Mészöly Kálmán - A Szőke Szikla életregénye (2015).pdf

8/9/2019 Mészöly Kálmán - A Szőke Szikla életregénye (2015).pdf

http://slidepdf.com/reader/full/meszoely-kalman-a-szoke-szikla-eletregenye-2015pdf 1/202





„Dicsőségedet és halhatatlanságodat ne embertársaidtólreméld, mert benned van, vagy benned nincsen…”

Weöres Sándor

„Tanuld meg, Kálmán, mindig azt a lovat kell ütni,amelyik húz!”

Illovszky Rudolf



ELŐSZÓ

írni, kibeszélni magamból mindent.Futballt, szerelmet, drámát, boldogságot, mámort, megaláztatást, büszktköznapokat, ünnepi pillanatokat, sikert, csalódást és szenvedélyt.Mert szenvedély vitt előre mindig.Mindig és minden pillanatban.A szenvedély sodort, szinte tolt a futballpályára. Annak köszönhetem a felejthőzelmeket, és az utat, amelyet bejártam. A szenvedély most hetven fölött is bennnnem dolgozik, ezért is fogtam hozzá ehhez a könyvhöz, már régóta munkál benngóta kikívánkozik belőlem mindaz, ami most a papírra kerül. Hosszú volt az út,sszú, de kitörölhetetlen pillanatokkal teli, ezt akarom most megörökíteni, hogy itt gy itt maradjon, mint egy kéznyomat.Mint a lelkem egy darabja.Azt akarom, hogy megismerjék Mészöly Kálmánt, az embert.Mert a futballistát, az edzőt, a kapitányt már ismerik, vagy legalább is azt gondolj

ismerik. Látták becsúszni, szerelni, a felhők közül gólt fejelni. Felkötött kézzel tizni, a Vasassal csaknem a csúcsra jutni, a válogatottal világbajnokságokon szerepelniogy kicseleznek, ahogy kiállítanak, ahogy vereséget szenvedek, aztán később láthackás zakóban…A szenvedély mindig ott dolgozott bennem.Olyankor is, amikor azt kiabáltam, hogy „a büdös úristenit” és amikor azt üvöltötteem jó, a kurva istenit”, illetve amikor belül zokogtam egy-egy vereség, vagy az élb miatt.Ez vagyok én – íme, Mészöly Kálmán.A lapok, a mondatok, a fejezetek megmondják, megmutatják, ki is vagyok én valójáFutballista.Edző.Családfő.Kiírni, kibeszélni magamból mindent.Remélem, sikerül.



I.A kényszerleszállás

Kicsi, összecsinálod magad, ha te kezdesz?”Ültem a Santiago Hotel Carrera parkjában, és egy pillanatra az azúrkék ég felé n

a gondoltam, íme, a világ immár az enyém lesz. Mámorító érzés volt. A melleróti Lajos, aki az ominózus kérdést feltette, talán belém látott, mindenesetre mos

gadta, amikor azt válaszoltam a szövetségi kapitánynak: „Lajos bácsi, mit képzel rólgy én összecsinálom magam? Alig várom, hogy játszhassak…”És ez így is volt. Tizenkilenc esztendősen már sok mindent megéltem. Nem mondosz, felnőtt férfi voltam akkor, de az biztos, hogy jóval érettebb, komolyabb a koromlyán is meglátszott. Akkor, 1961 decemberében ott, Santiago de Chilében

jnokcsapat tagjaként beszélgettem a kapitánnyal, a Vasassal az év nyarán aranertünk, meggyőző fölénnyel, meggyőző teljesítménnyel. Ez volt a klub első kéjnoksága, amelyet épp a Vasas ötvenedik születésnapjának tiszteletére szereztügyalföldi csapatban akkor már rendszeres játéklehetőséget kaptam, és olyan jól mendre meghívtak a B-válogatottba, sőt edzőmeccseken, Ózdon, Salgótarjánban, Aszég ki tudja hány településen az A-válogatottban is szerepelhettem. A ’61-es elönleges élményeket tartogatott nekem. Mondhatnám rögtön, hogy ilyen volt, am

lgrádi Partizan elleni barátságos összecsapáson a Népstadionban, a díszpáholybegetett Jurij Gagarin, a szovjet űrhajós. De én inkább a futballra, a játékra koncenztán a következő szezonban, vagyis 1961 őszén a Vasassal ott folytattuk, ahol aényben abbahagytuk. A téli záráskor így festett a tabella:1. Vasas 24, 2. Újpest tabánya 20 pont . A szezonzárón, december 3-án otthon vertük 3–0-ra a Dorogothantam haza pakolni, hiszen másnap indultunk Dél-Amerikába. Vártam a meghívótlehetőséget. Volentik Béla, Baróti Lajos segítője, a B-válogatott irányítója töb

ondta nekem: dolgozz rendesen, fiam, hamarosan a nagyok között is bizonyíthatsz!Hát így kerültem Chilébe.Mondom, 19 évesen, világmegváltó gondolatokkal. Amikor Baróti Lajossal ott álló kertjében, már túl voltunk az első meccsen. December 9-én a fővárosban a adionban, több mint ötvenezer néző előtt kikaptunk Chilétől 5–1-re. Jól ennünket, én akkor még nem kaptam lehetőséget. A lelátón lehettek volna egyébként

sokkal többen is, ám a meccsünk időpontjában a város egy másik pontjánágbajnoki bokszdöntőt rendeztek, így a figyelem megoszlott.

Végül aztán minket ütöttek ki.





egneszelte volna mindezt, nem sokkal később leült mindkettőnkkel egy kávé meggyőzte Sipost, hogy Mészöly lesz a középhátvéd, de rá fedezetként igenis szüksépírt meg tollat vett elő, taktikát vázolt fel, s mi – Tüdő meg én –, lenyűgözve figyllgattuk a mester érvelését. Aztán még jó ideig együtt futballozhattam a válogatottba

kiváló emberrel, és remek játékossal. Olyan volt nekem Sipos Feri a nemzeti csapatbrendy Pali a Vasasban, nemcsak az ellenfél centerére, hanem rám is vigyázott.

De vissza Chilébe: a második meccs 0–0 lett, és mi akkor, azután már jóval nyugoálhattunk Santiago utcáin, tudniillik, az első találkozót követően lépten-ngyorogtak ránk az emberek, az öt ujjukat mutogatták, mintegy jelezve, mennyit ierencsére jutott idő feltérképezni a chilei fővárost, mindenhová gyalog mentüyébként csapattársammal, Szentmihályi Antallal voltam egy szobában, a Vasapviseltük, kettőnkön kívül az utazó keret tagja volt Bundzsák Dezső, Machos Frkas Jancsi. Természetesen Farkas Jancsival töltöttem a legtöbb időt, vele szinte erültünk a Vasashoz, olyanok voltunk, mint a testvérek. Nem győztünk csodálkoznik magyar él Chilében, akik rendre meghívtak bennünket különböző programokra.ldául egy apa meg a fia felajánlotta, hogy elvisznek a Villarica nevű tűzháérdeztem Jancsitól, menjünk? Ő meg mondta, hogy még szép, nézzünk meg mindeak lehet. Aztán a kirándulás majdnem tragédiába torkollott, jöttünk le az autóval a hmenet közben elfolyt a fékolaj… Száguldottunk a szerpentinen, Farkas Jancsival epaszkodtunk, a kocsi meg csak rohant feltartóztathatatlanul. Végül óriási szerencséofőr egy kisebb dombnak vezette a járművet, így éltük túl azt a túrát. Jancsi meg, a

ég csak 18 éves volt, balga módon elmesélte a szállodában, mit éltünk át, attól kezdvjos senkit nem engedett sehová. Chile egyébként még magán viselte a korábbi bodrengés emlékeit. Ahogy hallottuk, 9,5-ös erősségű földmozgás rázta meg az orsz

aknem hatezren haltak meg. Azonban ez sem hátráltatta a helyieket, hogy felkészüvetkező évi futball-világbajnokság megrendezésére. Furcsa, azzal indokolták min

őkészületeket, a tragédia utáni lelkesedést, hogy gyakorlatilag semmijük sem maradtmundial segíti őket a talpra állásban.Tulajdonképpen mi is ezért utaztunk éppen Chilébe. Afféle felderítő út volt. A kapieg a vezérkar úgy kalkulált, hogy legalább megismerjük a klímát, a helyi viszadásul már most le lehet foglalni a szállást. Úgy is történt. Baróti rendkívül precílt, a legapróbb részletekre is odafigyelt. A játékosok pedig tisztelték őt. Farkas Janltunk a legfiatalabbak, de nemcsak a kapitány, az idősebb játékosok is biztattak, se

ozsik József, aki még akkor is szellemi vezére volt a válogatottnak, többször is félrm győzte elmagyarázni, hogy csak legyek bátor, a tehetségem megvan hozzá, s őkgítenek.



Olykor olyan volt az a túra, mintha álmodnám az egészet.Amikor például, még az autós kalandunk előtt, egy tengerparti házban vendégeskedhaket ettünk. Mondtam is utána Farkas Jancsinak, menjünk, költsük el a négypidíjunkat, mert szó sem lehetett arról, hogy fröccsöt igyunk, vagy sört, szigorúsággyelem.Aztán továbbutaztunk Uruguayba.

Montevideóban december 23-án, karácsony előestéjén mérkőztünk meg a hazaiakkaegint kezdő lehettem, ezúttal Mátrai volt a jobb, Dalnoki Jenő a balhátvéd, Sipoállós. Emlékezetes meccs volt, annyi szent. Egy bizonyos Sasia, az uruk centere vében egyszerűen leütötte Solymosi Ernőt. Pixi eldőlt mint a zsák, úgy húzták le a egényt. Aztán visszajött, és a második félidőben ő egyenlített, sőt Sipos Ferinek isózatos bombája, amely a bal felső sarokban kötött ki, de az argentin bíró lesvénytelenítette a találatot. Értékes eredmény volt az az egy–egy, s mi montevideóban karácsonyoztunk, életemben először voltam távol a családomtól, s pzámtól szenteste, ráadásul nyár volt, és meleg, sehol egy hóember, sehol egy Myekeztünk valamiféle karácsonyi hangulatot teremteni, de sehogyan sem ment. Persntasztikusan éreztük magunkat, a szálloda tetején Farkas Jancsival felfedeztük az u

napoztunk, ott ejtőztünk, és ott gondoltunk arra, hogy a sors kegyeltjei vagyunk,odálatos sikerekkel teli élet vár ránk.Szilveszter napján indultunk vissza, és aligha gondolhattuk, hogy az út csaknem rémkollik. Már a repülőn is jó hangulatban voltunk, elvégre szilveszter volt, amikor az

zékeltük, hogy a stewardessek idegesen, feszülten kiabáltak, hogy mindenki kagát, kapaszkodjon, hajtsa le a fejét. Pillanatok alatt történt minden. Majd azt hagy a gép kényszerleszállást hajt végre, s az úti cél, Olaszország helyett Annéztünk volna az ablakon, azt látjuk, hogy lent egy Wimbledon melletti, kis, ritkán pülőtéren tüzet gyújtanak, hatalmas tüzet, hogy a mi repülőgépünk lássa, hol kell lanerencsére ezt csak később tudtuk meg, mint ahogy azt is, hogy a kapitányt a földet ésként ünnepelték. Mondanám, hogy halálsápadt magyar futballisták kászálódtapből, de ez nem igaz, hiszen négerbarnára sültünk a dél-amerikai nyárban, hogy a caszországban vártak ránk, és mi így Londonba, szép kreol színnel, rövid ujjú inandálban érkeztünk. Igazán fel sem fogtuk, hogy csaknem egy végzetes vihar átünk. Fiatalok és bohémek voltunk, s egyre csak az járt a fejünkben, ugyan már, elő

et, sérthetetlenek vagyunk. És ez a kissé meggyötört, fáradt, mégis feldobott ldöttség egyszer csak egy szállodában találta magát, ahol már javában zajlott a szilli, mámoros britekkel, sok-sok sörrel, lelkes angol lányokkal.Másnap, január elsején aztán Baróti Lajos intézkedett.



Különgépet szerzett, amely elvitt minket Bécsig, onnan hoztak haza busszal Budésőbb megjöttek a csomagok, és a családtagjaink, az itthoniak semmit sem tudtagy milyen veszélyben voltunk. De kit érdekelt. 19 éves voltam, immár bajnokcsaptszeres válogatott, s hoztam haza egy gyönyörű kardigánt, amelyben barnára süztem ki a januári ködös, cúgos Budapesten, mint valami filmszínész.Persze egy gyereksztárnak illik megjelennie. A családom nagyon büszke volt r

őztem mesélni otthon a dél-amerikai élményeimet. De a történet a valóságytatódott, 1962. április 18-án Uruguay Budapestre érkezett, hogy megadja ahetőségét a decemberi találkozó után. Ahogy Montevideóban, úgy Budapeépstadionban is 1–1 lett az eredmény, pedig mi nagyon készültünk arra a meccsreak a győzelemre. Egyikünk sem felejtette el Sasia brutális akcióját, és azt az ütéslymosi Pixit a földre küldte. Az edzőtáborban már arról beszéltünk, melyikünsszút az uruguayi játékoson. Mondani sem kell, több jelentkező is akadt. Aztán gyan, de az uruk megneszelték, vagy talán kitalálták, hogy mire készülünk, tudeccs előtt egyszer csak bekopogott az öltözőnkbe Sasia, és bűnbánó arccal bocsánalymosi Ernőtől, no meg az egész magyar csapattól. Így aztán megúszta, hogy eját. Ez a meccs nem Sasiáról, vagy az uruguayiakról szólt, sokkal inkább Bozsik míg én a harmadik válogatottságomat ünnepeltem, Cucut a századik alkszöntötték. Meghatódott ez a komoly férfi, s mi csodálattal néztünk rá, és arra gond

ozsik a valaha élt egyik legnagyobb magyar labdarúgó, akinek rengeteget köszönhszág. És Cucu az utolsó meccsén az uruk ellen parádésan futballozott, a Népúfolásig megtelt, Grosics Gyula védett, Mátrai, Mészöly, Sárosi alkotta a hálymosi és Sipos volt a két fedezet, a csatársorban pedig Farkas Jancsi, Bozsik Cuóri, Tichy Lajos és Fenyvesi Máté ostromolta a dél-amerikaiak kapuját, sajnos kerrel. A gól nélküli első félidőt követően a szünet után nem sokkal gólt kaptunk, dnt Bozsik Cucu egyenlített. Emlékszem arra a találatra, Sipos Tüdő szerelt, a cállt Rákosi Gyulához passzolt, ő pedig Bozsikot szöktette, Cucu csinált néhány yat ám, hogy pörgött, forgott, szédült az egész uruguayi védelem, majd a tizenlülről a kapu jobb oldalába helyezett.Így kell búcsúzni.Bozsik József elköszönt – én viszont akkor kezdtem csak belelendülni…



II.Műugró a vörös salakon

dig majdnem egészen másfajta életutat jártam be. Nem sok hiányzott hozzá. Volty híres nagybátyám, a Tibor, az ország talán legjobb úszója, s úgy szelte a ha

edencében, mint egy jó formában lévő delfin. Itthon nem is akadt komoly ellenfost a drága jó nagybátyám azért utazott ki 1932-ben Los Angelesbe, az olimpiáegnyerje azt. És ebben még az sem zavarta, hogy olyan ellenfél várt rá, minteissmüller. A Tarzan-filmek sztárja. Hollywood egyik csillaga. Tibor nagybátyámesélték nekem, hallatlan önbizalommal készült a nagy versenyre, és a család is úgy vaz idő, hogy a família büszkesége hivatalosan is világhírű legyen. Aztán nem lett.

rcsa, mai szemmel nézve érthetetlen esemény akadályozta meg az ara

egszerzésében.Tudniillik elhagyta az olimpiai falut.Akkoriban ezt annyira szigorúan vették, hogy ezért az én Tibor nagybátyámat egyzárták a versenyből. Ezt a történetet az életem során nagyjából 138 alkalommal halönösen gyerekkoromban emlegették gyakran a rokonok, mondván: Kálmánka, te aki a nagybátyád nyomdokaiba lépsz! Így aztán, ha akartam, ha nem, a gyermekko

sze az uszodák világában zajlott, hol a habokban, hol a forró gőztől bepár

binokban bukkantam fel. És úgy tűnt, a jó isten sem ment meg attól, hogy gyorsúkaember legyek. Aztán jött az első csavar. Akkoriban nem ám csak úgy strandobickoltam, a Lendület nevű klub tagjaként treníroztam. S ha már ott voltam, valaki kgy ne is úszó, inkább műugró legyek. Gyanítom, mindezt azért, mert talán la

mpóztam a kelleténél, a mozgásom nem volt olyan kecses, áramvonalas, mint hnny Weissmülleré. Onnantól kezdve már nem csak Tibor nagybátyámat emldaképként, hanem a kor leghíresebb műugróját, egy bizonyos Gerlachot. És m

ruzsoltak a fülembe, mint hogy: na, Kálmánka, lekörözöd, lehagyod te azt a Gztán egy napon épp a sokadik unalmas edzésen vettem részt, apróbb baleset ért. leset volt az, sokkal inkább egy szerencsétlen mozdulat. Arra már nem emlékszerom, vagy öt méteres trambulinon történt-e, végül is nem ez a lényeg. Sokkal inés. Én, reményteljes műugró nagyjából úgy zuhantam a medence vízébe, mumpliszsák. Háttal, szabadesésben.Szőke Szikla, amint a vízbe ér…Mondanom sem kell, a kalimpálva bemutatott mozdulatsor végén olyan iszonyú fáeztem a hátamon, akkorát kaptam a víztől, hogy egy életre elment a kedvem az e



gorjon, aki akar – mondogattam. Én inkább szárazföldre vágyom. A szárazföldre, metleg hepehupás talaj, vörös salak, vagy betonkemény agyag vár.Naná, hogy a futballpályára gondoltam.Semmi sem történik véletlenül. Miközben én András bátyámmal szorgalmasan jázodákba, a haverjaim állandóan nyaggattak, hogy minek játszunk mi delfineset, miegyünk inkább a III. Kerület-pályára futballozni? Akkoriban a Városmajorban,

cában éltünk a szüleinkkel. András bátyám másfél évvel volt idősebb, és ő is iballt, még szép, hogy imádta! Arról nem is beszélve, hogy a környék egyikbdarúgója volt. Ezt onnan tudom, hogy egy csapatban játszhattam vele, az utcájnokságban. Mi voltunk a Városmajori fiúk, a verhetetlenek, a nagy királyok. És m nagyképűségből mondom, legyőztük az összes riválist, a Vérmezőt, a Marczibánrkit, aki kihívott bennünket. Micsoda meccsek voltak azok! Olykor persze bunyótán üvöltöttük az ellenfél fülébe két pofon után: „Mi a fasz van, apuskám? Mit erőslem?” Ebben maradtunk, az életünk részévé vált a játék. Nem volt rendes pá

árosmajor fái között zajlottak a meccsek. Ősztől pedig a szomszédos KASE tenisghattuk a bőrt, ahol a híres Asbóth ütögette a kis fehér labdát. Sokszor ott voltoróczi, az Újpest legendás hokisa, de minket egy picit sem érdekelt a jégkorongball. Rohantunk haza a suliból, én akkoriban az Attila utcai általános iskola meglezepes lelkesedésű, és eredménnyel büszkélkedő tanulója voltam. Otthon gyors kajaarokba, aztán uzsgyi, ki a Majorba. A legnagyobb derbit a Lovas utcai fiúk ellen jolyan volt, mintha a Milan az Interrel meccselne, de mi győztünk, újra és újra gy

ztán egy szép napon már március volt, verőfényes, gyönyörű délután, a bátyám, Anondta nekem: ide figyelj, Kálmán, egész jól tesszük, vesszük itt a lasztit, érdempróbálni magunkat rendes csapatban is. Én meg komoly tekintettel bólogattam, átélyzet komolyságát, már amennyire egy tizenegy éves emberke erre képes. Nemsőbb a barátaink unszolására a III. Kerület pályáján jelentkeztünk edzésre. 1952-tkosi Mátyás, népünk mosolygós vezére abban az esztendőben a pártfőtitkári tisztsélúd, legyen kövér alapon miniszterelnöknek is kineveztette magát. Az országban ór

szegénység, a mi családunk is éppúgy nélkülözött, mint megannyi honfitársunk. Eészöly-gyerekek akkoriban csupán annyit érzékeltünk, hogy leginkább zsíros kumpli jutott az asztalra. De kit zavart ez, amikor egyszer csak felhúzhattam magudai klub gyönyörű, kék-fehér csíkos dresszét. Természetesen én is csatár szerettem

nni. Igazi gólvágó, akit ünnepelnek a többiek, akiért rajong a közönség. Kóródi Rlt az első edzőm, komoly tekintetű, kimért, csendes férfi, nem mellékesen pedig nyvelő, majdnem főkönyvelő. Na most ez a Kóródi Rudi bácsi másodállásban, vabbiként edzéseket tartott a Hévízi úti sporttelepen a kölyökcsapatnak.



Én hol játszottam, hol nem.De inkább nem. Afféle kabalagyereke voltam a kölyökcsapatnak, talán azért is, ltam a legkisebb, a kis szöszke fiú, aki visszahozza az elrúgott labdákat, akit erélni az utolsó öt percben – aki épp olyan, mint Kövesi, a tartalék a Régi idők foagamban persze berzenkedtem ez ellen, de tudtam, hogy eljön az én időm, s nem ikáig várnom erre. A sorsolás szerint az MTK-val játszottunk. A meccsek előtti éj

g jött álom a szememre, forgolódtam, többször is megfogtam az ágyam alá odahmótlan futballcsukát – Rinhoffer úrtól, a csapat szertárosától, mindenesétől kapgalább három számmal volt nagyobb, és amelyet ezért vattával kellett kitömnöm. Indig arra gondoltam, hogy majd másnap én döntöm el a meccset, kicselezek mitán bumm, bevágom a bal felsőbe. Szóval mentünk az MTK-hoz, és én szokás ttérből figyeltem a többiek készülődését, amikor egyszer csak odajött hozzámemér. Halász úr gazdag, ám jólelkű terménykereskedő volt, afféle mecénása az MTKakkoriban fiókcsapatnak tartott III. Kerületnek, amely akkor Textilfestő SE néven jjnokságban. Szóval a nagyhatalmú Halász úr egyszer csak azt mondta nekem: „Jósi, Hajdú Imre nem tud jöni, ezért ma te leszel a középhátvéd, aztán mindent bele…Hajdú Imre téglagyárban dolgozott.Meg nem mondom, hogy a főnöke nem engedte-e el, vagy a téglák közül gylábujjára, vagy a térdkalácsára pottyant. Bármi is történt, az életem egyik meghlanata volt. Hajdú Imre akaratlanul is elindította a pályafutásomat. Mert hát túlzás

ondhatom, akkor, az MTK ellen remekül fociztam. Olyan remekül, hogy Bukovi MTK legendás edzője, aki történetesen végignézte a kölyökmeccset, a találkozó végézzám, s azt kérdezte: „Hogy hívnak téged, te gyerek?”Én meg nyeltem nagyokat, mondtam, hogy Mészöly Kálmán vagyok, a tartalékvetett, és azt mondta Halász Elemérnek, a terménykereskedőnek, hogy jól vigyázzasrácra, mert ebből nagy futballista lesz. Onnantól kezdve én már mindig középhszottam, nem is akartam más poszton szerepelni. András bátyám közben gólkiráhetetlen érzékkel cselezett, de én már nem cseréltem volna vele, mert gyerekdtam, éreztem, középhátvédnek lenni, hármas számú dresszben pályára kifutni,ng, felelősség. Mondom, gyerek voltam még, de ott, az MTK elleni meccsenegváltozott. Nem csak bennem, talán a világban is.Felfedeztek!Így aztán már sem a bátyám, sem a családom, sem a barátaim nem lepődtek megndössze tizenhat évesen bemutatkozhattam a felnőtt csapatban. Jó, nem a Real Madellenfél, de még nem is a Ferencváros… Az Aknavölgy ellen meccseltünk, és nyer

re, a Kerület Hévízi úti, akkor még fa tribünös, vörös salakkal borított pályáján



egelőzően történt még egy jelentős esemény az életemben, amelynek köze van akhoz. A Kerület-pályát sokáig borzalmas agyagos, kemény, földes talaj borította

ndkívül népszerű volt, meccsekre – még a mi kölyöktalálkozóinkra is – több százaváncsiak és olyan klasszisok jártak oda, mint Hidegkuti Nándor, Palotás Péter, a Stvérek. Talán ezért is döntött úgy a klubvezetés, hogy illik talajt cserélni. A félr

kerülése végett, szóba sem került, hogy fűre váltsanak, hol voltunk még attól! Íg

rös salakot rendeltek, s elkezdődött az átalakítás. Mi úgy jártunk edzésre, hogyrom és fél tonnás Csepel teherautók dübörögtek a sporttelepen, hozták a platón a slán szerda volt, de az is lehet, hogy csütörtök. Az egyik csapattársam egy dongó szerelt kis kétkerekűvel jött edzésre, én meg csak irigykedtem, hogy milyen jól lehebogóval közlekedni, így hát kölcsön kértem egy körre. Nem voltam valami versenyár ami a sebességet illeti. Nem is száguldottam, talán ez volt a szerencsém. Msszafelé, amikor épp be akartam kanyarodni a pályára, egy három és fél tonnás má estem. Egy pillanatra olyan volt, mintha álmodnám az egészet, ott feküdtem a kellett a földön, elterülve, a Csepel meg dübörögve átment fölöttem. Aztán a köásodpercben pedig már Yves Montand-ra, no meg a Félelem bére című filmre gondorsze arra, is, hogy ezt túl kell élnem valahogy.Átment a térdemen.Az a furcsa, hogy nem is éreztem különösebb fájdalmat, és talán fel sem fogtamem át. Óriási, megmagyarázhatatlan szerencsém volt. A lábam valamilyen orulhatott bele, így a keményre felfújt böhömnagy teherautó gumi, szinte átpugrott fölöttem. Persze így is megsérültem, mentőt hívtak, a Margit kórházba vindenki azt mondogatta körülöttem: na, a kis Mészölynek annyi, ebből sem lesz futből sem lesz egészséges ember. Tíz nap múlva újra játszottam! Hihetetlen mázléhány napig sínbe rakták a lábam, mindez húsvét előtt nem sokkal történt, és én a lon már táncoltam. Mit táncoltam, ugráltam, viháncoltam!Szóval tizenhat évesen az Aknavölgy ellen debütáltam a felnőttek között.Mint említettem, a Kerület azokban az években Textilfestő néven a Budapest I. oserepelt, és olyan riválisok próbálták legyőzni, mint a Pestújhely, a Duna Cipőgyár, amut, a Pilisvörösvár, és persze a kerületi ellenfelek, akiket nyugodtan nevezhe

válisoknak, mint például a Gázművek, a Goldberger, amelynek a Duna-parton volt agy a hírhedt UFC, amelynek a pályája helyén az a nagy bevásárlóközpont van. Kül

FC-vel játszottunk gyilkos meccseket. Elképesztően vérmes drukkerei voltak apatnak, még olyan is előfordult, hogy téglával dobáltak meg bennünket, úgy mene

onnan. Aztán máskor meg láthattam bíróverést, soha nem felejtem el, Harorttársat, amint gyomrost kap, vagy épp fenékbe billentik. Nem mondom, nem vol



ép jelenet. Ugyancsak itt van előttem, ahogy az egyik csapattársam odamegy Haorihoz, átkarolja, mintha csak védené a többiek ütlegei elől, aztán miközben azt kgy: „Hagyjátok, ne bántsátok…!” közben pedig két-három jobb horgot nyom az állaOtthonra, családra leltem Óbudán. Olyan baráti társaság volt a miénk, olyan össgád, hogy az ma már szinte elképzelhetetlen. Már kölyök játékosként is sokat, renptam ettől a klubtól. A nyarakat például a Textilfestő Gyár fonyódligeti üdü

thettük, ahogy véget ért a suli, már költöztünk is le a bátyámmal a Balaton mellé, avarában sátrat vertünk, melót kaptunk, anyagbeszerzőként dolgoztunk, és élveztükéletet. Amikor pedig a felnőttekhez kerültem, és Bolemányi Károly testnevelő tpád gimnázium pedagógusa, a Kerület edzője betett a nagycsapatba, valóbndoltam, hogy enyém a világ. Akkor már nem érdekelt, hogy korábban elküldtek aÚjpest toborzójáról is, mondván: még nőnöd kell kölyök, nőnöd és erősöd

erületben megtanultam, mit jelent az összetartozás, a hazaszeretet és a becsület kiftudatosult bennem, hogyan kell, hogyan illik viselkedni közösségben, és a hétközn

inden tréning cicajátékkal kezdődött és már az is vérre ment. Aztán a meccsek utánFaág Vendéglőben kaptunk vacsorát a klubtól, ez volt a törzshelyünk, és én akk

pla málnákat nyomtam be, mert hát gyerek voltam. Ránézésre meg különösen az. k játékos-megfigyelő noteszába bekerült a nevem, ezt pontosan tudtam. Így érkez58-hoz, amikor aláírtam a Vasashoz. Fél évig még a III. Kerület játékosa ajdonképpen csak 1959-ben mutatkozhattam be az angyalföldi piros-kékeknél. Fájógytam el a Kerületet, hagytam ott Óbudát, de tudtam, ha fel, a csillagok közé vvább kell menni az utamon. És az angyalok földjén elképesztő sikerek és kalandom.



III.Hat stopli a ruszki hátában

pám erős, okos ember volt. A munkahelyén megbecsülték, a kollégái felnéztek rá, ongtak érte. Mindig büszke voltam rá, pedig amikor elkezdtem felfedezni magam

ágot, apám már rég nem az az ember volt, mint korábban. Egy rendszer, egy dikndszer próbálta tönkretenni testileg, lelkileg megtörni, de ahogy én láttam, és gyerzékeltem, ez soha egyetlen pillanatra sem sikerült. Apám a Magyar Királyi Stvatal komoly beosztású alkalmazottjaként Németországban kapott munkát. A neekben külképviseleten dolgozott, és Judit húgom 1945-ben ott született, egészen poaunauban, Felső-Ausztriában. Ha tudtuk volna, hogy a sors ezzel milyen csapkünk, a Mészöly családnak… De az élet újra és újra megpróbáltatások elé állított m

gyerekfejjel már pontosan tudtam, érzékeltem, hogy a világ (még ha ezt szerettem…) nem csak a futballról szól. A családom a háború után tért vissza Magyarországpakoltatta egy teherautóra a bútorainkat, a fontosabb ingóságainkat, aztán visszaj

udapestre. A Mészöly família, ha nem is gazdag emberekből, de korántsem szűlgárokból állt. Mi a Keleti Károly utcában laktunk, a nagyszüleim a Margit körútlt okunk a panaszra, legalább is ezt gondoltuk, hazatelepülésünk után. Ám mindezúzió volt, és nagyjából egy napig tartott. 1947-ben települtünk vissza Magyarország

udtunk egy jót a régi otthonunkban, aztán apámat másnap letartóztatták. Hogy poért, az soha nem derült ki, egyszerűen csak osztályellenségnek titulálták, s attól ökeresen megváltozott az életünk. De nem csak a miénk. A terror egyre gyakorinki sem volt biztonságban, senki sem tudhatta, mikor kopogtatnak nála, hiszen gy valakit letartóztassanak, kihallgassanak, meghurcoljanak vagy börtönbe zárjanlt egy névtelen levél, egy régi haragos által megírt feljelentés, és máris jöttek

mberei, akik némi ráhatással agyba-főbe veréssel bárkitől „beismerő vallomást” csik

börtönök megteltek, és itthon is munkatáborokat hoztak létre, a szovjet Gulag miol aztán hihetetlen, kegyetlen körülmények között dolgoztatták az embereket. Vobor Kistarcsán, Recsken, Kazincbarcikán, Oroszlányban, Inotán.Minden megmagyarázhatatlanul és gyorsan történt. Amikor hazatelepült a Mészölyapámra ráfogták, hogy osztályellenség, onnan kezdve már csak fizikai munkát váll

ár szó sem volt a statisztikai hivatalról, a megszokott polgári életről. Akkor költöárosmajorba, a Maros utcába, egy alagsori lakásba. Apám a MASPED-nél helyezkevel tanult, intelligens ember volt, a raktárban brigádvezetőnek nevezték ki. Renlgozott, de nem is volt más választása. A sztahanovista mozgalom 1950-re vált álta



országban, az emberek kommunista szombatokon vettek részt, majd kommsárnapokon. A sok meló nem hozta el a jobb életet, 1951-ben bevezették a jegyrendhány élelmiszerre és iparcikkre, aztán decemberre megszüntették.Lehet, hogy furcsa, de nekem még így is boldog gyerekkorom volt. Apám fulladásig, anyám pedig otthon varrt, hogy ő is hozzájáruljon a családi kasszáhozeperedtünk a bátyámmal, mi is munkát kerestünk, fát vágtunk fel és vittük a ház la

lt ott egy aranyos doktornő, aki aprópénzzel hálálta meg segítségünket és lelkünkre iúk, ezt a kis pénz vigyétek el anyátoknak!” Aztán vadgesztenyét szedtünk, elvndent, csak hogy kis zsebpénzhez jussunk. Volt a közelben egy árvaház, odamásztunk, együtt fociztunk a bent lakó srácokkal, cserébe ők néha meghívtak csorázni, kaptunk meleg ételt. De anyu azért néha vasárnaponként tett elénk húst is,Fény utcai piacról, és mi azt ünnepnek, felejthetetlen ünnepnek éltük meg. Akkor ltunk életünk első komoly traumáján.Apám a MASPED raktárában borzalmas helyzetbe került. Érkeztek a Szovjetunióbómelósok meg apám vezetésével pakolták le, aztán az egyik masinára rosszul kerörlő, leesett, lezuhant és összetört. Jöttek a főnökök, összeszaladt a vállalat apraja, rdezték rögvest, hogy ki a felelős, aztán apám, mint brigádvezető pillanatok alatt t.Ráfogták, hogy szabotázsakciót szervezett.Hogy direkt rongálta meg a népi demokrácia vagyonát.Amúgy is megbélyegzett ember volt, olyan, mint valami falusi osztályellenség, minlák, pedig hát semmi köze nem volt ehhez az egészhez. Apám három évre Inotára unkatáborba, amit nevezhetnénk akár börtönnek is, hiszen az volt. Anyám többeglátogatta, tartotta benne a lelket, mi pedig otthon vártuk, vártuk vissza őt. sszatért, 1952-ben amnesztiával szabadult, de a bélyeg hosszú évekig ott maradt raunkát vállalt, a Boy-szolgálatnál lett kocsikísérő, hórukk ember, afféle rakodómunkáy hozta a helyzet, és a sors, kiment a piacra, kiskocsival hordárkodott, hogy mehon a betevőnk. Szegények voltunk, rengeteget nélkülöztünk, és persze titokban haSzabad Európa Rádiót. Anyám olyankor mindig elmondta: gyerekek, erről senkiabad beszélni, ez maradjon a mi titkunk, és mi a bátyámmal és a húgommal emmel figyeltük a szüleinket, mintha valami titkos összeesküvés tagjai lennénk, ettük, hogy mi rossz lehet abban, ha valaki egy recsegő, sercegő rádiót hallgat, ak-sok szöveg és még több zene áramlik.Sok mindent nem értettem a világból akkoriban. De egyet tudtam, a sport, és még iball az a dolog, ami igazán érdekel. Arra azért a bátyámmal odafigyeltünk,

egbukjunk a suliban, nehogy ezzel is gondot okozzunk a szüleinknek, a ren



ltfáradtan hazaérkező apámnak és a sokszor kétségbeesett, könnyeit törölgető anymmi nem maradt a Mészöly család polgári értékeiből, már ami a külsőségeket illetmokrácia osztályellenséget, szegény embert csinált belőlünk. Érdekes, ahosszagondolok sok-sok évtized távlatából, úgy rémlik, mintha az apám sohnaszkodott volna, s alighanem így is volt. Ez az erős, karakteres férfi egyszerűgedhette meg magának, hogy mi, a gyerekei, meg a felesége gyengének lássuk. Gy

áldozatnak. Nem volt az, ezt biztosan tudom. Hiába próbálta legyűrni, kicormálni, megalázni a rendszer, a diktatúra. Amikor 1953. március 5-én meghaltvtárs, apám megivott egy pohár bort, és valami olyasmit mondott, hogy most sok egváltozhat. Azt persze ő sem gondolhatta volna, hogy a változás valóban mindentz, csak arra még három évet várni kell.

A forradalom mámorossá tett bennünket. A bátyámmal nap mint nap ott mászkáéna téren, miközben a szüleim halálra idegeskedték magukat, mert lőttek minadásul a Széna téren komoly csata dúlt. András bátyám és én egy ilyen ütközongva kapaszkodtunk fel egy kilőtt szovjet tankra, integettünk, pózoltunk, hiszen gltunk. Valaki lefotózott bennünket, meg nem mondom, hogy ki. 1957 elején mente

deg, nyirkos napon, amikor három ember közrefogott. Egy szovjet tiszt, és kéttona. Azt kérdezték tőlem: „Te vagy Mészöly Kálmán?” Én meg bólogattamdakoltam, mit akarnak tőlem. Akkor már nem beszéltek túl sokat, csak rángattak, cre én, az elszánt kamasz, üvölteni kezdtem, hogy akkor ne hárman gyertek rá

mbernek egy a párja, de azok csak cibáltak, rángattak, egészen a lakásunkig. A öttek, és kétségbe estek, hogy mi történik velem, de ez a három már vitt magávalm álltak velem a Kiegészítő Parancsnokságig, ami a Gellért hegy közelében volt. ondom hányszor vertek meg. Felpofoztak, összeestem, újra felpofoztak, újra össztán felmostak, felrángattak, és az a szovjet tiszt meg a magyar csicskásai egyre rdezték tőlem: „Ugye te rejtetted el a Beethoven szobornál a fegyvereket?” Én megdtam, miről beszélnek, de ott nem volt érv, nem volt esély, a szovjet tiszt megint meén ott, tizenhat évesen eldöntöttem: ha az isten megsegít, s az élet majd úgy hozza

verést majd visszaadom, ha lehet háromszor, akár Lúdas Matyi. És ha a kezem közszki, hát agyba főbe verem majd bosszúból ezért a gyalázatért.Isten alighanem szeret engem.Mert sok-sok év múlva, 1968-ban a Népstadionban, amikor már többszörös váltam, a magyar nemzeti csapat középhátvédje, a szovjetekkel játszottunk Európa-álkozót, és én úgy fel voltam húzva, de úgy, hogy forrt a vérem, és akkor odamnte odaugrottam egy Sztrelcov nevű szovjet játékoshoz, és a hátába tapostam

oplimmal, tiszta erőből, kíméletlenül – bosszút állva a megaláztatásokért.



De addig még sok minden történt velem.A ruszkik meg az ávósok hazaengedtek, miután minden csontomat összetörték, s ozdve meglepő módon békén hagytak. Alighanem rájöttek, hogy én semmiféle fegytegettem sem a Beethoven szobornál, sem a dunyhám alatt. Ha most azt mondomekben a gyalázatos napokban, hetekben a futball tartotta bennem a lelket, aligha em sokkal később tudniillik bekerültem a III. Kerület felnőtt csapatába, tizenhat év

figyeltek rám az ifjúsági válogatott irányítói is. Akkoriban voltak olyan korologatottak, mint Közép, Dél, és hasonlók. Én a Közép ifi válogatottba kerültem, és emlékszem, hogy az újpesti Cérna-pályán rendezték a meccseket, játszottunk Déban a csapatban meg Farkas Jancsi kapott szerepet, az én drága barátom, későbbi vapattársam. És játszottunk egymás ellen, s akkor még nem tudhattuk, hogy menennyi sikerben lesz együtt részünk Vasas-dresszben és a válogatottban egyaránt. Aapatának, az Aranycsapat fedezete, Zakariás József öccse, akit csak Zakinak nevezt

edzője, sokat tanultam tőle, figyelt rám, és biztatott. Akkor már a Kerüleapembernek számítottam, Kontha Lajos tréner egyre jobban bízott bennem, ugyért nem volt kikövezett út előttem, de olyankor mindig eszembe jutott, amit gnehezebb pillanatokban is emlegetett nekem: „Öcsi, egyszer kell, hogy bekerülj a ckor már nyert ügyed van!”S mennyire igaza lett ebben is…



IV.Kis Sváb és a kisfröccs

árom az utam, macskaköves utam…”Németh Lehel slágerét 1960-ban sokan énekelték. Olykor én is. És nemcsak azért

s szám volt, hanem amiatt is, hogy egy kicsit rólam is szólt. Rólam, az immár ballistáról. Mert az a hatvanas esztendő olyan volt nekem, mintha együtt utaznék Ó

odák birodalmába. Tizenkilenc évesen ráhelyezett a tenyerére a jóisten, és ott issszú-hosszú ideig. Akkor már a Vasas középhátvédje voltam, az ország egyik le

gnépszerűbb klubjának, a hármas számot viselő labdarúgója. Tulajdonképpenámnak, no meg talán a tehetségemnek is köszönhettem. Apám akkoriban kocsikíséikai munkásként dolgozott, s akit irtózatos ereje miatt Bivalyosnak becézett minde

ngyos tavaszi napon valahol a városban összefutott Ékes Oszival, aki akkortájt aes, hogy ő a Vasas egyik játékos-megfigyelője. Apámat egyébként a futball világábmerték, jóllehet, ő maga nem játszott sehol. Mégis barátjának mondhatta pélrencváros néhány klasszisát, így például Háda Jóskát, Lakat Károlyt, a későbbi remRudas Ferencet. Arról nem is beszélve, hogy a legendás Sárosi Gyurka anna

észöly lányt vett el feleségül. Így aztán apám, ha nem is volt Ferencváros szurlamelyest szimpatizált a zöld-fehérekkel és ismerte Soós Károlyt, aki egy időben

zője volt. Az öreg később elmesélte, hogy levelet írt Soósnak, hogy a fiát, vagyióbáljanak ki a Fradi kölyökben, de aztán hiába mentem le tesztedzésre a zöld-fehét mondogatták nekem: neked még nőnöd kell, öcsi…Emlékszem néhány hónappal később a III. Kerület csapatával jól elvertük a Fertaljait. Egyébként én nem szurkoltam egyetlen csapatnak sem. Valahogy nem érd

B I., egyrészt imádtam a Kerületben futballozni, s emellett ha időm engedte, kijarczibányi téri sporttelepre, a Pénzügyőr pályára, vagy a János Kórház csapat

honába. Hány és hány remek futballistát láthattam! Ott volt például Balogh Penzációs képességekkel megáldott kapus, tátott szájjal lestem robinzonádjait. Mm érdekelt az első osztály, pedig valahol a lelkem mélyén már nagyon is vágytztán Ékes Oszi nagyon is komolyan vette apám szavait, mert egyszer csak egy Eleni bajnoki meccsen megjelent Hermány Béla, a Vasas egyik vezetője, no meg

yőző, a piros-kék klub tartalékcsapatának az edzője. Hozzám a találkozó előtt odajzi és azt mondta: figyelj oda, fiam, mutasd meg mit tudsz, a Vasastól itt vannak mt úgy játsszál!S úgy játszottam.







dozata vagyok. Bundzsák Dezső, Csordás Lajos meg néhány öreg róka tréfája vldték az üzenetet, hogy aztán jót röhögjenek rajtam. Akkoriban már úgy éreztemkéletesen befogadtak a Vasasnál. A felnőtt csapattal tréningezhettem, köszönhetően zött a bécsi UEFA tornagyőzelemnek, és az ott mutatott játékomnak. Még a Népakoroltunk, s a foglalkozások végén Sziklai bácsi büféjében majszoltam a köömlét, és ittam a tripla málnát. De ez már nem sokáig tartott. Az egyik edzés után

ska meg Csordás Lajos rám förmedt, s azt mondták: „Ide figyelj, kis Sváb, hagyd t a hülye málnát, komoly férfi és komoly futballista kisfröccsöt iszik, úgyhogy Szináljon neki egyet… vagy inkább kettőt…”

Én még addig egy korty alkoholt sem ittam. De nem volt ellenkezés, nem volt visshörpintettem a jó hideg, zamatos borból készült kisfröccsöt, ha jól emlékszem, háén a Népligeten gyalog úgy mentem végig a buszmegállóig, hogy dalo

yörésztem megállás nélkül, a bortól és az élettől mámorosan.Aztán eljött az én napom.Illovszky Rudolf, aki akkor még a negyvenet sem töltötte be, de már szigorú ámított, az egyik tréning végén azt mondta: „Kálmán, maga játszik a hét végszüljön.” Kezem, lábam remegett, de azt mondogattam magamban, hiszen erre a pirtam, erre készültem. A hét végén a Salgótarjánt fogadtuk. Jó csapat volt az, Taligaojka, megannyi remek futballista játszott a Stécében, s persze ott volt Csáki Skezű center. Micsoda remek futballista volt az, szegénynek egy baleset során a onkolta a kezét, de még így is feltartóztathatatlannak tűnt. Végül aztán nyertünk, énjesítményt nyújtottam, igaz, Berendy Pali, a beállós úgy vigyázott rám, no meg nt valami testőr. Innentől kezdve egyre több lehetőséget kaptam, s amikor elérkez60-1961-es szezonhoz, amelyen Csepelen léptünk pályára, már egyértelműen én vsas középhátvédje, tizenkilenc évesen. Csepelen egyébként finoman szósszafogottan játszottunk, 1–1 lett, az „Öreg” Csordás Lajos szerezte a genkétezer néző előtt. Aztán a folytatásban a Népstadionban hatvanezer szurkolótára 4–2-re vertük az MTK-t, és számomra földöntúli élmény volt abban a hénában, ennyi ember előtt pályára lépni. Pimaszul fiatal csapatunk volt akkor. Ihász Kékesi Mihály tizennyolc, Mathesz Imre, Szentmihályi Antal és Bakos Sándor hurkas Jancsi tizennyolc éves volt. A csapat átlagéletkora még a huszonnégy évet semkispadon pedig a fiatal trénernek számító Illovszky Rudolf ült.Gyorsan beilleszkedtem a Vasasba.Igaz, ehhez kellett megannyi gyakorlás is, amikor a felnőtt csapathoz kerültem Bezső, aki akkortájt kényszermegoldásként játszott a posztomon, odajött hozzözőben, és szinte rám förmedt: Te akarsz középhátvédet játszani? Ilyen suta bal



szen csak támaszkodsz a bal lábadra, te gyerek! Aztán ez a fantasztikus futballisakorolt velem, mutatta, hogy lőjek, hogy tartsam a lábam, és persze dicsért is, gy: Ez az, kis Sváb, jól csinálod… Fantasztikus közösséget alkotott az asárnaponként voltak a bajnoki meccseink, aztán hétfőnként közösen elmentünk ardőbe lazítani, gyúratni. Soha nem felejtem el, ott volt az MTK is, meg persze a tönkovics Lajost, a drága Szenyort, a magyar futball leghíresebb gyúróját ott,

ábították át Bundzsákék az MTK-tól a Vasashoz. Aztán egy életen át szolgálta az anubot. A Rudas fürdőből a keret nagy része egy a Fő utcában lévő borozóba sétált ágtön hátra, le a pincébe, hogy ne lássanak bennünket, és ott néhány pohár csúszott, s közben beszélgettünk – összetartoztunk. Érdekes, hogy például Ihász Káékesi Mihály csak nagyon ritkán tartott velünk, de mi Farkas Jancsival máerekfejjel is törzsgárdistának számítottunk a fröccsözésben, s a pályán egyaránagabiztosabban futballoztam, a hatodik fordulóban a Győr ellen, akkor persze mácában, tizenkétezer néző előtt két gólt is fejeltem, igaz, így is csak 2–2-t értünezonzáróra december 12-én, a Pécs elleni találkozón került sor, a Fáy utcai otthonenötezren figyelték, hogy Bundzsák Dezső góljával 1–0-ra nyerünk, s a tabella azt gy három pontra vagyunk az első helytől. 1960 fekete karácsonnyal ajándékozta

mbereket, itt van előttem a szürke, hideg város képe, hó nélkül. De én óriási büszkndoltam vissza mindarra, ami abban az évben történt velem. A fiatalok számára bihetetlen, de akkoriban még villamos járt a Pozsonyi úton, és a gyerekek tíz sárolhatták a Stollwerk és húsz fillérért a Frutti cukorkát, és akkor, 1960-ban a

emokratikus Köztársaságban elkészült és bemutatták az első Trabant Kombitennyolc lóerős volt, és négy utassal, óránként kilencven kilométeres sebességre volakinek volt negyvennégyezer forintja, az meg is vásárolhatta. Már úgy értem, hagyjából nyolc évet. Persze én itthon nem nagyon figyeltem arra a hírre semmerikában John Fitzgerald Kennedy lett az elnök, és még az a hír sem ütötte meg a gy Angliában egy Beatles nevű zenekar elkészítette első kislemezét.Engem ott, fekete karácsonykor, a fa mellett már az foglalkoztatott leginkább, hoballista lettem, aki pénzt keres, s ezzel a pénzzel nemcsak elegáns kardigánt vás

agának, hanem segítheti a szüleit és a családját is.Ez volt 1960, a csodák éve.



