PAUL WOODRUFF Arisztotelész a mimézisrőlesztetika.elte.hu/baranyistvan/files/2012/09/Hel2002-1-2... · 2012-12-13 · PAUL WOODRUFF / ARISZTOTELÉSZ A MIMÉZISRŐL 31 File név:

File név: Hiba! A kapcsoló argumentuma érvénytelen. [Helikon 2002/1–2. szám] WW7.doc – Eta – Utolsó printelés: 20Hiba! A kapcsoló argumentuma érvénytelen. Hiba! A kapcsoló argumentuma érvénytelen.

PAUL WOODRUFF

Arisztotelész a mimézisről

Az újkori olvasók jó része megdöbbenéssel fogadja, hogy Arisztotelész egy olyan kategóri-ába sorolja a költészetet, a zenét és a táncot, melyet általában „utánzás”-nak fordítanak. Némivigaszt találunk abban, hogy Platónt okoljuk ezért a szóhasználatért, aki az elmarasztalásszándékával sorolta a költészetet ebbe a kategóriába, Arisztotelésztől pedig azt várjuk,hogy az „utánzás” fogalmának új, kedvezőbb, sőt – titkos reményeink szerint – korsze-rűbb értelmezését adva védelmébe veszi a költészetet. Csakhogy ez a vigasz nyombankeserűvé válik, amint látjuk, hogya mimészisz – vagyis az a görög szó, melyet általában utánzásnak szokás fordítani – Ariszto-telész műveiben önálló életre kel. Nem lép vissza Platón felé, de nem is előfutára a fikci-óról alkotott újkori elméleteknek. Nem sok köze van igazság és költészet viszonyánakproblémájához, annál több viszont a költészet által a hallgatóságra gyakorolt hatás ma-gyarázatához.

Mindent összevetve, Arisztotelész költészetelmélete nehezen fordítható le az újkoriirodalomkritika nyelvére, és ezen nem is lehet segíteni. A mimészisz és a vele rokon görögszavak egyszerűen lefordíthatatlanok. Az „utánzás” (imitation) mellett a következő szavak-kal szokás visszaadni: „képalkotás” (image-making), „ábrázolás” (representation), „máso-lás” (reproduction), „kifejezés” (expression), „fikció” (fiction), „[az eredetivel való]versengés” (emulation), „elhitetés” (make-believe) stb. Minthogy ezek bármelyike jelen-tős értelmezésbeli problémákat vetne föl, a miénkhez hasonló értekezésekben jobb beérnia görög szó átírásával. A mimézis mimémák (utánzatok) létrehozása; és bár a „képek” amimémata majdnem tökéletes fordítása lenne, ezt a szót is meg fogjuk hagyni görögül.Ugyanígy fogom használni a mimétikus melléknevet is a mimézis bármilyen folyamatávalkapcsolatban.

Platón háborúja a tragédiaköltők ellen akkora hatással volt olvasóira, hogya Poétikát alapvetően még ma is határozott ellentámadásként olvassuk, és Arisztotelészelméletét platóni fogalmak segítségével, Platónnak adott válaszként próbáljuk értelmezni.Különösen nagy a kísértés a mimézis esetében, Platón ugyanis definiálta ezt a fogalmat,Arisztotelész viszont nem. Természetesnek vesszük a feltételezést, hogy Arisztotelész átvettePlatón mimézis-fogalmát, majd nagyjából a modern fikció fogalmává alakította azt, és ígyahhoz hasonló választ adott Platónnak, amelyet mi is szeretnénk.1 Csakhogy ez az elképze-

1 Ezt a megközelítést olyannyira támogatja a konszenzus, hogy Janko és Halliwell is egyetért ezen a ponton,bár Janko nem fogadja el, hogy Arisztotelészt mindvégig a platóni értelmezés irányítaná (Stephen HALLIWELL:Aristotle’s Poetics. London, 1986; vö. Richard JANKO erről írott recenziójával, Classical Philology 84 [1989.]

30 TANULMÁNYOK

File név: Hiba! A kapcsoló argumentuma érvénytelen. [Helikon 2002/1–2. szám] WW7.doc – Eta – Utolsó printelés: 20Hiba!A kapcsoló argumentuma érvénytelen. Hiba! A kapcsoló argumentuma érvénytelen.

lés véleményem szerint teljesen hibás: egyetlen igazi belső érv sincs arra, hogy Arisztote-lészt a Poétika megírásában a Platónnak való válaszadás kényszere hajtotta volna, és ezkülönösen nyilvánvaló a mimézis esetében. Arisztotelésznek a mimézissel kapcsolatosmondanivalóját szinte egyáltalán nem befolyásolta Platón; a közösen használt nyelven túlalig van, ami összekötné őket. Arisztotelész valóban kitágítja a mimézis fogalmát, hogyidomítsa elméletéhez, de a végeredmény fényévnyi távolságra van az olyan újkori fogal-maktól, mint a fikció, az ábrázolás és a kifejezés.

Tanulmányom első része az arisztotelészi mimézis pontosabb megértéséhez kívánhozzájárulni és igyekszik bebizonyítani függetlenségét Platóntól. A második rész a mi-mézisben rejlő megtévesztés problémájával foglalkozik. A harmadik az arisztotelészimimézis spekulatív kifejtését tartalmazza, és olyan problémák megoldására alkalmazza,melyek Arisztotelésznek a költészetről adott általánosabb leírását illetően merülnek fel.Milyen kapcsolatban van a mimézis eredménye annak tárgyával – avval, aminek az után-zata (miméma)? Hogyan kelthetnek bennünk érzéseket kitalált cselekedetek és szemé-lyek? Kitől félünk, ki iránt érzünk részvétet, amikor mimétikus színdarabot nézünk, vagymimétikus költeményeket olvasunk? Miképpen válthat ki belőlünk érzelmeket egy olyanfolyamat, mely az emberi viselkedésben megnyilvánuló általánosra irányul? Milyen mó-don lehet – Arisztotelész elmélete szerint – nemes célú a mimézis segítségével végrehaj-tott megtévesztés?

I. A MIMÉSZISZ PLATÓNNÁL ÉS ARISZTOTELÉSZNÉL

Arisztotelész rendkívül gyakran használta a mimészisz szót és a vele rokon kife-jezéseket – a Platón által hozzájuk kapcsolt pejoratív mellékértelem nélkül és igen sokféleszövegkörnyezetben. Amint azt sokan megfigyelték, a mimézisnek eza szélesebb értelmezése része Arisztotelész kedvezőbb költészet-felfogásának. A mimészisz szóazonban ugyanolyan homályos Arisztotelésznél, mint más ókori szerzőknél. Nem csakarról van szó, hogy a modern nyelvek képtelenek pontosan megfelelő kifejezésekkel szol-gálni. A probléma mélyebben gyökerezik: Arisztotelész semmivel sem ad világosabb képetelődeinél arról, milyen helyet foglal el a mimézis abban a fogalmi körben, amelybe aképmás, a kép, a jel, a másolás, a megszemélyesítés stb. tartozik.

A Poétikában a mimészisz szakkifejezésnek tűnik, és így azt várhatnánk, hogy előfor-dulásai egyetlen középponti jelentéshez kapcsolódnak. Első felbukkanásától kezdve aköltészet fajtáinak meghatározásánál (1, 1447a 16; lásd még 1, 1447b 15 és 9, 1451b 28)egészen utolsó megjelenéséig (26, 1462b 5) a mimézis úgy járul hozzá újabb és újabbkérdések eldöntéséhez, mintha a jelentése kezdettől fogva világos lenne. Az olvasókmégsem tudják pontosan, hogyan oldja meg a problémákat, és nem tudnak egyetértésre

154.). Okos érvekkel utasítja viszont vissza P. SOMVILLE (Essai sur la Poétique d’Aristote. Paris, 1975. 48skk.) A mimézis-értelmezésekről szóló hasznos összefoglalás SOMVILLE, 45–54. és újabban Halliwell, 110 skk.

PAUL WOODRUFF / ARISZTOTELÉSZ A MIMÉZISRŐL 31


jutni a kifejezés középponti jelentését illetően. Arisztotelész nem tűnik következetesnek amimézisről szóló fejtegetéseiben. Külön gondot jelent, hogy időről időre látszólag vissza-tér a platóni fogalomhoz: olykor az az ember érzése, hogy a mimézissel kapcsolatbanArisztotelész nem függetlenítette magát teljesen mestere befolyásától. Mivel pedig sehol semszakít időt a fogalom meghatározására, csak azt tehetjük, hogy a különféle szövegkörnye-zetek alapján következtetünk azokra a különféle jelentésekre, melyeket Arisztotelészennek a fogalomnak tulajdoníthatott.

A. A platóni örökség

Platón műveiben a mimészisz sokszor a megtévesztést is magába foglalja, és használatanagyon gyakran pejoratív értelmű azokkal a művészetekkel és mesterségekkel kapcsolatban,melyeket Platón károsnak vagy legalábbis alacsonyabb rendűnek tekint. Ha pedig nembecsmérlően használja, egy metafizikai elmélet részévé teszi. A Poétikában azonban sem apejoratív, sem a metafizikai értelemben való használata nem bukkan fel, még ha a kutatóktöbbsége platóni visszhangokat vél is kihallani a műből. Az pedig még figyelemreméltóbb,hogy Arisztotelész nem tesz említést arról, hogy bármiféle nézeteltérése lenne Platónnal amimézist illetően.

Ráadásul még Platón sem teljesen következetes a mimézis tárgyában. Az Állam III.könyve megszemélyesítésnek, a X. könyv pedig képalkotásnak tekinti, és bár ez a kéttevékenység nem azonos, mégis mindkettő alapjában véve veszélyesnek tűnik. Platónazonban aligha gondolhatja, hogy a mimézis lényegéből fakadóan rossz, hiszen másholelismerőbben szól róla.

1. Megszemélyesítés

Az Állam III. könyvében Platón a költészeten belüli mimézist megszemélyesítéskéntdefiniálja: „ha magát akár hangban, akár taglejtésben egy más személyhez akarja hasonlóvátenni, ez azt jelenti, hogy utánozza azt, akivel való hasonlóságra törekszik” (ford. SzabóMiklós) (Állam 393C 5, vö. Szofista 267A). Platón megkülönbözteti a mimézist az elbe-széléstől (392D 5), és az egyenes beszéd homéroszi példájával szemlélteti: Homérosz,amikor közli Khrüszész beszédét (Iliasz I. 17 skk.), „mindenáron azt akarja velünk elhitetni,hogy nem Homérosz beszél, hanem a pap, az aggastyán” (393B 1–2). Itt nyilvánvaló, hogyPlatón szerint a szerző az, aki az egyenes beszédben felveszi a beszélő szerepét; ugyan-abban a szakaszban viszont később az előadót tekinti megszemélyesítőnek. A mimézis mintmegszemélyesítés kielégítő értelmezésének meg kell magyaráznia, miért kezeli Platónugyanolyan módon ezt a két esetet.

Platón úgy tartja, hogy az így meghatározott mimézis célja a megtévesztés egy fajtája.A Platón által idézett esetben azt akarja elhitetni a hallgatósággal, ami nem igaz: hogy azIliasz I. 17-tel kezdődő sorok szerzője egy öreg pap, miközben valójában Homérosz az.Ugyanezen soroknak az előadóját – márpedig a közönség a leggyakrabban előadva hallhat-

32 TANULMÁNYOK


ta ezeket a sorokat – a kétszeres megtévesztés célja vezérelné: elhitetni a közönséggel,hogy ő maga öreg pap, illetve hogy a sorokat ez a pap szerezte, miközben valójában őmaga nem öreg pap, a sorok pedig Homérosz sorai.

A X. könyvtől eltérően ebben a kontextusban Platón sem az elbeszélést, sem a függőbeszédet nem tekinti mimétikusnak és ezáltal megtévesztésre irányulónak (394A). Ez alap-ján különíti el Platón a költészet három fajtáját: a tiszta mimézist (egyenes beszédet) atragédiában és a komédiában, a tiszta elbeszélést a dithüramboszban és a kettő keverékétaz eposzban (394C, 392D). Minthogy szerinte lehetséges mimézis nélküli költészet, amimétikus költészetet anélkül zárhatja ki a nevelésből, hogy a költészetet magát teljesegészében kirekesztené onnan (398A).

