anélkül hogy tudtam volna, követnek-e, és hogy feltettem volna a kérdést magamnak, miként végezhette a larachei férfi a katona rászegezett puskája előtt. Leesett az egyik papucsom, és az utolsó pisztolyok közül egy leoldódott a testemről, de nem álltam meg, hogy összeszedjem, ami elveszett. Csak rohantam a szuroksötétben a sínek vonalát követve, félig mezítláb, megállás nélkül, gondolkodás nélkül. Nyílt mezőkön vágtattam keresztül, veteményeseken, nádasokon és kisebb ültetvényeken. Elbuktam, felálltam és szaladtam tovább lélegzetvételnyi megállás nélkül, és nem számolva, mekkora távolságot futottam be. Egyetlen élőlénnyel sem találkoztam, és lépteim összevissza ritmusát semmi nem akasztotta meg, amíg az árnyak között végre felfedeztem egy betűkkel telepingáit táblát. Malalien megállóhely, hirdette. Az én végcélom.

A megállóhely mintegy száz méterre feküdt a jelzőtáblától, csak egy utcalámpa sárgás fénye világította meg. Még mielőtt a közelébe kerültem volna, megálltam az őrült futásban, alighogy az előtte álló táblához értem. Sietve körülnéztem minden irányban, hátha már vár ott

valaki, akinek átadhatom a fegyvereket. A szívem majd’ kiugrott, kiszáradt szám szénporral és homokkal lett tele, megpróbáltam a lehetetlent is, hogy elnémítsam szaggatott fújtatásom. Senki nem várt. Senki nem várta az árut. Talán majd később jönnek érte, talán soha.

Alig egy perc alatt hoztam meg a döntést. A földre dobtam a zsákot, lelapogattam, hogy a lehető legkevésbé látszódjon, és kisebb szikladarabokkal takartam be, lázasan kapkodva, marokkal ástam a földet, dobáltam rá a rögöket, köveket és gazokat, hogy félig-meddig elfedjem. Amikor már úgy éreztem, hogy nem gyanúsan feltűnő a halom, otthagytam.

Alig volt időm lélegzethez jutni, futni kezdtem arrafelé, ahol Tetuan fényei pislákoltak. Miután a rakomány nagy részétől már megszabadultam, úgy határoztam, hogy ledobom magamról a többi súlyt is. Kinyitottam a haikot, és anélkül hogy megálltam volna, nagy nehezen sikerült kibogoznom az utolsó csomókat. A három még rám kötözött pisztoly egyenként zuhant az útra, először egy, aztán még egy, és végül az utolsó. Mire a város közelébe értem, testemen már csak kimerültség, csüggedtség és sebek hagytak nyomot. A fegyvereknek híre-hamva se maradt.

Felléptem a ceutai országút mentén futó árok szélére, és lassú ballagásra váltottam. A másik papucsot is elhagytam, ezért újra a mezítlábas, elfátyolozott arab asszony alakját öltöttem magamra álcaként, aki nehézkesen baktat felfelé a La Luneta-kapuhoz. Már nem kellett tettetnem a fáradt vánszorgást: a lábam egyszerűen nem volt többre képes. Éreztem, hogy tagjaim elzsibbadtak, minden porcikám tele volt hólyagokkal, zúzódásokkal és mocsokkal, és végtelen erőtlenség járta át a csontjaim.

Mire a városba értem, az árnyak már világosodni kezdtek. Az egyik közeli mecsetben felhangzott a müezzin éneke az első imára hívva a muzulmánokat, és a Hadbiztosság kaszárnyájának kürtje ébresztőt fújt. Az Afrikai Hírmondó szerkesztőségéből még melegen indultak útjukra a napilapok. A cukrász Menahen már begyújtotta a kemencét, és don Leonardo a borkimérés áruját pakolgatta derekán a szorosra húzott bőrköténnyel.

Ezek a hétköznapi jelenetek úgy futottak át szemem előtt, mint valami távoli esemény, ami nem kíván figyelmet, ami nem hagy nyomot. Tudtam, hogy Candelaria boldog lesz, mikor átadom neki a pénzt, és azt fogja tartani, hogy emlékezetes hőstettet vittem véghez. Én ellenben egy cseppnyi örömöt se éreztem magamban, se valami ahhoz hasonlót. Csak a végtelen elkeseredés mardosott sötéten.

Amíg őrülten rohantam, miközben a körmömmel kapartam a földet, hogy a zsákot befedjem, amíg az országúton poroszkáltam, a hosszú éjszaka utolsó eseményei alatt fejemben ezernyi kép pörgött sokféle sorba rendeződve, melyeknek egy főszereplője volt csupán: a larachei férfi. Az egyiken a katonák rájönnek, hogy nem dobott ki semmit az ablakon, hogy vaklárma volt az egész, hogy ez az alak, csak egy álmos és megzavarodott arab; ekkor szabadon engedik, hiszen a sereg parancsot kapott, hogy ne zaklassa a helyi lakosságot, ha nem sejt valami nyugtalanító dolgot. Egy másikban, alighogy kitárul a vizelde ajtaja, a katona rájön, hogy spanyolt rejt az álruha, beszorítja a latrina sarkába, kétarasznyira a fejétől ráfogja a puskát, és erősítésért kiállt. Azok odafutnak, kihallgatják, talán azonosítják is, talán a kaszárnyába hurcolják, talán megpróbál megszökni, és hátba lövik, mikor a síneken ugrik át. A két megérzés közé még ezernyi képsor fért, de tisztában voltam vele, hogy soha nem fogom megtudni, melyik áll a legközelebb az igazsághoz.

Kimerültén és félelemmel telve vánszorogtam be a kapun. Marokkó hegyei felett új nap virradt.

12

A panzió ajtaját tárva-nyitva találtam, a vendégeket pedig ébren, az ebédlőbe zsúfolódva. Az asztalnál, ahol naponta sértéseket és káromkodásokat vágtak egymás fejéhez, most a nővérek ültek pongyolában és hajcsavarókkal, zokogva és szipogva, miközben a tanító, don Anselmo próbálta vigasztalni őket, halkan mormolva a szavakat, amit nem hallottam. Paquito és az utazóügynök az Utolsó vacsora képét szedték fel a padlóról, és készültek visszarakni a falra. A távírász pizsamanadrágban és kisingben idegesen dohányzott az egyik sarokba húzódva. A hájas anya pedig egy csésze hársfateát próbált hűteni könnyedén fújogatva. Minden fel volt forgatva, semmi nem maradt a helyén, a padlót törött üveg- és cserépdarabok borították, a függönyöket is letépték a karnisokról.

Senki nem furcsállotta, hogy ilyen korán egy arab lány állít be, bizonyára azt hitték, hogy Jamila az. Néhány másodpercig a felfordulásra meredtem, még mindig a haikba burkolózva, amíg hirtelen hangos pisszegés nem vonta magára figyelmem a folyosó felől. Arra fordítottam a fejem, és láttam, hogy Candelaria az szélesen gesztikulálva, mint egy megszállott, egyik kezében a seprűvel, másikban a lapáttal.

- Jaj, aranyom, gyere be már, gyere! - sürgetett izgatottan. - Gyere és mesélj, mert már megbolondulok az aggodalomtól, hogy azt sem tudom, mi történt.

Elhatároztam, hogy megtartom magamnak a legkeményebb részleteket, és csak a végeredményt közlöm vele. Hogy a pisztolyok már nincsenek nálam, de a pénz igen: ezt akarja Candelaria hallani, én pedig ezt fogom mondani neki. A történet többi részét elég, ha én tudom.

Miközben levettem a fejemről a kendőt, odasúgtam neki: - Minden rendben.– Jaj, lelkem, aranyom, hát gyere csak ide, hadd öleljelek meg! Az én kis Sirám többet ér

Peru minden aranyánál, ez a kislány nagyobb, mint az úrnapi körmenet! - rikoltotta a seftes Candelaria. A padlóra dobott seprűt, lapátot, a keblére ölelt hevesen, és elborított hangosan cuppanó csókokkal.

– Hallgasson, az isten szerelmére, Candelaria, hallgasson már, még meghallják! - csitítottam még mindig rémülettel a zsigereimben. Ügyet se vetett rám, hanem a nagy ujjongásból sűrű átkozódásba csapott át, ami a rendőrséget illeti, akik az éjszaka a feje tetejére állították az egész házat.

– Mit érdekel engem, ha meghallják utólag! Hogy a mennykő ütne beléd, Palomares, beléd és a tieidbe hetedíziglen! Hogy verne ki a ragya, de nem fogtál ki rajtam!

Sejtettem, hogy ennek az érzelemkitörésnek a hosszú, izgalommal teli éjszaka után nem fog egykettőre végeszakadni, ezért Candelariát a karjánál fogva megragadtam, és berángattam a szobámba, miközben ő változatlan hévvel bömbölte világgá szitkait.

– Hogy rohadnál meg, ahol vagy, a kurva anyádat! Dögölj meg, Palomares, hogy semmit nem találtál nálam, de felborogattál minden bútort, és felhasítottad még a matracaimat is!

– Hallgasson már el, Candelaria, hallgasson már el! - szóltam rá újra. - Felejtse már el Palomarest, nyugodjon meg, és hagyja, hogy elmeséljem, hogy ment!

– Persze, lelkem, mesélj csak el szépen mindent — mondta, és végre megpróbált lehiggadni. Erősen lihegett, pongyolája félregombolva, és az elcsúszott hajhálóból rebellis tincsek kunkorodtak elő.

Annak ellenére, hogy szánalmasan nézett ki, lelkesedés áradt belőle.- De hát az állatja hajnali öt órakor állított be, és parancsolt ki mindenkit az utcára, az a

mocsok... hát... hát... Na jól van, spongyát rá, ami történt, megtörtént. Mesélj most te, aranyom, mondj el mindent szépen sorjában.

Szűkszavúan meséltem el neki a kalandot, miközben leoldottam a pénzes erszényt, amit a larachei férfi a nyakamba akasztott. Nem említettem az ablakon keresztül való menekülést, sem a katonák fenyegető üvöltését, sem a Malalien megállóhely magányos táblája alatt hagyott pisztolyokat. Csak átadtam neki az erszény tartalmát, aztán elkezdtem kibújni a haikból és az alatta viselt hálóingből.

– Rohadj meg, Palomares! - kiáltott fel nevetve, és a levegőbe dobta a bankjegyeket. - Rohadj meg a pokolban, hogy nem kaptál el!

Ekkor félbeszakadt a lármázás, de nem azért, mert Candelaria hirtelen kijózanodott, hanem, mert a szeme elé táruló látvány beléfojtotta a további üdvrivalgást.

– Jézus szíve, lelkem, de el vagy kínozva! Mint az öt szent sebből vérző Krisztus! Isten az atyám, éppen úgy nézel ki! - kiáltott fel, ahogy meglátta meztelen testem. - Nagyon fáj, aranyom?

– Egy kicsit - motyogtam, miközben félholtan hanyatlottam az ágyra. Hazudtam. Valójában, a lelkem is hasogatott.

– És olyan koszos vagy, mintha szemétdombon hemperegtél volna - mondta most már teljesen higgadtan. - Megyek és melegítek a tűzön egy-két fazék vizet, aztán készítek neked egy jó meleg fürdőt. Meg egy kis kenőcsös borogatást is teszünk a sebekre, és...

A többit már nem hallottam. Mielőtt Candelaria befejezhette volna a mondatot, mély álomba zuhantam.

13

Ahogy a házat rendbe raktuk, és visszatértünk a régi kerékvágásba, Candelaria belevetette magát, hogy üzletnek való lakást keressen az új városrészben.

Tetuan új negyede, mely annyira más volt, mint az arab óváros, európai kívánalmaknak megfelelően épült, hogy ellássa a spanyol Protektorátus minden szükségletét, helyet adjon polgári és katonai létesítményeinek, lakó- és üzlethelyiségeket biztosítson a Spanyolországból érkező családoknak, hiszen Marokkó lassanként állandó tartózkodási helyükké vált. A fehér homlokzatú, egyszerre modern és arabos hangulatú, új épületek emelkedtek díszes erkélyeikkel a széles utcákon és szellős tereken harmonikus rácsozatot alkotva. Frissen fodrászolt hölgyek, kalapos urak, egyenruhás katonák, az európai divat szerint öltöztetett gyerekek és jegyespárok sétáltak útjain. Trolibuszok és néhány gépkocsi suhant rajtuk, cukrászdák, vadonatújan csillogó kávézók nyíltak, választékos és modern ízlésű üzletek kínálták portékáikat. Rend uralkodott és nyugalom, merőben eltérő világ volt ez az óváros nyüzsgő, illatoktól és hangoktól terhes, tarka piacaitól, a múltból itt maradt, fallal körülvett enklávétól, mely hét kapun át tekintett a külvilágra. És e két kozmosz, az arab és a spanyol közt, szinte határvonalként húzódott a La Luneta utca, amelyet most elhagyni készültem.

Amint Candelaria talál lakást, hogy berendezzem divatszalonom, életem újabb fordulóponthoz érkezik, és nekem megint idomulni kell hozzá. Ezt megelőzendő, úgy határoztam, hogy megváltozom, teljesen újjászületek, megszabadulok a régi ballasztoktól, és a nulláról kezdem. Szűk néhány hónap alatt becsaptam múltam orra előtt az ajtót; egyszerű varrólányból sokféle más nővé alakultam át, hol váltogatva játszottam a szerepeket, hol párhuzamosan. Voltam kezdő pályázó köztisztviselői állásra, nagyiparos vagyonának kedvezményezettje, szégyentelen fickó világjáró szeretője, egy argentin cég vezetéséről ábrándozó jelölt, egy meg nem született gyermek kudarcot vallott anyja, csalás és rablás nyakig adósságban ülő gyanúsítottja, és alkalom szülte fegyvercsempész ártatlan, arab asszony álruhájában. Még rövidebb idő alatt kellett most új egyéniségre szert tennem, mert az előzőekből már egyik sem volt használható. Régi világom háborúban állt, szerelmem pedig elpárolgott, magával ragadva minden vagyonom és illúzióm. A meg nem született gyermek vértócsává folyt össze, mikor leszálltam a buszról, két ország három városának rendőrkapitányságán tartották nyilván minden adatom, és a fegyverszállítmány, amit testemre rögzítve csempésztem ki, talán már követelt áldozatot. Hátat akartam fordítani ennek a szánalmas batyunak, elhatároztam hát, hogy jövendőmmel a biztonság és bátorság álarca

mögül nézek szembe, hogy sejteni se lehessen mögötte félelmeim, fájdalmaim és a még be nem gyógyult tőrdöfést a lelkemen.

Úgy döntöttem, a külsőmmel kezdem, egy nagyvilági, független nő álcáját öltöm magamra, mely mögül nem sejlik fel egy gazember áldozatának valósága, sem a nyitásra váró üzlet sötét származása. Ehhez némileg át kellett festeni a múltat, sürgősen új jelent találni ki és eltervezni egy amennyire hamis, olyannyira ragyogó jövőt. És nagyon gyorsan kellett cselekedni, belevágni azonnal. Nincs több könnycsepp, nincs több panaszkodás. Se egy ellágyult pillantás a múltba. Csak a jelen számít, csak a ma. Ehhez új egyéniséget választottam, amit a ruhaujjamból kaptam elő, mint a bűvész a zsebkendőfüzért vagy a kör ászt. Elhatároztam, hogy átváltozom, és választásom egy eltökélt, megbízható, sokat tapasztalt nő alakjára esett, melyet magamévá tettem. Igyekeznem kell majd, hogy tudatlanságom gőgnek lássék, bizonytalanságom édes nemtörődömségnek. És hogy félelmeim még csak ne is gyanítsák, egy pár magas sarkú cipő eltökélt kopogása és határozottan elszánt megjelenés mögé kell rejtenem. Senki se sejthesse azt a végtelen erőfeszítést, amivel nap mint nap úrrá kell lennem csüggedésemen.

Első teendőm arra irányult, hogy átalakítsam stílusom. Az utóbbi idők bizonytalansága, a vetélés és a lábadozás miatt vesztettem testsúlyomból legalább hat vagy hét kilót. A keserűség és a kórház áldozatává esett csípőm kerekdedsége, mellem gömbölyűsége, combom egy része és bármi kis háj, ami a derekam körül valaha is lehetett. Nem igyekeztem ezt visszanyerni, kezdtem kényelmesen érezni magam új alakomban: egy lépéssel előrébb léptem. Felidéztem, milyen stílusban öltözködtek a külföldi nők Tangerben, és elhatároztam, hogy ehhez igazítom szűkös ruhatáram, itt-ott átszabva néhány kiegészítővel. Kevésbé leszek visszafogott, mint honfitársaim, de kacérabb igen, ugyan soha nem illetlen vagy kihívó. A legfeltűnőbb árnyalatok, a legkönnyebb anyagok kellenek. A blúzok valamivel mélyebben kigombolva, a szoknyák hossza kicsivel rövidebbre hagyva. Candelaria szobájának repedezett tükrében ismételtem, próbálgattam és sajátítottam el az előkelő mozdulatot, ahogy a nők keresztbe dobják a lábuk, amit mindennap megfigyeltem az esti aperitif alatt a kávézók teraszán; elegáns járásukat, ahogy kecsesen vonulnak végig a Boulevard Pasteur széles járdáján; és frissen manikűrözött ujjaik bájos tartását, amivel a francia divatlapot fogják, a gin fizzt vagy a török cigarettát elefántcsont szipkában.

Három hónap óta először foglalkoztam a kinézetemmel, és rájöttem, hogy sürgős polírozásra szorul. Egyik szomszédasszonyom kiszedte a szemöldököm, a másik rendbe tette a kezem. Kifestettem magam újra, miután hónapokig csak szappannal mostam az arcom, most nagy gonddal választottam ki az ajakceruzát, hogy körberajzoljam a szám, rúzst, hogy kifessem, színt a szemhéjamra, pirosítót az arcomra, kihúzót és festéket a szempillámra. Megkértem Jamilát, hogy a varróollóval vágja le a hajam, milliméterről milliméterre követve egy régi Vogue címlapfotóján látható frizurát, amit magammal hoztam a bőröndben. A hátam közepéig érő, sűrű barna hajzat fürtjei élettelenül hullottak a konyha padlójára, mint döglött varjak szárnyai, míg állvonalban egyenesre vágott frizura nem kerekedett belőle, sima esésű, oldalra fésült, mely engedetlenül állandóan a jobb szemembe akart lógni. A pokolba a meleg takaróval, ami annyira lenyűgözte Ramirót! Nem tudnám megmondani, hogy az új frizura jobban állt-e, vagy sem, de könnyedebbnek éreztem magam tőle, és szabadabbnak. Új ember voltam, végre elszakadtam a Continental szállóbéli szobánk ventilátora alatt eltöltött délutánoktól, a végtelen óráktól, melyeken nem volt más takaróm, csak Ramiro fonódó teste, és hatalmas hajzatom, mely takaróként terült el a lepedőn.

Alig néhány nap múlva Candelaria vágya testet öltött. Először talált három ingatlant az új negyedben, amelyet azonnali bérlésre hirdettek. Részletekbe menően beszámolt mindháromról, együtt tárgyaltuk meg, mi az előnyük, mi a hátrányuk, és végül döntöttünk.

A lakás, amit Candelaria először említett, első pillantásra a tökéletes helynek tűnt: tágas, modern, vadonatúj, közel a postához és a Spanyol Színházhoz. „Még egy mozgatható zuhany

is van, pont olyan, mint egy telefon, aranyom, csak ugye nem a beszélő hangja jön belőle, hanem a vízsugár, amit oda irányítasz, ahova csak akarod”, magyarázta Candelaria e csodás eszköztől elbűvölten. Mégsem erre esett a választásunk. Az volt az indok, hogy egy üres telekkel volt határos, ahol a szemétdombok között gebe macskák flangáltak. Az új negyed folyamatosan nőtt, de itt-ott még akadt néhány beépítetlen terület. Úgy véltük, hogy ez nem tenne jó benyomást a kifinomult ügyfélkörre, akiket szerettünk volna megnyerni, így hát elvetettük a zuhanytelefonos szabászat lehetőségét.

A második ajánlat Tetuan főutcáján helyezkedett el, ami akkor még a Köztársaság útja nevet viselte, egy gyönyörű ház volt két sarkán tornyokkal a Muley-el-Mehdi térhez közel, ami hamarosan Primo de Rivera nevét kapta meg. A hely első ránézésre minden szükséges feltételnek megfelelt: szellős volt, előkelőnek tűnt, és beépítetlen telek sem volt a szomszédságban. A sarokház két központi és nagy forgalmú út találkozásánál emelkedett. Innen viszont az egyik szomszéd rettentett el minket, mivel a következő házban lakott a város egyik legjobb divatszabója, egy koros és nagy tekintélyű varrónő. Mérlegeltük a helyzetet, és úgy határoztunk, hogy elvetjük ezt a lakást is, mert jobb, ha az ember nem zargatja a konkurenciát.

Így hát a harmadik lehetőség maradt. Az ingatlan, amely végül majd munka- és lakóhelyem lesz, egy tágas lakás volt a Sidi Mandri utcának az egyik csempedíszes homlokzatú épületében, közel a Spanyol Kaszinóhoz, a Benarroch közhöz és a Nemzeti Szállóhoz, de nem volt messze az Espana tértől, a Főbiztosi Hivatal épületétől és a kalifa palotájától sem, melynek bejáratát tekintélyparancsoló őrök vigyázták, egzotikus turbánok és gazdag köpenyek árja lebegett a szélben. Candelaria megkötötte az üzletet a zsidó Jacob Benchimollal, aki ettől kezdve lett végtelenül visszafogott háziuram, cserébe a havi pontosan háromszázhatvanöt pesetáért. Három nap múlva, én, az új Sira Quiroga - átváltozva e kitalált személlyé, aki nem én voltam, de talán egy nap majd leszek elfoglaltam a helyiséget, és kitártam az ajtóm életem egy új szakasza előtt.

- Menjél be, de egyedül - mondta Candelaria a kezembe nyomva a kulcsot. - Jobb lesz, ha mostantól kezdve nem nagyon látnak minket együtt. Kis idő múlva én is utánad megyek.

Utat törtem magamnak a La Luneta nyüzsgő tömegében, magamon érezve a férfiak pillantását. Nem emlékeztem, hogy az előző hónapokban akár negyed ennyit is kivívtam volna, mikor még tétova, fiatal lánynak néztem ki, esetlen kontyba fogott hajjal, aki erőtlenül húzta magát régi göncöket és sebeket viselve magán a múltjából, amit el akart felejteni. Most színlelt fesztelenséggel mozogtam, arra törekedve, hogy minden lépésemből áradjon az önérzet és a savoir-faire, amit senki fel nem tételezett volna rólam alig néhány hete.

Ugyan próbáltam lépteim ritmusát nyugodtra fogni, de nem telt bele tíz perc, máris célba értem. Soha nem figyeltem meg jobban ezt az épületet, jóllehet alig néhány méterre feküdt a spanyol negyed főutcájától. Örömmel töltött el, hogy első ránézésre megfelelt az általam kívánatosnak tartott minden feltételnek: kiváló helyen feküdt, és kívülről jó benyomást keltett, a homlokzat csempedísze arab egzotikát sugárzott, belső elosztása pedig európai visszafogottságot. A bejárat közös részei elegánsak voltak, beosztásuk megfelelő, a lépcsőház nem volt túlságosan széles, de kovácsoltvas korlátja bájosan kanyargóit felfelé a lépcsőkarok egyes szakaszai között.

A bejárat nyitva állt, ahogy akkoriban minden kapu. Feltételeztem, hogy van házmester, de nem mutatkozott. Idegesen mentem felfelé, szinte lábujjhegyen, igyekezve elnémítani lépteim zaját. Kifelé úgy látszott, mintha több magabiztosságra és némi előkelőségre tettem volna szert, belül azonban ugyanolyan riadt maradtam, és amennyire lehetséges volt, jobb szerettem észrevétlen maradni. Felértem az emeletre, de senkivel nem futottam össze, és ott két tökéletesen egyforma ajtót találtam. Balra és jobbra, mindkettő be volt zárva. Az előbbi szomszédjaim lakásába nyílt, akiket még nem ismertem. A második volt az enyém. Kivettem a kulcsot a táskából, idegesen remegő ujjakkal bedugtam a zárba, és elfordítottam. Belöktem

félénken, de néhány másodpercig még nem mertem belépni, csak tekintetemmel végigfutottam az ajtónyíláson keresztül láthatóvá vált téren. Tágas előszoba csupasz falakkal, geometrikus mintájú, fehér és gránátszín kőlapokkal burkolva. Jobbra nagy nappali.

Az évek hosszú sora alatt sokszor megesett, hogy a sors váratlan fordulatot tartogatott a számomra, meglepetést és előre nem látható változást, melynek lóhalálában kellett megfelelnem, ahogy érkezett. Egyszer készen álltam a sorsfordulóra, máskor nem. Azonban soha nem voltam annyira tudatában, hogy új szakaszba léptem, mint azon az októberi délelőttön, mikor lábam végre át merte lépni a küszöböt, és cipőm visszhangot vert a bútorozatlan lakás öblében. Szövevényes múltat hagytam hátra, és mintha jóslat lenne, előttem puszta, tágas tér nyílt, amit majd az idő tölt meg. Mivel? Ezzel-azzal, érzelmekkel. Pillanatokkal, benyomásokkal és emberekkel - élettel.

A nappali felé indultam a félhomályban. Három zárt, zöldre festett fazsalugáterrel védett erkély fékezte meg a napsugarakat. Egyenként tártam ki őket, és a marokkói ősz beomlott a lakásba, édes előjelekkel töltve meg az árnyakat.

Ízlelgettem a csendet és a magányt, és vártam néhány percet a teendőkkel. Közben nem csináltam semmit, csak álltam az üresség közepén, szokva új helyem a világban. Egy kis idő múlva, mikor úgy véltem, már itt az ideje búcsút mondani a csüggedésnek, összeszedtem egy jó adag elszántságot, és nekiláttam a munkának. Donã Manuela régi szabászatát véve alapul jártam be az egész lakást, és fejben felosztottam területekre. A nappali lesz a nagy fogadószoba, a megrendelőkkel itt tárgyalom meg az elképzeléseket, együtt nézzük meg a szabásmintákat, választunk anyagot és fazont, és veszem fel a rendelést. A nappalihoz legközelebb eső szoba, egy ebédlőféleség nagy sarokablakkal lesz kialakítva próbaszobának. A folyosó felénél fellógatott függöny fogja elválasztani a külső területeket a lakás többi részétől. A folyosó következő szakasza és az arra nyíló szobák már a munkaterülethez fognak tartozni: lesz műhely, raktár, vasalószoba, lesz gardrób a kész ruháknak, és jut hely a reményeknek is, és mindennek, ami még idefér. A harmadik szakasz, a lakás hátsó, legsötétebb és a legkevésbé vonzó része lesz az enyém. Ott kap majd teret valós egyéniségem, a megbántott, száműzetésre kényszerít ett, adóságokkal, feljelentésekkel és bizonytalansággal küzdő én. Akinek minden vagyona egy félig üres bőrönd volt, és egy messzi városban az életben maradásért magányosan harcoló anya. Aki tudta, hogy az üzlet megalapításához egész halom pisztoly árára volt szükség. Ez lesz a menedékem, legbensőbb terem. Innen kifelé - ha végre elérem, hogy a szerencse ne fordítson nekem hátat - fog játszódni a spanyol fővárosból érkezett varrónő mindenki számára nyilvános élete, aki azzal a céllal jött, hogy a Protektorátus legelőkelőbb divatszalonját nyissa meg, amit e város valaha is látott.

Visszamentem a bejárathoz, és hallottam, hogy valaki kopogtat az ajtón. Azonnal kinyitottam, tudtam, ki lehet. Candelaria úgy tekergeti be, mint egy testes giliszta.

– Mit szólsz, lelkem? Tetszik? - kérdezte nyugtalanul. Kiöltözött az alkalomra, az általam varrt egyik kosztümöt viselte, tőlem örökölt pár cipőt, ami két számmal kisebb volt rá, és látványos frizurát, amit a komaasszonya, Remedios fésült neki hamarjában. Az esetlenül felkent szempillafesték alól kivillanó, sötét tekintetének lelkesedése rám is átragadt. Ez a nap különleges volt a seftes Candelaria számára is, valami új és ismeretlen dolog kezdete. A megnyitás előtt álló üzlet tétje nagy volt, viharos életében először és talán utoljára kockáztatott ekkorát. Meglehet, ez az új időszak kárpótolja majd a gyerekkori éhezésért, a férjétől elszenvedett ütlegekért és a rendőrség szájából évek óta hallgatott fenyegetőzésekért. Élete háromnegyede csupa vesződés volt, furfang és mesterkedés, előre menekülés és birkózás a balszerencsével, most talán eljött a perc, hogy leüljön megpihenni.

Nem válaszoltam azonnal a kérdésre, hogy tetszett-e a helyiség. Előtte a szemébe néztem egy-két pillanatig, és végiggondoltam, mi mindent tett értem ez az asszony, mióta a rendőrkapitány lerakott az otthonában, hogy megszabaduljon a nemkívánatos tehertől.

Csendben néztem, és váratlanul elsuhant előtte anyám árnya. Doloresben és a seftes Candelariában vajmi kevés közös volt. Anyám maga volt a szigorú józanság, Candelaria a színtiszta dinamit. Természetük, erkölcsi törvényeik, és ahogy a sors kihívásaival néztek szembe, alapvetően különböző volt, mégis először életemben rokonságot fedeztem fel kettejük között. Mindegyik a maga módján és a maga világában, de a bátor és harcos nők nemzetségébe tartoztak, akik képesek utat törni az életben azzal a kevéssel, amit a sors kimért nekik. Magam miatt és miattuk, minden bátor nő miatt kell küzdenem, hogy ez az üzlet sikeres legyen.

– Nagyon tetszik - válaszoltam végül mosolyogva. - Tökéletes, Candelaria, jobb helyet képzelni sem tudtam volna.

Visszamosolygott, és megcsipdeste az arcom, szeretet és bölcsesség volt benne, öreg, mint az országút. Mindketten sejtettük, hogy mostantól kezdve minden másként lesz. Ezentúl is találkozunk majd, de csak ritkán és titokban. Nem osztozunk többé egy otthonon, nem tűrjük együtt a terítő fölött zajló háborút, nem szedjük le az asztalt vacsora után, és nem pusmogunk hosszan nyomorúságos szobám sötétjében. Útjaink most elválnak, ez tény. Mindketten tudtuk azonban, hogy életünk végéig összeköt valami, amiről soha senkinek nem fogunk beszélni.

14

Egy hét sem kellett hozzá, és a divatszalon készen állt. Candelaria biztatására a tereket felosztottam, bútorokat, készülékeket és szerszámokat rendeltem. O pedig elintézett mindent ravaszsággal és ropogós bankókkal, készen arra, hogy akár a vérét ontsa még homályos jövőjű vállalkozásunkért.

– Csak egy szavadba kerül, lelkem, mert én a büdös életben nem láttam nagy szabászatot, úgyhogy fogalmam sincs, milyen berendezést kíván meg egy hasonszőrű üzlet. És ha ez az átkozott háború nem lenne, akkor te meg én elmennénk szépen Tangerbe, és vennénk egy-két francia csodát a Le Palais du Mobilier-ben, és ha már ott vagyunk, beugranánk vagy fél tucat bugyiért a La Sultanába, de mivel Tetuanban veszteglünk jó asszonyok módjára a tűzhely mellett, és nem akarom, hogy a személyedet velem kössék össze, a legjobb, amit tehetünk, ha te szépen megmondod, mit akarsz, én meg majd megtalálom a módját, hogy megszerezzem a kapcsolataimon keresztül. Na, most engedd szabadjára a fantáziád, és csak sorold, mit kell beszereznem, és mi legyen az első.

– Először is kezdjük a nappalival. Ez adja meg az első benyomást a divatszalonról, ezért eleganciát és jó ízlést kell tükröznie - kezdtem, felidézve magamban Donã Manuela szabóságát, és a kézbesítések alkalmával megismert, előkelő házakat. Jóllehet a Sidi Mandri utcai lakás, amely a kisváros arányainak megfelelően épült, megjelenésében és méreteiben sokkal kevésbé volt jelentős, mint Madrid előkelő házai, a régi idők emlékei mégis jó példával szolgáltak, hogy felépítsem a jelent.

– És mivel rendezzük be?– Egy isteni kanapé kell ide, két pár jó minőségű karosszék, egy széles kávézóasztal, és

két-három kisebb asztalka kiegészítésül. Súlyos damasztfüggönyök az erkélyek elé, és egy nagy lámpa. Egyelőre ennyi elég is. Csak néhány dolog kell, de az nagyon ízléses legyen, és kiváló minőségű.

– Egyelőre fogalmam sincs, hogy fogom én ezt mind beszerezni, lányom, mert ugye Tetuanban nincsenek ilyen puccos boltok. Hadd gondoljam csak végig, igen, hát van nekem egy barátom, aki fuvaros, lehet, hogy sikerül rávennem egy menetre... Na, te csak egyet se félj, majd én ezt elintézem valahogy, és ha valami másod- vagy harmadkézből van, de jó, a legjobb minőségű, akkor nem hiszem, hogy az nagyon zavarna, nem igaz? Legalább úgy fog kinézni, mintha patinás szalon lenne. Na folytasd csak, fiam!

– Szabásminták, külföldi divatlapok. Donã Manuélánál hegyekben álltak, és amikor kezdtek elöregedni, akkor nekünk ajándékozta, én hazavittem, és soha meg nem untam azokat nézegetni.

– Hát ezt is ördöngösség lesz beszerezni, tudod, hogy a felkelés óta a határok zárva vannak, és nagyon kevés dolog érkezik kívülről. De az is igaz, hogy tudom, kinek van menlevele Tangerbe, majd kipuhatolom, hogy tudna-e hozni egy párat szívességből, sommás számlát fog érte benyújtani utólag, de hát, ugye csak az isten a tudója...

– Talán szerencsénk lesz. És figyeljen, hogy legyen egy csomó a legjobbakból. - Felidéztem néhány nevét, amit magam is megvettem tangeri tartózkodásom alatt, amikor Ramiro kezdett kevesebbet törődni velem. Egész estéket töltöttem csodás rajzaikat és fényképeiket bújva. - Az amerikai Harper's Bazaar, Vogue és Vanity Fair, meg a francia Madame Figaro - soroltam. - Amit csak talál.

– Rendben, folytasd. Mi van még?– A próbaszobába egy háromrészes állótükröt. És még két karosszéket. Meg egy

kárpitozott padot, amire a ruhákat tesszük.– Tovább.– Szövetek. Három-négy arasznyi darabok a legjobb anyagokból mintának, de nem teljes

vég vásznak, amíg nem látjuk, hogyan alakulnak a dolgok.– A legjobbat a La Caraquena textilkereskedésben árulják, de szó sem lehet arról, amit az

arabok árulnak a piac mellett a burraquiában, a használt ruha boltban, azok nem annyira elegánsak. Majd utánanézek, hogy mit tudnak nekem beszerezni a helyiek a La Lunetában, mert azok nagyon életrevalóak, és a hátsó traktusban mindig rejtegetnek valami különlegeset. És jó kapcsolataik vannak a francia területtel is, lehet, hogy onnan is tudunk valami izgalmas dolgot szerezni. Mondjad csak tovább, aranyom.

-Egy varrógép, lehetőleg amerikai Singer. Ugyan majdnem minden munkát kézzel végzek, de azért jól jönne egy a műhelyben. Egy jó vasaló és hozzá deszka. Egy pár próbababa. A többi eszközt beszerzem én egy perc alatt, csak azt mondja meg, hol találom a legjobb rövidáru-kereskedést.

Így haladtunk a berendezkedéssel. Én először megrendeltem, aztán Candelaria a hátországban fáradhatatlanul vetette be minden seftelő művészetét, hogy beszerezze, amire szükségünk lehetett. Olykor szokatlan időben olajbarna arcú férfiak cipeltek be hozzám plédekkel álcázott darabokat. Időnként a jövés-menés a nappali órákban zajlott, és megbámulhatta az utcán minden járókelő. Érkeztek bútordarabok, szobafestők és villanyszerelők, kaptam csomagot, munkaeszközöket és végtelen számú különféle küldeményt. Elejétől a végéig én felügyeltem a folyamatot, magas sarkú cipőmben kopogva, magamra öltve újdonsült egyéniségemet: a nagyvilági, glamouros, fesztelen nő maszkját. Eltökéltséget sugározva, festéktől feketéllő szempillákkal és szüntelen dobálva a hajam, megszellőztettem, ahol alkalmasnak gondoltam, hogy mennyi váratlan kiadásom adódott, és ismertté váltam a szomszédok között is. Mindenki tapintatosan köszönt, ahányszor összefutottam velük a kapualjban vagy a lépcsőházban. A földszinten működött egy kalapos és egy trafik, az emeleten pedig, velem szemben egy gyászruhás öregasszony lakott, és egy dundi, szemüveges fiatalember, akiről úgy sejtettem, a fia. Feljebb két család élt egy rakás gyerekkel, akik megpróbáltak a lehető legtöbbet kiszimatolni, hogy kiderítsék, ki lesz az új szomszéd.

Minden kész lett néhány nap alatt, már csak az hiányzott, hogy tudjunk mihez kezdeni vele. Mintha csak tegnap lett volna, úgy emlékszem az első éjszakára, amikor ott aludtam, egyedül, félelemmel telve, alig hunytam le egy percre a szemem. A késő éjszakai órákban hallottam a szomszédos lakások otthoni zajait: gyereksírást, rádiót, szemben az anya és a fiú hangos veszekedését, a porcelán csörömpölését és a csapból folyó víz zubogását, miközben valaki elmosogatta a kései vacsora utolsó edényeit. Hajnaltájt az idegen hangok elültek, és

képzeletbeli zajok vették át a helyük; úgy éreztem, hogy a bútorok szokatlanul sokat nyikorognak, hogy a folyosó kőlapjain léptek dobbannak, és hogy árnyak lesnek a frissen festett falakról. Még sejteni sem lehetett az első napsugarat, amikor felpattantam, túlcsordult bennem a szorongás. Átmentem a nappaliba, kinyitottam a zsalugátere-ket, és kihajolva vártam a virradatot. Az egyik mecset minaretjéből ideszállt a fadzsr, a hajnali ima hangja. Még senki nem volt az utcákon, és a Gorgues-hegység, mely alig derengett a félhomályban, lassan teljes fenségében bontakozott ki a pirkadatban. Lassanként, ráérősen a város mozgásba lendült. Az arab szolgálók érkeztek haikba és nagykendőbe burkolózva. A férfiak pedig, éppen fordítva, munkába indultak otthonról, és asszonyok keltek útra fekete fátyolban, kettesével, hármasával a reggeli istentiszteletre sietve. Az iskolába siető gyerekeket már nem láttam, sem azt, hogyan nyitnak a boltok és irodák, sem a reggeli fánkért kiszaladó cselédeket, sem a családanyákat úton a piacra, hogy kiválasszák az árut, amit majd arab lurkók cipelnek haza nekik gyékénykosarukat a hátukra véve. Még előtte visszahúzódtam a nappaliba, és leültem vadonatúj, gránátszínű taftkanapémra. Minek is? Arra várva, hogy sorsom végre új irányt vegyen.

Jamila korán érkezett. Idegesen mosolyogtunk össze, ez volt az első nap mindkettőnknek. Candelaria átengedte őt szolgálatomra, és én hálás voltam ezért a figyelmességért, hiszen nagyon összemelegedtünk, és a fiatal lány igazi szövetségesemmé vált, kishúgommá. „Én egy perc alatt találok itt egy másik Fatimát, ha kell, te meg csak vidd magaddal Jamilát, nagyon jóravaló leányzó, és meglátod nagy segítségedre lesz”. Így hát velem jött az édes Jamila, örömmel, hogy megszabadult a panzióbeli megerőltető munkától, és az ő meg a sinorita új dologba fognak, ami lehetővé teszi, hogy kevésbé fárasztó legyen az élete, hiszen most fiatal.

Megérkezett Jamila, de utána nem jött senki. Sem első nap, sem másnap, sem harmadnap. Mindhárom reggel pirkadat előtt pattant ki a szemem, és ugyanolyan gondossággal készítettem elő magam. Kifogástalan öltözék, és kifogástalan frizura, a lakás makulátlan tiszta, a glamourt árasztó divatlapok címlapján elegáns nők mosolyognak, a szerszámok rendben várakoznak a műhelyben, minden tökéletesen kiszámítva milliméterre pontosan arra várva, hogy valaki a szolgáltatásom keresse. Látszólag azonban ez senkinek nem állt a szándékában.

Hébe-hóba zaj, léptek, hangok szűrődtek be a lépcsőházból. Ilyenkor lábujjhegyen szaladtam az ajtóhoz, és idegesen kukucskáltam ki a kémlelőlyukon, de a hangok soha nem nekem szóltak. Szememet a kerek nyílásra tapasztva láttam lármázó gyerekek alakját, igyekvő asszonyokat, és kalapos apákat, cipekedő cselédeket, kézbesítőfiúkat, a házmestert és lapátját, a köhögő postást, és még rengeteg más statisztát. De nem jött senki, hogy ruhatárat rendeljen a szabászatomban.

Hezitáltam, hogy értesítsem-e Candelariát, vagy várjak tovább türelmesen. Vacilláltam egy napot, kettőt, hármat, már számon sem tudtam tartani, hány nap telt el. Végre elhatároztam, hogy elmegyek a La Lunetába, és megkérem, hogy izzítsa be kapcsolatait, mozgasson meg minden követ, hogy a lehetséges ügyfelekhez eljusson, a szalon már működik. Vagy sikerül elérni őket, vagy ebben a tempóban vállalkozásunk elbukik, mielőtt még elindult volna. Azonban nem nyílt alkalmam ezt a lépést megtenni, és a seftes Candelaria közbenjárását kérni, mert éppen aznap reggel végre megszólalt a csengő.

– Guten Morgen. A nevem Frau Heinz, új vagyok Tetuanban, és szükségem lenne néhány új darabra.

Kosztümben fogadtam, amit néhány nappal azelőtt én magam varrtam. Ólomkék, hosszú csőszoknya, szűk, mint egy ceruza, testhez álló blézer, blúz nélkül, melynek első gombja pontosan egy milliméterrel azelőtt a pont előtt zárul, ahonnan a nyakkivágás már nem lenne illedelmes. Az együttes rendkívül elegánsan hatott. Ékszernek egy hosszú ezüstláncot akasztottam a nyakamba, amely szintén ezüst, antik ollóban végződött, vágni már nem lehetett

vele, olyan ócska volt, de egy régiségkereskedő bazárjában találtam lámpa után kutatva, és azonnal elhatároztam, hogy új imázsom része lesz.

Az újonnan érkezett ügyfél alig nézett a szemembe, miközben bemutatkozott, tekintete inkább azt igyekezett felmérni, mennyire előkelő a divatszalon, hogy biztos lehessen benne, igényeinek megfelelő kiszolgálást remélhet. Könnyen megtaláltam vele a hangot, csak azt kellett elképzelnem, hogy én nem önmagam vagyok, hanem Donã Manuela reinkarnációja egy vonzó és hozzáértő, külföldi nő alakjában. Egy-egy karosszékben foglaltunk helyet a nappaliban, ő némileg férfias fesztelenséggel huppant le, én pedig az ezerszer elpróbált mozdulattal dobtam keresztbe a lábam. Tört spanyolsággal előadta, mit szeretne. Két kosztümöt, két estélyit. És egy teniszruha-együttest.

– Nem gond - füllentettem.A leghalványabb elképzelésem sem volt, hogy nézhet ki egy együttes ilyen jellegű

tevékenységhez, de akkor sem ismertem volna el tudatlanságom, ha kivégzőosztag előtt állok. Végignéztük a képeslapokat, és tanulmányoztuk a ruhafazonokat. Estélyinek két modellt választott az akkoriban híres divattervezőktől, Marcel Rochas-tól és Nina Riccitől, melyeket egy francia haute couture divatlap 1936-os őszi-téli számából nézett ki. A kosztümökhöz az amerikai Harper’s Bazaar magazinban talált ötleteket: Harry Angelo nevével fémjelzett két modellt, amit én az életben nem hallottam említeni, de rendkívül vigyáztam, hogy ennek ne adjak hangot. Lenyűgözve a birtokomban lévő divatlapkínálattól, a német nő mindenáron meg akarta tudakolni kezdetleges spanyolsággal, hogy hol szereztem őket. Úgy tettem, mint aki nem érti a kérdést; ha első ügyfelem rájött volna, seftelő üzlettársam micsoda fortélyokkal tett rájuk szert, akkor menekülőre fogta volna abban a minutumban, és a lábát be nem teszi hozzám többet. Aztán az anyagok kiválasztására került a sor. Bemutattam neki a különböző kereskedésektől kapott mintákat, egész szövetkatalógust, egyenként magyarázva el neki a színek és a minőség jelentőségét.

Viszonylag gyorsan sikerült döntést hoznia. Az estélyikhez sifon, bársony és organza; flanel és kasmír a kosztümökhöz. A teniszegyüttes fazonjáról és anyagáról nem esett szó, azt majd én kitalálom, ha eljön az ideje. A látogatás jó óra hosszát tartott. A közepe táján csendesen megjelent Jamila türkizkék kaftánban, kohllal kihúzott, fekete szemmel, kezében egy polírozott tálcával, amelyen arab süteményeket és édes mentateát szolgát fel. A német nő el volt bűvölve, én pedig alig észrevehető, cinkos kacsintással fejeztem ki hálám újdonsült szolgálómnak. Az utolsó feladat a méretvétel volt. Fürgén feljegyeztem az adatokat egy bőrkötésű füzetbe: Donã Manuela kozmopolita verziója, amivé átalakultam, igen praktikusnak bizonyult. Az első ruhapróbát öt nappal későbbre tűztük ki, és a legválasztékosabb jó modorral köszöntünk el. A viszontlátásra, Frau Heinz, hálásan köszönöm, hogy felkereste szalonunkat. Viszontlátásra, Fräulein Quiroga, részemről a szerencse. Becsuktam az ajtót, és a szájam elé kaptam a kezem, hogy visszafojtsam ujjongásom, és a padlóra szorítottam a lábam, hogy ne toporzékoljak veszett örömömben, mint egy csikó. Ha szabad folyást engedhettem volna érzelmeimnek, akkor ömlött volna belőlem a lelkesedés, mivel tisztában voltam vele, hogy első megrendelőm már bekapta a horgot, és innen nincs visszaút.

A következő napokban reggeltől estig dolgoztam megállás nélkül. Ez volt az első alkalom, hogy ilyen komoly ruhadarabokat szabtam ki teljesen egyedül, anyám vagy Donã Manuela ügyelő tekintete nélkül. Ezért minden porcikámmal, árgus szemekkel figyeltem, de a félelemtől, hogy kudarcot vallók, nem tudtam megszabadulni egy percre sem. Fejemben darabokra szedtem a divatlapok modelljeit, és amikor a képekből már nem tudtam meg többet, akkor szabadjára engedtem a fantáziám, és kitaláltam, ami rejtve maradt előttem. Szabókrétával az anyagra rajzoltam a szabásmintát, és a lehető legnagyobb pontossággal, rettegve vágtam körbe az egyes darabokat. Betettem a szabóvásznat, kivettem, megint betettem. Férceltem, eltisztáztam, összeraktam a próbababán, leszedtem róla, amíg nem voltam elégedett a végeredménnyel. Sokat változott a divat, mióta én mozogni kezdtem a

cérnák és szövetek világában. Amikor a húszas évek közepén beléptem Donã Manuela műhelyébe, akkor a laza vonalak voltak az uralkodó irányzat, a leeresztett derék, nappalra a rövid ruhahosszak, estére pedig a világos szabású, könnyű esésű, egyszerűségükben is finom tunikák. A harmincas években megnyúlt a ruha hossza, a derék újra passzentossá vált, divatba jött a harántszabott anyag, a feltűnő válltömések és a buja sziluettek. Változott a divat, ahogy változtak az idők, és velük együtt az ügyfelek elvárásai és a divatszabók módszerei is. Én azonban tudtam alkalmazkodni. De jó lett volna, ha magánéletemben is elérem azt a könnyedséget, amivel a Párizs diktálta irányzatok legújabb szeszélyeihez idomultam!

15

Az első napok nagy kavarodásban teltek. Pihenés nélkül dolgoztam, és nagyon keveset jártam el otthonról, éppen csak annyit, hogy tegyek egy rövid sétát alkonyaikor. Ilyenkor néha összetalálkoztam valamelyik szomszéddal, az anyával és fiával a szemben lévő lakásból kart karba öltve, két-három kölyökkel a felső szintről lefelé vágtatva a lépcsőn, vagy valamelyik asszonnyal, aki hazafelé sietett vacsorát adni a családnak. Csak egy dolog árnyékolta be az első hét teendőit: az átkozott teniszruha. Végül elhatároztam, hogy üzenetet küldök Jamilával a La Lunetába: „Teniszruhás képeket tartalmazó képes újságokra van szükségem. Az sem baj, ha régiek”.

– Sinora Candelaria mond, hogy Jamila holnap visszamegy.És Jamila másnap visszament a panzióba, és egy újabb akkora köteg divatlappal állított be,

hogy alig fért el a hóna alatt.– Sinora Candelaria mond, hogy sinorita Sira először megnéz újságok - közölte lágy

hangon, kedvesen törve a spanyolt.Kipirosodott a nagy igyekezetben, lelkes volt, és csordultig tele izgalommal. Bizonyos

értelemben saját magamra emlékeztetett a Zurbano utcai műhelyben töltött első években, amikor csak az volt a feladatom, hogy ide-oda futkossak, üzenetet hoztam-vittem, kézbesítettem a megrendeléseket, fürgén és gondtalan jártam az utcákat, mint egy kóbor macskakölyök, és bármely apró mulatság képes volt elvonni figyelmem, amivel néhány perccel eltolhattam a visszaérkezés időpontját, és minél későbbre halaszthattam a percet, amikor újra négy fal közé zárva kell dolgozni. A nosztalgia ostorcsapása fenyegetett, de még időben kitértem előle, és kivédtem könnyedén elhajolva: már megtanultam alkalmazni a menekülés művészetét, ha éreztem a vészesen fenyegető melankóliát.

Izgatottan vetettem magam a képes újságokra. Mindegyik régi szám volt, legtöbbje agyonfogdosott, némelyiknek a címlapja is hiányzott. Kevés volt a divatlap, többsége általános témakörben mozgott. Volt néhány francia, nagy részük spanyol vagy a Protektorátusban megjelenő lapok: A Földgömb, Fehér és Fekete, Új Világ, Képes Marokkó, Ketama. Sok lapnak be volt hajtva a sarka, valószínűleg Candelaria már végigfutotta őket, és néhány oldalt megjelölt nekem. Fellapoztam őket, és amit először megláttam, nem az volt, amit vártam. Az egyik fényképen két lenyalt hajú, teljesen fehérbe öltözött úr egymás jobbját szorongatta, miközben baljukban teniszütőt tartottak. Egy másik képen elegáns hölgyek csoportja tapsolt a díjátadáskor egy férfi teniszjátékosnak. Ekkor esett le, hogy rövid üzenetemben nem részleteztem Candelariának, hogy női teniszruháról van szó. Már éppen vissza akartam küldeni Jamilát, hogy tegyen újabb látogatást a La Lunetába, amikor örömömben felkiáltottam. A harmadik bejelölt képes lapban szemem elé ötlött pontosan, amit kerestem. Hosszú riport mutatott be egy teniszezőnőt világos felsőrészben és egy különlegesen összetett szoknyában, amely félig a hagyományos ruhadarabra emlékeztetett, félig inkább bő szárú nadrágra, ilyet még életemben nem láttam, és nagy valószínűséggel a

képes lap olvasói sem, abból ítélve, hogy a fényképek aránytalanul nagy figyelmet fordítottak a teniszruhára.

A szöveg franciául szólt, és alig-alig értettem, de a hivatkozások kézenfekvőnek bizonyultak: Lili Álvarez teniszezőnő, Elsa Schiaparelli divattervező és egy Wimbledonnak nevezett hely. Kezdeti örömömbe, hogy találtam valamiféle viszonyítási pontot, amiből kiindulhatok, azonnal nyugtalanító érzés keveredett. Becsuktam a képes lapot, és alaposan megvizsgáltam. Öreg volt és elsárgult. Megkerestem a dátumot: 1931. Hiányzott a hátsó borítója, a lapok szélén nedvesség foltok terjengtek, és néhány oldal be volt tépve. Kezdett az aggodalom úrrá lenni rajtam. Ilyen ócska lapot nem nyomhattam német ügyfelem kezébe, hogy kikérjem véleményét az együttesről, akkor aztán sutba dobhatom választékos ízlésű, az utolsó irányzatokat követő divatszabász imázsomat. Idegesen köröztem a lakásban, hogy valami kiutat találjak ebből a helyzetből, valami stratégiát, akármit, amivel legyőzhetem ezt a nem várt nehézséget. Miután több tucatszor végigkopogtam a folyosó kőpadlóján, az egyetlen, ami eszembe jutott, az volt, hogy majd én lemásolom a modellt, és megpróbálom eladni mint saját eredeti ötletem, de elképzelésem sem volt a rajzolásról, és az eredmény olyan esetlen lett volna, hogy a ranglétrán jó néhány fokot süllyed látszólag tekintélyes szalonom. Képtelen voltam megnyugodni, úgy döntöttem hát, hogy megint Candelaria segítségéért folyamodom.

Jamila elment otthonról, az új háztartás nem megerőltető feladata sok pihenőidőre adott lehetőséget, ami régen elképzelhetetlen volt a panzió megkívánta, kemény munka mellett. Hogy visszanyerje az elvesztegetett időt, a lány kihasznált minden percet, hogy kitehesse a lábát bármilyen apró megbízás ürügyével. „A sinorita kér Jamilát, hogy szotyola vegyen? Igen?” És még mielőtt választ kaphatott volna, már lefelé vágtatott a lépcsőn szotyoláért, kenyérért, gyümölcsért vagy csak friss levegőért és néhány perc szabadságért. Kitéptem a képes lap oldalait, a táskámba rejtettem, és úgy határoztam, hogy magam megyek a La Lunetába, de mikor odaértem, nem találtam otthon Candelariát. A házban csak az új cseléd dolgozott a konyhában, és az ablak mellett a tanító küzdött kemény megfázással. Kedvesen köszöntött.

– Lám, lám, de jó dolgunk van, mióta vackot váltottunk - gúnyolódott új megjelenésemen.Alig figyeltem a szavára, kisebb dolgom is nagyobb volt annál.– Nem tudja véletlenül, don Anselmo, hogy merre járhat Candelaria?– Elképzelésem sincs, lányom, tudod, hogy hol itt van, hol ott, ugrál állandóan, mint a gyík

farka.Idegesen tördeltem a kezem. Szükségem volt rá, szükségem volt egy megoldásra. A tanító

megérezte nyugtalanságom.– Valami baj van, lányom?Kétségbeesésemben hozzá fordultam.– Maga nem tud jól rajzolni, ugye?– Én? A pont, pont vesszőcskét sem. Az egyenlő oldalú háromszögnél tovább nem látok.Nem értettem, hogy az mi lehet, de mindegy is volt, annyi a lényeg, hogy panzióbéli, régi

lakótársam nem tudott segíteni. Megint tördelni kezdtem az ujjaim, és kinéztem az erkélyen, hátha látom

Candelariát hazajönni. Néztem az emberektől nyüzsgő utcát, és közben akaratlanul is idegesen toporogtam. Az idős republikánus megszólalt a hátam mögött.

– Miért nem mondod meg, mit keresel, hátha segíthetek?Megfordultam.– Szükségem van valakire, aki jól rajzol, hogy kimásoljon nekem néhány modellt egy

képes újságból.– Akkor menj Bertuchi iskolájába.– Kinek az iskolájába?

– A festő Bertuchiéba. - Arckifejezésem elárulta tudatlanságom. - De hát lányom, már három hónapja laksz Tetuanban, és még mindig nem tudod, kicsoda Bertuchi mester? Mariano Bertuchi Marokkó legnagyobb festőművésze.

Nem tudtam, ki ez a Bertuchi, és nem érdekelt egy cseppet sem. Én csak azonnali megoldást kerestem égető gondomra.

– És ő le tudja nekem rajzolni, amire szükségem van? - kérdeztem szorongón.Don Anselmo nevetése rekedt köhögésbe fulladt. A három doboz Toledo cigaretta egyre

súlyosabb számlát nyújtott be.– De hát hova gondolsz, Sirita, kislányom? Már hogy is ülne neki Bertuchi szabásmintát

pingálni neked? Don Mariano művész, festészetét magas szinten művelő ember, akinek célja életben tartani e vidék hagyományos művészetét, Marokkó nagyságát határain túl is terjeszteni, de semmi szín alatt sem megrendelésre dolgozó piktor. A rajziskolában viszont találsz majd egy csomó embert, aki a segítségedre lehet, fiatal festőket, akiknek alig van munkájuk, lányokat és fiúkat, akik festészetet tanulnak az óráin.

– És hol van az iskola? - kérdeztem, miközben fejembe nyomtam a kalapom, és sietve felkaptam a táskám.

– A Puerta de la Reina mellett.Az arcomra kiülő bizonytalanság valószínűleg meghatotta, mert megint felnevetett

rekedten, elkapta a köhögés, aztán felkecmergett a székből, és megszólalt.– Na menjünk, elkísérlek.Kiléptünk a La Lunetába, és bekanyarodtunk a mellahba, a zsidó negyedbe, átkeltünk szűk,

de rendezett sikátorain, miközben magamban némán felidéztem bolyongásom a fegyverek éjszakáján. Azonban minden másnak látszott a nappali fényben nyüzsgő boltokkal és nyitva lévő pénzváltóhelyekkel. Aztán az arab negyed sikátorai következtek, ez a szövevényes útvesztő, amelyben még mindig nehezen tájékozódtam. A magas sarkú cipő és a csőszoknya szorítása ellenére próbáltam szaporán kapkodni a lábam a kövezeten. Meglett kora és a köhögés azonban megakadályozta don Anselmót, hogy tartsa velem a ritmust. Meglett kora, a köhögés és hozzá a nem szűnő fecsegés Bertuchi képeinek színeiről és fényeiről, az olajfestményekről, akvarellekről és tollrajzokról és a festőművész egyéb tevékenységeiről, aki kezdeményezte egy nép- és szépművészeti iskola megalapítását is.

– Küldtél valaha levelet Tetuanból Spanyolországba? - kérdezte.Anyámnak adtam fel levelet természetesen. Ugyan erősen kételkedtem benne, hogy

amilyen idők járnak, megérkeztek volna a címzetthez, Madridba.– Nos, a Protektorátus szinte minden bélyegét az ő rajzai alapján nyomtatták. Alhucemas,

Alcazarquivir, Xauen, Larache, Tetuan szerepel például a képeken. Tájak, emberek, hétköznapi jelenetek, minden újjászületik az ecsetvonásai nyomán.

Folytattuk az utat, neki be nem állt a szája, én meg próbáltam kapkodni a lábam, miközben rá figyeltem.

– És a turizmust reklámozó plakátokat meg hirdetményeket, azokat sem láttad? Nem hiszem, hogy ezekben a szörnyű időkben bárkinek is a szándékában állna csak úgy felkeresni Marokkót, az azonban tény, hogy éveken át Bertuchi művészete vitte hírét e föld szépségeinek.

Tudtam, melyik plakátokról beszél, sok helyen voltak kifüggesztve, naponta láttam őket. Képei Tetuan, Ketama, Arcila és a vidék más szegleteit ábrázolták. Alattuk a szöveg így szólt: „A Spanyol Köztársaság Marokkói Protektorátusa”. Nemsokára ez a név is megváltozik.

Hosszú gyaloglás után értünk el úti célunkhoz kerülgetve a piacokon nyüzsgő népet, kecskéket és gyerekeket, zakókat és dzsellabákat, a kofák alkudozása, elfátyolozott asszonyok, kutyák, tócsák, tyúkok között, koriander és menta, kemencében sült cipó és olívabogyó fűszereinek illatában, egyszóval, ahol csak úgy bugyborékolt az élet. Az iskola a város határán feküdt, egy régi erődítmény falához tapasztott épületben. A környéken volt

némi kis élet, fiatalok jártak ki-be, egyesek magányosan, mások csoportba verődve beszélgettek, némelyek nagy mappát hurcoltak a hónuk alatt, mások nem.

– Megérkeztünk. Most itt hagylak, ha már eljöttem idáig, akkor kihasználom, és megiszom egy bort a Suicában lakó barátaimmal. Az utóbbi időben alig járok el otthonról, és ha kiteszem a lábam az utcára, akkor ki kell élveznem az alkalmat.

– És hogy jutok majd vissza? - kérdeztem tétován. Egyáltalán nem figyeltem, merre kanyargott az út, azt hittem ugyanis, hogy a tanító visszafelé is velem tart majd.

– Ezen ne aggódj, bármelyik fiú boldog lesz, ha segíthet neked. Sok szerencsét a rajzokhoz, majd elmeséled, milyen sikerrel jártál.

Megköszöntem a kíséretet, felmentem a lépcsőn, és beléptem az épületbe. Éreztem, hogy hirtelen számos tekintet állapodott meg rajtam, azokban az időkben nem nagyon lehettek szokva hozzám hasonló nők jelenlétéhez a rajziskolában. A bejárat feléig jutottam, de ott megtorpantam nem tudva, hogyan tovább, kinél érdeklődjek. De időm se volt, hogy kitaláljam a következő lépést, amikor egy hang szólalt meg a hátam mögül.

– No lám, no lám, az én szépséges szomszédasszonyom.Elképzelni sem tudtam, hogy ki ejthette ki a szavakat, de megfordultam, és a velem egy

emeleten lakó fiatalemberrel találtam szemben magam. Ott állt előttem, ezúttal egyedül. Jóval több kiló és kevesebb haj volt rajta, mint ami a kora szerint járt volna, valószínűleg még nem érte el a harmincat. Azt sem hagyta, hogy szóhoz jussak. Hálás voltam érte, mert nem tudtam volna mit mondani.

– Mintha kissé el lenne veszve. Tudok valamiben segíteni?Ez volt az első alkalom, hogy megszólított. Ugyan mióta ott laktam, már többször

összefutottunk, de mindig anyja társaságában. Ilyenkor hármunk közül egyikünk sem mormolt mást egy udvarias jó napoton kívül. Ugyanakkor ismertem a hangjuk egy kevésbé kellemes árnyalatát is, ami áthallatszott szinte minden éjszaka, amikor anya és fia késő éjjelig tartó heves és viharos veszekedésbe kezdtek. Úgy döntöttem, nincs rejtegetni valóm előtte, semmilyen kibúvóval nem készültem, és arra sem, hogy most kitaláljak egyet.

– Szükségem van valakire, aki néhány rajzot készít nekem.– És azt lehetne tudni, hogy miről?Hangjában nem csengett gúny, csak kíváncsiság. Kíváncsi volt, közvetlen és kissé

modoros. Sokkal fesztelenebbnek tűnt egyedül, mint anyja társaságában.– Van néhány pár éves fényképem, és azt szeretném, ha valaki modelleket rajzolna nekem

ezek alapján. Bizonyára tudja, hogy divatszabász vagyok. A modellt egy megrendelőmnek kell megvarrnom, de előtte be kell mutatnom neki, hogy jóváhagyja.

– Magával hozta a fényképeket?Röviden biccentettem.– Megmutatná? Lehet, hogy tudok segíteni.Körülnéztem. Nem voltak túl sokan, de éppen elegen, hogy kínosnak érezzem csak úgy

előkapni a lapkivágásokat. Nem kellett mondanom, megsejtette.– Menjünk ki?Az utcára érve kivettem a táskámból a régi újságoldalakat, egy szó nélkül átnyújtottam

neki, és ő figyelmesen megnézte.– Schiaparelli, a szürrealisták múzsája, milyen érdekes. Imádom a szürrealizmust, maga

nem?Elképzelésem sem volt, miről beszél, viszont rettentő sürgősen meg kellett oldanom a

problémát, így aztán más mederbe tereltem a beszélgetést, tudomást sem véve a kérdésről.– Ismer valakit, aki le tudná rajzolni nekem?Rám nézett rövidlátó szemüvege mögül, és összezárt ajakkal elmosolyodott.– Mit gondol, én lehetnék a szolgálatára?

Még aznap este áthozta a vázlatokat, nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar elkészül. Már éppen befejezettnek nyilvánítottam a napot, hálóinget vettem, és rá egy hosszú bársony pongyolát, amit én magam varrtam magamnak, hogy elüssem valamivel az időt az üres napokon az ügyfelekre várva. Éppen befejeztem a vacsorát egy tálcáról a nappaliban, de szerény étkezésem maradéka még ott virított: egy fürt szőlő, egy darabka sajt, egy pohár tej, néhány darab kétszersült. Már minden elcsendesedett és elsötétült, csak az állólámpa égett az egyik sarokban. Furcsállottam, hogy este tizenegykor kopogjanak az ajtón, a kémlelőlyukhoz siettem, épp annyira ijedten, mint kíváncsian. Amikor megláttam, ki az, elhúztam a reteszt, és kinyitottam az ajtót.

– Jó estét, kedves. Remélem, nem zavarom.– Semmi gond, még fenn voltam.– Hoztam valamit - közölte, meglebbentve előttem a finom kartonlapokat, amiket háta

mögé dugott kezében tartott.Nem adta át, hanem félig elrejtve kecsegtetett vele, és várta, hogy mit lépek. Haboztam

egy-két pillanatig, hogy beinvitáljam-e ebben az alkalmatlan időpontban. Közben ő szenvtelenül várakozott a küszöbön, úgy tartva munkáját, hogy ne lássam, és arcára látszólag ártatlan mosoly ült ki.

Megértettem az üzenetet. Nem állt szándékában egy centimétert sem megmutatni belőle, amíg be nem engedem.

– Kerüljön beljebb, kérem - engedtem végül.– Köszönöm, köszönöm - suttogta könnyedén, nem is rejtve elégedettségét, hogy elérte

célját. Utcai nadrágot és inget viselt egy nemez házikabáttal a tetején. És pápaszemet. És hozzá némileg modoros pózt öltött. Arcátlanul végigmérte az előszobát, és benyomult a nappaliba, meg sem várva, hogy behívjam.

– Rettenetesen tetszik a lakása. Olyan nagyvonalú, olyan sikkes!– Köszönöm, még csak most rendezem be. Megtenné, kérem, hogy megmutatja, amit

hozott?Szomszédomnak nem kellett tovább magyaráznom, hogy megértse, ha már ilyen későn

beengedtem, akkor nem éppen a lakberendezési kérdésekhez fűzött megjegyzéseire vagyok kíváncsi.

– Itt van a megrendelése - mondta, kezembe nyomva végre, amit eddig rejtegetett.Három ceruza- és egy pasztellrajz különböző beállításokban és pózokban mutatott be egy

valószerűtlenné stilizált modellt, aki a különleges szoknyában feszített, ami nem is volt szoknya. Az elégedettség nyilvánvalóan azonnal kiült az arcomra.

– Úgy látom, hogy jónak találja őket - mondta leplezetlen büszkeséggel.– Remeknek találom.– Akkor megtartja?– Természetesen. Igen szorult helyzetből segített ki. Mondja, mennyivel tartozom, kérem.– Csak egy köszönömmel, legyen ez egy „isten hozta” ajándék. Mama azt mondja, hogy

udvariasnak kell lenni a szomszédokkal, ugyan maga csak módjával tetszik neki. Azt hiszem, túl határozottnak találja, és egy kicsit kihívónak - tette hozzá némi iróniával.

Elmosolyodtam, és egy pillanatra, mintha az összetartozás szele csapott volna meg, csupán egy fuvallat, ami ment, ahogy jött, amikor meghallottuk, hogy édes szüleje fia nevét ordítja a résnyire nyitott ajtón keresztül:

– Fééééééé-lix! - Elnyújtotta az é-t, mint a csúzli gumiját. Először kifeszítette az első szótagot, amennyire csak lehet, aztán kilőtte a másodikat. - Fééééééé-lix! - ismételte.

Szomszédom az égre emelte a tekintetét, és tehetetlenségében nagyot legyintett.– A szerencsétlen nem tud nélkülem létezni sem. Akkor megyek.Daruhangon kereplő anyja most harmadszorra is utána kiáltott a végtelenségig nyújtva az

első szótagot.

– Rendelkezzen velem, amikor csak akarja, boldogan rajzolok akármennyi modellt, bolondulok mindenért, ami párizsi. Most megyek vissza a tömlöcbe. Jó éjszakát, kedves!

Becsuktam az ajtót, és még hosszan nézegettem a rajzokat. Valóban gyönyörűek voltak, elképzelni sem tudtam volna jobbat. Ugyan nem az én művem volt, de aznap este jó szájízzel feküdtem le.

Másnap korán keltem, tizenegyre vártam a megrendelőt az első próbára, de az utolsó részletet is le akartam tisztázni, mielőtt megérkezik. Jamila még nem jött meg a piacról, de bármikor befuthatott. Tizenegy előtt húsz perccel szólt a csengő, azt hittem, talán a német hölgy előbb érkezett. Ugyanazt a tengerkék kosztümöt viseltem, mint az előző alkalommal, úgy határoztam, hogy ebben fogadom, mintha ez lenne a munkaruhám: az elegancia legletisztultabb formájában. Ezzel hangsúlyossá teszem szakmai fellépésemet, és jól álcázom a tényt, hogy alig van téli ruha a szekrényben. Már megcsináltam a frizurám, és tökéletes volt a sminkem, az antik ezüstolló a nyakamban lógott. Csak az utolsó simítás hiányzott: a nagyvilági nő láthatatlan maszkja. Gyorsan magamra kaptam, és magam nyitottam ajtót lezser mozdulattal. És akkor rám dőlt az univerzum.

– Jó napot, kisasszony! - mondta a hang, kalapját levéve. - Bejöhetek?Nagyot nyeltem.– Jó napot, rendőrkapitány. Természetesen, fáradjon be, kérem.A nappaliba vezettem, és hellyel kínáltam. Nem sietett a karosszékhez lépni, mintha

lekötné, hogy alaposan megbámulja a helyiséget, miközben befelé halad. Szép lassan végigfutatta a tekintetét a mennyezet alatt futó, gondosan kidolgozott gipszdíszen, a damaszt-függönyökön, és a külföldi lapokkal borított mahagónifa asztalon.

A csodálatos és feltűnő, antik csilláron, amit Candelaria szerzett, isten tudja, honnan, mennyiért és milyen sötét trükkökkel. Éreztem, hogy felgyorsul a szívverésem, és felfordul a gyomrom.

Végre elhelyezkedett, én szemben ültem le, csendben, várva, hogy megszólaljon, és iparkodtam leplezni váratlan felbukkanása keltette nyugtalanságom.

– Remek, látom, nagyon jól megy a bolt.– Megteszek minden tőlem telhetőt. Elkezdtem dolgozni, most is éppen ügyfelet várok.– És pontosan mivel foglalkozik? - kérdezte. Nagyon is jól tudta a választ, de valami oknál

fogva érdekében állt, hogy én magam mondjam el neki.Próbáltam semleges hangot megütni. Nem akartam, hogy ijedtnek találjon, vagy mintha

bűntudat gyötörne, de az sem állt szándékomban, hogy úgy jelenjek meg szeme előtt, mint egy túlságosan magabiztos és határozott nő, akiről ő mindenkinél jobban tudta, hogy nem vagyok.

– Varrók. Divatszabó vagyok - válaszoltam.Nem mondott rá semmit. Csak a szemembe mélyesztette a tekintetét, és várt, hogy

folytassam a magyarázkodást. A kanapé szélén szálfa egyenesen ülve meséltem el neki mindent sorjában, de még csak sejtetni sem engedtem egyetlen gesztust sem a leltárnyi kifinomult pózból, melyeket ezerszer is elpróbáltam új egyéniségem számára. Nem volt helye a látványosan könnyedén keresztbe dobott lábaknak. Sem a lezser hajdobálásnak. A legkönnyedebb pillarebegtetésnek sem. Tartást és nyugalmat próbáltam csak tükrözni.

– Már Madridban is varrtam. Mást se csináltam fél életemben. Egy jó nevű divatszabó műhelyében dolgoztam, anyám segédvarrónő volt. Sokat tanultam ott, kiváló szabóság volt, és fontos hölgyek számára varrtunk.

– Értem. Nagyon tisztességes foglalkozás. És most kinek dolgozik, ha szabad kérdeznem?Megint nyeltem egyet.– Senkinek. Magamnak.Fölhúzta a szemöldökét meglepetést színlelve.– És megkérdezhetem, hogy miként sikerült egyedül ilyen üzletre szert tennie?

Vázquez rendőrkapitány halálosan alapos volt, mint a vizsla, és acélkemény, de mindenekelőtt úr volt, és mint ilyen, kérdéseit végtelenül udvariasan tette fel. Némi cinizmussal fűszerezett udvariasság volt ez, amit nem is igyekezett leplezni. Sokkal elengedettebbnek tűnt, mint a kórházban tett látogatásai során. Nem volt annyira feszült, zaklatott. Igazán kár, hogy nem tudtam eleganciájához jobban illő válaszokkal szolgálni neki.

– Kölcsön kaptam a pénzt - mondtam egyszerűen.– Hűha, micsoda szerencse - gúnyolódott. - És lenne olyan kedves elárulni, ki volt az a

személy, aki ilyen nagylelkű szívességet tett magának?Azt hittem, nem leszek képes rá, de a válasz azonnal az ajkamra tolult. Rögtön és

határozottan.– Candelaria.– A seftes Candelaria? - kérdezte szarkasztikus és hitetlenkedő félmosollyal.– Ő maga, igen, uram.– Hm, hát ez érdekes. Nem tudtam, hogy a seftelés ilyen jó üzletnek számít manapság.Megint a szemembe fúrta a tekintetét, és tudtam, hogy abban a pillanatban a sorsom

pontosan félúton van a túlélés és a zuhanás között. Mint egy levegőbe dobott érme, amely éppúgy képes fejre esni, vagy írásra. Mint egy esetlen kötéltáncos, akinek épp akkora az esélye a padlón végezni, mint könnyedén a magasban maradni. Mint a teniszlabda, amit a szomszédom rajzolta modell repít a magasba, egy elhibázott ütés, amit a bájos, Schiaparellibe öltözött játékos indított. Egy labda, ami nem repül végig a pályán, hanem néhány másodpercig tartó örökkévalóságon át egyensúlyoz a háló fölött, mielőtt valamelyik oldalra zuhanna, mintha azon vacillálna, hogy a pasztellvonásokba burkolózó, elegáns teniszjátékos kapja a pontot, vagy ismeretlen ellenfele. Egyik oldalon a menekülés, másikon a bukás, én pedig a kettő között. Azon az őszi délelőttön így láttam magam Vázquez rendőrkapitány előtt, akinek látogatása legrosszabb jóslataimat váltotta be. Lehunytam a szemem, és orromon át szívtam be a levegőt. Aztán kinyitottam, és beszélni kezdtem.

– Nézze, don Claudio, ön azt tanácsolta, hogy dolgozzam, és én éppen ezt is teszem. Ez egy tisztességes üzlet, nem futó szórakozás, sem sötét ügyletek fedőcége. Önnek rengeteg adat áll a rendelkezésére rólam, tudja, miért vagyok itt, mi okozta bukásom, és hogy milyen körülmények akadályozzák, hogy elutazzam. De azt nem tudja, hogy honnét jövök, és merre akarok tartani, ezért most, ha van egy perce, akkor el fogom mondani. Szegény családból származom, anyám egyedül nevelt, nem volt házas. Apám létezéséről, arról az apáról, aki a pénzt és az ékszereket adta, amelyek nagyrészt felelősek bal-szerencsémért, néhány hónapja még nem tudtam. Egyáltalán nem ismertem, amíg egy nap, hirtelen azt nem súgta az ösztöne, hogy politikai okokból az életére törnek, és mikor nekiállt, hogy kiegyenlítse számláit a múlttal, úgy döntött, hogy elismer lányának, és rám hagyja öröksége egy részét. Addig én még csak a nevét sem tudtam, és egy krajcárt sem láttam vagyonából. Ezért kezdtem dolgozni, amikor még kis tökmag voltam, eleinte nem volt nagyon más feladatom, mint üzeneteket kézbesíteni, padlót söprögetni két fillérért, pedig még apró gyerek voltam, éppen akkora, mint azok az egyenruhás kislányok a La Milagrosa iskolából, akik egy perce szelték át az utcát. Lehet, hogy valamelyik az öné, aki az iskolába tart, az apácák, szépírás és latin deklinációk világába, amit nekem nem volt alkalmam megismerni, mert nálunk nagy volt a szükség, hogy szakmát tanuljak, és megkeressem a napi betevőt. És örömmel tettem, ne higgye, hogy nem, imádtam varrni, és ügyes kezem volt, így hát gyorsan tanultam, iparkodtam is kitartóan, és idővel jó varrólánnyá váltam. És hogy egy nap abbahagytam, az nem holmi múló szeszélynek köszönhető, hanem mert az élet nagyon nehéz lett Madridban, a politikai helyzetet látva sok megrendelőnk külföldre távozott, az a szabászat bezárt, és nem lehetett más munkát találni.

Én soha nem keveredtem semmibe, rendőrkapitány, minden, ami ebben az évben történt velem, minden bűnténybe, aminek állítólag részese voltam, ön is jól tudja, hogy nem

önszántamból keveredtem, hanem mert utam egy gazemberét keresztezte egy szerencsétlen napon. És el sem tudja képzelni, hogy mit nem adnék, ha kitörölhetném az életemből azt a percet, amikor az a senkiházi sorsom részese lett, de már nincs visszaút, és az ő gondjai most az enyémek, és tudom, hogy ki kell ebből másznom, akármi történjék is. Ez az én felelősségem, és vállalom is. De tudnia kell, az egyetlen módja, hogy kimásszak, az a varrás, nem értek semmi máshoz. Ha ön bezárja előttem ezt az ajtót, ha lenyesi a szárnyaim, akkor megfojt, mert nem fogok tudni máshoz kezdeni. Megpróbáltam, de nem találtam senkit, aki felvenne, mert nem értek semmi máshoz. Ezért aztán egy szívességet szeretnék magától kérni, csak egyet: hagyja, hogy ezt a szabóságot megtartsam, ne nyomozzon tovább. Bízzon bennem, és ne akarja, hogy elbukjak. A lakás bérlete, minden bútor, amit itt lát, ki van fizetve az utolsó pesetáig, senkit nem csaptam be, és nem tartozom senkinek sem. Ehhez az üzlethez egyetlen dolog kell, valaki, aki dolgozik érte, és ezért vagyok én itt, kész vagyok a derekamat törni érte éjjel-nappal. Csak azt engedje meg, hogy nyugodtan dolgozhassam, a legkisebb gondot sem fogom okozni, édesanyámra esküszöm, mert nekem csak ő van a világon. Amint összeszedem a pénzt, amivel Tangerben tartozom, amint kiegyenlítettem a tartozásom, és befejeződik a háború, visszatérek hozzá, és soha többet nem kerülök az ön útjába. De addig, könyörgöm, rendőrkapitány, hogy ne követeljen több magyarázatot, és hagyjon boldogulni. Csak azt kérem, hogy vegye le a nyakamról a lábát, és ne fojtson meg a kezdet kezdetén, mert ha meg is teszi, ön nem nyer vele semmit, én viszont elveszítek mindent.

Nem válaszolt, és én nem tettem hozzá egy szóval sem többet, csak farkasszemet néztünk. Minden előjel ellenére végig tudtam mondani a közlendőmet határozott hangon, higgadtan, anélkül hogy összeomlottam volna. Végre kiürítettem, kidobtam magamból mindent, ami olyan régóta rágott. Hirtelen végtelen kimerültséget éreztem. Kimerítettek egy gátlástalan bűnöző ütései, a rémületben töltött hónapok, az állandó fenyegetettség érzése. Kimerített a bűntudat cipelése, meggörbültem, mint azok a szegény, arab asszonyok, akiket gyakran láttam együtt gyalogolni, lassan, hajlott háttal, haikba burkolózva, akik alig húzták a lábuk, hátukon hatalmas batyukat vagy tűzifát hurcolva, datolyafürtöket, gyerekeket, agyagkorsókat és meszeszsákot. Elegem volt a megfélemlítettségből, megalázottságból, elegem volt ebből a szomorú életből ezen az oly idegen földön. Fáradt voltam, kimerült, elcsigázott és elegem volt, mégis készen álltam, ha kell, akár a tíz körmömmel kaparjam ki magam a romjaim alól.

Végül a rendőrkapitány törte meg a csendet. Előtte felállt, én követtem, lehúzkodtam a szoknyám, gondosan kisimítottam a ráncokat. Ő fogta a kalapját, megpörgette a kezében rászegezve minden figyelmét. Már nem a könnyű, nyári kalap volt, amelyet néhány hónapja viselt, hanem egy sötét, téli borsalino, egy csokoládészín, jó minőségű nemezkalap, amit úgy forgatott az ujjai között, mintha minden gondolata kulcsa abban lett volna elrejtve. Hirtelen megállt, és azt mondta: - Rendben. Beleegyezem. Ha senki nem keres meg valami nyilvánvaló panasszal, akkor nem fogok utánanyomozni, hogyan ügyeskedte össze ezt az üzletet. Mától kezdve hagyom dolgozni és vezetni az üzletet. Hagyom nyugodtan élni. Remélem, szerencsénk lesz, és ez megszabadít mindkettőnket egy-két problémától.

Nem mondott semmi többet, és nem várta, hogy válaszoljak. Ahogy kiejtette a rövid ítélet utolsó szótagját, állával búcsút intett, és az ajtó felé vette az irányt. Öt perc múlva megérkezett Frau Heinz. Soha nem voltam képes felidézni, milyen gondolatok futottak át a fejemen a két látogatás közti öt percben. Csak arra emlékszem, hogy amikor a német hölgy becsöngetett, és mentem ajtót nyitni, úgy éreztem, mintha egy egész hegy súlyát vették volna le a szívemről.

Második rész

16

Az ősz folyamán több megrendelő is felkeresett, főleg gazdag külföldiek, seftes üzlettársam jóslata beigazolódott. Jött sok német. Néhány olasz. Egy-két spanyol is, szinte mind üzletemberek feleségei, mivel a közhivatalok és a sereg viharos időket éltek. Hébe-hóba egy-egy gazdag és gyönyörű szefárd zsidó asszony, aki lágyan, nekem idegen lejtéssel beszélte az óspanyol nyelvet, a dallamos ritmusú haquetíát különös, régi szavakkal fűszerezve: aj, én fényem, aj, kis királynőm, az Isten adjon szép hetet neked, biz ha mondom, emígy esett.

Az üzlet szép lassan fellendült, és híre ment a szalonnak. Kezdett befolyni a pénz: burgosi peseta, francia és marokkói frank, hassani érmék. Egy apró páncéldobozba rejtettem mindet, hét lakat alá, az éjjeliszekrény második fiókjába. Minden hó harmincadik napján átadtam Candelariának. Egy szempillantás, annyi sem telt belé, és seftes üzlettársam már külön is választotta a marék aprót a napi kiadásokra, a bankjegyekből pedig szoros tekercset csavart, és már el is tüntette a két melle között. A havi keresettel gömbölyded formái meleg rejtekén rohant a zsidó negyedbe, hogy felkutassa a legtöbb nyereséget kínáló pénzváltót. Nemsokára visszatért a panzióba egy szó nélkül, ám egy vastag tekercs font sterlinget melengetve ugyanabban a zugban. A sietségtől még lihegve kikapta két melle közül a zsákmányt. „Csak biztosra szabad menni, aranyom, csak biztosra, én mondom neked, hogy a legokosabbak az angolok. Franco-féle pesetából egy darabot sem rakunk félre, se te, se én, mert ha aztán végül a nacionalisták vesztik el a háborút, akkor a seggünket se tudjuk vele kitörölni.” Igazságosan osztotta meg: a fele neked, a fele nekem. Csak soha ne lássunk szükséget, aranyom.

Megszoktam, hogy egyedül élek, nyugalomban, félelem nélkül. Hogy én vagyok felelős a divatszabóságért és magamért. Sokat dolgoztam és keveset szórakoztam. A megrendelések mennyisége nem igényelt több kezet, továbbra is segítség nélkül végeztem a munkát. Éppen ezért volt tennivaló mindig, most a cérna, most az olló, ezt találjuk ki, azt vasaljuk meg. Néha eljártam anyagot keresni, gombot behúzatni vagy spulnit és kapcsot választani. Különösen a péntekeket szerettem, ilyenkor kijártam a közeli Espana térre - a Feddánra, ahogy az arabok hívták -, hogy megnézzem, mikor a kalifa kilovagol a palotájából, és a mecset felé veszi az útját fehér lovon, zöld napernyő alatt, álomszép egyenruhában feszítő, marokkói katonák kíséretében - lenyűgöző látvány volt. Aztán végigsétáltam az utcán, ami hamarosan a Generalísimo nevet kapta, egészen el a Muley-el-Mehdi térig, végigmentem a Nuestra Senora de las Victorias-templom és a katolikus misszió előtt, mely a háború alatt gyásszal és könyörgéssel telt meg.

A háború... oly messze volt, és mégis oly közel. A Gibraltári-szoros másik partjáról rádióhullámokon érkeztek a hírek, terjedtek a sajtóban és szájról szájra. Az emberek színes fejű gombostűkkel jelölték a csapatok mozgását a falra szegezett térképeken. Én otthonom magányában értesültem arról, ami hazámban történt. Az egyetlen fényűzés, amit megengedtem magamnak ezekben a hónapokban, egy rádiókészülék megvásárlása volt, ennek köszönhetően tudtam meg az év vége előtt valamivel, hogy a köztársasági kormány Valenciába költözött, és magára hagyta Madrid népét, hogy egyedül védjék a fővárost. Megérkeztek a Nemzetközi Brigádok a köztársaságpártiak megsegítésére, Hitler és Mussolini

törvényesnek fogadta el Francót, az alicantei börtönben kivégezték José Antoniót, összegyűjtöttem száznyolcvan fontot, és beköszöntött a karácsony.

Az első afrikai szentestét a panzióban töltöttem. Ugyan próbáltam elutasítani a meghívást, volt háziasszonyom lehengerlő hévvel győzött meg, hogy menjek.

- Te szépen eljössz, és a La Lunetában vacsorálsz, nincs miről tárgyalni, mert amíg Candelaria asztalánál van üres hely, addig itt senki nem ünnepel egyedül.

Nem tudtam nemet mondani, de mekkora erőfeszítésembe került! Ahogy egyre közeledtek az ünnepek, a bánat fuvallatai belopództak az ablakok résein, besurrantak az ajtó alatt, és végül a melankólia teljesen elfoglalta a műhelyt. Hogy van anyám? Hogy bírja a bizonytalanságot, hogy semmit sem tud felőlem? Hogyan boldogul ezekben a kegyetlen időkben? A megválaszolatlan kérdések minden percben gyötörtek, és aggodalmam napról napra növekedett. A környezetemben uralkodó hangulat aligha járult hozzá, hogy ne hunyjon ki reménykedésem, egy cseppnyi örömöt se lehetett érezni, jóllehet a boltok ünnepi díszben álltak, az emberek jókívánságokat osztogattak, és a szomszéd gyerekek karácsonyi dalokat dudorásztak felfelé baktatva a lépcsőn. A tudat, hogy mi zajlik Spanyolországban, olyan súlyos volt és sötét, hogy úgy tűnt, senkinek sincs kedve a mulatsághoz.

Este nyolc után értem a panzióba, egy lélekkel se találkoztam az utcán. Candelaria már megsütött egy-két pulykát, az új üzlet első bevételei némi bőséget hoztak a kamrájába. Én két üveg pezsgőborral és egy kerek holland sajttal érkeztem, amit egyenesen Tangerből hozattam aranyáron. A panzió lakói fásultak, megkeseredettek és levertek voltak. Ezt ellensúlyozandó a háziasszony mindent megtett, hogy némi vidám hangulatot teremtsen az asztaltársaságban, feltűrt ujjal, tele tüdőből énekelt, miközben az utolsó simításokat végezte a vacsorán.

– Már itt is vagyok, Candelaria! - köszöntem a konyhába lépve.Abbahagyta az éneklést és a becsinált kevergetését.– És azt szabadna tudni, hogy mi az ördög van veled, hogy ilyen búval baszott képpel

állítasz be, mintha mindjárt a mészárszékre vinnének!?– Nincs velem semmi, mi lenne? - válaszoltam helyet keresve, hol hagyjam a palackokat,

miközben próbáltam kerülni a pillantását.Megtörölte a kezét a konyharongyba, megragadta a karom, és erővel maga felé fordított.– Engem nem csapsz be, aranyom. Az anyád miatt vagy ilyen, ugye?Nem néztem rá, nem is válaszoltam.– Az első szenteste a fészken kívül rettenetesen pocsék, de le kell nyelni a békát, lányom.

Még emlékszem, milyen volt nálunk, pedig elhiheted, hogy szegények voltunk, mint a templom egere, és mást se csináltunk egész este, mint énekeltünk, táncoltunk, és csapkodtuk a tenyerünk, mert se betevő, se kontyalávaló nem akadt. És mégis úgy húzza az embert a vére, akkor is, ha a tieiddel mást sem osztottál meg, csak a fáradtságot és a nyomort.

Még mindig nem néztem rá, úgy tettem, mint aki egy üres szegletet keres, ahová a palackokat letehetné a zsúfolásig rakott asztalon. Egy mozsár, egy leveses fazék és egy krémes tál. Egy olívabogyóval teli agyagedény, három fej fokhagyma, egy ág babérlevél. Candelaria folytatta bensőséges hangon, magabiztosan.

– De szép lassan el fog múlni, majd meglátod. Biztos, hogy anyád jól van, ma este a szomszédokkal vacsorái, és ugyan rád gondol, és hiányzol is neki, de boldoggá teszi a tudat, hogy legalább te vagy olyan szerencsés, hogy nem Madridban ért a háború, hanem jó messze.

Lehet, hogy Candelaria fején találta a szöget, és távollétem inkább vigasz volt anyámnak, mint szomorúság. Valószínűleg azt hiszi, hogy én még Tangerben vagyok Ramiróval, talán azt képzeli, hogy ezen az estén fényűző szállóban vacsorázunk gondtalan külföldiek között, akik két fogás között ropják a táncot a szoros túlpartjának szenvedéseitől messze. Jóllehet levélben próbáltam értesíteni a fejleményekről, mindenki tudta, hogy a marokkói posta nem jut el Madridba, hogy azokat a küldeményeket valószínűleg soha nem továbbították Tetuanból.

– Lehet, hogy igaza van - motyogtam alig nyitva ki a szám. A boros üvegek még a kezemben voltak, tekintetem az asztalra szegezve, képtelen voltam helyet találni nekik. Nem mertem Candelariára se nézni, mert attól féltem, nem tudom visszatartani a könnyeim.

– Biztosan igazam van, lányom, ne törd ezen többet a fejed. Ha fáj is neki a távolléted, a tudat, hogy a lánya a bombázásoktól és a gépfegyverektől messze él, elég ok, hogy boldog legyen. Úgyhogy kapd össze magad, ünnepre fel! - kiáltotta, miközben kitépte kezemből az egyik palackot. - Majd meglátod, milyen hamar jókedvre derülünk, aranyom! - Kinyitotta az üveget, és a magasba emelte. - Arra a jó édes anyádra! - kiáltotta. És még mielőtt megszólalhattam volna, alaposan meghúzta a habzó italt. - Most te jössz - parancsolta, miután a keze fejével megtörölte a száját. Egyáltalán nem volt kedvem inni, de engedelmeskedtem. Dolores egészségére ittunk, és érte bármit megtettem volna.

Elkezdődött a vacsora, de hiába igyekezett Candelaria vidám hangulatot csapni, a többiek keveset beszéltek. Veszekedni sem volt kedvük. A tanító úgy köhögött, hogy szinte beleszakadt a melle, és a szokásosnál is jobban összetöppedt nővérek bőven ontották könnyeik. A hájas anyuka sűrűn szipogva sóhajtozott. A kis Paquitónak fejébe szállt az ital, mondott egy-két ostobaságot, a távírász visszafeleselt, végre nevettünk egy kicsit. Ekkor a háziasszony felemelkedett, és csorba poharát emelte mindannyiunkra. A jelenlévőkre, a távollévőkre, erre is, meg arra is. Megöleltük egymást, sírtunk, és egy este erejéig nem volt két párt, csak egy, amit mi alkottunk: a boldogtalanok serege.

Az új év első hónapjai nyugalomban teltek és szakadatlan munkával. Ez idő alatt szomszédom, Félix Aranda, mindennapos látogatóm lett. Nemcsak lakhelyünk viszonylagos közelsége kötött össze minket, hanem egy másfajta meghittség is, amit nem lehetett a tereket elválasztó méterekben mérni. Némileg sajátságos viselkedése és a tény, hogy annyiszor szorultam segítségére, baráti szálat szőtt közénk, melyet késő esti órákon húztunk egyre szorosabbra, és amely az élet megannyi viszontagságán évtizedeken át elkísért. Az első grafikák után, melyek megoldották a teniszöltözet okozta bonyodalmat, újabb és újabb alkalom adódott, amikor Donã Encarna fia segítő kezet nyújtott, hogy könnyedén ugorjam át a látszólag áthághatatlan akadályokat. A Schiaparelli tervezte nadrágszoknya esetétől eltérően, a második buktató - mely arra kényszerített, hogy szívességet kérjek, pedig még alig indult el az üzlet - nem művészi képességeim hiányából fakadt, hanem a pénzügyi kérdésekben való járatlanságomból. Barátságunk apró fennakadással kezdődött, ami nem jelentett volna gondot egy valamivel elfogadhatóbb oktatásban részesült személy számára. Azonban az a néhány év, amit a madridi negyed szegényes iskolájában töltöttem, erre nem volt elég. Ezért aztán éjjel tizenegykor azzal a tudattal, hogy másnap reggelre ki kell állítanom az első számlát, váratlanul szembe kellett néznem azzal a nyugtalanító ténnyel, hogy képtelen vagyok írásba fektetni, hogy az elvégzett munka milyen jogcím alatt, mekkora összeget ér.

Ez novemberben történt. A délután folyamán az égboltot kövér felhők takarták el, és alkonyaikor esni kezdett, mintha dézsából öntötték volna, ami biztos jele volt a Földközi-tenger felől érkező viharnak, amely gyakran fákat döntött halomra, megtépte a villany-vezetékeket, és takaró alá kergette a lakosokat, hogy onnan küldjék áhítatos könyörgéseik sorát Szent Barbarához. Néhány órával az időjárás-változás beállta előtt vitte el Jamila az első frissen befejezett megrendeléseket Frau Heinz otthonába. A két estélyi, a két kosztüm és a teniszruha - első öt művem - leereszkedtek a vállfákról, amin lógtak az utolsó vasalásra várva a műhelyben, bekerültek a vászonzsákokba, majd kis szolgálóm három menetben elszállította őket rendeltetési helyükre. Jamila az utolsó útról visszatérve hozta a kérést.

- Frau Heinz mond, hogy Jamila holnap reggel vigye a számlát német márkában.

És ha az üzenet nem lett volna teljesen világos, átadott egy borítékot, benne feküdt a névkártya az írásba foglalt kéréssel. Én pedig leültem, hogy végiggondoljam, hogy az ördögbe kell számlát írni, és most először leghívebb szövetségesem, az emlékezetem, nem akart kihúzni a csávából. Mikor berendeztem az üzletet, és elkészítettem az első darabokat, a Donã Manuela világából kincsként őrzött képek voltak segítségemre, hogy elboldoguljak. Az emlékezetembe vésett rajzok, a jól betanult fogások, a mozdulatok és az annyiszor elismételt, gépiesen végzett tennivalók idáig elég forrásnak bizonyultak, hogy sikeresen vegyem az első akadályokat. Milliméterre pontosan ismertem, hogyan működik egy jó nevű divatszabászat, tudtam méretet venni, kiszabni a különböző darabokat, szoknyát berakni, ruhaujjat beilleszteni, és elsimítani a hajtókákat, de akármennyit is keresgéltem emlékeim és a tanult fogások között, egyik sem szolgált semmi támponttal ahhoz, hogyan kell számlát kiállítani. Amikor még Madridban varrtam, nem egy ment át a kezemen, mivel nekem kellett házhoz szállítani őket a megrendelőknek, és az is megtörtént néha, hogy a fizetséggel a zsebemben tértem a műhelybe vissza. Azonban sohasem jutott eszembe, hogy felnyissam a borítékot, és alaposan megvizsgáljam tartalmát.

Első gondolatom az volt, mint mindig, hogy Candelariához fordulok, de az erkélyről láttam, milyen sötét az este, és hogy a rettenetes szélben az eső egyre sűrűbben veri az utcát, a tenger felől pedig utat törnek a könyörtelen villámok. Az elém táruló látványt szemlélve a gyalogút a panzióig meredek ösvénynek tűnt a pokol kapujába. Úgy döntöttem hát, hogy valamit majd kiötlők magam, papírt, ceruzát fogtam, és leültem a konyhaasztalhoz elszántan, hogy megküzdök a feladattal. Másfél óra múlva még mindig ott ültem, köröttem ezer összegyűrt lap, ötödszörre hegyeztem ki késsel a ceruzát, de még mindig nem tudtam, hogy hány német márka az a kettőszázhetvenöt peseta, amit német megrendelőmtől szándékoztam kérni. Ekkor, az éjszaka kellős közepén, valami nagy erővel nekicsapódott az ablaküvegnek. Olyan ijedten pattantam fel, hogy felborítottam a széket. Rögtön láttam, hogy a szemben lévő konyhában is ég még a világ, és dacára az esőnek és a késői órának szomszédom, Félix, kövér, szemüveges alakját vettem ki göndör ritka hajával és magasba emelt karral, készen, hogy újabb marok mandulát dobjon az ablakomra. Kitártam az ablakot, hogy felindultan magyarázatot követeljek érthetetlen viselkedése miatt, de még mielőtt az első szót kiejthettem volna, hangja elért a világítóudvaron át. Az eső sűrű dobpergése a kőlapokon megrostálta a hang erejét, üzenete mégis tisztán hallható volt.

– Menedékre van szükségem. Nem szeretem a vihart.Megkérdezhettem volna, hogy meg van-e bolondulva. Mondhattam volna, hogy

rettenetesen megijesztett, ráordíthattam volna, hogy micsoda egy idióta, és becsaphattam volna az ablakot minden további nélkül. De egyiket sem tettem, mert a fejemben kigyulladt egy aprócska fény, hátha ezt a meghökkentő eseményt a javamra fordíthatom most azonnal.

– Beengedlek, ha segítesz - kiáltottam át tegeződve, anélkül hogy észrevettem volna.– Menj ajtót nyitni, máris ott vagyok.Természetesen szomszédom azonnal meg tudta mondani, hogy kettőszázhetvenöt peseta

pontosan tizenkettő ötven Reichsmark. Ahogy az is világos volt előtte, hogy egy rendes számlát nem lehet silány minőségű, negyedrét hajtott fecnire firkálni agyontapogatott ceruzával, így hát hazaszaladt, és rögtön vissza is jött kezében néhány ív elefántcsont fehér angol papírral és egy Waterman töltőtollal, amely lila tintacsíkokat rajzolt kifinomult szépírással. Bevetve minden tehetségét, ami nem volt kevés, és minden művészi adottságát, ami szintén nem volt kevés, alig fél óra alatt, mennydörgéstől kísérve és pizsamában, nemcsak a legelegánsabb számlát állította ki, amilyet a többi Észak-Afrikában működő, európai divatszabóság elképzelni sem tudna, hanem nevet adott az üzletnek. Megszületett a Chez Sirah.

Félix Aranda furcsa ember volt. Szellemes, fantáziadús és művelt. Kíváncsi, minden lében kanál. Enyhén különc és kissé szemtelen. Az esti jövés-menés az ő lakása és az enyém között

lassacskán megszokottá vált. Ugyan mindennapos nem lett, de rendszeres igen. Néha három vagy négy nap is eltelt anélkül, hogy láttuk volna egymást, máskor egy héten öt estét velem töltött. Néha hatot. Néha hetet. Találkozóink gyakorisága csak egy rajtunk kívülálló dologtól függött: annak mértékétől, mennyire volt részeg az anyja. Milyen különös kapcsolat! Milyen sötét családi élet rejtőzött a szemben lévő ajtó mögött! Mióta a férj és apa évekkel ezelőtt elhunyt, Félix és Donã Encarna együtt hajóztak az élet vizein látszólag a legteljesebb harmóniában. Esténként hat és hét között együtt indultak sétára, együtt jártak misére és könyörgésre, együtt szereztek be minden gyógyírt a Benatar patikában, udvariasan köszöngettek az ismerősöknek, és leveles tésztába töltött finomságokat uzsonnáztak a La Campana cukrászdában. Félix anyja minden kívánságát leste, gondoskodón óvta, követte lépteit: vigyázat, anyuka, nehogy megbotoljon, erre jöjjön, anyuka, jaj, vigyázat, vigyázat. Donã Encarna pedig büszke volt gyermekére, fűnek-fának dicsérte adottságait: az én Félixem azt mondja, az én Félixem úgy szokta, az én Félixem úgy gondolja, jaj, az én drága Félixem, mi is lenne velem nélküle.

A segítőkész csibe és a kotlós anya azonban két szörnnyé váltak, ahogy magánterületre értek. Alig lépték át a lakás küszöbét, az öregasszony felöltötte zsarnoki egyenruháját, és előkapta láthatatlan korbácsát, hogy minden lehető módon megalázza a fiát. Vakard meg a lábam, Félix, viszket a vádlim, de nem ott, feljebb, jaj, de semmire-való vagy te, istenem, micsoda egy kölyök, csak az nem fér a fejembe, hogy tudtam egy akkora idiótát a világra szülni, mint te; igazítsd meg a térítőt, el van csúszva, de nem úgy, most még csálébb, inkább húzd vissza, ahogy volt, csak elrontasz mindent, amihez hozzáérsz, te féleszű, adtalak be volna inkább a lelencházba, mikor megszülettél; nézd meg a számat, hogy folyik-e még a genny az ínyemből, hozd ide a karmelitavizet, úgy fel vagyok fújódva, dörzsöld meg a hátam kámforos szesszel, reszeld meg ezt a tyúkszemet, vágd le a lábkörmöm, de óvatosan, te hájpacni, mindjárt lenyesed az ujjamat is; hozd már ide a zsebkendőm, hadd köpjem ki ezt a kis slejmet, vegyél nekem a lumbágómra Sor Virginia tapaszt; mosd meg a hajam, és rakd be a csavarokat, de finomabban, idióta, a végén, hála neked, még kopasz maradok.

Így nőtt fel Félix, e meghasonlott élet végletes és szánalomra méltó kettősségében. Ahogy apja meghalt, az imádott gyermek egyik napról a másikra nem érdemelt több szeretetet, a még javában fejlődésben lévő fiú anélkül, hogy bárki is sejtette volna, ő, aki mások előtt becézések és ajnározások tárgya volt, a magánéletben anyja minden dühének és csalódottságának elszenvedője lett. Mintha tövestül irtották volna ki az álmait, mind semmivé foszlott: elhagyni Tetuant, és Sevillában vagy Madridban tanulni képzőművészetet, eligazodni zavaros nemiségében, és találkozni hozzá hasonló emberekkel, nem hétköznapi lelkekkel, hanem olyanokkal, akik messzire vágytak repülni. De éppen ellenkezőleg történt, és a valóság azzal fenyegetett, hogy örökre Donã Encarna fekete szárnyai alatt fog tengődni. Érettségi bizonyítványt a marianisták gimnáziumában, a Colegio del Pilar-ban kapott kitűnő minősítéssel, amivel semmire se ment, mert anyja már kihasználta az elhagyatott özvegy szerepét, és kisírt neki egy patkányszürke hivatalnoki állást, ahol formanyomtatványokat pecsételhetett a Közszolgálati Tanács Élelmiszerellátó Ügyosztályán. Valóban a legalkalmasabb munkának ígérkezett arra, hogy akár a legtehetségesebb művész alkotóképességét is padlóba döngölje, és Félixet rövid pórázon tartsa, mint egy kutyát: most kapsz egy szelet ízletes húst, most pedig akkorát rúgok a hasadba, hogy beleszakad.

Félix egy ferences szerzetes türelmével viselte a megpróbáltatásokat. És így hosszú éveken át nagyobb kilengések nélkül őrizték meg az egyensúlyt, az anya zsarnokoskodott, a fiú pedig szelíden viselte, és kitartott. Nehéz lenne kitalálni, mit is akart az anyja Félix-től, miért bánt így vele, mi mást akarhatott a fiától, amit az úgy is kész volt megadni neki. Szeretetet, tiszteletet, szánalmat? Nem. Ezt már mind megkapta, és a kisujját sem kellett mozdítania érte, Félix nem volt fösvény a szeretetében - ugyan! -, ezt a jóságos Félixről el sem lehetett képzelni. Donã Encarna ennél többet akart. Odaadást, feltétlen rendelkezésre állást,

legképtelenebb szeszélyeinek figyelmes kiszolgálását. Engedelmességet, alázatot. Pontosan azt, amit a férje tőle várt el egész életében. Úgy vélem, éppen ezért szabadult meg tőle. Félix soha nem mondta ki nyíltan, de mint Hüvelyk Matyi a mesében, hagyott jelet az úton. Én pedig csak a jeleket követtem, és erre jutottam. A megboldogult don Nicasiót valószínűleg a neje tette el láb alól, ahogy meglehet Félix is végez majd az anyjával valamelyik viharos éjszakán.

Nehéz lehet elgondolni is, hogy meddig bírta volna Félix a nyomorúságos mindennapokat, ha nem kerül a megoldás a szeme elé a legváratlanabb módon. Egy hatékony ügyintézésért hálás ügyfél az irodában egy rúd vastag kolbászt és néhány palack ánizslikőrt hozott ajándékba; kóstolja ezt meg, anyuka, csak egy kupicával, nedvesítse meg az ajkát, nem is kell többet. Azonban nem csak Donã Encarna ajkai értékelték a likőr édes ízét, hanem a nyelve, az ínye, a torka, a belei is, és onnan a fejébe áramlott a nedű, így ezen a szeszpárás estén majd’ kibökte Félix szemét a megoldás. Ettől kezdve az ánizslikőrös üveg vált fő szövetségesévé, ez lett a mentőöv, a menekülőút, amelyen át életének harmadik dimenziójába lépett. Nem volt többé mintagyerek kifelé és megvetendő rongy otthon, ettől a naptól kezdve gátlástalan éjjeli pillangóvá vált, szökevénnyé, aki az otthon fojtogató légköréből kitörve oxigént keres.

– Egy kis likőr, anyuka? - Vacsora végeztével nem mulasztotta el a kérdést.– Na jó, legyen, de csak egy cseppet! Inkább csak, hogy kiöblítsem vele a torkom, úgy

érzem, megfáztam egy kicsit ma délután a templomban.A négy ujjnyi ragadós lötty szédületes gyorsasággal csusszant le Donã Encarna

nyeldeklőjén.– De hát megmondtam már, anyuka, hogy nem tetszik elég melegen felöltözni - folytatta

Félix kedveskedve, miközben újra teletöltötte a poharat színültig. - Na hajtsa csak fel egy-kettőre, meglátja, hogy milyen finoman átmelegíti! - Tíz perccel és három kupica édeskömény-pálinkával később Donã Encarna félig öntudatlanul horkolt, fia pedig, mint a kiszabadult veréb, már úton is volt a rossz hírű mulatóhelyek felé, hogy olyanokkal találkozzon, akiknek nappal anyja társaságában még köszönni sem mert volna.

Hála a véletlennek, hogy a Sidi Mandri utcában kötöttem ki, a viharos éjszaka után otthonom állandó menedéket jelentett számára. Átjött megnézegetni a képes lapokat, megosztotta velem ötleteit, modelleket rajzolt, és jó humorral mesélte a világ dolgait, pletykált megrendelőimről és azokról, akikkel nap mint nap találkoztam, de nem ismertem őket. így aztán minden este többet tudtam meg Tetuanról és lakóiról, hogy honnan és mi célból érkeztek erre az idegen tájra ezek a családok, kik voltak a hölgyek, akiknek varrtam, kinek volt befolyása, kinek pénze, ki mit csinált, minek, mikor és miként.

Azonban Donã Encarna palack iránt érzett imádata nem mindig járt nyugtató hatással, és ilyenkor sajnálatos módon a dolgok más irányt vettek. A recept, hogy „én megtömlek pálinkával, te pedig békén hagysz”, nem mindig nyújtotta az elvárt eredményt. És ha az ánizslikőr nem döntötte le a lábáról Donã Encarnát, akkor a mámorral a pokol is megnyílt. Azok voltak a legszörnyűbb esték, mert az anya nem érte el a szelíd múmia állapotát, hanem mennydörgő Jupiterré változott, és bömbölésével képes volt a legszilárdabb önbecsülést is megingatni. Rossz fiú, ostoba bohóc, szerencsétlen senkiházi, ferde hajlamú idióta volt a legszelídebb, ami kijött a száján. Félix, aki tudta, hogy a reggeli másnaposság kitörli majd agyából az este emlékét, válaszul néhány keresetlen, de éppoly illetlen sértést vágott a fejéhez egy késdobáló mindig célba találó ügyességével. Undorító boszorkány, rossz kurva, rohadt ribanc. Micsoda botrány kerekedett volna, uramatyám, ha meghallották volna őket a barátok, akikkel egy cukrászdába jártak, egy patikába, és egy padban ültek a templomban. Másnap azonban a felejtés teljes súlyával hullott rájuk, és újból szívélyes hangulat uralkodott a délutáni sétán, mintha soha a legcsekélyebb feszültség sem lett volna kettejük közt. Svájci habosat kér uzsonnára, anyuka, vagy egy húsos hasét? Amit te szeretnél, Félix szívem, te mindig jót választasz nekem; gyerünk, szedjük a lábunk, mert még ki kell fejeznünk a

részvétünk María Angustiasnak, azt hallottam, hogy az unokaöccse elesett a jaramai ütközetben, jaj, micsoda kár, angyalom, még jó, hogy mivel özvegy fia vagy, nem kellett bevonulnod, mihez kezdtem volna, szűzanyám, egyedül, a fiam meg a fronton?

Félix volt annyira értelmes, hogy tudja, betegesen torz volt ez a kapcsolat, de ahhoz nem volt elég bátorsága, hogy ezzel gyökeresen szakítson. Talán ezért menekült a szánalmas valóságtól úgy, hogy anyjából szép lassan alkoholistát csinált, el-elszökdösött otthonról, mint a hajnali vámpír, kiröhögte saját nyomorát, miközben az indokot ezernyi nevetséges feltételezésben kereste, és mérlegelte a legbizarrabb megoldásokat is. Egyik szórakozása az volt, hogy furcsaságok és lehetséges megoldások után kutatott a napilapok hirdetései között a nappali kanapéján heverve, miközben én egy kézelőt fejeztem be, vagy kivarrtam az utolsó gomblyukat.

Ilyeneket olvasott fel szórakoztatásomra: - Szerinted ennek a hidra anyámnak a baja idegi alapú? Lehet, hogy ez megoldaná. „Nervional. Étvágygerjesztő, elősegíti az emésztést, szabályozza a székletet. Megszűnteti a különc viselkedést és a levertséget. Szedjen Nervionalt, ne habozzon!”

Vagy ilyet: - Ide a rozsdás bökőt, hogy anyuka problémája tulajdonképpen, hogy sérve van. Már gondoltam rá, hogy veszek neki ajándékba egy orvosi haskötőt, hátha ettől kevésbé megy majd az agyamra, de ezt hallgasd: „Sérvbetegeknek: kerülje a kockázatot és a kényelmetlenségeket a felülmúlhatatlan és korszerű, automata légsűrítővel, ez a tudományos gépcsoda szíjak, bandázs és egyéb kényelmetlenség nélkül gyógyítja meg betegségét.” Még az is lehet, hogy beválik, mit gondolsz, Sira, vegyek neki egyet?

Vagy egy másikat: - És ha végül kiderül, hogy ez valami vérbetegség? Ezt figyeld, mit ír. „Richelet vértisztító. Vérellátási zavarok. Visszér és fekély. Fertőzött vér helyreállítása. Hatékony segítség húgy-savmérgek eltávolítására.”

Vagy akármilyen ehhez hasonló ostobaságot: - És ha aranyere van? Vagy valaki szemmel verte? És ha az arab negyedben kerítek egy kuruzslót, hogy megvarázsolja? Az igazság az, hogy szerintem nem kellene ennyit foglalkoznom vele, mivel bízom benne, hogy darwini vonzódása végül megtámadja a máját, és rövid úton végez vele, hiszen egy üveg likőr már csak alig egy-két napra elég, és minden pénzem elmegy az öreglányra. - Szünetet tartott a szózuhatag-ban, talán helyeslésre várva, de nem kapta meg. Vagy legalábbis nem szóban. - Nem tudom, miért vágsz ilyen képet, Sira - tette hozzá.

– Mert nem tudom, hogy miről beszélsz, Félix.– Nem tudod, mire utaltam a darwini vonzódással? Azt sem tudod, hogy ki az a Darwin?

Tudod, a majmos ember, aki azzal az elmélettel állt elő, hogy az ember a főemlősöktől származik. Azért állítom, hogy anyám darwini vonzalmat táplál, mert imádja a Majom márkájú ánizslikőrt. Most már érted? Isteni a stílusod, úgy varrsz, mint az angyalok, de általános műveltség tekintetében van némi be-hoznivalód. Nem igaz?

Hát volt, valóban. Tudtam, hogy könnyen tanulok új dolgokat, tartok fejben adatokat, tisztában voltam vele azonban, mennyi minden kimaradt a képzésemből. Nagyon kevés ismeretem volt abból, amit akkoriban a tankönyvek tanítottak: alig tudtam valamivel többet, mint egy szuszra felmondani egy sor király nevét, és hogy Spanyolországot északon a Kantábriai-tenger határolja, és a Pireneusok választják el Franciaországtól. El tudtam skandálni a szorzótáblát, és fürgén használtam a számokat a műveletekben, de soha egy könyvet el nem olvastam, és a történelemről, földrajzról, művészetről és politikáról alig tudtam valamivel többet, mint amit a Ramiróval töltött néhány hónap alatt magamba szívtam, és amit megtanultam

Candelaria panziójában a nemek között folyó ütközetekben. Külsőm alapján ítélve könnyen elhitettem, hogy eredeti stílusú, fiatal hölgy és választékos ízlésű divatszabó vagyok, de tisztában voltam vele, ha kicsit is megkaparja valaki a felszínt, azonnal felfedezi a

legcsekélyebb erőfeszítés nélkül, milyen törékeny lábakon állok. így történt, hogy ezen az első tetuani télen Félixtől különös ajándékot kaptam: elkezdett tanítani.

Megérte. Mindkettőnknek. Nekem azért, mert tanultam, csiszolódtam. Neki, mert találkozóinknak köszönhetően magányos óráit szeretetteljes társaságban tölthette. Azonban dicséretes szándéka ellenére, szomszédom igen távol járt attól, hogy szokványos oktatónak bizonyuljon. Félix Aranda szabad szellemű, becsvágyó ember volt, aki élete négyötödét anyja kétszínű zsarnoksága és az ismétlődésbe fásult, bürokrata munka szorításában töltötte, ezért szabad óráiban, ha valamit végképp nem lehetett tőle elvárni, az a rend, mérték és türelem volt. Hogy ezt megkapjam, vissza kellett volna térnem a La Lunetába, ahol don Anselmo, a tanító, készített volna számomra tudatlanságomhoz mért tantervet. Mindenesetre, ugyan Félix soha nem lett módszeres és következetes tanár, sokféle összefüggést és rendszert nélkülöző tudományba vezetett be, ami hosszú távon, ilyen vagy olyan formában, de segítségemre volt, hogy eligazodjam a világban. Neki köszönhetően ismerkedtem meg közelebbről olyan alakokkal, mint Modigliani, Scott Fitzgerald és Josephine Baker, megtanultam megkülönböztetni a kubizmust a dadától, megtudtam, mi a dzsessz, el tudtam végre helyezni a térképen Európa fővárosait, bevágtam a legjobb szállók és kabarészínházak nevét, és megtanultam százig számolni angolul, franciául és németül.

És szintén Félixnek köszönhetően végre megtudtam, hogy mi célból vannak spanyol honfitársaim ezen a távoli földön. Kiderült számomra, hogy Spanyolország 1912 óta gyakorol védnökséget Marokkó felett, néhány évvel azután, hogy aláírta Franciaországgal az Algecirasi Paktumot, amely szerint, ahogy ez már történni szokott a szegényebb rokonnal, a gazdag franciákkal szemben a spanyoloknak az ország legrosszabb része jutott, a legkevésbé fejlődő és legkevésbé kívánatos. Egy sovány szeletke Afrika. Spanyolország főleg azt kereste itt, hogy újraélhesse a birodalomról szőtt álmait, részesüljön az európai nemzetek között folyó osztogatásból, ahol a lakoma az afrikai gyarmatok voltak, ugyan csak néhány morzsát vetettek oda neki a nagyhatalmak; arra vágyott, hogy legalább Franciaország vagy Anglia bokájáig felérjen, ha már Kuba és a Fülöp-szigetek kicsúsztak a kezéből, és a bikabőr, ahogy Spanyolországot alakja után nevezték, a svábbogárnál is szegényebb volt. Nem volt könnyű kiterjeszteni a felügyeletet Marokkóra, habár az Algecirasi Paktumban kijelölt terület kicsi volt, a helyi lakosság ritka, a föld kemény és sivár. Ezernyi spanyol és afrikai áldozatot követelt a Rifben vívott, kegyetlen háború véres őrülete, amit Spanyolországban az ott lakók elutasítottak, és felzúduláshoz vezetett. De az ország elérte, megszerezte az irányítást, és majd huszonöt évvel a Protektorátus hivatalos megalapítása után, minden belső ellenállást letörve, honfitársaim most is itt uralkodtak szilárdan megerősített fővárosukban, és számuk egyre növekedett. Volt itt mindenféle rendű-rangú katona, postahivatalnok, vámőr, közműépítő, számvizsgáló, banki alkalmazott. Vállalkozó, bábaasszony, tanító, patikus, cipőpucoló, kantinos. Egész családok, melyek újabb családokat vonzottak ide, jó fizetést, más kultúrákkal és vallásokkal közösen épített jövőt remélve. Én csak egy voltam a sok közül. Az elmúlt huszonöt évben, melynek során Spanyolország rákényszerítette jelenlétét Marokkóra, hozzájárult, hogy az ország fejlődjön felszereltség, egészségügy és építési beruházások tekintetében, és megtegye az első lépéseket a mezőgazdasági termelés mérsékelt javítása ügyében. És ott volt a képző- és népművészeti iskola. És minden, amiből hasznuk származhatott az őslakosoknak is, ugyan elsődlegesen a gyarmatosítók igényeit elégítették ki: a villanyvezetékek, az ivóvíz, az elemi és felsőbb iskolák, a kereskedések, a tömegközlekedés, a rendelők és kórházak, a Tetuant Ceutával összekötő vonat, amely a Rio Martin tengerpartra is kiment. Anyagi szempontból nézve Spanyolország csak keveset nyert Marokkóval, mivel itt nem voltak kiaknázható erőforrások. Emberi szempontból, és különösen igaz volt ez az utóbbi hónapokra, igenis nyert egy fontos dolgot az egyik háborús fél számára a harcban: ezernyi katonát a marokkói haderőtől, akik ebben a pillanatban a Gibraltári-szoros másik oldalán vadállatként küzdöttek a felkelő seregben egy számukra idegen ügyért.

Ezen és más ismereteken kívül kaptam Félixtől még valamit: társaságot, barátságot és üzletvezetései ötleteket. Néhány kitűnőnek bizonyult, a többit némileg bizarrnak találtam, de legalább arra jók voltak, hogy a nap végén megnevetessék azt a két árva lelket, akik voltunk. Arról nem sikerült meggyőznie, hogy a szabászatot alakítsam át szürrealista kísérleti műhellyé, ahol a fejfedőknek cipőalakjuk van, és a próbababákon kalap helyet telefon díszeleg. Azt sem érte el, hogy tengeri csigákból fűzzek gyöngysort, vagy gyékénycsíkokkal díszítsem az öveket, vagy hogy ne fogadjak olyan ügyfelet, akiben nincs semmi glamour. Azonban más kérdésekben hallgattam rá.

Kezdeményezésére megváltoztattam például beszédmódomat. Száműztem tősgyökeres spanyol nyelvemből a közönséges szavakat, a hétköznapi fordulatokat, és új stílust alakítottam ki, hogy előkelőbb benyomást tegyek. Mintegy véletlen elejtettem egy-két szót, kifejezést franciául, amit annyiszor hallottam a tangeri bárokban. Ott szedtem fel őket a köröttem folyó beszélgetésekből, amelyekben személyesen soha nem vettem részt, és váratlan találkozókon olyan emberekkel, akikkel soha három mondatnál többet nem váltottam. Csak egy pár kifejezésről volt szó, alig fél tucatról, de Félix segített csiszolni a kiejtésem, és kiszámítani, hogy a legmegfelelőbb pillanatban süssem el őket. Mind a hölgyeknek szólt, a jelenlegi és a jövendőbeli ügyfeleknek. A gombostű beszúrásához Vous permettez? kérdéssel kérek engedélyt, ha kész vagyok, akkor voilá tout, és az eredményt így dicsérem: trés chic. Az általam javasolt minden stílusra, fazonra és kiegészítőre szóban ráakasztom a cédulát, hogy á la francaise, és minden hölgyet madame-nak szólítok. Kihasználandó az alkalom nyújtotta hazafias percet, úgy határoztunk, hogy amennyiben az ügyfél spanyol, úgy alkalmasint utalok majd személyekre és helyekre, akiket a régi, szép időkben ismertem meg, amikor Madrid legjobb házaiban is megfordultam. El-el ejtek majd neveket és rangokat, mintha csak keszkenőt hullajtanék a földre, azaz könnyedén, minden lárma és feltűnés nélkül. Hogy ezt a ruhát az a modell sugalmazta, amit néhány évvel Néha megemlítek egy maisons de haute couture-t, tulajdonosaival, akikkel, ezt sejteni engedem, egykor jó barátságban voltam, és mesélek a gens du monde-ró\, akikkel utazásaim során ismerkedtem meg a világ minden táján. ezelőtt varrtam, hogy drága barátnőm, De Puga márkinő abban menjen a Puerta de Hierrón rendezett lovaspóló-fesztiválra; és ez az anyag pontosan olyan, mint amilyet lányuk elsőbálos öltözetéhez választottak dél Encinar grófék Velázquez utcai palotájukban.

Félix javaslatára csináltattam az ajtóra egy aranyozott névtáblát dőlt folyóírással felvésve, hogy Chez Sirah - Grand couturier. Az afrikai papírboltban rendeltem egy doboz elefántcsont fehér névjegy-kártyát az üzlet nevével és címével. Félix azt állította, hogy mostanában így hívják a legjobb francia divatszalonokat. A szóvégi h szintén az ő ötlete volt, hogy jellegzetesen nemzetközi kellemet kölcsönözzön a szabászatnak, mondta. Belementem a játékba, miért ne, végül is senkinek nem fájt ez a kis folie de grandeur. Hallgattam rá ebben, és ezer más részletben is, aminek köszönhetően, egy cirkuszi mutatványnak beillő ugrással, nemcsak nagyobb magabiztossággal néztem a jövő elé, hanem - nem csalás, nem ámítás! - előrántottam a cilinderemből egy múltat is. Nem került nagy fáradtságomba, csak három-négy póz, egy-két finom ecsetvonás és magán Pygmalionom néhány tanácsa kellett, a többit egyelőre kis létszámú ügyfélköröm intézte el, akik pár hónap alatt egész életutat találtak ki hozzá.

E válogatott hölgyekből álló tábor számára, akik ügyfeleimet alkották a bevándorlók körein belül, én a választékos ízlésű divatszalon ifjú vezetője lettem, egy tönkrement milliomos lánya, menyasszonya egy hihetetlenül fess arisztokratának, akiben természetesen van valami kalandos vérű és nőcsábász. Az volt az általános vélekedés, hogy számos országban fordultunk már meg, de be kellett zárnunk otthonunk és madridi üzleteink az ingatag politikai helyzet keltette félelmünkben. Jelenleg vőlegényem Argentínában igazgatta jól menő vállalkozásait, miközben én visszatérését vártam a Protektorátus fővárosában, mert azt javasolták, hogy az éghajlat kedvező hatással lesz törékeny egészségemre. Mivel mindig

annyira élénk, elfoglalt és nagyvilági életet éltem, úgy éreztem, képtelen vagyok tétlenül nézni, hogy múlik az idő, ezért úgy döntöttem, hogy egy szerényebb szabászatot nyitok Tetuanban. Alapvetően puszta szórakozásból. Ezért történhet meg, hogy nem kérek csillagászati összegeket, és nem utasítok el semmilyen megrendelést sem.

Soha egy szavát meg nem cáfoltam a rólam kialakult képnek, amit Félix barátom vadregényes javaslatainak köszönhettem. Nem is tettem hozzá, egyszerűen hagytam a levegőben lógni, hogy növelje a rejtélyt, személyemet kevésbé kézzelfoghatónak és jóval kiismer-hetetlenebbnek tüntetve fel. Ráharaptak az izgalomra éhes ügyfelek, és vonzott újakat is. Ha látott volna a többi varrónő Donã Manuela műhelyéből! Ha láttak volna Paja téri szomszédasszonyaim, ha látott volna anyám! Anyám. Próbáltam a lehető legkevesebbet gondolni rá, de emléke csillapíthatatlanul gyötört a nap minden percében. Tudtam, hogy erős és határozott, tudtam, hogy ki fog tudni tartani. Mégis annyira vágytam rá, hogy halljak felőle, hogy megtudjam, miként megy a sora, hogyan boldogul társ és bevétel híján! Szerettem volna a tudtára adni, hogy én jól vagyok, újra egyedül, és megint varrók. A rádióból tájékozódtam, és reggelente Jamila lement az Alcaraz újságoshoz, és megvette az Afrikai Hírmondót. „Második győzedelmes év Franco égisze alatt”, zengték a címlapok. Annak ellenére, hogy a napi hírek a nacionalista oldal szűrőjén át érkeztek, többé-kevésbé képet kaptam a madridiak helyzetéről és ellenállásáról. Azonban hiába volt minden, még mindig lehetetlennek bizonyult közvetlen híreket szerezni anyámról. Mennyire hiányzott! Mit meg nem adtam volna, ha megoszthatom vele ezt a különös, napfényes várost, ha együtt nyithattuk volna meg a szabászatot, ha újra ehetném a főzt-jét, és hallgathatnám mindig találó ítéleteit! Dolores azonban nem élhetett itt, én viszont annál inkább. Idegenek közt úgy, hogy nem volt hová visszatérnem, a túlélésért küzdve, miközben kitaláltam egy maskarát, amibe belebújhatok, mikor reggel felkelek. Harcoltam, hogy senki ne jöjjön rá, egy gátlástalan gazember megtiporta a lelkem, és egy halom pisztolynak köszönhetően alapítottam meg az üzletet, mely napi betevőmet biztosítja.

Gyakran gondoltam Ignacióra is, első vőlegényemre. Nem hiányzott testi közelsége, Ramiro jelenléte olyan brutálisan erőteljes volt, hogy az ő édes, könnyed alakja távolinak és homályosnak tűnt, szinte semmibe vesző árnynak. Nem tudtam azonban megállni, hogy ne érezzek nosztalgiát hűsége, gyengédsége és a tudat iránt, hogy soha semmi fájdalom nem ért volna az oldalán. Mégis sokkal, de sokkal gyakrabban tört rám Ramiro emléke, váratlanul vágva gyomromba dühödt tőrét. Fájt, persze, hogy fájt. Rettenetesen fájt, de sikerült elérnem, hogy együtt éljek vele, mint aki nagy batyut cipel, húzza maga után a hatalmas terhet, ami ugyan meglassítja lépteit, újabb és újabb erőfeszítést kíván, de nem akadályozza meg, hogy folytassa útját.

Ezek a láthatatlan alakok - Ramiro, Ignacio, anyám, minden, ami elveszett és már a múlté - lettek bizonyos értelemben illékony, más értelemben erőteljes társaimmá, akikkel meg kellett tanulnom együtt élni. Mellém szegődtek, ha egyedül voltam, a munkával töltött, csendes délutánokon a műhelyben szabásminták és öltések közt, lefekvéskor az ágyban és a nappali félhomályában az egyedül töltött estéken, amikor Félix titkos útjait rótta. A nap fennmaradó részében békén hagytak, valószínűleg sejtették, hogy túl elfoglalt vagyok, semhogy megállják velük foglalkozni. Elég volt az üzlet, amit vinni kellett, és a csalóka személyiség, amit tovább építettem.

17

A tavasz beálltával megnőtt a munka mennyisége. Az időjárás is változott, és megrendelőim könnyű modelleket kértek a napfényes reggelekre és a hamarosan beköszöntő marokkói nyár estéire. Új arcok is megjelentek, néhány német és még több zsidó hölgy. Félix segítségével körülbelül világos elképzelésem alakult ki mindegyikükről. Szomszédom gyakran összetalálkozott ügyfeleimmel a kapuban és a lépcsőházban, az emeleti fordulóban vagy az utcán, mikor megérkeztek, vagy éppen elhagyták a szabászatot. Felismerte őket, tudta, hova tartoznak, élvezte, ha talált egy-két apró adatot róluk, hogy aztán megrajzolja arculatuk, melyhez még hiányzott néhány részlet: kik voltak ők és családjuk, hova tartottak, és honnan jöttek. Később, miután magára hagyta fotelben hortyogó anyját kifordult szemmel és szájából csurgó nyállal, beszámolt nekem nyomozása eredményeiről.

Így tudtam meg például közelebbi részleteket Frau Langenheim-ről, az egyik német ügyfélről, aki hamarosan törzsvásárlómmá vált. Apja olasz nagykövet volt Tangerben, anyja angol, de ő férje vezetéknevét vette fel, egy magas, kopasz bányamérnökét, aki spanyol Marokkó kis számú, ám elszánt, német kolóniájának megbecsült tagja volt. Egy a sok náci közül, mesélte Félix, akik váratlanul és a republikánusok legnagyobb megdöbbenésére elérték, hogy egyenesen Hitler nyújtson elsőként segítséget a fellázadt hadseregnek alig néhány nappal a felkelés kitörése után. Csak kis idő múlva voltam képes felmérni, hogy ügyfelem kiváló férjének közbenjárása döntő jelentőségű volt a polgárháború kimenetét illetően. Langenheim, Bernhardt és egy másik Tetuanban élő németnek köszönhetően - ez utóbbi félig argentin feleségének is varrtam egyszer - Franco csapatai, anélkül hogy erre számítottak volna, hihetetlenül rövid idő alatt szép kis arzenált kaptak katonai segítség gyanánt, és így képesek lettek embereiket a félszigetre átszállítani. Hónapokkal később hálája és elismerése jeléül a férj közbenjárásáért a kalifa a Protektorátus területének legrangosabb kitüntetését adta át megrendelőmnek, én pedig selyembe és organzába öltöztethettem ez alkalomra.

