PHILIPPA GREGORY

A szűz királynő szeretője

Palatínus, 2009

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült

PHILIPPA GREGORY

The Virgin's Lover

HarperCollins Publishers, London, 2004 Copyright © Philippa Gregory, 2004

Fordította Megyeri Andrea

Hungarian translation © Megyeri Andrea,2009 Hungarian edition © Új Palatínus Könyvesház Kft., 2009

Anthonynak

1558 ősze

Norfolk minden harangja Erzsébet diadalát zengte Amy lüktető fejébe; előbb a kis ko-lomp jajongott élesen, akár egy eszelős vénasszony, majd a többin is végigzúgott a gyöt-relmes csörömpölés, míg a nagyharang súlyos kondulása jelezte, hogy a disszonáns ak-kord mindjárt újra felcsendül. Amy a fejére húzta a párnát, hogy ne kelljen hallania, de a lárma egyre folytatódott, a varjak kivágódtak fészkeikből és vészterhes zászlóként verdes-tek az égen, a denevérek kiröppentek a harangtoronyból, akár egy fekete füstfelleg, mely azt üzeni, hogy felfordult a világ rendje, és beköszönt az örök sötétség.

Amy nem kérdezte, mire föl a zenebona, tudta jól. Szerencsétlen Mária királynő meg-adta magát a halálnak, és Erzsébet az egyetlen, a vitathatatlan örökös. Ámen. Egész Ang-lia úszik a boldogságban. Végre trónra lép a protestáns hercegnő, és ő uralkodik. Az egész országban mámorosan zúgnak a harangok, az emberek csapra verik a hordókat, örömtán-cot járnak az utcán, és megnyitják a börtönök ajtaját. Az angolok végre megkapják az ő Erzsébetjüket, és Tudor Mária félelemtől terhes uralma a múlté lesz. Mindenki ünnepel.

Csak Amy nem. A harangzúgás felriasztotta álmából, de neki nem hozott boldogságot. Amy, csak Amy

nem fogadta ujjongva Erzsébet trónra lépését. Még a csörömpölést is hamisnak hallotta. A féltékenység ritmusa kattogott benne, a harag jajszava sikított mögötte, az elhagyott asz-szony fájó zokogása.

– Isten büntesse meg! – átkozódott a párnájába, míg a feje zúgott a diadalmas zeneszó-tól. – Isten sújtson le rá, amíg fiatal, büszke és szép! És csúfítsa el az arcát, tépázza meg a haját, rothassza el a fogait, és hagyja elpusztulni, hogy társtalanul és elhagyva haljon meg! Társtalanul, elhagyva, mint én.

Amynek nem üzent a férje, nem is számított rá. Eltelt egy újabb nap, eltelt egy hét. Má-ria királynő halálhírére nyilván nyaktörő sebességgel száguldott Londonból a hatfieldi pa-lotába. Hogy ő legyen az első, a legelső, aki a hercegnő lábai elé térdel és elújságolja neki, hogy immáron ő az uralkodó.

Erzsébet pedig nyilván előre eltervezte a beszédét, s hozzá a pózát, Robert meg az el-várt jutalmát a szolgálataiért. Talán ebben a pillanatban is önnön diadalát ünnepli, ahogy Erzsébet is a magáét. Amy lesétált a folyó mellé, hogy bevigye a teheneket a fejeshez, mert a tehenészfiú megbetegedett, és családi birtokuk, a Stanfield Hall nem bővelkedett szolgálókban. Útközben megállt és elmélázva nézte a tölgyfáról lehulló megbarnult leve-leket, melyek délnyugat felé örvénylettek, Hatfield felé, ahová a férje szélviharként szá-guldott, Erzsébet oldalára.

Amy tudta, hogy örülnie kellene, amiért az új királynőnél nagy kegyben van a férje. Örülnie kellene a vagyonnak és a pozícióknak, a családja felemelkedésének Robert révén.

Örülnie kellene, hogy ismét Lady Dudley lesz a neve, visszaszerzi régi birtokait, helyet kap az udvarnál, talán még grófné is lehet belőle.

Nem örült. Szívesebben maradt volna rangfosztott férje mellett a bajban, gürcölt volna a betevő falatért nappal, hallgatta volna a meleg csöndet éjjel. Szívesebben, mint hogy egy másik nő udvarában tudja jóképű kegyencnek. Érezte, hogy ez féltékenység, és Isten sze-mében a féltékenység bűn.

„Hogy juthattunk idáig? – suttogta a norfolki égen tornyosuló viharfelhőknek. – Ami-kor én szeretem, és ő is engem! Amikor egymáson kívül nincs senkink! Hogy hagyhat itt küszködni, csak hogy őhozzá siessen? Milyen jól kezdődött, gazdagságban és dicsőségben – hogy végződhet ilyen fájdalomban és magányban?”

Egy évvel korábban: 1557 nyara

Álmában újra az üres szoba durva padlódeszkáit látta, a homokkő kandallópárkányt be-vésett neveikkel az oldalán, az ólomkeretes ablakot magasan a kőfalban. A nagy ebédlő-asztalt odahúzták az ablakhoz és az öt fiatalember a nyakát kinyújtva meredt az udvarra, ahol az apjuk lassan a vérpadhoz lépkedett és fölment a lépcsőn.

A nemrég visszaállított római katolikus vallás papja kísérte. Az apa megbánta bűneit, megtagadta az elveit. Kegyelemért könyörgött és alázatosan bocsánatot kért a tetteiért. A megmenekülés reményében félredobott minden lojalitást, és aggodalmas forgolódása, ku-tató tekintete elárulta, hogy most, az utolsó pillanatban is a kegyelmi ítélet teátrális gesz-tusát várja.

Minden oka megvolt a reménykedésre. Az új uralkodó is Tudor, és a Tudorok ismerik a drámai hatás erejét. Az istenfélő királynő bizonyára nem áldozza fel bűnbánó felebarátját. És ami a legfontosabb: egy nőnek, egy lágyszívű, csekély eszű nőnek honnan is lenne bá-torsága halálba küldeni az ország egyik leghatalmasabb urát, honnan lenne lelkiereje ki-tartani a döntése mellett?…

„Húzza ki magát, Apa! – könyörgött némán Robert. – Bármelyik pillanatban megér-kezhet a kegyelmi parancs, csak megalázza magát, ha ennyire várja.”

Robert háta mögött kinyílt az ajtó, és a börtönőr érdesen fölnevetett, amikor meglátta az öt fiút az ablaknál, az asztalon állva, a nyári verőfény ellen a szemükhöz emelt kézzel. – Nem kell kiugrani – mondta. – Ne fosszátok meg a bakót a munkától! Ti lesztek a követke-zők, meg a bájos fehérnép.

– Ezt még megbánja, amikor kegyelmet kapunk és szabadon bocsátanak! – fenyegető-zött Robert, és visszafordult az ablakhoz. Az őr megvizsgálta a vastag rácsot, látta, hogy a foglyoknak nincs mivel összetömi az üveget, hát kiment, még mindig kuncogva, és bezárta az ajtót.

Odalenn a vérpadon a pap az elítélthez lépett és latin nyelvű imádságot olvasott fel a Bibliából. Díszes ruhájába belekapott a szél, Robertet a hódító Armada dagadó vitorláira emlékeztette. Egyszer csak véget ért az imádság a pap csókra nyújtotta a feszületet az apának, majd hátralépett.

Robert teste mintha megdermedt volna hirtelen, homloka és tenyere szinte ráfagyott az üvegre, a lenti jelenet kiszívta belőle a melegséget. Az apja engedelmesen letérdepelt a ki-végzőtőke elé. A bakó megállt mellette és bekötötte a szemét, mondott is valamit neki. Az elítélt feléje fordította kendős fejét és válaszolt. Ekkor – iszonyú látvány – ez a mozdulat mintha kibillentette volna az egyensúlyából; az imént elvette a kezét a tönkről, most nem talált vissza. Kinyújtott karral tapogatózni kezdett. A bakó elfordult, fölvette a bárdot, és amikor visszafordult, az elítélt kis híján arcra bukott a kétségbeesett kapálózásban.

A csuklyás hóhér riadtan rárivallt a vergődő emberre, aki a kendőt tépdesve kiabálta, hogy még nem áll készen, nem találja a tönköt, a bárdnak várnia kell.

– Szedje össze magát! – ordította Robert, ököllel verve a vastag ablaküveget. – Szedje össze magát, Apa! Az ég szerelmére!

– Még ne! – kiáltotta az apró alak a vérpadon a mögötte álló bakónak. – Nem találom! Nem állok készen! Várjon! Még ne! Még ne!

Térden vonszolta magát a szalmában, egyik kezével a kivégzőtőke után nyúlkálva, a másikkal a szoros kendőt tépkedve. – Ne nyúljon hozzám! Kegyelmet kapok! Még nem ál-lok kézen! – üvöltötte, és üvöltött akkor is, amikor a bárd éle belehasított kinyújtott nyaká-ba. Vér fröccsent, és az elítélt az oldalára zuhant az ütéstől.

– Apa! – ordította Robert. – Apám! A sebből pumpált a vér, de a férfi tovább kapálózott a szalmán, mint a döglődő malac,

még mindig lábra próbált állni, de a cipője tehetetlenül rugdosta a levegőt, elzsibbadó ke-ze még mindig vakon kereste a tönköt. A bakó az ügyetlenségét átkozva újra magasra emelte a bárdot.

– Apa! – kiáltott fel Robert gyötrelmesen, amikor lesújtott a bárd. –Apa! – Robert! Kedvesem! – Egy gyengéd kéz rázta meg a vállát. Kinyitotta a szemét: Amy

megnyugtatóan valóságos alakja hajolt fölé a hálószoba gyertyafényében, barna haja fo-natba rendezve az alváshoz, barna szeme tágra nyitva.

– Édes Istenem! Micsoda lidércnyomás, micsoda borzalmas álom! Isten óvjon tőle! Édes Istenem!

– Megint ugyanaz az álom? – kérdezte Amy. – Édesapja halála? Robert még az említését sem bírta elviselni. – Csak egy álom – közölte kurtán, és igye-

kezett visszanyerni az önuralmát. – Csak egy szörnyűséges álom. – De ugyanaz? – erősködött Amy. Robert vállat vont. – Érthető, hogy mindig visszatér. Van sörünk? Amy ledobta a takarót és fölkelt, köpenyét összehúzta a válla körül. De a témától nem

tágított. – Ez rossz ómen – jelentette ki, miközben sört töltött a férjének. – Fölmelegítsem? – Jó lesz hidegen – felelt Robert. Amy átnyújtotta a korsót és Robert beleivott. Csupasz hátát hideg verejték lepte el; már

szégyellte magát a gyengeségéért. – Az az álom figyelmeztetés – mondta Amy. Robert próbált gondtalan mosolyt erőltetni az arcára, de apja borzalmas halála, és a sö-

tét nap óta őt üldöző kudarc és fájdalom erősebb volt nála. – Hagyd – kérte. – Nem kellene odamennie holnap, Robert. A férfi belekortyolt a sörbe, arcát a korsóba rejtette felesége vádló tekintete elől. – Az efféle álom intő jel. Nem szabad Fülöp királlyal tartania! – Már ezerszer megbeszéltük ezt. Tudod, hogy mennem kell. – Nem szabad! Most, amikor az apja haláláról álmodott! Mi más lehetne, mint figyel-

meztetés, hogy ne keresse a veszélyt? Az apja árulóként halt meg, mert a saját fiát akarta Anglia trónjára ültetni. És maga mégis újra nagyravágyó terveket forgat a fejében!

Robert mosolyogni próbált. – Nagyravágyásnak nem nevezném – mondta. – Csak a lo-vam és az öcsém maradt nekem. Még saját sereget sem szervezhettem.

– Az apja a sírból figyelmezteti! Robert bágyadtan csóválta a fejét. – Amy, erről hallani is fájdalmas. Ne hivatkozz rá,

nem ismerted elég jól. Ő is azt akarná, hogy újra fölemelkedjenek a Dudleyk. Sosem be-szélt volna le semmilyen törekvésemről. Mindig a család érdekeit tartotta szem előtt. Légy jó feleség, kicsi Amy. Ne beszélj le – apám se tenné.

– Maga legyen jó férj! – vágott vissza Amy. – És ne hagyjon el! Hová menjek miután elhajózott Németalföldre? Mi lesz énvelem?

– Philipsékhez mégy, Chichesterbe, ahogy megbeszéltük – felelte Robert szilárdan. – És ha a hadjárat elhúzódik, és nem térek vissza hamar – akkor mostohaanyádhoz menj, haza a Stanfield Hallba.

– Én Syderstone-ba szeretnék menni, a saját házamba – közölte Amy. – És otthont te-remteni magával. Férjként és feleségként élni együtt.

Hiába telt el két év, a szégyentől most is megcsikordult a foga, amikor letorkolta: – Tu-dod, hogy Syderstone-t elvették a koronára szállt. Nincs rá pénz. Oda nem mehetünk

– Megkérhetnénk mostohaanyámat, hogy bérelje ki Syderstone-t nekünk – makacsko-dott Amy. – Dolgozhatnánk a birtokon. Maga is tudja, hogy szívesen dolgoznék, nem fé-lek a kemény munkától! Munkával is fölemelkedhetnénk, nem kell idegen király zászlaja alatt kockáztatnia mindenét, a veszélybe rohanni a siker biztosítéka nélkül.

– Tudom én, hogy dolgoznál – bólintott Robert. – Tudom, hogy hajnalban kelnél és napkelte előtt kinn volnál a földeken. Csakhogy én nem akarom, hogy a feleségem egy pa-rasztasszony életét élje! Én többre hivattam, és az apádnak többet ígértem számodra, ami-kor elvettelek. Nekem nem fél tucat holdnyi birtok kell meg tehenek hanem fél Anglia!

– Az emberek azt hiszik majd, hogy elhagyott, mert rám unt – szólt Amy szemrehányó-an. – Hogyne hinnék amikor most jött haza, és máris továbbáll.

– Két éve itthon vagyok veled! – kiáltotta Robert. – Már két éve! – Észbe kapott, igye-kezett kirekeszteni a hangjából az ingerültséget. – Amy, ne haragudj, de nekem ez nem élet. A napok mintha sosem akarnának véget érni. Mióta felségárulásért jogfosztott lettem, nem lehet tulajdonom, nem kereskedhetek nem vehetek semmit, nem adhatok el semmit. A családom minden vagyona a koronára szállt – igen, tudom! A te családod minden va-gyona is! Édesapád öröksége, édesanyád pénze. Mindenedet én veszítettem el. Vissza kell szereznem neked, nekünk.

– Ezen az áron nem kell – szögezte le Amy. – Mindig azt mondja, hogy kettőnkért te-szi, de én nem erre vágyom, nekem ez kevés. Én a férjemet akarom, itthon, velem, ha semmink sincs, az sem baj. Azt sem bánom, ha a mostohaanyámnál kell laknunk az ő jó-tékonyságára utalva. Nem bánok én semmit, ha együtt vagyunk és maga biztonságban van végre.

– Amy, én nem élhetek egy asszony jótékonyságára utalva! Évek óta ebben a cipőben járok és feltöri a lábam. Amikor elvettelek az ország leghatalmasabb emberének a fia vol-tam. Ő tervezte el, nem én, hogy a fivérem lesz a király és Jane Grey a királynő. Hajszál híján véghez is vittük. Én így képzeltem el a jövőt, kész voltam harcolni, az életemet koc-káztatni érte. Miért is ne? A mi családunk trónigénye legalább olyan erős, mint a Tudoro-ké, akik pontosan ugyanígy szerezték meg a hatalmat alig három nemzedékkel ezelőtt. A Dudleyk lehettek volna az új királyi dinasztia! És bár kudarcot vallottunk, legyőzettünk…

– És szégyent hoztak a nevükre – tette hozzá Amy. – Súlyos szégyent – bólintott Robert. – És mégis, én Dudley maradtam. Nagyságra szü-

lettem, és nagyságra törekszem. A családom és az országom szolgálatáért élek. Te sem egy százholdas birtokon dolgozó gazdát akarsz férjül. Nem egy sárban turkáló, otthonülő tanyasi parasztot.

– Dehogynem! – erősködött Amy. – Miért nem látja be, hogy száz holdat megművelni nagyobb – és jobb – szolgálat Angliának mint az udvarnál civakodni a hatalomért?

Robertnek nevethetnékje támadt. – Neked talán. De én sosem voltam ilyen. Még a ve-reség, sőt a halálfélelem sem tett ilyenné. Arra születtem és úgy neveltettem, hogy nagy ember váljék belőlem, talán a legnagyobb. A király gyermekei mellett nőttem fel, egyen-rangú társként – nem penészedhetek egy latyakos norfolki birtokon. Tisztára kell mosnom a nevemet, el kell érnem Fülöp király megbecsülését, vissza kell kapnom a rangomat Má-ria királynőtől. Föl kell emelkednem megint.

– És ha elesik a csatában, akkor mi lesz? Robert megütközve pislogott. – Kedvesem, ezzel jóformán megátkozol a búcsúestén-

ken. Holnap hajóra szállok akármit is mondasz, hát ne kívánj nekem rosszat. – Álmot látott! – Amy az ágyra térdelt, elvette Roberttől a korsót és félretette, hogy ke-

zébe foghassa a kezét, mintha kisgyermeknek beszélne a lelkére. – Hitvesem, ez intő jel! Hallgasson rá és rám. Nem szabad elmennie!

– Hanem kell – jelentette ki Robert. – Inkább esem el, ha a halálom tisztára mossa a nevem, mint hogy így éljek egy árulónak bélyegzett család kegyvesztett fiaként, Mária ki-rálynő Angliájában.

– Miért? Erzsébet Angliája jobban tetszene? – sziszegte Amy fojtott hangon a vesze-delmes kérdést.

– Sokkal – felelte Robert őszintén. Amy kiejtette férje kezét a kezéből, nem szólt többet, elfújta a gyertyákat, bebújt az

ágyba és hátat fordított neki. Álmatlanul bámultak a sötétbe. – Azt várhatja – szólalt meg végül Amy. – Erzsébet sosem fog a trónra kerülni. A ki-

rálynő akár holnap is újra megfoganhat Fülöp királytól, és az a fiú spanyol császár és an-gol király lesz, Erzsébet meg egy senkiházi hercegnő, akit férjhez adnak egy idegen her-ceghez és a nevét is elfelejtik.

– Vagy nem – vágott vissza Robert. – Mária meghalhat gyermektelenül, és akkor a her-cegnő Anglia királynője lesz, és nem fog elfeledkezni rólam.

Reggel Amy szóba sem állt vele. Némán költötték el a reggelit a fogadó söntésében, majd Amy fölment a szobájukba, hogy becsomagolja Robert ruháit. A férfi felkiáltott hoz-zá a lépcső aljáról, hogy majd a kikötőben találkoznak s azzal kiment a lármás, forgalmas utcára.

Egész Dover felbolydult ezen a napon, amikor hajóra száll Fülöp, a spanyol trónörökös és angol király seregével együtt. A kereskedők az egekig felsrófolták az árakat. A vajákos asszonyok fülsértő rikoltozással hirdették bűbájaik és amulettjeik erejét a távozó katonák-nak. Búcsúajándékokat kínálgattak tálcán az árusok, a borbélyok és kuruzslók az utcán dolgoztak, a bevonuló vitézek kopaszra nyíratták a fejüket a tetvek ellen. Két pap még egy-egy gyóntatófülkét is összeeszkábált, hogy a halálba indulók megszabadulhassanak bűneik terhétől, és szajhák tucatjai vegyültek a sereg közé, visongva nevettek és gyors gyönyörszerzéssel kecsegtették a katonákat.

A rakodóparton nyüzsögtek a férjüket, szeretőjüket búcsúztató nők; társzekerek és ágyúk imbolygó halma várta, hogy a hajókra szállítsák; lovak rúgkapáltak és kötőfékeiket rángatták míg a kikötőmunkások hátairól tolták, a lovászok elölről húzták őket. Mikor Robert kilépett a fogadóból az utcára, öccse megragadta a karját.

– Henry! Hála Istennek! – kiáltotta Robert, és szorosan átölelte a tizenkilenc éves fia-talembert. – Féltem, hogy sose találjuk meg egymást! Azt hittem, tegnap este érkezel.

– Feltartottak Ambrose nem eresztett el, amíg újra nem patkoltattam a lovam. Tudod, milyen! Hirtelen erélyes báty lett belőle, és meg kellett esküdnöm, hogy vigyázok magam-ra, és téged is távol tartalak a veszélytől.

Robert elnevette magát. – Sok szerencsét hozzá! – Reggel érkeztem, és már mindenhol kerestelek – Henry hátralépett és végigmérte a

bátyját. Még csak huszonhárom éves volt, sötét színei feltűnően jóképű külsőt kölcsönöz-tek neki, de az elkényeztetett, gazdag ifjú mázát lekoptatta róla a szenvedés. Rámosolygott Henryre, és arca keménységét meglágyította a szeretet. – Istenem, de jó téged látni, fiam! Micsoda kaland lesz ez!

– Az udvar már megérkezett – mesélte Henry. – Fülöp király hajóra szállt, itt a királynő is, meg a hercegnő.

– Erzsébet? Itt van? Beszéltél vele? – Az új hajón vannak a Fülöp és Márián – mondta Henry.

– A királynő igen levertnek látszik. Dudley fölnevetett. – Akkor Erzsébetnek jó napja van! – Csak úgy ragyog a nővére rosszkedve láttán! – bólogatott Henry vígan. – Szerinted

igaz, hogy Fülöp királlyal szeretők? – Ki van zárva – mondta Dudley a gyerekkori játszótárs bizonyosságával. – Csak az uj-

ja köré csavarja a biztonsága érdekében. A királyi tanácsnokok fele akár holnap lefejeztet-né, ha nem bírná a király kegyét. Erzsébet nem egy álmodozó, buta csitri. Kihasználja a férfit, de magát nem adja oda. Rendkívüli leány. Bárcsak találkozhatnék vele!

– Mindig is gyenge pontja voltál – vigyorgott Henry. – Akár a király helyét is elfoglalhatod a szívében, hm? – Majd ha lesz mit nyújtanom cserébe – felelte Robert.– Számító egy perszóna az én

Erzsébetem. Mikor szállhatunk be? – Az én lovam már a hajón van – mondta Henry. – Épp a tiedért jöttem. – Gyere, vezessük oda – szók Robert. A kőből épült boltív alatt átsétáltak az istállóhoz

a fogadó udvarára. – Mikor találkoztál vele utoljára? – kérdezte Henry. –Mármint a hercegnővel. – Sikereink csúcsán – mosolygott Robert szomorkásán. –Az utolsó karácsonyom lehe-

tett az udvarnál. Edward király jóformán haldoklott már, és apánk uralkodott helyette. Er-zsébet volt a protestáns hercegnő, a király kedvence, Mária pedig a kegyvesztett katolikus. Azt hittük miénk a világ. Emlékszel?

Henry a homlokát ráncolta. – Halványan. Tudod, hogy sosem tudtam követni a hatalmi harcokat.

– Megtanultad volna – közölte Robert szárazon. – Amilyen a családunk volt akkoriban, nem tehettél volna mást.

– Arra emlékszem, hogy felségárulásért a Towerbe zárták amikor mi is ott raboskod-tunk – mélázott Henry.

– Örültem, amikor szabadon engedték – tette hozzá Robert. – Erzsébetnek mindenben ördögi szerencséje van.

A nagy fekete ló felnyihogott a gazdája láttán. Robert odalépett és megsimogatta puha orrát. – Na gyere, angyalom – mondta halkan. – Gyere, Kezdő Lépés.

– Hogy hívod? – csodálkozott Henry. – Kezdő Lépésnek – mondta Robert. – Miután elengedtek a Towerből és hazamentem

Amyhez, megtűrt koldus lettem a mostohaanyja házában. Az asszonyság közölte, hogy nem vehetek lovat, még kölcsönbe sem.

Henry füttyentett. – Azt hittem, szívélyesebb a vendéglátás Stanfieldben. – Csak nem a rangfosztott felségárulónak – mondta Robert bánatosan. – Kénytelen vol-

tam elgyalogolni a lóvásárra, és fogadáson nyertem az állatot. Kezdő Lépésnek neveztem el – ő az első lépcsőfok a jogos helyem felé.

– És ez a hadjárat a második – örvendezett Henry. Robert bólintott. – Ha Fülöp király elégedett lesz velünk, visszakerülhetünk az udvarhoz – mondta. – Aki megvédi Németal-földet a spanyol birodalom számára, annak bármit megbocsátanak.

– Dudley! Dudley! – kurjantotta Henry a család csatakiáltását, majd kinyitotta a ló re-keszének ajtaját.

Az izgatott mént végigvezették a macskaköves utcán, és a rakodóparton megálltak a többi lovas katona mögött. Hullámok nyalogatták a mólót, és Kezdő Lépés nyugtalanul kapált, orrlyuka kitágult. Mikor sorra került a pallónál, megvetette a lábát és megdermedt rémületében.

Egy kikötői munkás ütésre emelte mögötte az ostort. – Hagyja békén! – kiabálta túl a zsivajt Robert. – Enélkül nem fog megmoccanni, elhiheti! – üvöltött vissza a másik

Robert hátat fordított a lónak eleresztette a kantárat és előrement a hajó sötét gyomrába. A ló idegesen mocorgott, topogott, a füle előre-hátra legyezett, fejét fölemelte, a szeme Robertet kereste. A hajó felől Robert sípja szólalt meg, és a ló füle előrebillent, majd meg-nyugodva átsétált a pallón.

Miután megsimogatta és kikötötte a lovat, Robert kijött és meglátta Amyt a parton a táskákkal. – Minden indulásra kész – közölte vele vidáman. Megfogta felesége kihűlt két kezét és az ajkához emelte. – Bocsáss meg- mondta halkan. – Az álom felzaklatott este, tü-relmetlenül bántam veled. Ne civakodjunk többet, búcsúzzunk el jó barátokként.

Amy barna szeme könnybe lábadt. – Jaj, Robert, ne menjen, kérem – lehelte. – Elég, Amy – szólt Robert erélyesen. – Tudod, hogy nincs más választásom. Majd ha-

zaküldöm a zsoldomat, és bízom benne, hogy ügyesen fekteted be, keresel nekünk egy bir-tokot. Föl kell emelkednünk megint, kedvesem, és számítok rád. Vigyázz a vagyonúnkra és tegyél meg mindent a családunkért.

Amy mosolyogni próbált. – Tudja, hogy sosem hagynám cserben. Csak hát… – A királyi uszály! – kiáltotta Henry, és a parton minden férfi lekapta a kalapját és fejet

hajtott. – Bocsáss meg egy pillanatra! – vetette oda Robert, és Henryvel fölment Fülöp király

hajójára, hogy a fedélzetről lenézhessen az uszályra. A királynő a tarnál ült az uralkodói baldachin alatt, de a huszonkét éves hercegnő, a Tudorok fehér és zöld színeiben pompáz-va a hajóorrban állt, merész orrszobor gyanánt, és mosolyogva integetett a közönségnek.

Az evezősök egyenletesen hajtották az uszályt, s ahogy elúszott mellettük a két Dudley fivér lenézett rá a csatahajóról.

Erzsébet felpillantott. – Dudley! – Harsányan csengett a hangja, és a mosolya felragyo-gott Robertre.

Robert Dudley fejet hajtott. – Hercegnő! – Aztán a királynőre nézett, aki nem vett róla tudomást. – Felség – szólította meg.

A királynő ridegen intett a kezével. Gyöngyöktől roskadozott a nyaka, gyémánt csillo-gott a fülében és smaragddal szegélyezett fejdíszt viselt, de a szeme fénytelen volt a fájda-lomtól, és a szája körül megmerevedtek a ráncok mintha már elfelejtett volna mosolyogni.

Erzsébet az uszály oldalához lépett. – Háborúba vonul, Robert? – kiáltott a férfi felé. – Hősként jön haza?

– Remélem! – csendült fel a válasz. – Remélem, hogy jól szolgálom majd a királynőt a férje birodalmában, és visszanyerem királyi kegyét!

Erzsébet szeme pajkosan csillogott. – Bizonyos, hogy nincs önnél hűségesebb katonája! – Kis híján kibuggyant belőle a nevetés.

– És önnél kedvesebb alattvalója! – replikázott Robert. A hercegnő a fogát csikorgatta, hogy féken tartsa a jókedvét. Robert látta, hogy alig bír uralkodni magán.

– És jól van, hercegnő? – kérdezte halkabban. Erzsébet elértette, hogy mire céloz. „Rendben az egészsége?” Mert Robert is tudta, hogy amikor félelem gyötri, megtámadja a vízkór és felpuffasztja ujjait, bokáját, és ágynak dönti. „Biztonságban van?” Mert a király-nő oldalán utazott az uszályon, és ezekben az időkben a trón közelsége egyet jelentett a vérpad közelségével, és Fülöp király, egyetlen szövetségese a Titkos Tanácsban, épp útnak indul. És legfőképpen: „Ön is csak a szebb jövőért imádkozik egyre, akárcsak én?”

– Jól vagyok! – kiáltotta a hercegnő. – Mint mindig. Örökké! És ön? Robert rávigyorgott. – Örökké! Több szó nem is kellett. – Isten áldja és tartsa meg, Robert Dudley – szólt Erzsébet. – Önt is, hercegnő. – „És Isten adja, hogy visszakapja, ami az öné, ahogy én is” – tette

hozzá magában. A lány huncutul felcsillanó szeméből kiolvasta, hogy kimondatlan szavai célba találtak. Mindig pontosan tudták mire gondol a másik

1558 tele

Alig fél év múlva Amy Gravesend kikötőjében állt, barátnője, Lizzie Oddingsell társa-ságában, és szótlanul figyelte, ahogy a hajók a parthoz vánszorogtak, sebesült és halott ka-tonák testével a fedélzetükön, megperzselt korláttal az oldalukon, lyukas vitorlákkal, és a lehajtott fejű, vereségtől megroggyant túlélőkkel.

Robert hajója érkezett meg utoljára. Amy három órája várt már, egyre növekvő bizo-nyossággal, hogy sosem látja viszont. De lassan felbukkant a kis vitorlás, és bevontatták a kikötőbe, mintha a szégyentől vonakodna visszatérni az angol partokhoz.

Amy kezével beárnyékolta a szemét és felnézett a korlátra. Ebben a régóta rettegett és várt pillanatban, melynek eljövetelében oly biztos volt mindig, nem nyöszörgött, nem si-koltozott, csak figyelmesen, higgadtan végigjártatta a szemét a zsúfolt fedélzeten, Robertet keresve, és pontosan tudva, hogy ha nem látja, akkor vagy fogoly, vagy halott.

Végre megpillantotta. Az árboc mellett állt, mint akinek csöppet sem sietős, hogy mie-lőbb meglássa Angliát, a pallóhoz igyekezzen, és találkozzon a feleségével. Két civil állt mellette, és egy asszony, sötét hajú kisbabával a karján; de az öccse, Henry nem látszott sehol.

A pallót a hajóhoz igazították, és Amy megindult felé, hogy a fedélzetre szaladjon és a karjába zárja a férfit, de Lizzie Oddingsell visszatartotta. – Várj – intette a fiatalasszonyt. –Előbb lássuk meg, jól van-e.

Amy félrelökte Lizzie kezét, de kivárta, amíg Robert lejött a pallón, olyan lassan, hogy attól tartott, a férfi megsebesült.

– Robert! – Amy. – Hála Istennek, hogy túlélte! – szakadt ki belőle. – Hallottuk, hogy Calais-t kegyetle-

nül megostromolták és a város elveszett. Persze tudtuk, hogy lehetetlen, de… – Pedig igaz. – Calais elveszett? Elképzelhetetlen! Calais volt a tengerentúli birtokok fő ékessége. Angolul beszéltek az

utcáin, az angol koronának fizették az adót, gyapjúval és kész ruhaneművel kereskedtek Anglia és a kontinens között. Calais miatt tartották meg az angol uralkodók az „Anglia és Franciaország királya” címet, Calais volt a bizonyítéka, hogy Anglia világhatalom, francia földön is jelen van, ugyanolyan angol kikötő, mint Bristol. Képtelenségnek tűnt, hogy francia kézre jutott.

– Elveszett. – És hol az öccse? – kérdezte Amy félve. – Robert! Hol van Henry? – Meghalt – felelte a férfi kurtán. – St. Quentinnél lábon lőtték, és a karjaimban halt

meg. – Keserűen fölnevetett. –Fülöp király felfigyelt rám a St. Quentin-i csatában – mond-ta. – A királynőnek küldött jelentésben dicséretet kaptam a hősiességemért. Ez a hadjárat valóban az első lépést jelentette a fölemelkedés felé, de az öcsémmel fizettem érte, a legér-tékesebbel az életemben. Most pedig egy legyőzött sereg vezéreként térek haza, és aligha fog emlékezni a királynő St. Quentin-i vitézségemre, amikor Calaisban igencsak kudarcot vallottam.

– Ugyan, mit számít az? – kiáltott fel Amy. – Hiszen az a fő, hogy túlélte, és újra együtt lehetünk! Jöjjön haza velem, Robert, és ne törődjön a királynővel, sőt Calais-val sem! Ki-nek kell Calais, most már visszavásárolhatjuk Syderstone-t. Jöjjön haza velem, és meglát-ja, milyen boldogok leszünk!

Robert megrázta a fejét. – Jelentést kell tennem a királynőnek- mondta dacosan. – Szamár! – korholta Amy. – Vigye valaki más a rossz hírt! Robert szeme megvillant a nyilvános sértés hallatán. – Sajnálom, hogy szamárnak tar-

tasz – szólt higgadtan. – De Fülöp király név szerint utasított erre, és meg kell tennem a kötelességemet. Te menj Philipsékhez Chichesterbe és várj rám ott. Lekötelezel, ha ezt az asszonyt és a gyermekét is magaddal viszed. Elveszítette az otthonát Calais-ban, és egy időre Angliában kell menedéket találnia.

– Nem és nem! – vágta rá Amy ellenségesen. – Mit számít nekem ez a nő? Mit számít neked?

– A királynő bolondja volt régen – válaszolta Robert. –Hannah Green. És hűséges, en-gedelmes szolgám, jó barátom, pedig a legtöbb barát elhagyott. Kérlek Amy, vidd magad-dal Chichesterbe. Én közben szerzek lovat és elindulok az udvarhoz.

– Ó, hát a lovát is elveszítette, nem csak a csatát? – szólt Amy keserű gúnnyal. – Oda az öccse, a lova, nem lett gazdagabb, sőt minden szempontból szegényebb, ahogy Lady Robsart, a mostohaanyám megjósolta?

– Igen – közölte Robert tárgyilagosan. – A szépséges paripámat kilőtte alólam egy ágyúgolyó. Alája kerültem, és a teste megóvta az életemet. Az én szolgálatomban halt meg. Azt ígértem neki, hogy jó gazdája leszek mégis a halálba vittem. Kezdő Lépés volt a neve, de belebuktam a kezdő lépésbe. Elveszítettem a lovam, a pénzem, az öcsém, minden reményem. Bizonyára örömmel hallod, hogy a Dudleyknak vége. Nem hiszem, hogy vala-ha még talpra állunk.

Robert és Amy is elindult a maga útján – Robert az udvarhoz, ahol ridegen fogadták mint rossz hírek hozóját, Amy meg a chichesteri barátokhoz, hogy huzamosabb ideig ott maradjon. Utána viszont kénytelen-kelletlen vissza kellett térniük Lady Robsart otthonába, a Stanfield Hallba. Nem volt más választásuk.

– Kevés az emberünk a birtokon – közölte Amy mostohaanyja nyersen az első este. Robert üres tányérját szemlélte, s most fölemelte a fejét. – Micsoda? – Felszántjuk a mezőt – magyarázta az asszony. – Amilyen kevés szénát ad, teljesen fö-

lösleges. És kevés az ember. Holnap segíthetne a munkában. Robert úgy bámult rá, mintha görögül szólnának hozzá. – Azt kívánja tőlem, hogy dolgozzam a földeken? – Mostohaanyám bizonyára arra gondol, hogy felügyelhetné a munkát – szólt közbe

Amy. – Igaz? – Mit kell a szántáson felügyelni? Egyébként is kétlem, hogy látott volna már ilyesmit.

Én úgy értettem, hogy hajthatná a szekeret, a lovakhoz legalább ért. Amy a férjéhez fordult. – Az nem is lenne rossz. Robert szinte megnémult a felháboro-

dástól. – Robotoljak a mezőn? Mint valami jobbágy? – Mi mást tud nyújtani az eltartásáért? – kérdezte Lady Robsart. – Maga egy gyomnö-

vény, fiam. Terméketlen és élősködő.

Robert arca elszíntelenedett a sértésre. – Nem dolgozom a mezőn, mint egy közönséges paraszt – szólt csöndesen.

– Mire föl kényeztessem, akár egy lordot? – kérdezte az asszony nyersen. – Oda a cí-me, a vagyona, a híres szerencséje.

Robert kissé hebegve válaszolt. – Mert ha nem is állok többé talpra, a trágyadombig nem süllyedek nem alacsonyítom magam odáig.

– Ennél mélyebbre nem is süllyedhetne – jelentette ki az asszony. – Fülöp király már nem jön haza többet, a királynő, Isten óvja, ön ellen fordult. A neve merő sár, hitele nincs,

Amy szeretetén és az én pártfogásomon kívül nem maradt semmije. – A pártfogása! – kiáltott fel Robert. – Eltartom magát. A semmiért. És az jutott eszembe, hogy ideje volna megszolgálnia itt

a helyét. Mindenki más dolgozik. Amy a tyúkokkal, a varrással, a házimunkával foglalko-zik. Én vezetem a háztartást, a fiaim a jószággal és a terményekkel törődnek.

– A juhásznak és a szántóvetőnek parancsolnak! – fakadt ki Robert. – Mert tudják mit kell parancsolni. Maga nem tud semmit, hát engedelmeskedni fog

más parancsainak. Robert lassan fölállt a székről. – Lady Robsart – kezdte halkan –, figyelmeztetem, hogy

túl messzire megy. Most legyőzött ember vagyok de nem ajánlom, hogy még inkább meg-alázzon.

– Ugyan miért ne? – Az asszony pompásan szórakozott. – Aligha kell tartanom szörnyű bosszújától.

– Mert kicsinyesség – felelte Robert méltóságteljesen. –Igen, igaza van, mélyre süly-lyedtem. Kudarcot vallottam, és az öcsém halála, sőt három szeretett fivérem halála is az én lelkemen szárad. Gondoljon csak bele, mit jelent ez egy férfinak! Lehetne önben irga-lom, ha már kedvesség nincsen. Amikor még Lord Robert volt a nevem, sem ön, sem Amy apja nem szenvedett hiányt semmiben.

Az asszony hallgatott, és Robert kihúzta magát. – Gyere, Amy! Amy nem engedelmeskedett. – Egy perc múlva megyek. Lady Robsart elfordította a fe-

jét, hogy mosolyát leplezze. – Gyere! – ismételte Robert ingerülten, és kinyújtotta a kezét. – El kell raknom a tányérokat és letörölnöm az asztalt – magyarázta Amy. Robert nem hívta többször. Sarkon fordult és elindult az ajtó felé. – Hajnalban legyen az istállóudvaron, munkára készen – szólt utána Lady Robsart. Robert otthagyta a diadalittas asszonyt. Amy megvárta, míg becsukódik az ajtó és férje léptei eltávolodnak, aztán nekitámadt a

mostohaanyjának. – Hogy merészelted sértegetni? – Miért ne tettem volna? – Mert elűzöd innen! – Annál jobb. – Nekem nem jobb! Ha elűzöd, utánamegyek! – Ugyan, Amy – csitította a mostohaanyja –, légy észnél. A férjed elbukott, nem jó már

semmire. Hadd menjen csak! Majd csatlakozik Fülöp királyhoz, vagy valamely egyéb hadjárathoz, és egy szép napon elesik egy csatában, te meg szabad leszel újra. A házassá-god hiba volt az első pillanattól fogva, és most véget vethetsz neki.

– Soha! – hördült fel Amy. – Ne is álmodozz róla! Ha kimegy szántani, én is kimegyek. Ha az ellenségeddé teszed, akkor engem is. Szeretem, az övé vagyok, ő meg az enyém, és semmi nem állhat közénk!

Lady Robsart meghökkent. – Amy, mintha nem is téged hallanálak. – Pedig ez vagyok én! Nem fogok szófogadóan hallgatni, amikor őt sértegeted! Meg-

próbálsz éket verni közénk mert azt hiszed, annyira szeretem az otthonomat, hogy sosem

mennék el innen. Hát jól figyelj: márpedig nem tarthatsz vissza! Lord Robertnél semmi sem fontosabb nekem. Még az otthonom szeretete sem, sőt az irántad érzett szeretet sem. És ha önmagáért nem tudod tisztelni a férjemet, akkor tiszteld énértem!

– Nohát, nohát – szólt Lady Robsart önkéntelen csodálattal. – Micsoda ribillió egy ilyen semmiségért.

– Ez nem semmiség! – vágott vissza Amy dacosan. – Kössünk fegyverszünetet akkor – ajánlotta a mostohaanyja. – A mezei munkától most

megmentetted, de találnod kell neki valami foglalatosságot. Nem henyélhet, Amy. – Veszünk neki lovat – határozta el Amy. – Egy olcsó csikót, amit betör és beidomít,

aztán eladjuk, és veszünk újat. A lovakhoz nagyon ért, szinte a nyelvüket is beszéli. – És miből veszitek a lovat? – érdeklődött Lady Robsart. – Tőlem nem kaptok egy pe-

tákot sem. – Eladom apám medálját – közölte Amy elszántan. – Azt nem teheted! – Robertért megteszem. Az idősebbik asszony habozott, majd megszólalt: – Adok kölcsön pénzt. A medált ne

add el. Amy mosolyogva vette tudomásul a győzelmét. – Köszönöm – mondta.

Robertet magára hagyta egy órára, hagyta lehiggadni; aztán fölment a szűk hátsó szo-bába. Azt hitte, Robert a keskeny, kényelmetlen ágyon hever, és végre elújságolhatja neki, hogy csatát nyertek nem kell a mezőn dolgoznia, lovat idomíthat, talán nem is csak egyet. De az ágynemű érintetlen volt, az ágy hideg, a szoba üres. Robert elutazott.

1558 nyara

Robert Dudley komor elszántsággal érkezett meg az udvarhoz. A felesége családja megalázta, és úgy vélte, mélyebbre már nem süllyedhet. Ám itt, Richmondban, a szépsé-ges új palotában, melyet otthonaként szeretett, nap mint nap újra szembesült vele, mi az igazi megaláztatás. Egyike lett a meghallgatásért könyörgő kérvényezőknek akik mellett egykor oly közömbösen sétált el, és csak futólag gondolt arra, miért nincs jobb dolguk en-nél. Most ő is azok közé tartozott, akik a nagyurak kegyéért esengenek azt remélve, hogy fogadja őket egy rangban, befolyásban előttük álló udvaronc. A Tudorok udvaránál a trón volt minden vagyon és pozíció forrása. A hatalom kiáradt és ezer ágra bomlott a rangok bonyolult hálózatán át. A rosszul őrzött kincstárból is elfolyt a vagyon – de csak az csa-polhatta meg, aki kegyben állt egy másik kegyben állónál.

Robert, aki valaha a legnagyobbak közé tartozott, csak a gyermekkirály fölött uralkodó apja előzte meg rangban, nagyon is jól ismerte a rendszer működését – felülről. Most meg kellett tanulnia, hogy működik legalul.

Sógora, Henry Sidney egyik barátjánál talált szállást az udvarnál, és napokon át kereste az urak kegyét, bármit elfogadott volna, egy pozíciót, évjáradékot, vagy akár helyet egy kisnemes szolgálatában. De senki nem volt hajlandó őt alkalmazni. Túlontúl műveltnek ismerték ahhoz, hogy alacsony rangú állásra vegyék föl – ki kérné meg a három nyelven tudó Robert Dudleyt, hogy háztartási listákat írjon össze? A katolikus nemesek uralkodó rétege megvetette; nem felejtették el, hogy Edward király alatt ő és az apja vitték véghez a protestáns reformot. Feltűnő, harsány külseje miatt még asztalnoknak sem választotta vol-na senki – az uraságok semmit sem nyerhettek azzal, ha Robert Dudley áll a székük mö-gött. Nem kockáztatták hogy a saját szolgájuk több tekintetet vonzzon magára őnáluk. Az udvarhölgyek a jó hírüket veszélyeztették volna, ha ilyen intenzív kisugárzású férfit fo-gadnak szolgálatukba; az udvaroncok a feleségük, lányaik erényét féltették. A vonzó, sötét színeiben is ragyogó, eleven eszű Robert Dudley nem kellett semmilyen pozícióra, és rossz szemmel nézte mindenki, akár a leprást.

Céltalanul lebzselt hát az udvarnál, és az utolsó, dermesztő akkordig ismerte már az el-utasítás nótáját. Akik régen boldogan vallották magukat a barátjának és követőjének ma már azt is letagadták hogy ismerik egyáltalán. A saját bőrén tapasztalhatta meg, milyen rövid az emberi emlékezet. Számkivetett lett a saját hazájában.

Fülöp király jóindulata nem számított már semmit. A spanyol trónörökös elhagyta Ang-liát, elhagyta a feleségét. Fényes udvartartást vitt Németalföldön, és úgy hírlett, gyönyörű szeretőt vett magához. Mária királynő beismerte, hogy másodszor is tévedett – nem fogant tőle gyermeke, sosem adhat már fiúörököst Angliának. A teste szinte összezsugorodott, és elrejtőzött a világ szeme elől – egy özvegyasszony életét élte az uralkodóé helyett.

A jogaitól megfosztott Robert Dudley nem üzletelhetett, nem írhatott alá törvényes szerződést, nem állhatott össze kereskedőkkel, és tudta, hogy nem léphet följebb, amíg a felségárulás szennye tapad a nevéhez. Csak Mária királynő adhatta vissza a becsületét. Kölcsönvett hát egy új kalapot és köntöst a sógorától, Henry Sidneytől, és egy ködös, nyirkos reggelen megállt a királyi fogadószobában, ahol a királynő a kápolna felé menet elhalad. Fél tucat kérvényező várakozott rajta kívül, és izgatottan kapták fel a fejüket,

amikor kinyílt az ajtó és görnyedten, feketébe öltözve megjelent a királynő, mindössze két udvarhölgy kíséretében.

Robert félt, hogy föl sem nézve elhalad előtte, de a királynő felpillantott, ráismert és megállt. – Robert Dudley.

Robert meghajolt. – Felség. – Mit kíván tőlem? – kérdezte a királynő bágyadtan. A férfi úgy érezte, jobb, ha ő is nyíltan beszél. – Arra szeretném kérni Felségedet, hogy

törölje el a jogfosztási ítéletet árulásért – mondta őszintén. – St. Quentinnél és Calais-nál az Ön férje oldalán harcoltam, odalett a maradék vagyonom, és elesett az öcsém is, Felség. Az árulás bélyegével nem foghatok semmilyen üzletbe, és nem járhatok emelt fejjel. Fele-ségem elveszítette az örökségét, egy kis norfolki birtokot, és Ön is tud róla, hogy én elve-szítettem apám minden ajándékát. A lelkiismeretemen szörnyű teher, hogy a feleségemet alacsony sorba, szegénységbe taszította a házasságunk

– Minden asszony osztozik a férje sorsában – állapította meg a királynő. – A jóban és a rosszban egyaránt. A rossz férj a jó asszonyok balsorsa.

– Igaz – felelte Robert. – De a feleségem sosem a vagyonomért szeretett. Egyszerű vi-déki életre vágyott, és jobban tettem volna, ha teljesítem a kívánságát. Most már nem is élhetünk együtt, a családjával összerúgtam a port, és nem tudok tetőt adni a feje fölé. Cserbenhagytam, Felség, és jóvá akarom tenni.

– Ön ott volt Calais elestekor – jutott eszébe a királynőnek. Találkozott a két megtört tekintet. – Sosem felejtem el – szólt Robert. – A rossz dönté-

seken múlott. El kellett volna árasztani a csatornákat, hogy vizesárokként védjenek de a gátakat nem nyitották ki. Az erődök állapotával, védelmével kapcsolatban félrevezettek minket. Mindent megtettem a seregemmel, amit lehetett, de a franciák túlerőben voltak és túljártak az eszünkön is. Nem gyávaságból vallottam kudarcot, Felség. Az Ön férje is el-ismeréssel illette St. Quentin-i helytállásomat.

– Mindig ügyesen forgatja a szót, Robert – mondta a királynő halovány, örömtelen mo-sollyal. – Ahogy a családja is. A Paradicsom kapui is megnyílnak a mézesmázos modo-ruknak.

– Remélem – felelte Robert. – Mert legtöbbjük már odajutott. S a megmaradtaknak ne-héz a sorsuk. Hét fivérem és öt nővérem, tizenkét drága testvérem között nőttem föl, és ma már csak négyen vagyunk

– Nekem is nehéz – vallotta be a királynő. – Amikor trónra léptem, Robert, és legyőz-tem Önt és az apját, azt hittem, vége a szenvedésnek. Pedig csak akkor kezdődött igazán.

– Sajnálom, hogy ilyen kevés örömet hozott Önnek az öröksége, Felség – mondta Robert kedvesen. – A korona nehéz teher, különösen egy nőnek

Megrendülten vette észre, hogy a királynő sötét szeme könnyel telik meg, és lecsorog elgyötört arcán. – Különösen egy magányos nőnek – szólt Mária halkan. – Erzsébet is megtapasztalhatja még, noha most oly büszke a hajadon voltára. Egyedül uralkodni elvi-selhetetlen, a trónt megosztani képtelenség. Hogyan bízhatna ekkora hatalmat a férjére egy uralkodó? Nincs férfi, aki ha trónra ül, az asszonya kezében hagyná az irányítást.

Robert térdre hullott és megcsókolta a királynő kezét. – Istenemre, Felséges úrnőm, na-gyon sajnálom Önt. Sosem hittem volna, hogy ilyen bánatot hoz Önre a sors.

A királynő nem mozdult, jólesett neki az érintés. – Köszönöm, Robert. A férfi felnézett rá, és a királynőt szíven ütötte a szépsége, spanyolosan sötét színei,

csak a homlokán futó barázda árulkodott a szenvedéseiről. – De hisz még ön előtt áll az egész élet – jegyezte meg fanyarul. – A fiatalsága, az

egészsége, a vonzó külseje nem veszett el, és gondolom, bízik Erzsébet trónra lépésében és a kegyében. De szeresse a feleségét, Robert Dudley! Nagyon nehéz annak az asszony-nak akit elhanyagol a férje.

Robert fölkelt. – ígérem – szólt gondolkodás nélkül. A királynő biccentett. – És ne legyen több cselszövés ellenem, a trónom ellen. Ezt az esküt komolyabban vette. Farkasszemet nézett az asszonnyal. – Az már a múlté

– mondta. – Tudom, hogy Felséged a királynőm. Fejet hajtok Ön előtt, és beismerem, hogy vétkeztem.

– Helyes – nyugtázta Mária fáradtan. – Visszavonom a jogfosztási ítéletet. A felesége visszakaphatja a birtokait, ön meg a címét. Szállást nyer az udvarnál. És minden jót kívá-nok önnek.

Robert alig tudta magába fojtani az ujjongást. – Köszönöm – mondta, és mélyen meg-hajolt. – Imádkozni fogok Önért.

– Akkor jöjjön most velem a kápolnába – felelte a királynő. Robert Dudley, a néhai protestáns reformista fia habozás nélkül követte Máriát a kato-

likus misére, és térdet hajtott az oltár mögött felállított szentképek tiszteletére. Egy má-sodpercnyi tétovázás, sőt egy megrebbenő pillantás is bíróság elé juttathatta eretnekségért. De Robert nem tétovázott, a pillantása nem rebbent meg. Akár egy báb, keresztet vetett és letérdepelt, majd fölkelt, tudván, hogy önnön hite árulója, és apja hitének árulója lett. De a balítélet és balszerencse térdre kényszeríttette végül Robert Dudleyt – és ezt ő maga tudta a legjobban.

1558 ősze

Hertfordshire és Anglia minden harangja Erzsébet diadalát zengte, előbb a kis kolomp jajongott élesen, akár egy eszelős vénasszony, majd a többin is végigzúgott a gyötrelmes csörömpölés, míg a nagyharang súlyos kondulása jelezte, hogy a disszonáns akkord mind-járt újra felcsendül. Erzsébet feltépte a zsalutáblákat, kitárta az ablakot, hogy feloldódjon a zenebonában, megsüketüljön saját diadalától; és a lárma egyre folytatódott, a varjak kivá-gódtak fészkeikből és vészterhes zászlóként verdestek az égen, a denevérek kiröppentek a harangtoronyból, akár egy fekete füstfelleg, mely azt üzeni, hogy felfordult a világ rendje, és beköszönt az örök sötétség.

Erzsébet hangosan felkacagott a hangorkánra, mely a közönyös szürke ég alatt világgá dobolta a hírt: szerencsétlen Mária királynő megadta magát a halálnak, és Erzsébet az egyetlen, a vitathatatlan örökös.

– Hála Istennek! – kiabálta az örvénylő fellegek felé. –Végre királynő leszek ahogy anyám akarta, olyan királynő, amilyen Mária nem lehetett, úgy, ahogy a sors elrendelte.

– Magának meg min jár az esze? – kérdezte Erzsébet dévajul. Amy férje a kihívó lányarcra mosolygott, miközben a hatfieldi palota hideg kertjében

sétáltak. – Arra gondoltam, hogy sosem lenne szabad férjhez mennie. A hercegnő meglepetten pislogott. – Tessék? Mindenki azt szajkózza, hogy sietnem

kell vele. – Akkor csakis egy aggastyánt válasszon – szólt Robert engedékenyen. Erzsébet jókedvűen kuncogott. – Ugyan miért? – Mert akkor a férje hamar meghal. Önnek olyan remekül áll a fekete bársony, hogy

mindig csak azt kellene hordania. A tréfa csattanója ügyes bók lett – Robert Dudley legfőbb erőssége, a lovaglás, politika

és kíméletlen becsvágy mellett. Erzsébet az orra kipirult hegyétől a bőrcsizmájáig gyászba volt öltözve. Fekete bár-

sonykalap ült aranyló vörös haján, és fázósan lehelt fekete bőrkesztyűs ujjaira. A két gye-rekkori barát mögött a kérvényezők dermedt serege kullogott. Egyedül William Cecil, Er-zsébet hűséges, régi tanácsadója számíthatott meleg fogadtatásra a bensőséges beszélge-tésbe merült hercegnőtől.

– Üdvözlöm, Jó Szellem – szólította bizalmas becenevén a visszafogott fekete ruhás férfit. – Milyen híre van számomra?

– Csupa jó, Felség – szólt Cecil a királynőhöz, és egy biccentéssel köszöntötte Dudleyt. – Sir Francis Knollystól érkezett üzenet, biztos voltam benne, hogy azonnal hallani szere-mé. A feleségével és családjával együtt elindult Németországból, és Újév környékén ér-keznek hozzánk.

– Nem érnek ide a koronázásomra? – kérdezte Erzsébet. Nagyon hiányzott neki az unokanővére, Catherine, mióta önkéntes száműzetésbe vonult rendíthetetlen protestáns hi-te miatt.

– Sajnálom – szólt Cecil. – Addigra nem érhetnek ide. Mi pedig nem várhatunk. – De igent mondott az udvarhölgyi pozícióra? És a lánya – hogy is hívják –, Laetitia, ő

is? – Méghozzá boldogan – mondta Cecil. – Sir Francis Knollys a levelében elfogadta az

ajánlatot, és Lady Knollys levele is úton van. Sir Francis azt írja, hogy a feleségének túl sok mondanivalója volt, a futár nem tudta kivárni.

Erzsébet arcán felragyogott a mosoly. – Mennyi mesélnivalónk lesz majd, ha találko-zunk!

– Kénytelenek leszünk kiüríteni az udvart, hogy nyugodtan cseveghessenek – szólt közbe Dudley. – Ha „Ki bírja tovább szó nélkül” versenyt játszottunk mindig ő veszített, emlékszik?

– És amikor farkasszemet néztünk mindig ő pislogott először. – És amikor Ambrose a hímzőkészlete közé dugott egy egeret, a sikítására összecsődült

az egész ház. – Nagyon hiányzik – mondta Erzsébet őszintén. – Rajta kívül alig maradt rokonom. Két társa jobbnak látta nem említeni kőszívű Howard-rokonait, akik a kegyvesztettség

évei alatt gyakorlatilag megtagadták most viszont újra körülrajzották büszkén hirdetve a családi kapcsolatot.

– Itt vagyok Önnek én – mondta Robert gyengéden. – És a nővérem is családtagjaként szereti.

– De Catherine biztosan megró majd a feszület és a királyi kápolna gyertyái miatt – je-gyezte meg Erzsébet durcásan, egyik legfőbb gondjára terelve a szót a maga rafinált mód-ján.

– A királyi szertartások mikéntjéről nem ő határoz – emlékeztette Cecil. – Hanem Fel-séged.

– Igaz, de annak idején azért hagyta el Angliát, hogy ne kelljen a pápa fennhatósága alatt élnie, és most, amikor a többi protestánssal együtt hazatér, vallási reformot remél.

– Ahogy mindannyian. Robert Dudley felhúzta a szemöldökét, mintha kissé túlzónak találná Cecil magabiztos-

ságát. Az idősebbik férfi nem vett róla tudomást. Kezdettől fogva buzgó protestáns volt, és a katolikus uralom alatt semmibe vették a hite és a protestáns hercegnő iránti hűsége miatt. Előtte a protestáns nagyurakat szolgálta, köztük a Dudleykat, magát Robert apját is támo-gatta a tanácsaival. Robert és Cecil régi szövetségesek voltak, bár barátok aligha.

– Az oltáron álló feszület nem pápista jelkép – fűzte tovább Erzsébet. – Azt ők sem ki-fogásolhatják.

Cecil elnézően mosolygott. Erzsébet bolondult a díszes, aranytól csillogó templomi belsőért; imponált neki a hagyományos papi öltözet, a hímzett oltárterítő, a színpompás fa-lak, a gyertyák, a katolikus hit ragyogó külsőségei. De Cecil bizonyos volt benne, hogy nem fogja feladni a vallási reformot, gyermekkora meghatározó hitét.

– Az úrfelmutatást és a szentostya isteni jelenlétként való imádatát viszont nem tűröm – jelentette ki Erzsébet határozottan. – Az már igazán pápista bálványimádás. Nem enge-dem, Cecil. Nem tűrhetem, hogy felmutassák előttem, és félrevezessék vele a népet. Bűn lenne. Pogány faragott képeknek, hamis eszményeknek nálunk nincs helye, nem tűrhetek meg ilyesmit.

Cecil bólintott. A nép fele egyetértene a királynővel. Csak sajnos a másik fele ugyan-olyan szenvedéllyel hiszi az ellenkezőjét. Számukra a szentostya Isten testével egyenlő, és

isteni jelenlétként kell tisztelni; tagadása a legsúlyosabb eretnekség, melyért alig egy hete még máglyahalál járt.

– És ki prédikál Mária királynő temetésén? – kérdezte Erzsébet hirtelen. – A winchesteri püspök John White – felelte Cecil. – Boldogan vállalta, odaadó híve

volta a királynőnek és megbecsült pap. – Kissé habozva folytatta. – Nincs köztük olyan, aki ne tette volna meg, az egész egyház mélyen ragaszkodott hozzá.

– Érthető – kapcsolódott be Robert. – Őfelsége nevezte ki őket, egytől egyik a katoli-cizmus hívei, és Mária felruházta őket az eretneküldözés jogával. A protestáns utódot rossz szemmel fogják nézni. De majd idővel behódolnak.

Cecil csak meghajolt, diplomatikus hallgatásba burkolózva, de belül nagyon is tisztá-ban volt vele, hogy az egyház kitart a hite mellett, kész szembeszállni a protestáns herceg-nő reformjaival, és a fél ország támogatja ebben. Az anyaszentegyház és az ifjú királynő nyílt konfliktusát mindenáron el kell kerülni.

– Akkor vezesse Winchester a szertartást – egyezett bele Erzsébet. – De figyelmeztes-se, hogy legyen mérsékelt. Nem akarom felbolygatni a nép indulatait. Előbb a béke, aztán a reform.

– Winchester rendíthetetlen katolikus – emlékeztette Robert. – A nézetei közismertek, még ha nem is hirdeti őket nyíltan.

Erzsébet nekitámadt. – Ha ilyen jól értesült, javasoljon mást! Dudley vállat vont és hallgatott. – Rátapintott a lényegre – szólt Cecil szelíden. – Nincs senki más. Az egész egyház a

katolicizmus híve. Felszentelt római katolikus püspökök, akik öt éven át máglyára küldték a protestánsokat eretnekségért. Felséged hitét eretnekségnek minősítené a fél egyház. Nem fognak egyik napról a másikra megváltozni.

Erzsébet nagy nehezen uralkodott magán, de Dudley látta rajta, hogy legszívesebben toporzékolna dühében és faképnél hagyná őket.

– Nem is kívánjuk hogy egyik napról a másikra megváltozzanak – szólalt meg végül a lány. – Csak annyit várok tőlük hogy tegyék amire Isten rendelte őket, ahogy az előző ki-rálynő tette a maga hite szerint, és ahogy én is teszem.

– Figyelmeztetem a püspököt, hogy legyen visszafogott – mondta Cecil csekély meg-győződéssel. – De nem dönthetem el helyette, hogy mit prédikáljon a saját szószékéről.

– Márpedig találja meg a módját! – szólt Erzsébet undokul. – Nem tűröm, hogy a saját egyházam ellenem szegüljön.

– „És dicsérém én a megholtakat, a kik már meghaltak vala, az élők felett, a kik még élnek” – kezdte a winchesteri püspök, és a hangja dacosan, ellentmondást nem tűrően zen-gett. –Ezen textust választottam mára, e tragikus napra, drága Mária királynőnk temetésé-re. „És dicsérém én a megholtakat, a kik már meghaltak vala, az élők felett, a kik még él-nek.” Mi a tanulság ezen szavakból, Isten igéjéből? ,Jobb az élő eb, hogynem a megholt oroszlán?” Avagy az oroszlán még halálában is nemesebb, magasabb rendű teremtmény, mint akár a legvirgoncabb, legbájosabb korcs kutyakölyök?

William Cecil előrehajolt zárt páholyában, rejtve a döbbent gyülekezet elől, és halkan felnyögött, a kezébe temette arcát, úgy hallgatta behunyt szemmel, hogy a winchesteri püspök házi őrizetbe prédikálja magát.

1558-59 tele

Az udvar mindig a Whitehall-palotában ünnepelte a karácsonyt; Cecil és Erzsébet pedig fontosnak tartotta a Tudordinasztia hagyományainak folytonosságát. Hadd lássa a nép, hogy Erzsébet méltó utódja Máriának, Edwardnak és az apjuknak: a magasztos emlékű VIII. Henriknek.

– Tudom, hogy ilyenkor ki kell nevezni a vigasságok mesterét – szólt Cecil bizonytala-nul. – És karácsonyi álcajátékot tartani, énekelőadást a királyi kóristákkal, meg egy sor fo-gadást. – Elhallgatott. Valaha a Dudleyk egyik vezető írnoka volt, s így azok urait, a Tu-dorokat szolgálta; mégsem tartozott soha az udvar belső köreihez. Részt vett az üzleti tár-gyalásokon, jelentést tett a családnak; de a mulatságokra sosem hívták és az udvartartás szervezését nem látta át.

– Amikor utoljára Edward udvaránál jártam, már beteg volt – mondta Erzsébet szo-rongva. – Nem rendeztek lakomákat meg játékokat. Mária udvara pedig naponta három-szor járt misére, még karácsonykor is, és mindig nyomasztó volt a hangulat. Egyetlen iga-zán jó karácsonyuk lehetett talán, amikor Fülöp Angliába költözött és Mária azt hitte, gyermeket vár; de engem akkor házi őrizetben tartottak nem tudom, hogy zajlottak az ün-nepségek.

– Akkor új hagyományokat teremtünk – próbálta felvidítani Cecil. – Nem akarok új hagyományokat – válaszolta Erzsébet. – Túl sok a változás így is.

Hadd lássák az emberek hogy visszatért a régi rend, és az udvartartásom apáméhoz fogha-tó.

Fél tucat udvari szolga lépkedett el mellettük, egy szekér-deréknyi faliszőnyeget cipel-ve. Hárman balra indultak, hárman jobbra, és a csomag lepottyant közöttük a földre. Senki nem tudta, mit hová kell vinni, a termeket még nem osztották ki. Az új udvar belső rang-sora még kialakulatlan volt, s ezáltal a nagyurak szállása is. A korábbi vezető réteg, a ka-tolikus lordok elhagyták a betolakodónak tekintett hercegnőt, míg a száműzetésbe vonult protestánsok még csak most kezdtek hazaszivárogni. Az udvari tisztségviselőket, a ván-dorló királyi udvartartás szervezéséhez nélkülözhetetlen szolgahadat egyelőre nem irányí-totta tapasztalt főkamarás. A világ egyszerre a feje tetejére állt.

Robert Dudley megkerülte a földre borult díszkárpitot és mosolyogva meghajolt Erzsé-bet előtt, bíbor kalapját szokott eleganciájával kapta le. – Felség.

– Sir Robert, ön a királyi istállómester. Ez ugye azt jelenti, hogy a mulatságok és ün-nepségek szervezését is ön intézi?

– Így van – felelte Robert készségesen. – Majd összeállítok egy listát, hogy kiválassza a kedvére való ötleteket.

Erzsébet eltöprengett. – Újfajta mulatságokra gondol? Robert vállat vont és Cecilre pillantott, mintha a kérdés jelentését latolgatná. – Vannak

új ötleteim, Felség. Ön most kezdi meg az uralkodását, talán szívesen bevezetne egy-két újdonságot. De a karácsonyi ünnepségek általában követik a hagyományokat. Ünnepi fo-gadás, majd ha elég hideg van, jégtánc. Arra gondoltam, kipróbálhatnánk egy orosz jellegű mulatságot, medvehecceléssel és paraszti táncjátékkal; és természetesen eljönnek bemu-

tatkozni a nagykövetek az ő tiszteletükre is kell rendeznünk lakomákat, vadászatokat, pik-niket.

Erzsébet rámeredt. – És ön ért mindehhez? Robert mosolygott, még mindig nem látta tisztán a problémát. – Legalábbis tudom, mit

kell parancsolni. Cecil tőle szokatlan érzéssel küszködött: idegen terepen jár, olyan nehézségekkel

szembesül, melyeket nem ismer. Egyszerre kívülállónak, vidékinek érezte magát. Az apja fiának udvari szolgának aki a

monostorok feloszlatásával és egy vagyonos örökösnő kezének elnyerésével kapaszkodott fel. Robert Dudley és közte mindig nagy szakadék húzódott, ami most még áthidalhatatla-nabbnak tűnt. Dudley nagyapja rangos úr volt VII. Henrik udvaránál, a fia meg VIII. Hen-rik egyik legnagyobb hatalmú alattvalója, valódi királycsináló, sőt kilenc mámoros napig az angol királynő, a szerencsétlen sorsú Jane Grey apósa.

Az ifjú Robert Dudley az udvarral együtt járta Anglia királyi palotáit, miközben Erzsé-bet kegyvesztettként, elhagyatva élt vidéken. Hármuk közül Dudley mozgott igazán ottho-nosan a hatalom és rang világában. Cecil a királynőre pillantott és az arcán tükröződni lát-ta saját bizonytalanságát, tehetetlenségét.

– Robert, nekem itt minden új – szólt Erzsébet elvékonyodott hangon. – Még a nagyte-rembe sem találok el a királyi lakosztályból. Ha nincs, aki vezessen, eltévedek A parkba sem tudom az utat a galériáról, meg a hálószobámba az istállóból, én… nem ismerem ki magam.

Cecil látta a hirtelen változást a fiatalember arcán, nem lehetett eltéveszteni – a remény kifejezése volt? A becsvágyé? –, amikor ráébredt, miért áll ilyen tétován az ifjú királynő és első számú tanácsadója az angol királyi palota kertjében, mintha nem mernének beme-részkedni.

Robert készségesen nyújtotta karját az új uralkodónak. –Felség, engedje meg, hogy a kalauza legyek régi otthonomban, Felséged új palotájában. Ezek a folyosók és falak hama-rosan éppoly ismerősek lesznek Önnek mint Hatfield, ám itt boldogabb lesz, mint ott vala-ha volt, ez nem is lehet kétséges. Eleinte mindenki eltéved Whitehallban, hiszen ez nem is ház, hanem valóságos kis város. Hadd vezessem körbe!

Gavalléros, ügyes szavaira Erzsébet arca felragyogott. Belekarolt és hátrapillantott. – Én majd később megyek Felség – válaszolt Cecil gyorsan a kimondatlan kérdésre.

Nem bírta volna elviselni, hogy Robert Dudley úgy mutassa meg neki a szállását, mintha ő lenne az úr a házban. „Pompás – gondolta magában. – Menj csak, használd ki az előnyöd. Leleplezted a tájékozatlanságunkat, amilyen árván álltunk itt, még a hálószobánkat sem ta-láltuk volna meg, te viszont úgy ismered ezt a helyet, mint a tenyeredet. És most úgy vi-selkedsz, mintha királyibb lennél a királynőnél, mintha te lennél itt az úr, aki nagyvonalú-an megmutatja vendégének az otthonát.”

Erzsébet gondjai nem értek véget azzal, hogy megismerte Whitehall labirintusának minden zegét-zugát. Mikor kimentek London utcáira, sokan kalapot emelve éljenezték a protestáns hercegnőt, de sokan voltak azok is, akik nem akartak újabb női uralkodót az előző csalódás után. Egyesek abban reménykedtek hogy hamarosan sor kerül az eljegyzés-re, és egy derék protestáns herceg, egy okos férfi kezébe kerül a kormánypálca. Mások Lord Henry Hastings nevét emlegették aki Henrik király unokaöccse volt, Robert Dudley nővérének férje, és a trónigénye majdnem olyan erős, mint Erzsébeté, ráadásul nagyra be-

csült, jó képességű fiatalember. A legtöbben viszont csak suttogva vagy egyáltalán nem mondták ki a vágyukat: hogy a skótok királynője és a francia trónörökös felesége, Mária lépjen trónra, és a francia szövetséggel békét hozzon az országba és állandóságot a vallás-ba. Erzsébetnél ugyan fiatalabb, csak tizenhat éves; ám micsoda szépség! És mögötte áll a francia király hatalma.

Nehéz időknek nézett elébe Erzsébet, az újdonsült, még meg sem koronázott, fel nem kent uralkodó: meg kellett tanulnia eligazodni a saját palotájában, sürgősen kinevezni a legfontosabb pozíciókra hű támogatóit, magabiztosan viselni magát a Tudor-örökös szere-pében, és késedelem nélkül kiegyezni az egyházzal, mely nyíltan és elszántan ellenezte az uralkodását, és Erzsébet tudta, ha nem talál mielőbb megoldást, az a bukását jelentheti.

Kompromisszumra volt szükség, és a Titkos Tanács – nagyrészt Mária régi hívei, de Erzsébet új barátaival kiegészülve – előállt egy javaslattal. Az egyházat vissza kell állítani abba az állapotba, ahogy VIII. Henrik hagyta a halálakor. Angol egyház legyen, angol pa-pokkal, az uralkodó fennhatósága és az angol törvények hatálya alatt, az angol kincstárnak fizesse a tizedet, zömmel angol nyelvű litániát, prédikációt, imádságot nyújtson a hívek-nek – de külsőségekben és tartalomban maradjon meg a katolikus mise.

Mindenki így látta ésszerűnek aki a polgárháború borzalmaitól tartott, aki békés hatal-mi átmenetre vágyott. Mindenki, csak maga az egyház zárkózott el a bűnös protestantiz-mus felé tett bármilyen engedménytől – és ami a legrosszabb, nem látta ésszerűnek Erzsé-bet sem, aki ebben a válságos pillanatban hirtelen megmakacsolta magát.

– Nem tűröm az úrfelmutatást a királyi kápolnában – szögezte le Erzsébet huszadszor is. – A karácsonyi misén nem tűröm az ostya imádását.

– Teljesen igaza van – bólintott rá Cecil kimerülten. Szenteste volt, és sokáig remélte, hogy karácsonyra hazamehet. Jólesően gondolt arra, hogy a saját kápolnájában járulhat majd úrvacsorához, a protestánsok egyszerű, dísztelen módján, ahogy Isten akarja; a csa-ládjával maradt volna a karácsonyi ünnepségek idejére, és csak a vízkereszti ajándékozás-ra tért volna vissza az udvarhoz.

Épp elég küszködésbe került találni egy püspököt, aki hajlandó a királyi kápolnában misézni a protestáns hercegnő előtt, és most Erzsébet a szertartást is át akarja írni.

– Ugye vehet úrvacsorát a gyülekezet? – tudakolta most aggodalmasan. – Beleegyezett az a hogyishívják Oglesham püspök?

– Owen Oglethorpe – helyesbített Cecil. – Carlisle püspöke. Igen, ismeri az Ön elvárá-sait. Mindenben igazodik a kívánságaihoz. Megtartja a karácsonyi misét a királyi kápolná-ban, és nem lesz úrfelmutatás.

Másnap Cecil ismét a tenyerébe temethette az arcát, amikor a püspök dacosan a magas-ba emelte az ostyatartót, hogy a gyülekezet Krisztus testét imádja benne az átlényegülés szent pillanatában.

A királyi páholyból ellentmondást nem tűrő hang csendült fel. – Püspök! Tegye le az ostyatartót!

A férfi mintha meg sem hallotta volna. Talán valóban nem hallotta: lehunyt szemmel mormolta az imádságot. A püspök teljes szívéből hitt benne, hogy Isten leszállt közéjük és kezében most az élő Isten szent jelenlétét tartja, és a hívők számára emeli fel, hogy imád-ják igaz keresztényeknek módján.

– Püspök úr! Nem hallotta? Tegye le az ostyatartót! A királyi páholy faragott zsaluja mennydörgésszerű robajjal kivágódott. Oglethorpe

püspök levette tekintetét az oltárról, és a válla fölött farkasszemet nézett dühöngő uralko-dójával, aki áthajolt a páholy szélén, akár egy piaci kofa a pultja fölött, az arca lángolt a haragtól, a szeme villogott, mint egy támadó macskáé. A püspök végigmérte térdtől látszó, kiegyenesedett alakját, parancsolón feléje mutató ujját.

– Ez az én kápolnám. Ön az én káplánom itt. Én vagyok a királynő. Engedelmeskedjen! Tegye le az ostyatartót!

A püspök nem törődött vele, visszafordult az oltárhoz, behunyta a szemét és feloldódott az isteni jelenlétben.

Inkább érezte, mint hallotta a ruha suhogását és a páholyajtó döngését, amikor Erzsébet kirontott rajta és bevágta maga mögött, mint valami durcás kisgyerek. A püspök vállába fájdalom nyilallt, a karja sajgott, de rendíthetetlenül tartotta az ostyát, háttal a gyülekezet-nek nem együtt velük hanem értük celebrálva a misét: Isten és az ő papja közti bensőséges szertartásként, melynek a hívek tanúi lehetnek nem résztvevői. Óvatosan letette az ostya-tartót az oltárra, kezét összefonta az imádsághoz, és titokban a kalapáló szívére szorította, miközben a királynő kiviharzott saját kápolnájából karácsony napján; bűnös eretnek gon-dolkodása elűzte őt Isten közelségéből az Ő szent ünnepén.

Két nap múlva még mindig nem mehetett haza William Cecil: egyik részről a királynő dührohamával küzdött, a másikról egy püspök hajthatatlanságával, és vonakodva enge-delmeskedett a királyi akaratnak: kiadta a rendeletet, mely szerint a litánia, a miatyánk a szentleckék és a tízparancsolat angolul mondassék és az úrfelmutatás tilos. Így szólt az új törvény, s ezzel Erzsébet hadat üzent az egyházának még mielőtt megkoronázták volna.

– És mégis ki fogja megkoronázni? – tudakolta Dudley vízkereszt előtt egy nappal. Sem Cecil, sem ő nem jutott haza karácsonykor a feleségéhez egyetlen éjszakára sem.

„Nincs elég dolga a vízkereszti ünnepség előkészületeivel, hogy már a valláspolitikába is bele kell kontárkodnia?” – gondolta magában Cecil ingerülten, miközben leszállt a lová-ról az istállóudvaron és a kantárat egy lovász kezébe adta. Látszott, hogy Dudley szakértő szeme végigméri a lovat, és ez újfent feldühítette Cecilt, hiszen a fiatalember figyelmét nem kerülheti el, hogy az állat háta túl rövid.

– Jólesik az aggodalma, de miért kívánja tudni, Sir Robert? – A szavak nyájassága va-lamelyest tompított a kérdés élén.

Robert békítően mosolygott. – Mert a királynő nyilván aggódik és hajlamos arra, hogy betegre aggodalmaskodj a magát. Amikor majd tanácsért fordul hozzám, szeretném meg-nyugtatni. Önnek bizonyára van valami terve, hiszen mindig mindenre felkészül. Én csak arra vagyok kíváncsi, mi az a terv. Mondhatja, hogy törődjek inkább a lovaimmal és hagy-

jam önre a politikát, ha úgy látja jónak – de ha fontos önnek a királynő lelki nyugalma, akkor inkább mondja meg, mit válaszoljak neki. Úgyis tudja, hogy mindig kikéri a véle-ményem.

Cecil felsóhajtott. – Senki nem hajlandó rá – mondta gondterhelten. – És köztünk szól-va, szerintem nem is fogunk találni senkit. Mindannyian a királynő ellen vannak, sőt meg-győződésem, hogy valamiféle rejtett egyezség van a háttérben, bár összeesküvésnek nem találtam nyomát. De hát anélkül is tudják hogy ha nem koronázzák meg, akkor nem ki-rálynő. Arra számítanak hogy rákényszeríthetik a régi mise visszaállítására. Kiúttalan helyzet! Egyetlen püspök sem ismeri el az angol királynőt! Winchester házi őrizetben van a temetési prédikációjáért, Oglethorpe hasonló helyzetbe került az ostoba makacssága mi-att a karácsonyi misén. Azt mondja, inkább a máglya, mint a behódolás. Erzsébet a kezét is elkapta Bonner püspök elől, amikor bevonult Londonba, ezzel is szerzett egy esküdt el-lenséget. A yorki érsek a szemébe mondta, hogy elkárhozott eretneknek tartja. A chichesteri püspököt is házi őrizetben tartja, pedig halálos beteg. Kivétel nélkül mind tisz-ta szívből ellenzik Erzsébet uralkodását. Még egy aprócska repedést sem találni az össze-fogásukon, ahol el lehetne vetni a viszály magját.

– A jól irányzott megvesztegetés csak beválna, hm? Cecil a fejét csóválta. – Lenyűgö-zően elvhűek lettek mostanában – magyarázta. – Nem tűrik a protestantizmust, nem akar-nak protestáns királynőt.

Dudley arca elsötétült. – Uram, ha nem vigyázunk lázadást szíthatnak ellene az egyhá-zon belülről. Eretneknek bélyegezni a királynőt csak egyetlen lépésre van az árulástól, vi-szont a hercegpüspökök lázadása nem is tekinthető lázadásnak, könnyen meggyőzhetik a népet, hogy Erzsébet hamis trónkövetelő, és van épp elég katolikus jelölt a helyére. Ha hadat üzennek a királynőnek vége.

– Igen, tudom – mondta Cecil, és csak nagy nehezen uralkodott ingerültségén. – Ponto-san fel tudom mérni, mekkora veszélybe került. Példátlanul nehéz a helyzete. Uralkodó ilyen bizonytalanul még nem ült a trónján. Henrik királynak egynél több ellenfele sosem volt a püspökök között; előző királynőnknek a legrosszabb esetben is csak kettő; Erzsé-betnek viszont nyílt ellensége az összes. Tudom, hogy a helyzet nem is lehetne rosszabb, és a hercegnő pengeélen táncol. Azt viszont nem tudom, hogy miként lehet rávenni az egységes római katolikus egyházat, hogy megkoronázza a protestáns hercegnőt.

– Királynőt – javította ki Dudley. – Tessék? – Erzsébet protestáns királynő. Ön hercegnőnek emlegette. – Igaz, hogy a trónon ül, de nem felkent uralkodó – mondta Cecil komoran. – Imádko-

zom, hogy eljöjjön az idő, amikor joggal hívhatom királynőnek De hogyan tegyem felkent uralkodóvá, amikor senki nem hajlandó együttműködni ebben?

– Sajnos nem fejeztetheti le az összesét – jegyezte meg Dudley kissé ízléstelen vidám-sággal.

– Nem bizony. – És ha elhitetné velük hogy az áttérést fontolgatja? – A karácsonyi botrány után aligha. – Ha úgy tudnák hogy Fülöp királyhoz megy feleségül, akkor megkoronáznák – vetette

föl Robert ravaszul. – Fülöpről elhinnék, hogy képes kikényszeríteni a kompromisszumot. Hiszen látták milyen ügyesen bánt Mária királynővel is. Bíznának benne, hogy tudna ural-kodni Erzsébeten. Cecil eltöprengett. – Lehetséges.

– Mondja el három embernek persze bizalmasan, hogy a királynő a Fülöppel való há-zasságot fontolgatja – tanácsolta Dudley. – Ez a legbiztosabb módja, hogy mindenkihez eljusson a hír. Hintse el, hogy Fülöp ideköltözik az esküvő után, és rendezi az egyház helyzetét. Erzsébetet régóta kedveli, és a hercegnő sem volt épp tartózkodó vele. Mindenki

azt rebesgette, hogy amint a föld alá kerül a királynő, ezek ketten egymásra találnak. Ter-jessze el, hogy gyakorlatilag jegyeseknek tekinthetők. Egyébként meg Erzsébet az elmúlt öt évben szinte mindennap járt misére, vagyis tud alkalmazkodni, ha kell. Hát emlékeztes-se erre is őket.

– Arra biztat, hogy a hercegnő régi botrányait használjam politikai célokra? – kérdezte Cecil gúnyosan. – Romboljam le a jó hírét azzal, hogy a sógorával hált, miközben a nővé-re haldoklott?

– Erzsébet és a jó hír! – Dudley a képébe kacagott. – Kislánykora óta nem érdekli a jó híre. Már akkor megtanulta, hogy a pletykáktól nem lesz semmi baja, ha nem veszti el a fejét és mindent letagad. Amúgy sem egy kéjvágyó természet. Az úgynevezett „botrányai” – kivéve a Thomas Seymour-ügyet, abban túl messzire ment – sosem véletlenek Amikor Seymour miatt kis híján a vérpadon végezte, megtanulta a leckét. Most már ura a vágyai-nak, nem azok uralják őt. Ugyanis nem ostoba lány. Eddig mindent átvészelt. Van mit ta-nulnunk tőle: például mindig kijátszani minden kártyánkat. A lehetséges házassága a leg-erősebb fegyverünk. Hát használjuk! Ön szerint mi indította rá, hogy Fülöppel flörtöljön? Nem a vágy, az biztos! Csak kijátszotta az egyetlen kártyáját.

Cecil szája tiltakozásra nyílt, de valami a torkára forrasztotta a szót: Dudley cinikus te-kintete Erzsébetére emlékeztette, amikor annak idején óvta attól, hogy beleszeressen Fü-löpbe. Ugyanez a szúrós, lesajnáló pillantás volt a válasz. Igaz, hogy nagyon fiatalok ők ketten, húszas éveik közepén járnak de kemény iskolában nevelkedtek. Nem kenyerük az érzelmesség.

– Talán Carlisle beleegyezne – szólt elgondolkodva. – Ha elhinné, hogy Fülöp komoly férjjelölt, és ha meggyőzném róla, hogy ezzel a királynőt is megmenti az eretnekségtől.

Dudley az idősebb férfi vállára tette a kezét. – Valakinek muszáj elvállalnia, különben sosem lesz igazi királynő – szögezte le. – Egy püspöknek kell megkoronáznia a Westmins-ter apátságban, különben puszta színjáték az egész. Jane Grey is legalább ennyire valósá-gos uralkodó volt – kilenc napig tartott az uralkodása, és a vérpadon végezte.

Cecil önkéntelenül megborzongott és elhúzódott a fiatalember érintésétől. – Igaza van – mondta Dudley, mert értett a másik tartózkodásából. – Tudom! Jane az

apám becsvágya miatt halt meg. Tudom azt is, hogy ön akkor távol tartotta magát az ügy-től. Bölcsebbnek bizonyult nálunk. De én nem vagyok összeesküvő, Sir William. Tenni fogom a dolgomat, és tudom, hogy ön sem szorul a tanácsaimra.

– Nem kétlem, hogy igaz barátja a királynőnek és nem is választhatott volna jobb istál-lómestert – bókolt Cecil halvány mosollyal.

– Köszönöm – biccentett Dudley udvariasan. – Ön rákényszerít, hogy megemlítsem: a lovának túl rövid a háta. Legközelebb, ha hátaslovat vesz, forduljon hozzám.

Cecil ránevetett a javíthatatlan fiatalemberre, nem tudta megállni. – Ön éppolyan szé-gyentelen, mint a hercegnő? –mondta.

– A nagyság teszi – felelte Dudley könnyedén. – A szerénységgel nehezen fér meg.

Amy Dudley a hálószobája ablakánál ült a norfolki Stanfield Hallban. A lábánál három szalaggal átkötött csomag, rajtuk a felirat: „Legdrágább férjemnek szerető hitvesétől”. Az írás girbegurba, szabálytalan nagybetűkből állt, mintha gyerek keze rótta volna. Amy ala-posan megküzdött vele, mire Lady Robsart mintájáról átírta a betűket, de arra gondolt, Robert biztosan örül, hogy végre megtanul írni.

Szép spanyol bőrnyerget vett neki, az oldalát Robert monogramja díszítette, és arany-szögekkel volt kiverve. A második csomag három saját készítésű, ujján és elején fehér hímzéses vászoninget tartalmazott. A harmadik ajándék egy pár solymászkesztyű, puha, sima bőrből, mely hűvös és rugalmas, mint a selyem, és aranyfonállal maga Amy hímezte rá Robert nevének kezdőbetűit, egy cipészárral lyuggatva át a bőrt.

Sosem hímzett bőrt azelőtt, és még a vargakesztyű védelmében is véresre szurkálta a tenyerét.

– Miért nem festetted az egészet mindjárt a véreddel? – kacagott a mostohaanyja. Amy nem felelt, csak várta türelmesen a férjét, abban a megnyugtató tudatban, hogy

gyönyörű ajándékokkal készült, és jól látszik a gondos munka minden öltésben, minden betűben. Várt és várt, tizenkét napon át, míg eltelt a karácsonyi ünnepek ideje, és vízke-reszt előestéjén, a poros londoni országút felé nézve végre be kellett ismernie magának hogy Robert nem jön, nem küldött ajándékot, még csak meg sem üzente, hogy távol ma-rad.

A nemtörődömsége megalázta; olyannyira, hogy nem mert lemenni a hallba, ahol a csa-lád többi tagja kacagott a bohócokon és táncolt a zeneszóra: Lady Robsart, a négy gyer-meke, a vejei és menyei és az unokák. Amy nem bírta volna elviselni titkos kárörömüket szégyenteljes bukása fölött: miután beházasodott a leghatalmasabb angol főúri családba, ma már nem több, mint egy börtönviselt áruló elhagyott felesége.

Fájdalmában nem volt ereje haragudni sem Robertre, amiért megígérte, hogy eljön, és cserbenhagyta. És ami a legszörnyűbb – a lelke legmélyén meg sem lepődött. Robert Dudleyt máris úgy emlegették mint az udvar legfőbb ékességét, a királynő legvonzóbb udvaroncát és leghűségesebb barátját. Miért is hagyná ott az önmagát ünneplő, üdvrival-gástól visszhangzó udvart, ahol ő a vigasságok nagymestere, minden ünnepség csillaga, hogy Norfolkba utazzon a tél közepén Amyhez és a mostohaanyjához, egy olyan otthonba, ahol sosem látták szívesen, ahol csak megvetés fogadta mindig?

E megválaszolatlan kérdés volt Amy egyetlen társa vízkereszt előestéjén, melyet az ab-lak mellett töltött, fázós lábánál három csomaggal, tekintetét az üres országútra meresztve, és azon töprengve, viszontlátja-e még valaha a férjét.

Erzsébet uralmának első karácsonya éppannyira volt Dudley karácsonya is, ebben egyetértett mindenki. Diadalmas visszatérésüket ünnepelték mindketten. Dudley, minden ünnepség lelke, minden mulatság legfőbb szervezője elsőként pattant lóra vadászatkor, és elsőként perdült a tánctérre, ha megszólalt a muzsika – akár egy száműzetésből visszatérő herceg, újra elfoglalta méltó helyét a ranglétra csúcsán, a palotában, ahol apja uralkodott egykor.

– Apám ezt mindig így csinálta… – Elég volt ennyit mondania, ha bármiben dönteni kellett, és ezzel mindenkit emlékeztetett rá, hogy a legutóbbi sikeres karácsonyi ünnepsé-geket Dudley régenskormányzó szervezte, és Erzsébet öccse, az ifjú Edward király pusz-tán szemlélője, de nem irányítója volt az eseményeknek.

Erzsébet szabad kezet engedett Dudleynak mindenben. Magabiztos, elégedett nyugal-ma, szerencséjének könnyed tudomásul vétele elkápráztatta őt is. Dudley állt a figyelem középpontjában, amikor a csillogó díszletek között az ő koreográfiájára zajlott le az álcajá-ték az ő szövegét énekelte a kórus, és sugárzott róla, hogy újra elemében van, és élvezi a dicsőség minden pillanatát. Az ő műve volt, hogy aranynak látszott az udvar olcsó pompá-ja. Ígéretekkel, hízelgő ajándékokkal az angol udvarhoz gyűjtötte Európa leghíresebb mu-

lattatóit. Egymást érték a vigasságok, nem csoda, hogy Erzsébet udvara csakhamar az ele-gancia, előkelőség, jókedv és pajzánság fészke lett. Robert mindenkinél jobban értett hoz-zá, hogy két héten át elkápráztassa a vendégeket; Erzsébet mindenkinél jobban értett hoz-zá, hogy a szabadság és öröm hirtelen hullámát meglovagolja. Dudley volt a legkedvesebb táncpartnere, vadászatkor a vezetője, csacsi ugratásokban a cinkosa, és ha politikáról, teo-lógiáról, költészetről támadt kedve csevegni, akkor egyenrangú társa. Megbecsült szövet-séges, tanácsadó, legjobb barát és a legragyogóbb udvaronc: Robert Dudley jött, látott és győzött.

Királyi lovászmesterként Robert feladata volt a koronázási menet és mulatság irányítá-sa, így hát a vízkereszti ünnepség után hamar nekiállt megtervezni Erzsébet uralkodásának legfényesebb napját.

Egyedül munkálkodott szépséges whitehalli lakosztályában, melyet nagyvonalúan ki-osztott saját magának. Kiteregetett egy kéziratos papírtekercset, mely végigért a tizenkét személyes hosszú asztalon. Nevek sorjáztak a papír teljes hosszán: vendégek neve, rangja, címe, a lovuk neve, a kísérő szolgák a ruházatuk a livréjük színe, a címerük a külön szol-gával hordoztatott lobogójuk mintája.

A menetlista két oldalát két újabb lista kísérte: a nézők. A céhek kalmártársaságok is-potályok képviselői, a provinciák polgármesterei és tanácsnokai mind külön helyet kap-nak. Nagykövetek politikai küldöttek külföldi vendégek is nézik majd a menetet, és minél jobban látják annál lelkesebb, kedvezőbb beszámolót írnak majd az új angol királynőről.

Egy írnok segédkezett mellette, az asztal körül futkosva módosította a listát Robert se-bes diktálására. Időnként felpillantott és megjegyezte: – Bíbor, uram –, vagy éppen: – Sár-ga van a közelében –, mire Robert cifrán káromkodott. – Akkor tegye eggyel hátrébb, nem üthetik egymást a színek

Egy másik hasonlóan hosszú asztalon London térképe terült el a Towertől a Westmins-ter-apátságig, kuszán kígyózó utcákkal a pergamentekercsen. A palota mellé a tervezett érkezési időt jegyezték fel, míg a különböző állomások közötti időtartamok az útvonal mentén sorakoztak. Az írnok gondos munkával, mintha képes kéziratot díszítene, a térkép-re pingálta az állomásokat és az öt legfontosabb helyre tervezett élőképet. Ezeket a londo-ni tanács szervezi, de Robert Dudley útmutatása alapján. Nem kockáztathatta, hogy a ki-rálynő koronázási menetébe hiba csússzon.

– Uram, ami ezt a képet illeti… – szólalt meg az írnok habozva. Robert a pergamenre pillantott.

– Gracechurch Street – olvasta. – A Lancaster- és Yorkház egyesülése élőképen. Mi van vele?

– A díszletmester kérdezteti, hogy a Boleyn családot is beletegye-e vagy ne. – A királynő édesanyját? Az írnok állta a tekintetét – és kimondta a felségárulásért, boszorkányságért és vérfer-

tőző házasságtörésért lefejezett asszony nevét, akit azóta említeni sem volt szabad. – Boleyn Anna királynét, uram.

Robert hátratolta ékköves bársonysapkáját és beletúrt sűrű, sötét hajába – tétova arca most sokkal fiatalabbnak mutatta huszonöt événél.

– Igen – felelte végül. – Elvégre a királynő édesanyja. Nem lehet csak úgy kihagyni. Nem tehetünk úgy, mintha nem létezett volna. Ezentúl ő a tiszteletreméltó Lady Anna Boleyn, Anglia királynéja, a királynő édesanyja.

Az írnok felhúzta a szemöldökét, és a tekintete azt üzente: ez Robert dolga és csakis az ő felelőssége, de ő a maga részéről nem kedveli a bonyodalmakat. Robertből kirobbant a nevetés és szelíden vállon veregette a férfit. – A mi Erzsébet hercegnőnk régi angol csalá-dok sarja – mondta. – Ami azt illeti, jobb házasság volt az, mint Henrik király némely egyéb házassága. Egy bájos, tisztességes Howard leányt választott.

Az írnok még mindig feszengett. – A másik tisztességes Howard leányt is házasságtö-résért végezték ki – jegyezte meg.

– Régi angol család – ismételte Robert szemrebbenés nélkül. – És Isten óvja a király-nőt!

– Ámen – vágta rá az írnok és keresztet vetett. Robert kis híján utánozta a hagyományos gesztust, de idejében észbe kapott. – Nos hát

– mondta. – A többi élőkép rendben van? – Kivéve ezt itt, Cheapside-ban, a Little Conduitnél. – Mi a baj vele? – Van rajta egy Biblia. A kérdés az, hogy angol legyen vagy latin nyelvű. A probléma az egyházzal kapcsolatos konfliktus mélyére hatolt. Erzsébet apja tette hi-

vatalossá az angol nyelvű Bibliát, majd meggondolta magát és újra a latint vette elő. Ifjú örököse, Edward minden templomba angol Bibliát rendelt, majd Mária királynő újból be-tiltotta – a papok dolga a Szentírás olvasása és értelmezése, a nép csak tőlük tanulhat. Azt még nem tudta senki, mik Erzsébet szándékai. És főleg mik a lehetőségei, amikor egy em-berként ellene fordult az egyház.

Robert lekapta a sapkáját és áthajította a szobán. – Az ég szerelmére! – kiabálta. – Ezek nagypolitikai kérdések! Én élőképeket próbálok tervezni, erre maga a politikával nyaggat! Nem tudom, mi a királynő célja. Egyfélét mond a Titkos Tanács, másfélét a püspökök, majd beleszól a parlament, hónapokig fognak rágódni rajta, és csak azután lesz belőle tör-vény. Ha Isten is úgy akarja, akkor elfogadja a nép és nem lázad fel. Nem az én dolgom itt és most eldönteni!

Kínos csönd telepedett közéjük – De addig is, mi legyen? – szólalt meg az írnok této-ván. – Mi álljon a borítón? Angol vagy latin cím? Lehet latin példány angol borítóval. Vagy angol példány. Vagy kétféle.

– A borítón álljon angolul, hogy BIBLE – döntött Robert. – Ebből mindenki érti, mi az. Jó nagy betűkkel, akkor egyértelmű, hogy csak az élőkép része, kellék nem valódi. Csak jelkép.

Az írnok jegyzetelt. Az ajtónálló tapintatosan a sarokba lépkedett, fölvette az értékes sapkát és gazdája kezébe adta. Robert oda sem nézve vette át. Kétéves kora óta hozzászo-kott, hogy mások szedik fel a leejtett holmiját.

– Ha ezzel készen vagyunk nézzük végre a másik menetet – szólt ingerülten. – Whitehalltól a Westminster-apátságig. Kérek egy listát a lovakról, és nézzen utána, hogy elég szívósak-e az öszvérek! – Csettintett egy másik írnoknak hogy lépjen közelebb.

– Szükségem lesz néhány emberre – szólt Robert váratlanul. Az új írnok tintatartóba mártott pennával és írótáblával a kezében várta az utasításokat. – Emberre, uram? –.Egy kislányra virágcsokorral, egy öregasszonyra, egy parasztemberre valahonnan

Közép-Angliából. Jegyezze föl és küldje el Gerardot, hogy hozzon egy tucat embert. Te-hát: egy öregasszony, minél törékenyebb, annál jobb, de legyen ereje végig állni, és legyen átható, messzire csengő hangja. Egy szép kislány, hat-hét éves, aki elég bátor, hogy meg-szólítsa és virággal ajándékozza meg a királynőt. Kell egy fürge iparosinas, aki virágszir-mot szór a királynő lova elé. Egy öreg paraszt valahonnan vidékről, aki azt kiáltja, hogy „Isten áldja Felségedet”. Legyen még két bájos kalmárfeleség, meg egy obsitos katona, nem is, inkább egy sebesült. Sőt két sebesült katona. Meg két tengerész Plymouthból, Portsmouthból vagy Bristolból, valami ilyesmi. Ne Londonból, az a lényeg. Nekik azt kell mondogatni, hogy a királynő majd a tengeren túlra terjeszti Anglia hatalmát, és egy erős országra nagy gazdagság vár a messzi vidékeken, és Anglia nagy birodalom lesz a bátor királynő keze alatt.

Az írnok sebesen jegyzetelt.

– És két öregembert is elhelyezünk a tömegben – folytatta Robert, egyre jobban bele-lendülve a tetvezgetésbe. – Az egyik sírjon örömében, és álljon minél előrébb, hogy jól látsszon, a másik meg hátulról kiáltsa azt, hogy az apja lánya, és méltó örököse. Helyezzék el őket jól elszórva, itt, meg itt… – Robert bejelölte a helyeket a térképen. – Itt, és itt. Mindegy, milyen sorrendben. Különböző dolgokat kiabáljanak Senkinek nem árulhatják el, hogy felbérelték őket. Ha valakivel szóba elegyednek mondják azt, hogy azért jöttek mert annyira szeretik a királynőt. Különösen a katonák ismételgessék hogy békét és jólétet teremt az országnak. És figyelmeztessék az asszonyokat, hogy illedelmesen viselkedjenek Csak semmi civakodás! A gyerekek lehetőleg az anyjukkal együtt jöjjenek és az anyák ügyeljenek rá, hogy ne rendetlenkedjenek. Hadd lássa a nép, hogy a királynőt mindenfajta ember szereti. Kiabáljanak neki. Éljenezzenek meg effélék

– És ha nem hallja meg őket? – kérdezte az írnok. – A tömeg zajongani fog. – Majd megmondom neki, hogy hol álljon meg- közölte Robert határozottan. – Hallani

fogja, mert előre szólok neki. Kinyílt az ajtó és az írnok sietve hátralépett és meghajolt. William Cecil lépett a szobá-

ba, és egy pillantással felmérte a tervekkel borított két asztalt meg a papírokat szorongató írnokokat.

– Úgy látom, alapos munkát végez, Sir Robert – állapította meg barátságosan. – Azt meghiszem. Én felelek a koronázási menetért. Remélem, senki nem talál benne

kivetnivalót. Cecil habozva szólalt meg. – Én úgy értettem, hogy mintha túl aprólékosan oldaná meg

a feladatot. Emlékeim szerint Mária királynőnek nem kellett ennyi lista meg tervezés. Egyszerűen csak átvonult az apátságba az udvar kíséretében.

– Szekereken és lovon utaztak – emlékeztette Robert. – És megszabott rend szerint. Mária istállómestere is készített listát. Sőt a jegyzetei is megvannak nekem. Éppen az eb-ben a munkában a művészet, hogy természetesnek és egyszerűnek lássék.

– Mint a diadalívek és élőképek? – kérdezte Cecil, elolvasván a fordítva álló betűket. – Spontán hűségdemonstrációk – jelentette ki Robert határozottan. – A városi tanács-

nokok ragaszkodtak hozzá. Robert az asztal és Cecil közé lépett, eltakarta előle a papírt. – Miniszter úr, a királynő

egy fiatal lány, akinek a trónigényét szinte születése óta kétségbe vonják. Az utolsó lány, akivel ez megtörtént, titokban kapott koronát a fejére és még nagyobb titokban veszítette el. Fontosnak tartom, hogy a mi királynőnket minél többen tekintsék jogos örökösnek nép-szerű uralkodónak és a koronáját minél nagyobb és fényesebb nyilvánosság előtt kapja meg.

– Lady Jane nem volt jogos örökös – közölte nyersen Cecil a néhai királynő sógorával. – És a koronát egy áruló tette a fejére, akit szintén lefejeztek. Ez az illető éppenséggel az ön apja volt.

Dudley nem hátrált meg a kihívás elől. – Megfizetett az árulásáért – mondta egyszerű-en. – Ahogy én is a magam részéért a dologban. Leróttam a tartozásom. Erzsébet udvará-nál egyetlen embert sem találni, aki ne forgatta volna meg a köpönyegét olykor az elmúlt években. Gyanítom, hogy ön is, uram, bár a mi bukásunktól távol tartotta magát.

Cecil, akinek a múltja tisztább volt, mint a többségé, nem tiltakozott. – Lehetséges. De egyvalamit mindenképp el kell mondanom.

Dudley kíváncsian várt. Cecil közelebb hajolt és lehalkította a hangját. – Nincs pénz ilyesmire – közölte sötéten. –A kincstár jóformán üres. Mária királynő és a spanyol férje lecsapolták az ország vagyonát. Nem tudjuk megfizetni az élőképeket meg a borral folyó szökőkutakat és aranybrokátba burkolt diadalíveket. A kincstárban nincs pénz, egy ban-kettra elegendő étkészletet is alig találunk.

– Ennyire súlyos a helyzet?

Cecil bólintott. – Még ennél is súlyosabb. – Akkor kölcsönt kell szereznünk – jelentette ki Robert szemrebbenés nélkül. – Mert én

nem nyugszom, amíg méltó koronázása nem lesz. Nem hiúságból, bár tudom, hogy nem vagyok épp híján, és nem is Erzsébet hiúságát akarom legyezgetni, bár ő sem egy szerény ibolya; hanem azért, mert többet tehet ez az ünnepség a biztonságáért, mint egy egész had-sereg. Majd meglátja! Az emberek a szívükbe zárják De ehhez az kell, hogy hatalmas fe-hér paripán vonuljon ki a Towerből, vállára omló hajjal, és minden ízében királynőnek látsszon.

Cecil közbe akart szólni, de Robert folytatta: – Kellenek az áldást kiáltó emberek kelle-nek a trónigényét igazoló élőképek azoknak akik nem tudják elolvasni a cirkalmas nyilat-kozatokat és fogalmuk sincs a törvényről. Kell az előkelő kíséret és az éljenző, jólétet su-gárzó tömeg. Így kell királynővé tenni egyszer és mindenkorra!

Cecilt elkápráztatta a fiatalember által felvázolt kép. – Tényleg úgy véli, hogy ez meg-erősíti a helyzetét?

– Saját maga fogja megerősíteni – felelte Robert komolyan. – Ha van közönsége, min-den tekintetet magára tud vonzani. A koronázás lehetőséget ad neki, hogy megmutassa magát a népnek és fölébe kerekedjen a rokonainak riválisoknak mindenkinek. Így nyeri el igazán a nép szeretetét. Gyűjtse össze a pénzt, én megszervezem a közönséget és a színpa-dot, Erzsébet pedig tudni fogja a szerepét. A királynői szerepet.

Cecil az ablak felé fordult és kinézett a Whitehall-palota kopár, hideg kertjére. Robert közelebb lépett és a másik férfi profilját vizslatta. Cecil a negyvenedik éve felé közeledett, családos ember volt, Tudor Mária katolikus uralma alatt csendesen őrizte protestáns vallá-sát, szerette a feleségét és egyre növelte a birtokait. Azelőtt Edward király szolgálatában állt, nem vett részt a Jane Grey-összeesküvésben, viszont mindvégig diszkrét és hű barátja maradt Erzsébet hercegnőnek Elvállalta az intéző kevéssé előkelő pozícióját, hogy a her-cegnő kevés földje bőtermő legyen, és gyakran meglátogathassa őt feltűnés nélkül. Cecil tanácsai tartották távol Erzsébetet a veszedelmektől a Mária elleni összeesküvések és lá-zadások idején. Cecil tanácsai fogják szilárdan tartani a billegő trónt ezentúl is. Robert Dudley nem szerette Cecilt; mi tagadás, egyetlen riválisát sem szerette, de tudta azt, hogy ez az ember hozza a döntéseket a királynő helyett.

– Tehát? – szólalt meg végül. Cecil bólintott. – Valahogyan megszerezzük a pénzt – mondta. – Kölcsön kell kérnünk.

De az ég szerelmére, a királynő érdekében próbálja meg minél olcsóbban megcsinálni. Robert Dudley ösztönös ellenkezéssel rázta a fejét. – Ez drága mulatság! – közölte. – Drágának kell látszania – pontosított Cecil. – De legyen megfizethető. Tudja, mennyi

a királynő vagyona? Robert természetesen nem tudhatta. Senki nem tudta, amíg a Titkos Tanács jegyzője,

Armagil Waad elő nem jött a kincstárból – melyet legutóbb aranytól duzzadva látott –, és remegő kezében egy arasznyi listával, elborzadva azt nem suttogta: – Semmi. Nincs benne semmi! Mária királynő Henrik minden vagyonát elköltötte.

Robert megrázta a fejét. – Hatvanezer font adóssága van – mondta Cecil halkan. – Hatvanezer font adósság, és

nincs mit eladnia, nincs mit elzálogosítania, nincs mód adóemelésre sem. A koronázáshoz szerzünk valahogy pénzt, de azzal tesszük neki a legnagyobb szolgálatot, ha minél olcsóbb lesz.

Erzsébet diadalmenete a Towertől a Westminster-palotáig pontosan úgy zajlott le, ahogy Dudley eltervezte. Megállt és mosolygott, amikor az édesanyját, Lady Annát ábrá-zoló élőképhez ért, átvette a Bibliát egy kislánytól, a könyvet megcsókolta és a szívére szorította. A térképen bejelölt helyeknél megállította a lovát.

Virágcsokorral a kezében egy kislány lépett elő a tömegből. Erzsébet lehajolt a nyereg-ből és elfogadta a csokrot, megcsókolta és mosolyogva fogadta az éljenzést. Később két rokkant katona kiáltotta a nevét, mire megköszönte jókívánságaikat és a közelben állók hallhatták a katonák jóslatát a békéről és jólétről, melyet Henrik lánya hoz az országnak. Kicsit később egy idős nő kérte rá Isten áldását, és Erzsébet varázslatos módon meghallot-ta a vékony, öreges hangot a tömeg éljenzése közepette, és lefékezte a lovát, hogy köszö-netet mondjon.

A tömeg jobban tisztelte azért, hogy válaszol a tengerészeknek az iparosinasoknak az öreg parasztoknak mint a díszes lószerszámért vagy a jól nevelt hátaslóért. Amikor meg-állt egy terhes kereskedőfeleség mellett, és arra kérte, hogy nevezze a gyermeket Henrynek ha fiú lesz, olyan hangosan tapsolták meg, hogy megjátszott kétségbeeséssel kapta a kezét a füléhez. A rokkant katonáknak csókot dobott, és amikor észrevett egy öregembert, aki elfordította könnyes arcát, odakiáltott, hogy ezek csak az öröm könnyei lehetnek.

Sem akkor, sem később nem kérdezte Roberttől, hogy fizetett-e ezeknek az emberek-nek vagy szeretetből kiáltották a nevét. Erzsébet egész eddigi életében a díszlet része volt, de valójában a főszerepre született. Nemigen érdekelte, hogy a többiek szereplők vagy né-zők Csak a tapsukra vágyott.

És vérbeli Tudorként értett a közönség elbűvöléséhez. Megvolt benne a képesség, hogy úgy mosolyogjon a tömegre, mintha személyesen mindenkinek szólna a figyelme, és akik megszólították ügyesen úgy lettek elhelyezve, hogy látszólag természetes elosztásban kö-vetkezzenek a megállók minden sarkon történjen valami egyedi és megkapó, mindenki láthassa a hercegnőt, és mindenki különleges emléket őrizzen ragyogó mosolyáról e ra-gyogó napon.

Másnap, vasárnap jött maga a koronázás, és Dudley úgy intézkedett, hogy az apátság-hoz négy fehér öszvér húzza magas hintón, így látszólag vállmagasságban lebegett az em-berek fölött. Kétoldalt bíbor damasztruhában vonult a díszőrség, mögötte pedig maga Dudley, az első férfi a menetben, a királynő fehér lovát vezetve, és a hercegnőt éltető tö-megnek elállt a lélegzete, amikor őt meglátta: kalapjának szikrázó ékköveit, sötét, komor, vonzó arcát, és a parádésan lépkedő telivér lovat, mely bájosan forgolódott, de engedel-meskedett a kötőféket tartó kéznek.

Robert mosolyogva fordult jobbra-balra, hosszú szempillái megrebbentek ahogy éberen fürkészte a tömeget. Nem először vonult végig lelkes közönség előtt, mely csodálattal te-kint rá; és megismerte az ellenséges tömeg gyalázkodó kiáltásait is, amikor a második leg-gyűlöltebb angol alattvalóként tartott a Tower felé, a leggyűlöltebb ember fiaként. Tudta, hogy a népnek lehet udvarolni, akár egy kikapós lánynak ám éppolyan könnyen ellensé-gessé válik akár egy elhagyott feleség.

Ma viszont csodálták; hiszen ő Erzsébet legfőbb kegyeltje, a legvonzóbb férfi Angliá-ban. Kisfiúként dédelgették, árulóként megvetették és most hősként tisztelték Dudley igazi túlélő volt – akárcsak Erzsébet, akárcsak az angol nép.

A tökéletes koronázási menetet tökéletes szertartás követte. Erzsébetnek korona került a fejére, szentelt olaj a homlokára, jogar és országalma a kezébe. Carlisle püspöke vezette a ceremóniát, abban a jóleső meggyőződésben, hogy néhány hónap múlva már a nászmisét tarthatja Erzsébet és a legbuzgóbb katolikus király esküvőjén. A koronázás után pedig a királynő saját káplánja misézett, úrfelmutatás nélkül.

Amikor Erzsébet kilépett a sötét apátságból, elvakította a fény, és szinte megsiketítette az éljenző tömeg. Átsétált közöttük hogy lássák közülük való, törődik velük ami balzsam-ként hatott a közöny évei után.

A koronázási estélyen elszorult a torka, arcán lázpír gyulladt, de senki és semmi nem kényszeríthette volna, hogy korán visszavonuljon. A királynő lovagja bevágtatott a terem-be és arra biztatta a vendégeket, hogy álljanak ki vele, és az újdonsült királynő rámosoly-gott a lovagra, rámosolygott Robert Dudleyra, a leghűségesebb egykori árulóra mind kö-zül; és mosolygott az új tanácsnokaira – a fél Titkos Tanács régi ellensége –, és a családjá-ra, akik hirtelen újra fölfedezték a rokoni kapcsolatot, mióta az ifjú unokahúg nem felség-áruló, hanem maga a felség.

Hajnali háromig talpon maradt, míg végül Kat Ashley, régi nevelőnője élt a bizalmas kapcsolat adta szabadsággal, és a fülébe súgta, hogy menjen azonnal aludni, különben reggel félholt lesz az álmosságtól.

„Pusztuljon bele a nagy ünneplésbe” – gondolta Amy Dudley, aki álmatlanul várta a messzi Norfolkban, hogy a hosszú, sötét téli éjjelt felváltsa a hideg hajnal.

Robert Dudley, az ifjú Adonisz fölkelt az egyik udvarhölgy ágyából reggel, könnyed búcsúcsókot nyomott az ajkára, miközben lefejtette a nyakára kulcsolódó kezeit, és bár igen korán a királynő fogadószobájába sietett, így is lekéste a lehetőséget, hogy egyedül találja. Mire odaért, már bizalmas beszélgetésbe merült William Cecillel, iratokat tanul-mányoztak egy kisasztalon. Erzsébet felpillantott és rámosolygott, de nem intett neki, hogy jöjjön közelebb, kénytelen volt hát a faburkolatú falnak támaszkodni másik fél tucat udvaronc társaságában, akik szintén korán keltek, hogy a királynőt üdvözöljék, de Cecil megelőzte őket.

Dudley mogorva beletörődéssel hallgatózni próbált. Cecil sötét ruhát viselt („mint va-lami írnok” – szippantott Dudley lenézően), de a díszes bársony és a drága szabás elárulta, hogy tehetős ember. A nyakfodor a legfinomabb csipkéből készült, és puha hullámokban keretezte a nyakát; hosszú, fénylő haja a vállára borult. A szeme meleg és megértő pillan-tással nyugodott Erzsébet mozgékony arcán, és ugyanolyan higgadtan és csöndesen felelt meg a lány kérdéseire a királyság kormányzásával kapcsolatban, ahogy a vidéki birtokai irányításában segítette régen. Akkor Cecil állt egyedül mellette, hogy a jó úton tartsa – most csakis Cecil aratta le a hűségjutalmát.

A királynő mindenkinél jobban bízott benne, akkor is hallgatott a tanácsára, ha az el-lenkezett a kívánságaival. Sőt amikor kinevezte államminiszternek megeskette, hogy min-dig az igazat mondja neki, részrehajlás nélkül, és cserébe ő is fogadalmat tett, hogy mindig

kikéri a véleményét, és soha nem kárhoztatja, ha a szavai nincsenek ínyére. A Titkos Ta-nácsból senki mással nem váltottak efféle fogadalmat – senki más nem számított igazán.

Erzsébet az apja idejében sok példát látott rá, hogy a király megszabadul a tanácsnokai-tól, ha nem értenek vele egyet, sőt felségárulással vádolja őket, mert rossz hírt hoztak. Zsarnok lett belőle, akit legbizalmasabb tanácsadói is meggyűlöltek a végén, de Erzsébet ezzel nem törődött, úgy vélte, ilyen az uralkodás természete; ugyanakkor megtanulta Hen-rik példáján, hogy a királyság legjobb elméit nem szabad elveszíteni, csak mert nem érte-nek egyet vele.

És nem is volt még elég idős ahhoz, hogy egyedül akarjon kormányozni. A korona bil-legett még a fején, az ország hemzsegett az ellenségeitől. Fiatal, mindössze huszonöt éves nő lévén – és szerető család híján – megbízható barátokra kellett támaszkodnia: mint Ce-cil, mint régi tanára, Roger Ascham, a nevelőnője, Kat Ashley, és a kincstárnoka, a pufók képű, pletykás Thomas Parry, meg annak felesége, Blanche, egykori dajkája. A trónra ke-rülve sem feledkezett meg azokról, akik kitartottak mellette a várakozás évei alatt, és min-den régi barátja megvagyonosodott most a hűségjutalmául.

„Hm, úgy látszik kifejezetten jól érzi magát alacsonyrendűek társaságában – gondolta Dudley, az asztalnál ülő Cecilről az ablaknál álló Kat Ashleyre pillantva. – Szolgák és közemberek nevelték az ő értékrendjüket sajátította el. A kereskedés, háztartás, gazdálko-dás módját és hasznát jól érti, mert ezek az emberek erre tanították. Miközben én királyi palotákban laktam és az udvar irányítását lestem el apámtól, ő a hús ára miatt aggódott és a tartozásait számlálta.

Nem igazi királynő még, kisszerű a gondolkodása. Az úrfelmutatásról határozott véle-ménye van, mert látható, valóságos, kézzelfogható. De az egyház nagy vitáiból inkább ki-maradna. Erzsébetnek nincsenek nagyralátó tervei, a saját túlélésénél sosem volt lehetősé-ge messzebbre tekinteni.”

Cecil közben intett az egyik írnoknak, aki előlépett és egy írást tartott a királynő elé. „Csak akkor lehet uralkodni a királynő felett, ha Cecil eltávolodik tőle – állapította meg

Robert, a két összedugott fejet szemlélve. – Aki a királynőn keresztül uralkodni akar Ang-lián, annak előbb Ceciltől kell megszabadulnia. Erzsébetnek pedig csalódnia kell benne, hogy másra is hallgasson.”

A királynő a papírra mutatott és kérdezett valamit, Cecil válaszolt, és Erzsébet egyetér-tően bólintott. Felnézett, és Dudley tekintetét elkapva intett neki, hogy jöjjön közelebb.

Dudley emelt fejjel, a dicsőségtől kihúzott háttal a trónszék elé vonult és mélyen, ele-gánsan meghajolt.

– Jó reggelt, Felség – szólalt meg. – És Isten áldja meg Önt uralkodása első napján! Erzsébet sugárzó mosolyt vetett rá. – Most állítjuk össze a küldöttek listáját, akik Euró-

pa udvaraiba megviszik a koronázásom hírét – mondta. – Cecil azt javasolja, hogy önt küldjem Fülöphöz Brüsszelbe. Szeretné személyesen elmondani régi gazdájának, hogy felkent királynő lettem?

– Ahogy óhajtja – vágta rá Robert, leplezve a bosszankodását. – De egész nap idebent fog dolgozni, Felség? A vadászlova várja, és pompás az idő.

Nem kerülte el a figyelmét a lány vágyakozó, bizonytalan pillantása az ablak felé. – A francia nagykövet… – mormolta Cecil a királynő fülébe. Erzsébet vállat vont. – A nagykövet várhat. – És van egy új vadászlovam, gondoltam, kipróbálhatná – szólt Dudley kecsegtetőn. –

Írországból érkezett világos pej. Szép és erős ló. – Remélem, azért túlságosan nem erős – jegyezte meg Cecil. – A királynő igazi Diána a lovon – hízelgett Dudley egyenest a királynő szemébe néz-

ve, ügyet sem vetve Cecilre. –Lovaglásban nincs párja. Bármelyik lóra ültetném, megza-bolázná. Csak az apjához fogható a tehetsége, a bátorsága.

Erzsébet szeme csillogott a dicsérettől. – Egy óra múlva jövök – mondta. – Előbb be-szélnem kell a várakozókkal.

– A tekintete körbejárta a szobát, és az emberek megrezzentek, mint a szellő alatt meg-hajló tavaszi kukoricamező. Egy pillantására szinte orra buktak igyekezetükben, hogy észrevétessék magukat.

Dudley halkan fölnevetett. – Á, én megmondhatom, mit akarnak – szólt csúfondárosan. – Ahhoz nem kell egy óra.

Erzsébet kíváncsian félrebillentette a fejét, és Dudley a trónhoz lépett, hogy a fülébe súghasson. Cecil látta, hogy a királynő szeme huncutul megvillan, és a szájára tapasztja a kezét, hogy a nevetést visszafojtsa.

– Csitt, maga szégyentelen cinikus – mondta, és a kesztyűjével Dudley kezére csapott. Dudley felfelé fordította a tenyerét, hogy újabb ütésre invitálja a királynőt. A lány el-

fordult és sötét szempillái elkendőzték a szemét. Dudley megint odahajolt és suttogott valamit. A királynő önkéntelenül felkuncogott. – Miniszter úr – szólalt meg. – Küldje el Sir Robertet, mert zavar a munkában. Cecil barátságosan mosolygott a fiatalemberre. – Igazán hálás vagyok önnek ha meg-

nevetteti Őfelségét – mondta kedvesen. – Túlontúl is sokat dolgozik. A királyságot úgy-sem lehet egy hét alatt átformálni. Sok a tennivaló, de majd apránként megbirkózunk vele. És… – habozva folytatta – sok mindent alaposan meg kell fontolnunk hiszen sok új do-loggal szembesülünk

„És a felét nem is érted – jegyezte meg Robert magában. – Én bezzeg tudnám, mi a teendő. De te vagy a tanácsadója, én meg csak a lovászmes-

ter – egyelőre. Hát legyen! Akkor lovagolni viszem.” Fennhangon pedig azt mondta: – No, akkor mire várunk? Jöjjön, Felség, lovagoljon ki

velem! Nem kell vadászni mennünk elég, ha két lovászt viszünk magunkkal, és Ön kipró-bálja az új pejlovat.

– Egy óra múlva – ígérte Erzsébet. – És a francia nagykövet is csatlakozhatna Önökhöz – vetette föl Cecil. Robert Dudley felvillanó szeme elárulta, hogy átlátja Cecil szándékát: gardedámot ültet

a nyakukba. Cecil arca meg sem rezdült. – Nincs neki való lova, Sir Robert? – kérdezte, a lovászmester szakmai hiúságát véve

célba szinte észrevétlenül. – Hogyne lenne! – felelte Robert gálánsán. – Egy tucatnyi állat közül válogathat. A királynő végignézett a várakozókon. – Kedves uram – szólította meg egyiküket. –

Mennyire örülök hogy az udvarnál látom! Ez volt a végszó, a férfi előlépett. – Ajándékot hoztam Felségednek a koronázása örö-

mére – mondta. Erzsébet felderült, az ajándékok mindig elbűvölték imádott szép holmikat gyűjtögetni,

akár a szarka. Robert tudta, hogy mi következik: egy kérvény erdőirtásra vagy bekerítésre, adókedvezményre vagy egy szomszéd beperlésére. Nem várta meg, lelépett a trónszék emelvényéről, hátrafelé lépkedve az ajtóhoz sétált, ott meghajolt és kiment az istállóhoz.

Hiába tartott velük Cecil közbenjárására a francia nagykövet, néhány jelentéktelen kö-zépnemes, két udvarhölgy és fél tucat testőr, Dudley elérte, hogy Erzsébet oldalán lova-golhasson, és az út nagy részében nem zavarta őket senki. Ketten is megjegyezték morog-

va, hogy Dudley több kegyben részesül, mint amennyit érdemel, de nem törődött velük a királynő meg nem hallotta.