A mimétikus költészetben Platón szerint nem önmagában a megtévesztés jelenti aveszélyt, és nem is attól tart, hogy a mimézis megtéveszti a hallgatóságot. Efféle dolgokegyetlen közönséget sem csapnak be, amint azt Platón is jól tudja. Mindenki tudatábanvan annak, hogy Homérosz a költemény szerzője. Ráadásul, még ha a rászedett közönségazt gondolná is, hogy a beszélő egy öreg pap, korántsem volna biztos, hogy megtévesztenéőket az, amit mond. Platón III. könyvben leírt tézisének nem része az, hogy a mimézis meg-bénítja egy hallgatóság azon képességét, hogy megítélje a mondottakat. A mimézisselaz a baj, hogy megtévesztésre törekszik a beszélő kilétét illetően, és minket is arracsábít, hogy ugyanazt tegyük: a költő „mindenáron azt akarja velünk elhitetni”, aminem valóság, és így kell cselekednie az előadónak is. Ez adja az alapját Platón aggo-dalmának. Nem az, hogy nagy valószínűséggel megtévesztés áldozataivá válunk, ha-nem hogy kedvet kapunk arra, hogy esetleg mi is előadókká váljunk, és ezáltal a meg-tévesztést saját célunkként fogadjuk el; ez pedig erkölcsi szempontból káros cél.

A mimétikus és az elbeszélő költészet közötti különbség nagyobb jelentőségű Platónszámára, mint a költészet mai olvasóinak a szemében lehet, mivel Platón olyan kultúrábanélt, melyben előadásra szereztek költeményeket. Az ókori görög nevelés nagyrészt abbólállt, hogy előkelő ifjak költői szövegeket mondtak fel, Platón pedig attól tartott, hogy atanulók könnyen olyanokká válhatnak, mint a mimétikus költészet előadásakor általuk alakí-tott szereplők. Az ókori irodalom valóban bővelkedik olyan szereplőkben, akiket nem örül-nénk, ha a gyermekeink utánoznának. A másik ok, ami miatt Platón elítélte a mimétikusköltészetet, a következő: ha az igazságosságot fenn akarjuk tartani az államban, akkor mind-egyik tanulónak csakis a saját szerepét szabad megtanulnia, a többit pedig nem játszhatjael; a mimétikus előadások betanulása viszont megkövetelné, hogy minden egyes tanulótöbb szerepet vállaljon, ez pedig összeegyeztethetetlen egy őr életével.

Érdemes megjegyezni, hogy a történetírás és a költészet közötti különbségtételnek,melyre oly nagy súlyt fektetnek a Poétika 9. fejezetének modern értelmezői, Platón számáranincs jelentősége. A mimézissel szembeni, III. könyvben megfogalmazott kritikája min-denképpen érvényes, függetlenül attól, hogy történelmi témáról van szó, vagy nem: ha egyhallgatósággal elhitetik, hogy az előadó Khrüszész, akkor éppúgy megtévesztés áldozata lesz,akár történelmi személy Khrüszész, akár fikció szüleménye.



2. Képalkotás

Úgy tűnik, hogy Platón másképpen értelmezi a mimézist az Állam X. könyvében, ahola tükörben keletkező képek példájával szemlélteti a festők képalkotását (596D), majdpedig Homérosz és a tragédiaköltők irodalmi alkotását. Itt felhagy az elbeszélő és a nem-elbeszélő forma közötti különbségtétellel, és bírálatát a költészet egészével szemben fogal-mazza meg. Nem azért tekinti képalkotásnak a mimézist, hogy tartalmilag megtévesztővoltára mutasson rá, hanem hogy azt bizonyítsa: a mimétikus művész anélkül is sikereslehet a saját szempontjából, hogy mindenre kiterjedő tudással rendelkezne az eredetitárgyról.

A festő–költő párhuzam azt a (X. könyvben újonnan megjelenő) állítást hivatott iga-zolni, miszerint a dramatikus mimézis amiatt megtévesztő, hogy elhiteti a közönséggel,hogy tárgyának ismeretén alapul (598C). Képtelenség, hogy egy festő, aki meggyőzőképet tud festeni egy kantárról, ezáltal azt is el tudná hitetni velünk, hogy tudja, mikép-pen kell a kantárt elkészíteni ahhoz, hogy jól lássa el a feladatát. Platón amellett érvel,hogy ugyanezt lehet elmondani egy költőről is.A költők, Platón állítása szerint, Görögország erkölcsi tanítóiként lépnek fel: egy költő,aki meggyőzően tud ábrázolni egy hadvezért, egyúttal arról is meggyőzi a hallgatósá-gát, hogy tudja, milyen módon kell nevelni egy hadvezért ahhoz, hogy feladatának megfe-leljen. A festőknek természetesen nem sikerül megtéveszteniük bennünket a szóban forgómódon: senki sem bízza rájuk a kantárkészítést vagy a vargák képzését, bármilyen megy-győzőek is a kantárokról vagy vargákról festett képeik. Egy festmény csak gyermekeketés bolondokat csap be (598C).A költők azonban valóban megtévesztenek, és az emberek őket bízzák meg az erkölcsineveléssel. A festő–költő párhuzam azt igyekszik megmutatni, hogy milyen ostoba módonbecsapja a görögöket a költészet, akiket pedig a festészet nem téveszt meg, vagy leg-alábbis nem ugyanolyan módon vagy mértékben.

A veszély a III. könyvhöz hasonlóan itt sem az, hogy a költészet valótlan tartalma té-vesztene meg minket. Valójában a költemény – hasonlóan a festményhez – kitűnően ábrá-zolhatja tárgyát, és akárhány igaz vélekedést kifejezhet. Az igazi veszély, melyre Platón aX. könyvben felhívja a figyelmet, hogy bedőlünk annak az állításnak, mely szerint a költőtudással rendelkezik. A kontextus világossá teszi, hogy milyen tudás ez – annak a tudása,hogy miképpen kell megtervezni az államot és a fiatal férfiakat erényre nevelni. Egy költőmeggyőzően, sőt pontosan ábrázolhatja az erényt, mégsem biztos, hogy rendelkezik a rólavaló tudással. Ugyanígy nagy sikereket érhet el egy vezető az állam vezetéséről alkotottigaz vélekedések alapján, anélkül, hogy rendelkezne azzal a fajta tudással, amely lehetővétenné számára ennek a tanítását. A X. könyvben Platón költőkkel szembeni kritikája annaka híres szókratészi elvnek a jegyében fogant, miszerint sohasem engedhetjük, hogy afeltételezett tudást ne ellenőrizze bizonyítási eljárás.

A X. könyv nem korlátozza a mimézist a megszemélyesítésre vagy akár az előadásra:egy hadvezér tisztán narratív ábrázolását ugyanazon platóni kritika illetné, mint egy had-vezér dramatikus ábrázolását egy előadatlan szövegkönyvben. Platón továbbra is az előadás-

34 TANULMÁNYOK


ra kerülő mimétikus drámát ítéli el a leginkább, hiszen ítélőképességünket, mellyel valóságés látszat között döntünk, ez befolyásoljaa legnagyobb mértékben és ez erősíti fel leginkább esztelen reakcióinkat. Hasonlóana III. könyvhöz, most sem számít, hogy tényről vagy fikcióról van-e szó: amennyire meg-ítélhetjük, egy Periklészről szóló meggyőző dráma ugyanolyan veszélyes lehet, mint ame-lyik egy általános hadvezérről szól. Az Arisztotelész által a Poétika 9. fejezetében tett meg-különböztetésnek semmi keresnivalója sincs itt.

3. Másolás

Más kontextusban Platón kedvezőbb véleménnyel van a mimézisről. A Törvényekbena mimézis olyan másolás, mely pontos lehet (668B); a Timaioszban azt a tökéletes kap-csolatot írja le, mely a gondolat vagy a beszéd, illetve a Formák isteni valósága közöttlétrejöhet (47B–C); az Államférfiban a törvények a tudással rendelkezők által ismert igaz-ság másolatai (mimémata); ebből kifolyólag nagyon jó dolgok, bár csak a második helyetfoglalják el a tudással rendelkezők általi közvetlen kormányzás után (300C, vö. Törvények817B). A mimézis szó ezen pozitív értelmű használatai mögött az a gondolat áll, hogy amimézis eredményének részesülnie kell az eredeti legalább néhány jó tulajdonságában. Ajózan gondolkodás például nem más, mint a valóság másolata (miméma) annak köszönhető-en, hogy rendelkezik bizonyos mértékig az ésszel felfogható világ állandóságával. Egymiméma tehát helyes célt szolgálhat mindaddig, amíg tisztában vagyunk a korlátaival.

Valójában ezzel nem fogalmazódik meg a mimézis egy harmadik elmélete, hiszen akár amegszemélyesítés-féle, akár a képalkotás-féle nézet magába olvaszthatja;a hangsúly azonban másra esik. Platón érvelése az Állam III. könyvében arra épül, hogy amimézis az eredeti kifogásolható vonásait is lemásolhatja és így károsan befolyásolhatja azifjúság helyes nevelését. Ugyanígy az Állam X. könyvében Platón mimézis elleni támadásais abból a megfigyelésből indul ki, hogy egy tárgy bizonyos jellemzőinek visszaadásával amimézis a tudás hamis látszatát keltheti.

A mimézis tehát Platónnál egy eredeti tárgy legalább bizonyos jellemzőinek a lemá-solása, akár megszemélyesítés, akár képalkotás segítségével, bizonyos esetekben a hallga-tóság megtévesztésének a céljával, bizonyos esetekben nem. Mimézist végrehajtani ön-magában véve sem nem jó, sem nem rossz dolog.

B. A mimézis Arisztotelésznél

A Poétikán kívül alig találunk utalást a mimézis elméletére. A Fizika azt a rokonszenvesgondolatot fogalmazza meg, hogy egy mesterség (tekhné), mint például az orvostudo-mány vagy az építészet, a természethez hasonlóan működik abban az értelemben, hogymind a tekhné, mind pedig a természet teleologikusan, céljainak rendeli alá az általa létreho-zott dolgokat (II.2, 194a 21); Arisztotelész ezt a kapcsolatot tekhné és természet közöttmimézisként írja le. Később, hasonló kontextusban hozzáteszi, hogy a tekhné kiegészíti a



természetet, mimézis útján elérve azt, amit a természet nem tudott véghezvinni (II.8, 199a15). A természetes állapot például azt jelenti számunkra, hogy egészségesek vagyunk, deez nem mindig valósul meg; az orvostudomány közbeavatkozhat, hogy létrehozza azt azeredményt, amelyre a természet törekedett. Az orvostudomány és a természet ezen értel-mezés szerint két szempontból hasonlít egymásra: ugyanazt a végeredményt idézik elő, ésugyanazon a módon, vagyis tevékenységüket alárendelik az általuk kitűzött célnak. Amimézisnek itt semmi köze sincsen az utánzáshoz vagy az ábrázoláshoz; egészséget idézelő, nem pedig az egészség képmását. Látszólag semmilyen kapcsolódási pont sincs közteés a Platón által tárgyalt mimézis között, és csekély az összefüggés Arisztotelész saját,ábrázoláshoz közelítő felfogásával, melyet a költői illetve a zenei mimézisről fogalmazottmeg, bár elképzelhető, hogy mélyebb szinten összecsengenek a mimézis különböző fajtái.2

Az egyik eshetőség, melyre gondolhatunk, hogy az orvostudománynak egy bizonyos pontonutánoznia kell a természetet. Ha az orvostudománynak közbe kell avatkoznia, aztán pedigengednie, hogy a természet folytassa az egészség fenntartásának természetes folyamatát,akkor el kell érnie azt, hogy a természet az orvostudomány bizonyos mértékű beavatkozá-sát természetesnek fogadja el; azaz olyan mesterséges hatást kell kifejtenie, amely zavar-talanul kapcsolódik a természet egészséget fenntartó folyamatához.3 Nemes célú megté-vesztés rejlik ebben a folyamatban. Később látni fogjuk, vajon ez az elképzelés fölhasz-nálható-e a költői és zenei mimézis magyarázatánál.

