1

I. évfolyam, III. szám 2012. ősz Online változat

P.I.K

A pentelei irodalmi kör független folyóirata

Teremtsünk együtt egy világot, amire büszkék lehetünk!

2

Bevezető

Avagy a lehullott levelek megkapó harmóniát árasztanak…

És elérkeztünk a harmadik megjelenéshez, amelynél már eleve kis késéssel indulok,

tekintve hogy a nyáron kellőképp ellustultam, és valljuk be, az embernek ilyenkor eleve

nincs jobb időtöltése, mint elrugaszkodni egy kicsit, bele a semmibe, kikapcsolódni,

elengednie mindent, amit vétek lenne siettetni. Pedig az írások már jó egy hónappal a

tervezett lapzárta előtt készen álltak arra, hogy formába legyenek öntve a P.I.K.

hasábjain, de mit lehet tenni, érlelni akartam kicsit a dolgokat, és azt hiszem megérte.

A kör szempontjából mindenesetre jót tett a pár héttel hosszabb szünet, tekintve, hogy

így nyíltak meg előttünk azok a lehetőségek, amelyek mellett talán elszaladtunk volna a

tervezett időrend betartása közepette. Az előző nyári megjelenés is szépen elfogyott

mára, tehát mondhatjuk, hogy méltóképp beérni látszik az őszi megjelenés, amelyet a

tervezett időben követi majd az évfolyamzáró téli szám, amihez már be is érkezett az

első pár írás. Tehát nincs megállás.

Azonban azt kell írnom, hogy ez az őszi szám talán mégis más szeretne majd lenni, mint

az eddigi megjelenések, talán kicsit sugározni akarja majd az őszben rejlő csodákat,

mikor az ember érzi magán azokat a különös fuvallatokat, amik egyre gyakrabban

jelennek meg, nem beszélve a színekről, sárgákról, barnákról, zöldekről, amik festői

szépségükkel együttesen kölcsönöznek nyugalmat.

Sokan gondolnak félve erre az évszakra, hiszen ez a nyár végét jelenti, valami új

kezdetét, sokak számára az eddig ismeretlen környezet képében, amitől félnek. Új iskola,

kollégium, egy új hely. De a változástól kár lenne félni, mikor a javunkat, a fejlődésünket

szolgálja. Csak engedjük el magunkat egy pillanatra, miközben az őszi szellők

körbevesznek, vagy heveredjük le a fákról levált levelek közé, hiszen a lehullott levelek

magkapó harmóniát árasztanak.

A Placebo zenekar pedig újra rákezd a Summer’s Gone nevű szerzeményükre, ami alatt

egy pillanatra elrévedhetünk az elmúlt nyárban, amiben talán minden úgy történt,

ahogy történnie kellett volna… – a szerkesztő

3

Tartalomjegyzék:

2: Bevezetés

5-32: Novella

5-6: Für Johanna (Nagyvenyim)

6-8: Kövesfalvi Carmen (Felsőszentmárton)

9-13: Takács Tamás (Miskolc)

14-17: Ősi Ilona (Dunaújváros)

18-21: Bernáth Zsolt (Dunaújváros) – www.bernathzsolt.hu

22-26: Hornyik Anna (Budapest) – www.tranzitember.blogspot.com

27-32: Bata Gergő (Dunaújváros) – www.bata-gergo.eoldal.hu

35-37: Dalszöveg

35: Major László (Dunaföldvár)

36-37: Tóth Zoltán (Dunaújváros) – www.latvanynepseg.hu

40-51: Vers

40: László Katalin (Dunaújváros)

44-42: Szén Benjamin (Sárosd) – www.napibenji.blogspot.com

43-44: Mátyás Zoltán (Budapest)

45: Johanna Für (Nagyvenyim)

46-48: Végh T. Mónika (Dunavecse)

49-50: Andrew Cs. (Dunaújváros)

51 Bata Gergő (Dunaújváros) – www.bata-gergo.eoldal.hu

53: Kivezető

A folyóirat és a Kör támogatásáért köszönet

4

NoVeLlA

5

Für Johanna

A gomb

Napok óta izgatottan ült a konyhaasztalon. Előkelő hely volt ez számára-

legalábbis a kredenc harmadik, legalsó fiókjához képest. Mennyivel tágasabb

itt- jegyezte meg sokadszorra.

Nem sokára ő is lesz valaki! Nem csak egy gomb a sok közül, hanem A GOMB a

polgármester szarvasbőr kabátján. Két napja, mikor meghallotta a hírt, azt sem

tudta, sírjon-e vagy nevessen. A többi gombbal olyanok voltak, mint az édes

testvérek. Nehéz volt eleinte, hogy csak úgy hipp-hopp kikerült közülük- a

sötét és poros fiókból- a napfényes konyhába. De mostanra már csak büszkeség

és boldogság töltötte be lelkét. Igen, megkezdődik számára is a nagy betűs

Élet.

A majdnem teljesen kész ruha ott feküdt tőle pár méterre, a székre terítve.

"Bámulatosan igényes munka"- sóhajtott elragadtatottan a gomb. "Ez a

csodálatos minta, ez a tökéletes szabás!"

Egy óra múlva megjelent a konyhában az öreg, fakószürke hajú varrónő. A

kabátot finom mozdulattal az asztalra terítette. Elégedetten nézett végig

rajta. „No, nagyuram, ebbe’ találjon valami hibát”- jegyezte meg büszkén. „Sok

pénzt fogok kapni ezért az úrtól. Ha takarékoskodom, egy egész hónapig elég

lehet - még ha csak szűkösen is. Talán, ha még meg is toldaná az úr pár

forinttal... Hisz olyan szép gombokat teszek rá! Milyen régóta is tartogatom

már ezeket egy fontos ember számára!”- sóhajtott.

Egy hónapja kapta a felkérést, hogy az új polgármesternek varrjon egy jó meleg

szarvasbőr kabátot. Megadták a méreteket, és azt, milyen anyagból készítse;

szabnia pedig a legújabb divat szerint kellet. A gombokról semmit nem mondtak.

Így hát ezeket a szép, aranyozott gombokat varrta a kabátra, melyek egykor

még az ő nagyapjának a vasárnapi kabátján díszelgett. „Milyen rég is volt...”-

révedt a távolba az öregasszony.

Majd a kredencből tűt és cérnát vett elő.

6

Hevesen dobogott a gomb szíve. Erős cérnával rögzítették a ráncos kezek az

anyagra. Maga elé képzelt egy kövérkés, mosolygós embert - ugyanis ő ilyennek

képzelte el a polgármestert- ebben a gyönyörű kabátban. Milyen szépen fog ő

csillogni ezen a mellzseben- pontosan az ember szíve felett.

Az asszony sokáig maradt fenn az este. Csak ült a konyhában, és nézte

remekművét. Ez volt eddig a legszebb ruhadarab, amit varrt. A gombok pedig

csak még szebbé tették, amint fényesen csillogtak a gyertya fényében.

Másnap délelőtt, pontosan tíz órakor hangosan kopogtak az ajtón. A varrónő

felkapta a kabátot, és mielőtt kinyitotta volna az ajtót, sietve megsimította

kötényét.

Az új polgármester magas, nagydarab ember volt. Ahogy meglátta az

öregasszonyt, szemöldökét megvetően felhúzta és fölényes tekintettel

méregette a szarvasbőr kabátot. A varrónő arcáról lefagyott a lelkes mosoly,

amellyel az előbb még kitárta az ajtót, de illedelmesen köszöntötte vendégét:

„Isten hozta, nagyságos uram! ” A polgármester mormogott valamit, majd

türelmetlenül a ruha után nyúlt. „Mire vársz még asszony? Segíts rám adni!” Az

öreg nő eligazgatta a kabátot a férfin, majd remegő kezekkel elkezdte

begombolni. A polgármester közben rágyújtott.

Az asszony ideges volt, csak lassan tudott gombolni. Már csak ő, a mellzseb

gombja volt háta. Ekkor történt meg a baj. A cérna elszakadt. A cérnát, amely

őt a szép, szarvasbőr kabát mellzsebén tartotta, elszakították a remegő kezek.

A földre esett, s begurult két kavics közé.

Hallotta a polgármester szitkozódását, haragos kiabálását. Szegény asszony

pedig csak sírt, zokogott. „Te szégyentelen, semmirekellő asszony! Hord innen

magad, és vidd a ruhád is! Majd varratok a városban egyet, ami nem ilyen

selejtes!” A kabát puffant egyet a földön, majd az úr bosszús léptekkel

távozott. Az asszony sírt. A gomb mélységesen csalódott a világban. Nem akart

többé előkelő emberek cifra kabátján díszelegni. Nem vágyott másra, csak hogy

újra a megszokott helyen legyen. A kredenc harmadik, legalsó fiókjában a többi

gombbal együtt.

7

Kövesfalvi Carmen

Szabadság

„ Hiába a szabadság, sosem lesz teljesen az enyém. „

Mikor bent ült a történelem órán, s hallgatta a borzalmas történeteket a

rabszolgaságról, szomorú szívvel ugyan, de megkönnyebbülést érzett. Amíg nem ásta

bele magát a témába, nem is sejtette mily szerencsés. Nem tudta mennyire nehéz

lehet kiszolgálni másokat, küzdeni a holnapért, s naponta megalázottnak lenni. Milyen

lehet mások akarata és véleménye alapján élni. Úgy érezte köszönettel tartozik

valakinek, hogy ebbe a világba született, nem egy önkényes, elnyomásból táplálkozó

birodalomba. Bár naiv kis élete búráját nap mint nap áttörte a valóság és a múlt

információáradata, mégis mosolygott. Minden amiről tudomást szerzett, rég

történt, mással történt. Ő sosem eshet át ezeken a dolgokon, hisz a rabszolgákat

felszabadították, a háborúk más országok utópiáját döntik romba, s ő senki mástól

nem függ, csak a szüleitől. Így volt, aztán megkezdődött minden húsz év feletti

rémálma, a felnőtté válás.

Eltelt négy év. A lány ismét történelem órán ült, de már nem ott, ahol ártatlan

gyermekként elkezdte felfedezni világa sötét oldalát. Ez a pad más volt.

Halványbarna, karcokkal teli és kényelmetlen. Tucat. Egyik terem sem adta vissza a

régi, bár hideg, de otthonos könyvtár emlékét. Kis iskola volt az övék, így minden

évben egy osztály könyvek között végezte tanulmányait. Az ő évfolyamuknál ez

megváltozott. Három évet töltöttek ott. Semmi különlegeset nem tartogatott

számukra a négy fal közti rész, mégis az övék lehetett, s imádták. Ahogy

végigsimította kezét az érdes felületen, s nem látta a karcok közti összefüggést,

bosszankodni kezdett. Minden értelmetlennek tűnt, s vágyakozva gondolt vissza a

saját, múltbéli asztalára, melynek fiókja annyi titkot rejtett. Az ő firkáinak volt

jelentősége. Mindennek megvolt a maga jelentése, az értelme, amit itt nem képes

felfedezni.

Értetlenül bámulta a falon levő irományt: „ vinculum ” . Évek óta nézegette, de csak

ma határozta el, hogy utánanéz a szó magyar megfelelőjének. Természetesen a XXI.

század lehetővé teszi ezt tanóra közben is, így nem zavartatta magát, a webfordító

segítségével hamar megkapta a választ. Ez az egyik legutáltabb dolog listájáról. Az

8

internet. Akármilyen hasznos, megbolondítja az embereket, majd tönkreteszi az

életüket.