Nyugat felé indultak előbb lassan baktatva az utcákon, de később, a St. James Park téli mezőin gyorsabb tempóra fogták a lovakat. A parkon túl elfogytak a házak, a kielégíthe-tetlen bendőjű nagyvárost tápláló kertészetek következtek majd a földek, s végül a meg-műveletlen vidék A királynő figyelmét lekötötte a ló kezelése: az állat berzenkedett a nya-kába vágó szoros kantár ellen, de ha a lovasa túl lazára engedte, akkor rángatni, makacs-kodni kezdett.

– Neveletlen még – jegyezte meg Erzsébet kritikusan. – Úgy gondoltam, érdemes kipróbálni – felelte Robert könnyedén. – Majd utána el-

dönthetjük mi legyen vele. Vadászlónak is idomíthatjuk nagyon erős, és csodálatosan ug-rik. Vagy lehetne a felvonulásokon használni, gyönyörű állat, és pompás a színe. Ha Ön-nek tetszik az ötlet, úgy tervezem, hogy különleges kiképzést kap, megtanítjuk nyugton állni és elviselni a tömeget. Úgy vettem észre, hogy a szürke kissé nyűgösen viselkedett, amikor körültolongták az emberek.

– Aligha vetheti a szemére! – ellenkezett Erzsébet. – Zászlókat lengettek a képébe és rózsaszirmokkal dobálták.

Robert rámosolygott. – Tudom. De ez újra és újra meg fog történni. Anglia rajong a ki-rálynőért. Olyan ló kell ide, aki nem mocorog az élőkép előtt, segít Önnek lehajolni, ha egy gyermek virágcsokrot nyújt át, és ha menni kell, akkor fölvetett fejjel, büszkén lépked.

Erzsébetet meggyőzték az érvek. – Igaza van – mondta. –Nehéz is a népre figyelni és közben a lóval is bánni.

– És azt sem szeretném, ha egy lovásznak kellene vezetnie mindig – tette hozzá Robert eltökélten. – Vagy hogy hintón utazzon. Hadd lássák az emberek hogy a királynőjük jól megüli a lovat. Semmitől nem akarom megfosztani Felségedet. Inkább minden felvonulás-sal gazdagodjon, lássák hogy egyre erősebb, fenségesebb, királynőibb.

Erzsébet bólintott. – Fontos, hogy erősnek látsszam. A nővérem folyton azt hajtogatta, hogy ő egy gyenge nő, és örökösen betegeskedett.

– Ez a ló még színben is illik Önhöz – mondta Robert szemtelenül. – Ön is aranyló gesztenyebarna.

Erzsébet nem sértődött meg, hátravetett fejjel kacagott. – Gondolja, hogy ő is Tudor? – Amilyen heves természet, nem csodálnám – mondta Robert. Testvéreivel együtt a

hercegnő játszótársaként nevelkedett Hatfieldben, és nemegyszer megtapasztalhatták a Tudor-vérmérséklet megnyilvánulásait. – Nem szereti a kantárat, nem tűri az irányítást, de szép szóval szinte bármire rávehető.

Erzsébet csillogó szemmel nézett vissza rá. – Ha ilyen jól ért az oktalan állathoz, remé-lem, engem nem próbál majd idomítani.

– Királynőt idomítani? – mosolygott Robert. – Csak annyit tehetek hogy a kegyeiért könyörgök.

– Eddig talán nem voltam elég kegyes? – kérdezte Erzsébet az istállómesteri pozícióra utalva, mellyel tekintélyes jövedelem járt, saját asztal az udvarnál, és minden palotában a legjobb lakosztály.

Robert vállat vont, mintha ez mit sem számítana. – Erzsébet – szólította meg bensősé-gesen. – Nem erre gondoltam, amikor azt mondtam, hogy a kegyeiért esengek

– Már nem hívhat Erzsébetnek – figyelmeztette a királynő halkan, de Robert érezte, hogy nem esett neki rosszul.

– Megfeledkeztem magamról – válaszolta fojtott hangon. – Az Ön társasága olyan mélységes örömmel tölt el, hogy néha úgy érzem, egyszerűen

barátok vagyunk mint régen. Egy pillanatra megfeledkeztem róla, hogy azóta milyen ma-gasra emelkedett.

– Mindig is hercegnő voltam – szólt Erzsébet védekezőn. – Születésem óta erre a pozí-cióra hivattam.

– Én viszont születése óta önmagáért szeretem Felségedet – felelte Robert rafináltan. Látta, hogy a lány keze ellazul a kantár fölött, és máris tudta, hogy a helyes hangot

ütötte meg vele. Kísérletezett vele, ahogy minden kegyenc az uralkodójával: ki kellett is-mernie, mi bűvöli el, mi bőszíti fel.

– Edward nagyon kedvelte önt, Robert – mondta Erzsébet halkan. Robert komoly arccal bólintott. – Szegény fiú. Nagyon hiányzik akár a saját testvéreim. – De az apjáért már kevésbé rajongott – tette hozzá Erzsébet szúrósan. Robert gondtalanul mosolygott rá, mintha a múlt már mit sem számítana, még az sem,

hogy a családja összeesküvést szőtt a Tudorok ellen, az sem, hogy Erzsébet elárulta a saját nővérét. – Szomorú idők voltak – mondta óvatosan. – És rég túl vagyunk rajta. Önt is, en-gem is tévesen ítéltek meg, és akármi is történt, alaposan megbűnhődtünk már. Mindket-ten raboskodtunk a Towerben felségárulás vádjával. Sokat gondoltam akkor Önre; amikor kiengedtek sétáim, egészen az Ön szállásának küszöbéig mentem, és az járt csak a fejem-ben, hogy Ön ott van a túlsó oldalon. Mi mindent adtam volna érte, hogy láthassam! Hannah-t, az udvari bolondot küldtem mindig hírekért. El sem mondhatom, micsoda vi-gasz volt számomra, hogy Ön is ott van. Sötét hónapok voltak azok, de ma már örülök hogy együtt éltük át azt az időt, Ön a kapu egyik oldalán, én a másikon.

– Ezt senki nem értheti meg – mondta Erzsébet visszafojtott indulattal. – Aki nem volt ott, nem értheti meg soha, mit jelent rabnak lenni odabent! Tudni, hogy a falakon túl, az udvaron épül a vérpad, de sosem tudni, hogy mikor és kinek és hiába kérdez rá az ember, nem hisz a válasznak, egyre csak attól fél, hogy ma vagy holnap lesz az a nap.

– Szokott álmodni róla? – kérdezte Robert nagyon halkan. – Engem néha felriaszt a li-dérces látomás.

Erzsébet sötét szeme villanása elárulta, hogy őt is kísértik az emlékek – Álmomban ka-lapácsütéseket hallok – mondta csöndesen. – Ettől a hangtól rettegtem a legjobban. A ka-lapács és fűrész hangjától. A tudattól, hogy nekem ácsolják a vérpadot az ablakom alatt.

– Hála Istennek, hogy elmúltak azok az idők, és igazságot teremthetünk Angliában, Er-zsébet – szólt a férfi szenvedélyesen.

A királynő most nem szólt rá, amiért a nevét kimondta. – Ideje hazafelé indulnunk uram – szólt közbe egy lovász, aki most léptetett melléjük – Ahogy a királynő óhajtja – nézett Robert a lányra. Erzsébet pajkosan elhúzta a száját.

– Ha rajtam múlna, egész nap csak lovagolnék Elegem van Whitehallból és a kérvényezők áradatából. És Cecilből, hogy mindig akad valami megbeszélnivalója.

– Holnap reggel kilovagolhatnánk – vetette föl Robert. – A folyó mentén, le a hídig, átmennénk a déli partra és vacsoráig kint ügetnénk a lambethi lápon!

– Ó… de mit fognak szólni az emberek? – kérdezte a királynő sóvárogva. – Azt, hogy a királynő azt teszi, amit jónak lát, ahogy illik – felelte a férfi. – Én meg

azt, hogy mindenben rendelkezésére állok Estére pedig hatalmas lakomát szervezek tánc-mulatsággal, mutatványosokkal és különleges álcajátékkal.

Erzsébet arca felragyogott. – Milyen alkalomból? – Kell-e más alkalom, mint hogy a királynő fiatal, gyönyörű, és nem járja, hogy az is-

kolapadból egyenest a törvényhozás sűrűjébe ugorjon, anélkül, hogy élvezné az életet. Most már Ön a királynő, Erzsébet, azt teszi, ami jólesik. Senki nem akadályozhatja meg ebben.

Erzsébet fölkacagott. – Legyek talán zsarnok? – Ha az esik jól – felelte Robert hazugul, eltagadva a számtalan befolyásos erőt, gátlás-

talanul hatalomvágyó családot, melyekkel nem tudna szembeszegülni egy fiatal nő. – Mi-

ért is ne? Ki mondana ellent Önnek? Mária francia hercegnő, az Ön unokahúga gondtala-nul éli világát, Ön miért ne tenne ugyanúgy?

– Mária – legyintett Erzsébet bosszúsan, és arca elfelhősödött a skótok tizenhat éves ki-rálynőjének említésére, aki a francia trónörököshöz ment feleségül. – Ő csak a szórako-zásnak él.

Robert elfojtott egy mosolyt; Erzsébet féltékenysége a csinosabb, szerencsésebb her-cegnő iránt nem meglepő. – Az Ön udvaráról hallva sárgulni fog az irigységtől – nyugtatta meg.

– Egy vidám és ragyogó udvarban élő fiatal, hajadon, szépséges királynő mellett elbúj-hat Mária királynő, aki férjéhez, a dauphinhez van láncolva, a Guise család rabigáját nyö-gi, és mindent az ő kívánságuk szerint kell tennie.

Visszafordultak a palota felé. – Az Ön szórakozásának szentelem magam. Eljött az Ön ideje, Erzsébet, az Ön arany-

kora. – Gyerekkoromban nem sok szórakozásban volt részem – jegyezte meg Erzsébet. – Ezért kell most mindent bepótolnunk – mondta Robert. – Ön lesz a legcsodásabb ud-

var legfényesebb csillaga. A francia hercegnő mindennap hallgathatja, milyen boldog az angol királynő. Mi pedig lessük az Ön minden kívánságát. Ez a nyár a szórakozásé lesz. Egész Európa a legragyogóbb uralkodóról beszél majd! Ami legszerencsésebb, legszebb, legnépszerűbb királynőnkről.

Erzsébet arca kipirult. – Ó, igen! – lehelte. – De hiányozni fogok ám, amíg Brüsszelben leszek! –jósolta Robert ravaszul. – El kell

halasztanunk ezeket a terveket. Látta rajta, hogy ez elgondolkoztatja. – Hamar haza kell jönnie. – Miért ne menjen valaki más helyettem? Bárki elmondhatja Fülöpnek a koronázás hí-

rét, ehhez nincs rám szükség. Ha nem vagyok itt, ki szervezi a banketteket és estélyeket? – Cecil szerint magának kellene mennie – mondta Erzsébet. – Azt mondja, kedves bók

Fülöp felé, ha olyan küldött megy, aki szolgált a hadseregében. Robert vállat vont. – Mit számít a spanyol király véleménye? Mit számít Cecil vélemé-

nye? Csak az számít, amit Ön gondol, Erzsébet. Utazzak egy hónapra a brüsszeli udvar-hoz, vagy inkább itt tartana, ahol lovagolhatok táncolhatok Önnel, és gondoskodhatom a szórakozásáról?

Erzsébet fehér fogsora az ajkába harapott, hogy elrejtse elégedett mosolyát. – Maradjon – mondta hanyagul. – Majd szólok Cecilnek hogy küldjön valaki mást.

Az év legsivárabb hónapja volt, és Norfolk Anglia legsivárabb tája. A vékony januári hóréteg megolvadt, a norwichi országút szekérrel járhatatlanná vált, még lóval is nehéz-kessé. Mellesleg amúgy sincs ott semmi látnivaló a katedrálison kívül, de mára az is a szo-rongó csönd birodalma lett a béke szigete helyett. A gyertyákat kioltották a Madonna szobra alatt, a feszület még az oltáron állt, de a brokátokat és képeket levették. A Szűz ru-hájához tűzött kis üzenetek és könyörgések eltűntek Senki nem tudta, szabad-e még Hozzá imádkozni.

Amy nem akarta így látni a szeretett templomot, megcsupaszítva mindentől, amit szentnek tart. A város többi templomát már megszentségtelenítették istállónak használták vagy lakóházzá alakították. Amy el sem tudta képzelni, hogy teheti valaki az ágyát oda, ahol az oltár állt valaha; de új szelek fújtak az emberek nem szégyenlősködtek ha az érde-

keikről volt szó. A walsinghami szentély egyelőre érintetlenül állt, de Amy biztos volt benne, hogy hamarosan elérik a képrombolók és akkor hol imádkozhat az az asszony, aki gyermeket akar foganni? Aki vissza akarja tartani a férjét a becsvágy bűnétől? Aki újra az otthonában szeremé látni?

Sokat gyakorolta az írást, de úgy tűnt, már semmi értelme. Még ha sikerül is levelet ír-nia a férjének nincs miről beszámolnia, csak amit magától is tud: hogy hiányzik neki, hogy rossz az idő, unalmas a társaság, az esték sötétek a reggelek hidegek.

Az ilyen napokon néha eltűnődött, hogy talán hiba volt hozzámennie feleségül. Az ap-ja, aki imádta Amyt, kezdettől fogva ellenezte. Még az esküvő előtti héten is térdre vetette magát előtte a syderstone-i ház halljában, kerek képe kivörösödött zaklatottságában, és remegő hangon könyörgött neki, hogy gondolja át még egyszer. – Tudom, hogy jóképű fi-atalember, kicsim – mondta gyengéden. – És azt is tudom, hogy nagy ember lesz, az apja is nagy ember, és még az udvar is eljön Sheenbe a jövő héten, hogy megnézze az esküvő-töket. Álmodni sem mertem volna ilyen megtiszteltetésről a kislányomnak. De biztos, hogy egy nagy embert akarsz férjedül? Amikor választhatnál egy kedves norfolki fiút, akivel közel laknál hozzám, építenék nektek egy szép házat, és az unokáim itt nőhetnének föl, te pedig az én kicsi lányom maradhatnál.

Amy a vállára tette a kezét, fölemelte apját a földről és sírva fúrta az arcát meleg gyap-júkabátjába, és amikor felnézett végül, mosolygott és azt mondta: – De én őt szeretem, Apa, és azt mondta, csak akkor menjek hozzá, ha biztosan ezt akarom, és Isten a tanúm, hogy ezt akarom.

Az apja nem erősködött többet – első gyermeke volt az előző házasságából, a dédelge-tett kislánya, és sosem tagadott meg tőle semmit. Amy hozzászokott, hogy a maga feje után menjen. Sosem gondolt arra, hogy tévedhet is.

Biztos volt benne, hogy Robert Dudleyt szereti; valójában még most is. Sosem a szere-lem hiánya miatt sírta magát álomba éjszaka. Épp ellenkezőleg. Szerette Robertet, és min-den nélküle töltött napot üresnek és hosszúnak érzett. Sok ilyen napot megélt, amíg a férje a Towerben raboskodott és nem lehetett vele. És most, gondolta keserűen, amikor elérke-zett a szabadság és siker ideje, ezerszer rosszabb lett a helyzet, mint akkor, mert most el-jöhetett volna hozzá, csak már nem akart.

A mostohaanyja megkérdezte, hogy elutazik-e az udvarhoz, amikor járhatóak lesznek az utak. Amy dadogva válaszolt, és nevetségesnek érezte magát, mert nem tudta, mit hoz a jövő és hová kellene mennie.

– Írj neki a nevemben – kérte Lady Robsartot. – Mondja meg ő, hogy mit csináljak. – Nem akarsz te magad írni? – vetette föl az asszony. – Leírhatom a szöveget, és te át-

másolod. Amy elfordította az arcát. – Ugyan minek? – kérdezte. – Úgyis az írnoka olvassa fel. Lady Robsart látta rajta, hogy a rosszkedvéből nem lehet kizökkenteni, hát tollat és pa-

pírt fogott. – Lord Robert – kezdte Amy, és a hangja kissé megremegett. – Nem írhatjuk hogy Lord Robert – tiltakozott a mostohaanyja. – A címét elveszítette

felségárulásért, és nem is kapta vissza. – Én igenis így hívom! – csattant fel Amy. – Lord Robert volt, amikor hozzámentem,

és nekem mindig az is maradt, akármi is a címe. Lady Robsart felvonta a szemöldökét, némán jelezve, hogy szerinte a mostohaveje

Lord Robertként is semmirekellő volt, és ma is az; de leírta a szavakat és várt, míg a tinta megszáradt a lúdtoll hegyén.

– Nem tudom, mi a kívánsága. Jöjjek Londonba? – Amy hangja erőtlenül csengett, akár a betegé. – Jöjjek Önhöz Londonba, Lord Robert?

Erzsébet egész nap tűkön ült, az udvarhölgyeit percenként leküldte a nagyterembe, hogy nézzék meg, jön-e már az unokanővére; az apródok az istállóudvaron fagyoskodtak hogy a vendéget illőn fogadják és azonnal a királyi lakosztályba kísérjék Catherine Knollys Erzsébet nagynénjének Mary Boleynnek a lánya volt, és sokat időzött együtt kis unokahúgával, Erzsébettel. A hercegnő gyermekségének bizonytalan éveiben szoros barát-ságot kötöttek Catherine kilenc évvel idősebb volt nála, és tiszteletbeli tagnak számított a hatíieldi kastélyban élő nem hivatalos udvarnál, mely az ifjú királyi sarjak és más előkelő gyermekek köré szerveződött. Kedves és jóságos játszótársa volt a magányos kislánynak aki gyakran kereste a társaságát, és amikor Erzsébet fölcseperedett, fölfedezték hogy sok közös vonásuk van. Catherineből művelt, tanult nő lett, és tántoríthatatlan protestáns. Er-zsébetnek kevésbé erős volt a meggyőződése, és több a vesztenivalója, ezért titkon nagyon csodálta unokatestvérét sziklaszilárd hitéért.

Catherine együtt töltötte Erzsébet anyjával, Boleyn Annával az utolsó, szörnyű emlékű Tower-beli napokat. Azóta hitt megingathatatlanul a nagynénje ártatlanságában. Higgadt, határozott véleménye, hogy Erzsébet édesanyja nem volt sem szajha, sem boszorkány, ha-nem egy udvari összeesküvés áldozata, nagy vigaszára szolgált a kislánynak, akinek egész gyermekkorára rányomta bélyegét az anyja elleni rágalom. Azon a napon, amikor Catherine és a családja Mária királynő eretnektörvényei elől menekülve elhagyta Angliát, Erzsébet kijelentette, hogy megszakadt a szíve.

– Ne aggódjon, Felség. Nemsokára itt lesz – csillapította Dudley, amikor meglátta, hogy Erzsébet nyughatatlanul járkál egyik ablaktól a másikig.

– Tudom. De már tegnapra vártam, és most kezdek attól félni, hogy csak holnap ér ide. – Rosszak az utak de biztos, hogy még ma megérkezik Erzsébet az ujjai közt gyűröget-

te a függöny rojtjait, és észre sem vette, hogy összetépkedte az öreg szövet szegélyét. Dudley odalépett és szelíden megfogta a kezét. A körülöttük álldogáló udvaroncok leve-gőért kapkodtak az arcátlanság láttán. Kérés nélkül megérinteni a királynő kezét, szétbon-tani görcsösen markoló ujjait, mindkét kezét megszorítani és óvatosan megrázni, hallatlan!

– No, nyugodjon meg – mondta Dudley. – Ma vagy holnap, de itt lesz. Lovagoljunk ki elé, hátha az úton érjük?

Erzsébet felpillantott a vigasztalan szürke égre, melyre lassan leszállt a korai téli al-kony. – Inkább ne – mondta vonakodva. – Ha elkerüljük egymást, csak annál hosszabb lesz a várakozás. Itt akarok lenni, amikor megérkezik.

– Akkor üljön le – parancsolta Dudley. – Hozasson kártyát, addig játsszunk néhány par-tit. Ha meg mégsem ér ide ma, addig játszunk amíg el nem nyer tőlem ötven fontot.

– Ötvenet?! – kiáltotta Erzsébet, és máris jobb kedvre derült. – Elég, ha Ön csak egy vacsora utáni táncot tesz fel tétnek – tette hozzá Dudley gálán-

sán. – Sokan mondogatták hogy a vagyonuk ráment, ha az Ön apjával játszottak Felség –

mondta William Cecil az asztalhoz lépve, amikor behozták a kártyákat. – Ő értett csak igazán a játékhoz! – bólogatott Dudley barátságosan. – Ki lesz a negye-

dik? – Sir Nicholas. – Erzsébet a tanácsnok felé fordult és rámosolygott. – Csatlakozik a já-

tékunkhoz? Sir Nicholas Bacon, Cecil jól megtermett sógora a büszkeségtől kidagadt, akár egy vi-

torla, és leült melléjük Az apród friss paklit hozott, merevek voltak még a lapok. Erzsébet osztotta ki a fenyegető arcokat mutató kártyákat, Robert lett a kezdőjátékos.

Hirtelen izgatott zsivaj szűrődött be a folyosóról, és a következő pillanatban Catherine és Francis Knollys állt meg a küszöbön. Szép pár: egy harmincas évei közepén járó, szeré-nyen öltözött, várakozásteljesen mosolygó asszony, és egy elegáns, negyvenes férfi. Er-zsébet talpra ugrott, leejtette a kártyáit, és átszaladt a fogadószobán az unokatestvéréhez.

Catherine pukedlizett, de Erzsébet a nyakába ugrott és a két nő könnyes szemmel ölelte egymást. Sir Francis derűsen mosolygott a felesége lelkes fogadtatásán.

„Mosolyogj csak – mondta magában Robert Dudley, aki sosem szerette Knollys gőgös elégedettségét. – Azt hiszed, ez a barátság majd kikövezi az utadat a hatalom és befolyás felé. Majd megtapasztalod, hogy tévedsz. A királynő nem ostoba, nem keveri össze a ba-rátságot a politikával, hacsak nem az az érdeke. Talán kedvelni fog, de nem halmoz el a kegyével, csak ha ő is nyer vele.”

Mintha megérezte volna Robert tekintetét, Sir Francis felnézett és meghajolt. – Isten hozta újra Angliában – mondta Dudley kedvesen. Sir Francis végignézett a teremben ácsorgó régi szövetségeseken, összeesküvőkön jobb

belátásra tért ellenségeken és nagyon kevés új arcon, majd a tekintete visszatalált Robert Dudleyhoz.

– Végre eljött ez a nap – mondta. – Protestáns királynő ül a trónon, én hazatértem Né-metországból, és ön is elhagyta a Towert. Ki hitte volna?

– Hosszú és veszedelmes út a zarándokoké – felelte Robert rendületlenül mosolyogva. – A veszély még nem múlt el mindenki számára, úgy vélem – mondta Sir Francis vi-

dáman. – Alig öt perce léptünk angol földre, amikor valaki már azt kérdezte tőlem, szerin-tem is túl erős-e az ön befolyása, és nem kellene-e vajon megfékezni.

– Nocsak – szólt Robert. – És mit felelt ön erre? – Hogy öt perce sem vagyok itthon, még nem volt időm véleményt formálni. De legyen

óvatos, Sir Robert. Vannak ellenségei. Robert Dudley mosolygott. – A siker jele – mondta hanyagul. –Addig jó, amíg vannak. Erzsébet Sir Francis felé nyújtotta a kezét, míg a másik karjával még mindig szorosan

ölelte Catherine-t. Sir Francis elébe lépett, térdre hullott és kezet csókolt a királynőnek. – Felség. Robert szakértő szeme kifogástalannak ítélte az elegáns mozdulatot, ahogy letérdelt,

majd kiegyenesedett. „De nehogy azt hidd, hogy ezzel már nyertél is – jegyezte meg ma-gának. – Az udvaroncok egytől egyig mesterei a haj bókolásnak. A kecses hajlongásnál több kell itt a sikerhez.”

– Sir Francis, már alig vártam, hogy megérkezzenek – mondta Erzsébet a boldogságtól ragyogva. – Elfogad egy helyet a Titkos Tanácsban? Nagy szükségem van a hozzáértésére.

„Titkos Tanács? Jóságos Isten!” – kiáltott fel magában Robert Dudley, az irigységtől letaglózva.

– Megtiszteltetés számomra, Felség – hajolt meg Sir Francis. – És szeretném, ha elvállalná a királyi alkamarás és az őrségparancsnok posztját is –

folytatta Erzsébet, két jól fizető, könnyű állást ajánlva, melyek pompás mellékjövedelmet jelentettek a megvesztegetésre kényszerülő kérvényezőknek köszönhetően.

Robert Dudley egyre csak mosolygott, mintha az új jövevényt ért hatalmas szerencse nagy örömére szolgálna. Sir Francis újabb meghajlással fejezte ki háláját; Dudley és Cecil most odaléptek hozzá.

– Isten hozta itthon! – üdvözölte Cecil barátságosan. – És Isten hozta a királynő tanács-nokai között!

– Úgy van! – helyeselt Robert. – Micsoda meleg fogadtatás! Úgy tűnik ön sem szűköl-ködik majd ellenségekben.

Catherine eddig szapora társalgásba merült az unokahúgával, s most be akarta mutatni a lányát, aki Erzsébet egyik fiatal udvarhölgye lesz. – Felség, ismerje meg a leányomat,

Laetitiát! – Az ajtó felé intett, és a lány, aki eddig egy függöny árnyékába húzódott, most előrelépett.

William Cecilt nem egykönnyen ejtették bámulatba a női bájak de a tizenhét éves lány szépségét látva meghökkenten szisszent föl, és gyors pillantást vetett Sir Francisre. Az apa mosolygott, és megránduló szája jelezte, hogy pontosan tudja, mire gondol Cecil.

– Istenemre, ez a lány kiköpött mása a királynőnek – suttogta neki Cecil. – Csak ép-pen… – Elhallgatott, mielőtt kimondta volna a szentségtörő szavakat: „kifinomultabb” vagy „csinosabb”. – Nyugodtan kijelentheti, hogy a felesége VIII. Henrik törvénytelen lá-nya, letagadni úgysem tudja.

– A feleségem sosem állította ezt, én sem, és ezentúl sem áll szándékunkban – mondta Sir Francis tagoltan, holott az egész udvar izgatottan sutyorogva bámulta a lányt, akinek lángvörös lett az arca, de sötét szeme rezzenetlenül tapadt a királynő arcára. – Sőt úgy vé-lem, hogy Laetitia inkább az én vonásaimat örökölte.

– Az ön vonásait! – Cecil alig tudta visszafojtani a nevetést. – Hiszen tetőtől talpig Tu-dor lány, csak épp a Howard nők igéző szépségével.

– Nem kívánunk ennek a feltevésnek érvényt szerezni – ismételte Sir Francis. – És azt hiszem, a jelenlegi helyzetben Laetitiának is jobb, ha senki nem emlegeti föl.

Dudley, aki rögtön észrevette a hasonlóságot, Erzsébetet nézte figyelmesen. Először kézcsókra nyújtotta a kezét, szokott barátságos modorában, nem is látta a lány arcát, aki mély pukedlibe ereszkedett, fényes rézszínű haját eltakarta a fejdísze. De amikor Laetitia fölegyenesedett és Erzsébet alaposabban megszemlélhette, lassan lehervadt arcáról a mo-soly. A Knollys lány Erzsébet fiatalabb, kifinomultabb kópiájának látszott, mint az agyag-ból kimunkált fényes kínai porcelán. Mellette Erzsébet arca túl szélesnek tetszett, feltűnő Boleyn-orra túl hosszúnak a szeme kidülledőnek a szája keskenynek. Laetitia hét évvel fi-atalabb volt nála, kislányosan kerekded vonásokkal, tökéletes vonalú orral, vörösréz haja sötétebben ragyogott a királynő bronzszínű fürtjeinél.

Robert Dudley arra gondolt, ha fiatalabb, tapasztalatlan férfi lenne, még azt hinné, hogy a mellébe nyilalló különös érzés egy lázas szívdobbanás.

– Isten hozott az udvarnál, Laetitia húgom – mondta a királynő hűvösen. Bosszankodva nézett Catherine-re, mintha őt hibáztatná azért, hogy ilyen tökéletes emberpéldányt hozott a világra.

– A leányom nagyon boldog, hogy Felséged szolgálatába léphet – szólt közbe Catherine tapintatosan. – Meglátja majd, milyen rendes gyermek. Kissé talán csiszolatlan és szemtelen néha, Felség, de Öntől hamar eltanulja majd az elegáns viselkedést. Apám, William Carey portréira emlékeztet. Feltűnő a hasonlóság.

William Cecil tudta, hogy a néhai Carey sötét tincsei távolról sem hasonlítottak VIII. Henrik és Laetitia egyforma rézszínű hajára, és döbbent szippantását torokköszörüléssel leplezte.

– Most pedig üljenek le, fogadjanak el egy pohár bort és meséljenek az útról. – Erzsé-bet elfordította arcát az ifjú szépségtől. Catherine a trón mellé húzott egy széket és intett a lányának, hogy lépjen vissza. Az első nehézségen túljutottak: Erzsébet szembesült önmaga fiatalabb, csinosabb verziójával, és sikerült uralkodnia magán. Catherine nekilátott az úti beszámolónak és közben megállapította magában, hogy a hazatérés mindent egybevéve jól sikerült.

Amy még mindig Robert válaszát várta, hogy megtudja, mi a teendője. Minden délben elsétált fél mérföld távolságra a Norwichbe vezető úton, amerről a futár jönne, ha jönne. Néhány percig várt, tekintetével a hideg tájat pásztázta, és a csípős februári szél ellen szo-rosra fogta a köpenyét.

– Udvariatlan dolog – panaszkodott Lady Robsart vacsora közben. – Küldött nekem egy kis pénzt a költségeidre, az írnoka levelével, ő maga egy sort sem írt. Szépen bánik az anyósával, mondhatom.

– Tudja, hogy nem kedveled – torkolta le Amy hevesen. – Amíg kegyvesztett volt, látni sem akartad, miért tisztelne meg a levelével, amikor megint mindenki a barátságát keresi?

– Nekem mindegy – mondta az asszony –, ha te nem bánod, hogy téged is elhanyagol. – Nem hanyagol el – felelte Amy dacosan. – Most is mindkettőnkért dolgozik. – A királynő körül sertepertélni, az már munka? Főleg egy olyan királynő körül, aki az

anyja bujaságát örökölte. S hozzá a Boleynek gátlástalanságát. Csodálkozom, Amy! Nem sok asszony tűrné jámborul, hogy magára hagyják otthon, miközben a férje egy ilyen nő kívánságait lesi.

– Bármelyik asszony boldog lenne – mondta Amy ridegen. – Mert tudná, hogy az ud-varnál lehet igazán megvagyonosodni, jó állást szerezni és fontos hivatalt betölteni. Amint meggazdagodott, visszajön hozzám és veszünk valahol egy házat.

– Syderstone már nem is felelne meg? – kötekedett a mostohaanyja. – Mindig jó szívvel fogok gondolni az első otthonomra, máig csodálom apám belefek-

tetett munkáját, és örökké hálás leszek neki, hogy rám hagyta a végakaratában – felelte Amy tartózkodón. – De valóban, Syderstone nem felel már meg Robertnek mióta a legna-gyobbak közé emelkedett, és nekem sem.

– És nem is zavar? – tudakolta Lady Robsart álnokul. – Nem zavar, hogy a trónra lépé-se pillanatában Erzsébethez sietett, és azóta színét sem láttad? Mindenki azt mondja, hogy ő a királynő legfőbb kegyeltje, és jóformán elválaszthatatlanok

– Lord Robert udvaronc – válaszolta Amy rendíthetetlen nyugalommal. – Hű kísérője volt Edward királynak ahogy az apja is Henriknek. Most Erzsébet mellett a helye. Ez a dolga egy udvaroncnak.

– Nem félsz, hogy beleszeret? – gyötörte tovább a mostohaanyja, aki tisztában volt ve-le, hogy a kérdés a legfájóbb pontján érinti Amyt.

– Lord Robert a férjem – mondta Amy higgadtan. – Erzsébet pedig az angol királynő. Ő is tudja, Robert is tudja. Erzsébet jelen volt az esküvőnkön. Mindannyian tudjuk, mi le-hetséges és mi nem. Boldog leszek amikor viszontláthatom a férjemet, és türelmesen vá-rom azt a napot.

– Akkor te egy szent vagy! – jelentette ki az asszony könnyedén. – Én olyan féltékeny lennék hogy Londonba sietnék és követelném, hogy azonnal vegyünk egy közös házat.

Amy mélységes megvetéssel húzta fel a szemöldökét. –Akkor fogalmad sincs róla, ho-gyan kell viselkednie egy udvaronc feleségének – szólt hidegen. – Más asszonyok tucatjai is ugyanabban a helyzetben vannak mint én, és pontosan tudják mi a teendőjük ha a férjük boldogulását kívánják.

Lady Robsart annyiban hagyta a vitát, de később, mikor Amy már lefeküdt, tollat fogott és levelet írt semmirekellő mostohavejének.

Sir Robert!

Ha lehet hinni a híreknek, és valóban olyan nagy ember lett, akkor nem illő, hogy a feleségét otthon hagyja megfelelő lovak és új ruhák nélkül. Valamint szórakozásra és társaságra van szüksége, például egy úriasszonyra társalkodónőnek. Ha nem hívja őt az udvarhoz, le-

gyen szíves megkérni valamely nemesi barátját (gondohm, mostaná-ban akadnak elegen megint), hogy lássa vendégül a feleségét az ott-honában, amíg megfelelő londoni házat keres neki. Kísérőt is küldjön mellé az útra, és társául egy úriasszonyt, mert én nem tudok vele tar-tani, lefoglalnak a birtok ügyes-bajos, főleg bajos dolgai. Biztos va-gyok benne, hogy Oddingsell asszony boldogan eleget tenne a kérés-nek. Remélem, mihamarabb elküldi a választ (mivel hiányzik belőlem a felesége angyali türelme), és a teljes tartozását, azaz 22 fontot.

Sarah Robsart

Február első hetének egyik napján Cecil a lakosztályában ült, súlyos, kulcsra zárt fió-kokkal teli íróasztalánál. Római titkosszolgája rejtjeles üzenetét olvasta. Erzsébet trónra lépésekor az volt az első dolga, hogy megbízható barátait, rokonait és szolgáit elküldte Eu-rópa legfontosabb udvaraihoz, hogy minden hírt, hírtöredéket, futó pletykát továbbítsanak ami Angliát és az új, bizonytalan helyzetű uralkodót érinti.

Áldotta a szerencséjét, hogy sikerült elhelyeznie Thomas Dempseyt a római pápa mel-lett. Thomas urat római kollégái Tamás testvér néven ismerték, a katolikus egyház papja-ként. Cecil titkosszolgálata az új királynő uralkodásának első hónapjában kapta el Dempseyt, aki kést és egy merénylet tervét rejtegette a táskájában, amikor Angliába érke-zett. Cecil embere előbb megkínozta Tamás testvért a Towerben, majd áttérítette az ango-lokhoz. Azóta korábbi feljebbvalóira kémkedik a protestánsok szolgálatában, ősei hitét megtagadva. Cecil tudta, hogy csak a túlélés vágya térítette meg a férfit, és hamarosan visszatér régi meggyőződéséhez. De egyelőre páratlanul fontos információkat nyújtott, és elég művelt volt ahhoz, hogy latinra fordítsa, majd rejtjelezze a jelentéseit.

Miniszter úr! Őszentsége új rendeletet fontolgat, miszerint az eret-nek uralkodók akaratával szembeszállhatnak az alattvalói, és ez a szembeszállás, még ha fegyveres lázadáshoz vezet is, nem számít bűn-nek.

Cecil hátradőlt párnázott székében és újraolvasta a levelet, hogy megbizonyosodjon kettős fordítása helyessége felől. Olyan súlyos üzenet állt előtte, hogy nehéz volt elhinni, még egyszerű angol nyelvre fordítva is.

Ez a királynő számára egyet jelent a halálos ítélettel. Bárki elégedetlen katolikus bün-tetlenül, sőt a szentatya áldásával összeesküvést szőhet ellene. A pápa gyakorlatilag ke-resztes háborút hirdetne az ifjú királynő ellen, éppolyan kiszámíthatatlan, de hatékony há-borút, mint a templomos lovagok és a mórok harca. Szinte felszólítja az őrült merénylőt a cselekvésre, sőt a kezébe nyomja a tőrt. Megszegi az örök törvényt, hogy egy felkent ural-kodónak minden alattvalója engedelmeskedni köteles, akkor is, ha nem ért vele egyet. Megbontja az univerzum természetes rendjét, mely Istent az angyalok fölé helyezte, az angyalokat a királyok fölé, és a királyokat a halandók fölé. Alattvaló nem támadhat a kirá-

lyára, ahogy király sem egy angyalra, és az angyalok Istenre. A pápa tébolyult terve felbo-rítja az íratlan megállapodást, hogy az egyik földi uralkodó nem bujthatja fel lázadásra egy másik uralkodó alattvalóit.

Eleddig magától értetődőnek számított, hogy a királyoknak össze kell tartaniuk mert nincs veszedelmesebb a szabadjára engedett alattvalóknál. Márpedig a pápa arra készül, hogy szabadjára engedi az angol népet, és nem kétséges, hogy sokan élnének a lehetőség-gel.

Cecil egy papírlapért nyúlt, de azon kapta magát, hogy remeg a keze. A királynő trónra lépése óta eltelt küzdelmes hónapok során most először vélte úgy, hogy elveszítik a har-cot. Arra gondolt, hogy bukott ügyhöz csatlakozott; Erzsébet nem lábalhat ki ebből a gö-dörből. Kezdettől fogva sokan ellenezték az uralkodását – most, hogy alattomos szervez-kedésük már nem számít bűnnek fejtetű módjára fognak megszaporodni. Épp elég gondot okoz a konfliktus az egyházzal, a Tanáccsal, a parlamenttel; egyik sem támogatja teljes mellszélességgel, sőt sokan nyíltan szembehelyezkedtek vele. Ha már a nép is ellene for-dul, nem sok esélye marad.

Cecil eltűnődött, épp csak egy pillanatra, hogy talán okosabb lett volna a protestáns je-löltek közül Henry Hastingset támogatni, mert a pápa bizonyára nem mert volna lázadást szítani egy férfi uralkodó, egy király ellen. Az is megfordult a fejében, hogy rá kellett vol-na beszélnie Erzsébetet az úrfelmutatás engedélyezésére, hogy az angol egyház még nagy-jából egy évig pápista maradjon, és könnyebb legyen az áttérés a reform útjára.

Megcsikordult a foga. Ami történt, megtörtént, a tévedésekkel együtt kell élni, és egye-seknek meg kell érte halni. Erzsébetnek például, ebben szinte biztos volt. Összekulcsolta a kezét, megvárta, míg elmúlik a remegés, majd nekilátott kidolgozni a merénylő elleni vé-dekezést az udvarnál, vadászaton, a folyón, az országjáráson.

Embert próbáló feladat. Cecil egész éjjel dolgozott, összeállította a megbízható embe-rek listáját, megtervezte a testőrség munkáját, és mindvégig tisztában volt vele, hogy ha az angol katolikusok hallgatnak a pápára, ami nem is kétséges, akkor Erzsébet halálra van ítélve, csak annyit tehet érte, hogy elodázza a véget.

Amy Dudley nem kapott levelet a férjétől; Robert nem hívta az udvarhoz, még azt sem üzente meg, hová menjen. Viszont a Dudleyk Bury St. Edmundsban élő rokonai igen ked-vesen meginvitálták magukhoz.

– Látod? Intézkedett az érdekemben – mondta lelkendezve a mostohaanyjának. – Mondtam, hogy amint teheti, intézkedik. Ha megérkeznek az emberei, rögtön elindulunk.

– Annyira örülök Amy! – mondta a mostohaanyja. – Pénzt nem küldött?

A királynő lovászmestereként Robert feladata volt az istállók és a teljes állatállomány felügyelete, a nagy vadászlovaktól a poggyászkocsikat húzó hitvány igásállatokig. A láto-gatóba érkező főurak és több száz fős kíséretük minden lovát el kellett tudni szállásolni; a királynő vendégeit el kellett látni lovakkal a kirándulásokhoz. Az udvarhölgyeknek enge-delmes hátaslóra volt szükségük. A királynő bajnokai különlegesen idomított csatalovakat tartottak a lovagi tornákra. Robert foglalkozott a vadászkutyákkal, vadászsólymokkal, ló-

szerszámokkal, a széna és takarmány megrendelésével és elosztásával, a szekerekkel és hintókkal, melyek egyik kastélytól a másikig szállították az udvart az országjáráson – ez mind-mind Robert hatáskörébe tartozott.

„Akkor mégis honnan van ennyi ideje ennek a fickónak? – kérdezte magától Cecil. – Miért lábatlankodik állandóan a királynő mellett? Mióta érdekli Robert Dudleyt az állam-pénz romlása és a fémpénzek elértéktelenedése?”

– Új érméket kell kibocsátanunk-jelentette ki Sir Robert. Egyszerű trükkel ügyeskedte be magát a délelőtti tanácskozásra: egy zöld leveles gallyat hozott és letette a királynő előtt heverő dokumentumokra. „Mintha májusköszöntőről jönne” – gondolta Cecil sava-nyúan. Erzsébet mosolygott és intett, hogy csatlakozhat hozzájuk Robertet nem kellett két-szer invitálni.

– A kisebb érmék annyira elkopnak hogy végül szinte semmit nem érnek. Cecil nem válaszolt. Ezzel nem sok újat mondott a főlovász úr. Sir Thomas Gresham

évek óta tanulmányozta a problémát hatalmas antwerpeni kereskedőházában, mert kataszt-rofális veszteségeket könyvelt el az angol pénz ingatag értéke miatt, és az angol uralko-dókkal folytatott kölcsönügyletei egyre kockázatosabbá váltak. „De úgy látszik ezentúl nem kell beérnünk Gresham véleményével, amikor Sir Robert Dudley kiváló szakértelme is a rendelkezésünkre áll.”

– Be kell vonnunk a régi érméket és címletarányos súlyú pénzt kell kibocsátanunk. A királynő aggodalmasan ráncolta a homlokát. – De a régi érmék annyira hiányosak és

kopottak hogy az értékük felét ráfizetjük. – Pedig nincs más választásunk – hangoztatta Dudley. – Már senki nem tudja, mennyit ér egy penny, senki nem bízik a krajcár értékében. Aki

régi tartozásait behajtja – például én –, azt tapasztalja, hogy eredeti befektetésének csak felét kapja vissza. Amikor a kereskedőink külföldön üzletelnek kénytelenek jámborul tűr-ni, hogy a pénzük értékét mérleggel határozzák meg, és a képükbe nevetnek. A címletet meg sem nézik csak a súlyt. Az angol fémpénzek hitelüket vesztették. És ott az igazi ve-szély, hogy ha új, teljes értékű érméket verünk most már azzal is ugyanígy járunk. Csak akkor nyerünk valamit, ha előbb bevonjuk a régieket. Különben kihajítjuk a vagyonunkat az ablakon.

Erzsébet Cecil felé fordult. – Sajnos igaz – ismerte be a miniszter kényszeredetten. – Sir Thomas Gresham ponto-

san ugyanezt mondja. – Az értéktelen lerontja az értékeset is – nyilatkoztatta ki Sir Robert. A hangja csengésére Cecil felkapta a fejét. – Nem is tudtam, hogy gazdaságtudomá-

nyokkal is foglalkozik-jegyezte meg szelíden. Csak ő látta a fiatalember arcán átsuhanó derűt. Mert csak ő kereste. – A jó szolga uralkodójának minden gondjával foglalkozik – felelte Sir Robert nyugod-

tan. „Uramisten, hát elfogta és elolvasta Gresham leveleit – állapította meg Cecil. Egy pil-

lanatig megszólalni sem bírt, annyira elhűlt a fiatalember pimaszságán, hogy kémkedik a királynő kémfőnökére. – Elcsípte a futárt, lemásolta a levelet és újra lepecsételte. De ho-gyan? És az Antwerpen-London útvonal melyik pontján? És ha Gresham leveleihez hoz-záfért, milyen más titkaimat ismerheti még?”

– A hitvány lerontja a nemest? – mélázott el a királynő. Robert Dudley feléje fordult. – Szó szerint és jelképesen is – mondta bensőséges mormolással, csak a királynő fülének szánva szavait. – A kisszerű örömök az alantas élvezet rabolja el az ember idejét és fi-gyelmét. A magasabb rendű célokat, mint az igaz szeretet és a szellemi kapcsolat ember és Isten között, kiűzi az életünkből a mindennapok sok apró-cseprő baja. Egyetért velem?

Erzsébet elragadtatva hallgatta. – Nagyon is – felelte. – Mindig nehéz időt szakítani az igazán különleges élményekre, annyi közönséges ten-

nivaló akad. – Ha különleges királynő akar lenni, Önnek kell jól döntenie – mondta Robert csönde-

sen. – A legjobbat választani mindennap, kérlelhetetlenül, nem törődve a tanácsadók szó-szaporításával, csak a szívére hallgatni és saját szándékait követni.

Erzsébet halkan felsóhajtott és úgy bámult rá, mintha azt várná tőle, hogy fölfedi előtte az univerzum minden titkát, akár régi nevelője John Dee, aki értette az angyalok szavát és megjósolta a jövőt.

– A legjobbat akarom választani – mondta. Robert elmosolyodott. – Tudom, Felség. Ez is közös bennünk. Csak a legjobbat akarjuk

mindig. És most lehetőségünk van el is érni. – A nemest a hitvány helyett? – suttogta a királynő. – A gazdaságban és az életben. Igaz érték és igaz szeretet. Erzsébet nagy erőfeszítéssel

levette róla a tekintetét. – Mi a véleménye, Jó Szellem? – A pénzérmék romlása jól ismert probléma – közölte Cecil némi gúnnyal. – Minden

londoni kereskedő megmondhatja. Csak a megoldás nem ennyire egyértelmű. Azt hiszem, mindnyájan egyetértünk abban, hogy az egyfontos érme nem ér egyfontnyi aranyat, de az érték visszanyerése kemény dió. Nincs annyi aranyunk hogy új érméket verjünk.

– Van valami terve a pénzromlás visszafordítására? – vonta Dudley kérdőre az állam-minisztert.

– Már egy ideje napirenden van a kérdés a királynő tanácsadói között – válaszolta Cecil mereven. – Olyan emberek foglalkoznak vele, akik évek óta tanulmányozzák a problémát.

Dudley nem bírta visszafojtani a vigyorát. – Akkor talán szóljon nekik hogy igyekezze-nek. – javasolta vígan.

– Most is a terven dolgozom. – Nos, amíg elkészül vele, mi kimegyünk sétálni a kertbe – vetette föl Dudley, szándé-

kosan félreértve a minisztert. – Nem félórás munka! – kiáltotta Cecil. – Hetekig is eltarthat. De a királynő már fölpattant; Dudley a karját nyújtotta, és úgy menekültek el a tanács-

kozásról, mint a tanulószobából megszabaduló diákok. Cecil az udvarhölgyekhez fordult, akik kapkodva pukedlibe ereszkedtek.

– Menjenek a királynő után – szólította fel őket. – Ő kérte? – tudakolta egyikük. Cecil bólintott. – Tartsanak vele, és vigyék a sálját is, hideg van odakint.

A kertbe érve Dudley fogta a királynő kezét és a karjával magához szorította. – Egyedül is tudok ám sétálni – mondta Erzsébet kevélyen. – Tudom én azt – felelte Robert. – De szeretem a kezét fogni és Ön mellett sétálni.

Szabad? Erzsébet nem mondott semmit, de bal kezét a férfi karján hagyta. Mint mindig, most is

egy lépést engedett előre, majd ellentámadást indított: miután hagyta, hogy a másik az ő kezét melengesse, szóba hozta a feleségét.

– Nem is kérdezte még, hogy az udvarhoz jöhet-e Lady Dudley – kezdte kötekedve. – Talán nem kívánja a jelenlétét? Nem kéri, hogy helyet kapjon az udvarhölgyeim között?

Meglep, hogy nem akarja elhelyezni a szolgálatomban. A nővére érdekében bezzeg azon-nal közbenjárt.

– A feleségem vidéken szeret lakni – magyarázta Robert könnyedén. – Nocsak, van vidéki kastélyuk? Robert megrázta a fejét. – Az apjától örökölt egy norfolki házat, de az túl kicsi, túl ké-

nyelmetlen. Most a mostohaanyánál lakik nem messze onnan, a Stanfield Hallban, és még a héten Bury St. Edmundsba utazik a rokonaimhoz.

– És nem tervezi, hogy házat vesz? Vagy esetleg építtet egyet? Robert megvonta a vállát. – Majd keresek egy jófajta birtokot és építtetek egy szép há-

zat, de zömmel az udvarnál fogok lakni úgyis. – Ó, csak nem? – évődött Erzsébet kacéran. – Ki hagyná el a napfényt az árnyékért, az aranyat a rézért? Ki iszik gyenge bort, ha jót

is kóstolt már? – Behízelgően csengett a hangja. – Örökké az udvarnál maradok ha tehe-tem, hogy a napfényben lubickoljak bearanyozzam az életem, megrészegüljek a legzama-tosabb bor mámoros illatától. Hogy is mondtuk az imént? Nem hagyjuk hogy a hitvány le-rontsa a nemest. Nekünk a legnemesebb jár mindenből, mindkettőnknek!

Erzsébet hosszan, jólesően ízlelgette a bókot. – És a felesége már nagyon öreg, gondo-lom.

Dudley rámosolygott, tudta, hogy a királynő ugratja. –Harmincéves, csak öt évvel idő-sebb nálam – mondta. – Ahogy Ön is tudja, hiszen ott volt az esküvőnkön.

Erzsébet vágott egy apró fintort. – Annak már sok-sok éve, el is felejtettem. – Majdnem tíz éve történt – tette hozzá Robert halkan. – És már akkor is úgy találtam, hogy a felesége hajlott korú. – Csak huszonegy éves volt. – Az én szememben akkor hajlott kornak számított, hiszen csak tizenhat múltam. –

Megjátszott döbbenettel rezzent össze. – Ó! Akárcsak maga. Nem lepte meg, hogy ennyi-vel idősebb nőt kell elvennie?

– Aligha lepett meg – válaszolta Robert higgadtan. – Ismertem a korát, ismertem a helyzetét.

– És gyermekek? Nincsenek még? – Isten még nem áldott meg bennünket utóddal. – Azt csiripelik a madarak hogy mélységes, szenvedélyes szerelemből vette el, még a

saját apjával is dacolva… – puhatolózott a királynő. Robert megcsóválta a fejét. – Apám csak azért ellenezte, mert nagyon fiatal voltam.

Még a tizenhetet sem töltöttem be, Amy meg huszonegy múlt. Apám talán jobb partit ta-lált volna nekem, ha hagyom. De egyből hozzájárult a házassághoz, ráadásul Amy jó ho-zományt kapott. Pompás birtokaik birkalegelőik voltak Norfolkban, és apám akkoriban amúgy is azon munkálkodott, hogy az ország keleti részén kapcsolatokat és befolyást sze-rezzen. Amy egyetlen örököse volt az apjának és az apósom sem bánta a házasságot.

– Még szép! – kiáltotta Erzsébet. – Northumberland hercegének fia vette el a lányát, aki sosem járt az udvarnál, a nevét ma is alig tudja leírni, és állandóan csak otthon ücsörgött, a férje balsorsán keseregve!

– Elég jól értesült kismadarak csiripelnek errefelé – jegyezte meg Robert. – Úgy látom, Felséged a magánéletem minden részletét kívülről fújja.

Erzsébetnek torkán akadt a bűntudatos kuncogás, mikor utolérte őket az udvarhölgy: – Lehoztam a sálját, Felség.

– Nem is kértem – mondta Erzsébet csodálkozva. Visszafordult Roberthez. – Persze hogy hallottam a szóbeszédet a házasságáról. És a feleségéről. De csak mostanában jutott eszembe.

Robert meghajolt, a szája körül mosoly bujkált. – Segíthetek felfrissíteni a memóriáját?

– Nos – kezdte Erzsébet bűbájosán –, azt még mindig nem tudom, hogy miért is vette el, és ha szerelemből, ahogy rebesgetik akkor vajon még mindig szereti-e vagy sem.

– Azért vettem el, mert tizenhat éves voltam, forróvérű fiatalember, ő meg szép és könnyen kapható – mondta Robert, gondosan megválogatva a szavait, hogy szigorú hall-gatósága ne találhassa túl romantikusnak; holott nagyon is jól emlékezett rá, hogy őrülten szerelmes volt Amybe, és a saját apjával is megharcolt érte. – Alig vártam, hogy házasem-ber legyek igazi felnőtt – legalábbis azt hittem, ezen múlik. Néhány évig jól megvoltunk egymással, de Amy, az apja szeme fénye, hozzászokott ahhoz, hogy dédelgessék No nem tagadom, hogy én is elkényeztetett kedvenc fia voltam apámnak Amy és én, két elkapatott kölyök nem csoda, hogy miután elmúlt az újdonság varázsa, nemigen találtuk meg a közös hangot. Én apám kíséretéhez csatlakoztam az udvarnál, ugyebár, a feleségem vidéken ma-radt. Nem kívánkozott az udvarhoz, meg aztán a modora, neveltetése is hiányzik hozzá szegénykémnek. Nem ért az udvarhölgyi mesterséghez, nincs is kedve megtanulni.

És igazság szerint, amikor a Towerben raboskodtam és halálfélelem gyötört, valahogy egyre kevésbé gondoltam rá. Meglátogatott egyszer-kétszer, amikor a sógornőim a fivére-imhez jöttek de nem jelentett vigaszt számomra. Mintha egy idegen világról mesélt volna: takarmány, birkák engedetlen cselédek. Úgy éreztem, nyilván tévesen, mintha bosszantani akarna azzal, hogy az élet nem állt meg nélkülem. Nekem úgy tűnt, hogy boldogabb egye-dül. Visszaköltözött az apja házába, ahol nem kellett az én családom bukásának bélyegét tűrnie, megint a régi életét élte, és az volt a benyomásom, hogy addig örül, amíg börtön-ben vagyok és nincs mit kockáztatnom. Inkább fogoly legyek mint az udvar egyik első embere, és a legelsőnek a fia.

Elhallgatott egy pillanatra. – Tudja, milyen az – folytatta –, amikor börtönbe zárják az embert, idővel összezsugorodik a világ, csak a cella kőfaláig ér, a napi séta az ablakig tart. Az életből csak az emlékek maradnak. Lassan már a vacsorára is sóvárogva gondol az ember. Akkor érzi igazán, hogy fogoly. Semmire nem bír gondolni, ami kívül esik a fala-kon. A külvilágról már vágyakozni sem tud.

Erzsébet keze ösztönösen ökölbe szorult. – Igaz – mondta, ezúttal minden enyelgés nélkül. – Én aztán tudom, mit jelent a fogság. Ami odakint van, azt nem könnyű tovább-szeretni.

Robert bólintott. – Úgy van. Mi ketten tudjuk, milyen… Amikor végre szabadon bocsá-tottak tönkrement ember lettem. A családom minden vagyonát elkobozták Koldussá tettek.

– Büszke koldussá, hm? – nézett rá Erzsébet kissé elmosolyodva. – A büszkeségemből sem sok maradt – csóválta a fejét a férfi. – Valóban mélypontra

jutottam, Erzsébet, mélyebbre nem is süllyedhettem volna. Anyám a haláláig a szabadsá-gunkért könyörgött. Apám megtagadta az elveit, azt mondta, a vallása a nemzet szégyen-foltja. A lelkembe mart, porig alázott vele. És végül hiába esengett térden állva, hiába bánt meg mindent, mégis kivégezték árulásért, és méltatlan módon halt meg, amivel mindnyá-junkra szégyent hozott, Isten legyen hozzá irgalmas.

Szeretett fivérem John belebetegedett a fogságba, és nem tudtam segíteni rajta, nem tudtam ápolni sem, tanácstalan voltam. Kiengedték Mary nővérem felelősségére, de már hiába, belehalt a betegségébe. Csak huszonnégy éves múlt, és nem tudtam megmenteni az életét. Megbuktam fiúként, testvérként, ahogy apám is bukott emberként halt meg. Kevés okom volt a büszkeségre, amikor kiszabadultam a Towerből.

Erzsébet figyelmesen hallgatta. – Nem volt hova mennem, Amy mostohaanyjához költöztem a norfolki Stanfield Hall-

ba – folytatta Robert engesztelhetetlen keserűséggel. – Mindenünk odalett: a londoni és a syoni házunk hatalmas birtokaink. Szegény Amy még apai örökségét is elvesztette, a syderstone-i földjét. – Kurtán fölnevetett. – Mária királynő visszaköltöztette az apácákat

Syonba. Képzelje csak el! Az otthonomból újra zárda lett, és a nagytermünkben a Te Deumot énekelték

– Jól bánt magával a felesége családja? – kérdezte Erzsébet, de sejtette a választ. – Ahogy az olyan vővel bánni szoktak, aki az ország egyik leghatalmasabb főuraként

lépett a családba, aztán nincstelen börtöntöltelékként jött haza, enyhe börtönlázzal – mondta Robert fanyarul. – A mostohaanyja sosem bocsátotta meg nekem, hogy elcsábítot-tam John Robsart lányát, és halomra törtem a reményeit. Esküdözött, hogy a férje a bánat-ba halt bele, azért, amit a lányával tettem. Ezt sem bocsátotta meg soha. Egypár penny zsebpénznél sose adott többet. És amikor megtudta, hogy Londonban jártam egy tanács-kozáson, megfenyegetett, hogy kihajít a házából.

Miféle tanácskozáson? – kérdezte Erzsébet, a gyakorlott összeesküvő. Robert vállat vont. – Az Ön trónra lépését tervezgettük, mondta lehalkított hangon. –

Sosem adtam fel a reményt. Az volt a legnagyobb félelmem, hogy a nővére fiút szül, és……mindennek vége. De Isten megkönyörült rajtunk

Az életét kockáztatta énmiattam? – kérdezte Erzsébet tágranyílt szemmel. – Még akkor is? Alighogy kiszabadult?

Robert elmosolyodott. – Természetesen – felelte könnyedén. – Ki más lehetett volna az én királynőm, mint Anglia legdrágább Erzsébet hercegnője?

Erzsébet aprót sóhajtott. – És azután csendben meghúzta magát otthon? – Én ugyan nem! Amikor elkezdődött a háború, Henry öcsémmel önként jelentkeztünk

Fülöp seregébe, hogy a franciák ellen harcoljunk Németalföldön. – Elvigyorodott. – Találkoztunk is, mielőtt hajóra szálltam, emlékszik? Erzsébet szeme melegen csillogott. – Persze. Azért mentem, hogy Fülöpöt elbúcsúztas-

sam és szegény Máriának borsot törjek az orra alá, és ott láttam magát. Micsoda délceg vi-téz volt! Emlékszem, lenézett a hajóról és rám mosolygott.

– Valahogy föl kellett kapaszkodnom megint – magyarázta Robert. – És meg kellett szabadulnom Amy családjától.

– Szünetet tartott. – Meg Amytől is – vallotta be. – Addigra már kiábrándult belőle? – kérdezte a királynő, végre elérkezvén ahhoz a kér-

déshez, ami egész idő alatt foglalkoztatta. Robert rámosolygott. – Ami egy tizenhat éves, tapasztalatlan fiatalembernek kedvére

van, az kevés egy felnőtt férfinak aki átértékelte az életét, végiggondolta, mik az igazán fontos dolgok és kénytelen elölről kezdeni mindent. A házasságomnak vége volt már, mire kijöttem a Towerből. Amikor a mostohaanyja megszégyenített, ő meg csak állt és hallgat-ta, akkor végképp túlcsordult a pohár. Lady Robsart porig alázott. Én meg nem tudtam megbocsátani Amynek hogy tanúja volt. Hogy nem állt ki mellettem. Jobban tudtam volna szeretni, ha velem együtt otthagyja őket és vállalja a végromlást akár. De ő csak ült a kan-dalló mellett a kisszékén, ingeket szegett és időnként felnézett a varrótűről, hogy figyel-meztessen, Isten előtt kötelességünk tisztelni apánkat és anyánkat, és mindenben Robsartékra vagyunk utalva.

Elfulladt, az arca elsötétült a harag emlékétől. Erzsébet alig tudta titkolni kárörömét. – Így hát… elmentem Németalföldre háborúzni. Azt hittem, dicsőséget és vagyont

szerzek. – Kurtán fölnevetett. – A hiúságom akkor omlott végleg össze – mondta. – Elveszítettem az öcsémet, a sere-

gem nagyját és Calais-t. Megsemmisülten tértem haza. – És a felesége? Maga mellett állt? – Akkor történt, hogy kirendelt volna a szántáshoz – felelte Robert keserűen. – Lady

Robsart a földeken akart dolgoztatni. – Nem igaz!

– Térdre akart kényszeríteni. Aznap este megszöktem tőlük és az udvarnál szálltam meg, bárkinél, aki befogadott. A házasságomnak vége volt. Azóta szabad embernek tekin-tem magam.

– Szabadnak? – kérdezte Erzsébet nagyon halkan. – Szabad embernek nevezi magát? – Igen – válaszolta Robert határozottan. – Szabad vagyok készen állok mást szeretni, és

ezúttal csak a legjobbal elégszem meg. Nem hagyom, hogy a hitvány lerontsa a nemest. – Vagy úgy – jegyezte meg Erzsébet hűvösen, gyorsan véget vetve a veszedelmesen

bensőséges fordulatot vett beszélgetésnek. Megfordult és maga mellé intette az udvarhöl-gyet.

– Kérem a sálat – mondta. – Velünk tarthat a sétára. Némán baktattak egymás mellett. Erzsébet a hallottakon töprengett, az igazságot pró-

bálta kiszűrni a nagyotmondásból. Volt annyi esze, hogy nem hitt vakon egy házasember-nek. Dudley végiggondolta, amit mondott, elszántan küzdve a kínos érzés ellen, hogy el-árulta Amy szerelmét, noha tudta, hogy hűsége és állhatatossága többet érdemelt e leki-csinylő jellemzésnél. Saját megmaradt érzelmeit pedig végképp nem ismerte be magának sem.

Cecil, Sir Francis Knollys, és a királynő ifjú nagybátyja, a huszonhárom éves Thomas Howard, norfolki herceg a fogadószoba ablakfülkéjében tanácskozott. Mögöttük ácsorgott a királynő udvartartása, csevegéssel, cselszövéssel, csábítással töltve az időt. A királynő maga a trónszéken ült és a spanyol nagykövettel társalgott spanyolul. Cecil fél füllel őket hallgatta elővigyázatosságból, ugyanakkor feszülten figyelt Sir Francisre is.

– Meg kell oldanunk, hogy mindenkit meg lehessen motozni, mielőtt a királynő elé já-rul, még az udvaroncokat is.

– Nem tűrnék a sérelmet – aggályoskodott a herceg. – S nem inkább a köznéptől kell tartanunk?

– Minden meggyőződéses pápistától – jelentette ki Cecil nyersen. – A pápa rendelete, ha nyilvánosságra kerül, áldozati báránnyá teszi a királynőt. Sosem volt még ennyire se-bezhető.

– Nem étkezhet többé nyilvánosan – szólt Sir Francis elgondolkodva. – Meg kell tiltani, hogy az emberek bejárjanak a palotába megnézni.

Cecil elégedetlenül csóválta a fejét. A dolgok természetes, megszokott rendjéhez tarto-zott, hogy az uralkodó és a főurak megközelíthetők. Ha ez megszűnik azzal az udvar félre-érthetetlenül azt üzeni a népnek hogy nem bízik benne, és elzárkózik tőle.

– Kínos helyzetet teremtene – mondta kelletlenül. – És nyilvános felvonulásokon sem vehet részt – folytatta Sir Francis. – Megoldhatat-

lan! Mielőtt Cecil közbeléphetett volna, Sir Francis odaintette Robert Dudleyt, aki szabad-

kozva otthagyta a társaságát és elindult feléjük. – Ha ő is beszáll a megbeszélésekbe, én kiszállok – közölte a herceg, és elfordult. – Ugyan miért? – kérdezte Sir Francis. – Jobban ért az ilyesmihez bármelyikünknél. – Csak a törtetéshez ért, és elhiheti, hogy megbánja még, ha bármibe is belevonja – csattant fel a herceg gorombán, és hátat fordított Dudleynak. – Jó estét, Sir William… Sir Francis. – Mi lelte az ifjú Howardot? – kérdezte Sir Francis, mikor a fiatalember félrelökött egy

közelben állót és faképnél hagyta őket.

– Ha jól sejtem, rossz szemmel nézi szerény személyem szerénytelen sikereit – vélte Dudley mulatva.

– Miért? – Az apja ki nem állhatta az én apámat – felelte Dudley. – Sőt Thomas Howard volt az,

aki apámat, a fivéreimet és engem letartóztatott és a Towerbe hurcolt. Felteszem, nem számított rá, hogy egy nap még kihurcolkodom onnan.

Sir Francis biccentett, végiggondolván a magyarázatot. –Nem tart tőle, hogy ön ellen hangolja a királynőt?

– Inkább neki kellene tartania tőlem – legyintett Robert. Cecilre mosolygott. – A ki-rálynő tudja, kik az igazi barátai. Tudja, kik álltak ki mellette a nehéz időkben.

– És a nehézségeknek nincs még vége – tért Sir Francis a tárgyra. – A királynő bizton-ságáról tanácskozunk. A nyilvános megjelenés veszélyes lehet. Sir William hírét vette, hogy a pápa engedélyezte az erőszakot vele szemben.

Dudley elhűlve meredt a miniszterre. – Képtelenség! Hogy tehetne ilyet? Isten ellen va-ló vétek!

– Márpedig ezt tervezi – jelentette ki Cecil. – Hamarosan hivatalosan is megerősítést nyer. És akkor a nép fülébe is eljut.

– Én erről mit sem tudtam! – kiáltotta Robert. „Nocsak, erről nem?” – gondolta Cecil magában somolyogva. – Mindazonáltal kétségtelen tény.

Dudley némán emésztette a hírt, s közben megállapította, hogy Cecilnek még a szent-atya belső köreiben is van kéme. Lenyűgöző hálózatot épített ki titkos szolgákból és in-formátorokból. – Ez egyet jelentene a természetes rend felborításával – hüledezett. – A pápa maga nevezte ki a püspököt, aki szentelt olajjal felkente. Nem teheti! Megszentelt uralkodót nem vethet az oroszlánok elé.

– Meg fogja tenni – szögezte le Cecil, a fiatalember lassú felfogásán bosszankodva. – Ami azt illeti, valószínűleg már meg is történt. Most az a dolgunk hogy kimódoljuk a vé-dekezést ellene.

– Éppen azt mondtam, hogy távol kell tartani a királynőt a néptől – mondta Sir Francis. A trónszék felől vidám kacaj csendült fel, és a három férfi elhallgatott, odafordult, és

mosolyogva nézte a legyezőjét billegető, jókedvű királynőt, és a zavarával és nevetésével küszködő Feria nagykövetet. Mindhárman elmosolyodtak Ellenállhatatlan volt a királynő életöröme játékos vidámsága, kicsattanó derűje.

– A nép garantálja a biztonságát – szólalt meg Dudley lassan. Cecil a fejét csóválta, de Sir Francis figyelmeztetőn a karjára tette a kezét. – Hogy ért-

sük ezt? – A pápa a nép kezébe adja a fegyvert és támadásra szólítja fel őket, de nem ismeri a

királynőt. Nem az teszi sebezhetetlenné, ha elrejtőzik a kevés ártó szándékú alattvalója elől, hanem az, ha a többinek a szeretetére bízza magát. Akkor érezheti magát biztonság-ban, ha minden férfi, nő és gyerek tűzbe menne érte.

– És hogyan lehetséges ez? – Hiszen ön is tudja – fordult Cecilhez. – Ön is látta. A koronázáskor meghódította

minden egyes néző szívét. Vállalni kell a kockázatot, hogy kimenjen az emberek közé, mert éppen ők fogják megvédeni. Az angol nép lesz a testőre.

Sir Francis lassan bólintott. – És ha invázió lesz, harcba szállnak érte. – Elég egyetlen ember egyetlen tőrrel, és hiába a nép védelme – szólt közbe Cecil kö-

nyörtelenül. – Maga mellé állíthat akár ezreket, de ha egyetlen ember akad, aki gyűlöli, és nála a fegyver, akkor a királynő meghal, és a mi lelkűnkön szárad a halála. – Szünetet tar-tott. – Anglia a katolikus királynő uralma alá kerül, Franciaország markába, és nekünk vé-günk.

– Elég egyetlen ember, valóban – szólt közbe Robert, akit egyáltalán nem rendített meg a Cecil által felvázolt sötét jövő. – De az ön módszere húsz, esetleg harminc testőrt bizto-sít neki. Én meg az egész angol nemzetet.

Cecil elhúzta a száját a fiatalember romantikus szózatán. – Akkor is kell néhány hely, ahová nem engedhetünk be kívülállókat – erősködött Sir

Francis. – Étkezéskor, vagy a lakosztálya és a kápolna között. Túl sokan álldogálnak ott, és túl közel tülekednek hozzá.

– Valóban, ott korlátozni kell a bejárást – értett egyet Robert. – A vacsorát meg úgy is felszolgálhatjuk, hogy nincs jelen.

Cecil felszisszent. – Nincs jelen? Annak mi értelme lenne? – Az emberek azért j önnek hogy trónszéket, aranytányérokat, nagyszabású szertartást

lássanak – magyarázta Robert fölényesen. – Eljönnek akkor is, ha ő nincs ott. Ha elég lát-ványos a műsor, nem fogják az ő személyét hiányolni. Fontos alkalmakkor és ünnepna-pokon persze meg kell jelennie, hogy lássák egészséges és jókedvű. De máskor nyugodtan étkezhet a magánlakosztályában, a barátaival, biztonságban. Fő az előkelőség, az ünnepé-lyes trombitaszó meg a fényes külsőségek és akkor az emberek elégedetten távoznak. Megnyugtatja őket, hogy a hatalom szilárd, az ország gazdag. Ez a megoldás. Az embe-reknek a külsőségek kellenek. Nem kell a királynőt is látniuk; amíg a trónszék áll, a jelen-léte érezhető.

– Üres trónszéknek szolgáljuk fel a vacsorát? – kérdezte Cecil megrökönyödve. – Bizony – felelte Robert. – Miért is ne? Nem először fordulna elő. Amikor az ifjú

Edward király ágynak esett, minden este üresen állt a trónszék az emberek mégis eljöttek és megelégedetten távoztak. Apám rendelkezett így. A gazdagság, a hatalom pompája kell a népnek. És az, hogy amikor személyesen is látják a királynőt, akkor elérhető, megköze-líthető, megnyerő legyen. A nép dédelgetett kedvence.

Cecil a fejét csóválta, de Sir Francist meggyőzte az elgondolás. – Megbeszélem a királynővel – mondta, és hátrapillantott a trón felé. A spanyol nagy-

követ már búcsúzkodott, átnyújtott egy levelet, rajta a spanyol császár hatalmas címerpe-csétjével. Magán érezve az egész udvar tekintetét, Erzsébet átvette a levelet, és látszólag önkéntelenül, de tüntetőleg a szívére szorította.

– Azt hiszem, a nyilvános szerepléseket nyugodtan rábízhatja – jegyezte meg Robert szárazon. – Erzsébet soha életében nem okozott csalódást a közönségének.

Robert Dudley a saját intézőjét küldte le Londonból, hogy Amyt a közeli Bury St. Edmundsba kísérje, és átadjon neki egy arannyal teli erszényt, egy vég vastag vörös bár-sonyt új ruhára, és a férje szívélyes üdvözletét.

Vele tartott egy úriasszony is, hogy Amy társa legyen az úton: Elizabeth Oddingsell, Robert Dudley egy régi, hűséges barátjának az özvegye, aki Gravesendben is együtt volt Amyvel, és vele utazott Chichesterbe is. Amy örömmel fogadta az aprócska, sötét hajú, erélyes asszonyt.

– Hogy felvitte az Isten a dolgodat! – mondta Lizzie vidáman. – Mikor a fivérem me-sélte, hogy Sir Robertből királyi lovászmester lett, akartam is írni neked, de féltem, hogy tolakodónak tűnök, hiszen képzelem, mennyien áhítoznak most a barátságodra.

– Az uramnak sok barátja lehet, az bizonyos – mondta Amy. – De én eléggé visszavo-nult életet élek itt vidéken.

– No igen, gondolom. – Oddingsell asszony egy gyors pillantással felmérte a szögletes kőház közepén elterülő szűk hideg előcsarnokot. – De úgy hallottam, hogy most majd jó pár helyre ellátogatunk. Pompás lesz! Országjárásra megyünk, mint a királynő.

– Valóban – felelte Amy halkan. – Ó! Majd' elfelejtettem! – Lizzie lefejtette nyakáról a meleg sálat. – Sir Robert küldött

egy helyes kis fekete kancát. Te adhatsz nevet neki. Így lesz igazán kellemes az út, hm? Amy az ablakhoz szaladt és kinézett az udvarra. A kísérők éppen felpakolták a szekérre

Amy kevéske poggyászát; hátul pedig egy bájos képű fekete lovacska állt türelmesen. – Jaj, milyen aranyos! – kiáltotta Amy. Erzsébet trónra lépése óta most vidult föl elő-

ször igazán. – És itt egy zacskó arany, ebből rendezheted az itteni adósságait és bármit vásárolhatsz

magadnak – folytatta az asszony, és a köntöse zsebéből előhúzta a pénzt. Amy a kezébe vette a súlyos erszényt. – Az enyém? – hitetlenkedett. Hosszú évek óta

nem fordult meg ennyi pénz a kezében. – Bizony, a nehézségeknek már vége – mondta Oddingsell asszony kedvesen. – Hála

Istennek! Mindnyájunkra jobb idők járnak. Pirkadat után, fagyos téli reggelen indultak útnak. Két éjszakára megszálltak

Newboroughban, majd továbbutaztak. Eseménytelenül teltek a napok, a hideg és a rövid nappalok a rossz állapotú utak kényelmetlenségeivel. De Amy örült az új lónak és Lizzie Oddingsell gondoskodott a szórakoztatásáról, míg végigkocogtak az angol vidéket elcsúfí-tó sáros csapásokon és jeges tócsákon.

Mr. és Mrs. Woods kedvesen üdvözölték Amyt Bury St. Edmundsban, látszólag nagy örömmel, és rögtön megnyugtatták, hogy addig maradhat, ameddig jólesik; Sir Robert em-lítette a levelében, hogy áprilisig velük lesz.

– Nekem is írt? – tudakolta Amy. A nemleges válaszra lehervadt a mosoly az arcáról. Csak egy kurta levélke érkezett az érkezése idejét és a vendégség hosszát közlendő.

– Nem mondta, hogy ő is eljön-e ide? – kérdezte Amy. – Azt nem – felelte Mrs. Woods feszengve, mert Amy arca elborult. – Gondolom, sok a

dolga az udvarnál – próbálta elsimítani a kínos pillanatot. – Talán hetekig nem tud hazalá-togatni.

Legszívesebben leharapta volna a nyelvét a suta válasz miatt: most jutott csak eszébe, hogy a fiatal házaspárnak nincsen otthona. A készséges vendéglátó szerepébe menekült zavarában: nem akar Amy lepihenni? Megmosakodni? Rögtön tálalják a vacsorát?

Amy kurtán közölte, hogy sajnálja, de nagyon fáradt, inkább a szobájába vonul. Kisie-tett a hallból, magára hagyva útitársát a házigazdákkal.

– Nagyon kimerült – mondta Lizzie Oddingsell. – Sajnos elég törékeny teremtés. – Hívassam el a cambridge-i doktort? – vetette föl Mr. Woods. – Nagy tudású ember,

és azonnal eljönne. A köpölyözés híve, azzal hozza egyensúlyba a testnedveket. Lady Dudley igen sápadt, nyilván vizenyős alkat.

Mrs. Oddingsell megrázta a fejét. – Sokat szenved – jegyezte meg. Mr. Woods úgy vélte, a gyomorrontásra céloz, és éppen nyílgyökér- és tejkúrát akart

javasolni; de a feleségének eszébe jutott az egyetlen alkalom, amikor Robert Dudleyt látta, fekete lovon, feketén villogó szemmel, oly gőgösen követve a királynőt a koronázási me-netben, akár egy királyi hitves – és egyszerre mindent megértett.

Vacsora után ezen az estén nem Dudley, hanem Cecil maradt a királynővel. A vacsora a hagyományok szerint, a Tudorokhoz illő pompával zajlott le; minden bőséges fogás szolgáról szolgára járt egy-egy hatalmas tálon, míg eljutott az ételkóstolóig, végül az utol-só szolga térden állva a királynő elé nyújtotta. Az újak közül hárman kissé ügyetlennek tűntek Cecil emberei voltak ezek a királynő védelmére felfogadott, egyben a térdepelve felszolgálást gyakorló kémek.

Erzsébet mindegyik tálból vett egy keveset, majd átküldte valamelyik kegyeltje aszta-lához. Az udvar árgus szemekkel figyelte, kik kapják a legfinomabb fogásokat, és amikor a szarvashúsragu Dudley elé került, elégedetlen morgás támadt. A vacsorázó királyi udvar harsány, jókedvű moraja betöltötte a nagytermet, később a szolgák elvitték a tányérokat, és a királynő intett Cecilnek hogy lépjen a trónszék emelvényéhez.

Erzsébet jelzett a zenekarnak hogy kezdjenek eljátszani; a beszélgetést senki sem hall-hatta meg. – Van újabb híre bérgyilkosokról? – kérdezte.

Arcára kiült a szorongás. – Felséged biztonságban van – nyugtatta meg Cecil, holott tudta, hogy többé nem mondhatja ezt tiszta lelkiismerettel. – Figyeljük a kikötőket, őriz-zük a kapukat. Egy kisegér sem juthat be észrevétlenül.

Erzsébet halvány mosolyt erőltetett magára. – Helyes. Legyenek nagyon éberek. Cecil bólintott. – Ami pedig Skóciát illeti, elolvastam a jelentését. A javaslatát nem fogadhatjuk el –

közölte a királynő. – Nem támogathatjuk a királynő ellen lázadókat, ez a törvény lábbal tiprása lenne. Várjuk ki, merre fordulnak az események.

Cecil számított erre a válaszra. A királynő halálosan rettegett attól, hogy hibát követhet el. Miután oly sokáig táncolt pengeélen, megszokta, hogy egy lépést se tegyen, ha nem muszáj. Helyes is volt az óvatosság. Angliában minden döntést százak elleneztek, minden változást ezrek. A személyes érdekek sérelme ellenséggé tehetett bárkit, míg a pillanatnyi előnyök mohó, ingatag szövetségessé. Az új királynő fején bizonytalanul ült még a koro-na. Nem mert olyasmit kockáztatni, ami éppen egy királynő hatalmát aknázná alá.

Cecil ügyelt rá, hogy a gondolatai ne mutatkozzanak az arcán. Rendíthetetlen meggyő-ződése szerint a női értelem, még a lenyűgözően művelt királynőé is, képtelen feldolgozni túl sok információt, s hozzá a női temperamentum, különösen a királynőé, nem elég erős a döntéshozatalhoz.

– Sosem lennék részese egy királynő elleni lázadásnak – ismételte Erzsébet. A miniszter jobbnak látta nem emlékeztetni Őfelségét a múltra, amikor tucatnyi össze-

esküvésnek volt passzív vagy aktív részese saját nővére, a törvényes, felkent királynő el-len.

– Érthető, hogy a skót protestánsok ügyét támogatná a régenskirálynővel, Guise Máriá-val szemben, de uralkodó elleni lázadást nem helyeselhetek. Idegen királyság belügyeibe nem avatkozhatom.

– Csakhogy a francia hercegnő nem riadna vissza attól, hogy az Ön királyságainak ügyeibe avatkozzon – figyelmeztette Cecil. – Már most is az angol címer díszeleg a paj-zsán, saját magát tekinti az angol trón valódi örökösének, és a fél ország, sőt fél Európa egyetértene vele. Ha apósa, a francia király a pártjára áll, akkor a franciák akár holnap megszállhatnak minket, és a legkézenfekvőbb bejárat éppenséggel Skócia és Anglia északi része. A hercegnő anyja régensként kormányozza Skóciát, a francia katonák máris az északi határnál gyülekeznek- ugyan mi más céljuk lehet, mint a megszállás? Ez a csata el-kerülhetetlen. Inkább Skóciában szálljunk szembe a francia sereggel, ahol számíthatunk a

protestáns skótok segítségére, mint hogy megvárjuk mire elindulnak az északi országúton felénk ahol ki tudja, ki csatlakozik hozzájuk és ki hozzánk

Erzsébet nem válaszolt azonnal; az angol leopárd motívuma Guise Mária lányának a pajzsán érzékenyen érintette féltékeny és hiú természetét. – Nem lenne mersze a trónomra törni. Senki nem választaná őt helyettem – jelentette ki merészen. – Ki akarna még egy ka-tolikus Máriát a trónra?

– Sok százan – felelte Cecil kíméletlenül. – Sok ezren. Tudta, hogy ezzel megtöri a hetykeségét. Erzsébet arcából kifutott a vér.

– A népem szeret engem – bizonygatta a királynő. – De nem mindenki. Erzsébet örömtelen nevetésre fakadt. – Csak nem azt akarja mondani, hogy Skóciában

több a szövetségesem, mint Észak-Angliában? – De igen – közölte Cecil szépítés nélkül. – Megszállás esetén Fülöp mellém állna – jelentette ki Erzsébet. – Igen, amennyiben arra számít, hogy Ön feleségül megy hozzá. De meddig hitegetheti

még? Ugye nem akar igazán a felesége lenni? Erzsébet kuncogott, és észre sem véve, hogy leleplezi magát, Robert Dudley felé pillan-

tott, aki két másik vonzó fiatalember között ült az asztalánál, és kétség sem fért hozzá, hogy a ragyogása elhomályosítja őket. Hátravetett fejjel kacagott, és csettintett az ujjával egy újabb serleg borért. A pohárnok mit sem törődve a többi szomjas udvaronccal, egyből mellette termett.

– Lehet, hogy Fülöphöz megyek feleségül – mondta Erzsébet. – Vagy az is lehet, hogy váratom még.

– Az a legfontosabb – figyelmeztette Cecil szelíden –, hogy mielőbb férjet válasszon és trónörököst adjon Angliának. Csak így mentheti meg a trónját végleg Mária hercegnőtől. Ha erős férj áll Felséged oldalán, és egy herceg fekszik a bölcsőben, senki nem akar majd másik királynőt. A biztos trónutódlás még a vallási érdekeken is felülkerekedik.

– Eddig senki nem javasolt még olyan férjjelöltet, akit el tudtam volna fogadni – vágta rá Erzsébet, meglovagolva legbosszantóbb vesszőparipáját. – Egyébként meg elégedett vagyok a hajadon állapottal.

– Felséged a királynő – állapította meg Cecil. – És a királynők nem maradhatnak haja-donok

Robert a serlegét emelte legújabb szeretője, Erzsébet egyik udvarhölgye egészségére. A lányt megbökte a barátnője, mire az elolvadva mosolygott Dudleyra a másik asztaltól. Er-zsébet látszólag semmit nem vett észre, de Cecil jól tudta, hogy mindent látott.

– És mi lesz Skóciával? – terelte vissza a figyelmét. – Nagyon nagy a kockázat. Könnyű azt mondani, hogy a protestáns skót főurak fellá-

zadhatnak Guise Mária ellen, de ha mégsem? Vagy ha igen, de vereséget szenvednek? Akkor elveszítjük a magunk kezdeményezte háborút. És beavatkozunk egy felkent király-nő belpolitikájába. Isten akarata ellen való döntés, ráadásul francia megszálláshoz vezet-het.

– Skóciában vagy Angliában, de a franciákkal előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik a harc – jósolta Cecil. – A spanyolok segítségével vagy anélkül. Arra próbálom felhívni a figyelmét, Felség – sőt könyörgök, hogy megértse –, hogy ha már a franciákkal minden-képp föl kell vennünk a harcot, lehetőleg akkor tegyük amikor nekünk megfelel, és addig, amíg találunk szövetségeseket. Most még mellénk állnának a spanyolok. Ha túl sokáig ha-lasztjuk a háborút, egyedül kell megvívnunk. És akkor veszítünk.

– Az angol katolikusokat felbőszítjük ha protestánsokkal szövetkezünk egy felkent ka-tolikus királynő ellen – mutatott rá Erzsébet.

– Önt mindig is protestáns hercegnőnek emlegették tehát aligha fognak meglepődni, a mi helyzetünkön nem ront a véleményük Ráadásul sokan még a legbuzgóbb katolikusok közül is csak örülnének ha a franciák fölött fényesen diadalmaskodna Anglia. Jelentős ré-szük elsősorban angol, és csak másodsorban katolikus.

Erzsébet idegesen fészkelődött a trónszéken. – Nem akarom, hogy protestáns királynő-ként tartsanak számon – közölte harapósan. – Épp elég zaklatás érte az embereket a vallá-suk miatt, miért ártanánk bele magunkat mi is a hitéletükbe? Hadd gyakorolja mindenki kedve szerint a vallását és ne törődjön másokéval. Miért kell eltűrnöm, hogy a püspökök és az alsóházi képviselők állandóan azt tudakolják melyik hit legyen a hivatalos? Nem elég nekik, hogy az egyház ismét olyan, amilyennek apám meghagyta, csak az ő bünteté-sei nélkül?

– Nem – felelte Cecil kertelés nélkül. – Felség – folytatta gyorsan, amikor a királynő szigorúan ránézett. – Újra és újra rá fog kényszerülni, hogy állást foglaljon. Az egyháznak szilárd vezetés kell, vagy Önnek kell kézbe vennie, vagy a pápára hagyni. Melyiket vá-lasztja?

Látta, hogy a királynő tekintete elkalandozik és megállapodik Dudleyn, aki fölkelt és elindult az udvarhölgyek asztalához. Ahogy közeledett, a leányok szinte észrevétlenül mind felé fordultak a fejük, akár a napraforgó tányérja, követte a szépséges fiatalember mozgását, és legújabb választottja kipirult izgalmában.

– Majd meggondolom – szólt Erzsébet hirtelen. Ujját begörbítve magához intette Robert Dudleyt, aki könnyedén irányt váltott és az emelvényhez lépve meghajolt. – Fel-ség– köszöntötte udvariasan.

– Táncolnék-jelentette ki a királynő. – Lehet részem a megtiszteltetésben? Szívesen fölkértem volna eddig is, de nem mer-

tem félbeszakítani a beszélgetésüket, olyan komolynak látszottak. – Nemcsak komoly, hanem igen sürgős ügyről van szó – figyelmeztette Cecil komoran

a királynőt. Erzsébet biccentett, de látszott, hogy már másutt jár az esze. Szemét Robertre szegezte

és fölállt. Cecil utat engedett, és a királynő a terem közepére sétált. Robert meghajolt előt-te, kecsesen, akár egy olasz táncos, és megfogta a kezét. Erzsébet arcán halovány pír gyul-ladt az érintésétől. Elnézett a férfi válla fölött.

Cecil elgondolkozva nézte az Erzsébet és Robert mögé felsorakozó párokat, Catherine és Francis Knollyst, Robert nővérét, Lady Mary Sidneyt a partnerével, és más udvarhöl-gyeket és urakat, de egyik pár sem múlhatta felül szépségben a királynőt és első számú kedvencét. Cecil elmosolyodott az ellenállhatatlan, mindenben összeillő két fiatal láttán. Erzsébet elkapta minisztere elnéző pillantását, és huncut mosolyt villantott felé. Cecil meghajtotta a fejét. Mégiscsak egy fiatal nő, nem csak uralkodó, és Angliának is jó, ha a királyi udvar vígan éli világát.

Aznap éjjel, miután elcsöndesedett a palota és a csillagtalan fekete égbolt alatt álomba merült az udvar, Cecil még az asztalánál dolgozott. Hálóruhájára köntöst húzott, meztelen talpát a szőrmeszegélyre tette, hogy ne kínozza a kőpadló fagyos hidege. Tolla sebesen szántotta a papírt, melyre a királynő lehetséges kérőinek listáját állította össze, s hozzá mindegyik házasság előnyeit és hátrányait. Cecil előszeretettel írt listákat: a szabályos, pontokba szedett sorok tökéletesen tükrözték rendezett, precíz gondolkodását.

Férjjelöltek a királynő számára

Fülöp spanyol király. Pápai díszpenzáció kellene a házassághoz / szövetségesünk lenne Franciaországgal szemben és megóvna a fran-cia veszélytől Skóciában / viszont Angliát felhasználná a maga hábo-rúiban / a nép nem fogadná el még egyszer/ képes egyáltalán gyer-meknemzésre? / a királynő régebben vonzódott hozzá, de talán csak a nővérét akarta féltékennyé tenni.

Károly főherceg. Habsburg, de szabadon Angliába költöz-het/spanyol szövetség / állítólag vallási fanatikus / csúnyának mond-ják, és a királynő férfiban sem tűri a csúnyát.

Ferdinánd főherceg. Károly fivére, az előnyök azonosak, de a hírek szerint kellemes modorú és vonzóbb / fiatalabb,talán befolyásolha-tóbb? / a királynő nem szenvedheti az idegen irányítást, ahogy mi sem.

Erik svéd herceg. Számára rendkívül előnyös házasság lenne, és a balti kereskedőknek kedvére tennénk, de a nagyhatalmaknak nem / a franciákat és a spanyolokat magunk ellen fordítanánk, de csak egy gyenge szövetségest nyernénk / viszont protestáns és gazdag, ami nagy segítséget jelentene.

Arran grófja. Mária hercegnő után következik a skóciai trónörök-lésben / lehetne a skót hadjárat vezére / jóképű / protestáns / szegény (épp ezért hálával tartozna nekem) / ha legyőzné a franciákat Skóciá-ban, a legsúlyosabb veszélyt elhárítaná / egy fiúörökös egyesítené végre a két királyságot I a skót-angol monarchia minden gondunkat megoldaná…

Egy angol alattvaló. A királynő fiatal, előbb-utóbb természetesen vonzódni fog valakihez, aki mindig a közelében van / a legrosszabb választás: a saját barátait és családtagjait támogatná / más családo-kat felbőszítene / a belügyek alapos ismeretét arra használná fel, hogy nagyobb hatalmat kaparintson a kezébe / számomra katasztrofális kö-vetkezményekkel…

Cecil szünetet tartott, és a tollszárral az ajkát simogatta tűnődve.

Szó sem lehet róla, írta a listához. Nem engedhetjük, hogy egy alattvaló túlzott hatalmat kapjon a kezébe, a maga családját pártfo-golja, és ellenem, az én családom ellen forduljon. Hála az égnek, hogy R. Dudley már nős, különben nem állna meg a flörtnél. Ismerem a faj-táját…

Cecil csöndben üldögélt az íróasztalnál. Odakint, az álomba merült palota egyik tor-nyán egy bagoly hívta huhogva a párját. Cecilnek eszébe jutott az alvó királynő, és az arca ellágyult, apai mosoly ült az ajkára. Azután új papírt vett elő és írni kezdett.

Arran grófjának:

Méltóságos úr!

Ezen levél hozója legőszintébb jókívánságaimat közvetíti Ön felé a jelenlegi nehéz helyzetben, és egyben reményemet, hogy hajlandó lesz a kíséretében Angliába utazni, ahol otthonom és személyzetem az Ön rendelkezésére áll, és megtisztelne, ha elfogadná…

A Whitehall-palota királyi magánlakosztályában Erzsébet újra elolvasta Fülöp szerel-mes levelét, már a harmadikat, mely az előzőeknél is szenvedélyesebb izzással közvetítet-te írója érzelmeit. Az egyik udvarhölgy, Lady Betty a nyakát nyújtogatva próbált fölülről beleolvasni a szövegbe, de a latin nyelv kifogott rajta, hát némán átkozta hiányos művelt-ségét.

– Hallgassák csak! – lehelte Erzsébet. – Azt írja, sem enni, sem aludni nem tud, mert folyton rám gondol.

– Képzelem, hogy lesoványodott – tréfálkozott Catherine Knollys kissé szemtelenül. – Amúgy is cingár volt mindig, pipaszár lábakkal.

Lady Mary Sidney, Robert Dudley nővére halkan kuncogott. – Csitt! – torkolta le őket Erzsébet kimérten; mindig kényes volt más uralkodók méltó-

ságára. – Őfelsége igen finom ember. No meg azért nyilván eszik. Ez csak bók Catherine. A kedvemben akar járni.

– Egy ilyen sületlenséggel – morogta Catherine. – Ráadásul pápista sületlenséggel. – Azt írja, a lelkiismeretével és a hitem és műveltségem iránti tiszteletével küszködik és

bizonyos benne, hogy van mód a vallásunk összeegyeztetésére, amíg a szívünk egyezik. – Egy tucat bíboros fogja követni – jósolta Catherine. – Őket meg az inkvizíció. Még csak nem is kedveli Felségedet, ez az egész csak politi-

ka. Erzsébet felnézett a levélből. – Catherine, a király nagyon is kedvel. Nem voltál itt,

nem tudhatod. Mindenkinek feltűnt akkoriban, hatalmas botrány kerekedett belőle. Bármi-re megesküdnék hogy a Towerben vagy házi őrizetben maradtam volna életem végéig, ha nem szállt volna szembe az érdekemben a királynő rosszindulatával. Ragaszkodott hozzá, hogy hercegnőhöz és trónörököshöz méltó bánásmódban részesítsenek. .. – Elhallgatott és lesimította aranybrokát szoknyáját. – És nagyon gyengéden viseltetett irántam. – A hang-jába kúszott a rá jellemző nárcisztikus csengés. Erzsébetnek sosem esett nehezére elme-rülni az önimádatban. – Csodált engem, sőt ami azt illeti, rajongott értem. Igazi herceg, igazi király volt, és szenvedélyesen szerelmes belém. Miután a nővérem bevonult a szülő-szobába, sokat időztünk együtt, és mindig nagyon…

– Szép kis férj lesz belőle – szakította félbe Catherine. – Aki a sógornőjével flörtöl, miközben a felesége gyermeket vár. – Igazából nem várt gyermeket a királynő – mondta Erzsébet, elegánsan kerülve a lé-

nyeget. – Csak azért hitte úgy, mert úgy felpüffedt és görcsölt a hasa… – Annál nagyobb kegyetlenség! – vágta rá Catherine diadalmasan. – Egyszóval a só-

gornőjével flörtölt, miközben a felesége betegen, tehetetlenül kínlódott. A tréfát félretéve, Felséged nem mehet Fülöphöz feleségül. Az angol nép nem viselné el a visszatérését, már az első alkalommal is gyűlölték ha megismétlődne, felháborodnának. Fülöp kiürítette a kincstárat, összetörte a királynő szívét, trónörököst nem adott neki, de Calais-t elvesztette,

és az elmúlt hónapokban alantasabbnál alantasabb viszonyokat folytatott mindenféle brüsszeli nővel.

– Ne! – Erzsébet végre megfeledkezett a szerelmes levélről. – Hát így értsem azt, hogy nem eszik és nem alszik?

– Nincs rá ideje, mert egyfolytában kövér polgárasszonyokkal hál. Kielégíthetetlen az étvágya, mint a süldő malacnak! – Catherine arca felderült unokahúga vidám kuncogását látva. – Felséged csak talál jobbat a nővére levetett holmijánál! A kihűlt vacsora, a hasz-nált férj vénlányoknak való étek. Legyen válogatósabb!

– Nocsak! És kit ajánlanál nekem? – kérdezte Erzsébet. – Arran grófját – felelte Catherine gondolkozás nélkül. –Fiatal, protestáns, jóképű, vég-

telenül elbűvölő fiú – egyszer találkoztam vele, és azonnal levett a lábamról –, és amikor elfoglalja Skócia trónját, végre egyesül a két királyság.

– Ez csak akkor következne be, ha Guise Mária előzékenyen jobblétre szenderülne, majd a lánya is – mutatott rá Erzsébet. – Márpedig Guise Mária jó erőben van, a lánya meg nálam is fiatalabb.

– Furcsább dolgok is megestek már Isten akaratából – állapította meg Catherine maga-biztosan. – És ha a régenskirálynő életben is marad, miért ne taszíthatná le a trónról egy jóképű protestáns trónörökös?

Erzsébet összevonta a szemöldökét és körbepillantott, hogy lássa, kik hallhatták a be-szélgetést. – Elég ebből, Catherine, a házasságközvetítés nem való neked.

– Nemcsak házasságról van itt szó, hanem Anglia és a hitünk biztonságáról – mondta Catherine, a királyi feddéstől csöppet sem zavartatva magát. – Itt az alkalom, hogy Skóciát megszerezze a fia számára, és megoltalmazza a pápistaság poklától, s mindezt egy jóképű fiatalember oldalán. Hol itt az akadály? Ki ne akarna feleségül menni Arran grófjához, aki a skót protestánsokkal szövetkezve Isten nevében harcol, és a skót királyságot kínálja ho-zományul?

Catherine Knollys számára nem volt kérdéses, hogy Arran grófja a legjobb választás, ám február végén újabb kérő jelentkezett az angol udvarnál: Ausztria nagykövete, von Helfenstein gróf közvetítette Károly és Ferdinánd főhercegek ajánlatát.

– Felséged virág, akit körüldonganak a méhecskék – mosolygott rá Robert Dudley, mi-közben a Whitehall-palota hideg parkjában sétáltak tapintatos távolságban két testőrtől követve.

– Úgy lehet, mert semmit sem teszek a közeledésért. – Semmit? – kérdezte Robert, felvonva sötét szemöldökét. Erzsébet megállt egy pillanatra és felnézett rá a kalap karimája mögül. – Nem viselke-

dem kihívóan – jelentette ki. – Talán a járásával sem? – Két lábon járok, mint akárki más. – És a táncával sem? – Az olasz táncokat ismerem, mint a legtöbb hölgy. – Jaj, Erzsébet! – Nem hívhat Erzsébetnek! – Ön meg nem hazudhat nekem. – Miféle szabály ez? – Önnek igen hasznos. De ne terelje el a szót. Azzal vonzza a kérőket, ahogyan beszél.

– Udvariasan kell fogadnom a külföldi követeket. – Ön nem pusztán udvarias, hanem… – Hanem? – A királynő hangjában nevetés bujkált. – Hanem kecsegtető. Sokat ígérő. Bátorítja őket. – Sosem ígérek semmit! – vágta rá a királynő. – Nem szokásom. – Éppen ez az – mondta Robert. – Ezzel csalja őket kelepcébe. Sokat ígérően beszél, de

nem ígér semmit. Erzsébet hangosan, elégedetten fölkacagott. – Igaz – vallotta be. – De őszintén szólva,

kedves Robertem, kénytelenségből játszom ezt a játékot, nem csupán a magam gyönyörű-ségére.

– Csak nem akar francia férjet Anglia érdekében? – Anglia érdekében nem kosarazom ki őket – magyarázta. –Mindegyik kérő egyben

szövetséges is. Inkább sakkjátszma ez, mint párkeresés. – És nincs férfi, aki megdobogtatná a szívét? – kérdezte Robert, hirtelen bensőséges

hangra váltva. Erzsébet felnézett rá, rezzenéstelen tekintettel, ezúttal minden évődés nélkül, teljesen

őszintén. – Egy sem – mondta egyszerűen. A férfi egy pillanatra hátrahőkölt. Erzsébetből kitört a nevetés. – Most megkapta! – Rámutatott az ujjával. – Hiú páva! És

maga még azt hitte, megfogott! Robert elkapta a kinyújtott kezet és az ajkához emelte. –Azt hiszem, Önt úgysem fo-

gom meg soha – mondta. – De boldogan próbálkozom életem végéig. Erzsébet nevetni próbált, de a férfi közelségétől a torkán akadt a hang. – Ehm,

Robert… – Erzsébet? A lány elhúzta volna a kezét, de Robert nem engedte. – Királyi vérből való kérőt kell választanom – mondta a királynő tétován. – Eddig még

csak játék és mérlegelés, de tudom, hogy egyedül nem uralkodhatom, és fiúörököst kell magam után hagynom.

– Olyan férfit kell választania, aki az Ön érdekeit szolgálja és Anglia érdekeit – szólt Robert nyugodtan. – És nem árt, ha olyat választ, akivel szívesen hálna együtt.

A királynő levegőért kapkodott döbbenetében. – Maga túl merész, Sir Robert. A férfi megingathatatlan önbizalommal szorongatta úrnője kezét. – Merész, de bölcs –

mondta halkan. – Ön nemcsak uralkodó, de fiatal nő is. Szíve is van, nem csak koronája. És a választottja olyan legyen, aki a vágyainak is megfelel, nem csupán az ország érdekei-nek. Önnek nem való a szenvedélyek nélküli élet, a kihűlt ágy, Erzsébet. Ne házasodjon pusztán politikából. Olyan férfira van szüksége, akit szeret, akiben megbízik. Nekem elhi-heti. Én ismerem Önt.

1559 tavasza

Cambridgeshire-ben a folyó mentén arany és fehér nárciszmező virított, a bokrok alatt daloltak a feketerigók. Amy Dudley minden délelőtt kilovagolt Mrs. Woodsszal, és elbű-völő vendégnek bizonyult, lelkesen dicsérte a birkalegelőket és értő szemmel vizsgálta a lassacskán kizöldülő száraz, kókadt téli kaszálókat.

– Gondolom, alig várja, hogy saját birtoka legyen – jegyezte meg Mrs. Woods, miköz-ben átlovagoltak egy fiatal tölgyligeten.

– Remélem, hamarosan veszünk is egyet – mondta Amy vidáman. – Például a Flitcham Hallt, a régi otthonom közelében. Mostohaanyám azt írja, hogy Symes úr éppen eladni ké-szül, én meg mindig nagyon szerettem azt a helyet. Apám is azt mondogatta, hogy bármit megadna érte. Néhány éve meg is akarta venni Robertnek és nekem, csak aztán… – El-akadt. – No mindegy, most legalább a miénk lesz, remélem. Három fás liget is van rajta, két folyó táplálja, és ahol egymásba torkollanak, friss, termékeny mezők terülnek el. A magasabb fekvésű földeken jóféle takarmány termeszthető, leginkább árpa. A réteken per-sze birkákat legeltetnek, és jól ismerem a nyájat, hiszen gyerekkorom óta eljárok arra. Az uramnak is tetszett a birtok szerintem meg is vette volna, de nehéz idők következtek, így hát… – Megint elhallgatott. – De most – folytatta felderülve – megkértem Lizzie Oddingsellt, hogy írjon neki az eladásról, és alig várom a válaszát.

– És nem is találkoztak, mióta trónra lépett a királynő? – kérdezte Mrs. Woods hitet-lenkedve.

Amy erőltetett nevetéssel legyintett. – Nem bizony! Hát nem felháborító? Vízkereszt-kor nagyon vártam, meg is ígérte, hogy eljön, de ugye istállómesterként ő szervezte az ud-vari ünnepségeket, rengeteg dolga volt. Hiszen a királynő mindennap kilovagol vagy va-dászni megy, és Robert irányítja a királyi istállókat, meg az összes udvari mulatságot, ál-cajátékot, bált, estélyt, mindent.

– Nem akar csatlakozni hozzá? – Á, nem – közölte Amy habozás nélkül. – Míg édesapám élt, egyszer elmentem

Roberttel Londonba, az udvarnál volt az egész család, és szörnyen éreztem magam! Mrs. Woods fölnevetett. – Ugyan mi volt benne szörnyű? – Jóformán egész nap nincs mit csinálni, csak ácsorog és semmiségekről cseveg az em-

ber – mesélte Amy. – Persze a férfiaknak elég témát ad a Titkos Tanács meg a parlament, és örökké évjáradékokért, pozíciókért, támogatásért viaskodnak egymással. De a nőknek csak a királynő szolgálata marad. Kevesen érdeklődnek közülük a politika iránt, és az én véleményemre amúgy sem lenne kíváncsi senki. Napokon át üldögéltem az anyósom olda-lán, őt meg csak a férje, a herceg érdekelte, meg a fiai. Összetartó, okos fiúk voltak a fér-jem meg a négy fivére, és két nővére is van, Lady Catherine és Mary…

– Aki azóta Lady Sidney lett? – Igen, ő. Mindannyian istenként tisztelték Sir Robertet, az ő szemükben senki nem le-

hetett elég jó neki. Főleg én nem. Mindnyájan buta tyúknak tartottak engem, és mire el-hagyhattam végre az udvart, teljesen egyetértettem velük.

Mrs. Woods együtt nevetett Amyvel. – Micsoda rémálom! De azért csak megvolt a sa-ját véleménye mindenről, hiszen a család a hatalom csúcsán állt akkoriban.

Amy elhúzta a száját. – Hamar megtanulta az ember közöttük hogy ha a véleménye nem egyezik a hercegével jobb elhallgatni – mondta. – Bár a férjem Mária királynő ellen dolgozott, én végig tudtam, hogy ő a törvényes uralkodó, és az ő hite fog diadalmaskodni. De hajót akartam magamnak és Robertnek a gondolataimat és meggyőződésemet magam-ban kellett tartanom.

– Igazi erőpróba lehetett! Sosem vitatkozni, akármilyen elbizakodottak! Amy kuncogott. – Ne is kérdezze – mondta. – És az volt benne a legrosszabb, hogy Sir

Robert valójában nem ilyen. Amikor megismertem otthon, olyan kedves, gyengéd fiú volt! Azt terveztük hogy veszünk egy kis tanyát, birkákat tartunk ő meg lovakat tenyészt. És tessék még ma is arra várok hogy végre hazajöjjön és belefogjunk.

– Mindig arra vágytam, hogy az udvarhoz kerüljek – jegyezte meg Mrs. Woods a beállt mélabús csöndben. –Az uram elvitt egyszer megnézni az előző királynőt. Csuda elegáns volt az udvari vacsora!

– Sose akar véget érni – jelentette ki Amy. – Az étel mindig kihűl, és általában annyira ehetetlen, hogy utána mindenki külön vacsorát készíttet magának a saját lakosztályában, hogy valami jót is ehessen. Senki nem tarthat saját vadászkutyát, és szolgából is csak any-nyit, ahányat a főkamarás engedélyez, és részt kell venni a fogadásokon… mire ágyba ke-rül az ember, olyan fáradt, hogy alig áll a lábán.

– De Sir Robertnek mégis megfelel ez az életmód? – kérdezte Mrs. Woods a lényegre tapintva.

Amy biccentett és hazafelé irányította a lova lépteit. – Egyelőre. Elvégre a királyi család palotáiban nőtt fel, hercegi játszótársak között. Úgy

élt, mintha maga is hercegnek született volna. De tudom én, hogy a szíve mélyén ma is ugyanaz a kedves ifjú, akibe beleszerettem, aki nem vágyott többre, csak egypár dús legelőre, ahol szép lovakat tenyészthet. Akármilyen árat fizetek érte, tudom, hogy hűsé-gesnek kell maradnom a régi álmaihoz.

– És az ön álmai? – kérdezte Mrs. Woods kedvesen, lovával a társa mellé húzódva. – Kitartok mellette – jelentette ki Amy szilárdan. – Várok rá, és bízom benne, hogy

majd hazajön. Azért választottam őt, mert olyannak szerettem, amilyen. Ő is azért válasz-tott engem, mert ilyennek szeret. Majd ha elmúlik az új uralkodó, az új hatalom varázsa, majd ha minden évjáradékot, pozíciót felmart valaki, és minden kiváltságot elosztogatott a királynő, akkor lesz végre ideje hazajönni hozzám, a szép új házunkba, a békés birtokunk-ra, ahol kiscsikók ugrándoznak a kancák mellett, és minden olyan lesz, amilyennek meg-álmodtuk.

Erzsébet szenvedélyes magánlevelezése Fülöp királlyal elég messzire ment ahhoz, hogy aggodalmat keltsen William Cecilben és Catherine Knollysban. De Mary Sidney, mikor suttogva megtárgyalta az ügyet szeretett öccsével, Robert Dudleyval, derűlátóbbnak mutatkozott náluk.

– Semmi kétség, hogy csak szövetségest keres a személyében – mondta halkan. – No meg szórakozást, persze. Elvárja, hogy szüntelenül csodálják

Robert bólintott. Vadászatból tartottak hazafelé, bő kantárra eresztett, verejtékes, fújta-tó lovakon. Elöl halad a királynő, egyik oldalán Catherine Knollysszal, a másikon egy nemrég érkezett, kisfiús arcú fiatalemberrel. Robert Dudley alaposan szemügyre vette az újoncot, és megállapította, hogy nincs oka aggodalomra. Erzsébet nem szédül meg egy csinos arctól, neki olyan férfi kell, akitől elakad a lélegzete.

– Franciaország elleni szövetségest? – vette föl a fonalat Robert. – Ahogy eddig is – bólintott a nővére. – Fülöp velünk harcolt a franciák ellen Calais-

nál, mi pedig Fülöppel, amikor Németalföld került veszélybe. – A skót régenskirálynő ellen hívja segítségül? – kérdezte Robert. – Egyetért Cecil ter-

vével, hogy támogatni kell a protestáns skót főurakat? Szokott erről beszélni, amikor ma-gára marad az udvarhölgyekkel? Háborúra készül, ahogy Cecil tanácsolja?

Mary megcsóválta a fejét. – Nyughatatlan, mint egy kiscsikó. Hol úgy véli, hogy segí-tenie kell a protestánsokon, hiszen közös a hitük és persze a franciák a legfőbb ellensége-ink. Hol meg rátör a félsz, hogy ha támadást kezdeményez egy másik felkent uralkodó el-len, azzal számtalan ellenséget szabadít magára. És közben egyfolytában a titkos merénylő késétől retteg. Annál kevésbé mer ellenségeket szerezni.

Robert összeráncolta a homlokát. – Cecil egyértelműen a franciákat tartja a legfőbb ve-szélynek és a támadást a skótokkal összefogva a leghatékonyabbnak. Szerinte most érde-mes belefogni, amikor szövetségbe hívnak a protestánsok.

– Cecil Arran grófjára akarja rábeszélni, gondolom – töprengett Mary. – Fülöp helyett. Cecil mindenkinél jobban utálja a spanyolokat és a pápistákat, bár mindig higgadtan, visz-szafogottan beszél róluk.

– Te találkoztál már Arrannal? – Nem, de Catherine Knollys igen nagyra becsüli. Szerinte jóképű, eszes, és ugye a

skót trónöröklés rendjében Stuart Mária hercegnő után következik. Ha a királynő hozzá-megy, legyőzi a régenskirálynőt és elfoglalja a trónt, akkor a közös fiuk egyesítheti a két királyságot.

Mary észrevette, hogy Robert arca elsötétül. – Ő lesz a vesztünk – mondta a férfi, és Mary elértette, hogy nem Angliát félti, hanem a Dudley családot.

– A királynő téged kedvel a legjobban az udvaroncok közül – nyugtatta meg moso-lyogva. – Mindig szóba hozza az ügyességedet és a vonzó külsődet. Amennyit emleget, már a legfiatalabb kis udvarhölgyek is tudják hogy ha a kedvében akarnak járni, csak té-ged kell dicsérniük milyen szépen lovagolsz, milyen pompásan rendben tartod a lovakat, milyen remek ízléssel öltözködsz. Laetitia Knollys nem éppen úrihölgyhöz illően szokott nyilatkozni rólad, de a királynő mindig felvidul tőle.

Azt hitte, ezzel megnevetteti a fivérét, de Robert arca mogorva maradt. – Mire megyek vele, ha egyszer már nős vagyok? – kérdezte. – És Erzsébet csak úgy megy férjhez, ha az a hatalmának kedvez.

Mary elnémult a döbbenettől. – Tessék? – kérdezte végül. Robert állta a nővére tekintetét. – Erzsébet sosem házasodna kizárólag a vágyai szerint,

félretéve a politikai érdekeit – jelentette ki Robert. – Én meg amúgy sem vagyok szabad. – De hát… persze hogy nem! – hebegett a nővére. –Robert, kedvesem, tudtam, hogy te

vagy a kedvence, akinek szeme van, láthatja! Sokat ugratjuk a királynőt, hogy másra rá sem tud nézni. Az udvaroncok fele ki nem állhat érte. De álmomban sem jutott eszembe, hogy ennél többre törekednél!

Robert megvonta a vállát. – Természetes, hogy megfordult a fejemben – mondta egy-szerűen. – Csak nem tudom elképzelni, hogyan történhetne meg. Nős vagyok és a felesé-gem törékeny alkat, de még húsz évig biztosan elél, és nem is kívánnám a halálát. Erzsébet vérbeli Tudor, a házasságában a politika és a szenvedély egyformán fontos szempont, akár a nővérének akár az apjának mind a hatszor. Arran nagyszerű választás volna számára, szövetkezne vele a franciák ellen Skóciában, utána hozzámenne és legyőzhetetlen király-sággá egyesülne a két ország. Arran pedig hamar megszabadulna tőlem.

Mary Sidney aggodalmasan pislogott az öccsére. – No de ha ez lenne a legjobb Angliá-nak? – vetette föl félénken. – Akkor mégiscsak Arrant kell támogatnunk. Még ha ellent-mond is a személyes érdekeidnek. Nem Anglia a legfontosabb?

– Anglia nem létezik – felelte Robert nyersen. – Ebben az értelemben nem. Nincs egy-séges, összetartó állam Anglia néven. Csak nagyhatalmú famíliák hosszú sora: mi, meg a Howardok, a Parrok, a feltörekvő Cecilek, a Percyk, a Neville-ek, a Seymourok és a leg-zsiványabb mind közül: a Tudorok. Angliának az a jó, ami a legerősebb családnak jó, és az a legerősebb, amelyik a legügyesebben törekszik a céljai elérésére. Apánk tisztában volt ezzel, erre alapozta a terveit. Most épp a Tudorok a legerősebbek nemrégen még mi vol-tunk azok. És nemsokára megint mi leszünk. Tartsd szem előtt a családunk érdekeit, ahogy én, kedves Marym, és Anglia is jól jár.

– De akármilyen nagyravágyó terveket szövögetsz a családunkért, a királynőt nem ve-heted feleségül – mondta a nővére fojtott hangon. – Tudod, hogy lehetetlen. Amy miatt is… és a királynő sem akarná.

– Pedig csak akkor van értelme az uralkodó kegyencének lenni, ha az ország első em-berévé léphetek elő – mondta Robert. – Akármi legyen is a címem.

Amilyen hirtelen érkezett, olyan váratlanul jelentette be Amy március közepén, hogy elutazik Woodséktól.

– Sajnálom, hogy elhagy bennünket – mondta Mrs. Woods barátságosan. – Reméltem, hogy a májust még velünk köszönti.

Amy a boldogságtól kótyagosan válaszolt: – Jövőre is eljövök ha tudok vagy később – pergett a nyelve. – De Sir Robert Camberwellbe hívott, édesanyámnak élnek ott rokonai, a Scott család. Azonnal indulnom kell!

Mrs. Woodsnak leesett az álla. – Camberwellbe? Úgy érti, a fővárosba? Az udvarhoz? Találkozni fog a királynővel?

– Nem tudom – nevetett Amy vidáman. – Talán Londonban akar házat venni, hogy vendégeket fogadhassunk. Régebben a családjáé volt a Syon House, talán most is megkap-juk.

Mrs. Woods a szájára kapta a kezét. – Azt a hatalmas palotát? Amy! Milyen nagy úr lett a férje! Milyen előkelő asszony lesz ön is! Ne feledkezzen meg rólunk. Mindenről ír-jon, amikor az udvarhoz megy!

– Úgy lesz! Ígérem, írok mindenről! A királynő ruháiról, meg a barátairól, meg min-denről.

– Lehet, hogy felkéri önt udvarhölgynek – mondta Mrs. Woods, ahogy Amy jövője mind fényesebben rajzolódott ki előtte. – Hiszen Sir Robert nővére is az udvarnál szolgál, nem igaz?

Amy megrázta a fejét. – Ó, arról szó sem lehet! Nem nekem való. Robert nem is kérne tőlem ilyet. Tudja, hogy nem jól viselem az udvari életet. De ha a mienk lenne a Flitcham Hall, nyáron ott laknánk télen meg Londonban.

– Pompás lenne! – kuncogott Mrs. Woods. – No és a megfelelő ruhák? Megvan minde-ne? Adhatok valamit kölcsön? Bár gyanítom, hogy az én holmijaim rég kimentek a divat-ból…

– Majd rendelek újakat Londonban – jelentette ki Amy csöndes elégedettséggel. – Mi-kor olyan nagy úr volt Sir Robert, mindig örült, ha sokat költöttem a ruhatáramra. És ha

látok valami szép anyagot, amiből az enyémhez hasonló lovaglóruha kijön, rögtön elkül-döm önnek.

– Boldog lennék – hálálkodott Mrs. Woods, és már látta maga előtt, hogy Amy barátsá-ga az udvar csillogó világába juttatja. – Én pedig küldök az eperből, amint megérik ígé-rem.

Lizzie Oddingsell bekukkantott az ajtón; már útiköpenybe burkolózott, a csípős reggeli szél ellen fejére húzta a csuklyát. – Lady Dudley? A lovak már készen állnak.

Mrs. Woods panaszosan felkiáltott. – Miért ez a sietség? De Amy már a küszöbről válaszolt. – Nem várathatom meg az uramat. Ha bármit itt fe-

lejtettem volna, futárt küldök érte. Mrs. Woods kikísérte őket a lovakhoz. – És bármikor szívesen látjuk Amy- mondta. –

Egyszer talán meg is látogatom Londonban. Talán már az új házában! A lovász fölsegítette Amyt a nyeregbe, és a fiatalasszony megragadta a kantárt. Rámo-

solygott Mrs. Woodsra. – Köszönöm – mondta. – Pompásan éreztem magam. Amint az urammal berendezkedtünk az új házban, az én vendégem lesz.

Cecil szokásos jelentéseinek egyikét írta Erzsébetnek saját kezűleg, csakis a királynő

számára.

Whitehall-palota

Március huszonnegyedik napján

Fülöp spanyol királlyal folytatott levelezését illetően

Fülöp hithű katolikus, és a feleségétől is elvárná, hogy az ő vallását kövesse. Ha mást mond, akkor hazudik.

A jelenlegi skót viszályban megvédhet a franciáktól, de később há-borúba keverne bennünket Franciaországgal a saját érdekében. Ne fe-lejtse el, hogy Calais-t csak őmiatta ostromolták meg. És nem fogja visszaszerezni nekünk.

Ha feleségül megy hozzá, elveszíti az angol protestánsok támogatá-sát, akik gyűlölik.

És az angol katolikusokat sem békíti meg, mert szintén gyűlölik.

Pápai diszpenzáció nélkül nem házasodhatnak össze, mert koráb-ban az Ön nővérének a férje volt.

Ha elismeri a pápa illetékességét a házassága ügyében, akkor el kell ismernie azt az álláspontját is, hogy Felséged apja és Aragóniái Katalin házassága érvényes volt, mely esetben az Ön édesanyja pusz-tán a király szeretője, Ön pedig fattyú.

Azaz nem a törvényes trónörökös.

Akkor pedig miért venné Fülöp feleségül Önt?

Fülöp katolikusként neveltetné fel a gyermekeit.

Ez esetben az Ön gyermekeit. Katolikus herceget ültetne Anglia trónjára.

Miután nyilvánvaló, hogy nem fog feleségül menni hozzá, előbb-utóbb ki kell kosaraznia Fülöp királyt.

Ha még sokáig halogatja, bolondot csinál Európa legnagyobb ha-talmú uralkodójából.

Ami nem lenne túl bölcs dolog.

– Annyira sajnálom – mondta Erzsébet bűbájosán Feria grófnak, a spanyol nagykövet-nek. – De fájdalom, ez lehetetlen. El sem tudom mondani, mennyire csodálom az ön gaz-dáját.

Feria gróf, aki hónapokon át folytatott nehézkes házassági tárgyalásokat egy olyan nő-vel, akit sosem kedvelt és akiben sosem bízott, most mélyen meghajolt és remélte, hogy a beszélgetés megmarad az ésszerűség és a diplomatikus nyelvezet keretein belül.

– Őfelsége nemkülönben csodálja Önt – mondta. – Le fogja sújtani a döntés, de mindig barátsággal fog viseltetni Ön és Anglia iránt.

– Hiszen eretnek vagyok – folytatta Erzsébet gyorsan. – A pápa fennhatóságát teljesen megtagadom. Ezt mindenki tudja. Nem lehetek a király

felesége, csak szégyent hoznék rá. – Akkor fivérként fogja szeretni Önt – felelte a gróf. – Ahogy mindig is. – Sajnos teljesen, teljesen megoldhatatlan lett volna – ismételte Erzsébet még komo-

lyabban. – Kérem, biztosítsa Őfelségét legmélyebb sajnálatomról. A gróf mélyen hajlongva, sietve hátrált ki a fogadóteremből, még mielőtt a szeszélyes

ifjú királynő mindkettejüket nevetségessé teszi. Tessék máris könnyek gyűlnek a szeme sarkába és remeg a szája.

– Azonnal írok Őfelségének – nyugtatta meg Feria. – Meg fogja érteni. Tökéletesen meg fogja érteni.

– Annyira sajnálom! – kiáltott utána Erzsébet, miközben nagykövet már a kétszárnyú ajtó küszöbére ért. – Könyörgök mondja meg neki, hogy végtelenül fájlalom a dolgot!

Feria felpillantott a meghajlásból. – Felség, ne eméssze többé magát – mondta. – Nem történt sérelem egyik részről sem. Fájdalom, hogy így kell lennie, de Spanyolország nem is kívánhatna Önnél drágább barátot és szövetségest.

– Szövetségesek maradunk? – kérdezte Erzsébet esengve, zsebkendőjét a szemére szo-rítva. – Megígéri a gazdája nevében? Örökre szövetségesek maradunk?

– Örökre – mondta a gróf elfulladva. – És ha segítségre van szükségem, ugye számíthatok rá? – A királynő közel állt a zokogáshoz, miközben az ajtó végre kinyílt a nagykövet mö-

gött. – Akárhogy is alakul a jövő? – Természetesen. Megígérhetem a gazdám nevében. – A gróf hajlongva kimenekült a biztonságos folyosóra. Miközben az ajtó becsukódott a kétségbeesetten távozó Feria mögött, Erzsébet eltette a

kendőjét és diadalmasan Cecilre kacsintott.