A Poétikában Arisztotelész három címszó alatt (eszközök, tárgyak ill. módok) foglal-kozik a mimézissel. A mimézis eszközei közé tartozik a tánc, a zene, a festészet és a köl-tészet; a tárgyai közé a dolgok a valóságnak megfelelő, a valóságnál jobb vagy hitványabbformában. A mimézis módjai közé pedig az elbeszélés és a dráma – illetve talán a meg-személyesítés is.

1. A mimézis módjai Arisztotelésznél

Elképzelhető, hogy a költészet módjainak arisztotelészi rendszerezésében az Állam III.könyvében leírt hármas platóni felosztás visszhangját lehet hallani; érteni mindenesetrekétféleképpen érthető (Poétika 3, 1448a 20–24):

1. (Kettős felosztású olvasat) „Ugyanazokkal az eszközökkel és ugyanazokat a tárgyakatutánozni lehet olykor (a) elbeszélve (vagy (i) valami mássá válva, mint ahogy Homéroszalkot, vagy (ii) mint ugyanaz és nem változva) vagy (b) mindenkit úgy utánozva, amintcselekszik és éppen valamit végrehajt.”

2 P. SOMVILLE: i. m. 48.3 A természet és a tekhné hasonló összefonódása jelenik meg más mesterségek (tekhnai) esetében is, bár ez

a gondolat a természet tágabb értelmezésén alapul, mint ami számunkra kézenfekvő volna. Arisztotelészlogikája szerint a házépítés ugyanolyan természetes számunkra, mint az, hogy városban lakunk, a tekhné pedig,amely abban szerepet játszik, ugyanolyan természetes módon kapcsolódik az emberi élet természetesfolyamatához, mint az orvostudomány.

36 TANULMÁNYOK


2. (Hármas felosztású olvasat) „Ugyanazokkal az eszközökkel és ugyanazokat a tárgyakatutánozni lehet (c) olykor elbeszélve, vagy [olykor] valami mássá válva, mint ahogy Homé-rosz alkot, vagy (d) mint ugyanaz és nem változva, vagy (e) mindenkit úgy utánozva,amint cselekszik és éppen valamit végrehajt.”

A kiadók többsége egyszerűen a görög szöveg olvasatából kiindulva az első változatotrészesíti előnyben; azok viszont, akik a platóni elmélet visszhangjait szeretnék ebből aszövegrészből kihallani, a hármas felosztású olvasat mellett kardoskodnak.4 Csakhogy, haa részlet Platónra utal vissza, akkor ezt alig érzékelhetően és lényeges dolgokat összeke-verve teszi, mivel Arisztotelész az összes – vagy mindkét – tárgyalt módot a mimézismódjainak tekinti, miközben Platón a III. könyvben a megszemélyesítésre szűkíti le amimézist. Egészen pontosan a második kategória (a (ii) vagy d) a platóni elbeszélésnekfelel meg, de nem lenne mimétikus a platóni beosztás szerint. A harmadik kategória (bvagy e) nem is narratív, de nem feltétlenül jelent megszemélyesítést sem, és egyáltalánnincs helye Platón rendszerében. Az első kategória (a (i) vagy c) talán megfeleltethetőPlatón megszemélyesítést tartalmazó elbeszélésének; de hogy ezt így vehessük, többetkell beleértenünk, mint amennyi a szövegben benne van, és egy szót, mint például „néha”kell beillesztenünk.5 Továbbá annak a megszemélyesítésnek, amelyik ebben a szövegrészbenArisztotelészt foglalkoztatja, a mondat nyelvtani felépítése következtében az elbeszélésegyik fajtájának kell lennie, ez pedig a platóni modell szerint lehetetlen. Valószínűbb, hogyaz ebben a részletben olvasható megszemélyesítés igazából az elbeszélés egyik válfaja,mégpedig a fiktív elbeszélőn keresztül való elbeszélés – olyan eszköz, melyről HoméroszOdüsszeiája oly híres. Ha ez az olvasat helyes, akkor a mimézis platóni felfogásának,mely szerinta szerző ezúttal egy nem-narratív beszélőt személyesít meg, semmiféle visszhangja nemtalálható meg itt.6 Mindenesetre az általam javasolt olvasattal szembeni érvelés annak afeltételezésére támaszkodik, hogy Arisztotelész Platónt követi, és éppen ez a vita lényege.Egyelőre tehát Arisztotelész kevés tisztelettel adózik Platón leszűkített értelmezésének,mely szerint a mimézis megszemélyesítés. Az előttünk lévő szöveg elbeszélő és dramati-kus mód között tesz különbséget, majd az elbeszélés két válfaját említi meg az alapján,hogy a költő a saját vagy más hangján mondja el a történetet.

A Poétikában csak egy alkalommal tűnik úgy, hogy a mimézis az Állam III. könyve modell-jének megfelelően, a megszemélyesítésre leszűkítve jelenik meg. A Poétika 24. fejezetében

4 D. W. LUCAS átveszi a kettős olvasatot (Aristotle: Poetics. Oxford, 1968. 67.), hasonlóképpen RichardJANKO is (Aristotle: Poetics. Indianapolis, 1987. 72.). Stephen HALLIWELL a hármas felosztású olvasatotfogadja el (The Poetics of Aristotle. London, 1987. 77.).

5 Halliwell fordítása („egyrészt az elbeszélő és a dramatikus megszemélyesítést váltogatva”) alapján úgy tűnik,hogy vagy a hote de vagy az allote kifejezésre lenne szükség a heteron ti gignomenon előtt (StephenHALLIWELL: The Poetics of Aristotle, 33.); én ezt az „olykor” szóval éreztettem. Valamilyen hasonlókiegészítés nélkül a „vegyes” olvasat nem volna lehetséges.

6 Else ugyanerre az eredményre jut, platonizáló interpolációnak tekintve ezt a kategóriát: G. ELSE:Aristotle’s Poetics: The Argument. Cambridge, MA, 1957. 90 skk.



Arisztotelész az egyenes beszéd használatáért dicséri Homéroszt: „a költőnek magának kellugyanis a legkevesebbet beszélnie, hiszen nem ennek alapján utánzó (mimétész)” (1460a 7–8).A részlet kivételt jelent a Poétikán belül, mint ami egyedülálló módon platóni hatást mutat, ésegy értelmezés szerint mindezt játékosan teszi.7 A Poétika minden más idevágó szövegrészeazt mutatja, hogy a mimézis jelenthet dramatikus megszemélyesítést, de nem feltétlenül. APoétika 4. fejezetében például Arisztotelész hasonló álláspontra helyezkedik Homérosszalkapcsolatban, amikor azt mondja, hogy az ő mimézise, ellentétben más epikus költőkkel, dra-matikus (1448b 35) – ez pedig azt feltételezi, hogy a mimézis nem feltétlenül dramatikus.

S valóban, egy költői szöveg ugyanannyira mimétikus, akár előadják, akár nem. Mi-közben a mimétikus költészet azon hatásai, melyek Platónt az Állam III. könyvében fog-lalkoztatják, közvetlenül az előadáshoz kapcsolódnak, Arisztotelésznek a tragédiábantörténő mimézisről szóló fejtegetése alapvetően független annak előadhatóságától. Egycselekvés mimézise nem feltétlenül e cselekvés eljátszása – ezért szükséges a cselekvés fo-galmának meghatározása a Poétika 6. fejezetében (1449b 26) – és úgy tűnik, hogy egy történetönmagában számít egy cselekvés mimézisének (6, 1450a 4). Ha egy költő jól végezte afeladatát, akkor a hallgatóságában pusztán az alapján fog részvét és félelem ébredni, ami adarabban történik (14, 1453b 3–7). Az arisztotelészi mimézis kizárólag írásos is lehet, ésegyáltalán nem igényli a cselekvések eljátszását a szó szoros értelmében (P. Somville:Essai sur la Poétique d’Aristote, 52).

2. Eszközök

Arisztotelész mimézis-elméletében helyet kell kapnia a vizuális képalkotásnak is, bárnem kényszerül olyan kitüntetett helyet biztosítani a számára, mint Platón az Állam X.könyvében. Nem a mimézis módjának vagy fajtájának tekinti, hanem eszközének. APoétika 1. fejezete természetesen említést tesz festett képekről, és a képmások(eikonesz) újra felbukkannak a 4. fejezetben annak magyarázatakor, hogy miért leljükörömünket a mimézisben (1448b 11 skk.). A Poétika 2. (1448a 5 skk.) és 25. fejezetében(1460b 8 skk.) Arisztotelész egyaránt a költők és festők közötti párhuzamot használja fel,amikor amellett foglal állást, hogy a tárgyakat lehet jobbnak, hitványabbnak vagy olyan-nak ábrázolni, mint amilyenek. Jóllehet Arisztotelész szerint a színekkel és formákkalvaló mimézis ugyanolyan dolog, mint amelyik beszéd, ritmus és dallam segítségével törté-nik, mégis úgy véli, hogy különböző eszközökkel más-más tárgyakat lehet ábrázolni ésmás-más hatásokat kelteni. Látni fogjuk például, hogy a festmény kevésbé alkalmas ajellem ábrázolására, mint a költészet, de megfelelőbb információk közlésére.

Létezik a szavak nélküli, zenével végzett mimézis, és a zene nélküli, ritmussal történőmimézis is. Ez felveti azt a kérdést, hogy miképpen képzelhető el a tánccal, dallammalvagy festménnyel végzett mimézis annak összes arisztotelészi módjában? Ezen eszközökegyike esetében sem lehet a mimézis elbeszélő jellegű a szokásos értelemben, és csak

7 R. JANKO: Aristotle: Poetics, 142.; uő.: Review of Halliwell (1986), Classical Philology 84 (1989) 154.

38 TANULMÁNYOK


bizonyos eszközök esetén lehet dramatikus. A tánc és a festmény ábrázolhat cselekvést, denehéz átlátni, hogy miképpen lehetséges ezt zenében, szavak nélkül megtenni. TalánArisztotelész megfeledkezett a nem költői eszközökről a különböző módok bemutatásakor,vagy esetleg az a szándéka, hogy ezek a módok kizárólag a költészet eszközeire legyenekérvényesek. Bárhogy is van, muszáj felismernünk, hogy a mimézis arisztotelészi elméle-tének, ha adekvát kíván lenni, magába kell foglalnia a Poétika 1. fejezetében említettösszes eszközt.

3. Tárgyak

„Tárgy” alatt a mimészisszel rokon mimeiszthai ige nyelvtani tárgyát értem. Első pillan-tásra úgy tűnik, hogy a mimézis tárgyai lehetnek a jellemek, a szenvedélyek vagy a cselek-vések is; a mimézis fő tárgyai azonban az emberek, amint cselekszenek (Poétika 1. és 2.fejezet). Arisztotelész két érdekes megjegyzést tesz a mimézis tárgyaival kapcsolatban,melyek közül az első alapvetően általánosnak tekinthető, a második viszont kifejezetten atragédiára vonatkozik.

(a) Kitalált tárgyak. Azok az emberek, akiknek a cselekvései a mimézis tárgyát alkot-ják, szükségszerűen vagy jobbak, mint mi vagyunk, vagy olyanok, vagy hitványabbak(Poétika 2. fejezet, vö. 25, 1460b 8 skk.). Arisztotelész Platóntól kölcsönzi azt a gondola-tot, hogy a mimézis tárgyai az emberek, amint cselekszenek (Állam X. könyv, 603C 4); ahárom erkölcsi kategóriára való felosztás viszont a sajátja, és mint látni fogjuk, egyáltalánnem platóni következményekhez vezet.

