Prepuk Anikó A zsidóság Közép- és Kelet-Európában a …hajnalkor.hu/files/Prepuk_Zsidosag1997.pdf · Magyarország ... 14. Románia ... kezdeti története nem tartalmazott

Prepuk Anikó: A zsidóság Közép- és Kelet-Európában 1

Prepuk Anikó

A zsidóság Közép- és Kelet-Európában

a 19–20. században

2 Prepuk Anikó: A zsidóság Közép- és Kelet-Európában

Történelmi Kézikönyvtár

Sorozatszerkesztők:

Simándi Irén Ifj. Barta János


Prepuk Anikó

A zsidóság Közép- és Kelet-Európában a 19–20. században

Jegyzetekkel kiegészítve, 2013

Online közlés a kiadó engedélyével A kötet egészének vagy egyes részeinek reprodukálása, sokszorosítása

a kiadó külön engedélye nélkül tilos.

Csokonai Kiadó


Megjelent a Soros Alapítvány támogatásával

© Csokonai Kiadó, 1997

Lektorálta: Karády Viktor

HU ISSN 1218-3903 HU ISBN 963 260 099 1

Csokonai Kiadó, Debrecen Felelős kiadó: Mazsu János igazgató

Számítógépes szerkesztés, nyomdai előkészítés: Abakusz Stúdió ’95 Nyomdai munkák: Mozgáskorlátozottak Piremon Kisvállalatának

Nyomdaüzeme Felelős vezető: Gere Kálmán vezérigazgató


Tartalomjegyzék

Előszó ................................................................................................... 8

1. A zsidó monoteizmus születése .................................................... 10 1/1. Az európai diaszpóra kezdete ................................................. 15 1/2. A zsidóság a keresztény Európában ....................................... 17

2. Közép- és Kelet-Európa zsidó közösségeinek kialakulása ........ 25 2/1. A zsidóüldözések hatása a népesség vándorlásra ................... 25 2/2. A Német-római Birodalom ..................................................... 27 2/3. Lengyelország ........................................................................ 32 2/4. Magyarország ......................................................................... 35 2/5. Lengyelország felosztása ........................................................ 39 2/6. A zsidóság a feudális társadalmakban .................................... 40

A befogadó 19. század

3. A felvilágosodás kora .................................................................... 51 3/1. Érintkezési pontok a keresztény és a zsidó kultúra között ..... 51 3/2. A zsidó felvilágosodás ............................................................ 55 3/3. A misztikus mozgalmak születése .......................................... 63 3/4. A felvilágosult abszolutizmusok és a zsidóság ...................... 66 3/5. A zsidóság beillesztése az Orosz Birodalomba ...................... 73

4. Az emancipáció évszázada ........................................................... 76 4/1. A francia forradalmi törvényhozás ......................................... 79 4/2. A jogi egyenlőség kérdése a német államokban ..................... 84 4/3. A konzervatív abszolutizmus a Habsburg Birodalomban ...... 88 4/4. Emancipációs viták a magyar reformkorban .......................... 91 4/5. Az 1848-as forradalmak ....................................................... 109 4/6. Az emancipáció törvénybe foglalása Németországban és az Osztrák-Magyar Monarchiában ................................................... 113 4/7. Reformizmus kontra ortodoxia ............................................. 117 4/8. Ortodoxok és reformerek a német területeken ..................... 118 4/9. Haladók és konzervatívok a Habsburg Birodalomban ......... 123


5. A zsidóság helyzete a cári Oroszországban .............................. 130 5/1. Változatok a beolvasztásra ................................................... 130 5/2. Vallási irányzatok Oroszországban ...................................... 135

6. A polgári aszimiláció évszázada.................................................140 6/1. A zsidó népesség demográfiai viszonyai .............................. 140 6/2. Zsidók a modern gazdaságban ............................................. 146 6/3. Az asszimiláció Közép-Európa államaiban .......................... 153 6/4. Németország ......................................................................... 156 6/5. Magyarország ....................................................................... 157 6/6. Bécs zsidósága ...................................................................... 164

7. A politikai antiszemitizmus kibontakozása Közép-Európában169 7/1. A modernkori antiszemitizmus sajátosságai ........................ 169 7/2. A faji gondolat Németországban .......................................... 172 7/3. Keresztény és faji antiszemitizmus Ausztriában .................. 176 7/4. Az antiszemitizmus Magyarországon................................... 179

8. Az állami antiszemitizmus Oroszországban ............................. 184

9. Cionista és szocialista irányzatok Közép- és Kelet-Európában193 9/1. A nemzeti egyesülés programja............................................ 193 9/2. A zsidóság a polgári progresszióban és a szocialista mozgalmakban ............................................................................. 203

A kirekesztő 20. század

10. A zsidóság helyzete a két világháború közötti Közép-Európában ....................................................................................... 208

10/1. A „zsidókérdés” a weimari köztársaságban és a náci Németországban .......................................................................... 211 10/2. A lengyel antiszemitizmus ................................................. 221 10/3. A zsidóság az Osztrák Köztársaságban...............................228 10/4. Az intézményes diszkrimináció kezdetei az ellenforradalmi Magyarországon .......................................................................... 235 10/5. A csehszlovák állam zsidósága .......................................... 252 10/6. A román antiszemitizmus ................................................... 257


11. A zsidóság a Szovjetunióban .................................................... 264 11/1. A polgári demokratikus forradalom ................................... 264 11/2. A bolsevizmus időszaka ..................................................... 265

12. A „végső megoldás” Európában .............................................. 273 12/1. A „végső megoldás” megítélése ......................................... 273 12/2. Az Endlösung kivitelezése ................................................. 275 12/3. A magyar zsidóság deportálása .......................................... 285 12/4. Az európai zsidóság vesztesége.......................................... 292

Kronológia: Az ókortól 1945-ig ..................................................... 299 1. A zsidó nép ókori története ...................................................... 299 2. Anglia ...................................................................................... 301 3. Franciaország ........................................................................... 302 4. Az Ibériai-félsziget .................................................................. 306 5. A Német-római Birodalom ...................................................... 307 6. Poroszország ............................................................................ 309 7. A Német Szövetség államai (Poroszország és Ausztria nélkül)310 8. Németország ............................................................................ 311 9. Ausztia és a Habsburg Birodalom államai (Magyarország nélkül) .......................................................................................... 314 10. Magyarország ........................................................................ 317 11. Csehszlovákia ........................................................................ 325 12. Lengyelország........................................................................ 326 13. Oroszország ........................................................................... 330 14. Románia ................................................................................. 336

Tájékoztató irodalom ..................................................................... 339 Összefoglaló művek .................................................................... 339 Az ókori és a középkori történethez ............................................ 340 Az újkori történethez ................................................................... 341


Előszó Kötetünk olyan témát érint, amelyről az utóbbi években magyar nyelven is egyre többet olvashatunk, a zsidóságról szóló fejezetek mégis hiányoznak a történelem könyvek lapjairól, s előfordul, hogy az összefoglaló történeti munkákból is kimaradnak. E hiány pótlásához szeretnénk hozzájárulni, a zsidó közösségek 19–20. századi történetét az európai kontinens azon területein követve nyomon, amelyek a késő feudális kortól a diaszpórában élő zsidó népesség legnagyobb tömegeit fogadták be, s ahol a polgárosodás időszaka összekapcsolódott a zsidó középrétegek kiemelkedő gazdasági és szellemi szerepvállalásával. Nem állt módunkban képet alkotni a térség egészéről, csupán azokra a területekre koncentráltunk, amelyek a legjobban szemléltetik a közép- és a kelet-európai zsidó közösségek fejlődésében érvényesülő sajátosságokat. A zsidóság históriájában jól érzékelhető korszakhatárt von a zsidó és a nem zsidó társadalmak kapcsolatában a 18. század végétől kibontakozó átalakulás. A polgárosodás koráig ezt a viszonyt a kölcsönös elkülönülés jellemezte, amely a zsidó közösségek számára egyenlő volt a keresztény-feudális társadalmakból való kirekesztettséggel. A felvilágosodás és a liberalizmus szellemi talaján kibontakozó polgári átalakulás, a modern gazdaság és a polgári jogrend kiépülése azonban gyökeres változásokat indított el. A polgári egyenlőség elvére építkező 19. századi társadalmak sokoldalúan integrálták a zsidó közösségeket, de eközben új formában termelték újjá a zsidó és a nem zsidó népesség szembenállását. Az újkori zsidó történet két alapvető vonulatát, a befogadás és az újbóli kirekesztés folyamatát Németországban, a Habsburg Birodalomban és Oroszországban, illetve e birodalmak utódállamaiban követjük végig. Elemzésünk során mindenekelőtt az egyes államok közösségeinek fejlődésében rejlő különbségekre összpontosítottunk, hiszen a sokféle, gazdasági, társadalmi és politikai tekintetben eltérő fejlettségű területet magában foglaló három nagy birodalom a diaszpóra-lét számtalan variánsát hozta létre, az asszimiláció és az integráció különböző fokozataitól a bezárkózó és a disszimiláns magatartásmintákig. A zsidóság gazdasági, társadalmi és kulturális mozgásterét a 19–20. században is a nem zsidó környezet


jelölte ki, ezért az összehasonlítás során elsősorban az e magatartásmintákat kialakító külső körülményekre koncentráltunk, és kisebb mértékben foglalkoztunk a közösségek belső történetével. Vizsgálódásainknak másik korszakhatárt a holokauszt szab, amely a befogadás kezdetének tekinthető 18. századvéggel szemben a kirekesztés brutális érvényesülésének és győzelmének szimbólumává vált. Európa válságos évtizedei a történelem kerekét korábban nem látott súllyal zökkentették vissza, az európai zsidóság közel kétharmadának elpusztításával rövid „közjátékká” változtatva a 19. század sikertörténetét. Elemzésünk nagyobb része mégis e „közjátékról” szól, mert úgy véljük, nem hagyhatjuk említés nélkül azt az évszázadot, amelyet – még ha súlyos konfliktusokkal terhelten is – az európai kultúra történetében példátlan módon hatott át a tolerancia szelleme. Könyvünket mindazoknak ajánljuk, akik akár egészen különböző késztetések alapján fogékonyak a tárgyalt kérdések iránt. S tesszük ezt abban a meggyőződésben, hogy eloszlathatunk valamit a témát övező tévhitekből és hiedelmekből. A jelen munka az 1997-ben kiadott könyv lábjegyzetekkel bővített változata, amely a Csokonai Kiadó Történelmi Kézikönyvtár sorozatában jelent meg, a sorozat jellegénél fogva azonban nem nyílt lehetőség a szakirodalmi hivatkozások közzétételére. Az első kiadás óta a téma hazai és nemzetközi irodalma is jelentősen gyarapodott, ezért a jegyzetapparátust ennek megfelelően frissítettük. Budapest, 2013. július


1. A zsidó monoteizmus születése

A polgárosodás koráig az európai diaszpórában élő zsidó népesség fennmaradásának legfontosabb okai a történeti hagyományban és a vallás szabta életmód fenntartásában gyökereztek. A későbbiekben használatos fogalmainkat tisztázandó elsőként a zsidóság történetének korai évszázadaira, az ókori viszonyok között kivételes egyistenhit kialakulásának és megszilárdulásának körülményeire tekintünk vissza.1 Az ókori társadalmak históriájának kutatói szerint a zsidó nép kezdeti története nem tartalmazott más népek kialakulásától gyökeresen eltérő elemeket. A Jordán folyó és a Földközi-tenger között fekvő területre, amelyet az ott élő népek Kánaánnak, a római császárkortól pedig Palesztinának neveztek, a Kr. e. IV. évezredben indult meg a sémi nyelvet beszélő amurru törzsek bevándorlása. A kereskedelmi útvonalak csomópontjaiban kialakult városállamok és a terméketlen hegyvidéki területeken élő nomád, félnomád népek szállásterületeire a Kr. e. 13. században érkeztek meg a héber elnevezést visel törzsek. A héber elnevezés eredetileg jövevényt vagy a törzsétől elvándorlót jelölt, s nem hordozott etnikai vagy vallási tartalmat. Ezek a törzsek a vidék egyéb lakóihoz hasonlóan a sémi nyelvcsaládhoz tartoztak, és minden bizonnyal sokféle kulturális és etnikai elemet olvasztottak magukba. Erre utal a 12 törzs szövetségének kialakulása. A 12 héber törzs szövetsége a Kr. e. 13. század végén jöhetett létre, két nagyobb törzsi csoport egyesülése révén. Az egyik csoport Egyiptom felől érkezett, a pusztai vándorlás emlékeit és a mózesi hagyományokat ápolta. A másik viszont arámi eredetű, mezopotámiai kulturális hatásokat hozott magával, s az Ábrahám-mondakör elemeit őrizte. 1 John Bright: Izráel története. Budapest: Református Zsinati Iroda, 1983.; Jacob Allerhand: A zsidóság története. Az első Szentély pusztulásától a Talmud lezárásáig bibliai bevezetéssel. Budapest: MIOK, 1988. (Alef-könyvek); Josephus Flavius: A zsidók története. Budapest: Európa, 1980.; Salo Wittmayer Baron: A Social and Religious History of the Jews. New York: Columbia University Press, 1957. Vol. I.


A Kr. e. 11. században már szilárd állami keretekről tudunk. A királyság megalapítására Kr. e. 1030 körül Saul (kb. Kr. e. 1030–1010) tett először kísérletet. Utódja, Dávid király (kb. Kr. e.1010–970) egyiptomi mintájú államot szervezett, bevezette az írásbeliséget, s Jeruzsálemet emelte az állam fővárosává. Dávid örökségét Salamon (kb. Kr. e. 970–931) vitte tovább. Salamon szövetséget kötött Hirám türoszi királlyal, s az ő segítségével építtette fel Jeruzsálemben az első kőszentélyt. A héber törzsek útját az ószövetségi történetek alapján követhetjük nyomon. Ábrahám, Jákob és Mózes történetei magukban foglalják az eredetmondák szokásos fordulatait, a vándorlás és az új haza keresésének leírását. A történetek alapmotívuma, Jahvéval, az egyetlen istennel kötött szövetség gondolata nem tekinthető kivételesnek az ókori vallások fejlődésében. Hasonló jelenséggel találkozhatunk Mezopotámiában Marduk vagy Assur, Egyiptomban Amon-ré vagy Atón kultuszában. A monolátriának vagy henoteizmusnak nevezett egyistenimádat átalakulása következetes egyistenhitté, monoteizmussá azonban a későbbiek során csak a zsidó vallás fejlődésében történt meg.2 A zsidó vallás legfontosabb elemeinek kialakulása a zsidó nép ókori történetének szerencsétlen fordulataihoz köthető. Az ókori társadalmakban kivételes egyistenhit megszilárdulása, az elhivatás és a kiválasztottság tudatának megerősödése, valamint a messiásvárás megjelenése legfőképpen a zsidó államot ért támadásokkal és az önálló államiság felszámolásával függött össze. Az egységes királyságot a Kr.e. 10. század végén belső konfliktusok osztották ketté két önálló politikai egységre, az északi Izraelre és a déli Júdeára. A Kr. e. 8. század folyamán az asszír előrenyomulás elérte Izraelt. A felemelkedő asszír hatalommal szemben Izrael uralkodója egy ideig súlyos adók fizetésével tudta megőrizni önállóságát. E részleges önállóságnak Kr. e. 721-ben II. Sarru-kínu vetett véget. Csapataival elfoglalta Izrael fővárosát, Szamáriát, s az ország lakosainak egy részét Asszíriába hurcolta. A déli Júdea a teljes behódolás és adófizetés árán menekült meg a pusztulástól. 2 Fernando Joannes: A zsidó vallás. Budapest: Gondolat, 1990. (A világ nagy vallásai.); Jan Assmann: A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Budapest: Atlantisz, 1999. 193–223.


Az asszír hódítók kultusza nemcsak a leigázott Izraelt, de Júdea lakóit is fenyegette. Az idegen kultusz terjedésének megakadályozása érdekében Jósiás király (Kr.e. 637–608) reformok sorozatát vezette be. Jahve kultuszát a jeruzsálemi szentélybe központosította, s nagy teret engedett a Kr. e. 9. századtól működő, korábban elnyomott prófétai mozgalomnak, amelynek képviselői a társadalmi igazságtalanságok ellen léptek fel.3 Az idegen hatások ellen hozott szigorú intézkedéseket a mózesi törvények újabb gyűjteményének váratlan „megtalálása” igazolta Kr. e. 621-ben. A későbbiekben Mózes 5. könyveként ismertté váló Törvényismétlés vagy Deuteronomium a zsidó vallás első átfogó reformját jelentette.4 Megalkotása a korszak nagy prófétáinak működéséhez köthető. Kidolgozásában nagy szerepet játszott Jeremiás próféta.5 A „megtalált” törvényeknek, a megismételt tízparancsolatnak, a bálványimádás tilalmának, a pogány istenségekkel szemben az egyetlen istenbe vetett hitnek és az abból származó kötelezettségeknek Mózes törvényeiként való elfogadtatása kiemelkedő eseménynek számít a zsidó vallás és a nép fejlődésében. A monoteizmus megszilárdulásának okai elsősorban a Kr. e. 6. században bekövetkezett babiloni fogság és az utána következő időszak eseményeiben keresendőek.6 Az Asszír Birodalom romjain támadt Új-babiloni Birodalom seregei Kr.e. 586-ban betörtek az addig független Júdeába. A hódítók elfoglalták Jeruzsálemet, feldúlták és lerombolták a Szentélyt, s a lakosság mintegy egyötödét Babilóniába hurcolták. A jósiási reformok nagy szerepet játszottak abban, hogy a zárt gyülekezeteket alkotó zsidó közösségek az idegen környezetben is megőrizték különállásukat és identitásukat. A hagyomány szerint 70,

3 A prófétaság vallási jelentőségéről és a monoteizmus kialakulására gyakorolt hatásairól ld. Max Weber klasszikus tanulmányát a zsidó párianép keletkezéséről. Max Weber: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Budapest: Gondolat, 1982. 388–535. 4 Jan Assmann: A kulturális emlékezet. i. m. 209–223. 5 Komoróczy Géza: Jeremiás, Jeruzsálem, Nebúkadreccar. In: Uő: Bezárkózás a nemzeti hagyományba. Az értelmiség felelőssége az ókori Keleten. Tanulmányok ókori keleti szövegek értelmezése körében. Budapest: Osiris, 1955. 182–209. 6 Komoróczy Géza: A babiloni fogság. Ibid. 210–278.;


de valójában 52 évig tartó babiloni fogságnak a perzsa hódítók vetettek véget. A perzsa uralkodó, II. Kürosz engedélyezte az elhurcolt zsidók visszatérését hazájukba. A zsidó vallás és kultusza a babiloni fogság időszakától vált fokozatosan a zsidó nép identitásának legfontosabb alkotóelemévé. A Jeruzsálembe visszatérő zsidóság vallási közösségként nyert autonómiát a perzsa birodalomban. Kr. e. 517-ben került sor a Szentély újjáépítésére. A Kr. e. 5. században Ezdrás és Nehemiás vezetésével indult meg a mózesi hagyományok összegyűjtése, Mózes Öt Könyvének, a Tórának az összeállítása.7 E két törvényhozó tevékenységének köszönhető a Tóra állami törvényként való elfogadtatása és a teokratikus politikai berendezkedés kialakítása, amelyben a vallási és az állami intézmények egybeolvadása és a papság vezető szerepe valósult meg. A zsidó Szentírás teljes anyagának összeállítása, amely Mózes Öt Könyve mellett a történeti és a prófétai könyveket is magában foglalja, közel 200 évet vett igénybe, s nagyjából Kr. e. 300 körül fejeződött be. A teokratikus politikai berendezkedés végigkísérte a zsidó állam történetét, amely későbbiekben a makedónok, a hellenisztikus Egyiptom és a Szeleukida Birodalom sorsával fonódott össze. A Kr. e. 4. században kialakult közel másfél évszázados egyiptomi fennhatóságot Kr. e. 198-ban a Szeleukidák uralma váltotta fel. VI. Antiokhosz Epiphanész uralkodása idején Kr. e. 165-ben bontakozott ki a Makkabeus-felkelés. Ezután a felkelők vezére, Judás Makkabeus és családja, a Hasmóneusok uralma alatt Júdea területén egy időre ismét független állam jött létre. A rövid állami függetlenségnek a Kr. e. 1. évszázadban a rómaiak megjelenése vetett véget. A rómaiak Kr. e. 63-ban terjesztették ki fennhatóságukat a zsidó államra, amelyet Kr. u. 6-ban provinciává szervezetek. A Kr. e. 1. századnak volt legendás vazallus uralkodója Heródes király (Kr. e. 37–4). A római uralom ellen több sikertelen felkelés tört ki. A felkelők ellen indított ún. zsidó háborúban a Titus vezetése alatt álló római seregek Kr. u. 70-ben lerombolták a második jeruzsálemi Szentélyt.8 A politikai függetlenség visszaszerzéséért Kr. u. 132–135 között, Hadriánus 7 Naftali Kraus: A Talmud bölcsei. Arcképcsarnok. (Az ősi forrás sorozat 3.) Budapest: Pesti Szalon, 1993. 19–23. 8 Josephus Flavius: A zsidó háború. Budapest: Bibliaiskolák közössége, 1990.


császár uralkodása alatt bontakozott ki az utolsó felkelés. A Bar-Kochba vezette megmozdulást a rómaiak kegyetlenül megtorolták. Hadriánus kitiltotta a zsidókat Jeruzsálemből, és a városban a császárkultuszt honosította meg. Az egymást váltó idegen hatalmak mély nyomot hagytak a zsidóság életmódján. A hellenizmus századaiban a gazdagabb rétegekre nagy hatást gyakoroltak a görög kultúra és a görög életmód elemei. A zsidó társadalom egy részének hellenizálódása hatására fogalmazódott meg határozottabban a „kiválasztott nép” koncepciója. A hellenizálódás ellen és a Tóra hagyományainak ápolása mellett léptek fel a Hasmóneus királyság alatt formálódó farizeus irányzat képviselői. A farizeusok, azaz „elkülönültek” szerint a zsidóságnak, mint Isten választott népének el kell különülnie a többi néptől, amit életmódjában is érvényesítenie kell. A legfontosabb kötelezettségnek a Tóra tanulmányozását, magyarázását és a mózesi parancsolatok szellemének fenntartását tekintették. A farizeusok tevékenysége nagyban hozzájárult a zsidó életmódot szabályozó számtalan kultikus intézkedés és szabály gyarapításához. A farizeus hagyományokat folytatták a későbbi időszak tudós törvényhozói is, a Kr. e. 1. században, Heródes király uralkodása alatt tevékenykedő Hillel és Sammáj, valamint a Kr. u. 1. században működő Rabbi Ákivá.9 E neves tudósok iskolákat hoztak létre, ahol tanítványaikkal együtt vettek részt a mózesi parancsolatok magyarázásában és az új rendelkezések levezetésében. Rabbi Ákivá úgy maradt meg az utókor emlékezetében, mint „aki a Tóra minden gallyára egy törvényhegyet akaszt”. A Tóra körülbástyázása számtalan törvénnyel különösen nagy lendületet vett a második Szentély pusztulása után. Jeruzsálem elfoglalását és a Bar-Kochba felkelés leverését követően a Kr. u. 2. században Palesztina északi területein, Galileában kezdődött el a Tóra-magyarázatok írásba foglalása. Az addig csak szájhagyományban tovább élő ún. szóbeli tan összegyűjtése Rabbi Jehúdá háNászi vezetésével indult meg.10 A Misna azaz „ismétlés” nevet viselő gyűjtemény magában foglalja a Tóra toldalékaként hozott

9 Naftali Kraus: A Talmud bölcsei. i. m. 40–45., 104–111. 10 Ibid. 168–176.


törvényeket és a korszak törvénytudósai, a tannaiták véleményét a különböző vallási kérdésekről. A Misnához fűzött magyarázatokból állt össze később a Gemara, azaz a „bevégzés”, amely a Misnával együtt alkotja a Talmudot, a vallási törvények összességét. Az első Talmud, amelynek összeállítása a palesztinai tanházakban 425 körül fejeződött be, Jeruzsálemi Talmud néven vált ismertté. Nagyjából 500-ban a babiloni tanházakban készült el a Babiloni Talmud, amely az előzőnél terjedelmesebb törvénymagyarázatot tartalmaz.11 1/1. Az európai diaszpóra kezdete A zsidóság szétszóródása, amelyet görögül a diaszpóra, héberül a galuth kifejezés jelöl, az asszír hódítás és a babiloni fogság koráig vezethető vissza. Az első Palesztinán kívüli zsidó telepek Egyiptomban és Babilóniában jöttek létre a Kr. e. 8. században. Az ókori diaszpóra egyik legjelentősebb zsidónegyede Alexandriában a Kr. e. 4–3. században alakult ki. A Római Birodalom legnagyobb kereskedővárosába Nagy Sándor telepített kereskedő zsidókat, akik a görög kereskedők legerősebb versenytársaivá váltak. A görög és a zsidó lakosság között kialakult verseny fontos szerepet játszott a Kr. u. 1. században kibontakozó zsidóüldözésekben. De Caligula császár idején a zsidóság körében a császárkultusz elleni tiltakozás is hozzájárult ehhez. A Kr. u. 1. és 2. században a zsidóság legnagyobb része már szétszórtan élt a Római Birodalom területén. A birodalom keleti tartományaiban a szíriai Antiochiában, valamint Görögország és Kisázsia városaiban alakultak a legnagyobb létszámú közösségek. A birodalom nyugati részein a Kr. u. 1. századtól jöttek létre népes zsidó kolóniák. Rómában és a dél-itáliai városokban a zsidó háború után növekedett meg számuk, de a következő évszázadokban a nyugati

11 Salo Wittmayer Baron: A Social and Religious History of the Jews. New York: Columbia University Press, 1957. Vol. II. 215–321.; Naftali Kraus: A Talmud bölcsei. i. m.; Dr. Molnár Ernő: A Talmud könyvei. A hagyomány gyöngyei. Budapest: Korvin Testvérek, 1989. (Reprint az 1921–1923-as kiadás alapján)


provinciákban, Hispániában és Galliában is népes közösségek születtek. A zsidóság ilyen mértékű szétszóródása nagyfokú mozgékonyságról tanúskodik, ami egyfelől a vallás sajátosságából, a jövőbe vetett korlátlan hitből eredeztethető. Ez a hit tartotta fenn az elszakadó közösségeket, amelyek az imaházak, a zsinagógák köré települtek.12 A diaszpórában végzett istentiszteleteken az Istennek szánt áldozatokat a napi többszöri közösségi imák helyettesítették,

12 A diaszpórában a zsidók által lakott negyedek kialakulását a szombati pihenőnap is elősegítette. A szombat intézménye biblikus eredetű, megünneplését a Szentírás emelte a zsidó élet fundamentumává. A Tóra két ízben rendelkezik róla, mindkét esetben a Dekalogusban. Az Exodus 20, 8–11. a teremtéssel indokolja, célja a pihenés, a Deut. 5, 12–15. szerint a szombat indoka az Egyiptomból való szabadulás. A Deuteronomium a munkaszünet szociális hasznosságát hangsúlyozza, a zsidó felfogásban azonban az Exodus szellemisége gyökerezett meg, így a fizikai kényszerűségből pozitív eszmei parancs lett, mögötte az isteni tekintély megszilárdulása áll. A szombat teljes rendszerét a Talmud építette ki. A Misna bölcsei nemcsak a szombaton tilos 39 alapmunkát (áv m’láchá), de a belőlük származó munkaágakat (tóládá) is meghatározták. Négy alapvető tilalmat rendeltek el: 1. munkavégzés, beleértve a tűzgyújtást, sütés-főzést. 2. dolgok átvitele magánterületről közterületre és fordítva. 3. a város elhagyása bizonyos távolságon túl. 4. nem zsidó személynek adandó rendelkezés bizonyos munkák elvégzésére. Tilos továbbá az élvezeten túl hosszabb gyaloglás, a megengedhető séta hossza legfeljebb két ezer lépés. Ez a tilalom a zsidóság lakóhelyi elhelyezkedésére is hatást gyakorolt, hozzájárult a zsinagóga-centrikus lakónegyedek kialakulásához, hiszen a szombat megünneplésének egyik színtere a zsinagóga. Jelentőségét a zsidó tradícióban jól érzékelteti az a vélekedés, miszerint „nem a zsidók tartják meg a szombatot, hanem a szombat tartja meg a zsidóságot.” A munkavégzés szünetelése ugyanis nem jelent egyet a tétlenséggel. Ezen a napon a közösség felidézi múltjának eseményeit, a szombat a szentségben való elmerülés napja, amely az embert lelkileg kapcsolja Istenhez, a közösséget pedig saját kultúrájához. Dr. Molnár Ernő: A Talmud könyvei. i. m. 89–112.; Dr. Jólesz Károly: Zsidó hitéleti kislexikon. Budapest, 1987. 194–196.; Zsidó Lexikon. 621–622., 865.; Rékai Miklós: Az idő a zsidó kultúrában. In: Fejős Zoltán (szerk.): A megfoghatatlan idő. Budapest: Néprajzi Múzeum, 2000 (Tabula Könyvek 2.) 70–83.; Jan Assmann: A kulturális emlékezet. i. m. 1999. 209–223.


amelyek Jeruzsálem pusztulása után kiegészültek a zsidó állam feltámadásáról és a Palesztinába való visszatérésről szóló imarészekkel. A zsidó vallás tanításai és az évszázadok során egyre szigorodó kultusz, a számtalan étkezési, öltözködési és egyéb szabály elkülönítő ereje nagyban hozzájárult az állami egységből kiszakadó közösségek fennmaradásához. A zsidó közösségek dinamizmusa másfelől összefüggött a foglalkozási szerkezet fokozatos módosulásával. Az 5. századra megalkotott Talmud parancsolatainak tanúsága szerint a palesztinai és a babiloni zsidóság földműves, kézműves és kereskedő foglalkozásokat egyaránt űzött. Ahol lehetőség nyílt rá, a távolabbra szakadó közösségek sem hagytak fel a termelő munkával, a szétszóródást követően azonban megnőtt a kereskedő tevékenység jelentősége. Az ókori világ nagy városaiban azok a zsidó kolóniák fejlődtek a legdinamikusabban, amelyek bekapcsolódtak az árucsere és a pénzforgalom lebonyolításába. Itáliában a Római Birodalom felbomlása után sem szűntek meg a népesebb közösségek. A pápai székhellyé fejődő Rómában a pápák védelme alatt éltek, a dél-itáliai városok, Nápoly, Salerno és Bari zsidósága azonban a bizánci uralkodónak tartozott hűséggel. A zsidó közösségek élete az egykori nyugati provinciákon az 5–6. században berendezkedő korai feudális államokban is folytatódott. Galliában a frank királyok alattvalóiként, a Pireneusi-félszigeten a nyugati gótok uralma alatt éltek. A 8. századra Európa nyugati felén, a Frank Birodalomban és az arab uralom alá került Pireneusi-félszigeten alakultak ki a legjelentősebb zsidó centrumok. 1/2. A zsidóság a keresztény Európában A következetes egyistenhit révén az ókori társadalmakban idegennek számító zsidó közösségek a keresztény-feudális társadalmakban jogi értelemben is kirekesztett „pária-néppé” váltak. A kereszténységet elfogadó feudális társadalmakban a zsidó közösségek elszigetelése a keresztény egyház szerepének növekedésével párhuzamosan, több évszázad alatt valósult meg.