Erzsébet Titkos Tanácsa a fogadószobában ülésezett. A királynő, akinek az asztalfőn lett volna a helye, most fel-alá járkált az ablaknál, akár a ketrecbe zárt oroszlán. Cecil fel-

pillantott rendezett aktáiból, és arra gondolt, remélhetőleg nem fullad hisztériába a tanács-kozás.

– A Cateau Cambrésis-i békeszerződés rendkívüli mértékben megerősíti a helyzetünket – kezdte. – Garantálja a békét Spanyolország, Franciaország és Anglia között. Egy időre elhárítja a megszállás veszélyét.

A tanácsnokok helyeslően dörmögtek. A három nagyhatalom közötti béke hosszú tár-gyalások eredményeként jött létre, Cecil külpolitikájának első nagy diadalaként. Anglia végre levegőhöz jut.

Cecil idegesen pislogott úrnőjére, akit mindig felbosszantott a Tanács önelégült férfikó-rusa. – Természetesen mindez kizárólag Őfelsége diplomáciai képességeinek köszönhető – tette hozzá gyorsan.

Erzsébet megtorpant és fülelt. – Gondoskodott róla, hogy a spanyol király barátunk és szövetségesünk maradjon, amíg

Franciaország rá nem kényszerül az egyezségre, és mikor feloldozta Fülöpöt az ígéretei alól, olyan ügyesen tette, hogy a barátságát nem veszítette el.

Erzsébet megenyhült a hízelgéstől, az asztalfőhöz sétált és faragott székének karfájára ült, hogy föléjük magasodjon. – így van. Folytassa.

– Az egyezmény alapján most lehetőségünk van végrehajtani a szükséges reformokat – fejtette ki Cecil. – Skóciával egy ideig nem kell foglalkoznunk mivel a békeszerződés alapján Franciaország nem szállhatja meg Angliát. Így hát a sürgős belügyekre fordíthat-juk a figyelmünket.

Erzsébet biccentett és várt. – Elsősorban Őfelségét egyházfőnek kell nyilvánítanunk Amint ez megtörtént, elnapol-

juk a parlamentet. Erzsébet felpattant és megint az ablakhoz sétált. – Valóban ez a legfontosabb teendő? –

tudakolta. – Helyes – mondta Norfolk ügyet sem vetve unokahúgára, a királynőre. – Küldjük szé-

pen haza őket, még mielőtt kellemetlen ötleteket vesznek a nehéz fejükbe. Az egyházat meg térdre kényszerítjük.

– Végre minden gondunk megoldódik – mondta valamelyik idióta. Ez volt a szikra, amitől Erzsébet haragja lángra lobbant. – Minden gondunk? – sisteregte az ablak mellől, mint egy dühös macska. – Minden

gondunk megoldódik? Mikor Calais még mindig francia kézen van és semmi esély a visz-szaszerzésére? Mikor Mária még mindig angol címert használ a pajzsán? Mitől oldódik meg minden gondunk? Franciaország királynője vagyok talán? Ahogy a nővérem?

Elképedt csend fogadta a kitörését. – Igen – mondta Cecil halkan, mivel senki más nem mert megszólalni. Elméletben igaz

is volt. Az angol uralkodókat mindig Franciaország királyának címezték még akkor is, amikor a kontinensen a birtokaik Calais városára és a környező mezőkre zsugorodtak. Most Erzsébet folytatni kívánta a hagyományt, noha már ennyi sem maradt.

– Akkor ugyan hol vannak a francia erődjeim, francia területeim? Megmondom! Tör-vénytelen hatalom kezén. Hol vannak az ágyúk, a falak, az erődítmények? Megmondom. Lerombolva, vagy Anglia ellen fordítva. És amikor a nagykövetem asztalhoz ül, vajon mit lát a francia hercegnő tányérján és serlegén?

A tanácsnokok némán meredtek maguk elé, és várták, hogy elüljön a vihar. – Az én címeremet! – kiabálta Erzsébet. – Francia serlegeken! Megoldódott ez a gon-

dunk a maguk híres békeszerződésétől? Nem! Szóba került egyáltalán? Nem! És még azt képzelik, az egyház vezetése a legfőbb gondunk? Nem úgy van az, uraim! Nem úgy van az! A legfontosabb, hogy visszakapjam Calais-t, és az a nő lekaparja a címeremet az átko-zott tányérjairól!

– Meg fogjuk oldani – csillapította Cecil. Végignézett a Tanács tagjain, és tudta, hogy egyre gondolnak: mennyivel könnyebbek lennének ezek az ülések ha a királynő végre fe-leségül menne egy józan férfihoz, és rábízná a királyság ügyeit.

Elszörnyedve látta, hogy úrnője szeme megtelik könnyel. – És Fülöp király – szólt el-csukló hangon. – Úgy hallottam, meg fog nősülni.

Cecil elhűlve nézett rá. Álmában sem hitte volna, hogy bármit is érez a volt sógora iránt, akit szívtelenül gyötört a nővére életében és utána is hónapokig bolondított.

– A házassága csak a békeszerződés megpecsételésére szolgál – magyarázta sietve. – Nem hiszem, hogy vonzalomról lenne szó. Nem szenvedélyből teszi, nem azért, mintha szívesebben választaná őt, mint… mint…

– Maguk erősködtek hogy menjek hozzá! – fakadt ki felbőszülve, és végignézett a le-szegett fejeken. – Még most is egyre ajánlgatják nekem a kérőket, és tessék! A maguk vá-lasztottja, a maguk kedvenc férjjelöltje egy hűtlen alak. Esküdözött, hogy engem szeret, és erre mást vesz el! Egy csapodár szószegőnek adták volna a kezem.

– Az való neki – dünnyögte Norfolk a bajsza alatt, olyan halkan, hogy csak a szom-szédja hallotta, és felhorkant nevettében.

Cecil tudta, hogy képtelenség józan belátásra bírni a királynőt. – Igaz – jelentette ki egyszerűen. – Sajnos tévesen ítéltük meg a jellemét. Szerencsére Felséged olyan fiatal és szép, hogy mindig lesz elég kérője. Ön választ, Felség. Mindig lesznek férfiak akik boldo-gan vennék feleségül. Mi csak támogatói leszünk bölcs választásának

A vihar elcsendesült, a Tanács egy emberként sóhajtott fel. Cecil ismét eltalálta a meg-felelő hangot. Sir Francis Knollys fölkelt és az asztalfőnél álló székhez vezette királyi ro-konát. –No már most – szólalt meg. – Bár valóban kevésbé fontos ügy, mégiscsak beszél-nünk kell a püspökökről, Felség. Ez így nem mehet tovább. Egyezséget kell kötnünk az egyházzal.

Amyt a nagy, szögletes camberwelli ház ajtajában várta a kuzinja a férjével, egy jómó-dú, antwerpeni érdekeltségű kereskedővel.

– Amy! Sosem találod ki, mi történt! Sir Robert épp ma reggel üzent! – mesélte Frances Scott elfulladva. – Ma este velünk vacsorázik és legalább egy napig marad!

Amy arca tűzpirosra gyulladt. – Tényleg? – A komornájához fordult. – Mrs. Pirto, ké-rem, csomagolja ki a legjobb ruhámat, és keményítse ki a nyakfodrot. – Visszafordult Franceshez. – Eljön a fodrászmestered?

– Szóltam neki, hogy egy órával előtte jöjjön át! – nevetett rá Frances. – Tudtam, hogy ki akarod csinosítani magad. A szakácsomat is munkára fogtam, amint meghallottam a hírt. És a férjed kedvencét csinálja: marcipánt.

Amy hangosan fölnevetett, Frances vidámsága rá is átragadt. – Nagy ember lett megint – mondta Ralph Scott, és közelebb lépett, hogy arcon csókol-

ja vendégét. – Csupa jó hírt hallunk felőle. A királynő kiváltságokkal árasztja el, és alig engedi el maga mellől.

Amy biccentett, kibújt az ölelésből és az ajtó felé indult. – A megszokott szobát kapom? – kérdezte türelmetlenül. – És nem lehetne megsürgetni a szolgákat a csomagokkal?

De hiába a kapkodó készülődés, a sietve kivasalt ruhák a hirtelenjében a komornával hozatott új harisnyák délután üzenet jött Sir Roberttől, hogy késve érkezik Amy két órán át várt Scotték elegáns szalonjának ablakfülkéjében, a férjét és kíséretét lesve az ország-úton.

Öt órára járt már, mikor a macskaköves camberwelli úton felbukkant hat egyforma pejló, rajta Dudley-livrés lovasokkal. Az előkelő menet előtt szétrebbentek a tyúkok gya-logos utazók és lármázó gyermekek. Középen haladt Robert Dudley, egyik kezét a kantá-ron tartva, a másikat a csípőjére feszítve, távolba vesző tekintettel; népszerűségét, mint máskor is, elbűvölő mosollyal nyugtázta.

A lovascsapat megállt a szép ház előtt, és Dudley lovásza futva érkezett ura mellé, hogy a lovat megtartsa, míg Dudley könnyedén leugrott a nyeregből.

Amy a lódobogás első hangjára felpattant. Frances beszaladt hozzá, hogy figyelmeztes-se, és amikor látta, hogy kuzinja megbabonázva bámulja a férjét az ablakból, szótlanul visszavonult, és megállt a hallban Ralph mellett, míg két inasuk kitárta az ajtót és bevonult Sir Robert.

– Ralph kuzin – mondta barátságosan, és megragadta a házigazda kezét. A férfi kissé elvörösödött az örömtől, hogy előkelő vendége a nevén szólítja.

– És Frances – mondta Sir Robert, az utolsó pillanatban felidézve az asszony nevét, majd kétoldalt arcon csókolta és látta, hogy az érintésére kipirul – mindig így hatott a nők-re – és a szeme megsötétedik a vágytól – ami szintén gyakori jelenség volt.

– Kedves Frances húgom – tette hozzá Dudley melegen, és alaposabban szemügyre vet-te.

– Sir Robert – lehelte az asszony, és kezét a férfi karján hagyta. „Nocsak - gondolta Robert -, érett gyümölcs, leszakításra vár, de nem éri meg a bot-

rányt, ami a lebukással jár, márpedig lebuknánk.” Kinyílt a hall ajtaja, és Amy állt a küszöbön. – Lord Robert – mondta halkan. – Bol-

doggá tesz, hogy láthatom. Dudley gyengéden eleresztette Francest és a feleségéhez lépett. Megfogta a kezét, le-

hajtotta a fejét, csókot lehelt az ujjaira, majd közelebb húzta magához Amyt és arcon csó-kolta, előbb balról, majd jobbról, végül a várakozón szétnyílt ajkára hajolt.

A látásától, az érintésétől, ismerős illatától Amyben fellobbant a vágy. – Robert – sut-togta. – Lord Robert, milyen régóta nem láttam… milyen régóta várom már.

– Most itt vagyok – mondta gyorsan, előre kivédve a szemrehányást. Átkarolta a fele-sége derekát és visszafordult a házigazda felé. – Átkozottul elkéstem, barátaim, remélem, megbocsátják! Golyójátékot játszottunk a királynővel, és nem szabadulhattam, amíg Őfel-sége nem nyert. Színészkedtem, csaltam, ügyetlenkedtem, a végén bárki azt hihette, hogy félvak és félkegyelmű vagyok de csak sikerült veszítenem!

Frances Scott eltátotta a száját Sir Robert nagyvonalú, fesztelen modorára, de Ralph ügyesen vette a lapot. – Bizony, a hölgyek szórakozása az első – mondta. – No és az étvá-gya megvan-e még?

– Éhes vagyok mint a farkas! – bólogatott Dudley. – Akkor irány a vacsora! – indítványozta Ralph, és intett, hogy Sir Robert tartson vele a

ház túlsó végén berendezett étkezőbe. Igazán pompás a házuk – mondta Sir Robert. – Ó, egy vidéki kastélyhoz képest nagyon kicsi – mondta Frances, aki tiszteletteljesen

követte a két férfit Amyvel. – Viszont új – jegyezte meg Dudley elismerően. – Nagyrészt az én terveim alapján épült – dicsekedett Ralph. – Mikor eldöntöttem,

hogy házat építtetek gondoltam, minek nekünk egy folyóparti palota, amit csak egy hadse-reg tud tisztán tartani és felfűteni? Ahhoz hatalmas étkező is kell, meg rengeteg szállás-

hely, és egy hadsereg eltartása sem olcsó. Hát gondoltam, legyen inkább egy kisebb, nyu-godtabb otthon, ami könnyebben fenntartható, mégis egy tucat látogatót is megvendégel-hetek benne.

– Ó, nagyon is egyetértek-válaszolta Dudley hazugul. –Akinek esze van, nem is vágy-hat többre.

Mr. Scott kinyitotta a kétszárnyú ajtót, és beléptek a nagyterembe, mely Whitehallhoz vagy Westminsterhez mérten valóban aprócska volt, mégis elfért benne egy tucatnyi ven-dég a kíséretével együtt. A házigazda a főasztalhoz vezette Sir Robertet a családtagok vendégek, a cselédség és az inasok között. Amy és Frances követte őket. Mrs. Oddingsell és Frances társalkodónője is velük tartott, valamint Scotték legidősebb gyermekei, egy tíz-éves lány és egy tizenegy éves fiú, ünnepélyes felnőttruhában, lesütött szemmel, a ma-gasztos alkalomtól megnémulva. Dudley barátságosan köszöntötte a társaságot, és leült a házigazda jobbján, Amy mellett. Az asztal és a földig érő abrosz takarásában Amy köze-lebb húzta hozzá a székét. Robert érezte, hogy a papucsos láb a csizmájához nyomódik, és feléje hajolt, meleg és erős vállát a feleségéhez szorította.

Csak ő hallhatta Amy vágyakozó sóhaját és érezhette a teste borzongását; a kezével megkereste a felesége várakozón kinyújtott ujjait.

– Egyetlenem – mondta Robert.

Dudley és Amy egész este nem maradtak kettesben, de végre visszavonulhattak a háló-szobájukba, és leültek a kandalló mellé, míg Robert felmelegített két korsó sört.

– Fontos hírem van – mondta Amynek halkan. – El kell mesélnem neked. Hogy tőlem tudd meg, ne valami piaci pletykából.

– Mi az? – Amy mosolyogva nézett fel rá. – Jó hír? Robert egy pillanatra elmélázott, hogy milyen fiatal még mindig ez a mosoly, egy boldog, örökké reménykedő lány moso-lya, a tekintete is egy bizakodó lányé, aki elhiszi, hogy csupa jót tartogat neki az élet.

– Igen, jó hír. – Arra gondolt, hogy kőszívű az a férfi, aki képes azt mondani ennek a kislánynak hogy valami baj van, főleg a sok-sok szenvedés után, amit okozott neki.

Amy tapsikolt. – Megvette Flitcham Hallt! Nem is mertem remélni! Tudtam! Megérez-tem!

Robert megütközve nézett rá. – Flitchamet? Nem. Elküldtem Bowest, hogy nézze meg és szóljon a tulajdonosnak hogy nekünk nem kell.

– Nem kell? De én megüzentem Lady Robsarttal a tulajdonosnak, hogy megvesszük. – Szó sem lehet róla, Amy. Nem mondtam, mielőtt eljöttem Chichesterből, és először

szóba hoztad? – Nem, soha. Azt hittem, tetszik Mindig azt mondta, hogy tetszik. Apának is azt mond-

ta…– Nem. Egyszóval nem Flitchamről van szó. Az a helyzet. .. – De hát mit mondott Mr. Bowes Mr. Symesnak? Én szinte biztosra ígértem, hogy

megvesszük. Robert megértette, hogy muszáj válaszolnia, különben nem figyel rá. – Bowes azt

mondta Mr. Symesnak hogy mégsem kell nekünk a Flitcham Hall. Nem haragudott, meg-értette.

– De én nem értem! – szólt Amy panaszosan. – Nem értem. Azt hittem, ott lesz az ott-honunk. Azt hittem, önnek is úgy tetszik mint nekem. És annyira közel van Syderstonehoz, a családomhoz, és Apa is mindig szerette…

– Nem. – Megfogta a kezét és érezte, hogy a sebzett méltatlankodás elernyed benne az érintéstől. Az ujjával gyengéden cirógatta Amy tenyerét. – Amy, lásd be, hogy a Flitcham Hall túl messze van Londontól. Sosem találkoznánk ha eltemetnéd magad Norfolkban. És sosem tudnánk elegendő helyet teremteni a látogatóinknak.

– Én nem is akarok Londonhoz közel lakni – ellenkezett Amy csökönyösen. – Apa mindig azt mondta, Londonból nem származik semmi jó…

– Édesapád nagyon szerette Norfolkot, és nagy ember volt a maga uradalmában – mondta Robert, nehezen féken tartva az ingerültségét. – De mi nem ő vagyunk. Én nem az édesapád vagyok Amy, drágaságom. Norfolk túl szűk hely nekem. Nem rajongok érte úgy, mint az apád. Arra kérlek hogy keress egy nagyobb házat kettőnknek valami központi he-lyen, Oxford közelében. Rendben? Anglia nem csak Norfolkból áll, kedves.

Látta rajta, hogy a becézéstől megenyhül, és végre rátérhetett a mondanivalójára. – De nem erről akartam beszélni. A királynő nagy megtiszteltetésben részesít hamarosan.

– A királynő? Ó! Fölvesz a Titkos Tanácsba? – Másféle megtiszteltetés is létezik – felelte Robert, bár titkon bosszúsan gondolt rá,

hogy még mindig nincs politikai hatalma. – Csak nem teszi gróffá? – sikkantott Amy. – Nem erről van szó! – hűtötte le Robert. – Az igazán túlzás lenne. – Miért lenne az? – vágta rá Amy. – Miért lenne túlzás a grófság? Mindenki azt mond-

ja, hogy ön az első számú kedvence. Robert meglepődött, és eltöprengett, miféle botrányos szóbeszéd juthatott Amy fülébe.

– Azt nem mondanám – tiltakozott. – Sir William Cecil a legkedveltebb tanácsadója, és Catherine Knollys a legjobb barátja. Hidd el, Amy, a nővérem és én csak ketten vagyunk a sok közül.

– De mégiscsak kinevezte önt lovászmesternek – tárta szét a kezét Amy. – Mi mást je-lenthetne ez, mint hogy mindenkinél jobban kedveli? Ön is mindig azt mondta, hogy gye-rekkorukban jó barátok voltak.

– Szereti, ha hozzáértő gondoskodik a lovairól – mondta Robert sietve. – És persze kedvel is, régi barátok vagyunk de nem erről akartam… én…

– Biztos, hogy nagyon szereti önt, Robert – erősködött Amy. – Mindenki azt mondja, hogy nap mint nap kilovagolnak együtt. – Vigyázott rá, hogy a hangjából kirekessze a fél-tékenységet. – Sőt azt is hallottam, hogy az államügyeket is hanyagolja a lovaglás miatt.

– Néha kilovagolunk, igen… de ez a munkám, nem a szórakozásom. Nincs közöttünk semmi, semmi túlzott vonzalom.

– Remélem is! – csattant föl Amy. –Jobb, ha észben tartja, hogy ön nős ember. Nem mintha ez visszatartotta volna a múltban. Mindenki azt mondja, hogy annak idején…

– Az ég szerelmére, hallgass már! Amy felkapta a fejét. – Ha tetszik ha nem, Robert, mindenki ezt mondja róla. Robert mély levegőt vett. – Elnézésedet kérem, nem akartam rád kiabálni. – Nem valami kellemes, hogy ön a legkedveltebb udvaronca, és közben olyan a híre,

amilyen – fejezte be Amy a panaszát hadarva. – Nem valami kellemes, hogy az ön nevét együtt emlegetik vele.

Robert mélyen, hosszan sóhajtott. – Amy, ez nevetséges. Már mondtam, hogy nem én vagyok az egyetlen kegyeltje. Azért járok lovagolni vele, mert én vagyok az istállómester. A képességeim miatt tart az udvarnál, meg a családom miatt. Csak örülhetünk neki, hogy a kegyébe fogadott. Ami a jó hírét illeti, meglep, hogy pletykákra hallgatsz, Amy, igazán meglep. Ő a felkent királynőd, nem való becsmérelned a viselkedését.

Amy az ajkába harapott. – Mindenki tudja, hogy milyen – ismételte csökönyösen. – És nem szeretem, hogy a nevét együtt emlegetik az önével.

– Nem akarom, hogy a feleségem pletykákat terjesszen – szögezte le Robert.

– Én csak azt mondom, amit mindenki… – Mindenki téved – közölte a férfi. – Szinte bizonyos, hogy a királynő hamarosan hoz-

zámegy Arran grófjához, és segít neki elfoglalni Skócia trónját. Ezt bizalmasan mondom neked, Amy. Csak hogy lásd, nincs semmi a királynő és én-közöttem.

– Megesküszik rá? Robert fáradtan felsóhajtott, hogy meggyőzőbbnek hasson a hazugság. – Hát persze.

Esküszöm, hogy nincs semmi köztünk – Bízom önben – mondta Amy. – Persze hogy bízom. De őbenne nem. Mindenki tudja,

hogy… – Amy! – Robert fölemelte a hangját, és végre belefojtotta a szót. Amy ideges oldalpil-

lantása az ajtó felé elárulta, hogy attól tart, Frances meghallotta a veszekedést. – Jaj, az Isten áldjon meg, mit számít, ha hallotta valaki! – Mit fognak gondolni…? – Mit számít, hogy mit gondolnak? – kérdezte Robert egy Dudley arroganciájával. – Számít. – Nekem nem – jelentette ki Robert fensőbbségesen. – Nekem meg igen. Robert az ajkába harapott idegességében. – Nos, nem kellene – közölte, nehezen türtőz-

tetve magát. – Lady Dudley vagy, és egy senki kis londoni kereskedő meg a felesége azt gondol, amit akar, téged ne érdekeljen.

– Az anyám rokona… – Robert alig hallotta a méltatlankodva elmotyogott szavakat. – A házigazdáink. És mindig nagyon barátságosak önnel.

– Amy… kérlek. – Elvégre velük lakom – tette hozzá Amy gyerekes daccal. – Ön meg nemigen jár er-

re… Robert fölkelt, és látta, hogy Amy összerezzen. – Kedvesem, ne haragudj – mondta. – Rosszul fogtam meg a dolgot. A visszakozás első jelére Amy máris megenyhült. Fölemelte a fejét, mosolyra húzódott

a szája. – Rosszul érzi magát? – Nem! Én… – Kimerült? – Nem! – Hozassak fűszeres tejet? – Máris talpra ugrott készségesen. Robert elkapta a kezét és

erővel tartotta féken magát, hogy gyengéden érintse, ne rázza meg. – Amy, kérlek maradj nyugton és hallgass meg. Mióta feljöttünk egyetlen dolgot aka-

rok elmondani, de nem hagysz szóhoz jutni. – Én nem hagyom? Robert némasággal válaszolt, míg Amy végül engedelmesen leült és várt. – A királynő abban a megtiszteltetésben részesít, hogy a Térdszalagrend Lovagjává üt.

Három másik nemessel együtt. Nagyszabású ünnepség lesz. Igazán hatalmas kitüntetés ez nekem.

Amy közbe akart szólni, gratulálni, de Robert folytatta a kínosabb témával. – És földet is kapok meg egy házat.

– Házat? – A Tej házat Kew-ban – mondta Robert. – Egy londoni házat, nekünk? – kérdezte Amy. Robert elképzelte Erzsébet reakcióját, ha a feleségét beköltöztetné a királyi palota park-

jában álló helyes kis agglegényfészekbe. – Nem, nem. Csak egy kis házikó nekem. De én arra gondoltam, hogy mi lenne, ha

Hyde-ékhoz utaznál, és keresnél kettőnknek egy házat. Ami csakis a miénk lenne. Na-

gyobbat a Flitcham Halinál, valami előkelőbb helyet. Valahol nem messze Hyde-éktól, Oxfordshire-ben.

– De ki fogja vezetni a háztartást Kew-ban? Robert legyintett. – Alig néhány szoba. Bowes keres nekem szolgákat, nem nagy dolog. – De miért akar a királynő kiköltöztetni a palotából? – Csak ajándékba adja, lehet, hogy nem is fogom használni. – Akkor minek adja? Robert nevetéssel próbálta elütni a dolgot. – Hogy megtiszteljen vele – mondta. – Meg

aztán a palotában nem valami kényelmes a szállásom. – Pedig tudta, hogy máris keringe-nek a pletykák: a királynő kettőjüknek szerzett egy szerelmi fészket, az udvar pillantásai-tól távol. Gondoskodni akart róla, hogy ha Amyhez is eljut a szóbeszéd, ne vegye komo-lyan. –Valójában azt hiszem, Cecil magának szerette volna a házat, és a királynő csak bosszantani akarja azzal, hogy nekem adja.

Amy rosszallóan ráncolta a homlokát. – És Cecil a feleségével lakott volna ott? Robert örült, hogy biztos terepen jár. – Cecil a királynő trónra lépése óta nem látta a fe-

leségét – mondta. – Lady Cecil az új otthonuk építését felügyeli Burghleyben. Ugyanab-ban a cipőben jár ő is, mint én. Szeretne hazajutni a feleségéhez, de túl sok a dolga. És szeretném, ha te is olyan lennél, mint az ő felesége: építtess egy házat nekünk hogy legyen hová hazamennem nyáron. Megteszed a kedvemért? Keresel egy igazán szép házat vagy birtokot, ahol otthont teremthetünk végre?

Látta, hogy Amy arca erre felderül, ahogy előre sejtette. – Ó, boldogan! – kiáltott. – És ott laknánk mindketten és mindig együtt lennénk?

Robert szelíden megfogta a kezét. – Zömmel az udvarnál kell laknom ezentúl is – mondta. – Hiszen tudod. De szeretnék hazamenni hozzád, amilyen gyakran csak lehet, és te is szeretnél már rendes otthont, igaz?

– De gyakran hazajönne? – kérdezte sóvárogva. – Az udvarnál dolgozom – mutatott rá Robert. – De sosem feledkezem meg arról, hogy

nős vagyok hogy te vagy a feleségem. Persze hogy hazamegyek hozzád. – Akkor igen – mondta Amy. – Igen, Lord Robert. Annyira örülnék! Robert magához húzta, érezte a teste melegét a vékony ruhán át. – De ugye vigyázni fog? – Vigyázni? – ismételte gyanakodva. – Mire? – A királynővel, ha mégiscsak… – Gondosan megválogatta a szavait, nehogy megint

felbőszítse. – …megpróbálna közeledni. – Ő a királynő – jegyezte meg Robert szelíden. – Legyezi a hiúságát, ha férfiak veszik

körül. Udvaronc vagyok az a dolgom, hogy hagyjam közeledni. Nem jelent semmit. – De ha annyira kedveli önt, akkor ellenségeket fog szerezni. – Hogy érted? – Hát csak úgy, hogy a király vagy királynő kegyeltjének mindig sok az ellensége.

Csak arra kérem, hogy legyen óvatos. Robert biccentett, megkönnyebbülten, hogy csupán ennyiről van szó. – Igazad van, sok

az ellenségem, de tudom, kik azok és mivel árthatnak Irigyelnek de nem tehetnek ellenem semmit, amíg a királynő védelme alatt állok. De jól teszed, hogy figyelmeztetsz, kedve-sem. És köszönöm a bölcs tanácsot.

Aznap éjjel egymásra talált az ágyban Robert Dudley és a felesége. Robert gyengéden, a tőle telhető legforróbb szenvedéllyel hált vele, és Amy kiéhezett teste szerelemnek hitte a kedvesség talmi aranyát. Oly régóta várt a férje csókjára, a teste szorítására, hogy percek múltán már nyöszörgött és sírt a gyönyörtől, Robert pedig könnyen rátalált szeretkezésük megszokott ritmusára; szinte meglepődött, milyen örömet szerez neki az ismerős test, és könnyen viszonozta, még örült is ennek. Szajhákhoz és udvarhölgyekhez szokott, s most ritka élmény volt olyan nővel hálni, aki fontos számára, szokatlan volt visszafogni magát figyelmességből. Amy boldog odaadása hirtelen eszébe juttatta, milyen érzés lenne, ha Er-zsébet szorítaná ezzel a szenvedéllyel – fantáziálása olyan erővel robbant benne, hogy le-vegőért kapkodott, és szinte látta maga előtt a hátrahajló fehér nyakat, a kéjesen megreb-benő fekete szempillákat, a kócos vörös sörényt.

Amy azonnal elaludt, a feje Robert vállán pihent, és a férfi felkönyökölve nézte arcát az ólomkeretes üvegablakon becsorgó sápadt holdfényben. Furcsa, zöldes derengésben ját-szott a bőre, mint egy vízbe fúlt asszonyé, és a párnán szétterülő haja is mintha mély vizű folyóban lebegett volna.

Ingerült részvéttel szemlélte a feleségét, akinek a boldogsága kizárólag tőle függött, akinek minden gondolata körülötte forgott, aki nélküle tehetetlen, vele meg elviselhetet-len, aki soha nem fogja kielégíteni. Azt is tudta, hogy bár Amy körömszakadtáig tagadná, valójában sosem teszi igazán boldoggá a férje. Annyira különböztek egymástól, annyira más volt az életük hogy Robert elképzelni sem tudta, hogyan lehetnének valóban egy pár.

Robert Dudley felsóhajtott, sötét fejét a karjára hajtotta. Felidézte apja intelmét, hogy sose házasodjon szerelemből, egy szép arctól megszédülve; és anyja savanyú megjegyzé-sét, hogy a kis Amy Robsart csak annyi hasznára lehet egy becsvágyó férfinak, mint a gomblyukában a kankalin. Ő viszont meg akarta mutatni a szüleinek hogy nem olyan fából faragták, mint Guilford öccsét, aki utóbb az apja parancsára feleségül vett egy lányt, aki irtózott tőle. Robert maga akart feleséget választani, és Amy olyan fiatal volt és bájos, olyan odaadó és készséges. Akkor még azt hitte, idővel felnő a helyzetéhez, és udvar-hölgyként értékes szövetségessé válik, információt gyűjt és hatalomhoz segíti – akár az anyja az apját. Azt hitte, hűséges és hasznos partnere lesz a család felemelkedésében. Nem jött még rá, hogy Amy örökké Sir John Robsart elégedett, egyszerű leánya marad, egy kis megye nagy urának örököse, de sosem lesz belőle becsvágyó felesége Robert Dudleynak- az udvaroncnak, aki örökké a nagyságra törekszik, még ha az ingatag és cseppfolyós is.

Robert korán fölébredt, és mint mindig, ha Amy mellett ébredt, elöntötte a bosszúság, hogy nem egy londoni szajha az ágyasa, akit elküldhet, még mielőtt arcátlanul megszólal-na. A felesége fölrezzent, amint ő megmoccant, mintha még álmában is minden érzéke Robertre ügyelne. A férje ébredése után szinte azonnal kinyílt a szeme, és amikor ránézett, az ismerős, együgyű mosolyra húzódott a szája, és azt mondta, amit mindig: – Jó reggelt, Lord Robert. Hogy érzi magát ma reggel, kedvesem?

Robert nem állhatta azt sem, hogy türelmetlen válaszára árnyék suhant át Amy arcán, mintha rögtön ébredés után megütötte volna, és neki kényszeredett mosolyt kellett erőltet-nie az arcára, és amikor megkérdezte, hogy aludt Amy, kétszeresen gyengéd hangon szólt hozzá, hogy jóvátegye az előbbi felcsattanását.

A jelenet kellemetlen gépiességétől megcsikordult a foga és úgy pattant ki az ágyból, mintha sürgős dolga lenne valahol máshol, noha mindenkinek azt mondta az udvarnál,

hogy néhány napot a feleségével tölt Camberwellben. Elviselhetetlennek találta ezt az elő-re kiszámítható ördögi kört, saját ingerültségét és a felesége sértődését.

– Hát felkel? – kérdezte Amy. Mintha nem látná, hogy köpenyt kanyarít csupasz vállá-ra.

– Igen – közölte kurtán. – Most jutott eszembe, hogy dolgom van az udvarnál, koráb-ban kell visszamennem.

– Korábban? – Amy nem tudta elleplezni csalódását. – Igen, korábban – jelentette ki tömören, és kiment a szobából. Remélte, hogy egyedül reggelizhet és lóra ülhet, még mielőtt felébred a ház, de Amy

kiugrott az ágyból és mindenkit fölkeltett. Scotték lerohantak a lépcsőn, Mrs. Scott menet közben tűzte fel a haját, míg a férje után ügetett, mögöttük jött Mrs. Oddingsell, és Amy drága cipőjének a kopogása is hallatszott a lépcső felől. Robert mosolygósra kényszeríttet-te az arcát és felkészült a sürgős tennivalóval kapcsolatos hazugság elismétlésére.

Egy előkelőbb, tájékozottabb család azonnal ráérzett volna az igazságra: a nemes ven-dég egy percet sem bír tovább köztük. De Scottéknak és Amy kuzinjuknak meglepetést és csalódást okozott; különösen Amy aggodalmaskodott, hogy túlterhelik a férjét munkával.

– Nem intézhetné el ön helyett valaki más? – kérdezte, anyás féltéssel sündörögve a reggelije körül.

– Nem – felelte teli szájjal. – Túl sokat kérnek öntől – jegyezte meg Amy büszkén. Mrs. Scottra és Mrs.

Oddingsellre pillantott. – Ön nélkül nem boldogulnak? Túl sok terhet tesznek a vállára. – Udvari főlovász vagyok – mondta Dudley. – Az a kötelességem, hogy elvégezzem a

rám bízott munkát. – William Cecil nem csinálhatná meg ön helyett? – kérdezte Amy találomra. – Üzen-

hetnénk neki. Dudleynak nevethetnékje lett volna, de az ingerültség győzött. – Nem – mondta. – Ce-

cilnek megvan a maga dolga, és a legkevésbé sem kívánom, hogy az enyémbe avatkozzon. – Akkor a fivére? Benne csak megbízik! És akkor maradhatna még egy napot. Dudley megrázta a fejét. – Sajnálom, hogy itt kell hagynom önöket – mondta, nagyvo-

nalúan Scottékra is kiterjesztve udvarias mentegetőzését. – Ha maradhatnék nem tétováz-nék egy percig sem. Sajnos éjszaka arra riadtam, hogy a Térdszalagrend Lovagjainak ava-tása után piknik lesz a folyón, és elfejtettem megrendelni az uszályokat. Vissza kell men-nem az udvarhoz intézkedni.

– Ó, ha csak hajókat kell rendelni, azt levélben is lehet – nyugtatta meg Amy. – Vala-melyik apród majd elviszi.

– Nem – ismételte a férje. – Ott kell lennem. Ellenőrizni kell a hajókat, és kiválasztani az evezősöket. Vízi álcajátékot is szervezek és a zenészeknek is kell hely, rengeteg a ten-nivaló. Nem is értem, hogy felejthettem el.

– Ha önnel tartanék talán tudnék segíteni. Robert fölkelt az asztaltól. Nem bírta elviselni Amy arcán a sóvárgást. – Bárcsak úgy

lehetne! – mondta melegen. – De rád más feladatot bíztam, sokkal fontosabbat, emlékszel? És megígérted, hogy el-

vállalod a kedvemért, kettőnkért. Amy arcára visszatért a mosoly. – Hát persze! – Az legalább olyan fontos és sürgős. Most elmegyek te meg elmesélheted a barátaink-

nak miről van szó. Mielőtt Amy újra maradásra biztatta volna, Robert már kisietett az ajtón. Az emberei az

istállóudvaron álltak felnyergelték a lovakat. Robert szakértő szeme végigpásztázta őket.

Híres volt arról, hogy a kísérete mindig jól felszerelt és elegáns, mint a hadba vonuló se-reg. Elégedetten biccentett és vadászlovát a kantárral a ház elé vezette.

– Köszönöm a szíves vendéglátást – mondta Mr. Scottnak. – Tudom, hogy feleségem iránti figyelmességüket megköszönnöm sem kell, hiszen oly kedves a szívüknek.

– Mindig örömmel fogadom drága kuzinomat – felelte a másik előzékenyen. – És meg-tiszteltetés önnel találkozni. De reméltem, hogy beszélhetünk egy szót.

– Tessék! Mr. Scott félrevonta Robert Dudleyt. – Egy kis gondom támadt egy antwerpeni adó-

sommal. Az adóslevele megvan, de nem hajlandó teljesíteni a követelésemet. Nem szeret-ném a magisztrátusok elé vinni az ügyet, kissé nehézkesek lennének bizonyos passzusokat illetően, és ezt az adósom is tudja, vissza is él vele, és nem akar fizetni.

Robert a szokásos éleselméjűségével egyből kihámozta a magyarázatból a lényeget: Mr. Scott szabálytalanul magas kamattal kölcsönözte a pénzt, és az antwerpeni kereskedő most megtagadja a fizetést, mert nyugodt lehet, egy jó hírű londoni kereskedő sosem is-merné be, hogy huszonöt százalékos kamatot számított fel egy kiszolgáltatott üzletfélnek

– Mennyi a teljes összeg? – kérdezte Robert óvatosan. – Semmiség egy olyan nagy embernek mint ön. Csupán háromszáz font. Számomra egy

kis vagyon. Robert bólintott. – írjon Sir Thomas Greshamnek Antwerpenbe, mondja meg, hogy a

feleségem rokona és én kérem, hogy járjon közbe az ön érdekében – mondta könnyedén. – Nekem megteszi ezt a szívességet, ön pedig értesítsen, hogy mire jutott.

– Hálásan köszönöm, Robert kuzin – mondta a férfi lelkesen. – Örülök ha a szolgálatára lehetek – hajolt meg Robert elegánsan, majd megfordult,

hogy csókkal köszönjön el Mrs. Scott-tól és Amytől. A búcsú pillanatában Amy nem tudta titkolni bánkódását. Arca elsápadt, az ujja meg-

remegett a meleg szorításban. Mosolyogni próbált, de a szeme könnybe lábadt. Robert lehajolt és szájon csókolta, közben érezte a lefelé görbülő ajkak szomorú vona-

lát. Az éjjel mosolygott, amikor megcsókolta, átölelte a karjával, a lábával, a nevét suttog-ta és édes ízű volt a csókja.

– Mosolyogj a kedvemért, Amy – suttogta a fülébe. – Úgy fáj nekem, ha szomorú vagy. – Annyira ritkán látom – lehelte Amy kétségbeesve. – Nem maradhat egy kicsit? Ké-

rem, maradjon, legalább ebédig… – Mennem kell – mondta, és magához szorította. – Egy másik nő miatt ilyen sietős? – kérdezte Amy vádlón, hirtelen felbőszülve, kígyó

módján sziszegve a fülébe. Robert kibontakozott a szorításából. – Természetesen nem. Már megmondtam. Moso-

lyogj! A családunk csillaga emelkedőben van. Mosolyogj a kedvemért, hogy arra emlé-kezzem.

– Csak ha megesküszik az anyja becsületére, hogy nincs másik nő! Robert elfintorodott a dagályos szavakra. – Hogyne, elhiheted – mondta egyszerűen. –

Na mosolyogj végre! Amy megpróbálta, de az ajka remegett. – Én örülök – hazudta. – Örülök a sikerének és

örülök hogy végre lesz otthonunk. – Elhalkult a hangja. – Ha megesküszik hogy hűséges hozzám.

– Persze. Különben miért akarnék házat venni veled? Denchworthben majd találkozunk Hyde-éknál, úgy két hét múlva. Mrs. Oddingsellnek írok előtte.

– Írjon nekem! – biztatta Amy. – Mindig örülök a leveleinek. Robert gyorsan átölelte. – Rendben van – mondta, és arra gondolt, gyerekeket kell így

csitítani. – Neked írok le is pecsételem, és akkor te kapod meg és te törheted föl a pecsétet.

– Ó, én sosem töröm fel őket! Csak lehúzom a papírról. Egész gyűjteményem van belő-lük az összes levele pecsétjét az ékszeres ládám fiókjában tartom.

Robert elfordította a fejét a gondolatra, hogy a felesége kincsként őrizgeti a közönséges pecsétviaszt. Leszaladt a lépcsőn és fölszállt magas lova nyergébe.

Lekapta a kalapját. – Búcsúzom önöktől – mondta kedvesen. – És örömmel várom a legközelebbi találkozást. – Kerülte Amy tekintetét. Oddingsell asszonyra pillantott, és lát-ta, hogy már Amy mellett áll, hogy a távozása után támogassa. Nem volt miért halogatni tovább az indulást. Biccentett a kíséretének a lovasok felsorakoztak körülötte, elöl a zász-lóvivője haladt; a csapat elügetett, a lovak patája hangosan kopogott az egyre szűkülő úton.

Amy utánuk nézett, míg bekanyarodtak és eltűntek szem elől. Tovább ácsorgott a lép-csőn, amíg már a patadobogás és a lószerszám csörgése sem hallatszott. Még akkor is várt, mintha azt remélné, hogy Robert varázsütésre meggondolja magát és visszajön egy utolsó csókért, vagy hogy magával vigye. Az indulás után még félóráig álldogált a bejárat körül, hátha Robert visszatér. De nem tette.

Robert kerülő úton vágtatott az udvarhoz, olyan nyaktörő sebességgel, ami próbára tette kísérőinek ügyességét és a lovak teherbírását. Mikor végre bekocogtak a Whitehall-palota istállóudvarára, a lovak fújtattak nyakuk sötétlett a verejtéktől, és a zászlóvivő a fogát csi-korgatta a fájdalomtól, egyórányi, fél kézzel teljesített félvágta után.

– Uramisten, mi hajtja ezt a fickót? – kérdezte, mikor a nyeregből egyik társa karjába zuhant.

– A bujaság – felelte a másik nyersen. – Vagy a becsvágy vagy a bűntudat. Ez a gaz-dánk dióhéjban. Ma például, amikor fejvesztve száguld a feleségétől a királynőhöz, első-sorban a bűntudat, másodsorban a becsvágy, utána a bujaság.

Miközben Robert leszállt a lóról, egyik embere, Thomas Blount lépett ki az árnyékból és előrejött megfogni a kantárt.

– Híreim vannak – mondta halkan. Robert a fülét hegyezte. – A Titkos Tanács ülésén a királynő nagy patáliát csapott a Cateau Cambrésis-i béke-

szerződés miatt, hogy elmulasztottak visszaszerezni Calais-t és rávenni a francia herceg-nőt, hogy lemondjon az angol címerről. Megegyeztek két új hadihajó építtetésében. Ado-mányokból szedik össze a pénzt, önnek is hozzá kell majd járulnia.

– Valami más? – kérdezte Dudley rezzenetlen arccal. – Az egyház ügyéről is szó esett. Cecil törvényjavaslatot állít össze a szertartásokról.

Megállapodtak hogy Edward király imádságoskönyvét veszik alapul, néhány kisebb vál-toztatással.

Robert töprengve húzta össze a szemét. – Nem erőltettek radikálisabb lépéseket? – De, csak Cecil azt mondta, arra fellázadnának a püspökök és a lordok Még ez a válto-

zat is félő, hogy elbukik. Néhány tanácsnok így sem értett vele egyet. Húsvét előtt kerül a parlament elé, Cecil azt reméli, addig megpuhítja az ellenzéket.

– Valami más? – Semmi lényeges. A királynő kisebb féltékenységi jelenetet rendezett Fülöp király há-

zassága miatt. És amikor otthagyta őket, a tanácsnokok egyetértettek abban, hogy Arranhoz kellene feleségül mennie. Cecil is Arran mellett kardoskodik. A Tanács nagy ré-sze támogatja, főleg, ha Skócia trónjára ül. Elhangzott egy-két heves szó ön ellen.

– Ellenem?

– Mert elvonja a figyelmét a házassági tervekről, elcsavarja a fejét, flörtöl vele, effélék. – Csak kemény szavak? – Norfolk azt mondta, vissza kellene küldeni önt a Towerbe, vagy ledöfi a kardjával,

nem kár önért. – Norfolk éretlen kölyök de azért tartsa szemmel – mondta Robert. – Jó munkát vég-

zett. Keressen föl délután, új feladatot kap. A férfi meghajolt és ismét felszívódott, mintha ott sem lett volna. Robert elindult a pa-

lota felé és kettesével vette a lépcsőket a nagyterembe.

– No és hogy van a felesége? – kérdezte Erzsébet bűbájosan, noha szelíd hangjának el-lentmondott a szigorú pillantás.

Robert, a tapasztalt csábító egy pillanatig sem habozott a válasszal. – Pompásan – vágta rá. – Egészsége és szépsége teljében. Akárhányszor látom, mindig csak csinosabb lesz.

Erzsébet felkészült Amy jóleső becsmérlésére, és a dicséret váratlanul érte. – Jól van? – Pompásan – ismételte Dudley. – És igen boldog. Egyik rokonánál, egy jómódú

hölgynél vendégeskedik; Ralph Scott londoni kereskedő feleségéről van szó, igazán sike-res házaspár. Alig tudtam megválni tőlük olyan kellemes volt a társaság.

Erzsébet sötét szeme felvillant. – Feleslegesen fárasztotta magát, Sir Robert. Maradha-tott volna kedvére, hol is, Kendalban?

– Camberwellben, Felség – felelte Robert. – Egy ugrásra Londontól. Bájos hely. Önnek is tetszene. Meglep, hogy még nem hallott róla. Amy rajong érte, márpedig neki remek íz-lése van.

– Nos, pedig nem hiányoltuk itt. Nem volt semmi különös, csak leánykérések udvarlás, széptevés.

– Nem kétlem – mosolygott rá Robert. – Nyilván nem hiányolt, ha egyszer azt hitte, Kendalban vagyok.

Erzsébet lebiggyesztette az ajkát. – Honnan tudjam, hol jár és mit csinál? Amúgy is, nem az udvarnál kellene lennie mindig? Nem ez a kötelessége?

– Nem a kötelességem – mondta Sir Robert. – Mert azt sosem hanyagolnám el. – Csak engem? – Elhanyagolni Önt? Sosem. Elmenekülni? Azt már igen. – Maga elmenekül tőlem? – Az udvarhölgyek észrevették az arcán kigyúló vidámságot,

ahogy közelebb hajolt Dudleyhoz. – Miért menekülne? Ilyen félelmetes lennék? – Nem félelmetes, csak veszedelmes, rosszabb, mint Medúza. – Én ugyan sosem voltam magára veszedelmes. – Minden lélegzetvétele az. Erzsébet, ha merném úgy szeretni, ahogyan tudnám, mi

lenne velem? A királynő hátradőlt és vállat vont. – Hm, szerintem egy hétig sopánkodna és sírdogál-

na, aztán meglátogatná megint a feleségét Camberwellben és elfelejtene visszajönni az udvarhoz.

Robert megrázta a fejét. – Ha merném szeretni úgy, ahogy tudnám, akkor minden örök-re megváltozna számomra. És az Ön számára…

– Mi lenne velem? – Minden más lenne – mondta Robert suttogóra fogva a hangját. – Örökre megváltozna

az élete. Átalakulna, újjászületne, mindent átértékelne.

Erzsébet vállvonogatva, nevetve próbálta tréfára venni a dolgot, de a férfi átható pillan-tása túl bensőséges, túl komoly volt a lovagi szerelem hagyományaihoz. – Robert… – Er-zsébet a nyakához emelte a kezét, ahol a vére lüktetett, és az arca kipirult a vágyakozástól. De Robert nemhiába volt tapasztalt csábító: nem az arca színét figyelte, hanem a lassan, árulkodón terjeszkedő vörös foltot a nyaka tövétől a fülcimpájáig, ahol két méregdrága gyöngy függött. A kéjvágy pirossága ömlött el Erzsébet nyakán, és Robert Dudley az aj-kába harapott, hogy ne kacagjon hangosan, amikor Anglia szűz királynője úgy vöröslik az iránta érzett buja vágytól, mint bármelyik közönséges szajha.

Camberwellben Amy a szalonba vonult Scottékkal és Mrs. Oddingsell-lel, szigorú ti-toktartást fogadtatott velük, és elárulta, hogy a férje megkapja a legmagasabb lovagi kitün-tetést, a Térdszalagrendet, egy szép kis házat Kew-ban, némi földet, egy jól jövedelmező hivatalt, és ami a legjobb: arra kérte őt, hogy megfelelő házat keressen a maguk számára Oxfordshire-ben.

– Ugye, hogy igaza volt Mrs. Woodsnak? – mosolygott Lizzie Oddingsell sugárzóan boldog barátnőjére. – És nekem is! Lesz egy gyönyörű házad, és Sir Robert minden nyá-ron hazalátogat, talán még az udvar is az országjáráson, és magát a királynőt fogod vendé-gül látni, és Sir Robert annyira büszke lesz rád!

Amy arcocskája felragyogott a gondolatra. – Ez már valami – örvendezett Ralph Scott. – Ki tudja, milyen magasra juthat még a ki-

rálynő kegyéből. – És kell majd neki londoni ház is, azzal a kew-i hellyel nem elégedhet meg, Dudley

House vagy Dudley-palota lesz a neve, és Londonban tölthetsz minden telet, és olyan la-komákat és fogadásokat rendezel, hogy mindenki a te barátságodra fog áhítozni, mindenki meg akarja ismerni a szépséges Lady Dudleyt.

– Ugyan – pirult el Amy. – Igazán nem vágyom ilyesmire… – Pedig úgy lesz. Gondolj csak az új ruhákra! – Mit mondott, mikor megy látogatóba Hyde-ékhoz? –kérdezte Ralph Scott, már arról

ábrándozva, hogy benéz kedves rokonához, lehetőleg úgy, hogy a férjével is szorosabbra fűzhesse a barátságát.

– Azt mondta, két hét múlva. De mindig késedelmes. – No, legalább addig bejárhatod az egész vidéket és találhatsz olyan házat, ami elnyeri

a tetszését – mondta Lizzie. –Denchwortht már ismered, de sok régi ház van arrafelé, amit még nem láthattál. Tudom, hogy arra van az otthonom, ezért elfogult vagyok de szerintem Oxfordshire Anglia legszebb vidéke. Az öcsém és a sógornőm boldogan segítenek majd a keresésben. Eljárhatunk együtt nézelődni. És amikor megint eljön Sir Robert, kilovagolsz vele és megmutatod a legeslegszebb birtokot. Királyi istállómester! A Térdszalagrend Lo-vagja! Gondolom, akár a fél országot felvásárolhatná!

– Csomagoljunk! – kiáltotta Amy, hirtelen tettvágytól buzogva. – Azt mondta, fogjak bele azonnal! Máris indulnunk kell.

Talpra rángatta a barátnőjét. Mrs. Oddingsell rákacagott. –Amy! Két-három nap az út. Nem kell úgy sietni!

Amy az ajtóhoz táncolt kislányosan ragyogó arccal. – Ott fog meglátogatni! – lelkende-zett. – Azt akarja, hogy azonnal odamenjek. Dehogynem kell sietni!

William Cecil halkan tanácskozott a királynővel a Whitehall-palota egyik ablakfülkéjé-ben. Mögöttük márciusi eső kopogott az üvegen, előttük az udvaroncok várták unatkozva, hogy a királynő elbocsássa a miniszterét és kezdetét vegye a szórakozás. Robert Dudley nem volt köztük a lakosztályában tartott megbeszélést a vízi piknikhez rendelt uszályok kapitányaival. Csak Catherine Knollys állt hallótávolságon belül az összedugott fejű pá-roshoz, de az ő lojalitásában megbízott Cecil.

– Nem mehetek feleségül olyan férfihoz, akit életemben nem láttam. – Mindig ugyan-azt hajtogatta, hogy lassítsa Ferdinánd főherceg udvarlását.

– Őfensége nem valami disznópásztor, aki szerenádot adhat az ablaka alatt – mutatott rá Cecil. – Nem utazhat át fél Európán, hogy Felséged szemügyre vegye, mint valami ló-vásáron. Ha megegyezünk a házasságról, akkor eljöhet látogatóba, és a végén megtartjuk az esküvőt. Ha tavasszal jön, őszre már házasok lehetnek.

Erzsébet megrázta a fejét, szokás szerint azonnal visszavonulót fújt, ha végleges döntés került szóba. – Ne ilyen hamar, Jó Szellem. Ne sürgessen.

Cecil megfogta a kezét. – Nem az a célom – mondta neki komolyan. – De az Ön biz-tonságáról van szó. Ha eljegyezné egy Habsburg főherceg, életre szóló, felbonthatatlan szövetséget kötne egy nagyhatalommal.

– Azt mondják Károly nagyon csúnya, és vakbuzgó katolikus – emlékeztette a királynő. – Valóban – bólintott Cecil türelmesen. – De nem is őt mérlegeljük hanem a fivérét,

Ferdinándot. Róla pedig azt mondják jóképű és vallásában mértékletes. – És a császár is helyeselné a házasságot? Aláírna egy kölcsönös támogatási egyez-

ményt, ha Ferdinándot választanám? – Feria gróf értésemre adta, hogy Fülöp a kölcsönös jó szándék garanciájának tekinte-

né. Erzsébet elismerően húzta fel a szemöldökét. – A múlt héten, amikor Arranra akartam rábeszélni, Ön mondta, hogy Ferdinándot elő-

nyösebb választásnak tartja – emlékeztette Cecil. – Ezért hozom most szóba. – Akkor tényleg így gondoltam – ismerte el a királynő. – Éket verne a franciák és spanyolok közé, és a mi pápistáinkat is lecsillapítaná – tette

hozzá Cecil. A királynő biccentett. – Majd még meggondolom. Cecil felsóhajtott és elkapta Catherine Knollys csúfondáros mosolyát. Nála jobban sen-

ki sem tudhatta, milyen dühítő néha Erzsébet a tanácsadóival. Cecil visszamosolygott. Hir-telen kiáltás és kardrántás zaja hallatszott a folyosóról, majd egy súlyos puffanás a fogadó-szoba ajtaján. Erzsébet elfehéredett és sarkon fordult, bár nem volt hová menedékbe hú-zódnia. Cecil két titkos testőre megindult felé, és mindenki az ajtóra nézett. Cecil dübörgő szívvel lépett előre. „Uramisten, hát bekövetkezett. Megtámadják – gondolta. – A saját pa-lotájában.”

Lassan kinyílt az ajtó. – Bocsásson meg, Felség – mondta az őr. – Nincs semmi baj. Csak egy részeg inas. Megbotlott és elesett. Semmi ok az aggodalomra.

Erzsébet arcába visszatért a szín, a szeme megtelt könnyel. Az ablakfülke felé fordult, hogy az udvar elől elrejtse zaklatottságát. Catherine Knollys közelebb jött és átkarolta unokahúga derekát.

– Helyes – mondta Cecil az őrnek Biccentett az emberei felé, hogy vonuljanak vissza. Az udvaroncok aggodalmas, izgatott sutyorgással dugták össze a fejüket, Erzsébet riadal-mát csak kevesen vették észre. Cecil hangosan kérdezett valamit Nicholas Bacontől, hogy beszélgetéssel töltse ki a csöndet. Hátrapillantott: Catherine higgadtan, csöndesen magya-

rázott a királynőnek megnyugtatta, hogy nincs semmi félnivalója. Erzsébet nagy nehezen elmosolyodott, Catherine megpaskolta a kezét és a két nő visszafordult az udvar felé.

Erzsébet körbepillantott. Helfenstein grófja, a Ferdinánd főherceget képviselő ausztriai nagykövet éppen most lépett a hosszú galériára. Erzsébet kinyújtott kézzel indult meg felé.

– Á, kedves grófom – mondta barátságosan. – Épp most panaszkodtam, hogy nincs, aki felvidítson ezen a hideg napon, de hála az égnek megérkezett ön, akár a tavasz hírnöke!

A nagykövet meghajolt és kezet csókolt. – Most pedig – folytatta Erzsébet, és a férfi karján végigsétált az udvaroncok között –

meséljen nekem Bécsről és a hölgyek öltözködéséről. Hogyan viselik a fejdíszt, és milyen hölgyekhez vonzódik Ferdinánd főherceg?

Amy lelkesedése és elszántsága, hogy férjével mielőbb találkozhasson, felgyorsította a készülődést, így néhány nap múlva már összecsomagolta minden holmiját, megszervezte az utazást és elbúcsúzott vendéglátóitól. Jókedve nem csappant meg egész úton Abingdonig, noha három éjszakát is fogadóban kellett tölteniük, egyszer ráadásul igen si-lány helyen, ahol híg birkahúsleves volt csak vacsorára, reggelire meg zabkása. Néha elő-relovagolt, galoppra fogta vadászlovát a dús tavaszi fűszegélyen, máskor csak szapora lé-pésben haladtak. A meleg, buja, zöldellő vidéken lassan legelő nyájak töltötték meg a me-zőket és növekedni kezdett a termés. A kíséret hátramaradt, a két hölgyutast nem fenye-gette semmiféle veszély, az üres, sík tájon nem jártak koldusok sem más utazók.

Néha a fegyveres kísérők közelebb ügettek ha öreg tölgyligeten haladt át az út, ahol esetleg veszélyre lehetett számítani, de a nyílt vidéken egy lélek sem látszott, csak egy-egy magányos szántóvető irányítgatta ökreit, vagy olykor egy pásztorfiú ügyelt a nyájra, de Lady Dudley biztonságban érezhette magát, miközben egyik baráti otthonból a másik felé tartott, és egy boldogabb jövőben reménykedhetett oly hosszú idő után.

Mrs. Oddingsell megszokta már Amy szeszélyes hangulatváltásait, melyek Sir Robert távollétén és várásán múltak s most előreengedte a fiatalasszonyt, elnézően megmoso-lyogva dalos kedvét.

Érthető, hogy Sir Robert, miután végre az ő támogatottja került a trónra, és a vagyona újból gyarapodásnak indult, most tekintélyes házat és szép birtokot keres, ahol a felesége lesz a ház úrnője és végre egy kisfiú kerül a bölcsőbe.

Hiszen mit ér az udvari pozíció és a növekvő vagyon, ha nincs fiúörökös, akire ráhagy-ja? Mi másra való az odaadó asszony, ha nem a vidéki birtok irányítására és a londoni ház-tartás vezetésére?

Amy szenvedélyesen szerette Robertet, és bármit megtett volna a kedvéért. Arra vá-gyott, hogy a férje hazajöjjön, és képes volt sikeresen eligazgatni egy vidéki birtokot. Lizzie Oddingsell úgy vélte, hogy végre elmúltak azok az idők amikor a házasságukra rá-nyomta bélyegét Amy magányossága, Robert árulásának minden következménye; most új-rakezdhetik közös életüket. Együttműködő partnerekként lépnek arra az útra, mely a hely-zetükben, koruk Angliájában megszokott: a férfi az udvarnál boldogul, míg asszonya vi-déki birtokukat virágoztatja fel.

Sok jó házasság kevesebb szenvedélyen alapult ennél, és erős, megbízható párossá ko-vácsolódott. És – ki tudja? – talán még újra fellángol köztük a szerelem is.

Mr. Hyde szép háza a faluközponttól kissé hátrébb, elkerítve helyezkedett el, gondozott út végén, magas kőfalak mögött. Valaha egyszerű tanyaház volt, és a későbbi hozzáépíté-sek bájosan girbegurba körvonalat adtak neki, és új épületszárnyak ágaztak el az eredeti központi csarnokból. Amy mindig szeretett Hyde-éknál időzni; Lizzie Oddingsell Mr. Hyde nővére volt, és családiasabb, természetesebb légkör vette körül, mint Robert Dudley némely ismerőseinél. Néha úgy érezte, hogy teher a férje vállán, amit megoszt a lekötele-zettjeivel, de Hyde-éknál barátok közé érkezett. A jellegzetes tanyaház és a körülötte elte-rülő nyílt mezők gyerekkori, norfolki otthonára emlékeztették nemkülönben Mr. Hyde mindennapos gondjai: az elázott széna, az árpatermés, szomszéd halastava miatt megcsap-pant vízhozam és a rét kiszáradása – a gazdálkodás efféle hétköznapi, de izgalmas kérdé-seihez értett Amy igazán.

A gyerekek alig várták már Lizzie néni és Lady Dudley érkezését; amikor a kis csapat a ház felé közeledett, kirobbantak az ajtón és integetve szökdécseltek örömükben.

Lizzie Oddingsell lecsusszant a nyeregből és egyszerre ölelte át őket, majd fölegyene-sedett és csókkal köszöntötte sógornőjét, Alice-t és az öccsét, Williamet.

Mindhárman megfordultak és lesegítették Amyt a lóról. – Kedves Lady Dudley, Isten hozta Denchworthben – mondta William Hyde barátságo-

san. – Számíthatunk Sir Robert látogatására is? Amy ragyogó mosolyától megmelegedett a szívük – Bizony ám! – felelte. – Két héten

belül eljön, és addig házat kell keresnem, mert itt fogunk letelepedni!

Robert szokásos heti ellenőrző körútját rótta az istállóudvaron, amikor lódobogást hal-lott a macskaköveken és hátrakapta a fejét: Thomas Blount ugrott le agyonhajszolt kancája nyergéből, egy istállófiú kezébe lökte a kantárat és a kút felé sietett, mint aki sürgősen meg akarja mosdatni csapzott fejét. Robert előzékenyen vizet pumpált.

– Híreim vannak a Westminsterből – mondta Thomas gyorsan. – Azt hiszem, minden-kit megelőztem. Talán érdekelheti.

– Minden érdekel. Az információ a legjobb csereeszköz. – Most jövök a parlament üléséről. Cecilnek sikerült. Megszavazzák az egyházi tör-

vényt. – Sikerült neki? – Két püspök börtönben, kettő állítólag beteg, egy eltűnt. Még így is csak három szava-

zattal ment át. Eljöttem, amint megszámoltam a támogatókat, és szerintem nem tévedek. – Új egyház – tűnődött Dudley. – És új egyházfő. A királynő az egyház legfelsőbb kormányzója. – Legfelsőbb kormányzója? – ízlelgette Dudley a furcsa elnevezést. – Nem „egyház-

fő”? – Így mondták. – Különös – mondta Dudley, inkább magának mint Bluntnak. – Uram? – Elgondolkodtató. – Igen? – Vajon mire képes így? – Uram?

– Semmi, Blount. – Dudley odabiccentett. – Köszönöm. – Továbbsétált, egy istállófiúra rákiáltott, hogy igazítson meg egy kötőféket, és ellenőrző körútját emelkedett hangulatban fejezte be. Megfordult és lassan felsétált a palota lépcsőin.

A küszöbön „William Cecillel találkozott, aki útiruhában volt már, hazafelé indult Theobaldsba.

– A, miniszter úr, üdvözlöm! Éppen önre gondoltam – köszöntötte derűsen és vállon veregette.

Cecil meghajolt. – Megtiszteltetés az ön gondolatait foglalkoztatni – mondta azzal az ironikus udvariassággal, melyet Dudley illő távolságban tartására alkalmazott, hogy mind-kettőjüket figyelmeztesse: régi alá-fölérendeltségi viszonyuk már a múlté.

– Hallom, fényes diadalt aratott az egyház ügyében – nézett rá Dudley kérdőn. „Honnan az ördögből tudja? Csak én tudtam előre, mik lesznek a szavazatok. Még meg

sem írtam a jelentésemet róla – értetlenkedett némán Cecil. – És miért nem elég neki, hogy táncol és lovagol a királynővel és elszórakoztatja, amíg tető alá hozom az Arran-féle házasságot?”

– Igen, sok szempontból szomorú kimenetel, de legalább sikerült megegyezni. – Cecil szelíden lefejtette Dudley kezét a karjáról.

– Őfelsége lesz az egyház kormányzója? – Akárcsak az édesapja és a fivére. – No de őket egyházfőnek hívták. – Úgy tudjuk, hogy Szent Pál ellenezte a női papságot – magyarázta Cecil. – Egyházfő-

nek tehát nem nevezhetjük. A kormányzó elfogadhatóbbnak ítéltetett. De ha a lelkiisme-retét nyomja a probléma, Sir Robert, folyamodjon spirituális segítségért.

Robert kurtán fölkacagott Cecil elegáns szarkazmusán. – Köszönöm, uram. A halhatatlan lelkem általában remekül tud vigyázni magára. Va-

jon a papság megköszöni az ön fáradozásait? – Megköszönni nem fogják – mondta Cecil megfontoltan. – De kényszerítéssel, érvek-

kel, fenyegetéssel, kész helyzettel rá lehet venni őket a behódolásra. Persze heves küzde-lemre számítok. Nem lesz könnyű.

– És hogyan fogja őket kényszeríteni, meggyőzni, fenyegetni, kész helyzet elé állítani? Cecil felhúzta a szemöldökét. – Kötelezővé teszem az egyházkormányzási esküt. Volt

már ilyesmire példa. – De nem akkor, amikor egységesen ellenzékben állt az egyház – vetette föl Dudley. – Remélhetőleg nem lesz ilyen egységes az az ellenzék ha választaniuk kell az eskü, il-

letve a vagyonelkobzás és szabadságvesztés között. – Máglyahalállal nem fenyegetőzik? – kérdezte Dudley kertelés nélkül. – Bízom benne, hogy ilyesmire nem lesz szükség, bár Őfelsége apja megtette volna. Robert bólintott. – És az eltérő elnevezéstől eltekintve azonos a hatalma? Ugyanazokat

a jogokat kapja, mint Henrik király? És Edward? Anglia pápája lesz? Cecil méltóságteljesen meghajtotta magát, búcsúzni készült. – Úgy van, és most, ha

nem haragszik… Meglepve tapasztalta, hogy a fiatalember nem csimpaszkodott bele tovább, hanem ke-

csesen meghajolt és mosolyogva egyenesedett föl. – Dehogy! Bocsásson meg, hogy feltar-tottam, miniszter úr. Hazafelé tart?

– Igen – válaszolta Cecil. – Csak két napra. Időben itt leszek az ön beiktatására. Nem mulaszthatom el a gratulációt.

„Erről meg honnan tud? – méltatlankodott Dudley magában. – Erzsébet váltig állította, hogy egyelőre senkinek nem szól. A kémei jelentették vagy a királynő maga mondta el neki? Hát tényleg mindent megoszt vele?” Hangosan csak annyit mondott: – Köszönöm. Óriási megtiszteltetés ez számomra.

„Túlságosan is óriási – mondta magának Cecil, majd viszonozta a meghajlást és lesétált a lépcsőn rövid hátú lovához és a kíséretéhez. – De miért örülsz ennyire annak hogy Őfel-sége az egyházfő? Mit jelent ez teneked, te ravasz, csalárd, piperkőc szépfiú?”

„Ő lesz az angol pápa” – suttogta magának Robert, és ruganyos léptekkel megindult az ellenkező irányba. A galéria végénél az őrök kitárták előtte a kétszárnyú ajtót, és Robert átsétált köztük. Elbűvölő mosolyától leszegték a fejüket és zavartan egyik lábukról a má-sikra álltak pedig a mosoly nem nekik szólt. Hanem a helyzet lenyűgöző iróniájának: Cecil akaratlanul is az ő kezére dolgozik. Cecil, a ravasz róka engedelmes vadászkutyaként he-lyezte a lába elé a zsákmányt.

„Tehát gyakorlatilag pápát csinált belőle. Mostantól diszpenzációt adhat egy házasság-ra, semmissé tehet egy házasságot, és eldönthet egy válást – suttogta Robert. – Cecilnek fogalma sincs róla, milyen jót tett velem. A tompa agyú uraságokat rábeszélte, hogy a ki-rálynőt az egyház kormányzójává tegyék és ezzel felruházta azzal a joggal, hogy szétvá-lassza a házasokat. No és ki is az, aki ezzel jól járhat?…”

Erzsébetnek nem a jóképű főlovász járt a fejében. A fogadószobájában állt, és udvar-hölgyei gyűrűjében Ferdinánd főherceg portréját szemlélte. A női csodálat egyetértő hang-jaiból, a sötét Habsburg-szemek és a divatos öltözék nyilvánvaló sikeréből a kényelmesen beballagó Robert arra következtetett, hogy Erzsébet továbbra is talonban tartja legutóbbi kérőjét.

– Vonzó fiatalember – jegyezte meg Robert, és Erzsébet mosollyal nyugtázta a kijelen-tést. – És milyen remek a tartása!

Erzsébet egy lépést tett felé. Robert egy koreográfusnál is jobban értett a mozdulatok jelentőségéhez, hát szálegyenesen állt és hagyta, hogy a királynő közeledjen felé.

– Tetszik önnek a főherceg, Sir Robert? – A portréja feltétlenül. – Nagyszerű képmás – mondta Helfenstein grófja, a nagykövet védekezőn. – A főher-

ceg nem hiú ember, nem készíttetne hízelgő, becsapós portrét. Robert mosolyogva felrántotta a vállát. – Természetesen – mondta. Erzsébethez fordult.

– De hogy lehet vászon és festék alapján kiválasztani egy férfit? Lovat sosem választana így.

– Igaz, de ő főherceg, nem ló. – Hát, én ismerni akarnám a lovam mozgását, mielőtt hagynám magam elcsábulni –

mondta Robert. – Előbb ki akarnám próbálni. Tudni akarnám, milyen érzés megcirógatni, a nyakát végigsimítani, megérinteni a fülénél, a szájánál, a faránál. Tudni akarnám, meny-nyire illünk össze, amikor rajta vagyok és a térdem közé szorítom. Sőt, még az illatát is ismerni akarnám, a kipárolgását.

A királynő felsóhajtott az élénk vízióra, mely sokkal bensőségesebb és erőteljesebb volt, mint az élettelen olajfestmény.

– Én az Ön helyében olyan férjet választanék akit ismerek – mondta neki Robert hal-kan. – Akit a saját szememmel láttam, az ujjaimmal érintettem, és finomnak találtam az il-latát is. Csak olyan férfit választanék akit meg tudnék kívánni. Akit máris kívánok

– Hajadon vagyok – lehelte Erzsébet. – Nem kívánok egyetlen férfit sem. – Erzsébet, ne hazudjon – suttogta Robert elmosolyodva. A királynő szeme kikerekedett erre a pimaszságra, de nem feddte meg. Robert biztatás-

nak vette a hallgatását, mint mindig. – Igenis hazudik: van olyan férfi, akit kíván.

– De nem olyat, aki szabad – vágta rá Erzsébet. Robert tétovázott. – Szeremé, ha sza-bad lennék? Erzsébet félrebillentette a fejét és Robert megérezte, hogy a bensőséges pilla-nat elmúlt, Erzsébet felölti szokásos kacérságát. – Nocsak hát magáról beszéltünk?

Robert rögtön visszavonulót fújt. – Nem. Hanem a főhercegről. Igazán vonzó fiatalem-ber.

– És nagyon kellemes társaság- szólt közbe a nagykövet, aki csak az utolsó szavakat hallotta fojtott hangú beszélgetésükből. – Igazi tudós. Az angoltudása szinte tökéletes.

– Elhiszem – felelte Sir Robert. – Az enyém is feltűnően jó.

Amy szinte kivirágzott a balzsamos áprilisi levegőn. Mindennap kilovagolt Lizzie Oddingsell-lel, Alice-szel vagy William Hyde-dal, hogy eladásra váró földeket, egy ház számára kivágható ligeteket vagy átépíthető házakat keressen.

– Nem valami nagyszabásúbb helyet keres Sir Robert? – kérdezte William Hyde egyik nap, amikor egy kétszáz holdas birtokot jártak körbe, melynek közepén helyes, vörös cse-réptetős tanyaház állt.

– Nyilván át kellene építtetnünk a házat – mondta Amy. – De nincs szükségünk hatal-mas palotára. A kuzinom camberwelli házától is el volt ragadtatva.

– Egy kereskedő városi házának bizonyára meg is felel – bólintott Mr. Hyde. – De neki nem inkább olyan hely kell, ahol a királynőt is vendégül láthatja az országjáráson? Ahol az egész udvart elszállásolhatja? Egy igazi nagy palotát, mint a Hampton Court vagy Richmond?

Amy hátrahőkölt egy pillanatra. – Ó, dehogy – mondta. – Olyan helyet keres, ahol együtt lakhatunk ahol igazán otthon érezhetjük magunkat. Nem valami királyi palotát. A királynő meg úgyis Oxfordban száll meg, ha errefelé utazik, nem igaz?

– De ha vadászni szeretne? – vetette föl Alice. – Hiszen Sir Robert a lovászmestere. Nem azt akarná, hogy legyen hely egy nagy szarvasparknak?

Amy magabiztosan felkacagott. – Maguk még az Újerdőt is megvétetnék velem! – kiál-totta. – Nem, nem. Olyan helyet keresünk mint a régi norfolki otthonom, csak kicsit na-gyobbat. Mint a Flitcham Hall, amit majdnem megvettünk de annál kicsit előkelőbb, na-gyobb házat keresek. Ahol egy új szárnyat, egy kapubejárót hozzá lehet építeni, hogy szép legyen, Sir Robert nem szeretne közönséges házat, és persze legyen egy kis virágoskert, gyümölcsös, meg halastó, néhány szép liget, jó lovaglóösvény, a többi meg szántóföld és legelő, hogy lovakat tenyészthessen az udvarnak Egész életét palotákban tölti, olyan hely-re szeretne majd hazajönni, ahol otthonosan lehet, nem egy bohócokkal teli égig érő kated-rálisba, mint a királyi paloták.

– Ha biztos, hogy ezt szeremé, kérdezzük meg, mibe kerül ez a ház – mondta William Hyde óvatosan, nem túl mély meggyőződéssel. – De talán előbb írhatnánk neki, hogy biz-tosan nem valami impozánsabb, tágasabb házra és nagyobb birtokra gondolt-e.

– Arra semmi szükség – mondta Amy magabiztosan. – Tudom, mit akar a férjem. Sok éve vágyunk már ilyen otthonra.

Robert Dudley belefeledkezett a munkájába; a legnagyobb udvari ünnepséget szervezte a koronázás fényes napja óta.

Szent György napja volt az ürügy, a nagy angol ünnep, melyet a Tudorok vezettek be a jeles napok közé az udvarnál. Ezen a napon kapja meg a királynőtől a Térdszalagrendet, a legmagasabb fokú lovagi kitüntetést ő és három másik nemes. Olyanok kaphatják, akik a korona védelmében kiemelkedő tetteket hajtottak végre. Robert Dudley; a királynő ifjú nagybátyja, Thomas Howard norfolki herceg; Sir William Parr, a királynő néhai mostoha-anyjának a testvére, valamint Rutland grófja volt a négy szerencsés.

Egyesek nem hagyták szó nélkül, hogy Robert Dudley nemigen illik a sorba, nem csa-ládtag, nem jelentős tanácsnok és tekintve, hogy részt vett a hadjáratban, mely Calais eles-téhez vezetett, nemigen mondhatni, hogy feltűnően kiválót alkotott a királyság védelmé-ben.

Meg aztán, így a sutyorgók egypár felvonulás megszervezése aligha érdemesít valakit a legmagasabb fokú kitüntetésre, főleg egy áruló fiát és egy másiknak az unokáját nem. Ugyan mivel szolgált rá Robert Dudley erre a rendkívüli megtiszteltetésre? De senki nem mondta ki mindezt hangosan. És főleg nem a királynő közelében.

Egész délután bajvívás lesz, a lovagok jelmezben és álarcban vonulnak be a bajvívótér-re, szellemes és szép versekkel mutatkoznak be. Az ünnepség központi témájául Arthur ki-rály udvarát választotta Dudley.

– Ez Camelot lenne? – kérdezte Sir Francis Knollys szelíd iróniával a bajvívótéren, ahol Dudley a középkori zászlódíszeket ellenőrizte. – Elvarázsolt királyság?

– Remélem, az ünnepség majd elvarázsolja – felelte Robert barátságosan. – No de miért Camelot? – kérdezte Sir Francis szándékos értetlenséggel. Dudley elszakította tekintetét az aranyszőttes felrakásával bíbelődő szolgákról – a ko-

ronázási menetről sok újra felhasználható anyagot félretett. – Hiszen ez egyértelmű. – Nekem nem. Magyarázza el – kérte Sir Francis. – Szép királynő – sorolta Robert tömören, karcsú ujjain számlálva a listát. – Tökéletes

Anglia. Egy mágikus uralkodó keze alatt egyesítve. Nincsenek vallási ellentétek, házassá-gi galibák és főleg azok az átkozott skótok. Camelot. Harmónia. És a Szűz imádata.

– A Szűz? – ismételte Sir Francis, aki Szűz Mária szentélyeire gondolt szerte Angliá-ban, melyek lassanként feledésbe merültek miután a hatalom meggyőzte az angol népet, hogy őszinte hitük magva tévedésen alapult, sőt leginkább eretnekség.

– A Szűz. A királynőnk Erzsébet – magyarázta Robert. – A szívek királynője, a bajví-vás királynője, a nyár királynője, most és mindörökké. Háromszoros hurrá.

– Hurrá – visszhangozta Sir Francis engedelmesen. – De mire is? Hacsak nem a Térd-szalagrendet ünnepli ilyen lelkesen, amiért fogadja legőszintébb gratulációmat.

Robert kissé elpirult. – Köszönöm – mondta egyszerű méltósággal. – De nem magamat ünneplem. Messzebbre tekintünk most az én jelentéktelen személyemnél, vagy akár a ne-mes lordoknál.

– Vagyis? – Egész Anglia ünnepel. Az egész nép. Akárhányszor mulatságot rendezünk, minden

egyes város és falu lemásolja rólunk. Ha az emberek fejébe ültetjük az eszmét, hogy a ki-rálynő ugyanolyan nagyszerű uralkodó, mint Arthur volt, akkor meggyőződnek arról, hogy tisztelniük szeretniük és védelmezniük kell – nem gondolja? Minden alkalommal ar-ra emlékeztetjük őket, hogy szép és fiatal királynőjük van Európa legragyogóbb udvará-ban; és nemcsak az angolokhoz jut el az üzenet, hanem meghallja Párizs, Madrid, Brüsszel is. Csodálni fogják elismerik a hatalmát. Legalább annyit teszek a biztonságáért, mint Ce-cil a békeszerződésével.

– Látom, hogy vérbeli politikus – mondta Sir Francis. –És azon dolgozik amiben meg-állapodtunk. Hogy az embereknek meg kell mutatni, hogy szeretetreméltó királynőjük van, hogy szeressék és vigyázzanak rá.

– Adja Isten – bólintott Robert, de ingerülten csettintett, mert egy ügyetlen apród elej-tette az aranyszövet-göngyöleget, és a drága anyag végiggörgött a bajvívótér homokos ta-laján. –Vedd már föl, fiam! Bepiszkolódik!

– És meggondolta, hogyan garantálható a biztonsága ezen a napon? – nézett rá Sir Francis kérdőn. – A legtöbben már tudják hogy a pápa áldását adta a megtámadására.

Dudley a szemébe nézett. – Mindennap a biztonságára gondolok-jelentette ki. – Semmi másra. Senki másra. Nálam hűségesebb alattvalót keresve sem talál. Annyit gondolok rá, mintha az életem múlna rajta. Ami úgy is van.

Sir Francis bólintott. – Nem kételkedem a hűségében – mondta őszintén. – De bőven van okunk az aggodalomra. Tudom, hogy Cecil kémhálózata egész Európát átfonja, hogy elkapjon bárkit, aki veszélyes lenne rá. De ki védi meg az angoloktól? Azoktól, akik barát-ságot színlelnek? Akik esetleg teljes meggyőződéssel vallják, hogy szent kötelességük el-pusztítani?

Robert leguggolt és ujjával az aréna homokjába rajzolt. –Ez itt a királyi bejárat. Csak az udvar tagjai léphetnek be rajta. A kereskedők londoni polgárok köznemesek ide jöhetnek és a királyi őrség veszi körül őket. Itt hátul lesznek az iparosinasok mert mindig ők a leg-főbb bajkeverők Még hátrébb a vidékiek és mindenki, aki meghívás nélkül jött. Minden saroknál egy fegyveres őr. Cecil emberei elvegyülnek a tömegben és nyitva tartják a sze-müket. Én is beküldök néhány megbízható embert.

– És a királynő barátai? Köznemesek és főurak? – kérdezte Sir Francis halkan. Robert fölegyenesedett és letisztogatta a kezét. – Reménykedjünk hogy észhez tértek

már és belátták, hogy a királynő iránti hűség fontosabb, mint a mise szavai. – Szünetet tar-tott.

– És az igazat megvallva, a gyanúsabbak többsége már amúgy is megfigyelés alatt áll – tette hozzá.

Sir Francisből kitört a nevetés. – Az ön emberei figyelik őket? – Főleg Cecil emberei – mondta Robert. – Százakat foglalkoztat. – No, őt aztán nem kívánnám ellenségemnek – jegyezte meg Sir Francis vidáman. – Vagy csak ha biztos lehetne a győzelmében – válaszolta Robert könnyedén. Hátrapil-

lantott a válla fölött, és látta, hogy az egyik apród kicsomagol egy lobogót és feltűzi a rúd-ra. – Hé! Figyelmesebben! Ez fejjel lefelé áll!

– No, azt hiszem, hagyom dolgozni – mondta Sir Francis gyorsan hátrálva, mintha attól félne, mindjárt felküldik egy létrára.

Robert rávigyorgott. – Helyes. Majd szólok ha nincs több tennivaló – mondta szemte-lenül, és a bajvívótér közepére sétált. – Gondolom, a lakomára majd visszaér, miután a ne-hezén túl vagyunk Részt vesz a bajvívásban?

– Uramisten, hát persze! Én leszek a bajnokok legnemesebbike, a félelem és gáncs nél-küli lovag. Megyek is a pajzsomat és rímeimet csiszolni! – kiáltotta Sir Francis csúfondá-rosan a nézőtér felől. – Táncra fel, jó lovag, énekelj!

– Táncra fel! – kiáltott vissza Robert nevetve. Magában mosolyogva folytatta a munkát, és hirtelen elfogta az érzés, hogy valaki fi-

gyeli. Erzsébet volt az, a királyi páholynak kijelölt emelvényen állt egyedül, és a körbeke-rített, üres bajvívóteret szemlélte.

Robert figyelmét nem kerülte el rezzenetlen tartása, lekókadó feje. Fölkapott egy zász-lórudat, és serényen megindult a páholy felé.

– Ó! – kiáltotta meglepetten, mintha most venné csak észre. – Felség! Erzsébet rámosolygott és előrejött. – Üdvözlöm, Robert.

– Elmélkedik? – Igen. Robert azon rágódott, hallhatta-e a párbeszédet a mindennap rá leselkedő veszélyről, a

lehetséges merénylők széles skálájáról, a legutolsó inasfiútól a legdrágább barátokig. Hogyan viselheti el egy fiatal nő, hogy gyűlöli a saját népe? Hogy a keresztény Európa

legnagyobb spirituális hatalma halálra szánja? Helyére tűzte a zászlórudat, a páholy elé sétált és felnézett. – Miben lehetek szolgálatá-

ra az én hercegnőmnek? Erzsébet félénken elmosolyodott. – Nem tudom, mit kell csinálni. Robert nem értette. – Mivel mit kell csinálni? A királynő áthajolt a páholy korlátján,

hogy lehalkíthassa a hangját. – Nem tudom, mit kell csinálnom a lovagi tornán. – De hiszen több száz lovagi tornát látott. – Nem, alig egy párat. Apám uralkodása alatt keveset voltam az udvarnál, Mária udvara

meg ritkán szórakozott, és én szinte végig fogságban voltam. Robertnek újra és újra fel kellett idéznie, hogy Erzsébet száműzetésben töltötte a fiatal-

ságát. Tudóshoz méltó szenvedéllyel művelte az elméjét, de az udvari élet mindennapos szórakozásaiban tudatlan maradt. Nem tehetett róla, hogy a palotákban és az ünnepsége-ken nem ismerte ki magát. A lovászmester élvezettel próbált ki egy új témát, hogy fel-pezsdítse a hagyományos eseményt, de könnyen tehette, hiszen a hagyományos bajvívás-okon zsenge kora óta részt vett, sőt a legtöbbet meg is nyerte.

Arra vágyott, hogy a régi, jól ismert lovagi tornákat felülmúlja az övé. Erzsébet pedig csak arra, hogy közben ne lássa meg senki, mennyire nincs elemében.

– De azért ugye kedveli a bajvívást, Felség? – kérdezte Robert. – Nagyon is – mondta Erzsébet. – A szabályokat is értem, csak azt nem tudom, hogyan

kell viselkednem, mikor tapsoljak kit jutalmazzak és a többi effélét. Robert elgondolkozott. – Állítsak össze egy tervet? – kérdezte gyengéden. – Mint a ko-

ronázási menetnél? Összeírhatom, hogy mikor hová üljön, álljon, mit csináljon. Erzsébet máris jobb kedvre derült. – Igen. Nagyszerű ötlet. Akkor szórakozás lenne a

nap, nem csupa idegesség. Robert mosolygott. – És a Térdszalagrend ceremóniájához is írjak tervet? – Igen! – vágta rá a királynő mohón. – Thomas Howard elmondta a teendőket, de nem

tudtam mindent megjegyezni. – Ugyan honnan is tudná ő ezeket? – legyintett Dudley. –Aligha volt udvari hatalmas-

ság az elmúlt uralkodók alatt. Erzsébet csak mosolygott nagybátyja, a herceg, és a vele egykorú Robert örök rivalizá-

lásán. – No, majd én leírok mindent – mondta Robert. – Fölkereshetem vacsora előtt a lakosz-

tályában, hogy átbeszéljük? – Igen – felelte Erzsébet. Ösztönösen felé nyújtotta a kezét. Robert felágaskodott, de

csak az ujjait érte el. Megcsókolta a saját kezét és megérintette vele a királynőét. – Köszönöm – mondta Erzsébet kedvesen, és a kezét nem húzta el. – Mindig megmondom, amit kell, mindenben segítek – ígérte Robert. – Ezentúl minden

eseményhez összeállítok egy táblázatot, hogy hol, mikor, mi a teendője. Így sosem véti el. És majd ha már egy tucatnyi bajvívást látott, csak szóljon, hogy min változtassak és Ön készíti el a tervet, én meg követem.

Erzsébet elmosolyodott, és amikor megfordult és kisétált a páholyból, Robertet különös érzés lepte meg: valódi gyengédség töltötte el a királynő iránt. Néha, ahogy most is, nem olyan volt, mint egy szerencsével és ravaszsággal felkapaszkodott uralkodó. Hanem egy fiatal lány, aki egyedül képtelen megbirkózni a feladatával. Robert megszokta, hogy kí-

vánja és kihasználja a nőket. De most, egy pillanatra új érzést ismert meg a félig felépült bajvívótéren: az önzetlen gyengédséget – hogy fontosabb a lány boldogsága, mint az övé.

Lizzie Oddingsell levelet írt Amy diktálására, amit Amy lemásolt, gondosan ügyelve a sorok szabályosságára a megvonalazott papíron.

Kedves Robertem!

Remélem, levelem jó egészségben találja. Én pompásan érzem ma-gam drága barátainknál, Mr. és Mrs. Hyde-nál. Azt hiszem, sikerült megfelelő házat és birtokot találnom kettőnknek, ahogy kérte. Remé-lem, Önnek is tetszeni fog. Mr. Hyde beszélt a tulajdonossal, aki meg-rokkant egészsége miatt adja el, és nincs fia, akire ráhagyja. Mr. Hyde szerint az ár kedvező.

Nem teszek további lépéseket Ón nélkül, de remélem, hamarosan eljön megnézni a házat. Mr. és Mrs. Hyde üdvözletét küldi és ezzel a kosár zsenge salátalevéllel kedveskedik Önnek. Lady Robsart azt írja, hogy nyolcvan bárány született idén Stanfieldben, a legjobb évünk ed-dig.

Remélem, hamarosan eljön hozzánk.

Szerető felesége

Amy Dudley

P.S. Remélem, hamarosan viszontláthatom, Robert.

Amy és Mrs. Oddingsell átvágtak a parkon a templom felé. A mezőn túl átsétáltak a temető kapuján az udvarra, majd beléptek a falusi templom hűvös, örök félhomályába.

És mégsem volt minden örök; valami megváltozott. Amy körülnézett és meglátta, hogy a padok között új sárgaréz állványon fekszik kinyitva a Biblia, mintha olvasásra invitálná a híveket. Az oltár, ahol eddig tartották szokatlanul üres volt. Amy és Lizzie némán össze-néztek majd bezárkóztak a Hyde család páholyába. A szertartás angolul folyt le, nem a megszokott latin szöveggel, Edward király imádságoskönyve alapján, nem pedig a jól is-mert és szeretett mise rendje szerint. Amy lehajtott fejjel hallgatta a szokatlan szavakat, és próbálta átérezni Isten jelenlétét, noha más a templom, más a nyelv, és nincs úrfelmutatás.

Eljött a pillanat, amikor a pap a királynőért imádkozik és a hangja megremegett; de amikor a püspökért, a drága Thomas Goldwellért imádkozott, könnyekbe fúlt a hangja és elnémult. A kántor fejezte be az imát helyette, és a szertartás folytatódott, majd a szokásos imádsággal és áldással ért véget.

– Menj csak – suttogta Amy a barátnőjének. – Egy kicsit hadd maradjak imádkozni. Megvárta, míg kiürül a templom, és akkor előjött a páholyból. A pap a szentélyrekesz-

tőnél térdepelt. Amy odament és leereszkedett mellé.

– Atyám. A pap feléje fordult. – Leányom? – Valami baj van? A pap bólintott. A feje lekonyult, mintha szégyenkezne. – Azt mondják Goldwell püs-

pök úr nem is a püspökünk. – Hogyhogy? – kérdezte Amy. – Azt mondják, a királynő nem nevezte ki Oxford püspökének és St. Asaph-nak sem a

püspöke már. Azt mondják nem tartozik sehová, nem püspök egyáltalán. – Ugyan miért? – értetlenkedett Amy. – Hiszen mindenki tudja, hogy jóságos, szent

ember, és azért ment el St. Asaph-ból, hogy Oxford püspöke legyen. A pápa nevezte ki. – Hiszen te is tudod, leányom – mondta a pap lemondóan. –Az urad jól ismeri az udvar

útjait. – Az uram nem… nem avat a bizalmába – mondta Amy, óvatosan keresve a szavakat. –

Udvari ügyekről nem beszél. – Mindenki tudja, hogy a püspökünk tántoríthatatlanul hűséges ember – mondta a pap

szomorúan. – Mindenki tudja, hogy Pole bíboros legjobb barátja volt, mellette állt a halá-los ágyánál, ő adta fel neki az utolsó kenetet. Tudják hogy nem lesz köpönyegforgató az új királynő kedvéért. Nem szentségteleníti meg a szentostyát parancsra. Attól félek hogy előbb a hivatalától fosztják meg egyik napról a másikra, és utána az életétől.

Amy levegőért kapkodott. – Nem lehet! – mondta. – Nem folytatódhat az öldöklés. Nem ismétlődhet meg, ami Thomas More-ral történt!

– A királynő színe elé rendelték. Félek hogy a halálba megy. Amy sápadtan bólintott. – Lady Dudley, leányom, az uradról úgy tartják, az egyik legrangosabb ember az ud-

varnál. Nem tudna közbelépni a püspökünkért? Megesküdhetek rá, hogy Thomas atya so-ha egy szóval sem ellenezte a királynő trónra lépését, soha egy szóval sem becsmérelte az uralkodását. Csak az anyaszentegyházért emelte fel a hangját, ahogy Isten rendelte.

– Nem tudok segíteni – mondta Amy egyszerűen. –Atyám, bocsásson meg, Isten bo-csássa meg, de nem tudok Nincs meg a befolyásom hozzá. A férjem nem kéri ki a taná-csomat udvari dolgokban, politikai kérdésekben. Még csak nem is tudja, hogy van véle-ményem róluk! Nem kéri a tanácsomat, és nem is hallgatná meg.

– Akkor imádkozni fogok hogy hozzád forduljon mégis – mondta a pap szelíden. – És ha Isten úgy akarja, hogy meghallgasson, akkor beszélj, leányom. A püspökünk életéről van szó.

Amy lehajtotta a fejét. – Megteszem, amit tudok – ígérte csüggedten. – Isten áldjon, gyermekem, és adjon erőt hozzá.

A beiktatás utáni délutánon adta át az írnok Amy levelét Robertnek Éppen levetette a kék selyemszalagot, ráborította egy szék támlájára és hátralépett, hogy megcsodálja. Aztán új zekét húzott, sietve átfutotta a levelet és visszaadta.

– Írja meg neki, hogy most sok a dolgom, de amint tudok eljövök – szólt vissza az ajtó-ból. A keze a kilincsen volt még, amikor rádöbbent, hogy az esetlen betűket saját kezűleg rótta, és órákig dolgozhatott rajta.

– Mondja meg neki, hogy nagyon örülök hogy személyesen írt nekem – folytatta. – És küldjön neki egy kis zacskó aranyat, hogy kesztyűt vegyen magának vagy amire vágyik.

Elhallgatott, érezte, hogy ez kevés, de megszólalt a bajvívásra hívó trombita. – Mondja meg neki, hogy azonnal elmegyek hozzá – vetette még oda, és könnyedén leszaladt a lép-csőn az istállóudvarba.

Erzsébetet elbűvölték a bajvívás színpompás külsőségei, az álarcos lovagok a dicshim-nuszok a rögtönzött rigmusok. A lovagok az udvarhölgyek kendőit viselték a szívük fölött. Erzsébet egyik kezén fehér selyemkesztyűt viselt, a másikat a kezében tartotta, amikor elő-rehajolt, hogy sok szerencsét kívánjon Sir Robertnek A férfi a páholy alá léptette a lovát és felnézett a fölé magasodó királynőre.

Ahogy előrehajolt, a kesztyű kicsúszott a királynő ujjai közül. A szem alig tudta követ-ni Sir Robertet, aki megsarkantyúzta a lovát, az fürgén előreugrott, és Sir Robert a levegő-ben kapta el a leeső kesztyűt.

– Köszönöm! – kiáltotta Erzsébet. Biccentett egy apródnak. – Vedd el Sir Roberttől a kesztyűmet.

Fél kezével féken tartva a hatalmas lovat, Robert felhúzta a sisakrostélyát és az ajkához emelte a kesztyűt.

Erzsébet elvörösödve nézte, de nem kérte vissza a kesztyűjét, és nem nevetett a gesztu-son, mintha csak játéknak tekintené a bajvívás udvari ceremóniájában.

– Megtarthatom? – kérdezte Sir Robert. Erzsébet összeszedte magát. – Ha már ilyen ügyesen elkapta – mondta könnyedén. Robert közelebb hozta a lovát. – Köszönöm, királynőm, hogy ledobta nekem. – Véletlenül ejtettem el – mondta Erzsébet. – Szándékosan kaptam el – felelte Robert, sötét szeme felragyogott rá, és a kesztyűt

gondosan elrejtette a mellvértjében, majd megfordította a lovát és a küzdőtér végére lova-golt.

Egész délután tartott a bajvívás a forró áprilisi napsütésben, és alkonyatkor a királynő minden vendégét meghívta a folyón rendezett piknikre. A londoniak sejtették előre, hogy így végződik a nap, és hajók ezreit vették kölcsön vagy bérbe az alkalomra. A folyón, akár egy zsúfolt piactéren, moccanni sem lehetett a csónakoktól és uszályoktól, tarka lobogók és árbocszalagok lengedeztek a szélben, és minden harmadik hajóról énekes vagy lantos fülbemászó dala szállt fel és lebegett a víz felett.

A királyi uszályon utazott Robert és Erzsébet, Catherine és Sir Francis Knollys, Lady Mary Sidney és a férje, Sir Henry Sidney, Laetitia Knollys és még három udvarhölgy.

A zenészek hajója melléjük úszott, és szerelmes dalok andalító melódiája úszott velük az evezősök ritmusdobjának halk lüktetésére. A nap égő rózsaszín felhők között nyugodott le, és aranyhidat vert a sötétedő Temzén, mintha a partra, Anglia szívébe vezetné őket.

Erzsébet áthajolt az aranyszínbe öltöztetett korláton, és kinézett a lustán hömpölygő fo-lyóra, magába itta a királyi uszályhoz igazodó csónakok a vízen tükröződő színes lampio-nok látványát. Robert megállt mellette és hosszan nézték némán a folyót.

– Ez volt életem legszebb napja – szólalt meg Erzsébet halkan.

Egy pillanatra kiengedett az állandó érzéki feszültség kettejük között. Robert rámo-solygott, egy régi barát meleg mosolyával. – Örülök neki – mondta egyszerűen. – Sok-sok ilyen szép napot kívánok Erzsébet. Nagylelkű volt velem, és hálás vagyok érte.

Erzsébet felé fordult, rámosolygott, az arcuk szinte összeért, és a férfi lélegzete meglib-bentette a fejdísz alól kiszabadult tincset.

– Még mindig önnél van a kesztyűm – suttogta Erzsébet. – Még mindig Önnél van a szívem.

„Bizony, nagylelkű” – mondta magában Cecil szárazon, mikor az udvar május ünnepén kilovagolt, hogy meglátogassa Robert Dudleyt új otthonában, a Tejházban. Az elbűvölő kis épület a park szélén állt, alig tíz perc sétára a palotától. Elegáns fehér kőlépcsők vezet-tek a dupla magasságú boltíves ajtóhoz, melyet két ablak vett körül. Odabent otthonos kis szobák nyíltak a folyosóról, ablakaik a kertre néztek. A ház előtt sövény húzódott, és ké-toldalt egy-egy tökéletesen gömbölyűre metszett fa állt őrt.

Robert Dudley az ajtóban fogadta a kis társaságot, és a házon keresztül a bájos, fallal elkerített hátsó kertbe vezette őket. Virágok és gyümölcsfák tarkították, hogy valóságos virágos rétnek hasson. Fehér abrosszal borított, reggelire terített asztal várta a vendégeket. Jellegzetes Dudley-féle túlzás volt a szolgák jelmeze, a fejőlány- és pásztorruhák és a vi-rágzó almafák alatt ugrabugráló, a Tudorok fehér és zöld színeiben pompázó abszurd bir-kanyáj.

Erzsébet összecsapta a kezét gyönyörűségében. – Robert, hiszen ez lenyűgöző! – Gondoltam, egy napra szívesen lenne egyszerű falusi lány – súgta Robert a fülébe. Erzsébet feléje fordult. – Igen? Miért? Robert vállat vont. – A korona nemes feladatot ró Önre, de néha nehéz teher. Akik kö-

rülveszik mindig csak elvesznek Öntől, soha nem adnak. Olyan nappal akartam megaján-dékozni, ami csak a nevetésé és szórakozásé, amilyet egy bájos fiatal lány, egy túlhajszolt királynő érdemel.

Erzsébet biccentett. – Maga megérti. Túl sokat követelnek tőlem – mondta keserűen. – És ezek az új kérők a legrosszabbak – tette hozzá Robert. – A két Habsburg, akik je-

lentéktelen ausztriai hercegből egy csapásra angol királlyá akarnak válni az Ön révén! Vagy épp Arran grófja, aki háborúba akarja rángatni Skócia ellen. Semmit sem kínálnak, mindent akarnak.

Erzsébet összeráncolta a homlokát, és Robert egy pillanatra megijedt, hogy túl messzire ment. De Erzsébet azt mondta: – Amit kínálnak az csupa teher; amit elvennének az én ma-gam vagyok.

– Nem Önt akarják – javította ki Robert. – Nem a valódi Erzsébetet. Csak a koronát, a trónt, az örököst, akit adhat nekik. De hamis kérő az ilyen, hitvány pénz, hiszen nem is ismerik és szeretik Önt úgy, ahogy… – Elhallgatott.

Erzsébet előrehajolt, érezte a férfi meleg leheletét az arcán, és Robert érezte a lány só-haját.

– Ahogy? – ismételte Erzsébet. – Ahogy én szeretem – suttogta Robert nagyon halkan. – Enni már nem is kapunk? – tudakolta Cecil panaszosan mögülük. – Éhen halok Sir

Robert. Tantaluszi kínokat élünk át, mikor ilyen lakomát terít elénk de nem kínál meg.

Robert fölnevetett és elfordult a királynőtől, aki mintha kábulatból tért volna magához, és most újból ráébredt a többiek jelenlétére, a rászegeződő tekintetekre, a hófehér abrosz-szal terített asztalokra a napsütötte kertben. – Tessék – intett Robert főúri gesztussal a tár-saságnak

A reggeli különleges volt, mint egy olasz bankett, de a Dudleyra jellemző fesztelenség-gel felszolgálva. Mikor a desszertnek szánt cukrozott szilva is az asztalra került, a fejőlá-nyoknak és pásztoroknak öltözött szolgahad vidám falusi táncot járt, és dalra fakadt a pásztorkirálynő dicséretére. Egy szőke, angyali arcú kisfiú előlépett és elszavalt egy verset Erzsébetnek a pásztorok és pásztorlányok királynőjének és átnyújtott egy májuskoszorút meg egy lehántott fűzfavesszőt, majd az almafák rejtekében kényelmetlenül ücsörgő zené-szek rázendítettek és Robert a kezét nyújtotta Erzsébetnek hogy eljárjon vele egy falusi táncot a tavasz köszöntésére, a szerelem napjának örömére, amikor a hagyomány szerint a madarak megtalálják a párjukat.

„Nagyon bájos – gondolta Cecil, és felnézett a napra, mely lassan delelőre hágott. – A fél napot elvesztegettük és mikor visszaérünk egész levélhegy vár majd rám. Skóciából természetesen rossz hírek és a királynő még mindig nem küldött pénzt protestáns baráta-inknak holott nap mint nap könyörögnek és joggal kérdezik, hogy mi ütött belénk a győze-lem küszöbén hagyjuk őket magukra.”

Összeszűkült a szeme. Robert Dudley nem ott tartotta a kezét, ahol illett volna, a ki-rálynő hátán, hanem a derekát átkarolva vezette a táncban. És a királynő is, nem büszkén kihúzva tartotta magát, hanem látványosan előrehajolt a férfihoz. „Szinte sóvárogva” – gondolta Cecil.

Első gondolata a királynő jó hírének féltése volt, a második a házassági terveké. Kör-bepillantott. Hála az égnek barátok veszik őket körül: Knollysék, Sidneyék, Percyék. A ki-rálynő hirtelen haragú ifjú nagybátyja, Norfolk hercege nyilván nem örül, hogy unokahúga úgy simul egy férfi karjába, mint valami parasztlány a búcsúban, de aligha fog árulkodni rá a Habsburgok nagyköveténél. Lehetnek kémek a szolgák között, de az ő szavuknak semmi súlya. Köztudomású, hogy Erzsébet és Dudley jó barátok. A két fiatal közti benső-séges kapcsolat nem árt senkinek

„És mégis – mondta magának-, és mégis, mielőbb férjhez kell adnunk a királynőt. Amíg csak Dudley becézgeti, nincs gond, házasember, legföljebb lángra lobbantja, de a láng majd kialszik De ha egy nőtlen férfin akad meg a szeme? Ha Dudley felébreszti a vá-gyait, és felbukkan egy ravasz ifjú kalandor, aki jóképű és szabad is? Mi lesz, ha a király-nő fejébe veszi, hogy szerelemből házasodik és női szeszélyből lerombolja Anglia politi-káját? Férjhez kell adnunk méghozzá hamar.”

Amy a férje érkezésére várt. Az egész ház Robert érkezésére várt. – Biztos, hogy azt mondta, azonnal jön? – kérdezte William Hyde a nővérétől,

Elizabeth Oddingselltől május második hetén. – Te is láthattad a levelet – felelte Lizzie. – Először az írnok közölte, hogy Sir

Robertnek dolga van, de amint tud, eljön, aztán a második mondatban helyesbített és azt írta, azonnal jön.

– Az unokanővérem, aki Londonban lakik és rokonságban áll a Seymourokkal, azt mondja, Sir Robert mindennap reggeltől estig a királynővel van – jegyezte meg Alice

Hyde. – Elment a Szent György-napi bajvívásra, és hallotta valakitől, hogy Sir Robert a királynő kesztyűjét hordozta a mellvértjében.

Lizzie vállat vont. – Elvégre ő az istállómester, persze hogy sokféle megtiszteltetésben részesül.

– Mr. Hyde kuzinja szerint este a királyi uszályon utazott. – Úgy is illik a királynő kitünteti a kegyével, ahogy másokat is – bizonygatta Lizzie

makacsul. – A királynő meglátogatta új házában a májusnapi reggelin, és egész nap ott maradt. – Ez természetes – mondta Lizzie türelmesen. – Az udvarnál sokszor egész napon át

tart a reggeli. – Hát az unokanővérem azt mondja, állítólag elválaszthatatlanok. Sir Robert egész nap

mellette van, és minden este vele táncol. Állítólag a királynő nagybátyja, a norfolki herceg megfogadta, hogy ha elveszi a királynő becsületét, akkor megöli, és nem valószínű, hogy ok nélkül fenyegetőzne ilyesmivel.

Lizzie tekintetében nem volt semmi sógori melegség. – A kuzinod, látom, igen jól értesült – mondta ingerülten. – Hát figyelmeztesd, hogy

Sir Robert nős ember, és éppen arra készül, hogy földet vásároljon és házat építsen a fele-ségével. Juttasd eszébe, hogy szerelemből vette el a feleségét, és közösen tervezik a jövőt. És azt is megmondhatod neki, hogy más az udvari széptevés, ami csupa látszat, gügyögés, rigmus és trallala, és minden udvaronc kötelessége, hogy a királynő kedvében járjon, és más a való élet. És a kuzinod kössön csomót a nyelvére, mielőtt nála különb emberek ne-vét a szájára veszi.

A spanyol nagykövet, Feria gróf belefáradt Erzsébet játékaiba a gazdája, Fülöp király házassági ajánlata kapcsán, és úgy érezte, képtelen végigasszisztálni újra, ezúttal egy má-sik nagykövet, másik kérő főszereplésével. Fülöp király végre meghallgatta a könyörgését, és beleegyezett, hogy leváltsa az agyafúrt de Quadra püspökre. Feria gróf alig leplezett megkönnyebbüléssel folyamodott Cecilhez engedélyért, hogy elbúcsúzhasson a királynő-től.

A tapasztalt nagykövet és a fiatal királynő régi ellenfelek voltak Feria hűséges tanács-adóként szolgálta Tudor Mária királynőt, és nyíltan, kitartóan hangoztatta, hogy ki kellene végeztetnie féltestvérét és örökösét, a bajkeverő Erzsébet hercegnőt. Az ő kémei szolgál-tattak újabb és újabb bizonyítékokat Erzsébet cselszövéseire, az angol lázadókhoz és fran-cia kémekhez fűződő kapcsolataira, az alkimista Dr. Dee-vel folytatott összeesküvéseire, és általában arra, hogy bárkivel összeszűrné a levet a nővére megbuktatására, akár árulás-sal, akár háborúval, akár mágiával.

Feria a leghűségesebb, legkitartóbb barátja volt Máriának és beleszeretett legodaadóbb udvarhölgyébe, Jane Dormerbe. Mária senki más kedvéért nem mondott volna le Jane Dormerről, és a halálos ágyán áldását adta a házasságukra.

A hagyományoknak engedelmeskedve a gróf magával hozta feleségét, hogy elbúcsúz-zon a királynőtől. Jane Dormer emelt fejjel sétált be utoljára a Whitehall-palotába, ahol azóta nem járt, hogy Erzsébet trónra lépésének napján megvetéssel távozott. Most a gyer-meket váró spanyol grófné domborodó hassal tért vissza, boldogan, hogy elbúcsúzhat. A szerencse úgy hozta, hogy az első ember, akivel összetalálkozott, ismerős arc volt a régi időkből: az udvari bolond, Will Somers.

– Nocsak Jane Dormer – köszöntötte barátságosan. –Vagy szólítsam méltóságos asz-szonynak?

– Neked csak Jane – mondta a fiatalasszony. – Ahogy régen. Hogy megy a sorod, Will? – Jól mulatok – mondta a bolond. – Az udvar is szeret mulatni, mégis féltem az álláso-

mat. – Hogyhogy? – kérdezte Jane. Az udvarhölgy, aki Jane-t kísérte, kíváncsian megállt, várta a tréfát. – Ahol minden férfiból bolondot csinálnak, mire tartanának meg engem? – kérdezte

Will. Jane hangosan fölnevetett. Az udvarhölgy kuncogott. –Minden jót kívánok Will –

mondta Jane szeretetteljesen. – A, bizony hiányozni fogok önnek Spanyolországban – sóhajtott Will. – De más nem

fog hiányozni, gondolom. Jane megrázta a fejét. – Anglia novemberben elveszítette a szívét. – Isten nyugosztalja – mondta Will. – Boldogtalan, szerencsétlen királynő volt. – És az új? – kérdezte Jane. Will felkacagott. – Ó, szerencsés, akár a nemző atyja – hangzott az izgalmasan kétér-

telmű válasz. Will tudta, hogy Jane szilárd meggyőződése szerint Erzsébet apja Mark Smea-ton volt, a lantos, akinek a szerencséjét a kínpad törte meg, mielőtt az akasztófán végezte volna.

Jane arca felragyogott a titkos, felségsértő tréfára, aztán követte az udvarhölgyet Erzsé-bet fogadószobája felé.

– Várjon itt, grófné – mondta az udvarhölgy hirtelen, és bevezette Jane-t egy előszobá-ba. Jane megtámasztotta a derekát és az ablakpárkánynak dőlt.

A szobában nem volt egyetlen szék, pad vagy ablakülés sem, még egy asztal sem állt benne, amin megtámaszkodhatott volna.

Múltak a percek. Egy kábult darázs felébredt téli álmából, és az ólomkeretes ablaknak ütközött, majd lehullott a párkányra. Jane egyik lábáról a másikra állt, és a háta egyre job-ban sajgott.

Fülledt volt a szoba levegője, és a fájdalom Jane derekából levándorolt a lábikrájába. Kinyújtóztatta a lábait, föl-le hintázott, hogy enyhítse a sajgást. A baba megmozdult és rú-gott a hasában. Jane a fűzőjéhez tette a kezét és az ablakfülkéhez lépett. Kinézett a belső kertre, a Whitehall-palota labirintusszerű rengetegének egyik kis elzárt udvarára. Egy kis diófa nőtt a közepén, pad vette körül. Egy apród és egy cseléd sugdolózott összebújva öt percig, majd mentek a dolgukra, egyik jobbra, másik balra.

Jane elmosolyodott. Valaha ez a palota volt az otthona, és amíg a királynő udvarhöl-gyeként szolgált, talán éppen ennél a padnál találkozgatott a spanyol nagykövettel. Hamar elszállt az a pár hónap, az a nyár, amikor boldog hely volt az udvar, a királynő esküvője és diadalmas bejelentése után, hogy gyermeket vár. Anglia nagyhatalom lett, Spanyolország szövetségese, trónján egy fiúörököst remélő, büszke asszonnyal, akinek végre kiteljesedett a sorsa.

Jane megvonta a vállát. Mária királynő csalódása, az elveszített gyermek a betegség és a halál mindennek véget vetett, és most a ravasz, álnok húgocskája került a helyére, aki ar-ra használja a hatalmát, hogy Jane-t inzultálja ezzel az udvariatlan várakoztatással. Kicsi-nyes bosszú a halott asszony ellen, gondolta Jane, nem méltó egy királynőhöz.

Egy óra kondult meg valahol a palotában. Jane vacsora előttre tervezte a látogatást, és már félórája váratják Az éhségtől kissé megszédült, és remélte, nem esik meg vele az a csúfság, hogy elájul, amikor végre bevezetik a fogadószobába.

Várt és várt. Újabb hosszú percek teltek el. Jane már azon tűnődött, ne szökjön-e meg, de egy ilyen sértés a spanyol nagykövet feleségétől akár nemzetközi konfliktust is okoz-

hat. Igaz, ez a várakoztatás maga is sértés Spanyolország ellen. Jane felsóhajtott. Mennyire gyűlölheti még ma is Erzsébet, ha ekkora kockázatot vállal, csak hogy megsértsen egy ilyen jelentéktelen valakit, mint ő.

Végre kinyílt az ajtó. Az udvarhölgy azt sem tudta, hová legyen zavarában. – Bocsás-son meg, kérem. Erre tessék méltóságos asszony – mondta udvariasan.

Jane elindult, és megszédült. Ökölbe szorította a kezét és a körmeit a tenyerébe vájta, hogy a fájdalom magához térítse és elterelje a figyelmét sajgó derekáról. „Már nem tarthat soká – biztatta magát. – Nem kényszeríthet tovább, hogy ácsorogjak.”

Erzsébet fogadószobájában nagy volt a tömeg és a forróság. Az udvarhölgy utat tört az emberek között, néhányan mosolyogva üdvözölték Jane-t, aki nagy népszerűségnek ör-vendett az udvarnál Mária hercegnő idején. Erzsébet egy ablakfülkében állt a vakító nap-fény háttere előtt, és olyan elmélyülten társalgott egyik tanácsnokával, hogy Jane-t látszó-lag észre sem vette. Az udvarhölgy egyenesen az úrnőjéhez vezette, de az még mindig nem vett róla tudomást. Jane csak állt és várt.

Erzsébet végre befejezte az élénk eszmecserét és körülnézett. – Feria grófnő! – kiáltot-ta. – Remélem, nem várakoztattam meg.

Jane királynői mosollyal válaszolt. – Egyáltalán nem – felelte nyugodtan. A feje már lüktetett, és kiszáradt a szája. Nagyon félt, hogy összeesik Erzsébet lábánál, már csak a dac tartotta benne a lelket.

Nem látta a királynő arcát, az ablak fehér fénnyel izzott mögötte, de jól ismerte a gu-nyoros mosolyt és a csillogó fekete szempárt.

– És kisbabája lesz – állapította meg Erzsébet bűbájosán. – Néhány hónap múlva? Az udvar felszisszent. Ha néhány hónapon belül szülne, az azt jelentené, hogy a gyer-

mek az esküvő előtt fogant. Jane-nek a szeme sem rebbent. – Ősszel, Felség – mondta szenvtelenül. Erzsébet elnémult. – Búcsúzni jöttem, Erzsébet királynő – mondta Jane jeges udvariassággal. – A férjem

visszatér Spanyolországba, és vele tartok. – Ó, igen, ön azóta spanyol lett – mondta Erzsébet, mintha valami ragályos betegségről

beszélne. – Spanyol grófné – válaszolta Jane nyugodtan. – Valóban, Felség, mindkettőnk helyze-

te más volt, mikor legutóbb találkoztam Önnel. Ügyesen visszavágott. Jane látta Erzsébetet térden állva, színlelt bűnbánattól zokogva

esdekelni a nővére kegyelméért, látta őt betegségtől felpüffedt testtel, látta házi őrizetben raboskodni, látta felségárulás vádjától rettegve kihallgatásért könyörögni.

– Nos, akkor jó utat kívánok- mondta Erzsébet hanyagul. Jane tökéletes, elegáns puked-libe ereszkedett előtte, senki nem sejthette, hogy hajszálra van az ájulástól. Kiegyenesedett és a szoba elfeketedett előtte, de megragadta díszes szoknyáját és vörös magas sarkú cipő-jének utat engedve megindult hátrafelé, sima, nyugodt lépésekkel, fölvetett fejjel, moso-lyogva. Csak az ajtónál fordult meg, s akkor körbepördült a szoknyája és Jane távozott, vissza sem nézve többet.

– Hogy mit csinált? – kérdezte Cecil hitetlenkedve az izgatottan karattyoló Laetitia Knollystól, aki a királynő belső szobáinak történéseiről tett épp jelentést jó pénzért.

– Teljes félóráig várakoztatta, és aztán azt sugallta, hogy a gyerek még az esküvő előtt fogant – suttogta Laetitia kifulladva.

Cecil sötét burkolatú szobájában voltak, fényes nappal is zárt zsaluk mögött, egy meg-bízható őrszem védelmében. A lakosztály többi szobája üresen, a látogatók elől elzárva állt.

A miniszter összeráncolta a homlokát. – És Jane Dormer? – Úgy tartotta magát, mint egy királynő – mesélte Laetitia. – Elegánsan beszélt, pukedlizett – azt a pukedlit látnia kellett volna –, és úgy ment ki,

mintha lenézne mindnyájunkat, de egy szóval sem panaszkodott. Bolondot csinált Erzsé-betből!

Cecil felvonta a szemöldökét. – Vigyázzon a szájára, ifjú hölgy – mondta erélyesen. – Engem megvesszőztek volna, ha a királyomat bolondnak nevezem.

Laetitia meghajtotta rézszínű fejét. – Mondott valamit Erzsébet, miután a grófné elment? – Azt mondta, hogy Jane mindig a savanyú képű nővérét juttatja eszébe, és hála az ég-

nek hogy azok az idők elmúltak. Cecil bólintott. – Felelt erre valaki? – Nem! – Laetitia felhevültén rázta a fejét. – Mindenki annyira megdöbbent, hogy Er-

zsébet ilyen… ilyen… – Méltatlankodásában nem talált szavakat. – Ilyen mi? – Ilyen goromba! Ilyen álnok! Micsoda undok dolog! És pont egy ilyen kedves asz-

szonnyal! És ráadásul babát vár! És a spanyol nagykövet felesége! Micsoda sértés Spanyolországnak! Cecil bólintott. „Meglepő tapintatlanság egy ilyen fegyelmezett fiatal nőtől – gondolta.

– Valószínűleg valami buta női viszály folytatása, ami évek óta húzódik. Azzal együtt nem jellemző Erzsébetre, hogy ilyen közönségesen bánjon el az ellenfeleivel.” – Azt hiszem, kegyed is megtapasztalja még, hogy nagyon goromba tud lenni – mondta fennhangon. – Vigyázzon, hogy ne adjon rá okot.

Laetitia fölemelte a fejét és sötét Boleyn-szemei nyíltan néztek vissza rá. Vörös haját a fejdísze alá simította, és arcán felvillant az elbűvölő, tudatosan érzéki Boleyn-mosoly. –Nem tehetek róla – jelentette ki tagoltan. – Ha csak rám néz, az elég, hogy megutáljon.

Késő este Cecil új gyertyákat hozatott és még egy hasábot a tűzre. Sir James Croftnak, régi szövetségesének írt levelet. Sir James Berwickben tartózkodott, de Cecil úgy döntött, hogy megérett az idő egy látogatásra Perthbe.

Skócia puskaporos hordó,

– írta a rejtjellel, melyet azóta használtak hogy Tudor Mária kémszolgálata elfogta a le-veleiket – ,

és John Knox a szikra, mely hamarosan lángra lobbantja.

Az lesz a dolga, hogy Perthbe utazzon, és ne tegyen semmi mást, csak tartsa nyitva a szemét. A régenskirálynő embereinek érkezése előtt érjen oda. Hajói sejtem, látni fogja John Knoxot Skócia szabad-ságáért prédikálni a fellelkesült tömegnek. Tudnom kell, pontosan

mennyire lelkes és mennyire erős az a tömeg. Siessen, mert a régens-királynő valószínűleg elfogatja.

Knox és a protestáns skót főurak a segítségünket kérték, de előbb tájékozódom, mifélék, mielőtt rábeszélem a királynőt, hogy elkötelezze magát. Beszéljen velük, mérje fel őket. Ha a győzelmüket azzal szeret-nék megkoronázni, hogy a franciák ellen fordulnak és szövetséget köt-nek velünk, csak bátorítsa őket. És értesítsen azonnal. Az információ értékállóbb errefelé, mint a pénz.

1559 nyara

Robert június elején érkezett végre Denchworthbe, késedelme miatt buzgón szabad-kozva. Elmagyarázta Amynek hogy most pár napig elszabadulhatott az udvartól, mert a ki-rálynő, mióta hivatalosan kikosarazta Ferdinánd főherceget, minden percét a nagykövettel tölti, egyre a gazdájáról faggatja, és minden jel arra mutat, hogy megbánta elhamarkodott döntését.

– Az őrületbe kergeti Cecilt – mesélte Robert mosolyogva. – Senki nem tudja, mik a tervei és szándékai. Kikosarazta, most meg egyfolytában róla beszél. Nem jár vadászni, nincs ideje a lovaglásra. Csak a nagykövettel sétál reggeltől estig, meg a spanyoltudását csiszolja.

Amyt nem érdekelték sem a királynő, sem az udvar flörtjei, csak biccentett és megpró-bálta a birtokra terelni Robert figyelmét. Előhozatta a lovakat az istállóból Robert, Hyde-ék Lizzie és saját maga számára, és a kis csapat megindult a zegzugos ökörhajtó ösvényen a ház felé.

William Hyde Robert mellé léptette a lovát. – Mi újság a politikában? – kérdezte. – Úgy hallom, a püspökök nem adják meg magukat.

– Azt mondják nem hajlandók letenni az esküt, melyben elismerik Őfelsége kormány-zóságát – közölte Robert tömören. – Én mondtam neki, hogy ez felségárulás, de a királynő könyörületes.

– És mi a… ööö… könyörületes megoldás? – kérdezte Mr. Hyde idegesen, mert élén-ken éltek még emlékezetében Tudor Mária máglyái.

– Bebörtönzi őket – felelte Robert kertelés nélkül. – És ha nem talál józan gondolkodá-sú katolikusokat, akkor protestáns papságra cseréli le őket. A püspökök elmulasztották az egyetlen esélyüket. Ha még a koronázás előtt behívták volna a francia sereget, akkor sike-rülhetett volna a királynő ellen fordítani a népet, de túl sokat vártak. – Elvigyorodott. – Cecil diadala – tette hozzá. – Benne emberükre akadtak. Egymás után fognak behódolni, aki meg nem, azt leváltják. Nem volt merszük fegyverrel fellépni a királynő ellen, csak te-ológiai vitákba bocsátkoztak Cecil pedig egyenként elintézi őket.

– De a királynő így tönkreteszi az egyházat – mondta William Hyde megbotránkozva. – Lebontja és újjáépíti – helyesbített a protestáns Dudley elégedetten. – Sarokba szorí-

tották, választania kellett: vagy ő bukik vagy a katolikus papok Őket választotta. – Elég erős hozzá? Dudley felvonta a szemöldökét. – A jelek szerint nem kell olyan nagy erő egy püspök

bebörtönzéséhez. Már most is házi őrizetben tartja a püspökség felét. – Úgy értem, lelkiereje van-e hozzá – magyarázta William Hyde. – Mégiscsak nő, ha

uralkodó is. Lesz bátorsága végigvinni a dolgot? Dudley tétovázott. Nem volt ez alaptalan félelem, hiszen azt mindenki tudta, hogy a

nők sem gondolkodni, sem cselekedni nem tudnak kellő következetességgel. – A tanács-adói értik a dolgukat – mondta végül. – Okos férfiak mind. Tudjuk mi a teendő, és gon-doskodunk róla, hogy tartsa magát hozzá.

Amy lelassította a lovát és csatlakozott hozzájuk. – Elmondtad Őfelségének hogy azért jössz, mert házat veszünk? – kérdezte.