Nem világos, hogy a „mi” kikre vonatkozik; a „mostaniak” megnevezés viszont nyilván-valóan ugyanazt a csoportot illeti (2, 1448a 18). A jobbak kétségkívül azok, akik a múltbanéltek – olyan emberek, akik a mítosz vagy a történelem (ezeket Arisztotelész egykéntkezeli) hősi neveit viselik. Az ilyen emberek cselekvései alkotják a tragédia legfőbb tár-gyát, bár egyes tragédiák olyan neveket és cselekvéseket használnak, melyek teljes mér-tékben kitaláltak (9, 1451b 15 skk.). Azokat, akik hitványabbak, teljes mértékben a ko-médiák szerzői költik, míg a velünk egyenlő emberek kortársaink közül kerülnek ki, aki-ket az iambosz-költők vesznek célba gúnyverseikkel (9, 1451b 11 skk., 5, 1449b 8).Mindebből az következik, hogy a költői mimézis tárgya teljes mértékben költött lehet. Amimézis tárgya lehet fikció.

Arisztotelész itt alapvetően eltér Platóntól, aki következetesen úgy tekint a mimézisre,mint aminek a tárgyai vagy valósak, vagy – a költészet és a festészet esetében – maguk islétező dolgok képmásai (mimémata). Arisztotelésznél tehát a mimézis nem lehet sem-miféle utánzás, a szó modern használata ugyanis valami létezőt feltételez mint az utánzástárgyát. Beszélhetünk művirágokról és műflamingókról, de műkoboldokról vagy műtün-dérekről nem, mivel sem koboldok, sem tündérek nem léteznek. Ugyanígy, a mimézisArisztotelésznél nem lehet azonos a fikcióval sem. A komédia költője valóban fikciót hozlétre – eseményeket és szereplőket talál ki (ennek a kifejezése egyszerűen a poiein); azu-tán viszont olyan mimézist végez, melynek tárgya éppen az a fikció, melyet önmaga ho-



zott létre. Ha a mimézis fikció lenne, értelmetlen volna azt mondani, hogy tárgya lehet afikció. Ha viszont fikciónak nevezzük események és szereplők kitalálását, és ha a költőezt teszi, akkor vajon mi lehet a mimézis? Milyen szerep marada mimézisnek, ha a fikció megelőzi azt? Arisztotelész kifejezésmódja arra utal, hogykülönbség van a cselekvések egyszerű kitalálása és kitalált cselekvések mimézise között.Egy tisztán elméleti feltevés szerint, amelyre később majd visszatérek, az a különbség közöt-tük, hogy a mimézis hatást gyakorol ránk, míg az egyes dolgok kitalálása – mimézis nél-kül – nem. Egy fikció mimézisének megvalósítása nem más, mint azzal a hatalommal felru-házni ezt a fikciót, hogy felkeltse érdeklődésünket, és érzéseket ébresszen bennük szinte úgy,mintha valóságos volna.

(b) Általánosság. A tragikus mimézisre jellemző, hogy tárgya olyan cselekmény, melyteljes és egész, és van bizonyos nagysága; a legfontosabb az, hogy ez a cselekmény ki-sebb cselekvésekből (pragmata) áll, melyek bizonyos általános elveknek megfelelőenkerülnek elrendezésre (Poétika 7–9. fejezet, vö. 6, 1450a 15 skk.). „A költő dolga nemaz, hogy a megtörtént dolgokat mondja, hanem hogy olyan dolgokat, amilyenek megtör-ténhetnek, vagyis amelyek a valószínűség vagya szükségszerűség szerint lehetségesek” (9, 1451a 36–8). A költészet közelebb áll a filo-zófiához, mint a történetírás, hiszen az általánosat veszi célba, vagyis, „hogy milyen szemé-lyekhez értelemszerűleg milyen dolgok mondása vagy cselekvése illik a valószínűség vagya szükségszerűség szerint” (9, 1451b 8–10, vö. 5, 1449b 8). Nem számít, hogy az ábrázoltesemények történetiek, mitikusak vagy költöttek;a cselekvések mimézise költői mindaddig, amíg ezek a cselekvések a valószínűséghezvagy a szükségszerűséghez igazodnak (9, 1451b 29–32). Mivel ezek emberi cselekvések, aszűk értelemben vett szükségszerűség aligha jöhet szóba: valószínű az, ami „a legtöbb eset-ben” (Rétorika I.2, 15) történik, és ez az, amire Arisztotelész rendszeresen hivatkozik (pl.Poétika 17, 1455 b10).

Milyen kapcsolat van a költői mimézis és az általánosság között? Arisztotelész követ-kezetesen azt mondja (mint a 9. fejezetben, 1451b 29), hogy a költő a cselekvéseket veszitárgyául, és egyértelműen nem úgy fogalmaz, hogy az általános dolgokat veszi tárgyául, jólle-het, gondolhatnánk, ezzel elegáns választ adhatna az Állam X. könyvére. Valójábanazonban a költészettel kapcsolatos általános dolgok egyáltalán nem olyanok, mint a platónitudás tárgyai (lásd G. Else: Aristotle’s Poetics, 35), és nem nyerhető belőlük semmi, amiközvetlen válaszként szolgálhatna Platón aggodalmaira.

Arisztotelész eszmefuttatása a költészetben szerephez jutó általánosságról termékenytalajt biztosított azok számára, akik modern elméleteket kívántak a szövegbe belemagyarázni;e gyakorlatnak tanulságos vizsgálatát adja Halliwell (The Poetics of Aristotle, 109–111).Arisztotelész annyit mindenképpen értett alatta, hogy egy költőnek figyelnie kell arra,hogy az általa ábrázolt cselekvések megfeleljeneka jellemeknek; minden bizonnyal azonban ennél többre is gondolt: a költő „azt mondja el,hogy milyen dolgok történhetnek meg”; az általánosat „veszi célba”, bár megmarad a tulaj-donnevek használata mellett. Az Arisztotelész által elképzelt költő nyilvánvalóan az embe-

40 TANULMÁNYOK


ri viselkedéssel kapcsolatos általánosságokat választja ki – bizonyos értelemben – nyers-anyagként. De a mimézis tárgyává nem közvetlenül ezeket az általánosságokat teszi.Miért áll ellen ezen a ponton Arisztotelész annak a kísértésnek, hogy azt mondja: a költőimimézis az a fajta mimézis, melynek az általános a tárgya? Feltételezésem szerint Arisz-totelész elméletében a költői mimézisnek csak azért lehet meghatározott cselekvés atárgya, mert csak meghatározott cselekvések válthatnak ki részvétet vagy félelmet. Jóllehetegy költőnek tragédiaíráskor szem előtt kell tartania az általános valószínűséget, mégis, hahatni akar érzelmeinkre, akkor azt az érzést kell keltenie bennünk, mintha meghatározottcselekvéseknek lennénk szemtanúi; ez pedig, úgy látszik, megköveteli, hogy a tragikus mi-mézis tárgyai meghatározott cselekvések legyenek. Ha erről van szó, akkor mi lehet az általá-nosság szerepe a tragikus mimézisben? Arisztotelész tág teret ad, hogy eltöprengjünk ezen;ehhez a feladathoz majd a II.C szakaszban fogok hozzá.

A költői mimézis tárgya tehát olyan cselekvés, mely lehet kitalált, bár nem szükségszerű-en az, viszont mindenképpen kötődnie kell valamilyen mértékben az emberi viselkedésselkapcsolatos általánosságokhoz.

C. Következetesség

Láttuk, hogy a platóni Állam értelmezésének első szintjén feszültség van a mimézisrőlkialakított két nézet – megszemélyesítés és képalkotás – között, és hogy ez a két nézetaztán szűkebb illetve tágabb érvényű tiltások alá helyezi a költészetet. Semmilyen ehhezhasonló ellentét nem bukkan fel a Poétikában vagy akár más olyan szövegben, aholArisztotelész a mimézissel foglalkozik; annak alapján, amit eddig láttunk, nincs okunkmegkérdőjelezni, hogy megfogalmazható a mimézis egységes arisztotelészi magyarázata.Halliwellnek erősen igyekeznie kell, hogy bizonytalanságot találjon képalkotás és megjelení-tés között a mimézis Poétikán belüli tárgyalását illetően (Aristotle’s Poetics, különösen 130skk.), de csak azért jár sikerrel, mert erősebb platóni befolyást feltételez annál, mint amibiztosra vehető (R. Janko: Review of Halliwell (1989), 154).

Világosan kivehető, hogy Arisztotelész egyrészt nem követi Platónt a mimézissel kapcso-latban (kivéve talán a 24. fejezetben, 1460a 8), másrészt nem is ad közvetlen választPlatónnak a költőkkel szemben megfogalmazott, mimézisen alapuló kritikájára. Arisztote-lész Platóntól való függetlenségét ezen a téren az is hangsúlyozza, hogy nem említi Platónfestészet és költészet között vont párhuzamát, amellyel a költők tudatlanságára kívánrávilágítani, illetve hogy nem ad választ arra a vádra, mely szerint a költészet megtévesz-tő.

Mégis, a költői mimézis valóban megtévesztő, amint erre Arisztotelész több alkalommal isutal a Poétikában, ez pedig nehezíti annak a megértését, hogy miképpen hasonlíthat a költőimimézis a mimézisnek arra a fajtájára, mely együttműködik a természettel. Közelről kellmegvizsgálnunk a megtévesztésnek azt a változatát, amelyet a költészet foglal magába.



II. A MIMÉZIS ÉS A MEGTÉVESZTÉS

Jóllehet Arisztotelész nem törődik azzal a fajta megtévesztéssel, amely Platónt nyugta-lanította a költészettel kapcsolatban, az általa vizsgált mimézis továbbra is megtévesztő.Ez talán elkerülhetetlen. A hagyomány, hogy a költészet jellegéből fakadóan megtévesz-tő, igen ősi eredetű, mely Platónon, illetve Xenophanészen kívül láthatóan senkit semzavart. Arisztotelész, amint azt látni fogjuk, éppen ahhoz a hagyományhoz csatlakozik,amely nem mentegetődzik a költészet megtévesztő jellege miatt. Platónnak ezt a leghíre-sebb „kacsáját” a költészettel szemben Arisztotelész még válaszra sem méltatja.

„A költők sok hazugságot beszélnek”, mondja Plutarkhosz egy közmondást idézve,máshol pedig arról számol be, hogy Gorgiasz szerint az olyan költő, aki megtéveszt,bölcsebb, mint az, amelyik nem ezt teszi.8 Philosztratosz feltehetően egy korábbi nézetreutal, amikor azt állítja, hogy kellemes és veszélytelen, ha nem létező dolgok olyan hatásttesznek ránk, mintha léteznének (Prooemium 391k4). Platón az, aki a költői megtévesztésveszélyeire hívja fel a figyelmünket. Mint láttuk, két dologgal kapcsolatban fejezi kiaggodalmát: egyrészt azt mondja, hogy az ifjak nem válhatnak megtévesztőkké, másrésztpedig azt, hogy egyikünket sem szedhet rá az, ha a költők azt állítják (a maguk vagy aszereplőik nevében), hogy alapos tudással rendelkeznek (Állam 598C, vö. Szofista 267C).A költészetnek mint mimézisnek a bírálatánál Platónt nem egy adott költemény tartalmafoglalkoztatja: még ha tökéletesen igaz is mindaz, ami a költeményben elhangzik, megté-vesztő erejével kapcsolatban akkor is megmaradnak aggodalmai. Még mindig megronthatminket az, ha előadjuk, és továbbra is alaptalanul hihetjük azt, hogy jó tulajdonságaitudásból erednek.

Arisztotelész nem érzékeny ezekre a problémákra. Egyáltalán nem foglalkozik azzal azetikai jellegű kérdéssel, hogy milyen hatást gyakorolhat a megszemélyesítés magukra az elő-adókra. Ami a tudással kapcsolatos költői beképzeltséget illeti, Arisztotelésznél találhatókolyan szövegek (különösen a Poétika 4., 9. és 25. fejezetében), melyekben fellelhetjükegy Platónnak adott válasz magját, de Arisztotelész nem néz szembe a kérdéssel egyér-telműen.