A zsidó és a keresztény hit különbségei Jézus megváltó szerepének értelmezése körül bontakoztak ki.13 A zsidó hit nem ismer közvetítőt Isten és az ember között, ezért nem tehette magáévá a kereszténység alapgondolatát, a Jézus általi üdvözülés elképzelését. A két vallás tanításai közötti különbségek azonban a kereszténység világvallássá fejlődésének folyamatában erősödtek fel, hiszen a közös gyökerekből táplálkozó két monoteista vallás a későbbiek során egészen különböző utat járt be. A Kr. u. 1. században a zsidók körében támadt keresztény szekta néhány évszázad leforgása alatt meghódította Európát, a zsidó vallás viszont kultusza révén megőrizte népvallás jellegét. E kétféle út mindenekelőtt az Istennel kötött szövetség különböző értelmezéséből fakadt. A zsidó vallás alapvető kiindulópontja ugyanis az Isten és a nép között kötött szövetség, amiből természetesen következett a sajátos vallási kultusz kialakulása. Az idegen környezetben egyre szaporodó vallási parancsolatok a zsidóság népi jegyeit is meghatározták. A zsidó hitre való áttérés egyben feltételezte e sokoldalúan szabályozott életmód átvételét, s ezzel gátat is szabott a zsidó hit nagyobb mértékű elterjedésének. Bár az évszádok során a zsidó közösségek is befogadtak zsidó hitre áttérőket, ún. prozelitákat, a jelenség mégsem hasonlítható a kereszténység európai hódító útjához, s a zsidó vallás a későbbiekben is megmaradt népvallásnak. Az Isten és az egyén közötti kapcsolatot szimbolizáló keresztény tanítások ezzel szemben sokkal inkább magukban rejtették az egyetemessé válás és a korlátlan elterjedés lehetőségét. A kereszténység hivatalos vallásként való elismerése és a világi-feudális hatalmakkal való összefonódása Európában a zsidó közösségek számára súlyos társadalmi következményekkel járt, hiszen a terjedő és intézményesülő kereszténység igyekezett megszabadulni saját gyökereitől. Ez a törekvés a legvilágosabban a Krisztus-gyilkosság vádjának megfogalmazásában nyilvánult meg.14 A máig 13 Daniel Sibony: A három monoteista vallás. Zsidók, keresztények és muzulmánok eredetük és sorsuk tükrében. Budapest: Múlt és Jövő, 2002. 143–446.; Vermes Géza: A zsidó Jézus. Ahogy egy történész az evangéliumokat olvassa. Budapest: Osiris, 1995.; Paul Johnson: A kereszténység története. Európa, 2001. 7–89. 14 A kereszténység antijudaista teológia segítségével teremtette meg saját


bizonyítatlan állítás, miszerint Jézust a jeruzsálemi zsidók feszítették meg, nem vált ugyan dogmává, keresztény tantétellé, mégis beépült a köztudatba, s alapvetően meghatározta a keresztény társadalmak viszonyát a zsidó közösségekhez. Súlyosságát külön növelte az a tény, hogy a keresztény egyházatyák magukévá tették és a következő évszázadokban következetesen alkalmazták a kollektív bűnösség elvét, azaz Jézus megfeszítésének vádja nemcsak a kortárs zsidóságra, de azok leszármazottjaira is ugyanolyan súllyal nehezedett.15

identitását. E teológia kialakulása egybeesett a kereszténység intézményesülésével, amelynek jeleként a keresztény gondolkodók a 4–5. századtól kezdték a zsidóságot negatív jelzőkkel illetni, s visszamenőleg átértékelték, bűnök halmazaként írták le a zsidó nép történelmét. A korszak antijudaizmusának legteljesebb összefoglalását nyújtották Aranyszájú Szent János prédikációi a 4. században. Az intézményesülő kereszténységnek a zsidóságról való leválását segítendő született meg a helyettesítési teológia, amely szerint Isten a saját népét, a zsidóságot annak bűnei miatt végleg elvetette, s helyébe az egyházat állította. A zsidók isteni küldetést teljesítettek, amit azonban Krisztus elutasításával és meggyilkolásával elárultak, amely ezáltal a keresztényekre szállt. A zsidóknak bűnhődniük kell, mert fellázadtak a Mindenható ellen, s létük azt is demonstrálja, milyen sors vár azokra, akik elhagyják Krisztust. Rosemary R. Ruether: Az antiszemitizmus teológiai gyökerei. In: Kovács András (szerk.): A modern antiszemitizmus. Budapest: Új Mandátum, 1999. 96–116.; Kulcsár Árpád: A keresztény antiszemitizmus gyökerei. In: Grüll Tibor–Répás László (szerk.): A zsidóság és Európa. Új fejezetek az antiszemitizmus történeti, társadalmi gyökereiről. Budapest: Jó Szöveg Műhely Kiadó, 2006. 72–90.; Rugási Gyula: Az ókori zsidó–kereszténység. Ibid. 9–24. 15 Ezen az állásponton csak az 1962-ben összeült II. Vatikáni Zsinat változtatott. A zsinat résztvevői 1965. október 28-án fogadták el azt a nyilatkozatot, amely kimondta, hogy Krisztus haláláért nem tehető felelőssé megkülönböztetés nélkül minden akkor élt és azóta született zsidó. A dokumentum a kereszténységet és a zsidóságot összefűző közös szellemi örökséget hangsúlyozta. Kiemelte, hogy Isten nem vetette el és nem átkozta ki a zsidóságot, és sajnálatát fejezte ki a zsidókat ért üldöztetés és gyűlölet miatt. Nostra Aetate. Nyilatkozat az Egyház és a nem keresztény vallások kapcsolatáról. In: Dr. Diós István (szerk.): A II. Vatikáni Zsinat dokumentumai. Budapest: Szent István Társulat, 2000. 401–403.; Dr. Szántó Konrád: A katolikus egyház története. Budapest: Ecclesia, 1985. II. kötet. 651–667.; Hubert Jedin: A zsinatok története. Budapest: Ecclesia, 1998. 150–


A zsidó és a keresztény társadalom elkülönülésének teológiai és intézményi keretei a kereszténység államvallássá tételével, a keresztény egyházszervezet létrehozásával párhuzamosan teremtődtek meg.16 Ezt a folyamatot a keresztény templom és a zsinagóga fogalma között különbséget tevő niceai zsinat indította el 325-ben. De ezt megelőzően már 3–4. századi orleans-i zsinatok és a 300–306 között ülésező Diocletiánus-kori elvirai zsinat kimondta a zsidók és a keresztények közötti vegyes házasságok tilalmát, illetve a mezei foglalkozások megtiltásával felállította az első foglalkozási korlátozást. A világi hatalommal összefonódott kereszténység képviselői hitük felsőbbrendűségét igazolandó nemcsak a barbár társadalmakban, de a zsidóság körében is széles körű térítő munkát végeztek. A zsidó közösségek erőszakos megkeresztelésére bőven akadt példa az Ibériai-félszigeten és a Frank Birodalomban a 6–7. században. E térítő hadjáratok során fogalmazódtak meg azok a keresztény vádak, amelyek végigkísérték a zsidóság feudalizmus kori történetét. A középkor századaiban a Krisztus-gyilkosság mellett a leggyakrabban hangoztatott vád a rituális gyilkosság vádja volt, amelynek felbukkanása a római kori diaszpóráig nyúlik vissza.17 Leírása Titus császár történetírójától, Josephus Flaviustól származik, aki Apión alexandriai író ellen intézett vitairatában idézte ellenfele állítását, miszerint a zsidók évente egy görög gyermeket áldoznak templomaikban az istenség számára.18 A vérvád történetének jellemző 209. 16 James Parkes: The Conflict of the Church and the Synagogue. Philadelphia: The Jewish Publication Society of America, 1961.; David Rokéah: The Curch Fathers and The Jews in Writings Designed for Internal and Extarnal Use. In: Shmuel Almog (ed.): Antisemitism Through the Ages. Oxford–New York: Pergamon Press, 1988. 39–69.; Hubert Jedin: A zsinatok története. i. m. 17 Encyclopaedia Judaica. Jerusalem: Keter Publishing House, 1971. Vol. IV. 1120–1131.[Továbbiakban: Encyclopaedia Judaica. A második kiadást (2007) külön jelezzük]; Hillel J Kieval: Blood Libels and Host Desecration Accusation. In: Gershon David Hundert (ed.): The YIVO Encyclopedia of Jews in Eastern Europe. Vol. I. New Haven–London: Yale University Press, 2008. 195–200. 18 Josephus Flavius: Apión ellen, avagy a zsidó nép ősi voltáról: Peri tész tón Iudaión arkhaiotétosz. Fordította: Hahn István. Budapest: Helikon. 1984.;


vonása, hogy hasonló váddal illették az ókorban a keresztény hit első követőit. A vérvád mellett a későbbiekben megjelent a szent jelek, például a Krisztus testét szimbolizáló szent ostya meggyalázásának vádja. A keresztény-feudális társadalmakban „idegen testnek” számító zsidósággal szemben az egyházi és a világi törvényhozás egyaránt fellépett. A vallási kultusz révén elkülönülő zsidóság életét a középkor századaiban Európa legtöbb államában számtalan külön intézkedés szabályozta, amely megszabta foglalkozásukat, és meghatározta a vallás gyakorlásának feltételeit. A foglalkozási korlátok a keresztények által nem űzött, vagy a számukra tiltott tevékenységek felé orientálták a zsidó népességet. Ennek hatására indult meg a termelő tevékenység visszaszorulása, a kereskedő szakmáknak a korábbiaknál nagyobb arányú elterjedése és a pénzügyletekre való szakosodás. A pénzkölcsönzéssel és a pénzügyletekkel való foglalkozást messzemenően ösztönözte a keresztény egyház kamatszedési tilalma. A zsidó és a keresztény népesség jogi-társadalmi elkülönülése több évszázad alatt ment végbe, s Európa különböző részein nagy időbeli eltéréssel valósult meg. Nyugat-Európában a 11. századtól az árutermelés, a pénzgazdálkodás és a városfejlődés megindulása nyitott újabb fejezetet a zsidó népességhez való viszonyban. Az ekkor születő keresztény kereskedő és iparos rétegek első számú versenytársat láttak a kereskedő és pénzkölcsönző szakmákban tevékenykedő zsidóságban. Részben e konkurencia csökkentésére irányultak azok a törekvések, amelyek a zsidó közösségek fokozottabb lakóhelyi elkülönítését célozták, s a középkori gettók kialakulásához vezettek. A zsidóság a diaszpórában, ott, ahol vallási-népi identitását veszélyeztetve látta, maga is törekedett a szeparálódásra, amely a zsinagóga-centrikus letelepedésben nyilvánult meg.19 A középkori gettók azonban alapvetően különböztek az ókori vagy a kora középkori zsidó negyedektől, hiszen külön intézkedések szabályozták az ott lakást és a távozás lehetőségét. Ezáltal a korábbi századokra Újvári Péter (szer.): Zsidó Lexikon. Budapest: Zsidó Lexikon, 1929. 423–424. 19 A szeparációt a szombat megünnepléséhez kapcsolódó szabályok is elősegítették. Ld. a 12. lábjegyzetet.


jellemző önkéntes településekkel szemben a zsidóság kényszerlakhelyeivé váltak. Az első gettók az Itáliai-félszigeten jöttek létre a 11. században. Innen terjedt el a kifejezés is, bár pontos eredete tisztázatlan. Az egyik megközelítés a velencei zsidók fémműves mesterségére utaló olasz ghettare, önteni igéből eredezteti a szót. Egy másik elképzelés Egyiptom olasz nevéből származtatja, és a velencei zsidók egyiptomi gyökereivel hozza összefüggésbe. A harmadik variáció a héber elkülönítésre, különválasztásra utaló szóból vezeti le a kifejezést.20 A gettók a következő évszázadokban kevés kivétellel valamennyi feudális államban, Angliában, Franciaországban, a Német-római Birodalomban, a cseh és a lengyel államban is kialakultak. A zsidó közösségek szeparációját az egyházi törvényhozás a következő évszázadokban még tovább mélyítette.21 A középkori egyházi törvénykezés történetében mérföldkőnek számított az 1215-ben összeült negyedik lateráni zsinat. A III. Ince pápa (1189–1216) által összehívott tanácskozás egyházi tized és húsvéti különadó fizetésére kötelezte a zsidó közösségeket, a keresztények öltözékétől eltérő ruházatot, valamint külön lakóhelyet rendelt számukra.22 Hasonlóan fontos határkőnek tekinthetjük a két évszázaddal később, 1434-ben ülésező baseli zsinatot, amely a zsidók tanúzási jogának megvonásával és a zsidótérítés kötelezővé tételével szaporította a zsidóellenes egyházi rendelkezéseket. A keresztény felsőbbrendűséget voltak hivatva bizonyítani az egyházfõk által kezdeményezett keresztény-zsidó hitviták. 1239-ben IX. Gergely pápa (1227–1241) körlevelet intézett a püspökökhöz, valamint az angol, a francia, a spanyol és a portugál uralkodóhoz, amelyben a Talmud példányainak elkobzására és tartalmuk megvizsgálására szólított fel. Az európai uralkodók közül csak IX. 20 Cecil Roth: Jewish Quarter. In: Fred Skolnik (ed.): Encyclopaedia Judaica. Second Edition. Detroit–New York–San Francisco: Thomson–Gale, 2007. Vol. XI. 310–311.; Michael Berenbaum: Ghetto. Ibid. Vol. VII. 574. 21 A pápák állásfoglalását elemzi a 9–16. század között Kenneth R. Stow: Hatred of the Jews or Love of the Church: Papal Policy Toward the Jews in the Middle Ages. In: Shmuel Almog (ed.): Antisemitism Through the Ages. i. m. 71–89. 22 Hubert Jedin: A zsinatok története. i. m. 53–55.


Lajos francia király (1226–1270) tett eleget a felszólításnak. Ennek hatására 1240-ben Párizsban nagyszabású hitvita kezdődött, s bár a zsidók megvédték törvényeiket a támadásokkal szemben, 1242-ben nyilvánosan elégették a Talmudot. A korszak egyházfői között elvétve olyanok is akadtak, akik igyekeztek mérsékelni a zsidókat ért támadásokat. 1247-ben IV. Ince pápa (1243–1254) az említett eset folytatásaként elrendelte a Talmud elkobzott példányainak visszaszolgáltatását, s pápai bullát adott ki, amelyben megcáfolta a vérvádat. Példáját követte X. Gergely pápa, aki 1272-ben megújította elődje bulláját.23 A középkori hitviták sorában fontos eseménynek számított a XII. Benedek pápa (1394–1417) által kezdeményezett tanácskozás 1413–1414-ben. Az egyházfő a spanyolországi Tortosába összehívott gyülekezet előtt igyekezett meggyőzni a zsidókat arról, hogy a Talmud értelmezése szerint is Jézus a Megváltó, s miután a zsidók szándékának ellenálltak, pápai bullában tiltotta meg a keresztényeknek a törvénygyűjtemény tanulmányozását.

23 A következő évszázadokban 1422-ben V. Márton pápa, 1447-ben V. Miklós pápa, 1540-ben III. Pál pápa foglalt állást a zsidók védelmében.


2. Közép- és Kelet-Európa zsidó közösségeinek

kialakulása 2/1. A zsidóüldözések hatása a népesség vándorlásra Közép- és Kelet-Európa polgárosodás kori zsidó népességének gyökereit kutatva egészen a virágzó feudalizmus időszakáig kell visszatekintenünk. A középkori Európában az arab uralom alatt álló Ibériai-félsziget, valamint Nyugat-Európa államai, Anglia és Franciaország fogadták be a legnagyobb létszámú zsidó csoportokat. E két nagy centrum közül a nyugati államokban élő közösségek vándorlásával kezdődött el az a folyamat, amely a kontinens középső és keleti részein jelentősen megnövelte a korábbi századoktól ott élő zsidó gyülekezetek létszámát. Az európai zsidó népesség Nyugatról Kelet felé irányuló földrajzi átrendeződése a 11. és 16. század között zajlott le. Megindulásában döntő szerepet játszottak az angliai, a franciaországi és a német területeken lejátszódó zsidóüldözések, amelyek általában súlyosabb gazdasági és társadalmi válságok időszakában bontakoztak ki.24 A zsidóság földrajzi átcsoportosulását a keresztes hadjáratok indították el.25 A Szentföld visszavételéért indított háborúk nemcsak a Jeruzsálemben élő zsidó népességet pusztították el, de Nyugat-Európa közösségeire is nagy csapást mértek. Az 1095-ben kezdődő első hadjárat során a keresztesek a Rajna-vidék városait, Worms, Köln és Mainz zsidó negyedeit dúlták fel. Az 1147–1149 között zajló második

24 A középkori zsidóüldözések, jóllehet a zsidóság nagy csoportjait semmisítették meg, mégsem jártak az európai zsidó lakosság kiirtásával. A zsidóságnak ugyanis a középkori társadalmakban teológiai funkciója volt, pária helyzete azt demonstrálta, milyen büntetés jár azoknak, akik elutasítják a Krisztus általi üdvözülést és a keresztény egyházat. Rosemary R. Ruether: Az antiszemitizmus teológiai gyökerei. i. m. 25 Salo Wittmayer Baron: A Social and Religious History of the Jews. New York: Columbia University Press, 1957. Vol. IV. 89–132.; Steven Runciman: A keresztes hadjáratok története. Budapest: Osiris, 2002.


hadjárat több francia és német várost érintett, míg az 1189-ben megindított harmadik hadjárat idején főként Angliában, Londonban és Yorkban került sor erőszakos fellépésekre. A keresztes háborúk nyomában járó pusztítások okai részben a középkori vallási fanatizmusban rejlenek, amelynek levezetéséhez jó céltáblaként szolgáltak a Krisztus-gyilkossággal vádolt, s a keresztény társadalmak számára értelmezhetetlen szokásokat követő közösségek. A 11. századtól felerősödő zsidóüldözések másfelől rendszerint komoly gazdasági okokra vezethetők vissza. A zsidó hitelezőkkel és versenytársakkal szembeni fellépés motívumai sorra felbukkantak azokban a vérvádakban, amelyek az árutermelés és a pénzgazdálkodás terjedésével váltak egyre gyakoribbá. A gazdasági indítékok nagy szerepet játszottak a 12. századi angliai vérvádhullámban, 1144-ben a norwich-i, 1168-ban a gloucesteri, 1192-ben a winchesteri, vagy 1255-ben a lincolni vérvád során, amely Anglia nagy területeire kiterjedő zsidóellenes mozgalmat indított el. De a franciaországi Blois-ban 1171-ben, Valréas-ban 1247-ben, vagy a német területeken 1235-ben Fuldában, 1267-ben Pforzheimben és 1286-ban Oberweselben lejátszódott véres incidensekhez is hozzájárultak.26 A 13–14. században Angliában és Franciaországban a zsidó gyülekezetek többszöri kiűzésére is sor került. Angliát I. Edward (1217–1307) utasítására 1290-ben mintegy 5 ezer zsidó hagyta el, egy részük francia földre, más csoportjuk spanyol és német területekre

26 A 12–13. századi vérvád eseteket tekinti át Kende Tamás: Vérvád. Egy előítélet működése az újkori Közép- És Kelet-Európában. Budapest: Osiris, 1995. 31–43.; Salo Wittmayer Baron: A Social and Religious History of the Jews. i. m. Vol. IV. 132–139.; Cecil Roth: Ritual Murder Libel and the Jews. London: Woburn, 1935.; Szélesebb időkeretben vizsgálja a vérvádat Hillel J. Kieval: Blood Libels and Host Desecration Accusation. In: Gershon David Hundert (ed.): The YIVO Encyclopedia of Jews in Eastern Europe. New Haven–London: Yale University Press, 2008, Vol. I. 195–200.; Encyclopaedia Judaica. Vol. IV. 1120–1131.; Jeremy Cohen: The Friars and the Jews: The Evolution of Medieval Anti-Judaism. Ithaca et Londres: Cornell University Press, 1982.; Joshua Trachtenberg: The Devil and the Jews: The Medieval Conception of the Jew and Its Relation to Modern Antisemitism. New Haven: Yale University Press, 1943.


menekült.27 A kiűzetést követően Angliában közel 300 évig nem jöttek létre nagyobb közösségek. Franciaországból egy évszázaddal később kellett távoznia az ott élő zsidóságnak. 1306-ban IV. (Szép) Fülöp (1285–1314) Párizsból és környékéről, 1394-ben VI. Károly (1380–1422) a francia királyság egész területéről kiutasította a zsidó lakosságot. A későbbi francia nyelvterületen csak a francia királyok fennhatósága alá nem tartozó Provence-ban, főként Avignon vidékén maradtak fenn kisebb gyülekezetek.28 Újabb nagyobb arányú betelepedés csak az Ibériai-félsziget zsidóságának 1492-ben bekövetkezett kiűzése után, a Spanyolországból és Portugáliából menekülő zsidók csoportok megjelenésével kezdődött a 16. században. 2/2. A Német-római Birodalom Az angliai és a franciaországi közösségek felszámolása nagyban hozzájárult a 14. századtól a Német-római Birodalomban lévő zsidó központok megerősödése.29 A birodalom nagy részén már a korai időktől fogva virágzó zsidó közösségek éltek, amelyek többsége a fontosabb kereskedelmi útvonalak mentén, a Rajna-vidéken és Lotharingia városaiban jött létre. Az elsők között született meg a wormsi és a majna-frankfurti gyülekezet, de Mainzban, Kölnben és Metzben is nagy közösségek alakultak. Az angliai és a franciaországi zsidókkal ellentétben, akik egy része a Kelet felé irányuló távolsági kereskedelembe is bekapcsolódott, a németországi zsidóság fő foglalkozásává a pénzkölcsönzés, a német császárok, a helyi fejedelmek és a városi polgárok igényeit kielégítő hitelező tevékenység vált. A birodalom zsidó közösségei a 13. századtól a „királyi kamara szolgáinak” számítottak, ami azt jelentette, hogy 27 Cecil Roth: England. In: Fred Skolnik (ed.): Encyclopaedia Judaica. Second Edition. 2007. Vol. VI. 411–413. 28 Provence-ból 1498-ban űzték ki a zsidókat, nem sokkal azután, hogy a terület 1481-ben a francia királyság részévé vált. Bernhard Blumenkranz: France. Idib. Vol. VII. 151–152. 29 Guido Kisch: The Jews in Medieval Germany. A Study of their Legal and Social Status. New York: Ktav Publishing House, 1970.


tűrésük vagy kiűzésük az uralkodói hatalom akaratától függött. Megtűretésük fejében „védelmi díjjal” tartoztak a császárnak és a territoriális fejedelmeknek, de adózniuk kellett a városoknak is, amelyek a 13–14. századtól mindent megtettek azért, hogy megszerezzék a zsidókra vonatkozó uralkodói jogokat. Bár a német területeken az angliaihoz, vagy a franciaországihoz hasonló általános kiűzésre nem került sor, a 12. századtól a németországi zsidóság is súlyos veszteségeket szenvedett. A keresztes hadjáratokat a birodalomban is erőszakos fellépések kísérték, amelyek a Rajna-vidék mellett Halle, Erfurt, Mecklenburg, Bécs és más városok közösségeit is érintették. A 13. század végén a röttingeni vérvád nyomán a bajor, a frank és az osztrák tartományokon söpört végig erőszakhullám. Ennek hatására Würzburg és Nürnberg zsidósága majdnem teljesen elpusztult, összesen közel 150 virágzó közösség tűnt el, s bajor földön mindössze néhány kisebb közösség élte túl a mészárlást. 1330-tól Elzászban, valamint a sváb és a frank területeken a „zsidóverők” mozgalma pusztított. 1337-ben a bajor Deckendorfból indult ki az a megmozdulás, amelynek során a bajor, morva, cseh és osztrák tartományokban több mint 50 zsidónegyedet dúlt fel a keresztény lakosság.30 Még véresebb pusztítással jártak az 1348-ban kezdődő pestis járványt követő zsidóüldözések.31 A „fekete halál” nyomában járó vérengzések a keresztény és a zsidó népesség különböző halálozási arányaival függtek össze. A zsidó vallás szigorú étkezési és higiéniás törvényei következtében a pestis kisebb mértékben szedte áldozatait a zsidók körében, mint a keresztény népességből. Ezért a valódi okok ismeretének hiányában a keresztény társadalom sokhelyütt a zsidó lakosságot tette felelőssé a járványért, a kutak és folyók vizének megmérgezésével vádolva őket. A pestis elterjedését Európa-szerte súlyos zsidóüldözések követték, a vérengzések azonban a legnagyobb mértékben a Német Birodalom zsidóságát sújtották. A nürnbergi zsidók emlékkönyve a járvány alatt 60 nagy és 150 kisebb közösség megsemmisüléséről adott hírt, s 350 olyan helység nevét tartalmazza, 30 Haim Hillel Ben-Sasson: Germany. In: Fred Skolnik (ed.): Encyclopaedia Judaica. Second Edition. 2007. Vol. VII. 522–524. 31 Mordechai Breuer: The „Black Death” and Antisemitism. In: Shmuel Almog (ed.): Antisemitism Through the Ages. i. m. 1988. 139–152.