A szó börtönt jelent. Akárki írta oda, rátapintott a lényegre. Minden

négyzetméterét gyűlölte a helynek, a városnak. Taszították a kopár házak és

udvarok, az emberek feldühítették. Undora közepette figyelmes lett egy szóra.

Rabszolga. Úgy döntött megpróbál koncentrálni, hátha megtud valami újat. Így

történt. Minden országban máshogy kezelték őket. Volt hol tárgyként, volt hol annak

sem. Viszont Rómában, ahol a háziállatok közé sorolták alattvalóikat, mégsem

dominiumnak nevezték a felettük való rendelkezést. Engedéllyel lehettek minimális

szintű kiváltságaik, például külön vagyon.

Amikor a tanárnő próbálta megfogalmazni a szó jelentését, úgy kezdte: „ A

rabszolga olyan ember, akit megfosztottak személyes szabadságától… ” Ezen

elgondolkodott. Minél többször kimondta ezt a mondatot, annál világosabb lett

minden. Érzelmi rabszolgákká tehetőek vagyunk. Felnő az ember, szerelmes lesz és

vége. Jön valaki, aki megfoszt a szabadságunktól. Egyik nap még mosolyogva sétálunk

az utcán, az életünk gondtalan, aztán váratlan fordulat történik. Nyitunk a

boldogság felé, ám mikor belépünk az ajtón, hirtelen egy sötét szobában találjuk

magunkat, ahonnan nincs kiút. Elveszik gondolataink, vágyaink. Egy másik ember

miatt képesek vagyunk megváltoztatni gyermekkori, felnőtt, tegnapi, vagy

akármilyen álmaink. Féltékeny farkasokká változunk, akik bármelyik pillanatban

támadhatnak. Napról napra önzőbbek és telhetetlenebbek leszünk. Függők.

Bármennyire is erős egy új évszázad embere, legyen az nő, vagy egy fekete, nem

minden változott. Nem kényszerítve, szabad akaratból taszítjuk magunkat

alárendelt szerepbe. Dráma nélkül már nem élet az életünk.

Azt hiszem így érez a lány is. Akárhogy szeretne szabad maradni egy szabad

országban. Képtelen. S amellett, hogy ő szenved valakiért, .. más érte teszi

ugyanezt. Szereti a lányt akkor is, ha reménytelen. Bár mindketten tudják, lelkük

egy magasan száll, képesek lennének megváltani egy világot, együtt talán az egészet,

.. különböző emberek miatt törik össze szívüket, s ragasztják nap, mint nap egésszé.

A boldogság kecsegtető szobája mindkettőjüket elnyelte, s nem tudni van-e kiút.

Mi lenne hát a teljes szabadság?

Érzelemmentes érzelmek közepette rátalálni utunkra.

9

Takács Tamás

Az író

Az autóbusz ablakán keresztül figyeltem az odakint rohangászó embereket. Délután volt, az iskolai óráknak és néhány helyen a munkanapnak a vége.

Rengeteg ember igyekezett a dolga után, példának okáért én hazafelé.

Kezemben egy vonalas füzettel és tollal vártam az ihletet, de az egyelőre

elkerült. Teltek a percek és tudtam, hogy nemsokára le kell szállni. Mellettem a

barátom, Zsolti vette ki a füléből a fülhallgatót, majd ráérősen kikapcsolta a

lejátszóját. Észrevette, hogy nem sikerült írnom. - Mi a baj Tomi? Nem szól az a fránya múzsa hozzád?

- Úgy látszik… Nincs valami világrengető ötleted?

- Talán írhatnál egy történetet az egyetemről és te lennél a főszereplő.

Lehetne a címe, mondjuk: Kínjaim az egyetemen. – és ezzel nevetésben tört ki.

- Nagyon vicces barátom, de ettől nem haladok előre.

- Na jó, várj egy kicsit, de a füzetet mindenképpen tedd el, mert le kell szállnunk.

Gyorsan elraktam a füzetet és a tollat és jeleztem. Zsolti elgondolkodva

lépkedett mellettem, aztán felderült az arca.

- Van egy jó. Kíváncsi vagy rá?

- Naná! Ki vele!

- Még nem egészen tiszta a kép, de annyi lenne a lényege, hogy egy íróról szólna, akit végigkísérhetünk a híressé válás útján. Milyen nehézségekkel

szembenéznie, hogyan szerez olvasókat és ilyenek.

- Na igen, ez nem is rossz, de hogyan fogjak hozzá? Hiszen én nem vagyok híres

és tudtommal, egyikünk se ismer személyesen egy híres írót sem.

- Pont ez a lényeg, ebben van a nehézsége és pont ettől lesz érdekes. Feltéve,

hogy nem szúrod el. - Jól van. Meggyőztél. Na de beszéljünk inkább az estéről. A Csalogányban jó

lesz? Úgyis mindig odamegyünk.

- Tökéletes! De most én fizetek! Rajtam van a sor!

- Akkor ma whisky lesz!

- Na megállj te! Akkor este 8 körül! Csövi!

- Szeva!

Otthon ledobtam a táskám a sarokba és bekapcsoltam a gépemet. Közben anyu

faggatott a napomról, de tömören kifejtettem, hogy nem volt semmi különös és

szóltam, hogy este Zsoltival leszek. Még megbeszéltük a vacsora kérdését és

aztán magamra hagyott.

10

Beraktam egy kis zenét és végiglátogattam a szokásos weblapokat. Aztán

eszembe jutott a történet kérdése. Így egy kis kutatómunkába kezdtem. A

lapok gyorsan teltek a lényegesnek tűnő dolgokkal, a kiadás részleteivel,

költségeivel. Közben eljátszottam a gondolattal, hogy ha összejön a megfelelő

mennyiség, akkor talán nekem is ki kellene adatnom. Na de a fránya költségek. Mindegy ezzel még ráérek. Az órámra néztem és rémülten vettem észre, hogy

mindjárt hat óra. Odakint erősen sötétedett, hamarosan megint tél lesz. A

gondolatra megborzongtam, nem szeretem a hideget, igazi nyári gyerek vagyok.

Gyorsan megettem a vacsorát és rohantam lefelé a lépcsősoron, hogy időben

leérjek.

Zsoltival a szokásos témákat érintettük, mint a lányok, a jövőbeli tervek és nyári emlékek. Este 10 után elkísértem a buszmegállóba, aztán hazafelé vettem

én is az irányt. Ilyenkor már senki nem jár az utcákon, csupán egy kóbor kutya

jött a közelembe, majd folytatta az útját szimatolva. Anyu már aludt, így

csendesen bementem a szobámba és tervekkel a fejemben aludtam el.

Álmomban egy buszon ültem és nagyban dolgoztam egy történeten. A szöveget nem tudtam kiolvasni, de elég sokat írhattam, mert a füzet utolsó oldalára

értem. Valami különös erő azt súgta, forduljak hátra. A tarkómon bizsergés

futott végig és szinte éreztem a hátamon valakinek a tekintetét. Ahogyan

hátrafordultam, már éppen megláttam volna az engem figyelő alakot, amikor

hirtelen véget ért az álom. Csupán egy sötét kabátra és egy nevetséges kalapra

emlékeztem. Nagy levegőt vettem és visszafeküdtem aludni.

A hétvége szinte pillanatok alatt eltelt és azt vettem észre, hogy már megint

menni kell az egyetemre. Útra készen álltam, amikor megláttam a füzetemet,

amibe a rövid történeteimet írtam. Gondoltam egyet és betettem azt is. Sosem

lehet tudni, mikor jön egy kis ihlet. A napom egész könnyedén ment, ma

valahogy egyik tanár sem akarta megdönteni a gyorsírás rekordját, így

könnyedén tartottam velük a lépést. Bár a gondolatmenetük nem volt előttem mindig tiszta, de valahogy nem is érdekelt a dolog. Valahogy éreztem, hogy nem

nekem való ez a hely. Firkálgatni kezdtem a füzetem szélére és azt vettem

észre, hogy egy könyvborítóra hasonlítót rajzolgatok. Majdnem megvolt a tuti

elképzelés, de aztán elszállt az ötlet és a rajz felismerhetetlen maradt. Mit

tehetnék? Nem vagyok valami nagy művész, de valami igazán nagyon tuti borító

kell. Miket képzelek itt magamban, könyvborító? Még történet sincs elég egy könyvhöz. Ráadásul ki venné meg? Néhány barát, rokon, esetleg páran a

csoportunkból. Elővettem a füzetet és leírtam egy bevezető félét. Nem lett a

legjobb, de a végleges verziót úgyis begépelem majd. Kicsöngettek, aztán az

11

utolsó óra is eltelt valahogy főleg hogy belecsaptam az írásba és szinte észre

se vettem, ahogy a tanár mellém állt.

- Maga mit jegyzetel ilyen szorgalmasan? Hiszen most nem is írok a táblára, sőt

éppen magát figyelem már két perce.

- Elnézést tanár úr! Csak… - Na halljuk azt a mentséget!

- Csak egy történeten dolgoztam.

- Úgy! Szóval egy leendő íróhoz van szerencsém? Talán már nem akar mérnök

lenni? Azt képzeli, hogy ebből fog megélni?

- Nem tanár úr.

- Nagyon sok tehetségre és szerencsére lenne magának szüksége ehhez vagy ha másképp nem, rengeteg pénzre, amihez persze nem ártana dolgozni. Már pedig

ha nem tévedek, ön azért van itt, hogy tanuljon és jól fizető állást kaphasson

majd.

- Nem téved uram.

- Akkor, ha lehet, a jövendőben mellőzze a történeteket az órákon és a

szabadidejére korlátozza a dolgot. - Úgy lesz.

A tanár folytatta az előadását, de engem már még kevésbé érdekelt. Alig

vártam a nap végét. Nagy nehezen eltelt az utolsó óra is és a buszmegállóban

találkoztam Zsoltival.

- Szevasz kis cserkész! Hogy haladsz a történettel?

- Van néhány hátráltató dolog, de azért egész jól. Megvan az eleje. - Na mutasd, hagy lássam. Biztosan nagyon tuti.

- A tanárnak nem tetszett.

- Beleolvasott? Melyik volt az?

- A matek. De nem olvasott bele, csupán kifejtette, hogy nem azért vagyok itt,

hogy írói ambícióimat éljem ki. Foglalkozzak inkább az egyetem elvégzésével.

- Nagyon kedves. Na de legalább nem vette el. Lássuk csak.

Mire megérkezett a busz, már végzett is. Visszaadta és beültünk a busz közepére.

- Nagyon jó! Látom, megvalósítod az ötletem. Utánanéztél a dolgoknak?

- Igen. Muszáj volt. Nem sokat tudtam ezekről a dolgokról, de bemegyek majd

az egyik kiadóhoz a héten és kérdezek még pár dolgot tőlük.

- Akkor legalább tudni fogod mit kell tenned, ha a tiédet ki akarod adni.

Díszpéldányt kérek majd. De csak is dedikáltat fogadok el. Ha nem írod alá, akkor azzal verlek laposra!

- Ezt vehetem hadüzenetnek?

- Akár!