V.Egy fecskefarkú, sárga Opel Kadett

mosan kászálódtam ki az ágyból a családdal eltöltött szilveszter utáni reondogattam magamban, hogy íme, ez már 1961, új év, új lehetőségek, új élménye

ő napján természetesen aligha gondolhattam, hogy a tempó fokozódik, a felejthlanatok megsokszorozódnak. Honnan is sejthettem volna, hogy ebben az évbjnoki címet ünnepelhetek, hogy látom majd Albert Flóriánt az Újpesti Dózsa lerelésében futballozni, hogy lesz saját autóm, előtte persze jogosítványom. Ezek ottén, azon az álmosító reggelen még csak álomképek lehettek. Apám és anyá

ndszeresen kijártak a meccseimre, az ünnepek alatt újra és újra elmondták, mszkék rám, és persze mindig hozzátették: ez még csak az út eleje, Kálmán. Sokat,

kat kell dolgoznod, szenvedned azért, hogy valóban nagy sportoló váljon belőledazuk volt! De az addig elért sikereim már doppingoltak, erőt adtak a folytatáshoz,ékosnak vallhattam magam, olyan futballistának, aki tagja volt az UEFA-tornagyar ifi-válogatottnak, aki akkor már KK-győztesnek mondhatta magát, hiszen 1rendszerben bonyolították le ezt a patinás kupát. Öt ország, a miénken kívül Olasz

usztria, Jugoszlávia és Csehszlovákia 6–6 csapata indult, és minden klub csak egy pott, és úgy jött ki az összesített eredmény. Hazánkat a Vasas mellett az Újpesti D

rencváros, az MTK, a Tatabánya és a Diósgyőr képviselte, nekünk, a Vasasnak ott, amelyet Bécsben 3–2-re, itthon 3–1-re győztünk le. Így a KK-t tulajdonképszesített pontverseny alapján Magyarország nyerte.És persze így a Vasas is.Aztán volt még egy izraeli túra, a hatvanas esztendő egyik meglepetése szám

melyről nem meséltem. Talán azért, mert én nem utaztam el a többiekkel, talán sérülélami más akadályozta meg a túrán való részvételemet, de utólag azt mondtam, hálá

rsnak, hogy itthon ragadtam. Tudniillik a többiek hazatérvén egytől egyig halálfészéltek, olyan borzalmas repülőúton voltak túl, hogy mind azt hitte, lezuhannak, s nazt a rémutazást.

De immár 1961-et írtunk, elkezdődött a felkészülés Angyalföldön és én mentem p edzésre, villamossal, a szürke, málladozó vakolatú angyalföldi épületek között, tem ki az ablakon, figyeltem az italboltokat, amelyek előtt lerészegedett e

entségeltek, és arra gondoltam, milyen szerencsés vagyok, hogy nekem más, ásfajta életet szánt a sors. Ahogy haladt a villamos Angyalföld belseje felé, úgy láttaágosabban: egyre szegényebbek az emberek, távolodva a belvárostól, mintha egy



ás városba értem volna. De a pályán, a zöld gyepen már csak a labdára koncentrvaszi rajton Debrecenben 1–1-es döntetlent értünk el, majd március 8-án jött a Hoy utcába, a Sport másnap huszonötezer nézőt írt, annyian voltak, hogy csak n

mikor jöttünk ki a kezdésre. A tavaszi nyitányon három pont hátrányban voltunk lytől az Újpesttel szemben. Újpesten biztosra mentek, emlékszem, az FTC elleni répstadionba volt kiírva, de a lilák úgy látták jónak, ha inkább otthon fogadják az ősi

tán a Fradi mintha csak így hálálná meg a turpisságot, 2–0-ra nyert harminckétezőtt.Aztán olyasmi történt, amit azóta is nehéz elképzelni.Albert Flórián lila-fehérbe öltözött. Egy meccsre átigazolt az Újpesti Dózsához. Modálkoztunk. Történt ugyanis, hogy a brazil sztárcsapat, a Botafogo európai turnszt, és megmérkőzött Budapesten az Újpesttel. A Dózsa, hogy megerősítse a eigazolta” Sipos Ferencet, Sándor Csikart és Albert Flórit. Csak mellékesen jegyzgy a Botafogo csatársora így állt fel: Garrincha, Didi, China, Amarildo, Zagallo. Are végződött, az Újpest a brazil szamba miatt előrehozta a bajnoki meccsét és ki ilgótarjánban, mi pedig legyőztük a Csepelt, tízezer boldog szurkolónk előtt, s átzetést a tabellán. Aztán mentünk Pécsre, s felejthetetlen meccsen, húszezer néző előnyertünk, fejeltem egy gyönyörű gólt, majd jött a hír, hogy az Újpest ugyancsak ző előtt 4–2-re kikapott Szegeden.Így a Vasas lett a bajnok.Mámorító pillanat volt, apró szépséghiba, hogy egy héttel később otthon, a Dorog era megnyert bajnokavatón nem játszhattam, mert fájt a torkom. Akkor szurkolópték el a zöld gyepet, vállukra emelték a mieinket. Ez volt a Vasas első, úgymojnoki címe, mert az 1957-es diadalt félidényes szezon után érte el a csapat. Mi boldszkék voltunk, ám sokan azt mondogatták, csak azért lettetek ti az elsők, mert pen most ötvenesztendős. Ezt ugatták nekünk, és én legszívesebben pofán vertemy-két embert, amikor a fülembe duruzsolta ezt. Az ankéton, amelyet a klub Eötvékházában tartottak, természetesen ez nem került szóba. Ott volt Csergő János, kpipari miniszter, Gáspár Sándor, a SZOT főtitkára, és elismerő szavakkal illettek bepedig szép, tisztességes prémiumot tehettünk zsebre. Aztán mi magunk is rendezt

ajnokavatót”, méghozzá Sárosi László balatoni nyaralójában, ott volt szinte aapat, gyakran koccintottunk, kicsit nótáztunk, s újra megállapítottuk, hogy a mgösszetartóbb – és a legjobb futballcsapat. Fergeteges volt az a nyár, már persze chány hét, amikor nem volt tréning, milyen boldogan és büszkén mászkáltam a vámár magyar bajnokként. De nem volt sok idő ünnepeltetni magam, mert újbókészülés, és én, aki az 1960-61-es szezonban Mathesz Imrével együtt huszonnégy





Farkas Jancsi is rázta a fejét, mondta nekem, Kálmán, Illovszky Rudi bácsi ostohaapám, mondd meg, mit szólna, ha egyszerűen csak lelépnék. Meg aztán ott valádod is, apád, anyád, a barátaid, menjünk mi szépen haza.Aztán hazajöttünk.Nem mondom, a döntés nem volt egyszerű, hiszen egy fiatal srácot nagyon is fegérint és elcsábít a jólét illata, a szabadság szaga, a luxusautók látványa, az

önyök és a bőrcipők tapintása. De minket úgy neveltek ott a Vasasnál, hogy ymásért, és az akkor talán túlságosan is szentimentálisnak hangzik, de nagyon iszés volt. Puskás Öcsi természetesen kijött a repülőtérre, amikor eljöttünk, de akkor lt Kubala László, a Kuksi, Kaszás László, aki a forradalom után lépett le, s a

hetségnek tartottak. Volt ott sírás-rívás, ölelkezés, Puskás Öcsi meghatódva búcsúztnket.Ez volt az első alkalom az életében, hogy magyarok ellen futballozott – immár spanMi viszont hazajöttünk, folytatódott az őszi idény, amelynek a végén a Vasas állt lyen, egy ponttal megelőzve az Újpestet, a záró fordulóban 3–0-ra vertük a Dorogcában, aztán másnap a válogatott keret, amelynek immár én is tagja lehettem, ehilébe, hogy feltérképezze Dél-Amerikát a jövő évi világbajnokságra.Ahogy ültem a repülőn, sok minden kavargott bennem. Tudtam, hogy a világ nerek és gyönyörűséges, mint amit én látok futballistaként magam körül. Hallottam a szerint az NDK-ból megállás nélkül szökdösnek, menekülnek át Nyugat-Berlinb

án már senki sem csodálkozott, hogy elkezdték építeni a berlini falat. Aztán az is aek között szerepelt, hogy a Vosztok-1 szovjet űrhajó Jurij Gagarinnal megkerüli aakkor hirdette meg az MSZMP a „Kommunista társadalom felépítése” cím

ogramját, amelynek az volt a lényege, hogy 1980-ig gyakorlatilag majd befejkéletes kommunista társadalom felépítése.És eljő a Kánaán.1980 – micsoda távoli jövőnek tűnt ez akkor.A jövőbelátás helyett inkább arra figyeltem, hogy a rádió milyen slágereket játszikőztem dudorászni ott a repülőgépen, útban Chile felé a Marina, Marina, Marina címA munkahelyemről egyébként gond nélkül elengedtek.Akkor már nem a Magyar Acélárugyárban dolgoztam. Azt ki nem állhattam. Regglig kellett bent lenni egy raktárszerű helyiségben, Berendy Palival voltunk oda berthogy akkortájt még dolgoznia kellett a futballistáknak, legyen szó akár váékosokról is. Panaszkodtam is Berendynek: „Palikám, menjünk el már innen, mertkünk való.” Így történt, hogy később átkerülhettem a Közlekedési és Pinisztériumhoz, köszönhetően Kossa István miniszternek, aki óriási Vasas-drukker



i hallotta, hogy új munkahelyre vágyom. Ott aztán a titkárságra kerültem, s későndszeresen segítettem a barátaimnak, a csapattársaimnak a jogosítvány megszerzésétók levizsgáztatásában.Merthogy autóm az már nekem is volt.Egy fecskefarkú, 1957-es évjáratú, sárga Opel Kadett. Ausztriában vásároltam evű ismert autókereskedőnél, mellesleg tőle vették a kocsikat a magyar futballistá

hez kellett egy ajándékozási papír, valamilyen külföldi rokontól, hát nekem az észöly István nagybátyám Kanadában élt, vízilabdázott, és naná, hogy küldte az ajávelet. Aztán hazajöttünk Chiléből, és akkor már 1962-t írtak a naptárak, és ez az eszágbajnokság jegyében telt el, itthon egyre több embernek volt Duna márkájú tel

melyben a Ki Mit Tud?-ot bámulta az ország, s persze a meccseket, amelyeket mázvetítettek. Mi Csepelen győzelemmel kezdtük a tavaszi idényt, de nem csak a bajnnem megint a KK-ra is összpontosítanunk kellett, és mondhatom, egész jól sasnak. A Kupában például 3–1-re vertük a Fiorentinát, 5–0-ra a Spartak Trnavát3–0-ra a Vojvodinát. Az elődöntőben kikaptunk ugyan 1–0-ra Bergamóban az Atal

m Budapesten 3–1-re győztünk. Majd jött a finálé, de micsoda finálé volt az, Bundzseptember 26-án négy gólt rúgott Machos Feri egyet, 5–1-re nyertünk az olasz Bologvisszavágón 2–1-re kaptunk ki, ám nem osztott, nem szorzott), így a Vasas

gyedszer hódította el ezt a gyönyörű serleget.De ez már a chilei vb után volt.Most ugorjunk vissza 1962 tavaszára, amikor is haladtunk az újabb bajnoki cím felégyobb bakikkal. De a legfontosabb meccset, április 8-án a Népstadionban, harmző előtt megnyertük.Vasas–Újpesti Dózsa 2–1.Ez volt az a találkozó, amikor életemben először öngólt szereztem. Nem bepattant passzoltam a saját kapunkba. Igaz, ezen a meccsen ugyanezt megtette az újpesti Ra

nyeg viszont az volt, hogy Machos Feri is a hálóba talált. Nyertünk 2–1-re, majd jöteni idényzáró a Fáy utcában, tizennégyezer néző előtt: 4–0 ide, és újra bajnoknepelhettünk. Két ponttal megelőzve az Újpestet, öttel a Ferencvárost. Ez történt-én, majd 1962. május 1-jén megnyitották a Budai Ifjúsági Parkot, ahol úgynevezetűsorokra várták az ifjúságot, öt forintos belépőért. És ott bent, az öltönyben, nyakke

fésülten táncoló fiataloknak Toldy Mária, Kovács Erzsi, Németh Lehel, Ákos olnai Hédi énekelt, pia nyista, alkohol egy szál se. Ehelyett lehetett két forintémbóc fagylaltot, hetven fillérért bambit vásárolni.Amikor először mentem az ifjúsági parkba, már kétszeres bajnok voltam, és szinte

hogy valaki, egy ellendrukker megszólítson, és már mondtam volna neki: Na, m



málni, hogy azért lettünk a legjobbak tavaly, mert ötvenéves volt a Vasas. Hát tessémételtünk, bebizonyítottuk, hogy Magyarország legjobb futballcsapata akkor is a VaDe senki sem akart belém kötni.



VI.Latisev elvtárs fütyülője

etem legszomorúbb, legboldogtalanabb napja volt 1962. június 10-e. Ha ma eszembtént akkor, még mindig görcsbe rándul a gyomrom, és elsziszegek néhán

romkodást. Nehéz felejteni. Pedig nem úgy indult ez az egész, ez a hatalmas, csegtető kaland, hogy sírás lesz a vége. Mert sírtunk, mint a gyerekek, dükeseredetten. A Vasassal immár a második bajnoki címet ünnepeltük, de nem jutottő a karneváli hangulatra, mert rohamosan közeledett az utazás napja. Mentünk Chágbajnokságra, hogy győzzünk minél többször, hogy boldoggá tegyük az elszeg

agyar embereket, s hogy boldoggá tegyük saját magunkat is. Minden esélyünk megkik akkoriban megtöltötték a lelátókat a Népstadionban, vagy bármelyik

ballpályán, azok váltig állították, hogy olyan csatársorunk van, amely csak az Aramadósorához mérhető.Sándor, Göröcs, Albert, Tichy, Fenyvesi.Borsódzik az ember háta, ahogy kiejti a neveket. Még nekem is, pedig hát monráti kapcsolatban voltam mindegyikükkel, s húszévesen óriási élményt jelentett elogatottban, ilyen klasszisokkal pályára lépni. A főpróba egyébként megleengécskére sikerült. Április 29-én itthon, a Stadionban negyvenezer néző előtt a

ég igencsak tucatcsapatnak számító törököket fogadtuk, akik cseppet sem tinnünket, mert egy bizonyos Talat góljával megszerezték a vezetést, és mi, a szurkos döbbenetére csak kerestük a tempót, kerestük a rést a török védővonalon, de sehogáltuk. Aztán Solymosi Pixi nagyjából harminc méterről bebombázta az egyenlítő gó

öröcs Titi a második játékrészben talált a hálóba, nyertünk 2–1-re, de tudtuk, éreztünt Chilében ennél sokkalta több kell.Ha azt mondom, a vb-címről álmodtunk, nem túlzok.

Senki nem mondta ezt ki, senki sem fogalmazta meg így, ilyen egyértelműen, dekerült 1958-as svédországi világbajnokság után egy új, roppant erős magyar válogasze. Amikor pakoltunk, s elköszöntünk szeretteinktől, tudom, hogy valamennyiünkmotoszkált a gondolat, hogy akár a fináléig is eljuthatunk. Aztán útra keltünk, de m

él-Amerika volt az úti cél, hanem Olaszország. Bariban Itália B válogatottja ellen játzőmeccset, az eredményre már nem emlékszem, de azt tudom, hogy győztünk, és t az önbizalmunknak. Bariból aztán már nem haza, hanem Chilébe indultunk. Ráadápülőgépen utaztunk az olasz válogatottal. Naná, hogy ők az első osztályon, miisták között ültünk. Néztem őket, jól öltözött, jól fésült fiatalemberek, egytől-egy



árok, akiknek az életét a siker, a csillogás, a jólét és a sok pénz jellemezte. Volt bm kevés irigység, hát még amikor viszonylag sima repülőút végén leszálltunk Santa repülőtéren hatalmas tömeg fogadott bennünket.Illetve nem bennünket – az olaszokat.„Rivera…” aztán „Altafini…” ezt kiabálták kórusban, és a szóban forgó kosolyogva visszaintettek, mintha Marcello Mastroiannit láttam volna valamelyik f

igitte Bardot oldalán, olyan magabiztosak voltak. Mi meg szép csendben, „a kertálltunk le a gépről, a kutya nem figyelt ránk, és akkor azt mondtam magambaeglátjátok, mennyit ér a magyarok istene…Saját buszt és sofőrt kaptunk, Santiagóból egyenesen Rengóba utaztunk, a már hónrábban lefoglalt szálláshelyünkre, a Chapalita Motelbe, végig ott laktunk a világba

att. Rengo, ez a gyönyörű, hangulatos, chilei kisváros nagyjából negyven kilométerrncaguatól, attól a településtől, ahol a meccseinket játszottuk. Arra pontosan emlégy milyen jókedvűek, elszántak és bizakodóak voltunk, amikor az első edzésre igyeengói pályára. Mindenki viccelődött, nevetgélt, s akkor tudtam, egészen biztosan gy itt, Chilében futballtörténelmet írunk. Aztán játszottunk egy edzőmeccset apattal, afféle bemutató találkozó volt ez, szórtuk a gólokat, szebbnél szebb azettünk, és már alig vártuk az első meccset.Anglia volt az ellenfél.Mondanom sem kell, hogy az angolok esélyesként érkeztek Chilébe, Bobby Mooreobby Charlton, a center Hitchens, a balösszekötő Haynes, mind-mind remek futballiztán eljött a nagy nap, május 31., és Rancaguában közel tízezer néző előtt kifutolyára, de úgy ám, mintha vért itattak volna velünk előző este, az első pillanattóltalmas lelkesedéssel vetettük magunkat a küzdelembe, Tichy Lajos már a meccbombázta a labdát nagyjából húsz méterről, Springett hiába nyújtózkodott utána.rosi Laci a második félidőben kézzel ért a labdába, az angolok büntetőből egyenlítbert Flóri, a csodálatos Flórika olyan gólt lőtt, de olyat, hogy azóta is ismétlik, miny beszélnek arról a találatról, mint valamiféle varázslatról. Albert kicselezett golt, azok meg csak dőltek jobbra, balra, mint a krumpliszsák, és Flórika laza mopöckölte a hálóba a második, győztes gólunkat. Nekem legtöbbször Hitchensszeszecsapnom, az angol center akkor az olasz Bologna játékosa volt, de elbántagyőztem a test-test elleni küzdelemben és sokszor mentettem előle fejjel. Másnapkendezve írt a meccsről, Ország úr, egy Chilében élő hazánkfia minden nap jött be motelbe, ha kellett tolmácsolt, ha kellett újságokból olvasott fel, vagy épp csak esélt és mesélt. Az angolok legyőzése után azt írták a helyi lapok, hogy már csak aeg a frakk hiányzott a rancaguai pályáról, annyira nemes, sportszerű küzdelem zajlo



gyszerű válogatott között. Bozsik Cucu, aki néhány hónappal a vébé előtt az Urugudapesti meccsen elbúcsúzott a válogatottságtól, ott volt velünk, a szövetség kiutazta nagyszerű sportember gratulált valamennyiünknek, és úgy örült velünk, mintha l

ő lett volna a jobbfedezet.Közelebb léptünk az álmainkhoz.A hotelban harsány jókedv uralkodott, hát még amikor a szokásos Sipos,

kkmeccset néztük. Sipos Feri remekül bánt a bábukkal, rendszeresen sakkozott,yuszi meg remek partnernek bizonyult. Csakhogy Tichy Lajos egy óvatlan pillancsent néhány futót, olykor bástyát vagy huszárt, Sipos Tüdő ezt nem vette észre, ígreséget szenvedett, és a fogadás szerint így neki kellett kávét vennie.Aztán hatot rúgtunk a bolgároknak.Baróti Lajos szövetségi kapitány az angolok elleni meccshez képest annyit váltogy Göröcs Titi lett a jobbösszekötő, és Rákosi Gyuszi maradt ki, Albert Fltartóztathatatlanul futballozott. Rúgott hármat Najdenov kapujába, Tichy is lymosi Pixi meg egyet, nyertünk 6–1-re. Elraktam az akkori Népsportot, Baróti La

dósítójának Chiléből ezt nyilatkozta: „A bolgárok szerintem nem játszottakpességeikhez mérten, és ez is közrejátszott a nagyarányú győzelmünkben.” Ritkáő, hogy egy csapatnak úgy kijöjjön a lépés, ahogy a mieinknek kijött az első negyedA 12. percben már 4–0-ra vezettünk.Hátra volt még az argentinok elleni csoportmeccs, amelyet meglehetősen kevés nészottunk, alig ötezren ültek a lelátón, és Baróti Lajos néhány kulcsjátékost pihe

hetőséget kapott Kuharszki Béla és Monostori Tivadar is. Grosics Gyula ezen a avúrt bravúrra halmozott. Az argentinok számára élet-halál kérdés volt, hogy győzzajdonképpen kilencven percen át ostromolták a kapunkat. A szögletarány nagyjáblt a javukra. Jöttek a beadások jobbról, balról, én meg nem győztem felugrál

enteni, hogyha nekem nem sikerült, akkor Grosics vetődött, és szögletre hárított. Aár szinte könyörögtünk a bombaformában védő kapusunknak: Gyula, az isten szerelögletre üsd, már nem győzzük… Baróti Lajos a meccs előtt óva intett bennünket attabálytalankodjunk a tizenhatoson belül, és nekünk erre is oda kellett figyelnünk, a kppant kemény ellenféllel szemben.Kihúztuk gól nélküli döntetlennel.Négy nap múlva jött a negyeddöntő.Ha azt mondom, toronymagasan mi voltunk a meccs esélyesei, akkor nem túehszlovákokkal mérkőztünk, akik nyertek ugyan 1–0-ra a spanyolok ellen, és értélküli döntetlent játszottak a brazilokkal, de közel sem meggyőző játékkal. Ezt pezte, hogy ellenünk a csatársorukba három új játékos került be, a támadó ötösük így



spichal, Scherer, Kadraba, Kvasnák, Jelinek. De hol volt ez a Sándor, Rákosi, Albnyvesi összetételben pályára lépő magyar támadószekciótól. Soha nem felejtem elehszlovákok elleni meccs előtt meglátogatott bennünket Puskás Ferenc. Öcsi bácsianyol válogatott tagjaként szerepelt a világbajnokságon, és ők már addigra kiestek.ási szeretettel fogadtuk, ő pedig könnyes szemmel üdvözölt bennünket, lamennyiünket átölelt, és biztatott. Egyfolytában azt mondta, jobbak vagytok ezekn

féljetek, ne remegjen meg a lábatok. Arra is emlékszem, hogy Puskás kijött a mgyeddöntőre, s a találkozó előtt beszólt valamit Latisevnek, a találkozó szovjet bítisev nem volt ismeretlen a magyar futballtársadalom tagjai előtt, ő vezette 195édországi világbajnokságon a walesiek elleni, a továbbjutást eldöntő, és 2–1-es verult összecsapást. Puskás nem véletlenül szólt neki, mert Latisev már Skandináviáberetett minket, magyarokat túlságosan. De Honti Gyula, a csapat egyik vezetőjenére bekopogott hozzá a bírói öltözőbe, vitt neki zászlót, jelvényt, amit aztán yszerűen eldobott, a sarokba hajította, s azt morogta, motyogta válaszképpen, hogyr semmilyen ajándékot.Nem volt túl jó előjel.Utólag persze könnyű a bíróra fogni a vereséget, de azon a szomorú napon Latisevszereplővé lépett elő. Jobban futballoztunk a cseheknél, jobban, veszélyesebben. Mptunk, már a tizenharmadik percben, de akkor még azt gondoltuk, van időnk bővenezik, hogy ne egyenlítsünk, hogy ne fordítsunk, hiszen annyival jobbak vagyun

em sikerült. Semmi sem sikerült. Ordító helyzeteket rontottunk, még az is előfordunyvesi Máté és Sándor Csikar ziccerben egymásnak futott, egymást akadállövésben. Nyomasztó volt a fölényünk, és Tichy Lajos a huszonnyolcadik abadrúgásból óriási gólt lőtt. A labda a gólvonal mögé pattant, egyértelműen túljutoLatisev fütyülője, sípja néma maradt, tán csak a lelke ujjongott, hogy jól kibaszhat

Meg akartam ölni.Azt üvöltöttem neki: „Az anyád úristenit, te mocskos szemét! Te piszkos csaló, métütöm a fejed…”Grosics Gyula rémülten fogott le ott, a zöld gyepen, kiabált a többieknek, hogy gálmán mindjárt nekimegy a bírónak. Akkoriban tízből tízszer vertük volna a csehek, pont akkor nem sikerült, amikor a legjobban kellett volna. Újra csak azt mondom

grosszabb napja volt. Mentünk vissza a motelbe, volt, aki sírt, volt, aki csak bámé, különösen a fiatalok szenvedtek. Albert Flóri meg én, mi voltunk a csikók a csapadtuk legnehezebben feldolgozni mindazt, ami történt. Az biztos, hogy valami velümmelt. Hiányzott belőlünk a kellő koncentráltság, úgy mentünk ki a pályára, hyjuk picsáját ezeknek a cseheknek, úgy is kitömjük őket. Belőlem is hiányzott az i



ezt soha nem bocsátom meg magamnak. A magyar futball ott sem tudta átlépninyékát, mint ahogy korábban, és később annyiszor, a döntő pillanatokban. Hiába gyangolokat, hiába arattunk világraszóló sikert ellenük, egy jóval gyengébb csapat klünk. Ha akkor győzünk a csehszlovákok ellen, ha nem kezeljük le őket, állítoágbajnoki címre is esélyesek lehettünk volna. A brazilok tőlünk féltek legjobban, nepeltek, amikor meghallották, hogy kiestünk.

Rengóban velünk gyászoltak a chileiek is.Aztán játszottunk levezetésként egy jótékony célú meccset, annak a bevételét felajáhelyi klub számára, és ott is mindenki minket tapsolt, ünnepelt – és sajnált. Valsőbb, a világválogatottban együtt játszottam a csehszlovák Lalával, aki ebbhátvédként szerepelt, s ott is megállapítottam, hogy ez a Lala egy teljesen syszerű labdarúgó, nem is értem mit keres itt, és fogalmam sincs, hogy ezek őzhettek le bennünket. Talán a szerencsével, no meg Schroif szenzációs vészönhetően – és mindenekelőtt egy Latisev nevű szovjet krapek csalásával. zajöttünk, itthon átvehettük a Kiváló Sportoló érdemérmet, amely egy vörös csszített jelvény volt. Eközben a Belügyminisztérium főcsoportján belül létrehozták ayosztályokat, amelyek titkos ügynököket, a III/III-as besúgókat „küldték csatábaentéseikkel segítsék, védjék a rendszert, és sározzanak be bárkit.De engem ez még akkor nem érdekelt.Sem engem, sem Albert Flórit, sem a többieket.Futballisták voltunk. Futballisták, akik úgy érezték, hogy életük nagy lehetőségét vrs, és vette el Latisev játékvezető.Egyébként a repülőtéren hazatérésünk után már ott volt Illovszky Rudi bácsi, aki nzitból vitte magával Ihász Kálmánt, mert a Vasas, az én csapatom másnap fon

eccset játszott, engem hagytak pihenni.Az élet ment tovább.De az első komoly seb csak nehezen, nagyon nehezen gyógyult bennem.



VII.Másfél szoba összkomfort Pesterzsébeten

hile emléke sokáig kísértett, pedig életem egyik legboldogabb időszakát éltem. Montott világbajnokság, a csehszlovákok ellen elveszített meccs, Latisev csa

lgozott a lelkemben, és hol tehetetlen dühöt, hol pedig végtelen szomorúságot érközben csupa remek dolog történt körülöttem. Először is én lettem az Év Labdarú61-1962-es szezon legjobb játékosának választottak, mindössze huszonegy eszteiási dolog volt ez. Ha belegondolok, hogy azokban az években hány különleges k

asszis, sőt világklasszis szerepelt a magyar bajnokságban, akkor nagyon büszkeagamra. Mondom, huszonegy éves voltam. Aztán azon az őszön, 1962 őszén, ahrábban is írtam róla, megnyertük a KK-t a Vasassal, a döntőben az olasz Bolognát ü

rádés játékkal. És én már úgy jöttem haza a chilei világbajnokságról, hogy Szőke Sveztek. Ezt a becenevet egyébként Németh Gyula, a kiváló újságíró ragasztotta 61-es chilei túrán, amikor először szerepeltem a nemzeti tizenegyben, aztán autatott játékom csak felerősítette mindezt: szőke hajú hátvéd, aki keményen odavág.Az 1962-es esztendő vége is tartogatott még néhány felejthetetlen pillanatot. A VaEK második fordulójában a holland Feyenorddal meccseltünk, döntetlen Rotterntetlen Budapesten, majd a Vasas vezetői nagylelkűen felajánlották, hogy a ha

álkozó (akkoriban még ez volt a szokás…) legyen Antwerpenben, Belgiumban. Nlt. Hatvan ezren szurkoltak ellenünk, hiába játszottunk remekül, kikaptunk 1–0estünk. Mindez december 12-én történt, és én akkor már házas ember voltam. Decen tudniillik feleségül vettem Máriát, a két fiam, Kálmán és Géza édesanyját. A szertrosmajori templomban került sor, ott volt az egész Vasas, megannyi barátom, csapanepelt és gratulált.Senki sem szólt az egyházi szertartás miatt.

A Vasasról mindig úgy beszéltek, mint a párt csapatáról. Mi játékosok ebből semeztünk. Őszintén szólva, leszartuk a politikát. Nem érdekelt bennünket, hogy vtárs, milyen pozícióban van, minket csak a játék, a labda, a futball foglalkoztatotnos akkoriban mondta, híressé vált jelszavát: Aki nincs ellenünk, az velünk van…yébként köztudottan Vasas-szurkoló volt, olykor ki is jött a meccseinkre,épstadionban, a megszokott helyén, de leginkább a klub Eötvös utcai székházában gy sakkozzon egy jót. Emlékszem, néha összefutottunk, kezet fogtunk, s olyanondta: Mészöly elvtárs, ragyogóan játszott a hét végén… S ebben maradtunk. ögött sokkal inkább a Vasas Szakszervezet állt, ha gondunk, bajunk volt, mentünk



nna utcai székházba, bejelentkeztünk Polyák János elvtárshoz, nagyhatalmú vezérhemondtuk, mit is szeretnénk.Én például saját lakást szerettem volna.Aztán meg is kaptam. Az úgynevezett Vasas-házban, Pesterzsébeten kezdtem új éő feleségemmel, immár ifjú házasemberként, s ott volt szomszédom Kozma mpiai bajnok birkózó, aki fiatalon autóbalesetben hunyt el, na meg Komáromi,

niszező. Az életszínvonal kétségkívül emelkedett, de még így is rengeteg, rengeteg mber élt az országban. A hatalom úgy tett, mint aki „beint” Moszkvának, de eznjáték volt, a vezetés és a társadalom cinkos összekacsintásával együtt. Én koriban már jól éltem. Ismert, sikeres sportolóként, futballistaként olyasmegvehettem, elérhettem, ami az átlag magyar számára csak álom maradt. Rendstunk külföldre a Vasassal, olykor a válogatottal, és ezek az utak nem csak a kítése szempontjából voltak fontosak. Elsősorban Bécsbe szerettünk járni. Eleitem, hogy rosszul hallok, amikor az osztrák fővárosban odajött hozzám néhány ismsas, és azt mondta, uraim, jöjjenek velem, forinttal is fizethetnek…S mi mentünk.Mentünk, és vásároltunk mindent, ami itthon nem volt, amiből itthon pénzt tunálni. Farkas Jancsival közösen bonyolítottuk a bizniszt, amely úgy nézett k

bíztam Jancsira mindent, ő azt mondta, akkor most Kálmán, veszünk ennyi megarettát, és visszük haza, Mariska nénihez, aki a trafikjában majd szépen mindokat. Aztán Jancsi már futott is tovább, a Mariahilfer Strassén, és vett hatalmnalat, amelyet Bozsik Cucu kötödéjébe vitt, ezzel is szép kis summát lehetett kerkoriban már hoztunk haza Alma szappant és Fa dezodort is. Persze nemcsak eagunknak is vásároltunk. A nagymenők Doxa órát vettek, s itthon csak nézték az t a drága ketyerét, az üzlet beindult.A Vasas viszont visszaesett.Egymást követő két bajnoki cím után megdöbbentő módon a kilencedik helyen z62-63-as szezont. Aztán jött az 1963-as félidényes bajnokság, ahol meg csak az tünk. De a zuhanórepülésnek még nem volt vége, 1964-ben, az akkor már tavandszerben lebonyolított pontvadászatban is mindössze a hatodik helyet szereztük urkolóink nem hittek a szemüknek. Egyik fájdalmasabb vereség a másik után. Jöttefiúk, akiknek idő kellett a beilleszkedéshez, de nem ez volt a kudarcok fő okozój

kább a futball fejlődése.A 4–2–4-es szisztéma.Illovszky Rudolf hajthatatlannak bizonyult. A kiváló szakember meggyőződéssel gy ez a jövő útja, és nekünk igenis ezt kell követni. Soha annyit nem futottunk



zéseken, mint akkoriban. Patakzott rólunk a veríték, lépni alig tudtunk, és Illovszkynket, mint egy hajcsár. Az új taktika megkövetelte az állandó mozgást, már nem volanatnyi pihenőidőnek, szusszanásnak. A jobb és balhátvédnek immár kötelessé

ndre felfutni az akciókkal, segíteni a támadásokat, és nekem mint középhátvédnek bpnem, újra meg újra az összjátékba.Nem a saját tizenhatosunknál – az ellenfél térfelén.

Olyankor a beállós, Berendy Pali, később Vidáts Csaba lépett vissza a helyemrdezet mellé csatlakoztam én, afféle előretolt középhátvédként, és mi támogattuk megatárt. Mondhatom, sokáig csak szenvedtünk, ezért is maradtak el a győzelmek. Mlotaforradalom tört ki az öltözőben, amikor egyszer a Komlót fogadtuk. De nem a Forttelepen, amelyet akkor épp felújítottak, hanem a Vasas régi „albérletében” a Ncai Elektromos-pályán. Több mint tízezer szurkolónk kísért el oda minket, és mott, jó játékkal ötöt rúgtunk a Komlónak. Aztán a meccs után Illovszky Rudolf azt ünk az öltözőben: Na fiúk, most már érzik, értik, hogy milyen játékot várok én magOnnantól kezdve egyre jobbak és jobbak lettünk.Menet közben persze nemcsak a bajnokságban szenvedtünk, elbuktunk egy KK-dTK-val szemben. A következő évben pedig a csehszlovák Slovan Bratislava volt jobnek a kupasorozatnak az elődöntőjében. De ez még mind semmi. Az MNK-llíroztunk. S akkor finoman fogalmaztam. Érdekes, valahogy a Magyar Népköz

upa nem igazán izgatott bennünket. Nyűg volt, afféle kötelező edzőmeccs. Én példm nyertem meg ezt a trófeát, pedig a hatvanas évek Vasasa a világ legjobb csapatozott, ám előfordult például, hogy a Testvériség bizonyult jobbnak nálunk.Mondom, a Testvériség.Arra a meccsre egészen pontosan emlékszem. Én ugyanis Farkas Jancsival egyptem pályára. Pedig nem voltunk sérültek, inkább csak fáradtak. Hétfőn és kedden brost. Már úgy értem, hogy este, éjszakába nyúlóan. Felbukkantunk itt is, ott is, am

csúszott néhány fröccs. Illovszky persze olyan volt, mint Sherlock Holmes, mafigyelt, mindent kiszimatolt, mindenre rájött. Persze hogy lebuktunk. Büntetésszottunk a Testvériség elleni kupameccsen. Nem mondom, hogy a sírás kerülahogy azért csak meg voltunk e nélkül, a többiek viszont csak kínlódtak a pályánptak. Az ötödosztályú kiscsapattól. Utólag azt mondom, sajnálom, hogy legalább egőzelem nincs a dicsőséglistámon.Ehelyett viszont büszkélkedhetek valami egészen mással.A Vasassal szenvedtünk, de nekem azért így is jól ment a játék. Annyira jól, hogy m

Európa-válogatottba. Mámorító érzés volt. 1964-ben Belgrádban jött össze avonala, méghozzá a szkopjei földrengés károsultjainak megsegítésére re



ékonysági mérkőzésen. Emlékszem az Európa-válogatott összeállítására: Jasin észöly, Schnellinger – Pluskal, Masopust – Augusto, Low, Seeler, Netzer, Simoes, ég a szovjet Voronyin, a német Pilkowski, a bolgár Asparuhov és még jó néhány elmut Schön volt a kapitány, s a jugoszláv válogatottal mérkőztünk, nyertünk 7–2-retre szóló élménnyel gazdagodtam. Mint ahogy abban az évben egy másik nagyndezvényen is részt vehettem. Az Európa-bajnokságot akkor még Nemzetek

upájának hívták. A sorozat selejtezője alatt Wales, az NDK és Franciaország legyottunk tovább – a négyes döntőbe. A finálét Spanyolországban rendezték, s mi júköltöztünk Madrid egyik visszafogottan elegáns szállodájába. Mondanom sem kellcsi, Kubala Laci, meg a többi ott élő magyar meglátogatott bennünket, kaptunknyi, de annyi ajándékot, kedvességet, figyelmességet, hogy már ez is dopnnünket. Bombaerős csapatunk volt. A Chilében még fiatalnak tűnő válogatottunkább beérett, és esélyesként léptünk pályára a spanyolok elleni elődöntőben. Asszabbítás után 2–1-re kikaptunk. De úgy, ahogy magyar csapat a döntő pillanaokott. Hiába játszottunk jobban, hiába dolgoztunk ki megszámlálhatatlan ziccert, Bei akkor még zöldfülűnek számított, elrontotta egyiket a másik után. De ziccert rontotóri és Tichy Lajos is. Legszívesebben szétvertem volna az öltöző falát.Újabb hatalmas lehetőség – újabb fájdalmas vereség.Három nappal később a harmadik helyért 3–1-re győztük le a dánokat, így Európa hgerősebb válogatottja voltunk, itthon mégis fanyalogva, megannyi kritikával fnnünket. Nekem így is hatalmas élmény volt. Abban a válogatottban játszani, apathoz tartozni… Nem is tudom, milyen jelzővel illessem ezt. Nagyon jó barátoknte valamennyien egymásért is küzdöttünk, egymásért is hajtottunk. Nem voltak kliakadt is olykor némi féltékenykedés, némi „ki a legnagyobb király…”-szerű gondvolt a jellemző. Sándor Csikar volt a csapatkapitány, és mi hallgattunk rá, és ő odatalokra. S ugyanúgy fontos volt Göröcs Titi vagy Tichy Lajos véleménye is a számkor még nem mondtam, hogy az akkor már két éve visszavonult Bozsik Cucu is a tott.Varázslatos élet.Így éltem meg azt az időszakot. S azt is tudtam, hogy a Vasassal előbb-utóbb kilábllámvölgyből, és újra mi leszünk Magyarország legjobb csapata, s nem is kellerni erre. De addig is fröccsöztünk hétfőnként egy Fő utcai borozóban a fiúkkal, a gyán, vagy a Fáy utcai pálya melletti kisvendéglőben pacalt ettünk Lovas úrnál. Érdekába voltunk fiatalok, a szórakozás valahogy nem érdekelt bennünket, vagy egyszerm jutott rá időnk és energiánk. Farkas Jancsival olykor megmártóztunk az éjszaká

csak néhány pohár szikvízzel dúsított bor elfogyasztását jelentette, és nag



mapartikat. De nem jártunk táncolni, nem jártunk színházba, az életünket a futball, tötte ki.Igaz, akkor már családfő voltam.Huszonhárom évesen sikeres, s látszólag megkomolyodott ember.



VIII.Rudi bácsi

Fradi ellen fejenként négyezer forintért játszottunk. Komoly pénz volt. Az átlvedelmek akkoriban nagyjából tizennégyezer forint körül mozogtak. Ebből azt

hetett dorbézolni. De mi futballisták népszerűek és kivételezett helyzetűek voltunlt okunk a panaszra. Otthon már volt Hajdú mosógépünk, Rakéta porszívónk, Leheltőszekrényünk. Ráadásul a mosógép mellé egy aprócska centrifugát is adtak, amelálló életet élt, s elindult a fürdőszobában. De már büszkélkedtünk az Otthon Árusárolt úgynevezett Klub fotelekkel, háromlábú dohányzóasztallal, s ez is jelezte a feA megállíthatatlan fejlődést.Mert még mindig nagy volt a szegénység, de a helyzet valóban javult. 1963-ban

adták az első gyalogos aluljárót a fővárosban, az Astoriánál. 1964 májusában előbusemmiből az első automaták, és ekkor avatták az új Erzsébet-hidat is. Tulajdonnden családban volt már rádió, és egyre több helyen televízió. A rendszer megpr

mberek kedvében járni. A legkeresettebb cikk természetesen az autó volt, éeptemberétől elindult az úgynevezett részletfizetési akció, az emberek szinte meggy Trabantot vegyenek negyvennégyezer forintért, papucs alakú Wartburgot hatrintért, Skodát hatvanegyezer forintért.

S nem győzték kivárni, hogy megkapják.Mi futballisták élveztük az életet.Már csak azért is, mert fiatalok voltunk, jól kerestünk, külföldre utazhattunk, szágokat láthattunk, miközben az átlagember leginkább csak a „testvéri” szoszágokba mehetett, aztán onnan is menekült haza, mondván: nahát, mi ezeknél sobban élünk…Ám hiába volt a vasfüggöny, nagyjából 1963-ban még azt is áttörte, vagy inkább á

ta a zene. Az úgynevezett beat-korszak átformálta a fiatalok gondolkodását. A kidiókból a Szabad Európa, no meg a Rádió Luxemburg adása hallatszott, és egyrmerték meg a Beatles és a Rolling Stones zenéjét. Volt akkoriban egy úgynevezeesszó, és amellett egyre több klub működött. És már játszott az Illés, az Omega és aÉn valahogy nem lettem lelkes beat-rajongó.Engem csak a futball érdekelt.Persze nem voltam angyal. Olyannyira nem, hogy szép lassan az összes valamndéglátó-ipari egységet felfedeztem a városban, illetve felfedeztük Farkas Jentünk újra meg újra, egyik helyről a másikra. Hol a Kati presszóban, hol a Te me



l a Dérynében tettük tiszteletünket, utóbbi helyen tánczene szólt, és mi akkor már dAnimals nagy slágerét, a Felkelő nap házát. De rendszeresen megjelentünk a

epeli kapus, Bakó Béla Kikelet nevű vendéglőjében is, remek kerthelyiség, és egy ngóharmonikás, s megannyi futballista várt ott ránk. Aztán mentünk Erzsébetre a k Józsihoz, a belvárosba a Duna korzóra, de beugrottunk olykor a Víg hajósba is.A legkedveltebb mégis a Pipacs Bár volt.

Híres, legendás hely, Kálmán György zongorázott, Schmidt Rudi dobolt, és az aszült a művészvilág apraja-nagyja, színészek, zenészek, a kor dívái, s mellettük örömszomorkás asszonyok.

Mindenhol ismertek bennünket.Megjött a két válogatott futballista. Ezt mondogatták, amikor befutottunk Farkas Jamár hozták is a fröccsöket, mi meg, ahogy komoly férfiemberhez illik, felhörp

hányat. Nyüzsgő éjszakai élet volt akkoriban is Budapesten. És még nem beszéltemhelyekről, ahol cigányzenével várták a vendégeket. Nem voltam különösebben nagFarkas Jancsi, az én drága roma barátom mindig vitt oda, már csak azért is, mert m

kona játszott a különböző prímásokkal. Ilyen volt egy Pozsonyi úti kisvendéglő is,zshelyünk, Jancsi rokonsága húzta a talpalávalót. Soha nem felejtem el, este k

keztünk meg, és Jancsi rokonai egyre csak jöttek és jöttek, már megszámolni semet, és mindegyikükkel áldomást kellett innunk, s így ment ez hajnal háromig. Délutentünk edzésre, meglehetősen fáradtan… Illovszky Rudolf mindenkor tumaradtunk. Hihetetlen, ez a csodálatos ember, ez a kiváló edző mindig mindenunk. Vagy ő nyomozta ki, vagy egyszerűen csak felhívták, bárhol is voltunk, s jeki: „Illovszky elvtárs, nem akarok én beleszólni az életébe, de nem tudom matani, Mészöly és Farkas itt piáztak nálunk…”S így ment ez hétről hétre, hónapról hónapra. De a pályán beleadtunk apait-anyait.Én is, Farkas Jancsi is.Mi megdöglöttünk azért, hogy nyerjünk, hogy a Vasas nyerjen. Kár, hogy Janhezen bírta a piálást, és még másnap is lila volt a szája, ami ugye azért komoly árulkányszor és hányszor mondta Rudi bácsi az edzések előtt: „Maguk totál másnapyankor aztán jöttek a büntetések, volt, amikor kétezer forintot, volt, amikor kisebb öedett be tőlünk. Persze hogy próbáltunk cselezni, próbáltuk őt becsapni, de lehetetlVasas öltözőjében sokáig egy bokszzsák lógott a falról, különösen minket, fiatalokaa sokszor Rudi bácsi, hogy csak püföljük bátran, jó sokáig, amíg csak az erőnk bíóképesség-fejlesztő gyakorlat volt. Na, most el lehet képzelni, hogyan menáköklözés másnaposan. Egyszer, a szokásos dorbézolásunk után, Illovszky kintettel megállt előttünk. Azt mondta Farkas Jancsinak, jöjjön csak velem. Már



gy ebből baj lesz, Jancsi nem tudott hazudni az edzőnek, aki ugye nevelt fiaként szedakint aztán Rudi bácsi ügyes, rövid kérdésekkel kiszedte Farkasból, hogy mi is tőző este. Aztán megállapodtak egy kétezer forintos büntetésben, s azt kérdezte Ill

Na, Jancsi, akkor mondja meg, hogy kivel volt…” Költői kérdés.Persze, tudta, hogy velem, de jobban szerette hallani mindezt. Jancsi persze nem áovszky bejött az öltözőbe, s azt mondta, „uraim, öt percet adok, hogy jelentkezzen

gnap sportszerűtlen módon viselkedett Farkassal együtt. Ha jelentkezik, kintetés…”Lapítottam.Fölösleges volt.Miután az egész csapat ült, némán maga elé bámulva Rudi bácsi edzést vezényelt.mentünk, hozzám fordult és azt mondta: Na, Kálmán, akkor bukfenc előre, hátratra… Én meg bukfenceztem, a gyomrom pedig kezdte feladni a küzdelmet. Farkas lt annyi esze, hogy odaszólt Illovszkynak: Rudi bácsi, már ne haragudjon, éntezer forintos büntetést, ha lehet, én ezt abbahagynám… Farkast beengedte, engemnzott.Rengeteget köszönhetek Illovszky Rudolfnak. Az ő keze alatt lettem NB I-elogatott labdarúgó, ő foglalkozott velem a legtöbbet. S ő próbált meg igazi spoagni belőlem. Látta ő pontosan, hogy Mészöly és Farkas rendre a Vasas erősségei,ért is volt velünk annyira szigorú és kemény. Egyszer kifakadtam, s azt mondtam n túl szigorú büntetés után: Rudi bácsi, ez nincs így jól. Maga mindig Jancsit veszi gem, miközben mi ketten megszakadunk a győzelemért. Én hátul melózok, mint egncsi meg rugdossa a gólokat. Igazságosabb is lehetne velünk…Illovszky rám nézett. Hosszasan gondolkodott, majd azt mondta: „Tanuld meg, Kndig azt a lovat kell ütni, amelyik húz…” S milyen igaza volt. Óriási stratégának s

udi bácsi rengeteget tanult Baróti Lajostól, de emellett is állandóan képezte malföldi túrán vettünk részt, különösen Dél-Amerikában, tanulmányozta az ellenfelek ha kellett merített belőle, „lopott” tőlük. Mindent megtett, hogy a játékosai töké

odukáljanak. Ha kellett, átvitt néhányunkat Angyalföldről Pasarétre, a Vasasorttelepére, ahol szöges futócipőt adott ránk, és ott futtatott bennünket a salakon, étáival együtt. Az élete volt a futball – s mindene a Vasas.Aztán történt valami. Egy borzalmas napon telefonon keresték Illovszkyt a Fáy utcáltunk valamennyien és csak azt láttuk, hogy Rudi bácsi lesápad, a lába megremeg, s

egszólalni. Sárosi Laci, a csapat balhátvédje, az egyik legrutinosabb futballista ozzá, aztán ő volt, aki támogatta, és elvitte a kórházba. Illovszky fia is futballisszott a Vasas utánpótlás-csapatában, azt mondják ügyes gyerek volt, aztán a



örnyűséges napon a csapattal, a kölyök társaival a Balatonon nyaraltak. Játszottak audi bácsi fia egy rosszul sikerült fejes után lebénult, s egy életre tolószékbe kerülpig nem tudom, hogyan volt képes feldolgozni mindezt Illovszky. Tudtuk, hogy nok, szigorú ember, talán önmagához a legszigorúbb, azonban egy ilyen tragédiátóbáló feladat túlélni. De nem panaszkodott, nem sajnáltatta magát, holott valamedtuk, milyen vihar dúl a lelkében. És sajnos láttuk is, tudniillik húsvétkor mindig

okás, hogy a csapat tagjainak nagy része együtt megy locsolkodni, s perszeglátogattuk Illovszky családját is, mert hát úgy illik, de valamennyiünket rülgetett, amikor ott voltunk, s láttuk az edzőt, és a tolószékbe kényszerült, magateht.Öt perc után szinte elmenekültünk onnan.Sokan próbáltak segíteni akkor, az orvostudomány persze tehetetlen volt, de a baballtársadalom mindent megtett a fájdalom enyhítésére. Solti Dezső, a híres menldául elintézte, hogy játsszunk Olaszországban egy jótékonysági meccset. A Cagkori itáliai bajnok várt ránk, telt ház előtt, előre megbeszéltük a döntetlent. SzerepeCagliariban egy Gery Hithcens nevű angol válogatott csatár, aki korábban a Bolballozott. A Vasassal KK-meccsen találkoztunk a Bolognával, és ez a Hitch

csinált, úgy arcon és fejbe rúgott, hogy Torinóban egy kisebb szemműtétetgrehajtani rajtam. Amikor meghallottam, hogy az angol játszik a Cagliariban, azt mz’ isten felrúgom, széttaposom. De mintha csak az élet ismételné önmagát, akárcsan az uruguayi Sasia, ez a Hitchens is megjelent az öltözőnkben a mérkőzés ecsánatot kért tőlem. Így aztán nem is bántottam. Játszottunk is egy jó meccset, és vételét hazahozhattuk, s Illovszky Rudolf a fia gyógykezelésére fordíthatta.Az élet, ha nem is kárpótolta Rudi bácsit, de valamelyest enyhítette a fájdalmát a Vért sikerekkel. Ő honosította meg itthon a 4–2–4-es hadrendet, és ezt akkor is sulyklykolta belénk, amikor hónapokig csak szenvedtünk, s kudarcot kudarcra halmoztgyták volna dolgozni a válogatottnál, biztos vagyok abban, hogy ott is maradandór talán fölösleges is a feltételes mód, hiszen 1972-ben az ő kapitánykodása alatt gyedik legjobb csapata volt a miénk. Amikor abbahagytam a futballt, akkor is rendálkoztunk, sokat beszélgettünk. Ha hosszú ideig nem láttam, hiányzott, a fanyar hulcsessége, olyankor mindig megkerestem. Vagy kint a pályán, mert szinte

ngyalföldön, vagy egyszerűen csak felhívtam telefonon és azt kérdeztem tőle: „Heg…?”Amikor meghalt, olyan volt, mintha az apámat veszítettem volna el.Álltam a sírjánál, s úgy éreztem, a fiatalságom hever ott a föld alatt, Rudi bácsival eDe most maradjunk a hatvanas éveknél.



