About the D.Dunn

- first success: 1969, Terry Street

- now he’s a freelancer writer living in Hull

- Terry Street was important, because it was a “realistic portrait of the surfaces of humdrum urban

living” – pictures day to day life, rural working-class Scottish

- Never tried to choose a particular subject

- Moods: felt like an outcast in his city and in the street he lived

- At university: got tired of the canonised British literature, later tried to avoid writing like that – no

childhood, no daffoldils, no speculation about infinity, always maintain modern clarity

- Then in 1966 he realized free verse is cool – before that, he felt that it was a lazy form of literature

incapable of expressing deep things

- After terry street he wrote both kinds of poems – traditional forms “can inhibit imagination”. Metre is

sometimes too specific, cannot excluding uncertainty

- He refuses to be a political poet

- Barbarians (1979) – about class, races, national superiorities – written mostly in metre, because the

readers would not expect a “barbarian” to write like this -> contradiction

- In his opinion, poetic forms are sometimes only used to create an image of the poet himself

- Difference ≠ opposition

About the poet – text 2

- Dunn has a need for privacy, peace and quiet, liberty to address personal or local concerns

- Often writes about the relationship between art and politics

- He is drawn towards lyric purity – this shows in his elegies

- His works have a gradual movement from modern to traditional forms (sonnet, pentameter, quatrain,

tetrameter, terza rima)

- His poems have complex linguistic and political issues – writes in standard English, unlike Harrison

1

Harrison

- classicist from the working class – for a mass audience, but with contradictions in style (vulgar, yet

educated)

- language – contradiction – in theory all versions of English are equal, yet in many parts of society

some kinds are less equal than others – political, historical reasons (repression of the working class,

etc)

- according to critics Harrison is a “revengful schoolboy” – educated, but turning against those who

educated them and against what they taught

- for him, poetry is work (‘I strive to keep my lines direct and straight’), and he shows this process in

his poems – (‘Despite his insistence on slang, obscenities and tags in his poetry, his tone is that of

aristocracy, imagination and intellect’)

V:

- sign of victory, sign of insult, abbreviation of versus, Biblical abbr. for ‘verse’

- his poems ‘assault the iambic line’ – almost like that, but consciously different

- skinhead – the poet’s alterego, everything is united in the end

- poet = the higher being, who fights against the ‘four letter words’, and the skinhead, member of the

working class, uneducated

- issues: white v. Asian, police v. pickets, man v. woman, Protestand v. Catholic, Communist v. Fascist

, soul v. body, heart v. mind – all is unified in ‘vast, coal-creating forces’ – time and stuff

Carol Ann Duffy

- Celtic ancestry, Catholic background

- Cities: emigrant cities Glasgow (where she lived), Liverpool (where she studied)

- Alienation in England – basically a citizen, but also an emigrant

- Her poems – contain fascination with the past, although don’t contain history itself – only processes

(like in Liverpool – drugs, economic decline, drink)

- She doesn’t care about the world before 1945 – creating a fragile, exposed today

- Melts big processes and ordinary life – desolation, alienation, urban homogenity

- Writings about school and education: a micro-history of recent times – children absorbed by

curriculum, routines at school

2

- She always gets right to the main subject

- Second person narration – involves the reader, provokes the audience

- Duffy’s an excellent love poet – expressing

Critical Perspective - Medbh McGuckian

Medbh McGuckian's poetry establishes a rich inner world of feminine sensibility, characteristically

conveyed in ornate language and complex, unpredictable imagery. The sensual and frequently erotic play of

her verse relies on motifs of colour and nature, on dreams and the subconscious, and on a sequence of

domestic spaces: beds; rooms; windows and houses. Her aesthetic vision is elusive, even surrealist, yet her

convoluted metaphoric sequences are full of meaningful possibilities:  

 

 'She seems a garden escape in her unconscious

solidarity with darkness, clove-scented

as an orchid taking fifteen years to bloom,

and turning clockwise as the honeysuckle.' ('The Flitting')

McGuckian's writing presents obvious problems for critics confounded by her unexpected leaps of

perspective and her apparent flouting of grammatical sense. Her seductive lyricism induces at times a false

sense of security, which initially disguises the unorthodoxy of her syntax and the deliberate disjunctions of

her phrasing. Her skewed linguistic structures consistently undermine a rational narrative, and the suturing of

what first appears coherent to what then evades logic establishes a dynamic tension in her writing. Meaning

can only be glimpsed provisionally, through a process of 'unfolding', as the critic Clair Wills has illustrated in

her important commentary on McGuckian's work (Improprieties, 1993). This leads to a resilient ambiguity in

her verse - a trickiness the poet herself acknowledges:

 

'My words are traps /

through which you pick your way

3

from a damp March to an April date,

or a mid-August misstep ...' ('On Ballycastle Beach').

 

The resultant obscurity in much of McGuckian's work may irritate those seeking 'secure' readings of the

verse, but appeals at the same time to those prepared to accommodate its indeterminacy. Her writing

demands in her readers a radical adjustment of interpretative procedures, and necessitates a significant

linguistic and semantic re-orientation.

 

McGuckian's 1982 collection, The Flower Master, established her as a poet of female experience through its

negotiation of pregnancy, birth and motherhood. Dominated by flower imagery, these poems interrogate the

processes of growth, bloom and decay, but in tones of uncertainty rather than celebration. Neither nature nor

maternity seem stable. House, garden and female body coalesce as sites of incoherence and fragmentation,

and domestic images suggest physical and emotional disturbance:

 

'My dishes on the draining-board 

Lie at an even keel, the baby lowered

Into his lobster-pot pen; my sponge

Disintegrates in water like a bird's nest,

A permanent wave gone west.' ('Power Cut')

 

The pervasive sense of unease within the female space continues in McGuckian's follow-up collection, Venus

and the Rain (1984). Here, the acknowledged satisfactions of motherhood are undercut by insecurities in

sexual and emotional partnerships: 'Each lighted / window shows me cardiganed, more desolate / than the

garden ...' ('On Not Being Your Lover'). The interior world is fraught with absences and weighted silences,

and shot through with episodes of anxiety. 