A. Megtévesztés a tartalmat illetően

Valójában a Poétika semmi kézzelfoghatót nem mond a megtévesztésről; mindösszecéloz arra, hogy a költészet tartalmában, és – mint látni fogjuk – abban, ahogyan befolyá-solja az érzelmeinket, megtévesztő lehet. A helyzet a költészet tartalmát illetően alegegyértelműbb – vagyis azt a megtévesztést illetően, melyre akkor kerül sor, ha a költőelhiteti a közönséggel olyan események valószerűségét, melyek nem következhettek be.

8 A szólás PLUTARKHOSZ: Hogyan hallgassanak költészetet az ifjak című művéből való (Moralia 16A).A Gorgiasz-testimonium PLUTARKHOSZ: Az athéniak dicsősége című művében található (Moralia 348C).

42 TANULMÁNYOK


Több összefüggésben is, de különösen a problémákkal foglalkozó fejezetben (Poétika25.) Arisztotelész burkoltan elismeri és dicséri a mimézis megtévesztő erejét:

„Általában ami lehetetlen, azt vagy a költészetre kell visszavezetni, vagy arra,hogy így jobb, vagy arra, hogy ez a közhit – mert a költészetet illetően inkább kellválasztani a hihető lehetetlent, mint a hihetetlent és lehetőt…”

(1461b 9–12, vö. 24, 1460a 26 és 1460a 13 skk.)

Egy költemény, melynek tárgya egy lehetetlen eseménysor és amely azt mégis hihető-vé teszi, a hallgatóság megtévesztése révén érheti ezt el, vagyis elhitetvén velük, hogybizonyos események lejátszódtak vagy lejátszódhattak, miközben ténylegesen lehetetlen,hogy azokra sor került volna.

A kérdés arisztotelészi tárgyalása arra enged következtetni, hogy a költészetre vonat-kozó szabályok szerint ez a fajta megtévesztés nem hiba. Arisztotelész nem hangsúlyoz-za, hogy ez lenne az álláspontja a megtévesztéssel kapcsolatban; és semmi esetre semlehet alapos válasz Platónnak, hiszen Platón sohasem amiatt bírálta a mimézist, hogy azebben az értelemben lenne megtévesztő. Platón természetesen kritikát fogalmaz meg aköltőkkel szemben mondván, hogy helytelen elképzeléseik vannak az istenekről és ahérószokról, de ennek semmi köze sincsa kérdéses költemények mimétikus jellegéhez. Az a részlet, amelyben Arisztotelész a legkö-zelebb kerül ahhoz, hogy ebben a tekintetben választ adjon, a költői szabatosság tárgyalá-sában olvasható, ahol azt mondja, hogy a tárgy helyes ábrázolása csak járulékos része aköltő feladatának:

„A helyesség továbbá nem ugyanaz a politika és a költői művészet, vagy bármimás szakma és a költői művészet esetében. Magában a költői művészetben kétfélehiba lehetséges, az egyik a művészet lényegét illeti, a másik járulékos. Ha ugyaniselhatározta, hogy utánoz valamit, de képtelensége folytán nem helyesen utánozza,úgy ez lényegi hiba, ha azonban az elhatározás nem volt helyes, hanem például egylovat utánzott, amint az egyszerre lép ki mindkét jobb lábával, vagy azt, ami az egyesszakmák (tekhnai), például az orvostudomány vagy bármely más mesterség szerinthiba, ez nem lényeget érintő.”

(25, 1460b 13–19)

A mimézis eredménye önmagában is szemlélhető, de egyúttal valami másra is utal.Egy költő, aki jól ért magához a mimézishez, még mindig ábrázolhatja rosszul a tárgyát,hogyha nem rendelkezik arról kellő tudással, vagy nem kívánja pontosan bemutatni. Ez ahasznos különbségtétel a mimézis és az egyes mesterségek között mélyebbre hatol, mintaz, amit Platón mond a költészetben előforduló hibákról, hiszen kellő alapot ad arra, hogydicsérjük az olyan költőket is, akik tárgyi tévedéseket követnek el; nem teszi azonbanlehetővé, hogy a pontatlan költők minden bírálatot kikerüljenek. Ez a szöveg nem vágja el aköltészetet a valós világtól, és nem kizárólag a saját öntörvényű szabályai alapján ítéli mega költészetet. Egy tekhné, mint például a politika esetében egyetlen mérce létezik arra,hogy mi



a helyes, mégpedig a saját mércéje; az államférfi tehát csak egyetlen szempontból követ-het el hibát. A költő azonban két módon hibázhat, a költészetet pedig két mérce alapján kellmegítélni. Ezek egyikét maga a költészet adja, a másikat mindaz a tudás (tekhné), mely a költőválasztott témájában, és ezáltal mellékesen magára a költőre nézve is mérvadó (vö. Nagyetika I.19, 1190a 31). A szövegből nem következik az, hogy a költőnek semmilyen tudás-sal sem kell rendelkeznie a témájában, hanem mindössze az, hogy mint költőnek nem kellrendelkeznie azzal. Gyakori értelmezési hiba, hogy egyesek ebből a részletből Platónköltészetbírálatára adott választ olvasnak ki (pl. Lucas: Aristotle: Poetics, 235). Csakhogyegy ilyen válaszhoz Arisztotelésznek azokkal a különböző veszélyekkel is foglalkozniakellene, melyek Platón nézete szerint a mimézissel együtt járnak, erre pedig nem kerül sor.Jóllehet például a Poétika 25. fejezete (1461b 9–12) engedélyez bizonyos pontatlanságo-kat és megtévesztéseket, ezt mindössze arra az alapelvre való hivatkozással teszi, hogya költészetnek elsősorban meggyőzőnek kell lennie. Platón tudta, hogy a költők ezen elv alap-ján dolgoznak; éppen ezért félt, nehogy szakértőnek tűnjenek olyan kérdésekben, melyek-ről csak annyit tudnak, hogy miképpen ábrázolhatják azokat meggyőző módon. Arisztote-lész azonban nem törődik ezzel a félelemmel. Mivel az adott részletben nem szerepelegyértelmű utalás az Államra, nem tekinthetjük Arisztotelész válaszának. Más területekenArisztotelész elegáns válaszokat ad Platónnak; a jó modor is inkább azt kívánja, hogy ezt arészletet más megvilágításból nézzük: Arisztotelész, úgy tűnik, – mint korábban Gorgiasz– nyilvánvalónak vette és semmilyen problémát nem látott abban, hogy a költő kénytelenmegtéveszteni a hallgatóságot, annak pedig bizonyos fokig hagynia kell magát megté-veszteni. Arisztotelész nem azáltal lép túl mindazon, amit Gorgiasz elméletéről tudunk,hogy figyelembe veszi Platón aggodalmait, hanem mert tőle függetlenül jutott el odáig,hogy saját elméletet alakítson ki a költészet hallgatóságra gyakorolt hatásáról.

B. A megtévesztés és az érzelmek

A költészetnek olyan események segítségével kell bennünk érzelmeket keltenie, ame-lyek csupán színpadi ábrázolások és bizonyos esetekben puszta fikciók. Ez a megtévesz-tésnek egy olyan formájába sodorja a költőt, melyről Arisztotelész nem beszél nyíltan.9

A tragédia esetében könnyű átlátni a kérdés összetett voltát. A tragédia csak annyibanéri el célját, amennyiben fel tudja kelteni bennünk a részvétet és a félelmet, ezek az érzelmekpedig (mint a Rétorika fogalmaz) valami olyannak a megjelenésekor támadnak bennünk,ami pusztító vagy fájdalmas. A Rétorika szerint ahhoz, hogy valaki részvétet vagy félel-met érezzen, az a képzet kell, hogy kialakuljon benne, hogy fájdalmas vagy pusztító cselek-vést lát maga előtt; a tragikus színpadon azonban valójában nem semmisül meg semmi, aszínészek pedig nem feltétlenül éreznek fájdalmat a játékukkal megjelenített cselekvések

9 Ez szorosan kapcsolódik a megtévesztés azon fajtájához, melytől Platón félt, és amely megbénítjaa néző ítélőképességét (Állam 605B) illetve olyan érzéseket ébreszt benne, melyeket a valós életben szégyellne(605C–D).

44 TANULMÁNYOK


miatt. Ezért tehát úgy tűnik: a hallgatóságnak vagy az olvasónak ahhoz, hogy a tragédia meg-felelő módon hathasson rá, olyasmit kell elhinnie, ami nem igaz.

Másrészt viszont a közönség nagyon is jól tudja, hogy a színpadon nem történik sem-mi, ami valóban fájdalmas vagy pusztító lenne; különben nem tudná élvezni az előadást.Általánosságban szólva, Arisztotelész elmélete szerint éppen azért lelünk örömet a mimé-zisben, mert nem téveszt meg minket; egy oroszlánt ábrázoló képben például azért tudunkgyönyörködni, mert tudjuk, hogy kép, nem pedig oroszlán (4, 1448b 9–15). Ha ez ígyvan, akkor miképpen lehetséges, hogy a tragédia helyes befogadásának az a feltétele, hogymegtévesszen bennünket? A választ részben az adja meg, hogy Arisztotelész szerint a tragé-dia és a festmény igen különböző módon hat, illetve, hogy egy tragédia sokkal erősebbérzelmi hatást tesz ránk, mint egy festmény; de a válasz nem merül ki ebben. Akárhogyanhat is ránk a tragédia, nem késztethet arra, hogy az ott látott szörnyűségektől való félel-münkben és rettegésünkben futva meneküljünk a színházból. A rettegést, amely kiűzte aszínházból Claudiust, nem Gonzago megölése okozta.

Minden jel arra mutat, hogy egyidejűleg kell elhinnünk azt, hogy valami rossz történik,meg azt is, hogy nem. A költőnek el kell érnie, hogy egyrészt úgy reagáljunk a színpadonábrázolt eseményekre, mintha azok valóban megtörténnének, hogy ezáltal félelmet ésrészvétet keltsen, másrészt viszont úgy, mintha nem történnének meg, hogy ezáltal inkábbgyönyörűséget, mint fájdalmat okozzon. Ezek után az a feladatunk, hogy olyan magyará-zatot adjunk a mimézisre és az érzelmekre, amely világossá teszi, mindez hogyan lehetsé-ges.10

C. A megtévesztés és az általánosság

Ezzel összefüggő nehézség támad abból a tényből is, hogy a legtöbb érzelmet megha-tározott események és személyek keltik, miközben Arisztotelész láthatóan azt mondja,hogy a költészet az általánossal foglalkozik (Poétika 9. fejezet). Ezen elmélet szerint aköltőnek képesnek kell lennie arra, hogy általános igazságokat fogalmazzon meg hallga-tósága számára, miközben olyan érzelmi reakciót vált ki, amelyet általában csak meghatá-rozott események szoktak. Fel kell tennünk a kérdést, hogy lehetséges-e ez megtévesztésnélkül.

Arisztotelész a következő módon tesz különbséget gyűlölet és harag között: a gyűlölet(miszosz) emberek csoportjai, például tolvajok ellen irányul; a harag (orgé) viszont meghatá-rozott személyek ellen, akikkel kapcsolatban azt tapasztaljuk, hogy fájdalmat okoznak

10 Úgy tűnik, hogy Arisztotelész nincs tudatában ennek a nehézségnek, bár véleményem szerint rendelkezikolyan elméleti eszköztárral, amelyre szüksége lenne ahhoz, hogy kezelni tudja. (A hasonló problémák újabbmegoldási kísérleteihez lásd R. SCRUTON: Art and Imagination. London, 1974; K. WALTON: Mimesis as Make-Believe. Cambridge, MA, 1990. 240 skk.; B. H. BORUAH: Fiction and Emotion; a Study in Aesthetics and thePhilosophy of Mind. Oxford, 1988. 64–74.; illetve N. CARROLL: The Philosophy of Horror; or Paradoxes ofthe Heart. London, 1990. 60–88.).