Például a Pipacs Bárnál, amit annyira szerettünk. Jártunk mi Farkas Jancsival VIrületi kisvendéglőbe is, mintegy elbújva a város sűrűjében. És néha elegánsan feültünk a Telefon Bár valamelyik asztalához, s néztük a többi asztalt, mindegyiken efonkészülék volt, a vendégek hívhatták egymást, férfiak tárcsázhatták a néhány mébb barátnőivel ücsörgő hölgyet, s mámorító volt az élet.Mámorító és sűrű.

De a Pipacs Bár jelentette a központot. Már csak azért is, mert a tulajdonosa Vadaskor egyik legismertebb játékvezetője volt. S hát hiába voltunk vele jóban, hiába gy Kálmán így, Jancsi úgy, mit isztok… Azért csak felhívogatta rendre Illovszkyt,ki: „Na már megint itt voltak a fiúk.”De nem csak Mészöly és Farkas.Valóságos játékos-értekezletet tarthattak volna ott, mert aztán befutott Göröcs Tvári Kálmán, később Bene Feri az Újpestből, és jött Albert Flóri meg Szűcs Lajos volt a mi társaságunk. Különösen Alberttel és Szűccsel lettünk jó barátok, hány

mulatott éjszakánk volt így négyesben. A pályán persze nem volt haverság a Fradi eár nem. De megegyeztünk velük a meccs előtt: Flórikám, Lajoskám, tudjátok pontos

a szokás, este a győztes fizeti a kört a vesztesnek.És így is volt.Biztos vagyok benne, hogy Illovszky ezekről a randevúkról is tudott, hiába voltbert Flóri, rajongásig szerette a Császárt. Rudi bácsi azt is nehezen viselte,yeskedtünk, külföldi túrák után hazafelé csempészárut hoztunk. Mindig mondogatvalaki lebukik, az megnézheti magát. Aztán egyik alkalommal Spanyolországból hnaton a vámosok találtak egy vadonatúj öltönyt Rudi bácsi bőröndjében. Ő ezt ki

ándékba Kubalától, a nagy barátjától, és hát szegény Illovszky nem győzött magyarentegetőzni, Farkas Jancsi persze odament hozzá, s azt mondta neki: „Rudiempészünk, csempészünk, ejnye…” Akkoriban jött divatba a „szocialista emzocialista erkölcs” kifejezés, és hát mi valahogy képtelenek voltunk magunkévndezt. A világ, még a mi szocialista világunk is, változott, egyre jobban formrülöttünk, már eltűntek a vörös csillagok, az ilyen-olyan feliratok, ehelyett megjeon-reklámok, amelyek például a Közért vállalatot reklámozták. Mi már csak neveyan jelmondatokon, mint „A tudás hatalom az imperializmus elleni harcban…” künk a pályán volt szükségünk, a hatalom pedig pénz formájában ott lapult a zsebüoda-e, ha a Pipacs Bár vonzott minket, mint a mágnes…





tott a kiképzésünk, aztán siettünk a kantinba. Ma már szinte elképzelhetetlen, deég a laktanya büféjében is árultak alkoholt, sört, bort, pálinkát. S mi, sztárspkezdtük délután a „levezetést”, és meglehetősen jól éreztük magunkat. Jobbóbliztunk. Soha nem felejtem el, amikor Faházi Janika csatlakozott az asztaltársaságazt kérdezte, mi a tét, én kissé jókedvűen azt mondtam neki: Semmi különös, Jsztes a másik csizmájából issza majd a sört… Aztán persze hogy csaltunk, trük

házi vesztett, az én surranómat pedig teletöltötték a kantinban vásárolt Kőágossal, és Janika, az asztalitenisz-virtuóz kínjában mind-mind megitta. Azt a „kült”. Az is előfordult, hogy az egyik tiszthelyettes megpróbált okoskodni velünkónak tűnt, s azt mondta: na, elvtársak, ki az, aki utánam megcsinálja, hogy a f

meli a huszonöt kilós söröshordót? Mi meg csak néztünk magunk elé, de aztáarvas, a sportszázad tagja, az ismert súlyemelő, és laza mozdulattal a feje fölé röshordót.A tiszthelyettes köpni, nyelni nem tudott.Csakhogy onnan már nem volt visszaút, neki is meg kellett csinálni ezt a műveletepta a nemes nedűvel teli tartályt, a feje fölé lökte, aztán elkezdett vele imbolyogni

m, hogy mi röhögve, üvöltözve azt kiabáltuk neki, tartsa még, ne engedje le…A tiszthelyettes hanyatt esett.Eltört néhány bordája, s minket hosszú időre kitiltottak a kantinból. A következlink az volt, amikor Faházi Janika egy vágódeszkával győzte le a néphadserengpongozót, majd, ha már Egerben voltunk, a laktanya csapatát kihívta egy futballEgri Dózsa, és jól elvertek bennünket 4–1-re.

Mondanom sem kell, kissé fáradtak voltunk.A három hónap alatt olykor kiengedtek bennünket a laktanyából, olyankor az egubban ettük magunkat degeszre, s persze felhörpintettünk néhány korsó sörtegannyi fröccsöt. Furcsa, de még a karácsonyt is jókedvűen vészeltük át Egktanyában, a kantinban.Albert Flórival igazán ott lettünk elválaszthatatlan barátok.Amikor évtizedekkel később láttam a Fradi múzeumban a katonaládáját, mindig előjri emlékek, ahogy reggeli tornát vezényelnek a többieknek, meg hogy a tiszthlyett rám maradt ez a feladat, s láttam magunkat, ahogy egy vájdlingban húst főztalok vagyunk.Fiatalok, és sikeresek.Illovszky Rudolf természetesen nem örült a katonáskodásomnak, akkortájt a klubokleszólhattak az effajta programokba, de valahogy, valamiért Mészölyt és egpróbálta megregulázni a néphadsereg. Váratlan volt a behívó, és a három h



zárás, kiképzés. Rudi bácsi, amikor meghallotta hová tűntem, üzent: „Kálmán, bázénylik magát, akár a frontra, akár a világháborúba, csak tréningezzen, ne hagyert a tavaszi rajton szükség lesz magára…”A Vasas megpróbált magához térni. Az évtized elején elért két bajnoki cím utáványos visszaesés, s mi fájó vereségeket szenvedtünk. Soha nem felejtem el azt aeni rangadót, amelyet 4–3-ra veszítettünk el a Népstadionban. Vezettünk 3–2-re, de

jos bombaformában játszott, és Berendy Pali hiába tapadt rá piócaként, a kispesti tszer is megvillant. Alig volt hátra három perc a meccsből, és Tichy előbb egyenlítgyőztes gólt is megszerezte. Szinte hallom, ahogy a két találat között odaszól Bere

Miért nem mész már az anyád picsájába, miért nem hagysz levegőhöz jutni…?” Bereg is sértődött, végül is nem ez a lényeg, hanem hogy ilyen fájdalmas módon veszíangadót.De aztán egyszer csak 1965-öt mutattak a naptárak.Én még Egerben, bakaruhában szolgáltam a hazát, ám odakint, a „civilvilágban”, ocializmusban fontos dolgok történtek. A rádió elkezdte sugározni Komjáthy Gyötaloknak című, később aztán legendássá vált műsorát, ugyanakkor elkezdték bo

emzeti Színház Blaha Lujza téri épületét, eközben egy kiló sertéshús harminc, a lisgy, a cukoré tíz-hatvanba került. A havi átlagkereset 1500 forint körül mozgott. S mcsak politikai műsorokat nyomtak, hanem olykor megszólalt a Yesterdayönyörűséges Beatles-dal is. Az úgynevezett beat-nemzedék tagjai már hosszseltek, a lázadás, a politikai szembenállás jeleként trapéznadrágot, de a pártban slt riadalomról. Kádár János ezzel kapcsolatban kijelentette: „Ami itt fontos, az azrt, az ifjúsági szövetség nem divattervező cég, nem fodrászipari KTSZ, és nesmivel foglalkozni…”S milyen igaza volt.Jól él a mi népünk…Ezt sugallták nap mint nap a rádióban, a televízióban, az újságokban, miközbabantra nyolc évet kellett várni. Már rohamtempóban épültek a panellakásokhonok kétharmadában volt vezetékes víz, fürdőszoba, összkomfort.Ám, amikor leszereltem, nem sok időm maradt e nagy kérdésekre. Tudniillik kezjnokság. Bár ezt megelőzően a Vasas 1965. február 8-án elrepült Dél-Amrmészetesen nélkülem. A fiúk pályára léptek Venezuelában, Peruban és Uruguaát megelőzte egy edzőmeccs, a Rákoscsaba ellen 21–1-re győzött a Vasas, a Debkor igazolt Puskás Lajos kilenc gólt szerzett. Ő elment Dél-Amerikába, a két krga László és Szentmihályi Antal viszont nem. Utólag hallottam, hogy minkeresték a klub vezetőit, azzal a céllal, hogy döntsék el, melyikükre van szükség, m



ncs, az továbbáll, máshová igazol. Na, most erre a Vasas irányítói alighanem idegptak, s úgy döntöttek, a két kapus maradjon szépen itthon, és beszéljék át az éllgait. Így aztán a pécsi Rapp Imre kölcsönjátékosként utazott a csapattal, mtabányáról ugyancsak kölcsönvett Szepesi Gusztáv és az akkor már MTK-háglalkoztatott Kovalik Ferenc. A torna amúgy nem sikerült valami fényesen, a Vasas nezuelai Deportivo Galicia csapatát verte 2–1-re, emellett két döntetlenre és ve

otta. Igaz, az egyik iksz épp a világhírű uruguayi Penarol ellen jött össze.Aztán jött a tavaszi rajt, Salgótarjánban.Soványka döntetlennel kezdtünk, ott, már túl a katonaságon, magam is játékleheptam. Aztán egyre jobban belelendültünk. Az Illovszky Rudolf által Brazíliától eagyarossá változtatott 4–2–4–es felállást mindinkább élveztük, fontos rangadókat,eccseket nyertünk. Igaz, Rudi bácsi a salgótarjáni nyitány, az 1–1-es döntetlen uondta: „Megjártuk Dél-Amerikát, de ez a játékosok formáján nem látszott meg…vult a formánk, az Újpestet például 3–2-re vertük a Stadionban, és másnap azortújság „olyan nagy iramban zajlott a mérkőzés, hogy szinte nem lehet megmelyik csapat támadott többet. Példásan küzdöttek a játékosok, jóllehet a hőfordultak szándékos szabálytalanságok is.” A győztes gólt 2–2-es állás után gtam be tizenegyesből Lung hálójába. Az MTK-t aztán oda-vissza legyőztük, toztunk a kék-fehéreknek, az 1963-ban, a KK döntőben elszenvedett vereségért. A

galmasan alakult, és a fináléban csak fokozódott a dráma. Két fordulóval az idény vFerencvárossal együtt egyaránt harmincöt pontunk volt.És jött az év meccse, a Népstadionban.Vasas–FTC rangadó délután kettőkor, a jugoszláv Varasdinac játékvezető dirigálása em volt jó idő, így telt ház sem, az október 31-én cúgos hidegben megrendezett tay is ötvenötezren látták. Varasdinac Juhász István sérülése miatt két percet hosszabbő félidőben, a meccsen addig nem született gól, aztán Puskás Lajos megiramodott, szott, és Farkas Jancsi bevágta a labdát Géczy hálójába. A közönség tombolt, aási feszültség érződött, a két szurkolótábor tagjai egymást heccelték, kész csoda, hot ki jókora botrány. A feszült légkör a pályán is érződött, olyannyira, hogy a

ndkívül sportszerű Albert Flóri is elveszítette a fejét, és a találkozó 65. percébenlerúgott Nell Lajosba. Flóri barátom talán soha nem csinált még ilyet, de a mozduegessége kapóra jött nekünk, Varasdinac odament hozzá, Albert, aki ugye jólerbül, odaszólt a bírónak, én meg hátulról duruzsoltam a fülébe, hogy küldje le, km hallja, hogy hogy beszél magával?És Varasdinac kiállította Albertet.Onnantól már nem volt nehéz dolgunk, nyertünk 1–0-ra. Egy héttel később m



telező gyakorlatnak számított, hogy a Salgótarjánnál is jobbak legyünk 4–1nepelhetett a Fáy utcai publikum a mi lelkes szurkolótáborunk, bajnokok lettünk.Immár harmadszor.Ez történt novemberben, de az év nyarán már átélhettünk egy csodát.A Vasas ötödször nyerte meg a KK-t.A négyes döntőt Bécsben rendezték, mi oda a jugoszláv FK Szarajevo kétszeri leg

ottunk. Az osztrák fővárosban az elődöntőben a csehszlovákok büszkesége, a Sparrt ránk, és olyan meccset játszottunk, amelyet talán még azóta is emlegetnek a sógndes játékidő 4–4-es döntetlennel zárult, jött a hosszabbítás, majd a 120. percben vegeslegvégén, a remekül játszó Molnár Dezső kapura lőtt, a lövés a csehek balhátvborskynak a lábáról pattant a kapuba.Hosszabbítás után mi nyertünk 5–4-re. Őszintén bevallom, nekem ott Bécsben bűnent a játék. Sajnos épp túljutottam egy tüdőgyulladáson, le voltam gyengülve, lassovszky Rudolf így is a csapatba állított. Fantasztikus meccs volt, a semleges oállva tapsoltak, s mi, a Sparta futballistáival együtt tiszteletkört futottunk a lefújá

ztán jött a finálé június 26-án, és az olasz sztárcsapat, a Fiorentina várt ránk. Aságok így írtak másnap a találkozóról: „A Vasas ismét meghódította a publikumotoztak, megint jól játszottunk, a firenzei Guarnacci kezezett, a bíró, az osztrák Scenegyes pontra mutatott, én tüdőgyulladás ide, rossz forma oda, odaálltam a labdabevágtam azt a Fiorentina hálójába.Kupagyőztesek lettünk!Ez volt 1965, az az év, amikor a villamosjegy egy forintba került, a mozijegy kétég nem árultak üdítőitalt, viszont lehetett inni a körúton pohár kakaót, és kettő-hatós táskát majszolni hozzá.

Mégis hiánygazdaság jellemezte az országot.A mindennapi életet tette nehézzé, hogy olykor alkatrészek hiánya miatt állt le a terárakban, üzemekben, de ugyanez jellemezte a hétköznapi életet is, nyaranta olykorllett a Kőbányai világos sört, télen a vastag kabátot és a csizmát, ősszel és tavaőköpenyt. Ugyanakkor bővült az újságkínálat, megannyi új lap került a piacra, a dig legszívesebben a Futrinka utcába költöztek volna.És már megjelenik a színen Winnetou is, Karl May regényhőse.Az indiánoknál talán csak mi, futballisták voltunk akkor népszerűbbek.



X.A verhetetlen csapat

egyetlenül hideg volt a tél, 1965 tele. Az emberek fázósan siettek az utcán, szapopteiket egyik üzletből a másikba, hogy a megtakarított kis pénzükből (már persze,

en…) karácsonyi ajándékot vásároljanak a szeretteiknek. A kínálat, a választék, ahbbször is írtam, meglehetősen szűkös, karcsú volt. Mi, élsportolók különleges, kivlyzetben voltunk a külföldi túráinknak köszönhetően. Nemcsak üzleti haszonljából vásároltunk Bécsben, Párizsban, Montevideóban, bárhol a világban, hanem gy magunknak, no meg a családtagjainknak különleges dolgokat hozzunk. Ám 1965

mikor Bécsben a csehszlovák Sparta és olasz Fiorentina legyőzésével elhódítottuk arópai Kupát, elsősorban haszonszerzés vezérelt bennünket.

Farkas Jancsit meg engem.És itt most nem a futballra gondolunk, mert a pályán, a zöld gyepen mi, ahongetegszer leírtam, meghaltunk, megdöglöttünk a győzelemért, a Vasas sikeréértán jött, az a mi ügyességünkön, talpraesettségünkön, és persze a szerencsén is mcsben KK-győztesként jó kis bulit csaptunk. Előbb a szállodában, ahol kocci

egállás nélkül a fiúkkal, a vezetőkkel, aztán persze bent a belvárosban, Bécs sűrűjébár megvoltak a törzshelyeink. Úgy bizony. Nemcsak Pesten, még Bécsben is

nket, ismertek, szeretettel fogadtak. Néhányan a csapatból belevetettük magunztrák főváros forgatagába, mámorító hangulatába, szívtuk magunkba a szabadság lekerestük a meggazdagodás lehetőségét. A meggazdagodás kifejezést használva,

m milliókról vagy százezrekről beszélünk. Igyekeztünk némi haszonra szert tenni,szereztük a szajrét. A terv mindig ugyanaz volt, olyan cuccokat kell vennünk, amhon majd busás haszonnal adhatunk tovább. Ahogy már korábban is jeleztem, Farkalt az „üzletkötő”, én meg vakon megbíztam benne. 1965 nyarán Bécsben a

rgatókönyv szerint zajlottak az események. Összedobtuk a lóvét, Jancsi megállapetékes figurával, és máris magunknak vallhattunk megannyi, kötőgépbe való perecuccot, harisnyát, orkánkabátot. Bécsből Budapestre vonattal indult vissza akedvűek voltunk, a bajnokságban is jól álltunk, a klub ötödik KK-győzelmszkeséggel töltött el bennünket. Farkas Jancsival beültünk egy kupéba, én meg mki: „Jancsi, baszd meg, mindjárt indul a vonat, a cuccok meg sehol, nekem neverjél…!” A barátom nem is értette, miről beszélek, a csibészbecsület számára szelt: „Sváb, mi a faszt aggódsz, ülj nyugodtan…”Ezt mondta, de én csak az órámat lestem. Aztán egyszer csak a lehúzott ablakon k



llom ám, hogy valaki tört magyarsággal kiabál: Herr Farkasz, herr Farkasz…! S Jrott is le a vonatról, a tróger, a hórukkember hozta a több kilónyi árut, megannyiröndöt, telis-tele számunkra értékes holmikkal. Segítettem neki a pakolásban. M

aposan, gondosan begyömöszöltünk az ülések alá. Aztán a kalauz sípolt, a szendult, csakhogy közben Illovszky Rudolf, no meg Várfi Ferenc, a Vasas vezetője kénkben foglalt helyet. Ott ültünk Jancsival, Fister Ferivel, a Ficerével, aki ugyanú

lt a csempészésben, és riadtan néztünk egymásra, hogy akkor itt és most lebukágy biznisz vége. Rudi bácsi alighogy leült, üvöltve pattant föl. Tudniillik az orkánmelyeket begyömöszöltünk a bőröndökbe, szinte lélegeztek, ment ki belőlük a leveg

szegtek, sípoltak, mint egy kígyó. Ahogy Rudi bácsi leült, jött az a furcsa hangester meg felugrott és azt kiabálta: Jancsi, Kálmán, maguk megint csempésznek…ndülettel kirohant, Várfi Ferenc ment utána, s mi felkészültünk a legrosszabbra. egyeshalomhoz értünk, óriási örömömre összetalálkoztam egykori osztálytárshmidt Rudival – akiből vámos lett. Nekem sem kellett több, a régi cimbor

dumcsiztunk, megmutattuk neki a serleget, amelyet Bécsben nyertünk, ő meg nem atulálni, majd szépen továbbsétált. Mit ad isten, néhány fülkével följebb kinévámolni való, be nem jelentett árut, mint a bőröndben ajándéköltönyt cipelő Iludolfnál. Farkas Jancsi ekkor ment oda hozzá, és homlokon csókolva Illovszkyt, azki: „Semmi gond, Rudi bácsi…”Aztán Illovszkyt annak rendje és módja szerint jól megbüntették.Hideg, rideg volt az az 1965-ös tél.Már alig vártuk a tavaszt, a bajnoki rajtot. Két új fiú csatlakozott a kerethez, Kván kapus, a Szállítókból, és Korsós István, a Győr remek képességű baljnokként vártuk a nyitányt, a harmincnégy esztendős Berendy Pali volt a koreln

apat nagyon is összeszokottnak tűnt. És ebbe még az sem zavart bele, hogy Ivozott Angyalföldről. Rudi bácsit ugyanis a válogatotthoz vezényelték, amely készi angliai világbajnokságra. Így a fakó trénere, az egykori Vasas-legenda, Csordás a kispadra. Illovszkyt egyébként a sporthivatal és a futballszövetség irányította Barövetségi kapitány mellé a nemzeti csapathoz. Így lett Csordásé a karmesteri pondanom sem kell, Illovszkyval mindent megbeszéltek, mindent egyeztettek.Rosszul kezdtünk, ezt kár lenne tagadni. Úgy telt el hét forduló, hogy messze vúcsformától. Igaz, négyszer győztünk, három döntetlen mellett, de nem tűntüagabiztosnak. A Honvéd ellen aztán az utolsó percben lőtt Korsós-góllal gyenvedve, az Újpest ellen pedig ugyancsak hármat lőttünk, de éppen annyit kaptegint Korsós Pista volt az, aki a 89. percben a hálóba talált. Aztán jött május 29.,rencvárossal meccseltünk a Népstadionban. Még veretlenek voltunk. A találkozót



r tulajdonosa, a jó barátnak mondható Vadas György vezette. A tabella elyezettjének összecsapását ötvenezer néző látta. Májusi vasárnap volt ugyan, de boőjárás köszöntött Budapestre. Szélvihar és eső tombolt, és a hideg bekúszott az eőkabátja alá. A zuhogó esőben viharosan kezdett a Vasas.A 18. percben már 3–0-ra vezettünk.A szünetben pedig 4–2-re. De a Fradi nem adta fel, és minden idők egyik legizga

jnoki találkozóján újból felzárkózott, majd jött Albert Flóri, a zseniális center, kicndenkit, engem is becsapott, és én a földön fekve kézzel értem a labdához. Vadasmészetesen tizenegyest ítélt. Ekkor aztán elszabadult a pokol. Körbevettük Vadöltöttem bele az arcába, hogy: csaló vagy, mocskos csaló… Aztán Ihász Kálmánegütötte a bírót, persze csak visszafogottan, nehogy komoly baja essék. Vadas emlélte a kialakult perpatvart, végül engem állított ki. Novák Dezső berúgta a tizeon a meccsen már a másodikat, így négy-néggyel zárult a rangadó.Azóta hányszor hallottam, hogy ez bundameccs volt!Hogy mi Alberttal, Szűccsel és a többi fradistával előre megbeszéltük az ikszet. arhaság. Barátok voltunk, együtt fröccsöztünk, együtt töltöttük olykor az estéket, de lt megegyezésről. Mi is nyerni akartunk, akárcsak ők. A tét óriási volt, a Vasas é-fej mellett futott a bajnokságban, abszurd dolog lett volna, ha bármelyikünk egyeriválissal. Aztán még egy forduló volt hátra a tavaszi szezonból, és mi talán mégeni rangadó hatása alatt, mindössze egy 0–0-ra voltunk képesek, igaz ezzel is megőzetést, egy ponttal mentünk az FTC és kettővel a Honvéd előtt.Nyáron aztán világbajnokságot rendeztek Angliában, de erről majd a következő fejeŐsszel, illetve nyáron, vagyis augusztus 14-én folytatódott a bajnokság, s mindjártsassal kezdődött a szezon. Az újságok nyolcvanötezer nézőt írtak, s amióta 1avatták és üzembe helyezték a Népstadion reflektorait, ez volt a második-ha

gmagasabb bajnoki nézőszám.És ez nem kettős meccsen!A szurkolók csak a Vasasra és a Fradira voltak kíváncsiak.Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a derbit az Országos Sportnapok ünnepségéneklül rendezték, így nemcsak futballt, hanem különböző bemutatókat, színes progrhatott a zöld gyepen a hatalmas publikum. Furcsa, amit most írok, de ettől még igngadó napján délelőtt még felvonultunk valahol a Városligetben, mint a Vasas spépviseltük a Vasas Szakszervezetet, a klubunkat, és úgy ballagtunk, mintha azon m sorsdöntő kilencven perc várt volna ránk. De ennek a csapatnak meg sem kndez. Sőt nagyon is vidámak voltunk. Vidámak és bizakodóak. A Ferencváros el

cai sporttelepen készültünk, amolyan edzőtábor volt ez, hazai környezetben. Aztán



ppal a nagy meccs előtt váratlanul megjöttek a górék.A nagy emberek.Épp két edzés között voltunk, amolyan csendes pihenő zajlott, én tettem-vettem azőtt, amikor fékeztek a fekete autók. Kiszállt belőlük Kádár János, Biszku Bélandor, s persze a biztonsági embereik: „Mészöly elvtárs, minden rendben…?” – em Kádár János, és én mondtam: „Kádár elvtárs, készülünk lelkesen a Fradi ellen…

pártfőtitkár, a maga egyszerű stílusában, nem sokkal később bejelentette: „Elvtársakortolók, a Ferencváros elleni mérkőzésre a szakszervezet részéről némi prémium jölegyőzik az FTC-t fejenként négyezer forintot kapnak…”

Mi meg ujjongtunk.Jó kis pénz volt az. Amikor az átlagember jó esetben ezerötszáz forintot keresettszku és Gáspár aztán kedélyesen anekdotázott velünk, amikor egyszer csak kiderüolnár Dezső és Puskás Lajos nincsenek ott, nincsenek köztünk. Gáspár Sándor rdult, és azt kérdezte: Kálmán, hol van Molnár és Puskás? Én meg egyenes, be

mber lévén azt mondtam a szakszervezeti vezérnek: „Gáspár elvtárs, Molnár ésmplomban vannak. Hát tudja, ők vallásos fiúk…”Egy pillanatra döbbent csend támadt az öltözőben.Ránéztem a mesterre, a vérnyomása nagyjából 230 körül lehetett, de ekkor meádár, és higgadtan kijelentette: „Elvtársak, semmi gond. Nálunk, a szocializmoletárdiktatúrában vallásszabadság van. Ha Molnár és Puskás elvtárs úgy érzntosnak, hogy templomba járjon, hát csak tessék…”Aztán a nagyvezérek távoztak.Illovszky meg nekem esett. Hogy minek mondtam meg, minek árulkodtam. kértem magamnak: „Hát Rudi bácsi, hazudnom kellett volna…?”A Ferencvároson ez a szitu sem segített.Azon az estén hófehér szerelésben játszottunk, lyukacsos, rövid ujjú dresszben, yanilyen lyukacsos zöld trikóban, Ferencváros felirattal. Káprázatos teljesújtottunk. Azt a Vasast, a Varga – Bakos, Mészöly, Berendy, Ihász – Mathesz, olnár, Puskás, Farkas, Korsós összeállítású csapatot a világ legjobb együttese

mlegették, és ebben most semmiféle túlzás vagy elfogultság nincs. Könnyedén vadit, amelyben Varga Zoltán, Albert Flórián, Rákosi Gyula, Fenyvesi Máté, Novátrai Sándor, Szűcs Lajos és Páncsics Miklós is helyet kapott. Puskás Lajos rúgorkas Jancsi egyet, lehetett volna az eredmény akár hat- vagy hét-null is a javunzdtük az őszi szezont, amelyben a tavaszhoz hasonlóan, nem találtunk legyőzzdnak hetet rúgtunk, az MTK-nak és az Újpestnek négyet-négyet, aztán a záró ford

mikor már bajnokok voltunk, jött a Győr a Fáy utcába, én öngólt lőttem, és majdnem



veretlenségünk, mert a Győr a 86. percben még 3–2-re vezetett. Csakhogy Molncselezte Izsákit, beadott, és Farkas Jancsi bevágta az egyenlítő találatot, ez szonötödik találata, amellyel ő lett az első a góllövők versenyében.S jöttek be a szurkolók, vállukra vettek bennünket, és én akkor már a negyedikmemet ünnepelhettem, és az járt a fejemben, lehetne-e még fokozni a csodát – odáját. 1966 valóban mámorító esztendő volt.

Ez volt az első Táncdalfesztivál éve, Duna márkájú televízión néztük, az Illést, a Mmegát, Koós Janit, Korda Györgyöt, Toldy Máriát, Kovács Katit és a többieket. Alt Tesla márkájú orsós magnóm, amire felvehettünk bármit, akkor már az Ifi-parkren mentek Illés koncertre, és az átadott Emke aluljáróban egyre több furcsa kakadt külsejű fiatal ácsorgott.De mi élsportolók jól öltözöttek voltunk.Jól öltözöttek és boldogok.A rendszer, a politika hidegen hagyott bennünket.Játszottunk, pályán és azon kívül egyaránt.



XI.Az évszázad gólja

ég mindig dühöt és fájdalmat érzek, ha erről kell beszélnem. A seb közel ötven év tm gyógyul, a lehetőség, amelyet megint elszalasztottunk, itt van a lelkemben, és ne

kén. Pedig milyen szépen indult minden. A világbajnoki selejtezőkön AusztriávDK-val kerültünk egy csoportba, kezdésként értékes döntetlen Lipcsében, 105 eőtt, majd győzelem Bécsben, sőt 1965 szeptemberében Budapesten is elveztrákokat 3–0-ra, tizenegyesből én is bevettem Szanwald kapuját. Aztán októberbenDK a Stadionba, Peter Ducke kettőt is rúgott nekünk, de ez sem volt elég, izgalmas2-re győztünk, s már mehettek is a főnökök az angliai repülőjegyért. Mindenki bizndenki optimistának tűnt. Nem alaptalanul. A Ferencváros 1965-ben megn

ásárvárosok Kupáját, mi a Vasassal újra elhódítottuk a KK-t, a magyar futbanykorát élte. Aztán 1966 májusában, nagyjából három hónappal a vb előtt elmgrábba, és a jugoszlávok legyőztek bennünket 2–0-ra.Alaposan beszartunk.Ijedtségünknek pedig az volt az oka, hogy sehogyan sem állt össze az új jádniillik Baróti Lajos a főállásban mellé vezényelt Illovszky Rudolffal együtt v

ktikát dolgozott ki. Ennek az volt a lényege, hogy a négy védő mögött volt e

prögető, elől pedig mostani kifejezéssel élve, két ék szerepelt. Rólam húszévesen egyik újságban: „Volt már betonszilárdságú középhátvédünk. Volt elegánsan futzéphátvédünk. Volt jól rúgó és jól fejelő középhátvédünk. De mindez egyemélyben…?”Ez sem volt elég ahhoz, hogy én legyek a centerhalf Angliában.Baróti leült a csapattal, s elmagyarázta kitől mit vár. Kiderült, hogy a Ferencváros kátrai Sándor lesz a söprögető, én pedig a középpályára kerülök, és a védőmunka

ndre be kell lépnem a támadásokba. Életemben annyit nem futottam még. Le s fel,átul szerelni, becsúszni, biztosítani, kisegíteni Mátrait, de ha a helyzet úgy hozza, aenfél tizenhatosnál kapura lőni, támadást indítani. Úgy voltam vele, ebben a válogaár még kapus is szívesen lennék, annyira összetartó, remek közösséget alkottunkm játszotta a sértődöttet, vagy a nagymenőt, a sztárt.Egy mindenkiért, mindenki egyért.És ez nem üres szólam volt. Pedig a gondok látszólag sokasodtak. És nem csak azégoszlávok könnyedén legyőztek bennünket. Volt egy korábbi meccsünk, méájusában, Londonban, amely újabb indulatokat kavart. Greaves góljával 1–0-ra ny



golok, Alf Ramsey az angolok híres edzője büszkén nyilatkozott a meccs végéondogatta egyfolytában, hogy akár 6–3-ra is megverhettek volna bennünket, uenegy évvel azelőtti évszázad meccsére. Szóval ott Londonban, a Wembley Sta

öröcs Jancsi játszott a támadósor jobb szélén. Baróti kedvelte Göröcsöt, agképzettebb magyar labdarúgónak tartotta, és az új hadrendben afféle jobbszéámított volna rá. Göröcs a Wembleyben rendkívül egykedvűen, rosszul játszott, le

gy utálja ezt a posztot, s hogy nincs kedve hozzá. Baróti látta, érzékelte mindhagyta a zseniális Titit. A következő jelölt Varga Zoltán, a Fradi különleges kéékosa volt, de ő sem rajongott a Baróti által felkínált lehetőségért.Sem Göröcs, sem Varga.Persze a választék még így is bőséges volt. A vasasos csapattársam Mathesz nvédos Nagy Antal és az MTK-s Nagy István, a Paróka.Aztán volt még egy vitás pont.A közvélemény a honvédos Tichy Lajost követelte a csapatba, csakhogy Baróti pzelte el a csatársort. Később valamelyik újságban így nyilatkozott erről: „Tichy Laa legjobb, legerősebb, leggólképesebb középcsatár volt. Mégis a nála sokkal mozgrkas Jánost favorizáltam, aki szintén gólveszélyes volt, és játékstílusa jobban bele

képzeléseimbe. Tichyvel nekem soha semmi bajom nem volt, szerettem és nagyra bemind játékosként, mind emberként, de nálam a csapat érdeke mindennél fontosabb

Hát így hangoltunk mi a vébére.Ám, ahogy telt-múlt az idő, úgy lettünk egyre magabiztosabbak. A csapattal Galaztunk egy SZOT-szállóba. Előkészületi meccseket a közeli Petőfibányán játszotttént a finomhangolás, Baróti és Illovszky ott magyarázta el ezredszer, hogy akkorlyezkedjen ebben az új hadrendben. A hangulat kiváló volt, hát még amikor a regndig előbukkant egy-egy friss nászutas pár, és mi, jókedvű futballisták azéemrevételeztük az ifjú arákat. Egyiket a másik után, és kicsit sem lepődtünk meg, ajek nem sokkal később már pakoltak, és tuszkolták ki az asszonyt a szszonvalahány szemtelenül, vigyorogva figyelő futballista szemeláttára. Aztán útra kkerettel tartott Tichy Lajos és Varga Zoltán is, később aztán egyikük sem játszotsztartalékként arra kérte a vezérkar a vasasos csapattársaimat, Ihász Kálmánt ésjost, hogy álljanak készenlétben, bármikor utazniuk kell. Utazniuk, és akár pályáraász végül később csatlakozott hozzánk, de ő sem kapott lehetőséget. Liverpool köy impozáns kastélyszállóban laktunk, amely telis tele volt magyarokkal, ottaniahonról érkezőkkel. Szinte látom azt a gyönyörű gyepet a hotel mellett, amelyen np mozogtunk, frissen, elszántan.Senki sem mondta ki, hogy mire készülünk.



Csak belül, a lelkekben, az agyakban dolgozott, hogy messzire, egészen messzire juár a fináléig is. Mert erős volt az 1962-es chilei vb-n szerepelt válogatottunk, de hányan, köztük Albert Flóri, Farkas Jancsi meg én már jóval érettebb, s talán mballisták lettünk. És egy pillanatra sem ijedtünk meg a csoportbeosztásunktól. Emlgy egy bizonyos Bryan James, az angol Daily Mail újságírója véleményt formált aerinte a csoportbeosztás sorsolásakor Anglia, Brazília és Argentína mellett a

logatottat is ki kellett volna emelni. Óriási elismerés volt ez. S mintegy jzvélemény hangját: a világ, s persze a mi kis hazánk lakossága sokat, nagyon soklogatottól.Aztán kikaptunk a portugáloktól. Július13-án, Manchesterben, az Old Traffordon navenezer néző előtt szenvedtünk vereséget, és már a harmadik percben a hálónkban pbda. Pedig a meccs előtt Budapestről százával érkeztek a táviratok, mindenki bukesített bennünket, és még az is előfordult, hogy egy dunaújvárosi férfi, bizonyola 2420 kilométert kerékpározott, hogy a helyszínen láthassa a meccset, amit a rezteletjeggyel honoráltak.Pedig jól játszottunk, s ezt nem csak én mondom, az angol lapok és a magyar szakyöntetűen állították másnap, hogy a meccs kilencven percéből hetvenet vémadtunk, és csupán a kapusbakinak köszönhetően hagytuk el vesztesen a páanchesteri sportlap pedig ezt írta főcímében: „Nem a jobbik győzött…”Szegény Szentmihályi Antal!Ettől az élménytől talán soha nem szabadul. A harmadik percben Simoes beyszerűen nem jött ki a kapuból, Augusto pedig könnyen fejelt a hálóba. Aztán a 67.rres ívelt látszólag céltalanul középre, Szentmihályi senkitől sem zavartatva nyúlt

án, de az kipattant a melléről az éppen ott ácsorgó Augusto fejére, aki köszönte bólintotta a második portugál gólt. A harmadiknál pedig Torres fejesénél Szentsőn mozdult a labda után.Üvöltöttem vele.De nemcsak én, Mátrai és Sipos is. Azért is volt különösen bosszantó ez a meccs, mltak klasszisaik a portugáloknak, elsősorban persze Eusebio, de mégsem voltalunk. Ráadásul az a Torres egy ügyetlen fasz, kétméteres langaléta, mégsem ejelni. Vert seregként mentünk vissza szálláshelyünkre, és este a szobákban valamámolgatni kezdtünk. A matek nem tartott sokáig, az egyenlet vége pontosan kijöttőzni a brazilokat. Azon az estén Baróti és Illovszky zárt ajtó mögött beszélt hondketten azt sulykolták, hogy tovább kell lépni, nincs idő sírni, panaszkodni, a b

mlegetni. És persze kimondták, amit mi is gondoltunk, le kell győzni a brazilokaőzni a világbajnokot.



Újabb és újabb táviratokat kaptunk. Senki nem szidott, bántott bennünket, akkorég nem volt szokás. Az üzenetek egytől egyig arról szóltak, hogy veletek vagyuurkolunk nektek, és hogy bízunk bennetek.Aztán egyszer csak telefonhoz hívtak. A szálloda portájánál mosolyogva várt a recrdezte: „Miszter Mészöly?” És máris adta a kezembe a kagylót. A feleségem vosó végén, Kálmán fiam akkor már csaknem egyesztendős volt, de a nejem újra terh

kor ott, a portugál meccs után nem sokkal azt mondta nekem: Kálmán, nagyon hiánm csak ettől szenvedek. Folyamatosan rosszul vagyok, hányok, ájulás kerülget, nemezt a terhességet. Kérlek, egyezz bele, hogy megszakíttassam…

Nehéz volt megszólalnom.Nem terveztük, de úgy voltam vele, fiatalok vagyunk, előttünk az élet, miért is ne jásodik gyerek. És akkor azt mondtam az asszonynak: „Kérlek, tarts ki, ígéremgyőzzük a brazilokat, sok pénzt fogunk keresni, és én mindent megteszek azért,alád, te, Kálmán és a születendő kicsi mindent megkapjon az élettől…”Egy csöppség élete is múlott a brazilverésen.A csöppséget egyébként a következő év februárjától Mészöly Gézának hívták, kiseb

mikor jóval később meghallotta ezt a sztorit, csak annyit mondott: „Apu, nagyon akengem, mert életed egyik legjobb játékát nyújtottad a brazilok ellen, talán azért i

gyen még egy fiad…”És eljött a brazilok elleni meccs napja, július 15-e. Hallottuk mi a hírekben, hoegsérült a bolgárok ellen, nem foglalkoztunk vele. Úgy voltunk vele, inkább csak k

a legrosszabbra, Pelé esetleges semlegesítésére, Baróti Lajos ki is jelölte Rákosi t mondta neki: Gyuszikám, maga ne törődjön semmivel, ha ott lesz a pályán Peléjon mellé, karoljon belé, beszélgessen vele, csináljon bármit, csak ne hagyja élni, nballozni… S Pelé nem játszott.

Ám a brazilok: Gilmar – D. Santos, Bellini, Altair, P. Henrique – Gerson, Lima – Gcindo, Tostao, Jairzinho összeállításban is félelmetes ellenfélnek tűntek. A li

verton pályán telt ház, több mint ötvenegyezer néző figyelte, ahogy kifutunk a pálogatott így állt fel: Gellei – Mátrai – Káposzta, Mészöly, Sipos, Szepesi – Matheskosi – Bene, Farkas. Ebből is látszik a felállás, a taktika. Ahogy a portugálok elley kezdtünk a brazilok ellen. Már a harmadik percben vezettünk, Bene Feelsorozatot mutatott be, amely után nemcsak a védők, de Brazília teljes lakoseküdt. Baróti egyébként három helyen változtatott az összeállításon, Gellei, Szeathesz került a csapatba, és ez a húzás tökéletesen bevált. Ez még akkor is igazilok a tizennegyedik percben Tostao révén egyenlítettek, sőt később Tostao, ez atár újabb gólt szerezhetett volna, ha Sipos Feri valami egészen elképesztő moz



m vágja ki a labdát a gólvonalunkról. Azonban a főszerepet azon a délutánon mébert Flórián és Farkas Jancsi játszotta. Flórit sokszor láttam jól játszani, de amit a en nyújtott, arra nehéz jelzőket találni. Úgy szlalomozott az egyébként technik

merikaiak között, olyan légies, könnyed mozgással jutott át rajtuk, mintha még mundon lenne, és csak szórakozásból futballozna. Hihetetlen volt. Jancsi pedig…Az évszázad gólját lőtte.

Becsukott szemmel is látom, ahogy Flóri indítja Bene Ferit, ő futtából beadja antosan a lendületből érkező Farkas elé, ő pedig kapásból, irtózatos erővel, a brokba zúdítja. Gilmar moccanni sem tudott. Jancsi egyébként lőtt még egyet, az sskóta, akkor is felállva tapsolt mindenki, de Dagnall, az angol bíró rossz döntéstvénytelenítette a szabályos gólt.A harmadikat én lőttem tizenegyesből.Aztán nem sokkal később csaknem eltört a kulcscsontom. A vállammal már korábbandom, a Partizan ellen játszottunk a Vasassal, amikor ráestem, és azóta jóval érzéklt a kelleténél. Nagyjából tíz perc volt hátra a meccsből, amikor ütköztem egékossal, szinte kibújtam mögüle, hogy elfejelhessem a labdát, és azzal a lendülettel ppantam, éppen rá a vállamra. Hallottam a reccsenést, éreztem a fájdalmat, s tudtamgy baj van. Aztán a következő pillanatban azt láttam, hogy Baróti Lajos riadtan, habálva, a fejét fogva fut le a pályáról, engem pedig nem Botár doktor, a válogatotnem angol orvosok vesznek körül immár az oldalvonalon kívül, s mindent elkövetnékra alkalmassá tegyenek.Merthogy én mindenáron vissza akartam menni.Rögzítőkötést kaptam, futni tudtam, s végig a pályán maradtam. A lefújás után ünnnnünket az angolok, de úgy ám, mintha az övéiket tapsolnák. És ekkor, ahogy menld gyepről, egyszer csak szembe találtuk magunkat a Beatles tagjaival. Ott állt ehn Lennon, Paul McCartney, George Harrison és Ringo Star, és vigyorogtak, lelkeondogatták egyfolytában, hogy „Bravo, Hungary, bravo”, és kezet fogtunk elönleges fickókkal, a világ legjobb beategyüttesének tagjaival. Aztán bent az öltözőtméteres liverpooli felcser egy óvatlan pillanatban visszarántotta a helyére a kllamat, én meg akkorát üvöltöttem, hogy talán még Londonban is hallották. egröntgenezték, szerencsére nem tört el semmi. Így aztán a bolgárok elleni meccsa teljes értékű harcosként léptem pályára. Nyertünk 3–1-re, ezen a találkozón,

őretolt hátvéd, tizenöt méterről jobbal bombáztam a léc alá.Készülhettünk a szovjetek elleni negyeddöntőre.Mondanom sem kell, mit jelentett nekünk a ruszkik ellen játszani. Pedig jó kapcsltam az Európa-válogatottban velem együtt játszó Jasinnal és Voronyinnal. Reme



ltak, de ugyanezt nem mondhatnám el a szovjeteknél pályára lépő Szabóról, aki azzánk magyarul, meglehetősen nagyképűen és ellenszenvesen viselkedett. A szeni sorsdöntő ütközet előtti éjszakán Baróti Lajos Illovszky Rudolffal együtt egyálgatott fel s alá, s azon morfondírozott, hogy akkor most Szentmihályi Antal vagzsef védjen-e.Baróti később így emlékezett vissza erre: „Ma már tudom, hogy óriási hibát köv

mikor Gellei helyett nem hoztam vissza a kapuba Szentmihályit…”Addig minden tökéletes volt körülöttünk.Aztán egyik pillanatról a másikra megváltozott minden, el kellett hagynunk a megálláshelyünket, a szovjetek ugyanakkor maradhattak abban a hotelben, amelybhonosan mozogtak. A liverpooliak és a manchesteriek a meggypiros mezünk miatt,átványos játékunk után megkedveltek bennünket, és egyértelműen nekünk szurkozal, hogy legyőztük a világbajnok brazilokat, igazi közönség kedvenccé váltunuszáj volt csomagolni, bőröndöt pakolni, és egy katasztrofálisan megszervezett túnk. Hat órát vonatoztunk, zsúfolt szerelvényen zötyögtünk, pedig akár repülehettünk volna Cardiffba, merthogy a szovjetek elleni negyeddöntőt Sunderlndezték, Cardifftól húsz kilométerre. Hihetetlen, de a mi szervezőink nem tudták, hopülőt is szervezhettek volna. És ezzel még nem volt vége a megpróbáltatásaraktak bennünket egy olyan szállodába, amelynek a földszintjén, ki nem találnák, ub működött.Doboltak, danolásztak, gitárokat pengettek, gyakoroltak.Vagy épp buliztak.El lehet képzelni, milyen nyugodt pihenés várt ránk. És hogy még inkább csavarosténet, mindezt az olasz csapatnak köszönhettük. A drága itáliaiak a világ szé

kaptak a koreai NDK-tól, s egyszerűen nem mertek hazautazni, így nem mehettünállodába, amely nekünk volt kijelölve, s amelyet még mindig ők bitoroltak.Július 23-án a Roker Parkban kikaptunk 2–1-re.A sírás kerülget, ahogy erről beszélek.A meccs előtti taktikai értekezleten Baróti bejelentette, hogy Mathesz helyére a sérüépülő Nagy Pistát állítja, Parókát, az MTK remek játékosát előző nap Illovszky

egdolgoztatta, hogy akkor jó-e a lába, vagy nem. Nem rajta ment el a meccs. Mpusposzt jelentett gondot, Gellei Jóska mindkét szovjet találatban benne volt.De a pénz is tehet a kudarcunkról. A találkozó előtt, ha lehet fokozni, még több tptunk, gyárak, téeszek, postások, védőnők írtak, még Gobbi Hilda is üzent nnésztársadalom nevében. Aztán a meccs előtt nem sokkal Baróti az öltözőben bejeliúk, azt üzenték Pestről, ha legyőzzük a szovjeteket, fejenként annyi pénzt kapna



hetnek belőle egy Trabantot…”Vagyis nagyjából negyvenezer forintnyi összegről volt szó.Volt olyan csapattársam, aki rögtön vécére rohant, jól meghajtotta a nagy pénz leheddig helyén kezeltük a dolgokat, tudtuk mennyit érünk, és azt is, hogy mit kapuerhetünk Angliában. Ez a pluszjuttatás, ez a mézesmadzag a torkunkon akadtovjet csapattól kaptunk ki, amely semmivel sem volt jobb nálunk, ugyanúgy elszúrtu

hetőséget, mint 1962-ben. Ez akár figyelmeztető jel is lehetett volna a magyarigenseinek, hogy hohó, valamit változtatni kellene, mert hiába vannak remek játéka csúcs közelében újra meg újra elbukunk. De semmi sem változott. Sem akk

sőbb. Csendben, szótlanul mentünk vissza a szállodába, mindenki a gondolataiba tán másnap szabad programot kaptunk, elmentünk egy kaszinóba, én életemben szottam, és folyamatosan nyertem. Már annyi zsetonom volt, hogy abból a

mondása szerint egy mini Morris típusú autót vásárolhattam volna magamnak. Hagy Gellei Jóska odaszól Farkas Jancsinak, s győzködi, állítson le engem, mire Jelte: „Kálmán tudja, mit csinál…”Aztán tizenöt perc múlva mindent elveszítettem.Baróti Lajos még ott, Angliában lemondott.Mi pedig a brazilveréssel, az évszázad góljával a hátunk mögött, szomorúan, csalódabb hatalmas bukás érzetével jöttünk haza.