– El bizony – felelte Robert vidáman, miközben felkaptattak egy lankás domboldalon. – Régóta hiányzik már a Dudleyknak egy családi fészek Meg is vettem volna unokabá-tyámtól a Dudley-kastélyt, de nem bír lemondani róla.

Ambrose fivérem is házat keres. De talán itt az övék lehet egy épületszárny. Elég nagy hozzá?

– Hozzá lehet építeni – mondta Amy. – Szerintem megoldható. – És kolostor volt azelőtt, vagy apátság? – kérdezte Robert. – Szép nagy hely? Nem

mondtál róla semmit. Már valami ezertornyú kastélyról képzelődtem. – Nem éppen kastély – mosolygott Amy. – De nekünk elég tágas szerintem. És jó álla-

potban van a föld. A hagyományos módon művelték többnyomásos rendszerrel, Szent Mi-hály-napi váltással, így nem merült ki. A magasabban fekvő mezők birkalegelőnek valók és van egy szép kis erdő, arra gondoltam, megritkíthatnánk itt-ott a lovagláshoz. A vize-nyősebb rétek úgy burjánzanak hogy szinte sűrű tejszínt adhatnak a tehenek! A ház maga így túl kicsi persze, de egy új épületszárny hozzáadása után kényelmesen elférnek a ven-dégek is…

Elhallgatott, mert a kis menet bekanyarodott a szűk ösvényen, és Robert megpillantotta a házat. Hosszú volt és alacsony, nyugati végénél kopott vöröstéglás istálló épült hozzá, a házéhoz hasonló szalmatetővel, és csak egy vékony fallal az állatok és a ház lakói között. Alacsony, omladozó kőfal választotta el az ösvénytől a házat, és a túloldalán tyúkok ka-pirgáltak a zöldségeskert gazos, poros romjain. A rozoga épület oldalán, a bűzölgő trágya-dombon túl gyümölcsfák álltak sűrűn ültetve, s földig lógó ágaik között disznók túrták a földet. Kacsák úszkáltak a moszatos tavacskában a gyümölcsös mögött, az iszapos víz és az istálló között fészküket építő fecskék röpködtek szorgosan.

Nyitva állt a bejárati ajtó, egy darab kő támasztotta ki. Robert alacsony, foltos mennye-zetet pillantott meg odabent, és egyenetlen kőpadlót, melyen elszáradtak már az illatosítás-ra szétszórt füvek. A ház belsejéből azonban több nem látszott a félhomályban, mivel alig voltak ablakok és a levegőt megülte a füst, kémény helyett ugyanis csak egy lyukat fúrtak a tetőbe.

Robert Amy felé fordult, és úgy bámult rá, mint egy kötöznivaló bolondra, akit azért hoztak elé, hogy ítéletet mondjon fölötte. – Azt akarod, hogy itt lakjak? – kérdezte hitet-lenkedve.

– Ahogy megjósoltam – morogta William Hyde halkan és a lovával észrevétlenül odébbállt, közben odaintve a feleségének, hogy jöjjön ő is.

– Hát persze – mosolygott Amy magabiztosan. – Tudom, hogy a ház nem elég nagy, de az istálló lakószárnnyá alakítható, elég magas hozzá, hogy az eresz fölé felépítsünk még egy emeletet, ahogy Heverben csinálták akkor fönt lakószobák lehetnének és lent a hall.

– És mik a terveid a trágyadombbal? – érdeklődött Robert. – Meg a kacsaúsztatóval? – A trágyadombot persze el kell tüntetni – nevetett rá Amy. – így nyilván nem marad-

hat! Az lenne az első dolgunk természetesen. De szét lehetne teríteni a kertben és virágo-kat ültetni rá.

– És a kacsaúsztató? Díszes szökőkutat tervezel rá? Végre Amy is kihallotta a hangjá-ból a maró gúnyt. Őszinte csodálkozással fordult felé. – Hát nem tetszik?

Robert behunyta a szemét és felidézte babaházszerűen bájos új otthonát Kew-ban, a pásztorlányok felszolgálta reggelit a gyümölcsöskertben, a zöldre és fehérre festett szelíd báránykákat az asztal körül. Felidézte gyerekkora hatalmas palotáit, a Syon House nyu-godt fenségét, a méltóságteljes Hampton Courtot – egyik kedvenc helye volt, Európa ékes-sége –, a Nonsuch-palotát Sheenben, a greenwichi palotát, Windsor tömör erődítményét, családi székhelyüket, a Dudley-kastélyt. És akkor kinyitotta a szemét és megint meglátta a helyet, amit a felesége választott: sárkunyhó a sártengerben.

– Még szép, hogy nem tetszik Ez egy rozzant viskó – mondta nyersen. – Apám ennél elegánsabb ólban tartotta a disznait.

Amy kivételesen nem roskadt magába a rosszallásától. Robert a büszkeségébe gázolt, a földdel, háztulajdonnal kapcsolatos ítélőképességét

kérdőjelezte meg. – Nem rozoga viskó – felelte. – Alaposan körüljártam. Gondosan megépített téglaház,

erős ácsmunka, sűrű vakolat. A szalmatető csak húszéves. Természetesen több ablak kell, de az hamar megvan. Átépíthető az istálló, elkeríthetünk egy kertet, némi munkával gyö-nyörű lenne a gyümölcsös, a tavon csónakázni is lehetne, és a birtok kitűnő, kétszáz hold-nyi pompás föld. Én úgy találtam, hogy pontosan erre van szükségünk itt minden tervün-ket megvalósíthatjuk

– Kétszáz hold? – ismételte Robert. – Hol élnének a szarvasok? Hol vadászna az udvar? Amy csak pislogott. – És hol lesz a királynő szállása? – tudakolta Robert metsző gúnnyal. – A tyúkólban há-

tul? No és az udvartartás? Húzzunk fel pár kunyhót a gyümölcsös túloldalán? Hol főznek vacsorát a királyi szakácsok? A kandallóban? És hol szállásoljuk el a lovakat? A lakók mellett a házban, ahogy szemmel láthatólag most is csinálják? Legalább háromszáz ven-dégre kell számítani, szerinted hol aludjanak?

– Miért jönne ide a királynő? – kérdezte Amy remegő szájjal. – Nyilván inkább Ox-fordban szállna meg. Miért akarna idejönni? Miért hívnánk ide?

– Mert az egyik legfontosabb ember vagyok az udvaránál! – kiáltotta Robert, és öklével a nyeregre csapott, amitől a lova megugrott és nyugtalanul forgolódott. Robert erős kézzel tartotta a kantárt, megrántotta a ló szájánál. – A királynő meglátogatna az otthonomban, hogy kitüntessen a kegyével! Engem és téged is, Amy! Arra kértelek hogy keress egy há-zat. Olyan helyre gondoltam, mint Hatfield, Theobalds, Kenninghall. A Theobalds-palota Cecilé, akkora, mint egy valóságos kis város, és a felesége úgy uralkodik benne, mint egy királynő. Most építi Burghleyt is, csak hogy a vagyonát, a hatalmát fitogtassa, egész Euró-pából hozat kőműveseket. És kicsoda hozzám képest Cecil?! Az én származásommal ösz-szevetve ő közönséges birkapásztor! Olyan házat akarok, ami felér az övével, a legutolsó tégláig! Olyan házat, ami kifejezi a sikereimet.

Az ég áldjon meg, Amy, hiszen jártál a nővéremnél Penhurstben! Ismerheted az elvárá-saimat! Nem valami mocskos tanyaházra vágyom, ami legjobb esetben, egy alapos takarí-tás után megfelel egy kutyatenyésztő parasztnak!

Amy egész testében reszketett, a kantárt is alig bírta kézben tartani. Lizzie Oddingsell messziről figyelte, és azon töprengett, nem kellene-e közbeavatkoznia.

Most Amy visszanyerte végre a hangját. Fölemelte lekókadó fejét. – Mindez igen szép, kedves Robert, de azt nem veszi figyelembe, hogy ennek a földnek az évi terméshoza-ma…

– Ásd el a terméshozamodat! – kiabálta Robert. A ló hátrahőkölt, és Robert keményen ráütött. Az állat erre megbokrosodott és elrántotta a fejét, Amy lova megriadt és hátralé-pett, majdnem levetve Amyt a hátáról. – Mit bánom én a termést! Majd a bérlőim aggód-janak a termés miatt. Amy, én Anglia leggazdagabb embere leszek, a királynő eláraszt a kincstár minden aranyával. Mit érdekel engem, mennyi szénát ad a kaszáló. Én azt várom tőled, hogy méltó feleségem legyél, az úrnője egy előkelő háznak mely a pompájával, a nagyságával…

– A nagyság! – fakadt ki Amy. – Még mindig a nagyság és a pompa után fut! Sosem tanulja meg a leckét? Nem volt valami előkelő, amikor otthontalanul és kiéhezve kijött a Towerből, a fivére sem, aki börtönlázban pusztult el, mint valami közönséges gonosztevő. Mikor tanulja meg végre, hogy otthon a helye, ahol boldogok lehetünk? Miért rohan örök-ké fejjel a falnak? Maga meg az apja elvesztették a harcot Jane Grey-ért, hát a saját és a fia

életével fizetett érte. Maga elveszítette Calais-t, és az öccse nélkül jött haza, újra megaláz-va! Meddig kell süllyednie, hogy tanuljon belőle? Milyen hitvány sors tanítja meg a Dudleyknak végre, hogy hol a határ?

Robert körbependerítette a lovát és megsarkantyúzta az oldalát, keményen felrántva a kantárat. A ló fölemelkedett, két lábra állva kapálta a levegőt. Robert szobormereven ült a nyeregben, dühét és a lovat kemény kézzel tartva féken. Amy lova megriadt a csapkodó patáktól, Amy a nyeregbe kapaszkodott, hogy le ne essen.

Robert lova visszazökkent a földre. – Vágd csak az arcomba mindennap, ha jólesik – sziszegte előrehajolva, gyűlölettől sistergő hangon. – Csakhogy már nem vagyok Sir John Robsart szerencsétlen ifjú veje, a jogfosztott, frissen szabadult fogoly. Sir Robert Dudley vagyok újra, a Térdszalagrend Lovagja, a legmagasabb fokú lovagrend tagja. A királynő lovászmestere vagyok és ha Lady Dudleynak lenni nem elég dicsőség neked, lehetsz felő-lem megint Amy Robsart, Sir John Robsart ostoba lánya. De ami engem illet, azoknak az időknek vége!

Amy félt, hogy leesik riadt lováról, hát lerúgta lábáról a kengyelt és a földre ugrott a nyeregből. A biztonságos talajon aztán megfordult és villámló szemmel nézett a fölé tor-nyosuló Robertre a feszengő, nyugtalan lovon. Amy haragja fellángolt, az arca pirosan égett, a foga megcsikordult.

– Ne merje még egyszer apámat sértegetni! – rikoltotta. – Ne merészelje! Jobb ember volt, mint maga valaha lesz, és becsületes munkával szerezte a földjeit, nem pedig egy eretnek fattyú körül sertepertélve! És nekem ne mondja, hogy a termés nem számít! Ki maga, hogy ilyet merjen mondani?! Éhen halt volna, ha apám nem gondoskodik a jó ter-mésről. Ki más rakott volna ételt a tányérjába, amikor maga nem tudta megszerezni? Ak-kor bezzeg nem bánta sem a gabonát, sem a gyapjút! És ne nevezzen ostobának Egyetlen ostobaságot követtem el életemben: hogy hittem magának meg a felvágós apjának amikor nagy büszkén belovagoltak Stanfieldbe. Nem telt bele sok idő, és szekéren vitték mindket-tejüket a Towerbe, felségárulásért! – Dühében szinte összeakadt a nyelve. – És engem csak ne fenyegessen. Halálom napjáig Lady Dudley leszek! Kitartottam maga mellett, amikor szégyellnem kellett a nevemet. Most viszont sem maga, sem az eretnek trónbitorló nem veheti el tőlem!

– Dehogynem veheti – mondta Robert megvetően. – Te buta liba. Akár holnap elveheti, ha akarja. Ő az angol egyház legfelsőbb kormányzója. Ha akarja, véget vet a házasságod-nak, márpedig nálad jobb asszonyokat is félreállítottak már, kevesebbért is, mint ez a… ez a retkes budi.

A nagy ló felágaskodott, Amy félreugrott, és Sir Robert vágtára fogta lovát; a nagy pa-ták felszaggatták az ösvényt, ahogy dübörögve elszáguldott és döbbent csendet hagyott maga után.

Mikor hazaértek az istállóudvaron várt rájuk egy férfi, aki Robert Dudleyt kereste. – Sürgős üzenetet hoztam – magyarázta William Hyde-nak. – Adna mellém egy lovászt, aki elkísér hozzá?

William Hyde szögletes arca aggodalmas ráncokba gyűrődött. – Nem tudom, hol jár – mondta. – Lovagolni ment. Jöjjön be a házba, igyon egy kupa sört várakozás közben!

– Utánamegyek – mondta a férfi. – Őlordsága szereti azonnal megkapni az üzeneteit. – Nem tudom, merrefelé ment – felelte William tapintatosan. –Jobb, ha bent várja meg. A férfi megrázta a fejét. – Megköszönöm, ha kaphatok egy italt, de idekint várok.

Leült a felhágókőre, és meg sem moccant, amíg a nap lejjebb vándorolt az égen és ló-patkók zörgése hallatszott közeledőben. Robert belovagolt az istállóudvarra és kimerült lova kantárát egy várakozó lovász kezébe nyomta.

– Blount? – Sir Robert. Robert félrevonta emberét, Amyről teljesen megfeledkezett. – Gondolom, fontos ügy-

ben jár. – Sir William Pickering hazajött Angliába. – Pickering? A királynő régi szívszerelme? – Nem volt biztos benne, hogy örömmel fogadják hogy Erzsébet emlékezete mennyire

rövid. Sokan azt rebesgették hogy korábban Tudor Máriát is szolgálta. Nem tudta, mennyi jutott el a királynő fülébe ebből.

– Minden – mondta Dudley savanyúan. – Cecil és én gondoskodtunk róla. Nos tehát, hogyan fogadta?

– Soron kívül, külön. – Hogyhogy? Magánkihallgatáson? A mindenit, ez aztán a megtiszteltetés. – Nem, úgy értem, teljesen külön. Egész délután együtt voltak öt órára bezárkóztak. – Az udvarhölgyei jelenlétében – nézett rá Robert kérdőn. A kém megrázta a fejét. –

Kettesben, uram. Nem volt velük senki más. Öt órát töltöttek zárt ajtók mögött, mielőtt ki-jöttek

Robert megrendülten emésztette a hírt. Ebben a kiváltságban neki sosem volt még ré-sze. – És Cecil megengedte ezt? – tudakolta hitetlenkedve.

Thomas Blount megvonta a vállát. – Nem tudom, uram. Gondolom, igen, mert másnap megint találkoztak

– Kettesben? – Egész délután. Déltől vacsoráig. Az udvarnál fogadásokat kötnek hogy titokban össze

vannak házasodva. Mindenki őt tartja a legesélyesebbnek még a főherceggel szemben is. Azt mondják titokban házasok és együtt hálnak csak a hivatalos bejelentés van hátra.

Robert felkiáltott és megpördült, aztán lassan visszafordult. – És most mi lesz Pickeringgel? Marad az udvarnál?

– Most ő lett az első számú kedvenc. A királynő a saját lakosztályához közel szállásolta el a greenwichi palotában.

– Mennyire közel? – Állítólag van egy titkos átjáró köztük amin éjjel-nappal, bármikor átmehetnek egy-

máshoz. A királynőnek csak ki kell nyitnia a zárat, és Sir William besétálhat a hálószobá-jába.

Robert Dudley hirtelen elcsöndesült és lehiggadt. A lovára pillantott – a lovász lassan járatta fel és alá az udvaron –, mintha azt fontolgatná, hogy a verejtékes nyakú, habzó szá-jú állattal rögtön nekifogjon az útnak.

– Nem – mondta magának halkan. – Inkább holnap, kipihenve, tiszta fejjel. És pihent lóval. Egyéb hírek?

– A protestánsok lázonganak Skóciában, a régenskirály-nő összevonja a csapatait és to-vábbi katonákat kér Franciaországból.

– Ezt már az indulás előtt is tudtam – mondta Robert. – Cecil még mindig győzködi a királynőt, hogy küldjön segítséget?

– Még mindig – mondta Blount. – De a királynő sehogy sem bírja elkötelezni magát. – Gondolom, lefoglalja Pickering- állapította meg Robert fanyarul, majd a ház felé for-

dult. – Maradjon itt, holnap visszamegyünk – utasította kurtán. – Úgy látszik egy pillanat-ra sem kockáztathatom, hogy magára hagyjam. Pirkadatkor indulunk Greenwichbe. Szól-jon az embereimnek hogy hajnalban indulunk és kemény út lesz.

Amy a sírástól émelyegve várt Robert szobája előtt, alázatosan, mint az udvari kérvé-nyezők Látta megérkezni a tajtékos lovon, és a lépcsőn ácsorgott, hogy beszélhessen vele, amikor bejön. Robert elment mellette, csak egy kurta, udvarias bocsánatkérést vetett oda a válla fölött. Megmosdott és átöltözött; Amy hallotta, hogy a vizeskancsó a lavórnak koc-can. Utána átment a hálószobájába, becsukta az ajtót, hallatszott, hogy a könyveit és papír-jait rakosgatja. Amy megértette, hogy visszautazik de nem mert bekopogni és könyörögni neki, hogy maradjon.

Csak ült az ajtó előtt, a sima ablakülésen kuporogva, mint egy bűnbánó gyerek aki ha-ragos apjára vár.

Amikor kinyílt az ajtó, Amy fölpattant, és Robert meglátta a félhomályban. Egy pilla-natra ki is ment a fejéből a veszekedés, de aztán mogorván összevonta két sűrű, sötét szemöldökét. –Amy.

– Lord Robert! – szólította meg Amy, könnyek lepték el a szemét és torkán akadt a hang. Csak állt előtte kukán.

– Jaj, az ég szerelmére! – csattant fel Robert türelmetlenül, és csizmás lábával berúgta a szobája ajtaját. – Inkább gyere be, még mielőtt az egész világ azt hiszi, megvertelek.

Beterelte a szobába. Amy félelme beigazolódott, a papírok és könyvek eltűntek Tehát már becsomagolt és indulásra készen áll.

– Csak nem utazik el? – kérdezte remegő hangon. – Muszáj – válaszolta Robert. – Üzenetet kaptam az udvarból, történt valami fontos,

amivel késedelem nélkül foglalkoznom kell. – Azért megy el, mert haragszik rám – suttogta Amy. – Nem, hanem mert üzenetet kaptam az udvarból. Kérdezd meg William Hyde-ot, ő ta-

lálkozott a futárral és mondta neki, hogy várjon meg. – De akkor is haragszik rám – ismételte Amy. – Haragudtam – ismerte el a férfi. – De most már sajnálom, hogy annyira kikeltem ma-

gamból. Nem a ház miatt utazom el, nem azért, amiket mondtam. Sürgős tennivalóim vannak az udvarnál.

– Lord Robert… – Egy hónapig, talán kettőig maradj itt, és amikor írok akkor átmégy Hayesékhez

Chislehurstbe. Majd ott találkozunk. – És ne keressek a környéken házat? – Ne – mondta a férje röviden. – Egyértelmű, hogy erősen különbözik az elképzelésünk

azt illetően, hogy milyen legyen egy ház. Majd egyszer hosszabban elbeszélgetünk arról, hogy mire van nekem szükségem és hogyan kívánsz élni te. De most nincs időm erre. Az istállóba kell mennem. Vacsoránál találkozunk Holnap hajnalban indulok nem kell fölkel-ned kikísérni. Sietős a dolgom.

– Nem kellett volna olyanokat mondanom. Bocsásson meg, Robert! A férfi arca megfeszült. – Felejtsük el. – De én nem tudom elfelejteni – rázta a fejét Amy komolyan, keserű önváddal. – Na-

gyon sajnálom, Robert. Nem lett volna szabad felhoznom a börtönt és az apja szégyenét. Robert nagy levegőt vett, próbált uralkodni az indulatain. –Jobb lenne, ha elfelejtenénk

ezt a veszekedést, és nem ismételnénk meg – figyelmeztette, de Amy nem hallgatott az in-tő szóra.

– Higgye el, Robert, nagyon sajnálom, amit mondtam, hogy mindig a dicsőséget haj-szolja és nem tudja, hol a helye…

– Amy, emlékszem, mit mondtál! – szakította félbe. – Nem kell emlékeztetned rá. Nem kell megismételned a sértést. Minden szóra emlékszem, arra is, hogy rajtam kívül hallotta William Hyde, a felesége és a társalkodónőd is. Felteszem, ők is emlékeznek hogy engem és az apámat ócsároltad. Nem felejtettem el, hogy bukott árulónak nevezted, és engem okoltál Calais elvesztéséért. Apámat hibáztattad Guilford öcsém haláláért, engem Henry öcsém eleséséért. Ha a szolgám volnál, megkorbácsolnálak és kihajítanálak a feléért is. Felhasíttatnám a nyelvedet a botrányos rágalmakért. Úgyhogy inkább ne emlékeztess, Amy. Egész nap azon igyekeztem, hogy elfelejtsem, mit tartasz rólam. Hogy a feleségem szemében megvetésre méltó, semmirekellő áruló vagyok.

– Nem gondolok ilyet – zihálta Amy, és egyetlen mozdulattal térdre csúszott Robert lá-ba elé, a haragjától letaglózva. –Nem vetem meg, nem gondolok ilyet, szeretem önt, Robert, és bízom önben…

– Az öcsém halálával csúfoltál – mondta Robert hidegen. – Amy, nem akarok én ve-szekedni. És nem is fogok. Most pedig eressz, dolgom van az istállóban vacsora előtt.

Kurta meghajlással elköszönt és kiment a szobából. Amy feltápászkodott a megalázko-dó kuporgásból és az ajtóhoz rohant. Fel akarta tépni, utánamenni, de a sietős, határozott lépteket hallva nem mert. Forró homlokát a hűvös faajtónak támasztotta, és a kilincsre tapasztotta a kezét, ahol Robert keze utoljára érintette.

Vacsoránál a jólneveltség úrrá lett a kínos feszengésen. Amy megrendült hallgatásba burkolózott, nem evett semmit. William Hyde és Robert tartotta fenn a társalgás fonalát, lovakról, vadászatról és a franciák elleni háború valószínűségéről beszélgettek. Alice Hyde leszegte a fejét, Lizzie viszont Amyt figyelte, mintha attól tartana, elájul az asztal-nál. A nők azonnal visszavonultak étkezés után, és korai indulására hivatkozva Robert sem maradt sokáig. William Hyde a szobájába ment, bőséges adag bort töltött magának súlyos tölgyfa székét a kandallóhoz fordította, lábát felrakta a kéménypillérre és a nap eseménye-in merengett.

Felesége, Alice bekukucskált az ajtón, majd csendesen belépett; sógornője, Lizzie Oddingsell követte. – Elment már? – kérdezte, mert eltökélte, hogy ha csak teheti, kerüli Sir Robertet.

– El. Hozzatok két széket, Alice, nővérem, és töltsetek magatoknak bort. A két asszony kiszolgálta magát és a ház urával félkörben letelepedtek a tűz mellé, cin-

kosán összebújva. – Ezek után föladja a birtokvásárlási terveit? – kérdezte William Lizzie-től. – Nem tudom – felelte Lizzie halkan. – Amy csak annyit mondott, hogy Sir Robert na-

gyon haragszik rá, és még egy hónapig itt maradunk. William és Alice összenéztek elárulván, hogy egymás közt már megvitatták a dolgot. –

Szerintem nem akar már építkezni – mondta. – A mai nap megmutatta neki, milyen szaka-dék tátong közöttük. Szegény csacsi asszony. Azt hiszem, megásta a saját sírját.

Lizzie gyorsan keresztet vetett. – Az ég szerelmére, William! Hogy érti ezt? Veszeked-tek. Mutasson egy házaspárt, akik közt sosem volt még szóváltás.

– Sir Robert nem közönséges férj – mondta William nyomatékkal. – Hallhattátok ahogy a felesége is, csak nincs elég eszetek megérteni. Megmondta neki kereken: ő a legnagyobb úr az egész országban. Hamarosan ő lesz a leggazdagabb is. A királynő hallgat a szavára, és sosem engedi el maga mellől. Anglia történetének első hajadon királynője egy lépést sem tesz Sir Robert nélkül. Szerintetek mit jelent ez? Rátok bízom a következtetést.

– Azt jelenti, hogy Sir Robertnek szüksége lesz egy vidéki birtokra – erősködött Lizzie. – Az udvari pozíciójához illő birtokra a feleségének és a gyermekeinek – majd ha lesznek adja Isten.

– Aligha a feleségének – állapította meg Alice bölcsen. – Csak púp a hátán, mindig is az volt. Nem ugyanarra vágyik mint ő, akár egy házról, akár az életmódról van szó. A szemére hányja, hogy a dicsőséget hajszolja, ami a férjének étele és itala.

A sógornője Amy védelmére kelt volna, de „William krákogott és a tűzbe köpött. – Nem számít most már, hogy alkalmazkodik-e – jelentette ki. – Sir Robertnek más tervei vannak

– Gondolja, hogy elválik tőle? – kérdezte Alice. Lizzie értetlenül nézett egyik komoly arcról a másikra. –Hogyan? – Hallhattad – mondta az öccse türelmesen. – Te is, akárcsak a felesége: hallgatjátok de

nem figyeltek. Sir Robert magasra kapaszkodik a felesége csak lehúzza. – De hiszen házasok – erősködött Lizzie értetlenül. – Isten színe előtt házasok. Nem ál-

líthatja félre, semmi oka rá. – A király két feleségét is félreállította ok nélkül – mondta William Hyde komoran. – A

fél nemesség elvált már. Minden római katolikus pap, aki a protestáns uralom alatt meg-nősült, Mária királynő trónra lépésekor félreállította a feleségét, és most lehet, hogy ugyanez vár a protestáns papságra. A régi törvények érvényüket vesztették semmi nem érinthetetlen. A házasság már nem házasság.

– De az egyház… – Az egyház feje a királynő. Megszavazta a parlament. Eldöntött tény. Vajon mi törté-

nik ha az egyházfő úgy kívánja, hogy Sir Robert szabad legyen? Lizzie Oddingsell elfehéredett a döbbenettől. – Ugyan miért tenné? – kérdezte kihívó-

an. Nem hitte, hogy az öccse ki meri mondani az okot. – Hogy ő menjen hozzá feleségül. – Mr. Hyde hangja suttogássá halkult. Lizzie lerakta a borospoharat és összekulcsolta reszkető két kezét. Amikor felnézett,

látta, hogy az öccse arca nem zaklatott, mint az övé, hanem visszafojtott ujjongástól ra-gyog.

– Mi lenne, ha Sir Robertből Anglia királya válna? – suttogta William. – Felejtsd el most Amyt, ő aláírta a saját ítéletét a száműzetésre, a férje megválik tőle, semmi szüksége rá. De gondolj Sir Robertre! És magunkra! Ha Anglia királya lenne! Mit jelentene ez szá-munkra? Ehhez mit szólsz, nővérkém?

Amy a templom lépcsőin várta kora reggel, hogy Wilson atya megérkezzen és kinyissa a nagy faajtót. Amikor a pap a templomkertből meglátta a szürke ajtó előtt fehéren deren-gő, sápadt asszonyt, nem szólt, csak lassan, szelíden rámosolygott és némán kinyitotta előtte a kaput.

– Atyám – szólította meg Amy halkan. – Előbb Istennek mondd el, azután nekem, leányom – mondta a pap gyengéden és elő-

reengedte. A templom hátsó részében tett-vert csöndesen, megvárta, míg Amy fölkel és beül az

egyik padba, s csak akkor ment oda hozzá. – Mi a baj? – kérdezte. – Felmérgesítettem a férjemet egy másik dologgal – vallotta be Amy. – így nem tudtam

a püspökünk érdekében közbenjárni nála.

A pap bólintott. – Ne vádold magad ezért – mondta. – Azt hiszem, amúgy sem tudunk már segíteni. A királynő mostantól az egyház legfelsőbb kormányzója. Minden püspöknek kapitulálnia kell.

– Legfelsőbb kormányzó? – ismételte Amy. – Hogy lehetséges ez? – Azt mondják mindössze az apja és bátyja titulusát veszi fel ő is – magyarázta a pap. –

Arról nem beszélnek hogy azok férfiak voltak ő meg nő, tele női gyarlósággal. Arról nem beszélnek hogy egy nő, akit Isten a férje alá rendelt, akit Isten az eredendő bűnért megát-kozott, nem lehet legfelsőbb kormányzó.

– Mi lesz most? – kérdezte Amy elvékonyodott hangon. – Félek hogy megégetteti a püspököket – jelentette ki a pap. – Bonner püspököt már le-

tartóztatta, és egyenként elfogatja majd a többit is, aki nem hajlandó behódolni neki. – És a mi püspökünk? Goldwell püspök? – Megy a többiekkel, mint a bárány a vágóhídra – szólt Wilson atya. – Sötét idők jár-

nak ránk leányom, és nem tehetünk mást, csak imádkozhatunk – Ha tudok beszélni Sir Roberttel, megteszem – ígérte Amy. Habozott egy pillanatig,

eszébe jutott férje sietős távozása és ádáz haragja. – Most már nagy ember, de nem felej-tette el, mit jelent a börtön és a halálfélelem. Jó a szíve és könyörületes. Biztosan nem ta-nácsolna olyat a királynőnek hogy megölje azokat a szent embereket.

– Isten áldjon téged, gyermekem – mondta a pap. – Kevesen merik fölemelni a szavu-kat.

– És ön, atyám? – kérdezte Amy. – Önnek is le kell tennie az esküt? – Ha a püspökökkel végeztek mi következünk én és a társaim – felelte meggyőződés-

sel. – Fel kell készülnöm rá. Maradok ha tehetem. Felesküdtem a gyülekezetem, a nyájam szolgálatára. A jó pásztor nem hagyja el a nyáját. De ha arra kényszerítenek hogy esküvel ismerjem el a királynőt pápának akkor nem tudom, mit tehetek. Megfojtanának a szavak. Akkor nekem is vállalnom kell a büntetést, ahogy nálam jobb emberek is megtették.

– Elpusztítanák önt a hitéért? Széttárta a karját. – Ha nem tehernek mást. – Atyám, mi lesz mivelünk? – kérdezte Amy. A pap megcsóválta a fejét. – Bárcsak

tudnám.

Robert Dudley dühöngve rontott be a palotába, de szokatlan csend fogadta odabent. A fogadószobában csak néhány udvaronc és udvarhölgy lézengett, meg egy maroknyi köz-nemes.

– Hova tűnt mindenki? – kérdezte Laetitia Knollystól, aki az ablakfülkében üldögélt, és egy prédikációs könyvbe merült el látványosan.

– Én itt vagyok – közölte Laetitia előzékenyen. Robert morcosan nézett rá. – Úgy értet-tem, mindenki, aki számít.

– Mondom én – vágta rá Laetitia szemrebbenés nélkül. – Itt vagyok. A férfi akaratlanul is elnevette magát. – Knollys kisasszony, ne tegye próbára a türel-

memet. Hosszú és fárasztó utat tettem meg egyik átkozottul csökönyös és ostoba nőtől a másikhoz, ne akarjon maga lenni a harmadik

– Nahát! – Laetitia szeme tágra nyílt. – Ki az a boldogtalan, aki a lelkébe gázolt, Sir Robert? Csak nem a felesége?

– Maga csak ne törődjön azzal. Hol a királynő? – Sir William Pickeringgel van. Sir William hazajött Angliába, tudta?

– Persze hogy tudtam. Régi barátok vagyunk. – Ugye, milyen imádnivaló? Talán a legvonzóbb férfi, akit valaha láttam. – Bizony – mondta Dudley. – Lovagolni mentek? – Nem, sétálni. Az annyival meghittebb, nem igaz? – És maga miért nem tartott velük? – Senki nem tartott velük – És a többi udvarhölgy? – Ok sem. Tényleg senki. Őfelsége és Sir William kettesben tölti az időt, már három

napja. Szerintünk nem is kérdés. – Micsoda? – Hogy jegyesek Őfelsége le sem tudja venni róla a szemét. Sir Wlliam le sem bírja

venni róla a kezét. Gyönyörű szerelmi történet. Mint egy ballada. Mint Ginevra és Arthur, komolyan!

– Sosem menne hozzá feleségül – jelentette ki Robert, több magabiztossággal, mint amennyit belül érzett.

– Ugyan miért ne? Egész Európában nincs Sir Williamhez fogható férfi, és gazdag, mint egy császár, a politika és a hatalom nem érdekli, úgyhogy nem szól bele a kormány-zásba, és sem ellensége, sem felesége nincsen. Szerintem tökéletes választás.

Robert elfordult, a düh csomót kötött a nyelvére, és kis híján nekiment Sir William Ce-cilnek – Elnézését kérem, miniszter úr. Éppen indulni készültem.

– Azt hittem, most érkezett. – Mármint a lakosztályomba – felelte Robert, a száját harapdálva a visszafojtott ideges-

ségtől. – Igazán örülök hogy visszajött – mondta Cecil mellette lépkedve. – Hiányoltuk a taná-

csait. – Úgy tudtam, nem is dolgoztak napok óta. – A királynő mellé kell egy tanácsadó – magyarázta Cecil. – Ez a viharos udvarlás Őfelségének nyilván jólesik de nem biztos, hogy az országnak

is előnyös. – Meg is mondta neki? – Én ugyan nem! – nevette el magát Cecil. – Egy fiatal, szerelmes nőnek? Okosabbnak

tartanám, ha öntől hallaná. – Miért épp tőlem? – No, nem feltétlenül kell kimondania. Elég, ha elszórakoztatja, eltereli a figyelmét Sir

Williamről. Juttassa eszébe, hogy sok jóképű fiatalember van még a világon, nem kell rög-tön az elsőhöz feleségül mennie.

– Nős vagyok – mondta Robert zordonan. – Ha nem tudná. Nemigen versenyezhetek egy aranyban lubickoló legényemberrel.

– Igaz is, jó, hogy mondja – felelte Cecil nyájasan, taktikát váltva. – Ha Őfelsége hoz-zámegy Sir Williamhez, ön is, én is hazamehetünk a feleségünkhöz. Sir William nem kí-vánhatja, hogy továbbra is Őfelsége körül lábatlankodjunk. Tanácsadókat a saját barátai között keres majd. Az udvarnál nem lesz szükség a munkánkra. Én letelepedhetek Burghleyben, ön meg…

– Elhallgatott, mintha csak most jutna eszébe, hogy Robertnek nincs vidéki birtoka. – Nos, ön ott, ahol majd jónak látja.

– A jelenlegi vagyonomból aligha futja egy Burghleyhez fogható palotára – dühöngött Robert.

– Sajnos. Hát akkor mégiscsak jobb lenne, ha Pickeringnek akadna egy vetélytársa. Ha valaki megnehezítené a dolgát. Ha nem minden az ő szájíze szerint történne. Könnyű mo-solyogva tennie a szépet, amikor nincs, aki útját állja.

Dudley felsóhajtott, mintha fárasztaná ez a badarság. – Én most megyek a szobámba. – Vacsoránál találkozunk? – Természetesen ott leszek a vacsorán. Cecil mosolygott. – Nagyon örülök hogy újra az udvarnál látom – mondta lefegyverző

kedvességgel.

A királynő egy szelet szarvas sültet küldött át Sir William Pickering asztalához, és – az egyensúlyt fenntartandó – egy finom pástétomot Robert Dudleynak Az asztalok letakarítá-sa után játszani kezdtek a zenészek a királynő pedig előbb az egyikkel, majd a másikkal táncolt. Sir William duzzogott kissé e bánásmód miatt, de Robert Dudley legjobb formáját nyújtotta, és a királynő is sugárzott a jókedvtől. Robert Dudley felkérte egy táncra Laetitia Knollyst, és nagy örömére fültanúja volt a spanyol nagykövet megjegyzésének hogy mi-lyen remekül összeillő fiatal pár ők ketten. A királynő elsápadt dühében. Nem sokkal ez-után kártyát hozatott, és Dudley fogadott a kalapját díszítő igazgyöngyre, hogy éjfélig több pontot gyűjt. Belefeledkeztek a játékba, mintha megszűnt volna körülöttük az egész szoba, az egész világ; és Sir William Pickering korán nyugovóra tért.

1559. július 1.

Kedves William!

Sir Nicholas Throckmorton, a párizsi angol nagykövet titkosírásos levelét az imént adta át egy alaposan megizzasztott futár.

Szörnyűség történt. A király a mai napon megsebesült a lovagi tornán, az orvosok most látják el. Állítólag nincs sok remény, a seb könnyen halálos le-het. Ha bekövetkezik, Franciaország gyakorlatilag a Guise család kezébe ke-rül, és első lépésük az lesz, hogy Guise Máriának erősítést küldenek Skóciá-ba, és megtámadják Angliát, hegy a leányát, Stuart Mária hercegnőt ültessék a trónra. A vagyonuk, hatalmuk és elszántságuk (valamint a katolikusok tá-mogatása) kétségtelenné teszi fölényüket a mi gyenge, megosztott, bizonyta-lan helyzetű országunkkal szemben, nem beszélve a nemrég hatalomra ke-rült, fiatal, vitatott trónigényű királynőről és a megoldatlan trónutódlásról. Az ég szerelmére, mindnyájunk érdekében vegye rá a királynőt, hogy állítson fel hadsereget és készüljön fel a határ védelmére, máskülönben elvesztünk. Ha ezt a csatát nem hajlandó megvívni, akkor harc nélkül adja fel a király-ságot. Sajnos így is kétlem, hogy győztes lehet. A király haláláról azonnal ér-tesítem. Imádkozzunk, hogy felépüljön, mert nélküle végünk. De figyelmezte-tem, hogy nincs ok a bizakodásra.

Nicholas

William Cecil kétszer átolvasta a levelet, majd óvatosan belökte a kandalló legforrób-ban izzó lángjai közé. Utána hosszan ült tenyerébe temetve az arcát. Anglia jövője tehát az orvosok kezében van, akik ebben a pillanatban II. Henrik francia király életéért küzdenek az utolsó leheletig. Ő garantálta Anglia biztonságát a Cateau Cambrésis-i békeegyez-ményben. Az ő személye nélkül nincs garancia és nincs béke. Ha meghal, akkor a kapzsi uralkodó família lerohanja Skóciát könyörtelen lovasseregével, és Anglia lesz a követke-ző.

Kopogtak az ajtón. – Tessék – szólt ki Cecil, ügyelve arra, hogy a hangja ne áruljon el félelmet.

Az intézője volt. – Futár érkezett – közölte tömören. – Küldje be. A messziről jött férfi a napokon át tartó lovaglástól merev, karikára görbült lábakkal

sántikált be a szobába. Cecil felismerte benne James Croft leghűségesebb szolgáját és ké-mét.

– William! Isten hozta. Üljön le. A futár egy biccentéssel nyugtázta az előzékenységet, és óvatosan leereszkedett a szék-

re. – Vízhólyagok – jegyezte meg magyarázat gyanánt. – Kirepedtek, véresek A gazdám azt mondta, sürgős.

Cecil bólintott és várt. – Azt üzente, hogy Perthben elszabadult a pokol, a francia régenskirálynő nem tudta

megtörni a protestánsok harci szellemét. Szerinte képtelen lesz legyűrni őket a katonáival. Nem elég elszántak hozzá, a protestánsokban viszont buzog a tettvágy.

Cecil bólintott. – A protestánsok lerombolják az apátságokat az Edinburgh-ba vezető úton. Állítólag az

edinburgh-i kastély kapitánya nem hajlandó beszállni a harcba, a várat lezárja és egyik se-reget sem engedi be, amíg helyre nem áll a rend. A gazdám úgy véli, hogy a régenskirály-nő kénytelen lesz a leithi kastélyba vonulni. És szerinte ha fogadni kéne, ő Knox emberei-re tenné a vagyonát, mert legyőzhetetlenek és fel vannak tüzelve.

Cecil várta, hogy van-e tovább is. – Ennyi az üzenet. – Köszönöm – mondta Cecil. – És maga mit gondol róluk? Látta őket harcolni? – Szerintem egyszerűen vadállatok – jelentette ki a férfi őszintén. – Se ellenségnek se

szövetségesnek nem kívánnám őket. Cecil rámosolygott. – Ok a mi megbecsült barátaink és szövetségeseink – szögezte le. –

És mindennap imádkozzunk hogy győztesként kerüljenek ki a nemes küzdelemből. – Vandái pusztítók valóságos sáskahad – ellenkezett a másik dacosan. – Viszont legyőzik a franciákat helyettünk – emlékeztette Cecil, több magabiztosság-

gal, mint amennyit épeszű ember érezhetett. – Ha bárki kérdezi, mondja csak hogy Isten nevében küzdenek. El ne felejtse.

Aznap este, Cecil beszámolójától felzaklatva, a félelemtől lüktető fejjel Erzsébet sem Sir William Pickeringgel, sem Sir Robert Dudleyval nem táncolt. A két férfi úgy méreget-te egymást, mint a párbajra készülő kandúrok Mit számít William Pickering vagy Robert Dudley, amikor haldoklik a francia király, és az örökösei hadjáratra indulnak Anglia ellen, a skótok megtámadásának kézenfekvő ürügyével? Mit számítanak most holmi angol fia-talemberek bármilyen jóképűek és megnyerőek legyenek is?

Robert Dudley rámosolygott, de Erzsébet alig látta a szemére ereszkedő fájdalmas pá-rától. Csak megrázta a fejét és elfordult. Intett az ausztriai nagykövetnek hogy foglaljon helyet a trónszék mellett, és meséljen Ferdinánd főhercegről, aki Spanyolország hatalmát képviseli és az egyetlen ember, aki elég nagy hadsereget állíthat fel Anglia védelmére.

– Tudja, nagykövet úr, nincs ínyemre a hajadon állapot – mondta neki halkan, mit sem törődve Sir William Pickering szúrós tekintetével. – Csak az igazira vártam, mint minden józan leány.

Robert nagyszabású lovagi tornát szervezett Greenwichbe utazásuk alkalmából, az utolsó ünnepséget a nyári országjárás előtt. Szép kew-i házában kiteregetett egy hosszú papírtekercset az ebédlőasztalra, és az írnokának diktálta a bajvívás párosításait. A torna témája a rózsa lesz, határozta el Robert. A királynő rózsalugasban fog ülni, a Lancaster-ház vörös és a York-ház fehér rózsái között, melyeket a galíciai rózsa egészít ki, egyesítve a két színt, ahogy a Tudorok egyesítették a két ősi ellenséget, Anglia két legnagyobb me-gyéjét. Rózsaszín ruhás gyermekek rózsaszirmokat szórnak a királynő elé, míg a green-wichi palotától elsétál a bajvívótérig. A küzdőteret rózsák ékesítik és minden résztvevőt figyelmeztetett, hogy a versébe, címerébe vagy páncéljába építse bele a rózsa motívumát.

Élőkép fogadja majd a királynőt, a Rózsák Királynőjét, és rózsabimbófüzérrel koronáz-zák meg. Cukrozott rózsaszirmot szolgálnak fel édességnek és rózsavízzel vívnak vizes já-tékháborút. A levegő rózsától fog illatozni, a küzdőteret rózsaszirmok szőnyege borítja.

A bajvívás lesz a nap csúcspontja. Dudley keserűen vette tudomásul, hogy Sir William Pickering erős vetélytársa a királynő kegyeiért: szőke, energikus, gazdag agglegény, olva-sott, világlátott, tanult ember. A vonzereje szinte ellenállhatatlan: sötétkék szemei egyetlen pillantására elolvad a legtöbb nő, és a királynő mindig is könnyen a hatása alá került egy öntudatos férfinak Pickeringről sugárzott a születésüktől fogva gazdag, előkelő származá-sú férfiak magabiztossága. Sosem süllyedt olyan mélyre, mint Robert, nem is ismerte ezt az érzést, és a tartása, könnyed modora, napsugaras kedélye olyan embernek mutatta, aki-vel jól bánt az élet, és aki a jövőt is ugyanolyan ragyogó színben látja.

És ami Dudley szempontjából a legrosszabb, a királynő akármikor hozzámehet, ha akar. A kelleténél több bor, több enyelgés elég, hogy elvarázsolja, feltüzelje, elszédítse – márpedig Pickering értett a kifinomult csábításhoz –, és akkor egy drága gyémántgyűrűt az ujjára, és összes vagyonát a lábai elé helyezve elnyerheti a kezét. Az udvaroncok foga-dásokat kötöttek hogy őszre már házasok lesznek és a királynő gyöngyöző kacaja minden tréfáján, gőgös viselkedése iránt tanúsított elnéző türelme sokakat meggyőzött, hogy a szőke gavallér jobban megdobogtatja szívét, mint Dudley, a sötét lovag.

Robert számtalan riválissal megküzdött már Erzsébet kegyeiért a trónra lépése óta. A királynő kacér teremtés volt, egy értékes ajándék egy megkapó mosoly könnyen elcsavarta a fejét. De ezeknél a múló szeszélyeknél sokkal nagyobb kockázatot jelentett Sir William. Káprázatos gazdagsága különösen vonzóvá tette Erzsébet szemében, akinek üresen állt a kincstára és értéküket vesztették elkopott pénzérméi. A kezdetektől fogva jó barátja volt a hercegnőnek és Erzsébet mindig nagyra becsülte a hűséget, különösen azokét, akik Mária idején az ő trónra lépéséért küzdöttek még ha nem is nagy sikerrel. És legfőképp jóképű volt, új jövevény az udvarnál, angol, protestáns és nőtlen, így az udvar, közös táncaikról pletykálkodva és a jövőjükről spekulálva lényegében jó szemmel nézte a barátságukat. Nem óvták tőle a királynőt, nem emlegették hogy házasember és elítélt felségáruló, nem sutyorogták rosszindulatúan, hogy őrültség ennyire kitüntetni a kegyeivel. Dudley hirtelen

visszatérte megnehezítette ugyan Sir William emelkedését a hatalom csúcsára, de nem akadályozhatta meg. A királynő szégyentelenül élvezte, hogy Anglia két legvonzóbb fia-talembere az ő kegyeiért verseng.

Dudley abban reménykedett, hogy a bajvíváson egyetlen csapással kilökheti Sir Williamet a nyeregből, lehetőleg a bájos képére vagy a mafla fejére célozva, és úgy állítot-ta össze a listát, hogy az utolsó körben összekerüljenek. Egészen elmerült a munkájában, amikor hirtelen kopogtatás nélkül kivágódott az ajtó. Felugrott, keze a tőrért nyúlt, a szíve kalapált, tudta, hogy bekövetkezett a legrosszabb: felkelés vagy merénylet.

A királynő állt az ajtóban, teljesen egyedül, nem kísérte senki, az arca fehér volt, mint a yorki rózsa, és amikor a szobába penderült, csak annyit mondott kifulladva: – Robert! Mentsen meg!

Robert magához rántotta és átölelte. Érezte a zihálását, a palotától egész a házig rohant, és utána fel a lépcsőn.

– Mi a baj, drágám? – nézett rá fürkészőn. – Mi a baj? – Egy férfi – lihegte a királynő. – Követett! Fél karját a derekán hagyta, a másik kezével levette a kardját a kampóról és kilökte az

ajtót. A két őr, akik között berontott a királynő, tanácstalanul állt odakint. – Láttak valakit? –kérdezte kurtán. – Senkit, uram. – Menjenek, nézzenek körül. – Visszafordult az alélt Erzsébethez. – Hogy néz ki? – Jól öltözött férfi, barna ruhában, mint egy londoni kereskedő, de végig a nyomomban

járt, amikor a folyó mellett sétáltam a parkban, és ha gyorsabban mentem, ő is gyorsított, amikor futni kezdtem, üldözött, és arra gondoltam, biztos egy pápista, és meg akar ölni… – A félelem elvette a hangját.

Robert a döbbent írnokhoz fordult. – Menjen az embereimmel, szóljon az őrszemeknek és a királyi testőrségnek! Barna ruhás férfit keressenek Először a folyónál nézzék meg. Ha csónakon menekül, kövessék csónakon. Élve akarom elfogatni, és most rögtön! – Robert megvárta, míg elmennek majd Erzsébetet visszaterelte a házba, bevágta az ajtót és berete-szelte.

Gyengéden leültette egy székre, aztán a zsalut is bezárta és elreteszelte az ablakot. Ki-húzta kardját a hüvelyéből és az asztalra helyezte, hogy kéznél legyen.

– Robert, én azt gondoltam, el fog kapni. Azt hittem, megöl, a saját kertemben. – Most már biztonságban van, drágám – mondta neki szelíden. Letérdelt a szék mellé

és megfogta a kezét. Jéghideg volt az érintése. – Velem biztonságban van. – Nem tudtam, mit tegyek hova fussak. Csak maga jutott eszembe. – Helyes. Jól tette, és bátor dolog volt elfutni. – Nem volt az! – jajdult fel hirtelen, mint egy gyerek. Robert fölemelte a székről és a

térdére vonta. Erzsébet a nyakához bújtatta az arcát, és Robert érezte verejtékes homlokát, lecsorgó könnyeit. – Robert, nem voltam bátor egyáltalán. Nem úgy viselkedtem, mint egy királynő, hanem mint egy senki. Úgy rettegtem, mint egy parasztlány. Nem bírtam az őrö-kért kiáltani, nem tudtam sikoltani. Még annyi eszem sem volt, hogy megforduljak és kér-dőre vonjam. Csak egyre gyorsabban lépkedtem, és amikor ő is, akkor még gyorsabban.

Hallottam, hogy közelednek a léptei, és mindjárt utolér, és csak annyit tudtam tenni… – Megint feljajdult. – Olyan gyerekes dolog! Micsoda bolondot csináltam magamból! Egy királynő! Bárki azt hinné, hogy egy lantos lánya vagyok…

A veszedelmes gondolat elhallgattatta, és fölemelte könnyáztatta arcát a férfi válláról. – Ó, Istenem – sóhajtotta megtörten.

Robert szeretettel, mélyen a szemébe nézett és rámosolygott. – Senki nem fog semmi rosszat szólni, mert senki nem tudja meg – mondta halkan. – Ez az egész közöttünk marad, nem fogja megtudni senki más.

Erzsébet sírása lassan lecsillapult, mély levegőt vett és bólintott. – És még ha tudnák is, senki nem hibáztatná azért, mert fél, ha egy férfi követi. Hiszen

tudja, micsoda veszélyben forog mindennap. Nincs nő, aki ne félne, márpedig Felséged nő, méghozzá egy szépséges fiatal nő.

Erzsébet ösztönösen az ujjára csavart egy hajtincset és a füle mögé simította. – Meg kellett volna fordulnom, hogy kérdőre vonjam.

Robert megrázta a fejét. – Pontosan azt tette, amit kell. Lehetett valaki őrült, bárki lehe-tett. A legbölcsebb döntés volt, hogy eljött hozzám ide, ahol biztonságra lel. Velem biz-tonságban van.

A lány befészkelte magát az ölébe, és Robert szorosabbra fonta körülötte a karját. – És soha senki nem vonná kétségbe a származását – suttogta a vörös fürtök közé. – Az okos bronzszínű fejétől a fürge kis lábáig igazi Tudor. Az én kis Tudor hercegnőm, és mindig az is marad. Én ismertem az apját. És emlékszem, hogyan nézett Önre, amikor az ő kicsi Bessie lányának becézte. Ott voltam, ma is a fülembe cseng a hangja. Ő tudta, hogy az imádott hercegnője az ő lánya és örököse, tudta, hogy Ön az övé, ahogy most az enyém.

Erzsébet hátrahajtotta a fejét, a szeme bizalommal csillogott rá, és a szája mosolyra görbült. – A magáé?

– Az enyém – mondta Robert határozottan, száját a lányéra tapasztotta és hosszan, ben-sőségesen megcsókolta.

Erzsébet egy pillanatig sem ellenkezett. Rettegése és utána a biztonságérzet, ami eltöl-tötte a férfi mellett, úgy hatott, mint egy szerelmi bájital. Robert érezte a félelem verejté-két, s most a vágy illatát rajta, és a szájáról a nyakára csúsztatta az ajkát, majd a ruhája szegélyéhez, ahol a keble a fűzőbe szorítva pihegett. Robert a lány nyakához dörzsölte az arcát, és Erzsébet egyszerre nevetett és zihált az álla érdességétől és a nyelve csiklandós cirógatásától.

A férfi keze a hajába túrt, kihúzta a hajtűket, belemarkolt a vörös tincsekbe és hátrahúz-ta a lány fejét, hogy újra a szájára hajoljon, és Erzsébet most saját sós verítékét is érezte a férfi száján. Robert harapta, kóstolgatta, nyalogatta, akár egy ízletes desszertet, forró szen-vedélyével és finom ízével felkorbácsolta a vágyait.

Robert fölkelt a szék mellől, de nem eresztette el, és Erzsébet a nyakába csimpaszko-dott, amíg a papírtekercset lesöpörte az asztalról és Erzsébetet a helyére fektette, majd felmászott rá, mint a kancát fedező csődör. A combja a lány lába közé simult, a keze fel-húzta a szoknyáját, hogy hozzáférjen, és Erzsébet elolvadt az érintésétől, közelebb húzta, a száját engedelmesen szétnyitotta a csókjainak, nem tudott betelni a közelségével.

– Jaj, ez a ruha! – kiáltotta bosszúsan. – Ülj csak fel – parancsolta Robert. Erzsébet engedelmeskedett és feléje fordította a há-

tát, hogy szoros fűzőjét kibonthassa. Robert küszködött egy darabig a befűzött zsinórok-kal, majd lehúzta az egészet és félredobta. Felnyögött csillapíthatatlan vágyában, és a ke-zét, majd arcát is a vászoningbe temette, hogy érezze a lány hasának forróságát a vékony anyagon át, és a tömör kis mellek gömbölyűségét.

Levetette a zekéjét, letépte az ingét és újra a lányra feküdt, mellkasát az arcához nyom-ta, mintha meg akarná fojtani, be akarná kebelezni a testével, és érezte a lány éles kis fo-gait a mellbimbóján, a nyelvét a mellkasa szőrzetén, és a macskásán hozzádörgölődő ar-cát.

Robert a szoknya derekánál matatott remegő ujjakkal, végül elvesztette a türelmét, megragadta a zsinórokat és egyetlen gyors rántással széttépte őket, majd lehúzta a szok-nyát a lány derekáról, hogy szabad utat kapjon a keze.

Erzsébet az első érintésre felnyögött és hátát megfeszítve nyomta a testét a tenyeréhez. Robert hátrahúzódott, kibontotta a nadrágját és letolta, hallotta a lány sóhaját, amikor

meglátta, milyen erőteljes és kemény, és a vágyakozó nyöszörgését, amikor megindult fe-lé.

Hangos dörömbölés hallatszott a bejárati ajtó felől. – Felség! – kiáltotta egy izgatott hang. – Nincs semmi baja?

– Törjék be az ajtót! – parancsolta valaki. Erzsébet rémülten felnyüszített, kigördült Robert alól és szinte repült a ruhájáért. –

Fűzd be – suttogta sürgetőn, ziháló kebléhez szorítva a fűzőt, és hátat fordítva a férfinak. Robert felrántotta a nadrágját és megkötötte. – A királynő itt van, biztonságban, én va-

gyok vele, Robert Dudley – kiáltotta természetellenesen harsány hangon. – Ki van ott? – Hála Istennek! Az őrségparancsnok vagyok Sir Robert. Visszakísérem a királynőt a

lakosztályába. – Őfelsége… – Robert ügyetlenül babrált a zsinórokkal, végül találomra befűzte őket

egy-egy lyukba és a két végét összekötötte. Elölről nézve egész elfogadható látványt nyúj-tott a ruha. – Őfelsége mindjárt jön. Várjanak odakint. Hányan vannak?

– Tízen, uram. – Hagyjon itt nyolc embert az ajtó őrzésére, és hozzon még tízet – utasította Robert,

hogy időt nyerjen. – Nem vállalok semmi kockázatot Őfelségével. – Igenis, uram. Elrohantak. Erzsébet lehajtotta a fejét és megkötötte szoknyája derekán az öv roncsait.

Robert magára kapta a zekéjét. – A hajad – suttogta. – Hol vannak a haj tűim? A lány az ujjára csavarta a bronzszínű tincseket és összefogta az ébenfa fésűcsatokkal,

melyek átvészelték az ölelkezést. Robert térdre vetette magát és hajtűvadászatra indult a pad és az asztal alatt, végül talált négyet-ötöt. Erzsébet sietve a hajába csúsztatta őket és feltűzte rá a fejdíszét.

– Hogy nézek ki? Robert megindult felé. – Ellenállhatatlan vagy. Erzsébet a szájára kapta a kezét, hogy a

kinti őrök ne hallják meg a nevetését. – Kitalálnád, hogy mit csináltam? – Egyből. – Te szemtelen! Mások kitalálnák? – Nem. Tudják hogy futottál, számítanak rá, hogy látszik. Erzsébet kinyújtotta a karját. – Ne gyere közelebb – mondta megremegve, amikor

Robert előrelépett. – Csak fogd meg a kezem. – Nagyon kívánlak szerelmem. – Én is téged – lehelte Erzsébet, miközben az őrség dobogó léptei az ajtó elé értek – Sir Robert? – Igen? – Húsz embert hoztam. – Álljanak hátra – parancsolta Robert. Fogta a kardját és kinyitotta a dolgozószoba ajta-

ját, majd elhúzta a bejárat reteszét. Óvatosan résnyire nyitotta. A királynő emberei álltak odakint, felismerte őket, hát kilökte az ajtót. – Őfelsége jól van – mondta, és úgy mozdult, hogy lássák – Biztonságban van velem.

A húsz férfi egy emberként esett térdre a királynő előtt. – Hála Istennek – mondta a parancsnok. – Elkísérhetem a lakosztályába, Felség? – Igen – felelte a királynő csendesen. – Sir Robert, ma este a belső szobámban vacso-

rázhat velem. Robert udvariasan meghajolt. – Ahogy parancsolja, Felség.

– Azért volt olyan dühös, mert csalódás érte – szólalt meg Amy hirtelen a vacsoránál, mintha egy megkezdett beszélgetést folytatna, holott egész addig csöndben ettek William Hyde a feleségére pillantott: Amy nem először próbálta meggyőzni őket, hogy amit hallot-tak az csupán apró civódás volt egy meghitt jói működő házasságban. Mintha csak magát győzködte volna.

– Butaság volt tőlem abban a tévhitben hagyni, hogy már kész van a ház, és akár a nyá-ron beköltözhetünk Most kénytelen az udvarnál maradni, és nyáron elkísérni a királynőt az országjárásra. Persze hogy csalódott volt.

– Bizony – bólogatott Lizzie Oddingsell hűségesen. – Félreértettem őt – folytatta Amy. Erőltetetten fölnevetett. – Talán ostobának néznek

de én a régi terveinkre gondoltam, amiket az esküvőnk után szőttünk amikor még szinte gyerekek voltunk. Egy kis vidéki házat képzeltem el, dús, szép mezők között. De hát per-sze ő ma már többre vágyik.

– Akkor keresnek egy nagyobb birtokot? – kérdezte Alice Hyde kíváncsian. Lizzie felpillantott és szúrósan meredt a sógornőjére. – Természetesen – válaszolta Amy méltósággal. – A terveink változatlanok. Az én hi-

bám, hogy nem jól értettem az uram kívánságát. De most, hogy már tudom, mit akar, neki-fogok a keresésnek. Elegáns palotára van szüksége, hatalmas parkkal és bérlőkkel. Meg is fogom találni a megfelelő helyet, felfogadok embereket és felépíttetem.

– Sok dolga lesz – jegyezte meg William Hyde barátságosan. – Megteszem a hitvesi kötelességemet – felelte Amy komolyan –, ahogy Isten elrendel-

te, és ezúttal nem okozok csalódást.

Erzsébet és Dudley az asztal két oldalán ülve reggeliztek, kettesben, a greenwichi palo-ta királyi lakosztályában, ahogy a kew-i megmenekülés óta mindennap. Valami megválto-zott közöttük, amit mindenki észrevett, de senki nem értett. Erzsébet maga sem értette. Nem hirtelen támadt fel benne a vágy Dudley iránt; korábban is kívánta, ahogy más férfi-akat is őelőtte, hozzászokott már, hogy erős kézzel tartsa féken a vágyait. A fordulópontot az jelentette, hogy hozzá fordult segítségért félelmében. Miközben egy egész udvar szol-gálta, és Cecil kémei odabent voltak a palotában, ő a veszély első jelére sarkon fordult és ösztönösen Dudleyhoz futott, az egyetlen emberhez, akiben bízott.

Akkor sírva fakadt a rettegéstől, mint egy kisgyerek és Robert úgy vigasztalta, mint egy gyerekkori barát. Erzsébet nem tudott beszélni erről, sem vele, sem mással. Még tiszta fej-jel végiggondolni sem tudta. De érezte, hogy megváltozott valami. Világossá vált a maga és Robert számára, hogy ő az egyetlen barátja.

Nem voltak egyedül a szobában. Három szolga tüsténkedett körülöttük a királynő háta mögött állt az asztalnok, egy-egy apród állt az asztal két végén, négy udvarhölgy üldögélt az ablakfülkében, három zenész játszott, és egy királyi kórista szerelmes dalokat énekelt. Robert nehezen türtőztette vágyait és csalódott dühét, amikor látta, hogy felséges szerelme már megint körbefalazta magát.

Robert udvariasan csevegett a reggeli fölött, azzal a meghitt könnyedséggel, amit so-sem esett nehezére eljátszani, és azzal a meleg barátsággal, amit valóban érzett. Erzsébet visszanyerte magabiztosságát a nagy ijedség óta, és bár élvezte a férfi izgalmas érintését,

nevetett vele és mosolygott rá, évődött és incselkedve paskolta meg a kezét, megrángatta a zubbonya ujját, papucsos lábával megkereste a férfi lábát az abrosz takarásában, de egy-szer sem ajánlotta fel, hogy küldjenek el mindenkit és maradjanak magukra.

Robert egy rezdüléssel sem árulta el, hogy a vágy marcangolná. Bőségesen reggelizett, aztán az asztalkendővel megtörölte a száját, kinyújtotta a kezét, hogy a szolgák megmos-sák és megszárogassák, és fölállt az asztaltól.

– Most el kell búcsúznom, Felség. Erzsébet nem tudta titkolni meglepődését. – Ilyen hamar? – Találkozóm van a bajvívótéren, gyakorolnunk kell a rózsás lovagi tornára. Talán Fel-

séged sem szeretné, ha már az első párbajban leesnék a lóról. – Nem, de azt hittem, velem tölti a délelőttöt. Robert tétovázott. – Ahogy Felséged pa-

rancsolja. Erzsébet felhúzta a szemöldökét. – Semmiképp nem tartanám vissza a lovától, Sir Robert.

A férfi megfogta a kezét és fölé hajolt. – Nem siettél ennyire a búcsúval, amikor kettesben voltunk Kew-ban – suttogta Erzsé-

bet. – Akkor úgy kívántál, mint nő a férfit, és én férfi akarok lenni melletted – vágott vissza

sebesen, mint a támadó kígyó. – De azóta királynő és udvaronc lettünk megint. Ha ez a kí-vánságod, állok a szolgálatodra… Felség. Természetesen. Örökké.

Mintha egy sakkjátszma lépését mérlegelné, Erzsébet félrenézett és azon töprengett, hogyan járjon túl a másik eszén.

– De én mindig királynő maradok – felelte végül. – Te meg az udvaroncom. – Nem is elégednék meg kevesebbel – mondta Robert, és olyan halkan suttogott, hogy

a lánynak előre kellett hajolnia –, de sokkal többre vágyom, Erzsébet. A lány érezte tiszta férfiillatát, és a keze megremegett. Nehezére esett elhúzódni, hátra-

dőlni, elereszteni. Robert tudta, mekkora erőfeszítésébe került, ismerte a nőkre gyakorolt hatását, nem először látott olyan nőt, aki alig bírt megválni az érintésétől. Rámosolygott, sötét, bánatos, cinkos mosolyával, majd mélyen meghajolt és elindult az ajtó felé.

– Akármit parancsol, tudja, hogy mindig Ön lesz a szívem királynője. – Újra meghajolt, a köpenye suhogva lebbent meg a vállán, ahogy megfordult és kiment.

Erzsébet elengedte, de nem tudott mihez kezdeni nélküle. Behozatta a lantját játszani próbált, de nem volt hozzá türelme, és amikor elpattant egy húr, egyszerűen félretette. Le-ült a dolgozóasztalához és elolvasta Cecil jelentését, de a komor figyelmeztetés Skóciával kapcsolatban semmit sem jelentett neki. Tudta, hogy sok a tennivalója, halaszthatatlanul döntenie kell a pénzérmékről, és a francia támadás veszélye is súlyos és valóságos, a fran-cia király haldoklik és vele halhat Anglia biztonsága is; de nem bírt tisztán gondolkozni. A fejéhez tette a kezét és felkiáltott: – Lázas vagyok! Lázas!

Hirtelen mindenki mellette termett, az udvarhölgyek aggódva vették körül, Kat Ashleyt és Blanche Parryt hívatták Ágyba dugták de nem bírta elviselni a gondoskodásukat, az érintésüket. – Csukják be a zsalut, ég a szemem! – kiáltotta.

El akarták hívni az orvosokat. – Nem fogadok senkit – mondta. Hoztak volna lázcsillapító főzetet, nyugtató főzetet, altató főzetet. – Nem kérek sem-

mit! – szinte sikoltott idegességében. – Hagyjanak! Ne virrasszon mellettem senki. Még az ajtó előtt se maradjon senki. Menjenek ki a belső szobából, várjanak a fogadószobában. Aludni akarok. Ne zavarjanak!

Mint egy felzavart galambdúc, az udvarhölgyek engedelmesen kireppentek a szobából, és kimentek a fogadószobába megvitatni úrnőjük betegségét. Erzsébet még a hálószobá-ban, két csukott ajtóval arrébb is hallotta az aggodalmas mormolást. Forró arcát a párnába temette, karjával átfonta és szorosan megölelte karcsú testét.

Sir Robert lassan léptette a lovát föl és alá a bajvívótéren, a végén megfordult és újra végigjárta az utat. Már bő egy órája gyakorlatozott így. Azon múlt a siker, hogy a lova hajlandó-e egyenes vonalban haladni, még akkor is, ha egy másik ló, rajta egy lándzsás páncélos lovaggal, dübörögve száguld felé a küzdőtér túlvégéről, mindössze egy vékonyka korláttal elválasztva az ő útjától. Sir Robert lova nem ugorhat félre, nem térhet el az irány-tól, még akkor is tartania kell magát, ha a lovasa fél kézzel fogja a kantárt és a másikkal leereszti a lándzsáját, sőt akkor is, ha a lovas megremeg a nyeregben a csapástól és alig fogja az állatot.

Robert lefékezett, megfordult, végigügetett a vonalon, megfordult, most vágtázva tette meg az utat. A ló fújtatott, mikor megállította, és a nyaka megsötétült a verítéktől. Meg-fordult és újra végigszáguldott vele a küzdőtéren.

Valaki megtapsolta a bajvívótér bejáratánál. Egy szolgálólány állt ott, ahol a lovasok járnak ki-be; kendő borult a vállára, csinos főkötő ült a fején, mely alól kilógott egy vörös tincs. Az arca halovány, a szeme fekete.

– Erzsébet – mondta magában csöndes diadallal, és elindult felé. Megállította a lovat és leugrott a nyeregből.

A lány az ajkába harapott, lesütötte a szemét, megint felnézett. Robert látta, hogy a te-kintete végigszalad a verejtéktől sötét, testére tapadó ingen, a szűk lovaglónadrágon és a fényes lovaglócsizmán. Az orrlyuka kitágult, ahogy beszívta az illatát, a szeme összeszű-kült, amikor felnézett az arcára, a fényes délelőtti napsütéstől koronázott sötét fejére.

– Robert – lehelte. És várt. – Igen, szerelmem? – Azért jöttem, hogy kettesben legyünk Egy óráig maradhatok távol a szobámtól, nem

tovább. – Akkor egy percet se vesztegessünk – mondta Robert egyszerűen, és csatalova kantár-

ját a segédje kezébe nyomta. –Borítsd a kendőt a fejedre – mondta halkan, és átkarolta a derekát; nem a palotába vitte, hanem az istálló fölötti szobájába. Egy kis kapu nyílt a kert-ből, kinyitotta és fölvezette a lépcsőn.

Odafent Erzsébet levetette a kendőt és körülnézett. Nagy volt a szoba, két magas ablak-kal, redős falburkolattal. A másnapi lovagi torna tervei az asztalon hevertek kiterítve, odébb az istálló üzleti papírjai álltak rendetlen halomban. Erzsébet az íróasztal mögötti aj-tóra pillantott, mely a hálóba vezetett.

– Igen, gyere – szólt Robert, követve a tekintetét, és belépett vele a belső szobába. Szép baldachinos ágy terpeszkedett a közepén, a sarokban egy imazsámoly állt, a falnál

könyvespolc, egy lant. A tolldíszes kalap az ágyon feküdt, a köpenye az ajtón lógott. – Nem jön be senki? – kérdezte Erzsébet fojtott hangon. – Senki – nyugtatta meg Robert, becsukta az ajtót és elhúzta a súlyos vasreteszt. Erzsébet felé fordult. A lány remegett az izgalomtól, félelemtől és növekvő vágyako-

zástól.

– Nem foganhatok gyereket – szögezte le. Robert biccentett. – Tudom. Vigyázni fogok rá. Erzsébet még mindig szorongott. – Hogyan?

Robert benyúlt a zekéje belső zsebébe, és előhúzott egy védőhüvelyt, mely bárányhó-lyagból készült, apró öltésekkel varrva és kis masnikkal díszítve. – Ez megóv téged.

Az idegesség és kíváncsiság között hányódva Erzsébet felkuncogott. – Mi ez? Hogy működik?

– Olyan, mint a páncél. Legyél a bajvívósegédem, húzd fel rám. – Nem sérülhetek meg olyan helyen, ahol észrevehetik az udvarhölgyeim. A férfi mosolygott. – Még az ajkaim nyomát sem hagyom rajtad. De belül, szerelmem,

lángra lobbansz, ígérem. – Kicsit félek. – Erzsébet, drágám – mondta Robert halkan és hozzálépett, levette róla a főkötőt. –

Légy az enyém, szerelmem. A vörös hajtömeg a lány vállára omlott. Robert belemarkolt és megcsókolta a haját, és

amikor Erzsébet felé fordította bódult arcát, szájon csókolta. – Erzsébet, drágám… végre. Csak pillanatok műve volt, és a lány érzéki kábulatba merült. Robert mindig is úgy

képzelte, hogy odaadó szerető, de gyakorlott keze alatt szinte lubickolt a gyönyörben, ki-nyújtóztatta magát, mint a macska. Buja, szemérmet nem ismerő készséggel vetkőzött előtte meztelenre, lefeküdt az ágyra és kitárta a karját. Mikor a mellkasát az arcára szorí-totta, Robert érezte rajta a vágy forróságát, de csakhamar az érzékei átvették az irányítást a tudata felett. Minden porcikáját meg akarta érinteni, minden ujját megcsókolni, a teste minden hajlatát és rejtett zugát. Megfordította és vissza, cirógatta, kóstolgatta, nyalogatta, fogdosta mindenütt, míg végül a lány hangosan felkiáltott, hogy akarja, most azonnal, és akkor végre utat engedett a vágyának a testébe hatolt és nézte, ahogy Erzsébet szeme meg-rebben és lecsukódik rózsás ajka mosolyra görbül.

Vasárnap volt. A Hyde család, Lizzie Oddingsell, Lady Dudley és Hyde-ék szolgái a templomban ültek; a család és vendégei a magas falú páholyban, a szolgák szigorú rangsor szerint, mögöttük elöl a nők hátul a férfiak.

Amy térden állva nézte Wilson atyát, aki most feléjük tartotta a szentostyát; a gyüleke-zet szeme láttára készítette elő az úrvacsorát, ahogy az új rendelet előírta, noha egyetlen püspök sem akadt, aki beleegyezett volna, és a többségük a Towerbe vagy a Fleet folyó melletti börtönbe került. Oxford püspöke, Thomas atya Rómába menekült, még mielőtt el-foghatták volna, és a helye egyelőre betöltetlen maradt. Senki nem jelentkezett a pozíció-ra. Isten igazlelkű szolgái nem hódoltak be Erzsébet eretnek egyházának

Amy révült tekintettel követte a pap mozdulatait, az ajka némán mozgott, amikor meg-áldotta az ostyát és felszólította a nyáját, hogy jöjjenek magukhoz venni az úrvacsorát.

Mintha álomban járna, előrement a többiekkel és lehajtotta a fejét. Az ostya émelyítőn tapadt a nyelvére, miközben behunyt szemmel élte át a megmagyarázhatatlan, megtagad-hatatlan csodát, hogy az élő Krisztus testének részese. Visszament a páholyba és újra le-hajtotta a fejét. Suttogva imádkozott: „Uram, Istenem, küldd vissza őt hozzám. Óvd meg a becsvágy bűnétől és attól a bűnös nőtől, és küldd vissza hozzám.”

A szertartás után Wilson atya elbúcsúzott a hívektől a templomkert kapujában. Amy megfogta a kezét és halkan beszélt hozzá, hogy nem hallhatta más, csak ő.

– Atyám, gyónni szeretnék és a hagyományos módon misézni. A pap hátrahőkölt és Hyde-ék felé pillantott. Amy suttogását ők sem hallották

– Tudod, hogy megtiltották gyermekem – mondta halkan. – Meghallgathatom a gyóná-sodat, de angolul kell imádkoznom.

– Nem szabadulhatok meg a bűntől, ha nem a régi misén veszek részt – mondta Amy. A pap megpaskolta a kezét. – Leányom, a szívedből beszélsz? – Igen, atyám. Nagy szükségem van Isten kegyelmére. – Jöjj a templomba szerda este öt órakor – mondta az atya. – De ne mondd el senkinek

Csak annyit mondj, hogy egyedül akarsz imádkozni. Nagyon vigyázz, hogy ne áruld el a titkot véletlenül. Ez most már élet-halál kérdés, még a férjed sem tudhat róla.

– Éppen az ő bűnéért kell vezekelnem – mondta Amy tompán. – És a magam bűnéért: hogy nem teljesítettem iránta való kötelességemet.

A pap megrendülten nézte a fiatalasszony fájdalmas arcát. – Lady Dudley, ez lehetetlen! – kiáltotta, inkább együtt érző barátként, mint papként. – Pedig igaznak kell lennie – mondta Amy szomorúan. – Cserbenhagytam, nem egyszer, hanem sokszor. Mert elhagyott engem, atyám, és nem

tudom, hogyan éljem nélküle az életemet. Csak Isten mentheti meg őt, és engem, és a há-zasságunkat, ha valaha megbocsátja a hitvesi mulasztásaimat.

A pap lehajolt és megcsókolta a kezét, azt kívánta, bárcsak volna vigasztaló szava. Kö-rülnézett. Mrs. Oddingsell a közelben állt, most odajött és Amybe karolt.

– Menjünk haza – mondta neki vidáman. – Később már túl meleg lesz a sétához.

Július tizenötödikén, a lovagi torna napján az egész udvarnak a mulatságon járt az esze, nem tudtak másra gondolni, csak a ruhákra, a párbajokra, a rózsákra, a dalokra, a táncokra, a meghódításra váró szívekre. Cecil nem tudott másra gondolni, csak a legutóbbi levélre, amit Throckmorton küldött Párizsból.

Július 9.

A királynak gyorsan romlik az állapota, bármelyik nap bekövetkez-het a halála. Azonnal értesítem majd. II. Ferenc lesz a francia király, és bizonyosra vehető, hogy Mária fölveszi a Franciaország, Skócia és Anglia királynője címet. Az informátorom látta a bejelentés tervét az írnokok kezében. Franciaország gazdagságával, a Guise család veze-tésével, Skóciát trójai lónak használva megállíthatatlan lesz a francia sereg. Isten óvja Angliát és Önt, drága barátom. Azt hiszem, Ón Ang-lia utolsó államminisztere, és a reményeink romokban hevernek.

Cecil lefordította a rejtjeles üzenetet és néhány percig tűnődött fölötte. Aztán fogta az átiratot és bevitte a királynőhöz a belső szobába. Erzsébet nevetve nézte, ahogy az udvar-hölgyek a jelmezeiket csinosítgatják; Laetitia Knollys sötétpiros szegélyű szűzi fehér ru-hában rózsakoszorút font a királynőnek. Cecil arra gondolt, hogy ez a levél a nyári vihar, mely a semmiből támad, és egy délután alatt megkopasztja a rózsakertet.

Erzsébet rózsaszín ruhát viselt, az ujján fehér selyemhasítékokkal, ezüst csipkeszegély-lyel és bronzszínű hajával izgalmas kontrasztot alkotott a rózsaszín és fehér gyöngyökkel kivarrt fehér fejdísz.

Ragyogó mosolyt villantott a meglepett Cecilre és megpördült előtte. – Hogy nézek ki?

„Mint egy menyasszony” – gondolta Cecil elborzadva. –Mint egy szépséges tündér – mondta gyorsan. – Egy virágkirálynő.

Erzsébet szétterítette a szoknyáját és fürgén pukedlizett. – És ki az ön bajnokjelöltje? – Nem tudom – mondta Cecil oda sem figyelve. – Felség, tudom, hogy ez a nap a szó-

rakozásé, de beszélnem kell Önnel, bocsásson meg, de azonnal. Erzsébet durcásan lebiggyesztette az ajkát, de látván, hogy tanácsadója arca komor ma-

radt, azt mondta: – Rendben, de ne tartson sokáig, Jó Szellem, mert nélkülem nem kezdhe-tik el, és Sir Ro… és a lovagok nem szeretnének hosszan várakozni a nehéz páncélban.

– Miért, ki az a Sir Ro… ? – kérdezte Laetitia, és a királynő kuncogott és elpirult. Cecil nem törődött a fiatal lánnyal; a királynőt az ablakfülkébe vonta és megmutatta

neki a levelet. – Throckmorton-tól jött – mondta egyszerűen. – A francia király várható halálára figyelmeztet. Felség, a halála pillanatától fogva végveszélyben vagyunk. Máris neki kell állnunk a fegyverkezésnek. Fel kell készülnünk Már rég támogatást kellett volna küldenünk a protestáns skótoknak Adjon engedélyt, hogy azonnal pénzt küldessek nekik és hogy elkezdjem az angol sereg felállítását.

– Mindig azt hajtogatja, hogy nincs pénzünk – mondta a királynő csökönyösen. Cecil tekintete gondosan kerülte az igazgyöngy fülbevalót és a vastag gyöngyláncot a

nyakán. – Hercegnő, halálos veszélyben vagyunk – ismételte. Erzsébet kikapta a kezéből a levelet és a fény felé tartva olvasni kezdte. – Mikor érke-

zett? – kérdezte felélénkülő érdeklődéssel. – Ma. Rejtjellel írták, épp csak lefordítottam és rögtön hoztam. – Nem címeztetheti magát Anglia királynőjének a Cateau Cambrésis-i egyezményben

lemondott róla. – Nem, hiszen épp ez az. Ő nem mondott le semmiről. A király írta alá az egyezményt,

és a király haldoklik. Most már semmi sem állhat Mária becsvágyának az útjába, sőt az új király és a családja csak biztatni fogja.

Erzsébet halkan szitkozódott, és hátat fordított a vidám társaságnak hogy senki se lássa elsötétülő arcát. – Hát sosem lesz már nyugtom? – sziszegte ádáz haraggal. – Egész éle-temben a trónért harcoltam, és most folytatnom kell? Örökké a merénylő tőrétől és az el-lenségeim támadásától kell rettegnem? A saját unokahúgomtól? A saját véremtől?

– Sajnálom – mondta Cecil higgadtan. – De ha nem veszi fel a harcot, az a trónjába és talán az életébe kerülhet. Soha nem forgott még ilyen súlyos veszélyben.

A királynő torkából éles kiáltás szakadt ki. – Cecil, engem egyszer már kis híján fel-ségárulással vádoltak a vérpaddal fenyegettek, merénylők üldöztek Hogy lehetnék ennél nagyobb veszélyben?

– Úgy, hogy most az élete, az öröksége és Anglia jövője a tét – mondta Cecil. – A nő-vére a dőresége miatt veszítette el Calais-t. Ön elveszítheti Angliát.

Erzsébet mély levegőt vett. – Értem – mondta. – Már értem, mi a teendő. Talán valóban a háború a megoldás. Később beszélünk róla, Jó Szellem. Amikor meghal a király és ki-mutatják a foguk fehérét, mi készen fogunk állni.

– Helyes – mondta Cecil, megörülve a határozott hangnak. – így beszél egy uralkodó. – De Sir Robert azt mondja, okosabb lenne rávenni a skót főurakat, hogy rendezzék a

konfliktust békésen a régenskirálynővel. Szerinte ha Skóciában béke volna, akkor a fran-ciáknak nem lenne ürügyük a partraszállásra és nem lenne okuk Angliát megtámadni.

„Azt mondja?” – gondolta Cecil, magában némely hálátlan jelzőkkel illetve a kéretlen tanácsot. – Lehet, hogy igaza van, Felség, de ha téved, akkor felkészületlenül állunk a csa-pás előtt. Sir Robertnél tapasztaltabb és bölcsebb koponyák pedig úgy vélik hogy most kell támadnunk mielőtt a csapataik erősítést kapnak

– De Sir Robert nem mehet a háborúba – mondta a királynő.

„Ha rajtam múlna, a pokolba küldenem” – villant át Cecil bosszús elméjén. – Nem, természetesen tapasztalt hadvezért kell választanunk – felelte. – De először is pénzt kell küldenünk a skót főuraknak, hogy folytathassák a harcot a régenskirálynő, Guise Mária el-len. Méghozzá azonnal.

– Spanyolország mellettünk áll – emlékeztette Erzsébet. – Tehát elküldhetem nekik a pénzt? – Cecil a lényeges kérdést erőltette, az egyetlen

kérdést. – Csak ne tudjon róla senki, hogy én küldtem – figyelmeztette Erzsébet megrögzött

óvatosságával. – Küldjön nekik annyit, amennyi kell, de nem kerülhetek abba a helyzetbe, hogy a franciák egy uralkodó elleni lázadás támogatásával vádoljanak. Nem mutatkozha-tom árulónak

Cecil meghajolt. – A legnagyobb diszkrécióval járunk el – ígérte, határtalan megköny-nyebbülését leplezve.

– És a spanyoloktól is kérhetünk segítséget – ismételte Erzsébet. – Csak akkor, ha elhiszik hogy komolyan mérlegeli Károly főherceg házassági ajánla-

tát. – Komolyan mérlegelem – jelentette ki nyomatékkal. Visszaadta a levelet. – És egy

ilyen hír után még mélyebb rokonszenvvel. Elhiheti, Jó Szellem. Nem tréfálok. Tudom, hogy ha háborúra kerül sor, feleségül kell mennem hozzá.

Cecil nemigen hitte a fogadkozását, amikor látta, hogy a királynő a páholyból végigfut-tatja tekintetét a lovasokon, egy pillanat alatt megtalálja közöttük Dudleyt a medvés cí-merrel; látta, hogy Dudley a királynő ruhájának színével és anyagával pontosan egyező rózsaszín sálat visel büszkén a vállán, ahol mindenki észreveszi. Látta, hogy valahányszor Dudley végigdübörgött a küzdőtéren, a királynő felpattant és kezét a szájára szorította fé-lelmében, és minden győzelmét megtapsolta, még akkor is, amikor William Pickeringet ütötte ki a nyeregből. Amikor Dudley a páholyhoz lépett és Erzsébet a korlát fölött a saját rózsakoszorújával koronázta bajnokká, majdhogy szájon nem csókolta, annyira közel ha-jolt és olyan édes mosollyal suttogott neki.

Ám mindeközben mellette ült a Habsburg nagykövet, Caspar von Breuner, és a király-nő maga kínálgatta finomságokkal, a karjára tette a kezét, mosolygott, és – ha nem éppen Dudley párbajozott – kérdésekkel bombázta Ferdinánd főhercegről, világosan értésére ad-va, hogy korábbi döntését, amikor kikosarazta, kezdi nagyon, de nagyon mélyen megbán-ni.

Caspar von Breuner álmélkodva, elbűvölve és Erzsébet női vonzerejének áldozatul esve arra a következtetésre jutott, hogy végre észhez tért az angol királynő, és a főherceg hama-rosan útnak indulhat Londonba és a nyár végén megesküdhet vele.

Másnap este Cecil egyedül ült a szobájában, amikor kopogtak az ajtón. Az inasa kinyi-totta. – Futár jött.

– Jöjjön be – szólt Cecil.

A férfi jóformán fejjel esett a szobába, a lábai összecsuklottak a fáradtságtól. Hátrahaj-totta a csuklyáját és Cecil felismerte benne Sir Nicholas Throckmorton hűséges emberét. – Sir Nicholas azt üzeni, hogy a király meghalt, és ezt küldte. –A kezébe nyomott egy gyű-rött levelet.

– Üljön le – intett Cecil a kandalló előtti székre, és feltörte a pecsétet. Rövid, nagy siet-ségben írt levél volt:

A király ma, tizedikén meghalt. Isten nyugosztalja. Az ifjú Ferenc Franciaország és Anglia királyának tekinti magát. Szívből remélem, hogy felkészültek, és a királynő eltökélt – mert ez a pusztulásunkat je-lentheti.

Amy a denchworthi kertben sétált, édes illatú rózsákat szedett, és bement a konyhába az oldalajtón, hogy madzagot keressen, amivel csokrot köthet belőle. Hirtelen a nevét hal-lotta, és megtorpant, aztán rájött, hogy a szakácsnő, a konyhalány és a nyársforgató fiú Sir Robertről beszél.

– A királynő lovagja volt, az ő kendőjét tartotta magán – mesélte a szakácsnő élvezet-tel. – És a királynő az egész udvar, egész London szeme láttára szájon csókolta.

– Isten legyen hozzánk irgalmas – mondta a konyhalány jámborul. – De hát ezek az úri hölgyek azt csinálhatják amit akarnak.

– Az uraság vele hált – vélte a fiú. – Meghágta magát a királynőt! Ez aztán a férfi! – Hallgass – szólt rá a szakácsnő. – Te csak ne pletykázzál az urakról. – A papa mondta – védekezett a fiú. – Neki meg a kovács. Azt mesélte, hogy a királynő

a Robert Dudley szajhája. Cselédlánynak öltözött, úgy ment hozzá, és a szénapadláson háltak és a Sir Robert lovásza rajtakapta őket és ő mesélte a kovácsnak amikor múlt héten elhozta a ladynek az aranyat.

– Ne! – kiáltotta a konyhalány jóleső megbotránkozással. – Az nem lehet, hogy a szé-nán!

Amy lassan fölemelte a szoknyáját, hogy ne suhogjon, és alig lélegezve hátralépett a konyha ajtajától, visszasétált a kőfolyosón a kinti ajtóig, óvatosan kinyitotta, hogy ne nyi-korogjon és kilépett a forróságba. A rózsák kicsúsztak az ujjai közül, és Amy sietve vé-gigment az ösvényen, majd futásnak eredt, azt sem látta, merre, az arca égett a megalázta-tástól, mintha a pletyka az ő szégyene lenne. Menekült egyre messzebb, kirohant a kertből a bokrok közé, az erdőbe, tüskék szaggatták a szoknyáját, kövek hasogatták fel a selyem-cipőjét. Csak futott lélekszakadva, elfulladva, nem törődve az oldalába nyilalló fájdalom-mal és felhorzsolt lábával, futott tovább, mintha elmenekülhetne a fejében villogó képtől: Erzsébet, mint egy tüzelő szuka, előrehajol a széna közt, vörös haját főkötő takarja, fehér arca diadalmasan ragyog – s Robert érzéki mosollyal vonaglik mögötte, mint egy felger-jedt kan.

A Titkos Tanács tagjai az udvarral tartottak az országjárásra, és most az elthami palotá-ban rendkívüli ülést hívtak össze.

A tanácskozás megkezdését el kellett halasztani Erzsébet miatt, de senki nem tudta, mikor ér haza a vadászatból Sir Roberttel és fél tucat kísérőjével. Végül komor arccal leül-tek az asztalhoz és felkészültek rá, hogy az asztalfőnél álló üres szék társaságában lássa-nak neki a munkának.

– Ha legalább egy ember támogat, és mindenki más egyszerűen csak beleegyezik akkor meggyilkoltatom – mondta a norfolki herceg halkan a barátainak – Ez már tűrhetetlen. Éj-jel-nappal együtt vannak

– Áldásom rá – mondta Arundel, és két másik tanácsnok bólintott. – Azt hittem, bolondul Pickeringért – szólt valaki panaszosan. –Vele meg mi lett? – Nem bírta tovább elviselni – felelte Norfolk. – Nem csoda. – Nem bírta tovább megfizetni – helyesbített egy tanácsnok – Minden pénzét az udva-

roncok megvesztegetésére költötte, most visszament vidékre pótolni a hiányt. – Tudta, hogy Dudley ellen nincs semmi esélye – bizonykodott Norfolk – Ezért kell el-

tenni az útból. – Pszt jön Cecil – figyelmeztette valaki, és az összedugott fejek szétrebbentek – Híreket kaptam Skóciából. A protestáns főurak bevonultak Edinburgh-ba. Sir Francis Knollys felnézett. – Végre, Istenem! És a francia régens? – A leithi kastélyba menekült. Vesztésre áll. – Az nem olyan biztos – jegyezte meg Thomas Howard, Norfolk hercege savanyúan. –

Minél nagyobb veszélyben forog, annál valószínűbb, hogy a segítségére sietnek a franciák A skótok csak akkor győzhetnek ha azonnali és végső csapást mérnek rá, amiből nincs talpra állás. Felkészült az ostromra, és nyilvánvaló, hogy számít az erősítésre. Vagyis jön-nek a franciák. Semmi kétség.

– Ki mérje rá a végső csapást? – kérdezte Cecil, noha tudta a legjobb választ. – Ki az a hadvezér, akinek engedelmeskednének a skótok és nekünk is barátunk?

Az egyik tanácsnok felpillantott. – Hol van Arran grófja? – kérdezte. – Útban Anglia felé – felelte Cecil, nehezen palástolva elégedettségét. – Ha sikerül

megegyeznünk vele, északra küldjük egy hadsereggel. De még igen fiatal… – Fiatal, de a francia királyné után az ő trónigénye a legerősebb – mondta valaki az asz-

tal másik végén. – Tiszta lelkiismerettel melléállhatunk. Ő a mi legitim jelöltünk Skócia trónjára.

– A megegyezésnek egyetlen számára is elfogadható záloga van – mondta Norfolk sa-vanyúan. – A királynő.

Néhányan az ajtó felé pillantottak, mintha attól félnének, hogy mindjárt kivágódik és a királynő viharzik be a szobába dühöngve. Végül egyenként az összes tanácsnok bólintott.

– És a spanyol szövetség a főherceggel? – vetette föl Francis Bacon, Sir Nicholas fivé-re.

Cecil vállat vont. – Még mindig hajlandó a házasságra, és a királynő azt állítja, ő is. De én inkább Arranra szavazok. Protestáns hitű, és vele Skóciát is megszerezhetjük végül akár egyesíthetjük Angliát, Walest, Írországot és Skóciát. Ezzel számottevő hatalommá válnánk Európában. A főherceg biztosítja a spanyol szövetséget, de vajon mire használna fel minket? Arran érdekei viszont azonosak a mieinkkel, és ha a királynő feleségül menne hozzá – mély levegőt vett, mielőtt kimondta, amit remélni is alig mert –, ha feleségül menne hozzá, akkor egyesülne Skócia és Anglia.

– Igen: ha – mondta Norfolk ingerülten. – Ha rá tudnánk venni, hogy kétszer ránézzen bárkire, aki nem egy nyavalyás házasságtörő csirkefogó.

A Tanács szinte egy emberként bólintott. – Az bizonyos, hogy a spanyolok segítsége vagy Arran nélkül nem indíthatunk hadjára-

tot – mondta Knollys. – Egyedül nem fog menni. A franciák vagyona és hadereje négysze-rese a miénknek.

– És nagyon elszántak-jegyezte meg valaki aggodalmasan. – A párizsi rokonom írja, hogy a Guise család kezébe kerül minden hatalom, és Angliának esküdt ellenségei. Emlé-kezzenek, mi történt Calais-ban, egy csapásra elfoglalták. Ha megindulnak, hamar végez-nek Skóciával, és onnan csak egy lépés Anglia.

– Ha a királynő hozzámenne Arranhoz… – kezdte valaki. – Arranhoz! Mennyi az esélye, hogy hozzámegy?! – fakadt ki Norfolk. – Szép, hogy mi

eldöntjük, melyik kérő a legelőnyösebb Angliának de mikor fog férjhez menni, amíg min-den percét, minden gondolatát Dudley foglalja le? El kell tenni az útból. A királynő úgy fut utána, mint egy szerelmes fejőlány. Hol az ördögben van most is?

Erzsébet egy tölgyfa alatt heverészett Dudley vadászköntösén, fejét Dudley ölébe haj-totta. Lovaik egy közeli fához kötve álltak, Dudley a tölgy törzsének dőlt ültében, és a vö-rös tincseket csavargatta az ujjain.

– Mennyi ideje szöktünk el? – kérdezte Erzsébet. – Egy órája lehet, nem több. – És gyakran szoktad a szeretőidet lerángatni a lóról és magadévá tenni a földön? – Ami azt illeti – árulta el Robert bizalmasan –, most tettem ilyet életemben először.

Soha nem éreztem még ilyen erős vágyat, mindig ki tudtam várni, meg tudtam tervezni a kellő pillanatot. De veled… – Elhallgatott.

Erzsébet hátrafordította a fejét, hogy a szemébe nézhessen, és Robert hosszan, forrón szájon csókolta.

– Most is szétfeszít a vágyakozás – jegyezte meg Erzsébet merengve. – Az étvágyam, úgy látszik, kielégíthetetlen.

– Az enyém is – mondta Robert halkan, és magára húzta, hogy a lány teste végignyúlt rajta, mint valami izmos kígyó. – Evés közben jön meg az étvágy.

Hosszú, halk füttyszóra riadtak. – Ez Tamworth figyelmeztetése – mondta Robert. – Valaki közeledik.

Erzsébet már fel is pattant, lesöpörte a leveleket vadászruhájáról és megkereste a kalap-ját. Robert felkapta a köntösét és leporolta. Erzsébet felé fordult. – Hogy nézek ki?

– Félelmetesen erényes benyomást keltesz – mondta, és egy felvillanó mosoly lett a ju-talma.

Erzsébet a lovához ment és a fejére tette a kezét, amikor kiért a kis tisztásra Catherine Knollys és a lovásza, s mögöttük Tamworth, Dudley inasa.

– Hát itt vannak! Már azt hittem, sosem találom meg, Felség. – Hová tűntetek? – méltatlankodott Erzsébet. – Úgy tudom, mögöttem voltatok. – Megálltam egy pillanatra, és mire felnéztem, nem láttam senkit. Hol van Sir Péter? – Lesántult a lova – magyarázta Robert. – Gyalog indult haza, nem valami fényes han-

gulatban. Töri a lábát a csizma. Nem éhes? Ebédeljünk? – Éhen halok – bólintott Catherine. – Hol vannak az udvarhölgyek? – Előrementek piknikezni – válaszolta Erzsébet könnyedén. – Meg akartalak várni, és

Sir Robert velem maradt, hogy vigyázzon rám. Sir Robert, nyújtsa a kezét, kérem. Robert fölsegítette a nyeregbe, de kerülte a tekintetét, s utána maga is felszállt a lovára.

– Erre – mutatta az utat és előrement. Hamarosan egy patak szelte keresztül az ösvényt, és a túlpartján egy fehér és zöld sátor állt, ahonnan tűzön piruló szarvashús illata szállt felé-jük és látszottak a süteményeket és más édességeket kicsomagoló szolgák.

– Jaj, de éhes vagyok! – kiáltotta Erzsébet örömmel. –Nem is tudom, mikor volt ilyen étvágyam.

– Az étvágya szinte kielégíthetetlen – jegyezte meg Robert. Catherine meglepetten né-zett rá. Észrevette, hogy a barátnője gyors, cinkos pillantást vált Sir Roberttel.

– Kielégíthetetlen? – kiáltott. – A királynő csak csipeget mindig, mint egy madár. – Nos, akkor egy kielégíthetetlen étvágyú páva. – Robert nem zavartatta magát

Catherine rendreutasításától. – Mohóság és hiúság, no szép – és Erzsébet fölnevetett.

Szerda este elhagyatottnak látszott a denchworthi templom, az ajtó csukva volt, de nem kulcsra zárva. Amy óvatosan elfordította a nagy vaskilincset, és az ajtó engedett a nyomá-sának. Az egyik hátsó padból felnézett egy idős asszony, és némán a templom oldalában álló Boldogasszony-kápolna felé mutatott. Amy bólintott és odasétált.

A kápolnát leválasztó kőcsipkézetet függöny takarta. Amy elhúzta és bebújt mögé. Két-három ember imádkozott az oltárrács előtt. Amy megállt egy pillanatra, majd leült a hátsó padba, nem messze a paptól, aki egy fiatalemberrel beszélgetett elmerülten. Az ifjú né-hány perc múlva fölkelt és lehajtott fejjel letérdelt az oltárnál. Amy odament Wilson atyá-hoz és letérdelt a kopott párnára.

– Mennyei atyám, vétkeztem – mondta csöndesen. – Mi a vétked, leányom? – A férjem szerelméhez méltatlanul cselekedtem. A magam véleményét az övé elé he-

lyeztem. – Tétovázott egy pillanatig. –Azt hittem, jobban tudom, hogyan kellene élnünk. Most már belátom, hogy a kevélység bűnébe estem. És azt is hittem, hogy visszacsábítha-tom az udvartól és megint együtt élhetünk, közönséges, póri életet. De ő nagy ember, nagyságra született. Attól félek, irigykedtem a nagyságára, és talán még drága apám is… – Nehezen préselte ki magából az árulásnak érzett bíráló szavakat. – Még apám is irigyke-dett. – Szünetet tartott. – Ők annyival fölöttünk álltak… És azt hiszem, a lelkünk mélyén mindketten kárörömmel fogadtuk a bukásukat. Azt hiszem, titokban örültünk, hogy kegy-vesztett lett, és én nem tudtam jó szívvel tudomásul venni a felemelkedését azóta sem. Nem vettem ki a részem a boldogságából, ahogy egy hitvesnek és társnak illik.

Szünetet tartott. A pap némán hallgatta. – Irigykedtem a nagyságára, és az izgalmas életére, a dicsőségére – folytatta Amy hal-

kan. – És még rosszabbat is tettem. Féltékenykedtem a királynő iránti szeretetére, és gya-nakodtam rá. Irigységgel és féltékenységgel mérgeztem meg a hitvesi szerelmemet. Meg-mérgeztem a lelkemet. Belebetegedtem a bűnbe, és meg kell gyógyulnom, bűnbocsánatot kell nyernem.

A pap tétovázott. Az ország minden korcsmájában nyílt titokként emlegették az embe-rek, hogy Robert Dudley a királynő szeretője, és fogadásokat kötöttek arra, hogy hamaro-san elválik a feleségétől valami ürüggyel, vagy megmérgezi, vagy vízbe fojtja. Wilson atya szinte biztosra vette, hogy Amy legszörnyűbb félelmei közel állnak az igazsághoz. – A férjedet Isten rendelte föléd – szólalt meg lassan.

Amy lehajtotta a fejét. – Tudom. Ezentúl engedelmes leszek hozzá, nemcsak tetteim-ben, hanem gondolataimban is. Tiszta szívemből engedelmeskedem neki, és nem ítélke-zem fölötte, nem próbálom elfordítani a céljaitól. Megtanulok örvendeni a sikereinek, és nem próbálom többé visszatartani.

A pap eltöprengett, hogy milyen útmutatást adjon ennek az asszonynak.

– Egy szörnyű kép fertőzi meg a gondolataimat – mondta Amy nagyon halkan. – Vélet-lenül meghallottam valamit, amit a férjemről mondtak, és azóta mindig magam előtt lá-tom, még az álmaimban is. Meg kell szabadítanom magam ettől a… gyötrelemtől.

Vajon mit hallhatott? Bizony némelyik szóbeszéd elég mocskos lehetett. – Isten meg fog szabadítani – mondta, de magában nem érezte a bizonyosságot. – Mu-

tasd meg Istennek ezt a képet, terítsd a lába elé, és Ő majd megszabadít. – Nagyon… buja kép – mondta Amy. – Buja gondolataid vannak, leányom? – Nem a magam örömére! Csak fájdalmat okoznak. – Mutasd meg őket Istennek, és tisztítsd meg tőlük az elmédet – szólt a pap határozot-

tan. – Magadnak kell megtalálnod Istenhez az utat. Akárhogyan éli az életét a férjed, akármilyen döntéseket hoz, Istennek és neki is tartozol azzal, hogy panaszszó nélkül elfo-gadod és továbbmész az úton Istenhez.

Amy bólintott. – És mit olvassak? – kérdezte alázatosan. A pap elgondolkozott. A Bibliában sok történet foglalkozik a házasságban szentesített

rabszolgasággal, és gyakran használta ezeket engedetlen asszonyok megleckéztetésére. De nem volt szíve kioktatni Amyt, aki olyan sápadt arccal, könyörgő szemmel nézett rá.

– Mária Magdaléna történetét olvasd el – mondta. – Különösen azt a textust, hogy „Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek”. Isten nem arra rendelt bennünket, hogy egymásról ítélkezzünk. Még csak arra sem, hogy más emberekben a bűnt megkeressük. Is-ten úgy rendeli, hogy Reá hagyjuk az ítélkezést, hogy Ő legyen a bíránk. Várj, amíg tisz-tán látod Isten akaratát, és akkor engedelmeskedj neki.

– És a penitencia? – kérdezte Amy. – Öt tized a rózsafüzéren – felelte a pap. – De egyedül, titokban imádkozz, gyermekem,

ezekben a nehéz időkben az ájtatosság bajt hozhat rád. Amy lehajtott fejjel fogadta az elsuttogott áldást, és csatlakozott az oltárnál térdelők-

höz. Hallották a hátuk mögött a pap lépteit, utána csönd lett. Kisvártatva megjelent papi ruhájában, a kenyérrel és borral a kezében, lassan végigsétált a padok között és a szentély-rekesztő mögé lépett.

Amy az ujjai és a szentélyrekesztő rácsain át nézte, ahogy a pap nekik háttal állva, az oltárhoz fordulva elmondja az imádságot az időtlen latin nyelven. Fájdalom hasított a mel-lébe, talán a szíve tört meg. A pap nem mondta, hogy a bánata puszta képzelődés, nem mondta, hogy felejtse el. Nem hőkölt hátra a bűnös viszony emlegetésére, nem tagadta a konyhalány és a nyársforgató fiú szavait. Nem rótta meg, hogy oktalan gyanakvást táplál egy becsületes férj iránt. Nem; a hitvesi kötelességére emlékeztette és bátorságra intette, mintha úgy vélné, hogy szüksége van a bátorságra.

„Tehát ő is tudja – gondolta magában. – Az egész ország tudja, a denchworthi szakács-nőtől a denchworthi papig. Egész Angliában én tudtam meg utoljára. Istenem, milyen mély az én megaláztatásom.”

A pap magasra emelte a kenyeret, és Amy nagyot sóhajtott, amikor bekövetkezett a csoda pillanata, a kenyér átlényegülése Krisztus testévé, a bor átváltozása Krisztus vérévé. Anglia minden püspöke szembeszállt Erzsébettel, aki tagadta ezt az igazságot, de minden pap hitt benne még ma is, és titokban százak miséztek így, a régi módon, bujkálásra kény-szerítve.

Amyt elvarázsolta a gyertyafény, megvigasztalta az élő Istenjelenléte, aki túl szent lény ahhoz, hogy a gyülekezetnek megmutassák, túl szent ahhoz, hogy minden vasárnap része-süljenek belőle, annyira szent, hogy csak az ujjak, a kőcsipkézet rácsán át szabad ránézni. Amy azért imádkozott újra, hogy Robert hazajöjjön hozzá, és ha eljön, akkor neki legyen ereje emelt fejjel szembenézni vele, kitörölni azokat a képeket az elméjéből, megszaba-dulni a bűn terhétől és örömmel fogadni a férjét.

Az udvar nagyszabású fogadásra készült Arundel hercegének káprázatos palotájában, a Nonsuchban. Cecilnek sikerült előtte megállítania Erzsébetet néhány szóra. – Beszélnem kell Önnel, Felség.

– Most nem lehet, Jó Szellem. A herceg császári lakomát rendezett a tiszteletemre, tán még a húst is aranybundában tálalja. Nem várakoztathatom meg.

– Felség, kötelességem figyelmeztetni. A pápa emelte a tétet Ön ellen, és a nép körében egyre vadabb pletykák keringenek Felségedről.

Erzsébet elbizonytalanodott, összevonta a szemöldökét. – Miféle pletykák? – Azt mondják, Sir Robert mindenekfelett élvezi az Ön kegyét. – „Finoman szólva –

morgott magában. – De hogyan mondjam a szemébe, hogy Dudley szajhájának nevezik?” – Mi sem természetesebb – felelt a királynő mosolyogva. –A legkiválóbb fiatalember

az udvaromnál. Cecil az őszinteség mellett döntött. – Felség, többről van itt szó. Azt beszélik, hogy er-

kölcstelen viszonyt folytat vele. Erzsébet elvörösödött. – Ki beszéli? ,A fél ország.” – Szé-les körben elterjedt szóbeszéd, Felség.

– Nincsenek talán törvényeink, hogy megvédjenek a rágalmaktól? Nincs egy kovács, hogy felhasítsa a rossz nyelveket?

Cecil elhűlve pislogott a vérszomjas kívánságon. – Felség, letartóztathatunk akárhány szájaskodót, de ha ennyire elterjedt a pletyka, akkor az sem segít. A nép szereti Önt, de…

– Elég – szólt rá keményen. – Nem tettem semmi erkölcstelent, ahogy Sir Robert sem. Nem tűröm, hogy a fülem hallatára a becsületembe gázoljon. Akit rágalmazáson kap, bün-tesse meg, attól majd elhallgatnak. Ha nem, akkor csakis önt teszem felelőssé, Cecil, senki mást.

Sarkon fordult, de Cecil megállította. – Felség! – Hm? – Nem csak az egyszerű nép pusmogása a probléma. Az udvarnál is vannak olyanok,

akik holtan akarják látni Dudleyt, még mielőtt Felséged bukását okozza. Most végre felfigyelt. – Sir Robert veszélyben van? – Ez a felelőtlen viszony mindkettejükre veszélyes. – Rengeteget ártott Felséged jó hí-

rének, és sokan úgy vélik, hogy hazafias kötelességük elpusztítani az Ön becsülete védel-mében.

A királynő elfehéredett. – Senki egy ujjal se nyúljon hozzá, Cecil! – Egyszerű a megoldás. Egyszerű az út a biztonságához. A házasság! Menjen feleségül

a főherceghez vagy Arranhoz, akkor elhallgatnak a pletykálkodók és elmúlik a veszély. Erzsébet biccentett, arcára újra kiült az űzött, riadt kifejezés. – Feleségül megyek vala-

melyikhez, számíthat rá. Mondja meg mindenkinek, hogy valamelyikhez feleségül me-gyek az ősszel. Ez már bizonyos. Tudom, hogy elkerülhetetlen.

– Caspar von Breuner részt vesz a vacsorán. Ültethetem Felséged mellé? Szükségünk lesz a támogatására Skóciában.

– Persze! – vágta rá a királynő türelmetlenül. – Mégis mit gondolt, ki fog mellettem ül-ni, talán Sir Robert? Mindenkinek értésére adtam, hogy fontolgatom a házasságot a főher-ceggel, kezdettől fogva kitüntető figyelemben részesítettem a nagykövetét.

– Nem ártana, ha ezúttal hihetnének is Önnek az emberek – mondta Cecil őszintén. – A nagykövet reménykedik, erről gondoskodott, de messze vagyunk még attól, hogy a szer-ződést fogalmazzuk.

– Augusztus van, Cecil, országjáráson vagyunk, nem ez a megfelelő pillanat a szerző-déskötésre.

– Veszélyben van, Felség. A veszély pedig attól nem szünetel, hogy valaki bankettet szervez, és jól sikerült a vadászat meg szép az idő. Arran grófja bármelyik nap megérkez-het Angliába, kérem, engedje meg, hogy azonnal az udvarhoz rendeljem, amikor partra száll.

– Helyes – mondta a királynő. – Tegyen úgy. – És engedje meg, hogy előteremtsem számára a pénzt és a hadsereget az északi hadjá-

rathoz. – Hadsereget még ne! – vágta rá Erzsébet. – Előbb győződjünk meg róla, hogy képes az

élére állni. Előbb ismerjük meg a terveit. Még azt sem tudhatjuk, nincs-e titokban valahol egy felesége.

„Mintha az zavarná magát, ha elnézem, hogy viselkedik most egy nős férfival” – repli-kázott magában Cecil. Fennhangon csak annyit mondott: – Felség, a mi segítségünk nélkül nem győzedelmeskedhet, viszont a skót trónigénye neki a legerősebb. Ha győzelmet arat a hadseregünkkel és Ön feleségül megy hozzá, azzal védelmet nyújt Angliának a franciák-tól, nem csupán átmenetileg, hanem mindörökre. Ha Felséged megteszi ezt Angliáért, a legnagyobb uralkodóvá válik, aki valaha a trónon ült. Nagyobbá, mint az édesapja. Óvja meg Angliát a franciáktól, ha azt akarja, hogy örökre imába foglalják a nevét. A múltat el-feledik, megváltóként fognak emlékezni Önre!

– Beszélek a gróffal – mondta Erzsébet. – Higgye el, Cecil, az ország érdekét tekintem mindenekelőtt. Beszélek vele és majd eldöntöm, hogyan tovább.

A raktárból előkerültek a gyertyák, a feszület, és most szépen kifényesítve a Hampton Court-i királyi kápolna oltárát díszítették. Az udvar ájtatos hangulatban tért vissza az or-szágjárásról. Erzsébet újabban pukedlizett az oltár előtt és keresztet vetett belépés után és távozás előtt. Szentelt víz csillogott a medencében és Catherine Knollys minden reggel tüntetően kivonult a palotából, hogy egy londoni protestáns gyülekezettel imádkozzon.

– Mire föl ez az egész? – kérdezte Sir Francis Bacon a királynőtől, amikor megálltak a kápolna nyitott ajtajánál, és látták, hogy odabent az oltárrácsot tisztogatják a kóristafiúk.

– Színjáték – felelte a királynő megvetően. – Azok kedvéért, akik a megtérésemben reménykednek.

– És kik lennének azok? – tudakolta Sir Francis kíváncsian. – A pápa, aki holtan szeretne látni – szólt az ingerült válasz. – A spanyolok, akiknek

vigyáznom kell a barátságára. A főherceg, aki a kezemre pályázik, az angol pápisták, aki-ket le kell fegyvereznem. És ön meg a többi lutheránus – csak hogy el ne bízzák magukat.

– No és mi az igazság? – kérdezte Sir Francis mosolyogva. Erzsébet kedvetlenül rántotta meg a vállát és továbbsétált. – Az igazság számít legke-

vésbé – mondta. – Egyetlen dologban lehet csak biztos: az igazság jó mélyen el van rejtve a szívemben.

William Hyde levelet kapott Robert intézőjétől, Thomas Blounttól: három nap múlva Sir Robert emberei Amyt és Mrs. Oddingsellt a Cumnor Place-be kísérik Forsterékhez egy rövid látogatásra, majd onnan tovább Chislehurstbe. A levélhez csatolt kurta üzenetben

őlordsága számolt be a legújabb udvari hírekről, a királynőtől kapott nagylelkű ajándékai-ról, és kilátásba helyezte, hogy William hamarosan jól jövedelmező állást kap valamelyik oxfordi kollégiumnál, hálából a Lady Dudley iránt tanúsított kedvességért, s egyben jövő-beni barátságuk zálogaként.

William a levéllel megkereste Amyt. – Ezek szerint megválik tőlünk. – Máris? – kérdezte Amy. – És nem mond semmit a birtokvásárlásról? – Kapott egy hatalmas kenti házat a királynőtől – mondta Mr. Hyde. – Itt írja a levél-

ben. A Knole Place-ről van szó, ismeri? Amy megrázta a fejét. – Akkor ne keressek errefelé birtokot? Nem Oxfordshire-ben te-

lepszünk le? Kentbe költözünk? – Erről nem írt semmit – felelte a férfi szelíden, és arra gondolt, micsoda megaláztatás

lehet neki, hogy egy ismerősénél kell a leendő otthonáról érdeklődnie. Az a nyilvános ve-szekedés a férjével mélyen megsebezte, az utóbbi időben szinte szemmel láthatóan össze-roskadt. Nagyon ájtatos is lett; William Hyde úgy tartotta, hogy a nők számára vigaszt nyújt a templom, különösen ha boldogtalanok és elveszítik lábuk alól a talajt. Egy jó pap, mint Wilson atya, ilyenkor engedelmességet és belenyugvást prédikál – márpedig William Hyde osztotta férfitársai meggyőződését, hogy az engedelmesség egy asszony legfőbb erénye. Amy keze a mellére vándorolt.

– Fájdalmai vannak, Lady Dudley? – kérdezte. – Látom, hogy sokszor a szívéhez teszi a kezét. Ne hívjak orvost, mielőtt elutazik?

– Nem kell – mondta gyors, bánatos mosollyal. – Semmiség. Mikor kell indulnom? – Három nap múlva – mondta Mr. Hyde. – Először Forsterékhez, a Cumnor Place-be,

utána kedves barátjához, Mr. Hayeshez Chislehurstbe. Sajnálom, hogy el kell búcsúznunk. De remélhetőleg hamarosan újra találkozunk. Ön már szinte családtag nálunk, Lady Dudley. Mindig örömmel látjuk vendégül.

Zavartan vette észre a könnyeket az asszony szemében. Gyorsan elindult az ajtó felé, hogy megóvja magát a kínos jelenettől.

De Amy csak rámosolygott és azt mondta: – Köszönöm a kedvességét. Mindig öröm-mel jövök ide, ebben a házban otthon érzem magam.

– Bizonyára hamarosan viszontlátjuk egymást – mondta a férfi vidáman. – Talán önök is eljöhetnének hozzám. Lehet, hogy Knoleban lakom majd – mondta

Amy. – Ha Robert úgy akarja, hogy odaköltözzem. – Lehet – bólintott Mr. Hyde.

Laetitia Knollys megfontolt arccal, háta mögött összekulcsolt kézzel állt William Cecil dolgozóasztalánál a szép, tágas Hampton Court-i lakosztályban.

– Blanche Parry azt mondta a királynőnek, hogy a tűzzel játszik, és a végén még leégeti a házat és bennégünk mi is.– mesélte.

Cecil felpillantott. – És erre a királynő… ? – Azt mondta, nem tett semmi helytelent, és senki nem bizonyíthat rá semmit. – Mire Parry asszony? – Azt mondta, elég rájuk nézni, rögtön látszik, hogy szeretők. – Komoly beszámolójá-

ban nevetés árnya rezgett. – És hogy tüzesek, mint a sült gesztenye. Cecil mogorván pillantott rá. – Mire a királynő?

– Kihajította Blanche Parryt a termeiből és azt mondta, addig vissza se jöjjön, amíg ki nem mosta a pletykás száját, különben felhasíttatja a nyelvét rágalmazásért.

– Egyéb? Laetitia megrázta a fejét. – Csak ennyi. Blanche sírt és azt mondta, megszakad a szíve,

de gondolom, ez nem érdekes. – A királynő mindig egy udvarhölggyel együtt alszik, és őrzik az ajtaját? – Igen, uram. – Tehát ez a mocskos pletyka teljesen alaptalan. – Alaptalan – bólintott Laetitia, mint a leckét felmondó diáklány. – Hacsak… – Hacsak? – Hacsak nincs egy ajtó a burkolat mögött, ahol a királynő kiszökhet, mikor elaludt az

udvarhölgye, és egy titkos átjárón Sir Roberthez mehet, ahogy állítólag az apja csinálta, ha egy nővel akarta tölteni az éjszakát.

– Csakhogy ilyen átjáró nincs – szögezte le Cecil. – Nem is kell, ha egy férfi és egy nő nappal is összefekhet, akár ágy nélkül is. Mondjuk

egy fa alatt, egy rejtett zugban, vagy nagy sietségükben a falnak dőlve. – A lány sötét szemében dévaj fény csillant.

– Minden lehetséges, de kétlem, hogy az édesapja örülne, ha tudná, mik járnak a fejé-ben, Miss Knollys – szólt Cecil szigorúan. –És figyelmeztetem, hogy az efféle elméleteit ajánlatos magában tartani.

Laetitia tágra nyitotta a szemét. – Igen, uram, természetesen, uram – mondta szófoga-dóan.

– Elmehet – intett Cecil. „Te jóságos ég, ha ez a csitri a szemembe meri ezt mondani, ugyan mit mondhatnak a hátam mögött?”

Mikor Cecil belépett a fogadószobába, Sir Robert a királynő trónja fölé hajolva sutto-gott, és Erzsébet felnevetett rá. Kettejük között olyan hévvel izzott a szenvedély, hogy Ce-cil valósággal látni vélte a fényét. Megrázta a fejét a képtelen gondolatra, és előrement, hogy meghajoljon Őfelsége előtt.

– Jaj, csak rossz híreket ne, Cecil! – kiáltotta a királynő. A miniszter mosolyogni pró-bált. – Szó sincs róla. De Önnel tarthatnék egy rövid sétára?

Erzsébet fölállt. – Ne menj el – suttogta Robertnek. – Dolgom volna az istállónál – mondta a férfi. Erzsébet felkapta a kezét és megfogta

Robert karját. – Várj meg, mindjárt visszajövök. – Meglátom – ugratta a férfi. – Ha nem vársz meg, lefejezlek – súgta a királynő. – Készséggel lefekszem és szólok, ha készen állok. Erzsébet meghökkent kacagására

odanézett az udvar, és látta, hogy Cecil, leghűségesebb barátja és tanácsadója türelmesén várja, hogy a kipirult arcú királynő elszakítsa magát Sir Roberttől.

A miniszter a karját nyújtotta. – Mi van már megint? – kérdezte a királynő barátságtalanul. Cecil megvárta, míg kiértek a hosszú galériás terembe. Itt is várakoztak udvaroncok,

néhányan átjöttek a fogadószobából, azt remélve, hogy végre megszólíthatják a királynőt, miután valakinek sikerült elválasztania Dudleytól.

– Párizsból azt üzenik, hogy a franciák erősítést küldenek a régenskirálynőnek Skóciá-ba.

– Hiszen ezt eddig is tudtuk – felelte Erzsébet közönyösen. – Egyesek szerint a skótok amúgy sem tarthatják fenn sokáig az ostromot. Legföljebb két hétre elegendő ellátmányt szoktak magukkal vinni, hamarosan úgyis feladják és hazamennek.

„Nocsak, Sir Robert így gondolja?” – jegyezte meg magában Cecil. – Hát imádkoz-zunk, hogy ne adják fel – mondta némi éllel. – Mert azok a skót főurak alkotják a mi első védelmi vonalunkat a franciák ellen. És a jelek szerint erősítés érkezik a francia sereg számára.

– Hány katona? – Erzsébet eltökélte, hogy nem hagyja megrémíteni magát. – Ezer kopjás és ezer puskás. Összesen kétezer. Cecilnek éppen az volt a célja, hogy rá-

ijesszen, de most úgy érezte, talán túl messzire ment. A királynő elfehéredett és megtánto-rodott, Cecil a hátához tette a kezét, hogy megtartsa.

– Cecil, a skótok legyőzéséhez nem kell ennyi ember. – De nem ám – bólintott Cecil. – Ez egy megszálló hadsereg első hulláma. – Tényleg jönnek. – Riadt suttogásra telt csak a hangjából. – Tényleg le akarják igázni

Angliát. – Semmi kétségem efelől – erősítette meg Cecil. – Mit tehetünk? – Bizalommal nézett fel, számított rá, hogy a miniszter terve készen

áll. – Küldjük Sir Ralph Sadlert azonnal Berwickbe, hogy egyezséget kössön a skót fő-

urakkal. – Sir Ralphot? – Csakis! Az Ön édesapját hűségesen szolgálta Skóciában, a főurak felét névről ismeri.

Vigyen magával hadipénztárat is, ellenőrizze a határ védelmét és erősítse meg a franciák ellen.

– Jó – bólintott rá Erzsébet gyorsan. – Helyes. – Tehát intézkedhetem? – Igen – mondta a királynő. – Hol van Arran? Cecil sötéten biccentett. – Úton Angliába, az egyik emberem kíséretében. – Kivéve, ha visszafordult Genfbe – jegyezte meg Erzsébet komoran. – Lehet, hogy

reménytelennek találta a helyzetet. – Úton van Angliába – ismételte Cecil, aki azzal a paranccsal indította útjára legmeg-

bízhatóbb emberét, hogy hozza Arrant Angliába, ha kell, erővel is. – Rá kell vennünk a spanyolokat, hogy nyíltan mellénk álljanak A franciák tartanak tő-

lük, nagyobb biztonságban lennénk a spanyol szövetséggel. – Ha rá tudja venni őket – figyelmeztette Cecil. – Megoldom – fogadkozott a királynő. – Bármit megígérek nekik, amit csak kérnek.

William Hyde váltott néhány szót a nővérével, Lizzie-vel a lázas csomagolás közben. – Tényleg semmit nem tud róla, hogy mit pletykálnak az uráról és a királynőről?

– Amilyen kevés emberrel beszélget, meglehet, tényleg nem hallott róla, és egyébként is, kit vinne rá a lélek, hogy ilyesmit elmondjon neki?

– Egy jó barát – vetette föl az öccse. – Egy igazi barát. Hogy felkészítse a legrosszabb-ra.

– Felkészítse? – Az asszony villámló szemekkel nézett rá. – Mire? Senki nem tudja, mi lesz ebből. Senki nem tudja, mire számítson. Én sem tudom, te sem tudod, honnan tudná

Amy? Hogyan készüljön fel arra, amire még nem volt példa? Ki látott már olyan királynőt, aki szajha módra elcsábít egy nős férfit? Ki tudhatja, mi lesz ennek a vége?

– Az Isten szerelmére, hercegnő, beszélnünk kell – mondta Kat Ashley kétségbeesve a Hampton Court királyi hálószobájában.