(Rétorika II.4, 31). A részvét és a félelem inkább a haragra hasonlít, mint a gyűlöletre; eze-ket az érzelmeket képzetek (phantasziai – Rétorika II.5 és II.8) keltik; azok pedig, úgytűnik, mindenképpen meghatározott dolgoknak a képzetei, hiszen az általános dolgokrólnincsenek képzeteink. Ez pedig az érzelmekkel kapcsolatban is igaznak tűnik: ha a halálfé-lelem miatt megfagy az ereinkben a vér, akkor ezt egy bizonyos haláltól – a sajátunktól,vagy egy hozzánk közelállóétól – való félelem okozza. A halál általánosságban (hacsaknincs megszemélyesítve) nem tud olyan erős hatást gyakorolni ránk, hogy valódi félelmetvagy részvétet érezzünk.

Következzék egy példa ennek megvilágítására. Arisztotelész mimézisnek tartanáa Phaidónt (bár költészetnek aligha), hiszen szókratikus logosz, és szemléletesen ábrázol-ja egy meghatározott ember, Szókratész halálát. A jelenet mély érzelmek bonyolultegyüttesét váltja ki, melyben a Szókratész iránti csodálat, a gyászoló társak iránti rész-vét és a halálát okozók iránti harag keveredik egymással. Ezeknek az érzelmeknek már apuszta létrejötte is – hevességükről nem is szólva – azon múlik, hogy bizonyos fokigelhisszük: a Platón által leírt esemény valóban megtörtént, mégpedig egy meghatározotthelyen, meghatározott emberrel, meghatározott időpontban. Bár tudjuk, hogy mindan-nak, amit Platón Szókratészról írt, a nagy része kitalált, mégsem vagyunk képesek ilyenegyszerűen elvetni a történet azon elemeit, melyek felkeltik érzelmeinket. Amint hatnikezdenek ránk, már el is hisszük őket, legalábbis bizonyos fokig. Az orvostudománypontosan leírja azt, amit Platón és hallgatósága is minden bizonnyal tudott, vagyis azt,hogya bürök okozta haláltusa egyáltalán nem emlékeztet arra a kihűléses folyamatra, melyrőlPlatón beszél, hogy fokozatosan elhatalmasodott Szókratész tagjain. Platón arról mondvalami általánosat, hogy mit jelent a halál a filozófus számára, nem pedig a Szókratészéletének utolsó napján lejátszódott jelenetet örökíti meg. De nincs az az általánosan igazkijelentés, ami olyan hatást tenne ránk, mint a Platón által leírt jelenet; Platón pontosantudja ezt, ezért meggyőzővé és megindítóvá tesz egy lehetetlen jelenetet. Rokonszenvetébreszt bennünk egy filozófiai tétel iránt, amelynek igazsága mellett több érv is szólhat –azaz, hogy a halál a filozófus számára nem jelent semmit; csakhogy miközben ezt teszi, egyolyan beszámolót fogadtat el velünk történetileg hitelesként, mely szó szerint nem igaz. Aszöveg egészét bonyolult irónia hatja át – a mélyen rejlő igazságot felszínes valótlanságveszi körül. A költő figyelme a mélyen rejlő igazságra irányult, de az érzelmeket a felszí-nen érezhető valótlanság keltette bennünk. Megértjük az általános gondolat lényegét, ésegyidejűleg a meghatározott esemény is hatást gyakorol ránk. Ez az a lehetőség, amireArisztotelész a Poétika 9. fejezetében céloz: az író közölhet velünk általános igazságokataz emberi viselkedéssel kapcsolatban, és úgy teszi ezt, hogy egy olyan cselekvés utánzatát(miméma) alkotja meg, mely egyszerre kitalált és egyedi.

Milyen kapcsolat van a mimézisen belül általános és egyedi között a fenti magyarázatszerint? Arisztotelész ezt nem mondja meg. Talán a mimézis kezdetben az egyedi tárggyalfoglalkozik, majd ráirányítja figyelmünket az általánosra, amelyet az egyedi szemléltet. Alegjobb esetben is, a mimézis tárgyának csak bizonyos jellegzetességeit alkotja újra, ésígy feltehetőleg valami olyasmire szűkíti le tárgyát, amit Redfield „formának” hív. „Az

46 TANULMÁNYOK


utánzás – mondja – a dolgokban rejlő formák felfedezése.” Anélkül, hogy megpróbálná aformát kiemelni abból a tárgyból, amelyben megtalálható, a mimézis „a gyakorlatban ta-pasztalt minták valamilyen belső, bár csak vázlatos megérzéséből”11 születik. Ez a meg-figyelés különösen hasznos annak magyarázatában, hogy miképpen tanulhatjuk meg egyutánzatból azt, amit az eredeti tárgyból nem lennénk képesek. Ha egy oroszlánnal kerülnénkszembe a szavannákon, valószínűleg minden erőnkkel a menekülésre összpontosítanánk,és minden gondolatunkat a félelem töltené be, ezért eszünkbe se jutna az oroszlánokmegfigyelése. Ha viszont egy oroszlán képét nézegetjük, érzelmek nélkül és ráérősentanulmányozhatjuk. A kép éppen azokat a részleteket emeli ki, amelyeket az oroszlánnalkapcsolatban meg kell ismernünk, és könnyűvé teszi a feladatunkat. Általánosan megfo-galmazva, a mimézis olyan képekkel szolgálhat a számunkra, amelyek felfedik azt a for-mát, mely egy faj valamennyi egyedére érvényes; a Poétika 4. fejezete minden bizonnyaléppen erre utal. Ilyen esetekben a mimézis a közönség figyelmét az egyedi képről azonáltalános igazság felé fordítja, melyet példáz, és részben azáltal éri ezt el, hogy meggátol-ja azt az érzelmi reakciót, melyet az eredeti tárgy egyébként keltene.

Jóllehet a festészet és a mimézis sok más fajtája működhet ezen a módon, a tragikus mimé-zis nyilvánvalóan nem. Azok az érzelmek, melyek gátolják a tanulást az oroszlánt ábrázolókép esetében, éppen azok, amelyekre az arisztotelészi tragédia esetében szükség van. Ha afestészet egy általános esetben az egyetemesre irányítja kognitív figyelmünket, a tragédiaolyan egyedi dolgok segítségével kelt bennünk érzelmeket, melyek egy általános mintáthivatottak megjeleníteni. A tragikus mimézisnek nem az érzelmeinket kell kikapcsolnia,hanem az azokat általában ellenőrző kognitív képességeket, hogy ezáltal szereplők és esemé-nyek kapcsán élhessünk át érzéseket, amelyeket értelmünk mint valótlanságokat elutasíta-na. A különbség abban áll, hogy egy festő, szemét egy bizonyos egyeden tartva, olyan képethozhat létre, amely felfedi az oroszlánok általános formáját; egy költő, aki elgondolkodikegy általános igazságon az emberi viselkedéssel kapcsolatban, olyan cselekvéseket és jelle-meket találhat ki, melyek rávilágítanak erre az általános igazságra, azután pedig úgy ala-kíthatja őket, hogy a hallgatóságban, mintha csak egyediek és valódiak lennének, érzelmeketébresszen ezen kitalált dolgok segítségével. Arisztotelész a Poétika 17. fejezetébenvilágossá teszi, hogy a költő számára a következőképpen alakul az alkotás sorrendje: azáltalánostól kell elindulnia (nehogy megsértse a valószínűség követelményét), és ezután kellhozzáadnia az egyedi neveket és körülményeket. Úgy tűnik, hogy a költészet és a festé-szet mimétikus szempontból ellenkező irányba halad: a festészet közeledik az általánosfelé, a költészet pedig távolodik tőle. A mimézis fogalma elég tág Arisztotelésznél ahhoz,hogy mindkét folyamatot magába foglalja.

Íme tehát a korábban említett elméleti feltevés: a költői mimézis az általánosból indul ki,amit egyedi nevekbe illetve epizódokba öltöztet, hogy olyan szerepet tölthessen be,amilyet egyébként egyedi személyek és események játszanak érzelmi életünkben. Egy íróelérheti, hogy úgy reagáljunk általános eseményekre és jellemekre, mintha azok egyedi-

11 J. M. REDFIELD: Nature and Culture in the Iliad: The Tragedy of Hector. Chicago, 1975. 54 skk.



ek volnának, ez pedig a megtévesztés egy olyan fajtáját feltételezi, amely különösen jólláthattunk Szókratész halálának az esetében. Egy költemény nagy horderejű igazsága túl-ságosan általános ahhoz, hogy érzelmeket váltson ki belőlünk; az egyedi dolgok viszont túlszorosan kötődnek a tényekhez ahhoz, hogy megvilágíthassanak egy általános gondolatot. Hatehát egy költeménynek az általánosat kell ábrázolnia, annak pedig hatást kell ránk gyako-rolnia, a költő kénytelen lesz azt egyedi események és szereplők leple alatt megjeleníteni.Nem azt akarom mondani, hogy a költők ezt tudatosan teszik, vagy akár, hogy Arisztote-lész szerint tudatosan tennék – csak azt, hogy az arisztotelészi elméletből következően aköltők olyan módon érik el, hogy az általános hatást gyakoroljona hallgatóságukra, amely általában az egyedi dolgoknak van fönntartva.

Már eddig is láttuk, hogy az arisztotelészi tragédia képes olyan érzelmi reakciókat kiváltanibelőlünk az ábrázoltakkal kapcsolatban, mintha azok valósak lennének, és ez egyfajtaköltői megtévesztés meglétét feltételezi. Most azt is észrevehetjük, hogy a tragédia egymásik, sokkal kifinomultabb megtévesztést is magában foglal: amennyiben egy tragédia azáltalánosat ábrázolja, olyan reakcióra késztet bennünket, mintha egyedi lenne. Arisztote-lész sehol sem ismeri el, hogy a költészetben a megtévesztés bármelyik változatára szükséglenne, de költészetelméletéből, ha hozzávesszük az érzelmekről szóló elméletét is, mindkettőkövetkezik. Ezek a következmények teljesen ártalmatlanok; nem kell miattuk alapvetőfordulatot tennie és megváltoztatnia a költészetről vagy az érzelmekről hirdetett nézeteit;ám mégiscsak megtévesztések. Ez az eredmény annak vizsgálatára sarkallhat minket, hogyvajon van-e bármi közös a megtévesztés költői, illetve másik, jótékony hatású változatá-ban, melyet a természetnek az orvostudomány általi utánzásával kapcsolatban láttunk.

D. Nemes célú megtévesztések

Arisztotelész tudta, hogy a költészet képes a megtévesztésre, és néha meg is kell tennieazt; a költészet védelmezőit azonban zavarhatja, hogy a „megtévesztés” szóval illetekolyasmit, ami a költők szokásos eszköztárába tartozik. A magam szóhasználata szerintbizonyos szempontból minden folyamat megtévesztő, amely elhiteti velünk azt, ami nem állfönn. Általában véve, sem Platón, sem Arisztotelész nem ellenezte a megtévesztést ön-magában. Platón nem rosszalja a kegyes hazugságot; a mimézissel szembeni ellenvetései,mint láttuk, igen kifinomultak, és nem a költemény megtévesztő tartalmát illetik, báregyéb okokból sok költemény tartalmát kifogásolja. Arisztotelész nem veszi át Platónaggodalmait, hanem mentegetőzés nélkül elfogad egy olyan mimézis-elméletet, mely,legalábbis a költészet esetében, alapjában véve a megtévesztésre épül.

Az általam megadott értelemben egy költő anélkül is megtévesztheti a hallgatóságát,hogy félrevezetné, vagy megkísérelné félrevezetni. Valójában nem hisszük el, hogyOidipusz itt és most megvakította magát; ha azonban hatásos előadásban látjuk a darabot,az az érzésünk támad a darab nézése közben, mintha mégis elhinnénk ezt, és bizonyosfokig valóban el is hisszük. Másképpen nem indítana meg bennünket. Félre azonban nemvezet minket, mivel a megtévesztés azt már nem érinti, amiben mélyen hiszek.