De még jóval e hivatalos esemény előtt, Frau Langenheim egy áprilisi reggelen beállított a szabóságra, és hozott magával valakit, akit még nem ismertem. Csengettek, és Jamila nyitott ajtót, miközben én a nappaliban várakoztam, és úgy tettem, mintha egy anyag szövését vizsgálnám az erkély felől beáramló fény felé tartva. Valójában nem vizsgáltam semmit sem, csak felvettem ezt a pózt, hogy ügyfelem fogadásakor csak úgy áradjon belőlem a szakmai nagyság.

– Egy angol barátnőmet is elhoztam, hogy megismerje az ön ruhakölteményeit - mondta a német felesége, miközben határozott léptekkel átvágott az előszobán.

Mellette egy nagyon vékony, szőke nő jelent meg, külseje ékesen árulkodott róla, hogy ő sem hazai termék. Úgy számítottam, hogy körülbelül egyidős lehet velem, de olyan fesztelenül viselkedett, hogy az is belefért, már ezer olyan élet van mögötte, mint az enyém. Felfigyeltem keresetlen frissességére, a belőle áradó, zavarba ejtő magabiztosságra és a minden sallangot mellőző eleganciára, amivel köszönt, ujjaival könnyedén megérintve az enyémet, miközben egy öntudatos mozdulattal kisimította a haját az arcából. A Rosalinda Fox nevet viselte, bőre pedig olyan világos és vékony volt, hogy csipke közé való selyempapírnak illet be, különös beszédében a sokféle nyelv szavai bolondos ritmusra és néha egészen érthetetlenül ugráltak összevissza.

– Ruhatárra van szükségem sürgősen, so... I believe, hogy ön meg én kénytelenek leszünk... ööö... to understand each other. Megérteni egymást I mean - mondta, és a mondatra kacagással tett pontot.

Frau Langenheim nem fogadta el a neki felkínált helyet, mondván, hogy sietnie kell, már megy is. Asszonyneve és keverék származása ellenére folyékonyan beszélt spanyolul.

- Rosalinda, drágám, ma este Leonini konzul koktélpartiján találkozunk - búcsúzott barátnőjétől. - Bye, sweetie, bye, viszlát, viszlát.

Frissen érkezett ügyfelemmel leültünk, és belekezdtem az első látogatások rituáléjába: megvillogtattam a tarsolyomban lévő összes pózt és arckifejezést, végiglapoztuk a divatlapokat, és szemrevételeztük az anyagokat. Én javasoltam, ő választott, aztán meggondolta magát, helyesbített és választott újból. Viselkedése olyan elegánsan természetes volt, hogy az első perctől kezdve kényelmesen éreztem magam a társaságában. Néha engem is fárasztott mesterkélt fellépésem, főleg, ha különösen igényes megrendelővel kellett tárgyalnom. De most nem ez volt a helyzet, minden könnyedén alakult, túlzott óhajok nélkül.

Átmentünk a próbaszobába, és méretet vettem aprócska, madárszerű csontjairól - életemben ilyen kis átmérőket nem jegyeztem még fel. Folytattuk a beszélgetést szövetekről és fazonokról, ujjakról és nyakkivágásokról, aztán újból átnéztük, mit választott ki, rábólintott, és én mindent lejegyeztem: nyomott mintás, selyem ingruha, korall rózsaszín, könnyű, gyapjúkosztüm, és egy Lanvin legújabb kollekciója ihlette estélyi modell. Azonban új ügyfelem úgy érezte, hogy még nincs itt az idő az indulásra, lehuppant a kanapéra, elővett egy teknőspáncél cigarettatárcát, és megkínált belőle. Ráérősen dohányoztunk a különböző fazonokról csevegve, és különös keveréknyelvén elmondta, mi tetszik neki. Miközben egyik-másik divatképre bökött, megkérdezte, hogy mondják spanyolul a hímzést, és mi a szó a válltömésre? És a csat? Kérdéseit megválaszoltam, és nevettünk kedvesen ügyetlen kiejtésén, elszívtunk még egy szálat, és végül elindult komótosan, mintha semmi tennivalója nem lenne, és senki nem várna rá sehol. Előtte még rendbe hozta a sminkjét, nem túl nagy érdeklődéssel szemlélve magát kicsiny púderdobozának tükrében. Aztán megigazította aranyló fürtjeinek hullámait, kezébe vette a kalapját, retiküljét és kesztyűjét - megannyi elegáns és jó minőségű, ugyan egyáltalán nem új darab, állapítottam meg. Az ajtóban búcsúztam el tőle, hallgattam, ahogy lekopog a lépcsőn, és aztán napokon át nem is láttam. Esti sétáim során nem futottunk össze, nem sejtettem meg ösztönösen jelenlétét se az üzletekben, se a kávézókban, senki sem beszélt róla, és én sem igyekeztem kideríteni, hogy ki volt az az angol hölgy, aki szemmel láthatóan bővében van a szabadidőnek.

Azok a napok szüntelen tevékenykedéssel teltek, mivel a megrendelők növekedő száma miatt a munkaórák végtelen hosszúra nyúltak, mégis sikerült ésszerű ritmust tűznöm ki, hajnalig pihenés nélkül varrtam, és így képes voltam határidőre elkészíteni minden ruhadarabot. Első látogatása után tíz nappal Rosalinda Fox három megrendelése már a próbababákon feszített, az első próbára készen. De ő nem jött el. Sem másnap, sem harmadnap. Nem vette a fáradtságot, hogy felhívjon, se üzenetet nem küldött, hogy kimentse távolmaradását, elhalassza az időpontot, vagy legalább igazolja a késést. Először történt ez meg velem egy megrendelés kapcsán. Azt gondoltam, hogy talán nem is áll szándékában visszajönni, hogy csak egy átutazóban lévő külföldi volt, egy a kiváltságos lelkek közül, akik kedvükre elhagyhatták a Protektorátust, és szabadon mozoghattak határain túl is, azaz egy igazi világpolgár, nem pedig egy hamis, nagyvilági nő, mint én. Mivel nem tudtam ésszerű magyarázatot találni a viselkedésére, úgy határoztam, hogy félreteszem az ügyet, és egyéb kötelezettségeimnek szentelem magam. Öt nappal a kitűzött időpont után, mintha az égből pottyant volna, beállított, amikor éppen az utolsó fogást fejeztem be. Egész reggel serényen dolgoztam, és végre délután három után sikerült időt szakítanom az ebédre. Csöngettek, Jamila nyitott ajtót, miközben én még bekaptam egy banánt a konyhában. Alighogy meghallottam az angol hölgy hangját a folyosó másik végén, leöblítettem a kezem a mosogatóban, és kiszaladtam, hogy a magas sarkúba bújjak. Miközben elé siettem, még végighúztam a nyelvem a fogaimon, egyik kezemmel megigazítottam a frizurám, a másikkal a szoknya varrását és a kabát hajtókáját passzítottam helyre. Köszönése éppoly hosszúnak tetszett, mint késése.

– Ezer bocsánattal tartozom, hogy nem jöttem előbb, és most meg beállítok ilyen várástalanul. Vagy nem így mondják?

– Váratlanul - javítottam ki.

– Váratlanul, sorry. Elutaztam few days, Gibraltárban kellett ezt-azt elintéztem, ugyan attól tartok, nem sikerült. Anyway, remélem, nem jöttem rosszkor.

– Egyáltalán nem - füllentettem. - Fáradjon be, kérem!Bevezettem a próbaszobába, és megmutattam a három modellt.Dicséretek közepette kibújt saját ruháiból, míg végül csak fehérneműben állt előttem.

Egykor minden bizonnyal gyönyörű szaténkombinét viselt, de az idő és a sok használat miatt ragyogása már a múlté volt. Selyemharisnyája sem úgy nézett ki, mint amit most hoztak a boltból, ahol eredetileg vette őket, de áradt róluk a glamour és a kitűnő minőség. Egyenként próbáltam fel törékeny, madárcsontú testére a három öltözéket. Bőre olyan átlátszó volt, hogy kéken ütöttek át rajta a szervezetét behálózó vérerek. Gombostűvel teli szájjal, milliméterre pontosan igazítottam rá és húztam passzentosra az anyagot filigrán sziluettjén. Végig elégedettnek látszott, hagyta, hogy matassak rajta, bólintott az általam javasolt igazításokra, és alig kért bármi változtatást. Befejeztük a próbát, és biztosítottam felőle, hogy minden trés chic lesz. Magára hagytam, amíg felöltözik, és a nappaliban vártam meg. Alig egy-két perc alatt elkészült, és viselkedéséből arra következtettem, hogy hiába esett be hozzám ilyen alkalmatlan időpontban, aznap délután sem tűnt úgy, hogy sietne. Ezért megkínáltam teával.

– Meghalok egy csésze Darjeelingért egy nyelet tejjel, de gondolom, ez most zöldtea lesz mentával, right?

Elképzelésem se volt, hogy milyen italra gondolt, de ennek nem adtam hangot.– Igen, arab tea - mondtam egy cseppet sem zavartatva magam. Hellyel kínáltam, és

behívtam Jamilát.– Ugyan angol vagyok - magyarázta -, de életem nagy részét az Indiában töltöttem, ugyan

nagyon valószínű, hogy oda már soha többet vissza nem megyek, azért sok minden hiányzik onnan. Például, mi teánk.

– Értem. Nekem is nehezemre esik alkalmazkodni ennek a tájnak néhány szokásához, és hiányzik mindaz, amit magam mögött hagytam.

– Hol élt azelőtt? - szerette volna tudni.– Madridban.– És előtte?Majdnem elnevettem magam a kérdésén, kis híján elfeledkeztem kitalált múltam

koholmányairól, és nyíltan bevallottam, hogy soha a lábam ki nem tettem a városból, ahol születtem, amíg egy gátlástalan gazember el nem határozta, hogy magával ránt, hogy aztán eldobjon, mint egy csikket. Visszafogtam magam azonban, és csalóka ködösítéssel válaszoltam.

– Laktam én itt is, meg ott is, tudja, hogy van ez, de a legtöbb időt valószínűleg Madridban töltöttem. És ön?

– Let’s see, lássuk csak - mondta mulatságos képet vágva. - Angliában születtem, de azonnal elvittek Calcuttába. Tíz éves koromban a szüleim visszaküldték Angliába tanulni, ööö... tizenhat voltam, amikor visszatértem az Indiába, és húsz, amikor megint Nyugatra mentem. Aztán again egy ideig Londonban éltem, és aztán egy hosszú időt Svájcban. Aztán... later, egy évet Portugáliában, ezért néha összekeverem a két nyelvet, a portugált és a spanyolt. És most végre letelepedtem Afrikában, először Tangerben és csak nemrég itt, Tetuanban.

– Izgalmas életnek hangzik - jegyeztem meg, ugyan képtelen voltam követni az egzotikus nevek és a rosszul kiejtett szavak zűrzavarát.

– Well, ahonnan nézzük - válaszolt megvonva a vállát, miközben, hogy meg ne égesse magát, óvatosan hörpintett a Jamila felszolgálta csésze teából. - Egy cseppet sem bántam volna, ha az Indiában maradhatok, de történt egy sor várástalan dolog, és el kellett jönnöm. Néha sors dönt helyettünk, right? After all... that’s life. Ilyen az élet. Nem?

A furcsán kiejtett szavai és a kettőnk világát elválasztó, nyilvánvaló távolság ellenére, tökéletesen megértettem, miről beszél. Miközben megiszogattuk a teát, jelentéktelen dolgokról csevegtünk, az apró igazításról, amit a nyomott mintás, dupion selyemruha ujján kell végezni, és a következő ruhapróba időpontjáról. Az órájára nézett, és hirtelen eszébe jutott valami.

– Mennem kell - mondta és felállt. - Elfelejtettem, hogy még vár rám egy kis shopping, némi bevásárlás, mielőtt hazamegyek átöltözni. Meg vagyok hívva egy koktélpartira a belga konzulhoz.

Nem is nézett rám, miközben mondta, ujjaira simítva a kesztyűt, és fejére illesztve a kalapot. Kíváncsian figyeltem, és feltettem magamban a kérdést, hogy vajon kivel járhat el ez a nő ezekre az összejövetelekre, ki lehet a társa, akivel szabadon mehet akárhova, kivel osztja meg az elkényeztetett kislány könnyed életét, és ezt az állandó jövés-menést, ugrálást a földrészek között, ahol keveréknyelveken csacsog, és ezer nép illatos teáját szürcsöli. Összehasonlítottam látszólag semmittevő életét az én munkás hétköznapjaimmal, és hirtelen azt vettem észre, hogy a gerincemen valami irigységhez hasonló érzés fut végig.

– Nem tudja, hogy hol tudnék fürdőruhát venni? - kérdezte váratlanul.– Saját magának?– Nem, hanem for my son.– Tessék?– My son. No, that’s English, sorry. A fiamnak?– A fiának? - kérdeztem hitetlenkedve.– A fiamnak, that’s the word. Johnny a neve, ötéves and he's so sweet... Annyira édes!– Én is csak nemrég érkeztem Tetuanba, nem hiszem, hogy tudnék önnek segíteni -

mondtam igyekezve leplezni zavaromat. Az idilli életbe, amit néhány perccel ezelőtt elképzeltem ennek a könnyed és kislányos asszonynak, belefértek a barátok és hódolók, a pezsgőspoharak, a földrészeket átszelő utazások, a selyemkombinék, a hajnalig tartó mulatságok, a haute couture estélyi ruhák, és nagy nehezen bele tudtam tuszkolni egy ifjú, kihívó és hozzá hasonlóan vonzó férjet. Azt azonban fel nem tételeztem volna, hogy van gyereke, mert el nem tudtam képzelni családanyaként. Mégis minden jel arra mutatott, hogy családanya.

– Nos, semmi gond, csak találok egy helyet - mondta búcsúzóul.– Sok szerencsét! És el ne felejtse, hogy öt nap múlva várom.– Itt leszek, Ipromise.Elment, és nem tartotta be az ígéretét. Öt nap helyett már a negyediken beállított, minden

előzetes bejelentés nélkül, és rohanva. Jamila a déli órákban jelentette, hogy megérkezett, miközben én Elvirita Cohennel, a Nemzeti Színház tulajdonosának lányával próbáltam, régi utcámból a La Lunetából, aki az egyik legszebb nő volt, akivel életemben találkoztam.

– Sinorita Rosalinda mondja, hogy látnia kell sinorita Sira.– Mondd, hogy várjon egy percet, és ott vagyok.Több mint egy perc volt, húsznál is több, mert még jó pár igazítást kellett végeznem a

ruhán, amit a szépséges, zsidó lány készült viselni valamelyik társadalmi eseményen. Komótosan beszélt haketía nyelvén: na, rántsa csak meg, én aranyom, itten feljebb, be szépen áll, én lelkem, be szépen.

Félix, ki más, már beszámolt nekem a szefárd zsidók helyzetéről Tetuanban. Némelyik tehetős volt, mások szegények, de mindannyian zárkózottak, tehetséges kereskedők, akik Észak-Afrikában telepedtek le, miután évszázadokkal ezelőtt száműzték őket a félszigetről, és akik most újra teljes jogú, spanyol polgárok lettek, mióta néhány évvel ezelőtt a köztársasági kormány hivatalosan is elismerte származásukat. A zsidó szefárd közösség Tetuan akkori lakosságának körülbelül egytizedét tette ki, de nagyrészt az ő kezükben összpontosult a város gazdasági hatalma. Ők építették a spanyol negyed számos új épületét, és nyitották a város

legjobb kereskedéseit és üzleteit: ékszer-, cipő-, textil- és ruhaboltokat. Gazdasági hatalmukat tükrözte a szép számú oktatási intézmény - Izraelita Szövetség -, saját kaszinójuk, és a sok zsinagóga, ahol imára és ünnepekre gyűltek. Minden bizonnyal Elvira Cohen is valamelyik templomban fog parádézni grosgrain ruhájában, amelyet éppen akkor próbáltam rá, mikor Rosalinda Fox harmadszorra állított be váratlanul.

A nappaliban várakozott látszólag nyugtalanul álldogálva az egyik erkélyajtóban. Két megrendelőm távolságtartó udvariassággal köszöntötte egymást, az angol hölgy szórakozottan, a szefárd meglepetten és kíváncsian.

– Van egy gondom - mondta hozzám sietve, ahogy az ajtócsapódás jelezte, hogy egyedül vagyunk.

– Mondja csak! Szeretne helyet foglalni?– Inkább csak egy italt szeretnék. A drink, please.– Attól félek, nem tudok mással szolgálni, mint teával, kávéval vagy egy pohár vízzel.– Evian?Megráztam a fejem, miközben arra gondoltam, hogy be kell rendeznem egy kisebb

bárszekrényt, hogy válságos pillanatokban lelket tudjak önteni ügyfeleimbe.– Never mind - sóhajtotta, miközben bágyadtan leereszkedett a kanapéra. Én a szemben

lévő fotelben foglaltam helyet, gépies fesztelenséggel dobtam keresztbe a lábam, és vártam, hogy beszámoljon meglepetésszerű látogatásának okáról. Elővette a cigarettatárcáját, rágyújtott, és hanyag mozdulattal a kanapéra dobta a tárcát. Az első sűrű, mély szippantás után rájött, hogy nem kínált meg, elnézést kért, és olyan mozdulatot tett, mintha helyre akarná hozni a hibát. Megállítottam egy „nem, köszönömmel”. Rövidesen újabb ügyfél érkezését vártam, és nem akartam dohányszagú ujjakkal matatni a próbaszoba bensőséges terében. Lezárta a cigarettatárca fedelét, és végre megszólalt.

– Szükségem van egy evening gown... ööö... egy feltűnő estélyire ma estére. Várástalan program adódott, és úgy kell megjelennem, mint egy princess.

– Mint egy hercegnő?-Right. Mint egy hercegnő. Nem szó szerint, obviously. Szükségem van valami nagyon-

nagyon elegánsra.– A megrendelt estélyi már kész van a második próbára.– Be tudja fejezni ma estére?– Teljességgel lehetetlen.– És valami más modellt?– Attól félek, nem lehetek a segítségére. Nem tudok mit ajánlani, mivel nem dolgozom

konfekcióáruval, csak rendelésre varrók.Újból mélyet szívott a cigarettából, de most nem elmélázva, hanem rám szegezte tekintetét

a füstfelhőn keresztül. Arcáról eltűnt az előző alkalmakkor megfigyelt, gondtalan kislánytekintet, és most egy ideges, de eltökélt nő nézett rám, aki nem adja fel könnyen.

– Szükségem van valami megoldásra. Amikor elköltöztem Tangerből Tetuanba, akkor összeraktam néhány trunks... néhány ládát, hogy elküldjem anyámnak Angliába, tele olyasmivel, amit már nem fogok használni. Valami tévedés folytán a láda, amiben az összes evening gowns, az estélyi ruháim voltak, várástalanul szintén ott kötött ki, és arra várok, hogy küldjék nekem back, vissza. Most tudtam meg, hogy ma estére hivatalos vagyok egy fogadásra by the Germán consul, a német konzulhoz. Ööö... It’s the first time, ez az első alkalom, hogy nyilvánosan meg fogok jelenni egy eseményen annak a... a... a személynek a kíséretében, akivel nagyon különleges... liason köt össze.

Gyorsan beszélt, de megfontoltan, igyekezett, hogy mindent megértsek tört spanyol nyelvén, amibe, mivel ideges volt, még több portugál hangzású szót kevert, és sokkal több angol kifejezéssel fűszerezte meg, mint előző találkozóink bármelyikén.

– Well, it is... ööö... It’s nagyon fontos for.. .for.. .for him, annak a személynek, és nekem, hogy jó benyomást tegyek a German colony, a német kolónia tagjai közt Tetuanban. So far, eddig, Mrs. Langenheim segített, hogy megismerjem néhányukat személyesen, mert ő half English, félig angol, ööö... de ma este lesz az első alkalom, hogy nyilvánosság előtt jelenek meg ezzel a személlyel, openly together, nyíltan együtt, és ezért kell extremly well dressed mennem, nagyon-nagyon jól öltözötten, és... és...

Félbeszakítottam, nem volt rá semmi szükség, hogy tovább fárassza magát, hiszen hiába volt minden.

– Rettenetesen sajnálom, komolyan. Igazán örülnék, ha tudnék segíteni önnek, de ez teljességgel lehetetlen. Ahogy már mondtam, semmi kész ruhát nem tartok a szabászaton, és képtelenség, hogy néhány óra alatt befejezzem az estélyi ruhát, legalább három vagy négy napra van hozzá szükségem.

Gondolataiba merülten nyomta el a csikket. Az ajkába harapott, és várt néhány pillanatot, mielőtt felemelte a tekintetét, hogy újabb, nyilvánvalóan igen kínos kérdést intézzen hozzám.

– Lehetséges lenne, hogy kölcsönadja egyik estélyi ruháját?Nemet intettem, miközben valami hihető indokot próbáltam hamarjában kiötleni, hogy ne

kelljen felfednem a szomorú igazságot, hogy valójában nem volt nekem egy sem.– Azt hiszem, nem. Minden ruhám Madridban maradt, mikor kitört a háború, és

lehetetlenség volt visszaszereznem. Alig néhány utcai ruhámat hoztam el, de semmi estére valót. Tudja, nagyon keveset veszek részt a társasági életben. Vőlegényem Argentínában van, és én...

Legnagyobb megkönnyebbülésemre azonnal közbevágott.-I see, értem.Néhány örökké tartó pillanatig csendben ültünk, kerülve egymás tekintetét, feszengésünket

azzal próbáltuk álcázni, hogy a helyiség ellentétes pontjaira meredtünk. Egyikünk az erkélyek irányába, másikunk a nappalit az előszobától elválasztó boltívre. Végül Rosalinda törte meg a feszültséget.

-I think I must leave now. Mennem kell.– Higgye el, hogy nagyon sajnálom. Ha több idő állna a rendelkezésünkre. ..Nem fejeztem be a mondatot, hirtelen rájöttem, hogy semmi értelme még egyszer felidézni

azt, ami megváltoztathatatlan. Próbáltam témát váltani, elterelni a figyelmét a szomorú valóságról, ami egy hosszú, kudarcba fulladt estét ígért a férfival, akibe - kétség sem fért hozzá - szerelmes volt. Továbbra is izgatott ennek a nőnek az élete, aki néha olyan fesztelen és oldott volt, most pedig önmagába forduló tekintettel szedte össze a holmiját, és lépett az ajtóhoz.

– Holnap minden készen fog állni a második ruhapróbára. Rendben? - mondtam vigasztalásképpen, de hiába.

Félszegen elmosolyodott, és anélkül hogy egy szót is szólt volna, elment. Egyedül maradtam, mozdulatlanul álltam egy percig, részben rosszul éreztem magam, hogy képtelen voltam segíteni egy bajban lévő ügyfélnek, részben kíváncsivá tett Rosalinda Fox szemem előtt zajló sorsának különös alakulása, ez a fiatal, világjáró anya, aki olyan könnyedén hagyja el estélyivel teli bőröndjét, mint aki egy esős délutáni kapkodásban a park padján vagy a kávéházi asztalon felejti a tárcáját. Kinéztem az erkélyen át a zsalugáter takarásában, és láttam, hogyan vág át az utcán. Komótosan lépkedett egy élénkvörös automobil felé, amely a kapu előtt állt. Azt gyanítottam, hogy valaki várja, talán a férfi, akinek annyira szeretett volna örömet szerezni aznap este. Nem tudtam legyőzni kíváncsiságom, és előrehajoltam, hogy lássam az arcát, fejemben elképzelt jeleneteket játszva le. Feltételeztem, hogy egy németről van szó, nyilvánvalóan ez az oka, hogy annyira vágyik jó benyomást tenni honfitársai között. Azt képzeltem, hogy fiatal, vonzó életművész, nagyvilági és határozott, mint Rosalinda. Alig volt időm újabb agyszüleményeket kiötölni, mert a kocsihoz ért, kinyitotta a jobboldali ajtót -

amelyről azt hittem, hogy a vezető melletti ülés -, és legnagyobb megdöbbenésemre ott volt a kormány, és ő maga szándékozott vezetni. Senki nem várta a jobbkormányos, angol gépkocsiban, egyedül gyújtotta be a motort, és egyedül ment el, ahogy jött. Férfi és ruha nélkül aznap estére, és nagy valószínűséggel a legcsekélyebb remény nélkül, hogy megoldást talál gondjára a délután során.

Miközben próbáltam a találkozó keserű ízét kitörülni a számból, elkezdtem helyükre rakni a tárgyakat, amit Rosalinda jelenléte felforgatott. Összeszedtem a hamutartót, lefújtam az asztalról az odahullott hamut, cipőorral lesimítottam a szőnyeg csücskét, és sorrendbe raktam az újságokat, amelyeket Rosalinda lapozgatott, miközben én Elvirita Cohent szolgáltam ki. Behajtottam a Helena Rubinstein ajkán pirosló rúzs hirdetésénél nyitva felejtett Harper's Bazaart, és már majdnem becsuktam volna a Madame Figaro tavaszi számát is, amikor felismertem egy modell fényképét, ami halványan ismerősnek tűnt. Mint egy madárraj reppent fel fejemben ezernyi emlék a régi időkből. Tudatában sem voltam, hogy mit csinálok, csak teli torokból ordítottam Jamila nevét. O pedig repült a nappaliba, mint egy bolond.

- Rohanj el Frau Langenheimhez, és kérd meg, hogy azonnal szóljon Rosalinda Foxnak. Azonnal jöjjön ide, mondd meg, hogy rendkívül sürgős ügyről van szó.

18

- A modell megalkotója, drága kis tudatlanom, Mariano Fortuny y Madrazo, a nagy Mariano Fortuny fia, aki minden bizonnyal Goya után a XIX. század legnagyobb festője volt. Fantasztikus művész, apropó, sok szállal kötődött Marokkóhoz. Az afrikai háború alatt került ide, és lenyűgözte a fény és az egzotikus vidék, és tett róla, hogy ezt minél több festményen örökítse meg. Legismertebb képe, éppen ezért, a Tetuani csata. És ha az idősebb Fortuny remek festő volt, fia valóságos zseni. Maga is fest, de velencei műtermében emellett díszleteket is tervez színdarabok számára, fényképész, feltaláló, a klasszikus eljárások kutatója, textilek és olyan modellek tervezője, mint a mitikus Delphos, amelyet te, kis komédiásom, most koppintottál le, feltételezem, igen jól sikerült, házi kivitelben.

Félix a kanapén heverve fecsegett kezében a divatlappal, amelynek egyik illusztrációjától lendültek mozgásba emlékeim a délelőtt során. Én kimerültén a délutáni, megerőltető munkától, mozdulatlanul hallgattam a fotelből, és annyi erő sem maradt bennem aznap este, hogy két ujjam között megtartsam a tűt. Éppen befejeztem a mesélést az elmúlt órák eseményeiről, kezdve azzal a perccel, mikor ügyfelem olyan hangos fékcsikorgással adta hírül, megérkezett, hogy az erkélyre csalta az összes szomszédot. Felrohant, hatalmasan dübörögve a lépcsőfokokon. Kitárt ajtóval vártam, köszönésre nem vesztegettem az időm, hanem elmondtam az ötletem.

- Megpróbálunk egy ál-Delphost varrni vész esetére. Tudja, miről beszélek?– Egy Fortuny-féle Delphost? - kérdezte hitetlenkedve.– Egy hamis Delphost.– Gondolja, hogy sikerülni fog?Egy percig farkasszemet néztünk. Szeméből újra reménykedés áradt. Hogy az enyémből

mi áradhatott, azt nem tudtam meg soha. Talán eltökéltség, vakmerőség, győzni akarás, a válságos pillanatból való sikeres kilábalás vágya. Valahol mélyen a kudarctól való félelem is megbújt benne, de iparkodtam, hogy ezt gyanítani se lehessen.

– Már csináltam ilyet, és szerintem most is sikerülni fog.

Megmutattam neki a kiszemelt anyagot, egy hosszú vég szürkéskék szatén, amit Candelaria szerzett utolsó táncában a csencselés szeszélyes művészetével. Természetesen szót sem ejtettem az anyag eredetéről.

– Hánykor kezdődik az összejövetel, amin részt kell vennie?– Nyolckor.Ránéztem az órámra.– Rendben, akkor a következőt fogjuk tenni. Most mindjárt egy óra, ahogy befejezem a

ruhapróbát, ami tíz perc múlva kezdődik, bevizezem az anyagot, és megszárítom. Négy-öt órára van szükségem, ami rögtön este hatot jelent. Legalább másfél óra kell a varráshoz, ez nagyon egyszerű lesz, csak néhány egyenes vonal, minden mérete megvan már, nem lesz szükség próbára. De még így is kell majd egy kis idő a varráshoz és a végek eldolgozásához. így már a határidő közelében járunk majd. Hol lakik? Bocsássa meg a kérdést, nem a kíváncsiság hajt...

– A Palmeras sétányon.Gondolhattam volna, Tetuan legjobb villái arrafelé voltak. A város déli részén terült el ez a

félreeső, előkelő negyed, a parkhoz közel, szinte a tekintélyt parancsoló Gorgues lábainál, teli kertekkel határolt hatalmas házakkal. Határában a gyümölcsösök és nádasok kezdődtek.

– Ebben az esetben nem fogom tudni házhoz szállíttatni a ruhát.Kérdően tekintett rám.– Ide kell jönnie felöltözni - magyaráztam. - Jöjjön fél nyolcra, kifestve, kész frizurával,

útra készen, hozza magával a cipőt és az ékszereket, amit viselni fog. Azt tanácsolom, hogy ne legyen túl sok, sem túl látványos, a ruha nem igényli, sokkal elegánsabb lesz szolid kiegészítőkkel. Érti?

Tökéletesen értette. Értette, és megkönnyebbülten köszönte meg erőfeszítésem, majd újra eltávozott. Fél óra múlva Jamila segítségével hozzáfogtam rövid, magányos divatszabói pályafutásom legvakmerőbb rögtönzéséhez. Tudtam azonban, mibe vágok, mert a Donã Manuélánál töltött időkben egyszer segédkeztem ebben a munkában egy hasonló alkalommal. Egy választékos ízlésű, ám változó anyagi eszközökkel rendelkező megrendelőnek készítettük el, Elena Barea volt a neve. Ha éppen bővelkedett a javakban, akkor drága modelleket varrtunk a számára, a legnemesebb anyagokból. Azonban eltérően köreinek hasonló körülmények között élő hölgyeitől, akik, ha megcsappantak a bőséges pénzforrások, utazásokat találtak ki, egyéb elfoglaltságokat, vagy beteget jelentettek ürügyként felhozva, hogy miért nem tudják vállalni a további megrendeléseket. Ő ezt soha nem rejtette véka alá, ha szűkösebb idők is jártak férje váltakozó sikerű üzletére, Elena Barea soha nem hagyott fel a szabóság látogatásával. Eljött újra és újra, szégyenérzet nélkül nevetett vagyona illékonyságán, és a tulajdonosnővel kéz a kézben találták ki a régi modellek átalakítását, hogy akár újnak is elmenjenek átszabva a ruhát vagy új kiegészítőket biggyesztve rá és újjávarázsolva legváratlanabb részeit. Vagy jó érzékkel kevésbé drága szöveteket és eljárásokat választott, amelyek egyszerűbb munkát igényeltek. És így elérte, hogy számlái végösszege igencsak lesoványodott anélkül, hogy ez eleganciája rovására ment volna. Az éhség leleményessé tesz, jelentette ki kacagva. Se anyám, se Donã Manuela nem hitt a szemének, amikor egy nap a legkülönösebb megrendeléssel állított be hozzánk.

- Erről akarok egy másolatot - mondta, miközben egy vérvörös anyagba csavart, hosszú, henger alakú dobozt vett elő. Elképedésünket látva elnevette magát. - Ez itt, hölgyeim, egy Delphos, egyedülálló ruhadarab. A művész Fortuny kreációja, Velencében készítik, és csak az európai nagyvárosok legelőkelőbb üzleteiben lehet kapni. Nézzék, micsoda szín, nézzék, micsoda pliszírozás! Hogy milyen technikával érik ezt el, a tervező tökéletes titokban tartja. Úgy simul az emberre, mint egy kesztyű. És én, drága Manuélám, én akarok egy ilyet. Egy hamisítványt, természetesen.

Ujja közé csippentette az anyag egyik végét, és abrakadabra egy fényűzően ragyogó, vörös szaténruha bukkant elő, mely a földig ért, tökéletes eséssel és egyenesen végződött, alul kerekre szabva. Hosszú tunikaféleség volt ezernyi apró, függőleges hajtással díszítve.

Klasszikus vonalú, egyszerű, különleges. Négy-öt év is eltelt azóta a nap óta, de emlékezetemben hiánytalanul őriztem meg a ruhakészítés műveletének szakaszait, mert tevékenyen vettem részt minden mozzanatában. Rosalinda Fox esetében az eljárás ugyanaz lesz, mint Elena Bareánál, az egyetlen nehézséget az jelentette, hogy alig volt időnk, és erőltetett menetben kellett dolgozni. Jamilával, aki végig segített, több fazéknyi vizet forraltunk, és megtöltöttük a fürdőkádat. Égette a kezem, de belenyomtam az anyagot, és hagytam ázni. A fürdőszoba megtelt párával, miközben idegesen figyeltük a kísérlet alakulását, miközben gyöngyözött homlokunkon a veríték, és sűrű vízgőz fedte tükörképünk. Egy kis idő elteltével úgy döntöttem, hogy ki lehet venni a felismerhetetlen, sötét színűre vált szatént. Kicsavartuk belőle a vizet, egy-egy végét ragadva meg az anyagnak, minden erőnkkel tekertük két ellentétes irányba, ahogy azt oly sokszor tettük a La Luneta panzió lepedőivel, hogy az utolsó csepp vizet is kifacsarjuk belőlük, mielőtt a napra terítettük őket száradni. A különbség az volt, hogy a szatént nem terítettük szét, hanem éppen fordítva, a cél az volt, hogy száradás közben a lehető legszorosabban összecsavarva maradjon, hogy mire elpárolgott belőle minden nedvesség, a lehető legtöbb redőbe gyűrődjön a karikába csavarodott selyem. Aztán az összetekeredett anyagot egy lavórba raktuk, és ketten cipelve felmentünk vele a tetőteraszra. Csavartunk még egyet a két végén ellentétes irányba, amíg vastag kötélnek nem nézett ki, és össze nem ugrott, akár egy hatalmas rugó. Aztán egy nagy fürdőlepedőt terítettünk a földre, és mint egy feltekeredett kígyót ráhelyeztük a ruhakezdeményt, amelyben néhány óra múlva angol megrendelőm fog pompázni első nyilvános szereplésén annak a rejtélyes férfinak az oldalán.

Hagytuk az anyagot a napon száradni, közben lesiettünk a konyhába, úgy megraktuk szénnel a sparheltet, hogy szinte izzott, amíg olyan forróság nem lett, mint egy kazánházban. Mire a konyha meleg lett, mint egy kemence, és úgy éreztük, hogy a délutáni nap ereje már hanyatlóban van, visszamentünk a tetőre, és felszedtük az összecsavarodott szatént. Újabb törülközőt terítettünk a sparhelt öntöttvas lapjára, és ráhelyeztük a még gyűrűbe tekeredett anyagot. Anélkül hogy kibontottam volna, tíz percenként fordítottam egyet rajta, hogy a széntüzelésű kályha melege egyenletesen szárítsa. Egy darab maradék anyagból, két látogatás között a konyhában, varrtam egy övét három réteg betétvászonból, amit simára vasalt, széles selyemcsíkkal húztam be. Délután ötkor levettem a vaslapról az összecsavarodott anyagot, és átvittem a műhelybe. Úgy nézett ki, mint egy forró hurka, senki ki nem találta volna, egy órán belül mi lesz vele a szándékom.

Kiterítettem a szabóasztalra, és nagyon lassan, rendkívül óvatosan elkezdtem kitekerni a csőszerű torzszülöttet. Varázslatos módon pliszírozott, ragyogó, gyönyörű selyemszatén bontakozott ki ideges tekintetem előtt és Jamila legnagyobb megdöbbenésére. A pliszírozás nem lett állandó, ahogy az eredeti Fortuny-modellen, mert sem az eszközeink, sem az ismereteink nem voltak meg hozzá, de sikerült hasonló hatást elérnünk, ami legalább egy estén át ki fog tartani, e különös estén, ahol megrendelőmnek feltűnést kell keltenie. Kicsavartam az anyagot teljes hosszában, és hagytam kihűlni. Aztán négy darabra vágtam, melyekből henger alakú, szűk ruhát varrtam, amelynek úgy kell simulnia a testre, mint egy második bőr. Egyszerű, kerek nyakkivágást készítettem, és beszegtem a karkivágást. Nem volt idő díszesen eldolgozni az anyagot, de egy bő óra alatt elkészült a hamis Delphos, a haute couture világában forradalmian új modell kapkodós, házi kivitelezése, egy csalóka utánzat, mely azonban képes lesz lenyűgözni mindazokat, akik górcső alá veszik az asszonyt, aki alig harminc perc múlva viselni fogja.

Éppen azt próbálgattam, hogyan illik rá az öv, amikor szólt a csengő. Csak ekkor jöttem rá, milyen rémesen nézhetek ki. A forróságtól kivert a víz, tönkretette a sminkem és a frizurám, a

meleg és az erőlködés, hogy jó alaposan kicsavarjuk az anyagot, a fel-le szaladgálás a tetőteraszra és az egész délutánon át tartó, megfeszített munka úgy kikészített, mintha a nehéz lovasság vágtázott volna át rajtam. Berohantam a szobámba, miközben Jamila kisietett ajtót nyitni, ruhát cseréltem sietve, megfésülködtem, kicsinosítottam magam. A munka eredménye kielégítő volt, és én sem maradhattam el mögötte.

Rosalinda elé siettem, azt hittem, hogy a nappaliban fog várni, de ahogy elmentem a műhely nyitott ajtaja előtt, megláttam alakját az estélyit viselő próbababa előtt. Nekem háttal állt, nem tudtam, milyen arcot vághat. Az ajtóból csak annyit kérdeztem: - Tetszik?

Rögtön felém fordult, de nem válaszolt. Fürge léptekkel hozzám sietett, megfogta a kezem, és erősen megszorította.

- Köszönet érte, köszönet, ezer köszönet.Haját tarkóján kontyba fogta, természetes hullámait a szokásosnál jobban hangsúlyozva ki.

Szeme és járomcsontja finoman volt kifestve, azonban ajkán a rúzs annál feltűnőbb volt. A tűsarok szinte egy arasznyival emelte meg eredeti magasságát. Egy pár hosszú, isteni fehéraranyba foglalt briliáns lógott a füléből egyetlen ékszerként. Könnyű parfümillat lengte körül. Kibújt utcai ruhájából, és rásegítettem az estélyit. A tunika szabálytalan pliszírozása lágy kékséggel, érzékien omlott végig testén, kiemelve filigrán csontozatát, karja finomságát, elegánsan és ragyogóan követve, fedve fel testének vonalait. Derekára illesztettem a széles övét, és hátul megkötöttem. Szótlanul csodáltuk a végeredményt a tükörben.

– Ne mozduljon - mondtam.Kiszaladtam a folyosóra, Jamila után kiáltottam, és betessékeltem. Ahogy meglátta

Rosalindát felöltözve, a szája elé kapta a kezét, hogy ne kiáltson fel ámulattal vegyes csodálatában.

– Forduljon egyet, hogy jól láthassa. A munka nagy részét Jamila végezte. Nélküle nem tudtam volna elkészülni vele.

Rosalinda hálásan mosolygott Jamilára, megpördült néhányszor bájosan, kecsesen. Arab szolgálóm zavarban volt, félénken, de boldogan figyelte.

– És most siessen! Tíz perc múlva nyolc.Jamila és én kiléptünk az egyik erkélyre, hogy lássuk elmenni, mindketten némán,

egymásba karolva elbújtunk az egyik sarok mögé, hogy ne lehessen észrevenni minket az utcáról. Már majdnem teljesen besötétedett. Lenéztem, tekintetemmel a kis piros gépkocsi után kutatva, de helyette egy feketén csillogó, lenyűgöző automobilt találtam elöl kis zászlókkal, színüket a távolság és a kevés fény miatt nem tudtam kivenni. Amint a kék selyembe burkolt sziluett megjelent a kapuban, az automobil lámpái felgyulladtak, egy egyenruhás férfi szállt ki a sofőrülés mellől, és gyorsan kinyitotta a hátsó ajtót. Vigyázzállásban várakozott, amíg Rosalinda elegáns méltósággal ki nem lépett az utcára, és néhány rövid lépéssel a kocsihoz nem ért. Nem sietett, büszkén és magabiztosan vonult. Nem tudtam kivenni, ül-e valaki más is a hátsó ülésen, mert amint Rosalinda elhelyezkedett, az egyenruhás férfi becsapta az ajtót, és fürgén visszaült a helyére. A jármű elindult, nagy lendülettel vetve bele magát az éjszakába, benne egy izgatott asszonnyal és rajta a divatszalonok történetének legcsalárdabb hamisítványával.

19

A következő nap minden visszatért a megszokott kerékvágásba. Kora délután csengettek, ami meglepett, mert nem volt bejegyezve ügyfél. Félix volt az. Egy szót sem szólt, csak becsússzam az ajtón, és becsukta maga mögött. Viselkedése meghökkentett, soha nem szokott korábban átjönni, mint a késő esti órákban. Mikor végre anyja kíváncsi pillantása a

kukucskáló mögül már nem láthatta, gúnyosan hadarva ennyit mondott: - Elég kinyitni a szemed, drágám, hogy lásd, mennyire fellendült az üzlet!

– Ez meg hogy jön ide?– Hát az a mennyei hölgy, akivel most futottam össze a kapuban?– Rosalinda Fox? Próbálni jött. Mi több, ma reggel hálája jeléül küldetett egy csokor

virágot is. Ő az, akinek tegnap segítettem kimászni a csávából.– Nem mondod, hogy az a vékony kis szőke, akivel összefutottam, viselte a Delphost?– Ő bizony.Néhány pillanatig csak elégedetten ízlelgette, amit megtudott. Aztán tettetett

egykedvűséggel folytatta.– Nahát, nahát, milyen érdekes! Egy nagyon-nagyon különleges hölgy gondját sikerült

megoldanod.– Különleges, de mitől?– Hát attól különleges, kedvesem, hogy minden bizonnyal ügyfeled kezében van ma a

legtöbb hatalom, és bármilyen ügyet elintéz a Protektorátusban. Kivéve, ami a ruhatárát illeti, de arra itt vagy neki te, a koppintás császárnője.

– Nem értelek, Félix.– Csak nem azt akarod mondani, hogy nem tudod, ki ez a Rosalinda Fox, akinek tegnap

egy remekbe szabott modellt ütöttél össze néhány óra alatt?– Egy angol, aki élete nagy részét Indiában töltötte, és van egy ötéves fia.– És egy szeretője.– Egy német.– Hideg, hideg.– Nem német?– Nem, drágaságom. Nagyon, de nagyon el vagy tévedve.– Honnan tudod?Huncutul vigyorgott.– Mert ezt mindenki tudja Tetuanban. Másnak a szeretője.– Kinek?– Egy fontos embernek.– Kinek? - ismételtem a zakója ujját ráncigálva, annyira kíváncsivá tett.Csibészesen elmosolyodott, színpadias gesztussal eltakarta a száját, mintha nagy titkot

akarna elárulni. Lassan tagolva súgta a fülembe: - Kis barátnőd a biztos úr szeretője.– Vázquez rendőrkapitányé? - kérdeztem hitetlenkedve.Feltételezésemre nagyot nevetett, aztán megmagyarázta.– Nem, te kis bolond, dehogyis. Claudio Vázquez csak a rendőrség irányításával van

megbízva, hogy kordában tartsa a helyi bűnözést, és azt a seregnyi agyamentet, akik a beosztottjai. Erősen kétlem, hogy akadna ideje félrelépni, és azt még inkább, hogy szeretőt tartson, akinek medencés villát bérel a Palmeras sétányon. A te ügyfeled szeretője, édesem, Juan Luis Beigbeder y Atienza alezredes, Spanyolország főbiztosa Marokkóban, és a Szuverén Területek főkormányzója. Hogy megértsd, ez az egész Protektorátus legfontosabb katonai és közigazgatási tisztsége.

– Biztos vagy te ebben, Félix? - suttogtam.– Anyám kicsattanó egészségnek örvendjen, mint egy mai csirke, nyolcvanéves koráig, ha

hazudok. Senki nem tudja, mióta vannak együtt, a nő alig egy hónapja telepedett le Tetuanban, ami épp elég időnek bizonyult ahhoz, hogy már mindenki tudja, ki ő, és hogy kettejük között milyen jellegű a kapcsolat. A fickó főbiztos, mióta nem is olyan régen a burgosi kormány hivatalosan is kinevezte, jóllehet a háború kezdete óta ellátta ezt a feladatot. Azt beszélik, hogy Franco rendkívül elégedett vele, mert megállás nélkül verbuválja neki a harcos arabokat, és küldi a frontra.

Legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy Rosalinda Fox a nacionalista tábor egyik alezredesébe szerelmes.

– És milyen ember a főbiztos?Kérdésem kíváncsiskodó csengése hatalmas nevetésre késztette.– Beigbeder? Nem ismered? Igazság szerint mostanában nem szerepel annyit, ideje nagy

részét alighanem a Főbiztosi Hivatalban tölti, de azelőtt, mikor még belügyi megbízott volt, bármikor összefuthatott vele az ember az utcán. Akkoriban persze senki nem vett róla tudomást, csak egy volt a sok komolykodó, névtelen hivatalnok közül, és alig vett részt a társasági életben. Majdnem mindig magányosan járt, nem látogatta se a Lovas Klub, se a Nemzeti Szálló, se az Elefántcsont Szalon estélyi mulatságait, nem kártyázással verte el az idejét, mint tette azt például a kizökkenthetetlen Sáenz de Buruaga ezredes, aki a felkelés első napján a kaszinó teraszáról osztotta a parancsokat. Beigbeder visszafogott és elég magányos alak.

– Vonzó?– Engem aztán nem vonz egy cseppet sem, de lehet, hogy ti találtok benne valami férfias

bájt, ti nők elég furcsák tudtok lenni.– írd le nekem!– Magas, vékony, szigorú. Barna, jól fésült. Kerek szemüveg, bajusz, értelmiségi pillantás.

Tisztsége dacára és annak ellenére, hogy milyen idők járnak, civilben szokott járni, iszonyatosan unalmas öltönyökben.

– Házas?– Valószínűleg, habár látszólag itt mindig egyedül élt. Azonban nem ritka katonák

esetében, hogy nem viszik magukkal mindenhova a családot.– Kora?– A nő apja lehetne.– Nem tudom elhinni.Újra felnevetett.– Az a te bajod. Ha kevesebbet dolgoznál, és többet járnál el otthonról, akkor egyszer csak

összeakadnál vele, és a saját szemeddel bizonyosodhatnál meg róla. Néha szokott sétálni menni, de ilyenkor mindig két testőr kíséri. Azt mondják, hogy rendkívül művelt, igazi úr, több nyelven beszél, és sokat élt Spanyolországon kívül, szóval semmi köze a haza megmentőihez, akikhez itt hozzá kellett szoknunk, ugyan mostani tisztsége nyilvánvalóan azt jelenti, hogy az ő oldalukon áll. Lehet, hogy ügyfeled külföldön ismerkedett meg vele, hátha egyszer elmeséli neked, te meg továbbadod nekem, tudod, hogy imádom ezeket a romantikus sztorikat. Na, jó, kedvesem, már megyek is, elviszem moziba a vén boszorkányt. Dupla előadás lesz, Szulpic nővér és A megkeseredett Don Quintín, pompás délután vár rám! Ebben a gyötrelmes háborúban majd’ egy éve egy nézhető filmet sem adtak. Pedig micsoda kedvem lenne egy jó kis amerikai, zenés filmhez! Emlékszel Fred Astaire-re és Ginger Rogersre a Frakkban és klakkban?I just got and invitation through the mail / your presence is requested this evening / it’s formal: top hat, white tie and tails....

Dúdolva kitáncolt, én pedig bezártam mögötte az ajtót. Ez alkalommal nem anyja leselkedett utána a kémlelőlyukon át, hanem jómagam. Figyeltem, ahogy a vidám kis dalt dudorászva nagy csörgéssel elővette a kulcstartót a zsebéből, megkereste a kulcslyukat az ajtón, és bedugta a kulcsot a zárba. Amikor eltűnt, visszamentem a műhelybe, és folytattam a munkát, közben próbáltam nem hitelt adni az imént hallottaknak. Igyekeztem még egy kicsit dolgozni, de éreztem, hogy nincs kedvem hozzá. Vagy erőm. Vagy egyik sem. Eszembe jutott az előző nap lázas sietsége, és úgy döntöttem, hogy a délután további részét pihenésre fordítom. Gondoltam, hogy Félix és anyja példáján felbuzdulva moziba megyek, jár nekem egy kis ki-kapcsolódás. Ezzel az elhatározással a fejemben indultam el otthonról, de a lépteim

érthetetlen módon más irányt vettek, mint amerre kellett volna mennem, és az Espana téren kötöttem ki.

Virágágyak és pálmafák üdvözöltek, színes kaviccsal felszórt út és körben fehér épületek. A kőpadok, mint minden délután tele voltak párocskákkal és baráti társaságokkal. A közeli kávéházakból a marokkói rablóhús kellemes illata áradt. Átkeltem a téren, és a Főbiztosi Hivatal épülete felé haladtam, melyet annyiszor láttam már, mióta itt laktam, és olyan csekély érdeklődést ébresztett bennem eddig. A kalifa palotájához közel buja kertekkel körülvett, hatalmas, gyarmati stílusban épült, fehér ház adott otthont a spanyol közigazgatás legfontosabb kirendeltségének. A növényzet látni engedte a két emeletet és a harmadikat, amely beljebb kezdődött, a sarkokat díszítő tornyocskákat, a zöld zsalugátereket és a narancssárga tégladíszeket. Tiszteletet parancsoló, egykedvű, arab katonák álltak őrt a kovácsoltvas kapu előtt turbánban és hosszú köpenyben. Az afrikai spanyol hadsereg makulátlan öltözetű tisztjei jöttek-mentek a kis oldalajtón, csicseriborsó színű egyenruhában, dölyfösen feszítve a bricsesznadrágban és a kisuvickolt, magas szárú csizmában. Néhány marokkói katona is nyüzsgött errefelé európai szabású zubbonyban, bő nadrágban, vádlijukat barna fásliszerűség fedte. A kétféle színű, nacionalista zászló meg-meglengett a kék ég előtt, ami már a nyár közeledtét hirdette. Megálltam egy percre megbámulni az egyenruhás alakok szüntelen jövésmenését, amíg észre nem vettem, hogy mozdulatlanságom sokak pillantását magára vonzotta. Zavaromban és kínomban megfordultam, és visszamentem a térre. Mit kerestem a Főbiztosi Hivatal épülete előtt? Mire akartam ráakadni? Miért jöttem el idáig? Nagy valószínűséggel a semmiért, legalábbis semmi határozott célom nem volt, csak hogy közelről is lássam azt a helyet, ahol megrendelőm ismeretlen szeretője tölti mindennapjait.

20

A tavasz enyhe nyárba fordult világos estékkel, és mi Candelariával továbbra is megosztottuk a műhely nyereségét. A kötegnyi fontsterling a doboz mélyén lassan elérte a kifizetetlen számlához szükséges mennyiséget, és mivel már csak kevés hiányzott, hogy lejárjon a Continental határideje a kiegyenlítésre, jó érzéssel töltött el, hogy képes leszek neki eleget tenni, és végre megfizethetem szabadságom árát. A rádió és a sajtó változatlanul háborús hírekkel volt tele. Meghalt Mola ezredes, és elkezdődött a brunetei ütközet. Félix késő esti látogatásai nem maradtak el, Jamilával jól megvoltunk, közben spanyol nyelvtudása - melyet olyan édesen és furcsán beszélt - szépen fejlődött, és kezdett apróbb feladatokban is a segítségemre lenni, férceit, majd gombot, hurkot, bújtatót varrt fel. A műhely mindennapjainak egyhangúságát szinte semmi sem törte meg, csak a világítóudvar nyitott ablakain át a szomszéd lakásokból beszűrődő házimunka neszei és követhetetlen párbeszédfoszlányok. Hozzácsapódott a gyerekek szüntelen rohangálásának lármája a fenti lakásokban, akiknek már iskolai szünidő volt, lejártak játszani az utcára, néha csapatostul dübörögtek le, máskor egyenként. A zajok nem zavartak, épp ellenkezőleg, társaságot nyújtottak, és így kevésbé éreztem magam egyedül.

Július közepe felé, egy délután azonban a lárma és a kiáltozás szokatlanul hangos volt, a rohangálás sokkal izgatottabb.

- Itt vannak! Már itt vannak! - Egyre több kiáltás hangzott fel, sikolyok, ajtócsapkodás, zokogásba fúló nevek: - Concha, Concha! Carmel, drága nővérkém! Esperanza, végre!

Hallottam, hogy tologatják a bútorokat, és tucatnyiszor futkosnak fel-alá a lépcsőn. Hallottam nevetést, sírást, utasításokat. Töltsd meg a kádat, vegyél elő több törülközőt, hozzál ruhát, matracot; a kicsit, a kicsit, etessétek meg a kicsit! Megint sírás, meghatott felkiáltások, kacagás. Ételszag és edényzörgés a konyhában szokatlan időben. És megint, Carmela, ó

istenem, Concha, Concha! Jóval éjfél után ült el a lárma. Ekkor jött át végre Félix, és meg tudtam kérdezni, mi történt.

– Mi van Herreráéknál, hogy ennyire fel vannak bolydulva?– Hát nem hallottad? Megjöttek Josefina nővérei. Sikerült kihozni őket a vörös zónából.Másnap reggel megint hallottam a hangzavart, tevés-vevést, de valamit csitult a lárma.

Még így is azonban egész nap tartott a sürgés-forgás, jövés-menés, a csengő, a telefon, a gyerek szaladgálása a lépcsőházban. És közben sóhajtozás, kacagás, sírás, nevetés váltakozott. Délután csengettek nálam. Azt hittem, hogy közülük jött át valaki, talán szükségük van valamire, vagy szívességet akarnak kérni, vagy kölcsönbe akármit: fél tucat tojást, egy takarót, egy kis üveg olajat. De tévedtem. Látogatóm teljesen váratlan személy volt.

– Senora Candelaria azt üzeni, hogy amint csak tud, jöjjön a La Lunetába. Meghalt a tanító úr, don Anselmo.

Paquito, a hájas anyuka hájas fiacskája hozta az üzenetet verítékezve.– Menj előre, és mondd meg, hogy mindjárt megyek én is!Elmondtam Jamilának a rossz hírt, aki keserves zokogásra fakadt. Én ugyan egy

könnycseppet sem ejtettem, de szívből sajnáltam don Anselmót. Az izgága társaság összes tagja közül, akikkel együtt laktam a panzióban, ő állt hozzám a legközelebb, vele volt igazán szeretetteljes viszonyom. Felvettem a szekrényben található legsötétebb blézerem, mivel a ruhatáramban még nem akadt gyászruha. Jamila és én végigsiettünk az utcákon, beértünk a kapu alá, és felszaladtunk a lépcsőn. Nem tudtunk továbbmenni, mert férfiak sűrű csoportja tömörült a bejáratnál, teljesen eltorlaszolva azt. Könyökkel törtünk utat a tanító barátai és ismerősei között, akik tisztelettudóan várakoztak, hogy végső búcsút vehessenek tőle.

A panzió ajtaja nyitva volt, és még mielőtt átléptem volna a küszöböt, megcsapta orrom az égő gyertya illata, és kiszűrődött a kórusban imádkozó női hangok mormolása. Ahogy beléptünk, Candelaria elénk sietett. Egy szembeötlően szűk, fekete ruhába préselte magát, és tiszteletet parancsoló mellén egy Szűzanyát ábrázoló medál himbálózott ide-oda. Az ebédlő közepén álló asztalon, nyitott koporsóban feküdt don Anselmo hamuszürke teste vasárnapi öltözetben. Rápillantottam, és végigfutott a hideg a hátamon, éreztem, hogy Jamila a karomba markol. Két oldalról megcsókoltam Candelariát, aki hosszú könnycsíkot húzott fülem mögé.

– Itt fekszik, láthatod, ő is a harcmezőn esett el!Eszembe jutottak a két fogás között zajló összecsapások, melyeknek annyiszor voltam

tanúja. Repült a szardellagerinc és az afrikai dinnye ráncos, sárga héja az asztal egyik végéről a másikra. Mellé mérgezett tréfák, sértések, lándzsaként előreszegezett villák, az egyik vagy a másik fél harci kiáltásai. A kötözködések és a háziasszony soha be nem tartott fenyegetései a kilakoltatásról. Valóban harcmezővé avanzsált az ebédlőasztal. Próbáltam visszafojtani szomorú nevetésem. A két összeaszott nővér, a hájas anyuka és néhány szomszédasszony ült az ablak előtt, mindannyian tetőtől talpig gyászban a rózsafüzér misztériumát mormolták tompa, sírós hangon. Egy pillanatra felidéztem don Anselmo arcát Toledo cigarettával a szája sarkában, amint két köhögés között dühödten ordít, hogy fejezzék be az érte való imádkozást a büdös életbe már! De a tanító már nem volt az élők között, míg az asszonyok igen. És az elhunyt tetemével, ugyan még köztünk van, ugyan még meleg, ők már azt csinálnak, amit a kedvük tartja. Candelaria és én leültünk közéjük, a tulajdonosnő hangját az ima ritmusához igazította, és én úgy tettem, mintha követném, de gondolataim messze jártak.

Uram, irgalmazz.Krisztus, kegyelmezz.Gyékényből font székemet olyan közel húztam Candelariához, hogy a karunk összeért.Uram, irgalmazz.– Kérdeznem kell valamit, Candelaria - súgtam a fülébe.Krisztus, hallgass minket.Krisztus, hallgass meg minket.

– Mondjad, lelkem - válaszolt ugyanolyan halkan.Mennyei Atyaisten, irgalmazz nekünk.Megváltó Fiúisten.– Azt hallottam, hogy hoznak ki embereket a vörös zónából.Szentlélek Úristen.Szentháromság egy Isten.– Állítólag...Szentséges Szűz Mária, könyörögj érettünk.Istennek Szent Anyja.Szüzeknek Szent Szüze.– Ki tudná deríteni, hogyan megy ez?Krisztusnak Szent Anyja.Egyháznak Szent Anyja.– Minek azt neked tudni?Isteni Kegyelem Anyja.Tisztaságos Anya.Szeplőtelen Szűzanya.– Kimenteni anyámat Madridból és elhozni Tetuanba.Sérelem nélkül való Anya.Szűz virág, szent Anya.– Utána kell járnom...Szeretetre méltó Anya.Csodálatos Anya.– Holnap reggel?Jó tanács Anyja.Teremtőnk Anyja.Üdvözítőnk Anyja.– Amint lehet. És most hallgass már el, és imádkozz, hátha együttesen mégis feljuttatjuk

don Anselmót a mennyekbe.A halottvirrasztás hajnalig tartott. Másnap eltemettük a tanítót, a katolikus misszió

celebrálásában ünnepélyes halotti beszéddel és a legbuzgóbb hívőt is kielégítő szertartásossággal. A koporsót kikísértük a temetőbe. Heves szél fújt, mint oly gyakran Tetuanban, bosszantó szél, amely felkapta a kendőket, bebújt a szoknyák alá, és örvényt sodort az eukaliptuszlevelekből. Miközben az utolsó áldás is elhangzott a pap szájából, Candelariához hajoltam, és kíváncsian odasúgtam neki: - Ha a nővérek úgy tartották, hogy a tanító égetnivaló ateista, akkor nem értem, hogy rendeztek neki ilyen temetést.

– Hallgass már, hallgass, még a végén ott fog bolyongani a lelke a pokol tornácán, és eljön a szelleme megrángatni a bokánk alvás közben...

Minden erőmmel azon voltam, hogy ne nevessek fel.– Az isten szerelmére, Candelaria, ne legyen már olyan babonás!– Te engem csak hagyjál békén, mert én már öreg róka vagyok, és tudom, miről beszélek!Egy szó nélkül újra elmerült a liturgiában, és rám se pillantott, amíg el nem hangzott az

utolsó requiescat in pacem. Akkor a testet leeresztették a sírgödörbe, és mikor a sírásók rádobták az első lapát földet, a menet kezdett feloszlani. Szép rendben haladtunk a temető kovácsoltvas kapuja felé, mikor egyszer csak Candelaria lehajolt, mintha bekapcsolná a cipője csatját, hagyva, hogy a nővérek a hájas anyukával és a szomszédasszonyokkal együtt megelőzzék. Hátramaradva néztük, ahogy eltávolodik a hollóraj derékig érő, fekete fátyolban, félkendőben, ahogy itt nevezték.

– Gyerünk, menjünk el kettesben megemlékezni szegény don Anselmóról, mert én, lányom, ha bánatom van, farkaséhes leszek...

Elsétáltunk az El Buen Gusto cukrászdáig, kiválasztottuk a süteményeket, és leültünk megenni egy padra a templom előtti téren, a pálmafák és virágágyások közé. Végre feltehettem neki a kérdést, ami reggel óta a nyelvemen volt.

– Sikerült valamit kiderítenie?Habcsókkal teli szájjal bólintott.– A dolog elég bonyolult. És igencsak borsos ára van.– Mondja.– Van valaki, aki az egészet intézi Tetuanból. Nem tudtam kideríteni minden részletet, de

úgy tűnik, hogy Spanyolországban a szálakat a Vöröskereszt mozgatja. Ok találják meg a személyeket a vörös zónában, és valahogy eljuttatják őket az egyik keleti parti kikötőbe, de azt ne kérdezd, hogy miként, mert arról gőzöm sincs. Álruhában, teherautón, gyalogosan, vagy isten tudja, hogy. A lényeg, hogy ott hajóra rakják őket. Akik nacionalista területre igyekeznek, azokat Franciaországba viszik, és a baszk határon át léptetik be Spanyol-országba. Akik Marokkóba szeretnének jönni, azokat Gibraltárba küldik, ha lehet, ugyan a helyzet nagyon veszélyes, és először más földközi-tengeri kikötőbe kell vinni őket. A következő állomás szokott lenni Tanger, és utána a végén Tetuan.

Éreztem, hogy gyorsabban ver a szívem.– És tudja maga, hogy kivel kellene beszélnem?Kicsit szomorúan mosolyodott el, és kedvesen megpaskolta a combom porcukor felhőt

hagyva a szoknyámon.– Mielőtt még bárkivel is beszélnél, a legelső, hogy rendelkezésedre álljon egy vastag

kötegnyi bankó. Fontsterlingben. Nem megmondtam, hogy az angolok pénze a legjobb?– Érintetlenül megvan, amit ezekben a hónapokban raktam félre -jegyeztem meg tudomást

sem véve a kérdésről.– Még ott van a számlád a Continentalnál.– Lehet, hogy futja mindkettőre.– Azt erősen kétlem, lelkem. Ez kettőszázötven fontba kerülne.Hirtelen kiszáradt a torkom, és a leveles tészta úgy ragadt rá, mint a csiriz. Köhögni

kezdtem, és Candelaria megveregette a hátam. Amikor végre le tudtam nyelni, kifújtam az orrom, és megkérdeztem: - És maga, Candelaria, nem tudna kölcsönadni?

– Nekem egy vasam sincs, gyermekem.– És amit a szabászatból kapott?– Azt már elköltöttem.– Mire?Nagyot sóhajtott.– Hogy kifizessem ezt a temetést, az utóbbi időkben a gyógyszert és egy halom kifizetetlen

számlát, amit don Anselmo hagyott maga után szerte a városban. És még szerencse, hogy Máté doktor a barátom, és nem kért semmit a vizitekért.

Hitetlenkedve meredtem rá.– De neki kellett, hogy legyen megspórolt pénze a nyugdíjából! - értetlenkedtem.– Egy krajcárja sem maradt.– Ez lehetetlen, hónapok óta ki se mozdult otthonról, nem költött semmire sem...Részvéttel és szomorúsággal vegyes kajánsággal mosolyodott el.– Nem tudom, hogy intézte az öreg kötöznivaló, de minden megtakarított pénzét a

Vöröskeresztnek jutatta.Jóllehet távol voltam tőle, hogy akkora összeggel bírjak, amivel anyámat Marokkóba

hozzam úgy, hogy közben kiegyenlítsem tartozásomat is, a gondolat nem hagyott nyugodni. Aznap este alig aludtam, csak ez foglalkoztatott, végiggondoltam ezerszer is. A legvadabb ötleteket találtam ki, megszámoltam, és még ezerszer újraszámoltam a félretett bankókat, de

hiába igyekeztem, nem sikerült megsokszoroznom őket. De hajnal felé hirtelen eszembe jutott a megoldás.

21

A beszéd, nevetgélés és az írógép kopogása egyszerre hallgatott el, ahogy a négy szempár rám meredt. A helyiség szürke volt, füstös, bűzlött a dohánytól és a nehéz, savanyú emberszagtól. Nem hallatszott más csak az ezernyi légy zümmögése és fejünk felett a ventilátor falapátjainak fáradt csapásai. Néhány pillanat múlva elismerően füttyentett egy a folyosón éppen arra járó férfi, aki meglátott, hogy ott állok legjobb kosztümömben négy asztal között, melyek mögött négy verítékező, ingujjra vetkezett alak dolgozott lázasan. Vagy legalábbis úgy tettek.

– Vázquez rendőrkapitányhoz jöttem - közöltem.– Nincs benn - mondta a legkövérebb.– De nemsokára visszajön - tette hozzá a legfiatalabb.– Megvárhatja - toldotta meg a legsoványabb.– Foglaljon helyet, ha úgy gondolja - kontrázott rá a legidősebb.Leültem egy gumival behúzott székre, és mozdulatlan várakoztam másfél órát. A

végtelennek tűnő kilencven percen át a férfinégyes úgy tett, mintha újból buzgón tevékenykednének, valójában azonban nem ez történt. Csak tettették a munkát, szemtelenül méregettek, és kettőbe hajtott újsággal csapdosták a legyeket, trágár grimaszokat vágtak, üzeneteket firkáltak egymásnak minden bizonnyal a mellemről, a hátsómról vagy lábamról, illetve arról, hogy mi mindent meg nem tennének velem, ha egy kicsit kedvesebbnek mutatkoznék. Végül befutott don Claudio, és akár egy egyszemélyes zenekar, még szaladtában lekapta a fejéről a kalapot, kibújt a zakójából, elkezdett utasításokat osztogatni, és közben megpróbált kisilabizálni egy adag feljegyzést, amit valaki hirtelen a kezébe nyomott.

– Juárez, a Comercio utca sarkára futólépésben! Késeitek. Cortés, hogyha a gyufásdobozt nem teszed vissza az asztalomra, amíg tízig számolok, úgy seggbe billentelek, hogy se perc alatt Ifniben találod magad, azt garantálom! Bautista, hogy áll a búzapiaci lopás ügye? Canete...

Elhallgatott. Elhallgatott, mert meglátott. És Canete, aki a sovány volt, nem kapott feladatot.

– Jöjjön! - szólított fel kurtán, és a szoba másik végében nyíló irodára mutatott. Visszabújt a zakójába, amit már majdnem levett.

- Cortés, a gyufa ráér. A többiek a dolgukra! - parancsolta.Becsukta az irodát leválasztó üvegkalitka ajtaját, és hellyel kínált. A helyiség kisebb

méretű volt, de összehasonlíthatatlanul kellemesebb, mint a szomszédos szoba. A fogasra akasztotta a kalapját, és leült a papírokkal és mappákkal megrakott íróasztal mögé. Bekapcsolta a bakelitventilátort, és a friss levegő úgy csapta meg az arcom, mint csodás szellő a sivatag közepén.

– Hallgatom. - Hangja nem csengett se különösebben kedvesnek, se az ellenkezőjének. Külseje valahol félúton volt első találkozásaink nyugtalan, feszült idegállapota és annak az őszi napnak a nyugalma között, mikor beleegyezett, hogy nem nyomoz utánam. Ahogy az előző nyáron is, arcát már megfogta a nap. Talán, mert -ahogy azt sok tetuani lakos tette -gyakran járt a közeli Rio Martin strandra. Vagy egyszerűen azért, mert sokat rótta az utcákat keresztül-kasul a városon.

Már ismertem munkastílusát, ezért úgy vezettem elő kérésem, hogy fel voltam készülve kérdései keresztüzére.

– Szükségem van az útlevelemre.– Megtudhatnám, mi okból?– Tangerbe akarok menni.– Megtudhatnám, mi okból?– Hogy újratárgyaljam az adósságom feltételeit.– Újratárgyalni, milyen értelemben?– Több időre van szükségem.– Azt hittem, hogy a szabászat jól megy, azt reméltem, már összegyűjtötte az összeget,

amivel tartozik. Tudom, hogy előkelő megrendelői vannak, utánakérdeztem, és kedvezően nyilatkoztak önről.

– Igen, az üzlet jól megy, ez igaz. Félre is tettem.– Mennyit?– Eleget, hogy kiegyenlítsem a Continental számláját.– Akkor?– Felmerült más ügy, amihez szintén pénzre van szükségem.– Ügy? Milyen jellegű ügy?– Családi ügy.Hitetlenkedést tettetve nézett rám.– Azt hittem, hogy a családja Madridban tartózkodik.– Éppen ezért.– Magyarázza meg!– Egyetlen családtagom az édesanyám. És ő Madridban él. Ki akarom menteni onnan, és

Tetuanba hozni.– És az apja?– Már mondtam, alig ismerem. Csak az érdekel, hogy anyámat megtaláljam.– Értem. És hogy gondolja intézni?Elmondtam neki minden részletet, ami Candelariától hallottam, de nem említettem a nevét.

Végighallgatott, mint mindig, szemét az enyémbe mélyesztve, mintha mind az öt érzékével kellene magába szívnia a szavaimat, ugyan biztos voltam benne, hogy tökéletesen ismeri a két terület közti személyszállítás legapróbb mozzanatait is.

– Mikor szeretne Tangerbe utazni?– Minél előbb, ahogy engedélyt ad rá.Hátradőlt a székében, és rám szegezte a tekintetét. Bal keze ujjaival ritmikusan dobolt az

asztalon. Ha képes lettem volna mélyebbre látni, mint a hús és a csontok, tanúja lehettem volna, hogyan indulnak be agyának kerekei, és fognak lázas munkába, hogy mérlegeli kérésem, zár ki lehetőségeket, talál megoldásokat, és dönt. Egy kis idő múlva, ami nem nyúlhatott hosszúra, de nekem az örökkévalóságnak tűnt, hirtelen abbahagyta a dobolást, és tenyerével nagyot csapott az asztalra. Tudtam, hogy már meghozta a döntést, de még mielőtt elárulta volna, az ajtóhoz lépett, kidugta a fejét, és kiszólt:

- Canete, állítson ki egy menlevelet a borchi határátkelőhöz Sira Quiroga kisasszony nevére. Azonnal!

Nagyot sóhajtottam, hogy Canetének végre adódott feladata, de nem szóltam egy szót sem, amíg a rendőrkapitány vissza nem ült, és nem közölte velem egyenesen: - Megkapja az útlevelét, egy menlevelet és tizenkét órát, hogy holnap megjárja oda-vissza Tangert. Beszéljen a Continental vezetőjével, majd meglátja, mire jut. Nem hiszem, hogy sokra, ha őszinte akarok lenni. De ne azon múljék, hogy meg sem próbálta. Utána beszámolót várok! És jól vésse az eszébe, csak semmi trükk!

Kinyitotta a fiókot, keresgélt egy darabig, aztán kihúzta a kezét, benne az útlevelemmel. Canete belépett, egy papírt tett az asztalra, és úgy nézett rám, mint aki abban reménykedik, hogy nem marad olyan vézna, ha felfal a tekintetével. A rendőrkapitány aláírta a

dokumentumot, és anélkül hogy felemelte volna a fejét, érezve beosztottja vonakodását odabökte, „Canete, oszolj!”. Aztán összehajtotta a papírt, becsúsztatta az útlevél lapjai közé, és egy szó nélkül átnyújtotta. Aztán felállt, a gombnál fogva kitárta az ajtót mintegy indulásra késztetve engem. A négy szempár, ami érkezésemkor üdvözölt, hétre nőtt, mire elhagytam az irodát. Mint a gyerekek a Mikulást, hét tétlenkedő hím várta, hogy előjöjjek, mintha ez lett volna az első alkalom, hogy szalonképes nőt látnak a rendőrkapitányság falain belül.

– Szabadnapot hirdettek mára, vagy mi a szösz? - kérdezte don Claudio csak úgy a levegőbe.

Mindenki gépiesen sürögni-forogni kezdett lázas sietséget mímelve, papírokat kaptak elő dossziékból, nagyjelentőségű ügyeket kezdtek hevesen tárgyalni, és hangosan ütögették a billentyűket, ugyan nagy valószínűséggel nem írtak mást, mint ugyanazt a betűt tucatnyiszor.

Kiléptem, és végigsétáltam a járdán. Mikor elhaladtam a nyitott ablak mellett, láttam, hogy a rendőrkapitány éppen visszamegy az irodájába.

– Basszus, főnök, micsoda csirke! - mondta egy hang, amit nem tudtam azonosítani.– Fogd be a szád, Palomares, vagy felküldelek őrségbe a Pico de las Monas tetejére, aztán

nézhetsz!

22

Azt hallottam, hogy a háború kitörése előtt naponta több buszjárat biztosította a közlekedést azon a hetven kilométeren, ami elválasztotta Tetuant Tangertől. Ez idő tájt azonban az átmenő forgalom csökkent, a menetrend állandóan változott, ezért senki sem tudott biztos részletekkel szolgálni. Izgatottan siettem másnap reggel a La Valencia buszvállalat garázsa felé, elszántan, hogy jöjjön, aminek jönnie kell, csak az egyik nagy, piros busz vigyen el úti célomhoz. Ha előző nap képes voltam másfél órát várni a kapitányságon néhány szemmel felszerelt húsdarab társaságában, akkor, úgy hittem, menni fog a várakozás tétlen buszsofőrök és olajos szerelők között is. Aznap is legjobb kosztümömet öltöttem fel, selyemkendővel óvtam a fejem, és hatalmas napszemüveg mögé rejtettem a szorongásom. Még kilenc óra sem volt, de már csak néhány méter választott el a város szélén álló buszállomástól. Sietősen szedtem a lábam, gondolataimba merülve, elképzeltem a jelenetet, hogy találkozom a Continental vezetőjével, és újra meg újra elismételtem magamban az érveim, amiket elő fogok adni. A tartozás kiegyenlítése felett érzett aggodalomhoz egy másik hasonlóan kellemetlen érzés társult. Mióta eljöttem onnan, most először tértem vissza Tangerbe, a városba, melynek minden sarka Ramiróra emlékeztetett. Tudtam, hogy fájdalmas lesz, és hogy a vele töltött idők emléke ma újra életre kell. Ereztem, hogy nagyon nehéz nap elé nézek.

Kevés emberrel akadtam össze utam során, és még kevesebb gépkocsival, hiszen még korán volt. Ezért hökkentem meg annyira, mikor az egyik lefékezett mellettem. Egy vadonotúj, közepes méretű, fekete Dodge volt. A jármű egyáltalán nem volt ismerős, de a hang, ami kiszólt belőle, annál inkább.

-Morning, dear. Micsoda meglepetés, hogy errefelé látlak! Elvihetlek valameddig?– Nem, azt hiszem, nem, köszönöm. Már meg is érkeztem - mutattam a La Valenciana

állomására.Miközben beszéltem, egy fél pillantással meggyőződtem róla, hogy angol ügyfelem azt a

ruhát viseli, ami alig egy hete került ki a szabóságomból. Ahogy én is, fején világos színű kendőt viselt.

– Busszal akarsz menni? - kérdezte, és hangjában némi hitetlenkedés csendült.– Pontosan, Tangerbe megyek. De köszönet, hogy felajánlotta a fuvart.

Mintha valami mulatságos viccet hallott volna, Rosalinda Fox ajkán csengő kacagás fakadt.

—No way, sweetie. Szó sem lehet az autóbuszról, kedvesem. Én is Tangerbe megyek, ülj be. És ne magázz, kérlek. Most már barátnők vagyunk, aren’t we?

Gyorsan mérlegeltem az ajánlatát, és arra jutottam, hogy semmiben nem mond ellent don Claudio utasításainak, így hát elfogadtam. E váratlan meghívásnak köszönhetően talán sikerül elkerülnöm a kényelmetlen és szomorú emlékeket ébresztő buszozást, ha ráadásul társaságban teszem meg az utat, akkor könnyebben elfeledkezem majd a feszítő nyugtalanságról is.

Végiggurultunk a Palmeras sétányon, hátrahagytuk a buszállomást, lombos kertjeik közé bújt, hatalmas és gyönyörű villák mellett haladtunk el. Egyikre rámutatott.

– Ez az én házam, ugyan azt hiszem, már csak rövid ideig. Valószínűleg hamarosan újra költözöm.

– Elköltözöl Tetuanból?Elnevette magát, mintha képtelen viccet hallott volna.– Nem, nem, nem, a világ minden kincséért sem. Csak arról van szó, hogy egy kicsit

kényelmesebb otthont keresek. Ez a villa isteni, de sokáig állt üresen, és alapos felújításra szorul. A vezetékek rémesek, alig van ivóvíz, és elképzelni sem akarom, milyen lehet egy egész telet eltölteni ilyen körülmények között. Szóltam Juan Luisnak, és már keres is egy másik lakást nekem, a bit more comfortable.

Szeretője nevét teljes természetességgel ejtette ki, magabiztosan, nyoma sem volt a német fogadás napján tapasztalt bizonytalanságnak és homályos célzásoknak. Vigyáztam, hogy ne üljön ki az arcomra semmilyen érzelem, mintha tökéletesen tisztában lennék vele, milyen viszony áll fenn kettejük közt, mintha a főbiztos keresztnéven való emlegetése olyan dolog lenne, amivel én divatszabóként naponta találkozom.

– Imádom Tetuant, it’s so, so beautiful. Részben Kalkutta fehér negyedére emlékeztet, a növényzet, a gyarmati épületek. De az már régen volt.

– Nem szándékszol visszamenni?– Nem, semmiképp sem. Az már a múlt. Sok minden történt, ami nem volt éppen kellemes,

és voltak, akik csúnyán viselkedtek velem. Különben is szeretek új helyeken élni, előtte Portugáliában, most Marokkóban, holnap, who knows, ki tudja. Portugáliában valamivel több mint egy évet éltem, először Estorilban, később Cascaisban. Aztán ott megváltozott a légkör, és úgy döntöttem, másfelé veszem az irányt.

Nem tartott szünetet, tekintetét az útra szegezte. Az volt a benyomásom, hogy spanyol tudása sokat fejlődött első találkozásunk óta, már nem kevert beszédébe portugál szavakat, ugyan itt-ott beszúrt anyanyelvén egy-két kifejezést. A kabrió tetejét leeresztettük, a motor fülsüketítően zúgott. Szinte kiabálnia kellett, hogy halljam.

– Nem is olyan régen volt Estorilban és Cascaisban egy csodás brit kolónia, és élt ott sok más országokból érkezett ember is: diplomaták, európai arisztokraták, angol borkereskedők, amerikaiak, tudod, az oil companies... Ezer meg ezer parti volt, minden potom áron, a szesz, a bérlemények, a cselédség. Állandóan bridzseztünk, mint a bolondok, annyira, annyira vidám volt! De váratlanul, szinte egyik napról a másikra, minden megváltozott. Hirtelen mintha a fél világ ott akart volna letelepedni. Csak úgy nyüzsögtek az új Britishers, akik miután azEmpire minden szegletében laktak már, nem voltak hajlandóak nyugdíjas éveiket az old country esős ege alatt tölteni, és a portugál partok kellemes éghajlatát részesítették előnyben. Érkezett sok spanyol királypárti is, akik már sejtették, mi következik. És német zsidók, akik rosszul érezték magukat hazájukban, és felmérték előzetesen a portugál piacot, hogy áttelepítsék vállalkozásaik. Az árak felmentek, immensely - kislányos gesztussal megvonta a vállát, és hozzátette: - így hát elvesztette a charmját. You know charm?

Hosszú szakaszokon keresztül a megsárgult tájat csak fügekaktuszok és nádasok foltjai tarkították. Majd fenyvesekkel borított hegyvidéken vágtunk át, aztán leereszkedtünk a száraz

síkvidékre. A fejünket borító selyemkendők csücskébe belekapott a szél, csillogtak a napfényben, miközben Rosalinda továbbmesélte kalandjait, melyek végül Marokkóba sodorták.

– Portugáliában sokat hallottam Marokkóról, főleg Tetuanról. Akkoriban nagyon jó barátságban voltam Sanjurjo tábornokkal és az ő imádott Carmenjével, so sweet! Tudtad, hogy táncosnő volt? Fiam, Johnny, mindennap az ő kisfiúkkal játszott, Pepitóval. Rettenetesen sajnáltam, hogy José Sanjurjo meghalt abban az airplane crashban. Szörnyű baleset! Elbűvölő ember volt, kinézetre nem valami vonzó, to tell you the truth, de annyira kedves, annyira szívélyes! Mindig azt mondta nekem guapísssssima, tőle tanultam az első szavakat spanyolul. Ő mutatott be Juan Luisnak Berlinben tavaly februárban a téli olimpián, és persze azonnal lenyűgözött. Én Portugáliából érkeztem a barátnőmmel Nieshával. Mi, két nő, egyedül vágtunk át Európán egy Mercedesszel egész Berlinig, can you imagine? Az Adlon Hotelben szálltunk meg, gondolom, ismered.

Bólintottam, nem akartam igennel válaszolni, se nemmel, sem sehogy, de Rosalinda ügyet se vetve rám, folytatta.

– Berlin, micsoda város, my goodness! A kabarészínházak, a mulatságok, a night clubs, minden olyan élettel teli, minden csakúgy nyüzsög! Anglikán leányintézeti tisztelendő anyám meghalt volna borzalmában, ha ott lát. Egyik este véletlenül összefutottam velük a szálló lounge... halljában, having a drink. Sanjurjo fegyvergyárakat látogatott Németországban, Juan Luis pedig, aki évekig élt ott mint a spanyol nagykövetség military attachéja, kísérte el a tournéen. Váltottunk egy-két szót, little chit-chat. Eleinte Juan Luis tapintatos akart lenni, nehogy elszólja magát a jelenlétemben, de José tudta, hogy jó barát vagyok. A téli olimpiai játékokra jöttünk, de készülünk a háborús játékokra is, mondta nevetve. My dear José, ha nem történik az a szörnyű baleset, akkor most lehet, hogy ő és nem Franco lenne, aki a nacionalista sereg élén áll, so sad. Anyway, amikor visszatértünk Portugáliába, Sanjurjo állandóan azt a találkozót emlegette, és Beigbeder barátjáról regélt, hogy milyen jó benyomást tettem rá, és hogy milyen csodás élete van spanyol Marokkóban. Tudtad, hogy José is főbiztos volt Tetuanban a húszas években? Ő maga tervezte a Főbiztosi Hivatal körüli kertet, so beautiful. És XIII. Alfonz neki adományozta a Rif márkija címet. A „Rifi oroszlán”, ezért hívták így, poor dear José.

Kiszáradt földek között rohantunk el. Rosalindából áradt a mondanivaló, be nem állt a szája, miközben vezetett, egyik szavát a másikba öltve, ugrálva földrajzi határok és időpontok között, az sem érdekelte, tudom-e követni élettörténetének labirintusában, melyből hol ezt, hol azt mesélt el.

A semmi közepén hirtelen megálltunk, a fékezés hatalmas port vert fel a kiszáradt földúton. Elengedtük magunk előtt a girhes kecskenyájat, melyet koszos turbánt és barna, kirojtosodott dzsel lábát viselő pásztor terelt. Amikor az utolsó állat is átkelt az úton, felemelte a pásztorbotként szolgáló ágat, hogy jelezze, folytathatjuk utunk, és fekete lyukakkal teli száját elnyitva mondott valamit, amit nem értettünk. Rosalinda újra rákapcsolt - a vezetésre és a mesélésre is.

– Néhány hónap múlva kezdődtek az events, a tavaly júniusi események. Én just elhagytam Portugáliát, és Londonban laktam éppen, ahol a marokkói költözés előkészületeivel voltam elfoglalva. Juan Luis azt mesélte, hogy a felkelés alatt bizonyos pillanatokban a bit difficult volt a feladata: adódott némi ellenállás, lövések, robbantások, sőt vér is folyt Sanjurjo imádott kertjének szökőkútjaiban. De a felkelők elérték a céljuk, és ehhez a maga módján Juan Luis is hozzájárult. O tájékoztatta az eseményekről Muley Hassan kalifát, a nagyvezírt és a többi muzulmán méltóságot. Tökéletesen beszél arabul, you know, a párizsi Keleti Nyelvek Iskolájában tanult, és hosszú éveket töltött Afrikában. A marokkói nép nagy barátja, és kultúrájuk szenvedélyes csodálója, úgy hívja őket, testvéreim, és azt állítja, ti a spanyolok mind arabok vagytok. Ez annyira vicces! So funny!

Nem szakítottam félbe, de a fejemben elmosódott képek villantak fel a messzi földön harcoló, éhező arabokról, amint vérüket ontják egy idegen ügyért, nyomorúságos fizetségért, és azért a néhány kiló cukorért és lisztért, amit a sereg a kabil családoknak juttat, míg a férfiak a fronton szolgálnak. A szegény arabok besorozása, Félix-től tudom, éppen a jóságos Beigbeder feladata volt.

– Anyway - folytatta -, még aznap este elérte, hogy az iszlám hatóságok egy emberként álljanak a felkelők mellé, ami alapvető fontossággal bírt a katonai hadművelet szempontjából. Aztán elismerésként Franco kinevezte főbiztossá. Már előtte is ismerték egymást, valamelyik kiküldetésen találkoztak. De nem voltak éppen barátok, nem, nem! Valójában, annak ellenére, hogy néhány hónappal korábban Juan Luis kísérgette Sanjurjót Berlinben, initially, nem vett részt a felkelést megelőző összeesküvésben, a szervezők, nem tudom, miért, de nem gondoltak vele. Akkoriban inkább hivatalnoki állást töltött be a belügyi osztályon, saját kis köreiben mozgott, nem volt köze a kaszárnyákhoz és konspirációkhoz. O nagyon különleges, inkább értelmiségi, mint a hadi tettek embere, you know what I mean, szeret olvasni, beszélgetni, vitázni, nyelveket tanulni... Dear Juan Luis olyan, de olyan romantikus!

Még mindig nehezen tudtam összeegyeztetni az ügyfelem festette, elbűvölően romantikus férfi alakját a felkelő sereg vaskezű vezérével, de meg se fordult a fejemben, hogy ezt tudomására hozzam. Elértük az állig felfegyverzett marokkói katonák által védett ellenőrzési pontot.

– Add ide az útleveledet, please!Kivettem a táskámból a határátkelőn való áthaladáshoz szükséges engedéllyel együtt, amit

előző nap kaptam don Claudiótól. Odanyújtottam mindkét igazolványt, az elsőt átvette, de a másikat eltolta rá se pillantva. Egymásra rakta a két útlevelet, és melléjük tett egy félbehajtott lapot, ami valószínűleg korlátlan meghatalmazással bíró menlevél volt, és amivel akár a világ végére is elmehetett volna, ha éppen oda vágyik. A köteg papírt legszebb mosolyával fejelte meg, és átadta az egyik arab csendőrnek - mehanis volt a nevük. A csendőr pedig magával vitte a fehérre meszelt házikóba. Egy pillanat sem telt bele, spanyol közlegény sietett ki hozzánk, vigyázzállásba vágta magát előttünk, a lehető legkatonásabban szalutált, és egy szó nélkül intett, hogy folytassuk az utunk. Rosalinda pedig felvette a monológ elejtett fonalát, ugyan nem ott, ahol pár perce leejtette. Én közben próbáltam megnyugodni. Tudtam, hogy nincs miért idegesnek lennem, hogy hivatalosan minden rendben van, mégis az ellenőrzési ponton való átkelés szorongással töltötte el minden porcikám, és a bőrömre telepedett, mint valami kiütés.

– So, múlt év októberében felszálltam egy rozoga gőzhajóra, amely a West Indies felé tartott, de megállt Tangerben. És ahogy azt elterveztem, ott maradtam. A kiszállás absolutely crazy volt, kész őrület, mert Tanger kikötője awful, rémes, ismered, nem?

Ez alkalommal úgy bólintottam, hogy valóban tudtam, miről beszél. Hogy is felejthettem volna az érkezést Ramiro oldalán pontosan egy évvel ezelőtt! A fényeket, hajókat, a tengerpartot, a zöld hegyoldalról a tengerig csörgő, fehér házakat! A tülkölést, a sós levegő és a kátrány szagát! Nem kalandozhattam el, visszatértem hát Rosalindához és úti élményeihez, hiszen még nem jött el a perc, hogy kinyissam a melankólia zsákját.

– Képzelheted, cipeltem magammal a fiamat, Johnnyt, és Jokert, a cocker spánielem, ehhez jött még az automobil és tizenhat láda holmi! A ruhák, a szőnyegek, a porcelán, a könyveim, Kipling, Evelyn Waugh, a fényképalbumok, a golfütők és a HMV, you know, egy hordozható gramofon az összes lemezemmel: Paul Whiteman és zenekara, Bing Crosby, Louis Armstrong... És persze hoztam magammal egy halom ajánlólevelet is. Ez volt a legfontosabb, amit az apám megtanított nekem, amikor just a girl voltam, csak egy kislány, of course a lovagláson és a bridzsen kívül. Soha ne utazz ajánlólevél nélkül, mondta mindig, poor daddy, néhány éve okozta halálát egy heart attack... Hogy is mondják spanyolul? - kérdezte kezét bal mellére téve.

– Szívroham?– That’s it, szívroham. A leveleknek köszönhetően azonnal lettek angol barátaim, a

gyarmatokról visszavonult idős hivatalnokok, katonatisztek, a diplomáciai testület tagjai, you know, a szokásos once again. Többségében elég unalmasak voltak, to tell you the truth, jóllehet rajtuk keresztül megismerkedhettem néhány elbűvölő emberrel. Kivettem egy aranyos kis házat a Duteh Legation mellett, kerestem egy cselédet, és egy-két hónap alatt berendezkedtem.

Az út mellett elszórtan apró, fehér házikók bukkantak fel jelezve, hogy nemsokára Tangerbe érünk. Megszaporodtak az út szélén gyaloglók is: a hátukon batyut cipelő, arab asszonyok, rohangáló gyerekek, a rövid dzsellabából kilógott meztelen lábuk, kapucnis, turbános férfiak, állatok és állatok megint, vizeskorsót cipelő csacsik, vékonydongájú juhnyájak és izgatottan futkározó tyúkok. A város lassanként alakot öltött, és Rosalinda ügyesen a központ felé vette az irányt, teljes sebességgel véve a kanyarokat, miközben a tangeri házról mesélt, amit annyira szeretett, és amit nemrég hagyott ott. Én közben kezdtem felfedezni az ismerős helyeket, és iparkodtam nem gondolni rá, kivel jártam ott azokban - akkor úgy hittem - boldog időkben. Rosalinda végül a Francia téren állt meg nagy fékezéssel, mire tucatnyi gyalogos kapta oda a tekintetét. Mit sem törődve a bá-mészokkal, lekapta a fejéről a kendőt, és újrarúzsozta magát a visszapillantó tükörben.

– Meghalok, ha nem ihatok egy morning cocktail az El Minzah bárjában. De előtte még el kell intéznem valamit. Velem tartasz?

– Hova?– A Bank of London and South Americaba megyek. Hátha az az undorító férjem végre

valahára elküldte a tartásdíjat.Én is levettem a kendőm, miközben feltettem magamnak a kérdést, hányszor fogja még ez

a nő a róla kialakított képem romba dönteni. Nemcsak szerető anya, miközben én szeleburdi kis nőnek tartottam. Nemcsak ruhát kér kölcsön tőlem a náci kolónia fogadására, miközben én úgy képzeltem, hogy fényűző ruhatárát a legnevesebb nemzetközi divatszabók varrták; nemcsak egy nála kétszer idősebb, befolyásos katona szeretője, miközben én egy ifjú, fess, külföldi hódolót képzeltem el mellé. Ez mind nem volt elég megdönteni előítéleteim hadát. Ugyan! Most az is kiderült, hogy van az életében egy férj is, távoli ugyan, de élő, aki nem mutat különösebb lelkesedést, hogy a továbbiakban is gondoskodjon az eltartásáról.

– Sajnálom, de nem tarthatok veled, nekem is van elintéznivalóm - mondtam a meghívásra válaszul. - De megbeszélhetünk valamit későbbre.

– All right - nézett az órájára. - Egykor?Bólintottam. Még tizenegy sem volt, elég időm lesz a saját ügyemet elintézni. Szerencsém

lehet hogy nem, de időm biztosan lesz.

23

Az El Minzah Szálló bárja éppúgy nézett ki, mint egy évvel ezelőtt. Az asztaloknál és a pultnál ízlésesen öltözött, európai urak és hölgyek vidám csoportja ült, whiskyt iszogattak, sherryt és koktélokat, a beszélgetés pedig hol ezen, hol azon a nyelven folyt, mintha csak a zsebkendőjük váltogatták volna. A helyiség közepén zongorista teremtett jó hangulatot dallamos muzsikával. Látszólag senki sem sietett, minden ugyanolyan volt, mint 1936 nyarán azzal a kivétellel, hogy a bárpultnál már nem egy férfi várt rám spanyolul társalogva a pult mögött álló pincérrel, hanem egy angol nő, aki angolul fecsegett kezében egy pohár itallal.

– Sira, dear! - kiáltott rám, mikor észrevett. - Egy pink gin? -kérdezte magasra emelve koktélját.

Nekem aztán édes mindegy volt, hogy keserű angosturával kevert gint hörpintek fel vagy három korty terpentint, ezért hamis mosolyt erőltetve elfogadtam a kínálást.

– Ismered Deant? Régi barátom. Dean, bemutatom Sira Quirogát, my dressmaker, a varrónőm.

A pincérre néztem, azonnal felismertem szálkás alakját, olajbarna arcát, benne a sötét, rejtélyes pillantású szempárral. Eszembe jutott, hogyan beszélgetett a vendégekkel azokban az időkben, mikor Ramiro és én gyakran jártunk ide, hogy mindenki hozzá fordult, ha kapcsolat kellett, tájékoztatás, vagy valamilyen nehezen megszerezhető adat. Éreztem, hogy a tekintete végigfut rajtam, kutat a múltban, felméri, mekkorát változtam, és összeköt Ramiro immár köddé vált alakjával. O szólalt meg először.

– Azt hiszem, ön régebben már járt nálunk, nem így van?– Elég régen - válaszoltam röviden.– Igen, azt hiszem, már emlékszem. Mennyi minden történt azóta! Nem igaz? Most már

sokkal több a spanyol errefelé, amikor ön idejárt, még nem voltak ennyien.Igen, sok minden történt azóta. Tangerbe ezerszám érkeztek a háború elől menekülő

spanyolok, Ramiro és az én útjaim pedig elváltak. Megváltozott az életem, megváltozott az országom, a testem és az érzelmeim. Annyit változott minden, hogy inkább bele se gondoltam, így hát úgy tettem, mintha a táskám mélyén kotorásznék valami után, és nem válaszoltam. Ok folytatták a bensőséges társalgást váltogatva a spanyolt és angolt, és igyekeztek bevonni a pletykákba, ami engem teljesen hidegen hagyott, elég volt nekem a saját dolgaimban rendet teremteni. A vendégek egy része elment, jöttek mások, elegáns megjelenésű urak és hölgyek, látszólag minden sietség és kötelezettség nélkül. Rosalinda bájos mozdulattal és néhány kedves szóval köszönt többüknek, de csak röviden, mintha le akarná rázni őket, nehogy a kelleténél hosszabbra nyúljon egy-egy beszélgetés. Ez jól is ment neki egy ideig, amíg be nem állított két ismerős nő, akik ahogy meglátták, el is határozták, nekik nem lesz elég az egyszerű „szervusz, drágám, de örülök, hogy látlak”. Két jellegzetes példánya volt a külsőre tökéletes, szőke, sudár, magabiztos, fátyolos hangú, külföldi hölgynek, akinek mozdulatait és testtartását annyiszor próbálgattam Candelaria szobájának repedezett tükre előtt. Könnyű puszival köszöntek Rosalindának, csücsörített szájuk alig érintette a bepúderezett arcot. Arcátlanul befurakodtak kettőnk közé, ugyan egyikünk sem invitálta őket. A pultos pincér elkészítette a megrendelt aperitifeket, ők pedig elővették a cigarettatárcát, elefántcsont szipkát és ezüstöngyújtót. Nevekkel és címekkel dobálóztak, partikról, jól és rosszul elsült találkozókról iksz és ipszilon meg zé között. Emlékszel arra az estére a Villa Harrisban? Nem fogod kitalálni, mi történt Lucille Dawson udvarlójával, ja, és apropó, tudtad, hogy Bertie Stewart tönkrement? És így tovább, amíg egyikük, a kevésbé fiatal, de a gazdagabban ékszerezett, minden kertelés nélkül feltette a kérdést Rosalindának, amit minden bizonnyal azóta forgattak a fejükben, hogy meglátták.

– És te kedvesem? Hogy megy az élet Tetuanban? Őszintén szólva rettenetesen meglepett mindenkit, hogy olyan váratlanul elköltöztél. Az egész olyan, olyan hirtelen történt...

Könnyű cinizmussal fűszerezett nevetés hagyta el Rosalinda ajkát, mielőtt válaszolt volna.– Ó, csodás életem van Tetuanban! Álomszép a házam, fantasztikusak a barátaim, mint

például dear Sira, aki a legjobb haute couture atelier tulajdonosa egész Észak-Afrikában.Kíváncsian mértek végig, én pedig félredobtam a hajam, és olyan műmosolyt eresztettem

meg, hogy Júdás is megirigyelte volna.– Ó, hát akkor lehet, hogy benézünk egyszer, ha arra járunk. Imádjuk a divatot, és hogy

őszinte legyek, már egy kicsit elegünk van a tangeri szalonokból. Igaz, Mildred?A fiatalabbik hevesen bólogatott, és átvette a beszélgetés stafétáját.– Igazán csodálatos lenne felkeresni téged Tetuanban, édes Rosalindám, de ez a

határátkelés olyan nehézkessé vált a spanyol háború kezdete óta...

– Talán te a kapcsolataiddal tudnál nekünk szerezni menlevelet, és akkor mindkettőtöket meg tudnánk látogatni. És talán arra is alkalmunk nyílna, hogy megismerkedjünk másokkal is a barátaid közül...

A két szőke jó ritmusban váltogatta egymást a cél felé haladva, Dean, a pincér, szenvtelenül hallgatott a bárpult mögött, de elszántan, nehogy egy másodpercet is veszítsen a jelenetből. Rosalindának arcára fagyott a mosoly. Azok ketten pedig továbbfecsegtek egymás szájából véve ki a szót.

– Remek lenne! Tangerben tout le monde odáig van, drágám, hogy megismerhesse az új barátaid...

– Hát, én bizalmasan megsúgom, mert ugye ezért vagyunk barátnők, nemde? Valójában meghalunk a kíváncsiságtól, hogy egy bizonyos barátodat megismerhessük. Azt hallottuk, hogy valami nagyon-nagyon fontos személyről van szó.

– Esetleg egyik este meghívhatnál minket egy fogadásra, amit ő ad, és akkor bemutathatnád neki régi barátaidat Tangerből. Nagyszerű lenne elmenni, nincs igazam, Olivia?

– Pompás lenne! Már olyan unalmas mindig ugyanazokat a pofákat bámulni, hogyha egy kicsit felválthatnánk a megunt arcokat az új spanyol vezetés képviselőivel, az nagyon izgalmas lenne.

– Ó, igen, igen fantasztikus lenne!... Egyébként is a vállalat, aminek itteni képviseletét a férjem igazgatja, kihozott néhány új terméket, melyek nagyon érdekelhetik a nacionalista sereget, lehet, hogy csak egy kis lökés kellene tőled, és bevezethetnénk a spanyol marokkói piacra.

– Az én drága Arnoldom már belefáradt egy kicsit mostani állásába a Bank of British West Africánál, esetleg Tetuanban a te köreidben találhatna magának valami jobban hozzáillőt...

Rosalinda mosolya lassanként elkomorodott, és nem vette a fáradtságot, hogy újból magára öltse. Hanem amikor úgy érezte, hogy már elég ostobaságot hallott, tudomást sem véve a két szőkéről hozzám fordult, aztán a pincérhez.

– Sira, darling, nem megyünk a Roma Parkba ebédelni? Dean, please, be a love, és írd a számlámhoz az aperitifeket.

A pincér megrázta a fejét.– Önök a bár vendégei.– Mi is? - kérdezte azonnal Olivia. De az is lehet, hogy Mildred volt.Mielőtt a pincér válaszolhatott volna, Rosalinda megtette helyette.– Ti nem.– Miért? - kérdezte Mildred meglepett képet vágva. Vagy talán Olivia volt.– Mert két bitch vagytok. Hogy is mondják, Sira, darling?– Két riherongy - vágtam rá habozás nélkül.– That’s it. Két riherongy.Az El Minzah bárjából kivonulva magunkon éreztük a vendégek pillantását, mert még egy

olyan kozmopolita és elfogadó társadalomban is, mint a tangeri, egy házas, angol asszony nyílt szerelmi kapcsolata a felkelő sereg egyik javakorabeli, befolyásos, katonai tisztjével zsíros falatnak bizonyult, ami igen jól csúszott az aperitiffel.

24

- Gondolom, kapcsolatom Juan Luisszal sokak számára meghökkentő, de nekem olyan, mintha az idők kezdete óta meg lett volna írva a csillagokban.

Természetesen én is azok közé tartoztam, akiknek a szerelmes pár szokatlannak tetszett. Csak nagy nehezen tudtam elképzelni a velem szemben ülő, túláradóan kedves, nagyvilági allűrökkel és tonnányi kacérsággal teli nőről, hogy biztos érzelmi kapcsolatot ápol egy komor, magas rangú katonatiszttel, aki ráadásul kétszer olyan idős, mint ő. Halat ettünk és fehérbort ittunk az étterem teraszán, miközben fejünk felett a tengeri szellő lobogtatta a kék-fehér csíkos napernyőket, sós illatot hozva magával, és szomorú emlékeket, amiket igyekeztem elhessegetni Rosalinda szavaira figyelve. Érezhetően hihetetlen szüksége volt, hogy a főbiztossal való kapcsolatáról beszéljen, megossza valakivel az események teljes és személyes változatát, messze a sok torz pletykától, amik, tudta, szájról szájra járnak Tangerben és Tetuanban. De miért éppen velem akarta megosztani, akit alig ismert? Sikkes divatszabó-álruhám ellenére származásunk nem lehetett volna különbözőbb. És jelenünk sem. Ő egy kozmopolita, tehetős, jómódú családból jött, én dolgozó nő voltam, szegény sorsú, egyedülálló anya lánya, aki Madrid egyik munkásnegyedében nőtt fel. O szenvedélyes románcban él az országomat pusztító háború kitörésért felelős sereg egyik kiemelkedően fontos tisztjével; én pedig közben éjt nappallá téve dolgozom, hogy boldoguljak. Mindezek ellenére Rosalinda mégis úgy döntött, bízik bennem. Talán arra gondolt, hogy ezzel valamiképp megfizeti nekem a Delphos-szívességet. Talán úgy érezte, hogy mivel vele egykorú, önálló nő vagyok, meg fogom érteni. Vagy az is lehet, hogy egyszerűen egyedül érezte magát, és parancsoló szükségét érezte, hogy kiöntse a lelkét valakinek. És ez a valaki, azon a nyári délelőttön, ebben az afrikai partokon fekvő városkában, éppen én voltam.

– Mielőtt meghalt volna abban a tragikus balesetben, Sanjurjo megígértette velem, hogyha egyszer berendezkedtem Tangerben, elmegyek Tetuanba meglátogatni a barátját, Juan Luis Beigbedert. Állandóan a berlini Aldon szállóbeli találkozót emlegette, és hogy mennyire örülne a barátja, ha again láthatna engem. To tell you the truth, én is szívesen találkoztam volna vele újra, olyan elbűvölő, olyan izgalmas, olyan jó modorú férfinak találtam: igazi spanyol lovagnak. így hát, miután néhány hónap alatt megtaláltam a helyem, úgy éreztem, eljött az ideje felkeresni a Protektorátus fővárosát és átadni üdvözletemet. Akkorra azonban már megváltoztak a körülmények, obviously, Juan Luis már nem a belügyi osztályon teljesített adminisztratív feladatokat, hanem a Főbiztosi Hivatal legmagasabb posztján ült. Én pedig a kis Austin hetesemen odagurultam. My God! Hogy is felejthetném el azt a napot! Megérkeztem Tetuanba, és először az angol konzult kerestem fel, Monk-Masont, ismered, ugye? Én úgy hívom, old monkey, öreg majom, olyan rémesen unalmas ember, poor thing.

Kihasználva, hogy éppen a borospoharat emeltem az ajkamhoz, bizonytalan mozdulatot tettem. Nem ismertem azt a bizonyos Monk-Masont, csak egyszer hallottam róla ügyfeleimtől, de ezt nem voltam hajlandó beismerni Rosalinda előtt.

– Amikor elárultam neki, hogy szándékomban áll felkeresni Beigbedert, a konzul rettenetesen meglepődött. Nyilván tudod, hogy a németekkel és olaszokkal ellentétben, His majesty’s government, Őfelsége kormánya gyakorlatilag semmilyen kapcsolatban nem áll a nacionalista oldal spanyol hatóságaival, mivel még mindig a köz-társasági rendszert ismeri el törvényesnek, ezért Monk-Mason úgy gondolta, hogy Juan Luisnál teendő látogatásom nagyon jól szolgálhatná a brit érdekeket. So, még a déli órák előtt a Főbiztosi Hivatal épülete felé vettem az irányt automobilomon, a kutyám, Joker társaságában. A bejáratnál megmutattam az ajánlólevelet, amit Sanjurjo halála előtt adott, és bevezettek Juan Luis személyes titkárához, egy katonákkal és köpőcsészékkel teli folyosókon át, how very disgusting, de undorító volt! A titkár Jiménez Mouro, azonnal bevezetett a dolgozószobájába. A háború és abban betöltött rangja miatt azt vártam, hogy az új főbiztost tekintélyt parancsoló érmekkel és kitüntetésekkel teletűzött egyenruhában találom majd, de nem, nem, nem, éppen ellenkezőleg, ahogy azon az estén Berlinben, Juan Luis most is egyszerű, sötét, utcai öltönyt viselt, amitől minden másnak kinézett, mint felkelő katonatisztnek. Rettenetesen megörült a

látogatásomnak, elbűvölően kedves volt, beszélgettünk, és meghívott ebédelni, de én már előzetesen elfogadtam Monk-Mason meghívását, így másnapra halasztottuk.

Az asztalok körülöttünk szép lassan megteltek. Rosalinda néha könnyű intéssel vagy rövid mosollyal köszönt egy-egy vendégnek, látszólag semmi kedve sem volt félbeszakítani a mesét Beigbederrel való első találkozásáról. Én is felismertem néhány ismerős arcot, akikkel Ramirón keresztül találkoztam, és akikről inkább nem akartam tudni. így hát mindketten kizárólag egymásra figyeltünk, Rosalinda beszélt, én hallgattam, közben halat fogyasztottunk, hűs bort kortyoltunk mellé, és tudomást sem vettünk a külvilágról.

– Másnap, ahogy a Főbiztosi Hivatalba értem, azt vártam, hogy a környezethez illő, amolyan kardot nyelt rend fogad: hosszú asztal, udvariaskodás, pincérek hada... Juan Luis azonban úgy rendelkezett, hogy egyszerű, kétszemélyes asztalt terítsenek nekünk az egyik kertre nyíló ablak alá. Felejthetetlen lunch volt, és ő megállás nélkül mesélt, csak mesélt és mesélt Marokkóról, az ő boldog Marokkójáról, ahogy emlegetni szokta. A varázsáról, titkairól, lenyűgöző kultúrájáról. Ebéd után elhatározta, hogy megmutatja nekem Tetuan környékét, so beautiful. Hivatalos kocsiján indultunk el, képzeld el, mögöttünk motoros kísérettel és szárnysegédekkel, so embarrassing! Anyway, a tengerparton kötöttünk ki, ahol leheveredtünk, miközben a teljes kíséret az országúton várakozott, can you believe it?

Elnevette magát, én pedig elmosolyodtam. A lefestett jelenet valóban eredeti volt: a Protektorátus feje és egy nemrég betoppant külföldi nő, aki a lánya lehetne, nyíltan flörtöl a tengerparton, miközben a motoros kíséret szemérmetlenül figyeli őket a távolból.

– És akkor ő fogott két kavicsot, egy fehéret és egy feketét. A háta mögé tette a két kezét, aztán elővette marokra zárva. Válassz, mondta. Válasszak, de mit, kérdeztem. Válassz egy kezet. Ha a fekete kavics van benne, akkor még ma ki fogsz lépni az életemből, és soha többé nem látlak. Ha a fehéret találod el, azt jelenti, a sors akarata, hogy velem maradj.

– És a fehér kavics volt az.– Igen, pontosan, a fehér kavics - bólintott ragyogó mosollyal.- Néhány nap múlva két kocsit küldött Tangerbe: egy Chrysler Royalt a holmijaim

fuvarozására, és nekem a Dodge Roadstert, amelyikkel ma jöttünk, a tetuani Banca Hassan igazgatójának ajándékát, amiről Juan Luis úgy döntött, legyen az enyém. Azóta nem váltunk el, csak ha a kötelezettségei miatt utaznia kell. Jelenleg Johnny fiammal együtt a Palmeras sétányon lévő házban lakunk, egy pompás villában, akkora fürdőszobával, hogy az egy maharadzsának is elég lenne, a vécé meg, mint egy császári trón, de a falról pereg a vakolat, és alig működik a folyóvíz. Juan Luis még mindig a Főbiztosi Hivatalban lakik, mert ezt követeli meg a rangja, nem is tervezzük az összeköltözést, de ő úgy határozott, hogy nincs oka rejtegetni a velem való viszonyát, akkor sem, ha emiatt néha kínos helyzetbe kerül.

– Mert házas... - sugalltam.Nemtörődöm grimaszt vágott, és kifésült az arcából egy fürtöt.– Nem ezért, nem. Nem ez az igazán lényeges, én is házas vagyok, ez csak ránk

tartozik, our concern, teljesen magánügy. A gond inkább nyilvános jellegű, hivatalos, jobban mondva. Vannak, akik úgy gondolják, hogy egy angol nő nem igazán kívánatos módon befolyásolhatja Juan Luist, és ezt nyíltan tudtunkra is adják.

– Ki gondolja ezt? - Olyan bizalommal mesélt, hogy nem is mérlegeltem a kérdésem, úgy éreztem, természetesen fel vagyok hatalmazva magyarázatot kérni, ha nem értem teljesen, amit mesél.

– A Protektorátus náci kolóniájának tagjai. Langenheim és Bernhardt elsősorban. Úgy vélik, hogy a főbiztos kötelessége élete minden területén, hogy gloriously pro-German legyen, száz százalékig hű a németekhez, hiszen a háborúban a németek az ő pártján állnak, és az elejétől fogva a rendelkezésére bocsátottak szép számú repülőgépet és fegyvert. Valóban, Juan Luis tudott a tetuani tisztek Németországban tett látogatásáról a felkelés első napjaiban, ahova azzal a céllal utaztak, hogy tárgyalásokat folytassanak Hitlerrel Bayreuth-

ban, ahol a Führer, mint minden évben, a Wagner zenei fesztiválon vett részt. Anyway, Hitler tárgyalt Canaris tengernagy-gyal, Canaris azt tanácsolta, hogy egyezzen bele a kért segítség megadásába, és a Führer még onnan kiadta a parancsot, hogy küldjenek el spanyol Marokkóba minden szükséges felszerelést. Ha ezt nem tette volna meg, akkor az Afrikában állomásozó, spanyol nacionalista sereg csapatai nem tudtak volna átkelni a szoroson. Tehát a német segítség alapvető fontosságú volt. Nyilvánvalóan ettől kezdve a két sereg közti kapcsolat szorossá vált. De a Tetuanban lakó nácik azt hiszik, hogy az én közelségem és Juan Luis irántam táplált érzelmei odavezethetnek, hogy pro-British álláspontot vesz fel, és csorbul a németekhez való hűsége.

Eszembe jutottak Félix megjegyzései Frau Langenheim férjéről és honfitársáról Bernhardtról, és arról a korai, német, katonai segítségről, amit Németországban intéztek el, és ami szemmel láthatóan, nemcsak hogy nem szűnt meg, de egyre hangsúlyosabbá vált a félszigeten. Eszembe jutott ugyanakkor, mennyire izgult Rosalinda, hogy kitűnő benyomást tegyen a német közösségre első hivatalos megjelenésekor szeretője karján, és ekkor úgy éreztem, pontosan értem, miről beszél, de elvettem az élét, és igyekeztem megnyugtatni.

– De téged ez valószínűleg nem kell, hogy túlságosan foglalkoztasson. Juan Luis továbbra is hű maradhat a németekhez, és folytathatja veled a kapcsolatot, ez két különböző dolog: a hivatal és a magánélet. Biztos vagyok benne, hogy azoknak, akik így vélekednek, nincs igazuk.

– Persze, hogy igazuk van, persze.– Nem értem.Tekintete fürgén végigsiklott a félig üres teraszon. Úgy elhúzódott a beszélgetés, hogy már

csak két-három asztalnál ültek. A szél elállt, a napernyők alig rezzentek. Fehér mellényes, tarbushos - vörös filcből varrt, arab sapkás - pincérek dolgoztak csendben, kirázták a szalvétákat és a térítőkét. Rosalinda annyira lehalkította a hangját, hogy szinte suttogott. Suttogásában mégis, a gyér hangerő ellenére, vitathatatlan eltökéltség csengett.

– Igazuk van, hogy ezt feltételezik, mert nekem, my dear, feltett szándékom, hogy elkövessek mindent, amit tehetek, hogy Juan Luis szívélyes kapcsolatot alakítson ki honfitársaimmal. Nem tudom elviselni a gondolatát sem, hogy a ti háborútok a nacionalista félnek kedvezően végződjön, és hogy Németország legyen a spanyol nép legnagyobb szövetségese, Nagy-Britannia pedig épp ellenkezőleg, ellenséges hatalom. És két okom is van rá, hogy így tegyek. Az első tiszta hazafias érzelem, mert azt akarom, hogy a férfi nemzete, akit szeretek, barátja legyen az én országomnak. A második, however, sokkal gyakorlatiasabb és tárgyilagosabb: mi angolok nem bízunk a nácikban, a dolgok nagyon csúnyán alakulnak. Talán kicsit elhamarkodott lenne egy következő, nagy, európai háborúról beszélni, de sosem lehet tudni. Ha ez bekövetkezne, akkor azt szeretném, ha az országotok a mi oldalunkon állna.

A nyelvem hegyén volt, hogy azt mondjam, országunk nincs olyan helyzetben, hogy bármilyen eljövendő háborúról gondolkodjon, hogy elég nyomor szakadt rá azzal, amiben élünk. A mi háborúnk azonban Rosalinda számára teljesen idegen maradt, annak ellenére, hogy szeretője ténylegesen cselekvő fél volt az egyik oldalon. Végül inkább hagytam, hogy saját szája íze szerint beszéljen, és hogy meséljen a talán soha be nem következő jövőről, és nem vájkáltam a tragikus jelenben. Ez a nap már úgyis jó adag keserűséget hozott, és nem akartam magam tovább szomorítani.

– És hogy gondolod véghez vinni? - csak ennyit kérdeztem.– Well, ne hidd, hogy fontos, személyes kapcsolataim vannak a Whitehallal, not at all -

mondta könnyedén felnevetve. Gépiesen felírtam magamban, hogy megkérdezzem Félixtől, mi az a Whitehall, de figyelő tekintetem nem árulta el tudatlanságom. Rosalinda folytatta: - De te is tudod, hogy mennek ezek a dolgok. Az ismerősök hálózata, kapcsolatláncok... arra gondoltam, hogy elsőre néhány Tangerben lakó barátomnál próbálkozom. Hal Durand ezredes, Norman Beynon tábornok és a felesége Mary, a legjobb kapcsolatok a Foreign

Office-hoz. Most mindannyian egy ideig Londonban lesznek, de készülök találkozni velük megint, bemutatom nekik Juan Luist, megpróbálom elérni, hogy beszélgessenek, és találjanak közös hangot.

– És gondolod, hogy ő bele fog menni, csak úgy hagyja, hogy beleszólj a hivatalos ügyeibe?

– But of course, dear, hogyne! - bólintott a kétely legcsekélyebb jele nélkül, és egy határozott mozdulattal kifésülte a jobb szemére hulló hajtincset. - Juan Luis rendkívül intelligens ember. Jól ismeri a németeket, sokat élt velük, és attól tart, hogy az ár, amit a most kapott segítségért Spanyolország kénytelen lesz fizetni, nagyon magasra fog rúgni hosszútávon. Másrészről nagyra tarja az angolokat, mert soha nem vesztettünk el egy háborút sem, és, after all, ő csak egy katona, és számára ezek igen nagy fontossággal bírnak. És ami a leglényegesebb, my dear Sira, hogy Juan Luis imád. Ő maga közli velem naponta, hogy az ő Rosalindájáért akár a pokol bugyraiba is leszállna.

Mikor felálltunk, a terasz többi asztala már vacsorához volt terítve, és a falakra délutáni árnyak kúsztak. Rosalinda ragaszkodott hozzá, hogy ő fizesse az ebédet.

– Végre elértem, hogy a férjem átutalja a tartásdíjat, hagyd, hogy meghívjalak.Komótosan ballagtunk a kocsihoz, és elindultunk vissza Tetuanba, éppen időben, hogy ne

lépjem át a Vázquez rendőrkapitány által megállapított tizenkét órát. Nemcsak az útirány fordult meg visszafelé, hanem a beszélgetés is. Amíg idejövet és a nap többi részében Rosalinda sajátította ki a mesélés jogát, a visszaúton eljött a perc, hogy megfordítsuk a szerepeket.

– Biztos azt gondolod, rettenetesen unalmas egy perszóna vagyok, hogy egész idő alatt csak magamról fecsegek. Mesélj most magadról! Tell me now, meséld el, hogy ment, amit ma reggel intéztél.

– Rosszul - válaszoltam röviden.– Rosszul?– Rosszul, nagyon rosszul.– I’m sorry, really. Nagyon sajnálom. Fontos volt?Mondhattam volna, hogy nem. Saját gondjaihoz mérten, az én problémáimban nem volt

semmi olyan, ami felkelthette volna az érdeklődését. Nem érintett magas rangú katonatiszteket, konzulokat és minisztereket, nem befolyásolt politikai érdekeket, állami kérdéseket vagy nagy európai háborúk lehetőségét, semmit, ami akár távolról is összefüggésben lehetett volna azokkal a bonyolult ügyekkel és körökkel, amelyekben Rosalinda mozgott. Az én gondjaim szerény udvarán csak egy maroknyi szerencsétlenség fért el, amit akár egy kezemen meg tudtam volna számlálni: egy elárult szerelem, egy kifizetendő tartozás, egy kevéssé megértő szállodaigazgató, a napi munka az üzlet boldogulásáért, egy vérben ázott haza, ahova nem tudtam visszatérni, és egy távoli anya hiánya. Mondhattam volna, hogy nem, hogy az én apró tragédiáim nem fontosak. Elhallgathattam volna a bánataimat, elrejthettem volna őket, hogy csak üres lakásom sötétségével osszam meg. Megtehettem volna, igen. De nem tettem.

– Igazából számomra nagyon fontos dologról van szó. Ki akarom menteni anyámat Madridból, és elhozni Marokkóba, de ahhoz nagyobb összegre van szükségem, ami nem áll a rendelkezésemre, mert előtte a megtakarított pénzemből sürgős tartozást kell kiegyenlítenem. Ma reggel megpróbáltam elhalasztani a fizetést, de nem sikerült, ezért pillanatnyilag, attól tartok, anyám gondját lehetetlen lesz megoldanom. És a legrosszabb az egészben az, hogy azt beszélik, egyre nehezedik az átjárás a két háborús övezet között.

– Egyedül van Madridban? - kérdezte látszólag aggódó arckifejezéssel.– Igen, egyedül. Teljesen egyedül. Nincs senkije, csak én.– És az apád?– Apám... nos, az egy hosszú történet. A helyzet az, hogy nem élnek együtt.

– Annyira sajnálom, Sira. Nagyon kemény lehet számodra a tudta, hogy a vörösök területén van, kiszolgáltatva bárminek, és milyen alakok között!

Szomorúan tekintettem rá. Hogyan is értethetném meg vele, amit nem volt képes felfogni? Hogyan érhetném el, hogy ez a szőke csigákkal borított, szépséges fejecske felfogja, milyen tragikus országom mindennapjainak valósága.

– Azok az alakok, Rosalinda, anyám társai. Az övéivel van a saját otthonában, a saját negyedében, a saját szomszédjai között. O ahhoz a világhoz tartozik, Madrid népéhez. Nem azért akarom elhozni Tetuanba, mert attól félek, hogy történik vele valami, hanem mert ő az egyetlen, aki megmaradt nekem, és minden egyes nappal egyre jobban nyomaszt, hogy nem tudok róla. Egy éve nem kaptam róla hírt, elképzelésem sincs, hogy mi van vele, nem tudom, hogy tartja el magát, miből él, hogy bírja a háborút.

Mint egy kipukkadt lufi, a múltamról szőtt, lenyűgöző hazugság egy pillanat alatt semmivé lett a levegőben. És az volt benne a legfurcsább, hogy egyáltalán nem érdekelt.

– De... De nekem azt mondták... hogy a családod...Nem hagytam, hogy befejezze. Rosalinda őszinte volt velem, és kertelés nélkül felfedte

nekem történetét: eljött a perc, hogy én is ugyanezt tegyem. Lehet, hogy nem fog tetszeni neki az a változata életemnek, amit most elmesélek; talán azt fogja gondolni, hogy az ő kalandos életével összehasonlítva hiányzik belőle minden glamour.

Minden bizonnyal úgy fog dönteni, hogy ettől a perctől kezdve nem fog több pink gint iszogatni és Tangerbe furikázni velem Dodge kabrióján, de nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy elmondjam neki a teljes igazságot. Hiszen nekem csak az igazság maradt.

– Az én családom csupán anyám és én. Mindketten varrónők vagyunk, egyszerű varrónők, akiknek nincs több vagyonuk csak a két kezük. Apám nem tartott velünk kapcsolatot, mióta megszülettem. Ő egy másik osztályhoz, egy másik világhoz tartozik: van pénze, cége, kapcsolatai, egy felesége, akit nem szeret, és két fia, akikkel nem jön ki. Ez mindene. Vagy ez volt, nem tudom. Az első és utolsó alkalom, hogy találkoztunk, még a háború előtt történt, de már sejtette, hogy végezni fognak vele. A vőlegényem pedig, az a vonzó és kalandos vállalkozó, aki éppen Argentínában intézi cégének ügyeit, és gazdasági kérdésekben dönt buzgón, nos, ő nem létezik. Az igaz, hogy létezett egy férfi, akivel viszonyom volt, és az is lehet, hogy most abban az országban üzletel, de neki már semmi köze hozzám. Csak egy nemkívánatos személy, aki darabokra törte a szívem, és mindenemből kiforgatott, inkább nem akarok beszélni róla. Ez az életem, Rosalinda, nagyon más, mint a tiéd, láthatod.

Vallomásomra hosszú kirohanás volt a válasz angolul, amiből csak a Morocco szót voltam képes elkapni.

– Nem értettem semmit - mondtam zavarban.Spanyolul folytatta.– Azt mondtam, hogy az ördögöt érdekli, honnan jöttél, ha te vagy a legjobb divatszabó

egész Marokkóban. Ami pedig az édesanyádat illeti, ahogy ti spanyolok szoktátok mondani, nem eszik olyan forrón a kását. Majd meglátod, hogy minden rendbe jön.

25

Másnap kora reggel a rendőrkapitányságra vezetett az első utam, hogy beszámoljak don Claudionak a kudarccal végződött tárgyalásról. A négy rendőr közül most csak kettő ült az asztalánál: az öreg és a sovány.

– A főnök még nincs benn - jelentették kórusban.– Hánykor szokott bejönni? - kérdeztem.– Fél tízkor - válaszolta az egyik.

– Fél tizenegykor - válaszolta a másik.– Vagy csak holnap.– Vagy soha.Nyálasan röhögtek, és én éreztem, hogy nincs erőm akár egy perccel tovább is elviselni ezt

a két ökröt.– Mondják meg neki, kérem, hogy kerestem. Hogy voltam Tangerben, és nem tudtam

semmit se elintézni.– Ahogy akarod, hercegnő - mondta az egyik, de nem Canete.A kijárat felé tartottam köszönés nélkül. Amikor utánam szólt egy hang, ezúttal tényleg

Canete volt.– Írok neked menlevelet, szivecském, amikor csak akarod!Nem torpantam meg. Csak ökölbe szorítottam a kezem, és anélkül hogy tudatában lettem

volna, felidéztem egy jó ízes szitkozódást, elfordítottam a fejem néhány centimétert, csak annyira, hogy a válaszom tisztán hallható legyen, és odacsaptam: - írogassál csak a jó kurva anyádnak!

A szerencse úgy hozta, hogy a rendőrkapitánnyal összefutottam az utcán, elég messze a kapitányságtól, hogy ne kérhesse, menjek vele vissza. Nem volt nehéz összefutni ismerősökkel Tetuanban, a spanyol negyed merőleges utcái nem nyúltak messzire, és ugyanott naponta százszor is végigmentünk. Don Claudio szokásához híven világos lenvászon öltönyt viselt, és frissen borotválva illatozott, készen, hogy megkezdje a munkanapot.

– Nem néz ki jól - mondta, ahogy meglátott. - Feltételezem a Continentalban nem ment minden rendben. - Ránézett az órájára. -Jöjjön, igyunk meg egy kávét.

A Spanyol Kaszinóba vezetett, egy szép saroképületbe, melyet fehér kőből faragott erkélyek és a főutcára néző, széles, nyitott ablakok díszítettek. Az egyik arab pincér a napellenző ponyvát húzta ki buzgón tekerve a csikorgó vaskart, ketten-hárman pedig székeket és asztalokat raktak ki az árnyékba. Új nap indult. A hűvös benti részben nem tartózkodott senki, szemben egy széles márványlépcső nyúlt el, két oldalt két terem. Intett, hogy lépjünk a jobb oldaliba.

– Jó napot, don Claudio!– Jó napot, Abdul! Két tejeskávé lesz, kérem - rendelt, és rám pillantott, hogy bólintok-e. -

Meséljen! - kérte.– Nem sikerült. Új igazgató van, nem a tavalyi, de tökéletesen ismerte az esetet.

Elzárkózott az újratárgyalástól. Csak annyit mondott, hogy a megállapodás több mint nagylelkű volt, és ha nem fizetek a megbeszélt időpontban, akkor feljelent.

– Értem. És sajnálom, higgye el. De attól tartok, nem tudok többet segíteni.– Ne aggódjon, azzal is sokat tett, hogy elérte az egyéves halasztást.– És most mit tesz?– Azonnal fizetek.– És az édesanyja?Megvontam a vállam.– Abból nem lesz semmi. Majd dolgozom és spórolok továbbra is, meglehet ugyan, hogy

mire sikerül összeszednem a szükséges pénzt, már késő lesz, és nem lesz több evakuáció. Most, ahogy mondom, letudom a tartozásomat. Megvan a pénz, az nem gond. Éppen ezért kerestem fel önt. Szükségem van még egy menlevélre, hogy átléphessem a határátkelőhelyet, és az engedélyére, hogy még néhány napig nálam lehessen az útlevelem.

– Tartsa meg, nem kell, hogy visszaadja - aztán a zakója belső zsebébe süllyesztette a kezét, elővett egy bőrtárcát és egy töltőtollat. - Ami pedig a menlevelet illeti, ez elég lesz - mondta, miközben elővett egy névkártyát, és lehúzta a toll kupakját. Néhány szót jegyzett fel a hátuljára, és aláírta. - Tessék!

Nem néztem meg, csak eltettem a táskámba.

– A La Valenciana busszal megy?– Igen, azzal gondoltam.– Ahogy tegnap is?Néhány pillanatig álltam kutató tekintetét, mielőtt válaszoltam volna.– Tegnap nem a La Valencianával mentem.– Akkor hogy sikerült eljutnia Tangerbe?Tudtam, hogy tudja. És azt is tudtam, azt akarja, én magam mondjam el neki. Mindketten

kortyoltunk egyet a kávénkból.– Elvitt kocsival egy barátnőm.– Milyen barátnő?– Rosalinda Fox. Egyik angol megrendelőm.Újabb korty kávé.– Tisztában van vele, hogy ki ő, ugye? - kérdezte.– Igen, tudom.– Akkor legyen óvatos!– Miért?– Csak. Legyen óvatos!– Mondja meg, miért! - ragaszkodtam hozzá.– Mert vannak, akik nem örülnek neki, hogy azzal van együtt, akivel van.– Ezt már tudom.– Mit tud?– Hogy érzelmi élete nem tölt el örömmel bizonyos személyeket.– Milyen személyeket?Senkinek nem volt olyan érzéke hozzá, mint a rendőrkapitánynak, hogyan szorítsa sarokba

beszélgetőtársát, és facsarja ki belőle az utolsó csepp információt is. Mennyire kezdtük kiismerni egymást!

– Bizonyos személyeket. Ne kérje, hogy elmondjam önnek, amit már úgy is tud, don Claudio. Ne kérje, hogy hűtlen legyek egy ügyfelemhez csak azért, hogy az én számból hallja a neveket, melyeket már úgyis ismer.

– Rendben. Csak egy valamit erősítsen meg.-Mit?– Ezeknek a személyeknek a vezetékneve spanyol?– Nem.– Remek - mondta kurtán. Kiitta a kávéját, és megint az órájára nézett. - Mennem kell, vár

a munka.– Engem is.– Igaz, el is felejtettem, hogy ön dolgozó nő. Tudja, hogy kitűnő híre van?– Ön mindenről tájékozódik, ezért el kell hinnem.Mióta ismertem, először mosolyodott el, és a mosoly évekkel fiatalította meg.– Csak azt tudom, amit tudnom kell. Egyébként ön is megtud dolgokat, a nők sokat

beszélnek egymás között, és ön a szabóságon olyan hölgyekkel találkozik, akiknek minden bizonnyal sok érdekes mesélnivalójuk van.

Valóban, ügyfeleim sokat beszéltek. Meséltek a férjeikről, azok üzleteiről, a barátaikról, akikkel összejárnak, arról, ki mit csinál, gondol vagy mondott. Azonban se igent, se nemet nem mondtam a rendőrkapitánynak. Csak felálltam, ügyet sem vetve a megjegyzésére. Ő intett a pincérnek, és úgy tett, mint aki aláír a levegőbe. Abdul bólintott: semmi gond, a kávékat don Claudio számlájához írta.