12

Hirtelen abbahagytam a nevetést, bizseregni kezdett a nyakam. Úgy éreztem,

valaki figyel. Beugrott az álmom és rögtön megfordultam. Zsolti hirtelen nem

értette, mi a bajom. Először nem is vettem észre az alakot hátul. Amint

ránéztem, elkapta a tekintetét és kifelé nézett az ablakon. Nem volt feketébe,

de elég fura ruhát viselt. Mintha találomra öltözött volna fel. Nem illettek össze a ruhái. Visszafordultam. Zsolti értetlen arccal meredt rám.

- Mi az? Valami ismerős?

- Nem, de úgy éreztem, már láttam valahol korábban. Olyan dejavü vagy

micsoda.

- Értelek, néha velem is előfordul. Gyere. Le kell szállnunk.

- Akkor holnap beszélünk filozófia előtt. - Okés. Csövi!

- Szeva!

A lépcsősoron felfelé haladva, ismét elfogott az érzés, hogy valaki figyel.

Talán paranoiás lettem. De mégsem! Az alak a buszról ott álldogált az egyik

korlátnál és látszólag teljesen belemerült egy könyvbe. A hátoldalán valami fickónak volt a képe. Különös módon ismerős volt. Hirtelen késztetést éreztem,

hogy odamenjek és kivallassam, ki ő és mit akar. Senki nem volt a környéken, így

nem erőltettem inkább a dolgot. Gyors léptekkel megtettem a hátralévő utat és

igyekeztem nem törődni a dologgal. Egészen másnapig, amikor már egész kis

csoport várt a busz végében. Mindannyian különös öltözetben. Mintha

bolondballagásra mennének. A tegnapi fickó nem volt köztük. Egészen zavarba ejtő volt ez az egész. Nem szoktam hozzá, hogy ennyi ember nézzen. Persze

mindenki elfordult, amikor hátranéztem, de tudtam jól, hogy mihelyt

előrenézek, már megint engem bámulnak. Elővettem a füzetem és próbáltam az

írásra koncentrálni. De a gondolataim folyamatosan elkalandoztak. Nem mertem

kikérdezni a mögöttem ülőket. Szinte biztos, hogy az egész busz bolondnak

képzelne. Talán nem is állnak messze az igazságtól. Elhatároztam, hogy

megkérem Zsoltit, kísérjen haza. Nem éreztem magam biztonságban.

Az órák nagyon lassan teltek el. Szerencsére a filozófia óra elmaradt, így egy

kicsivel korábban tudtunk hazaindulni. Zsolti természetesen belement, hogy

elkísérjen. Ezúttal a buszon nem várt senki. Talán megunták vagy nem tudták

kideríteni, hogy korábban jövök most. Ettől egy kicsit megnyugodtam. Talán

csak én túloztam el a dolgot, de ragaszkodtam hozzá, hogy Zsolt hazáig kísérjen. A lépcsősoron bandukoltunk felfelé, mikor feltűnt a korábbi

megfigyelőm. Most is a könyvet bújta. Odamentem hozzá és kikaptam a kezéből.

De rögtön el is ejtettem. Nem hittem a szememnek. A borítón én vagyok. De ez

hogy lehetséges? Ott a nevem is. Ez tuti valami átverés. A srác remegni

13

kezdett, főleg amikor Zsoltira nézett. Elhatároztam, hogy kiszedem belőle az

igazat.

- Na ide figyelj öregem. Nem tudom ki vagy, de ha nem mondod el a teljes igazságot,

akkor úgy összeverünk, hogy nem marad egy épp csontod sem.

Zsolti egészen meglepődött, a hangomon. Sohasem láthatott még ilyennek. A

követőm, óvatosan felvette a könyvet és megpróbált elszelelni. Rossz napot fogott

ki, mert már elég pipa voltam. Lefogtuk és néhány ütés ide, pár rúgás oda és már

dalolt is. - Kérlek, hagyjátok abba! Beszélek.

- Na de csak ügyesen!

- Először is bemutatkoznék. Zsolt vagyok. Egész pontosan a barátod, csak idősebb

kiadásban.

- Ezt ugye maga se hiszi el?

- Tessék a személyim.

- Nem érdekel! Tuti hamisítvány.

- Csak az lehet. Nézd a számot, ugyan az, mint az enyém. Minden adat egyezik. Csak

a kép nem. – vetette közbe a barátom.

- Na hagy halljam a sztorit, aztán jobban teszed, ha eltűnsz, mert legközelebb egy cellában találod magad!

- Az igazat mondom. A barátod vagyok, vagyis voltam. Kicsit eltávolodtunk az idők

folyamán. Egy rajongói klubbot alapítottam a neveddel és egészen jól ment. Neked

pedig szemet szúrt és kemény pereskedésbe kezdtünk. Végül jelentős áldozat árán,

megmaradt a klubom, a fele bevétel ellenében. Eleinte nem ment valami jól, de a

fizikát meghazudtolva feltalálták az időgépet és ezzel nekem is sikerült egy keveset

keresnem. Bemutatjuk az ifjú írót, tekintse meg az első művek alkotását és hasonló

reklámokkal hirdettük az utakat. Eleinte én nem jöttem vissza, de hiányzott a

barátságunk és azt gondoltam megszegem a törvényt és megváltoztatom a múltat.

Beszélek veled és engedélyt kérek előre. De sehogy sem volt bátorságom hozzá. Az ilyen tetteket elég súlyosan büntetik. Elküldenek az ismeretlen jövőbe.

- Tegyük fel, hogy igazat mond. Nem tudná valahogy megoldani, hogy kevésbé

feltűnőek legyenek?

Ekkor hirtelen eltűnt. Az idősebb Zsolti. A barátom tátott szájjal bámult arra a

helyre, ahol előbb még a fickó állt. Aztán nagy nehezen szóhoz jutott.

- Úgy látom sikerült megoldania a kérdést vagy megoldanom? Nem tudom melyik a

helyes kifejezés.

- Tudod mit Zsolti? Ezzel hivatalosan kijelentem, hogy engedélyezem a rajongói

klubbot.

- Köszönöm.

- Gyere, igyunk egyet rá! Aztán nyomás haza, mert holnap még suli, aztán elkezdjük az új jövőnket.

- Legyen úgy!

14

Ősi Ilona

Astrid

A nevem Izis.

Lélek vagyok, testi megnyilvánulásom általában nincs, hacsak én máshogy nem

akarom. Apám a Fellegek Ura, nem összetévesztendő Istennel! Vele nem

vagyunk túl jóban.

A dolgom, hogy figyeljem az embereket és összekuszáljam az életüket. Se angyal, sem démon nem vagyok, jókedvemben jót, rosszkedvemben rosszat

cselekszem. Ha kell, segítek, és együtt örülök a törékeny halandókkal, de néha

rombolásra, gonoszságra van szükség.

A testvérem, Astrid a földön van.

Él.

Neki ez a dolga, csupán létezni, de mégsem cserélnék vele soha. Élni sokkal

nehezebb, mint bármi más. Jó testvér vagyok, ezért néha hagyom szenvedni, mert szerintem ez minden

testvérnek kutya kötelessége! De pont ezért gyorsan megesik a szívem, mikor

szomorú és nyújtom az égi segítséget.

Most éppen a türelme hagyta el. Szeme villámokat szór, keze ökölben, szája

pedig vékony csíkká préselődik. Próbál másra gondolni.

Ha itthon lenne, a fellegek között most süvítene a szél, mennydörgés rázná a falakat, és villámok cikáznának alakja körül. Mindig jól bánt a viharral, használta

azt.

Emberként csak a szeretete maradt meg az égi háború iránt. Megnyugtatta,

lenyűgözte az enyhe zivatar és a hatalmas égszakadás is.

Meg kell tanulnom használni az elemeket. Ez idáig nem láttam értelmét, hogy

vihart gerjesszek, de ha ezzel megnyugtathatom a nővérem, akkor megteszem. Nem lehet olyan nehéz.

- Izis! – söpör végig apám dübörgő hangja mindenen, ami az útjába kerül.

Fintorogva és persze nagyon lassan elindultam haza, magára hagyva Astridot.

Hiába töltöm időm nagy részét a földön, apám elől nincs menekvésem. Ő szó

szerint mindenhol ott van. Elég volt csak dörrenő hangján hallanom a nevem és tudtam, hogy bajban

vagyok.

Sejtettem miért dühös, ezért nem öltöttem testet mikor elé léptem.

Feszülten fordult felém.

15

Ő sokkal jobban érzi magát emberi alakban, ezért ritkán illan el. Sajnálatomra

azonban testet öltve sokkal rémisztőbb látvány.

Sötét szemeivel ingerülten néz egyenesen az enyémbe, majd a levegőbe csapva

utasít: - Ölts alakot, Izis! Így nem lehet veled beszélni.

Nagy, ártatlan szemű vörös loknis kislány képét választottam és várakozóan felnéztem a hatalmas férfira.

Ő sokatmondó tekintettel az asztalra tenyerelt.

- Ne feszítsd túl a húrt, lányom!

- Bocsánat!

Hívogatónak éreztem az emberek húsz-harminc éves látványát, ezért, mint

mindig most is ilyen alakot választottam. Apám egy alig harminc éves férfi képét vette fel, ezért inkább látszott a

bátyámnak, mint apámnak.

Leültem a hatalmas íróasztal másik oldalára és továbbra is az „ártatlan vagyok,

nem tettem semmit” elvet követve néztem fel rá.

Apám szemöldöke a homlokára szaladt – Izis…- kezdte halkan, ami a lehető

legrosszabb kezdet – szereted a nővéred. - Természetesen – most az én szemöldököm ugrott fel, mi sem egyértelműbb

ennél.

- Vele voltál és vagy mindig.

- Igen – várakozásteljesen néztem rá. Gyűlölök olyan dolgokra bólogatni, amire

már tudja a választ.

- Szeretnéd, ha boldog lenne. - Ahogy te nem! – ez is egyszerű ténymegállapítás volt.

- Ne beszélj bolondságokat! Persze, hogy a legjobbat akarom a lányaimnak!

- De… - ismerem az öreget, mindig van egy de.

- De Astrid feladata a földi lét. Rajta keresztül tanulmányozzuk az emberi

viselkedést, hogy a legjobban döntsünk felőlük, ha úgy adódik.

- Tisztában vagyok vele.

- Beavatkoztál! Astrid életútja az én hatáskörömbe tartozik! – szavait megerősítendő az asztalra csapott

- Látod milyen? – nem bírtam ülve maradni, mikor majd szétfeszít a düh

Paprikás egy család vagyunk, általában mindent hangosan kiabálva adunk egymás

tudtára. Most is két villogó szemű, ökölbe szorított kezű istenség feszül

egymásnak.

A Fellegek Ura tudta, hogy lánya rá hasonlít, komoly ellenfél, ezért nyugalmat erőltetett magára.

- Astrid ezen élete nem lesz teljes.

- Nem lesz teljes? – süvített az éles hang – Elvetted tőle a párját! Minden

embernek joga van a párjához, és majd eldönti, mit kezd vele. – a fiatalok

16

minden indulatával, csapkodva és hadarva beszélt – De te meg sem adtad az

esélyt! Nem teremtetted meg Őt.

- Ethan még nem született meg, valóban. Astrid nélküle él majd.

Izis a dühtől elsötétült látásán túl is látta, hogy a mostani helyzet apjának sem

tetszik, ezért nyugalomra intette magát. - Nem te döntöttél így.