XII.A meghiúsult szökés

ajdnem az Internazionale játékosa lettem.Minden meg volt beszélve, minden le volt szervezve. A csábítás, a hatalmas lehet

lgozott bennem, és sokáig biztos voltam benne, hogy megyek. Hogy itt hagszágot, a Vasast, a barátaimat, és egy világhírű csapatnak, a korszak talán yüttesének a középhátvédje leszek. A terv tökéletesnek tűnt. Megbukni, elcsúshetett, csupán le kellett volna lépnem, alighanem köszönés nélkül, a többiektől.A csapattársaimtól.De ne szaladjunk ennyire előre.A Vasas már az ötvenes évek végén nemzetközileg is jó hírű csapatnak számított.

eni 9–2-es KK-győzelem egy csapásra ismertté tette a klubot, ez 1957-ben történ58-ban már hivatalosan is Európa legjobb csapatai közé számítottunk, hiszenődöntőjében a következő párosítást rendezték: Real Madrid–Vasas, Milan–Mannited. A mai fiatalok számára mindez szinte mesébe illő. Pedig igaz volt. Aztán a ek elején folytatódott a sikerszéria, KK-győzelmek, emlékezetes sikerek a BEK-benkor már szinte szokássá vált dél-amerikai túrák. 1963 legeslegelején a guatemalaca-i, kolumbiai és mexikói túrán vettünk részt, ez utóbbi ország Guadalaja

rosában egy ötcsapatos körmérkőzéses tornán szerepeltünk, és bejutottunk a finálébeccs volt, felejthetetlen találkozó. Az ellenfél a Sao Paoló-i világhírű Palmeirkaptunk 2–1-re, de óriási közönségsikert arattunk. A találkozó azért is maradt emlézámunkra, mert a brazilok két világbajnok klasszisa nemcsak futball-, hanem boksbemutatta nekünk. Djalma Santos szegény Mathesz Imrét, Vava pedig Bundzsák

ötte ki, de úgy ám, hogy mindketten a földre kerültek, és ha van a közelbntozóbíró, alighanem kiszámolja őket. Aztán 1965-ben is a tengerentúlra utazott a

kor én itthon maradtam, néhány kölcsönjátékossal megerősítve, visszafogott sikert sas, csupán egy venezuelai csapatot, a Deportivo Galiciát sikerült legyőzni 2–1-re, t-két döntetlen és vereség került be a statisztikánkba. Az is igaz, hogy az egencsak bravúrnak számított. A fénykorát élő uruguayi Peñarol ellen.Így érkeztünk el 1966-hoz, amikor is az angliai világbajnokság után a Vasasjnokcsapatok Európa-kupájában szerepelhetett. A sorsolás nem tűnt túl kedvezőnekelső fordulóban mindjárt a portugál bajnok Sporting Lisszabon ellen meccseltü

nnünk jó adag félsz, vagy nevezzük inkább óvatosságnak, hiszen akkor még naglt a portugáloktól Manchesterben, vb-meccsen júliusban elszenvedett 3–1-es ver



sassal a római parton, s a Tárogató úti SZOT-házban készültünk, edzőtáboroztunk.ár megannyi emlékem volt a portugálokról, s nem csak a világbajnokság okán. Eurábban együtt futballozhattam az Európa-válogatottban, azt is mondhatnám, pcsolatban voltunk. De ez most a Sporting volt, a másik lisszaboni sztárklub, ésfutottak a pályára a zöld-fehér mezükben, visszafogott örömmel üdvözöltem arvalhót, s a védőket, Moraist, Babtistát és Hilariót, ők valamennyien játszottak

eccsen az Old Traffordon. De most visszakaptak mindent. Olyan bosszút álltunkmelyről Portugáliában hetekig, hónapokig beszéltek az emberek. A Népstatvenezer néző előtt 5–0-ra győztünk ellenük. A jobbhátvéd Bakos Sanyi például sapvonal közeléből bombázott Carvalho hálójába, a csatáraink pedig egytartóztathatatlanok voltak. Emlékszem, Hilario, a balhátvéd, aki júliusban ugnepelt a magyarok ellen, most keserűen azt nyilatkozta: „A Vasas játékosok naballisták, az 5–0 egy kicsit sok, olyannyira, hogy Lisszabonban már a legnagyob

án sem tudjuk behozni hátrányunkat. A magyar csapat teljesítményéhez csak grdok, s kíváncsian várom, hogy a későbbiek során mire lesz képes a BEK-ben…”Aztán Lisszabonban is nyertünk 2–0-ra.Azon a találkozón, különösen az akkor már jobbára csereként pályára lépő Páballozott szenzációsan, gólt is lőtt, a másikat Puskás Lajos szerezte, s mi vugalommal és hallatlan önbizalommal csomagoltunk, s indultunk haza, mzállással. Aztán ott a milánói repülőtéren érdekes helyzetbe kerültünk. Szembe

agunkat az olasz Inter szurkolótáborával. Az itáliai bajnok épp Moszkvából érkezkeres kupatalálkozó után, a hívei pedig mámorosan fogadták a kedvenceket, akikyütt ott a repülőtéren tudták meg, hogy a következő körben épp egymással játszunk.Furcsa viszonyok voltak akkoriban a futballban.Hiába volt nekünk remek, bombaerős csapatunk, mi magyarok kisfiúnak számítougati nagylegényekhez képest. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy Solti Der magyar technikai igazgatója, aki nagyszerű kapcsolatban állt Illovszky Rudohány héttel korábban már megsúgta: „Fiúk, úgy készüljetek, hogy az Interrel taembe magatokat…”Azért ez több mint furcsa, igaz?A nagyokat óvták, kiemelték és vattába csomagolva kezelték, minket pedig afféle enfélnek” tartottak. Sajnos igazuk lett, az Inter a fénykorát élte akkoriban. 1964. mBécsben a Real Madridot verte 3–1-re a BEK döntőjében. Egy esztendővel késő

ájus 27-én Milánóban, tehát hazai pályán a Benfica felett diadalmaskodott 1–0-hódítva a legrangosabb serleget. Aztán az Inter „Budapestre költözött”. Tudniillik 66-os BEK-kiírásban a Ferencvárossal meccselt. Milánóban 4–0-s olasz siker, ma



árcius 2-án a Stadionban 1–1, hetvenhatezer néző előtt, hiába játszott remekül a Ftenaccio, az Inter utánozhatatlan védekezése tökéletesen működött.Ez volt márciusban, aztán december 8-án újra a Stadionban játszott az InternazionalHelenio Herrera, a sztárcsapat világhírű edzője semmit sem bízott a véletlenre. Aléptek, a Vasast azonban még erősebb csapatnak tartotta, így aztán inkognitóban ugött a Diósgyőr elleni bajnoki mérkőzésünkre. November 13-án Miskolcon talán s

ltak annyian bajnoki találkozón huszonnyolcezren zsúfolódtak össze a lelátón,ncsi góljával nyertünk 1–0-ra, Helenio Herrera, mint utólag megtudtuk, már ott eldgy szüksége van ránk.Mészöly Kálmánra és Farkas Jánosra.Milánóban szoros meccsen, 2–1-re kaptunk ki, a Gazetta Dello Sport azt írta a tán: „A magyar bajnok elrontotta a nézők szórakozását…”Védekeztünk.Egy cél lebegett a szemünk előtt, szoros eredményt elérni, hogy a visszavágóra mélyünk. Az olaszok vezettek 1–0-ra, Puskás Lajos a 82. percben egyenlített, de a bőtt négy perccel Corso szabadrúgásgólja hazai sikert jelentett.Ennek ellenére bizakodva készültünk a visszavágóra, Illovszky Rudolf, aki akkor spitányként dolgozott, szinte minden nap ott volt velünk, százszor, ezerszer átbesktikát Csordás Lajos edzőnkkel, és persze velünk, játékosokkal. Úgy gondolofogásban kellett volna futballoznunk. Óvatosabban, visszafogottabban, taktikusabbaa nagy győzni akarásban nekimentünk az Internek. Azon a napon az általános isko

zaengedték a suliból, hogy a televízió előtt nézhessék a nagy meccset. A jegyek ntekkel korábban elfogytak, nyolcvanezren drukkoltak nekünk a Stadionban,szorítottuk az Intert, a kapujához szögeztük, hogy aztán Sandro Mazzola egvillanjon, az egyik találatánál például velem szórakozzon, elfektessen, kicseleáris 2–0 volt oda. Ennyi maradt a vége. Helenio Herrera pedig íg nyilatkozott: „Njesítményt nyújtott az egész együttes, Mazzolát egyszerűen nem lehetett megállíter vitathatatlanul jobb volt…” Mazzola pedig azt mondta: „Úgy érzem, az er

azságos, a Vasas sem játszott rosszul, de amikor az Inter tudja, hogy erős ellenfemben, mindent bele tud adni, most is így történt…”Rudi bácsi meglehetősen higgadtan értékelt: „A Vasas végig nagy erőbedobással nden játékos lelkesen küzdött. Egy igen jó formában lévő Intert fogott ki a pyüttes. A helyzetek alapján az eredmény valós…”Kikaptunk, kiestünk.De a történet még nem ért véget.Solti Dezsőtől és a sorstól óriási ajándékot kaptunk. Az Inter technikai igazgatója eg



ráti kapcsolatoknak köszönhetően, másrészt azért, mert remek csapatnak nnünket, a Vasast ajánlotta egy chilei nemzetközi tornára. Ezt mi még akkor nem ecember 8-án az Inter elleni vereséggel véget ért a szezon, s akár mehettünk volna pabadságra, csakhogy a szakmai stáb nem engedte.„Edzenek csak, fiúk, edzenek…!”Ez volt az ukáz, és mi a cudar hidegben mentünk a Fáy utcába, de nem ám a pályár

gesre fagyott, hanem pocsolyákban rohangáltunk, a lakótelepet kerülgettük, s entségeltünk. Mire való ez a pluszmeló? Aztán Csordás Lajos meg Illovszky Ryszer csak összehívta a keretet és azt mondták nekünk: „Na, legények, lassaomagolni, megyünk Dél-Amerikában Chilébe a Hexagonál tornára…” Szép kándék volt.Mi mindig győzni akartunk. Mindig, mindenki ellen. A Vasas képes volt rá, hogülkerekedjen. S persze hajtott a sikerélmény mellett bennünket a pénz is, a p

hetősége. És volt még valami, afféle dopping. Tudniillik, ha jól játszottunk, haereztünk a szurkolóknak, az embereknek, akkor könnyebb volt csempészni. Úgygyőztük a Sportingot, helyt álltunk az Inter ellen, hazafelé a vámosok, a határőrönd a vállunkat veregették, gratuláltak, autogramot kértek, és ha tele volt a bőrkánkabáttal, Fa-dezodorral, vagy a jó ég tudja, mi mindennel, hát nem is foglalkoztntha észre se vennék a púposodó, dugig telt poggyászokat. Mintha nem is számítankor ezek a drága jó sportolók majd jókora haszonnal adják el a cuccot itthon.Ez is bennünk volt.Dél-Amerikából is hoztunk sok mindent, például a Hexagonal torna győztesénatlan súlyú lovas szobrot. Amikor megérkeztünk Chilébe, mondanom sem kell, g

őben, napsütésben, helyi magyarok vártak ránk, no meg a szervezők, és mállodában tudtuk meg, milyen ellenfelekkel is játszunk. Ahogy már jeleztem, bbször járt Dél-Amerikában, mégsem mondhatnám, hogy híres csapatnak számngerentúlon. a chileiek is úgy voltak velünk, jók leszünk tölteléknek. Ők az Intert vert harangozták be, de az Inter a bajnoki menetrend, a zsúfolt program miatt lem

szvételt. Ekkor javasolt bennünket Solti Dezső, egyeztetve Östreicher Emillel és udolffal. Mire jó a barátság, igaz? Mire jók a kapcsolatok. Az a február a varázslat idSantiagóban az első találkozón a chilei Fradival, a legnépszerűbb klubbal, a Coloeccseltünk, a helyiek amolyan felvezetőnek tartották ezt az összecsapást, minrmincezren ültek a lelátón, azzal a tudattal, hogy könnyed edzőmeccs lesz , a vis

meretlen magyarok ellen. Jól gondolták, valóban edzőmeccs lett, csak nem úgyúlva 4–0-ra, a szünetben 6–1-re, majd az 55. percben már 8–1-re vezettünk.Vasas–Colo-Colo: 9–3.



Ha azt mondom, hogy döbbent chileiek bámulták a zöld gyepet, aligha túlzok. Anyét, a nagy-nagy kedvenceket alázták meg, de úgy, ahogy még azelőtt soha. Emllt egy Ratinov nevű híres argentin menedzser, aki ugyancsak jó kapcsolatot ápolt ve

ost ez a Ratinov épp Buenos Airesben volt, és telefonon érdeklődött az eredméondták neki, hogy 9–3 lett a vége, ő meg alighanem csak csóválta a fejét, és bizonondta, sejtettem, hogy a magyarok nem bírják majd ezt a tempót, de jött a válasz: „

a Vasas nyert 9–3-ra…”A menedzser másnap már ott volt Santiagóban.A következő találkozóinkon egyaránt nyolcvanötezren foglaltak helyet a lelániversidad Chilét 3–1-re, az Universidad Catolicát 3–0-ra vertük meg, akkor mákünk szurkoltak a helyiek, a Vasasról beszéltek mindenhol, és csodacsapatként emnnünket. Hát még amikor szenzációs mérkőzésen 3–3-as döntetlent játszottunk, ñarollal, amely abban az évben, vagyis 1966-ban világkupadöntőn szerepelt a Reaen – s mindkét találkozót 2–0-ra nyerték az uruguayiak.A Vasassal ők sem bírtak. A montevideói alakulat telis-tele volt válogatott labdarúblo Forlan, Hector Silva, a kapus Mazurkiewicz, Cortes, Gonçalves…És jött a döntő meccs.A Santos elleni találkozó.A brazilok a szomszédos szállodában laktak, s mondhatom, remek fickók voltak. Tye már találkoztunk az angliai vb-n, nekik ez nagyjából annyira volt kellemes emlkünk gyerekkorban a ricinus felhörpintése. De ott Santiagóban egész jó barátok letn előttem, ahogy a Santos futballistái ott ülnek a hoteljuk előtti kis asztalok vetnek, anekdotáznak és üdítőt isznak. Bizony szó sem volt fröccsözésről, sörkoholizálásról. Mi bezzeg Farkas Jancsival megkóstoltunk néhány italt, persódjával, ahogy szoktuk. Odaültünk Peléhez meg a többiekhez, Jancsi épp olyan feknt ők, és hát a brazilok nagyon is jól emlékeztek a néhány hónappal korábban erzett kapásgóljára, és arra is, hogy én felkötött kézzel futkároztam közöttük Liverpi borozgattunk, ők viccelődtek, harsányan nevetgéltek, amikor egyszer csak mordás Lajost és Rozner Győzőt, vagyis a vezetőinket. Peléék látták, hogy tilosbaért egy gyors mozdulattal az asztal alá nyomtak bennünket, engem meg Farkas Janksoltunk a brazilok dollármilliókat érő lábainál, és lestük ahogy az edzőnk gyavábbsétál.Aztán másnap 2–2-t játszottunk a Santosszal.Pelét nem volt könnyű tartani, ezzel most aligha mondtam újat, csodálatosan játszott

Ment a Santos kettővel, de mi nem adtuk fel, Molnár Dezső az Ördög, mert eceneve, valóban ördögien játszott. Kétszer hozta helyzetbe Korsós Pistát, az meg



ttőt bevágta, így lett a meccs döntetlen.A Vasas pedig első a Hexagonal tornán.Este bál, záróünnepség. Ott aztán végre hivatalosan is elengedhettük magmlékszem, ahogy ültünk ott Farkas Jancsival egy asztalnál, s jöttek oda hozzánk a mács volt velük, Jancsit herr Farká-nak hívták. Rozner Győző is feltűnt, és már vi

szen tudta, valahonnan tudta mi készül itt. Meg is jegyezte: Kálmán, én bármibe f

gy Jancsit úgysem tudják elcsábítani, ennek aztán ígérhetnek amit akarnak, úgysemVasasból…Roznernek igaza lett.Herr Farka, lenne egy ajánlatunk…Ezt mondta tört magyarsággal a tolmács, majd folytatta a monológot, és felvázoltncsi barátomnak az irigylésre méltó jövőképet, hogy akkor ő gyakorlatilag váelyik dél-amerikai klubban akarja folytatni a játékot, szerepelhet Chilében, Brazgy épp a Santosban is, csak írja alá a szerződést. Néztem Farkast, ő meg csak pisllát vonogatta, s egyszer csak azt kérdezte jókedvűen: „Mondja, maguknál lehrkepörköltet galuskával…?” A tolmács egy pillanatra nem értette a kérdést, vagy taigazán fogta fel az egészet. De gyorsan kapcsolt, és megnyugtatta Farkast, hogy

amit akar, ha kell akkor szereznek nokedlit, meg csirkét is, szárnyastul, mindrkas Jancsi meg csak nevetett, és közölte velük, hogy ő jól érzi magát a Vasasbaában sincs elhagyni Magyarországot, a barátait.S persze a csirkepörköltet galuskával.„Mit akarnak ezek tőlem, Sváb? Láthatják, hogy jó helyen vagyok, nem…?” zzám. Én meg bólogattam, és közben Helenio Herrera ajánlatán töprengtem, merthy indultunk el Dél-Amerikába Farkas Jancsival együtt, hogy hamarosan az Internballistái leszünk. Az olaszok mindent megszerveztek, precízen, pontosan, nekegre kellett volna hajtanom az utasításaikat. A feleségemnek azt kellett volna mhon, hogy Kálmán, a pici fiam asztmás, és külföldre kell vinni gyógykezelésre. Éa majd Farkas Jancsi felesége kíséri el, amolyan segítőként. Az asszonyok termékesen jöttek volna, az új élet, a jobb élet reményében. Várták az indulást, azt, hncsival végleg eldöntjük, hogy akkor lelépünk, és Santiagóból nem Budapestreilánóba utazunk.Nem tettük meg.Jancsi az első pillanattól kezdve csak legyintett, és végül én is meggyőztem magaaradok.Ki tudja milyen pályafutás várt volna ránk, még az esetleges eltiltás után is, az InterbA lovas szobrot amúgy alig bírtuk felemelni, de büszkén, nagyon is büszkén hoz



udapestre.A következő fejezet 1965 őszén íródott. Újra a BEK-ben indultunk, és az ír Dunderepelhettünk, és nem kis meglepetéssel olvastuk az ellenfél elnökének a meccilatkozatát, amely úgy szólt: „Az a gondunk, ki lesz a következő ellenfelünk, án…”Volt önbizalma az ír úrnak. A Dundalknak amúgy Allan Fox személyében játéko

lt, meccs előtt persze ő is arról beszélt, hogy majd továbbjutnak. Aztán Írorertünk 1–0-ra, a visszavágón pedig a Stadionban nyolcvanezer néző előtt 8–1-re. MDundalk elnöke ekkor már kicsit szerényebben mondta: „Sok országban jártam mépstadionhoz hasonló létesítményt még nem láttam. Egyszerűen megdöbbentett bengrandiózus épület, és a hatalmas érdeklődés. Nemcsak a Népstadionra, a nyolc káig emlékezni fogunk majd…”Aztán két győzelemmel túlléptünk az izlandykjavikon, majd 1968 tavaszán a Benficát hozta elénk a sors. A Népstadionban 0–

madtunk, hiába irányítottunk. Egyszer összerúgtam Eusebióval tiszta erőből, teli cerencsére egyikünk sem sérült meg. Mentünk Lisszabonba a visszavágóra, és a mezésen egyszer csak megjelent Eusebio. Adott nekem két pár futballcsukát, egy gumegy „éleset”. Odaállt elém, átölelt, mosolygott, s valami olyasmit motyogott, hogy:

álmán, Kálmán. A portugálok csodacsatára egyébként érthetően feldobott állapotbaesége a meccs előtti órákban kislányt szült neki. Aztán Eusebio kettőt rúgott, Torre

kaptunk 3–0-ra, és kiestünk. Abban az évben megint elrepültünk Dél-Amerikynevezett Octogonal tornára, ahol hiába győztük le 3–1-re azt a csehszlovák válog

mely nem sokkal később jobbnak bizonyult a magyar csapatnál, csupán negyedikek llével felálló Santos 4–0-ra győzött ellenünk, onnan továbbrepültünk Argentínáásik tornára, és javuló játékkal 3–1-re vertük a világkupa védőjét, a Racingovezetésképpen 3–0-ra a River Plate-et. Ezen a túrán a klubcsapatok elleni meccsekéllárt, a válogatottak ellen vívottakért 7500 dollárt kapott volna az egyesület, ám a senedzser 10 százalékot zsebre tett ebből. Mar der Platán barátkoztam össze egyrtisch Lajossal, a világhírű sakknagymesterrel, aki épp egy versenyen vett részt.Ő is tapsolt nekünk a lelátón, s mi boldogan indultunk haza.A táskák pedig telis-tele eladásra váró, vagy megrendelt cuccokkal…



XIII.Sanyi, minek ez a kapkodás!

lami megváltozott.Megváltozott a Vasasban, az országban s a világban is. Ennyi év távlatából vissza

eseményeket azt mondom, az 1967-es történések mintegy előfutárai voltak a következett változásoknak. Pedig milyen jól indult minden. Februárban Cegnyertük a Hexagonal tornát, s amikor Dél-Amerikában sikert sikerre halmosassal, jött a telefon, s a szálloda recepciósa széles vigyorral a hátamat ütögetve zembe a kagylót, s mondta, hogy: Herr Mészöly, Herr Mészöly, Budapest…S akkor tudtam meg, hogy megszületett a második fiam, Géza.Kislányt vártunk, de Kálmán után Géza világrajövetele is legalább akkora bol

entett számomra. Aztán hazatértünk, néger barnára sülve, jókedvűen, magabiágraszóló sikert aratva. Némi túlzással a repülőtérről mentünk Dunaújvárosbajnokság első meccsére. És mi, a Chilében verhetetlen csapat, amely még a Pelévntost is megelőzte, csak kínlódtunk a pályán. Kikaptunk 1-0-ra, de akkor majdonítottunk neki nagyobb jelentőséget úgy voltunk vele, az utazástól fá

csigázottan játszottunk, még nem sikerült az átállás, ez csak egy apró kisiklás, majdépen a helyére kerül, s mi újra végigverjük a mezőnyt. Tévedtünk. Az a bajnokság

unk szólt, olyannyira nem, hogy a végén még a dobogóról is lecsúsztunk, a Fradi, a Győr is megelőzött bennünket, a Vasas, amely az előző idényben veretlenül lett upán a negyedik helyre futott be. Sokszor gondoltam végig, mi történt velünk. Mnen már nem volt felállás, innen már nem volt visszaút a mennyországba. Csak nok, a meglepő vereségek, a magyarázkodások maradtak.Azt gondolom, túlságosan jóllakottak lettünk.Valahogy megszoktuk a győzelmeket, s úgy voltunk vele, annyira jók vagyun

vesebb energiával, lelkesedéssel is sikeresek lehetünk. Hiányzott belőlünk a tűz, s tanyira jó barátok sem voltunk, mint korábban. Kár érte. Az a Vasas, az 1966-ban versas még évekig a magyar futball trónján ülhetett volna, újabb és újabb bajnoki erezve. 1967-ben persze még ezt nem tudtuk, abban az esztendőben egyre töbrdott hosszú hajat, meg Trapper farmert. Amolyan hippi fazonok mászkáltak azrágmintás nadrágokban és ingekben, a kultúrházakból amatőr zenekarok gitármullatszott, miközben a hallgatóság már Coca-Colát ivott. A világban kisegdöbbenést keltett Barnard professzor első szívátültetése, itthon pedig Fock zdasági reform egyik kidolgozója lett a miniszterelnök, Kállai Gyula után, ak



nostól vette át a stafétát még 1965-ben. Pártunk és kormányunk próbálta már nedelmes diákként másolni a szovjet mintát, a legvidámabb barakkot építgetni.A levegőben különben is volt valami megmagyarázhatatlan feszültség, amely aztán már nagyon is testet öltött a prágai tavaszban. Boldogan kellene visszaemlékeznemmásodik gyermekem megszületése, no meg a fantasztikus dél-amerikai sikerünkrév már lejtőre tett bennünket. Pedig Illovszky Rudolf, aki Csordás Lajostól újra

sas irányítását, mindent megtett, hogy felrázza a csapatot. És úgy tűnt, hogy 1968kerülhet is neki. Megint magunkra találtunk, és volt a bajnokságnak olyan periódusaa a Vasas vezette a tabellát. Már akadtak új fiúk a keretben, Vidáts Csaba, Mülledics János, Menczel Iván, s a többiek. De a mag, sőt a kezdőcsapat tulajdonképndig az 1966-os gárda volt. Mi, persze, Farkas Jancsival, ha csak tehettük, hoztuccokat külföldről, Atlantic szappan, Fa-dezodor, amelyeket jó pénzért el leheteközben a kenyér 3,60, a hús 39 forint, a benzin litere 3 forint, a villamosjegy print volt. Az átlagfizetés nagyjából 1500 forintot tett ki, a nyugdíj 800 forint körüli gott, s már lehetett kapni a Tangón, az Ecserin használt, kopott Levi Strauss farmerintért. 1968 idehaza a válság elmélyülését, Csehszlovákiában a prágai tavasz kzta. Augusztus 21-én bolgár, lengyel, NDK, szovjet és magyar katonák léptehszlovák határt, és vettek részt a lázadás, a forradalom elfojtásában. Soha nem feládár János szavait, aki akkor így érvelt: „A csehszlovák elvtársak nem tették megpéseket, amelyekkel talán el lehetett volna kerülni a katasztrófát…”Érdekes, hogy abból a szezonból milyen kevés meccs maradt meg bennem. Pejnoki címet is nyerhettünk volna megint. De a hajrához érkezve elfogyott a lenufla. Épp egy Újpest elleni rangadóra készültünk, és a válogatott edzőtáborában ak szóba került a meccs. Ott volt az újpestiektől Göröcs János, Sóvári Kálmán, Bennagy-nagy dumapartinak az lett a vége, hogy megállapodtunk.Megállapodtunk a döntetlenben.Nem volt ez bunda, szóba sem került pénz, vagy bármi, mi meg az újpestiek egyszetuk jónak, hogy tegyük emlékezetessé ezt az estét, tudniillik épp azon a találkozón aegyeri úti stadion villanyvilágítását. Mondtam is Farkas Jancsinak, ilyenkor negverni őket. Az egy pont amúgy sem rossz eredmény, úgyhogy maradjunk is ennyrsze hallottam, hogy Szentmihályi Antal, aki ugye egykor a Vasas kapusa apattársunk, és nem kevés feszültséggel távozott a Fáy utcából, épp Újpestre, kézzeakozott a megegyezés ellen. Dolgozott benne a bosszúvágy, mindenáron le akartnnünket. Mondanom sem kell, Göröcs Titi, Sóvári meg a rutinosabb lila-fehér jntették, és mi, a Vasassal a Római-parton készültünk a rangadóra.Készültünk, de nagyon is visszafogottan.



És most finoman fogalmaztam.Lazítottunk, relaxáltunk, kedélyesen hangolódtunk a találkozóra. Aztán mentünk Úaz öltözőbe, és ott a meccs előtt még a folyosón Göröcs Titi odajött hozzám, és azt e, Kálmán, nem megy az iksz, értsd meg, nem megy…” Én meg csak néztem ivel nagyon is jó kapcsolatban voltam, azt hittem, hogy viccel. De Titi nézett rám kocsóválta a fejét, és már nem volt idő érvelni, kérdezősködni, vonultunk ki a ke

tán a tartalékos, fiatalokkal teletűzdelt Dózsa jól elvert bennünket. Kikaptunk 3-0-raForrt bennünk a düh, és a meccs után odamentem Göröcshöz, aztán kissé emelt ékoztattam a helyzetről: „Titikém, ezt az estét soha ne felejtsd el, mert mi nem fogztos. Átbasztatok bennünket, mocskos módon. Azt gondoltam, Farkas Jancsivbbiekkel, hogy ti szavatartó, komoly emberek vagytok. Hogy megegyezünk valamiby is lesz. Titi, készítsd fel magad a következményekre, mert mi ezt nem hagyjuk at még megkeserülitek…”És megkeserülték.Nem sokkal később három fordulóval a szezon vége előtt, december 1-jén a Ferencszottunk a Népstadionban. Mi épp az újpesti nagy zakó miatt elvesztettük az esélyjnoki címre, úgyhogy nem volt túl vidám a hangulat. A fradistákkal mondanom slyen jó kapcsolatban voltunk, erről írtam már korábban is, nekik létfontosságú volon a találkozón. Tulajdonképpen a bajnoki cím dőlt el akkor. Megint a Rómaszültünk, amikor egyszer csak megjelent Novák Dezső, no meg Dalnoki Jenő, akadi fakó edzője volt. Odajöttek hozzám, s azt mondták: Kálmán, nekünk sokat éőzelem, szükségünk van erre a két pontra, s ezért hajlandóak vagyunk anyagi áldozezer forintról volt szó.

Percekig hallgattam.Aztán azt válaszoltam nekik: Ezt meg kell beszélnem a többiekkel, egyednthetek… És úgy is lett. Amikor nem volt ott Illovszky Rudolf, s nem volt köyetlen vezető sem, azt kérdeztem a csapattársaimtól, mit csináljunk? Adjuk oda a Frt pontot és ezzel a bajnoki címet? A fiúk először csak néztek maguk elé, aztán szévelni kezdtek, hogy a Dózsa jól kibaszott velünk, hogy a mi bajnoki címünkbe keründorlatos árulása, és hasonlók. Belementünk. Életemben először és utoljára játsen meccset, amikor nem a győzelemért hajtottunk. Mindent megbeszéltünk, csukor még fiatal, Óbudáról igazolt Müller Sándornak nem szóltunk. Csakhogy Rratlanul a kezdő csapatba állította ezt a roppant ügyes, tehetséges fiatalembert, aratlan pillanatban gólt lőtt Géczi Pista hálójába. A világ még ilyen furcsa ünneplott, mint amit mi akkor előadtunk. Szaladtunk oda Müllerhez felemelt kézzel, a lak annyi látszott, hogy ujjongva köszöntjük a gólszerzőt, miközben én azt mondta



anyikám, nem kell kapkodni, minek ez a rohanás, add csak oda a labdát a Farkas Judja mit kell csinálni…” Müller persze nem értette hogy mi az isten bajunk van, amgy rivális Fradinak a hálóját vette be, és örömmámorban úszott. A szümagyaráztam Müller Sanyinak, hogy nyugi, és akkor már kezdte kapiskálni, miről isFradi támadott, egyenlített, majd nagyjából negyed órával a vége előtt Varga, a k

ukat rúgott, Branikovics pedig az üres kapuba helyezte a labdát. Kikaptunk 2–1-re,

tralévő két meccset is behúzta és bajnok lett, miközben a második helyezett Újpest gott!Újpesten nehezen viselték a bajnoki cím elúszását.Ráadásul valaki „felnyomott” minket, ami azt jelentette, hogy bundával vádrencvárost és a Vasast. Bizonyíték persze nem volt, de az ügy egyre csak bonyolódondor, az Újpest akkori nagyhatalmú vezetője tüzet okádott, és bosszúra szomjaztán berendeltek bennünket az Országos Testnevelési és Sporthivatalba, egymásnak incset, hol Albert Flóri, hol Farkas Jancsi, hol én mentünk kihallgatásra, raportrrendelték Illovszky Rudolfot is, akinek persze fogalma sem lehetett arról, heküdtünk a Fradinak. Rudi bácsi a meccs után egyébként ezt nyilatkozta: „Jó mérkőelső félidőben mi, a másodikban a Ferencváros támadott többet és célratö

erintem a döntetlen igazságosabb lett volna, mert mi is több nagy gólhehagytunk…”Szegény Rudi bácsi, ha tudta volna, hogy nem véletlenül!De hívatták Lakat Károlyt is, a Fradi edzőjét, naná, hogy ő sem volt beavatva. Csákm nyugodott, minden áron ránk akarta verni a balhét, de melléfogott, mert valaereplő egyöntetűen azt vallotta: „Ez, kérem tiszta meccs volt, tiszta és sportszerű taly aztán bizonyíték híján megszüntették az eljárást, és leállították a fegyelmi tárgyalárcsa az egészben, hogy akkortájt valóban remek kapcsolatban voltunk az újpestidistákkal, a fradisták az újpestiekkel, vagyis mindenki mindenkivel, s mondhatom

szony eztán sem romlott meg.De Csáki Sándor nem adta fel.A Belügyminisztérium és az Újpest egyik vezéralakja minden áron meg akart fognynököket küldött a nyakunkra, lépten-nyomon figyeltetett bennünket. Sok-sok évtsőbb láttam egy III/III-as ügynöki jelentést, amelyben feketén-fehéren az állészöly Kálmán és Farkas János megfigyelt személy, akivel kapcsolatban méjegyezték, hogy hova járt fodrászhoz, hol issza meg a kávéját vagy a fröccsét, életben vásárol cipőt magának.Leszartam a rendszer seggnyalóit és kiszolgálóit.Válogatott labdarúgóként sok mindent megengedhettem magamnak, s a külföldi u



meg az onnan behozott áruknak köszönhetően viszonylagos jólétet biztosítoaládomnak. A két fiammal és a feleségemmel akkor már a Kacsóh Pongrác úti lakünk, de rendszeresen jártam haza a szüleim Maros utcai lakásába, vittem nekik m

mire szükségük volt. Elégedett és boldog lehettem volna, ha a Vasassal nem fordulnnyba a dolgok. Az 1968-as bronzérem után (mert végül a Fradi és az Újpest m

phettünk fel a dobogóra), 1969-ben megint csak negyedikek lettünk, esélyünk sem

jnoki címre. Valahogy már langyos víz vett körül bennünket, és nem a csapbóhanyrózsából folyt.A pártvezetésben pedig egyre erősödtek a reformellenes nézetek.A pártnak még mindig 700 ezer tagja volt, ez a felnőtt lakosság több mint tíz szakhogy megdöbbentő adat, hogy leginkább a munkások hagyták el az MSZMP-t.A hatalom nem hagyta magát.S úgy tűnt, 1970-ben a Vasas is magához tért.



XIV.Negyven kisfröccs

eglepett, sőt megdöbbentett mindenkit, ami történt. Különösen bennünket, ékosokat. Illovszky Rudolf az 1966-os angliai vb után vette át a válogatott irányí

zetésével sikert sikerre halmoztunk. Először is kiharcoltuk a továbbjutást az Európaejtezőcsoportból, megelőzve az NDK-t, Hollandiát és Dániát. Aztán nyertünknden barátságos meccsen, Bécsben, itthon a franciák és a jugoszlávok ellen, a közva szakma pedig maradéktalanul elégedett volt Rudi bácsi munkájával. Illovszkköszönt. 1967 végén lejárt a szerződése, és talán kissé elhamarkodottan, azt mondarja meghosszabbítani, innentől kezdve csak a Vasas sikeréért szeretne dolgozni. Émeg nem is. Makacs ember lévén senkinek nem hagyta, hogy beleszóljon a dönté

is tudomásul vettük, és mindenki azt találgatta, ki lép a helyébe.Sós Károlyt hívták haza.Azt a szakembert, aki akkor már hat és fél éve irányította az NDK nemzeti csapmertem őt. Egyrészt a válogatottban többször is összecsaptunk a kelet-némeásrészt pedig egykori csapattársam, Machos Feri rengeteget mesélt róla. Mi többálkoztunk is. Tisztességes, szimpatikus ember volt, és kiváló stratéga. S ez még az, ha a magyar futballtörténelemben leginkább csak Marseille kapcsán emlék

vére. Ennél azért jóval többet ért, és jóval többet tett. Furcsa, de Rudi bárszakának utolsó válogatott meccsén épp az NDK-val találkoztunk Lipcsében, érülés miatt nem játszottam, kikaptunk 1–0-ra, a számunkra tét nélküli találkozón (már csoportelsőként továbbjutottunk…), és a kelet-német csapat kispadján Sós KárolyA meccs előtt és után kezet fogtak.Akkor talán még egyikük sem gondolta volna, hogy hamarosan jelentős változás etükben. Sós Károly tehát hazatért, jóllehet Kelet-Berlinben marasztalták, győzköd

snak lejárt a szerződése, s igaz magyar ember lévén, inkább Budapestet választotllett kapkodnia, hiszen csak 1968 májusában lépett pályára a válogatott, így hónaporendelkezésére, hogy megismerje a közeget és a játékosokat. A hosszú távolléaposan kicserélődtek a játékoskeretek, az új kapitány a futballisták többségét csamerte. Így aztán előfordult az is, hogy az egyik válogatott edzésen épp az öltözőfsorgott egy fiatal tudósító, egy ifjú újságíró, aztán Sós odament hozzá, s azt kérdezaga, fiam, miért nem öltözött még át, mindjárt kezdődik az edzés?Aztán már nagyon is konkrét elképzelései voltak. Készültünk a szovjetek elleni jnoki negyeddöntőre, a Sport Szálló volt a szálláshelyünk, a törzshelyü



lamennyiünket fűtött a visszavágás vágya. Mást sem hallottunk mindenhol, mindyis lefeküdtök nekik, úgysem nyerhettek ellenük…Mi pedig meg akartuk mutatni, hogy szó sincs ilyesmiről, hogy nekünk sem a pám a jóisten nem adta parancsba, hogy ki kell kapnunk a ruszkiktól. Több séhezítette helyzetünket, Albert Flóri combizom-húzódással bajlódott, jóllehet rágy szimulál, vagy nem is akar játszani ezen a fontos találkozón. Mindenki k

ovjetek érkezésére, mi edzésekkel, az állambiztonság információgyűjtéssel. Flhétól, rettegtek a lelátói hangulattól. Fölösleges volt. A Népstadionban akkor, 1968én csodálatos hangulat uralkodott, zengett, zúgott a „hajrá magyarok”, szinte kilrcen át, és mi remek játékkal győztük le a Szovjetuniót. Sós Károly a meccs előtzzám, félrevont és azt mondta: „Kálmán, te most nem középhátvéd leszel, aegoldja a Solymosi Pixi. Neked Sztrelcovot kell semlegesítened, ne hagyd levegőhdom, hogy megoldod, kulcsszerep vár rád… Albert Flóri végül nem játszott, de Sósegesnek, s hiába kritizálták, ő bizony bedobott, bevetett két újoncot, Fatér Károlyt, pusát, és Fazekas Lászlót, az Újpest csatárát. Farkas Jancsi góljával vezettünrobbant a stadion. Én meg adtam Sztrelcovnak, folyamatosan, keményen. Nehezen

át még amikor magasra felugorva a hátába nyomtam a nagy stoplimat, felüvöltött, romkodott, felém köpött, a szeme szikrákat szórt. Onnantól kezdve megpróbált törlzt leste mikor rúghat belém, mikor köphet le megint, és szinte sziszegett a fülealádomat szidva, a jóistent emlegetve, telis-tele gyűlölettel. Nem kedveltük egymásmadtunk, mentünk előre a második gólért, én a félpályánál álltam, Sztrelcov előttemratlan pillanatban úgy szájba vert, olyat belém ütött, hogy féltérdre ereszk

unyóztam én életemben nem keveset, nem voltam egy ijedős fickó, felálltam bárkinlyzet úgy hozta, pályán, vagy azon kívül is, de ez megrendítő erejű jobbegyenehezen tértem magamhoz, miközben, mondom, ment a meccs és hihetetlen módom vett észre semmit. Sem a bíró, sem a csapattársak, talán még a nézők sem, akik magyar akciót figyelték. A végén nyertünk 2–0-ra, Göröcs Titi lőtte a másoghajrában, este aztán a Körszállóban volt a bankett, közösen a ruszkikkal, együttunk. Ott volt velünk Aranka, egy korábbi hadifogoly lánya, tolmács szerepben, odazzá: Aranka drága, jöjjön már velem, szeretnék beszélni az egyik szovjet játékossalÉs Aranka, ez a középkorú, egyszerű nő a kis szolid kosztümjében, ment előmutattam Sztrelcovra, aki épp akkor nyomta be a negyedik pohár vodkáját, megtrelcov rám nézett, és talán azt gondolta, verekedni akarok, most akarom visszbbegyenesét. De Aranka már fordította is a kérdésemet: Árulja már el, mitvalyerős, mert hát ránézésre nem is gondolná az ember, hogy ekkorát tud üti…? Sállt, és kezet fogott velem. Azt persze nem mondta, hogy izvinyitye, vagyis hogy b



valami hasonlót dünnyögött az orra alatt, és egy rövid monológba kezdett. Arankrdított: Nézd, Kálmán, ha te azt átélted volna, amit nekem szánt a teremtő, te ivalyerős lennél mint én, és kiütnél bárkit. Három évig voltam egy olajbánya mrom évig voltam száműzetésben, munkatáborban. Így már érted?…Megszólalni sem tudtam, aztán később valaki elmesélte, hogy Sztrelcov másik kéovjet futballistával a Transszibériai Expresszen egy út során megerőszakolt

tonatiszt lányát. Ezért kapta a súlyos büntetést – a száműzetést.Itthon óriási boldogságot hozott, hogy legyőztük a ruszkikat. Néhány nappal eghívtak az Irodalmi Színpadra, egy beszélgetős műsorba, Latinovits Zoltánészlegendával együtt. A téma többek között a magyar–szovjet meccs volt, és p

élyeink a visszavágóra. Ott megint szóba került, hogy győzhetünk-e, mevábbjuthatunk-e egyáltalán, szabad-e nekünk diadalmaskodnunk a nagy testvér ellem felejtem el, hogy miközben ezt kérdezték tőlem, egy bábművész lefektette buját, mintegy szimbolikusan, jelzésképpen, hogy akkor mi is lefekszünk a ruszkiknKikértem magamnak. Szinte üvöltve mondtam: Értsék már meg, a magyar váékosai egytől egyig szeretik ezt az országot, hazafinak tartják magukat, és minden gy győzzenek. Latinovits is rákérdezett, s azt mondtam neki, küldjenek elém eg

mikor jövünk haza a visszavágóról Moszkvából, és biz’ isten bejövök a stúdegbeszéljük a történteket…Kétgólos előnnyel utaztunk Moszkvába, s Albert Flóri ott már vállalta a játékotárolynak így is változtatni kellett, a Népstadionban bomba formában védő Fatéegsérült és helyére Tamás Gyula került be. A kapitány aztán Komora Imrét is beáapatba, ennek már annyira nem örültünk, Komora jó régen, 1964-ben szerepelt lmeres mezben, méghozzá Spanyolországban, az Európa-kupa elődöntőjében, ki is kanyoloktól. Nem volt jó ómen. Az is előttem van, ahogy öltözünk a Luzsnyiki Stayszer csak kopognak az ajtón, majd bejön Gustav Wiederkehr, az UEFA elnöke, égítségével szinte mosolygós hangon bejelenti: „Uraim, itt és most az idegenben lőm számítanak duplán. Ha történetesen 3–1-re nyernek a szovjetek, akkor ne örüm jutottak tovább, hanem harmadik, sorsdöntő meccsre kerül sor, méghozzá LipcsébJó, hogy ezt is tudjuk, ez járt a fejünkben, de aztán nem lett harmadik meccs. Százeurkolt ellenünk, iszonyatos hangorkánban, és mi nagyjából húsz percig bírtuk aomást. Ekkor Solymosi Ernő öngólt vétett. Senki nem szólt neki, senki nem kiabnki sem hibáztatta. Második félidő elején Hurcilaba olyan gólt rúgott nekünk, amlyafutásom során nem sokat láttam, nagyjából negyven méterről bombázta be a ltődő Tamás Gyula hálójába, majd még a 70. percben is kaptunk egyet, Bisovec estünk. Síri csend volt az öltözőben, ültünk ott hosszú percekig, de a híreszte



entétben nem volt veszekedés, nem volt egymásra mutogatás. Sem ott, sem a repzafelé. Barátok voltunk, akkor is, amikor a brazilokat vertük 1966-ban 3–1-re, sltunk most is, hogy elbuktunk a szovjetekkel szemben. Ennek a csapatnak az alapjballisták „tették le” mint Bozsik Cucu, Grosics Gyula, Sándor Csikar. Összetartóakymásért is küzdöttünk. Jól jellemzi mindezt, ami még a moszkvai meccs előtt történállóban. Göröcs Titi odajött hozzám, és azt mondta nekem: Kálmán, tudom, hog

eret az Öreg, szóljál már neki, hogy zsíros az étel, a gyomrunk is belesajdul, aszük, csak jó lenne meginni legalább egy kisfröccsöt…Én meg odamentem Sós Károlyhoz, s mondtam a kapitánynak: Karcsi bácsi, én nemakács, nem értek különösebben a főzéshez, de ez a kaja igen zsíros, nem tesz

mésztésnek, ha nem öblítjük le borral, és némi szódával. Javasolnám, hogy egésegőrzése végett igyunk meg egy kisfröccsöt… És Sós Károly egy pillanatig sem tiltt válaszolta nekem: Kálmán, te stramm fickó vagy, tudom, hogy neked nem árt sfröccs, te nyugodtan igyál meg egyet az egészségemre is… Aztán azzal a leálltunk, a kapitány lesétált velem a büféhez, s a többiek szeme láttára felhörpint

sfröccsöt. Láttam a csapattársaimon, hogy megölnének a szemükkel, mert azt gogy én iszogatok, ők meg csorgatták a nyálukat. Amikor a szövetségi kapitány fobájába, megbeszéltem a pincér sráccal, készítsen negyven kisfröccsöt, tegye rá egyvigye oda a vécéhez, és rejtse el a függöny mögé. Így is tett. Göröcs Titi persze jKálmán, te egy önző dög vagy, és amikor folytatta volna, ráförmedtem: Fogd már

kább szólj a többieknek, hogy szép lassan, egyenként menjenek vécére és nézzenggöny mögé…Karcsi bácsi visszajött, leült az asztalhoz s azt látta, hogy a játékosai egytpercenként mennek vécére, persze gyanús lett neki, s azt kérdezte tőlünk: Mi van gyos fiúk?…Kedveltem Sós Károlyt. Nemcsak a pályán voltunk jó kapcsolatban, hanem a magá

Egyszer összefutottam vele valahol, s azt mondta nekem: Kálmán, van nekaralóm Leányfalun, fogd meg a családodat, a két kisfiadat meg a feleségedet, hozzapiát, elücsörgünk ott a nyárfák alatt, és jól elbeszélgetünk… Mi meg mentünányfalura.Rengeteg anekdota keringett róla, vagy inkább vele kapcsolatban. Mielőtt kapitlna Kelet-Németországban, a Honvédot irányította, s Machos Feri akkor még Kszott. Ő mesélte, Sósnak az volt a szokása, hogy majdnem minden meccs előtt pgadott a játékosaival. Volt a Honvéd öltözőjében egy polc, annak a tetején egy

melybe mindig berakták a pénzt, a fogadás tárgyát. Sós persze arra tett, hogy az er, a játékosai meg arra, hogy Honvéd-siker lesz, az edző ezzel is inspirálta a futb



tán egyszer a Salgótarján félidőben 3–0-ra vezetett Kispesten. Jöttek a játékosok meöltözőbe, bejött Sós, nem szólt semmit, felállt a padra, levette a polcról a pénz

bozt, és csak annyit mondott: Na, fiúk, ettől kezdve azt csinálnak a pályán, amit akgadást megnyertem.Ezzel kiviharzott.Bozsik, Machos, meg a többi honvédos pillanatok alatt magához tért, s megállapodt

így nem tisztességes, a meccsnek még nincs vége, majd kimentek, és 5–3-ra gygén persze kérték az edzőtől a nyereményösszeget, de Sós csak legyintett és azt váUgyan, fiúk, ki emlékszik már rá, hogy mennyi pénzt volt a dobozban…”



XV.Jönnek a csehszlovákok!

kan kérdezték tőlem az elmúlt években, évtizedekben, hogy nekünk, magyaroknm jött össze. Újságírók faggattak, baráti társaságban érdeklődtek, és én

egpróbáltam megfejteni a titkot, de igazából nekem sem sikerült. Olyankor mindiztam a balszerencsét, amely, mint Sancho Panza Don Quijotét, úgy kísért benn

gfontosabb meccseken. Folyton emlegettem a szovjet bíró, Latisev nevét, aki nem achy Lajos szabályos gólját 1962-ben Chilében, a csehszlovákok elleni mecpuskázott ziccereket, 1964-ben Spanyolországban, az Európa-kupa négyes döntőjtyagólokat, a kapusbakikat, amelyek közrejátszottak az 1966-os angliai vb kudaresésünkben. Aztán beszéltem a rossz kapitányválasztásokról, a magyar futball

kalmatlanságáról 1969, Marseille kapcsán. S ez mind-mind igaz is volt. De gfontosabbat soha nem mondtam ki: a szocializmusban nem lehetett igazi profizndszer egyszerűen nem volt alkalmas rá, hogy mi, futballisták valódi profikká váljunden a pénz, a tehetség olykor fontosabb ennél, de hosszú távon szegényházi gyereségre vagy ítélve a gazdagokkal szemben. Játszottunk az Inter ellen a Vasassaól is beszéltünk az edzőtáborban, hogy nekünk 1500 forintos fizetésünk van, miköenfélnél Suarez, Corso, Mazzola és Facchetti dollárezreket keres, villában él

zelében, miközben én hazamegyek a Kacsóh Pongrác úti lakótelepi lakásomba. nnyű feldolgozni, amikor az ember az egyébként szerethető Fáy utcai sportteleprőlak elutazik a San Siróba, ahol minden csillog-villog, majdhogynem márványból vaáris kisebbnek, kevesebbnek érzed magad.Jól fizetett, gazdag profik – s velük szemben mi a lakótelepen élő, csóró magyarom mindegy. Biztos vagyok benne, ha nincs ez az egyenlőtlenség, ez az „alsóbbrenkor legalább egy világbajnoki címet nyertünk volna, mert futballozni azt nagyon

rkit képesek voltunk legyőzni, ezt az eredményeink igazolják. De a döntő pillanatokújra elbuktunk. Most mondjam azt, hogy Marseille-ben például azért vesztettünmatőrök voltunk? És nem csak mi, játékosok, szó szerint ugye, hanem a veze

rzasztóan amatőrök…Pedig sokáig készültünk a világbajnoki selejtezőkre. Nagyjából egy évig. Deeccsek nélkül. Ilyet sem látott még a világ. 1968 májusában kikaptunk Moszkzsnyikiben a szovjetektől az Európa-bajnokság negyeddöntőjében, s ezzel ugye k

bban az évben már nem játszottunk több válogatott találkozót. Májusban a váámára véget ért az idény! A futballvezetők persze nem így tervezték, s ők azt gondo



zünk Olaszországban, úgyis kijutunk az Eb négyes döntőjébe, minek ellenfelet nézottunk el. Sós Károly az NDK-ból hazatért, hazavezényelt kapitány aligha így rsze a világpolitikában történt események nagyban befolyásolták a sportéletet is,68. augusztus 21-én „testvéri alakulatok”, bolgár, lengyel, NDK-beli, szovjet éstonák lépték át a csehszlovák határt, hogy elfojtsák a prágai tavaszt. A magyar párrsze úgy tett, mintha tiltakozna, mintha ellenezné ezt az akciót, és afféle kö

erepben próbált tetszelegni, de minden a szovjet hatalom akarata szerint történt, ígyius 23-án Kádár János bólintott, és beleegyezett abba, hogy magyar alakulatok gyenek a csehszlovákiai „hadgyakorlaton”.Az internacionalista segítség megérkezett Prágába.A nyugati országok természetesen tiltakoztak, s ennek aztán a sportban is jvetkezményei lettek. Például a BEK és a KEK első fordulóját újra kisorsolták. Eegsértődtek a szocialista országok, és visszavonták csapataik nevezését, így aezonban egyetlen magyar klub sem indult el a nemzetközi kupákban. A válogatott eszhatott volna, de a csehszlovákokkal ugye feszült volt a viszony, és Sószarendelése miatt az NDK-val is megromlott a kapcsolat. Maradtak a lengyellgárok, akiket ide lehetett volna hozni egy barátságos meccsre, de a futballvezeorgalmazta ezt sem. Így történhetett meg az, a világ futballjában példa nélküli, eset,agyar válogatott egyetlen felkészülési vagy gyakorló meccset sem játszott egy ndenféle főpróba nélkül lépett pályára 1969. május 25-én a Népstadionban a Csehseni világbajnoki selejtezőn. Mégis győztünk, méghozzá remek játékkal. Sós Káro

mber volt, nem érdekelte, ki mit duruzsol, s ki mit tanácsol neki. A többség óvsérleti csapatot küldjön pályára a legfontosabb mérkőzésen, de ő azzal érvelt, pdja, mit csinál. Az Újpest akkor már kiemelkedett a hazai mezőnyből, Sós hározsás fiút is berakott a csapatba, Dunai Antalt, Zámbó Sándort és Noskó Ernőt, dbütált a Fradi szélsője, Szőke Pista, és a ferencvárosi védő, Páncsics Miklós is mzhatott címeres mezt. Én voltam a centerhalf, Farkas Jancsi csereként állt be a hrcben a sérült Noskó Ernő helyére. Valóban remekül játszottunk, s megérdeőztünk. Jozep Marko, vagyis Markó József, a csehszlovákok kapitánya beszélt magovszky Rudolffal jó barátságot ápolt. Ő is elismerte, hogy megérdemelten győzhon mindenki azt gondolta, a döntő lépést megtettük az 1970-es mexikói világbajé vezető úton. Aztán elmentünk Írországba, ahol már nagyon szenvedtünk. Nyan 2–1-re Dublinban, de akadozott a gépezet, a nem túl erős ír csapat a második félósággal beszorított bennünket a kapunk elé. Egy hét múlva Koppenhágában mztuk meg a vereséget. Két éve ugyanazon a pályán magabiztosan 2–0-ra győztüeket a dánokat nem sokkal azelőtt 6–0-ra vertük a Népstadionban. Most kikaptunk



ennél is fájóbb volt Albert Flórián elvesztése. A meccs amúgy is borzasztóan keár a negyedik percben gólt kaptunk, aztán fél óra múltán Dunai Antit rúgták szét,gy le kellett cserélni. Néhány perc múlva pedig Albert Flóri szenvedett súlyos sérságírók hajszolták bele.Tudom, hogy furcsa ezt kimondani, leírni, de ez az igazság. Albert rengeteg kritikákoriban, különösen a Népsportban. Bántották azért, hogy olykor csípőre teszi a

fogták, hogy nem hajt, nem küzd, hogy kivonja magát a test-test elleni harcokbógyon bántotta őt. De nem csak őt, valamennyiünket. Nekem Albert Flóri nagyon jó lt, remek embernek, különleges képességű futballistának tartottam, és tűzbe menteme. Azok a gonosz kritikák és aljas szurkálódások megtették a hatásuka

oppenhágában a meccs első félidejében Flóri belement, szinte belevetődött egy olyalyzetbe, amelybe addig soha. Hajtotta őt a bizonyítási vágy, és hiába látta, hogy gedahl már ugrik, vetődik ki a labdára, Albert csak odaugrott, hátha megelőzi. A nte rázuhant a térdére, egyszerűen hátulról, nagyjából a félpályáról láttam, ésüvöltöttem, a fejemet fogtam, mert pontosan tudtam, hogy ott nagy a baj, még agyobb. Albert Flóri hosszú időre kidőlt, és az ő elvesztése, hiánya, egyérlejátszott a mi későbbi kudarcunkba.Pedig még szeptemberben reménykedtünk.14-én mentünk Prágába, a Sparta stadionba, ahol nagyobb utálat, gyűlölet valósak a szovjet válogatottat fogadta volna, mint minket. Fütyültek, üvöltöttek, köpködtecsehszlovákok, és bevallom, mi sem rajongtunk értük. A történelmet azért mi is ilamennyien. Régi rivalizálás volt ez a két ország között, nem kevés politikai felhanég akkor, egy évvel a prágai tavasz leverése után, amikor magyar katonák masízájukban. Már a Monarchia idején is presztízsmeccset játszottunk a csehekkel, hog

osztrákok mellett, melyikünk a legjobb. Aztán az első világháború befejezéehszlovákia megalakulását követően a trianoni döntés tette feszült hangula

érkőzéseket. A második világháborút követően még fokozódott a helyzet, a csehszagyarság üldöztetése, kitelepítése, deportálása miatt. A CSEMADOK, a Csehsagyar Dolgozók Kultúregyesülete megpróbált mindent, hogy enyhítsen a feszültskáig nem nagy sikerrel.Így jó hangulatban léptünk pályára a Sparta Stadionban.Negyvenötezren üvöltöttek torkuk szakadtából, de Sós Károly arra a találkozóra készített bennünket. Százszor, ezerszer mondta el, hogy csak és kizárólag a futb

bdára koncentráljunk. Próbáljunk kizárni mindent és mindenkit. Természetesen a koli rohamokkal kezdtek, de Bene Feri már a 9. percben vezetést szerzett. Hagaryenlített, ám Dunai Anti újra bevette Viktor hálóját, és a félidőben egygólos előnny



öltözőben. Sós nyugtatott, biztatott bennünket, s azt mondta, győzünk, mert gyunk. Aztán, amikor mentünk ki a folytatáshoz, azt láttam, hogy Juhász Pista mezben Sós odasúgja nekem: „Kálmán, hajtsd ki magad…” Én meg csak néztem a kam értettem, hogy ezt miért mondja, hiszen valamennyien az életünket adtuk voltakor a győzelemért, futottunk, becsúsztunk, bevetődtünk, harcoltunk, verekedehekkel. Alighanem a többiek is hallották és látták, hogy Sós nekem magyaráz, Gö

a is ment a kapitányhoz és azt mondta neki: Karcsi bácsi, nehogy cseréljen, egbontsa az egységet, könyörgök, maradjunk így, hiszen látja, hogy a csehek nemt kezdeni velünk… És Fazekas Laci három perccel a második félidő megkezvágta a harmadikat. 3–1-re vezettünk Prágában, és ha azt a meccset megnyerjükztosan ott vagyunk Mexikóban, a világbajnokságon. Aztán Kvasnak szépített, a csehkozták a tempót. Aztán Sós Károly mégis cserélt. Az 55. percben intett felém: Gálmán, gyere le… Azt hittem, megnyílik alattam a föld, engem még addig soha nem

minden mérkőzést végigjátszottam. Láttam a többieken, kővé dermednek, de a mecvább. Majd a kapitány újra változtatott, a sokat mozgó, ügyesen cselező Fazekasapattársamat Puskás Lajost küldte be, és újabb két perc elteltével Kuna kiegyenlítetélyt, óriási lehetőséget szalasztottunk el. Azt hittem, szétrobbanok, amikor másnvastam, Sós Károly nyilatkozatában: „A 3–1-es vezetés után bebiztosíthattuk volnntot, és a továbbjutást. Bár a döntetlen már értékesnek tűnik, csalódást jelent számomA kurva életbe!Még hátra volt két világbajnoki selejtező és egy barátságos találkozó. Stockholmlküli meccsen 2–0-ra kaptunk ki a svédektől, majd itthon 3–0-ra vertük a dánokat ésíreket. Így aztán azonos ponttal álltunk a csehszlovákokkal, hiába volt jobb a gólar

ába álltunk jobban az egymás elleni eredmény tekintetében is, akkor ez mit sem szkiírás értelmében, semleges pályán harmadik összecsapás döntött arról, ki

exikóba. Josep Marko, a cseh kapitány Budapesten nézte meg az írek elleni memely után magabiztosan nyilatkozott: „Nagy küzdelem lesz a harmadik, csehszlovák–érkőzésen, és úgy érzem, az egységesebb csehszlovák válogatott utazik majd MexikMég azt sem mondhatnám, hogy idegesen, feszülten készültünk volna. Sós Kagabiztosnak tűnt, egyfolytában azt mondogatta az edzőtáborban, jobbak vagyunkt bebizonyítottuk Budapesten és Prágában is. Aztán repülőre ültünk, és meg semarseille-ig. Hűvös, nyirkos idő fogadott, igaz, december 3-án nem remélhettünvaszt. A meccs délutánján csendben, mégis elszántan pakoltuk be a cuccainkat, s meszhoz, s közben biztattuk egymást, hogy gyerünk, mindent bele, mutassuk meg eár a buszon ültünk, a sofőr indított volna, amikor Hegyi Gyula, a csapat vezetője ft mondta, bocs, fiúk, mindjárt jövök…



Hasmenése volt.Csak később tudtuk meg, amíg Gyula bácsi a vécén küszködött, mi egyre türelmetrtuk az indulást, normális esetben ilyenkor a sofőr gázt ad, s meg sem áll a st

végre sorsdöntő találkozóra készültünk, a csapatvezető meg utánunk jön taxival. De rtuk Hegyi Gyula bácsit, hogy elvégezze a dolgát. A nagydolgát. Aztán lihegve,egjött, mi pedig már jókora késésben voltunk, nem túlzok, percek alatt kellett átöltö

ár a buszban elkezdtük levenni a ruhánkat, fényesíteni az adidastól kapott cipőketortszergyártó cég közölte, itt az ajándék, fiúk, de kötelesek vagytok mindsuvickolni, hogy a három fehér csík virítson. Hát kisuvickoltuk. Aztán szinte belyára, ahol a csehek mintha már kárörvendő mosollyal vártak volna. Hogy utáltam édamecet, te jó ég! Legszívesebben orrba vágtam volna. Érdekes, de az első negyedklatott utazás ellenére is jobbak voltunk, helyzeteink is akadtak, de szokás szerint eontottuk. Nagyon hiányzott Albert Flóri. A félidő végén kaptunk egy gólt tizenegünetben már lehetett érezni, hogy hitehagyottak és zavarodottak vagyunk. Aztán a mékrészben Adamec nagyjából a félpályáról vette be Szentmihályi hálóját. Kikaptunk– a magyar futball történetében először – a válogatott nem jutott ki csoportjágbajnokságra. Akkor mondtam, alighanem a budapesti repülőtéren leszállás utánidőnk lejárt, és ezt a mondatot azóta is fölemlegetik, idézik, csak mindig e

zzátenni, hogy én mást is mondtam. Például azt, hogy a mi időnk lejárt, ha nem mmi a sportágban, mert például hiányzott a szervezettség, a profizmus, neendünk, nem volt rend körülöttünk, és mi épp olyan amatőr módon játszottunk a nt amilyen amatőr feltételeket biztosított számunkra a saját szövetségünk.Azt mondták, nem játszottunk elég korszerűen. Meg hogy erőnléti gondjaink voltakÉn meg azt állítom, hogy hajtottunk, mint az állat, nem csak Marseille-ben, álkozón, és igenis hajtottunk az edzéseken is, annyit futottunk, mint egy ló, ennélár talán nem is bírtunk volna. Nem ezzel volt a baj. Később persze jött a tvetelményrendszer, az ilyen-olyan tesztek, mintha ettől bármit is javult volna a ball.

A mi időnk lejárt.De ez csak szegény Farkas Jancsira vonatkozott, mert szinte ő volt az egyetlelejtettek (Göröcs Jancsival együtt). Marseille után Sós Károly természetesen lemjnokságból volt még hátra egy forduló, itthon szakadt a hó, a pályákat fehér lepel bemlékszem, a Népstadionban Honvéd–Fradi rangadót rendeztek, nyolcszáz néző ballistákat mindenhol szidták, kaptunk hideget-meleget, még az is elterjedt, hogy ékost megvertek, de ez nem volt igaz. Csak sokára, nagyon sokára enyhült a közhaújabb kapitányváltás, Hoffer Józsefet, a Magyar Távirati Iroda sportosztályának v



vezték ki afféle társadalmi kapitánynak, Sebes Gusztáv javaslatára. Hoffer maradt közben egy vadonatúj nemzeti csapatot álmodott meg. Én egy évig nem húztam mmeres mezt. De aztán 1970. szeptember 9-én Nürnbergben Uwe Seeler búcsúereként újra pályára léptem a válogatottban. És szerepeltem Bécsben az osztrákok, ár kezdőként, a norvégok ellen. Majd Svájcban is a kezdőcsapat tagja lehettemérkeztünk 1971. április 4-éhez, amikor megint a bécsi Práterben lépett pályára a

yüttes. A védelem úgy állt fel, hogy Noskó, Mészöly, Vidáts, Páncsics. Ez volt logatottbeli szereplésem. A mérkőzés tizedik percében meghúzódott a vádcseréltek. Hoffer halála előtt nem sokkal így nyilatkozott velem kapcsolatban: „Arralóban büszke vagyok, hogy például nálam került vissza a válogatottba Mészöly Káarseille-ben már elbúcsúzott egyszer a címeres meztől. Újra el kellett hitetnem ventos a játéka, és szükségünk van rá. Ő pedig hallatlan szeretettel és lelkesedéssel jözénk…”Gyönyörű, elismerő szavak.Kár, hogy ezt akkor a vádli-bokasérülésem után már senki sem akarta észrevenni.Egyszerűen elfelejtettek.



XVI.Lada – egy életmű ajándéka

z a bécsi válogatott mérkőzés, amelyen megsérültem, és nagyjából tíz perc után lecm csak emiatt lett emlékezetes. Azon a találkozón húzott magára ismét címere

sszú sérülése után Albert Flóri. Ráadásul a Práter stadion lelátóján ott ült Joao Haveazil futballszövetség elnöke, aki nem győzte dicsérni csapatunkat. A mérkőzést kjött az öltözőnkbe, és meghívta a magyar válogatottat Brazíliába egy barszecsapásra. Én akkor fájós lábbal ücsörögtem a padon, és eszembe sem jutott, hogriói fellépéshez már semmi közöm nem lesz. Hoffer József kapitány sem sejthetdigra már ő is a bukott edzők közé tartozik majd. Pedig így történt. Én már soha töbztam fel magamra a piros-fehér-zöld szerelést, így csak a televízió képernyő

hettem át a szófiai lidércnyomást, amikor a bolgárok Európa-bajnoki selejtezőnőznek ellenünk, a Vaszil Levszki stadionban, 1971 májusában. A szakadó esőben eiúk, és a magyar futball nehezen állt talpra ebből.A válság elmélyülni látszott.Sem Sós Károly, sem Hoffer József kinevezése nem volt jó ötlet, előbbi alig ezőnyt, a futballistákat, utóbbi pedig inkább volt újságíró, mint edző. Érdekes,kásuk és lemondásuk után mindketten visszavonultak a nyilvánosságtól, Sós az M

llalt munkát, és a szövetség közelében, az Oktogonon, amit akkortájt még Novenek neveztek, elsétálgatott, és ha a kedve úgy hozta, beült az Abbáziába a Savoyba,ekdotázott a régi szép időkről. Hoffer pedig megmaradt újságírónak.A futballhangulat meglehetősen ellenségesnek tűnt. A szurkolók nehezen bocsátott

emlékezetes kudarcokat, Marseille-t, Szófiát, és mindenki a megújulást emleltozásokat sürgette. Ennek aztán jó néhány remek képességű játékos esett áldldául Farkas Jancsi.

És jómagam.A Vasas már csak halványan emlékeztetett a hatvanas évek világszerte elismert önm68-ban még harmadikok voltunk, 1969-ben negyedikek, a hetvenes félidényesezonban pedig már csak ötödikek. Akkor már nem volt Rudi bácsi, Albert József irárdát, hogy aztán tőle is elköszönjenek, és az 1970-1971-es pontvadászatot mapattársunkkal, az edzőként debütáló Machos Ferenccel kezdjük. Mondhatnám, ény volt, hiszen a végén harmadikok lettünk. Lehettünk volna akár bajnokok is tán minden másként alakult. Hiába szerepeltünk jól, hiába nyertünk fontos mecégis megtaláltak bennünket, Farkas Jancsit és engem. Emlékszem, hogy az MTK-tó



ptunk ki 3–0-ra, fájó vereség volt, és talán ott úszott el a bajnoki arany, de amvetkezett, arra senki sem számított. Machos Ferenc kirakott bennünket a keretbővelt, nem indokolt, egyszerűen csak kijelentette, hogy ezentúl Mészöly Kálmánra énosra nem számít. A formámra és a megítélésemre jellemző, hogy 1971-ben megágválogatottba, 1972-ben újra világ-, sőt Európa-válogatott is lettem. Még m

úcson voltam – csak nem a Vasasban.

Machos furcsa ember volt.Annak idején együtt ünnepeltünk játékosként három bajnoki címet, együtt edzykor együtt koccintottunk valamelyik borozóban. Nem mondanám, hogy afféle

mber lett volna, de időnként ő is megkóstolt ezt, azt, és élvezte a késő esti hangulatotgy milyenek vagyunk a Jancsival, és mi is tudtuk róla, hogy mi lakozik benne. Illt hittük, hogy megismertük. Tévedtünk. Machos pedagógusként akkor hatalmasat nem mondom, hogy szentek voltunk, minek is mondanám, amikor néha ördltunk. De nem többször, mint három, öt, vagy nyolc esztendővel azelőtt. Jegvoltak a magunk kis stiklijei, időnként a pohár fenekére néztünk, és erről nem is amondani. Ha megbüntettek, ha fegyelmezni próbáltak, elfogadtuk, tudomásul gosnak találtuk. De a pályán, s ezt nem győzöm eleget hangsúlyozni, nem lazsáltubiztünk. Nekem szerencsém volt, a szervezetem, az izomzatom tökéletesen bírta a ég akkor is, ha előző éjszaka mondjuk keveset aludtam. Jancsi már problémásabb vempontból, ő hamarabb elfáradt, előfordult, láttam rajta az öltözőben a meccs előtnyorog, nagyokat pislog, olyankor megráztam, amikor senki sem látta, és hválygott a pályán, félidőben odaálltam elé és azt mondtam neki: „Jancsi, a kurvaedd össze magad, szétverem a pofádat. Győznünk kell, érted, hajtanunk kell a Vaurkolókért, önmagunkért. Nekem itt ne essél össze, ne csináld, rúgjál gólokat…” Évágta.Fontos gólokat szerzett, már nem volt annyira robbanékony, mint 1966-ban, lyzetbe került, könyörtelenül kihasználta azt. Továbbra is a Vasas erősségének száez Machost már nem érdekelte.

Kivágott minket egyik pillanatról a másikra.Halálosan megsértődtem. Azt mondtam magamban, a Vasasért éltem, a Vasasért hajlem így ne bánjon el senki. Én nem ezt érdemlem. Forrt bennem a düh, s úgy volha többet nem megyek ki a pályára. Jancsi látszólag egykedvűen fogadta, hogy mégncs, de már nyugdíjazták Angyalföldön. Bántott, ami történt, hiszen hibáztunk ugm annyira, s nem olyan súllyal, hogy ezt kapjuk érte. Machosnak igenis le kellelünk ülni beszélni, nem akkor, hanem a kinevezése után. Ha félrehív bennünkeondja: Nézzétek, Kálmán és Jancsi, veletek együtt voltam jóban-rosszban, pályán



vül, számítok rátok, kelletek nekem, segítsetek a munkámban, hogy a Vasas újra naggyen… Szóval, ha ilyesmit mond, mi nem száz, hanem kétszáz százalékot produkáachos nem akart beszélni velünk. Azt is mondhatnám, nem kedvelt benlönösebben. Talán attól félt, hogy ránk jobban hallgatnak a többiek, mint rá, az edzőNem csak Machosra haragudtam.Talán még az edző döntésénél is jobban elkeserített az, amit az öltözőben átél

pasztaltam. A játékostársaim közül egy sem állt ki mellettünk. Mondom, egy sem. Nyan Vasas-futballista, aki az asztalra csapott volna, mondván, álljon meg a menet, MFarkas közénk tartozik, a csapat erősségei, márpedig mi igenis velük akarunk játuk óriási szükség van. Nem hangzott el ilyen mondat. Sőt, inkább olyan érzésntha mindenki megkönnyebbülne, hogy Mészöly és Farkas már nincs itt. Aztánnt remek forgatókönyvíró, csavart egyet a történeten. A Vasast 1972-ben újra me

él-Amerikába, a korábbi sikereink, a még létező népszerűségünk miatt, csakervezők kikötötték, hogy elsősorban Mészölyre és Farkasra kíváncsiak. Így aztán pon Machos Ferenc bekopogott az ajtómon, halkan elnézést kért, és azt mondta, szer edzésen Farkas Jancsival együtt, és természetesen tagja vagyunk mindketten aretnek. Még mindig dúlt bennem a harag, de természetesen elfogadtam a lehetőségzésbe álltunk, és elutaztunk Peruba. Fantasztikus út volt, láttuk a Machu Picchut, séinkák földjén, megcsodáltuk ezt a lenyűgöző kultúrát, és persze futballoztunk is

m is akárhogyan, értékes győzelmeket arattunk, Jancsi megint rugdosta a gólokat, ém bottal ütöttem a labdát ott hátul, a védelem közepén. Machos Ferenc a túrayetlen szót sem szólt hozzánk, csak amit muszáj volt. Akkor már tudtuk, hogy ő is tsastól, és jön helyette vissza az a Baróti Lajos, akinek az irányításával, 1957-bent bajnok a piros-kék klub. S mit ad isten, Peruban összefutottunk Barótival. Vengeteget dolgoztunk a válogatottnál, Jancsi is meg én is nála húzhattuk fel elmeres mezt, ő irányított 1962-ben Chilében, 1966-ban Angliában. Aztán Baróti övözölt bennünket, kezet fogtunk, s azt mondta a korábbi kapitány: „Fiúk, nyártól éna Vasast, számítok rátok…”Aztán hazajöttünk.És amikor az 1972–1973-as szezon előtt Baróti keretet hirdetett, jöttek új fiúk a csaombathelyről, Diósgyőrből, Baróti kijelentette, neki már nem kell Mészöly és Fatán 1972. május 31-én a Fáy utcában, teltház előtt, egy Diósgyőr elleni bajnoki mérszottunk Jancsival együtt tétmeccsen utoljára a Vasasban. Furcsa érzés volt, igazán gtuk, hogy akkor itt most vége a dalnak. Én 31 voltam, Jancsi 30 esztendős. Méglna négy-öt jó évünk. Még játszottunk volna mindketten akár a válogatottban is, de

a válságban lévő Vasasban mindenképpen. Nem kellettünk. Ott is leírtak, elfele



árcsak a válogatottnál. Szívbe markoló pillanatok voltak azok mindkettőnk százönség tapsolt, minket ünnepelt és búcsúztatott, pedig nekünk eszünk ágában sebahagyni. A Vasas mint közösség ugyancsak megbukott a számunkra. A vezetőagyarázkodtak, hogy sajnálják, ez nem az ő döntésük volt, nekik tiszteletben kell tedző elképzeléseit, ha azt mondom, hogy egy világ omlott össze bennem, és ali

ncsiban is, akkor nem túlzok. Mi mindketten valósággal szerelmesek voltunk a V

ngeteget köszönhettünk a klubnak, de legalább annyit adtunk is neki. Mi is leléplna, de hányszor, te jó ég, megtehettük volna ugyanazt, mint Ladinszky Attila és Lrna Linzben, egy osztrák túrán, akik csendben elköszöntek a csapattársaiktól, m

öleltek és új életet kezdtek. Csodálatos pillanat volt, amikor Ladinszky valahonnanásik végéből telefonált nekünk a szállodába, hogy még egyszer sok sikert kívapatnak. Erre odament a készülékhez Veres Pista, az egyik vezető, s azt mond

Attila, én magát most felszólítom, hogy azonnal jöjjön vissza a szállodába…” Leg, ahogy később hallottam, azt válaszolta neki, hogy menjen maga a picsába…Aztán nem sokkal később már sztár lett Belgiumban az Anderlechtnél.Vagy ott volt Kenderesi Pista, a kapusunk, ő is lelépett. Rudi bácsi annyira ideatta, megüzente neki, ha legközelebb találkoznak, úgy orrba bassza, hogy azt eg

egemlegeti. Aztán néhány évvel később összefutottak Párizsban. Illovszky akkor lt, Kenderesi Pista meg odament a szállodába a válogatotthoz, ott, Párizs kellős köt ember meglátta egymást, és – összeölelkeztek.Egyébként Illovszky sem szólt bele a mi nyugdíjazásunkba.Mondanom sem kell, nem találtuk a helyünket, engem akkor nem sokkal később mágy legyek edző, s nem is volt ellenemre, de akkor megint megkerestek a Vasasghanem lelkiismeret-furdalásuk volt, vagy talán akkor fogták fel, hogy milyen ondtak le fiatalon két klasszis labdarúgóról. Mindenesetre felajánlották a búcshetőségét. Mondtam, rendben, ez egy szép gesztus, s akkor elkezdtük törni a fejügyen az ellenfél. Arra gondoltam, jöjjön Dragan Dzsajics híres csapata, a Crvenaajd szóba került, hogy valamelyik olasz sztárgárdát kellene meghívni, de a Vondták, hogy túl sok pénz nincs, tehát válasszunk olcsóbb megoldást. Így jött egfiúk válogatott elleni találkozó 1974. február 24-én, a Fáy utcai pályán, ahol soh

mber nem volt, mint azon a délutánon. A vörös salakpályára is székeket tettek, 2úfolódtak össze, s nézték, ahogy kifut a pályára Albert Flóri, Tichy, Göröcs, Fozsik, Solymosi, Grosics, Novák, Mátrai, Sipos, Rákosi, Buzánszky, Rapp, Gelei, Dvári, Nagy Pista, Budai II, és az öregfiúk válogatottban szerepelt, a vasasos Brendy, Raduly és Kamarás is. Mi az akkori Vasasban kaptunk helyet, nyertünk 4–3-eredmény volt a legkevésbé fontos. Eredetileg csak Jancsival búcsúztunk voln



zetők kérték, hogy Ihász Kálmánt is vegyük bele a buliba, így aztán hászöntöttek, hármunkat ünnepeltek. Tisztességes bevételt hozott a találkozó, fejgyjából 83 ezer forintot kaptunk, ebből aztán vettem egy Ladát, ez voltgkielégítésem.Lada – egy életmű ajándéka.Igazi magyaros befejezése ez egy karriertörténetnek.



XVII.Győzni a Vasas ellen!

em mentem a Fáy utcai sporttelep közelébe.Hiányzott az addigi életem, hiányzott a Vasas, és hiányzott a játék. Egy ereje teljéb

finak pokoli érzés visszavonulni. Egyik pillanatról a másikra civillé válni, nemomban újra és újra szereltem, fejeltem, passzoltam. Aztán amikor valakivel összeutcán, meséltem, és csak meséltem. Furcsa állapot volt. Harmincegy évesen „ny

tem, visszavonult futballista, aki egyelőre csak keresi önmagát, és keresi a jövőjétlóban jólesett nosztalgiázni. Pörgettem vissza a fejemben az elmúlt másfél évtizedee volt élménnyel, meccsel, feszültséggel. Még szinte hallottam a szurkolók áltásait, a vastapsot, amely a Vasas pályán felhangzott, például 1970 júniusában, ho

ndolhattam volna azon a forró nyári napon, hogy alig két év múlva – már nem fuzek. Akkor, 1970 nyarán emlékezetes győzelmet arattunk. Nagyjából fél évvel voltarseille-i tragédián, a csehszlovákoktól világbajnoki pótselejtezőn elszenvedett reségen, és a Vasas útjába épp egy csehszlovák klub akadt. Sőt nem is egy, mindjra a KK-ban szerepeltünk, s a jugoszláv Vardar ellen léptünk túl az első forduolcaddöntőben pedig az osztrák Admira Wackerrel meccseltünk, idegenben 4–0-ret, itthon pedig 3–1-re, aztán jött az elődöntőben a Slavia Praha, 1–1 Prágában, m

los diadal a Fáy utcában. Így érkeztünk el június 10-éhez, amikor is Pozsonybanerrel vívtuk a döntő első felvonását. De volt ennek az összecsapásnak egy előmecztendővel korábban tudniillik szintén az Inter Bratislava került az utunkba. zsonyban rendezték az első találkozót, s mi értékes 2–2-es döntetlent értünk eltunk vele, ezt illik megünnepelni. A meccs után elmentünk egy helyi étterembencsival, Fister Ferivel és Varga Lacival, a kapusunkkal. Megittunk néhány sört, ezafelé, aztán egyre többen lettek, a szomszéd asztaloknál szlovákok mutogattak rán

zdett megfagyni körülöttünk a levegő. Hát még amikor ugyanabba az étterembe érker két válogatott labdarúgója, Adamec és Jockl. Adamecről tudni kell, hogy gagyarokat. Ennek mindig hangot is adott, pocskondiázott bennünket, nagyilatkozott, és játszotta az eszét. Mondani sem kell, ki nem állhattuk ezt a fickózsonyi vendéglőben is beszólt nekünk. Nem lehetett nem érteni a gúnyos mo

ekünk sem kellett több.Kitört a bunyó.Még annyi időm volt, hogy odakiáltsak a csapattársaimnak: „Fiúk, széket fel, tagatok elé, mint valami lándzsát…” És már jöttek ránk a szlovákok, káro



entségelve, magyarokat szidva. Varga Laci bivalyerős gyerek volt, és úgy verte, et szép sorban, hogy azok dőltek el liszteszsák módjára. De Farkas Jancsi mleadtunk, apait, anyait, jobb egyenes, bal csapott, Adamecet úgy megvertük, érkező rendőrök nem ismerték fel a válogatott kedvencüket. A fakabátok perszeszkoltak, és előállítottak minket. Varga Laci annyira begőzölt, hogy mondta nekik, mhelyi zsernyákoknak: „Ne tegyetek rám karperecet, gyertek velem szembe, egy a

nyírlak, szétszedlek benneteket…” Késő este a vezetőink jöttek értünk, és alig emnek, amikor azt mondták: „Fiúk, ez szép, férfias munka volt…”Díjazták, hogy szétvertük, szétbasztuk a szlovákokat.Ilyen előzmények után kerültünk össze megint az Interrel és Adameccel. De amíg erábban ők jutottak tovább (a Fáy utcában 1–0-ra kikaptunk tőlük és kiestünk…), adrharc már egyértelműen rólunk szólt. Kikaptunk ugyan Pozsonyban 2–1-re, egy bnac két gólt rúgott nekünk, de a Fáy utcában a visszavágón parádés futballt mutattyanok voltunk megint, mint a fénykorunkban, a hatvanas években. A csapat ígyészáros – Fábián, Mészöly, Vidáts, Lakinger – Menczel, Müller – Török, Puskáth Bálint. A szlovákok a félidőben vezettek 1–0-ra. Ültünk az öltözőben csendbenyszer csak bejött Várfi Ferenc, a klub egyik vezetője, és jól lebaszott bennünondta: „Szégyelljék magukat, ez nem játék, ez nem teljesítmény, ez nem futball. Tn, a szurkolók sikert akarnak, maguk meg újra csalódást okoznak…”Köpni-nyelni nem tudtunk, de nekem sem kellett több, felálltam, s azt válaszoltam

Ahelyett, hogy itt kritizál bennünket, inkább biztasson, és ha lehet, emelje a tétet…”És emelte.Néhány perccel később Várfi Ferenc bejelentette, hogy emelik a prémiumot a duak nyerjünk, csak győzzünk!És mi a folytatásban a régi szép időket idéztük. A második negyvenöt percben Farkant fénykorában, kettőt vágott, Puskás Lajos és Müller Sanyi is rúgott egyet, nyertüa tizenötezer néző egy része pedig a lefújás után a pályára özönlött, a vállukra

nnünket, én meg szorongattam a kupát, a serleget. Este az óbudai Vasmacska vendnepeltünk, ahogy illik. Apró kis reváns volt ez Marseille-ért, apró boehszlovákoktól elszenvedett fájdalmas vereségért.De nem ez volt az utolsó serleg, amit a Vasassal nyertem.Augusztusban Spanyolországba utaztunk, egy négyes tornára. A málagai viardulójában Vasas–Real Madrid mérkőzést rendeztek. Akkor már Machos Ferenczőnk, a Real a félidőben 1–0-ra vezetett ellenünk, de még akkor sem adtuk fel, a fvetően Vidáts Csaba egyenlített, a tizenegyes párbajban pedig 4–3-ra diadalmaskoadridi sztárgárdával szemben. A döntőben pedig a házigazda Málagával meccseltün



emlékezetes az a mérkőzés, mert a találkozó legeslegelején finom öngólt véteterencsére fordítottunk. Müller és Farkas révén, és a Málaga hiába egyenlített, Farkvágta a harmadikat, és elhódítottuk a Costa del Sol Kupát.Ez volt az utolsó serleg, amit a Vasassal nyertem.Amit futballistaként nyertem.Mert 1971 augusztusában már sem én, sem Farkas Jancsi nem tartott a csapattal B

ol a Vasas immár nélkülünk, az Athletic Bilbao elleni 2–2 után tizenegyesekkel áléba, ahol 2–1-re nyert a belga Standard Liége ellen. Újabb trófea, de már néztán 1972 nyarán, amikor Baróti Lajos keretet hirdetett, az „öregek” már nem kelletm Farkas Jancsi, sem én, sem Mathesz Imre, sem Fister Feri, sem Bakos Sánolnár Dezső. Lemondtak rólunk, én legszívesebben világgá mentem volna. És az 19jnoki szezon rajtján már egy egészen új, megfiatalított Vasas futott ki a pályára, amt fel: Tamás – Török, Fábián, Lakinger, Ihász – Puskás, Müller, Kovács Ferencnyi, Váradi, Gass. És ez az ifjú gárda a rajton a teltházas Fáy utcai stadionban 3–0bombaerős Újpestet, miközben én valahol a városban sétáltam, vagy azon a vlután otthon ültem a családom körében, nem mentem a Fáy utca közelébe jó ideig. gyták, hogy sokáig magamba roskadjak. A barátaim, mert szerencsére abból volm sokkal később már szinte rángattak Budafokra, az NB II-es csapathoz, mondvánálmán, ehhez a családias hangulatú klubhoz, tanulj bele az edzői szakmába, kezd új És így is történt. Egy szép napon leparkoltam a Budafoki MTE sporttelepén, besétözőbe, ahol Dobesch Gyula vezetőedző bemutatott a fiúknak, mint a segítőjét

unkához láttam. Afféle pályaedző voltam, aki tanulja a szakmát, tapasztalatokat gszül a jövőre. A jövő pedig akkor már egyértelműnek tűnt: edző akartam lenni. Minél sikeresebb edző. Tulajdonképpen pillanatok alatt felfedeztek. Néhány hóna

ózner Győző, egykori vasasos vezető, aki akkor már a Ganz-MÁVAG-nál dolgozotergő János, a Ganz-MÁVAG vezérigazgatója kerestek, s azt mondták: „Kálmán, nos-kék csapatnál a helyed, hiszen egész életedben oda tartoztál. Gyere a MÁVAGnálj jó csapatot…” Én meg mentem a Kőbányai útra, ahol a keretben ott voltrábbi vasasos csapattársam, no meg az a Monostori Feri, a centerhalf, aki időslam. Ifjú fejjel, rutintalan edzőként alig túl a harmincon, már csapatot, másodoapatot dirigálhattam, a MÁVAG az ősszel még kínlódott, szenvedett, a kiesés fenen aztán elmentünk Hajdúszoboszlóra edzőtáborba, összekovácsolódtunk, összerázó

vasszal pedig veretlenek maradtunk. Jó ajánlólevél volt ez a későbbi edzői pályafutálán ezért is hívtak vissza Budafokra, az MTE bejutott az NB I. B-be, s akkonyítottam a gárdát, és olyan rangadókat vívtunk, hogy a lelátón négy-öt-hatezer emszezsúfolódott, a BVSC ellen például még ennél is többen. A vasutasok kispadjá



yuri ült. Hamar elfogadtattam magam a játékosokkal. Kemény voltam és határozottgy nincs visszapofázás, s a BMTE hajszál híján bejutott az NB I-be. Aztán 197ntos esemény történt. Terpitko András, az MLSZ korábbi elnöke keresett, és ánlattal állt elő: „Neked, Kálmán, csodálatos helyed lesz Békéscsabán. Az Előre erőndelkezik, bent kell maradni az NB I-ben, és éppen olyan edzőre van szüksége, amgy…”

És én, tősgyökeres budapesti, Békéscsabára költöztem.A két fiam, Kálmán és Géza a helyi korosztályos csapatban kezdett el futballozni,ha nem tagadta meg vasasos voltát, a csabai lakótelepi lakás erkélyén, ahol éltünk,ógatta a piros-kék zászlót, hadd lássák a helyiek, hogy a Vasasnál nincs szebodálatosabb klub. Én persze akkor már a Békéscsaba sikeréért dolgoztam, a bizonyíhetetlen energiát kölcsönzött. A városban szerettek, a szurkolók pedig hétrőegtöltötték a stadiont, a Fradi után a Békéscsabának volt a legmagasabb nézőátlagaenöt-tizenhatezer ember előtt futballoztunk otthon, remek játékosaim voltak.

émeth Lajos, Pogács Feri és a többiek. És persze Pásztor Józsi, akiért, emlékentem el egy falusi meccsre. Valaki ajánlotta nekem, hogy nézzem meg ezt a fiút,csiba vágtam magam, és tátva maradt a szám. Láttam a pályán egy girnyó, vézna zssztor Józsi úgy cselezett, trükközött, hogy az ellenfelek azt sem tudták hol a labda. gazoltuk. Amikor először pályára küldtem Békéscsabán, hallottam a lelátóróabálnak: „Mészöly, hülye vagy? Ezt a csontkollekciót akarod játszatni? Elfújja a sod? ”Aztán Pásztor elkezdett futballozni. Adott három gólpasszt, rúgott kettőt, az emkoltoztak a gyönyörűségtől. Csodálatos időszak volt. És eljött a pillanat, amikor a bajrájában a Vasas érkezett Békéscsabára. Ősszel a Fáy utcában kikaptunk 3–0-raeccseltem először nevelő egyesületem ellen. Az sima kilencven perc volt. De Csszavágó már egészen más hangulatban zajlott. Tizennyolcezren lesték az akkyértelműen bajnokesélyesnek tartott Vasas vendégjátékát. Az angyalföldiek kiovszky Rudolf, a Békéscsabáén Mészöly Kálmán. Mondani sem kell, a találkegkerestem Rudi bácsit, és kerek perec a szemébe mondtam: „Nézze, Öreg, magjnokok lesznek, aminek természetesen én is örülök, úgyhogy itt is, meg ott is jónt, játsszunk döntetlent. Na mit szól…?”Illovszky rám förmedt, hogy mit képzelek, ők igenis nyerni akarnak.Mondtam magamban, rendben, akkor majd meglátjuk, ki lesz a jobb. Pokoli meha nem hittem volna, hogy egyszer ennyire vágyom a Vasas vereségére. Somlai v

eccset, és hát nem tudom ezt másként mondani, csalt a Vasasnak. Nyilvánvalóan csalálkozó alatt is elképesztő volt a feszültség, kész csoda, hogy a szurkolók nem roh



pályára, a játékvezető enyhén szólva is furcsa ítéletei után, amelyekkel a piros-gítette. Hát még amikor Kerekesnek eltörték a lábát. Nehezen türtőztettem magam, hanjak be a pályára. Üvöltöttem a kispadnál, 2–2-re álltunk, és az utolsó percbenenegyest ítélt a Vasasnak, amelyet Váradi Béla, akinek aznap ez volt a harmadvágott. Kikaptunk 3–2-re, és ha nem klumpa van a lábamon, akkor alighanem utolözőfolyosón a futva közlekedő Somlait, és nagy valószínűséggel beleverek a fejébe

n örökre eltiltanak. Szerencsére megállítottak, visszafogtak.És néhány hónappal később már a Vasas edzője voltam.Gyorsan, váratlanul történt minden. Volt ott Békéscsabán egy Klaukó Mátyás nevű zető, aki mellesleg óriási Vasas drukker volt, egy reggelen hívatott magához éslem: „Új feladat vár magára, Kálmán. Vissza kell térnie a Vasashoz…” Én meg cshogy akkor most viccel, vagy mi ez az egész. De ő csak bólogatott, ne törődjek s

dniillik akkor még volt egyéves szerződésem, ami a Békéscsabához kötött. De Klaukak legyintett, hogy ezt csak bízzam rá, s így is történt. Két év után szeretettel, baráköszöntem mindenkitől, és mondhatom, edzői pályafutásom egyik legcsodálőszaka volt az, amit magam mögött hagytam. A Csabával előbb egy 13., majd egy ereztünk, és emellett rengeteg barátra leltem.De a Vasas volt az örök szerelem. S addigra már eltűnt, semmivé foszlott a séregbántottság érzése, úgy mentem vissza a klub Eötvös utcai székházába, mint egy toentkezett kissrác, a torkomban dobogott a szívem, hogy visszatérhetek ahhoz a k

melynek hosszú évekig a tagja, az alappillére voltam. És a székházban ott volt perszember azok közül, akik hat évvel azelőtt hagyták, hogy kirúgjanak, hogy Machos F

róti Lajos kézlegyintéssel elintézzen bennünket, Farkas Jancsival együtt. De nnnem bosszúvágy, csak az járt a fejemben, hogy micsoda elégtétel az élettől, hotalon a Vasas edzője lehetek. Hogy Baróti Lajos, Illovszky Rudolf nyomdokaiba adásul a Vasas akkor még valóban nagy csapatnak számított, 1977-ben ugye bajnoert, épp a Békéscsabán elért 3–2-es győzelemnek is köszönhetően, aztán Illovszcsi távozott, jött Kovács Ferenc a kispadra, no meg látványos visszaesés, és ötöd

kkor vettem át a csapatot, erős kerettel, és előbb a negyedik helyen végeztünk 19ajd 1980-ban akár a bajnoki címet is megszerezhettük volna, de végül bronztünk. Jó játékosaim voltak. Talán közülük is Kiss Laci volt a legjobb. A Kaerződtetett csatárt már ismertem, amikor Angyalföldre kerültem edzőként. Néztem azőmeccsét, Kiss fásultnak, egykedvűnek tűnt, a találkozó végén megkérdezteacikám, mi a baj…?”Ő meg csak a vállát vonogatta és azt mondta: „Semmi. Igazából semmi…”Én meg megfogtam a vállát, jól megráztam és szinte üvöltve közöltem vele: „Laci,





XVIII.A kockás zakó

mikor a magyar labdarúgó válogatott szövetségi kapitánya lettem, 1980-ban, azszólag a fejlődés útján volt. A hetvenes évek megannyi örömteli pillanattal ajánd

eg bennünket, az évtized elején Kádár elvtárs is megnyugodhatott, hiszen 1971-ben kosi Mátyás, és ugyanakkor távozott az országból Mindszenty József. Kádár

ősödött, a nép pedig hálás volt a neki lökött morzsákért. Azt persze nem tudhattu78-ra az ország immár nyolcmilliárd dollár tartozást halmozott fel. Az átlagembertdekelte mindez, ő tapsolt a negyedik ötéves terv sikereinek, megünnepeymilliomodik átadott új lakást, az 1974-ben felépült Domus Áruházat, az 1976-banálát, a Komjádi uszodát, a Ferenciek terén és a Nagyvárad téren épült új aluljáróre

a Metró legújabb szakaszát, a Deák tér és Nagyvárad tér között. Az más kérdözben felmérést készítettek a hazai ipar termékeiről, és kiderült, hogy a magygyven, az itthon gyártott bútor tizenöt százaléka volt selejtes.Nesze neked KGST.A futballunk viszont megint megtorpanni látszott. A válogatott ott volt ugye az gentínai világbajnokságon, de a három vereség, az argentinok, az olaszok és a eni kudarc igencsak sokkolta a közvéleményt. Így érkeztünk el 1980. április

mikor a magyar válogatott Kassán 1–0-ás vereséget szenvedett a Csehszlovákoktegint a Csehszlovákoktól. A nemzeti csapatot Lakat Károly doktor irányította, ékor már mellette dolgoztam, és együtt készítettük fel az A-válogatottat és az oyüttest. Utóbbi sajnos 3–2-re kikapott Prágában (naná, hogy a Csehszlovákoktól…ott ki a moszkvai olimpiára, pedig azon a találkozón még a döntetlen is elég lett vmpiai részvételhez. A vereség után a sajtó kapitányváltást követelt, az MLSZ ildig léptek, egyelőre csak óvatosan. Úgy döntöttek, hogy a soron következő S

usztria elleni barátságos találkozókon már én üljek a válogatott kispadján – eövetségi edzőként, és nem kapitányként. A skótokat Törőcsik András szenzációs j1-re vertük, majd döntetleneztünk itthon az osztrákokkal. Ez június 4-én történt, azppal később megjelent egy közlemény, amelyben világgá kürtölték, hogy immár álmán irányítja a magyar labdarúgó válogatottat.

arminckilenc éves voltam akkor.



lt mögöttem kiemelkedő játékos pályafutás, bajnoki címek, nemzetközi sikerek, vrópa-válogatottbeli szereplések, a Vasassal már edzőként elért bajnoki bronzérgha lehetett rám mondani, vagy rám fogni, hogy rutinos szakember lennék. Viszonzonyítási vágy dolgozott bennem. Buda István, az akkori sportvezér behívamondta, mit várnak tőlem. Én csak annyit kértem: Buda elvtárs, mindent megteszekeresek legyünk, de szabad kezet kérek…

És úgy is lett. Mezey Györgyöt, az MTK akkori szakvezetőjét, akivel régótaymást, hívtam magam mellé segítőnek, a technikai vezető Száger Gyuri letlgozott mellettünk, Botár és Góczi doktorok, és két masszőr, Vinkovics Lajos, a enyor, no meg Tubi, Tatabányáról. A svédek itthoni legyőzésével kezdődött a nagajd jöttek Budapestre a szovjetek, és jól elvertek bennünket 4-1-re, Oleg tartóztathatatlanul futballozott, és máris jöttek a negatív hangok, a károgrörvendők. Leszartam. Senki és semmi nem érdekelt, csak egy cél lebegett a szemzonyítani! Aztán elkészült a világbajnoki selejtező-beosztás sorsolása, és itthonászba borult a futballtársadalom: Anglia, Románia, Norvégia, Svájc. Ha ma eoportba kerül a magyar csapat, előre borítékolható az ötödik hely. Akkor valamivetunk, de senki sem gondolta, hogy mi majd később csoportelsőként lépünk tovább

ogyan is gondolhatták volna!? Száger Gyurinak volt egy videokamerája, és én azt mki: „Gyurikám, induljunk, hozd a motyódat, a kamerádat, menjünk ellenfélnézőbeeg a riválisainkat. Te majd szépen vedd fel a meccset és mi itthon kielemezzük akiindultunk Európának. Az MLSZ támogatott, pénzt is adott, de így is rendkívülhetőségeink voltak erre a nagyszabású akcióra. Még az is előfordult, hoaszországban lestük meg valamelyik riválist, aztán Gyuri bedugta a konnektorba anórját, hogy feltöltse az akkut, de az egész szálloda elsötétült, és mi nem gy

agyarázkodni, elmenekülni onnan. Nehezen indult be a gépezet, már ami a csapatoszottunk egy értékes döntetlent a spanyolokkal idehaza, de aztán kikaptunk B

usztriától, Halléban pedig az NDK-tól. Furcsa, de ezek a vereségek nem visszakkal inkább megerősítettek, összekovácsoltak bennünket. Talán még jókor is jöttekfonok, és nemsokára a megtépázott önbizalmunk pillanatok alatt helyreállt. Utreicher Emil, a legendás menedzser, aki akkor már rengeteget volt Magyaro

egkeresett, és azt mondta: Kálmán, a spanyol csapat szeretne játszani a magyarokkondjak nekik…? Én meg rögtön szaladtam a játékosokhoz, közöltem velük az öröt láttam? Riadt tekinteteket. Nyilasi Tibi rögvest kijelentette: Mester, jó ez nekü

abb zakó? Muszáj ezt…?Leüvöltöttem a fejét, és azt mondtam, hogy megyünk, és a kishitűséget pedig felejtyszer és mindenkorra, a kutya úristenit neki. És még azt is mondtam: Futballisták v



sszátok meg, nektek kötelességetek megdögleni a hazáért, kötelességetek összymásért is küzdeni, bárhol, bárki ellen…Aztán Valenciában 3–0-ra megvertük a spanyolokat.Csodálatos, parádés győzelem volt, amely Európa-szerte nagy figyelmet keltett. Nymekül focizott, a kilencvenedik percben ő lőtte a harmadik találatunkat. Soha nem odajött hozzám a meccs után Kubala Laci, a még akkor is elképesztően népszerű K

t kérdezte tőlem: „Mondd, Kálmán, mit csináltatok ti ezekkel a játékoegtanítottátok őket küzdeni, harcolni, mert futballozni eddig is tudtak, aztán ányzott belőlük valami…De nem volt idő ünnepelni.Jött az első világbajnoki selejtező Luzernben, Svájc ellen. Úgy gondoltam, Tatánllően felkészülnünk, Száger Gyuri videokamerájának köszönhetően felvételünk ienfélről, és nem volt bennem félelem. Aztán a meccs reggelén Vinkovics Lajos beajtómon, a luzerni szállodában, és síri hangon megjegyezte: Kálmánkám, nagy

yilasi Tibi megbetegedett, negyven fokos láza van… A kutya úristenit! A kutya úrisondogattam, és Nyíl helyére Csapó Karcsit állítottam a csapatba. Jól küzdöttünk, a zettek, Bálint Laci egyenlített, újra hazaiak jutottak előnyhöz, majd tizeneottunk. Épp felugrottam a kispadról, hogy beszóljak a pályára, és azt láttam döbgy Müller Sanyi mindenkit félrelökdös, kezébe veszi a labdát, és leteszi a büntet

völtöttem: Te, Sanyi, nem te vagy kijelölve, a kibaszott, kurva életbe…! De Müllvágta a labdát a hálóba. Egy pontot szereztünk, és vártuk a románokat. Mindenki le itthon, a továbbjutás szempontjából sorsdöntő összecsapás előtt állunk. Már natekkel korábban sorban álltak az emberek a meccsjegyért a Népstadion pénztáradig szokás szerint elbújtunk a világ elől Tatán. A románokat a Margitszigeti Nagyslyezték el, becsületszavamra mondom, semmi közünk nem volt hozzá, de éppen otés forgatták a Vasárnapi muzsika című műsort, ami miatt gyakorlatilag egész nap

ta és cigányzene szólt a szállóban. A románok tajtékzottak. Biztosak voltak benne, éle szándékos merénylet volt a magyarok részéről. Bevallom, olykor szeretem atát, csak hát nem egy ilyen fontos találkozó előtt, ki örülne az Akácos út kezdetű

ktikai értekezlet közben…? A románok bosszút esküdtek.A pályán szerencsére nem sikerült nekik a reváns. Rendkívül kiélezett, feszült érkőzésen Fazekas góljával 1–0-ra nyertünk, a második félidőt szinte végigvédeke

sem zavart senkit. Katzirz Béla kivédte a románok szemét. Úgy voltunk vele, rom pontunk, és nemcsak magunkban, hanem a keresztbeverésben is bíztunk, hogymástól veszik el a pontokat a riválisaink. Így is történt. De az optimizmusunkhllett, hogy legközelebb Oslóban 2–1-re nyerjünk a norvégok ellen. Bennem még élé



a meccs, amikor Hoffer József volt a kapitány, és én is pályára léptem, úgyhészen friss emlékem is az északi riválisról. Oslóban amúgy Kiss Laci parádézott,att rúgott kettőt. Arra is emlékszem, ahogy jöttünk hazafelé a norvég fővárosból, remhangulat, de nem csak azért, mert nyertünk, a fiúk pontosan tudták, ha jönnek a szhatják haza a kis motyókat, ilyen-olyan ajándékokat, cuccokat, úgy, mint annak idtettük. Én megnyugtattam őket: Nektek csak egy dolgotok van, nyerni és újra n

bbit bízzátok rám. Ügyesen, okosan csináljátok a vásárlást is… Egyreszekovácsolódtunk, a játékosok meg én. De keménynek kellett lennem ahhoz, hogzteljenek. Tatán voltunk, újra és újra Tatán, és az egyik mérkőzés előtt megdöttem észre, hogy Paróczai Sándor részeg. Megálltam előtte: Paróka, bassza meg, tegva…! És Paróka dülöngélt, hebegett, habogott, motyogott, és valami ilyesmit v

Méééé csak én, kapitány, a Törő is, az is piázott…” Nekem meg felment a vérnytszázra, üvöltöttem vele: „Paróka, nem elég, hogy be vagy rúgva, még be is mapattársad? Hát micsoda ocsmány dolog ez, na, takarodj, takarodj a picsába iapattól…!”Este volt, így Parókát nem engedtük el, nehogy eltévedjen. Ott aludt, aztán másnap,ébredt, szépen összecsomagolt, és kisétált a keretből. Jókora önbizalommal vágolokat, a csoport legerősebb csapatát. De az a nap nem rólunk, de még csak nem eeganről, az angolok világklasszisáról szólt. Sokkal inkább Puskás Ferencről. Öcsi bnapon, 1981. június 6-án jött haza először, már a repülőtéren óriási felhajtás fogadtszélve az előmeccsről, a Népstadionban már akkor telt ház volt, és Puskás az logatott tagjaként megvillantott sok mindent az utánozhatatlan klasszisából. Vaeztem, hogy ez nem a mi napunk lesz, hogy a Puskás-varázslat elhomályosítja mét. Az angolok játékosa, Brooking akkora gólt rúgott nekünk, hogy a labda belótartó vas mögé. Kikaptunk 3–1-re, és én megint a szakmai támadások kereszrültem. Kollégák martak belém, kollégák üzentek az újságokon keresztül, hogy mő csapatukból válogatok, miért nem ezt vagy azt játszatom, nem reagáltam. Me

agam feje után, a magam útján.És mentünk együtt a csapattal Bukarestbe. Fel voltunk készülve mindenre. agunkkal szakácsot, nehogy megmérgezzenek. Biztonsági okokból a nagykövetségevárosba alig mozdultunk ki. Soha nem felejtem el azt a pillanatot, Bukarestben taláovács Istvánnal, a legendás edzővel, az Ajax nagyhírű trénerével, akivel még korrópa-válogatottnál ismerkedtem meg. Jött oda hozzám, és nem mert velem kezeelyett odacsúsztatott egy névjegykártyát, és a hátára az volt írva: „Ne haragudj, Káyelnek, minden lépésünket lesik, talán még filmezik is, úgyhogy majd máskor átö

kkor volt ott először a keretben Sallai Sándor. Őt Mezey Gyuri fedezte fel Keszthe



golok elleni U23-as meccsen. Mondta nekem, hogy van egy kis fasz gyerektugrász az utánpótlás-csapatban, de úgy fut, úgy szerel, és annyit melózik, hogy mzned Kálmán… És Sallai fogta Anghel Iordanescut. Ment vele mindenhová. A pött, a fülébe súgott, a sarkára taposott. Már harminc perccel a kezdés előtt kikükat melegíteni, a nézők folyamatosan fütyültek, kiabáltak, köpködtek felénk. Jól kilük, fél óra alatt elfáradtak. Ám aztán újult erővel pocskondiáztak, és ami a kezük

rült, azzal dobáltak. Egy idős szombathelyi nénit fejen találtak egy jókora fadegény megtántorodott, összecsuklott, Botár doktor kötötte be a fejét, amely tiszta ve az asszony a meccs után azt mondta nekünk az öltözőben: „Fiúk, köszönömményt, megérte megsérülnöm is, mert nem kaptatok ki a románoktól.” Null-null lety, na jó, két lépésre voltunk a világbajnokságtól.Ehhez itthon le kellett győznünk Svájcot és Norvégiát.Elutaztam ellenfélnézőbe. A Svájc–Románia meccset néztem meg Száger Gyuzafelé a repülőgépen együtt jöttem a románokkal. Láttam, hogy Lucescu, a rzőlegendája méreget, aztán egyszer csak odajön hozzám. Hozta magával Bölönéztem rá, hogy mi a francot akar, és Lucescu megkérdezte tőlem: „Ismered te a mamán történelmet…?”Azt hittem, rosszul hallok. Épp egy román jön nekem a közös történelmünkkel, stenit. Felment bennem a pumpa és azt feleltem neki: „Miért, te ismered, baszd cescu alighanem látta, hogy nem vagyok barátkozós kedvemben, de azért mosytatta: „Nahát, akkor most ti, magyarok tehettek azért, hogy a két nép jobb kapcrüljön egymással. Győzzétek le a csoportban az angolokat, mi is sikerrel vesadályt, és akkor a két nemzet, a magyar és a román együtt utazhat SpanyolországbaMiket beszél ez itt, ez járt a fejemben, mit képzel magáról, de megpróbáltam aradni, és odavetettem neki: „Rendben van, győzünk az angolok ellen, de mennyémium?”Lucescu csóválta a fejét, és döbbenten motyogta: „De hiszen nekünk nincs pénzücsőségről, a közös történelemről beszélek…”Nekem sem kellett sok: „Közös történelem, rendben. Adjátok vissza Erdélyt, és egverjük az angolokat…”Mondanom sem kell, tíz nap múlva már raportra hívtak, Korom Mihály elvtárs agához a Fehérházba, és nem kertelt, nem beszélt mellé. Rögvest megkérdezte, hogondtam én Erdéllyel kapcsolatban? Nem estem zavarba: „Nézze, Korom elvtárs, a egpróbáltak egyezkedni velünk, én meg csak odavetettem neki, hogy adják visszakor üzletelhetünk…” Korom Mihály, no meg a többi odacsődült elvtárs a hasáthögéstől…



A svájciak veszélyes ellenfélnek tűntek. Ugyanis Bukarestben győzték le a románotek Pestre, ha ellenünk is diadalmaskodnak, még továbbjuthatnak. Hatvanötezer né0-ra vertük őket. És akkor már nem kellett számolgatni, Magyarországon mindenkita, ha a válogatott egy aprócska, icurka-picurka góllal jobb lesz Norvégián

oportelső. Nekem komoly döntést kellett hoznom a nagy-nagy meccs előtt. A svájcdniillik hiányzott Martos Győző és Bálint László, a helyükön szerepeltetett Szántó

erekes Attila pedig remekül teljesített. Nem akartam változtatni, nem akartam kihagyakhogy Tatán jött a duruzsolás, hol Mezey Gyuri, hol Vinkovics Lajos monKálmán, a fiúk izgulnak, hogy visszarakod-e Bálintot meg Martost…” Én meg ztam: nehogy már ők döntsék el. De láttam, érzékeltem, hogy ez milyen fontos gjai számára. Ezért az egyik nap délutánján a csendes pihenő után Vinkovicsaságában bekopogtam minden szobába, s azt kérdeztem a bent lévő játékosoktól:szatnál, Szántót, Kerekest, vagy Martost és Bálintot…?” Mindenki Martost és erette volna látni a csapatban. Így aztán a délutáni edzésen, jó néhány nappal a várrvégok elleni találkozó előtt kihirdettem a kezdőcsapatot, amelyben Martost és Böltem. Úgy, de úgy edzettek azon a napon, és persze később is, mint az istenekább, mint az ördögök.Vártuk, nagyon vártuk a döntő pillanatot.Október 31-én hatvannyolcezer drukker és legalább annyi magyar zászló fogadta apő csapatokat, én pedig ott ültem a kispadon, a szokásos kockás zakómban. Aklamiféle kultikus ruhadarab volt ez, a kabalám, a védjegyem. Amúgy Béksároltam egy turkálóban, ez egy olyan üzlet volt, ahol használt külföldi cuccokatnni. Megtetszett. Már Csabán is viseltem, de az összes válogatott találkozón rajttem a kispadon, borsódzott a hátam a hangulattól, a feszültség nőtt, nőttön nőtt, ésci, akit társai követeltek vissza a csapatban a 12. percben bebombázott egy szaballehet, nem is ő volt kijelölve végrehajtóként. Aztán egyenlítettek a norvégok, tek a hangok hátulról, a lelátóról, a csapat szenvedett, néhány néző szentségelt, sékosokat meg engem. Különösen a csatárokkal voltak elégedetlenek, Fazrőcsikkel és Kiss Lacival. Nem bírtam tovább, felugrottam a kispadról, hátra fordt kiabáltam: „Mi a kurva anyátokat üvöltöztök itt, ahelyett, hogy szurkolnátok…?!”Aztán, mire visszafordultam, hátba dobtak egy pénztárgépszalaggal. Nem éredalmat, és nem is igazán foglalkoztam vele. A szünetben döntetlenre álltunk,

orajlott, a játékosok ültek csendben, én pedig megpróbáltam felrázni őket.Úgy érzem sikerült, mert még hármat lőttünk, a nézők állva tapsoltak, egymás rottak, és a találkozó végére már nem is igazán emlékszem, talán csak arra, hpacban vagyunk Mezey Gyurival, a stábtagokkal, mindenkivel, talán az egész világ



llaltunk, megcsináltuk. Kijutottunk a világbajnokságra. Aznap este busszal vitték ki apatot Óbudára, a Vasmacska nevű vendéglőbe. Énekeltünk, mulattunk, majd vábbment velünk a Pipacs Bárba, ott, ha lehet, még fokoztuk a bulit, de még azzal ge az éjszakának, egy Krisztina körúti presszóban ért minket a hajnal, ahol m

mert színész bukkant fel és gratulált nekünk. Néhány nappal később Buda elvtárs asem, mellettem Szepesi György, az MLSZ elnöke, a téma pedig az volt, mennyi

pjunk a vb-részvételért. Nem voltam egy beszari gyerek, úgyhogy Szepesi Gyurőre bejelentettem, hogy valutát is szeretnék a forint mellé. Szepesi halálra egpróbált lebeszélni, és amikor ott ültünk Buda elvtársnál, az asztal alatt rugdosta agy ne, Kálmán, nem, hagyjad. Buda István mindezt észrevette, és azt kérdezte tőlünez a zavarodottság. Szepesi elvtárs miért rugdos téged, Kálmán? Én meg rögtön m

ézze, Buda elvtárs, az lenne a kérésem, hogy a továbbjutásért felajánlott össázalékát szeretnénk valutában megkapni… Akkor már ott volt Fekete János, a benkember is, aki a világ legtermészetesebb hangján megjegyezte: „Ez a problémnd? Ugyan, kérem. A pénz tíz százalékát valutában kapják a fiúk. Ne is beszéljübbet… ”Én meg a fejemet vertem a falba, hogy miért nem mondtam legaláázalékot.Még hátra volt egy meccs. Mentünk Londonba, egy számunkra tét nélküli taláyilasi Tibi egyfolytában azt hajtogatta, hogy meglátjátok, jönnek majd az angolok nzzel, megvesznek minket, mert mi már úgyis továbbjutottunk, nekik meg élrdése a győzelem. Kikaptunk 1–0-ra, az angolok pedig nem hoztak pénzt, angyőztek bennünket.Kit érdekelt.Mi akkor már lélekben Spanyolországban voltunk…





utatta a kamera, ahogy elindul a csapat Tatáról a Népstadionba, beszállok az autómbegyek a többiektől, aztán megérkezünk, közben hömpölyög a tömeg, mindenhohér-zöld zászló, bizakodó emberek. Mi pedig kamera előtt próbálunk nyugodtnak látÉn meg a játékosok.De a kamera nem tágít, lerázhatatlan, igazi bulldog, lesi a legintimebb pillanataihallgatja a taktikai értekezletet, felveszi a labdarúgók riadt pislogását, és

hallatszik a morajló tömeg hangja, és én fesztelennek látszom, már-már flegmánakmbol bennem minden, félelem, győzni vágyás. És már megy a meccs, de a kameben a kispad mellett és végig engem vesz, ahogy ülök ott a kockás zakómban, a

abálom. „Imre, Imreeee… Miért nem váltotok, bazdmeg!” De nem érdekel. Látomn, nem érzékelem, hogy egy film készül, csak a meccsre, a pályára koncentrálok ésartos Győzőnek, a jobbhátvédnek, hogy: „Hova a kurva anyádba mész?”És káromkodom.Újra meg újra. A feszültség tombol bennem.De tombol a közönség is. Aztán megtalálják a játékosokat, és megtalálnak engemzben hiába vezettünk, egyenlítettek a norvégok. És a kamera mutatja, hogy a agyar gól után szinte euforikus állapotban hátrafordulok a lelátó felé, és szentsyázok, szidom azokat, akik nem voltak elég türelmesek, és a kamera azt már nem gy hátba dobnak egy pénztárgépszalaggal.Kellett ez nekem?Egy pillanatra ez a gondolat suhant át a fejemen. Már kettővel vezetünk, már háromőzünk, és továbbjutunk, és világbajnoki résztvevők vagyunk. És a kamera byamba, mutatja a legbelsőbb gondolataimat, a mámor, a győzelem, a siker semmigható mámorát.Néha megnézem ezt a filmet.A filmet, amely akkor, 1982-ben jókora vihart kavart. Finom lelkületű kritikusok írgy micsoda dolog káromkodni, így viselkedni, én meg amikor ezt olvastam, vagy ht mondtam félhangosan, bekaphatjátok. Csináljátok végig helyettem, aztán ugaindig undorodtam az álszent paliktól és az álszent gondolkodástól. Amikor nézem a ballközvetítéseket, s látom, hallom, ahogy a késői utódaim ugyanúgy károm

entségelnek a kispadon, ahogy én tettem, de ma már úgy tűnik, lehet. Ma már elfogaFelkavaró élmény visszanézni ezt a filmet, az akkori önmagamat. De ma is látom, ő volt bennem, és kellett is az erő, mert a film bemutatása után nem sokkal kétfont kaptunk. Mármint a válogatott és én. De ezt megelőzően még elutaztunk AuszJAT, a jugoszláv légitársaság gépével mentünk, meghívták a magyar válogatottatmutató meccsre. Játszottunk helyi jugo csapatokkal, és az egyiktől kissé fáradta



mpán mozogva ki is kaptunk. A meccs után nem sokkal kopogott valaki az öltözőmtán bejött egy férfi, azt mondta magyarul: „Mészöly úr, ez egészen felháborító, ez alogatott? Szégyen. Hogyan tudnak így futballozni, lejáratják az országot…!”Én meg csak lestem döbbenten az idegenre.Még az is megfordult a fejemben, hogy jól pofán verem, mit ugat itt nekem, dmutatkozott, és azt mondta: „Mészöly úr, bocsásson meg, Zemplényi György

letember, és a magam módján szeretnék segíteni, hogy jobb legyen a csapata…”Én meg némileg lecsillapodva azt válaszoltam neki: „Hát miért nem ezzel kezoskodás, a kritizálás helyett inkább adjon lóvét, hogy azzal segítse a csapatot. ól…?”És Zemplényi György, a későbbi úszó-menedzser, Széchy Tamás jobbkeze, a megy vihart kavart üzletember akkor azt mondta ott, Sydney-ben: „Rendben van, a köeccsen gólonként felajánlok háromszáz dollárt…”Már 7–0-ra vezettünk egy másik helybéli csapat ellen, amikor Zemplényi odajött ögé és azt mondta: Rendben, rendben, ennyi elég is, ha kérhetném, álljunk meg hzon a túrán még elmentünk Új-Zélandra is, és négy nap alatt lenyomtunk két hlogatott találkozót, és mindkettőt 2–1-re nyertük meg Új-Zéland csapata ellen.Aztán hazajöttünk.És itthon kikaptunk, előbb az osztrákoktól, majd Perutól.Ez volt a két főpróba a spanyolországi világbajnokság előtt. Kaptam szépen, de ékosok is. A szakma újból megtalált, néhány edzőkolléga megint elmondta, hogy laz ő bajnoki címért versengő játékosait szerepeltetném, nem lenne ez a blamáz

urkolók, a közvélemény, még a két kellemetlen zakó után is bízott bennünk, bízott ereplésben. És jött a június, és mi elutaztunk Spanyolországba. Östreicher Emndent intézett, drága barátunk a legjobb szállást szerezte nekünk Alicantéban. Aztcsi azt mondta nekem: „Gyere, Kálmán, a salvadoriak, akikkel az első meccsünket rátságos találkozón lépnek pályára, lessük meg őket…” A félidőben már tudtamek kezdés vár ránk, mondtam is Östreicher Emilnek, hogy köszi, Emil bácsi, enlt ezekből, rúgunk neki egy hatost.Tévedtem. 10–1-re nyertünk Elchében, és mindenki rólunk beszélt, és mingulatban vacsoráztunk a szálláshelyünkön, telis-tele önbizalommal, ndolatokkal. Ezt azért fontos hangsúlyoznom, mert a következő ellenfél a világentína volt.Diego Maradonával.Ritkán mondok ilyet magamra, de olyan voltam, mint egy teleszart zokni.Szégyellem magam azóta is. Tudniillik a nagy taktikázás, óvatoskodás k



egváltoztattam az összeállítást. Betettem a csapatba két védekező játékost, Rab Trga Józsefet. Hagynom kellett volna a Salvador elleni győztes csapatot, és ezt moknak: „Támadjunk, lesz ami lesz, menjünk nekik, mutassuk meg a világaradonának…”De nem mondtam ilyet.Ehelyett óvatosságra intettem őket, Sallai Sándort pedig megbíztam Diego M

zésével. Jó vicc. Maradona fénykorát élte, megfoghatatlan, leszerelhetetlen volt, llai, a Kicsi, úgy forgott mint a ringlispil, sokszor azt sem tudta, hol a labda, s hoeni Diego. Talán, ha Garaba Imit állítom Maradonára, neki több esélye lett volna.De lehet, hogy neki sem. Végül is mindegy, kikaptunk 4–1-re, amolyan edzőpltunk. De még nem volt veszve semmi. Hátra volt a belgák elleni kilencven perc, llett sokat számolgatni: ha legyőzzük őket, továbbjutunk a csoportból. Az volt a mgédiánk, hogy ezek a belgák, akik semmivel sem voltak jobbak nálunk, korábban m

argentinokat, így aztán számukra a döntetlen is elég volt a csoportelsősindenképpen győznünk kellett, így a Maradona cseleitől még mindig szédülhagytam, és Törőcsik Andrist tettem a kezdő csapatba. Még most is látom magamzánt tekinteteket az öltözőben. Nem is kellett sokat beszélnem hozzájuk, tudták ő

ekkora a tét, s hogy micsoda boldogságot szereznének Magyarországon, ha svábbjutnunk a csoportból. És milyen jól kezdtünk. A 28. percben meg is szezetést, Varga Józsi bebombázta Pfaff hálójába a labdát, és mi irányítottunk, én pndoltam, megvan, meglesz, a Jóisten is mellettünk van.Csak a bíró nem volt velünk.Egy White nevű angol fújta a sípot, és belevertem volna az orrába akkorát, de akkot megemlegeti egy életre. Valahogy a legfontosabb pillanatokban mindig ellenünk fm mondom, hogy miért. Talán túl kicsik voltunk, ez lehetett a baj. Szóval ez a eccs 64. percében, amikor még 1–0-ra vezettünk és továbbjutásra álltunk, óriásit hgy inkább csalt. Fazekas Laci egyedül ugrott ki a belga védők közül, már csak a kaemben, és Pfaff, mint egy bűvös sárkány, elütötte, felborította, szinte agyonnylhelyzetben lévő csatárunkat.Tiszta kiállítás.De White sporttárs csak sárgával honorálta a brutális belépőt.Aztán jött a szokásos végkifejlet, olyan gólt kaptunk, amelyet talán csak mi mdunk, hét játékosunk hibázott, ezt azóta volt időm összeszámolni, jöttek előre a belég lett volna egy taktikai szabálytalanság, üvöltöttem a kispadról, hogy: „Üsd el, bad el…!” De egy Ceulemans nevű belga átcsetlett-botlott a védőinken, középre guerniatynski jobb belsővel a kapunk jobb sarkába lőtt.



Kiestünk.Nehéz lenne rangsort összeállítani, melyik fájt jobban, Chile, Anglia, Marseille orzasztó lelkiállapotban jöttünk haza Spanyolországból, itthon aztán jött a kritikptak a játékosok, és persze kaptam én is szépen. Min múlik a siker? Apróságoozdulaton, egy lövésen, egy becsúszó lábon, egy göröngyön megpattant labdán.De a göröngy mindig ellenünk dolgozik.

A világbajnokság után még folytattam a munkát, voltak is jó eredményeink, a töldául Győrben 5–0-ra vertük, és kezdődtek az Európa-bajnoki selejtezők, amelyntszer is 6–2-re diadalmaskodtunk a luxemburgiak ellen. Ám aztán jött a zuhanórepüEb-selejtezőn vereség Angliától, itthon a görögöktől, és Koppenhágában a dánoktólBesokalltam.Elegem lett. Nem éreztem a bizalmat, sem a közönség, sem a szakma részéről. Aettem magamnak, így nyilatkoztam: „Eljött a perc, amikor fel kell állnom a kispady érzem, már nem tudok hatni a játékosokra, már nincs olyan eszközöm, amelly

nnék a csapatot motiválni. Én egyébként már a Luxemburg elleni budapesti mérkőzöltem, június elején szeretném átadni a tisztemet, tehát nem a vereségek után alannem ez a vélemény…”Elköszöntem, miközben a lelkem háborgott.De a film forgott tovább.Csakhogy már nélkülem.





A játékosok ellenem fordultak.De nyíltan.Szervezkedtek ellenem, és ezt megtudta Kertai Tamás, a klub akkori ügyvezetőólag mesélték, hogy ő sem állt ki mellettem, sőt, megmondta a futballistákn

gyenek. Azt mondta nekik, Mészöly Kálmán legenda a klubnál, őt csak úgy kirúgm lehet. Egyetlen módja van az eltávolításának, ha minden játékos összefog, é

rdul. Így is történt… A Vasas labdarúgói levelet írtak a klub vezetőinek, alighanedtával. Ebben a levélben kifejtették, hogy nem kívánnak velem dolgozni, s ezt tán mindenki aláírta. Illetve… egyvalaki nem. Mészöly Géza, a fiam. A kisebb gykor már a felnőtt keret tagja volt, Rudi bácsi adott neki lehetőséget bizonyításra, svisszatértem a Fáy utcába, Géza már ott tréningezett Müller Sándorral, Izsó I

omjáti Andrással s a többi válogatott labdarúgóval. Géza természetesen elhatárolékosok akciójától, védte az apját, talán neki volt a legrosszabb. Amikor nekem ezt egmutatták, olyan volt, mintha tőrt döftek volna a hátamba. Egy edző úgy van vell, hogy szeressék, nem kell, hogy rajongjanak érte, csupán végezzék el azt a

melyet megkövetel, és hajtsák végre a taktikai utasításait. Furcsa volt az az egészadt olyan játékos, például Müller Sándor, akivel annak idején még együtt játszottamcsalódnom kellett, mint ahogy a Vasasban is. Imádott klubomtól immár másodízbenyan sebet, amely azóta sem gyógyult be. Ha egyszerűen csak kirúgnak a sikertelssz kezdés miatt, azt mondom, rendben van. Az nem is igazi tréner, akit egysztszer nem állítanak fel a kispadról. De ez a módszer, ez az aljas, kitervelt akció, ez ondolkodtam rajta, hogy mi lehetett a baj, hogy mi okozta ezt az egészet. A Vasas akár egyre inkább szétesett, szétcsúszott csapat benyomását keltette, az idősebányzott a tűz, mintha jóllaktak volna a korábbi sikerekkel, a fiatalabbak pedig mltak képesek átvenni az irányítást. A Vasas hanyatlása, amely azóta is tart, tulajdonkor, ott a nyolcvanas évek első felében kezdődött. Szörnyű, hogy ebben mszerepet játszottam. Az a búcsú, az az eljárás méltatlan volt hozzám, alighanem éreertai Tamás is, amikor hívatott, s ott magyarázkodott, hebegett, habogott, hogy ő ey akarta, hogy ő mennyire sokra tart engem, és hogy nekem itt mindig helyem vanz, de most nem tud mit csinálni, mert íme, itt ez a levél…

Az a gyalázatos levél.Kikészültem. És meglehetősen sötétnek láttam a jövőt. Aztán fogtam magam, s kianyolországba, Östreicher Emilhez, drága barátomhoz, aki életem során rengített. A benidormi házában megpróbáltam magamhoz térni, a gondolataimat renkkor már nem élt az apám, néhány évvel korábban egy autó gázolta el. A sofőr, ha szi, s nem hagyja magára, talán túlélhette volna a balesetet, mindössze 69 éves



ész életét végigdolgozta, s hiába volt a rendszer áldozata, összeszorított fogakkal nelót a családjáért, a gyerekeiért. Nem ilyen véget érdemelt volna. Östreichegpróbált erőt pumpálni belém, finom spanyol borokkal kínált, és már terveztülyen meccsekre megyünk ki, milyen programokat választunk, amikor egysz

egcsörrent a telefonja, Szepesi György, aki akkor az MLSZ elnöke volt hívta, s azte: „Emil, ott van nálad Mészöly Kálmán? Merthogy fontos, nagyon fontos d

resem…?” Emil rögtön a kezembe nyomta a kagylót, s alig hittem a fülemnekepesi Gyuri belekezdett: „Kálmánkám, de jó, hogy elértelek. Képzeld, ballszövetségből kerestek. És szinte könyörögtek, hogy hadd beszéljenek velendenáron téged szeretnének szövetségi kapitánynak. Na, mit szólsz, Kálmánkám…Megszólalni sem tudtam.Onnantól kezdve pillanatok alatt felgyorsultak az események. Östreicher Emil atulált, és már csomagolt is, mondván: „Gyerünk, Kálmán, Isztambulba, írjuk aerződést, ha már annyira akarnak ezek a törökök.” És úgy is lett. Emil, mint a menepviselt engem Törökországban, a helyi szövetség vezetői fogadtak a repülőtéren, piatt megegyeztünk mindenben, és én, a Vasastól elüldözött, munkanélküli magyar ök válogatott szövetségi kapitánya lettem 1985-ben.

Amit nem tehettem meg játékosként, vagyis hogy nem szerződhettem sem az Interásik olyan nagy csapatba, amely hívott, most megvalósult. Külföldön bizonyíthattamvatalosan, merthogy itthon Szepesi György mindenben segített, mindent elinagyarországon akkoriban már enyhült a keményvonalas politika. Jókora változást ldául, amikor eltörölték a vízumkényszert 1978-ban Magyarország és Ausztriaésőbb néhány Európán kívüli országba is engedélyezték az egyéni turizmust,ynevezett „valutakeret” továbbra is megmaradt. Magyarok egyre többet jártak külföltunk a legvidámabb barakk, hát még, amikor honfitársaink a környező szszágokban jártak és újra meg újra megállapíthatták, hozzájuk képest valóban jól élüháttérben már egyre többen emelték fel a hangjukat a rendszer ellen, 1981-begjelent a Beszélő című szamizdat újság, és alakult, formálódott a demokratikus ek minden történt azokban az években idehaza. Rendeztek itt bűvös kocka világbajnlt azóta is emlegetett Totó-botrányunk, megválasztották Magyarország szépét, mi

egdöbbentett egy hatalmas képlopás a Szépművészeti Múzeumból, megnyíltak uházak, a Metró már Kispestig zakatolt, bemutatták az István a királyt, Budapeseorge Bush amerikai elnök.Az emberek viszont egyre többet és többet dolgoztak. A Nyugaton látott jólét ma ösztönzött, hogy legalább is jó lenne megközelíteni az ottani életszínvonalat. Esélt rá. Például egy automata mosógép megvásárlásához egy magyar embernek tö



gyszáz órát kellett dolgozni, ugyanezt egy angol munkás nyolcvan, egy amerikai öatt „kitermelte”. A színes tévéért több mint kilencszáz órát kellett lenyomnia a

mbernek, az NSZK állampolgára ugyanezt nyolcvanöt óra teljesítménnyel vihette hazért is volt nagy dolog, hogy én külföldön kaptam munkát.Valutában a fizetést. Azt persze nem tudom, hogy pártkörökben miként fogadták azgy Mészöly Kálmán Törökországba szerződik, de nem is érdekelt különösebben

nt mindenben megegyeztünk, hazajöttem, elrendeztem a dolgaimat, akitől köszöntem, a családommal pedig abban maradtam, egyelőre egyedül leszek kint, host a munkáról szól. Nekem minden idegszálammal a futballra, a török emelkedésére kell koncentrálnom. Merthogy nem sokkal azután lettem kapitány,agyarország leckét adott labdarúgásból a törököknek. Utódom, Mezey Gyugnagyobb győzelmét aratta a csapattal 1984 áprilisában Isztambulban, az Inönü Stad

mikor is a mieink 6–0-ra győztek. Ez még nagyon is friss emlék volt ott, amikogyaltak, amikor engem fogadtak. A tisztelet már csak ezért is kijárt nekem, arrólszélve, hogy a török futballszövetség vezetői pontosan tudták, hogy egy korábbi vrópa-válogatottal egyezkednek.

Szóval itt hagytam az országot, új kaland, új élet várt rám Isztambulban.



XXI.Hodzsa, Allah segítse utadat!

odzsa. Így szólítottak a törökök. A Hodzsa egyébként tanárt jelent, és úgy is nyira tiszteltek, mintha a futball professzora lennék. Az első pillanattól kezdve

eztem magam Isztambulban. Furcsa ez, egy a budapesti élethez, hétköznapokhoz mbernek. Más kultúra, más temperamentum, más életfilozófia. Mégis. Ahogy elfog

ök Labdarúgó Szövetségtől kapott hatszobás lakásomat, ahogy beindítottam a haszott elegáns nyugati autót, olyan volt, mintha valóban odatartoznék. Elképesztő, mvarba ejtő volt az a szeretet, amivel közeledtek felém. Nem tudtam olyasmit kérni, jesítettek volna. Ha végigsétáltam az isztambuli bazársoron, lépten-nyomon felismtogramot kértek, megsimogattak, fényképezkedtek velem, pedig mindössze fél évig

ök kapitányi korszakom. Első lépésként odavettem magam mellé azt a Cen Kamnismertem Budapestről, hiszen nálunk tanult a Testnevelési Főiskolán, nálunk kagát edzőnek, futballszakembernek. Ő természetesen remekül beszélt magyarul, és ntolmácsom, de a pályaedzőm lett a válogatottnál. Igazi mankót jelentett a számmaszt a legkényesebb pillanatokban is. Gyorsan munkához láttam, a török fuolcvanas évek közepén még messze volt fénykorától, jól lehet a nagy klubok, a Fen

Galatasaray olykor-olykor figyelemfelkeltő eredményeket értek el a nemzetközi kup

logatott viszont még Európa középmezőnyének az alján búslakodott, onnan kapaszkodnia. Egyre magasabbra, ahogy a török szurkolók és a futballvezetők merkedtem a játékosokkal, a körülményekkel, de nem maradt sok idő a térképezésére. Közeledtek a tétmeccsek, és én kitaláltam, hogy rendezzülameccset Ankarában. Az általam meghívott válogatott mérkőzött meg a Törökorballozó idegenlégiósokkal, volt közöttük megannyi náció: szerb, német, bolgár,

mek futballisták is a soraikban. Az ankarai stadion zsúfolásig megtelt, és amikor ki

ékos kijáróból, dörgő tapsvihar fogadott. A válogatott győzött 3–1-re, az ezakodva várták a folytatást, velem együtt. Fatih Terim, a későbbi legendás török ágszerte elismert szakember, akkor még futballista volt, középhátvédet játnerbahcéban és a válogatottban. Én viszont úgy láttam, hogy változtatni kell szton, Fatih barátom túlságosan alacsony, és már nem eléggé gyors. Nem volasztásom, mint meggyőzni őt, hogy legyen inkább edző, segítem a tanulá

őmenetelét, ha kell, odaveszem magam mellé. Így is történt. A közvéleménegdöbbenve fogadta, hogy az egyik kedvencük kimarad, aztán gyorsan elült a vihar.lamiféle sikersztorinak kellene következnie, emlékezetes győzelmekkel, a török



támadásával, de nem számolhatok be ilyesmiről. Játszottunk néhány meccset, egaradt meg különösebben bennem, és sajnos az ottani közvéleményben sem. Mire egismertem, sőt kiismertem a futballistákat, addigra leváltottak. Új elnök került bdarúgó-szövetség élére, és ez a hűvös úriember kinevezése másnapján magához hdvariasan hellyel kínált, s azt mondta: „Kedves Mészöli. Sokra tartom önt, tudoághírű futballista volt, és azzal is tisztában vagyok, mennyire szeretik, elis

nfitársaim. Mégis úgy döntöttem, hogy nekem más ember kell a válogatott éléregódjon, már azt is kitaláltam, kitaláltuk, hogy önnek maradnia kell, tovább dolgök futball fellendítésén. Éppen ezért utólagos beleegyezésével kineveztük önt a Fenzetőedzőjének…”Kamnaz fordított, én meg nyeltem nagyokat.Csak úgy kavarogtak bennem a gondolatok, és hol a csalódottság, hol a büszkesétött el. Végigfutott az agyamon, mit szólnak majd otthon, hogy fél év után

váltottak, mindenféle különösebb sikerélmény nélkül. De aztán azzal győzködtem gy hohó, hiszen a Fenerbahce edzőjének lenni óriási rang, kitüntetés és lehrmészetesen elfogadtam az ajánlatot, és megint új életet kezdtem. Illetve folytattam ár ami az isztambuli hétköznapokat illeti. Éjszaka sokszor végigautóztam ezt a nzsgő, zaklatott életű világvárost, mert akkor jóval kisebb volt a forgalomakorolhattam, hogy odataláljak nappal is minden úti célhoz. A város ázsiai részén y nap mint nap átautóztam a Boszporusz fölötti hídon, vissza Európába, egyre több gítőt találtam és szereztem. Ott volt például „Kücsük Puskas”, az a legendáballista, aki legalább ötvenhatszor elmesélte nekem, hogy 1956. február

ztambulban 3–1-re győztek a magyar válogatott ellen, és bizony ő fogta, sőt a jeleklóban semlegesítette Puskás Öcsit, azon a törökök számára felejthetetlen találkozeztem magam, ez az igazság. És tulajdonképpen még azt sem mondhatom, hogy kudem meg a válogatottnál eltöltött fél évet. Ha akkor épp azt akartam, hogy romnapos edzőtábor, akkor a játékosok jöttek, a klubok segítettek, mindenki összindenki azon törte a fejét, hogyan, mitől lehet jobb itt a labdarúgás. A Fenerbahcéle vallás volt. Persze ugyanezt a Galatasarayról is el lehet mondani, de talán a Fen

alatánál is népszerűbb klubnak számított. Kinevezésemet követően gyorsan a rűjébe kerültem. A Fenerbahce tudniillik bajnoki címet nyert, és én, a frissen kiző máris készülhettem a BEK első fordulójára, amelyben a sorsolás a franciák büsBordeaux csapatát hozta az utunkba. Mondanom sem kell, igyekeztem minéltérképezni az ellenfelet, a Fener vezetői természetesen lesték a kívánságaimat, így

ondtam, elrepülnék Bordeaux-ba, ellenfélnézőbe, már adták is a repülőjegyet, ltőpénzt. Mondom, más világ volt az. A játékosok kellő tisztelettel fogadta



épséghiba volt, hogy nem szerettek futni. Mármint az edzéseken. Mondtam nekik, gn a Cooper-teszt, azok meg csak hümmögtek, s azt kérdezgették, mire való ez a onoton futkározás? Soha nem felejtem el, Géza fiam, aki ugye akkor már a Vasas lt, szabadsága alatt kijött hozzám, sőt bekapcsolódott a Fener edzésébe. Mondta

defigyelj, Géza, ezek a törökök utálnak futni, azt hiszik, az valamiféle kínzóeszközépen trappold végig a Cooper-tesztet, de lehetőleg jó iramban, hadd lássák, hogy

enis van értelme…”És Géza csúcsközeli időt futott.Mármint a törökök számára. Én meg érveltem nekik, hogy tessék, itt egy ifjúékos, és jobb időt teljesít, mint ti magatok. Volt nekem egy másik tolmácsom is, tambuli kirendeltségének igazgatója. Enisznek hívták, s óriási Fener-drukker volt. ött az edzésekre, mivel jól beszélte a nyelvünket, sokszor diskuráltunk erről-arról. rta a Bordeaux elleni meccsünket, amelyre idegenben került sor. Enisz a feleagával hozta Franciaországba, a küldöttségünk Párizsban szállt le, s mivel a mbamerényletet helyeztek kilátásba, mi vonattal mentünk Párizsból Bordeaux-ndoltam, ez nem jó előjel, de aztán Enisz felesége megnyugtatott. Az asszony amolt, aki kártyából, sőt kávézaccból is meglátta a jövőt. Itt van előttem a kép, ardeaux-i meccs előtt egy nappal odajön hozzám ez a kedves nő, s azt mondja

Hodzsa, akarod, hogy jósoljak? Akarod tudni, hogy mi lesz holnap a meccsen…?”Gondolkodtam, mit válaszoljak.Aztán udvarias ember lévén bólintottam, és Enisz barátom felesége „munkához zte, nézegette az asztalra borított kávézaccot, majd felkiáltott: „Örömhír, Hodzsa, öryőztök Bordeaux-ban…!”Aztán másnap valóban megvertük a Bordeaux-t.Bravúros, hangos siker volt, Európa-szerte írtak róla az újságok, kiemelve, a Fenervezett, taktikus játékát, a higgadt, célfutballt, amely győzelmet eredményezett. ltam a csapatra, és tudtam, micsoda örömet szereztem ezzel sok millió töröknek.

ztambulban várt ránk, az minden várakozásomat felülmúlta. Amikor leszállpülőtéren hatalmas tömeg fogadott. Az emberek mintha legalább is világbajnokiertünk volna, a vállukra emelték játékosaimat, engem, sőt még az autómat is felkdről. Úgy bizony. Ha akkor ott palotát kérek, saját tengeröböllel, hezállópályával, gyaníthatóan másnap mindent megkaptam volna. Pedig még hátra

sszavágó. Azt már tudtuk, hogy jugoszláv bíró vezeti majd az isztambuli mérkőzéért többször is elbeszélgettem egy Pesic nevű jugo játékosommal, aki nem volt egyerek, s akit végül sikerült csatasorba állítanom. Többek között az ő remek játékszönhetően sikerült döntetlent játszanunk a Bordeaux-val, így mi jutottunk tovább.



Akkor isten lettem, tán még annál is több. A törökök Allah segítségét emlegettéky voltam vele, valóban jó lenne, ha Allah segítene bennünket a második körben iséd Göteborg igencsak rágós falatnak tűnt.Készültünk a folytatásra, de egy borzalmas tragédia beárnyékolta az életünket. Akár több magyar élt és dolgozott Törökorságban, például Száger György, Szarvas Lrsze már megvolt a lehetőség a futballistáinknak is az ottani profiskodásra. Tulipán

Bursaspor játékosa volt. Kedves, tisztelettudó gyerek, és épp nálam lett válogatott, rpen a törökök ellen 1982 szeptemberében, amikor Győrben 5–0-ra győztünk. Amlgoztam, olykor beszéltünk egymással, megmaradt a jó kapcsolat. Aztán egy szörnpon hívtak telefonon, s azt mondták: „Hodzsa, Tulipán Mihály baleset áldozata letladt.” Egy pillanatra fel sem fogtam az egészet. Annyira nem állt össze a kép,szurd volt ez a mondat, hogy egy futballista miként kerül a vízbe, egy életerős fiatgyan tud ilyen szerencsétlen szituáció áldozatává válni. Aztán később megtudtamlipán Misi feleségével és gyermekével komppal utazott, a jármű valamitől felborul

eg az asszony is a vízbe fulladt, a gyerek pedig azért és úgy élte túl az egészetellény a víz fölött tartotta…Nem volt könnyű napirendre térni a tragédia fölött.A Göteborg ellen viszont tovább kellett jutni, éppen ezért Svédországba utaztam, re, az ott élő futballszakember fogadott és segített. Tisztában voltam vele, hogy a ballt játszó svédek ellen talán még nagyobb bravúr kell. Egy NDK-s bíró vezette a álkozónkat, amely arról maradt nevezetes, hogy ott megjelentek a kurdok, akik folyciókkal hívták fel magukra a figyelmet már a nyolcvanas években is, és legalábkalommal ugráltak be a pályára, megszakítva ezzel a mérkőzést. Óriási hibát követtemásodik ilyen incidens alkalmával bekiabálok a játékosaimnak, hogy gyertek le, öző, nem vagyunk biztonságban, akkor az UEFA szinte biztosan nekünk adja a gygy legalább is semleges pályán újrajátszatja a mérkőzést. Nem tettem meg. Kikasszavágón pedig csak döntetlent értünk el, és kiestünk. A szezon végén nem egvédeni bajnoki címünket, márpedig ez a Fenerbahcénél egyértelmű kudarccal értán megköszönték a munkámat, és elhagytam a Fenerbahcét. Már úgy volt, hogy hajött egy újabb lehetőség, az Altay Izmir vezetői jelentkeztek, hogy ők Mészöly

eretnék a kispadon látni. Elfogadtam az ajánlatukat, mert megkedveltem azt az oól nem is beszélve, hogy a hazai lehetőségnél jóval több pénzt kereshettem. Csakhlgot nem vettem figyelembe, a sajátos viszonyokat. Mert elkezdődött az újabb szeállt a fejemben a kezdőcsapat, akkor már viszonylag jól ismertem a török meyszer csak hívatott az izmiri elnök, s azt mondta nekem: „Hodzsa, te vagy az egedd meg, hogy javaslatot tegyek neked. A jobb szélen azt a fiút, a balhátvédnek pe



ásikat játszasd, ha lehet…”Azt hittem ráborítom az asztalt.Soha senkinek nem engedtem, hogy beleszóljon a munkámba.És ez a kellemetlen közjáték négyszer megismétlődött. Na, akkor mondtamszönöm, ennyi volt az Altay Izmir, és ennyi volt Törökország. Felbontoerződésemet, vérig voltam sértve, dühből döntöttem, pedig így utólag azt m

aradnom kellett volna még. Később akárhányszor utaztam abba a csodálatos oistaként, meghívott vendégként, elmondhatatlan szeretettel fogadtak, a tévésságírók kerestek, a véleményemre voltak kíváncsiak, s mindig megkérdezték: észöli, nincs kedve itt dolgozni…?”Olyankor belesajdult a szívem.Törökország befogadott, én mégis otthagytam…



XXII.Madár a kalitkában

vény.kapott, és húzott le, egyre lejjebb. Életem egyik legrosszabb, legzaklatottabb p

zdődött, bár amikor hazajöttem Törökországból, még fogalmam sem lehetett, mények várnak rám. Itthon mindenesetre állás nélküli edzőként tengettem a naprtam meccsekre, és vártam a lehetőségre. Aztán egyszer csak, hosszú-hosszú üresjáegszólalt a telefonom. Zalaegerszegről keresett egy réges-régi ismerősöm. Affélrtember volt, komoly pozícióban. Még az 1982-es spanyolországi világbajnoksrültünk jó kapcsolatba, amikor neki köszönhetően a válogatottal többször is Zalahenhettünk, s készülhettünk a hazai meccsekre: „Nézd, Kálmán, fontos ügyben kere

látod, hogy a ZTE nagy bajban van. A megyében, a városban, Zalaegerszegen és knki sem akarja, hogy a csapat kiessen. Úgy gondoltuk, talán kisegíthetsz, kérlek, eg, van-e kedved ideköltözni, itt dolgozni, és bent tartani a ZTE-t…”Megtisztelő feladat, gondoltam, hiszen mégis csak egy komoly múlttalurkolótáborral bíró csapatról volt szó. Azt válaszoltam, rendben, beszéljünk róla, y, ha a jelenlegi edző is ott van. Így is történt. Autóba ültem, s meg semlaegerszegig. Ott aztán várt rám a klub vezetősége, no meg Szabó Rezső, az e

varias körmondatok után Szabó Rezső belevágott, s kijelentette: „Köszönjük, Kálmvagy, tudnod kell, hogy közös bűn, sok-sok hiba vezetett ahhoz, hogy a csapat idáigbázott itt mindenki, vezető, játékos, és persze én magam is, ezt fölösleges lenne t

a úgy gondolod, átadom a helyemet neked, mert most, itt, egy olyan kemény, megm ismerő emberre van szükség, amilyen te vagy. Ismerünk, tisztában vagyunk veleasztalra csapsz, ha a helyzet úgy hozza, átmész a falon, vagy felpofozod azt a játém döglik meg a pályán. Szóval ezért gondoltunk rád. No, mi a válaszod…?”