 

In On Ballycastle Beach (1988), the landscape of Ireland's North Antrim coast is the setting for McGuckian's

study of the self as fluid and mutable. While still attached to 'the house' as its key space, these poems move

outwards to images of clouds and tides; the 'athletic anatomy of waves, in their / Reflectiveness, rebirth ...'

4

('Sea or Sky?'). The female body remains connected to experiences of motherhood but opens again to wider

natural impulses. The collection is also patterned by memories, of places, emotions and relationships, as

though the poet seeks location in time and space: 

 

'A town will never draw your mind to it

Like a place where you have camped.

You will remember the very curve

Of your wagon-track in the grass

Where the ring swayed and was broken, almost,

As if someone had cried a message to you ...' ('Balakhana')

 

The same geographical landscape underpins Marconi's Cottage (1991), which McGuckian builds around the

title image of the forefather of modern communication. This is an opportunity to consider, through Marconi,

concepts of connection - the sources and synapses of artistic vision. The volume conveys a growth in self-

confidence on the part of a poet now ready for mature reflection on the creative process: 'Threshing a poem /

or a grape harvest / takes four equal limbs / and a horizontal cutting / that has always already begun.' ('The

Snow Speaker').  

 

Several critics of McGuckian's work have expressed the view that her interior, feminine aesthetic fails to

register a public community, and lacks therefore the political engagement of her fellow Northern Irish poets.

In her later collections however, a fragile poetic landscape is constantly contaminated by the disorder of the

outside world. In Captain Lavender (1994), the poet's grief for her dead father merges with grief for a broken

society at large. These poems take on darker nuances and signal towards national events. 'The Albert Chain',

for example, foregrounds war, death, judgment, betrayal: its sinister images are of the terrorist and the

butcher. 'The War Degree' evinces a similar political tension: 'heart-stained autumn drove / fierce half-bricks

into the hedges; tree-muffled / streets vanished in the lack of news'. Private and domestic contexts cannot

but be marked by public aggression and its consequences, as McGuckian emphasises in the volume's

epigraph, taken from Picasso: 'I  have not painted war ... but I have no doubt that the war is in these paintings

I have done.'

 

5

Direct and oblique confrontations with an Irish political inheritance dominate her later work. In Shelmalier

(1998), McGuckian deals with the failed rebellion of the United Irishmen in 1798, addressing an Irish

cultural sensibility steeped in a militant ideological history: 'Before violence was actually offered / to us, we

followed a trail of words' ('The Society of the Bomb'). Several poems also implicitly re-connect the spheres

of female and male in the collaboration of imagery: sea and water merge with land and island in an organic -

if problematic - system. The volume as a whole suggests an acceptance of the fact that public history and

private sensibility can never be kept separate, in a broadening of political and civic vision which McGuckian

consolidates in her more recent collection, The Face of the Earth (2002). 

 

As a poet who relentlessly defamiliarises image and language, yet pursues the most traditional of poetic

matter - emotion, sensibility and interiority -  McGuckian is full of intriguing ambiguities. Embracing both

personal and political spaces, her rich and surprising aesthetic continues to distinguish her among her

Northern Irish contemporaries, her innovative poetic landscape demanding, at every stage, alternative means

of critical engagement.   

M.McGuckian

Themes

Most of the themes and issues that McGuckian addresses in her poetry are typically feminine.  She is

generally read "as a poet obsessively concerned with femininity, with her personal life, even with the

dimensions of her house, to the exclusion of wider, more public concerns" (Wills 61).   Her poetry is full of

images of nature and the home, such as the moon, flowers, water, house, pregnancy, and birth; and in many

of her poems, nature is representative of the feminine unconscious.  It is also important to note that she only

indirectly describes the body by using these symbols .  For example, McGuckian typically uses the home as

the metaphorical equivalent for a womanís body.  Similarly, she also concerns herself with a womanís shape,

her function as a container for a child, and the subsequent "fragmentation of the woman's body" (Wills 63).  

This is exemplified in her poem, "Marconi's Cottage."  Another primary theme in McGuckian's poetry is

familial relationships.  These take the form of both the maternal relationship between mother and child and

the sexual relationship between husband and wife.  Throughout her seven collections of poetry, she maintains

her feminine language, creates a tension, and opposes the typical male role in society.   She offsets the

concrete, domestic experience of  a woman with mystical imagery.  Describes her poetry, McGuckian says,

"It's like embroidery.  It's very feminine, I guess.  They are very intricate, my poems, a weaving of patterns of

in's and out's and contradictions, one thing playing off another" (Wilson 19).

6

MotherIreland

McGuckian is not an ordinary Northern Irish poet.  She does not clearly address the social or political

circumstances of her region; what references she does make to the Catholic or nationalist image of Ireland

are veiled and obscure.   In fact, she undercuts the archetypal, nationalist myth of Mother Ireland by turning

this public image into a private discourse about her body.  In her poems "The Heiress" and "The Soil Map,"

McGuckian creates a tension between politics and her personal, feminine experience.  As she does in these

poems, McGuckian identifies woman with the land, yet does not reduce her to the common Mother Ireland.  