– Mi a baj? – Erzsébet a tükör előtt ült és mosolyogva nézte saját tükörképét, miközben a haját puha elefántcsont nyelű kefével kibontották és vörös selyemmel átdörzsölték.

– Felség, mindenki Önről és Sir Robertről beszél, méghozzá szégyenletes dolgokat. Amiket nem engedhet meg magának egy tisztességes hajadon, hajó házasságot akar kötni. Amiket sosem volna szabad egy királynő nevével együtt emlegetni!

Az egykori nevelőnő meglepődött, amikor a jó hírére régen oly kényes Erzsébet elfor-dította a fejét és csak legyintett:

– Hadd pletykáljanak! – De ne ilyeneket! – erősködött Kat. – Ez valóságos botrány! Hallani is borzalmas. – És ugyan mit mondanak? Hogy erkölcstelen vagyok? Hogy Sir Robert a szeretőm? –

kérdezte kihívóan. Kat mély levegőt vett. – Még ennél is rosszabbat. Hogy gyereket fogant tőle, és ezért

ment az udvar országjárásra a nyáron. Azt mondják, a gyerek megszületett és egyelőre a szoptatós dajkájával rejtegeti, amíg össze nem házasodnak Sir Roberttel. Azt mondják, Sir Robert arra készül, hogy eltegye a feleségét láb alól, hogy meggyilkolja. Azt mondják, Sir Robert egészen megbabonázta, elvesztette a józan eszét, már csak a bujálkodásra tud gon-dolni. Azt mondják, az étvágya kielégíthetetlen, a szenvedélye beteges. Azt mondják, az ország ügyeit elhanyagolja, helyette minden napját vele tölti. Azt mondják, csak névleg Ön az uralkodó, valójában Sir Robert uralkodik Felséged és az ország fölött.

Erzsébet arca bíborszínűre vált az indulattól. Kat térdre hullott előtte. – Igen részletes történeteket mesélnek az együttléteikről, ha hallaná, elsüllyedne a szégyentől. Felség! Tudja, hogy saját lányomként szerettem mindig, tudja, mit álltam ki Önért, méghozzá zok-szó nélkül. De ilyen aggodalmat sosem éreztem még. A koronát hajítja el, ha nem állig a félre Sir Robertet!

– Félreállítani?! – Erzsébet felpattant, leszórta magáról a keféket és fésűket. – Mi az ördögnek?

Az udvarhölgyek talpra ugrottak és eliszkoltak az útjából, a falhoz lapultak, szemlesüt-ve igyekeztek láthatatlanná válni, kerülni Erzsébet lángoló tekintetét.

– Mert különben a saját sírját ássa meg! – Kat is fölállt, elszántan és komolyan farkas-szemet nézett úrnőjével. – A trónját veszélyezteti, amíg ilyen szóbeszédre ad alapot! Az emberek azt mondják Felségedre, hogy közönséges szajha, Isten bocsássa meg, hogy ilyen szót kell használnom Ön előtt! Ez rosszabb, mint bármikor, még Lord Seymourral sem…

– Elég! – csattant fel Erzsébet. – És hadd mondjak valamit! Te is tudod, Kat, hogy egész életemet halálveszélyben töltöttem. Egész életem boldogtalanságban telt. Soha nem volt mellettem olyan férfi, aki szeretett volna, vagy akire felnézhettem volna. Sir Robert a legnagyszerűbb barát, a legnemesebb férfi, akit valaha ismertem! Megtiszteltetés, hogy szeret, nem szégyen.

És miért is lenne szégyen? Tudom, hogy van felesége. Az ég szerelmére, hiszen táncol-tam az esküvőjén! A hálószobámat minden éjjel őrök vigyázzák, és egy udvarhölgy alszik mellettem az ágyban. Mintha nem tudnád! Ha olyan bolond lennék, hogy szeretőt akarnék tartani – pedig szó sincs róla –, akkor sem volna lehetséges. De ha mégis így döntenék,

ugyan ki tilthatná meg? Te ugyan nem, Kat, sem a Titkos Tanács, sem az Alsóház. Ha sze-retőre vágynék, miért ne kaphatnám meg én, az angol királynő azt, amit egy közönséges libapásztorlánynak kérnie sem kell?!

Erzsébet torkaszakadtából harsogta a maga igazát, felháborodásában szinte tombolt. Kat Ashley a faburkolatnak dőlt, a megrendüléstől szédülten. – Erzsébet, hercegnőm, Fel-ség – suttogta. – Csak arra kérem, hogy legyen óvatos…

Erzsébet megpördült és visszazökkent a székre. Hajkeféjét a holtsápadt Laetitia Knollys kezébe nyomta. – Eszemben sincs – vetette oda.

Éjjel átszökött a titkos ajtón Robert szobájába. Robert már várta, a vígan pattogó tűz mellé két széket húzott. Az inasa, Tamworth bort és süteményeket készített elő, majd ki-ment az ajtó elé őrt állni.

Erzsébet hálóingben bújt szerelme karjába, és érezte puha csókjait a feje búbján. – Alig tudtam elszabadulni – suttogta. – Ma Laetitia alszik a szobámban, és órákig ke-

repelt, nem akart lefeküdni. Robert vitézül elhessegette a képet, ahogy a szépséges fiatal lány és úrnője fehér, mély

kivágású hálóingben fésülik egymás vörös haját az ágyon ülve. – Már attól féltem, nem is jössz.

– Senki nem tarthat vissza. Mondhatnak bármit. – Miért, mit mondtak? – Csupa gyalázatos dolgot. – Erzsébet megvetően csóválta a fejét. – Inkább nem is idé-

zem, annyira mocskos. Robert az egyik székre ültette és megkínálta egy pohár borral. – Nem vágysz rá, hogy

nyíltan lehessünk együtt? – kérdezte halkan. – Én azt kívánom, bárcsak az egész világnak elmondhatnám, mennyire szeretlek. És megvédhetnélek az egész világ előtt. És az enyém lehetnél.

– De hogyan? – Ha összeházasodnánk – felelte Robert csöndesen. – Hiszen már házas vagy – mondta Erzsébet annyira halkan, hogy még a lábánál ülő

agárkölyök sem hallhatta. De Robert értette, látta az ajka mozgásán, le sem vette róla a szemét.

– A te édesapád is házas volt már, amikor megismerte édesanyádat – emlékeztette sze-líden. – De amint vele találkozott, és megérezte, hogy ő az igazi, hogy őrá van szüksége, félreállította az első feleségét.

– Az első házassága érvénytelen volt – vágta rá Erzsébet azonnal. – Az enyém is. Már mondtam neked, Erzsébet, hogy Amy Robsart iránti szerelmem rég

elmúlt, ahogy az övé is irántam, már nem jelent nekem semmit. Nem él velem már évek óta, a saját elhatározásából. A szívem szabad, te szabaddá teheted a nevemet is, és akkor érzed meg igazán, mit jelentünk mi egymásnak.

– Szabaddá tehetlek? – suttogta Erzsébet. – Megvan hozzá a hatalmad. Te vagy az egyház feje. Elválaszthatsz a feleségemtől. Erzsébet levegőért kapkodott. – Én? Robert rámosolygott. – Ki más? Erzsébet fejében vadul kergetőztek a gondolatok. – így tervezted el? – Én? Hogyan tervezhettem volna? Álmodni sem mertem, hogy ilyesmi történhet köz-

tünk. A parlament tett téged egyházfővé, az angol pápává, és nem az én szavamra. Most már megvan a hatalmad a házasságom érvénytelenítéséhez, az angol Alsóház adta a ke-

zedbe. Tegyél szabaddá, Erzsébet, ahogy apád szabaddá tette magát. Tegyél szabaddá, hogy a te férjed lehessek. Házasodjunk össze!

Erzsébet behunyta a szemét, hogy ösztönös reakcióját, a riadt ellenkezést elrejtse. – Csókolj meg – mondta ábrándosan. – Csókolj meg, szerelmem.

Thomas Blount az istálló fölötti szobában várta Robertet másnap reggel. Az ajtónak támaszkodva piszkálta körmeit egy hegyes késsel, amikor kinyílt a szemközti ajtó és meg-érkezett Robert a lovaglásból, a patkolókovács számláival a kezében.

– Thomas! – Uram. – Mi történt? – Arran grófja, James Hamilton megérkezett és Londonban bujkál. – Arran? – Robert őszintén meglepődött. – Londonban? – Három napja jött. Deptfordban vett ki szobát. – Uramatyám! Ezt aztán ügyesen titkolták. Ki csempészte be? Ki fizeti a számláit? – Cecil, a királynő nevében. – A királynő tud róla? – Ő maga rendelte ide. Az ő hívására, sőt személyes kérésére érkezett. Dudley szitkozódva bámult ki a folyóig húzódó zöldségeskertre. – Ezek az átkozott ha-

szonleső kalandorok sosem fogynak el? Miért jött? Azt sikerült kiderítenie? – Az informátorom, aki ismeri a cselédet a méltóságos úr szállásán, azt mondja, titok-

ban fog találkozni a királynővel, hogy egyezséget kössenek, és ha megállapodtak, nyilvá-nosságra hozzák az érkezését, eljegyzik egymást, és őméltósága Skóciába utazik a trónt el-foglalni. Skócia győzedelmes királyaként tér vissza, összeházasodnak a királynővel és így egyesítik a két királyságot.

Dudley úgy elképedt, hogy egy pillanatra a szava is elállt. – Bizonyos, hogy ez a terv? Nem lehet tévedés? Talán csak Cecil tervezi így, és a királynő nem is tud róla.

– Lehet. De az ismerősöm biztos benne, és a cseléd is tudja, mit beszél. Nemcsak cse-léd, hanem szajha is, és a gróf hencegett neki részegen. Egyértelműnek tűnik, hogy a ki-rálynőnek tudomása van a tervről.

Dudley egy pénzzel tömött erszényt kapott elő a fiókból és odalökte. – Figyelje minden lépését, mintha a saját gyereke lenne – utasította kurtán. – Jelentse, ha a királynővel talál-kozik. Minden részletről tudni akarok. Minden ígéretről, minden elsuttogott szóról, még a padló reccsenéséről is.

– Már találkoztak- húzta el a száját Blount. – Tegnap este itt járt sötétedés után, és a ki-rálynő fogadta, miután visszavonult a hálószobájába.

Dudley élénken emlékezett az előző estére. Letérdelt szerelme csupasz lába elé, a vörös haj az arcára borult, a lány lehajolt és átfonta a karjával. Dudley a melléhez, hasához dör-gölte az arcát, a hálóingen át beszívta meleg illatát.

– Tegnap este? – Állítólag. – Thomas Blount meghökkent gazdája szokatlan komorságán. – És lehet tudni, hogy mit beszéltek meg? – Csak ma reggel akadtam a gróf nyomára. Sajnálom, uram. Cecil emberei ügyesen el-

rejtették. – Az biztos – jegyezte meg Dudley savanyúan. – Ő aztán ért a rejtőzködéshez. Nos,

ezentúl mindenesetre figyelje meg Arrant, és mindenről értesítsen.

Tudta, hogy okosabb lenne uralkodnia magán és lenyelnie a mérgét, de a büszkeség és a felháborodás győzött. Feltépte az ajtót, ügyet sem vetett a huzattól szétszóródó papírok-ra, kiviharzott a szobából és a kanyargós hátsó lépcsőn lerohant a kertbe, ahol az udvar te-niszmérkőzést nézett. A királynő a pálya szélénél ült aranyszínű baldachin alatt, és udvar-hölgyei gyűrűjében figyelte az értékes díjért – egy zacskó aranyért – küzdő játékosokat.

Robert meghajolt, Erzsébet rámosolygott és intett, hogy üljön le mellé. – Négyszemközt kell beszélnünk – szólt Robert röviden. Erzsébet felkapta a fejét, észrevette a férfi összeszorított, elfehéredett száját. – Mi a baj,

kedvesem? – Nyugtalanító hírt kaptam. – Dühében beszélni is alig tudott. – Épp az imént. Meg kell

tudnom, hogy igaz-e. Bár alig néhány játszma volt hátra, Erzsébet nem várhatott addig. Fölkelt, s vele az ud-

var is, és a játékosok hagyták leesni, elpattanni a labdát. Minden szünetelt, mindenki a ki-rálynő szavát leste.

– Sir Roberttel négyszemközt kell beszélnem – mondta. – A belső kertemben fogunk sétálni. Maradjanak itt a verseny végéig… – Körülnézett.

– Catherine majd átadja a nevemben a díjat. Catherine Knollys mosolygott és a megtisztelő feladatot egy pukedlivel köszönte meg.

Erzsébet kisétált a teniszpályáról és a kertkapunál megállt. Az őrök előzékenyen odaugrot-tak és kitárták előtte a kapu két szárnyát. – Senkit ne engedjenek be – parancsolta Erzsé-bet. – Egyedül kívánok maradni Sir Roberttel.

A két férfi tisztelgett és becsukta az ajtót a pár mögött. A napsütötte, üres kertben Er-zsébet Robert felé fordult.

– Azt hiszem, ezzel bőven rászolgáltam, hogy Kat újabb fejmosásban részesítsen. Mi a baj?

A férfi elsötétült arca láttán lehervadt a mosolya. – Szerelmem, ne nézz így rám, meg-ijesztesz! Mi a baj? Mi történt?

– Arran grófja a baj – válaszolta Robert metsző hangon. – Londonban van? Erzsébet elfordította az arcát, félrenézett, mintha Robert szúrós tekintete égetné, elvakí-

taná. Robert jól ismerte, szinte látta a fejében cikázó hazugságokat. Erzsébet viszont rá-döbbent, hogy szerelmét képtelen arcátlanul becsapni. – Igen – felelte kelletlenül. – Lon-donban van.

– És tegnap este találkoztál vele? – Igen. – Titokban jött és négyszemközt fogadtad? Erzsébet biccentett. – A hálószobádban? – A belső szobámban. De Robert… – A fél éjszakát vele töltötted, mielőtt hozzám jöttél volna. Azt állítottad, hogy Lettice

Knollys miatt kellett megvárakoztatnod. Hazugság volt. Arrannal voltál! – Robert, ha azt képzeled… – Nem képzelek semmit – szakította félbe. – Inkább el sem merem képzelni. Előbb

Pickering lép a helyemre, amint hátat fordítok, most meg Arran, holott az egész világ előtt összetartozunk, szeretők vagyunk…

Erzsébet leereszkedett egy vastag törzsű tölgyfa köré épített kerek padra. Robert fél lá-bát a padra támasztotta, úgy tornyosult a lány fölé fenyegetőn. Erzsébet esdekelve nézett föl.

– Mondjam el az igazat? – Igen. Méghozzá mindent, Erzsébet. Nem tűröm, hogy bolondot csinálj belőlem.

Erzsébet mély levegőt vett. – Ez titok. Robert a fogát csikorgatta. – Ha házasságot ígér-tél neki, Istenemre, sose látsz többet!

– Dehogy! Nem ígértem semmit! – tiltakozott Erzsébet. – Hogy gondolhatsz ilyet? Tudod, mit jelentesz nekem, mit jelentünk egymásnak! – Tudom, hogy én mit érzek, amikor átölellek, szájon csókollak, a nyakadon harapdál-

lak – mondta Robert keserűen. – De azt nem tudom, te mit érzel, amikor egy másik férfi-val találkozol egy perccel azelőtt, hogy énhozzám jönnél a gondosan előkészített hazugsá-gaiddal.

– Azt, hogy beleőrülök! – kiabálta Erzsébet. – Azt érzem! Kettészakadok! Azt érzem, hogy megőrjítesz, Robert, és egy percig sem bírom tovább!

Robert hátrahőkölt. – Tessék? Erzsébet talpra ugrott és vadul nekirontott. – Ez az egész olyan, mint egy sakkjátszma –

zihálta. – Ahol én magam vagyok a bábu! A spanyolok barátságával kell védekeznem, a franciákat sakkban tartanom, harcba küldenem Arrant a trónjáért, és mindezért nem kínál-hatok fel mást, csak a saját személyemet. Saját magamat kell odaígérnem nekik. Pedig én… én…

– Igen? – Én nem vagyok a magam ura! Robert elcsöndesedett. – Hogyhogy? Erzsébet hangja sírósan elcsuklott. – Mert a tiéd vagyok testestől-lelkestől. Isten a ta-

núm rá, Robert, hogy a tiéd vagyok… A férfi odahajolt, megfogta a kezét, közelebb húzta magához. – Csakhogy… Robert megtorpant. – Csakhogy? – Muszáj ezt a játszmát folytatnom, Robert – magyarázta Erzsébet. – El kell hitetnem

velük, hogy házasságot tervezek. Úgy kell tennem, mintha érdekelne Ferdinánd főherceg, és reményt kell keltenem Arranban is.

– És tudod, mi lesz akkor velem? – kérdezte Robert. – Veled? – Igen. Amikor Pickeringgel töltöd a fél napot, vagy amikor az egész udvar azon csám-

csog, hogy a főherceg lesz a vőlegényed. – Mi lenne akkor veled? – Erzsébet őszinte értetlenséggel ráncolta a homlokát. – Az, hogy összefognak az ellenségeim. A nagybátyád, Norfolk, a minisztered, Cecil,

no meg Francis Bacon, a fivére, Nicholas, Catherine Knollys, Pickering, Arundel falkába verődve vadásznak le, mint a kopók a szarvast. Amint elfordulsz tőlem, tudják, hogy eljött az ő idejük. Vádakat koholnak ellenem, elbuktatnak. A nagylelkűséged magasra emelt, az irigyeim le akarnak rántani a mélybe. Abban a pillanatban, hogy bejelented az eljegyzése-det egy másik férfival, nekem végem.

Erzsébet elhűlt. – Nem tudtam! Sosem mondtad… – Hogy mondhattam volna? – kérdezte Robert. – Nem vagyok már kisfiú, aki sírva ro-

han a nevelőnőjéhez, ha bántja a többi gyerek. De ettől még így van. Amint megszimatol-ják, hogy másik férfit választottál helyettem, vége a sikereimnek… vagy annál is rosszabb.

– Rosszabb? – Akár az életemnek is – közölte Robert nyersen. – Így is mindennap azt várom, mikor

rángatnak be egy sötét sarokba, hogy ledöfjenek. Erzsébet felnézett rá, belecsimpaszkodott a kezébe. – Szerelmem, hiszen tudod, hogy

bármire hajlandó lennék, hogy megóvjalak! – Egyetlen módon óvhatsz meg: ha nyilvánosan felvállalod a szerelmünket. Tudod,

hogy bármit megtennék érted, Erzsébet, megvédenélek mindenáron. Az ég szerelmére, le-gyél a feleségem és szüljél gyermeket, a házasság és egy fiúörökös adna csak valódi biz-

tonságot nekünk, és így mindig melletted lennék. Nem kellene folytatnod a játszmát, ön-magad lehetnél, amilyennek én szeretlek, és csakis hozzám tartoznál.

Erzsébet kirántotta a kezét a szorításából és elfordult. –Nagyon félek, Robert! Ha a franciák Skócián keresztül megtámadnak minket, északon tárt karokkal várják őket, hol ál-lítsuk meg az inváziót? Ki állíthatja meg a francia hadsereget? Mária elvesztette Calais-t és máig átkozzák érte. Mit mondanának rólam, ha elveszíteném Berwicket, Newcastle-t, Yorkot? Akár Londont?

– Nem fogod elveszíteni – nyugtatta meg Robert. – Legyél a feleségem, és majd én ve-zetem az északi hadjáratot. Harcoltam már a franciák ellen, nem félek tőlük. Én fogok küzdeni a nevedben, szerelmem! Nem kell mások segítségéért könyörögnöd, én a tiéd va-gyok testestől-lelkestől. Csak rám kell bíznod magad.

Erzsébet hajáról lecsúszott a fejdísz; a kibomlott hajtömeget két kézzel cibálta meg a halántékánál, hogy a fájdalom helyrerázza a gondolatait. Megborzongott és a hangja sírás-ba fúlt. – Annyira félek, Robert, nem tudom, mit csináljak! – Cecil is mondja a magáét, Norfolk is, Arran grófja meg csinos fiú, de semmi több! Komoly reményeket fűztem hoz-zá, de tegnap este kiderült, hogy csak egy katonának öltözött gyerek. Tőle hiába várom, hogy megmentsen! Jönnek a franciák, ez már biztos, és valahonnan hadsereget és pénzt kell szereznem, és hozzá egy hadvezért, aki megvívja a háborút Angliáért, és nem tudom, mit tegyek és kiben bízzak.

– Bennem! – vágta rá Robert. Vadul magához rántotta, erejével, teste súlyával felülke-rekedett a tiltakozó lányon. –Bennem bízz! Vállald a szerelmünket, legyél a feleségem és vívjuk meg együtt a harcot! Én vagyok a hadvezéred, a szerelmesed, a férjed. Senkiben nem bízhatsz úgy, mint bennem, és esküszöm, hogy én megvédelek!

Erzsébet kapálózott a szorításában, kiszabadította az arcát, de Robert csak annyit hal-lott: – És Anglia?

– Angliát is megvédem teérted, magamért és a fiunkért – fogadkozott. – Képes vagyok rá, és meg is teszem.

Amy és Lizzie futó látogatást tettek a Cumnor Place-ben Forsteréknél, Robert barátai-nál, s most újra úton voltak, ezúttal Chislehurst felé. Amy a zsebében tartotta rózsafüzérét, és valahányszor a gondolatai közé furakodott a féltékenység, a gyöngyökhöz csúsztatta a kezét és magában elmondta az Üdvözlégy, Máriát. Az augusztusi szárazságtól porzó or-szágúton lovagolva Lizzie elgondolkodva figyelte társnőjét, meglepte a változás: mintha a rettenetes bizonytalanság terhe most nevelte volna felnőtté benne az akaratos gyermeket.

– Jól vagy, Amy? – kérdezte. – Nem fáradtál még el? Nincs meleged? Amy keze ösztönösen a szívéhez kúszott. – Semmi bajom – mondta. – Valami fáj a melledben? – kérdezte Lizzie. – Nem. Nem fáj semmim. – Ha mégis bujkál benned valami betegség, beugorhatunk Londonba útközben, hogy

megvizsgáljon őlordsága orvosa. – Nem! – tiltakozott Amy sietve. – Nem akarok Lord Robert hívása nélkül Londonba

menni. Chislehurstbe küldött, semmi keresnivalónk Londonban. – Nem úgy értettem, hogy az udvarhoz menjünk. Amy kissé elpirult. – Tudom, hogy

nem úgy értetted,

Lizzie – mondta. – Ne haragudj. Csak, tudod… – Elakadt. –Azt hiszem, sok pletyka ke-ring róla és a királynőről, és nem szeretném, hogy azt higgye, kémkedek utána. Nem aka-rok féltékeny asszonynak látszani.

– Rólad senki nem hihet ilyet – tiltakozott Lizzie hevesen. – Nálad jóságosabb, megbo-csátóbb asszonyt egy férfi sem kívánhatna magának.

Amy elfordította a fejét. – Hiszen szeretem – mondta elvékonyodott hangon. Csendben lovagoltak néhány percig. – Te is hallottad a szóbeszédet, Lizzie? – kérdezte Amy nagyon halkan.

– Az ilyen nagy urakról mindig pletykálnak – jelentette ki Lizzie erélyesen. – Ha annyi shillingem lenne, ahány alaptalan pletykát hallottam már róla, gazdag lennék. Emlékszel, miket mondtak róla, amikor Fülöp király mellett harcolt Németalföldön? És mennyire fel-zaklatott, amikor avval a francia özveggyel jött haza Calais-ból? Pedig annak sem volt alapja, nem jelentett semmit.

Amy a hűvös, sima gyöngyökre csúsztatta a kezét a zsebében. – De hallottál pletykákat róla és a királynőről? – faggatta tovább a barátnőjét.

– A sógornőm azt mesélte, hogy a londoni rokona szerint Sir Robert a királynő legfőbb kedvence, no de ez nem újdonság – mondta Lizzie. – Gyerekkori barátok, Sir Robert az is-tállómester. Persze hogy jóban vannak.

– A királynő remekül mulat, gondolom – jegyezte meg Amy keserűen. – Tudja, hogy Robertnek felesége van, tudja, hogy ő meg hamarosan kénytelen lesz hozzámenni a főher-ceghez, hát addig is elszórakoztatja magát.

– Léha teremtés – jegyezte meg Lizzie, Amy arcát fürkészve. – Léha volt világéletében. Róla aztán pletykáltak eleget mindig is. Ifjúkorában is egyik botrány érte a másikat.

Amy a zsebe rejtekében az ujjára csavarta rózsafüzérét. – Nem a mi dolgunk ítélkezni – emlékeztette magát. – Nekem az a kötelességem, hogy hűséges maradjak az uramhoz és várjam a hazatérését.

– Erzsébet jobban tenné, ha az államügyekkel foglalkozna – fűzte tovább Lizzie. – Állí-tólag háború lesz a franciák ellen, és egyáltalán nem készültünk fel rá. Ideje volna felesé-gül mennie egy rendes, okos férfihoz, aki megvédi az országot és a népet. A nővére is rög-tön férjhez ment, amikor trónra lépett, és olyan férfit választott, aki egy egész hadsereget hozott magával.

– Nem az én dolgom ítélkezni – ismételte Amy a gyöngyökbe kapaszkodva. – Isten ve-zesse őt a helyes útra.

1559 ősze

Szeptemberben Erzsébet egyik kedvenc királyi lakhelyére, a windsori kastélyba érke-zett az udvar, és azonnal nekifogott a királynő születésnapi ünnepségének előkészületei-hez. Robert úgy tervezte, hogy a királynőt a kórus éneke ébreszti, majd táncjáték jellegű vadászat következik, a vadászok megállnak és Erzsébet dicséretét zengik, erdei nimfák táncolnak a tiszteletére, és egy megszelídített szarvas virágkoszorúval a nyakán egy tisz-tásra vezeti, ahol terített asztal várja, táncmulatság, zene és élőkép: a Gráciák és más is-tennők gyűrűjében koronát kap a fejére a vadászat királynőjét, Erzsébetet jelképező Diána.

Az istennőket az udvarhölgyek játsszák, a legfiatalabbak a három Gráciát. – Melyik le-szek én? – érdeklődött Laetitia Knollys, miközben Robert a szerepek kiosztásán morfondí-rozott a fogadószoba egy csendes sarkában.

– Ha volna olyan Grácia, akinek Pontatlanság a neve, az épp megfelelne – vetette föl Robert. – Esetleg a Kacérság, az még jobb.

Laetitia szemében igazi Boleyn-tekintet villant: csábító, kihívó, ellenállhatatlan. – Én? – kérdezte. – Épp ön hív engem kacérnak? Ez aztán a bók!

– Sértésnek szántam – mondta Robert, és belecsípett a lány állába. – Márpedig a legnagyobb szakértőtől mégiscsak bók. Robert rákoppintott a lány orrára, mintha kiscicát fegyelmezne. – Úgy döntöttem, maga

lesz a Szűziesség – közölte. – Túl nagy volt a kísértés. Laetitia tágra nyitotta ferde vágású sötét szemét. – Sir Robert! – panaszkodott

ajakbiggyesztve. – Elképzelni sem tudom, miért neheztel rám ennyire. Először pontatlan-nak nevez, aztán kacérnak, most meg túl nagy volt a kísértés, hogy a Szűziesség szerepét ossza rám. Megharagítottam lordságodat?

– Szó sincs róla. Sőt öröm magára nézni. – Felzaklattam talán? Robert rákacsintott. Az egyszer biztos, hogy nem fogja elárulni ennek a fiatal nőnek,

milyen nehezére esik néha levenni róla a tekintetét, ha táncolni látja, és hogy egyszer, amikor tánc közben a karjába sodorta a lendület a leányt, olyan erős, lebírhatatlan vágy lüktetett fel a testében, amilyet soha nem érzett még ilyen futó érintésre.

– Ugyan mivel zaklatna fel egy olyan csitri, mint maga, egy olyan férfit, mint én? – kérdezte.

Laetitia felvonta a szemöldökét. – Egy tucatnyi módot is el tudok képzelni. Lordságod nem? De nem is azt kérdeztem, hogyan, hanem hogy felzaklatom-e.

– Egyáltalán nem, Miss Szégyentelen Knollys. – Szűziesség a nevem, ha jól emlékszem. És milyen lesz a ruhám? – Valami félelmetesen feslett holmi – ígérte. – Tetszeni fog! De feltétlenül mutassa

meg az édesanyjának előtte, hogy beleegyezik-e. A királynő ruhatárából való, kellőképpen illetlen.

– Ne mutassam meg inkább önnek? – kérdezte Laetitia kihívóan. – Vacsora előtt felke-reshetem a lakosztályában.

Robert körbepillantott. A királynő nemrég jött be a kertből, most egy ablakmélyedés-ben tárgyalt elmélyülten William Cecillel. A fiatalember, akit Laetitia vőlegényéül sze-

meltek ki, a falnak dőlve, összefont karral, mogorván ácsorgott. Robert úgy érezte, épp ideje lezárni ezt az ingerlő párbeszédet.

– Márpedig nem keres fel – közölte. – Hanem megpróbál úrihölgy módján viselkedni. Például válthatna pár kedves szót szerencsétlen jegyesével, az ifjú Devereux-vel, miköz-ben én az úrnőjével beszélek.

– Az új nőjével…? – kérdezte Laetitia pimaszul. Robert habozott, aztán szigorúan rá-nézett. – Ne vesse el a sulykot, Knollys kisasszony – mondta halkan. – Maga elbűvölő ifjú hölgy, az édesapja fontos ember, az édesanyjáért rajong a királynő, de mindez nem menti meg, ha rajtakapják, hogy rágalmakat terjeszt.

Laetitiának már a nyelvén volt a szemtelen válasz, de a férfi merev tekintetétől, határo-zott arckifejezésétől meghunyászkodott, lesütötte a szemét. – Ne haragudjon, Sir Robert. Csak tréfáltam.

– Helyes – biccentett Robert és azzal az abszurd érzéssel fordult el tőle, hogy bár a lány arcátlan volt és bocsánatot is kért, ő maga viszont egy fontoskodó majom.

Erzsébet annyira belemerült Cecillel a beszélgetésbe, hogy ez egyszer a tekintete nem kereste Robertet a szobában.

– És gond nélkül útnak indult? – Úgy van, ahogy megegyezett Felségeddel. – De nem írásban. – Felség, remélem, föl sem merül, hogy megszegje a szavát. Megígérte, hogy hozzá-

megy, ha sikerül elfoglalnia a skót trónt. – Tudom, mit ígértem – felelte a királynő hűvösen. – De ha elesik, nem szeretném, ha

ilyen levelet találnának nála. „Ennyit arról a vágyálmomról – gondolta Cecil –, hogy első látásra belehabarodik a

csinos fiatalemberbe. Ez aligha vált be, ha a halála csak a kompromittáló iratok miatt za-varná.”

– Semmit nem foglaltunk írásba, de Felséged a szavát adta, ő is, én is – emlékeztette Cecil. – Ha megszerzi Skóciát a franciáktól, akkor az ígérete szerint hozzá kell mennie.

– Persze – mondta Erzsébet tágra nyílt szemekkel.–Tudom. Már indulóban volt, de Ce-cil nem eresztette. – Van még valami, Felség.

Erzsébet kelletlenül visszafordult. – Igen? – A kémeim szerint újabb merénylet készül Ön ellen. Erzsébet felkapta a fejét. Az arca

megrándult a félelemtől. – Újabb? Még egy? – Sajnos igen. – A pápa embereiről van szó? – Ezúttal nem. Reszkető sóhaj szakadt ki belőle. – Hányan szervezkednek még ellenem? Még Máriát

sem üldözték ennyien, pedig őt mindenki gyűlölte. Cecil nem tudott mit mondani; a királynőnek igaza volt. Máriát gyűlölték; ám soha

egyetlen uralkodót sem fenyegette ennyi irányból ennyi veszély. Erzsébet hatalma pusztán a személyében állt, és túl sokan akadtak olyanok, akik úgy vélték, a halála minden gondot megoldana.

Erzsébet felnézett rá. – És legalább elfogta már a merénylőket? – Egyelőre csak a tény jutott el hozzám. Remélem, hogy az informátoromon keresztül

sikerül elkapni őket. Csak azért hoztam szóba a hírt ilyen korai fázisban, mert nem csak Ön ellen irányul az összeesküvés.

Erzsébet kíváncsian billentette félre a fejét. – Hanem? – Sir Robert Dudley a másik. Erzsébet arcából kifutott a vér. – Jó Szellem, ez nem lehet igaz!

„Uramisten, hát ennyire szereti? – kiáltott fel magában Cecil. – Saját magáért csak ag-gódik, ha viszont Dudley van veszélyben, valósággal pánikba esik.”

– Mégis így van. Sajnálom. Erzsébet pupillája kitágult. – Ki akarná bántani őt, Jó Szellem? Cecil szinte érezte, ahogy az elméjében helyükre kattannak a fogaskerekek, és összeáll

egy új stratégia. – Beszélhetnénk erről egy pár szót? – Menjünk el innen – mondta Erzsébet gyorsan, és belekarolt. – Messzire tőlük. A tenyere forrón tapadt Cecil hasítékokkal díszített bársony ruhaujjára. „Verejtékezik a

félelemtől – gondolta a miniszter. – Ez az ügy súlyosabb, mint hittem, őrült, titkos vi-szony.”

Megpaskolta a királynő kezét, bár valójában önmagát akarta megnyugtatni, a fejében örvénylő gondolatokat palástolni. Az udvaroncok utat engedtek nekik, miközben végigsé-táltak közöttük. Cecil szeme előtt egy-egy villanásra feltűnt Francis Knollys és a felesége, a fiatal Walter Devereux-vel illedelmesen társalgó Knollys lány, odébb Mary Sidney, meg a Bacon fivérek Norfolk hercegével, a királynő nagybátyjával, a spanyol nagykövet kísé-rői, fél tucat közönséges parazita, két londoni kereskedő az udvari patrónusával, egyszóval semmi szokatlan, senki ismeretlen, semmi veszély.

A galéria viszonylagos nyugalma megóvta a királynőt attól, hogy az udvaroncok leol-vassák arcáról a kétségbeesést.

– Cecil, kinek jutna eszébe őt bántani? – Felség, rengeteg embernek – válaszolta gyengéden. –Sosem mondta, hogy vannak el-

lenségei? – Egyszer – felelte Erzsébet. – Egyszer említette, hogy ellenségek veszik körül. Én azt

hittem… azt hittem, a riválisaira érti. – Pedig a feléről sem tud – mondta Cecil komoran. –A katolikusok őt hibáztatják az

egyházi reformért. A spanyolok úgy gondolják, hogy Felséged őt szereti, és ha meghalna, az ő jelöltjüket választaná férjül. A franciák azóta gyűlölik, hogy Fülöp király oldalán har-colt St. Quentinnél, az Alsóház szerint elvonja Felséged figyelmét az államügyekről, és minden angol főúr, Arundeltől Norfolkig kész volna bérgyilkost fogadni ellene, mert irigylik tőle az Ön szeretetét, illetve őt okolják a rettenetes botrányért, amibe Felséged személyét keverte.

– Nem lehet ilyen szörnyű a helyzet! – Mindenkinél jobban gyűlölik egész Angliában, és minél erősebbnek látszik a befolyá-

sa Önre, annál nagyobb veszélybe kerülnek mindketten. Én éjt nappallá téve dolgozom az Ön védelmén, kinyomozom az összeesküvéseket, de Sir Robert… – Cecil elhallgatott, saj-nálkozva csóválta a fejét. – Sir Robertet nem tudom megvédeni.

Erzsébet arca fehérebbre vált, mint a fodor a nyakán; ujjaival tétován tépdeste Cecil ru-háját. – Pedig meg kell! Testőröket kell állítanunk mellé. Járjon utána, ki akarja bántani és fogja el, vallassa ki, szedje ki belőle, kivel szövetkezett. Minden eszközt be kell vetni, vi-tesse az összeesküvőket a Towerbe és addig kínozza őket, amíg el nem árulják…

– Az Ön nagybátyját! – kiáltotta Cecil. – A fél angol nemességet! Dudleyt rengetegen gyűlölik, Felség. Önön kívül tán fél tucatnyian tűrik csak meg.

– De hiszen szeretik őt – suttogta Erzsébet. – Legföljebb a családja és a fizetett szolgái – mondta Cecil dölyfösen. – És ön? – Erzsébet sötét szemei Cecilre fordultak. –Ugye nem gyűlöli, Jó Szellem?

Legalább ön legyen a barátja, ha csak az én kedvemért is. Tudja, mit jelent nekem, meny-nyire boldoggá tesz. Én kérem, hogy legyen a barátja! Ha engem szeret, akkor őt is kell szeresse!

– Ó, én a barátja vagyok – mondta Cecil óvatosan. „Mert nem őrültem meg, hogy mást mutassak előtte vagy épp Ön előtt.”

Erzsébet szaggatottan felsóhajtott. – Istenem, csak nehogy baja essen! Belepusztulnék, ha… Vigyázzon rá, Jó Szellem! Hogyan védhetnénk meg?

– Csak úgy, ha Felséged kevesebb figyelmet szentel neki – válaszolta Cecil. „Csak fi-noman – figyelmeztette magát.

– Óvatosság és hidegvér kell ide.” – Nem mehet feleségül hozzá, hercegnő, hiszen van már felesége, egy erényes, rokonszenves, bájos, szelíd asszony. Sir Robert sosem lehet az Ön számára több jó barátnál. Ha meg akarja óvni az életét, le kell mondania róla. Legyen a legkedvesebb udvaronca és kiváló istállómestere, de ne több!

Erzsébet arca fájdalmasan eltorzult. – Mondjak le róla? – Küldje haza a feleségéhez, akkor elülnek a pletykák. Ön pedig Skóciára, a királyság

sürgős ügyeire fordíthatja a figyelmét. Táncoljon más férfiakkal, őt eressze el. – Eresszem el? – visszhangozta a királynő, akár egy értetlen gyerek Cecilt akarata ellenére is megindította a fiatal nő arcán tükröződő fájdalom. – Herceg-

nő, ez az egész nem vezet semmi jóra – mondta neki halkan. – Sir Robert nős ember, nem dobhatja el a feleségét minden ok nélkül. Ön sem választhatja szét a házasságát a saját vá-gyai érdekében. Sosem lehet Sir Robert felesége. Ha szereti is, ebből sosem lehet tisztes-séges szerelem. Nem lehetnek házasok, nem lehetnek szeretők, sőt nem szabad, hogy nyíl-tan vágyakozzon utána. Ha ez a botrány folytatódik, az a trónjába kerülhet, sőt az életébe.

– Az életem hajszálon függött már születésem óta! – fakadt ki a királynő. – És az ő élete? – váltott gyorsan taktikát Cecil. – Ha ilyen nyíltan és bőkezűen hal-

mozza el a kegyeivel, azzal a halálos ítéletét írja alá. – De ön majd megvédi – makacskodott Erzsébet. – Nem védhetem meg Felséged barátjától és rokonaitól – felelte Cecil higgadtan. – Erre

csak Ön képes. El is mondtam, hogyan. Tudja, mit kell tennie. Erzsébet megragadta Cecil karját. – Nem mondhatok le róla – nyögte elfulladva. – Ő az

egyetlen… Az egyetlen szerelmem. .. Nem küldhetem haza a feleségéhez, kőből van a szíve, ha ilyet javasol! Nem ereszthetem el.

– Akkor aláírja a halálos ítéletét – ismételte Cecil élesen. Érezte, hogy a királynő testén végigfut a borzongás.

– Rosszul vagyok – mondta halkan. – Szóljon Katnek. Cecil elsétált vele a galéria végéig és egy apródot elszalajtott a királynő lakosztályába

Kat Ashleyért. Az asszony odasietett és egy gyors pillantással felmérte a sápadt királynőt és a komor Cecilt. – Mi történt?

– Jaj, Kat – suttogta Erzsébet. – Szörnyűség, a lehető legrosszabb. Kat Ashley előrelépett, és testével takarta a kíváncsi szemek elől, míg gyorsan a szobá-

jába kísérte. Az udvar álmélkodva bámulta Cecilt, aki nyájasan mosolygott vissza.

Esett az eső, s akár a könny, vigasztalan szürke patakokban csordogált a windsori kas-tély ólomkeretes ablakain. Erzsébet magához hívatta Robertet, az ablakfülkében várta, ud-varhölgyeit pedig a kandalló elé parancsolta. Mikor Robert suhogó sötétvörös bársonykö-penyében belépett a terembe, a királynő egyedül ült az ablaknál, mint egy elhagyott gyer-mek.

Robert hozzásietett, meghajolt és suttogva kérdezte: – Mi a baj, szerelmem? Erzsébet sápadt arcában vörösen égett két kisírt szeme. –Jaj, Robert!

Robert gyorsan közelebb lépett, de idejében észbe kapott, mielőtt az udvarhölgyek szeme láttára magához húzta volna. – Mi történt? – tudakolta. – Az udvar úgy tudja, hogy megbetegedtél, alig vártam, hogy lássalak! Mi történt? Mit mondott reggel Cecil?

Erzsébet az ablak felé fordult és ujját a hideg zöld üvegre nyomta. – Figyelmeztetett – felelte halkan.

– Mire? – Hogy megint merénylet készül ellenem. Robert ösztönösen a kardjáért nyúlt, de a királynő termeibe senki nem vihetett be fegy-

vert. – Ne félj, szerelmem! Akármilyen elszánt gyilkostól megvédelek. – De nem csak énellenem – folytatta Erzsébet. – Ha csak rólam volna szó, nem retteg-

nék ennyire! Robert kérdőn húzta fel a szemöldökét. – Téged is meg akarnak ölni – mondta Erzsébet halkan. – Cecil azt mondja, le kell mondanom rólad, hogy megóvjalak. „Az az átkozott ravasz vén róka! – dühöngött magában Robert. – Milyen ügyes húzás:

Erzsébet szerelmét használja fel ellenem.” – Igaz, hogy veszélyben forgunk – ismerte el csöndesen. – Erzsébet, könyörögve kér-

lek, segíts elválni a feleségemtől, és házasodjunk össze! Majd ha férj és feleség leszünk és születik egy fiunk, többé nem fenyeget senki és semmi.

Erzsébet megrázta a fejét. – Tönkre fognak tenni téged, ahogy megjósoltad. Robert, én úgy döntöttem, lemondok rólad.

– Ne! – Megdöbbenésében túl hangosan kiáltott fel, és a kandallónál abbamaradt a be-szélgetés, az udvarhölgyek mind ránéztek. Közelebb lépett a királynőhöz. – Ne tedd, Er-zsébet, ezt nem lehet! Nem mondhatsz le rólam, hiszen szeretsz, és én is téged. Boldogok vagyunk együtt! Oly sok boldogtalan év után!

A királynő minden erejét összeszedte, hogy uralkodjon magán, az ajkába harapva tar-totta vissza a könnyeit. – Nem tehetek másképp. Ne nehezítsd meg, szerelmem, mert meg-szakad a szívem.

– És éppen itt mondod el?! A fél udvar előtt! – Azt hiszed, képes lettem volna rá másképp? Ha veled vagyok, elgyengülök, Robert.

Itt kellett elmondanom, ahol nem érhetsz hozzám, és szavadat kell adnod, hogy nem pró-bálsz lebeszélni róla. El kell engedned, és feladnod az álmodat a házasságunkról. Én is el-engedlek, és Arran felesége leszek, ha győzedelmeskedik, ha meg nem, akkor a főhercegé.

Robert fölemelte a fejét és tiltakozásra nyílt a szája. – Ez az egyetlen módja a franciák megállításának – magyarázta Erzsébet. – Arran vagy

a főherceg. Szükségünk van egy szövetségesre a franciák ellen Skóciában. – Feláldozol egy királyságért – mondta Robert keserűen. – Semmi másért nem tenném – felelte Erzsébet szilárdan. – És még valamit kérek tőled. – Erzsébet, hiszen tied a szívem. Mi többet adhatok ennél? Erzsébet sötét szeme megtelt könnyel, reszkető kezét kinyújtotta felé. – Leszel a bará-

tom ezentúl is, Robert? Ha nem lehetünk együtt, ha más férfi felesége leszek, akkor is? Robert lassan, az udvarhölgyekről már tudomást sem véve kezébe vette Erzsébet jobb-

ját, lehajolt és csókot nyomott rá. Aztán letérdelt és a hűbéri eskü ősi gesztusával feltartot-ta a két kezét. Erzsébet előrehajolt és megfogta az összekulcsolt kezeket.

– A tied vagyok – mondta Robert. – Tied a szívem és a lelkem. Tied vagyok, mert a ki-rálynőm vagy, de legfőképpen azért, mert te vagy az egyetlen nő, akit valaha szerettem, akit valaha szeretni fogok. Ha táncolnom kell az esküvődön, megteszem, ami tőlem telik. Ha visszahívsz magad mellé ebből a gyötrelemből, egy szempillantás alatt boldogan repü-lök hozzád. A barátod leszek, amíg élek, a szerelmesed mindörökké, Isten színe előtt a fér-jed. Te parancsolsz velem életem végéig, Erzsébet, örökké a tied vagyok.

Reszkettek mind a ketten, a tekintetük összefonódott, mintha többé nem tudnának el-szakadni egymástól. Kat Ashley vette végül a bátorságot, hogy néhány hosszú, néma perc után megzavarja az összeláncolt kezű szerelmespárt.

– Felség – mondta szelíden. – Vigyázzon a jó hírére. Erzsébet fölrezzent, eleresztette Robertet, aki fölegyenesedett.

– Pihennie kellene, hercegnő – szólt Kat halkan. Robert sápadt, megrendült arcára né-zett. – Őfelsége rosszul érzi magát – mondta. – Túl sok ez neki. Hagyja most magára, Sir Robert.

– Isten tartsa meg Önt egészségben és boldogságban – mondta Robert szenvedélyesen a királynőnek. Erzsébet bólintott, Robert meghajolt és kiment a szobából, hogy szerelmének ne kelljen látnia rajta a kétségbeesést.

Mr. Hayes apja a Dudley család bérlője volt egykoron, de gyapjúkereskedőként egé-szen a chislehursti polgármesterségig vitte. A fiát iskoláztatta, később jogásznak taníttatta, és a halálakor kisebb vagyont hagyott a fiatalemberre. John Hayes továbbra is ápolta a kapcsolatot a Dudleykkal, tanácsaival segítette Robert anyját, amikor a családi cím és bir-tokok visszaadását kérelmezte Máriánál; s amikor Robert hatalma és vagyona újra növe-kedni kezdett, John intézte mind londoni, mind vidéki üzleti ügyeit.

Amy gyakran vendégeskedett nála a chislehursti Hayes Courtban, néha Robert is csat-lakozott hozzá, hogy az üzletről tárgyaljon vagy épp kártyázzon Johnnal, vadásszon a bir-tokán, és eltervezze a befektetéseit.

Amy, Lizzie és a Dudley-livrés kíséret dél körül érkezett meg, és Amy örült, hogy vég-re a ház hűvösére menekülhet a tűző szeptemberi napról.

– Lady Dudley? –John Hayes kézcsókkal fogadta. – Öröm viszontlátni önt! Mrs. Minchin azonnal a régi szobájába vezeti – úgy emlékeztünk, a kerti szobát kedveli a leg-jobban.

– Igen – bólintott Amy. – Az uram üzent valamit? – Csak annyit, hogy reményei szerint már a héten élvezheti az ön társaságát – felelte

John Hayes. – Azt nem mondta, melyik nap… no de őlordságától már megszokhattuk ezt, nem igaz? – mosolygott rá.

Amy visszamosolygott. „Persze, hiszen nem tudhatja, mikor ereszti el a királynő” – szólt a fejében a féltékeny hang. Amy a rózsafüzérhez nyúlt a zsebében. – Bármikor tud időt szakítani rám, én örömmel fogom várni – mondta, majd elfordult és követte a házve-zetőnőt fel a lépcsőn.

Mrs. Oddingsell lépett be az ajtón, hátratolta útiköpenyén a csuklyát és kirázta a port a szoknyájából. Kezet fogott Johnnal; régi jó barátok voltak.

– Lady Dudley pompásan néz ki – intett Hayes meglepetten a lépcső felé. – Én úgy hal-lottam, nagyon beteg.

– Csak nem? – nézett rá Lizzie mereven. – És ugyan honnan hallott ilyet? Hayes elgondolkozott. – Két helyről is, ha jól emlékszem. Valaki mondta a templom-

ban nemrég, és az írnokom is említette a cityben. – Azt is mondták, mi a betegsége? – Az írnokom úgy tudta, a mellében van valami kórság. Egy csomó vagy daganat, túl

nagy ahhoz, hogy kivágják. Így mondták. Hogy Dudley félreállítaná, és Lady Dudley ko-lostorba vonulna és beleegyezne a válásba, mert nem tudna gyermeket szülni neki.

Lizzie keményen összeszorította az ajkát. – Hazugság – jegyezte meg aztán halkan. – Vajon kinek áll érdekében ilyen hazugságot terjeszteni? Hogy Dudley felesége gyógyítha-tatlan beteg?

John Hayes elhűlve meredt rá. – Veszélyes terepen jár, Oddingsell asszony. Hallottam olyasmit, hogy igen messzire

jutott az ügy… – Vagyis hogy szeretők? Hayes körülnézett, mintha a saját házának a hallja sem lenne elég biztonságos ahhoz,

hogy a királynőről és Dudleyról beszéljen, még a nevük kimondása nélkül sem. – Azt hallottam, hogy el akar válni a feleségétől és elveszi az említett hölgyet, akinek

ez a kívánsága és megvan hozzá a hatalma. Lizzie bólintott. – Úgy látszik, mindenki ezt hiszi. Pedig semmi alap a válásra, és nem

is lesz. Mr. Hayes eltöprengett. – Ha bizonyos lenne, hogy túl beteg a gyerekszüléshez, talán

önként félreállna – suttogta. – Vagy ha mindenki úgy tudná, hogy beteg, senki nem lepődne meg a halálán – tette

hozzá Lizzie még halkabban. John Hayes döbbenten kiáltott föl és keresztet vetett. – Uramisten, Oddingsell asszony,

mi jut eszébe?! Csak nem gondolja komolyan? Sosem tenne ilyesmit, Sir Robert ugyan nem!

– Már nem tudom, mit gondoljak. Csak azt tudom, hogy Abingdontól idáig akárhol pi-hentünk meg, mindenki őlordságáról és a királynőről pletykált, és azt hajtogatta, hogy La-dy Dudley halálos beteg. Az egyik helyen még le sem szálltunk a lóról, amikor a fogadósné megkérdezte, szükségünk van-e orvosra. Mindenki Amy betegségéről és őlordsága szerelmi viszonyáról beszél. Egyszóval nem tudom, mit gondoljak, csak azt lá-tom, hogy valaki alapos munkát végzett.

– Hát az nem őlordsága volt – jelentette ki Hayes hűségesen. – Ő sosem bántaná a fele-ségét.

– Én már semmiben nem vagyok biztos – csóválta a fejét – No de ha nem őlordsága, akkor ki terjesztene ilyen híreket és mi végre? Lizzie kifejezéstelen arccal nézett rá. – Vajon ki akarná felkészíteni a népet arra, hogy

Sir Robert elválik és újranősül? Az a nő, aki hozzámenne, ki más?

Mary Sidney a kandalló előtt ült az öccse windsori lakosztályában. Robert egyik új va-dászkutyája a csizmája orrát rágcsálta. Mary lustán böködte a kutyakölyök hasát a másik lábával.

– Hagyd békén, nem szabad elkényeztetni – szólt rá Robert. – De ha ő nem hagy békén – vágott vissza a nővére. – El innen, te kis dög! – Újra meg-

bökte, és a kiskutya a hátára henteredett örömében. – Az ember el se hinné, hogy telivér tenyésztés – jegyezte meg Robert, miközben aláírt

egy levelet és félretette, majd a kandallóhoz ment és odahúzott egy széket. – Elég közön-séges az ízlése.

– Nem az első előkelő származású csemete, aki a lábaim előtt hever – mosolygott a nő-vére. – Értem rajongani nem a közönségesség jele.

– Jogos – felelte Robert. – De képes lennél elkényeztetett kölyöknek titulálni férj ura-dat, Sir Henryt?

– A szemébe soha – mosolygott Mary. – Hogy van ma a királynő? – komolyodott el Robert. – Még mindig nagyon gyenge. Este nem evett semmit, reggel is csak egy kis fölmelegí-

tett sört ivott. Egy órán át egyedül sétált a kertjében, és nagyon csüggedt hangulatban jött vissza. Kat Ashley egyik gyógyitalt a másik után hordja be hozzá. Amikor Erzsébet végre felöltözött és kijött, egy szót se szólt, nem is mosolygott. A munkával nem foglalkozik, nem fogad senkit. Cecil egy köteg levéllel lófrál, és nem tud elintézni semmit. Egyesek már azt mondják, elveszítjük a skóciai háborút, mert Erzsébet beletörődött a vereségbe.

Robert bólintott. Mary tétovázva szólalt meg: – Robert, kérlek, mondd el, miről beszéltetek tegnap! Ak-

kor úgy nézett ki, mintha a szíve szakadna meg, és mostanra már félholt a bánattól. – Lemondott rólam – felelte Robert kurtán. Mary Sidneynek leesett az álla, és a szájához kapta a kezét. – Nem lehet! – Pedig így van. Megkért, hogy maradjunk barátok, de tudja, hogy férjhez kell mennie.

Cecil lebeszélte rólam, és Erzsébet megfogadta a tanácsát. – De miért éppen most? – Egyrészt a pletykák, másrészt az ellenem irányuló összeesküvések miatt. Mary bólintott. – Igaz, a pletykák nagyon elterjedtek. A szolgálóm is olyan történettel

állt elém a minap, hogy égnek állt a hajam: Amy megmérgezéséről volt szó, meg egy sor gyalázatos rágalomról.

– Hát verd meg. – Megtenném, ha ő találta volna ki, de csak azt adta tovább, amit Anglia-szerte beszél-

nek az emberek. Szégyenletes, mit össze nem hordanak rólad meg a királynőről. Az apró-dodat megtámadták nemrég az istállónál, tudtál róla? Robert megrázta a fejét.

– És nem is ez az első alkalom. A kísérőink már nem hajlandóak a livrénket hordani a városban. Szégyellik a Dudley-címert, Robert.

Az öccse összeráncolta a homlokát. – Nem tudtam, hogy ennyire súlyos a helyzet. – A komornám szerint sokan fogadkoznak, hogy ha feleségül akarod venni a királynőt,

eltesznek láb alól. Robert bólintott. – Úgysem történhetne meg soha, Mary. Hogyan is lehetne? Van fele-

ségem. Mary meglepetten kapta fel a fejét. – Azt hittem, van valami terved… tervetek. Gon-

doltam, esetleg… – Látom, te is csatlakoztál azokhoz, akik válásról, halálról, trónfosztásról képzelegnek!

– mosolygott rá Robert. – Sületlenség az egész. A királynővel volt egy szép nyarunk, csu-pa szerelem, tánc, lovagi torna, virágos mezők – de a nyárnak vége, közeleg a tél, nekem meg kell látogatnom Amyt John Hayesnél, Anglia és Skócia között kitör a háború, ahogy Cecil megjósolta, és igaza volt. A királynő eddig Camelot királynőjét játszotta, most a va-lóságban is királynőnek kell lennie. Ezen a nyáron a szórakozásnak élt, de most férjhez kell mennie az ország érdekében. Arranra esett a választása, amennyiben megszerzi Skó-cia trónját, és ha nem, akkor a főhercegre, Anglia biztonságáért. Akármit is érzett irántam júliusban, tudja, hogy karácsonyig feleségül kell mennie az egyikhez.

– Tudja? – Mary elcsodálkozott. Robert biccentett. – Jaj, Robert, hát nem csoda, hogy csak ül és némán mered maga elé! Biztos megsza-

kad a szíve. – Igen – mondta Robert szomorkásán. – A szíve megszakad, de tudja, mi a kötelessége.

Nem hagyja cserben a népét. A bátorságnak sosem volt híján. Az országért bármit felál-doz. Engem és a szerelmünket is.

– És te hogy viseled?

Mary arra gondolt, nem látta ilyen komornak az öccsét, mióta kegyvesztetten kijött a Towerből. – Férfi módra kell szembenéznem vele. Ugyanazzal a bátorsággal, amire neki is szüksége van. A szívünk mélyén úgyis örökre összetartozunk. Legalább ez a csekély viga-szunk megvan.

– Visszatérsz Amyhez? Robert vállat vont. – Soha nem is hagytam el. Legutóbb volt egy szóváltásunk, és nyil-

ván feldúlták a pletykák. Mérgemben, büszkeségemben fogadkoztam ugyan, hogy elha-gyom, de nem hitte egy percig sem. Szembeszállt velem, kijelentette, hogy házasok va-gyunk és nem válhatunk el. Már akkor is tudtam, hogy igaza van. A lelkem mélyén mindig tudtam, hogy nem válhatok el Amytől. Végül is mi rosszat tett ellenem valaha is? És azt is tudtam, hogy nem fogom megmérgezni szegényt, és nem lököm bele a kútba! Tehát nem történhetett több, csak egy flörtöléssel, csókokkal telt nyár… igen, a csókokat elismerem! – tette hozzá mosolyogva. – És történt még egy s más. Édes, finom, de múlékony pillana-tok. Ő az angol királynő, én meg az istállómestere. Nekem feleségem van, neki az ország védelmében kell férjet választania.

A nővérére pillantott, és látta, hogy könnyek ülnek a szemében. – Robert, annyira félek, hogy örökké csak Erzsébetet fogod szeretni. Egész életedet végigkíséri ez a szerelem.

Fanyar mosolyra húzódott a férfi szája. – Igen. Kislánykora óta szeretem, és az elmúlt hónapokban valóságos szerelemmel szerettem, mélyebben és igazabban, mint bárkit éle-temben. Azt hittem, erős vagyok, és mégis azt érzem, hogy ő nekem az egész világ. Sőt annyira szeretem, hogy képes vagyok elengedni. Segítek neki férjhez menni Arranhoz vagy a főherceghez, az ő érdekében.

– Lemondasz róla, hogy megvédjed? – Akármi is az ára. – Istenemre, Robert, sose hittem volna, hogy ennyire… – Ennyire mi? – Ennyire önzetlen is tudsz lenni! Robert fölnevetett. – Köszönöm! – Komolyan mondtam. A szeretett nőről lemondani egy másik férfi javára igazi önzet-

lenség. – Hallgatott egy pillanatig. – És hogy fogod kibírni? – kérdezte gyengéden. – Féltve őrzöm a fiatal királynő szerelmének emlékét, uralkodása első nyarának szép

hónapjait – mondta Robert. – Ezt a gyönyörű, ragyogó nyarat, a szépségét, a fiatalságát, a bizakodását, hogy min-

den lehetséges, még az is, hogy olyan férfihez menjen feleségül, mint én. Én meg hazame-gyek a feleségemhez, lesz egy sereg gyermekünk, és az összes lányt Erzsébetről fogom el-nevezni.

Mary megtörölte karjával a szemét. – Jaj, drága Robert! Az öccse megfogta a kezét. – Segítesz nekem, Mary?

– Persze – suttogta az asszony. – Persze, bármiben. – Keresd föl a spanyol nagykövetet, de Quadrát, és mondd meg neki, hogy a királynő

szeretne a főherceggel való házasságról tárgyalni vele. – Én? Alig ismerem. – Az nem baj. Ő ismeri a Dudleykat. Keresd föl, mintha a királynő küldene, nem én.

Mondd neki azt, hogy Erzsébet vonakodik személyesen fordulni hozzá, mivel egész nyá-ron ingadozott a véleménye a tervvel kapcsolatban. De ha a nagykövet most újra előter-jesztené az ajánlatot, azonnal igent mondana.

– A királynő akarja így? Robert bólintott. – így akarja jelezni mindenkinek, hogy nem fordított hátat nekem, to-

vábbra is barátok vagyunk, szeret engem és téged is. A Dudley családot választotta a há-zasságközvetítő szerepére.

– Nagy megtiszteltetés ezt az üzenetet átadni – jelentette ki Mary komolyan. – És nagy felelősség.

– A királynő úgy gondolja, maradjon a családban. – Robert elmosolyodott. – Én hozom az áldozatot, te viszed meg a hírt, együtt véghezvisszük a feladatot.

– És mi lesz veled, miután férjhez ment? – Nem fog megfeledkezni rólam – mondta Robert. – Túl régóta, túl mélyen szeretjük

egymást ahhoz, hogy elforduljon tőlem. Te meg én pedig megkapjuk a jutalmunkat, ha be-csülettel teljesítjük ezt a megbízást. Így a helyes, Mary, semmi kétség. O biztonságban lesz, engem nem érnek el többé a rossz nyelvek… vagy épp a gyilkos tőrök. Mert az bizo-nyos, hogy most sokan szeretnének holtan látni. Az én biztonságomnak is ez a házasság a záloga.

– Holnap beszélek vele. – ígérte Mary. – És mondd meg neki, hogy a királynő kérését közvetíted. – Úgy lesz.

A palota éji csöndjében egyszer csak kopogtatás hallatszott Cecil ajtaján. Fölkelt a kan-dalló melletti székről és beengedte fekete csuklyás éjféli látogatóját, aki a tűzhöz sietett, hogy kihűlt kezét megmelengesse.

– Kérhetnék egy pohár bort? – kérdezte enyhe spanyol akcentussal. – Váltólázat fogok kapni a Temze ködétől. Ha ilyen nyirkos az idő szeptemberben, mi lesz télvíz idején?

Cecil kitöltötte a bort és felkínálta a kandalló melletti széket. Rádobott egy fahasábot a tűzre. – Most már jobb?

– Igen, köszönöm. – Érdekes hír lehet, ami ilyen hideg éjszakán kiviszi az utcára – jegyezte meg Cecil

szinte mellékesen. – Ha érdekes az, hogy a királynő házasságot ajánlott Károly főhercegnek! Cecil reakciója nem okozott csalódást. Felkapta a fejét, a szeme döbbenten meredt a

vendégre. – A királynő házasságot ajánlott? – Közvetítő útján. Nem is tudott róla? Cecil megrázta a fejét, de nem felelt. Az ő számára az információ volt a legfontosabb

csereeszköz, és Greshammel ellentétben azt vallotta, hogy az információ piacán nincs ne-mes és hitvány valuta. Csakis értékes lehet.

– Lehet tudni, ki a közvetítő? – Lady Mary Sidney – válaszolta a férfi. – A királynő udvarhölgye. Cecil bólintott; ezt a hullámot talán már az általa eldobott kő verte fel. – És mi volt az

üzenet? – Hogy a főherceg azonnal jöjjön el a királynőhöz, mintha udvariassági látogatást ten-

ne. Ha akkor lánykérésre kerül sor, igent fog mondani. A szerződést egyből megkötik, és karácsonyra már túl lesznek az esküvőn is.

A miniszter arca kifejezéstelen maszkká merevedett. – És hogy fogadta őexcellenciája ezt a felvetést?

– Ő úgy gondolja, most vagy soha – jelentette ki a vendég kertelés nélkül. – Szerinte a királynő így akarja helyrehozni a jó hírén esett csorbát, amíg nem késő. És végre jobb be-látásra tért.

– Ezt nyíltan kimondta? – Lediktálta nekem, hogy titkosírásos üzenetben juttassam el Fülöp királynak.

– Elhozta a levél másolatát? – Nem mertem – felelte a férfi röviden. – Őexcellenciája nem ostoba ember. Az élete-

met kockáztatom már ezzel is. Cecil csak legyintett a veszély gondolatára. – Lady Mary bizonyára amúgy is elmondta

volna nekem reggel… pedig már tudtam, magától a királynőtől. A férfi kissé sértődötten nézett rá. – És azt is tőle tudja talán, hogy a gazdám ma este

már írt is a főhercegnek a meghívásról? Hogy Caspar von Breuner ausztriai jogdoktorokat hívatott a szerződés előkészítésére? Hogy végre úgy tűnik, a királynő elhatározta magát, és a házassági terv megvalósul? Hogy a főherceg novemberre már itt is lesz?

– Nem, de örömmel hallom – mondta Cecil. – Van még valami? A másik elgondolkodott. – Nem, ez minden. Jöjjek el megint, ha új híreim vannak? Cecil a dolgozóasztala fiókjába nyúlt és előhúzott egy kis bőrzacskót. – Igen. Ez a mai

jutalma. Ami a papírjait illeti, megírjuk, amint… – Elhallgatott. – Amint? – kérdezte a férfi mohón. – Amint a házasság megköttetik- fejezte be Cecil. – Csak akkor lehetünk nyugodtak, ha

végre megtörtént az esküvő. Karácsonyt mondott? – A királynő maga választotta karácsonyt az esküvő napjául. – Helyes. Ön tehát az angliai tartózkodási engedélyét akkor kapja meg, amikor gazdája,

a főherceg Erzsébet királynő férje lesz. A férfi meghajlással jelezte beleegyezését, de indulás előtt még megtorpant egy pilla-

natra. – Mindig van egy zacskó aranya abban a fiókban – mondta kíváncsi pillantással. – Mindig számít az érkezésemre, vagy annyian jelentenek önnek, hogy a fizetségüket állan-dóan készenlétben kell tartania?

Cecil, akinek ezernél is több kéme volt már, csak mosolygott. – Ön az egyetlen – felelte barátságosan.

Robert hallgatag, mogorva hangulatban érkezett szeptemberben a Hayes Courtba. Amy az emeleti ablakból nézte, és arra gondolt, azóta sem látta ilyen csüggedtnek,

hogy hazajött Calais ostroma után, amikor Anglia végképp kiszorult a kontinensről. Las-san lement a lépcsőn és azon töprengett, most mit veszíthetett el a férje.

Robert leszállt a lováról, és futó csókot nyomott Amy arcára. – Lord Robert – köszöntötte Amy. – Rosszul érzi magát? – Nem – felelt a férfi kurtán. Amy szeretett volna hozzábújni, érezni régóta hiányolt

közelségét, de Robert finoman eltolta magától. – Eressz, Amy, piszkos vagyok. – Én nem bánom! – De én igen. – Megfordult, amikor John Hayes lépteit hallotta a bejárati lépcső felől. – Sir Robert! Akkor jól hallottam a lódobogást! Robert hátba veregette a barátját. – Nem is kell kérdeznem, hogy vagy – mondta vidá-

man. – Kissé felszedtél magadra John. Látszik, hogy nem vadászol eleget! – Maga viszont borzasztóan néz ki. – John aggodalmasan vette szemügyre. – Beteg ta-

lán, uram? Robert vállat vont. – Majd elmesélem. – Hajszás az élet az udvarnál? – találgatott John. – Könnyebb a voltát ropni a pokolban, mint nyugodtan átvészelni egy hetet Londonban

– jelentette ki Robert. – Őfelsége, Sir William Cecil, az udvarhölgyek és a Titkos Tanács

tagjai gondoskodnak arról, hogy forogjon a fejem már hajnalban, amikor fölkelek ellen-őrizni az istállót, egész éjfélig, amikor végre megszabadulok tőlük és lefekhetem.

– Jöjjön, igyon egy pohár sört – ajánlotta John. – És meséljen el mindent. – Bűzlök a lótól – szabadkozott Robert. – Ugyan ki bánja? A két férfi megfordult és bement a házba. Amy utánuk indult volna, de inkább hátrama-

radt. A férje bizonyára szívesebben venné, ha négyszemközt beszélhetne a barátjával, az ő jelenléte csak feszélyezné. De utánuk osont és a csukott ajtó előtt leült egy székre az elő-csarnokban, és hűségesen várta, hogy Robert kijöjjön.

A sör, a forró, illatos fürdő és a tiszta ruha jobb kedvre derítette Robertet. A finom va-csora tette fel a napra a koronát: Mrs. Minchin, a házvezetőnő híres volt fényűző vendég-látásáról. Este hatra, mikor Sir Robert, Amy, Lizzie Oddingsell és John Hayes leült kár-tyázni, őlordsága visszanyerte megszokott jókedvét, az arca kevésbé tűnt nyúzottnak. Fe-jébe is szállt az ital, és Amy beletörődött, hogy ezen az estén hiába is próbálna szót érteni vele. Amikor visszavonultak a hálószobájukba, remélte, hogy szeretkeznek majd, de Robert hátat fordított neki az ágyban, a takarót felrántotta a vállára és mély álomba merült. Amy nyitott szemmel feküdt a sötétben, és nem merte felébreszteni, hiszen a férje olyan fáradt, ő pedig amúgy sem kezdeményezte soha a szeretkezést. Vágyott rá, de nem tudta, hogyan fogjon hozzá – a férfi sima, mozdulatlan háta meg sem érezte óvatos simogatását. Elfordult hát ő is, és a zsalu résein átszűrődő holdfényt bámulta, hallgatta Robert súlyos lélegzését, és arra gondolt, hogy Isten előtt kötelessége szeretni a férjét, minden körülmé-nyek között. Reggel majd megmutatja, hogy jobb felesége Robertnek, mint eddig.

– Eljössz velem lovagolni, Amy? – kérdezte Robert udvariasan a reggelinél. – A va-dászlovamnak kell a testmozgás, de nem akarok túl messzire menni, se túl gyorsan.

– Szívesen elmegyek – mondta Amy készségesen. – De nem fog vajon esni? Robert nem figyelt rá, az inasa felé fordult, hogy készítse elő a lovakat. – Bocsáss meg, hogy mondtad? – Csak annyit mondtam, hogy attól tartok, esni fog – ismételte. – Akkor majd hazajövünk. Amy elvörösödött. Milyen ostobának hiheti most. A kirándulás sem sikerült jobban. Nem jutott eszébe semmilyen téma, csak lényegtelen

banalitások az időjárásról, az út menti földekről; Robert végig sötét arccal, elkalandozó te-kintettel lovagolt mellette, szeme az útra meredt, de látni nem látta.

– Jól van, uram? – kérdezte Amy, amikor hazafelé vették az irányt. – Ma mintha nem is lenne önmaga.

Robert úgy nézett rá, mint aki most veszi csak észre, hogy nincs egyedül. – Á, Amy. Igen, jól vagyok. Az udvari gondok nyomasztanak kissé.

– Miféle gondok? Robert mosolygott, mintha egy kotnyeles kisgyerek faggatná. – Semmi fontos, ne tö-

rődj vele.

– Nekem elmondhatja – erősködött Amy. – Hiszen a felesége vagyok, tudni akarom, mi nyomasztja. A királynővel kapcsolatos?

– Őfelsége nagy veszélyben van – magyarázta Robert. – Mindennap új ellene irányuló összeesküvésre derül fény. Példátlan dolog: a nép fele úgy szereti, mint még soha egy uralkodót sem, a másik fele ugyanannyira gyűlöli.

– Sokan gondolják úgy, hogy jogtalanul ül a trónon – jegyezte meg Amy. – Mert ugye törvénytelen gyerek volt, tehát a trón Stuart Máriát, a skótok királynőjét illeti meg, vele egyesülne a két királyság, nem lenne háború, nem lenne új egyház, nem lenne mindaz a baj, ami Erzsébet személyével jár.

Robert meglepetésében nem kapott levegőt. – Amy, neked meg mi jut eszedbe?! Fel-ségárulás, amit mondasz! Isten mentsen tőle, hogy más előtt is kimondjad. És előttem se ismételd meg soha többé!

– Pedig ez az igazság – állapította meg Amy nyugodtan. – Erzsébet a felkent királynője Angliának. – A saját apja nyilvánította törvénytelennek, és azóta sem vonta vissza senki – emlé-

keztette Amy teljes joggal. – Még ő maga sem. – Mert nem kétséges, hogy törvényes gyereke az apjának – szögezte le Robert. – Bocsásson meg, Robert, de igencsak kétséges – mondta Amy udvariasan. – Nem hi-

báztatom azért, hogy nem szívesen ismeri be, de ami tény, az tény. Robert elképedt felesége öntudatos kiállásán. – Jézusmária, Amy, mi ütött beléd? Kivel

találkoztál, ki beszélte tele a fejed ezzel a képtelenséggel? – Senki, természetesen. Kivel szoktam én találkozni az ön barátain kívül? Robert egy pillanatra azt hitte, hogy Amy gúnyolódik, és éles pillantást vetett rá, de

Amy arca nyugodt volt, a mosolya szelíd, mint mindig. – Amy, én komolyan beszélek. Ennél kevesebbért is felhasították emberek nyelvét szer-

te az országban. Amy bólintott. – Szörnyű kegyetlenség az igazság kimondásáért kínozni ártatlan embe-

reket. Némán lovagoltak egy-két percig. Robert szóhoz sem jutott a családjában kitört várat-

lan lázadástól. – Mindig is ez volt a véleményed? – kérdezte halkan. – Pedig tudtad, hogy Erzsébetet támogatom? Hogy büszke vagyok a barátságára? Amy biccentett. – Mindig. Soha nem tartottam valami erősnek a trónigényét. – Nem említetted eddig. Amy halvány mosolyt villantott rá. – Nem kérdezte. – Pedig jó lett volna tudnom, hogy áruló van a családomban. A felesége elnevette magát. – Volt olyan idő, amikor ön volt az áruló, és én gondolkod-

tam helyesen. A világ változott meg, nem mi. – Igen, de az ember mégis szeretné tudni, hogy a felesége áruló gondolatokat forgat a

fejében. – Mindig úgy véltem, hogy nem ő a jogos örökös, de ugyanakkor azt hittem, ő a leg-

jobb Angliának. Eddig. – Miért, mi történt most? – tudakolta Robert. – Az igaz vallás ellen fordult, és Skóciában a protestáns lázadókat támogatja – felelte

Amy higgadtan. – Bebörtönözte a püspököket, kivéve azokat, akik száműzetésbe vonultak. Már nincs egyház, csak rettegő, tanácstalan papok. Nyílt támadást intézett az ország vallá-sa ellen. Miben reménykedik? Hogy protestánssá teheti egész Angliát, Skóciát, Walest, Ír-országot? Hogy versenyre kelhet magával a pápával? Nem csoda, hogy nincs férje. Ki akarna ilyen feleséget magának?

– Igaz vallás? – kiáltott fel Robert. – Amy, te is protestáns voltál egész életedben. Edward király színe előtt, az ő szertartáskönyve szerint házasodtunk össze. Ki beszélte tele a fejedet ilyenekkel?

Amy szelíden nézett rá, ahogy szokott. – Senki, Robert. A mi házunkban mindenki pá-pista volt Mária királynő uralkodása alatt. És tudja, szoktam én is gondolkodni. A számta-lan magányosan töltött óra alatt nem is tehetek mást. Közben sokat utazom, és látom, mit művelnek az országban Erzsébet és a csatlósai. Látom a lerombolt apátságokat és a nyo-morgó egyházi birtokokat. Százak és százak jutnak koldusbotra, a szegények ispotály nél-kül maradnak A pénz már semmit nem ér, a templomokban nem szabad misézni. Aki megnézi Erzsébet Angliáját, nem tarthatja jó királynőnek. Csak bajt hozott az országra.

Férje elhűlt arcát látva szünetet tartott. – Mással nem beszélek erről – nyugtatta meg. – Gondoltam, önnel megoszthatom a véleményemet. És szerettem volna Oxford püspökéről is néhány szót váltani.

– Felőlem Oxford püspöke megrohadhat a pokolban! –csattant fel Robert. – Nem be-szélhetsz velem ezekről a dolgokról. Nem való. Protestáns vagy, Amy, akárcsak én. An-nak születtél, annak neveltek. Mint engem.

– Katolikusnak születtem, akárcsak ön. Aztán protestáns lettem Edward király idejében – felelte Amy nyugodtan. – Mária királynő uralkodása alatt római katolikus lettem megint. Újra és újra vallást cseréltem. Akárcsak ön. Az apja talán nem vonta vissza a protestáns eszméit, nem nevezte súlyos tévedésnek? Kijelentette, hogy az ország minden gondját az ő eretneksége okozta, pontosan ezekkel a szavakkal. Akkor épp mindnyájan katolikusok voltunk. Ön most megint protestáns akar lenni, és elvárná tőlem, hogy én is az legyek, mert a királynő is az. Hát pedig nem vagyok

Robert végre úgy érezte, rátalált a kulcsra Amy felháborodásához. – Á, hiszen te félté-keny vagy!

Amy a zsebébe csúsztatta a kezét és megérintette a rózsafüzér hűvös szemeit. – Nem – felelte őszintén. – Megfogadtam, hogy többé nem leszek féltékeny egyetlen nőre sem, a legkevésbé őrá.

– Mindig is féltékeny természet voltál – szögezte le Robert. – Örök átokként ül ez raj-tunk, Amy.

Az asszony megrázta a fejét. – Akkor megtört az átok, mert soha többé nem leszek fél-tékeny.

– Pedig a féltékenységed űz ebbe a veszedelmes okoskodásba. Az egész teológiai fejte-getésed csak a féltékeny gyűlöleted palástolása.

– Tévedés, Robert. Megfogadtam, hogy többé nem esem a féltékenység bűnébe. – Ugyan, Amy, valld be – mosolygott Robert. – Csak női gyűlölködés az egész. Amy megállította a lovát és farkasszemet nézett Roberttel. – Miért, mi okom van a fél-

tékenységre? Robert egy pillanatra megingott a nyeregben, a ló idegesen rángatta a szorosra húzott

kantárt. – Mi okom rá? – ismételte Amy. – Hát gondolom, hallottad a pletykákat róla meg rólam. – Persze. Szerintem az egész ország hallotta. – Ettől vagy féltékeny. Bárki az lenne a helyedben. – Én nem, ha megnyugtat, hogy semmi alapja. – Csak nem hiszed, hogy a királynő és én szeretők vagyunk? – Robert próbálta tréfára

venni a kérdést. Amy nem nevetett, nem is mosolygott. – Nem hiszem, ha megnyugtat, hogy nem igaz.

– A zsebében a rózsafüzért szorongatta, mint a fuldokló, hogy össze ne csapjanak feje fö-lött e baljós párbeszéd hullámai.

– Amy, csak nem hiszed, hogy ő a szeretőm, és el akarok válni tőled, vagy elveszejteni, ahogy a pletykálkodók állítják?

Amy rezzenéstelen arccal nézett rá. – Ha biztosít arról, hogy a szóbeszéd alaptalan, ak-kor nem fogok törődni vele – jelentette ki. – Természetesen hallottam ezt-azt, csupa utála-tos, alantas dolgot.

– Az mind közönséges hazugság – mondta Robert határozottan. – És igencsak csalód-nék benned, Amy, ha elhinnéd.

– Nem hiszem el, én önnek hiszek. Mondja el az igazságot! Megesküszik a becsületére, hogy nem szerelmes a királynőbe és sosem akart elválni tőlem?

– Miért kérdezel ilyet egyáltalán? – Mert tudnom kell. El akar válni, Robert? – Talán beleegyeznél, ha fölmerülne a lehetősége? – kérdezte Robert kíváncsian. Amy pillantása az arcára ugrott, és Robert látta, hogy elsápad, mintha felkavarodott

volna a gyomra. Egy másodpercre dermedten ült a lován, döbbenten elnyílt szájjal, majd lassan megbökte sarkával a lovat és elindult Robert előtt az ösvényen hazafelé.

Robert utánament. – Amy… De a felesége nem állt meg, a fejét sem fordította felé. Robert most eszmélt rá, hogy a

felesége eddig soha nem engedte el a füle mellett a hívását. Ha szólt neki, azonnal mellette termett, általában szólnia sem kellett. Különös, idegen érzés, hogy a kis Amy Robsart holtsápadt arccal faképnél hagyja.

– Amy… Az asszony mereven előre nézve baktatott a lován, nem nézett se jobbra, se balra, de

főleg hátra nem, hogy követi-e a férje. Némán ment egész hazáig, leszállt és a lovász ke-zébe nyomta a kantárt, majd szótlanul besétált a házba.

Robert némi tétovázás után követte a lépcsőn a hálószobába. Nemigen tudta, hogyan kezelje ezt a különös, új Amyt. Amikor becsukódott mögötte a hálószoba ajtaja, várta a kulcs elfordításának zaját. Ha a felesége kizárja a szobájukból, akkor van oka feldühödni, és van joga betörni hozzá, sőt meg is verni – de Amy csak becsukta az ajtót, nem nyúlt a kulcshoz. Robert odament, benyitott és belépett.

Amy az ablaknál ült a szokott helyén, kinézett az útra, ahogy őt szokta várni. – Amy – szólította meg szelíden. Az asszony ránézett. – Elég ebből, Robert. Tudnom kell az igazat. Belebetegedtem már

a hazugságokba és pletykákba. El akar válni vagy sem? Amy nyugodt hangjától furcsamód felszikrázott benne a remény. – Hogy értsem ezt,

Amy? – Tudnom kell, hogy véget akar-e vetni a házasságunknak – felelte Amy egyszerűen. –

Talán már nem vagyok önhöz illő feleség, mióta olyan nagy úr lett. Ez elég egyértelművé vált az elmúlt hónapokban… és Isten egyelőre nem áldott meg örökössel bennünket – tette hozzá. – Mindez már önmagában is elég ok lenne. De ha a pletykáknak csak a fele igaz, akkor talán a királynő önt választaná férjéül, amennyiben független ember lenne. Ilyen kí-sértésnek egy Dudley sem tudna ellenállni. Az ön apja forró olajba ölte volna a feleségét egy ilyen esélyért, pedig rajongott érte. Tehát ismét megkérdezem, Lord Robert, és felel-jen nekem őszintén: el akar válni tőlem?

Robert lassan felfogta, amit hall, lassan ráébredt, hogy Amy régóta készül erre a be-szélgetésre, de a megkönnyebbülés és remény helyett harag és csalódottság robbant szét benne.

– Most már késő! – fakadt ki. – Uramisten! Most kellett ezt megmondani?! Most már hiába térsz észhez, késő, nekem már késő!

Amy csodálkozva nézett föl rá, Robert elfojtott dühe megriasztotta. – Hogy érti ezt?

– A királynő már lemondott rólam! – kiáltotta Robert, gyötrelmében nem tudta tovább türtőztetni magát. – Szeretett és nem is titkolta, össze akartunk házasodni; csakhogy a franciák elleni háborúban szövetségesre van szüksége, úgyhogy lemondott rólam és a fő-herceget vagy azt a nyámnyila Arrant fogja választani.

Döbbent csend telepedett közéjük. – Ezért van most itt? –kérdezte Amy. – Ezért ilyen hallgatag és rosszkedvű?

Robert lerogyott az ablakülésre, a feje lekókadt, úgy érezte, legszívesebben sírva fa-kadna, mint az asszonyok. – Igen – válaszolta kurtán. – Mert számomra vége mindennek. Azt mondta, el kell szakadnunk egymástól, és én elengedtem. Nekem csak te maradtál, akár összeillünk, akár nem, ha van gyerekünk, ha nincs, ha életünk végéig csak az időt vesztegetjük egymással és gyűlölködve halunk meg, akkor is!

A szájához kapta a kezét, beleharapott kiugró ujjperceibe, hogy elhallgattassa magát. – És ön most boldogtalan – állapította meg Amy. – Sohasem voltam még ilyen szörnyű állapotban – bólintott Robert. Amy nem felelt; Robert közben visszanyerte az önuralmát, nagyot nyelt és fölemelte a

fejét. – A királynő a szeretője volt? – kérdezte Amy nagyon halkan. – Mit számít ez már? – Mégis. Most már, azt hiszem, elmondhatja az igazat. – Igen – válaszolta Robert tompán. – Szeretők voltunk. Amy fölkelt és elébe állt,

Robert felnézett rá. Az asszony arcára árnyék borult az ablak vakító hátterében. Nem tudta kivenni az arckifejezését, nem sejtette, mire gondol. De a hangja nyugodt maradt most is.

– Akkor megmondom önnek, Lord Robert, hogy súlyos hibát követett el. Tévesen ítélte meg a természetemet és a türelmemet, tévesen látja önmagát és rossz utat választott. Elve-szítette a józan eszét, ha képes ezzel a vallomással elém állni, és még együttérzést is remél tőlem. Éppen tőlem, akinek a legjobban fáj, tőlem, aki pontosan tudja, mit jelent a viszon-zatlan szerelem. Hogy mit jelent egy egész életet elvesztegetni rá.

Maga ostoba, Robert, Erzsébet pedig valóban egy szajha, ahogy a fél ország hiszi. Egé-szen új vallást kell kitalálnia, hogy igazolja a vétkét, amit elkövetett ellenem, és a romlást, amibe magát taszította, Robert. Veszélybe és bűnbe sodródott miatta, az ország a pusztulás szélén áll, szenvedést és szegénységet hozott a népre, és még egy éve sem uralkodik. Mi-lyen gonoszságra lesz még képes, mire lelép a színről?

Elrántotta a szoknyáját Robert mellől, mintha még a ruhája szegélyét sem volna méltó megérinteni, és emelt fővel kivonult közös szobájukból.

A hideg novemberi köd mozdulatlanul ült a folyó felett. A királynő Whitehall egyik ab-lakából nézett le a párába burkolózó Temzébe, és fázós borzongással húzta össze prémes köpenyét.

– Azért Woodstocknál mégiscsak jobb – mosolygott rá Kat Ashley. Erzsébet elfintorodott. – A Tower-beli rabságnál is – mondta. – Sok rosszabb hely van

ennél. De legalább nyár lenne. Megfagyok és halálra unom magam. Hol van Sir Robert? Kat most nem mosolygott. – Még mindig a feleségénél, hercegnő. Erzsébet meggörnyedt. – Ne nézz így rám, Kat. Csak van jogom tudni, hol jár a főlová-

szom. És jogom van elvárni, hogy az udvarnál tartózkodjon. – Neki meg joga van meglátogatni a feleségét – szögezte le Kat. – Helyesen döntött,

amikor elengedte, hercegnő. Tudom, hogy fájdalmas, de…

Erzsébet arca eltorzult a gyásztól. – Korai még a gratuláció, Kat – mondta durcásan. – Mindennap újra meg kell hoznom ezt az áldozatot. Hol vagyok még attól, hogy azt mond-hassam, eldöntöttem, lezártam? Minden egyes napom nélküle töltöm, és ő nélkülem. Min-dennap azzal ébredek, hogy nem mosolyoghatok rá és nem láthatom a szerelmet a szemé-ben. Minden éjjel elszorul a szívem a hiányától. Nem tudom, hogy fogom elviselni. Öt-venegy napja küldtem el, és még mindig ugyanúgy fáj. Nem enyhült azóta sem.

Kat Ashley szánakozva nézte egykori neveltjét. – Hiszen barátok még lehetnek – vi-gasztalta. – Nem kell teljesen elveszítenie.

– Nem a barátsága hiányzik – mondta Erzsébet nyíltan. –Hanem ő maga. A személye. A jelenléte. Az árnyéka a falról, az illata. Nélküle nem tudok enni, nem tudok állam-ügyekkel foglalkozni. Ha könyvet olvasok, vele akarom megosztani, ha szép dalt hallok, neki akarom elénekelni. Ha nincs velem, a világ élettelen, színtelen, hideg. Nem egy bará-tot hiányolok, Kat. Hanem a szemeimet, mert nélküle nem látok, nélküle megvakulok.

Kinyílt az ajtó és komoly arccal belépett William Cecil. – Sir William – fogadta Erzsé-bet kissé hűvösen. – Ha nem csalódom, rossz hírei vannak már megint.

– Híreim vannak – helyesbített Cecil szenvtelenül. Megvárta, míg Kat Ashley kettesben hagyja őket.

– Ralph Sadler üzent – kezdte kertelés nélkül. Berwicki ügynökük volt Sadler. – El-küldte az ezer koronánkat a protestáns főuraknak, de Lord Bothwell, egy köpönyegforgató protestáns, aki átállt Guise Máriához, elfogta a futárt és ellopta a pénzt. Nem tudjuk visz-szaszerezni.

– Ezer koronát! – Erzsébet levegőért kapkodott. – Az majdnem a fele a támogatásra szánt pénznek.

– Pedig jó döntés volt pénzt küldeni. A protestáns főurak már az étkészletüket adják el, hogy fölfegyverezzék a seregeiket. És ki gondolta volna, hogy Bothwell elárulja a társait?

Viszont most elvesztettük a pénzt, és ami még nagyobb baj, a régenskirálynő így meg-tudta, hogy az ellenségeit támogatjuk.

– Francia koronát küldtünk, nem angol pénzt – szólt Erzsébet gyorsan, kibúvót keresve. – Mindent letagadhatunk.

– A mi emberünk, Sadler kezén átjutott Bothwellhez a pénz. Nehezen hinnék el, hogy nem tőlünk származott.

Erzsébet kétségbeesett. – Mit csináljunk most, Cecil? – Sajnos ezzel elegendő okot adtunk a franciáknak a hadüzenetre. Kézenfekvő ürügyet

szolgáltattunk a háborúra. Erzsébet elfordult tőle, és a körömágyát dörgölve tett néhány lépést. – Nem üzenhetnek

hadat nekem – mondta. – Hiszen úgy tudják, hogy Habsburg főherceghez megyek felesé-gül. Nem lenne merszük!

– Akkor menjen hozzá feleségül! – sürgette Cecil. – Hadd tudják meg, hogy a döntés végleges. Jelentse be az eljegyzést, és jelölje ki az esküvő napját: karácsonyt.

Erzsébet reményvesztett arccal nézett vissza rá. – Nincs más lehetőség? – Tudja, hogy nincs. A főherceg már az indulásra készül. Erzsébet mosolyogni próbált.

– Akkor hát hozzá kell mennem. – Hozzá bizony.

Robert Dudley túlfűtött hangulatban találta az udvart a visszatértekor. Finnországból megérkezett János herceg, hogy Erik svéd koronaherceg házassági ajánlatát közvetítse és pénzt és ígéreteket hintett szét, hogy támogatókat szerezzen a tervéhez.

Erzsébet csak úgy ragyogott a színlelt vidámságtól, és felváltva táncolt Jánossal és sé-tálgatott a főherceg nagykövetével, sikeresen palástolva mindkettőjük elől a valódi szán-dékait.

Amikor Cecil félrevonta, a királynő arcáról lehullott a mosoly, mint egy álarc. Aggasztó hírek érkeztek Skóciából. A protestáns lordok tábort vertek a leithi kastély körül abban a reményben, hogy kiéheztetik a régenskirálynőt, mielőtt megérkezik a francia se-gítség; de a kastély bevehetetlennek bizonyult, a régenskirálynő készletei bőven kitartot-tak, és a franciák bármikor megérkezhettek Senki nem bízott benne, hogy a skótok fenn tudják tartani az ostromot. Harcmodorukhoz a gyors támadás és győzelem illett, a hosszas hadviseléshez hiányzott belőlük a kellő fegyelem. Most már mindenki tudta azt is, hogy valódi háború zajlik, nem valami jelentéktelen lázongás. Az Angliát fenyegető veszedelem árnyékában törékeny és átlátszó volt az udvar látszatvidámsága.

Erzsébet udvariasan, de hűvösen viselkedett Roberttel, és sosem maradt vele kettesben. Robert szelíd, kedves mosollyal viszonozta a fogadtatást, és nem erőltette rá a társaságát.

– Mindennek vége közöttetek? – kérdezte Mary Sidney, a táncolókat figyelő, mereven ülő királynőről az öccsére pillantva, aki le sem vette Erzsébetről sötét tekintetét.

– Talán nem úgy tűnik? – kérdezett vissza Robert. – Az világos, hogy megtartjátok a két lépés távolságot. Sose beszélgettek kettesben –

ismerte el Mary. – De engem az érzéseid érdekelnek. – Mindennap meghalok egy kicsit – felelte Robert. –Mindennap úgy ébredek, hogy tu-

dom, amikor találkozunk, nem suttoghatok a fülébe, nem foghatom meg a kezét, nem ra-gadhatom el a tanácskozásokról, nem lehet csak az enyém. Mindennap idegenként köszön-töm, és látom a szemében a fájdalmat. Mindennap megbántom a ridegségemmel, ahogy ő is engem. Távol az udvartól semmivel nem volt rosszabb, mint itt lenni a közelében. Mindkettőnket gyötör ez az üresség, és még csak azt sem mondhatom el neki, mennyire sajnálom őt.

Vetett egy pillantást nővére megrendült arcára, aztán megint a királynőre nézett. – Olyan egyedül van – mondta.

– Látom rajta, micsoda erőfeszítésébe kerül tartania magát. Annyira fél! És hiába lá-tom, nem segíthetek rajta.

– Fél? – ismételte Mary. – Félti az életét, félti az országot, és a franciák támadásától egyenesen retteg, gondo-

lom. Mária királynő is háborúzott velük, és bizony elveszítette a harcot és a népszerűségét. Azóta csak erősebbek lettek És ezúttal angol földön fog zajlani a küzdelem.

– Mit fog tenni a királynő? – Húzza az időt, amíg lehet – jósolta Robert. – De a leithi ostrom előbb-utóbb összeom-

lik, vagy így, vagy úgy. És akkor ki tudja, mi lesz? – És te? Mi lesz veled? – Távolról figyelem őt, imádkozom érte, és megszakad a szívem a hiányától.

November közepén Robert választ kapott a kérdésére. A lehető legrosszabb hír érkezett Skóciából: a francia régenskirálynő katonái kitörtek a csapdából, és protestáns kínzóikat

visszakergették Stirlingig. Újra a régenskirálynő uralta Edinburgh-t a lánya, Stuart Mária nevében, és a protestáns mozgalom megsemmisítő vereséget szenvedett.

1559-60 tele

Amy a hideg, sáros országúton a norfolki Stanfield Hallba, gyermekkori otthonába tar-tott, hogy ott töltse a telet. A sík vidék fölé szürke esőfelhők félgömbje borult, a piszkosbarna, szürkével pettyezett föld durva és nyomorúságos volt, mint a darócruha. Amy a fejére húzott csuklyával, görnyedten baktatott a lovon.

Nem reménykedett abban, hogy karácsony előtt viszontlátja Robertet, sőt abban sem, hogy a karácsonyi ünnepségek tizenkét napja alatt el tud szabadulni az udvartól. Tudta, hogy a férjének lesz épp elég dolga az álcajátékok, mulatságok, estélyek, vadászatok szer-vezésével. Hiszen az udvar, ha kimondatlanul is, de arra számít, hogy az utolsó karácso-nyát tölti Erzsébet uralma alatt, és annál vígabban akar majd mulatni. Amy tudta, hogy a férje nem fogja elhagyni az ifjú királynőt: szerelmét, barátját, pártfogóját. Tudta, hogy akár összetartoznak, akár eltávolodtak egymástól, Robert számára csak Erzsébet létezik

– Nem hibáztatom – suttogta a syderstone-i templomban térdepelve, a feszület hűlt he-lye felé fordulva, a talapzatra nézve, ahol Szűz Mária szobra emelte valaha áldásra gyen-géd kőkezét. – Nem fogom hibáztatni soha – suttogta az üres, dísztelen falaknak, melyeket Erzsébet új papja kopaszított le. – És a királynőt sem. Egyiket sem akarom megítélni, sen-kit sem. Meg kell szabadulnom a haragtól és bánattól, ki kell mondanom, hogy elhagyhat egy másik nőért, szabadon szeretheti úgy, ahogy engem soha, és meg kell tisztítanom a szívemet a féltékenységtől, fájdalomtól és szenvedéstől. Meg kell tisztulnom, különben belepusztulok.

Arcát a tenyerébe temette. – Ez a lüktető fájdalom a mellemben a bánat sebe – mondta. – Mintha lándzsával döfték volna át a szívemet. Meg kell bocsátanom Robertnek, hogy begyógyuljon. Sőt Erzsébetnek is. Valahányszor feléled bennem a féltékenység, feltépem a sebet vele. Megtalálom magamban az erőt a megbocsátásra.

Fölemelte a fejét és az oltárra nézett. A kövön halványan kirajzolódott a régi feszület körvonala. Amy behunyta a szemét és odaképzelte a helyére, úgy imádkozott hozzá. – Nem fogadhatom el a válás eretnek eszméjét. Még ha Robert azzal áll is elém, hogy a ki-rálynő meggondolta magát és feleségül akar menni hozzá, akkor sem egyezem bele. Isten összekötötte a sorsunkat, ember el nem választhatja. Robert is tudja ezt. Valószínűleg még a királynő is, a szegény bűnös lélek.

Elegáns whitehalli lakosztályában levelet fogalmazott William Cecil. A királynőnek szánta, ám ezúttal nem a szokásos precíz, tömör listát állította össze. Sokkalta merevebb, hivatalos stílusban íródott ez a levél, az ő szavaival, de a protestáns skótok számára, hogy lemásolják és sajátjukként küldjék el a királynőnek. Jó oka volt rá, hogy kerülő úton jut-tassa el Erzsébethez a kívánságát: sürgősen rá kellett vennie arra, hogy elindítsa északra az angol hadsereget.

A leithi kastély francia helyőrsége kitört az ostromgyűrűből és legyőzte a kastély előtt táborozó protestánsokat. Arran grófja, Cecil nagy reménysége igen különösen viselkedett letaglózó veresége óta: felváltva őrjöngött és fakadt néma könnyekre. Szegény James Hamiltontól hiába is várt volna győzedelmes, vitéz hadvezetést, és pláne házasságot Er-zsébettel: a bájos arcú, szerencsétlen fiatalember nyilvánvalóan félkegyelmű volt, és a ve-reség a maradék eszét is elvette. A skót főurak parancsnok nélkül maradtak. Erzsébet tá-mogatása híján nem állt már mellettük senki. Ami egyelőre csak visszavonulásnak látszott, a francia csapatok partraszállása után végső megfutamodássá válhat. Sir Nicholas Throckmorton a félelemtől reszketve utazott haza Párizsból, és beszámolt róla, hogy a francia flotta Normandia kikötőiben gyülekezik, a csapatok felfegyverkeztek, és amint megfordul a szél, a hajók felszedik a horgonyt. A nagykövet esküdött rá, hogy a franciák Skócia megszállása után bevonulnak Angliába, méghozzá a győzelem biztos reményében.

Felség!

írta Cecil a skótok helyett.

Közös a vallásunk – a protestáns hit. Közös az ellenségünk – a ve-szedelmes francia királyság. Mint jó szomszédunk és jó barátunk, kö-nyörögve kérjük, jöjjön a segítségünkre! Ha nem áll mellénk, egyedül kell szembeszállnunk a trónbitorló franciákkal, és semmi kétség, hogy Skócia eleste után Angliát is meghódítják. Azon a napon bizonnyal Ön is azt kívánja majd, bárcsak segített volna rajtunk, mert addigra mi már nem leszünk az élők sorában, nem vehetünk részt Anglia védel-mében.

Hűségünk a skót királynő, Mária iránt megingathatatlan. Nem öt tagadjuk meg, hanem elvetemült tanácsadóit, a franciákat, és a ré-genskirálynőt, Guise Máriát, aki a mi igazi királynőnk, Mária helyét bitorolja. A régenskirálynő szövetségesei, a francia csapatok elköte-lezték magukat ellenünk, minden egyezség, melyet Felséged velük kö-tött, semmissé vált, mióta fegyvert fogtak ránk a saját földünkön. Guise Mária családja esküdt ellensége Önnek s nekünk egyaránt.

Ha Felséged édesapjához fordultunk volna ilyen kéréssel, védelmet nyújtott volna nekünk, s ezzel egyesítette volna királyságainkat, ez volt dédelgetett, nagyralátó terve. Legyen méltó lánya az apjának és segít-sen rajtunk, Felség! Bármit hozzátehetnek még,folytatta Cecil az utó-iratban,csak arra ügyeljenek, hogy ne tűnjenek a legitim királynő el-leni lázadóknak, mert a közvetlen felkeléshez nem fog hozzájárulni. Ha a franciák asszonyokat és gyermekeket gyilkolnak, mire ezt a leve-let elküldik, feltétlenül említsék meg, és ne fukarkodjanak a részletek-kel. A pénzt ne hozzák szóba, hitessék el vele, hogy gyors és olcsó had-járat lesz. Magukra bízom, hogy kiegészítsék a levelet a pillanatnyi helyzet leírásával, és aztán küldjék vissza. Isten nevében minden jót és sok szerencsét kívánok.

„Sok szerencsét bizony mindnyájunknak” – mondta magának szorongva, miközben összehajtogatta a levelet és három helyen lezárta jelöletlen pecséttel. Nem írta alá. Cecil ritkán adta a nevét bármihez is.

Robert a mindig népszerű Camelotot választotta a legújabb álcajáték témájául, de még az ő elszánt igyekezete sem tudott elég örömet vinni bele.

A királynő játszotta Anglia szellemének szerepét, és a trónját körültáncolták a fiatal udvarhölgyek, később pedig a felbérelt színészek külön az alkalomra írt színdarabbal ma-gasztalták Arthur eszményi királyságát. A kerekasztal dicsőségét veszélyeztető antihősök is táncra perdültek, bizonyságául annak, hogy az igazán nagy birodalom az ellenségeiről ismerszik meg, ám a gonosz erők hamar elbuktak; Robert képzeletbeli Angliájában nem volt helyük Erzsébet örökös félelmeinek, a háború állandó veszedelmének.

Erzsébet elnézett a tánckar fölött, de Robert láttán erővel elfordította a tekintetét. Robert, mint mindig, a közelében állt, hogy azonnal odaugorhasson, ha hívná. Erzsébet fu-tó pillantását elkapva ráeszmélt, hogy a királynő most észrevette, mennyire képtelen le-venni róla a szemét.

„Mint egy szerelmes kisdiák” – korholta magát. Erzsébet egyetlenegyszer nézett a szemébe, és haloványan elmosolyodott, mintha ön-

maguk árnyalakjai lennének, és a ködön át homályosan felsejlett volna előtte régi szerel-me; utána a hőn áhított szövetséges, a leendő férj, a főherceg nagykövete, Caspar von Breuner felé fordult, és megkérdezte, mikor érkezik vajon a herceg Angliába.

A nagykövet átlátott a szitán. Az arca mosolytalan maradt, hiába vetette be Erzsébet a legmézesmázosabb modorát. Végül fölkelt és rosszullétre hivatkozva távozni készült.

– Látja, milyen kalamajkát csinált? – dörrent rá Norfolk Dudleyra. – Én? – Von Breuner báró úgy véli, hogy unokahúgom, a királynő aligha fog férjhez menni,

mikor nem titkoltan egy másik férfiba szerelmes. Úgyhogy a főherceget egyelőre lebeszél-te az utazásról.

– Tudhatja, hogy hűséges barátja vagyok a királynőnek – felelte Dudley megvetően. – Csakis a legjobbat akarom neki.

– Maga egy törtető büdös disznó! – förmedt rá Norfolk. – És úgy bemocskolta a király-nőt, hogy már egy hercegnek sem kell egész Európában. Azt hiszi, az ő fülükbe nem jut el a pletyka? Azt hiszi, nem tudják, hogy magát le sem lehet vakarni róla? Azt hiszi, felülnek ennek az állítólagos szakításnak? Mindenki sejti, hogy maga csak félreáll, amíg a királynő kiválasztja a szegény bolondot, akit felszarvazhat. Tisztességes férfinak nem kellene ezek után!

– Megkeserüli még, hogy sértegeti – mondta Dudley sápadtan a haragtól. – Én sértegetem, de maga tönkretette – vágott vissza Norfolk. – Mert valami főherceg nem jön udvarolni neki? – biggyesztette le ajkát Dudley. – Ha

maga a királynő igaz barátja és igaz angol hazafi lenne, nem akarná, hogy külhoni férfit válasszon. Mi szükségünk volna idegen hercegre az angol trónon? Mi hasznunk volt Fülöp királyból?

– Mert a királynőnek férjhez kell mennie – dühöngött Norfolk. – Méghozzá királyi sarjhoz, vagy legalábbis nem egy olyan disznóhoz, mint maga.

– Uraim. – Sir Francis hűvös hangjára mindketten megfordultak. – Szíveskedjenek urakhoz méltón viselkedni. A királynő is idenéz, megzavarják az ünnepség hangulatát.

– Tessék, mondja el neki. – Norfolk hátat fordított. – Én ugyan nem hallgatom ezt a sü-letlenséget, miközben az unokahúgomat tönkreteszik, és az ország szövetségesek nélkül rohan a szakadékba.

Elcsörtetett. Robert önkéntelenül a trón felé pillantott. Erzsébet őt nézte, a nagykövet elbúcsúzott, de a királynőt annyira lefoglalta a töprengés, hogy mit mondhat a nagybátyja a szeretett férfinak, hogy a meghajlását már észre sem vette.

A protestáns skótok levele gyűrötten és kellőképp eredeti kézírással november végén került a királynő elé. Cecil hozta be és letette a dolgozóasztalra, miközben Erzsébet célta-lanul, munkára képtelenül ténfergett a szobában.

– Rosszul van? – kérdezte Cecil a sápadt, nyugtalan fiatal nőtől. – Csak boldogtalan vagyok – felelte Erzsébet kurtán. „Az ördög vinné el Dudleyt” –

gondolta Cecil, és közelebb tolta a levelet a kezéhez. Erzsébet kinyitotta és lassan végigolvasta. – Így már van oka hadsereget küldeni Skóciába – mondta Cecil. – Skócia főurai kérik a

segítségét a trónbitorló hatalom, a franciák ellen. Senki nem mondhatja, hogy saját érde-kében akar megszállni egy országot. Senki nem mondhatja, hogy meg akar buktatni egy legitim királynőt. Ez az ország főurainak a kérelme jogos panaszaikra hivatkozva kérik a védelmét. Erre már igent mondhat.

– Nem – felelte Erzsébet idegesen. – Még nem. – Már küldtünk pénzt – sorolta Cecil. – Küldtünk megfigyelőket. Tudjuk, hogy a skót

lordok kitartó, jó harcosok. Sőt azt is tudjuk, hogy képesek felülkerekedni Guise Márián, hiszen egészen a tengerig, Leithig kergették. Tudjuk, hogy a franciák hamarosan elindul-nak, de egyelőre a kikötőben tartja őket a szél. Csak az időjáráson múlik a támadás napja. Csak a puszta levegő választ el a katasztrófától. Tehát ez az egyetlen lehetséges alkalom a beavatkozásra. Meg kell ragadnunk!

Erzsébet fölkelt az asztaltól. – Cecil, a fél Titkos Tanács biztos a vereségben. Lord Clinton főadmirális figyelmeztetett, hogy semmi garancia nincs a sikeres tengeri ellenál-lásra, a francia flottának jobbak a hajói és az ágyúi. Pembroke grófja és Winchester márki lebeszélt arról, hogy megtámadjam Skóciát, az ön sógora, Nicholas Bacon is túl nagynak tartja a kockázatot. Caspar von Breuner titokban figyelmeztetett, hogy a császár ugyan Anglia barátja, de semmi kétsége, hogy veszíteni fogunk. A francia udvar hangosan kacag a gondolatra, hogy hadba próbálunk szállni ellenük. Nevetségesnek tartják, hogy egyálta-lán álmodni merünk ilyesmiről. Bárkit kérdezek, az a véleménye, hogy biztos a vereség.

– Biztos a vereség, ha túl sokat késlekedünk – mondta Cecil. – De én úgy hiszem, hogy van esély a győzelemre, ha most indítjuk el a hadsereget.

– Talán majd tavasszal – próbált időt nyerni Erzsébet. – Tavasszal a francia flotta már a leithi kikötőben fog állomásozni, és minden egyes

skót várban francia helyőrséget helyez el a hadsereg. Ezzel az erővel elküldhetjük nekik máris a kulcsokat.

– Túl nagy a kockázat, túl veszélyes – mondta Erzsébet kétségbeesetten, és az ablak fe-lé fordult, nyugtalanul dörgölve a körmeit.

– Tudom. Mégis vállalni kell. A kockázat ellenére meg kell próbálni, mert most a leg-jobb az esély a győzelemre.

– Küldhetnénk még pénzt – mondta Erzsébet csüggedten. – Gresham kérjen kölcsön valahonnan. Ennél többet nem merek vállalni.

– Kérje ki a tanácsadói véleményét! – sürgette Cecil. – Hallgassuk meg a Titkos Taná-csot.

– Nincsenek tanácsadóim – mondta Erzsébet letörten. „Már megint Dudley – gondolta Cecil. – Élni sem tud nélküle.” Fennhangon csak annyit mondott: – Felség, egész tanács-adói testülete van. Holnap eléjük tárjuk a kérdést.

De másnap a Titkos Tanács ülése előtt látogató érkezett Skóciából. William Maitland, Lethington lordja inkognitóban kereste föl Erzsébetet, hogy a skót lordok megbízásából felajánlja a skót koronát, amennyiben hajlandó támogatni őket a franciák ellen.

– Egyszóval lemondtak Arranról – mondta Cecil, aki szinte a nyelvén érezte a diadal ízét. – Felségedet akarják!

Erzsébet becsvágya fellángolt. – Franciaország, Skócia, Wales, Írország és Anglia ki-rálynője – lehelte. – Aberdeentől Calais-ig terjedő birodalom. Én lennék az egyik legna-gyobb, leggazdagabb uralkodó Európában.

– És Anglia jövőjét is biztosítaná – bátorította Cecil. –Gondoljon csak bele, mire lenne képes Anglia és Skócia együtt! Végre nyugalmunk lenne, és soha többé nem kellene invá-ziótól tartanunk észak felől! Sem a skótoktól, sem a franciáktól.

Skócia erejével és gazdagságával sokra vihetjük! Nagyhatalom lennénk Európában. Ki tudja, mire lehetnénk képesek? Anglia és Skócia együttes hatalmát az egész világ elismer-né. Mi lennénk az első, a legnagyobb protestáns királyság a világon!

Egy pillanatra azt hitte, sikerült lángra lobbantania a királynő képzeletét a dicsőséges jövő víziójával.

De Erzsébet elfordította a fejét. – Ez az egész egy csapda – mondta panaszosan. – Hogy kénytelen legyek fölvenni a harcot a franciákkal, amikor megtámadják Skóciát. Mert a sa-ját földemet támadnák, és nem hagyhatnám figyelmen kívül őket. Ezzel rákényszerülnénk a harcra.

– Így is, úgy is rákényszerülünk! – Erzsébet körkörös gondolatmenete felingerelte Ce-cilt. – De így a győzelem esetén Ön lenne Skócia királynője!

– Vereség esetén meg Anglia királynőjeként fejeznek le. Cecil alig tudott uralkodni magán. – Felség, a lordok ajánlata rendkívüli lehetőség. Sok

éves, sőt sok évszázados ellenségeskedésnek vethetne véget. Ha győzünk, Ön egyesítheti a két királyságot, ahogy az édesapja akarta, ahogy a nagyapja megálmodta. Itt az esélye ar-ra, hogy Anglia történetének legnagyobb uralkodója legyen. Itt az esély, hogy egyesült ki-rályságot alapítson a szigeteken.

– Igen – bólintott Erzsébet boldogtalanul. – De ha veszítünk…?

Karácsonykor ezúttal nem az ünnepség volt napirenden. Ülésezett a Titkos Tanács, Er-zsébet az asztalfőn ült szinte mozdulatlanul, csak a körmét dörgölte gépiesen.

Cecil előadta érveit a háború mellett. Semmi kétsége nem volt, hogy minden épeszű embernek meg kell hajolnia a gondolatmenet kérlelhetetlen logikája előtt. A hallgatóság némán töprengett a hosszú listán.

– De ha veszítünk…? – szólt a királynő reményvesztetten.

– Erről van szó – bólintott Sir Nicholas Bacon. Cecil látta, hogy a királynő reszket a fé-lelemtől.

– Jó Szellem – mondta nagyon halkan. – Isten bocsássa meg, de nem vagyok képes há-borút indítani a franciák ellen. Főleg így, a saját országom küszöbén. És ekkora kockázat-tal. És támogatás nélkül. És most, hogy nincs… – Elhallgatott.

„Most, hogy nincs mellette Dudley – gondolta Cecil. –Magasságos Isten, miért küldtél nekünk hercegnőt, amikor erőskezű királyra van szükségünk? Erzsébet képtelen döntést hozni egy férfi támogatása nélkül, és az a férfi történetesen szamár és áruló.”

Kinyílt az ajtó, Sir Nicholas Throckmorton lépettbe, meghajolt a királynő felé és Cecil elé tett egy papírt. A miniszter elolvasta, majd felnézett a királynőre és a tanácsnokokra. – Megfordult a szél – közölte.

Erzsébet egy pillanatig értetlenül bámult rá. – Útnak indult a francia flotta. Az egész Tanács levegőért kapkodott. Erzsébet arca elfehéredett. – Tehát jönnek? –

suttogta. – Negyven hajóval – felelte Cecil. – Nekünk csak tizennégy van – mondta Erzsébet, de beszélni is alig tudott, a szája me-

rev volt és vértelen. – Azonnal fel kell szedniük a horgonyt – suttogta Cecil felhevültén, mint egy szenvedé-

lyes szerető. – Fussanak ki a tengerre, legalább a lemaradó hajóknak útját állhatják, akár meg is támadhatják. Az ég szerelmére, ne a kikötőben vesztegeljenek, hogy aztán elhala-dóban halomra ágyúzza őket a francia flotta!

Erzsébet a hajói elvesztésétől még a háborúnál is jobban félt. – Jó – mondta bizonytala-nul. – Jó, fussanak ki a tengerre. Nem érhetik őket a kikötőben.

Cecil mereven meghajolt, lefirkantott egy üzenetet és az ajtónál várakozó futár kezébe nyomta. – Hálásan köszönöm, Felség – mondta. – És most hadat kell üzennünk a franci-áknak.

Erzsébet véresre harapdált szájjal, sebes ujjakkal lépkedett a kápolna felé, hogy magá-hoz vegye a karácsonyi úrvacsorát. Szinte kísértetként járt a palotában, halovány arcán úgy ült a merev mosoly, mint egy tépett vörös szalagdísz.

A kápolnában körülnézett és megtalálta Robert Dudley tekintetét. A férfi óvatosan rá-mosolygott. – Bátorság! – tátogta felé.

Erzsébet mohón nézett rá, mintha egyetlen barátját látná a kietlen pusztában. Robert fé-lig fölemelkedett ültéből, hogy odamenjen hozzá, átvágjon a kápolnán az egész udvar szeme láttára. De Erzsébet megrázta a fejét és elfordult, hogy ne kelljen látnia a vágyat Robert szemében, és a férfi se lássa rajta a sóvárgást.

A karácsonyi ünnepség jól szervezetten és örömtelenül zajlott le. A kórus énekelt, a fel-szolgálók serege egyik elegáns és különleges fogást hozta elő a másik után, Erzsébet egyik tálat a másik után tolta félre. Enni már rég nem volt kedve, most már színlelni sem.

Vacsora után alkalmi táncjátékot adtak elő az udvarhölgyek Cecil megállt a királynő széke mellett. – Mi van? – kérdezte Erzsébet undokul.

– A Habsburg nagykövet most értesített, hogy hamarosan hazautazik Bécsbe – mondta Cecil halkan. – Feladta a reményt, hogy valaha létrejön a házasság Ön és a főherceg kö-zött. Nem akar tovább várni.

Erzsébetnek a tiltakozásra sem volt ereje. – Ó. Elengedjük? – kérdezte tompán. – Felséged nem megy feleségül a főherceghez? – Inkább kijelentés volt, mint kérdés. – Hozzámentem volna, ha eljön ide – felelte a királynő. –De nem mehetek feleségül

olyan férfihoz, akit életemben nem láttam, és Isten a tanúm rá, Cecil, hogy nem vagyok csábító hangulatban. A háború megakadályozásához már késő, ha itt van, ha nincs, és amúgy sem érdekelt soha egy fikarcnyit sem. Olyan barátra van szükségem, akiben meg-bízhatok, nem egy kérőre, akinek aláírt szerződés kell ahhoz, hogy meglátogasson. Nem ígért semmit, ő viszont mindenre garanciát akart.

Cecil nem javította ki. Mellette volt, amikor házi őrizetben tartották és a halál árnyéká-ban élt, mégis úgy érezte, hogy soha nem látta még ilyen boldogtalannak, mint ezen az ünnepségen, uralkodása második karácsonyán.

– Most már késő – mondta Erzsébet szomorúan, mintha máris legyőzték volna. – A franciák tengerre szálltak, most már a partjainknál járhatnak. A főhercegtől sem féltek iga-zán, tudták, hogy ő sem veszélyesebb rájuk, mint Arran. Mi hasznom a főhercegből, ami-kor a franciák már úton vannak Skócia felé?

– Fel a fejjel, hercegnő – biztatta Cecil. – A spanyolok még mindig a szövetségeseink. Ne adja fel! A főherceg nélkül is győzhetünk.

– És veszíthetünk is – Erzsébet csak ennyit felelt.

Három nap múlva a királynő újra összehívta a Titkos Tanácsot. – Útmutatást kértem Is-tentől – mondta. – Egész éjjel imádkoztam. Mégsem vagyok rá képes, nem vállalhatom a tengeri harcot. A hajók maradjanak a kikötőben, a franciákkal nem szállhatunk szembe.

Döbbent csend telepedett rájuk, és mindenki arra várt, hogy Cecil mondja meg neki a rossz hírt. Cecil szövetségest keresve nézett körül, de a tanácsnokok kerülték a tekintetét.

– A hajók már elindultak, Felség – közölte. – Elindultak? – Erzsébetnek leesett az álla. – Amint kiadta a parancsot, vitorlát bontott a flottánk – mondta Cecil. Erzsébet felnyögött és a széke támlájába kapaszkodott, hogy össze ne essen. – Hogy te-

hette ezt, Cecil? Valóságos áruló, hogy tengerre küldte őket! A Tanács rémülten kapkodott levegőért a veszedelmes szó hallatán, de Cecilnek arciz-

ma sem rezdült. – Ön adta ki a parancsot – szögezte le határozottan. – És jól tette.

Az udvar türelmetlenül várta a híreket Skóciából, de csak idegőrlőén ellentmondásos hírforgácsok jutottak el a palotába, amiket kis csoportokban beszéltek meg zaklatottan sut-togva. Sokan aranyba fektették a vagyonukat és sürgősen külföldre küldték, Genfbe vagy

német földre, hogy megkönnyítsék a menekülést a szinte elkerülhetetlen francia megszál-lás esetén. Az angol pénz amúgy is elhanyagolható értéke a nullára süllyedt.

Senki nem bízott az angol flotta ütőképességében a francia túlerő ellen. Senki nem bí-zott a félelembe belebetegedett királynő politikájában. Puskaporként robbant a katasztrofá-lis hír: a teljes angol flotta, mind a tizennégy hajó viharba keveredett és a sorsáról semmit nem tudni.

– Tessék! – A királynő eszelősen tombolva üvöltött Cecilre az egész Tanács előtt. – Ha maradtak volna, ahogy mondtam, elkerülték volna az orkánt, és most volna egy harcra kész flottánk, a semmi helyett!

Cecil nem válaszolt, nem volt mit. – Az én flottám! A hajóim! – nyöszörgött a királynő gyászosan. – Az ön türelmetlensé-

ge, az ön ostoba döntése lett a vesztük, Cecil! Most védtelenül állunk az invázió előtt, nincs tengeri haderőnk, és azok a szegény fiúk mind a tengerbe vesztek.

Hosszú napok teltek el, míg megérkezett a hír, hogy a tizennégyből tizenegy hajó elő-került, horgonyt vetett a Forth folyó torkolatánál, és onnan látja el készletekkel a skót lor-dok seregeit a leithi kastély újbóli ostromához.

– Három hajó már odaveszett! – jajveszékelt Erzsébet, aki a belső szoba kandallójánál ülve, az ujjait tépdesve durcás kislánynak látszott inkább, mint királynőnek. – Három ha-jónk oda, és még egy lövés sem dördült el!

– De tizenegy hajó épségben megérkezett – felelt Cecil csökönyösen. – Erre gondoljon, Felség! Tizenegy hajó lehorgonyzott a Forthnál, és részt vesz a Guise Mária elleni ost-romban. Gondoljon csak bele, mit érez a régens, amikor kinéz az ablakon, és a skót sere-get látja a falak előtt, a kikötőben meg az angol flottát.

– Mindössze tizenegy hajót lát – ellenkezett Erzsébet makacsul. – Három már elveszett. Adja Isten, hogy ne egy veszteségsorozat kezdete legyen. Vissza kell hívnunk őket, amíg ez a tizenegy legalább megvan. Cecil, én nem merem felvenni a harcot, amíg a győzelem nem biztos.

– Háborúban a győzelem sosem biztos – mutatott rá Cecil. – Kockázat mindig van, és most vállalnia kell, Felség.

– Ne kérjen tőlem ilyet, Jó Szellem. A királynő zihált, Cecil látta, hogy újabb dührohamba hergeli magát, mégis tovább

erőltette a kérdést. – A parancsot már nem lehet visszavonni. – De annyira félek! – Most ne női szívvel döntsön, hanem egy férfi elszántságával és könyörtelenségével.

Szedje össze a bátorságát, Erzsébet. Hiszen az apja lánya, most legyen Ön is olyan király, mint ő volt. Sokszor bebizonyította már, hogy képes férfihoz méltó bátorságra. Egy pillanatig úgy érezte, a hízelgő hazugsággal meggyőzte. Erzsébet fölvetette a fejét,

arcába visszatért a szín, de a szemében hamar kihunyt a szikra és újra magába roskadt. – Nem megy – mondta. – Sosem voltam én olyan, mint egy király. Én csak egy ravasz,

olykor kétszínű nő voltam egész életemben. A nyílt harcra képtelen vagyok, sosem vállal-tam ilyet. Most sem.

– Akkor tanuljon meg királyként gondolkozni – intette Cecil. – Tanulja meg kimonda-ni, hogy ha csak gyenge nő is, a szíve és a bátorsága egy királyé. Csak úgy uralkodhat a királyság felett.

Erzsébet megrázta a fejét, csökönyösen, mint egy megfélemlített vörös öszvér. – Nem merem.

– A hajókat nem hívhatja vissza, és hadat kell üzennie. – Nem.

Cecil mély levegőt vett és egy pillanatig habozott: maga sem tudta, elég erős-e ahhoz, amire készül. Aztán a zekéje zsebébe nyúlt és előhúzta lemondólevelét. – Akkor arra kell kérnem, hogy váljon meg a szolgálataimtól.

Erzsébet megpördült. – Mi? Hogy érti ezt? – Bocsásson el a szolgálatából. Nem lehetek a minisztere. Ha nem fogadja meg a taná-

csomat az ország biztonságának legégetőbb kérdésében, akkor semmi szüksége rám. Nem tudtam meggyőzni, s ezzel cserbenhagytam Önt és kudarcot vallottam a hivatalomban. Bármit megteszek Önért, amit tudok. Tudja, milyen közel áll a szívemhez, mint egy test-vér, mint egy hitves. De ha nem tudom rávenni, hogy Skóciába küldje a hadsereget, akkor le kell mondanom a hivatalomról.

Erzsébet elsápadt, egy pillanatig úgy tűnt, elájul. – Csak ugrat – mondta elfulladva. – Hogy kiharcolja a beleegyezésemet.

– Nem. – Sosem lenne képes elhagyni. – Nem tehetek mást. Erre a hivatalra csak az való, aki meg tudja győzni Önt a saját ér-

dekeiről. Ez nem én vagyok. Én lettem a hitvány pénz, amely lerontja a nemest. Értéktelen vagyok és súlytalan. Hamis arany.

– Nem súlytalan, Jó Szellem, nem erről van szó, csak… Cecil mélyen meghajolt. – Rendelkezhet velem, Felség, bármi mást megteszek, amit parancsol. Szolgálom minden erőmmel, ha kell, a konyhán vagy a zöldségeskertben. Mindhalálig kész vagyok Felsége-dért dolgozni, bármilyen rangban, bármilyen fizetségért, bármilyen nehéz a teher.

– Nem hagyhat el, Jó Szellem! Cecil az ajtó felé hátrált. A királynő, mint egy eltévedt gyermek, kétségbeesetten nyúj-

totta felé a kezét. – William! Könyörgök! Hát mindenki elhagy? – kiáltotta. – Skócia miatt már elvesztettem a szerelmemet, most legjobb tanácsadómat és barátomat is? Éppen önt, aki kislánykorom óta kitartott mellettem?

A férfi most megállt az ajtónál. – Tegye meg a szükséges lépéseket önmaga védelmére, Felség – mondta csöndesen. – A skótok legyőzése után megállíthatatlanul fognak átvonul-ni Anglián a franciák. Egykettőre ideérnek és elűzik a trónról. Kérem, a saját érdekében készítsen elő egy menedéket és az útvonalat hozzá.

– Cecil! – Kétségbeesett jajszó szakadt ki a torkából. A férfi csak meghajolt, kinyitotta az ajtót és halkan kiment. Odakint megállt és várt.

Arra számított, hogy a királynő utána rohan, de nem hallott lépteket. Csak az elfúló zoko-gást, amikor Erzsébet összeomlott a kétségbeesés súlya alatt.

– Túlságosan ájtatos vagy, az emberek már szóvá teszik, hogy annyit imádkozol, mint egy pápista – jegyezte meg a Stanfield Hall úrnője, Lady Robsart rosszallóan a mostohalá-nyának. – Rossz fényt vetsz ránk is vele, a sógorod is mondta a minap, hogy különösen festesz a templomban, amikor még mindig térdepelsz, miközben mások már kifelé tarta-nak.

– Nagy szükségem van az isteni kegyelemre – mondta Amy. A szemrehányás a legke-vésbé sem hozta zavarba.

– Mintha nem is te lennél – folytatta a mostohaanyja. – Régebben sokkal… gondtala-nabb voltál. Vagy ha nem is gondtalan, de semmiképpen nem ájtatos természet. Az biztos, hogy nem hajlottal a buzgó imádkozásra.

– Valaha biztonságot nyújtott az apám szeretete, utána a férjemé, és most egyik sem – közölte Amy. Nem remegett a hangja, nem könnyezett a szeme.

Lady Robsart egy pillanatra elnémult meglepetésében. –Amy, drágám, tudom, hogy sok pletyka kering róla, de…

– Mind igaz – szólt Amy röviden. – Ő maga mondta el az igazat. De a királynő lemon-dott róla, hogy feleségül mehessen a főherceghez és megszerezze a spanyolok támogatását a franciák elleni háborúhoz.

Lady Robsart elképedt. – Ezt a férjed maga mondta? Bevallott mindent? – Igen. – Amy szája szomorkás félmosolyra húzódott. –Azt hiszem, titkon a részvétem-

re számított. Annyira sajnálta magát, hogy tőlem is azt várta. Hiszen mindig mindenben együtt éreztem vele, már megszokta, hogy velem ossza meg a bánatát.

– A bánatát? – Nagy veszteség ez neki – mondta Amy. – Egy pillanatig nyilván elhitette magával,

hogy a királynő beleszeret, én elbocsátom, és ő megvalósítja az apja álmát, hogy egy Dudley üljön az angol trónon. Az öccse feleségül vette Jane Greyt, a trónörököst, a nővére feleségül ment Henry Hastingshez, aki Stuart Mária után következik az öröklés rendjében. Bizonyára úgy érzi, a családja erre rendeltetett. – Szünetet tartott. – És persze nagyon sze-relmes Erzsébetbe – tette hozzá tárgyilagosan.

– Szerelmes – ismételte Lady Robsart, mintha most hallana ilyesmit először. – Szerel-mes az angol királynőbe.

– Ez világosan látszik, mindenből, amit mond – magyarázta Amy halkan. – Valaha en-gem szeretett, de mindenki úgy vélte, hogy rangon alul kötött házasságot, és az is tény, hogy mindig nagyon nagyra tartotta magát. De a királynővel minden más. Mellette új em-berré válik. Hiszen a királynő a szeretője, de az úrnője is egyben, és csodálja a hatalmát, miközben kívánja őt. A királynő… – Nehezen találta a megfelelő szavakat. – Az ő szerel-mét ki kell érdemelnie, míg én könnyű zsákmány voltam.

– Nem fáj ez neked, Amy? – puhatolózott a mostohaanyja, óvatosan keresve az utat eh-hez az új, higgadt asszonyhoz. –Azt hittem, ő jelenti neked az egész világot.

– Elemészt a fájdalom – válaszolta Amy csöndesen. – Sosem hittem volna, hogy ilyen szenvedés létezik. Mint valami betegség, pusztító fekély. Ezért tűnök ájtatosnak. Nincs más vigaszom, csak az imádkozás, hogy Isten vegyen magához, és akkor Robert azt tehet, amit akar, én pedig megszabadulok a fájdalomtól.

– Drága Amy! – Lady Robsart kinyújtotta a karját felé. – Ne mondj ilyet! Dudley nem ér annyit. Egyetlen férfi sem éri meg, hogy könnyet hullajtsanak érte. A legkevésbé ő, aki-ért már eddig is mindent feláldoztál.

– Azt hiszem, valósággal megszakadt a szívem – mondta Amy halkan. – Ez a fájdalom nem lehet más. Olyan éles, olyan csillapíthatatlan, azt hiszem, bele fogok halni. Igazán megszakadt. Nem hiszem, hogy meggyógyulhat még valaha. Mindegy, hogy ér-e ő annyit, én belehalok. Még ha a királynő feleségül megy a főherceghez és Robert azzal jön haza, hogy az egész tévedés volt, úgysem lehetünk többé boldogok. Mert összetörte a szívem, és az sosem lehet már ép és egész.

Az udvarhölgyek hiába próbálták jobb kedvre deríteni a királynőt, úgy járkált fel-alá a Whitehall-palota termeiben, mint egy ketrecbe zárt oroszlán. Zenészeket hozatott, aztán elküldte őket. Olvasni nem bírt, lepihenni nem akart. Az aggodalom és a szomorúság az őrületbe kergette. Cecilt akarta hívatni, mert el sem tudta képzelni, hogy boldoguljon nél-

küle. Aztán a nagybátyját, de senki nem tudta, hol van, és közben amúgy is meggondolta magát. A fogadószobájában számtalan kérelmező várta, de nem ment ki hozzájuk, a sza-bónője Oroszországból hozott prémeket mutatott neki, de oda sem nézett. Erik svéd herceg tizenkét oldalas levelet írt, gyémánttal megtűzve, de még elolvasni sem volt kedve.

Senki és semmi nem szabadíthatta meg Erzsébetet a rettegéstől, mely minden percére árnyékot vetett. Alig egy éve hatalomra került fiatal királynőként el kellett döntenie, hogy háborúba vigye-e az országát egy legyűrhetetlen sereg ellen, és elhagyta mind a két férfi, akiben feltétel nélkül megbízott.

Néha biztosra vette, hogy gyávaságból rosszul döntött, máskor viszont meggyőzte ma-gát, hogy így menti meg országát a katasztrófától; közben pedig szüntelenül gyötörte a fé-lelem, hogy végzetes hibát követ el.

– Megyek, szólok Sir Robertnek – súgta Laetitia Knollys az anyja fülébe, miután Er-zsébet egész délelőtt nyughatatlanul vergődött és félbehagyott mindent, amibe belefogott.

– Csak ha a királynő úgy parancsolja – felelte Catherine. – Nem – ellenkezett Laetitia. – Csak ő vigasztalhatja meg, és ha ez így folytatódik, ak-

kor belebetegszik és minket is megőrjít. – Lettice! – csattant föl az anyja, de a lány már kibújt az ajtón és elindult Robert lak-

osztálya felé. Robert a számlák kifizetésével bíbelődött: egy nagy nyitott pénzesláda állt előtte, az in-

tézője sorra vette elő a királyi istálló hosszú költséglistáit és egyenként leszámolta az ér-méket.

Laetitia kopogott és bedugta a fejét az ajtón. – Knollys kisasszony köszöntötte Robert szenvtelen hangon. – Nem is jöhetett volna

alkalmatlanabb időpontban. – A királynőről van szó – mondta Laetitia. Robert fölkapta a fejét, rideg tekintete megélénkült. – Történt vele valami? Laetitia magában megállapította, hogy Robert első gondolata a merénylet lehetősége.

Tehát az apjának igaza van, mindannyian halálos veszélyben forognak. – Biztonságban van, de igen szomorú. – Ő hívatott? – Nem, magamtól jöttem. Azt hiszem, jó lenne, ha átmenne hozzá. Robert lassan elmosolyodott. – Maga rendkívüli leány – jegyezte meg. – Miért vállalt

ilyen feladatot? – Őfelsége alig van magánál – magyarázta Laetitia bizalmasan. – A skóciai háború mi-

att. Mert nem tud dönteni, pedig muszáj. Most már elveszítette Cecilt, és úgy érzi, önt is. Nincs senkije. Hol igent, hol nemet mond, de egyik döntéssel sem elégedett. Úgy cikázik, mint a görény kergette nyúl.

Robert összeráncolta a homlokát a pimasz megfogalmazásra. –Jövök – mondta. – És köszönöm, hogy szólt.

Laetitia kacér mosolyt villantott rá, és csábítóan rebegtette a szempilláját. – Én az ő he-lyében sosem engedném el önt magam mellől – mondta. – Ha van háború, ha nincs.

– És hogy áll az esküvői tervekkel, hölgyem? – érdeklődött Robert udvariasan. – Kész a ruha? A nap kitűzve? A vőlegény türelmetlen?

– Igen, köszönöm. – Laetitia nem jött zavarba. – És hogy van Lady Dudley? Remélem, nem beteg? Mikor jön az udvarhoz?

Erzsébet a kandalló mellett ült, az udvarhölgyek tétlenül ücsörögtek a szobában, feszül-ten vártak a következő kérését.

Más udvaroncok is tébláboltak a közelében, remélték, hogy válthatnak vele néhány szót, de Erzsébetet nem érdekelték a kérelmek, nem volt kíváncsi senkire.

Dudley bejött a szobába, és a lépése zajára a királynő azonnal megfordult. Kitörő örö-mét nem tudta palástolni, fölpattant. –Jaj, Robert!

A férfinak ennyi elég is volt, odament és félrehúzta egy ablakmélyedésbe, ahol nem za-varják az udvarhölgyek kíváncsi pillantásai. – Tudtam, hogy boldogtalan vagy – mondta. – Ide kellett jönnöm, nem tudtam egy percig sem várni tovább.

– Honnan tudtad? – kérdezte Erzsébet önkéntelenül közelebb hajolva. A ruhája, a haja illata máris megnyugtatta. –Honnan tudhattad, hogy nagy szükségem van rád?

– Mert én sem bírtam tovább nélküled – mondta Robert. – Mert nekem is szükségem van rád. Felzaklatott valami? – Cecil elhagyott – felelte Erzsébet megtört hangon. –Nélküle nem boldogulok. – Tudtam, hogy elment, de azt nem, hogy miért – nézett rá Robert kérdőn, noha még

aznap megkapta Thomas Blounttól a részletes jelentést. – Azt mondta, nem marad mellettem, ha nem indítunk háborút a franciák ellen, de én

nem merek, Robert, tényleg nem, viszont Cecil nélkül hogy uralkodjak? – Uramisten, sosem hittem volna, hogy elhagy téged, azt hittem, fogadalmat tettetek

egymásnak. Erzsébet szája sírásra görbült. – Én is azt hittem – sóhajtott. – Az életemet is rábíztam

volna. De azt mondja, nem szolgálhat, ha nem hallgatok rá, márpedig… én túlságosan fé-lek, Robert.

Az utolsó szavak elhaló suttogásba fúltak, és űzötten körbepillantott a szobában, mintha a félelme szégyenletes titok lenne, amit csak Roberttel oszthat meg.

„Hm, tehát nem csak a háború az oka – gondolta Robert..– Cecil olyan neki, mint egy apa. A legrégibb tanácsadója, mindig megbízott benne. És Cecil másképp gondol erre az országra, mint mi, többiek. Ő valódi nemzet vízióját látja benne, nem csak vetélkedő ne-mesi családok cirkuszát, ahogy apám tartotta… meg én. Cecil hazaszeretete, Angliába ve-tett hite dicsőbb jövőképet fest elé, mint amilyet én látok, mint amit ő maga lát. Ezzel őrzi benne a reményt és a hűséget, még ha csak hiú ábránd is.”

– Most már veled vagyok – mondta, mintha a jelenléte elég lenne elűzni minden gond-ját. – Vacsora után beszélünk, és majd együtt eldöntjük, mi legyen. Nem vagy egyedül, szerelmem, én itt vagyok és segítek rajtad.

Erzsébet még közelebb hajolt. – Nem tudok egyedül kormányozni – suttogta. – Túl sok ez nekem. Nem tudok dönteni a félelemtől. Tanácstalan vagyok. És veled sem lehetek so-ha. Skócia miatt mondtam le rólad, és most Cecilt is elvesztettem.

– Tudom – mondta Robert. – De ezentúl melletted leszek megint, nem maradsz többé barátok nélkül. Senki nem tehet szemrehányást. A főherceg magától visszakozott, Arran vereséget szenvedett, semmi szükség rá. Nem mondhatja senki, hogy én állok a házassá-god útjába. Cecilt pedig visszahívom melléd. Majd vele tanácskozunk és dönteni fogunk. Nem kell egymagádban határoznod, szerelmem, egyetlenem. Ezentúl veled leszek és veled maradok mindig.

– Ettől nem változik semmi. – Tétovázott. – Nem lehetek többé a szeretőd. Férjhez kell mennem. Ha nem idén, akkor jövőre.

– Akkor hadd maradjak addig is melletted – mondta Robert egyszerűen. – Hiszen nem tudunk egymás nélkül élni.

Aznap este a királynő felkacagott az udvari bolond tréfáján, hetek óta először. Sir Robert ismét mellette ült és ismét ő töltötte ki a borát.

– Ez az esős idő beette magát a tetőgerendákba – jegyezte meg Robert, miközben a szolgák elvitték a pecsenyés és hurkástálakat, és előhozták az édességeket és a cukrozott gyümölcsöt. – Olyan nyirkos a szobám, hogy reggel szabályosan gőzölög az ágynemű, mikor Tamworth a kandalló elé teríti.

– Szólj a kamarásnak, hogy költöztessen máshová – javasolta Erzsébet könnyedén. – Szólj neki, hogy szállásoljon el a régi lakosztályodban, az enyém mellett.

Robert várt. Tudta, hogy Erzsébetet nem szabad sürgetni, nem tehet mást, mint hogy vár.

Éjfélkor kinyílt az ajtó és csöndesen belépett Erzsébet. Sötétkék köntöst viselt fehér há-lóinge fölött, vörös haja simára fésülve, csillogva borult a vállára.

– Robert, édesem! A kandalló előtt két személyre terített asztal állt, lobogott a tűz, az ágy előkészítve, és

Tamworth őrizte az ajtót. – Szerelmem – mondta Robert, és magához ölelte. Erzsébet hozzábújt. – Nem élhetek

nélküled – mondta. – Titokban kell tartanunk, a legmélyebb titokban. De nem lehetek nélküled királynő. – Tudom – felelte a férfi. – Én sem tudok nélküled élni. Erzsébet felnézett rá. – Mi lesz

velünk? Robert megvonta a vállát, megadó mosoly ült az arcára. – Szerintem nincs visszaút. Össze kell házasodnunk, Erzsébet. A királynő az ablakra pillantott, ahol nyitva maradt az egyik zsalu. – Csukd be – kérte

váratlan babonás félelemmel. – Még a hold se láthasson minket.

A Stanfield Hallban Amy hirtelen felriadt álmából, és rájött, hogy lecsúszott ágyáról a takaró és rettenetesen fázik. Lehajolt, megragadta a vékony vászonleplet és a vastag gyap-jútakarót, felhúzta reszkető vállára. Este nyitva hagyta az egyik zsalut, és a hold, a nagy, tömör, sárga korong fénycsíkot vont a párnájára. Amy ledőlt és kinézett az ablakon az éj-szakai égre.

– Ugyanez a hold ragyog az uramra is – suttogta. – Talán ő is felébred és eszébe jutok Talán Isten felébreszti a szívében a régi szerelmet. Talán most is, ebben a pillanatban is éppen rám gondol.

– Bolondot csináltál belőlem! – tombolt Mary Sidney, és a Whitehall-palota istállóud-varán az öccsére rontott. Robert a következő bajvívásra gyakorolt fél tucat szolgája segít-

ségével, a lova felszerszámozva várta, a segédje készenlétben állt a gyönyörűen kifényesí-tett mellvérttel, sisakkal, lándzsával.

Robert csak fél füllel figyelt. Csettintett az apródjának, hogy hozza a páncélkesztyűjét. – Mi a baj, Mary? Mi rosszat tettem?

– Bohócot csináltál belőlem, amikor elküldtél a nagykövethez, hogy a királynő nevében rávegyem a házassági ajánlatra. Azért engem küldtél, mert tudtad, hogy hiszek neked, és annyira sajnállak, hogy meggyőzően adom elő az üzenetet. Engem találtál a legalkalma-sabbnak a feladatra. Még sírva is fakadtam, amikor elmondtam neki, hogy a királynő le-mondott rólad! Hát persze hogy hitt nekem, pedig az egész csak cselvetés volt, hogy port hintsél az udvar szemébe!

– Miről beszélsz? – kérdezte Robert ártatlanul. – A királynő a szeretőd – vágta az arcába a nővére. – Valószínűleg az első naptól fog-

va. És akkor is szeretők voltatok, amikor azt hittem, az elvesztését gyászolod. És volt ké-ped rám osztani a kerítő szerepét.

– A királynő és én úgy döntöttünk, hogy az ő védelmében búcsút mondunk egymásnak – magyarázta Robert nyugodtan.

– Ez volt az igazság, pontosan úgy, ahogy neked mondtam. De mégiscsak szüksége van barátokra, Mary, te is megértheted. Barátként tértem vissza mellé. Barátok maradtunk, ahogy akkor is mondtam.

Mary elhúzódott az öccse kinyújtott karja elől. – Azt már nem, Robert, nem nyelek le több hazugságot, meg sem hallgatom. Hűtlen vagy Amyhez és félrevezetsz engem. Jóhi-szeműen azt mondtam a nagykövetnek, hogy a királynő és te csak jó barátok vagytok, és Erzsébet szűz, szabad és erkölcsös hercegnő. Megesküdtem a halhatatlan lelkemre, hogy nincs és soha nem történt közöttetek semmi, csak néhány ártatlan csók.

– Így igaz! – Ne szólj hozzám! – kiáltotta a nővére szenvedéllyel. – Ne hazudj nekem, egy szót

sem akarok hallani többé! – Gyere velem a bajvívótérre… – Én ugyan nem nézlek és nem beszélek veled, látni sem akarlak, Robert. A becsvá-

gyon kívül nincs a szívedben semmi. Isten óvja a feleségedet és a királynőt. – Ámen – mondta Robert mosolyogva. – Úgy legyen, mert mindketten jók és ártatla-

nok; és emellett Isten áldja a Dudleykat és engem, és emeljen minket a csúcsra. – És ugyan mit tett ellened Amy, hogy így megalázod az egész világ előtt? – tudakolta

Mary. – Milyen vétkéért bünteted azzal, hogy egész Anglia tudtával mást választasz he-lyette? A törvényes hitvesed helyett?

– Nem tett semmit – válaszolta Robert. – De én sem. Mary, igazán helytelen, hogy így vádaskodsz.

– Ne oktass engem! – kiabálta a nővére magából kikelve a haragtól. – Nekem nincs több mondanivalóm, és egy szót sem akarok erről hallani többé! Bolondot csináltál belő-lem, a spanyolokból, szegény feleségedből, és a királynő végig a szeretőd volt, és az is maradt.

Robert egy gyors lépéssel mellette termett és megragadta a nővére csuklóját. – Elég le-gyen! – förmedt rá. – Eleget mondtál már, eleget hallgattam ebből. A királynő feddhetet-len. Férjhez fog menni, amikor rátalál a megfelelő kérőre. Ezt mindannyian tudjuk. Amy pedig a feleségem, nem tűröm, hogy így beszélj róla. Ősszel meglátogattam, hamarosan újra elmegyek hozzá. Cecil sem jár gyakrabban haza.

– Cecil szereti a feleségét és senki nem kételkedik a tisztességében! – vágott vissza Mary.

– Az enyémben sem kételkedhet senki – közölte Robert keményen. – Tartsd távol az éles nyelvedet az én dolgaimtól, mert fogalmad sincs, mibe kontárkodsz bele. Én figyel-meztettelek, Mary!

Az asszony csöppet sem ijedt meg. – Elvesztetted az eszedet, Robert? – érdeklődött. – Azt hiszed, olyan könnyen rászedheted Európa legjobb kémeit, mint a nővéredet és a fele-ségedet? Madridban, Párizsban, Bécsben is tudják, hogy megint szomszédos a szobád a ki-rálynőével. Szerinted mire következtetnek ebből? A Habsburg főherceg nem hajlandó Angliába jönni, amíg zárt ajtók mögött alszol te és a királynő is, mindössze egyetlen vé-kony faltól elválasztva. Mindenki úgy hiszi, szegény feleségeden kívül, hogy szeretők vagytok, az egész ország tudja. A bujaságod tönkretette a királynő házassági kilátásait, tönkretette Amy szerelmét, adja Isten, hogy tönkre ne tegye a királyságot is.

Mary elkésett a figyelmeztetésével, nem tudta útját állni a botrányosan bensőséges vi-szonynak a királynő és istállómestere között. Roberttel az oldalán Erzsébet arcára vissza-tért a szín, a körme sima lett és fényes, a körömágya puha és ép. Szerelme társaságában kivirult, félelmei könnyen lecsillapodtak. Nem zavartatták magukat a rossz nyelvektől, hi-szen nyilvánvalóan egymásnak lettek teremtve, minek is titkolnák? Mindennap kilovagol-tak együtt, minden este táncoltak, és Erzsébet visszanyerte a bátorságot, hogy kinyissa a leveleit és meghallgassa a kérelmeket.

Cecil távollétében Robert maradt az egyetlen tanácsadó, akiben megbízott. Robert aján-lása nélkül nem fogadott senkit, és nem beszélt senkivel, ha nem állt Robert is diszkréten a közelben. Robert volt egyetlen szövetségese és egyetlen barátja. Semmilyen döntést nem hozott nélküle, elválaszthatatlanok voltak egymástól. János finn herceg továbbra is az ud-varnál múlatta az idejét, de nemigen erőltette féltestvére, Erik svéd koronaherceg házassá-gi ajánlatát; William Pickering csöndesen visszavonult vidéki birtokaira, hogy felhalmo-zódott adósságain könnyítsen; Caspar von Breuner csak ritkán fordult meg az udvarnál, Arranról pedig mindenki elfeledkezett már.

Cecil gondosan távol tartotta magát az ifjú pártól és az udvaroncoktól, és amikor meg-jegyezte Throckmortonnak, hogy nem lehet így kormányozni egy országot a háború kü-szöbén, megtudta, hogy a királynő épp most nevezte ki Dudleyt a windsori kastély főis-pánjának és kapitányának, ehhez mérten busás fizetséggel.

– Ha ez így folytatódik, ő lesz a leggazdagabb Angliában – állapította meg Cecil. – Ha csak erről volna szó. De ő király akar lenni – mondta ki Sir Nicholas a kimondha-

tatlant. – Akkor vajon mi lesz az ország kormányzásával? Cecil nem felelt. Épp előző este látogatta meg egy férfi, mélyen az arcába húzott kalap-

ban, és reszelős hangon megkérdezte, hajlandó-e hozzá és két társához csatlakozni egy Dudley elleni támadásra.

– Minek keresett föl? – kérdezte tőle Cecil. – Felteszem, az én engedélyem nélkül is agyon tudják verni.

– Mert a királyi testőrök védik, méghozzá az ön utasítására – válaszolta az idegen. Ce-cil odébb tolt egy gyertyatartót az asztalon, és a fény egy pillanatra Thomas Howard dühös arcára vetült a kalap árnyékában. – És ha meghal, a királynő öntől várja, hogy megtalálja a gyilkosokat. Nem szeretnénk, ha a kémei nyomoznának utánunk. Nem akarunk akasztófá-ra jutni miatta, ahogy féregirtásért sem szokás.

– Tegyék, amit jónak látnak – mondta Cecil, gondosan megválogatva a szavait. – De a gyilkosság után ne számítsanak a védelmemre.

– Megakadályozna minket benne? – Én a királynő biztonságáért vagyok felelős. Sajnos azt kell mondanom, önöket nem

akadályozhatom meg. A férfi fölnevetett. – Egyszóval nem bánná, ha Dudley meghalna, de kockázatot nem

vállal ezért – gúnyolódott. Cecil szenvtelenül bólintott. – A királynőn és a saját feleségén kívül szerintem nem

bánná senki – mondta őszintén. – De nem veszek részt ilyen összeesküvésben. – Min mulat ennyire? – kérdezte Throckmorton, aki az udvart fürkészte, Cecil moso-

lyának az okát kutatva. – Thomas Howardon – válaszolta Cecil. – Kissé hajlamos fejjel menni a falnak, hm? Throckmorton a hercegre pillantott. Épp akkor lépett be a fogadószoba kétszárnyú ajta-

ján, amikor Dudley kifelé jött. Mostanában mindenki utat engedett Dudleynak, talán Cecilt kivéve, de Cecil sosem időzítette volna a belépését úgy, hogy szemtől szembe kerüljön a királyi kegyenccel. Howard megvetette a lábát, mint egy dühös bika.

„Mindjárt kapálni fogja a földet és felbömböl” – gondolta Cecil. Dudley hűvös megvetéssel nézett a másikra, és továbbsétált volna, de Howard az útját

állta és meglökte. – Elnézést, de éppen bejönnék – mondta olyan hangosan, hogy minden-ki hallja. – Én! Egy Howard! A királynő nagybátyja!

– Ó, tőlem ne kérjen elnézést, én éppen távozom – mondta Dudley nevetéssel a hangjá-ban. – Azoknak a szerencsétleneknek jár a bocsánatkérés, akikhez éppen csatlakozni ké-szül.

Howard eltátotta a száját. – Maga sérteget! – prüszkölte. Dudley némán, hatalma nyu-godt tudatában ott hagyta.

– Maga átkozott, felkapaszkodott senki! – kiabálta utána Thomas Howard. – Annyiban hagyja vajon? – kérdezte Throckmorton a drámától ámultán Ceciltől. – Va-

lóban olyan higgadt, amilyennek látszik? Figyelmen kívül hagyja Thomas Howard ellen-ségeskedését?

– Kizárt dolog – mondta Cecil. – És valószínűleg tudja, hogy valóban veszélyben fo-rog.

– Összeesküvés? – Bizony, és Howard csak egy a sokból. Nem lepődnék meg, ha ő lenne a következő

nagykövet a török udvarnál. Azt hiszem, a Howardok hosszú megbízatásra számíthatnak az ottomán birodalomban.

Cecil csak a célállomásban tévedett. – Úgy vélem, hogy Thomas Howardnak északon kellene a védelmünket erősíteni – je-

gyezte meg Dudley mosollyal a szemében a királynőnek, amikor este kettesben voltak. –Nagyon vérszomjas és harcias természet.

Erzsébet egy szerelmes nő aggodalmával kapta fel a fejét. – Csak nem fenyegetett meg?

– Az a mitugrász? Aligha – mondta Robert büszkén. – De valóban kellene valaki észak-ra, akiben megbízol, és Howard majd' megvesz egy kis hadakozásért, hát hadakozzon in-kább a franciákkal, ne velem.

A királynő fölnevetett, mintha tréfára venné a felvetést, de másnap új rangot adomá-nyozott a nagybátyjának: altábornagynak nevezte ki a skót határra.

Howard meghajolva fogadta el a megbízást. – Tudom, miért küld el, Felség – közölte egy sértett fiatalember tüskés méltóságával. – De hűségesen fogom szolgálni. És talán Ön is rájön, hogy jobb szolgálatot teszek Önnek Newcastle-ben, mint egyesek, akik az Ön szoknyája mögé bújnak Londonban, távol minden veszélytől.

Erzsébetben volt annyi tisztesség, hogy zavarba jött kissé. – Szükségem van ott egy megbízható parancsnokra – magyarázta. – A franciákat nem engedhetjük Berwicktől délre, nem jöhetnek Anglia belső területeire.

– Megtiszteltetés számomra az Ön bizalma – mondta a nagybátyja gunyorosan, és elbú-csúzott, nem törődve a távozását kísérő szóbeszéddel, miszerint Erzsébet inkább a saját családját küldi a hadszíntérre, mint hogy kínos helyzetbe hozza a szeretőjét.

– Nem volna egyszerűbb rögtön lefejezni? – kérdezte Catherine Knollys. Erzsébet kuncogott, de régi nevelőnője alapos feddésben részesítette, amint kettesben

maradtak. – Hercegnő! – kiáltotta Kat Ashley kétségbeesve. – Rosszabb a helyzet, mint valaha!

Mit fognak gondolni az emberek? Mindenki úgy látja, hogy a szerelme Sir Robert iránt még erősebb, mint eddig. A főherceg már biztosan nem jön Angliába, egy férfi sem koc-káztatná, hogy így megalázzák.

– Ha eljött volna, amikor ígérte, akkor feleségül mentem volna hozzá, hiszen a szava-mat adtam rá – mondta Erzsébet könnyedén és magabiztosan, hiszen már nem kellett a fő-herceg érkezésétől tartania, de ha mégis eljönne, Robert úgyis találna valami kiutat.

De Kat Ashley, Mary Sidney és az udvar jól ítélte meg a helyzetet: a főherceg lemon-dott az utazásról. A nagykövet mélyen megsértve a visszahívását kérte gazdájától, és meg-írta neki, hogy valószínűleg porhintés volt az egész epizód, amikor Lady Sidney fölkereste és arra kérte, hogy tegyen ajánlatot a főherceg nevében. Így akarták elterelni a figyelmet a titkos viszonyról, mely azóta megint felborzolta a kedélyeket egész Angliában és Európá-ban. Megírta azt is, hogy a királynő már ügyet sem vet a botrányra, végképp elsüllyedt az erkölcstelenség fertőjében, és egyetlen tisztességes férfinak sem javasolná, hogy feleségül vegye, nemhogy egy hercegnek. Jelenleg egy nős férfi szajhájaként éli az életét, és az egyetlen megoldás számukra a többé-kevésbé törvényes válás, vagy az asszony halála, de az nemigen valószínű.

Cecil elolvasta a levél piszkozatát, amit a kéme halászott ki a nagykövet papírkosará-ból, és arra gondolt, hogy a külpolitikája romokban hever, Anglia veszélyben van, az an-gol királynőnek elvette az eszét a szerelem, és előbb a skóciai vereséggel fizet érte, aztán a fejével – egy fekete szemű férfi csábító mosolyáért.

De amikor személy szerint hívatta Erzsébet, egy pillanatig sem késlekedett. – Igaza volt, most már biztos vagyok benne – mondta a királynő halkan. – Megtaláltam

magamban azt a bátorságot, amit ön várt tőlem. Döntöttem: vállalom a háborút. Cecil a királynő mögé pillantott, ahol Sir Robert az ablaknak támaszkodva látszólag

elmerülten nézte a hideg kertben zajló golyójátékot. „Csak nem uraságod tanácsainak köszönhetjük ezt a pálfordulást? A nagy bölcsessé-

gedben olyan politika mellett döntöttél, amiért én hónapok óta könyörgök.” Fennhangon azt kérdezte: – Tehát hogyan határozott Felséged?

– Megszálljuk Skóciát és legyőzzük a franciákat – közölte a királynő nyugodtan.

Cecil meghajolt, palástolva határtalan megkönnyebbülését. – Gondoskodom róla, hogy a hadsereg felkészüljön és a pénz meglegyen – mondta. – Szükséges lesz összehívni a Tit-kos Tanácsot és kiadni a hadüzenetet.

Erzsébet óvatosan Robert felé pillantott. A férfi alig észrevehetően biccentett. – Úgy lesz – mondta Erzsébet.

Cecil túl bölcs volt ahhoz, hogy szót emeljen egy olyan tanács ellen, amivel egyetért, hát csak meghajolt ismét.

– És Cecil, ugye fölveszi újra a miniszteri hivatalt? Most, hogy megfogadtam a taná-csát.

– Mi a helyzet a főherceggel? – kérdezte Cecil. Robert azonnal megértette, hogy a kérdés nem olyan irreleváns, amilyennek hangzik,

hiszen a lényegre tapint: ugyan mit keres ő a királynő és első számú tanácsadója megbe-szélésén, a jóváhagyásával szentesítve a királynő döntéseit, mintha a férje és uralkodótársa lenne. De a királynő most nem nézett rá.

– Amint eljön Angliába, megtartjuk az eljegyzést – mondta. – Tudom, hogy a spanyol szövetség most fontosabb, mint valaha.

– Pontosan tudja, hogy nem fog eljönni – szögezte le Cecil. – Tudja, hogy a nagykövet hazautazik.

Robert kiegyenesedett az ablak mellett. – Nem számít – mondta kurtán. – Fülöp spa-nyol király a királynő szövetségese Franciaország ellen, ha lesz házasság, ha nem. Nem kockáztatja, hogy a franciák átvegyék az uralmat Anglia fölött. Ha a francia határ Perthtől a Földközi-tengerig húzódna, a spanyolokat is hamar bekebeleznék, miután minket rab-szolgasorba taszítottak.

„Nocsak, valóban? – kérdezte némán Cecil. – És most az én dolgom megmenteni Ang-liát neked meg a fattyú kölykeidnek?”

– Most az a legfontosabb – nyilatkoztatta ki Dudley –, hogy fölálljon és fölfegyverkez-zen a hadsereg. Az ország és a királynő sorsa múlik a gyors cselekvésen. Számítunk önre, Cecil.

Cecil fáradhatatlanul dolgozott egész éjjel. Parancsok százait küldte szét az északra vo-nuló hadsereg toborzására, felfegyverzésére, ellátására. Írt Lord Clinton főadmirálisnak, hogy a flotta állítsa meg a francia hajóhadat az Északi-tengeren bármi áron, mert a francia utánpótlás nem érkezhet meg Skóciába; de a levelet semmisítse meg, és látszólag saját kezdeményezésére támadjon. Megírta a skótok közé beépült kémeinek, berwicki emberei-nek és legtitkosabb informátorainak Guise Mária udvaránál, hogy az angol királynőben végre feltámadt a harci kedv és elszántság, és Anglia megvédi a skót protestánsokat, meg-védi saját határát, és a lehető legrészletesebb tájékoztatásra van szüksége ehhez.

Olyan sebesen és hatékonyan dolgozott, hogy néhány nap múlva, a Titkos Tanács feb-ruár végi ülésén, amikor a királynő bejelentette, hogy jobban belegondolva mégis inkább visszavonja a döntését, túl nagy a kockázat, a skóciai hadműveletekre mégsem kerül sor… akkor Cecil sajnálkozva közölte vele, hogy már késő.

– Hívja vissza a flottát! – parancsolta a királynő falfehéren. Cecil széttárta a karját. – Már a tengeren vannak – mondta. – És parancsot kaptak a tá-

madásra. – Hozza vissza a hadseregemet!

Cecil megrázta a fejét. – Észak felé vonulnak, menet közben verbuválják a katonákat. Hadiösvényre léptünk, a döntés már megmásíthatatlan.

– Nem háborúzhatunk a franciákkal! – A királynő szinte üvöltött. A tanácsnokok leszegték a fejüket. Csak Cecil mert szembenézni vele. – A kocka el

van vetve – mondta neki. – Felség, a háború megkezdődött. Anglia háborúban áll Francia-országgal. Isten óvjon minket.

1560 tavasza

Robert Dudley márciusban érkezett a Stanfield Hallba, elhanyagolt, sáros utakon, át-fagyva és rosszkedvűen.

Senki nem várta, nem üzent, hogy jön, és Amy, aki akaratlanul is meghallotta a férjéről és a királynőről szóló legújabb pletykákat, már arra sem számított, hogy valaha viszontlát-ja még.

Amikor a lovak bekocogtak az istállóudvarra, Lady Robsart első útja Amyhez vezetett. – Őlordsága itt van – mondta hidegen. Amy felugrott. Az „őlordsága” csak egy személyt jelenthetett a Stanfield Hallban. –

Lord Robert? – Most szerszámozzák le a lovakat. Amy reszketni kezdett. Ha Robert visszajött a legutóbbi találkozásuk után, amikor a fe-

jéhez vágta, hogy örökké a felesége lesz, az csak egyet jelenthet: szakított Erzsébettel és ki akar békülni ővele. – Itt van? – ismételte, mintha el sem tudná hinni.

Lady Robsart fanyar mosollyal nyugtázta a nő diadalát a férfi felett. – Úgy látszik, te győztél – mondta. – Itt van, és ahogy elnézem, nagyon fázik és nagyon sajnálja magát.

– Akkor jöjjön be gyorsan! – kiáltotta Amy és a lépcső felé szaladt. – Szólj a szakács-nőnek, hogy itt van, és üzenj a faluba, hogy kérünk két tyúkot és egy tehenet is le kellene vágni.

– Miért nem mindjárt egy hízott tulkot? – morogta maga elé Lady Robsart, de teljesítet-te Amy kérését.

Amy lerobogott a lépcsőn és feltépte a bejárati ajtót. Robert nyúzottan, elcsigázva sétált fel a lépcsőn, és Amy a karjába omlott. Robert gépiesen, mintegy megszokásból magához ölelte. Amy elgyengült az ismerős

érintéstől, a derekára simuló karoktól, és ahogy fejét a férje finom illatú nyakához hajtotta, tudta már, hogy bármi is történt, Robert visszajött, és meg fog neki bocsátani olyan kész-ségesen, ahogy a csókját fogadta.

– Jöjjön be, képzelem, mennyire átfagyott – mondta, és bevezette a hallba. Új fahasá-bokat lökött a tűzre, és Robertet lenyomta édesapja fából faragott, nehéz karosszékére. Lady Robsart forralt sört és süteményt hozott a konyhából, és pukedlizett Sir Robert előtt.

– Üdvözlöm – mondta szenvtelenül. – Az embereit a faluba küldtem, ekkora társaságot nem tudunk elszállásolni.

Amynek meg annyit mondott: – Hughes azt mondja, van jól érlelt szarvashúsa, amit oda tud adni.

– Igazán nem akarok gondot okozni – mondta Robert udvariasan az asszonynak, akit egyszer szemtől szembe megátkozott.

– Ugyan miért okozna gondot? – tiltakozott Amy. – Ez az otthonom, ön mindig szíve-sen látott vendég itt. Mindig jut önnek is hely.

Robert egy szóval sem kommentálta a felvetést, hogy Lady Robsart rideg háza az ott-hona lenne, őladysége meg kiment a szobából, hogy a vendégnek ágyat vetessen és valami harapnivalóról gondoskodjon.

– Csodálatos, hogy itt van, Lord Robert – mondta Amy, és még egy fahasábot tett a tűz-re. – Előhozatom a fehérneműjét a komornámmal, Mrs. Pirtóval; megjavítottam az inget, amit legutóbb itt hagyott, olyan gondosan csináltam, hogy nem is látszik a varrás.

– Köszönöm – mondta Robert feszengve. – Nem Mrs. Pirto dolga a varrás? – Az ön holmiját jobb szeretem magam csinálni – magyarázta Amy. – Megmosakszik? – Majd később – felelte Robert. – Csak előbb szólni kell a szakácsnőnek, hogy melegítsen vizet. – Igen, tudom. Elég sokáig laktam itt. – Ó, hiszen alig volt velünk! És egyébként is sokkal jobb már a helyzet azóta. – Hát arra mindenesetre emlékszem, hogy egy kancsó forró vízhez csak akkor lehet

hozzájutni, ha a hónap harmadik vasárnapján hajnalban szól az ember. – Csak ugye kicsi a tűzhelyünk, és… – Tudom – szólt Robert bágyadtan. – Jól emlékszem még a kicsi tűzhelyre. Amy elhallgatott. Nem merte megkérdezni a legfontosabbat: hogy meddig marad.

Amikor látta, hogy Robert tűnődve nézi a tüzet, gyorsan rátett még egy hasábot, és együtt figyelték a sötét kéménybe röppenő szikrákat.

– Milyen volt az út? – Semmi különös. – Melyik lovon jött? – Vidoron, a vadászlovamon – válaszolta Robert csodálkozva. – Másikat nem hozott? – Nem – felelte Robert oda sem figyelve. – Kicsomagoljam a holmiját? – Amy fölkelt. – Sok táskát hozott? – Csak egyet. Robert nem látta, ahogy Amy arca megnyúlik: azonnal megértette, hogy az egyetlen

táska rövid látogatást jelent. – És Tamworth már nyilván elintézte. – Akkor tehát nem marad sokáig? Robert felnézett. – Nem, nem, bocsáss meg, mondanom kellett volna. Súlyos helyzet-

ben van az ország, vissza kell sietnem az udvarhoz. Csak előbb beszélni akartam veled, Amy, valami fontosról.

– Igen? – Majd holnap – határozott Robert. – De szükségem van a segítségedre, Amy. Később

mindent elmondok. Amy elpirult a gondolatra, hogy Robert tőle kér segítséget. – Tudja, hogy bármit meg-

teszek önért, amit tudok. – Tudom – mondta Robert. – Örülök is neki. – Fölkelt és a tűznél megmelengette a ke-

zét. – Mindig jólesik, ha szívességre kér – mondta Amy félénken. – Régen is mindig így

volt. – Igen – hagyta rá Robert. – Látom, mennyire fázik, gyújtassak be a hálószobában? – Ne, nem kell – mondta. – Csak inget váltok és azonnal lejövök. Amy arca kislányosan felragyogott. – És milyen finom lesz a vacsora! Hetek óta csak

birkahúson éltünk, már rá sem tudok nézni!

Valóban finom lett a vacsora, szarvaspecsenye, birkahúsos pástétom, tyúkhúsleves és hurka. Kevés zöldség termett előző évben, de Amy apja rajongott a jó borért, és a boros-pincéje sosem okozott csalódást. Robert úgy érezte, támasz nélkül nehezen fogja kibírni a vacsorát a két asszony meg Lady Robsart lánya és veje társaságában, hát hozatott négy üveg bort és felkérte a családot, hogy segítsenek neki meginni.

Mire visszavonultak kilenc óra után, a nők kapatosan nevetgéltek, Robert pedig lenn maradt még, hogy jóleső magányban igya ki az utolsó poharát. Elég időt hagyott Amynek, hogy lefeküdjön, és csak akkor ment föl, amikor már biztos lehetett benne, hogy a felesége alszik.

Levetkőzött, amilyen csöndesen csak tudott, és a ruháit az ágy végénél álló ládába tette. Amy égve hagyott neki egy gyertyát, és a rebegő fényben Robert úgy látta, olyan, mint egy alvó gyermek. A szíve megtelt iránta gyengédséggel, és amikor elfújta a gyertyát és mellébújt, vigyázott, hogy ne érjen hozzá.

Amy félálomban megfordult és meztelen lábát Robert combjai közé csúsztatta. A férfi egy pillanat alatt izgalomba jött, mégis arrébb húzódott, erélyesen megfogta a csuklóját és távol tartotta magától; de Amy álmosan felsóhajtott és a kezét Robert mellkasára tette, majd meggátolhatatlanul lecsúsztatta a hasán.

– Amy – suttogta Robert. A sötétben nem látta, de Amy felgyorsuló lélegzéséből is érezte, hogy bár még mindig

alszik, a teste ráhangolódik, a keze ösztönösen cirógatja, közelebb bújik; végül Amy a há-tára gördült és átadta magát Robert vágyának, aki hiába tudta, hogy ostobaságot csinál, nem bírt ellenállni a bódultan is érzéki testnek. Hallotta Amy kiáltását, az ismerős, elful-ladt, boldog nyögést, amikor arra ébredt, hogy Robert belehatolt; miközben kielégült, Robert tudta, hogy nagy hibát követ el, a legrosszabbat teszi önmagával, Amyvel és Er-zsébettel.

Amy szinte sugárzott a boldogságtól reggel, a visszaszerzett szerelem, a helyrezökkent asszonyi lét megtöltötte önbizalommal. Robert ezúttal nem a felesége félénk mosolyára ébredt; mire felöltözött, Amy már a konyhában unszolta a szakácsnőt, hogy süsse úgy a kenyeret, ahogyan Robert szereti. Mézet hozott a saját kaptárukból, friss vajgömböt szer-zett a köpülőből, rajta a Stanfield Hall rápréselt pecsétjével. Az éléskamrában talált egy szép szelet sonkát, amit a faluból küldött valaki, és az előző esti szarvashúsból is maradt egy kevés.

Amy mint a bőséges reggeli háziasszonya sört töltött a férjének, és a füle mögé simított egy tincset.

– Akar kilovagolni ma? – kérdezte. – Átküldhetem Jebet az istállóba, hogy nyergelje föl a lovát. Mehetünk együtt is, ha szeremé.

Robert nem hitt a fülének: hát elfelejtette volna a legutóbbi közös lovaglásukat? De Amy a gyönyörteljes éjszaka után újra annak a lánynak érezte magát, akibe Robert bele-szeretett, egy kis birodalom magabiztos úrnőjének, Sir John Robsart dédelgetett kedven-cének.

– Igen – válaszolta Robert, hogy ezzel is késleltesse a pillanatot, amikor őszintén kell beszélnie vele. – Kár, hogy nem hoztam a vadászsólymomat, így lassan kieszlek bennete-ket a vagyonotokból.

– A, dehogyis – mondta Amy. – Carterék már küldtek egy frissen elválasztott borjút a tiszteletedre, és most, hogy mindenki tud az ittlétedről, el fognak halmozni ajándékokkal. Talán át is hívhatnánk Carteréket mára, mindig jól érezted magad velük.

– Talán majd holnap – mondta Robert gyáván. – Ne ma. – Rendben – felelte Amy készségesen. – De egyedül nehezen fog megbirkózni egy

egész borjúval! – Szólj a lovászoknak, hogy egy óra múlva megyek lovagolni – állt fel hirtelen az asz-

taltól. – És örülök, ha velem tartasz. – Nem mehetnénk a Flitcham Hall felé? – kérdezte Amy. – Csak hogy felidézhesse, mennyire szép ház. Tudom, hogy azt mondta, túl messze van

Londontól, de még mindig nem találtak vevőre. Robert összerezzent. – Arra megyünk, amerre kívánod – mondta, hogy a ház témájáról

elterelje a szót. – Egy óra múlva. „És így vacsora utánra halasztóm a beszélgetést – korholta magát Robert, kettesével

véve a lépcsőket az emeletre menet. – Mert az biztos, hogy többet nem próbálok meg szót érteni egy nővel lovaglás közben.

De este, vacsora után beszélnem kell vele. Nem hálhatok vele többet, becsapnám, és bo-londot csinálnék belőle.” Berúgta Sir John szobájának az ajtaját, és levetette magát az öregember régi székére. „Az Isten verje meg magát! – átkozta halott apósát. – Az Isten verje meg, hogy azt mondta, össze fogom törni a lánya szívét, és az Isten verje meg azért, hogy igaza volt!”

Robert megvárta a vacsora végét, amikor Lady Robsart magukra hagyta őket, és Amy leült vele szemben a kandalló mellé.

– Kár, hogy nincsenek vendégeink jegyezte meg Amy. – Képzelem, milyen unalmas lehet az udvarhoz képest. Áthívhatnánk Rushleyékat, emlékszik rájuk? Holnap eljöhetné-nek, ha szeretné.

– Amy – kezdte Robert habozva. – Kérnem kell tőled valamit. Amy fölvetette a fejét és lágy mosolyra húzódott a szája. Azt hitte, bocsánatot akar tőle

kérni. – Egyszer beszéltünk a válásról – mondta Robert halkan. Árnyék suhant át Amy arcán.

– Igen – mondta. – Azóta nem volt egyetlen boldog pillanatom sem. Egészen a múlt éjsza-káig.

Robert arca megrándult. – Azt megbántam – mondta. Amy félbeszakította. – Tudom – bólintott. – Tudtam, hogy így lesz. És azt hittem, nem

leszek képes megbocsátani, mégis képes vagyok rá, és megbocsátok, Robert. Felejtsünk el minden rosszat, ami köztünk történt, és ne beszéljünk róla többet.

„Ez az egész százszor nehezebb lett attól, hogy ilyen kéjsóvár bolond voltam” – szitko-zódott magában. Fennhangon így szólt: – Amy, nagyon fogsz haragudni, de nem gondol-tam meg magam.

Amy tiszta, őszinte tekintete megállt rajta. – Hogy érti ezt? – kérdezte egyszerűen. – Kérnem kell tőled valamit – mondta Robert. – Amikor utoljára beszéltünk egymással,

Erzsébetet a riválisodnak tartottad, és megértem az érzéseidet. De ő az angol királynő, és megtisztelt engem a szerelmével.

Amy összeráncolta a homlokát, el sem tudta képzelni, mire akarja kérni Robert. – Igen, de a múltkor azt mondta, hogy szakítottak. És most visszajött hozzám… – Elhallgatott. – Alig tudom elhinni, hogy visszajött hozzám, és minden úgy lesz, mint régen.

– Háborúban állunk a franciákkal – küszködött tovább Robert. – A szakadék szélére ju-tott az ország. Segíteni akarok a királynőn és Anglián. Könnyen lehet, hogy a franciák megszállnak minket, Amy.

A felesége bólintott. – Persze. De… – Megszállnak- ismételte Robert. – Elpusztítanak mindnyájunkat. Amy bólintott, de nemigen törődött a franciákkal, amikor a személyes boldogsága raj-

zolódott ki előtte. – Ezért arra kérlek, hogy oldjál fel az esküvői fogadalmam alól, hogy szabad emberként

ajánlhassam fel magamat a királynőnek. A főherceg nem akarja megkérni, márpedig férjre van szüksége. El akarom venni feleségül.

Amy szeme tágra nyílt, mintha nem hinne a fülének. Robert látta, hogy a keze a zsebé-be csúszik és valamit az öklébe szorít.

– Micsoda? – kérdezte hitetlenkedve. – Arra kérlek, hogy oldjál fel a fogadalmam alól. Feleségül kell vennem a királynőt. – Azt akarja mondani, hogy váljak el öntől? Robert bólintott. – Azt. – De az éjjel… – Az éjjel hibát követtem el – vágott közbe Robert nyersen, és látta, hogy Amy arca ki-

pirul, a szeme elkönnyesedik, mintha úgy pofon ütötte volna, hogy csöng a füle. – Hibát? – ismételte Amy. – Nem tudtam ellenállni neked – magyarázta Robert, hogy enyhítse a csapást. – Pedig

okosabb lett volna. Szeretlek téged, Amy, mindig szeretni foglak De most kiteljesedik a sorsom. John Dee azt jósolta egyszer…

Amy megrázta a fejét. – Hiba? Hiba a saját feleségével hálni? Talán nem suttogta, hogy „szeretlek”? Az is hiba volt?

– Nem mondtam ilyet – hadarta Robert. – Hallottam, hogy ezt mondta. – Rosszul hallottad, nem mondtam. Amy fölkelt a székről és az asztal felé fordult, melyet oly boldogan készített elő a va-

csorához. Nem maradt belőle semmi, a megkezdett húsokat a szolgák kapták, a maradékot a disznók.

– Egyszer mesélt nekem Sir Thomas Greshamról – mondta Amy váratlanul. – Hogy szerinte a rossz pénznek az a legnagyobb veszélye, hogy leront mindent, még a jó pénzt is értéktelenné teszi.

– Igen – mondta Robert értetlenül. – Hát ezt tette Erzsébet – jelentette ki Amy egyszerűen. – Nem csodálkozom, hogy egy

font nem ér egy fontot, hogy háborúban állunk Franciaországgal és a főherceg nem akarja feleségül venni. Mindent lerontott, ő az ország hamis pénze, amitől az értékét vesztette minden, még a tiszta szerelem is, még a szerelemben köttetett jó házasság is.

– Amy… – Éjjel még azt mondja, „szeretlek”, és minden, amit tesz, szerelmi vallomás, nappal

meg, rögtön másnap arra kér, hogy bocsássam el. – Amy, kérlek! Az asszony egyből elhallgatott. – Tessék, uram! – Bármit is gondolsz róla, mégis ő Anglia felkent királynője, és az ország veszélyben

van. Az angol királynőnek szüksége van rám, és én arra kérlek, hogy engedj el. – Vezetheti a hadseregét, ha segíteni akar neki – jegyezte meg Amy. Robert bólintott. – Igen, de arra vannak nálam tapasztaltabb katonák.

– Adhat neki tanácsot, lehetne a Titkos Tanács tagja. – Mindig kikéri a véleményemet. – Akkor mi mást tehet még érte? És mit kérhet tőlem tisztességgel? Robert a fogát csikorgatta. – Vele akarok lenni éjjel-nappal. A férje akarok lenni és

mindig mellette állni. Társa akarok lenni az angol trónon. Fel volt készülve a könnyes dühkitörésre, de csodálkozva látta, hogy Amy száraz

szemmel, csöndesen válaszol. – Tudja, Robert, ha a hatalmamban állna, megadnám, amit kér. Olyan régóta, olyan mélyen szeretem, hogy még ezt is megtenném. De nem áll hatal-mamban. Isten kötötte össze az életünket, templomban esküdtünk meg rá, hogy sosem vá-lunk el egymástól. Nem válhatunk el csak azért, mert a királynő most önt akarja, ön meg a királynőt.

– Mások is elválnak! – kiáltotta Robert. – És ki tudja, hogyan bűnhődnek majd érte? – A pápa is megengedi, szerinte nem bűn, nem lesz bűnhődés. – A, hát a pápához akar fordulni? – kérdezte Amy váratlan kajánsággal. – A pápa dönti

el, hogy a mi protestáns házasságunk érvényes-e? Erzsébet, a protestáns hercegnő megha-jol a pápa akarata előtt?

Robert fölpattant és Amy elé állt. – Természetesen nem! – Akkor ki dönti el? – kérdezte Amy. – A canterburyi érsek? Akit ő maga nevezett ki?

Aki a saját ellenérzéseit legyűrve fogadta el a posztot, és az egyetlen áruló az egyházban, miközben a többi püspök vállalta a börtönt vagy a száműzetést, mert Erzsébet jogtalan bi-torlója az egyházfő címének?

– A részleteket nem tudom – felelte Robert morcosan. –De meg lehet csinálni, csak akarni kell.

– Tehát ő maga lesz a döntnök, igaz? – gúnyolódott Amy. –Egy huszonhat éves, kéjsó-vár nő, aki szemet vetett egy másik nő férjére, és a saját vágyait Isten akaratának nyilvá-nítja. Kinyilatkoztatja, hogy Isten akarja szabaddá tenni az ő szeretőjét. – Amy mély leve-gőt vett és csengő kacaj szakadt ki belőle.

– Képtelenség, hitvesem. Nevetségessé teszik magukat. Isten és ember ellen való vétek, és rám nézve súlyos sértés.

– Nem sértés. Ha az apád élne… Nem is követhetett volna el nagyobb hibát. Amyben feltámadt a családi büszkeség. –

Öt meri idézni nekem! Az apám megkorbácsolta volna, amiért ilyenre gondolni mer. Megölte volna, amiért ki meri mondani!

– Egy ujjal sem mert volna hozzám nyúlni! – füstölgött Robert. – Nem lett volna mer-sze!

– Mindig is azt mondta, hogy maga egy nagyzoló senki, aki a kisujjammal sem ér fel – vágta az arcába Amy. – És igaza volt. Maga egy nagyzoló senki, és a kisujjammal sem ér fel! És éjjel igenis azt mondta, hogy szeret; még ha csak hazudott is.

Robert alig látta Amyt a szemére ereszkedő dühös párától. A hangja nehézkesen prése-lődött ki a torkából, mintha fojtogatná a harag. – Amy, ha férfi merne így beszélni velem, nem élné túl.

– Pedig elhiheti, Robert, hogy ennél csak rosszabbat fog hallani. Kitartott kölyöknek fogják nevezni, a királynő játékszerének, közönséges csikónak, akit bujaságból lovagol.

– Anglia királyának fognak nevezni! – üvöltötte Robert. Amy megpördült és megragad-ta az inge gallérját, amit oly gondosan javított meg. – Soha! Erzsébet csak a holttestemen keresztül kaphatja meg magát!

Robert letépte magáról Amy kezét és a karjánál fogva lelökte a székre. – Soha nem bo-csátom meg neked ezt, Amy! A férjed és a szerelmed voltam, de az ellenségeddé tettél!

Amy felnézett, összegyűjtötte a nyálat a szájában és leköpte. Robert a haragtól vakon felé ugrott, de Amy villámgyorsan felhúzta a lábát és kirúgott.

– Mintha nem tudnám! – üvöltötte Amy. – Ostoba! De mit számít, mennyire utál, ha egyszer vele hentereg, másszor velem hál, és mindkettőnknek azt mondja, „szeretlek”?

– Nem is mondtam! – rikoltotta Robert magánkívül. Mögötte kinyílt az ajtó, és Lady Robsart nézett rájuk némán. – Menj innen! – kiáltotta neki Amy. – Nem, jöjjön csak be – mondta Robert gyorsan, elfordult Amytől és letörölte az ingé-

ről a nyálat, megigazgatta tépett gallérját. –Jöjjön be, az ég szerelmére! Amy rosszul van, Lady Robsart, támogassa a szobájába. Én a vendégszobában alszom, és holnap hajnalban indulok.

– Nem! – visította Amy. – Úgyis átjön hozzám, Robert. Maga is tudja. A vágya, a mocskos kéjvágya nem hagyja aludni, és megint engem akar és azt mondja, „szeretlek, szeretlek”. Maga hazug! Mocskos hazug!

– Vigye innen, az ég szerelmére, mielőtt megfojtom – mondta Robert Lady Robsartnak, és kiviharzott mellette a szobából, lerázva Amy utánanyúló kezét.

– Ha nem jön át, megölöm! – sikoltotta Amy. Robert futásnak eredt a keskeny falépcsőkön, hogy elmeneküljön a feleségétől, mielőtt

még nagyobb szégyent hozna mindkettőjükre.

Reggel Amy föl sem bírt kelni a kétségbeeséstől. Lady Robsart jeges hangon számolt be Robertnek a hisztérikus sírással töltött éjszakáról, és arról, hogy Amy hajnalban térdre esett és könyörgött Istennek, hogy szabadítsa meg az élet elviselhetetlen fájdalmától.

Robertet már várta odakint a kísérete. – Gondolom, tudja, miről volt szó – mondta rö-viden.

– Igen – válaszolta Lady Robsart. – Sejtem. – Bízom a diszkréciójában – mondta Robert. – A királynő rossz néven venné, ha plety-

kák kapnának szárnyra. Lady Robsart szúrósan nézett rá. – Akkor talán nem kéne ilyen bőséges alapot szolgál-

tatnia a pletykáknak – szólt nyersen. – Amynek észhez kell térnie – mondta Robert. – Bele kell egyeznie a házasságba. Nem

akarom kényszeríteni. Nem akarom száműzetni és akarata ellenére kolostorba küldeni. Tisztességes és nagylelkű egyezséget szeretnék kötni vele. De ahhoz neki kell jobb belá-tásra térnie.

Látta, hogy a nyíltsága sokkolóan hat az asszonyra. – Önnek is megérné – jelentette ki mézesmázosan. – Ha hajlandó lenne a legelőnyösebb megoldásra buzdítani, nem feled-keznék meg a segítségéről. Beszéltem a vejével John Appleyard-dal is, és egyetért velem.

– John egyetért? Amy sógora úgy véli, hogy bele kellene egyeznie a válásba? – Ahogy az ön Arthur fia is. Lady Robsartot elnémította a család férfitagjainak szövetsége. – Honnan tudhatnám, mi

a legelőnyösebb megoldás számára? – kérdezte elgyengülve. – Az, amit mondtam – jelentette ki Robert nyersen. – Ahogy mi, férfiak mondjuk. Vagy

belemegy a válásba kedvező feltételek mellett, vagy az akarata ellenére megtörténik a há-zasság felbontása, de akkor külföldi kolostorba küldetem minden vagyon nélkül. Nincs más választása!

– Nem tudom, mit szólt volna ehhez az apja. Amy sír és a saját haláláért imádkozik.

– Sajnálom, ha így van; de nem ezek az első könnyei, és felteszem, nem is az utolsók – mondta Robert komoran, és búcsúzás nélkül kisétált az ajtón.

Robert éppen valami új szerzemény rögtönzött előadására érkezett a westminsteri kirá-lyi lakosztályba. Udvarias mosollyal kellett kivárnia, amíg a madrigál utolsó trallalája is elhalt. Sir William Cecil észrevétlenül szemlélte az egyik sarokból, mulattatta a fiatalem-ber mogorva arckifejezése; ám meglepve látta, hogy akkor sem derül fel az arca, amikor meghajol a királynő előtt.

„Mire véljem a savanyú képét és a királynő aggodalmát? – Cecil szívét rossz előérzet szorította össze. – Mire készülnek?”

Amint véget ért a dal, Erzsébet egy ablakfülkébe intette Robertet, és félrehúzódott vele, a kíváncsi fülektől elbújva.

– Mit mondott? – tudakolta Erzsébet minden bevezetés nélkül. – Beleegyezett? – Elment a józan esze – közölte Robert. – Azt mondta, inkább meghal, mint hogy áten-

gedjen neked. Mielőtt eljöttem, egész éjjel sírt és a haláláért imádkozott. Erzsébet a férfi arcához kapta a kezét, alig állta meg, hogy ne ölelje át az egész udvar

előtt. – Szegény drága Robert! – Az arcomba köpött. – Robert arca elsötétült az emlék hatása alatt. – Felém rúgott.

Majdhogynem összeverekedtünk – Ne! – A helyzet komolysága ellenére Erzsébet elálmélkodott a gondolatra, hogy Lady

Dudley dulakodik mint egy felhergelt piaci kofa. – Megbolondult? – Rosszabb – mondta Robert kurtán. Körbepillantva megbizonyosodott róla, hogy senki

nincs hallótávolságon belül. – Csupa áruló gondolat és eretnek vélemény hemzseg a fejé-ben. A féltékenység a legelképesztőbb eszméket ültette az elméjébe. Isten tudja, mire ké-pes így.

– Akkor el kell küldenünk valahova-jelentette ki Erzsébet magától értetődően. Robert lehajtotta a fejét. – Szerelmem, ez az ügy nagy port fog felverni, ne siessük el.

Ne kockáztass! Amy harcolni fog ellenem, hatalmas botrányt kavar, és sok ellenségem mellé fog állni.

Erzsébet a szemébe nézett, a tekintete izzott a szenvedélytől. – Robert, én nem tudok nélküled élni! Nem tudom Angliát kormányozni, ha nem vagy

mellettem. Lord Grey ebben a pillanatban Skócia felé vonul a hadsereggel, az angol flotta pedig – Isten óvja őket! – háromszoros túlerővel szemben próbálja megakadályozni, hogy a francia hajók eljuttassák az utánpótlást a leithi kastélyba, ahol az az aljas nő megint föl-vette a harcot a skótok ellen. Pengeélen táncolok, Robert! Amy árulást követ el, amikor megnehezíti az életemet. Egyszerűen fogassuk el felségárulásért, zárjuk a Towerbe és ne törődjünk vele többet!

– Most sem kell törődnöd vele. – Robert mindenáron le akarta csillapítani szerelmét. – Felejtsd el! Én itt maradok veled az udvarnál, éjjel-nappal melletted leszek. Gyakorlatilag házastársakként fogunk élni, és amikor győztünk Skóciában és az országunk megszabadul a veszélytől és háborútól, akkor majd elintézzük Amy dolgát és összeházasodunk.

Erzsébet bólintott. – Többet ugye nem találkozol vele? Robertben váratlanul, akaratlanul felidéződött Amy simogató kezének emléke, álmos,

ösztönös odaadása, cirógatása a hátán; és a sötétben elsuttogott szavak, a vágyból, nem számításból tett vallomás, a „szeretlek”.

– Nem találkozom vele – nyugtatta meg. – Tied vagyok, Erzsébet, testestől-lelkestől. Erzsébet mosolygott, és Dudley megpróbált magabiztosan visszamosolyogni, de ebben

a pillanatban nem őt látta maga előtt, hanem Amy álomittas, vágyakozó arcát. – Ostoba nőszemély – mondta Erzsébet élesen. – Látnia kellett volna a mostohaanyá-

mat, Klevei Annát, amikor az apám el akart válni tőle. Első gondolata az volt, hogy enge-delmeskedjen, a második az, hogy kedvező feltételekkel megegyezzen vele. Amy ostoba és aljas, hogy közénk próbál állni. És a legnagyobb ostobaság az, hogy nem igyekszik elő-nyös megállapodást kötni veled.

– Bizony – bólogatott Robert, de közben arra gondolt, hogy Klevei Anna nem szere-lemből ment férjhez, nem sóvárgott a férje után minden éjjel tizenegy éven át, és nem sze-retkezett vele szenvedélyesen a szakítás előtti este.

Az udvar türelmetlenül várta Thomas Howard híreit, akit a szerelmesek északra küld-tek, hogy ne álljon az útjukba, és így kulcsfigurává tettek a kényes konfliktusban. Megbí-zatása szerint tárgyalnia kellett a skót főurakkal, és írásos megállapodást kötnie velük; de hiába vártak, Newcastle-ből nem érkezett semmilyen hír.

– Mi tarthat ennyi ideig? – vonta kérdőre Erzsébet Cecilt. – Csak nem akar cserbenhagyni Sir Robert miatt? – Kizárt dolog – rázta a fejét Cecil habozás nélkül. – Az ilyesmi sokáig eltarthat. – Nincs időnk kivárni – csattant fel a királynő. – Az ön hibájából beleugrottunk a hábo-

rúba, teljesen felkészületlenül. A Lord Grey vezette angol hadseregnek január folyamán Newcastle-ben kellett volna

összegyűlnie, és a hónap végén megindulnia Skócia felé. Ám eltelt a január, és a sereg nem mozdult ki a kaszárnyákból.

– Miért késlekednek ennyit? – tudakolta Erzsébet türelmetlenül. – Nem szólt nekik, hogy rögtön rohanják le Edinburgh-t?

– De igen – mondta Cecil. – Őlordsága tudja, mi a dolga. – Akkor miért nem teszi? – kiáltotta Erzsébet bosszúsan. – Miért nem támad senki, vagy ha reménytelen, miért nem vonulnak vissza? Miért kell

örökké csak várnunk és kifogásokat hallgatnunk? Gépiesen dörgölte a körmeit, visszatolta a körömágyán a bőrt, a mindennapos manikűr

ideges paródiájaként. Cecil alig tudta megállni, hogy meg ne fogja a kezét. – Majd jönnek még jó hírek – erősködött. – Legyünk türelmesek. Mellesleg úgy szól a

parancsuk, hogy nem vonulhatnak vissza. – Kössünk baráti egyezményt a franciákkal – döntött Erzsébet. Cecil Dudleyra pillantott. – Háborúban állunk velük – emlékeztette. – Adjunk ki egy nyilatkozatot, hogy ha a katonáik hazamennek, semmilyen konfliktu-

sunk nincs velük – mondta Erzsébet, vadul dörgölve a körmét. – Akkor megértik, hogy készek vagyunk békét kötni még az utolsó pillanatban is.

Dudley előrelépett. – Ez nagyszerű ötlet – mondta csillapítólag. – írja meg, Felség. Senki nem tud úgy érvelni, mint Felséged.

„Olyan ellentmondásosan” – gondolta Cecil, és Robert rávillantott egy mosolyt jelez-vén, hogy ő is erre gondol.

– Mikor van nekem időm az írásra? – kérdezte Erzsébet panaszosan. – Még gondolkoz-ni sem tudok, annyira aggódom.

– Délután lesz idő – csitította Dudley. – Felségednél jobban senki nem ír.

„Olyan könnyedén le tudja csendesíteni, mint a berber kancáit – álmélkodott Cecil. – Senki nem tud így bánni a királynővel.”

– Felséged megfogalmazza és lediktálja nekem – mondta Robert. – Én leszek az írnoka. És amikor nyilvánosságra hozzuk, mindenki látni fogja, hogy nem Anglia az agresszor. Ha mégis háborúra kerül sor, tudni fogják, hogy Felséged szándékai békések voltak. Megmu-tatja az egész világnak, hogy a franciák hibája, ami történik.

– Igen – derült fel Erzsébet. – És akár sikerülhet megakadályozni a háborút is. – Akár – bólintott rá a két férfi egyszerre.

Márciusban egyetlen jó hírt kaptak: a francia hadi előkészületeket megzavarta a francia protestánsok felkelése a királyi család ellen.

– Ez úgysem segít rajtunk – jósolta Erzsébet rosszkedvűen. – Fülöp király attól való félelmében, hogy terjed a protestantizmus, végképp a protes-

táns hatalmak ellen fordul, és többé nem lesz a szövetségesem. Ám Fülöpnek több esze volt annál, hogy bármiben is a franciák kezére játsszon. Sőt

felajánlotta, hogy közvetít Franciaország és Anglia között, és Seigneur de Glajon fényes külsőségek közepette megérkezett Erzsébethez áprilisban.

– Mondja meg neki, hogy beteg vagyok – suttogta a királynő Cecilnek, miután a foga-dószobába nyíló ajtó repedésén át megszemlélte a tekintélyes spanyol diplomatát. – Egy darabig tartsa tőlem távol, nem bírom most fogadni egyáltalán, és a kezem is vérzik.

Cecil néhány napig húzta-halasztgatta a találkozást a királynő és a spanyol don között, s közben megérkezett Skóciából a hír, hogy Lord Grey végre átlépte a határt a hadsereg-gel. Az angol katonák immáron skót földön jártak. Nem lehetett tagadni többé, hogy a két nemzet háborúban áll egymással.

Erzsébet gyönyörűen kifényesített körmökkel, de véresre harapdált szájjal állt a spanyol követtel való találkozás elébe.

– Békét akarnak kényszeríteni ránk – súgta a királynő Cecilnek a tárgyalás után. – Jó-formán megfenyegetett. Azt mondta, ha nem tudunk magunktól megegyezni a franciákkal, akkor Fülöp király a saját seregét küldi oda, és erővel kényszeríti ki a békét.

Cecilnek leesett az álla. – Miért tenne ilyet? Őt nem érinti ez a konfliktus! – A hatalma megvan hozzá – mondta Erzsébet dühösen. – Az egész az ön hibája, nem

kellett volna a támogatását kérni! Most azt képzeli, hogy rá tartozik a dolog, és joga van bevonulni Skóciába. És ha már a francia és a spanyol hadsereg is Skóciában van, mi lesz velünk? Bármelyikük kerekedik felül, az örök időkre elfoglalja Skóciát, és csakhamar dél felé fordul a figyelme. Most mindkét hatalom a markában tart bennünket. Hogy tehette ezt, Cecil?

– Nem éppen ez volt a célom – jegyezte meg Cecil fanyarul. – Fülöp úgy véli, hogy a franciákra is rá tudja erőltetni az akaratát?

– Ha igen, az talán kiutat jelent nekünk az egészből – mondta Erzsébet reménykedve. – Megígérte, hogy ha fegyverszünetet kötünk, visszaszerzi nekünk Calais-t.

– Hazudik – mondta Cecil egyszerűen. – Ha Felséged vissza akarja kapni Calais-t, meg kell harcolnia érte. Ha a franciákat távol akarja tartani Skóciától, föl kell vennie velük a harcot. És meg kell akadályoznunk, hogy a spanyolok bevonuljanak a skót területekre. Eu-rópa két legnagyobb hatalmával nézünk szembe, és meg kell védenünk a határainkat. Le-gyen erős, Erzsébet.

Ritkán szólította a nevén. Erzsébet kétségbeesését mi sem példázta jobban, mint hogy nem rótta meg érte. – Jó Szellem, én nem vagyok erős, sőt rettenetesen félek – mondta szinte suttogva.

– Mindenki fél – szögezte le Cecil. – Ön, én, sőt valószínűleg a Seigneur is. Guise Má-ria a leithi várban talán nem fél? A franciák talán nem félnek, amikor a protestánsok a sa-ját földjükön lázadnak ellenük? Mária, a skótok királynője talán nem fél, amikor lázadók százait kötik fel az orra előtt?

– De ők nincsenek annyira egyedül, mint én! – támadt rá Erzsébet. – Őket nem fenye-geti egyszerre két ellenség! Nekem szembe kell néznem Fülöppel, szembe kell néznem a franciákkal, és nincs férjem, nincs apám, nincs támaszom, csak saját magam!

– Igaz – bólintott Cecil együtt érzően. – Bizony magányos és nehéz az Ön szerepe, mégsem játszhatja el senki más. Magabiztosságot kell színlelnie akkor is, ha fél, és akkor is, ha magára hagyva érzi magát.

– Színészt nevel belőlem? Még a végén szerepet kapok Sir Robert valamelyik előadá-sában.

– Ez most Anglia előadása – válaszolta Cecil. – Ön játssza a nagy királynő szerepét. – „És ha az életem múlna rajta, akkor sem íratnám Dudleyval a szövegkönyvet” – tette hoz-zá magában.

Kitavaszodott Stanfieldben is, és megérkezett Lizzie Oddingsell, hogy újra csatlakoz-zon Amyhez, de Sir Robert egyelőre nem üzent, hogy hol töltse a felesége a következő hónapokat.

– Írjak neki? – kérdezte Lizzie. Amy a kanapén feküdt, a bőre akár a pergamen, a szeme tompa, az alakja sovány, mint

egy éhező gyereké. Megrázta a fejét, beszélni is nehezére esett. – Már nem érdekli, hol vagyok.

– Tavaly ilyenkor Bury St. Edmundsba mentünk, utána Camberwellbe – jegyezte meg Lizzie.

Amy megvonta két sovány vállát. – Idén meg nem, úgy látszik – De nem maradhatsz itt egész évben. – Miért nem? Egész gyerekkoromban itt laktam. – Mert nem való – magyarázta Lizzie. – Mégiscsak egy nagy úr felesége vagy, ez meg

egy kicsi, eldugott ház, nincsen vidám társaság, nagy lakomák, zene, táncmulatság, ven-dégek. Nem élhetsz vidéki gazdasszony módján, amikor az udvari istállómester felesége vagy. Szájukra vesznek az emberek.

Amy felkönyökölt. – Uramisten, Lizzie, hiszen rosszabb dolgokat is mondanak rólam az emberek mint hogy túl kevés a vendégem. Te is tudod.

– Csak a franciák elleni háborúról beszél mindenki – hazudta Lizzie. Amy megcsóválta a fejét, visszahanyatlott és behunyta a szemét. – Nem vagyok süket –

jegyezte meg. – Azt mondják hogy a férjem egy éven belül összeházasodik a királynővel. – És mit fogsz tenni? – puhatolózott Lizzie. – Ha nem tágít, ha mégiscsak félreállít? Ne

haragudj, Amy, de el kell gondolkodnod azon, hogy mi a legelőnyösebb kiút. Fiatal nő vagy, és…

– Nem állíthat félre – szólt közbe Amy csöndesen. – A felesége vagyok. Életem végéig az is maradok. Nem rajtam múlik. Isten összekötötte az életünket, csak Isten választhat el egymástól. Robert elküldhet, akár feleségül is veheti Erzsébetet, de akkor bigámiát követ

el, és a királynőt mindenki szajhának fogja tekinteni. Nincs választásom – a halálom nap-jáig a felesége leszek.

– Amy – lehelte Lizzie. – Csak nem… – Adja Isten, hogy az a nap hamar eljöjjön, és megszabaduljunk mindnyájan a szenve-

déstől – mondta Amy elvékonyodott hangon. – Mert ez az élet rosszabb a halálnál. Tudni, hogy valaha szeretett, de elfordult tőlem, tudni, hogy látni sem akar többé, és hogy én sem láthatom. Minden reggel arra ébredni, minden este arra a gondolatra elaludni, hogy egy másik nővel van. Felemészt belülről, mint a fekély. Elpusztítja az életemet. Mintha örökö-sen haldokolnék Inkább maga a halál.

– Meg kell békülnöd a sorsoddal – mondta Lizzie, de maga sem hitte. – Megbékültem azzal, hogy megszakadt a szívem – mondta Amy. – Megbékéltem a

magánnyal. Többet nem kérhet tőlem senki. Lizzie fölkelt és fát tett a tűzre. A kémény rosszul szelelt, a szobát állandóan ritkás,

csípős felhő ülte meg. Lizzie felsóhajtott; ez is csak egyike a ház számos kellemetlenségé-nek. Sir Johnt sajnos semmi nem ingathatta meg a meggyőződésében, hogy az általa meg-teremtett körülmények mindenki számára megfelelőek

– Írok a fivéremnek – jelentette k határozottan. – Ők mindig szívesen fogadnak téged. Legalább Denchworthbe menjünk el.

Westminster, királyi palota 1560. március 14. William Cecil üzenete a királyi testőrség parancsnokának

Uram!

Tudomásomra jutott, hogy a franciák összeesküvést szőttek, mely Őfelsége, a királynő és Sir Robert Dudley istállómester úr életét fe-nyegeti. Úgy értesültem, hogy a szándékuk szerint egyiküket meg kell gyilkolni, és így előnyt szerezni a skóciai háborúban.

Ezúton figyelmeztetem a merénylet veszélyére, és felszólítom, hogy kettőzze meg az őrséget a királynő védelmében, és gondoskodjon róla, hogy az éberségük egy pillanatra se lankadjon.

Különös figyelemmel kövessenek bárkit, aki a szóban forgó nemesúr közelébe megy vagy követi, illetve azokat, akik a lakosztálya vagy az istálló körül felbukkannak.

Isten óvja a királynőt!

Sir Francis Knollys és Sir Nicholas Bacon odalépett Cecilhez. – Az Isten szerelmére, hát ezek a fenyegetések sose szűnnek meg? – Úgy látszik, nem – mondta Cecil halkan. Sir Robert Dudley csatlakozott hozzájuk – Miről van szó?

– Újabb merénylet készül a králynő ellen – válaszolta Sir Francis. – Meg ön ellen is. – Ellenem? – Most épp a franciák részéről. – Miért akarnának megölni engem a franciák? – döbbent meg Dudley. – Hogy a királynőt felzaklassa a halála – mondta Nicholas Bacon tapintatosan, mivel

senki más nem válaszolt. Sir Robert ingerülten toppantott. – Miért nézzük tétlenül, hogy Őfelségét minden irány-

ból veszély fenyegeti? Amikor holtan akarják látni a franciák, sőt maga a pápa? Amikor angol alattvalók összeesküsznek ellene? Miért nem nézünk szembe a rémmel és győzzük le?

– A rémet nem lehet legyőzni, mert ismeretlen és láthatatlan – jegyezte meg Cecil. – Meg tudjuk védeni a királynőt, de csak egy bizonyos pontig. Nem tudjuk teljesen útját áll-ni a veszélynek, legföljebb ha befalazzuk egy szobába. Étel-kóstolóval ellenőriztetem a vacsoráját. Őrszemek állnak minden ajtónál, minden ablaknál. Csak olyanok jöhetnek az udvarhoz, akikért kezeskedik valaki, és mégis: mindennap új összeesküvés, új merénylet készül ellene.

– Mit szólnának a franciák, ha megöletnénk a fiatal királynőt, Máriát? – méltatlanko-dott Sir Robert.

William Cecil összenézett a tapasztalt Sir Francisszel. – Nem tudunk hozzáférni – val-lotta be. – Throckmorton a kérésemre felmérte a helyzetet, amikor Párizsban volt. Nem tudjuk megcsinálni, rögtön lelepleződnénk

– És ez az egyetlen kifogása? – háborgott Robert. – Igen – felelte Cecil selymes hangon. – Elméletben semmi kifogásom a merénylet

mint politikai lépés ellen. Sok életet megmenthet és garanciát nyújthat mások biztonságá-ra.

– Én viszont a legteljesebb mértékben elítélem – jelentette ki Robert megbotránkozva. – Tiltja Isten törvénye és az ember igazságérzete!

– Igen, de mivel éppen önt akarják megölni, nem csoda, ha elítéli – mondta Sir Nicholas csekély együttérzéssel. – A tinó ritkán osztja a mészáros nézeteit, és ön, barátom, a vágóhídra tart.

Amy és Lizzie hallgatagon érkeztek meg Hyde-ékhoz, Thomas Blounttal, előttük-utánuk Dudley-livrés kíséret egészítette ki a csapatot. A gyerekek szokás szerint már vár-tak rájuk és eléjük szaladtak, de elbizonytalanodtak, amikor a nagynénjük csak egy bána-tos mosollyal nyugtázta a fogadtatást, kedvenc vendégük, a bájos Lady Dudley pedig lát-szólag észre sem vette őket.

Alice Hyde kisietett az ajtón, hogy köszöntse sógornőjét és az előkelő vendéget, és egy pillanatra úgy érezte, árnyék borult a házra, és a fagyos fuvallattól megborzongott az ápri-lisi napsütésben. – Elizabeth! Lady Dudley! Isten hozta.

A két nő feléje fordította megviselt arcát. – Jaj, Lizzie? –kiáltotta Alice döbbenten, és segített sógornőjének leszállni a lóról, míg a férje Lady Dudleyt támogatta le a nyeregből.

– Fölmehetek a szobámba? – kérdezte Amy suttogva William Hyde-tól. – Persze – mondta a férfi kedvesen. – Magam kísérem föl, és begyújtatok a kandallóba.

Megkínálhatom egy pohárka brandyvel, amitől megmelegszik belül, és újra kivirul a bájos arca?

Amy úgy nézett rá, mintha idegen nyelven beszélne hozzá.

– Nem vagyok beteg – közölte. – Akárkitől is hallotta, az hazudott. – Nem? Örömmel hallom! Kissé kimerültnek tűnik, bizonyára az utazástól – mondta

Mr. Hyde engedékenyen, és bevezette vendégét a hallba, majd föl a vendégszobába. – És számíthatunk vajon Sir Robert társaságára a tavasszal?

Amy megállt az ajtónál. – Nem – válaszolta nagyon halkan. – Nem számítok a férjem látogatására ezen a tavaszon. Sőt egyáltalán.

– Ó – nyögte William Hyde csodálkozva. Amy most megfordult és mindkét kezét kinyújtotta házigazdája felé. – De akkor is a

férjem – mondta szinte esdekelve. – És ezen nem változtat semmi. Mr. Hyde tanácstalanul melengette Amy két hideg kezét. – Persze hogy a férje – nyug-

tatta meg, és arra gondolt, Amy összevissza beszél, mint aki megőrült. – És igazán nagy-szerű férj.

Valahogy rátalált a megfelelő szóra. A dédelgetett kislány édes mosolya ragyogott fel az elhagyott feleség nyúzott arcán.

– Igen, nagyon – mondta Amy. – Annyira örülök, hogy ön is így látja, drága William. Jó férj, és hamarosan biztosan meglátogat.

– Uramisten, mit tettek vele? – tudakolta William Hyde Lizzie-től, mikor vacsora után az ajtó becsukódott a kíváncsi szolgák mögött, és ők hármasban maradtak az asztalnál.

– Mintha a halálán lenne! – Amit megjósoltál – mondta Lizzie röviden. – Pontosan úgy történt, ahogy nagy vidá-

man jövendölted, amikor őlordsága és a királynő házasságáról álmodoztál. Megtette, amit előre sejtettél. Eldobta magától Amyt és feleségül fogja venni a királynőt. Amynek a sze-mébe mondta.

William Hyde hosszú füttyel fogadta a hírt. Alice nem kapott levegőt. – És ezt maga a királynő vetette föl? Úgy véli, el tudja fogadtatni a Felső- és Alsóház-

zal? Lizzie vállat vont. – Sir Robert mindenesetre kész ténynek tartja, csak Amy beleegye-

zése hiányzik. Úgy beszél a dologról, mintha végleg el lenne döntve, és már az első gyere-kük nevén gondolkoznának.

– Királyi hitves lesz. Sőt akár megkaphatja a király címét – morfondírozott William. – És bizonyára nem felejti el a múltbeli szolgálataimat és a segítőkészségemet.

– És Amy? – kérdezte Lizzie dühödten, az emelet felé intve. – Miközben Sir Robertet megkoronázzák és mi a Westminster-apátságban éljenzünk? Szerinted hol lesz akkor Amy?

William Hyde vállat vont. – Csendben meghúzza magát vidéken. Esetleg az apja régi házában? Vagy ott az a ház, ami annyira tetszett neki, az öreg Simpson háza.

– Bele fog pusztulni – jósolta Alice. – Nem élné túl a férje elvesztését. – Szerintem sem – mondta Lizzie. – És az a legszomorúbb, hogy Dudley ezt a szíve

mélyén valószínűleg tudja. És biztos, hogy az a sunyi macska, a királynő is. – Psszt – szólt rá William. – Még csukott ajtók mögött is légy óvatosabb, Lizzie! – Amy egész életében a férje becsvágyától szenvedett – sziszegte Lizzie. – Egész életé-

ben őt szerette, őt várta, érte imádkozott álmatlan éjszakákon. És most, amikor Dudleynak felvitte az Isten a dolgát, közli a feleségével, hogy elhajítja, már más nőt szeret, és a másik nőnek megvan a hatalma ahhoz, hogy a hűséges és törvényes feleséget a kutyák elé hajít-sa. Szerinted mi lesz ennek a vége? Te is láttad. Olyan, mintha fél lábbal a sírban lenne.

– Beteg? – kérdezte William Hyde gyakorlatiasan. – Tényleg valami daganat van a mellében, és az pusztítja el?

– Összetörték a szívét és belebetegedett – mondta Lizzie. – Attól van a fájdalom a mel-lében. Lehet, hogy Dudley nem látja ezt, de bármit feltennék rá, hogy a királynő igen. Tudja, hogy ha elég sokáig játssza ezt a macska-egér játékot Amy Dudleyval, akkor előbb-utóbb összeroppan az egészsége, ágynak esik és meghal. Vagy egyszerűen megöli magát.

– Nem lehet! Az halálos bűn! – kiáltotta Alice. – Bűnös ország ez – mondta Lizzie zordonan. – Melyik a rosszabb? Ha egy asszony le-

veti magát a lépcsőn, vagy ha egy királynő házasembert tart ágyasnak, és vele együtt a ha-lálba űz egy hűséges feleséget?

Thomas!

írta Cecil régi barátjának, Thomas Greshamnek Antwerpenbe

Megkaptam levelét a spanyol csapatszállító hajókról, feltehetőleg Skócia megszállására készülnek. Az ön által jelzett számok nagysága arra utal, hogy Anglia megszállása lesz a következő lépés.

Már korábban tervbe vették, hogy Skócia megszállására a béke ki-kényszerítését használják ürügynek. Felteszem, ezt a tervet most meg-valósítják.

Kérem, hogy levelem kézhezvétele után értesítse üzletfeleit, vevőit és barátait, hogy a spanyolok egy lépésre vannak Skócia megszállásá-tól, ami háborúba keveri őket nemcsak a skótokkal, hanem Franciaor-szággal és mivelünk is. Nyomatékosan figyelmeztesse ismerőseit, hogy az angol kereskedelem Antwerpenből Franciaországba teszi át a köz-pontját. A posztópiac örökre elhagyja Németalföldet, és ez felmérhe-tetlen veszteségekkel jár számukra.

Lekötelezne, ha sikerülne általános pánikot keltenie a kereskedel-mi és pénzügyi ágazatban ezzel a hírrel. Ha az egyszerű emberek is a fejükbe veszik, hogy az angol kereskedelem nélkül éhen halnának, és fellázadnak spanyol uraik ellen, az még jobb lenne. Ha a spanyolokat meg lehetne győzni, hogy országos felkeléssel néznek szembe, az sokat segítene.

Cecil nem írta alá a levelet, a pecsétjével sem látta el. Ritkán adta a nevét bármihez is.

Két nap múlva diadalmas, hosszú léptekkel vonult be a királynő belső szobájába, és a dolgozóasztalra tett egy levelet.

Üres volt az asztal, a skóciai háború miatti aggodalom minden más ügyet háttérbe szo-rított. Egyedül Robert Dudley tudta olykor elterelni a figyelmét a háború legújabb híreiről, csak ő tudott neki vigaszt nyújtani.

– Mi ez? – kérdezte Erzsébet. – Egy antwerpeni barátom jelentése. A városban kitört a pánik – mondta Cecil csöndes

elégedettséggel. – A kereskedők és iparosok százával hagyják el Németalföldet, az egy-szerű emberek elbarikádozzák az utcákat és tüzet nyitnak a szegénynegyedekre. A spanyol hatóságok kénytelenek voltak nyilatkozatban biztosítani a kereskedőket és polgárokat, hogy sem Skócia, sem Anglia ellen nem indítanak hadjáratot. A pénz árfolyama lezuhant, sokan elhagyták a várost. Általános pánik tört ki. Félő volt, hogy a lázadás polgárháborúvá fajul. A spanyoloknak szavukat kellett adniuk, hogy a kikötőben horgonyzó hajók nem Anglia partjai felé készülnek. A németalföldi kereskedők meghátrálásra kényszeríttették őket, megígérték, hogy nem avatkoznak közbe a skóciai háborúban, és szövetségben ma-radnak velünk, akármi is lesz a konfliktus kimenetele. Nem kockáztathatták a gazdasági összeomlást. Nyíltan kiálltak mellettünk, és lemondtak a megszállásról.

Erzsébet arca lassan kipirult. – Jó Szellem! Megmenekültünk! – Még mindig szembe kell szállnunk a franciákkal – figyelmeztette Cecil. – De leg-

alább nem kell közben a spanyoloktól is félnünk. – És nem kell feleségül mennem a főherceghez! – ujjongott Erzsébet. Cecil hátrahőkölt. – Bár természetesen még mindig ez a szándékom – helyesbített a királynő sietve. – Hi-

szen a szavamat adtam. Cecil bólintott, noha tudta, hogy úrnője hazudik. – Akkor hát írhatok Lord Greynek,

hogy azonnal ostromolja meg a leithi várat? Most az egyszer magabiztos hangulatban kapta el. – Igen! – kiáltotta a királynő. – Vég-

re nekünk kedvez a szerencse. Üzenje meg neki, hogy azonnal indítsa meg a támadást, és vegye be az erődöt!

Erzsébet élénk, reményteljes hangulata nem tartott sokáig. A leithi kastély májusi ost-roma csúfos kudarcot vallott. Az ostromlétrák túl rövidnek bizonyultak, és több mint két-ezer katona halt meg tehetetlenül kapálózva a falakon, menekülésre képtelenül, vagy zu-hant sebesülten a vérbe és sárba.

A sérült, beteg és halott katonák képe és a Guise Mária előtti megaláztatás gyötrelme-sen kísértette Erzsébet minden percét. Azt beszélték, hogy a kőszívű francia asszony ne-vetve nézte a lándzsára felnyársalt angolokat, a lelőtt galambként a mélybe hulló halotta-kat.

– Haza kell jönniük! – jajongott Erzsébet. – A szeme láttára fulladnak a sárba az ablaka alatt. Az egy boszorkány, esőt bűvölt ellenük.

– Nem jöhetnek haza – közölte Cecil. Erzsébet körmei csillogtak az állandó dörgöléstől, körömágyán már vörösen égett a

visszatolt bőr. – Haza kell jönniük, a végzet úgy akarja, hogy vereséget szenvedjünk Skó-ciában – mondta. – Hogy lehettek rövidek a létrák? Greyt hadbíróság elé kell állítani. Norfolkot vissza kell hívni. A saját nagybátyám egy ostoba áruló! Ezer katona halt meg

Leith falainál! Gyilkosnak fognak nevezni, hogy a semmiért a halálba küldtem ezeket a szerencsétleneket.

– A háború mindig halállal jár – jelentette ki Cecil. – Ezt előre tudtuk. Hirtelen észbe kapott. Ez a szenvedélyes, aggodalmaskodó leány sosem látott csatame-

zőt, sosem járt vízért nyöszörgő sebesültek között. Egy nő nem tudhatja, mit állnak ki a férfiak, nem uralkodhat úgy, mint egy király. Egy nő nem ismerheti azt az elszántságot, amit az Isten képére teremtett férfi ismer.

– Egy király bátorságával kell helytállnia – figyelmeztette. – Most még inkább, mint eddig. Tudom, hogy fél a vereségtől, de a győztes fél gyakran az, amelyik jobban bízik magában. Amikor legjobban gyötri a félelem, akkor kell a legbátrabbnak mutatkoznia. Mondja ki, ami eszébe jut, és emelt fővel esküdjön meg rá, hogy kibír annyit, mint egy férfi! A nővére képes volt rá. Emlékszem, amikor egyetlen pillanat alatt maga mellé állí-totta London lakosságát. Ön is képes rá!

Erzsébetben fellobbant a harag. – Ne említse őt előttem! Mellette volt egy férj, aki uralkodott helyette.

– Akkor még nem – ellenkezett Cecil. – Amikor a Wyatt vezette lázadók körülvették a cityt és letáboroztak Lambethnél, nem volt még férjnél. Egymaga állt ki a nép elé, szűz ki-rálynőnek nevezte magát, és a londoni polgárőrség megesküdött, hogy az életük árán is megvédelmezik a jogait.

– Nos, én erre képtelen vagyok – A králynő a kezét tördelte. – Nincs meg az a bátorság bennem. Ha én ilyet mondok nem hiszik el nekem.

Cecil megragadta és megszorította a králynő kezét. – Muszáj – mondta neki. – Előre kell haladnunk mert hátra nem lehet.

Erzsébet elveszetten nézett vissza rá. – Mit kell tennünk? Mit tehetünk? Miért nincs már vége?

– Katonákat kell toborozni, folytatni az ostromot – felelte Cecil. – Biztos benne? – Az életemet is föltenném rá. Erzsébet vonakodva bólintott. – Tehát elküldhetem az Ön nevében a parancsot? – kérdezte Cecil könyörtelenül. – A

toborzásra és a leithi ostrom megújítására? – Legyen úgy – préselte k magából a králynő kényszeredetten.

Csak Robert Dudley tudott vigaszt nyújtani Erzsébetnek. Egyre ritkábban lovagoltak ki, a királynőt kimerítették az álmatlanul áthánykolódott éjszakák. A tétlen nappalok észre-vétlenül estébe fordultak, és Erzsébet nyughatatlanul rótta az utat fel-alá a szobájában, majd hajnali négykor kimerült, rémképektől űzött álomba zuhant, és csak kora délután eszmélt fel. A pletykákkal nem törődve bezárkóztak a belső szobába, és Robert a kandalló mellett üldögélt vele a hideg és szürke délutánokon. Erzsébet levetette ékkövektől súlyos fejdíszét, kiengedte a haját és szerelme ölébe hajtotta a fejét; Robert addig simogatta a bronzszínű tincseket, míg a lány feszült, aggódó arca kisimult és néha be is hunyta a sze-mét és elaludt.

Kat Ashley a tisztesség kedvéért velük maradt a szobában, de az ablakfülkében ülve hímzett vagy olvasott, még véletlenül sem pillantott a szerelmesek felé, nem leskelődött, mikor Robert szinte anyás gyengédséggel csillapította a zaklatott királynőt. Kat tudta, hogy Erzsébet hamarosan összeroppan a feszültség terhétől. Egy tucatnyi idegi betegségé-nek volt már tanúja. Hozzászokott, hogy Erzsébet vékony ujjain a püffedés árulkodó nyo-

mait keresse, első jelét annak, hogy kiújul régi baja, a vízkór, és hamarosan az ágyba száműzi. És Kat azt is tudta, amit csak a legközelebbi barátok: hogy a félelem a legbizto-sabb okozója Erzsébet betegségének.

A fogadószobában inget varrt a férjének Catherine Knollys, és hiába igyekezett úgy tenni, mintha minden a megszokott rendben zajlana, nagyon is tudatában volt az üresen ál-ló trónnak, a tétlenül várakozó udvarnak, és a sutyorgásoknak, hogy a királynő már fél napja bezárkózott Sir Roberttel, és vacsoráig ki sem jön. Catherine emelt fejjel, kifejezés-telen arccal járt az udvaroncok között, nem válaszolt, ha arról kérdezték, mit művel az unokahúga Sir Roberttel kettesben, és a pusmogó megjegyzéseket látszólag meg sem hal-lotta.

Mary Sidney megbotránkozva figyelte az öccse gátlástalan becsvágyának következmé-nyeit, de tántoríthatatlan családi lojalitástól vezérelve Catherine Knollys mellett vacsorá-zott, Kat Ashleyvel járt sétálni, és nem állt szóba senkivel, aki Robert Dudley viselt dolga-iról kérdezte volna.

A Titkos Tanács, a Lordok Házának minden egyes tagja – sőt Dudley fizetett szolgáin kívül jóformán mindenki – egyetértett abban, hogy valaki hamarosan ledöfi, mert meg-becstelenítette a királynőt és az ország minden fogadójában és korcsmájában botrány tár-gyává tette a nevét. Néhányan úgy tudták, hogy Thomas Howard, miközben éjt nappallá téve dolgozik a határ menti várak megerősítésén és a katonák toborzásán, arra is szakított időt, hogy merénylőt küldjön az udvarhoz, és végleg leszámoljon Dudleyval. Senki nem tagadhatta, hogy Dudley nélkül szebb hely lenne a világ. A franciáknál is nagyobb ve-szélyt jelentett az országra. Amíg bezárkózik a királynővel a belső szobában, mindegy, hogy ki van velük vagy ki őrzi az ajtót, mindenképp besározza a nevét.

De Dudleyt nem lehetett megállítani. Ha bizalmas ismerőse tett neki szemrehányást – mint például Sir Francis Knollys –, akkor arra hivatkozott, hogy a királynő belerokkanna az aggodalomba, ha nem lenne mellette támasznak. Felhívta az aggódó barátok figyelmét arra, hogy a királynő magányos fiatal nő, nincs apja, se anyja, se gyámja. Dudleyn, régi és hűséges barátján kívül nincs, aki szeresse és vigyázzon rá.

Ha más tette szóvá a viselkedését, csak pimaszul rámosolygott és gúnyosan megkö-szönte, hogy így aggódik érte.

Laetitia Knollys az eljegyzett leányok nyugodt méltóságával lépkedett be Cecilhez, és leült az íróasztallal szemben.

– Igen? – nézett rá kérdőn Cecil. – A királynő azt akarja, hogy Sir Robert béketárgyalásokat folytasson a franciákkal –

közölte Laetitia. Cecil nem mutatta elképedését. – Bizonyos ez? – Az bizonyos, hogy megkérte rá. – A lány megvonta vállát. – És Sir Robert azt vála-

szolta, meglátja, mit tehet az ügyben. Azt nem tudhatom, hogy Őfelsége meggondolta-e magát azóta. Ma reggel történt a dolog, és már dél is elmúlt. Mikor tart ki a királynő két óránál tovább a véleménye mellett?

– Milyen feltételekkel képzeli el a békét? – Cecil most nem törődött Laetitia szemtelen megjegyzésével.

– Hogy övék lehet Skócia, ha visszaadják Calais-t, és elvétetik az angol címert Stuart Máriától.

Cecil összeszorította a száját, hogy ne fakadjon ki meggondolatlanul. – Gondoltam, hogy ez nem fog tetszeni – mosolygott Laetitia. – Egy egész országért

cserélne el egy várost. Néha úgy tűnik, mintha egészen eszét vesztette volna. Sírva csim-paszkodott Sir Robertbe, és könyörgött, hogy mentse meg neki az országát.

„Uramisten, és épp előtted, aki mindenkinek elpletykálja.” – És mit mondott Sir Robert?

– Amit mindig: hogy ne féljen, majd vigyáz rá, és mindent el fog intézni. – Semmi konkrét ígéretet nem tett? Nem kötelezte el magát? Laetitia megint elmosolyodott. – Annál több esze van. Tudja, hogy úgyis meggondolja

majd magát. – Jól tette, hogy idejött és elmondta – jegyezte meg Cecil. Az íróasztal fiókjába nyúlt,

és tapintás alapján kiválasztott egy nehezebb erszényt. – Tessék, költse egy szép ruhára. – Köszönöm. Bizony szörnyen sokba kerül a legdivatosabb udvarhölgynek lenni. – A királynő nem ad a régi ruháiból? – kérdezte Cecil kíváncsian. Laetitia szeme felcsillant. – Gondolja, hogy megkockáztatná az összehasonlítást? –

kérdezte hamiskásan. – Amikor nem bír Robert Dudley nélkül élni? Amikor nem tudja el-viselni, hogy Sir Robert akár csak futólag más nőre néz? Én sem adnám magamnak azokat a ruhákat a helyében. Nem szeretném, ha összehasonlítanának minket.

Cecil, akár a pókháló közepén trónoló éber pók, ezerágú kémhálózatán keresztül gyűj-tögette a pletykákat a királynőről. A fél ország úgy tartotta, hogy már hozzá is ment Dudleyhoz, a másik fele úgy, hogy bűnben él vele. Cecil tudta, hogy több tucatnyian van-nak azok, akik Dudley halálát kívánják és saját kezűleg is hajlandóak lennének eltenni láb alól, több százan azok, akik szívesen segítenének, és több ezren, akik örömmel vennék, és a kisujjukat sem mozdítanák a védelmében.

,Adná Isten, hogy valaki megtegye, méghozzá mielőbb, és véget vessen ennek” – sut-togta magában, miközben Erzsébet és Dudley a fél udvarral együtt vacsorázott a királyi lakosztályban, de olyan bensőségesen sutyorogva, mintha kettesben lennének. Dudley a királynő lábán nyugtatta a kezét, Erzsébet le sem vette a férfiról a szemét.

Ám Cecil is tudta, hogy Erzsébet valóban képtelen Dudley nélkül uralkodni. Életének ebben a korszakában – fiatal nőként száz veszély között – szüksége volt egy jó barátra. És bár Cecil éjjel-nappal a rendelkezésére állt, Erzsébetnek több kellett: egy testi-lelki barát, egy bizalmas partner. Csak egy elvakult szerelmes elégíthette ki Erzsébet állandó éhségét a vigaszra; csak egy nyíltan hűtlen férj elégíthette ki Erzsébet végtelen hiúságát.

– Sir Robert. – Cecil meghajolt Dudley felé, amikor a fiatalember vacsora után lelépett a trón emelvényéről.

– Várjon, szólnom kell a zenészeknek, a királynő szeretné meghallgatni a dalt, amit ne-ki komponáltam – vetette oda Sir Robert hanyagul és kissé türelmetlenül.

– Akkor igazán nem tartom fel – mondta Cecil. – Beszélt önnel a királynő holmi fran-ciákkal kötendő békéről?

Dudley mosolygott. – Csak futólag és komolytalanul – mondta. – Mindketten tudjuk, uram, hogy ez lehetetlen. Én hagyom, hogy beszéljen, ez enyhíti a félelmeit, később úgyis megmagyarázom neki, mit lehet és mit nem.

– Megkönnyebbülés ezt hallani – felelte Cecil udvariasan. „Á, tehát elmagyarázod? Mikor te meg az egész famíliád csak a cselszövéshez és áruláshoz értetek!” – Na már most, Sir Robert, nemrég összeállítottam az európai királyi udvarokhoz küldendő követe-ket. Gondoltam, kellene néhány új arc a háború után. Mit szólna egy párizsi látogatáshoz? Megbízható emberre van szükségünk a francia udvarnál, és Sir Nicholas szeretne itthon maradni. És ha van olyan férfi, aki képes elcsavarni a francia királyné fejét, és ügyes csá-bítással eltéríteni a kötelességétől, az bizony ön.

Robert elengedte a füle mellett a kétértelmű bókot. – Beszélt már a királynővel?

„Nem – gondolta Cecil, – mert tudom, mi lenne a válasz. Egy pillanatra sem mondana le a társaságodról. De ha meg tudlak győzni, akkor te majd meggyőzöd őt. És nem ártana, ha Máriának, a skótok királynőjének egy jóképű csirkefogó tenné a szépet, és egyben kémkedne Angliának.” Fennhangon így felelt: – Még nem. Gondoltam, előbb megkérde-zem öntől, mit szól hozzá.

Sir Robert elbűvölő mosollyal válaszolt. – Sajnos nem vállalom – közölte. – Köztünk szólva, Sir William, jövőre ilyenkor már valószínűleg más feladatot látok el ebben a ki-rályságban.

„Valóban? – mondta magának Cecil. – Hogyan érti ezt?” A gondolatok csak úgy szá-guldottak a fejében. „Csak nem az én pozíciómra gondol? A királynő neki adná Írorszá-got? Ó, te jóságos ég, csak nem bízza erre a majomra az északi területeket?”

Sir Robert elégedetten nevetett Cecil értetlen arcán. – Azt hiszem, igen magas pozíció-ban fog látni – mondta neki halkan. – Talán a legmagasabb polcon, ami Angliában létezik, ugye értjük egymást, miniszter úr? És ha most jó barátom lesz, akkor majd viszonzom. Most már világos?

Cecil úgy érezte, hogy kicsúszott a lába alól a talaj, mintha megnyílt volna alatta a pad-ló. Végül csak megértette Sir Robertet. – Azt hiszi, feleségül megy önhöz? – suttogta.

Robert magabiztosan, szerelmese hűségének biztos tudatában mosolygott. – Természe-tesen. Ha addig valaki meg nem gyilkol.

Cecil megragadta Robert karját. – Komolyan beszél? Megkérte a kezét és igent mon-dott? – „Nyugalom, William, a királynő sosem gondolja komolyan, ha házasságot ígér. Sosem tartja meg a szavát.”

– Ő kért meg engem. Már mindenben megegyeztünk Az uralkodás terhét nem viseli el egyedül, és szeretjük egymást. – Egy pillanatra ellágyult Robert arcán a gátlástalan becs-vágy. – Valóban szeretem őt, Cecil. El sem tudja képzelni, mennyire. Egész életemet a boldogságának szentelem.

„Ó, ha csak a szerelmen múlna – sóhajtotta Cecil csüggedten. – De Erzsébet nem vala-mi fejőlány, te sem vagy pásztorfiú. Egyikőtök sem házasodhat kedve szerint. O az angol králynő, te meg egy nős férfi. Ha Erzsébet így folytatja, száműzetésbe kényszerül, neked meg fejedet veszik.” Hangosan így szólt: – Tehát a dolog végleg el van döntve?

– Csak a halál állhatja utunkat – mosolygott Dudley.

– Nem megyünk el lovagolni? – hívta Lizzie Amyt. – A folyónál kinyíltak a kankalinok és gyönyörűen virágzanak. Gondoltam, lemehetnénk szedhetnénk egy csókot.

– Fáradt vagyok – mondta Amy tompán. – Napok óta nem mozdultál k – jegyezte meg Lizzie. Amy halovány mosolyra húzta a

száját. – Tudom. Szörnyen unalmas vendég vagyok – Nem erről van szó! A fivérem az egészségedért aggódik Ne hívjuk el a család orvo-

sát? Amy kinyújtotta barátnője felé a kezét. – Tudod, hogy mi a bajom. Azt is, hogy nincs

rá ellenszer. Hallottál mostanában valami hírt az udvarról? Lizzie bűntudatos oldalpillantása mindent elárult. – Tehát nem megy feleségül a főherceghez. Együtt van Roberttel? – Amy… az emberek bizonyosságnak tekintik a házasságukat. Alice kuzinja, aki eljár

az udvarhoz, azt mondja, semmi kétség, hogy hamarosan bekövetkezik. Talán meg kellene gondolnod, mit fogsz tenni, ha az urad válásra kényszerít.

Amy hallgatott. Lizzie Oddingsell nem mert többet szólni. – Beszélek Wilson atyával – határozta el Amy. – Jó ötlet! – Lizzie megkönnyebbült, hogy valaki leveszi a válláról az Amyről való

gondoskodás erkölcsi terhét. – Hívassam ide? – Elsétálok a templomhoz – válaszolta Amy. – Holnap reggel elmegyek és beszélek ve-

le.

Hyde-ék kertje szomszédos volt a templomkerttel; egy barátságos, kanyargós ösvény vezetett a falban nyíló kapuig. Amy benyitott és a templomhoz lépkedett.

Wilson atya az oltár előtt térdelt, de az ajtónyílás hangjára fölkelt és végigsétált a padok között. Amy láttán megtorpant.

– Lady Dudley. – Atyám, meg kell gyónnom a bűneimet és szükségem van a tanácsára. – Nem szabad meghallgatnom a gyónásod, leányom – mondta a pap. – Közvetlenül Is-

tenhez kell imádkoznod. Amy fátyolos szemmel nézett körül. A drága és szép festett üvegablakok eltűntek, az

oltárrács sem állt a helyén. – Mi történt? – suttogta. – Kiemelték a festett üvegtáblákat, elvették a gyertyákat, a serleget és a/ oltárrácsot. – Miért? A pap vállat vont. – Azt mondták, a lélek pápista tőrbe csalásának kellékei. – Beszélhetünk itt? – Amy az egyik padsor felé intett. – Isten itt is hall minket, ahogy mindenhol – bólintott a pap. – Térdepeljünk le és kérjük

az Ő segítségét. Fejét összekulcsolt kezeire támasztotta, és mély átérzéssel imádkozott azért, hogy va-

lami vigasztalót tudjon mondani ennek a fiatalasszonynak. Az udvari pletykákat ismervén tudta, hogy a feladat meghaladja az ő erejét: ez az asszony teljesen magára maradt. De Is-ten kegyes, talán mégis lesz segítség.

Amy a kezébe temette az arcát, és ujjai résén át halkan megszólalt. – A férjem, Sir Robert feleségül akarja venni a királynőt – mondta halkan. – Azt mondja, így kívánja Őfelsége. És hogy akár erővel is szétválaszthat minket, mert Angliában ő a pápa.

A pap bólintott. – És te mit mondtál neki, gyermekem? Amy felsóhajtott. – A harag és féltékenység bűnébe estem – mondta. – Istentelen, dur-

va módon viselkedtem, és szégyellem, amit mondtam és tettem. – Isten bocsássa meg neked – mondta a pap gyengéden. –Bizonyos vagyok benne, hogy

nagyon szenvedtél. Amy kinyitotta a szemét és tompán nézett rá. – Annyira szenvedek, hogy úgy érzem,

bele fogok halni – mondta egyszerűen. – Imádkozom az Úrhoz, hogy szabadítson meg a fájdalomtól és vegyen magához.

– Amikor eljön az ideje – tette hozzá a pap. – Nem, hanem most – mondta Amy. – Minden nap, minden egyes nap kínszenvedés

nekem, atyám. Reggel csukva tartom a szemem és abban reménykedek, hogy éjszaka meghaltam, de aztán mégis rám süt a fény, és akkor tudom, hogy újabb napot kell végig-vergődnöm.

– Félre kell tenned a halál gondolatát – mondta az atya szigorúan. Meglepte Amy kedves mosolya. – Atyám, hiszen ez az egyetlen vigaszom.

Wilson pap úgy érezte most is, mint legutóbb, hogy nem tud tanácsot adni ebben a helyzetben. – Isten legyen a vigaszod és a menedéked – vette elő a jól ismert szavakat.

Amy bólintott, de nem igazi meggyőződéssel. – Beleegyezzek a válásba? – kérdezte. – Akkor szabadon elveheti a királynőt, idővel a botrány is elül, az országban újra béke ural-kodik, engem meg elfelejtenek.

– Ne – szólt a pap határozottan. Nem mondhatott mást; a válás gondolata elképzelhetet-len szentségtörés volt az általa titkon még mindig gyakorolt hit elvei szerint. – Amit Isten összekötött, ember el nem választhatja, még akkor sem, ha a férjed akarja, akkor sem, ha a királynő. Nem játszhatja a pápa szerepét!

– Akkor örök szenvedésben kell élnem, egy olyan férfi feleségeként, aki nem szeret már?

A pap habozott egy pillanatig. – Igen. – Még akkor is, ha meggyűlöl és ellenem fordul miatta? – Igen. – Atyám, hiszen ő az angol királynő. Mit fog tenni velem? – Isten majd megóv és megsegít – mondta Wilson atya; de nem érezte.

A királynő a whitehalli belső szobájába kérette William Cecilt. Kat Ashley az egyik ab-lakfülkében üldögélt, Robert a dolgozóasztalnál, néhány udvarhölgy a kandalló előtt. Cecil udvariasan meghajolt feléjük, mielőtt a királynő elé lépett volna.

– Felség. – Kissé gyanakodva várta úrnője mondanivalóját. – Cecil, meghoztam a döntést: azt akarom, hogy békét kössön a franciákkal – hadarta

Erzsébet. Cecil tekintete Sir Robertre siklott, aki fáradtan mosolygott, de nem szólt közbe. – A francia nagykövet értesített, hogy különmegbízottat küld a béketárgyalásra

Monsieur Randán személyében – mondta a királynő. – Szeretném, ha ön képviselne min-ket, és rögzítené azokat a feltételeket, azt a megfogalmazást, amiben meg tudunk egyezni.

– Felséges királynőm… – Régóta húzódik már a skóciai háború, a skót lordok nem tudják már sokáig folytatni a

hadjáratot, és a leithi kastély gyakorlatilag bevehetetlen. – Felség… – Egyetlen esélyünk az lenne, ha Guise Mária meghalna, ám hiába gyenge az egészsé-

ge, a halála még nem várható. Arról nem is beszélve, hogy rólam is ezt híresztelik! Azt mondják, ez a háború megnyomorított, és mi tagadás, igazuk van!

Cecil kihallotta a hisztéria ismerős csengését Erzsébet hangjából, és egy lépést hátrált. – Békét kell kötnünk, Jó Szellem. Nem engedhetjük meg magunknak az elhúzódó há-

borút, a vereséget pedig végképp nem – folytatta Erzsébet rábeszélőn. – Természetesen tárgyalhatok Monsieur Randannal, és meglátom, hogy tudjuk-e egyez-

tetni az érdekeinket – mondta Cecil nyugodtan. – Felvázolom az elképzeléseimet, megmu-tatom Önnek, és amikor ideér, majd neki is.

Erzsébet szinte pihegett félelmében. – Jó, és mielőbb kössön tűzszünetet. – Mindenképp szükségünk van valamiféle háborús diadalra, különben azt hiszik, hogy

meghátrálunk – mondta Cecil. – És ha azt hiszik, akkor támadnak. Amíg az ostrom tart, folytathatok velük tárgyalásokat, de akkor egyelőre nem szüntethetjük meg sem az ostro-mot, sem a tengeri ellenállást.

– Nem! A katonáim jöjjenek haza!

– Akkor nem érünk el semmit – mutatott rá Cecil. – És a franciáknak felesleges egyez-kedni velünk, ha anélkül is azt csinálnak, amit akarnak.

Erzsébet fölpattant és a körmét dörgölve nyugtalan járkálásba kezdett. Robert Dudley mögé lépett és átkarolta a derekát, visszahúzta a székére, majd Cecilre nézett.

– A királynőt igen felzaklatja az angol alattvalók életét fenyegető veszély – közölte ta-goltan.

– Természetesen mindnyájan aggódunk, de az ostromot nem szüntethetjük meg – szö-gezte le Cecil.

– Bizonyos vagyok benne, hogy a királynő beleegyezik az ostrom fenntartásába, amennyiben ön tárgyal a francia küldöttel – mondta Robert. – Bizonnyal Őfelsége is belát-ja, hogy csak erőpozícióból lehet feltételeket diktálni. A franciáknak meg kell érteniük, hogy nem tréfálunk.

„Persze – gondolta Cecil –, de hogy kerülsz te a képbe? Megnyugtatod a királynőt, ez világos és helyes, bár a fél vagyonomat odaadnám, hogy valaki más tegye ezt helyetted. De milyen játszmát játszol? Valahol itt egy Dudley-érdek lappang, bárcsak látnám, hogy hol.”

– Csak minél gyorsabban végezzenek a tárgyalásokkal – mondta a királynő. – Nem húzhatjuk sokáig a háborút. Már a betegség is tizedeli a Leithben várakozó katonákat.

– Ha ön személyesen menne Newcastle-be… – vetette föl Dudley. – Vigye magával a francia küldöttet, és tárgyaljon vele ott, Norfolk főhadiszállásán, ahol teljesen a markunk-ban van.

– És távol a spanyol követtől, aki még mindig szeretne közbeavatkozni – egészítette ki Cecil.

– És közel Skóciához, így kapcsolatban lehetnek a régens-királynővel, ám mégis elzár-va Franciaországtól – folytatta Dudley.

„És én is távol leszek a királynőtől, így nem gondolhatja meg magát percenként – egé-szítette ki a gondolatot Cecil. Ám ekkor hirtelen mindent megértett: – Uramisten, hiszen engem is elküld Newcastle-be! Előbb a királynő nagybátyját tette el az útból, gyakorlatilag megtette altábornagynak a skót határra, és most tőlem szabadul meg. Mire készül a hátam mögött? Elfoglalja a helyemet? Kinevezi magát a Titkos Tanácsba, és keresztülviszi a szavazást a válásról? Meggyilkoltat?”

Fennhangon ennyit mondott: – Megteszem, de cserébe kérnem kell valamit Felséged-től.

Erzsébet felnézett rá, és Cecil úgy érezte, sose látta még ilyen feszültnek, ilyen fáradt-nak, még akkor sem, amikor a halálos ítélet lebegett a feje fölött. – Mit kíván tőlem, Jó Szellem?

– Azt, hogy a távollétemben hű marad régi barátságunkhoz – mondta Cecil elszántan. – És hogy nem hoz semmilyen nagy súlyú döntést, nem vállal új szövetséget, szerződést – Cecil nem mert Dudley felé pillantani – vagy társulást, amíg vissza nem jövök.

A királynőt legalább nem kellett összeesküvéssel vádolnia: gyorsan és őszintén vála-szolt. – Természetesen. És mindent megtesz, hogy biztosítsa Angliának a békét, ugye, Jó Szellem?

Cecil meghajolt. – Minden tőlem telhetőt megteszek Önért és Angliáért – válaszolta. A királynő csókra nyújtotta a kezét. A körme beszakadozott, ahol állandóan babrálta, és

Cecil az ajkával érezte a tépett körömágy szúrását. – Isten adjon Felségednek nyugalmat – mondta neki gyengéden. – Newcastle-ben is olyan hűségesen fogom szolgálni, mint itt. Remélem, Ön is hű lesz a kettőnk barátságához.

Cecil lovai és katonákból, testőrökből és szolgákból álló népes kísérete a kastély előtt várt az indulásra. Az udvar és maga a királynő is kiment elbúcsúztatni. Ezzel a tisztelet-adással is jelezte neki és minden éles szemű megfigyelőnek, hogy nem azért küldi északra, mert púp a hátán, sőt mielőbb visszavárja.

Cecil letérdelt elé a kőlépcsőre. – Szerettem volna beszélni Önnel indulás előtt – mond-ta nagyon halkan. – De múlt éjjel, amikor a szobájában fölkerestem volna, azt mondták, már nyugovóra tért és nem fogad senkit.

– Fáradt voltam – mondta Erzsébet kitérően. – A pénzérmékről van szó. Sürgős ügy. Erzsébet biccentett, és Cecil fölkelt, a karját nyújtotta és lesétált vele a lépcsőn, hogy a

kísérői ne hallják – Vissza kell állítanunk az angol érmék névértékét – mondta halkan. – De csak a legnagyobb titokban tehetjük, különben minden egyes angol alattvaló meg akar majd szabadulni a fémpénzeitől, nehogy a nyakán maradjon, és a csökkentett értékén szá-mítson be.

– Úgy tudtam, nem engedhetjük meg magunknak – mondta Erzsébet. – De azt még kevésbé, hogy tovább halogassuk – magyarázta Cecil. – Meg kell lennie,

és megtaláltam a módját, hogy kölcsönkérjük a szükséges mennyiségű aranyat. Új pénz-érméket verünk és aztán egyik napról a másikra, egyszerre bevonjuk az összes régit, le-mérjük és újakkal helyettesítjük.

Erzsébet elsőre meg sem értette. – De aki érmékben tartja a vagyonát, az sokkal keve-sebbet fog visszakapni.

– Így van – bólintott Cecil. – A vagyonos emberek veszítenek rajta, de az egyszerű alattvalók nem. A vagyonosok jajveszékelni fognak de az egyszerű emberek hálásak lesz-nek érte. Meg aztán a vagyonosok is kereskedelemből, mezőgazdaságból, iparból élnek és legalább ezentúl külföldön is lesz értéke a fizetőeszközüknek. Jajveszékelnek majd, de nem túl hangosan.

– És mi lesz a királyi kincstárral? – Rögtön a saját megfogyatkozott vagyona jutott eszébe.

– Armagil Waad tanácsnok úr foglalkozik az üggyel – nyugtatta meg Cecil. – Mióta Felséged a trónra lépett, a kincstár fokozatosan áttért az aranyra. Az ország pénze vissza-nyeri régi értékét, és a nép aranykornak fogja emlegetni az Ön uralkodását.

Erzsébet elmosolyodott, ahogy Cecil előre tudta. – De a legteljesebb titokban kell maradnia – figyelmeztette Cecil. – Ha akár csak egyet-

len embernek is elmondja – „és mindketten tudjuk, ki lenne az” –, akkor az illető érme-spekulációba kezdene, és erre mindenki fölfigyelne a környezetében. A barátai is mind spekulációba fognának az ő példáján okulva, akkor is, ha nem figyelmezteti őket; a riváli-sai is észrevennék, szöget ütne a fejükbe, és követnék a többit. Egyszóval teljes titoktartás, különben nem sikerülhet.