A tangeri tartozás kiegyenlítése nagy felszabadulást jelentett, mintha végre nem szorulna nyakam körül a hurok, amit bárki bármikor megránthat. Igaz, hogy még a fejem fölött lógott a két zavaros madridi ügy, de Afrika távlatából nézve, rettenetesen messzinek tűntek. A Continentalnak való tartozás kifizetése arra is jó volt, hogy eleresszem azt a terhet, amelyet a Ramiróval töltött marokkói múlt jelentett, és mintha másképp vettem volna a levegőt is. Nyugodtabban, szabadabban. Jobban ura voltam sorsomnak.

Már jócskán benne jártunk a nyárban, de ügyfeleim lusták voltak az őszi kollekcióra gondolni. Jamila továbbra is velem lakott, ellátta a házkörüli munkákat és az apróbb feladatokat a műhelyben, Félix szinte minden este átjött, és hébe-hóba átmentem a La Lunetá-ba meglátogatni Candelariát. Minden rendben ment, nyugodtan, amíg egy alkalmatlan megfázás úgy le nem gyengített, hogy se otthonról elmenni, se varrni nem maradt erőm. Az első napot a kanapén heverészve töltöttem. A másodikat az ágyban. A harmadik nap ugyanazt tettem volna, ha valaki be nem állít váratlan. Váratlanul, mint mindig.

-Sinorita Rosalinda azt mondja, hogy sinorita Sira felkelni azonnal az ágyból.Pongyolában mentem ki elé, nem vettem a fáradtságot, hogy magamra öltsem az örökös

kosztümöt, nem akasztottam nyakamba az ezüstollót, és nem hoztam rendbe kócos hajamat sem. Ha meg is lepte nemtörődömségem, nem mutatta, komolyabb ügy miatt keresett.

– Indulunk Tangerbe.– Ki? - kérdeztem a zsebkendő takarásában csöpögő orral.– Te meg én.– Minek?– Hogy megpróbáljuk megoldani anyád helyzetét.Valahol félúton a hitetlenkedés és az örömujjongás között néztem rá, többet akartam tudni.– Annak a segítségével, aki...A tüsszentés megakadályozta, hogy befejezzem a mondatot, amiért hálás voltam, mert nem

volt világos, hogy nevezzem a főbiztost, akit Rosalinda mindig két keresztnevén hívott.– Nem, jobb szeretem, ha Juan Luis kimarad az ilyenekből, van neki ezer dolga, amivel

törődnie kell. Ez az én ügyem, így hát az ő kapcsolatai out, ki vannak zárva. Van azonban más lehetőségünk.

-Mi?– Tetuani konzulunkon keresztül megpróbáltam feltérképezni, hogy a mi követségünkön

intéznek-e ilyen jellegű ügyeket, de nem volt szerencsém, mert azt mondta, hogy madridi követségünk az elejétől fogva megtagadta, hogy menedéket nyújtson a menekülteknek, és mióta a köztársasági kormány Valenciába távozott, odaköltöztek a diplomáciai testületek is, és a fővárosban csak az üres épület maradt, és egy beosztott, aki felügyeli.

– Akkor?– Megpróbáltam a tangeri Saint Andrews anglikán templomon keresztül, de ők sem tudtak

segíteni. Aztán az jutott eszembe, hogy hátha valamelyik magáncég tud legalább valamit, ezért körbekérdeztem több helyen is, és sikerült szert tennem egy tiny bit ofinformation.Nem nagy dolog, de meglátjuk, hogy van-e szerencsénk, és tudnak-e többet mondani. A tangeri Bank of London and South America igazgatója, Leo Martin azt mondta, utolsó londoni útján azt hallotta a bank központi irodájában, hogy valaki, aki a madridi fiókban dolgozik, kapcsolatban áll valakivel, aki segít az embereknek kijutni a városból. Nem tudok többet, ami információt adni tudott, az nagyon homályos, bizonytalan, és csak egy megjegyzés volt, amit valaki elejtett, ő pedig meghallotta. De megígérte, hogy utánanéz.

– Mikor?– Right now. Azonnal. Úgyhogy most azonnal öltözz fel, és elmegyünk hozzá Tangerbe.

Néhány napja ott voltam, és azt mondta, ma menjek vissza. Gondolom, volt ideje többet kideríteni.

Próbáltam köszönetét mondani két köhögés és három tüsszentés között, de ő nem tulajdonított nagy jelentőséget a dolognak, csak sürgetett, hogy készülődjek. Szélsebesen tettük meg az utat. Országút, szárazság sújtotta földek, fenyvesek, kecskék. Csíkos ruhás asszonyok gyalogoltak papucsban cipekedve, szalmakalapjuk alatt megrakott háttal. Juhok, fügekaktuszok, kiaszott mezők megint, mezítlábas gyerekek, akik ránk nevettek, ahogy elhaladtunk mellettük, és integettek, adios, amiga, adios. Porfelhőbe burkolózó utak, sárgálló mezők az egyik oldalon, sárgálló mezők a másikon, útlevél-ellenőrzés, az országút megint, fügekaktuszok, törpepálmák, nádasok, és alig egy óra múlva megérkeztünk. Megint a Francia téren álltunk meg, a város modern részének széles útjai és nagyszerű épületei fogadtak. Az egyikben várt a Bank of London and South America, a pénzügyi érdekek éppoly furcsa ötvözete, mint amilyen különös párt alkottunk mi, Rosalinda Fox és én.

– Sira, bemutatlak Leo Marinnak. Leo, ő a barátnőm, Miss Quiroga.Leo Martint nyugodtan hívhatták volna Leoncio Martíneznek, ha néhány kilométerrel

arrébb születik, mint valójában. Alacsony termetű volt, barna bőrű, borotválkozás és nyakkendő nélkül elmehetett volna dolgos, spanyol napszámosnak. Tisztán csillogó arcán azonban nyoma sem volt a borostának, és pocakján szolid, csíkos nyakkendő feszült. Nem volt se spanyol, se paraszt, hanem Nagy-Britannia tősgyökeres alattvalója, gibraltári, aki ugyanolyan folyékonyan fejezte ki magát angolul, mint andalúz nyelvjárásban. Szőrös kezét üdvözlésre nyújtotta, és hellyel kínált. Szólt az öreg varjúnak, aki titkárnőként szolgált nála, hogy senki ne zavarjon, és mintha a cég legnagyvonalúbb befektetői lennénk, buzgón magyarázni kezdte, mit sikerült kiderítenie. Én még életemben nem nyitottam bankszámlát, és valószínűleg Rosalindának sem maradt egy megtakarított fontja sem a tartásdíjból, amit a férje utalt neki, ha éppen olyan szelek fújtak, de valószínűleg a pletykák barátnőm szerelmi életéről már a fülébe jutottak ennek az apró, furcsa nyelvi képességekkel megáldott embernek. És ezekben a forrongó időkben egy nemzetközi bank igazgatója nem hagyhatta ki az alkalmat, hogy szívességet ne tegyen az országban parancsoló, legfontosabb ember szeretőjének.

– Nos, hölgyeim, azt hiszem, tudok némi hírrel szolgálni. Sikerült beszélnem Eric Gordonnal, egy régi ismerősömmel, aki madridi fiókunkban dolgozott egészen a felkelést követő időkig. Azt mondta, hogy személyesen ismer valakit, aki Madridban él, és részt vesz ilyen jellegű tevékenységekben, egy brit állampolgár, aki spanyol cégnél dolgozott. A rossz hír az, hogy nem tudja, hogyan lehetne kapcsolatba lépni vele, az utóbbi hónapokban nyomát vesztette. A jó hír viszont, hogy megadta az elérhetőségét valakinek, aki tudja, merre járhat, mert nem olyan rég még a fővárosban lakott. Egy újságíróról van szó, aki visszatért Angliába, mert valami baj érte, azt hiszem, megsebesült, részleteket nem közölt. Nos, ő jelenti az egyik lehetséges megoldást, hátha ez a személy kész megadni annak az embernek az adatait, aki a menekültek evakuálásával foglalkozik. De előtte szeretne valamit kérni.

– Mit? - kérdeztük Rosalindával egyszerre.– Hogy személyesen beszélhessen önnel, Mrs. Fox - mondta angol ügyfelemhez fordulva. -

Minél előbb, annál jobb. Remélem, nem tartja tapintatlanságnak, de mivel olyanok a körülmények, amilyenek, úgy gondoltam, jobb, ha előzetesen tájékoztatom őt, hogy ki az a személy, aki ilyen jellegű információt kér tőle.

Rosalinda nem válaszolt, csak figyelmesen nézett rá kissé felhúzott szemöldökkel, a folytatásra várva. Leo Martin kínosan megköszörülte a torkát, szemmel láthatóan azt várta, hogy intézkedése nagyobb lelkesedést vált ki.

– Tudják, hogy milyenek ezek az újságírók, nem? Mint a dögkeselyűk, mindig várnak valamit cserébe.

Rosalinda várt néhány másodpercet, mielőtt válaszolt volna.– Nem ők az egyetlenek, kedves Leo, nem ők - mondta, és hangjában halvány keserűség

csengett. - Mindenesetre adja meg az elérhetőségem, majd meglátjuk, mit szeretne.

Mocorogni kezdtem a fotelben, hogy leplezzem idegességem, és kifújtam az orrom megint. Közben a brit igazgató, akinek alakja leginkább egy hasas korsóra emlékeztetett, kiejtése pedig egy andalúz torreádoréra, szólt a telefonos kisasszonynak, hogy kapcsoljon neki egy nemzetközi hívást. Hosszan várakoztunk, közben kávét szolgáltak fel, visszatért Rosalinda jó kedve, és Martin megkönnyebbült. Végre kapcsolni tudták az újságírót. Alig három percig tartott a beszélgetés, és nem értettem belőle egy szót sem, mert angolul folyt. De felkeltette a figyelmem ügyfelem komolyan és élesen csengő hangja.

– Kész - mondta Rosalinda, ahogy befejezte. Elbúcsúztunk az igazgatótól, megköszöntük a munkáját, és elhaladtunk a varjú arcú titkárnő metsző pillantása előtt.

– Mit akart? - kérdeztem hevesen, alighogy kiléptünk az irodából.– A bit of blackmail. Nem tudom, hogy mondják spanyolul. Amikor valaki azt mondja,

hogy csak akkor tesz meg valamit érted, ha te is teszel valamit cserébe.– Zsarolás - mondtam.– Zsarolás - ismételte szörnyű kiejtéssel. - Túl sok nehéz hang egy szón belül.– Milyen jellegű zsarolás?– Személyes interjú Juan Luisszal, és néhány hét protekció, hogy szabad bejárása legyen

Tetuan hivatalos életébe. Cserébe megígéri, hogy kapcsolatba léptet minket azzal a személlyel, akire szükségünk van Madridban.

Nyeltem egyet, mielőtt megfogalmaztam kérdésem. Attól féltem, hogy azt válaszolja, csak a holttestén keresztül fog valaki ilyen nyavalyás feltételeket szabni a Marokkói Spanyol Protektorátus legmagasabb személyének. És legkevésbé egy ilyen haszonleső, ismeretlen újságíró egy egyszerű varrónőnek nyújtandó szívességért.

– És mit mondtál neki? - szedtem össze a bátorságom, hogy megkérdezzem.Megvonta a vállát unott mozdulattal.– Hogy küldjön táviratot, mikor érkezik Tangerbe.

26

Megérkezett Marcus Logan egyik lábát húzva, egyik fülére szinte teljesen süketen és felkötött karral. Minden sérülése testének ugyanazon oldalán érte, a balon, ami közelebb esett a robbanáshoz, amely ledöntötte, és kis híján megölte, miközben hírügynöksége számára adatot gyűjtött a nacionalista tüzérség Madridot ért támadásairól. Rosalinda intézkedett, hogy egy hivatali gépkocsi menjen ki érte a tangeri kikötőbe, és hozza egyenest a tetuani Nemzeti Szállóba.

Az átriumos udvar egyik gyékényfoteljában ülve vártam őket virágállványok és arabeszk díszítésű kerámiaburkolat között. A falakat a rácsozaton felfutó kúszónövények lepték el, és a tetőről testes, arab lámpások lógtak alá, a beszélgetések moraja és az apró szökőkút zubogása volt társam a várakozásban.

Mire Rosalinda megérkezett, már a délutáni nap utolsó sugarai szűrődtek át az átriumot borító üvegtetőn - őt követte az újságíró tíz perccel később. Az elmúlt napok alatt fejemben egy lobbanékony és nyers természetű férfi alakja rajzolódott ki, kemény kiállású és elég eltökélt ahhoz, hogy érdekei érvényesítésének céljából megpróbáljon mindenkit megfélemlíteni, aki az útjába áll. Azonban tévedtem, ahogy mindig téved az ember, ha előfeltevéseket gyárt egy egyszeri cselekedet vagy néhány szó törékeny támasztékára alapozva. Tévedtem, és erre rájöttem abban a pillanatban, mikor az újságíró belépett az átrium boltíves kapuján hanyagul megkötött nyakkendőben és gyűrött, világos lenvászon öltönyben.

Azonnal felismert minket, csak körül kellett tekintenie a helyiségen és megállapítania, mi vagyunk egyedül kíséret nélküli, fiatal nők: egy tagadhatatlanul külföldies megjelenésű, szőke hölgy és egy barna - eredeti spanyol termék. Felkészültünk a fogadására, de nem álltunk fel, hátunk mögé rejtve a csatabárdot, ha netán meg kell magunkat védeni ettől a kényelmetlen vendégtől. Nem kellett azonban elővenni, mert az a Marcus Logan, aki azon az afrikai kora estén megjelent előttünk, minden más érzést keltett, csak félelmet nem. Magas volt, és külsőre úgy harminc és negyven között lehetett valahol. Gesztenyeszín haja kicsit összekócolódott, és miközben bicegve közeledett bambuszbotjára támaszkodva, észrevettük, hogy bal arca sebhelyekkel és zúzódásokkal van borítva. Ugyan megjelenése sejteni engedte a férfit, aki a baleset előtt lehetett, mely életét kevés híján kioltotta, abban a percben alig volt több egy sajgó testnél, amely alighogy köszöntött minket a siralmas állapota megengedte legnagyobb udvariassággal, lerogyott egy fotelbe, rosszul leplezve fájdalmait és a hosszú út során elgyötört testének fáradtságát.

– Mrs Fox and Miss Quiroga, I suppose - voltak első szavai.– Yes, we are, indeed - mondta Rosalinda kettejük nyelvén. Nice to meet you, Mr Logan.

And now, if you don’t mind, I think we should proceed in Spanish; I'm afraid my friend won’t be able to join us otherwise.

– Természetesen, elnézését kérem - mondta, tökéletes spanyolsággal fordulva hozzám.Nem úgy nézett ki, mint egy gátlástalan zsaroló, hanem mint egy jó szakember, aki úgy

boldogul, ahogy a legkényelmesebb neki, és elkapja röptében a kínálkozó lehetőségeket. Akárcsak Rosalinda vagy én. Vagy bárki azokban az időkben. Mielőtt még belekezdett volna az ügybe, ami Marokkóba hozta, és követelte volna, hogy Rosalinda erősítse meg ígéretét, átadta megbízólevelét. Egy brit hírügynökségnek dolgozott, és megbízása arra szólt, hogy a spanyol front mindkét feléről tudósítson, és ugyan a fővárosba volt kihelyezve, egész nap úton volt. Amíg be nem következett a váratlan esemény Madridban került kórházba, sürgőséggel műtötték meg, és amint tudták, evakuálták Londonba. Heteket töltött a Royal London Hospital osztályán fájdalomtól és kezelésektől szenvedve, ágyhoz kötözve mozdulatlan és vágyakozva, hogy visszatérhessen a normál hétköznapokba.

Amikor elérte a hír, hogy valakinek, aki kapcsolatban áll a marokkói spanyol főbiztossal, szüksége lenne olyan információra, amit csak ő tud megadni neki, úgy gondolta, üstökön kell ragadnia a szerencsét. Pontosan tudta, nincs olyan fizikai állapotban, hogy újból ide-oda utazgasson Spanyolországban, de a Protektorátusba teendő látogatás lehetővé tette volna, hogy ne szakítsa meg a lábadozást, ugyanakkor részben folytassa a szakmai munkát. Mielőtt megkapta volna a kiutazási engedélyt, meg kellett harcolnia az orvosokkal, feletteseivel és mindenkivel, aki ágyához járult, hogy meggyőzze, ne mozduljon, ami csak rátett fizikai állapotára, és szinte a kétség-beesésbe kergette. Aztán bocsánatot kért Rosalindától, hogy olyan nyers volt a telefonbeszélgetésben, többször behajlította és kinyújtotta a lábát fájdalomtól összeránduló arccal, és végül rátért a leghalaszthatatlanabb ügyre.

– Reggel óta nem ettem. Nem bánnák, ha meghívnám önöket vacsorára, és közben beszélgetnénk?

Elfogadtuk a meghívást, én az igazat megvallva, akármit elfogadtam volna, hogy beszélhessek vele. Képes lettem volna akár egy latrinában is étkezni vagy disznókkal túrni a sarat, elrágcsáltam volna egy-két svábbogarat és hozzá patkánymérget hörpöltem volna, hogy jobban csússzon. Megtettem volna akármit, hogy megszerezzem az információt, amire hosszú napok óta vártam. Logan fesztelenül intett az egyik arab pincérnek, akik az átriumban jöttek-mentek kiszolgálva a vendégeket, és asztalt foglalt a szálló éttermében.

– Egy perc, kérem, uram. - A pincér kisietett, és alig hét másodperc múlva elénk termett, mint akit puskából lőttek ki a spanyol maitre, az étterem kenetteljes és előzékeny főpincére. - Rögvest, rögvest, kérem, jöjjenek velem, hölgyeim, tartson velem, uram. Senora Fox és barátai egy percet sem várhatnak, még csak az kellene!

Logan előreengedett az étterembe, miközben a maitre a középen álló, feltűnő, kerek asztalra mutatott, hogy a vendégek közül senki se maradjon ki aznap este Beigbeder angol szeretőjének megbámulásából. Az újságíró udvariasan visszautasította az ajánlatot, és egy másik, távolabb eső helyre mutatott a terem mélyén. Minden asztal kifogástalanul volt megterítve, makulátlan tiszta terítővel, vizes- és borospoharakkal, a porcelántányérokon pedig összehajtott, fehér szalvéták feküdtek. Még korán volt, és alig egy tucat vendég ült a teremben.

Menüt kértünk, és sherryt szolgáltak fel, hogy kellemesebbé tegyék a várakozást. Rosalinda vállalta magára bizonyos értelemben a vendéglátó szerepét, és ő kezdeményezte a beszélgetést. Az átriumbán történt találkozó nagyon előírásosan zajlott, de csillapította a feszültséget. Az újságíró bemutatkozott, és beszámolt egészségi állapota okairól, mi pedig megnyugodtunk, hogy nem egy fenyegető alakról van szó, és váltottunk néhány közhelyet a spanyol Marokkó mindennapjairól. Mindannyian tudtuk azonban, hogy nem pusztán udvarias társalgás céljából gyűltünk össze, hogy új barátságot kössünk, betegségekről csevegjünk, vagy festői képet nyújtsunk Észak-Afrika tájairól. Ami aznap este idehozott bennünket, az a tiszta üzleti érdek volt, amelyben két fél volt érintett, két oldal, akik már világosan megfogalmazták elvárásaikat és feltételeiket. Eljött a perc, hogy nyíltan beszéljünk, és hogy meglássuk, meddig megyünk el az alkudozásban.

– Szeretném, ha tudná, hogy minden, amit a múltkor kért a telefonban, már el van intézve - vágott bele Rosalinda, amint a pincér eltávolodott a rendeléssel.

– Nagyszerű - válaszolta az újságíró.– Meglesz az interjú a főbiztos úrral, négyszemközt és olyan hosszan, amilyen hosszan

megfelel önnek. Emellé ideiglenes tartózkodási engedélyt fog kapni a spanyol Protektorátus területére - folytatta Rosalinda -, és névre szóló meghívást a következő hetek minden hivatalos eseményére, ezek közül némelyik, előre felhívom a figyelmét, igen nagy jelentőséggel fog bírni.

Logan kérdőn vonta fel a szemöldökét arcának épen maradt részén.– Rövidesen esedékes Ramón Serrano Suner, Franco sógorának látogatása, feltételezem,

tudja, kiről van szó.– Igen, persze - bólintott Logan.– Azért jön Marokkóba, hogy megemlékezzen a felkelés évfordulójáról, és három napot

fog itt tölteni. Különböző ünnepélyes aktusokat szerveznek a tiszteletére. Éppen tegnap érkezett Dionisio Ridruejo, a propaganda-igazgató. Azért jött, hogy egyeztesse az előkészületeket a Főbiztosi Hivatal főtitkárával. Számítunk az ön részvételére minden hivatalos eseményen, ahol civilek is képviselve lesznek.

– Hálásan köszönöm. És kérem, hogy köszönetemet jutassa el a főbiztos úrnak is.– Örülünk, hogy megtisztel részvételével - válaszolta Rosalinda a tökéletes háziasszony

bájos arckifejezésével, aki most kapja elő a tőrt. - Remélem, megérti, hogy van néhány feltételünk.

– Hogyne - mondta Logan, és belekortyolt a sherrybe.– Minden információ, amit külföldre akar küldeni, először át kell essen a főbiztosság

sajtóhivatalának ellenőrzésén.– Semmi gond.A pincérek ebben a pillanatban érkeztek meg a fogásokkal, és engem a megkönnyebbülés

kellemes érzése töltött el. Annak ellenére, hogy mindketten elegánsan vívták végig a tárgyalást, Rosalinda és a frissen érkezett között zajló beszélgetés alatt nem tudtam legyőzni kínos érzésemet, mintha kilógnék innen, mintha meghívás nélkül osontam volna be egy mulatságra. Tőlem teljesen idegen kérdéseket feszegettek, olyan ügyeket, amelyek talán nem rejtenek súlyos, hivatali titkokat, de bizonyára messze voltak attól, ami egy egyszerű varrónő fülére tartozik. Számtalanszor elismételtem magamnak, hogy nem lógok ki innen, hogy itt van

az én helyem is, mert erre a vacsorára az én édesanyám evakuálása miatt került sor. De még így is nehezen tudtam meggyőzni magam.

Az étel felszolgálása félbeszakította néhány pillanatra az engedmények és kívánalmak megvitatását. Nyelvhal a hölgyeknek, csirke körettel az úrnak, jelentették. Röviden ejtettünk egy-két szót a fogásokról, hogy milyen friss a Földközi-tengeren fogott hal, és milyen ízletes zöldség terem a Martín-folyó menti veteményesekben. Amint a pincérek visszavonultak, a beszélgetés folytatódott, éppen ott, ahol néhány perce félbeszakadt.

– Más feltételek? - kérdezte az újságíró, mielőtt a szájához emelte a villát.– Igen, van még egy, ugyan nem nevezném éppen feltételnek. Hanem valami olyasmiről

van szó, ami éppúgy az ön érdeke, mint a miénk.– Akkor könnyű lesz elfogadnom - mondta, miután lenyelte az első falatot.– Ezt remélem - jelentette ki Rosalinda. - Nézze, Logan, ön és én két nagyon különböző

világban mozgunk, de honfitársak vagyunk, és mindketten tudjuk, hogy nagyvonalakban a nacionalista tábor minden rokonszenve a németeké és az olaszoké, és a legcsekélyebb vonzalmat sem táplálják az angolok iránt.

– Ez bizony így van - bólintott rá Logan.– Nos, éppen ezért azt szeretném javasolni, hogy ön mint barátom jelenjen meg Tetuanban.

Nem kell, hogy feladja újságíró mivoltát, de természetesen velem, és így a főbiztos úrral rokon gondolkodású újságíró kell hogy legyen. Ily módon, azt hisszük, hogy mérsékeltebb ellenszenvvel fogják fogadni.

-Kik?– Mindenki. A spanyol és muzulmán helyi hatóságok, a külföldi diplomáciai testületek, a

sajtó... E közösségek közül egyikben sincsenek heves imádóim, hozzá kell tennem, de legalább, ami a külsőségeket illeti, látszólag tisztelnek a főbiztoshoz való közelségem miatt. Ha barátomként mutatjuk be, akkor talán sikerül elérnünk, hogy ez a tisztelet önre is kiterjedjen.

– És hogyan vélekedik erről Beigbeder ezredes?– Teljes mértékben egyetért.– Akkor ne vesztegessünk rá több szót. Nem tűnik rossz ötletnek, és ahogy mondja, lehet,

hogy mindketten jól jövünk ki belőle. További feltételek?– Semmi több részünkről - fejezte be Rosalinda magasba emelve a poharát, mintegy

koccintásra.– Nagyszerű. Akkor minden világos. Azt hiszem, itt az ideje, hogy tájékoztassam önöket

az ügyről, amelyben a segítségemet kérik.Összerándult a gyomrom: elérkezett a perc! Az étel és a bor mérsékelt adag életerőt

pumpáltak Marcus Loganba, és sokkal jobb színben volt. Ugyan hideg nyugalommal vezényelte le a tárgyalást, érezni lehetett, hogy a jóindulat vezérli, és hogy nyilvánvalóan nem áll szándékában a szükségesnél jobban a terhére lenni Rosalindának és Beigbedernek. Arra gondoltam, hogy ez a fegyelmezettség valószínűleg szakmájából fakad, de nem volt viszonyítási pontom, ami megerősíthette volna, hiszen ő volt az első újságíró, akivel életemben találkoztam.

– Mindenekelőtt szeretném, ha tudnák, kapcsolatom csak a jelre vár, és már számol édesanyja kitelepítésével, amint mozgósítják a következő evakuációs menetet Madridból a tengerpart felé.

Meg kellett kapaszkodnom az asztal szélében, hogy ne ugorjak fel, és ne öleljem meg. Mégis visszafogtam magam, a Nemzeti Szálló étterme már tele volt vendégekkel, és asztalunk Rosalindának hála, az est legvonzóbb látványosságává vált. Ahhoz, hogy minden tekintet és pusmogás azonnal ránk irányuljon, csak az hiányzott még, hogy heves indulattól vezérelve vad eufóriával omoljak az idegen nyakába. És mivel így álltak a dolgok, féket tettem lelkesedésemre, és ujjongásomat csak mosolyom és egy halovány köszönöm sugallta.

– Meg kell adnia majd néhány adatot, amit én megtáviratozok az ügynökségnek Londonba, és onnan kapcsolatba lépnek majd Christopher Lance-szal, aki az akció parancsnoka.

– Ki ő? - tudakolta Rosalinda.– Egy angol mérnök, a nagy háború egyik veteránja, aki már néhány éve Madridban él. A

felkelés kitörése előtt egy brit részesedésű, spanyol cégnek dolgozott, a Ginés Navarro és Fiai építő-mérnöki cégnél, amelynek központi irodája a Prado sétányon van, és üzemeltet fiókot Valenciában és Alicantéban is. A céggel együttműködve épített utakat és hidakat, egy nagy víztározót Soriában, vízerőművet Granada közelében, és léghajóárbocot Sevillában. A háború kitörésekor a Navarro-család eltűnt, nem tudni, hogy önként-e vagy erőszak hatására. A munkások tanácsot alakítottak, és átvették a cég irányítását. Lance akkor elhagyhatta volna az országot, de nem tette.

– Miért nem? - kérdeztük egyszerre.Az újságíró megrántotta a vállát, miközben lehajtott egy korty bort.– Használ a fájdalmakra - mondta bocsánatkérően, és felemelte a poharat, mintegy mutatva

nekünk gyógyhatásait. - Valójában -folytatta - nem tudom, Lance miért nem tért vissza Angliába, soha nem tudtam belőle igazán nyomós érvet kiszedni. A háború kezdete előtt a Madridban élő angolok, mint a többi külföldi, nem vettek részt a spanyol politikai életben, közönnyel, sőt némi iróniával szemlélték a helyzetet. Természetesen tudták, mekkora a feszültség a jobb- és baloldali pártok között, de úgy vették, mint az ország egyik sajátosságát, mintha ez a nemzeti hagyomány része lenne. Bikaviadal, szieszta, fokhagyma, olívaolaj, testvérgyűlölet, mindez olyan festői volt, olyan spanyol. Amíg ki nem robbant a háború. És akkor rá kellett jönniük, hogy komolyra fordult a dolog, és elkezdtek rohangálni, hogy mielőbb elhagyhassák Madridot. Néhány kivételtől eltekintve ilyen Lance esete, aki úgy döntött, hazaküldi a feleségét, ő pedig Spanyolországban marad.

– Elég meggondolatlan ötlet, nem? - kockáztattam meg.– Valószínűleg egy kicsit bolond - mondta félig viccesen. - De nagyon jó ember, és tudja,

hogy mit csinál. Nem vakmerő kalandor, sem elvtelen haszonleső, amiből mostanában százával terem mindenhol.

– Pontosan mit csinál? - kérdezte Rosalinda.– Segítséget nyújt az arra rászorulóknak. Kihoz Madridból, akit tud, és elviszi az egyik

földközi-tengeri kikötőbe, ott brit hajóra teszi őket, akármilyenre, mindegy, hogy hadi- vagy postahajó, vagy éppen citrommal megrakott teherszállító.

– Kér érte valamit? - tudakoltam.– Nem. Semmit. Nem keres vele. Van, aki hasznot húz az ilyen ügyletekből, de ő nem.Tovább folytatta volna a magyarázatot, ha ebben a percben nem lép asztalunkhoz egy fiatal

tiszt bricseszben, ragyogóra suvickolt csizmában, hóna alatt a sapkájával. Szigorú arccal szalutált, és átadott Rosalindának egy borítékot. Barátnőm összehajtott lapot húzott ki belőle, elolvasta, és elmosolyodott.

– I’m truly very sorry, de meg kell bocsátaniuk - mondta, és sietve pakolta be dolgait a táskájába. A cigarettatárcát, a kesztyűt, az üzenetet. - Valami várástalan, elnézést, váratlan dolog jött közbe -tette hozzá. Aztán a fülemhez hajolt. - Juan Luis előbb ért vissza Sevillából.

Megrepedt dobhártyája ellenére az újságíró valószínűleg szintén hallotta a megjegyzést.– Folytassák csak a beszélgetést, majd elmesélik később a többit - tette hozzá hangosan. -

Sira, darling, nemsokára találkozunk. És ön, Logan, készüljön holnapra! Egy gépkocsi felveszi egykor. Nálam fog ebédelni a főbiztos társaságában, és az egész délután a rendelkezésére fog állni az interjúra.

A fiatal tiszt és leplezetlenül szemtelen pillantások kísérték Rosalindát a kijáratig. Amikor eltűnt a szemünk elől, kértem Logant, hogy folytassa beszámolóját, ahol abbahagyta.

– Ha Lance-nak nincs belőle haszna, és nem is politikai szándék vezeti, akkor miért cselekszik így?

Újból megvonta a vállát, mintha bocsánatot kérne, hogy képtelen ésszerű magyarázattal szolgálni.

– Vannak ilyen emberek, mi úgy hívjuk az ilyen embermentőket, hogy pimpernel. Lance furcsa figura, a veszett ügyek keresztes lovagja. Szerinte tetteinek nincs semmi politikai felhangja, csak és kizárólag emberbaráti indokok vezérlik. Valószínűleg ugyanezt tette volna a republikánusokkal, ha nacionalista területen reked. Lehet, hogy onnan van hajlama rá, hogy a wellsi székesegyház egyik kanonokának a fia. Ki tudja? Elég az hozzá, hogy a felkeléskor Sir Henry

Chilton nagykövet és beosztottjainak jó része San Sebastiánba költözött, hogy ott töltsék a nyarat, és Madridban csak egy hivatalnok maradt, aki nem állt a helyzet magaslatán. így hát Lance, mint a brit kolónia veteránja, teljesen önként ragadta kezébe a gyeplőt. Ahogy maguk mondják, hűbelebalázs módjára megnyitotta a követséget, eleinte brit állampolgároknak nyújtva menedéket, alig több mint háromszáz embernek, információim szerint. Alapvetően egyikük sem volt politikailag érintett, de nagy részük a jobboldallal rokonszenvező konzervatív volt, ezért ahogy rájöttek, milyen színezetet öltöttek az események, azonnal diplomáciai menedéket kértek. Az történt, hogy a helyzet a vártnál is súlyosabbra fordult: százak rohantak a követségre menedéket kérni. Arra hivatkoztak, hogy Gibraltárban születtek, vagy egy angol felségjelű hajón átkelés közben, hogy vannak rokonaik Nagy-Britanniában, vagy üzletet kötöttek a Brit Kereskedelmi Kamarával. Bármi jó kifogás volt, hogy meghúzzák magukat az Union Jack, zászlónk védelmében.

– Miért éppen a maguk követségén?– Nem csak a miénken, egyáltalán nem. Valójában a mi követségünk húzódozott a

leginkább a menedéknyújtástól. Gyakorlatilag mindegyik külképviselet ugyanazt tette az első napokban: befogadták saját állampolgáraikat és néhány menedékre szoruló spanyolt.

– És aztán?– Néhány követség végig fáradhatatlannak mutatkozott a menedéknyújtásban, és

közvetlenül vagy közvetett módon bevonódott a menekültek szállításába is. Ilyen volt elsősorban Chile, Franciaország, Argentína és Norvégia is. Mások azonban, ahogy túl voltak az első ijedelmen, megtagadták a további segítségnyújtást. Lance azonban nem a brit kormány képviseletében működik, mindent magától tesz. Követségünk, ahogy már mondtam, volt az egyik, ami megtagadta, hogy a továbbiakban is részt vegyen a menedéknyújtásban és a menekültek evakuációjának elősegítésében. Lance sem elvontan a nacionalista félnek segít, hanem személyeknek, akiknek magánemberként kell elhagyniuk Madridot. Vagy ideológiai, vagy családi okokból, vagy akármi más miatt. Igaz, úgy kezdte, hogy betelepedett a követségre, és valahogy elérte, hogy a háború első napjaiban tiszteletbeli attasénak nevezzék ki a brit állampolgárok evakuálásának megszervezésére, de attól kezdve saját bőrére dolgozik. Ha az áll érdekében, hogy lefegyverezze a köztársaságpárti, önkéntes milicistákat és őrökét az országúti ellenőrzéseken, akkor felvonultatja a diplomatasággal járó teljes arzenált: piros, kék, fehér karszalag az azonosításhoz, zászlócskák az automobilon és terjedelmes menlevél tele a követség, hat vagy hét munkásszakszervezet és a Hadügyi Minisztérium pecsétjeivel és bélyegzőivel. Felszerelkezik mindennel, ami csak a kezébe akad. Elég sajátságos egy alak ez a Lance, megnyerő, bőbeszédű, mindig olyan feltűnő öltönyben, mellényben és nyakkendőben jár, hogy szinte bántja a szemet. Azt hiszem, néha egy kicsit el is túlozza, nehogy komolyan vegyék, és így gyanún felül maradjon.

– Hogyan juttatja el az embereket a tengerpartra?– Nem tudom pontosan, és nem hajlandó részleteket elárulni. Eleinte azt hiszem, követségi

járművekkel kezdte, és a cége teherautóival, amíg azokat nem rekvirálták. Mostanában, ha jól tudom, egy mentőkocsit használ, amit a skót hadtest bocsátott a Köztársaság rendelkezésére. Általában Margery Hill tart vele, egy nővér az angol-amerikai kórházból. Tudja melyik az?

– Azt hiszem, nem.

– A Juan Montalvo utcában található, közel az egyetemi negyedhez, gyakorlatilag a fronton. Odavittek először, amikor megsebesültem, aztán átvittek a Palace Szállóban berendezett kórházba.

– A Palace-ban kórház működik? - kérdeztem hitetlenkedve.– Igen, tábori kórház. Nem tudta?– Elképzelésem sem volt róla. Amikor elhagytam Madridot, akkor még a Palace a Ritz-cel

együtt az egyik legfényűzőbb szálló volt.– Nos, ahogy látja, most más feladatokat lát el, sok minden megváltozott. Ott töltöttem

néhány napot, amíg úgy nem határoztak, hogy evakuálnak Londonba. Mielőtt az angol- amerikai kórházba kerültem volna, már ismertem Lance-ot, mivel a madridi brit kolónia tagjainak száma nagyon megcsappant. Aztán eljött meglátogatni a Palace-ba, az is része az önként vállalt, emberbaráti tevékenységének, hogy amennyire csak tud, segítségére siet nehéz helyzetbe került honfitársainak. Ezért tudok valamennyit arról, miként működik az evakuálás, de csak azokat a részleteket, melyeket ő maga el akart mesélni. A menekültek általában maguk jönnek a kórházba, ahol egy ideig benntartják őket, mintha betegek lennének, amíg össze nem rakják a következő szállítmányt. Mindig együtt utaznak Lance és Hill nővér. Az utóbbi azt mondják, felülmúlhatatlan tisztviselők és milicisták kijátszásában az ellenőrzéseken, ha rosszra fordulnak a dolgok.

Visszafelé Madridba pedig elfuvaroz mindent, amit a Royal Navy hajóiról össze tud szedni: gyógyszert, kezelési eszközöket, szappant, konzervet...

– Hogy zajlik az utazás?Szerettem volna fejemben előre lejátszani anyám útját, valamilyen képet alkotni róla, mit

fog jelenteni számára a nagy kaland.– Tudom, hogy hajnalban kelnek útra. Lance ismer minden ellenőrzési pontot, pedig

legalább harminc van, néha több mint tizenkét órába is beletelik, amíg végighaladnak rajta. Ezenkívül kész szakértővé vált a milicisták lélektanát illetően. Kiszáll a kocsiból, elbeszélget velük, elvtársnak szólítja őket, bemutatja lenyűgöző menlevelét, megkínálja őket dohánnyal, tréfálkozik egy kicsit, és búcsúzóul odakiált, hogy „Éljen Oroszország!” vagy „Halál a fasisztákra!”. Akármit, csak folytatni tudja az útját. Egyetlen dolgot nem tesz soha: nem fizeti le őket. Mint alapelvet tűzte ezt ki magának, és amennyire én tudom, mindig be is tartotta. És végtelen aggályossággal tartja be a Köztársaság törvényeit is, soha meg nem sért egyet sem. És természetesen kerül minden kellemetlenséget vagy incidenst, ami követségünk kárára lehet. Ugyan nem közéjük tartozik, csupán tiszteletbeli állást tölt be, mégis a külképviseleti etika legszigorúbb szabályzatát követi.

Alig fejezte be a választ, én már készen álltam, hogy elsüssem a következő kérdést. Igen fogékony diáknak bizonyultam Vázquez rendőrkapitány kihallgatási technikáit illetően.

– Melyik kikötőbe viszi a menekülteket?– Valenciába, Alicantéba vagy Deniába, attól függ. Felméri a helyzetet, menetközben

alakítja a tervet, és végül akárhogy is, de megoldja, hogy a rakomány a hajóra kerüljön.– De van ezeknek az embereknek papírja, engedélye, menlevele?– A Spanyolországon belüli utazáshoz általában van, a külföldre távozáshoz valószínűleg

nincs. Éppen ezért a legbonyolultabb feladat a beszállás a fedélzetre. Lance kénytelen kijátszani a vizsgálatokat, úgy besétálni a mólókra, hogy ne tűnjön fel az őröknek, meg kell alkudnia a tengerész tisztekkel, becsempészni a menekülteket, és jól elrejteni őket, ha esetleg átkutatnák a hajót. És ráadásul mindent nagyon óvatosan kell véghezvinnie, hogy ne keltsen semmi gyanút. Nagyon kényes dolog ez, mert maga is a börtönt kockáztatja. Habár eddig mindig sikeres volt.

Befejeztük a vacsorát. Logan sokat vesződött az evőeszközök használatával, bal karja nem működött száz százalékosan. Jóllehet így is eltűntette a csirkét, két nagy tányér tejsodót és

néhány pohár bort. Nekem ellenben annyira lekötötte a figyelmem, hogy alig nyúltam a nyelvhalhoz, és nem kértem desszertet.

– Kér kávét? - kérdezte.– Igen, köszönöm.Valójában soha nem fogyasztottam kávét vacsora után, kivéve, ha sokáig fenn kellett

maradnom dolgozni. De aznap este két jó okom is volt rá, hogy elfogadjam a kínálását: amennyire csak lehetett, el akartam nyújtani a beszélgetést, és szerettem volna éber maradni, hogy egyetlen részlet se kerülje el a figyelmem.

– Meséljen Madridról! - kértem. Hangom tompán csengett, mintha megéreztem volna, amit hallani fogok, nem lesz kellemes.

Rám szegezte a tekintetét, és úgy válaszolt.– Nem tud semmit. Igaz?Lesütöttem a szemem, és megráztam a fejem. Anyám közeli evakuálásának részletei

megnyugtattak, már nem voltam ideges. Megtört fizikuma ellenére Marcus Logan szilárd és biztos fellépésével elérte, hogy lecsillapodjak. Az ellazulást mégsem követte felszabadulás, hanem a hallottak felett érzett, sűrű bánat. Anyám, Madrid, az országom miatt. Egyszerre végtelen gyengeség fogott el, és éreztem, hogy mindjárt könnyek futnak a szemembe.

– A város félig romokban hever, és hiány van az alapvető cikkekből. A helyzet egyáltalán nem jó, és mindenki úgy boldogul, ahogy tud - mondta összefoglalva a választ egy csokor semmitmondó frázisba. - Megenged egy kérdést? - tette hozzá hirtelen.

– Kérdezzen, amit akar - válaszoltam, tekintetem még mindig a térítőre szegezve. Anyám jövője az ő kezében volt, hogyan is tagadhattam volna meg?

– Nézze, én már intézkedtem, és biztosíthatom felőle, hogy úgy fognak eljárni az édesanyjával, ahogy azt megígérték. Emiatt ne aggódjon - mélyebb, közvetlenebb hangon beszélt. - De, hogy ez sikerüljön, mondjuk úgy, hogy ki kellett találnom egy történetet, amelyről nem tudom, hogy teljes egészében vagy alig egyezik a valósággal. Azt kellett mondanom, hogy az édesanyja nagy veszélynek van kitéve, és szükséges azonnali evakuálása, nem kellett további részletekkel szolgálnom. Mégis szeretném tudni, hogy mennyire találtam el, és mennyire hazudtam. Válasza semmit sem fog változtatni, de én személy szerint szeretném tudni. így, ha nem gond, akkor mesélje el, kérem, milyen édesanyja helyzete! Úgy véli, hogy valóban veszélyes Madridban maradnia?

Megjött a pincér a kávéval, kevergettük benne a cukrot, a kanalak ütemesen csörrentek a porceláncsészék oldalán. Egy-két pillanat múlva felemeltem a fejem, és a szemébe néztem.

– Akarja tudni az igazságot? Nos, az az igazság, hogy azt hiszem, az élete nem forog veszélyben, de anyámnak csak én vagyok a világon, és csak ő van nekem. Mindig egyedül éltünk, együtt küzdöttünk a boldogulásunkért, csupán két dolgozó nő vagyunk. Egy nap azonban nagy tévedést követtem el, és cserbenhagytam. És most az egyetlen, amit akarok, az visszakapni őt. Azt mondta, hogy Lance barátja nem politikai indítékból cselekszik, hogy csak emberbaráti kérdések mozgatják. Döntse el maga, hogy egyesíteni egy vagyontalan anyát egyetlen lányával, az emberbaráti ok-e, vagy sem. Én nem tudom.

Nem tudtam többet szólni, éreztem, hogy mindjárt kibuggyan a könnyem.– Mennem kell, holnap korán kelek, sok a munkám, köszönöm a vacsorát, köszönet

mindenért...Hangom el-elcsuklott, a szavak botladozva törtek előre, miközben felálltam, és felkaptam a

táskám. Igyekeztem nem felemelni a tekintetem, hogy Logan ne vegye észre az arcomon végigfolyó patakocskákat.

– Elkísérem - mondta, és fájdalmát leplezve felállt ő is.– Nem, nem szükséges, köszönöm. Itt lakom nem messze, egy-saroknyira.Hátat fordítottam, és elindultam a kijárat felé, alig néhány lépést tettem meg, amikor

éreztem, hogy a keze végigsimítja a könyököm.

– Szerencse, hogy közel lakik, akkor kevesebbet kell gyalogolnom. Menjünk!Intett a főpincérnek, hogy a vacsorát írják a szobaszámlához, és kiléptünk. Nem beszélt, és

nem próbált megnyugtatni, egy szót sem szólt arról, amit most hallott. Csak csendben jött mellettem, és hagyta, hogy szép lassan lecsillapodjam. Alighogy kiléptünk az utcára, megtorpant. Botjára támaszkodva a csillagos égre emelte a tekintetét, és vágyakozva szívta be a levegőt.

– Jó illata van Marokkónak.– A hegyek közel vannak és a tenger is - válaszoltam már higgadtabban. - Gondolom, ezért

olyan illatos.Lassan sétáltunk, megkérdezte, mióta vagyok a Protektorátusban, és milyen errefelé az

élet.– Még találkozunk, azonnal értesítem, ha újabb híreim vannak - mondta, mikor jeleztem,

hogy megérkeztünk. - És nyugodjon meg, biztos lehet benne, hogy mindent meg fognak tenni, hogy segítsenek rajta.

– Nagyon köszönöm, igazán, és ne haragudjon, hogy így viselkedtem. Néha nehezemre esik uralkodni magamon. Nem járnak ránk könnyű idők, tudja - suttogtam kicsit szégyenkezve.

Próbált elmosolyodni, de csak félig sikerült.– Tökéletesen értem, ne aggódjon.Most nem törtek elő a könnyek, a nehezén már túl voltam. Egy percig egymás szemébe

néztünk, jó éjszakát kívántunk, és elindultam felfelé a lépcsőn, miközben arra gondoltam, mennyire nem hasonlít Marcus Logan arra az erőszakos haszonlesőre, akit Rosalinda és én elképzeltünk.

27

Beigbeder és Rosalinda el voltak bűvölve a másnapi interjútól. Angol barátnőmtől tudtam meg később, hogy oldott hangulatban folyt minden, a két férfi a Palmeras sétányon álló, öreg villa egyik teraszán üldögélt, és brandyt iszogatott szódával a Martín-folyó menti kertekben, a lenyűgöző Gorgues lankáiban gyönyörködve, ahol a Rif kezdődik. Először hármasban elköltötték az ebédet, angol barátnőm kritikus tekintete fel akarta mérni, mennyire megbízható honfitársa, mielőtt egyedül hagyja vele Juan Luist. Bedouie, az arab szakács bárány tajinét főzött, amihez grand cru burgundit kortyolgattak. A desszert és a kávé után Rosalinda visszavonult, a férfiak pedig kényelmesen elhelyezkedtek a nádfotelekben, hogy elszívjanak egy havannát, és elmélyedjenek a beszélgetésben.

Tudtam, hogy majdnem este nyolc lett, mire az újságíró visszatért a szállóba az interjú végeztével, hogy aznap este nem vacsorázott, csak gyümölcsöt rendelt a szobájába. Megtudtam, hogy másnap reggel azonnal a Főbiztosi Hivatalba ment közvetlenül reggeli után, tudtam, mely utcákon vágott át, és hánykor jött haza. Részletesen értesültem minden útjáról aznap, másnap és a következő nap is, tudtam, mit evett, mit ivott, milyen újságokat lapozott át, és milyen színű nyakkendőt viselt. Munkám egész nap lekötött, de képben voltam minden percben néhány diszkrét segítőtársnak köszönhetően. Jamila végezte az egész napos követést, és öt centért az egyik fiatal, szállodai kifutófiú hasonló alapossággal számolt be róla, hogy esténként Logan hánykor vonult vissza, további tíz centért arra is emlékezett.

mit rendelt vacsorára, milyen ruhát küldött a mosodába, és hánykor oltott lámpát.Három napig bírtam a várakozást, miközben aprólékos részletességgel értesültem minden

mozdulatáról, bizakodva, hogy hírt kapok tőle, mire jutott. Negyedik nap, mivel még mindig nem hallatott magáról, elkezdtem gyanakodni. És addig-addig gyanakodtam, amíg a fejemben

ki nem alakult az elképzelés, hogy Marcus Logan miután elérte célját, és elkészítette az interjút Beigbederrel, majd összegyűjtötte a munkájához szükséges információkat a Protektorátusról, el akar utazni, elfelejtkezve arról, hogy még volt velem elintézendő dolga. És, hogy ne nyíljon alkalom rosszhiszemű feltételezésem megerősítésére, elhatároztam, hogy az lesz a legjobb, ha megelőzöm. Ezért másnap reggel, ahogy virradni kezdett, és a müezzin az első imára hívott, kicsíptem magam, és letelepedtem a Nemzeti Szálló átriumos udvarának egyik sarkába. Rajtam borvörös kosztüm, hónom alatt egyik divatlapom. Ott strázsáltam egyenes háttal, keresztbe tett lábbal. Hiszen sose lehet tudni.

Tudtam, hogy amit csinálok, az teljes ostobaság. Rosalinda említette, hogy Logan ideiglenes tartózkodási engedélyt kapott a Protektorátusban, az újságíró pedig a szavát adta, hogy segíteni fog, az intézkedés pedig időigényes. Ha higgadtan mértem fel a helyzetet, akkor tudtam, nincs mitől tartanom, minden félelmem alaptalan, és hogy ott várakozom, csak bizonytalanságom képtelen megnyilvánulása. Tudtam, igen, de mindezek ellenére úgy döntöttem, nem mozdulok.

Negyed kilenckor jött le, amikor a délelőtti nap már beragyogott az üvegtetőn. Az átrium megtelt a nemrég felkelt vendégek nyüzsgő figuráival, sürgő-forgó pincérekkel és a csomagokat és bőröndöket cipelő, arab kifutófiúk szüntelen szaladgálásával. Még sántított egy kicsit, és kék kendővel volt felkötve a karja, de zúzódásokkal teli arcfele sokat javult, és a tiszta ruha, a sok alvás és a frissen fésült, nedves haj hozzájárult, hogy megjelenése sokszorosan fölülmúlja az érkezése napján nyújtott látványt. Belém mart a szorongás, ahogy, megláttam, de igyekeztem leplezni azt, oldalra fésültem a hajam, és fesztelenül dobtam keresztbe a lábam. Logan azonnal meglátott, és odajött köszönni.

– Micsoda meglepetés, nem tudtam, hogy az afrikai nők ilyen korán kelnek!– Nyilván ismeri a közmondást: ki korán kel, aranyat lel.– És mi lenne az az arany, ha szabad megkérdeznem? - kérdezte, miközben lehuppant a

mellettem lévő fotelbe.– Hogy nem hagyja el Tetuant anélkül, hogy elmondaná, hogy állnak az ügyek, és hogy

anyám evakuálása rendben folyik.– Nem mondtam semmit, mert még semmit se lehet tudni - mondta. Aztán előredőlt, és

közelebb húzódott. - Még nem bízik meg bennem teljesen, igaz?Hangja magabiztosan és bensőségesen csengett. Szinte cinkosan. Vártam egy-két pillanatot

a válasszal, és próbáltam valami hazugságot kiötleni. De nem jutott az eszembe semmi sem, ezért inkább az őszinteséget választottam.

– Bocsásson meg, de az utóbbi időben nem bízom senkiben sem.– Értem, semmi gond - mondta mosolyogva, ugyan még nehezére esett elhúzni a száját. -

Nem olyan idők járnak, ami kedvezne a hűségnek és bizalomnak.Megrántottam a vállam, ami magáért beszélt.– Reggelizett már? - kérdezte.– Igen, köszönöm - hazudtam. Nem reggeliztem, de nem is volt kedvem. Csak arra

vágytam, hogy jelentse ki, nem fog magamra hagyni anélkül, hogy betartaná a szavát.– Akkor talán elmehetnénk...Haikba burkolt forgószél esett be közénk félbeszakítva a beszélgetést. Jamila lélegzetért

kapkodott.– Frau Langenheim otthon vár. Tangerbe megy anyagot venni. Kell neki sinorita Sira,

hogy hány métert venni.– Mondd, hogy várjon két percet, azonnal ott vagyok. Foglaljon helyet, és nézegesse meg a

divatrajzokat, amiket Candelaria hozott a minap.Jamila elrohant, és én elnézést kértem Logantól.– A szolgálólányom, egyik ügyfelem vár, el kell mennem.

– Ebben az esetben nem tartom fel tovább. Ne gyötörje magát, minden sínen van, és előbb vagy utóbb meg kell hogy érkezzen a visszaigazolás. De számítson rá, hogy napok vagy akár hetek kérdése is lehet, az is megtörténhet, hogy egy egész hónapot kell várnia, lehetetlen bármit is megmondani előre - mondta és felállt.

Fürgébbnek tetszett, mint néhány napja, és látszott, hogy kevesebb fájdalom gyötri.– Igazán nem tudom, hogyan köszönjem meg - válaszoltam. -És most, ha nem haragszik, el

kell mennem. Rengeteg munka vár, és alig van egy szabad percem. Néhány napon belül több társadalmi esemény is lesz, és megrendelőimnek új ruhára van szükségük.

– És ön?– És én micsoda? - kérdeztem zavartan nem értve a kérdést.– Ön is részt fog venni valamelyik eseményen? Serrano Suner fogadásán például?– Én? - mondtam könnyed kacagással, és kifésültem az arcomból a hajam. - Nem, én nem

szoktam ilyesmire járni.– Miért nem?Első reakcióm az volt, hogy felnevetek megint, de visszatartottam, amikor rájöttem, hogy

komolyan beszél, őszintén kíváncsi. Már álltunk, egymás mellett, közel. Láttam zakója világos lenszövetét, nyakkendőjében a csíkokat, finom szaga volt - márkás szappan, tiszta férfi illata. Én hónom alá szorítottam a divatlapot, ő pedig a botjára támasztotta a kezét. Ránéztem, és kinyitottam a szám, hogy feleljek, volt rá válaszom bőven, hogy megmagyarázzam, miért maradok távol ezekről a tőlem oly távoli összejövetelekről. Mert nem hívott senki, mert az nem az én világom, mert semmi közöm nincs azokhoz az emberekhez... Végül úgy döntöttem, mégsem mondok semmilyen indokot, csak megvontam a vállam, és annyit válaszoltam: - Mennem kell.

– Várjon - mondta, és lágyan megfogta a karom. - Jöjjön el velem Serrano Suner fogadására, legyen a kísérőm aznap estére.

A meghívás úgy csattant, mint egy ostorcsapás, és teljesen megsemmisültem. Kifogások után kutattam, hogy visszautasítsam, de nem tolult az ajkamra egy sem.

– Éppen most mondta, hogy nem tudja, hogyan köszönje meg, amit önért teszek. Nos, itt a lehetőség, kísérjen el erre a fogadásra. Segíthetne eligazodni, hogy ki kicsoda a városban, nagyon jól jönne a munkámhoz.

– Én... én sem ismerek mindenkit, nem élek itt régóta.– Egyébként is izgalmas estének ígérkezik, még az is lehet, hogy jól érezzük magunkat -

ragaszkodott a tervéhez.Teljes őrültségnek tűnt, nevetséges képtelenségnek. Mit keresnék én Franco sógorának a

tiszteletére rendezett fogadáson, magas rangú tisztekkel és a helyi erőkkel körülvéve, tehetős emberek és külföldi országok képviselői között. Az ajánlat teljesen nevetséges volt, valóban, de előttem állt egy férfi, és a válaszomat várta. Egy férfi, aki a világon számomra legfontosabb személy megmentését intézte, egy ismeretlen külföldi, aki a bizalmamat kérte. Fejemben ide-oda cikáztak az ellentmondásos gondolatok. Egyik arra buzdított, hogy utasítsam vissza, és azt ismételgette, hogy ennek a különcködésnek se füle, se farka. A másik ellenben felidézte a régi közmondást, amit annyiszor hallottam anyámtól, hogy jó tett helyébe, jót várj.

– Rendben - mondtam, miután nagyot nyeltem. - Elmegyek önnel.Jamila alakja újból felbukkant a szálloda halijában erőteljesen hadonászva, hogy

megsürgessen, és megrövidítse a követelődző Frau Langenheimnek a várakozást.– Remek. Értesíteni fogom a pontos dátumról és időpontról, amint megkapom a meghívót.Megszorítottam a kezét, szaporán kopogva végigsiettem a halion, és csak akkor fordultam

meg, amikor az ajtóhoz értem. Marcus Logan a terem mélyén állt, botjára támaszkodva nézett utánam. Nem mozdult el onnan, ahol hagytam, és távoli alakjának körvonalai feketén rajzolódtak ki a fényben. Hangja azonban határozottan csengett.

– Örülök, hogy elfogadta, hogy elkísérjen. Nyugodt lehet, nem sietek elhagyni Marokkót.

28

Azonnal megrohant a bizonytalanság, ahogy kitettem a lábam az utcára. Ráeszméltem, hogy elhamarkodottan fogadtam el az újságíró ajánlatát anélkül, hogy előtte egyeztettem volna róla Rosalindával, lehet, hogy neki más tervei vannak önjelölt vendégével. Kétségeim azonban nemsokára szertefoszlottak, mert aznap délután Rosalinda - csupa kapkodás és sietség - ruhapróbára jött.

– Csak fél órám van - mondta, és fürge ujjakkal már gombolta is ki selyemblúzát. - Juan Luis vár, még ezer apróságot kell elintéznem Serrano Suner látogatásához.

Úgy terveztem, hogy tapintatosan közlöm vele a tényeket, jól megválogatva szavaimat, de aztán mégis inkább kapva kaptam az alkalmon, és a közepébe vágtam.

– Marcus Logan megkért, hogy menjek el vele a fogadásra.Nem néztem rá, miközben kimondtam, hanem úgy tettem, mint akit teljesen lefoglal, hogy

levegye a ruhát a próbababáról.– But that’s wonderful, darling!Nem értettem szavait, de a hanglejtésből arra következtettem, hogy a hír kellemesen lepte

meg.– Örülnél neki, ha elkísérném? - kérdeztem még mindig elbizonytalanodva.– Hogyne örülnék! Nagyszerű, hogy a közelben leszel, sweetie. Juan Luis úgyis hivatalos

kötelességeivel lesz elfoglalva, remélem, lesz egy kis időm rátok. Mit fogsz felvenni?-Még nem tudom, ki kell találnom. Azt hiszem, összeütök valamit ebből az anyagból -

mondtam a falnak támasztott vég nyersselyemre bökve.– My God, lenyűgöző leszel!– Csak ha túlélem - morogtam számban a gombostűkkel.Valóban nehéznek ígérkezett kimászni ebből a szorult helyzetből. Miután néhány hétig alig

volt munka, most hirtelen rám szakadt a sok gond és kötelesség, azzal fenyegetve, hogy bármikor betemethet. Annyi megrendelést kellett időre befejeznem, hogy mindennap hajnalban keltem, kakasszóra, és ritka volt az olyan este, mikor sikerült éjjel három előtt ágyba kerülnöm. A csengő állandóan szólt, az ügyfelek egymásnak adták a kilincset egész álló nap. Mégsem zavart, hogy ennyire elfoglalt vagyok, szinte hálás voltam érte. így kevesebb alkalmam nyílt azon gondolkodni, mi az ördögöt fogok csinálni az alig több mint egy hét múlva esedékes fogadáson.

Miután szerencsésen vettem a kanyart Rosalindával, a második ember, aki értesült váratlan meghívásomról, óhatatlanul is Félix volt.

– A mindenségit, aranyom, micsoda szerencse! Megesz a sárga irigység!– Én lennék a legboldogabb, ha cserélhetnénk - mondtam őszintén. - A népünnepély

egyáltalán nem vonz, tudom, hogy oda nem illőnek fogom magam érezni, egy olyan férfi társaságában, akit nem is ismerek, idegen emberek, tisztek és politikusok között, akik miatt szülővárosom ostrom alatt áll, én pedig nem térhetek haza.

– Ne légy butuska, drágám! Részt fogsz venni egy pompás estélyen, ami Afrika térképének ebből a csücskéből fog bevonulni a történelembe. Ráadásul egy olyan fickóval mész, aki egyáltalán, de egyáltalán nem néz ki rosszul.

– Honnan tudod, ha nem is ismered?– Hogyhogy nem? Mit gondolsz, hova vittem ma délután uzsonnázni az én

házisárkányomat?– A Nemzeti Szállóba? - kérdeztem hitetlenkedve.

– Pontosan. Háromszor annyiba került, mint a La Campanában, mert ez a némber teletömte magát angol teával és aprósüteménnyel, de megérte.

– Szóval láttad?– És beszéltem is vele. Még tüzet is adott.– Hát, nem vagy egy elveszett ember! - mondtam, és nem tudtam visszafojtani a

mosolyom. - És hogy tetszett?– Igazán kívánatos egy falat, főleg, ha majd restaurálják rajta a sérült felületeket. Dacára,

hogy sántít, és hogy a fél arca olyan, mintha himlő verte volna ki, kegyetlenül jóképű, és kész gentleman.

– Szerinted, Félix, megbízható? - kérdeztem hangot adva aggódásomnak. Ugyan Logan azt kérte, bízzak meg benne, de én még nem voltam meggyőződve róla, hogy megtehetem. Szomszédom válaszul elnevette magát.

– Szerintem nem, de ez téged alig kell, hogy befolyásoljon. Új barátod csak egy átutazóban lévő újságíró, akivel egy csereüzlet zajlik, amiben érintett az a nő is, akiért a főbiztos bolondul. Ezért aztán, mivel sok van a rovásán, és ha nem akar rosszabb állapotban távozni innen, mint ahogy érkezett, jobban teszi, ha rendesen bánik veled.

Félix nézőpontja segített, hogy másként lássam a dolgokat. Ramiro és történetünk szörnyű vége bizalmatlanná és gyanakvóvá tett, de ami Marcus Logannal forgott kockán, az nem személyes hűség kérdése volt, hanem egyszerű érdekek cseréjén alapuló üzlet. Ha ön megadja, én is megadom, ellenkező esetben nincs üzlet. Ezek voltak a feltételek, nem volt rá okom, hogy többet gondoljak róla, és rögeszmémmé váljon, mennyire megbízható, vagy mennyire nem. Logan-nak volt leginkább érdeke, hogy jó kapcsolatot ápoljon a főbiztossal, így hát nem lehetett rá oka, hogy cserbenhagyjon.

Aznap este Félix elmagyarázta, ki is pontosan Serrano Suner. Gyakran hallottam róla a rádióban, és olvastam nevét az újságban, de alig tudtam valamit a két családnév mögött megbújó emberről. Félix, mint már annyiszor, a legteljesebb beszámolóval szolgált.

– Gondolom, azt már tudod, kedvesem, hogy Serrano Suner Franco sógora, Carmen Polo fiatalabbik húgának, Zitának, a férje, aki jóval fiatalabb, csinosabb, mint a Caudillo felesége, és kevésbé hordja fenn az orrát, ahogy azt megfigyeltem a fényképeken. Azt# beszélik, hogy a fickó ragyogó elme, ezerszer intelligensebb, mint a Generalísimo, ami persze, szemmel láthatóan, a legkevésbé sem tölti el örömmel Francót. A háború kitörése előtt államügyész volt, és Zaragoza parlamenti képviselője.

– Jobboldali.– Nyilvánvalóan. A felkelés azonban Madridban érte. Letartóztatták politikai

elköteleződése miatt, a madridi Modelo börtönben tartották fogva, végül elérte, hogy kórházba szállítsák, merthogy gyomorfekélye van, vagy valami ilyesmi. Az a pletyka járja, hogy onnan Maranón doktor segítségével, nőnek öltözve szökött meg, parókában, kalapban, nadrágszárát feltűrve a kabát alatt. Fantasztikusan nézhetett ki!

Nevettünk, elképzelve a jelenetet.– Aztán sikerült kimenekülnie Madridból, Alicantéba ment, ezúttal argentin tengerésznek

álcázva magát, és kiutazott az országból egy torpedónaszádon.– És végleg elhagyta Spanyolországot? - kérdeztem.– Nem. Franciaországban szállt partra, és szárazföldi úton visszatért a nacionalista kézen

levő területre, feleségével és csapatnyi gyerekével; négy vagy öt van neki, azt hiszem. Irúnból valahogy lejutottak Salamancáig, ott volt eleinte a nacionalista sereg főhadiszállása.

– Nem lehetett nehéz dolga, ha Franco rokona.Huncutul vigyorgott.– Azt te csak hiszed, szívem. Azt beszélik, hogy a Caudillo a kisujját sem mozdította értük.

Ajánlhatott volna sógoráért fogolycserét, ami teljesen bevett a két fél között, de nem tette. És amikor a család végre Salamancába ért, akkor a fogadtatás, látszólag, nem volt különösebben

lelkes. Franco és családja a püspöki palotában lakott, de azt beszélik, hogy a teljes Serrano Polo pereputtyot egy padlásra zsuppolták be néhány rozoga priccs társaságában, miközben Franco kislányának hatalmas hálószobája volt külön fürdővel. A helyzet az, hogy ezen a sok rosszindulatú pletykán kívül, ami szájról szájra jár, nem tudtam több dolgot összeszedni Serrano Suner magánéletéről. Sajnálom, drágám. Azt viszont tudom, hogy Madridban megölték két testvérét, akik nagyon közel álltak hozzá, és közük nem volt a politikához. Ez hatalmas megrázkódtatást jelentett a számára, és arra késztette, hogy tevékenyen vegyen részt az Új Spanyol-ország építésében, ahogy ők nevezik. Mindenesetre sikerült Franco jobbkezévé válnia. Ezért hívják sógorísimónak, hasonlóan a Generalísimóhoz. Azt is mondják, hogy jelenlegi hatalma Donã Carmen erős ráhatásának érdeme, aki már torkig van az ütődött másik sógorával, Nicolás Francóval, és nagy befolyással bír a férjére. Ezért alighogy Serrano betette a lábát, Carmen kerek perec kijelentette Francónak: „Mostantól kezdve, Paco, több Ramón és kevesebb Nicolás.”

Olyan jól utánozta Franco feleségének hangját, hogy elnevettük magunk.– Serrano nagyon okos fickó, az a hír járja róla - folytatta Félix.- Nagyon dörzsölt, politikailag, intellektuálisan és emberileg sokkal felkészültebb, mint

Franco. Mindehhez rendkívül becsvágyó és fáradhatatlan. Azt hallottam, hogy egész nap mással se foglalkozik, minthogy jogi alapot teremtsen, amely törvényesítené a nacionalista oldalt és rokona legfelsőbb hatalmát. Szóval azon dolgozik, hogy polgári intézményes keretet adjon egy tisztán katonai szerkezetnek. Érted?

– Már ha megnyerik a háborút - szúrtam közbe.– Ha megnyerik a háborút, ki tudja.– És Serranót szeretik az emberek? Közkedvelt?– Hát, olyan se hideg, se meleg. A plecsnigyűjtők, akarom mondani, a magas rangú

katonatisztek egyáltalán nem szeretik. Kényelmetlen betolakodónak tartják, más nyelvet beszélnek, nem értik meg egymást. Ok boldogak lennének egy tiszta kaszárnyaállamban, de Serrano, aki okosabb, mint ezek, próbálja beláttatni velük, hogy ez óriási ostobaság lenne, hogy ily módon soha nem számíthatnának arra, hogy nemzetközi szinten törvényesnek ismerjék el őket. Még Franco is, akinek elképzelése sincs a politikáról, bízik benne, ami ezt a kérdést illeti. Ezért aztán, ha nyögve ugyan, de a többieknek is le kell nyelniük. A mindenkori falangistákat sem sikerült teljesen meggyőznie. Úgy tűnik, hogy közeli barátja volt José Antonio Primo de Riverának, mert együtt tanultak az egyetemen, de Serrano Suner a háború előtti időkben soha nem küzdött a Falange soraiban. Most igen, beadta a derekát, és pápább a pápánál, de a veterán falangisták, akik már a háború előtt is azok voltak, törtető karrieristának tartják, opportunistának, aki csak most fúj velük egy követ.

– Akkor ki támogatja? Csak Franco?– És az ő drága neje, ami nem kismiska. De majd meglátjuk, meddig tart a nagy

összeborulás.Félix mentőcsónaknak bizonyult az előkészületek viharos vizein. Mióta közöltem vele a

nagy hírt, színpadias mozdulattal rágta mind a tíz körmét, savanyú képet vágott, hogy lássam, mennyire irigyel, és nem volt este, hogy ne jött volna át, és ne gazdagított volna újabb és újabb érdekes adalékokkal a fogadásról, apró információ-morzsákkal, amit itt-ott szedett fel soha nem lohadó buzgalmában, hogy mások után kutakodjon. Esténként nem a nappaliban ültünk, ahogy régen, mert annyi munkám halmozódott fel, hogy találkozóink ideiglenesen a műhelyben folytak. Félixet szemmel láthatóan nem zavarta a költözés, imádta a cérnákat, az anyagokat, a varrás fortélyait, és mindig volt valami javaslata a modellhez, amin éppen dolgoztam. Néha jól eltalálta, többnyire azonban csupa ostobaságot mondott.

– Ezt a csodálatos bársonyt, azt mondod, az elnökbíró nejének varród? Na, az aztán kész manöken! Csinálj egy lyukat a fenekére, hátha akkor valakinek megakad majd rajta a

tekintete. így elvesztegetni az anyagot egy szörnyű madárijesztőre! - mondta, és ujjaival végigsimította a próbababán feszülő szövetdarabokat.

– Ne nyúlj hozzá! - figyelmeztettem határozottan, de a szálöltésre koncentrálva, fel sem emelve tekintetem.

– Ne haragudj, drágám, de ez az anyag úgy ragyog...– Éppen azért, vigyázz, nehogy rajta maradjon az ujjlenyomatod. Gyerünk, térj a lényegre,

Félix! Ma mit tudtál meg?Serrano Suner látogatásáról pletykált mindenki Tetuanban. A boltban, a trafikban, a

fodrásznál, az orvosi rendelőben, a kávézóban és az utcán összeverődő csoportokban, a piaci bódék előtt, a miséről kijőve - semmi másról nem esett szó. Én azonban annyira el voltam foglalva, alig engedhettem meg magamnak, hogy kitegyem a lábam az utcára. De erre ott volt az én drága szomszédom.

– Ezt nem fogja kihagyni senki se, össze fog gyűlni a tetuani társaság krémje, hogy randevúzhasson a sógorísimóval: eljön a kalifa és díszes kísérete, a nagy vezír, és a makhzen, az udvartartás tagjaiból álló árnyékkormány. A spanyol vezetés minden hivatalos méltósága, pléhmellű tisztek, ügyvédek és bírók, a marokkói pártok és az izraelita közösség képviselői, a teljes követségi testület, a bank-igazgatók, az előkelő hivatalnokok, befolyásos vállalkozók, orvosok, minden magas állású spanyol, arab és zsidó, és természetesen egy-két parvenü, mint te, te kis arcátlan, aki majd bicegő tudósítód karján fogsz belógni.

Rosalinda ellenben figyelmeztetett, hogy az eseményen az elegancia és a pompa igen szűkösen lesz mérve: Beigbeder szándéka az, hogy minden tiszteletet megad a vendégnek, de nem hagyja feledni, hogy háborús időket élünk. Ezért nem lesz semmi fényűzés, sem tánc, sem más zene, mint amit a kalifa muzsikusai húznak. A szigorú visszafogottság dacára ez lesz minden bizonnyal a legragyogóbb fogadás, amit a Főbiztosi Hivatal az utóbbi időben szervezett, éppen ezért a Protektorátus fővárosa izgatottan készült.

Félix kiokított a protokoll kérdéseiben is. Soha nem tudtam meg, hol tanulta, hiszen társasági tapasztalatai a nullával voltak egyenlőek, és baráti köre éppoly szűk volt, mint az enyém. Élete pillérjeit az Élelmiszerellátó Ügyosztályon végzett napi munka, anyja és annak nyomora jelentette, a rossz hírű mulatókba tett, ritka, éjjeli kirándulások és egy-egy véletlen, tangeri utazás emléke a háború előtti időkből -ez volt minden. A lábát sem tette be Spanyolországba egész életében. Imádta azonban a mozit, és ismerte kockáról kockára az összes amerikai filmet, falta a külföldi lapokat, és gátlástalanul kémkedett ez a javíthatatlan kíváncsi. Ravasz volt, mint a róka, ezért forrásait kiaknázva a legcsekélyebb erőfeszítésébe sem került, hogy megszerezze a kiművelésemhez szükséges eszközöket, és előkelő vendéget faragjon belőlem, akire a remek pedigré hiányának árnyéka sem vetül.

Néhány tanácsa feleslegesnek bizonyult, mivel magától értetődő volt. A gazember Ramiro oldalán töltött időkben megismertem és megfigyeltem mindenféle rendű és rangú embert. Részt vettünk ezernyi összejövetelen, mind Madridban, mind Tangerben tucatnyi szórakozóhelyen és étteremben fordultunk meg. Ennek köszönhetően elsajátítottam egy halom apró fogást, hogy viselkedésem fesztelennek tessék a társasági eseményeken. Félix azonban a legalapvetőbb lépésekkel kezdte oktatásom.

- Tele szájjal ne beszélj, ne csámcsogj, ne töröld a szád a ruhaujjadba, ne dugd a villát tövig a szádba, ne hajtsd le a bort egy szuszra, ne emeld fel a poharad, és közben ne pisszegj a pincérnek, hogy töltse újra! Mondd, hogy „kérem” és „köszönöm szépen”, amikor dukál, de csak suttogd, ne ordítsd túl lelkesen! És azt már tudod, ha bemutatnak valakinek, akkor eressz meg egy „örvendek”-et erre, egy „örvendek”-et arra, de ne mondj semmi olyat, hogy „részemről a szerencse”, vagy hasonló közönséges válaszokat. Ha olyasmiről beszélnek, amiről nem hallottál, vagy amit nem értesz, akkor ragyogtasd fel a legszebb mosolyod, és maradj csendben, csak néha-néha bólogass egy kicsit! És ha nem tudod elkerülni, hogy beszélned kelljen, akkor tartsd szem előtt, hogy a lehető legkevesebbet füllentsél, nehogy

rajtakapjanak egyszer. Az egy dolog, ha elhintesz egy-két hazugságot előmozdítandó haute couturier szalonodat, de az egy másik, ha bedugod a fejed a farkas szájába, és olyan dörzsölt és éleslátó emberek előtt adod elő magad, akik röptében lehalásszák üres koholmányaidat. Ha valami meglep vagy nagyon tetszik, akkor csak mondd azt, hogy „pompás”, „lenyűgöző” vagy valami hasonló jelzőt, de soha ne mutasd ki lelkesedésed hadonászva, ne csapkodd a combod, és ne mondj olyanokat, hogy „ez kész csoda”, „anyám beszarok”, vagy „leesett az állam”. Ha egy megjegyzést viccesnek találsz, akkor se röhögj tele szájjal, hogy a bölcsességfogadig belássanak, és ne görnyedj össze a hasadat fogva. Csak mosolyogj, rebegtesd a pilláidat, és kerülj minden megjegyzést. És ne mondd el a véleményed, ha nem kérik, és ne tégy fel tapintatlan kérdéseket, mint például „És maga kicsoda, jó ember?” vagy „Na ne mondja, hogy az a kövér a maga felesége!?”.

– Ezt már mind tudom, drága Félix - mondtam nevetve. - Egyszerű varrónő vagyok, de nem most jöttem a barlangból. Mondjál, kérlek, valamivel érdekesebb dolgokat!

– Rendben, aranyom, ahogy parancsolod. Csak próbáltam hasznos lenni, nehogy kimaradjon valami fontos részletecske. Akkor beszéljünk komolyan!

És így hosszú estéken át Félix felvázolta nekem a legfontosabb meghívottak alakját, és én bemagoltam egyenként, hogy mi a nevük, állásuk és beosztásuk, és sok esetben memorizáltam az arcukat is a Félix által hozott napilapok, újságok, fényképek és évkönyvek segítségével. Így megtudtam, hol élnek, mivel foglalkoznak, mennyire tehetősek, és milyen pozíciót foglalnak el a helyi hierarchiában. Igazából az egész alig érdekelt, de Marcus Logan arra számított, hogy majd én fogok neki segíteni a legmeghatározóbb személyek azonosításában, és ehhez naprakésznek kellett lennem.

– Gondolom, hogy kísérőd származására való tekintettel ti leginkább a külföldiekkel lesztek - mondta. - És feltételezem, hogy nemcsak a helyiek színe-java lesz ott, hanem jönnek Tangerből is. A sógorísimo turnéja során ugyanis nem szándékozik látogatást tenni ott, ezért, ha a hegy nem megy Mohamedhez...

Ez megnyugtatott. Ha elkeveredhetek a többi külföldi csoportjában, akiket nem láttam, és akiket valószínűleg nem is fogok látni többet soha életemben, akkor nagyobb biztonságban fogom érezni magam, mint a helyi polgárok közt, akikkel bármikor összefuthatok az utcasarkon. Félix leírta, hogy a protokoll milyen rendet fog követni, hogyan zajlanak majd a köszöntések, miként fog lefolyni az est, lépésről lépésre. Hallgattam, és igyekeztem elsajátítani a részleteket, miközben olyan gyorsan varrtam, ahogy még soha életemben.

Míg végre be nem köszöntött a nagy nap. A délelőtt során elhagyták a műhelyt az utolsó megrendelések Jamila karján, délre minden munkát átadtunk, és eljött a várva várt nyugalom. Elképzeltem, hogy a többi meghívott asszony már befejezte az ebédet, és készül, hogy ledőljön egy kicsit hálószobája félhomályában, vagy Justo és Miguel haute coiffure fodrász szalonjában várnak sorukra. Irigyeltem őket. Nekem szinte arra sem volt időm, hogy bekapjak valamit, és a sziesztát arra kellett szánnom, hogy megvarrjam saját ruhámat. Háromnegyed háromkor tudtam nekilátni a munkának. A fogadás nyolckor kezdődik majd, Marcus Logan üzent, hogy fél nyolcra jön értem. Rengeteg dolgom volt, és alig öt órám, hogy elvégezzem.

29

Az órámra néztem, amikor befejeztem a vasalást. Hat óra húsz volt. Az estélyi már készen állt, csak az hiányzott, hogy rendbe szedjem magam.

Elmerültem a kád vízben, és hagytam, hogy kiürüljön a fejem. Majd rám tör az idegesség, ahogy közeledik az este, de most megérdemlek egy kis pihenést, elengedni magam a szappanhabos, forró vízben. Éreztem, ahogy fáradt testem kilazul, ahogy a varrást megelégelt,

elgémberedett ujjaimból kifut a zsibbadtság, és nyakcsigolyáimból kiolvad a feszültség. Elbóbiskoltam, a világ szertefoszlott a fürdőkád porcelánjában. Hónapok óta nem volt ilyen élvezetes pillanatban részem, de a kellemes érzés csak rövid ideig tartott. A fürdőszoba ajtaja hirtelen, minden ceremónia nélkül kivágódott.

– Hát te meg mit csinálsz itt, te lány? - süvöltötte Candelaria hevesen. - Már fél hét múlt, és te még mindig itt áztatod magad, mint a lencse?! Erre nincs idő, fiacskám! Mikor gondoltad összeszedni magad?

Seftes barátném magával hozta, amit ő nélkülözhetetlen sürgősségi brigádnak nevezett: a komaasszonyát Remediost, aki jól fésült, és Angelitát, az egyik panzióbeli szomszédasszonyt, aki értett a manikűrözéshez. Csak pár perce küldtem át Jamilát a La Lunetába néhány hajtűért, de ott összefutott Candelariával, aki megtudta tőle, hogy jobban lefoglaltak ügyfeleim ruhái, mint az enyém, és alig maradt egy kis időm, hogy kisminkeljem magam.

– Na, kapkodd magad, kisanyám, pattanj ki abból a dézsából, mert sok a dolgunk, és idővel vajmi csehül állunk, angyalom!

Hagytam magam, lehetetlen lett volna felvenni a harcot ezzel a forgószéllel. És persze a lelkem mélyén hálás voltam a segítségéért. Alig volt hátra háromnegyed óra az újságíró érkeztéig, és én még mindig úgy néztem ki - hogy a seftes Candelaria szavával éljek mint egy kócos partvis. Magukkal ragadtak, ahogy magamra tekertem a törülközőt.

A szomszéd Angelita a kezemmel törődött, bekente olajjal, ledörzsölte a bőrkeményedéseket, és lereszelte a körmöm. Remedios komaasszony közben a hajamnak állt neki. Mivel tudtam, hogy nem lesz időm, már reggel megmostam, és csak egy rendes frizurára volt szükségem. Candelaria hol egyiknek, hol másiknak segédkezett, kezükbe adta a csipeszt, az ollót, a hajcsavarókat és vattapamacsokat, közben be nem állt a szája, és beszámolt róla, milyen friss pletykák keringenek Tetuanban Serrano Suner személyéről. Két napja érkezett, és Beigbeder vezetése mellett bejárt minden helyet, látogatást tett Észak-Afrika minden jelentősebb személyiségénél, Alcazarquivirtől Xauenig, majd Dar Riffienben, a kalifától a nagy vezérig mindenkinél. Én nem találkoztam Rosalindával az előző hét óta, de a hírek szájról szájra jártak.

– Azt beszélik, hogy tegnap Ketamában arab lakomát rendeztek a fenyvesben, szőnyeget terítettek a fűre. Azt is hallottam, hogy a sógorísimonak majd’ torkán akadt a falat, mikor látta, hogy mindenki kézzel eszik. Azt se tudta, hogy lapátolja be a kuszkuszt, a fele a földre esett, mire a szájához ért...

– .. .a főbiztos meg piszkos jól érezte magát, eljátszotta a nagylelkű vendéglátót, és egyik szivart a másik után szívta - folytatta egy hang az ajtóból. Félix volt az, ki más.

-Te meg mit keresel itt ilyenkor? - kérdeztem meglepetten. A délutáni séta anyjával szent volt, és még inkább aznap, mikor az egész város az utcákat rótta. Hüvelykujjával néhányszor a szája felé bökött élethűen szemléltetve, hogy Donã Elvira otthon volt idő előtt, kellően leitatva.

– Ha már ma este elhagysz egy jöttment firkászért, akkor legalább az előkészületekből ne maradjak ki. Tudok valamiben segíteni, hölgyeim?

– Nem maga az, aki istenien fest? - kérdezte Candelaria hirtelen. Mindketten tudták, ki kicsoda, de soha nem beszéltek még egymással.

– Mint maga Murillo.– Hát akkor lássuk, mit tud! Fesse ki ennek a virágszálnak a szemét! - mondta egy

sminkkészletet nyújtva neki, amit nem tudom, honnan szerezhetett.Félix soha életében nem festett ki senkit sem, de nem riadt meg a feladattól. Épp

ellenkezőleg, a seftes Candelaria parancsa ajándék volt neki, és miután áttanulmányozta a Vanity Fair egy-két fényképét inspiráció végett, nekilátott az arcomnak, mintha festővászon lenne.

Negyed nyolckor még mindig törülközőbe tekerve ültem, két karom előrenyújtva, Candelaria és a szomszédasszony pedig erőteljesen fújták a lakkot a körmömön, hogy megszáradjon. Hét óra húsz perckor Félix befejezésül hüvelykujjával végigsimította a szemöldököm. Huszonötkor Remedios a frizurámba illesztette az utolsó hajtűt, és alig néhány perc múlva Jamila, mint egy bolond rohant be az erkélyről, és már messziről kiabálta, hogy kísérőm éppen feltűnt az utcasarkon.

– Most már csak néhány apróság hibádzik - jelentette ki ekkor üzlettársam.– Minden tökéletes, Candelaria, nincs több időm - mondtam, miközben félmeztelenül a

ruhám után indultam.– Szó sem lehet róla! - dörögte a hátam mögül.– Nem állhatok meg, Candelaria, de tényleg... - erősködtem idegesen.– Hallgass és idenézz, azt mondtam! - parancsolta, és megragadta a karom a folyosó

közepén. Átnyújtott egy gyűrött papírba göngyölt, lapos csomagot.Kapkodva nyitottam ki, tudtam, hogy nem állhatok ellen, mert úgyis veszítenék.– Uramisten, Candelaria! Nem hiszem el! - kiáltottam fel kezemben a pár

selyemharisnyával. - Honnan szedte, mindenki azt mondja, hogy hónapok óta egy darabhoz se lehet hozzájutni!

– Kuss, mondtam már, és most ezt nyisd ki! - mondta, féket rakva nyelvemre, és átadott egy másik csomagot.

A durva csomagolópapír alatt szépséges tárgyat találtam ragyogó kagylóhéjból, aranyozott széllel.

– Púderdoboz - magyarázta büszkén. - Hogy mindig jól be legyen púderezve az orrod, nehogy már kevesebbnek tűnjél, mint azok a puccos hölgyikék, akikkel ma egy tálból cseresznyézel.

– Gyönyörű! - suttogtam, és végigsimítottam a fedelén. Aztán felkattintottam, belül préselt púder, apró tükör és egy fehér pamacs feküdt. - Köszönöm, Candelaria, köszönöm szépen! Igazán nem kellett volna, már így is annyi mindent tett értem!

Nem tudtam tovább beszélni, két okból sem. Először is a sírás határán álltam, másodszor is, mert ebben a pillanatban csöngettek. A csengetésre összerezzentem, most nem volt idő holmi érzékenykedésre.

– Félix, hozd ide a kombiném az ágyról, Candelaria, segíts a harisnyát felhúzni, nehogy a nagy rohanásban felfusson a szem. Remedios, maga hozza ide a cipőmet, Angelita, húzza el a függönyt a folyosón! Gyerünk mind a műhelybe, meg ne halljon minket!

A nyersselyemből végül egy széles galléros, derékban szűk, harangszoknyás, kétrészes estélyit varrtam. Mivel nem volt semmi ékszerem, kiegészítőként egy dohányszín szövetvirágot viseltem a vállamon, mely illett szédületesen magas sarkú cipőmhöz, amit azonos anyaggal húzott be az arab negyed egyik cipésze. Remediosnak sikerült a hajamat elegáns, laza kontyba fognia, ami bájosan keretezte a rögtönzött sminkmester művét. Tapasztalatlansága ellenére a végeredmény nagyszerű lett: szememet vidámsággal töltötte meg, és fényt varázsolt fáradt arcomra.

Mindannyian segítettek felöltözni, rám adták a cipőt, megigazították a frizurám és a rúzst. Arra sem volt időm, hogy megnézzem magam a tükörben, amint éreztem, hogy kész vagyok, kiléptem a folyosóra, és végigsiettem lábujjhegyen egyensúlyozva. Az ajtó elé érve lassítottam, és higgadtságot tettetve léptem be a nappaliba. Marcus Logan háttal állt, az utcát bámulta az egyik erkélyen át. A padlócsempén koppanó lépteimet hallva megfordult.

Kilenc nap telt el utolsó találkozásunk óta, és ezalatt szépen lemorzsolódtak arcáról a sérülések maradékai, amivel érkezett. Bal kezét a sötét öltöny zsebébe süllyesztve várt rám, már nem volt felkötve a karja. Arcán alig maradt nyoma a nemrég még vérző sebeknek, bőre beszívta a marokkói napot, barnára sült arcát kiemelte az ing makulátlan fehérsége.

Egyenesen állt, látszólag nem esett nehezére, válla szilárd, háta kihúzva. Elmosolyodott, ahogy meglátott, ezúttal nem került erőfeszítésébe, hogy a száját elhúzza.

– A sógorísimo nem akar majd visszamenni Burgosba, ha ma este meglátja magát - mondta köszönés helyett.

Vissza akartam vágni valami hasonló szellemességgel, de elvonta a figyelmem a hátam mögött egy hang.

– Ez aztán a cukorfalat, drágám! - jelentette ki Félix rekedten suttogva a bejárati ajtó takarásában.

Visszafojtottam a nevetésem.– Mehetünk? - kérdeztem egyszerűen.Neki sem volt alkalma válaszolni, mert éppen hogy levegőt vett, amikor egy termetes alak

gázolt be a szobába.– Csak egy percre, don Marcos! - dörögte seftes barátnőm a magasba emelve a kezét,

mintha szólásra jelentkezne. - Csak egy apró jó tanácsot akarok adni, mielőtt elmennek, ha megengedi.

Logan zavart pillantást vetett rám.– Egy barátnőm - szúrtam közbe magyarázatként.– Akkor hallgatom.Candelaria odalépett hozzá, és miközben beszélt, úgy tett, mintha egy láthatatlan szöszt

csippentene le az újságíró zakójának melléről.– Aztán jól nézze meg, hogy mit csinál, maga kis firkász, mert ennek a kislánynak rettentő

sok munkájába van ez! Eszébe ne jusson elcsavarni a fejét azzal, hogy teszi neki a szépet, mint egy vastag bukszájú külföldi, aztán meg majd jól megríkatja itt nekem, mert ha rá fájna a foga, vagy akárcsak megfordulna ilyesmi abban a szép kis fejében, csak a haja szála görbüljön meg ennek a lánynak, és a buzi unokaöcsém meg én egyet pislant, és már el is intéztük magát, és aztán nézhet, ha egyik este belefut egy vadászkésbe az óváros utcáin, és a pofázmánya jobbik oldala olyan csupasz lesz, mint a malac bőre, aztán viselheti a nyomát mindörökre, világos ez így, lelkem?

Az újságíró képtelen volt válaszolni, szerencsére tökéletes, spanyol nyelvtudása ellenére alig értett valamit üzlettársam fenyegető szavaiból.

– Mit mondott? - fordult felém sebesült arcával.– Semmi lényegeset. Induljunk, mert késő lesz!Alig tudtam leplezni büszkeségem, miközben kifelé indultunk. Nem megjelenésem váltotta

ki, és nem is az oldalamon lépkedő, jóképű férfi, sem a ma este ránk váró nagy horderejű esemény, hanem hátrahagyott barátaim feltétlen szeretete.

Az utcákat piros-sárga zászlók díszítették, virágfüzérek és plakátok köszöntötték az előkelő vendéget, és dicsőítették illusztris sógora, Franco alakját. Százával nyüzsögtek az arab és spanyol bámészkodók, látszólag céltalanul. A nemzeti színekben pompázó erkélyek zsúfolásig megteltek, ahogy a tetőteraszok is. Fiatalemberek másztak fel a legvalószínűtlenebb helyekre - villanypóznákra, rácsokra, lámpaoszlopokra -, hogy jó helyük legyen, és onnan bámulhassák az eseményeket. Lányok andalogtak karonfogva, frissen rúzsozott ajkakkal. Kölykök rohangáltak csapatosan, cikkcakkban vágva át minden irányba. Jól fésült, spanyol kisfiúk kölnitől illatozva feszítettek apró nyakkendőikben, a kislányok pedig selyemszalagos copfjukat illegették. A mezítlábas, arab lurkók dzsellabát és tarbusht viseltek.

Ahogy az Espana tér felé haladtunk, egyre sűrűbbé és hangosabbá vált a tömeg. Meleg volt, és a napfény még vakított. Hallani lehetett, hogy a rezesbanda hangolni kezd. Lépcsőzetes lelátót emeltek fából, ahol már az utolsó milliméter szabad hely is betelt. Marcus Logannak többször fel kellett mutatnia a meghívóját, hogy utat nyissanak nekünk a biztonsági kordonok, amelyek visszatartották a sokaságot az utaktól, ahol a méltóságok fognak

végigvonulni. Alig váltottunk egy-két szót útközben, a zsivaj és az állandó szlalomozás, hogy kikerüljük az akadályokat, lehetetlenné tette a beszélgetést. Néha erősebben kellett a karjába kapaszkodnom, hogy a csődület el ne szakítson minket egymástól, máskor neki kellett a vállamnál megragadnia, nehogy elnyeljen a mohó forgatag. Időbe került, de végre megérkeztünk. A gyomorszájam görcsbe rándult, ahogy átléptünk a Főbiztosi Hivatal rácsos kapuján - inkább bele se gondoltam, mi következik.

Számos arab katona vigyázta a bejáratot, tekintélyt parancsolón feszítettek ünnepi egyenruhájukban, hatalmas turbánban és szélfútta köpenyükben. Végigmentünk a zászlókkal fellobogózott kerten, egy szárnysegéd a meghívottak széles csoportjához irányított bennünket, akik az ünnepélyes aktus kezdetére vártak az ez alkalomra emelt, fehér sátortetők alatt. Árnyékában tányérsapkák álldogáltak, kesztyűk és gyöngysorok, nyakkendők, legyezők, kék ingeken feszülő, fehér mellények, melyekre a Falange jelvénye volt hímezve, és egy sereg ruhamodell, amelynek minden öltése az én kezem munkája volt. Diszkrét mozdulatokkal intettem néhány ügyfelemnek, és úgy tettem, mint aki nem veszi észre a minden irányból érkező, alig leplezett pillantásokat és a sugdolózást - ki ez a nő?, ki ez a férfi?, olvastam a szájakról. Felismertem több arcot is, sokakat csak a fényképekről, amiket az elmúlt napokban Félix mutatott, másokhoz viszont személyes kapcsolat fűzött. Például Vázquez rendőrkapitányhoz, aki mesterien palástolta döbbenetét, hogy ilyen körülmények között találkozik velem.

– Nahát, micsoda kellemes meglepetés! - mondta, és otthagyta beszélgetőtársait, hogy hozzánk csatlakozzon.

– Jó estét, don Claudio! - iparkodtam természetes hangot megütni, de nem tudom, sikerült-e. - Örülök, hogy látom.

– Biztos? - kérdezte némi iróniával.Nem tudtam válaszolni, mert legnagyobb meglepetésemre, rögtön kísérőmhöz fordult.– Jó estét, Logan úr. Látom, igen jól hozzászokott a helyi klímához.– A rendőrkapitány behívatott az irodájába, amint Tetuanba értem - világosított fel az

újságíró, miközben kezet szorítottak. - Bevándorlásügyi formaságok miatt.– Pillanatnyilag nem találok benne semmi gyanúsat, de értesítsen, ha valami furcsát fedez

fel benne - fordult felém a rendőrkapitány tréfálkozva. - Maga pedig, Logan, vigyázzon Quiroga kisasszonyra, mert szakadatlan munkával töltött, kemény év van mögötte.

Elhagytuk a rendőrkapitányt, és továbbsétáltunk. Az újságíró végig oldott volt, és figyelmes, én pedig azon voltam, hogy ne vegye észre, hála neki, úgy érzem magam, mint a partra vetett hal. Ő sem ismert szinte senkit sem, de ez szemmel láthatóan egy cseppet sem zavarta, öntudatos volt, és - valószínűleg szakmájából adódóan -irigylésre méltóan biztos fellépésű. Felidéztem Félix leckéit, és lopva megmutattam, ki kicsoda a meghívottak közül: az a sötét úr José Ignacio Toledano, egy gazdag zsidó, a Hassan bankcsoport igazgatója; az a toliakkal ékeskedő, elegáns hölgy szipkával a szájában Guisa hercegné, Larachéban élő, francia arisztokrata; a testes férfi, akinek épp most töltenek, Mariano Bertuchi, a festő. Minden az előzetes protokoll szerint alakult. Újabb vendégek érkeztek, aztán a spanyol polgári és őket követve a katonai méltóságok, végül a marokkóiak egzotikus öltözetben. A park hűvösében hallottuk az utcáról beáramló zsivajt, a kiáltásokat, éljenzést és tapsot. Már itt van, már itt van, hangzott fel egyszer, kétszer, számtalanszor. De az ünnepelt még váratott magára, mert először néhány percet a tömegnek szentelt, és hagyta, hogy bálványozzák, mint egy torreádort vagy amerikai mozisztárt, akik annyira lenyűgözték szomszédomat.

Végül megjelent a Caudillo remegve várt sógora: „Fel, Spanyol-ország!”. Fekete, háromrészes öltönyt viselt, komoly volt, és öntelt, rendkívül sovány és rettenetesen jóképű, szinte teljesen ősz haját hátrafésülve viselte ez a - ahogy a Falange himnusza is mondja -szenvtelen arcú, ravasz macskaszemű és harminchét événél valamivel idősebbnek tűnő férfi.

Egy lehettem abból a kisebbségből, ami a legcsekélyebb kíváncsiságot sem érezte, hogy közelről láthassa vagy megszoríthassa a kezét, mégis csak feléje tudtam nézni. Valójában azonban nem Serrano érdekelt, hanem valaki, akit még nem ismertem személyesen: Juan Luis Beigbeder. Ügyfelem és barátnőm szeretője magas férfi volt, nem túlzottan sovány, olyan ötven körüli. Ünnepi egyenruhát viselt a derekára illesztett, széles díszövvel, tányérsapkát és olyan könnyű sétapálcát, mint egy lovaglóostor. Vékony, kiugró orra volt, alatta sötét bajusz fénylett, felette kerek keretes szemüveg, két tökéletes kör, mely mögött intelligens pillantású tekintet bújt meg, felfogva mindent, ami körötte történt. Különös embernek találtam, meglehet kissé különcnek is. Ruházata dacára egyáltalán nem volt katonás kiállása, távolról sem, inkább valami kissé színpadias volt egész lényében, ami mégsem hatott színlelésnek. Mozgása egyszerre volt kifinomult és kiforrott, nevetése nyílt, szava gyors, hangja kellemesen csengő. Megállás nélkül jött-ment, szívélyesen köszöntött mindenkit, ezt megölelte, annak meglapogatta a hátát, és hosszan szorongatta a kezük, mosolygott, beszélgetett ezzel is, azzal is, most az arabokkal, aztán a keresztényekkel, majd a zsidókkal, aztán kezdte elölről. Lehet, hogy szabadidejében előbújt belőle a romantikus értelmiségi, aki Rosalinda szerint megvolt benne, de most az egyetlen, amit megcsillogtatott a nagyérdemű előtt, az végtelen tehetsége volt a kapcsolatápolásra.

Úgy tűnt, láthatatlan pórázon tartja Serrano Sünért, néha megengedte, hogy eltávolodjon egy kicsit, némi mozgásszabadságot engedélyezett, hogy saját szakállára köszöngessen és társalogjon, és hízelegtessen magának. De egy perc múlva rövidebbre fogta a pórázt, és közelebb húzta magához, magyarázott neki valamit, bemutatta valakinek, átkarolta a vállát, súgott valamit a fülébe, elnevette magát, és hagyta, hogy eltávolodjon megint.

Rosalinda után kutattam a tekintetemmel, de nem láttam. Se az ő szeretett Juan Luisa oldalán, se távolabb.

– Látta valamerre Fox asszonyt? - kérdeztem Logant, mikor befejezte a rövid csevelyt angolul egy tangeri ismerőssel, akit be is mutatott nekem, de mind a nevét, mind a beosztását azonnal elfelejtettem.

– Nem, nem láttam - válaszolta röviden, tekintetét pedig a Serrano Suner körül kialakuló csoport vonta magára. - Tudja, kik azok? -bökött feléjük az állával alig láthatóan.

– Németek - feleltem.Ott volt a nagyigényű Frau Langenheim az általam varrt, ibolyaszín santungruhájában

feszítve; Frau Heinz, első ügyfelem, fekete-fehér harlekinre emlékeztető öltözetet viselt; és Bernhardt felesége, aki argentin akcentussal beszélt, és ez alkalommal nem debütált új ruhában. És még néhány nő, akiket nem ismertem. Mindannyian férjük társaságában jöttek, és mindenki a sógorísimóval nyájaskodott, miközben ő szüntelen osztotta mosolyát a németek sűrű csoportjában. Ez alkalommal viszont Beigbeder nem szakította félbe a csevegést, és hagyta, hogy Serrano hosszasan élvezze ki a helyzetet.

30

Lassan bealkonyodott, és felkapcsolták a fényeket, mint egy utcabálon. A hangulat továbbra is élénk maradt, de nem kirívóan vidám, lágy zene szólt, Rosalinda pedig nem került elő. A németek csoportja páncélként zárta körül a díszvendéget, de eljött a perc, amikor a hölgyek leszakadtak, és csak az öt külföldi maradt a spanyol méltósággal. Szemmel láthatóan elmélyedtek a beszélgetésben, és kézről kézre adtak valamit összedugott fejjel, egymásnak mutogatva és megjegyzéseket téve róla. Észrevettem, hogy kísérőm lopva folyamatosan őket figyeli.

– Úgy látom, érdeklik a németek.

– Odáig vagyok értük - felelte gúnyosan. - De kezem-lábam megkötve.Válaszul csak kérdőn felvontam a szemöldököm, nem értettem, mit akart mondani. Nem

szolgált magyarázattal, hanem más témára terelte a beszélgetést, aminek látszólag semmi köze nem volt hozzá.

– Nagyon nagy szemtelenség lenne részemről, ha megkérném egy kis szívességre?Könnyedén tette fel a kérdést, mint mikor néhány perce megkérdezte, hogy szeretnék-e egy

cigarettát vagy egy kérek-e gyümölcs-kelyhet.– Az attól függ - válaszoltam fesztelenséget színlelve, amit egyáltalán nem éreztem. Ugyan

az este elég oldottan zajlott, én még mindig nem éreztem jól magam, és képtelen voltam élvezni ezt a számomra oly idegen fogadást. Az is hozzájárult, hogy aggasztott Rosalinda távolléte, nagyon különösnek találtam, hogy egy percre sem jelent meg egész este. Már csak az hiányzott, hogy az újságíró valami kínos szívességet kérjen tőlem, elég volt, hogy beleegyeztem, eljövök vele az összejövetelre.

– Nagyon egyszerű dologról van szó - kezdte. - Kíváncsi vagyok, mit mutogatnak a németek Serranónak, mit bámulnak olyan figyelmesen?

– Személyes vagy szakmai kíváncsiság?– Mindkettő. De én nem mehetek közelebb, tudja, az angolok nem igazán kívánatos

személyek errefelé.– Azt akarja kérni, hogy menjek közelebb leselkedni? - kérdeztem hitetlenkedve.– Csak ne legyen nagyon feltűnő, ha lehet.Majdnem elnevettem magam.– Nem mondja komolyan?!– Dehogynem. Ez a munkám lényege, információ után kutatok, és eszközök után, hogy

megszerezzem.– És most, mivel maga nem tudja megszerezni, azt kívánja, hogy az eszköz legyek én.– Nem akarok visszaélni a jóindulatával, ígérem. Csak egy egyszerű ajánlatról van szó,

nem kell elfogadnia. Csak gondolkodjon el rajta.Szótlanul figyeltem. Őszintének, megbízhatónak tűnt, de, ahogy azt Félix is sejtette,

valószínűleg nem volt az. Végül is minden üzlet kérdése.– Rendben, megteszem.Próbált valamit mondani, talán meg akarta előre köszönni, de én nem hagytam.– De akarok valamit cserébe - tettem hozzá.– Mit? - kérdezte hökkenten. Nem várta, hogy a szívességnek ára van.– Nyomozza ki, hol van Fox asszony!– Hogyan?– Azt maga tudja, ezért újságíró, vagy nem?Választ sem várva azonnal hátat fordítottam, és elsétáltam, azon törve a fejem, hogy az

ördögbe közelítsem meg a németek csoportját anélkül, hogy túl feltűnő lenne.A megoldást a púderdoboz jelentette, amit Candelaria néhány perccel indulás előtt

ajándékozott nekem. Kivettem a táskámból, és kinyitottam. Miközben sétáltam, úgy tettem mintha arcom egy pontját vizsgálgatnám benne, vajon fel kell-e keresnem a mosdót, vagy nem. Csakhogy, mivel a tükröt bámultam, elvétettem az irányt, és ahelyett hogy szabad területen haladtam volna tovább, micsoda pech, nekifutottam a német konzul hátának!

Az ütközésre a kis csoportban azonnal félbeszakadt a társalgás, púderdobozom pedig a földre hullott.

– Rettenetesen sajnálom, nem tudja, mennyire, annyira szórakozott vagyok néha...! - mondtam, és hangom úgy csengett, mintha zavarba jöttem volna.

A jelenlévők közül négyen hajoltak előre, hogy felvegyék, de egyikük megelőzte a többit. A legsoványabb mind közül, hátrafésült, szinte teljesen ősz hajjal. Az egyetlen spanyol. A macskaszemű.

– Azt hiszem, eltörött a tükör - mondta, ahogy kiegyenesedett.- Nézze!Néztem. De mielőtt tekintetemet a repedt tükörre szegeztem volna, megpróbáltam gyorsan

azonosítani, amit a púderdoboz mellett vékony ujjai között tartott.– Igen, ez úgy néz ki, eltörött - hebegtem finoman végighúzva mutatóujjam a meghasadt

felületen, amit a férfi még kezében tartott. Festett körmöm százszorosán verődött benne vissza.

Vállunk szinte összeért, fejünk összehajolva, mindketten az apró tárgyra meredtünk. Alig néhány centiméterről láttam világos arcbőrét, finom vonásait, ősz halántékát, sötétebb szemöldökét, vékony bajszát.

– Vigyázzon, nehogy megvágja magát - mondta mélyen csengő hangon.Még húztam az időt egy kicsit, megállapítottam, hogy a préselt púder épen maradt, és a

pamacs is a helyén van. Közben pedig megint arra pillantottam, amit a kezében tartott, amit egy pár perce kézről kézre adtak egymás között. Fényképek voltak. Néhány fényképről volt szó. Csak az elsőt láttam, számomra ismeretlen embereket ábrázolt, névtelen arcok és alakok sűrű sorát.

– Igen, azt hiszem, jobb, ha becsukom - mondtam végül.– Akkor tessék!A fedél hangos kattintással zárult le.– Igazán kár, olyan szép dobozka volt! Majdnem olyan szép, mint a tulajdonosa - tette

hozzá.A bókot kacér pillantással jutalmaztam, és legragyogóbb mosolyommal.– Igazán semmiség, ne aggódjon, igazán ne.– Örülök, hogy a szolgálatára lehettem, kisasszony - mondta kezet nyújtva. Szinte

súlytalannak tűnt.– Én is örvendek, Serrano úr - mondtam rebegtetve a pilláim. -Még egyszer elnézést, hogy

félbeszakítottam önöket. Jó éjszakát, uraim! - tettem hozzá végigfuttatva tekintetem a csoporton. Mindannyian horogkeresztes jelvényt viseltek a hajtóka gomblyukában.

– Jó éjszakát! - ismételték a németek kórusban.Más irányt vettem, és tőlem telhető legbájosabban ringattam magam közben. Amikor úgy

éreztem, hogy már látótávolságon kívül vagyok, egy pohár bort ragadtam magamhoz az egyik pincér tálcájáról, egy hajtásra kiittam, és üresen a rózsabokorba hajítottam.

Magamban elátkoztam Marcus Logant, hogy rávett erre az ostoba kalandra, és magamat is, hogy ráálltam. Sokkal közelebb kerültem Serrano Sunerhez, mint bárki a meghívottak közül, arcom gyakorlatilag az arcához ért, ujjunk hegye össze-össze simult, és a hangja olyan bensőségesen szólt a fülembe, hogy az már szinte bizalmaskodásnak számított. Kiszolgáltattam magam neki, mint egy szédült liba, aki boldog, ha egy percre az illusztris vendég figyelmének tárgya lehet, holott valójában egyáltalán nem állt szándékomban megismerni. És mindez a semmiért, csak hogy meggyőződjek róla, hogy amit a társaság feltűnő érdeklődéssel nézegetett, egy maroknyi fénykép volt, amelyen egyetlen embert sem sikerült azonosítanom. Dohogva bolyongtam a kertben, amíg a Főbiztosi Hivatal főbejáratához nem értem. Találnom kellett egy mosdót, hogy elmenjek vécére, megmossam a kezem, és visszavonuljak mindentől, ha csak egy percre is, és lenyugodjak, mielőtt újra látom az újságírót. Követtem az egyik szolgától kapott útbaigazítást, végigsiettem a jelvényekkel és egyenruhás tisztek képeivel díszített előcsarnokon, befordultam jobbra egy széles folyosóra. Harmadik ajtó balra, azt mondták. Mielőtt azonban megtaláltam volna, kiabálás figyelmeztetett úti célom állapotáról, néhány pillanat múlva saját szememmel győződhettem meg róla, mi történt. A padlón hatalmas tócsa terjengett, a víz valahonnan belülről bugyogott fel megállíthatatlanul, valószínűleg az egyik tartály repedt meg. Két hölgy reklamált felháborodottan tönkretett cipellőik miatt, és három katona csúszott-mászott a padlón

rongyokkal és törülközőkkel felszerelve, azon iparkodva, hogy felszedjék a vizet, ami szakadatlan ömlött, és már kezdte elönteni a folyosó kockáit is. Megtorpantam a jelenetet látva, közben újabb erősítés érkezett ölnyi rongyot cipelve; ha jól láttam, még lepedőket is hoztak. A vendéghölgyek sértetten és felháborodva távoztak, és valaki felajánlotta, hogy elvezet a másik mosdóhoz.

Követtem a katonát végig a folyosón épp az ellenkező irányba, mint ahonnan jöttem. Megint átkeltünk az előcsarnokon, és egy másik, ezúttal csendes és alig megvilágított folyosóra fordultunk. Ide-oda fordultunk, először balra, aztán jobbra és megint balra. Valahogy így.

– Szeretné hölgyem, hogy megvárjam? - kérdezte, mikor megérkeztünk.– Nem szükséges. Megtalálom az utat egyedül is, köszönöm.Ez utóbbiban nem voltam annyira biztos, de a gondolat, hogy egy őr várakozik rám,

rettenetesen kínosnak tetszett, így hát elküldtem, elvégeztem a dolgom, végigsimítottam a ruhám, megigazítottam a frizurám, és már készen is álltam visszaindulni. De nem volt hozzá kedvem, és nem éreztem magamban elég erőt sem, hogy újra szembenézzek a valósággal. Úgy döntöttem hát, megajándékozom magam néhány perccel, egy-két magányos pillanattal. Kinyitottam az ablakot, és beömlött a jázminillatú, afrikai éjszaka. Leültem az ablakpárkányra, a pálmafák árnyékát figyeltem, és messziről megütötték fülem az előkertben folyó beszélgetés hangjai. Nem csináltam semmit, csak élveztem a nyugalmat, és hagytam, hogy köddé váljon a szorongásom. Azonban agyam egyik távoli szegletében egy idő múlva hallottam, hogy kopogtatnak. Kop-kop-kop, ideje visszamenni! Sóhajtottam, felálltam, és becsuktam az ablakot. Vissza kell térni a világba. Elkeveredni a vendégek közt, akikhez oly kevés közöm van, visszamenni ahhoz a külföldihez, aki belerángatott ebbe a képtelen fogadásba, és a lehető legkülönösebb szívességet kérte. Még egy pillantást vetettem alakomra a tükörben, aztán lekapcsoltam a villanyt, és kiléptem.

Elindultam a sötét folyosón, bekanyarodtam egyszer, még egyszer, azt hittem, jó irányba haladok. Hirtelen azonban egy kétszárnyas ajtóba ütköztem - nem rémlett, hogy láttam volna idejövet. Kinyitottam, mögötte sötét, üres terem tátongott. Biztosan eltévesztettem az utat, ezért irányt változtattam. Ez itt az új folyosó, most pedig balra, így emlékeztem. De megint elrontottam, és egy kevésbé díszes épületrészbe kerültem, ahol se csiszolt faplaketten nyugvó jelvények, se tábornokokat ábrázoló olajfestmények nem lógtak a falakon, lehet, hogy a cselédszárny felé tartottam. Csak nyugalom, mondogattam magamnak igen csekély meggyőződéssel. Hirtelen újraéledt bennem az az éjszaka, amikor haikba burkolózva, a testemre kötött pisztolyokkal bolyongtam elveszetten az arab óváros sikátorain. Elhessegettem, és figyelmemet a jelenre összpontosítottam, majd megint irányt változtattam. És váratlanul újra a kiindulópontnál találtam magam, a mosdó előtt. Téves riasztás, már nem voltam elveszve. Felidéztem a percet, amikor ideértem a katona kíséretében, és tudtam, hol vagyok. Minden világos, a probléma megoldva, gondoltam, miközben a kijárat felé igyekeztem. Valóban, ezúttal minden ismerősnek tetszett. Egy üvegszekrény régi fegyverekkel, bekeretezett fényképek, falakon lógó zászlók. Mindent láttam néhány perccel ezelőtt, mindent könnyen felismertem. A hangokat is, melyek a sarkon túlról érkeztek, ahova éppen bekanyarodni készültem - ugyanazok voltak, melyek a kertben szóltak hozzám a púderdoboz kabaréba illő jelenetében.

– Itt kényelmesebben leszünk, Serrano barátom, nyugodtabban tudunk beszélgetni. Általában ebben a teremben fogad minket Beigbeder ezredes - mondta valaki erős német akcentussal.

– Remek - felelte a másik.Mozdulatlanná dermedtem, levegőt sem mertem venni. Serrano Suner és legalább egy

német vendég közeledett tőlem alig néhány méterre a folyosón, amely merőlegesen torkollott abba, amelyiken én haladtam kifelé. Ha befordulunk, akkor éppen össze fogunk futni.

Remegni kezdett a lábam, ahogy belegondoltam. Igazából nem volt rejtegetnivalóm, semmi okom nem volt rá, hogy tartsak a találkozástól. Annyi történt csupán, hogy semmi erőm nem maradt megint pózolni, előadni a kacér naivát, és szánalmas magyarázatokba bonyolódni törött vécétartályokról és víztócsákról, hogy igazoljam, miért kószálok magányosan a Főbiztosi Hivatal folyosóin az éjszaka kellős közepén. Egy kurta másodpercig mérlegeltem a választási lehetőségeket. Már nem volt időm visszamenni, és mindenféleképpen el akartam kerülni, hogy szembetalálkozzam velük, éppen ezért se előre, se vissza nem volt szabad az út. És mivel ilyetén álltak a dolgok, az egyetlen megoldásnak az oldalra való elmozdulás kínálkozott egy ajtó alakjában. Nem haboztam, hanem kinyitottam, és bebújtam.

A helyiségre sötétség borult, de az ablakokon át beáramlottak az éjjeli fények. A hátamat az ajtónak vetettem, és vártam, hogy Serrano és társa elhaladjanak előtte, és eltűnjenek, hogy végre kiléphessek, és folytathassam az utam. Az ünnepi fényben úszó park, a beszélgetések moraja és Marcus Logan rendíthetetlen higgadtsága hirtelen olyan kívánatos helynek tűnt, mint maga a paradicsom, melyet - az volt a benyomásom - pillanatnyilag nélkülöznöm kell. Mélyeket lélegeztem, mintha minden kifújással egy darabka szorongást akartam volna kitépni a lelkemből. Tekintetemet körbejárattam a menedékemen, a félhomályban kivettem néhány széket, fotelt és egy üvegezett szekrény alakját a fal mellett. Akadt még több bútor is, de nem volt alkalmam azonosítani őket, mert ebben a pillanatban más ügy foglalta le a figyelmem. Nagyon közelről, az ajtón túlról a következő hallatszott: - Meg is érkeztünk - közölte a német hang, és a kilincs kattant egyet.

Gyors ugrással a terem egyik végében termettem, az ajtószárny pedig lassan kitárult.– Hol a kapcsoló? - hallottam, miközben lebuktam egy kanapé mögé. Abban a pillanatban,

hogy kigyúlt a fény, én elterültem a padlón.– Nos, itt vagyunk. Foglaljon helyet, barátom!Hason feküdtem, arcom bal felét a hideg kőlapra fektetve, visszatartottam a lélegzetem,

szemem tágra nyitva a rémülettől. Nem mertem se levegőt venni, se nyelni, se pislogni. Feküdtem, mint egy márványszobor, mint egy kivégzett, akinek még nem adták meg a kegyelemlövést.

A német házigazdaként viselkedett, és csak egyvalakihez intézte a szavait. Ezt onnan tudtam, hogy csak két hangot hallottam, és a kanapé alatt, rögtönzött rejtekemből a bútorlábak között csak két pár cipőt láttam.

– A főbiztos tudja, hogy itt vagyunk? - kérdezte Serrano.– Nagyon el van foglalva a vendégekkel, majd később beszélünk vele, ha úgy kívánja -

kente el a választ a német.Hallottam, hogy leülnek, elhelyezkednek a testek, recsegnek a rugók. A spanyol egy

fotelben foglalt helyet, láttam élére vasalt, sötét nadrágszárának végét, fekete zokniját a két vézna boka körül, melyek szinte eltűntek a lelkiismeretesen kisuvickolt félcipőben. A német vele szemben foglalt helyet, a rejtekhelyemül szolgáló kanapé jobb végében. Lába vastagabb volt, cipője kevésbé jó minőségű. Ha kinyújtottam volna a kezem, akkor meg is tudtam volna csiklandozni.

Hosszan beszélgettek, nem tudtam pontosan megállapítani, menynyi ideig, de ahhoz elég volt, hogy a nyakam őrülten sajogjon, iszonyatosan viszkessen mindenem, és csak nagy erőfeszítések árán bírjam legyőzni a vágyat, hogy felordítsak, elbőgjem magam, és kirohanjak. Az öngyújtó csattanása hallatszott, és a szoba megtelt dohányfüsttel. A padló magasságából láttam, hogy Serrano számtalanszor teszi keresztbe, majd megint egymás mellé a lábát, a német viszont alig moccan. Próbáltam legyőzni a rettegésem, kevésbé kényelmetlen pózt felvenni, és könyörögni az éghez, hogy egyetlen porcikám se követeljen valami váratlan mozdulatot.

Látóterem minimális volt, mozgásterem pedig nulla. Csak ahhoz fértem hozzá, ami a légcsatornán át érkezett, és fülembe mászott: csak az jutott el hozzám, amiről társalogtak.

Ezért a beszélgetés fonalára összpontosítottam, mivel semmi érdekes információt nem tudtam összeszedni a púderdobozos incidenskor, gondoltam, talán ez érdekelheti az újságírót. Legalább így valami leköt, és megelőzhetem, hogy annyira megzavarodjak, hogy végül elveszítsem a valóságérzékem.

Hallottam, hogy létesítményekről és híradós egységekről, hadi-és léghajókról beszélnek, aranyról, német márkáról, pesetáról, bankszámlákról. Aláírások, határidők, ellátás, nyomon követés, hatalmi ellensúly, vállalatok neve, kikötők és lojalitás hangzott még el. Megtudtam, hogy a német Johannes Bernhardt, és hogy Serrano Suner Franco mögé bújik, hogy nagyobb nyomást gyakoroljon, vagy hogy beleegyezzen bizonyos feltételekbe. És ugyan hiányzott számomra néhány adat, hogy megértsem a helyzet mélyét, megsejtettem, hogy a két férfinak közös érdeke, hogy sikerüljön dűlőre jutniuk a vita tárgyáról.

És sikerült is. Végül megállapodtak, felálltak, és kézszorítással pecsételték meg az egyezséget, amit én csak hallottam, de nem láthattam. Azt viszont láttam, hogy a lábak a kijárat felé haladnak, a német előreengedi a díszvendéget, mint jó házigazda. Mielőtt kiléptek volna, Bernhardt még egy kérdést szegezett neki.

– Fog erről tárgyalni Beigbeder ezredessel, vagy jobban szeretné, ha én beszélnék vele?Serrano nem felelt azonnal, hanem hallottam, hogy rágyújt. A sokadik cigarettára.– Gondolja, hogy ez feltétlenül szükséges? - mondta kifújva a füstöt.– A létesítmények a spanyol Protektorátus területén lesznek elhelyezve, úgy vélem, hogy

valamennyire tudnia kell róla.– Akkor hagyja csak rám! A Caudillo majd közvetlenül tájékoztatja őt. Az egyezség

feltételeiről pedig jobb lenne, ha nem hagyna kiszivárogni semmilyen részletet. Maradjon köztünk! - mondta, és lekapcsolta a villanyt.

Vártam néhány percet, amíg számításaim szerint már elég messze voltak. Akkor óvatosan felkeltem. A teremben csak a sűrű dohányszag emlékeztetett jelenlétükre, és a csikkekkel teli hamutartó körvonala. Mégsem voltam képes elengedni magam. Megigazítottam a szoknyám, a blézerem, és óvatosan, lábujjhegyen tipegve közeledtem az ajtó felé. Lassan közelítettem a kezem a kilincs felé, mintha attól tartanék, hogy megráz, és féltem kilépni a folyosóra. Még nem fogtam meg a kilincset, de az ujjhegyemmel már majdnem megérintettem, mikor éreztem, hogy valaki kívülről megmozdítja. Gépies mozdulattal hátraléptem, és minden erőmmel a falhoz lapultam. Az ajtó kivágódott szinte az arcomba csapódva, és a villany felgyulladt egy pillanattal később. Nem láttam, hogy ki jött be, de hallottam, hogy az orra alatt morogva átkozódik.

– Hol a picsában hagyhatta ez a hülye a cigarettatárcáját?Ugyan nem láttam, de feltételeztem, hogy egy egyszerű közlegény az, aki kedvetlenül

teljesíti a parancsot, hogy menjen vissza a Serrano vagy Bernhardt által itt felejtett dologért, nem tudtam, hogy melyikükre vonatkozott a hízelgő jelző. Néhány másodperc múlva újra sötétség és csend borult a teremre, de nem sikerült összeszednem a bátorságom, hogy kilépjek a folyosóra. Életemben másodszor menekültem az ablakon kiugorva.

Visszatértem a kertbe, és legnagyobb meglepetésemre Marcus Logant élénk társalgásban találtam Beigbederrel. Megtorpantam, hogy visszavonuljak, de már késő volt, Logan meglátott, és odahívott, hogy csatlakozzam. Hozzájuk léptem, de közben azon voltam, hogy ne vegyék észre idegességem, azok után, ami történt, már csak egy bensőséges beszélgetés hiányzott a főbiztossal.

– Szóval ön Rosalinda szépséges divatszabó barátnője! - mondta Beigbeder, és mosolyogva fogadott. - Egyik kezében szivart tartott, a másikkal barátságosan átölelte a vállam. - Nagyon örülök, hogy végre megismerhetem. Igazán kár, hogy Rosalinda rosszul érzi magát, és nem tud velünk tartani.

– Mi történt vele?Kezében a havannával forgó gyomrot rajzolt a levegőbe.

– Bélbajok. Előjön, ha sokat idegeskedik, és ezen a héten annyira elfoglaltak voltunk a vendégekkel, hogy szegénykének alig volt egy perc nyugta. - Intett, hogy Marcus és én hajoljunk közelebb a fejünkkel, és cinkosan lehalkította a hangját: - Istennek hála, a sógor holnap elmegy, nem bírnék ki még egy napot...

Az őszinte vallomást hatalmas kacagással pecsételte meg, és mi is úgy tettünk, mintha nagyon nevetnénk.

– Na, kedveseim, mennem kell - mondta az órájára pillantva.- Nagyon élvezem a társaságukat, de hív a kötelesség, most következnek a himnuszok,

beszédek és a felhajtás, a legunalmasabb rész, kétség sem fér hozzá. Sira, látogassa meg Rosalindát, amint teheti, örülni fog magának. És maga is ugorjon be, Logan, jót fog tenni neki egy honfitárs társasága. Hátha egyik este együtt vacsorázhatunk négyesben, ha egy kicsit lenyugodnak itt a dolgok. God save the king! - tette még hozzá búcsúzóul, színpadias gesztussal magasba emelve a kezét. Aztán egy szó nélkül sarkon fordult és elment. Néhány másodpercig némán néztünk utána, nem találtunk rá megfelelő szót, ami leírná ezt a különös embert, akivel eddig beszélgettünk.

– Már egy órája keresem, hol bujkált? - kérdezte végül az újságíró, még mindig a főbiztos hátára szegezve a tekintetét.

– Azon dolgoztam, amit maga kért.– Ez azt jelenti, hogy látta mi az, amit kézről kézre adnak a körben?– Semmi fontos. Családi fényképek.– De kár, hát ez pech.Nem néztünk egymásra, mindketten Beigbeder után bámultunk.– Viszont megtudtam néhány dolgot, ami esetleg érdekelheti -jelentettem ki.– Például?– Egyezségek. Csereüzlet. Megállapodások.– Miről?– Antennák - magyaráztam. - Nagy antennák. Három. Száz méter magas, consol rendszerű,

Electro-Sonner márka. A németek akarják felhúzni, hogy a szoroson átmenő vízi és légi forgalmat fogják, és ezzel kiegyensúlyozzák az angolok befolyását Gibraltárban. Arról tárgyalnak, hogy a tamudai romok mellett építik fel, néhány kilométerre innen. Amennyiben Franco nyíltan engedélyt ad erre, a nacionalista sereg jelentős hitelre számíthat a német kormánytól. A HISMA vállalaton keresztül intéznék az egész ügyet, amelynek fő tőkéstársa Johannes Bernhardt, ő az, akivel Serrano megegyezett. Beigbedert megpróbálják kihagyni az egészből, és titokban tartani előtte az ügyet.

– My goodness! - morogta anyanyelvén. - Hogyan derítette ki?Még mindig nem néztünk egymásra, mintha még mindig a főbiztos hátát figyeltük volna,

aki ide-oda köszöngetve sétált a dísztribün felé, amire valaki éppen egy mikrofont helyezett el.

– Úgy, hogy véletlenül éppen abban a szobában tartózkodtam, ahol a megállapodás született.

– A maga orra előtt egyeztek meg? - kérdezte hitetlenkedve.– Ugyan már! Nem láttak. Ez egy elég hosszú történet, majd máskor elmesélem.– Rendben. És mit hallott még? Volt szó dátumokról?A mikrofon recsegni kezdett kellemetlenül sípoló hangon. Próba, próba, ismételte egy

hang.– Az alkatrészek már útra készen állnak a hamburgi kikötőben. Amint megérkezik a

Caudillo aláírása, partra teszik Ceutában, és elkezdik összerakni.A távolból szemléltük, ahogy az ezredes fürgén felpattan a dobogóra, és ékesszólóan int

Serranónak, hogy tartson vele. Továbbra is mosolygott, és magabiztosan köszöntötte az egybegyűlteket. Néhány kérdést szegeztem Logannak.

– Gondolja, hogy Beigbedernek meg kellene tudnia, hogy félre akarják tolni? Gondolja, hogy be kellene számolnom róla Rosalindának?

Elgondolkodott, mielőtt felelt volna, tekintete a két férfin nyugodott, akiket most lelkes tapsviharral köszöntött a közönség.

– Azt hiszem, igen, Beigbedernek tudnia kell róla. De azt is gondolom, hogy jobb lenne, ha ez az információ nem önön és Fox asszonyon keresztül érkezne, akit ez kényes helyzetbe sodorhat. Bízza rám, én majd megtalálom a módját, hogy a tudomására hozzam. Ön ne mondjon semmit a barátnőjének, majd én találok rá alkalmat.

Néhány pillanatra elnémult, mintha még a hallottakat emésztené.– Tudja, Sira - kezdte végül felém fordulva -, nem tudom, hogy csinálta, de kivételes

információ birtokába jutott, nem gondoltam volna, hogy egy ilyen fogadáson ennyire érdekes dolgokat lehet felszedni. Nem tudom, hogyan hálálhatnám meg...

– Nagyon egyszerűen - vágtam a szavába.– Hogyan?Ebben a pillanatban a kalifa zenekara rágyújtott a Falange himnuszára - Szemben a

nappal -, és soktucatnyi kar lendült a magasba, mintha rugóra járna. Lábujjhegyre álltam, és szájammal a füléhez hajoltam.

– Vigyen el innen!Nem szólt egy szót sem, csak odanyújtotta a kezét. Én megragadtam, és a kert hátsó része

felé siklottunk. Amint sejtettük, hogy már senki sem lát, szaladni kezdtünk az árnyak közt.

31

A világ másnap reggel más ritmusban indult. Hetek óta először nem keltem hajnalban, nem hajtottam le egy bögre kávét, nem telepedtem le azonnal a műhelyben sürgős teendőim közé. Az előző napok megfeszített munkatempója után a reggelt most hosszú fürdővel kezdtem, amit ezúttal nem szakított meg senki, mint előző nap, este. Aztán tettem egy sétát, és elmentem Rosalindához.

Beigbeder szavaiból azt vettem ki, hogy könnyű, múlandó rosszul-létről van szó, rosszkor jött gyengélkedésről. Ezért arra számítottam, hogy barátnőmet olyannak találom majd, mint mindig, és izgatottan várja, hogy beszámoljak az est minden mozzanatáról, kibeszéljük a meghívott hölgyek ruháit, ki volt a legelegánsabb, ki a legkevésbé.

Egy szobalány vezetett a szobájába, Rosalinda még ágyban volt, nagy párnák közt, a spaletták behajtva, állott dohány- és gyógyszerszag terjengett. A ház tágas volt, és szép, az arab építészeti elemek angol bútorzattal ötvöződtek, és mindenhol egzotikus káosz uralkodott, a szőnyegen és a kanapé mélytűzéses kárpitján tokjukat vesztett bakelitlemezek hevertek, air mail feliratos borítékok, foulard selyemkendők szétszórva, Staffordshire-porceláncsészék, bennük a már kihűlt tea.

Aznap reggel azonban Rosalindából semmi glamour nem áradt.- Hogy vagy? - Azon voltam, hogy hangom ne csengjen túl aggodalmasan. Pedig volt

okom aggódni, ahogy megláttam, milyen állapotban van. Sápadt volt, szeme karikás, haja piszkos, mint egy holt tetem nyúlt el gyűrött fekhelyén, melyről a földre lógott a lepedő.

– Rettenetesen - mondta harapósan. - Rosszul vagyok, de ülj ide közel - mondta, és megpaskolta maga mellett az ágyat. - Nem fertőző.

– Juan Luis azt mondta az este, hogy emésztési problémáid vannak - mondtam engedelmeskedve. De előtte még félresöpörtem néhány gyűrött zsebkendőt, egy félig szívott cigarettákkal teli hamutartót, egy csomag vajas keksz maradékát és egy halom morzsát.

– That’s right, de nem ez a legrosszabb. Juan Luis nem tud mindent. Ma este megmondom neki, nem akartam zavarni Serrano látogatásának utolsó napján.

– Mi a legrosszabb?– Ez - morogta dühösen, és mintha karmai lennének, felmarkolt egy táviratnak kinéző

lapot. - Ez betegített meg, nem a látogatás előkészületei. Ez a legrosszabb.Értetlenül meredtem rá, mire összefoglalta a tartalmát.– Tegnap jött. Peter itt van hat hét múlva.– Ki az a Peter? - Nem emlékeztem senkire a barátai közül ezzel a névvel.Úgy nézett rám, mintha a világ legképtelenebb kérdését tettem volna fel neki.– Hát ki lenne, Sira, az isten szerelmére?! Peter a férjem.A tervek szerint Peter Fox a P&O hajótársaság egyik járatán érkezik majd Tangerbe, hogy

feleségével és fiával töltsön egy hosszabb időszakot, miután öt évig hírüket is alig hallotta. Még mindig Kalkuttában élt, de úgy határozott, hogy rövidebb látogatást tesz nyugaton, Rosalinda szerint talán azzal a céllal, hogy tapogatózzon, milyen lehetőségek vannak, ha végleg ott akarná hagyni a birodalmi Indiát, mely egyre jobban forrongott a bennszülött függetlenségi mozgalmaktól. És mi lehetett volna előnyösebb egy lehetséges költözés esélyeinek mérlegelésére, ha nem az ürügy, hogy egyesíti a családot felesége új világában.