It is also characteristic of her to imagine the body as a place of struggle, and, oddly, the mother as an alien

figure.  "Rather than representing the continuity of generations, maternity for McGuckian is associated with

historical discontinuity, bodily disruption, and loss" (Wills 161).  This can be explained by the way

McGuckian feels towards her country.  Like many Irish contemporaries, she expresses her strong feelings of

both love and hatred towards Ireland.  On this subject, McGuckian says in a 1988 interview, "I don't think

anyone can really be Irish in Ireland.  It is such a dreadful place.  It's blood-sucked, you feel like youíre

walking in blood"(Wilson 21).

Philip Larkin, poet (100 published poem), novelist

- hopes, dreams of life are destroyed by the reality

- writing only about deep things, to preserve them, defeat time, giving pleasure is also important,

complicated writing narrows audience (attacking artistic snobbery, is not anti-intellectualism for him)

- Thomas Hardy taught him to write about his social environment, with its language, poetry is seeing

things as they are, his poetic identity means turning away from the society of others, standing at an

observing, outside point

- his tones: sharp satirical, conversational and mediative, but one thing is for sure: the conflict between our

dreams, hopes expectations, and the various ways in which reality serves to make them collapse, wants to

be naked without all these, but be honest

- poems root in real events, brings closer readers to his thoughts, he is presented in the poems as a middle-

aged bachelor, believing in fate’s control, and the only honest response to life is to deny any dreams of

fulfilment, rebelling is just an empty romantic gesture

- scepticism, disillusionment, having no ideals means losing no ideals, critique of an age unable to face

reality and retain its dreams

- themes: the passage of time, memory and the past, illusiory visions of man (e.g.love), old age, and death

7

- Time: time is a chain binding us to earlier hopes and dreams, time’s cruel: reminds us of what we might

have had, and in the light of that; the disappointment of the present

- deterministic: something independent of us destroys all our attempts to be happy, we use time as an

instrument, in return it deceives (=átver) us, time brings no comfort, even happy memories become

tainted when realizing their pastness

- the idea, that acting differently at some earlier point in our life, our present would have been changed, is a

deception, time decides everything, the best thing we can do is to accept it and not dream

- Being less deceived: the first step is to fully understand time, being less deceived means to be aware our

limitations, and a standpoint where we can see the illusions of those around us

- a reality of life is to work, and see that we cannot break away from the security which regular

employment offers us, and work is even a way to keep out loneliness, and meninglessness

- !throw away the illusion, saying that being less deceived brings any comfort!

- being sociable is not one of the highest virtues, society expects you to be like that, but it’s deception too

- Love: it’s something hopelessly longed for, it’s an illusion that love is cure, and lover’s promise is empty

promise, love is not about honesty and genuine closeness (e.g.:Talking in bed)

- ’Talking in bed’: a situation when a couple should be the most honest to each other, due to being in a

bed together, but in the poem it is impossible, inability to create a close relationship

- Larkin knows of himself what keeps him sane, we expect too much of love, it cannot make life ideal for

us

- Possibilities of meaning: Larkin has also poems representing a more positive view of life > Church

Going, The Whitsun Weddings (két vers a négy kötelezőből)

- Church Going: builds from a concrete experience, churches don’t represent anymore what they were

designed for, but he realizes that he usually stops there, why?

- the empty church makes him think about religion in that agnostic (=not sure whether God exists) age, will

churches be merely museums?, religion is in decline, without church our lives lack a focus for our most

serious concerns, but we will realize that we need that „focus”, the tone reflects this change of thinking:

first bitter and ironic, then calm, solemn

- that human need which the church served in the past, still exists in the secular societies, he himself is

pulled towards it, basic dilemma of an age without faith

- in this poem there is a move starting from an individual experience/observation and arrives at a general

and unversalized point > personal experience gives credit to those things

- The Whitsun Weddings: theme is similar, observation of several wedding parties while boarding train,

typical of Larkin: the role of a passenger, allowing him an outside view

8

- panorama of english rural life, reactions of family members, feelings concerning the wed couple, gives

the poem reality

- the poet’s first amused tone turns into an earnest but unsolemn prayer for their future, the couple gets on

the train, travel symbolizes their life, they go to London, and the shower they get is a symbol for their

new hopes of a new life, revitalizing society

- social rituals are bearers of a traditional sense of community and harmony

- The unavoidable Conclusion: death is the only certain solution to the riddle of the goal of life, death

brushes away the possibiliy of our dreams to ever become reality, and we are all not aware of the

approach death > we are fooled again

- the old are already close to death, this brings them closer to the poet

- Larkin sees, that our age deals only with curing the body (the example of this is the poem about

hospitals), we are not equipped to help the soul before death, causing more harm

Ted Hughes – költő

- main themes: animal life, nature and the elemental forces of non-human life, the inner turbulence of

modern man who is seen to be cut off from the instinctual (ösztönös) sources of his life

- powerful and often violent energies of nature, relationship between these energies and the divided nature

of modern man, and of man’s own emotions Hughes’ form is usually free

- not a cool observer like Larkin, expresses the life of these subjects from within

- for him being a poet ment, to be visionary inspired, to be a shaman

- in animals he saw the clear manifestation of life-force, showed that the source of this non-human

- modern man cannot realize that this energy is part of the ’elemental power circiut’ of the universe

- animal poems were actually comments on aspects of human life, mainly our relationship with nature,

nature is beyond good and evil, its energy is creative

- later on in his poetry, he continued to express a kind of sterility/nihilism in modern man’s response to

life > poems of the Crow series are to show that beneath the complete despair, there is still an active

voice of survival

- the core of all this: war between vitality and death, he saw this waged in nature where no consciousness

of the self intervened to manipulate an animal’s response to his condition (magyarán: nincs tudat ami

bezavar, csak ösztön van, ami soha sem tanácstalan), man is able to stand back from this, cannot unite act

and feeling

9

- modern man allowed a gap between consciousness and instincts, neglected the inner world of feeling,

that’s why modern man cut off himself from the natural energies of the universe, the burden of

consciousness might divert the energies into destruction

- this is the consequence of the rise of the scientific ideal of objective intelligence, this has provided the

reigning moralita of modern man, the energies were humanized by religion, but life became secularized