Erzsébet bólintott. – Ha elmondja neki, akkor reménytelen helyzetbe kerülünk. Erzsébet nem pillantott fel Dudleyra, a tekintetét Cecilre szegezte. – Meg tudja tartani ezt a titkot? – kérdezte a miniszter. A sötét Boleyn-szemekben

megvillant a kalmár elődök okos cinizmusa. – Jó Szellem, hiszen ön tudja a legjobban, mi-lyen jól tudok titkot tartani.

Cecil meghajolt, kezet csókolt neki és a lova felé fordult. – Mikor csináljuk meg? – kérdezte a királynő.

– Szeptemberben – mondta Cecil. – Adja Isten, hogy addigra a béke is meglegyen.

1560 nyara

Egy hétig tartott, mire Cecil Newcastle-be ért a kíséretével. Zömmel a nagy északi or-szágúton haladtak a kellemes kora nyári időben. Cecil egy éjszakát Burghleyben, szépsé-ges, félig felépült palotájában töltött. Felesége, Mildred jó kedéllyel fogadta, ahogy min-dig, és Cecil két gyermeke is jó egészségben volt.

– Sok pénzt tartunk érmében? – kérdezte az asszonytól. – Nem – felelte Mildred. – Amikor Erzsébet a trónra került, azt mondtad, ne halmozzak

fel fémpénzt, és nyilvánvaló, hogy azóta csak rosszabbodott a helyzet. A lehető legkeve-sebb érmét teszem félre. A béreket természetben vagy jószágban kérem, amikor csak le-het, mert a pénz nem ér semmit.

– Helyes – bólintott a férje. Tudta, hogy nem kell többet mondania. Mildred eldugott vidéken élt, ám nemigen történhetett olyasmi vidéken vagy a fővárosban, amiről ne érte-sült volna. Az ország leghatalmasabb protestáns családjából, a lenyűgözően intelligens Cheke famíliából származott, és a hírek, vélemények és teológiai eszmék cseréjét folya-matos levélváltások biztosították az otthonaik közt.

– Idelent minden rendben? – kérdezte Cecil. – Mit meg nem adnék, hogy maradhassak és felügyelhessem az építkezést!

– Mibe kerülne, ha késve érnél Skóciába? – kérdezte Mildred a lényegre tapintva. – Bizony sokba – felelte Cecil. – Igen komoly ügyben járok, kedvesem. – Győzni fogunk? – kérdezte Mildred kertelés nélkül. Cecil rövid szünet után válaszolt. – Bárcsak biztos lehetnék benne! De túl sok játékos

vesz részt a partiban, és nem ismerem a lapjaikat. A határon ügyes emberek dolgoznak ér-tünk, Lord Grey megbízható parancsnok és Thomas Howard szilaj, mint általában. A pro-testáns főurak társasága viszont elég vegyes, és John Knox csak komplikálja a dolgokat.

– Ő szent ember – szólt Mildred élesen. – Mindenesetre isteni útmutatást követ – jegyezte meg Cecil hamiskásan, és megnevet-

tette a feleségét. – Meg kell állítanod a franciákat? – Igen, különben végünk-jelentette ki Cecil. – Bárki szövetségét elfogadnám. Mildred bort töltött neki, és a háborúról nem kérdezett többet. – Örülök, hogy itt vagy –

jegyezte meg. – Ha vége ennek az egésznek, haza tudsz jönni vajon? – Lehet – mondta Cecil. – Nem könnyű teher a királynő szolgálata. Másnap korán megreggelizett és hajnalban indult. A felesége fölkelt, hogy kikísérje. – Vigyázz magadra Skóciában – mondta Mildred a búcsúcsók után. – Nem csak a pá-

pisták között vannak csirkefogók.

Jó tempóban haladtak Newcastle felé, és június első hetében meg is érkeztek. Cecil fel-ajzott hangulatban találta Thomas Howardot, aki elégedett volt a megerősített határ menti

várakkal, és elszántan tiltakozott az ellen, hogy a béketárgyalások útját állják a győztes háborúnak.

– Itt az egész hadsereg – mondta panaszosan. – Minek hoztuk a hadsereget, ha most félbehagyjuk a háborút?

– Őfelsége úgy véli, hogy Leith vára sosem fog elesni –magyarázta Cecil megfontoltan. – Szerinte ezt a csatát a franciák fogják megnyerni.

– Le tudjuk győzni őket! – kiáltotta Norfolk. – Előbb legyőzzük őket, utána ráér béke-tárgyalásokat kezdeményezni. Majd akkor álljanak elő a feltételeikkel, ha megsemmisítet-tük őket.

Cecil belefogott a tárgyalások hosszú és aprólékos munkájába a francia küldöttel, Monsieur Randannal. Thomas Howard rögtön félrevonta, hogy panaszt emeljen a francia kíséret kapcsán.

– Cecil, az úgynevezett udvaroncok fele hadmérnök – közölte. – Nem szeretném, ha megfigyelnék az itteni előkészületeket vagy épp a vár falait itt és Edinburgh-ban. Ha sza-bad járást biztosít nekik, akkor mindent látni fognak, amin itt dolgoztam. A fele mérnök, a másik fele kém. Edinburgh és Leith felé menet találkozni fognak az ügynökeikkel, és a hí-rek egykettőre eljutnak Franciaországba. Randán tárgyaljon a saját szakállára, ne ügessen át a régenskirálynőhöz minden második nap, miközben Isten tudja, mit lát és kivel beszél róla.

Ám Monsieur Randán hajthatatlannak bizonyult. Magától Guise Máriától kellett inst-rukciókat kérnie, nem tehetett és nem fogadhatott el javaslatot az ő megkérdezése nélkül. Ragaszkodott hozzá, hogy Edinburgh-ba utazzon, és szabad bejárást biztosítsanak neki az ostromgyűrűn át.

– Miért nem rajzolunk neki mindjárt térképet? – kérdezte Thomas Howard ingerülten. – Hadd nézzen be az összes átkozott pápista házhoz útközben.

– Elvégre beszélnie kell az úrnőjével – jegyezte meg Cecil némi joggal. – Elé kell tár-nia a javaslatainkat.

– Igen, és éppen az úrnő jelenti a legnagyobb veszélyt – borongott Thomas Howard. – Randán csak a szócsöve. Guise Mária viszont igazi politikus. Ha rajta múlik, akár örök időkre bezárkózik a kastélyba, és nem engedi, hogy a franciákkal tárgyaljunk. Közénk fog állni. Ha Randant beengedjük hozzá, hol ezt, hol azt fogja üzenni, amiben megegyezünk, azt másnap visszavonja, őszig itt tart bennünket, akkor meg az időjárás végez velünk.

– Gondolja? – kérdezte Cecil aggódva. – Biztos vagyok benne. A skótok máris kezdenek elszivárogni, és mindennap elvisz

néhány embert a betegség. Ha beköszönt a kánikula, számítanunk kell a pestis kitörésére is, hidegben meg a mocsárláztól fogunk hullani. Most kell cselekednünk, Cecil, ne hagy-juk, hogy a béke álságos ígéretével késleltessék a csapást!

– És hogyan? – Indítsuk meg az ostromot. Be kell törnünk a várba, akármibe is kerül! Ha sikerül rá-

juk ijesztenünk, akkor meghátrálnak. Cecil bólintott. „Igen, csakhogy láttam az ostrom terveit. Elképesztő szerencsét, rend-

kívüli bátorságot és kifinomult parancsnoki képességeket igényel, az angol hadseregből pedig ezek mind hiányoznak. Egyvalamiben van csak igaza Norfolknak: ha Guise Máriát nem lehet kimozdítani a várból, akkor az idő ellenünk dolgozik, és a franciák kényelmesen elfoglalhatják Skóciát, majd utána Angliát is. Jól mondta: a franciákra rá kell ijeszteni a béke érdekében.”

Erzsébetnek már annyi ereje sem volt, hogy rendesen felöltözzön. Mikor Robert belé-pett a belső szobájába, a királynő egy szál hálóingben és köntösben ült az udvarhölgyei között, a haja hanyag fonatba rendezve lógott le a hátán.

Kat Ashley, aki mindig szigorú gardedámként óvta Erzsébet jó hírét, most zokszó nél-kül beengedte Robertet. Erzsébet régi jó barátja és tanácsadója, Thomas Parry is a szobá-ban ült. Erzsébet elhelyezkedett az ablakülésen és maga mellé intette Robertet.

– Beteg vagy, szerelmem? – kérdezte a férfi gyengéden. Erzsébet szeme körül olyan sötét karikák húzódtak, hogy leginkább egy legyőzött

ökölharcosra emlékeztetett. – Csak elfáradtam – mondta. Még a szája is fakó volt. – Tessék, igya meg ezt. – Kat Ashley egy kupa mézbort nyomott a királynő kezébe. – Van valami hír Ceciltől? – Még semmi. Attól tartok, hogy újból megpróbálnak betörni a várba, a nagybátyám túl

heves vérű. Lord Grey meg túl elszánt. Meg akartam ígértetni Cecillel, hogy harcolja ki a tűzszünetet, míg a francia küldött ott van északon, de azt mondta, a fenyegetést fenn kell tartani… – Elhallgatott; a torka összeszorult a félelemtől.

– Igaza van – jegyezte meg halkan Thomas Parry. Robert megszorította a királynő ke-zét. – Addig idd meg, amíg meleg – mondta. – Rajta, Erzsébet.

– És nagyobb baj is van – mondta a királynő, miközben szófogadóan a borba kortyolt. – Nincs pénzünk. Nem tudom még egy hétig kifizetni a katonák zsoldját. És akkor mi lesz? Ha lázadás, akkor végünk. Ha üres zsebbel elindulnak hazafelé, akkor végigfosztogatják egész Angliát a határtól Londonig. És a franciák akadálytalanul követik őket.

Megint elhalt a hangja. – Jaj, Robert, annyira elromlott minden! Tönkretettem az egész örökségemet. Még a féltestvérem, Mária sem ártott ennyit az országnak.

– Csss. – Robert megfogta a királynő kezét és a szívére szorította. – Ebből egy szó sem igaz. Ha pénz kell, majd én szerzek, vannak pénzkölcsönzők, akikhez fordulhatunk, hidd el nekem. Kifizetjük a katonákat; Howard és Grey meg csak akkor támad, ha van esély a győzelemre. Ha akarod, elutazom én is északra, megnézem, mi folyik ott.

Erzsébet azonnal belekapaszkodott. – Ne hagyj itt – mondta. – Nem bírom ki a várako-zást, ha nem vagy mellettem. Ne hagyj el, Robert, nem tudok nélküled élni!

– Szerelmem – mondta Robert halkan. – Úgy lesz, ahogy parancsolod. Ha akarod, me-gyek, ha nem akarod, maradok.

Erzsébet fölemelte a fejét az aranykupáról, és tünékeny mosollyal jutalmazta a vallo-mást.

– Ez az – mondta Robert. – Ezt mát szeretem. És most menj, vegyél föl egy szép ruhát, lovagolni viszlek.

Erzsébet megrázta a fejét. – Nem mehetek, nagyon fáj a kezem. Elébe tartotta az ujjait. A körömágya vörösen égett és vérzett, az ízületei felpüffedtek

Robert megfogta a fájós kezeket és Kat Ashleyre nézett. – A királynőnek pihennie kellene – mondta Kat. – És kevesebbet aggódnia. Túlságosan

felzaklatja magát. – Hát akkor mosd meg a kezed és kend be gyógykrémmel, szerelmem – mondta Robert

a megdöbbenését alig palástolva. – Aztán végy föl egy szép ruhát, és üldögéljünk a kan-dalló mellett, hívjunk zenészeket és engedd el magad, majd én beszélek neked a lovaimról.

Erzsébet rámosolygott, mint egy kisgyerekeknek szép játékot ígértek. – Jó – mondta. – És ha üzenet érkezik Skóciából…

Robert fölemelte a kezét. – Egy szót se beszéljünk Skóciáról. Ha üzenet van, azt úgyis a lehető leggyorsabban eljuttatják hozzánk Meg kell tanulnunk a türelmes várakozás mű-vészetét. Erzsébet, hiszen te mestere vagy a várakozásnak Van benne gyakorlatod. Várj olyan türelemmel a hírekre, ahogy a koronára vártál. Nincs nő, aki nálad elegánsabban műveli a várakozást!

Erzsébet kuncogott, az arca felderült. – Az már igaz – bólintott rá Thomas Parry. – Kislánykora óta értett hozzá, hogy csön-

desen kivárja a megfelelő pillanatot. – Bizony – mondta Dudley. – Na most menj és öltözz fel gyorsan! Erzsébet már indult is, akár egy engedelmes feleség; mintha sosem lett volna Anglia ki-

rálynője. Az udvarhölgyek lesütött szemmel masíroztak el Robert mellett, az egy Laetitia Knollyst kivéve, aki pukedlivel bókolt előtte, mély pukedlivel, amilyen egy fiatal udvar-hölgytől a leendő királynak jár. Lord Roberttel kapcsolatban semmi sem kerülte el Laetitia Knollys figyelmét.

Newcastle 1560. június 7.

A merénylet visszatetsző politikai lépés, ám bizonyos esetekben fontolóra kell venni.

Például akkor, ha egy ember halála sok más ember számára elő-nyös.

Egy ellenség halála sok barátnak előnyös lehet.

Ha királyról vagy királynőről van szó, helyesebb, ha a halál vélet-len eseménynek látszik, semmint az illető vereségének, mely másokban később elültetheti a lázadás gondolatát.

Ráadásul már idős és az egészsége is megrendült. A halál megvál-tás lenne a számára.

Azt tanácsolom, hogy e levél tartalmát senkivel ne ossza meg. Vá-laszolnia nem kell.

Cecil aláírás és pecsét nélkül, különfutárral küldte a levelet, egyenesen a királynő kezé-be. Válaszra felesleges lett volna várnia, úgyis tudta, hogy Erzsébet rugalmas lelkiismerete bármilyen bűnt elvisel a hadserege érdekében.

Az egész udvar, talán az egész világ a skóciai híreket várta, de továbbra is csak sem-mitmondó információmorzsák érkeztek. Erzsébet tudta Cecil háromnaponta küldött levele-iből, hogy a francia követtel Edinburgh-ba készül, amint a francia kísérettel kapcsolatos feltételekről megegyeznek. Cecil azt írta, hogy reménykedik a sikeres tárgyalásokban, mi-után Monsieur Randán megkapja utasításait Guise Máriától. Hozzátette, hogy bár tudja, Erzsébet mennyire aggódik a katonák, az ellátás, a zsoldhátralék, a körülmények miatt,

minderről majd akkor számol be, amikor már találkozott Lord Greyjel Edinburgh-ban. Addig várjon türelemmel. Várt hát mindenki.

– Robert, én ezt nem bírom tovább egyedül – suttogta Erzsébet. – Összeroppanok, ér-zem, hogy összeroppanok.

A hosszú galérián sétáltak, Erzsébet apjának, nagyapjának és a többi nagy európai ural-kodónak a portréja előtt. Guise Mária, oly sok baj okozója és veszedelem forrása szúrósan meredt rájuk; Erzsébet kiemelt helyen tartotta a képet, hogy a franciákat megzavarja a ré-genskirálynő iránti érzelmeit illetően.

– Nem kell egyedül bírnod. Itt vagyok neked én. Erzsébet megtorpant és karon ragadta. – Esküszöl? Nem hagysz el soha?

– Tudod, milyen mély szerelemmel szeretlek. Erzsébet váratlanul felkacagott. – Szerelem! Apám a végletekig szerette a nagynéné-

met, aztán elrendelte a kivégzését. Thomas Seymour megesküdött, hogy szeret, én mégis hagytam a vérpadra menni és a kisujjamat sem mozdítottam, hogy megmentsem az életét. Kifaggattak róla, de én egyetlen szót sem szóltam a védelmében. Semmit! Az ígéret ne-kem nem elég, Robert. Semmi okom rá, hogy ígérgetéseknek higgyek.

Robert egy pillanatig hallgatott. – Hiszen ha szabad lennék, már ma feleségül vennélek. – De nem vagy szabad! – kiáltott fel Erzsébet. – Újra és újra ide jutunk. Azt mondod,

szeretsz és elvennél feleségül, csak nem teheted, így mégiscsak egyedül vagyok és egye-dül is maradok, pedig egyszerűen nem bírom egyedül!

– Várj csak! – szólt Robert vadul törve a fejét. – Van megoldás! Van bizony. Bebizo-nyíthatom a szerelmemet. Eljegyezhetjük egymást. Dejuturo fogadalmat tehetünk.

– Kötelező érvényű esküt, hogy ha szabad leszel, összeházasodunk – pihegte Erzsébet. – Pontosan olyan érvényű, mint maga az esküvői fogadalom – folytatta Robert. –

Ugyanolyan köteléket jelent, mint a házasság. És amikor szabad leszek, csak nyilvános-ságra kell hoznunk, amit titokban már megtettünk.

– És a férjem leszel, örökké mellettem, és sosem hagysz el – suttogta Erzsébet mohón, és kinyújtotta Robert felé a kezét. A férfi habozás nélkül megragadta és megszorította.

– Tegyük meg most – súgta neki. – Most rögtön. A kápolnában. Tanúk előtt. Egy pillanatra attól félt, hogy túl messzire ment, és Erzsébet félelemből visszakozik. De

a lány körbepillantott a szobában, az egykedvűen társalgó udvaroncokon, akik csak fél szemmel figyelték az elválaszthatatlan párost.

– Kat, most átmegyek a kápolnába a katonáinkért imádkozni – kiáltotta Ashley asz-szonynak. – Ne jöjjön velem senki, csak Catherine és Sir Francis. Egyedül szeretnék lenni.

Az udvarhölgyek pukedliztek, az urak meghajoltak. Catherine és Francis Knollys kö-vették az egymásba karoló, szaporán lépkedő két fiatalt végig a galérián, majd a széles kő-lépcsőn le a királyi kápolnába.

Odabent csend fogadta őket és félhomály. Üres volt a kápolna, csak egy ministránsfiú tisztogatta a szentély rácsát.

– Te ott. Kifelé – parancsolta Erzsébet kurtán. – Erzsébet? – nézett rá kérdőn Catherine. A királynő boldogságtól ragyogó arccal fordult az unokanővére felé. – Szeretném, ha

tanúk lennétek az eljegyzésünkön – mondta. – Eljegyzés? – ismételte Sir Francis, és Robertre nézett. – Defuturo eljegyzés, fogadalom, hogy később nyilvánosságra hozzuk a házasságunkat

– magyarázta Sir Robert. – Ez a királynő és jómagam leghőbb kívánsága. – És a felesége? – kérdezte Sir Francis fojtott hangon. – Bőkezűen gondoskodom majd róla – felelte Robert. – De a fogadalmat most akarjuk

letenni. Lesznek tehát a tanúink?

Catherine összenézett a férjével. – Ez az eskü felbonthatatlan – mondta Catherine bi-zonytalanul, és várta a férje ítéletét.

– Leszünk a tanúik – döntötte el Sir Francis; Catherine és ő megálltak a pár két oldalán, Robert és Erzsébet pedig az oltár felé fordult.

A pápista gyertyatartók és a feszület megcsillant a tucatnyi gyertya fényében. Erzsébet térdre ereszkedett, szeme a feszületre meredt, és Robert letérdepelt mellé.

Erzsébet most a férfi felé fordult. – Ezzel a gyűrűvel férjemmé fogadlak – mondta. Le-húzta gyűrűsujjáról a pecsétgyűrűjét, a Tudor-rózsás gyűrűt, és Robert felé nyújtotta.

Robert kivette a kezéből és felpróbálta a kisujjára. Örömmel látta, hogy úgy illik rá, mintha az ő méretére készült volna. Levette ujjáról apja egykori gyűrűjét, a medvét és bo-tot ábrázoló Dudley-címereset, mellyel a leveleit szokta lepecsételni.

– Ezzel a gyűrűvel feleségül veszlek – mondta. – Mostantól és mindörökké eljegyzett férjed vagyok.

Erzsébet fogta a gyűrűt és felhúzta arra az ujjára, ahová a jegygyűrű való. Tökéletesen illett rá. – Mostantól és mindörökké eljegyzett feleséged vagyok – suttogta. – És engedel-mes társad jóban-rosszban.

– És én örökké téged foglak szeretni, míg a halál el nem választ – tette le az esküt Robert.

– Míg a halál el nem választ – ismételte Erzsébet. A lány sötét szeme csillogott a könnytől, és amikor előrehajolt és szájon csókolta sze-

relmét, lecsordult az arcán. Robert örökké így őrizte meg emlékezetében ezt a délutánt: egy meleg ajak és egy sós könnycsepp.

Este lakomát tartottak, zenészeket hívattak, táncoltak, és hosszú hetek óta először vigadt az udvar. Senki nem értette, minek köszönhető Erzsébet és Robert kicsattanó jó-kedve; senki, csak Catherine és Francis Knollys, ők pedig korán visszavonultak a lakosztá-lyukba. A vidám hangulat ellenére Erzsébet kijelentette, hogy korán lefekszik, és nem tud-ta elfojtani a kuncogását.

Az udvar engedelmesen nyugovóra tért vele együtt; az udvarhölgyek bekísérték Erzsé-betet a hálószobájába, és kezdetét vette a királynő lefekvésének aprólékosan kidolgozott szertartása: egy karddal rituális döfés az ágyba, a hálóing melengetése a tűznél és a fűsze-res sör elkészítése.

Halk kopogás hallatszott az ajtónál. Erzsébet biccentett Laetitiának, hogy nyissa ki. Cecil szolgája állt a küszöbön. Némán egy levelet mutatott. Mikor Laetitia érte nyúlt,

elrántotta a kezétől. Laetitia felhúzta a szemöldökét Erzsébet türelmetlen arckifejezésének ügyes paródiájaként, majd hátralépett.

Erzsébet közelebb jött és átvette a levelet. A futár meghajolt. – Mennyi ideig tartott az útja? – kérdezte Erzsébet. – Hány napos ez a hír? – Három, Felség- hajolt meg újra a férfi. – Váltott lovakkal jöttünk az északi ország-

úton, és a gazdám előre elhelyezte a lovakat az út egyes állomásain. Most már három nap alatt megjárjuk. Önnél gyorsabban senki nem kaphat híreket.

– Köszönöm. – Erzsébet egy intéssel elbocsátotta a férfit. Laetitia becsukta az ajtót mö-götte, majd visszament és átkukucskált Erzsébet válla fölött.

– Állj odébb – figyelmeztette Erzsébet. Laetitia elhátrált, Erzsébet pedig feltörte a pecsétet és kiterítette a levelet az íróasztalra.

Az egyik fiókban tartotta a titkosírás kulcsát. Szép lassan lefordította Cecil elemzését a

merénylet hasznosságáról, majd hátradőlt és mosolygott, amikor megértette, hogy a mi-niszter a maga körülményes módján azt közölte vele, hogy a franciák hamarosan elveszítik nagyszerű skóciai vezetőjüket.

– Jó hír? – kérdezte Laetitia Knollys. – Igen – mondta Erzsébet röviden. – Azt hiszem. – „Rossz hír a skótok királynője szá-

mára, aki el fogja veszíteni az anyját – gondolta. – De van, aki egész életét anya nélkül él-te le. Hadd tudja meg ő is, mit jelent a magányos sors. Hadd tudja meg, milyen az, ha meg kell küzdeni a trónért, ahogy én tettem. Tőlem ugyan ne várjon együttérzést Stuart Mária.”

Amint visszavonultak az udvarhölgyek és a királynő hálótársát elnyomta az álom, Er-zsébet fölkelt, kifésülte a haját és kinyitotta a szomszédos szobába vezető rejtekajtót. Robert terített asztallal, megrakott tűzzel várta. Azonnal felfigyelt rá, hogy szerelme arcá-ba visszatért a szín, ajkára a mosoly – és természetesen önmagának tulajdonította a válto-zást.

– Sokkal jobban nézel ki – mondta neki, a karjába vette és megcsókolta. – Jót tesz ne-ked a házasság.

– Jobban is érzem magam – mosolygott Erzsébet. – Mintha már nem lennék egyedül. – Mert nem is vagy – biztosította Robert. – Van már férjed, hogy átvegye tőled a terhet.

Soha többé nem leszel egyedül. Erzsébet megkönnyebbülten sóhajtott, és hagyta, hogy Robert leültesse a kandalló elé,

és megkínálja egy pohár borral. „Nem vagyok egyedül – gondolta. – És Mária, a skótok királynője nemsokára árván marad.”

Cecil és Monsieur Randán sehogy sem tudtak egyetértésre jutni, még az edinburgh-i út részleteivel kapcsolatban sem. Thomas Howard azt követelte, hogy Monsieur Randán ki-sebb számú kísérettel lépje át a határt, ám a francia küldött úgy viselkedett, mint aki tisz-tában van vele, hogy az országa nyerő helyzetben van, és ennek megfelelően semmiben sem köteles engedni.

Noha Guise Mária kastélya ostrom alatt állt egy zömmel ellenséges országban, az angol hadsereg minden erejét felemésztette, hogy sakkban tartsa, és a teljes angol flotta kellett a csapatok ellátásához. A franciák ezzel szemben kifogyhatatlan készletekkel és masszív kincstári háttérrel rendelkeztek. Cecil majd' minden éjszaka felriadt a gondolatra, hogy Franciaország megtámadhatja a déli kikötőket, miközben az angol haderőt Skóciában tart-ja a háború; ilyenkor fölkelt és nyugtalanul rótta a newcastle-i vár folyosóit, és még hatá-rozottabban eltökélte magában, hogy márpedig az ostromnak véget kell vetni minél előbb.

A francia követ előtt mutatott hanyag, magabiztos modora dacára pontosan tudta, hogy Anglia túlélése a tét, jóformán lehetetlen leosztás mellett.

Indulás előtt Monsieur Randán előreküldte a futárát a leithi erődbe, hogy bejelentse ér-kezését a régensnek. A futár azzal jött vissza, hogy Guise Mária vízkórral ágynak esett, de mindenképp fogadja a francia küldöttet, és ellátja instrukciókkal az egyezkedést illetően.

– Meglátja majd, hogy kemény tárgyalópartnerrel van dolga – mosolygott Monsieur Randán Cecilre. – Őfensége vérbeli Guise, akit nem fog egykönnyen rávenni arra, hogy megszállóknak engedje át a leánya királyságát.

– Mi csak arra kérünk biztosítékot, hogy a francia sereg ne foglalja el Skóciát – felelte Cecil szenvtelenül. – Nem mi vagyunk itt a megszállók, éppen ellenkezőleg. A skótokat védelmezzük a megszállás ellen.

Monsieur Randán vállat vont. – Ugyan, kérem! Mit is mondhatnék? Skócia királynője egyben Franciaország királynéja. Két királyságán belül oda küldheti a szolgáit, ahová neki tetszik, nemde? Őfelsége számára Franciaország és Skócia egy és ugyanaz. Az önök ki-rálynője is szabadon rendelkezik az alattvalói felett, nem igaz? – Mesterkélt nevetésre fa-kadt.

– Ó! Kivéve az istállómesterét, akinél a jelek szerint fordított a helyzet. Cecil barátságos mosolya meg sem rezzent a sértésre. – Mi arról szeretnénk megegyez-

ni, hogy a francia csapatok hagyják el Skóciát – ismételte halkan. – Ellenkező esetben semmi nem akadályozhatja meg a háború folytatását, ami mind Angliának, mind Francia-országnak csak kárára lenne.

– Őfensége utasításai szerint fogok cselekedni – jelentette ki Monsieur Randán. – Maga elé rendelt holnapra, amikor Edinburgh-ba érünk, és akkor majd megmondja, mi a teendő – és majd ön is rájön, hogy az ő szava ellen hiába hadakozik.

Cecil megadóan fejet hajtott, mint akit sarokba szorított egy erőfölényben lévő ellen-ség.

Monsieur Randán azonban nem találkozhatott a régenskirálynővel, nem kaphatott inst-rukciókat tőle, és nem jött vissza Cecilhez az elutasító válasszal. Azon az éjjelen ugyanis Guise Mária meghalt.

Június közepén érkezett meg a hír, melyre Erzsébet már egy hete várt. Mindennap dí-szes ruhába öltözött, királyi baldachin alatt ült a fogadószobában, és reménykedett, hogy hamarosan belép valaki és jelenti, hogy most jött meg Cecil futára lóhalálában Edinburgh-ból. És végre megtörtént. Robert Dudley vezette a férfit Erzsébet elé, izgatottan pusmogó udvaroncok között.

Erzsébet kinyitotta a levelet és elolvasta; Dudley könnyed természetességgel állt meg mögötte, mint egy társuralkodó, és a válla fölött olvasta vele együtt, mintha szerzett joga volna.

– Uramisten! – mondta, amikor Guise Mária halálhíréhez ért. – Uramisten, Erzsébet, neked aztán pokoli szerencséd van.

Erzsébet arca kipirult. Fölvetette a fejét és az udvarra mosolygott. – Lám, Isten megkö-nyörült rajtunk – jegyezte meg.

– Guise Mária vízkórban meghalt, a francia seregen úrrá lett a fejetlenség, és Cecil azt írja, hogy már el is kezdett dolgozni az egyezményen, mely biztosítja országaink között a békét.

Az egyik udvarhölgy, akinek a bátyja Lord Grey mellett szolgált, aprót sikkantott, és az udvaron végigsöpört a lelkes, hálás tapsvihar. Erzsébet fölállt. – Legyőztük a franciákat –

jelentette be. – Isten maga sújtott le ellenségünkre, Guise Máriára. Vegye ezt minden el-lenségünk figyelmeztetésnek! Isten a mi oldalunkon áll!

„Meghiszem azt – gondolta Robert, miközben magához húzta a diadalittas királynőt, és megfogta a kezét, hogy egy párként fogadják az udvar éljenzését e mámoros pillanatban.

– De ki hitte volna, hogy Isten választott eszköze éppen a rókalelkű William Cecil?” Erzsébet csillogó szemmel nézett rá. – Hát nem valóságos csoda? – suttogta. – Én nem Isten, hanem ember kezét látom ebben a fordulatban, egy merénylő kezét –

felelt Robert összehúzott szemmel. Erzsébetnek arcizma sem rezdült, és abban a pillanatban már értette, hogy a királynő

mindenről előre tudott. Már várta a régenskirálynő halálhírét, tudta, hogy eljön, valószínű-leg az esküvőjük napja óta, amikor hosszú idő után ismét jókedvűnek látszott. És csak Ce-cil szólhatott neki.

– Nem, Robert – válaszolta nyugodtan. – Cecil azt írja, hogy a betegsége vitte el. Való-ságos csoda, hogy a halála ilyen jókor jött nekünk. Isten irgalmazzon a lelkének.

– Ámen – vágta rá Robert.

A meleg júliusi idő jót tett Amynek, és mindennap összeszedte az erejét és sétálgatott kicsit a denchworthi kertben. Robert még mindig nem üzente meg, hová menjen ezután, és még mindig kísértette a dilemma, hogy miként is döntsön.

Alice Hyde egyik gyermekét elválasztották a szoptatós dajkájától, és a csöppség na-gyon megszerette Amyt. Dundi karjaival nyújtózkodott, hogy emelje föl, és valahányszor meglátta, lelkesen kiáltozott: – Mi-mi!

– Amy – mondta neki kissé elmosolyodva. – Mondd, hogy Amy! – Mi-mi – ismételte a kicsi nagy komolyan. A gyermektelen, magányos asszonynak jólesett a kisfiú odaadása, és szívesen hordozta

a karjában, énekelt a pici, meleg fülébe, mesélt neki és engedte, hogy napközben az ágyán aludjon.

– Nagyon megszerette – mondta Alice elismerően a férjének. – Remek anya lett volna, ha gyermekkel áldja meg a sors, igazán kár, hogy sosem lesznek már gyerekei.

– Ühüm. – William Hyde savanyúan dörmögött. – És a kis Thomas is rajong érte – folytatta Alice. – Mindig őt szólongatja. Őt szereti a

legjobban. William bólintott. – Akkor ez a gyerek az egyetlen Angliában, akiről ez elmondható.

– Nos – kezdte Robert önelégülten, mikor Erzsébettel a folyónál sétált egy hűvös júliusi reggelen –, híreim vannak számodra. A legjobb hír, amit Skóciából valaha kaphattál.

– Miféle híreid? – Erzsébet fölkapta a fejét. „Cecil embere azt mondta, senkihez nem jutnak el ilyen gyorsan az üzenetek. Mit tudhat Robert, amiről én még nem tudok?”

– Van egy-egy szolgám Newcastle-ben és Edinburghban – mondta Robert könnyedén. – Egyikük eljött hozzám délután, és azt mondta, Cecil már biztos benne, hogy sikerül megegyezni. A szolgája elárulta az enyémnek, hogy a feleségéhez írt levelében a hónap

közepére ígérte a hazalátogatását. Mivel Cecil sosem hagyja félbe a munkát, nyilvánvaló-an bízik benne, hogy hamarosan pontot tehet a tárgyalások végére.

– De miért nem írt nekem? – kérdezte Erzsébet féltékenyen. Robert vállat vont. – Talán előbb biztos akar lenni a dolgában. De ez… – Előbb írt a feleségének, mint nekem? A szerelmese csak mosolygott. – Erzsébetem, hiszen nem minden férfi olyan ragaszko-

dó, mint én. De ez mégiscsak pompás hír, azt hittem, örülni fogsz. – Gondolod, hogy sikerült megállapodnia? – Legalábbis közel jár hozzá. A szolgám szerint hatodikára már alá is írhatják az

egyezményt. – Három nap múlva? – Erzsébet eltátotta a száját. – Ilyen hamar? – Persze. Miután meghalt a királynő, már csak a szolgáival volt dolga. – Vajon milyen feltételeket tudott elérni? A franciák kivonulása a legkevesebb. – Természetesen megegyezik a franciák kivonulásáról, és remélhetőleg visszaszerezte

Calais-t. Erzsébet megrázta a fejét. – Legföljebb arra tesznek ígéretet, hogy tárgyalhatunk Ca-

lais-ról, de sosem fogják visszaadni szép szóra. – Pedig vissza kell kapnunk – makacskodott Robert. – St. Quentinnél elveszítettem az

öcsémet, Calais falainál kis híján a saját életemet is. Sok derék angol katona vére folyt ab-ba a csatornába, amit mi ástunk és mi építettünk ki erődítménnyé. Calais angol város, akárcsak Leicester. Vissza kell kapnunk.

– De Robert… – Igenis kell – erősködött a férfi. – Ha Cecil kevesebbel is beérte, akkor nagy kárt oko-

zott nekünk. Meg is fogom mondani neki! Sőt ha nem szerezte vissza Calais-t, akkor a bé-ke csak átmeneti, mivel azonnal háborút indítunk érte, amint visszajöttek a katonák.

– Cecil tudja, hogy Calais fontos – mondta a királynő elgyengülve. – De háborút nem indítanánk miatta…

– Fontos! – Robert öklével a folyóparti falra csapott. – Calais van olyan fontos, mint Leith, sőt talán fontosabb is. És a címered, Erzsébet! A francia királynénak meg kell tilta-ni, hogy a címeredet használja. És fizetésre is kell kötelezni őket!

– Fizetésre? – Erzsébet érdeklődve nézett föl. – Persze – mondta Robert. – Hiszen ők kezdeményezték a konfliktust. Fizessenek hadi-

sarcot azért, hogy Skócia védelmére kényszeríttettek minket. Kiürítettük a kincstárat miat-tuk. Ezt kompenzálniuk kell.

– Úgysem lennének hajlandók rá. Vagy igen? – Miért ne? – tudakolta Robert. – Tudják, hogy ők hibáztak. Cecil éppen most csikarja

ki belőlük a megállapodást. Sarokba szorította őket. Most kell keményen fellépnünk, amíg vert helyzetben vannak. Skócia, Calais, a címer és a sarc. Ezek legyenek a követeléseink.

Erzsébetre is átragadt Robert magabiztos hangulata. –Megtehetjük! – Meg is kell – bólintott Robert. – Mire való a háború, ha nem arra, hogy nyerjünk ve-

le? Mire való a békekötés, ha nem arra, hogy megszerezzük a hadizsákmányt? Senki nem háborúzik csak védekezésből, mindenki nyerni is akar rajta. Apád is tudta ezt, minden bé-kekötéssel szerzett valami hasznot. Te is tegyél így.

– Holnap írok Cecilnek – döntött Erzsébet. – Írjál most! – mondta Robert. – Azonnal el kell küldeni a levelet, még mielőtt elkótya-

vetyéli a szerzett jogaidat. Erzsébet elbizonytalanodott. – írjál most – ismételte Robert. – Legalább három nap a levél útja. Oda kell érnie, mie-

lőtt Cecil aláírja a békét. Írjál, amíg el nem felejtődik a dolog. Azután, ha az államügyek-kel végeztünk, végre megint önmagunk lehetünk.

– Önmagunk? – Erzsébet elmosolyodott. – Hiszen friss házasok vagyunk – emlékeztette Robert halkan. –Add ki a parancsot, ki-

rálynőm, aztán gyere a férjedhez! Erzsébet felragyogott a szavaira, és visszafordultak a Whitehall-palota felé. Robert ka-

ron fogta és a lakosztályába vezette, majd mögé állt, amikor Erzsébet leült a dolgozóasz-talhoz és megfogta a tollat. – Mit írjak?

„Az én diktálásomra vár – ujjongott magában Robert. –Az angol királynő az én szava-imat írja, ahogy az öccsének az apám diktált. Istennek hála, hogy eljött ez a nap, és a sze-relem hozta el.”

– Írj a saját szavaiddal, ahogy magadtól írnál neki – javasolta. – „Még csak az kéne, hogy Cecil kihallja a levélből az én hangomat.” – Mondd meg neki, hogy követeled a franciák kivonulását Skóciából, Calais visszaadását, a címered elhagyását és megfelelő hadisarcot.

Erzsébet lehajtotta vörös fejét és írni kezdett. – Mennyi legyen a sarc? – Ötszázezer korona – mondta Robert találomra. Erzsébet felkapta a fejét. – Ennyit so-

sem fizetnének! – Persze hogy nem. Talán az első részletet még megadják, a többit elcsalják valahogy.

De ezzel jelezzük nekik, mi az ára annak, ha keresztezik az utunkat. Hadd lássák, hogy nem adjuk magunkat olcsón!

Erzsébet bólintott. – És ha visszautasítják a követeléseinket? – Akkor Cecil megszakítja a tárgyalást és újra hadat üzenünk. – jelentette ki Robert. –

De úgysem utasítják vissza. Cecil elfogadtatja velük ezt a megállapodást, ha látja, mennyi-re eltökélt vagy. Cecilnek azt üzened ezzel, hogy nagy nyereséget vársz a tárgyalásaitól, a franciáknak meg azt, hogy ne merészeljék még egyszer beleütni az orrukat az ügyeinkbe.

Erzsébet bólintott és egy lendületes mozdulattal a levélre kanyarította az aláírását. – Délután elküldöm – mondta.

– Most küldd el! – utasította Robert. – Késlekedni nem lehet, mert időközben lemond-hat a jogaidról.

Erzsébet habozott egy pillanatig. – Ahogy akarod. Laetitiához fordult. – Hívasd ide a miniszter úr egyik futárát! – Robertre pillantott. –

Miután ezt elküldtem, menjünk el lovagolni! – Nincs túl meleg? – Ha rögtön indulunk, még nem lesz. Úgy érzem, mintha örök idők óta Whitehallban

raboskodnék. – Fölnyergeltessem az új kancádat? – Igen! – örvendezett Erzsébet. – Az istállónál találkozunk, csak ezt még elküldöm. Megvárta, míg Erzsébet lepecsételi a levelet, hogy már biztosan ne változtasson rajta,

aztán meghajolt, kezet csókolt és az ajtó felé ballagott. Az udvaroncok utat engedtek neki, kalapot emeltek, sokan meghajoltak előtte. Robert úgy sétált ki a szobából, mint egy ki-rály.

Megérkezett a futár, és megállt Erzsébet előtt, aki a távozó Robert után nézett. Erzsébet félrevonta a férfit egy ablakfülkébe, kezében a lepecsételt levéllel, és lehalkította a hang-ját, hogy senki más ne hallja.

– Vigye ezt a levelet a gazdájának Edinburgh-ba – mondta. – De ma még ne induljon el.

– Ne induljak, Felség? – Holnap se. Utána. Legalább három napot késsen a levél. Megértette? A futár meghajolt. – Ahogy parancsolja, Felség.

– Mindenkinek mondja azt, hangosan és érthetően, hogy sürgős üzenetet visz Sir William Cecilnek, és hogy holnapután biztosan megkapja, hiszen három napon belül meg-járja az utat Edinburgh-ba.

A férfi bólintott; elég régóta állt már Cecil szolgálatában, semmilyen szemfényvesztés nem lepte már meg. – Tehát induljak el Londonból azonnal, de rejtőzzek el útközben?

– Pontosan. – Melyik napon kapja meg a gazdám a levelet? A királynő elgondolkozott. – Mi is van ma, harmadika? Adja át neki július kilencedi-

kén. A szolga a zekéje belső zsebébe dugta a levelet, és meghajolt. – Mondjam el a gazdám-

nak, hogy a levél késve érkezik? – Elmondhatja. Addigra már nem fog számítani. Nem akarom megzavarni a tárgyalás-

ban ezzel a levéllel. Addigra már elvégzi a munkáját – remélem.

Edinburgh, 1560. július 4. A királynőnek

A régenskirálynő meghalt, de az ostrom még tart, bár az ellenállá-suk már gyengül.

Sikerült olyan megállapodást fogalmaznom, melyet hajlandóak el-fogadni: a francia király és királyné függetlenséggel ajándékozza meg Skóciát és visszahívja a katonáit, Önnek, a testvérország uralkodójá-nak közbelépésére. Tehát a legutolsó pillanatban mindent elértünk, amit akartunk, Isten kegyelméből.

Ez Felséged uralkodásának a legnagyobb diadala, és a sziget egye-sült királyságának megalapozása. Véget vet a hagyományos skót-francia szövetségnek, és a protestantizmus legfőbb védelmezőjévé emeli Felségedet. Soha életemben nem éreztem még ilyen megköny-nyebbülést és boldogságot.

Isten áldja Felségedet és az örököseit – mert anélkül sem békével, sem háborúval nem tartós a nyereség.

William Cecil,

kélt. az edinburgh-i várban, 1560. július 4.

Cecil, miután nyugtázta, hogy véget vetett a franciák és skótok szövetségének, és Er-zsébetet Európa legújabb és legmerészebb hatalmi tényezőjévé emelte, a hűvös estében a vár kertjét járta, és a babérfák elrendezését, a színes kövek alkotta különleges mintákat csodálta.

A futára tétovázva állt a lépcső tetején, gazdája alakját kutatta a szemével a szürkületi homályban. Cecil intett neki, és a férfi most észrevette és odament hozzá.

– Levél Őfelségétől. Cecil biccentett és átvette, de még nem nyitotta ki. Erzsébet tudta, hogy a megegyezés

csak napok kérdése, ez tehát a köszönőlevél lesz, melyben hálás szeretetéről és a jutalmá-ról biztosítja. Erzsébetnél senki sem tudja jobban, mennyire pengeélen táncolt Anglia ez-zel a skóciai háborúval. És senki sem tudja nála jobban, hogy csak Cecil lehetett képes el-érni a békét.

Leült a kerti padra és felnézett a vár hatalmas falaira, a vadászó denevérekre, az éjszaka első csillagaira, és végtelen megelégedettséget érzett. Utána kinyitotta a királynő levelét.

Mozdulatlanul ült, elolvasta a levelet, aztán még egyszer és még egyszer. ,A királynő megőrült – ez volt első gondolata. –Beleőrült a háború miatti aggodalmaskodásba, és most átesett a ló túlsó oldalára. Eddig félt a háborútól, most megjött az étvágya. Uramisten, hogy végezzen az ember értékes munkát, amikor az úrnője egy másodpercig nem képes megmaradni a véleményénél, nemhogy egy napig?

Uramisten, hát hogy kössön az ember tartós békét, tisztességes megállapodást, ha az aláírás után az uralkodó hirtelen új követelésekkel áll elő? Vissza Calais-t? A címert? És még sarcot is? Miért ne hozzam mindjárt le a csillagokat az égről? Vagy akár a holdat?

És mi ez itt a levél végén? Szakítsam meg a tárgyalásokat, ha nem egyeznek bele a fel-tételekbe? És aztán mi lesz, az Isten szerelmére? Háborúzzunk üres kincstárral, nyári ká-nikulában? Hívassuk vissza az indulófélben lévő francia csapatokat a frontra?”

Cecil golyóvá gyűrte a levelet, ledobta és elrúgta, amilyen messze csak tudta, át a taka-ros kis díszsövény fölött a belső kertbe.

„Őrült! – szitkozódott magában, bár hangosan nem mondta ki a szót. – Könnyelmű, hiú, telhetetlen, erőszakos némber! Isten bocsássa meg, hogy valaha is téged hittelek az ország megmentőjének! És Isten bocsássa meg, hogy a te idegőrlő szolgálatodra pazarlom a képességeimet, amikor jobban járnék, ha Burghleyben gondoznám a kertem, nem pedig a hitvány, esztelen udvarodnál hajbókolnék.”

Dühödten sétált fel-alá az elhajított, összegyűrt levél mellett, aztán – hiszen minden dokumentum érték és veszély egyben – átlépett a sövény fölött és fölemelte, kisimította, újra átolvasta.

Két dolgot vett észre, ami eddig elkerülte a figyelmét. Először is a dátumot. Harmadikai a keltezés, azonban a levél öt nappal a szerződés aláírása, a béke kihirdetése után érkezett. Túl sokáig, kétszer annyi ideig tartott az út, mint máskor. Későn jött a levél ahhoz, hogy befolyásolja az eseményeket. Cecil körbepillantott a futárt keresve.

– Hé! Fiam! – Tessék, Sir William. – Miért jött hat napig ez a levél? Harmadikán keltezték. Három napja ide kellett volna

érnie. – A királynő kívánta így, uram. Azt mondta, nem akarja megzavarni, amíg a munkáját

végzi. Úgy parancsolta, hogy hagyjam el Londont, de három napig rejtőzzek el valahol, hogy az udvar azt higgye, azonnal útnak indult a levél. Ő kérte így, uram, remélem, nem hibáztam.

– Persze hogy nem hiba, ha a királynőnek engedelmeskedik- morogta Cecil. – Azt mondta Őfelsége, hogy nem akarja az ön figyelmét elterelni a munkájáról – ma-

gyarázta a futár. – Hogy csak akkor kapja meg, amikor végzett.

Cecil elgondolkozva intett neki, hogy távozhat. „Mi ez? – tudakolta a csillagos égtől. – Mi az ördögöt jelentsen ez?” A csillagok nem válaszoltak, egy kis szürke felhő sodródott az égen, mint a szélben

úszó fátyol. „Gondolkozz – parancsolta magának Cecil. – Mondjuk, hogy délután vagy este hirtelen

felindulásában túlzott követeléssel áll elő. Nem éppen az első eset! Egyszerre mindent akar: Calais-t, a címere kizárólagos használatát, békét, ötszázezer koronát. Ostoba barátok-ra hallgatva (mint az az idióta Dudley) mindezt lehetségesnek és jogosnak képzeli. De van esze, és amikor újra végiggondolja, rájön a tévedésére. Csakhogy tanúk előtt ígérte, hogy ezeket a feltételeket fogja szabni, így hát megírja a levelet, aláírja és lepecsételi a szemük láttára, de késlelteti az érkezését, hogy biztosan befejezzem a munkámat és elérjem a bé-két, mielőtt a lehetetlen követeléseivel szembesülnék.

Tehát ésszerűtlen elvárást támasztott felém, én meg nagyszerű munkát végeztem, mindketten megtettük a dolgunkat. A királynő és a tanácsadó, az úrnő és a szolga. És ne-hogy a kotnyeleskedő gesztus több legyen gesztusnál, figyelmezteti a futáromat, hogy ha a levél elkésik (márpedig gondoskodott róla, hogy elkéssen), akkor nem kell törődnöm az instrukcióival.”

Cecil felsóhajtott. „Nos, jó. Én megtettem a kötelességem, neki megvolt az öröme, és semmiben nem okozott kárt, csak az én elégedettségemet vette el, és a reményemet, hogy hálás lesz nekem.”

Eltette a levelet a kabátja belső zsebébe. „Nem valami nagylelkű – mondta magának halkan. – Legalábbis velem nem, bár valaki más kedvéért képes megírni, lepecsételni és kerülő úton eljuttatni hozzám egy levelet, neki meg hazudni róla. Nincs keresztény, se po-gány király, akinek jobb szolgája lenne, mint én neki, és a jutalmam ez a… ez a csapda.

Nem jellemző rá – morgolódott az ajtóhoz vivő lépcső felé sétálva. – Szokatlan hálát-lanság tőle, hogy így elveszi az örömömet a diadal percében, pedig amúgy nem hálátlan természet.” Eltöprengett. „Talán csak rossz tanácsadókra hallgat.”

Megint eltöprengett. „Robert Dudley – mondta magának meggyőződéssel, miközben makulátlanul csillogó cipőjével föllépett az első lépcsőfokra. – Robert Dudley, az életemet tenném rá, hogy ő volt. Irigyli tőlem a sikert, és így akarja kisebbíteni a királynő szemé-ben. Többet akar, mindig mindenben többet, mint amennyi ésszerűen jár. Levelet írat vele, tele képtelen követelésekkel, és a királynő a kedvéért megírja, de késve juttatja el hozzám, hogy a békét megóvja.” Megállt egy pillanatra. „Micsoda ostobaság, hogy egy férfi ked-véért ekkora kockázatot vállal!”

Újra megtorpant, ahogy felötlött benne a legriasztóbb gondolat. „De hogy mehetett olyan messzire, hogy Dudley diktálására ír nekem a legkomolyabb politikai ügyben, amellyel valaha szembesültünk? Amikor még a Titkos Tanácsnak sem tagja? Csak egysze-rű istállómester. Miféle pozíciót szerzett, amíg távol voltam? Miféle haladást sikerült elér-nie? Jóságos Isten, milyen hatalma van a királynő felett?”

Az udvar, Roberttel az élen, savanyú elismeréssel fogadta Cecil levelét a skóciai béké-ről. Jó hír, érzékeltette Robert, csak nem elég jó; és az udvar, fél szemmel a királynőt, fél szemmel a kegyencet lesve, egyetértett.

A Titkos Tanács tagjai maguk közt morgolódtak, hogy Cecil nagyszerű munkát végzett, és csekély hálára számíthat érte. – A királynő néhány hete még kezét-lábát törte volna,ha alig három hónapi háborúskodás után békét köthetünk – jegyezte meg Throckmorton sa-

vanyúan. – Grófi címmel jutalmazta volna Cecilt, ha másfél hónap alatt eléri a békét. Erre egy nap alatt megcsinálta Edinburgh-ba érkezve, és semmi hála! Igazi nő.

– Nem a nő a hálátlan, hanem a szeretője – vágta rá Sir Nicholas Bacon határozottan. – De ki mondja meg neki? És ki mer szembeszállni Dudleyval?

Mindenki hallgatott. – Én biztos nem – feszengett Sir Nicholas. – Cecilnek kell megoldást találnia erre az

ügyre, ha hazajön. Mert Isten az atyám, ez nem mehet így tovább. A botrány is elég kínos, de az a legnagyobb baj, hogy a királynő képtelen helyzetbe került. Se nem asszony, se nem hajadon. Hogy fog fiút szülni, amikor Dudleyn kívül rá sem néz más férfira?

– Talán Dudleytól – szólalt meg valaki halkan. Egy tanácsnok elkáromkodta magát, egy másik felpattant és kiviharzott. – El fogja veszíteni a trónt – jelentette ki egy harmadik. – A nép ellenzi Dudleyt, a lor-

dok ellenzik, a képviselők ellenzik, és azt is megmondhatom, uraim, hogy én mocskosul ellenzem!

Egyetértő mormolás volt a válasz, majd valaki figyelmeztetően megjegyezte: – Vigyá-zat, ez majdnem felségárulás.

– Nem az – tiltakozott Francis Bacon. – Csak annyit mondtunk, hogy Dudleyt nem fo-gadjuk el királyunknak. Ennyi az egész. Nincs ebben semmi árulás, hiszen nem lesz ki-rály, ilyesmi meg sem fordulhat a fejünkben. És Cecil, amikor hazajön, gondoskodik majd róla, hogy Dudley fejében se forduljon meg.

Az alattvaló, aki angol királynak képzelte magát, az istállóudvaron állt, és a királynő vadászlovát szemrevételezte. Erzsébet olyan ritkán lovagolt mostanában, hogy a kancát egy lovász járatta meg időnként, és Dudley ellenőrizte, hogy a fiú olyan gyengéden bánt-e az értékes állattal, ahogy ő maga tette volna. Miközben óvatosan meghúzta a ló füleit és megtapintotta puha száját, mögéje lépett Thomas Blount és halkan köszöntötte. –Jó reg-gelt, uram.

– Jó reggelt, Blount – üdvözölte Robert. – Különös dolog történt, úgy véltem, tudnia kell. – Halljam. – Robert nem fordult felé. Aki rájuk nézett, nem sejthette, hogy a lóápoláson

kívül más is foglalkoztatja ezt a két embert. – Egy hajórakomány aranyra bukkantam tegnap. A spanyoloktól csempészték be, Sir

Thomas Gresham utasítására. – Gresham? – csodálkozott Dudley. – Az ő szolgája utazott a hajón, késekkel fölfegyverkezve, halálos félelemben – mesélte

Blount. – Kinek kell az arany? – A kincstárnak – mondta Blount. – Érmék, mindenféle formájú és méretű aranyrudak.

Az emberem, aki részt vett a lerakodásban, azt mondja, új érmék veréséhez kell, a zsold kifizetésére. Gondoltam, szólok. Körülbelül háromezer font az értéke, és nem az első szál-lítmány, nem is az utolsó.

– Helyes, hogy szólt – bólintott rá Robert. – Az információ pénz. – Remélem, az a pénz, ami Gresham aranyából van – tréfálkozott Blount. – Nem pedig

a zsebemben csörgő ócska kavics. Robert fejében tucatnyi gondolat kergette egymást. Egyiknek sem adott hangot. – Kö-

szönöm – mondta. – És értesítsen, ha Cecil elindul hazafelé.

A kancát a lovászra bízta, és Erzsébet keresésére indult. A királynő még nem öltözött fel, a belső szobája ablakánál üldögélt kendővel a vállán. Mikor Robert belépett, Blanche Parry megkönnyebbülten nézett fel rá. – Őfelsége nem hajlandó felöltözni, pedig a spanyol követ várja – magyarázta. – Azt mondja, túl fáradt.

– Hagyjanak magunkra – parancsolta Robert kurtán, és megvárta, míg az összes udvar-hölgy távozik a szobából.

Erzsébet mosolyogva fordult felé, megfogta a kezét és az arcához emelte. – Robert, drágám.

– Mondd csak, egyetlenem – kezdte Robert halkan –, miért hozatsz több hajórakomány spanyol aranyat Antwerpenből, és miből fizeted ki?

Erzsébet levegőért kapkodott, arca elsápadt, a szemébe riadalom költözött. – Ó – nyög-te. – Az arany.

– Az bizony – mondta Robert színtelen hangon. – Az arany. Nem gondolod, hogy illene elárulnod nekem, mi folyik itt?

– Honnan tudsz róla? Ez hatalmas titok. – Az nem érdekes – mondta Robert. – De nem örülök, hogy titkolózol előttem, a foga-

dalmunk után, miközben férj és feleség vagyunk. – El akartam mondani – vágta rá Erzsébet. – Csak Skócia minden mást kivert a fejem-

ből. – Remélem is – felelte Robert hidegen. – Mert ha feledékenységedben nem szóltál vol-

na a régi érmék bevonásáig és az újak kibocsátásáig, akkor szépen a nyakamon maradt volna egy szobányi értéktelen kavics, nem igaz? És hatalmas veszteséget könyveltem vol-na el, ugyebár. Ennyire meg akartál károsítani?

Erzsébet elpirult. – Nem tudtam, hogy érmében tartod a vagyonodat. – A földjeim bérlői sajnos nem aranyrudakban fizetnek. Az adósaim sem. Pennyk és

félpennyk töltik meg a pénzesládáimat. Mesélj, mennyit fogok kapni értük? – Kicsivel többet, mint a súlyuk – mondta Erzsébet vékony hangon. – Nem a névértéküket? Erzsébet némán rázta a fejét. – Bevonjuk a régi pénzt és újat verünk – mondta aztán. –

Gresham terve… te is tudsz róla. Meg kell újítanunk az angol pénzt. Robert eleresztette a kezét és a szoba közepére sétált, míg Erzsébet tanácstalanul nézte.

Rájött, hogy a szokatlan nyomás a gyomrában a félelem szorítása. Életében először fordult elő, hogy egy férfi véleményétől nem a politika, hanem a szerelem miatt tartott.

– Robert, ne légy dühös rám. Nem akartalak megkárosítani – mondta, és maga is érezte a hangjában a nyugtalanságot. – Tudhatod, hogy sosem okoznék kárt neked, éppen neked! Hiszen elárasztottalak címekkel, pozíciókkal, birtokokkal.

– Tudom – mondta a férfi kurtán. – Részben épp ez az, ami elképeszt. Hogy egyik ke-zeddel adsz, a másikkal elveszel. Szajhához illő csalárdság, ha épp tudni akarod. Nem jöt-tél rá, hogy ez nekem sokba fog kerülni?

Erzsébet levegőért kapkodott. – Én csak azt tudtam, hogy titokban kell tartani, a legna-gyobb titokban, különben az emberek nem mernek érmékkel fizetni, és tovább csökken az értékük. – magyarázta kapkodva. – Borzasztó érzés, Robert, hogy az emberek semmire sem tartják a királyság pénzét. Vissza kell adnunk az értékét, mindenki engem hibáztat miatta.

– Titkolóztál előttem – mondta Robert. – A férjed előtt. – Még nem voltunk jegyesek, amikor a terv megszületett – mondta a királynő alázato-

san. – Most már belátom, hogy szólnom kellett volna. Csak Skócia minden mást kivert a fejemből…

– Skóciában már béke van – szakította félbe Robert. – És próbáld észben tartani, hogy házasok vagyunk és előttem nem lehet titkod. Menj, öltözz fel, és amikor kész vagy, szé-

pen elmondasz mindent, amit Cecillel kieszeltetek. Nem tűröm, hogy bolondot csináljanak belőlem. Nem fogsz más férfiakkal szövetkezni a hátam mögött. Ezzel gyakorlatilag fel-szarvazol, márpedig nem fogok szarvat hordani a kedvedért.

Egy pillanatra megijedt, hogy túl messzire ment, de Erzsébet fölkelt és a hálószobája felé indult. – Beküldőm a szolgálóidat – tette hozzá, hogy meglovagolja az engedelmessé-gét. – És utána hosszan elbeszélgetünk – Erzsébet megállt az ajtóban és visszanézett rá. – Kérlek, ne haragudj rám! Nem akartam gondot okozni neked. Sosem bántanálak meg szándékosan. Tudod, milyen volt nekem ez a nyár. Elmondok mindent, amit tudni akarsz.

Eljött a pillanat, amikor meg kellett jutalmaznia a bocsánatkérésért. Robert odalépett és megcsókolta az ujjait, aztán a száját. – Te vagy az egyetlen szerelmem – mondta. – A mi házasságunk tiszta arany, nem hagyjuk, hogy bármi bepiszkítsa. Köztünk csak teljes őszin-teség és nyíltság lehet. Akkor mindig tudok tanácsot adni, segíteni, és nem kell másokra hallgatnod.

Erezte a lány mosolyra görbülő száját a csók közben. –Igen, Robert – lehelte.

Cecil megjutalmazta magát egy otthon töltött éjszakával, mielőtt folytatta volna útját Londonba. Mildred a megszokott szeretetteljes nyugalmával fogadta, de szürke szemét nem kerülte el férje nyúzottsága, görnyedt válla. – Fáradtnak látszol – jegyezte meg.

– Nagy volt a meleg és a por – mondta Cecil, de nem emlegette föl a számtalan utat, amit Edinburgh és Newcastle között volt kénytelen megtenni, amíg biztosította a békét és a betartását.

Mildred biccentett és a fejedelmi pompájú hálószoba felé intett, ahol forró víz, egy vál-tás ruha, egy kancsó hideg sör és egy vekni friss, meleg kenyér várta Williamet. Mire fel-frissülve és tiszta sötét ruhába öltözve lejött, az asztalon ott álltak a kedvenc fogásai.

– Köszönöm – mondta, és homlokon csókolta a feleségét. – Köszönök mindent. Mildred mosolygott és az asztalfőhöz vezette. A család és a szolgák arra vártak, hogy a

ház ura elmondja az asztali áldást. Mildred hitbuzgó protestáns háztartásában sosem mu-lasztották el a vallási szertartásokat.

Cecil elmondta az imádságot, majd leült és nekilátott a vacsorának. Lehozták a gyerek-szobából négyéves lányát, Annát, és a csecsemő Williamet. Az apa fáradtan megáldotta őket, majd a szolgák letakarították az asztalt, és a házaspár átment a belső szobába, ahol égett a tűz a kandallóban és egy kancsó sör várta őket.

– Tehát a béke megköttetett – állapította meg Mildred, aki tudta, hogy a férje sosem végez félmunkát.

– Igen – válaszolta William röviden. – Nem tűnsz valami boldognak. Hát nem boldogok, akik békét teremtenek? Mildred sosem látott még ilyen fájdalmat a férje szemében. Mintha keserves csapás érte

volna, de nem a büszkeség, nem a becsvágy látszott benne; hanem mintha egy barát árulta volna el.

– Nem vagyok boldog – mondta William. – Ennél nagyszerűbb eredményről nem is álmodhattunk volna. A franciák visszahívják a katonáikat, a skóciai angol érdekeltséget el-ismerik, és ezt jóformán egy lövés nélkül értük el. Életem legnagyobb diadala lett volna. A franciák legyőzése mindenkor fényes győzelem, de egy megosztott országgal, üres kincs-tárral, kifizetetlen hadsereggel, egy nő uralma alatt valóságos csoda.

– Hát akkor? – nézett rá értetlenül a felesége.

– Valaki ellenem fordította a királynőt – jelentette ki William egyszerűen. – Kaptam tő-le egy levelet, ami megríkatott volna, ha nem tudnám pontosan, hogy kifogástalanul szol-gáltam.

– Levelet? – A békén kívül a csillagokat és a holdat követelte tőlem – magyarázta Cecil. – És va-

lami azt súgja, hogy nem fog örülni, amikor közlöm vele, hogy béke van, csillag meg hold nincs.

– Erzsébet nem ostoba – mutatott rá Mildred. – Ha az igazat mondod neki, elfogadja. Megérti, hogy mindent megtettél, amit lehetett, és többet, mint bárki más tudott volna.

– A királynő szerelmes – mondta Cecil röviden. – Nem hall meg semmit, csak a saját szívdobogását.

– Dudleyba? – Ki másba? – Ezek szerint még mindig tart – mondta a felesége. – Még itt nálunk is olyan pletykák

keringenek, hogy el sem hinnéd. – De elhinném – mondta William. – A zöme igaz. – Azt mondják, hogy összeházasodtak, és valahol titokban neveltetik a gyereküket. – No, ez már hazugság – mondta William. – De az nem kétséges, hogy összeházasod-

nának, ha Robert nem lenne már nős. – És vajon Dudley beszélte tele a fejét ellened? Cecil biccentett. – Szinte biztos. Az udvarnál egyszerre csak egy kegyenc fér meg. Azt

hittem, nincs nagy baj, amíg a királynő vele boldog, de rám hallgat; de amikor távol va-gyok, Dudley a legjobb barátja és a tanácsadója is, márpedig a tanácsai elég felelőtlenek.

Mildred fölkelt, megállt mellette és a vállára tette a kezét. – Mi lesz most, William? – Visszamegyek az udvarhoz – felelte a férje. – Beszámolok a történtekről. Több száz

fontomba került ez a küldetés, de nem számíthatok sem kompenzálásra, sem hálára. Ha nem hallgat a tanácsaimra, akkor kilépek a szolgálatából, ahogy egyszer már megtettem. Akkor nem boldogult nélkülem, meglátjuk, most mire viszi.

Mildred a szívéhez kapott. – Nem engedheted át az irányítást annak a jóképű árulónak, William! Nem kormányozhatják ők ketten Angliát. Két önelégült kölyökre bíznád az or-szágot, az egyházat? Nem engedhetsz szabad kezet egy csalárd férjnek és a gátlástalan szeretőjének. Muszáj a királynő mellett állnod, hogy önmagától is megvédjed.

Cecil, a királynő legrégibb, legjobb tanácsadója mindig hallgatott a feleségére. – Csak-hogy Dudley ellen alantas eszközökkel kellene harcolnom. Anglia ellenségének kellene tekintenem. Árulóvá lett alattvalónak. Úgy kellene bánnom vele, mint… – Elhallgatott, megfelelő példát keresett. – .. .Guise Máriával.

– Aki oly váratlanul halt meg? – Mildred ügyelt a szenvtelen hanghordozásra. – Aki oly váratlanul halt meg. Mildred megértette, de arcizma sem rezdült. – William, tedd a kötelességed az orszá-

gunkért, az egyházunkért, a királynőnkért. Isten nevében cselekszel, ne válogass az eszkö-zökben, tedd, ami helyes.

Cecil visszanézett a szürke szemű asszonyra. – Akkor is, ha szörnyűséget kell elkövet-nem, súlyos bűnt?

– Akkor is.

Július végén, amikor megérkezett az északi útról, az udvar a Temze déli partjai mentén utazgatott, a legjobb főúri kastélyoknál szállt meg, és élvezte a meleg nyári időt, a jó vadá-szatot. Cecil előre tudta, hogy nem számíthat hősnek kijáró fogadtatásra, és ebben nem is csalódott.

– Hogy tehette ezt? – mondta Erzsébet köszönés helyett. – Hogy dobhatta így el a győ-zelmünket? Megvesztegették a franciák? Átállt az ő oldalukra? Beteg? Olyan fáradt volt, hogy nem tudta rendesen elvégezni a munkáját? Megöregedett? Hogy feledkezhetett el így arról, amivel nekem és az országnak tartozik? Egész vagyont költöttünk el arra, hogy Skó-ciát megvédjük, erre hazaengedi a franciákat minden további nélkül?

– Felség – kezdte Cecil. Erezte, hogy a haragtól elvörösödik, és gyors pillantással el-lenőrizte, kik a tanúi a párbeszédnek. A fél udvar nyíltan hallgatózott, a fülét hegyezve követte a megszégyenítő vitát. Erzsébet a vendéglátó kastély nagytermét választotta a ta-lálkozásra, és mindenütt udvaroncok álltak, a lépcsőn, a galéria korlátjánál. Akár a smithfieldi piacra is kiállhatott volna a minisztert lehordani.

– Képes volt meghagyni a franciáknak Calais-t, miközben a markunkban tartottuk őket! – kiáltotta a királynő. – Ez még rosszabb, mint amikor elvesztettük a várost. Akkor min-den erőnkkel harcoltunk érte. Most viszont ostobán eldobta, és a legcsekélyebb erőfeszí-tést sem tette a visszaszerzésére!

– Felséges úrnőm… – És a címerem! Megígérte az a nőszemély, hogy soha többé nem használja? Nem!

Hogy mer elém állni, mikor a francia királyné még mindig a címeremet vési mindenhová? Cecil tehetetlenül tűrte a pocskondiázást. Nem szólt közbe, várta, hogy a királynő kidü-

höngje magát. – Erzsébet. – A csendes, nyugodt hangra Cecil felkapta a fejét. Ki merészeli a nevén

szólítani a királynőt? Dudley volt az, a nagylépcsőn állva hallgatta őket. Dudley gyors, együtt érző pillantást vetett Cecilre. – A miniszter úr fáradhatatlanul

dolgozott az országért, és sikerült békét kötnie. Bizonyára csalódott, hogy csak ennyit ért el, de semmi kétségem afelől, hogy hűséggel és odaadással szolgált minket.

Cecil látta, hogy Dudley szavai egy szempillantás alatt megnyugtatják, elcsöndesítik a királynőt. – „Azt mondta, minket?” – jegyezte meg magának. – Mióta szolgálom én Dudleyt?”

– Vonuljunk vissza hármasban a miniszter úrral – javasolta Dudley. – Hadd magyaráz-za meg ő, miért döntött így, és mesélje el, mi a helyzet Skóciában. Nehéz úton és fárasztó munkán van túl.

Erzsébet felhúzta az orrát, és Cecil felkészült az újabb panaszáradatra. – No, gyere – mondta Dudley, és kinyújtotta a kezét. – Gyere, Erzsébet. ,A nevén szólítja, utasítgatja és tegezi az egész udvar e-lőtt?” – hüledezett Cecil. De Erzsébet szó nélkül engedelmeskedett, mint a lábhoz parancsolt vadászkutya; bele-

karolt a férfiba és hagyta, hogy fölvezesse a lépcsőn. Dudley hátranézett Cecilre és meg-engedett magának egy halovány mosolyt. „Bizony – mondta ez a mosoly. – Most láthatja, hogy állnak a dolgok.”

William Hyde behívatta nővérét a dolgozószobájába, ahol a birtok ügyeit intézte, ezzel is jelezvén Lizzie-nek, hogy komoly ügyről van szó, melyben nem számítanak az érzel-mek és a családi kötelék.

A hatalmas kerek asztalnál ült, melynek fiókjai az ábécé betűit viselték. El lehetett for-dítani a tengelye körül, hogy a birtok gazdája a kezdőbetűk szerint rendezhesse a bérlők szerződéseit és bérkönyveit.

Lizzie Oddingsell könnyedén megjegyezte, hogy a Z betűs fiók üres, és hogy vajon mi-ért nem készít senki olyan asztalt, amiből hiányzik az X és a Z, amikor ezek a legritkább kezdőbetűk lehetnek az angol neveknél. „Zebidee – gondolta magában. –Xerxes.”

– Lady Dudley miatt hívattalak, nővérem – kezdte William Hyde minden bevezetés nélkül.

Lizzie rögtön észrevette, hogy barátnőjét és őt magát is a címe szerint nevezte meg. Tehát ez a beszélgetés formális mederben fog lezajlani.

– Igen, William? – kérdezte udvariasan. – Nehéz helyzetben vagyok – mondta. – De hogy ne kerülgessem a forró kását, azt hi-

szem, ideje, hogy elvidd őt innen. – Hogy elvigyem? – ismételte Lizzie. – Igen. – Hova? – Más barátaitokhoz. – Őlordsága nem rendelkezett erről – akadékoskodott Lizzie. – Nem üzent semmit? – Nem írt azóta, hogy… – Elhallgatott egy pillanatra. –Azóta, hogy Norfolkban meglá-

togatta. William kérdőn vonta fel a szemöldökét. – Március óta – tette hozzá Lizzie vonakodva. – Amikor a felesége nem volt hajlandó lemondani róla, és haragban váltak el egymás-

tól? – Igen – vallotta be Lizzie. – És azóta nem írt levelet? És a felesége sem? – Tudtommal nem… – Lesütötte a szemét az öccse vádló tekintete előtt. – Nem, nem

írt. – A járadékát fizeti? Lizzie levegőért kapkodott. – Persze! – És a te béredet? – Én nem bérért vagyok vele – mondta Lizzie méltóságteljesen. – A barámője vagyok,

nem a szolgálója. – De neked is fizet járadékot. – Az intézőjével szokta elküldetni. – Akkor hát nem dobta el magától teljesen – töprengett William. – Nem ritka, hogy sokáig nem ír – bizonygatta Lizzie. –És ritkán is látogatja. Régen is

hónapok teltek el… – Viszont régen mindig elküldte az embereit, hogy elkísérjék az úton – vágott közbe

William. – Mindig intézkedett, hogy hol lakjon. Most viszont te magad mondtad, hogy március óta semmit nem hallottatok felőle.

Lizzie bólintott. – Elizabeth, el kell innen vinned máshova – ismételte ellentmondást nem tűrően. – De miért? – Mert kínos a családom számára a jelenléte. Lizzie értetlenül nézett rá. – Miért, mi rosszat csinált? – Eltekintve a túlzott ájtatosságától, ami az embert elgondolkoztatja, hogy tiszta-e a

lelkiismerete…

– Az ég szerelmére, William, Isten kegyelme tartja benne a lelket! A lelkiismerete hó-tiszta, csak erőt próbál gyűjteni az élethez!

William fölemelte a kezét. – Elizabeth, kérlek! Beszéljük meg ezt nyugodtan. – Hogy legyek nyugodt, amikor azt mondod, hogy ez a boldogtalan asszony púp a há-

tadon? A testvére fölállt. – Nem folytatom ezt a beszélgetést, amíg meg nem ígéred, hogy nyu-

godt maradsz. Lizzie mély levegőt vett. – Tudom, miért csinálod ezt. – Mit? – Próbálod nem megsajnálni. Pedig nagyon szerencsétlen helyzetbe került, és csak ron-

tanál rajta. William fölállt, hogy ajtót mutasson Lizzie-nek. Az asszony ismerte a fivérét, és tudta,

hogy a türelme határára ért. –Jól van! – mondta sietve. – Rendben van, William. Nem kell erőszakoskodni. Nekem sem könnyebb, mint neked, sőt.

William visszaült. – Tehát amint mondtam, eltekintve a túlzott ájtatosságától, engem főleg az aggaszt, hogy az ittléte árt a férjével ápolt kapcsolatomnak.

Lizzie várta a folytatást. – El kell mennie – mondta William egyszerűen. – Amíg azt hittem, hogy szívességet

teszek a férjének azzal, hogy befogadom, megvédelmezem a rágalmaktól és megvetéstől, addig hasznosnak tekintettem a jelenlétét. Azt hittem, őlordsága hálás lesz, hogy menedé-ket nyújtottam a feleségének. Azt hittem, örül neki. De megváltozott a véleményem.

Lizzie fölemelte a fejét. William fiatalabb volt nála, és Lizzie megszokta, hogy ellent-mondásosan lássa: egyrészt mint a fiatalabb, tapasztalatlanabb testvért, másrészt mint a feljebbvalóját, a családfőt, a vagyonos gazdát, a férfit, aki egy láncszemmel közelebb áll nála Istenhez.

– És most mi a véleményed, William? – Az, hogy Sir Robert eltaszította magától – közölte a férfi. – Mikor megtagadta a kéré-

sét, annyira feldühítette, hogy sosem fogja viszontlátni. És ami még fontosabb: az sem fogja viszontlátni, aki befogadja az asszonyt. Ahelyett, hogy levennénk őlordsága válláról egy gondot, valójában hallgatólagosan támogatjuk a felesége lázadását ellene. Nem en-gedhetek meg ilyesmit a házamban.

– Amy a felesége – közölte Lizzie. – És nem csinált semmi rosszat. Nem lázad, csupán nem hagyja, hogy félreállítsák.

– Erről nem tehetek – mondta William. – Sir Robert gyakorlatilag a királynő férjeként szerepel az udvarnál. Lady Dudley útját állja a boldogságuknak. Az én házam pedig nem nyújthat menedéket annak, aki az angol királynő boldogságának a kerékkötője.

Lizzie nem tudta cáfolni William kikezdhetetlen logikáját, az érzelmeire meg nem apel-lálhatott. – De akkor mit tegyen Amy?

– Menjen máshova. – És aztán? – Aztán utazzon tovább, aztán onnan is, egész addig, amíg meg nem állapodik Sir

Roberttel a jövőjéről és az állandó lakhelyéről. – Vagyis amíg rá nem kényszerül a válásra és be nem vonul valami külföldi kolostorba,

ahol aztán belehal a bánatba. William felsóhajtott. – Fölösleges tragédiát csinálni ebből, Elizabeth. Lizzie farkasszemet nézett vele. – Nem én csinálom. Ez valóban tragédia. – Az én hibám talán? – kiáltott fel a férfi türelmét vesztve. – Ne akarj engem okolni ér-

te! Nehéz helyzetbe kerültem, de nem az én művem! – Akkor kinek a hibája? – tudakolta Lizzie. William kimondta a könyörtelen ítéletet: – Az övé. Tehát mennie kell.

Cecil csak a harmadik találkozásra tudta elérni, hogy Erzsébet dühöngés nélkül végig-hallgassa. Az első két alkalommal ott volt Dudley meg még két udvaronc, és Cecil kényte-len volt lehajtott fejjel tűrni a királynő vagdalkozását, a szemrehányásait, hogy cserben-hagyta őt, megkárosította az országot, és nem törődött Anglia dicsőségével, jogaival és vagyonával. Az első beszélgetés után már meg sem próbált védekezni, csak azon tűnődött, hogy kinek a hangja süvít ilyen élesen a királynő szájából.

Robert Dudleyé, semmi kétség. Hát persze hogy Dudleyé, aki az ablaknál állva, a zsa-lunak dőlve nézett ki a nyári napsütésbe, és időről időre karcsú fehér ujjaival az orrához tartott egy illatlabdacsot. Olykor megmoccant, szippantott vagy köhintett, és a királynő rögtön elhallgatott és megfordult, hogy átadja neki a szót. Ha Robert Dudley fejében meg-fordult egy futó gondolat, Erzsébet egyből feltételezte, hogy mindenki hallani akarja.

„Rajong érte – gondolta Cecil, a királynő panaszáradatára csak fél füllel figyelve. – Ez a szerelem lángoló fázisa, ráadásul ő az első felnőttkori szerelme. Azt hiszi, Dudleytól fé-nyes még a nap is, és az ő véleménye az egyetlen bölcsesség, az ő szava az egyetlen, amit meghallgatni érdemes, és az ő mosolya a legnagyobb boldogság a világon. Értelmetlen lenne szóvá tenni, értelmetlen a balgaságán dühöngeni. Az első szerelem oktalan bűvöle-tében él, semmi remény rá, hogy értelmesen ítélkezzen bármiről is.”

A harmadik találkozáskor csak Sir Nicholas Bacon és a királynő két udvarhölgye volt-jelen. – Sir Robertet feltartja a munkája – mondta Erzsébet.

– Akkor kezdjük el nélküle a tanácskozást – javasolta Sir Nicholas könnyedén. – Mi-niszter úr, legutóbb a békeszerződés feltételeinél és a francia kivonulás részleteinél tartott.

Cecil bólintott, és eléjük tette a papírjait. A királynő ezúttal nem pattant föl, és nem kezdte fel-alá járkálva ostorozni. A helyén maradt, és gondosan áttanulmányozta a francia csapatok kivonulásáról szóló megállapodást.

Cecil felbátorodva vette sorra a békeszerződés feltételeit, majd hátradőlt a székén. – Gondolja, hogy betartják a megállapodást? – kérdezte Erzsébet. Egy pillanatra minden a régi volt köztük. A fiatal nő bizalommal tekintett az idősebb

férfira, pontosan tudva, hogy számíthat a tántoríthatatlan hűségére. A férfi lenézett ifjú ta-nítványa arcára, és látta a szemében a bölcsességet és tehetséget. Cecil úgy érezte, helyére billen a világ, a csillagok visszazökkennek a pályájukra, a bolygók kényes egyensúlya helyreáll, és ő végre igazán hazaérkezik.

– Igen – válaszolta. – A párizsi protestáns felkelés megrázta őket, most nem mernek több konfliktust kockáztatni. Félnek a hugenották megerősödésétől, és az Ön befolyásától. Úgy vélik, hogy Felséged mindenhol megvédi a protestánsokat, ahogy Skóciában tette, és a protestánsok is Felségedhez fordulnának segítségért. Biztos vagyok benne, hogy a békét meg akarják őrizni. Mária, a skótok királynője nem tudja elfoglalni a megüresedett skót trónt, amíg Párizsban is maradhat. Majd kinevez egy új régenst, akinek meghagyja, hogy kesztyűs kézzel bánjon a skót főurakkal, a békeszerződés feltételei szerint. Skóciát csak névleg tartja meg.

– És mi lesz Calais-val? – kérdezte a királynő féltékenyen. – Calais ügye független Skóciától, mindig is az volt – jelentette ki Cecil higgadtan. –

Ezt eddig is tudtuk. Szerintem a Cateau Cambrésis-i egyezményre hivatkozva kell majd visszakövetelni, amikor lejárnak a jogaik rá. Most nagyobb a valószínűsége, hogy betart-ják a megállapodást, mint eddig. Megtanulták, hogy jobb, ha tartanak tőlünk. Felséged meglepte őket, nem hitték, hogy elég elszántak vagyunk az ellenálláshoz. De ezentúl nem fognak kinevetni. És főleg nem vállalkoznak egykönnyen háborúra Ön ellen.

Erzsébet bólintott és visszatolta a papírokat. – Helyes – mondta. – Megesküszik, hogy ennél többet nem tudott volna elérni?

– Még ez is több a reméltnél. Erzsébet biccentett. – Hála Istennek, hogy vége a veszélynek. Nem szeretném még egy-

szer átélni az elmúlt évet. – Én sem – mondta Sir Nicholas szenvedélyesen. – Érdemes volt vállalnia a háború

kockázatát, Felség. Nagyszerű döntés volt. Erzsébetben volt annyi tisztesség, hogy e szavakra Cecilre mosolygott. – Bizony, na-

gyon bátor és elszánt voltam – mondta csillogó szemmel. – Egyetért, Jó Szellem? – Biztos vagyok benne, hogy ha legközelebb ilyen ellenséggel néz szembe Anglia, ak-

kor emlékezni fog erre – mondta Cecil. – Megtanulta, mit kell tennie. Megtanult király-ként uralkodni.

– Mária sosem került ilyen helyzetbe – jegyezte meg Erzsébet. – Sosem fenyegette megszállással egy idegen hatalom.

– Valóban – bólintott Cecil. – Az ő kurázsiját sosem tette így próbára a sors. Ön viszont kiállta a próbát. Méltó leánya az atyjának, és megérdemelte a békét.

Erzsébet fölkelt az asztaltól. – Nem tudom, hol késik Sir Robert – panaszolta. – Már egy órája itt kellett volna lennie. Új berber lovakat vett, és ott kellett lennie az érkezésük-nél, hátha vissza kell őket küldeni. De azt ígérte, hogy utána rögtön jön.

– Elkísérjem az istállóhoz? – ajánlotta fel Cecil. – Igen – lelkesedett Erzsébet. Belekarolt a miniszterbe, és teljes egyetértésben sétáltak

egymás mellett, ahogy régen. – Járjunk előbb egyet a kertben – javasolta Cecil. – Gyönyörűek idén a rózsák. Gondol-

ta volna, hogy Skóciában egy hónap késéssel nyílnak a virágok? – Nagyon hideg és vad ország? – kérdezte Erzsébet. – Szívesen megnézném. – Egyik nyáron elutazhatna az udvarral Newcastle felé – mondta Cecil. – Örömmel fo-

gadnák, és politikailag is előnyös lenne az északi kastélyok meglátogatása. – Boldogan – mondta Erzsébet. – Gondolom, mennyire belefáradt az állandó utazgatás-

ba Edinburgh és Newcastle között, Cecil. A miniszter bólintott. – Tartanom kellett a kapcsolatot Felséged nagybátyjával, és

Monsieur Randant is szemmel akartam tartani. Fárasztó, elhanyagolt út, főleg a skóciai ré-sze.

Erzsébet biccentett. – És Ön? – Cecil lehalkította a hangját. A mögöttük sétáló udvarhölgyek messze voltak,

Sir Nicholas Catherine Knollysszal beszélgetett. – Hogy ment a sora az elmúlt két hónap-ban, hercegnő?

Erzsébet már-már elütötte a kérdést egy nevetéssel, de aztán elkomolyodott. – Nagyon féltem – mondta őszintén. – Kat attól tartott, hogy az egészségem nem fogja bírni a meg-terhelést.

– Magam is aggódtam miatta – jegyezte meg Cecil. – Csodálatra méltóan tartotta ma-gát.

– Sir Robert nélkül nem ment volna – mondta a királynő. – Ő mindig meg tud nyugtat-ni, Jó Szellem. A gyönyörű hangja, és a keze… mintha varázserő lenne a kezeiben… ezért bánik olyan könnyen a lovaival. Ha a homlokomra teszi a kezét, máris megbékélek min-dennel.

– Szerelmes belé, hercegnő – mondta Cecil gyengéden. Erzsébet gyors pillantást vetett rá, hogy lássa, vádló-e a tekintete, de Cecil együttérzéssel nézett vissza rá.

– Igen – mondta őszintén, megkönnyebbülve, hogy végre megmondhatja legjobb barát-jának az igazat. – Igen, szerelmes vagyok.

– És ő is?

Erzsébet elmosolyodott. – Igen, persze. Gondolja csak meg, micsoda szenvedés volna nekem, ha nem lenne az!

Cecil hallgatott egy darabig, aztán megkérdezte: – Hercegnő, mi lesz ebből? Hiszen neki van felesége.

– De beteg, akár meg is halhat – mondta Erzsébet. – És egyébként is már régóta bol-dogtalanok együtt. Robert azt mondja, a házasságuk menthetetlen. A felesége el fogja en-gedni, én kimondhatom a válásukat. Akkor pedig elvesz engem.

„Mit válaszoljak erre? Bölcs tanácsot nem akar hallani, megerősítést vár az oktondi el-képzelésében. De ha én nem figyelmeztetem, ki fogja?” – Cecil mély levegőt vett. – Fel-ség. Amy Dudley, született Robsart fiatal még, semmi okunk nincs azt hinni, hogy meg-hal. A házasságot nem halogathatja egy fiatalasszony halálára várva. Nem választhatja szét őket, semmi alap nincs a válásra. Ön is jelen volt az esküvőjükön, amikor a szüleik áldásával örök hűséget fogadtak egymásnak. És nem mehet feleségül egy közemberhez, akinek a családjára a felségárulás árnyéka borul, és akinek él a felesége.

Erzsébet szembefordult vele. – De igen, feleségül fogok menni hozzá. Megígértem ne-ki.

„Uramisten! Hogy érti ezt? Hogy érti ezt? Hogy érti ezt?” Az arcán nem tükröződött a szívét összeszorító riadalom. – Négyszemközt? Szerelmi

vallomásként? Titokban elsuttogva? – Kötelező érvényű fogadalmat tettem neki. Dejuturo eljegyzést kötöttünk tanúk előtt. – Kik a tanúk? – nyögte Cecil. – Miféle tanúk? – „Talán el lehet őket hallgattatni pénz-

zel, vagy akár tőrrel. Talán hiteltelenné lehet tenni a szavukat, vagy száműzhetjük őket.” – Catherine és Francis Knollys. Cecilnek szavát vette a megdöbbenés. Némán sétáltak tovább. Cecil térde elgyengült a hallottaktól. Nem sikerült hát megvé-

denie a királynőt. Csapdába ejtette magát és az országot. – Most haragszik rám, ugye? – kérdezte Erzsébet vékony hangon. – Úgy gondolja,

hogy szörnyű hibát követtem el, mikor nem volt itt, hogy megakadályozza. – El vagyok borzadva. – Nem tudtam megállni, Jó Szellem! Nem volt itt, nem tudja, mit éreztem… azt hittem,

bármelyik pillanatban betörhetnek a franciák. Azt hittem, máris elveszett minden, és nincs több vesztenivalóm. Biztos akartam lenni benne, hogy ő legalább az enyém.

– Hercegnő, ez a fogadalom nagyobb katasztrófa a francia megszállásnál – mondta Ce-cil. – Ha bevonultak volna a franciák, minden angol alattvaló az életét kockáztatta volna Önért. De ha megtudják, hogy jegyességre lépett Sir Roberttel, akkor Katherine Greyt fog-ják a trónra ültetni Ön helyett.

Az istálló közelében jártak. – Menjünk tovább – mondta Erzsébet gyorsan. – Nem me-rek most találkozni vele, rögtön rájönne, hogy elmondtam.

– Megtiltotta, hogy rám bízza a titkot? – Nem kellett megtiltania! Egyértelmű volt, hogy ön ellenezné. Cecil a kert belseje felé fordult vele. Érezte, hogy a királynő reszket. – Az angol nép sosem fordulna ellenem, csak mert szerelmes lettem. – Sosem fogadnák el királyként és az Ön férjeként, hercegnő! Sajnálom, de a legjobb,

amit most tehet, az az utód kiválasztása. Le kell mondania a trónról és a koronáról. Erzsébet megtántorodott, a térde összecsukott. – Szeretne leülni? – kérdezte Cecil. – Nem, menjünk tovább, menjünk tovább – kérlelte Erzsébet. – Ugye nem gondolja ezt

komolyan, Jó Szellem? Csak rám akar ijeszteni. Cecil megrázta a fejét. – Az igazat mondom Önnek.

– Nem utálhatja őt ennyire a nép! Az udvarnál van néhány rosszakarója, tudom – a nagybátyám, természetesen, meg Arundel hercege, meg akik féltékenyek rá a rokonszen-vem miatt vagy irigylik a külsejét, a vagyonát, a pozícióját…

– Nem erről van szó – mondta Cecil bágyadtan. – Hallgasson meg, Erzsébet, az igazat mondom Önnek. Nem holmi jelentéktelen udvari féltékenykedésről van szó, hanem az egész országban elterjedt, régóta rögződött véleményről. A családja, a pozíciója, a múltja a probléma. Az apját az Ön nővére végeztette ki felségárulásért. A nagyapját az Ön apja ugyanazért. Rossz vér folyik az ereiben. Az ő családja mindig elárulta az Önét. Mindenki tudja a múltbeli tapasztalatokból, hogy egy Dudley, ha hatalomhoz jut, visszaél vele. Sen-ki nem bízna hatalmi pozíciót egy Dudleyra. És mindenki tudja, hogy nős ember, a felesé-gére pedig egy rossz szót nem szólhat senki. Egyszerűen nem dobhatja félre, abból hallat-lan botrány lenne. Európa királyi udvarai már most Önön nevetnek, azt mondják, szégyen-letes viszonyba keveredett a lovászával.

Erzsébet belepirult a gondolatba. – Királyi vérből kell férjet választania, hercegnő. Legalább egy főherceget, olyan férfit,

aki a származása révén jótétemény az országnak. Nem mehet hozzá egy angol alattvalójá-hoz, aki mellett nem szól más, mint hogy jóképű és ért a lovakhoz. A nép sosem fogadná el az Ön férjeként. Higgye el nekem.

– Ön is gyűlöli őt! – sisteregte Erzsébet. – Pont olyan ellenséges vele, mint a többiek. „Engesztelhetetlenül” – ismerte el Cecil magában. De a királynőre továbbra is gyengé-

den mosolygott. – Nem számítana, hogy mit érzek iránta, ha ő lenne a megfelelő férfi az Ön számára – mondta szelíden. – Bízom annyira a józan belátásomban, hogy a legjobb ta-nácsot tudnám Önnek adni a személyes érzelmeimtől függetlenül. Egyébként történetesen nem is gyűlölöm; sőt kifejezetten kedvelem. De régóta aggodalommal figyeltem az Ön vonzalmát iránta. Tartottam tőle, hogy egyszer túl messzire megy vele, de ez álmomban sem jutott volna eszembe.

Erzsébet elfordította a fejét és a körmeit dörgölte. – Nem akartam ennyire elkötelezni magam – mondta nagyon halkan. – Nem tudtam

tisztán gondolkodni, és túlzásba estem… – Ha meg tud szabadulni ettől az elkötelezettségtől még most, akkor csak a jó híre

csorbul, de idővel elfelejtik az emberek, ha lemond Sir Robertről és feleségül megy valaki máshoz. De ha beváltja a neki tett ígéretét, akkor az emberek inkább letaszítják Önt a trón-ról, mint hogy térdet kelljen hajtaniuk Robert Dudley előtt.

– Mária is hozzáment Fülöphöz, pedig őt is gyűlölték az emberek! – fakadt ki Erzsébet. – Fülöp felkent király volt! – kiáltotta Cecil. – Lehet, hogy gyűlölték, de a származása

ellen nem lehetett kifogásuk! És Fülöpöt egész hadsereg védte, a spanyol császár örököse-ként jött Angliába. De Dudleyt ki védi meg? Fél tucat szolga meg lovász? Mire megy ve-lük, ha kitör a lázadás ellene?

– Szavamat adtam neki – suttogta Erzsébet. – Isten és feddhetetlen tanúk előtt. – Akkor vonja vissza a szavát – mondta Cecil egyszerűen. – Különben a békéből sem-

mi haszna nem lesz, mert Katherine Grey királynő számára vívta ki. – Katherine? – ismételte megrendülten. – Soha! – Hercegnő, legalább két összeesküvésről tudok, mely őt akarja a trónra juttatni. Protes-

táns, mint a nővére, Jane Grey volt, népszerű és Tudor-vér folyik az ereiben. – Katherine tud róla? Összeesküdött másokkal ellenem? Cecil megrázta a fejét. – Már

rég letartóztattam volna, ha a lojalitásához bármi kétség férne. Csak azért hoztam szóba, hogy lássa, vannak, akik most is letaszítanák Önt a trónról – és ha hírét veszik az eljegy-zésnek, akkor sokan csatlakoznak hozzájuk.

– Titokban fogom tartani – ígérte Erzsébet.

– Az kevés, ha titokban tartja; fel kell bontania és örökre elfelejtenie. Vissza kell von-nia az egészet. Sosem mehet feleségül hozzá, és ezt ő is tudhatja. Meg kell mondania neki, hogy észhez tért és belátta, hogy lehetetlent ígért neki. Sir Robertnek el kell engednie Önt.

– Írjak Mr. Forsternek? – javasolta Lizzie könnyed, közömbösnek szánt hangon. – Né-hány hétre elmehetnénk a Cumnor Place-be hozzájuk.

– Mr. Forsternek? – kérdezett vissza Amy csodálkozva. A lenyugvó nap fényénél kis-inget varrt Tom Hyde-nak az ablak mellett.

– Igen – mondta Lizzie határozottan. – Tavaly ilyenkor, nyár végén náluk vendéges-kedtünk, mielőtt továbbutaztunk volna Chislehurstbe.

Amy lassan fölemelte a fejét. – Üzent valamit az uram? –kérdezte, noha tudta, hogy nemleges lesz a válasz. – Mr. Hyde levelet kapott tőle?

– Nem – feszengett Lizzie. – Sajnálom, Amy. Az asszony újra a munkája fölé hajolt. – A fivéred beszélt veled? Ő akarja, hogy el-

menjünk? – Nem, dehogy – vágta rá Lizzie sietve. – Csak arra gondoltam, hogy a többi barátod

még féltékeny lesz, ha nem látogatod meg őket. Utána elmehetnénk Scottékhoz is Camberwellbe, mit szólsz hozzá? Nem szeretnél vásárolni ezt-azt Londonban?

– Mostanában mintha hűvösen viselkedne velem – jegyezte meg Amy. – Attól tartot-tam, hogy el akar küldeni.

– Ugyan! – tiltakozott Lizzie, és hallotta, hogy túlzott nyomaték csendül ki a hangjából. – Az én ötletem volt, gondoltam, már unod magad itt és szeretnél elutazni, ennyi az egész.

– Szó sincs róla – mondta Amy gépies kis mosollyal. –Nem unom magam, szeretek itt lenni, Lizzie. Maradjunk még egy darabig.

– Mit csináltál egész délután, szívem? – kérdezte Sir Robert vacsora közben a királynő szobájában. – Rögtön a tanácsterembe siettem, mikor elintéztem a lovak dolgát, de nem vártatok meg. Azt mondták, hogy Cecillel sétálsz a kertben, de mire odaértem, nem volta-tok sehol. Mikor visszajöttem a lakosztályodba, azt mondták, senki nem zavarhat.

– Fáradt voltam – közölte Erzsébet kurtán. – Lepihentem. Robert szemügyre vette sápadt arcát, karikás, kivörösödött szemét. – Mondott neked

valamit, ami felzaklatott? Erzsébet a fejét rázta. – Nem. – Szemrehányást tettél neki a skóciai kudarca miatt? – Nem. Lezártam azt az ügyet. Ennél többet nem érhetünk el. – Eldobott egy hatalmas lehetőséget. – Igen – mondta Erzsébet röviden. – Lehet. Robert kifürkészhetetlen mosollyal nézett rá. „Hát visszanyerte a hatalmát fölötte –

gondolta. – Erzsébet tényleg javíthatatlanul befolyásolható.” Fennhangon így szólt: – Lá-tom, hogy valami baj van, Erzsébet. Mi történt?

Erzsébet ráemelte fekete szemét. – Most nem tudok beszélni róla. – Nem is kellett a ve-lük vacsorázó, minden mondatukra éberen figyelő udvaroncok felé intenie. – Majd ké-sőbb, ha kettesben leszünk.

– Természetesen – mosolygott rá kedvesen Robert. – Akkor lássuk, hogyan deríthet-nénk jobb kedvre! Kártyázzunk? Játsszunk mást? Vagy táncoljunk?

– A kártya jó lesz – bólintott. „Kártyázás közben legalább nem lehet beszélgetni” – gondolta.

Robert a szobájában várta Erzsébetet. Tamworth, az inasa őrködött odakint, az asztalon két pohár állt, és a tűzön finom illatú almafaágak parázslottak. Kinyílt az ajtó és bejött Er-zsébet, de nem a szokott mohó sietségével, nem vágytól sugárzó arccal. Ma este kissé té-tovának tűnt, mintha jobb szeretne máshol lenni.

„Kibékült Cecillel – gondolta Robert. – És Cecil megpróbálta lebeszélni rólam. Várható volt, hogy amint jóban lesznek, figyelmezteti. De gyakorlatilag házasok vagyunk. Már az enyém.” – Egyetlenem! – mondta neki. – Ez a nap mintha sosem akart volna véget érni – s azzal átölelte.

Egy pillanatig érezte rajta a habozást, mielőtt hozzábújt volna. Megsimogatta a hátát és csókokkal borította a haját. –Szerelmem – duruzsolta. – Egyetlen szerelmem.

Nem várta meg, hogy elhúzódjon, elengedte és leültette a kandalló mellé. – Végre együtt vagyunk – mondta. – Kettesben. Kérsz egy pohár bort, drágám?

– Igen. Miközben átnyújtotta a poharat, összeért az ujjuk. Erzsébet a tüzet nézte, nem fordult

felé. – Látom, hogy valami baj van – mondta. – Kettőnk miatt? Valamivel megbántottalak? Erzsébet felpillantott. – Nem, dehogy! Te soha… – Akkor mi történt, szerelmem? Mondd el, és együtt megoldjuk, bármi legyen is a

gond. Erzsébet megrázta a fejét. – Semmi különös. Csak annyira szeretlek, és arra gondoltam,

mennyire fájna, ha elveszítenélek. Robert letette a poharat és letérdelt a lány lábához. –Nem fogsz elveszíteni – mondta

egyszerűen. – A tied vagyok mindenestől. Fogadalmat tettem neked. – Ha sokáig nem házasodhatnánk össze, akkor is szeretnél? – kérdezte. – Várnál rám? – Miért nem hozzuk nyilvánosságra az eljegyzésünket máris? – tért a lényegre Robert. – Ó – Erzsébet legyintett. – Ezer oka van, talán egyik sem lényeges. De ha nem tud-

nánk, várnál rám? Hű maradnál hozzám? Mindig így leszünk egymással? – Várnék rád és hű lennék – ígérte Robert. – De nem maradhatunk így egymással. Va-

laki úgyis rájönne, elterjesztené. És én sem bírnám örökké, hogy hiába szeretlek, hiába vagyok mindig melletted, nem segíthetek rajtad, amikor félsz és egyedül vagy. Azt aka-rom, hogy bármikor megfoghassam a kezed az egész udvar előtt, és kimondhassam, hogy az enyém vagy, én meg a tiéd, hogy az ellenségeid az én ellenségeim is, és le fogom győz-ni mindet.

– De ha várnunk kell, ugye kitartasz mellettem? – erősködött Erzsébet. – Miért kellene várnunk? Nem érdemelj ük meg a boldogságot? Mindketten raboskod-

tunk a Towerben és rettegtünk, hogy mikor kell a vérpadra lépnünk. Nem jár nekünk egy kis öröm végre?

– De – bólintott Erzsébet sietve. – Csak Cecil szerint sokan vannak ellened és összees-küvést szőnek ellenem, még most is. Előbb el kell fogadtatnunk téged a néppel. Ez eltart-hat egy ideig, ennyi az egész.

– Ugyan mit tud erről Cecil? – legyintett Robert hanyagul. – Csak most ért vissza Edinburgh-ból. Az én informátoraim szerint a nép rajong érted, és engem is megszoknak majd idővel.

– Igen – mondta Erzsébet. – Idővel. Ezért kell várnunk egy kicsit. Robert úgy érezte, most veszélyes lenne vitába szállni vele. – Akár örökké, ha úgy kívánod – mosolygott. – Évszázadokig akár, ha arra kérsz. Majd

ha nyilvánosságra akarod hozni az eljegyzésünket, szólj, és addig a kettőnk titka lesz. – Nem akarom felbontani – mondta Erzsébet gyorsan. –Nem akarom visszavonni. – Nem is tudod visszavonni – mondta Robert egyszerűen. – Ahogy én sem. Felbonthatatlan. Kötelező érvényű, törvényi erejű szent ígéretet tet-

tünk Isten és két tanú előtt. Isten szemében férj és feleség vagyunk, és senki nem választ-hat el minket egymástól.

Robert üzletfele és jó barátja, Mr. Forster szeptember hónapra meghívta magához Amyt. Lizzie Oddingsell olvasta fel a levelét, mert Amynek nem volt ereje kibogarászni az írást.

– Akkor hát válaszolj neki, hogy boldogan meglátogatom – mondta Amy hidegen. – Te is velem jössz? Vagy inkább maradsz?

– Miért ne mennék veled? –kérdezte Lizzie megdöbbenve. – Talán jobb szeretnél megválni tőlem – nézett félre Amy. – Talán egyetértesz a fivé-

reddel, aki szemmel láthatólag úgy véli, hogy kegyvesztett vagyok, és nem ajánlatos a kö-zelemben lenni.

– A fivérem semmi ilyet nem mondott – hazudta Lizzie. – És sosem hagynálak magad-ra.

– Én már nem az vagyok, aki voltam – mondta Amy, és a hangja elvesztette hideg csengését, elvékonyodott. – Kiestem a férjem kegyeiből. A fivérednek nem előnyös, ha vendégül lát, ahogy a Cumnor Place-ben sem megtiszteltetés a jelenlétem. Megértettem, hogy nehéz lesz olyan embereket találnom, akik az uram haragja ellenére is befogadnak. Már nem vagyok hasznára senkinek.

Lizzie nem válaszolt. Anthony Forster levele kényszeredett válasz volt az ő kérésére, hogy Amy hadd lakjon náluk egész ősszel. Scotték, Amy saját rokonai azt írták, hogy saj-nos novemberben végig nem lesznek otthon. Nyilvánvalóvá vált, hogy Amyt nem látják szívesen az ismerősei, sőt a saját családja sem.

– Anthony Forster mindig nagyra becsült téged - mondta Lizzie. – És az öcsém és Alice épp a minap jegyezték meg, hogy milyen öröm látni, ahogy Tommal játszol. Itt mindenki családtagként szeret.

Amy túlságosan is hinni akart a barátnőjének. – Tényleg ezt mondták? – Bizony – mondta Lizzie. – Azt mondták, a kicsi mindenkinél jobban kedvel téged. – Akkor nem maradhatnék itt? – kérdezte Amy egyszerűen. – Jobb szeretnék maradni,

mint elutazni. Karácsonykor is inkább itt lennék, mint otthon, Stanfieldben. Szívesen fize-tek az ellátásunkért akár, ha a fivéred hagyja, hogy maradjunk.

Lizzie zavarba jött. – De most, hogy Mr. Forster ilyen kedvesen hív minket, igazán il-lene elmennünk hozzá – mondta erőtlenül. – Nehogy megsértődjön.

– Jó, akkor menjünk egy hétre – mondta Amy. – És aztán jöjjünk vissza ide. – Az… nem lenne jó – csűrte-csavarta Lizzie. – Hálátlanságnak tűnne. Menjünk egy

egész hónapra.

Egy pillanatra azt hitte, sikerült a hazugság, de Amy elhallgatott, mintha eddig idegen nyelven zajlott volna az egész párbeszéd, és csak most értette volna meg. – Szóval a fivé-red mégiscsak el akar küldeni, igaz? – szólalt meg lassan. –Nem akarja, hogy októberben visszajöjjek Sőt jó ideig nem akar látni, talán soha többé. Minden úgy van, ahogy először mondtam, és mostanáig mellébeszéltél. A fivéred nem akar befogadni. És senki más sem.

– Nos, Mr. Forster mindenesetre meghívott – szögezte le Lizzie. – Írtál neki, hogy elmehetünk-e hozzá? Lizzie lesütötte a szemét. – Igen – vallotta be. – Szerintem vagy oda megyünk vagy

Stanfieldbe, más választásunk nincs. – Hát akkor legyen a Cumnor Place – mondta Amy csöndesen. – Milyen furcsa az élet

– egy éve még megtiszteltetés volt számára a társaságom, és alig akart elengedni néhány nap után. Most pedig épphogy megtűrt vendég leszek egy hónapig.

Erzsébet, aki nemrég még minden pillanatot megragadott, amit kettesben tölthetett Roberttel, most kerülte a szerelmét, és William Cecil társaságát kereste. Az utolsó pilla-natban mondta le az egész napos vadászatot, fejfájásról panaszkodott, és hagyta, hogy az udvar nélküle menjen el, Robert vezetésével. Laetitia Knollys Robert mellett lovagolt, de Erzsébet nem tiltakozott. Cecil a szobájában várta.

– Azt mondta, várni fog rám – mondta Erzsébet, miközben a windsori kastély ablakából nézte, ahogy a vadásztársaság a meredek dombon lekocog a város és a folyó menti láp fe-lé. – Azt mondta, azt sem bánja, ha nem jelentjük be az eljegyzésünket. Majd kivárjuk a megfelelő pillanatot.

– Vissza kell vonnia az ígéretét – mondta Cecil. Erzsébet feléje fordult. – Képtelen va-gyok rá, Jó Szellem. – Nem merem elveszíteni. A halálnál is rosszabb lenne elveszítenem őt.

– A trónját is odaadná érte? – Nem! – kiáltotta Erzsébet szenvedélyesen. – Egy férfiért sem! Semmiért, soha. – Akkor le kell mondania Sir Robertről – tárta szét a karját. – Nem szeghetem meg a neki adott szavam. Nem hagyhatom, hogy hűtlennek tartson. – Akkor neki kell elengednie Önt – mondta Cecil. – Meg kellene értenie, hogy sosem

lett volna szabad ilyen fogadalmat tennie. Nem volt hozzá joga. Van felesége. Bigámiát követett el.

– Ő sosem engedne el – mondta Erzsébet. – Amíg azt hiszi, hogy megkaphatja Önt, addig nem – értett egyet Cecil. – De ha re-

ménytelennek tartaná? Ha attól félne, hogy elveszíti a helyét az udvarnál? Ha választania kellene, hogy sose találkozzon Önnel többet és kegyvesztettként, száműzetésben kell él-jen, vagy pedig lemondjon Önről és minden úgy legyen, mint a fogadalom előtt… mit vá-lasztana?

– Akkor talán beleegyezne – ismerte el Erzsébet kelletlenül. – De én nem tudom ilyes-mivel megfenyegetni, Jó Szellem. Még ahhoz sincs bátorságom, hogy megkérjem a foga-dalmunk visszavonására. Nem bírok fájdalmat okozni neki. Tudja, milyen a szerelem, Ce-cil? Képtelen vagyok elutasítani őt. Előbb vágnám le a fél kezemet, mint hogy Robertet bántsam.

– Értem – mondta Cecil tárgyilagosan. – Tehát neki kell meghátrálnia, a saját elhatáro-zásából.

– Ő is így érez irántam! – kiáltotta Erzsébet. – Sosem hagyna el.

– De nem vágná le Önért a fél kezét – mondta Cecil meggyőződéssel. Erzsébet hallgatott egy darabig. – Van valami terve? Talál kiutat a fogadalmamból? – Persze – mondta Cecil. – Ha erről az esztelen eljegyzésről bárki tudomást szerez, Ön

elveszíti a trónját. Megtalálom a módját, hogy megmentsem Önt, és ha kész a terv, azt végre kell hajtanunk, Erzsébet, akármibe is kerül.

– Az iránta érzett szerelmemet nem tudom elárulni – mondta Erzsébet. – Én nem bírom megmondani neki. Inkább meghalnék, mint hogy hűtlennek gondoljon.

– Tudom – mondta Cecil aggodalmasan. – Tudom. Valahogyan rá kell venni, hogy a saját elhatározásából visszakozzon.

Amy és Lizzie Oddingsell a tágas, nyílt oxfordshire-i tájon lovagoltak Denchworthből Cumnorba. Birkák legelésztek a lapos, lakatlan dombokon, és a nyájat őrző gyerekek kia-bálva köszöntötték az utazókat, kecskemód ugrálva az út felé, hogy jobban lássák a két lo-vas hölgyet.

Amy nem mosolygott és nem integetett, nem szórt eléjük aprópénzt a zsebéből. Talán észre sem vette őket. Eletében először utazott libériás kíséret nélkül, és sok-sok éve elő-ször lovagolt úgy az országúton, hogy nem vitték előtte a medvét és botot ábrázoló Dudley-lobogót. Laza gyeplővel tartotta a lovát, és üres tekintettel nézett maga elé. A ló is leszegte a fejét és bágyadtan baktatott, mintha a lesoványodott fiatal nőt vinni súlyos teher volna.

– Úgy tűnik, jó lesz a termés – mondta Lizzie vidáman. Amy kifejezéstelen arccal né-zett körül. – Igen – hagyta rá.

– Bőséges lesz az aratás, hm? – Igen. Lizzie megírta Sir Robertnek, hogy a felesége Abingdon-ból Cumnorba utazik, de nem

kapott választ. Az intéző nem küldött pénzt az adósságaik rendezésére, sem az abingdoni házi személyzet megjutalmazására, és kíséretről sem gondoskodott a számukra. Végül Lizzie fivérének az emberei tartottak velük az úton, és egy kis szekér hozta a holmijukat. Mikor Amy a lovaglókesztyűjét felhúzva kilépett az ajtón a vakító reggeli fénybe és meg-látta a kicsiny csapatot, rádöbbent, hogy ezentúl egyszerű magánemberként utazik. Többé nem hirdeti a Dudley-lobogó, hogy egy előkelő udvaronc felesége, nem figyelmezteti az embereket a Dudley-libéria, hogy engedjenek neki utat, emeljenek kalapot előtte, térdelje-nek le a tiszteletére. Amy ezentúl nem több, mint Miss Amy Robsart – sőt kevesebb, mert már nem független leány, aki bárkihez feleségül mehet, akiből bárki lehet még. A női lét legalacsonyabb fokára jutott, a legrosszabb női sors lett az osztályrésze: az elrontott házas-ság.

Induláskor a kis Tom a szoknyájába kapaszkodott, hogy Amy fölemelje. – Mi-mi! – mondta neki komolyan. Amy lenézett rá. – El kell búcsúznom tőled – mondta. –Azt hiszem, nem találkozunk

többé. A kicsi nem értette, de megérezte rajta a szomorúságot, mint egy sötét árnyat. – Mi-mi! Amy lehajolt és gyors csókot nyomott a selymes, meleg kis fejére, beszippantotta kis-

gyermek-illatát, aztán fölegyenesedett és a lovához sietett, még mielőtt a kisfiú elsírná magát.

Verőfényes nyári nap volt, és csodaszép tájon vitt az útjuk, de Amy nem is látta. Jobbra pacsirta röppent a búzaföldről az ég felé, egyre magasabbra, a szárnyával verve szárnyaló dala ritmusát, de Amy nem is hallotta. Felkapaszkodtak a zöld domboldalakra, majd le-ereszkedtek az erdős völgybe és a termékeny mezőkre, de Amy vakon, szótlanul nézett maga elé.

– Rosszul vagy? – kérdezte Lizzie, amikor megálltak egy pataknál inni, és Amy föl-emelte holtsápadt arcáról a lovaglókalap fátylát.

– Igen – mondta Amy röviden. – Beteg vagy? Tudsz így lovagolni? – riadt meg Lizzie. – Ne törődj vele, már régóta így van… lassan hozzá kell szoknom – mondta Amy. A kis menet lassan végigdöcögött a Cumnor határánál húzódó mezők mellett; tyúkok

rebbentek szét előttük, és megugatták őket a kutyák. A sötét tiszafák őrizte szép, szögletes tornyú templom büszkén állt a magaslatán. Amy föl sem pillantott a toronyra, melynek te-tején Erzsébet lobogója ágaskodott az ég felé; mereven előre nézve baktatott tovább a sá-ros utcákon, alacsony, nádtetős házak között.

A Cumnor Place a templomkert mellett állt, de a kis csapat megkerülte a fakó mészkő-falat, és átment a boltív alatt. Tiszafák szegélyezték az átjárót, és Amy megborzongott a fák komor árnyékában.

– Mindjárt odaérünk – biztatta Lizzie, és arra gondolt, Amy nagyon elfáradhatott. – Tudom. Újabb boltíves bejáró nyílt a vastag kőfalban, és azon át bejutottak a ház belső udvará-

ra. Mrs. Forster a lódobogást hallva kijött a nagyterem oldalsó bejáratán. – Hát itt vannak! – kiáltotta. – Gyorsan ideértek! Könnyű útjuk lehetett. – Könnyű volt – szólalt meg Lizzie, mert Amy nem válaszolt, csak ült némán a lovon. –

De Lady Dudley sajnos nagyon elfáradt. – Valóban, Lady Dudley? – kérdezte az asszony aggódva. Amy fölemelte a fátylát. – Ó! Milyen sápadt! Jöjjön, pihenjen le – mondta Mrs. Forster. Előlépett egy lovász, és Amy esetlen ugrással leszállt a nyeregből. A háziasszony kézen

fogta és bevezette a nagyterembe, ahol égett a tűz a kőkandallóban. – Kér egy kupa sört? – tüsténkedett az asszony. – Kérek, köszönöm – mondta Amy. Mrs. Forster lenyomta vendégét a kandalló előtti nagy székre, és egy apródot elküldött

sörért és kupákért. Bejött Lizzie Oddingsell és helyet foglalt Amy mellett. – Hát megérkeztek! – jegyezte meg Mrs. Forster. Nagyon is tudatában volt kínos hely-

zetének. Az udvar híreiről nem érdeklődhetett, amikor egyetlen hírt lehetett csak hallani: hogy a királynő napról napra felháborítóbban viselkedik ennek a sápadt fiatalasszonynak a férjével. Már az egész ország tudta, hogy Robert Dudley a leendő királynak tekinti magát, és hogy Erzsébet rá sem tud nézni fekete szemű istállómesterén kívül más férfira.

– Pompás időnk van – mondta Mrs. Forster jobb téma híján. – Csakugyan, bár nagy a meleg – mondta Lizzie. – Viszont a búza, úgy látom, bő ter-

mést hoz az idén. – Ó, ehhez nem értek semmit – mondta Mrs. Forster gyorsan és nyomatékkal, nehogy

vendégei ilyen szégyenletes tudást feltételezzenek egy előkelő ház vagyonos úrnőjéről. –Én aztán semmit sem értek a gazdálkodáshoz.

– Bő termés lesz – jegyezte meg Amy. – És milyen finom lesz majd a kenyér. – Csakugyan. Az apród érkezése törte meg a kínos csendet. – Mrs. Owen is nálunk vendégeskedik –

mondta Mrs. Forster. – Ő a földesúr, Mr. William Owen édesanyja. Úgy tudom, ladységed férje is… – Zavartan elhallgatott. – Úgy tudom, Owen urat jól ismerik az udvarnál – foly-tatta sután. – Talán ön is találkozott már vele, Lady Dudley.

– A férjem ismeri – mondta Amy a zavar minden jele nélkül. – És igen nagyra becsüli. – Nos, az a megtiszteltetés ért bennünket, hogy az édesanyja hosszabb ideig nálunk la-

kik- folytatta Mrs. Forster fellélegezve. –Vacsoránál majd találkoznak vele, és addigra az uram is hazajön. Ma kilovagolt meglátogatni a szomszédainkat, de a lelkemre kötötte, hogy gondoskodjam a vendégekről.

– Nagyon kedves – mondta Amy szórakozottan. – Most szeretnék lepihenni, ha lehet. – Természetesen. – Mrs. Forster fölkelt. – A szobája a nagyterem fölött van, az átjáró

felé néz. Amy megtorpant; a legjobb hálószoba felé indult volna, a ház túlsó végébe. – Megmutatom – mondta Mrs. Forster, és a nagyteremből két boltíven át a kőpadlós

éléstárba vezette Amyt, majd onnan a csigalépcsőre. – Itt a szobája, és mellette Mrs. Oddingsellé – intett a két faajtóra a háziasszony. – Milyen furcsa, hogy alig ötven éve ez a hely monostor volt – mondta Amy, és megállt

egy kiszögellésnél, melyen a sötét fából kidomborodó kis kerubot az idővel világosra csi-szolták a nekisúrlódó testek. – Ez az angyalka talán egyszer segített valakinek imádkozni.

– Hála Istennek, hogy az ilyen pápista babonaságoktól megszabadultunk már – mondta Mrs. Forster szenvedéllyel.

– Ámen – vágta rá Lizzie kötelességtudóan. Amy nem szólt, csak megérintette az angyal arcocskáját, majd kinyitotta a súlyos faaj-

tót és belépett a szobájába. Megvárták, amíg az ajtó becsukódik mögötte. – Nagyon sápadt, csak nem beteg? – tudakolta Mrs. Forster. Bementek Lizzie hálószobájába. – Nagyon fáradt – magyarázta Lizzie. – És alig eszik.

Szúrást érez a mellében, de azt mondja, csak a szíve fáj. Nagyon rosszul viseli a helyzetet. – Én úgy hallottam, valami daganat van a mellében. – Állandóan fáj neki, de nem látszik semmi duzzanat. Ez is csak egy a sok londoni szó-

beszéd közül. Mrs. Forster összeszorította a száját és rosszallóan csóválta a fejét a napról napra va-

dabb és részletesebb londoni pletykákra gondolva. – Isten óvja szegényt – mondta. – Ala-posan megszenvedtem a férjemmel, mire sikerült rábeszélnem, hogy legalább egy kis idő-re meghívja. Azt hittem volna, ha valaki, ő igazán megszánhatná ezt az asszonyt, de a szemembe mondta, hogy most, amikor őlordsága olyan magas polcra jut, ahogy mondják, végzetes dolog megsérteni, és mindennél fontosabb elnyerni a jóindulatát.

– Miért, mit mondanak? – kérdezte Lizzie. – Hová tud még emelkedni innen? – Állítólag királyi hitves lesz – felelte Mrs. Forster egyszerűen. – Azt mondják, titok-

ban már össze is házasodott a királynővel, és karácsonykor lesz a koronázása. Ezt a sze-gény asszonyt meg félreállítják.

– Félre, de hová? – tudakolta Lizzie. – Az öcsém nem hajlandó befogadni többet, és a Stanfield Hallban sem lakhat egész évben, az gyakorlatilag egy közönséges tanyaház. Amúgy abban sem vagyok biztos, hogy ott tárt karokkal várnák-e őt. Ha már a saját csa-ládja is kitagadja, hová menjen? Mit csináljon?

– Ahogy most kinéz, úgysem éri meg – mondta Mrs. Forster nyersen. – És ezzel őlordsága gondja is megoldódik. Hívjunk hozzá orvost?

– Igen – mondta Lizzie. – Én ugyan biztosra veszem, hogy a bánatba betegedett bele, de az orvos adhatna neki valamit, amitől legalább enni és aludni tud és abbahagyja az ál-landó sírást.

– Sírni szokott? Lizzie hangja megremegett. – Napközben magába fojtja, de éjszaka, ha valaki az ajta-

jánál fülel, hallani lehet. Álmában sír. Egész éjjel csorognak le az arcán a könnyek, és a férjét szólongatja. A nevét suttogja álmában. Újra és újra azt súgja: „Robert?”.

Cecil és Erzsébet a windsori kastély rózsakertjében sétáltak az udvarhölgyek társaságá-ban, amikor Robert Dudley megjelent a spanyol nagykövettel.

Erzsébet mosolyogva nyújtotta csókra a kezét de Quadrá-nak. – Minek köszönhetem a látogatását? A politika húzta ide vagy a szíve? – kérdezte évődve.

– A politika hozott, de a szívem tart itt – mondta erős spanyol akcentusával. – A politi-kai ügyet elintéztem Sir Roberttel, és most már élvezhetem az Ön társaságát.

Erzsébet felhúzta korommal megrajzolt szemöldökét. – A politikai ügyet? – nézett Robertre.

Dudley bólintott. – Elintéztük. Említettem a követ úrnak, hogy ma este lesz egy tenisz-torna, és azt mondta, nagyon szívesen megnézné.

– Ó, csak egy baráti játék – mondta Erzsébet. Nem mert Cecilre nézni. – Az ifjú udva-roncok csapatokat alakítottak, a Királynő csapatát és a Cigány csapatát. – A hölgyek felvi-hogtak a két név hallatán.

A spanyol nagykövet mosolyogva nézett egyikről a másikra. – És kik vannak a Cigány csoportban?

– Ó, ez csak egy ugratás Sir Robert rovására – mondta a királynő. – Őt becézik Ci-gánynak.

– De csak a hátam mögött merik – tette hozzá Sir Robert. – Sértés? – kérdezte a szigorú illemtudáshoz szokott spanyol. – Tréfa – magyarázta Sir Robert. – Nem mindenkinek tetszenek a színeim. Néhányak

szerint egy angolhoz mérten túl sötét az arcom. Erzsébet vágyakozó sóhajt hallatott. Félreérthetetlen hang volt, mindenki ránézett, és

Dudley bensőséges mosollyal fordult hozzá. – Szerencsére nem mindenkit zavar a sötét bőröm és fekete szemem – mondta.

– A játékosok most gyakorolnak. – Erzsébet nem tudta levenni a szemét Robert mo-solygó szájáról.

– Megnézhetnénk őket – szólt közbe Cecil. A nagykövetet a pálya felé vezette, és az udvar követte őket. Dudley lassan a karját nyújtotta Erzsébetnek, aki a könyökéhez csúsz-tatta a kezét.

– Úgy festesz, mint akit megigéztek – mondta Dudley halkan. – Te igéztél meg – mondta Erzsébet. – Te is tudod. – Tudom. Szótlanul mentek néhány lépést. – Mit akart a nagykövet? – kérdezte Erzsébet. – Felpanaszolta, hogy spanyol aranyat csempésznek ki a kereskedőink Németalföldről

– mondta Dudley. – A törvény tiltja, hogy aranyrudakat vigyenek ki az országból. – Tudom – mondta Erzsébet. – Nem is értem, ki művel ilyesmit. Robert nyájasan elsiklott a hazugság felett. – Valami túlbuzgó ellenőr átkutatta az egyik

hajónkat, és észrevette, hogy a szállítólevél hamis. Az aranyat elkobozták és a nagykövetet felszólították, hogy tegyen hivatalos panaszt nálunk.