– És itt fog lakni nálad? - kérdeztem, mert nem hittem a fülemnek.Rágyújtott, és miközben idegesen fújta ki a füstöt, határozottan bólintott.– Ofcourse he will. A férjem, minden joga megvan hozzá.– De azt hittem, hogy különváltatok...– Gyakorlatban igen. Jogilag, nem.– Soha nem gondoltál rá, hogy elválj?Hatalmasat szívott a cigarettából.– Millió egyszer, de ő nem egyezett bele.Elmesélte hányatott kapcsolatuk viszontagságait, és megismertem egy másik, sokkal

sérülékenyebb, sokkal törékenyebb Rosalindát. Egy jóval valószerűbb asszonyt, akihez közel állnak a gyarló emberi lények nagyon is evilági gondjai.

– Tizenhat évesen mentem férjhez, ő akkor harmincnégy volt. Én öt éven át egy angliai leány intézetben tanultam. Indiát még gyerekként hagytam el, és fiatal, szinte eladósorban levő lányként tértem vissza, aki a világ minden kincséért sem hagyta volna ki a gyarmati társasági élet egyetlen összejövetelét sem, aminek se szeri, se száma nem volt Kalkuttában. Az elsőn bemutatták nekem Pétért, aki apám barátja volt. A legvonzóbbnak találtam az összes férfi közül, akivel életemben találkoztam, obviously, alig ismertem néhányat, jószerivel egyet sem. Mulatságos volt, mindig kalandra kész, amire álmodban sem gondoltál volna, és vidámságot varázsolt minden partira. És mindehhez érett volt, sokat látott, egy angol arisztokrata család sarja, aki három generáció óta élt Indiában. Őrülten beleszerettem, vagy legalábbis azt hittem. Öt hónap múlva egybekeltünk. Csodálatos házba költöztünk, volt istálló, teniszpályák és csak a cselédségnek tizennégy szoba. Azt képzeld el, hogy még négy kis egyenruhába öltöztetett, indiai lurkót is tartottunk labdaszedőnek, ha egyszer kedvünk szottyanna meccset játszani. Nagyon mozgalmas életünk volt, én imádtam táncolni, lovagolni, és ugyanolyan ügyesen bántam a puskával, mint a golfütővel. És mindehhez megszületett Johnny. Idilli világot teremtettünk egy szintén pazar világon belül, de nem tartott sokáig észrevennem, hogy milyen törékeny alapokon nyugszik.

Megállt a monológban, tekintete a semmibe veszett, elmélázott néhány pillanatra. Aztán elnyomta a cigarettáját a hamutartóban, és folytatta.

– Egy pár hónappal a szülés után érezni kezdtem, hogy valami nincs rendben a gyomrommal. Kivizsgáltak, és először azt mondták, hogy nem kell aggódni, hogy ez a rossz érzés csak természetes egészségügyi problémáknak tudható be, aminek ezen a számunkra idegen éghajlaton ki van téve minden nem idevalósi. Én azonban egyre rosszabbul lettem. A

fájdalom erősödött, és mindennap felment a lázam. Végül megoperáltak, de nem találtak semmi rendellenességet, és állapotom sem javult. Négy hónap múlva, mivel szemmel láthatóan rohamosan romlott az egészségem, újra szigorú kivizsgálásoknak vetettek alá, és végre nevet tudtak adni a betegségemnek: a szarvasmarha-tuberkulózis egyik legagresszívebb formája volt, egy fertőzött tehén tejétől kaphattam el, amit Johnny születése után vettünk, hogy a friss tej segítsen a lábadozásban. Az állat már korábban megbetegedett, és aztán el is pusztult, de az állatorvos nem talált semmi rendellenességet, amikor megvizsgálta, ahogy az orvosok sem láttak rajtam semmit, mert a szarvasmarha-gümőkórt rettenetesen nehéz felismerni. De ez is azzal jár, hogy gümők alakulnak ki, apró csomók, daganatok a bélben, amik összenyomják.

– És?– És krónikus beteg lesz belőled.– És?– És minden reggel, mikor kinyitod a szemed, hálát adsz az égnek, hogy életben hagyott

még egy napra.Próbáltam újabb kérdés mögé rejteni megrendülésem.– És hogyan fogadta a férjed?– Oh, wonderfully! - válaszolta szarkasztikusan. - Az orvosok, akiket felkerestünk, azt

javasolták, hogy menjek vissza Angliába, azt remélték, ugyan csak korlátozott optimizmussal, hogy talán egy angol kórházban tudnak tenni valamit értem. És Peter nem lehetett volna lelkesebb.

– Nyilván a te javadat akarta...Keserű nevetés akadályozta meg, hogy befejezzem a mondatot.– Peter, darling, soha senkinek a javát nem akarja, csak a sajátját. A lehető legjobb

megoldás volt, ha jó messzire küldhet, de nem az egészségem, hanem saját kényelme miatt. Már nem érdekeltem, Sira. Nem voltam már olyan mulatságos, nem számítottam drága trófeának, amit megsétáltathat a klubokban, a partikon és a vadászatokon. A fiatal, szépséges és szórakoztató feleség hibás árunak bizonyult, amitől mielőbb meg kellett szabadulni. Ezért, ahogy lábra álltam, hajójegyet váltott Johnnynak és nekem Angliába. Arra sem méltatott, hogy elkísérjen. Azzal az ürüggyel, hogy az minden vágya, felesége a legjobb orvosi ellátásban részesüljön, hajóra tette súlyosan beteg nejét, aki még a húszat sem töltötte be, és a fiát, aki járni sem tudott. Mintha csupán két csomag lettünk volna. Bye-bye, a soha viszont nem látásra, kedveseim!

Két kövér könnycsepp gurult le az arcán, a kézfejével letörölte.– Eldobott minket magától, Sira. Eltaszított. Angliába küldött csak és kizárólag azért, hogy

megszabaduljon tőlem!Szomorú csend borult ránk, amíg össze nem szedte magát, és folytatta.– Az út során Johnny magas láztól szenvedett, és görcsei voltak, kiderült, hogy a malária

heves válfaja tört ki rajta, utána két hónapot volt kórházban, mire rendbe jött. Közben a családom fogadott be minket. Szüleim is sokáig éltek Indiában, de előző évben költöztek haza. Eleinte volt egy-két elég nyugodt hónapom, a klímaváltozás látszólag jót tett. De aztán rosszabbul lettem, annyira, hogy az orvosi vizsgálatok azt mutatták ki, a vastagbelem majdnem teljesen összeszorult. Kizárták az operációt, és azt mondták, hogy csak a teljes pihenés eredményezhet valamelyes javulást. Azt feltételezték, hogy így az engem megtámadó organizmusok nem terjedhetnek szét a testem többi részében. Tudod, miből állt a pihenés első szakasza?

Nem tudtam, de nem is tudtam elképzelni.– Hat hónapig egy deszkára kötözve feküdtem, szíjak bénítottak meg a vállam és a

combom magasságában. Hat egész hónap, éjjel és nappal.– És jobban lettél?

-Just a bit. Egy kicsit jobban. Akkor az orvosaim azt találták ki, hogy elküldenek Leysinbe, Svájcba, egy gümőkórosoknak fenntartott szanatóriumba. Mint Hans Castrop, Thomas Mann könyvében, A varázshegyben.

Gyanítottam, hogy egy regényről lehet szó, ezért mielőtt még megkérdezhette volna, hogy olvastam-e, megelőztem, hogy folytassa a történetet.

– És eközben Peter mit csinált?– Fizette a kórházi számlákat, és szokásává vált, hogy havi harminc fontot küld az

ellátásunkra. Semmi többet. Egyáltalán semmi többet. Se egy levél, se egy távirat, se egy ismerősökön keresztül küldött üzenet, és természetesen a leghalványabb szándék se, hogy meglátogasson minket. Semmi, Sira, semmi. Soha nem hallottam róla többet személyesen. Egészen tegnapig.

– És közben mi történt Johnnyval? Nagyon kemény lehetett neki.– Végig velem volt a szanatóriumban. A szüleim ragaszkodtak hozzá, hogy velük

maradjon, de én nem mentem bele. Felfogadtam egy német pesztonkát, hogy szórakoztassa, és elvigye sétálni, de mindennap az én szobámban evett és aludt. Kissé szomorkás tapasztalat volt egy ilyen pici gyereknek, de a világért sem akartam, hogy el legyen szakítva tőlem. Az apját, így vagy úgy, de elvesztette, túl kegyetlen lett volna az anyja távollétével is büntetni.

– És használt a kezelés?Egy pillanatra felderült az arca, hogy felkacagott.– Azt tanácsolták, hogy nyolc évet maradjak, de csak nyolc hónapot bírtam. Aztán kértem

a zárójelentést saját felelősségre. Azt mondták, meg vagyok őrülve, hogy ez a betegség meg fog ölni, millió papírt alá kellett írnom, hogy felmentem a szanatóriumot a felelősségviselés alól. Anyám felajánlotta, hogy elém jön Párizsba, és onnan együtt utazunk haza. És akkor a visszaúton két döntést hoztam. Az első, hogy nem beszélek többet a betegségemről. így is történt, és az utóbbi években csak ti, Juan Luis és te hallottatok róla. Azt mondtam magamban, a gümőkór lehet, hogy el tudja pusztítani a testem, de a lelkem soha, ezért azt választottam, hogy kitörlöm a fejemből a gondolatot, hogy beteg vagyok.

– És a második?– Új életet kezdek, mintha száz százalékig egészséges lennék. Új életet Anglián kívül, a

családomtól, barátoktól és ismerősöktől távol, akik engem önkéntelenül is Peterrel kapcsoltak össze, és azzal, hogy krónikus beteg vagyok. Egy másik életet, amibe eleinte csak a fiam és én fértem bele.

– És ekkor esett a választásod Portugáliára...– Az orvosok azt tanácsolták, hogy valami enyhe éghajlatú helyen telepedjek le: Dél-

Franciaországban, Spanyolországban, Portugáliában vagy esetleg Marokkó északi részén, valahol félúton India trópusi hősége és a nyomorúságos angol klíma között. Előírtak nekem egy diétát, sok hal és kevés hús, ezt javasolták, a lehető legtöbbet feküdni a napon, nem végezni fizikai munkát, és kerülni az érzelmi viharokat. Ekkor hallottam valakitől az Estorilban élő brit kolóniáról, és úgy véltem, hogy lényegében lehet olyan jó, mint bármelyik más úti cél. És odautaztam.

Minden jobban illett a gondolattérképbe, amit Rosalinda alakjának megértéséhez rajzoltam. Az egyes darabok most összekapcsolódtak, már nem egymástól független, nehezen összeilleszthető mozaikok voltak. Mindennek kezdett értelme lenni. Egész telkemmel azt kívántam, hogy sikerüljön megvalósítania, most, hogy megtudtam, az ő élete sem volt diadalmenet, úgy éreztem, még jobban megérdemel egy boldogabb sorsot.

32

Másnap elkísértem Marcus Logant meglátogatni Rosalindát. Akárcsak Serrano fogadásának estéjén értem jött, és megint együtt róttuk az utcákat. Valami azonban megváltozott közöttünk. A Főbiztosi Hivatal fogadásáról való, hirtelen szökés, a vad rohanás a kerteken és a már elcsendesedett sétányon át a város hajnali árnyai közt bizonyos mértékben megrepesztették bizalmatlanságom páncélját. Lehet, hogy megbízható ember, lehet, hogy nem, és az is lehet, hogy soha nem tudom meg. De valahogy ez most mindegy volt. Tudtam, hogy komoly erőfeszítéseket tesz anyám evakuálásának érdekében, tudtam, hogy figyelmes és kedves velem, és hogy jól érzi magát Tetuan-ban. És ez több mint elég volt, nem kellett többet megtudnom róla, sem más irányba elindulni kapcsolatunkban, mert elutazásának napja nem lehetett messze.

Rosalindát még ágyban találtuk, de állapota javult. Rendet rakatott a szobában, megfürdött, a spalettákat kitárták, és a kert felől beomlott a napfény. Harmadnap kiült az ágyról a kanapéra. Negyednap a selyemhálóinget virágos ruhára váltotta fel, elment fodrászhoz, és újra megragadta a gyeplőket.

Ugyan egészsége továbbra is igen törékenynek bizonyult, úgy döntött, hogy kihasználja a férje érkezéséig fennmaradó időt, mintha már csak ez a néhány hét lett volna hátra az életből. Visszatért a kitűnő háziasszony szerepéhez, és eszményi körülményeket teremtett, hogy Beigbeder oldott és diszkrét légkörben tudja magát hivatalos kapcsolatainak szentelni, vakon bízva szerelme hozzáértésében. Az azonban soha nem derült ki számomra, hogyan fogadta a tisztiszolgák többsége a tényt, hogy ezeknek a találkozóknak a fiatal, angol szerető adott otthont, és hogy a németbarát oldalon álló főbiztos mégis otthon érzi magát nála. Rosalinda azonban ragaszkodott szándékához, hogy Beigbedert közelebb hozza a britekhez, és a sok kevésbé formális fogadásnak éppen ez volt a célja.

Ebben a hónapban, ahogy az már szokásává vált, és ezt megőrizte a későbbiekben is, számos alkalommal hívta meg Tangerben élő honfitársait, a külképviselet tagjait, az olasz-német körökön kívül álló katonai attasékat és gazdag, befolyásos, nemzetközi intézmények képviselőit. Szervezett összejövetelt a gibraltári méltóságok számára is, aztán egy brit hadihajó tisztjeinek, amely a Rock of Gibraltárnál horgonyzott, ahogy ő nevezte Herkules Oszlopát. És a meghívottak között Juan Luis Beigbeder és Rosalinda Fox sétált fel-alá koktéllal az egyik, cigarettával a másik kézben, otthonosan, fesztelenül, kedvesen és vendégszerető házigazdaként. Mintha semmi komoly dolog nem zajlana, mintha Spanyolországban nem dúlna testvérháború, és Európa nem melegítené motorjait, hogy meginduljon a legszörnyűbb rémálom felé.

Többször is közelebb kerültem Beigbederhez, és újra meg újra tanúja voltam különös egyéniségének. Gyakran öltött arab ruhát, egyszer papucsot, másszor dzsellabát. Kedves volt és közvetlen, egy cseppet különc, de mindenekelőtt a végletekig imádta Rosalindát, és ennek hangot is adott bárki előtt a legcsekélyebb szégyenérzet nélkül. Marcus Logan és én közben gyakran találkoztunk, egyre jobban megkedveltük egymást, és egyre bensőségesebb viszonyba kerültünk, aminek én minden erőmmel próbáltam ellenállni. Ha nem így teszek, akkor ez a kezdődő barátság minden bizonnyal nemsokára valami sokkal szenvedélyesebb és mélyebb dologgá vált volna. De küzdöttem ellene, hogy ez ne történhessen meg, és vasakarattal tartottam magam, hogy ami kezdett összekötni minket, ne menjen túl bizonyos határon. A Ramiro ejtette sebek még nem gyógyultak be teljesen; tudtam, hogy Marcus nemsokára elmegy, és nem akartam újabb szenvedéseknek kitenni magam. Mindezzel együtt mégis állandó vendégei lettünk a Palmeras sétányon rendezett eseményeknek, és néha velünk jött Félix is boldog extázisban, hogy beléphet ebbe az idegen és számára lenyűgöző világba. Megtörtént, hogy együttesen indultunk kirándulásra Tetuanból, Beigbeder mindany-nyiunkat meghívott Tangerbe a Spanyolország című napilap bemutatójára, ami az ő kezdeményezésére indult, hogy beszámoljon a világnak mindarról, amit az ő ügye mellett álló emberek akartak elmondani. Sokszor keltünk útra négyen - Marcus, Félix, Rosalinda és én - barátnőm Dodge-

ában csak az utazás öröméért, vagy hogy ellássuk magunkat a Saccone & Speedben ír ökörrel, baconnel és ginnel, táncoljunk egyet a Villa Harrisben, megnézzünk egy filmet a Capitolban, és megrendeljük a legszédületesebb fejfedőket a Kalapos Mariquita műhelyében.

Sétáltunk a fehéren ragyogó, tetuani óvárosban, kuszkuszt ettünk, harira levest és hozzá shebbakiát, mézes süteményt, felmásztunk a Dersára és a Gorguesre, és eljártunk a Rio Martin strandra, a fenyvesek között megbúvó, de még nem hó borította, ketamai üdülőbe. Amíg el nem fogyott az időnk, és el nem jött az oly kevéssé várt pillanat. És ekkor szembe kellett néznünk vele, hogy a valóság képes felülmúlni legsötétebb balsejtelmeinket is. Ezt erősítette meg maga Rosalinda is alig egy héttel férje érkezése után.

- Ez sokkal rosszabb, mint gondoltam - mondta, és lerogyott az egyik fotelbe, ahogy belépett a nappaliba.

Ezúttal azonban nem tűnt zavarodottnak. Sem dühösnek, mint amikor a hírt megkapta. Most szomorúság áradt belőle, kimerültség és csalódás - sűrű, fekete csalódás. Peter miatt, a helyzet miatt, melynek rabjai voltak, saját maga miatt is. Miután fél tucat éve egyedül járta a világot, azt hitte, hogy már nem érheti meglepetés, úgy érezte, hogy az ez idő alatt összegyűjtött élettapasztalat ellátta szükséges eszközökkel, hogy szembe tudjon nézni bármilyen nehézséggel. Peter azonban sokkal keményebb volt, mint amilyennek várta. Még mindig a feleségét birtokló férj apáskodó szerepét játszotta, mintha nem éltek volna évek óta külön, mintha mi sem történt volna Rosalinda életében az esküvő óta, mikor kislányként hozzáment. Szemére hányta, milyen szabadosan neveli Johnnyt, bosszantotta, hogy nem jár jó iskolába, hogy lejár a szomszéd gyerekekkel játszani a pesztonka nélkül, hogy más sportot sem művel, mint kavicsokat hajigái ügyesen, mint a tetuani, arab lurkók. Panaszkodott, hogy nincs ínyére való rádióprogram, sem egy klub, ahol honfitársaival összegyűlhetne, hogy senki sem beszél a környezetében angolul, és hogy mennyire nehéz brit sajtóhoz jutni ezen az elszigetelt helyen.

De nem minden zavarta ezt a követelődző alakot. Legnagyobb megelégedésére szolgált a Tanqueray gin és a Johnny Walker Black

Label, amit Tangerben még mindig nevetségesen olcsón lehetett beszerezni. Legalább egy üveg whisky vei végzett naponta, amit alaposan meglocsolt egy pár ginkoktéllal az étkezések előtt. Megdöbbentően jól bírta a szeszt, a személyzettel azonban épp oly döbbenetesen kegyetlenül bánt. Kelletlenül magyarázott nekik angolul, és egy cseppet sem zavarta, hogy azok egy szót sem értenek a nyelvén, és ha végül nyilvánvalóvá vált, hogy nem értik, akkor hindusztániul kiabált velük, régi, kalkuttai szolgáinak anyanyelvén, mintha az a gazda kiszolgálásának egyetemes nyelve lenne. Legnagyobb meglepetésére egyesével hagyták ott a házat. Mindenki, feleségének barátaitól kezdve a legutolsó szolgáig tudta néhány nap elteltével, milyen alak Peter Fox. Önző, kiszámíthatatlan, szeszélyes, részeges, arrogáns és zsarnok. Keresve sem lehetett volna találni nála kevesebb jó tulajdonsággal rendelkező embert. Beigbeder, természetesen, ideje nagy részét most nem Rosalindánál töltötte, de naponta találkoztak máshol: a Főbiztosi Hivatalban, vagy kiszöktek a város környékére. Sokan meglepődtek rajta, köztük jómagam is, hogy Beigbeder egész idő alatt kitüntetett figyelemben részesítette szeretője férjét. Szervezett neki egynapos horgásztúrát a Smir-folyó torkolatához és vaddisznólest Jemis de Anyerában. Segített, hogy könnyen eljusson Gibraltárba, ahol angol sört ihat, és van kivel megtárgyalni a lovaspóló-és kriketteredményeket. Megtett minden tőle telhetőt, hogy úgy viselkedjen vele, ahogy azt tiszte megkívánta egy ilyen különleges, külföldi látogató esetében. Egyéniségük azonban nem lehetett volna különbözőbb. Érdekes volt meggyőződni róla, mennyire más az a két férfi, aki ilyen fontos szerepet tölt be ugyanannak a nőnek az életében. Talán éppen ezért soha nem kerültek összeütközésbe.

– Peter szerint Juan Luis egy ósdi, büszke spanyol, egy az Aranyszázadból idepottyant, levitézlett spanyol lovag - magyarázta Rosalinda. - Juan Luis pedig úgy látja, hogy Peter egy

sznob, egy érthetetlen, abszurd sznob. Olyanok, mint két párhuzamos vonal, soha nem kerülhetnek konfliktusba, mert nincs találkozási pontjuk. Az egyetlen különbség az, hogy mint férfi Peter nem ér fel Juan Luis kisujjával sem.

– És senki nem pletykált a férjednek arról, ami köztetek van?– A viszonyunkról? - kérdezte, miközben rágyújtott, és kisimította az arcából a haját. -

Gondolom, igen, akadt olyan viperanyelv, ami a fülébe eresztett egy kis mérget, de ez őt teljesen hidegen hagyja.

– Nem értem, hogyan.Megrántotta a vállát.– Én sem, de azt hiszem, hogy amíg nem kell a lakásért fizetnie, elég szolga futkos körötte,

van bőségesen pia, meleg étel és véres sportok, addig minden más közömbös a számára. Más lenne, ha még mindig Kalkuttában élnénk, gondolom, ott tenne érte, hogy fenntartsa a látszatot. De itt nem ismer senkit, ez nem az ő világa, úgyhogy mit neki bármilyen pletyka rólam.

– Még mindig nem tudom felfogni.– Az egyetlen biztos tény, darling, hogy nem érdeklem egy cseppet sem - mondta félig

gúnyosan, félig szomorúan. - Bármi értékesebb nálam, legyen az egy reggeli pecázás, egy palack gin vagy egy kártyaparti. Soha nem érdekeltem, az lenne a furcsa, ha most másképp lenne.

És miközben Rosalinda a maga szörnyével küzdött a pokolban, az élet számomra is újabb fordulatot hozott. Kedd volt, és fújt a szél. Marcus Logan délelőtt állított be hozzám. Jó barátok lettünk az utóbbi hetekben, jó barátok, nem több. Mindketten tisztában voltunk vele, hogy egy nap váratlanul útra kell majd kelnie, hogy csak átutazóban van az én világomban. Hiába küzdöttem, hogy megszabaduljak tőlük, a Ramiro ejtette sebhelyek még varasodtak, és nem álltam rá készen, hogy szembenézzek valakinek a hiányával. Marcus és én vonzódtunk egymáshoz, igen, nagyon is, és nem volt hiány alkalomban, hogy e vonzalomból több legyen. Bensőséges cinkosság, érintések, pillantások, kétértelmű megjegyzések, szeretet és vágy - mind éreztük. És volt közelség és gyengédség is. De én mindent megtettem, hogy féken tartsam az érzelmeimet, nem voltam hajlandó tovább lépni, és ő ezt elfogadta. Hatalmas erőfeszítésembe került visszafogni magam, kétségek, bizonytalanság és álmatlan éjszakák kínoztak. De inkább választottam az együtt töltött, mozgalmas és viharos napok felejthetetlen pillanatainak emlékét, minthogy szembenézzek megint az elhagyattatás fájdalmával. Megmaradt a sok nevetéssel és borozgatással töltött este, a hasispipák és a hangos romi partik. A tangeri kirándulások, a beszélgetések, a soha vissza nem térő percek, melyeket emlékeim kincsestárában úgy raktároztam el, mint egy korszak végének és új utak kezdetének drága pillanatait.

A csengőszó aznap délelőtt Sidi Mandri utcai lakásomon nemcsak Marcus jövetelét jelezte, hanem egy korszak végét és egy új kezdetét is. Egy ajtó bezárult, egy másik kinyílt. Én pedig a kettő közt álltam képtelenül rá, hogy tartóztassam, ami elmúlt, de vágyva, hogy átöleljem, ami érkezik.

– Anyád úton van. Tegnap este hajóra szállt Alicantéban egy Órán felé tartó brit kereskedelmi gőzösre. Három nap múlva Gibraltárban lesz. Rosalinda majd gondoskodik róla, hogy gond nélkül átkelhessen a szoroson, majd ő megmondja, hogy intézik az utazást.

Lelkem legmélyéből akartam hálát adni neki, de a szükséges szó hét hangja összefutott feltörni készülő könnyeimmel, a sírás felkapta, mint a hordalékot, és magával ragadta őket. Csak megöleltem minden erőmmel, és eláztattam zakója gallérját.

– Nekem is ütött az indulás órája - mondta néhány perccel később.Szipogva néztem rá. Előhúzott egy fehér zsebkendőt, és odanyújtotta.– Hív az ügynökség. Elvégeztem a feladatom Marokkóban, vissza kell térnem.– Madridba?

Megvonta a vállát.– Egyelőre Londonba. Aztán ahova küldenek.Megint megöleltem, és elsírtam magam. És mikor végre képes voltam uralkodni ezen az

érzelmi zűrzavaron, és végre lecsillapodott bennem a vihar, melyben a legnagyobb öröm keveredett a végtelen szomorúsággal, elcsukló hangom végre utat kapott.

– Ne menj el, Marcus!– Bárcsak rajtam múlna! De nem maradhatok, Sira, máshol van rám szükség.Újra az arcába néztem, amit annyira megszerettem. Még volt rajta néhány heg, de a

sebesült férfiből, aki egy nyári estén érkezett Marokkóba, nagyon kevés maradt. Akkor izgalommal és félelemmel telve fogadtam egy ismeretlent, most a fájdalmas feladat vár rám, hogy búcsút mondjak egy nagyon közeli barátnak, talán annál is fájdalmasabb, mint amit be mertem magamnak vallani.

Szipogtam egyet.– Ha valamelyik barátnődnek szeretnél egyszer ruhát ajándékozni, akkor tudod, hol találsz.– Ha barátnőt szeretnék, akkor eljövök érted - mondta, és az arcom felé nyújtotta a kezét.

Megpróbálta ujjaival felszárítani a könnyeim, érintésétől megborzongtam, és őrülten vágytam rá, hogy ennek a napnak soha ne kellett volna eljönnie.

– Te jómadár! - mormoltam.– Te kis csalfa!Ujjai lecsúsztak az arcomon a hajam tövéig, és beletúrtak a frizurámba, aztán tovább a

tarkóm felé. Arcunk lassan közeledett egymás felé, mintha félnénk beteljesíteni, ami oly régóta lebeg a levegőben.

Váratlanul kattant a kulcs a zárban, és szétugrottunk. Jamila esett be lihegve, elhadarta spanyolul a sürgős üzenetet.

– Sinora Fox mondja, sinora Sira, menjen futva a Palmerasra.A gépezet beindult, és eljött az utolsó perc. Marcus fogta a kalapját, és én nem tudtam

megállni, hogy ne öleljem át még egyszer. Nem váltottunk több szót, nem volt mit mondani. Néhány perc múlva biztos, közeli alakjából csak egy könnyű csók nyoma maradt a hajamon, hátának képe és a fájdalmas kattanás, ahogy az ajtó becsukódott mögötte.

Harmadik rész

33

Marcus távozása és anyám partraszállása után az életem teljesen kifordult magából, akár egy zokni. Anyám csontsoványan érkezett egy felhős délutánon, üres kézzel és elgyötört lélekkel, nem volt más csomagja az ócska táskán, egy szál ruháján és a hamis útlevelén kívül, amit biztosítótűvel erősített a melltartó pántjához. Vállát mintha húsz év súlya nyomta volna: sovány arcában mélyen ült beesett szeme, kulcscsontja behorpadt, és az emlékeimben élő egy-két ősz hajszál most már szürke hajtincseket alkotott. Úgy lépett be otthonomba, mint egy mély álomból felvert kisgyerek - zavartan, elveszetten, idegenül. Mintha nem fogta volna fel teljesen, hogy lánya itt él, és hogy ezentúl ő is itt fog.

Úgy képzeltem, hogy a vágyott találkozás pillanata fékezhetetlen boldogsággal tölt majd el. Nem így történt. Ha egy szóval kellene leírnom a jelenetet, a szomorúság lenne az. Anyám szinte egyáltalán nem szólalt meg, és nem mutatott lelkesedést semmi iránt. Csak erősen megölelt, és nem eresztette el a kezem, mintha attól félne, hogy megszököm. Se egy nevetés, se egy könnycsepp, alig pár szó, semmi több nem esett. Alig akarta megkóstolni, amit hármasban főztünk neki Candelaria, Jamila és én: csirkét, tortillát, paradicsomsalátát, szardellát, marokkói kenyeret, mindenfélét, amiről úgy hittük, hogy régóta nem juthatott hozzá Madridban. Megjegyzést sem tett a szabászatról, sem a szobáról, amibe széles tölgyfa ágyat állítottam, rajta magam varrta kartontakaróval. Nem kérdezte meg, mi lett Ramiró-val, arra sem volt kíváncsi, miért Tetuanban telepedtem le. És természetesen egy hangot sem ejtett a félelmetes utazásról, ami Afrikába hozta, és egyszer sem említette a hátrahagyott borzalmakat.

Időbe került, mire megszokott, soha nem gondoltam volna, hogy így látom egyszer anyámat. A magabiztos Dolores, aki a megfelelő pillanatban józan ítélőképességével mindig a helyzet magaslatán állt, hallgatag, tartózkodó asszonnyá vált, akiben csak nagyon nehezen tudtam felismerni anyámat. Szívvel-lélekkel csak vele foglalkoztam, gyakorlatilag felfüggesztettem minden munkát: semmilyen fontos esemény nem volt kilátásban, és ügyfeleim várhattak. Minden áldott nap ágyba vittem neki a reggelit: péksüteményt, fánkot, olívaolajjal megkent és cukorral megszórt pirítóst, mindent, amitől hízhat egy kicsit. Segítettem neki megfürödni, levágtam a haját, új ruhát varrtam neki. Nehezen értem el, hogy kilépjen otthonról, de lassanként a délelőtti séta napirendje részévé vált. Karonfogva mentünk végig a Generalísimo utcán egészen a templomtérig, és néha, ha úgy jött ki a lépés, akkor elkísértem misére. Megmutattam neki minden sarkot és szegletet, rávettem, hogy segítsen anyagot választani, meghallgassa a zenés műsorokat a rádióban, és ő döntse el, mit ebédeljünk aznap. Amíg szép lassan, lépésről lépésre vissza nem tért régi énje.

Soha nem kérdeztem, mi ment végbe a fejében az átmeneti időszak során, ami nekem kész örökkévalóságnak tűnt. Azt reméltem, egyszer elmeséli majd, de nem tette soha, és én nem erőltettem. Nem izgatott, ösztönösen megéreztem, hogy viselkedése nem volt más, mint öntudatlan szembenézés azzal a bizonytalansággal, amit a megkönnyebbülés kelt, ha bánattal és fájdalommal terhes. Ezért hagytam, hogy hozzászokjon az új környezethez, de nem erőltettem semmit, csak mellette álltam készen, hogy támogatást nyújtsak, ha arra van szüksége, kezem ügyében egy zsebkendővel, hogy letöröljem a könnyeit, melyek soha nem törtek fel.

Abból vettem észre, jobban van, hogy elkezdett apróbb dolgokban dönteni: azt hiszem, ma a tízes misére megyek; mit szólsz, ha elmegyek Jamilával a piacra, és veszek hozzávalót egy

rizottóhoz. Ahogy telt az idő, egyre kevésbé rémült meg a földre ejtett tárgyak puffanásától vagy a város felett elhúzó, motoros repülőgépek lármájától; a mise és a piac hamarosan mindennapjai részévé váltak, és később más tennivalókkal egészültek ki. Mind közül a legfontosabb volt, hogy újra varrni kezdett. Minden erőfeszítésem ellenére érkezése óta nem tudtam elérni, hogy egy szemernyi érdeklődést is mutasson a varrás iránt, mintha nem ez alkotta volna léte állványzatát harminc éven keresztül. Megmutattam neki a külföldi divatképeket, amit már én magam szereztem be Tangerben, meséltem az ügyfelekről és szeszélyeikről, és próbáltam biztatni felidézve egy-egy anekdotát valamelyik modellről, amit valaha együtt varrtunk. Semmi. Nem értem el semmit sem, mintha idegen nyelven beszéltem volna. Aztán egyik reggel benézett a műhelybe, és megkérdezte, segíthetek? Tudtam, hogy anyám újjáéledt.

Érkezése után három-négy hónappal sikerült némi nyugalmat teremteni. Mivel anyám is beállt, a napok kevésbé munkásán teltek. Az üzlet jól ment, hónapról hónapra tudtunk fizetni Candelariának, és maradt annyi, hogy kényelmesen megéljünk belőle, már nem kellett megszakadni a munkában. Újra jól megértettük egymást, ugyan egyikünk sem volt már az, aki egykor, és mindketten tudtuk, hogy két különböző nő ül itt egymással szemben. Az erős Dolores sérülékennyé vált, a kis Sira pedig független nővé. De elfogadtuk és sokra tartottuk egymást, és jól meghatározott szerepeinknek hála soha többet nem támadt köztünk feszültség.

Tetuani életem első munkás időszaka már távoli emléknek tetszett, mintha életemnek az a szakasza száz éve történt volna. Magam mögött hagytam a kétségeket és a kalandokat, a hajnalig tartó mulatságokat, és hogy nem tartozom senkinek se magyarázattal; minden a múlté lett, és helyet adott a nyugalomnak. És néha a sápatag egyhangúságnak. A múlt emléke azonban még élt bennem. Ugyan Marcus hiánya egyre kevésbé volt kínzó, alakja velem maradt láthatatlan társként, kinek körvonalait csak én éreztem. Hányszor bántam meg, hogy nem voltam merészebb, hányszor átkoztam magam, hogy olyan szigorúan tartózkodtam, és mennyire hiányzott! De még így is, a lelkem mélyén örültem, hogy nem hagytam, elragadjanak az érzelmeim. Ellenkező esetben hiánya valószínűleg még fájdalmasabb lett volna.

Félixszel nem vesztettem el a kapcsolatot, anyám érkezése azonban esti látogatásainak végét jelentette, befejeződött a járás-kelés a két ajtó között, a sok hóbortos lecke az általános műveltségről, és nem volt már mindennapi szomszédom túláradó és bensőséges társasága.

Rosalindával való kapcsolatom is megváltozott, férje látogatása az előre vártnál hosszabbra nyúlt, pióca módjára elszívva idejét és egészségét. Szerencsére hét hónap után Peter Fox tisztába jött vele, mit akar tenni, és úgy döntött, visszatér Indiába. Soha senki nem tudta meg, a tiszta szesz hullámai közt vajon hogy nyílhatott fejében a józanság apró rése, de történt, hogy egy reggel, mikor felesége már az összeomlás szélén állt, maga döntötte el, elmegy. Távozása azonban kevés jót hozott magával, a végtelen megkönnyebbülést kivéve. Természetesen nem lehetett róla meggyőzni, hogy a legokosabb az lenne, ha végre beadná a válókeresetet, és véget vetne e házasságnak nevezett színjátéknak. Éppen ellenkezőleg, úgy nézett ki, hogy túlad üzletein Kalkuttában, és visszatér, hogy végleg letelepedjen feleségével és fiával, és velük együtt élvezze az előnyugdíjazást a békés és olcsó spanyol Protektorátusban. És megelőzendő, hogy idő előtt hozzászokjanak a jóléthez, úgy döntött, hogy az évek óta nem emelt tartásdíjhoz most sem tesz hozzá egyetlen fontsterlinget sem.

- Ha a szükség úgy hozza, akkor segítsen neked a te drágalátos Beigbeder barátod! - vetette oda búcsúzóul.

Mindenki legnagyobb szerencséjére soha nem tért vissza Marokkóba. Rosalinda viszont a kínos együttélés okozta kimerültség következtében fél évig lábadozott. Peter elutazását követően hónapokig az ágyat nyomta, és alig tette ki a lábát otthonról, csupán három vagy négy alkalommal. A főbiztos gyakorlatilag a hálószobájába helyezte át az irodáját, ahol

hosszú órákat töltöttek együtt: miközben Rosalinda a párnák közt olvasott, Beigbeder az ablakhoz tolt, apró íróasztalnál papírjaiba merülve dolgozott.

Az orvosi előírás, hogy ágyban maradjon, amíg ereje vissza nem tér, nem sorvasztotta el teljesen társasági életét, de lényegesen csökkentette. Mégis ahogy állapota a javulás első jeleit mutatta, mindent megtett, hogy otthona továbbra is nyitva álljon a barátok számára, és kisebb összejöveteleket rendezett, anélkül hogy kibújt volna a takaró alól. Szinte mindegyiken részt vettem, barátságom Rosalindával nem szenvedett csorbát. Mégis, semmi sem volt már a régi.

34

1939. április elsején bocsátották ki az utolsó háborús jelentést, ettől kezdve nem voltak sem ellenfelek, sem pénznem, sem egyenruha, ami megosztotta volna az országot. Vagy legalábbis nekünk ezt mondták. Anyám és én vegyes érzelmekkel fogadtuk a hírt, elgondolni sem tudtuk, mit hoz majd magával ez a béke.

– Mi fog most történni Madridban, anyám? És mi? Mihez kezdünk?Szinte suttogva beszéltünk, miközben nyugtalanul figyeltük az erkélyről az utcára csődült,

tolongó sokaságot. Közelről szállt felénk a felkiáltások hangja, a kitörő mámor és a felszabaduló feszültség.

– Ha én azt tudnám! - hangzott a komor válasz.Különböző hírek röppentek fel. Azt beszélték, hogy visszaállítják az utasszállító

hajójáratokat a Gibraltári-szorosban, és hogy már dolgoznak rajta, hogy a vonatok megint eljussanak Madridig. Egyre kevesebb volt az akadály a visszaúton múltunk felé, nem volt már ok, ami arra kényszerített volna, hogy továbbra is Afrikában maradjunk.

– Vissza akarsz térni? - kérdezett rá végül.– Nem tudom.Valóban nem tudtam. Madridból egy koffernyi honvágyat őriztem: gyerek- és fiatalkorom

képeit, ízeket, illatokat, utcaneveket és a köröttem élők emlékeit. Azonban lelkem mélyén nem tudtam, van-e elég erőm hozzá, hogy eltervezzem a hazatérést, ami azt jelentené, hogy fel kell számolnom mindent, amit annyi fáradtsággal építettem fel Tetuanban, a fehér városban: itt van anyám, új barátaim és a divatszabászat, ami a betevőt biztosítja.

- Azt hiszem, jobban tesszük, ha egyelőre maradunk - javasoltam.Nem válaszolt, csak bólintott, belépett az erkélyről, és visszament dolgozni, a spulnikhoz

menekült, hogy ne kelljen azon gyötrődnie, hova vezet ez a döntés.Új Állam született, Új Spanyolország, ahol a rend az úr, így mondták. Egyesek számára

elérkezett a béke és a győzelem napja, mások előtt azonban a legsötétebb szakadék nyílt meg. A külföldi kormányok nagy része elismerte a nacionalisták győzelmét, és késedelem nélkül törvényesnek fogadta el az új rendet. Az átmeneti, háborús intézményeket feloszlatták, és a karhatalmi szervek elhagyták Burgost, hogy visszatérjenek a fővárosba. A közigazgatás új szőnyegét szőtték. Megkezdődött a pusztítás nyomainak felszámolása; a tisztogatás, a nem kívánatos személyek eltávolítása felgyorsult, és akik a győzelmet elősegítették, most sorban álltak a koncért. A háborús kormány még működött néhány hónapig rendeleteket, határozatokat és intézkedéseket bocsátva ki. Nyár közepéig kellett várni az újraalakulással. Ennek híre, ahogy azt én júliusban megtudtam, alig jutott el Marokkóba. És még mielőtt a szóbeszéd felkúszott volna a Főbiztosi Hivatal falain és elterjedt volna a tetuani utcákon, jóval azelőtt, hogy neve és fényképe megjelent volna a napilapokban, és egész Spanyolország feltette volna magának a kérdést, hogy ki ez a barna bőrű férfi sötét bajusszal és kerek szemüveggel; mindezek előtt, én már értesültem róla, kit jelölt ki a Caudillo, hogy a jobbján üljön a békeidőben rendezett, első Minisztertanács ülésén: don Juan Luis Beigbeder y

Atienzát, az új külügyminisztert, a kabinet egyetlen olyan katonai tagját, aki nem érte el a tábornoki fokozatot.

Rosalinda ellentétes érzelmekkel fogadta a váratlan hírt. Örült annak, amit ez a tisztség jelentett Beigbeder számára, de szomorúsággal töltötte el, hogy ez Marokkó végleges elhagyását feltételezte. Vegyes érzelmeket keltett az a néhány lázas munkával töltött nap, mikor a főbiztos fél lábbal már a félszigeten volt, fél lábbal még a Protektorátusban, ott belevágott a tennivalókba, itt pontot tett az ügyek végére, ripsz-ropsz lezárta a háború három éve alatt kialakult, átmeneti időszakot, és elkezdte felépíteni a haza új külkapcsolatainak állványzatát.

Augusztus 10-én megtörtént a hivatalos kihirdetés, és 11-én a sajtó útján nyilvánosságra hozták a kabinet összetételét, amely arra hivatott, hogy teljesítse történelmi célját Franco tábornok győzelme jegyében. Ma is őrzöm az elsárgult, ujjam között szinte szétmálló oldalakat, melyeket az Abc napilapból téptem ki a miniszterek fényképével és életrajzával. Az első lap középen, mint a nap a világegyetemben, kör alakú fényképen feszít Franco öntelten. Kivételezett helyen, a jobb és bal felső sarokban Beigbeder és Serrano Suner található, kezükben a két legjobb tárca: a külügy és a belügy. A második oldalon részletes beszámoló található a személyes adatokról, ahol hosszan dicsérik a frissen kinevezetteket a korszak ékesszóló nyelvezetén. Beigbedert kitűnő afrikanistaként és az iszlám alapos szakértőjeként tüntették fel; kiemelték arabtudását, ragyogó képesítéseit, hosszú tartózkodását muzulmán népek lakta területen és nagyszerű eredményeit berlini katonai attaséként. „A háború ismertette meg a nagyközönséggel Beigbeder ezredes nevét - írta az Abc. - Ő szervezte meg a Protektorátust, és Franco nevében, a Caudillóval mindig a legnagyobb egyetértésben, megszerezte Marokkó értékes együttműködését, amely oly nagy fontossággal bírt.” És a díj akkor legyen a legjobb miniszteri tárca az úrnak! Ami Serrano Sünért illeti, megfontoltságát és erejét dicsérték, hatalmas munkabírását és már bizonyított befolyását. Az övé hát a felhalmozott érdemekért a Belügyminisztérium: legyen a haza minden belső ügyének felelőse az új korszakban!

És aki az ismeretlen Beigbeder meglepő felemelkedését támogatta a kormányban, nem volt más, ahogy azt később megtudtuk, mint maga Serrano Suner. Marokkóban tett látogatása alatt lenyűgözte, hogyan bánik a főbiztos a muzulmán lakossággal: barátságos közeledése, nyelvtudása, a kultúrájukért való lelkesedése, a hatékony toborzások, és, paradox módon, a lakosság függetlenségi törekvései iránt tanúsított rokonszenve. Dolgos, lelkes egy alak ez a Beigbeder, több nyelven beszél, tudja, hogyan kell bánni a külföldiekkel, és hű az ügyhöz, gondolhatta a sógorísimo; biztosan nem fog gondot okozni. Ahogy elért hozzám a hír, felvillant fejemben a fogadás éjszakája és a kanapé mögül kihallgatott beszélgetés vége. Nem kérdeztem meg Marcust, vajon továbbadta-e a főbiztosnak, amit ott hallottam, de Rosalinda és annak a férfinak az érdekében, akit annyira szeretett, azt kívántam, bárcsak Serrano belévetett bizalma megszilárdult volna az idő múlásával.

A rákövetkező nap, hogy neve nyomtatásban megjelent és elhangzott a rádióhullámokon, Beigbeder Burgosba indult, és ezzel örökre befejeződött minden hivatalos kapcsolata az ő boldog Marokkójával. Egész Tetuan az utcára vonult, hogy elbúcsúztassa: arabok, keresztények és zsidók származásra való tekintet nélkül. A marokkói politikai pártok nevében Sidi Abdeljalak Torres mondott szívből jövő beszédet, és átadott az új miniszternek egy ezüstbe foglalt pergament, amellyel a muzulmánok szeretett testvére címet adományozta neki. Beigbeder szemlátomást meghatva, szeretettel teli és hálás szavakkal mondott köszönetét. Rosalinda ejtett néhány könnycseppet, de csak addig tartott a meghatottság, míg a kétmotoros repülőgép felemelkedett a Sania Ramel repülőteréről, búcsúzóul nagy kört írt le Tetuan felett, és eltávolodott a messzeségbe, hogy átszelje a Gibraltári-szorost. Rosalinda lelke mélyén nagyon sajnálta Juan Luis távozását, de a sietség, hogy újra együtt legyenek, azt kívánta, hogy a miniszter mielőbb munkához lásson.

A következő napokban Beigbeder átvette a miniszteri tárcát Burgosban a leváltott Jordana gróf kezéből, belépett az új kormányba, aztán állta a protokolláris látogatások zuhatagát. Rosalinda közben elutazott Madridba, hogy otthont keressen, és kialakítsa az alaptábort élete most rá váró, új szakaszához. így telt az augusztus vége a győzelem évében: Beigbeder a követek, érsekek, katonai attasék, polgármesterek és tábornokok gratulációit fogadta, közben Rosalinda az új bérleményre alkudozott, felszámolta a gyönyörű, tetuani házat, és megszervezte a számtalan ingóság, az öt arab szolga, a tucat tojó és a temérdek zsák rizs, cukor, tea és kávé elszállítását, amihez csak hozzájutott Tangerben.

A kiválasztott ház a Casado dél Alisai utcában volt, a Retiro Park és a Prado Múzeum között, egy lépésre a Szent Jeromos-rend templomától. Tágas lakás volt, kétségtelenül megütötte a legváratlanabbul kinevezett miniszter kedvesének mércéjét. Az ingatlant bárki kivehette, aki kész volt valamivel kevesebb, mint ezer pesetára rúgó összeget fizetni havonta, amit Rosalinda nevetségesen alacsonynak tartott, ugyan ezért a summáért a háború utáni, éhező Madrid lakosságának jelentős hányada szívesen adta volna három ujját.

Úgy tervezték, hogy közös életüket hasonlóképpen szervezik majd, mint Tetuanban. Mindketten fenntartják saját otthonuk - Beigbeder egy romos palotában a minisztérium közvetlen közelében, Rosalinda pedig új, fényűző lakásában -, de minden lehetséges időt együtt töltenek. Mielőtt elutazott volna, a már szinte üres házban, visszhangzó falak közt Rosalinda búcsúpartit rendezett. Spanyolok csak kevesen gyűltünk össze, de európaiak annál többen, és még egy maroknyi arab méltóság, hogy istenhozzádot mondjunk annak az asszonynak, aki törékeny külseje ellenére, úgy lépett be életünkbe, mint a forgószél. Ugyan bizonytalan idők vártak rá, barátnőm mindent megtett, hogy kiverje fejéből az európai eseményekről érkező híreket, mert nem akart szomorúan elbúcsúzni Marokkótól, ahol olyan boldog volt. Két koccintás között megígértette velünk, hogy meglátogatjuk Madridban, ahogy berendezkedett, és biztosított róla, hogy cserébe kitartóan visszajár majd Tetuanba.

Én mentem el utoljára aznap este, addig nem akartam otthagyni, amíg nem tudok búcsút venni kettesben attól az embertől, aki olyan sokat jelentett nekem afrikai életemnek ebben a szakaszában.

– Mielőtt elmegyek, szeretnék adni neked valamit - mondtam. Egy mór ezüstből vert ládikót alakítottam át varródobozzá. - Hogy eszedbe jussak, ha fel kell varrnod egy gombot, és én nem lennék kéznél.

Boldogan nyitotta fel, imádott minden ajándékot, legyen az bármilyen apróság. Mindenféle színű, apró cérna spulnit, pöttöm tűpárnát, varrótűtartót, szinte játéknak kinéző ollócskát, pici gyöngyház-, csont- és üveggombkészletet talált benne.

– Jobban örülnék, ha mindig a közelben tudhatnálak, hogy továbbra is te gondoskodj minderről, de elbűvölő ez a figyelmesség! - mondta, és átölelt. - Mint a lámpa szelleme az Aladinban, ahányszor kinyitom a dobozt, te fogsz előbújni.

Nevettünk. Ha már búcsúzni kell, akkor inkább jókedv mögé rejtjük a szomorúságot, barátságunk nem érdemel keserű véget. Másnap derült lélekkel és igyekezve, hogy arcáról le ne hervadjon a mosoly, fiával együtt repülőgépre szállt a főváros felé, miközben a cselédség és a vagyontárgyak végigzötykölődtek Spanyolország déli vidékén egy katonai jármű olívazöld ponyvája alatt. Optimizmusa azonban nem tartott sokáig. Az elindulását követő napon, 1939. szeptember harmadikán, mivel a németek megtagadták a kivonulást a megszállt Lengyelország területéről, Nagy-Britannia hadat üzent Németországnak, és Rosalinda Fox hazája belépett a konfliktusba, amiből később a második világháború lett, a történelem legvéresebb eseménye.

A spanyol kormány végre letelepedett Madridban, és ezt tették a diplomáciai testületek is, miután némileg letisztogatták épületeiket, melyeket a pusztítás és a gondozatlanság mocskos patinája takart. És miközben Beigbeder a minisztérium székhelyének - a régi Santa Cruz palotának - sötét helyiségeivel ismerkedett, Rosalinda egy percet sem veszítve hasonló

lelkesedéssel vetette bele magát a kettős feladatba: egyrészt berendezte új lakását, másrészt fejest ugrott a medencébe, amit a tetuaninál valamivel előkelőbb és kozmopolitább madridi társasági élet jelentett, a bőség és kifinomultság e váratlan fellegvára, a körömnyi sziget, amely a bukása után elpusztított főváros fekete óceánjának közepén lebegett.

Talán egy más természetű asszony inkább bölcsen kivárta volna, míg befolyásos partnere ki nem alakítja kapcsolatait a hatalmasokkal, akikkel, kétség sem fér, körül kellett vennie magát. Rosalindát azonban nem ilyen fából faragták, és bár imádta az ő Juan Luisát, esze ágában sem volt a magas poszt mellékvizein elcsónakázó, az engedelmes szerető szerepét játszani. Még a húszat sem töltötte be, és már egyedül járt-kelt a világban, és az új körülmények között ugyan szeretője kapcsolatai sok ajtót megnyithattak volna előtte, megint úgy döntött, hogy elboldogul ő egyedül is. Azokat a közeledési stratégiákat használta, amelyekben már nagy gyakorlatra tett szert, felvette a kapcsolatot régi ismerősökkel más időkből és más helyekről, és rajtuk, az ő barátaikon és a barátok barátain keresztül új arcokat talált, új tisztségeket és címeket idegen névvel vagy hosszan összetett családnevekkel, amennyiben spanyolokról volt szó. Hamarosan megérkeztek postaládájába az első meghívások fogadásokra és estélyekre, ebédekre, koktélpartikra és vadászatokra. Még mielőtt Beigbeder kiemelhette volna fejét a komor iroda falai közt felhalmozódott, hegyekben álló papírhalom és feladat mögül, Rosalinda már tagja volt a társasági viszonyok hálózatának, melynek feladata az lesz, hogy elszórakoztassa mozgalmas életének ezen az új állomásán.

Azonban nem volt minden száz százalékosan sikeres a Madridban töltött első hónapokban. A sors iróniája, hogy hiába volt csodálatosan tehetséges a társasági élet irányításában, akikkel a leghalványabb kötődést sem sikerült kialakítania, azok éppen saját honfitársai voltak. Sir Maurice Peterson, országa nagykövete volt az első, aki semmibe vette. És ösztönzésére ez a komor fogadás, vagy inkább annak hiánya, hamarosan elterjedt a fővárosba szakadt, brit diplomáciai testület gyakorlatilag összes tagja között. Rosalinda Fox személyében nem voltak képesek vagy nem akarták meglátni a lehetőséget, hogy első kézből legyen információforrásuk egyenesen a spanyol kormány egyik tagjától, és nem vették számba honfitársként sem, akit illene meghívni az ünnepélyes aktusokra és eseményekre. Számukra Rosalinda kínos figura volt, aki azzal a méltatlan megtiszteltetéssel kérkedik, hogy életét az új, németbarát rendszer egyik miniszterével osztja meg, ami iránt őfelsége, a brit király nem mutatta a legcsekélyebb rokonszenvet sem.

Ezek a napok nem voltak éppen a legrózsásabbak Beigbeder számára sem. Mivel a háború során kívül maradt a politikai játszmákon, számos esetben semmibe vették mint minisztert, és más méltóságokat részesítettek előnyben, akik külsőre súlyosabb személyiségnek tűntek, belsőre pedig nagyobb hatalommal bírtak. Ilyen volt például Serrano Suner, a már befolyásos Serrano, akitől mindenki tartott, de akiért a szíve mélyén senki nem érezte a leghalványabb szimpátiát sem. „Kihoz engem a sodromból Spanyolország három dolga: a segély, a Falange és Öméltósága sógora.”, gúnyolódtak a madridiak rajta. „Jön az utcán az uraság, ki végtelen hatalmat nyer, eddig az Úristen volt az, most Serrano Suner”, kántálták csúfot űzve Senor Sunerből Sevillában. Az a Serrano, aki a marokkói látogatásról csupa jó benyomással távozott a főbiztost illetően, legádázabb ellenségévé lett, ahogy a kapcsolat Spanyolország és Németország között szorosabbá vált, és Hitler terjeszkedési törekvései félelmetes gyorsasággal tapostak végig Európa testén. A sógorísimo nem váratott magára sokáig az első ütésekkel: ahogy Nagy-Britannia hadat üzent Németországnak, Serrano rájött, hogy hatalmasat tévedett, mikor azt javasolta Francónak, hogy Beigbedert nevezze ki a külügyi tárca élére. Az a tárca, úgy gondolta, elejétől fogva az övé kellett volna legyen, és nem azé az afrikai földekről ideszármazott senkié, legyen ugyan a kulturális kapcsolatápolás zsenije és számos a nyelv, amelyen beszél. Beigbeder, véleménye szerint, nem volt a megfelelő ember erre a tisztségre. Nem volt kellően elkötelezve a német ügynek, Spanyolország semlegességét védte az európai háborúban, és nem mutatott semmi hajlandóságot rá, hogy vakon

engedelmeskedjen a Belügyminisztériumból áradó nyomásnak és követeléseknek. Ráadásul angol szeretőt tartott, azt a fiatal, szőke és vonzó nőt, akivel ő is megismerkedett Tetuanban. Három szóban: nem volt megfelelő. Ezért, alig egy hónappal az új minisztertanács felállása után, a kormány legkiváltságosabb fejének és leghatalmasabb egojának tulajdonosa, mint egy mohó polip, megállíthatatlanul nyújtogatni kezdte csápjait idegen terület felé, magához ragadva, amit lehetett, és kedve szerint kisajátítva a Külügyminisztérium illetékességébe tartozó ügyeket anélkül, hogy erről tárgyalt volna annak vezetőjével, és mellesleg nem hagyta ki a legapróbb alkalmat sem, hogy a szemére vesse, ez a kis flört sokba fog kerülni Spanyolország baráti országokkal kialakított külügyi kapcsolatainak.

A sok ellentétes vélemény gombolyagában látszólag senki nem tudta pontosan, valójában milyen területre lépett a főbiztos. Serrano fondorkodásának hála a spanyolok és németek szemében Beigbeder angolbarátnak számított, mert érzelmeiben túl langyosnak mutatkozott a nácik iránt, és szeretete tárgya egy ledér, angol nőszemély volt, aki az orránál fogva vezeti. A britek lenézték, mert a szemükben németbarátnak számított, és olyan kormány tagja volt, amely a Harmadik Birodalom lelkes támogatójának bizonyult. Rosalinda, az örök álmodozó, pedig a politikai változás egyik lehetséges előmozdítóját látta benne: varázslót, aki ha igazán akarja, képes más mederbe terelni a kormány munkáját. Beigbeder azonban, aki tisztában volt a siralmas körülményekkel, csodálatra méltó humorérzékkel egyszerű boltosnak tartotta magát, és erről próbálta meggyőzni Rosalindát is.

- Mit gondolsz, mekkora hatalmam van nekem ebben a kormányban, hogy előmozdítsam az országod felé való közeledést? Csekély, szívem, nagyon csekély. Én csak egy vagyok a sok közül ebben a kabinetben, ahol szinte mindenki Németország pártján áll, és támogat egy lehetséges spanyol beavatkozást az oldalukon harcolva az európai háborúban. Tartozunk nekik pénzzel és szívességgel, külpolitikánk sorsa már meg volt pecsételve a háború befejezése előtt, még mielőtt megválasztottak volna engem erre a posztra. Tényleg azt hiszed, hogy bármi esélyem is van lépéseinket más irányba terelni? Nincs, drága Rosalindám, nincs egy szemernyi sem. A feladatom az Új Spanyolország minisztereként nem az, hogy stratéga legyek vagy tárgyalófél, hanem vegyesboltos vagy árus a kenyérpiacon. A munkám lényege, hogy kölcsönt szerezzek, alkudjak a kereskedelmi megállapodásokat illetően, a külföldi országoknak olívaolajat, narancsot és szőlőt ajánljak búzáért és kőolajért, és hogy ezt elérjem, nap mint nap meg kell küzdenem a kormányon belül, vitatkoznom kell a falangistákkal, hogy hagyjanak működni, a gazdasági függetlenségről szőtt, eszement elképzeléseiket mellőzve. Talán képes leszek elérni, hogy beszerezzem a szükséges ellátmányt ahhoz, hogy a nép ne haljon éhen és ne fagyjon halálra ezen a télen, de semmit, egyáltalán semmit sem tudok azért tenni, hogy megváltoztassam a kormány álláspontját a háborút illetően.

Így teltek ezek a hónapok Beigbeder számára, akit szinte megfojtott a felelősség, egyszerre kellett megküzdenie a belső és a külső erőkkel, visszahúzódva az igazi irányító hatalommal bíró Serrano mesterkedéseitől, nap mint nap elszigeteltebben az övéi között. És hogy ne zuhanjon sűrű kétségbeesésbe, ezeken a sötét napokon a hátrahagyott Marokkó iránt érzett honvágyában keresett menedéket. Annyira hiányzott neki az a másik világ, hogy a minisztériumban irodája íróasztalán mindig nyitva állt egy Korán, melynek verseit néha hangosan kántálta a közelben lévők legnagyobb megrökönyödésére. Annyira vágyott e föld után, hogy a Viana palotabeli hivatalos rezidenciája tele volt marokkói öltözékekkel, és ahogy alkonyaikor hazaért, azonnal levette az unalmas, szürke öltönyt, és bársonyból varrt dzsellabába öltözött; annyira, hogy egyenesen a tálból evett három ujjal kanalazva arab módra, és elmondta mindenkinek, aki meghallgatta, hogy a marokkói és a spanyolok egy család. És néha, mikor végre egyedül maradt, miután ezeregy ügyet letudott a nap során, a villamoscsörgés közepette, melyek túlzsúfolva szelték át a piszkos utcákat, hallani vélte a schalmei hangját, a dulzainát és a csörgődobot. És a legszürkébb reggeleken úgy érezte, hogy a csatornából párolgó bűzzel keveredve, elér hozzá a narancsvirág, a jázmin és a menta illata,

ilyenkor látta magát, ahogy újra átvág a tetuani óváras fehérre meszelt falai közt, a kúszónövények árnyai által megszűrt fényben, miközben víz csobog a szökőkutakból, és szél ringatja a nádasokat.

Úgy kapaszkodott az emlékekbe, mint hajótörött a deszkaszálba a vihar közepén, de akár a kasza, mindig közel volt Serrano élesre fent nyelve, hogy felverje az álmodozásból.

- Az isten megáldja, Beigbeder, nehogy még egyszer elmondja, hogy mi spanyolok mind arabok vagyunk. Hát mórnak nézek én ki? Vagy a Caudillónak talán mór képe van? Most már tényleg elég ebből a sok ostobaságból, a kurva életbe, a tököm tele magával, egész áldott nap ugyanazt fújja!

Nehéz napok voltak, bizony. Mindkettőjük számára. Hiába törekedett Rosalinda elszántan, hogy megnyerje Peterson nagykövet rokonszenvét, a dolgok nem simultak el a következő hónapokban sem. Az egyetlen gesztus, amit a győzelem évének vége felé kiérdemelt honfitársaitól, egy meghívás volt, hogy a többi anya társaságában fiával együtt karácsonyi dalokat énekeljen a nagykövetség zongorája mellett. Hogy a dolgok megforduljanak, 1940 májusáig kellett várni, mikor Churchillt nevezték ki miniszterelnöknek, aki azonnali hatállyal lecserélte a spanyol külképviseletet. Ettől kezdve megváltozott a helyzet. Gyökeresen. Mindenki számára.

35

Sir Samuel Hoare 1940 májusának végén érkezett Madridba, kezében a hivalkodó címmel: rendkívüli nagykövet különleges megbízatással. Soha még spanyol földre a lábát nem tette, egy szót sem beszélt nyelvünkön, egy csepp rokonszenvet sem mutatott Franco és annak rendszere iránt, Churchill mégis belevetette minden bizalmát, és sürgette, hogy fogadja el a posztot: Spanyolország kulcsfontosságú pont volt az európai háború kimenetelét illetően, ezért olyan embert akart ott látni, aki erős kézzel tartja a brit lobogót. Az angol érdekek számára alapvető fontossággal bírt, hogy a spanyol kormány továbbra is semleges álláspontot képviseljen, tartsa tiszteletben, hogy Gibraltárt nem szabad lerohanni, és kerülje el mindenáron, hogy az atlanti-óceáni kikötők német kézre jussanak. Hogy a minimális együttműködést biztosítsák, külkereskedelmi vonalon gyakoroltak nyomást az éhező Spanyolországra, korlátozták a kőolajellátást, és megfelelően váltogatva az egyszer mézesmadzag, egyszer korbács stratégiáját, jól megszorongatták az országot. Azonban ahogy a német csapatok haladtak előre Európában, már ez sem volt elég, arra kényszerültek, hogy ténylegesen és tevőlegesen beavatkozzanak a madridi belügyek-be. És határidőnaplójában ezzel a feladattal ért földet a fővárosban ez az alacsony, kissé megroggyant, jelentéktelen külsejű férfi; Sir Sam, ahogy közeli munkatársai hívták, azaz don Samuel, ahogy az a néhány barát szólította, akikre a későbbiekben szert tett Spanyol-országban. Hoare nem fogadta a kinevezést derűlátóan, nem tetszett neki a rendeltetési hely, távol állt tőle a spanyol jellem, ismerősei sem voltak ezen az idegen, romba döntött, porlepte vidéken. Tudta, hogy nem fogják szívesen látni, és hogy Franco kormánya nyíltan britellenes. És hogy ez teljesen világos legyen a számára a legelső perctől fogva, érkezése reggelén a nagyhangú falangisták rögtönöztek tüntetést a követség kapuja előtt, és „Spanyol Gibraltárt!” kiáltásokkal fogadták.

Miután átadta megbízólevelét a Generalísimónak, megkezdődött a viszontagságokkal teli keresztút, ami életét jellemezte négy éven át, amíg megbízatása tartott. Ezerszer is megbánta, hogy elfogadta a tisztséget, rettenetesen kényelmetlenül érezte magát ebben a nyíltan ellenséges környezetben, soha ilyen kínosan nem teltek a napjai egyetlen állomáson sem a számos kirendeltség közül. A hangulat nyomasztó volt, a meleg elviselhetetlen. A követség

előtt rendezett, falangista hőzöngések állandó napirenden voltak: kővel hajigálták az ablakokat, letépték a hivatalos járművekről a zászlódíszeket és a felségjelet, sértegették a brit személyzetet anélkül, hogy a közrenddel megbízott hatóságoknak akár a pillája is rezdült volna. A sajtó agresszív kampányba kezdett, Nagy-Britanniát vádolva a Spanyolországot sújtó éhínség miatt. Jelenléte csak a konzervatív királypártiak kisszámú csoportjában keltett rokonszenvet - ez a maréknyi ember nosztalgiával gondolt Eugénia királynő uralkodására akiknek alig volt némi mozgásterük a kormányban, mégis ragaszkodtak a már soha vissza nem térő múlthoz.

Egyedül érezte magát a sötétben tapogatózva. Madrid túl sok volt neki, lélegzethez sem jutott ebben a környezetben, elkeserítette a közigazgatási gépezet végtelen lassú működése, kábultan bámulta az állig felfegyverzett rendőrökkel és falangistákkal teli utcákat, és látta, hogy a németek vérszemet kapva és fenyegetően viselkednek: ahogy a kedvük tartja. Összeszedte minden bátorságát, és hogy teljesítse megbízatása kötelességeit, ahogy berendezkedett, nekilátott, hogy kapcsolatot alakítson ki a spanyol kormánnyal, azon belül is annak három legfontosabb tagjával: Franco tábornokkal és két miniszterével, Serrano Sunerrel és Beigbederrel. Mindhármukat felkereste, mindhármuknál puhatolózott, és mindhármuktól teljesen eltérő választ kapott.

A Generalísimo az El Pardo palotában fogadta kihallgatáson egy napfényes, nyári napon. Franco azonban behúzott függönyök mögött várta, villanyfénynél, íróasztala mögött ülve, melyeken kihívóan díszelgett egy pár hatalmas dedikált fénykép Hitlertől és Mussolinitól. Ezen a szerencsétlen találkozón, ahol felváltva ragadták magukhoz a szót tolmács segítségével, a párbeszéd legcsekélyebb esélye nélkül, Hoare-t lenyűgözte az államfő meghökkentő önbizalma, önelégültsége, amelyből áradt a hit, hogy őt a gondviselés jelölte ki hazája megmentésére és egy új világ megteremtésére.

Francóval rosszul ment a tárgyalás, de a találkozó Serrano Suner-rel azon is túltett: maga volt a rémálom. A sógorísimo hatalma csúcsán tündökölt, az országot teljes egészében a markában tartotta. Az ő kezében futott össze a Falange, a sajtó, a rendőrség; személyes és korlátlan bejutása volt a Caudillóhoz, akit - sokan úgy sejtették - bizonyos értelemben lenézett alacsonyabb szellemi képességei miatt. Míg Franco az El Pardo palotába visszavonulva alig jelent meg, Serrano mindenhol ott volt, minden lében kanál lett. Más ember volt egykor az a visszafogott férfi, aki a háború közepén látogatást tett a Protektorátusba, az, aki lehajolt púderes dobozomért, és akinek a bokáját hosszan bámultam a kanapé alatt. Mintha újjászületett volna a rendszerrel, gyökeresen új Ramón Serrano Suner támadt: türelmetlen, arrogáns, szavaiban és tetteiben villámgyors, rókatekintete mindig éber, Falange-egyenruhája frissen keményítve, ősz haja hátrafésülve, mint egy bonviváné. Mindig feszült volt, kifinomultan lekezelő bárkivel, aki olyan ország képviseletében jelent meg, amelyeket ő csak „plutodemokráciának” nevezett. Sem az első találkozón, sem a számos azt követő látogatáson az idők során sem tudta elérni Hoare, hogy az empátiának legalább a határterületeit megközelítsék.

Az egyetlen, akivel a nagykövetnek sikerült megértetnie magát a három méltóság közül, Beigbeder volt. A Santa Cruz palotában tett első látogatásától kezdve a kapcsolat gördülékenyen alakult. A miniszter meghallgatta, megtette a szükséges lépéseket, igyekezett elsimítani az ügyeket és megoldani a bonyodalmakat. Hoare-nak kijelentette, hogy a háborúba való be nem avatkozás elkötelezett híve, kertelés nélkül elismerte az éhező nép iszonyatos nélkülözését, és a végkimerültségig dolgozott, hogy megállapodásokat üssön nyélbe, és megegyezésekről tárgyaljon, melyek enyhítenék azt. Igaz, hogy személye eleinte kicsit különcnek tűnt a nagykövet szemében, mi több, talán bizarrnak is, mert érzékenysége, műveltsége, viselkedése és iróniája annyira elütött a magasba lendített kar, a hatalmi szó uralta Madrid brutalitásától. Beigbeder, legalábbis Hoare így látta, egyértelműen kínosan érezte magát a német erőszakosság, a falangista kérkedés, saját kormánya zsarnoki

viselkedése és a főváros mindennapos nyomora közepette. Talán éppen ezért, mert annyira kilógott a sok őrült közül, Hoare rokonszenves figurának találta Beigbedert, gyógyító balzsamnak ígérkezett a korbácsütések szakította sebeire, amelyet az afrikai jellemmel megáldott, különös miniszter elvtársai mértek rá. Adódott köztük félreértés nem egy, ellentétes nézőpont, vitatható diplomáciai lépések, reklamációk, panaszok és tucatnyi válság, amit együtt próbáltak megoldani. Például az, amikor a spanyol csapatok bevonultak Tangerbe júniusban, és egy tollvonással semmisnek nyilvánították a város nemzetközi státuszát. Vagy amikor majdnem engedélyezték a német csapatok díszmenetét San Sebastián utcáin. Akkoriban a fejetlenség és a kapkodás rengeteg feszültséget keltett. Mindezek ellenére a viszony Beigbeder és Hoare között napról napra egyre elengedettebb és meghittebb lett, mely a nagykövet számára az egyetlen menedékké vált ezen a viharos vidéken, ahol folyamatosan teremtek a problémák, mint a gaz.

Miközben alkalmazkodott az országhoz, Hoare számára egyre világosabbá vált, hogy a németek Spanyolország mindennapjaiban milyen kiterjedt hatalommal bírnak, mely befurakodott a közélet minden szintjére. Üzletemberek, vezetők, kereskedelmi ügynökök, filmgyártók és a közigazgatásban és hatalmi szerveknél remek kapcsolatokkal rendelkező, legkülönfélébb tevékenységet végző személyek dolgoztak ügynökként a nácik szolgálatában. Hamarosan megtudta, hogy vasmarokkal irányítják a hírközlő szerveket is. Németország nagykövetségének sajtóirodája Serrano Suner teljes körű felhatalmazásával döntött róla nap mint nap, hogy milyen információ jelenjen meg Spanyolországban a Harmadik Birodalomról, hogyan és milyen szavakkal, kedvükre illesztve a spanyol sajtóba annyi náci propagandát, amennyit csak akartak, sőt még arcátlanabbul és támadóbban a Fel! napilapban, a Falange orgánumában, ami azokban az ínséges időkben egyedül rendelkezett a lapok számára elkülönített, szűkös papírellátmány nagy részével. Kitartó és véresszájú, britellenes kampányok folytak, teli hazugsággal, sértegetéssel és aljas félrevezetéssel. Churchill alakja a legrosszindulatúbb karikatúrák, a Brit Birodalom pedig állandó nevetség tárgya lett. A legszimplább gyári balesetet vagy postavonatot érintő incidenst, történjék az bármely spanyol tartományban, azonnal és minden aggály nélkül az álnok angolok ármánykodásainak tudtak be. A nagykövet panaszai e nyilvánvaló sértések miatt mindig és menthetetlenül süket fülekre találtak.

És miközben Sir Samuel Hoare szép lassan többé-kevésbé hozzászokott új kiküldetési helyéhez, a kibékíthetetlen ellentét a Bel- és Külügyminisztérium között egyre nyilvánvalóbbá vált. Serrano mindenható posztjáról rá jellemző, stratégiai kampányt szervezett: gonosz pletykákat terjesztett Beigbederről, amivel azt az elképzelést táplálta, hogy a helyzet megoldásához neki kell kezébe venni az ügyeket. És miközben a volt főbiztos csillaga lezuhant, mint a vízbe hajított kavics, Franco és Serrano, Serrano és Franco, a nemzetközi politikához két egyáltalán nem értő ember - hiszen egyikük sem látott semmit a nagyvilágból még kukucskálón keresztül sem -, az El Pardo palotában forró csokoládét hörpöltek pirítóssal, és az uzsonnás terítő felett vállvetve rajzolták fel az új világrendet azzal a megdöbbentő merészséggel, ami együtt jár a tudatlansággal és gőggel.

Amíg Beigbeder ki nem borult. Ki fogják dobni, és ezt tudta. El fognak tekinteni tőle, hátsón billentik, és az utcára rakják, már nem áll érdekükben megtartani őt a dicsőséges keresztes hadjáratra. Kitépték az ő boldog Marokkójából, rendkívül kívánatos tisztségre nevezték ki, hogy aztán megkötözzék kezét-lábát, és rongyot tömjenek a szájába. Soha nem értékelték a véleményét, valójában nem is kérték ki soha. Nem kezdeményezhetett semmit, és nem védhette meg álláspontját sem, nem kellett másra, minthogy a nevével töltsék ki az egyik miniszteri tárcát, és hogy szolgálatkész, félénk, néma hivatalnokként bólintgasson. Ugyan egyáltalán nem tetszett neki ez a felállás, mégis tiszteletben tartotta a rangsort, és fáradhatatlanul dolgozott azért, amit megköveteltek tőle, szilárdan tűrve Serrano hónapok óta tartó, módszeres bántalmazását. Először csak megtaposta, félrelökte: „Takarodj, ez az én

helyem!”. A lökdösődés aztán megalázó tarkóütésekké fajult. Az ütések pedig hamarosan vesére mért rúgásokká, és végül már a nyakát szurkálta. És amikor Beigbeder rájött, hogy a következő alkalommal a fejére lép, akkor kitört.

Fáradt volt, megelégelte a sógorísimo szemtelenségeit és dölyfét, Franco sötét ostobaságát döntéseiben, megelégelte, hogy ár ellen ússzon, és mindenhol idegennek érezze magát, hogy olyan hajó kormányánál álljon, amely az átkelés megkezdése óta rossz irányba halad. Ezért aztán gondolt egy merészét, hogy egy életem, egy halálom, lépni fog. Elérkezett a perc, hogy végre nyilvánossá és köztudottá váljon barátsága Hoare-ral, melyet eddig nagyon tapintatosan kezelt, hogy átlépje a zárt erődöket, irodákat és szalonokat, melyek kereteit eddig betartották. És ezt tűzve zászlajára, az utcára vetette magát, nyílt utcára, minden védelem nélkül. Ki a szabad levegőre, a megátalkodottan tűző napsütésbe. Elkezdtek együtt ebédelni szinte napi rendszerességgel a legismertebb éttermek legfeltűnőbb asztalainál. Aztán pedig, mintha két arab lennének, akik a tetuani óváros utcáin sétálnak, Beigbeder karon ragadta a nagykövetet, „drága bátyám, Samuel” mondta neki, és tüntető egykedvűséggel andalogtak végig Madrid járdáin. A kihívó Beigbeder, a merész, a Don Quijote. Nap mint nap bensőséges beszélgetésbe merült az ellenség küldöttével, nyíltan kimutatva a németek és a németbarátok iránti megvetését. így haladtak el a Mozgalom Főtitkársága előtt az Alcalá utcában, a Fel! napilap székhelye és a német nagykövetség épülete mellett a Castellanán, és így léptek be a Palace és a Ritz Szálló kapuján, a nácik valóságos darázsfészkébe. Hogy mindenki jól láthassa, mennyire megérti egymást Franco minisztere a nemkívánatosak nagykövetével. És miközben Serrano az idegösszeomlás szélén, a türelmetlenségtől kiújult gyomorfekélytől kínozva döngő léptekkel járt fel-alá irodájában, haját tépve és ordítva kérdezte, hogy ugyan meddig akar még elmenni ez az eszement Beigbeder ezzel az őrült viselkedéssel?!

Annak ellenére, hogy Rosalinda erőfeszítéseinek köszönhetően bizonyos fokú rokonszenv ébredt a miniszterben Nagy-Britannia iránt, nem volt olyan meggondolatlan, hogy minden nyomós ok nélkül, merő romantikából egy idegen ország karjaiba vesse magát, ahogy tette azt minden este szeretőjével. Az asszonynak köszönhetően érzett némi rokonszenvet az angol nemzet iránt, igen. De hogy teljesen Hoare felé fordult, és felégette a hajóit, annak több oka is volt. Talán az idealizmusa, hogy azt gondolta, az Új Spanyolországban nem úgy mennek a dolgok, ahogy szerinte működniük kellett volna. Vagy meglehet, ez volt számára az egyetlen mód, hogy nyíltan kimutassa, ellenzi, hogy a tengelyhatalmak oldalán lépjen be az ország a háborúba. De az is lehet, hogy így vágott vissza annak, aki a végletekig megalázta, akivel állítólag vállvetve kellett volna munkálkodnia a romokban heverő haza felépítésén, melynek lerombolásában előzőleg oly nagy hévvel vettek részt. És valószínűleg mindenekelőtt azért is közeledett Hoare-hoz, mert egyedül érezte magát, végtelenül egyedül e megkeseredett és ellenséges környezetben.

Minderről nem első kézből értesültem, hanem mert Rosalinda az első hónapok alatt terjedelmes levelek hosszú láncolatában számolt be mindenről, és én úgy vártam a postát Tetuanban, mint a májusi esőt. A mozgalmas társasági élet ellenére betegsége hosszú órákra ágyba parancsolta, és ezt az időt levélírásra fordította, vagy hogy elolvassa, amit a barátaitól kapott. így levelezésünk szokássá vált, és láthatatlan szállal kapcsolt össze bennünket térben és időben. Utolsó hírei 1940 augusztusának végén arról szónak, hogy a madridi lapok már a külügyminiszter hamarosan bekövetkező menesztéséről beszélnek. Erre azonban még kellett néhány hetet várni, legalább hatot. És eközben számos olyan dolog történt, ami újra megváltoztatta életem folyását.

36

Egyik kedvelt időtöltésem anyám Tetuanba való érkezése után az olvasás lett. O szokásához híven korán lefeküdt, Félix már nem lopakodott át a folyosón, és esténként sok szabad órám maradt. Épp szomszédomnak jutott eszébe, mivel töltsem ki az unalmas órákat. Borítóján női nevek voltak - Fortunata és Jacinta -, és kemény kötésben érkezett. Ettől kezdve minden pihenőidőm olvasással töltöttem habzsolva szomszédom vaskos regényeit. Néhány hónap alatt végeztem velük, ekkor elkezdtem végigvenni a Protektorátus könyvtárának polcait. Mire 1940 nyara a vége felé járt, én már felfaltam a két-három tucat regényt a helyi kiskönyvtárból, és azon töprengtem, hogy ezentúl mivel fogom elszórakoztatni magam esténként. Ekkor váratlanul új szöveg kopogtatott az ajtómon. Nem regény formájában, hanem kék táviratként. És nem azért, hogy élvezzem az olvasást, hanem, hogy kövessem utasításait. „Személyes meghívás. Magánparti Tangerben. Madridi barátok várnak. Szeptember elseje. Este hét. Dean’s Bar.” Összeugrott a gyomrom, de fel kellett nevetnem. Tudtam ki küldte az üzenetet, nem kellett hozzá aláírás. Tucatnyi emlék rohant meg egyszerre: zene, kacagás, koktélpartik, váratlan kapkodás, idegen szavak, kis kalandok, kirándulások a leeresztett tetejű kabrióban, életkedv. A múlt napjait összevetettem a nyugalmas jelennel, a varrás és a ruhapróbák, a rádiósorozatok és az anyámmal tett délutáni séták közt egyhangúan pergő hetekkel. Az egyetlen viszonylagos izgalmat az a néhány mozifilm jelentette, amire Félix magával cipelt, valamint olvasmányaim szereplőinek viszontagságai és szerelmi ügyei, melyeket csak úgy habzsoltam esténként, hogy elűzzem az unalmat. A tudat, hogy Rosalinda Tangerben vár, kitörő örömmel töltött el. Ha csak rövid időre is, ábrándjaim megint életre keltek.

Azonban a kitűzött napon és időpontban semmiféle partit nem találtam az El Minzah Szálló bárjában, csak négy-öt ismeretlenből álló, kisebb társaságot elszórtan és néhány magányos ivót a bárpultnál, ami mögött nem láttam Deant, a pincért. Talán túl korán volt még a bárzongoristának, a hangulat halott volt, teljesen más, mint azokon a régi estéken. Egy diszkréten meghúzódó asztalnál foglaltam helyet várakozni, és elküldtem a felém tartó pincért. Hét óra tíz, negyed nyolc, hét óra húsz. A parti csak nem kezdődött. Fél nyolckor a bárpulthoz léptem, és megkérdeztem, mikor jön Dean. Már nem itt dolgozik, mondták. Saját üzletet nyitott, Dean’s Bar. Hogy hol? A rue Amerique du Sudön. Repültem. Két perc alatt ott voltam, alig száz méter választotta el a két bárt. Alighogy alakom feltűnt a bejáratban, Dean szikár, olajbarna tekintete azonnal meglátott a pult mögül. A bárban élénkebb volt a hangulat, mint a szállóban, nem volt sok vendég, de a beszélgetések hangosabban folytak, fesztelenebbül, és néha nevetés hallatszott. A tulajdonos nem köszönt, de egy rövid, koromfekete pillantással a helyiség hátsó része előtt lógó függöny felé bökött. Hátra mentem. Súlyos, zöld bársony. Elhúztam, és beléptem.

- Késve érkeztél a partimra.Se az elkoszolódott falak, se a szomorkás villanykörte sápadt fénye, se a palackokkal

megrakott rekeszek és az egymásra dobott kávészsákok nem tudtak levonni egy szemernyit sem barátnőm eleganciájából. Vagy ő, vagy Dean, talán együtt, aznap délután, nyitás előtt kis szobává alakították az apró raktárai a magánjellegű találkozóhoz. Olyannyira zártkörű volt, hogy csak két árva szék vette körül a fehér terítővel borított hordót. Két pohár, egy koktélkeverő, egy doboz török cigaretta és egy öngyújtó hevert rajta. Az egyik sarokban, néhány összeeszkábált doboz tetején egyensúlyozva Billie Holiday énekelte a Summertime-ot egy hordozható gramofonból.

Egy éve nem láttuk egymást, ennyi idő telt el, mióta Madridba költözött. Még mindig csontsovány volt, bőre szinte áttetsző, és a jól ismert, szőke tincs most is állandóan a szemébe hullott. De az arca nem a régi, gondtalan napokat idézte, sem a keményebb pillanatokat, mikor férjével élt együtt, vagy mikor lábadozott. Nem tudtam pontosan megfogni, miben állt a változás, de mintha minden egy kicsit más lett volna rajta. Valamivel idősebbnek tűnt,

érettebbnek. És talán valamivel fáradtabbnak is. Leveleiből értesültem, milyen nehézségekkel kellett a fővárosban szembenézniük Beigbedernek és neki. Azt azonban nem írta, hogy marokkói látogatást tervez.

Megöleltük egymást, és vihogtunk, mint két iskolás lány, túlzó dicséretekkel illettük egymás ruháját, és nevettünk megint. Annyira hiányzott! Anyám velem volt, ez igaz. És ott volt Félix is. Candelaria. A divatszalon és új vonzalmam a könyvekhez. Jelenléte így is rettenetesen hiányzott, hogy mindig a legalkalmatlanabb időpontban toppan be, hogy másképp látja a dolgokat, a többiekétől annyira eltérő szemszögből. Hiányoztak szellemes megjegyzései, apró különcségei, bőbeszédű fecsegése. Mindent tudni akartam, és kérdések egész zuhatagát borítottam rá: hogy megy az élete Madridban, hogy van Johnny, mi van Beigbederrel, és mi az oka annak, hogy visszatért Afrikába. Általánosságokkal válaszolt, néhány anekdotával megtűzdelve, került bármi utalást a nehézségekre. Végül nem kínoztam tovább kíváncsiságommal, és ekkor, miután teletöltötte a poharakat, világosan beszélt.

– Azért jöttem, hogy munkát ajánljak neked.Elnevettem magam.– Már van munkám.– Én másikat ajánlok.Felnevettem megint, és kortyoltam egyet. Pink gint, ahogy mindig.– És mit kellene tennem? - kérdeztem elemelve ajkaimtól a poharat.– Ugyanazt, mint most, de Madridban.Hirtelen megértettem, hogy komolyan beszél, és bennem akadt a nevetés. Én is hangot

változtattam.– Jól érzem magam Tetuanban. Jól megy az üzlet, egyre jobban. Anyám is szeret itt élni. A

szabászat remekül megy, annyira, hogy arra gondoltunk, felveszünk egy tanulót, hogy segítsen. Nem terveztük a visszatérést Madridba.

– Nem az anyádról beszélek, Sira, hanem csak rólad. És nem kellene bezárni a boltot Tetuanban, nagy valószínűséggel átmeneti dologról van szó. Vagy legalábbis ezt remélem. Amikor mindennek vége, visszajöhetsz ide.

– Amikor vége, minek?– A háborúnak.– A háború már egy éve véget ért.– A tiétek igen. De most egy másik folyik.Felkelt, másik lemezt tett fel, és feltekerte a hangot. Megint dzsessz, most csak zene. Azon

volt, hogy a beszélgetésünket ne lehessen a függöny másik oldalán hallani.– Egy másik, rettenetes háború zajlik. A hazám harcol benne, és a tied bármely pillanatban

beléphet. Juan Luis mindent megtett, amit megtehetett, hogy Spanyolország kimaradjon belőle, de az események folyása azt mutatja, hogy ez nem fog könnyen menni. Ezért mostantól kezdve minden lehetőségünkkel azon leszünk, hogy csökkentsük a németek Spanyolországra gyakorolt nyomását. Ha ezt elérjük, akkor a spanyol nemzet a konfliktuson kívül marad, és nekünk nagyobb lesz az esélyünk a háborút megnyerni.

Még mindig nem értettem, hogy jön az én munkám mindehhez, de nem szakítottam félbe.– Juan Luis és én - folytatta - igyekszünk ráébreszteni barátainkat, hogy segítsenek ebben,

amennyire lehetőségeik ezt megengedik. Neki a minisztériumból nem sikerült nyomást gyakorolnia a kormányra, de el lehet érni egy s mást kívülről is.

– Mit? - kérdeztem elvékonyodott hangon. Elképzelésem sem volt, mi futhatott át a fején. Nyilván mulatságos képet vágtam, mert végre elnevette magát.

– Don’t panic, darling. Ne ijedj meg! Nem arról van szó, hogy bombát rejtünk el a német nagykövetségen, vagy nagy katonai manővereket hiúsítunk meg. Csendes ellenállási kampányra gondolok. Megfigyelés. Beszivárgás. Adatok beszerzése apró réseken át, here and there, itt meg ott. Juan Luis és én nem vagyunk egyedül. Nem két elszállt idealista vagyunk,

akik jóhiszemű barátokra vadásznak, hogy berántsák őket valami fantasztikus agyszüleménybe.

Újratöltötte a poharakat, és még feljebb tekerte a hangot a gramofonon. Rágyújtottunk egy cigarettára. Visszaült, és világos szemét rám szegezte. Szürke karikák keretezték, amit még soha nem láttam rajta.

– Abban segédkezünk, hogy Madridban munkatársak titkos hálózata épüljön ki, amely kapcsolatban áll a brit titkosszolgálattal. Olyan munkatársaké, akik semmilyen szinten nem kötődnek a politikai, diplomáciai vagy katonai körökhöz. Szinte ismeretlen emberek, akik, miközben látszólag megszokott életet élnek, értesülnek erről-arról, amit aztán továbbadnak a SOE-nak.

– Mi az a SOE? - motyogtam.– Special Operations Executive. Új szervezet a titkosszolgálaton belül, amit nemrég hozott

létre Churchill, a háborúval kapcsolatos ügyek kezelésére, de távol tartja magát a mindenkori hadműveletektől. Egész Európában toboroznak embereket. Mondjuk így: egy rendhagyó, nem hagyományos kémszervezetről van szó.

– Nem értelek. - Még mindig csak suttogni tudtam.Igaz volt, hogy nem értettem semmit. Titkosszolgálat. Illegális együttműködők.

Hadműveletek. Kémkedés. Beszivárgás. Soha életemben nem hallottam ilyesmiről.– Ne hidd, hogy én hozzá vagyok szokva ehhez a szakzsargonhoz. Nekem is gyakorlatilag

új az egész, és erőltetett menetben kell megtanulnom. Juan Luis, ahogy azt már levélben elmeséltem, az utóbbi időben közelebbi barátságba került a nagykövetünkkel, Hoare-ral. És mivel most már meg vannak számlálva a napjai a minisztériumban, úgy határoztak, hogy együtt lépnek a tettek mezejére. Hoare azonban nem közvetlenül irányítja a madridi titkosszolgálat műveleteit. Jobban mondva ellenőrzi azokat, és ő a felelős értük. De nem ő hangolja össze személyesen.

– Akkor ki?Azt vártam, hogy majd azt mondja, ő maga, és felfedi, hogy csak vicc volt az egész. És

akkor mindketten nagyot nevetünk, elmegyünk végre vacsorázni és táncolni egyet a Villa Harrisba, ahogy azt régen szoktuk. De nem ezt tette.

– Alan Hillgarth, naval attaché, a követség tengerészeti attaséja, az ő feladata minden. Nagyon különös figura, tengerésztiszt, családja hosszú múlttal dicsekedhet a haditengerészetnél, rangos, arisztokrata hölgyet vett feleségül, aki szintén részt vesz a tevékenységeiben. Ugyanakkor érkezett Madridba, amikor Hoare, hivatalos tisztsége fedezékében azzal a feladattal, hogy titokban irányítsa a SOE és a SIS, a Secret Intelligence Service munkáját.

SOE. Special Operations Executive. SIS. Secret Intelligence Service. Minden olyan idegenül hangzott. Kértem, hogy magyarázza el.

– A SIS, a Secret Intelligence Service, másik nevén az MI6, Directorate ofMilitary Intelligence, Section 6: a katonai hírszerzés hatos szekciója az a szervezet, amely a brit titkosszolgálat manővereit irányítja Nagy-Britannián kívül. Kémtevékenységet végez nem brit területeken, hogy érthető legyek. A nagy háború előtti időkben kezdte meg működését, és beosztottjai, akik diplomáciai vagy katonai fedezet alatt dolgoznak, szolidabb műveletekben vesznek részt általában a már meglévő hatalmi szerkezeten keresztül, az adott ország befolyásos személyeinek és hatóságainak segítségével. A SOE ellenben valami teljesen új. Sokkal kockázatosabb, mert nemcsak profiktól függ, de éppen ezért sokkal rugalmasabb is. Ez egy vész esetén működésbe lépő, operatív csoport háborús időkre, hogy valami nevet adjunk neki. Készek bárkivel együtt dolgozni, aki képes felkelteni az érdeklődésüket. A szervezet most született, és Hillgarth, a spanyol megbízott, jelenleg ügynököket toboroz. Sürgősséggel. És ehhez bizalmi embereiknél puhatolóznak, akiknek kapcsolatai lehetnek másokkal, akik pedig közvetlenül tudnak a segítségükre lenni. Juan Luis és én úgymond közvetítők vagyunk.

Hoare még csak most érkezett, alig ismer valakit. Hillgarth a háborút alkonzul-ként töltötte Mallorcán, de ő is új Madridban, és még nem ismeri jól az új területet. Ami Juan Luist és engem illett, nem kértek tőlünk közvetlen beavatkozást, tőle azért nem, mert miniszter és nyíltan angolbarát, tőlem meg, mert brit állampolgár vagyok. Tudják, hogy túl ismertek vagyunk, és gyanúsnak fognak minket tartani. Viszont felkerestek minket, hogy segítsünk a kapcsolatok kiépítésében. Mi pedig végigvettük a barátainkat. Köztük téged is. Ezért jöttem.

Inkább nem kérdeztem meg, pontosan mit is akar tőlem. Akár megkérdezem, akár nem, úgyis elmondja, és a rémület ugyanakkora lesz, ezért arra összpontosítottam, hogy újratöltsem a poharakat. De a koktélkeverő már kiürült. Kotorászni kezdtem a falhoz támasztott rekeszek között. Amit hallottam, túl nagy falat volt ahhoz, hogy csak úgy szárazon lenyeljem. Kihalásztam egy palack italt, kiderült, hogy whisky, lecsavartam a kupakját, és nagyot húztam egyenesen az üvegből. Aztán Rosalinda kezébe nyomtam. O is meghúzta, és visszaadta. Folytatta. Közben én kortyoltam még egyet.

- Azt találtuk ki, hogy szabászatot nyithatnál Madridban, ahol a magas beosztású nácik feleségeit szolgálnád ki.

Elszorult a torkom, és a korty whisky, ami már lefelé tartott, visszafordult, és ezernyi cseppben tört fel. Kézfejemmel megtöröltem az arcom. Végül csak három szót sikerült kinyögnöm: - Meg vagytok őrülve!

Rosalinda nem vette magára, és rezzenéstelen tekintettel folytatta.– Ezek a nők eddig mind Párizsban varrattak ruhát, de mióta a német sereg májusban

lerohanta Franciaországot, a legelőkelőbb divatszalonok bezártak, csak nagyon kevesen akarnak továbbra is a megszállt Párizsban dolgozni. A Maison Vionet, a Maison Chanel a rue Chambonon, Schiaparelli üzlete a piacé Vendome-on: szinte minden nagyobb szalon elhagyta a várost.

A Rosalinda említette, előkelő, párizsi szalonok idegességemmel, a koktélokkal és a whiskyvel keveredve rekedt nevetésre ingereltek.

– Azt akarod, hogy Madridban én lépjek ezeknek a divattervezőknek a helyébe?Nevetésem nem ragadt át rá, továbbra is komolyan beszélt.– Megpróbálhatod a magad módján, kicsiben. Ez az ideális pillanat, mert nincs nagy

kínálat: Párizs out of the question, Berlin pedig messze van. Vagy Madridban varratnak, vagy nem fognak új modelleket viselni a most induló szezonban, ami ezeknek a nőknek kész tragédia, mert létezésük lényege mostanában a hihetetlenül élénk társadalmi élet. Tájékozódtam, és már van jó néhány madridi szabászat, amely újra nyitott arccal az ősz felé. Úgy hírlett, hogy a Balenciaga atelier újra nyit az idén, de végül nem így történt. Itt van nálam azoknak a neve, akik valószínűleg ki fognak nyitni - mondta, és egy félbehajtott lapot vett elő a blézeréből. - Flora Villarreal; Brígida a San Jerónimo utca 37-ben; Natalio a Lagasca 18-ban; Madame Raguette a Bárbara de Braganza 2-ben; Pedro Rodríguez az Alcalá 62 alatt; Cottret, Fernando VI. utca 8. szám.

Néhány név ismerősen csengett, mások nem. Donã Manuela neve köztük lehetett volna, de Rosalinda nem említette, meglehet, még nem nyitotta újra a szabászatot. Miután felolvasta a listát, ezer darabra tépte a papírt, és a már csikkekkel teli hamutartóba dobta.

– Hiába tesznek meg mindent, hogy új kollekciókat mutassanak be, és a legjobb modelleket kínálják, mindannyian ugyanazzal a nehézséggel szembesültek, hogy csak bizonyos korlátok között tudnak működni. Ezért senkinek sem lesz könnyű sikerre vinni az üzletet.

– Milyen korlátok?– Szövethiány van, súlyos szövethiány. Se Spanyolország, se Franciaország nem gyárt

anyagot ilyen jellegű szabászatok számára. A gyárak, amelyek nem zártak be, a nép alapellátását igyekeznek kielégíteni, vagy háborús anyagokat állítanak elő. A pamutból egyenruha készül, a lenvászonból kötszer, minden egyes anyag előbbre való célokat szolgál,

mint a divat. Ezt a nehézséget te meg tudod oldani úgy, hogy Tangerből viszel magaddal szövetet. Itt még él a kereskedelem, nem jelent gondot a behozatal, mint a félszigeten. Érkeznek amerikai, argentin termékek is, még nagy stock francia szövet és angol gyapjú áll itt, indiai és kínai selyem az előző évekből, vihetsz mindenből. És ha további anyagra lenne szükséged, akkor megtaláljuk a módját, hogy megkapd. Ha a kezedben áruval és ötletekkel érkezel Madridba, és ha sikerül elérnem, hogy kapcsolataimon keresztül szertespricceljen a hír, akkor a szezon divatszabója válhat belőled. Nem lesz, aki felvenné veled a versenyt, Sira, te leszel az egyetlen, aki azt tudja kínálni nekik, amit keresnek: pompa, fényűzés, ledér könnyedség, mintha a világ táncterem lenne, és nem véres csatamező, amivé éppen ők tették. És a német asszonyok, mint a héják fognak lecsapni rád.

– De engem hozzád fognak kötni... - feleltem, próbálva belekapaszkodni az utolsó szalmaszálba, mielőtt magával sodort volna ez az eszement terv.

– Dehogyis. Nincs semmi okuk rá. A madridi német feleségek majdnem mind nemrég érkeztek, és semmi kapcsolatuk marokkói honfitársaikkal. Honnan tudná bárki is, hogy te meg én ismerjük egymást. De természetesen a sok tapasztalat, amit Tetuanban szereztél a német asszonyok számára varrva, bizonyára nagy segítségedre lesz: ismered az ízlésüket, tudod, hogy kell bánni velük, és hogy kell viselkedned.

Miközben beszélt, becsuktam a szemem, és megráztam a fejem. Néhány másodpercre gondolataim visszanyúltak az első, Tetuanban töltött hónapokhoz, eszembe jutott az este, mikor Candelaria megmutatta a pisztolyokat, és azt javasolta, hogy adjuk el, és abból nyissunk üzletet. Ugyanezt a rémületet éreztem, és hasonló volt a helyszín is: két nő egy apró helyiségben meghúzódva, az egyik lelkiismeretesen kidolgozott, veszélyes tervet tár a másik elé, aki rémülten utasítja el. Mégis volt különbség. Nagy különbség. A Rosalinda lefestette terv más dimenziókban mozgott. Hangjára visszatértem a múltból, elhagytam a La Luneta panzió nyomorúságos odúját, és ott találtam magam megint a Dean’s Bar pultja mögött nyíló, apró raktárban.

– Majd mi híredet keltjük, meg vannak rá a módszereink. Jó kapcsolataim vannak azokban a madridi körökben, melyek érdekesek lehetnek számunkra, majd mi elintézzük, hogy szájról szájra járjon a pletyka rólad anélkül, hogy bárki velem hozna kapcsolatba. A SOE magára vállalná a kezdő költségeket: kifizetné a bolthelyiség bérleti díját, a műhely berendezését és az első befektetést méteráruba és kellékekbe. Juan Luis megoldaná a vámügyi kérdéseket, és rendelkezésedre bocsátaná a szükséges engedélyeket, hogy az árut Tangerből Spanyolországba szállítsad; jelentős rakománynak kell lennie, mert ha egyszer kikerül a minisztériumból, akkor sokkal nehézkesebbé fognak válni az intézkedések. A teljes bevétel neked járna. Csak azt kellene tenned, amit most is csinálsz Marokkóban, de nagyobb figyelmet szentelve annak, ami a német megrendelők szájából elhangzik. Megtudnád, hova járnak a férjek, kikkel szoktak összejönni, milyen terveik vannak, és kik látogatják meg őket Németországból.

– Alig beszélek németül.– Annyira meg tudod magadat értetni, hogy ők kényelmesen érezzék magukat a

társaságodban. Enough.– Aligha tudok többet, mint számolni, köszönni, ismerem a színeket, a hét napjait és egy-

két mondatot - magyaráztam.– Nem baj. Erre is gondoltunk. Ismerünk valakit, aki segíthet ebben. Neked csak az

adatokat kell összegyűjtened, és eljuttatni a megfelelő helyre.– Hogyan?Megvonta a vállát.– Ezt majd megmondja neked Hillgarth, ha elfogadod a munkát. Én nem tudom, hogy

működnek ezek az eljárások. Gondolom, majd kitalálnak neked valami személyre szabottat.Megráztam a fejem, ezúttal erőteljesebben.

– Nem fogom elfogadni, Rosalinda.Újabb cigarettára gyújtott, és mélyen leszívta.– Miért nem? - kérdezte, miközben kifújta a füstöt.– Mert nem - mondtam határozottan. Ezer okom volt rá, hogy ne szálljak be ebbe az őrült

történetbe, de inkább egyetlen tagadásba sűrítettem őket. Nem. Nem teszem meg. Nem, és kész. Kortyoltam még egyet a whiskys üvegből, pocsék íze volt.

– Miért nem, darling? Félelemből, right? - Halk, magabiztos hangon beszélt. A lemez lejárt, csak a tű karistolta a bakelitet, beszélgetés és kacagás hallatszott a függöny másik oldaláról. - Mindannyian félünk, halálosan rettegünk - suttogta. - De ez nem elég mentség. Be kell avatkoznunk, Sira. Segítenünk kell. Neked, nekem, mindenkinek, minden egyes embernek a lehetőségeihez mérten. Mindenkinek hozzá kell járulnia egy szemernyivel, hogy ez az őrület ne mehessen tovább.

– Egyébként sem térhetek vissza Madridba. Van néhány függőben lévő ügyem ott. Tudod, miről beszélek.

A Ramiro idejéből származó feljelentések kérdése még mindig nem oldódott meg. A háború vége óta beszéltem erről néhányszor Vázquez rendőrkapitánnyal. O megpróbált utánajárni, hogy áll a helyzet Madridban, nem jutott semmire sem. Még nagy a felfordulás, hagyjuk, hadd múljon az idő, és várjunk, amíg lenyugszanak a dolgok, mondta. Én pedig, mivel nem állt szándékomba visszatérni, vártam. Rosalinda tisztában volt a helyzettel, én magam meséltem el neki.

– Erre is gondoltunk. Erre, és arra is, hogy fedezékre lesz szükséged és védelemre, bármi adódhat. A követségünk nem vállalhatja a felelősséget érted, ha valami probléma merülne fel, és ez a feladat nagyon kockázatos egy spanyol állampolgár számára, ahogy per pillanat állnak a dolgok. Juan Luisnak azonban támadt egy remek ötlete.

Meg akartam kérdezni, mi az, de nem jött ki hang a torkomon. Nem is volt rá szükség, Rosalinda rögtön elmagyarázta.

– Tud neked szerezni marokkói útlevelet.– Hamis útlevelet - jegyeztem meg.– Nem, sweetie, hanem eredetit. Még mindig kitűnő barátai vannak Marokkóban. Alig

néhány órán belül marokkói állampolgár válhat belőled. Másik névvel, obviously.Felálltam, és éreztem, hogy alig tudom megőrizni az egyensúlyom. Agyamban a gin- és

whiskytócsák között nyüzsögve locspocsoltak az idegen szavak. Titkosszolgálat, ügynök, hírszerzés. Hamis név, marokkói útlevél. A falnak dőltem, és próbáltam józanul gondolkodni.

– Nem, Rosalinda. Ne is folytasd, kérlek. Nem fogadhatom el.– Nem kell most azonnal döntened. Gondold meg!– Nincs mit meggondolnom. Hány óra van?Az órájára pillantott, én is az enyémre, de a számok összemosódtak a szemem előtt.– Háromnegyed tíz.– Vissza kell mennem Tetuanba.– Rendeltem egy kocsit, ami tízkor felvesz, de nem hiszem, hogy utazásra kész állapotban

lennél. Aludj itt Tangerben! Gondoskodom róla, hogy kapj egy szobát az El Minzahban, és hogy értesítsék az édesanyád.

Egy ágy, hogy aludjak, és elfeledkezzem erről a sötét beszélgetésről, a lehető legcsábítóbb ajánlatnak tűnt szememben. Egy nagy ágy fehér lepedővel, szép szoba, amiben másnap reggel felébredek, és rájövök, hogy a találkozó Rosalindával csak rémálom volt. Különös rémálom a semmiből. Agyam egyik távoli sarkában valami felvillant.

– Nem tudják anyámat értesíteni. Nincs telefonunk, te is tudod.– Elintézem, hogy hívják Félix Arandát, és ő majd szól neki. Arról is gondoskodom, hogy

felvegyenek, és holnap reggel hazavigyenek Tetuanba.– És te hol szálltál meg?

– Angol barátoknál a rue de Hollande-on. Nem akarom, hogy bárki megtudja, Tangerben vagyok. Kocsin érkeztem egyenesen a lakásukból, a lábam sem tettem az utcára.

Elhallgatott néhány pillanatra, és valamivel halkabban hozzátette. Halkabban és mélyebben.

– Nagyon csúnyán festenek a dolgok Juan Luis és az én számomra, Sira. Állandóan figyelnek.

– Kik? - suttogtam rekedten.Szomorú félmosolyra húzta a száját.– Mindenki. A rendőrség. A Gestapo. A Falange.A félelem kásás hangon elsuttogott kérdés formájában tört ki belőlem.– És engem? Engem is figyelni fognak?– Nem tudom, darling, nem tudom.Elmosolyodott, most teljesen. De még így is szorongás bujdokolt a szája sarkában.

37

Valaki kopogott az ajtón, és belépett, meg sem várva, hogy engedélyt adjak rá. Félig lehunyt szemem előtt a félhomályban egy egyenruha derengett fel tálcával a kezében. Letette valahova látóteremen kívül, és elhúzta a függönyt. A szoba hirtelen megtelt fénnyel, és én a fejemre húztam a párnát. Ez ugyan valamelyest tompította a zajokat, mégis elérték fülemet a neszek, amiből követni tudtam a jövevény tevékenységét. Porceláncsésze koccant a tányéron, forró fekete bugyogott fel a kávéfőzőből, kés kaparászott a pirítóson, miközben vajjal kente. Miután mindennel elkészült, az ágyhoz lépett.

– Jó reggelt kívánok, kisasszony! A reggeli kész. Fel kell kelnie, a kocsi egy óra múlva várja a bejárat előtt.

Visszamorogtam valamit. Olyasmit, hogy köszönöm, hallottam, hagyjon békén. A szobalány nem találta ki, hogy feltett szándékom továbbaludni, és ügyet sem vetett a morgásomra.

– Azt kérték, hogy ne menjek el, amíg ön fel nem kelt.Spanyol kiejtéssel beszélte a spanyolt. Ahogy véget ért a háború,Tanger megtelt republikánusokkal, valószínűleg az egyik menekült család lánya volt.

Dacosan mordultam egyet, és a másik oldalamra fordultam.– Kisasszony, kérem, keljen fel! Ki fog hűlni a kávé és a pirítós.– Ki küldött? - tudakoltam anélkül, hogy kidugtam volna a fejem fészkéből. A hangom

mintha barlang mélyéről szólt volna, talán a külvilágtól elválasztó toll- és lepedőhegy miatt, talán a rémes este hatására. Mire kimondtam, már rá is jöttem, milyen nevetséges a kérdés.

Honnan tudhatná ez a lány, ki küldte. Nekem azonban kétségem se volt felőle.– A konyhából utasítottak, kisasszony. Én szolgálok fel ezen az emeleten.– Akkor mehetsz.– Addig nem, amíg fel nem kel.Makacs egy szobalány volt, az engedelmes beosztottak állhatatosságával. Végre kidugtam

a fejem, és kisimítottam a hajam az arcomból. Ahogy lerúgtam a takarót, észrevettem, hogy barackszín hálóinget viselek, ami nem az enyém. A lány kezében egy hozzáillő pongyolával várt, úgy döntöttem, nem kérdezem meg, kitől van, honnan is tudhatná. Gyanítottam, Rosalinda intézte el, hogy a két ruhadarab a szobámba kerüljön. Viszont nem volt papucsom, így mezítláb tipegtem a kerek asztalkához, ahol már készen volt a reggeli. Megkordult a gyomrom a látványra.

– Tölthetek tejet, kisasszony? - kérdezte, miközben helyet foglaltam. Csak bólintottam, nem tudtam megszólalni. Farkaséhes voltam, csak ekkor jutott eszembe, hogy előző este nem vacsoráztam.

– Ha megengedi, akkor most előkészítem a fürdőjét.Megint bólintottam a reggelit majszolva, és néhány másodperc múlva hallottam, hogy

zubog a víz a csapból. A szobalány visszajött.– Most már elmehetsz, köszönöm. Mondd meg az illetékesnek, hogy már felkeltem.– Azt mondták, hogy vigyem el kivasalni a ruháját, amíg reggelizik.Nagyot haraptam a pirítósba, és némán bólintottam. A lány felszedte az alacsony fotelba

dobált, halomnyi ruhát.– Parancsol még valamit a kisasszony? - kérdezte, mielőtt kilépett.Tele szájjal a halántékomhoz emeltem a mutatóujjam, mintha főbe akarnám lőni magam. A

lány rémülten nézett rám, és csak most vettem észre, hogy még kislány.– Valamit fejfájásra - tettem érthetővé a gesztust, amikor végre lenyeltem a falatot.Határozott mozdulattal bólintott, értésemre adva, hogy felfogta, és egy hang nélkül

kisietett, igyekezve mielőbb kimenekülni ennek az őrült némbernek a szobájából, akinek tűnhettem.

Felfaltam az összes pirítóst, a narancslevet, néhány rongyoskiflit és egy svájci brióst. Aztán töltöttem magamnak még egy csésze kávét, és ahogy felemeltem a tejes kancsót, kézfejemmel végigsimítottam a borítékot, ami a fehér rózsaszálakkal teli vázának támasztva állt. Ahogy hozzáértem, mintha megrázott volna, de nem nyúltam érte. Nem volt ráírva semmi, egy betű sem, de tudtam, nekem szól, és azt is, ki küldte. Megittam a kávét, és a gőzölgő fürdőszobába léptem. Elzártam a csapot, és próbáltam kivenni a tükörképem. Azonban a tükör annyira bepárásodott, hogy végig kellett húznom rajta egy törülközőt. Szánalmas - ez az egyetlen szó tolult az ajkamra, ahogy megláttam magam. Levetkőztem, és elmerültem a vízben.

Mire kiszálltam, a reggeli maradéka már eltűnt, és az erkélyajtó tárva-nyitva állt. A kerti pálmafák, a tenger és a Gibraltári-szoros harsogó kék égboltja mintha be akartak volna furakodni a szobába, de szinte ügyet sem vetettem rájuk, sietnem kellett. Az ágy végébe terítve várt a kivasalt ruha: a kosztüm, a kombiné és a selyemharisnya, készen, hogy eltakarja testem. Az éjjeliasztalkán kis ezüsttálcára helyezve egy korsó víz, egy pohár és egy adag Optalidón várt. Bevettem egyszerre két tablettával, de aztán meggondoltam magam, és bekaptam még egyet. Visszamentem a fürdőbe, hajamból kontyot csavartam a tarkómra. Halványan kifestettem magam, nem volt nálam semmi egyéb csak púder és rúzs. Aztán felöltöztem. Készen is vagyok, suttogtam a levegőbe. Rögtön ki is javítottam magam. Csak majdnem. Hiányzott egy apró részlet. Ami az asztalon várt, ahol egy fél órája megreggeliztem: a látszólag címzett nélküli, krémszínű boríték. Sóhajtottam, és két ujjam közé csippentve a táskámba csúsztattam anélkül, hogy akár rápillantottam volna.

Elindultam. Magam mögött hagytam az idegen hálóinget és testem nyomát az ágynemű közt. A félelem azonban nem akart ott maradni, velem tartott.

- A mademoiselle számlája ki van egyenlítve, az autó már várja- suttogta tapintatosan a recepció vezetője. Se a jármű, se a sofőr nem volt ismerős, de nem

kérdeztem meg, kihez tartozik az előző, és kinek dolgozik az utóbbi. Csak kényelmesen elhelyezkedtem a hátsó ülésen, ajkamat egy szó sem hagyta el, és hagytam, hogy kocsi és sofőrje kettesben hazavigyenek.

Anyám nem kérdezte, milyen volt a mulatság, sem, hogy hol töltöttem az éjszakát. Gondolom, bárki is értesítette előző este, olyan meggyőzően beszélt, hogy nem hagyott helyet az aggodalomnak. Egy pillantást vetett elgyötört arcomra, de nem adta semmi jelét, hogy a legkevésbé is izgatná. Csak felemelte tekintetét a ruháról, amit éppen összeállított, és köszönt. Se nem kedvesen, se nem bosszankodva. Semlegesen.

– Elfogyott a selyemzsinór - jelentette. - Aracama asszony kéri, hogy a ruhapróbát tegyük át csütörtökről péntekre, és Frau Langen-heim inkább azt szeretné, ha változtatnánk a shantungruha esésén.

Miközben ő folytatta a varrást, és beszámolt a hírekről, széket helyeztem el vele szemben, és leültem olyan közel, hogy a térdem majdnem súrolta az övét. Valamilyen szatén szállításáról kezdett mesélni, amit előző héten rendeltünk. Nem hagytam, hogy befejezze.

– Azt akarják, hogy térjek vissza Madridba, dolgozzam az angoloknak, és szerezzek nekik információkat a németekről. Azt akarják, anyám, hogy a feleségeken keresztül kémkedjek.

Jobb keze megdermedt a levegőben, magasba tartva a befűzött cérnát két öltés között. A mondat az ajkára fagyott, és tátva maradt a szája. Felemelte tekintetét az apró szemüveg fölött, amit varráshoz használt, és zavartan rám szegezte a pillantását.

Nem folytattam azonnal. Előtte néhányszor mélyet sóhajtottam, és kifújtam: erősen, jó nagyokat, mintha nem lenne elég levegőm.

– Azt mondják, Spanyolország tele van nácival - folytattam. - Az angoloknak szükségük van olyan emberekre, akik tájékoztatni tudják őket a németek tevékenységeiről: kivel járnak össze, hol, mikor, hogyan. Azt találták ki, hogy berendeznek nekem egy szabászatot, és varrjak a német feleségeknek, aztán meséljem el nekik, amit ott hallok.

– És te mit válaszoltál?Hangja, akárcsak az enyém, csupán halk suttogás volt.– Hogy nem. Hogy nem tehetem, hogy nem akarom. Hogy jól megvagyok én itt veled.

Hogy semmi kedvem visszatérni Madridba. De azt kérik, hogy gondolkodjam rajta.Csend borult a szobára, megülepedett a szöveteken és próbababákon, rácsavarodott

áspulnikra, és megült a szabódeszkákon.– És ez segítene, hogy Spanyolország belépjen újra háborúba? –kérdezte végül.Megvontam a vállam.– Elvileg minden segíthet, vagy legalábbis azt hiszik - mondtam nagy meggyőződés nélkül.

- Titkos hírszerző hálózatot próbálnak kiépíteni. Az angolok azt szeretnék, ha a spanyolok kimaradnának az Európában zajló eseményekből, hogy ne lépjünk szövetségre a németekkel, és ne ártsuk bele magunkat a háborúba, azt mondják, ez lenne a legjobb mindenki számára.

Lehajtotta a fejét, és figyelmét az anyagdarabra szegezte, amelyen dolgozott. Néhány másodpercig nem szólalt meg, elgondolkodott, töprengett, minden sietség nélkül, miközben hüvelykujja begyével végigsimította néhányszor a szövetet. Végül rám emelte a tekintetét, és lassú mozdulattal levette a szemüvegét.

– Szeretnéd hallani a tanácsom, lányom? - kérdezte.Állammal határozottan intettem. Igen, persze, hogy kérem a tanácsát: szükségem volt rá,

hogy megerősítsen benne, nemleges válaszom az egyetlen ésszerű döntés, arra vágytam, hogy a saját szájából halljam, ez a terv kész őrület. Azt akartam, hogy az az anya legyen, aki mindig is volt, aki azt mondja, kinek képzelem itt magam, hogy titkosügynökösdit játszom? Gyerekkorom magabiztos Doloresét akartam újra megtalálni: a megfontolt, a mindenre elszánt asszonyt, aki mindig tudta, mi a helyes és mi a helytelen. Aki úgy nevelt, hogy mindig az egyenes utat mutatta, és akinek egy szerencsétlen pillanatban hátat fordítottam. A világ azonban nem csak számomra fordult meg, anyám pillérei is mások voltak.

– Tarts velük, leányom! Segíts, működj együtt! A mi szegény Spanyolországunk nem keveredhet újabb háborúba, nem maradt benne semmi erő.

– De, anyám...    ’Nem hagyta, hogy folytassam.– Te nem tudod, Sira, milyen háborúban élni. Te nem ébredtél minden áldott reggel a

gépfegyverek szavára, ágyúdörgésre. Nem ettél férges lencsét hónapokon át, nem éltél át egy egész telet kenyér és szén nélkül, hogy az ablakból hiányzott az üveg. Nem laktál széthullott családokkal és éhező gyerekekkel. Nem láttál gyűlölettől izzó szemeket, rettegő tekinteteket,

vagy a kettőt együtt. Spanyolország a földdel vált egyenlővé, senkiben sincs erő, hogy még egyszer végigcsinálja ezt a rémálmot. Az egyetlen dolog, amit most ez az ország tehet, az megsiratni a holtakat, és folytatni azzal a kevéssel, ami megmaradt.

– De hát... - vágtam volna közbe.De ő nem hagyta, hogy megszakítsam. Nem emelte fel a hangját, de nem tűrt

ellentmondást.– Én a helyedben segítenék az angoloknak, megtenném, amit kérnek. Ok a saját malmukra

hajtják a vizet, afelől ne legyen kétséged, mindent a saját hazájukért tesznek, nem a miénkért. De ha az ő hasznuk nekünk is hasznukra válik, akkor áldott legyen az Úr neve! Gondolom, a kérést Rosalinda barátnőd közvetítette.

– Tegnap órákon át beszélgettünk, ma reggel hagyott nekem egy levelet, amit még nem olvastam el. Feltételezem, utasításokat tartalmaz.

– Mindenhol azt hallani, hogy az ő Beigbederének már nincs sok hátra a minisztériumban. Úgy néz ki, hogy éppen ezért fogják kidobni, mert angolbarát lett belőle. Gondolom, neki is benne van ebben a keze.

– Kettőjük ötlete volt.– Hát, legalább ennyire igyekezhetett volna, hogy elkerülje a háborút, amibe éppen ő

sodort bele minket, de ez már a múlté, és nincs mit tenni, most előre kell nézni a jövőbe. A te dolgod, lányom, hogy mit döntesz. A tanácsomat kérted, és meg is kaptad, sajog a szívem, ha rágondolok, de tudom, hogy ez az egyetlen felelősségteljes döntés. Nekem is nagyon nehéz lesz. Ha elmész, megint egyedül leszek, és megint azzal a rettenetes bizonytalansággal kell majd élnem, hogy nem tudok rólad semmit. De azt hiszem, hogy igen, el kell menned Madridba. Én itt maradok, és majd viszem a szabászatot. Keresek majd valami segítséget, erre ne legyen gondod. És hogy mikor lesz mindennek vége, annak csak Isten a megmondhatója.

Nem tudtam válaszolni. Nem maradt több mentségem. Úgy határoztam, elmegyek otthonról járni egyet, hogy kiszellőztessem a fejem. Gondolkodnom kellett.

38

Szeptember közepén a déli órákban léptem be a Palace Szállóba magabiztos léptekkel, mintha egész életemben a földteke legelőkelőbb hoteljeinek előcsarnokain kopogtam volna végig. Vérvörös, nyári gyapjú-szövetből varrt kosztümöt viseltem, vállig érő frizurám frissen vágva. Fejemen különleges tollakkal díszített filckalap ékeskedett, egyenesen Madame Boissenet tangeri szalonjából. Kész piéce-de-résistance, ahogy szerinte akkoriban a megszállt Franciaországban az elegáns hölgyek kalapját nevezték. Öltözékemet toronymagas sarkú, krokodilbőr cipellő egészítette ki, amit a boulevard Pasteur legjobb cipőboltjában szereztem be. Kezemben hozzáillő táska libegett, és egy pár gyöngyszürkére festett, cserzett borjúbőr kesztyű. Két-három fej is utánam fordult, ahogy elhaladtam előttük. Én azonban meg se rezzentem.

Mögöttem egy boy hozta a kis útitáskát, a két Goyard bőröndöt és a rakás kalapdobozt. A csomagok többi része, a holmijaim és a rakomány szövet következő nap érkeztek csak kocsival, miután átkeltek a Gibraltári-szoroson, ha szerencséjük volt, és hogyne lett volna, ha egyszer a vámhatósági engedélyeken az univerzum leghivatalosabb pecsétjei virítottak, a spanyol külügyminisztérium szívességéből. Én repülőgépen érkeztem, most repültem először életemben. A Sania Ramel repülőtérről a sevillai Tabladára és Tabladáról Barajasra. Tetuanból a Sira Quiroga névre kiállított, spanyol irataimmal indultam el, de valaki ügyesen belenyúlt az utaslistába, hogy ne szerepeljek rajta ezen a néven. A repülőút alatt a vész esetére

mindig magamnál hordott, apró szabászolló segítségével ezer darabkára szabdaltam régi útlevelemet, és a papírcsíkokat egy kendőbe csomóztam: végül is a spanyol köztársaság ideje alatt kibocsátott papírról volt szó, ami aligha lehetett volna segítségemre az Új Spanyolországban. Madridban ropogós, új, marokkói útlevéllel értem földet. Benne egy igazolványkép, tangeri cím és frissen szerzett új személyazonosságom. Arish Agoriuq. Különös név? Nem annyira. Mindenkori vezeték és keresztnevem volt csak visszafelé olvasva. A h-t pedig, melyet szomszédom, Félix, tett hozzá az üzlet megnyitásakor, ugyanott hagytam. Egyáltalán nem volt arab név, de idegenül hangzott, és nem fog gyanút kelteni Madridban, ahol senkinek elképzelése sem volt róla, hogyan hívják az embereket „ott a messzi, mór vidéken, ott a messzi Afrikában”, ahogy a pasodobléban éneklik.

Az indulást megelőző napokban szó szerint követtem a Rosalinda hosszú levelében felsorolt utasításokat. Kapcsolatba léptem a kijelölt emberekkel új személyazonosságom végett. A legjobb szöveteket válogattam ki az általa javasolt üzletekben, és megbízást adtam, hogy küldjék el a számlákkal együtt egy helyi címre, amiről soha nem tudtam meg, kihez tartozik. Újra ellátogattam Dean bárjába, és kértem egy bloody maryt. Ha a döntésem nemleges lett volna, akkor egy egyszerű limonádét kellett volna kérnem. A pultos szenvtelen arccal szolgált ki. Közben mintegy kedvetlenül beszámolt néhány látszólag teljesen hétköznapi dologról: hogy egy Jason nevű hajó fog érkezni, amerikai zászló alatt, angol rakománnyal következő hét pénteken, délelőtt tízkor. Ebből az ártatlan megjegyzésből kiszedtem a szükséges információt. És pénteken a megadott időben elmentem a tangeri Amerikai Követségre, mely egy szép, mór palotában székelt az arab óváros kellős közepén. Közöltem a belépést ellenőrző katonával, hogy Jason úrral van találkozóm megbeszélve. Az őr felemelte a belső telefon súlyos kagylóját, és angolul bejelentette, hogy a látogató megérkezett. Majd vette az utasításokat, és letette a kagylót. Intett, hogy lépjek be a boltívekkel körülvett, arab belső udvarra. Itt egy hivatalnok fogadott, aki szinte egy szó nélkül, de fürge léptekkel végigvezetett a folyosók, lépcsők és járatok labirintusán az épület legmagasabb pontján fekvő, fehér teraszig.

- Mr. Jason - mondta, és a tetőterasz másik végében álló férfialakra mutatott. Majd azonnal eltűnt, leszaladva a lépcsőn.

Szemöldöke iszonyatosan sűrűnek tűnt, a neve pedig nem Jason volt, hanem Hillgarth. Alán Hillgarth, tengerészeti attasé a madridi, brit nagykövetségen, és a titkosszolgálat tevékenységének fő szervezője Spanyolországban. Arca széles, homloka magas, sötét hajában a választék egyenes vonalú, frizurája hajfénnyel hátrasimítva. Szürke, kirívóan jó minőségű, alpakkaöltönyben lépett elém. Magabiztosan közeledett, bal kezében fekete bőr aktatáskával. Bemutatkozott, megszorította a kezem, és javasolta, hogy néhány percig élvezzük a kilátást. Lenyűgöző volt, valóban. A kikötő, az öböl, a szoros és a háttérben a földcsík.

– Spanyolország - mondta a látóhatárra bökve. - Oly közel és oly messze. Leülünk?Egy kovácsoltvas padra bökött, és helyet foglaltunk. A zakója zsebéből fémdobozos

Craven A cigarettát húzott elő. Elfogadtam egyet, és a tengerre szegezett tekintettel fújtuk a füstöt. Alig hallatszottak közeli neszek, csak néhány hang arabul a közeli utcák felől, és néha-néha a tengerpart fölött elrepülő sirályok fülsértő vijjogása.

– Madridban gyakorlatilag minden készen várja az érkezését -mondta végül.Tökéletes spanyolsággal beszélt. Én nem válaszoltam, nem volt mit mondanom, csak az

utasításokért jöttem.– A Núnez de Balboa utcában vettünk ki egy lakást. Tudja, merre van?– Igen, a közelben dolgoztam egy ideig.– Fox asszony vállalta, hogy berendezi és előkészíti. Természetesen közvetítőkön

keresztül.– Értem.

– Tudom, hogy ő már felvilágosította önt, de azt hiszem, szükséges, hogy én is felhívjam rá a figyelmét még egyszer. Beigbeder ezredes és Fox asszony rendkívül kényes helyzetben vannak. Mindannyian azt várjuk, mikor mentik fel az ezredest miniszteri állásából. Az az érzésünk, hogy ez nemsokára bekövetkezik, ami sajnálatos veszteséget jelent kormányunk számára. Pillanatnyilag Serrano Suner úr, a belügyminiszter Berlin felé tart, először Von Ribbentrop-pal tárgyal, aki Beigbeder német kollégája, aztán pedig Hitlerrel. A tény, hogy maga a spanyol külügyminiszter nem vesz részt ebben a kiküldetésben, és Madridban tartózkodik, jól mutatja, milyen törékeny jelenlegi státusza. Eközben az ezredes, akárcsak Fox asszony, együttműködik velünk, és nagyon érdekes kapcsolatokkal gazdagítanak. Természetesen minden titkosan szerveződik. Mindkettőjüket szoros megfigyelés alatt tartják kevéssé barátságos testületek ügynökei, ha megengedi ezt az eufemizmust.

– A Gestapo és a Falange - jegyeztem meg Rosalinda szavait idézve.– Látom, jól tájékozott. Valóban így van. Semmiképp sem szeretnénk, hogy ugyanez

történjen önnel is, ugyan nem garantálhatom, hogy nem ez lesz a vége. Mindenesetre még korai megijedni. Madridban mindenki figyel mindenkit: mindenki gyanús valami miatt, és senki nem bízik senkiben sem, de az a szerencsénk, hogy türelemből sincs sok. Mintha mindenkinek őrülten sietős lenne, ezért, ha néhány nap alatt nem találnak semmi érdekeset, akkor elfeledkeznek a célszemélyről, és folytatják a következővel. Viszont, ha úgy érzi, követik, akkor tudassa velünk, és mi majd megpróbáljuk kideríteni, ki áll a háttérben. És a legfontosabb, hogy ne veszítse el a nyugalmát. Mozogjon természetesen, ne próbálja meg lerázni őket, és ne legyen ideges. Érti?

– Azt hiszem, igen - feleltem, de a hangom nem csengett meggyőzően.– Fox asszony - folytatta témát váltva - már mozgatja a szálakat, hogy előkészítse az

érkezését, hajói tudom, már szerzett egy maroknyi lehetséges ügyfelet. Éppen ezért, és figyelembe véve, hogy az ősz a nyakunkon van, a legmegfelelőbb az lenne, ha mielőbb átköltözne Madridba. Mikor lenne ez lehetséges?

– Amikor akarja.– Hálás vagyok a segítőkészségéért. Voltunk olyan merészek, hogy váltottunk önnek

repülőjegyet jövő keddre. Ez rendben?Mintegy véletlenül két kezemet a térdemre helyeztem, valójában attól féltem, hogy

remegni fognak.– Addigra elkészülök.– Remek. Úgy tudom, hogy Fox asszony részben tájékoztatta önt küldetése céljáról.– Nagyjából.– Nos, most részletesen is el fogom magyarázni. Azt kérjük öntől lényegében, hogy

rendszeresen szolgáltasson nekünk információt bizonyos német hölgyekről és néhány spanyolról is, akik, ebben bízunk, nemsokára ügyfelei lesznek. Ahogy azt barátnője, Fox asszony is elmondta, a szövethiány komoly gondot jelent a spanyol szabók számára, és első kézből tudjuk, hogy számos olyan hölgy tartózkodik

Madridban, akik alig várják, hogy találjanak valakit, aki mind az anyagot, mind a ruha elkészítését biztosítani tudná. És itt jön ön a képbe. Ha előzetes felméréseink nem csalnak, akkor együttműködése nagyon értékes lesz a számunkra, mivel jelenleg a Madridban székelő német hatalommal semmilyen kapcsolatban nem állunk, Beigbeder ezredes kivételével, és attól félek, az sem fog már sokáig tartani. Az információ, amit önön keresztül szeretnénk megszerezni, alapvetően a Madridban élő náci kolónia mozgására összpontosítana, és néhány spanyoléra, akik kapcsolatban állnak velük. Nem tudunk testre szabott követést megvalósítani minden egyes esetben, ez teljességgel kivitelezhetetlen. Ezért gondoltunk arra, hogy feleségeiken és barátnőiken keresztül szerezhetünk tudomást kapcsolataikról, viszonyaikról és tevékenységükről. Eddig minden világos?

– Minden világos, igen.

– Számunkra a leginkább az lenne érdekes, ha előre értesülhetnénk a madridi német közösség társasági életének eseményeiről: milyen összejöveteleket szerveznek, a spanyolok és a német honfitársak közül kivel találkoznak, hol szoktak összegyűlni, és milyen gyakran. Stratégiai működésük nagy része általában magánjellegű társasági eseményeken szerveződik, és nem az úgynevezett irodai munka során, ezért szeretnénk beépíteni bizalmi embereinket. Ezekre az estekre a náci képviselők feleségük vagy barátnőjük társaságában járnak, akik, minden bizonnyal, jól öltözötten kell hogy megjelenjenek. Ezért abban reménykedünk, hogy ön ideje korán majd jut információhoz a különböző alkalmakról, ahol az ön ruhakölteményeit fogják viselni. Gondolja, hogy ez lehetséges?

– Igen, meglehetősen általános, hogy az ügyfelek beszélnek erről. A gond az, hogy némettudásom igen csekély.

– Erre is gondoltunk. Gondoskodtunk egy kis segítségről. Nyilván tudja, hogy Beigbeder ezredes évekig töltötte be a katonai attasé posztját Berlinben. A nagykövetségen akkoriban egy spanyol házaspár dolgozott két lányával. A helyzet az, hogy az ezredes jól bánt velük, segített nekik ügyes-bajos dolgaikban, gondoskodott a lányok oktatásáról, egyszóval szívélyes volt a viszony köztük, ami megszakadt, amikor ő elment Marokkóba. Amikor megtudták, hogy a volt attasé miniszter lett, a család, amely néhány éve visszatért Spanyol-országba, felkereste őt, és megint segítséget kértek. Az édesanya meghalt a háború alatt, az apa krónikus asztmában szenved, és alig mozdul ki otthonról, nincs ismert politikai kötődése, ami nagyon jól jön nekünk. Az apa munkát kért a lányok számára Beigbedernél, és mi most fel is ajánljuk neki, ha ön beleegyezik. Egy tizenhat és egy tizenkilenc éves lányról van szó, akik tökéletesen értenek és beszélnek németül. Én nem ismerem őket személyesen, de Fox asszony már beszélt mindkettővel néhány napja, és teljesen elégedett volt. Azt kérte, mondjam meg, hogy velük nem fogja hiányolni Jamilát az otthonából. Nem tudom, ki Jamila, de remélem, megérti az üzenetet.