48 TANULMÁNYOK


Az a megtévesztés, amely nem érinti mélyen hitt vélekedéseinket, jó úton halad afelé,hogy egy olyan folyamattá váljon, amely egyáltalán nem érinti vélekedéseinket és csak hasonlíta megtévesztésre. Ezt a folyamatot „funkcionális megtévesztésnek” fogom hívni. Vizsgál-juk meg, mi történik, ha arra használjuk személyi számítógépünket, hogy egy szuper-számítógép terminálját utánozza. Ebben az esetben a személyi számítógépünk azt afeladatot végzi, amelyet általában egy terminál szokott, de ettől még nem válik termi-nállá. A szuperszámítógép olyan választ küld személyi számítógépünknek, mint ami-lyet annak a terminálnak küldene, melyhez tervezték; személyi számítógépünk azonbannem az a terminál, melyhez tervezték, és ezáltal becsapjuk, funkcionálisan megtéveszt-jük a szuperszámítógépet. Hasonlóképpen, egy ragadozót megtéveszthet egy ártalmatlanbogár, mely a mérges fajok külső jegyeit hordozza: az ilyen jellemzők rendeltetése,hogy elriasszák a ragadozókat a mérget tartalmazó hús elfogyasztásától; ezek a jelekazonban egyszerűen távol tartják a ragadozókat. Sem a számítógépnek, sem a ragadozó-nak nem kell tudatos meggyőződéssel rendelkeznie ahhoz, hogy a megtévesztés hatástgyakoroljon rá. Mindkettőt a funkcionális megtévesztés befolyásolja.

III. A MIMÉZIS ÚJ ELMÉLETE

Láttuk, hogy a mimézis Arisztotelésznél módját tekintve elbeszélő vagy dramatikus,hogy sokféle eszközzel végezhető a zenétől a táncon, a festészeten, a költészeten át a szín-házig, illetve, hogy tárgyai lehetnek az emberek úgy is, mint amilyenek, úgy is, amilye-neknek lenniük kell, és úgy is, amilyeneknek nem volna szabad lenniük. Azt is megfigyel-tük, hogy a szövegek nem adnak egységes magyarázatot a mimézist illetően. El kell tű-nődnünk a lehetőségeken.

Jó volna, ha tudnánk találni egy olyan mimézis-definíciót, mely az összes arisztotelészikontextusban megállná a helyét. A mimézis egyszerű leírásával sohasem fogjuk megma-gyarázni, hogy miért sorol Arisztotelész olyan sok különböző művészetet ebbe a fejezet-be; márpedig annak a meghatározásnak, amelyre törekszünk, magyarázatot kell adniaerre. A sikeres definíció második feltétele a következő: láttuk, hogy a mimézis tárgyá-nak csak bizonyos jellemzőit jeleníti meg az utánzatban. Milyen elv alapján történik ejegyek kiválasztása? Gyakran előfordul, hogy egy dolog jellemzőit egy másikra visszükát: mikor tekinthető ez mimézisnek? A mimézis magyarázatának választ kell adnia ezekrea kérdésekre. Harmadszor, leírásunknak ki kell fejtenie, hogy miért éppen oly módokonmegtévesztő a mimézis, ahogyan megtévesztő, illetve hogy miért lehetnek nemes célúak amegtévesztésnek ezek a változatai.

A. Mivel nem szabad összekeverni a mimézist?

Az arisztotelészi mimézis nem ugyanaz, mint az „utánzás”, a „fikció”, a „másolás”, az„ábrázolás” vagy az „elhitetés”; nem is „kifejezés”; és nem is képek vagy képmások megal-



kotása. Bár ezen tevékenységek némelyike tekinthető a mimézis egy-egy fajtájának, egyi-kük sem jut el a mimézis lényegéhez.

Egy okot már láttunk, amiért a mimézis nem azonos az utánzással (imitation): az után-zástól eltérően a mimézis tárgya teljes mértékben fiktív is lehet. Az „utánzás” mindenesetrenem illik bele minden szövegkörnyezetbe: az elbeszélés (narrative) (ha a szó szokványosjelentését nézzük az angolban) nem lehet utánzó, márpedig az elbeszélés Arisztotelésznéla mimézis egyik módja. A „versengés” bizonyos kontextusokban jobb, mint az „utánzás”,de az elbeszélő módra ez sem alkalmazható.

A mimézis fikciónak sem tekinthető, mivel tárgya lehet fikció is. A mimézis valamiolyan, ami a fikcióhoz járul, feltehetőleg azzal a céllal, hogy hihetővé és hatásossá tegye.

Az arisztotelészi mimézis az elhitetéshez (make-believe) hasonlít. Walton mutatott rá,hogy mennyire hasznos modellt nyújthatnak a gyermekjátékok az Arisztotelész általmimétikusnak tartott művészetek megértéséhez (Walton: Mimesis as Make-Believe). Amimézis mégsem ugyanaz, mint az elhitetés, habár valóban az a célja, hogy elhitessenvelünk bizonyos dolgokat. A mimézisre adott reakciónk tartalmazhatja az elhitetés moz-zanatát, amennyiben együttműködünk a művésszel – mint amikor a felnőttek csatlakoznaka gyerekek szerepjátékához. Csakhogy amit a művész annak érdekében tesz, hogy bevon-jon minket, és ezáltal bizonyos fokig elfogadjuk műve valóságát, és az hatást gyakoroljonránk – ez a mimézis leglényege. Az elhitetés modellje önmagában nem fogja megmagya-rázni a mimétikus költészetnek azt a képességét, hogy hat ránk.

A másolás (reproduction) esetében összetettebb kérdésről van szó. A mimézis bizonyos ér-telemben másolás, más szempontból viszont nem az. A másolás legteljesebb értelmébenegyáltalán nem mimézis. Létezik a másolásnak egy gyengébb típusa, melyet Platón amimézis egyik fajtájának tekint: egy tárgy jellemzőinek és arányainak zenei formábantörténő másolása (Törvények 668B); ez azonban közel sem olyan folyamat, amely tényle-gesen lemásolna egy tárgyat. Ha egy kantárkészítő egy új kantárt készít egy régi alapjánaz eredeti méretek megtartásával, akkor ő kantárkészítő, nem pedig mimétikus művész, alovas pedig, aki megvásárol egy ilyen módon készített kantárt, egyáltalán nincs megté-vesztve, ha azt gondolja, hogy kantárt vásárolt. Jóllehet a készítő utánozza a modellt, azáltala létrehozott termék nem kantár-utánzat. A másolás, legteljesebb értelmében véve,sohasem olyan típusú mimézis, mint amelyet mi keresünk.

De mi a helyzet a másolásnak azzal a fajtájával, melyet Platónnál láttunk és amelyik azeredeti tárgy bizonyos jellemzőit viszi át a másolatra? Talán kimondhatjuk, hogy a mimé-zis minden esetben magában foglalja ezt a fajta másolást, illetve, hogy minden másolat(miméma) rendelkezik olyan tulajdonságokkal is, melyek az eredetihez tartoznak. A tu-lajdonságok átadása azonban nem minden esetben mimézis, hiszen édesanyánk többfizikai tulajdonságával is rendelkezünk, mégsem vagyunk másolatai, és nem is ez a ren-deltetésünk. Mindenesetrea mimézis „tulajdonság-átadás”-féle magyarázatának feltétlenül rá kell világítania, hogy egyadott esetben milyen tulajdonságok átadására van szükség ahhoz, hogy ezt mimézisneklehessen tekinteni.

50 TANULMÁNYOK


A mimézis nem azonos az ábrázolással sem (representation), mivel csak bizonyos ábrá-zolások lehetnek mimétikusak. Az „ábrázolás” kifejezést sokan használják a mimésziszfordítására bizonyos kontextusokban, de nem megyünk vele sokra az ókori szövegekértelmezésénél. Az ábrázolás legalább annyira összetett fogalom az újkori filozófiában,mint a mimézis a klasszikus gondolkodásban, éppen ezért nem lesz egyértelmű a helyzet,ha a szót így fordítjuk le. Továbbá minden esetben feltehetjük egy ábrázolással kapcsolat-ban azt a kérdést, hogy mimétikus-e vagy nem. A szimbólumok is ábrázolnak; de nemmimétikusak, és semmi közük sincs Arisztotelész költészetelméletéhez.12

A mimézis nem „kifejezés” (expression), bár csábító lehetőség így fordítani a mimészisztazokban az esetekben, amikor zene vagy tánc általi mimézisről van szó. Nincs semmi bajezzel a szóval, ha pusztán az a célunk, hogy olvasható fordítást készítsünk, de eltünteti amimézissel kapcsolatos egyik legnehezebb problémát, vagyis azt, hogy miképpen jelent-het annyi mindent, amit Arisztotelész neki tulajdonít – hogy milyen módon lehet a zene, atánc, a festészet és a költészet egyaránt mimétikus.

Nem ad magyarázatot a mimézisre az sem, ha azt mondjuk róla, hogy képek vagyképmások megalkotása, bár ez a legközelebbi megfelelő az eddigiek közül, hiszen Arisz-totelész a mimémát képnek (eikón) és képmásnak (homoióma) is nevezi. Gond nélkül elfo-gadhatjuk a „képet” a miméma megfelelőjeként ott, ahol Arisztotelész a festészetről be-szél (4, 1448b 11); amikor azonban a zenéről van szó, egyáltalán nem tudjuk, mit érthet„képmás” alatt, melyet ebben a kontextusbana miméma szinonimájának tekint (Politika VIII.5 1340a 18, 39). Mondhatjuk, hogy egyzenei mű olyan, mint egy érzelem, egy erény vagy egy jellem,13 de egyáltalán nem vilá-gos, hogy ezzel mit akarunk mondani, márpedig a mimézis elméletétől éppen azt várjuk,hogy magyarázatot adjon erre.

B. A mimézis mint funkcionális megtévesztés

A mimézis definiálásában a zene és a tánc a két legnehezebb eset. Az alábbiakban egyolyan meghatározást fogok adni, mely a zenére érvényes, azután megvizsgálom, hogy eza definíció használható lehet-e a mimézis összes eszközére.

Arisztotelész szerint azt, hogy a zene az erény és a bűn képmásait tartalmazza, onnanlehet tudni, hogy – megfigyelései szerint – megváltozik a jellemünk, amikor zenét hallga-tunk (Politika VIII.5, 1340a 22, 41). Miért bizonyítaná ez Arisztotelész állítását? A Ter-

12 Ezzel kapcsolatban lásd S. H. BUTCHER: Aristotle’s Theory of Poetry and Fine Art. London, 1911.4 124skk., aki TEICHMÜLLERt követi (Aristotelische Forschungen. II. köt., Halle, 1869. repr. Aaelen, 1964. 145–154.).

13 „A dallamokban ezzel szemben magukban is megvan a lelkiállapotok utánzása. Ez is világos: mindjárt ahangnemeknek már a természete is annyira különbözik, hogy a hallgatók is más-más hangulatba jutnak, s nemugyanolyan magatartást tanúsítanak mindegyik irányában” (Politika VIII.5 1340a 38 skk., vö.Természettudományos kérdések XIX.27, 919b 26.). A feltevés, hogy a zene alkalmas lehet a jellem mimézisére,legalább Platónig visszavezethető (pl. Állam 399A skk., Törvények 812C).



mészettudományos kérdésekben vázlatosan kifejti, miért hasonlatos a dallam és a ritmusa jellemhez. A dallam és a ritmus mozgás, hasonlóan a cselekedetekhez; mindkét fajtamozgás, amint érzékelik őket, megfelelő mozgásokat indít el a hallgatóság lelkében.14

Úgy tűnik, hogy ez egyelőre csak a zene cselekedetekhez való hasonlóságára ad magya-rázatot. Hol jelenik meg a jellem? A cselekedetek egyszerre tükrözik és alakítják a jelle-met: a zene, amely egy bizonyos jellemnek megfelel, azáltal utánozza ezt a jellemet ahallgatóban, hogy megfelelő mozgásokat indít a lelkében. Ha hősi zenét hallgatunk, úgyérezzük, hogy hősi ritmusok lüktetnek a lelkünkben, és éppen ezeket a mozgásokat érez-nénk, ha hősi tettet hajtanánk végre, és egyúttal ezekhez lennénk hozzászokva, ha hőshözillő jellemünk lenne. Ez a zene tehát olyan, mint a hősi jellem – ugyanazt éri el, amit ez ajellem is véghezvinne; ha pedig gyakran hallgatunk ilyen zenét, lelkünk hozzászokikezekhez a mozgásokhoz, és lényegében hősi jellemet alakítunk ki magunkban.15

Mindez általános válasszal kecsegtet a mimészisz meghatározásával kapcsolatos gondok-ra. A mimézis annak a művészete, hogy egy dolgot olyan hatáshoz segítünk, ami egyébkéntegy másiknak a sajátja: az M csak abban az esetben másolata (miméma) az O-nak, ha az Mugyanazt a hatást váltja ki, mint az O. A mimézis végső soron beavatkozás a természe-tes ok-okozati folyamatokba. Annak a természetes módja, hogy hősiesnek érezzük magun-kat vagy azzá váljunk, egyáltalán nem kapcsolódik a zenéhez; írható azonban olyan zene,amelyiknek ilyen hatása van. Ami pedig érvényes a zenére, az érvényes a táncra is, hi-szen mindkettő a mozgás egyik formájának tekinthető.