amelyet érintett a pestis nyomában járó pusztítás. Ezeknek a közösségeknek mindössze egy részét sikerült a későbbiek során helyreállítani, s az elűzött zsidók a legtöbb helyen csak súlyos feltételek mellett térhettek vissza lakóhelyükre. A visszatérőkkel szemben az uralkodók gyakran alkalmazták a „levélölés” eljárását, amellyel felmentették az adósokat a zsidó hitelezőktől felvett kölcsönök fizetése alól. A hitellevelek megsemmisítése számos közösség anyagi alapjait rendítette meg. A birodalom nyugati területein lezajlott üldözések hatására a következő évszázadtól fokozatosan a keleti részeken alakultak ki nagyobb zsidó központok. A 15. századra Ausztriában, Sziléziában, Cseh- és Morvaországban jöttek létre népesebb közösségek, amelyek közül a zsidó tudományos élet fellegvárává fejlődő prágai közösség emelkedett ki. A csehországi zsidóságnak azonban a huszita háborúk alatt a cseh felkelők támadásait kellett elszenvednie, mivel a husziták a német városi polgársággal együtt a zsidó lakosságot is a cseh ügy ellenségnek tekintették. De a térítő ferences rendi szerzetes, Kapisztrán János is fellépett ellenük, akit Európa-szerte a „zsidók ostoraként” emlegettek. A ferencesek közreműködtek a 15. századi spanyolországi zsidóüldözésekben. Kapisztrán személyesen járult hozzá ahhoz, hogy a bázeli zsinat 1434-ben kötelezővé tette a zsidótérítést. Működésének köszönhetően Sziléziában 1453-ban 41 zsidót küldtek máglyára gyermekgyilkosság és ostyavád alapján. A 7 éven aluli gyermekeket megkeresztelték, a többi zsidót pedig kiűzték a tartományból.32 A zsidósághoz való viszony tekintetében a reformáció időszaka sem tekinthető kevésbé viharosnak. A protestáns irányzatok mint ősi, eredeti forráshoz nyúltak a héber nyelvű ószövetségi szövegekhez, a zsidósághoz fűződő kapcsolataikat azonban komoly ellentmondások terhelték. Bár a zsidó múlt tanulmányozása némileg közelebb hozta a zsidó és a keresztény társadalom egy részét, e közeledés hatását nagyban csökkentette az ellenállás, amit a kortárs zsidó közösségek a protestáns térítő szándékkal szemben tanúsítottak. Az új egyházak ugyanis a katolicizmussal szembeni felsőbbrendűségüket is

32 Haim Hillel Ben-Sasson: Germany. In: Fred Skolnik (ed.): Encyclopaedia Judaica. Second Edition. 2007. Vol. VII. 523.


bizonyítandó igyekeztek megnyerni a megtisztult kereszténység számára a zsidókat. A térítő szándék különösen fontos szerepet játszott a német reformációban. Martin Luther fellépésekor elítélte a zsidóüldözést, a zsidóság és kultúrája iránt érzett korábbi rokonszenve azonban jelentősen megcsappant az 1530-as évektől, a szombatos felekezetek megjelenése után.33 A protestantizmus radikális irányzatát képviselő szombatosság a cseh és a lengyel keresztények között indult virágzásnak, követői az Újszövetségre épülő keresztény állásponttal szemben az ószövetségi normákat fogadták el, zsidó szokások szerint éltek, és zsidó ünnepeket ültek. Elsősorban a szombatosság terjedését volt hivatva megakadályozni Luther A zsidókról és hazugságaikról c. 1543-ban keletkezett munkája, amely egyben kíméletlen zsidóüldözésre szólított fel, a zsidó közösségek átkeresztelésének, kiűzésének és a zsinagógák lerombolásának célját fogalmazta meg.34 Bár a nagy reformátor erélyes fellépése ellenére nézeteinek gyakorlati alkalmazására kevés példa akadt, s a reformáció időszaka a korábbi századokhoz képest összességében nyugalmasabb periódusnak számít, egyes területeken mégsem tekinthetünk el hatásától. Bizonyára nem véletlen, hogy a korabeli német zsidóság vezető személyisége, Joseph Rosheim közvetlen összefüggést látott a szászországi zsidók kiűzése és Luther nézetei között. De a reformáció évtizedeiben Brandenburg zsidóinak eltávolítása is hasonló okokra vezethető vissza.35 A protestáns gondolatok ugyanis hatásos ideológiai eszközzé váltak a városi polgárság kezében a gazdasági indíttatású konfliktusokban. A céhes kézműves polgárság támadásaival szemben a zsidó közösségek legtöbbször a katolikus császárok védelméért folyamodtak, akik több esetben fel is léptek a „kamara szolgái” érdekében. Az évszázados pusztítások ellenére az 1620 után Csehországban berendezkedő Habsburg hatalom már nagy létszámú zsidó alattvaló felett rendelkezett. Egy korabeli becslés szerint a 17. század elején a cseh tartományban 14 ezer zsidó adófizető élt, ebből 1800 fő a 33 Richard Friedenthal: Luther élete és kora. Budapest: Gondolat, 1973. 34 Ibid. 628–629.; Hartmann Grisar: Luther Márton élete. Budapest: Szent István Társulat, 1929. 353–354. 35 A kiűzésre 1536-ban János Frigyes választófejedelem jóváhagyásával került sor. Ibid.; Richard Friedenthal: Luther élete és kora. i. m. 628–629.


fővárosban, Prágában. 1770-re a prágai közösség elérte a főváros lakosságának egynegyedét, létszáma megközelítette a 11 ezer főt.36 A cseh fővárosban szinte önálló várost alkotó zsidó negyed a korabeli Európa egyik legnagyobb közösségévé fejlődött. A prágai és a csehországi zsidóság létszámának látványos gyarapodása legfőképpen a katolikus Habsburg uralkodók azon törekvéseivel függött össze, hogy közvetlen környezetükben minimálisra csökkentsék a keresztény hit ellenségének tekintett zsidók létszámát. A vallásos buzgalmáról híres I. Lipót (1658–1705) 1670-ben a bécsi, 1671-ben az Alsó-Ausztriában élő zsidókat űzte el otthonukból.37 Lipót határozata a középkori antijudaizmus kitűnő példája, hiszen ha hihetünk a legendának, a bécsi közösség felszámolására a spanyol Habsburg-házból származó második felesége vetélése után került sor. Állítólag azért, mert a császárné a zsidók jelenlétével magyarázta balsorsát. De bizonyíthatóan Bécs keresztény kereskedői is közbenjártak Lipótnál a veszélyes versenytársaktól való szabadulás reményében.38 A kiutasított ausztriai zsidók nagyobb része Prágában talált új otthont, mások Frigyes Vilmos (1620–1688) brandenburgi választófejedelem meghívására Brandenburgban, nagyobb részt Berlinben telepedtek le. Egy harmadik kisebb csoportjuk a nyugat-magyarországi főúri birtokokra költözött.39 Az ellenreformáció legfőbb hívének számító Habsburg uralkodók később is igyekeztek korlátok közé szorítani a zsidóság létszámnövekedését. 1726-ban VI. Károly (1711–1740) a Cseh- és Morvaországban élő zsidó családokban csupán egyetlen férfi

36 William O. McCagg: Zsidóság a Habsburg Birodalomban 1670–1918. Budapest: Cserépfalvi, 1992. 18. 37 Kaufmann Dávid: A zsidók utolsó kiűzése Bécsből és Alsó-Ausztriából, előzményei (1625–1670) és áldozatai. Budapest: Múlt és Jövő, 2002. 38 William O. McCagg: Zsidóság a Habsburg Birodalomban 1670–1918. i. m. 11.; Haraszti György: Az egyik „utolsó” kiűzetés. In: Kaufmann Dávid: A zsidók utolsó kiűzése Bécsből és Alsó-Ausztriából. i. m. 222–236.; A bécsi zsidóság középkori történetéhez ld. Hugo Gold: Geschichte der Juden in Wien. Tel Aviv: Olamenu, 1966. 1–20. 39 Kaufmann Dávid: A zsidók utolsó kiűzése Bécsből és Alsó-Ausztriából. i. m. 168–171., 179–187.; Büchler Sándor: Alsó-Ausztriából 1670-ben száműzött zsidók Magyarországon. Magyar Zsidó Szemle, 1899. 350–352.


nősülését engedélyezte. Mária Terézia (1740–1780) apjánál is kevésbé kedvelte zsidó alattvalóit. Az osztrák örökösödési háború (1740–1748) idején csupán a porosz hadsereggel való összejátszás gyanúja elegendő volt ahhoz, hogy elrendelje Prága zsidóságának kiűzését. A prágai zsidók csak egy év múlva térhettek vissza a környező falvakból. Mária Terézia az utolsó volt a zsidó közösségek kiűzését elrendelő európai uralkodók sorában. Korlátozó intézkedései ugyan lassították, de megállítani nem tudták a zsidóság létszámának gyarapodását. Ennek köszönhetően 1785-ben a bohémiai részeken már közel 70 ezer zsidó alattvaló élt.40 2/3. Lengyelország Azok a sorozatos üldözések, amelyek nyomán a 17. századra a Német-római Birodalom jelentős részén virágzó zsidó közösségek tűntek el, a legnagyobb arányban a szomszédos lengyel területek zsidóságának létszámát növelték meg.41 Már a keresztes hadjáratok hatására sok zsidó menekült Nagy-Lengyelország városaiba: Kalisban, Gnesenben, Poznanban jöttek létre nagyobb telepek. A lengyel uralkodók szívesen fogadták a betelepedő zsidókat, a kereskedelem és a hitelélet fellendülését remélve tőlük. V. (Jámbor) Boleszláv nagyfejedelem (1221–1279) elsőként rendelkezett országa zsidó lakóiról, 1264-ben a Kalisi Rendeletben a szabad kereskedelem jogával és széles körű belső autonómiával ruházta fel őket. Az uralkodói védelem a lengyel területeken a katolikus klérus törekvéseit is ellensúlyozta. Ennek köszönhető, hogy bár az 1265. évi boroszlói zsinat a zsidó telepesek lakóhelyi elkülönítése mellett foglalt állást, a megbélyegző határozatoknak nem lettek komolyabb következményei. A lengyelországi zsidóság legdinamikusabb gyarapodása III. (Nagy) Kázmér (1333–1370) uralkodása alatt következett be. A nagy 40 William O. McCagg: Zsidóság a Habsburg Birodalomban 1670–1918. i. m. 18., 24. 41 Aleksander Gieysztor: The Beginnings of Jewish Settlement in the Polish Lands. In: Chimen Abramsky–Maciej Jachimczyk–Antony Polonsky (eds.): The Jews in Poland. Oxford: Basil Blaskwell, 1988. 15–21., 209–211.


létszámnövekedés egyrészt a nyugati államokban pusztító pestis hatásának köszönhető, de Kázmér maga is ösztönözte e hasznos kereskedő és pénzügyletekben jártas népesség megtelepedését. Tudatos fejlesztő politikájának köszönhető Krakkó és Lvov zsidó közösségeinek felvirágzása. A kedvező folyamatok a lengyel-litván unió megszületése után is folytatódtak. Az egyesülés után Litvánia kormányzásával megbízott Vitold nagyfejedelem Grodno és Trok városokban szabad letelepedést biztosított zsidó alattvalóinak, a kereskedelem és az ipar mellett földműves foglalkozások űzését is engedélyezve számukra. A lengyel-litván területek története a keresztény vádak gyakoriságát tekintve sem hasonlítható a Német Birodaloméhoz. Mindez elsősorban annak köszönhető, hogy a lengyel uralkodók többsége a későbbiekben is erélyesen fellépett a katolikus klérus zsidóellenes agitációjával szemben. IV. Kázmér (1447–1492) a 15. század második felében heves küzdelemben védte meg országa zsidóságát a krakkói érsekkel szemben. Egy évszázaddal később Báthory István (1576–1586) külön rendeletben tiltotta el a vérvádat, szigorú büntetést szabva a hamis vádaskodókra.42 A lengyel-litván területek történetében kivételes eseménynek számított Sándor litván nagyfejedelem döntése, aki feltehetően az 1492-es spanyolországi kiűzés hatására 1495-ben kiutasította Litvánia zsidó közösségeit. E kedvezőtlen közjáték ellenére a 16. századra Lengyelország Európa zsidóságának legnépesebb centrumává fejlődött, amely létszáma és kultúrája alapján méltán lépett az ekkorra elpusztult spanyolországi központ örökébe. A 17–18. században már hatalmas városi közösségek éltek Krakkóban, Lublinban, Vilnában, Lvovban és Bresztben. A városi gyülekezetek közül a 18. századi lengyel kereskedelem központjává váló Bródy zsidónegyede emelkedett ki. 42 Báthory rendelete összefüggött azzal, hogy a 16. században Lengyelországban is gyakorivá váltak a vérvádak. 1540 és 1790 között hozzávetőleg 80–100 vérvádesetet örökítettek meg a források. Zenon Guldon–Jacek Wijaczka: The Accusation of Ritual Murder in Poland, 1500–1800. Polin, 10 (1997) 99–140.; Gershon David Hundert: Jews in Poland-Lithuania in the Eighteenth Century. Berkeley: University of California Press, 2004. 57–78.; Hillel J. Kieval: Blood Libels and Host Desecration Accusation. i. m. 196–197.


Ezekben a nagyobb városokban a zsidók által lakott városrészek általában központi helyen, a főterek körül terültek el, s üzleteikkel, zsinagógáikkal a városok építészeti arculatát is meghatározták.43 A lengyelországi zsidóság azonban nem csak városlakó népesség volt, hanem nagy létszámban telepedett le a lengyel nemesség földjein, fontos gazdasági funkciókat látva el a 16. századtól egyre bővülő árutermelést folytató nemesi birtokokon.44 Különösen látványos növekedés zajlott le Ukrajna területén, ahol egy korabeli összeírás tanúsága szerint a 17. század közepéig 115 új zsidó közösség keletkezett. Ezt a területet sújtotta legnagyobb mértékben az 1648-tól Bogdan Hmelnyickij vezetésével megindult kozák felkelés. Az Ukrajna felszabadításáért küzdő kozák csapatok a lengyel nemesség mellett a vele szoros gazdasági kapcsolatban álló zsidó közösségek ellen is támadást indítottak. Ukrajna nyugati részein, Podóliában és Volhyniában a felkelés hatására alig fél év leforgása alatt több száz zsidó gyülekezet semmisült meg. A mészárlások később az egész Lengyelországra kiterjedtek. Az Ukrajna birtoklásáért kirobbant orosz-lengyel háborúban az Ukrajna keleti felét 1667-ben elragadó orosz hatalom nem tűrte meg tovább a zsidó népességet, innen és Lengyelország egyéb területeiről a túlélők hatalmas tömegei kényszerültek menekülésre, vagy estek a kozákokkal szövetséges krími tatárok fogságába. A mérhetetlen pusztítással járó kozák felkelés nemcsak a lengyelországi zsidóság történetében tekinthető határkőnek, de az európai vándorlás folyamatában is fontos fordulópontnak számít. Ezzel megszakadt a zsidó népesség korábbi földrajzi átrendeződését

43 Daniel Tollet: Merchants and businessmen in Pozńan and Cracow, 1588–1688. In: Chimen Abramsky–Maciej Jachimczyk–Antony Polonsky (eds.): The Jews in Poland. i. m. 22–30., 211–213.; Gershon Hundert: The implication of Jewish economic activities for Christian-Jewish relations in the Polish Commonwealth. Ibid. 55–63., 226–231. 44 Jacob Goldberg: The privileges granted to Jewish communities of the Polish Commonwealth as a stabilizing factor in Jewish support. Ibid. 31–54.; 213–226.; Részletesebben Uő: Jewish Privileges in the Polish Commonwealth. Charters of Rights Granted to Jewish Communities in Poland-Lithuania in the Sixteenth to Eighteenth Centuries. Jerusalem: The Israel Academy of Sciences and Humanities, 1985.


jellemző tendencia, amelyet a 11. századtól Európa nyugati területeiről a középső és keleti vidékekre irányuló vándorlás határozott meg. A következő évszázadtól kezdve a kontinens keleti területeiről a nyugatabbra fekvők felé haladó népességmozgás vált dominánssá. 2/4. Magyarország Magyarországon a zsidóság jelenlétéről a 10. század közepétől tudósítanak írott források.45 I. László (1077–1095) és I. Kálmán király (1095–1116) törvényei tartalmaznak először zsidókra vonatkozó rendelkezéseket, amelyekből arra következtethetünk, hogy a pénz- és hitelügyletekkel foglalkozó csoportok mellett ebben a korban egyes rétegek termelő munkát is végeztek.46 A legnagyobb közösségek a

45 A római kori síremlékek Pannónia területén a III. század elejétől jelzik a zsidók jelenlétét. (Krausz Sámuel: Római emlékek a pannon zsidókról. IMIT Évkönyv, 1902. 293–304.) Az első írott források 1050 körül Esztergomban zsidó község működéséről szólnak. Erről számol be az az ítélet, amelyet a zsinagóga ítélőszéke hozott a városba a szombat megkezdése után érkező regensburgi zsidó kereskedők ellen. (Kohn Sámuel: A zsidók története Magyarországon. A legrégibb időktől a mohácsi vészig. Budapest: Atheneum, 1884. Okiratok 1. sz. 405–408.; 359–367.) Kohn Sámuel munkája a magyarországi zsidóság középkori történetének 1526-ig terjedő korszakát tekinti át. A szerző ebben fejtette ki a kazár-származás tételét, amely a Kárpát-medence első zsidó lakóit azoktól a zsidó hitre tért kazár törzsektől származtatja, akik a honfoglaló magyarokkal érkeztek. Az elmélet azonban primer forrásokkal nem igazolható, és sok rokon vonást mutat a 19. századi nemzeti mozgalmak romantikus eredetmítoszaival. E korszakról ld. még. Kubinyi András: Fejezetek a magyarországi zsidóság középkori történetéből. In: Schweitzer József (szerk.): Az Országos Rabbiképző Intézet Évkönyve, 1992–1995. Budapest, 1995. 115–142. 46 László törvényei megtiltották a zsidó férfi és keresztény nő közötti házasságot, keresztény szolgák tartását, valamint azt, hogy a zsidók vasárnap és más keresztény ünnepnapokon dolgozzanak. Kálmán törvényei a kölcsönügyletekre, zálogbirtokokra, adásvételre vonatkozó szabályokat is tartalmaztak, s kimondták, hogy zsidók és keresztények közti perben csak mindkét vallású tanú meghallgatása után hozható ítélet. Závodszky Levente:


következő évszázadokban a királyi városokban jöttek létre. Népes gyülekezet élt Budán, Pozsonyban, Sopronban, Nagyszombatban, vagy az érseki fennhatóság alatt álló Esztergomban.47 Az Árpád-házi királyok közül többen tudatosan ösztönözték a zsidók betelepedését. IV. Béla (1235–1270) a tatárjárást követő újjáépítés során zsidó üzletemberek segítségét is igénybe vette. 1251-ben kiváltságlevéllel ruházta fel a hazai zsidóságot, amelyben közvetlen királyi védelem alá helyezte őket, és szabad kereskedelmi jogot biztosított számukra az ország területén.48 A királyi pártfogás az egyházi törekvéseket is többször hatékonyan semlegesítette. Ennek köszönhető, hogy bár 1262-ben IV. Orbán pápa (1261–1264), 1279-ben az óbudai zsinat kísérletet tett zsidóellenes intézkedések és megkülönböztető jelzések bevezetésére, a zsinati határozatokat végül nem hajtották végre.49 Magyarországon egészen a 14. századig nem fedezhetők fel a nyugatihoz hasonló elkülönítés és üldözés nyomai. Az ország évszázadokon keresztül menedékül szolgált Európa üldözött zsidói számára. Sokan találtak itt védelmet a keresztes hadjáratok vagy a pestisjárványt követő üldözések elől menekülve. A keresztény intolerancia szelleme először Nagy Lajos (1342–1382) uralkodása alatt erősödött fel. Lajos, aki a Szentszék megbízottjaként Magyarországon is a keresztény közösség bővítésének eszméjét képviselte, a zsidók átkeresztelésére törekedett, s miután a zsidók nem engedelmeskedtek a térítő szándéknak, az 1350-es években kiűzte őket az országból.50 A 14–15. századra a zsidó népesség A Szent István, Szent László és Kálmán korabeli törvények és zsinati határozatok forrásai. Budapest, 1904. 159–160.; 192–193.; Bertényi Iván: Kálmán király „zsidótörvénye” és az ún. „írásreakció kora”. Schweitzer József (szerk.): Az Országos Rabbiképző Intézet Évkönyve, 1992–1995. i. m. 143–152. 47 Kubinyi András: A zsidóság története a középkori Magyarországon. In: Gerő László (szerk.): Magyarországi zsinagógák. Budapest: Műszaki Könyvkiadó, 1989. 23. 48 Balog Szidónia: A magyarországi zsidók kamaraszolgasága és igazságszolgáltatása a középkorban. Budapest: Vasutas Szövetség, 1907. 14–21. 49 Kohn Sámuel: Az 1279. budai zsinat összes végzései. Történelmi Tár, 1881. 547–548. 50 A kiűzés pontos időpontja nem ismert. Lajos sikertelen térítő szándéka


életkörülményei más tekintetben is megnehezedtek. A városok többségében ekkorra valósult meg a lakóhelyi elkülönítés. Jól elhatárolt zsidó utcák és negyedek jöttek létre, amelyek sokhelyütt a zsidók által lebonyolított kereskedelem kizárólagos színterévé váltak.51 Az ország három részre szakadása alapvetően megváltoztatta a zsidóság életfeltételeit. A Magyarországot végigpusztító török 1526-ban elhurcolta Buda zsidó lakosságát, a török hatalom azonban a hódoltsági területeken nem állított akadályt a zsidó kereskedők működése elé. A királyi Magyarországról érkező és a Török Birodalom területén élő spanyol zsidók hamar újjáélesztették a budai gyülekezetet, amely rendkívül fontos szerepet játszott a török területek és a Nyugat közötti kereskedelmi forgalom lebonyolításában.52 A 16. század végétől Erdély politikai viszonyai is kedveztek a zsidók letelepedésének. Bethlen Gábor fejedelem (1613–1629) a török nyomában járó görögök, örmények és rácok mellett zsidó kereskedők tevékenységét is ösztönözte. 1623-ban Gyulafehérvárra törökországi spanyol zsidókat telepített, s a szabad kereskedelem jogával ruházta fel őket.53 A reformáció irányzatait befogadó Erdély a radikális mellett feltehetően az 1348-as pestisjárványt követő üldözésekkel is összefüggött. Shlomo Spitzer–Komoróczy Géza: Héber kútforrások Magyarország és a magyarországi zsidóság történetéhez a kezdetektől 1686-ig. Budapest: MTA Judaisztikai Kutatócsoport–Osiris, 2003. 451.; Dán Róbert: Mikor űzte ki I. Lajos a zsidókat? – Wann vertrieb Ludwig I. die Juden? Tanulmányok Budapest múltjából, 4. 1991. 9–15.; Hajnik Imre: A zsidók Magyarországon a vegyes házakbóli királyok alatt. Pest: Emich Gusztáv, 1866. 2–3. 51 Ibid. 9–17.; Virág István: A zsidók jogállása Magyarországon 1657–1780. Budapest: Sárkány Nyomda, 1935. 14. 52 Kubinyi András: Spanyol zsidók a középkori Budán. In: Scheiber Sándor (szerk.): Magyar–Zsidó Oklevéltár. XII. kötet. Budapest: MIOK, 1969. 19–26.; A szefárd zsidók magyarországi történetének hosszabb korszakát tekinti át Haraszti György: Szefárd zsidók Magyarországon a kezdetektől a török uralom megszűntéig. In: Uő: Két világ határán. Budapest: Múlt és Jövő, 1999. 57–80. 53 Ibid. 61–63.; Az erdélyi zsidóság 17. századi történetéről ld. Moshe Carmilly-Weinberger: A zsidóság története Erdélyben (1623–1944). Budapest: MTA Judaisztikai Kutatócsoport, 1995. 51–88.


protestantizmus, a szombatosság terjedését sem akadályozta.54 A zsidózó szekta a protestantizmus legszélső hajtásából, az unitárius vallásból szakadt ki 1588-ban, Eössi András székely főnemes irányításával. A vagyonos és közrendű tagokat is magában foglaló felekezet az 1620-as évek elején Péchi Simon munkássága alatt élte virágkorát, az 1630-as évektől azonban üldözött közösséggé vált. A hódoltsággal és Erdéllyel ellentétben a királyi Magyarországon a szabad királyi városok a Mohács utáni politikai zűrzavart a korábban befogadott zsidó lakóik elűzésére használták fel. Elsőként Sopron, Pozsony és Nagyszombat polgárainak sikerült kieszközölniük az uralkodónál a zsidók eltávolítását, de példájukat hamarosan a többi város is követte.55 A városokból kiszoruló zsidóság egy része elköltözött az országból, az erősen megcsappant megmaradt népesség a nyugat-magyarországi nagybirtokokon, földesúri védelem alatt telepedett le.56 A 17. századtól Magyarország zsidóságának létszámviszonyai is az osztrák, a cseh és a lengyel területek népesedésének függvényében alakultak. Bár a török kiűzése után az elnéptelenedett országban a katolikus és német népesség letelepedését ösztönző bécsi udvar igyekezett megakadályozni a zsidók bevándorlását, beáramlásuk a különböző etnikumú telepesek áradatával együtt már a 17. század végén megindult. A zsidóság bevándorlása döntően két irányból táplálkozott: az osztrák és a cseh-morva tartományokból, ahonnan az elvándorlást nagyban megnövelte VI. Károly említett korlátozó 54 Kohn Sámuel: A szombatosok. Történetük, dogmatikájuk és irodalmuk. Különös tekintettel Péchi Simon főkancellár életére és munkáira. Budapest: Atheneum. 1889.; Dán Róbert: Az erdélyi szombatosok és Péchi Simon. Budapest: Akadémiai, 1987.; Uő: Szombatos szokások és legendák. Évkönyv, 1971–1972. MIOK, 206–218.; Bitskey István: Hitviták tüzében. Budapest: Gondolat, 1978. (Magyar História) 108–114. 55 A soproni zsidók sorsának alakulásáról ld. bővebben Pollák Miksa: A zsidók története Sopronban a legrégibb időktől a mai napig. Budapest: IMIT, 1896. 112–178.; A pozsonyi zsidók kiűzéséről ld. Friss Ármin (szerk.): Magyar–Zsidó Oklevéltár. I. kötet. Budapest: IMIT, 1903. 337., 344., 427., 437.; A városok és a zsidók kapcsolatának alakulására ld. Virág István: A zsidók jogállása Magyarországon 1657–1780. Budapest: Sárkány Nyomda, 1935. 18–20.; 47–67. 56 Ibid. 33–47.


rendelete, valamint a lengyel vidékekről, amelyek főként Lengyelország felosztása után bocsátottak nagy létszámú menekülő csoportokat Magyarországra.57 A 18. századi magyarországi bevándorlás méreteit jól szemléltetik a következő adatok: az 1735–1738-ban készült első részleges zsidó összeírás szerint a zsidó lakosok száma a felmért területeken alig több mint 11 ezer főre, az egész országban megközelítően 18 ezer főre rúgott,58 1787-ben viszont már meghaladta a 83 ezret.59 A két irányból táplálkozó, nyugati és keleti bevándorlás később sajátosan befolyásolta a zsidóság belső történetét. 2/5. Lengyelország felosztása Lengyelország felosztása a 18. század végén új helyzet elé állította az országon osztozkodó valamennyi nagyhatalmat. A három felosztás során (1772, 1793, 1795) a lengyel területeken élő zsidók százezrei kerültek porosz, osztrák és orosz fennhatóság alá. Poroszország, ahol korábban az Ausztriától elnyert Szilézián és az egykori bécsi emigráció leszármazottjait befogadó Berlinen kívül nem telepedhettek le zsidók, a nyugati lengyel területek zsidóságát 57 Marton Ernő: A magyar zsidóság családfája. Vázlat a magyarországi zsidók településtörténetéhez. Kolozsvár: Fraternitas Rt., 1941. 42–65.; Haraszti György: A zsidóság visszatérése Magyarországra a XVIII. században. In: Uő: Két világ határán. i. m. 129–148.; Varga László: Zsidó bevándorlás Magyarországon. Századok, 126 (1992) 59–79. 58 Az összeírt zsidó családfőknek mindössze 35%-a született Magyarországon, 38%-a Morvaországból, 8,2%-a Csehországból és más osztrák területekről, 11%-a Lengyelországból származott. Acsády Ignác: Magyarország népessége a pragmatico sanctio korában. Magyar Statisztikai Közlemények, 1896. 12. kötet. 488–490. (Uő: A magyar zsidók 1735–38-ban. IMIT Évkönyv, 1897. 173–188.); Ember Győző: A magyarországi országos zsidóösszeírások a XVIII. század első felében. In: Grünwald Fülöp–Scheiber Sándor (szerk.): Magyar–Zsidó Oklevéltár. VII. kötet. Budapest: MIOK, 1963. 49–77. 59 Kovács Alajos: A zsidóság térfoglalása Magyarországon. Budapest: A szerző kiadása, 1922. 9–12.; Jehuda Don–George Magos: A magyarországi zsidóság demográfiai fejlődése. Történelmi Szemle, XXVIII (1985) 3. 437–438.