- truth can only be expressed through objective and rational laws, the dialogue with the outer and inner

world became impossible

- imagination has the power to help us negotiate between the inner and outer world

- actually Hughes looks back beyond Christian sources, towards ancient myths, which were the most

connected to nature’s life

- ’Thought-Fox’: poem about mind’s creation of an imaginary fox which is also used to symbolize the

creativity of the poet (?), the arrangement of stress and pauses is just like the careful movements of an

actual fox, poem shows elemental energy, and the complete otherness of animal life, though (animal)

descriptions aren’t sentimentalized, their instinctual life fascinates the poet

- poems about people suggest that man is afraid of his instinctual life, and handles it like something to be

avoided

- poems about love suggest that the individual being in touch with his instinctual springs of feelings, love

is better and stronger

- (in the poems about war, killing happens because the fears related to the possible loss of life forces them

kill – and the moment of ultimate danger/suffering is what defines our meaning and experience the most)

- from the volume Wodwo (1967), focuses on the dividedness of man, and his relation with the non-

human, man exists (due to the loss connection with the elemental) in a hostile (ellenséges) universe, but

man doesn’t give, man should acknowledge some connection if he wants to survive

- Hughes regards Christian mythology as a half-truth, because evil and suffering can’t be the creation of

the one christian God, we created God to relieve our sense of suffering

- ’Wodwo’: a dramatic monologue expressing thoughts of a creature half-man, half-best, it seeks uts

identity, soon becoming self-conscious, attempts to find a pattern of meaning in the universe

- has no God to guide him, in the light of this fact, his freedom is terrible, no meaning of life and he is

aware of it! > modern man seeking to know himself

- God might no be able to control creation, we are all wodwo, existence is confusing

- the Crow series: concentrates on the subjective exploration of man’s inner realities, but realizes that in

cannot be seen objectively, first because it lacks the proper language, the outer world is the dominant in

our observation, and science brought the language

10

- Crow embodies the inner experience of modern man who, lacking a guiding religios belief, who faces a

meaningless existence, Crow is the spirit of endurance, and survival even when everything is terrible,

Crow experinces modern man’s struggle to survive

- but Crow is the black selfhood (sötét oldalunk) surviving everything but unable to create anything

- ’Crows First Lesson’: God attempts to teach Crow to express love, crow tries hard, but fails and vomits

the head of a man, after this a vulva (pina) falls on the man’s neck, and crow flies away with a feeling of

guilt, Crow is not to create anything good, but is aware of the hell bringing into being (tudatában az általa

okozott rossznak)

- sequence of poems in the Crow (e.g. Crow’s Theology), says that the fight against evil is effortless,

because the fighter himself carries evil too

- in the poems about/and for children, nature is observed with an eye, which is not naive but innocent

- the Gaudete series of poems suggests that the divided nature of man can be healed (opposite of the Crow

poems)

Wilfred Owen

A lövészárkok élményei hozták meg Wilfred Owen számára a katonának, mint áldozatnak vízióját, s ez a

vízió előtte lebegett mindvégig. A franciaországi szörnyű szenvedések, - amikben ő is résztvett - és a polgári

világ közönye arra késztette, hogy szólni kezdjen a háborúról. Föl akarta kelteni Anglia lelkiismeretét, a

katonák helyett akart beszélni költészetével, akiknek nincs elég ügyességük, hogy a maguk érdekében

megszólaljanak.

Számos realisztikus költeményében kitartott intenciója mellett, hogy nem ír semmi olyat, amit egy közkatona

meg ne érthetne. Nem kevésbé borzalmasak ezek, mint Remarque lapjai. De Owen nagyobb költő volt,

semhogy a realisztikus síkon megmaradhasson. A háború tényei gigantikus szimbólumokká lesznek. Az ő

«háborúja» szimbóluma lesz minden ellenségeskedésnek és szenvedésnek. Egyik pillanatban visszanéz a

világ végtelen messzi kezdeteire, a másikban előre a hihetetlen távoli végre. A költemények olvasója látja,

hogy kapcsolódik Owen az idő kikerülhetetlen folyásába, fölfedezve a hatásokat és törvényeket, Blunden a

«végzetes lények» közé sorolja, kik Shelley szerint «mintegy toronyból, látják a végét mindennek».

Huszonötéves volt. Wilfred Owen tragédiája abban van, hogy olyan dologért halt meg, aminek

motívumaiban nem hitt. Pacifista volt, mégis föláldozta az életét, mert meggyőződése lett, hogy kötelessége

együtt szenvedni a többiekkel. Nyugodt, szerény természetű volt, praktikus észjárású. Föl tudta bátorítani az

11

embereit egy «Jól van!» vagy «Helyes, fiam!» szóval. Senki se sejtette, hogy költő, még kevésbé, hogy

egyike lehetett volna Európa nagy költőinek. Nagyszerű tiszt volt és kitüntették kiváló vitézségéért, mint

Sassoont.

Egész könyve csak előkészület. Költeményei csak töredékek, az élet költői meglátása felé. De van bennük

teljesség és érettség, jóval fölötte költőjük éveinek. Gyakran nagyon mélyek és gazdagok a tapasztalat

tragédiáiban. Mégis majdnem ismeretlen. A háboru szenzációs beállításai árnyat vetettek rá. Ezért írhatja

Blunden: «Még magát a nagy európai tragédiát is kölcsönkönyvtári formába öltöztetjük. Ez mutatja, milyen

könnyen tud egy álmot követni az emberiség.»

Sokan nagyszerû közösségi célt látnak a háborúban, tisztító tüzet, amely elhozza a béke és szabadság

ezeréves birodalmát. Késôbb sokakban megszületik a felismerés, hogy hatalmas, kollektív hazugságról van

itt szó, de ettôl a hazugságtól nem lehet szabadulni. Az elme csak úgy óvhatja meg magát a tébolytól, ha

háború és a halál démona vonzóvá válik elôtte. A háborút világvégi mulatságnak, haláltáncnak kezdik látni.

Versek

Tony Harrison

In poetic terms Harrison returned to England with a vengeance with the publication of his most famous

poem, V. (1985). A long poem in rhyming quatrains deliberately echoing Gray's Elegy in a Country

Churchyard, v.. captures a moment in English life when the collapse of traditional industries like mining

undermined a whole way of life. Harrison puts the resultant nihilism into the mouth of a lager-swilling yobbo

and admits, for all his berating of the youth, that there's something of the vandal in him too: he remembers as

a teenager letting off a fire extinguisher at a singer and orchestra. The justification he gives for this is

revealing:

What I hated in those high soprano ranges

Was uplift beyond all reason and control

And in a world where you say nothing changes

It seemed a sort of pricktease of the soul.

V.

12

Száz év, és kutathatsz, hogy megtaláld

a családi kövek közt síromat,

hentes, kocsmáros, pék, s most én, a bárd,

ki hús, sör, kenyér mellé verset ad.

Byron, három sírral feljebb, ez itt

szemben Wordsworth, pompás kis társaság hát.

Az elődeim, bizonyos fokig,

s mind ugyanott végezzük, ha a tárnák,

amelyek itt vezettek valaha

e parcellák alatt, beomlanak

és csont, széntörmelék, deszka,

pala masszájába gyúrja a holtakat.

Wordsworth orgonát épített a gőzgép

korában, Byron cserzővarga volt.

Nyughelyet itt találtak, mielőtt még

a legalsó holt járat beomolt.

Beeston hegyoldalán e temető

ad majd nekem is végső nyughelyet,

a családi sírt nárcisz, rózsatő

jelzi, amelyet apám ültetett.

S a síron túlról ellátogatok

az iskolába, hol latint tanultam,

s a pályára, hol a Leeds-szurkolók

hétről-hétre csalódnak csapatukban,

s hogy visszanyeljék önbizalmukat,

a sírokat, ahogy átvágnak itt,

lefújják festéksprayvel s a csapat

dicsőségére le is vizelik.

13

Süllyed a föld, lent bánya működött.

Jobbra-balra dőlnek a sírkövek.

Itt erre FASZ, ott arra hogy KÖCSÖG

fújta a randalírozó tömeg.

E bankár obeliszkjén van elég hely

családja összes halottainak,

mégis, ketten pihennek hitvesével

az elhagyott, de büszke kő alatt,

és festékszóróval egy durvaság.

Fiai, unokái messze mentek,

meghalni sem tértek haza,

hát van hova firkálni a szkinhedeknek.

A feliratok között van latin,

e régi polgármesterén amott,

vagy a Somme-nál elhulltak sírjain,

s van zsoltár-töredék, aranyozott

ima, s "az Úr magához szólitotta",

és aztán bibliai passzusok

és versek, kinek mennyire futotta,

és végül KURVA, BUZI s FASZ, de sok!

És LEEDS, s egy v. és egy másik csapat,

a múlt, az e vagy a jövő heti

ellenfél s rasszista szitokszavak,

a szkint sok minden felbőszítheti.

S aztán, meg ne lássák, vagy dolga van,

fák, sírboltok közt, mint a csapata

legjobb szélsője, cikázva rohan

14

s futtában V-t mázol mindenhova.

Profimód áll kezében a flakon,

a V bal szára kissé rövidebb,

mint a pipáé. Dolgozatokon

tanároktól sosem kapott ilyet.

Fiatalabban, mint e szkinhedek,

én is meszeltem V-ket a falakra.

De háború volt és ezt a jelet,

hogy levakarják, senki nem akarta.

Az élet minden ellentéte e

sok V: Leeds-Derby, és tapasztalatból

tudom, hogy férj-feleség, fekete

fehér, fasiszta-kommunista, bal-jobb,

osztály osztály elleni harcait

jelentik, harcot az ők és mi közt,

1984-ben itt

a szakszervezet ez s a bánya tröszt,

Szikh/hindu, lélek/test, kelet/nyugat,

értelem/érzelem és férfi/nő,

emberek mind, kiknek választ nem ad

a múlt s nem várják, mit hoz a jövő.

A jelen helyzet nem valami rózsás,

hogyha horogkeresztet fújnak itt

a sírokra, és hogy Nemzeti Front, s más,

piros festékkel még azt, hogy BUZIK.

Épp ez a szó jár fejemben, mikor

megtisztogatom végre szüleimnek

15

sírját a drukkerek mocskaitól

s azt látom, UNITED. Hogy egyesültek.

Nagy Britanniában hány temetőt

ver fel a gyom, mert az egész család,

mint Leedsből én, végleg elköltözött,

ha máshol jobb megélhetést talált!

7 éves voltam, mikor 40 éve

apám kihozott nagyanyámhoz engem.

A virágokat a sírjára téve

azt mondta, nagyapámmal van a Mennyben.

Hetente jött ki annak idején,

a térde sáros volt, hogy hazajött. De

szüleim halála óta az én

10 perceimből 2 óra jön össze.

Egy-két gyors látogatás minden évben,

és ugyan kinek a hibája, hogy

oly sok szkin fújja a sírra nevét s nem

virág fogad, csak sörösdobozok?