- Nem, de ez nem jogosít fel arra, hogy kérvényezd Astrid halálát. – lassan

leereszkedett a székébe – Nézd, minden embernek eleve elrendelt párja van. A

nővérednek Ethan. Egy apa szívének mi sem okoz nagyobb örömet, ha látja, hogy

lánya boldog és Astrid egy halandó mellett az. Fejet hajtok előtte. A Bírák egy

életet kértek csupán, amelyben egyedül öregszik meg. Ez lett az. - A bírák. – sziszegtem megvetően

Ők mindent megtehetnek! És azok a nyavalyás emberek azt hiszik minden Isten

dolga. Fenét!

- Izis! – rivallt rá az apja – Nem szegülhetsz szembe velük.

- Tudom.

Dühtől őrjöngve robbant el a fiatal női test. A Fellegek Ura tudta, nem látja lányát, amíg meg nem nyugszik. És az Ő lánya

nem higgad le egykönnyen.

Visszaszáguldottam a Földre, a nővérem mellé.

Dolgozott, mindig dolgozott.

Hosszú, vörös haja függönyként omlott arca elé, mikor lehajtotta a fejét.

Összehúzott szemekkel olvasott valamit. Hírtelen felnézett, és mint mindig, most is azt hittem észrevett. Ez persze

lehetetlen.

Egy sakktábla hevert a földön, ami láthatóan nem zavarta őt.

Nos, a mi sakktáblánk a Föld, a bábuk pedig az emberek.

Általában szórakoztató, de most Astrid életútja vett kedvezőtlen irányt.

Ez idáig minden életébe belecsempésztük a számára elrendelt férfit, de a

mostaniba nem fogjuk és ez ellen, nem tehetek semmit. Mindig őrült izgalommal vártam, hogy életük összekapcsolódjon. Figyeltem a

számomra már egyértelmű jeleket, melyek nekik nem jelentettek semmit.

Mint minden ember esetében, náluk is ugyanúgy jártunk el. Életútjukat több

ponton is kereszteztük. Fiatalon megismerkedtek, de akkor még nem tettünk

semmit, hagytuk, hogy éljenek, hibákat kövessenek el.

Évek teltek és életük vonala mind többször találkozott. Mikor egyiküknek szüksége volt a másikra, gyorsan beleavatkoztunk.

Olykor romantikusan, máskor viták közepette döbbentek rá, hogy nincs élet a

másik nélkül. Tökéletesen kiegészítették egymást.

17

Astrid higgadt, de határozott, mintha nem is a testvérem lenne.

Ethan lobbanékony, veszélyes férfi, aki mindannyiszor megtört Astrid féltő

gondoskodása alatt. Még akkor is mikor ezt nem volt hajlandó elismerni.

A nővérem mellett maradtam, láthatatlanul, de vele voltam.

Ő kevéssel a kilencvenedik születésnapja előtt tért vissza a fellegek közé. Tucatnyi gyermeke született földi testvéreinek, akiket agyonkényeztetett, de

társ nélkül élt. Magányosan halt meg.

Ethan hatvan évvel Astrid után látta meg a napvilágot.

Életüket egy utcán való találkozással kapcsolták egybe. Csupán egyszer.

A nővérem felismerte élete párját és megérzéseinek engedve sokáig nézett

utána. Ethan fiatal volt és olyan, amilyennek a nővérem mindig is szerette, kitörni

készülő vulkán. Ezúttal azonban nem vette észre Őt.

18

Bernáth Zsolt

A halál

Hello, sötét, régi cimbora

Most beszédem van veled újra

(Paul Simon)

A Halál jó barátom volt. Még gyermekkorunkban kerültünk össze. Emlékszem,

alig pár háznyira laktunk egymástól, és nem volt nap, hogy ne találkoztunk volna.

Felelőtlenek voltunk, gyerekek, igazi gyerekek. Volt, hogy ott aludt nálunk, vagy

én őnáluk, a lényeg annyi, hogy rengeteget készültünk ezekre az éjszakákra.

Természetesen nem aludtunk, dehogy: hol egész éjjel suttogva beszélgettünk,

hol pedig felmentünk a háztetőre, és hanyatt fekve néztük a csillagokat.

Ábrándoztunk.

Ábrándoztunk a jövőnkről, mi lesz belőlünk, s hogy mi lesz kettőnkkel. Nem

tudtuk elképzelni, hogy létezhet jövő nélkülünk, és létezhetünk egymás nélkül

is.

Szerelem volt ez? Ugyan, hiszen mindketten fiúk voltunk, bár a kamaszkor előtt

talán...

igen, talán megfogalmazhatjuk így azt az érzést, ami kapcsolatunkat éltette, és

ezzel még nem is tévedünk ingoványos talajra, hiszen tiszták voltunk,

ártatlanok és gyengédek.

Odafigyeltünk egymásra. Az érzéseinkre, a másik érzéseire, a fejlődésre, és

talán ez volt az egyetlen olyan kapcsolat az életemben, amikor önzés nélkül

tudtam szeretni.

Nem voltunk féltékenyek a másik barátaira, derűsen figyeltük életünk

folyamatát, merre is tart, hisz oly mélyen ismertük egymást, hogy valahol

mindketten tisztában voltunk azzal, kiben mi lakozik, s hogy mivé növik ki

magukat a láthatatlan csírák.

Olyan volt ez, mint egy mag, amely belsejében tartalmazza már az egész

növényt, s bár ágait eltéríthetik különböző eszközökkel, botokkal, madzagokkal,

egyvalamit

19

azonban senki emberfia nem befolyásolhat: hogy mi legyen a hajtásból. Tudtuk,

nem egyfelé tartunk, hogy ő erőszakosabb, vakmerőbb és agresszívabb, mint

én, aki hajlamosabb voltam a befelé fordulásra, egyszóval mindent tudtunk a

másikról, csak azt

nem sejtettük, hogy valóban létezhet úgy jövő, hogy évekig nem látjuk majd

egymást.

Emlékszem kamaszkorunk közös lerészegedéseire. Amint az tapasztalatlan

alkoholfogyasztókhoz illik, nem tudtuk, nem tudhattuk a mértéket, így végül

egymás homlokát fogtuk a villanyoszlopok mellett, erkélyek korlátainál, ahogy

könnyíteni igyekeztünk magunkon. Természetesen első hódításaink is

párhuzamosan zajlottak, és bár ő hamarabb és rámenősebben vetette be magát

a gyengébb nem becserkészésébe, azért én sem maradtam le mögötte, bár igaz,

hogy sokkal belevalóbbnak gondoltak a környezetünkben lévő lányok, mint

amilyen valójában voltam.

Ő csak nevetett mindezen, sokszor talán nem is tudta, mi zajlik bennem. Ekkor

már kezdtünk távolodni egymástól, más társaságunk lett, más értékrendünk, és

másképp láttuk az életet. Én nagy kérdéseket kezdtem el feszegetni, nagy

válaszokat reméltem, míg ő napról napra élt, és élvezte azt, amiről én

ábrándoztam, elméleteket gyártottam, amit próbáltam megérteni. Húszas

éveinket már külön töltöttük, és pontosan a harmincadik születésnapomon

egyszer csak beállított.

Akkoriban már elvált voltam, egy kisfiú apja, akit nem én neveltem. Egy apró

lakásban laktam, fordítóként dolgoztam. Sokat voltam egyedül, és sűrűn

gondoltam azokra a háztetőkön eltöltött órákra, amikor nem egészen így

képzeltem el azt a felnőttet, aki most szembenézett velem a tükörben. Mit

mondtam volna vajon annak az őszülőfickónak, aki meglátogat a tetőn, és közli,

hogy én leszek ő? Egyrészről bizonyára csodáltam volna életéért, másrészt

viszont kikértem volna magamnak, hogy a bőrömbe bújva emlékezzen rám.

De mint mondottam, ez nem történt meg, helyette egy tavaszi estén,

szombaton, délután fél öt előtt pár perccel kopogtak, és ott állt az ajtóban,

teljes életnagyságban rég nem látott barátom, lelkem másik fele, gyerekkorom

főszereplője.

- Helló - köszönt.

Mosolyogva bólintottam, nem nyújtottam kezet. Soha nem fogtunk kezet. Úgy

gondoltuk, kettőnk között nincs értelme az effajta üdvözlésnek, elég sűrűn

20

látjuk egymást. És bár akkor már évek óta nem találkoztuk, most sem

pazaroltuk az időt udvariassági körökre. De az is lehet, hogy a megtartóztatás

ösztönös volt, mert az ember ugyebár nem fog kezet a Halállal.

Ő volt a Halál, rögtön meg is mondta, miután leültünk egymással szemben a

szobában. Ezen eltűnődtem.

- Hogy lesz valakiből Halál? - kérdeztem.

Végigsimított a homlokán, és derűsen hátradőlt.

- Ez is csak egy foglalkozás - mondta. - Tulajdonképpen lehettem volna

bérgyilkos is... voltam is - tette hozzá szemlesütve -, de aztán úgy gondoltam,

ha már lúd, legyen kövér. Csináljuk százszázalékosan. Így én lettem a Halál.

Megjegyzem, csak a te számodra. Mindenkinek van egy személyes Halála, aki

majd eljön érte. Rendszerint ismeri is az illetőt. Így nem olyan fájdalmas.

- Ismerős? - mondtam. - És miért pont te?

- Mert én vagyok erre a legméltóbb - felelte. - Én ismerlek a legjobban. Mit

gondolsz, eltűnt kedveseid talán ismertek téged? Ők cserbenhagytak, melyikük

vállalna fel ekkora feladatot? Én szerettelek téged a legjobban, olyannak,

amilyen vagy, szerettelek, amikor sírtál, amikor nevettél, amikor megbántottál

engem - és szerettelek akkor is, amikor te nem szerettél.

- Így igaz - feleltem. - Szerettél.

Hallgattunk. Felállt, és az íróasztalomhoz lépett. Kezébe vett egy

bekeretezett képet. A kisfiam volt rajta. Nézegette.

- Jó kép - mondta. - Milyen egy képet nevelni?

Elkomorodtam.

- Ne mondj ilyet. Megbántasz vele.

- Tudom - mondta, és visszaült. A képet nem tette le, csak úgy fordította, hogy

ne lássam. - Ne haragudj. Csak szerettem volna látni az arcodat, hogy tudjam,

itthagysz-e valamit, ami fáj. Nyugodj meg. Őt itthagyod.

- Nélküle már befejeztem volna - jegyeztem meg. De nem vett komolyan.

- Vele is befejezted. Szerinted miért vagyok itt?

A szél szelíden befújt a nyitva hagyott ablakon. Meglengette a függönyt, és a

tavasz illatát varázsolta a szobába.

- Tavasz - jegyezte meg, aztán nem szólt. Én is hallgattam. Felötlött, hogy

csomagolnom kéne, aztán kinevettem a gondolatot. Ahová megyek, ott nemigen

lesz szükség váltás fehérneműre.

- Szereted még a delfineket? - kérdezte sokára.

21

- Nagyon - mondtam.

Bólintott.

- Érthető. Szabadon úszó, értelmes lény. Te csak az utóbbi vagy. Értelmes, de nem

szabad. Soha nem is voltál az.

- Kevesen azok.

- Igen! Mert a halált választják párjuknak, aki aztán egy szép napon utat mutat

nekik a megsemmisülés felé.

- Megsemmisülés?

- Az! Te bevetted a mesét az angyalokról meg újjászületésről? A természet

újjászületik tavasszal, igen. De az ember nem. Az ember meghal. Te meghalsz.

Kegyetlennek tűnt. Erőszakosnak. Agresszívnek. Kérlelhetetlennek. Mint

gyerekkorában. Akkor ezért szerettem. Most féltem tőle egy kicsit. Gyengének

éreztem magam, de tudtam, biztonságban vagyok vele. Mint gyerekkoromban. Ő

ezért szeretett akkor. Így, felnőttként azonban már nem feküdhettünk ki a tetőre,

és nem ábrándozhattunk.

Most először őszintén elmosolyodott. Mintha meghallotta volna gondolataimat, mert

kacsintott, és így szólt.

- Miért ne?

Kifeküdtünk a tetőre. A szurkos borítás meleg volt, a nap vidáman, tavaszi-lágyan

sütött. Hanyatt voltunk, ahogy régen, és szemünk látómezejéből kizártunk mindent,

ami elronthatta az illúziót, hogy repülünk a kék égben a felhők között. Bárányfelhők

tülekedtek az égen, és egy régi indián mondás jutott eszembe: Jó nap ez a halálra.

- Mit viszel magaddal? - kérdezte.

Azonnal nem tudtam válaszolni. Mit is? Mit lehet? Mit érdemes?

- A kedvesem arcát, ahogy aludt, és én simogattam - feleltem aztán. Nem is tudom,

hogyan is habozhattam. Hiszen annyira magától értetődő volt. - A kisfiam nevetését

és göndör fürtjeit. A Pink Floyd dallamait. A csokoládé ízét. A verseket. A tengert.

Az öleléseket.

Éreztem, hogy oldalra fordul és rám néz.

- Mégsem volt ez olyan rossz, igaz? - kérdezte. Hangjában melegség bujkált, mintha

beleköltözött volna a tavaszi szél. Valami sósat éreztem az ajkamon. Nem mondott

mást, és én sem szólaltam meg többé. Csak megmutatta az utat.

Egy pillantás volt.

Egy rövid zuhanás.

Pillanatnyi fájdalom.

És mindaz, amit percekkel előbb felsoroltam, velem jött, és jelezte az irányt.

A Megnevezhetetlen mélységei felé.

22

Hornyik Anna

Karierremény

Petra saját hányásában ébredt fel, taknya-nyála egybefolyt, kettős látása volt.

Az albérleti szobája azonban ma különösen érdekesnek tűnt: a sarokban

roskadozó ikeás íróasztal szinte csalogatta, hogy elé üljön, a rajta porosodó,

ragadós laptop meg hangosan hívogatta, vagy dolgozzon rajta, vagy kapcsolja ki,

mert már nem bírja a hosszú ideig stand-by-ban levő állapotát. A szobát

elterítő ruhakupacok is ma nem tűntek túlságosan koszosnak.

Az előző pár száz ilyen ébredéstől eltérően ma vidám volt, reszkető kezével

keresgélni kezdte a jegyzetét, amivel elaludt, de nem tudta kitapogatni, ezért

felült: a lába között találta meg, le volt pisilve s odaragadt a parkettához.

Felegyenesedett, s olvasni kezdte az írást. “Ez igen! Ez szuper, fa***!”

mondogatta magában, s kiment a szagos konyhájába kávét főzni magának. “Ilyet

még senki nem tett!”

A mosogatóból kivette a relatíve legtisztább bögrét, hideg vízzel kilötykölte,

majd beleöntötte a kávéját, visszatámolygott a szobába s újra végignézett

rajta. Biztos volt benne, hogy ilyet még senki nem tett. Oké, voltak írócskák,

költőcskék, akik szerettek néha iszogatni, illuminált állapotban írogatni, voltak

olyanok, akik egy kis marijuana után írtak, de aki heroinozott vagy lsdzett s így,

abban az állapotban írt, már nemigen hallott róluk. Ő lesz az első, az úttörő!

Hernyós barátai már olvasták jegyzeteit, mindegyik azt mondta rájuk, hogy

“Cool”, meg hogy “Ez annyira ott van”, biztos volt benne, írásai megváltást

fognak jelenteni, egy új korszakot fognak nyitni, s azon vette észre magát,

hogy láthatatlan emberekkel beszélget, díjat vesz át, ő pedig az

összehugyozott, lehányt ruhában veszi át az elismerést és mosolyog a

körbegyűltekre. Hirtelen rádöbbent, hol van, felkapta az első kezébe eső

ruhadarabot, bement a fürdőszobába, ahol nagy zajjal riadtan rohantak szét a

csótánycsaládok, s forró zuhanyt vett.

23

Az ócska, olcsó fürdőhab sem segített neki lemosnia saját magáról a szagokat,

a felvett ruha is enyhén szólva foltos volt.

Az íróasztal elé ült, s gondolkodni kezdett, hogyan fogja megvalósítani

nagyszabású kísérletét. Nem tudta összeszedni a gondolatait, ezért a koszos

ruhák között keresgélni kezdte szakadt kézitáskáját, ahol volt még három

pakkja. Megtalálta a kézitáskát, a pakkokat is s megnyugodott. A parkettához

ragadt jegyzet elé guggolt, s remegő kézzel átírta a gondolatokat egy

papírfecnire, majd a laptop elé ült. Keze izzadni kezdett, majd hatalmasat

csapott az íróasztalra. Nem tudta, melyik jegyzettel kezdje.

Eszébe jutott barátnője, akivel két hónapja szakítottak, s akit napi

rendszerességgel hívott.

A túloldalon sokáig csörgött a telefon, mire Fanny felvette.

- Szia. Csak azt akartam mondani, hogy most már minden rendben lesz.

- Jó, örülök neki – válaszolta Fanny álmosan. – De ki vagy?

- Én, Petra – válaszolta, miközben ismételten hatalmasat csapott az

íróasztalára.

- Petra, nekem mennem kell. Szia! – zárta rövidre a beszélgetést Fanny, s

letette a kagylót.

Petrában forrongott a düh. A büdös ku*****, ri****!

Gyűrni kezdte a jegyzeteit s szétdobta őket a szobában. Rágyújtott egy

cigarettára s kinézett a homályos ablakon. Kint emberek jártak-keltek, ki

sietősen, ki ráérősen, s Petra egyre mérgesebb lett. Öklével beleütött az

ablakba, amely hatalmas csörömpölések között eltört. Gyorsan elbújt a fal

mögé, majd pár másodperc után kinézett a lyukon.

- Senki nem sérült meg? – kiabált le. A járókelők egy másodpercre felnéztek,

majd nyugodtan folytatták útjukat, míg a szomszédok sóhajtozva becsukták

ablakaikat.

24

Most már nekiülhetett dolgozni. Bejelentkezett a laptopján, megkereste az első

jegyzetét, s lassan átgépelte róla a szöveget, majd a jegyzetet a papírkosár

mellé dobta. Még egy kávéra volt szüksége, de az utolsó adagot már megitta.

Másodszor is kikereste kézitáskáját, ahol néhány tízezres lapult: kivette az

egyiket, lefutott a szembeni közértbe, s vett egy nesscafét. Útközben

megállította a házmester s kedvesen megkérte, mielőbb takarítsa fel az ablak

törmelékeit és javíttassa meg az ablakát, mert ha az utcán valakit sérülés ér a

leeső üvegdarabokból…

Petra türelmetlen lett, gyorsan elköszönt a házmestertől s hazaérkezvén

bezárta maga után az ajtót. Miközben a vizet forralta, megszédült, kiesett a

kezéből a kávés tégely, amely darabokra tört. Hatalmas káromkodások között

összeszedte a kávét az üvegtörmelékekkel együtt, s beleöntötte egy

dunsztosüvegbe. A forró víz a padlóra került s a kávé fekete foltjai terjedni

kezdtek a csempén.

- Szerettem a ku****, ő pedig itthagy! Ő beszélt szerelemről, meg hogy így,

meg úgy! – csuklott el a hangja, és hatalmas sírásra fakadt. Fanny már régen

egy másik lánnyal él, pedig milyen jó időszakaik voltak. Mi hiányzott neki? Pénze

mindig volt, itt volt a kis kecó is, utazgattak is. Az, hogy ő néha félrebotlott –

ki nem botlik félre? Ez a kis hernyó is, mi ez? Soha nem bántotta, nem alázta,

nem volt oka arra, hogy elhagyja, mégis megtette… Még mindig érezte

jelenlétét, bőre illatát….

A forró kávé egy kicsit kijózanította, ruhája ujjával letörölte a sírástól

meginduló taknyát, s visszaült a helyére.

Most aztán meglátja, bebizonyítja neki, hogy ki is ő, mert folyamatosan

lenézte, amiért csak egy kis éttermi dolgozó, egy kis semmi…

Elővette a második jegyzetét, s beírta az első jegyzet alá. Hirtelen eltűnt előle

a világ, körbejárta a szobáját, s az összes jegyzetét összeszedte, s egytől

egyig mindegyiket begépelte a számítógépébe.

25

Rátört a hányinger, de csak egy kis epe jött ki belőle, így gyorsan folytatta

munkáját.

Elolvasta az írását, s hallani kezdte nem csak a barátai, de a szakma dicséretét

is. Érezte a vállán, ahogy veregetik, s mosolyra torzult arca, amelyből a fogak

kezdtek erősen hiányozni.

Ráment az internetre és egy közösségi oldalra feltöltötte az írását. Így kell

tennie – gondolta – először be kellene törnie a köztudatba.

Kikapcsolta a gépet, beszúrt magának egy adagot s elájult.

Az anyag valószínűleg tisztább volt az eddigieknél, mert már éjszaka volt,

amikor felébredt, de ezúttal csak összepisilte magát. Kiment a fürdőszobába,

lecserélte a bugyiját, majd a számítógép elé ült. Ráment a közösségi oldalra, s

boldogan vette észre, hogy hozzászólások érkeztek írásához. Az első két

hozzászólás nagyon bátorító volt, szinte úszott az elégedettségben, de az

utána következők már kevésbé tetszettek neki: kifogásolták az eseményeket

belőle, a mondanivalót, a képeket kuszáknak találták… Ahogy olvasta őket,

mindinkább elfogta a kontrollálhatatlan düh, s újra rácsapott az íróasztalra

amely most már megadta magát és teljesen szétesett.

A laptopot szerencsére időben elkapta, s most már a széken ülve, az ölében

tartva olvasta a kritikákat.

- Hülye barmok! Nem értenek ezek semmihez sem! Mi az, hogy értelmetlen, meg

hogy sok a képzavar benne? Ez nem képzavaros, ez nem értelmetlen! Ostoba

szánalmas kis vakarcsok, csak a sztenderdet szeretik, amit értenek. Egyik sem

veszi a fáradtságot, hogy gondolkodjon. És ez a pi*** is, azt írja, hogy érti, mit

írok, csak nem érdekes, nem aktuális, meg motyog itt más írókról, hogy ők is

használtak kábszert, mégis remekműveket írtak. Ez nem remekmű? Mit tudnak

ők rólam? Mit tudnak ők arról, mit élek át? Kende, Matyó, ők tudják, miről írok,

mit élek át… Nem is tudom, mit kerestem itt.