örökölte, a nyomor és a szegénység problémájával együtt.60 A felosztás a Habsburg Birodalomra nézve is hasonló következményekkel járt, hiszen Galícia bekebelezésével közel 200 ezer fővel nőtt a zsidó lakosság száma. Becslések szerint az új tartományban a zsidók össznépességhez viszonyított aránya elérte a 9%-ot, a keleti területeken megközelítette a 17%-ot.61 A lengyel országdarabolás az Orosz Birodalom számára jelentett legnagyobb változást, hiszen a cári hatalom a 16. század elejétől nem tűrte meg a zsidókat az általa birtokolt területeken. A letelepedési tilalmak megszületését a történeti hagyomány egy zsidózó szekta működéséhez köti. Eszerint a 15. század végén egy Zakariás nevű kijevi zsidó Novgorodban több keresztény papot nyert meg a zsidó hitnek. Ezek a papok, eljutva Moszkvába, téríteni kezdtek a keresztény lakosság körében, s létrehozták a „zsidózó keresztények” gyülekezetét, amely a cseh, a lengyel és az erdélyi szombatos mozgalmak előfutárának is tekinthető. 1504-ben III. Iván (1462–1505) elfogatta és megégettette a szekta vezetőit. Utódai nemcsak az új hit terjedéséért felelősnek tekintett zsidók letelepedését akadályozták meg, de rendszerint az újonnan meghódított területek zsidóságát is elűzték. Az orosz hatalom elutasító álláspontja a 18. századra sem változott meg, amit többek között világosan jelzett II. Katalin (1762–1796) magatartása, aki a lakatlan országrészek benépesítése érdekében 1762-ben azzal a kikötéssel kért telepeseket a nyugati hatalmaktól, hogy közöttük ne legyenek zsidók.62 Lengyelország három felosztása során azonban Oroszország a legnagyobb népsűrűségű lengyel tartományokat nyerte el, Fehér-Oroszország, Litvánia és Ukrajna területein több mint 1 millió zsidó alattvalóval. 60 Raphael Mahler: A History of Modern Jewry 1780–1815. London: Vallentine, Mitchell, 1971. 341–347. 61 William O. McCagg: Zsidóság a Habsburg Birodalomban 1670–1918. i. m. 30. 62 Daniel Beauvois: Polish–Jewish relations in the territories annexed by the Russian Empire in the first half of the nineteenth century. In: Chimen Abramsky–Maciej Jachimczyk–Antony Polonsky (eds.): The Jews in Poland. i. m. 78.


2/6. A zsidóság a feudális társadalmakban A zsidóság feudális kori jogi-társadalmi viszonyait illetően elfogadhatónak ítéljük azokat a vélekedéseket, amelyek a középkori zsidó közösségeket a feudális társadalmak „peremére” helyezik.63 A zsidóság ugyanis nem tagozódott de a hűbéri struktúrába, de a rendi kereteken is kívül maradt. A zsidó iparosok és kereskedők nem léphettek be a feudális céhekbe, s a keresztény városi polgárság kiváltságaiban sem részesülhettek. Európa legnagyobb részén el voltak tiltva a földtulajdon különböző formáitól. A letelepedés, az iparűzés és a kereskedés jogát meg kellett vásárolniuk véduraiktól, jogaik azonban semmilyen közjogi biztosítékot nem élveztek. A keresztény-feudális társadalmak behatárolták a zsidóság működési lehetőségeit, a kirekesztettség azonban nem volt azonos a funkciótlansággal. A középkori zsidó közösségek ugyanis sok tekintetben jól illeszkedtek a korabeli Európa társadalmába, ellátva mindazon gazdasági feladatokat, amelyeket a helyhez kötött agrártársadalmak csak nehézkesen, vagy az egyházi tilalmak hatására egyáltalán nem végezhettek el.64 A korai középkorban a távolsági kereskedelem bizonyult ilyen feladatnak. A Frank Birodalomban zsidó kereskedők teremtettek összeköttetést a birodalom egyes részei és az ázsiai, afrikai vidékek között, áruikkal bejárva Babilóniát, Palesztinát, Egyiptomot. A pénzkölcsönzés főként Itália és a Német Birodalom zsidósága körében vált főfoglalkozássá. A középkori bankügyletek lebonyolításában és módszereinek kidolgozásában Róma nagy múltú bankházai jártak élen, de mellettük Velence, Padova, Mantova és Verona pénzkölcsönzői is fontos szerepet játszottak. A nemzetközi kereskedelembe való bekapcsolódás különösen fontos szerepet játszott a lengyelországi közösségek felvirágzásában. A zsidó kereskedők részt vettek a cseh-morva és a magyar területekkel folytatott kereskedelemben, sőt Itáliába és a Fekete-tenger 63 A zsidóság életének politikai, társadalmi és gazdasági feltételeit a középkori társadalmakban sokoldalúan mutatja be Jakov Katz: Hagyomány és válság. Zsidó társadalom a középkor végén. Budapest–Jeruzsálem: Múlt és Jövő, 2005. 64 Salo Wittmayer Baron: A Social and Religious History of the Jews. i. m. Vol. IV. 151–227.


partvidékére is eljutottak. Nemzetközi szempontból szerepük különösképpen megnövekedett 1453-tól, Konstantinápoly török kézre kerülése után. A lengyel szárazföldi útvonalak felértékelődésével a zsidó kereskedők tekintélyes helyet vívtak ki azok között a nagykereskedők között, akik a Török Birodalom, valamint Európa középső és nyugati részei közti kereskedelem lebonyolítását végezték. Isztambul és Lvov között szállították a Kelet árucikkeit, majd a 15. századtól bekapcsolódtak a nyugat-európai textilipar termékeinek értékesítésébe. A 16. századra a lengyel-litván területek zsidó kereskedői szabályos „harmadik rendet” alkottak a keresztény városi polgárság mellett. Lengyelországban ehhez a megfelelő intézményi feltételek is kialakultak: Európában egyedülálló módon a zsidó iparosok és kereskedők a keresztény céhekhez hasonló önálló érdekvédelmi szervezetekbe tömörülhettek. A zsidó kereskedők szegényebb csoportjai a helyi áruforgalom lebonyolításában vettek részt. A batyujukat cipelő, házaló zsidók faluról-falura járva kínálták portékáikat, s a helyi piac kiiktatásával közvetlenül juttatták el termékeiket a fogyasztóhoz. A zsidók házaló tevékenysége konkurenciát jelentett a keresztény céhes iparosok és kereskedők számára, hiszen nem vonatkoztak rájuk a keresztény céhek előírásai, például a minimált ár, és termékeik árulása során olyan cikkek adásvételét is lebonyolították, mint a rongy, a toll, a papír, amelyek nem kerültek be a céhes ipar termékeit értékesítő áruforgalomba. A házaló kereskedelem rendkívül szerény mértékű tőkeképzésre adott lehetőséget. Ha az európai zsidó népesség földrajzi átcsoportosulásához, s ezen belül a középső és a keleti területeken végbemenő létszámgyarapodáshoz a keresztény társadalomban betöltött funkciók oldaláról közelítünk, a kontinens munkamegosztásában a 16. századtól bekövetkezett változásokat sem hagyhatjuk figyelmen kívül. A kereskedelmi útvonalak áthelyeződése és az Elbától keletre fekvő területeken a mezőgazdasági termelés felértékelődése ugyanis egészen új gazdasági szerepköröket teremtett a zsidó közösségek számára. A mezőgazdasági árutermelésbe bekapcsolódó nemesi birtokok az áruforgalmazás folyamatában jól hasznosíthatták a mozgékony zsidó kereskedőket. A földesúri földekre, uradalmakba és a mezővárosokba telepedő zsidók fontos szerepet játszottak a gabonakereskedelemben,


az állatértékesítésben és a nemesi birtokok egyéb termékeinek (méz, bor, viasz) piacra juttatásában. A nemesség és a zsidóság gazdasági kapcsolatainak kialakulását Lengyelországban a 16. századtól rendkívüli módon megkönnyítette a korábban erős királyi hatalom meggyengülése. Bár jogi értelemben a lengyelországi zsidók is a kamara szolgáinak számítottak, a királyi joghatóság a nemesi köztársaság viszonyai között nem érvényesülhetett hatékonyan. A katonáskodó és fényűző életmódot folytató lengyel nemesség szívesen engedte át birtokai irányítását zsidó bérlőknek.65 A bérleti rendszer különösen elterjedt a keleti részeken, Litvánia, Fehér-Oroszország és Ukrajna területein, ahol a zsidó bérlők egész birtoktesteket kezeltek. A termelés irányítása és az áruforgalom lebonyolítása mellett a malom-, a halastó- és a kocsmatartás földesúri jogát is gyakorolták.66 A keleti területekre telepedő zsidó közösségek meghatározó elemévé váltak a falvak és a kisebb városok népességének, ahol a települések katonai védelmét is ellátták. A lengyelországi zsidóság létszámának és rendkívüli szerepének megfelelően a belső autonómia fejlett intézményeivel rendelkezett. Az európai zsidóság a polgári egyenjogúsításig nem ismerte a hitközség, a hitélet ápolását szolgáló szervezet fogalmát. A zsidó községek, héberül a kahalok az egy közösségben élőket nem csupán vallási tekintetben fogták össze, hanem mint „politikai közületek” jogi és igazgatási feladatokat is elláttak.67 A községi teendőket választott elöljáróság intézte, amely a közösséget a felsőbb joghatóság előtt is képviselte. Az

65 Moshe Rosman: The Lord’s Jews: Magnate-Jewish Relations in the Polish-Lithuanian Commonwealth During the 18th Century. Cambridge, Massachusetts: Harvard University Press, 1990. 66 A kocsmatartás és a kocsmabérlet történetét tekinti át Lengyelországban a 16. századtól a 19. század közepéig Jacob Goldberger: Tavernkeeping. In: Gershon David Hundert (ed.): The YIVO Encyclopedia of Jews in Eastern Europe. i. m. Vol. II. 1849–1852. 67 A közösségi intézmények belső szerkezetét részletesen elemzi Jakov Katz: Hagyomány és válság. Zsidó társadalom a középkor végén. i. m. 119–306.; Louis Finkelstein: Jewish Self-Government in the Middle Ages. New York: Feldheim, 1964.; Venetianer Lajos: A zsidóság szervezete az európai államokban. Budapest: IMIT, 1901.


európai államokban a zsidó közösségek az autonómia különböző fokozataival rendelkeztek. A lengyelországi zsidó községek a keresztény városi magisztrátusokhoz hasonlóan, teljes hatáskörrel intézték a zsidó városnegyedek ügyeit. Képviselőikből a 16. század végére két területi nagytanács jött létre.68 1580-tól a Négy Ország Tanácsa Nagy- és Kis-Lengyelországot, Podóliát és Volhyniát képviselte. Litvániában 1623-tól működött a Főközségek Nagytanácsa, amely az öt legnagyobb gyülekezet elöljáróiból verbuválódott. Ezek a nagytanácsok szabályos parlamenteket alkottak, törvényeket hoztak, rendelkeztek az állami adók felosztásáról és behajtásának módjáról. Tanácskozásaikon legtöbbször az állami hatalom képviselői is részt vettek. A két központi intézmény közel 200 évig állt fenn, a lengyel szejm az ország felosztásának előestéjén, 1764-ben szüntette be működésüket. A belső autonómia alsó szintű intézményei azonban továbbra is funkcionáltak. A cseh korona zsidósága működési köre és a belső önkormányzat tekintetében sokban hasonlított a lengyelhez. Bár a Habsburg Birodalom a lengyel államhoz képest a 17. századtól összehasonlíthatatlanul nagyobb szervezettséget mutatott, az osztrák abszolutizmus mégsem bizonyult olyan sikeresnek, mint nyugati szomszédai. Hiányosságai mindenekelőtt abban nyilvánultak meg, hogy a központi intézmények felállításán kívül a rendi előjogok korlátozása terén kevés eredményt tudott felmutatni. A hatalom megosztottságának köszönhetően a cseh-morvaországi zsidók fontos előjogokat szereztek: működési körüket nem korlátozták a pénzügyekre és a kereskedelemre, hanem a kézműves és iparos mesterségek űzésére is jogot kaptak, amit elsősorban a falvakban érvényesíthettek. A morva fővárosban ugyan nem telepedhettek le, de Nikolsburgban, Boskowitzban, Trebitschben, Possnitzban, Ungarisch Brodban és Kremsierben önigazgatás alatt álló településeket hozhattak létre.69 Előjogaik felett fejlett önkormányzati intézmények őrködtek.70 Csehország, Morvaország és Szilézia külön-külön saját főrabbival 68 Ibid. 249–260. 69 William O. McCagg: Zsidóság a Habsburg Birodalomban 1670–1918. i. m. 20. 70 Venetianer Lajos: A zsidóság szervezete az európai államokban. i. m. 302–


rendelkezett. Mellettük előkelőkből álló deputáció állt, amely a zsidóadók és a trónnak járó egyéb hozzájárulások begyűjtését végezte. A zsidó közösségek és a korona között a deputációk élén működő primátor közvetített. Morvaországban, ahol a kisebb létszámú zsidóság nagyobb közösségekben élt, ez a rendszer a 19. századig fennmaradt. Csehországban azonban a korona 1659 körül külön deputációt állított fel a falusi zsidóság számára, az élén saját primátorral, aki mellett rövid időre a „vidéki” főrabbi tisztsége is megjelent. Magyarországon, ahol a Habsburg abszolutizmus még kevesebb sikert könyvelhetett el, az osztrák kormányzat a 17. század végétől nem tudta érdemben megakadályozni a nagybirtokosok zsidótelepítéseit. A majorsági területeit egyre növelő árutermelő arisztokrácia és a nemesség az áruforgalmazás folyamatában jól hasznosíthatta a mozgékony zsidó kereskedőket. A földesúri földekre, uradalmakba és mezővárosokba telepedő zsidók elsősorban állatértékesítéssel, gabonaszállítással, nyersbőrök adásvételével foglalkoztak. A magyarországi földbirtokosok védlevelek adományozásával ösztönözték a zsidók letelepedését. A nemesi védlevelek kollektív kiváltságokkal ruházták fel a földesúri földeken élőket, biztosították a szabad vallásgyakorlás feltételeit, meghatározták a forgalmazható áruk körét, s a legfontosabb kiváltságként sokhelyütt függetlenítették őket a település elöljáróságától.71 A 18. századra ilyen széles autonómiával rendelkező közösségek jöttek létre a magyar főúri birtokokon,72 például az Esterházyak nyugat-magyarországi birtokain „hét község” néven,73 a

308.; 328–335.; William O. McCagg: Zsidóság a Habsburg Birodalomban 1670–1918. i. m. 20–21. 71 A zsidó kiváltságlevelek összefoglaló bibliográfiáját közli Nathaniel Katzburg: Magyarországi zsidó privilégiumok bibliográfiája. In: Uő: Fejezetek az újkori zsidó történelemből Magyarországon. Budapest: MTA Judaisztikai Kutatócsoport–Osiris, 1999. 196–200. 72 Grünwald Fülöp–Scheiber Sándor: Adalékok a magyar zsidóság településtörténetéhez a XVIII. század első felében. In: Uők (szerk.): Magyar–Zsidó Oklevéltár. VII. kötet. Budapest: MIOK, 1963. 8–12.; Virág István: A zsidók jogállása Magyarországon 1657–1780. i. m. 33–47. 73 A hét községben – Kismarton, Nagymarton, Lakompak, Kabold,


Zichyek óbudai uradalmában,74 vagy a Batthyányak és a Pálffyak birtokain.75 A nemesi védelem mellett a bécsi udvar joghatósága a zsidó népesség felett mindössze az adózáson keresztül érvényesült. Központi adót 1749-ban Mária Terézia vezetett be először, türelmi adó néven, amelynek fizetéséért a magyarországi zsidóság közösen viselte a felelősséget.76 A gyakori népességmozgásnak köszönhetően a cseh és a lengyel területekkel ellentétben Magyarországon nem alakultak ki a belső autonómia magasabb szintű intézményei. A 17. századtól működő főrabbi elsősorban az uralkodói érdekeket képviselte, feladata az adóbehajtásra korlátozódott, s nem terjedt ki a közösségek összefogására.77 A belügyek intézésében a 18. század végére a pozsonyi zsidóság tett szert nagy befolyásra, tudós rabbijai vallási kérdésekben abszolút tekintélynek örvendtek.78

Köpcsény, Németkeresztúr, Boldogasszony – a zsidó közösség önigazgatása alatt állt, saját bírósággal, s az úriszék csak a keresztények és a zsidók közti perekben volt illetékes. Hét hitközség. In: Újváry Péter (szerk.): Zsidó Lexikon. Budapest, 1929. 361–362.; Virág István: A zsidók jogállása Magyarországon 1657–1780. i. m. 36–38.; Pollák Miksa: A nagymartoni zsidók múltjából. Bánóczi József (szerk.): IMIT Évkönyv 1900. Budapest: Lampel R. (Wodianer F. és fiai) 145–166. 74 Virág István: A zsidók jogállása Magyarországon 1657–1780. i. m. 41–42.; A 18. század utolsó harmadára Óbuda lett az ország legnépesebb zsidó községe. Gál Éva: Az óbudai uradalom zsidósága a 18. században. Századok, 126 (1992) 1. 3–34. 75 Pozsony. In: Zsidó Lexikon. 718–720.; A pozsony-váraljai zsidók jogairól ld. még Guttmann Henrik: A magyarországi zsidók III. Károly korában. Budapest, 1940. (Különlenyomat a Kiss Arnold–emlékkönyvből.); Virág István: A zsidók jogállása Magyarországon 1657–1780. i. m. 38–40. 76 A türelmi adó összege folyamatosan növekedett, 1749-ben 20 ezer, 1772-ben 50 ezer, 1778-ban 80 ezer, 1813-ban 160 ezer forintra rúgott. Türelmi adó. In: Zsidó Lexikon. 914–915.; Virág István: A zsidók jogállása Magyarországon 1657–1780. i. m. 21–33. 77 Venetianer Lajos: A zsidóság szervezete az európai államokban. i. m. 279–282. 78 Pozsonyi jesiva. In: Zsidó Lexikon. 720–721.


A 18. századi összeírások alapján részletes kép rajzolható a magyarországi zsidók foglalkozási viszonyairól.79 A többség házaló kereskedelemből élt, faluról falura járva árulta portékáit, kendőt, pántlikát, harisnyát, és felvásárolt a falvakban rongyot, ócskavasat, tollat, papírt. Biztosabb egzisztenciával rendelkezett a kereskedők azon csoportja, amely boltot tartott, néhányan értékesebb árukat, posztót és selymet is árultak. A legvagyonosabb, de egyben legszűkebb réteg távolsági kereskedelmet folytatott. Közéjük tartoztak a nagybirtokosok „házi zsidai”, akik termény-értékesítéssel foglalkoztak, illetve külföldről posztót és textíliákat hoztak be az országba. Ez a réteg rendelkezett a legnagyobb pénztőkével, s gyakran nyújtott hiteleket a nagybirtokosoknak vagy a nemesi vármegyének. A zsidók egy kisebb csoportja kézművességből élt, szabó, üveges, ötvös, könyvkötő mesterséget űzött, s főként a közösségek tagjainak szükségletét elégítette ki. A cseh és a lengyel zsidóságéhoz képest a magyarországi zsidóság településszerkezete is sok különbséget mutatott a. Az eltérés elsősorban a falusi és a mezővárosi zsidóság dominanciájában nyilvánult meg. A szabad királyi városok többsége ugyanis a 17–18. században is sikeresen állta útját a zsidók letelepedésének.80 A legtöbb város csak országos vásárok idejére engedte be a zsidó kereskedőket, s eltiltotta őket a kistételben való árusítástól. A magyar királyi városok többsége a 19. század közepéig fenntartotta a letelepedési tilalmakat.81 79 Ember Győző: A magyarországi országos zsidóösszeírások a XVIII. század első felében. i. m.; Házi Jenő: Az 1767/8. évi országos zsidó összeírás. In: Scheiber Sándor (szerk.): Magyar–Zsidó Oklevéltár. XVI. kötet. Budapest: MIOK, 1974. 13–20. Ez utóbbi összeírás idején a zsidóság közel fele kereskedelemből, 10%-a kocsma-, mészárszék és más bérletekből, 17–17%-a pálinkafőzésből és kézművesiparból élt, 8%-a kocsmatulajdonos volt. 80 A településszerkezetet, a zsidók, a városok és a nagybirtokosok kapcsolatát mutatja be Grünwald Fülöp–Scheiber Sándor: Adalékok a magyar zsidóság településtörténetéhez a XVIII. század első felében. i. m. 5–48.; Virág István: A zsidók jogállása Magyarországon 1657–1780. i. m. 47–67. 81 A zsidóság jelenléte a hazai piacközpontokban a 19. század elején már számottevő. Az 1828-ben készült országos összeírás szerint 57 városi szerepkörrel rendelkező településen 4453 zsidó háztartást írtak össze, ami a városi háztartások 3,5%-át alkotta. Bácskai Vera: Városok és városi társadalom Magyarországon a 19. század elején. Budapest: Akadémiai,


Azok a változások, amelyek a 16. századtól az agrárszféra felé irányították a lengyel és a Habsburg területek zsidóságát, a nyugatabbra fekvő német államokban élő zsidók tevékenységén is nyomot hagytak. A németalföldi iparvidék és a lengyel síkság közötti kereskedelem fellendülése az előző századok pusztításait átvészelő közösségeket is bevonta az áruforgalom lebonyolításába, s némileg csökkentette a hitel- és pénzügyletekhez kapcsolódó foglalkozások túlsúlyát. A zsidó kereskedők rendszeres látogatóivá váltak az észak-német kereskedelem központi eseményeinek számító lipcsei vásároknak. A forgalmazható áruk köre azonban a német fejedelemségekben nagyban különbözött egymástól. A nagykereskedelem terén a zsidó kereskedők főként különleges, a keresztény kereskedők által nem forgalmazott árukkal kereskedhettek. Az északi területeken nemesfémmel és gyémánttal, Poroszországban a 18. században luxuscikkekkel, prémekkel, viasszal, mézzel, teával, kávéval. Tilos volt viszont számukra a gyapjú-, a bor-, a bőr- és a dohánykereskedelem. Egyes területeken a házaló kereskedelem is kifejlődött, bár a falusi és a nemesi birtokokon élő zsidóság aránya meg sem közelítette a keletebbre fekvő országokban működők számát. A polgári emancipációt megelőző zsidó társadalmak kivételes szereplőjének számítottak az „udvari zsidók”.82 A korszak uralkodóit mindenekelőtt a háborúk költségeinek előteremtése késztette arra, hogy udvaraikban pénzügyi tanácsadóként és a hadiszállítások lebonyolítójaként a kereskedelemben gyakorlott, nagy pénztőkével rendelkező zsidókat alkalmazzanak. Az udvari zsidók elsősorban a német fejedelemségekben segédkeztek az államháztartás fenntartásában, de szolgálataikat a 17–18. századi európai összecsapások során a Habsburg uralkodók is igénybe vették. A bécsi udvar zsidó hadiszállítói közül a 17. századvég háborúiban Samuel 1988. 185–188. 82 Selma Stern: The Court Jew: Contribution to the History of the Period of Absolutism in Central Europe. Philadelphia: Jewish Publication Society of America, 1950.; Heinrich Schnee: Die Hoffinanz und der moderne Staat: Geschichte und System der Hoffaktoren an deutschen Fürstenhöfen im Zeitalter des Absolutizmus nach archivalischen Quellen. Band I–IV. Berlin: Duncker and Humblot, 1952–1967.; Venetianer Lajos: A zsidóság szervezete az európai államokban. i. m. 263–285.


Oppenheimer és Sámson Wertheimer pályafutása emelkedett ki. Oppenheimer meghatározó szerepet játszott a török elleni hadjáratok során, érdemeit a hadsereg ellátásában a korabeli hadvezetés és a felszabadító háborúkkal foglalkozó történetírás is elismerte.83 A spanyol örökösödési háborúban harcoló császári seregek élelmezésében is részt vett, s hadiszállításai révén fontos pozícióhoz jutott a császári kincstár igazgatásában. Wertheimer bankárként vívott ki megbecsült helyet a Habsburg udvarban. Hatalmas összegű kölcsöneiből nemcsak az államkincstár, de alkalomadtán a magyarországi vármegyék is részesedtek.84 Az udvari zsidók helyzete azonban egyáltalán nem példázta az egész zsidó társadalom sorsát. Nemcsak vagyonuk és működési körük révén emelkedtek ki abból, de az uralkodókhoz és a kormányzatokhoz fűződő kapcsolataiknál fogva is. Néhányan közülük kikeresztelkedéssel igyekeztek megerősíteni pozícióikat, döntésük azonban együtt járt a saját közösségükből való kitaszíttatással. 83 Oppenheimernek az osztrák pénzügy történetében játszott szerepét elemzi Max Samuel Grünwald: Samuel Oppenheimer und sein Kreis. Ein Kapitel aus der Finanzgeschichte Österreichs. Wien–Leipzig: W. Braunmüller, 1913.; Magyarországi tevékenységére is kitekint Szakály Ferenc: Oppenheimer Sámuel működése különös tekintettel magyarországi kihatásaira. In: Scheiber Sándor (szerk.): Magyar–Zsidó Oklevéltár. XIV. kötet. Budapest: MIOK, 1971. 31–87.; Házi Jenő: Néhány adat Oppenheimer Sámuel hadseregszállító magyarországi működéséhez. In: Scheiber Sándor (szerk.): Magyar–Zsidó Oklevéltár. XVI. kötet. Budapest: MIOK, 1974. 371–374. 84 David Kaufmann: Samson Wertheimer, der Oberhoffaktor und Landes-Rabbiner (1658–1724) und seine Kinder. Wien: Fridrich Beck, 1888.; Uő: Okmányok Wertheimer Sámson élettörténetéhez. A Budapesti Országos Rabbiképző Intézet Értesítője, 1890–1891. Budapest, 1991. 1–139.; Wertheimer Sámson. In: Zsidó Lexikon. 962–963.