Ha az urnákat, a víztárolót,

a virágcsokrot tartó kőedényt

szeméttel szórják be a szurkolók,

nemcsak az ő hibájuk. A miénk.

Egykapura focizik 5 gyerek.

A kapufa egy virágba borult fa,

ha eltalálják, a szirom pereg,

s ők rákezdenek a Nászindulóra.

Direkt a törzsét célozzák, s aszott

16

galagonya-eső záporozik.

Ahogy nézem a síron ezt a szót,

már-már azt gondolom, maradjon itt.

(Persze azt kívánja a becsület,

hogy elmondjam, gondolhattam akármit,

ha elkezdem is kaparni, csak egy

órám volt a vonat csatlakozásig.

Így aztán lehet, üres kifogás volt

az egész hogy mért nem láttam neki

a szótól, amit a szkin odamázolt,

szüleim sírját megtisztítani.)

Tollam nem varázspálca. Nem hiszem,

hogy van egy szebb világ is, de apám

váltig remélte, hogy majd "odafenn"

jobb élete lesz anyám oldalán.

Én nem hiszem, hogy volna túlvilág,

s bár tudom, hogy csalás, mégsem lehet nem

úgy olvasni,mint valami imát,

hogy UNITED: lelkük egy lett a Mennyben,

ím, egy véletlen értelem-adás,

s nem sírgyalázás az ostoba tett,

a csapat nevének egyszerre más,

politikai jelentése lett.

Van, ahol rabtartóik neve henceg

óriási betűkkel a falakon,

Egy yorkshire-i bányán a WAL SI HE CEG

(a megfejtőnek nem jár jutalom!).

17

A sok királyi címer, alkohol

reklám, villogó neon, falragasz

alatt törpék e srácok valahol,

dühükben azt fújják a falra, FASZ.

Düsseldorfban átlátszó gázcsövek

KRUPP nevét kék betűkkel hirdetik.

Karok lendülnek, a brit elitet

magasban tartják sunyi ügyeik.

HARRISON - az épülő házakon

ez áll Leedsben, jó vicc, az én nevem.

Láttam a Broadwayen, könyvcímlapon

a szkin ne írja nevét le sosem?

De mért fújják le a sírköveket?

Miért ez a sok BUZI, GECI? Lám,

a múltszázadi bányász FEKA lett,

a fűszeresből meg ROHADT CIGÁNY.

Az élőket támadják a szkinek,

nem azért verik fel a temetőket,

mert ott keresnek rokon szellemet.

Ők is csak el akarnák kapni őket.

Bár többnyire munkanélküliek

ezek a srácok, mégis, mért hiszik,

hogy a "feka", "cigány", "zsidó"

tehet arról, ha kedvenc csapatuk veszít?

Ez az agresszivitás mit jelent?

A trágárság? A holtakra mitől

sugárzik át idegengyűlölet?

Vagy halálfélelem csak? Cri-de-coeur?

18

Mi van? Mi a faszt cri-de-coeur-özöl?

Nem tudsz úgy beszélni, ahogy anyádat hallottad,

csak kibaszott görögül?

Dugd fel a cri-de-coeurt, ne verd a nyálad!

"Először is, nem beszélt soha így"

fordultam üvöltve a hang felé.

Szerinte a kibaszott verseid

trágár és érthetetlen zagyvalék!

Jó volna e mély aspirációval

hallani szüleimért egy imát,

hogy aztán szeretet- és békeóhaj

zengje be egész Nagy Britanniát.

Aspiráció, az kell, buzi állat?

Akinek szarba tunkolják fejét,

segélyen él, mi a faszt aspirálhat?

Hogy mint a szenet, lapátra tegyék.

"Oké, hagyjuk. Nézd, jól tudom, a Leeds

folyton veszít s ez olyan lehetetlen.

És hogy belül a sör is dolgozik.

De ez a sok V! Ellen! Ellen! Ellen!"

Megmondom, mitől pöccenek be. Hogy

ott van a síron szakmájuk neve.

Hentes, kocsmáros, pék. Úgy patkolok

el, hogy belőlem nem lesz semmi se.

Szüléskor anyám majdnem bekrepált.

Még az is jobb, mint ha segélyre vársz.

19

Itt ez a buzi boltos, Appleyard,

és Wordsworth, a szájbakúrt orgonás!

Nem akarok találkozni a mennyben

anyámmal, folyton hisztizik,

és Szent kibaszott Péternek se zengem,

hogy szar segélyen éltem Leedsben itt.

Az angyalok kara veri a nyálat.

Ha elpatkol egy csóró kis geci,

a sírján mi az istenfasza áll majd?

Hogy itt nyugszik egy munkanélküli?

Ez itt Byron, a cserzővarga sírja,

és egész életében volt meló.

Költő, ez lesz a te sírodra írva,

de az, seggfej, kibaszott csúnya szó!

"Kuss, hagyd abba a fikázást, köcsög!

Ezt a könyvet azért írom, teérted,

hogy szót kapjanak az olyan pöcsök,

mint te." A könyvek, faszfej, szart se érnek.

"Hogy megértessem, mi van amögött,

ha pár suhanc festékszórót ragad

és összemázolja a temetőt."

Kis fasz, kurvára ne fáraszd magad.

"Azt persze nem tudod, te budi-művész,

hogy ki volt Rimbaud, de ne rágd magad.

Benne költő és szkinhed egyesült és

az autre, aki je est, faszfej, te vagy."

Mondtam, ne gyere nekem a göröggel,

20

vagy szét lesz rúgva, faszfej, a tököd.

Kinyúvadsz és úgy szednek össze reggel!

Ne halljak itt még egyszer görögöt!

"Voltak balhéim annak idején

nekem is, csak párszáz méterre innen."