Jólesett az őszinteség.Senki nem beszélt mellé, senki nem mentegetőzött, senki sem a másikra mutogatondtam magamban, majd néhány pillanat múlva hangosan is, rendben, elváegpróbálok segíteni. Már csak néhány forduló volt hátra a bajnokságból, és a ZTEeglehetősen reménytelennek tűnt. Bravúrok kellettek ahhoz, hogy legyen ennmaradásra. A játékosok szemmel láthatólag maguk alatt voltak, amikor bemenözőbe, legtöbbjük a földet bámulta a cipőfűzőjét piszkálta, és egy kukkot sem szólt.„A büdös úristenit neki! Milyen férfiak, milyen sportemberek vagytok ti…!”Ezzel kezdtem, aztán lett is mocorgás rögtön, az edzésen pedig már oldódott a ha



ehéz, roppant nehéz meccs várt ránk, Győrbe utaztunk. Az ETO az évtizekercsapata két aranyéremmel a háta mögött még mindig erősnek tűnt, telis-tele ballistákkal. Papíron esélytelenek voltunk. Én mégis azt mondtam, hogy itt

hetőség bizonyítani… Igyekeztem minél jobban felkészülni az ellenfélből, éppmentem Kispestre, ahol megnéztem a Honvéd–ETO MNK-meccset. Regyzeteltem, lestem, kutattam a győriek gyenge pontjait. És a játékosok egyre elszá

szültek.Csakhogy közben volt egy apró incidens.Vagy nem is tudom, minek nevezzem. Pár nappal az ETO elleni sorsdöntő találkozóöző mélyén valaki azt mondta: „Ne kockáztassunk, vegyük meg a meccset, fizessü

győrieknek a győzelemért. Dobjuk össze a lóvét, tutizzuk le a bent maradást…”Néhány pillanatig hallgattam.A játékosok sem szóltak. Mindenki rám figyelt, mindenki tőlem várt választ. Azt mo„Az nem létezik, hogy a Győr belemegy a bundába. Erről ne is ábrándozzunkballisták, sok néző vár ránk, nem tudom elképzelni, hogy a győriek kockáztassanaen üzletbe belemenjenek. Felejtsük el, fölösleges próbálkozás. Ne ezen törjétek a faz egyszerű megoldáson…” Aztán eljött a nagy nap.

Sápadt futballisták szálltak le a buszunkról, legtöbbjük ideges volt, feszült,öltöttem velük az öltözőben, próbáltam felrázni őket. Ami a találkozón történt, az rakozásomat felülmúlta. A kissé visszafogottan, már-már flegmán futballozó ETO-rtük meg, s másnap a Népsportban, sőt a helyi újságban a legendás győri t

avasréti Béla azt írta: „Remek taktikával, fegyelmezett játékkal megérdemelt gyatott a Zalaegerszeg…”Boldogok voltunk, de még várt ránk néhány rázós meccs. Miközben a győri szuátón fütyültek, bent az öltözőépületben a vállamat veregették, én pedig gratuékosaimnak. Aztán siettem, néhány barátom várt rám, ők hoztak vissza Budapetabányán megálltunk egy vendéglőnél, hogy megnézzük a német kupadöntőt. A Fapatában ugyanis Détári Lajos játszott, talán élete meccsén. Döme akkor rúgtenzációs gólt szabadrúgásból, amellyel az Eintracht elhódította a serleget. Jókejthetetlen élményekkel gazdagabban értem haza, és fogalmam sem volt, hogypok várnak rám. Tudniillik a következő héten már elkezdődtek a pletykák, innen isazt hallottam, hogy a ZTE bundameccsen nyert Győrben. De már nemcsak pletykálendőrség, a nyomozók is akcióba léptek. Hol ezt, hol azt a játékosomat vitték el az

hallgatásra, az ügy egyre csak bonyolódott, jóllehet bizonyítékot senki nem talált elczik József és Hannich Péter, az ETO két kiválósága is nyilatkozott, s elmondták,lt megállapodásról, szó sem volt bundáról. Hallottam én is a kiszínezett tör



szerint zacskóban vittük a pénzt a győrieknek, sőt még akadt, aki konkrétan állítotóvét a félidőben adtuk oda a vécében, én meg nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessA Kádár-rendszer a finishez érkezett.Persze ezt akkor még nem láthattuk előre, de az tény, hogy az MSZMP ngresszusán, amely tulajdonképpen az utolsó igazi gyűlés volt, elhangzott memondat. Akkortájt még csaknem kilencszázezer párttag volt, s a kongresszuson újr

elentették, leszögezték, hogy meg kell őrizni a párt egységét, és fel kell lszméinkkel ellentétes, és a közerkölcsöt sértő” jelenségekkel szemben. Mindezt csdemes megemlíteni, mert az ellenségkép-keresésben a hanyatló, egyre kekerélménnyel büszkélkedő futball is beletartozott. Ne szépítsük, azokban az élóban rengeteg bundameccset játszottak Magyarországon. Voltak előállítások, tárgy

őzetesbe csukott futballisták. A hatalom mintha csak a futballon keresztül üzent sadalomnak, hogyha kell, odacsap bárkinek, a sport sem volt már szent dolog, küok után, hogy „szovjet mintára” Magyarország is csatlakozott az 1984-es Los Ampia bojkottjához. Mi több, az 1985-ben lejárt Varsói Szerződést újabb hú

eghosszabbították.Pedig recsegett, ropogott a rendszer építménye.De maradt még energia az „ellenség” leküzdésére. Nem számított, hogy ki mit ért et az országért. A Zalaegerszeg bent maradt, két ponttal megelőzte a már kieső hely

ebrecent. A munkámat megköszönték, a célprémiumot megkaptam, elégedetten és bgytam ott Zala megye székhelyét. És nem sokkal később már újra a Vasas edlgozhattam. Igaz, nem sokáig. Épp edzést tartottam a Fáy utcában, amikor jomozók, és elvittek két játékosomat. Bundával vádolták őket, majd a kihallgatsszajöhettek. Bevallom, akkor már több évtizede ehhez a sporttelephez kötődtem, lya volt a második otthonom, de ott még nyomozókat soha nem láttam. Ám ez csak lt. Másnap újra megjelent két civil ruhás belügyi alkalmazott.– Maguk mit keresnek itt…?Ezt kérdeztem tőlük, mert én még az atyaúristent sem engedtem be a csapat öltözőjé– Magáért jöttünk…Ezt válaszolták, aztán mutattak az ajtó felé, s nekem követnem kellett őket.És vittek magukkal. A kihallgatás során egyfolytában a Győr–Zalaegerszeg rdezgettek, hogy akkor mennyiért vettük meg a találkozót, nekem milyen szerepben. Én persze tagadtam, és az ártatlanságomat bizonygattam. Akkor még kiengehány nappal később újra értem jöttek. Az autó meg sem állt velem a IX. ndőrkapitányságig, ott aztán leültettek, azt mondták, várjak. Kis idő múltán másik kkkant elő, ugyancsak civilben, és felszólítottak, kövessem őket. Kimentünk egy



tuszkoltak a hátsó ülésre, és elindultunk. Fogalmam sem volt, hová visznek. Mtunk Győrig. Amikor a gépkocsi fékezett az ottani rendőrkapitányságon, és kijött eyenruhás, az utastársaim szinte kirángattak a kocsiból, és soha nem felejtem ondták fennhangon: – Meghoztuk a madarat…Aztán már löktek, taszigáltak befelé. Én persze rögtön mondtam, hogy szeretnék ügyvédemmel, ők meg leintettek, hogy persze, majd annak is eljön az ideje, majd

ogdába.Három napot töltöttem ott.Hetvenkét órát a rácsok mögött.Ketten voltunk egy cellában, egy viszonylag normális emberrel ültem, aki,

mlékszem, disszidálási kísérlet miatt került oda, se neki, se nekem nem volt szélni, inkább csak hallgattunk, és próbáltuk megfejteni, kitalálni mi vár ránk. Újrhallgattak. Úgy beszéltek velem, mint egy utolsó trógerrel, mint valami rablógyegaláztak újra meg újra. Én persze százszor is megismételtem a vallomásomat, prmagyarázni nekik, valóban szóba került a bunda, de elvetettük ezt a lehetőségeztában voltunk vele, hogy a győriek úgysem mennének bele. Három nap után kienggyobbik fiam, Kálmán jött értem, émelygett a gyomrom, lelkileg a padlón voltardeztem magamban, vajon ezt érdemeltem-e a sorstól, vagy inkább ettől az országtán, amit sportolóként, majd edzőként, szövetségi kapitányként tettem? A magyarjója egyértelműen zátonyra futott, a kudarcokért felelősöket kerestek, játékosokat, rcoltak meg, erkölcsről, tisztaságról papoltak, és bűnbakokat tálaltak a közvéleményNéhány hónap múlva jött a tárgyalás.Bizonyíték híján fölmentettek, illetve valami pénzbírságot szabtak ki rám, valamintiltottak az edzősködéstől. De a bélyeg, amit a homlokomra nyomtak, ott volt őfordult, hogy azt kiabálták felém: „Bundás Mészöly…”Én pedig nem mondhattam el mindenkinek egyenként, hogy emberek, nem történtm vittünk mi sem reklámszatyorban, sem aktatáskában egy fillért sem magyszerűen jobbak voltunk azon a napon a Győrnél. 1988-at írtunk, s azt hittem, etem legrosszabb éve.Tévedtem. A következő esztendő még ezt is alulmúlta.



XXIII.Árnyékos hely a temetőben

Vasas kiállt mellettem.Ez nekem akkor rendkívül jólesett, és sokat jelentett. A klub vezetői biztosította

ellettem vannak, hogy segítenek, történjék bármi ebben a mocskos ügyben. Az másgy amint már írtuk, fél évre eltiltottak, ettől még nap mint nap a Fáy utcai sportltam. Papíron Kárpáti Béla volt az edző, de egykori játékostársam, valójában a segnálta, amit én mondtam, az én utasításaim és terveim alapján tartotta az edzésekította össze a csapatot. A Vasas, imádott csapatom a nyolcvanas évek végérelságba zuhant. A korábbi sikerekből semmi sem maradt, a szurkolóktségbeesettebben figyelték a csapat vesszőfutását, kínlódását. Az 1988-1989-es

dig már egészen közel hozta a kiesést. Borzalmas volt mindezt megélni, különösgy magam is szereplővé, sőt főszereplővé váltam. Közeledett a szezon vége, a hedig egyre kilátástalanabbá vált. Újra átéltem mindazt, amit egy évvel klaegerszegen: bent kellett tartanom a csapatot. Menet közben mintha csak megviláglna a korábbi ítélkezők, egyszer csak felmentettek, és így újra hivatalosan is mhattam. A sors pedig nagy mókamester, mert a bent maradásunk, illetve az oszharcolásának lehetősége éppen egy Zalaegerszeg elleni találkozón dőlhetett el. Furc

TE ellen készülni, amellyel néhány hónappal korábban még együtt ünnepeltem ztályú tagság meghosszabbítását, de a Vasas az szent, a Vasas az szívügy. Soejtem el azt a meccset. Jött a Zalaegerszeg a Fáy utcába, én nagyon jól ismertem azékosait, a képességeiket, a lelki beállítottságukat, a mentalitásukat, és mondtamondtam a magamét a Vasas fiúknak, hogy jobbak vagyunk, győzni fogunk, a Vaub, egyszerűen nem eshet ki, ezt a szégyent nem érhetjük meg, sem ők, sem én.Felfokozott hangulatban zajlott az a találkozó.

A lelátón s a pályán egyaránt. A ZTE-nek már a döntetlen is elég lett volna ahhnt maradjon, mi pedig egy osztállyal lejjebb csússzunk. Győztünk 2–0-ra, a Vamely korábban nagyon is jellemezte ezt a klubot, mintha újra dobogni kezdett

ndenki hajtott, a szurkolók űzték, bíztatták a csapatot, és mi egymás nyakába borulözőben, de ez csak az első lépés volt.Az osztályozó még hátra volt.Rajtunk kívül a Szombathely is pluszmeccsre kényszerült, nekünk a Szeged jutott elúgy voltunk vele, az NB II. második helyezettjét illik legyőzni, oda-vissza. szecsapásra Angyalföldön került sor, több mint ötezren bíztak a győzelmünkben,



gott a Hajrá Vasas, a drukkerek nehezen dolgozták fel, hogy a három évvel pagyőztes a korábbi hatszoros bajnok ide jutott. Szenvedtünk azon a napon. Szerédöntetlent értünk el, a Szeged okosabban, jobban futballozott nálunk. Nem sikerül

erezni a visszavágóra, és ez enyhén szólva sem volt biztató előjel. A közvéleményglalkozott a szegedi találkozóval. Újságírók kerestek bennünket folyamatosan, ma volt kíváncsi, a Vasasnál miként élik meg ezt a kiélezett, és a klub múltja, tr

empontjából igencsak méltatlan szituációt.„Szedjétek össze magatokat, a szentségit neki…!”Ilyeneket mondtam a játékosaimnak, akiket nem vetett szét az önbizalom. Pedig vretben tapasztalt, rutinos játékosok és persze tehetséges fiatalok, a játékos állomább, erősebb volt a Szegednél – de ők mintha jobban akarták volna a sikert. Ezt sm tudtam feldolgozni, ráadásul Genzwein Ferenc, a szakosztályvezető is resszimistán várta a visszavágót.„Baj lesz, Kálmán, érzem…”Ezt mondogatta, én pedig majd megőrültem ettől.Hát még amikor elkezdődött a meccs.Az újságok tizennyolcezer nézőt írtak, Szegeden ki tudja mikor voltak annyian alósággal őrjöngött a tömeg, a néhány tucat Vasas-drukker hangja beleveszett a h

adalordításába. Mert hát nincs értelme tagadni, az a meccs, az a kilencven perc nemólt. Ültem a kispadon, Genzwein Feri pedig egyfolytában mondta: „Kiesünk, esünk…!” Én meg üvöltöttem vele… „Ferikém, fogd már be a pofád, menj a büdöe károgjál itt nekem. Várd ki a végét…”Telt-múlt az idő, s nekünk gólt kellett volna lőnünk.Sehogyan sem ment. A labda többet volt a Szegednél, mi csak kerestük, kutattuk a tmust – és a labdát. Már csak tíz perc volt hátra, a gól nélküli döntetlen a Szeged gságát jelentette volna, beüvöltöttem Komjáti Bandinak: „Menj fel, Malac, menllod, a büdös úristenit…” A lelátó morajlott, olykor győzelmi ének szólt onnan, éünk ott a kispadon, hogy a Vasas hosszú-hosszú, diadalmakkal kísért út vég

búcsúzhat az NB I-től. De jött az utolsó perc. A legeslegutolsó perc. Komjáti Bandi,tvéd, a Malac, egyszer csak meglódult a bal szélen, megfogadta a tanácsomat, viőre a lasztit, és már az alapvonal közelében járt, amikor beadott. A stadion encvenedik percet mutatta. A labda, mint valami szélfútta falevél hullott

éltóságteljesen a tizenhatoson belülre. Néztem, lestem, ki érkezhet, hiszen ez volt nszunk, és ott láttam Szabadi Lacit a tizenegyes pont környékén, de mielőtt atkozhatott volna, az egyik szegedi hátvéd megelőzte.Szabó Gyula kézzel ütött bele a labdába.



Meghökkentő, sőt megdöbbentő pillanat volt.Szabó, a szegedi védő mintha röplabdázna. Pontos, erőteljes ütés volt az, ha nem lekora hangorkán, hallani lehetett volna a csattanást, ahogy a kéz a labdához ér. onnal tizenegyest ítélt – mi mást tehetett volna. Én már ugrottam föl, hogy akkor ielölt büntetés-végrehajtónak, őszintén szólva nem emlékszem, ki volt az, de Szabadávó félrelökött mindenkit, mutatta, hogy ácsi, majd ő. Aztán letette a tizenegyes po

gömbölyű bőrdarabot, és bumm, a hálóba lőtt!Bent maradtunk!Mámorító pillanat volt, de valóban csak pillanatnak nevezhetném. Ugyanis a gólundühödött tömeg, amely érthető módon nem tudta elviselni, hogy így, ilyen abszurd nyire megmagyarázhatatlan szituációt követően maradt el a győzelem, megegindult felénk, százak, ezrek rohantak a pályára, és mi valamennyien sprinenekültünk be az öltözőbe. De ott sem voltunk biztonságban.„Hasra, mindenki hasra…!”Ezt üvöltöttem, mert kőzápor zúdult ránk, betörték az ablakot, üvöltöttek, lincshalkodott a sporttelepen. Még most is látom magunkat, ahogy hasalunk az öltöző paogy riadtan várjuk a fejleményeket, és várjuk a rendőröket, a felmentő ökkévalóságnak tűnt az a néhány perc, pedig mi legszívesebben ugráltunk vömtől, hogy a Vasas megmenekült a szégyentől. Aztán úgy voltam vele, nem fekhbb napon keresztül, valamit mégis csak tenni kell. Feltápászkodtam, kinyitottam azaját és kimentem. Ott találtam magam szemben a gyűlölködő, tomboló, tajtékozó töm

e amint megláttak, egy pillanatra csend lett.„Megértem az elkeseredettséget, megértem a csalódottságot. De ne ránk haragudjaak azt tettük, amit a szívünk diktált. Szerettünk volna győzni, bent maradni, és véerencsével is, de sikerült. Elég a balhéból, elég az indulatból, indulnánk haza…”Nagyjából ezt mondtam, és láss csodát, elengedtek bennünket. A kissé megrongáltapotban lévő autóbuszba kászálódtunk, persze voltak, akik fütyültek, kiabálta, pfujonki nem nyúlt hozzánk. Igaz, a rendőrök is vigyáztak ránk. A hazafelé vezető útekeltünk, mintha bajnoki címet ünnepeltünk volna. De akkor ez a bent maradás felé

üszke voltam rá, jóllehet nem győztem magyarázkodni miatta. Szegeden is éltek bik később még napokig hívogattak, s azt mondogatták: Kálmán, megbundáztátok a mem érdemeltétek meg a győzelmet…Már megint a bunda.S már megint az alattomos támadások.Akkor is azt mondtam, és most is azt gondolom: olyan hülye nincs, aki így bundáen feltűnően, ilyen balga módon, a kilencvenedik percben. Ha megegyezünk a szeg



gy legalább is Szabó Gyulával, akár bármelyikükkel, ha pénzt nyomunk a gyalföldi panellakást ajánlunk fel, vagy űrhajót, tudom is én mit, akkor aolcvanadik percében, mondjuk egy finom, elrontott belépő a tizenhatoson belül, tizeavunkra, és kész.A kilencvenedik percben, látványos kézilabdával… ugyan már…!A következő szezonban még a Vasasban dolgoztam, a csapat akkor jóval eredmé

ékot produkált, és a kilencedik helyet szerezte meg.De akkor már nem tudtam igazán ennek sem örülni.1989 őszén ugyanis elveszítettem a legjobb barátomat.Szeptemberben meghalt Farkas Jancsi.Mindössze negyvenhét esztendős volt.Soha nem szakadt el a Vasastól, játékosként itt lett isten, világsztár, közönségketán hiába vonultatták vissza egészen fiatalon, maradt az angyalföldi egyesületnészotta a sértődöttet, szolgálta a piros-kék klubot, hol a szakosztályvezetésbeánpótlás felügyelőként. Közben építette a civil életét, vendéglátózott, és vosvendéglője, a Fekete Gyöngyszem. Ebben persze én is segítettem. Jancsiról tudni kég a nyolc általánosa sem volt meg, márpedig a nélkül nem vezethetett se kocsermet. Elintéztem neki, hogy levizsgázhasson, így bizonyítványt kapott – bizonyítv

hetőséget. Rendszeresen találkoztunk, összejártunk, vagy a Vasas pályán, vagy valdvenc borozónkban. És százszor, ezerszer átbeszéltük az életünket. Múltak az évevábbra is olyanok voltunk, mint a testvérek. Emlékszem arra a napra, amikor Jaeghalt az egyik barátja, magam is jóban voltam azzal a cigányfiúval. Ott álltunk Jyütt a temetésen, aztán a temetőből kifelé jövet azt javasolta nekem, menjünk aÁVAG pályára, üljünk be a vendéglőbe, igyunk meg néhány pohár bort. Így isondanom sem kell, lehangoltak voltunk, csendesen kortyolgattuk az italt, amikor ak Jancsi, mintha csak magában beszélne, kijelentette: „Sváb, meglátod én lvetkező. Legközelebb majd engem temethettek el…” Lestem rá kikerekedett szemetem, hogy jól pofán vágom, amiért ilyeneket mond, ennyire elhagyja magát. Az

dni kell Farkas Jancsiról, hogy a futballpályafutása befejezése után meglehetősen veset mozgott, és egyfolytában cigarettázott. A jobb kezében márkás dobozokinston, Marlboro, Kent, a bal zsebében pedig Kossuth meg Munkás. Hol ezt, hol aszíve sem volt rendben, nem panaszkodott, nem sajnáltatta magát, de én

egfogtam, elvittem egy kivizsgálásra, ahol megállapították, hogy vigyáznia kell ak semmi cigi, semmi stressz. Nem érdekelte őt. Általában jókedvű volt, élvezte aádta a finom borokat és a pörköltet, a jó zenét, de olykor mégis ilyeneket mondottcsak arra kérlek, hogy egy jó árnyékos helyet nézzél ki nekem a temetőben, érte



nyékos helyet…”Három héttel azután, hogy eltemettük a barátját, és ő megjósolta a saját halálát,sszul lett. Rudi bácsi éppen aznap szervezett nekünk, régi játékosoknak egy összejöy utcában, a klubház éttermében. Az öreg összetrombitált mindenkit, és jöttek isyik a másik után, újra együtt volt a nagy csapat, ültünk ott, és vártunk. Azt tudtuovszky megy majd Jancsiért, aki egy kelenföldi kiskocsmában várta őt, Lakat

gendás Fradi edző italozójában. Ahogy később elmesélték nekem, Jancsi nyugodendes, aztán egyszer csak izzadni kezdett, kiverte a víz, nehezen vette a levegőondta: „Rosszul vagyok, nagyon rosszul…”Rudi bácsi fiaként szerette.S Illovszky talán már csak néhány méterre lehetett a kocsmától, amikor Farkaozdulatlanul az asztalra bukott.Azonnal meghalt.Illovszky Rudolf, amikor belépett oda, egy pillanatra fel sem foghatta mi történt, hdvenc játékosa ott fekszik holtan.Mi, a régi csapattagok, erről mit sem tudtunk, csak vártunk egyre türelmetlenebbül Rudi bácsira. Aztán megjött az Öreg, sápadt volt, s annyira meggyötört, hogy meg

m tudtunk. Lestük hol van Jancsi, vártuk, hogy belép az ajtón, de Illovszky meancsika meghalt…”Így lett a nosztalgiadélutánból halotti tor.Sírtunk ott valamennyien, sirattuk Farkas Jánost, és talán sirattuk a saját fiatalságunkAmikor ez a könyv készül, épp huszonöt esztendeje ennek. Ebből az alkalombóegemlékezés volt Jancsi sírjánál. Voltunk ott néhányan meghatódva, és én néztemé, mintha csak valami jelet várnék Jancsitól, hogy tán üzen. És újra láttam a két fá

nyékot vetett Farkas János sírhelyére – ahogy kérte. Ott nyugszik nem messzedám, a színészzseni, és persze a közelben van Illovszky Rudolf nyughelye is, megannyi baráté, ismerősé.Ott vannak a szüleim is eltemetve.Olykor kimegyek Farkasrétre, meglátogatok mindenkit.Állok ott némán, s egyre nehezebb a szívem.Farkas Jancsi temetésén több százan, talán több ezren gyűltek össze, mert őt merette, még a legnagyobb ellenfelei is, akiket kicselezett, akiket becsapott, de ndig barátsággal fordult.Azóta is gyászolom.Azóta is hiányzik.



XXIV.A visszautasíthatatlan ajánlat

lszálltunk a repülőgépre. Kényelmesen elhelyezkedtünk, s meg sem álltunkemélyes, jó kapcsolataimnak köszönhetően jött a meghívás, és hiába szerepelt

engén a Vasas, amelyet akkor én irányítottam, így is tisztességes pénzt fizndégszereplésért. Persze hogy elfogadtuk a meghívást. Mentünk örömmel, hogy y kicsit kiszakadjunk a hétköznapokból. Kusza, zavaros időszak volt az, az ország ly felbolydult méhkasra hasonlított, jöttek a hírek, az álhírek. Az átlagember peddta, hogy kinek, vagy minek higgyen. Az egyértelműen látszott, hogy az ország őtt áll. Óriási változás előtt. De sokan el sem merték hinni, hogy mindez bekövedig Pozsgai Imre 1989. január végén a Magyar Rádió 168 óra című műsorában m

eglepve, megdöbbentve azt mondta, hogy Magyarországon 1956. október 23-át kpfelkelés tört ki.Nem ellenforradalom.Ez a mondat hihetetlen hatással volt mindenkire. A Kádár-rendszer tartópillérrábban is repedezni kezdtek, ám az 1989-es esztendőben felgyorsultak az esemvasszal megalakult az Ellenzéki Kerekasztal, majd június 16-án elképesztően nagtt részt Nagy Imre és mártírtársai újratemetésén, de ez még csak a kezdet volt. Az

ron következő kongresszusán, októberben megszüntette saját magát, s a továbbiakbSZP néven működött. Majd október 23-án, a forradalom évfordulóján Szűröseiglenes köztársasági elnök kikiáltotta a Magyar Köztársaságot.Új élet kezdődött Magyarországon.Csak a futball, az nem akart megújulni, illetve olyan sikeres lenni, mint régen. Az

megannyi kudarcot tartogatott, a magyar válogatott például egyaránt 4–0-ra kaaszországtól és Spanyolországtól. Az utóbbi meccsre novemberben került sor Sevil

a kudarc egyben Bicskei Bertalan leváltását hozta. Berci volt a kapitány. Az a Bicsivel én annak idején jó néhányszor csaptam össze a Vasas–Honvéd rangadókon, ltam együtt a válogatott keretben is. És ő volt az, aki első szövetségi kapitányságoifi-válogatottat irányította, nem is akárhogyan, 1984-ben épp a mi fiaink ny

rosztályos Európa-bajnokságot. Szóval kikaptunk a spanyoloktól, és decembeszeült az MLSZ elnöksége, és határozott. Imígyen: „A testület egyhangú szavazántött, hogy módosítja Bicskei Bertalan szövetségi kapitány határozott időreunkaszerződését, és tekintettel a felkészültségére, a szakmai igazgatói munkakör ellzza meg…” Ugyanazon a tárgyaláson tehát új kapitányt kellett választani. Dr. Laczk



nök titkos szavazást javasolt, két jelöltre lehetett voksolni, rám és Garami Józavazást 11:7 arányban én nyertem, én kaptam tehát bizalmat és lehetőséget a folytatvatalos kommüniké szerint 1990. január 1-jétől Mészöly Kálmán lett a szövetségi kszövetség vezetői még abba is belementek, hogy 1990 tavaszán folytassam a munsasnál is, csakhogy én ezt nem akartam. Angyalföldön átadtam a csapatot Mrencnek, az egykori remek kapusnak, a népszerű Bubunak.

Újra kapitány lettem.Csakhogy nem egyedül. Bicskei Berci tudniillik nem fogadta el a szakmai igazgatógaszkodott az eredeti szerződéshez, amely szerint 1992-ig őt illeti a nemzeti spadja. Így történt, hogy papíron két szövetségi kapitánya volt a magyar válogacskei nem hagyta magát, a munkaügyi bírósághoz fordult, amely később, reskedés végén visszahelyezte munkakörébe. De ez engem akkor nem zavart különmunkára koncentráltam, s emlékszem, azt nyilatkoztam, hogy amit hét esztendővelbahagytam, most folytathatom. Így is gondoltam. Laczkó Mihály, aki köztudottazelmű volt, sőt egy időben tagja is volt az angyalföldi futballszakosztálynak, mvatott, amikor hazatértünk Iránból, s azt mondta: „Kálmán, szükségünk van rád, ráadat, hogy gatyába rázd ezt az ezer sebből vérző válogatottat, és hogy felépítsapatot, és felépítsd a jövőt. Hiszünk és bízunk benned, a te fanatizmusod és keméll ide…” Ismerős mondatok, mintha már hallottam volna ezt néhány klubvrábban. Abban biztos voltam, hogy változtatnom kell, mind a munkamorálon, apat összetételén. Aztán alaposan megleptem a közvéleményt. Második kapitányságálkozóján ugyanis valóságos junior csapatot küldtem pályára. Az Egyesült ndégszerepelt az Üllői úton tizenkétezer néző előtt, és én újoncként szerepeockhauser Istvánt, Mónos Tamást, Palaczky Jánost, Dúró Józsefet, Jován Róbertet mást. De Máriási Zsolt is csak a második, Limperger Zsolt a harmadik, fiamgyedik alkalommal húzhatta magára a címeres mezt. Új gárda volt ez, egéskkoriban így nevezte a sajtó ezt a csapatot: „A Mészöly-bébik…”És az „ifjúsági program” remekül indult, mert nyertünk 2–0-ra, a szurkolók tapsa könultak le a fiúk a pályáról, én pedig úgy voltam vele, ezen az úton kell továbbhalandolat volt. Rutinosabb, tapasztaltabb játékosokra később igenis szükségem lett. Mivetkező, franciák elleni barátságos találkozón a Népstadionban, amikor visszahívtareuszban futballozó Détári Lajost és az Auxerre-ben játszó Kovács Kálmánt. Kikapt

majd néhány héttel később Salzburgban Ausztriától 3–0-ra. Jött a jogos kritikaegtorpanás. Válaszút elé kerültem. És súlyos döntést hoztam: a folytatásban merepeltettem a Géza fiamat. A gyerekem pedig jó formában volt, a Vasasbanyenletes teljesítményt nyújtott, és a válogatottban sem okozott csalódást. Mégis ren



madtak miatta. Mást sem hallottam: „Na, a Mészöly nyomja a gyerekét…”Pedig Géza nem nálam, hanem jóval korábban, Mezey Györgynél lett először váültem vele, és azt mondtam neki: „Idefigyelj, nincs más választásom, minthogy ne

eg a válogatott keretbe. Neked is jobb lesz ez így. Nem ugatnak a lelátóról, nem szutcán, megkíméllek a támadásoktól, mert ez egy ilyen közeg, sajnos…”

Géza szó nélkül elfogadta a döntésemet.

A folytatásban aztán kezdett magára találni a csapatom. Magabiztosan gyanciaországban, az Egyesült Arab Emírségek, a Fáy utcában a Valderramávaolumbia és a Megyeri úton a törökök ellen, utóbbi meccsen már a nyolcadik percbezettünk és 4–1 lett a vége. Aztán elmentünk Londonba, a Wembley-stadionba, éseccsen 1–0-ra kaptunk ki az angoloktól. Onnantól kezdve már tétre mentek a őször Bergenben léptünk pályára a norvégok ellen, s értünk el értékes gól nélküli döAkkor vesztem először össze idősebb Knézy Jenővel.Ő közvetítette a mérkőzést, majd ő csinált interjút velem a lefújást követően. Meglekezelő stílusban, okoskodva kérdezett, nem győzte hangsúlyozni, hogy ez milyenjesítmény, rossz eredmény volt. Nekem sem kellett több. Leüvöltöttem a fejét, s kagamnak, hogy a csapatomat bántsa. Egy hét múlva jöttek az olaszok, ugmeccsen, és mi, túlzás nélkül, remekül játszottunk. Vezettünk is Disztl László g

melyet Roberto Baggio a második félidőben tizenegyesből egyenlített ki. Maradt azstaps búcsúztatta a játékosaimat. Aztán legyőztük Eb-selejtezőn Ciprust, ötvenkét ndeztek újra válogatott találkozót az MTK pályán. Majd jött három barátságos mérzöttük egy igazi parádé. Östreicher Emil barátom szervezte a meccset, Santandégszerepeltünk, a jóval esélyesebb, sztárokkal teletűzdelt spanyolok ellen, és meet 4–2-re, másnap Európa-szerte rólunk szóltak a sporthírek. És miután Cipruertünk, úgy vártuk a csoport egyik favoritját, a Szovjetuniót, hogy megint fualkodott Magyarországon.A régi szép idők tértek vissza.Sorban állás a jegyekért. Esélylatolgatás kocsmában, piacon, közértben. Küérkőzés volt az, a rendszerváltás utáni első olyan lehetőség, amelyen legyőzh

Nagytestvért”. Hatvanezren ültek a Népstadion lelátóján. Zengett, zúgott a „Rungária!”, na meg a „Ruszkik, haza!” rigmus. Akkor már bátran kiabálhatta mindellett félni sem rendőrségtől, sem besúgóktól, sem a már feloszlatott munkásőrségtőlt nyilatkoztam, hogy ez lesz az év meccse, Anatolij Bisovec, a szovjetek kapitányálkozó előtt így nyilatkozott: „Nagyszerű csapata van Mészöly Kálmánnak, nagyoérkőzés elé nézünk, úgy gondolom, a magyar és a szovjet válogatott között dől mvábbjutás kérdése a selejtezőcsoportban…”





De már a szaúdiakra koncentráltam, főként úgy, hogy az Al-Ittihad dúsgazdag tulaudapestre utazott miattam, burnusz helyett méregdrága öltönyt vett fel, és hároerződést kínált. Végül úgy döntöttünk, hogy egyelőre egy évet írok alá. Mondanom ennyire vonzott ez a sok pénz, akkor már javában üzemelt a Disznófő nevűermünk a Szabadság-hegyen, amelyet a fiaim irányítottak, s arra bizony jókorttünk fel, s nem győztük fizetni. Úgy voltam vele, itt a lehetőség, hogy egyenesbe k

gy a régóta várt anyagi biztonság ránk köszöntsön.Aztán összecsomagoltam, és megint új életet kezdtem.



XXV.A dzsiddai herceg

ülönleges, sőt mámorító érzés volt úgy elutazni, elrepülni Magyarországról, hogy mltak itt a ruszkik. Amikor bőröndökkel felpakolva elindultunk Szaúd-Arábiába, add

get ért az ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet csapatok teljes kivonása. 199-én az utolsó tavaris is elhagyta ezt a sok vihart megélt országot. És akkor már ré

voltunk az országgyűlési képviselőválasztásokon is, s persze az Antall Józsefrmány megalakulásán. Az ember tulajdonképpen fel sem fogta mi történik, mrülötte. Az egypártrendszer, amelynek mi, élsportolók tulajdonképpen kivételltunk, annyira rátelepedett az emberek lelkére, hétköznapjaira, hogy észre sem

mikor egyszer csak a világtörténelemben szinte egyedülálló módon, vér és forradalom

yik napról a másikra véget ért.Mentünk tehát Szaúd-Arábiába, s jött velem Varga Sanyi, az edzőbizottság titkályaedzőnek vittem magammal, s aki tökéletesen beszélte az angol nyelvet, s ugyancapat tagja lett Tóth András, masszőr, a népszerű Kapszi. Hozzá ragaszkodtam. Dzsálltunk le, tikkasztó hőségben, a repülőtéren már vártak bennünket, hatalmas amxusautóval, s meg sem álltunk a légkondicionált szálláshelyünkig. Elegáns lakás, mszerelve. Ez járt, ez dukált az Al-Ittihad edzőjének. A klub az egyik szaúdi herceg

lt, afféle játékszernek tekintette a nagy biznisz mellett. De áldozott időt, energiátánt rá, amennyi csak kellett, hogy minél jobb, minél eredményesebb legyen ez a klépséghiba volt, hogy a játékosok nem mindig voltak partnerek ebben. No, nem minkesedtek volna eléggé a futballért. Csak hát a vallás még ennél a gyönyörű sportntosabb volt a számukra. Az edzéseken rendszeresen előfordult, hogy kapura lövmjáték helyett térdre, imára ereszkedtek és Allahhoz fordultak. Én olyankor

hallgattam, tiszteletben tartva a szokásaikat, hogy aztán egyszer csak beteljen a po

t mondjam a klub vezetőinek: Uraim, ha azt akarják, hogy jó csapatunk legyeáljunk ki valamit, mert ez így nem mehet sokáig. Kidolgozom az edzéstervet, felakmai munkát, aztán Allah mindig közbeszól, átírja a forgatókönyvet…Voltak ügyes futballistáink. Azt szerettem bennük a legjobban, hogy figyeltek, lelktanulni akartak. Megmutattam nekik sok mindent. Új és még újabb dolgokat.

szkék voltak rá, hogy íme, egy világválogatott az edzőnk, aki majd győzelemnnünket. Nem állítom, hogy életem legizgalmasabb, legszínesebb periódusa vzsiddában pokoli hőség tombolt, európai ember számára olykor elviselhetetlen. nél is nagyobb megpróbáltatást jelentett számomra a helyi szokások elfo



ondanom sem kell, Dzsiddában vagy Szaúd-Arábia bármelyik településén vicces leén kocsmát, sörözőt vagy borozót keresek. Alkoholtilalom volt, egy éven át alkoho

rt ittam, amelyet kellőképpen megutáltam. Férfiember számára olyan volt ezdzokniban ülni a kádban. Tökéletesen aszkéta életet éltünk, egyetlen szórakozsiddai klub jelentette a számunkra, amelybe Nyugat-Európai és amerikai diplletemberek jártak, természetesen szigorú feltételek mellett. Névre szóló kártyá

ptam egy belépőt, és ha volt egy kis szabadidőm, azt ott töltöttem, fürdőnadráedencében úszkálva – fröccs és barátok nélkül. De ez a kiküldetés, amelyet lasztottam, nem a szórakozásról, nem az élménygyűjtésről szólt. Persze, hogy jó leúgni a hámból, levezetni a feszültséget a fontos meccsek után, mint itthon, kinyeg jó, zamatos bort. De úgy voltam vele, valamit valamiért. Az a pénz, amit ott krpótolt mindenért. Ettől függetlenül alig vártam, hogy hazajöhessek. Egy év alatt, aúd-Arábiában töltöttem, egyszer jöhettem Magyarországra, száz nap után. Sztött, mindenféle örömtől megfosztott nap után. Felkavaró pillanat volt újra Buda

nni a szeretteimmel, a családommal, a barátaimmal. Volt három napom, hogy valapótoljam mindazt, amit száz napig nem élvezhettem. De menni kellett vissza, várapat, és olykor élveztem a munkát, mert jó volt „szűz területen” dolgozni, ahgékonyak voltak az újra, s ahol még valóban fontos volt a képzés, a tanuláondhatnám, hogy a futball központi helyet foglalt volna el a szaúdi hétköznapokbantíz-tizenkétezren jártak ki a meccseinkre, s még szurkoltak is a maguk módján, pery, mint Európában, nem voltak éneklő, doboló, zászlókat, sálakat, transzparagasba emelő táborok, az ott nem volt szokás. Ráadásul a futball mellett a kosárlabpszerűnek. Amerikából „importált” játékosok zsonglőrködtek a palánk alatt, mutattálönböző dobástechnikákat, amelyet magam is kipróbálhattam. Persze a futball is feegannyi külföldi edző próbálta oktatni a helyieknek a sportág csínját-bínját. Blgák, németek, szerbek. Az Al-Ittihad, az én csapatom az egyik legnépszerűbb, legub volt az országban. A stadionja, a sportközpontja minden igényt kielégített, üdep a legutolsó edzőpályán is, egyik játéktér a másik mellett. Minden feltétel adottényes, minőségi szakmai munkához. Mégis, sokszor éreztem azt, hogy hiábfektetett energia, a szaúdi amatőrök soha nem akarnak igazi profik, igazi világsztárot aztán szóvá is tettem, mert hogy én mindig mindent szóvá teszek, ha valami nemherceg, a klub tulajdonosa csendben hallgatta a rövid monológomat, a

ondataimat, hosszasan elgondolkodott, majd azt mondta: „Kálmán, neked igazagyük ezt még komolyabban, mint eddig…”S attól kezdve profi játékosaim lettek.Státuszilag legalábbis.



Ettől valamelyest változott a programunk, még többet tudtunk edzeni, még töbdtunk egymással tölteni. Ha lement a kötelező penzum, akkor is a pályán maradtunndszeresen beálltam velük játszani. Leginkább lábtengóztunk, méghozzá pénzbelutában. Nyertem is nem keveset, és az ifjú futballistáim csodálattal néztékvenévesen milyen remek kondiban vagyok, milyen jól érek a lasztihoz, teli csüddbb külsővel. Azt is mondhatnám, jól éreztem ott magam, de ezzel nem mondanék ig

helyzet, hogy kezdett csömöröm lenni. Egyre inkább. Hiányzott a nyüzsgés, a baöltött vacsora, a fröccsözés – az addigi életem. Ráadásul az Al-Ittihaddal sem alaradandót. Nem nyertünk bajnokságot, nem győztünk le egyetlen világhírű csapataz, nem is játszottunk velük. Ahogy mondani szokták, hoztuk a kötelezőt, játlődtek, egyre képzettebbé váltak, de beérték ennyivel. Mint ahogy a szaúd-arábiam kívánt felzárkózni a világ élvonalához, vagy legalábbis senki nem mondott bbre vágytam, hangosabb, zajosabb sikerre, amolyan mestermunkára. De ez csak j volt. A másik a honvágy. Az eredeti tervek szerint három évig maradtunk volerencse, hogy végül csak egyéves szerződést írtunk alá. Varga Sanyi, a pályaedzőm selte a gyűrődést, nem sopánkodott, nem panaszkodott, nem beszélt a nőkről, a boen-olyan élvezetekről. Kapszi, a gyúró már nehezebben bírta. Láttam rajta furcsadtam, hogy majd megőrül ebben a zárt, szabályokkal teletűzdelt világban a kötöttsek után szinte meg sem lepődtem, amikor az egyik edzésen meghökkentő dolgot cékosok épp imádkoztak, mi álltunk egymás mellett Varga Sanyival, és azt láttunk

apszi odaszalad a gyepen térdelő jobbszélsőnkhöz, megfogja a két lábát. Szegénbbent tekintettel nézett a gyúróra, és Kapszi közben azt kiabálta: „Kálmán, kitoloicskát, mindjárt jövök…”Talicskának nézte a szélsőt.Egy pillanatra eszünkbe jutott, hogy orvost hívunk, mert Kapszi megőrült.Szinte visszaszámoltunk a végén. Vártuk, piszkosul vártuk a szezon befejezését. A jrában magához hívatott és azt kérdezte: „Nos, Kálmán, hogy érzed magad? Maradnerthogy mi szívesen látunk még a következő idényre is…”Megköszöntem a lehetőséget, s azt feleltem: „Inkább mennék. Jó volt, szép volt, mlás vagyok, de inkább mennék. Mennék haza…”Aztán majdnem minden másként alakult.A szaúd-arábiai válogatottnál elküldték a kapitányt. Amikor ezt meghallottam, bentáziám, azt mondtam magamban, otthon jóval színesebb élet vár rám, de szöpitánynak lenni bárhol a világon kihívás, érdemes lenne megpróbálni, a pénzrőlbb pénzről nem is beszélve! Gyorsan cselekedtem, felhívtam itthon Mezey Györondtam neki: „Gyurikám, annak idején együtt dolgoztunk a magyar válogatottnál,



sszul, kivittük a csapatot az 1982-es világbajnokságra. Most itt az újabb lehóbáljuk meg együtt irányítani a szaúd-arábiai válogatottat. Nagy lóvé van benne, nanagy lehetőség. Na, mit szólsz? ”

Mezey Gyuri nem volt túl lelkes.A jelek szerint nem volt kedve Szaúd-Arábiába költözni, így aztán nem is hoztam szhercegnél, sem más szaúdi futballvezetőnél, hogy esetleg dolgoznék a válogatottn

ltam vele, ez az egy év felért valamiféle tisztítókúrával, megtanított az önmegtartózgyelemre, de ennyi éppen elég volt. Otthonról persze jöttek a hírek a Vasasrólmzeti csapatról, egyik sem volt túl biztató. Meglepve, elkeseredve hallgattam, ódom, a nálam háromszor nagyobb fizetéssel rendelkező Jenei Imre vezágbajnoki selejtezőn kaptunk ki otthon a Népstadionban 2–1-re Izlandtól,

égyenére. Ha akkor tudtam volna, később Izland és a szégyenérzet az én életutresztezi majd, lehet, hogy nem háborodok fel annyira. Vártam, hogy újra otthon l

mikor egyéves „száműzetésem” után újra Budapesten landoltam, telis-tele képzelésekkel, tervekkel. Nem sokkal hazaérkezésem után máris kerestek a Vondván: hazavárunk, Kálmán. És én megint Angyalföldön találtam magam, akakosztály-igazgatói beosztásban, világmegváltó gondolatokkal. Pedig látnom, érezndnom kellett volna, hogy akkorra már sem a Vasas, sem a magyar futball nem uentette, mint tíz, húsz vagy harminc évvel ezelőtt.