A befogadó 19. század


3. A felvilágosodás kora

3/1. Érintkezési pontok a keresztény és a zsidó kultúra között A zsidó és keresztény társadalom kölcsönös elkülönülésének több évszázados történetében először a 15. században jelentek meg a közeledés irányába mutató tendenciák. A koraújkor szellemi irányzatai közül elsőként a reneszánsz kultúra és a humanista világszemlélet adott lehetőséget egy szűk körű szellemi elit számára a gettófalak elhagyására. Az evilági értékeket hangsúlyozó humanista műveltségnek zsidó képviselői is akadtak, akik közül többen Firenze, Padova és Mantova fejedelmi udvaraiban tevékenykedtek. Az arisztotelészi filozófia elismert tolmácsolója volt Elijah del Medigó.85 Abraham Farrisol Kolumbusz felfedezését héber nyelvű beszámolóban örökítette meg,86 míg a spanyol származású Don Judah Abarbanel nevét a szerelemről írott értekezése tette ismertté.87 A keresztény-zsidó szimbiózist több vonatkozásban is gazdagította a reformáció időszaka, hiszen a protestáns irányzatok mint ősi, eredeti forráshoz nyúltak a héber szövegekhez, s a héber stúdiumok igen hamar beépültek a protestáns teológiai gyakorlatba.88

85 Wout Jac. van Bekkum: Jewish Intellectuals in Renaissance Context. In: Stephen Gersh–Bert Roest (eds.): Medieval and Renaissance Humanism: Rhetoric, Representation, and Reform. Leiden: Brill, 2003. 227–241.; Harvey Hames: Elijah Delmedigo: An Archetype of the Halakhic Man? In: David B. Ruderman–Giuseppe Veltri (eds.): Cultural intermediaries: Jewish intellectuals in early modern Italy. Philadeplhia: University of Pennsylvania, 2004. 39–54. 86 David B. Ruderman: The world of a Renaissance Jew: the life and thought of Abraham ben Mordecai Farissol. Cincinnati, Ohio: Hebrew Union College Press, 1981. 87 Eric Lawee: Isaac Abarbanel’s Stance Toward Tradition: Defense, Dissent, and Dialogue. Albany: State University of New York, 2001. 88 Owen Chadwick: A reformáció. Budapest: Osiris, 1998. (Európa

http://www.google.hu/search?hl=hu&tbo=p&tbm=bks&q=inauthor:%22David+B.+Ruderman%22


Az Ószövetség szellemiségének hatása legközvetlenebbül az Angliában, Csehországban, Lengyelországban és Erdélyben kialakult radikális protestáns felekezetek, a szombatos vallás képviselőinek életében tükröződött, akik az Újszövetségen alapuló keresztény normákkal szemben az Ószövetség előírásait követték, zsidó szokások szerint éltek, és zsidó ünnepeket ültek.89 A zsidó múlt tanulmányozása révén megindult elméleti közeledés hatását azonban nagyban csökkentette a protestáns térítő szándék. Az új felekezetek ugyanis a katolicizmussal szembeni magasabbrendűségüket is bizonyítandó igyekeztek megnyerni a zsidó gyülekezeteket a megújult kereszténység számára. A térítő szándék különösen meghatározónak bizonyult a német reformációban. Egészen új nézőpontból, az államnak hajtott haszon szempontjából fordítottak figyelmet a zsidók tevékenységére a nyugati abszolutizmusok merkantilista elveket valló képviselői.90 A 17–18. század bürokratáit és gazdasági szakembereit a mindenek felett álló államérdek vezérelte, amikor a zsidóság működéséből származó anyagi haszon érdekében hajlandónak mutatkoztak javítani bizonyos rétegek jogállásán. A zsidóság gazdasági tevékenységére irányuló figyelem felkeltéséhez a 17. században azok a tekintélyes zsidó gondolkodók is hozzájárultak, akik hitsorsosaik védelmében léptek fel. Simone Luzzato rabbi Velencében, Menasse Ben Israel Angliában a kereskedelem és a szállítás fellendítésében játszott szerepüket emelte ki.91 A haszonelv a korai felvilágosult gondolkodók írásaiban is kultúrtörténete) 89 Kohn Sámuel: A szombatosok. Történetük, dogmatikájuk és irodalmuk. Budapest, 1889.; Dán Róbert: Az erdélyi szombatosok és Péchi Simon. Budapest: Akadémiai, 1987.; Uő: Szombatos szokások és legendák. Évkönyv, 1971–1972. MIOK, 206–218.; Bitskey István: Hitviták tüzében. Budapest: Gondolat, 1978. (Magyar História) 108–114. 90 Charles Woolsey Cole: Colbert and a Century of French Mercantilism. New York: Columbia University Press, 1939., Jonathan I. Israel: European Jewry in the Age of Mercantilism, 1550–1750. Oxford: Clarendon Press, 1989. 91 How Profitable the Nation of the Jews are. In: Paul R. Mendes-Flohr–Jehuda Reinharz (eds.): The Jew in the Modern World. i. m. 10–13.; Albert Montefiore Hyamson: A History of the Jews in England. London: Methuen, 1928. 130–134.


megjelent. Angliában a deista John Toland a 18. század elején Luzzato érveivel indokolta a zsidók honosításának szükségességét.92 Franciaországban Charles Louis Montesquieu hasonlóan pozitívan értékelte a középkori európai gazdaságban játszott szerepüket.93 A korábbi évszázadokban uralkodó keresztény zsidószemlélethez képest a felvilágosodás eszmerendszere érvényesített gyökeresen új nézőpontot.94 Az isteni elrendeléssel szemben az ember természeti állapotát középpontba helyező, s a természetjog talaján alapvetően új ember és társadalom felfogást érvényesítő gondolatkörben a zárt vallási rendszerek mindenhatósága is megkérdőjeleződött. A polgári fejlődésben élenjáró országokban, Hollandiában és Angliában ekkor született meg a vallási türelem gondolata. A vallások szabta falakon átívelő tolerancia elvének megfogalmazásához „a hitehagyott zsidó” filozófus, Baruch Spinoza és John Locke munkássága egyaránt hozzájárult. Locke a toleranciáról írott munkájában a zsidósággal szembeni türelem mellett is kiállt: „Egyetlen pogányt, mohamedánt vagy zsidót nem szabad vallása miatt az államból kiüldözni.”95 A felvilágosodás képviselői azonban az emberre mint individuumra tekintettek. A természetjogra épülő elvont, egyetemes emberfogalomnak való megfelelést tűzték célul, ami alapján értelmezhetetlennek tűntek a történetileg kialakult emberi közösségek. Ennek tudhatók be a felvilágosodás képviselői körében a kortárs 92 Toland névtelen röpiratban tette közzé nézeteit: Reasons for Naturalising the Jews in Great Britain and Ireland. London, 1714.; Jacob Katz: Kifelé a gettóból. A zsidó emancipáció évszázada 1770–1870. Budapest: MTA Judaisztikai Kutatócsoport, 1995. 44–46. 93 Charles Louis Montesquieu: A törvények szelleméről. Budapest: Akadémiai, 1962. 2. kötet. 62–63.; Arthur Herzberg: The French Enlightenment and the Jews. New York–London: Columbia University Press, 1968. 273–276.; David Lowenthal: Montesquieu. In: Leo Strauss–Joseph Cropsey (szerk.): A politikai filozófia története. Budapest: Európa, 1994. 2. kötet. 5–35. 94 Pierre Chaunu: Felvilágosodás. Budapest: Osiris, 1998. (Európa kultúrtörténete) 95 John Locke: Levél a vallási türelemről. In: Kontler László: John Locke a vallási türelemről. Budapest: Stencil Kulturális Alapítvány, 2003. 244.; Robert A. Goldwin: John Locke. In: Leo Strauss–Joseph Cropsey (szerk.): A politikai filozófia története. i. m. 1. kötet. 650–697.


zsidóságról megfogalmazott ellentmondásos értékelések is. Ez az ellentmondás abban fejeződött ki, hogy jóllehet az emberek eredendő egyenlőségét hangoztató elképzelések talaján könnyen elgondolható volt a zsidó és a keresztény társadalmak közötti válaszfalak felszámolása, a zsidóknak mint egyéneknek a nem zsidókkal való egyenlővé tétele, a zsidósághoz mint népi-vallási közösséghez fűződő negatív viszonyban mégis változatlanul továbbélt a keresztény antijudaizmusnak a világi-politikai szférában megjelenő hagyománya. Bölcs Nathan, a szépirodalom Gotthold Ephraim Lessing által megmintázott első rokonszenves zsidó alakja először mint ember, s csak másodsorban mint zsidó értelmezte önmagát.96 Johann Gottfried Herder parazita növényhez hasonlította a zsidó közösségeket, de abban is bízott, hogy idővel eltűnik a keresztények és a zsidók közti különbség, s egyszer mindkét vallás követői ugyanazon törvények szerint fognak élni.97 A szellemi és fizikai értelemben is létező gettófalak megszüntetéséhez a felvilágosult gondolkodók közül a deizmus, a természetben megnyilvánuló istenség gondolatának képviselői a zsidó vallást is érintő valláskritika megfogalmazásával járultak hozzá. A kinyilatkoztatáson alapuló vallásokkal szemben a „természetes vallások” nevében fellépő gondolkodók a kereszténységet és a judaizmust egyaránt kritikával illették. A deizmus képviselői szemében azonban a zsidó vallás nem csupán egyike volt a kinyilatkoztatott vallásoknak, hanem mindenekelőtt a kereszténység gyökerének számított, ezért kíméletlen judaizmus bírálatuk a kereszténység burkolt kritikáját is magában foglalta. Az újkori gondolkodók között a deisták voltak az elsők, akik nem keresztény nézőpontból bírálták a judaizmust. François Voltaire és Paul-Henri Holbach ítéleteiben ugyanakkor a keresztény morál is tükröződött, amikor a kortárs zsidó közösségeket az uzsora művészeinek, a népek törvényeivel és erkölcsével ellenkező módon élő gyülekezeteknek tekintették.98 A deista valláskritikából természetesen nőtt ki a zsidó 96 Gotthold Ephraim Lessing: Bölcs Nathan. Budapest: Magyar Helikon, 1979. 97 Johann Gottfried Herder: Eszmék az emberiség történetének filozófiájáról és más írások. Budapest: Gondolat, 1978. 244–245. 98 Arthur Herzberg: The French Enlightenment and the Jews. i. m. 280–313.;


vallásreform igénye. Ennek korai megfogalmazását olvashatjuk Immanuel Kantnál, aki a régi jogi szabályoktól megszabadított, tiszta, erkölcsös vallás megteremtésében látta a judaizmus és a „gyűlölt zsidó” halálát.99 3/2. A zsidó felvilágosodás A koraújkori európai szellemi áramlatok közül a rabbinikus világ falai közé először a felvilágosodás gondolatai hatoltak be. A 18. század utolsó harmadában Poroszország fővárosából, Berlinből indult a zsidó felvilágosodás, héberül a Haszkala mozgalma.100 Ha annak okait kutatjuk, miért éppen a porosz főváros vált az első modern zsidó szellemi áramlat bölcsőjévé, elsőként Berlin különleges helyzetére kell utalnunk. A város a 18. század közepére nem csak Poroszország adminisztratív, kereskedelmi és ipari

Jakov Katz: Az előítélettől a tömeggyilkosságig. Budapest: Osiris, 2001. 56–73. 99 Immanuel Kant: A vallás a tiszta ész határain belül. In: Uő: A vallás a tiszta ész határain belül és más írások. Budapest: Gondolat, 1980. 258–264.; 293–300.; Jakov Katz: Az előítélettől a tömeggyilkosságig. i. m. 99–103.; Pierre Hassner: Immanuel Kant. In: Leo Strauss–Joseph Cropsey (szerk.): A politikai filozófia története. i. m. 2. kötet. 99–152.; Kantnak a reformjudaizmus első képviselőire gyakorolt hatására ld. Michael A. Meyer: Reform Jewish Thinkers and Their German Intellectual Context. In: Jehuda Reinharz–Walter Schatzberg (eds.): The Jewish Response to German Culture: From the Enlightenment to the Second World War. Hanover, N. H.–London: University Press of New England, 1985. 64–84. 100 David Sorkin: The Transformation of German Jewry, 1780–1840. New York–Oxford: Oxford University Press, 1987. 41–104.; Jakov Katz: Hagyomány és válság. i. m. 373–388.; Michael A. Meyer: Response to Modernity. A History of the Reform Movement in Judaism. New York–Oxford: Oxford University Press, 1967. 13–25.; David Sorkin: The Berlin Haskalah and German Religious Thought: Orphans of Knowledge. London–Portland, Oreg.: Valentine Mitchell, 2000.; Encyclopaedia Judaica. Vol. VII. 1433–1452.; Immanuel Etkes: Haskalah. In: Gershon David Hundert (ed.): The YIVO Encyclopedia of Jews in Eastern Europe. i. m. Vol. I. 681–688.


centrumává, de a német nyelvű kultúra központjává is fejlődött.101 Berlin pezsgő szellemi életét részben II. (Nagy) Frigyes (1740–1786) uralkodásának köszönhette, aki maga is rokonszenvezett a felvilágosodás eszméivel. Udvarában megfordult François Voltaire és a német felvilágosodás gondolkodói közül az ekkor Berlinben alkotó Gotthold Ephraim Lessing. A porosz főváros szellemi nyitottsága minden bizonnyal összefüggött népessége ugrásszerű megnövekedésével, amely alig egy évszázad leforgása alatt a lakosság megtízszereződését eredményezte. A várost rendkívüli etnikai tarkaság jellemezte. A cseh, holland és más kisebb létszámú idegen csoportok mellett külön meg kell említenünk az 1685-ben tömegesen befogadott francia hugenották leszármazottjait, akiknek jelenléte kedvező hatást gyakorolt a város gazdasági és kulturális életére.102 Közülük többen a berlini társadalom befolyásosabb köreibe is bejutottak. A berlini zsidó közösség története a 16. század közepéig többször megismétlődő kiűzést követően, 1670 után indult újra. Frigyes Vilmos (1620–1688) brandenburgi „nagy választófejedelem” engedélyezte a Bécsből elűzött zsidók egy részének letelepedését, ami 50 család bebocsátását jelentette.103 Minden bizonnyal e késői letelepedés javára írható, hogy a városban nem jött létre önálló zsidó negyed, sem zsidó utca, amely a kezdetektől megkönnyítette a keresztény környezettel való érintkezést. A 18. század végére 4 ezer főre duzzadó berlini zsidó gyülekezet nem számított különösen nagynak a német városi közösségek között, kitűnt azonban közülük gazdagságával. A gazdagabb zsidó rétegek kialakulásához nagyban hozzájárult a Mária Terézia ellen folytatott hétéves háború, amelynek finanszírozásához Nagy Frigyes zsidó üzletemberek szolgálatait is igénybe vette. Az ekkor felemelkedő családok később meghatározó szerepet játszottak a közösség irányításában, és az új szellemiség képviselőinek anyagi támogatásához is hozzájárultak.104 101 Bernt Engelmann: Poroszország. A lehetőségek hazája. Budapest: Gondolat, 1986. 103–132. 102 Ibid. 44–49.; 56–63. 103 Kaufmann Dávid: A zsidók utolsó kiűzése Bécsből és Alsó-Ausztriából. i. m. 179–187.; Bernt Engelmann: Poroszország. i. m. 50–56. 104 Steven M. Lowenstein: The Berlin Jewish Community. Enlightenment,


Berlin a 18. század második felére a zsidóság felvilágosult képviselőinek is találkozó helyévé vált. A mozgalom vezéralakja, Moses Mendelssohn (1729–1786) Dessauból érkezett, hogy középkori héber filozófiát tanuljon.105 Berlinben ismerkedett meg a német nyelvvel és kultúrával. Itt kötött közeli barátságot Lessinggel, aki róla mintázta Bölcs Nathan alakját. Mendelssohn követői és tanítványai közül Berlinben alakult ki az az iskola, amelynek legnevesebb képviselői között David Friedländer, Markus Herz, Isaac Satanov, Salamon Dubno, Hartwig Wessely, Herz Homberg és Salomon Maimon nevét említhetjük.106 Berlin mellett a német filozófia fellegvárának számító Königsberg is éreztette kisugárzó erejét. Königsbergben Kant tanítványai között tűnt fel Markus Herz, de a korszak nagy filozófusának gondolatai Salomon Maimon tevékenységére is hatást gyakoroltak. Mendelssohn a hétéves háború alatt publikálta első művét, amelyben Mózest a természetes világvallás képviselőjének nyilvánította. A zsidó vallás egyetemes jelentőségét hangsúlyozva a „tiszta judaizmust” észvallásnak, a világbölcsesség részének tekintette, ezáltal alkalmas eszköznek ítélte ahhoz, hogy segítségével a zsidóság integrálódjon az európai társadalmakba. A felvilágosodás más képviselőihez hasonlóan következetesen hangoztatta az állam és a vallás szétválasztásának szükségességét, a vallást meggyőződésen alapuló, az államot viszont kényszert alkalmazó intézménynek tekintette.107

Family, and Crises 1770–1830. New York: Oxford University Press, 1994. 3–32.; Bernt Engelmann: Poroszország. i. m. 109–114. 105 Alexander Altmann: Moses Mendelssohn. A Biographical Study. Alabama: The University of Alabama Press, 1973.; Meier Kayserling: Moses Mendelssohn. Sein Leben und seine Werke. Leipzig, 1862.; Michael A. Meyer: The Origins of the Modern Jew. Jewish Identity and European Culture in Germany, 1749–1824. Detroit: Wayne State University Press, 1967. 11–56.; David Sorkin: Moses Mendelssohn and the Religious Enlightenment. Berkeley: University of California Press, 1996. 106 Steven M. Lowenstein: The Berlin Jewish Community. i. m. 33–42. 107 Mindezt részletesen kifejti 1783-ban megjelent művében: Moses Mendelssohn: Jeruzsálem. Budapest–Jeruzsálem: Múlt és Jövó, 2007.; Alexander Altmann: Moses Mendelssohn. i. m. 514–552.


Úgy vélte, hogy a zsidóság útja az európai társadalomba az európai kultúrán keresztül vezet. A zsidók vallástörvényei c. művében a szellemi és fizikai szeparáltság felszámolása érdekében a gettó jiddis nyelvének elhagyására és az irodalmi német nyelv elsajátítására ösztönzött. Ugyancsak e gondolat szolgálatában készítette el és jelentette meg kortársaival 1783-ban Mózes Öt Könyvének német nyelvű fordítását.108 A nyelvhasználat átalakítására irányuló törekvései a héber nyelvet is érintették. A Közép- és Kelet-Európában beszélt nyelvvel, a jiddissel szemben a héber nyelv használata az évszázadok során egyre inkább a talmudi ismeretek elsajátítására korlátozódott. Ezen szerettek volna változtatni a zsidó felvilágosodás képviselői, amikor létrehozták a Measzéf c. folyóiratot és a Héber nyelv barátainak egyesületét, amely a gettó jiddis nyelvével szemben a héber modenizálását és népszerűsítését szolgálta.109 E törekvés nyomán kibontakozó héber irodalmi reneszánsz főként a Kelet-Európából elszármazott írók tevékenységéhez kötődött. A zsidó felvilágosultak másfelől az oktatás rendjének átalakításával kívánták elősegíteni az európai kultúra elemeinek átvételét. A zsidó közösségek a korai időktől fogva nagy hangsúlyt fektettek az ifjúság oktatására, a vallási és a szellemi közösség fenntartásának egyik biztosítékát látva benne. Amíg azonban a korai századokban a zsidó iskolák magas színvonalon közvetítették a kor kultúráját, és sokoldalú műveltséggel ruházták fel a zsidó ifjakat, a kereszténység uralkodóvá válásával, az állandó fenyegetettség közepette jelentősen megváltozott funkciójuk. A keresztény környezetben a vallás alkotta falakat egyre szorosabbra záró közösségek iskolái mindinkább vallási, talmudi ismeretek közvetítésére szorítkoztak. Mendelssohn és tanítványai az egyoldalú vallási nevelés érvényességét kérdőjelezték meg, amikor 1778-ban Berlinben megnyitották az első német tannyelvű zsidó iskolát, ahol a Talmudon és a Biblián kívül világi és technikai ismereteket is 108 A héber betűs német nyelvű bibliafordítás, a „Biur” a rabbinikus világban nagy vihart kavart. E fordítást alkalmazták az új típusú iskolákban. Alexander Altmann: Moses Mendelssohn. i. m. 368–420.; Jacob Katz: Kifelé a gettóból. i. m. 135–136. 109 Michael A. Meyer: Response to Modernity. i. m. 16.; Jacob Katz: Kifelé a gettóból. i. m. 132.


oktattak.110 Az iskola létrehozása úttörő tettnek számított, hiszen alapjaiban forgatta fel a zsidó iskolázás addigi rendjét. A 18. századvégi Berlinben azonban nem csak a felvilágosult zsidó értelmiség kereste a zsidó és a keresztény társadalom közeledésének lehetőségeit. A keresztények körében a zsidó népesség helyzete iránti érdeklődés mindenekelőtt Wilhelm Dohm „A zsidók polgári sorsának megjavítása érdekében” c., 1871-ben megjelent írásában tükröződött.111 Dohm az elsők között mutatott rá a keresztény társadalmak felelősségére az általuk károsnak ítélt zsidó tulajdonságok kialakulásában. Egyetértett ugyan azokkal, akik morális romlottsággal vádolták a zsidókat, az uzsoraságot, a pénz utáni vágyat azonban az elnyomásból és a jogtalanság állapotából vezette le. Az állam más alattvalóiéhoz hasonló jogokat követelt a zsidóságnak, a szabad foglalkozás választás lehetőségét és az elkülönült lakónegyedek felszámolását javasolta. Elsősorban az ipari és a mezőgazdasági foglalkozások elterjesztését ösztönözte. Dohm, aki hadügyi tanácsosként állami hivatalnok volt, fontos szerepet szánt az államnak a zsidók felvilágosításában, amit az oktatás felügyeletén keresztül vélt megvalósítani. Gondolatai nyomán élénk irodalmi vita bontakozott ki, amelyben David Michaelis, a göttingeni egyetem keleti nyelvek professzora képviselt nézeteivel ellenkező álláspontot.112 Amíg Dohm azt hangsúlyozta, hogy a zsidó vallás nem tartalmaz olyan szabályokat, amelyek a jogokkal járó kötelezettségek teljesítését gátolnák, Michaelis szerint a zsidó vallásban jelenlévő messianizmus,

110 A David Friedländer és Isaac Daniel Itzig által alapított Freischule-ban keresztény tanárok is tanítottak. Kezdetben csak világi ismereteket oktattak, 1784-től azonban vallási stúdiumok is beépültek a tananyagba. Steven M. Lowenstein: The Berlin Jewish Community. i. m. 52.; Jacob Katz: Kifelé a gettóból. i. m. 72–74., 131–140.; 111 Christian Wilhelm Dohm: Über die bürgerliche Verbesserung der Juden. I–II. Berlin, 1781–1783.; Jacob Katz: Kifelé a gettóból. i. m. 65–71.; Dohm és Mendelssohn nézeteit, a társadalmi beilleszkedés megvalósulásának lehetőségeit elemzi Jacob Katz: The German-Jewish Utopia of Social Emancipation. In: Max Kreutzberger (ed.): Studies of the Leo Baeck Institute. New York: Frederick Ungar Publishing Co., 1967. 59–80. 112 David Sorkin: The Transformation of German Jewry, 1780–1840. i. m. 23–28.


a Palesztinába való visszatérés vágya akadályt állít az elé, hogy a zsidók hűséges állampolgárokká váljanak. A felvilágosult, újító szellem nagy hatást gyakorolt az egész berlini közösség életére. Az átalakulás elsősorban nyelvi, öltözködési és életmódbeli változásokban nyilvánult meg.113 Ennek köszönhetően a modernizálódó rétegek körében a 18. század végére fokozatosan eltűnt a német zsidóság megkülönböztető öltözéke, a fehér fodor, kemény gallér, a lapos kalap, és a szakállviselet is átalakult. A hagyományos zsidó elemi iskolákban, a héderekben folyó egyoldalú vallási nevelést a gazdagabb rétegek körében már a század közepétől kiegészítette a házitanítók működése. Később a német nyelvű iskolák a kevéssé gazdag rétegek számára is közvetítették a modern kultúra elemeit. A zsidó iskolázás átalakításának gondolatát Mendelssohn tanítványai közül David Friedländer és Herz Homberg képviselte a legkövetkezetesebben. Tevékenységüknek köszönhetően a század végére a Berlinben működő 17 zsidó iskola többségében világi oktatás is folyt. A szellemi és a fizikai gettó falainak lazulása a zsidóság társalmi kapcsolataiban is tükröződött. Amíg korábban a zsidó és a keresztény társadalom érintkezése kizárólagosan az üzleti életre korlátozódott, a 18. század második felében a társas élet színterein is megindult a közeledés. Megnyilvánult ez a színházlátogatásban, vagy a szellemi élet központjának számító szalonok működésében, ahol egyaránt megfordultak a zsidó és a keresztény szellemi élet kiválóságai. A művelt zsidó családok nő tagjai által fenntartott szalonok, amelyek közül Mendelssohn lányáé örvendett a legnagyobb népszerűségnek, egyben a tradicionális női szerep átalakulására is utalnak.114

113 Steven M. Lowenstein: The Berlin Jewish Community. i. m. 43–54. 114 Berlinben a Markus Herz felesége, Henriette Herz, a David Friedländer menye, Rebecca Friedländer és a Jakov Hertz Beer felesége, Amelie Beer által fenntartott szalonok örvendtek még nagy népszerűségnek. Deborah Hertz: Die jüdischen Salons im alten Berlin 1780–1806. München, 1995. 114–208.; Michael A. Meyer: The Origins of Modern Jew. i. m. 1967. 101–114.; Bernt Engelmann: Poroszország. i. m. 112–114., 171–175.; Engelmann idézi Theodore Fontane-t, aki szerint a 19. század elején „a társadalmilag magasabb hatványú berlini élet mindig is a zsidók, akarom mondani, a zsidó nők élete volt.” Ibid. 175.; Bécsben is működtek művelt zsidó nők által


Összességében a század végére a berlini gazdag zsidóság művelt rétegeinek életmódja nem sokban különbözött a korabeli porosz középosztály életvitelétől. A külsőlegesnek mondható nyelvi, viseletbeli változásokat hamarosan a vallási parancsolatok, a zsidó rituálé megváltoztatására irányuló törekvések megfogalmazása követte. A héber felvilágosodás 1760-as években kibontakozó irányzata nem jutott el a vallás törvényeinek megkérdőjelezéséhez, Mendelssohn halálával azonban jelentősen megváltozott a mozgalom arculata. Az 1790-es években a radikálisabb gondolkodók a „tiszta Mózeshit” és a „természetes vallás” nevében kérdőjelezték meg a Talmudban közölt vallási parancsolatok érvényességét. A fellépésük nyomán szerveződő reformirányzat a keresztény környezettel való szabadabb érintkezés jegyében számos vallási törvény elhagyását szorgalmazta. Törekvéseikkel komoly konfliktust idéztek elő a tradicionális és modern erők között, amelyből a század végén még a hagyományok hívei kerültek ki győztesen. A 19. század első évtizedeiben azonban egyre jelentősebbé vált a hagyományos rituális gyakorlatot elhagyók aránya, akik később az istentiszteletek megváltozott rendjét követték.115 A zsidó felvilágosodás követői között, ha nem nagy számban is, olyanok is akadtak, akik nem elégedtek meg a változásokkal, s a keresztény környezettel való érintkezés hatására a kikeresztelkedés mellett döntöttek.116 A keresztény hitre áttért zsidók példája a tradicionális zsidóság számára jó támadási alapot nyújtott a modernizmus híveivel szemben.

vezetett szalonok. Az 1770-es évektől az egyik legbefolyásosabb berlini bankár lánya, Fanny Arnstein szalonjában az arisztokrata és a polgári elit tagjai is megfordultak. William O. McCagg: Zsidóság a Habsburg Birodalomban 1670–1918. Budapest: Cserépfalvi, 1992. 53–55. 115 The Orthodox and the Enlightened. An Unpublished Contemporary Analysis of Berlin Spiritual Condition in the Early 19th Century. By Michael A. Meyer. Leo Baeck Institute Yearbook, XXV (1980) 101–133. 116 Deborah Hertz: Seductive Conversion in Berlin, 1770–1809. In: Todd M. Endelman: Jewish Apostasy in the Modern World. New York–London: Holmes&Meier, 1987. 48–82.


A Haszkala hatása természetesen nem korlátozódott Berlinre. A zsidó felvilágosodás gondolatainak közvetítésében kiemelkedő szerepet játszott a prágai zsidóság, amely a 18. század közepén történt időleges kiűzetése ellenére továbbra is Közép-Európa legjelentősebb városi közösségének számított. A zsidó tudományok fellegvárának tartott Prágában kezdetben maga Ezekiel Landau főrabbi támogatta élénken az új gondolatok elterjedését.117 Elfogadta Mendelssohn eszméit, amelyek a vallási törvényekhez való ragaszkodást és a zsidó műveltség tiszteletét filozófiai módszerekkel támasztották alá. Elutasított azonban minden olyan törekvést, amely a zsidóság átformálását, átnevelését célozta. Az 1780-as évektől, a berlini mozgalom radikalizálódásával Landau álláspontja is jelentősen megváltozott, s az ismert tudós ezt követően igyekezett útját állni a berlini hatásoknak. Törekvései azonban nem sok sikerrel jártak, hiszen a század végére a prágai zsidóság körében is megszületett az a művelt réteg, amely életmódjával, szokásaival igyekezett hasonulni a keresztény környezethez. A tradicionális prágai zsidó társadalomból mindenekelőtt azok a zsidó orvosok emelkedtek ki, akik Berlinben szerezték képesítésüket. Ezekiel Landau tanítványai közé tartozott Chorin Áron, a Haszkala legnevesebb magyarországi képviselője. Az aradi gyülekezet rabbija munkáiban a Talmudnak a rációval való összeegyeztethetőségét igyekezett bizonyítani. Eközben kritikával illette a tekintélyes törvénymagyarázókat, és megkérdőjelezte a Szentírás titkos, misztikus magyarázatát kereső Zohar érvényességét. Később elfogadta a berlini gyülekezet felvilágosult tagjai által kezdeményezett istentiszteleti reformot, s az elsők között javasolta a német nyelvű hitszónoklat bevezetését a zsinagógákba. Chorin mellett Márkus Nissa Weiss, Liebermann Eliezer ben Farkas és 117 Hillel J. Kieval: Caution’s Progress: The Modernization of Jewish Life in Prague, 1780–1830. In: Jacob Katz (ed.): Toward Modernity. The European Jewish Model. New Brunswick–Oxford: Transactions Books, 1987. 71–105.; William O. McCagg: Zsidóság a Habsburg Birodalomban 1670–1918. Budapest: Cserépfalvi, 1992. 58–61.; Ezekiel Landau magyarországi vonatkozású döntvényeit közli Bányai Viktória: Ezekiel Landau prágai rabbi (1713–1793) döntvényeiből. Magyarországi adatok. Budapest: MTA Judaisztikai Kutatócsoport, 2008.


Friesenhausen Dávid képviselték a modern szellemiséget Magyarországon.118 Valamennyien a radikálisabb átalakulás hívei voltak, a rabbinikus törvények szigorúságát kárhoztatva a hitélet korszerű reformjának időszerűségét igyekeztek alátámasztani. Weiss az étkezésre és a ruházkodásra vonatkozó szabályok megváltoztatását kívánta. Liebermann más felekezetek célszerű szokásainak követésére intett. Friesenhausen a magas szintű Talmud-iskolákban, a jesivákban folyó hagyományos rabbiképzéssel szemben a korszerű rabbioktatás intézményes kereteinek megteremtését szorgalmazta. 3/3. A misztikus mozgalmak születése A zsidó felvilágosodás eszméi kevéssé hatoltak be a kelet-európai zsidó közösségekbe. Bár Mendelssohn Litvániából, Ukrajnából és Galíciából származó tanítványai közül többen visszatértek szülőföldjükre, a rabbinizmus által uralt izolált gyülekezetekben rendkívül csekély mértékben érvényesülhetett hatásuk.119 Az ortodox rabbik határozottan ellenálltak az új szellemnek, s kifejezetten eretnek gondolatnak ítélték azokat a törekvéseket, amelyek a talmudi ismeretek közlésére szorítkozó oktatás átalakítására irányultak. A túlnépesedés és az üldöztetés hatására elnyomorodó kelet-európai zsidóság a racionalizmus szelleme helyett sokkal fogékonyabbnak bizonyult a misztikus tanok befogadására, amely a 18. században a frankizmus és a haszidizmus elterjedésében nyilvánult meg.120 Az új mozgalmak gondolataikat a misztikus zsidó

118 A zsidó felvilágosodás magyarországi hatásáról ld. Michael K. Silber: A német zsidóság történelmi tapasztalata és hatása a magyarországi zsidó felvilágosodásra és vallásreformra. Múlt és Jövő, 17 (2006) 4. 14–44.; Joszef Ben David: A modern zsidó társadalom kezdetei Magyarországon a 19. század elején. In: Michael K. Silber (szerk.): Magyar zsidó történelem–másképp. Jeruzsálemi antológia. Második, átdolgozott kiadás. Budapest–Jeruzsálem: Múlt és Jövő, 2008. 85–134.; Büchler Sándor: A zsidó reform úttörői Magyarországon. Magyar Zsidó Szemle. 1900. 107–119. 119 A zsidó felvilágosodás oroszországi és galíciai követőiről ld. Raphael Mahler: A History of Modern Jewry 1780–1815. i. m. 536–587. 120 Jakov Katz: Hagyomány és válság. Zsidó társadalom a középkor végén. i.


irodalomból, a Kabbalából merítették, amely a Tórában a dolgok értelme helyett a bennük rejlő titkot kutatta. A hermetikusan elzárt közösségekben felgyülemlett szociális feszültségek a 18. század közepén az új, türelmetlen messianizmus feléledéséhez vezettek. A rabbinizmus türelmes, passzív megváltás hitével szemben először a 17. század közepén a kis-ázsiai Szmirnában Sabbataj Cvi fellépésével bontakozott ki a Messiás eljövetelét hirdető mozgalom.121 A magát Messiásnak kiadó Sabbataj Cvi népes követő táborra lelt a lengyelországi és a német zsidó közösségekben. A mozgalom később a Török Birodalomban a sabbataiánus szekta formájában élt tovább. A messiási mozgalom követőjeként, s egyben Sabbataj Cvi utódjaként lépett fel 1756-ban Podóliában Jacob Frank.122 Hívei, a frankisták elvetettek minden vallási szabályt, és misztikus-orgiasztikus szertartások formájában kívántak szabadulni bűneiktől. A mozgalom a talmudi zsidóság felszámolására törekedett, ezért képviselőik a katolikus klérussal is kapcsolatot kerestek, és azt hangoztatták, hogy a Talmud és a rabbinikus iratok keresztényellenes tanokat tartalmaznak. Ennek hatására 1757-ben Podólia érseke Kamenyec városában nyilvános vallási vitát rendezett a frankisták és a rabbikar között, ahol látványos szertartás keretében elégették a Talmudot. A frankizmus a judaizmus és a kereszténység összeegyeztetésére is törekedett. Egy újabb nyilvános vita keretében Frank és követői azt igyekeztek bizonyítani, hogy a Krisztusban, a Megváltóban való hit a Tórában gyökerezik, ezért a katolikus papság áttérésre buzdította őket. Fank több száz hívével ünnepélyesen megkeresztelkedett, de miután kiderült, hogy az áttért frankisták nem élnek valódi keresztényekként, Jacob Frankot egyházi törvényszék elé állították és bebörtönözték. A mozgalomnak azonban egészen a 19.

m. 339–355. 121 Gershom G. Scholem: Major Trends in Jewish Mysticism. New York: Schocken, 1988. 287–324.; Encyclopaedia Judaica. XIV. 1219–1254. 122 Gershom G. Scholem: Major Trends in Jewish Mysticism. i. m. 315–320.; Uő: The Messianic Idea in Judaism. New York: Schocken, 1971. 78–141.; William O. McCagg: Zsidóság a Habsburg Birodalomban 1670–1918. i. m. 33–36.; Encyclopaedia Judaica. Vol. VII. 55–72.


század elejéig nemcsak a keleti területeken, de Csehországban, Prágában is számos követője akadt.123 A frankizmushoz hasonlóan a másik misztikus vallási irányzat, a haszidizmus is Podóliában született a 18. század közepén.124 Megalapítója, Izrael ben Eliezer rabbi, közismert nevén Báál Sém Tóv („az isteni név tudója”) a komor aszkézis helyett a vallásos megnyugvás forrását az „Istenhez való boldog szárnyalásban” fedezte fel.125 A harmonikus örömérzésben való megtisztulást tekintette az élet fő feladatának, amihez belső lelkesedéssel juthat el az ember. A haszid felfogás szerint az ember elhivatása az igazi vallásosság megteremtése, amely a vallási eksztázis révén valósítható meg. A haszidizmust sajátos világszemlélet jellemezte, eszerint Isten mindenütt, a világ materiális és eszmei jelenségeiben egyaránt jelen van. Az isteni jelenlét mindent megnemesít, eltünteti a rút és a szép közötti különbségeket, s a gyűlölet és a megvetés forrását is megsemmisíti. Az embernek ezért az a legfőbb feladata, hogy elősegítse Isten zavartalan működését a teremtett dolgok világában.126 A haszidizmus rövid idő alatt szabályos tömegmozgalommá vált Kelet-Európában. Bár 1760-ban, alapítója halálakor mindössze néhány ezer követője akadt, a 18. század végére uralkodó vallási irányzattá vált a középső lengyel területeken, Galíciában, Ukrajnában és Litvániában. A haszid gondolatok elterjesztésében nagy szerepet játszottak a mozgalom vezetői, a caddikok, azaz „csodarabbik”, akikben a hívek a legmagasabb isteni szférákban megtisztult embereket láttak. A hagyományos, talmudi alapon álló rabbikar ugyan

123 Ibid. 70–71. 124 Gershom G. Scholem: Major Trends in Jewish Mysticism. i. m. 325–350.; Encyclopaedia Judaica. Vol. VII. 1390–1432.; Gershon David Hundert (ed.): Essential Papes on Hassidism: origins to present. New York: New York University Press, 1991.; David Assaf–Joseph Dan–Louis Jacobs–Yaakov Mazor: Hasidism. In: Gershon David Hundert (ed.): The YIVO Encyclopedia of Jews in Eastern Europe. i. m. Vol. I. 659–681. 125 Immanuel Etkes: The Besht: Magician, Mystic and Leader. Waltham, MA: Brandeis University Press –Hanover, NH: University Press of New England, 2005. 126 Moshe Idel: Hasidism: Between Ecstasy and Magic. Albany: State University of New York Press, 1995.


többszöri kiátkozással sújtotta az új hit követőit, még sem tudott gátat vetni a mozgalom terjedésének. A haszidizmus a frankizmussal ellentétben a 19. században sem számolódott fel. Bár születésekor a Talmuddal ellentétes elemeket is tartalmaztott, később ezek eltűntek, s az irányzat a talmudikus tudományok művelésének egyik legfontosabb talajává vált, amit a keleti területeken felállított Talmud-iskolák, a jesivák működése bizonyít. A mozgalom nagyban hozzájárult a rabbinizmus merev rendszerének fellazításához, a polgári korszakban azonban a modern szellemi áramlatok előtt is áthatolhatatlan falat alkotott. 3/4. A felvilágosult abszolutizmusok és a zsidóság Az uralkodói politikában a zsidó népességhez való viszonyban először a felvilágosult abszolutizmus képviselőinek tevékenységében fedezhetünk fel új vonásokat. A korszak felvilágosult uralkodói, II. József, II. Frigyes és II. Katalin országuk elmaradottságát felismerve a fejlett Nyugathoz való felzárkózás érdekében maguk kezdeményeztek újító, olykor polgári színezetű reformokat.127 Reformpolitikájukra nagy hatást gyakorolt a felvilágosodás eszmerendszere. Valamennyien hittek az egyén, elsősorban az uralkodó társadalomformáló erejében. Államfelfogásuk a társadalmi szerződés elméletének az abszolút hatalom számára is elfogadható német változatán alapult, amely megkérdőjelezte ugyan a hatalom isteni eredetét, az emberi közösségtől kapott jogok átruházását azonban véglegesnek tekintette,

127 Perry Anderson: Az abszolutista állam. Budapest: Gondolat, 1989. 253–361., 389–467.; Immanuel Wallerstein: A modern világgazdasági rendszer kialakulása. Budapest: Gondolat, 1983. 250–311.


elvetve az uralkodóval szembeni ellenállás jogát.128 A felvilágosult uralkodók elsősorban az államnak hajtott haszon alapján ítélték meg alattvalóikat, s bár a rendi jogok korlátozása terén nyugati kortársaikhoz képest kevesebb sikert értek el, igényt tartottak a zsidóság jogállásának és működési körének kizárólagos meghatározására. E törekvés határozottan érvényesült II. Frigyes (1740–1786) politikájában.129 A porosz uralkodó 1750-ben rendeletben szabályozta az országában élő zsidóság letelepedési és működési feltételeit.130 A túlzott létszámnövekedést megakadályozandó, családonként csak egyetlen fiú számára biztosította a letelepedés jogát. Minden olyan tevékenységből kizárta a zsidókat, amely konkurenciát támaszthatott a keresztény lakossággal, vagy sértette az állami monopóliumokat: eltiltotta őket a marha és a gyapjú kereskedelemtől, a szesz előállításától és árulásától, az arany és az ezüst olvasztástól. Lehetővé tette azonban számukra a nehezen beszerezhető áruk, például drágakövek, fémek, lovak, méz, viasz, tea, kávé adásvételét. A zsidók tűrésében elsőrangú szempontnak számított a kincstárnak hajtott haszon. A porosz zsidórendeleten nehéz lenne felfedezni a felvilágosodás hatását, II. Frigyes uralkodása mégis kedvezően befolyásolta a zsidó népesség életét, amit elsősorban a berlini zsidó felvilágosodás kiteljesedése jelzett. Lengyelország felosztása után a porosz hatalomnak a zsidó szegénység problémájával is szembe kellett néznie. A porosz területeken élő, átlagosan gazdagabb közösségek és a Lengyelországtól örökölt szegény zsidóság keveredésének megakadályozására szolgált a költözési tilalmak bevezetése a keleti Pozńan tartományban.

128 Ifj. Barta János: A nevezetes tollvonás. Budapest: Akadémiai, 1978. 67–74. 129 Bernt Engelmann: Poroszország. i. m. 103–132. 130 The Charter Decreed for the Jews of Prussia. April 17, 1950. In: Paul R. Mendes-Flohr–Jehuda Reinharz (eds.): The Jew in the Modern World. i. m. 22–27.; Jacob R. Marcus: The Jew in the Medieval World. A Sourcebook: 315–1791. New York: JPS, 1938. (Reprint, Cincinnati: Hebrew Union College Press, 1990.) 81.


A Habsburg Birodalomban a zsidósághoz való viszonyban II. József (1780–1790) uralkodása nyitott új fejezetet.131 A józsefi reformpolitika az egységes monarchia eszméjén alapult, a különböző történeti múlttal bíró, vegyes etnikumú tartományok birodalommá kovácsolására irányult. Az uralkodó a zsidóságnak a birodalom népei közé való beillesztésére is kísérletet tett. Zsidórendeletei azt a célt szolgálták, hogy „a számos zsidó nemzet nagyobb hasznára váljék az országnak, mint eddig volt, korlátolt kereskedése és felvilágosodása miatt.” A zsidóság számára megalkotott türelmi rendeletek a foglalkozási korlátok csökkentésével és az oktatás reformján keresztül a zsidóság átnevelését és a keresztény társadalomba való beolvasztását kívánták megvalósítani. Ahogy az 1783-ban kiadott magyarországi türelmi rendeletben olvashatjuk: „A szélesebb körű kereset, karjaik hasznosítása, a gyűlöletes korlátozó törvények és megvetést keltő jelvények eltörlése a jobb tanítással és nyelvük megszűnésével együtt elő fogja segíteni sajátos előítéleteik kiirtását, ez által kereszténnyé teszi őket, vagy pedig javítja erkölcsüket, úgy, hogy az állam hasznos polgáraivá lesznek, mi legalább a jövő nemzedéknél biztosan el lesz érve.”132 A foglalkozási korlátok csökkentése a birodalom fejlettebb és iparosodottabb területein a kereskedelmi tevékenységet akadályozó rendelkezések felszámolását, az iparos mesterségek megnyitását, a gyáralapítások engedélyezését és az értelmiségi foglalkozások elterjesztését célozta. Az új törvénykezés hatása leghamarabb a bécsi zsidóság körében jelentkezett.133 Az 1670-es kiűzetés óta sokáig

131 Joseph Karniel: Die Toleranzpolitik Kaiser Joseph II. Gerlinger: Bleicher Verlag, 1986.; II. József magyarországi politikájára ld.Ifj. Barta János: A nevezetes tollvonás. i. m.; Marczali Henrik: Magyarország története II. József korában. Budapest: Pfeifer Ferdinánd, 1888. I–II. kötet. 132 Marczali Henrik: A magyarországi zsidók II. József korában. Magyar Zsidó Szemle, 1884. 357.; A rendelet teljes szövegének újabb közlése magyarul: II. József türelmi rendelete. In: Gonda László: A zsidóság Magyarországon 1526–1945. Budapest: Századvég, 1992. 261–268. 133 Edict of Tolerance, Joseph II. January 2, 1782. In: Paul R. Mendes-Flohr–Jehuda Reinharz (eds.): The Jew in the Modern World. i. m. 36–40.; Saul P. Bernard: Joseph II and the Jews: the Origins of the Toleration Patent of 1782. Austrian History Yearbook, 4–5 (1970) 101–119.; William O. McCagg:


„zsidómentes” városnak számító Bécsben Mária Terézia trónra lépésekor mindössze 12 zsidó családnak volt tartózkodása engedélye. Többségük hitel- és pénzügyletekkel foglalkozott, s csak a Hoffaktor címmel felruházott udvari szállítók kis csoportja rendelkezett azzal a joggal, hogy árukereskedelmet folytasson. Bár az uralkodónő 1764-es zsidórendeletében engedélyezte a bécsi zsidóknak a hazai ipari árukkal való kereskedést, nagy változást csak II. József rendelkezése hozott azzal, hogy lehetővé tette a nagykereskedelemmel való foglalkozást. A privilegizált nagykereskedő statust a bécsi merkantilisták kezdeményezésére az 1770-es években hozták létre. A korábban csak keresztény üzletembereknek adományozott cím felmentést adott a kereskedelemre vonatkozó korlátozások alól, s egy olyan zsidó kereskedő réteg kialakulását eredményezte, amely aktívan bekapcsolódott a nagytételben folyó árukereskedelem lebonyolításába. 1789-ben már 8 zsidó nagykereskedő működött Bécsben, s 74-re emelkedett a megtűrt családok száma, akiknek többsége gyapjúval, bőrrel, selyemmel, dísztárgyakkal és lovakkal kereskedett. A kereskedő foglalkozások terjedésével párhuzamosan látványosan lecsökkent a pénzügyekkel foglalkozók aránya. Az uralkodó nemességet is adományozott Bécs sikeresebb zsidó üzletembereinek. Fenntartotta azonban a türelmi rendszert, azaz továbbra is csak egyéni engedéllyel, megtűrt idegenként telepedhettek zsidó családok a városba. Sokkal szerényebb eredménnyel jártak az ipari tevékenység elterjesztésére irányuló törekvések. Az iparpártoló politika mindössze Csehországban könyvelhetett el komolyabb sikereket.134 A zsidó vállalkozók jelentős részt vállaltak a cseh ipar húzóágazatának számító pamutipar létrehozásában. Ők fejlesztették ki a prágai pamutipart, az 1800-as években a cseh tartományban működő textilgyáraknak már közel negyede zsidó tulajdonban volt. Ez azonban nem változtatta meg alapvetően a cseh és a morva zsidóság foglalkozási szerkezetét, amelyet a 19. században is a kereskedő szakmák dominanciája jellemzett. Még alacsonyabb volt az ipari foglalkozást űző zsidóság aránya Magyarországon, ahol a városi Zsidóság a Habsburg Birodalomban 1670–1918. i. m. 45–49.; Hugo Gold: Geschichte der Juden in Wien. i. m. 21–30. 134 Ibid. 61–65.


polgárság továbbra is mindent megtett a zsidók távoltartásáért.135 Ellenállását csupán néhány helyen sikerült áttörni. 1783-ban kormányzati nyomásra nyitotta meg kapuit a zsidók előtt Buda és Pest, 1784-ben pedig Szegedre nyertek bebocsátást a letelepedésért folyamodók.136 A birodalom más tartományaival szemben az elmaradott és túlnépesedett Galíciában az uralkodó a kereskedő és iparos mesterségek helyett a mezőgazdasági foglalkozások elterjedését kívánta elősegíteni.137 Abban, hogy József a galíciai zsidóság helyzetének kulcsát az agrárszférába való áttelepítésben látta, minden bizonnyal szerepet játszott a francia fiziokraták körében az 1770-es években kibontakozó vita. A fiziokraták többsége az egykori lengyel területeken élő zsidóság gazdasági nyomorát a kereskedelemből a mezőgazdaságba való átcsoportosítás révén vélte felszámolni. Elgondolásuk abból indult ki, hogy a lengyel területeken átmenő kereskedelem mértéke nem áll arányban a túlnépesedett zsidó közösségek létszámával. Állításaikat a korabeli statisztika is alátámasztotta. A II. József kori népszámlálások Galíciában az 1780-as években 200 ezer zsidót számláltak össze, akiknek többsége, közel 70-80%-a falvakban vagy kisvárosokban élt, míg mindössze 20-30%-ra rúgott a nagyobb városi közösségek népességének aránya, amelyek közül Bródy és Lvov gyülekezete emelkedett ki. A létszámfölényben lévő falusi zsidóságnak az agrárszférába való bekapcsolódását szolgálta az 1789-ben kiadott galíciai zsidó rendelet, amely biztosította az ingatlanszerzés jogát. A rendelet hozzájárult a földműves foglalkozások elterjedéséhez, arra azonban nem volt

135 Marczali Henrik: A magyarországi zsidók II. József korában. i. m. 353–363.; Uő: Magyarország története II. József korában. II. kötet. 268–280. 136 Büchler Sándor: A zsidók története Budapesten a legrégibb időktől 1867-ig. Budapest: IMIT, 1901. 263., 343.; Löw Immánuel–Kulinyi Zsigmond: A szegedi zsidók 1785-től 1885-ig. I–II. kötet. Szeged, 1885.; Marjanucz László: A szegedi zsidó családok a 19. században. Szeged: Móra Ferenc Múzeum, 1988. 137 William O. McCagg: Zsidóság a Habsburg Birodalomban 1670–1918. i. m. 30–33.; Raphael Mahler: A History of Modern Jewry 1780–1815. London: Vallentine, Mitchell, 1971. 314–333.


alkalmas, hogy számottevő mértékben visszaszorítsa a generációk óta űzött kereskedő szakmákat. II. József a birodalom zsidóságát nyelvi, kulturális és életmódbeli átalakulásra is ösztönözte. A felvilágosult uralkodó hitt a nevelés formáló és átalakító hatásában, ezért rendeleteiben nyomatékosan foglalkozott azzal a kérdéssel, hogyan lehetne az oktatást a zsidóság társadalmi, kulturális elkülönülésének felszámolását célzó tervei szolgálatába állítani. Ennek érdekében állami felügyelet alatt működő nyilvános iskolahálózat megteremtésére tett kísérletet. Az új iskolákban megkövetelte a német és a „birodalomban dívó” egyéb nyelvek oktatását, valamint más hasznos ismeretek tanítását. A héber és a jiddis nyelvhasználat visszaszorítása érdekében az állami nyelveket jelölte meg a zsidók hivatalos iratainak és szerződéseinek nyelveként. A zsidó köznyelv, a jiddis használatának további korlátozását célozták a magántanítás felszámolására irányuló törekvései. A nyilvános iskolák látogatását azzal próbálta elősegíteni, hogy az iskolai végzettséggel nem rendelkezőket eltiltotta az iparűzéstől, a kereskedelemtől és a földbérlettől. A vallási tolerancia szellemében a keresztény iskolákat is megnyitotta a zsidó gyermekek előtt, ahol külön szabályozta a zsidó diákokkal való bánásmódot. II. József iskolapolitikája sokban hasonlított a Haszkala képviselőinek elképzeléseihez, ezért érthető, hogy az uralkodó rendelkezéseire körükből érkeztek az első pozitív reakciók. A zsidó felvilágosodás képviselője, Hartwig Wessely 1782-ben A béke és az igazság szavai c. héber nyelvű röpiratában a reformok támogatására szólított fel.138 A zsidó felvilágosodás követői közül kerültek ki azok a pedagógusok is, akiknek segítségét II. József a birodalom különböző tartományaiban igénybe vette. Peter Beer Bécsben és Magyarországon a nagymartoni német nyelvű iskola élén tevékenykedett, később a ferenci abszolutizmus ideje alatt Prágában képviselte a modern oktatásügyet.139 Mendelssohn kiváló tanítványa, Herz Homberg Triesztben alapított modern iskolát, majd 1787-ben a galíciai iskolahálózat főfelügyelőjévé nevezték ki.

138 Alexander Altmann: Moses Mendelssohn. i. m. 474–489.; Encyclopaedia Judaica. Vol. XVI. 461–463. 139 Kayserling Meyer: Századunk elejéből. IMIT Évkönyv. 1896. 93–99.