Fogadok, verset írtál, gecikém!

"Befogod már, vagy mi a kurva isten?

Valami koncert volt itt, opera,

egy szoprán kornyikált a színpadon.

És akkor eszembe jutott, hogy a

tűzoltó-fecskendővel elkapom.

Nemcsak az énekhang hozta elő.

Amikor szólásra emelkedett

az álszent Hugh Gaitskell képviselő,

egyszerre pfújolt s tapsolt a tömeg.

Ahogy a nő szoprán sikolyait

meghallottam, valami elszakadt.

Itt már soha semmi nem változik.

Lelkem szétfeszítette a harag.

És véget ért Gaitskell szónoklata

és az a szoprán gurgulázva zengett

pont az orrom előtt, s ugyanaz a

gyűlölet nőtt bennem is, ami benned.

Gyorsan elcsavartam a tűzcsapot,

spricceltem mindenkire a vizet.

És futottam aztán, gondolhatod.

Elmondtak mindenféle stricinek..."

21

De aztán nem arra mentél tovább.

Még hogy nem csak étellel él az ember...

Beálltál, jutalmad koksz, jó piák,

és pezsgő-puncs a kupagyőzelemmel.

Öreg faszik mesélik, hogy amit

utáltál rég, azzal már jól kijössz.

Rendes fejek ezek a vénfaszik.

De kikészít az ilyen hülye pöcs.

Felebarátunk házát ne kivánjuk,

se nőjét, mondja a zsaru, a pap.

Gyerünk, Sátán, rántsd le hamar gatyájuk

és verd nekik lompos farkadat!

Házasságra gondoltam, szerelemre,

amely valódi férfi-nő viszony.

De rám se hederített. Azt kereste

már, hol van a festékszóró flakon.

"Házasságra gondoltam, szerelemre."

A mennyországba baszva jutni át?

Mintha én buzdítottam volna erre,

egy V-ből gyorsan rajzolt egy pinát.

Te csak ne pofázz arról, mi legyek!

Hogy az osztályom képviseljem itt!

Kurvára nem kellenek senkinek

az osztályharcban a szar verseid.

Szopogass drazsét! Kinek kellene

a te nagyképű versed? Tudok én

írni, egész Leeds tele van vele!

UNITED - itt van egy fasz sírkövén.

22

"Oké! (Azt hittem, végre megfogom már.)

Ha olyan bátor vagy, legközelebb,

a meccs után, ha pár sört már benyomtál

s nálad a spray, írd alá a neved!"

Végigmért megvetőn, lassan lehúzta

a festékpisztolyról a kupakot

és a UNITED alá odafújta

a nevét. Az én nevem láttam ott.

Srácok harsogják a Nászindulót,

a fejemre sziromlevél pereg.

Fél énem él, fele kihalt, ahogy

a szkin a sírra fújta nevemet.

Fél ellen fél. A szív meg ne hasadjon,

ne hordja magában ellenfelét.

Fölvettem egy flakont. Leszállt az alkony.

Félig világos és félig sötét.

Mit nemzetemnek kívántam, a szó,

s szüleimnek, hogy egyesüljenek,

most ismét csak egy szkinhed szurkoló

részeg, vandál sírrongálása lett.

A rémjárás órája közeleg,

és nem nagyon szeretném, hogy anyám

szellemével kelljen most Hamletet

játszanom ennyi trágárság után.

Nem sietek, bár indul a vonat.

Leeds megsüllyedt sírkövei között,

amit alant a holtak tartanak,

23

bejárom az elhagyott temetőt.

Ott lenn van az a zegzugos üreg,

melytől dőlnek a sírkert kövei.

Csak idő kérdése, s ezt a helyet

a lakóival együtt elnyeli.

Mondjuk, 30 évem van hátra még.

75 évesen itt végezem.

A sír nem ijeszt, csak az a sötét

lyuk, mely alatta tátong odalenn.

Vonatom indul-e, hiába nézek

az óratoronyra. Nem látok itt

mást, csak százmillió éves növények

elszenesedett maradványait.

Az 5 srác fújja a Nászindulót,

hull a szirom, ahogy fára lőnek

labdájukkal. Fáradhatatlanok,

pedig egy női hang már hívja őket.

2 fiú menyasszony és vőlegény,

3 meg trallaláz, leedsi Lohengrin.

Lassan sötétség telepszik körém.

Megyek, de nem lesz visszatérni sem kín.

Lépdelek itt a szirom-szőnyegen,

a sörösdobozt, flakont, szemetet,

elszáradt nárciszt még összeszedem,

aztán vissza se nézek, elmegyek.

Az l-es busz visz még az állomásig,

de útvonala nem a régi már.

24

Nézem, a régi Leedsből még mi látszik

a nap vöröslő sugarainál.

Haza, haza, haza az asszonyomhoz,

a nap vére már feketére alvad.

Haza, haza, majd asszonyom feloldoz,

az ágyában találok majd nyugalmat.

Turbános öreg megy, kopog a botja,

szamocát vesz. Valaha itt a sört még

hitelbe adták, ma a sarki boltra

az van kiírva, hogy Kasmír Közösség.

Minden ház ELADÓ. De valaha

ezen az utcán játszottunk krikettet

tűzhely-rostélyből készült kapura.

Most minden házat "színes bőrű ürge" vesz meg,

s ez apámtól enyhe kifejezés

volt még, mindentől félt, ami szokatlan,

egy arc, vagy ha lement sört venni és

a curry szagát érezte a boltban.

S ahogy a sok kis üzlet itt bezárt,

s ő gyengébb lett, de nőtt a tyúkszeme,

egyre messzibb boltokba sántikált,

hogy kedvenc ételeit megvegye.