XXVI.Könnyek Reykjavíkban

ssza a gyökerekhez.Az 1994-es parlamenti választásokat a kommunisták utódpártja, az MSZP nyerte

énnyel. Csaknem 1 millió 800 ezren szavaztak rájuk, akkor még a négyszázezret seFidesz tábora. Mondhatnám, hogy jókora meglepetést okozott mindez, egy cikndszerváltás után, de semmi sem történik véletlenül. A hirtelen ránk szakadt demmcsak a szabadságot, de a létbizonytalanságot is magával hozta. Amíg 1990-bupán nyolcvanezer munkanélkülit regisztráltak, ez a szám két év múlva már hétszátt. Az egypártrendszer ilyen szempontból elkényeztette a lakosságot, mindenki lamit, kisebb-nagyobb pénzért dolgozgatott, építette a „létező szocializmust”. Az

rmány óriási államadósságot örökölt, és megannyi megszorító intézkedést hozott. Eszönhető az 1990-es, háromnapos taxisblokád a 65 százalékos brutális benzináatt. Gyakorlatilag megbénította az országot. Aztán valamelyest konszolidálódott a 1994-ben az emberek jelentős többsége úgy gondolta, jöjjenek vissza a szocialistá

sszacsempészik magukkal a Kádár-rendszer kiszámíthatóságát.Göncz Árpád köztársasági elnök 1994. június 28-án az új Parlament alakuló ülésyulát, az MSZP elnökét kérte fel kormányalakításra. Két hónappal később Benkő L

LSZ elnöke augusztus 1-jén Mészöly Kálmánt nevezte ki szövetségi kapitánynak.Harmadszor lettem kapitány.És hogy miért hoztam szóba a politikát? Íme, néhány gondolat Benkő Lásnevezésem kapcsán: „Három jelöltem volt. Bicskei Bertalan, Mészöly Kálmán ébor. Végül Mészöly mellett döntöttem. Csodálatos pályafutású labdarúgó, éballért, korábban már szövetségi kapitányként is voltak jó eredményei, és én bízomgy meg tud újulni. Kérem a sajtó igen tisztelt képviselőit, hogy segítsék e

ándékában. Úgy érzem, a magyar labdarúgás sorsa, állapota és jövője iránt a koritott. Hamarosan a miniszterelnök úr is fogadni akar ebben az ügyben. Ugyanis tun arról, hogy mi mindent akarunk tenni a sportág megújulásáért…”Én ebből semmit sem éreztem.Mármint a politika érdeklődéséből. Horn Gyula egyszer sem hívatott magához, ésm látogatott ki a tatai edzőtáborba, amikor fontos meccsekre készültünk. De nem crülötte, mellette dolgozó vezető politikusok sem. Egyszerű porhintés voltafigyelnek a labdarúgásra. Volt az országban épp elég baj, gond, amivel foglallett. S ha már a munkanélküliséget hoztam szóba: az ember azt gondolná, ho



bizonytalanság, az emberek kiszolgáltatottsága, jóval nagyobb lelkesedésre, rkentette a futballistákat is. Mert ha valakit kipenderítettek egyik-másik csapat kerem kapott új szerződést, bizony ottmaradt munka és pénz nélkül. De a sportág szíy is rohamosan romlott. Harmadik kinevezésem engem is meglepett. Nem számítogy újra lehetőséget kapok, s megtehettem volna, hogy nem írom alá az elerződést, hogy inkább a háttérben maradok, de imádom, imádtam annyira ezt a gy

ortágat, hogy harmadszor is belevágjak. Természetesen tisztában voltam vele, zvélemény egy része nem lelkesedik a kinevezésemért. Sokan úgy gondoltáklamelyik fiatal szakember irányítsa a válogatottat, jöjjön a változás, a megújuláól majd megváltozik minden. Akkor is úgy véltem, és most is azt vallom: Nyilllett volna választani. Akkor már bajnokságot és kupát nyert a Ferencvárossal, rpszerű volt, és nem utolsósorban fiatal, ereje teljében lévő szakember. Mondtam ibikém, baszd meg, vállald el, legyél te a kapitány, én mindenben segítelek. Otelletted, mögötted, csak vágjál bele…” De Nyíl másként gondolta. Azt felelte nekemálmán, fordítsuk meg a dolgot. Legyél TE a kapitány, és majd ÉN segítelek…”Akkor sem értettem, miért döntött így.De nem volt sok időm variálni, mert szeptember 7-én már jöttek hozzánk a törökök jnoki selejtezőre. Addig próbáltam az NB I-es klubok edzőivel konzultálni. Atérképezni, minél tisztább képet kapni. Igyekeztem a sajtóval is korrekt kap

építeni, megfogadtam, nem sértődöm meg, ha kritizálnak, de nem volt könnyű mmikor újra és újra belém vágták a kést. Úgy voltam vele, nem szabad ugyanazokat követnem, amelyeket a két korábbi kapitányi korszakom alatt megtettem. Szóval ökök, a kispadon egykori játékosommal Fatih Terimmel. Akkor már erős csapaadásul a magyar nemzeti együttes 314 napja nem nyert mérkőzést. Ilyen előzményelső félidőben szenzációs játékkal 2–0-ra vezettünk. Bementünk az öltözőbe, és pr

ggadt, visszafogott lenni, pedig a szívem majd kiugrott a helyéről az örömszkeségtől. A játékosaim tökéletesen végrehajtották azt a taktikát, amit megbeszondtam nekik: „Gyerekek, az nem létezik, hogy innen elveszítsük ezt a meccsetvább futni, hajtani zakatolni, odavágni, csak bátran, csak keményen. Meg lesz ez, nnie…”S nem lett meg.Hakan Sükür előbb szépített, majd megkaptuk a másodikat is, és a végén örülnünk ntetlennek. A közönség tapsa viszont sokat jelentett. S ugyanezt a tapsot kaptuk mnappal később, amikor a világsztárokkal teletűzdelt németek ellen értünk

épstadionban gól nélküli döntetlent. Majd azon az őszön elutaztunk Stockholmmeccsen 2–0-ra kaptunk ki a svédektől. Az volt az a találkozó, amikor az an



omas Brolin bokáját törte. Szörnyűséges pillanat volt, másnap meganyi újság czta a szerencsétlen mozdulatot, megmutatva, ahogy Brolin bokája borzasztó

akzatot vesz fel, maga alá gyűrődve, miközben a svéd csatár arca iszonyatos fkröz. Nekünk meg a lelkünk fájt, mert fontos pontokat vesztettünk. Aztán a labövetség egy pénzes túrára küldött minket Mexikóba, kellett a bevétel, még olyan gy az Azték Stadionban 5–1-re kikaptunk Mexikótól. Aztán elérkeztünk 199

vezetésként a Fáy utcai Vasas-pályán 3–1-re vertük a letteket, de akkor már minájc elleni létfontosságú Európa-bajnoki selejtezőre hangolt. Persze valamiféle futbaár nem beszélhettünk. Mindössze tizenhárom ezren gyűltek össze a stadionban, éseglepve, ahogy a csapatom egészen parádésan futballozik. Nem túlzás ez. A 72. pera vezettünk egy roppant erős helvét csapat ellen. De úgy látszik, a sors valamiarta, hogy a tévútra tévedt magyar labdarúgás ráleljen a helyes irányra. Mert, ökök ellen elszúrtuk, elvesztettük a kétgólos előnyt, ugyanezt megtettük a sváj

emben is. Nem csoda, hogy Roy Hodgson, a svájci szövetségi kapitány a találkoak ennyit nyilatkozott: „A magyarok megleptek minket első félidei jó játékukkégedett vagyok a döntetlennel…”Majd megőrültem.Eljött az a pillanat, amikor legszívesebben üvöltöttem volna a dühtől és a tehetetleny kicsit később némileg lehiggadva próbáltam megfogalmazni a sorozatos kudarcanem volt könnyű. Akkor már egyértelművé vált: a magyar labdarúgás reformok, m

lkül kudarcra ítéltetett. A hazai bajnokságot abban az időszakban valósággal elözöncat-légiósok. Átlagos, vagy annál rosszabb román, szerb és még ki tudja milyepviselői húztak szerelést, és ha olykor már-már véletlenül Magyarországra tévedt erinbekov-kvalitású, valóban remek játékos, nem győztünk csodálkozni. A sportálságban volt, és ez még akkor is igaz, ha a Ferencváros abban az esztendőben bjnokok Ligája főtáblájára, az olimpiai válogatott pedig kiharcolta az 1996-os mpián való részvétel jogát. Az utóbbiban nekem is jelentős szerepem volt. Tgytam dolgozni Dunai Antalt és Bene Ferencet az ötkarikás csapattal, nem hoztamyetlen játékost sem, nem bontottam meg az egységet, s magam is azt hangsúlyntos, nagyon is fontos cél az atlantai olimpia.Aztán egyszer csak kisütött a nap.Legalább is én így éltem meg azt a meccset. Itthon győztük le a svédeket, szervezetékkal. Mindössze nyolcezer néző előtt. Magam sem gondoltam volna, hogymeccsen, erős ellenféllel szemben csak hosszú-hosszú évek után nyer majd újra a logatott. És hogy a vezetők, szakemberek, szurkolók majd ezzel a svédveréssel péld

e az öröm és a bizakodás nem sokáig tartott. Eljött a június, amikor mi magyarok v



m szeretünk játszani. Afféle idényvégi hangulat uralkodik el nálunk, a játékosoabadságukat tervezik, és szemmel láthatóan unják az egészet. 1995. júniusykjavíkban léptünk pályára, Eb-selejtezőn, Izland ellen. Az északi válogatott korábolyan régen már megtréfálta egyszer a Jenei Imre vezette csapatunkat, de nekem em jutott, hogy majd hasonló élményben lesz részem. Pedig az előjelek nem voztatóak. Ott Reykjavíkban a találkozót megelőzően összefutottam idősebb Knézy

a azt mondom, nem voltunk barátok, akkor finoman fogalmazok. Mindkettőnkben a bergeni, norvégiai szóváltás, helyesebben, amikor jól kiosztottam a riportert. Mösszecsaptunk. Mondtam neki a magamét: „Ide figyelj, Jenő! Mi a faszt szórakozo

em szégyelled magad, a magyar futball sírásója vagy. Engem kritizálsz, a csantod, pocskondiázod, minősíthetetlen stílusban nyilatkozol és beszélsz rólunk, tézhez…”Nem sokat késett a válasz.A magyar kispad környékét bemikrofonozták.Ezt persze csak utólag tudtam meg. Merénylet volt a javából, Knézy és a stándolta, majd végigkáromkodom a meccset, ahogy szoktam, és az jól behallzvetítés során. Persze ha nyerünk, baszhatták volna a trükköt. De így…Már többször leírtam, hogy kemény pali vagyok, aki ismer, az pontosan tudja elemző rám a szentimentalizmus, a túlérzékenység. De ott, Reykjavíkban elsírtam … Én, a kőkemény Mészöly Kálmán. Potyogtak a könnyeim, annyira szégyelltemnyira bántott mindaz, amit a kispadon át kellett élnem. Hiába vezettünk 1–0andiak öt perc alatt fordítottak. Másnap a Nemzeti Sport címlapján ez jelenzégyeneink országa, Izland a neved…”Jogos kritika volt. A találkozó utáni éjszakán nem aludtam semmit. Járt az agyam, kutat, a megoldást. A játékosok néma csöndben csomagoltak, olyanok voltunk, minászmenet, s akkor megint találkoztam Knézyvel, otthonról persze hívtak, hogy újlusban közvetített, és persze arra is felhívták a figyelmemet, hogy szinte ondatomat lehetett hallani a közvetítés során. Azt hittem, megütöm a riportert: lgot csináltál – mondtam neki. – Mocskos, aljas dolgot, ha azt gondolod, hogy ezzesportágat, akkor rossz úton jársz. Az ilyen sírásókat, mint te, el kellene tiltani a fuülj, baszd meg, hogy kikaptunk. Most aztán károghatsz kedvedre…” Aztán ki

pülőtérre, s ott vártunk az indulásra, amikor láttam, hogy egy vadidegen férfi haabál a játékosok felé magyarul: „Mi van, kutyaütők? Nem szégyellitek magatokat…?Aztán meglátott engem: „Na, itt a nagy kapitány, bravó, Mészöly, miért nem takaspadról, te szar, szemét senkiházi…”A vérnyomásom kétszázhúsz körül lehetett, amúgy is magam alatt voltam, megszóla



lt kedvem, szomorúság és harag tombolt a lelkemben, s erre tessék, itt volt ez a filt a nép hangja.Nekem sem kellett több. Elindultam felé. Arra már nem emlékszem, hogy kik kapk fogtak le, úgy voltam vele, odamegyek, és leütöm ezt a barmot. Biz’ isten leütötte

Ne ugassál, te paraszt, húzzál innen, baszd meg, amíg megteheted. Ki a fasz vagy künk pofázol? Takarodj az anyádba…”

Nagyjából ilyeneket mondtam neki.Mindenki riadtan, rémülten figyelt. A sztori persze nem sokkal később megjelentságokban, akkor megtudtam, hogy az a nagyszájú, ám beszari pali kamionsofőr voég meg is szólaltatták az egyik lapban. Itthon kaptunk hideget, meleget, a közvéjesen ellenünk fordult, ellenem és a játékosok ellen. Ezen még a nyári szünmpított, jóllehet a legközelebbi találkozón, Siófokon telt ház fogadta a válogmlékszem, az Izrael elleni barátságos összecsapás előtt ott edzőtáboroztunk a Brton, gyönyörű helyen, remek körülmények között. És nem volt rossz csapatom, ezítom. Izrael ellen például így álltunk fel: Petry – Mónos, Márton, Lipcsei, Ker

ozma, Halmai, Illés, Sallói – Kiprich, Kovács Kálmán. Ugye, hogy nem rossz csapaAztán kikaptunk 2–0-ra.Hátra volt még az évből a törökök, a svájciak és az izlandiak elleni visszavágó reség Isztambulban, háromgólos kudarc Zürichben és 1–0-ás győzelem itthoncában…). Aztán véget ért az esztendő. Jöttek az ünnepek, mindenki szabadságrekem senki sem szólt az MLSZ-ből, így készültem a folytatásra. Edzéstervet dolgenfeleket kerestem, a jövőt terveztem. Akkor már újra Laczkó Mihály vezette a szöle többször is beszéltem, s egyszer csak mondta: „Kálmán, időben készülj el a vvvel, mert van egy thaiföldi meghívásunk, próbáld beilleszteni a programunkba…”Ehhez tartottam magam. Aztán 1996. március 29-én, egy pénteki napon rendkívütottak az MLSZ-ben, és az elnökség tagjai egyhangúlag úgy döntöttek, hogymentenek a tisztségem alól. Erről én úgy értesültem, hogy Laczkó Miháajdonképpen a barátomnak is nevezhetek, telefonon felhívott. Ez ám a korrekt el

ód! Én akkor épp Bécsből jöttem haza, hogy megnézzem, feltérképezzem kéenfelünket, az osztrák és a svájci csapatot. Fölösleges túra volt. Laczkó Mihálylem a telefonban, hogy egységes döntés született. Nem indokolt, arra kért, hétfőenjek be a szövetségbe, megbeszélni, hogyan tovább. Piszkosul bántott ez az eljándoltam nem ez az elintézési módja egy kapitánycserének. Hívjanak be, mondjákjuk velem, szemtől szembe közöljék, hogy ki vagyok rúgva, de így, ilyen sunyi módPersze tudtam mi van a háttérben.Illetve ki van a háttérben.



Nem voltam vak, nem voltam hülye, így tökéletesen érzékeltem, hogy enszenvvel viseltetik irántam Bodnár György. A „Szaknévsoros Bodnár”. Az aagyar. Az a férfi, aki egyszer csak megjelent a sok pénzével, valamiféle megváltókndenbe belefúrta, belevásárolta magát, a tudom is én mivel összeszedett dollárjaivnyított a háttérből, ő mozgatta a szálakat.Így ért véget a kapitányi korszakom.

Hiába próbálták néhányan beállítani úgy ezt a történetet, hogy Mészöly bukott emvozott, ez sehogyan sem sikerült neki. Háromszor voltam kapitány, egyszer kivlogatottat a világbajnokságra, a másik két alkalommal pedig idő előtt fejeztem be a hajó akkor már süllyedt, s akik utánam jöttek, egyik a másik után, velem együtt ne

egakadályozni ezt a folyamatot.A reformok, amelyek akkor megfogalmazódtak bennem, nem kezdődtek el.A helyzet, a sportág megítélése azóta sem javult.



XXVII.A szerelem szigete

nz után futkosott mindenki.A magánemberek, a cégek, s persze a futballklubok is. Ha támogatót, szponzort

etben maradtál. Akkor tervezhettél, igazolhattál, erősíthettél, jövőt építhettél. Megjmagyar futballban is a mecénások. A csapatnevek mögött azt olvashattuk, hogy eher, Fordan, Samsung. Kis csapatok törtek előre, és írtak történelmet, ha ügyezetőjük, vagy ha csak egyszerűen szerencséjük volt. A Vác megnyerte magának a vű dél-koreai céget, és a máshonnan elküldött, kiebrudalt futballistákból jnokcsapatot a Samsung segítségével Csank János, 1994-ben. A Vasas sokáig ben a pénz utáni versenyfutásban. Jöttek ugyan kisebb szponzorok, a csapat

mirnoff és Ilzer és Casino Vigadó néven, de rendre a középmezőny alján végzetérkeztünk az 1996-1997-es szezonhoz, amikor én is visszatértem Angyalföldre menazgatói pozícióban. Akkor csatlakozott a klubhoz a Danubius szállodalánc – tteret biztosítva a csapatnak. Hosszú évek után először lehettek optimisták, sőt büos-kék drukkerek, mert a Vasas a negyedik helyet szerezte meg, fontos rangadókaújra oda került, ahová korábban mindig is tartozott: a nagycsapatok közé. Gellei Im

spadon, Illovszky Rudolf is ott volt a vezetésben, és a Vasas Danubius Hotels jele

nél is többre vágyik. Nekem persze hiányzott a kispad, s még mindig cipeltem a leválogatott, a kirúgás okozta sebet. Aztán egy napon Horvátországba utaztam. Jött vevidéki barátom, Zágrábban találkoztunk Vlatko Markoviccsal, a Horvát Laövetség elnökével. Vele ugyancsak régi jó kapcsolatot ápoltam, olykor segítettük a ost is így történt. Vlatko barátom egyszer csak azt mondta: „Örülök, hogy látlak, Kdom, hogy csapat nélkül vagy, lenne egy lehetőség Cipruson. Azt mondom, vállagod magad érezni…”

Elvállaltam.Az AEL Limassol kínált szerződést, a klub elnöke kijött elém a repülőtérre, ahakorlatilag pillanatok alatt megegyeztünk, és én újra, ki tudja hányadszor, úzdtem, megint a család nélkül. De Géza fiam akkor már évek óta Franciaoballozott, és épp akkor akart klubot, sőt országot váltani. Izraelbe hívták, é

eggyőztem, hogy inkább Ciprusra igazoljon. Az AEL Limassolhoz. Nagy segítségakint. Végtelenül büszke voltam rá, hogy ott van velem a gyermekem, mi több,

gjobbjai közé tartozik, példaértékű edzésmunkát végez, és húzza, szinte cibálja mbbieket. Rá is fért a lelkesítés a játékosaimra, mert hát a kilencvenes évek közepén



ballt még egy kézlegyintéssel intézte el mindenki. Pedig gyönyörű edzőpszülhettünk, a stadionok is kifogástalan állapotban voltak. És egyre több idegeerepelt a bajnokságban. A megszámlálhatatlan külföldi edzőről nem is beszéagyarok is célállomásnak tekintettük, a szerelem szigetén futballozott egy ideig zsef, Kozma Pista, Kovács Kálmán, Dzurják József és még jó néhány honfitársunmassol az egyik helyi nagycsapatnak számított, és a vezetők joggal várták el, hogy

rüljünk, sőt egyértelműen a bajnoki címet kellett megcéloznunk. Jelentős szurkolószkélkedhettünk, ám a játékosaim többsége amatőr volt, a szó igazi értelmében. Öglalkoztatott az AEL, öten éltek csak a futballból, a többiek dolgoztak, ilyen-olyan mllaltak, vagy épp tanultak. Gyönyörű villát kaptam a klubtól. Úgy éreztem magam, ágsztár, úgy is kezeltek. Gyorsan elterjedt, hogy itt van Mészöly Kálmán, a magya

ghíresebb futballistája, korábbi szövetségi kapitánya, mert hát Cipruson még néztek ránk, még mindig Puskást, meg az Aranycsapatot emlegették, és én a sze

kárcsak a törököknél…) afféle vezető, tanár voltam, aki majd utat mutat, és megtanndenre. Jól éreztem ott magam. Ez már nem a szaúd-arábiai „önmegtartóztatás” vovárták, hogy az ember habzsolja az élet örömeit, a zamatos helyi borokat, a teng

mogató vízét és a folytonos napsütést. Tizenkét hónapból tizenegy a nyárral ajándeg, és én, ha csak tehettem, mentem le az egyik elegáns szálloda exkluzív strandjárrnára sülve, a homokban dolgoztam ki a taktikát, és gyakran előfordult, hogy elgettünk a vízben, s úgy gondoltuk, úgy éreztük: az élet most kárpótol bennünndenért.A tulajdonos nem sajnálta a pénzt a csapatra.Amikor kitaláltam, hogy szeretnék a fiúkkal Magyarországon edzőtáborozni, dását adta az ötletre: „Kálmán, ha úgy gondolod, akkor menjetek. A pénz nemszüljetek fel minél jobban, eredményesebben a nagy meccsekre. Az Apollon, az Oöbbi rivális legyőzésére…” Így aztán népes ciprusi küldöttséggel Magyarországra uszprémben és a Balatonon edzőtáboroztunk, és valóban minőségi munkát végezhlajdonképpen hosszú távra is berendezkedhettem volna Cipruson, mert elégedettek

unkámmal, de mégis minden másként alakult. Nem nyertük meg a bajnokságontott, valahogy nem fért össze a maximalizmusommal. Géza kapott egy még jobb aaelből, és azt mondta: „Apu, jó volt veled együtt dolgozni, most is, korálogatottnál is, gyönyörű ez a sziget, de én mégis változásra vágyom. Szeretnék Izrzonyítani, elsősorban magamnak…”Ezt mondta a fiam, és én igazat adtam neki.Az izraeli futball akkoriban kezdett felzárkózni az európai középmezőnyhöz. Rengeamlott a sportágba, amely egyre népszerűbb volt. Géza döntése az én jövő



folyásolta. Véget ért a szezon, az AEL elnöke pedig megkérdezte: „Nos, Kálmánvább? Maradsz velünk…?” Én pedig megköszöntem mindent, minden jót, amelyeönyörű szigeten kaptam. Mert hát percre pontosan fizettek, tisztességes summát tebembe, szabadkezet adtak, és lesték a kívánságaimat.Kell ennél több?Mégis pakoltam, és hazautaztam.

A naptárak 1998-at mutattak, ötvenhét esztendős voltam, de nem éreztem magaegnek, sem fáradtnak, úgy gondoltam, egy nagy dobás, egy komoly kihívás métra van az edzői pályafutásomból. Jókorát tévedtem. Sem itthon, sem külföldön nemár le a kispadra, soha többé. Hogy miért alakult így, azon magam is sokat gondolltak ilyen-olyan megkeresések, faggatózó tárgyalások, de valahogy egyikre sem mt, hogy ez kell nekem. A Vasas az évtized végén háromszor is a dobogóra áonzérmet nyert, és még akár bajnoki címet is szerezhetett volna. Aztán a mennyzeléből gyorsan pokolra szállt az angyalföldi klub, és én rémülten, riadtan figként megy tönkre szakmailag, gazdaságilag, erkölcsileg egykori klubom.De ez egy másik fejezet.Hazatértem, és vártam.Talán magam sem tudtam, hogy pontosan mire is…



XXVIII.Át lettünk verve

rcsán éreztem magam, amikor hazaköltöztem Ciprusról. Ötvenhét éves voltam, jó kvő, tervekkel és energiával teli férfi. Úgy voltam vele, előbb-utóbb jön majd az újab

én folytatom az edzői pályát. Nem így történt. Voltak puhatolózó megkeresésekbeszélgetések, de valahogy egyszer sem éreztem, hogy erre a lehetőségre várnéző voltam, persze olyan edző, aki szereti a munkáját, aki szeret a dolgok sűrűjébeégis minden másként alakult. Amikor újra Magyarországra költöztem, nem golna, hogy soha többet nem ülök le a kispadra. Tele voltam tervekkel, elképzelésekk

et, ahogy mondani szokták, a legnagyobb rendező, egészen más szerepet szánt nte egyik pillanatról a másikra kerültem a labdarúgó-szövetséghez. Állást kínáltak

izgalmas feladatot. Ügyvezető igazgató lettem, a szövetség égisze alatt, és egyebekpályaépítések, a pályafelújítások, izgalmas beruházások tartoztak a feladatköészen másfajta kihívás volt ez, mint taktikát kidolgozni, erőnléti edzést vezveztem az új kihívást, s azt is élveztem, hogy alkothatok. Nem úgy, mint egy edőztes csatába vittem a játékosaimat, hanem a jövőt építtettem. Teltek az évek, és mykor jutott eszembe, hogy hiányzik a kispad. Jártam a meccsekre, a futballtól egy pm szakadtam el, de melegítő helyett öltönyt húztam, úgy képviseltem itthon és külf

agyar labdarúgást. Izgalmas feladatként éltem meg mindezt, hát még, amikor a horvzösen megpályáztuk a 2012-as Európa-bajnokság rendezését. Az előkészítő mután tevékenyen vettem részt. Szívügyemnek tekintettem, hogy végre mi magyegmutathassuk magunkat a világnak – vagy legalább is Európának. Elkezervezőmunkát, készültek a tervek az új stadionokról, a leendő Eb-helyszínekről, a kmogatásról biztosított bennünket, és mi, akik részt vettünk ebben az egészben, hitkerben. Hittük, Magyarország 2012-ben Horvátországgal közösen Európa-bajn

ndezhet. Mondanom sem kell, megmozgattam minden követ, s felkerestem meganmerőst. Segítséget, támogatást kértem. Tudtam, hogy Törökországban és Ciprusoye dolgoztam edzőként, kikkel kell felvennem a kapcsolatot, és kik lehetnek azfolyásolhatják, szavazatukkal segíthetik az Eb-pályázatunk sikerét. Mondanom sndenhol szeretettel fogadtak, és támogatásról biztosítottak.Hittem nekik.Miért is ne hittem volna, hiszen megannyi barátot, ismerőst szereztem külföldönndoltam, itt a lehetőség, hogy gesztust gyakoroljanak felém, s Magyarorszngeteget dolgoztunk, s én mint az MLSZ képviselője tevékenyen részt vettem a m



kkor Kisteleki István volt a szövetség elnöke, és a szocialisták kormányozták az ólam mindenki tudta, hogy fideszes vagyok, hogy tagja vagyok a Fiatal Demövetségének, hogy részt veszek a párt különböző rendezvényein, hogyha kell,szédet mondok, hogy tüntetéseken, nagygyűléseken veszek részt.Hogy a Fideszhez tartozom.Ezt én nem is tagadtam, sőt büszkén vállaltam. Arról nem én tehettem, h

ervezőbizottság vezetője, az a Gyárfás Tamás volt, aki finoman szólva sem a jobbodesszel szimpatizált. S arról sem tehettem, hogy az UEFA döntésére utazó küzetője az MSZP-s Lamperth Mónika miniszter volt. Mindezt csak azért fontos leírnkább kihangsúlyoznom, mert később ezt többször a fejemhez vágták, a fejemre ontha legalábbis én választottam volna meg, hogy kikkel kell együtt dolgoznomlyázat sikeréért.Engem akkor csak a győzelem érdekelt.Semmi más nem foglalkoztatott, mint hogy Magyarország 2012-ben a horvátokkal rópa-bajnokságot rendezzen. Micsoda álom volt! Ráadásul igenis megvalósítható,valóságos álom. Így utólag azt mondom, lehet, hogy naiv voltam, pedig ez nem m. Bíztam a kapcsolatrendszeremben, bíztam az emberek egyenességében, hoondanak, az készpénznek vehető, és persze bíztam Magyarországban is, hogy szág, amely annyi élménnyel ajándékozta meg a világot, a világ futballszeretődemes lehet arra, hogy kontinensviadalt rendezzen. Tévedtem. S tévedtünk valamedig, és ez nem utólagos okoskodás, mindent megtettünk, elkövettünk azért, hogy gypályázatunk. Például olyan UEFA-napot rendeztünk itthon, amelyről valamennyi

égedetten távozott. S persze a szakmai munka sem hagyott kívánnivalót maga rmány támogatta az elképzeléseinket. Minden adott volt ahhoz, hogy megva

mainkat, s hogy 2012-ben itthon fogadhassuk a kontinens legjobbjait. Emlékszemkesen és izgatottan vártam, hogy kiutazzunk Zürichbe az UEFA döntésére. Aztánszülődés közepette már a repülőtéren, útban Svájc felé, Bene László ondőrkapitány egyszer csak azt mondta nekem: Nincsenek jó érzéseim, Kálmán. Féla történet már le van játszva. Nem mi nyerünk, majd meglátod… Én meg csak nbbenten, s nem értettem miről beszél. Pedig hinnem kellett volna neki. Jó, mkéletes információi voltak a későbbi fejleményekről.A későbbi, számunkra drámai fejleményekről.Mert mentünk ki lelkesen, a győzelem reményében, és a legeslegutolsó pillanatignne, hogy a magyar-horvát pályázat sikeréről beszél majd mindenki. Nem knkinek azt a pillanatot, amikor kihirdették a végeredményt: a lengyel-ukrán győtünk ott leforrázva, beszélni sem volt kedvünk.



Át lettünk verve!Ez járt a fejemben. Azok, akik támogatásukról biztosítottak, ellenünk szavaztakivak voltunk, talán túl tiszták ehhez a dörzsölt világhoz. Ma már nyugodt elenthetem, azért nem rendeztünk Európa-bajnokságot, mert nem mi kentük ntéshozókat, nem mi dugtunk pénzt a zsebükbe. Nem tőlünk kaptak jachtot, araxus terepjárót és nyaralót Ibizán.

Vagy csak egy euró-köteggel teli borítékot.Nekünk ehhez nem volt pénzünk, nekünk erre nem volt keretünk.Úgy jöttünk haza Svájcból, mintha valami temetésről érkeznénk. A magyarmetéséről. De az, ami itthon várt bennünket, még rémálmainkban sem jött elő. A Fpülőtér zsúfolásig megtelt dühös, elkeseredett szurkolókkal. Mi már kaptuk a zállást követően, hogy hatalmas tömeg vár ránk, legyünk óvatosak. Legyünk óvat

hát elfutni, elmenekülni nem akartunk, elvégre valamennyiünknek tiszta kiismerete. Lamperth Mónika meglehetősen riadt arccal még ott bent a tranzitbondta nekem: Kálmán, legyen szíves, mondjon beszédet, szóljon a tömeghez, maghogy mi nem tehetünk róla…

Odatoltak pajzsnak.Nem vagyok egy beszari ember, soha nem ijedtem meg senkitől, de az a lincsh

mely ott a váróteremben fogadott, felkavaró élmény volt számomra. De nem volt meg választ várt. Választ a kudarcra. Én meg mint valami szónok, beszélni kangosan, dühösen. A tömeg elhallgatott, és én csak mondtam, mondtam a magamétöltöttem, hogy: „Át lettünk verve! A büdös úristenit neki…” De ez csak olaj volt a tAkadtak, akik üvöltöttek. A feszültség nem csitult, az elkeseredés, a düh nem hagyoszélhettem én, amit akartam, úgy néztek rám, s persze a mögöttem meghúzódó kü

bbi tagjára, mint valamiféle árulókra. Soha nem éreztem ilyesmit. Én, aki egész életőzelemért harcoltam, pályán és a pályán kívül is, most egyszer csak a „rossz”rültem, akaratomon kívül magyarázkodnom kellett, magyaráznom a bizonyítványzonyítványunkat. Senki nem akarta felfogni, hogy mi valóban át lettünk verve, letettünk apait-anyait, még annál is többet, hogy mi magyarok másról sem álmásért sem dolgoztunk, minthogy végre Eb-t, kontinensviadalt rendezhessünk, künk, akik tevékenyen részt vettünk ebben a munkában, sokkal jobban fájt ez a kudakik, a dühös szurkolóknak. Lassan, nagyon lassan oszlott a tömeg, és én leforrázva za, életem egyik legnagyobb kudarcélményével. Mert támadtak, kritizáltak, pitányként vereség részese lehettem, de az egészen más volt. A zöld gyepen kidalmas, de az általában a fair play terepe, a tiszta küzdelem helye.Nem így a zöld asztal.



Itt van előttem Vlatko Markovics csalódott arca, őt már említettem, a Horvát Labövetség elnöke volt, s nekem nagyon jó barátom. A horvátok is mindent elkövettekkerünkért, de együtt is kevesek voltunk. Egyébként azt azóta sem tudom, hogszlónak honnan voltak tuti információi a végső döntéssel kapcsolatban. Ho

agyarországi főrendőr vajon honnan tudhatta előre a végeredményt. Óriási esélytünk a sors, vagy inkább a sorstalanság. Mert hát nekünk, magyaroknak ne

nőpénzünk, nem állt rendelkezésünkre több ezer euró (vagy inkább több százeza, hogy korrupt hivatalnokokat kenjünk meg, hogy rálicitáljunk az ukránok és a leánlatára. Azt gondoltuk naiv módon, elég, ha tisztességes munkát végzünk, ha tölyázatot készítünk. Számomra duplán fájdalmas volt ez az egész ügy, egydarcélmény miatt, másrészt később nem győztem magyarázkodni, hogy „lepaktálSZP-vel, hogy együtt utaztam Lamperth Mónikával, hogy együtt dolgoztam Gyárdeszben ennek nem örültek, nem szerették, pedig én csak a munkámat végeztem, LSZ alkalmazottja, részt vettem egy pályázat elkészítésében, esetleges sikerében. nom, jóllehet elbuktuk, és én megannyi rossz pontot szereztem ezzel. Ennyi év tásszapörgetve az eseményeket, nem tehettünk volna többet azért, hogy a kogjobbjai Budapesten, Győrben, Debrecenben vagy Székesfehérvárott fussanak ki meccsen. Mindenki segített, Nyilasi Tibor, Albert Flórián, hogy csak néhán

mlítsek, akkor valóban összefogtunk, akartuk, nagyon akartuk ezt az Eb-t. S ugyanígle a horvátok is. Amikor 2012-ben elkezdődött az Európa-bajnokság Ukrajnngyelországban, s néztem a meccseket, egyfolytában az járt a fejemben, sok mind

ndben a világban, mert Kijev, Donyeck, Varsó és Krakkó helyett most ott kéne ülnüskás Ferenc Stadionban, szurkolva a magyar válogatottnak.Álom maradt ez is.Álom, mint a világ- vagy Európa-bajnoki cím.





kem egy régi játékosom, a Jakab Jancsi. Annak idején Budafokon edzősködtem, ésszott a csapatomban, erős, bika center volt, csakúgy pattantak le róla a védők. Késkab Jancsi Tatabányán futballozott az NB I-ben, ott is bizonyította teheermettségét és gladiátorszerű erejét. Na mármost ez a Jakab Jancsi Orbán Vikto

gjobb barátja lett később. Sokan a mai napig úgy ismerik, mint Viktor bizalmasát. Sben semmi túlzás. Tulajdonképpen neki köszönhetem, hogy közelebb

egismerhettem Magyarország miniszterelnökét, mi több, jó kapcsolatba kerülymással. Persze hogy a futball volt az összekötőkapocs. Orbán Viktorról köztudoádja ezt a gyönyörű sportágat, és remekül bánik a lasztival.Rendszeresen lábtengóztunk.Izgalmas, vérre menő csatákat vívtunk, és Orbán Viktor technikás megoldásokkal rukellett, jobb belsővel puhán emelte át a hálón a labdát, ha a szituáció úgy hozt

erzett pontot. Szerettem vele játszani. Lelkes volt, s mindig győzni akart. Természsas pályán feledkeztünk bele a lábtenisz izgalmaiba. Otthon éreztük magunkat, éntizedes vasasos múlt miatt, Orbán Viktor és a többiek pedig azért, mert szimpatios-kék klubbal, s azzal a közeggel, amely ott fogadta őket. De az idill nem tartoty borús, szürke napon Gyalog András, a Vasas Sportklub elnöke megdöbbentnált: bezáratta, lelakatoltatta a szaunát, amelyben a lábtenisz csaták után megpihe

mely a hosszú beszélgetéseink színtere volt, s amely afféle klubszobaként is működöA lelakatolt szauna.Még ma, ennyi év távlatából sem értem, mi vezérelte akkor az angyalföldi k

mberét, mi volt a motiváció, a hátsó szándék ezzel a megmagyarázhatatlan, pcióval. Mondanom sem kell, új helyszínt kerestünk Orbán Viktor nem szólt egy szóntosan tudtam, mit gondol, és mit érez ezzel az undorító gesztussal kapcsolatban. ÉVasas egykori játékosa, legszívesebben leüvöltöttem volna Gyalog András fejét, m

mber, normális vagy, itt van egy sikeres politikus, aki megszerette a Vasast, aki ha aknek a klubnak, és nem kér cserébe semmi mást, csak egy kis helyet a játékhoz, a fuy helyet, ahol otthon érzi magát, ahol szívesen fogadják, ahol újra gyereknek

agát…A Vasas elleni merénylet volt az.A saját elnöke nyírta ki a klubot. Tudom, biztosan tudom, hogy ha Gyalog Andratja le a szaunát, nem üldözi el Orbán Viktort a Fáy utcai sporttelepről, akkpesten épül új stadion, hanem Angyalföldön. S talán a csapat sem szűnik meg, talad támogató, és a Vasas megint nagycsapattá válhatna. Válhatott volna.Továbbálltunk. Folytattuk a lábtengót, élveztük a játék örömét, és én egyre zteltem Orbán Viktort, meg azt a politikát, gondolkodást, amit ő képviselt. Ami



desz képviselt. Így aztán beléptem a pártba, és igyekeztem magam hasznossáásodik feleségemmel, az egykori klasszis röplabdázóval, Bardi Gyöngyivel enden Fidesz rendezvényre, pártgyűlésre, tüntetésre, utcai demonstrációra. Ott volgok sűrűjében, és én büszke voltam rá, hogy olyankor ott állhatok az emelvényen,éterre Orbán Viktortól. Olyan lelkes voltam, hogy vidékre is elutazmpányidőszakban, segítettem a Fidesz jelöltjeit, beszédet mondtam, az em

őzködtem. Nem mondom, olykor meglepődtek, amikor például Szabolcs-Szatmegyében, valamelyik kis faluban vagy városban megláttak.Kálmán, hát maga…?Ezt kérdezték olykor tőlem, s aztán a politika mellett persze hogy szóba került asztalgiáztunk, meséltem a régi meccsekről, felejthetetlen találkozókról, és úgy éntos, nagyon is fontos ügyért dolgozom.De megint történt valami.Olyan esemény, amely akarva, akaratlanul befolyásolta a további életemet. Aezetben a sikertelen Eb-pályázatról írtam, és arról is, hogy magam is részt ve

őkészületekben, a mindennapos munkában, és arról is szót ejtettem, hogy azntésére együtt utaztam mások mellett Lamperth Mónikával, a Gyurcsány kniszterével. Együtt utaztam, mert ő is a küldöttség tagja volt. A Fideszben mégssznéven vették mindezt. Voltak, akik azt mondták, lepaktáltam a kommunistákkaőztem magyarázkodni, pedig nem volt miért. Mészöly Kálmánt, az egykori vballistát, korábbi szövetségi kapitányt kérték erre a munkára, kérték, hogy segítsen,telességemnek éreztem, hogy a csapat tagja legyek. Nem érdekelt, hogy épp kiktalmon, csak azt láttam magam előtt, hogy megkapjuk, elnyerjük a rendezés jogagyar futball, ha másként nem, hát legalább így új impulzusokat kapjon, újra felflyára kerüljön.Talán ennek iszom a levét ma is.Ennek a sikertelen Eb-pályázatnak, s Lamperth Mónika közelségének. Jakab Jánykori játékosom, akivel rengeteg időt töltöttem együtt lábteniszezés közben, nem iska alá, hogy nem nézi jó szemmel a részvételemet. Afféle ultimátum volt ez, vagyasmi. Attól kezdve mintha megfagyott volna körülöttem a levegő, s ami a lentott, Orbán Viktorral máig sem tudtam átbeszélni, tisztázni mindent. Pedig a lábrtikon, előbb a Vasas-pályán, majd az ERDÉRT Sporttelepen, ahová végül is kökszor megváltottuk együtt a világot. A népszerű politikussal, hányszor, de hányszoa Kisbojtár nevű vendéglőbe, s mondtuk a magunkét, mintha abba sem akarnánkegy ízben – még 2005 májusában – együtt utaztunk ki Isztambulba is. Törökor

ndezték ugyanis a Bajnokok Ligája döntőjét, a Liverpool és a Milan részvételével.



ldöttség tagja volt Orbán Viktor, s persze én is, mint a török szövetség egyik díszvondanom sem kell, megint hihetetlen szeretettel, rajongással fogadtak, már a repüerjút adtam, és ez így ment, amíg kint tartózkodtunk. Kihasználtam az alkalmat, éktort bemutattam Adnan Polatnak, a Galatasaray tulajdonosának, egy dúsgazdallalkozónak. Vele aztán körbejártuk Isztambult, hol Adnan Polat, hol én mutattamros nevezetességeit. És azt is láttuk, hogy sorra épülnek a stadionok Törökország

ak azért tartom fontosnak megjegyezni, mert úgy gondolom, Orbán Viktor talán ottndolta először, hogy ugyanezt nálunk, Magyarországon is meg kellene csinálni. Tdatosult benne az, ami mostanában hazánkban zajlik, egyik új sportlétesítmény búdből a másik után, és én nem győzöm csodálni ezért a miniszterelnököt, aki nszél a futball segítségéről, feltámasztásáról, hanem valóban tesz is érte. (Különben ntő elképesztően izgalmas volt, a Milan már 3–0-ra vezetett, a Liverpool a időben gyakorlatilag néhány perc alatt egyenlített, majd tizenegyesekkel el is hódfeát.)

S elérkeztünk 2006-hoz.A Vasas közben újjáéledt, egy Jámbor János nevű üzletember pénzt, időt, energiát dvenc csapata talpra állítására, és a piros-kék klub az NB II-ben startolt ismét, a Kegán, mi több, rögtön vissza is jutott az NB I-be. De hiába volt a biztos háttélgozott a csapatnál edzőként előbb Egervári Sándor, majd Pintér Attila, a Vasasesett, csakhogy a Magyar Labdarúgó-szövetség vezetői Kisteleki István irányításáv06-ban hatalmas, már-már kezelhetetlen tartozás miatt kizárták a Ferencvárost aztályból. Lett is nagy felháborodás országszerte. A fradisták érthető módon nselték mindazt, ami történt. Az FTC-t a másodosztályba száműzték, a jobbik kieső –pedig bent maradt az NB I-ben. Ami aztán történt, a legvadabb rémálmaimbndoltam volna, a Ferencváros drukkerei ugyanis engem tettek felelőssé czárásáért. Azzal érveltek, hogy a „Mészöly-maffia” elintézte a Fradit, hogy a Vaaradhasson. Közöm nem volt a döntéshez, ez aztán később feketén-fehéren kiderült,gre-valahára nyilvánossá vált, kik is hozták meg ezt a határozatot. De akkor rám pharag, egyik este mentem haza, nem sokkal a döntést követően, és néhány tucat rt a házam előtt. Lincshangulat alakult ki, újra én voltam a célpont, újra én vsszfiú, mint ott a repülőtéren, amikor a sikertelen Eb-pályázat után nekem kellett bondanom Lamperth Mónika noszogatására. Dühödt, elkeseredett fradisták vettek kt gondoltam, itt a vég, ezt nem úszom meg élve. Pedig soha nem voltam egy beszarkellett ütöttem, ha kellett rúgtam, mindig mindenhol megvédtem magam. De akkoerő volt, fiatalemberek, életük a Fradi, én meg ott álltam közöttük, mint a b

völtöttek, fenyegettek, aztán elengedtek. Nem volt mit tennem, jelentettem a szövet



történt velem, és az MLSZ illetékesei testőröket fogadtak. Pokoli időszak volt. Úgvásárolni, hogy több tagbaszakadt ember kísért, otthonom körül őrök álltak, s megndolnom mikor hová megyek, s mikor kivel találkozom. A felháborodás, a Fradiatti tiltakozáshullám nem csökkent, és én továbbra is ott szerepeltem az „ellentáján, mi több, annak is az első helyén. Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, aerette a Ferencvárost, megannyi barátja volt a zöld-fehér klubnál, nekem szinte tes

lt Albert Flóri, és ugyancsak jó barátságot ápoltam a nagy rivális zöld-fehér csaékosával. Soha nem ártottam volna az FTC-nek. A legnagyobb rangadókat mindszottuk, velük, Albert Flóriékkal harcoltunk a bajnoki címért. Lassan, nagyondódott a feszültség, és hosszú időnek kellett eltelnie, amíg a testőrök eltűntek mellőért volt minek örülnöm. Kisebbik fiam, Géza akkor már edzősködött. Abbahagyta aarra az útra lépett, amelyet magam is végigjártam. Mondtam neki: „Ide figyelj,ág egyik legnehezebb munkáját választottad, rengeteget fogsz majd szenvedni, denned kitartás, erő és tehetség, akkor sokra viheted. Akkor sikeres lehetsz…”De ne legyek igazságtalan, hogy mindig csak Gézáról beszélek. Kálmán, az idősebhetséges futballista volt annak idején. Kapus lett, előbb a Vasasban, majd a Pénzügpersze hogy ő is megpróbálkozott az edzősködéssel, többek között irányította a III.

apatát, és dolgozott kapusedzőként is. Belőle valahogy hiányzott az a fajta megszánatizmus, futballimádat, ami Gézában megvolt. Szóval a kisebbik fiam Fóton,ásodosztályú klubnál ülhetett le a kispadra, az volt az Újpest fiókcsapata akkor. Aég Kálmán is ott dolgozott vele kapusedzőként. Géza onnan került Újpestre Véber yütt, aztán a REAC-hoz és később a Vasashoz. Ujjongott a szívem, amikor 2007-bzőjének választották Angyalföldön, amiért ötödik lett a fiatalokkal teletűzdelt angapattal. Később aztán Újpesten is bizonyított, ezüstérmet nyert, és én azt vártam, sőpig azt várom, hogy egyszer majd ő is szövetségi kapitány lesz. Tökéletesennciául, a lánya, Fanni, aki válogatott ritmikus gimnasztikázó, Franciaországban sz

éza futballistaként szerepelt a Le Havre és a Lille csapatában, futballozott Caelben, itthon rengeteget köszönhetett dr. Genzwein Ferencnek, és persze Il

udolfnak.Büszke voltam a fiamra, és közben zokogtam, gyászoltam.2008. szeptember 23-án 86 évesen elhunyt Illovszky Rudolf. Megrázott és fellála, s ugyanúgy megsirattam, mint az apámat, aki balesetben hunyt el, vagy myámat, aki ugyancsak túl a nyolcvanon, egyszer elesett, combnyaktörést szenvedeta fel az életben maradásért folytatott harcot. Álltam Rudi bácsi sírjánál, és már nőm gyászbeszédet mondani, annyi embert, barátot, játékostársat búcsúztattzelmúltban, hogy már elapadt a szó, elapadt a gondolat, és a végére már a könny is



ltam ott a Farkasréti temetőben, és az járt a fejemben, ettől kezdve ide járok gtöbbet, ide, a temetőbe, ahol apám, anyám, Farkas Jancsi, s most már Rudi ugszik. És ez így is van. Minden évben körbejárom a sírkertet, megállok a szugvóhelyénél, és csak hallgatok, s az ég felé nézek, bámulva a rohanó felhőket, det bámulom, mintha valamiféle választ várnék az élet, s talán a halál nagy kérdése

És a halál újra jelentkezett.

2011. október 31-én elhunyt Albert Flórán is.Amikor valaki felhívott telefonon, hogy elment a Császár, elment a Flóri, nem hem sokkal korábban ugyanis együtt ünnepeltük a hetvenedik születésnapját. A állóban volt a rendezvény, nyugodt volt, Dragan Dzsajics, az egykori nagy ellenféágklasszis balszélsője is koccintott velünk, ő is Flórit éltette, a hátát veregette, és talok voltunk, repültünk, repültünk vissza az időben. Kevés emberre mondom, holt, mint a testvérem. Farkas Jancsi mellett talán Albert Flórival kapcsolatban haszt a jelzőt. Szinte egyidősek voltunk, párhuzamos pályát futottunk be, még akkoenfelekként léptünk pályára a bajnokságban. Ő a Fradit, én a Vasast képviseltem. Rbátyáink együtt rúgták a lasztit az Ikarusban. Jól hangzott a kiscsapat összeállításaészöllyel és Alberttel… Flórival gyakran mentünk ki az Ikarus meccseire, szóknak. A mai napig nem tudtam feldolgozni, hogy így, ilyen gyorsan, ilyen hinyire megmagyarázhatatlan körülmények között ment el.Keresem a helyem.Teszem a dolgom, képviselem az MLSZ-t, de igazából már nem vagyok fontos. Mm kíváncsi a véleményemre, nem kérdezik: „Hé, Öreg, ki legyen a kapitány?” Vólsz ehhez a súlyos vereséghez?” „Mi lehet a kiút? Mit gondolsz, na, mondd, Öreg…Igazából nem kíváncsiak rám.Pedig még van bennem erő.Vagy még az is lehet, már csak áltatom magam…



XXX.Megáll az idő

mentek mind.nagy generáció tagjai szinte valamennyien a mennyországba költöztek. A felhők f

án még látványosabb a felhőfejes. Elmentek mind, az egykori barátok, csapaenfelek. Álltam mindannyiuk sírjánál, s hol hangosan, hol csendben, a lelkem kogtam. Úgy búcsúztattam őket, és úgy búcsúztattam a tovaszálló, egyre inkább iló fiatalságot. Elmentek mind, eltemettük Tichy Lajost, Mátrai Sándort, Sipos Fne Ferencet, Novák Dezsőt, Farkas Jancsit, Albert Flóriánt, Grosics Gyulát, Sándoköszöntem tőlük, valamennyien sokat jelentettek nekem – nekem, és a magyar futbagy generáció, az Aranycsapat utáni, a második aranynemzedék tagjai már

mlékekben élnek. De itt vannak bennem a kitörölhetetlen pillanatok, a felejtheccsek és az arcok, a mozdulatok, az utánozhatatlan mozdulatok, amellyel lenyűlelkesítették a közönséget. Megyek az utcán és keresem a tovatűnt évek, év

nyomatát. Üres a Fő utca, már nincs meg a borozó, ahol ifjonti fejjel beleszeröccsbe, a bor zamatába. Talán ott váltam felnőtté, nagykorúvá, Bundzsák Dezső, jos és a többi idősebb Vasas futballista társaságában. Már nincs Pipacs Bár sem, ahoncsival, Albert Flórival és Szűcs Lajossal felejthetetlen estéket töltöttünk, miközb

lkan a zongoramuzsika, és csendben odatelepedett mellénk Vadas Gyuri, a remekr tulajdonosa. De már az egykori Sipos vendéglő sincs, hányszor és hányszor sze Óbudán a Kolosy térnél, Fejér Miki csodálatos éttermében. Volt, amikor haálkoztunk, megannyi régi motoros, ifjonti lelkesedéssel. És mondtuk a magunkét,skás Öcsi pohárköszöntővel rukkolt ki, Hidegkuti Nándi pedig körbekínálta khagymás, zsíros pirítósát, amelyet neki, csak neki készítgettek a konyhában. Ott yütt a régi idők hírnökei, ki betegen, ki napi gondokkal küszködve, de ez sem sz

mmi sem számított.Csak a futball, amely az életünket jelentette.De már Vasas sincs.Legalább is olyan Vasas, mint az én időmben. Riadtan figyeltem a híreket ubomról, és olykor megszólalni sem tudtam. Kiesés, kizárás, megszűnés, feljutáesés, aztán a lidércnyomás még fokozódott, kirúgták Géza fiamat, aki edzőkénunkát végzett Angyalföldön, és onnantól kezdve jött az újabb mélypont. Szakmai,morális értelemben. Felbukkantak olaszok, szélhámosok, akadt olyan is, aki öteze

kaji bort ígért a drukkereknek, erről sajnos sokat tudnék mesélni, hiszen engem is h



a híres nedű mellé orosz és brazil válogatottakat ígért, akik állítólag a Margagyszállóban laktak, ki tudja, lehet, hogy még most is ott élnek, várva a Vasas szerze az olaszok után sem lett jobb a helyzet, álbefektetők, szerencselovagok jöttek a Fáztva az észt, hülyítve a szurkolókat.Nekem ehhez már semmi közöm nem volt.A Vasasnál elfelejtettek.

A Vasasnál nem kíváncsiak rám.Ezért sem járok ki a Fáy utcába, mi keresnivalóm lenne ott. Amikor elkészültek a lyák, az egyiket rólam nevezték el, jólesett a gesztus, így talán örökkön örökké észöly Kálmán neve, kőbe és az emlékezetbe vésve a Fáy utcai sporttelepen. Ott, ahgszebb, legizgalmasabb és legboldogabb pillanatait töltöttem.Elmentek mind.És én hiába keresem őket – s hiába keresem a régi önmagam.Talán ezért is volt jó kiírni, elmesélni mindent. Hogy újra ráleljek arra a tűzreegszállottságra, amely mindig ott lakozott bennem, és olyannyira jellemző voodálatos, ugyanakkor szívbe markoló volt újra átélni mindent. A gyerekegénységet, a kiszolgáltatottságot, a súlyos pofonokat, amelyeket kaptam. S perszehetőséget, amellyel a jóisten megajándékozott, s amellyel igenis éltem, mert büszkendarra, amit elértem.Elmeséltem mindent.Fontos és kevésbé fontos pillanatokat, meccseket, sztorikat.Aki végigolvasta, már pontosan tudja, Mészöly Kálmán egyszerre volt bágklasszis futballista és esendő, hétköznapi ember.

Hétköznapi ember.Olyan férfi, aki szenvedéllyel élte az életét, aki ütött, ha kellett, aki megharcolt azáért, aki sebeket adott és kapott, s aki talán maradandót alkotott. És akinek tvenhárom esztendősen büszke apaként, nagyapaként már az jelentene igazi örömegállna az idő.Ha megállna az idő…































































































Documents

Mészöly Kálmán - A Szőke Szikla életregénye (2015).pdf