A modern nevelés eszméit a csehországi zsidóság tette magáévá a leghamarabb. Az új szellem támogatói között találjuk Ezekiel Landaut, a prágai gyülekezet főrabbiját. Landau elutasította ugyan a berlini felvilágosultak iskolareformját, mégis feltehetően a hagyományos államtisztelet alapján támogatta az uralkodói elképzelések megvalósítását. A cseh területeken a kormányzati törekvések érvényesülését a közigazgatási autonómia felszámolása is segítette. A Prágában létesült német nyelvű zsidó elemi iskola évente több mint 400 tanulót bocsátott ki, de állami nyomásra más gyülekezetek is alapítottak iskolákat. Az 1790-es években Csehország már viszonylag fejlett zsidó iskolahálózattal rendelkezett, s itt hozott a legnagyobb sikert az a törekvés is, amely a zsidó ifjúságot a keresztény elemik látogatására ösztönözte.140 Magyarországon a türelmi rendelet kiadása után 20 zsidó iskola nyitotta meg kapuit, s 1790-ig közel 2 ezer gyermek részesült az előírt tárgyak oktatásában.141 Az elsők között alapított iskolát Pozsony, Óbuda és Miskolc közössége, majd példájukat követte Nagykároly, Vágújhely, Trencsén, Nagyvárad, Sátoraljaújhely. A magyarországi iskolák többsége azonban József halála után megszűnt, s az új típusú oktatás a következű évtizedekben csak a magántanításban érvényesült. Ennél is kevesebb sikert ért el a bécsi iskolapolitika Galíciában.142 Az uralkodó a cseh iskolák fejlesztését azzal a nem titkolt szándékkal ösztönözte, hogy később elegendő számú zsidó tanító álljon rendelkezésére a galíciai iskolahálózat működtetéséhez. A zsidó iskolák felállítása Galíciában az 1780-as évek közepétől indult meg, s a századfordulón már közel 100 német tannyelvű elemi iskola, 2 középiskola és 1 magasabb szintű szeminárium működött a tartományban. A kiépített iskolahálózat hatékonyságát azonban nagyban csökkentette a haszidizmus képviselői és a galíciai rabbik körében a reformokkal szemben megmutatkozó ellenállás. 140 Hillel J. Kieval: Caution’s Progress: The Modernization of Jewish Life in Pragua, 1780–1830. i. m. 89–105.; William O. McCagg: Zsidóság a Habsburg Birodalomban 1670–1918. i. m. 58. 141 Mandl Bernát: A magyarhoni zsidók tanügye II. József alatt. IMIT Évkönyv. 1901. 166–220. 142 William O. McCagg: Zsidóság a Habsburg Birodalomban 1670–1918. i. m. 87–89.


Tiltakozásuknak a Habsburg uralom alatt is fennmaradó önkormányzati intézmények adtak megfelelő keretet. Lengyelország felosztása után ugyanis a Habsburg hatalom kormányzati okokból érvényben hagyta a belső autonómia szervezeteit. A helyi zsidó tanácsok, a kehillák az egykori lengyelországi központi tanácsok örököseinek tekintették magukat, hatáskörüket az 1770-es években egy általános zsidó igazgatóság felállítása is megerősítette. Bár az 1780-as évek közepén ezt az intézményt felszámolták, az alsó szintű önkormányzati intézmények továbbra is segítették a modern szellemű oktatást elvető rabbinikus ellenállást. A modern iskolákkal szembeni ellenérzést a bécsi kormányzat adóbegyűjtési módszerei is messzemenően növelték, mivel a gyűlölt állami adók összeszedése során a központi hivatal legtöbbször iskolai alkalmazottak segítségét is igénybe vette. A zsidó iskolák helyzetét Lengyelország harmadik felosztása sem javította, hiszen Nyugat-Galícia területein jelentős létszámú haszid közösség került Habsburg fennhatóság alá. A kedvezőtlen körülmények hatására a bécsi kormányzat 1806-ban a galíciai zsidó iskolahálózat felszámolása mellett döntött, s csak a következő évtizedben vállalkozott hasonló oktatási intézmények felállítására. Jóllehet II. József halála előtt Magyarországon egyéb rendelkezéseinek többségével együtt zsidó rendeleteit is érvénytelenítette, mégis hiba lenne reformpolitikáját egészében véve sikertelennek tekinteni. Programja az első olyan lépésnek számít, amely a vallási türelem szellemében, az abszolút uralkodói hatalom eszközeivel tett kísérletet a keresztény és a zsidó társadalom közötti válaszfalak felszámolására.143Az uralkodó a zsidóságot is igyekezett bevonni a birodalom modernizációjába. Reformjai az egységes birodalom eszméje alapján összekapcsolódtak a németesítő szándékkal, amely a német nyelv elterjesztése mellett a német vezetéknév használatának elrendelésében is tükröződött. Bár elképzelései nem épültek olyan bázisra, amely megvalósulásukat hosszabb távon is szavatolhatta volna, e politika egyes elemei mégis túlélték alkotójukat. A továbbműködő iskolák birodalom szerte a 143 A zsidók katonai szolgálatának bevezetése is ezt célozta. Michael K. Silber: Megtűrt idegenekből honpolgár katonák. A zsidók katonai szolgálata II. József korában. Múlt és Jövő, 16 (2005) 4. 44–56.


zsidóság modernizációjának legfontosabb intézményeivé váltak. Fenntartásukra az uralkodó halála után berendezkedő konzervatív abszolutizmus is gondot fordított. 3/5. A zsidóság beillesztése az Orosz Birodalomba Oroszország Lengyelország három felosztása során Ukrajna, Litvánia és Fehér- Oroszország területével több mint 1 millió főnyi, többségében szegény zsidó népességet örökölt, amely az új hatalomnak komoly adminisztratív és gazdasági gondot okozott. II. Katalin (1762–1796) európai kortársaihoz hasonlóan nem titkolta ellenérzéseit a zsidósággal szemben, ezért annak megakadályozását tekintette legfontosabb feladatának, hogy a túlnépesedett nyugati tartományok zsidósága szétszóródjon a birodalom egyéb területein.144 Már 1772-ben behatárolta zsidó alattvalói mozgását azzal, hogy a lengyel uralom alatt elnyert jogaik gyakorlását a felosztás előtti lakóhelyre korlátozta. 1791-ben 16 nyugati tartományból ún. letelepedési övezetet hozott létre, amely egészen 1917-ig a zsidóság kizárólagos lakhelyeként szolgált. A letelepedési övezetet a zsidó alattvalók csak külön engedély birtokában hagyhatták el. Bár Katalint az utókor a felvilágosult uralkodók között tartja számon, a zsidósággal szemben képviselt nézeteiben nem fedezhető fel a felvilágosodás hatása. Az új szellemiség sokkal inkább érvényesült I. Sándor (1801–1825) uralkodásának kezdeti időszakában.145 A cár elődjéhez képest átfogóbb módon kívánta szabályozni a zsidó népesség helyzetét, ezért 1802-ben egy különleges 144 Richard Pipes: Catherine II and the Jews. Soviet Jewish Affairs, 5 (1975) 2. 3–20.; Raphael Mahler: A History of Modern Jewry 1780–1815. i. m. 369–429.; John Klier: Russia Gathers Her Jews: The Origins of the Jewish Question in Russia, 1772–1825. Dekalb: Northern Illinois University Press, 1986. Vol. 1–2. 1986. 145 Ibid.; Hans Rogger: Reforming Jews – Reforming Russians. In: Herbert A. Strauss (ed.): Hostages of Modernization. Studies on Modern Antisemitism 1871–1933/39. Austria–Hungary–Poland–Russia. (Herbert A. Strauss–Werner Bergmann (eds.) Current Research on Antisemitism. Vol. 3/2.) Berlin–New York: Walter de Gruyter, 1993. 1208–1229.


bizottságot bízott meg a kérdés tanulmányozásával. A bizottság munkája nyomán 1804-ben megalkotott új rendelet abból indult ki, hogy a zsidó gyülekezeteknek a keresztény lakosságra „ártalmasnak” ítélt tevékenysége csak életkörülményeik és szokásaik megváltoztatásán keresztül csökkenthető.146 A szabályzat első pontjában kaptak helyet az oktatásra és a nyelvhasználatra vonatkozó rendelkezések. Az uralkodó egyenlő feltételeket kívánt biztosítani a zsidó gyermekek neveléséhez, megnyitotta előttük a nyilvános elemi és középiskolákat, ahol a vallási türelem érvényesítésére hívott fel. A nyilvános állami oktatástól elzárkózó gyermekek számára a közösségeket saját költségeiken fenntartott községi iskolák felállítására kötelezte. A jiddis és a héber használatát az egymás közötti érintkezésre szerette volna korlátozni, s bevezette a lengyel, az orosz és a német nyelv oktatását. A rendelet kiadásától számított 3 év múlva csak a fenti nyelveken elkészített hivatalos dokumentumaik érvényességét kívánta elismerni, s a városi képviselő-testületekbe választandók köréből kizárta azokat, akik nem írtak és olvastak az előírt nyelveken. A lengyel uralom alatt a zsidóság tevékenységét nem szabályozta erős központi hatalom. Ennek köszönhető, hogy az egykori lengyel területeken élő közösségek foglalkozási szerkezete nyugatabbra élő szomszédaikhoz képest a 18. században is változatosabb képet mutatott. Nemcsak kereskedő, de iparos tevékenységet is űztek, s másutt nem jellemző módon bebocsátást nyertek a céhekbe. A falvakban élők leggyakoribb tevékenysége a kocsma- és vendéglőtartás volt. Az 1804-es rendelet ennek figyelembe vételével határozta meg a nyugati tartományok zsidóságának foglalkozási összetételét: földműves, iparos, kereskedő és városlakó kategóriákat különböztetett meg. Jogilag minden akadályt elhárított az iparos 146 Alexander I Statutes Concerning the Organization of the Jews. December 9, 1804. In: Paul R. Mendes-Flohr–Jehuda Reinharz (eds.): The Jew in the Modern World. i. m. 375–377.; Daniel Beauvois: Polish-Jewish relations in the territories annexed by the Russian Empire in the first half of the nineteenth century. In: Chimen Abramsky–Maciej Jachimczyk–Antony Polonsky (eds.): The Jews in Poland. Oxford: Basil Blaskwell, 1988. 78–90., 231–233.; Raphael Mahler: A History of Modern Jewry 1780–1815. i. m. 399–406.


tevékenység elől, lehetőséget adott a céhekbe való belépésre és a gyáralapításokra. A letelepedési övezet túlnépesedését csökkentendő a cári kormányzat a birodalom kevésbé lakott területei felé kívánta terelni a felesleges zsidó népességet.147 Az Ukrajna déli részeire és a Kaukázus vidékére áttelepülők számára ingatlanszerzési jogot, a mezőgazdasági tevékenységhez kedvező hitelt és 10 éves adómentességet biztosított. Ezzel párhuzamosan a letelepedési övezetben a keresztény lakosság védelmére hivatkozva a falvakból a városokba kívánta áttelepíteni a zsidóságot, eltiltva a kocsma- és vendéglőtartás gyakorlásától. A rendelet ezen pontját a kiadásától számított 3 éven belül kellett volna teljesíteni, de a városi hatóságok tiltakozására felfüggesztették végrehajtását. A falvak helyzetének felmérésére külön bizottságot rendeltek, amely arra próbálta felhívni a figyelmet, hogy a pálinkamérésből származó károk nem állnak arányban azzal a veszteséggel, amit a falvak és a városok közötti áruforgalom fenntartóinak számító zsidó szállítók tevékenységének kiesése okozhat. Az uralkodó nem fogadta el a bizottsági jelentést, a napóleoni háborúk azonban késleltették a rendelet végrehajtását. Az 1804-es rendelkezések közül a későbbiekben a mezőgazdasági telepítéseket és a falvakból a városokba való áttelepedést szorgalmazó pontoknak lett gyakorlati jelentősége. A falusi zsidóság városba telepítése a cári politika egyik legfontosabb célja maradt a 19. században.

4. Az emancipáció évszázada A 19. századot a zsidósággal foglalkozó történeti irodalom a polgári emancipáció évszázadának tekinti.148 Az európai politikai 147 Raphael Mahler: A History of Modern Jewry 1780–1815. i. m. 406–413. 148 A fogalom kialakulását és elterjedését mutatja be Jacob Katz: The Term „Jewish Emancipation”: its origin and historical impact. In: Alexander Altmann (ed.): Studies in the Nineteenth-Century Jewish Intellectual History. Cambridge, Massachusetts: Harvard University Press, 1964. 1–25. [Újabban:


közgondolkodásban a felvilágosodás korától jelenlévő gondolat, miszerint az új társadalmak megszületésének együtt kell járnia a zsidó és a keresztény népesség között húzódó jogi-társadalmi válaszfalak felszámolásával és a korábban kirekesztett csoportok befogadásával, a liberális eszmerendszerben nyert megerősítést.149 A természetjogi, felvilágosodási gyökerekből táplálkozó gondolatkör elvetette a feudális kori egyenlőtlenség valamennyi formáját, az egyén szabadságát, a törvény előtti egyenlőséget, a kereskedelem és az iparűzés szabadságát hirdette, s nem tett különbséget egyének és embercsoportok között származás, nemzetiség és vallási hovatartozás tekintetében. A modern polgári jogrend kiépülése során Európa valamennyi országában sor került a zsidóság törvény előtti egyenlőségének deklarálására, az emancipáció megvalósítását azonban mindenütt hosszan tartó politikai viták és társadalmi küzdelmek előzték meg.150 A liberalizmus az emberi szabadság megvalósulásának természetes keretének a polgári nemzetállamokat tekintette, az emancipáció körüli viták következésképpen arra a kérdésre koncentráltak, hogyan lehet integrálni a zsidóságot a formálódó polgári nemzetek keretei közé.151 A születő új társadalmak az individuumot megillető jogok alapján Jacob Katz: Emancipation and Assimilation. Studies in Modern Jewish History. Westmead: Gregg International, 1972. 21–45.] 149 John Gray: Liberalizmus. Pécs: Tanulmány Kiadó, 1996. 150 A kérdés elméleti és történeti hátteréről ld. Reinhard Rürup: Emanzipation und Antisemitismus. Studien zur „Judenfrage” der bürgerlichen Gesellschaft. Göttingen: Vandenhoeck und Ruprecht, 1975.; Jacob Katz: Jewish Emancipation and Self–Emancipation. Philadelphia–New York–Jerusalem: The Jewish Publication Society, 1986. 1–61.; Pierre Birnbaum–Ira Katznelson: Emancipation and the Lieral Offer. In: Uők (eds.): Paths of Emancipation. Jews, States, and Citizenship. Princeton: Princeton University Press, 1995. 3–36. 151 A modern nemzetállami fejlődés és a polgári társadalmak kulturális homogenizációs tendenciáiról ld. Ernest Gellner: A nemzetek és a nacionalizmus. Budapest: Napvilág, 2009.; A polgári nemzeti átalakulás és a nemzetiségi politika összehasonlító elemzéséhez: Diószegi István: Üllő és kalapács. Nemzetiségi politika Európában a XIX. században. Budapest: Magyarságkutató Intézet, 1991.


szükségesnek ítélték a zsidók egyéni törvény előtti egyenlőségének megvalósítását, lényegesen nehezebbnek bizonyult azonban számukra a népi-vallási közösség helyének meghatározása. A korábbi századokban a széles belső autonómiával rendelkező zsidó közösségek ugyanis a mindennapi élet szinteréül is szolgáltak, a vallási törvények a hit gyakorlásán túl sokrétűen szabályozták az élet valamennyi területét, a zsidóság népi jegyeit is meghatározva. A beolvasztó európai nacionalizmusok szemében a zsidóság akkori állapotában „államot alkotott az államban”,152 ezért miközben hajlandónak mutatkoztak az egyéni jogegyenlőség deklarálására, a zsidóság népi-közösségi különállásának felszámolására törekedtek, és elsőrendű követelményként az illető nemzet társadalmához és kultúrájához való asszimilációt fogalmazták meg. Az asszimiláció követelménye különösen nagy nyomatékot kapott Közép- és Kelet-Európa területein, ahol a születő nemzetek az uralkodó és alávetett etnikumok több évszázados együttélése folytán, valamint az önálló nemzetállammá válás feltételeinek híján elsősorban származási, nyelvi és kulturális közösségként definiálták magukat.153 Azok a nemzetek, amelyek kialakulásuk során elsődlegesnek tekintették a szokások, a hagyomány és a nyelv közösségalkotó szerepét, a zsidóság elé is fokozottabban állították az asszimiláció követelményét. A kultúrára összpontosító nemzeti fejlődés asszimilációt ösztönző hatását az is erősítette, hogy a kelet-európai birodalmak egymással konkuráló nemzetek halmazai voltak, ahol a nyelvi, kulturális integráció útján megvalósuló létszámgyarapodás

152 Az „állam az államban” szlogen a politikai szervezettségüket megőrző francia hugenották ellen keletkezett a 17. század elején. A francia forradalom alatt tovább élt Fichte szóhasználatában, aki az államon belül elkülönülő zárt csoportokat értette alatta. Zsidóellenes éllel a 18. században Johann Heinrich Schulz alkalmazta először. Jacob Katz: The State within a State, the History of an Anti-Semitic Slogen. Proceedings of the Israel Academy of Science and Humanities. 4 (1971) 32–85. 153 Diószegi István: Üllő és kalapács. i. m.; Arató Endre: A feudális nemzetiségtől a polgári nemzetig. A magyarországi nem magyar népek nemzeti ideológiájának előzményei. Budapest: Akadémiai, 1975.; Jászi Oszkár: A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés. Válogatás. Budapest: Gondolat, 1912. 96–104.


döntően befolyásolhatta az egymással szembeni érdekérvényesítés lehetőségeit. Azokon területeken, ahol a hazai polgárság gyenge volt, az asszimilációs törekvések egyben a polgári rétegek erősítésének szándékával kapcsolódtak össze. Nem tekinthetjük véletlen, hogy a legnagyobb hajlandóságot a zsidóság befogadására és asszimilálására a 19. században etnikai kisebbségben lévő magyar nemzeti mozgalom mutatott. Elsősorban birodalmi-integrációs célok vezérelték az osztrák nacionalizmust, határozottan kirekesztő magatartás jellemezte azonban az etnikai többséggel bíró román és a despotikus hatalmi eszközökkel rendelkező orosz nacionalizmust. A zsidóság történetében egybeesett a népi és a vallási kötődés, ezért az európai nemzeti ébredéssel együtt járt a vallásreform követelményének megfogalmazása, a zsidó vallás mindazon elemeinek kiiktatását célozva, amelyek valós vagy vélt akadályt állítottak a társadalmi egybeolvadás elé.154 A vallásreformra irányuló törekvések a befogadó társadalmakban és a zsidóság körében egyaránt megfogalmazódtak, hiszen az emancipációs küzdelmek során nemcsak a befogadó társadalmak politikai közvéleménye kényszerült állásfoglalásra, de a zsidó múlthoz, a tradícióhoz való viszony mentén a zsidó társadalom is polarizálódott. Az emancipációs küzdelmek a zsidó közösségek körében a hitújító vagy reform irányzat és a vallási tradícióhoz ragaszkodó konzervatív-ortodox irányzat kialakulásához vezettek. A zsidó emancipáció megvalósulása több mint egy évszázadot ölelt fel Európában. A kontinens zsidóságának történetében először 1791-ben a forradalmi Franciaországban került sor a zsidóság törvény előtti egyenlőségének elismerésére, míg az utolsók között 1917-ben Oroszország, 1919-ben Románia zsidó lakóit ruházták fel polgári jogokkal. Az 1791 és 1917 közé eső időszakban három emancipációs korszak határozható meg: az 1791–1815 közötti francia, az 1815–1881 között zajló német-osztrák és az 1881–1917 közti orosz szakasz. 4/1. A francia forradalmi törvényhozás

154 Michael A. Meyer: Response to Modernity. i. m.; Jacob Katz: Kifelé a gettóból. i. m..


A francia emancipációs törvény példa jellege és a porosz törvényhozásra gyakorolt hatása miatt elsőként a francia periódusra tekintünk ki.155 A francia forradalom alapdokumentuma, az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatában foglalt elv deklarálása, miszerint „senkit nem szabad meggyőződése, még vallási meggyőződése miatt sem zaklatni, feltéve, hogy ezek megnyilvánulása nem zavarja a törvény által előírt közrendet,156 és a franciaországi zsidók törvény előtti egyenlőségének elfogadása között közel két év telt el. A francia nemzetgyűlés 1789 decemberében tűzte először napirendre a kérdés tárgyalását. A törvényhozó testület alapállását a liberális Clermont-Tonnerre határozta meg, aki szerint „a zsidóságnak, mint nemzetnek semmit, de a zsidónak, mint egyénnek mindent meg kell adni.”157 A konzervatív és a haladó erők között egyetértés uralkodott abban, hogy a zsidókat fel kell ruházni állampolgári jogokkal és kötelezettségekkel, de amíg a liberális tábor kétségbe vonta a zsidóság nemzet voltát, a konzervatívok, élükön a papság képviselőivel, saját törvényekkel rendelkező, önálló nemzetnek tekintették azt, s indokolatlannak ítélték a francia nemzetbe való felvételét. A konzervatívok elsősorban a Német Birodalomból 1678-ban kiszakított elzászi zsidókra vonatkoztatták nézeteiket, attól tartva, hogy a jiddist beszélő közösségek a franciával szemben a német nemzeti tudat hordozóivá válnak.158 E két szélső vélemény között álltak azok a vélekedések, amelyek a zsidóság alkalmassá tételének lehetőségeit kutatták a polgári jogokra. Henri Grégoire abbé az autonóm zsidó gyülekezetek

155 Raphael Mahler: A History of Modern Jewry 1780–1815. i. m. 25–77. 156 Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata. 10. pont. In: Vadász Sándor (összeáll.): A Francia Forradalom dokumentumai. Budapest: Gondolat, 1967. 49. 157 „The Jews should be denied everything as a nation, but granted everything as individuals.” French National Assembly. Debate on the Eligibility of Jews for Citizenship. December 23, 1789. In: Paul R. Mendes–Flohr–Jehuda Reinharz (eds.): The Jew in the Modern World. A Documentary History. New York–Oxford: Oxford University Press, 1980. 115. 158 A vita részleteit ld. Ibid. 114–116.; Jakov Katz: Az előítélettől a tömeggyilkosságig. i. m. 155–160.


feloszlatását, s csupán a hitélet ápolását végző intézményekké való átalakításukat sürgette.159 A radikálisokat képviselő Maximilian Robespierre arra mutatott rá, hogy a zsidók „ördögi” tulajdonságai az alávetettségből és a megaláztatásból erednek. Az emancipációról szóló vita aktualitását külön növelték az ország keleti területein a forradalmi eseményekkel párhuzamosan zajló incidensek. Elzászban és Lotharingiában a 18. század végén közel 30 ezer zsidó élt, amely a franciaországi zsidóság 80%-át alkotta.160 A közép-európai jiddis kultúrájú, askenáz közösségek házalással, gabona és marhakereskedelemmel valamint kishitelekkel foglalkoztak, s az ellenük intézett támadásokban főként a paraszti elégedetlenség jutott felszínre. Az askenáz elnevezés Németország héber nevéből származik, s az európai zsidóságnak azt a részét jelöli, amely Közép- és Kelet-Európa államaiban telepedett meg az évszázadok során. Az askenáz zsidóságtól liturgikus téren is különböztek a szefárd közösségek, amelyek az Ibériai-félszigeten élő zsidók leszármazottjai voltak. A spanyol és a portugál zsidóság az 1492-ben bekövetkezett kiűzetés után szóródott szét a Török Birodalomban, de egyes csoportjaik Nyugat-Európa országaiba, Hollandiába, Angliába és a Német Birodalomba is eljutottak. Franciaország zsidóságának kisebbik hányadát alkották a 16. században az ország déli területeire telepedő szefárd zsidók.161 A Bordeux-ban és Marseille-ben működő közösségeket a keresztény környezettel való szoros kapcsolattartás jellemezte. Élénk kereskedelmi forgalmat bonyolítottak le, s a francia

159 Abbé Grégoire: An Essay on the Physical, Moral and Political Reformation of the Jews. In: Paul R. Mendes-Flohr–Jehuda Reinharz (eds.): The Jew in the Modern World. i. m. 49–53. 160 Zosa Szajkowski: The Economic Status of the Jews in Alsace, Metz, and Lorraine (1648–1789). New York: Editions historiques franco-juives, 1954. 161 Franciaországban sosem helyezték hatályon hívül a középkori kiutasítási törvényt, sőt XIII. Lajos 1615-ben megerősítette azt. A déli szefárd zsidók kereszténynek álcázva érkeztek az országba, de a hatóságok szemet hunytak valódi identitásuk felett. XV. Lajos uralkodása alatt személyek és közösségek is kaptak olyan pátensleveleket, amelyek említik birtokosaik zsidó mivoltát. A zsidóság újratelepedéséről ld. Arthur Herzberg: The French Enlightenment and the Jews. i. m. 12–28.


uralkodóktól kapott engedmények alapján jogi értelemben is különböztek a keleti területek askenáz közösségeitől. Ezt vette figyelembe a nemzetgyűlés, amikor 1790 januárjában először közel 10 ezer szefárd zsidó aktív polgárrá tételéről határozott.162 A kontinens első teljes körű emancipációs törvényének deklarálására nem sokkal az új alkotmány elfogadása után, 1791. szeptember 28-án került sor.163 A törvény kimondta Franciaország valamennyi zsidó polgárának jogi egyenlőségét, s hatályon kívül helyezett minden korábbi korlátozó és előjogokkal felruházó intézkedést. Az állampolgári jogok gyakorlásának feltételéül az alkotmányban leírt kötelezettségek teljesítését szabta. A törvény előtti egyenlőségért a franciaországi közösségeknek azonban súlyos árat kellett fizetniük, mivel a törvény megszületésével párhuzamosan pénzügyi követeléseik közel 2/3-át is eltörölték. Így a zsidóság jelentős része nincstelenként jutott egyenlő jogokhoz. A forradalmi törvényhozás által elfogadott törvény csak rövid ideig maradt eredeti formájában érvényben. I. Napóleon Bonaparte (1804–1815) az uzsora elleni fellépés címén 1803-ban ismét felújította a jogi különállást, s rendeletének visszavonását a zsidók „javulásától” tette függővé.164 Napóleon azokhoz állt közelebb, akik önálló nemzetnek tekintették a zsidóságot.165 Arra hivatkozva, hogy az emancipáció csak akkor lehet teljes, ha a zsidóság lemond nemzeti jogairól, s megreformálja vallását, 1806-ban a zsidó közösségek tekintélyes vezetőiből álló tanács, a Nagy Szinhedrion összehívását rendelte el.166 Ezt a gyülekezetet arra kötelezte, hogy nyilvánosan

162 The French National Assemby. Decree Recognizing the Sephardim as Citizens. January 28, 1790. In: Paul R. Mendes-Flohr–Jehuda Reinharz (eds.): The Jew in the Modern World. i. m. 117. 163 The French National Assembly. The Emancipation of the Jews of France. September 28, 1791. Ibid. 118. 164 Raphael Mahler: A History of Modern Jewry 1780–1815. i. m. 59–77. 165 A Napóleont feltételezhetően befolyásoló Poujol és Louis Gabriel M. de Bonald nézeteit ld. Jakov Katz: Az előítélettől a tömeggyilkosságig. i. m. 160–166. 166 Count Molé: Napoleon’s Instructions to the Assembly of Jewish Notables. July 29, 1806. In: Paul R. Mendes-Flohr–Jehuda Reinharz (eds.): The Jew in the Modern World. i. m. 125–126.; Simon Schwarzfuchs: Napoleon, the Jews


iktassa ki az állam törvényeivel ellenkező vallási szabályokat, s Franciaországot deklarálja a zsidó közösségek hazájának, hangsúlyozva azt, hogy a zsidóság palesztinai államiságának elvesztése óta nem alkot önálló nemzetet.167 Napóleon 1808-ban további két rendelettel szabályozta a zsidóság életét. Az egyik a gyülekezetek autonómiáját semmibe vevő, azok ellenőrzésére és irányítására szolgáló központi konzisztóriumot hozott létre.168 A másik a zsidó kölcsönök ellenőrzéséről rendelkezett, a kereskedelemben működőket különleges engedélyek megszerzésére kötelezve. Az utóbbi rendelkezés a francia zsidók körében „Becstelen Dekrétum” néven vált ismertté.169 A forradalmi emancipációs törvény hatása nem korlátozódott a francia államra, mivel a hódító francia seregek az elfoglalt területeken a francia jogrend bevezetése során a zsidó emancipációt is elfogadtatták.170 A francia jelenlét hatására került sor 1797-ben Padovában a legrégibb itáliai gettó felszámolására. Hasonló lépések történtek a német városokban, Frankfurtban és Lübeckben. Rómában és a Ciszalpin Köztársaságban 1799-ben törölték el a zsidókra vonatkozó különleges jogszabályokat. Északon a francia fennhatóság alatt álló Batáviai Köztársaság 1796-ban,171 míg a nyugati német területeken létrehozott Vesztfáliai Királyság 1807-ben, délen and the Sanhedrin. London: Routledge & Kegan Paul, 1979. 167 Transaction of the Parisian Sanhedrin, or acts of the Assembly of Israelitish Deputies of France and Italy. Transl. by M. Diogene Tama, London 1807. Republished in 1971 by Gregg International Publishers Limited, Westmead, Farnborouh, England. 168 Phyllis Cohen Albert: The Modernization of French Jewry: Consistory and Community in the Nineteenth Century. Hanover–New Hampshire: Brandeis University Press, 1977. 169 „The Infamous Decree”. March 17, 1808.; In: Paul R. Mendes–Flohr–Jehuda Reinharz (eds.): The Jew in the Modern World. i. m. 139–141. 170 A német államokban lezajlott átalakulást ld. David Sorkin: The Transformation of German Jewry, 1780–1840. i. m. 21–33.; Raphael Mahler: A History of Modern Jewry 1780–1815. i. m. 185–198.; Az itáliai változásokról ld. Ibid. 104–123. 171 Hans Daalder: Dutch Jews in a Segmented Society. In: Pierre Birnbaum–Ira Katznelson: Paths of Emancipation. Jews, States, and Citizenship. Princeton: Princeton University Press, 1995. 37–46.