26

A dac fogta el, s újra írni kezdett, ezúttal Fannyról és magáról. Nem vette

észre, hogy másfél órája csak ír. Amikor befejezte, feltöltötte ezt az írását is

a weboldalra. Elégedetten kiment a konyhába kávét főzni. Nem telt el öt perc

sem, s már érkezett is egy bírálat. Petrát elfogta a düh: ugyanaz a pi*** szólt

hozzá, aki a leginkább megalázta.

“Valamivel értelmezhetőbb írás, mint az előző. A leszbikus irodalom azonban ma

már nem izgalmas.”

Mi az, hogy leszbikus irodalom? - bukott ki magából teljesen Petra. - Az Isten

ba**** meg mindannyiukat!

Dühösen visszaírt a pi******, a pi*** azonban azonnal válaszolt neki.

“Kedves Petra, ne vedd zokon, ha bírálatot mondok írásodról, hisz azért teszed

ki, hogy véleményt mondjanak róla. Megértem, hogyha mérges vagy, hisz a saját

életedről írsz, azonban az irodalom teljesen más mércével nézi a leírtakat. Újat

már nemigen lehet mondani, csak újszerűen lehet közölni valamit, ami már

régóta létezik. Fejlesztened kell magad, mert így is, úgy is: Te csak egy vagy a

sok millió közül.”

Petra dühösen a padlóhoz vágta a laptopot, lefeküdt, s érezte, ahogy testében

megindult egy szenvedélyes vágy saját maga iránt…

27

Bata Gergő

Ómen egy angyaltól – rekviem

Mikor az ember egy szívre vár, amely megmenti az életét, átértékeli annak

jelentését. Hogy ki ő, mik a céljai, az életét magát. Aki a halállal néz

farkasszemet, rájön az élet értelmére. Sohasem fogja megtudni, aki nem élt át

ilyet. Naponta több ezren dobják el maguktól az életüket, válnak fogollyá a

saját életük centrifugálisan pörgő aknájában, tudás, tanulás, fejlődés

hiányában. Mi ez vajon, ha nem elpazarolt lehetőség, egy jobb kor eljövetelére,

a boldogság, nyugalom, hosszantartó béke elérésére… Fájdalom. Bánat.

Reménytelenség, majd remény. Egy várólista, mely a könyörtelen bürokrácia

elvén taszítja a halálba a lélek nélküli nevet, csupán egy számlán szereplő

összeget fürkészve. Pénz, te kínos gyötrelemforrás. Szívből gyűlöllek.

Egy napon a szokásosnál is gyengébb voltam, a lélegeztetőgép egyenletes,

megszokott hangja töltötte be a szobát. Beszív, kifúj. Az erőm lassan párolgott

az éteren át, és azt kívántam, bárcsak megtudhatnám a szenvedésem okát.

Bárcsak lenne magyarázat arra, hogy miért én vagyok itt, képtelenül arra, hogy

eldőljek ezen a kanapén, folyamatos hányingerrel, és szédüléssel. Miért nem

azok közül egy, akik egy morbid hazárdjáték tétjeként tekintenek az életükre.

Fej vagy írás. Vagy fejbelőnek, vagy leírnak. Csodás csalódás, a sorsba vetett

hit nélkül, a hitetlenség vermében kényszerülve létezni. Anyám telefonon

beszélgetett valakivel, és egyre telhetetlenebbül dobolt a papucsával a

hajópadlón, aminek tetszett a hangja. Megnyugtatott, furcsa módon, miközben

ez jelezte a feszültséget benne. A telefon a helyére került, majd anyám

zokogni kezdett. Valamiért tudtam, hogy rólam van szó, de minden

idegszálammal próbáltam kizárni ezt a lehetőséget, nem akartam a szenvedését

okozni, jobban fájt, mint a folyamatos nyomás odabent. Apám jött le az

emeletről, az arca gondterhelt volt, mégis rámnézett, hogy mosolyogjon, mint a

gyerekre, aki elől el lehet rejteni a fájdalmat. Anyám átölelte, és a zokogás

hangját tompította apám mellkasa. Az a mellkas, amin több világ összes bánata

áll, mégis masszív, erős és kitartó. Anyám fuldoklott a könnyeitől, de nevetett.

Valami vibrálás futott végig rajtam, és perifériából egy villanást láttam az

28

ablak felöl, összerázkódtam, amitől majdnem eldőltem, magammal rántva a

lélegeztetőt. Anyám lenyugodott kicsit, mikor sírós hangom közölte apámmal a

hírt. Ő is sírva fakadt. Bejöttek hozzám, és a könnyeik csillogtak bőrük

gyűrődéseinek barázdáin. Mindketten mosolyogtak. HTX-em lesz. Új szívet

kapok. A hírtől majdnem megállt a régi. Ironikus lett volna, nem?

Rögtön kórházba szállítottak, ahol vizsgálatok kezdődtek. Tudtam, hogy az első

három nap erről fog szólni, de bevallom, türelmetlen voltam, és reménytelen. A

szüleim végig erősek voltak, de én gyengének éreztem magam. Folyamatosan

erősnek kellett lennem, de feladtam. Húsz évesen, több évnyi szenvedés után

megszűnt a kitartás.

Mindenki kedves volt, miközben kínoztak, és meg akartak menteni. Az utolsó

napon az egyik ápolótól viccesen megkérdeztem, hogy nem-e várhatnám meg,

hogy a régi szívemmel elérjen a vég. Már úgy hozzászoktam. Megsimogatta a

fejem, és azt mondta mosolyogva, hogy a szerződésünk kötelez minket, és már

nincs visszaút. Milyen vicces lenne a hullámvasút tetején kiszállni. Még mindig a

fejemben csengnek ezek a szavak. Azt hiszem, mint minden lány, én is vonzónak

találtam a jóképű ápolókat.

A műtét sikeres volt, bár az extubálás után sokáig véreset köptem, de nem

csodálkoztam, és nem hittem, hogy elrontottak volna bármit is. Bár tudatomnál

voltam, nem volt olyan kellemetlen, csak annyira, mint mikor egy vastag csövet

húznak ki egy ember nyelőcsövéből. Minden napos rutin egy ember életében. Ó,

már megint ironizálok.

Azt ezt követő három hét a kórházban szinte csodás volt. Sokat olvastam, és

rákaptam az írásra is.

Sokan látogattak csóró asztronautának öltözve, amin sokat nevettünk, nem is

tehettünk mást, ez volt az előírás, és mi a legjobbat hoztuk ki belőle. Az

éjszakák voltak egyedül kiborítóak. A csend. Egyik éjszaka volt egy álmom, ami

a tudatomba rögzült. Egy rég nem látott ismerősömmel, egy domboldalon

mentünk le, sokan vettek minket körül, és ő a többiekkel foglalkozott, én pedig

magányosnak éreztem magam. Beborult az ég, és megálltunk egy macskaköves

út tetején, ami egy lépcsőben végződött. Hanyatt feküdtem, és néztem a tájat,

az ismerősöm pedig odajött, és hozzám bújt. Átölelt, én pedig engedtem, és

29

örültem. Majd felébredtem, és fel akartam hívni. Mikor végre telefonálhattam,

ki volt kapcsolva.

Miután hazaengedtek még szigorú házi őrizetben voltam. Aztán a semmiből

hirtelen egy estélyen kellett megjelennem egy kastélyban a szüleimmel. Voltak

ott orvosok, betegek, és mindenki boldog volt, én mégsem éreztem, hogy ide

tartoznék. Mindenki természetellenesen másnak látta magát, mint a többi

ember. Elszeparálta magát azoktól, akiknek nem volt műtétjük, pedig szerintem

azt kéne megtanulniuk, hogyan éljenek együtt ezzel, ahelyett, hogy úgy kezelik

magukat, mint valami sikeres mutáció végeredményét. Kicsit otthagytam a

társaságot és az egyik folyosón sétáltam, mikor láttam, hogy az ablakból lóg egy

láb. Valaki ült az ablakban, de a faltól nem láttam, csak a lábát. Meg akartam

fordulni, senkihez nem volt kedvem, és már épp indultam volna vissza, mikor

megszólalt.

– Hát már ide sem jössz köszönni? – a hangja ismerős volt, de nem tudtam

elhinni, hogy ő az. Leugrott az ablakból, és így már láttam az arcát. Nem tudtam

elhinni, hogy ő az. Gitár volt a kezében, és mosolygott, majd odajött hozzám, és

átölelt.

– Te hogy jutottál be? – kérdeztem. – Úgy tudtam, hogy ez meghívós buli.

– Á, milyen kis kivételesek lettünk hirtelen. Ha érdekel, belógtam. – mondta, és

úgy mosolygott, ahogy csak ő tud, olyan pajkosan, mégis gyermekien. – Ami azt

illeti búcsúzni jöttem, és megnézni, hogy ityeg a ketyegőd.

– Búcsúzni? – valahogy olyan meglepő volt a dolog, nem értettem.

– Igen, el kell hagynom az országot, tudod, megöltem egy-két embert, és hát…

na de félre a viccel. – mondta gyorsan, mikor acélos tekintettel néztem rá, a

türelmetlenségem zálogaként. – El kell mennem. Van egy feladatom, amivel nem

várhatok. Nem szóltam senkinek erről, de mindenkinek hagytam egy levelet,

hogy ne aggódjanak. Te vagy az egyetlen, akitől személyesen köszönök el,

úgyhogy ne legyél ilyen morcos, te morcos.

– Mikor jössz vissza? – kérdeztem, és nem értettem, rég találkoztunk utoljára,

és ritkán jut eszembe, legutóbb, mikor a korházban vele álmodtam, most pedig,

hogy megtudtam, el fog menni, és ki tudja mikor láthatom, egyből ragaszkodni

kezdtem hozzá. Furcsának találtam.

– Amint tudok, jövök. Ne aggódj, eddig is kibírtad valahogy nélkülem. – mondta,

egy árnyalatnyi szemrehányással a hangjában. – Legutóbb is én hívtalak, hogy

halljam a hangod.

30

– Fel akartalak hívni a korházban, mert veled álmodtam, és eszembe jutottál, de

ki volt kapcsolva a telefonod.

– Igen, ami azt illeti, mióta eljöttem otthonról, nem kapcsoltam be. Már egy

ideje úton vagyok, el kellett intéznem pár dolgot, mielőtt messzebbre megyek.

Ha már itt tartunk, megkérhetnélek, hogy ne beszélj senkinek arról, hogy

eljöttem elbúcsúzni? Nem örülnének neki, ha megtudnák, hogy csak téged

látogattalak meg, és jobb, ha nem is zaklatnak azzal, hogy kérdezgetnek. Van

egy olyan sejtésem, hogy egyhamar nem nyugszanak bele a döntésembe, de ez

ne a te gondod legyen. Ígérd meg kérlek.

– Megígérem. – mondtam, és valóban betartottam.

– Pár barátom majd meglátogat, megkértem őket, hogy tartsák rajtad a

szemüket, amíg nem leszek. Bármi bajod lesz, segítenek, és te is segíts nekik.

Jó fejek, és együtt sok jót tehettek majd. De nekik sem szólhatsz arról, hogy

beszéltünk. Ők elmondják neked, hogy elszöktem, te pedig a napokban

megkapod ugyanazt a levelet, mint ők, így nem is kell azt hazudnod, hogy nem

tudtál a dologról. De most már indulnom kell, vigyázz magadra, és a ketyegődre,

oké? – mondta, majd szorosan megölelt, éreztem, mégsem fájt. Jól esett.

– Lehetne egy utolsó, galád kérésem? – itt kicsit megijedtem, de azért

bólintottam. – Megtennéd, hogy miután megcsókoltalak, nem vered le a vesém?

Pár másodperc hatásszünet következett, mialatt egymás szemébe néztünk,

majd megcsókolt. A dolog kiszámíthatatlan volt, mert ahogy rögtön

elképzeltem, egy rövid csóknak tűnt volna, mégis hosszantartó volt, olyan

filmes, mikor a két színész ki sem akar szállni a másik szájából a nyelvével, míg

meg nem hallják, hogy ennyi…

Még egy ártatlan, mégis pajkos mosolyt küldött, miközben bevallotta, hogy ezt

nagyon rég szerette volna megtenni, majd elindult, a folyosó végén

visszafordult, küldött egy puszit, aztán eltűnt a kanyarban.

Lesétálok a lépcsőn, és kimegyek a parkon át az erdő felé. Eszembe jut az

utolsó néhány hét itt, és az előtte lévő időszak. Miután megtudtam, hogy milyen

súlyos az állapota, rá kellett jönnöm, hogy csak egy megoldás van. Nehéz volt

megszervezni, hogy én legyek a donor, és, hogy utána eltűnjek az emberek elől.

Egy befolyásos barátom tudott csak a tervemről. Bár először le akart beszélni

róla, meggyőztem, hogy nincs más megoldás, és ezt el kell fogadnia. Nem lehet

önző. Segített az összes hamisítási akcióban, ami elősegítette, hogy donor

31

legyek. Álnév kellett, hamis papírok, lenyomozhatatlannak kellett lennie

mindennek. Majd egy napon felhívtam, hogy elköszönjek tőle. Nem nagyon

tudott beszélni, közben a barátom segített megírni a búcsúleveleket. A többi

barátomat arra kértem, hogy segítsenek neki, hogy boldog legyen, és

segíthessen az embereken. Betoltak egy műtőbe, közben a barátom kívülről, egy

ablak mögül nézett. Elaltattak. Aztán megöltek. Kivették a szívem, ő pedig

megkapta. A testem elégették, és egy tó melletti domboldalon szórták szét.

A történet röviden ennyi.

Miután meghaltam, egy aluljáróba kerültem, ahol ismertették, hogy egy

embertől búcsúzhatok el, és lehet egy kívánságom. Várnom kellett, hogy

felépüljön, ahhoz, hogy elbúcsúzzak tőle, így addig itt kellett maradnom. Ezt

megengedték, ahogy azt is, hogy néhanapján visszatérjek hozzá, meglátogatom,

de csak őt. Nem szólhat róla senkinek. Eldöntöttem, hogy csak akkor jövök

vissza, ha szüksége lesz rám. A leggyengébb pillanatában.

A búcsú napjának végén, éjfélre kell visszatérnem az aluljáróba, hogy

átkerüljek a másvilágra. Mikor aludt, ott voltam vele a kórházban, és majdnem

lebuktam, mikor meglátogattam aznap, mikor felhívták a transzplantáció miatt.

Most itt vagyok, kezemben a gitárral, és pengetek egy aluljáróban. Nem

remélek aprót, szánakozó pillantásokat. Az aluljáró szép, rendezett. Emberek

nélküli, akik tönkretehetnék. Bizonyára sokan gondolják, hogy önzetlen voltam,

vagy bolond. Megint mások azt gondolják majd, hogy amit tettem, gyönyörű és

igaz. Ha már itt tartunk, egyik sem. Az érdekeim igazán rosszak, és önzőek. Ami

azt illeti, nem bírtam volna nélküle élni. Nem bírtam volna ki a tudatot, hogy

nincs többé. Az ettől való félelem vezetett ahhoz, amit tettem. Így

menekültem meg a fájdalomtól, csak így tudtam megoldani, hogy akiket

szeretek, azoknak ne fájjon, ne tudják meg, hogy meghaltam. Jobb nekik így,

hogy azt hiszik, valahol a világban megváltom a saját boldogságom. Részben ez

még igaz is lehetne…

A metró megérkezik, és pedig felszállok rá. Nem látom a síneket, az alagút

falán örvénylő szivárvány cikázik. Egy óra, vagy egy örökkévalóság után

meglátom a fényt, az alagút végén, majd egy napsütötte városkép terül a

szemeim elé. Ilyen hát a mennyország? Kicsit olyan volt, mint New York

tavasszal. Mikor leszállok egy felüljárónál, egy férfi vár a peronon. Mosolyogva

32

üdvözöl, valamiért tudom, hogy engem vár. A fülében láncon két ezüst

könnycsepp lóg, és bemutatkozik, mikor elé lépek. Megkérdezem tőle, hogy ez a

mennyország, mire azt mondja, hogy ez azoknak az embereknek a nyughelye,

akik feláldozták magukat. Elindulnék, de figyelmeztet a csomagomra. Mikor

mondom, hogy csak a gitárom van, a metrókocsira mutat, és meglátom a

poggyásztartón a táskám. Nem tudom, hogy kerül ide, de bemegyek érte. Mikor

kiérek, az ajtó becsukódik, és a metró továbbhajt.

A peronon állva kinyitom a táskát, ami egy egyszerű füzetet rejt, és egy tollat.

Belelapozok a füzetbe, ami üres, és egy fényképp hullik ki belőle, akár a

tollpihe, lágyan szállva ereszkedik a betonra. Felveszem, és látom, hogy ez az a

kép, amit régen küldött nekem. A hátulján a felirattal, ami örök ómen, hogy

soha ne felejtsem el, ki vagyok. A türelmetlen idegenvezetőm érzékelteti, hogy

lassan indulnunk kell, így letörlöm a könnyeim, és elpakolok. Együtt indulunk el,

egy ismeretlen régió felé, egy tökéletes világ kapujában, ami mentes az emberi

gyarlóság minden mocskától.

33

„A világon az egyik legelviselhetetlenebb dolog, ha valaki

egyik napról a másikra kiszakítja magát a szívedből, mély

szakadékot hagyva maga után ott, ahol az elképzelt jövőtök

állt. A legkönnyebb amit tehetsz, hogy újratervezel, a

szakadékot pedig betemeted a téged körülvevők szeretetével. A

legnehezebb? Vársz. Hangtalan árnyként követve azt az életet,

aminek nem vagy többé a része. Nem szólsz, nem beszélsz

hozzá, csak vársz. Figyelsz. Ha van jövőtök egymás mellett egy

nap a tükörbe nézve megpillant téged, amint mögötte állsz.”

- a szerkesztő

A képet Für Johanna készítette.

34

DaLsZöVeG

35

Major László

Mi vagyunk

Elrabolt lelkek, csellengő érzések

azok a szavak, azok a nézések

Ízt ad a reggelnek vidáman kelsz fel

mikor karjai ölelnek és azt kéred tőle soha ne eressz el

A napok nélküle epekedve telnek

olyan jó érzés mikor az ágyból reggel együtt keltek

Szemébe fényt látsz és magadat annak tükrébe

szivárványba látod a világot nem pedig szürkébe

Alkotói válságot szakított szét az a két szem

aki miatt ezeket a sorokat írom és érzem

A tested, a lelked ami felvirágoztat engem mindig

remélem akkor is mellettem leszel amikor élettelen tetememre a homokot hintik

Nem hittem volna soha, hogy lesz olyan lány akiért, bármikor, bármit

olyan lány akinek közelsége a pokolba csábít

Voltak már lányok, voltak elképzelések

voltak kik talán szerettek, voltak kik simán lenéztek

De van egy akiről tudom, hogy őszintén szeret

a többi számomra köd, már van aki velem mindent feledtetett

Az aurádban ölelkezve magunkat látom

nem hiszem el, hogy ez valós, de nagyon édes álom

Szép élmények amit eddig csak veled éltem át mint társ

betakarom szemed és arra kérlek az én szememmel a szívemen keresztül láss

Emlékszel Pestre életem egyik legkedvesebb napja

akkor éreztem ki lett teregetve az életem kártyáinak minden egyes lapja

Lesz még ilyen a hideg télre is pozitívan várok

borús hajnalok helyett csak színes mezőket látok

Szívemből szeretlek, biztonságot adok

tőled meg imádni való szeretet kapok

Évekig örökké gondoltam az első perctől kezdve

ezek Mi vagyunk ezt Te hoztad ki belőlem igen ezt Te

36

Tóth Zoltán

LátványNépség – Páratlan (Ez a szerelem)

Van e még valahol, párjavesztett fehér galamb Csordák

Kerülik a folyót mintsem, hogy által ússzák, és ha

Repülőn odaát még mindig keresnélek téged

Sose véd az a tőr, amit most bordám alatt érzek

A szívem ritka, a szemem fájdalomtól tompul

Beléd néztem néha, mint most a vörösből átfordul

Magam volnék, félek, mi lenne éppen évek múlva

Kezed nélkül élnék mindent, előröl és újra

Szeretik a mesét, miben úgy történik minden

Keresik a helyét, ami kihűlt rég és innen

Nem az út visz oda, hol az álom partra úszik

Egyetlen szó jön majd, mert minden ezen múlik

Aprót rezzen, az összes emlék most kicsordul

Szemből cseppen, mint ahogy barátságnak indul

Minden érzés, amely földhöz vág majd téged

És akkor nem érted, nem érted még

Refrén:

Ez a szerelem, így jó

Ezt keresem, és nem nem nem

Oda nem adom, egy hely

Mindig legyen egy újból menni kell

Bridge:

Hiszed vagy sem ezt kerested

Ezért a lélegzet, a szív

37

Ezért moccan a testben

A szemben az érzés most ezért hív

Refrén:

Ez a szerelem, így jó

Ezt keresem, és nem nem nem

Oda nem adom, egy hely

Mindig legyen egy, mindig legyen egy

Szerelem, mert jó

Csak keresem, és nem nem nem

Soha nem adom, mert kell

Hogy mindig legyen egy újból menni kell

(http://www.youtube.com/watch?v=uTaOUezUcww)

38

„Költői mivoltom, büszkeségem

Fel soha nem adnám semmiért.

Előbb verjen utolsót a szívem,

Minthogy ne hirdessem tovább az igét!” – Szél Benjamin

A képet Hegedűs János készítette

39

VeRs

40

László Katalin

Vigyázz rám!

Egy langyos nyári estén vackomban ásítozva,

Fenséges illat szállt a széllel, apró orromba.

Tüstént felpattant kicsi gombszemem,

Szedtem lábaimat, fel-le járt buksi fejem.

Kirobogva az erdőből szusszantam egyet,

Megvártam, míg a főút újra fénymentes lett.

Kopogtak körmeim, a pihegő hasam alatt,

Majd rohanó testem hasította a zsenge fűszálakat.

Malacként röffentem fel én a sündisznó,

Mikor feltűnt látómezőmben, az illatos piros bogyó.

Óvatosan leszedtem egy édes, érett málnát,

S mohón osontam el a lelőhelyről, mielőtt egy másik sün meglát.

Az úthoz érve nem láttam fényt, így boldogan elindultam,

Majd egy váratlan ütéstől teljesen megbénultam.

Kicsiny szám összezárult a kínzó fájdalomtól,

S a kicsorduló málna íze búcsúztatott a boldogsággal teli világtól.

41

Szén Benjamin

Indulatom (A Vadászhoz)

A vérző vadász tüzes szívén

Hajts félbe egy tűzkarikát!

Az hadd szorítsa gyilkos vérét

Holt lelkek vérbosszúja gyanánt.

Hadd éljen hát az édes vendetta!

Hadd égjenek lázadó szavak!

Porladjon el mindaz mi vonzhatta

Hûs kezét azon az éjszaka!

De csitt! Indulat mit teszel velem?

Letettem kezedbe az életem.

Bűnösökért gaz, bűnös tettre

hívnád azt ki maga az érzelem?

Nem engedem, hát nem hagyom magam!

Istenemnek adom testemet.

Hadd legyek utolsó oltalom,

Egy reményét vesztett jó embernek!

Örökös álomra szenderülve

Kísérném végig szimpla életét!

Reményteli torokkal,... hűlve

Suttognám fülébe megváltó igém.

Angyalok kórusával karöltve

Várnám én szüntelen a csodát.

Vagy démonok körében ülve

Fogyasztanék pokoli vacsorát?

42

Nem tudhatom hová is kerülnék!

A szürke életet megszínezni,

Biza embert próbálóan nehéz.

Maga a vállra vett szenvedés.

Vadász, halld hát könyörgésem szavát!

Halld, mit ordításom nyög beléd!

Halld véres hátamon sorsom ostorát,

Mi gyilkos üzenetet küld feléd!

Ha már egyszer véget ért az élet,

Akkor arcod, mondd miért néz belém?

Hiába van száz angyal előttem,

Csak a rémület réme jár felém.

43

Mátyás Zoltán

Élve eltemetve

Ne szórj még rám földet

Még ne

Inkább emelj ki a porból

Végre

Ne hullajts értem könnyet

Még ne

Inkább emeld az arcod a fénybe

Kérlek

Hadd lássalak

Hogy áldhassalak

És ne áltassalak

Ne kérj számon semmit tőlem

Én se kaptam, pedig kértem bőven

Feléd fordítom most is arcom

Lüktet bennem az élet, karcol

Letettem már rég a kardom

Kezemben penna, azzal vívom a harcom

Tobzódik bennem az akarat

Hess innen sötét madarak

Ne temess még engem ember(t)

Ne sirass, van baj tenger...

44

Felszín

Morajlik az ország,

hömpölyög az élet.

Ez a látszat,

még engem is megtéveszt.

Meghajlik az egyenes,

bezárul a kőr.

Sokakat elvakít,

eme torz tükör!

Valahol Európában

A bárányok hallgatnak.

A pásztor meg bort iszik.

Vizet prédikálva,

A népet birkának hiszi.

Árral szembe.

Szemben az árral.

Drágán add az életed.

Valahol Európában...

45

Für Johanna

Egy apró gondolat a boldogságról

Már alkonyodott,

Mikor hazafelé sétáltam.

Hajam lágy szellő borzolta,

S tüdőmbe az üde, tavaszi levegőt szívtam.

Elmémben gondolatok kavarogtak

Sebesen, megállást nem ismerve,

Lelkemet gyengéden simogatta

A boldogság szele.

Szám folyton mosolyra húzódott,

Emlékeket idéztem fel,

De tudatomba férkőzött egy gondolat:

Ne hidd, hogy ez így marad! Elmúlik ez, el...

Rá kellett ébrednem, hogy mint minden,

A boldogság is múlandó,

De ki kell élveznünk minden percét, s meg kell becsülnünk,

Mert ha elmúlik, rögtön helyébe költözik a bú.

46

Végh T. Mónika

Cseppkövek

Szív-mélyi vágyak barlangjában,

hol ritkán cikázik a fény,

ott nyújtózunk egymás felé –

te meg én.

Te ott fenn, én itt lenn

vágyunk,

s várunk

mi néma cseppkövek:

egymást elérni,

úgy kapaszkodni,

idő próbáját kiállni –

te ott fenn, én itt lenn.

De hirtelen halk moraj,

mélyről hangzik:

előbb suttogás,

majd éles robaj,

s titkos szentélyünk

sikoltva hasad –

por a szikla,

majd néma csend.

S itt lenn –

mi cseppkövek

vágyunk, várunk,

s maradunk csepp kövek.

47

Valaki végre hallja meg

kék fényben úszó elektronok

gombnyomás-érzelem

önszerelt puha bútorok

bámul rám vakon az értelem

harsány hangú kommunikáció

mellette jéghideg ölelés

családi idillé váló frusztrációt

teremt az elfajult színlelés

szürke álruhába bújt a közöny

útszélén árult röpke figyelem

a Való Világ színfalai mögött

röhögve dagonyázik a félelem

futószalagon szétszerelt életek

fekete fénybe vont szavak

ködbe gyűrűző menete

kísér régmúlt démonokat

szellemeik közt járva az érzés

semmit sem tehet (?)

a költő kiszáradt torokkal egyre ordít:

valaki végre hallja meg

48

Várok rád

/Minden magyarnak/

Menj hát, ha menned kell.

Ha úgy érzed, máshol több leszel.

Könnyet se ejts, búcsút ne ints!

Óvó tekintetem kíséri,

halkan elmúló lépteid.

Menj hát, ha menned kell.

Kételyt, félelmet feledj el!

Én ott leszek mindig,

hol szíved ver,

s, hol álmod békésen ringat el.

Veled leszek, –

Minden pillanatban,

s minden gondolatban,

mi vissza-visszacsábít

Kárpátok lágy ölébe,

hol egy talpalatnyi föld őrzi,

régmúlt nevetésed.

S itt várok rád,

hol észak szélfútta bércein

dideregnek a hallgatag fák,

s, hol Dunának lusta partjain,

tovatűnik a rohanó, zajos világ.

Várlak az Alföld kalásztengerében,

mi kacagva hajlong nyár derekán,

s a lankák lágy hívóénekében,

mely forró csókkal, szerelemmel áld…

… egészen addig,

míg közelgő lépteid hangja,

sietve nem veri fel az erdő csendjét.

49

Andrew Cs.

Szegénységünk

A mi szegénységünk nem látható,

Gyalulatlan asztalról eszünk,

Halottaink ébenfa koporsóban,

Szelíden álmodnak jobb jövőt.

Ez a mi szegénységünk.

A mi szegénységünk nem látható,

Ruháink szürke gyolcsok,

Halottaink öltönyben pihennek,

Nyakkendő szorítja keskeny torkukat.

Ez a mi szegénységünk.

A mi szegénységünk nem látható,

Ékeink gondolataink,

Halottainkra adtuk ékeinket,

Lelkük már nem kér több imát.

Ez a mi szegénységünk.

A mi szegénységünk nem látható,

Otthonunk a mező, hidak, sikátorok,

Halottainknak nem kell vándorolni,

Földes Urak ők, felettük hervadó virágok.

Ez a mi szegénységünk.

50

Így éltünk

Így, sírva születtünk,

Mint eső a szélben,

Úgy zokogva.

Gyorsan árvák lettünk,

A pofont fogadtuk,

Mosolyogva.

Így éltünk.

Sok szerelmet kaptunk,

Vigaszt, nyugodalmat

Fejlehajtva.

Csalódásainkat,

Mélyre temettük,

Szomorúan.

Így éltünk.

Egy tányér levesünk,

Óh, mily finom is volt,

Megosztottuk.

Barlangunk melegén,

Össze-össze bújtunk.

Titkolózva.

Így éltünk.

Most így körülnézve,

Feleszmélve nézve,

Látva látunk.

Így éltünk.

Így éltünk?!

51

Bata Gergő

Üzenet

Magam mellett tartom a magányt,

Egyetlen múzsámat, mely megihletett,

Magam mellett tartom a reményt,

Hogy egy napon majd elérem a kezed.

És Nektek, szegény kidobott lelkeknek,

Menedéket nyújtsanak majd soraim,

Szemfödém leszek rothadó testetek fölött,

Csak egy irodalmi stílus, amely még korai.

Gyűlölöm az egoista írót bennetek,

Minden hájjal megkent érthetetlen zsenik,

Gyűlölöm az empátiát magamban értetek,

Végtermékét a sorsnak, mi hozzátok feszít.

Megváltás a világnak, ha távozunk belőle,

Természetellenes roncsokként elpusztítottuk,

Önző, türelmetlen, primitív istenek,

Kölcsönkért testünket pénzért feláldoztuk.

Betakarom a vágyat, és aludni térek,

A szememre álmot majd a bombák hozzák,

Betakarom az emléked, és őrzöm a képed,

Ott, annál a háznál ahol a kezedet fognám.

52

„A szobába betévedve, rostokol a pitvar mélyén a tágas

sivatag. A homokban a gerinctelen tekereg esztelen. Mérgét

pumpálja szüntelen. Éget, suttog, kísértő, s förtelmes

eszméket... Minden mit észlelsz, csak a szorongás, a dekadens

lélek fátyola a valótlanság.” – Joós Klára (Hasadás)

A képet Szabó Dániel készítette

53

Kivezető

Avagy a szomorú vég jelenthet bíztató kezdetet

Kicsit több mint egy éjszaka alatt született meg az őszi szám, persze az írások már adottak

voltak, így nekem kevés dolgom volt. Remélem ez a megjelenés méltó folytatása lesz az

előzőhöz, illetőleg annak hibáit valamelyest kijavítva sikerült többet alkotni annál. Az

írásokat olvasva mindenesetre azt kell mondja, hogy a folyóirat hozza a formáját, ami

még ha nem is pozitív mindenki szempontjából, nekem mindenesetre az. Nincs más

hátra tehát, mint elindulni a terjedés rögös útján, mint az előző szám esetében, ami

számomra is meglepő módon, elég népszerű lett, köszönhető ez persze a városi média, a

lelkes alkotók, és a szeretett könyvtárunk triójának.

Az elmúlt hónapokban az elképzelésünk olyannyira vált valóra, hogy többen előre

várták már a folyóiratot, általunk tisztelt médiában dolgozó személyek ajánlották fel

segítségüket, ami megdöbbentett. Bár a feladatunk tiszta, mégsem számítottam ilyen

kedves támogatókra, akik látatlanban bíztak a folyóiratban (bár páran biztos csalódtak a

néhol puritán kidolgozottságban), így nekünk nem is maradt más dolgunk, mint

teremteni egy olyan világot, amire büszkék lehetünk.

És ha ehhez évek kellenek, akkor is megéri dolgozni ezen, még ha egyszer vége is lesz a

közös munkának, mert ha így is lesz valamikor, a szomorú végből kovácsolunk új, bíztató

kezdetet, és újjáéledt főnixmadárként törünk utat magunknak a halhatatlanok díszes

táborába.

„Halhatatlanná az eszme alapján válhatunk, amit kép-

viselünk... Tulajdonképpen a fizikai létünk eltűnésével már

csak az eszménk marad fent - akár egy szellem - azoknak az

embereknek a lelkében, akik befogadták.” – a szerkesztő

A folyóiratot kiadja a Pentelei Irodalmi Kör (http://www.pik.eoldal.hu/ )

Kézzel fogható formába önti a József Attila Könyvtár (http/www.jakd.hu)

Borítókép: Hegedűs János (http://www.ahjphoto.com), a képen Herold Eszter látható

A folyóirat támogatásáért külön köszönettel tartozunk Gergely Ákosnak, Bata

Ferencnek, és Nyírfalvi Károlynak, amiért támogatásukkal gyorsították, és

megkönnyítették a munkánkat.