Most először mosolyodtam el a beszélgetés alatt.– Rendben van. Ha Fox asszony úgy ítéli meg, hogy megfelelőek, akkor én is elfogadom.

Tudnak varrni?– Azt hiszem nem, de segíthetnek a háztartási munkában, és talán megtaníthatná nekik az

alapvető fogásokat. Mindenesetre nagyon fontos, hogy tisztában legyen vele, ezek a lányok nem tudhatják meg, hogy ön mivel foglalkozik titokban, ami azt jelenti, hogy ki kell majd ötölnie valamit, hogy a segítségére legyenek, anélkül hogy felfedné előttük, valójában mi érdeklődése tárgya, és lefordítsák, amit nem értett. Még egy cigaretta?

Újból elővette a doboz Craven A-t, és elfogadtam a kínálást.– Majd én elintézem, ne aggódjon - mondtam, miután komótosan kifújtam a füstöt.– Akkor haladjunk! Ahogy már mondtam, alapvető érdekünk, hogy naprakészek legyünk a

Madridban élő nácik társasági életét illetően. De, ezen kívül, meg akarjuk ismerni mozgásterük, és hogy milyen kapcsolatot tartanak fenn Németországgal: hazajárnak-e, és milyen okból, fogadnak-e látogatókat, és kik azok, hogyan képzelik el a fogadásukat... Azaz, bármilyen kiegészítő információt, ami érdekes lehet számunkra.

– És mit kell tennem az adatokkal, ha egyáltalán sikerül megtudnom valamit?-Ami a megszerzett információ átadásának módját illeti, rengeteget törtük rajta a fejünket,

és azt hiszem, megtaláltuk a kezdeti megoldást. Lehet, hogy nem ez lesz a kapcsolattartás végleges formája, de úgy ítéljük meg, hogy érdemes kipróbálni. A SOE számos, különböző biztonsági szintű kódrendszert alkalmaz. Mégis, előbb vagy utóbb, a németek mind feltörik őket. Elég gyakori az irodalmi műveken alapuló kódok használata, főleg a verseké. Yeats, Milton, Byron, Tennyson. Nos, mi megpróbálunk valami teljesen mást. Valami sokkal egyszerűbbet, ugyanakkor a körülményekhez sokkal inkább passzoló rendszert. Tudja, hogy mi a morzejel?

– A táviratoké?

– Pontosan. Ez a kód betűket és számokat jelenít meg szaggatott jelek formájában, általában hallható jelekként. Ezeknek az auditív jeleknek azonban létezik nagyon egyszerű, grafikus megjelenítése is, amely pontokból és rövid vízszintes vonásokból áll. Nézze csak!

Táskájából egy közepes nagyságú borítékot vett elő, és egy kartonsablont húzott ki belőle. Az ábécé betűi és a számok nullától kilencig két oszlopba voltak rendezve. Mellettük szerepelt a megfelelő pont és vonás kombinációja, ami azonosította őket.

– Képzelje le, hogy át akar írni egy szót, mondjuk azt, hogy Tanger. Olvassa ki hangosan.Megnéztem a sablont, és kimondtam a kódolt nevet.– Vonás. Pont, vonás. Vonás pont. Vonás, vonás, pont. Pont. Pont, vonás, pont.– Tökéletes. Most próbálja maga elé képzelni leírva. Nem, inkább írja a papírra. Tessék,

használja ezt! - mondta, és egy ezüst töltőceruzát vett elő a zakója belső zsebéből. - Ide, erre a borítékra.

Átírtam a hat betűt a sablont használva:-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.– Nagyszerű. Most nézze meg figyelmesen. Emlékezteti valamire? Nem tűnik ismerősnek?A jelekre meredtem. Elmosolyodtam. Hát persze! Persze, hogy ismerős volt. Hogy ne

lenne ismerős, amit egész életemben csináltam.– Mintha öltések lennének - mondtam halkan.– Pontosan! - bólintott rá. - Ide akartam kilyukadni. Tehát, azt akarjuk, hogy minden

információ, amit át kell adnia nekünk, ezzel a rendszerrel legyen rejtjelesítve. Nyilvánvalóan igen finomra kell hangolnia összefoglaló képességét, hogy a lehető legkisebb számú szóval fejezze ki a mondandóját, ellenkező esetben a jelsorok végtelen hosszúra nyúlnának. És azt akarom, oly módon álcázza, hogy a végeredmény egy szabásmintához, vázlathoz vagy valami hasonlóhoz legyen hasonlatos, bármihez, ami illik egy divatszabóhoz, anélkül, hogy a leghalványabb gyanút keltené. Nem szükséges, hogy igazi legyen, hanem csak hogy annak tűnjön. Érti?

– Azt hiszem, igen.– Rendben, akkor tegyünk egy próbát.A táska mélyéről egy üres lapokkal teli írómappát vett elő, kivett egyet, becsukta a mappát,

és a lapot ráfektette.– Képzelje, hogy az üzenet a következő: „Vacsora Petrino bárónő villájában február 5-én,

nyolckor. Részt vesz rajta Ciano grófnő férjével.” Majd később elmondom, kik ők, most ez nem fontos. Az első, amit tennie kell, hogy töröl minden felesleges szót, névelőket, ragokat s a többi. Ezzel jelentősen lerövidíthetjük az üzenetet. Nézzük csak: „Vacsora Petrino bárónő február 5 nyolc. Részvevő Ciano és férj”. Nyolcvanhárom betűből ötvenhárom maradt, ennyit nyertünk. És most, miután megtisztítottuk a felesleges elemektől, megfordítjuk a sorrendet. Ahelyett hogy balról jobbra haladva jegyeznénk le a kódot, ahogy az a megszokott jobbról balra fogjuk felírni. És mindig a munkadarab jobb alsó sarkában kezdi, és onnan megy felfelé. Képzeljen el egy órát, ami négy óra húszat mutat, aztán képzelje el, hogy a percmutató visszafelé kezd el járni. Követi, amit mondok?

– Igen. Hadd próbáljam ki!Odaadta az írómappát, amit a combomra fektettem. Fogtam a töltőceruzát, és felrajzoltam

egy látszólag alaktalan vázlatot, ami a lap nagy részét befedte. Két oldalán kör alakú, a végeken egyenesen záródó. Hozzá nem értő szemnek lehetetlen azonosítania.

– Mi ez?– Várjon! - mondtam, fel sem emelve a tekintetem.Befejeztem az alakzat felrajzolását, a ceruzát a jobb alsó sarokba illesztettem, és a

körvonallal párhuzamosan átírtam a betűket morzejelekké, rövid vonásokkal helyettesítve a pontokat. Hosszú vonás, rövid vonás, megint hosszú, most két rövid.

Mire befejeztem, az alakzat belső körvonalát látszólag ártatlan öltések vették körbe.– Kész? - kérdezte.

– Még nem. - Az apró varródobozból, amit mindig a táskámban hordtam, kivettem egy ollót, és kivágtam a formát egy centiméteres sávot hagyva a körvonal mentén.

– Azt mondta, hogy olyasmit akar, ami egy divatszabóval kapcsolatba hozható, nem? - mondtam, és átnyújtottam. - Tessék, ez egy buggyos ruhaujj szabásmintája. És benne az üzenet.

Összeszorított ajkainak egyenes vonala lassanként könnyű mosolyra húzódott.– Fantasztikus! - suttogta.– Ahányszor hírt kell átadnom önnek, számos darabról készíthetek szabásmintát. Ruhaujj,

mell, nyak, kézelő, oldalrész, az üzenet hosszától függően. Csinálhatok annyi mintát, amennyi üzenetet át kell adnom.

– Fantasztikus, fantasztikus! - ismételte ugyanolyan hangon, még mindig ujjai közt tartva a kivágást.

– Most azt mondja el, hogyan fogom eljuttatni magához.Még egy-két pillanatig művemet bámulta némileg meglepett kifejezéssel az arcán. Végül

az aktatáskába csúsztatta.– Rendben, folytassuk. Azt akarjuk, hogy ellentétes parancs hiányában kétszer egy héten

adja át a híreket. Elvben szerdán, a kora délutáni órákban és szombaton délelőtt. Azt találtuk ki, hogy az átadás két különböző helyen történjen, mindkettő nyilvános. És egyik esetben sem alakul ki semmilyen kapcsolat ön és az átvevő között.

– Nem ön fogja ezt intézni?– Nem, ha tehetem, nem én megyek. És főleg nem a szerdai átadásokra kiszemelt helyre.

Nem lenne könnyű dolgom, mivel Rosa Zavala szépségszalonjáról van szó, a Palace Szálló mellett. Jelenleg ez a legjobb ilyen jellegű, madridi üzlet, vagy legalábbis ez a leghíresebb a külföldi hölgyek és a spanyol előkelőségek között. Törzsvendéggé kell válnia, és rendszeresen felkeresni a szépségszalont. Valójában a legkívánatosabb az lenne, ha az élete rutinszerűen folyna, hogy a mozgása jól kiszámítható legyen, és teljesen természetesnek tűnjön. A szalonban, ahogy belép, jobbra van egy kis helyiség, ahol a vendégek leteszik a táskát, kalapot és kabátot. Az egyik falat teljes egészében kis szekrények borítják, ahova a vendégek berakhatják a holmijaikat. Ön mindig az utolsót használja a szekrények közül, azt, amelyik szöget zár be a hátsó fallal. A bejáratnál szokott lenni egy fiatal lány, nem különösebben vág az esze: az ő feladata, hogy segít elhelyezni a vendégek csomagjait, de a legtöbben maguk oldják meg, és nem fogadják el a segítségét, ezért nem lesz feltűnő, ha ön is így tesz; a végén adjon neki busás borravalót, és akkor elégedett lesz. Amikor kinyitja a szekrényke ajtaját, hogy berakja a holmiját, az ajtó szinte teljesen el fogja takarni, annyira, hogy ugyan sejteni lehet a mozdulatait, de senki nem fogja látni, hogy mit csinál, vagy mit nem csinál a takarásban. Ezt a pillanatot kell kihasználnia, hogy elővegye, amit el akar küldeni, mégpedig összetekerve. Alig fog egy-két másodpercbe kerülni. A szekrény fölső polcán kell hagynia.

Bizonyosodjon meg felőle, hogy jól belökte a legmélyére, hogy kívülről ne lehessen látni.– És ki megy majd érte?– Egy bizalmi ember, erre ne legyen gondja. Valaki, aki még aznap délután, valamivel

azután, hogy ön elhagyta a szalont, belép, hogy frizurát fésültessen, mint ahogy azt ön is tette, és ugyanazt a szekrényt fogja használni.

– És ha foglalt?– Nem szokott foglalt lenni, mert az utolsó. Ha mégis így esne, akkor használja az előtte

lévőt, és ha az is foglalt lenne, akkor a következőt. És így tovább. Világos? Ismételje el, kérem.

– Fodrászat szerda kora délután. Az utolsó szekrényt használom, kinyitom az ajtót, és miközben berakom a holmim, a táskámból vagy ahol tartom, előveszem a tekercset az összecsavart szabásmintákkal, amit át kell adnom önnek.

– Fogja össze egy szalaggal vagy gumival. Elnézést, hogy félbeszakítottam, folytassa.

– A tekercset a legmagasabb polcon hagyom, és belököm a legmélyére. Aztán bezárom a szekrényt, és beülök a fodrászatba.

– Nagyon jó. Akkor most lássuk a szombati átadásokat. Ezekre a napokra a Prado Múzeumot választottuk ki a művelet helyének. Beépült egy emberünk a ruhatárosok közé. Szombatonként a legmegfelelőbb az lenne, ha a múzeumba olyan hatalmas rajzmappával érkezne, amit a művészek használnak. Tudja, mire gondolok?

Eszembe jutott, amivel Félix járt a rajzórákra Bertuchi iskolájában.– Igen, nem gond, majd beszerzek egyet.– Remek. Vigye magával, és tegye bele a rajzoláshoz szükséges, alapvető eszközöket, egy

vázlatfüzetet, ceruzákat, egyszóval, ami kell, bárhol megveheti. Emellé kell becsúsztatnia, amit nekem kell átadjon, ez alkalommal egy negyed ív méretű, nyitott borítékban. Hogy könnyen fel lehessen ismerni, szúrjon rá gombostűvel egy darabka, feltűnő színű anyagot. Minden szombaton tíz körül kell ellátogatnia a múzeumba, nagyon gyakori időtöltés ez a fővárosban lakó külföldiek között. Érkezzen kezében a rajzmappával, amelyben benne van az átadandó anyag és az azonosításhoz szükséges dolgok, ha esetleg megfigyelés alatt állna: például előzetes rajzok, ruhák vázlatai, azaz, tudja, a szokásos, munkafeladatokhoz kapcsolódó kellékek.

– Rendben. És mit csináljak a mappával, ha megérkeztem?– Adja be a ruhatárba. Mindig valami mással együtt: kabáttal, esőköpennyel,

bevásárlószatyorral. Ügyeljen rá, hogy a mappa mindig valaminek a kíséretében érkezzen, ne legyen feltűnően egyedül. Aztán menjen az egyik kiállítóterembe, sétáljon végig komótosan, és élvezze a festményeket. Fél óra múlva menjen vissza a ruhatárba, és kérje ki a mappát. Menjen vele az egyik terembe, és üljön le rajzolni legalább még fél órára. Figyelje meg a képeken ábrázolt ruhákat, tegyen úgy, mintha ihletforrásul szolgálnának későbbi alkotásokhoz. Összefoglalva, viselkedjen úgy, ahogy ön szerint a legmeggyőzőbb, és bizonyosodjon meg róla, hogy a borítékot kivették. Ellenkező esetben vissza kell térnie vasárnap és megismételni a műveletet, ugyan nem hiszem, hogy erre szükség lesz. A fodrászszalonbeli kapcsolat új, de a Pradót már használtuk, mindig jó eredménnyel.

– Itt sem fogom megtudni, hogy ki viszi el a szabásmintákat?– Mindig egy megbízható emberünk. A ruhatárban dolgozó munkatársunk majd átteszi a

borítékot egy másik csomagba, amit ugyanaznap reggel hagyott ott egyik összekötőnk. Ezt viszonylag könnyű elintézni. Megéhezett?

Az órámra néztem. Már elmúlt egy. Nem tudtam, hogy éhes vagyok-e, vagy sem: annyira elmerültem benne, hogy az utasítások minden egyes szótagját magamba szívjam, hogy alig vettem észre az idő múlását. A tengert néztem, mintha színt váltott volna. Minden más ugyanolyan maradt: a fehér falakról visszaverődő fény, a sirályok, az utcáról felszűrődő, arab hangok. Hillgarth nem várta meg, hogy válaszoljak.

– Biztosan. Tartson velem, kérem!

39

Egyedül ettünk az amerikai követség egyik szobájában, miután újból átkeltünk néhány folyosón és lépcsőházon. Útközben elmagyarázta, hogy a ház beosztása annak az eredménye, hogy itt-ott megtoldották a régi központi épületet: ez volt hát a magyarázat, miért nem egységes. A helyiség, ahova megérkeztünk, nem volt éppen ebédlő, hanem inkább egy kis szalon pár bútorral és számos régi, aranykeretbe foglalt csataképpel berendezve. A ragyogó napsütés ellenére szigorúan zárt ablakok a belső udvarra néztek. A szoba közepén terítettek két személyre. Egy katonásra nyírt hajú pincér sült borjút szolgált fel krumplival és salátával.

Egy kisebb asztalon két felszeletelt gyümölccsel megrakott tálka feküdt, és kávéskészlet. A pincér megtöltötte a poharakat borral, illetve vízzel, és eltűnt, nesztelen húzva be maga mögött az ajtót. Csak ekkor vettük fel a beszélgetés fonalát.

– Mikor megérkezik Madridba, egy hétig a Palace Szállóban fog lakni, az ön nevére foglaltunk szobát, az új nevére, akarom mondani. Ha megérkezett, járjon el otthonról, mutatkozzon sokat. Keresse fel a fontosabb üzleteket, és látogassa meg új lakását, hogy megismerkedjen vele. Sétáljon, menjen el moziba, egyszóval, mozogjon kedvére. Néhány megkötéssel.

– Melyek azok?– Az első, hogy nem lépi át az előkelő negyed határait. Ne hagyja el soha az elegáns

kerületeket, és ne lépjen kapcsolatba olyanokkal, akik nem oda tartoznak.– Azt akarja mondani, hogy lábam se tegyem be a régi negyedembe, ne találkozzam a

barátaimmal és ismerőseimmel. Igaz?– Pontosan. Nem szabad, hogy bárki is a múltjával hozza kapcsolatba. Ön frissen érkezett a

fővárosba, nem ismer senkit, és senki nem ismeri önt. Ha egyszer mégis összeakadna valakivel, aki véletlenül felismerné, akkor igyekezzen tagadni. Legyen arcátlan, ha arra van szükség, folyamodjon bármilyen eszközhöz, de ne hagyja, hogy valaha is megtudják, hogy ön nem az, akinek kiadja magát.

– Ügyelni fogok rá. És a másik megkötés?– Semmi kapcsolat brit állampolgárokkal.– Azt akarja mondani, hogy nem láthatom Rosalinda Foxot? -kérdeztem, de nem tudtam

leplezni a hangomban bujkáló csalódottságot. Annak ellenére, hogy tudtam, a kapcsolatunk nem lehet nyilvános, abban bíztam, hogy a magánéletben támaszkodhatok majd rá, segítségemre lesz tapasztalata és megérzései, ha szorult helyzetbe kerülök.

Hillgarth lenyelte a falatot, megtörölte a szalvétával a száját, és felemelte a vizespoharat.– Attól tartok, ennek így kell történnie. Nagyon sajnálom. Se vele, se más angollal, engem

kivéve, és csak a legszükségesebb alkalmakkor. Fox asszony tisztában van a helyzettel, ha véletlenül összefutnának valahol, akkor tudja, hogy nem mehet oda önhöz. És amennyire csak lehetséges, kerülje a kapcsolatot észak-amerikai állampolgárokkal is. A barátaink. Ön is láthatja, milyen jól bánnak velünk! - tárta szét a kezét, mintegy átölelve a szobát. - Sajnálatos módon nem ennyire barátai Spanyolországnak és a tengelyhatalmaknak, ezért próbálja magát távol tartani tőlük is.

– Rendben - bólintottam. Nem örültem a megkötésnek, ami miatt nem láthattam gyakran Rosalindát, de tudtam, hogy nincs más választásom, mint tiszteletben tartani.

– És ha már nyilvános helyekről beszélünk, akkor szeretnék javasolni néhányat, ahol gyakran kell mutatkoznia - folytatta.

– Hallgatom.– A szálló, ahol lakni fog, a Palace. Tele van németekkel, ezért járjon oda gyakran

akármilyen ürüggyel, akkor is, ha már nem lakik ott. Egyen az éttermében, ami most nagyon divatos. Üljön be egy italra, vagy ott találkozzon a megrendelőivel. Az Új Spanyolországban nem nézik jó szemmel, ha hölgyek egyedül járnak el otthonról, dohányoznak, isznak, vagy feltűnően öltözködnek. De ne feledje, hogy maga már nem spanyol, hanem egy egzotikus országból nemrég érkezett külföldi, és viselkedjen ennek megfelelően. Rendszeresen járjon el a Ritzbe is, ez a másik náci darázsfészek. De mindenekelőtt legyen törzsvendég az Embassyban, a Castellana sétányon álló teaházban. Ismeri?

– Hogyne - mondtam. Viszont megtartottam magamnak, hogy fiatalkoromban hányszor nyomtam az orrom kirakatüvegének, és futott össze szájamban a nyál a benne kiállított, édes finomságok látványától. Eperrel díszített habcsókok, csokoládé- és vaníliakrémes, orosz mogyorótorták, vajas sütemények. Álmodni sem mertem volna róla soha, hogy egyszer átléphetem a küszöbét, és csupán kéznyújtásra lesznek, sőt a tárcám is megengedi, hogy

rendeljek. Az a sors iróniája, hogy évekkel később felszólítanak, a lehető legtöbbször keressem fel a cukrászdát.

– A tulajdonos, Margaret Taylor ír származású, nagyon jó barátom. Az utóbbi időben több mint valószínű, hogy az Embassy Madrid stratégiailag legérdekesebb helye, mivel itt, egy alig hetven négyzet-méteres helyiségben minden súrlódás nélkül gyűlnek össze a tengelyhatalmak és a szövetségesek tagjai. Természetesen elkülönülve, mindenki a sajátjaival. Nem ritkán megesik, hogy Von Stohrer báró, a német követ, miközben limonádéját szopogatja, összetalálkozik a brit külképviselet vezérkarával, vagy hogy a bárpultnál egymás mellett ülve iszogassunk német kollégámmal. A német nagykövetség gyakorlatilag szemben van, és a miénk is közel fekszik, a Fernando el Santo és a Monté Esquinza sarkán. Más részről, az Embassy nemcsak a külföldiek kedvelt teázója, hanem a spanyol előkelőségek központi találkozóhelye is: keresve sem lehetne találni Spanyolországban több nemesi címet egy helyen, mint itt az aperitif idején. Ezek az arisztokraták nagyrészt királypártiak és angolbarátok, azaz általában a mi oldalunkon állnak, éppen ezért, ami a hírszerzést illeti, kevéssé érdekesek számunkra. Azonban nagyon hasznos lenne, ha meg tudna nyerni ügyfélnek egy-két hölgyet ebből a körből, mert ők azok, akiknek a német nők csodálattal és tisztelettel adóznak. Az új vezetés magas beosztású tagjainak feleségei más természetűek. Alig láttak világot, sokkal szemérmesebbek, nem öltöznek az utolsó divat szerint, kevesebbet járnak el szórakozni, és természetesen nem járnak az Embassyba ebéd előtti pezsgőkoktélra. Érti, amit mondok?

– Igen, kezdem érteni.– Ha valami balszerencsés fordulat során komoly gondja adódna, vagy úgy gondolja, hogy

sürgősen át kell adnia egy információt, akkor az Embassy a megfelelő hely a hét minden napján, fél kettőkor, hogy kapcsolatba lépjen velem. Fogalmazzunk így, ez az én rejtett találkahelyem számos ügynökünkkel. Olyan arcátlanul szembetűnő hely, hogy elképzelhetetlen, hogy a leghalványabb gyanút is keltse. A kapcsolatteremtéshez nagyon egyszerű rejtjelet fogunk használni: ha beszélnie kell velem, akkor a táskájával a bal kezében lépjen be, ha viszont minden rendben, és csak egy aperitifet jött meginni, és hogy nyilvánosan mutatkozzék, akkor a jobb kezében. Vésse az eszébe: bal, probléma; jobb, rendben. És ha a helyzet égetően sürgős, akkor ejtse le a táskát, ahogy belép, mintha figyelmetlenség vagy véletlen baleset történt volna.

– Mi lehet égetően sürgős helyzet? - kérdeztem. Sejtettem, hogy a számomra nem egészen érthető mondat valami nagyon kevéssé kívánatos dolgot takar.

– Közvetlen fenyegetettség. Feltétel nélküli kényszer. Fizikai támadás. Magánlaksértés.– Ez esetben mit tesznek velem? - kérdeztem, miután megpróbáltam lenyelni a torkomat

szorító csomót.– Attól függ. Elemezzük a helyzetet, és a kockázatnak megfelelően megtesszük a

szükséges lépéseket. Ha szélsőségesen súlyos, akkor felfüggesztjük a manővert, megpróbáljuk biztos helyre menekíteni önt, és kivisszük az országból, amint lehet. Közepesen súlyos esetben számba vennénk a lehetőségeket, ami biztosítaná a védelmét. Történjen bármi is, biztos lehet benne, hogy mindig számíthat ránk, soha nem fogjuk magára hagyni.

– Köszönöm.– Ne köszönje, ez a munkánk - mondta, figyelmét az utolsó húsfalat felszeletelésére

összpontosítva. - Bízunk benne, hogy minden rendben fog menni, a terv, amit kitaláltunk, nagyon biztonságos, és az anyag, amit át fog adni nekünk, nem jelent nagy kockázatot. Egyelőre. Kér desszertet?

Ez alkalommal sem várta meg, hogy elfogadjam vagy visszautasítsam a kínálást, hanem felállt, leszedte a tányérokat, a kis asztalra tette őket, és odahozta a két felszeletelt gyümölccsel teli tálkát. Megfigyeltem fürge és pontos mozdulatait; olyan emberre vallottak, akinek a hatékonyság létfeltétel, aki nem szokott hozzá, hogy akár egy másodpercet is

elvesztegessen idejéből, hogy apróságok vagy bizonytalankodás vonja el a figyelmét. Leült, villára szúrt egy darabka ananászt, és folytatta az utasítások sorolását, mintha szünetet sem tartott volna.

– Ha mi szeretnénk kapcsolatba lépni önnel, akkor erre két csatornát fogunk használni. Az egyik a Bourguignon virágüzlet lesz az Almagro utcában. A tulajdonos holland, és szintén jó barátunk. Virágot fogunk küldeni. Fehéret, vagy talán sárgát, világosat mindenesetre. A vörös maradjon csak a hódolóié.

– Nagyon figyelmes - szúrtam közbe gúnyosan.– Vizsgálja át alaposan a csokrot - folytatta fel sem véve a megjegyzést. - Lesz benne egy

üzenet. Ha valami ártatlan dolog, akkor kézzel lesz kártyára írva. Olvassa el többször, és próbáljon meg rájönni, hogy a látszólag hétköznapi szavaknak lehet-e kettős jelentése. Ha valami ennél bonyolultabb dologról van szó, akkor ugyanazt a titkosírást fogjuk használni, amit ön is, a megfordított morzejeleket a csokorra kötött szalagon. Bontsa ki a masnit, és olvassa el az üzenetet, mintha ön írná, azaz jobbról balra haladva.

– Értem. És a másik csatorna?– Megint csak az Embassy, de nem a teaszalon, hanem a bonbonjai. Ha váratlanul egy

doboz csokoládét kap, akkor tudnia kell, hogy az tőlünk jött. Mi majd gondoskodunk róla, hogy a rejtjeles üzenettel a dobozban küldjék el. Vizsgálja meg alaposan a kartondobozt és a csomagolópapírt is.

– Micsoda gáláns kiszolgálás! - mondtam egy szemernyi szarkazmussal. Látszólag ezt sem értékelte, vagy ha így is vo’t, nem mutatta.

– Erről van szó. Valószerűtlen eljárásokat alkalmazni bizalmas információk cseréjére. Kávét?

Még nem fejeztem be a gyümölcsöt, de bólintottam. Megtöltötte a csészéket, miután letekerte egy kis fémtartály tetejét. Csodák csodájára a fekete gőzölögve csurgott a csészébe. Elképzelésem sem volt, hogy mi lehet ez a találmány, amiből úgy lehet felszolgálni az egy órája ott álló kávét, mintha frissen készült volna.

– A termosz nagy találmány - tette hozzá, mintha észrevette volna kíváncsi pillantásom. Majd aktatáskájából számos világos, finom, vékony kartonpapírból készült mappát vett elő, amit maga elé rakott.

- Most be fogok mutatni önnek néhány személyt, az ő szemmel tartásuk a legfontosabb a számunkra. Idővel érdeklődésünk e hölgyek iránt nőhet vagy csökkenhet. Az is megtörténhet, hogy megszűnik, amiben azért kételkedem. Valószínűleg újabb és újabb neveket fogunk bevezetni, és megkérjük, hogy néhányuk megfigyelését alaposabban végezze, vagy hogy eredjen a nyomába bizonyos adatoknak, azaz, értesíteni fogjuk mindenről, attól függően, hogy mennek a dolgok. Pillanatnyilag azonban, ezek azok a személyek, akiknek a naptárát azonnal meg szeretnénk ismerni. Kinyitotta az első dossziét, és kivett néhány gépelt lapot. A felső sarokba fényképet erősítettek gemkapoccsal.

– Petrino bárónő, román származású. Leánykori neve Elena Borkowska. Hans Lazar felesége, aki a német követség sajtó- és propagandafőnöke. Férje számunkra elsődleges hírszerzési célpont, befolyásos személy, és végtelen hatalommal rendelkezik. Nagyon ügyes, és remek kapcsolatai vannak a rendszerhű spanyolok, főleg a leghatalmasabb falangisták között. Ezenkívül rendkívül tehetségesen szervezi társasági életét, mesés partikat rendez a Castellana sétányon fekvő villájában, már tucatnyi újságírót és vállalkozót vett meg az egyenesen Németországból hozatott csemegékkel és likőrökkel. Életvitele botrányos a mai, nyomorult Spanyolországban: élveteg szibarita, szenvedélyesen rajong a régiségekért, és minden esély megvan rá, hogy mások éhezése árán szerezze meg a legjobban jegyzett darabokat. A sors fintora, hogy valószínűleg zsidó és török származású, amit persze ő nagyon gondosan takargat. Felesége teljes mértékben részt vesz frenetikus társasági életében, és épp annyira szeret villogni a nyilvános eseményeken, mint ő, ezért kétségünk sem lehet felőle,

hogy ott lesz az első megrendelői között. Reméljük, hogy egyike lesz azoknak, akik a legtöbb munkát adják majd önnek, nemcsak sok varrnivalót, hanem rengeteg értékes információt a tevékenységüket illetően.

Nem volt időm megnézni a fényképet, mert azonnal becsapta a dossziét, és a térítőn elém tolta. Ki akartam nyitni, de megállított.

– Hagyja későbbre! Ma elviheti magával a dossziékat. Be kell magolnia minden adatot, és megsemmisíteni az iratokat és a fényképeket azonnal, amint képes fejben tartani mindent. Utána pedig égesse el! Nélkülözhetetlenül fontos, hogy ezek a dossziék ne utazzanak Madridba, és hogy önön kívül senki más ne ismerje a tartalmuk. Világos?

Mielőtt bólinthattam volna, már fel is csapta a következő dossziét, és folytatta.– Gloria von Fürstenberg. Neve ellenére mexikói születésű, vigyázzon nagyon, hogy mit

mond előtte, mert mindent fog érteni. Feltűnő szépség, nagyon elegáns, egy német arisztokrata özvegye. Két gyermeke van, anyagi helyzete nem éppen rózsás, éppen ezért újabb gazdag férjre vadászik, de ha az nem adódik, akkor jó neki bármilyen jóhiszemű, tehetős alak, aki biztosítja a szükséges összeget, hogy továbbra is nagylábon éljen. Ezért aztán mindig a hatalmasok körül sündörög, számos szeretőjéről suttognak, köztük van az egyiptomi nagykövet és a milliomos Juan March. Fékezhetetlen társasági életet él, mindig a náci közösség berkein belül. Elég sok megrendelést fog tőle is kapni, efelől ne legyen kétsége, ugyan a számla kiegyenlítésével csúszni fog.

Becsukta a dossziét. Odatolta nekem, én az előző tetejére raktam, ezúttal ki se nyitottam. Fogta a harmadikat.

– Elsa Bruckmann, született Cantacuceno hercegnő. Milliomos, Hitler imádottja, ugyan jóval idősebb nála. Azt beszélik, hogy Bruckmann volt az, aki bevezette a Führert a fényűző, berlini társasági életbe. Egész vagyonnal támogatta a náci ügyet. Mostanában Madridban él, a követségi rezidencián, előttünk ismeretlen okból. Úgy néz ki, hogy nagyon élvezi, és ő sem hagy ki egyetlen társasági eseményt sem. Némileg különc hírében áll, és meglehetősen indiszkrét, nyitott könyv lehet, ha értékes információt akarunk megszerezni. Még egy csésze kávét?

– Igen, kérek, de hagyja, hogy én töltsék. Ön pedig folytassa, hallgatom.– Rendben, köszönöm. Az utolsó német hölgy Mechthild Podewils grófnő, magas, csinos,

úgy harminc, elvált, közeli barátja Arnoldnak, a Madridban tevékenykedő, legfontosabb kémnek, és az SS egyik magas beosztású tisztjének, akinek a vezetékneve Wolf, akit ő csak becézve wolfchennek, azaz farkaskának hív. Remek kapcsolatai vannak mind a németekkel, mind a spanyolokkal, az utóbbiak az arisztokrata és a kormány köreiből kerülnek ki, köztük van Miguel Primo de Rivera és Sáenz de Heredia, José Antonio testvére, aki a Falange alapítója. Minden ízében náci ügynök, meglehet, ezt a grófnő nem tudja. Mindenhol azt hirdeti magáról, hogy hozzá sem tud bojszintani se a politikához, se a kémügyekhez, de tizenötezer pesetát fizetnek neki havonta, hogy beszámoljon mindenről, amit lát és hall, és ez a mai Spanyolországban kész vagyon.

– Nem kétlem.– Most lássuk a spanyol hölgyeket. Piedad Iturbe von Scholtz, a barátainak Piedita. Belvís

de las Navas márkinője és a gazdag, osztrák földesúr, Max de Hohenlohe-Langenburg herceg felesége, aki az európai uralkodóház törvényes tagja, hiába élte le fél életét Spanyolországban. Elvben a német ügyet támogatja, mert az hazája ügye is, de velünk és az amerikaiakkal is állandó kapcsolatban áll, mert fontosak vagyunk neki üzleti szempontból. Mindketten világutazók, és úgy tűnik, egy cseppet sem tetszenek nekik a Führer nagyzási hóbortjai. Valójában elragadó és Spanyolországban nagy szeretetnek örvendő párost alkotnak, de hogy világosan fejezzem ki magam, azon vannak, hogy a kecske is jóllakjon, meg a káposzta is megmaradjon. Megfigyelés alatt akarjuk tartani őket, hogy tudjuk, ha inkább a német oldal felé hajlanak el, mint felénk. Érti? - kérdezte, és behajtotta a dossziét.

– Értem.– És végezetül a legkívánatosabb személyek közül bemutatom Sonsoles de Icazát, Llanzol

márkinőjét. O az egyetlen, aki nem házastársa miatt érdekel minket, aki egy nála harminc évvel idősebb tiszt. A célemberünk ebben az esetben nem a férj, hanem a szerető: Ramón Serrano Suner, belügyminiszter és a Nemzeti Mozgalom főtitkára. A tengelyhatalmak minisztere, így hívjuk.

– Franco sógora? - kérdeztem meglepetten.– Ő maga, bizony. Elég arcátlan viszonyt folytatnak, főleg a hölgy, aki szemernyi tapintat

nélkül nyilvánosan kérkedik vele, hogy Mezonja van Spanyolország második legfontosabb emberével. Egy amennyire elegáns, olyan gőgös nőről van szó, kemény természetű, vigyázzon vele. Éppen emiatt felmérhetetlen értékkel bír számunkra minden információ, amit rajta keresztül megtudhatunk Serrano Suner tevékenységéről és kapcsolatairól, amelyek nem nyilvánosak.

Elrejtettem a megjegyzés keltette meglepődésemet. Tudtam, hogy Serrano gáláns gavallér, meggyőződhettem róla, mikor felvette a púderes dobozom, amit a lába elé ejtettem, de ugyanakkor visszafogott és diszkrét férfinak találtam. Nehezen tudtam magam elé képzelni, mint egy botrányos, házasságon kívüli viszony főszereplőjét a magas előkelőségek egyik szédületesen csinos hölgyével.

– Már csak egy dosszié maradt, ebben különböző személyekről talál információt - folytatta Hillgarth. - A birtokunkban lévő adatok alapján kevéssé valószínű, hogy az itt megemlített személyek feleségei nagyon sietnének, hogy azonnal felkeressék az elegáns divatszalont, amint az megnyit, de ha mégis így történne, akkor nem lesz felesleges megjegyeznie a neveket. De főleg a férjek nevét jegyezze meg alaposan, ők a valódi célszemélyek. Nagyon is lehetséges, hogy előkerülnek a többi ügyfél beszélgetéseiben, legyen résen. Kezdem is, gyorsan fogom felolvasni, lesz elég ideje, hogy később nyugodtan átnézze. Paul Winzer, a Gestapo kemény embere Madridban. Nagyon veszélyes alak, a honfitársai közül is nem egy retteg tőle, és gyűlöli. Himmler bérence Spanyolországban, a német titkosszolgálat főnöke. Alig negyven, de már öreg róka. Semmibe meredő tekintet, kerek szemüveg. Tucatnyi munkatársa van szerte Madridban, járjon nyitott szemmel. Következő: Walter Junghanns, ő az egyik igazi rémálmunk. Legnagyobb szabotőre a Nagy-Britanniába tartó, spanyol gyümölcsszállítmányoknak, bombákat rejt el, ami már számos munkás halálát okozta. Következő: Kari Ernst von Merck, a Gestapo egyik kiemelkedően fontos tagja, nagy befolyással bír a náci pártban. Következő: Johannes Franz Bernhardt, vállalkozó...

– Őt ismerem.– Tessék?– Ismerem Tetuanból.– Ismeri, de mennyire? - kérdezte megfontoltan.– Egy kicsit. Alig. Soha nem beszéltem vele, de láttam egy-két fogadáson, amikor

Beigbeder még főbiztos volt.– És ő tud magáról? Felismerné nyilvános helyen?– Kétlem. Soha nem váltottunk egy szót sem, és nem hiszem, hogy emlékezne azokra az

alkalmakra.– Honnan tudja?– Hát tudom. Mi nők pontosan meg tudjuk különböztetni, mikor néz ránk egy férfi

érdeklődéssel, és mikor néz úgy, mintha egy bútordarabra meredne.Néhány másodpercre elnémult, mintha a hallottakon gondolkodna.– Női lélektan, feltételezem - mondta végül némi szkepticizmussal.– Bízhat benne.– És a felesége?

– Egyszer készítettem neki egy blézeres összeállítást. Igaza van, soha nem illene a kifinomult hölgyek körébe. Nem az a nő, akit egy cseppet is zavar, ha az előző szezonbeli modellt kell újra felvennie.

– Gondolja, hogy felismerné, eszébe jutna, ki ön, ha összefutnának valahol?– Nem tudom. Azt hiszem, nem, de nem tudom biztosítani felőle. Mindenesetre, ha még

így is történne, nem hiszem, hogy ez gondot jelentene. Tetuani életvitelem nem mond ellent annak, amit most fogok csinálni.

– Ne higgye. Ott Fox asszony barátnője volt, és így közvetetten Beigbeder ezredessel rokonszenvezett. Madridban erről senki nem tudhat semmit.

– De hiszen azokon a nyilvános eseményeken alig voltunk láthatóak együtt, és a magántalálkozókról pedig miért tudna Bernhardt és a neje? Ne aggódjon, nem hiszem, hogy ebből baj származna.

– Remélem. Az is igaz, hogy Bernhardt eléggé kívül esik a hírszerzési ügyeken, az ő területe az üzletkötés. Ő a náci kormány strómanja a Spanyolországban működő, német gazdasági társaságok bonyolult szövevényében: szállítmányozás, bankok, biztosítók...

– Köze van ennek a HISMA vállalathoz?– A HISMA, a Hispano-Marroquí de Transportes szállítmányozó társaság kicsinek

bizonyult, amikor működésüket kiterjesztették a félszigetre. Most egy másik nagy teljesítményű cég fedőneve alatt dolgoznak. SOFINDUS. De árulja el, honnan ismeri a HISMA-t?

– A háború alatt hallottam róla Tetuanban - kerültem ki a választ. Nem ez volt a megfelelő perc, hogy beszámoljak Bernhardt és Serrano Suner tárgyalásáról, és régen is volt már.

– Bernhardt - folytatta - seregnyi besúgót kent meg, de amit ő keres, az üzleti értékű információ. Bízzunk benne, hogy nem futnak össze soha, valójában nem is Madridban lakik, hanem a keleti parton. Azt beszélik, hogy maga Serrano Suner vette neki ott a házat szolgálataiért cserébe, nem tudjuk, hogy ez a túlzás igaz-e, vagy sem. Lássuk az utolsó fontos dolgot személyével kapcsolatban.

– Hallgatom.– Volfrám.– Tessék?– Volfrám - ismételte meg. - Olyan fémes elem, amely létfontosságú a háborúban a

tüzérségi lövegek összetevőinek gyártásához.Azt feltételezzük, hogy Bernhardt tárgyalásokat kezdeményezett a spanyol kormánnyal

bányanyitási engedélyért Galíciában és Extremadurában a célból, hogy szert tegyen kisebb lelőhelyekre, egyenesen a tulajdonosoktól vásárolva fel őket. Nem hiszem, hogy a szalonjában ez szóba kerülne, de ha hallana valamit róla, azonnal értesítsen. Vésse a fejébe: volfrám. Néha tungstennek is nevezik. Bernhardt neve alatt fel is van írva - mondta ujjával a feljegyzésekre bökve.

– Észben fogom tartani.Újabb cigarettára gyújtottunk.– Akkor most vágjunk bele, hogy mit nem ajánlatos tennie. Fáradt?– Egyáltalán nem. Folytassa, kérem.– Ami az ügyfeleket érinti, van egy szélsőséges csoport, amit mindenképp el kell kerülnie:

a náci szervezetek hivatalnoknői. Könnyű felismerni őket: elképesztően kihívóak és arrogánsak, erősen festik és parfümözik maguk, és feltűnően öltözködnek. Valójában ezeknek a nőknek semmi pedigréjük sincs társadalmilag, szakmai képzettségük nagyon alacsony, de csillagászati összegeket keresnek a mai Spanyolországban, és gondoskodnak róla, hogy a lehető legpazarabbul verjék el. A befolyásos náci feleségek lenézik őket, ők pedig látszólagos önteltségük ellenére alig mernek köhinteni is feljebbvalóik jelenlétében. Ha megjelennének a

szalonjában, akkor rakja ki őket, ha kell tapintatlanul: nem jár velük jól, csak elijesztenék a legkívánatosabb vevőkört.

– Úgy teszek, ahogy mondja, emiatt ne aggódjon.– Ami a nyilvános szórakozóhelyeket illeti, nem javasoljuk, hogy látogassa a Chicotét,

Riscalt, Casablancát vagy a Pasapogát. Tele vannak újgazdagokkal, üzérekkel, az új rendszer parvenüivel és a szórakoztatóipar embereivel. Nem igazán ajánlatos társaság az ön körülményei között. Amennyire az lehetséges, korlátozza látogatásait a már említett szállókra, járjon az Embassybe, és más biztos helyekre, mint a Puerta de Hierro Klub vagy a kaszinó. És természetesen, ha eléri, hogy meghívót kapjon vacsorákra vagy magánrezidenciákon rendezett német összejövetelekre, azonnal fogadja el.

– Úgy lesz - bólintottam. Nem világosítottam fel, hogy mennyire kételkedem benne, bárki is felajánlaná, hogy vegyek részt ilyen eseményeken.

Az órájára nézett, és én is. Alig derengett fény a szobában, a közeli alkony borult ránk. Köröttünk semmi nesz, csak a nehéz, régen szellőztetett helyiség szaga. Este hét is elmúlt, és délelőtt tíz óta dolgoztunk. Hillgarth csak úgy öntötte az információt, mint egy elzárhatatlan locsolócső, én pedig szívtam magamba bőröm minden egyes pórusával, fülem, orrom, szám a legapróbb részletet is beszippantotta, megrágtam minden szót, lenyeltem, és minden erőmmel azon voltam, hogy testem minden egyes milliméterét átitassák. Már jó ideje elfogyott a kávé, és a hamutartó zsúfolásig telt csikkel.

– Lassan befejezzük - közölte. - Már csak egy-két tanács van hátra. Az első Fox asszony üzenete. Azt kérte, mondjam meg, hogy mind külső megjelenésében, mind a ruhavarrásban legyen merész, bátor, vagy éppen egyszerűségénél fogva tökéletesen elegáns. A legfontosabb, hogy szakítson a megszokott formákkal, és főleg, hogy ne maradjon valahol félúton, mert ebben az esetben szerinte fennáll annak a veszélye, hogy a szalont elözönlik a rendszerhű nagyságák, akik szolid kosztümöt akarnak, amiben vasárnapi misére lehet járni a férjjel és a gyerekkel.

Elmosolyodtam. Rosalinda igazi zseni volt, különleges alak, még a távolról küldött üzeneteiben is.

– Mivel attól jön az üzenet, akitől jön, ezért vakon fogom követni -jelentettem ki.– És végezetül a mi javaslataink. Első: olvassa a sajtót, legyen naprakész éppúgy a

spanyol, mint a külpolitikai helyzetben, de azzal tisztában kell lennie, hogy minden információ a német fél szája íze szerint van tálalva. Második: soha ne veszítse el a lélekjelenlétét. Helyezkedjen a szerepébe, és győzze meg magát, hogy ön az, aki, és senki más. Cselekedjen félelem nélkül, magabiztosan, nem tudunk diplomáciai mentességet biztosítani a részére, de garantálom, hogy minden eshetőségre védve lesz. És a harmadik, egyben utolsó figyelmeztetésünk: legyen végtelenül elővigyázatos, ami a magánéletét illeti. Egy független, szép, külföldi nő nagyon vonzó csalétek mindenféle nőcsábász, opportunista alaknak. El sem tudja képzelni, micsoda mennyiségű bizalmas adat szivárgott ki felelőtlen módon elővigyázatlan ügynökök szájából a szenvedély pillanataiban. Legyen nagyon résen, és nagyon kérem, hogy senkivel, de senkivel ne ossza meg, ami itt ma elhangzott.

– Nem teszem, biztosíthatom felőle.– Remek. Bízunk önben, és reméljük, hogy a küldetése teljességgel kielégítő lesz.Elkezdte összeszedni a papírokat és rendbe tenni az aktatáskát. Elérkezett a perc, amitől

egész nap tartottam: induláshoz készülődött, és uralkodni kellett magamon, hogy ne könyörögjek, maradjon még egy kicsit, folytassa a mesélést, és adjon még utasításokat, ne hagyja, hogy ilyen hamar egyedül repüljek. De ő rám se nézett, ezért valószínűleg észre sem vette, milyen érzéseket keltett bennem. Ugyanúgy mozgott, ahogy hosszú órákon át egyik szavát a másikba öltötte: fürgén, határozottan, módszeresen, a kérdés lényegét érintve és nem vesztegetve egy másodpercet sem lényegtelen ügyekre. Miközben utolsó iratait is elrakta, még ellátott egy-két jó tanáccsal.

– Ne felejtse el, amit a dossziékról mondtam, tanulmányozza és utána semmisítse meg őket azonnal. Most valaki elkíséri az egyik mellékkijárathoz, egy kocsi várja a közelben, ami hazaviszi. Itt a repülőjegye és a pénz az első kiadásokra.

Átadott két borítékot. Az egyik vékony volt, és arra hatalmazott fel, hogy átszeljem a levegőeget Madridig. A másik vastagon dagadt egy köteg bankjegytől. Miközben ügyesen becsatolta a táska zárját, folytatta: - Ez a pénz elég lesz az első kiadásokra. A szállás a Palace-ban és az új szalon bérleti díja a mi számlánkat terheli, már minden intézés alatt áll, és mi álljuk a lányok bérét is, akik önnek fognak dolgozni. A munkából származó bevétel csak önt illeti. Ha viszont több készpénzre lenne szüksége, akkor tudassa velünk azonnal: az ilyen műveletekre önálló forrás van elkülönítve, nem gond a finanszírozás.

Én is készen álltam már. A mellkasomhoz szorítottam a dossziékupacot, és átkaroltam, mintha az évekkel ezelőtt elvesztett gyermek lenne, és nem egy halom összegereblyézett adat nemkívánatos személyekről. Szívem nem ugrott ki a helyéről, és belső parancsaimnak engedelmeskedve nem is kúszott a torkomba fulladással fenyegetve. Végre felálltunk az asztaltól, amelyen már csak egy ártatlan ebéd utáni beszélgetés romjai hevertek: üres csészék, teli hamutál és két félretolt szék. Mintha semmi egyéb nem történt volna, csak egy kellemes társalgás barátok közt, akik fesztelenül elbeszélgettek cigarettáról cigarettára gyújtva, és beszámoltak egymásnak életük folyásáról. Azzal a különbséggel, hogy Hillgarth kapitány és én nem voltunk barátok. Egyikünket sem érdekelte egy cseppet sem a másik múltja, sem a jelene. Mindkettőnket egyetlen dolog foglalkoztatott: a jövő.

– Még egy apróság - figyelmeztetett.Már éppen kiléptünk volna, kezét a kilincsen nyugtatta. Levette róla, és sűrű szemöldöke

alól rám szegezte a tekintetét. A hosszú tárgyalás ellenére úgy nézett ki, mint kora délelőtt: a nyakkendő csomója hibátlanul feszült, a kézelők makulátlan tisztán virítottak a zakóujjban, egy hajszála sem csúszott el. Arckifejezése továbbra is szenvtelen volt, sem különösebben feszült, sem különösebben elengedett. Tökéletes képe a férfinak, aki minden helyzetben képes uralkodni magán. Rekedt suttogássá mélyült a hangja.

– Se ön nem ismer engem, se én nem ismerem önt. Soha nem is láttuk egymást. És ami a brit titkosszolgálatba való belépést illeti, ettől a perctől fogva ön számunkra többé nem a spanyol állampolgár, Sira Quiroga vagy a marokkói Arish Agoriuq. Egyszerűen a SOE különleges ügynöke, kulcsnevén Sidi, működési területe Spanyolország. Az újonnan felvett tagok közül a legkülönösebb, de minden bizonnyal már a miénk.

Kezet nyújtott. Kézfogása biztos volt, hideg és erős. A legbiztosabb, leghidegebb, legerősebb, amit életemben megszorítottam.

– Sok szerencsét, ügynök. Kapcsolatban leszünk.

40

Anyámon kívül senki más nem tudta váratlan távozásom okát. Se ügyfeleim, se Félix vagy Candelaria: mindenkinek ugyanazzal a mentséggel hozakodtam elő, hogy Madridba kell utaznom kiüríteni régi lakásunk és elintézni néhány ügyet. Anyám majd gondoskodik róla, hogy apró füllentésekkel magyarázza, miért nyúlik hosszúra távollétem: lehetséges üzlet, gyengélkedés vagy egy új szerelem. Nem tartottunk tőle, hogy bárki összeesküvésre gyanakodna, vagy összekötné a szálakat: ugyan a közlekedési és közvetítő csatornák már teljes gőzzel működtek, a spanyol főváros és Észak-Afrika között a kapcsolat még nem volt gördülékeny.

Azonban szerettem volna elbúcsúzni barátaimtól, és ha szavak nélkül is, de kérni, hogy kívánjanak jó szerencsét. Ezért az utolsó vasárnap ebédet rendeztünk. Eljött Candelaria

nagyságos asszonynak öltözve a maga módján, kontya „Fel, Spanyolország!” módra lakkal keményre fésülve, hamis gyöngysor a nyakában, és a néhány hete varrt, új ruhát viselte. Félix az anyjával érkezett, nem tudta lerázni. Jamila is eljött: úgy fog hiányozni, mintha a kishúgom lenne. Fröccsel koccintottunk, csattanós csókokkal és őszinte jókívánságokkal búcsúztunk. Csak amikor bezártam a vendégsereg mögött az ajtót, jöttem rá, mennyire fognak hiányozni mindannyian. Vázquez rendőr-kapitánnyal ugyanezt a stratégiát alkalmaztam, de azonnal tudtam, hogy átlát rajtam. Hogyan is csaphattam volna be, ha pontosan tudta, milyen ügyeim vannak függőben Spanyolországban, és micsoda rémülettel tölt el, ha szembe kell velük néznem. O volt az egyetlen, aki sejtette, hogy ártatlan utazásom mögött valami összetettebb ok áll, valami, amiről nem beszélhettem. Se neki, se senkinek. Talán éppen ezért, inkább nem kérdezősködött. Sőt alig mondott valamit: csupán, ahogy mindig, rám szegezte szúrós tekintetét, és figyelmeztetett, hogy vigyázzak magamra. Aztán a kapuig kísért, ernyőként védve kajánul nyáladzó beosztottjaitól. A kapitányság ajtajában elbúcsúztunk. Mennyi időre? Egyikünk sem tudta. Talán nem sokra. Talán örökre.

A szöveteken és a varrókészleten kívül vettem jó néhány divatlapot is és marokkói kézműves terméket, hogy madridi szalonomnak egzotikus színt kölcsönözzek új nevemhez és a híres, tangeri divatszabász múltjához illően. Domborított réztálcák, ezerszínű üveggel fedett lámpák, ezüst teáskancsók, néhány kerámiaedény és három nagy berberszőnyeg. Egy darabka Afrika Spanyolország kiégett térképének közepén. Amikor először beléptem a Núnez de Balboán fekvő nagy lakásba, minden készen várt. A falakat fehér, selyemfényű festék fedte, a tölgyfa parkettát frissen csiszolták. A lakás beosztása, felépítése és rendje Sidi Mandri utcai divatszalonom nagyléptékű mása volt. Az első rész három egymásba nyíló haliból állt, melynek mérete háromszorosa volt a régiének. A belmagasság lényegesen nagyobb volt, az erkélyek sokkal előkelőbbek. Kinyitottam az egyik ajtaját, de ahogy kinéztem, nem találtam magam előtt a Ders-hegyet vagy a Gorgues tömbjét, sem a levegőben a narancs-virág és a jázmin illatát, a szemben lévő házak meszelt falát, a mecsetből imára hívó müezzin hangját. Gyorsan beléptem az erkélyről, becsapva az ajtót a melankólia orra előtt. Továbbsétáltam. A három fő helyiségből az utolsóban vártak a Tangerből ideszállított vég szövetek egymásra tornyozva, álomszép selyem dupion, guipure csipke, muszlin és sifón minden elképzelhető színárnyalatban: a tengerparti homokot idéző színtől a tűzpirosig, rózsaszín és korall, minden lehetséges kék, a nyári reggeli égbolt és az éjjeli, viharos tenger közt. A próbaszobák, szám szerint kettő, mintha kétszer olyan szélesek lennének a lenyűgöző, aranyfüsttel díszített, intarziás keretben feszülő, háromrészes tükröknek köszönhetően. A varróműhely, ahogy Tetuanban is, középen foglalt helyet, csak éppen sokkal nagyobb volt. Széles szabóasztal állt benne, vasalódeszkák, üres próbababák, cérna spulnik, varróeszközök - a szokásos felszerelés. A lakás mélyén volt az én otthonom: hatalmas, túl nagy, tízszer akkora, mint amire szükségem lett volna. Azonnal megéreztem Rosalinda kezét a berendezésben. Csak ő tudhatta, hogyan dolgozom, hogyan szervezem az otthonom, a dolgaim, az életem.

Az új lakás csendjében lelkiismeretem kapuján újra kopogtatni kezdett a kérdés, ami hetek óta motoszkált a fejemben. Miért, miért, miért? Miért vállaltam el ezt a feladatot? Miért mentem bele ebbe a bizonytalan kimenetelű, tőlem oly idegen kalandba? Miért? Még mindig nem tudtam rá a választ. Vagy legalábbis nem volt rá végleges válaszom. Talán a Rosalinda iránt érzett hűségből. Meglehet azért, mert úgy éreztem, tartozom vele anyámnak és hazámnak. Lehet, hogy nem is másokért tettem, hanem csak saját magamért. Annyi biztos, hogy igent mondtam, teljesen tudatosan, és megígértem magamnak, hogy elszántan, kételkedés, félelem és bizonytalanság nélkül látok majd neki a feladatnak. És most itt vagyok a nem létező Arish Agoriuq alakjába bújva, bejárom új otthonát, hangosan kopogok lefelé a lépcsőn a lehető legsikkesebben felöltözve, készen rá, hogy egész Madrid legálságosabb divatszabója váljon belőlem. Hogy féltem-e? Igen, a világ összes félelme a gyomorszájamon ült. De féken tartva. Megszelídítve. Engedelmesen.

Az épület portása adta át az első üzenetet. A szolgálatomra felvett két lány másnap délelőtt bejelentkezik. Együtt érkezett Dóra és Martina, két év volt közöttük. Amennyire hasonlóak voltak, annyira különbözőek is, mintegy kiegészítették egymást. Dóra termetre csinosabb volt, Martina vonásai vonzóbbak. Dóra okosabbnak látszott, Martina kedvesebbnek. Mindketten megnyerték a tetszésem. Ellenben egyáltalán nem tetszett a rajtuk lógó nyomorúságos öltözet, hosszú éhezést tükröző arcuk, és a minden mozdulatukban megbúvó félénkség. Szerencsére mindhárom dolog hamarosan megoldódott. Méretet vettem róluk, és hamarosan készen is állt az elegáns egyenruha a két lány számára: ők lettek a tangeri szövetszállítmány első felhasználói. Néhány bankjegyet nyomtam a kezükbe Hillgarth borítékjából, és a La Paz piacra küldtem őket bevásárolni.

– És mit vegyünk, kisasszony? - kérdezték tágra nyílt szemmel.– Amit találtok, ahogy manapság mondják, a semmiből sincs sok. Amit láttok. Hát nem azt

mondtátok, hogy tudtok főzni? Akkor rajta!Bátortalanságuk még sokáig nem múlt el, de lassanként feloldódott. Mitől féltek vajon?

Mitől voltak olyan visszahúzódóak? Min-delitől? Megijedtek az idegen, afrikai nőtől, aki felvette őket, a lenyűgöző épülettől, mely új otthonomnak adott helyet, és attól, hogy majd nem tudnak helyesen viselkedni ebben a kifinomult divatszalonban. Azonban napról napra jobban megszokták új életüket, a lakást, a mindennapi teendőket és engem. Kiderült, hogy Dórának, a nagyobbiknak, ügyes keze van a varráshoz, és hamarosan segíteni kezdett nekem. Martina ellenben inkább olyan lány volt, mint Jamila és én fiatalkoromban: szeretett az utcán bóklászni, kézbesíteni, lótni-futni egész nap. A háztartás vezetését megosztották egymás között, rátermettek voltak és tapintatosak, jól nevelt lányok, ahogy akkoriban mondták. Néha meséltek ezt-azt Beigbederről, de én soha nem említettem, hogy ismertem volna. A „Don Juan”, csak így hívták. Szeretettel gondoltak rá, Berlinnel kötötték össze, a múlttal, amelyből homályos emlékeket őriztek, és a nyelvet.

Minden Hillgarth elvárásainak megfelelően alakult. Többé-kevésbé. Felkerestek az első ügyfelek, egyesekre számítottam, másokra nem. Glória von Fürstenberg nyitotta a szezont, ez a gyönyörű, fenséges dáma, aki koromfekete haját vastag fonatokban hordta, melyek a tarkóján azték istennőhöz illő, sötét koronát alkottak. Felszikrázott a szeme, amikor meglátta a szöveteimet. Megvizsgálta, megtapogatta, felmérte őket, megkérdezte az árukat, azonnal ki is zárt néhányat, aztán felpróbálta, milyen hatást kelt testén a többi. Hozzáértő kézzel választotta ki azokat, amelyek a legelőnyösebben álltak neki a nem túl költséges anyagok közül. Jó szemmel pörgette végig a divatlapokat, és megállt a termetéhez és stílusához leginkább illő modelleknél. Ez a német vezetéknevű, mexikói asszony pontosan tudta, mit akar, ezért nem kérte a tanácsom, és én sem vettem a fáradtságot, hogy szolgáljak vele. Végül egy csokoládébarna gazarselyem tunika mellett döntött, ottománból varrt estélyi kabáttal. Először egyedül keresett fel, és spanyolul beszélgettünk. Az első ruhapróbára már barátnőjével érkezett, Anka von Friesszel, aki egy földig érő, kreppzsorzsett ruhát rendelt, hozzá rubinvörös bársonypelerint strucctollakkal díszítve. Amint meghallottam, hogy németül beszélnek, behívtam Dórát. Jól öltözötten, kikerekedve és jól fésülve, a fiatal lány már távolról sem emlékeztetett arra az ijedt verébre, aki néhány hete érkezett húgával. Sudár, csendes varrólány vált belőle, aki fejében mindent lejegyzett, amit csak hallott, és nem feltűnően pár percenként kisurrant, hogy minden részletet felírjon egy füzetbe.

- Szeretek kimerítő jegyzetet vezetni minden ügyfelemről - magyaráztam neki korábban. - Értenem kell, mit mondanak, hova járnak, kinek a társaságában és milyen terveik vannak. így talán sikerül újabb ügyfelekre szert tennem. Én majd arra figyelek, mit mondanak spanyolul, de ami németül hangzik el, az a te feladatod.

Ha Dóra az ügyfelek ilyen részletekbe menő vizsgálatát furcsának is találta, nem mutatta. Valószínűleg azt gondolta, hogy valami ésszerű dologról van szó, ami bevett az ilyen jellegű üzletekben -számára minden teljesen új volt. Azonban nem volt ez bevett, egyáltalán nem.

Nem volt szokványos feladat lejegyezni betűnként minden nevet, címet, helyet és dátumot, amit az ügyfelek kiejtenek a szájukon, mi mégis mindennap ezt tettük, szorgosan, módszeresen, jó diáklányok módjára. Aztán esténként átnéztem a saját jegyzeteimet és Dóráét, kivonatoltam az általam érdekesnek vélt információt, rövid mondatokba sűrítettem, átírtam visszafelé morzejelekkel, a hosszú és rövid vonásokat a szabásminták görbéihez és egyeneseihez igazítva, melyekből soha nem fog egy teljes ruha összeállni. A kézzel írt jegyzetekkel telezsúfolt lapok hajnalban hamuvá váltak egy egyszerű gyufa segítségével. Másnap reggelre egy betű sem maradt a leírtakból, csak egy marék üzenet egy hajtóka, szoknyaderék vagy vállrész körvonala mentén elrejtve.

Petrino bárónő, Lazar, a befolyásos sajtófőnök felesége is megrendelőm lett. Távolról sem volt olyan feltűnő jelenség, mint a mexikói dáma, viszont jóval bőségesebb anyagi lehetőségekkel rendelkezett. A legdrágább anyagokat választotta ki, és teret engedett minden szeszélyének. Hozott magával több ügyfelet is, két német és egy magyar nőt. Hosszú délelőttökre bábeli nyelvzavarban úszó divatszalonom szobái váltak társasági életük fő találkozóhelyévé. Megtanítottam Martinát mór teát készíteni mentából, amit agyagcserepekbe ültettünk a konyhaablak párkányán. Elmagyaráztam, hogy bánjon a teáskannával, hogyan öntse a forró vizet látványos mozdulattal az apró, finom ezüstpoharakba, sőt azt is megmutattam, hogy húzza ki a szemét kohllal, és varrtam neki gardénia színű atlaszselyemből egy kaftánt, mely egzotikus jelleget kölcsönzött alakjának. Az én távolban élő Jamilám hasonmása vált belőle, hogy mindig magam mellett tudjam.

Minden jól alakult, meglepően jól. Új életemben tökéletes maga-biztossággal mozogtam, biztos léptekkel jártam a legjobb helyekre.

Az ügyfelekkel szemben határozottan és öntudatosan léptem fel, hamis egzotizmusom pajzsának védelmében. Arcátlanul kevertem beszédembe francia és arab szavakat, minden bizonnyal rengeteg ostobaságot mondtam, ha figyelembe vesszük, hogy gyakran egyszerű kifejezéseket ismételtem, melyek Tanger és Tetuan utcáin ragadtak rám, de nem tudtam se jelentésük, se pontos használatuk. Arra viszont külön figyeltem ebben a megtévesztően soknyelvű kavalkádban, hogy ki ne csússzon a számon az a néhány tört angolsággal megtanult szó, amit Rosalindától hallottam. A tény, hogy frissen érkezett, külföldi nő vagyok, hasznos menedéknek bizonyult, hogy leplezzem gyenge pontjaim, és elkerüljem az ingoványos területeket. Meglehet, származásom látszólag senkit nem érdekelt egy cseppet sem, sokkal nagyobb figyelmet keltettek szöveteim, és amit azokból varrni tudtam. Ügyfeleim sokat fecsegtek a szalonban, és úgy tűnt, jól érzik magukat. Elmesélték egymásnak és nekem, mit csináltak, és mire készülnek, beszéltek a közös barátokról, férjekről és szeretőkről. Dóra és én megállás nélkül dolgoztunk: az anyagokkal, szabásmintákkal és méretekkel a fronton, a titkos feljegyzésekkel a hátországban. Nem tudtam, hogy az a sok, naponta rejtjelezett adat értékes volt-e Hillgarth és emberei számára, mindenesetre próbáltam szőrszálhasogatón szabatos lenni. Szerda délutánonként, mielőtt beültem a fodrászatba, a kijelölt szekrényben hagytam az összetekert szabásmintákat. Szombatonként ellátogattam a Pradóba. Csodálatos felfedezés volt számomra, annyira elbűvölt, hogy néha majdnem elfelejtettem, valami fontos dolgot kell ott elintéznem, azonkívül, hogy elragadtatva állok a festmények előtt. A titkosírással megrajzolt, szabásmintákkal teli boríték átadásával sem volt a legkisebb gondom sem, minden olyan gördülékenyen ment, hogy egyszer nem fordult elő, időm lett volna izgulni. Mindig ugyanaz a férfi vette át a rajzmappámat, egy kopasz, sovány alkalmazott, valószínűleg az ő feladata volt továbbadni az üzeneteket, ugyan soha semmilyen cinkos gesztust nem tett irányomban.

Néha eljártam otthonról, de nem túl gyakran. Elmentem az Embassyba aperitif idején. Első nap felfedeztem Hillgarth kapitány alakját messziről, ahogy whiskyt iszik jéggel honfitársai körében ülve. O is azonnal észrevette a jelenlétem, nem is lehetett volna másképp. De ezt csak én tudtam, teste egyetlen porcikája sem moccant meg érkezésemre. Jobb kezembe szorítottam

a táskám, és úgy tettünk, mintha nem is láttuk volna egymást. Köszöntem egy-két ügyfelemnek, akik hangosan dicsérni kezdték szalonomat a többi hölgy előtt; ittam velük egy koktélt, éreztem, hogy a férfiak végigmérnek, és nagy-világiságom hamis magaslatából lopva szemléltem a körülöttem lévő embereket. Színtiszta elegancia, könnyedség és pénz lebegett a bárpult és az asztalok felett, ebben a minden hivalkodást nélkülöző sarokhelyiségben. Voltak urak a legjobb minőségű gyapjú-, alpakka-és tweedöltönyökben, katonák horogkeresztes karszalaggal, és számomra ismeretlen egyenruhában, mások paszományos és sokágú csillaggal díszített kézelőben feszítve. Hihetetlenül elegáns asszonyok kétrészes kosztümben és tripla gyöngysorral a nyakukon, tökéletesre rúzsozott szájjal, hibátlan frizurájukon isteni tok-, panama-és turbánkalapokkal. A beszélgetés számos nyelven folyt, diszkrét kacagások és üvegpoharak csengése mellett. A Patou és Guerlain parfümök finom illatfelhője és ezernyi szőkedohányból tekert cigaretta aromája úszott a kozmopolitaság e fellegvárában. A nemrég lezárult spanyol háború és az Európát pusztító, rettenetes konfliktus egy másik világegyetem távoli gondjának tűnt e tisztán kifinomult, minden kirívó hangtól mentes környezetben.

A bárpult egyik sarkában egyenes és méltóságteljes tartású hölgyre figyeltem fel, aki kedvesen köszöntötte a vendégeket, miközben szemmel tartotta a pincérek szakadatlan jövés-menését, úgy sejtettem, ő lehet a kávézó tulajdonosa: Margaret Taylor. Hillgarth nem avatott be, milyen jellegű az együttműködés közöttük, de kétségem se volt felőle, hogy többről van szó, mint kölcsönös szívességről egy szórakozóhely tulajdonosa és egy törzsvendég között. Figyeltem, ahogy átnyújtja a számlát egy fekete egyenruhás, náci tisztnek, akin horogkeresztes karszalag és tükörfényesre suvickolt csizma feszült. Ez az egyszerű, de előkelő megjelenésű nő, aki már jóval túljárhatott a negyvenen, minden kétséget kizáróan egy fogaskerék volt a titkos gépezetben, amit a brit tengerészeti attasé hozott mozgásba Spanyolországban. Nem tudtam eldönteni, hogy egyszer nem pillantott-e össze Hillgarth kapitány és ő, váltottak-e néma üzenetet. A szemem sarkából figyeltem őket, mielőtt elindultam volna. Margaret félrehúzódva beszélt egy fiatal, fehér mellényes pincérfiúhoz, mintha utasításokat adott volna neki. Hillgarth továbbra is az asztalánál ült, és érdeklődve hallgatta egyik barátja beszámolóját. Körötte az egész társaság egy emberként csüngött a többieknél fesztelenebb megjelenésű fiatalember szavain. A távolból néztem, ahogy színpadias mozdulatokkal utánoz valakit. Végül mindannyian nevetésben törtek ki, és hallottam, hogy a tengerészeti attasé jóízűen kacag. Talán csak a képzeletem játszott velem, de a másodperc ezredrészéig úgy éreztem, mintha rám szegezné a pillantását, és kacsintana.

Ősz telepedett Madridra, az ügyfelek száma egyre nőtt. Nem kaptam se virágot, se bonbont, se Hillgarth-tól, se mástól. Kedvem sem volt hozzá. Meg időm se. Mert ha valami hiányozni kezdett ezekben a napokban, az éppen az idő volt. Új szabászatom népszerűsége gyorsan nőtt, híre ment, milyen remek anyagokkal van tele. A megrendelések száma napról napra gyarapodott, és én már alig bírtam munkával, kénytelen voltam elhalasztani megbízásokat, és távolabbi időpontot tűzni ki a ruhapróbákra. Sokat dolgoztam, rengeteget, soha életemben ennyit. Későn feküdtem, hajnalban keltem, alig pihentem, voltak napok, hogy le se vettem a mérőszalagot a nyakamból, amíg ágyba nem kerültem. Pénzes szekrénykémbe egyenletesen áramlott a bevétel, de oly kevéssé érdekelt, hogy a fáradtságot sem vettem megszámolni. Mennyire különbözött minden az én régi műhelyemtől! Némi nosztalgiával gondoltam vissza az első időkre Tetuan-ban. Esténként újra meg újra végigszámoltam a bankjegyeket Sidi Mandri utcai szobámban, szorongva, hogy mennyi idő múlva tudom kifizetni a számlám. Felidéztem Candelariát, ahogy megjött a zsidó pénzváltók boltjaiban tett körútjáról, melle között a szoros tekercsbe fogott fontsterlingekkel. A szinte gyermeki örömöt, mikor elosztottuk kettőnk között az összeget. Fele nekem, fele neked, és hogy sose lássunk szükséget, lelkem, mondta minden hónapban seftes barátnőm. Mintha évszázadok választanának el attól a másik világtól, pedig valójában csak négy év telt el. Négy év, négy örökkévalóság. Hol volt már az a Sira, akinek a haját egy arab lányka vágta le varróollóval a

La Luneta panzió konyhájában, hol maradtak a pózok, amiket annyit gyakoroltam háziasszonyom repedezett tükre előtt? Talán elvesztek az idő hajtásai között. Most Madrid legjobb fodrászatában vágják a frizurám, és azok a fesztelen mozdulatok már véremmé váltak.

Sokat dolgoztam, és többet kerestem, mint valaha is álmodni mertem volna, hogy saját erőből elérhetem. Magas árakat szabtam, és csak úgy özönlöttek a száz pesetás bankók Kolombusz Kristóf arcképével, és az ötszázasok don Juan de Austria portréjával. Sokat kerestem, igen, de eljött egy pont, amikor már nem bírtam többet vállalni, és ezt tudatnom kellett Hillgarth-tal egy váll-lap szabásmintáján. Azon a szombaton zuhogó eső verte a Prado Múzeum tetejét. Miközben én Velázquez és Zurbarán festményeit csodáltam, a jelentéktelen külsejű ruhatáros átvette a mappát, benne a tizenegy üzenetet tartalmazó borítékot, melyek, ahogy mindig, késedelem nélkül eljutnak majd a tengerészeti attaséhoz. Tíz a megszokott információkat tartalmazta a megegyezett módon lerövidítve. „Vacsora 14-én Walter Bastiannál Serrano utca, részt vesznek Lazarék. Bodemuellerék elutaznak San Sebastiánba jövő héten. Lazar felesége negatív megjegyzései férje altisztjéről, Arthur Dietrichről. Gloria Fürstenberg és Anka Frier meglátogatják német konzul Sevilla október vége. Számos fiatal érkezett múlt héten Berlinből, most Ritzben, Friedrich Knappé fogad, előkészít. Frau Hahn férjének nem. tetszik Kütschmann. Himmler Spanyolországba jön október 21, kormány és németek nagy fogadás. Clara Stauffer német katonáknak gyűjt Galileo utcai házában. Vacsora Puerta Hierro Klub dátum bizonytalan, részt vesz Argillo grófék. Háberlein ebédet rendez toledói házában, meghívott Serrano Suner és Llanzol márkinő”. Az utolsó üzenet eltérő volt, és sokkal személyesebb tárgyú. „Túl sok munka. Idő nincs mindenre. Kevesebb ügyfél vagy segítség. Tájékoztatást kérek.”

Másnap reggel egy gyönyörű csokor fehér kardvirág érkezett. Szürke egyenruhás kézbesítőfiú adta át, sapkája hímzésén olvasható volt a virágbolt neve: Bourguignon. Először a kártyát olvastam el: „Mindig örömmel teljesítem vágyaid.” Aláírás helyett egy firka. Elnevettem magam, soha el nem tudtam volna képzelni, hogy a hideg Hillgarth ilyen nevetségesen édelgő üzenetet írjon. A konyhába vittem a csokrot, leoldottam a virágokat összefogó szalagot, és miután megkértem Martinát, hogy tegye őket vízbe, bezárkóztam a szobámba. Azonnal kiolvastam az üzenetet a rövid és hosszú vonások szaggatott vonalából. „Vegyen fel valakit, megbízható, se szocialista múlt, se politikai előélet.”

A parancsot megkaptam. És utána: a bizonytalanság.

41

Amikor kinyitotta az ajtót, nem szóltam semmit, csak bámultam, a vágy ellen küzdve, hogy megöleljem. Zavartan tekintett rám, és végigmért. Aztán a szememet kereste, de nem találta talán a kalapfátyol miatt.

– Parancsoljon, kisasszony - mondta végül.Soványabb volt. Meglátszott rajta az évek múlása. Apró termetű, mint volt, de vékonyabb

és öregebb. Elmosolyodtam. Még mindig nem ismert fel.– Anyám üdvözletét hozom, Donã Manuéla. Marokkóban van, és újra varr.Furcsállóan nézett rám, értetlenül. A tőle megszokott gondossággal volt felöltözve, de a

haja már hónapok óta nem látott festéket, és a sötét ruha, amit viselt, kifényesedett a sok-sok téli használatban.

– Sira vagyok, Donã Manuéla, Sirita Dolores, a segédvarrónő lánya.Végigmért még egyszer tetőtől talpig, aztán alulról a fejem búbjáig. Lehajoltam hozzá,

felemeltem a kalapfátyolt, hogy jobban lássa az arcom.– Én vagyok az, Donã, Manuéla, Sira. Már nem is emlékszik rám? - suttogtam.– A Szűzanya áldása rajtad! Sira, drága kislányom, micsoda öröm!- kiáltott fel végül.

Átölelt, és sírva fakadt, én pedig igyekeztem, nehogy átragadjon rám a zokogása.– Gyere be, kislányom, gyere beljebb, ne maradj az ajtóban! -biztatott, mikor végre úrrá

lett a meghatódottságán. - De milyen elegáns vagy te lány, uramatyám, meg sem ismertelek! Gyere, gyere csak a nappaliba, és meséld el, mit csinálsz Madridban, hogy megy a dolgod, hogy van anyád?

Bevezetett a lakás legnagyobb szobájába, és a múlt utáni vágyakozás megint rám vigyorgott. Háromkirályok ünnepén, kislány koromban hányszor jártam itt látogatóként anyám kezébe csimpaszkodva, hogy izgultam, hogy kitaláljam, vajon milyen ajándék vár rám Donã Manuélánál! Úgy emlékeztem otthonára a Santa Engracia utcában, mint tágas, jómódú lakásra, amely ugyan nem volt olyan fényűző, mint a Zurbano utcai, ahol a szabászat működött, de távolról sem volt olyan szegényes, mint a miénk a Redondilla utcában. Most azonban rá kellett ébrednem, hogy a gyermekkor a valóság torzképével itatta át emlékezetem. Az otthon, amelyben Donã Manuela egyedülálló nőként élte le hosszú életét, nem volt sem tágas, sem jómódú. Közepes méretű lakás volt, rossz beosztású, hideg, sötét, komor bútorokkal és divatjamúlt, súlyos bársonyfüggönyökkel telezsúfolva, melyek alig engedték be a fényt. Hétköznapi, beázástól foltos lakás, a képek a falon kifakult rajzok voltak, és minden szegletet hervatag, horgolt kendőcske takart.

– Ülj le, lányom, ülj le. Kérsz valamit? Egy kis kávét? Nem is kávé, hanem pörkölt cikória, tudod, milyen nehéz mostanában élelmiszerhez jutni, de egy kis tejjel el lehet fedni az ízét, ugyan azt is mindennap jobban felvizezik, de hát mit van mit tenni? Cukrom az nincs, mert odaadtam az élelmiszerjegyemet a szomszéd gyerekeinek, az én koromban már úgyis mindegy...

Megragadva a karját félbeszakítottam.– Nem kérek semmit, Donã Manuéla, ne legyen rá gondja. Csak azért jöttem, hogy

kérdezzek valamit.– Akkor hallgatlak.– Még varr?– Nem, lányom, már nem. Mióta bezártuk a műhelyt harmincötben, nem kezdtem újra.

Egy-két dolgot hébe-hóba megvarrtam a barátnőimnek vagy megrendelésre, de nem többet. Hajói emlékszem, akkor a te esküvői ruhád volt az utolsó, amit készítettem, és te végül mégis...

Ki akartam térni a ruha felidézte emlékek elől, és nem hagytam, hogy befejezze.– És lenne kedve újra velem varrni?Néhány másodpercig válasz nélkül hallgatott, zavartan.– Újra dolgozzak, azt mondod? Megint úgy, ahogy régen?Mosolyogva bólintottam, próbálva egy szemernyi optimizmust csempészni

tanácstalanságába. Ő azonban nem felelt azonnal, hanem más irányba terelte a beszélgetést.– És anyád? Miért engem keresel, és nem vele varrsz?– Mondtam, hogy Marokkóban van. A háború alatt ment ki, nem tudom, hallott-e róla.– Hallottam, hallottam... - mondta halkan, mintha attól tartana, hogy a falnak is füle van, és

továbbadja a titkot. - Egy délután bekopogott, így váratlanul, ahogy te most. Azt mondta, mindent elintéztek neki, hogy Afrikába menjen, te ott vagy, és valahogy elérted, hogy kivigyék Madridból. Nem tudta, mit csináljon, meg volt ijedve. Azért jött, hogy megkérdezze, mit gondolok erről az egészről.

Tökéletes sminkem sejtetni sem engedte a szavai keltette zavarom, soha fel sem merült volna bennem, hogy anyám bizonytalankodott, menjen-e vagy maradjon.

– Én azt mondtam, hogy menjen, menjen minél előbb, annál jobb - folytatta. - Madrid maga volt a pokol. Mindannyian sokat szenvedtünk, lányom, mindannyian. A baloldaliak éjjel-nappal harcoltak, hogy a nacionalisták be ne tegyék a lábuk. Akik meg a jobbosokhoz húztak, épp az ellenkezőjét kívánták, és bujkáltak, nehogy megtalálják és bevigyék őket a

politikai rendőrségre. Akik meg, mint anyád és én, nem tartoztunk se ide, se oda, csak vártuk, hogy vége legyen ennek a borzalomnak, aztán lehessen békében élni. És mindezt úgy, hogy nem volt a hatalmon kormány, senki, aki egy kis rendet vágott volna abban a zűrzavarban. Ezért azt tanácsoltam neki, hogy igen, menjen el, hagyja itt ezt a lehetetlen életet, és ne engedje veszni a lehetőséget, hogy visszakapjon téged.

Zavarodottságom ellenére úgy döntöttem, nem kérdezek többet arról a régi találkozóról. Egykori mesteremet a közvetlen jövőre vonatkozó tervvel kerestem fel, és inkább arrafelé akartam terelni a beszélgetést.

– Jól tette, hogy biztatta, Donã Manuéla, nem is tudja, milyen hálás vagyok érte - mondtam. - Anyám most remekül van, elégedett és megint dolgozik. Harminchatban nyitottam varrodát Tetuanban, alig néhány hónappal a háború kitörése után. Ott minden nyugodt volt, és ugyan a spanyol asszonyok esze nem éppen a mulatságon és a ruhákon járt, volt elég külföldi hölgy, akit a háború egy cseppet sem érdekelt. Ők lettek a megrendelőim. Miután anyám megérkezett, ketten folytattuk az üzletet. Most pedig úgy határoztam, hogy visszajövök Madridba, és új boltot nyitok.

– És egyedül jöttél vissza?– Én már nagyon régóta egyedül vagyok, Donã Manuéla. Ha Ramiro felől akar kérdezni,

az nem tartott sokáig.– Akkor Dolores ott maradt nélküled? - kérdezte meglepetten.– De hát éppen azért ment el, hogy veled legyen...– Szereti Marokkót, az éghajlatot, a légkört, a nyugalmas életet. .. Nagyon jó ügyfeleink

vannak, és lettek új barátai is. Inkább maradni akart. Nekem viszont nagyon hiányzott Madrid - hazudtam. - Úgy határoztunk hát, hogy én idejövök, elkezdek dolgozni, és amikor mindkét műhely jól megy, akkor majd eldöntjük, hogyan tovább.

Néhány örökkévalóságnak tűnő másodpercig mélyen a szemembe nézett. Szemhéja megereszkedett, arcát ráncok szántották végig. Jól benne járhatott a hatvanban, talán közel a hetvenhez is. Hajlott háta, a bőrkeményedések az ujjain a sok tűvel és ollóval töltött év nyomát viselték magukon. Mint varrólány kezdte, aztán segédvarrónőként folytatta. Később boltvezető lett, és végül hajó nélküli tengerész. De még nem járt ereje végén, ugyan! Apró, sötét, élénk szeme, mint a fekete olívabogyó, olyan éleslátásról beszélt, mint akinek még mindig nagyon helyén az esze.

– Nem mondtál el mindent, igaz, lányom? - jelentette ki végül.Öreg róka, gondoltam csodálattal. Elfelejtettem már, mennyire vágott az esze.– Nem, dona Manuéla, nem mondtam el mindent - vallottam be.– Nem mondtam el mindent, mert nem tehetem. De egy részét igen. Tetuanban

megismerkedtem fontos emberekkel, olyanokkal, akik a mai napig nagyon befolyásosak. Ők biztattak, hogy jöjjek Madridba, nyissak divatszalont, és varrjak bizonyos ügyfeleknek az előkelő körökből. Nem a rendszerhez hű asszonyoknak, hanem főleg külföldieknek és spanyol, királyhű, arisztokrata hölgyeknek, akik azt gondolják, hogy Franco a király helyét bitorolja.

– Mi célból?– Mit mi célból?– Mi célból akarják a barátaid, hogy ezeknek az asszonyoknak varrjál?– Azt nem mondhatom meg. De szükségem van a segítségére. Nagyszerű anyagokat

hoztam Marokkóból, és itt rettenetes az anyaghiány. Híre ment, és népszerű lettem, de több megrendelőm van, mint amire számítottam, és nem tudom őket egyedül kiszolgálni.

– Mi célból, Sira? - ismételte megfontoltan. - Mi célból varrsz ezeknek az asszonyoknak? Mit akartok tőlük te és a barátaid?

Összeszorítottam a szám elszántan, hogy egy szót sem szed ki belőlem. Nem tehettem. Nem volt szabad megtennem. De valami furcsa erő lökte előre a hangot a gyomrom tájékáról.

Mintha megint Donã Manuela kezében lett volna az irányítás, és én csak egy serdülő varrólány lennék, mint mikor még joga volt magyarázatot követelni, hogy meglógtam a munka elől egész délelőttre, holott csak három tucat gyöngyházgombért szaladtam le a Pontejos térre. A zsigereim döntöttek, a múlt, nem én.

– Azért varrók nekik, hogy információt szerezzek arról, mit csinálnak a németek Spanyolországban. És amit megtudok, továbbadom az angoloknak.

Alsóajkamba haraptam, ahogy az utolsó szótagot kiejtettem, tudva, micsoda óvatlanságot követtem el. Már megbántam, hogy megszegtem Hillgarth-nak tett ígéretemet, hogy senkinek el nem árulom küldetésem célját, de már kimondtam, és nem lehetett visszacsinálni. Ekkor arra gondoltam, hogy elmagyarázom a helyzetet: hozzáteszem, hogy Spanyolországnak fontos megőrizni semlegességét, nem vagyunk abban a helyzetben, hogy újabb háborúba kezdjünk - és mindent, amit annyiszor a szájamba rágtak. Erre azonban nem volt szükség, mert mielőtt még megszólalhattam volna, láttam, hogy különös fény csillan Donã Manuela szemében. A szeme csillogott, és szája sarkában mosoly fakadt.

– Viktória Eugénia honfitársaival, lányom, elmegyek, ha kell a pokol fenekére is. Nem is kell, hogy mást mondjál, csak hogy mikor kezdjek.

Egész délután beszélgettünk. Megszerveztük, hogyan kellene felosztanunk a munkát, és másnap reggel kilenckor már nálam is volt. Ezer örömmel fogadta el a másodvarrónő szerepét a műhelyben. Szinte megkönnyebbült, hogy nem kell közvetlenül az ügyfelekkel foglalkoznia. Tökéletes egyetértésben dolgoztunk, ahogy éveken át anyám és ő, de most fordított sorrendben. Új beosztását a nagyok alázatával fogadta, alkalmazkodott életritmusomhoz, jól kijött Dórával és Martinával, magával hozta tapasztalatát és annyi energiát, hogy megirigyelhette volna sok nő, akinek a hátát három évtizeddel kevesebb nyomja. Minden ellenvetés nélkül alkalmazkodott hozzá, hogy nálam a karmesteri pálca, hogy stílusom és elgondolásaim nem a szokásosak, és hogy ezernyi olyan apró feladatot elvégezzen, amit régen a nála szolgáló varrólányok láttak el. Hogy megint tűzközelben lehet annyi év tétlenség után, kész ajándék volt számára, és mint egy pipacsmező az áprilisi esőben, háta mögött hagyta a sápatag napokat, és újjáéledt.

Donã Manuela irányításával a műhely jelentette hátországban a munkanapok nyugalmasabban teltek. Továbbra is hosszú órákat dolgoztunk mindketten, de végre nem kellett őrülten sürögnöm-forognom, és hozzájutottam némi szabadidőhöz. Élénkebb társasági életet éltem, ügyfeleim biztattak, hogy vegyek részt ezer eseményen, alig várták, hogy felvonultathassanak, mint a szezon felfedezését. Elfogadtam a meghívást a német katonai fúvószenekar koncertjére a Retiro Parkba, a török nagykövetségen rendezett koktélpartira, vacsorára az osztrákokhoz és néhány ebédmeghívást divatos éttermekbe. Kezdtek körbedongani a szélhámosok: átutazóban lévő agglegények, akár három szerető kitartására is képes, pocakos házasemberek és romantikus diplomaták a világ legegzotikusabb sarkaiból. Megszabadultam mindegyiktől két ital és egy tánc után: ha valamire, hát egy férfire semmi szükség nem volt az életemben.

De nem volt minden szórakozás és felüdülés, egyáltalán nem. Donã Manuela könnyebbé tette a mindennapokat, de nem hozta meg a végleges nyugalmat. Alig valamivel azután, hogy leraktam a vállaltiról a magányos munka súlyos batyuját, újabb viharfelhő tornyosult a látóhatáron. Annak az egyszerű ténynek köszönhetően, hogy kevésbé sietősen jártam az utcákat, meg tudtam állni a kirakatok előtt, és nem kötött olyan feszesen az idő, ha elmentem otthonról, észrevettem valamit, amire addig nem figyeltem fel, valamit, amire Hillgarth figyelmeztetett a tangeri, hosszú ebéd alatt. Észrevettem, hogy követnek. Lehet, hogy már jó ideje a nyomomban voltak, és csak az állandó rohanás miatt nem fogtam fel. De az is lehet, hogy még friss volt, és teljesen véletlenül akkor kezdődött, mikor Donã Manuela belépett varrni a Chez Arish divatszalonba. Úgy éreztem, sötét árnyék borul az életemre. Nem állandó, nem is napi, nem is mindent befedő, talán éppen ezért került sok időbe, hogy teljesen tudatára

ébredjek közelségének. Először azt hittem, amit érzékelek, csak a képzeletem játéka. Ősz volt, Madrid zsúfolásig telt kalapos, ballonkabátos, felhajtott gallérú férfiakkal. Sőt a háború utáni időkben ez volt a legátlagosabb férfidivat, és naponta százával jelentek meg az utcákon, irodákban és kávézókban a majdnem egyforma másolatok. Semmi okom nem volt azt gondolni, hogy az alak, aki elfordított arccal állt meg, éppen mikor én, hogy átkeljen a Castellana sétányon, azonos legyen azzal, aki úgy tett, mintha azért állna meg, hogy alamizsnát adjon egy rongyos koldusnak, miközben én a cipőket néztem egy kirakatban. Arra sem volt megalapozott indokom, hogy azt higgyem, azonos azzal a ballonkabátossal, aki előző szombaton a Prado Múzeum bejáratáig követett. Ahogy arra sem, hogy az övé legyen a hát, ami a Ritz grillteraszának egyik oszlopa mögött bújt meg lopva, miután kiderítette, kivel ebédelek, amikor oda beszéltem meg a találkozót egyik ügyfelemmel, Agatha Ratinborggal, egy erősen kétes származású, állítólagos európai hercegnővel. Igaz, hogy nem volt rá objektív mód, hogy megállapítsam, vajon azok a térben és időben szétszórtan észlelt, ballonkabátos alakok egyetlen egy személyben futnak-e össze, az ösztöneim mégis azt súgták, hogy egy és ugyanazon emberhez köthetőek.

Az összecsavart szabásminták, amiket ezen a héten készültem a fodrászszalonban hagyni, hét szokványos, közepesen hosszú üzenetet tartalmaztak és egy személyeset, ami csak egy szóból állt. „Követnek.” Későn készültem el velük, ruhapróbával és varrással teli, hosszú nap állt mögöttem. Donã Manuela és a lányok elmentek nyolc után. Miután eltávoztak, megírtam néhány számlát, amelyeknek kész kellett lenniük másnap kora reggelre, vettem egy fürdőt, és hosszú, gránátszín bársonyköntösömbe burkolózva, a mosogatónak dőlve megettem egy-két almából és egy pohár tejből álló vacsorám. Olyan fáradt voltam, hogy alig volt étvágyam, ahogy befejeztem, leültem rejtjelezni az üzeneteket, és ahogy azzal is elkészültem, és elégettem a napi jegyzeteket, ahogy kell, elkezdtem leoltani a fényeket, hogy végre ágyba bújjak. A folyosó közepére érve megtorpantam, először csak egy koppanást hallottam, aztán kettőt, hármat, négyet. Aztán néma csend. Amíg újra nem kezdődött. Egyértelmű volt, honnan jönnek: az ajtón kopogtattak. Valaki a fán kopogott mutatóujjával, nem a csengőt nyomta. Száraz koppanások, egyre sűrűbben, melyek végül dörömböléssé fajultak. Megdermedtem, gúzsba kötött a félelem, nem tudtam se előre lépni, se hátra. De a kopogás nem maradt abba, és kitartása végül mozdulásra késztetett, akárki is volt, nem állt szándékában anélkül elmenni, hogy látott volna. Erősen meghúztam derekamon a köntös övét, és lassan a bejárati ajtóhoz lépdeltem. Nagyot nyeltem, és az ajtóhoz hajoltam. Nagyon lassan, nesztelenül és rettegve, felnyitottam a kukucskálót.

– Jöjjön be, az isten szerelmére, jöjjön! - csak ennyit bírtam kinyögni, miután ajtót nyitottam.

Idegesen kapkodva lépett be. Teljesen szétesve.– Vége, vége. Már kint vagyok, már mindennek vége.Rám se nézett, úgy hadart, mint aki nincs jelen, mintha magában beszélne, vagy a

levegőnek, vagy senkinek. Sietve a nappaliba vezettem, szinte toltam, rémülettel töltött el a gondolat, hogy valaki a házban megláthatta. Mindenre félhomály borult, de még mielőtt villanyt kapcsoltam volna, megpróbáltam leültetni, hogy megnyugodjon egy kicsit. Nem volt hajlandó. Fel-alá sétált a szoba egyik sarkából a másikba, magán kívül, ugyanazt ismételgetve.

– Már vége, már vége, mindennek vége, minden befejeződött.Az egyik sarokban felkapcsoltam egy kislámpát, és anélkül hogy megkérdeztem volna,

töltöttem neki egy kiadós pohár konyakot.– Tessék! - mondtam jobb kezébe nyomva a poharat, szinte kényszerítve, hogy tartsa meg.

- Hajtsa le! - utasítottam. Remegve engedelmeskedett. - És most üljön le, nyugodjon meg, és utána mondja el, mi történt.

Elképzelésem se volt, mi indította rá, hogy éjfél után beállítson hozzám, és ugyan bíztam benne, hogy óvatosan járt el idejövet, izgatott viselkedése azt az érzést keltette, lehet, hogy neki már minden mindegy. Nem láttam másfél éve, azóta, hogy Tetuanban hivatalosan elbúcsúztattuk. Inkább nem kérdeztem semmit sem, nem sürgettem. Ez nyilvánvalóan nem udvariassági látogatás volt, ezért úgy éreztem, jobb, ha megvárom, amíg megnyugszik, talán akkor majd elmondja ő maga, mit akar tőlem. Lerogyott kezében a pohárral, és nagyot húzott belőle. Civilben volt, sötét öltönyt viselt fehér inggel és csíkos nyakkendővel, hiányzott róla a tányérsapka, a sráfok és a mellkasán keresztbefutó vállszalag, amiben annyiszor láttam ünnepélyeken, és amitől azonnal megszabadult, ahogy az esemény befejeződött. Látszólag lecsillapodott kissé, és rágyújtott egy cigarettára. Semmibe meredő tekintettel dohányzott, füstfelhőbe és saját gondolataiba merülve. Nem szóltam semmit, csak leültem a közeli fotelbe, keresztbe tettem a lábam, és vártam. Már a csikket is elszívta, előredőlt egy kicsit, hogy elnyomja a hamutartóban. És ebből a testtartásból végre rám emelte a tekintetét, és beszélni kezdett.

– Kidobtak. Holnap nyilvánosságra hozzák. Már elküldték a hírt a Hivatalos Állami Közlönynek és a sajtónak, hét-nyolc órán belül az utcákon lesz. Tudja hány szóval semmisítettek meg? Kilenccel. Megszámoltam, nézze.

A zakó zsebéből elővett egy kézzel írt feljegyzést. Elém tette, csak néhány sorból állt, amit fejből mondott fel.

– „Szolgálatai elismerése mellett megválik állásától don Juan Beigbeder Atienza, külügyminiszter.” Kilenc, ha nem vesszük a nevem előtt a dönt, ami valószínűleg rövidítve lesz, ha nem, akkor tíz szó. Aztán majd megjelenik a Caudillo. És kifejezi háláját a szolgálataimért, ez aztán mindennek a teteje!

Egy hajtásra kiitta a poharát, és én újra töltöttem.– Tudtam, hogy hónapok óta remeg alattam a talaj, de nem vártam, hogy ilyen gyorsan ér a

csapás. Se azt, hogy ilyen sértőn.Újabb cigarettára gyújtott, és tovább beszélt, miközben eregette a füstöt.– Tegnap délután felkerestem Francót az El Pardo palotában, hosszú találkozó volt,

kötetlen hangvételű, egy percig sem volt bíráló, és nem célzott lehetséges leváltásomra sem, és mindez annak ellenére, hogy az utóbbi időben sok volt a feszültség köztünk, mióta kezdtem nyilvánosan mutatkozni Hoare nagykövettel. Valójában nagyon elégedetten távoztam a találkozóról, azt hittem, hogy az ötleteimen töprengve hagytam magára, talán végre egy hangyányi hitelt adott a véleményemnek. Hogyan is képzelhettem volna, hogy alig teszem ki a lábam az ajtón, már élesíti is a kést, hogy másnap a hátamba vágja. Azért kértem tőle kihallgatást, hogy megbeszéljek vele néhány kérdést következő, Hitlerrel való találkozóját illetően Hendayában, tudva, micsoda megalázást jelent számomra a tény, hogy nem számított rám a kíséretben. Még így is szándékomban állt beszélni vele, átadni fontos információkat, amihez Canaris tengernagyon keresztül jutottam, aki az Abwehr, a német katonai hírszerzés feje. Tudja, hogy kiről beszélek?

– Igen, hallottam a nevét.– Ugyan a poszt melyet betölt, nem kelt éppen rokonszenvet, Canaris szívélyes,

karizmatikus ember, és remek vele a kapcsolatom. Mindketten a katonák azon furcsa fajzatai közé tartozunk, akik kissé érzelmesek, és egyáltalán nem szeretik az egyenruhát, kitüntetéseket és a kaszárnyát. Elvileg Hitler parancsnoksága alatt áll, de nem veti alá magát minden célkitűzésének, és elég független módon cselekszik. Olyannyira, hogy azt beszélik, Damoklész kardja ott függ az ő feje felett is, ahogy hónapokig az enyém felett is ott volt.

Felállt a helyéről, tett néhány lépést, és az erkélyhez lépett. A függönyök nem voltak behúzva.

– Ne menjen közelebb! - szóltam rá keményen. - Megláthatják az utcáról.Elkezdett fel-alá járkálni a nappali egyik végéből a másikba, miközben folyvást beszélt.

– Én Guillermo barátomnak hívom spanyolul, nagyon jól beszéli a nyelvünk, élt egy ideig Chilében is. Néhány napja összejöttünk a Casa Botínban, imádja a malacpecsenyét. Úgy vettem észre, hogy függetlenebb, mint valaha Hitler befolyásától, olyannyira, hogy az sem lepne meg, ha az angolokkal szövetkezne a Führer ellen. Arról beszélgettünk, hogy az lenne a legcélszerűbb, ha Spanyolország nem lépne be a háborúba a tengelyhatalmak oldalán, és ezért arra szántuk az ebédet, hogy összeállítsunk egy listát azokról a készletekről, amiket Francónak kell kérnie Hitlertől cserébe azért, hogy Spanyolország belép a háborús konfliktusba. Én pontosan ismerem hadászati szükségleteink, Canaris pedig tudja, hogy miben van hiány Németországban, így ketten összeállítottunk egy követelésjegyzéket, amit Spanyolországnak kell kérnie, mint elengedhetetlen feltételt a csatlakozáshoz, de amiről tudjuk, hogy Németország nincs olyan helyzetben, hogy teljesítse, még középtávon sem. A javaslat tartalmazott egy hosszú listát lehetetlen kérésekből, mint például területi követelések a francia Marokkóban, Oránban, mértéktelen mennyiségű gabona és fegyver, és Gibraltár bevétele csak spanyol katonák által, mindez, ahogy mondom, teljességgel elérhetetlen. Canaris arra is felhívta a figyelmem, hogy még nem tanácsos megkezdeni az újraépítését mindannak, ami a spanyol háborúban elpusztult, hogy jobb lenne hagyni, ahogy vannak a tönkretett vasúti síneket, a felrobbantott hidakat és a feltört utakat, hogy a németek tisztában legyenek vele, milyen szánalmas állapotban van az ország, és hogy milyen nehezen tudnának csapataik átkelni rajta.

Visszaült, és ivott egy korty konyakot. A szesz, szerencsére, ellazította. Én még mindig zavarban voltam, és nem értettem, miért keresett fel Beigbeder ilyen későn, és ilyen állapotban, hogy aztán olyan számomra idegen dolgokról meséljen, mint a találkozója Francóval vagy német katonai kapcsolatai.

– Hónom alatt mindezzel az információval érkeztem az El Pardó-ba, és részletesen előadtam a Caudillónak - folytatta. - Rettentő figyelmesen hallgatott, megtartotta a jegyzéket, és megköszönte a közbenjárásom. Annyira nyájas volt, hogy még utalást is tett a régi, szép időkre, amit együtt töltöttünk Afrikában. A Generalísimo és én sok-sok éve ismerjük egymást. Tudja? Az ő elmondhatatlanul csodálatos sógorán kívül, azt hiszem, én vagyok, elnézést, én voltam az egyetlen a kabinetből, aki tegezi. Franquito a Dicsőséges Nemzeti Mozgalom élén! Ki hitte volna? Nagy barátok soha sem voltunk, ez igaz, sőt, azt hiszem, soha nem tartott semmire sem. Nem értette, miért nem buzog bennem a katonai hév, és miért választok városi, hivatali küldetéseket, ha lehet külföldön. O sem nyűgözött le engem, most mit mondjak, mindig olyan komor, kardot nyelt és unalmas, túlbuzog benne a versenyszellem, rögeszméje az előléptetések és a ranglétra, elviselhetetlen egy alak, őszintén megmondom. Tetuanban együtt szolgáltunk, ő már őrnagy volt, én még csak kapitány. Akarja, hogy elmeséljek egy anekdotát? Alkonyaikor mi tisztek össze szoktunk gyűlni az Espana tér egyik kis kávézójában elfogyasztani egy-két pohár teát. Emlékszik azokra a kis kávézókra?

– Tökéletesen emlékszem - bólintottam. Hogyan is törölhetném ki a fejemből a kovácsoltvas székek látványát a pálmafák alatt, a marokkói rablóhús és a mentatea illatát, a középen álló, agyagcserepes és fehérre meszelt, mór boltíves pavilon körül komótosan sétáló dzsellabába és európai öltözékbe bújtatott alakokat.

Most először egy pillanatra elmosolyodott, a nosztalgia volt az oka. Újabb cigarettára gyújtott, és hátradőlt a kanapén. Szinte félhomályban beszélgettünk, csak az apró lámpa világított a nappali egyik sarkában. Én még mindig hálóköntösben, nem volt alkalmam elnézést kérni, és elszaladni átöltözni, nem akartam egy másodpercre sem magára hagyni, amíg nem szedte össze magát teljesen.

– Franco egy délután nem jött el, mi meg elkezdtünk feltételezéseket gyártani távolléte okáról. Arra jutottunk, hogy biztos szoknya után szalad, és elhatároztuk, hogy kinyomozzuk. Tudja, fiatal tisztek ostoba játéka, ha túl sok az idejük, és nincs igazán semmi nagy feladatuk. Szerencsét vetettünk, és nekem jutott, hogy kémkedjek utána. Másnap reggel megoldottam a

rejtélyt. Ahogy kilépett a kaszárnyából, követtem az óvárosba, láttam, hogy belép egy jellegzetesen arab4 házba. Ugyan nehezen tudtam csak elhinni, de azt képzeltem eleinte, * hogy egy muzulmán lánnyal van viszonya. Kitaláltam valami ürügyet, már nem is emlékszem, mit, és bementem utána. És tudja mit találtam? Hogy a mi emberünk arab leckéket vesz, hát ezzel foglalkozott! Mert a nagy, afrikai ezredes, Spanyolország híres és legyőzhetetlen vezére, a haza megmentője, nem beszél arabul, hiába minden erőlködés. Nem érti a marokkóiakat, de nem is érdeklik őt egy kicsit sem. Engem igen. Engem érdekelnek, nagyon is érdekelnek.

És meg is értetem magam velük, mert a testvéreim. Klasszikus arabul, cherja vagy a rifi kabilok nyelvjárásában, amiben éppen kell.

És ez rettenetesen zavarta Spanyolország legfiatalabb őrnagyát, az afrikai csapatok büszkeségét. És az, hogy éppen én kaptam rajta, hogy próbálja kiköszörülni a csorbát, még jobban bosszantotta. Hát ennyi a történet: fiatalság bolondság.

Mondott néhány mondatot arabul, amit nem értettem, mintha nyelvtudását akarná bemutatni. Mintha még nem hallottam volna róla. Kiitta a poharát, és én harmadszorra is teletöltöttem.

– Tudja, mit mondott Franco, mikor Serrano engem javasolt miniszternek? „Azt mondod, hogy tegyem meg Juanito Beigbedert külügyminiszternek?! De hát az egy kötöznivaló bolond!” Nem tudom, miért akasztotta rám, hogy bolond vagyok, biztosan azért, mert az ő lelke jéghideg, és bárki, aki egy cseppet is szenvedélyesebb nála, már az elmebaj határán jár. Én őrült? Minden meglehet.

Megint ivott. Alig nézett rám, miközben beszélt, végtelen monológ formájában dőlt belőle a keserűség. Beszélt, ivott, dohányzott egyszerre. Dühösen és levegőt sem véve, miközben én némán hallgattam, és képtelen voltam felfogni, miért meséli el nekem mindezt.

Soha kettesben nem voltunk, vagy csak nagyon keveset, és néhány mondatnál többet sosem váltottunk, ha Rosalinda nem volt jelen. Szinte minden, amit tudtam róla, azt barátnőm szájából hallottam. Mégis, életének és pályájának e különleges percében, abban a pillanatban, amely drasztikusan vetett véget egy korszaknak, valami ismeretlen okból engem választott bizalmasának.

– Franco és Serrano azt mondják, meg vagyok őrülve, egy nő ártalmas befolyása alatt állok. Mennyi hülyeséget kell még ilyenkor is hallgatnom, a fenébe! Éppen a sógorísimo fog majd nekem erkölcsből leckét adni, éppen ő, akinek a hites felesége hat vagy hét gyerekkel van otthon, miközben ő egy márkinő ágyában lopja a napot, akit aztán bikaviadalra visz a kabriójában. És ráadásul tervezik bevenni a büntető törvénykönyvbe a házasságtörést, szaftos tréfa, nem mondom! Persze, hogy szeretem a nőket, hogyne szeretném! Évek óta nem élek házaséletet a feleségemmel, de senkinek sem tartozom magyarázattal se az érzelmeimről, se hogy kivel fekszem le, és kivel kelek. Már csak az hiányozna! Voltak kalandjaim, annyi, amennyihez csak kedvem szottyant, hogy őszinte legyek. És akkor mi van? Talán olyan szokatlan ez a seregben vagy a minisztériumban? Nem. Olyan vagyok, mint mindenki, de ők gondoskodtak róla, 'hogy megbélyegezzenek: egy angol asszony mérgétől megkergült, léha, gátlástalan alak. Nagyon idiótának kell ehhez lenni. A fejemet akarták hűségük jeléül a németeknek, mint Keresztelő Szent Jánosét. Most megkapták, akkor legyenek vele boldogok! De ehhez nem kell, hogy még meg is tapossanak.

– Mit csináltak? - kérdeztem közbe.– Mindenféle rágalmat terjesztenek rólam, képtelen koholmányokat, hogy züllött

szoknyavadász vagyok, aki képes eladni a hazáját egy jó kis liezonért, már megbocsásson. Azt a hazugságot híresztelték, hogy Rosalinda boszorkányos hatalommal tart fogva, és arra kényszerít, hogy áruljam el a hazám, Hoare pedig megvesztegetett, és a tetuani zsidók pénzelnek németellenes hozzáállásomért cserébe. Parancsba adták, hogy éjjel-nappal megfigyeljenek, sőt már testi épségemért kezdtem aggódni, és ne higgye, hogy képzelődöm. És mindez csak azért, mert miniszterként megpróbáltam józanul cselekedni, és ezzel

összhangban képviselni elképzeléseimet: megmondtam nekik, hogy nem szakíthatjuk meg a kapcsolatot a britekkel és amerikaiakkal, mert tőlük függ a szükséges búza- és kőolaj-ellátás, hogy ez a szerencsétlen ország ne haljon éhen. Elmondtam újra és újra, nem hagyhatjuk, hogy Németország beleszóljon nemzeti ügyeinkbe, szembe kell szegülnünk beavatkozási politikájukkal, hogy nem származik belőle hasznunk, ha belebonyolódunk a háborúba az ő oldalukon, még a gyarmatbirodalomért sem, amiről azt hiszik, hogy megnyerhetjük vele. Azt hiszi, hogy a véleményemet akár egy pillanatig is fontolóra vették? Egy fenéket! Nemcsak hogy teljességgel semmibe vettek, hanem azzal vádoltak meg, hogy kitört rajtam az elmebaj, ha úgy vélekedem, hogy nem kereshetjük egy olyan sereg kegyeit, aki győzedelmesen masíroz át egész Európán. Hallotta a csodálatra méltó Serrano legfrissebb aranyköpését? Tudja, mit ismételget nyakra-főre? „Háborút akár kenyérrel, akár anélkül!” Na, hogy tetszik? De akinek elment az esze, az én vagyok, hogy nem sül le a bőr a képükről! Az ellenállásom a megbízatásomba került, és ki tudja, nem fogok-e az életemmel fizetni érte. Egyedül maradtam, Sira, egyedül. A miniszteri poszt, a katonai karrier, személyes kapcsolataim. Mindent, mindent magával rántott a sártenger. És most Rondába küldenek házi őrizetbe, és ki tudja, nem terveznek-e haditörvényszék elé citálni, aztán egy szép hajnalon falhoz állítanak, és vége.

Levette a szemüvegét, megdörzsölte a szemét. Fáradtnak tűnt. Elgyötörtnek. Öregnek.– Össze vagyok zavarodva, és kimerültem - suttogta. Aztán mélyet sóhajtott. - Mit nem

adnék, ha vissza lehetne térni időben, ha soha nem hagytam volna el az én boldog Marokkómat. Mit nem adnék, ha ez a rémálom soha nem kezdődött volna el. Csak Rosalindában találhatnék vigaszt, de ő elment. Ezért jöttem magához, hogy megkérjem, segítsen eljuttatni hozzá a híreimet.

– És most hol van?– Lisszabonban. Hirtelen kellett távoznia.– Miért? - kérdeztem ijedten.– Megtudtuk, hogy a Gestapo a nyomában van, és el kellett hagynia Spanyolországot.– És ön miniszterként nem tehetett semmit?– Én a Gestapóval? Se én, se senki, kedvesem. A kapcsolatom a német közegekkel nagyon

feszült volt az utóbbi időben, a követ és az emberei számára maga a kormány néhány tagja hozta tudomásukra véleményem, hogy ellenzem a háborúban való részvételünket, és ellene vagyok a túlzott spanyol-német barátságnak. Valószínűleg úgysem értem volna el semmit, hajó viszonyban vagyok velük, mert a Gestapo függetlenül működik, a hivatalos intézményeken kívül. Kiderítettük, hogy Rosalinda a listájukon van, valaki kiszivárogtatta.

Egy éjszaka alatt összepakolt, és elrepült Portugáliába, minden mást utána küldtem. Ben Wyatt, az amerikai tengerészeti attasé volt az egyetlen, aki kikísért minket a repülőtérre, igazán remek barát. Senki más nem tudja, hol van. Vagy legalábbis, senki más nem tudhatja. De most el akartam mondani önnek. Bocsásson meg, hogy ilyen késői órán rontottam be magához, és ilyen állapotban, de holnap elvisznek Rondába, és nem tudom, mennyi ideig nem fogok tudni kapcsolatot teremteni vele.

– Mit akar tőlem? - Végre sejtettem, mi e különös látogatás célja.– Gondoskodjon róla, hogy ezek a levelek eljussanak Lisszabonba a brit nagykövetség

futárpostájával. Jutassa el Alán Hillgarth-nak, tudom, hogy kapcsolatban áll vele - mondta, miközben három vastag borítékot húzott elő a zakója mélyéből. - Az utóbbi hetekben írtam ezeket, de olyan vasszigorral figyeltek, hogy nem mertem semmilyen csatornán feladni őket, gondolom, érti, hogy nem bízom a saját árnyékomban sem. Ma, hogy hivatalossá vált elbocsátásom, mintha tűzszünetet hirdettek volna, és kevésbé éberek. Ezért jöhettem el idáig úgy, hogy nem követtek.

– Biztos benne?– Teljesen, ne aggódjon - jelentette ki csillapítva félelmeimet.

– Taxival jöttem, nem akartam a hivatalos kocsit használni. Semmilyen jármű nem jött mögöttünk az úton, figyeltem. Gyalog pedig lehetetlen lett volna követni. A taxiban maradtam, amíg a házmester ki nem jött a kukával, csak akkor léptem be az épületbe, senki nem látott, ne izguljon.

– Honnan tudta, hol lakom?– Hogyne tudtam volna?! Rosalinda választotta ki a lakást, és folyamatosan beszámolt róla,

hogyan halad a berendezése. Nagyon boldog volt, hogy jön, és hogy együttműködik az országa ügyéért.

– Megint elmosolyodott zárt ajakkal, alig húzva el a szája szélét.– Nagyon szerettem, tudja, Sira? Nagyon-nagyon szerettem. Nem tudom, hogy látom-e

még az életben, de ha nem így lesz, akkor mondja ipeg neki, hogy az életemet adtam volna érte, ha ezen a szomorú estén magam mellett tudhatom. Nem baj, ha töltök még magamnak?

– Kérem, kérdeznie sem kell.Már nem tartottam számon, hány pohárral hajtott fel, öttel vagy hattal valószínűleg. A

következő korttyal szertefoszlott a melankolikus pillanat. Leengedett, és nem úgy nézett ki, mint akinek szándékában lenne elmenni.

– Rosalinda boldog Lisszabonban, már berendezkedett. És ismeri, lenyűgöző könnyedséggel képes alkalmazkodni a körülményekhez.

Rosalinda Fox... nincs még egy olyan ember, aki fel tud állni újra meg újra, és elölről kezdeni, ahányszor csak kell. Milyen szokatlan párost alkottak Beigbederrel! Milyen különbözőek voltak, és mégis mennyire kiegészítették egymást!

– Ha Lisszabonban jár, akkor menjen el meglátogatni, örülni fog, ha néhány napot önnel tölthet. A címe rajta van a leveleken, ne adja tovább, mielőtt le nem másolta.

– Igyekezni fogok, megígérem. Ön is készül Portugáliába? Mihez kezd, ha ennek vége?– Ha vége az őrizetnek? Nem tudom, lehet, hogy évekig is elhúzódik, sőt az is megeshet,

hogy nem kerülök ki onnan élve. A helyzet nagyon bizonytalan, azt sem tudom, milyen vádakat fognak felhozni ellenem. Lázadás, kémkedés, hazaárulás, akármilyen otrombaságot. De ha a barakah, az isteni áldás velem lesz, akkor azt hiszem, igen, külföldre mennék. Isten a megmondhatója, nem vagyok egy liberális politikus, de taszít az a nagyzási hóbortban szenvedő egyeduralom, amellyel Franco győzelemre jutott, az a szörny, amelyet nemzett, és mi mind együttműködtünk a táplálásában! El sem tudja képzelni, mennyire bánom, hogy a háború alatt Marokkóból én is hozzájárultam, hogy hatalmasra nőjön. Nem tetszik nekem ez a rendszer, egyáltalán nem tetszik. Azt hiszem, maga Spanyolország sem tetszik, vagy legalábbis nem tetszik ez a torzszülött, az egységes, nagy és szabad Spanyolország, amit megpróbálnak nekünk eladni. Életem nagyobb részét töltöttem országon kívül, mint belül, idegennek érzem itt magam, sok minden olyan távol áll tőlem.

– Mindig visszatérhet Marokkóba... - jegyeztem meg. - Rosa-1 indával.– Nem, oda már nem - felelte elutasítóan. - Marokkó a múlté. Ott nekem nincs jövőm.

Azok után, hogy főbiztos voltam, nem tölthetek be alacsonyabb tisztet. Ugyan sajog érte a szívem, de attól tartok, hogy Afrika életem egy lezárult fejezete. Szakmailag, akarom mondani, mert a lelkem mélyén mindig kötődni fogok oda, amíg csak élek. Inshallah. Ha Allah is úgy akarja.

– És akkor?– Minden katonai helyzetemtől függ, a Caudillo kezében vagyok, aki Isten kegyelméből

minden hadtest tábornoka, a Generalísimo. Az egész olyan bosszantó, mintha Istennek bármi köze lenne ezekhez a tekervényes ügyekhez. Az is lehet, hogy egy hónap múlva törli az őrizetem, de ugyanakkora az esélye annak is, hogy „szorítócsavar és sajtó” lesz a vége. Így írja alá Franco a kivégzéseket, amiket nyilvánosságra akar hozni. Ki jósolta volna meg húsz évvel ezelőtt, hogy életem egyszer Franquito markában lesz.

Megint levette a szemüvegét, hogy megdörzsölje a szemét, újratöltötte a poharát, és rágyújtott a következő cigarettára.

– Nagyon fáradt - mondtam. - Miért nem megy aludni?Egy elveszett gyermek pillantásával nézett rám. Ez az elveszett gyerek ötven évet cipelt a

hátán, a spanyol gyarmati közigazgatás legmagasabb posztját töltötte be, és egy miniszteri széket, ahonnan látványosat zuhant. Zavarba hozó őszinteséggel válaszolt.

– Nem akarok elmenni, mert elviselni sem bírom a gondolatát, hogy egyedül legyek abban a gyászos épületben, ami eddig hivatalos lakhelyemül szolgált.

– Maradjon itt aludni, ha akar - kínáltam fel a lehetőséget. Tudtam, hogy nagy vakmerőség részemről meghívni, töltse nálam az éjszakát, de gyanítottam, hogy ebben az állapotban bármilyen őrültséget képes lenne elkövetni, ha bezárnám előtte otthonom kapuit, és kitenném, hogy magányosan bóklásszon Madrid utcáin.

– Attól tartok, nem leszek képes egy szemhunyásnyit sem aludni- vallotta be szomorú félmosollyal -, de nagyon hálás lennék, ha hagyna egy percre

megpihenni, nem fogom zavarni, ígérem. Olyan ez, mint a menedék a vihar közepén, el sem tudja képzelni, milyen keserű a kitaszítottak magányossága.

– Érezze magát otthon. Hozok egy takarót, ha le akar feküdni. Vegye le a zakóját és a nyakkendőjét, és helyezze magát kényelembe.

Követte, az utasításaim, miközben én elmentem egy ágytakaróért. Amikor visszajöttem, már ingujjban volt, és újratöltötte a konyakos poharat.

– Ez az utolsó - mondtam határozottan, és elvittem a palackot.Odakészítettem neki egy tiszta hamutartót az asztalra, és egy takarót a kanapé támlájára.

Aztán melléültem, és lágyan megfogtam a karját.– Minden elmúlik, Juan Luis, csak adjon magának időt. Előbb vagy utóbb, de végül

minden elmúlik.A vállára hajtottam a fejem, ő pedig a kezemre tette a tenyerét. – Isten hallgassa meg, Sira, Isten hallgassa meg! - suttogta.Ott hagytam a kísérteteivel, és elmentem lefeküdni. Miközben végigballagtam a folyosón

szobám felé, hallottam, hogy arabul beszél magában, nem értettem, mit mond. Sokáig tartott, mire elaludtam, talán hajnali négy is volt, mire sikerült nyugtalan, furcsa álomba ringatnom magam. Arra ébredtem, hogy a folyosó mélyén becsukódik a bejárati ajtó. Az ébresztőórára néztem. Húsz perc múlva nyolcat mutatott. Beigbedert nem láttam soha többet.

42

A félelem, hogy követnek, mellékessé vált, mintha hirtelen minden jelentőségét vesztette volna. Mielőtt talán minden alapot nélkülöző feltételezéseimmel háborgattam volna Hillgarth-ot, kapcsolatba kellett vele lépnem azonnal, hogy eljutassam hozzá az információkat és a leveleket. Beigbeder helyzete sokkal fontosabb volt, mint saját félelmeim, miatta, barátnőm és mindenki miatt. Ezért másnap reggel ezer darabra téptem a szabásmintát, amelyen a követésemről ébredt gyanúnak adtam hangot, és egy másikkal helyettesítettem: ”Beigbeder tegnap este nálam. Minisztériumból ki, túlzottan ideges. Rondában házi őrizet. Életét félti. Levelek Mrs. Foxnak Lisszabonba követségi futárpostával. Sürgős utasítást várok.’'

Mérlegeltem a lehetőséget, hogy délben elmegyek az Embassyba, hogy felhívjam magamra Hillgarth figyelmét. Ugyan a miniszteri felmondás híre már kora reggel elérhette, tudtam, hogy az ezredestől hallott minden részlet nagy jelentőséggel bírhat a számára. Ráadásul, sejtettem, hogy minél előbb meg kell szabadulnom a Rosalindának szóló levelektől. Ismerve a feladót, biztos voltam benne, hogy azok a lapok jóval túlmutatnak a szerelmi levelezésen, és

dühödt politikai tartalommal töltött fegyverek kész arzenálja, amit semmi szín alatt sem szabad magamnál tartani. De szerda volt, és mint minden szerdán, jelenésem volt a szépségszalonban, ezért inkább a már megszokott üzenetközlő csatornát választottam, mintsem hogy riadót fújjak vészhelyzetet keltve, amivel csak néhány órát nyernék. Ezért kényszerítettem magam, hogy egész délelőtt dolgozzak, fogadtam két megrendelőt, étvágytalanul elmajszoltam valamit, és háromnegyed négykor elindultam otthonról a fodrászatba a selyemkendőbe csomagolt, feltekert szabásmintákkal a táskám mélyén. Esőre állt az idő, de inkább nem ültem taxiba, szükségem volt rá, hogy kicsit kiszellőztessem a fejem, és eloszlassam a rám telepedő ködöt. Séta közben felidéztem Beigbeder előző éjszakai, zavarba hozó látogatásának részleteit, és próbáltam kitalálni, hogy Hillgarth és emberei vajon milyen tervet dolgoznak ki, hogy átvegyék a leveleket. Gondolataimba merülve nem vettem észre, hogy bárki is követne, talán saját aggodalmaim kötöttek le annyira, hogyha követtek is, nem figyeltem fel rá.

Az üzenetek a szekrény mélyére kerültek anélkül, hogy a göndör hajú lány, aki a ruhatárféleségért felelt, a cinkosság leghalványabb jelét mutatta volna, mikor összeakadt a pillantásunk. Vagy bámulatos beépített ember volt, vagy sejtelme sem volt róla, mi folyik az orra előtt. A fodrásznők a már megszokott ügyességgel szolgáltak ki, ahogy minden héten, és miközben becsavarták már váll alá érő hajam, úgy tettem, mint aki a képes újság e havi számába merül. Nem mintha érdekelt volna ez a nőknek szóló kiadvány patikaszerekről, álszent tanulsággal végződő, mézédes történetekkel és gótikus székesegyházakról szóló, teljes riporttal, de elolvastam az első betűtől az utolsóig, le nem véve szemem a szövegről, hogy elkerüljem a közelben ülő vendégek pillantását, akiknek a fecsegése egyáltalán nem érdekelt. Ha nem valamelyik ügyfelemről volt szó - ami viszonylag gyakran megtörtént -, semmi érdekem nem fűződött hozzá, hogy beszédbe elegyedjek bárkivel is.

A szabásminták nélkül hagytam el a fodrászatot, tökéletes frizurával és még mindig felkavart lélekkel. A délután továbbra is borúsnak tetszett, de elhatároztam, hogy járok egyet, ahelyett hogy egyenesen hazamennék: inkább elfoglalom és távol tartom magam Beigbeder leveleitől, gondoltam, amíg nem kapok hírt Hillgarth-tól, hogy mihez kezdjek velük. Céltalan kószáltam az Alcalá utcán lefelé, a Gran Via irányában; eleinte nyugodt, biztonságos sétának ígérkezett, de ahogy haladtam előre, észrevettem, hogy sűrűsödik a tömeg a járdán, a jól öltözött járókelők cipőpucolókkal, csikkszedőkkel és fekélyeiket szégyenérzet nélkül mutogató, alamizsnaleső, nyomorék koldusokkal keveredtek. Ekkor ébredtem tudatára, hogy átléptem a Hillgarth által behatárolt kerületeket, és bizonyos értelemben veszélyes területre tévedtem, ahol esélyes, hogy összeakadjak valakivel, aki egykor ismerhetett. Valószínűleg soha nem sejtenék, hogy az elegáns, szürke gyapjúkabátba burkolózó nő lépett az egykori varrólány helyébe, de a biztonság kedvéért inkább betértem egy moziba, hogy így üssem el a délután hátralévő részét, és egyúttal ne mutatkozzak többet a kelleténél.

A mozi neve Zenepalota volt, a film címe pedig A Manderley-ház asszonya. Az előadás már megkezdődött, de nem zavart, a történet amúgy sem érdekelt, csak egy kis magányra vágytam, amíg eltelik annyi idő, hogy eljuttassák lakásomra az utasításokat a megteendő lépésekről. A jegyszedő az egyik utolsó oldalsorba vezetett, miközben Laurence Olivier és Joan Fontaine teljes sebességgel száguldottak végig egy kanyargós úton nyitott kocsijukkal. Ahogy hozzászokott szemem a sötétséghez, észrevettem, hogy a földszinti helyek gyakorlatilag megteltek, azonban az én soromat és a körülötte lévőket, talán mert messze volt, csak itt-ott pettyezte egy-két alak. Balra néhány párocska bújt meg, jobbra senki. Kis idő múlva azonban, alig néhány perccel érkezésem után, felfigyeltem rá, hogy valaki leült a sor szélére, alig tíz vagy tizenkét hellyel arrébb. Egy férfi. Egyedül. Egy magányos férfi, akinek az arcát nem tudtam kivenni a félhomályban. Egy közönséges alak, akire soha fel nem figyeltem volna, ha nem viselt volna felhajtott gallérú ballonkabátot, pontosan olyat, mint az

az egyén, aki több mint egy hete követett. Ballonkabátos, felhajtott gallérú férfi, akit, pillantása irányából következtetve, a film cselekményénél jobban érdekeltem én.

Hideg veríték verte ki a hátam. Hirtelen rájöttem, hogy feltételezésem nem volt alaptalan, hanem nagyon is valós. Ez az egyén miattam volt itt, valószínűleg a fodrászattól követett, de az is lehet, hogy már a lakásomtól, száz meg száz métereken át járt a nyomomban, megfigyelte, hogy jegyet váltok a pénztárban, végigmegyek az előcsarnokon, belépek a terembe, és megtalálom a helyem. Nem volt elég neki, hogy anélkül figyeljen meg, hogy észrevenném, hanem, ahogy megtalált, alig néhány méterre tőlem leült ő is, elvágva előlem a kijáratot. Én pedig elővigyázatlanul és gondterhelten Beigbeder felmondása miatt, az utolsó percben úgy döntöttem, nem osztom meg gyanúmat Hillgarth-tal, annak ellenére, hogy az utóbbi napokban egyre erősödött. Első gondolatom a szökés volt, de azonnal világossá vált, hogy sarokba vagyok szorítva. Nem tudtam kijutni a jobboldali folyosóra, ha ő ki nem enged; ha pedig a baloldalon akarok kimenni, akkor nem egy nézőt kellene megzavarnom, akik bosszúsan tiltakoznának, hogy fel kell kelniük vagy behúzniuk a lábuk, hogy én kiférjek, ami elég időt adna az ismeretlennek, hogy elhagyja ülőhelyét, és a nyomomba eredjen. Ekkor eszembe jutott Hillgarth tanácsa az amerikai követségen elköltött ebéd alatt: ha gyanítani kezdeném, hogy követnek, akkor őrizzem meg nyugalmam, lélekjelenlétem és természetes viselkedésem.

A ballonkabátos furcsa arcátlansága azonban nem ígért semmi jót, ami eddig rejtett, ravasz követés volt, az most hirtelen kihívó szándéknyilvánítássá fajult. Itt vagyok, hogy lásson, mintha ezt mondta volna szavak nélkül. Tudja meg, hogy figyelem, és tudom, merre jár, jobb, ha tisztában van vele, hogy könnyedén be tudok avatkozni az életébe, látja, ma úgy döntöttem, hogy követem a moziba is, elzárom a kijáratot, holnap pedig azt csinálok önnel, amit akarok.

Úgy tettem, mintha nem figyelnék rá, és igyekeztem a filmre összpontosítani, de nem sikerült. A jelenetek összefüggéstelenül, minden értelem nélkül futottak a szemem előtt: egy komor, nagy, méltóságteljes ház, egy gonosz tekintetű házvezetőnő, a főszereplő, aki mindig helytelenül viselkedik, és egy lenyűgöző asszony szelleme a levegőben úszva. Az egész terem csüngött a vásznon, de engem valami sokkal sürgetőbb ügy kötött le. Miközben teltek a percek, és a vásznon fekete-fehér és szürke képek váltakoztak, én hajamat néhányszor arcom jobb felére fésültem, és a takarásból próbáltam meglesni az ismeretlent. Nem sikerült kivennem a vonásait, a távolság és a sötétség megakadályozott benne. Viszont kialakult közöttünk egy furcsa, néma, feszült kapcsolat, mintha összekötne minket a filmet illető, közös érdektelenség. Egyikünk sem fojtotta vissza a lélegzetét, amikor a névtelen főszereplő eltörte azt a bizonyos porcelánfigurát, nem éreztünk rémületet, amikor a házvezetőnő megpróbálta meggyőzni, vesse magát a mélybe, akkor sem fagyott meg ereinkben a vér, mikor kiderült, hogy talán maga Maxim de Winter volt hidegszívű feleségének gyilkosa.

A lángoló Manderley-ház után megjelent a vége felirat, és a termet elöntötte a fény. Ösztönösen azonnal eltakartam az arcom, valami képtelen okból kifolyólag azt gondoltam, hogy üldözőm szemében sérülékenyebbé tesz a sötétség hiánya. Lehajtottam a fejem, és hagytam, hogy a hajam az arcom elé hulljon, aztán úgy tettem, mintha keresnék valamit a táskámban. Amikor végre felemeltem a tekintetem néhány centimétert, és jobbra pillantottam, a férfi már eltűnt. A nézőtéren maradtam, amíg a mozivászon ki nem fehéredett, a rémület a gyomorszájamat szorította. Felgyúltak a fények, az utolsó nézők is elhagyták a termet, bejöttek a jegyszedők feltakarítani a székek közül a szemetet és az ottfelejtett tárgyakat. Még mindig óvakodva, de csak ekkor szedtem össze a bátorságom, hogy felálljak.

A nagy előcsarnok zsúfolt volt és zajos, az utcán zápor söpört végig, és a nézők arra várva, hogy elindulhassanak, egybezsúfolódtak a következő előadásra összegyűlt tömeggel. Egy távolabb eső sarokban félig elbújtam egy oszlop mögé, a tolongás, hangoskodás és az ezernyi cigaretta eregette, sűrű dohányfüstben láthatatlannak és pillanatnyilag biztonságban éreztem

magam. De törékeny biztonságérzetem alig tartott egy-két percig, amíg a tömeg oszlani nem kezdett. Az újonnan érkezettek végre bemehettek a terembe, hogy elmerüljenek a de Winter család és szellemeik viszontagságaiban, a többiek pedig - az előrelátóak esernyő és kalap védelmében, a könnyelműek magasba emelt zakóval és kettényitott újsággal a fejük felett, a legbátrabbak pedig nagy elszántsággal - szép lassan elhagyták a mozi mesés világát, és kiléptek az utcára, hogy szembenézzenek a mindennapok valóságával, amelyet azon az őszi estén az égből kíméletlenül zuhogó, sűrű vízfüggöny jelentett.