– Csak nem akar a Titkos Tanácshoz fordulni? – kérdezte Erzsébet riadtan. – Ha meg-tudják, hogy aranyat hozatunk be Angliába, rögtön rájönnek, hogy új érméket akarunk verni. Mindenki elkezd majd megszabadulni a régiektől. Beszélek Cecillel, ennek az ügy-nek titokban kell maradnia. – Már el is indult, de Robert elkapta a kezét és visszatartotta.

– Persze hogy nem találkozhat a Titkos Tanáccsal – mondta határozottan. – Bizalmasan kell kezelni a kérdést.

– Adtál neki időpontot, amikor Cecillel és velem tárgyalhat? – Már elintéztem az ügyet – jelentette ki Robert egyszerűen.

Erzsébet megállt, a nap forrón tűzött a tarkójára. – Hogy mit csináltál? – Elintéztem – ismételte Robert. – Megmondtam, hogy itt valami tévedés lesz, a csem-

pészést a legmélyebben elítélem, és aranyrudakat csempészni egyik országból a másikba különösen veszélyes a kereskedelemre nézve. Megígértem, hogy többet nem fordul elő, és személyesen fogok utánanézni az esetnek. Legföljebb a felét hitte el, de a jelentésében megnyugtathatja a spanyol császárt, és mind elégedettek lehetünk.

Erzsébet tétovázott, hirtelen megborzongott a forró napon. – Robert, milyen alapon be-szélt éppen veled?

Robert úgy tett, mintha nem értené a kérdést. – Már mondtam. – De miért veled? Miért nem fordult Cecilhez a panaszával? Vagy miért nem jött egye-

nesen hozzám? Vagy miért nem kért találkozót a Titkos Tanáccsal? Robert átkarolta a derekát, noha az udvarhölgyek közül bárki megláthatta, aki hátrané-

zett. – Mert le akarom venni a terhet a válladról, szerelmem. Mert legalább annyit tudok a kormányzásról, mint te vagy Cecil, sőt őszintén szólva valószínűleg többet is. Mert erre születtem, legalább annyira, mint te vagy Cecil, sőt valószínűleg még inkább. Mert a pa-nasz az ügynöködet, Thomas Greshamét érintette, aki most már közvetlenül nekem írja a jelentéseit. Ez az én ügyem, nem csak a tiéd. A te ügyed mindig az enyém is. Mindent együtt csinálunk.

Erzsébet nem bírt elhúzódni a közeléből, de nem gyengült el az érintésétől, mint más-kor. – De Quadrának hozzám kellett volna fordulnia – erősködött.

– Ugyan miért? – érdeklődött Robert. – Szerinted nem tudja, hogy egy éven belül ki-hirdetjük a házasságunkat? Szerinted nem tudja mindenki, hogy a férjed vagyok és hama-rosan be is jelentjük? Nem magától értetődő, hogy máris a férjednek tekint és úgy beszél velem?

– Velem vagy Cecillel kellene tárgyalnia – ismételte Erzsébet csökönyösen. Megdör-gölte a körömágyát, a bőrt visszatolta kifényesített körmeiről.

Dudley elkapta a kezét. – Persze – mondta. – Ha olyan ügy kerül elő, amit nem tudok helyetted elintézni.

– És olyan mikor lesz? – kérdezte Erzsébet élesen. Dudley önelégülten kuncogott. – Most, hogy mondod, nem tudok egyetlen dolgot sem elképzelni, amit te vagy épp Cecil jobban csinálna nálam – ismerte el.

Cecil a királynő mellett ült a tenisztornán, de egyikük sem a játékot figyelte. – Csak azért tárgyalt de Quadrával, hogy levegye a vállamról a gondot – hadarta színte-

len hangon. – Ez nem az ő hatásköre, hacsak Ön fel nem hatalmazza – felelte Cecil nyugodtan. – Cecil, szerinte mindenki tudja, hogy jegyesek vagyunk, és de Quadra is a férjemnek,

tehát a képviselőmnek tekinti. – Ennek véget kell vetni – mondta Cecil. – Vessen véget ennek a… jogbitorlásnak. – Robert lojális hozzám – heveskedett a királynő. – Mindent értem tesz, szerelemből. „Igen, ő a leglojálisabb áruló, aki valaha szerelemből megbuktatott egy királynőt” –

füstölgött magában Cecil. Fennhangon így szólt: – Felség, lehet, hogy az Ön érdekében te-szi, de értse meg, hogy a spanyol császár az Ön gyengeségének fogja tulajdonítani Sir Robert hatalmát. És mit gondol, mit fognak szólni az angol katolikusok, ha megtudják, hogy egy elvált férfihoz készül feleségül menni? Éppen Ön, egy elvált, házasságtörésért kivégzett királyné lánya!

A királynő előtt mindenki csak a legmézesmázosabb tisztelet hangján merte az édes-anyját emlegetni. Erzsébet elfehéredett a döbbenettől. – Tessék? – mondta fagyosan.

Cecilt nem némította el a szigorú tekintet. – Az Ön jó hírén nem eshet semmi csorba – folytatta konokul. – Éppen azért, mert az édesanyja, Isten nyugtassa, úgy halt meg, hogy a legalantasabb rágalmak szennyezték be a jó hírét. Az Ön édesatyja elvált egy derék asz-szonytól, hogy az Ön anyját feleségül vehesse, utólag meg boszorkányságnak és szajha-praktikáknak tulajdonította a tévedését. Ne hagyja, hogy az emberek felelevenítsék ezeket a vádakat az Ön nevével kapcsolatban!

– Vigyázzon, Cecil – mondta a királynő hidegen. –Felségsértő rágalmakat emleget föl. – Felséged vigyázzon inkább! – mondta Cecil keményen, és fölállt. – Mondja meg de

Quadrának, hogy holnap reggel kettőnknek előadhatja a panaszát. Sir Robert nem intéz-kedhet a korona ügyeiben.

Erzsébet felnézett rá és alig észrevehetően megrázta a fejét. – Nem tehetem – mondta. – Micsoda? – Nem áshatom alá Sir Robert eljárását. Az ügy le lett zárva, mi is csak azt mondanánk,

amit ő mondott. – Tehát valóban uralkodótársa Sir Robert, csak a korona hiányzik a fejéről? Kész áten-

gedni neki a hatalmat? Erzsébet csak hallgatott, és Cecil meghajolt. – Most elbúcsúzom, Felség – mondta hal-

kan. – Nincs kedvem végignézni a játékot. Semmi kétségem, hogy a Cigány csapata fog győzni.

Anthony Forster egy tekercs új madrigálkottát hozott a hóna alatt, jó hangulatban ért haza, és nem volt elragadtatva, amikor a felesége nyomasztó válsághelyzet hírével fogadta már az udvaron.

– Itt van Lady Dudley, és nagyon beteg – hadarta az asszony. – Ma reggel jöttek, és az-óta rosszul van. Semmi nem marad meg benne, szegény teremtés még inni sem tud, és fáj-dalomra panaszkodik a mellében, ami szerinte a megszakadt szív, szerintem lehet, hogy daganat. Nem engedi, hogy bárki megvizsgálja.

– Eressz be – mondta a férje, és besétált mellette a nagyterembe. – Kérek egy pohár sört – mondta szigorúan. – Fárasztó volt a lovaglás ebben a melegben.

– Bocsánat – mondta a felesége kurtán. Kitöltötte a sört és a nyelvébe harapva várt, míg a férfi elhelyezkedett a székében és jóízűen a torkába döntötte az italt.

– Mindjárt más – jegyezte meg aztán. – Kész a vacsora? – Persze – mondta az asszony tiszteletteljesen. – Csak magát vártuk. Türelmet erőltetett magára, míg az ura még egyet kortyolt a sörből, majd felé fordult és

ránézett. – Nos tehát – mondta. – Miről van szó? – Itt van Lady Dudley – ismételte Mrs. Forster. – Nagyon beteg. Rosszul van, fájdalmat

érez a mellében. – Hívjunk el egy orvost akkor – mondta a férfi. – Doktor Baylyt. Mrs. Forster bólintott. – Máris elküldök érte valakit. Anthony fölkelt. – Kezet mosok vacsora előtt. – Szünetet tartott. – Fogok vele találkoz-

ni egyáltalán? Le tud jönni a vacsorához?

– Nem – válaszolta a felesége. – Nem hiszem. Anthony Forster bólintott. – Nagyon kí-nos helyzet ez, kedvesem – mondta. – Már azzal is osztozunk a kegyvesztettségében, hogy befogadjuk a házunkba. Ne számítson arra, hogy sokáig élvezheti a vendégszeretetünket.

– Nem hiszem, hogy szegény bármit is „élvez” – mondta az asszony csípősen. – Azt elhiszem – bólintott rá a férfi némi részvéttel. –De a megbeszélt időn túl akkor

sem maradhat, ha beteg, ha nem. – Megtiltotta őlordsága, hogy befogadjuk? Mr. Forster megrázta a fejét. – Minek tiltsa? Nem kell ahhoz megázni, hogy észrevedd

az esőt. Tudom, merről fúj a szél, és nem szeretnék én lenni az, aki megfázik. – Elhívom a doktort – mondta Mrs. Forster. – Hátha csak a lovaglástól és a melegtől

van rosszul.

A cumnori istállófiú hamar megtette az utat, akkor ért Oxfordba, amikor az orvoslás professzora, Dr. Bayly éppen vacsorázni készült. – Máris jövök – mondta, fölkelt és a ka-lapjáért, köpenyéért nyúlt. – Ki beteg Cumnorban? Remélem, nem Mr. Forster.

– Nem – felelte a fiú a levelet nyújtva. – Az egyik vendég, most jött Abingdonból. La-dy Dudley.

Az orvos megdermedt, keze a kalappal megállt a levegőben, a köpenye lendületét vesztve hullott a vállára, mint egy törött szárny. – Lady Dudley – ismételte. – Sir Robert Dudleynak a felesége?

– Az – bólintott a fiú. – Annak a Sir Robertnek, aki a királynő istállómestere? – A királynő istállómestere, az ám! – ismételte a fiú cinkos kacsintással, hiszen ő is hal-

lotta a pletykákat, ahogy mindenki más. Dr. Bayly lassan visszatette a kalapot a padra. – Azt hiszem, nem jöhetek – mondta. A

köpeny lekanyarította a válláról és a támlára borította. – Ami azt illeti, nem merek. – Nem valószínű, hogy pestis vagy lázkór – mondta a fiú. – Csak ő beteg a házban, és

úgy tudom, Abingdonban nincs most pestis. – Nem, fiam, nem – mondta az orvos elgondolkozva. –Vannak veszélyesebb dolgok a

pestisnél. Jobb, ha ebbe nem avatkozom bele. – Azt mondják, fájdalmai vannak- magyarázta a fiú. – Az egyik cseléd szerint sírt, hal-

lotta az ajtónál. Istent kérte, hogy szabadítsa meg, azt mondta. – Nem merek elmenni – mondta az orvos őszintén. –Nem merem megvizsgálni. Nem

tudnék neki orvosságot felírni, még ha rájönnék is, mi baja. – Miért nem? Ha beteg a lady? – Mert ha meghal, azt fogják hinni, hogy megmérgezték, és engem fognak vádolni vele

– jelentette ki az orvos. – Vagy ha kétségbeesésében ő maga vett be mérget, és attól hal-doklik, akkor azt fogják mondani, az én orvosságom ölte meg. Ha meghal, engem fognak okolni, talán bíróság elé is állítanak. Vagy ha más mérgezte meg, és örül, hogy hat a szer, akkor nem fogják megköszönni, hogy megmentem.

A fiú eltátotta a száját. – Azért küldtek, hogy vigyem át a doktor urat. Mit mondjak most Mrs. Forsternek?

Az orvos a fiú vállára ejtette a kezét. – Mondd meg nekik, hogy az engedélyemet koc-káztatnám, ha beavatkoznék ebbe az ügybe – felelte. – Lehet, hogy az asszony máris szed valami szert, amit nálam nagyobb úr adott neki.

A fiú összeráncolt homlokkal próbálta értelmezni az orvos szavait. – Nem értem – rázta a fejét.

– Vagyis ha a férje próbálja megmérgezni, jobb, ha nem akadályozom meg – közölte az orvos nyersen. – És ha halálos beteg, kétlem, hogy őlordsága hálásan venné, ha megmen-teném az életét.

Robert a karjaiban tartotta Erzsébetet, követelőző csókokkal borította arcát, vállát, kós-tolgatta a nyakát, Erzsébet meg nevetve próbálta eltolni, s közben mégis magához ölelni.

– Csitt, még meghallják! – mondta. – Te riasztasz föl mindenkit a sikoltozással. – Én? Meg se nyikkanok – tiltakozott Erzsébet. – Még nem – mondta a férfi dévajul, és Erzsébet megint elnevette magát és a szájához

kapta a kezét. – Megbolondultál? – A szerelem bolondított meg – bólintott a férfi. – És mindig felvidít, ha nyerek. Tudod,

mennyit akasztottam le de Quadráról? – Fogadtál a spanyol nagykövettel? – Csak mert biztosra mentem. – Szóval, mennyit? – Ötszáz koronát – dicsekedett Robert. – És tudod, mit mondtam neki? – Mit? – Hogy fizessen spanyol arannyal. Erzsébet nevetni próbált, de Robert látta a szemében a hirtelen riadalmat. – Ugyan, Er-

zsébet, ne rontsd el a kedvem, a spanyol követtel könnyű bánni. Ő meg én értjük egymást. Csak tréfa volt, ő is nevetett, én is. Értek én az államügyekhez, hiszen erre születtem, erre neveltettem.

– Én meg királynőnek születtem – vágta rá Erzsébet. – Senki se tagadhatja – mosolygott Robert. – Én a legkevésbé. Mert én meg arra szület-

tem, hogy a szerelmed, a férjed és a királyod legyek. Erzsébet tétovázott. – Robert, még ha be is jelentjük az eljegyzésünket, akkor sem

kapsz királyi címet. – Mégha…? Erzsébet elpirult. – Úgy értettem: amikor bejelentjük. – Amikor bejelentjük az eljegyzést, a férjed leszek és Anglia királya – mondta Robert

egyszerűen. – Mi más lenne a címem? Erzsébet elnémult a döbbenettől, de nem hagyta magát. –No de Robert – kezdte köny-

nyedén. – Hogy lehetnél király? Még Fülöp is csak királyi hitves volt. Nem pedig király. – Fülöpnek voltak más címei – felelte Robert. – Spanyolország császáraként mit számí-

tott neki, hogyan címezik Angliában? Szinte sosem volt itt. Csak nem tennéd velem azt, amit Mária Fülöppel, hogy alacsonyabb székre ültetsz és ezüsttányérban szolgáltatod fel az ételemet, miközben te aranytányérból eszel? Megaláznál mindenki előtt? Életem min-den napján?

– Nem – mondta Erzsébet sietve. – Soha! – Talán nem tartasz méltónak a koronára? Az ágyadba megfelelek, de a trónra nem?

– Dehogy – tiltakozott Erzsébet. – Nem erről van szó, Robert, szerelmem, ne forgasd ki a szavaimat. Tudod, hogy szeretlek, tudod, hogy csak téged szeretlek, és szükségem van rád.

– Akkor fejezzük be, amit elkezdtünk- mondta Robert. –Bontsd fel a házasságomat és jelentsük be az eljegyzést. Akkor a barátod és társad lehetek mindenben. És angol király.

Erzsébet ellenkezni akart, de Robert magához húzta és csókolgatni kezdte a nyakát. Er-zsébet elgyengülve merült el az ölelésben. – Robert…

– Szerelmem – súgta a férfi. – Olyan finom vagy, hogy legszívesebben felfalnálak. – Robert – sóhajtotta Erzsébet. – Egyetlen Robertem. A férfi gyengéden a karjába

emelte és az ágyhoz vitte. Erzsébet hanyatt fekve nézte, ahogy Robert lefejti magáról a hálóruhát és meztelenül

közeledik felé. Mosolyogva várta, hogy a férfi föltegye magára a hólyagból varrt védőhü-velyt, amit minden szeretkezéskor használt. Mikor meglátta, hogy a szalaggal díszített eszköz nincs nála, és nem nyúl az éjjeliszekrény felé, csodálkozva kapta fel a fejét.

– Robert! Hol a védőtok? Robert csábítóan, buján mosolygott rá. Odakúszott hozzá és meztelen testével végig-

nyúlt a lányon, minden érzékét birtokba vette halovány pézsmaillatával, bőre melegségé-vel, csiklandós szőrzetével, ágaskodó szerszámával.

– Nincs rá szükségünk – súgta Robert. – Minél előbb fiúörököst adunk Angliának, an-nál jobb.

– Nem! – kiáltotta Erzsébet rémülten, és megpróbált elhúzódni. – Majd ha nyilvános-ságra hoztuk a házasságunkat.

– De igen – suttogta Robert a fülébe. – Érezd, Erzsébet, még sosem érezted igazán. So-sem érezted úgy, ahogy a feleségem. Amy ismeri a meztelenségemet, te pedig még azt sem tudod, milyen az. A felét sem érezted még annak a gyönyörnek, amit ő kapott tőlem.

Erzsébet a féltékenységtől halkan felnyögött, és lenyúlt a kezével, megragadta és ned-ves testébe vezette a férfi vesszejét. Amikor összeolvadt a testük és megérezte a meztelen-ség gyönyörét, a szeme megrebbent és lecsukódott. Robert mosolyogva nézte.

Reggel a királynő kijelentette, hogy beteg és nem fogad senkit. Mikor Cecil a hálószo-bájához ment, kiüzent neki, hogy rövid időre fogadhatja, de csak ha nagyon sürgős.

– Sajnos az – mondta Cecil komolyan, és felmutatta a kezében lévő dokumentumokat. Az őrök félreálltak és beengedték az ajtón.

– Azt mondtam odakint, hogy a francia hadifoglyok hazaengedéséhez kell az aláírása – mondta Cecil, miközben meghajolt. – A levelében arra kért, hogy azonnal jöjjek át valami ürüggyel.

– Igen – mondta a királynő. – Sir Robert miatt? – Igen. – Ez már nevetséges – közölte Cecil. – Tudom, hogy az. A királynő színtelen hangja megijesztette. – Mit csinált Sir Robert? – Robert… súlyos követeléssel állt elő. Cecil várta a folytatást. Erzsébet a hűséges Mrs. Ashleyre pillantott. – Kat, kérlek, állj az ajtó elé, és vigyázz,

hogy senki ne hallgatózzon. Az asszony kiment. – Milyen követeléssel?

– Olyannal, amit nem teljesíthetek. Cecil kérdőn nézett rá. – Azt akarja, hogy kihirdessük az eljegyzésünket, bontsam fel a házasságát azzal a nő-

vel, és kapjon királyi címet. – Király akar lenni? Erzsébet lesütött szemmel biccentett, nem mert ránézni. – A spanyol császár megelégedett a királyi hitves címével. – Tudom. Mondtam is neki. De akkor is ezt akarja. – Mondjon nemet. – Jó Szellem, egyszerűen nem tudok! Nem bírom ki, hogy úgy érezze, elárultam. Ha

meg kell tagadnom tőle valamit, megnémulok. – Erzsébet, ez az őrült viszony a trónjába fog kerülni, és akkor a sok kiállt veszély, a

hosszú várakozás, az edinburgh-i béke mind-mind hiába volt. Le fogják taszítani Önt a trónról, és az unokahúgát ültetik rá. Sőt rosszabb is történhet. Nem tudom megmenteni Önt ettől, ha trónra ülteti Sir Robertet, akkor mindennek vége.

– Nem jutott eszébe semmi megoldás? – kérdezte Erzsébet. – Ön mindig tudja, mi a te-endő, Jó Szellem. Segítsen rajtam! Szakítanom kell vele, pedig Isten a tanúm, hogy képte-len vagyok rá.

Cecil gyanakodva nézett rá. – Csak ennyi történt? Hogy válást akar és királyi címet? Nem bántotta vagy fenyegette meg Önt? Ugye tudja, hogy az felségárulás, még akkor is, ha szerelemből teszi? Akkor is, ha a jegyese.

Erzsébet megrázta a fejét. – Nem, ő mindig nagyon… – Elhallgatott, amikor felidéző-dött benne a gyönyör emléke. –Mindig nagyon… De mi lesz, ha gyerekem születik tőle?

Cecil tekintetében saját borzadálya tükröződött. – Gyereket vár? Erzsébet megrázta a fejét. – Nem. Vagyis nem tudom… – Én azt hittem, erre vigyáz… – Csak tegnap este nem. – Nemet kellett volna mondania. – De nem tudok! – kiabálta a királynő hisztérikusan. –Nem hallja, Cecil, hiába hajtoga-

tom? Nem tudok neki nemet mondani. Nem tudok ellenállni a szerelmének. Nem tudok megtagadni tőle semmit. Valahogy oldja meg, hogy feleségül mehessek hozzá, vagy ha nem lehet, akkor oldja meg, hogy megszabaduljak a követeléseitől, mert nem tudok nemet mondani neki! Meg kell védenie a saját vágyaimtól, a követeléseitől, ez a kötelessége, Ce-cil! Én nem tudom megvédeni magam. Önnek kell valahogy megmenteni tőle.

– Tiltsa el az udvartól! – Nem lehet. Úgy kell megmentenie tőle, hogy még csak ne is sejtse, hogy egy szót is

szóltam ellene. Cecil eltöprengett, de aztán eszébe jutott, hogy nincs sok idejük: a királynő és a minisz-

tere titokban kényszerül tanácskozni egymással, lopott percekre, a királynő balga szerelme miatt. – Van megoldás – mondta lassan. – De az nagyon könyörtelen, sötét út.

– Megtanítaná, hogy hol a helye? – kérdezte Erzsébet. –Hogy az ő helye nem azonos az enyémmel?

– Olyannyira, hogy porig alázná és halálos félelembe taszítaná. – Ő semmitől nem fél! – fortyant fel Erzsébet. – És az akaraterejét az sem törte össze,

amikor a családja kegyvesztett lett. – Nem kétlem, hogy fáradhatatlan szellem – mondta Cecil maró gúnnyal. – De ezután

olyan mélyre zuhanna, hogy a trónnal kapcsolatban feladna minden reményt. – És sosem tudná meg, hogy én rendeltem el? – suttogta Erzsébet. – Nem. Erzsébet hallgatott. – És nem vallhat kudarcot a terv? – kérdezte aztán. – Nem hiszem. – Cecil tétovázott. – Egy ártatlan ember halálát jelenti.

– Csak egyét? Cecil bólintott. – Csak egyét. – Nem olyanét, akit szeretek? – Nem. Erzsébet most nem habozott. – Akkor tegye meg. Cecil megengedett magának egy mosolyt. Gyakran, mikor azt hitte, Erzsébet minden

nők leggyengébbike, rácáfolt és megmutatta, hogy minden királynők legnagyobbika. – Szükségem lesz valami tárgyra tőle – mondta. – Tud adni valamit, amin rajta van a

Dudley-címer? Már éppen nemet akart mondani. Cecil szinte látta, hogy a hazugság átsuhan a királynő

fején. – Tehát van. Erzsébet lassan kihúzott a ruhája kivágásából egy aranyláncot, melyen Dudley pecsét-

gyűrűje lógott, az a gyűrű, mellyel a fogadalmát szentesítette. – Az ő gyűrűje – suttogta Erzsébet.

– Ezt adta rám, amikor eljegyeztük egymást. Cecil elbizonytalanodott. – Hajlandó nekem adni, hogy megbuktatására használjam? A

szerelmi zálogát? A saját pecsétgyűrűjét? – Igen – felelte Erzsébet egyszerűen. – Mert vagy ő bukik, vagy én. – Lassan kikap-

csolta a láncot és fölemelte, hogy a gyűrű a tenyerébe csússzon. Megcsókolta, mintha szent ereklye volna, majd vonakodva átadta Cecilnek.

– De vissza kell kapnom – tette hozzá. Cecil bólintott. – És sose szabad az ön kezében látnia – mondta a királynő. – Rögtön rájönne, hogy én

adtam oda. Cecil megint bólintott. – Mikor hajtja végre a tervet? – Most rögtön. – De ne a születésnapomon – kérte Erzsébet gyermeki egyszerűséggel. – Hadd legyek

vele azon a napon boldog. Olyan szép ünnepséget szervezett nekem, ne rontsuk el. – Akkor legyen másnap – mondta Cecil. – Vasárnap? Cecil bólintott. – De ne kockáztassa többet, hogy gyereket foganjon tőle. – Majd keresek valami kifogást. – És szerepet kell játszania – figyelmeztette Cecil. – Túl jól ismer engem, egy pillanat alatt átlátna rajtam. – Nem őelőtte. Csak néhány megjegyzést kell majd tennie másoknak. Bogarat kell ül-

tetnie a fülükbe. Majd megmondom, hogyan. Erzsébet a kezét tördelte. – De ugye nem lesz semmi baja? – Meg kell leckéztetnie – mondta Cecil. – Ugye vállalja ezt? – Muszáj. „Istenem, bárcsak egyszerűen meggyilkoltathatnám ezt a csirkefogót, és minden meg-

oldódna” – gondolta Cecil, közben meghajolt és kiment. Kat Ashley az ajtó előtt őrködött, és gyors, elszörnyedt pillantást váltott vele, mely mindent elmondott az ifjú királynő által kevert kalamajkáról.

„De ha nem is halhat meg, olyan mélyre taszítom, hogy sose álmodjon többet a trónról – gondolta Cecil. – Újabb Dudley-nemzedék, újabb gyalázat. Hát sosem tanulnak belőle?” Végigment a galérián a királynő őseinek képei előtt, a jóképű apa, a szikár nagyapa portré-ja mereven nézett le rá. „Egy nő képtelen az uralkodásra – gondolta a királyokra pillantva. – Még egy olyan eszes nőt is, mint Erzsébet, meggátol benne a vérmérséklete. Férfit keres

maga mellé, aki diktál neki, és épp egy Dudleyt talált! No, most majd lenyessük, mint a gyomot, és akkor szabad az út egy vérbeli herceg számára.”

Mrs. Forster magához hívatta a fiút, aki az orvosnál járt. – Elmagyaráztad neki, hogy a vendégünk beteg? Mondtad, hogy Lady Dudleynak kell a

segítség? A fiú szeme tágra nyílt a nyugtalanságtól. – Tudta a doktor – bólintott. – Épp azért nem

jött, mert róla van szó. Mrs. Forster a fejét csóválta és megkereste Lizzie Oddingsellt. – A saját orvosunk nem akarja megvizsgálni, mert fél, hogy nem gyógyíthatja meg –

mondta, tőle telhetően finomítva az üzenetet. Lizzie elképedve hallotta az újabb rossz hírt. – Tudta a doktor, ki lenne a beteg? – Igen. – Éppen őt akarja elkerülni? Mrs. Forster zavarba jött. – Igen. – Tehát Amynek nincs hová mennie, és most már orvosi segítséget sem kaphat? – tuda-

kolta Lizzie hitetlenkedve. – Mit csináljon ezek után? Mit csináljak vele én? – Meg kell egyeznie a férjével – mondta Mrs. Forster. –Nem kellett volna összevesznie

vele. Ilyen nagy úrral botorság ujjat húzni. – Mrs. Forster, maga is jól tudja, hogy egy rossz szava sem volt rá soha, csak a házas-

ságtörés és a válás kapcsán. Hogy teljesíthetne ilyen kérést egy tisztességes asszony? – Ha az az asszony Robert Dudley felesége, akkor okosabb, ha teljesíti – jelentette ki a

másik nyersen. – Mert ide vezet az ellenszegülés.

Amy kétnapi pihenés után jobban lett, és a szűk csigalépcsőn, kalapját lóbálva lement az éléstárba, majd a nagytermen át az udvarra. Keresztülsétált a kővel burkolt udvaron, föltette a kalapját és megkötötte álla alatt a szalagot. Szeptember eleje volt, mégis forrón sütött a nap. A nagy boltíves átjáró után balra fordult, és végigsétált a sűrűn beültetett elő-kerten. Itt jártak egykor a szerzetesek, csöndes imába és olvasásba temetkezve, és körkö-rös útjuk kövezete még ma is kivehető volt az egyenetlen fű között.

Amy arra gondolt, hogy mennyivel nehezebb gondokkal küszködtek ők, és a halhatat-lan lelkükkel birkóztak, nem aggodalmaskodtak közönséges földi dolgok miatt, mint ő, aki csak arra tud gondolni, viszontlátja-e valaha a férjét és hogyan éli túl, ha nem. „De ők szent emberek voltak – gondolta Amy. – És műveltek is. Én meg nem vagyok sem szent, sem művelt, sőt azt hiszem, egy gyarló szamár vagyok Mert Isten is megfeledkezett rólam, akárcsak Robert, hiszen mindketten magamra hagytak a boldogtalanságban.”

Visszafojtotta kitörni készülő sírását és megtörölte a szemét kesztyűs kezével. ,A köny-nyek nem segítenek” – suttogta magának tompán.

Az előkert lépcsőin lelépve átsétált a gyümölcsfák között, és megállt a templomkert be-járatánál.

Hiába húzta a kilincset, a beragadt kapu nem moccant, de egyszerre előlépett valaki a fal túloldalán és belökte a kaput.

– Köszönöm – mondta Amy kissé ijedten.

– Lady Amy Dudley? – kérdezte a férfi. – Igen. – Üzenetet hoztam a férjétől. Amy a szívéhez kapott és az arca hirtelen elvörösödött. – Hát itt van? – Nem. Levelet küldött. Átadta a levelet, Amy fogta és a pecsétet vizsgálta. Aztán különös dolgot kérdezett. –

Van egy kése? – Mire kellene, asszonyom? – Le akarom választani a pecsétet. Sosem töröm fel. A férfi elővett egy borotvaéles tőrt a csizmájából. – Csak óvatosan – figyelmeztette. Amy a megszáradt, fényes viasz és a vastag papír közé csúsztatta a pengét, és leemelte

a pecsétet a hajtásról. Eldugta a ruhája zsebébe, visszaadta a kést, majd kibontotta a leve-let.

Az idegen látta, hogy az asszony keze remeg, és hogy nagyon lassan olvas, a szája mo-zog, miközben kibetűzi a szavakat. Végül felnézett. – Maga a bizalmasa?

– Szolgája és hűbérese vagyok. Amy feléje nyújtotta a levelet. – Segítsen – kérte. – Nem olvasok valami jól. Azt írja,

hogy holnap délben jön, és hogy kettesben akar velem találkozni? Hogy küldjek el min-denkit a házból és egyedül várjak rá?

A férfi félszegen átvette a levelet és végigfutotta. – Igen – felelte. – Holnap délben jön, és azt mondja, küldje el a szolgákat egész napra és várjon rá a szobájában.

– Ismerem én magát? – kérdezte Amy hirtelen. – Nemrég állt a szolgálatába? – Bizalmi embere vagyok – mondta az idegen. – Oxfordban volt dolgom, ezért kért

meg, hogy elhozzam a levelet. Azt mondta, válaszolni nem kell. – Küldött valami zálogot biztosítéknak? – kérdezte Amy. – Mivel nem ismerem magát? A férfi halványan elmosolyodott. – Johann Worth a nevem, Lady Dudley. És őlordsága

ezt küldte önnek. – A zsebébe nyúlt és elővette a gyűrűt, a Dudley-pecsétgyűrűt a medve és a bot jelével.

Amy ünnepélyes mozdulattal megfogta és felhúzta a gyűrűsujjára, szorosan a jegygyű-rű fölé. Mosolyogva érintette meg a rávésett Dudley-címert.

– Természetesen megteszek mindent, amit az uram kér – mondta.

A spanyol nagykövet, de Quadra Windsorban töltötte a hétvégét Erzsébet születésnap-jának tiszteletére. Péntek este a nyíllövő versenyt nézte a palotakert melletti réten, amikor Cecil megállt nem messze tőle. A nagykövetnek rögtön feltűnt, hogy a miniszter mogor-vábbnak tűnik, mint a hazatérése óta bármikor, és megszokott fekete öltözékének komor-ságát sem hasíték, sem ékszer nem enyhíti, mintha a királynő születésnapjának előestéjén sem látna okot a derűre.

Ügyesen közelebb oldalgott hozzá az udvaroncok között, és mire a nézősereg szétszé-ledt, már odaért hozzá.

– Minden készen áll hát a holnapi ünnepségre – jegyezte meg. – Sir Robert azt ígéri, pompás nap lesz.

– Pompás a királynőnek talán, de nekem nem sok örömöt hoz – mondta Cecil óvatla-nul, mintha a bor megoldotta volna a nyelvét.

– Nocsak!

– Komolyan mondom, már nem bírom tovább – mondta Cecil visszafojtott indulattal a hangjában. – Akármit mondok, akármit próbálok tenni, mindent jóvá kell hagynia annak a kölyöknek.

– Sir Robert Dudleynak? – Elegem van – háborgott Cecil. – Egyszer már kiléptem a királynő szolgálatából, ami-

kor Skóciával kapcsolatban nem hallgatott rám, és újra megtehetem. Van egy szép házam, szerető családom, de sosem láthatom őket, és mit kapok az áldozatos munkámért cserébe? Csak a mellőzést.

– Nem gondolhatja komolyan – mondta a spanyol. –Csak nem hagyná el tényleg a ki-rálynőt?

– Az okos tengerész a kikötőbe húzódik, ha jön a vihar – mondta Cecil. – És azon a na-pon, amikor Dudley a trónra lép, én lelépek a színről, hazaköltözöm Burghleybe, és örökre hátat fordítok Londonnak. Hacsak a lemondásom pillanatában le nem tartóztat és a Towerbe nem vet.

A nagykövet hüledezve hallgatta Cecil kifakadását. – Sir William! Sosem láttam még ilyen zaklatottnak önt!

– Mert sosem zaklatott fel így semmi! – felelte Cecil dühösen. – Elhiheti, hogy Dudley tönkre fogja tenni a királynőt és vele az országot is!

– Csak nem akar feleségül menni hozzá a királynő? – kérdezte de Quadra megbotrán-kozva.

– Más se jár az eszében, és nem tudom észhez téríteni! Mondom, minden ügyet átenged neki, és hozzá akar menni.

– De mi lesz a feleségével, Lady Dudleyval? – Aligha fog sokáig élni, ha Dudley útjába áll – mondta Cecil keserűen. – Ahogy én

Dudleyt ismerem, nem lesznek skrupulusai, ha esélye van megszerezni a trónt. Elvégre az apja fia.

– Nem találok szavakat, Sir William! – A nagykövet suttogóra fogta döbbent kiáltását. – Biztos vagyok benne, hogy meg akarja mérgezni a feleségét. Különben miért terjesz-

tené, hogy beteg? Holott úgy tudom, hogy teljesen jól van, és elővigyázatosságból ételkós-tolót szerződtetett. Ehhez mit szól? Az asszony maga is azt hiszi, hogy a férje az életére tör.

– De az emberek biztos nem fogadnák el királyuknak! Főleg ha a felesége váratlanul, gyanús körülmények között halna meg.

– Hát magyarázza el ezt a királynőnek! – biztatta Cecil. – Mert tőlem hallani sem akar-ja. Beszéltem vele én is, Kat Ashley is. Az Isten szerelmére kérem, mondja el neki, mi lesz a ballépése következménye, mert önre talán még hallgat, ha másra már nem.

– Hogy vehetnem a bátorságot? – hebegte a nagykövet. – Nem vagyok a bizalmasa. – Viszont a spanyol király tekintélyét jelképezi – erősködött Cecil. – Mondja meg neki,

ha Istent ismer, különben Dudleyt megkapja, de a trónt elveszíti.

De Quadra tapasztalt nagykövet volt, mégis úgy érezte, sosem kapott még ilyen rázós feladatot: egy huszonhét éves királynővel a születésnapja reggelén közölni, hogy legfonto-sabb tanácsadója kétségbe van esve, és mindenki úgy véli, hogy a trónjával fizet érte, ha a szerelmi viszonyát folytatja.

Szarvasvadászattal kezdődött a nap, Robert a vadászmestereket mind a Tudor-színekbe, zöldbe és fehérbe öltöztette, az udvar pedig ezüst, fehér és arany ruhákban pompázott. Er-zsébet lova, egy nagy fehér herélt mén új nyerget kapott, vörös színű spanyol bőrből, és új kantárt, Dudley ajándékát a királynőnek.

A spanyol nagykövet hátramaradt, míg a királynő és a szeretője a szokásos nyaktörő sebességgel hajtotta a lovakat, de miután meglett a préda, és a szarvas feje fölött megittak egy pohár bort, elindultak hazafelé, és de Quadra ezt a pillanatot használta ki, hogy meg-környékezze a királynőt. Elsősorban boldog születésnapot kívánt.

– Köszönöm! – ragyogott Erzsébet. – A kastélyban van egy kis ajándékom is az Ön számára a császártól – mondta a nagy-

követ. – De a jókívánságaimat nem tudtam tovább magamban tartani, hisz sose láttam még ilyen erősnek és boldognak, Felség.

Erzsébet mosolyogva fordult felé. – És Sir Robert is pompás hangulatban van. Szerencsés ember, hogy Ön a kegyeibe fo-

gadta – kezdte a nagykövet óvatosan. – Nincs, aki nála jobban megérdemelné – mondta Erzsébet. – A leghűségesebb, legböl-

csebb tanácsadó békében és háborúban egyaránt. És ha szórakozásról van szó, a legkelle-mesebb társ.

– És odaadóan szereti Önt – jegyezte meg a nagykövet. Erzsébet közelebb léptette hoz-zá a lovát. – Elárulhatok

önnek egy titkot? – kérdezte. – Természetesen – vágta rá a férfi. – Sir Robert hamarosan megözvegyül és újra megnősülhet – mondta Erzsébet fojtott

hangon. – Nem lehet! Erzsébet biccentett. – De bizony! A felesége halott, vagy majdnem az. De senkinek se

adja tovább, amíg be nem jelentjük! – Ígérem, megőrzöm a titkát – motyogta a diplomata. – Szegény asszony, régóta betegeskedik? – Ó, igen – mondta Erzsébet közönyösen. – Roberttől tudom. Szegény teremtés. Eljön

ma a bankettre, nagykövet úr? – Eljövök – mondta de Quadra. Szorosra húzta a gyeplőt és lemaradt a királynőtől. A

kanyargós úton a kastély felé közeledve meglátta a Cecilt, aki a bejárat fölötti oromzat mögül nézte a vadászatról hazatérőket. A nagykövet megkereste a miniszter tekintetét és megcsóválta a fejét, mintha azt mondaná, tanácstalan, mert ebből a lidércnyomásból nincs szabadulás, és valami szörnyű dolog van készülőben, de senki nem tudhatja, mi.

Erzsébet születésnapi ünnepsége ágyúszóval kezdődött és tűzijátékkal végződött, me-lyet a Temzén ringó, őszirózsákkal feldíszített uszályból nézett végig, legjobb barátai és a szerelme társaságában. Mikor a tűzijáték utolsó szikrája is kialudt, az uszályok lassan jár-tak fel és le a folyón, hogy a parton összesereglett londoniak áldást kiálthassanak a hu-szonhét éves királynőnek.

– Lassacskán meg kéne házasodnia – jegyezte meg Laetitia az anyjának fojtott sutto-gással. – Különben késő lesz.

Catherine a barátnője profiljára pillantott, és a mögötte álló sötétebb árnyra, Robert Dudleyra. – Megszakadna a szíve, ha más férfihoz kellene feleségül mennie – mondta. –

De ha őt választja, a trónját veszíti el. Milyen szomorú dilemma egy fiatal nőnek! Adja Is-ten, hogy te sose essél könnyelműen szerelembe, Lettice.

– Hát erről gondoskodott, Mama – közölte Laetitia frappánsan. – Miután szerelem nél-kül eljegyeztek, ez a hajó elment.

– A legtöbb nő jobban jár az előnyös házassággal, mint a szerelmi házassággal – oktatta Catherine higgadtan. – Az évek meghozhatják a szerelmet.

– Amy Dudleynál nem így történt – állapította meg Laetitia. – Robert Dudley az a fajta férfi, aki csak bajt hoz a szeretőjére és a feleségére is –

mondta az anyja. Az uszály közben megbillent és Erzsébet kissé megtántorodott. Robert gyorsan elkapta a derekát, és Erzsébet a nézősereggel mit sem törődve közelebb bújt hoz-zá, hogy érezze a teste melegét a hátán.

– Gyere át hozzám ma este – suttogta Robert a fülébe. Erzsébet megfordult és rámosolygott. – Megszakad a szívem – súgta. – De nem tehe-

tem. Most van a havi vérzésem. Jövő héten megint együtt lehetünk. Robert csalódottan felnyögött. – De minél előbb! – figyelmeztette. – Különben az egész

udvar előtt bemegyek a hálószobádba. – Volna hozzá merszed? – Tegyél csak próbára – ajánlotta a férfi. – Majd meglátod, mihez van merszem.

Amy szombat este a vendéglátóival vacsorázott, jó étvággyal evett. Mint minden lojális háznál, itt is ittak a királynő egészségére a születésnapja alkalmából, és Amy is habozás nélkül emelte poharát és kortyolt az italba.

– Jobb színben van, Lady Dudley – mondta Mr. Forster kedvesen. – Örülök, hogy hely-rejött az egészsége.

Amy mosolygott, és a házigazda meghökkenve figyelt föl a szépségére, amiről egészen elfeledkezett, mióta tehernek tekintette a fiatalasszonyt.

– Nagyon kedves öntől – mondta Amy hálásan. – És igazán sajnálom, hogy amint meg-érkeztünk ide, rögtön ágynak estem.

– Hosszú utat tettek meg a forró napon – mondta a férfi. – Én is elmentem itthonról az-nap, és bizony kimerített a nagy meleg.

– Viszont hamarosan beköszönt a hideg – jegyezte meg Mrs. Forster. – Milyen gyorsan röpül az idő! Holnap lesz az abingdoni búcsú, gondoljanak csak bele!

– Holnap Didcotban van dolgom – mondta Mr. Forster. – Egy kis probléma akadt az egyházi adókkal. Megígértem a lelkésznek, hogy meghall-

gatom a prédikációját, és utána leülünk tanácskozni vele meg az egyházközség gondnoká-val. Ott vacsorázom, és este jövök haza, kedvesem.

– Akkor holnap elengedem a szolgákat a búcsúba – mondta Mrs. Forster. – Vásárnapon általában kimenőt kapnak.

– Maguk is mennek? – kérdezte Amy hirtelen felélénkülve. – Nem, vasárnap semmiképp – mondta Mrs. Forster. – A köznép vasárnap megy. Majd hétfőn átlovagolunk, ha kíváncsi rá. – Ne, menjünk csak holnap! – lelkesedett Amy. – Jaj, hadd menjünk! Úgy szeretem a

vásár forgatagát, amikor pezseg az élet, és a szolgák fölveszik a legszebb ruhájukat és csi-nos szalagokat vesznek. Mindig az első nap a legjobb.

– Nem is tudom, kedvesem – mondta Mrs. Forster kétkedve. – Túl nagy lesz a tolongás.

– Ugyan, menjetek csak – javasolta neki a férje. – Egy kis nyüzsgés nem fog megártani, és Lady Dudley is jobb kedvre derül tőle. És legalább nem fogynak el a legszebb szalagok addig.

– Mikor induljunk? – kérdezte Mrs. Oddingsell. – Dél körül lenne érdemes – vetette föl Mrs. Forster. –Aztán Abingdonban vacsoráz-

hatnánk. Van egy egész rendes fogadó, ha maguknak is megfelel. – Igen – mondta Amy. – Ez pompás ötlet. – Nagyon örülök, hogy az egészsége újra a régi, és megjött a kedve a kiruccanáshoz –

mondta Mr. Forster kedvesen.

Vasárnap reggel, a tervezett kirándulás napján Amy megint sápadt, nyúzott arccal jött le a reggelihez.

– Nagyon rosszul aludtam az éjjel, nem tudok így elmenni – mondta. – Ó, de sajnálom – mondta Mrs. Forster. – Szüksége van valamire? – Csak egy kis pihenésre – felelte Amy. – Ha tudnék aludni egy kicsit, máris jobban

lennék. – A szolgák már elmentek a búcsúba, úgyhogy csöndes lesz a ház – biztosította vendé-

gét a háziasszony. – Én csinálok önnek egy gyógyfőzetet, a vacsorát meg a szobájában is megeheti majd, ha gondolja.

– Ne! – tiltakozott Amy. – Maguk csak menjenek el a búcsúba, ahogy tervezték. Nem szeretném, ha miattam halasztanák el.

– Eszembe sem jutna ilyesmi – mondta Mrs. Forster. –Nem hagyjuk magára ilyenkor! – Ragaszkodom hozzá – jelentette ki Amy. – Tudom, mennyire várták ezt a kirándulást,

és Mr. Forster is megmondta az este, hogy vásárlásra az első nap a legjobb. – Majd holnap elmegyünk mind, amikor jobban leszel – szólt közbe Lizzie. Amy a barátnőjére támadt. – Nem! – kiabálta. – Nem hallottad, mit mondtam? Menje-

tek el most. Kérlek szépen! Majd' széthasad a fejem, nem bírok most erről vitatkozni. Csak menjetek!

– De akkor egyedül fog vacsorázni? – kérdezte Mrs. Forster. – Ha mind elmegyünk? – Majd Mrs. Owennel vacsorázom – mondta Amy. – Ha elég jól leszek. És úgyis talál-

kozunk, mikor hazaérnek. Csak menjenek el! – Jól van, jól van – csitította Lizzie, és figyelmeztető pillantást vetett Mrs. Forsterre. –

Ne mérgelődj, Amy kedves. Mi elmegyünk a búcsúba, és mindent elmesélünk este, amikor kipihentebb leszel.

Amy ingerültsége azonnal elpárolgott, és a barátnőjére mosolygott. – Köszönöm, Lizzie – mondta. – Jobban tudok pihenni, ha tudom, hogy ti jól érzitek magatokat a vásáron. Ne is gyertek haza vacsora utánig.

– Jó – mondta Lizzie. – És ha látok egy szép kék szalagot, ami illene a lovaglókalapod-hoz, akkor megveszem neked.

Erzsébet vasárnap délelőtt a windsori kastély királyi kápolnájába ment, majd sétálgatott a kertben. Laetitia Knollys szerényen lépkedett mögötte, egy sálat és egy vallásos vers-gyűjteményt vitt a kezében, hátha a királynőnek kedve támad leülni és olvasgatni.

Erzsébet megállt és elnézett a folyó felé, ahol néhány kis révészcsónak járt a két part között szorgosan. Az ösvényen Robert közeledett, és odaérvén meghajolt.

– Jó reggelt! – köszöntötte. – Nem fárasztott ki a tegnapi ünnepség? – Nem – mondta Erzsébet. – A tánctól sosem fáradok el. – Azt reméltem, hogy mégis átjössz, bár tudom, hogy azt mondtad, nem fogsz. Nélkü-

led nem tudtam aludni. A királynő kinyújtotta felé a kezét. – Most még nem lehet. Egy-két napot kell csak vár-

ni. Robert kézen fogta. – Persze – mondta neki. – Tudod, hogy sosem erőltetném. És ami-

kor bejelentjük a házasságunkat és minden éjjel egy ágyban alszunk, akkor is kedved sze-rint dönthetsz az együttléteinkről, emiatt ne aggódj.

Erzsébet, aki úgy hitte, hogy mindig mindenről kedve szerint dönthet, mert joga van rá, nem pedig engedélye, tökéletesen nyugodt arccal hallgatta ezt a kijelentést. – Köszönöm, szerelmem – mondta bűbájosán.

– Sétáljunk? – kérdezte Robert. Erzsébet megrázta a fejét. – Inkább leülök és olvasok egy kicsit. – Akkor most elbúcsúzom – mondta Robert. – El kell mennem valahová, de vacsorára

itthon leszek. – Hová mész? – Megnézek néhány lovat Oxfordshire-ben – válaszolta Robert tétován. – Nem hiszem,

hogy érdemes megvenni őket, de már megígértem, hogy elmegyek. – Vasárnap? – kérdezte Erzsébet kissé rosszallóan. – Csak megnézem őket – védekezett Robert. – Az csak nem bűn, lovakat nézni vasár-

nap. Vagy ennyire szigorú pápa leszel? – Szigorú egyházkormányzó leszek, az biztos – mosolyodott el Erzsébet. Robert feléje hajolt, mintha a nyakát akarná megcsókolni. – Akkor bontsd fel a házas-

ságomat – suttogta a fülébe.

Amy a csendes házban üldögélve várta Robertet, ahogy a levelében meghagyta. Üres volt a Cumnor Place, csak Mrs. Owen aludt a szobájában. Amy ebéd után sétált kicsit a kertben, de aztán a levélnek engedelmeskedve fölment a szobájába, hogy ott várjon egye-dül.

Az ablakból látszott az udvari bejáró, és Amy leült az ablakülésre, hogy rögtön meglás-sa a Dudley-lobogót és mögötte a lovascsapatot.

– Talán összevesztek – suttogta maga elé. – Talán a királynő ráunt. Vagy végre úgy döntött, hogy feleségül megy a főherceghez, és belátták, hogy szakítaniuk kell.

Eltűnődött. „Bármi is az oka, zokszó nélkül kell visszafogadnom. Ez a hitvesi köteles-ségem.” A józan esze óva intette, de a szíve hevesebben vert a reménykedéstől. „Persze hogy zokszó nélkül visszafogadom, bármi is az oka, bármi is történt. Ő a férjem, a szerel-mem, életem egyetlen szerelme. Ha visszatér hozzám…” Nem merte végiggondolni. „El-képzelni sem tudom, milyen boldoggá tenne, ha visszatérne hozzám.”

Egyetlen ló patkódobogását hallotta az udvarról, és gyorsan kinézett az ablakon. Nem Robert egyik telivér lova érkezett, és a hátán nem Robert ült, büszkén és fölvetett fejjel, fél

kezét a kantáron tartva, a másikat a csípőjén. Valaki más jött, mélyen a lova nyakára ha-jolva, kalapját az arcába húzva.

Amy várta, hogy megszólaljon a csengő, de nem hallott semmit. Arra gondolt, talán az istállóhoz ment a férfi, de azt üresen fogja találni, hiszen mindenki a búcsúba ment. Eszé-be jutott, hogy kénytelen lesz ő fogadni az illetőt, mert a szolgák nincsenek itthon. De mi-re fölkelt, hogy elébe menjen, zajtalanul belépett egy magas idegen, és becsukta az ajtót maga mögött.

Amy levegőért kapkodott. – Ki maga? Nem látta az arcát, a szemeit még mindig eltakarta a kalap. Sötétkék gyapjúköpenyt vi-

selt, minden rangjelzés nélkül. Sem a magassága, sem a széles termete nem volt ismerős. – Ki maga? – kérdezte újra, a félelemtől éles hangon. –Feleljen! És hogy merészel a

szobámba jönni? – Lady Amy Dudley? – kérdezte az idegen halkan. – Igen. – Sir Robert Dudley felesége? – Igen. És maga ki? – Sir Robert küldött. Találkozni akar önnel. Úgy szereti önt, mint régen. Nézzen ki az

ablakon, ott várja. Amy halk kiáltással fordult az ablakhoz, és a férfi egy pillanat alatt mögötte termett.

Egyetlen villámgyors mozdulattal oldalra és felfelé rántotta Amy állát. A nyaka egy recs-csenéssel eltört, és Amy hangtalanul összecsuklott a férfi karjában.

Az idegen a földre eresztette a testét és mozdulatlanul fülelt. Néma csönd honolt a ház-ban. Az asszony mindenkit elküldött, ahogy utasították. Fölemelte a pillekönnyű testet. Amy arcán még látszott a pír, ami elöntötte a boldog pillanatban, amikor azt hitte, Robert újra szereti. A férfi óvatosan kivitte a szobából, lement vele a fél tucat lépcsőfokon, és a kanyargós kőlépcső alján a földre helyezte, mintha lezuhant volna.

Megállt és újból hallgatózott. Még mindig teljes volt a némaság. Amy fejdísze lecsú-szott, a ruhája felgyűrődött, kilátszottak a lábai. A férfi úgy érezte, nem hagyhatja így fe-detlenül. Gyengéden megigazította a szoknyáját és visszatette a fejdíszét. A homloka me-leg volt még, a bőre bársonyosan puha. Mintha alvó gyermeket hagyna magára.

Csöndesen kiment az udvarra. Kipányvázott lova fölemelte a fejét, amikor meglátta, de nem nyihogott fel. A férfi becsukta az ajtót, felszállt a nyeregbe és elindult Cumnorból vissza Windsorba.

Amy holttestét két szolga találta meg, akik a többieknél előbb jöttek haza a búcsúból. Szerelmesek voltak egymásba, és egy nyugodt órát akartak eltölteni kettesben. A házba belépve meglátták Amyt a lépcső alján, lesimított szoknyával, szabályosan a helyére tolt fejdísszel. A lány felsikított és elájult, de a fiatalember gyengéden a karjába vette Amyt és fölvitte, lefektette az ágyára. Később a kapunál megállították a hazatérő Mrs. Forstert és elmondták, hogy Lady Dudley leesett a lépcsőn és szörnyethalt.

– Amy – lehelte Lizzie, leugrott a lóról és felrohant a lépcsőn Amy szobájába. Amy az ágyán feküdt, a nyaka iszonyú, furcsa szögben fordult a vállától az ajtó felé. A

halál üressége ült az arcán, a bőre hideg volt, mint a kő. – Jaj, Amy, mit tettél magaddal? – sírdogált Lizzie. – Mit tettél? Valahogy megoldot-

tunk volna mindent, találtunk volna menedéket neked. Robert még mindig törődött veled,

sosem hagyott volna sorsodra. Talán visszatért volna hozzád. Jaj, Amy, kicsi Amy, mit tet-tél?

Üzennünk kell Sir Robertnek. Mit mondjak neki? –.tudakolta Mrs. Forster. – Mit írjak? Mit mondhatok?

– Csak annyit, hogy Amy meghalt – mondta Lizzie bőszen. – Ha érdekli, miért és ho-gyan, majd lejön ő maga!

Mrs. Forster egy rövid levéllel Windsorba küldte a szolgáját, John Bowest. – Csakis személyesen Sir Robertnek adhatja át, senki másnak – kötötte a lelkére, és a szíve össze-szorult a gondolatra, hogy micsoda szörnyű botrányba csöppentek mindannyian. – És sen-kinek se szóljon, hogy mi járatban van, és utána azonnal jöjjön haza, ne beszéljen senkivel őlordságán kívül.

Hétfőn reggel kilenckor Robert Dudley belépett a királynő lakosztályába, rá sem nézett a szobában álldogáló, beszélgető barátaira és partnereire, egyenesen a trónhoz tartott és meghajolt előtte.

– Beszélnünk kell – mondta minden bevezetés nélkül. Laetitia Knollys észrevette, hogy kalapját markoló kezén kifehéredtek az ujjpercek.

Erzsébet egy pillantást vetett Robert fehér arcára, és azonnal fölkelt. – Természetesen – mondta. – Sétáljunk?

– Nem. Menjünk a szobádba – mondta a férfi feszülten. Erzsébet szeme tágra nyílt az éles hangra, de belekarolt Robertbe és belépett vele a belső szobába.

– Tessék! – jegyezte meg odakint az egyik udvarhölgy halkan. – Mindennap jobban játssza a férjet. Nemsokára már minket is úgy fog ugráltatni, mint a királynőt.

– Valami történt – morfondírozott Laetitia. – Ugyan! – legyintett Mary Sidney. – Új lovat vett vagy ilyesmi. Épp tegnap járt

Oxfordshire-ben lovakat nézni.

Amint becsukódott mögöttük az ajtó, Robert a zekéje alá nyúlt és kihúzott egy levelet. – Most kaptam – mondta röviden. – A Cumnor Place-ből küldték, ahol Amy vendégeske-dett. Amy, a feleségem meghalt.

– Meghalt? – kiáltotta Erzsébet feltűnően hangosan. A szájához kapta a kezét és Robertre meredt. – Hogyhogy?

Robert megrázta a fejét. – Az nem derül ki belőle – mondta. – Mrs. Forster írta, és a féleszű némber csak annyit közöl, hogy sajnálattal tudatja, hogy Amy ma délután meghalt. Vasárnapi a keltezés. A szolgám már úton van Cumnorba, hogy kiderítse, mi történt.

– Meghalt? – ismételte Erzsébet. – Igen – mondta Robert. – És így szabad lettem. Erzsébet levegőért kapkodott és meg-

tántorodott. – Szabad lettél. Hát persze. – Isten a tanúm, hogy nem kívántam a halálát – szólt Robert sietve. – De ami történt,

megtörtént, és végre szabadok vagyunk, Erzsébet. Bejelenthetjük az eljegyzésünket, és én angol király leszek.

– Nem találok szavakat – mondta Erzsébet. Alig kapott levegőt.

– Én sem – felelte Robert. – Hatalmas fordulat, és milyen váratlan! Erzsébet a fejét csóválta. – El sem tudom hinni. Persze tudtam, hogy betegeskedik… – Szerintem nem volt semmi baja – mondta Robert. –Néha egy kis fájdalomról panasz-

kodott, de semmi több. Nem tudom, mi történhetett. Talán leesett a lóról? – Menjünk most ki – mondta Erzsébet. – Valaki majd meghozza a hírt az udvarhoz.

Jobb, ha nem együtt halljuk meg. Mindenki bennünket fog figyelni, hogy mi jár a fejünk-ben.

– Jó – bólintott Robert. – Csak azonnal el akartam mondani. – Persze, megértem. De most menjünk ki. Robert hirtelen magához rántotta és szenvedélyesen, mohón megcsókolta. – Hamarosan

mindenki tudni fogja, hogy a feleségem vagy – mondta elégedetten. – Együtt fogunk ural-kodni Anglián! Szabad vagyok, a közös életünk most kezdődik igazán.

– Igen. – Erzsébet kibújt az ölelésből. – De most menjünk ki. Robert az ajtónál ismét megtorpant. – Ez Isten akarata – mondta elmélázva. – Hogy

Amy éppen most haljon meg, amikor össze akarunk házasodni, amikor béke van az or-szágban, amikor annyi a tennivalónk. „Az Úrtól lett ez, csodálatos a mi szemünkben.”

Erzsébet felismerte a szavakat: ő mondta ezt a trónra lépése alkalmával. – Arra gon-dolsz, hogy a feleséged halála tesz királlyá – nézett rá fürkészőn –, ahogy Mária halála ki-rálynővé tett engem.

Robert ragyogó arccal, elégedetten bólintott. – Anglia királya és királynője leszünk, te meg én – mondta. – És megteremtjük az új Camelotot.

– Igen – mondta Erzsébet szinte vacogva. – De most menjünk ki.

Erzsébet a fogadószobában megkereste a tekintetével Cecilt, és magához intette. Sir Robert egy ablakmélyedésben csevegett Sir Francis Knollysszal a németalföldi kereskede-lemről.

– Sir Robert most értesített, hogy a felesége meghalt – mondta neki, a száját félig elta-karva.

– Csakugyan? – Cecil arcáról semmit sem olvashattak le az éberen figyelő udvaroncok. – De nem tudja, mitől. Cecil biccentett. – Mi az ördög folyik itt, Cecil? Megmondtam a spanyol nagykövetnek, hogy Lady

Dudley beteg, ahogy ön kérte. De ez nagyon hirtelen jött. Robert meggyilkolta volna? Most ragaszkodni fog hozzá, hogy nyilvánosságra hozzuk a házasságunkat, és én nem tu-dok neki nemet mondani.

– Az Ön helyében én várnék türelemmel – mondta Cecil. – De mégis mit tegyek? – faggatta Erzsébet. – Robert azt mondja, ő lesz az angol ki-

rály. – Egyelőre semmit – mondta Cecil. – Csak várjon türelemmel. Erzsébet hirtelen az ablakfülkébe bújt és magával húzta Cecilt. – Mondjon el mindent

most! – követelte feldühödve. Cecil a füléhez hajolt és hosszan sugdosott. Erzsébet elfordította arcát az udvaroncok-

tól, kinézett az ablakon. – Értem – mondta Cecilnek, és visszafordult a szoba felé. – Nos hát – szólalt meg hangosan. – Sir Nielson! Örülök, hogy látom. Mi újság

Somersetben?

Laetitia Knollys Sir William Cecil dolgozóasztala előtt állt, míg az udvar a vacsorára hívó jelet várta.

– Tessék! – Azt mondják, Robert Dudley meg fogja ölni a feleségét, a királynő tudtával. – Csak nem? És ugyan miért mondanak ilyen gyalázatos hazugságot? – Talán mert ön elterjesztette? Sir Wlliam rámosolygott és arra gondolt, milyen vérbeli Boleyn lány ez a vörös szép-

ség: a Howardok elragadó szókimondásával párosult Boleyn-intelligencia. – Én? – Egy: valaki meghallotta, amikor azt mondta a spanyol nagykövetnek, hogy a király-

nőnek vége, ha feleségül megy Dudleyhoz, és nem tudja visszatartani, annyira elszánt. – Laetitia az ujjain számolta a lista pontjait.

– Igen? – Kettő: a királynő a fülem hallatára közölte a nagykövettel, hogy Amy Dudley meg-

halt. – Ezt mondta? – kérdezte Cecil meglepetten. – Pontosabban: „halott vagy majdnem az” – idézte Laetitia. – így most mindenki azt hi-

szi az udvarnál, hogy ezzel akarnak felkészíteni minket Lady Dudley halálhírére, és hogy majd ha elvitte a titokzatos betegség, Erzsébet és Dudley bejelenti a házasságát, és a meg-özvegyült Robert Dudley lesz a következő király.

– És azután mi fog történni szerintük? – kérdezte Cecil udvariasan. – Nos, azt senki nem meri hangosan kimondani, de egyesek fogadásokat kötnek, hogy a

királynő nagybátyja Newcastle-ből Londonba vezeti a hadsereget és lekaszabolja Dudleyt. – Nahát! – Mások meg úgy vélik, hogy a franciák felkelést szerveznek Stuart Mária trónra lépé-

séért. – Érdekes. – És olyanok is vannak, akik szerint a spanyolok fognak felkelést szervezni, hogy

Katherine Grey kerüljön a trónra Mária helyett. – Micsoda ijesztő jóslatok! – panaszolta Cecil. – De úgy tűnik, minden lehetőséget

számba vettek. Önnek mi a véleménye, kisasszony? – Szerintem ön titokban felkészült minderre, és megtalálta a kiutat – mosolygott

Laetitia huncutul. – Reméljük – mondta Cecil. – Mert ezek bizony súlyos veszélyek. – Gondolja, hogy ér ennyit ez az ember? – kérdezte Laetitia hirtelen. – A királynő a

trónját kockáztatja érte, pedig nála józanabb nőt nem ismerek. Biztos csodálatos szerető, ha ennyit kockáztat érte, nem gondolja?

– Nem tudom – mondta Cecil elutasítóan. – Sem én, sem férfitársaim nem találjuk el-lenállhatatlannak. Épp ellenkezőleg.

– Akkor csak mi, csacsi lányok – mosolygott Laetitia.

A királynő betegnek tettette magát délután, nem bírt megmaradni egy szobában Roberttel, aki képtelen volt palástolni ujjongását. Erzsébet türelmetlenül várta az üzenetet

Cumnorból, addig is bejelentette, hogy egyedül vacsorázik a szobájában és korán nyugo-vóra tér. – Alhatsz a szobámban, Kat – mondta. – Szükségem van a társaságodra.

Kat Ashley szemügyre vette úrnője sápadt arcát, vörösre kapart ujjait. – Mi történt már megint? – tudakolta.

– Semmi – vágta rá Erzsébet. – Semmi. Csak pihenni akarok. De nem bírt pihenni. Hajnalban fölébredt, leült az asztalhoz latin nyelvkönyvével, és

nekiállt lefordítani egy esszét a hírnév haszontalanságáról. – Ezt miért csinálja? – kérdezte Kat álmosan, és fölkelt az ágyból.

– Hogy ne kelljen másra gondolnom – válaszolta Erzsébet komoran. – Mi a baj? – kérdezte Kat. – Mi történt? – Nem mondhatom el – felelte Erzsébet. – Olyan szörnyű, hogy még neked sem tudom

elmondani. Reggel átment a kápolnába, majd visszavonult a lakosztályába. Robert elkísérte. – A

szolgám írt egy hosszú levelet Cumnorból – mesélte halkan. – Kiderült, hogy Amy leesett a lépcsőn és kitörte a nyakát.

Erzsébet elsápadt, de gyorsan összeszedte magát. – Legalább gyors halála volt – mond-ta.

A várakozók közül előlépett egy férfi és meghajolt; Erzsébet kis habozás után beleka-rolt, Robert hátramaradt.

Erzsébet lovaglóruhába öltözött, noha nem volt biztos benne, hogy valóban megtartják a vadászatot. Az udvarhölgyekkel az indulásra várt, amikor végre belépett Kat és így szólt: – Sir Robert Dudley kint van a fogadószobában. Azt mondja, fontos dolgot kell mondania.

Erzsébet fölállt. – Kimegyünk hozzá. – Az udvar zömmel a vadászathoz volt öltözve, és meglepett mormolással észlelték, hogy Robert Dudley komor, egyszerű feketében van. Mikor a királynő belépett az udvarhölgyekkel, meghajolt, fölegyenesedett és higgadtan így szólt: – Felség, sajnálattal kell tudatnom, hogy a feleségem vasárnap elhunyt Cumnorban. Isten nyugosztalja a lelkét.

– Jóságos ég! – kiáltotta a spanyol nagykövet. Erzsébet kifejezéstelen tekintete a követre fordult. Fölemelte a kezét, az udvar azonnal

elcsöndesedett és közelebb tódult, hogy hallja. – Mély szomorúsággal kell bejelentenem, hogy Lady Amy Dudley vasárnap elhunyt a

Cumnor Place-ben, Oxfordshire-ben – mondta rezzenéstelen arccal, mintha számára mit sem jelentene a hír.

Várt, és várt az udvar is döbbent csendben, hogy mond-e még valamit. – Mindannyian gyászt öltünk Lady Dudley emlékére – tette hozzá Erzsébet kurtán, és Kat Ashleyhez for-dult.

A spanyol nagykövet, de Quadra nem tudta megállni, a lába a királynőhöz vitte. – Tra-gikus hír – mondta a kézcsók után. – És milyen váratlan.

– Baleset volt – válaszolta Erzsébet nyugalmat erőltetve magára. – Tragikus eset. Na-gyon sajnálatos. Valószínűleg leesett a lépcsőn. Kitörte a nyakát.

– Hm, hm – csóválta a fejét a nagykövet. – Micsoda szörnyű véletlen.

Robert csak délután tudott szót váltani Erzsébettel. A kertben talált rá, a királynő az udvarhölgyekkel sétált vacsora előtt.

– A gyászidőszakra vissza kell vonulnom az udvartól – mondta komor arccal. – Arra gondoltam, átmegyek a kew-i házba. Ott könnyen meglátogathatsz, és én is eljöhetek hoz-zád.

Erzsébet belekarolt. – Rendben. Miért vagy ilyen furcsa? Csak nem bánt a dolog? Robert lenézett a csinos arcra, hirtelen idegennek látta. – Erzsébet, hiszen tizenegy éve

a feleségem volt. Persze hogy fáj a halála. Erzsébet lebiggyesztette az ajkát. – Alig vártad, hogy megszabadulj tőle. El akartál vál-

ni miattam. – Igaz, így terveztem, és az is tény, hogy számunkra szerencsésebb ez a helyzet a vá-

lásnál. De a halálát sosem kívántam. – Az elmúlt két évben már az egész ország elkönyvelte, hogy haldoklik. Mindenki azt

mondta, hogy súlyos beteg. Robert vállat vont. – Az emberek sok mindent mondanak. Nem tudom, miért hitték,

hogy beteg. Utazgatott, sokat lovagolt. Nem volt beteg, de az elmúlt két évben nagyon szenvedett, és az én hibámból.

Erzsébet dühbe gurult, és meg sem próbálta leplezni. –Az ég áldjon meg, Robert! Ugye nem akarsz most újra beleszeretni a halála után? Ugye nem fogsz mindenféle csodás tulaj-donságot fölfedezni benne hirtelen?

– Szerettem, amikor fiatal lány volt, én meg szinte gyerek – mondta Robert szenvedé-lyesen. – Ő volt az első szerelmem. És kitartott mellettem a nehéz években, soha nem pa-naszkodott, hogy gondot és veszélyt hozok rá. Amikor trónra léptél és én újra visszakap-tam a helyemet a világban, akkor sem szólt rád egy rossz szót sem.

– Még jó, hogy nem! – kiáltotta Erzsébet. – Hogy lett volna mersze? – Féltékeny volt – emlékeztette Robert. – És tudta, hogy jó oka van rá. És bizony nem

bántam vele sem igazságosan, sem nagylelkűen. Azt akartam, hogy elengedjen, és utálatos voltam hozzá.

– És most, hogy meghalt, sajnálod, pedig továbbra is utálatos maradtál volna, ha élet-ben marad – gúnyolódott Erzsébet.

– Igen – mondta Robert őszintén. – Valószínűleg így van ezzel minden rossz férj: tud-ják, hogy helytelenül cselekszenek, mégis megteszik. De ma szörnyen érzem magam miat-ta. Örülök, hogy szabad lettem, természetesen. De nem kívántam a halálát. Szegény ártat-lan lélek! Senki nem akarta volna holtan látni.

– Nem festesz valami vonzó képet magadról – évődött Erzsébet, hogy újra fölvegye a flörtölés fonalát. – Nem éppen jó ajánlólevél a kedvesedhez.

Robert most nem válaszolt a kihívásra. Elnézett a folyón Cumnor felé, a szeme elsöté-tedett. – Nem – mondta. – Nem voltam jó férje Amynek, pedig esküszöm, nála odaadóbb, jobb hitvest nem is kívánhattam volna.

A mögöttük várakozók felkapták a fejüket, amikor egy Dudley-livrés futár lépett a kertbe és tisztes távolságra megállt. Dudley meglátta és odament, kezét nyújtva a levélért.

Az udvaroncok figyelmesen nézték Dudleyt, aki feltörte a pecsétet, kinyitotta a levelet, és elsápadt.

Erzsébet gyorsan elindult felé, és az udvar utat engedett neki. – Mi az? – kérdezte tü-relmetlenül. – Vigyázz, mindenki téged néz!

– Vizsgálatot tartanak – mondta a férfi merev ajkakkal, elfulladó hangon. – Mindenki úgy véli, hogy nem baleset volt. Azt hiszik, valaki meggyilkolta Amyt.

Thomas Blount, Robert Dudley embere Amy halálának másnapján érkezett a Cumnor Place-be, és egyenként kikérdezte a szolgákat. Aprólékosan beszámolt gazdájának az eredményről: Amyt szeszélyes nőnek ismerték meg, vasárnap reggel is mindenkit elkül-dött a vásárba, pedig a társalkodónője, Mrs. Oddingsell és a háziasszonya, Mrs. Forster nemigen akart elmenni.

– Ezt nem kell forszírozni – írta a válaszában Robert, mert jobbnak látta, ha senki nem kérdőjelezi meg a felesége épelméjűségét, mikor éppen ő kergette tébolyult kétségbeesés-be Thomas Blount tehát nem hozta többé szóba Amy különös viselkedését. Viszont el-mondta, hogy a komorna, Mrs. Pirto szerint Amy rettenetesen szenvedett, és nemegyszer a haláláért imádkozott.

– Ezt se említse többet – írta Robert Dudley. – Vizsgálat lesz. Rá lehet bízni az abingdoniakra egy ilyen kényes ügyet Blount olvasott az ideges macskakaparással írt so-rok között, és azt felelte, hogy errefelé nem ellenségesek a Dudley családdal szemben az emberek, és Mr. Forster is népszerű a környéken. Szó sincs róla, hogy elhamarkodottan következtettek a gyilkosságra, sajnos természetes, hogy ezt gondolják. Senki nem halhat meg attól, hogy hat lépcsőfokot zuhan, senki nem hal bele egy olyan esésbe, mely érintet-lenül hagyja a fejdíszét és a ruháját. Mindenki egyetértett abban, hogy valaki eltörte Amy nyakát, és aztán lefektette a lépcső aljára a testét. Minden körülmény gyilkosságra utal.

– Ártatlan vagyok – közölte Dudley tagoltan a királynővel a windsori kastély tanács-termében, e személytelen, a témához túlzottan is feszélyező helyen. – Jóságos Isten, hát képesnek tartanak olyan bűnre, hogy ilyet tegyek egy tisztességes asszonnyal? És ha meg-tenném, ilyen ügyetlenül? Ezer jobb módja lehet annak, hogy egy nőt balesetnek álcázva meggyilkoljanak, mint eltörni a nyakát és egy rövid lépcsősor alá helyezni. Ismerem azt a lépcsőt, hat fok az egész. Senki nem törné ki rajta a nyakát, még a bokáját sem. Alig hor-zsolódna le a bőre. Kisimítanám egy meggyilkolt nő szoknyáját? Visszatűzném a hajára a fejdíszét? Idiótának is néznek, nem csak bűnözőnek?

Cecil a királynő mellett állt. Mint egy kéttagú esküdtszék, némán és barátságtalanul néztek Dudleyra.

– A vizsgálat bizonyára kideríti, ki tette – mondta Erzsébet. – És a neved tisztázódik. De addig vissza kell vonulnod az udvartól.

– Akkor végem – mondta Robert mereven. – Ha elküldesz, úgy tűnik, mintha engem gyanúsítanál.

– Természetesen nem gyanúsítalak – felelte Erzsébet. Cecilre nézett, aki megértően bó-lintott. – Nem gyanúsítunk. De a hagyományok úgy diktálják, hogy akit bűntettel vádol-nak, annak távol kell maradnia az udvartól. Te is tudod.

– Nem vádol senki! – tiltakozott Robert dühödten. – Vizsgálatot tartanak, még nem is állapították meg, hogy gyilkosság történt. Senki nem állítja, hogy én öltem meg Amyt!

– Ami azt illeti, mindenki ezt állítja – mutatott rá Cecil előzékenyen. – De ha elküldesz az udvartól, azzal mindenkinek jelzed, hogy te is bűnösnek tartasz! –

fordult Robert Erzsébethez. – Itt kell maradnom melletted, hogy mindenki számára egyér-telmű legyen az ártatlanságom, és az is, hogy te is hiszel benne.

Cecil tett egy lépést előre. – Nem lehet – mondta szelíden. – Szörnyű botrány lesz az ügyből, akármilyen eredményt hoz a vizsgálat. Olyan bot-

rány, mely egész Európát fel fogja kavarni, nem csak Angliát. Olyan botrány, mely ha csak súrolja a trónt, az elég a királynő megbuktatásához. Nem maradhat Őfelsége mellett.

Őfelsége nem tanúsíthatja az ártatlanságát. A leghelyesebb, ha úgy viselkedünk, ahogy ilyenkor szokás. Ön Kew-ba vonul gyászolni és kivárni az ítéletet, mi meg az udvarnál várjuk ki, hogy elüljenek a pletykák

– Pletyka mindig van! – mondta Robert elkeseredve. – Eddig sem vettünk róla tudo-mást!

– Eddig nem is volt ilyen súlyos – mondta Cecil őszintén. – Az emberek azt mondogatják hogy ön hidegvérrel meggyilkolta a feleségét, mert ti-

tokban a králynő jegyese, és a felesége temetésén jelenti be az új házasságát. Ha a vizsgá-lat bűnösnek találja önt, a králynőt a cinkosának fogják hinni. Adja Isten, hogy ne ez le-gyen a veszte, Sir Robert, különben a králynőt is magával rántja.

Robert arca fehérebbre sápadt, mint a nyakán a fodor. – Hogy lehetne a vesztem valami, amit el sem követtem?.– kérdezte zsibbadtan. –

Nincs az a kísértés, amiért Amyt bántalmaztam volna. – Akkor nincs mitől félnie – nyugtatta meg Cecil. – És amikor megtalálják a gyilkost és

beismeri a tettét, az ön neve tisztázódik a vád alól. – Gyere velem! – parancsolta Robert a szerelmének. –Négyszemközt akarok beszélni

veled. – Nem fog – szögezte le Cecil. – Már így is kényes helyzetbe került. Nem pusmoghat

egy ártatlan asszony feltételezett gyilkosával. Robert hirtelen meghajolt és kiment a szobából. – Te jó ég, Cecil, csak nem fognak engem gyanúsítani? – tudakolta Erzsébet. – Nem, ha látják, hogy távol tartja magától Sir Robertet. – És ha úgy szól az ítélet, hogy gyilkosság volt és az ő műve? – Akkor bíróság elé kell állnia, és ha bűnösnek találják, szembe kell néznie a halálos

ítélettel. – Nem halhat meg! – kiáltotta Erzsébet. – Nem tudok nélküle élni. Ön is tudja, hogy

nem! Ha ez bekövetkezik, végem van! – Hiszen bármikor kegyelmet adhat neki – csitította Cecil. – Ha úgy adódna. De nem

lesz rá szükség. Kétlem, hogy lenne ellene szóló bizonyíték, a könnyelműségén és az álta-lános meggyőződésen kívül, hogy holtan akarta látni a feleségét.

– Mennyire feldúltnak látszott szegény! – szánakozott a királynő. – Valóban. Nagy csapás lesz ez neki, nagyon büszke ember. – Annyira fáj, hogy így szenved. – Pedig ez elkerülhetetlen – mondta Cecil derűsen. –Akármi lesz, akármilyen ítéletet

hoz a vizsgálat, Sir Robert büszkesége megroppan, és örökre viseli a bélyeget, hogy kitör-te a felesége nyakát, mert királlyá akart lenni.

Az esküdtszék letette az esküt Abingdonban, és meghallgatta a tanúk vallomását Lady Amy Dudley halálának ügyében. Megtudták, hogy a lady egyedül akart maradni a házban, és követelte, hogy mindenki menjen el a búcsúba. Megtudták, hogy egy rövid lépcsősor alján találták holtan. A szolgák elmondták, hogy mielőtt fölemelték és az ágyára fektették, a fejdísze a helyén volt, a szoknyája lehúzva a bokájáig.

A szép kew-i házban Robert megrendelte gyászruháját, de alig bírt egy helyben marad-ni, míg mértéket vettek róla.

– Hol van Jones? – kérdezte türelmetlenül. – Ő sokkal gyorsabban dolgozik.

– Mr. Jones nem tudott eljönni – válaszolta a szabó a földön térdelve, gombostűkkel a szájában. – Azt üzente, hogy elnézését kéri. Én a segéde vagyok.

– A szabóm nem volt hajlandó eljönni a hívásomra? – ismételte Robert hitetlenkedve. – A saját szabóm visszautasít? – „Te jó Isten, máris azt hiszik, hogy fél lábbal a Towerben vagyok, ha a szabóm még megrendelést sem hajlandó felvenni tőlem. Azt hiszik, úton va-gyok a vérpad felé.”

– Uram, hadd tűzzem meg itt – mondta a férfi. – Felesleges – mondta Robert ingerülten. – Vigye el egy régi köpenyemet, és másolja le

azt a fazont. Nem bírok itt ácsorogni tovább a gombostűkkel, tetőtől talpig ebben a holló-színben. És megmondhatja Jonesnak, hogy legközelebb, amikor egy tucat új ruhát rende-lek, nem fogom elfelejteni, hogy ma nem szolgált ki.

Dühösen lerántotta a félig megtűzött felöltőt, és két lépéssel átszelte a szobát. „Két napja már, hogy egy szót sem üzent – gondolta. – Hát tényleg bűnösnek hisz. Ké-

pesnek tart olyan gonoszságra. Képesnek tart rá, hogy meggyilkoljak egy ártatlan asz-szonyt. Miért is akarna így feleségül jönni hozzám? És olyanok veszik körül, akik nem haboznak megerősíteni a gyanújában.”

Megtorpantak a gondolatai. „Pedig ha őt vádolnák, én mellette állnék – folytatta. – Nem törődnék vele, bűnös vagy

ártatlan. Nem tudnám elviselni, hogy egyedül van, fél és úgy érzi, egyetlen barátja sem maradt. És ő is tudja, mit élek át. Őt is állt vád alatt, ő is tudja, mit jelent magányosan szembenézni a halálos ítélettel. Megígértük egymásnak, hogy soha többé nem hagyjuk így szenvedni a másikat.”

Megállt az ablaknál; ujjait a hideg üvegre nyomta és megborzongott, bár arra nem em-lékezett, miért ilyen baljóslatú ez az érintés.

– Istenem – mondta ki hangosan. – Ha ez így megy tovább, a kandallópárkányra vésem a címerünket, ahogy a testvéreimmel tettük a Towerben. Ilyen mélyre jutottam. Megint.

Homlokát az üvegre támasztotta, amikor a folyón mozgásra lett figyelmes. Beárnyékol-ta a szemét a kezével, hogy jobban lásson. Uszály közeledett, hallatszott az evezősöket hajtó ritmusdob pergése. Hunyorított, és megpillantotta a királyi zászlót. A királyi uszály volt az.

– Istenem, hát eljött! – mondta. A szíve hevesebben kezdett verni. „Tudtam, hogy el-jön. Tudtam, hogy sosem hagyna el, bármibe kerül, bármilyen nagy a veszély, együtt megbirkózunk vele. Tudtam, hogy mindig mellettem fog állni. Tudtam, hogy hű lesz hoz-zám, mindig szeretni fog. Sosem kételkedtem a szerelmében.”

Feltépte az ajtót, kirohant a szobából, és a folyó felőli kijáraton a gyümölcsöskertbe lé-pett, ahol Erzsébetet megvendégelte egy májusi reggelen tizenhat hónappal ezelőtt.

– Erzsébet! – kiabálta, és a mólóhoz szaladt. A királyi uszály érkezett, de nem Erzsébet szállt ki belőle. Dudley megtorpant, a csaló-

dástól megrándult a gyomra. – Ó… Cecil. William Cecil lesétált a falépcsőn és kezet nyújtott. – No – mondta kedvesen. – Nincs

semmi baj. A királynő üdvözletét küldi. – Nem azért jött, hogy letartóztasson? – Istenem, dehogy – mondta Cecil. – Ez csak udvariassági látogatás, hogy átadjam a ki-

rálynő üdvözletét. – Az üdvözletét? – kérdezte Robert megtörten. – Ennyi? Cecil bólintott. – Többet nem

mondhat most, ön is tudja. Megfordultak és elindultak a ház felé. – Ön az egyetlen az udvartól, aki meglátogatott – szólalt meg Robert, mikor beléptek a

házba, és a csizmájuk visszhangot vert a deszkapadlón. – Gondoljon bele! A több száz ba-rát és csodáló közül, akik mindennap körülöttem sündörögtek, mikor én álltam az udvar

középpontjában, akik büszkén kérkedtek a barátságommal, még ha alig ismertem is őket… ön az egyetlen látogatóm, mióta itt vagyok.

– Bizony gyorsan fordul a világ – bólintott Cecil. – És az igaz barát ritka, mint a fehér holló.

– Ritka! Számomra nem, mert nekem nincsenek igaz barátaim, most már tudom. Ön az egyetlen ezek szerint – jegyezte meg fanyarul. – Pedig egy hónapja még nem mertem vol-na egy petákkal sem fogadni önre.

Cecil elmosolyodott. – Sajnálom, hogy ilyen szomorú fordulatot vett a sorsa – mondta őszintén. – És hogy ilyen megtörtnek látom, hiszen most készítteti a gyászruháját. Van va-lami híre Abingdonból?

– Ön minden bizonnyal többet tud nálam. – Robert tisztában volt vele, milyen hatalmas kémhálózatot tart fenn a miniszter. – De írtam Amy féltestvérének, hogy menjen el a tár-gyalásra és hogy ellenőrizze, lelkiismeretesen dolgozik-e az esküdtszék, írtam az esküdt-szék elnökének is, hogy tegyenek meg minden tőlük telhetőt, hogy napvilágra kerüljön az igazság. Meg akarom tudni, ki tette!

– Valóban az igazat akarja tudni? – Cecil, nem én voltam, de akkor ki? Könnyű mindenki másnak, aki véreskezű gyil-

kosnak képzel engem, de én tudom, amit ők nem: hogy nem én tettem. De ha nem én, ak-kor ki volt képes erre? Kinek az érdekét szolgálja a feleségem halála?

– Nem lehet, hogy mégis baleset volt? – vetette föl Cecil. Robert kurtán fölnevetett. – Istenem, bárcsak hihetném, de hogy lehetett volna baleset? Alig néhány lépcső… és úgy, hogy mindenkit eltávolított előtte a házból. Az a legszörnyűbb, leküzdhetetlen félelmem, hogy talán ő maga tette, mérget vett be vagy valami altatófőzetet, aztán fejjel előre levetet-te magát a lépcsőn, hogy balesetnek tűnjön.

– Gondolja, hogy ennyire boldogtalan volt? Ennél istenfélőbb asszonynak tartottam. Csak nem tette volna kockára a halhatatlan lelke üdvét, még ha szenvedett is?

Robert lehajtotta a fejét. – Isten bocsássa meg: miattam szenvedett – mondta halkan. – És ha eldobta a saját életét, akkor az irántam érzett szerelme taszította ki a mennyország-ból, ahogy a földi boldogságból is. Rosszul bántam vele, Cecil, de Isten a tanúm, sosem hittem, hogy ez lesz a vége.

– Tényleg azt hiszi, hogy megölte magát? – Nem tudok elképzelni más lehetőséget. Cecil gyengéden a fiatalember vállára tette a kezét. – Súlyos teher nyomja a lelkét,

Dudley – mondta. – El sem tudok képzelni fájdalmasabb, megalázóbb terhet. Robert biccentett. – Nagyon mélyre taszított – mondta halkan. – Nem tudom, hogyan

emelkedhetek föl újra. Mindig csak Amyre gondolok, a megismerkedésünkre, a szerel-münkre, és rá kell jönnöm, hogy én vagyok az a bolond, aki letép egy virágot, a gomblyu-kába tűzi, aztán hagyja elhervadni hiú nemtörődömségből. Leszakítottam, mint egy nár-ciszt, ahogy az édesanyja becézte, aztán ráuntam, és elhajítottam, mint valami önző gye-rek, és most meghalt, és sosem kérhetem már, hogy bocsásson meg nekem.

Hallgattak. – Az fáj a legjobban – folytatta Dudley sóhajtva –, hogy nem mondhatom el neki,

mennyire megbántam, amit ellene tettem. Csak magamra gondoltam folyton, meg a ki-rálynőre, örökösen űzött a becsvágy, bele sem gondoltam, mit művelek ővele. Istenem! Még a gondolatát is száműztem a fejemből, és most szavamon fogott, elhagyott örökre, sosem látom többé, sosem érinthetem meg többé, sosem mosolyog már rám. Azt mondtam neki, hogy nem kell már nekem, és most elveszítettem.

– Magára hagyom most – mondta Cecil csöndesen. –Nem akartam megzavarni a gyá-szában; csak azért jöttem, hogy elmondjam, legalább egy barátja van ezen a világon.

Dudley fölemelte a fejét és kezet nyújtott Cecilnek.

A másik erősen megszorította. – Bátorság – mondta neki. – El sem tudom mondani, milyen hálás vagyok, hogy eljött – mondta Robert. – Kérem,

üdvözölje a nevemben a királynőt. És tolmácsolja a kérésemet, hogy hadd mehessek visz-sza az udvarhoz, amint az ítélet megszületett. Nem fogok egyhamar táncot ropni, az biz-tos, de nagyon magányos vagyok itt. Nemcsak a gyász fájdalma kínoz, hanem a számkive-tettség is.

– Szólok neki az ön érdekében – nyugtatta meg Cecil. – És imádkozom önért és Amy lelkéért. Tudja, Robert, emlékszem az esküvőjükre, mennyire ragyogott a boldogságtól és mennyire szerette önt, úgy gondolta, ön a legnagyszerűbb férfi a világon.

Dudley bólintott. – Isten bocsássa meg, hogy kiábrándítottam.

Windsor

Emlékeztető a királynőnek

1560. szeptember 14. szombat

Az esküdtszék ítélete szerint Amy Dudley véletlen baleset áldozata lett, így Sir Robert visszatérhet az udvarhoz a régi pozíciójában, ha Felséged úgy kívánja.

A botrány örökre beszennyezi a nevét, ezt ő is tudja,ahogy mind-annyian. Soha, se szóval, se tettel ne sugallja neki, hogy ez a szégyen-folt lemosható.

Így nem kell többé a házassági ambícióitól tartania. Ha szerelmi viszonyukat folytatják, azt csakis a legnagyobb diszkréció mellett tehe-tik. Most már ő is megfogja ezt érteni.. Felséged házasságának kérdé-sét a lehető leghamarabb meg kell oldani: trónörökös nélkül minden munkánk hiábavaló.

Holnap Ón elé terjesztem a főherceg új ajánlatát, mely vélemé-nyem szerint igen kedvező Felséged számára. Sir Robert sem ellenez-heti többé ezt a lépést.

Thomas Blount az oxfordi Boldogasszony-templom hátuljánál állt, és végignézte, ahogy a lassú menetben elhalad mellette a Dudley-lobogó, s mögötte a díszes fekete lepel-lel fedett koporsó, Amy Robsart földi maradványaival.

Minden a hagyományok előírásai szerint zajlott le. Jelen volt a királynő képviselője, és Robert Dudley távol maradt, ahogy a szokás diktálta. Amy féltestvérei és a Forster házas-pár eljöttek, hogy megadják azt a tiszteletet Lady Dudleynak, melyet élete utolsó napjai-ban nem kapott meg. Lizzie Oddingsell nem vett részt a temetésen, hazament a fivéréhez, és haragjában és fájdalmában senkivel nem beszélt a barátnőjéről, csak annyit jegyzett meg: – Nem volt rá méltó a férje – amire Alice Hyde kárörvendve csapott le, a gyilkosság

bizonyítékának vélve, William pedig úgy vélte, pontos jellemzése ez a rossz csillagzat alatt született házasságnak.

Thomas Blount megvárta, míg a koporsót leeresztik a gödörbe és földet lapátolnak rá. Alapos ember volt, ahogy a gazdája is. Utána visszament a Cumnor Place-hez.

Amy komornája, Mrs. Pirto mindent összecsomagolt a számára, ahogy kérte. Amy ék-szerdobozát, kulcsra zárva; Amy legszebb ruháit, takarosan összehajtogatva, levendulás zacskókkal illatosítva; az ágyneműjét és a bútorokat, amiket mindig magával vitt, bárhová utazott; a ládát, melyben személyes holmiját őrizte: a hímzését, a rózsafüzérét, az erszé-nyét, kesztyűjét és az összegyűjtött pecséteket Robert leveleiről, melyeket a tizenegy év alatt küldött neki, valamint magukat a szeretetteljes fogdosástól gyűrött leveleket, szalag-gal összekötve és dátum szerint rendezve.

– Elviszem az ékszerdobozát és a személyes holmiját – közölte Blount. – A többit jut-tassa el Stanfieldbe. Utána nincs több dolga.

Mrs. Pirto bólintott, és valamit suttogott a béréről. – Majd a tiszttartó kifizeti Stanfieldben – mondta Blount. Nem vett tudomást az asszony kisírt szeméről. A nők min-dig könnyen sírnak. Semmi jelentősége, és neki fontosabb dolga is van a női könnyeknél.

Mrs. Pirto mormolt valamit, hogy szeretné emléktárgyat Amytől. – Nincs mire emlékezni, inkább felejtse el – mondta a férfi nyersen, és arra gondolt,

hogy Amy még halálában is csak gondot okoz a gazdájának. – Most menjen a dolgára, ne-kem is mennem kell.

A két dobozt a hóna alá vette és kiment a lovához. Az ékszeres doboz könnyen elfért a nyeregtáskában, a másik ládikát az inasának adta, hogy szíjazza a hátára. Aztán fölszállt a lóra és elindult Windsor felé.

Robert gyászruhában tért vissza az udvarhoz, emelt fejjel, ellenségesen és megvetően járt az udvaroncok között. Arundel grófja elfojtott egy mosolyt, Sir Francis Knollys csak messziről hajolt meg, Sir Nicholas Bacon jóformán tudomást sem vett róla. Robert úgy érezte, a gyanakvás és ellenszenv hideg légköre úgy borul rá, mint egy fekete, vastag le-pel.

– Mi az ördög bajuk van? – kérdezte a nővérét. Mary odajött hozzá és hűvösen csókra nyújtotta az arcát.

– Felteszem, azt hiszik, hogy megölted Amyt – mondta az asszony kertelés nélkül. – Tisztázódott a nevem. Az esküdtszék véletlen balesetnek ítélte a halálát. – Azt gondolják, megvesztegetted őket. – És te? – Fölemelte a hangját, de gyorsan lehalkította, amikor észrevette, hogy min-

denki feléjük fordul. – Én meg azt gondolom, hogy már megint a szakadék szélére sodortad a családunkat –

mondta Mary. – Elegem van a megaláztatásokból, elegem van abból, hogy ujjal mutogat-nak rám. Eddig egy áruló lányának tartottak, egy áruló testvérének, és most már egy fele-séggyilkos testvérének is.

– Uramisten, nem vagy valami együtt érző! – Robert hátrahőkölt az asszony engesztel-hetetlenül haragos arca láttán.

– Mert nincs bennem együttérzés – mondta Mary. – Kis híján a királynőt is tönkretetted ezzel a botránnyal. Fel tudod fogni? Majdnem megdöntötted a Tudor-dinasztiát. Majdnem megsemmisítetted a protestáns egyházat! Magadat nyilvánvalóan tönkretetted, és minden-ki mást, aki a nevedet viseli. Én elhagyom az udvart, egy napig sem bírom tovább.

– Mary, ne menj el! – tiltakozott Robert. – Mindig mellettem álltál eddig. Mindig jó ba-rát és jó testvér voltál. Ne érzékeltesd mindenkivel, hogy elfordultál tőlem. Ne hagyj el úgy, mint a többiek!

Kinyújtotta a karját felé, de Mary hátralépett és a háta mögé dugta mindkét kezét, hogy ne érhessen hozzá. A gyerekes mozdulat felidézte az iskolás Maryt, és Robert majdnem felkiáltott tehetetlenségében. – Mary, nem hagyhatsz el, amikor ilyen nehéz helyzetbe ke-rültem, ennyire ártatlanul!

– Szerintem viszont bűnös vagy – mondta Mary halkan, és a hangja jegesen csöpögött Robert fülébe. – Megölted Amyt, mert elhitetted magaddal, hogy a királynő kiáll majd melletted, és mindenki más csak cinkosán kacsint. Hogy mindenki balesetnek fogja mon-dani, és amikor leveted a gyászruhát, feleségül veszed a királynőt.

– Még mindig megtehetem – suttogta Robert. – Esküszöm, nem öltem meg Amyt. Még mindig elvehetem a királynőt.

– Lehetetlen – mondta Mary. – Feladhatod a reményt. A legtöbb, amire számíthatsz, hogy maradsz a királynő istállómestere és megvetett kis kegyence.

Mary elfordult. Robert nem szólhatott utána, érezte, hogy minden szem rátapad. Egy pillanatra kedve támadt elkapni a nővére ruháját és visszarántani, de eszébe jutott, hogy mindenki olyan férfinak hiszi, aki erőszakosan bánik a nőkkel, aki megölte a feleségét… és lehanyatlott a karja.

A belső szoba ajtaja kinyílt, és Erzsébet lépett ki rajta. Sápadt volt az arca. Nem ment lovagolni, nem sétált a kertben sem a születésnapja óta, amikor azt mondta a spanyol nagykövetnek, hogy Amy halott vagy majdnem az – három nappal azelőtt, hogy Amy ha-lálhíre elérte az udvart. Sokan úgy vélték, hogy több volt véletlen egybeesésnél a beigazo-lódott jóslat, hogy Amy halála már bizonyosság. Sokan úgy vélték, hogy Robert volt a hó-hér, Erzsébet a bíró. De senki nem merte volna kimondani, mikor a királynő úgy jelent meg közöttük, mint most is, hogy a tekintete nyíltan a támogatásukat kérte.

Erzsébet elnézett Robert mellett, biccentett Sir Nicholasnak, köszönt Sir Francisnek, és megszólította a mellette álló feleségét, Catherine-t. Cecilre rámosolygott, és egy intéssel magához hívta a Habsburg nagykövetet.

– Üdvözlöm, Sir Robert – szólt oda neki. – Fogadja részvétemet a felesége szomorú, váratlan halálában.

Robert meghajolt, és a harag és fájdalom úgy buzgott fel benne, hogy úgy érezte, okád-nia kell. De amikor fölegyenesedett, kifürkészhetetlen volt az arca. – Köszönöm az együttérzését – mondta. Haragos tekintete végigpásztázta az udvart.

– Köszönöm az együttérzést valamennyiüknek, nagy segítség volt számomra. – Azzal félreállt egy ablakfülkébe, egyedül, szótlanul.

Thomas Blount az istállónál talált rá Sir Robertre. A másnapi vadászatra készülve el-lenőrizte a lószerszámokat és a lovak erőnlétét. Negyvenkét hátasló állt szabályos sorokba rendezve, csillogó, finom bőrnyereggel a hátán. Sir Robert lassan sétálgatott közöttük, el-lenőrzött minden nyerget, minden hevedert és kengyelt. Az istállófiúk merev, katonás vigyázzban álltak a lovak mellett.

A lovak nyughatatlanul mocorogtak, bólogattak, a lovászok munkájának köszönhetően szőrük csak úgy csillogott, a patájuk olajtól fénylett, a sörényük kifésülve borult a nyakuk-ra.

Sir Robert aprólékosan ellenőrzött mindent, de semmi kivetnivalót nem talált a lovak, a szerszámok, az istálló állapotában. – Pompás – mondta végül. – Etessék, itassák meg őket, aztán zárják be mindet éjszakára.

Megfordult és észrevette Thomas Blountot. – Menjen az irodámba – mondta kurtán, és megveregette a saját lova nyakát. – Jól van – suttogta a kancának. – Te nem hagysz cser-ben, ugye?

Blount az ablaknál várta. Robert az asztalra dobta kesztyűjét és lovaglóostorát, majd levetett magát a székre.

– Minden rendben volt? – kérdezte. – Majdnem – mondta Blount. – A prédikációban történt egy kis nyelvbotlás. – Igen? – Az ostoba lelkész azt mondta, „tragikus merénylet áldozata lett”, „tragikus baleset”

helyett. Helyesbített, de azért kínos volt. Sir Robert felhúzta sötét szemöldökét. – Nyelvbotlás? Blount vállat vont. – Szerintem az. Kellemetlen, de vádaskodásnak nem nevezném. – Csak a vádaskodók malmára hajtja a vizet – állapította meg Robert. Blount bólintott. – A szolgákat szélnek eresztette, a holmiját elhozta? – Robert erejét megfeszítve ügyelt

rá, hogy a hangja közönyös és hideg maradjon. – Mrs. Oddingsell már nem volt ott. Állítólag nagyon mélyen érintette az eset – mondta

Blount. – Mrs. Pirtót Stanfieldbe küldtem a csomagokkal, és majd ott kifizetik a bérét. Már értesítettem a tiszttartót. Találkoztam Mr. és Mrs. Forsterrel, feldúlta őket a házukhoz kötődő botrány. – Fanyarul elmosolyodott.

– Majd kapnak tőlem kellő kártérítést – mondta Dudley kurtán. – Mit beszélnek a falu-ban?

– Csak amire számíthat az ember – mondta Blount. – Az emberek fele elfogadta a vé-letlen baleset elméletét. A másik fele gyilkosságnak hiszi. A pletykák sosem fognak elülni. De önnek ez már nem számít.

– Ahogy Amynek sem – mondta Robert halkan. Blount elhallgatott. – Nos – kelt föl Robert –, magának nincs több dolga. Amy meghalt, elföldeltetett, és

bárki bármit gondol, az az ő nyugalmát már nem bolygathatja meg. – Már vége – bólintott Blount. Robert intett, hogy tegye az asztalra a dobozokat. Blount letette a ladikot, majd az apró

ékszerdobozt és a kulcsot. Meghajolt és várt. – Elmehet – mondta Robert. Már el is felejtette ezt a dobozt. Ő ajándékozta Amynek, amikor udvarolt neki, egy

norfolki vásáron vette. Amynek sosem volt annyi ékszere, hogy megtöltse, Robertben most is feltámadt a régi bosszúság, hogy Lady Dudley, a vagyonos Robert Dudley felesé-ge beérte két aranyozott ezüstlánccal, néhány fülbevalóval és gyűrűvel.

Elfordította a kulcsot és kinyitotta a dobozt. A tetején ott feküdt Amy jegygyűrűje, és az ő pecsétgyűrűje a medvés címerrel.

Egy pillanatig nem hitt a szemének. Lassan odanyúlt és fölemelte a két kis karikát. Mrs. Pirto húzta le őket Amy kihűlt ujjairól, elrakta az ékszeres dobozba és bezárta, ahogy be-csületes szolgának illik.

Robert a két gyűrűre bámult. Az egyiket ő húzta Amy ujjára azon a tizenegy évvel ez-előtti nyári napon. A másikat sosem vette le addig, amíg három hónapja Erzsébetnek adta az eljegyzésük zálogául.

Robert a kisujjára csúsztatta a gyűrűt, és leült az asztalhoz. A szobába lassan belopózott a sötét és hideg, és ő egyre azon töprengett, hogy került a gyűrűje a szeretője nyakán lógó láncról a halott felesége ujjára.

Robert a folyóparton sétált, a fejében egyetlen kérdés dörömbölt: „Ki ölte meg Amyt?” Leült a mólón, mint egy gyerek, a víz fölött lóbálta csizmás lábát, lenézett a zöld mélység-be, ahol kis halak harapdálták a móló deszkáira tapadt moszatot, és fölcsendült a fejében a második kérdés: „Ki adta Amynek a gyűrűmet?”

Átfagyott, fölkelt és elindult a vontatóúton nyugat felé, ahol a nap lassan lehanyatlott az égen és a tüze elhamvadt. Robert a folyót nézte, az eget nézte, de nem látta.

„Ki ölte meg Amyt?” „Ki adta neki a gyűrűmet?” Lenyugodott a nap, az ég színe sápadtszürkébe fordult, és Robert gyalogolt tovább,

mintha nem lenne egy egész istállója, berber paripái, idomított fiatal csődörei, csak ment gyalog, ahogy egy szegény ember, mint egy férfi, akit a felesége megszánna és megaján-dékozna egy lóval.

„Ki ölte meg Amyt?” „Ki adta neki a gyűrűmet?” Próbált nem gondolni utolsó találkozásukra, amikor szitkozódva hagyta faképnél, és el-

lene fordította a családját. Próbált nem emlékezni az ölelésére, amikor Amy oktalan mó-don meghallotta, amit oktalan módon suttogott: „Szeretlek”.

Próbált nem gondolni rá egyáltalán, mert úgy érezte, ha felidézi az emlékét, összeros-kad a parton és zokogva gyászolja kétségbeesésében.

„Ki ölte meg Amyt?” „Ki adta neki a gyűrűmet?” Ha gondolkozna emlékezés helyett, akkor talán elkerülné a fájdalom fölé tornyosuló,

fenyegető hulláma. Ha rejtvénynek tekintené Amy halálát, nem tragédiának, a kérdés fog-lalkoztatná, nem az önvád.

Két kérdés: „Ki ölte meg Amyt? Ki adta neki a gyűrűmet?” Mikor megbotlott és megcsúszott, hirtelen magához tért a töprengésből és ráeszmélt,

hogy besötétedett, és vakon lépked a mély, sebes folyó mellett. Megfordult és elindult visszafelé. Amy meghalt, ő életben maradt, átvészelte ezt a tragédiát is: hogy ostobán olyan lányt vett feleségül, aki nem osztozott kielégíthetetlen mohóságában.

„Ki ölte meg Amyt?” „Ki adta neki a gyűrűmet?” Elérte kertfalba épített vaskaput, és amikor hideg keze megfogta a kilincset, kihűlt a

szíve is. Rádöbbent, hogy két kérdés van: Ki ölte meg Amyt? Ki adta neki a gyűrűmet?, de csak egy válasz.

Akinél a gyűrű volt, olyan jelképet tartott a kezében, mellyel elnyerheti Amy bizalmát. Amy készségesen kiürítette a házat annak a parancsára, aki ezt a gyűrűt mutatta neki. Aki-nél a gyűrű volt, az ölte meg. Egyetlen ember tehette, egyetlen ember lehetett képes rá: Erzsébet.

Első felindulásában azonnal nekirontott volna, hogy átkozódva szidja hatalmi tébolyát. Nem hibáztatta, hogy el akarta tenni az útból Amyt, de a szíve megtelt ádáz haraggal, ha arra gondolt, hogy a szeretője meggyilkolta a feleségét, a lányt, akit szerelemből vett el. Legszívesebben vállon ragadta és kirázta volna Erzsébetből a gőgös, hatalomittas önelé-

gültséget. A gondolatra, hogy képes az uralkodói pozícióját, kémhálózatát, könyörtelen akaraterejét olyan védtelen célpont ellen fordítani, mint szegény, ártatlan Amy, Robert reszketni kezdett, mint egy dühös, tehetetlen kisfiú.

Nem tudott elaludni aznap éjjel. Lefeküdt és a mennyezetre bámult, de a szeme előtt új-ra és újra lejátszódott a jelenet, hogy Amy átveszi a gyűrűt, boldogan a férje elé szalad, kis öklében a pecsétgyűrűvel, mely a megérdemelt boldogság záloga. De Robert helyett valaki más várja, bizonyára Cecil egyik bérgyilkosa, és egyetlen ökölcsapással eltöri a nyakát, le-taglózza, és összeroskadt testét visszaviszi a házba.

Robert azzal kínozta magát, hogy talán szenvedett a halála előtt, elképzelte a félelmét, sőt talán volt egy iszonytató pillanat, amikor azt hitte, Robert és a királynő küldte a gyil-kosát. Erre a gondolatra felnyögött és összerándult, arcát a párnába temette. Robert úgy érezte, ha Amy élete utolsó pillanatában azt hihette, hogy merénylőt bérelt föl ellene, ak-kor nincs ereje tovább élni.

A hálószoba ablakán túl lassan földerengett a hajnal első fénye. Robert nyúzottan, mintha tíz évet öregedett volna, az ablakhoz ment és kinézett, takaróját meztelen teste köré csavarta. Gyönyörű idő lesz, állapította meg. A pára lassan eloszlott a folyó fölött, valahol kopácsolt egy harkály. Egy énekesrigó dala zengett föl, mint egy jótékony üzenet, szelíd emlékeztető, hogy az élet megy tovább.

„Igen, azt hiszem, meg tudok neki bocsátani – gondolta. – Az ő helyében talán ezt tet-tem volna én is. Úgy véltem volna, hogy a szerelmünk a legfontosabb, a vágyainkat ki kell elégítenünk, bármibe is kerül. Az ő helyében úgy gondoltam volna, hogy fiút kell adnunk Angliának, örököst a trónnak, mindketten huszonhét évesek vagyunk, és nem várhatunk örökké. Ha nekem is teljhatalmam lenne, valószínűleg használnám, ahogy ő is. Apám megtette volna. Apám megbocsátaná. Sőt csodálná a határozottságát.”

Felsóhajtott. – Szerelemből tette – mondta fennhangon. – Csakis azért, hogy szabaddá tegyen és nyíltan szerethessen. Csak azért, hogy feleségül jöhessen hozzám és király le-gyek. És tudja, hogy ez mindkettőnk leghőbb vágya. Elviselem ezt a rettenetes fájdalmat és elfogadom a szörnyű bűnt, mint szerelmi ajándékot. Meg tudok bocsátani. Meg tudom őrizni a szerelmemet iránta. Meg tudom találni a boldogságot ebben a gyötrelemben.

Az ég kivilágosodott, a folyó ezüst csíkja fölött lassan fölkelt a halvány kankalinsárga nap. – Isten bocsásson meg nekem és Erzsébetnek – imádkozott csöndesen. – És Isten adja meg Amynek azt a békét a mennyben, amit én megtagadtam tőle a földön. És Isten adja, hogy ezúttal jobb férj legyek.

Kopogtak az ajtaján. – Fölkelt a nap, uram! – kiabálta a szolgája. – Kér meleg vizet? – Igen! – kiáltotta vissza Robert. Az ajtóhoz ment a teste köré csavarodott takarót von-

szolva, és elrántotta a reteszt. –Tegye csak oda le, fiam. És a konyhán szóljon, hogy éhes vagyok, és figyelmeztesse a lovászokat, hogy egy óra múlva lemegyek, ma én vezetem a vadászatot.

Egy órával az indulás előtt lement az istállóba és ellenőrizte, hogy minden tökéletes rendben van-e: a lovak, a kopók, a lószerszámok és a vadászsegédek. Pompás hangulatban készülődött az udvar. Robert megállt a lépcsőn az istállóudvar fölött, és onnan felügyelte a lóra szállást, a hölgyek nyeregbe segítését. A nővére nem volt ott. Visszament Penshurstbe.

Erzsébet majd' kicsattant a jókedvtől. Robert épp elindult volna, hogy fölsegítse a lóra, de megtorpant, hagyta, hogy más megelőzze. Az előzékeny udvaronc feje fölött Erzsébet

bizonytalanul rámosolygott, és Robert viszonozta. Hadd lássa Erzsébet, hogy minden rendben, hogy megbocsát. A spanyol nagykövet kikísérte a vadásztársaságot, a Habsburg nagykövet Erzsébet oldalán lovagolt.

Egész délelőtt vadásztak, a kutyák gyorsan szagot fogtak és ügyesen dolgoztak. Cecil kiment hozzájuk ebédidőben a piknikre, amikor forró levest, fűszeres sört és meleg pásté-tomot szolgáltak fel az arany, vörös és sárga színekbe forduló lombok alatt.

Robert nem csatlakozott Erzsébet asztaltársaságához, akkor sem, amikor a lány félénk, várakozó mosollyal felé fordult. Robert meghajolt, de nem ment közelebb. Meg akarta várni, amíg négyszemközt beszélhet vele, amikor elmondhatja neki, hogy tudja, mit tett, tudja, hogy szerelemből tette, és megbocsát neki.

Ebéd után megint lóra szálltak, és Robert Sir Francis kancája mellett talált rá a saját lo-vára.

– Fogadja őszinte részvétemet gyászában – mondta Sir Francis mereven. – Köszönöm – válaszolta Robert ugyanolyan hidegen. Sir Francis elfordult. – Emlékszik arra a délutánra a királynő kápolnájában? – kérdezte Robert hirtelen. – A

királynő volt ott, én, ön és Lady Catherine. Eljegyzési szertartás volt, emlékszik? Meg-szeghetetlen fogadalmat tettünk.

Az idősebb férfi ránézett, szinte szánakozva. – Nem emlékszem semmi ilyesmire – mondta egyszerűen. – Vagy nem voltam ott, vagy meg sem történt. Mert nem emlékszem.

Robert elvörösödött a méregtől. – Én nagyon jól emlékszem, és megtörtént – erőskö-dött.

– Sajnos rá fog jönni, hogy ön az egyetlen – felelte Sir Francis halkan, és megsarkan-tyúzta a lovát.

Robert végignézte a lovakat, rápillantott a kutyákra. Az egyik ló kissé sántikált; Robert csettintett egy lovásznak, hogy vigye vissza a kastélyhoz. Gépiesen felügyelt az udvarra, míg lóra szálltak, de alig látta őket. A szíve vadul kalapált Sir Francis álnok hazugságától: hogy van képe letagadni Robert és a királynő eljegyzési esküjét, sőt azt sugallni, hogy a királynő is letagadná. „Mintha képes lenne elárulni – dühöngött magában. – Azután, amit azért követett el, hogy velem lehessen! Nincs férfi, aki nálam tisztább bizonyítékát kapta a szerelme odaadásának! Szeret engem, én is őt, teljes szívemből. Egymásnak teremtettek minket, arra születtünk, hogy egymásra találjunk. Mintha valaha meg tudnánk válni egy-mástól! Mintha nem szerelemből követte volna el ezt a szörnyű, elviselhetetlen bűnt! Csak hogy szabaddá tegyen!”

– Örül, hogy újra az udvarnál lehet? – kérdezte Cecil barátságosan, Robert mellé kor-mányozva a lovát.

Robert felocsúdott és ránézett. – Nem mondhatnám, hogy jó a kedvem – mondta hal-kan. – A fogadtatás nem volt valami meleg.

A miniszter jóindulatúan pislogott rá. – Az emberek emlékezete rövid, Sir Robert – mondta szelíden. – Az ön élete sosem lesz már olyan, mint azelőtt, de az emberek idővel elfelejtik.

– És most már szabadon megházasodhatok – tette hozzá Dudley. – Mikor az emberek elfelejtik a feleségemet és a halálát, újra megházasodhatok.

Cecil bólintott. – Így igaz. Csak nem a királynővel. Dudley rámeredt. – Micsoda? – A botrány miatt – magyarázta Cecil barátságosan. – Ahogy megmondtam, amikor

visszavonult az udvartól. Őfelsége nevét nem emlegethetik együtt az önével. A közös fiaik sosem ülhetnének az angol trónra. A felesége halála szégyenfoltot ejtett a becsületén. A királynő kérőjeként nem jöhet többé szóba. Sosem mehetne feleségül önhöz.

– Hogy érti ezt? Nem fog hozzám jönni? – Pontosan – mondta Cecil szinte sajnálkozva. – Ahogy mondja. Nem mehet önhöz fe-

leségül.

– Akkor miért tette? – kérdezte Dudley, és a hangja erőtlenül megreszketett, mint a hul-ló falevél. – Miért ölte meg Amyt, a feleségemet, ha nem azért, hogy szabaddá tegyen? Amyt, aki maga volt az ártatlanság, aki sosem tett semmi rosszat, és örökké hűséges ma-radt és örökké bizakodott. Mi haszna volt megölni, ha nem az, hogy lehetővé tegye a há-zasságunkat a királynővel? Nyilván a bizalmába avatta önt, sőt együtt főzték ki ezt a ter-vet. Ön küldte Amyhez a gazembereket. Miért kellett megölni szegény kis Amyt, ha nem azért, hogy szabad legyek?

Cecil meg sem próbált úgy tenni, mintha nem értené. – A felesége halála nem felszabadította – mondta. – Hanem örökre megakadályozza a

házasságát a királynővel. Másképpen mindig fennállt volna a lehetősége. Mindig ön lett volna Őfelsége természetes választása. Most már nem választhatja önt. Örökre el van zár-va tőle.

– Tönkretett engem, Cecil. – Dudley hangja elcsuklott. – Megölte Amyt, rám hárította a felelősséget és tönkretett.

– Őfelségét szolgálom – mondta Cecil, gyengéden, mintha szomorú gyermekét vigasz-talná. – Ön is tudja.

– Amy Erzsébet parancsára halt meg? Ő rendelte el a feleségem meggyilkolását, hogy porig alázzon és soha, soha többé ne engedjen fölemelkedni újra?

– Nem, nem, véletlen baleset volt – emlékeztette Cecil a fiatalembert. – Ezt az ered-ményt hozta a vizsgálat, így ítélkezett a tizenkét abingdoni esküdt, pedig ön is megírta ne-kik, hogy végezzenek lelkiismeretes munkát. Döntöttek, meghozták az ítéletet. Véletlen baleset volt. Jobb lesz mindnyájunknak, ha nem bolygatjuk soha többé.

A szerző megjegyzése

Amy Robsart halálának rejtélye a mai napig, négy évszázad múltán is megoldatlan. Több lehetséges elképzelés született a halála okára: rosszindulatú mellrák, mely megma-gyarázná gyakran emlegetett fájdalmait és elvékonyíthatta nyakában a csontokat; Robert Dudley ügynökei; Erzsébet ügynökei; Cecil ügynökei; illetve öngyilkosság.

Különösen izgalmasnak találtam a leleplező és meggondolatlan kijelentéseket, melye-ket Cecil és Erzsébet tett a spanyol nagykövetnek az Amy halálát megelőző napokban, és amelyekről a nagykövet pontosan úgy számolt be a gazdájának, ahogy én ábrázoltam eb-ben a regényben.

Számomra logikusnak tűnik a következtetés, hogy Cecil és Erzsébet előre tudta, mikor fog meghalni Amy, és szándékosan tettek Robert Dudleyra nézve terhelő megjegyzéseket a nagykövetnek. Erzsébet a bűnrészesség gyanúját tereli magára, amikor napokkal szep-tember 8-a előtt megjövendöli Amy halálát, és a nyaktörést nevezi meg a halál okának, még mielőtt az udvarhoz elérne a részletes beszámoló.

Nem tudhatjuk, miért tett volna ilyet Erzsébet és Cecil. Nem hiszem, hogy véletlenül fecsegték ki az igazságot, éppen egy olyan ember előtt, aki a legszélesebb körben elter-jesztheti a botrányos pletykát. Regényemben úgy interpretálom a történteket, hogy a ki-rálynő és minisztere a feleséggyilkosság bűntettével akartak örök szégyenfoltot ejteni Dudley becsületén.

A bűn árnyéka valóban fontos szerepet játszott abban, hogy Robert sosem szerezhette meg a trónt. 1566-ban Cecil hat pontból álló listát terjesztett a Titkos Tanács elé, melyben felsorolja, mely okokból nem veheti feleségül Robert Dudley a királynőt. „IV. Felesége halála beszennyezte a nevét.”

Erzsébet és Robert vajon valóban testi szeretők voltak? Talán mai liberálisabb korunk-ban azt is mondhatjuk, hogy ez alig számít. Az a lényeg, hogy Erzsébet egész életében szerette Robertet, és Robert, annak ellenére, hogy később feleségül vette Laetitia Knollyst (egy másik vöröshajú Boleyn lányt), nyilvánvalóan viszontszerette Erzsébetet. Utolsó le-velét hozzá írta, utoljára vallotta meg szeretetét iránta, és Erzsébet haláláig az ágya mellett tartotta ezt a levelet.

Az alábbi művek nagy segítségemre voltak a korszak megismerésében: Adlard, George, Amye Robsart and the Earl ofLekester, 1870 Bartlett, A. D., An Historkal Account of Cumnor Place, 1850 Bridgen, Susan, New Woríds, Lost Worlds, The rule of the Tudors 1485-1603, Penguin2000 Clarké, John, Palaces and Parks of Richmond and Kew, 1995 Cressy, Dávid, Birth, Marriage and Death, Ritual, Religions and theLife Cycle in Tu dor and Stuart England, Oxford UniversityPress, 1977 Darby, H. C, A New Historkal Geography of England before 1600, Cambridge University Press, 1976 Doran, Susan, Monarchy and Matrimony: The Courtships of Elizabeth I, Routledge, 1996 Dovey, Zillah, An Elizabethan Progress, Sutton, 1996 Dunn, Jane, Elizabeth and Mary, Cousins, Rivals, Queens,HarperCollins, 2003 Dunlop, Ian, Palaces and Progresses of Elizabeth I, Cape, 1962 Evans, R. J. W., StMichael's Church, Cumnor, A Guide, 2003 Frere, Sir Bartle, Amy Robsart ofWymondham, 1937 Grierson, Francis, 'An Elizabethan Enigma', Contemporary Review, 1960. augusztus Guy, John, Tudor England, Oxford University Press, 1988 Haynes, Alan, The White Bear: Robert Dudley, the Elizabethan Earl qfLeicester,Peter Owen, 1987 Haynes, Alan, Invisible Power: The Elizabethan Secret Services, Sutton, 1992 Haynes, Alan, Sex in Elizabethan England, 1997 Hibbert, Christopher, The Virgin Queen, Penguin, 1992 Hume, Martin A. S., The Courtships of Queen Elizabeth, 1898 Jackson, J. E., Amye Robsart', The Nineteenth Century,A Monthly Review, szerk. James Knowles, 1882. március, 61. sz. Jenkins, Elizabeth, Elizabeth and Leicester, Gollancz, 1961 Loades, Dávid, The Tudor Court, 1986 Milton, Giles, Big Chief Elizabeth, Hodder and Stoughton, 2000 Neale, J. E., Queen Elizabeth, 1934 Picard, Liza, Elizabeth's London, Weidenfeld and Nicholson, 2003 Pettigrew, T. J., An inquiry concerning the death ofAmy Robsart, 1859 Plowden, Alison, The Young Elizabeth, Sutton, 1999 Plowden, Alison, Elizabeth: Marriage with myKingdom, Sutton, 1999 Plowden, Alison, Tudor Queens and Commoners, Sutton, 1998 Read, Conyers, Mr Secretary Cecil and Queen Elizabeth, Cape, 1955 Ridley, Jasper, Elizabeth I, Constable, 1987 Rye, Walter, The murder ofAmy Robsart, A brieffor the Prosecution, 1885 Sidney, Philip, Who killed Amy Robsart? 1901 Somerset, Anne, Elizabeth I, Weidenfeld and Nicholson, 1997 Starkey, Dávid, Elizabeth, Vintage, 2001 Strong, Roy, The Cult of Elizabeth, Pimlico, 1999 Turner, Robert, Elizabethan Magk, The art and the Mágus, 1989 Waldman, Milton, Elizabeth and Lekester, 1944 Walker, Júlia M., szerk.,Dissing Elizabeth, negatíve representations of Gloritma, Duke University Press, 1998 Weir, Alison, Children of England, Pimlico, 1997 Weir, Alison, Elizabeth the Queen, Pimlico, 1999

Wilson, Derek A, Sweet Robin, a bbgraphy of Robert Dudley, Earl of Lekester, 1533- 1588, Hamish Hamilton, 1981 Yaxley, Susan, Amy Robsart, wife of Robert Dudley, 1532-1560, Larks Press, 1996

A Palatínus Kiadó az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők

Egyesülésének tagja

ISBN 978 963 274 060 7

Kiadta az Új Palatínus Könyvesház Kft. 2009-ben • Kiadónk könyvei kaphatók: 1118 Budapest, Rahó u. 16. • Tel/fax: 319 3019 • Könyve-

ink az interneten: www.palatinuskiado.hu ■ E-mail: info@palatinuskiado.hu

Felelős kiadó a Kiadó ügyvezető igazgatója • Felelős szerkesztő: Reményi József Tamás ■

Műszaki szerkesztő: Pais Andrea ■ Tördelés: MARK-KOMM Nyomás: Séd Nyomda Kft., Szekszárd •

Felelős vezető: Katona Szilvia