Mikor aztán a hosszú utakat

heti négyszer kellett megtennie,

úgy gondolta, hogy annál a vacak

babkonzervnél drágább az ideje.

De a bevásárlóközpont se volt jobb,

25

mélyfagyasztott fél bárányaival.

A pult mögött a lány sosem mosolygott,

ha viccelni próbált a vén szivar.

Még a trafikossal beszélgetett

- heti adag -, amikor cigarettát

vásárolt, de ennek is vége lett,

az üzlet indiai kézbe ment át.

E bedeszkázott ablakok mögött

zengtem, hogy "Végtelen az idő kútja".

Hány évmillió telt, míg létrejött

a kőszén és a kéz, mely idefújta

a metodista és az anglikán

templom falaira is, hogy BUZIK?

megosztották a híveket, s ma lám,

vécépapírt kapsz akciósan itt.

Haza, asszonyomhoz, vissza se térjek,

míg hamvaimat nem szórják ide

e rózsabokroknak tövébe, végleg,

apám-anyám mellé a földbe le.

Haza, az asszonyomhoz, hazatérek,

ahol hűvös májusi este tűz ég,

és a szénbe kövült növényi élet

a kürtőn át elszökik kósza füstként.

És hallgatjuk a Lulut, sztereo,

egy szoprán hang felső c-t énekel,

s kandallónkban 300 millió

éves páfrányligetek égnek el.

26

Alban Berg felső d-je és brikettszén

egy forrás a neveddel mindahány,

az egyik, halljuk, pattog elenyészvén,

a páfrányliget, látjuk, röpke láng.

Túlságosan sok ember él a földön,

a híradóban kis golyóbis, úgy van,

pingpong-, tenisz- és focilabda s rögtön

aztán lövés az Öböl-háborúban.

Hűl a hamu, színe átvált vörösre,

most megy a későesti híradó,

rendőrök sztrájkolókkal csapnak össze,

örök erőszak és agresszió.

Most Ulster és Írország képei.

A térképen különböző szinek.

Kis koporsó, csak két ember viszi,

hátul álarcos, fegyveres menet.

Egy villanás, a képernyő sötét,

itt a szerelem, álom ideje.

Látom a szót, szüleim sírkövét,

és tudom, mit kell jelentenie.

Ahogy felakasztom kabátomat,

a szőnyegre hull pár fonnyadt szirom,

s egy régfeledett érzés felszakad,

ránk is így hullt szirom egy májuson.

Leeds-szerte, mint kísértet-jelenés,

a Nászinduló szól mindenfelől.

Menyasszonyom szobámba bejön és

meztelenül az oldalamra dől.

27

Horgony a társ, a szeretett,

ha horzsol a vér köteléke. FASZ,

üvölt egy hang. Az ilyen szöveget

nem bírja. Ismerem, a szkinhed az.

Alteregóm hallani sem akarja,

szótára nem ismeri, SZERETET.

Költői szó. UNITED áll alatta,

névjegy, amit a szkinhed odatett.

Kétlem, hogy 30 fagyos leedsi ősz, tél

s 30 tavasz, nyár rügye, melege

eltűnteti, amit összekötöttél.

Te döntöd el, a szó ott marad-e.

Száz év és kutathatsz, hogy megtaláld

a családi kövek közt síromat.

Pedig ott van a boltos, Appleyard

mellett, a sörösdobozok alatt.

Ott van Byron, nem messze Wordsworth,

Broadbent, Richardson balra volt.

De hozzál magaddal valami vegyszert

hogy a trágár szavakat lepucold.

Ha kifinomult érzéseidet

az öles BUZI és FASZ sérti kissé,

hát vakard le, de hagyd meg, hogy UNITED,

s maradjon rajta, kérlek, az a kis v.

Győzelem? Annak, ki az anyagot

teremtette, hogy lélekké legyen.

De vajon a föld még meddig forog?

28

Lesz-e a testekből szén odalenn?

Gyere ki egyszer egy májusi szép

reggelen, amikor az almafák

ágait hiába rugdalja szét

pár kölyök, bőven van rajta virág.

S ha látod, valaki a betüket

böngészni kezdi, hogy ki van e sírban

Beeston hegyoldalán, lépj közelebb,

és olvasd fel e verset, magam írtam.

Költőt rejt ez a hánya-mély gödör.

Ha kíváncsi vagy, hogy lesz vers a SZAR,

csak hús kell hozzá, kenyér s persze sör,

szerezd meg vers-drukker, s húzz el hamar.

Douglas Dunn

Üres szekrények

Egy ruhaboltban ültem, igyekeztem

Csillogni, mint egy ifjú és habók

Követ, villogni, mint egy hõs a könyvben,

Mint egy filmsztár vagy színes csudapók.

A ruha: mûfaja a szerelemnek.

Tévút? Kicsit. De õ szerette ezt.

Napok, alélt rachmanyinovi percek –

Stílussal henyélni, csípni a kellemest.

Barnában hagyta el a próbafülkét,

Csinos gyümölcshímzéses blúzt viselt;

Köntös köntösre, piros úri kelmék –

Lubickolt, üzletasszonyként feszített.

29

Zöldet választott. A házban találta,

Itt a gönchalmazban. A gombolyag,

Muszlinzsákokban: egy emlék-saláta.

Nyitogatok elmúlt illatokat.

De az a nap, Párizsban, fáj ma is még,

Akkor póri férjként mondtam nemet.

Mind mustrálta a vállfák végtelenjét –

Ma éjjel is gyötör a jelenet.

Most a szabó a fájdalom, a gyászban

Fércelõ varrónõ a fájdalom, –

Gyászol az élet ünnepi-ziláltan...

Ruháim, mondta, szétosztogatom.

30