Taxit fogni előre vesztett csatának ígérkezett, így hát az előttem járó száz meg száz sorstárshoz hasonlóan, én is összeszedtem a bátorságom, és fejemet az árva selyemkendővel betakarva, kabátgallérom felhajtva indultam haza a zuhogó esőben. Megszaporáztam a lépteim, és alig vártam, hogy mielőbb hazaérjek, menedéket találjak nemcsak a zápor, de gyaloglás közben meg-megrohanó, tucatnyi gyanú elől is. Állandóan hátrafordítottam a fejem, hirtelen úgy éreztem, követnek, aztán meg, hogy már nem. Minden ballonkabátos alak látványa szaporább léptekre késztetett, még ha körvonala nem is egyezett meg a férfiéval, akitől tartottam. Valaki elsietett mellettem, éreztem, hogy akaratlanul végigsimít a karomon, futásnak eredtem, és egy már bezárt patika kirakat elé húzódtam be. Egy koldus megrántotta a kabátom ujját kegyelemért könyörögve, de alamizsna helyett csak egy ijedt sikoltást kapott. Próbáltam néhány tiszteletet keltő házaspár lépteit követni, amíg gyanús nem lett nekik kényszeres közelségem, és ők maguk ott nem hagytak. A tócsákból felcsapott a sár a harisnyámra, és cipőm sarka a lefolyónyílásba akadt. Sietve és szorongva vágtam át az utcákon, alig vetve ügyet a forgalomra. Az egyik kereszteződésben egy kocsi fényszórója világított meg, kicsit arrébb egy háromkerekű robogó dudált rám, és majdnem elütött a villamos. Alig néhány méterrel később éppen csak el tudtam ugrani egy sötét kocsi elől, amely valószínűleg nem látott meg az esőben. Vagy talán igen.

Átázva és kifulladva érkeztem haza, a kaputól néhány méterre a házmester, az éjjeliőr, néhány szomszéd és öt-hat bámészkodó verődött össze, hogy felmérjék, mekkora kárt okozott a pincébe becsurgott eső. Kettesével szaladtam fel a lépcsőn anélkül, hogy bárki észrevett volna, miközben a kulcsot kerestem, letéptem fejemről az átázott selyemkendőt, megkönnyebbültem, hogy megérkeztem anélkül, hogy összefutottam volna üldözőmmel, és csak arra vágytam, hogy elmerüljek egy kád forró fürdőben, lemossam bőrömről a hideget és a rettegést. De csak rövid ideig tartott a megkönnyebbülés. Csak addig, amíg elértem az ajtóig, beléptem, és megláttam, mi történt.

Hogy a nappaliban ég a lámpa, mikor a lakásban sötétnek kellett volna lennie, nem volt megszokott, de lehetett rá találni magyarázatot, habár Donã Manuela és a lányok minden fényt le szoktak oltani, mielőtt elmennek; lehet, hogy aznap délután elfelejtettek még egyszer végigfutni lakáson. Ezért nem a villanyfény volt, amit szokatlannak találtam, hanem, ami a bejáratnál várt. Egy ballonkabát. Világos, férfiballonkabát. A fogasra akasztva, a víz baljós egykedvűséggel csöpögött belőle.

43

Gazdája a nappaliban ülve várt. Semmit sem tudtam kinyögni egy hosszú percig, ami mintha egy örökkévalóságig tartott volna. Váratlan látogatóm sem szólalt meg azonnal. Csak farkasszemet néztünk az emlékek és érzések kibogozhatatlan zűrzavarában.

– Tetszett a film? - kérdezte végül.Nem válaszoltam. Ott ült előttem a férfi, aki napok óta követett. Ugyanaz, aki öt évvel

ezelőtt egy hasonló ballonkabátba burkolózva sétált ki az életemből, ugyanaz a hát, amely egy

írógépet cipelve tűnt el a ködben, amikor megtudta, hogy elhagyom, mert beleszerettem valaki másba. Ignacio Montes, első vőlegényem, visszatért az életembe.

– Micsoda fejlődés! Nem, Sirita? - folytatta, miközben felállt, és hozzám lépett.– Mit csinálsz itt, Ignacio? - nyögtem ki végül suttogva.Még nem vettem le a kabátom, és éreztem, ahogy a víz a lábamra csöpög, apró tócsákat

képezve a padlón. De nem mozdultam.– Hozzád jöttem - felelte. - Szárítkozz meg, öltözz át, beszélnünk kell!Mosolygott, de a mosolya azt mondta, hogy a fenének van kedve mosolyogni. Ekkor

rájöttem, hogy alig néhány méter választ el a bejárattól, talán megpróbálhatnék elmenekülni, hármasával a lépcsőn le a kapuig, ki az utcára, és rohanás. Elvetettem az ötletet, sejtettem, hogy nem áll érdekemben helytelenül reagálni, mielőtt megtudnám, mivel állok szemben, ezért egyszerűen mellé léptem, és az arcába néztem.

– Mit akarsz, Ignacio? Hogy találtál rám, minek jöttél, miért kémkedsz utánam?-Csak lassan, Sira, lassan! Egyesével tedd fel a kérdéseid, ne há-borogj! De először, ha

nem bánod, jobb szeretném, ha kényelembe helyeznénk magunkat. Kicsit elfáradtam, tudod? Tegnap este a szokásosnál is tovább fenn voltam miattad. Nem baj, ha töltök magamnak egy pohárkával?

– Régebben nem ittál - mondtam, igyekezve megőrizni a nyugalmam.Hideg kacaj hasított végig a nappalin, mint egy élesre fent szabászolló.– Micsoda emlékezőtehetség! Amennyi izgalmas dolog eshetett meg veled az elmúlt

néhány évben, igazán hihetetlen, hogy észben tartasz ilyen jelentéktelen részleteket.Igen hihetetlen volt, de emlékeztem. Erre és még sok minden másra. A hosszú, délutáni

kószálásokra, és a táncra az utcabálokon a lampionok alatt. Hogy milyen bizakodó volt, és mennyire gyöngéd, és emlékeztem saját magamra, mikor még nem voltam több egy egyszerű varrólánynál, akinek nem kínált többet az élet, mint hozzámenni a férfihoz, akinek jelenléte most félelemmel és bizonytalansággal töltött el.

– Mit akarsz inni? - kérdeztem végül. Igyekeztem, hogy a hangom higgadtan csengjen, és ne mutassam ki nyugtalanságom.

– Whiskyt. Konyakot. Mindegy. Amivel a vendégeidet szoktad kínálni.Töltöttem neki egy pohárral, az utolsó cseppeket sajtolva ki az üvegből, amit előző este

Beigbeder szinte kiivott. Alig maradt benne néhány ujjnyi. Mikor visszafordultam, megállapítottam, hogy közönséges, szürke öltönyt visel, de anyaga és szabása jobb volt, mint azé, amit jegyességünk alatt hordott, azonban rosszabb minőségű, mint azok a felöltők, amiket az utóbbi időben a környezetemben élő férfiak viseltek. A poharat az asztal egyik végében hagytam, és csak ekkor vettem észre a doboz Embassy bonbont ezüstpapírba csomagolva és feltűnő rózsaszín szalaggal átkötve.

– Egy rajongód kis figyelmessége - mondta ujját végighúzva a dobozon.Nem válaszoltam. Nem voltam képes, bennem akadt a lélegzet. Tudtam, hogy a váratlan

ajándék csomagolásának egyik hajlatában ott lapul Hillgarth rejtjeles üzenete. Egy üzenet, amit rajtam kívül senki nem vehetett észre.

Leültem tőle távol, a kanapé egyik sarkába, feszülten és még mindig csuromvizesen. Úgy tettem, mintha egyáltalán nem érdekelnének a bonbonok, és némán Ignacióra meredtem, miközben kifésültem nedves hajam az arcomból. Ugyanolyan sovány volt, mint régen, de a tekintete nem ugyanaz volt. Az első ősz hajszálak már megjelentek a halántékán, pedig alig múlt harminc. Karikás volt a szeme, ráncok futottak a szája szegletében, és tekintete fáradtságot sugárzott, mint akinek nem túl nyugalmas az élete.

– Nahát, nahát, Sira, mennyi idő eltelt!– Öt év - pontosítottam szárazon. - És most, kérlek, mondd el, mi hozott ide.

– Sok minden - válaszolta. - De előtte szeretném, ha száraz ruhát vennél. És mikor visszajössz, hozd magaddal a papírjaidat. Gondoltam, ami jelen helyzetedet illeti, otromba dolog lett volna a mozi bejáratában igazoltatni téged.

– És miért kellene megmutatnom neked a papírjaimat?– Mert azt hallottam, hogy most marokkói állampolgár vagy.– És ez téged mit érdekel? Semmi jogod az életemben kutakodni.– Ki mondta, hogy nem?– Benned és bennem nincs semmi közös. Én már másik ember vagyok, Ignacio, semmi

közöm hozzád, és senkihez se abból az időből, amit együtt töltöttünk. Sok minden történt az életemben az elmúlt években, és már nem az vagyok, aki voltam.

– Egyikünk sem az, aki volt. Senki sem az, aki volt, egy olyan háború után, mint a miénk.Csend telepedett közénk. Mint megbolondult sirályok reppent fel bennem a múlt ezernyi

képe, ezernyi érzés, mely egymásnak csapódott, és nem tudtam kordában tartani őket. Szemben velem ült a férfi, aki gyermekeim apja lehetett volna, egy rendes ember, aki mást sem tett, mint csodált, és akinek tőrt döftem a lelkébe. És szemben velem ült az is, aki legszörnyűbb ellenségemmé válhatott, aki talán már öt éve ápolgatja magában a haragot, és készen állhat bármire, hogy megfizessek árulásomért. Feljelenthet, megvádolhat, hogy nem az vagyok, akinek vallom magam, és elérheti, hogy felbukkanjanak adósságaim a múltból.

– Hol töltötted a háborút? - kérdeztem szinte félve.– Salamancában. Elmentem meglátogatni anyámat néhány napra, és ott ért a felkelés. A

nacionalistákhoz álltam, nem volt más választásom. És te?– Tetuanban - mondtam, végig sem gondolva. Talán nem kellett volna ilyen nyíltnak

lennem, de már késő volt elhallgatni. Furcsa mód szemmel láthatóan elégedett volt válaszommal. Halovány mosolyra húzódott a szája.

– Világos - morogta. - Világos, így már minden érthető.– Mi az, ami érthető?– Valami, amit meg kellett tudnom rólad.– Neked nem kell megtudnod rólam semmit se, Ignacio. Neked egy dologra van szükséged,

hogy elfelejts, és békén hagyj!– Nem tehetem! - vágta oda.Nem kérdeztem meg, miért. Attól féltem, hogy magyarázatot követel, hogy a szememre

hányja, elhagytam, és a fejemre olvassa, mekkora fájdalmat okoztam neki, vagy ami még ennél is rosszabb, attól féltem, hogy azt mondja, még mindig szeret, és könyörög, térjek vissza hozzá.

– El kell menned, Ignacio, ki kell verjél engem a fejedből!-Nem tehetem, kedves Sira - ismételte szemernyi gúnnyal a hangjában. - Semminek sem

örülnék jobban, mint hogy soha többet ne kelljen gondolnom a nőre, aki tönkretett, de nem tehetem. A belügyminisztérium állambiztonsági főosztályán dolgozom. Feladatom a határunkat átlépő külföldiek megfigyelése és követése, főleg azoké, akik Madridban telepednek le látszólag hosszabb időre. És te közéjük tartozol. Kiemelt helyen.

Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek.– Mit akarsz tőlem? - kérdeztem, mikor végre szóhoz jutottam.– A papírjaidat - követelte. - Útlevelet, vámhatósági engedélyeket, mindent, ami ebben a

lakásban külföldről származik, de előtte öltözz át!Hangja hidegen csengett, magabiztosan, mint egy szakemberé. Teljesen más volt, mint a

gyengéd, szinte gyermeki Ignacio, akit az emlékeimben őriztem.– Tudnád igazolni magad? - kérdeztem halkan. Éreztem, hogy nem hazudik, de időt

akartam nyerni, hogy felfoghassam a nyilvánvalót.

Zakója belső zsebéből kihúzott egy tárcát. Kihajtotta azzal a kezével, amelyikben tartotta, gyakorlott mozdulattal, mint aki hozzá van szokva, hogy újra és újra igazolja magát. Valóban, fényképe és neve mellett ott állt a beosztása és a szervezet neve, amit említett.

– Egy perc - mondtam halkan.A szobámba mentem, a szekrényből kiakasztottam egy fehér blúzt és egy kék szoknyát,

aztán kihúztam a fehérneműs fiókot, hogy száraz ruhát vegyek elő. Ujjam ekkor Beigbeder leveleibe akadt, amit az összehajtogatott kombinék alá rejtettem. Néhány másodpercet haboztam, mit is csináljak velük: hagyjam-e ott, ahol vannak, vagy keressek hirtelen biztonságosabb helyet. Mohó tekintetem végigfuttattam a szobán: talán a szekrény tetején jobb helye lesz, vagy a matrac alatt? Esetleg az ágynemű közt. Vagy a toalettasztal tükre mögött. Vagy az egyik cipős dobozban?

– Siess, kérlek! - kiáltotta Ignacio a lakás végéből.Belöktem a leveleket a fiók mélyére, és teljesen betakartam őket fél tucat fehérneművel,

aztán belöktem a fiókot. Bármelyik rejtekhely lehet épp olyan jó vagy épp olyan rossz, mint ez, inkább nem kísértem a szerencsét. Megtörölköztem, átöltöztem, elővettem az útlevelem az éjjeliszekrényből, és visszamentem a nappaliba.

– Arish Agoriuq - olvasta lassan, miután átadtam neki. - Született Tangerben, lakóhelye Tanger. És ugyanaznap született, mint te, micsoda egybeesés!

Nem válaszoltam. Hirtelen iszonyatos hányinger fogott el, alig tudtam visszafojtani.– Azt lehet tudni, minek köszönhető, hogy állampolgárságot váltottál?Egy szempillantás alatt összeállt fejemben a hazugság. Soha nem gondoltam volna, se én,

se Hillgarth, hogy ilyen helyzetbe kerülök.– Ellopták az útlevelem, és a háború kellős közepén nem tudtam Madridból új papírokat

igényelni. Egyik barátom elintézte, hogy megkapjam a marokkói állampolgárságot, és így minden gond nélkül utazhassak. Nem hamis az útlevél, magad is meggyőződhetsz róla.

– Már megtettem. És a név?– Azt mondták, jobban teszem, ha megváltoztatom, hogy olyan arabos legyen.– Arish Agoriuq? És ez arabul van?– Ez cherja - hazudtam. - A Rifben élő kabilok nyelvjárása -tettem hozzá felidézve

Beigbeder előadását.Néhány pillanatig hallgatott, de nem vette le rólam a szemét.A gyomrom még mindig forgott, de higgadtságot erőltettem magamra, hogy ne kelljen

kiszaladnom a mosdóba.- Tudnom kell azt is, mi a célja madridi tartózkodásodnak - szólított fel végül.– Munka. Varrók, mint mindig - feleltem. - Ez egy szabászat.– Vezess körbe!Betessékeltem a következő helyiségbe, a feltekert vég anyagokra, rajzokra és divatlapokra

mutattam némán. Aztán végigvezettem a folyosón, és benyitottam minden helyiség ajtaján. A makulátlan tiszta próbafülkékbe. Az ügyfelek mosdójába. A szövetekkel, szabásmintákkal és félig kész ruhákba öltöztetett próbababákkal zsúfolt varróműhelybe. A vasalószobába, ahol számos darab várt a sorára.

És végül a raktárba. Együtt haladtunk, egymás mellett, ahogy egykor az élet útját jártuk. Eszembe jutott, hogy akkoriban egy fejjel magasabb volt nálam, most kisebbnek tűnt a különbség. De nem az emlékezetem csalt meg. Amikor én még csak varrótanonc voltam, ő pedig hivatalnokjelölt, ritkán hordtam magas sarkút, ám öt évvel később, cipőmnek köszönhetően megnőttem.

– Mi van a folyosó végén? - kérdezte.– A hálószobám, két fürdő, és négy szoba, kettő a vendégeknek, a másik kettő üres.

Mellette étkező, konyha és cselédszobák - daráltam.– Látni akarom.

– Minek?– Nem kell, hogy megindokoljam.– Rendben - válaszoltam visszafogottan.Megmutattam neki a szobákat, egyiket a másik után összeszorult gyomorral, olyan közönyt

tettetve, ami fényévekre volt valós lelkiállapotomtól, és azon voltam, hogy ne vegye észre kezem remegését a villanykapcsolókon és kilincseken. Beigbeder Rosalindának szóló levelei a hálószobái szekrényben feküdtek a fehérnemű alatt, és rogyadozni kezdett a lábam, ha arra gondoltam, hogy kedve szottyanhat kihúzni a fiókokat, és netán megtalálja. Belépett, és én összeszorult szívvel figyeltem, ahogy egykedvűen körbejárja a szobát. Tettetett érdeklődéssel lapozott bele az éjjeliszekrényemen fekvő regénybe, de ott hagyta. Aztán ujját végighúzta az ágy végén, felemelt egy kefét a toalettasztalkáról, és egy pillanatra kitekintett az erkélyen. Reméltem, hogy ezzel be is fejezi a látogatást, de nem így tett. Még hátra volt, amitől a legjobban tartottam. Kinyitotta a szekrény egyik ajtaját, ahol a meleg holmit tartottam. Megtapogatta az egyik kabát ujját, a másiknak az övét, aztán bezárta. Kitárta a következő ajtót, és én visszafojtottam a lélegzetem. Egy sor fiók tárult fel előtte. Kihúzta az elsőt: kendők. Felemelte az egyik csücskét, a másikét, és még egyet, aztán betolta a fiókot. Kihúzta a másodikat, és nagyot nyeltem: harisnyák. Becsukta. Amikor ujjai a harmadikhoz értek, éreztem, hogy a padló meginog a lábam alatt. Ott, selyemkombinéim rejtekében hevertek a kéziratok, amelyek részletesen, első személyben fejtik ki a sok szóbeszédre okot adó miniszterváltás körülményeit, amelyről egész Spanyolország beszélt.

– Azt hiszem, túl messzire mész, Ignacio - rebegtem.A fogantyún nyugtatta a kezét még néhány pillanatig, mintha azon töprengene, hogyan

tovább. Forróság öntött el, aztán hideg, szorongás, szomjúság. Éreztem, közel a vég. Láttam, hogy széthúzódnak az ajkai, és beszélni fog. Tovább, mondta. Becsukta a szekrényajtót, miközben én elfojtottam megkönnyebbült sóhajom, és az iszonyatos vágyat, hogy felzokogjak. Ahogy tudtam, tovább színleltem, magamra öltve a kényszerű idegenvezető szerepét. Megnézte a fürdőt, ahol tisztálkodni szoktam, az asztalt, ahol enni, a kamrát, ahol az élelmiszert tartottam, a teknőt, amiben a lányok a ruhát mosták. Talán az irántam érzett tiszteletből nem kutakodott tovább, vagy egyszerű szeméremérzetből, vagy mert munkája előírt bizonyos határokat, amit nem mert átlépni, nem tudtam meg az okát soha. Egy szó nélkül tértünk vissza a nappaliba, és én hálát adtam az égnek, hogy a házkutatás nem volt alaposabb.

Ugyanoda ült le, én vele szembe.– Minden rendben?– Nem - jelentette ki kereken. - Semmi sincs rendben. Semmi.Behunytam a szemem, erősen összeszorítottam, és kinyitottam újra.– Mi az, ami nincs rendben?– Semmi, semmi sem úgy van, ahogy lennie kellene.Hirtelen halovány remény csillant meg előttem.– Mire számítottál, Ignacio, hogy mit találsz? Mit akartál itt találni, amit nem találtál?Nem felelt.– Azt hitted, hogy ez csak egy fedő vállalkozás, igaz?Most sem felelt, de a beszélgetést saját területére terelte, és kezébe ragadta a vezetést.– Jól tudom, ki találta ki ezt az egész színjátékot!– Milyen színjátékot? - kérdeztem.– Ezt a díszletszabászatot.– Ez nem díszlet. Itt komoly munka folyik. Napi több mint tíz órát dolgozom, heti hét nap.– Erősen kétlem - mondta keserűen.Felálltam, és a fotel mellé léptem, ahol ült. Leültem a karfára, és megfogtam a bal kezét.

Nem állt ellen, nem is nézett rám. Végighúztam ujjait a tenyeremen, saját ujjaimon, lassan,

hogy érezze a bőrén az én bőröm minden milliméterét. Csak a munkám bizonyítékát akartam neki megmutatni, a megkeményedett, érdes bőrt, amit az olló, a tű és a gyűszű hagyott a kezemen a hosszú évek során. Éreztem, hogy a simításomtól összerázkódik.

– Ez egy dolgozó nő keze, Ignacio. El tudom képzelni, minek tartasz, és mit hiszel, mivel foglalkozom, de azt akarom, tudd, ez a két kéz nem egy kitartott nő keze. Lelkem mélyéből sajnálom, hogy fájdalmat okoztam neked, nem tudod, mennyire sajnálom. Nem bántam jól veled, de ez már a múlté, és nem lehet visszacsinálni. Nem fogsz elérni semmit sem azzal, ha az életemben kutakodsz, és kísérteteket látsz, ahol nincsenek.

Ujjaim már nem simogatták az övét, de a kezét a kezemben tartottam. Jéghideg volt. Szép lassan felmelegedett.

– Szeretnéd tudni, mi lett velem, miután elmentem? - kérdeztem halkan.Szó nélkül bólintott. Nem nézett rám továbbra sem.– Tangerbe mentünk. Terhes lettem, és Ramiro elhagyott. A gyereket elvesztettem.

Hirtelen egyedül találtam magam idegen földön, betegen, egy fillér nélkül, adósságokkal terhelten, amit ő vett fel a nevemben, és nem volt egy hely, ahol a fejemet álomra hajtsam. A rendőrség a nyomomban volt, rettenetesen féltem, és a törvényesség határán lévő ügyekbe keveredtem. Aztán szabászatot nyitottam egy barátnőm segítségével, és újra varrni kezdtem. Éjt nappallá téve dolgoztam, és lettek barátaim is, nagyon különböző emberek. Megismertem egy férfit, akibe bele tudtam volna szeretni, és akivel talán boldog lehettem volna, egy külföldi újságírót, de tudtam, hogy előbb vagy utóbb távoznia kell, és ellenálltam a vágynak, hogy újra párom legyen a szenvedéstől félve, és attól, hogy újraélem azt a rettenetes szakítást, amikor Ramiro nélkülem kelt útra. Most visszatértem Madridba, egyedül, és dolgozom továbbra is, láttad, mi van ebben a lakásban. És ami kettőnk között történt, azért megbűnhődtem, efelől ne legyen egy szemernyi kétséged sem. Nem tudom, hogy ez kielégít-e, vagy sem, de biztos lehetsz benne, hogy azért a sok fájdalomért, amit neked okoztam, drágán megfizettem. Ha létezik isteni igazságszolgáltatás, akkor a lelkiismeretem tiszta, tudva, hogy aközött amit én tettem veled, és amit ellenem elkövettek, a mérleg ki van egyetlenítve, alaposan.

Nem tudtam, hogy amit mondtam, volt-e rá valamilyen hatással, megnyugtatta-e, vagy csak még jobban összezavarta. Néhány percig hallgattunk, keze két tenyerem közt, testünk közel egymáshoz, érezve egymás jelenlétét. Kis idő múlva felálltam, és visszaültem a helyemre.

– Mi közöd van neked Beigbeder miniszterhez? - tudakolta követelőzve. Hangja már nem csengett ridegen. Sem hidegen, de nem is erőtlenül, valahol félúton volt a néhány pillanattal ezelőtt megosztott bensőségesség és a korábbi, végtelen távolság között. Éreztem, erőltetnie kell, hogy újra hivatalos hangnemet üssön meg. De azt is észrevettem, hogy sajnos, ez nem került nagy fáradtságába.

– Juan Luis Beigbeder egy barát a tetuani időkből.– Milyen barát?– Nem a szeretőm, ha erre gondolsz.– Tegnap veled töltötte az estét.– Nálam, de nem velem. Nem hiszem, hogy be kellene számolnom neked a

magánéletemről, de inkább elmagyarázom, hogy ne maradjanak benned kételyek: Beigbeder és köztem semmiféle szerelmi viszony nincs. Tegnap este nem feküdtünk le. Se tegnap este, se semmikor. Engem nem tart ki semmiféle miniszter.

– Akkor miért?– Miért nem feküdtünk le, vagy miért nem tart ki engem semmiféle miniszter?– Miért jött ide, és maradt itt reggel nyolcig?– Mert akkor tudta meg, hogy elbocsátották, és nem akart egyedül lenni.

Felállt, és az egyik erkélyhez lépett. Kezét nadrágzsebébe süllyesztve beszélt tovább, miközben kinézett az ablakon.

– Beigbeder egy idióta. Áruló, eladta magát a briteknek, őrült, aki egy angol kurva pinája után szalad.

Kedvetlenül nevettem. Felálltam, és mögé léptem.– Neked fogalmad sincs semmiről, Ignacio. Akárkinek a parancsára is dolgozol a

Belügyminisztériumban, bárki is bízott meg vele, hogy rettegésben tartsd a Madridban megforduló, összes külföldit, valójában elképzelésed sincs, kicsoda Beigbeder ezredes, és miért viselkedett úgy, ahogy viselkedett.

– Tudom, amit tudnom kell.– Mit?– Hogy hazájához hűtlen összeesküvő. És teljesen alkalmatlan miniszternek. Ezt mondja

róla mindenki, a sajtóval kezdve.– Mintha ebben a sajtóban bárki is megbízhatna... - jegyeztem meg némi iróniával.– És kiben lehet megbízni, ha a sajtóban nem? Talán a te külföldi barátocskáidban?– Talán. Többet tudnak, mint ti.Megfordult, és határozott léptekkel elém állt, alig egy arasznyira az arcomtól.– Mit tudnak? - kérdezte rekedten.Éreztem, hogy jobb, ha nem mondok semmit, hagytam, hogy folytassa.– Tudják, hogy el tudom intézni, még ma hajnalban deportáljanak téged? Tudják, hogy el

tudom intézni, hogy letartóztassanak, és az egzotikus, marokkói útleveledből értéktelen fecni legyen, hogy bekötött szemmel vigyenek ki az országból anélkül, hogy bárki is megtudná? A te Beigbeder barátocskád már nincs a kormányban, pártfogó nélkül maradtál!

Olyan közel állt hozzám, hogy tökéletes élességgel láttam, menynyit nőtt a borostája a reggeli borotválkozás óta. Figyeltem, ahogy ádámcsutkája fel-lejár, miközben beszél, láttam ajkai legapróbb mozdulatát is, melyek annyiszor csókoltak meg, és most nyersen sorolták a fenyegetéseket.

Válaszoltam, mindent egy lapra téve fel. Egy lapra, mely éppoly álságos volt, mint jómagam.

– Beigbeder már nincs ott, de még vannak eszközeim, amiket te el sem tudsz képzelni. A megrendelőim férjei és szeretői befolyásos emberek, és sokuknak jó barátnője vagyok. Több mint fél tucat követségen adnak nekem diplomáciai menedéket, csak kérnem kell, a némettel az élen, ahonnan, megjegyzem, markukban tartják a te drágalátos miniszteredet. Egy egyszerű hívással menthetem a bőrömet. Akinek viszont ez nem fog sikerülni, ha továbbra is azon leszel, hogy beleüsd az orrod a más dolgába, az éppen te vagy.

Soha életemben nem hazudtam ilyen arcátlanul, minden bizonnyal a hazugság határtalan mértéke adta az arrogáns hangot, amivel beszéltem. Nem tudtam, elhitte-e. Talán igen. A mese éppoly valószerűtlen volt, mint életutam, mégis ott álltam előtte, az ő marokkói alattvalóvá változott, egykori menyasszonya, ékes bizonyítékául annak, hogy a legvalószerűtlenebb dolgok változhatnak egyszerre színtiszta valósággá.

– Na, azt megnézném! - köpte felém fogai közül.Ellépett tőlem, és visszaült a helyére.– Nem tetszik az az ember, akivé váltál, Ignacio - suttogtam a háta mögül.Keserűen felnevetett.– És ki vagy te, hogy engem bírálj? Azt hiszed, hogy felsőbbrendű vagy, mert Afrikában

töltötted a háborút, és nagyságos asszonyként tértél vissza? Azt hiszed, jobb ember vagy nálam, mert elzüllött minisztereket fogadsz az otthonodban, és hagyod, hogy bonbonnal hízelegjenek, miközben nekünk jegyre van a fekete kenyér is meg a lencse?

– Azért bírállak, mert fontos vagy, és a legjobbat kívánom neked - vetettem közbe.Alig tudtam hangot kiadni.

Válaszul megint felnevetett. Még keserűbben, mint előzőleg. Őszintébben is.– Téged senki más nem érdekel, csak te magad, Sira. Én, én, engem, nekem, velem! Én

dolgoztam, én szenvedtem, én már megfizettem a bűneimért: én, én, én, én! Senki más nem érdekel, senki más. Vagy talán vetted a fáradtságod, hogy megtudjad, mi lett az ismerőseiddel a háború után? Eszedbe jutott egyszer is visszatérni a negyedbe egyik elegáns ruhádban villogva, hogy érdeklődj utánuk, megkérdezd, van-e valaki, akinek segítségre lenne szüksége? Tudod, mi lett a szomszédaiddal, a barátnőiddel a hosszú évek során?

Kérdései úgy csapódtak lelkiismeretembe, mint egy marék só, amit orvul nyitott szemembe vágnak. Nem volt rá válaszom: nem tudtam róluk semmit, mert a nem tudást választottam. Engedelmeskedtem a parancsoknak, fegyelmezett voltam. Azt mondták, ne menjek túl bizonyos körzeten, és én nem tettem. Igyekeztem nem látni a másik Madridot, az igazit, a valódit. Egy idealizált város határain belül mozogtam, és kényszerítettem magam, hogy ne lássam a másik arcát: a kátyús utcákat, a lövésnyomokat az épületeken, a kitört ablakokat és az üres szökőkutakat. Nem akartam, hogy tekintetem megakadjon a krumpli héj után kutató, szemétben turkáló családokon, nem állapodott meg a szemem a gyászruhás asszonyokon, akik a járdákon bolyongtak kiszáradt mellükön lógó apróságokkal, nem néztem a koszos, mezítlábas kölyökhadra, akik körülugrálták. Arcukra száradt a takony, kopaszra nyírt fejüket ótvar borította, a járókelők ruhaujját rángatták, és könyöradományért könyörögtek, bácsi, csak egy kis alamizsnát, hogy áldja meg az Úr, kisasszony, adjon egy kis alamizsnát, hogy az isten fizesse meg! A brit titkosszolgálat kitűnő és engedelmes ügynöke voltam. Aggályosán engedelmes. A kapott utasításokat az utolsó betűig betartottam: nem kerestem fel a negyedet, ahol éltem, és nem léptem a múlt utcakövére. Kerültem, hogy megtudjam, mi történt az ismerőseimmel, a gyerekkori barátnőkkel. Nem kerestem fel a kis teret, nem sétáltam végig a szűk utcácskán, nem mentem fel a lépcsőn. Nem kopogtam be régi szomszédaim ajtaján, nem akartam tudni, hogy megy a soruk, mi lett a családjukkal a háború alatt és után. Nem próbáltam meg kideríteni, hányan haltak meg, hányan kerültek börtönbe, és hogyan boldogultak az életben maradtak. Nem akartam, hogy elmeséljék, milyen rohadásnak induló hulladékkal töltik meg a fazekat, és azt sem, gyermekeik tüdő-bajosak-e, alultápláltak vagy mezítlábasak. Nem érdekelt tetűvel és fagydaganattal terhes, nyomorúságos életük. Én már másik világhoz tartoztam: a nemzetközi összeesküvések, drága hotelek, fényűző fodrászszalonok és az ebéd előtti koktélok világához. Semmi közöm nem volt már ahhoz a szánalmas, patkányszürke, húgy- és főtt répa szagú univerzumhoz. Vagy legalábbis ezt hittem.

- Nem tudsz róluk semmit, igaz? - folytatta Ignacio lassan. - Hát akkor most jól figyelj, mert el fogom mesélni. A szomszéd Norberto elesett Bruneténél, a nagyobbik fiút agyonlőtték, ahogy a nacionalista csapatok betették a lábuk Madridba, ugyan azt beszélik, hogy ő is tevékenyen részt vett az elnyomásban, csak a másik oldalon. A középső fiú követ fejt Cuelgamurosban, a legkisebb meg az El Dueso börtönben ül. Belépett a kommunista pártba, így aztán valószínűleg nem fog még jó ideig kikerülni, hacsak ki nem végzik közben. Az anyjuk Engracia asszony, aki vigyázott rád, és úgy bánt veled, mint a lányával, amikor anyád dolgozni ment, te meg még kicsi voltál, egyedül maradt. Félig megvakult, és az utcát rója, mint egy bolond, és mindent felforgat a botjával, amit talál. Ahol laktál, már nem maradt se galamb, se macska, mindet megették. Akarod tudni, mi lett a barátnőiddel, akikkel a Paja téren játszottál? Elmondhatom: Andreítát szét-repesztette egy gránát egyik délután, mikor a Fuencarral az utcát szelte át útban a műhelybe, ahol dolgozott...

– Nem akarok többet tudni, Ignacio, már el tudom képzelni -mondtam leplezve döbbenetemet. De mintha nem is hallotta volna, folytatta a borzalmak ecsetelését.

– A Sóiénak, aki a tejboltban dolgozott, ikreket csinált egy milicista, aki el is tűnt, még a nevét sem hagyta rájuk. Mivel ő nem tudott gondoskodni róluk, mert nem volt miből eltartsa őket, elvitték a lelencházba, és soha többet nem hallott róluk. Azt beszélik, hogy a Cebada

piacon kínálgatja magát a rakodómunkásoknak, egy pesetát kér a szolgáltatásért, és ott helyben végre is hajtja, a téglafalnak háttal. Azt is mesélik, hogy bugyi nélkül jár, és emelgeti a szoknyáját, amikor a teherautók befutnak hajnalban.

Könnyek kezdtek csorogni az arcomon.– Hallgass, Ignacio, hallgass már az isten szerelmére! - suttogtam, de nem törődött vele.– Agustina és Nati, a baromfiárus lányai beléptek a világi ápolónők szervezetébe, és a

háborút a San Carlos kórházban töltötték. Amikor mindennek vége volt, akkor elmentek értük, betették őket egy teherautóba, és azóta a Las Ventas börtönben vannak, a Salesas-ban ítélték el őket, és harminc év, egy napot kaptak. Trini, a pékné...

– Hallgass, Ignacio, fejezd be... - könyörögtem.Végre engedett.– Tudok még sok történetet mesélni, hallottam majdnem az összeset. Naponta jönnek

hozzám, akik ismertek minket a régi időkből. Mindegyikük ugyanazt a nótát fújja: hogy beszéltem én egyszer magával, don Ignacio, amikor jegyben járt a Siritával, Dolores asszony lányával, a varrónőével, aki a Redondilla utcában lakott...

– És miért keresnek téged? - nyögtem ki zokogva.– Mindegyik ugyanazért, hogy segítsek kihozni egy rokont a börtönből, hátha van

kapcsolatom, és megmenthetek valakit a halálos ítélettől, hogy találjak nekik munkát, akármilyen koszos is... Nem tudod elképzelni, milyenek a mindennapok a főosztályon: az előszobákban, a folyosókon, a lépcsőházban egymás hegyén-hátán áll a megfélemlített csőcselék várva, hogy foglalkozzanak velük, készen rá, hogy tűrjenek, amit csak kell, ha csak egy morzsányit is megkapnak abból, amiért jöttek. Hogy valaki meghallgassa, fogadja őket, hogy nyomára akadjanak egy elveszett, közeli rokonnak, hogy elmagyarázzák nekik, kinél kell könyörögni, ha a hozzátartozó szabadlábra helyezését akarják elérni... Főleg nők jönnek, sok, rengeteg. Nincs miből megéljenek, egyedül maradtak a gyerekekkel, és nem tudják, hogy lássák el őket.

– És te tudsz valamit tenni értük? - kérdeztem, miközben igyekeztem legyőzni szorongásom.

– Keveset. Szinte semmit. A háborús bűnökkel a haditörvényszékek foglalkoznak. Hozzám végső kétségbeesésükben jönnek az emberek, ahogy a nyakára járnak bárki ismerősnek, aki a közigazgatásban dolgozik.

– De te hű vagy a rendszerhez...– Nem vagyok több egy egyszerű hivatalnoknál, szinte semmi hatalmam, egy fok vagyok a

szamárlétrán - szakított félbe. - Semmi többet nem tehetek, mint meghallgatom a nyomorukat, megmondom, hova forduljanak, már ha tudom, és adok nekik egy-két fityinget, ha látom, hogy már a kétségbeesés szélén állnak. A Falange tagja sem vagyok, csak ott kellett végigcsinálnom a háborút, ahol ért, és a sors akarta, hogy végül a győzők oldalára kerüljek. Ezért jöttem vissza a minisztériumba, és fogadtam el a rám rótt kötelességeket. De én nem vagyok senkivel sem: elég borzalmat láttam, és már nem tisztelek senkit. Ezért csak a parancsnak engedelmeskedem, mert az ad enni. így hát becsukom a szám, igába hajtom a nyakam, és nem okoskodom, hogy gondoskodhassak a családomról. Ennyi.

– Nem tudtam, hogy van családod - mondtam, miközben a szemem törülgettem a zsebkendővel, amit odanyújtott.

– Salamancában házasodtam meg, és mikor vége lett a háborúnak, akkor visszajöttünk Madridba. Van egy feleségem, két kisgyerekem és egy otthonom, ahol legalább vár valaki a nap végén, legyen az akármilyen kemény és visszataszító. A lakásunk nem hasonlít a tiédre egyáltalán, de a parázstartó mindig meleget áraszt, és gyerekkacagás tölti meg a folyosót. A fiaim neve Ignacio és Miguel, a feleségem Amali. Soha úgy nem szerettem, ahogy téged, a hátsóját sem mozgatja olyan bájosan, mikor az utcán jár, és soha negyed annyira sem kívántam, mint ma este téged, miközben a két tenyered közt tartottad a kezem. De mindig jó

arcot vág a nehézségekhez, és énekel, ha a konyhában van, miközben abból a kevésből főz, amit talál, és minden este átölel, ha rémálmok gyötörnek, és kiabálok vagy sírok, mert azt álmodom, hogy megint a fronton vagyok, és meg fognak ölni.

– Sajnálom, Ignacio - mondtam elvékonyodott hangon. A sírástól alig tudtam beszélni.– Lehet, hogy megalkuvó vagyok és középszerű, a megtorló állam alantas szolgája -

folytatta határozottan a szemembe nézve -, de ki vagy te, hogy azt mondd nekem, tetszik-e, vagy sem az az ember, akivé váltam. Te nekem nem adhatsz erkölcsi leckét, Sira, mert ha én rossz vagyok, akkor te még rosszabb. Nekem legalább egy csepp részvét maradt a lelkemben, neked, azt hiszem, még az se. Nem vagy más, mintegy önző nő, aki hatalmas lakásban lakik, melynek minden szegletében vágni lehet a magányt. Gyökértelen, aki megtagadta a származását, és képtelen bárki másra gondolni önmagán kívül.

Ordítani akartam, hogy hallgasson, hogy hagyjon békén, és tűnjön el az életemből örökre, de még mielőtt az első szótagot ki tudtam volna ejteni, zsigereim visszatarthatatlan zokogás forrásává váltak, mintha valami elszakadt volna a bensőmben. Zokogtam. Kezembe temetett arccal, vigasztalanul, vég nélkül. Amikor végre abba tudtam hagyni, és visszatérni a közvetlen valóságba, már éjfél is elmúlt, és Ignacio nem volt ott. Elment nesztelenül, tapintatosan, ahogy mindig is bánt velem. A jelenléte keltette félelem és nyugtalanság azonban a bőrömre ragadt. Nem tudtam, milyen következményekkel fog járni ez a látogatás, nem tudtam, mi lesz Arish Agoriuq-kel aznap estétől kezdve. Talán a régi, évekkel ezelőtti Ignacio megkegyelmez a nőnek, akit annyira szeretett, és hagyja, hogy békében folytassa az útját. Meglehet, az Új Spanyolországot szolgáló, kötelességtudó hivatalnok lelke úgy dönt, hogy továbbadja feletteseinek a gyanúját hamis személyazonosságomról, és talán - ahogy azzal ő maga fenyegetett meg - végül letartóztatnak. Vagy deportálnak. Vagy eltüntetnek.

Az asztalon ott feküdt a csak külsőre ártatlan doboz bonbon. Egyik kezemmel kinyitottam, miközben a másikkal letöröltem az utolsó könnycseppeket. Belül két tucat tejcsokoládés desszertet találtam, semmi mást. Átnéztem hát a csomagolást, és a rózsaszín szalagon egyszer csak megláttam a halvány, szinte láthatatlan pontokat. Három perc alatt megfejtettem.

„Sürgős találkozó. Doktor Rico rendelője. Caracas 29. délelőtt 11. Fokozott óvatosság.”A bonbonok mellett állt a pohár, amit néhány órája töltöttem Ignaciónak. Hozzá sem nyúlt.

Ahogy maga Ignacio mondta, már egyikünk sem az volt, aki egykor. Mégis, bármennyire is megváltoztatott minket az élet, ő továbbra sem ivott.

Negyedik rész

44

Jól táplált és még jobban öltözött emberek százai köszöntötték az 1941-es évet a Madridi Kaszinó dísztermében egy kubai zenekar hangjára. Az egyik közülük én voltam.

Eredeti szándékom az volt, hogy ezt az estét egyedül töltöm, esetleg meghívtam volna Donã Manuélát és a lányokat, hogy együtt fogyasszuk el a kappant és egy palack almabort, de két ügyfelem, az Álvarez-Vicuna nővérek, olyan makacsul erősködtek, hogy kénytelen voltam változtatni terveimen. Nem nagy lelkesedéssel ugyan, de nagy műgonddal csinosítottam ki magam az estére. Alacsony kontyot fésültettem, és kisminkeltem magam marokkói kohllal húzva ki a szemem, hogy tekintetemnek a messzi földről érkezett, különleges nőszemély hamis kinézetét kölcsönözzem. Bő ujjas, ezüstszín, tunikaszerű darabot szabtam magamnak, melynek széles öve körbefonta sziluettem: az öltözet félúton volt az egzotikus, mór kaftán és egy európai estélyi eleganciája között. A nővérek nőtlen bátyja jött el értem, egy bizonyos Ernesto, akiről soha nem tudtam meg többet, minthogy madárarcú és kenetteljesen előzékeny, ez utóbbi tulajdonságát megcsillogtatta előttem, hacsak tehette, hogy elkápráztasson. Ahogy megérkeztem, magabiztosan felsétáltam a széles márványlépcsőn, és a díszterembe érve úgy tettem, mintha meg sem érintene a hely pompája, sem a leplezetlenül rám szegezett szempárok. Rá se néztem a mennyezetről lelógó, a Királyi Üveggyárban készült, óriási kristálycsillárokra, sem a nagyszerű festményeket keretező, falat borító stukkódíszekre. Magabiztosság, önuralom: ezt árasztotta magából megjelenésem. Mintha e fényűző környezet lenne természetes közegem. Mintha hal lennék a gazdagság e tengerében.

De nem az voltam. Annak ellenére, hogy olyan káprázatos anyagoktól körülvéve éltem, mint amiben aznap este a hölgyek pompáztak, az elmúlt hónapok ritmusa nem éppen arról szólt, hogy csak hagytam magam ringatni, hanem éjjelek és nappalok hosszú sora volt, melyben kettős elfoglaltságom mint a pióca szívta el az amúgy is ritka időt.

A találkozó Hillgarth-tal két hónappal ezelőtt, Beigbeder és Ignacio látogatása után rögtön, választópont volt tevékenységem módját illetően. Az előbbiről részletesen beszámoltam neki, viszont az utóbbit nem említettem. Talán meg kellett volna tennem, de valami meggátolt benne: szégyenérzet, bizonytalanság, félelem talán. Tisztában voltam vele, hogy Ignacio látogatása az én meggondolatlanságom gyümölcse volt: értesítenem kellett volna a tengerészeti attasét, ahogy felmerült a gyanú, követnek, ezzel talán elkerülhettem volna, hogy a belügyminisztérium egyik képviselője könnyedén bejusson a lakásomba, és a nappaliban ülve várjon. Azonban az a találkozó túlságosan személyes volt, túl megrázó és fájdalmas, sem hogy beillesszem a titkosszolgálat hideg mintázatába. Azzal, hogy elhallgattam, megszegtem az előírt eljárás rendjét, és fittyet hánytam megbízatásom legalapvetőbb szabályaira. Mindezekkel együtt és ellenére, mégis megkockáztattam.

Különben sem ez volt a legelső alkalom, hogy valamit eltitkoltam Hillgarth elől, azt sem mondtam el, hogy Donã Manuela a múlt része, amelyhez tiltva volt visszatérnem. Szerencsére sem régi mesterem alkalmazásának, sem Ignacio látogatásának nem volt azonnali következménye. Semmiféle deportálási paranccsal nem kopogtak a szabászat ajtaján, nem hívattak be kihallgatni baljós irodákba, és a ballonkabátos kísértetek végre abbahagyták az üldözésem. Hogy ez végleges lesz-e, vagy csak átmeneti megkönnyebbülés, az majd csak a későbbiekben derül ki.

A sürgős találkozón, amire Hillgarth Beigbeder elbocsátása után hívott, az attasé ugyanolyan semlegesnek tűnt, mint megismerkedésünk napján, de az érdeklődés, amivel

magába szívta az ezredes látogatásának legapróbb részletét is, azt sejtette, hogy a brit követséget felkavarta és elbizonytalanította a leváltás híre.

Gond nélkül megtaláltam a megadott címet, egy patinás épület első emeletén, mely külsőre teljesen ártalmatlannak nézett ki. Alig kellett néhány pillanatot várnom, a csengő hangjára kitárult az ajtó, és egy javakorabeli ápolónő invitált beljebb.

– Doktor Rico már vár - közöltem a bonbonos doboz szalagján talált utasításokat követve.– Kövessen, kérem!Mikor beléptem a széles helyiségbe, ahova betessékelt, ahogy azt előre sejtettem, nem

találtam semmilyen doktort, csak egy dús szemöldökű angolt, aki az orvoslástól igen eltérő munkának szentelte magát. Az Embassyban sokszor láttam kék tengerész egyenruhájában, de ezúttal civilben volt: világos ing, pöttyös nyakkendő és elegáns, szürke flanelöltöny. Öltözetétől függetlenül sem illett alakja semmiképp a mindenféle készülékekkel felszerelt rendelő miliőjébe, mely egy másik szakmához tartozott, nem az övéhez. Fémkeretes, pamut-függönyös spanyolfal, üvegcsékkel és orvosi eszközökkel teli üveges szekrények, egy félretolt vizsgálóágy, a falakon bekeretezett oklevelek. Erőteljesen megszorította a kezem, és nem is vesztegettünk több időt szükségtelen köszönésekre és formaságokra.

Ahogy helyet foglaltunk, beszélni kezdtem. Másodpercről másodpercre idéztem fel a Beigbederrel töltött estét, igyekezve, hogy ne hagyjak ki egyetlen részletet sem. Elmondtam mindent, amit tőle hallottam, aprólékosan leírtam állapotát, tucatnyi kérdésre válaszoltam, és érintetlenül átadtam Hillgarth-nak Rosalinda leveleit. Beszámolóm egy óráig is eltartott, mialatt ő mozdulatlanul ülve hallgatott figyelmes arckifejezéssel, és egyik cigarettáról a másikra gyújtva módszeresen eldohányzott egy egész Craven A muníciót.

– Még nem tudjuk,-ez a miniszterváltás mennyiben érint majd minket, de a helyzet korántsem bíztató - jelentette ki, és elnyomta az utolsó csikket is. - Most értesítettük Londont, még nem érkezett válasz, jelenleg mindannyian várakozó állásponton vagyunk. Ezért nagyon kérem, hogy legyen végtelenül elővigyázatos, és ne kövessen el semmilyen hibát. Fogadni a lakásán Beigbedert rettentő vakmerőség volt, megértem, hogy nem tagadhatta meg, hogy beeressze, és jól tette, hogy megnyugtatta, és ezzel elkerülte, hogy állapota tovább romoljon a még problematikusabb végkifejlet felé, de hatalmas kockázatot vállalt. Mostantól kezdve, kérem, maximális óvatossággal járjon el, és az elkövetkezendőkben próbálja meg elkerülni, hogy hasonló helyzetekbe keveredjen. És vigyázzon, ha gyanús alakokat észlel maga körül, főleg a lakóhelye környékén. Ne zárja ki a lehetőséget, hogy megfigyelik.

– Nem fogom még egyszer elkövetni ezt a hibát, ne aggódjon. -Sejtettem, hogy talán gyanít valamit Ignacióról, és arról, hogy követett, de jobbnak láttam nem kérdezősködni.

– Minden még zavarosabbá vált, ez az egyetlen dolog, amit jelenleg tudunk - tette hozzá, miközben kezet nyújtott búcsúzóul. - Most, hogy megszabadultak ettől a kényelmetlen minisztertől, feltételezzük, hogy Németország nyomása erősödni fog spanyol területen. Éppen ezért legyen éber, és készüljön fel bármilyen eshetőségre.

A következő hónapokban ennek megfelelően jártam el. A lehető legkevesebb kockázatot vállaltam, próbáltam alig megjelenni nyilvánosan, és árgus szemekkel végeztem a munkám. Varrtunk, varrtunk, nagyon sokat, egyre többet. A viszonylagos nyugalom, amit Donã Manuela munkába állása jelentett, alig tartott néhány hétig, a növekvő ügyfélkör és a közelgő karácsonyi szezon miatt kénytelen voltam újra száz százalékosan a varrásnak szentelni magam. Két ruhapróba között azonban továbbra is másik - titkos, párhuzamos - kötelességem foglalt le. így aztán egyszerre passzítottam a koktélruha derekát, és nyertem információt arról, kik lesznek a meghívottak a Gestapo fejének, Himmlernek a tiszteletére rendezett fogadásra a német követségen, vagy méretet vettem a bárónő új egybekosztümjéhez, és közben értesültem róla, micsoda lelkesedéssel várja a német kolónia az Otto Horcher vezette, berlini étterem hamarosan bekövetkező áthelyezését Madridba, mely a magas rangú nácik kedvenc helye volt a német fővárosban. Szigorúan értesítettem erről és még sok minden másról Hillgartliot,

aprólékosan szelektálva az anyagot, kiválasztva a legmegfelelőbb szavakat, az üzeneteket öltéseknek álcázva és pontosan továbbítva őket. Intelmeit követve állandóan résen voltam, és maximálisan figyeltem mindenre, ami körülöttem történt. És ennek köszönhetően a következő napokban észleltem néhány változást, apró semmiségeket, melyek talán az új körülmények következményei voltak, vagy egyszerűen a véletlen hozta így. Egyik szombaton nem találtam a Prado Múzeumban a hallgatag, kopasz férfit, aki át szokta venni rejtjelezett szabásmintákkal teli rajzmappám, és nem láttam soha többet. Néhány hét múlva a ruhatáros lányt a fodrászatban egy másik nő helyettesítette, idősebb, kövérebb, de ugyanolyan megközelíthetetlen. Észrevettem, hogy megnőtt a felügyelet az utcákon és az üzletekben, és megtanultam felismerni, kik vannak vele megbízva: szekrény nagyságú, robosztus németek némán fenyegető tekintettel, bokáig érő kabátban, szikár spanyolok, akik idegesen dohányoztak egy kapuval szemben, egy bár mellett vagy egy plakát mögött. Ugyan én elvben nem voltam megbízatásuk tárgya, próbáltam nem törődni velük, irányt váltottam vagy járdát, ha feltámadt bennem a gyanú. Néha, hogy ne kelljen elmennem mellettük, behúzódtam egy boltba, akármelyikbe, vagy megálltam egy gesztenyeárus vagy egy kirakat előtt. Máskor azonban lehetetlen volt elkerülnöm őket, mert váratlanul akadtam össze velük, és már nem maradt idő cselekedni, hogy másfelé vegyem az irányt. Ilyenkor összeszedtem minden bátorságom, magamban némán azt mondtam, na gyerünk, és megszaporáztam határozott lépteim, tekintetemet előre szegezve. Magabiztosan, idegenül, szinte gőgösen, mintha, amit a hónom alá szorítva viszek, valami fényűző árucikk lenne vagy piperével teli neszesszer, és nem titkosírással feljegyzett adatok egész sora a Spanyolországban tartózkodó, Harmadik Birodalmat szolgáló, legbefolyásosabb alakok magánéletének eseményeiről.

Naprakész voltam az engem körülvevő politikai változásokból. Ahogy Tetuanban Jamilát, itt Martinát küldtem minden reggel, hogy megvegye a napi sajtót, az Abcét, a Fel!-t és Az Erődöt. Reggeli alatt, két korty tejeskávé között faltam a tudósításokat a spanyol és európai eseményekről. Innen tudtam meg, hogy megtörtént Serrano Suner beiktatása mint új külügyminiszter, és betűről betűre követtem a híreket a kiutazásáról, amelynek célja, hogy Franco és ő maga tárgyaljanak Hitlerrel Hendayában. Olvastam a háromoldalú megegyezésről Németország, Olaszország és Japán között, Görögország lerohanásáról, és az ezernyi eseményről, ami szédítő sebességgel történt azokban a viharos időkben.

Olvastam, varrtam és beszámoltam. Beszámoltam, varrtam, olvastam: ebből álltak mindennapjaim a végéhez közeledő év utolsó hónapjaiban. Talán ezért fogadtam el a meghívást, hogy a szilvesztert a kaszinóban ünnepeljem, jól jöhet egy kis szórakozás, hogy oldjam a sok feszültséget.

Marita és Tété Alvarez-Vicuna hozzám és bátyjukhoz siettek, amint megláttak belépni a terembe. Kölcsönösen megdicsértük egymás ruháját és frizuráját, fecsegtünk egy kicsit ostoba semmiségekről, és mint mindig el-elejtettem néhány szót arabul, és belekevertem mondandómba egy-két francia kifejezést is. Közben a szemem sarkából a termet lestem, és felfedeztem néhány ismerős arcot, elég sok egyenruhát és egy-két horogkeresztet is. Magamban azon töprengtem, vajon a fesztelenül flangáló alakok közül hányan álruhás besúgók vagy titkosrendőrök, mint én. Gyanítottam, hogy sokan, és úgy határoztam, nem bízom meg senkiben sem, nyitva tartom a szemem, hátha hozzájutok valamilyen Hillgarth és az emberei számára érdekes adathoz. Miközben a fejemben ilyen terveket szőttem, és úgy tettem, mint akit leköt a társalgás, meghívóm, Marita otthagyott, és eltűnt néhány percre. Amikor visszatért, egy férfi vezette a karján, és én azonnal tudtam, hogy az este újabb fordulatot tartogat.

45

- Drága Arish, szeretném bemutatni neked jövendőbeli apósomat, Gonzalo Alvaradót. Nagyon szeretne elbeszélgetni veled tangeri utazásairól és az ottani barátairól, bizonyára ismersz közülük néhányat.

Valóban ott állt előttem Gonzalo Alvarado, az apám. Frakkban, kezében félig teli, csiszolt whiskyspohár. Az első pillanatban, ahogy egymás szemébe néztünk, tudtam, hogy tökéletesen tisztában van vele, ki vagyok. A másodikban arra is rájöttem, hogy szilveszteri meghívásom ötlete éppen tőle származott. Megfogta a kezem, és a szájához emelte kézcsókot színlelve, de a vendégek közül senkiben fel sem merülhetett, hogy lánya öt ujját tartja a kezében. Csak néhány órára találkoztunk az életben, de azt mondják, a vér szava olyan erős, képes néha ilyen dolgokra. Ha jobban belegondolok azonban, meglehet éleslátása és jó emlékezőtehetsége diadalmaskodott apai ösztönein.

Soványabb volt és őszebb, de még mindig jó kiállású. A zenekar elkezdte játszani, hogy Azok a zöld szemek, és ő felkért táncolni.

– Nem tudod, mennyire örülök, hogy újra láthatlak - mondta. Hangjában némi őszinteséget véltem felfedezni.

– Én is - füllentettem. Valójában nem tudtam, örülök-e, vagy sem, még nem tértem magamhoz a váratlan találkozás okozta döbbenetből, hogy józan ítéletet alkothassak róla.

– Lám, lám, most másképp hívnak, más a családneved is, és állítólag marokkói állampolgár vagy. Gondolom, nem kívánod elmesélni, minek köszönhető ez a sok változás.

– Nem, nem hiszem, hogy megtenném. Különben sem hinném, hogy túlságosan érdekelné, az én dolgom.

– Tegezz, kérlek!– Ahogy akarod. Azt is szeretnéd talán, hogy papának szólítsalak? - kérdeztem némi

gúnnyal.– Nem, köszönöm. A Gonzalo elég lesz.– Rendben. Nos, hogy vagy, Gonzalo? Azt hittem, hogy megöltek a háború alatt.– Ahogy magad is láthatod, túléltem. Hosszú egy történet, és túl komor ehhez a szilveszteri

mulatsághoz. Hogy van anyád?– Jól. Most Marokkóban él, műhelyt nyitottunk Tetuanban.– Szóval végül hallgattatok rám, és még időben elhagytátok Spanyolországot.– Többé-kevésbé. A miénk is hosszú történet.– Talán majd legközelebb elmeséled. Beülhetnénk egyszer valahova beszélgetni, hadd

hívjalak meg ebédelni! - javasolta.-Nem hiszem, hogy mostanában alkalmas lenne. Nem élek nagy társasági életet, sok a

munkám. Ma is csak azért jöttem, mert néhány ügyfelem ragaszkodott hozzá. És amilyen naiv vagyok, azt hittem, minden érdektől mentesen győzködnek. Most már látom, a szezon divatszabászának szívélyes és ártatlan meghívása mögött más is volt. Tőled származott az ötlet, nem igaz?

Nem mondott se igent, se nemet, de az igenlés a levegőben lebegett a boleró akkordjai között.

– Marita a fiam menyasszonya, nagyon jó kislány. Ritka kedves és lelkes, ugyan nem kimondottan eszes. Akárhogy is, de nagyra tartom, ő az egyetlen, aki képes volt ráncba szedni azt a megbízhatatlan bátyádat, Carlost, és néhány hónap múlva oltár elé vezeti.

Mindketten az ügyfelemre pillantottunk. Nővérével, Tetével sug-dolózott, miközben le nem vették rólunk a szemüket; mindketten a Chez Arish divatszalonból kikerült modellben pompáztak. Kínomban műmosolyra húztam a szám, és határozott ígéretet tettem magamnak, hogy nem bízom meg többet az ügyfelekben, akik szirénénekükkel csapdába csalják a magányos lelkeket olyan szomorú estéken, mint az évbúcsúztató. Apám, Gonzalo tovább beszélt.

– Ősszel háromszor is láttalak. Egyszer taxiból szálltál ki, és bementéi az Embassyba, én alig ötven méterre sétáltattam a kutyámat, de te nem vettél észre.

– Nem, nem vettelek észre, ez igaz. Majdnem mindig nagyon szoktam sietni.– Úgy véltem, te vagy az, de csak néhány pillanatig láthattalak, és azt gondoltam, talán

csak a képzeletem játszik velem. Másodszorra egyik szombat délelőtt a Prado Múzeumban, szeretek néha-néha ellátogatni oda. Messziről követtelek, miközben végigsétáltál néhány termen, de még nem voltam benne biztos, te vagy az, akinek hittelek. Aztán a ruhatárba mentél, hogy kivegyed a mappád, és leültél rajzolni Tiziano Portugáliai Izabellái ábrázoló festménye alá. Én a terem másik végében foglaltam helyet, és ott is maradtam téged figyelve, amíg össze nem kezdted szedni a holmidat. Akkor elindultam, ezúttal meggyőződve róla, hogy nem tévedtem. Te voltál, csak a stílusod volt más: érettebb, magabiztosabb és elegánsabb, de kétség sem fért hozzá, hogy a lányom vagy, akit olyan ijedt kisegérnek ismertem meg a háború előtt.

Nem akartam résnyi helyet sem adni a nosztalgiának, ezért azonnal közbevágtam.– És a harmadik alkalom?– Csak néhány hete volt. A Velázquez utcán gyalogoltál, én kocsival mentem Maritával, én

vittem haza ebéd után a barátoktól, Carlosnak valami más dolga akadt. Egyszerre láttunk meg téged, és legnagyobb meglepetésemre rád mutatott, és azt mondta, te vagy az új varrónője, hogy Marokkóból jöttél, Arish nem tudom minek hívnak.

– Agoriuq. Valójában ez a rendes vezetéknevem csak visszafelé olvasva. Quiroga, Agoriuq.

– Jól hangzik. Egy italt, Agoriuq kisasszony? - kérdezte ironikus mosollyal.Utat törtünk a tömegben, elvettünk két pohár pezsgőt, amit ezüsttálcán kínált a pincér, és a

díszterem egyik szegletébe húzódtunk, miközben a zenekar rumbát kezdett húzni, és a táncparkett megtelt párokkal.

– Gondolom, nem áll érdekedben, hogy felfedd Marita előtt valós neved és kapcsolatod velem - mondta, amikor végre sikerült eltávolodnunk a hangzavartól. - Ahogy már mondtam, nagyon rendes lány, de imádja a pletykát, és a tapintat nem éppen a legerősebb oldala.

– Hálás lennék, ha senkinek sem mondanál semmit. Mindenesetre szeretném, ha világos lenne, hogy a nevem hivatalos és marokkói útlevelem igazi.

– Feltételezem, súlyos oka van ennek a változásnak.– Természetesen. Így egzotikus színben tündökölhetek ügyfeleim előtt, és ugyanakkor

elkerülhetem, hogy a rendőrség zaklasson a feljelentés miatt, amit a fiad tett ellenem.– Carlos feljelentést tett ellened? - A kezében tartott pohár félúton megállt a szája felé,

döbbenete teljesen hiteles volt.– Nem Carlos, hanem a másik fiad, Enrique. Épp mielőtt kitört volna a háború. Azzal

vádol, hogy elloptam a pénzt és az ékszereket, amiket tőled kaptam.Keserű mosolyra húzta összeszorított ajkait.– Enriquét a felkelés után három nappal megölték. Egy héttel előtte retteneteset

vitatkoztunk. Nyakig benne volt a politikában, megérezte, hogy valami nagyon kemény dolog fog hamarosan bekövetkezni, és ragaszkodott hozzá, hogy minden készpénzt, ékszert és értéktárgyat vigyünk ki Spanyolországból. Meg kellett mondanom neki, hogy átadtam neked az örökség téged illető részét, valójában elhallgathattam volna, de inkább nem tettem. Ezért elmeséltem neki Dolores történetét, és beszámoltam rólad is.

– És a szívére vette - szúrtam közbe.– Dühöngő őrültté változott, és mindenféle ocsmányságot vágott a fejemhez. Aztán behívta

Servandát, az öreg cselédet, gondolom, emlékszel rá. Kikérdezte felőletek. O mesélte el neki, hogy rohanva távoztál kezedben egy csomaggal, és így agyalta ki ezt a nevetséges történetet a rablásról. A veszekedés után elment otthonról, és úgy bevágta az ajtót maga mögött, hogy

belerázkódott a ház minden fala. Következő alkalommal tizenegy nappal később láttam, a Metropolitano Stadionban kiterítve, egy golyóval a fejében.

– Sajnálom.Beletörődött mozdulattal vonta meg a vállát. A szemében végtelen fájdalmat láttam.– Esztelen volt, bolond, de a fiam volt. Kapcsolatunk az utóbbi időben kellemetlen volt és

viharos, belépett a Falangéba, és ez nekem nem tetszett. Mai szemmel nézve azonban az a Falange kész áldás volt. Legalább romantikus ideálokkal indultak, és némileg utópikus, de viszonylag ésszerű elveket vallottak. Egy csapat elkényeztetett, ábrándozó alak találta ki, nagy részük szimpla naplopó, de szerencsére vajmi kevés közük volt a jelenlegi haszonlesőkhöz, akik magasba emelt kézzel és nyakukon dagadozó erekkel harsogják a Nappal szembe himnuszát, és úgy fohászkodnak az elhunyt alapítóhoz, mintha maga a Szent Ostya lenne, holott a háború kezdete előtt nem is hallottak José Antonióról. Arrogáns, nevetséges vagányok bandája, semmi több...

Hirtelen visszatért a ragyogó kristálycsillárok, a rumbatök és trombiták jelenébe, ahol a párok ütemesen rázták maguk A mogyoróárus ritmusára. Visszatért a jelenbe és hozzám, hozzáért a karomhoz, lágyan megsimogatott.

– Bocsáss meg, néha a kelleténél jobban tűzbe jövök. Untatlak, és nem ez a megfelelő időpont, hogy erről beszélgessünk. Szeretnél táncolni?

– Nem, nem köszönöm. Inkább folytassuk a beszélgetést.Hozzánk lépett egy pincér, az üres poharakat a tálcán hagytuk, és elvettünk két telit.– Ott tartottunk, hogy Enrique feljelentett téged... - vette fel a beszélgetés fonalát.Nem hagytam, hogy folytassa, először tisztázni akartam valamit, ami találkozásunk

kezdete óta járt a fejemben.– Mielőtt elmesélem, árulj el nekem valamit. Hol van a feleséged?– Megözvegyültem. Még a háború előtt, kevéssel azután, hogy találkoztam veled és

anyáddal, 1936 tavaszán. María Luisa Franciaország déli részére utazott a nővéreivel. Egyiküknek volt egy Hispano-Suizája és egy sofőrje, aki túlságosan is szerette az éjszakai életet. Egy reggel értük ment, hogy misére vigye őket, valószínűleg nem aludt egész éjszaka, és egy óvatlan pillanatban kicsúszott az útról. A két nővér, María Luisa és Concepción szörnyethalt. A sofőr elvesztette az egyik lábát, és a harmadik nővér, Soledad, sértetlenül megúszta. A sors iróniája, hogy ő volt hármuk közül a legidősebb.

– Nagyon sajnálom.– Néha azt gondolom, jobb volt így neki. Borzasztóan félős volt, rendkívül ijedős

természet, a legapróbb házi incidens is súlyosan megrázta. Azt hiszem, nem lett volna képes kibírni a háborút, sem Spanyolországban, sem azon kívül. És természetesen, soha nem tudta volna feldolgozni Enrique halálát. Talán az isteni gondviselés tett neki szívességet azzal, hogy idő előtt szólította magához. És most te folytasd, a feljelentésnél tartottunk. Tudsz ennél többet, van róla elképzelésed, hol tart az ügy?

– Nincs. Szeptemberben, mielőtt Madridba jöttem volna, a tetuani rendőrkapitány megpróbált utánanézni.

– Hogy lecsukhasson?– Nem, hogy segítsen. Vázquez rendőrkapitány nem éppen a barátom, de mindig nagyon

jól bánt velem. Van egy lányod, aki igen zűrös ügyekbe keveredett, tudod?Hangom csengése sejtette, hogy komolyan beszélek.– Elmeséled? Szeretnék segíteni.– Nem hiszem, hogy pillanatnyilag szükségem lenne rá, minden nagyjából egészéből

rendben van, de köszönöm, hogy felajánlottad. Mindenesetre lehet, hogy igazad van, találkoznunk kellene valamikor, hogy nyugodtan beszélgethessünk. Az én gondjaim részben téged is érintenek.

– Csak néhány szót mondj előre.

– Már nincsenek meg anyád ékszerei.Nem látszott rajta meghökkenés.– El kellett adnod?– Ellopták.– És a pénz?- Azt is.– Mindet?– Az utolsó centig.- Hol?– Egy tangeri szállóban.- Ki?– Egy gazember.– Ismerted?– Igen. És most, ha nem haragszol, váltsunk témát. Majd máskor, nyugodtabb

körülmények között elmondom a részleteket.Már kevés hiányzott az éjfélhez, és a teremben egyre több frakk, díszegyenruha, estélyi és

ékszerekkel dús ruhakivágás nyüzsgött. Több volt a spanyol, de voltak szép számmal külföldiek is. Németek, angolok, amerikaiak, olaszok, japánok, háborúban álló országok egész egyvelege tiszteletre méltó és tehetős, hazafias állampolgárok közé keveredve, néhány órára mindannyian távol az Európát szétszabdaló, vad háborútól és egy elgyötört nép piszkos nyomorától, amely most készült örökre búcsút mondani történelme egyik legrettenetesebb évének. Kacagás hangzott mindenfelől, és a párok repültek a konga és a guaracha csábító ütemére, amit fekete zenészek játszottak rendületlenül. A libériás inasok, akik az est kezdetekor a lépcsőn állva fogadtak minket, most apró szőlős kosárkákat kezdtek el kiosztani, és biztatták a vendégeket, hogy menjenek ki a teraszra, és spanyol szokás szerint ott fogyasszanak el egy-egy szemet a Puerta del Sol tér közeli órájának tizenkét ütésére. Apám a karját nyújtotta, és én elfogadtam, kimondatlanul is megegyeztünk, hogy együtt köszöntjük az új esztendőt. A teraszon összegyűltünk néhány barátjával, a fiával és az én kis intrikus ügyfeleimmel. Bemutatott Carlosnak, a féltestvéremnek, aki nagyon hasonlított rá, ám rám egyáltalán nem. Hogyan is sejthette volna, hogy az orra előtt álló, jöttment divatszabász a saját vére, akit bátyja feljelentett, mivel örökségükből jó nagyot csippentett le magának.

Látszólag senkit sem zavart a teraszon az átható hideg, a vendégek kitódultak, és a fel-alá szaladgáló pincérek hiába iparkodtak mindenkinek tölteni a fehér asztalkendőbe tekert pezsgős palackokból, nem voltak elegen. Élénk csevegés, nevetés hangja és poharak csengése töltötte meg a levegőt, és szinte súrolta a szénfekete, téli eget. Az utcáról azonban felhallatszott, mint rekedt búgás, a tömegbe verődött szerencsétlenek hangja, akiket a balszerencse arra kényszerített, hogy az utcakő szintjén maradjanak, és megosztozzanak egy liter olcsó lőrén vagy egy palack torokkaparó Cazalla pálinkán. Felhangzottak a harangütések, először a negyedek, aztán az egészek. Elkezdtem szájamba tenni a szőlőszemeket: bing, egy, bang, kettő, bing, három, bang, négy. Az ötödiknél éreztem, hogy Gonzalo átöleli a vállam, és magához húz, a hatodiknál könny szökött a szemembe. A hetediket, a nyolcadikat és a kilencediket vakon nyeltem le, erőlködve, hogy visszafojtsam feltörő zokogásom. Tizedikre sikerült, a tizenegyedikre összeszedtem magam, és amikor elhangzott az utolsó, akkor megfordultam, és átöleltem az apámat, életemben másodszor.

46

Január közepe táján találkoztam vele, hogy elmeséljem örökségem ellopásának körülményeit. Azt hiszem, elhitte a történetem, ha nem így volt, akkor jól leplezte. A

Lhardyban ebédeltünk, és azt indítványozta, hogy találkozgassunk. Megtagadtam, ugyan nem volt rá nyomós okom, meglehet úgy éreztem, már túl késő bepótolni mindazt, amit nem éltünk át együtt. O tovább erősködött, nem úgy nézett ki, mint aki egykönnyen elfogadja a visszautasításom. És részben el is érte, ellenállásom fala szép lassan leomlott. Elmentünk néha ebédelni, színházba és koncertre a Teatro Realba, sőt egy vasárnap reggel sétálni jött velem a Retiro parkba, ahogy harminc évvel azelőtt anyámmal. Volt bőven szabadideje, már nem dolgozott, a háború befejeztével vissza tudta szerezni az öntödét, de úgy határozott, nem nyitja meg újra. Aztán eladta a földjeit, és az azokból befolyó jövedelemből élt. Miért nem akarta folytatni? Miért nem kezdte újra az üzletet a harcok után? Egyszerűen kiábrándult, azt hiszem. Soha nem mesélte el részletesen, milyen viszontagságokon ment keresztül azokban az években, de hosszú beszélgetéseink alatt el-elejtett megjegyzéseiből többé-kevésbé össze tudtam rakni a fájdalmas események sorát. Mindezekkel együtt nem tűnt megkeseredett embernek, sokkal racionálisabb volt, semhogy hagyja, a zsigerei vegyék át élete felett az irányítást. Annak ellenére, hogy a győztesekhez tartozott, rettenetesen kritikus volt az új rendszerrel szemben. Volt öniróniája, remek társalgónak bizonyult, és kettőnk között különleges kapcsolat alakult ki, amellyel nem gondoltuk bepótolni hiányát gyerek- és fiatalkoromban, hanem elölről kezdve baráti kapcsolatot építettünk fel két felnőtt ember között. Köreiben szóbeszéd járta kettőnkről, spekuláltak, miféle jellegű a kapcsolat köztünk, és fülébe jutott ezernyi hajmeresztő feltételezés, amin jókat mulattunk, és eszünkbe sem jutott magyarázatot adni.

A találkozók apámmal a valóság egy ismeretlen arcára nyitották fel a szemem. Neki köszönhetően tudtam meg, hogy ugyan az újságok nem beszélnek róla, de az ország állandó kormányválságban él, ahol a leváltások és elbocsátások, a minisztercserék, a rivalizálás és az intrikák úgy szaporodtak, mint a bibliai kenyér és hal. Beigbeder bukása - tizennégy hónappal azután, hogy Burgosban esküt tett a tisztségére - volt kétségtelenül a leghangosabb, de távolról sem az egyetlen.

Miközben Spanyolország lassanként megkezdte az újjáépítést, a különböző pártok, melyek hozzájárultak a háború megnyeréséhez, ahelyett hogy egyetértésben éltek volna, egymás haját tépték, mint egy bohózatban. A katonaság szemben állt a Falangéval, a Falange és a királypártiak ölre mentek, a királypártiak fel voltak bolydulva, mert Franco nem kötelezte el magát a királyság visszaállítására. A Caudillo meg az El Pardo palotában ült távol mindenkitől és elérhetetlenül, nyugodt kézzel írta alá az ítéleteket, senkivel nem kivételezett. Serrano Suner mindenki felett állt, és mindenki Serrano ellen. Egyesek a tengelyhatalmak érdekében szövetkeztek, mások a szövetségesek mellett, mindenki vakon tett erre vagy arra a lóra, nem tudhatták, melyik fél fogja hosszútávon, ahogy Candelaria mondta volna, saját karámjába hajtani a kecskéket.

A németek és a britek között egész idő alatt folyt az állandó huzavona a világtérképen éppúgy, mint a spanyol fővárosban. Sajnálatos módon, az ügyben, amelybe engem is belekevert a sors, a németeknek látszólag sokkal erősebb és hatékonyabb propaganda apparátusuk volt. Ahogy azt Hillgarth Tangerben elárulta, ezt a kemény munkát a követségről irányították, több mint bőséges anyagi eszközökkel és egy bámulatos csapattal a híres Lazar vezetése alatt, aki ráadásul a rendszer engedékenységére is számíthatott. Első kézből tudtam, hogy fáradhatatlan társasági életet folytat, vacsorái és összejövetelei állandóan szóba kerültek divatszalonomban a német és a spanyol hölgyek között, és villája termeiben minden este felvonult néhány az én modelljeim közül.

Növekvő gyakorisággal folytattak sajtókampányt azzal a céllal, hogy reklámot verjenek a német befolyásnak. Látványos és hatásos hirdetéseket jelentettek meg, melyek ugyanazzal a lelkesedéssel dicsérték a benzinmotort, mint a ruhafestéket. A propaganda-hadjárat szüntelen volt, ügyesen kevert eszmei mondanivalót a termékekkel, azt a meggyőződést keltve, hogy a német ideológia képes elérhetetlen eredményeket kivívni a világ összes országa számára. A

látszólagos szakmai kendőzet nem fedte el az üzenetet: Németország felkészült a földgolyó feletti uralkodásra, és ezt ily módon kívánták Spanyolország jóakaróinak a tudomására hozni. És hogy ne maradjon egy szemernyi kétség sem, stratégiájuk része volt a sok rendkívüli módon látványos rajz, a nagybetű használata és a festői Európa-térképek, amelyeken Németország és az Ibériai-félsziget jól kiemelt nyilakkal volt összekötve, miközben Nagy-Britanniát, úgy tűnik, elnyelte a föld. A gyógyszertárakban, kávézókban és borbélyüzletekben ingyen osztogatták a szatirikus lapokat, keresztrejtvényes füzeteket, a németek ajándékát. Viccek és adomák keveredtek a győzedelmes hadműveletekről szóló tudósításokkal, és a feladványok és képrejtvények megoldásai mindig a náci ügyet szolgáló politikai felhanggal rendelkeztek. Ugyanez történt a szakembereknek szóló tájékoztató kiadványokkal, a fiataloknak és gyerekeknek szánt kalandregényekkel, sőt az egyházközségi levelekkel száz meg száz templomban. Azt is beszélték, hogy az utcák tele vannak a németek által toborzott, spanyol besúgókkal, akik közvetlenül terjesztették a propagandát a villamosmegállókban, sorban állók közt a boltban és a moziban. A szlogenek néha viszonylag hihetőek voltak, máskor és nagyobb részt teljes képtelenségek. Itt is, ott is felütötték a fejük a briteket és támogatóikat kedvezőtlen színben feltüntető koholmányok. Hogy lopják a spanyol olívaolajat, és diplomata kocsikon szállítják Gibraltárba. Hogy az Amerikai Vöröskereszt által adományozott liszt olyan rossz, hogy megbetegíti a spanyol népet. Hogy a piacokon nincs hal, mert halászhajóinkat a brit tengerészet hadiflottája tartóztatja fel. Hogy a kenyér minősége azért ilyen pocsék, mert őfelsége alattvalói egyre-másra süllyesztik el a búzát szállító, argentin teher-hajókat. Hogy az amerikaiak az oroszokkal együttműködve megtették az utolsó lépéseket is a félsziget küszöbönálló lerohanásra.

A britek sem maradtak tétlenek. Főként azzal vágtak vissza, hogy a spanyol rendszernek rótták fel a népet érő összes csapást, és főleg oda ütöttek, ahol a legjobban fájt: szemére hányták az élelmiszerhiányt. Az éhínséget, aminek következtében az emberek megbetegedtek, mivel a szemétből kikapirgált hulladékot ették, egész családok szaladtak kétségbeesetten a Szociális Segélyszolgálat teherkocsija után, a családanyák, isten tudja, hogyan, de addig ügyeskedtek, míg sültet készítettek olaj nélkül, rántottát tojás nélkül, édességet cukor nélkül, és furcsa felvágottat, amiben disznóhús hírmondóban sem volt, viszont gyanúsan tőkehalra emlékeztetett az íze. Növelendő a spanyolok rokonszenvét a szövetségesek ügye iránt az angolok is találékonyak lettek. A nagy-követség sajtóirodája házi összeállítású kiadványt szerkesztett Madridban, amit a fiatal Tóm Burnsszel, a sajtóattaséval az élen maguk a hivatalnokok próbáltak terjeszteni a követséghez közeli járdákon. Nem sokkal azelőtt nyitották meg a Brit Intézetet egy katolikus ír, Walter Starkie irányítása alatt, akit némelyek don Gitanónak hívtak. Az a hír járta, hogy a megnyitó a spanyol hatóságok meghatalmazása nélkül zajlott le, kivéve Beigbeder őszinte, de már értékét vesztett jóváhagyását, amit akkor tett, mikor minisztersége már az utolsókat rúgta. Látszólag kulturális központról volt szó, ahol angol órákat adtak, előadásokat szerveztek, beszélgetéseket és különböző eseményeket, némelyek inkább társasági, mint tisztán intellektuális jellegűek voltak. Lényegében egy brit propagandagépezet volt, rejtett és sokkal kifinomultabb, mint a németek stratégiája. így telt a tél, sok munkával és feszülten, keményen szinte mindenki, éppúgy az országok, mint az egyes emberek számára. És szinte anélkül, hogy észrevettem volna, már be is köszöntött a tavasz. És vele együtt újabb meghívás érkezett apámtól. A La Zarzuela lóversenypályája megnyitja kapuit. Nem tartanék vele?

Mikor még csak ifjú varróinas voltam Donã Manuélánál, sokat hallottam a lóversenypályáról, ahova ügyfeleink jártak. Valószínűleg kevés hölgyet érdekelték maguk a futamok, de ahogy a lovak, ők is versenyre keltek. Ha nem is sebességben, de eleganciában. A régi pálya a Castellana sétány végén feküdt, és a nagypolgárság, az arisztokrácia, sőt az uralkodó család kedvelt találkozóhelye volt, gyakran XIII. Alfonzzal a királyi páholyban. Valamivel a háború előtt kezdődött meg az új, modern létesítmény építése, a harcok miatt

megszakadt az új lóversenytér kialakítása. Két év múlva félig készen, de megnyitotta kapuit a Monté de El Pardon, Madrid közelében.

A megnyitó már hetek óta az újságok címlapját foglalta el, és szájról szájra járt. Apám felvett az automobilján, szeretett vezetni.

Útközben elmagyarázta, hogy épült a lóversenytér az eredeti hullámos tető alá, és elmondta, milyen lelkes ezernyi madridi, hogy újrakezdődnek a régi versenyek. Én pedig elmeséltem neki emlékeim a tetuani lóversenyekről, és a kalifa lenyűgöző alakjáról, ahogy péntekenként átlovagolt az Espana téren palotájából a mecsetbe menet. És addig-addig beszélgettünk, amíg nem maradt rá idő, hogy elmondja, aznap délután másokkal is fogunk találkozni. Csak amikor a lelátóhoz értünk, vettem észre, hogy részvételemmel ezen a látszólag ártatlan eseményen saját lábamon sétáltam be a farkas torkába.

47

Hatalmas tömeg csődült össze, a pénztárak előtt tolongtak az emberek, száz méter hosszú sorokban vártak, hogy érvényesítsék a fogadási szelvényeket, a lelátók és a pályához közeli téren csak úgy nyüzsgött az izgatott, hangoskodó közönség. A kiváltságosak viszont, akik a magánpáholyokban foglaltak helyet, más dimenzióban lebegtek: hozzájuk nem ért fel az izgalom, a kiabálás, valódi székeken ültek és nem betonlépcsőkön, makulátlan mellényes pincérek lesték óhajaikat szolgálatkészen.

Ahogy elértük a páholyt, úgy éreztem, mintha harapófogóval martak volna a bensőmbe. Alig volt szükségem egy-két másodpercre, hogy felmérjem, mekkora ostobaságot követtem el: a páholyban nem más várt, mint spanyolok kis létszámú csoportja, elkeveredve a szép számmal megjelent angolokkal, férfiakkal és nőkkel, akik kezükben borospohárral, nyakukban látcsővel felszerelkezve dohányoztak, ittak és csevegtek anyanyelvükön, a futamok kezdetét várva. És hogy kétség se férjen származásukhoz és az ügyhöz, amit szolgálnak, a korlátra erősítve széles brit lobogó feszült előttük.

Bárcsak nyelne el a föld, azt kívántam, de még nem jött el a perc: nem tudtam, hogy ennél nagyobb meglepetés is vár. Ehhez még néhány lépést kellett tennem, és tekintetemet balra fordítani. A szomszédos, gyakorlatilag még üres páholyban, három függőleges lobogót lengetett a szél: a piros háttérben fehér kör alapon fekete horogkereszt díszelgett. A németek páholya, melyet egy alig méteres korlát választott el a miénktől, vendégeit várta. Pillanatnyilag csak néhány katona állt benne a bejáratot vigyázva, és pincérek rendezték a terítékeket, de tudva, mennyi az idő, és látva, milyen sietve végzik az előkészületeket, nem fért hozzá szemernyi kétségem sem, hogy a várt résztvevők nemsokára megérkeznek.

Mielőtt annyira magamhoz tértem volna, hogy lépjek valamit, és kitaláljam, hogy lehet a leggyorsabban eltűnni ebből a rémálomból, Gonzalo a fülemhez hajolt, hogy megsúgja, páholyunkban ki kicsoda az angol korona alattvalói közül.

- Elfelejtettem szólni, hogy találkozunk néhány régi barátommal, akiket jó ideje nem láttam. Angol bányamérnökök Rio Tintóból, néhány gibraltári honfitársukkal együtt érkeztek, és gondolom, jönnek majd páran a nagykövetségről is. Nagyon odáig vannak, hogy újra megnyitották a lóversenypályát, tudod, milyen szenvedélyesen imádják a lovakat.

Nem tudtam, de nem is érdekelt. Abban a percben kisebb gondom is nagyobb volt annál, mint ezeknek az egyéneknek a hobbijaival foglalkozni. Például úgy menekülni tőlük, mint a pestistől. Hillgarth a tangeri amerikai követségen elhangzott mondata még a fülembe csengett: semmi kapcsolat angolokkal. És még kevésbé - ezt mondani sem kellett - a németek orra előtt. Ahogy apám barátai észrevették érkezésünk, kezdődött a szívélyes köszöngetés, old boy Gonzalónak és az ő váratlan, ifjú kíséretének. Szűkszavúan válaszolgattam, próbálva idegességem egy igen halovány és igen hamis mosoly mögé rejteni, miközben lopva a

kockázat mértékét mérlegeltem. Megszorítottam az ismeretlen arcok által felém nyújtott kezeket, és közben alaposan körbenéztem valami szegletet keresve, ahol elillanhatok anélkül, hogy apámat kínos helyzetbe hoznám. De nem nézett ki egyszerűnek. Egyáltalán nem. Balra a németek páholya nyílt büszkén lobogó zászlóival, a jobb oldali páholyt vastag aranygyűrűs egyének csoportja foglalta el bátran kerekedő pocakkal, akik torpedó nagyságú szivarokat szívtak, kihidrogénezett hajú, pipacsvörösre festett szájú hölgyek kíséretében, akiknek divatszabóságomban egy kendőt se varrnék. Elfordítottam a tekintetemet róluk, az üzérek és bombázó szeretőik egy cseppet sem érdekeltek.

Jobbra és balra blokád, előttem az eséstől elválasztó korlát. Nem maradt hát más választásom, mint arrafelé szökni, amerről jöttünk, ugyan tudtam, hogy kész vakmerőség. Egyetlen úton keresztül lehetett elérni a páholyokat, erről megbizonyosodtam, amikor érkeztünk, egy alig három méter széles, téglapadlós folyosón. Ha úgy döntök, visszamegyek rajta, akkor azt a nagyon is valószínű kockázatot vállalom, hogy szembetalálkozom a németekkel. És amitől a legjobban féltem, hogy köztük, minden bizonnyal, összefutnék német ügyfelekkel, akiknek vigyázatlan szája gyakran ejtett el zsíros információfalatokat, amit én a lehető legárulóbb mosollyal szedtem fel, és adtam tovább az ellenséges ország titkosszolgálatának. Összetalálkoznék hölgyekkel, akiknek meg kellene állnom köszönni, és kétség sem fér hozzá, hogy gyanakodva kérdeznék, vajon mit keres marokkói divatszabászuk hanyatt-homlok menekülve az angoloktól nyüzsgő páholyból.

Nem tudtam, mihez kezdjek, hagytam hát Gonzalót köszöngetni, én pedig leültem a páholy legvédettebb sarkába, behúzott vállal, blézerem gallérját felhajtva, fejemet behúzva, és azon igyekeztem - hamis reményeket táplálva -, hogy észrevétlen maradjak ebben a nyitott térben, ahol képtelenség volt elrejtőzni, ezzel tisztában voltam.

– Jól vagy? Sápadtnak tűnsz - kérdezte apám, és odanyújtott egy pohár gyümölcsbólét.– Azt hiszem, kicsit megszédültem, mindjárt elmúlik - hazudtam.Ha a színskálán létezne a feketénél is sötétebb, akkor lelkiállapotom az írta volna le, mikor

megláttam, hogy a német páholyban nagyobb lett a sürgés-forgás. Szemem sarkából láttam, hogy újabb katonák lépnek be, mögöttük testes felettesük parancsokat osztogat, ide-oda mutogatva, lenéző pillantásokat vetve az angolok páholyára. Nyomában fényes csizmájú, tányérsapkás tisztek érkeztek, karjukon az elmaradhatatlan horogkereszttel. Arra sem méltattak minket, hogy felénk pillantsanak, dölyfösen, távolságtartóan néztek előre, merev tartásuk nyilvánvaló megvetést árasztott a szomszédos páholy közönsége felé. Utánuk néhány civilbe öltözött alak érkezett, és kirázott a hideg, mikor észrevettem, hogy az egyik arc ismerős. Minden bizonnyal számukra - katonák és civilek számára egyaránt - az esemény precedensül szolgált valami másra, és ezért jelentek meg gyakorlatilag egyszerre, katonai alakzatban és csak annyival előbb, hogy éppen elérjék az első futamot. Pillanatnyilag csak férfiak tartózkodtak a páholyban, de azt gondoltam, nagyot tévednék, ha a feleségek nem követnék őket hamarosan. A hangulat percről percre élénkült, bennem pedig arányosan nőtt a szorongás. A britek csoportja is gyarapodott, a messzelátókat kézről kézre adták, és a társalgás éppoly nyájasan forgott a turf, paddock és a jockeys körül, mint Jugoszlávia megszállása, London kegyetlen bombázása vagy Churchill utolsó beszéde körül. És ekkor megláttam. Megláttam, és ő is meglátott. Hirtelen úgy éreztem, nem kapok levegőt. Alán Hillgarth kapitány lépett be a páholyba egy elegáns, szőke asszonnyal a karján, aki valószínűleg a felesége volt. Néhány tized másodpercre rám szegezte a tekintetét, és aztán visszafojtva a riadt és zavart rezzenést, amit csak én vettem észre, fürge pillantást vetett a német páholy felé, ahová szakadatlan érkeztek a vendégek. Elkerültem a tekintetét, felállva, hogy ne kelljen az arcába néznem, meg voltam róla győződve, közel a vég, már nincs mód emberi ésszel kiszabadulni ebből a csapdából. Nem tudtam volna ennél szánalmasabb befejezést elképzelni rövid együttműködésemnek a brit hírszerzéssel: egy perc, és nyilvánosan is lelepleznek, ügyfeleim, felettesem és saját apám előtt. A korlátba kapaszkodtam, hogy

elfehéredtek az ujjaim, és minden erőmmel azt kívántam, bárcsak ez a nap soha ne érkezett volna el, bárcsak soha el nem hagytam volna Marokkót, ne fogadtam volna el ezt az őrült ajánlatot, ami meggondolatlan, ügyefogyott összeesküvőt eszkábált belőlem. Eldördült az első futamot indító pisztolylövés, a lovak lázas vágtába csaptak, és a közönség lelkes kiáltozása az égboltba hasított. Tekintetemet látszólag a pályára szegeztem, valójában gondolataim a patadobogástól messze száguldoztak. Ösztönösen sejtettem, hogy a német hölgyek már páholyukba tartanak, és éreztem a Hillgarth-ból áradó feszültséget, ahogy megoldást próbál találni a fenyegető kudarc megelőzésére. És ekkor, mint egy szikra, feltűnt előttem a helyzet kulcsa, mert pillantásom a Vöröskereszt betegszállítóira esett, akik unottan támasztották a falat valami történésre várva. Ha a saját lábamon nem tudom elhagyni ezt a mérgezett páholyt, akkor valakinek ki kell vinnie innét.

A magyarázat lehetett volna a perc izgalma vagy a hosszú hónapok során felhalmozódott fáradtság, esetleg az idegesség vagy a feszültség. Valójában egyik sem volt az igazi ok. Az egyetlen, ami erre a kétségbeesett lépésre kényszerített, a tiszta túlélési ösztön volt. A megfelelő helyet választottam ki, a páholy jobb oldalát, a lehető legmesszebb a németektől. És kiszámoltam a megfelelő pillanatot, alig néhány másodperccel az első futam vége után, amikor eluralkodott a lárma mindenfelé, és lelkes ordítozás keveredett a csalódottság hangjaival. Pontosan ebben a pillanatban a földre zuhantam. Előre kiszámított mozdulattal elfordítottam a fejem, hogy hajam az arcomba hulljon, ahogy a földre esek, ha esetleg egy kíváncsi tekintet a szomszédos páholyból áthatolna az engem azonnal körülvevő lábszárak között. Mozdulatlanul feküdtem, csukott szemmel, elernyedt testtel, ellenben a fülem hegyeztem, magamba szívva a körülöttem elhangzó minden egyes szót. Elájult, levegőt, Gonzalo, gyorsan, pulzus, vizet, több levegőt, gyorsan, gyorsan, már jönnek, elsősegély -és jó néhány angol kifejezés, amit nem értettem. A beteghordozók egy-két perc múlva ott voltak. A padlóról a hordágyra emeltek, és nyakig betakartak. Egy, kettő, három, fel - éreztem, hogy emelnek.

– Elkísérem - hallottam Hillgarth hangját. - Ha szükséges, akkor kihívhatjuk a követség orvosát.

– Köszönöm, Alán - felelt apám. - Nem hiszem, hogy bármi komoly lenne, csak egy könnyű ájulás. Menjünk az elsősegélyhelyre, aztán majd meglátjuk.

A beteghordók sietve haladtak végig az alagúton a magasba emelve engem, mögöttük szapora léptekkel igyekezett utánunk apám és Alán Hillgarth, és még néhány angol, akiket nem sikerült azonosítanom, a tengerészeti attasé munkatársai vagy helyettesei. Ugyan megint gondoskodtam róla, hogy a hordágyon feküdve hajam eltakarja az arcomat legalább részben, még mielőtt kivittek volna a páholyból, felismertem Hillgarth szilárd kézmozdulatát, amivel a homlokomig felhúzta a takarót. Nem láthattam többet, de tisztán hallottam mindent, ami ezután történt.

A kivezető folyosó első méterein nem találkoztunk senkivel, de úgy az út felénél megváltozott a helyzet. És ezzel beigazolódtak legsötétebb sejtelmeim. Először lábdobogást hallottam, és férfihangokat németül hadarva: Schnell, schnell, die haben bereits begonnen. Velünk ellentétes irányban haladtak, és szinte rohantak. A léptek dobbanásából gyanítottam, hogy katonák lehetnek, szavaik magabiztos, ellentmondást nem tűrő csengéséből arra következtettem, hogy tisztek. Azt gondoltam, hogy az ellenséges tengerészeti attasé látványa, ahogy egy hordágyon fekvő, takaróval lefedett testet kísér, esetleg riadalmat kelt köztük, de nem álltak meg. Szárazon köszöntek, energikusan folytatták útjuk a páholyba, melynek szomszédját épp most hagytuk el. A cipősarkak kopogása és a női hangok csak néhány másodperccel később jutottak el a fülembe. Hallottam, hogy ők is határozott léptekkel közelednek, a hódítók elszánt lépteivel. A lenyűgöző eltökéltségtől megfélemlítve, a betegszállítók félrehúzódtak, megálltak néhány percre, hagyták elmenni őket: azok szinte súroltak minket. Visszatartottam a lélegzetem, és éreztem, a szívem a mellkasomban

dörömböl, aztán hallottam eltávolodni őket. Nem ismertem fel egyetlen hangot sem, azt sem tudtam megállapítani, hányan lehettek, de úgy számítottam, hogy féltucatnyian. Hat német asszony, talán hét, talán több is, valószínűleg közülük nem egy az ügyfelem: akik a legdrágább szöveteket választották, egyszerre fizettek bankjegyekkel és friss hírekkel.

Úgy tettem, mint aki néhány perccel később magához tér, amikor a zajok és a hangok már elültek, és tudtam, végre biztos talajon járunk. Mondtam néhány szót, és megnyugtattam őket. Megérkeztünk az elsősegélyhelyre, Hillgarth és apám visszaküldték a többi angol kísérőt és a beteghordozókat: az előbbieket a tengerészeti attasé irányította vissza néhány rövid utasítással anyanyelvén, az utóbbiakat apám bocsátotta el bőkezű borravalóval és egy csomag cigarettával.

– Innen már gondoskodom én róla, Alán, köszönöm - mondta apám végül, amikor hármasban maradtunk. Kitapintotta a pulzusom, és megállapította, hogy nagyjából megvagyok. - Nem hiszem, hogy szükség lenne orvosra. Megpróbálok idejönni kocsival, és hazaviszem.

Ereztem, hogy Hillgarth habozik néhány másodpercet.– Rendben - mondta. - Mellette maradok, amíg visszatér.Nem mozdultam, amíg úgy nem éreztem, hogy apám már elég messze van hozzá, ne lepje

meg a reakcióm. Csak ekkor szedtem össze a bátorságom, felálltam, és szembefordultam vele.– Jól van, igaz? - kérdezte és komoran végigmért.Mondhattam volna, hogy nem, hogy még gyenge vagyok és szédülök, színlelhettem volna,

hogy még nem tértem magamhoz az állítólagos ájulás hatása alól. De tudtam, nem hinne nekem. És erre minden oka megvolt.

– Tökéletesen - feleltem.    – Ő tud valamit? - kérdezett az apámra utalva, és arra, tisztában van-e vele, hogy

együttműködök az angolokkal.– Semmit az égvilágon.– Maradjon is így. És eszébe ne jusson fedetlen arccal mutatkozni, mikor kimegy! -

parancsolta. - A gépkocsi hátsó ülésén pedig feküdjön le, és végig fedje magát. Amikor hazaérnek, bizonyosodjon meg róla, senki sem követte.

– Úgy lesz. Még valami?– Holnap keressen fel. Ugyanazon a helyen, ugyanakkor.

48

– Mesteri volt az alakítása a lóversenypályán - mondta köszönés helyett. A látszólagos bók ellenére arca nem mutatta a leghalványabb megelégedést sem. Megint doktor Rico rendelőjében várt, ugyanott, ahol hónapokkal azelőtt találkoztunk, hogy elmeséljem beszélgetésemet Beigbederrel leváltása estéjén.

– Nem volt más választásom, higgye el, nagyon sajnálom - válaszoltam, miközben leültem. - Elképzelésem sem volt, hogy a versenyt az angolok páholyából fogjuk nézni. És arról sem, hogy a németek éppen a szomszédban foglalnak majd helyet.

– Értem. De jól feltalálta magát, higgadtan és gyorsan. Viszont hatalmasat kockáztatott, és majdnem kirobbantott egy teljesen szükségtelen válságot. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy ilyen mértékű, súlyos gondatlanságba keveredjünk, amilyen bonyolult a helyzet éppen most.

– Az általános helyzetre gondol, vagy az én egyéni helyzetemre? – kérdeztem akaratlanul is arrogánsán.

– Mindkettőre - zárta le a kérdést szárazon. - Nézze, nem áll szándékunkban beavatkozni az ön magánéletébe, de a történtek után, azt hiszem, fel kell hívjuk a figyelmét egy dologra.

– Gonzalo Alvaradóra - szúrtam közbe.Nem felelt azonnal, tartott néhány perc szünetet, amíg rágyújtott.– Gonzalo Alvaradóra, pontosan - válaszolta, miután kifújta a füstöt. - A tegnapi nap nem

volt véletlen, tudjuk, hogy viszonylag rendszeresen mutatkoznak együtt nyilvános helyeken.– Ha esetleg érdekelné, mindenekelőtt hadd tisztázzam, hogy nem folytatok vele viszonyt.

És ahogy azt tegnap elmondtam, nem tud semmit a tevékenységemről.– Az önök közti kapcsolat pontos jellege teljes mértékben magánügy, nem tartozik a

hatáskörünkbe.– Akkor?– Nagyon kérem, ne tartsa otromba beavatkozásnak a magánéletébe, de meg kell értenie,

hogy a helyzet éppen most különösen feszült, és nem maradt más választásunk, mint hogy figyelmeztessük. - Felállt, és tett néhány lépést zsebre süllyesztett kézzel, tekintetét a padlócsempére szegezve, majd rám se nézve folytatta. - A múlt héten megtudtuk, hogy spanyol kémek egy aktív csoportja együttműködik a németekkel, hogy nyilvántartásba vegyék a németekkel, illetve a szövetségesekkel rokonszenvező, Madridban élő személyeket. Benne lesz minden adat azokról a spanyolokról, akik fontosak lehetnek az egyik vagy a másik féllel való kapcsolatuk miatt, valamint arról, mennyire elkötelezettek.

– És azt feltételezik, hogy már van rólam kartoték...– Nem feltételezzük, hanem tökéletesen biztosak vagyunk benne - mondta mélyen a

szemembe nézve. - Vannak beépült munkatársaink, és tájékoztattak róla, hogy ön a németbarátok között szerepel. Pillanatnyilag teljesen tisztán odatartozik, ahogy ez várható is volt. Bőven van magas beosztású náci tisztekkel kapcsolatban álló ügyfele, fogadja őket a divatszalonjában, gyönyörű ruhákat varr nekik, és ők viszonzásul nemcsak fizetnek, hanem meg is bíznak önben, olyannyira, hogy teljes nyíltsággal beszélnek önnél sok mindenről, amiről nem kellene fecsegniük, és amit ön nekünk pontosan továbbad.

– És Alvarado? Mi köze van mindehhez?– O is szerepel a nyilvántartásban. De éppen ellenkező oldalon, mint ön, a britekhez hű

állampolgárok listáján. És arról is értesítettek, hogy a németek utasítást adtak bizonyos ágazatokban dolgozó, spanyol személyek szigorú megfigyelésére, akik kapcsolatban állnak velünk: bankárok, üzletemberek, szellemi foglalkozásúak... Számos eszközzel és nagy befolyással bíró emberek, akik készek segíteni ügyünket.

– Gondolom, tudja, hogy ő már visszavonult, a háború után nem nyitotta meg újra a vállalatát - jegyeztem meg.

– Az nem számít. Kitűnő kapcsolatai vannak, és gyakran mutatkozik a követség embereivel és a madridi brit kolónia tagjaival. Néha még velem is, ahogy arról tegnap meggyőződhetett. A spanyol ipar helyzetének kitűnő ismerője, és ezért önzetlenül lát el tanácsokkal nagy horderejű kérdésekben. De önnel ellentétben nem fedett ügynök, csak az angol nép jó barátja, aki nem rejti véka alá nemzetünk iránt érzett rokonszenvét. Ezért, ha ön rendszeresen mutatkozik az oldalán, gyanússá válhat, most hogy mindkettőjük neve nyilvántartásba van véve. Sőt már el is kezdődött a szóbeszéd.

– Miről? - kérdeztem némi arcátlansággal.– Arról, vajon mi a fenét akar ez a magas rangú német tisztek feleségeihez közelálló

személy, hogy nyilvánosan mutatkozik a britek hű támogatójával - felelte ököllel az asztalra csapva. Aztán lágyabb hangot ütött meg mintegy megbánva, hogy az imént elragadtatta magát. - Bocsásson meg, kérem, mindannyian nagyon idegesek vagyunk az utóbbi időben, ráadásul pontosan tudtuk, hogy ön nincs tisztában a helyzettel, és nem láthatta előre a veszélyt. De higgye el, ha mondom, a németek hihetetlen kemény kampányt terveznek, hogy nyomást gyakoroljanak a brit propagandára Spanyolországban. Ez az ország döntő fontosságú

Európa számára, és bármely pillanatban beléphet a háborúba. Sőt a kormány arcátlanul támogatja a tengelyhatalmakat. Engedélyezték, hogy kényükre-kedvükre használják az összes spanyol kikötőt, jóváhagyták, hogy ott folytassanak bányaművelést, ahol kedvük tartja, mi több republikánus foglyokat alkalmaznak katonai létesítmények építésénél, ami lehetővé tenne egy jövőbeni, német támadást Gibraltár ellen.

Elnyomta a cigarettáját, és néhány másodpercre elhallgatott, mintha a csikk kötné le a figyelmét. Aztán folytatta.

– Egyértelmű hátrányban vagyunk, és már csak az hiányzik, hogy még zavarosabbá tegyük a helyzetünk - mondta lassan ejtve a szavakat. - A Gestapo néhány hónapja fenyegető játékba kezdett, aminek már meglett a gyümölcse. Barátnője, Fox asszony, például kénytelen volt miattuk elhagyni Spanyolországot. És sajnos volt sok más eset is. Hogy messzebb ne menjek, így járt a követség régi orvosa, aki közeli barátom. És mostantól kezdve a kilátások még rosszabbak. Még több fenyegetés, még több erőszak. Nagyobb veszély.

Nem szóltam közbe, csak néztem, várva, hogy befejezze a magyarázatot.– Nem tudom, tökéletesen tisztában van-e vele, mennyire kompromittálódott és mennyire

kiszolgáltatott - tette hozzá halkabban.- Arish Agoriuq ismert személlyé vált a Madridban élő, német nők között, de ha

viselkedésében változást kezdenek felfedezni, ami tegnap majdnem megtörtént, akkor rettenetesen kerülendő helyzetekben találhatja magát. És az nekünk nem lenne jó. Se önnek, se nekünk.

Felálltam a helyemről, és az ablakhoz léptem, de nem mertem teljesen közel menni. Hillgarth-nak háttal a távolból néztem ki az ablaküvegen. A levelektől dús faágak az első emeletig értek. Még világos volt, a délutánok kezdtek hosszúra nyúlni. Próbáltam végiggondolni, mit jelentenek számomra az imént hallottak. Bár nagyon sötét jövő előtt álltam, nem voltam megijedve.

– Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha nem működnék együtt önökkel a továbbiakban - mondtam végül, de nem néztem rá. - Megspórolhatnánk sok problémát, és nyugodtabban aludnánk. Ön is, én is, mindenki.

– Nem, semmiképp sem! - tiltakozott erőteljesen a hátam mögött. - Minden, amit elmondtam, csupán elővigyázatossági kérdés és figyelmeztetés a jövőt illetően. Nem kételkedünk benne, hogy képes lesz feltalálni magát, ha eljön a perc. De semmiképp sem akarjuk elveszteni, és főleg most nem, mikor új célállomáson van szükségünk önre.

– Tessék? - kérdeztem döbbenten, miközben megfordultam.– Lenne egy másik megbízatás. Egyenesen Londonból kértek közreműködést. Ha eleinte

mérlegeltünk is más megoldást, a hétvégén történtek fényében úgy határoztunk, önt választjuk ki rá. Mit gondol, a segédje el tudja vállalni a szabászat munkáit néhány hétre?

– Hát... Lehet... Nem tudom - dadogtam.– Biztosan. Kezdje elhinteni az ügyfelei közt, hogy elutazik egy kis időre.– És mit mondjak, hol leszek?– Nem kell hazudnia, mondja egyszerűen az igazságot, hogy néhány ügyet kell elrendeznie

Lisszabonban.

49

A Lusitania Expressz a Santa Apolonia pályaudvaron tett le egy májusi reggelen. Két hatalmas bőröndöt hoztam tele legjobb ruháimmal, egy csokor pontos utasítást és egy láthatatlan rakat magabiztosságot. Bíztam benne, ez elég lesz, hogy sikerrel vegyem az akadályokat.

Sokat haboztam, amíg meggyőztem magam róla, vállalnom kell ezt a megbízatást. Hosszasan töprengtem, mérlegeltem a lehetőségeket, és számba vettem más választásokat. Tudtam, a döntés a kezemben van, csak én vagyok képes határozni, folytatni akarom-e ezt a viharos életformát, vagy leteszek mindent, és visszatérek a régi kerékvágásba.

Az utóbbi lett volna a legjózanabb választás, valószínűleg. Csömöröm volt tőle, hogy becsapom az egész világot, nem lehetek őszinte senkivel sem, kényelmetlen parancsoknak engedelmeskedek, és állandó készenlétben élek. Harmincéves leszek hamarosan, és már gátlástalan hazudozó vált belőlem, élettörténetem csupán titkolózások, elhallgatások és hazugságok sora. És a létemet övező, hamis kifinomultság ellenére, végeredményben - ahogy arra Ignacio volt szíves rámutatni néhány hónappal ezelőtt - az egyetlen, ami megmaradt belőlem, egy árnyakkal teli házban élő, magányos kísértet volt. Amikor kijöttem a Hillgarth-tal való megbeszélésről, hirtelen elöntött a gyűlölet iránta és az övéi iránt. Sötét, tőlem idegen kalandba kevertek, ami állítólag majd hazám javát szolgálja, de teltek-múltak a hónapok, és nem úgy tűnt, hogy bármi is rendbe jött volna, és a félelem, hogy Spanyolország belép a háborúba, ott lebegett a levegőben minden utcasarkon. De még így is szem előtt tartottam a feltételeit, és nem szegtem meg az előírásokat. Arra kényszerítettek, hogy önzővé és érzéketlenné váljak, beilleszkedjek ebbe az annyira nem valóságos Madridba, hűtlen legyek az enyéimhez és a múltamhoz. Nekik köszönhettem a félelem és tanácstalanság perceit, az átvirrasztott éjszakákat, a szorongással töltött, végtelen órákat. És most azt várják el tőlem, hogy távolodjak el apámtól is, az egyetlen lénytől, aki apró fénypontot jelentett napjaim sötét sorában.

Még időben voltam, hogy nemet mondjak, hogy eléjük álljak, és az arcukba kiáltsam, eddig és ne tovább. A pokolba a brit titkos-szolgálattal és ostoba elvárásaikkal! A pokolba a próbaszobában zajló lehallgatásokkal, a náci feleségek nevetséges életvitelével és a szabásmintákba írt, rejtjeles üzenetekkel! Nem érdekel, ki kit győz le ebben a számomra oly távoli háborúban. Magukra vessenek, ha a németek elfoglalják Nagy-Britanniát, és elevenen falják fel a gyerekeket, vagy az angolok olyan laposra bombázzák Berlint, mint a vasalódeszka. Ez nem az én világom, a pokolba mindannyiukkal örökre!

Magam mögött hagyni mindent, és újra normális életet élni: igen, kétségtelenül ez lett volna a legjobb választás, a gond csak az volt, hogy nem tudtam, hol találom azt a normális életet. A Redondilla utcában, ahol fiatalkoromban laktam, a lányok között, akikkel felnőttem, és akik még most is azért küzdöttek, hogy a felszínen maradjanak a háború elvesztése után? Talán Ignacio Montes vitte magával aznap, mikor kisétált a kis térről az írógépet cipelve, meghasadt szívvel, vagy Ramiro Arribas rabolta el tőlem, mikor cserbenhagyott, terhesen, összetörtén a Continental falai között? Megtalálnám-e az első tetuani hónapokban Candelaria panziójának csüggedt vendégei között, vagy füstté vált a piszkos üzérkedésben, melynek hála mindketten boldogulni tudtunk? A Sidi Mandri utcai lakásban hagytam volna, a műhely cérnaszálain függve, amit annyi energiával hoztam létre? Félix Aranda vitte volna el egy esős estén, vagy éppen Rosalinda Fox, amikor kilépett a Dean’s Bar raktárjának ajtaján, hogy mint titokzatos árny vesszen el Tanger utcáin? Ott lenne a normális élet anyám oldalán, a néma munkába vesző, afrikai délutánokon? Egy elbocsátott és letartóztatott miniszter végzett volna vele, vagy egy újságíró sodorta volna magával, akit puszta gyávaságból nem mertem szeretni? Hol van a normális élet, mikor vesztettem el, és mi lett vele? Kerestem mindenütt: zsebekben, szekrényekben és fiókokban, pliszék között és öltések mentén. Aznap este úgy aludtam el, hogy nem találtam meg.

Másnap reggel ébredéskor más fényben láttam a dolgokat, és alighogy kinyitottam a szemem, megéreztem: közel van, velem, a bőrömhöz tapadva. A normális élet nem a magam mögött hagyott napokban volt, hanem csakis abban, amit a szerencse minden reggel elénk tár. Marokkóban, Spanyolországban vagy Portugáliában, egy varróműhely vezetésében vagy a brit hírszerzés szolgálatában, ott, ahova én szeretném, ha az életem haladna, ahova én verem

le cölöpéit: ott lesz számomra a normális élet. A mentaillatú terek árnyai közt, a pálmafák alatt, a csillárok fényében ragyogó termekben vagy a háború viharos vizein. A normális élet nem más, mint amit saját akaratom, elkötelezettségem és adott szavam annak fogad el, és éppen ezért mindig velem lesz. Semmi értelme nincs máshol keresni, vagy a múltba nyúlni utána.

Délben tiszta fejjel és világos elképzelésekkel mentem az Embassy-ba. Meggyőződtem róla, hogy Hillgarth a pultra könyökölve kortyolgatja aperitifjét két egyenruhás katonával beszélgetve. Ekkor kihívó szemtelenséggel leejtettem a retikülömet a földre. Négy órával később megkaptam az új megbízatásra vonatkozó, első utasításokat: másnap délelőtt a mindenkori fodrász- és szépségszalonban volt jelenésem arckezelésre. Öt nap múlva megérkeztem Lisszabonba.

Mintás gézszövet ruhában léptem a peronra, fehér, tavaszi kesztyűben és széles karimájú szalmakalappal a fejemen: habos glatnour a szénporos mozdonyok és a szürkén siető utasok közt. Szerény automobil várt, hogy célállomásomra szállítson Estorilba. Végigsuhantunk a szelek és fény járta, lisszaboni utcákon, ahol nem volt jegyrendszer és áramszünet, csak virágok, színes mozaiklapok és friss zöldséget meg gyümölcsöt kínáló, utcai bódék. Nem voltak romos telkek, sem rongyos koldusok, se lőnyomok, se magasba lendített karok, a falakra sem mázolta senki a falangisták jelét, a jármot a nyílvesszőkkel. Előkelő és elegáns negyedeken futottunk végig, széles, kőburkolatú járdákkal és nemes épületekkel, melyet királyok és hajósok szobrai vigyáztak. Átvágtunk az egyszerű köznép házai közt, muskátlitól színes, szardíniaszagú, zsibongva kígyózó sikátorokon. Lenyűgözött a fenségesen hömpölygő Tajo, a kikötő szirénáinak süvöltése és a csörrenő villamosok. Magával ragadott Lisszabon, ez a sem békében, sem háborúban nem élő, ideges, nyugtalan, pulzáló város.

Hátunk mögött hagytuk Alcantarát, Belemet és emlékműveit. Viharos hullámok csapkodtak, miközben végiggurultunk az Estrada Marginal tengerparti útján. Jobbra régi villák emelkedtek kovácsoltvas kerítéseik védelmében, melyeket virágoktól terhes kúszónövények borítottak. Minden annyira más volt, olyan színes, bár meglehet, hogy más értelemben, mint azt a látszat mutatta. Figyelmeztettek rá, hogy a festői Lisszabon, amely a kocsi ablaka mögött elém tárult, és Estoril, ahova perceken belül megérkezem, kémektől hemzseg. A legjelentéktelenebb pletykának is ára volt, és bárki, akit egy pár füllel áldott meg a sors, lehetséges besúgónak számított: a nagykövetségek magas beosztású tisztségviselőitől kezdve a pincéreken, eladókon, szobalányokon át a taxisofőrökig mindenki. „Legyen rendkívül óvatos”, hangzott megint az utasítás.

A Do Parque Szállóban foglaltak nekem szobát, mely pompás helynek számított a nagyrészt külföldi vendégek körében, ahol több német szokott megszállni, mint angol. Az igen közeli Palacio Szállóra épp az ellenkezője volt a jellemző. Esténként viszont a kaszinóban egy tető alá gyűltek mind, ebben az elvileg semleges országban a szerencsejáték nem tudott a háborúról. Alig fékezett le a kocsi, egyenruhás boy termett mellettünk, hogy kinyissa nekem az ajtót, miközben egy másik a csomagjaimat pakolta ki. Beléptem a szálló előcsarnokába, mintha a magabiztosság és fesztelenség szőnyegén haladtam volna végig, és lekaptam a sötét szemüveget, melynek védelmébe húzódtam, mióta elhagytam a vonatot. Jól begyakorolt megvetéssel mértem végig a fényűző recepciót. Nem nyűgözött le a márvány csillogása, sem a szőnyegek és a bársonykárpit, sem a mennyezetig szökő, katedrálisba is beillő oszlopok. Fel sem figyeltem az elegáns vendégekre, akik egyedül vagy csoportokba verődve olvasták a lapokat, beszélgettek, koktélt szopogattak, vagy a körülöttük zsongó életet bámulták. A fényűző eleganciát már mesteri gyakorlottsággal fogadtam, a leghalványabb figyelmet sem szenteltem neki, csak határozott léptekkel a pult felé indultam, hogy bejelentsem érkezésem.

Egyedül ettem a szálló éttermében, aztán ledőltem egy-két órára a szobámban, a mennyezetre meredve. Háromnegyed hatkor telefoncsörgés térített magamhoz. Hagytam,

hogy hármat csörögjön, nagyot nyeltem, felvettem a kagylót, és beleszóltam. És ekkor beindult a gépezet.

50

Az utasításokat néhány napja kaptam meg Madridban kevéssé hagyományos módon. Most történt meg először, hogy nem Hillgarth gondoskodott kiképzésemről, hanem egyik beosztottja. A fodrászszalon alkalmazottja, ahova minden héten eljártam, előzékenyen irányított az egyik belső helyiségbe, ahol az arckezeléseket végezték. Az erre a célra szolgáló, három lehajtható szék közül a jobb oldali - szinte teljesen vízszintesre állítva - már foglalt volt, de a vendég arcát nem tudtam kivenni. Turbánformára csavart törülköző fedte a haját, és egy másik lepedő takarta a testét nyakkivágástól térdig. Arcát sűrű, fehér pakolás fedte, ami csak a száját és lehunyt szemét hagyta szabadon.

Az egyik spanyolfal mögött levetkőztem, és helyet foglaltam a mellette levő székben, azonos öltözetben. Miután a kozmetikus egy pedál segítségével hátradöntötte a támlát, és feltette rám ugyanazt a pakolást, csendesen távozott, becsukva maga mögött az ajtót. Csak akkor szólalt meg mellettem a hang.

– Örömmel tölt el bennünket, hogy végül elfogadta a feladatot. Megbízunk önben, hisszük, hogy jó munkát fog végezni.

Meg se moccant, miközben beszélt, halkan és erős angol kiejtéssel. Akárcsak Hillgarth, ő is többes számot használt. Nem mutatkozott be.

– Igyekezni fogok jó munkát végezni - válaszoltam szemem sarkából rá pillantva.Egy öngyújtó kattanását hallottam, és ismerős illat áradt felém a levegőben.– Egyenesen Londonból kértek tőlünk erősítést - folytatta. - Felmerült a gyanú, hogy egy

állítólagos portugál munkatárs kettős játékot űz. Nem ügynökről van szó, de remek kapcsolatot ápol a Lisszabonban állomásozó diplomáciai testületünkkel, és különböző üzleti ügyei vannak brit cégekkel. Azonban bizonyos jelek arra mutatnak, hogy párhuzamosan kapcsolatot kezdett kiépíteni a németekkel is.

– Milyen jellegű kapcsolatot?– Kereskedelmit. Nagyon jelentőseket, melyek célja valószínűleg nemcsak az, hogy a

németeket részesítse előnyben, hanem talán az is, hogy minket pedig bojkottáljon. Nem lehet pontosan tudni. Élelmiszerről van szó, fémről, talán fegyverről is: kulcsfontosságú cikkekről a háborúban. Ahogy mondom, mindez még csak gyanú.

– És nekem mi lenne a dolgom?– Szükségünk van egy külföldire, aki nem kelt bizalmatlanságot, nem feltételezhető róla,

hogy kapcsolatban állna a britekkel. Aki többé-kevésbé semleges területről származik, egyáltalán semmi köze a mi országunkhoz, és valami olyasmivel foglalkozik, aminek semmi köze az általa bonyolított kereskedelmi ügyletekhez, de akinek ugyanakkor Lisszabonba kell utaznia, hogy beszerezzen valami kézzelfogható dolgot. És ön ezeknek az elvárásoknak megfelel.

– Arról van tehát szó, hogy anyagot venni utazom Lisszabonba, vagy valami ilyesmi? - vágtam közbe, megint rápillantva, de ő nem nézett vissza.

– Pontosan. Szöveteket és más, a munkájához fontos árucikkeket - erősített meg, egy millimétert sem moccanva. Abban a tartásban feküdt, ahogy itt találtam, csukott szemmel és szinte teljesen vízszintesen. - A szabászat fedezéke alatt utazik majd, a divatszabó, aki olyan szöveteket keres megvételre, melyeket a lerombolt Spanyolországban még nem kaphat meg.

– El tudnám érni, hogy megküldjék Tangerből... - szúrtam közbe.

– Az is lehetséges - mondta, kifújva a füstöt. - De ezért még nem kell elvetnie más lehetőségeket. Például a makaói selymet az ázsiai portugál gyarmatokról. Az egyik ágazat, ahol a gyanúsított gyümölcsöző üzletekkel rendelkezik, éppen a textil ki- és behozatal. Általában csak nagy tételben dolgozik kizárólag nagykereskedőkkel, magánszemélyeknek nem ad el, de elértük, hogy személyesen fogadja.

– Hogyan?– Titkos kapcsolatoknak köszönhetően, különböző irányú összeköttetéseknek: elég gyakori

ez ebben a szakmában, de most nincs rá alkalom, hogy részletekbe bocsátkozzam. Ily módon ön nemcsak úgy érkezik Lisszabonba, mint olyan személy, akiről fel sem merül a gyanú, hogy rokonszenvezne a britekkel, hanem olyanok támogatásával a háta mögött, akik közvetlen kapcsolatban állnak a németekkel.

A viszonyok e szövevényes hálója már túl magas volt nekem, ezért eldöntöttem, a lehető legkevesebbet kérdezek, és kivárom, hogy az ismeretlen nő szép lassan átadjon minden adatot és utasítást.

– A gyanúsított neve Manuel da Silva. Ügyes üzletember, és remek kapcsolatai vannak, úgy tűnik, kész megsokszorozni a vagyonát ebben a háborúban, akkor is, ha ehhez el kell árulnia azokat, akiket eddig barátainak vallott. Kapcsolatba fog lépni önnel, és ellátja a ma Portugáliában beszerezhető, legjobb anyagokkal.

– Beszél spanyolul?- Tökéletesen. És angolul. Talán németül is. Beszél minden nyelvet, amire az üzletkötéshez

szüksége van.– És mit kellene tennem?– Szivárogjon be az életébe. Legyen elbűvölő, nyerje meg a rokonszenvét, tegyen meg

mindent, hogy elvigye önt szórakozni, és főleg, hogy meghívja egy találkozóra a német ügyfeleivel. Ha végül sikerül a közelükbe férkőznie, akkor minden érzékszervével figyelnie kell, és raktározzon el minden fontos információt, ami a szeme előtt vagy a füle hallatára zajlik. Beszámolója legyen a lehető legteljesebb: minden elhangzó személy, üzlet, cég és termék neve, tervek, lépések és minden érdekesnek ígérkező, mellékes részlet.

– Azt akarja mondani, azért küldenek, hogy elcsábítsak egy gyanúsítottat? - kérdeztem hitetlenkedve, és felültem.

– Használjon minden eszközt, amit célszerűnek ítél! - felelte tényként kezelve, hogy feltételezésem igaz. - Da Silva minden jel szerint megrögzött agglegény, aki szeret ajándékokkal elhalmozni szép nőket anélkül, hogy egyetlen viszonyát is komolyra fordítaná. Szívesen jelenik meg vonzó, elegáns hölgyek társaságában, és még inkább, ha azok külföldiek. De információink szerint a női nemmel úgy bánik, mint egy tökéletes, régimódi portugál lovag, nem kell hát aggódnia, nem fog messzebb menni, mint ameddig ön megengedi.

Nem tudtam, hogy megsértődjek, vagy nevessek-e rajta. Kiküldenek, hogy csavarjam el egy nőcsábász fejét, ez lesz az én lenyűgözően izgalmas portugál küldetésem! Azonban beszélgetésünk alatt először a kezelőszékben fekvő, ismeretlen szomszédom mintha olvasott volna a gondolataimban.

– Kérem, ne értelmezze megbízatását holmi komolytalan kacérkodásnak, amelyre bármely csinos nő alkalmas lenne néhány bankjegyért cserébe. Nagyon kényes ügyről van szó, és önnek kell levezényelnie, mert bízunk a képességeiben. Igaz, hogy a megjelenése, feltételezett származása és a tény, hogy minden kötöttségtől mentes, önálló nő, segíthet, de a felelőssége sokkal nagyobb, mintha egyszerű flörtről lenne szó. Meg kell nyernie Da Silva bizalmát, óvatosan mérlegelve minden lépést, ki kell számítania minden mozdulatát, precízen egyensúlyozva. Önnek kell felmérnie az egyes helyzetek súlyosságát, önnek kell megállapítani az időt, mérlegelni a kockázatot és eldönteni, mi abban a pillanatban a legmegfelelőbb eljárás. Nagyon nagyra becsüljük a rendszeres információszerzésben szerzett

tapasztalatát és rögtönző képességét váratlan helyzetekben: nem véletlenül került kiválasztásra ehhez a küldetéshez, hanem mert bizonyította, hogy minden eszköze megvan ahhoz, hogy nehéz helyzetekben sikeresen feltalálja magát. Ami pedig az ügy személyes részét illeti, ahogy azt már említettem, nincs rá semmi kényszer, hogy túllépjen az ön által meghúzott határokon. De kérem, hogy amíg csak lehet, tartsa fenn a feszültséget, hogy megszerezhesse a szükséges adatokat. Alapvetően nem lesz nagyon más, mint madridi munkája.

– Azzal a különbséggel, hogy itt nem kell senkivel se kikezdenem, se meghívatnom magam tőlem idegen összejövetelekre - tettem hozzá.

– Ez igaz, kedvesem. De csak néhány napról van szó, és olyan úriemberről, aki úgy hírlik, nincs híján minden vonzerőnek. - Meglepett a hangja, nem próbálta meg elvenni az élét a dolognak, csak hidegen megállapított egy számára tárgyilagos tényt. - És még valami, valami igen fontos - tette hozzá. - Minden fedezék nélkül kell dolgoznia, mert London nem szeretné, ha Lisszabonban a leghalványabb gyanú is ébredne a megbízatását illetően. Tartsa észben, nem tudunk semmit teljes bizonyossággal Da Silva németekkel folytatott ügyeiről, éppen ezért még be kell bizonyítani, hogy esetleg elárulta az angolokat. Minden, ahogy azt már mondtam, még csak spekuláció, és nem akarjuk, hogy bármi is felkeltse a gyanúját a Portugáliába kihelyezett honfitársainkkal kapcsolatban. Éppen ezért egyetlen ottani, angol ügynökünk sem fogja tudni, kicsoda ön, és milyen kapcsolatban áll velünk: rövid, gyors, tiszta küldetésről van szó, amelynek kimeneteléről közvetlenül fogjuk értesíteni Londont Madridból. Vágjon bele, szedje össze a szükséges adatokat, és térjen haza! Akkor majd innen meglátjuk, hogy hogyan alakulnak a dolgok. Ennyi a mondandóm.

Nehezen tudtam csak válaszolni az arcomra dermedt pakolás alól. Végül sikerült szétfeszítenem az ajkaim.

– Nekem meg annyi...Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó. Belépett a kozmetikus, és az angol hölgy arcának látott

neki. Több mint húsz percig dolgozott, mialatt egyetlen szót sem váltottunk. Amikor befejezte, megint kiment, és ismeretlen kiképzőm a spanyolfal mögé lépett öltözni.

– Tudomásunk van róla, hogy egy közeli barátnője Lisszabonban él, de nem tartjuk ajánlatosnak a találkozót - mondta a spanyolfal mögül. - Fox asszony idejekorán értesítve lesz, hogy viselkedjen úgy, mintha nem ismernék egymást, ha valami véletlen folytán összefutna önnel. Arra kérjük, hogy ön is hasonlóan cselekedjen.

– Rendben - suttogtam összeszáradt ajkakkal. Egyáltalán nem örültem ennek a parancsnak, nagyon szerettem volna találkozni Rosalindával. Megértettem azonban, hogy botorság lenne, és betartottam az utasítást, nem tehettem másképp.

– Holnap eljutnak önhöz az utazás részletei, lehet, hogy más kiegészítő tájékoztatást is csatolunk. A feladatra szánt időtartam elvileg maximum két hét, de ha valamilyen rendkívül sürgős okból szüksége lenne halasztásra, akkor küldjön táviratot a Bourguignon virágboltnak, és rendeljen egy csokrot nem létező barátnője születésnapjára. Találjon ki egy nevet és egy címet, a virágok soha nem fogják elhagyni az üzletet, de ha Lisszabonból kapnak rendelést, azonnal értesítenek minket. Ez esetben valamilyen módon kapcsolatba fogunk lépni önnel, legyen résen.

Az ajtó újra kinyílt, belépett a kozmetikus törülközőkkel a kezében. Munkája tárgya most én leszek. Színlelt engedelmességgel hagytam, hogy tegye a dolgát, miközben igyekeztem meglesni a felöltözött alakot, akinek nemsokára elő kellett jönnie a spanyolfal mögül. Nem váratott magára, de amikor kilépett, nagyon vigyázott, hogy ne fordítsa felém az arcát. Megállapítottam, hogy világos, hullámos haja van, és tweedkosztümöt visel, mely jellegzetesen angol viselet.

Kinyújtotta a karját, hogy a fal melletti pádról felvegye a bőrtáskáját, amely valahogy ismerősnek tűnt. Nemrég láthattam valakinél, nem olyan kiegészítő volt, amit akkoriban a

spanyol boltokban árultak. Aztán az egyik zsámolyon heverő, piros cigarettatárcáért nyúlt. És akkor rájöttem, hogy a hölgy, aki Craven A-t szívott, és aki abban a pillanatban kilépett a helyiségből kurta viszlátot morogva a fogai közt, Alán Hillgarth kapitány felesége volt. Az, akit néhány napja láttam férjébe karolva, mikor a spanyolországi titkosszolgálat vaskezű főnöke úgy megijedt, mint még soha, ahogy meglátott a lóversenypályán.

51

Manuel da Silva a szálló bárjában várt. A pultnál sokan ültek: társaságok, párok, magányos férfiak. Alig léptem át a dupla ajtón, rögtön felismertem. És ő is engem.

Karcsú volt, jóképű, barna, ezüstösen őszülő halántékkal, világos zakójú szmokingban. Ápolt kéz, sötét tekintet, elegáns mozdulatok. Valóban úgy nézett ki és úgy mozgott, mint egy született hódító. De volt benne még valami. Valami, amit megéreztem, alighogy köszöntöttük egymást, és előreengedett a kertre néző teraszra. Valami, ami azonnal éberré tett. Intelligencia. Ravaszság. Eltökéltség. Nagy-világiság. Ahhoz, hogy becsapjam ezt a férfit, sokkal több mindenre lesz szükségem, mint néhány elbűvölő mosolyra és egy muníció ajakbiggyesztésre és pillarebegtetésre.

– Elképzelni sem tudja, mennyire sajnálom, hogy nem vacsorázhatok önnel, de ahogy azt a telefonban is mondtam, már hetekkel ezelőtt elköteleztem magam ma estére - mondta, miközben lovagias mozdulattal kihúzta számomra az egyik karosszéket.