Ez az elmélet arra az elképzelésre épül, hogy létezik egy természetes rend, melybe amimézis beavatkozhat. Az egyik ok, amiért a mimézis olyan kemény diónak bizonyult azújkori gondolkodók számára, hogy olyan fogalomkörbe tartozik, mely alapjában véveteleologikus. A mimézis leginkább célirányos tevékenységnek fogható fel; egészen pon-tosan olyan tevékenységnek, amelynek célja rendes körülmények között más eszközökkelkeltett hatások létrehozása; ennek azonban csak akkor van értelme, ha úgy tekintünk adolgokra és hatásaikra, hogy azok valamiképpen egymáshoz illeszkedő módon vannak meg-tervezve. A mimézis megtöri tervezés és hatás természetes rendjét. Ezért olyan csodálatosés izgalmas, és ezért nyújt biztonságos lehetőséget arra, hogy tényeket ismerjünk meg azoroszlánokkal kapcsolatban – képek segítségével –, és kellemes lehetőséget arra, hogylelkünkben bátorság ébredjen – a zenének vagy a táncnak köszönhetően.

1. A mimézis hatóköre

Most már világosnak kell lennie, hogy a mimézis miért foglalja magában a zenét és atáncot, de továbbra is magyarázatra szorul, hogy a költészetet miért csak abban az esetbenfoglalja magában, ha azon alapul, ami valószerű, vagyis miért nem terjed ki a hatóköreminden fikcióra. A fikció kitalál bizonyos dolgokat, de

14 Természettudományos kérdések XIX.27, 919b 26 skk. és XIX.29, 920a 3 skk. A mozgás és az érzelemközötti kapcsolatról lásd A lélekről I.1, 403a 16.

15 Hálával tartozom Victor Castonnak, aki segített ezen szövegrész megértésében.

52 TANULMÁNYOK


a mimézis teszi lehetővé, hogy azok olyan hatással rendelkezzenek, amely rendes körülmé-nyek között a valódi élmények számára van fenntartva. Nem elegendő, ha egy mimétikusköltő jellemeket és cselekvéseket talál ki; azokat meggyőzővé és hatásossá is kell tennie.Más szóval alkotásait valamilyen képességgel kell felruháznia, hogy úgy hassanak ránk,mintha valódiak lennének. A fikció nem attól lesz mimétikus, hogy kitalált, hanem attól,hogy eléggé valószerű ahhoz, hogy érzelmeket váltson ki belőlünk.

De mi a helyzet a képekkel? Arisztotelész alapjában véve nem gondolja, hogy a képekérzelmeket keltenének vagy jellemet ábrázolnának,16 mégis mimétikusak a Poétikábanfelállított alapelvek szerint, és megfelelnek az imént javasolt meghatározás követelmé-nyeinek. A képek valóban kiváltanak bizonyos hatásokat, melyek egyébként az eredetitárgyhoz tartoznak: az oroszlánt ábrázoló kép olyan információval szolgál, melyet máskü-lönben magától az oroszlántól kellene – bizonyos veszélyek árán – megszereznünk; a képviszont biztonságosabb és érzelmileg kevésbé felkavaró. A képzetek segítségével közvetí-tett információ Arisztotelész szerint ugyanolyan hatással lehet ránk, mint az érzékelés ma-ga;17 de nem lehet szó arról, hogy minden egyes képzet ugyanazt a hatást éri el, mint azeredeti dolog maga. Máskülönben az oroszlánt ábrázoló kép ugyanolyan érzelmi sokkotokozna, mint az oroszlán.

2. A mimézis szelektivitása

A mimézis nem minden esetben ugyanazon hatás elérésére törekszik; viszont mindenesetben valamilyen hatás elérése a célja, és éppen ez magyarázza, hogy mely tulajdonsá-gok kerülnek kiválasztásra a mimézis során. Jóllehet több tulajdonságunk megegyezikédesanyánk tulajdonságaival, annak, hogy mégsem vagyunk az ő másolata (miméma), azaz oka, hogy nem annak a hatásnak az elérése a rendeltetésünk, ami kizárólag az övé; aközös fizikai jellemzők viszont nem kapcsolódnak ahhoz a képességünkhöz, hogy az őfeladatát ellássuk. (Ezt a lehetőséget a törvény ruházhatja ránk különböző okokból kifolyó-lag.) A másolat (miméma) az eredetinek csak azon jellemzőit – vagy csak azon jellemzőkhasonmását – veszi át, melyek szükségesek azon hatás eléréséhez, melyre a másolat tö-rekszik. A nem mérgező bogárnak például csak azt a megkülönböztető jegyet kell hordozniaahhoz, hogy mérgező rokonának másolata (miméma) legyen, amely elriasztja a ragadozó-kat; az oroszlánt ábrázoló képnek csak azokat a jellemzőket kell megmutatnia, melyeket

16 Politika VIII.5, 1340a 32 skk., vö. Poétika 4. fejezet és Természettudományos kérdések XIX.29, 920a 3 skk.; akapcsolódó szövegrész (XIX.27, 919b 26 skk.) azonban látszólag jobban összpontosít a festészetre,hasonlóképpen a Poétika 6. fejezetéhez (1450a 27.).

17 „A benyomások, az észlelések és a képzetek változásokat idéznek elő. Az észlelések ugyanis valójábanolyan változások, melyek egy szempillantás alatt végbemennek, a benyomás és a képzet pedig olyan hatássalbír, mint maguk a dolgok. Az a forma ugyanis, amely egy meleg, hideg, kellemes vagy félelmetes dologról atudatunkban létrejön, valami módon éppen olyannak bizonyul, mint maguknak a dolgoknak a formája, amiértis aztán elborzadunk és félni kezdünk annak ellenére, hogy mindössze eszünkbe idéztük őket.” (Az állatokmozgásáról 7, 701b 16–22., vö. 8, 702a 17–19.).



közölni akar velünk; a tragikus színdarabnak csak annyit kell ábrázolnia a szereplők éle-téből, amennyi elég ahhoz, hogy a kívánt érzelmeket kiváltsa belőlünk.

3. Nemes célú megtévesztés?

Fel kell tennünk a kérdést, hogy ez a meghatározás megoldja-e a különböző problémá-kat, melyeket a mimézissel és a megtévesztéssel kapcsolatban korábban felvetettem.

Induljunk ki a megtévesztéssel és az érzelmekkel kapcsolatos nehézségekből: ha a tra-gédia hatást akar gyakorolni ránk, olyan módon kell megindítania bennünket, ami rende-sen csak bizonyos képzetek megléte esetén képzelhető el; ebben az esetben viszont nemrendelkezünk ezekkel a képzetekkel. Például ha a cél az, hogy részvétet érezzünk Agauéiránt, akkor úgy kell reagálnunk, mintha elhinnénk, hogy éppen most szaggatta darabokraa fiát; csakhogy Agaué nem most szaggatta darabokra a fiát. Ez csak egy színdarab, amintazt jól tudjuk; ha nem tudnánk, már rég hívtuk volna a rendőrséget. Egy ilyen esetben amimézis beleavatkozik abba a szokásos folyamatba, melynek során képzet kelt érzelmet.Olyan ez, mintha a mimézis megtévesztené az érzelmeinket anélkül, hogy megtéveszteneminket: olyan képzetet kelt bennünk, melyet nem tartunk igaznak, de mégis olyan módonindít meg minket, mintha annak tartottuk volna.

A tragédia esetében a mimétikus költő bizonyos cselekedetekről szövegkönyvet ír. Haelhinnénk, hogy ezek a cselekedetek valóban végbemennek, akkor Arisztotelész érzel-mekről szóló elmélete alapján meghatározott érzelmek ébrednének bennünk. Persze aszöveget olvasva vagy a darabot előadás közben nézve nem hisszük el, hogy ezek a cse-lekedetek valóban lejátszódnak, de mégis olyan érzelmeink támadnak, amelyeket akkoréreznénk, hogyha rendelkeznénk ezekkela képzetekkel. Más szóval, a leírt szöveg ugyanolyan hatást gyakorol ránk, mint amilyet acselekedetek gyakorolnának abban az esetben, ha elhinnénk, hogy valóban végbemennek.Így a költői mimézis célja, hogy olyan eredményt érjen el, ami rendes körülmények kö-zött más módon szokott megvalósulni.

Platón számára az a legfontosabb, hogy milyen módon bírálja felül a mimétikus folya-mat a képzetet: azok a cselekvések, melyek általában érzelmeket keltenek, csak akkor érik eztel, ha bizonyos képzetekkel rendelkezünk róluk; de úgy tűnik, hogy a tragédia attól függet-lenül kelti ugyanezeket az érzelmeket, hogy mit hiszünk ténylegesen. A mimézisnek tehátaz a hatása, hogy működésképtelenné teszi az értelmünket; félretolja azokat a tudatosképzeteket, amelyek segítségével az értelem általában képes felügyelni az érzelmi reakci-ókat.

Nem a Poétika, hanem az Etika adja meg a választ arra, hogy Platónnal ellentétbenmiért nem zavarja ez Arisztotelészt: ha egészséges érzelmi életre törekszünk, nemcsaktudatos meggyőződéseinkre kell ügyelnünk, hanem arra is, hogy milyen személyiséggéválunk. Felelősek vagyunk erkölcsi állapotunkért, melytől azok az érzelmeink is függnek,melyeket egy bizonyos benyomás kelt bennünk, illetve végső soron azok a benyomásokis, melyek bennünket érhetnek. Bizonyos értelemben felelősek vagyunk azért, hogy mi-

54 TANULMÁNYOK


lyen benyomások alakulnak ki bennünk.18 Az O mimézise olyan benyomást kelt, amely azO érzékelésekor érne minket; ezt a fajta benyomást azonban részben jellemünk hozzalétre. A mimézis önmagunk és egy konkrét tapasztalat között lép működésbe; de (Platónengedelmével) sohasem önmagunk és a hosszú évek folyamán kialakított jellemünk kö-zött, amely egyaránt befolyásolja a közvetlen tapasztalásra és a mimézis által színlelttapasztalásra adott válaszunkat.

(Paul Woodruff: Aristotle on Mimesis. In: A. O. Rorty /ed./: Essays on Aristotle’sPoetics. Princeton, 1992, 73–96.)

Fordította: Kozák Dániel

18 Nikomakhoszi etika III.7 1114a 25–b 3.; R. J. HANKINSON: Perception and Evaluation: Aristotle on theMoral Imagination. In: Dialogue 29 (1990) 60.

Documents

PAUL WOODRUFF Arisztotelész a mimézisrőlesztetika.elte.hu/baranyistvan/files/2012/09/Hel2002-1-2... · 2012-12-13 · PAUL WOODRUFF / ARISZTOTELÉSZ A MIMÉZISRŐL 31 File név: