I. évfolyam IV. szám. 2012. ősz. Online változat

P.I.K A pentelei irodalmi kör független folyóirata

Teremtsünk együtt egy világot, amire büszkék lehetünk!

Bevezető!

Avagy merengés egy hintaszékben, a hóesést figyelve.

Üdvözletem mindenkinek! Ha túlestetek az első megrázkódtatáson a borító láttán,

fordítsátok figyelmeteket a sorok közé. Ez az év utolsó megjelenése, elérkeztünk az első

évfolyam zárásához. Miközben ezeket a sorokat írom, emberek ezrével készülnek a

Karácsonyra, a szeretet ünnepére. Ajándékot vesznek, felkutatják a lakást a régi

receptkönyvek után, számolgatnak… főleg számolgatnak. Azonban lehet, hogy mire

ezeket a sorokat olvassátok, el is hagytuk már a Karácsonyt, talán már az új évben

találkoztok ezekkel a gondolatokkal. A lényeg azonban, hogy nem értem mi történt.

Valamikor pár évvel ezelőtt eszméltem rá igazán, hogy mennyire elromlott a Karácsony.

Hogy mennyire kihasználják a szellemét. Hogy felhasználják az emberek jóságát, és hitét

a szeretetben, hogy rájuk tukmálják azt, amire nincs szükségük. Október vége óta a

médiagépezet, a konformizmus mozgatórugója kezdte el légkalapácsával verni az

emberek tudatát, vágyjanak arra, hogy elárasszák a szeretteiket azzal, ami nem is kell

nekik. Reklámok hada, ami lassan már abban tetézik, hogy ajándékozz papónak

széntablettát, hogy ne keljen felkelnie állandóan a családi asztaltól, hogy kimenjen a wc-

re. Vicces dolog, de egyben szomorú is. Emlékszem még régen, abból állt az ünnep, hogy

a család összegyűlt, és jókat beszélgettünk, meg hülyültünk, nem pedig arról, hogy már

két hónappal előtte azon kell keseregni, hogy túl kevés pénze lesz Dezsőnek, aki fel

akarta vásárolni az egész boltot a rokonságnak, amit végül meg is tett… adósságba

hajszolva magát.

Sarkalatos példák ezek, de láttam már, hogy egyesek ezt teszik magukkal. Szerintem a

lényeg a szeretet, és az pedig a szívünkben van, nem pedig a pénztárcánkban, Példának

okáért, ha tudnám, hogy addigra megjelenik a folyóirat téli száma nyomtatva (de nem

fog), minden szerettemnek inkább ezt adnám, mint drága ajándékot, mert ebben benne

van a kezem munkája, sok társammal egyetembe, akik a lelkükből vetnek papírra egy

darabot. Igen, lebuktam, ez a reklám helye volt. Úgy látszik, hatással van rám a PR.

gépezet.

De a viccet félretéve, szép évet zártunk a folyóirattal, és az elmúlt hónapokban elindult

végre valami, amibe tudunk kapaszkodni, ami a folyóirat elején található gondolatot viszi

előre. Teremtsünk együtt egy világot, amire büszkék lehetünk. Szerencsére páran ezt

tényleg komolyan vették, és fejlődésre adták a fejüket, hogy boldogabbak legyenek. Mi

pedig görgetjük előre magunk előtt az élet nehéz malomkövét, és ha elég jól csináljuk,

mindent elérhetünk, amit szívből akarunk.

Tartalomjegyzék:

1: Bevezetés

4: Cikk

4-5: Gergely Ákos (Dunaújváros)

6-23: Novella

7-13: Dinók Zoltán (Kecskemét)

14-16: Csetnegi László (Dunaújváros) - http://dzsentrivagyok.blog.hu

17-19: Vaderna Annamária (Bársonyos)

20-21: Takács Tamás (Miskolc)

22: Krizsány Noémi (Dunaújváros)

23-24: Bata Gerő (Dunaújváros) – http://bata-gergo.eoldal.hu

27-28: Dalszöveg

27: Major Lászkó (Dunaföldvár)

28: Bata Gergő (Dunaújváros) – http://bata-gergo.eoldal.hu

31-33: Vers

31: Kövesfalvi Carmen (Veszprém)

32: Fehér Tamás (Dunaújváros)

33: Bata Gergő (Dunaújváros) – http://bata-gergo.eoldal.hu

35: Kivezető

A folyóiratot kiadja a Pentelei Irodalmi Kör (http://www.pik.eoldal.hu/ )

Kézzel fogható formába önti a József Attila Könyvtár (http/www.jakd.hu)

Borítóterv / szerkesztés: Bata Gergő

A folyóirat és a Kör támogatásáért külön köszönet

CikK

Gergely Ákos

Egy pentelei ortológus: Vidovics Ágoston.

Vidovics Ágoston 1794. április 2-án született Dunapentelén. Horvát származású édesapja

Vidovics Pál a község jegyzője, anyja Vránovics Örzse szintén horvát származású.

Ágoston még csak három hónapos, amikor édesanyját elveszíti. A két árvával özvegyen

maradt Vidovics Pál újból megházasodott, elvéve Materényi Teréziát. A családfő

otthagyta a jegyzői hivatást és az Előszállás közelében fekvő Lókút pusztára költözik

családjával.

Ágoston hatéves korában Dunaföldvárra került iskolába. Három év múlva Fehérvárra

vitték latin iskolába, majd veszprémi rokonuk Hornyik János kanonok felügyelete alatt

Veszprémben tanítatták. 1809-ben a napóleoni háborúk miatt Szegedre vitték, hogy

nyugodtan folytathassa tanulmányait. A háborús veszedelem elmúltával „nyolcadik

oskolára” Pestre adták. Osztálytársai közül több híres személy is kiemelhető, például

Helmeczy Mihály író, az ő nevéhez fűződik a Jelenkor című lap és Klauzál Gábor a ’48-as

kormány minisztere.

A Klauzál testvérekkel olyannyira jó barátságba került, hogy bejáratos volt a család pesti

otthonába, ahol a fiúk gyakran adtak elő magyar színdarabokat jeles ünnepek alkalmával.

A szüleit tisztelő fiatalember, mert nem volt nemes és mert nem volt választék az

elérhető hivatalok között, így az atyai háztól kapott vallásos nevelés, valamint szülei

szorgalmazására papi pályára lépett. Bár a pesti környezet és a Klauzál család

megingatta, de végül 1811-ben Veszprémbe jelentkezett és kérte felvételét a kispapok

sorába. Teológiai tanulmányait eminens eredménnyel végezte.

1814-ben a hittudományi szakok befejezése után, mivel beteges és fiatal volt, csak

alszerpapnak szentelték fel. Péteri Takács József író, kiadó, később Győr vármegyei

főjegyző fiának nevelője lett. A családnál töltött négy év alatt hol Téten, hol Győrben a

teológiai tudományokat félrerakva német és francia nyelven tanult, közben áldozópappá

szentelték. Tét ekkoriban a Dunántúl egyik igazi irodalmi központjává vált. Gyakori

látogatok voltak Takács Józsefnél Mándi Márton István (nyelvész, tanár), Pápay Sámuel

(nyelvész, az első magyar irodalomtörténetíró), Kisfaludy Sándor (költő) és Fejér György

(pap, író, teológiai tanár). Ebben a nyelvújítással szemben józan és mérsékelt

környezetben alakult ki a fiatal pap nyelvújításról alkotott felfogása, melyet egyetlen

nyomtatásban is megjelent munkájában ’A Magyar Neologia Rostálgottatása’-ban foglalt

össze. Az 1826-ban megjelent könyvről Kazinczy Ferenc (író, költő, a nyelvújítás

vezéralakja) és Toldy Ferenc (irodalomtörténész, tanár) meg voltak győződve, hogy

Vidovics csak a nevét adhatta a műhöz és azt valójában pápai nyelvészek írhatták. Így

érdemben nem reagáltak a Rostára, Vidovicsot egyszerű papnak tartották és nem

nyelvésznek. Korábban 1819-ben pápai káplán lett, ahol újból a túlzott nyelvújítást ellenző

környezetbe került, Pápay Sámuel és Ruszek József (pap, író) révén, akik a nyelvújítás

ellenségeinek számítottak. Pápai káplánsága alatt írta a Rostát, valamint számos teológiai

témájú kéziratát, mintegy 14 kötetnyi írása született ekkoriban, de számos fordítást is

készített.

1826-ban szakadt el az irodalmi élettől, pápakovácsi plébánosa lesz. Plébánoskodása alatt

a plébánia kegyurasága Eszterházy Miklós gróf két templomot és két iskolát építtetett.

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc eseményeiről gondosan értekezik

naplójában. Pápakovácsi plébánosaként hal meg 1858. február 5-én.

NoVeLlA

Dinók Zoltán

Sokat járt az emberek között Kása Mária

(Az alkalmi árus bosszút áll)

Sokat járt az emberek között Kása Mária. Az élelmiszerboltok előtt kínálta portékáját.

Éhes volt, több mint két hete nem evett meleg ételt. Mindenki dühösen visszautasította.

- Nem kell a nadrágja, sem az ingje!

Próbált kisebb embereket, kamaszokat rávenni, hogy vegyenek tőle. Egy tizenhárom éves

fiút sikerült is becsapnia. Mária árúi közt volt egy kis bicska, de igazat megvallva, értékes

eszköz, olyan éles volt mint a penge. A kisfiúnak megtetszett.

- No kell a bicska? Csak hétszáz forint!

- Ötszázat adok érte! – mondta a fiú

Mikor a srác bogarászta kezében a pénzt, átnyújtotta az ötszázast, de mikor a nő

odaadta a kezébe a bicskát még kétszáz forintot kicsalt a tenyeréből. A srác mérges

volt, de Mária felettébb erőszakos. És rámenős. Majd maga is bement koszosan és

piszkosan az áruházba s vett egy kiló kenyeret, meg harminc deka szalámit. Az emberek

megvetéssel néztek rá. Főleg a pénztárosnő. Egy kis nylonba beletette a kenyeret s a

szalámit s mikor kiment az áruházból leült a bolt melletti kövezetre s elkezdett

falatozgatni. Szerencséjére volt még egy kése, bár bicskája már nem.

Rendőrautók is köröztek erre, ügyelve a rendre. Mária dühösen nézett rájuk. Neki sem

volt semmiféle engedélye. Némely kereskedővel szót váltott a rendőr. Valószínűleg

azoknak volt engedélye, mert baráti gesztusból még kezet is fogtak. Aztán elhajtottak.

Mária fellélegzett. Még jó hogy most éppen az evéssel volt elfoglalva. Mellette hevert a

holmija, pár nagy szatyor s egy cigánygyerek – mikor Mária nem figyelt oda – huss, ellopta

azt. Mária épp kelne fel s vinné a szatyrokat s hát azt látja, a három közül hiányzik egy.

- Fene azt a betyárját!

A tolvaj már messze járt. Mária már nem éhes, de mérgében a guta kerülgeti. Ki tudná

tekerni a tolvaj nyakát. Megy tovább, már kedve sincs tovább árulni a megmaradt

portékáját. A kereskedők sürögtek-forogtak körülötte s elhagyja ezt a forgalmas teret s

az egyik bérháznak nekitámaszkodva egy hajléktalan feküdt. Mellette hevert egy kis

barna buksz tárca. Máriának az ördög bújt amúgy is már bűnös lelkébe s el akarta emelni

a bukszát. A hajléktalan aludt, még horkolását is lehetett hallani.

A barátai épp a közeli, a házsarokban lévő ivóban italoztak. Mária fogta magát s csendben

odaosont az alvó hajlék nélkülihez s elemelte a buksz tárcát. Még egyéb apróságokat is

elemelt. Karórát, személyi igazolványt. S gyorsan lelép. A haverjai már épp jönnek kifelé a

sörözőből s azt látják hogy egy asszony szedelőzködik valami miatt. A barátok rögtön

felfedezték hogy az asszony ellopta az összekuporgatott pénzüket, ami a buksz tárcában

volt. Sőt, látták hogy minden értékeset elvitt. A hajléktalanok mint az őrült – futnak az

asszony után. Mária ezt észreveszi s rohan ahová csak tud. Majd bebújt egy ház mögé s a

hajléktalanok a tettest szem elől tévesztették.

Mária megnyugodott. Nagyokat sóhajtott, még a lába is remegett. Végül megvárta míg

lecsendesedik a környék. Előbújt s megnézte mennyi pénz van a bukszában.

- Ezen majd új ruhákat veszek - gondolta

S a boltba ment ahol vett mindent amiből csak a pénze futotta. Édességet, gyümölcsöt,

meg tejtermékeket. Még egy márkás Marlboro cigarettát is. Miután teletömte magát

ismét, egy füves, fákkal szegélyezett parkos területre ért. Kismamák beszélgettek a

padon. Az egyiknél tolókocsi is volt. Rábeszélte az egyiküket vegyenek az ingjükből. Mária

kiterítette a csíkos inget s a kismama megvette – majd jó lesz az urának – gondolta s csak

mindössze egy százast kért ez a vén csibész nő.

Örömében kért csak ennyi pénzt. Egy kis sarokba húzódott s elővette a Marlborót. Olyan

rég dohányozott már s ez olyan jól esett neki itt a sarkon, mint egy emelt fővel járó

gazdag arisztokratának.

Kis Zoltán

Kis Zoltán felettébb érdekes és különleges ember volt. Nála különcebbet tényleg nehéz

elképzelni. Kirítt a környezete közül. De szerették és tisztelték. Hitler bajusza volt,

viszont barna szemű, sötétbarna hajú. A bajusz csak megtévesztés volt. Nála jobban csak

kevesen gyűlölték úgy a fasizmust. Mániája volt a vers és prózaírás. A rendszert

kritizálta folyton. A kormány működésébe legszívesebben bele szólt volna.

Szíve mélyén egy vérbeli áldozatnak hitte magát. Azonban írásait sorra visszaküldik. Ez

igazán felhergelte. Anyjával élt együtt. Apját még tizenévesen elvesztette. Azért már

pár novellája megjelent természetesen, de soha nem azok, amelyek a szívéhez nőttek úgy

istenigazából. Próbált olyan novellát írni amely a szerkesztőségek ínyére való. Ezeket

szívesen is fogadták. De ezzel nem volt megelégedve.

Mikor egyszer megunta az írást, felhívta egyetlen barátját, azzal a szándékkal hogy

találkozzanak egy kis presszóban. Beszélgetni egy kicsit. Induláskor megígérte anyjának –

két óra múlva itthon lesz.

Zolnai Jánossal délután kettőkor találkoztak a Kék Koktél nevű presszó előtt.

- Szia! – mondta Zoli – ezer éve nem láttalak

- Szia! – mondta János – hogy vagy?

- Megvagyok! – mondta Zoli felüdülve.

Majd beültek a presszó leghátsó részébe. János sört ivott, Zoli meg kólát. Mindketten

szemügyre vették egymást, valóban évek óta nem látták egymást. Szívüket mély melegség

hatotta át.

- Mesélj magadról! – kérte Zoli

- Pont ezt akartam mondani! – felelt János – nincs semmi különös – orvos vagyok s sok a

betegem. Ritkán megyek el mostanában szórakozni.

- A feleséged hogy van? – kérdi Zoli

- Jól van. Néha a focimeccsek helyett a szappanoperákat kell néznem!

Zoli elnevette magát. Ivott a kólából s rá akart gyújtani jókedvében, de János rászól:

- Nem szabad!

- Jaj, tényleg!

- Most mesélj te egy kicsit magadról!

Zoli komoly arcvágásba váltott át. Maga elé nézett s egy kicsit elszomorodott.

Tulajdonképpen épp ezért hívta el barátját ide, hogy kibeszélje magát.

- Nem megy jól a sorom!

- Mi baj van? – kérdezte aggódóan a barátja

- Áh, nem tudok önálló életet kezdeni. Nincs barátnőm, munkanélküli vagyok s a segélyem

kevés. S folyton anyuka panaszkodásait kell hallgatnom. Úgy vágyom egy nőre s nem adja

meg nekem a sors. S szeretnék gyereket, de nem jön össze ez az egész.

- Még fiatal vagy! – nyugtatta János – előtted az élet!

- Tudod olyan korban vagyok, hogy azt kéne tennem, amit akarok, de anyám mindenben, sok

mindenben gátol.

- Azt hiszed nekem olyan könnyű? Dolgozni mindennap s a feleségemet szemmel tartani. Te még

mindent megtehetsz. Anyukád talán nem tiltja meg hogy elmenj szórakozni?

- Nem – válaszolt ridegen Zoli

- Na látod? Akkor ismerkedhetsz is…Megismersz egy nőt s külön mégy anyádtól. Ennyi az egész.

- Milyen szakmád is van?

- Nincs szakmám, csak érettségim. Alkalmi munkákat csináltam.

- És hogy állsz az írással?

- Hát azzal elég jól! – válaszolt komolyan Zoli

- Abból meg nem tudsz megélni mi?

- Hogy a fenébe tudnék? – kérdezte ingerülten Zoli

Egy fillért sem kapok abból a kevés irományomból.

- Azért ne hagyd abba!

- Dehogy hagyom!

Majd Zoli a kóla elfogyasztása után sört rendelt. Egy csapat munkásember tódult be a kapun.

Izzadtak voltak, fáradtak. Némelyikük sört, némelyikük rövid italt kért. A többi vendég

hamarosan távozott.

- Nekünk is menni kéne! – mondta Zoli

- Rendben! – s János kifizette az innivalójukat

Ahogy mennek az utcán, Zoli rágyújt. Beszélgetnek tovább s egy benzinkút mellett haladnak el s

Zoli nem messze tőle dobja el a csikket.

- Hé, Uram! – szól rá a rendőr

Mindketten megijedtek. A rendőr leállítja őket s személyi igazolványt is kér.

- Tudja, ebből milyen nagy baleset is előfordulhatott volna?

- Ugyan már! – mentegetőzik Zoli

János már odaadta a személyijét s Zoli is adná de ahogy veszi elő hirtelen lefejeli a rendőrt. Az

elterül a Földön.

- Te Jóságos Ég! Mit csinálsz?

- Gyere! Fussunk el innen! – mondja Zoli

A járókelők csak bámultak, mi is történik itt. Leléptek gyorsan. Aztán egy házhoz értek, ahol

már senki nem volt.

- Te aztán nemcsak különc vagy!

- Mindig hirtelen haragú voltam!

- De ennyire nem kéne, az Isten áldjon meg!

- Ne haragudj rám!

- Az a rendőr ne haragudjon rád!

S mentek az őszi fényben tovább. Egy másik presszóba ültek be, de itt már kellemesebb

volt a hangulat. Késő este tértek haza, de már nem voltak szomjasak.

Hajléktalanok, de összetartanak

Néhány hajléktalan hevert az utca sarkában, ott ahol senki nem jár. Egy eldugott területen.

Józsi, köztük a legidősebb ötvennyolc éves volt, éppen most tért magához. Ásított egy nagyot.

Majd felült.

- Milyen szép napunk van ma!Mikor ezt kimondta a másik hajléktalan unott arccal fordult egyet.

Józsi ezt már megszokta Feritől. Józsi fogta a cókmókját s benne egy kevéske

kenyérdarabkára lelt. Egy kis szatyorban tartott egy negyed kiló kenyeret s egy kis darabka

kolbászt. Kés is volt nála.

Elkezdte majszolni a kőkemény kenyeret. A kolbász volt csak puhább. Reggeli nyolc óra körül

járhatott.Endre az ötvenéves lakástalan még aludt, ő már alko-

holista is volt egyben. Józsi aggódott érte. Tiszta szívből és emberi felelősségérzetből. Volt

köztük egy fia-

tal is, lehetett úgy huszonöt éves. Ő már a leghamarabb fent volt közülük s a kezében fehér

boros üveget tartott. Ő is részeges volt. Általában tőle szokott a másik három is cigarettát

kérni. Most is rágyújtott. Nem kímélte magát.

- Hé öcsi, adj egy szálat nekem is! – mondta Józsi

- Már nem sok van! – mondta a legény Azért nyújtott neki egyet.

- Köszi szépen, majd visszakapod!

- Oh, milyen nagylelkű – válaszolt Árpi

Aztán a figyelem Endrére terelődött. Mindkettejüknek

gyanús volt hogy nem akar felébredni.

- Hé, nézd csak, Endre nagyon alszik. Miért nem kel fel?

- kérdezte Árpi

Majd Józsi megbökdöste a vállát s Endre felriadt:

- Ne bánts!

- Csak én vagyok az, Józsi. Biztos rosszat álmodtál.

- Igen, - könnyebbül meg Endre

Feltápászkodik s nagyokat sóhajt. Éhes nagyon. Látja amint barátja kezében kenyér és kolbász

van.

- Nem adnál egy falatot?

Józsi az összes maradék ennivalót átnyújtotta neki. Az pillanatok alatt felfalta. Árpi sápadt

arcába nézett s borral akarta kínálni.

- Hej, te kölyök, tegnap is hullarészeg volt, teszed el előle a bort!

- Most másnapos is vagyok! – mondta Endre

- Látszik is rajtad! – mondja Józsi

Feri is felébred. Ő középkorú volt, ő volt a legcsendesebb köztük. Józsi is és Árpi is rá

szegezte tekintetét. Egyszerre kérdezték:

- Mi újság?

- Mi újság lenne kora reggel? – válaszolt hidegen Feri

- Nem vagy éhes? – kérdezte Józsi

- De, a gyomrom akkora, mint egy gazdagé! – válaszolt gúnyosan Feri.

- Elfogyott az összes ennivalónk! – mondta Józsi.

- Árpi menj a közért felé s kunyerálj egy kicsit! – mondta Feri

Árpinak nem kellett kétszer mondani. Ment s egy kiló kenyérre valót összekoldult. A

borosüvegét itt hagyta. Józsi jól meghúzza. Ahogy a város élete egyre jobban elevenségbe jött,

az emberek némelyike megbámulta ezt a társaságot. Megszokta már ezt ez a galeri. Erre

különösen Endre volt érzékeny. Ő utálta ha folyton bámulják. Azt se szerette ha sajnálják. Azt

imádta volna, ha egyszerűen békén hagyják. Egyedül ő szokott leginkább bemenni a szállóba.

Eltelt egy félóra s jön Árpi csomag szatyorral a kezében. Hozott egy kiló kenyeret, egy kevéske

kolbászt, egy csomag dohányt, s egy üveg vörösbort.

- Nézzenek oda! – kiált fel Józsi

S Árpi kipakol a szatyorból mindent.

- Ilyen a leleményes ember! – mondja büszkén.

Feri magához vette a kést és a kolbászt s elkezdett falatázni. Endre nyúlt volna a vörösborért

de Józsi kivette a kezéből.

- Te már nem ihatsz!

- Inkább egyél, hiszen csont és bőr vagy!

Árpi körültekint a pokróca körül s megkérdi:

- Hová lett a fehér borom?

Józsi hallgat némán, majd csendesen elmosolyodik. Éreztetve a választ.

- Az anyád mindenit! – förmed rá dühösen

De a vörösborból nem kapsz! Add ide!

- Majd ha hülye leszek!

- Fejezzétek már be! – szól rájuk Feri

Árpi kivette Feri kezéből a kolbászt s szétosztotta mindannyiuknak. Jóízűen falatáztak majd

miután befejezték, rágyújtottak. Közben a bort is megkóstolták. Azért Endrének is adtak

belőle.

- Meddig bírjuk ezt így komáim? – kérdi nagyot sóhajtva Józsi

- Mit akarsz te? – kérdi Árpi miközben játékosan a fejére suhint.

Ahogy iszogatnak azt látják, hogy Endre egyre sápadtabb lesz. Mintha rosszullét környékezné.

Aztán hányingere lesz.

- Fiúk, rosszul vagyok! – mondja Endre

S elkezd hányni. A földön fetreng. A többieken pánik lett úrrá. De Józsi megtartotta

lélekjelenlétét s próbált segíteni Endrén.

- Be kell vinni a kórházba – mondja Feri

- Inkább csak a szállóba vigyetek be! – kéri Endre

A szálló úgy jó fél kilométerre volt. Pár perc múlva Endre jobban lett. A három barátja

felsegítette s vitték a hajléktalan szállóba. Endre nyáladzott az út közben s mikor a szállóra

érkeztek újra szédült és görcsölt. A gondnok látta hogy rettenetes állapotban van.

- De hát mi lelte ezt az embert? – kérdezte

- Az ital megártott neki, vajon mi más baja lenne? – válaszolt kérdéssel Józsi

Endre már nagyon rosszul volt. A gondnok hívta a mentőket. Mikor a mentősök megérkeztek,

Endre magához szorította Józsi kezeit. A mentősöknek ez igen megható látvány volt.

Csodálkoztak, hogy nem hagyják egymást cserben. Endre bíztatta Józsit, nem lesz semmi baja.

Ugyanezt tette Józsi is.

- Rosszul vagy de ha kiengednek a kórházból újra jókat nevetgélünk – bíztatta Józsi

S Feri és Árpi is aggódva nézték sorstársuk kínjait. A mentősök már meg akarták vizsgálni,

mert ott álltak szó nélkül, mint a rossz lovak.

- Kérem, engedje hogy kezeinkbe vegyük! – mondta a mentős.

Négy mentős volt, a három ellátta Endrét. A negyedik meg megkérdezte:

- Maguk mindig így összetartanak?

- Miért? Azért mert nincs lakásunk és hajlékunk még figyelünk egymásra.

A társadalom lehet hogy neheztel ránk, de mi magunk egymásra nem.

S gondolkodott egy kicsit s azt mondta:

- Lehet hogy hajléktalanok vagyunk de azért mi összetartunk!

S azzal elvitték Endrét, míg a másik három barát összenézett, de nagyon szomorúan.

Csetnegi László

Tökéletes nap

„ A szívét azoknak az embereknek adta, akik megbíztak benne..” (Warpigs)

„Nézzenek meg, a zuhany alatt rejszolok — ez a napom fénypontja. Innen már csak rosszabb

lesz.” – ezt Kevin Spacey mondta az Amerikai szépség című filmben.

Valahogy meg tudom érteni.

…de ez a nap más lesz.

Forró cseppek verik a bőrömet, a felszálló pára lassan betölti az egész zuhanyzót. A

szomszédos fülkéből az edzőtársam, Dani matatása hallatszik, ahogy szappanozza magát.

- Te, mondd már… milyen tusfürdő, amit most használsz? – szól át a nálam néhány évvel idősebb,

nagydarab, szakállas, borotvált fejű cimborám.

- Feketedenim- válaszolom.

- Akkor nem tévedtem. Rögtön megismertem ezt a jellegzetes illatot- mondja felvillanyozva. –

Emlékszel, régen milyen menő volt? – kérdi, kis szünet után.

Bizony, egy jó tíz- tizenöt éve. Akkor kezdtem kamaszodni. Talán hetedikesek lehettünk.

A pultnál megkapom a kötelező „hivatali mosolyt” a recepciós lánytól. Megfigyeltétek már, hogy

az összes pultos, hostess, és hasonló beosztásban dolgozó lány mind ugyanúgy mosolyog?

Szerintem a munkaköri leírásban kapnak egy fényképet arról, milyen vigyorral kell fogadni a

vendéget. Az is lehet, hogy még ábra is van, hogy hány centire kell lennie a száj szélének a

fülektől.

Nekem csak ennyi jár: egy érzés nélküli, kötelező mosoly. Ettől legalább otthon érzem magam.

Nem sokat változott ez a hely sem: dísztelen, csupasz falak, körös- körül tükrökkel, egyszerű,

világosbarnára fakult, de tiszta padlószőnyeg, a jól ismert kondigépek,… és néhány arc, akik

már akkor is ide jártak, mielőtt külföldre mentem.

Mikor hazaérkeztem, jó fél évig a főiskola termébe jártam edzeni, de aztán visszajöttem ide, a

régi helyünkre. Furcsa érzés volt megint itt edzeni. Mintha akkor jöttem volna igazán haza,

amikor átléptem itt a küszöböt.

Elszáradt levelek hajolnak meg a lépteim hatalma előtt.

Önkéntelen mosollyal sétálok a házuk felé az őszi napsütésben.

Az őszi napfény… ha csak az eget látod egy fényképen, akkor is tudod, hogy ősszel készült.

Összetéveszthetetlen az a tompa, semmihez sem hasonlító napsütés. Mint a nő pillantása, aki

kezd kiszeretni belőled, de még látja benned a férfit, akit szeret(ett). Ezzel a haldokló

szerelemmel a pillantásában néz le az őszi nap is a földre.

Gyönyörű. Nincs rá más szó.

… és nem is kell.

Egyszerű ujjatlan fekete felsőben lép ki a kapun, fekete, térd alá érő rövidnadrágban, lapos

talpú cipőben. Csak egyetlen nyakláncot, és néhány gyűrűt visel, egyéb ékszert nem. A haja

simán összefogva a tarkója fölött. Most barna – megint.

Mikor megismertem, vörös volt. Mikor évekkel később összefutottunk, szőke. Később, azt

hiszem, fekete.

- Nos? – néz rám, és kérdő pillantást vet a kezemben lévő üvegre, és a két pohárra. Ezek a kék

szemek semmit sem változtak. Ugyanaz a kislányos pajkosság, kíváncsiság van bennük, mint

akkoriban, amikor még tinilány volt.

- Gondoltam,ihatnánk egy pohárral- válaszolom.

Nem tiltakozik.

Csacsogva lépked mellettem a liget felé, élénken gesztikulálva minden testrészével, és közben

időnként oldalra pislog rám.

- Mi az, Levi, miért nézel így? Szinte zavarba hozol – mondja félúton.

- Olyan ritkán látlak - válaszolom. – Ilyenkor igyekszem jól megnézni téged.

Lepattogott lakkozású padra telepszünk a ligetben. Mennyit lógtunk itt suli után! Fákkal

körülvett, szélvédett „tisztás” a város közepén padokkal, játszótérrel, és egy csinos, kupolás

zenepavilonnal.

Sangriát iszunk a parkban.

- Pont a múltkor beszélgettünk rólad a húgommal- mondja, miután egy húzásra felhajtja a

gyümölcsbort. -… hogy milyen jó a memóriád, mennyire emlékszel mindenre. Meséltem neki, hogy

azt is pontosan meg tudod mondani, mikor találkoztunk először…

- Február 23-án lesz tíz éve…- válaszolom. – Vörös-kék melegítő felső volt rajtad,

trapéznadrág, és egy barna- fehér Puma cipő.

- Hihetetlen!- sóhajtja elismerően.

Újra töltök a Sangriából.

A poharakat a kukába dobom. Itt is hagyhatnám a pad alatt, de hátha valaki belelép… elvégre is

nem messze van egy játszótér, még valamelyik kiskölyök megvágja a lábát.

Aranyszínű boltozatos, elegáns, üvegfalú cukrászda ajtaját tolom be.

Kényelmes, párnás székek, egyszerű berendezés, letisztult formák: a giccstengerben egy

elegáns, de nem finomkodó sziget. Az én hercegnőm nem érdemel ennél rosszabbat.

Valami gyümölcsös –zselés - krémes szelet tortát kér, és kólát. Én gesztenyepürét, és őszilevet.

Mikor gyerekkoromban apuval jártunk ide, mindig ez volt a menü: gesztenyepüré, őszilé.

Akkoriban még tévé is volt itt, a sarokban. Áhítattal, néma csendben néztük a Knight Rider-t.

Két decis kis üvegben kapok inni. Akkoriban még dobozból töltötték ki a baracklevet. Az

embernek eszébe sem jutott, hogy esetleg felvizezik az üdítőt.

Lehet annak már húsz éve is. Ez a kerek fenekű, fekete hajú pincérlány talán még meg se

született akkor.

Januárban lesz tizennyolc éve, hogy apu is elment.

Derűsen süt a nap még mindig, mikor az állatkert felé indulunk, de…

A táj, ami az előbb még szikrázóan élő volt, most legyőzve fekszik az ősz taposó talpai alatt. A

domboldal fáiról hulló levelek – mint a föld, amit a sírgödörbe dobnak. Az avar lassan beborít

mindent, ahogy a fekete anyaföld a koporsót.

-… És most? – kérdi, az Állatkert kapuján kilépve. („Feed animal int he zoo”)

- Már majdnem tíz éve ismerlek, de még egyszer sem voltunk együtt moziban. Most

bepótolhatnánk. („…and later a movie, too…”)

- Jó ötlet.

Rábízom a választást. Nekem a mozi, a filmszínház a lényeg. Ez a miénk még igazi mozi, nem

olyan plázábeli sz**, amik elborítják a fővárost. Még színpada is van, összehúzható függönnyel a

vászon előtt.

Fölösleges lenne megkérdeznem, hová kérjem a jegyet. Ahogy elnézem, oda ülünk majd, ahová

csak szeretnénk.

Mennyit jártunk ide Marcival! Én nyolcadikos lehettem, ő hetedikes. Akkoriban még egy-egy

jobb film simán megtöltötte a teljes nézőteret. Most már csupa üres széksort látsz, ha beülsz

megnézni valamit.

De akármilyen tömött is volt a mozi, sosem kellett attól félned, hogy valakinek belecsörög a

filmbe a mobilja, vagy netán fel is veszi, és fennhangon nekiáll traccsolni vetítés közben- hiszen

akkoriban még nem is voltak mobilok. Vagyis voltak, de talán minden ezer emberből egynek.

Szürkületbe lépünk ki a moziból.

Ősszel még vannak alkonyok. Télen minden átmenet nélkül, egyszer csak sötét lesz.

Ősszel valahogy az alkonyat is vidámabb: lemossa a fák kifakult kabátját, hogy aztán az este

szép tiszta, fekete egyenruhát adjon rájuk.

Elmúlás ez is, de valami szomorúnak az elmúlása.

A házuk előtt finoman átfogja a nyakamat, és gyengéden hozzám bújik, amíg megpuszil.

- Adj egy csókot búcsúzóul- mondom.

Összesen egyszer csókolt meg, vagy két éve, egy kocsmában, hajnalban.

Engedelmesen nyújtja az ajkát. Még mindig úgy csókol, hogy úgy érzed, a mennyeket borító

felhőkbe haraptál bele.

Ideje menni. („… and then home…”)

Ilyen egy tökéletes nap. Ez az volt. Ennél már csak rosszabbak jönnének.

Egyetlen árva lélek sincs a hídon. Enyhe szél fúj. Nem olyan hideg a víz, hogy rögtön megálljon

tőle a szívem, de azért megteszi.

Vaderna Annamária

Európa "Amerikájából" a Szomszédig!

Még internettel sem rendelkezik a zürichi meki. Miközben megvettem a jegyemet. Ami

113 frank volt. 8 órát kellett várnom. Látni akartam, talán utoljára, Zürichet. Látni

akartam a drágaságot, a szegénység és a reménytelenség szemével. Látni akartam,

ahogyan hömpölyög a város. Ahogyan a kék-fehér villamosok száguldoznak a Hauptbahnhof

előtt. Hallani akartam az emberek beszédét és alighanem érezni akartam, hogy mit is

hagyok el. Nem is tudja a sétáló, hogy ott vagyok köztük. Neki csak egy ember vagyok,

amit ki kell kerülni a rohanása alatt. Neki nem vagyok sokkal több, mint a másik, aki

igyekezik a városban. Legyen az turista vagy svájci. Ahogyan a meki ablakából nézelődtem

kifelé nem láttam semmi szokatlant. Az egyik ember kiöltözve illedelmesen sétált,

bámészkodott, gyönyörködött a város adta látnivalókban. Kirakatokat néztek, néha

eljátszva a gondolattal, hogy igen is lehet venni Swarovski. kristályt. De láttam szakadt,

ruhatárát évente egyszer felújító embert is. Akinek a tekintete nem adott pluszt. Aki

örült, hogy a városban lehet. Része lehet a bankok és csokoládé hangulatában, mégis csak

itt van. Nem máshol, nem otthon, nem valahol máshol. Egyszerűen itt az európai

Amerikába! Ahol az élet drága, minőségi és felszínes. Zürich maga a felszínesség!

Mindenhol a drágább és drágább üzletek csalogatják a sétáló közönséget. Akciókkal és

dekorációkkal. Engedményekkel, amik az én szememben még mindig a drágaságot jelzik. A

város, ami nem alszik. Mert itt nincsen alvás. Ha nem dolgozol költesz. Sok olyan dologra,

amire soha nem lesz szükséged. De mivel itt vagy, itt élsz, itt érzel és éreztetsz

birtokolnod kell a tárgyakat, amik kifejezik a zürichi érzetet. Mert vannak ilyenek.

Ahogyan az ember bemegy egy Lindt üzletben egyszeribben elfelejti, hogy semmi sem

könnyű. Hogy minden drága! Hogy minden embertelen! Hogy minden csak látszat! Hagyja,

hogy a csoki nyuszi tekintettel hipnotizálja. Hagyja, hogy a csomagolópapir ropogása

meditációs zene legyen. S egyszeriben megnyugszik. Elhiszi, hogy a Világ közepe ott és

akkor van. Hogy nincsen semmi csak a minden. De, ahogyan kijön az üzletből nem lát mást,

mint a port. Mert annyi autó jár, mert annyi cipő piszkítja az aszfaltot. De mindez nagyon

drága! Aztán jön egy idős nő. Akinek a haja a lakktól feszesen áll. Arcát a smink

ránctalanná varázsolja. Ruhája, pedig a klasszikus nőt idézi. Járása szinte a megtestesült

erkölcsöt és tartást adja. Kezén a redők és az erősen látszódó erek vonala jelzi csak, már

megette az élete java kenyerét. De ujjait drága gyűrű díszíti. Melynek értékét nem is az

ára adja, hanem ahogyan emiatt tartja a kezét. Táskáját csak éppen vállára libbentette.

Ezzel is jelezve, nem számít semmi. Ahogyan az ember halad emögött a hölgy után rájön,

hogy a kor és az idő mind mulandó dolog. Rádöbben, hogy minden ránc a kezén egy-egy

nehéz időszak, amit túlélt a tulajdonosa. S ráeszmél, hogy a lehetőség addig van, amíg az

ember lát. Ahogyan a műveltséget sem egy könyv elolvasása után szereztük meg, úgy nem

lehet az életet egyetlen nap vagy időszak alapján megítélni. Egy ilyen hölgy láttán újra

hinni és bizakodni tud az ember a jövőben. Abban a titokzatos, sötéten világos dologban.

Már nem fél tőle, hanem várja. S csak szíve mélyén meri remélni, hogy minden helyzetben

gerince nem fogja földet érinteni.

Aztán, ahogyan haladunk a város belsejében újabb furcsaságra leszünk figyelmesek. A fül

egyszer csak valami ismerőset hall. A járda legtetején egy kisebb csapat ül és énekel.

Dalolnak fényről és napról. Lehetőségekről és elmulasztott szerelmekről. Árulásról és

tartós barátságokról. Hirtelen megállunk. Nem is akarunk, nem is tudunk tovább menni.

Leragad a lábunk. Ott állunk és hinni kezdünk a dalnak. Hogy a szerelem majd visszatér.

Hogy az áruláson egyszer nevetni fogunk. Hogy a napfény mindent szebbé és jobbá tesz.

Egyszer csak hippik leszünk. A szegénységet és a nomád életet fogjuk igazinak érezni.

Aztán rágyújtunk egy cigire és a füstöt végig az égig bámuljuk. S csak a gondolatot

erősítve ezzel, hogy minden jól fog alakulni. Hogy áltatjuk magunk? Lehetséges. Valószínű.

De nem bánjuk. Mert tudjuk, hogy minden álom és minden nagyobb felfedezés egy "miért

ne?" mondattal indult. Az álmodozást egy Ferrari mély motorhangja töri meg. Egyszer

csak arra gondolunk, te ostoba! Miért vagy szomorú? Fiatal vagy, egészséges és, ha

akarod egy pillanat alatt teremthetsz és rombolhatsz. Amiért most vesztességes szériád

van, azért az a gondolkodás az ok, amit eddig követtél. Erősen akartál mindent. Nem kicsi

léptekben. Nem pillanatokat akartál tisztán megélni, hanem egész fejezeteket akartál

pillanatok alatt átélni! Te ostoba! Így nem lehet! Fogd fel! És a hang erősebben mondja,

hogy nyugodj meg! Vegyél nagy levegőt és hidd el, hogy ez csak egy nap! A terved, a terv

nem is ez volt. Téves álmot éltél. Egy módosítást, amit most fájdalommal telinek érzel.

Valójában a legjobb, ami történhetett veled! Mert ebben a pillanatban, ebben a

napfényben új esélyt kaptál! Egy új esélyt! Melyet olyan kevesen kapnak meg, az most

csak a tiéd. Teljesen, egyedül és kizárólag. Csak a tiéd. A tulajdonod. Amit úgy használsz

fel, ahogyan csak akarsz. Ott és úgy ahogyan jónak látod.

Ahogyan teltek az órák a várakozással. Egyre jobban beleépültem a várótermek zömébe.

Egyre jobban átláttam mi a divat most Zürichben, mennyire színes is ez a város. Egy idő

után már az ülés is fájdalmassá vált. Így járkáltam. Néha le-leültem. Mert a forgóm és a

bokám nagyon meg lettek erőltette. Aztán csak nézegetődtem. Mit is tehettem volna

más? Ha nem a gondolataim támadtak rám kegyetlenül, akkor az átjáró forgalmat

tanulmányoztam. Csak ültem és a szemem észlelt mindent. Láttam a tipikus szép lányt. A

családját vonatra kísérő nagymamát. A papot váró idős hölgyet, akinek nem éppen volt

kedves kinézete. A különc hajléktalanra hasonlító elmezavarost. Akire, ha rájött csak

kiabált, míg csak a rendőrség kísérte el. De láttam letartoztatást és kergetést. Lopást és

bocsánatkérést. Időseket és fiatalokat. Ifjabbakat, akik különcségükkel tiltakoztak a

Világ sznobizmusa ellen. Rockereket, buzikat, fehérek, feketét, barnát, sárgát, sőt még

néha megállapíthatatlan neműt is. Láttam, ami vártak és késtek. Ettek és ittak. Rosszul

voltak vagy éppen boldogságot okoztak egy félig kókadt rozsával. Ahogyan lekésték a

vonatot és ahogyan azon veszekedtek, miért jöttek korán. Láttam az embereket. De ők

engem valószínűleg nem figyeltek meg ilyen alaposan, mert dolgok volt. Vagy a városba

siettek, vagy onnan el. Én, pedig csak ültem a betonon és nézegelődtem. Sétáimmal néha

imitáltam a vonatra igyekvést, pedig tudtam még sok sok óra van addig. De láttam

egyetemistákat, akik érkeztek. A katonaság visszatértét is láttam. Amint családjaikkal

vártak a vonatra, vagy csak a bajtársaikra. Egy idő után már nem is éreztem magamat

semmi másnak csak egy megfigyelőnek. Hozzám nem szólt senki és mégis mindenki velem

beszélgetett. A járásuk, az öltözködésük, a megmozdulásaik, mind-mind nekem adtak

jelet. Pedig nem is tudtam volna mindennel egyébként sem beszélni. Hallottam olyan

nyelveket, amiket még beazonosítani sem tudnék. Riadtam fel gondolataim nehézségei alól

spanyol családi veszekedésre, vagy olasz élbúcsúzásra, vagy afrikai beszélgetésre. Annyi

kultúra járt-kelt körülöttem, hogy egyszeribben nem is vasúton éreztem magamat, hanem

valami nemzetközi csúcstalálkozón. Néha megjelentek tradicionális viseletek is. Ilyenkor

eggyé váltam a tömeggel, akik árgus szemekkel figyelték, hova is igyekszik a zsidó

társaság, arab család, afrikai törzs, vagy kínai, bajor népviseletes csapat. Végig néztem,

ahogyan bezárnak az éttermek, üzletek. Ahogyan takarítanak, hallottam, amint az ajtókon

kattan a zár. És egyre jobban ismerős arcokká váltak a rendőrök, a securityk, a vasúti

dolgozok hada. Egyre jobban esteledett és egyre jobban jött a vonatom ideje. Mégis az

itt töltök órák olyanná tettek, mintha évek lennének mögöttem. Mintha a város minden

rezdülését ismerném. Mintha egy lennék a zürichi közül. De csak mintha! A legszebb

percek, akkor voltak, mikor körülöttem magyarul beszélő társaságok vonultak, álltak meg.

Nem beszéltem hozzájuk, csak hallgattam. Mint valami édes régi történet elevenedett

volna meg mellettem. El-elmosolyodtam egy-két megjegyzésen, viselkedési formán. A

vasúton áthaladó tömeg megmutatta nekem a szokásokat. Az üdvözlési illemet. A

búcsúzásnál illő remegő hangot. A különböző alakok kövérek, vékonyak, sportosak és

megannyi más típusú járás technikát mutattak. Olyan gesztikulációkat láttam, amiket még

soha. Hogyan köszön el az anya a katona gyerekétől, majd sír a háta mögött.Hogyan várja

a szerelmes férfi rózsával a lányt, vagy hogyan köszönti később a férfi a szeretőjét.

A nagy várakozás egyszer csak véget ért. Megjött a vonatom! Ahol azonnal megtaláltam a

helyemet, néhány perc után aludni kezdtem. Persze nem volt kényelmes. De melegen

voltam és álomból már Magyarországon keltem. S tudtam nem maradhatok otthon sokáig!

Tervezni kezdtem a következő állomást. De a hegyeket akartam! Megmászni, a magamévá

tenni, megismerni őket! Mire Győrbe értem a tervem kész volt! A lehető leggyorsabban

valahova eljutni, ahol az Alpok velem lehetnek!

Takács Tamás

Sivatag

Egy fa árnyékában ébredtem szörnyű fejfájással. A homlokomon egy szép nagy sérülést

tapintottam ki. Fájdalmamban felszisszenve húztam el a kezemet róla. Valahogy kiesett a

fejemből, hogyan is kerültem ide, bár a nevem rémlett, de több egyelőre nem igazán. A

zsebeim teljesen üresek voltak, csupán egyetlen revolvert találtam az övembe tűzve. A

tárat átvizsgálva összesen 5 golyót találtam benne és egy üres hüvelyt. Valakire biztosan

rálőttem, mielőtt idekerültem, de fogalmam se volt miért hagytak mégis életben. Jobban

körülnézve akadt egy víztócsa és még néhány fa a környéken, de azon túl csak a végtelen

sivatag. Egyedül voltam és nem tudtam, mihez is kezdhetnék most.

Késő délután ébredtem fel újra. Összeszedtem némi tűzrevalót és szétnéztem némi

élelem után. Jobb híján néhány kókuszt és bogarat vettem magamhoz. Nehéz időben a

rossz kaja is több a semminél. A tűz fényénél nekiálltam gondolkozni. Már emlékeztem

néhány részletre az elmúlt napokból. De sehogy sem tudtam összehozni ezzel a sivataggal.

Egy nagy melóra készültünk. Le akartunk számolni az oroszokkal, akik a területünkre

tévedtek. Már rengeteg testvérünk elesett a harcokban és a végső harcra készültünk,

amikor rajtunk ütöttek. Le mertem volna fogadni, hogy valaki feldobott minket.

Rettenetes tűzharc következett és már csak ketten voltunk talpon. Egyetlen tár lőszer

maradt nálam. Betöltöttem és felkészültem a rohamra, amikor egy koppanást hallottam

magam mellett. Már csak annyira jutott időm, hogy ránézzek. Gránát! Aztán egy pillanat

és sötétség vett körül.

Abban biztos voltam, hogy a hely, ahol küzdöttünk, valahol New Yorkban található. De ha

csak nem ültettek repülőgépre, egy hamar nem hozhattak volna ilyen helyre. Próbáltam

újabb emlékeket felidézni, de hasztalan, így hát a hajnal előtt elindultam egy találomra

választott irányban. Ahogy a nap felkelt, a pólómból egy turbánt formáztam, mert még

valahonnan emlékeztem rá, hogy a fejet kell a legjobban védeni a naptól. Órákon át tartó

menetelés után, még mindig ugyanazt láttam. Homok, homok és homok. Vége láthatatlan

hullámokban mindenfelé és semmi sem törte meg. Egészen délig. Akkor már a meleg miatt

és a sivatag groteszk poénjaként hallucinálni kezdtem. A távolban egy hatalmas palotát

láttam és bár minden alkalommal úgy éreztem a következő emelkedő után odaérek,

mégsem lett így. A percek óráknak tűntek és egyre kevésbé tudtam normálisan

gondolkozni. Már csak mentem előre, aztán eldőltem. Már nem maradt erőm felállni, így

csak feküdtem a homokban és vártam a halált. Szörnyen ki voltam száradva és a látásom

is elhomályosult. Végül elájultam.

Sötét volt, amikor magamhoz tértem. A hátamra hengeredtem és a csillagokat kezdtem

el bámulni. Olyan távol vannak innen, hogy el sem tudom képzelni. A sivatag széle is

messze lehet, de nem adhatom fel. Mennem kell tovább. Erőt vettem magamon és útnak

indultam. Észre se vettem, hogy a fegyver kicsúszott a nadrágom korcából. Reggel volt,

amikor megláttam néhány pálmafát a közelben. Arra vettem az irányt és fáradtan dőltem

le az árnyékába. Néhány órás alvás után jólesően szürcsöltem a hideg vizet. Majd a fának

dőlve próbáltam kitalálni mit tehetnék. Ekkor vettem észre, hogy eltűnt a fegyverem.

Szomorúan vettem tudomásul, hogy az utolsó esélyem is elszállt a könnyű és gyors

halálról. Jobban körültekintve rájöttem, szinte biztos, hogy egy héten belül meghalok

ezen a helyen. Akkor inkább a sivatagban halok meg, mint egy ilyen helyen.

Feltápászkodtam és a sötétedés első percével útnak indultam.

Egész éjjel meneteltem fáradhatatlanul, majd a reggel nagyobbik részében is. Dél körül

nem bírtam tovább és ismételten pofára estem. Ahogy a porban feküdtem, sorra vettem

életem minden egyes mozzanatát. Rá kellett ébrednem, hogy felesleges dolgokra

pazaroltam az időmet. A pénz, a nők, a luxus mind haszontalannak tűnt így visszatekintve.

A barátok, mármint akiket annak hittem, egytől egyig kihasználtak és átvertek. A

rokonaim, nos ők már régen elfordultak tőlem. Egyetlen kivétel talán a bátyám volt, aki

néhány évig velem volt. De amikor forró lett a talaj, ő is lelépett. Akkor szörnyen

haragudtam rá, de ma úgy érzem, meg tudok neki bocsátani. Ő csak az életét féltette és

nem akart börtönbe se kerülni. Másnap a rendőrség törte fel az elhagyott lakásának

ajtaját és felforgattak mindent. A szomszédokat is kihallgatták, de feleslegesen.

Mindenkit lefizettem előre és a lakást is kipucoltuk. A rendőrök csalódottan tértek

vissza az őrsre és még számtalanszor azután. Az egész életem egy tévedés volt. Inkább

megegyeztem volna az oroszokkal vagy inkább hallgattam volna apámra és elmentem volna

a főiskolára, ahogy szerette volna. Talán nem így alakul az életem. De ez már hiábavaló. A

kezemet kinyújtva valami keménybe ütközök. A fegyverem, amit nemrég elhagytam. A

hátamra fordulok és a csillagokat nézem. A revolver csöve a halántékomra szorul. Egy

kattanás, egy dörrenés, sötétség…

Krizsány Noémi

Életképek

Vannak dolgok az életben, amelyeknek szépségét csak akkor vesszük észre, ha mindennapi

életünket hátrahagyva megállunk egy pillanatra. Így történt ez velem is. Egy szép őszi

napon a Margit-szigeten sétálva megpillantottam egy kis állatot. Azt hiszem mókus

lehetett. Az állat csak ment és közben kis füleit hegyezte. Minden neszre felfigyelt. Én

csak álltam nem messze tőle és figyeltem ténykedését. Teljesen elbűvölt, amit láttam .

Magával ragadott a természet. A mai rohanó világban sokan talán észre sem veszik, csak

elmennek az élet szépségei mellett anélkül, hogy ez mélyebben érintené őket. Pedig ha

egy kicsit néha megállnánk és meglátnánk magunk körül a szépet és a jót, akkor sokkal

boldogabbak lennénk.

…Utazás Dunaújvárosból Budapestre. A fővárosi élet pörgése szépnek tűnhet eleinte, de

aztán megmutatja magát a maga rideg, személytelen valójában, amitől nyomasztóvá válik.

Leszállás a vonatról, innentől pedig kezdődik a „harc” a világ sietségével. Mindenütt

rohanó emberek, ki-ki siet a metróhoz, az élet egy pillanatra sem áll meg. Aztán tolongás

következik egy olyan buszon, amire már nem lehet felszállni a helyhiány miatt. Az

emberek csak elsietnek egymás mellett anélkül, hogy bárki is megkérdezné tőlem:

Segíthetek?.. Bizony így van ez, az utazótáska nehéz, de számomra még nehezebb azt

látni, hogy az emberek nem törődnek egymással. Végül, mikor már egészen elveszteni

készültem az emberekbe vetett hitemet, egy férfi megkérdezi: Segítsek? Ez az egy

kérdés akkor hihetetlen boldogsággal töltött el. Melegség járta át a szívemet, amikor

rájöttem, hogy mégiscsak vannak még rohanó világunkban figyelmes, segítőkész emberek.

…Csütörtök este… különleges alkalom. Elvonulás a világ zajától egy szűkebb térbe, egy

olyan társaságba, melyben az igazi értékek előtűnnek, a lelkek megnyugszanak. Mikor

először jártam ebben a körben, kicsit féltem. Ismeretlen emberek, komoly témák… úgy

éreztem ez kicsit távol áll tőlem. Ma már tudom, hogy ez nem így van, ha belépek a terem

ajtaján, érzem, hogy megérkeztem arra a helyre, ahol mindig szívesen látnak. Az ismerős

arcokon mosoly, a nevek már benne vannak a fejemben. Ezek az esték, a hangulat, az

emberek, mindez, mint egy varázslat, örömet, nyugalmat hoz a „szürke hétköznapok”

közé. Fontos, hogy legyen az emberek életében egy ilyen környezet, amely szebbé,

gazdagabbá teszi az életünket.

Bata Gergő

Viszonyítás kérdése

Odakint az ablakon túl minden sárga. De tényleg. Az ég, a levelek, a kis kínai közértes az

utca túloldalán. Minden. A lakás belűről régies jelleget áraszt, minimális bútorzat, nagy

belső tér, levegő, a nagy légtér illúziója. A nő sóhajt. A férfi érzi, hogy erre várt, mégis

meg akarja állítani, visszapörgetni az idő kerekét, vissza az elejére, ahol nem hibázott

azzal, hogy önmaga volt, mikor tudta, hogy így végződik. Nem pontosan így, de tudta.

Nő: mondanom kell neked valamit. - a hangja csuklik közben, kásás, nem tiszta a vétel,

maga sem tudja mit kell mondania, minden tejfehér köd. A Nap lemenőben, a sárgából

lassan rózsaszín lesz.

Férfi: mondd csak nyugodtan. - közben utálja magát, amiért ilyen nyugodt, hogy belül

küzdene de a lelke nem hagyja.

Nő: azt hiszem nem működik ez... köztünk... valami megváltozott, és nem tudok rájönni,

hogy mi. - közben tudja a választ, de az önámítás rég eltüntette az igazságot, kételyeket

hagyva maga után. Önvédelmi mechanizmus, hogy hazudunk önmagunknak.

Férfi: nem érzed magad boldognak, igaz? Nem tudod miért, de nem érzed, hogy boldoggá

tennél. És emiatt magadat okolod.

Nő: azt hiszem így van. - az igazság átszakította a nyálkás burkot, a fájdalom mardosó

dühben végződő sejtjei elindultak a végtelen felé. Miért kell megint ilyen kibaszott

nyugodnak lennie?! MIÉRT?!

Férfi: kérlek fogalmazd meg. - ennek nem így kéne lennie. Biztosítania kéne neki az

álláspontját... „miért nem vagyok képes rá, hogy küzdjek?”

Nő: csak létezünk egymás mellett, de nem vagyunk boldogok. Te boldog vagy, mindennek

örülsz, mindent elmondasz, és ezzel így van jól minden. De hol van az én szerepem?! Mit

nyújtok én neked ebben a nyugalomban?! Folyamatosan ezt érzem, hogy nem alakítok

semmin, te vagy, és mész előre, mintha nem számítana az, amit gondolsz sokszor. Mintha

az, ahogy viselkedned kell, elnyomná azt, ahogy sokszor viselkedni akarsz. Most mennem

kell.

Férfi: menj, ha szeretnél. - nem lesz képes kibírni az éjszakát. Ahogy kilép az ajtón, nem

fog visszatérni. Egyedül hagyja, és ő talán ezt akarja. Hogy meghaljon minden egy kicsit.

Hogy képes legyen újjá születni, talpra állni.

A nő sírva fakad.

Nő: látod cseszdmeg, már megint ez a nyugalom, nem is akarod, hogy veled legyek, nem

félsz, hogy elveszíthetsz. - utálat, utálat, egy pár nappal ezelőtti férfi illata...

megcsalás... kényszer... a lelkiismeret-furdalás elszáll.

A férfi homályosan látja a rózsaszínt, a szemét csípi a tudat, mennyivel másabb lett

volna, ha gyenge.

Férfi: mit változtatna, ha marasztalnálak? Csak neked ártanék vele. Ha menni akarsz, hát

menj. Úgyis az a pillanat lesz a mérvadó, amikor kilépsz az ajtón, amint megízeled az első

pillanatot nélkülem. Azt mondod, nem érzed, hogy bármit tettél azért, hogy ilyen legyek.

Arra nem gondoltál, hogy te magad vagy, amiért ilyen vagyok?! Nem a tetteid! A tudat,

hogy létezel, fel tudod fogni?! - meg akar semmisülni, eltűnni minden elől, egy eszmévé

válni, a gondolatai kivetülésévé, érzelmek nélküli pozitív tétellé, ami boldoggá teszi azt,

aki szomorú -

Ha az igazság kell, kérdezd meg... hogy nélküled semmi voltam, és Te tettél azzá, aki

vagyok. Ezt akartad hallani? Valóban idáig kellett mennünk. Hogy képes legyél ártani a

saját lelkednek?

Nő: miről beszélsz?! - gőg -

Férfi: a lelkiismeret-furdalásról, hogy rossznak gondoltad magad, ezért megcsaltál! Ezt

akartad hallani? Jobb lesz, ha most mész. Essünk túl a formaságokon.

A nő sértődött. Úgy látszik becsapta magát, és a hazugság győzött. A düh, ami elvakítja,

ami nem engedi, hogy megértse. Felkapja a táskáját, és kimegy. Le a lépcsőn, ki az

alkonyatba. Nem érzi amit éreznie kéne, csak másnap, harmadnap... talán soha. Mert nem

engedi, hogy belássa. A szemközti falatozóban megpillantja a Nap utolsó sugarát, amint

egy újabb adag levest rendel. Egymásra néznek, és eszébe jut az a pár óra, amit együtt

töltöttek. A Nap eltűnik. Elered az eső. A nő elindul. A férfi ugyanígy tesz. A boldogság

tünete, a megértés iróniája. A lélekben szabadság, a nagy légtér illúziója... csókolózás.

Valahol egy lélek boldog. Hideg kövön „önmarcang.” Kilépés egy testből, miközben valami

meleg körbeveszi azt, nyugalom. Eszmei érték, ami utánuk maradt...

„A szavak elfolynak, mint végtelen esö, egy papirpohárbol...

Feltunés nélkul tunnek el, ahogy siklanak..

Bánat-tocsák, örömhullámok sodrodnak át nyitott elmémen..

Széttört fények tukörképe,

Táncol elöttem, mint millio szem..

Gondolatok kigyoznak,

Mint nyughatatlan szél,

Egy postaládában vakon bukdácsolnak,

Ahogy roják utjukat keresztul az álmokon” – Bucsai Henrietta

A képet a folyóirat szerkesztője készítette

DaLsZöVeG

Major László

Változtam

Itt mindenki unja már az e világot mert gyenge és a másvilágra vágyik

anyád sír a zuhany alatt az én gyomrom meg tőletek hány itt

Itt az a kemény aki erősebb egy nőnél

jó lenne ha erőt vennél magadon munkát keresnél és nem folyton lőnél

Szemembe az az ember aki tesz érte, hogy minden körülményben az is maradjon

elesek én is, de a bennem lévő zöld szörny azt diktálja ne ereszkedjek térdre

maradjak csak talpon

Második nyár jó pár egyéniséget ismertem meg

köszönöm nekik, hogy a figyelmükkel nem mást hanem engem tiszteltek meg

Megváltozott a véleményem a jövőmet tervezem

most az van megszerzem régen az volt, hogy elveszem

Én is változtam ahogy változott más is

van aki ezt értékeli és van aki csak ásít

Mindig legyen célod ami előtted lebeg

ha ezt nem így gondolod vedd a szádba a pisztoly csövét, mély levegő aztán

hunyd be a szemed

Annó volt három f**** aki szép világról álmodott és lemondott

mert attól, hogy halad a karrier nem kerülnek el a gondok

Ismerjük egymást mint ellenség az ellenségét

járjuk a várost padról oldjuk meg a feltérképezését

Jegyzitek az arcom ahogy én is a tietek

ha szomorúnak láttok vidám vizekre vigyetek

Mondhatnék neveket, hogy kik a barátaim

de ti ezt pontosan tudjátok bajtársaim

Mindig rendelkezésetekre állok mindig számíthattok rám

így is viselkedek nem az van, hogy mást mond a szám

Én is változtam ahogy változott más is

van aki ezt értékeli és van aki csak ásít

Mindig legyen célod ami előtted lebeg

ha ezt nem így gondolod vedd a szádba a pisztoly csövét, mély levegő aztán

hunyd be a szemed

Bata Gergő

Szilánkok

1.

gondolnék a nyárra

de mit tegyek, ha tél van?

nézném a szépet

de körülöttem mindenki kész van

mindenki k****, mindenki modell

mindenki gengszter, mindenki s***fej

mindenki Isten, mindenki árva

mindenki szerelmes, de mindenki másba

2.

nem látom már, ahogy repül egy madár

az összes agonizál, mert az ember egy sakál

a pénteki tűzvész a vasárnapi mise

szétvet az ideg, nem bújhattok előle ti se!

hiszen ti teremtettetek, az önzésetek táplál,

korcsok vagytok mind, mellettem pár barát a számlán

elpusztítunk mindenkit, ki pusztításra született

vesszetek ti férgek, az új világ megszületett!

refr.

és ha majd látjátok a fényt gondoljatok arra, hogy szóltam

jusson eszetekbe hogy dönthettetek volna én mondtam

a könnyebb utat választottátok mi mutatjuk az jobbat

hogy mi a divatotok b*****, mindig letojtam

azt hiszitek kemények vagytok de csak egy zacskó keményítő

a rtl-en felnőtt ki******* fertő

hányok tőletek nem osztozom veletek a temetőn

ha meghalok, hamuként táplálom majd a levegőt!

„Az út, ami boldoggá tesz Téged... az a TE utad! Amire gondolva

öröm járja át a szíved, ami lelkesít. Amely úton lépdelve nem az út

vége lesz a legfontosabb, hanem maga az utazás szépsége, a tudás, és

tapasztalat szerzése. Nincs könnyű út, ami annak tűnik kezdetben,

annak lesz a vége gyötrelem. Ha majd rátalálsz a saját utadra,

elviselsz majd minden fájdalmat, minden könnyet, mert tudod,

hogy kellenek neked, hogy erősebb légy. És ha idejekorán eléred az

utad végét, hátradőlsz majd, talán pár napig, vagy még addig sem...

hiszen rájössz, hogy az utazásra születtél, és arra, hogy kiteljesedj.

És abban a pillanatban, hogy ezt eldöntötted, máris megnyílik

előtted a következő út... Amin el kell indulnod, hogy az életed végén

azt mondhasd: mindent megtettem, amit az élet adhatott nekem...”

A képet és a gondolatot a folyóirat szerkesztője készítette

VeRs

Kövesfalvi Carmen

már éreznem kellene az átkozott varázst,

a tüzet, mely perzselő.

hagynom kellene a fájdalmat, a kínt,

a múltat, mely terhelő.

szeretnék rád nézni őszintén, mosollyal az arcomon,

érezni egy érzést, túl lenni a harcomon.

De!

sosem lesz már egész, mi félbetört egyszer.

a szerelem is öl. mar. pusztít. vegyszer.

üres a lelkem, mit vársz, mit mondjak?

nem elég sajátom, te terhed is hordjam?

ne szeress már így, nézz rám, csonka vagyok!

e csillag lehullt rég, ..nincs már hogy ragyog.

nyarat vársz tőlem telünk napjain,

igéző örömet egy szerető karjain.

érzést követelsz, melyet csak tagadni lehet,

mellyel az átkozott sors, bármit megtehet.

ölelnél szorosan, csendben kívánva

fénylő sugarú holdat a borús éjszakára.

mosolyt várnál a sok könny helyett,

szivárványt ott, ahol az eső már esett.

...

egy egész szívet a mostani fél helyett

Fehér Tamás

Sírig tartó barátság

Két ember, két véglet

Akiket összeköt az élet

Egymásban vakon hisznek

Mint az igaz testvérek

Hiszen sok ideje barátok már

Boldogságra az egyikük hiába is vár

Nem tudnak a másik nélkül létezni

Hogy igaz barátok felesleges bizonyítani

Sok mindent átéltek már ők ketten

Ezeket felsorolni majdhogynem lehetetlen

Mert ez a barátság a sírig fog tartani

És ezt nem fogja megakadályozni senki

Kell még

Nekem kell a novokain

Mint másnak a kokain

Kell még az alkohol

Cigaretta gyújtóstól

Ilyenkor kicsit kiszakadok

A világba is belesz****

Néha kell anyag érzem

De örülök hogy letettem

Függő vagyok így is

Jó ha van krízis

Nem vagyok nagy ember

De van akiért meghalok ha kell

Bata Gergő

Pillanat

Tompa vagyok egyedül,

Kiköpött árnyék nélküled,

Így érzem, kedvetlenül,

Gondolatban melletted.

Agyamban zajos zene,

Valami pörkölt kávé lehetett,

És összetett füst fellege,

Amikor a lelkem megremegett.

Hogy hagytál lelépni, megértem,

De miért küldtél, mikor maradtam,

Mikor csak szeretetről beszéltem,

Ehelyett csupán meghaltam.

Valahol a romok mellett,

Mikor a kezedet fogtam,

És mondtad, ez kellett,

Cserébe egy ölelést kaptam.

Gyűlölöm, hogy ember vagy,

Mikor én istennőnek látlak,

Tudom, furcsa szerv az agy,

Így inkább tovább várlak.

Egy napon elkap a szédület,

Majd a folyóparton leszünk remekül,

De most kiköpött árnyék nélküled,

Tompa vagyok… egyedül.

Régen úgy gondoltam, hogy elég pusztán reménykedni egy dologban,

és várni a nagy csodát, hogy "jó tett helyében jót várj." Mára már

rájöttem, hogy nem elég a remény, az önmagában csak az alapköve

annak, hogy beismerjük magunknak, hogy mire van szükségünk!

Innét pedig minden dolog eléréséhez sokszor őrületes harc, és

kitartás kell, de még így sem biztos, hogy elérjük amit szerettünk

volna, van, hogy egyszerűen el kell fogadnunk a tényt, hogy nem

sikerült. Ilyenkor megmarad maga a küzdelem emléke, a kitartásé,

hogy erősek voltunk, hogy fejlődtünk, és már ezért megérte harcolni!

Ne gondoljátok ilyenkor, hogy elbuktatok, inkább várjatok a

következő megmérettetésre, hogy újra reménykedjetek, hogy újra

legyőzzétek önmagatok! – a szerkesztő

A képet Kövesfalvi Carmen készítette

Kivezető

Tehát itt a vége, fuss el véle…

Természetesen az első évfolyamra gondolok, és arra a sok emlékre, amit ez alatt a fél év

alatt gyűjtöttem, a sok emberre, akit megismertem, a sok írásra, amit olvastam, a sok

helyre, ahol voltam. Nemsokára új fejezet nyílik az életemben, ami a folyóiratra, és a

körre is hatással lesz, hiszen minden összefügg, ha meglátjuk az összefüggést. Köszönöm

Nektek az írásokat, hogy hozzájárultatok. Azt hiszem megérte várni erre, megérte

elszenvedni az összes rosszat, mert azok nélkül nem lehetnék itt, nem lehetnék az, aki

vagyok. Tehát ha úgy érzitek, hogy túl sok fölöttetek a sötét felleg, gondoljatok arra,

hogy okkal vannak ott, azt mutatják, hogy valami nem stimmel, és változnotok kell. Ne

féljetek a változástól, bármilyen nehéz is lesz, csak arra kell koncentrálnotok, amivé

válni szeretnétek. Mindenki előtt ott a lehetőség, hogy jobb legyen, hogy megváltsa a

világát.

Ezzel a gondolattal kívánok minden kedves Alkotónak, és Olvasónak nagyon Kellemes

Karácsonyt, és sikerekben gazdag Boldog Új Évet.! Találkozunk 2013-ban.

„Mikor gyerek voltam, sokat hallottam, hogy nem lehet megélni abból, hogy

álmodozunk, de én álmodtam tovább, és álmodok ma is. Holnap is álmodni fogok, és tíz

év múlva is. Az álmom változik csupán, fejlődik, ahogy én. Az álmom, hogy egy ember

ha akar, változni tud. Képes fejlődni, és jobb lenni. Ő egyedül képes lesz hatni másokra, a

jóságát tovább vinni, és ezzel elérni az álmait és megváltani a saját világát. És ahol egy

ember meg akarja váltani a világot, ott több is lesz...” – a szerkesztő