– Igazán nem gond - feleltem, és színlelt bágyadtsággal foglaltam helyet. A sáfrányszín selyemruha szinte a padlót súrolta, jól begyakorolt mozdulattal meztelen vállam mögé dobtam a hajam, keresztbe tettem a lábam, hogy kilátszódjon az egyik bokám és a lábfejem vége a csúcsos cipőorrban. Éreztem, hogy Da Silva egy percre sem veszi le rólam a tekintetét. - Különben is - tettem hozzá - kicsit el-fárasztott az út, jót fog tenni, ha korán lefekszem.

A pincér pezsgősvödröt tett elénk az asztalra két pohár kíséretében. A terasz buja fáktól és növényzettől dús kertre nézett. Már alkonyodott, de még érezni lehetett a nap utolsó sugarait. Lágy szellő mesélt a közeli tengerről. Virágillat szállt a levegőben, francia parfüm, sós szag és zöld frissesség. Zongora szólt bentről, és a közeli asztalok felől könnyed csevegés foszlányai érkeztek különböző nyelveken. A kiszáradt, poros Madrid, melyet alig huszonnégy órája hagytam magam mögött, hirtelen a múlt sötét rémálmának tűnt.

– Be kell vallanom valamit - mondta vendéglátóm, ahogy tele-töltötték poharaink.– Hallgatom - feleltem, és az ajkamhoz emeltem a pezsgőspoharat.– Ön az első marokkói hölgy, akivel életemben megismerkedtem. Ez a terület most tele

van ezernyi különböző nemzetiségű külföldivel, de ők mind Európából érkeztek.– Soha nem járt Marokkóban?– Soha. És nagyon sajnálom, főleg, ha minden marokkói nő olyan, mint ön.– Lenyűgöző ország, csodálatos emberekkel, de attól tartok, nehezen találna sok olyan

asszonyt, mint én. Rendhagyó marokkói vagyok, mert anyám spanyol. Nem vagyok muzulmán, és anyanyelvem nem az arab, hanem a spanyol. De imádom Marokkót, ott él a családom is, ott van az otthonom, a barátaim. Ugyan jelenleg Madridban élek.

Belekortyoltam a pezsgőbe, elégedetten, hogy csak a legszükségesebb dolgokban kellett hazudnom. Az arcátlan csalások életem pilléreivé váltak, de nagyobb biztonságban éreztem magam, ha nem kellett túl messzire mennem.

– Ön is remekül beszél spanyolul - jegyeztem meg.– Sokat dolgoztam spanyolokkal, apámnak évekig volt spanyol üzlettársa. A háború előtt,

úgy értem, a spanyol háború előtt, elég sokat jártam Madridba üzleti ügyekben. Az utóbbi időben jobban lekötnek más jellegű ügyeim, és kevesebbet utazom Spanyolországba.

– Nyilvánvalóan nem ez a megfelelő pillanat.– Attól függ - mondta némi iróniával. - Önnek, ha jól látom, jól megy az üzlet.Elmosolyodtam, miközben feltettem magamban a kérdést, mi az ördögöt mesélhettek neki

rólam.– Látom, jól tájékozott.– Legalábbis megpróbálok az lenni.– Nos, igen, el kell ismernem, hogy kis üzletem nem megy rosszul. Ahogy azt ön is tudja,

éppen ezért vagyok itt.– Hogy Spanyolországba szállítsa a legjobb anyagokat az új szezonra.– Valóban ez a szándékom. Azt hallottam, hogy önnek pompás kínai selyme van.– Akarja tudni az igazat? - kérdezte színlelt cinkossággal rám kacsintva.– Igen, legyen szíves - mondtam kicsit halkabban, mint aki érti a viccet.– Az igazság az, hogy nem tudom - nevette el magát. - Halvány fogalmam sincs, milyen a

selyem, amit Makaóból hozunk be, nem én foglalkozom vele közvetlenül. A textil ágazat...Egy fiatal, vékony, ritkás bajszú férfi lépett hozzánk csendesen, talán a titkára, portugálul

elnézést kért, és bal füléhez hajolt néhány szót suttogva, amit nem sikerült elkapnom. Úgy tettem, mintha az estébe forduló kertet szemlélném. A lámpák fehér gömbjei már kigyulladtak, élénk csevegés és zongoraakkordok úsztak a levegőben. Azonban ahelyett, hogy elandalított volna ez a paradicsom, minden porcikám feszülten figyelt a két férfi közjátékára. Sejtettem, hogy ez a váratlan félbeszakítás előre meg volt tervezve, ha megjelenésem nem tölti el elégedettséggel Da Silvát, akkor így talál kifogást, hogy azonnal lelépjen valamilyen hirtelen felmerült ügyre hivatkozva. Viszont ha úgy dönt, megéri némi időt tölteni velem, akkor csak bólint, és minden további nélkül elbocsátja a jövevényt. Szerencsére az utóbbit választotta.

– Ahogy mondtam - folytatta, miután az asszisztens távozott én nem foglalkozom közvetlenül az általunk behozott szövetekkel, azaz tisztában vagyok az adatokkal és a számokkal, de nem tudok semmit a dolog esztétikai oldaláról, és feltételezem, önt ez érdekli.

– Esetleg egyik beosztottja segítségemre tud lenni - javasoltam.– Igen, természetesen, alkalmazottaim nagyon rátermettek. De szeretnék magam

foglalkozni ezzel az üggyel.– Nem szeretnék gondot okozni... - szakítottam félbe.Nem hagyta, hogy befejezzem.– Örömmel tölt el, ha a hasznára lehetek - mondta, és intett a pincérnek, hogy töltsön újra.

- Mennyi időt tervez velünk tölteni?– Úgy két hetet. A textileken kívül szeretném kihasználni az utat, hogy felkeressek más

beszállítókat is, és talán néhány szabászatot és üzletet. Cipő, kalap, fehérnemű, rövidáru... Spanyolországban, ahogy azt nyilván tudja, mostanában nem lehet tisztességes termékekhez hozzáférni.

– Én majd megadom önnek a szükséges kapcsolatokat, erre ne legyen gondja. Lássuk csak, holnap reggel rövid időre elutazom, bízom benne, hogy csak néhány napról lesz szó, és nem többről. Megfelel önnek, ha csütörtök délelőtt találkozunk?

– Természetesen, de igazán nem akarok a terhére lenni...Előredőlt a székében, és mélyen a szemembe nézett.– Ön soha nem tudna a terhemre lenni.Azt te csak hiszed, futott át az agyamon. A szájamra azonban újabb mosoly ült ki.Tovább fecsegtünk apróságokról még tíz vagy talán tizenöt percig. Amikor úgy éreztem,

most már illik befejezni a találkozót, úgy tettem, mint aki elnyomja az ásítását, majd pedig zavartan elnézést rebegtem.

– Bocsásson meg! A vonaton töltött éjszaka kimerített.– Akkor hagyom, hadd pihenjen - mondta, és felállt.

– Önt amúgy is várják vacsorára.– Ó, igen a vacsora! - Arra sem vette a fáradtságot, hogy az órájára pillantson. - Gondolom,

már várnak - tette hozzá kedvetlenül. Sejtettem, hogy hazudik. Vagy talán mégsem?Elsétáltunk az előcsarnokig, közben ide-oda köszöngetett, meghökkentő könnyedséggel

váltogatva a nyelvek között. Egy kézfogás ide, egy vállveregetés oda, egy kedves csók egy törékeny, múmiaszerű, idős hölgy arcára és egy huncut kacsintás két feje búbjáig felékszerezett, pompázatos asszonyságnak.

– Estoril tele van egykor gazdag, vén sárkányokkal - súgta a fülembe -, akik foggal-körömmel kapaszkodnak a múltba, és inkább kenyéren és szardínián tengődnek egyik napról a másikra, semhogy elkótyavetyéljék azt a keveset, ami megmaradt a már megkopott, régi dicsőségből. Csak úgy kornyadoznak a gyöngysorok és brillek súlya alatt, nyár közepén is nercbundába és hermelinprémbe burkolóznak, de a kezükben tartott táskát már beszőtte a pók, az hónapok óta nem látott egy escudót sem, se ki nem vettek, se bele nem raktak egy fityinget sem.

Ruhám egyszerű eleganciája nem ütött el egyáltalán a fényűző környezettől, és Da Silva gondoskodott róla, hogy ezt mindenki észre is vegye körülöttünk. Nem mutatott be senkinek, nem is jegyezte meg, ki kicsoda, de úgy jött mellettem lépteim ütemére, mintha őrizne, lenyűgöző figyelmességgel, díszszemlére téve.

Miközben a kijárat felé haladtunk, gyors mérleget készítettem a találkozóról. Manuel da Silva eljött,.hogy köszöntsön, meghívjon egy pezsgőre és mindenekelőtt, hogy felmérjen, saját szemével állapítsa meg, mennyire érdemes erőlködnie, hogy személyesen intézze a Madridból érkezett megrendelést. Valaki valakin keresztül és egy harmadiknak a közbenjárásával megkérte arra a szívességre, hogy bánjon jól velem, de ezt kétféleképpen is meg lehetett oldani. Egyik lehetőség, hogy kiosztja valakinek a feladatot, azaz egy hozzáértő beosztott fogad szívélyesen, ő pedig megszabadul a kötelezettség alól. Második, hogy bevonódik. Az ő ideje aranyat ér, és kétség sem fér hozzá, hogy számtalan elfoglaltsága van. A tény, hogy maga ajánlkozott, foglalkozik jelentéktelen rendeléseimmel, azt jelentette, hogy jó úton haladok.

– Amint lehet, felkeresem önt.Kezet nyújtott búcsúzóul.– Ezer köszönet, senor Da Silva - mondtam kezet nyújtva én is. Nem is egyet, hanem

mindkettőt.- Hívjon csak Manuelnek, kérem - kérte. Éreztem, hogy a szükségesnél néhány pillanattal

tovább szorította meg a két kezem.– Ez esetben én legyek Arish.– Jó éjszakát, Arish! Igazán nagyon örvendek, hogy megismerhettem. Amíg nem

találkozunk, pihenjen, élvezze országunkat!Beléptem a liftbe, és álltam a tekintetét, amíg a két aranyozott ajtó össze nem zárult, egyre

kisebb szeletet hagyva az előcsarnok látványából. Manuel da Silva szemben állt, amíg először a két válla, aztán a füle, a nyaka és végül az orra, egész alakja el nem tűnt.

Amikor tudtam, hogy már nem láthat, és elkezdtünk emelkedni, akkorát sóhajtottam, hogy a fiatal liftes fiú majdnem megkérdezte, jól vagyok-e. Küldetésem első lépése befejeződött: a vizsgán átmentem.

52

Korán mentem le reggelizni. Narancslé, madárcsicsergés, vajas fehérkenyér, a napellenző alatti árnyék hűvöse, habkönnyű piskóta és isteni kávé. A lehető legtovább húztam a kerti

tartózkodást, a sürgés-forgással összehasonlítva, ahogy Madridban kezdtem a napot, ez maga volt a paradicsom. Szobámba visszatérve az íróasztal közepén egzotikus virágkölteményt találtam. Merő rutinból először a díszszalagot bontottam le, rejtjeles üzenet után kutatva. De nem találtam se utasításokat rejtő vonást, se pontokat, viszont kezembe akadt egy kártya.

Kedves Arish!Rendelkezzék chaufferömmel Joãoval,hogy ittléte minél kényelmesebben teljék.A csütörtöki viszontlátásig

Manuel da Silva

Elegáns, lendületes írása volt, és annak ellenére, hogy állítólag jó benyomást tettem rá előző este, az üzenet egyáltalán nem volt hízelgő, még csak készséges sem. Udvarias ugyan, de szűkszavú és határozott. Jobb is így. Egyelőre.

João szürke hajú, szürke egyenruhás alak volt hatalmas bajusszal, a hatvanas évein is túljárt, legalább egy évtizeddel. A szálló kapujában várt a nála jóval ifjabb kollégákkal csevegve, és szenvedélyesen pöfékelt a dolgára várva. Da Silva úr küldte, hogy odafuvarozza a kisasszonyt, ahova az kéri, jelentette ki, miközben leplezetlenül végigmért tetőtől talpig. Gyanítottam, nem ez volt az első alkalom, hogy ilyen jellegű megbízatást kapott.

- Vásárolni szeretnék Lisszabonban, kérem. - Valójában nem annyira az utcák és a boltok érdekeltek, minthogy elüssem az időt valamivel, amíg arra várok, hogy Manuel da Silva előkerüljön.

Rögtön kiderült, hogy João igen messze volt a klasszikus, diszkrét, csak munkájára ügyelő sofőr figurájától. Ahogy beindította a fekete Bentley-t, tett egy megjegyzést az időjárásról, néhány perc múlva az úttest állapotára panaszkodott, később, ha jól értettem, a magas árak ellen fakadt ki. Látva, hogy nyilvánvalóan feszíti a beszélgethetnék, két szerep közül választhattam: vagy a távolságtartó hölgyet játszom, aki a szolgákat alacsonyabb rendű lényeknek tartja, akiket jobb pillantásra sem méltatni, vagy a kifinomultan rokonszenves külföldi látogató szerepét adom elő, aki ugyan megtartva a szükséges távolságot, de képes elbűvölni még a kiszolgáló személyzetet is. Sokkal kényelmesebb lett volna az első személyiséget magamévá tenni, és a napot saját kis világomba zárva tölteni a szószátyár öregember okvetlenkedése nélkül, de mikor néhány kilométerrel később megjegyezte, hogy ötvenhárom éve dolgozik a Da Silva családnak, rájöttem, hogy nem tehetem. A gőgös nagysága szerepe rendkívül kényelmesnek ígérkezett, az igaz, de a másik sokkal nagyobb haszonnal kecsegtetett. Érdekemben állt szóval tartani Joãot akkor is, ha kimerítőnek ígérkezett: ha annyira jól ismeri Da Silva múltját, akkor talán tud valamit a jelenéről is.

Az Estrada Marginalon haladtunk, jobbról tengermorajlás kísért, és mire feltűnt előttünk a lisszaboni rakpart, nekem már teljes képem alakult ki a klán üzleti birodalmáról. Manuel da Silva Manuel da Silva fia és Manuel da Silva unokája volt: három férfi, három generáció - vagyonukat egy egyszerű, kikötői kocsmával alapozták meg. Eleinte csak a pult mögül mérte a bort a nagyapa, később már árulta is hordóban, ekkor az italbolt átköltözött egy ütött-kopott, már használaton kívüli raktárba, amit João megmutatott, mikor elsuhantunk mellette. A fia vette át a stafétabotot, kiszélesítette a vállalkozást, a bor mellett más termékek nagykereskedésébe is belevágott, és hamarosan elkezdődtek az első próbálkozások a gyarmati kereskedelemmel. Mire a gyeplő a dinasztia harmadik tagjának kezébe került, az üzlet már virágzott, de a vállalkozás végleges megszilárdulása az utolsó Manuel tevékenységéhez kötődik, akit előző nap ismertem meg. Gyapot a Zöldfoki-szigetekről, fa Mozambikból, kínai selyem Makaóról. Az utóbbi időben újra a belföldi kereskedelem felé fordult, néha elutazott az ország belsejébe, ugyan João nem tudta megmondani, vajon mivel kereskedik arrafelé.

Az öreg João gyakorlatilag már teljesen visszavonult, néhány éve egyik unokaöccse lépett a helyébe, mint a harmadik Da Silva személyes chaufferje. Azonban még ő is dolgozott, ellátott apróbb feladatokat, amivel a gazda időnként megbízta: rövidebb utak, üzenetek kézbesítése, kisebb horderejű megbízások. Mint például egy májusi délelőttön végigfurikáztatni Lisszabonon egy ráérő divatszabász hölgyet.

A Chiado negyed egyik boltjában vettem néhány pár kesztyűt, mert azt nagyon nehéz volt Madridban találni. Egy másikban egy tucat selyemharisnyát, a háború utáni időkben a spanyol nők erről csak álmodozhattak. Kicsit később egy tavaszi kalapot, pipereszappant és két pár szandált, aztán amerikai szépségápolószereket, szempillafestéket, szájrúzst és csodás illatú éjszakai arckrémet. Micsoda éden a szegény, szűkölködő Spanyolországgal összehasonlítva! Mindent be lehetett szerezni, a kínálat vonzó volt és tarka, egy karnyújtásnyi csupán, csak a pénztárcám kellett elővenni a táskából. João buzgón vezetett egyik helyről a másikra, cipelte a csomagjaimat, milliószor tárta ki és csukta be a hátsó ajtót, hogy kényelmesen szálljak ki és üljek vissza a kocsiba, egy elbűvölő éttermet ajánlott a figyelmembe ebédelni, megmutogatta az utcákat, tereket és műemlékeket. És mellesleg ellátott azzal, amire a legjobban vágytam: szakadatlan ecsetelte Da Silva és családja életét. Néhány vonás számomra érdektelennek bizonyult, hogy a nagymama volt az eredeti üzlet igazi motorja, az anya korán meghalt, a nővére pedig egy szemészhez ment hozzá, a húga viszont apácának állt egy sarutlan rendbe. Viszont más megjegyzéseit nagyon is izgalmasnak találtam. A veterán chauffer jóhiszemű fesztelenséggel mesélt, alig kellett egy kis nyomást gyakorolnom rá itt, egy kis nyomást ott, egy-egy ártatlan megjegyzés kapcsán: don Manuelnek sok barátja van, portugálok és külföldiek is, igen, persze, és az utóbbi időben egy-két német is; igen, sokszor fogadja a vendégeit otthon, például ezért szereti, ha mindig minden fogadásra készen áll, ha netán úgy dönt, hogy vendéggel állít haza ebédre vagy vacsorára, néha a Lapa negyedbeli villájába Lisszabonban, néha vidéki rezidenciájára, a Quinta da Fontéra.

A nap során arra is alkalmam nyílt, hogy megszemléljem a várost benépesítő emberi faunát: a mindenféle rendű és rangú lisszaboniakat, sötét öltönyös urakat és elegáns hölgyeket, vidékről a fővárosba érkezett újgazdagokat, akik aranyórát jöttek venni és műfogsort csináltatni, varjúfekete, gyászruhás asszonyokat, fenyegető külsejű németeket, zsidó menekülteket, akik behúzott nyakkal jártak-keltek, vagy sorban álltak hajójegyért - úti céljuk a túlélés -, és a háború pusztítása elől menekülő, ezernyi kiejtéssel beszélő külföldieket. Közéjük tartozhat, gondoltam, Rosalinda is. Kérésemre, mintha csak holmi női szeszélyről lenne szó, João megmutatta a szépséges Liberdade utat, fekete-fehér kövekből rakott burkolat borította, és a fák olyan magasba szöktek rajta, mint a két oldalon sorakozó épületek. Itt élt barátnőm a 114-es szám alatt, ez volt a leveleken szereplő cím, amit Beigbeder hozott el nekem élete valószínűleg legkeserűbb estéjén. Kerestem a számot, és meg is találtam egy lenyűgöző, csempével borított homlokzat közepébe ékelődő, hatalmas fakapun. Rosalinda kevesebbel be sem érné, gondoltam némi szomorúsággal.

Délután folytattuk a városnézést, de öt körül úgy éreztem, menten összeesem. Forró, kimerítő nap volt, és João soha ki nem fogyó fecsegésétől azt hittem, szétrobban a fejem.

– Utolsó megálló mindjárt itt - javasolta, mikor szóltam, ideje hazamenni. Megállította a kocsit egy szecessziós kávézó bejárata előtt a Garrett utcában. A Brasileira volt a neve.

– Nem lehet úgy elmenni Lisszabonból, hogy nem ivott egy jó kis feketét - jelentette ki.– De, João, már igazán késő van... - tiltakoztam panaszos hangon.– Csak öt perc, nem több. Menjen be, és kérjen egy bicót, meglátja, nem fogja megbánni.Kedvetlenül bár, de engedelmeskedtem, nem akartam csalódást okozni váratlan

bizalmasomnak, aki még talán hasznomra lehet. A túl-cicomázott, törzsvendégekkel zsúfolásig telt helyiség hűvös volt és kellemes. Jobbra a pult húzódott, balra asztalok álltak, szemben egy óra, a mennyezetet aranyozott stukkó borította, a falakat széles képek. Egy aprócska, fehér porceláncsészét hoztak ki, és óvatosan belekortyoltam. Fekete kávé volt,

csodálatosan erős. Joãonak igaza volt, valódi lélekerősítő. Miközben vártam, hogy kihűljön, visszapörgettem magamban a napot. Összeszedtem újra a Da Silváról szóló részleteket, mérlegre tettem, és fejben osztályoztam őket. Amikor a csészében már csak a zacc maradt, mellé raktam egy bankjegyet, és felálltam.

A találkozás olyan váratlan volt, annyira hirtelen és letaglózó, hogy képtelen voltam bármit is tenni. Három ember lépett be beszélgetve, épp mikor kifelé tartottam: három kalap, három nyakkendő, három angolul beszélő, külföldi arc. Kettő idegen volt, a harmadik nem. És már három év is eltelt, mióta elbúcsúztunk. Marcus Logan alig változott azóta.

Előbb észrevettem, mint ő engem, mire ő meglátott, már elkaptam róla a tekintetem, és az ajtóra szegeztem.

- Sira... - suttogta.Nagyon régóta nem szólított így senki. Összerándult a gyomrom, és majdnem a kávézó

márványpadlójára hánytam. Szemben velem, alig néhány méterre, ajkain nevem utolsó betűjével, arcára fagyott döbbenettel ott állt a férfi, akivel annyi szorongást és örömet osztottam meg egykor. A férfi, akivel annyit nevettem, beszélgettem, sétáltam, táncoltam és sírtam, aki visszahozta nekem anyámat, és akibe beleszerettem volna, ha kényszerrel vissza nem fogom magam, annak ellenére, hogy néhány szenvedélyes héten keresztül valami sokkal erősebb kötött össze egyszerű barátságnál. A múlt nehéz függönyként zuhant közénk: Tetuan, Rosalinda, Beigbeder, a Nemzeti Szálló, régi szabászatom, a viharos napok és a végtelen éjszakák, ami történhetett volna, és ami nem történt meg azokban az időkben, amelyek már nem térnek soha vissza. Meg akartam ölelni, azt mondani, hogy igen, Marcus, én vagyok. Meg akartam kérni újra, hogy vigyen el innen, a kezébe kapaszkodva akartam szaladni, ahogy egyszer régen az afrikai fák árnyai közt: visszatérni Marokkóba, elfelejteni, hogy létezik egy úgynevezett titkosszolgálat, tudomást sem venni róla, hogy itt sötét munka vár rám, és otthon a szomorú, szürke Madrid. De nem tettem semmi ilyesmit, mert a józan megfontolás, mint egy saját akaratomnál is hatalmasabb vészkiáltás azt ordította, nincs más választásom, mint úgy tenni, mintha nem ismerném. És én engedelmeskedtem.

Nem figyeltem fel a nevemre, és arra se méltattam, hogy akár egy pillantást vessek rá. Mintha vak és süket lennék, mintha az a férfi soha semmit nem jelentett volna életemben, és nem áztattam volna könnyeimmel zakója gallérját, miközben könyörögtem, hogy ne hagyjon el. Mintha a kettőnk között kialakult, mély kötődés feloldódott volna emlékezetemben. Tudomást sem vettem róla, tekintetem a kijáratra szegezve, hideg eltökéltséggel tartottam kifelé.

João már várt a hátsó ajtót kitárva előttem. Szerencsére a figyelmét egy apró incidens kötötte le a szemben lévő járdán, egy utcai felfordulás, amiben egy kutya, egy bicikli és számos gyalogos vett részt felhevülten veszekedve. Csak akkor vette észre, hogy jövök, mikor szóltam neki.

- Gyerünk gyorsan, João, kimerültem! - suttogtam, miközben elhelyezkedtem a hátsó ülésen.

Becsapta az ajtót, ahogy beszálltam, azonnal a volán mögé ült, és begyújtotta a motort, miközben megkérdezte, hogy tetszett utolsó ajánlata. Nem válaszoltam, minden erőmmel arra összpontosítottam, hogy előreszegezzem a tekintetem, és ne fordítsam el a fejem. És majdnem sikerült is. Amikor azonban a Bentley megindult a macskaköveken, valami oktalan erő a bensőmben legyőzte az ellenállásom, és arra kényszerített, hogy megtegyem, amit nem lett volna szabad: utánanéztem.

Marcus az ajtóban állt, mozdulatlanná dermedve, egyenes háttal, kalapja még a fején, összeszűkült tekintettel, nadrágzsebébe süllyesztett kézzel nézte, ahogy elmegyek. Talán feltette a kérdést magában, hogy akit látott, az a nő volt-e, akibe egy nap beleszerethetett volna, vagy annak csak puszta kísértete.

53

A szállóba érve megkértem a chauffert, másnap ne várjon. Ugyan Lisszabon közepesen nagyváros volt, nem kockáztathattam, hogy még egyszer összefussak Marcus Logannal. Fáradtságra hivatkoztam, és arra, hogy mindjárt kitör rajtam a migrén, sejtettem, a hír, hogy nem szándékozom másnap is elmenni otthonról, hamarosan elér Da Silvához, és nem akartam, azt gondolja, alapos indok nélkül utasítom vissza a kedvességét. A délután további részét a fürdőkádban ázva töltöttem, az estét pedig a teraszon üldögélve; elmerülten bámultam a tengeren játszó fényeket. A hosszú órák alatt egy percre se tudtam kiverni a fejemből Marcus Logant. Marcust, a férfit, mindent, amit számomra a vele töltött idő jelentett, és a következményeket, melyekkel szembe kell néznem, ha egy alkalmatlan percben újra összefutnánk. Már hajnalodott, mire lefeküdtem, a gyomrom üres volt, szám kiszáradt, lelkem összetört.

A kert és a reggeli ugyanolyan volt, mint előző nap, de hiába erőlködtem, hogy természetesen viselkedjek, nem élveztem ugyanúgy. Kényszerítettem magam, hogy kiadósan reggelizzek, ugyan nem voltam éhes, a lehető legtovább maradtam végiglapozva néhány számomra érthetetlen nyelven írt újságot, és csak akkor álltam fel, mikor már alig egy maroknyi későn érkezett vendég üldögélt csak az asztaloknál. Még nem volt délelőtt tizenegy, az egész nap előttem állt, de nem volt kéznél semmi, amivel kitöltsem, csak saját gondolataim.

Visszamentem a szobába, már rendbe tették. Ledőltem az ágyra, és lehunytam a szemem. Tíz perc. Húsz. Harminc. Nem jutottam el a negyvenig, nem bírtam elviselni, hogy ugyanazon rágódjak akár egy másodperccel is tovább. Átöltöztem, könnyű szoknyába bújtam, fehér pamutblúzt vettem fel hozzá, és lapos sarkú szandált. A hajamat tarka kendővel kötöttem át, hatalmas napszemüveg mögé bújtam, és kiléptem a szobámból, kerülve, hogy meglássam magam valamelyik tükörben: nem akartam szembesülni az arcomra fagyott komorsággal.

A tengerparton alig voltak. Széles, lapos hullámok mosták egyhangúan a homokot. A közelben valami várféle emelkedett és egy fenséges villákkal beszórt szirt, szemben pedig az óceán nyúlt el hatalmasan, mint a lelkemet betöltő nyugtalanság. Leültem a homokos partra szemlélődni, tekintetem a tajtékok ritmusos hullámzására szegeztem, elvesztettem az időérzékem, és hagytam, hogy magával ragadjon a tenger morajlása. Minden egyes hullám újabb és újabb emléket sodort magával, a múlt egy jelenetét: a fiatal lányról, aki egykor voltam, sikereimről és félelmeimről, a barátokról, akik elmaradtak mellőlem az idő valamely állomásán, más vidékekkel, más hangokkal megelevenedő képek. De azon a délelőttön a tenger mindenekelőtt már elfelejtett érzéseket mosott ki emlékezetem ráncai közül: a szeretett kéz egy simítása, a baráti kar szilárd ölelése, a boldogság, hogy megoszthatok vele valamit, és a sóvárgó vágy, amit keltett.

Majdnem délután három volt, mikor kiráztam szoknyámból a homokot. Eljött a perc, hogy visszamenjek - ugyanolyan jó vagy ugyanolyan rossz, ha most megyek, mintha később. Átvágtam az országúton a szálló irányába, alig jártak arra kocsik. Az egyik eltűnt a messzeségben, a másik lassan közeledett. Az utóbbi ismerősnek tűnt, de csak kicsit. Kíváncsiságtól ösztökélve lassítottam lépteimen, amíg az autó el nem haladt mellettem. És azonnal rájöttem, kié a kocsi, és ki vezeti. Da Silva Bentley-je volt, Joãoval a volánnál. Micsoda véletlen! Micsoda váratlan találkozás! Vagy nem, futott át az agyamon hirtelen, és megborzongtam. Valószínűleg számos oka lehetett annak, hogy az öreg chauffer komótosan gurul végig Estoril utcáin, de az ösztönöm azt súgta, engem keresett. Ébresztő, lányom, ébresztő, mondta volna Candelaria és az anyám. És mivel ők nem voltak velem, magamnak kellett mondogatnom. Igen, össze kell szednem magam, nem voltam eléggé résen! A találkozó Marcusszal iszonyatos hatást tett rám, milliónyi emléket, érzést szabadított fel, de

nem ez volt az alkalmas perc, hogy a nosztalgia rabjává váljak. Feladatom van, kötelességem, vállalt szerepem, meg kell jelennem és a küldetésnek szentelni magam. Ha csak ülök, és a hullámokat bámulom, azzal nem érek el semmit, csak az időmet vesztegetem, és melankóliába süllyedek. Itt az idő, hogy visszatérjek a valóságba.

Megszaporáztam a lépteimet, igyekeztem fürgének és élénknek mutatkozni. Ugyan João már eltűnt, de Da Silva megbízásából más szempár is kémlelhet bármely szegletből. Teljességgel lehetetlen volt, hogy bármit is sejtsen rólam, mégis, a befolyásos és mindent ellenőrzése alatt tartó férfinak tudnia kellett, pontosan mit csinál a marokkói látogató ahelyett, hogy a kocsi kényelmét élvezné. És nekem meg kellett mutatnom neki.

Az egyik oldallépcsőn mentem fel a szobámba, rendbe hoztam magam, és újra előjöttem. A fél órával ezelőtti, könnyű szoknya és pamutblúz helyén most elegáns, mandarinszínű kiskosztüm virított, és a lapos sarkú szandált egy pár tűsarkú, kígyóbőr cipő váltotta fel. A napszemüveg eltűnt, és az előző nap vett piperével sminkeltem ki magam. Hajam, már kendő nélkül, kibontva omlott le a vállamon. Ütemesen ringva sétáltam lefelé a főlépcsőn, és komótosan végigandalogtam a legfelső emelet körfolyosóján, ami a tágas előcsarnokra nézett. Aztán lementem egy szintet a főemeletre, de közben nem felejtettem el minden szembejövőre szívélyesen mosolyogni. A hölgyeknek elegáns biccentéssel köszöntem, nem érdekelt sem koruk, sem nyelvük, de az se, hogy vették-e vagy sem a fáradtságot, hogy viszonozzák a figyelmességet. A kevés helyi, de sok külföldi urat látva szaporán rebegtettem pilláimat, a kimondottan roskatag öregurakra kihívóan hízelgő tekintetet vetettem. Megkértem az egyik recepcióst, hogy küldjön táviratot Donã Manuélának, és a saját címemet adtam meg hozzá: „Portugália csodás, nagy bevásárlás. Ma fejfájás, pihenés. Holnap látogatás a figyelmes kereskedővel. Szívélyes üdvözlettel, Arish Agoriuq.” Aztán kinéztem magamnak az egyik karosszéket, melyek négyesével álltak a széles előcsarnokban, igyekeztem olyan helyre ülni, ahol sokan járnak, és jól látható. Aztán keresztbe tettem a lábam, rendeltem két aszpirint és egy csésze teát, és a délután további részét annak szenteltem, hogy szem előtt legyek.

Majd három órán keresztül bírtam, hogy ne látszódjon rajtam az unalom, amíg a gyomrom el nem kezdett korogni. Vége az előadásnak: megérdemlem, hogy visszamenjek a szobámba, és rendeljek valami vacsorát a szobaszolgálattól. Már majdnem felálltam, amikor az egyik boy hozzám lépett egy ezüsttálcával. Rajta boríték. Benne kártya.

Kedves Arish!Remélem, a tenger elűzte rosszullétét. João holnapreggel tízkor felveszi, hogy az irodámba hozza.Jó pihenést!

Manuel da Silva

Repülnek a hírek, valóban. Kísértést éreztem, hogy megforduljak a chauffert keresve, vagy magát Da Silvát, de visszafogtam magam. Ugyan valószínűleg egyikük még a közelben jár, hideg közönyt színleltem, és úgy tettem, mint aki újból az egyik amerikai képes lapba merül, amivel a délután folyamán elütöttem az időt. Fél óra múlva, amikor a csarnok már félig üres volt, és a vendégek nagy része eloszlott a bár, a terasz és az étterem irányába, visszatértem a szobámba eltökélve, hogy gyökerestül kitépem a fejemből Marcust, és a nehéz napra összpontosítok, ami a ma éjszaka után vár.

54

João a földre hajította a csikket, és felém harsogta Bom dia!, miközben eltaposta, és kitárta nekem az ajtót. Megint végigmért tetőtől talpig. Most azonban nem lesz alkalma beszámolni gazdájának rólam, mert alig fél óra múlva személyesen találkozom vele.

Da Silva irodája a belvárosban, a rua do Ourón feküdt, az arany utcában, mely összekötötte az előkelő Rossio negyedet a Baixában a Comercio térrel. Elegáns épület volt, de nem ízléstelen, habár minden körülötte pénz, üzlet és nyereség erőteljes aromáját árasztotta. A körképet bankok, zálogházak, öltönyös urak, siető alkalmazottak és rohanó kifutófiúk alkották. Ahogy kiszálltam a Bentley-ből, az a sovány férfi fogadott, aki megzavarta beszélgetésünket első este, mikor Da Silva eljött, hogy megismerkedjen velem. Figyelmes volt és tapintatos, ez alkalommal kezet fogott velem, és szárazon bemutatkozott Joaquim Gamboa néven, majd tiszteletteljes mozdulattal a lift felé irányított. Először azt hittem, hogy a cég irodái az egyik emeleten vannak, de nem kellett sok idő, hogy rájöjjek, valójában az egész épület szolgált a vállalkozás székhelyéül. Gamboa mégis egyenesen az első emeletre vezetett.

- Don Manuel azonnal fogadja - közölte, mielőtt eltűnt.Az előszoba, amiben hellyel kínált, fényes, frissen viaszolt lambériával volt fedve. A

várószobában hat bőrfotel terpeszkedett, kicsit beljebb, a Da Silva irodájába vezető dupla ajtó közelében két íróasztal állt: az egyik foglalt volt, a másik üres. Az elsőnél egy ötven felé járó titkárnő dolgozott, akinek kimért köszönéséből ítélve, amellyel fogadott, és abból, milyen gondos aprólékossággal jegyzetelt egy vastag füzetbe, valószínűleg hatékony és diszkrét munkaerő lehetett, minden főnök álma. Nála sokkal fiatalabb munkatársnője néhány perc múlva szintén megjelent Da Silva irodájának ajtaját kitárva, ahonnan egy jelentéktelen külsejű férfi társaságában lépett ki. Ügyfél lehetett, kereskedelmi kapcsolatok.

– Da Silva úr várja önt, kisasszony - mondta a titkárnő barátságtalan hangon. Úgy tettem, mint aki alig méltatja figyelemre, de egy gyors pillantás elég volt, hogy felmérjem. Korombeli volt, egy évvel fiatalabb vagy idősebb. Rövidlátó szemüveg, világos haj, világos bőr, gondos megjelenés, de inkább szerény minőségű ruha. Nem tudtam jobban megfigyelni, mert ebben a pillanatban maga Manuel da Silva lépett az előszobába, hogy fogadjon.

– Örömömre szolgál, hogy itt üdvözölhetem, Arish! - mondta kitűnő spanyolsággal.Köszönetképp kimért lassúsággal nyújtottam neki kezet, hogy legyen ideje végigmérni, és

eldönthesse, méltó vagyok-e még a figyelmére. Tekintetéből úgy ítéltem, hogy igen. Mindent megtettem, hogy így legyen: erre az üzleti tárgyalásra kétrészes higanyszürke kosztümöt tartogattam hosszú, egyenes szoknyával, szűk blézerrel, melynek gallérján fehér virág dobta fel a komor színt. Az eredményt diszkrét, elismerő pillantással és gáláns mosollyal nyugtázta.

– Fáradjon beljebb, kérem. Ma reggel elhoztak mindent, amit meg akarok mutatni magának.

A tágas iroda egyik sarkában, egy nagy világtérkép alatt számos vég szövet feküdt. Selymek. Hernyóselyem, szatén, taft, ragyogó színekkel festett, nagyszerű selyemszövetek. Csak meg kellett érintenem, és megéreztem a belőlük varrható ruha esését.

– Megfelelnek az elvárásainak?Manuel da Silva hangja hátam mögül szólt. Néhány másodpercre vagy percekre talán

elfeledkeztem róla és a világáról. A selymek szépsége okozta élvezet, lágy tapintásuk és a belőlük készült ruhák képe egy pillanatra messze röpített a valóságtól. Szerencsére nem kellett megerőltetnem magam, hogy dicsérjem a készletet, amit hozzáférhetővé tett számomra.

– Felül is múlják. Csodálatosak!– Ez esetben azt javaslom, vigyen magával annyi véget, amennyit csak tud, mert attól

tartok, nemsokára elkapkodják.– Olyan nagy a kereslet?

– Úgy néz ki. De nem éppen a divat céljaira.– Akkor mire?– Olyan szükségletek kielégítésére, melyek napjainkban jóval sürgetőbbek: hadicélokra.– Hadicélokra? - ismételtem hitetlenkedést mímelve. Tudtam, így volt ez más országokban

is, Hillgarth beszámolt az előzményekről Tangerben.– A selymet ejtőernyőknek használják, puskapor tárolására, sőt bicikligumiba is.Könnyű kacajt színleltem.– Micsoda képtelen pazarlás! Egy ejtőernyőre való selyemből legalább tíz estélyit lehet

varrni!– Igaz, de nehéz idők járnak. És a háborúban részt vevő országok hamarosan bármilyen

árat készek lesznek megfizetni értük.– És maga Manuel, kinek adja el ezt a sok isteni selymet, a németeknek vagy az

angoloknak? - kérdeztem viccelődve, mintha nem venném komolyan, amit mond. Magam is meglepődtem arcátlanságomon, de ő vette a lapot.

– Mi portugálok hagyományosan az angolokkal állunk kereskedelmi szövetségben, habár ezekben a viharos időkben ki tudja... -Nevetéssel tett pontot nyugtalanító válaszának végére, de még mielőtt időt adott volna rá, hogy értelmezzem, elterelte a beszélgetést sokkal gyakorlatibb és engem közvetlenül érintő kérdések felé. - Itt van a dosszié a szövetek részletes adataival: minőség, ár, egyéb információk. Szóval a szokásos - mondta, miközben az íróasztalához lépett. - Vigye magával a szállóba, ráér megnézni, és ha eldöntötte, mi érdekli, akkor töltsön ki egy megrendelőlapot, én majd gondoskodom róla, hogy egyenesen Madridba küldjék az árut, megkapja egy héten belül. Fizethet utólag onnan is, ha minden megérkezett, emiatt ne aggódjon. És ne feledje, minden árból húsz százalék engedményt kap, a ház figyelmessége.

– De hát...– És itt - folytatta, anélkül hogy hagyta volna befejezni a mondatot - egy másik dosszié a

helyi méter- és rövidáru kereskedők címeivel, akik érdekesek lehetnek a számára. Fonodák, paszomány-és gombkészítő műhelyek, bőrfeldolgozók... Voltam olyan bátor, és elrendeltem, hogy egyeztessenek időpontot mindegyikükkel, tessék, a beosztás ebben a táblázatban. Látja? Ma délután a Soares testvérek várják, nekik van a legjobb fonaluk egész Portugáliában. Holnap, péntek reggel a Casa Barbosában fogadják, ahol afrikai elefántcsont gombokat gyártanak. Szombat délelőtt pedig Almeida szűcsműhelyébe látogat el, és aztán semmi program hétfőig. De készüljön rá, hogy a következő hét megint látogatásokkal lesz telezsúfolva.

Átnéztem a rovatokkal teleírt lapot, de lepleztem a kitűnő szervezés felett érzett csodálatom.

– Nemcsak vasárnap, de látom, péntek délután is kimenőt kapok – mondtam tekintetem fel sem emelve a papírról.

– Attól tartok, téved.– Nem hiszem. A programtervezetben ez a rész üres, nézze!– Valóban üres, mert megkértem a titkárnőmet, hagyja szabadon, mivel mással terveztem

kitölteni. Szeretne holnap este velem vacsorázni?Átvettem a másik dossziét, amit még a kezében tartott, és nem feleltem. Először átnéztem a

tartalmát: néhány lap nevekkel, adatokkal és számokkal, amit színlelt érdeklődéssel tanulmányoztam, ugyan valójában szemem csak végigfutott rajtuk, nem állapodott meg egyiken sem.

– Rendben, elfogadom - mondtam, miután válaszommal hosszú másodpercekig várakoztattam. - De csak, ha először megígér nekem valamit.

– Természetesen, ha csak rajtam múlik.

– Nos, a feltételem a következő: önnel vacsorázom, ha garantálja, hogy nem huppan be közénk egy ejtőernyős ezekkel a drága selymekkel a hátán!

Jóízűen elnevette magát, és megint megállapítottam, szép a mosolya. Férfias, életvidám és egyszerre elegáns. Eszembe jutottak Hillgarth feleségének szavai: Manuel da Silva valóban vonzó férfi volt. És ekkor egy röpke pillanatra, akár egy hullócsillag, Marcus Logan alakja suhant el a szemem előtt.

– Megteszek minden tőlem telhetőt, de tudja, az üzlet az üzlet...– mondta megvonva a vállát, szája sarkában gunyoros félmosollyal.Váratlan csengetés szakította félbe. A hang az íróasztal felől jött, egy szürke készülékből,

mely zöld fénnyel villogott.– Elnézést egy perc, kérem. - Hirtelen elkomolyodott. Megnyomott egy gombot, és a fiatal

titkárnő hangja recsegve szólt a készülékből.– Herr Weiss várja. Azt mondja, sürgős.– Vezesse a tanácsterembe - válaszolta éles hangon. Viselkedése gyökerestül megváltozott.

A hideg üzletember felfalta az elbűvölő lovagot. Még nem ismertem annyira, hogy tudjam, a kettő közül melyik az igazi Manuela da Silva. Visszafordult hozzám, és próbált kedves lenni, de nem sikerült neki teljesen.

– Bocsásson meg, de néha összesűrűsödik a munka.– Kérem, én kérek elnézést, hogy raboltam az idejét...Nem hagyta, hogy befejezzem, ugyan próbálta elrejteni, de csak úgy sugárzott belőle a

türelmetlenség. Kezet nyújtott.– Holnap nyolckor önért megyek, megfelel?– Tökéletesen.A búcsú gyors volt, nem maradt idő kacérkodásra. Elmaradt az évődés, a könnyed

viccelődés: folytatjuk majd máskor. Az ajtóhoz kísért, és ahogy kiléptem az előszobába szememmel Herr Weisst kerestem, de csak a két titkárnőt találtam, az egyik lelkiismeretesen verte az írógépet, a másik egy köteg levelet borítékolt be. Csak a szemem sarkából láttam, hogy túlzott szívélyességgel köszönnek el: fejemben sokkal sürgetőbb gondolatok nyüzsögtek.

55

Madridból hoztam magammal egy rajzfüzetet azzal a szándékkal, hogy beleírok mindent, amiről úgy sejtem, érdekes lehet, és aznap este elkezdtem papírra vetni, amit eddig láttam és hallottam. A lehető legrendezettebben jegyeztem fel az adatokat, és aztán összesűrítettem. „Da Silva viccel lehetséges üzleti kapcsolatairól németekkel, nem lehet tudni, mennyire valószínű. Hadicélokra használt selyem keresletének növekedését jósolja. Jelleme változik a körülményektől függően. Kapcsolat biztos a német Herr Weiss-szel. A német bejelentés nélkül érkezik, azonnali találkozót követel. Da Silva feszültté válik, kerüli, hogy Herr Weiss szem előtt legyen.”

Aztán felskicceltem egy-két ruhavázlatot, amiből soha nem varrók semmit, és körberajzoltam őket ceruzavonásokkal. Iparkodtam, hogy a rövid és hosszú vonások közt minimális legyen a különbség, hogy csak én tudjam megkülönböztetni, és amikor befejeztem, elégettem a fürdőben a kéziratokat, kidobtam a vécébe, és lehúztam. A rajzfüzetet a szekrényben hagytam, nem dugtam el, de nem is hagytam hivalkodón szem előtt. Ha valaki kutatni akar a holmijaim közt, nem fog gyanút fogni, hogy el akartam rejteni.

Az idő repült, most hogy már programom volt. Bejártam megint oda-vissza az Estrada Marginalt Estoril és Lisszabon közt Joãoval a volánnál, kiválasztottam egy tucatot a legjobb cérnából, ezerféle alakú és méretű, gyönyörű gombokat, és úgy bántak velem, mint a

legelőkelőbb megrendelővel. Da Silva beajánlásának hála mindenki csupa figyelmesség volt, csak úgy peregtek az ár- és fizetési engedmények, ajándékok. És anélkül, hogy észrevettem volna, már el is érkezett a vacsora pillanata.

A találkozó hasonlóan folyt az eddigiekhez: hosszú pillantások, zavarba hozó mosolyok és nyílt évődés. Ugyan kisujjamban volt már a színjátszás minden csínja-bínja, és vérbeli színésznő vált belőlem, el kellett ismernem, hogy Manuel da Silva viselkedésével megkönnyítette a dolgom. Társaságában megint úgy éreztem magam, mint a világon az egyetlen nő, aki képes a figyelmét magára vonni, én pedig úgy tettem, mintha mindennapos dolog lenne, hogy egy gazdag és jóképű férfi vonzalmának tárgya vagyok. Ez azonban nem volt igaz, és ezért kétszeresen is elővigyázatosnak kellett lennem. Semmilyen körülmények között nem hagyhattam, hogy magával sodorjanak az érzelmeim: ez csak munka, puszta kötelesség. Könnyű lett volna elereszteni magam, élvezni a férfi társaságát és a pillanatot, de tudtam, hidegfejűnek kell maradnom, és érzelmeimben távolságtartónak.

- Foglaltam asztalt vacsorára a Wonderbarban, a kaszinó klubjában. Mesés zenekaruk van, és a játékterem csak egy lépés.

Pálmafák alatt sétáltunk végig, még nem sötétedett be teljesen, és az utcalámpák ezüstcseppekként világítottak az ibolyaszín égbolton. Da Silva megint az a férfi volt, aki legjobb perceiben: szórakoztató, elbűvölő, nyoma sem volt benne a feszültségnek, ami a német érkezésekor támadt benne délelőtt.

Úgy tűnt, szinte mindenki ismeri, a pincérektől és a parkoló személyzetétől kezdve a legtiszteletreméltóbb vendégekig. Akárcsak az első este jobbra-balra köszöngetett: szívélyes vállveregetés, kézfogás és könnyű ölelés az uraknak; mímelt kézcsók, mosoly és bók a hölgyeknek. Néhányukat bemutatta, és én fejben feljegyeztem a neveket, hogy aztán átírjam divatrajzaim körvonalaiba.

A Wonderbar hangulata hasonló volt a Do Parque Szállóhoz, kilencven százalékig kozmopolita. Az egyetlen eltérés az volt, amit némi nyugtalansággal könyveltem el, hogy a németek nem voltak többségben, mindenhonnan angol beszélgetés hallatszott. Próbáltam elvonatkoztatni aggodalmaimtól, és ügyelni a szerepemre. Tiszta fej, nyitott szem és nyitott fül - csak ezzel kellett törődnöm. És természetesen azzal, hogy teljességgel elbűvölő legyek.

A maitre a terem legjobb sarkában lefoglalt asztalhoz vezetett minket, remek stratégiával volt kiválasztva, annak, aki mindent akart látni és azt is, hogy mindenki lássa. A zenekar az In the Mood című dalt játszotta, és a táncparkettet betöltötték a párok, mások vacsoráztak. Beszélgetések zaja, köszönések és nevetés hallatszott, fesztelen előkelőség áradt mindenhonnan. Manuel nem kért étlapot, hanem habozás nélkül rendelt mindkettőnknek. Aztán, mintha erre a percre várt volna egész nap, elhelyezkedett, készen rá, hogy minden figyelmét nekem szentelje.

– Nos, kedves Arish, meséljen, hogy bántak önnel a barátaim?Részletesen beszámoltam róla, mit intéztem, anekdotákkal fűszerezve. Eltúloztam a

jeleneteket, humoros megjegyzéseket fűztem hozzá, utánoztam a portugál kiejtést, hogy Manuel teli szájjal nevetett, és megint jó benyomást tettem rá.

– És önnek, hogy zárult a hét? - kérdeztem vissza.Végre rám került a sor, hogy hallgassak, és szívjam magamba az információkat. És ha a

szerencse mellém szegődik, talán még ki is húzhatok belőle egyet s mást.– Csak akkor tudod meg, ha tegezel.– Rendben, Manuel. Mondd, hogy teltek a napjaid, mióta tegnap délelőtt találkoztunk?Nem tudta azonnal elmesélni, mert valaki félbeszakított. Újabb köszöngetés, újabb

nyájaskodás. Ezúttal nem volt szívből jövő, látszott messziről.– Von Kempel báró rendkívüli ember - jegyezte meg, amikor az oroszlánsörényes,

élemedett korú arisztokrata bizonytalan léptekkel elhagyta asztalunk. - Akkor lássuk, ott

tartottunk, hogy teltek az utóbbi napok, és hogy összefoglaljam, arra két szó is elég: borzasztó unalmasan.

Természetesen tudtam, hogy hazudik, de együtt érző hangra váltottam.– Legalább szép irodáid vannak, ahol megküzdhetsz az unalommal, és ehhez hozzáértő

titkárnők vannak a segítségedre.– Nem panaszkodhatok, igazad van. Keményebb volna a munka, ha rakodómunkás lennék

a kikötőben, vagy ha nem lenne senki, aki segítene.– Régóta vannak nálad?– A titkárnőkre gondolsz? Elisa Somoza, kettőjük közül az idősebbik, már több mint

három évtizede, apám idejében lépett be a céghez, még mielőtt én kezdtem. A fiatalabbat, Beatriz Oliveirát, csak három éve vettem fel, amikor láttam, hogy növekszik az üzlet, és Elisa már nem tud mindenről gondoskodni. Nem éppen a legkedvesebb, de nagyon jó szervező, felelősségteljes, és jól beszél nyelveken. Gondolom, a beosztottak új generációja már nem szívesen kedveskedik a főnöknek - mondta, és koccintásra emelte a poharát.

Nem találtam viccesnek a megjegyzést, de csatlakoztam hozzá, nagyot kortyolva a fehérborból. Ekkor egy pár lépett asztalunkhoz: középkorú, káprázatos nő földig érő, lila shantungban, kísérője alig ért a válláig. Megint félbeszakadt a társalgás, ők franciául kezdtek el beszélgetni, Manuel bemutatott, és én bájos biccentéssel köszöntem, hozzátéve enchantée.

– Mannheimék magyarok - mondta, mikor a pár továbbvonult.– Zsidó származásúak mind? - kérdeztem.– Gazdag zsidók, akik a háború végét várják, vagy hogy vízumot kapjanak Amerikába.

Táncolunk?Kiderült, hogy Da Silva fantasztikus táncos. Legyen az rumba, kubai habanera, dzsessz

vagy pasodoble, semmiben sem maradt hátul. Hagytam, hogy magával ragadjon: hosszú volt a nap, és a két pohár Douro bor, amivel megöntöztem a langusztát, meglehet, a fejembe szállt. A táncparketten forgó párok ezernyi képben villantak fel az oszlopokat és a falakat borító tükrökben. Meleg volt. Néhány pillanatra lehunytam a szemem, két másodpercre, háromra, talán négyre is. Mire kinyitottam, legsötétebb félelmeim emberi alakot öltöttek.

Makulátlan szmokingban, hátrafésült hajjal, könnyű terpeszben, zsebre vágott kézzel, mint mindig, és frissen meggyújtott cigarettával az ajkai között Marcus Logan figyelte, ahogy táncolunk.

Elbújni, el kell bújnom előle, ez volt az első dolog, ami eszembe jutott.– Leülünk? Egy kicsit elfáradtam.Ugyan minden erőmmel azon voltam, hogy a Marcusszal ellentétes oldalon hagyjuk el a

táncparkettet, hiába volt minden, mert a szemem sarkából láttam, ő ugyanabban az irányban mozog. Mi a táncoló párokat kerülgettük, ő a vacsorázok asztalait, de párhuzamosan haladtunk ugyanabba az irányba. Éreztem, hogy remegni kezd a térdem, a május esti hőség hirtelen elviselhetetlenül fojtogatóvá vált. Amikor már csak néhány méterre voltunk egymástól, megállt köszönni valakinek, és arra gondoltam, talán ez volt a célja, de elbúcsúzott, határozottan és elszántan felénk tartva. Egyszerre érkeztünk mindhárman asztalunkhoz, Manuel és én jobbról, ő pedig balról. Azt hittem, ez itt a vég.

– Logan, te vén róka, hol az ördögben voltál? Száz éve nem láttalak! - kiáltott fel Da Silva, ahogy észrevette. Legnagyobb döbbenetemre barátságosan megveregették egymás hátát.

– Hívtalak vagy ezerszer, de soha nem találtalak - mondta Marcus.– Hadd mutassam be neked Arish Agoriuq-ot, egy marokkói barátnőmet, aki néhány napja

érkezett Madridból.Kezet nyújtottam összpontosítva, hogy ne remegjen, de nem mertem a szemébe nézni.

Erősen megszorította a kezem, mintha azt mondaná, én vagyok, itt vagyok, mondjál valamit.– Örvendek. - Hangom rekedten, szárazon csengett, szinte elcsuklott.– Üljél le, igyál velünk egy pohárkával - invitálta Manuel.

– Nem, köszönöm. Barátokkal vagyok, csak azért jöttem, hogy köszönjek, és emlékeztesselek, találkoznunk kell.

– A napokban rá fogok érni, ígérem.– Ne feledkezz el róla, meg kell tárgyalnunk néhány dolgot! -Aztán hozzám fordult. -

Nagyon örülök, hogy megismerhettem...- mondta, és meghajolt.Ez alkalommal kénytelen voltam a szemébe nézni. Arcán már nyoma sem volt a sebeknek,

amelyekkel megismertem, de ugyanolyan volt a tekintete: éles vonások, cinkos pillantás, amely szavak nélkül is azt kérdezte, mi az ördögöt keresel te itt ennek az alaknak az oldalán.

– Agoriuq - nyögtem ki, mintha követ nyeltem volna.– Agoriuq kisasszony, igen, bocsásson meg! Örülök, hogy megismerhettem. Remélem,

még találkozunk.Utána néztünk, ahogy eltávolodott.– Rendes ember ez a Marcus Logan.Ittam egy nagy korty vizet. Fel kellett frissítenem a torkom, száraz volt, mint a reszelő.– Angol? - kérdeztem.– Igen, angol, van néhány üzleti ügyünk.Megint ittam, hogy magamhoz térjek zavarodottságomból. Szóval már nem újságíró.

Manuel szavai térítettek magamhoz.– Itt túl meleg van. Szerencsét próbálunk a ruletten?Megint közönyt tettettem a terem pompája láttán. A fényűző csillárok aranyozott láncokon

lógtak az asztalok fölé, melyek körül százával nyüzsögtek a játékosok, akik annyi nyelven beszélgettek izgatottan, ahány nemzet egyszer létezett a vén Európa térképén. A szőnyeggel bevont padló elnyelte az emberi léptek zaját, és felerősítette a vakszerencse édenének neszeit, a zsetonok koccanását, a rulett zúgását, az elefántcsont golyók pattogását bolondos táncukban és a krupiék kiáltásait, akik lezárták a téteket: Rien ne va plus! Sok vendég ült a zöld posztós asztalok körül, akik pénzt raktak, de még többen, akik csak körben álltak a játékot bámulva. Arisztokraták, akik egykor elszántan vesztettek és nyertek minden feltűnést kerülve Baden Baden, Monte-Carlo és Deauville kaszinóiban, magyarázta Da Silva. Elszegényedett polgárok, szánalmas újgazdagok, gazemberré vált úriemberek és valódi gazemberek úrnak öltözve. Volt, aki pompás nagyestélyiben érkezett, győzedelmes, magabiztos mosollyal, az urak kikeményített gallérban és ingmellben, a hölgyek pedig gőgösen feszítettek ékszereik ragyogásában. Züllött külsejű egyének is felbukkantak, gyáván vagy orvul vadászva ismerősökre, akiket meg lehetett pumpolni - talán az illúzió éltette őket, hogy dicsőséges este vár rájuk. Mások készen álltak eljátszani a baccarat asztalnál az utolsó, családi kincset is vagy a másnapi reggelit. Az előzőeket csupán a játék varázsa mozgatta, a szórakozás utáni vágy, a szédület és a mohóság; az utóbbiakat egyszerűen a leplezetlen kétségbeesés.

Kószáltunk néhány percet a különböző asztalokat szemlélve, Manuel ide-oda köszöngetett, és szívélyes mondatokat váltott. Én alig beszéltem, csak ki akartam jutni innen, bezárkózni a szobámba, és elfeledkezni a világról, csak azt kívántam, hogy ez az átkozott nap véget érjen egyszer.

– Nem úgy nézel ki, mint aki milliomos akar ma lenni.Bágyadtan elmosolyodtam.– Elfáradtam - mondtam. Iparkodtam, hogy hangomban egy csepp kedvesség csengjen,

nem akartam, hogy észrevegye, milyen aggodalom feszít belülről.– Szeretnéd, hogy visszakísérjelek a szállóba?– Hálás lennék.– Egy másodpercet kérek. - Azzal ellépett mellőlem, hogy kezet nyújtson egy ismerősnek,

akit most vett észre. Mozdulatlan maradtam, mintha ott sem lennék, az sem kötött le, hogy a játékterem nyüzsgését bámuljam. És akkor, mint egy árnyék, megéreztem, hogy közeledik felém. Mögöttem ment el csendesen, szinte súrolt. Rejtve, meg sem állva, megfogta a jobb

kezem, ügyesen széttárta ujjaim, és közéjük tett valamit. Én hagytam. Aztán szó nélkül továbbment. Miközben úgy tettem, mint aki az egyik asztalra szegezi a tekintetét, idegesen forgattam a kezemben, amit beletett: egy összehajtogatott cetli volt. Ruhám széles övébe rejtettem abban a pillanatban, mikor Manuel elköszönt az ismerősöktől, és visszafordult felém.

– Mehetünk?– Egy perc, ki kell mennem a mosdóba.– Rendben, itt várlak.Próbáltam a nyomára bukkanni útközben, de már nem volt sehol. A mosdóban nem volt

senki, csak egy álmos tekintetű, fekete öregasszony, aki az ajtót vigyázta. Elővettem a cédulát a rejtekhelyéről, és fürgén kibontottam.

„Mi lett S-ből, akit T-ben hagytam?”Az S Sira volt, a T pedig Tetuan. Hová lett régi énem az afrikai időkből, kérdezte Marcus.

Kinyitottam a táskám zsebkendő és válasz után kutatva, miközben a szemem elfutották a könnyek. Az előbbit megtaláltam, az utóbbit nem.

56

Hétfőn folytattam a látogatásokat kiegészítők után járva divatszalonom számára. A Prata utcában beszéltek meg találkozót számomra egy kalapkészítővel, egy lépésre Da Silva irodáitól: remek ürügynek kínálkozott, hogy csak úgy benézzek, ha másért nem, hát beköszönni. És ha már ott vagyok, körbeszaglászhatok, ki szokott arrafelé megmozdulni.

Csak a fiatal, ellenszenves titkárnőt találtam ott, eszembe jutott, hogy Beatriz Oliveira a neve.

– Da Silva úr elutazott. Üzleti ügyben van távol - mondta, és nem közölt további részleteket.

Ahogy előző látogatásom alkalmával, most sem mutatott egy szemernyi hajlandóságot sem, hogy kedves legyen velem, mégis úgy gondoltam, talán ez az egyetlen alkalom, hogy négyszemközt lehetek vele, és nem akartam elhalasztani. Mogorva viselkedéséből és szűkszavúságából ítélve rettentő nehéznek tűnt, hogy akár egy morzsányi, értékes információt is kiszedjek belőle, de mivel nem volt jobb dolgom, elhatároztam, teszek egy próbát.

– Micsoda bosszúság! Meg akartam kérdezni néhány dolgot a szövetekről, amit a múltkor mutatott. Még mindig az irodájában vannak? - kérdeztem.

A szívem hevesen kezdett dobogni a lehetőségtől, hogy belóghatok oda Manuel távollétében, de a titkárnő hamar véget vetett hamis ábrándjaimnak, mielőtt azok még alakot ölthettek volna.

– Nem. Már visszavitték a raktárba.Száguldottak a gondolataim. Első próbálkozás kudarc, nem baj, próbálkozzunk tovább.– Nem zavarja, ha leülök egy percre? Egész délelőtt talpon voltam, sapkákat, turbánokat

meg szalmakalapokat nézegettem. Azt hiszem, szükségem lenne egy rövid pihenőre.Nem hagytam időt, hogy válaszoljon, mielőtt ki tudta volna nyitni a száját, lerogytam egy

bőrfotelbe iszonyatos fáradtságot színlelve. Hosszan hallgattunk, miközben a titkárnő ceruzával végigfutott egy több oldalas iratot, és néha-néha bejelölt vagy megjegyzett rajta valamit.

– Kér egy cigarettát? - kérdeztem két-három perc múlva. Ugyan nem voltam erős dohányos, de mindig volt egy cigarettatárca a táskámban. Hogy szolgálatomra legyen az ilyen alkalmakkor például.

– Nem, köszönöm - mondta, de rám se nézett. Folytatta a munkát, én pedig rágyújtottam. Hagytam, hagy dolgozzon egy-két percig.

– Ön volt, aki felkereste a beszállítókat, időpontot kért, és összeállította a dossziét minden adattal együtt, igaz?

Végre felpillantott egy másodpercre.– Igen, én voltam.– Remek munka, el sem tudja képzelni, milyen nagy hasznomra van.Kurta köszönömöt morgott, és újra belemerült a munkába.– Hát Da Silva úrnak kapcsolata az van, nem kevés - folytattam.- Lenyűgöző lehet annyi különböző kereskedelmi céggel tartani kapcsolatot! És főleg

annyi külföldivel! Spanyolországban minden sokkal unalmasabb.– Azt nem csodálom - morogta.– Tessék?– Azt mondom, hogy nem csodálom, hogy minden olyan unalmas ott, ha azt nézzük, ki

vezeti - morogta a foga közt, úgy téve, mint aki a munkájának szenteli minden figyelmét.Örömteli borzongás futott végig a hátamon: a buzgó titkárnőt érdekli a politika. Akkor

innen kell megközelíteni!– Na persze - válaszoltam, és komótosan elnyomtam a cigarettát. - Mit is várhatnánk egy

olyan embertől, aki szerint az asszonynak a tűzhely mellett a helye, és egyetlen feladata, hogy gyerekeket hozzon a világra.

– És aki zsúfolásig tömte a börtönöket, és a legyőzöttektől egy szemernyi részvétet is megtagad - tette hozzá határozottan.

– Nos, valóban így állnak a dolgok. - Váratlan irányt vett a beszélgetés, nagyon óvatosan kell lépegetnem, ha meg akarom nyerni a bizalmát, és behúzni az én utcámba. - Ismeri Spanyolországot, Beatriz?

Láttam, hogy meglepi, tudom a nevét. Végre méltóztatott letenni a ceruzát, és rám nézett.– Soha nem jártam ott, de tudom, mi történik. Vannak barátaim, akik sokat mesélnek róla.

Ugyan minden bizonnyal ön nem tudja, miről beszélek, ön másik világhoz tartozik.Felálltam, az íróasztalhoz léptem, és szemtelenül a szélére ültem. Közelhajoltam, hogy

lássam, mit takar az olcsó szövetből varrt ruha, amit évekkel ezelőtt varrhatott neki egy szomszéd néhány escudóért. Szemüvege mögött intelligens pillantást találtam, dühödt ügybuzgósággal leplezve, amivel a munkáját végezte, küzdő szellemet sejtettem benne, mely valahogy ismerős volt. Beatriz Oliveira és én nem voltunk annyira különbözőek. Két hasonló - szerény és törekvő - családból származó, dolgozó nő. Két életút, melyek kiindulópontja közel állt egymáshoz, ugyan egy ponton kettéágaztak. Idővel pedáns alkalmazott vált belőle, belőlem pedig képmutató valóság. Mégis, ami a közös volt bennünk, sokkal valósabbnak tűnt, mint a különbségek. Én luxushotelben laktam, ő pedig egy beázott házban valamelyik szegénynegyedben, de mindketten tudtuk, mit jelent a küzdelem, hogy a balszerencse ne harapdálja a sarkunkat egész életünkben.

– Sok embert ismerek, Beatriz, nagyon különböző embereket -kezdtem halkan. - Most a hatalmasokkal barátkozom, mert ezt követeli meg a munkám, és mert váratlan körülmények melléjük sodortak, de én tudom, mit jelent télen fázni, babot enni mindennap, és napfelkelte előtt indulni otthonról nyomorúságos munkabérért. És ha kíváncsi rá, hát nekem sem tetszik a most épülő Spanyolország. Most elfogad egy szál cigarettát?

Nem válaszolt, csak kinyújtotta a kezét, és kivett egyet. Odatartottam neki az öngyújtót, aztán én is rágyújtottam.

– Hogy mennek a dolgok Portugáliában? - kérdeztem.– Rosszul - mondta, és kifújta a füstöt. - Lehet, hogy a Salazar teremtette Új Állam,

az Estado Novo nem olyan elnyomó, mint FrancoSpanyolországa, de abban nem különbözik, hogy itt is minden parancsszóra zajlik, és

korlátozzák a szabadságjogokat.

– Maguk legalább, úgy néz ki, megőrzik semlegességüket az európai háborúban - mondtam, a saját utcámba terelve a beszélgetést.- Spanyolországban nem állnak olyan egyértelműen a dolgok.

– Salazar megegyezett az angolokkal és a németekkel is, furcsa egy egyensúly. A britek mindig is a portugál nép barátai voltak, ezért olyan meglepő, hogy nagylelkűnek mutatkozik a németekkel, adott nekik exportengedélyt és más kiváltságokat.

– Hát ez nem meglepő, amilyen időket élünk, nem gondolja? Kényes ügyek ezek zavaros időkben. Én nem értek a világpolitikához, az az igazság, de képzelem, hogy minden csak érdekeken áll vagy bukik. - Igyekeztem, hogy hangom közömbösen csengjen, mintha ez engem nem aggasztana. Eljött a perc, hogy átlépjem a nyilvános és a magánéletet elválasztó határvonalat, és nagyon óvatosnak kellett lennem. - Ugyanez történik az üzleti életben is, gondolom - tettem hozzá. - A múltkor, hogy messzebb ne menjek, miközben Da Silva úrral voltam az irodájában, éppen ön jelentette, hogy német ügyfél érkezett.

– Nos, igen, de az más tészta. - Bosszús képet vágott, és nem úgy nézett ki, mintha hajlandó lenne ennél többet elárulni.

– Egyik este Da Silva úr meghívott vacsorázni az estorili kaszinóba, és megdöbbentett, mennyi embert ismer. Ugyanúgy köszönt az angoloknak, amerikaiaknak, mint a németeknek és egy csomó más európai országokból érkezett vendégnek. Életemben nem láttam senkit, aki ilyen jól kijönne mindenkivel.

Bosszúsan fintorodott el újra. De még így se mondott semmit, és nekem nem maradt más választásom, mint arra törekedni, hogy tovább beszéljek, nehogy a társalgás leüljön.

– Annyira sajnáltam a zsidókat, akiknek el kellett hagyniuk otthonuk és üzleteik a háború elől menekülve.

– Megsajnálta az estorili kaszinóba járó zsidókat? - kérdezte gunyoros mosollyal. - Hát én aztán nem sajnálom őket, úgy élnek mintha pompás nyaraláson lennének. Ha valakit sajnálok, hát azokat a szerencsétleneket, akik kartonbőrönddel érkeztek, és egész nap sorban állnak a követségek és a hajózási vállalatok irodái előtt vízumra és hajójegyre várva Amerikába, amit meglehet, sose kapnak meg. És sajnálom a családokat, akik mocskos panziókban húzzák meg magukat, és a szeretetkonyhára járnak, meg a szegény lányokat, akik a sarkon árulják magukat egy marék escudóért, az öregeket, akik a kávézókban ütik el az időt már órák óta üres, maszatos csészék előtt, amíg a pincér ki nem dobja őket, hogy legyen szabad hely. Na, őket sajnálom, nem mást. Akik mindennap eljátszanak egy darabkát a vagyonukból a kaszinóban, azok nem keltenek bennem sajnálatot.

Megrázó volt, amit mesélt, de nem téríthetett el szándékomtól, jó úton jártunk, és rajta kellett tartanom mindenáron. Akkor is, ha a lelkiismeretére kell hatnom.

– Igaza van. A helyzet sokkal drámaibb a nyomorultak számára. És nagyon fájdalmas lehet nekik látni, hogy annyi német járkál itt fel s alá szabadon.

– Képzelem...– És nagyon kemény lehet a tudat, hogy az ország kormánya, ahova menekültek, ilyen

megengedő a Harmadik Birodalommal szemben.– Igen, feltételezem...– És hogy van néhány portugál üzletember, akik a nácikkal kötött, zsíros megállapodások

árán terjeszkednek...Az utolsó mondatot mély komorsággal ejtettem ki, közel hajolva hozzá, teljesen lehalkítva

a hangom. Farkasszemet néztünk, egyikünk sem volt képes megtörni.– Ki maga? - kérdezte végül alig hallhatóan. Hátradőlt, eltávolodott az íróasztaltól, hátát a

szék támlájának vetette, mintha minél messzebb akarna kerülni tőlem. Bizonytalanul remegő hangjában félelem csengett, szeme azonban egy pillanatra sem szakadt el az enyémtől.

– Divatszabó vagyok - suttogtam. - Egyszerű dolgozó nő, mint maga, akinek szintén nem tetszik, ami körülötte folyik.

Láttam, hogy megfeszül a nyaka, nyel egyet, és ekkor két kérdést szegeztem neki. Lassan, kimérten. Rettentő kimérten.

– Mire készül Da Silva a németekkel, Beatriz? Miben ügyeskedik?Megint nyelt egyet, és az ádámcsutkája olyan erőteljesen mozgott, mintha egy elefántot

akart volna lenyelni.– Én nem tudok semmit - nyögte ki végül.Hirtelen bosszús hang hallatszott az ajtóból.– Emlékeztess legközelebb, hogy soha többet ne menjek a Sao Juliao utcai kifőzdébe. Egy

órát vártunk a kiszolgálásra, pont mikor annyi mindent kell még előkészítenem, mire don Manuel visszajön! Ó! Elnézést Agoriuq kisasszony, nem tudtam, hogy itt van...

– Már éppen indulni készültem - mondtam tettetett könnyedséggel, miközben felkaptam a táskám. - Csak meg akartam lepni Da Silva urat, de Oliveira kisasszony felvilágosított, hogy elutazott. Mindegy, akkor majd visszajövök máskor.

– Itt hagyta a cigarettáját - hallottam a hátam mögül.Beatriz Oliveira még mindig fénytelen hangon beszélt, amikor odanyújtotta a kezét benne

a tárcával, megragadtam, és erősen megszorítottam.– Gondolja meg!Megkerültem a liftet, és a lépcsőn mentem le, miközben újra lejátszottam magamban a

jelenetet. Talán túl kockázatos volt részemről ilyen hirtelen felfedni magam, de a titkárnő viselkedéséből azt gyanítottam, hogy tud valamit, valamit, amit inkább a személyem iránt érzett bizalmatlanság miatt nem mondott el, mint a főnöke iránti lojalitásból. Da Silvát és a titkárnőjét nem ugyanabból a fából faragták, és én biztos voltam benne, hogy soha nem számolna be neki e különös látogatás tartalmáról. Miközben ő arra törekedik, hogy a kecske is jóllakjon, meg a káposzta is megmaradjon, nemcsak egy álmarokkói szaglászik az ügyeiben, hanem egy baloldali felforgató is beépült az alkalmazottai közé. El kell érnem, hogy újra találkozhassam Beatriz Oliveirával négyszemközt. De hogy miként, hol és mikor, arról elképzelésem sem volt.

57

Kedden esős napra virradt, és én az előző napok gyakorlatát folytatva eljátszottam, hogy beszerző körútra megyek, és hagytam, hogy João elvigyen kocsival úti célomhoz, ami ezúttal egy külvárosi szövődé volt. A chauffer három óra múlva vett fel a bejárat előtt.

– A Baixa negyedbe, João, kérem.– Ha don Manuellel szeretne találkozni, akkor még nem jött vissza.Nagyszerű, gondoltam. Nem állt szándékomban Da Silvával találkozni, hanem módját

akartam ejteni, hogy újból Beatriz Oliveira közelébe férkőzhessek.– Nem baj, elég, ha a titkárnőkkel tudok beszélni. Csak a rendelésemmel kapcsolatban

akarok kérdezni valamit.Bíztam benne, hogy az idősebbik titkárnő megint elment ebédelni, kötelességtudó

munkatársa viszont tartja a frontot, de mintha valaki szándékosan fordítva teljesítette volna vágyaimat, éppen az ellenkezőjét találtam. A veterán titkárnő a helyén ült, orrhegyére tolt szemüveggel vetett egybe néhány iratot. A fiatalnak nyomát se láttam.

– Boa tarde, Somoza asszony. Látom, egyedül hagyták.– Don Manuel még mindig úton van, és Oliveira kisasszony ma nem jött be dolgozni.

Miben segíthetek, Agoriuq kisasszony?A szájamban éreztem a bosszúsággal keveredett veszély ízét, de legyűrtem, ahogy tudtam.– Ó, remélem, jól van - mondtam, nem válaszolva a kérdésére.

– Biztosan semmi komoly. Ma reggel bejött a bátyja, hogy szóljon, nem érzi teljesen jól magát, van egy kis láza, de bízom benne, hogy holnap már bejön.

Haboztam néhány pillanatig. Gyorsan, Sira, gondolkozz gyorsan, mozdulj, kérdezd meg, hol lakik, próbálj a nyomára jutni, szóltam magamra.

– Ha esetleg meg tudná adni a címét, akkor küldhetnék neki egy csokor virágot. Nagyon kedves volt tőle, hogy találkozót egyeztetett minden beszállítóval.

Veleszületett tapintatossága ellenére a titkárnő nem tudta megállni, hogy ne vessen oda egy leereszkedő mosolyt.

– Ne aggódjon, kisasszony! Nem hiszem, hogy erre szükség lenne, igazán. Csak egy kis megfázás vagy könnyű rosszullét. Ha segíthetek valamiben...

– Elvesztettem egy pár kesztyűt - rögtönöztem. - Azt hittem, talán itt felejtettem tegnap.– Ma reggel nem találtam itt semmit, de lehet, hogy a takarítónők szedték össze, akik korán

járnak. Ne aggódjon, majd én megkérdezem.Beatriz Oliveira távollététől a hangulatom éppen olyan lett, mint a lisszaboni délután, ami

az Ouro utcán várt, ahogy kiléptem: felhős, szeles és zivataros. És az étvágyamat is elvette, ezért csak egy csésze teát fogyasztottam egy süteménnyel a közeli Nicola kávézóban, és folytattam a teendőimet. Aznap délutánra a gyakorlatias titkárnő egy brazil, egzotikus termékeket importáló céggel beszélt meg találkozót, azt feltételezve - okosan -, hogy bizonyos trópusi madarak tollai érdekesek lehetnek modelljeim számára. És eltalálta. Bárcsak ilyen segítőkészen állna mellettem más tennivalókban is!

Az időjárás nem javult a következő órákban, és a hangulatom sem. Estorilba hazafelé mérleget készítettem az érkezésem óta elért sikerekről, és mindent összevéve az eredmény siralmas volt. João első megjegyzései hosszútávon alig bizonyultak hasznosabbnak, mint a hátteret díszítő ecsetvonások, melyeket a fárasztóan szószátyár, unatkozó öreg, aki túl hosszú ideje maradt ki gazdája mindennapi életéből, újra és újra elismételt. A németekkel való magántalálkozókról, amit Hillgarth felesége említett, nem hallottam egy szót sem. És az a személy, akit egyetlen lehetséges bizalmasomnak tartottam, kicsúszott a kezeim közül, mint a víz, valami álbetegségre hivatkozva.

Ha mindehhez hozzátesszük a Marcusszal való fájdalmas találkozást, az utazás kész kudarc volt, bárhonnan is nézzük. Kivéve, ami ügyfeleimet illeti természetesen, akik, ha hazatértem, csodák kész tárát találják majd szalonomban, melyet elképzelni is nehéz a nyomorgó, élelmiszerjegyekből élő Spanyolországban. Sötét kilátásoktól borúsan könnyű vacsorát költöttem el a szálló éttermében, és úgy döntöttem, hamar lefekszem.

Mint minden este, a szolgálatban lévő szobalány gondosan előkészítette a szobát, hogy készen várjon, ha álomba akarok merülni: a függönyök behúzva, az éjjeliszekrényen halvány fény, a takaró felhajtva és a lepedő csipkéje milliméter pontosan élére igazítva. Talán a frissen vasalt, svájci batisztlepedők jelenthetik a nap fénypontját, segítenek majd elaludni, és néhány órára elfelejthetem a kudarc felett érzett csalódottságomat. Vége a napnak. Nulla eredménnyel.

Már majdnem lefeküdtem, amikor hideg légáramlatot éreztem. Mezítláb az erkélyhez siettem, elhúztam a függönyt, és láttam, hogy az ajtó nyitva maradt. A személyzet feledékenysége, gondoltam, és becsuktam. Leültem az ágyra, és eloltottam a lámpát: nem volt kedvem egy sort sem olvasni. És miközben elnyúltam a takaró alatt, bal lábam valami furcsa, pehelykönnyű anyagba akadt. Visszafojtottam a kiáltásom, a lámpakapcsoló után nyúltam, de akaratlan mozdulattal levertem a padlóra, ügyetlenül felszedtem, megpróbáltam felkapcsolni csámpásan álló ernyővel, és amikor végre sikerült, egy rántással letéptem az ágyról a takarót. Mi az ördög lehetett az a rongycsomó, amibe beleakadtam?! Nem mertem hozzányúlni, amíg jól meg nem néztem magamnak. Fátyolnak tetszett - egy fekete fátyol volt, mise fátyol. Két ujjam közé csippentve felemeltem, a szövet kibomlott, és a belsejéből kiesett egy szentkép. Felvettem az egyik sarkánál fogva, mintha attól tartanék, hogy szétmállik a kezemben, ha

erősebben fogom. A fény felé tartottam, és láttam, hogy egy templom homlokzat van rajta. Alatta két nyomtatott sor. „Igreja de São Domingos. Novena em louvor a Nossa Senhora do Fátima.” A hátulján ceruzával jegyezte rá valaki ismeretlen írással: „Szerda este hat. Bal oldal tizedig sor hátulról számolva.” Aláírás nem volt, minek is.

Másnap egész nap kerültem Da Silva irodáját, ugyan az aznapi találkozók mind a belvárosban voltak.

- Ma később gyere értem, João. Fél hétre a Rossio állomás elé. Előtte templomba megyek, ma van apám halálának az évfordulója.

A chauffer elfogadta az utasítást mély részvéttel sütve le tekintetét, és én éreztem, hogy belém mar a lelkiismeret, amiért olyan könnyű szívvel tettem el a láb alól Gonzalo Alvaradót. De most nincs idő a nyavalygásra, gondoltam, miközben betakartam a fejem a fekete fátyollal, háromnegyed hat van, és a kilenced nemsokára kezdődik. A São Domingos-templom a Rossio tér mellett volt, a belváros közepén. Amikor a kőből és világos mészből rakott, széles homlokzat elé értem, éreztem, hogy anyám emléke ott repdes körülöttem. Utoljára vele vettem részt istentiszteleten Tetuanban, a közeli téren álló, kis templomba kísértem el. Azzal összehasonlítva a São Domingos hatalmas volt, szürke kőből faragott, szilárd oszlopai a szépia színűre festett mennyezetig értek. Benn sokan voltak, rengetegen, néhány férfi, de főleg nők, az egyházközség hű tagjai, akik a Szűzanya parancsait követni gyűltek össze, és elimádkozni a Szent Rózsafűzért.

A bal oldali oldalfolyosón sétáltam előre összekulcsolt kézzel, lehorgasztott fejjel, lassú léptekkel, úgy tettem, mintha magamba szállnék, de közben szemem sarkából a sorokat számoltam. Ahogy a tizedikhez értem, a szememet takaró fátylon keresztül gyászruhába öltözött alakot láttam meg a pad fejénél ülve. Fekete szoknyát, sálat és durva gyapjúharisnyát viselt: az egyszerű lisszaboni asszonyok jellegzetes öltözékét. Nem fátylat hordott, hanem az álla alatt megkötött kendőt, ami olyan mélyen esett a homlokába, hogy lehetetlen volt kivenni az arcát. Mellette volt szabad hely, de néhány pillanatig nem tudtam, mit tegyek. Egyszer csak láttam, hogy egy sápadt, ápolt kéz emelkedik ki a szoknya öléből. Egy kéz, ami aztán a gazdája melletti, üres helyre tenyereit. Üljön ide, mintha ezt mondta volna. Azonnal engedelmeskedtem.

Némán ültünk, miközben a hívek elfoglalták az üres helyeket, a ministránsok az oltáron rakosgattak, és a mélyből a tenger zúgása hallatszott, mint halk dorombolás. Hiába vetettem rá néhány pillantást a szemem sarkából, a kendő takarásában nem láthattam a feketébe öltözött asszony vonásait. Egyébként sem volt rá szükségem, kétség sem fért hozzá, ki ő. Vettem a bátorságot, hogy suttogva megtörjem a jeget.

– Köszönöm, hogy idehívott, Beatriz. Kérem, ne féljen, Lisszabonban soha senki nem fog tudni erről a beszélgetésről.

Csak egy-két másodperc múlva válaszolt. Az ölébe nézett mereven, és alig hallhatóan kérdezte.

– Az angoloknak dolgozik, igaz?Könnyedén biccentettem.– Nem vagyok benne biztos, hogy ez szolgál-e maguknak valamire, mert nagyon kevés.

Csak azt tudom, hogy Da Silva tárgyal a németekkel a Beira vidékén, az ország belsejében található bányák ügyében. Előtte soha nem üzletelt arrafelé. Nagyon friss ez a dolog, csak néhány hónapja zajlik. Mostanában minden héten odautazik.

– Miről van szó?– Valami olyasmiről, aminek a neve „farkasnyál”. A németek kizárólagosságot követelnek,

hogy szakadjon el teljesen a britektől. És azt is el kell érnie, hogy a szomszédos bányák tulajdonosai vele kössenek szerződést, és a továbbiakban ne üzleteljenek az angolokkal.

A pap az egyik mellékajtón keresztül belépett az oltárhoz, aprócska pont a messzeségben. Az egész templom felállt, mi is.

– A németek kik? - suttogtam a misefátyol alól.– Az irodába csak Weiss jött be háromszor. Soha nem beszél velük telefonon, azt hiszi,

hogy lehallgatják. Tudom, hogy az irodán kívül találkozott még valakivel, Wolters a neve. Ezen a héten várják, hogy jöjjön még valaki Spanyolországból. Holnap, csütörtökön, mindannyian a vidéki házában vacsoráznak: don Manuel, a németek és a beirai bányatulajdonosok. Ott akarják lezárni a tárgyalásokat, hetek óta győzködi a tulajokat, hogy csak a németek megrendeléseit teljesítsék. Mindannyian feleségeikkel vesznek majd részt, és neki érdeke, hogy jól bánjon velük: tudom, mert kérte, hogy rendeljek virágot és csokoládét a fogadásukra.

A pap befejezte a beszédet, és az egész templom helyet foglalt ruhasuhogás, sóhajtozás és az elöregedett fa recsegése közepette.

– Már figyelmeztetett - folytatta lecsüggesztett fejjel -, hogy ne kapcsoljuk be neki jó néhány angol hívását, akikkel azelőtt jó viszonyt ápolt. És ma délelőtt a raktár pincéjében találkozott két emberrel, két volt fegyenccel, akiket néha testőrnek alkalmaz. Régebben is megtörtént, hogy sötét ügyekbe keveredett. Csak a beszélgetés végét kaptam el. Megparancsolta nekik, hogy figyeljék ezeket az angolokat, és ha szükséges, semlegesítsék őket.

– Mit takar a semlegesítés?– Elrakni láb alól, gondolom.– Hogyan?– Találja ki!A hívek megint felálltak, és mi követtük a példájukat. Énekelni kezdtek áhítatos hangon, és

én éreztem, hogy a halántékomban dübörög a vér.– Tudja az angolok nevét?– Leírtam magának.Lopva egy összehajtogatott cetlit csempészett a kezembe, és én erősen a markomba

szorítottam.– Többet nem tudok, esküszöm.– Küldjön értem megint, ha megtud valami újat - mondtam, mert eszembe jutott a nyitott

erkélyajtó.– Úgy lesz. Maga pedig, kérem, ne említse a nevem. Ne jöjjön be újra az irodába!Nem tudtam megígérni, hogy így lesz, mert mint egy fekete varjú, felreppent, és már ott

sem volt. Én még sokáig maradtam a kőoszlopok, hamisan csengő zsoltárok és a litánia mormolásának takarásában. Amikor végre megemésztettem a hallottakat, kihajtottam a cetlit, és meggyőződtem róla, hogy félelmeim nem voltak alaptalanok. Beatriz Oliveira öt névből álló listát adott át. A negyedik Marcus Logané volt.

58

Mint a délutáni órákban ilyenkor mindig, a szálló előcsarnokában élénk volt a forgalom. Megtelt külföldiekkel, gyöngysoros hölgyekkel, lenvászon öltönyös és egyenruhás urakkal, társalgással, első osztályú dohány illatával és serény boyokkal. És valószínűleg tele volt nem kívánatos alakokkal is. Egyikük rám várt. Ugyan kellemes meglepetést színleltem, libabőrös lettem, ahogy megláttam. Külsőre ugyanaz a Manuel da Silva volt, mint néhány napja: magabiztos, makulátlan öltönyben, néhány ősz hajszál jelezte, hogy már érett férfikorba lépett, figyelmes volt és mosolygós. Ugyanannak a férfinak nézett ki, igen, de a puszta látványa is annyira taszított, hogy uralkodnom kellett magamon, hogy meg ne forduljak, és ki ne szaladjak. Az utcára, a tengerpartra, a világvégére. Bárhova, csak messze tőle. Azelőtt csak

gyanakodtam, és maradt hely a reménynek, hogy a vonzó külső rendes embert takar. Most már tudtam, hogy nem így van, a legsötétebb jóslatok sajnos beigazolódtak. Hillgarth-ék feltételezései bebizonyosodtak a templom padjában: a becsületesség és a hűség háborús időkben nem jártak együtt a jó üzlettel, és Da Silva eladta magát a németeknek. És ha ez nem lett volna elég, még ennél is baljósabb tettre készül: ha régi barátai zavarják ebben, akkor elteszi őket láb alól. Ha eszembe jutott, hogy Marcus köztük van, ezernyi tűszúrást éreztem a zsigereimben.

A testem követelte, hogy szökjek meg előle, de nem tehettem, nemcsak azért, mert pillanatnyilag egy táskákkal és bőröndökkel megrakott kocsi állt a szálló forgóajtaja előtt, hanem sokkal nyomósabb okom volt rá. Most tudtam meg, hogy Da Silva huszonnégy órán belül vendégül látja német kapcsolatait. Minden bizonnyal ez lesz a találkozó, amelyet Hillgarth felesége említett, ahol valószínűleg el fognak hangzani mindenféle részletek, amire az angolok szeretnének szert tenni. Következő célom tehát, hogy minden eszközömmel azon legyek, meghívjon az összejövetelre, de az idő ellenem dolgozott. Nem maradt más lehetőségem, mint előremenekülni.

– Részvétem, kedves Arish.Néhány másodpercig nem tudtam, mire gondol. Valószínűleg a meghatódottságnak tudta

be hallgatásom.– Köszönöm - suttogtam, amikor rájöttem, miről van szó. - Apám nem volt keresztény, de

szeretem az emlékét megtisztelni néhány perc vallási áhítattal.– Van kedved egy italhoz? Lehet, hogy nem ez a megfelelő perc, de mondták, hogy jártál

az irodában néhányszor, és csak azért jöttem, hogy viszonozzam a látogatást. Elnézésedet kérem, hogy annyit voltam távol, de az utóbbi időben többet kell utaznom, mint amennyit szeretnék.

– Azt hiszem, jólesne egy ital, köszönöm, hosszú volt a nap. És igen, beugrottam az irodádba, de csak hogy köszönjek, minden más remekül ment. - Összeszedtem minden bátorságom, és sikerült széles mosollyal befejezni a mondatot.

A terasz felé tartottunk, ahol első este ültünk, és megint minden ugyanolyan volt. Vagy majdnem. A díszlet ugyanaz: a szellő ringatta pálmafák, a háttérben az óceán, az ezüstszínű hold és a tökéletes hőmérsékletű pezsgő. Valami azonban nem illett a jelenetbe. Valami, ami nem bennem és nem is a színpadon volt. Figyeltem Manuelt, aki a közelben ülő vendégeknek köszöngetett, és rájöttem, ő szól hamisan a nagy harmóniában. Nem viselkedett természetesen, igyekezett elbűvölő lenni, és mint mindig barátságos megjegyzések és szívélyes gesztusok egész arzenálját sütötte el, de amint a vendég, akihez beszélt, hátat fordított, ajkait komoran szorította össze, ami automatikusan eltűnt róla, ahogy megint hozzám fordult.

– Szóval vettél még szöveteket...– Meg cérnát, kiegészítőket, díszeket és rövidárut száz számra.– A megrendelőid odáig lesznek.– Főleg a németek.A kocka el volt vetve. Valahogy ki kellett ugratnom a bokorból, ez volt az utolsó esélyem,

hogy meghívjon magához, ha nem sikerül, akkor itt van küldetésem vége. Kérdőn vonta fel a szemöldökét.

– A német ügyfelek sokkal igényesebbek, jobban értékelik a minőséget - magyaráztam. - A spanyolokat a végtermék kinézete érdekli, de a németek odafigyelnek minden apró részlet tökéletes kivitelezésére, sokkal kényesebbek. Szerencsére sikerült alkalmazkodnom hozzájuk, és gond nélkül megértjük egymást. Sőt azt hiszem, kimondott tehetségem van hozzá, hogy elégedettek legyenek - fejeztem be a mondatot egy huncut kacsintással.

Ajkamhoz emeltem a poharat, de igyekeznem kellett, hogy ne hajtsam le az egészet egyszerre. Gyerünk, Manuel, gyerünk, gondoltam. Gyerünk, hívjál meg, hasznodra válhatok,

szórakoztathatom vendégeid kísérőit, miközben ti a farkasnyálról tárgyaltok, és kitaláljátok, hogyan szabaduljatok meg az angoloktól.

– Madridban is sok a német, ugye? - kérdezte.Nem ártatlan kíváncsiság volt ez a szomszéd ország társasági életét illetően, hanem valódi

érdeklődés, hogy lássa, milyen körökben forgók, és milyen a kapcsolatom velük. Közeledtem. Tudtam, mit kell mondanom, és milyen szavakat használnom: kulcsfigurák nevét, befolyásos címeket, mindezt tettetett közönnyel.

– Rengeteg - feleltem elfogulatlan hangon. Hátradőltem a székben, tettetett közömbösséggel legyintettem, keresztbe tettem a lábam megint, és ittam egy korty pezsgőt. - Éppen a múltkori látogatásán szalonomban mesélte Stohrer bárónő, hogy Madrid a német kolónia eszményi helye lett. Vannak olyan német hölgyek, akik rengeteg munkát rendelnek: Elsa Bruckman, például, akiről azt beszélik, hogy Hitler személyes barátnője, hetente kétszer-háromszor is megfordul nálunk. És Hans Lazar, a sajtó- és propagandafőnök villájában rendezett, utolsó összejövetelen...

Említettem néhány humoros anekdotát, és hagytam, hogy elhangozzék még néhány név. Látszólagos közönnyel, mintha nem tulajdonítanék neki jelentőséget. És ahogy közönyt színlelve meséltem, észrevettem, Da Silva úgy issza a szavaimat, mintha megállt volna körülötte az élet. Alig viszonozta az egyik vagy másik oldalról érkező köszönéseket, fel sem emelte poharát az asztalról, és a cigaretta végigégett az ujjai között, selyemhernyó alakú hamut hagyva maga után. Fecsegtem, amíg úgy nem éreztem, hogy már nem kell tovább feszítenem a húrt.

– Bocsáss meg, Manuel, gondolom, ezt rémesen unalmasnak találod: partik, ruhák és gondtalan nők szeszélyei. Inkább te mesélj, hogy sikerült az utazás?

Még vagy fél órát beszélgettünk, mely alatt se ő, se én nem említettük a németeket. Aromájuk azonban, mintha ott lebegett volna a levegőben.

– Azt hiszem, lassan vacsoraidő van - mondta az órájára nézve.- Van kedved...?– Nagyon fáradt vagyok. Nem baj, ha inkább holnapra hagyjuk?– Holnap nem lehetséges. - Láttam, hogy habozott egy pillanatig, és visszatartottam a

lélegzetem, aztán folytatta: - Már van elfoglaltságom.Gyerünk, gyerünk, gyerünk. Csak az utolsó löket hiányzott.– Igazán kár, ez lett volna az utolsó este. - Csalódottságom hitelesnek tűnt, szinte annyira,

mint a vágy, hogy az ő szájából halljam, amire napok óta várok. - Pénteken visszamegyek Madridba, a jövő héten rengeteg munka vár. Petrino bárónő, Lazar felesége, jövő csütörtökön fogadást ad, és legalább egy fél tucat német ügyfél szeretné, hogy...

– Talán szeretnél eljönni.Azt hittem, hogy megáll bennem az ütő.– Csak kis baráti összejövetel lesz. Németek és portugálok. Nálam.

59

– Mennyiért vinne be Lisszabonba?A férfi egyik oldalra pillantott, aztán a másikra, hogy biztosan senki nem figyel minket.

Aztán levette a sapkáját, és alaposan megvakarta a fejét.– Tíz escudo - vetette oda csikkel a szájában.Adtam neki egy húszast.– Menjünk!

Este próbáltam aludni, de nem sikerült: érzések és benyomások kavarogtak a fejemben, visszaverődtek koponyám faláról. Boldog voltam, hogy a küldetés végre sínen van, de izgultam, mi vár rám, és levert a szomorú bizonyosság, ami kiderült. Ráadásul - és mindenekelőtt - félelem töltött el, hogy Marcus Logan is szerepel a baljós listán, sejtettem, ő valószínűleg nem tudja, és tehetetlenség fojtogatott, hogy nincs módom tudatni vele. Elképzelésem se volt, hol találhatnék rá, eddig két teljesen különböző, egymástól távol eső helyen akadtunk össze. Az egyetlen hely, ahol felvilágosítást adhattak volna, jóllehet éppen Da Silva irodája volt, de nem tehettem meg, hogy újból Beatriz Olivei-rát keressem fel, és még kevésbé most, hogy a főnöke már visszajött.

Éjjel egy, fél kettő, háromnegyed kettő. Egyszer hőhullám öntött el, aztán a hideg rázott ki. Két óra, két óra tíz. Többször is felkeltem, kinyitottam és bezártam az erkélyajtót, ittam egy pohár vizet, felkapcsoltam a villanyt, leoltottam. Húsz perc múlva három, három óra, negyed négy. Ekkor hirtelen úgy éreztem, megvan a megoldás. Vagy legalábbis valami olyasmi, ami közel áll hozzá.

A szekrényben található, lehető legsötétebb darabokat öltöttem magamra: egy fekete moher ruhát, egy ólomszürke zakót, és egy csipkeszélű kalapot, amit a szemöldökömig húztam. A szoba kulcsa és egy marék bankjegy volt az utolsó, amit magamhoz vettem. Nem volt szükségem semmi másra, csak egy kis szerencsére.

Lábujjhegyen mentem le a cselédlépcsőn, minden nyugodt volt és gyakorlatilag sötét. Nem tudtam pontosan, merre, de mentem előre, az ösztöneimre hagyatkoztam. Konyhák, kamrák, mosókonyhák, kazánház. A pince egyik hátsó ajtaján keresztül léptem ki az utcára. Nem volt a legjobb választás, az biztos: csak most vettem észre, hogy a szemétlerakón keresztül jöttem ki. Ez legalább a gazdagok hulladéka.

Sötét éjszaka volt, pár száz méterre a kaszinó fényei ragyogtak, és néha-néha hallani lehetett a késő éjszakáig mulatozók hangját: a búcsú hangjai, elfojtott kacagás, a beinduló motor. És aztán csend. Galléromat felhajtva várakoztam, kezem a zsebembe süllyesztve, a járda szélén ültem egy halom kartondoboz takarásában. Munkás-negyedből származtam, és tudtam, már nem sok hiányzik, hogy meginduljon az élet: sokan keltek hajnalban, hogy kényelmesebbé tegyék azok életét, akik megengedhették maguknak a fényűzést, hogy késő reggelig aludjanak. Négy óra előtt felgyulladtak az első fények a szálló alagsorában, és hamarosan egy pár alkalmazott lépett ki. Megálltak az ajtóban, hogy rágyújtsanak, tenyerükkel óvva a lángot, és aztán komótosan nekiindultak. Az első jármű amolyan furgonszerűség volt, nem jött közelebb, de lerakott egy tucat fiatal asszonyt, és elment. Álmos képpel mentek be - a váltás a szobalányoknál, gondoltam. A második egy háromkerekű robogó volt. Sovány, borostás alak szállt le róla, és kotorászni kezdett valami áru után kutatva. Láttam, hogy aztán bemegy a konyhába egy nagy vesszőkosárral, amiben valami könnyű dolgot szállíthatott, amit a sötétben ilyen távolságból nem láttam pontosan. Miután kijött, egyenesen a robogóhoz igyekezett, én pedig utánamentem.

Próbáltam egy zsebkendővel lesöpörni az ülést borító szalmát, de nem sikerült. Baromfiszag terjengett, és minden tele volt tollal, törött tojáshéjjal és ürülékkel. A reggeli tojást gondosan átsütve vagy rántottának megkeverve aranyszegélyű porcelántányéron szokták tálalni a vendégeknek. A jármű, amely a tojóktól a szálló konyhájába szállította őket, jóval kevésbé volt elegáns. Próbáltam nem felidézni

João Benitley-jének puha bőrülését, miközben a döcögő háromkerekű ide-oda rángatott. A tojásfuvarozó jobbján ültem, az alig félméteres, szűk elsői ülésen kucorogva. A testközelség ellenére nem váltottunk egy szót sem egész úton, csak annyit, hogy közöltem a címet, ahova cl kellett vinnie.

– Ez az - mondta, amikor megérkeztünk.Felismertem a homlokzatot.– Kap még ötven escudót, ha felvesz két óra múlva.

Nem kellett mondania semmit, hogy megerősítse, benne van, csak a sapka ellenzőjéhez emelte a kezét, hogy áll az üzlet.

A kapu zárva volt, leültem egy kőpadra, hogy bevárjam az éjjeliőrt. Mélyen a szemembe húzott kalappal, a felhajtott zakógallér rejtekében próbáltam legyőzni kétségeimet egyesével szedegetve le magamról a ruhámra ragadt szalmaszálakat és tollakat. Szerencsére nem kellett túl sokáig várnom, alig negyed óra múlva megérkezett, akire vártam, nagy kulcskarikát forgatva a kezében. Bevette az akadozva előadott történetet az ott hagyott táskáról, és beengedett. Megkerestem! a nevet a postaládákon, felszaladtam két lépcsőfordulót, és bezörgettem az ajtón egy öklömnél is nagyobb bronzkopogtatóval.

Hamar felébredtek. Először csak azt hallottam, hogy valaki fáradtan előcsoszog öreg papucsban vonszolva magát. A kémlelőnyílás feltárult, és a másik oldalról sötét, csipás, meglepett tekintet kukucskált rám. Aztán fürgébb, lendületesebb lépések zaja hallatszott. És hangok: suttogó hadarás. A testes faajtó vastagsága ugyan tompította, de én felismertem az egyik hangot. Amelyiket én kerestem. I is meg is győződhettem róla, mikor egy élénk, kék szem pillantott ki a kis fedezék mögül.

– Rosalinda, én vagyok az, Sira. Nyiss ajtót, kérlek!Egy retesz csattant. Még egy.Örömkitörésünket visszafojtva, izgatott suttogások közepette kapkodva üdvözöltük

egymást.– What a marvellous surprise! De mit keresel te itt éjszaka közepén, my dear? Hallottam,

hogy Lisszabonba jössz, és hogy nem találkozhatunk. Mi a helyzet Madridban? És hogy vagy...?

Én is végtelenül boldog voltam, de a félelem óvatosságra intett.– Pssszzzt... - mondtam fékezve elragadtatását. Nem törődött vele, hanem továbbra is

hangosan lelkesedett, hogy újra találkoztunk. Hiába, hogy e hajnali órán rángattam ki az ágyból, a megszokott glamour nem hiányzott róla. Finom csontozatát és áttetsző bőrét földig érő, elefántcsontszín selyemköntös takarta, hullámos haja talán egy kicsit rövidebb volt, ajkai közül egymás hegyén-hátán tolultak elő a szavak, keveredve, ahogy régen, az angol, a spanyol és a portugál.

Milliónyi kérdésről hullott le a tilalom, hogy közel tudtam magamhoz. Mi történt vele a hosszú hónapok során, mióta el kellett menekülnie Spanyolországból? Micsoda furfanggal boldogul itt el? Hogyan fogadta Beigbeder bukását? Otthona fényűzésről és jólétről beszélt, de én tudtam, törékeny anyagi forrásai nem teszik lehetővé, hogy egyedül tartson fenn egy ilyen lakást. Inkább nem kérdeztem rá. Hiába a kemény kihívások és a sötét körülmények, Rosalinda Foxból a tőle megszokott életigenlés sugárzott, a minden akadályt ledöntő, minden zátonyt átvészelő, és a holt tetembe is életet lehelő optimizmus, ha ő is úgy akarja.

Karon fogva siettünk végig a folyosón, és suttogtunk a félhomályban. Beértünk a szobájába, becsukta az ajtót, és mintha afrikai szellő söpört volna rajtam végig, hirtelen megrohantak a tetuani emlékek. A berber szőnyeg, a mór lámpa, a képek. Felismertem Bertuchi akvarelljét: az arab negyed fehérre meszelt falai, a narancsot áruló asszonyok a Rifből, a cipekedő öszvér, a haikos és dzsellabás alakok, és a háttérben egy mecset minaretje rajzolódott ki a marokkói égboltra. Elkaptam róla a tekintetem, most nem volt idő a nosztalgiázásra.

– Meg kell találnom Marcus Logant.– Micsoda egybeesés! Néhány napja eljött hozzám, felőled tudakozódott.– És mit mondtál neki?– Az igazat, csakis az igazat - mondta mintegy esküre emelve jobb kezét. - Hogy utoljára

tavaly láttalak Tangerben.– Tudod, hol találom?– Nem. Abban maradtunk, hogy majd benéz még az El Galgóba.

– El Galgo? Mi az?– A klubom - mondta rám kacsintva, miközben visszadőlt az ágyra. - Fantasztikus üzlet,

amit felesben nyitottam egy barátommal. Csak úgy dől a pénz - nevetett fel. - De ezt majd máskor mesélem el, most foglalkozzunk sürgetőbb kérdésekkel. Nem tudom, hol tudnád megtalálni Marcust, darling. Nem tudom, hol lakik, és nincs meg a telefonszáma sem. De gyere, ülj ide mellém, és meséld el az egészet, hátha együtt kitalálunk valamit!

Micsoda megkönnyebbülés volt megint a régi Rosalindával lenni! A különc, kiszámíthatatlan, de az éj közepén is gyakorlatias, gyors és határozott Rosalindával. Miután túltette magát a kezdeti meglepetésen, és világossá vált számára, hogy látogatásomnak konkrét célja van, nem vesztegette tovább az időt haszontalan kérdezősködéssel, nem akart tudni semmit madridi életemről, sem arról, milyen feladatokat végzek a titkosszolgálat utasítására, kinek karjaiba éppen ő lökött. Megértette, hogy sürgősen meg kell oldanom valamit, és kész volt segíteni.

Összefoglaltam Da Silva történetét, és hogy Marcus milyen szerepet játszik benne. A pliszírozott selyem lámpaernyő halvány fényénél ültünk a széles ágyon. Habár tudtam, hogy megszegem Hillgarth kifejezett parancsát, hogy semmi szín alatt ne lépjek kapcsolatba Rosalindával, nem aggasztott, hogy bevonom küldetésem részleteibe, vakon megbíztam benne, és ő volt az egyetlen ember, akihez fordulhattam. Különben is, bizonyos értelemben ők maguk voltak az okai, hogy végül felkerestem: minden védelem, fogódzó nélkül küldtek Portugáliába, így nem maradt más választásom.

– Ritkán, de találkozom néha Marcusszal, bejön egyszer-egyszer a klubba, de volt, hogy az Aviz Szálló éttermében futottunk össze, és olyan este, hogy a kaszinóban találkoztunk vele Estorilban, ahogy te is. Rendkívül kedves volt, mint mindig, de valahogy kerülte a témát, ami a munkáját illeti. Soha nem volt világos nekem, mivel is foglalkozik mostanában, de azt erősen kétlem, hogy újságíró lenne. Ha összefutunk, akkor beszélgetünk néhány percet, és szeretetteljesen köszönünk el, megígérjük, hogy gyakrabban keressük egymást ezután, de soha nem tesszük meg. Elképzelésem sincs, mibe keveredett, darling. Nem tudom, hogy tiszta ügyek-e, vagy rájuk férne a mosoda. Azt sem tudom, hogy állandóan Lisszabonban tartózkodik-e, vagy Londonból jár ide, esetleg valahonnan máshonnan. De ha adsz nekem egy-két napot, akkor megpróbálhatom kideríteni.

– Azt hiszem, nincs időm. Da Silva már utasítást adott, hogy tegyék el láb alól, hogy szabad utat biztosítson a németeknek. Értesítenem kell minél előbb.

– Légy óvatos, Sira! Lehet, hogy valami sötét ügyben utazik, amiről te nem tudhatsz. Nem mondták meg neked, hogy milyen jellegű üzleti ügy köti Da Silvához, és sok idő eltelt, mióta együtt laktunk Marokkóban. Nem tudhatjuk, milyen életet élt mostanáig, mióta onnan elutazott. És valójában, akkoriban sem tudtunk róla sokat.

– De hát elhozta nekem anyámat...– Csak közvetítő volt, és valamiért cserébe tette. Nem volt önzetlen szívesség, emlékezz!– És tudtuk, hogy újságíró...– Ezt feltételeztük, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy sohasem láttuk nyomtatásban a

Juan Luisszal készült, híres interjút, ami miatt állítólag Tetuanba jött.– Lehet, hogy...– Sem a spanyol Marokkóról írt riportot, ami miatt hetekig ott maradt.Ezernyi magyarázatot találhattam volna rá, és biztosan nem is lett volna nehéz, de nem

vesztegethettem az időmet ezzel. Afrika a múlt volt, Portugália pedig a jelen. Az itt és most sürgetett.

– Segítened kell megtalálnom - ragaszkodtam hozzá, átugorva minden kételyt. - Da Silva már szólt az embereinek, legalább értesíteni kellene Marcust, ő majd fogja tudni, mit lépjen.

– Természetesen meg fogom próbálni megtalálni, my dear, efelől nyugodt lehetsz. Csak azt akarom kérni, légy nagyon óvatos, és ne felejtsd el, hogy mindannyian nagyot változtunk, már

egyikünk sem az, aki egykor volt. Néhány éve Tetuanban te egy ifjú varrónő voltál, én pedig egy befolyásos politikus boldog szeretője. Nézd meg, mi lett belőlünk, nézd meg, hol vagyunk most mindketten, és milyen körülmények között kellett találkoznunk. Marcus és helyzete valószínűleg szintén megváltozott. Ez az élet rendje, és még inkább igaz ez ilyen viharos időkben. És ha akkoriban alig tudtunk róla valamit, akkor most még kevesebbet.

– Most üzletel, maga Da Silva tájékoztatott róla.Ironikus mosollyal fogadta a magyarázatom.– Ne légy olyan naiv, Sira! Manapság az „üzlet” szó olyan, mint egy nagy fekete esernyő,

befér alá akármi.– Azt akarod mondani, hogy nem lenne szabad segítenem neki? - kérdeztem, és

igyekeztem, hogy hangom ne csengjen zavartan.– Nem. Csak azt tanácsolom, hogy legyél nagyon óvatos, és ne kockáztass többet a

kelleténél, mert azt sem tudod biztosan, ki és mibe keveredett az az ember, akit szeretnél megóvni. Különös, nem? Milyen fordulatos az élet! - folytatta félmosollyal, és kifésülte arcából azt az örökké szemébe hulló, szőke fürtöt. - Bolondult érted Tetuan-ban, de te nem voltál hajlandó teljesen belemenni, jóllehet rettenetesen vonzódtatok egymáshoz. És most, annyi idő múlva csak azért, hogy megvédd, kockáztatod, hogy leleplezzenek, veszélybe sodrod a küldetést, és még ki tudja, mit, és mindezt egy olyan országban, ahol egyedül vagy, és alig ismersz valakit. Még mindig nem értem, miért vonakodtál annyira bármi komoly viszonyba kezdeni Marcus-szal, de nagyon mély nyomot hagyhatott benned, ha ekkora kockázatot vállalsz miatta.

– Elmeséltem neked vagy százszor. Nem akartam újabb kapcsolatot, mert a Ramiróval történtek még frissek voltak, mert még nem gyógyultak be a sebek.

– De sok idő eltelt...- Nem elég. Rettegtem az újabb szenvedéstől, Rosalinda, annyira féltem... Ramiro

cserbenhagyása olyan fájdalmas volt, véres, iszonyatos. .. Tudtam, előbb vagy utóbb Marcus is elmegy, és nem akartam megint átélni.

– De ő talán nem úgy hagyott volna el. Előbb vagy utóbb visszatért volna, vagy talán elmehettél volna vele...

– Nem. Tetuan neki nem volt az otthona, de nekem igen, anyám már majdnem megérkezett, ott voltam két feljelentéssel a hátam mögött, Spanyolország pedig még háborúban állt. A múltam tanácstalanná tett, sérültté, zavarodottá, csak arra vágytam, hogy megtudjak valamit anyámról, és felépítsem azt a hamis személyiséget, amivel ügyfeleket szerezhetek az idegen földön. Falat emeltem magam köré, hogy ne szeressek bele fülig Marcusba, ez igaz. De ő még ezt is képes volt áttörni. Besurrant a réseken, és elért. Senkit nem szerettem azóta, sőt még csak vonzani sem vonzott egyetlen férfi sem. Emléke erőssé tett, hogy szembe tudjak nézni a magánnyal, és hidd el, Rosalinda, nagyon magányos voltam ez idő alatt. És amikor már úgy éreztem, nem látom soha többet, akkor az élet elém sodorta a lehető legrosszabb pillanatban. Nem akarom megmenteni, se hidat verni a múlt felé, hogy behozzam az elvesztegetett időt, tudom, hogy ez lehetetlen ebben a megbolondult világban, amiben élünk. De ha legalább segíteni tudok neki, hogy ne végezzenek vele egy utcasarkon, akkor meg kell próbálnom.

Észre kellett vennie, hogy remeg a hangom, mert megragadta a kezem, és erősen megszorította.

– Rendben, akkor összpontosítsunk a jelenre - mondta határozottan. - Ahogy a nap elindul, elkezdem mozgatni a kapcsolataimat. Ha még Lisszabonban van, akkor meg fogom találni.

– Én nem találkozhatok vele, és azt sem akarom, hogy te beszélj vele. Használj egy közvetítőt, valakit, aki közli vele az információt anélkül, hogy megtudná, tőled származik. Az egyetlen, amit tudnia kell az, hogy Da Silva nemcsak nem akar hallani róla, hanem parancsot adott, hogy tegyék el láb alól, ha zavarni kezdené. Én majd tájékoztatom Hillgarth-ot a többi

névről, ahogy Madridba érek. Vagy nem is - javítottam ki magam. - Legjobb az lesz, ha elintézed, hogy adják át Marcusnak az összes nevet, írd fel őket, én megtanultam fejből. Gondoskodjon róla ő, hogy megtudják, nyilván ismer mindenkit.

Hirtelen végtelen fáradtságot éreztem, olyan végtelen volt, mint a lelkemen ülő szorongás, mióta Beatriz Oliveira átadta nekem a baljós listát a São Domingos-templomban. Kegyetlenül nehéz nap volt mögöttem, a kilenced és ami utána következett, a találkozó Da Silvá-val és a kimerítő erőfeszítés, hogy elérjem a meghívást vidéki házába, az órákig tartó, álmatlan virrasztás, a várakozás a szálló szemetesei között, a viszontagságos út Lisszabonba a büdös tojásszállítóhoz tapadva. Az órámra néztem. Még volt fél órám, hogy felvegyen a robogó. A legédesebb kísértésnek tetszett, hogy lehunyjam a szemem, és befúrjam magam Rosalinda ágyába, de most gondolni sem lehetett alvásra. Szerettem volna mindent megtudni barátnőm életéről, ha csak röviden is, ki tudja, nem ez lesz-e az utolsó alkalom, hogy találkozunk.

– Most mesélj te, gyorsan, nem akarok úgy elmenni, hogy nem tudok rólad. Hogy boldogultál, mióta elhagytad Spanyolországot? Hogy megy a sorod?

– Eleinte nagyon nehéz volt, egyedül, pénztelenül és emésztettem magam Juan Luis bizonytalan helyzete miatt Madridban. De nem ülhettem le, hogy sirassam, ami elveszett, meg kellett keresnem a kenyérrevalót. Néha még mulatságos is volt, megéltem igazán kabaréba illő helyzeteket, megkérte a kezem egy-két roskatag aggastyán, sőt sikerült eltekernem egy magas rangú náci tiszt fejét is, aki biztosított róla, hogy kész dezertálni, ha elszököm vele Rio de Janeiróba. Néha szórakoztató volt, néha, az igazat megvallva, nem. Találkoztam régi csodálóimmal, akik úgy tettek, mintha meg sem ismernének, egykori barátokkal, akik hátat fordítottak. Olyanokkal, akiknek egykor én segítettem, de most hirtelen súlyos emlékezetkieséstől szenvedtek, és néhány hazug csalóval, akik úgy tettek, mintha szánalomra méltó helyzetben lennének, nehogy kölcsönkérjek tőlük. De a legrosszabb mégsem ez volt, a legszörnyűbb az volt, hogy minden összeköttetést meg kellett szakítanom Juan Luisszal. Először a telefon-hívásoknak kellett véget vetnünk, amikor rájött, hogy lehallgatják, aztán a levelezésnek is. Aztán jött az elbocsátás és a letartóztatás. Az utolsó levelek azok voltak, amiket neked adott át, te pedig továbbítottad Hillgarth-nak. És aztán sokáig semmi.

– És most hogy van?Nagyot sóhajtott, mielőtt felelt volna, és kisimította a haját az arcából.– Nagyjából jól. Rondába küldték, de az szinte megkönnyebbülés volt, mert eleinte azt

hitte, hogy teljesen megszabadulnak tőle hazaárulás vádjával. De végül nem citálták hadbíróság elé, inkább érdekből, mint részvétből: ha egy évvel a kinevezése után ilyen egyszerűen kivégeztek volna egy minisztert, az nagyon rossz benyomást keltett volna a spanyol lakosságban és nemzetközi szinten is.

– És még mindig Rondában van?– Igen, de most már csak házi őrizetben. Egy szállóban lakik, és úgy néz ki, már van némi

mozgástere. Újra lelkesíti néhány terv, tudod, milyen nyughatatlan lélek, mindig tevékenykednie kell, valami izgalmasba fogni, kitalálni valamit, kiagyalni. Bízom benne, hogy hamarosan Lisszabonba jöhet, és aztán majd we’ll see. Majd meglátjuk - mondta szomorú mosollyal.

Nem mertem megkérdezni, milyen terveket dédelget, miután letaszították a dicsőségüktől megfosztottak szakadékába. Az angolbarát exminiszter vajmi keveset nyomhat a latban a tengelyhatalmakkal oly szívélyes Új Spanyolországban. Nagyot kell változnia a dolgoknak, hogy a hatalom megint kopogtasson az ajtaján.

Megint az órámra pillantottam, csak tíz percem maradt.– Meséld tovább, hogy boldogultál végül?– Megismertem Dimitrijt, egy fehéroroszt, aki a bolsevik forradalom után Párizsba

menekült. Barátok lettünk, és meggyőztem, hogy vegyen be társnak a klubba, amit akkor tervezett megnyitni. Ő hozta a pénzt, én pedig a berendezést és a kapcsolatokat. Az El Galgo

első pillanattól kezdve sikeres volt, így hát, alig indult be az üzlet, elkezdtem lakást keresni, hogy végre kiszabaduljak abból a kis lyukból, amit lengyel barátok bocsátottak a rendelkezésemre. És akkor találtam meg ezt a lakást, már ha lakásnak lehet nevezni egy huszonnégy szobás házat.

– Huszonnégy szoba! Ez elképesztő!– Ne hidd! Azért vettem ki, hogy keressek rajta, obviously. Lisszabon tele van kevés

készpénzzel rendelkező menekültekkel, akik nem engedhetnek meg maguknak hosszabb tartózkodást szállóban.

- Na, ne mondd, hogy panziót nyitottál!– De valami ilyesmiről van szó. Előkelő vendégeim vannak, sokat látott emberek, akiket

kifinomultságuk nem ment meg attól, hogy a szakadék szélén álljanak. Én megosztom velük az otthonom, ők velem a tőkéjüket, amennyire ez lehetséges. Nincs kiszabott ár: van, aki két hónapig használta az egyik szobát, és egy escudót sem fizetett érte, más egy hétért riviere-karperecet vagy Lalique-melltűt adott. Én nem számlázok senkinek: mindenki annyit fizet, amennyit tud. Nehéz idők járnak, darling, túl kell élni.

Igen, túl kell élni. És tőlem a túlélés azt kívánta meg, hogy hamarosan pattanjak fel a baromfiszagú robogóra, és érjek vissza Do Parque szállóbeli szobámba, még mielőtt megvirrad. Nagyon szerettem volna akár a világ végezetéig beszélgetni Rosalindával, széles ágyában heverve, miközben más dolgunk sincs, mint megrántani a csengőt, hogy behozzák a reggelit. De elérkezett a visszaindulás perce, és újra szembe kellett nézni a valósággal, legyen az bármilyen sötét is. Rosalinda kikísért a bejáratig, de mielőtt kinyitotta volna, átölelt törékeny testével, és egy utolsó tanácsot súgott a fülembe.

– Alig ismerem Manuel da Silvát, de Lisszabonban mindenki hallotta hírét, jól menő üzletember, vonzó és elbűvölő, de kemény, mint a jég, ellenfeleivel könyörtelen, és képes eladni a lelkét egy jó üzletért. Légy nagyon óvatos, mert a tűzzel játszol ennek a veszélyes alaknak a közelében!

60

– Tiszta törülközők - jelentette a hang a fürdőszoba ajtajának másik oldaláról.– Hagyja csak az ágyon, köszönöm - kiáltottam ki.Nem kértem törülközőket, és furcsállottam, hogy délután hoznak újat, de az hittem, hogy

csak a szobaszolgálatban volt valami fennakadás.A tükör előtt még egyszer áthúztam a szempillámat. Ezzel készen is volt a sminkem, már

csak fel kellett öltöznöm, és még volt egy órám, hogy João felvegyen. Fürdőköpenyben voltam. Korán kezdtem készülődni, hogy kitöltsem valamivel a várakozás perceit, és ne azon rágódjak, hogy lehet, rövid karrierem gyászos véget ér

– de még így is maradt időm. Kiléptem a fürdőből, és miközben megcsomóztam az övét, azon töprengtem, most mit is csináljak. Még várhatok egy kicsit az öltözéssel. Vagy talán nem, legalább a harisnyát fel kellene már húzni. Vagy inkább nem, talán jobb lenne, ha... És akkor megláttam, és a világ összes harisnyája elsüllyedt körülöttem.

– Mit keresel itt, Marcus? - dadogtam, mert nem hittem a szememnek. Valaki hagyta, hogy bejöjjön, miközben behozta a törülközőket. Vagy lehet, hogy nem is: végigjárattam a szemem a szobán, és nem láttam törülközőket sehol sem.

Nem válaszolt a kérdésemre. Nem is köszönt, még csak arra sem méltatott, hogy magyarázatot adjon a merészségére, hogy csak úgy betört hozzám.

– Ne találkozz többet Manuel da Silvával, Sira! Tartsd magad távol tőle, csak ezért jöttem, hogy ezt megmondjam.

Határozott hangon beszélt. Kezét a sarokban álló fotel támláján nyugtatta. Fehér ing volt rajta, szürke öltöny, nem volt sem feszült, sem elengedett, csak egyszerűen józan. Mintha a kötelesség hozta volna ide, és a feltett szándék, hogy azt teljesíti.

Nem tudtam felelni, egyetlen szót sem bírtam kiejteni a számon.– Nem tudom, milyen viszonyban vagy vele - folytatta -, de még időben vagy, hogy ne

keveredj bele teljesen. Utazz el innen, menj vissza Marokkóba...– Már Madridban élek - nyögtem ki végül. A szőnyegen álltam, mozdulatlan, mezítláb, és

nem tudtam, mit tegyek. Eszembe jutottak Rosalinda hajnalban elhangzott szavai, óvatosnak kell lennem Marcusszal, nem tudtam, milyen körökben mozog, és azt sem, milyen ügyletekbe keveredett. Megborzongtam. Sem most nem tudtam, és talán előtte sem soha. Vártam, hogy folytassa, hogy kiszámíthassam, mennyire lehetek őszinte, és mennyire kell elővigyázatosnak lennem. Mennyire hagyhatom, hogy előjöjjön az a Sira, akit ő ismert, és meddig kell inkább Arish Agoriuq távolságtartó szerepét játszanom.

Ellépett a foteltől, és közelebb jött. Az arca a régi volt, a szeme is. Ugyanaz a ruganyos test, tarkó, bőrszín, állvonal. Ugyanaz a váll és kar, amibe annyiszor kapaszkodtam, a kéz, amely ujjaimat szorította, a régi hang. Hirtelen minden olyan közelinek tűnt, olyan bensőségesnek. És ugyanakkor olyan távolinak is.

– Utazz el minél előbb, és ne találkozz vele újra! - sürgetett.- Nem való hozzád az az alak. Elképzelésem sincs, miért változtattál nevet, minek jöttél

Lisszabonba, és mi dolgod lehet vele. Azt sem tudom, hogy a kapcsolatotok magától alakult-e, vagy valaki belekevert ebbe az ügybe, de biztosíthatlak felőle, hogy...

– Nincs köztünk semmi komoly. Azért jöttem Portugáliába, hogy bevásároljak a szabászat számára, egy madridi ismerősön keresztül léptünk kapcsolatba, és találkoztunk néhányszor. Csak egy barát.

– Nem, Sira, tévedsz - szakított félbe hevesen. - Manuel da Silvának nincsenek barátai. Vannak hódításai, ismerősei, talpnyalói, és vannak üzleti jellegű érdekkapcsolatai, ez minden. És az utóbbi időben ezek a kapcsolatok nem éppen a legmegfelelőbbek. Zűrös ügyekbe keveredett, mindennap valami újabb, sötét dolog derül ki róla, ki kell ebből maradnod. Ő nem neked való férfi.

-Akkor hozzád sem való. Ugyan nagyon jó barátoknak néztetek ki azon az estén a kaszinóban...

– Csupán üzleti szempontból vagyunk fontosak egymás számára. Pontosabban voltunk. Utolsó híreim szerint hallani sem akar rólam. Sem rólam, sem az angolokról.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel: szavai azt jelentették, hogy Rosalinda megtalálta, és valakivel átadta az üzenetet. Még mindig álltunk, egymással szemben, de szinte észrevétlenül csökkent köztünk a távolság. Egyet lépett ő, egyet én. O még egyet, aztán én. A beszélgetés elején a szoba egy-egy sarkában álltunk, mint két gyanakvó harcos, támadásra készen, az ellenfél mozdulatától tartva. Ahogy teltek a percek, egyre közelebb léptünk, talán öntudatlanul, amíg a szoba közepére nem értünk, az ágy lába és az íróasztal közé. Karnyújtásnyira egymástól, csak egy mozdulat hiányzott.

– Meg tudom magam védeni, nyugodt lehetsz. A cédulán, amit a kaszinóban a kezembe nyomtál, azt kérdezted, mi lett a tetuani Sirából? Most magad is láthatod: erősebb lett. Szkeptikusabb és ki-ábrándultabb is. És most én is ugyanazt kérdezem tőled, Marcus Logan: mi lett az újságíróból, aki összetörtén érkezett Afrikába, hogy interjút készítsen a főbiztossal, ami soha...

Nem tudtam befejezni a mondatot, mert kopogás hallatszott. Valaki be akart jönni. Pont a legrosszabb pillanatban. Ösztönösen megragadtam a karját.

– Kérdezd meg, ki az! - suttogta.– Gamboa vagyok, Da Silva úr asszisztense. Hoztam önnek tőle valamit - jelentette a

folyosóról.

Három nesztelen ugrással Marcus eltűnt a fürdőszobában. Én lassan az ajtóhoz léptem, megragadtam a gombot, és néhányszor mélyet lélegeztem. Aztán kinyitottam, mintha mi sem történt volna. Gamboa állt előttem valami selyempapírba csomagolt, könnyű, de méretes dolgot tartva a kezében. Kinyújtottam a kezem, hogy átvegyem, ugyan nem tudtam, mi lehet, de nem adta oda.

– Jobb, ha én teszem le valami lapos felületre, nagyon kényesek. Orchideák - magyarázta.Haboztam egy pillanatig. Habár Marcus elbújt a fürdőben, kész vakmerőség volt

megengedni, hogy ez a férfi belépjen a szobába, de más részről, ha nem engedem be, akkor úgy néz ki, mintha titkolnék valamit. És abban a percben, ha valamit nem akartam, az éppen gyanút kelteni.

– Fáradjon be - engedtem végül. - Hagyja az íróasztalon, kérem.És akkor észrevettem. És azt kívántam, bárcsak megnyílna talpam alatt a föld, és elnyelne!

Szippantson be, szívjon fel, tüntessen el örökre! Akkor nem kell szembenéznem annak a következményeivel, ami most tárult elém. A keskeny asztal közepén, a telefon és az aranyozott lámpa közt valami oda nem illő dolog hevert. Valami rettenetesen oda nem illő, amit nem találhatott ott senki. De legkevésbé Da Silva bizalmi embere.

Ahogy észrevettem, helyesbítettem.– Ó, nem is, inkább ide tegye a zsámolyra az ágy lábához!Egy szó nélkül engedelmeskedett, de tudtam, ő is észrevette. Hogy is ne vette volna észre!

Az íróasztal csillogó falapján egy nem hozzám tartozó, egy egyedülálló nő szobájában százszorosán is feltűnő tárgy feküdt, amire fel kellett figyelnie: Marcus Logan kalapja volt az.

Marcus előjött rejtekéből, ahogy hallotta az ajtót becsukódni.– Menj, Marcus! Menj el, kérlek! - kértem, miközben azon törtem a fejem, mennyi időbe

kerül Gamboának továbbadni, mit talált nálam. Ha Marcus rá is jött, micsoda szerencsétlenséget zúdított a nyakamba a kalapjával, nem mutatta. - Miattam ne aggódj, holnap este visszautazom Madridba. Ma van az utolsó napom, és ettől...

– Holnap tényleg elutazol? - kérdezte megragadva a vállam. A nyugtalanság és a félelem ellenére valami végigfutott a hátamon, amit már régen nem éreztem.

– Holnap este elutazom a Lusitania expresszel.– És nem térsz vissza többet Portugáliába?– Nem, egyelőre nem áll szándékomban.– És Marokkóba?– Oda sem. Madridban maradok, ott van a szabászatom és az életem.Néhány pillanatig hallgattunk. Valószínűleg ugyanarra gondoltunk mindketten: micsoda

balszerencse, hogy útjaink ilyen zűrzavaros időben keresztezték egymást, milyen csüggesztő, hogy így kell hazudoznunk!

– Vigyázz magadra nagyon!Némán bólintottam. Az arcomhoz emelte a kezét, és végighúzta rajta az ujját.– Olyan kár, hogy nem kerültünk közelebb egymáshoz Tetuanban, nem igaz?Lábujjhegyre álltam, és arcára tapasztottam a szájam, búcsúcsókot nyomva rá. Amikor

megéreztem az illatát, és ő az enyémet, amikor bőröm a bőrét súrolta, és leheletem a fülébe ért, akkor odasúgtam neki a választ.

- Rettenetesen nagy kár!Nesztelenül lépett ki a szobából, én pedig ott maradtam a világ legszebb orchideáival,

melyeket talán soha többet nem fogok látni, és miközben szinte letéptem magamról a vágyat, hogy Marcus után szaladjak, és megöleljem, próbáltam felbecsülni ennek az ostoba hibának a következményeit.

61

Amikor közelebb értünk, láttam, hogy már több automobil parkol az egyik oldalon. Hatalmas, fényes, fekete kocsik. Lenyűgözőek. Da Silva vidéki rezidenciája nem túl messze feküdt Estoriltól, de elég távolságra ahhoz, hogy egyedül ne tudjak hazamenni. Figyeltem az útjelző táblákat: Guincho, Malveira, Colares, Sintra. De még így sem volt sejtelmem sem, merre járhatunk.

João finoman fékezett, és a gumik halkan megcsikordultak a kavicson. Már várt, hogy kinyissa az ajtót. Először egyik lábamat vettem elő lassan, aztán a másikat. Aztán megláttam felém nyújtott kezét.

– Üdvözlöm a Quinta da Fontéban, Arish.Lassan szálltam ki a kocsiból. Az aranyfényű laméselyem a testemre simult, kiemelve

alakom, a Gamboával küldött, egyik orchideát viseltem a hajamba tűzve. Egy gyors pillantással az asszisztenst kerestem, miközben kiléptem a kocsiból, de nem láttam sehol. Az estében narancsillat úszott, a ciprusok frissessége, és a homlokzat lámpásaiból áradó fény szinte ráolvadt a hatalmas ház köveire. Karom karjába öltve sétáltam fel a bejárat lépcsőjén, és észrevettem, hogy a kapu felett széles címerpajzs díszeleg.

– A Da Silva család címere, gondolom.Ugyan jól tudtam, hogy kocsmáros nagypapája aligha álmodhatott ősrégi címerpajzsról, de

nem hiszem, hogy megérezte volna hangomban az iróniát.A vendégek egy tágas, súlyos bútorokkal berendezett szalonban várakoztak, melynek egyik

végében nagy kandalló állt, de nem égett benne tűz. A helyiségben elhelyezett virágdíszek sem törték meg a ház rideg légkörét. És a jelenlévők kínos hallgatása sem járult hozzá, hogy felmelegedjen a hangulat. Gyorsan megszámoltam őket. Kettő, négy, hat, nyolc, tíz. Tíz meghívott, öt pár. Da Silva. Meg én. Tizenketten voltunk összesen.

Mintha a gondolataimban olvasna, Manuel kijelentette: - Még várunk valakit, egy német vendéget, aki nemsokára itt lesz. Gyere, Arish, bemutatlak!

Az arány egyelőre ki volt egyensúlyozva: három pár portugál, és két pár német, meg akire még vártunk. De csak idáig tartott a szimmetria, csak idáig, mert innentől kezdve semmi más nem csengett össze. A német urak visszafogott, sötét öltönyt viseltek a helyhez és az alkalomhoz illően. Asszonyaik nem kérkedtek káprázatos eleganciával, de választékosán öltözködtek, és áradt belőlük a jó modor. A portugálokat azonban más fából faragták. A férfiakat és a nőket is. Ugyan az urak jó szövetből készült öltönyben feszítettek, de minőségéből levont viselőik minden kecsességet nélkülöző tartása: kurta lábú, vastag nyakú, lapáttenyerű, törött körmű, bütykös kezű paraszt-emberek voltak. A szivarzsebben mindannyian hivalkodóan ragyogó töltőtollat hordtak, és ha elmosolyodtak, itt is, ott is aranyfogak csillantak meg a szájukban. Tenyeres-talpas feleségeik mindent megtettek, hogy megőrizzék egyensúlyukat, dagadt lábukat fényes, magas sarkú cipőbe préselve. Egyikük szánalmasan félrecsúszott, fátylas kalapkát viselt, a másik válláról esetlenül lógott a szőrmestóla, ami állandóan a földre akart csúszni. A harmadik a kézfejével törölte meg a száját minden alkalommal, ha bekapott egy borkorcsolyát.

Mielőtt megérkeztem volna, tévesen azt hittem, hogy Manuel azért hívott meg az összejövetelre, mert fel akar vágni velem a vendégek előtt: az egzotikus dísztárgy csak erősíti a befolyásos férfi szerepében, és talán arra is jó, hogy elszórakoztassa a meghívott hölgyeket, elfecseg velük a divatról, és anekdotákat mesél a Spanyol-országban élő, magas rangú német tisztekről, vagy más hasonlóan semmitmondó dolgokról. Azonban ahogy megláttam, mi a helyzet, rögtön tudtam, hogy tévedtem. Da Silva hiába fogadott úgy, mint egyet a vendégek közül, nem statisztának vitt oda, hanem azért, hogy társa legyek a ceremóniamester szerepében, és segítsek neki tapintatosan elterelgetni ezt a különös faunát. Az a szerep vár rám, hogy gördülékennyé tegyem a kapcsolatot a német és a portugál hölgyek közt,

megkönnyítsem a közeledést, mely nélkül a két csoport feleségei képtelenek lennének furcsálló pillantásokon kívül mást is váltani az est során. Ha Da Silvának fontos kérdésekben kellett dűlőre jutnia, akkor ha valamire nem volt szüksége, az néhány unatkozó, rosszkedvű feleség, akik alig várják, hogy a férjük végre engedélyt adjon a távozásra. Ezért kellettem én, hogy segítségére legyek. Én dobtam fel a labdát előző nap, és ő le is csapta: mindketten csak nyerhetünk vele.

Rendben, Manuel, megkapod tőlem, amit szeretnél, gondoltam. Remélem, utána te is ugyanígy bánsz velem. És hogy minden úgy alakuljon, ahogy ő elképzelte, szép kis golyót formáltam a félelmeimből, és lenyeltem, aztán felöltöttem csalóka személyiségem legelbűvölőbb arcát. Ezzel felfegyverkezve végtelenül bájos voltam mindenkivel, és rokonszenvem egyenlőképp osztottam meg a két nemzetiség között. Megdicsértem a beirai asszonyok kalapját és stóláját, elsütöttem egy-két tréfás megjegyzést, amin mindannyian nevettek, hagytam, hogy az egyik portugál lopva végigsimítsa a fenekemet, és magasztaltam a német nemzet nagyságát. Szégyenérzet nélkül. Amíg meg nem jelent az ajtóban egy fekete felhő.

– Elnézést, kedves barátaim - jelentette be Da Silva. - Be szeretném mutatni önöknek Johannes Bernhardtot.

Megöregedett, meghízott és megkopaszodott, de ő volt, kétség sem fért hozzá, Bernhardt, akit Tetuanban ismertem meg. Aki gyakran sétált végig a Generalísimo utcán karján feleségével, aki most nem volt vele. Aki Serrano Sunerrel tárgyalt a német antennák telepítéséről marokkói területen, és megállapodott vele, hogy Beigbedert kihagyják az üzletből. Aki soha nem tudta meg, hogy kihallgattam őket a padlón elnyúlva a kanapé takarásában.

– Bocsássanak meg a késésért. Az automobilunk meghibásodott, és hosszú ideig vesztegeltünk Elvasban.

Iparkodtam leplezni ijedtségem, ezért elfogadtam a pincér kínálta italt, közben gyorsan számoltam a fejemben: mikor találkoztunk utoljára, hányszor mentünk el egymás mellett az utcán, mennyi ideig láttam azon az estén a Főbiztosi Hivatalban? Amikor Hillgarth elmondta, hogy Bernhardt Spanyolországban van, és a náci gazdasági érdekeket irányító, óriás testületet vezeti, azt mondtam, valószínűleg nem ismerne meg, ha egyszer véletlenül összetalálkoznánk. Most azonban nem voltam benne olyan biztos.

Elkezdődtek a kölcsönös bemutatkozások, és én hátat fordítottam, amíg a férfiak beszélgettek, mint akit teljesen leköt, hogy elkápráztassam a hölgyeket. A társalgás soron következő tárgya a hajamban lévő orchidea volt, és miközben behajlítottam a térdem, és ide-oda forgattam a fejem, hogy megcsodálhassák, igyekeztem minél több információt elcsípni. Megint figyeltem a nevekre, hogy biztosan emlékezzem majd rájuk: Weiss és Wolters voltak a németek, akiket a Spanyolországból csak most érkezett Bernhardt nem ismert. Almeida, Rodrigues és Ribeiro voltak a portugálok. Portugálok a Beira vidékéről, hegylakók. Bányatulajdonosok, pontosabban silány földek kisbirtokosai, ahova az isteni gondviselés bányát pottyantott. De milyen bányát? Még mindig nem tudtam, nem derült ki számomra, mi az a nyavalyás „farkasnyál”, amit Beatriz Oliveira említett a templomban. Ekkor végre megütötte fülem a keresett szó: volfrám.

Emlékezetem mélyéről nagy nehezen előhívtam az adatokat, amiket Hillgarth-tól hallottam Tangerben: a háborúban alkalmazott lövegek előállításához nélkülözhetetlenül fontos fémről volt szó. És ahogy felidéztem, eszembe jutott más is: Bernhardt nagy tételben vásárolt fel volfrámot. Annyi volt csupán a különbség, hogy Hillgarth Galíciában és Extremadurában található lelőhelyek iránti érdeklődéséről beszélt, akkor valószínűleg még nem láthatta, hogy Bernhardt csápjai átnyúlnak majd a határon túlra, elérik Portugáliát, tárgyalásokba kezd egy áruló üzletemberrel, aki elhatározta, nem szolgálja továbbra az angolokat, inkább az ellenség igényeit elégíti ki. Éreztem, hogy megremeg a lábam, és menekülésképp nagyot kortyoltam a

pezsgőből. Manuel da Silva nem selyemvétellel és -eladással foglalkozott, se nem fával vagy más a gyarmatokról érkező, ártalmatlan termékkel, hanem valami sokkal veszélyesebb és fenyegetőbb dologgal: új vállalkozásának középpontjában egy fém állt, ami jól jön a németeknek a fegyverkezéshez, és megsokszorozza képességüket a gyilkolásra.

A meghívott hölgyek köre térített magamhoz gondolataimból, a figyelmemet követelték. Tudni akarták, honnan származik a bal fülem mögött libegő, csodálatos virág, tényleg igazi-e, és ha igen, akkor hol termesztik. Aztán feltettek még vagy ezer kérdést, amelyek engem egyáltalán nem érdekeltek, de nem tehettem mást, mint válaszolni rájuk. Trópusi virág, igen, természetesen igazi, és sajnos elképzelésem sincs, hogy a Beira megfelelő hely-e orchideákat nevelni.

– Hölgyeim, engedjék meg, hogy bemutassam most érkezett vendégünket - szakított félbe minket Manuel.

Visszatartottam a lélegzetem, amíg rám nem került a sor. Én voltam az utolsó.– Kedves barátnőm Arish Agoriuq kisasszony.Bernhardt egy pillanatig nem pislogott, úgy meredt rám. Egy. Kettő. Három.– Ismerjük egymást?Mosolyogj, Sira, mosolyogj, figyelmeztettem magam.– Nem, azt hiszem, nem - mondtam, és bágyadtam nyújtottam kezet.– Kivéve, ha esetleg Madridban össze nem futottak - jegyezte meg Manuel. Szerencsére,

úgy tűnt, nem ismeri annyira Bernhardtot, hogy tudja, egy ideig Marokkóban élt.– Az Embassyban talán? - próbálkoztam.– Nem, nem, az utóbbi időben ritkán fordulok meg Madridban. Sokat utazom, a feleségem

nagyon szereti a tengert, Deniában lakunk, Valenciához közel. Nem, az arca valahonnan máshonnan ismerős, de...

A komornyik mentett meg. - Hölgyeim és uraim, a vacsora tálalva.Mivel a vendéglátó házigazdának nem volt házastársa, ezért Da Silva megkerülte az

etikettet, és az egyik asztalfőre ültetett. A másikon ő foglalt helyet. Azzal próbáltam leplezni nyugtalanságom, hogy rendkívül figyelmes voltam a vendégekhez, de a feszültség akkora volt bennem, hogy alig bírtam enni. Az ijedtséghez, amit Gamboa látogatása okozott hotelszobámban, hozzáadódott Bernhardt váratlan megjelenése, és a bizonyosság, hogy Da Silva nyakig ül ebben a mocskos ügyben. Ha ez nem lett volna elég, még azt is elvárta tőlem, hogy megfelelően viselkedjem, és játsszam el a háziasszony szerepét. A leves ezüsttálakban érkezett, a bor kristálykancsókban és a tenger gyümölcsei rákokkal megrakott, hatalmas tálcákon. Kész zsonglőrnek kellett lennem, hogy mindenkivel kedves legyek. Titokban jeleztem a portugál asszonyoknak, mikor melyik evőeszközt kell használniuk, miközben fesztelenül eltársalogtam a németekkel: ó, igen, természetesen ismerem Stohrer bárónőt, és igen, Glória von Fürstenberget is, hogyne hallottam volna, hogy Horcher nemsokára megnyitja kapuit Madridban. A vacsora minden incidens nélkül folyt le, és Bernhardt szerencsére nem szánt nekem több figyelmet.

– Nos, drága hölgyeim, ha nem bánják, akkor az urakkal visszavonulunk egy kicsit elbeszélgetni - jelentette be Manuel az édesség után.

Az asztalterítőbe markoltam, hogy vissza tudjam fogni magam. Ez nem lehet, ezt nem teheti meg velem! Én már megtettem a magamét, most nekem is jár valami. Mindenkiről gondoskodtam, példás háziasszonyként viselkedtem, most járt nekem az ellenszolgáltatás! Most, hogy belekezdenének abba, ami a legjobban érdekel, nem hagyhatom, hogy kicsússzanak a kezeim közül. Szerencsére mértéktelenül töltögették a bort a fogások mellé, és érezni lehetett, hogy kedélyesebb a hangulat. Főleg a portugáloké.

– Na, azt már nem, kedves Da Silva, az isten szerelmére! - kiáltott fel az egyik bányatulajdonos, és nagyot csapott Manuel hátára.

- Ne legyen már olyan ósdi, barátom! A fővárosi, modern életben a férfiak és nők együtt mennek mindenhova!

Manuel habozott egy percet, lerítt róla, hogy elvonulva szeretné lefolytatni a tárgyalást, de a beirai birtokosok nem kegyelmeztek, nagy lármát csapva felkeltek az asztaltól, és a szalon felé vették az útjukat vidám hangulatban. Egyikük átkarolta Da Silvát, a másikuk nekem nyújtotta a karját. Majd’ kicsattantak a lelkesedéstől, miután végre túltették magukat kezdeti félénkségükön, hogy egy gazdag ember fogadja őket egy ekkora házban. Ma este megköttetik a megegyezés, ami lehetővé teszi, hogy örökre megszabaduljanak a nyomortól, ők, gyermekeik és azok gyermekei is. Nem láttak rá okot, hogy asszonyaik háta mögött tárgyaljanak.

Kávét, likőrt, dohányt és bonbont szolgáltak fel, eszembe jutott, hogy Beatriz Oliveira volt megbízva a beszerzésükkel. Ő gondoskodott az elegáns, nem hivalkodó virágdíszekről is. Feltételeztem, az aznap délután érkezett orchidea is az ő választása volt, és megborzongtam, ahogy eszembe jutott Marcus váratlan látogatása. Kettős érzés volt ez. Szeretet és hála, hogy ennyire szívén viseli a sorsom, és rémület, ha az asszisztens szeme előtt árulkodó kalapra gondoltam. Gamboa nem mutatkozott, ha van egy kis szerencsém, akkor jó kis házi ragut vacsorái a családjával, hallgatja, hogy a felesége a hús áráról panaszkodik, és elfelejti, hogy egy férfi jelenlétét fedezte fel a külföldi nő szobájában, akinek a főnöke udvarol.

Jóllehet Manuelnek nem sikerült két különböző helyiségbe terelnie bennünket, de elérte, hogy a szalon két ellentétes végében foglaljunk helyet. A férfiak a tágas terem egyik sarkában ültek a bőrfotelokban, arccal a kandallónak. Az asszonyok pedig a kertre néző, hatalmas ablakkal szemben.

Beszélgetni kezdtek, miközben mi a csokoládébonbonok minőségét dicsértük. A német urak nyitották meg a tárgyalást komor hangon feltéve kérdéseik, én pedig hegyeztem a fülem, ahogy csak tudtam, és a fejemben feljegyeztem mindent, amit ebből a távolságból el tudtam csípni. Aknák, koncessziók, engedélyek, tonnák. A portugálok akadékoskodtak, kifogásokat emeltek egyre hangosabban hadarva. Meglehet az előbbiek ki akarták zsigerelni őket, de a Beira szülöttei, a bárdolatlan hegylakók, akik nem bíztak meg a jó édes apjukban sem, nem azért jöttek, hogy bármi áron hagyják magukat megvenni. A hangulat, szerencsémre, egyre tüzesebb lett. A hangokat most már kiválóan lehetett hallani, néha kiabálás tört ki. A fejem, mint egy gép, egy percre sem állt le, hogy mindent megjegyezzen. Habár nem láttam át teljesen, miről alkudoztak, rengeteg adatot szedtem össze. Tárnák, csillék, teherautók, fúrások és vagonok. Szabad volfrám, ellenőrzött volfrám. Minőségi, amiben nincs se kvarc, se pirit. Exportadók. Hatszázezer escudo tonnája, évi háromezer tonna. Kötelezvények, aranyrudak és zürichi bankszámlák. Néhány igazán ízletes szelet is jutott - komplett adag információ. Da Silva már hetek óta mozgatja ügyesen a szálakat, hogy a legfontosabb lelőhely-tulajdonosok megegyezzenek abban, hogy csak és kizárólag a németekkel tárgyalnak. És hogyha minden az előre látottak szerint alakul, akkor két hét múlva egyszerre és azonnali hatállyal zárolják az eladást az angoloknak. Az elhangzott összegekből megértettem, minek köszönhető a volframisták és feleségeik újgazdag megjelenése. Az egyszerű parasztokból tehetős birtokosok lettek, és még csak tenniük sem kellett érte semmit: a töltőtollak, aranyfogak és szőrme-stólák, csak ízelítő volt abból a több millió escudóból, amit megkapnak, ha engedélyezik a németeknek, hogy akadálytalanul végezhessenek fúrásokat a földjeiken.

Az est már előrehaladt, és ahogy fejemben összeállt, mekkora jelentőségű ez az üzlet, növekedett rettegésem is. Amit hallottam, annyira személyes volt, borzalmas és kompromittáló, hogy inkább nem gondoltam bele a következményekbe, melyekkel szembe kellene néznem, ha Manuel da Silva rájön, ki vagyok, és kinek dolgozom. A férfiak majdnem két órán keresztül tárgyaltak, de ahogy ők egyre izgatottabbak lettek, a hölgyek társalgása egyre érdektelenebbé vált. Ahányszor úgy vettem ki, hogy a tárgyalás egy helyben toporog, és nem hangzik el semmi újdonság, a feleségeknek szenteltem minden figyelmem, a portugál

asszonyok azonban már egy ideje nem foglalkoztak se velem, se az erőlködésemmel, hogy mulattatni akarom őket, és el-elbóbiskoltak, nem tudva úrrá lenni álmosságukon. A kemény falusi élet mindennapjai bizonyára megkívánják, hogy naplementekor feküdjenek, és hajnalban keljenek megetetni az állatokat, elvégezni a munkát a földeken és a konyhában. A borral, bonbonokkal és bőséges étkezéssel terhes este több volt, mint amit el tudtak viselni. így hát a német hölgyekre figyeltem, de ők sem voltak különösebben közlékenyek, miután végigmentünk a közhelyeken, hiányzott a közös téma és a nyelvi könnyedség, hogy a társalgás továbbra is élénken folyjon.

Közönség és eszközök nélkül maradtam, háziasszonyi szerepem a végéhez járt, és valamit ki kellett találnom, hogy ne haljon el végképp, de ugyanakkor igyekeznem kellett, hogy éber maradjak, és magamba szívjak minden információt. És ekkor a terem mélyéből, a szalon férfisarkából hatalmas nevetés tört fel. Aztán kézfogások, vállveregetések és jókívánságok. Az üzletet megkötötték.

62

– Első osztály, nyolcas fülke.– Biztos?Megmutattam neki a jegyet.– Nagyszerű. Odakísérlek.– Igazán nem szükséges.Nem törődött vele.A bőröndök, melyekkel Lisszabonba érkeztem, újabb kalapdobozokkal szaporodtak, és két

hatalmas, mindenféle tetszetős dologgal megtömött utazótáskával. Aznap délután küldtem előre poggyászomat a szállóból. Minden más, amit a szabászat számára szereztem be, egy-két nap múlva érkezik majd egyenesen a gyártóktól. Kézicsomagnak csak egy kis koffer maradt, az éjszakához szükséges kellékekkel. És volt nálam még valami: egy információkkal teli rajzfüzet.

Manuel, miután kiszálltunk a kocsiból, ragaszkodott hozzá, hogy ő vigye a kis koffert.– Nagyon könnyű, igázán nem szükséges. - Próbáltam nem elengedni. Az első perctől

kezdve vesztes csatának ígérkezett, tudtam, hogy nem erősködhetek. Beléptünk a pályaudvar csarnokába mint az est legtetszetősebb párja: engem kifinomult elegancia lengett körül, ő pedig árulása bizonyítékát cipelte, anélkül hogy tudomása lett volna róla. Az ormótlan, düledező házra emlékeztető Santa Apolonia pályaudvarra lassan szállingóztak be az utasok a Madridba tartó, éjszakai vonatra. Házaspárok, családok, barátok, egyedülálló férfiak. Egyesek hidegen, közönyösen lépkedtek, mint aki olyasmitől köszön el, ami nem hagyott benne mély nyomot, mások azonban könnyek, ölelések, sóhajok és jövőre vonatkozó, talán soha be nem teljesülő ígéretek közepette búcsúzkodtak. Én a két csoport egyikébe sem tartoztam, se az elhidegültek, se az elérzékenyültek közé. Más jellegű volt az én távozásom. A menekülőké, akik arra vágynak, hogy minél távolabb legyenek, hogy lerázhassák cipőjükről az út porát, és elfelejtsék örökre, ami mögöttük maradt.

A nap nagy részét szobámban töltöttem a hazaútra készülődve. Legalábbis reméltem, hogy nemsokára hazajutok. Leakasztottam a ruhákat a vállfákról, kiürítettem a fiókokat, és becsomagoltam a bőröndbe. Ez azonban nem kötött le igazán, az idő többi részét szobámba zárkózva töltöttem, valami sokkal fontosabb dologgal: ceruzavázlatok mentén ezernyi apró öltésbe bújtattam a Da Silva vidéki házában összeszedett adatokat. A feladattal végtelen hosszú órák mentek el. Ahogy a szállóba értem, azonnal belekezdtem, ugyan jócskán hajnalra járt, de még minden frissen élt az emlékezetemben, tucatnyi részlet várt feljegyzésre, és fenn

állt a veszélye, hogy felejtésbe merül, ha nem írom le azonnal. Három vagy négy órát ha aludtam, és ahogy felébredtem, nekiültem, hogy befejezzem a munkát. Délelőtt és kora délután egyik adatot a másik után írtam le, jegyzetek hosszú sorát róttam a füzetbe, végül tömör, szabatos üzenetek egész garmadája állt előttem. Az eredmény az ártatlan rajzfüzetem lapjai közt megbúvó több mint negyven szabásminta volt, nevekkel, számokkal, dátumokkal, helyekkel és pénzügyi műveletekkel teleszórva. Ruhaujjak, kézelők, hátrészek, övék, derekak és mellrészek szabásmintái; ruhaelemek, összeállítások rajzai, melyeket megvarrni nem fogok soha, körvonalaik egy halálos üzletkötés rejtelmeiről beszéltek, melynek célja a német csapatok megsemmisítő előrenyomulásának biztosítása volt.

Késő délelőtt szólt a telefon. A csengés annyira megijesztett, hogy az éppen akkor húzott vonás hirtelen kicsavarodott, és később ki kellett radíroznom.

- Arish? Jó napot, Manuel vagyok. Remélem, nem ébresztettelek fel.Nagyon is éber voltam, már zuhanyoztam, teljes készültségben, lázasan dolgoztam órák

óta, de elváltoztattam a hangom, hogy álmosan csengjen. Semmiképp se hagyhattam, hogy megsejtse, az előző este látottak és hallottak fékezhetetlen tevékenységre ingereltek.

– Ne aggódj, már nagyon késő lehet... - hazudtam.– Majdnem dél. Csak azért hívtalak, hogy megköszönjem, hogy tegnap este eljöttél az

összejövetelre, és azt, hogy gondoskodtál barátaim feleségeiről.– Nincs mit megköszönnöd. Nagyon kellemes este volt számomra is.– Biztos? Nem unatkoztál? Most már sajnálom, hogy nem voltam kicsit figyelmesebb

veled.Vigyázat, Sira, vigyázat! Tapogatódzik, gondoltam. Gamboa, Marcus, az ott felejtett kalap,

Bernhardt, a volfrám, Beira - minden összeállt a fejemben hidegen, akár egy fagyos kristály, miközben könnyed, de még mindig álmos hangon folytattam: - Nem, Manuel, ne aggódj emiatt, tényleg ne. Igazán jól elbeszélgettem a barátaid feleségeivel.

– Nos, akkor mit tervezel az utolsó napra Portugáliában?– Az égvilágon semmit. Veszek egy jó hosszú fürdőt, és összepakolok. Ma már nem

készülök el a szállóból.Reméltem, hogy megelégszik a válaszommal. Ha Gamboa már beszámolt neki, és ő azt

feltételezi, hogy egy másik férfival találkozgatom a háta mögött, akkor a tény, hogy nem teszem ki lábam a szálló falai közül, talán eloszlatja a gyanúját. Nyilvánvalóan nem lesz elég az én szavam: gondoskodik majd róla, hogy valaki figyelje a szobám, és talán a telefonhívásaimat is, de őt kivéve, nem állt szándékomban beszélni senkivel sem. Jó kislány leszek, nem mozdulok a szállóból, nem használom a telefont, és nem fogadok semmilyen látogatót. Egyedül fogok mutatkozni unottan az étteremben, a recepción és a szalonokban, és induláskor úgy megyek el csupán kézipoggyászom kíséretében, hogy minden vendég és alkalmazott láthasson. Legalábbis ezt terveztem, amíg Manuel mást nem javasolt.

– Megérdemelsz egy kis pihenést, természetesen. De nem akarom, hogy búcsú nélkül menj el. Hadd kísérjelek ki a pályaudvarra! Hánykor indul a vonatod?

– Tízkor - válaszoltam. Nekem aztán semmi kedvem nem volt újra találkozni vele.– Akkor kilenckor érted megyek a szállóba, rendben? Szívesebben mennék előbb, de egész

nap elfoglaltságom van...– Semmi baj, Manuel, nekem is időbe telik, hogy mindent bepakoljak. Késő délután

elküldöm a pályaudvarra a csomagjaim, aztán várlak.– Akkor este kilenckor.– Kilencre kész leszek.João Bentley-je helyett egy vadonatúj Aston Martin sportkocsi várt rám. Csomó keletkezett

a torkomban, amikor felfedeztem, hogy az idős chauffer nincs sehol: a gondolat, hogy egyedül leszünk, nyugtalansággal és ellenérzésekkel töltött el. Manuel azonban nem ugyanazt érezte.

Nem vettem észre semmi változást a viselkedésében, nem mutatta a gyanú leghalványabb jelét sem: figyelmes volt, szórakoztató és vonzó, mint mindig, mintha egész világa a szépséges vég makaói selymek körül forogna, és semmi köze nem lenne a volfrámbányák ocsmány sötétségéhez. Végiggurultunk utoljára az Estrada Marginalon, és olyan sebesen cikáztunk keresztül a lisszaboni utcákon, hogy a járókelők utánunk fordultak. Indulás előtt húsz perccel léptünk be a peronra, Manuel ragaszkodott hozzá, hogy feljöjjön velem a vonatra, és elkísérjen a fülkémig. Végigmentünk a folyosón, én elöl, ő mögöttem, csak egy lépésre a sarkamban, kezében kis kofferem, melyben mocskos árulásának bizonyítékai összekeveredtek a szépségápoló szerekkel, kozmetikumokkal és fehérneművel.

– Ez a nyolcas, azt hiszem, megérkeztünk - közöltem.A kitárt ajtó mögött elegáns, makulátlan tiszta fülke fogadott. Faborítású falak, elhúzott

függöny, az ülőhely és a még vetetlen ágy.– Hát, kedves Arish, eljött a búcsú perce - mondta, miközben a padlóra tette a koffert. -

Igazán örülök, hogy megismerhettelek, és nem lesz könnyű hozzászoknom, hogy már nem vagy a közelemben.

Érzelme hitelesnek tűnt, lehet, hogy feltételezéseim Gamboa vádaskodásáról végül is alaptalanok voltak. Lehet, hogy túlságosan is megijedtem. Talán át se futott a fején, hogy mondjon valamit a főnökének, és így Manuel irántam érzett nagyrabecsülése nem szenvedett csorbát.

– Felejthetetlen utazás volt, Manuel - mondtam kezet nyújtva.- Látogatásom nem lehetett volna kielégítőbb, ügyfeleim le lesznek nyűgözve. És te

gondoskodtál róla, hogy minden olyan könnyedén és kellemesen menjen, nem is tudom, hogy köszönhetném meg.

Megragadta a két kezem, és szorosan tartotta. Cserébe a legragyogóbb mosolyt villantottam fel, mely valójában az őrült vágyat leplezte, hogy hulljon le végre a függöny, legyen vége a komédiának. Néhány perc, és az állomásfőnök megfújja a sípját, leereszti a zászlót, a Lusitania expressz gurulni kezd a síneken, elhagyja az Atlanti-óceán partjait a félsziget belseje felé. És örökre magam mögött hagyom Manuel da Silvát, sötét ügyleteit, a nyüzsgő Lisszabont, ezt a furcsa lényekkel benépesített világegyetemet.

Az utolsó utasok sietve szálltak vonatra, másodpercenként kellett utat adnunk nekik a kocsi falának tapadva.

– Jobb lesz, ha most elmész, Manuel.– Azt hiszem, igen, mennem kell.Eljött a perc, hogy pontot tegyek a búcsú némajátékára, bezárkózzam a fülkémbe, és

legyen megint magánéletem. Csak az kellett, hogy Manuel végre felszívódjon, minden más rendben lesz. És ekkor hirtelen megéreztem a bal kezét a tarkómon, jobb karját, ahogy a vállamat öleli, szája meleg, különös ízét az ajkaimon, és a fejem tetejétől a lábam ujjáig megremegtem. Erőteljes csók volt, hatalmas és hosszú - megzavart, lefegyverzett, kiszolgáltatottá tett.

-Jó utat, Arish!Nem tudtam válaszolni, nem volt rá időm. Mire megtaláltam a szavakat, már eltűnt.

63

Lerogytam az ülésre, miközben a fejemben, mint a mozivásznon, végigpörögtek az előző napok eseményei. Felidéztem a beszélgetéseket és a jeleneteket, és arra gondoltam, vajon ennek a különös filmnek a szereplői közül hányan keresztezik majd még utam, és kivel nem fogok találkozni soha többet. És amikor a film már a végéhez járt, mindent betöltött az utolsó jelenet: Manuel da Silva csókja. Még a szájamban volt az íze, de nem tudtam egyetlen

jelzővel illetni. Spontán volt, szenvedélyes, cinikus, érzéki. Talán ráillett mindegyik. Talán egyik sem.

Felültem, és kibámultam az ablakon, miközben a zakatoló vonat lágyan ringatott. Lisszabon utolsó fényei suhantak el sebesen a szemem előtt, egyre ritkábban nyúltak el, míg végül a semmibe vesztek a pontok, és sötétség borult a tájra. Felkeltem, hogy kicsit kiszellőztessem a fejem. Elérkezett a vacsora ideje.

Az étkezőkocsi már majdnem tele volt. Utasokkal, ételszaggal, evőeszközök zörgésével és hangos beszélgetéssel zsúfolt. Csak néhány percbe került, míg helyet találtak nekem, kiválasztottam a menüt, és bort rendeltem, hogy megünnepeljem a szabadságom. Amíg kiszolgáltak, azzal ütöttem el az időt, hogy madridi érkezésemen gondolkodtam, elképzeltem Hillgarth reakcióját, amint megtudja küldetésem eredményét. Valószínűleg soha nem gondolta volna, hogy ennyire termékeny lesz.

A bor és az étel hamar az asztalomon volt, de mire felszolgálták, már biztos voltam benne, hogy ez a vacsora sem lesz nyugalmas.

A sors néhány közönséges alak közelébe ültetett, akik szemtelenül méregettek, mióta helyet foglaltam. Két otromba alak volt, akik sehogy sem illettek az étterem nyugodt környezetébe. Asztalukon néhány boros palack virított, rengeteg tányér, amiből úgy habzsoltak, mintha aznap este jönne el a világvége. Alig tudtam élvezni a bacalhau á Brást, a grillezett tőkehalat, hamarosan a háttérbe szorult a lenvászon terítő, a kristálypohár és a pincérek szertartásos iparkodása. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy minél előbb befaljam a vacsorát, és visszamenjek a hálófülkémbe, csak hogy megszabaduljak ettől a kellemetlen társaságtól.

A függönyt már behúzták, az ágy megvetve várt, készen az éjszakára. A vonat szép lassan elcsendesedett, nyugalom honolt, nemsokára szinte észrevétlen el fogjuk hagyni Portugáliát, és átkelünk a határon. Ekkor éreztem csak meg, micsoda alváshiánnyal küzdők. Az előző éjszakát szinte végigvirrasztottam az üzenetek rejtjelezésével, azt megelőzően pedig Rosalindánál jártam. Szegény testem pihenésre vágyott, ezért úgy döntöttem, korán lefekszem. Kinyitottam a kézipoggyászom, de nem volt időm, hogy bármit is elővegyek, mert megdermesztett, hogy kopognak az ajtón.

- Jegyeket kérem! - hallottam. Vigyázva kinyitottam, és meggyőződtem róla, hogy a kalauz az. Ugyan ő nem tudhatta, azt is megállapítottam, hogy nincs egyedül a folyosón. A lelkiismeretes vasutas mögött alig néhány méterre két árnyat láttam a vonat ritmusára támolyogni. Két összetéveszthetetlen árnyat: a két férfiét, akik vacsora közben méregettek.

Ahogy a kalauz végzett a dolgával, rögtön bereteszeltem az ajtót azzal a feltett szándékkal, hogy ki nem nyitom Madridig. Már csak az hiányzott a lisszaboni nehéz napok után, hogy két szemtelen alak az én rovásomra szórakozzon az éjszaka. Végre elkezdtem alváshoz készülődni, mind testileg, mind lelkileg ki voltam merülve, szükségem volt rá, hogy elfeledkezzem mindenről, ha csak néhány órára is.

Kezdtem kirakni a neszesszerből, amire szükségem volt: fogkefe, szappantartó, éjszakai krém. Néhány perc múlva éreztem, hogy a vonat veszít a sebességéből, egy állomás felé tartottunk, az első megállóhoz utunk során. Elhúztam az ablak előtt a függönyt. Entroncamento, vasúti elágazás olvastam.

Néhány másodperc múlva újra kopogtattak az ajtómon. Erőteljesen, kitartóan. A kalauz nem így szokott. Mozdulatlanná dermedtem, hátam az ajtónak vetve eltökéltem, hogy nem válaszolok. Sejtettem, hogy a két férfi lesz az étkezőkocsiból, és semmi szín alatt ki nem nyitottam volna nekik.

De újra kopogtattak. Most még hangosabban. És ekkor meghallottam a nevem a másik oldalról. Felismertem a hangot.

Elhúztam a reteszt.– Le kell szállnod. Da Silva két embere a vonaton van. Érted jöttek.

– A kalap?– A kalap.

64

Egyszerre kapott el a rémület és a vágy, hogy teli torokból felnevessek. Keserűen, komoran. Milyen furcsák az érzelmeink! Hogy becsapnak! Manuel da Silva egyetlen csókja megingatta meggyőződésem sötét erkölcseiről, és most alig egy órával később megtudom, hogy parancsot adott, végezzenek velem, és dobják ki a tetemem a vonatablakon át az éjszakába. Júdáscsók, az volt.

– Ne végy magadhoz semmit, csak a papírjaidat - figyelmeztetett Marcus. - Majd mindent felveszel Madridban.

– Van valami, amit nem hagyhatok itt.– Semmit sem hozhatsz magaddal, Sira, nincs időnk, a vonat mindjárt indul, ha nem

kapkodjuk magunkat, akkor menet közben kell kiugranunk!– Csak egy perc... - A kofferhez léptem, és kimarkoltam belőle a tartalmát. A

selyemhálóinget, a papucsot, a hajkefét, az üveg kölnit. Minden szétszóródott az ágyon és a padlón, mintha egy őrült dobálta volna szét, vagy éppen egy tornádó. Végre megtaláltam, ami a mélyén feküdt, a füzetet az álszabásmintákkal, annak milliméter pontos bizonyítéka, hogy Manuel da Silva elárulta a briteket. A mellemhez szorítottam.

– Gyerünk! - mondtam, miközben a másik kezemmel megragadtam a retikülömet. Ezt sem hagyhattam ott, benne volt az útlevelem.

Éppen kiléptünk a folyosóra, mikor felhangzott a sípszó, mire a kocsi ajtajához értünk, a mozdony már felelt rá, és a vonat megindult. Először Marcus ugrott le, miközben én a peronra dobtam a füzetet, a táskát és a cipőm. Meg sem kíséreltem magas sarkúban ugrani, kitörtem volna a bokám, ahogy földet érek. Marcus nyújtotta a kezét, belekapaszkodtam és ugrottam. Az állomásfőnök dühödt ordítása csak egy másodpercet váratott magára, láttuk, hogy felénk rohan, miközben hevesen hadonászik. Két vasutas jött elő felfigyelve a kiabálásra, miközben a vonat ügyet sem vetve arra, amit maga mögött hagy, egyre gyorsult.

– Gyerünk, Sira, menjünk, el kell tűnnünk innen! - sürgetett Marcus.Felkapta a földről az egyik cipőmet, odanyújtotta, aztán a másikat is. A kezemben

tartottam, de nem húztam fel, másra figyeltem. A három vasúti alkalmazott körénk sereglett, és hevesen szitkozódtak, magyarázva, hogyan látták ők az incidenst, az állomásfőnök pedig kiabálva és dühösen gesztikulálva hányta szemünkre a viselkedésünket. Néhány koldus is odakíváncsiskodott, pár perc múlva a restis nő és egy fiatal pincér is csatlakozott hozzájuk kérdezgetve, mi történt.

És ekkor a sürgetés és az izgatott, egymást túlkiabáló emberek káoszában meghallottuk, hogy a vonat éles csikorgással fékez. A peron hirtelen elnémult és mozdulatlanná dermedt, mintha a nyugalom leplét dobták volna rá, csak a kerekek visítottak a síneken élesen elnyújtott hangon.

Marcus szólalt meg először.– Meghúzták a vészféket! - Hangja elkomorult és parancsolóvá vált. - Észrevették, hogy

leugrottunk. Gyerünk, Sira, ki kell innen jutnunk most azonnal!Az egész csoport gépiesen újra mozogni kezdett. Újra felhangzottak a kiáltások, a

parancsok, a toporgás, a dühödt csapkodás.– Nem mehetünk még - feleltem, miközben körbefordultam végigpásztázva a peront a

pillantásommal. - Nem találom a füzetemet.

– Felejtsd el azt az átkozott füzetet, az isten szerelmére! - ordított rám dühösen. - Ezek utánad jönnek, Sira, parancsuk van, hogy végezzenek veled!

Éreztem, hogy megragadja a karom, és rángatni kezd, hogy kivonszoljon innen, ha kell.– Nem érted, Marcus?! Meg kell találnom a füzetet, nem hagyhatom itt! - ragaszkodtam

hozzá, és tovább kerestem. Egyszer csak felderengett előttem valami. - Ott van! Ott van! - kiáltottam, és próbáltam kitépni magam a kezéből, miközben a sötétségbe mutattam.

- Ott van a síneken!A fékek csikorgó hangja lassan elhalt, és a vonat végre megállt, ablakaiban kukucskáló

arcok. Az utasok hangja és kiáltozása hozzácsapódott a vasutasok szűnni nem akaró veszekedéséhez. És akkor megláttuk őket. Két árny zuhant ki az egyik kocsiból, és felénk szaladtak.

Felmértem a távolságot és az időt. Még maradt időm leugrani a sínekre és felkapni a füzetet, de visszamászni sokkal nehezebb lesz, elég magas volt a peron, és a lábam valószínűleg már nem bírna felkapaszkodni. De mindenféleképp meg kellett próbálnom: vissza kellett szereznem a szabásmintákat, akármi történjék is, nem térhettem vissza Madridba anélkül, amit oda feljegyeztem. Ekkor éreztem, hogy Marcus megragadja a hátam. Elpenderített a peron széléről, és leugrott a sínekre.

Abban a pillanatban, hogy kezembe szoríthattam a füzetet, őrült versenyfutásba kezdtünk. Kirohantunk a peronról, végigdobogtunk a váróterem kőlapjain, átvágtattunk az állomásépület előtti, szabad téren. Végre elértük a kocsit. Kézen fogva hasítottunk bele az éjszakába, mint a régi időkben.

– Mi az ördög van abban a füzetben, hogy az életünket kellett kockáztatni érte? - kérdezte levegőért kapkodva, miközben tövig nyomva a pedált, gázt adott.

Lihegve térdeltem fel az ülésen, hogy hátranézzek. A hátsó kerekek verte porban két férfi alakját vettem ki, akik teljes erőbedobással rohantak felénk. Eleinte csak néhány méter választott el tőlük, de a távolság lassanként nőni kezdett. Aztán láttam, hogy feladják. Először az egyik lassított, és állt meg elszédülve, terpeszbe tett lábbal, kezét a fejéhez kapva, mintha nem tudná elhinni, mi történt. A másik bírta még egy kicsit, de hamarosan ő is vesztett a lendületből. Az utolsó, amit láttam, hogy előrehajol, és a gyomrát fogva kihányja, amit az elébb olyan mohón habzsolt be.

Amikor már biztos voltam benne, hogy nem követnek, újra leültem, és még mindig nehezen kapkodva a levegőt válaszoltam Marcus kérdésére.

– A legjobb szabásminták, amit az életben csináltam.

65

- Gamboában tényleg gyanú ébredt, amikor elvitte neked az orchideákat, ezért elbújt, és ott várakozott, hogy meglesse, ki volt az íróasztalon hagyott kalap tulajdonosa. Látott kimenni a szobából. Jól ismer, sokszor megfordultam a cég irodáiban. Az információval felkereste Da Silvát, de a főnök nem akarta fogadni, azt mondta, egy fontos ügy foglalja le, majd reggel beszélnek. És ez történt ma. Amikor Da Silva megtudta, miről van szó, dührohamot kapott, elbocsátotta, és akcióba lépett.

– De te ezt az egészet honnan tudod?– Onnan, hogy maga Gamboa keresett fel ma délután. Fel volt dúlva, kegyetlenül félt, és

kétségbeesetten keresett valakit, aki megvédi, ezért azt gondolta, talán nagyobb biztonságban érezheti magát, ha az angolokhoz közeledik, akikkel azelőtt remek kapcsolatot ápolt. Nem tudja, hogy milyen ügyletei vannak Da Silvának, mert még bizalmi emberei előtt is titkolja, de a viselkedése miatt félteni kezd-telek. Miután beszéltem Gamboával, a szállóba siettem, de te már elmentél. Abban a pillanatban értem az állomásra, mikor a vonat elindult, és mivel

távolról megláttam Da Silvát a peronon, azt hittem, minden rendben van. Az utolsó pillanatban azonban megláttam, hogy jelez két férfinak, akik kinéznek az ablakon.

– Mit jelzett?– Egy nyolcast. Egyik kezén öt ujj, a másikon három.– A hálófülkém száma...– Már csak ez a részlet hiányzott. Minden másban megegyeztek.Különös érzés töltött el. Rémületembe megkönnyebbülés vegyült, elgyengültem és dühös

voltam egyszerre. Talán ilyen az árulás íze. De tudtam, nincs okom, hogy elárulva érezzem magam. Én is becsaptam Manuelt közönséges, csábító viselkedésemmel, és ő úgy próbált érte megfizetni, hogy nem mocskolja be a kezét, és nem veszít egy szemernyit sem eleganciájából. Kétszínűségért kétszínűség - így működnek a dolgok.

Poros utakon haladtunk tovább, kátyúkat és gödröket kerülgetve, alvó falvakat szeltünk át, elhagyott tanyákat és ugaron fekvő földeket. Hosszú kilométereken át az egyetlen fény, amit láttunk, saját kocsink fényszórója volt, mely utat vágott a holdvilágtalan, sűrű sötétségben. Marcus gyanította, hogy Da Silva emberei nem fognak az állomáson maradni, lehet, hogy találnak rá módot, hogy a nyomunkba eredjenek. Ezért a sebességet nem csökkentve száguldott tovább, mintha az a két nemkívánatos alak még mindig a sárhányóra tapadva követne.

– Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy nem mernek belépni Spanyolországba, ismeretlen területre kerülnének, ahol nem ők irányítják a játékszabályokat. Az ő sajátos játékukban. De résen kell lennünk, amíg át nem keltünk a határon.

A logikus az lett volna, ha Marcus megkérdezi, vajon miért akart Da Silva eltenni láb alól ilyen aljas módon, miután napokig a tenyerén hordozott. Látott minket együtt vacsorázni és táncolni a kaszinóban, tudta, hogy mindennap Manuel kocsijával járok, és hogy ajándékokat küld nekem a szállóba. Talán várt valami magyarázatot Da Silvával való kapcsolatomat illetően, valami magyarázatot arról, ami köztünk történt, ami fényt vet álnok parancsának okára, mikor éppen kiléptem volna az országából és az életéből. De egy szó sem hagyta el az ajkam.

Folytatta hát ő, szemét le nem véve az útról, megjegyzéseket és értelmezéseket fűzött az eddigiekhez arra várva, csak ráveszem magam, hogy hozzátegyek valamit.

– Da Silva - folytatta - szélesre tárta előtted háza ajtaját, és hagyta, hogy tanúja legyél a tegnap esti eseményeknek, amiről én nem tudok.

Nem válaszoltam.– És úgy néz ki, neked sem áll szándékodban felvilágosítani.Valóban nem állt szándékomban.– Most meg van róla győződve, hogy azért közeledtél hozzá, mert valakinek a

megbízásából dolgozol, és gyanítja, hogy nem vagy egyszerű, külföldi divatszabász, aki véletlen bukkant fel az életében. Azt hiszi, azért közeledtél hozzá, hogy az ügyeiben kutakodj, de abban téved, hogy tudja, kinek dolgozol. Mióta Gamboa besúgott, tévesen azt hiszi, hogy nekem. Akár így van, akár úgy, az érdeke azt diktálja, hogy befogd a szád. És ha lehet, örökre.

Még mindig nem szólaltam meg, inkább színlelt naivság mögé rejtettem gondolataim. Amíg hallgatásom elviselhetetlenné nem vált mindkettőnk számára.

– Köszönöm, hogy megvédtél, Marcus - suttogtam.Nem tudtam rászedni. Se rászedni, se meghatni, se megrendíteni hamis együgyűségemmel.– Kivel tartasz ebben az egészben, Sira? - kérdezte lassan, szemét le nem véve az útról.Felé fordultam, és az arcélét bámultam a félhomályban. Orra éles vonalát, erős állkapcsát -

ugyanaz az eltökéltség, ugyanaz a maga-biztosság. Ugyanúgy nézett ki, mint az a férfi a tetuani időkből. Úgy nézett ki.

– És te kivel vagy, Marcus?

A hátsó ülésen - láthatatlanul, de közvetlen közelségbe - beült közénk még egy utas: a bizalmatlanság.

Éjfél után keltünk át a határon. Marcus felmutatta brit útlevelét, én pedig a marokkóit. Láttam, hogy rámered, de nem kérdezett semmit. Nyomát sem találtuk Da Silva embereinek, csak néhány ásítozó rendőrt, akiknek semmi kedve nem volt velünk vesződni.

-Talán keresni kellene valami helyet, hogy megaludjunk, ha már Spanyolországban vagyunk, és tudjuk, hogy nem követnek és nem is előztek meg. Holnap vonatra tudok szállni, te pedig vissza tudsz menni Lisszabonba - javasoltam.

– Inkább folytatnám az utat Madridig - morogta a fogai közt.Mentünk tovább, egyetlen jármű sem jött szembe, mindketten gondolatainkba merültünk.

A bizalmatlanság gyanakvást szült, a gyanakvás pedig némaságot: sűrű, kínos, kételyekkel terhes hallgatást. Igazságtalan csendet. Marcus éppen most rángatott ki életem legválságosabb helyzetéből, és egész éjszaka vezetni fog, hogy biztonságban hazaszállítson, és én azzal fizetek, hogy homokba dugom a fejem, és megtagadok tőle minden támpontot, ami segítene tanácstalanságán.

De nem tudtam beszélni. Még semmit sem mondhattam neki, először meg kellett győződnöm arról a sejtelmemről, amire Rosalinda nyitotta rá a szemem hajnali beszélgetésünkkor. Vagy talán mégis. Talán mégis mondhatnék neki valamit. Az előző este egy részletét, egy darabkát, egy kulcsszót. Valamit, ami mindkettőnknek a segítségére lehetne: Marcusnak, hogy legalább részben kielégítse a kíváncsiságát, nekem pedig, hogy jól előkészítsem a talajt, amíg nem sikerül megbizonyosodnom megérzéseim igazáról.

Elhagytuk Badajozt és Méridát. A határátkelőtől kezdve hallgattunk, kölcsönös bizalmatlanságunkat vonszoltuk kátyús utakon és római hidakon keresztül.

– Emlékszel Bernhardtra, Marcus?Láttam, hogy karján megfeszülnek az izmok, és ujjai elfehérednek a volánon.– Igen, természetesen emlékszem rá.A kocsi sötét belseje hirtelen megtelt annak a napnak a színeivel és aromájával, amely után

már semmi sem volt ugyanolyan közöttünk. Egy marokkói délután, Sidi Mandri utcai lakásom, egy állítólagos újságíró, aki az erkély mellett várt. Tetuan zsúfolt sikátorai, a Főbiztosi Hivatal parkja, a kalifa zenekara, amint lendületesen húzza a himnuszokat, jázmin, narancsfák, rendfokozatok és egyenruhák. A hiányzó Rosalinda, a házigazda szerepét lelkesen adó Beigbeder, aki ekkor még nem tudja, hogy az idő múlásával az, akit most ünnepelnek, egy csapással levágja a fejét - hadd guruljon! Széles német hátak formáltak kört a ravasz, macskaszemű díszvendég körül, és kísérőm arra kért, hogy lessem ki, milyen titokról tárgyalnak. Más idők, más ország, de valahol a mélyén ugyanaz. Vagy majdnem.

– Tegnap vele vacsoráztam Da Silva vidéki házában. Aztán hajnalig beszélgettek.Tudtam, hogy visszafogja magát, többet akar tudni: adatokra és részletekre volt szüksége,

de nem merte megkérdezni, mert ő sem bízott meg bennem teljesen. Az édes kis Sira már valóban nem az volt, aki egykor.

Végül nem tudta megállni.– Hallottál valamit, hogy miről beszélnek?– Semmit az égvilágon. Neked van róla elképzelésed, hogy milyen közös ügyük lehet?– A leghalványabb sem.Hazudtam, és ő tudta. Ő is hazudott, és én is tudtam. De egyikünk sem állt készen, hogy

nyílt kártyákkal játsszon, mégis ez az apró, múltbéli találkozási pont elég volt hozzá, hogy majdnem eloszlassa a feszültséget. Talán azért, mert abból a múltból idézett fel emlékeket, mikor még nem vesztettük el az ártatlanságunkat. Talán mert lehetővé tette, hogy megmentsünk egy darabka cinkosságot, és arra késztetett, hogy ne feledjük, volt valami, ami összekötött bennünket a hazugságokon és a sérelmeken túl. Próbáltam az útra figyelni és teljesen ébernek maradni, de az utóbbi napok feszültsége, a felhalmozódott alváshiány és az

aznap éjszaka átéltek okozta idegkimerültség annyira legyengítettek, hogy végtelen erőtlenség uralkodott el rajtam. Túl sok volt a kötéltáncból.

– Álmos vagy? - kérdezte. - Gyere, hajtsd a fejed a vállamra!Jobb karjába fontam az enyémet, és közel kucorodtam, hogy érezzem a melegét.– Aludj el nyugodtan! Már kevesebb van hátra - suttogta.Felkavarodott, mély kútba zuhantam, újraéltem a nemrég történt jeleneteket torzító lencsén

keresztül. Férfiak üldöznek bicskájukat suhogtatva, egy kígyó hosszú, nedves csókja, a volframisták asszonyai az asztalon ropják, Da Silva az ujjaival egy számot mutat, Gamboa zokog, Marcus és én a tetuani óváros sikátorain rohanunk keresztül.

Nem tudom, mennyi idő telt el, mire felébredtem.– Ébresztő, Sira! Most futunk be Madridba. Meg kell mondanod, hol laksz.Hangja vert fel, lassan tértem magamhoz a mély álomból. Csak ekkor vettem észre, hogy

még mindig hozzá vagyok tapadva, a karjába kapaszkodom. Végtelen erőfeszítésembe tellett kinyújtóztatni elzsibbadt testem és elszakadni tőle. Lassan mozogtam, a nyakam elgémberedett, megmerevedtek az ízületeim. Fájhatott az ő válla is, de nem mutatta. Nem szólaltam meg, csak kinéztem az ablakon, és az ujjammal a hajamba túrtam. Virradt Madrid felett. Még égett néhány fény. Egy-két szomorkás fény elszórva. Eszembe jutott Lisszabon, a város látványos, éjszakai kivilágítása. A korlátozások és a nyomor verte Spanyolország gyakorlatilag sötétben élt.

– Hány óra van? - kérdeztem végül.– Majdnem hét. Jó sokat aludtál.– El lehetsz gyötörve te is - mondtam még álomittasan.Megadtam a címemet, és kértem, hogy a szemben lévő járdán parkoljon le, néhány

méternyire a kaputól. Már gyakorlatilag nappal volt, és az utcára kiléptek az első korán kelők. A szállítók, a cselédlányok, egy-két eladó, néhány pincér.

– Mihez kezdesz most? - kérdeztem, miközben az üveg mögötti mozgolódást néztem.– Egyelőre kiveszek egy szobát a Palace-ban. És ha felkeltem, akkor először is elküldöm

ezt az öltönyt a tisztítóba, és veszek magamnak egy inget. A sínekre tapadt szénpor teljesen tönkretette.

– De megszerezted a füzetemet...– Nem tudom, hogy megérte-e, még nem mondtad meg, mi van benne.Úgy tettem, mintha nem is hallottam volna a szavait.– És miután tiszta ruhába bújtál, mit csinálsz?Még mindig nem néztem rá, hanem kifelé bámultam a kocsiból, várva a megfelelő

pillanatra, hogy megtegyem a következő lépést.– Bemegyek a cég székhelyére - felelte. - Vannak irodáink Madridban is.– És tervezel olyan gyorsan megszökni, ahogy azt Marokkóban tetted? - kérdeztem, és az

utca reggeli mozgását figyeltem.Félmosollyal felelt.– Még nem tudom.Ebben a pillanatban láttam, hogy a portásom elindult a tejbolt irányába. Szabad az út.– Ha esetleg mégis szökni készülnél, akkor előtte meghívlak reggelire - mondtam gyorsan

kitárva a kocsi ajtaját.Megragadta a karom, hogy visszatartson.– Csak ha megmondod, mibe keveredtél.– Csak akkor, ha megtudom, ki vagy.Kézen fogva mentünk fel a lépcsőn, készen rá, hogy tűzszünetet kössünk. Piszkosan,

kimerültén, de élve.

66

Ki se kellett nyitni a szemem, hogy tudjam, Marcus már nincs mellettem. Semmi látható nyoma nem maradt, hogy nálam járt, az ágyamban. Se egy ottfelejtett ruhadarab, se egy búcsúlevél - csak az íze a zsigereimbe tapadva. Tudtam azonban, hogy visszajön. Előbb vagy utóbb, a legváratlanabb pillanatban, de fel fog bukkani újra.

Szerettem volna halogatni a felkelés időpontját. Csak még egy óra, akár egy fél is elég lett volna: a szükséges idő, hogy nyugalomban fel tudjam idézni az elmúlt napok, de főleg az előző éjszaka történéseit, amit átéltem, amit felfogtam, amit éreztem. Szerettem volna a takaró alatt maradni, és újra átélni az elmúlt órák minden egyes percét, de nem lehetett. Működésbe kellett lendülnöm megint: ezer kötelesség várt, és neki kellett látnom a munkának. így hát lezuhanyoztam, és belekezdtem a tennivalókba. Szombat volt, és ugyan se a lányok, se Donã Manuela nem jöttek be aznap a műhelybe, minden elő volt készítve jól látható helyre, hogy gyorsan tisztába jöjjek vele, pontosan mi zajlott a távollétemben. Úgy tűnt, jó ütemben haladt a munka: új modellek simultak a próbababákra, a füzetekben frissen lejegyzett méreteket találtam, szövetmaradékokat és kiszabott anyagokat, amit nem én hagytam hátra, és szálkás betűk meséltek róla, ki járt a szabászaton, ki telefonált, és mit kell elintézni. Nem volt azonban időm, hogy ezzel foglalkozzak: dél körül még mindig rengeteg intéznivaló maradt, de kénytelen voltam elhalasztani.

Az Embassy dugig volt, de bíztam benne, hogy Hillgarth észre fogja venni, ha a földre ejtem a táskám, mikor belépek. Komótosan csináltam, szinte kihívóan. Három lovagi hát hajolt le azonnal, hogy felvegye. Csak egynek sikerült, egy magas, egyenruhás német tisztnek, aki ebben a percben ért a lengőajtóhoz, hogy kilépjen az utcára. A gesztust legragyogóbb mosolyommal köszöntem meg, miközben a szemem sarkából azt lestem, vajon Hillgarth észrevette-e érkezésem. A terem végében ült az egyik asztalnál, társaságban, mint mindig. Úgy éreztem, meglátott, és vette az üzenetet. Sürgősen találkoznunk kell, ezt akartam mondani. Az órámra pillantottam, és meglepődést színleltem, mintha most jutott volna eszembe, hogy abban a percben halaszthatatlan találkozóm van valahol máshol. Kettő előtt már otthon is voltam. Negyed négykor megjött a bonbonos doboz. Hillgarth valóban vette az adást. Fél ötre adott találkozót doktor Rico rendelőjébe. Az eljárás ugyanaz volt. Egyedül érkeztem, és senkivel nem találkoztam a lépcsőházban. Megint ugyanaz a nővér nyitott ajtót, és betessékelt a rendelőbe.

– Jó napot, Sidi! Örülök, hogy visszajött. Jól sikerült az utazás? Csodás dolgokat mesélnek a Lusitania expresszről.

Az ablak mellett állt egyik makulátlan öltönyében. Hozzám lépett, és megszorította a kezem.

-Jó napot, kapitány! Nagyszerűen utaztam, első osztályú fülkében utazni kész élvezet. Mielőbb szerettem volna látni önt, hogy beszámoljak az utamról.

– Nagyon köszönöm. Foglaljon helyet, kérem. Egy cigarettát?Viselkedése minden feszültségtől mentes volt, és úgy nézett ki, mintha nyoma se lenne

benne a türelmetlenségnek, hogy mihamarabb megismerje munkám eredményét. Ami két hete még olyan sürgős volt, az most csodák csodájára megoldódott.

– Minden jól alakult, és azt hiszem érdekes adatokhoz jutottam. Feltételezéseik beigazolódtak: Da Silva a németekkel tárgyalt a volfrám beszerzéséről. A megegyezés csütörtök este jött létre nála Johannes Bernhardt közreműködésével.

– Jó munkát végzett, Sidi. Ez az információ nagyon hasznos lesz számunkra.Nem volt meglepve. Se lenyűgözve. Még csak hálás sem volt. Semleges, szenvtelen.

Mintha ez az egész nem lenne új neki.– Nem úgy néz ki, mintha meglepné a hír - mondtam. - Tudott már róla?

Meggyújtott egy Craven A-t, és a válasz a kitóduló füsttel együtt érkezett.– Éppen ma reggel értesítettek bennünket Da Silva találkozásáról Bernhardttal. És ha róla

van szó, akkor az egyetlen, amiről tárgyalhattak az a volfrám, ami igazolja a gyanúnkat: Da Silva elárult bennünket. Már értesítettük Londont a fejleményekről.

Összerezzentem, de csak kicsit, igyekeztem, hogy hangom természetesen csengjen. Feltételezéseimmel jó úton haladtam, de tovább kellett még mennem.

– Nahát, micsoda egybeesés, hogy valaki éppen ma értesítette önöket! Azt hittem, csak én vagyok megbízva ezzel a küldetéssel.

– Késő délelőtt meglepetésszerűen beállított egy Portugáliába kihelyezett ügynökünk. Teljesen váratlanul. Tegnap este indult Lisszabonból autóval.

– És ez az ügynök látta Bernhardtot Da Silvával? - kérdeztem tettetett meghökkenéssel.– O személyesen nem, de valaki, akiben teljesen megbízik, igen.Majdnem elnevettem magam. Ezek szerint ezt az ügynököt olyasvalaki informálta

Bernhardtról, aki minden bizalmát bírja. Nos, ha úgy vesszük, ez igazán hízelgő.– Bernhardt nagyon érdekel minket - folytatta Hillgarth; ezúttal nem olvasott a

gondolataimban. - Ahogy már mondtam önnek Tangerben, ő a Sofindus agya, azé a testületé, melynek égisze alatt a Harmadik Birodalom gazdasági ügyleteit intézi Spanyolországban. A tény, hogy tudjuk, Da Silva üzletel vele Portugáliában, nagyban befolyásol minket abban, hogy...

– Bocsásson meg, kapitány - szakítottam félbe. - Engedjen meg még egy kérdést. Az ügynök, aki beszámolt róla, hogy Bernhardt Da Silvával tárgyal, szintén a SOE tagja? Új munkatárs, mint én?

Lelkiismeretesen elnyomta a cigarettát, mielőtt válaszolt. Aztán felemelte a tekintetét.– Miért kérdezi?Olyan ártatlanul mosolyogtam, amennyire csak színészi képességeim megengedték.– Nincs rá nyomós okom - mondtam, és megrántottam a vállam. -Csak olyan hihetetlen

véletlen, hogy ketten is megjelenjünk ugyanaznap ugyanazzal az információval, hogy szinte mulatságosnak találom a helyzetet.

– Nos, csalódást kell okoznom, attól tartok nem a SOE egyik ügynökéről van szó, akit a háború miatt vettek fel. Az információ a SIS, a hagyományos hírszerzés egyik emberén át érkezett. És egy percig sem kételkedünk a hitelességében, mert nagyon megbízható ügynökről van szó, aki mögött sok év tapasztalata áll. Ötcsillagos ügynök.

Katt. Borzongás futott végig a hátamon. Minden részlet a helyére került. A hallottak tökéletesen igazolták sejtéseim, de szembenézni a vitathatatlan bizonyossággal olyan volt, mintha jeges szél süvített volna végig a lelkemen. De nem hagyhattam, hogy most magukkal sodorjanak az érzelmeim, hanem haladtam előre. Meg akartam mutatni Hillgarth-nak, hogy a jöttment ügynökök is képesek a bőrüket is otthagyni a rájuk bízott feladatokban.

– És az önök embere a SIS-től nem számolt be semmi másról?- kérdeztem rászegezve a tekintetem.– Nem, sajnos, nem tudott pontos részletekkel szolgálni, de...Nem hagytam, hogy folytassa.– Nem mesélte el, hol és mi módon zajlott a tárgyalás, nem közölte a jelenlévők nevét és

adatait? Nem számolt be róla, milyen határidőkben egyeztek meg, mekkora mennyiségű volfrámot készülnek kibányászni, mennyi egy tonna ára, hogyan fognak fizetni, és hogyan játsszák ki az exportra kivetett adót? Nem mondta, hogy két hét múlva teljesen elvágják az angolok volfrámellátását? Azt sem árulta el, hogy Da Silva azonkívül, hogy elárulta önöket, megnyerte a Beira legfontosabb bányatulajdonosait, hogy egységesen tárgyaljanak a legelőnyösebb feltételekről a németekkel?

Sűrű szemöldöke alatt a tengerészeti attasé pillantása acélossá vált. Hangja rekedten csengett.

– Hogy tudta meg mindezt, Sidi?Büszkén néztem vissza rá. Arra köteleztek, hogy a szakadék szélén egyensúlyozzak tíz

napon keresztül, és én a végére értem, mégsem zuhantam bele, itt volt az ideje, hogy tudassam vele, mit találtam.

– Mert az a divatszabász, aki jól végzi a munkáját, az utolsókig kitart.A beszélgetés alatt diszkréten térdemen nyugtattam a szabásmintákkal teli füzetet. A fedele

félig leszakadt, néhány lap meggyűrődött, koszfoltok és pecsétek árulkodtak az átélt viszontagságokról, mióta elhagyta a szekrényem Estorilban. Az asztalon hagytam, és rátettem a két tenyerem.

- Itt van minden részlet: az utolsó szótagig minden, amiben aznap este megegyeztek. A SIS- ügynökük nem beszélt önöknek egy füzetről?

A férfi, aki olyan lehengerlően tört be újra az életembe, minden kétséget kizáróan őfelsége, a brit uralkodó hírszerzésének egyik hét-próbás kéme volt, de a viharos volfrám-ügyben én nyertem a versenyt fejhosszal.

67

A titkos találkahely épületét valami új érzéssel a bőrömön hagytam el. Valamivel, amit nem tudtam megnevezni, valami újjal. Lassan sétáltam végig az utcákon, miközben címke után kutattam erre az érzésre, és nem törődtem vele, hogy meggyőződjek róla, követnek-e, és hidegen hagyott a lehetőség, hogy a sarkon túl esetleg nemkívánatos alakokkal akadhatok össze. Semmi külső jele nem volt, hogy más lennék, mint az a nő, aki néhány órával ezelőtt ellentétes irányban járta végig ugyanezt az utat, ugyanebben a kosztümben, lábán ugyanezzel a cipővel. Senki - aki látott elmenni és visszajönni -sem lett volna képes megérezni a változást, csupán annyit, hogy már nem volt nálam a füzet. Én azonban tudatában voltam, valami történt. És Hillgarth is. Mindketten tudtuk, hogy ezen a május végi délutánon a dolgok rendje visszafordíthatatlanul megváltozott. Hillgarth ugyan szűkszavú volt, viselkedése nyilvánvalóvá tette, hogy az általam nyújtott adatok rendkívül értékes információk egész tárát képezik, melyet végtelen alapossággal fognak elemezni a londoni munkatársak, egy percet sem vesztegetve. Ezek a részletek megszólaltatják majd a vészcsengőket, szövetségeket bontanak fel, és száz meg száz hadműveletet terelnek más irányba. És ezzel, megéreztem, a tengerészeti attasé viselkedése is gyökeresen megváltozott felém. Szemében új kép alakult ki rólam: a tapasztalatlan, de ígéretes, ugyanakkor bizonytalan képességekkel rendelkező varrónő, akit oly merészen alkalmazott, egyik napról a másikra más ember lett, aki egy profi elszántságával és hatásfokával képes kényes kérdéseket megoldani.

Lehet, hogy nincs meg hozzá a módszertani képzettségem, és hiányzik belőlem a technikai tudás, sőt még csak nem is az övéi közül vagyok, ami a világom, hazám és nyelvem illeti. De a vártnál sokkal rátermettebbnek bizonyultam, és ez új fokra helyezett a ranglétrán.

Nem nevezném örömnek sem, amit a csontjaimban éreztem, miközben a nap utolsó sugarai kísérték lépteim. Nem volt se lelkesedés, se meghatódottság. Talán a szó, ami a legjobban illett rá, az a büszkeség volt. Hosszú idő óta először, vagy talán életemben először büszkének éreztem magam. Büszke voltam a képességeimre, a kitartásomra, hogy felülmúltam a velem szemben támasztott elvárásokat. Büszke voltam rá, hogy én is hozzájárultam egy csekélységgel, hogy ebből az őrült világból jobb hely legyen. Büszke voltam a nőre, akivé váltam.

Igaz, hogy Hillgarth volt, aki ösztökélt, ő kényszerített határaimat tágítani, hogy néha beleszédültem. Ahogy az is igaz volt, hogy Marcus megmentette az életem, amikor leszállított a már mozgó vonatról, hogy jókor érkezett segítsége nélkül nem éltem volna túl, hogy most

felidézzem. Ez mind igaz volt, igen. De az is, hogy én magam is hozzájárultam bátorságommal, rendíthetetlenségemmel ahhoz, hogy a küldetés jól végződjön. Minden félelmem, aggodalmam és ugrásom a semmibe valamilyen célt szolgált, nemcsak azt, hogy a háború piszkos játékához hasznos információkat szerezzek, hanem főleg azt, hogy megmutassam saját magamnak és a környezetemnek, mire vagyok képes.

És ekkor, ahogy tudatossá vált bennem, amit elértem, rájöttem, hogy eljött a perc, és nem követhetem többé vakon a számomra mások által előírt koordinátákat. Hillgarth úgy döntött, Lisszabonba küld, Manuel da Silva, hogy végez velem, Marcus Logan pedig, hogy a megmentésemre siet. Kézről kézre adtak, mint egy bábut: mert jót akartak, vagy mert rosszat, hogy a mennyekbe emeljenek, vagy a pokolra taszítsanak, mindannyian helyettem döntöttek, és úgy rendelkeztek felőlem, mint aki a parasztot mozgatja a sakktáblán. Senki nem volt őszinte velem, nem mutatta ki nyíltan a szándékát, most már ideje, hogy megköveteljem az egyenességet. Én magam vegyem kezembe életem gyeplőit, válasszam ki saját utam, magam döntsem el, hogyan és kivel akarok végigmenni rajta. Lesznek buktatók, tévedések, szilánkok, hibák, fekete latyakkal teli tócsák. Nem nézek nyugodt jövő elébe, ebben biztos voltam. De eljött a perc, hogy ne folytassam ezt az életet, ha nincs világos képem róla, milyen területre lépek, és milyen veszélyekkel kell szembenéznem minden egyes reggel, ha felkelek. Egyszóval, ha életem irányítása nem az én kezemben van.

A három férfi, Marcus Logan, Manuel da Silva és Alán Hillgarth, mindegyik a maga módján, és valószínűleg anélkül, hogy tudatában lettek volna, hozzájárultak, hogy alig néhány nap alatt felnőjek. Vagy talán az is lehet, már egy ideje növekedtem szép lassan, csak eddig nem voltam tudatában új termetemnek. Valószínű, hogy Da Silvát nem látom soha többet, de abban viszont biztos voltam, hogy Hillgarth és Marcus még sokáig a közelemben lesznek. Egészen pontosan, egyiküket olyan közel szerettem volna tudni magamhoz, mint aznap, kora reggel, bensőséges, testi közelségben, melynek emléke most is megremegtetett. Előtte azonban meg kellett húznom a határokat. Világosan, jól láthatóan. Mint aki mezsgyét jelöl ki, vagy krétával csíkot húz a földre.

Hazaérve borítékot találtam az ajtó alatt becsúsztatva. A Palace Szálló fejléce volt rajta, benne egy kézzel írt kártya.

„Visszamegyek Lisszabonba. Holnapután megint jövök. Várj meg!”Persze hogy várni fogom! Annak megszervezése, hogy mi módon és hol, csak néhány

órámba tellett!Aznap este megint megszegtem a függelmi rend előírásait a leghalványabb lelkifurdalás

nélkül. Mikor délután, három órával később befejeztem végre a vidéki rezidencián lezajlott összejövetel részleteinek ecsetelését Hillgarth-nak, megkérdeztem, hogy áll a nyilvántartás, amelyről a lóversenypályán történtek utáni napon beszélt.

- Minden ugyanúgy áll egyelőre, amennyire tudjuk, nincs újdonság.Ez azt jelentette, hogy apám az angolbarát, én pedig továbbra is a németbarát oldalon

voltam feltüntetve. Igazán kár, mert eljött a perc, hogy útjaink újra keresztezzék egymást.Értesítés nélkül állítottam be hozzá. A régi idők kísértetei dü-hödten hadonásztak, ahogy

megláttak a kapuban, emlékeket sodorva felém arról a napról, amikor anyám és én nyugtalansággal telve kapaszkodtunk fel ezeken a lépcsőkön. De eltűntek hamar, szerencsére, és magukkal vittek sok már foszló, keserű emléket, melyekkel kerültem a találkozást.

Egy másik szobalány nyitott ajtót, egy cseppet sem hasonlított az öreg Servandára.– Azonnal találkoznom kell Alvarado úrral. Sürgős. Otthon van?Hevességemtől zavartan bólintott.– A könyvtárban?– Igen, de...Mielőtt befejezte volna a mondatot, már bent voltam.– Nem szükséges, hogy szóljon neki, köszönöm.

Apám megörült nekem, sokkal jobban, mint azt gondoltam volna. Mielőtt elutaztam Portugáliába, küldtem neki egy rövid üzenetet, amelyben értesítem, hogy elmegyek, de valami nem illett neki a képbe. Talán azt gondolta, hogy túl hirtelen történt, túl közvetlenül követte a lóversenypályán való ájulást. Megnyugodott, hogy már hazajöttem.

A könyvtár úgy nézett ki, ahogy emlékeztem rá. Talán több volt a könyv és az irat: napilapok, levelek, újsághegyek. Minden más úgy nézett ki, mint amikor összegyűltünk évekkel ezelőtt apám, anyám és én; az első alkalom hárman együtt, és az utolsó is. Azon a távoli, őszi délutánon idegesen és ártatlanul érkeztem, félénken az ismeretlentől félve. Hat év múlva jóval magabiztosabb voltam. Sok küzdelem, munka, baklövések és vágyak árán, de most már a bőrömhöz ragadt, mint egy forradás, és már semmi nem veheti el tőlem. Legyenek bár viharosak a szelek, legyen bár kemény a jövő, tudtam, hogy megvan bennem az erő, hogy szembenézzek velük, és kitartsak.

– Szívességet kell kérnem tőled, Gonzalo.– Amit szeretnél.– Találkozó öt személy részére. Bensőséges összejövetel. Itt nálad, kedd este. Te, én és

még három vendég. Kettőt neked kell meghívnod személyesen, de nem szabad, hogy megtudják, én állok a dolog háta mögött. Nem fog gondot jelenteni, mert már ismeritek egymást.

– És a harmadik?– A harmadikról majd gondoskodom én.Bólintott, kérdés és ellenvetés nélkül. Zavarba ejtő viselkedésem, váratlan eltűnéseim és

hamis személyazonosságom ellenére vakon bízott bennem.– Hánykor? - Csak ennyit kérdezett.– Én délután jövök. A meghívott, akit még nem ismersz, hatra jön majd, először vele kell

beszélnem, mielőtt megérkeznek a többiek. Találkozhatom vele itt a könyvtárban?– Érezd otthon magad.– Nagyszerű. A másik kettőt hívd nyolcra, kérlek. És még valami: zavarna, ha megtudnák,

hogy a lányod vagyok? Csak ötünk között marad.Csak néhány pillanat múlva felelt, és én láttam, hogy szokatlan fénnyel csillog a szeme.– Megtisztelő, és büszkeséggel tölt el.Beszélgettünk még egy kicsit Lisszabonról és Madridról, erről, arról meg amarról, mindig

biztos talajra lépve. Mikor azonban már készen álltam az indulásra, szokásos tapintatossága rossz irányba terelte: - Tudom, hogy igazán nem szólhatok bele az életedbe, Sira, de...

Megfordultam, és megöleltem.– Mindent köszönök. Kedden megtudsz mindent.

68

Marcus a megbeszélt időpontban jelent meg. Hagytam neki egy üzenetet a szállóban, és ahogy azt gondoltam, meg is kapta minden gond nélkül. Elképzelése sem volt, kié a cím, csak azt tudta, ott várok rá. És ott voltam valóban, bokáig érő, káprázatos, vörös selyemkrepp ruhában. Tökéletesen kifestve, hosszú, meztelen nyakam felett sötét hajam magas kontyba fésülve. És vártam.

Kifogástalanul öltözve érkezett, szmokingban, ingmelle kikeményítve, teste ezer kalandban edződött - számos közülük vállalhatatlan. Vagy legalábbis az volt idáig. Én magam nyitottam neki ajtót, mikor meghallottam a csengőt. Gyöngédségünket nehezen leplezve köszöntünk, végre újra együtt voltunk, szinte bensőségesen közel utolsó sietős távozása óta.

– Be szeretnélek mutatni valakinek.

Megfogtam a karját, és a szalonba vezettem.– Marcus, ő itt Gonzalo Alvarado. Azért kértem, hogy ide gyere, mert szerettem volna, ha

megtudod, ki ő. És azt is szeretném, ha ő is megtudná, te ki vagy. És hogy világos legyen számára, kik vagyunk mi ketten.

Udvariasan köszöntek, Gonzalo töltött nekünk egy pohárral, és hármasban társalogtunk érdektelen dolgokról néhány percig, amíg a cseléd a megfelelő pillanatban ki nem hívta a házigazdát azzal, hogy telefonon keresik.

Egyedül maradtunk, az első látásra ideális pár. Hogy más képet alkossanak rólunk, elég lett volna, ha meghallják Marcus rekedt suttogását a fülemhez hajolva, alig nyitotta ki a száját.

– Tudunk négyszemközt beszélni egy percre?– Természetesen. Gyere utánam!A könyvtárba vezettem. Donã Carlota fenséges portréja uralta még mindig az íróasztal

mögötti falat, gyémánttiarában, mely egyszer egy rövid időre az enyém volt.– Ki ez a férfi, akit bemutattál, Sira, és miért fontos neked, hogy tudjon rólam? Micsoda

kelepce ez?-kérdezte szigorúan, mikor egyedül maradtunk a szobában.– Olyan kelepce, amit kimondottan neked állítottam - mondtam, és helyet foglaltam az

egyik fotelben. Keresztbe tettem a lábam, jobb karom a támlán nyugtattam. Kényelmesen ültem, a helyzet uraként, mintha egész életemben ehhez hasonló kelepcéket állítottam volna.

- Tudnom kell, jól járok-e vele, ha továbbra is életem része vagy, vagy jobb, ha soha többet nem látjuk egymást.

Szavaim egy cseppet sem tetszettek neki.– Ennek semmi értelme, azt hiszem, jobb, ha elmegyek...– Ilyen gyorsan feladod? Alig három napja még kész voltál küzdeni értem. Megígérted,

hogy megteszed mindenáron, azt mondtad, egyszer már elvesztettél, és nem hagyod, hogy ez még egyszer megtörténjen. Ilyen gyorsan kihűltek az érzelmeid? Vagy talán hazudtál?

Nem szólt egy szót se, csak állt és nézett feszülten, hidegen, idegenül.– Mit akarsz tőlem, Sira? - mondta végül.– Hogy meséld el a múltad. Cserébe megtudhatsz mindent, amit tudnod kell a jelenemről.

És ráadásul jutalmat is kapsz.– Mi érdekel a múltamból, amit meg szeretnél tudni?– Azt akarom, mondd el, miért mentél Marokkóba. Tudni akarod, mi a jutalom?Nem válaszolt.– A jutalom én vagyok. Ha a válaszod kielégítő, akkor velem maradsz. Ha nem, akkor

elvesztettél örökre. Tiéd a választás.Megint elhallgatott. Aztán lassan közelebb lépett.– Most már mit érdekel téged, minek mentem akkor Marokkóba?– Egyszer, évekkel ezelőtt, megnyitottam a szívem egy férfinak, aki nem mutatta meg igazi

arcát, és végtelen erőfeszítésembe tellett, hogy bezáruljanak a sebek, amit a lelkemen ejtett. Nem akarom, hogy veled ugyanez történjen. Nem akarok több hazugságot, nem akarok árnyakat. Nem akarok újabb férfiakat, aki kényükre-kedvükre rendelkeznek velem, váratlanul jönnek-mennek, akkor is, ha az életemet mentik meg. Ezért látnom kell minden kártyád, Marcus. Néhányat már felfordítottam magam: tudom, hogy kinek dolgozol, és tudom, hogy nem a kereskedés a rendes munkád, ahogy azt is tudom, hogy régen sem újságírással foglalkoztál. De ki kell töltenem még néhány fehér foltot a történetedben.

Végre leült a kanapé karfájára. Egyenes háttal, kezében a pohárral, komor arckifejezéssel.– Rendben - egyezett bele néhány másodperc múlva. - Kész vagyok beszélni. Cserébe te is

legyél őszinte velem. Teljesen.– Utána, megígérem.– Akkor mondd el, mit tudsz rólam.

– Tudom, hogy a brit katonai hírszerzés tagja vagy. A SIS, az MI6 tagja, vagy ahogy hívni akarod.

Arcára nem ült ki a meglepődés, valószínűleg egykor alaposan kiképezték, miként rejtse el érzelmeit, és leplezze felindulását. Nem úgy, mint engem. Engem nem képeztek ki, nem készítettek fel, és nem is védtek meg, csak csupaszon a farkasok közé dobtak. De tanulok. Egyedül, küzdelmesen, meg-megbotolva, el-elesve, de felállók mindig újra, és megyek tovább, egyik lábam a másik után. Egyre határozottabb léptekkel. Felemelt fejjel, előreszegezett tekintettel.

– Nem tudom, honnan szerezted ezt az információt - felelte egyszerűen. - De mindegy is, gondolom, a forrásaid megbízhatóak, és nincs értelme tagadni, ami nyilvánvaló.

– De még hiányzik egy-két dolog.– Mit szeretnél, honnan kezdjem?– Onnan, hogy megismerkedtünk, például. Mi volt a valódi ok, ami Marokkóba hozott?– Rendben. Az elsődleges ok az volt, hogy Londonban nagyon kevés ismeretük volt arról,

mi zajlik a Protektorátusban, és sok forrás arról számolt be, hogy a németek oda épülnek be, ahová akarnak, a spanyol hatóságok beleegyezésével. Hírszerzésünk alig rendelkezett információval Beigbeder főbiztosról, nem volt ismert katonatiszt, nem tudtuk, miről mit gondol, milyen tervei és elképzelései vannak, de főként nem tudtunk semmit a németekkel való viszonyáról, akik állítólag teljes szabadsággal tesznek-vesznek az irányítása alatt álló területen.

– És mire jöttél rá?– Ahogy azt feltételeztük, a németek tényleg azt csináltak, amihez kedvük szottyant, és

úgy, ahogy akarták, néha az ő beleegyezésével, néha anélkül. Te magad segítettél megszerezni ezt az információt.

Nem reagáltam a megjegyzésre.– És Beigbederről? - tudakoltam.– Azt derítettem ki róla, amit magad is tudsz. Hogy intelligens alak, más, mint a többiek,

igen sajátságos, és gondolom, még mindig az.– És miért téged küldtek Marokkóba, ha olyan rossz állapotban voltál?– Tudtunk Rosalinda Fox létezéséről, egy honfitárs, akit gyengéd szálak fűznek a

főbiztoshoz: kész kincsesbánya, a legnagyszerűbb lehetőség. De túl kockázatosnak tűnt közvetlenül vele felvenni a kapcsolatot, olyan értékes volt, hogy nem kockáztathattuk meg, hogy elveszítsük egy ügyetlenül megszervezett manőver miatt. Ki kellett várni az ideális pillanatot. így aztán, amikor kiderült, hogy Rosalinda segítséget keres, hogy evakuálják egy barátnője mamáját, az egész gépezet működésbe lendült. És úgy találták, én vagyok legmegfelelőbb személy erre a megbízatásra, mert kapcsolatban álltam valakivel Madridban, aki a Földközi-tenger felé menekített embereket. Én magam informáltam Londont Lance minden egyes lépéséről, ezért úgy értékelték, hogy tökéletes alibim van hozzá, hogy megjelenjek Tetuanban, és felkeressem Beigbedert azzal az űrüggyel, hogy szívességet teszek a szeretőjének. Volt azonban egy kis bökkenő: hogy azokban a napokban még félig holtan feküdtem a Royal London Hospital kórtermében, összetört testtel, félig önkívületben és morfinnal telenyomva.

– De megkockáztattad, becsaptál mindannyiunkat, és elérted a célod...– Többet, mint gondoltam - mondta. Ajkain mintha mosoly fakadt volna, az első, mióta

bezárkóztunk a könyvtárba. Hirtelen vegyes érzelmek ébredtek bennem: végre visszajött Marcus, aki annyira hiányzott, akit magam mellett akartam tudni. - Nagyon különleges napok voltak - folytatta. - Miután több mint egy évet éltem a forrongó Spanyolországban a háború alatt, Marokkó a legjobb dolog volt, ami történhetett velem. Meggyógyultam, és kiváló eredménnyel tettem eleget a megbízatásnak. És megismertelek téged. Többet nem is kérhettem volna.

– Hogy csináltad?– Majdnem minden este leadtam rádión a Nemzeti szállóbeli szobámból. A bőrönd aljába

rejtve kis rádióadót tartottam. És mindennap kódolt beszámolót írtam mindenről, amit láttam, hallottam és csináltam. Aztán, amikor csak tehettem, átadtam egyik kapcsolatomnak Tangerben, a Saccone & Speed egyik alkalmazottjának.

– Soha senki nem gyanakodott rád?– De, persze. Beigbeder nem volt egy cseppet sem ostoba, legalább olyan jól tudod, mint

én. Többször átkutatták a szobámat, de valószínűleg kevés gyakorlattal rendelkező embert küldtek, így soha nem találtak semmit. A németek is gyanakodtak, de ők sem tettek szert semmilyen információra. Én a magam részéről megtettem mindent, nehogy rosszul mozduljak. Nem léptem kapcsolatba senkivel a hivatalos körön kívül, és nem merészkedtem sikamlós területre. Ellenkezőleg: feddhetetlen életet folytattam, csak a megfelelő személyek társaságában jelentem meg, és csak napvilágnál mutatkoztam. Mindent nagyon tisztán intéztem, legalábbis látszólag. Más kérdés?

Már nem tűnt olyan feszültnek, közelebb éreztem magamhoz. Megint a régi Marcusra hasonlított.

– Miért távoztál olyan hirtelen? Nem is szóltál, csak egy délelőtt beállítottál, közölted a hírt, hogy anyám már úton van, és nem láttalak többet.

– Mert parancsot kaptam, hogy sürgősen hagyjam el a Protektorátust. Egyre több német érkezett, beépült valaki, akinek gyanús voltam. De még így is elhalasztottam néhány nappal az indulást, kockáztatva ezzel a lelepleződést.

– Miért?– Mert nem akartam addig elmenni, amíg biztos nem lehettem benne, hogy anyád

evakuálása a várakozásnak megfelelően megtörtént. Megígértem neked. Semmit sem szerettem volna jobban, mint veled maradni, de nem lehetett: másik világhoz tartoztam, és eljött a perc. Egyébként számodra sem az volt a legmegfelelőbb pillanat. Még akkor lábaltál ki az árulásból, és nem álltái rá készen, hogy megbízzál egy másik férfiban, és még kevésbé olyasvalakiben, aki kénytelen úgy eltűnni mellőled, hogy nem lehet teljesen őszinte. Ennyi az egész, kedves Sira. Ezt a történetet akartad hallani? Ez a verzió megfelel?

– Megfelel - mondtam, felálltam és melléléptem.– Akkor elnyertem a jutalmat?Nem mondtam semmit. Csak az ölébe ültem, és a füléhez hajoltam. Kisminkelt bőröm

frissen borotvált arcát súrolta, rúzstól ragyogó ajkaim alig fél centiméterre a fülcimpájától suttogtak. Ereztem, hogy megfeszül, ahogy a közelébe érek.

– Elnyerted a jutalmat, igen. De lehet, hogy mérgezett ajándék vagyok.– Lehet. Hogy meggyőződjek róla, nekem is meg kell tudnom rólad mindent. Tetuanban

egy gyöngéd és ártatlan, fiatal divatszabászt hagytam, Lisszabonban pedig egy érett nőt találtam, egy hozzá cseppet sem illő alak társaságában. Tudni akarom, mi történt a kettő között.

– Azonnal megtudod. És hogy semmi kétely ne maradjon benned, más fogja elmondani neked, akit azt hiszem, már ismersz. Gyere velem!

Egymást átölelve mentünk végig a folyosón a szalonig. Messziről meghallottam apám erős hangját, és akaratlanul megint eszembe jutott az a nap, amikor megismertem. Mennyit változott az életem azóta! Hányszor süllyedtem olyan mélyre, hogy levegőt sem kaptam, és hányszor emeltem ki a fejem megint. De ez már a múlté, és a visszanézés napjai a hátam mögött maradtak. Most a jelenre kellett összpontosítanunk. Szembenézni vele, hogy aztán a jövőbe tekintsünk.

Gondoltam, hogy a másik két meghívott már megérkezett, és hogy minden előzetes elképzeléseim szerint alakul. Amikor odaértünk, kibontakoztunk az ölelésből, ugyan az

ujjaink összekulcsolódtak. Amíg meg nem láttuk, ki vár ránk. Akkor én elmosolyodtam. Marcus nem.

– Jó estét, Hillgarth asszony! Jó estét, kapitány! Örülök, hogy eljöttek - mondtam, félbeszakítva a társalgásuk.

A szobára sűrű csönd telepedett. Sűrű, feszült, villamossággal teli.– Jó estét, kisasszony! - válaszolta Hillgarth, néhány örökkévalóságnak tetsző másodperc

után. A hangja mintha egy barlang mélyéről szólt volna. Egy sötét és hideg barlangból, melyben csak tapogatózott a brit titkosszolgálat spanyolországi feje, a férfi, aki mindent tudott, vagy legalábbis mindent tudnia kellett volna. - Jó estét, Logan! - tette hozzá kis késéssel.

Felesége, aki ezúttal nem viselte a szépségszalon pakolását, annyira megdöbbent, hogy együtt lát minket, hogy képtelen volt viszonozni a köszönésem.

– Azt hittem, visszament Lisszabonba - fordult a tengerészeti attasé Marcushoz. Hagyta, hogy egy hosszú percig nyugalom honoljon, aztán megjegyezte: - Nem tudtam, hogy ismerik egymást.

Éreztem, hogy Marcus mindjárt megszólal, de nem hagytam. Erősen megszorítottam a kezét, amelyet még mindig az enyémben tartottam, és ő megértett. De nem néztem rá: nem akartam látni, ugyanannyira meg van-e lepődve, mint Hillgarth-ék, és nem akartam meggyőződni róla, mit érzett, amikor meglátta őket ebben az idegen szalonban üldögélni. Majd később beszélünk erről, ha minden elrendeződött. Bíztam benne, hogy lesz rá elég időnk.

Felesége nagy, világos szemében tökéletes tanácstalanság tükröződött. Ő adta át az utasításokat portugál kiküldetésemhez, teljesen részt vett férje tevékenységében. Minden bizonnyal most iparkodik összekötni a szálakat, melyeket nekem sikerült a kapitánnyal való, utolsó találkozás alkalmával. Da Silva és Lisszabon, Marcus váratlan betoppanása Madridba, az információ, amelyet néhány óra eltéréssel mindketten átadtunk. Mindez természetesen nem lehetett a véletlen gyümölcse. Hogy is nem tűnt fel idáig?

– Logan ügynök és én évek óta ismerjük egymást, kapitány, de régóta nem találkoztunk, és még csak most számolunk be egymásnak eddigi tevékenységünkről - magyaráztam. - Én már képben vagyok, ami az ő körülményeit és feladatait illeti, ön nagy segítségemre volt az elmúlt alkalommal. Ezért arra gondoltam, talán lenne olyan kedves, és együttműködne abban, hogy felvilágosítja az én körülményeimről. És egyúttal megtudhatná apám is. Ó pardon! Elfelejtettem szólni, hogy Gonzalo Alvarado az apám. Ne izguljon, igyekezni fogunk a lehető legkevesebbet mutatkozni nyilvános helyen, de megértheti, hogy lehetetlen lesz a kapcsolatot megszakítanom vele.

Hillgarth nem válaszolt, sűrű szemöldöke alól gránitkemény pillantást vetett ránk. Elképzeltem, mennyire zavarba jött Gonzalo, talán épp annyira, mint Marcus, de egyikük sem ejtett ki egy szót sem. Csak, ahogy én is, arra szorítkoztak, hogy megvárják, amíg Hillgarth megemészti a merészségemet. Felesége zavarában rá akart gyújtani, ideges kézzel nyitva ki a cigarettatárcát. Eltelt néhány kínos perc, miközben csak öngyújtója kattogása hallatszott. Végül a tengerészeti attasé szólalt meg.

– Ha nem teszem meg én, akkor, ha jól sejtem, ön úgyis megteszi...– Ez esetben nem lesz más választásom - feleltem, legszebb mosolyommal ajándékozva

meg. Új mosoly volt ez: teljes, biztos és könnyedén kihívó. A csendet csak a jégkockák csörgése törte meg, mikor a whiskys poharat a szájához emelte. Felesége mélyet szívott a Craven A-ból, nyugtalanságát leplezendő.

– Feltételezem, ez az ár, amit azért kell fizetnünk, amit Lisszabonból hozott.– Azért, és minden elkövetkezendő megbízatásomért, amelyben vásárra viszem a bőrömet,

erre szavamat adhatom. Szavamat adhatom, mint divatszabász, és szavamat adhatom, mint kém.

69

Ezúttal nem egy visszafogott rózsacsokrot kaptam rejtjelekkel teli szalaggal átkötve, amit Hillgarth szokott küldeni, ha üzenni akart. Nem is egzotikus virágot, mint amit Manuel da Silva rendelt nekem, mielőtt rájött volna, hogy a legjobban teszi, ha végez velem. Amit Marcus hozott nekem aznap este, csak egy apróság volt, szinte jelentéktelen, egy rózsabokorról szakított bimbó, mely csodás módon kúszott fel a kerítésekre azon a tavaszon a kegyetlen tél után. Kicsiny, szinte vézna virág volt. Egyszerűségében is méltóságteljes, minden mesterkéltséget mellőző.

Egyszerre vártam és nem vártam Marcust. Apámtól Hillgarth-ékkal együtt távozott néhány órája, a tengerészeti attasé hívta, tartson velük, minden bizonnyal beszélni akart vele, de nem az én jelenlétemben. Egyedül mentem hát haza, és nem tudtam, mikor állíthat be. Ha egyáltalán beállít valaha.

– Ez a tiéd - mondta köszönés helyett.Megfogtam a kis rózsaszálat, és beengedtem Marcust. Nyakkendője meglazult, mintha

magától döntött volna úgy, hogy kiereszt. Lassú léptekkel ment a nappaliba, mintha minden egyes lépésre egy-egy gondolatot fűzne fel, és a kimondandó szavakat latolgatná. Végre megfordult, és megvárta, amíg mellé lépek.

– Tudod, hogy minek nézünk elébe, ugye?Tudtam. Természetesen tudtam. Zavaros vizektől duzzadó lápon jártunk, hazugságok és

földalatti láncolatok dzsungelében, ahol a levelek éle vágott, mint az üveg. Titkos szerelem a gyűlölet, a szükség és az árulás idején - ez állt előttünk.

– Tudom, hogy minek nézünk elébe.– Nem lesz könnyű - tette hozzá.– Semmi nem könnyű - tettem hozzá én.– Kemény lehet.– Talán.– És veszélyes.– Az is.- Csapdákat kerülgetünk majd, veszélyeket játszunk ki. Terv nélkül, nehézségek árán,

árnyak közt, így kell majd élnünk. Összehangolva vágyaink és merészségünk. Kitartóan, bátran és erősen, tudva, hogy együtt küzdünk egy közös ügyért.

Mélyen egymás szemébe néztünk, és az afrikai vidék emléke árasztott el minket, ahol minden kezdődött. Az ő világa és az én világom - oly távoliak akkor és oly közeliek most - végre összeért. Átkarolt, meleg és gyengéd ölelésünkben teljes bizonyossággal tudtam, hogy ebben a megbízatásban sem fogunk kudarcot vallani.

Utószó

Ez a történetem, vagy legalábbis így emlékszem rá, ugyan mostanra talán bevonta az eltelt évtizedek és a nosztalgia patinája. Ez az én történetem, bizony. A brit titkosszolgálatnak dolgoztam, négy éven keresztül szigorú pontossággal gyűjtöttem és továbbítottam információt az Ibériai-félszigeten élő németekről. Soha senki nem oktatott katonai stratégiára, a harcmező helyrajzára vagy robbanószerek kezelésére, de az általam varrt ruhák tökéletesen álltak, és szabászatom híre páncélzatnak bizonyult minden gyanúval szemben. 1945-ig működött az üzlet, és belőlem a kettős játék virtuóza lett.

Ami Spanyolországban történt az európai háború után, és sokak sorsa, akik elbeszélésem szereplői voltak azokban az években, megtalálható a történelemkönyvekben, levél- és folyóirattárakban. Mégis, ha valakit esetleg érdekelne, össze fogom foglalni, hogy mi lett velük. Igyekszem jól összerakni, végül is ez volt a munkám mindig: összeilleszteni, egymáshoz passzítani a különböző darabokat.

Beigbederrel kezdem, aki e történet talán legszerencsétlenebb figurája. Miután véget ért házi őrizete Rondában, tudtam, hogy többször járt Madridban, sőt néhány hónapig ott is élt. Ezalatt állandó kapcsolatban állt az angol és amerikai követséggel, ezer tervet ajánlott nekik, egyesek ragyogóak voltak, mások teljes őrültségek. Ő maga mesélte, hogy kétszer is meg akarták gyilkolni, de azt is hozzátette, hogy paradox módon még ápol érdekes kapcsolatokat a hatalommal. A régi barátok udvariasan bántak vele, néhányan valódi rokonszenvvel. Volt olyan is, aki gyorsan megszabadult tőle, jobbára végig sem hallgatva, mert mire is lehetne jó egy bukott angyal?

Ebben a faluban, ami az akkori Spanyolország volt, ahol minden szájról szájra terjedt, híre ment, hogy bizonytalan sorsa végre célt nyert. Annak ellenére, hogy szinte mindenki azt gondolta, Beigbeder karrierje kettőbe tört, és halott, 1943-ban, mikor kezdték sejteni, hogy a német győzelem kétséges, Franco - minden jóslat ellenére, nagy titkolózás mellett - újra kérte szolgálatát. Nem adott neki hivatalos tisztséget, de egyik napról a másikra tábornokká nevezte ki, és egy teljhatalmú minisztert megillető hatáskörrel homályos feladatot bízott rá, melynek célja Washington volt. Hónapok teltek el aközött, hogy a Caudillo megbízta a feladattal, és hogy elindult Spanyolországból, hogy belefogjon. Valaki azt mesélte, hogy furcsa mód ő maga kérte az amerikai követség tagjait, hogy a lehető leghosszabban nyújtsák el a vízum kiállítását: úgy sejtette, hogy Franco csak Spanyolországon kívül akarja tudni azzal a szándékkal, hogy ne eressze vissza soha többet.

Hogy mit csinált Beigbeder Amerikában, az sosem lett teljesen világos, és számtalan különböző pletyka terjengett róla. Egyesek szerint a Generalísimo azért küldte, hogy állítsa helyre a kapcsolatokat, verjen hidat, és győzze meg az amerikaiakat Spanyolország teljes semlegességéről a háborúban, mintha soha nem terpeszkedett volna irodája asztalán a Führer dedikált fényképe. Más, szintén megbízható hangok arról számoltak be viszont, hogy sokkal inkább katonai, mint diplomáciai feladatot oldott meg: Észak-Afrika jövőjéről tárgyalt, mint egykori főbiztos és Marokkó szakértője. Mások azt mondták, hogy a volt miniszter azért kereste fel az észak-amerikai fővárost, hogy megállapodjon az Egyesült Államok kormányával egy „Szabad Spanyolország” létrehozásáról a „Szabad Franciaország” mintájára, a félsziget esetleges német megszállásának esetén. Olyan verzió is keringett, hogy amint földet ért, fűnek-fának terjesztette, hogy kapcsolatai megszakadtak a franquista Spanyolországgal, és a Monarchia ügyének toboroz szimpatizánsokat. És voltak olyan alpári hangok is, amik azt sugallták, hogy az utazás célja csak személyes vágyainak kielégítése volt, hogy feslett, bűnös, féktelenül szabados életet folytasson. Bármi is volt a küldetés jellege, tény az, hogy a Caudillo nem volt elégedett az eredménnyel, hiszen évekkel később arra

ragadtatta magát, hogy nyilvánosan kijelentse Beigbederről, hogy elfajzott éhenkórász, aki összevissza szabdalkozik.

Végül is soha nem derült ki, hogy pontosan mit csinált Washingtonban, csak azt lehet tudni, hogy ott maradt a második világháború végéig. Odafelé megállt Lisszabonban, és találkozott végre Rosalindával. Nem találkoztak két és fél éve. Együtt töltöttek egy hetet, mely alatt megpróbálta meggyőzni Rosalindát, hogy tartson vele Amerikába. Nem sikerült neki, soha nem tudtam meg, miért. Rosalinda azzal támasztotta alá döntését, hogy nem voltak házasok, ami véleménye szerint foltot ejthetett volna Juan Luis társadalmi tekintélyén az észak-amerikai diplomáciai elit körében. Nem hittem neki, és azt hiszem, Beigbeder sem: ha képes volt fittyet hányni a győzelmét ünneplő, ájtatos Spanyolország erkölcseire, miért ne tette volna meg az Atlanti-óceán másik partján? Rosalinda soha nem árulta el váratlan döntésének valódi okát.

Miután 1945-ben visszatért Spanyolországba, Beigbeder tevékeny tagja lett az Aranda, Kindelán, Dávila, Orgaz és Varela alkotta tábornokok csoportjának, akik évekig hiába tervezgették Franco megbuktatását. Kapcsolatban állt Bourbon Jánossal, és részt vett ezer összeesküvésben, melyek mind sikertelenül végződtek, némelyik még szánalmasan is, mint például az, amelyet Aranda tábornok vezetett, hogy menedéket kérjenek az amerikai követségen, és ott -emigrációban - hozzanak létre monarchikus kormányt. Munkatársai közül egyesek árulónak nevezték, mivel elment az El Pardo palotába az összeesküvés meséjével. A rendszer megdöntésére irányuló, egyetlen terve sem állta meg a helyét, és a résztvevők többsége börtönnel, száműzetéssel vagy elbocsátással fizetett engedetlenségéért. Jóval később azt hallottam, hogy ezek a tábornokok sok millió pesetát kaptak a világháború alatt az angol kormánytól az üzletember Juan March közbenjárásával, Hillgarth kezéből, hogy nyomást gyakoroljanak Francóra, nehogy Spanyolország a tengelyhatalmak oldalán lépjen be a háborúba. Nem tudom, ez igaz-e, vagy sem, lehet, hogy néhányan közülük elfogadtak pénzt, vagy csak kevesen osztozkodtak rajta. Beigbedernek persze nem jutott semmi, és „példás szegénységben” fejezte be napjait, ahogy Dionisio Ridruejo mondta róla.

Hallottam pletykákat szerelmi kalandjairól is, hogy viszonya volt állítólag egy francia újságírónővel, aztán egy falangistával, egy amerikai kémnővel, egy madridi írónővel és egy tábornok lányával.

Az nem volt titok, hogy imádta a nőket, döbbenetes könnyedséggel adta meg magát az asszonyi bájaknak, és olyan hevesen esett szerelembe, mint egy kadét. Saját szememmel láttam Rosalinda esetében, gondolom, élete során sok hasonló viszonya volt. De hogy egy romlott alak lett volna, és hogy karrierjét szeximádata döntötte volna romba, az véleményem szerint rettenetesen felületes megközelítés és igazságtalan.

Attól kezdve, hogy betette a lábát Spanyolországba, csúszni kezdett lefelé. Mielőtt Washingtonba utazott, egy ideig lakást bérelt a Claudio Coello utcában, hazatérése után a Párizs Szállóba költözött az Alcalá utcában, aztán egyik nővére fogadta be egy időre, és végül egy panzióban tengette életét. Egy vas nélkül lépett be és lépett ki a kormányból, és úgy halt meg, hogy nem volt több holmija, mint néhány elnyúzott öltöny, három öreg egyenruha az afrikai időkből és egy dzsellaba. És száz meg száz lap, melyekre apró betűvel írni kezdte visszaemlékezéseit. De megragadt nagyjából a Barranco del Lobóban zajlott ütközetnél, nem jutott el a polgárháborút megelőző évekig sem.

Évekig várt, hogy a barakah, a szerencse az ő oldalára álljon. Hamis ábrándokba ringatta magát, hogy újra hívni fogják valamilyen posztra, megbízzák valamilyen feladattal, ami munkával tölti meg és mozgalmassá teszi napjait. Soha nem jött azonban semmi, és szolgálati lapján az Egyesült Államokból való hazatérés után csak egy mondat szerepelt „A nagyméltóságú Hadügyminisztérium szolgálatára”, ami katonai nyelven egyenlő a keresztbe tett karral való várakozással. Senkinek sem kellett többé, és fogyatkozni kezdett az ereje, nem volt már benne lendület, hogy egyenesbe hozza az életét, és máskor ragyogó elméje lassan

eltompult. 1950 áprilisában helyezték tartalékos állományba, ekkor egy régi, marokkói barátja, Bulaix Baeza, kínált neki munkát, ami utolsó éveiben lekötötte, szerény állást egy madridi ingatlanközvetítő cég titkárságán. 1957 júniusában halt meg, a Sacramental de San Justo temető sírköve alatt egy viharos élet hatvankilenc éve fekszik. A Tomasa Panzióban hagyott írásai feledésbe merültek, néhány hónap múlva érte ment egy régi, tetuani ismerős, aki cserébe vállalta a több ezer pesetára rúgó számla kiegyenlítését, amit Beigbeder maga után hagyott. A mai napig nála vannak a személyes iratok, féltékenyen őrzi valaki, aki az ő boldog Marokkójában ismerte és szerette meg.

Összeszedem most, mi lett Rosalindával, és összekötöm Beigbeder életének darabkáival, hátha ez teljesebb képet ad a volt miniszter utolsó éveiről. Amint befejeződött a háború, barátnőm úgy határozott, elhagyja Portugáliát, és Angliában telepszik le. Azt akarta, hogy a fia ott nőjön fel, ezért a társa, Dimitrij és ő megegyeztek, hogy túladnak az El Galgón. A Jewish Joint Committee mindkettőjüket kitüntette a Francia Ellenállás Lotaringiai Keresztjével, elismerve a zsidó menekülteknek tett szolgálataikat. Az amerikai lap, a Time cikket jelentetett meg, melyben Martha Gellhorn, Ernest Hemingway felesége, az El Galgót és Mrs. Foxot úgy emlegeti, mint Lisszabon legizgalmasabb látványosságait. Ennek ellenére Rosalinda otthagyta Portugáliát.

Az üzlet eladásából befolyt pénzből telepedett le Nagy-Britanniában. Minden jól ment az első hónapokban, egészsége helyrejött, a bankban volt elég fontja, előkerültek a régi barátok, sőt a bútorok is épségben megérkeztek Lisszabonból, köztük tizenhét kanapé és három zongora. És amikor minden a legnagyobb nyugalomban volt, és az élet megint rámosolygott, akkor Peter Fox Kalkuttából emlékeztette, hogy még férjnél van. És megkérte, hogy próbálják meg újra. És ugyan senki sem gondolta volna, Rosalinda mégis beleegyezett.

Keresett egy vidéki házat Surrey-ben, és felkészült a feleség szerepre életében harmadszorra. Ő maga egy szóban foglalta össze a feladatot: lehetetlen. Peter ugyanolyan volt, mint régen, úgy viselkedett, mintha Rosalinda még mindig az a tizenhat éves kislány lenne, akivel egy nap egybekelt, a személyzettel kutya módon bánt, goromba volt, önző és ellenszenves. Három hónappal találkozásuk után Rosalinda kórházba került. Megoperálták, hetekig lábadozott, és csak egy dolgot tudott világosan: meg kell szabadulni a férjétől, akárhogy is. Visszatért Londonba, és kivett egy házat Chelsea-ben, és rövid ideig klubot üzemeltetett, aminek a festői The Patio nevet adta. Közben Peter Surrey-ben maradt, megtagadta, hogy visszaadja neki lisszaboni bútorait, és végre valahára beleegyezzen a válásba. Ahogy Rosalinda jobban lett, elkezdett küzdeni a végleges szabadságért.

Soha nem szakadt meg kapcsolata Beigbederrel. 1946 végén, mielőtt Peter visszatért volna Angliába, néhány hetet együtt töltöttek Madridban. 1950-ben is visszatért egy kis időre. Én nem voltam ott, de levélben mesélte, micsoda végtelen szomorúságot jelentett, hogy már örökre megtörten találta Juan Luist. Szokásos optimizmusával leplezte a helyzetet, a Beigbeder vezette befolyásos testületekről beszélt, és hogy milyen fontos alakja az üzleti világnak. A sorok közül kiéreztem, hogy hazudik.

Abban az évben új Rosalinda született, akit csak két rögeszme hajtott: elválni Petertől és elkísérni Juan Luist élete utolsó szakaszán rövid, madridi látogatásai alatt. Barátnőm szerint Beigbeder óriás léptekkel öregedett, nap mint nap egyre kiábrándultabb és összetörtebb volt. A Főbiztosi Hivatal idejében még lángoló energiája, fürge szelleme, lendülete és tettereje lassan kialudt. Szerette, ha Rosalinda megkocsikáztatja, elmennek enni egy kis hegyi faluba, egy egyszerű, út menti fogadóba, az aszfalttól messze. Mikor már nem volt képes többre, akkor sétáltak. Néha összefutottak vén dinoszauruszokkal, akikkel egykor egy kaszárnyában vagy irodában dolgozott. Úgy mutatta be, mint az én Rosalindám, a legszentebb a világon a Szűzanya után. Rosalinda pedig ilyenkor nevetett. Nem tudta felfogni, miért volt ennyire összetörve, mikor évei alapján még nem volt olyan idős. Ekkor hatvanegy-két éves volt, de lelkében már elcsigázott vénember. Fáradt, csüggedt, csalódott. Mindenben és mindenkiben.

És ekkor jutott eszébe utolsó, különc ötlete, hogy utolsó éveit Marokkóra függesztett szemmel töltené. Nem az országban, hanem távolról szemlélve azt. Nem akart visszatérni, alig maradt ott valaki azokból, akikkel együtt töltötték a dicsőséges időket. A Protektorátusnak vége lett az előző évben, és Marokkó kivívta függetlenségét. A spanyolok már elmentek, és régi, marokkói barátai közül alig élt már valaki. Nem akart visszatérni Tetuanba, de úgy szerette volna leélni utolsó napjait, hogy a látóhatáron az a föld feküdjön. És meg is kérte rá barátnőmet. Menj délre, Rosalinda, keres egy helyet nekünk, ahonnan látszik a tenger. És ő megkereste. Guadarranque volt az. A délvidék legdélibb pontja. Algeciras öblében, a szorossal szemben, ahonnan látszott Afrika és Gibraltár. Házat és földet vett, és visszatért Angliába, hogy lezárja ügyeit, meglátogassa a fiát, és kocsit cseréljen. Az volt a szándéka, hogy két héten belül visszatér Spanyolországba, felveszi Juan Luist, és új életet kezd. Tizedik napja volt Londonban, amikor táviratot kapott, hogy Beigbeder elhunyt. Mintha a lelkét tépték volna ki, úgy érezte, és hogy emléke tovább éljen, egyedül költözött be a házba, melyet otthonuknak szántak. És ott élt kilencvenhárom éves koráig, de soha nem vesztette el képességét, hogy ezerszer is felálljon, ha ezerszer elbukik, lerázza a port a ruhájáról, és folytassa útját eltökélt léptekkel, mintha mi sem történt volna. Akármilyen kemény idők is jártak, optimizmusa soha el nem hagyta, így védekezett a csapások ellen, hozzá folyamodott, hogy a világot mindig a napfényes oldaláról lássa.

Talán érdekli önöket, mi lett Serrano Sunerrel, hadd meséljem el. 1942 júniusában a németek lerohanták Oroszországot, ő pedig eltökélten, hogy minden erejével továbbra a Harmadik Birodalom jó barátait támogatja, felkapaszkodott a Mozgalom Főtitkárságának erkélyére az Alcalá utcában, és makulátlan fehér, szafari kabátjában, mint egy mozisztár, heves beszédet mondott benne a híres mondattal, hogy „Oroszország bűnös!”. Aztán összerakta a nyomorult önkéntesek menetét, az úgynevezett Kék Hadosztályt, náci zászlókkal díszítette fel az Északi pályaudvart, és ezer meg ezer spanyolt küldött vagonokba zsúfolva, hogy megfagyjanak, vagy kockára tegyék életük a tengelyhatalmak oldalán egy háborúban, ami nem az övék volt, és amihez senki nem kért segítséget.

Nem élte túl politikailag, hogy lássa, hogyan veszti el Németország a háborút. 1942. szeptember 3-án, huszonkét hónappal és tizenhét nappal később, mint Beigbeder esetében, pontosan ugyanazokkal a szavakkal a Hivatalos Állami Közlöny bejelentette felfüggesztését. A sógorísimo bukásának oka, állítólag, egy erőszakos incidens volt, amiben részt vettek királypárti karlisták, a hadsereg és a Falange tagjai. Volt bomba, tucatnyi sebesült meg két áldozat: az egyik a bombát dobó falangista volt, akit kivégeztek, a másik Serrano Suner, akit elbocsátottak, mivel ő volt a Falange Politikai Tanácsának elnöke. Titokban viszont más történetek keringtek.

Serrano fenntartása a hírek szerint túl sokba került Francónak. Az igaz, hogy a ragyogó politikai testvér vette vállára a rendszer polgári vázának megalkotását; az is igaz, hogy a piszkos munka nagy részét is ő végezte. Megszervezte az új állam közigazgatását, megfékezte a Francóval szemben fegyelmezetlen és szemtelen falangistákat, akiről - igazság szerint - nagyon rossz véleménnyel voltak. Kitalált ezt, kitalált azt, szervezkedett, rendelkezett, tevőlegesen részt vett a bel- és külpolitika minden feladatában, de annyit buzgólkodott, annyira minden lében kanál volt, és mindezt akkora hévvel tette, hogy a végére a saját árnyékának is elege lett belőle. A katonák gyűlölték, az utca népének meg iszonyatosan ellenszenves volt, olyannyira, hogy az emberek végül Spanyolország minden bajáért őt hibáztatták, a mozi- és színházjegy drágulásától kezdve a földeket pusztító szárazságig. Serrano nagyon hasznos volt Francónak, igen, de túl sok hatalmat vívott ki, és túl sok gyűlöletet. Személye mindenkinek terhére lett, és ráadásul a német győzelem esélyei, melyet akkora lelkesedéssel támogatott, egyre csökkentek. Azt beszélik, a Caudillo kapva kapott az erőszakos falangistákkal esett incidensen, hogy megszabaduljon tőle, és mintegy véletlen a

nyakába varrta, hogy ő az egyedüli felelős a tengelyhatalmak iránt táplált, spanyol rokonszenvért.

Ez volt, ha nem is hivatalosan, de a történtek hivatalos verziója. És többé-kevésbé így is hitték. Én megtudtam azonban, hogy volt még egy ok, egy másodlagos ok, mely talán nagyobb súllyal esett a latba, mint a belpolitikai feszültségek, hogy Francónak elege lett belőle, vagy az európai háború alakulása. Nem is kellett kimozdulnom hozzá otthonról, hogy megtudjam, hiszen a szabászaton hangzott el ügyfeleimtől, az előkelő származású, spanyol hölgyektől, akik közül egyre több nyüzsgött próbaszobáimban. Szerintük Serrano Suner kudarcának valódi szerzője Carmen Polo volt, Franco felesége. Azt pletykálták, hogy a felháborodás vezérelte, mikor megtudta, hogy augusztus 29-én az arcátlanul szépséges Llanzol márkinő világra hozta negyedik leányát. A korábban született ivadékoktól eltérően a macskaszemű kislány apja nem saját férje volt, hanem szeretője, Ramón Serrano Suner. A botrány nemcsak Serrano felesége - Donã Carmen húga, Zita Polo - számára volt megalázó, hanem az egész Franco Polo családnak, és túlment azon, amit a Caudillo felesége kész volt elviselni. És addig szorongatta a férjét, amíg meg nem győzte, hogy szabaduljon meg sógorától. A bosszúnak is beillő elbocsátás azonnal megszületett. Franco három nap múlva közölte vele négyszemközt, és rá egy nappal nyilvánosságra hozta. Hogy Rosalinda szavaival éljek, ettől kezdve Serrano totally out volt. A seftes Candelaria pedig valamivel szókimondóbban úgy fogalmazott volna, hogy kipenderítették az utcára. Az a hír járta, hogy nemsokára megkapja a római külképviselet vezetését, és meglehet, idővel megint a hatalom közelébe merészkedik. Ez nem történt meg. Sógora ettől kezdve semmibe vette, és ez soha nem is változott. Mentségére legyen mondva, hogy végig méltóságteljesen visszavonult életet élt, ügyvédként dolgozott, részt vett magáncégek ügyeiben, munkatársa volt egy-két lapnak, és megírta itt-ott kicsit átszínezett visszaemlékezéseit. Szakadárként, de mindig nyilvános fórumokon néha-néha megengedte magának, hogy javaslatokat tegyen rokonának arról, hogy üdvös lenne mélyreható, politikai reformokat bevezetni. Soha nem ereszkedett alá felsőbbrendűségi komplexusából, de nem esett kísértésbe, mint annyian, hogy mikor fordult a kocka, kijelentse, egész életében elkötelezett demokrata volt. Ahogy múltak az évek, alakja némi tiszteletet vívott ki magának a spanyol közvélemény szemében, amíg meg nem halt néhány nappal százkettedik születésnapja előtt.

Három évtizeddel azután, hogy olyan kegyetlenül elragadta a miniszteri címet Beigbedertől, Serrano visszaemlékezéseiben tartogatott néhány elismerő mondatot a számára: „Furcsa, különös ember volt, az átlagnál műveltebb és ezer őrültségre képes”, írta szóról szóra. Becsületes ember, ez volt a végítélete. Túl későn érkezett.

Németország megadta magát 1945. május 8-án. Néhány óra múlva madridi követsége és minden egyéb kirendeltsége hivatalosan bezárásra került, és át lett adva a Bel- és Külügyminisztériumnak. Azonban a szövetséges hatalmak nem férhettek hozzá az ingatlanokhoz, amíg alá nem írták a berlini nyilatkozatot június 5-én. Mire a brit és amerikai köztisztviselők végre hozzá tudtak férni az épületekhez, ahonnan a nácik irányították manővereiket Spanyolországban, nem találtak egyebet, mint az alapos kifosztás maradékait, lecsupaszított falakat, irodákat bútorok nélkül, felégetett irattárakat, üresen tátongó páncélszekrényeket. A fejetlen kapkodásban, hogy ne hagyjanak semmi nyomot maguk után, még a lámpákat is elvitték. És mindez a spanyol belügyminisztérium megőrzéssel megbízott ügynökeinek elnéző tekintete előtt zajlott. Idővel néhány vagyontárgy előkerült, és azokat lefoglalták: szőnyegek, képek, műtárgyak, porcelánok és ezüstedények. De a legtöbbnek örökre nyoma veszett. A kompromittáló iratokból, melyek bizonyították Spanyolország és Németország cinkos viszonyát, csupán hamu maradt. Ellenben, ha igaz, a szövetségesek sikeresen visszaszerezték a spanyolországi nácik legértékesebb zsákmányát: két tonna rudakba öntött aranyat, melyeken se veret nem volt, se leltárban nem szerepeltek, és egy ideig a kormány gazdaságpolitikai megbízottjának irodájában feküdtek pokróccal letakarva. Ami a

befolyásos németeket illeti, akik olyan tevékenyek voltak a háború alatt, és asszonyaik pompás összejöveteleken és fogadásokon feszítettek ruháimban, némelyeket deportáltak, mások elkerülték a hazatoloncolást azzal, hogy inkább együttműködtek, és sokaknak sikerült elrejtőzni, álcázni magukat, elmenekülni, felvenni a spanyol állampolgárságot, elslisszoltak, vagy csodával határos módon kristálytiszta múltú, tisztességes polgárok váltak belőlük. A szövetségesek sürgetése és nyomása ellenére, hogy Spanyolország csatlakozzon a nemzetközi egyezményekhez, a rendszer vajmi kevés érdeklődést mutatott az iránt, hogy aktívan részt vegyen benne, és jó néhány feketelistán lévő munkatársnak nyújtott védelmet.

Ami Spanyolországot illeti, volt, aki arra számított, hogy a Caudillo megbukik Németország kapitulációjakor. Sokan azt hitték, az álmodozók, hogy már csak kevés hiányzik ahhoz, hogy visszaállítsák a monarchiát, vagy hogy egy mindenre nyitottabb rendszer jöjjön el. De távolról sem ez történt. Franco kicsit toldozott-foldozott a kormányon, lecserélt egy-két miniszteri tárcát, lenyesett néhány fejet a Falangéban, bebetonozta a Vatikánnal való együttműködést, és folytatta tovább. És a világ új urai, a feddhetetlen demokráciák, akik oly hősies erőfeszítések árán győzték le a nácizmust és a fasizmust, hagyták, hogy csináljon, amit akar. Most már, hogy Európát az újjáépítés foglalta le, ugyan kit érdekelt ez a lármás, zűrzavaros ország, kit érdekelt az éhezés, a bányák, az atlanti-óceáni kikötők és a kormányzó, töpszli tábornok kemény ökle. Megtagadták, hogy belépjünk az Egyesült Nemzetek Szövetségébe, visszavonták követeiket, és nem kaptunk egy centet sem a Marshall-tervből. Viszont nem is avatkoztak be az ország ügyeibe. Boldoguljanak, ahogy tudnak! Hands off mondták a szövetségesek, ahogy elérkezett a győzelem napja. Levesszük róluk a kezünket, fiúk, és gyerünk! És a szót tett követte: a kirendeltségek személyzete és a titkosszolgálat összecsomagolták a cókmókjukat, kimosakodtak, és hazafelé vették az irányt. Azonban néhány év múlva egyeseknek érdekükben állt visszajönni, és behízelegni magukat, de ez már más történet.

Alán Hillgarth sem érte meg személyesen azokat a napokat Spanyolországban. Mint tengerészeti hírszerzőt áthelyezték 1944-ben a Keleti Flottához. Elvált a feleségétől, Marytől, a háború után, és egy fiatal nőt vett el, akit nem ismertem. Ettől kezdve visszavonultan élt Írországban, az általa olyan eredményesen vezetett földalatti tevékenységektől messze.

A grandiózus birodalomról szövögetett álomból, melyre az Új Spanyolország épült, csak a mindenkori Protektorátus maradt meg. A világbéke beköszöntével a spanyol csapatok kénytelenek voltak elhagyni Tangert, amit nyíltan rohantak le öt éve, mint a soha meg nem valósuló, paradicsomi gyarmatbirodalom első tagját. Főbiztosok váltogatták egymást, Tetuan növekedett, és Spanyolország atyai védelme alatt továbbra is együtt éltek marokkóiak és spanyolok saját ritmusukban, egyetértésben. Az ötvenes évek elején azonban elindultak a francia területek gyarmatosítás ellenes mozgalmai. A fegyveres megmozdulások olyan erőszakosakká váltak a területen, hogy Franciaország kénytelen volt tárgyalásokat kezdeményezni a felségjog átruházásáról. 1956. március 2-án Franciaország függetlenné nyilvánította Marokkót. Spanyolország persze közben azt gondolta, hogy ez vele nem eshet meg. Spanyol területeken sosem volt feszültség, támogatták V. Mohamedet, szembeszálltak a franciákkal, és befogadták a nacionalistákat. Micsoda naivság! A marokkóiak, ahogy megszabadultak Franciaországtól, azonnal követelni kezdték a spanyol terület szuverenitását is. 1956. április 7-én a növekvő feszültséget látván a Protektorátus ideje azonnali hatállyal véget ért. És miközben átengedték a felségjogot, és a marokkóiak visszafoglalták földjeiket, több tízezer spanyol számára kezdődött meg a hazatoloncolás drámája. Hivatalnokok és katonák, vállalkozók, alkalmazottak és üzlettulajdonosok teljes családja számolta fel eddigi életét, és kelt útra Spanyolország felé, melyet sokuk egyáltalán nem ismert. Maguk mögött hagyták az utcákat, illatát, emlékeket és elhantolt halottjaikat. Átkeltek a Gibraltári-szoroson konténerekbe rakott bútorokkal és darabokra tört szívvel, rettegve a bizonytalanságtól, hogy

mit tartogat nekik az új élet, szétszóródtak a félsziget térképen lelkűkben az Afrika iránt érzett, örök nosztalgiával.

Ez volt a története azoknak a személyeknek és helyeknek, melyeknek köze volt e viharos idők történelméhez. Tetteik, dicsőségük és nyomoruk olyan események, melyek egykor napilapok, beszélgetések és pletykák tárgya volt, és amit ma könyvtárakban és a legidősebbek emlékeiben lehet fellelni. A mi jövőnk, akik állítólag mellettük álltunk e hosszú évek során, valamivel homályosabb volt.

Ami szüléimét illeti, számos befejezést lehetne írni ehhez a történethez. Egyikben Gonzalo Alvarado Dolores után megy Tetuanba, és felajánlja neki, hogy térjenek haza Madridba, ahol behozzák az elveszett időt, és nem válnak el soha többé. Egy másik befejezésben apám sohasem mozdul ki a fővárosból, miközben anyám Tetuanban összejön egy megállapodott, özvegy katonatiszttel, aki beleszeret, mint egy diák, érzelmes leveleket ír neki, és a La Campana cukrászdában krémesre invitálja, és alkonyaikor sétálni hívja a parkba. Türelemmel és kitartással végül meggyőzi, hogy egy júniusi délelőttön keljenek egybe szűk körű, csendes szertartás keretében gyermekeik előtt.

Régi, tetuani barátaim életében is történik majd egy és más. Candelaria végül beköltözik a Sidi Mandri utcai nagy lakásba, amikor anyám bezárja a szabászatot, és talán ott nyitja meg az egész Protektorátus legjobb panzióját. Annyira pompásan mennek a dolgai, hogy végül megveszi a szomszéd lakást is, amelyet Félix Aranda otthagy, amikor egy viharos, idegőrlő éjszakán végez anyjával, három doboz Optalidónt oldva fel fél üveg ánizslikőrben. Most már szabadon szárnyal, talán Casablancában telepedik le, úgy dönt, régiségkereskedést nyit, száz színű ezer szeretője van, és még mindig imád leselkedni és szimatolni.

Ami Marcust és engem illet, talán elválnak útjaink, mikor a háború véget ér. Egy négy évig tartó, viharos szerelem után ő visszatér hazájába, én pedig napjaimat Madridban fejezem be egy mitikus divatszalon előkelő szabászaként, ahova csak olyan ügyfelek jöhetnek, akiket én választok ki szeszélyesen, napi hangulatomtól függően.

De az is lehet, hogy belefáradok a munkába, és elfogadom egy sebész házassági ajánlatát, készen rá, hogy visszavonuljak, és hátralévő napjaimban a tenyerén hordozzon. De az is megeshet, hogy Marcus és én úgy határozunk, hogy együtt megyünk végig az úton, Marokkó mellett döntünk, Tangerben a Monté Viejón keresünk egy szép házat, családot alapítunk, és valami polgári vállalkozásba kezdünk, amiből a függetlenség kikiáltásáig élünk, mikor is Londonba költözünk. Vagy valahova a Földközi-tenger partjára. Vagy Dél-Portugáliába. De ha az jobban tetszik, akkor az is lehet, hogy nem telepedünk le soha, s évtizedeken keresztül egyik országból a másikba utazgatunk a brit titkosszolgálat parancsait teljesítve, egy kereskedelmi attasé és elegáns, spanyol felesége álcája alatt.

Sorsunk lehet ez, vagy valami teljesen más, mert ami velünk történt, az nem maradt fenn sehol. Az is lehet, hogy sohasem léteztünk.

Vagy talán igen, de senki nem figyelt fel létünkre. Végül is mindig a történelem visszáján húzódtunk meg láthatatlanul, az öltések közt megélt időben.

A szerző utószava

Az akadémiai élet szabályai - melynek több mint húsz éve vagyok a tagja - megkövetelik a szerzőtől, hogy szigorúan rendezve tüntesse fel forrásait; ezért úgy döntöttem, ideillesztem a regény megírásához használt, legfontosabb irodalmi hivatkozásokat. Azonban annak az anyagnak a nagy része, melyre a helyszínek megalkotásakor, a szereplők megrajzolásakor és az összefüggő cselekmény elkészítésekor támaszkodtam, túllép a nyomtatott papír keretein, és hogy mégis maradjon nyoma, szeretném megemlíteni őket ebben a köszönetnyilvánításban.

A gyarmati Tetuan szegleteinek felvázolásához nagy hasznomra voltak a marokkói spanyol Protektorátus Régi Lakosainak La Medina Egyesülete által összegyűjtött visszaemlékezések, ezért köszönet illeti a nosztalgiájuknak hangot adó tagokat az együttműködésért és a vezetőséget, Francisco Trujillót és Adolfo de Pablost szolgálatkészségükért. Hasonlóan hasznosnak és megindítónak bizonyultak édesanyám és nagynénéim - Estrella Vinuesa és Paquita Moreno - leporolt, marokkói emlékei, illetve a számos adatszerű hozzájárulás, melyet Luis Álvareznek köszönhetek, akit legalább úgy lelkesített a könyv terve, mint engem. Értékes volt számomra a műfordító Miguel Sáenztől kapott irodalmi hivatkozás egy részben Tetuanban játszódó műről, mely e történet két mellékszereplőjét ihlette.

Juan Luis Beigbeder nehezen összeállítható életútjának felvázolásához hatalmas segítségnek bizonyultak a marokkói történész,

Mohamed Ibn Azzuz által nyújtott adatok, aki féltékenyen őrzi örökségét. Köszönöm Ahmed Mgara, Abdeslam Chaachoo és Ricardo Barceló figyelmességét, akik elősegítették a vele való találkozást, és befogadtak a Tetuan-Asmir Egyesület székházába, a Gyarmati Ügyek Hivatalának szép, régi épületében. Köszönet illeti José Carlos Canaldát a Beigbeder-életrajz részleteiért, José María Martínez-Valt, mert megválaszolta kérdéseimet Llegará tarde a Hendaya című regényéről, melynek a valamikori miniszter egyik szereplője; Domingo dél Pinót, hogy egy cikken keresztül megnyitotta számomra az utat Rosalinda Powell Fox visszaemlékezéseihez - melyek alapvető fontossággal bírtak a regény cselekményének kialakításakor -, és Michael Brufal de Melgarejót, aki felajánlotta segítségét, hogy nyomon követhessem Rosalinda életét Gibraltárban.

Az első kézből kapott információkat Alan Hillgarth-ról, a brit titkosszolgálat spanyolországi tevékenységéről és a fedőszervként működő Embassyről Patrícia Martínez de Vicente előzékenységének köszönhetem, aki az Embassy o la inteligencia de Mambrú szerzője, és lánya az akkori földalatti mozgalmak egyik tagjának. Ezúton szeretném kifejezni köszönetemet David A. Messengernek a Wyoming Egyetemről a spanyolországi SOE tevékenységéről írott cikkéért.

És végül szeretném kifejezni hálámat mindazoknak, akik így vagy úgy, de részt vettek e történet megalkotásában, elolvasták az egészet, vagy csak részben, biztattak, javítottak, megtapsoltak vagy kifütyültek, vagy egyszerűen csak mellettem álltak nap mint nap. Szüleimnek feltétlen támogatásukért. Férjemnek, Manuel Castellanosnak és gyermekeimnek, Barbarának és Jaimének, hogy kifogyhatatlan életvidámságukkal nap mint nap emlékeztettek rá, mi számít igazán az életben. Szép számú testvéremnek és az ő szép számú tartozékának, a szélesebb családnak, barátaimnak - in vino amicitia - és drága munkatársaimnak a legkiválóbb anglofilok közül.

Lola Guliasnak az Antónia Kerrigan Irodalmi Ügynökségtől, mert ő volt az első, aki letette voksát írásom mellett.

És külön köszönet illeti kiadómat Raquel Gisbertet csodálatos hozzáértéséért, lendületéért és energiájáért, és hogy humorral és kitartással viselte kedélyváltozásaimat.

Készült a Borsodi Nyomda Kft.-benFelelős vezető: Ducsai György igazgató

A Gabo Kiadó könyveinek kizárólagos terjesztője a Talentum Kft.Cím: Törökbálint, DEPÓ II

Telefon: 06-23-332-105Fax: 06-23-232-336

E-mail: talentum.nagyker@t-online.hu