Württemberg 1807-ben, Baden 1809-ben, illetve Frankfurt 1811-ben deklarálta a jogi egyenlőséget. A zsidó közösségek sok helyen üdvözölték a francia hadsereget. Nem igazolódtak azonban Napóleon számításai a keleti hadjárat során. A keleti közösségek vezetői ugyanis Napóleonban és hadseregében nem a felszabadítót, hanem elsősorban a tradíciók felforgatóját és a forradalmi szellem képviselőjét látták. A térségben Poroszország volt az egyetlen állam, ahol a napóleoni háborúktól ugyan nem függetlenül, mégis közvetlen francia beavatkozás nélkül deklarálták a zsidók törvény előtti egyenlőségét.172 A porosz emancipációs törvény az 1806-os jénai vereség után meginduló belső reformfolyamat hatására született, gyökerei azonban korábbra nyúlnak. A zsidók jogállásának megváltoztatására irányuló első törekvések a porosz bürokrácia köréből indultak ki Nagy Frigyes uralkodásának utolsó szakaszában. A porosz állam egyik hivatalnoka, Wilhelm Dohm már említett, 1781-ben publikált munkájában a zsidók polgári reformjának lehetőségeit kutatta, s a keresztényekéhez hasonló jogok megadását javasolta. Az emancipáció előkészítésére azonban csak a franciáktól elszenvedett vereség után történtek az első komoly lépések. A katonai kudarc koncentráltan hozta felszínre a porosz berendezkedés hibáit, amelynek orvoslását voltak hivatva szolgálni a Heinrich Stein és August Hardenberg kancellár működése alatt életbe léptetett reformok. A jobbágyreform és a hadseregreform mellett a zsidóság helyzetéről is rendelkezés született. Az 1812-ben megalkotott törvény a keresztények jogaival és szabadságával ruházta fel a poroszországi zsidóságot.173 Felszámolta a foglalkozási korlátok többségét, szabad letelepedést engedélyezett a városokban és az ország egész területén, valamint megszüntette a különleges adókat. Az állami hivatalnoki, jogi és adminisztratív foglalkozásokra azonban határozott tilalmat mondott ki. A törvény állandó vezetéknevek használatára kötelezett, a hivatalos szerződések és iratok elkészítéséhez a németet és az egyéb élő nyelveket írta elő. A nagyobb 172 Ibid. 198–200.; David Sorkin: The Transformation of German Jewry, 1780–1840. i. m. 21–33.; Steven M. Lowenstein: The Berlin Jewish Community. i. m. 75–85.; Bernt Engelmann: Poroszország. i. m. 186. 173 Emancipation in Prussia. March 11, 1812. In: Paul R. Mendes-Flohr–Jehuda Reinharz (eds.): The Jew in the Modern World. i. m. 141–143.; Ismar Freund: Die Emanzipation der Juden in Preussen. I–II. Berlin, 1912.


létszámnövekedést megakadályozandó körültekintően intézkedett a külföldi zsidóságról, megfosztva őket az országban élő közösségek jogaitól. A porosz emancipációs törvény Napóleon bukása után a legliberálisabb zsidótörvénynek számított a német államokban. 4/2. A jogi egyenlőség kérdése a német államokban A bécsi kongresszuson az európai újjárendeződést meghatározó konzervatív monarchák a zsidóság sorsáról is rendelkeztek.174 Franciaországban a visszatérő Bourbonok érvényben hagyták a zsidók korábban elnyert jogait, Belgium, Hollandia és a német államok Poroszország kivételével azonban visszatértek a francia háborúk előtti állapotokhoz. Frankfurt zsidó lakóit röviddel Napóleon bukása után ismét gettóba kényszerítették, Brémából és Lübeckből pedig kiűzték a város zsidóit. A német államok többsége a jogi egyenlőséget az idegen hódítók művének tekintette, ezért üdvözölte a bécsi kongresszus döntését, amely az emancipáció visszavonására adott lehetőséget. A Német-római Birodalom helyén létrehozott Német Szövetség államai ugyanakkor szigorúan őrködtek szuverenitásuk felett, s azt a javaslatot is elutasították, amely a porosz emancipációs törvény kiterjesztésére irányult a szövetség területén. Poroszország a kongresszus előtti területein továbbra is érvényesnek tekintette az 1812-es törvényt, az újonnan szerzett rajnai vidékeken azonban határozatlan időre Napóleon „Becstelen Dekrétumá”-t léptette életbe. A kongresszust követő években a zsidókérdés a német államokban az egyik legvitatottabb problémává vált. Vitairatok és könyvek tömege jelent meg, amelyek többsége cáfolta a zsidóság igényét a polgári jogokra, s az asszimilációnak a német társadalomra veszélyes voltát emelte ki. Amíg a francia politikusok a forradalom idején azt vizsgálták, hogyan tehető alkalmassá a zsidóság az állampolgári jogok és kötelezettségek gyakorlására, a német kérdésfeltevés így szólt: hasznos-e az államnak a zsidók egyenlő

174 Salo Baron: Die Judenfrage auf dem Wiener Kongress. Wien: Löwit, 1920.; David Sorkin: The Transformation of German Jewry, 1780–1840. i. m. 33–36.


jogokkal való felruházása? A kérdések közötti különbségek mindenekelőtt a francia és a német nemzetfejlődés eltéréseiben gyökereztek. A felvilágosodás természetjogából kinövő francia nemzetfejlődés középpontjában a népszuverenitás megvalósulása állt, a forradalmi megoldással szemben az evolúciós utat járó német fejlődésben azonban az egyéni szabadság megvalósulása helyett jóval nagyobb szerep jutott az állami egység létrehozására irányuló törekvéseknek. Ezek a célok a német romantika és a konzervativizmus képviselői körében a történelmi múlttal való folytonosság keresésében, a liberálisok esetében pedig a nemzeti egységet megvalósító jogállam elképzelésében nyertek megfogalmazást. Az emancipáció német ellenfelei a zsidó vallás rendszerében látták a jogi egyenlőség legfőbb akadályát. Arra hivatkoztak, hogy a zsidóság vallása révén „államot alkot az államban”, ami kizárja a német állam iránti hűséget.175 A vitában főszereplő Friedrich Ruehs történész és a filozófus Jacob Fries a judaizmust az antik barbár kor maradványának nyilvánította és teljes felszámolására törekedett.176 De a korszakban olyan szélsőséges elképzelések is megjelentek, amelyek a zsidóságnak az európai társadalmakból való teljes kirekesztésében látták a kérdés megoldását. 1819-ben az északi és a dél-német városokban az abszolút hatalmi eszközök elleni tiltakozások és demonstrációk során a zsidó lakosság elleni erőszakos fellépésekre is sor került.177 Északon Hamburgban és Frankfurtban, délen Badenben és Bajorország városaiban intéztek támadást a szegény városi tömegek a zsidó boltok és a lakónegyedek ellen. A zavargások felszámolása a legtöbb városban rendőri erők bevetését igényelte. Az erőszakos incidensekkel egy időben jelent meg Hartwig von Hundt-Radowsky A zsidók tükre c. röpirata, amelyben a szerző a zsidóság kiirtásának tervét megfogalmazta meg.178 175 Jacob Katz: The State within a State, the History of an Anti-Semitic Slogen. i. m. 176 Jakov Katz: Az előítélettől a tömeggyilkosságig. i. m. 114–125.; Michael A. Meyer: The Origins of the Modern Jew. i. m. 140–143.; David Sorkin: The Transformation of German Jewry, 1780–1840. i. m. 36–37. 177 Encyclopaedia Judaica. i. m. Vol. VIII. 330–332. 178 Hartwig von Hundt-Radowsky: The Jewish Mirror. In: Paul R. Mendes-


Az 1830-as francia júliusi forradalom hatására erősödő liberális tendenciáknak köszönhetően a dél-német államok, Bajorország, Baden és Württenberg tartományi gyűlései 1830-ban a zsidóemancipáció kérdésével is foglalkoztak. Az erősödő polgári-liberális mozgalom képviselői azzal indokolták fellépésüket, hogy a zsidóság annyira óhajtott átalakulása csak a jogi egyenlőség viszonyai között valósítható meg. A tárgyalások légkörét meghatározta a Heinrich Paulus, a heildegbergi egyetem teológia professzora és a korszak neves liberális zsidó parlamenti képviselője, Gabriel Riesser között kialakult polémia.179 Paulus az emancipáció előfeltételének azt tekintette, hogy a zsidóság nyilvánosan demonstrálja az országhoz való hűségét, s mondjon le a „kiválasztott nép” szerepéről. Ellenfele, az emancipáció következetes harcosának számító Riesser a vallásszabadságot hangsúlyozó liberális elképzelés alapján tiltakozott az ellen, hogy a századok óta német földön élő zsidókat idegeneknek tekintsék csupán azért, mert más vallás követői. Nézete szerint az állam törvényeinek való megfelelés és a hitelvek betartása nem tekinthetők egymást kizáró tényezőknek. A német konzervativizmus képviselői is az emancipáció ellenfelei között szólaltak meg. A szerves fejlődés, a történeti folytonosság és az Isten által elrendelt rend és jog hívei szemében a zsidóság fenyegetést jelentett a „germán szellem” számára. Julius Stahl, a német konzervatív gondolkodás apostola a keresztény célokért küzdő állam létjogosultságát fogadta el, s csak a keresztények igényeit ismerte el a polgári jogokra.180 A hegeli valláskritikát ateizmussá fejlesztő ifjú-hegeliánusok a kereszténység bírálatán keresztül jutottak el a judaizmus kritikájáig. Az angol és a francia deistákhoz hasonlóan a zsidó vallásban elsősorban a kereszténység elődjét és forrását látták, a zsidó vallásnak a kereszténységre gyakorolt általuk károsnak tartott hatását emelték ki. A judaizmus kritikája a teológus Bruno Bauernél a kortárs zsidóság és a korabeli német viszonyok bírálatával egészült ki.181 A Flohr–Jehuda Reinharz (eds.): The Jew in the Modern World. i. m. 312–313. 179 Jakov Katz: Az előítélettől a tömeggyilkosságig. i. m. 220–225. 180 Ibid. 279–284. 181 Bruno Bauer: Die Judenfrage. Braunschweig, 1843.; Jakov Katz: Az előítélettől a tömeggyilkosságig. i. m. 233–241.; Robert Wistrich: Socialism


zsidókérdésről írott könyvében értelmetlennek tekintette a zsidók jogi egyenlőségére törekedni egy olyan államban, amely a keresztény értékekre épülő kiváltságok alapján működik. Elgondolása szerint a keresztény társadalomnak először magát kell emancipálnia a vallás alól ahhoz, hogy emancipálhassa a zsidóságot. Kora zsidóságát is kritikával illette, amely saját törvényei alapján követel magának egyenlő jogokat. Bauer a zsidó emancipációt vallási kérdéssé redukálta, s mivel szerinte a keresztény államban a vallásos zsidó nem emancipálható, a jogi egyenlőség csak a zsidó és a keresztény vallás megszüntetésén keresztül valósítható meg. Az emancipáció hívei és ellenfelei a zsidóság tevékenységének gazdasági összefüggéseit is mérlegelték. Ezzel kapcsolatban a korszakban több sztereotípia is élt. A keresztény társadalmak általános ítélete szerint a zsidóság a pénzügyi élet és a gazdaság irányítójának számított. Innen származott a „zsidó gazdagság” mítosza, valamint az a nézet, amely a kapitalizmus kifejlesztését a zsidók működéséhez kapcsolta. Ebből a nézőpontból közelített a kérdéshez a fiatal Karl Marx is 1843-ban, amikor a zsidóság lényegét a „kufárkodásban” és a „haszonlesésben” határozta meg, azon tulajdonságokban, amelyeket egyben a polgári társadalom alaptulajdonságainak tekintett.182 A marxi elemzésben kapitalizmus és judaizmus szinonim fogalmakká válnak. Kortársaival ellentétben, akik többsége a születő polgári társadalmakba való beilleszkedés lehetőségeit kutatta, Marx a zsidók politikai emancipációjának ügyét a kapitalizmus alóli általános társadalmi emancipáció kérdésével kapcsolta össze: „A

and the Jews. The Dilemmas of Assimilation in Germany and Austria–Hungary. London–Toronto: Associated University Presses, 1982. 15–25. 182 Karl Marx: A zsidókérdéshez. In: Karl Marx és Friedrich Engels Művei. Budapest: Kossuth, 1957. I. kötet. 349–377.; Dennis K. Fischman: Political Discourse in Exile: Karl Marx and the Jewish Question. Amherst, MA: University of Massachusetts Press, 1991.; Jakov Katz: Az előítélettől a tömeggyilkosságig. i. m. 241–247.; Robert Wistrich: Socialism and the Jews. i. m. 25–35.; Hal Draper: Marx és a zsidó–gazdasági sztereotípia. In: Miszlivetz Ferenc–Simon Róbert (szerk.): Zsidókérdés Kelet- és Közép-Európában. Fejlődés-tanulmányok. Regionális sorozat 3. Budapest: ELTE, 1985. 193–206.; Isaiah Berlin: Benjamin Disraeli, Karl Marx és az identitás keresése. Világosság, XLI (1998) 5–6. 139–164.


társadalomnak egy olyan organizációja, amely a kufárkodás előfeltételeit, tehát a kufárkodás lehetőségét megszüntetné, lehetetlenné tenné a zsidót.” 183 Tanulmányának végkövetkeztetése szerint a „zsidó társadalmi emancipációja a társadalomnak a zsidóság alól való emancipációja.”184 A német liberális erők gyengesége folytán az 1830-as, 40-es évek nem hoztak lényeges változást a német államok zsidóságának jogi viszonyaiban. Az emancipációs küzdelmek mindössze Kur-Hessenben vezettek eredményhez, s Poroszországban került sor az 1812-es törvény megerősítésére. Az 1815-ben Poroszországhoz csatolt, s az 1812-es zsidótörvény hatályát nem élvező Rajna-vidék országgyűlése 1843-ban feliratot intézett a porosz uralkodóhoz a jogi egyenlőség érdekében. A porosz törvényhozás 1847-ben egy átfogó törvény formájában ismételte meg a korábbi rendelkezéseket. A zsidóságot a keresztény alattvalók jogaival ruházta fel, szabad foglalkozás és lakóhelyválasztást engedélyezett, az állami közigazgatási, jogi és rendőri hivatalokban azonban továbbra is megtiltotta alkalmazásukat. 4/3. A konzervatív abszolutizmus a Habsburg Birodalomban A konzervatív abszolutizmust visszaállító I. Ferenc (1792–1835) a birodalom kormányzása tekintetében szakított felvilágosult elődjei törekvéseivel, a zsidó népességgel szemben azonban több ponton is II. József kezdeményezéseit folytatta. A folytonosság a cseh tartományokban érvényesült a legjobban, ahol az uralkodó 1797-ben megerősítette a türelmi rendelet pontjait.185 Az új pátens fenntartotta ugyan a házasodási és a letelepedési korlátozásokat, nem állított azonban akadályokat a zsidók ipari és kereskedelmi tevékenység elé. A csehországi zsidóság működésére különösen élénkítően hatott a napóleoni háborúk gazdasági konjunktúrája. A kereskedő és a bankár

183 Karl Marx: A zsidókérdéshez. i. m. 373. 184 Ibid. 377. 185 William O. McCagg: Zsidóság a Habsburg Birodalomban 1670–1918. i. m. 59–67.


réteg gazdagodására utal többek között az a tény, hogy számos képviselőjük ekkor már a birodalom pénzügyi központjának számító Bécsben is rendelkezett irodával. A zsidó vállalkozók egy része nagy lendülettel kapcsolódott be a cseh tartomány iparosításába, s főként a prágai pamutiparban vívott ki vezető szerepet. A prágai zsidó gyárosok az 1840-es években kereskedő elődeik példáját követve gyári lerakatokat és új gyárakat alapítottak Bécs külvárosaiban. A józsefi politika folytatása a modern oktatásügy támogatásában is megnyilvánult. A bécsi kormány Prágában, a cseh és a morva kisvárosokban tovább működtette a modern zsidó iskolahálózatot. A prágai elemi iskola élére az 1810-es években két felvilágosult pedagógust, Peter Beert és Herz Homberget állította. Galíciában ellenben több ponton semmisnek nyilvánította a józsefi reformokat.186 Az elmaradott tartományban élő szegény zsidó népesség számára rendkívül sérelmes lépésnek bizonyult az ingatlanszerzés jogának megkérdőjelezése és az újabb adók kivetése. Az új adók közül a gyertyaadó számított a legsúlyosabb illetéknek. A modern iskolák a már említett okok miatt mindössze 1806-ig működtek Galíciában, s csak 1813 után, a Varsói nagyhercegségbe bekebelezett Nyugat-Galícia visszaszerzését követően történtek kísérletek újabb német nyelvű oktatási intézmények felállítására. Egészen másképpen alakult a józsefi reformok sorsa Magyarországon, ahol a nemesség határozottan szembeszállt az ország beolvasztását célzó összbirodalmi törekvésekkel. A II. József halálát követő politikai zűrzavarban a zsidóknak adományozott engedmények is veszélybe kerültek. A császári rendeletek visszavonását a városok régi jogaik visszaállításaként értelmezték, amelyeket a korábban betelepülő zsidókkal szemben is érvényesíteni kívántak. Pest polgárai röpiratot intéztek az ország kereskedő testületeihez, amely indulatos kirohanást foglalt magában a zsidó kereskedők ellen, uzsorával, orgazdasággal és a keresztények ellen irányuló titkos szövetkezéssel vádolva őket. Ezért a magyarországi zsidó közösségek képviselői az 1790-ben összeült országgyűléshez fordultak, a magyar rendektől kérve bizonytalan jogállásuk tisztázását. Folyamodványukban szabad letelepedést, földvásárlási, iparűzési jogot, valamint az országos és a

186 Raphael Mahler: A History of Modern Jewry 1780–1815. i. m. 333–341.


heti vásárokon való szabad kereskedelem lehetőségét kérték. A magyar diéta az 1790. évi XXXVIII. törvénycikk megalkotásával megerősítette a zsidóságot a II. Józseftől kapott jogaiban,187 részletes szabályozást azonban csak az ország helyzetének felmérésére kiküldött országgyűlési bizottságok munkálatai ígértek. A magyarországi felvilágosult nemesség és a bécsi udvar kompromisszumaként megszületett országgyűlési bizottságok tevékenysége a zsidóság helyzetének felmérésére is kiterjedt. A benyújtott jelentés részletes képet adott a hazai zsidóság állapotáról, s a felvilágosodás elvei alapján a rációra hivatkozva cáfolta a keresztény vádak, köztük a vérvád alaptalanságát. Az országgyűlési reformmunkálatok azonban 1792-ben I. Ferenc trónra kerülésével megszakadtak, s a zsidóügy Magyarországon csak a reformkorban kapott ismét politikai nyilvánosságot. A francia és a német polgári nemzetfejlődés a zsidóságtól egyféle nemzeti integrációt kívánt, a soknemzetiségű Habsburg Birodalom nemzeti mozgalmai azonban a 19. század elején bonyolultabb helyzet elé állították a birodalom zsidóságát, hiszen egyszerre többfajta asszimilációs alternatívát kínáltak. Az, hogy a birodalom különböző nemzeti mozgalmai nemzeti partnerként tekintettek-e a zsidóságra, elsősorban a Habsburg udvar németesítő politikájának sikereitől függött. Azokon a területeken, ahol a zsidóság körében a bécsi abszolutizmus németesítő törekvései eredményeket értek el, a megszülető nemzeti mozgalmak szemében a zsidóság elsősorban Bécs szövetségesének számított. Így tekintett a cseh tartomány zsidóságára a cseh nemzeti mozgalom. A cseh nacionalizmust a zsidósággal szemben kimondottan ellenséges viszony jellemezte, amely szorosan összefüggött a csehországi zsidóság körében a modern oktatás hatására dominánssá váló német nyelvi és kulturális kötődéssel, valamint a helyi német városi polgársághoz fűződő politikai érdekszövetséggel, amit a Béccsel kialakított gazdasági kapcsolatok is erősítettek.188 187 II. Lipót 1790. évi dekrétuma. 38. §: A zsidókról. Magyar Törvénytár. 1740–1835. évi törvénycikkek. Szerk. Dr. Márkus Dezső, Budapest: Franklin, 1901. 186–187. 188 Wilma Iggers: Die Juden in Böhmen und Mahren. München: C. H. Beck, 1986.; A zsidóság és a cseh nemzeti mozgalom viszonyára ld. Hillel J.


Nem volt ilyen egyértelmű a német orientáció Galíciában, ahol a lengyel nemesség egy része saját politikai szövetségesének tekintette a nemesi birtokok irányításában résztvevő zsidó rétegeket. A lengyel és a német orientáció a galíciai zsidóság körében elsősorban a tradicionális és a felvilágosult rétegek közötti ellentét függvényében alakult. A német nyelv és a kultúra iránt elkötelezett reformisták kis csoportjával szemben lényegesen nagyobb volt a lengyel nemesség politikáját támogatók aránya.189 4/4. Emancipációs viták a magyar reformkorban Sokkal hatékonyabban indult el a bécsi udvar németesítő törekvéseinek háttérbe szorítása a reformkori Magyarországon, ahol az emancipáció ügyét a polgári reformot felvállaló liberális nemesi ellenzék tűzte zászlajára.190 A nemesi reformtábornak a zsidó ügy melletti fellépésében kétségkívül szerepet játszottak a magyar árutermelő arisztokrácia és nemesség egy része, valamint az országban élő zsidóság között a 18. században gyökerező gazdasági kapcsolatok. De még inkább hozzájárult ahhoz a magyar nemesi liberalizmus elmélete, az érdekegyesítés gondolata. Az érdekegyesítéshez a zsidó jogegyenlőség kérdése több szálon kapcsolódott, hiszen a nemesi jogkiterjesztő politika a parasztság mellett megfogalmazta a polgárság és a polgári funkciót betöltő

Kieval: The Making of Czech Jewry. National Conflict and Jewish Society in Bohemia, 1870–1918. New York–Oxford: Oxford University Press, 1988.; A prágai zsidó és német polgárság társadalmi, politikai érdekszövetségét elemzi Gary Cohen: The Politics of Ethnic Survival: Germans in Prague, 1861–1914. Princeton: Princeton University Press, 1981. 189 William O. McCagg: Zsidóság a Habsburg Birodalomban 1670–1918. i. m. 84–96. 190 Simon László: Zsidókérdés a magyar reformkorban 1790–1848. Különös tekintettel a nemzetiségre. Debrecen: Bertók Lajos kiadása, 1936.; Kecskeméti Károly: A liberalizmus és a zsidók emancipációja. Történelmi Szemle, XXV (1982) 2. 185–210.; Prepuk Anikó: A zsidó emancipáció a reformkorban. Történeti Tanulmányok III. Szerk. L. Nagy Zsuzsa–Veres Géza, Debrecen, 1994. 15–35.


társadalmi rétegek megnyerését, másrészt célul tűzte ki az országban élő idegen nemzetiségek és felekezetek felsorakoztatását a liberális reformpolitika mellett.191 A magyar rendi alkotmányosság 10 évig tartó korlátozása után először 1825-ben összeült országgyűlés még helyreállította a rendek és a bécsi udvar kompromisszumát. Ez abban nyilvánult meg, hogy a feudális berendezkedés válságjelenségeire hagyományos választ adott: újraindította az 1792-ben félbehagyott, az udvar és a felvilágosult nemesség közös fellépésének szellemét őrző bizottsági munkálatokat. 1792-ben külön bizottságot állítottak fel a zsidóság helyzetének felmérésére. A munkálatok folytatásaként 1831-ben elkészült tervezet a házaló kereskedelem engedélyezését javasolta,192 s a legfontosabb következtetésként a zsidók jogainak szélesítését attól tette függővé, hogy besorolhatók-e a következő foglalkozási ágakba: földbirtokos, kereskedő, szabad művészetek mestere, kézműiparos, engedélyes házaló kereskedő.193 A zsidóság ilyetén csoportosításának gondolata nem ekkor fogalmazódott meg először, hanem maguk a zsidó közösségek kezdeményezték az 1807-es országgyűléshez intézett folyamodványukban, amelynek megszületése összefüggésbe hozható a francia háborúk okozta gazdasági konjunktúra hatásával, és a magyarországi zsidóság vagyoni rétegződésére enged következtetni.194 A háborús konjunktúra különösen kedvezően érintette azokat a 191 Barta István: A magyar polgári reformmozgalom kezdeti szakaszának problémái. Történelmi Szemle, VI (1963) 3–4. 305–343.; Varga János: Helyét kereső Magyarország. Budapest: Akadémiai, 1982. 25–40.; Gergely András: Egy nemzetet az emberiségnek. Budapest: Gondolat, 1987. 9–121.; Gerő András: Magyar polgárosodás. Budapest: Atlantisz, 1993. 95–123. 192 A szabad királyi városok elzárkózó magatartásának gazdasági indítékait elemzi Hofhauser Margit: A kereskedő testületek mozgalma a magyar kereskedelem fellendítése érdekében a 18. század végén és a 19. század elején. Budapest: A szerző kiadása. 1930.; Oszetzky Dénes: A hazai polgárság társadalmi problémái a rendiség felbomlásakor. Budapest: Kir. Magyar Egyetemi Nyomda, 1935. 39–47. 193 Leopod Löw: Zur neueren Geschichte der Juden in Ungarn. Budapest, 1874. 117–118.; Simon László: Zsidókérdés a magyar reformkorban. i. m. 27–28. 194 A zsidók folyamodványa az 1807-i országgyűlés alkalmából. Kútfők. 316. sz. Magyar Zsidó Szemle, 1913. 67.


közösségeket, amelyek a nemesi birtokokra telepedve részt vettek a mezőgazdasági kivitel lebonyolításában. A kontinentális zárlat következtében a Magyarországon megélénkülő átmenő forgalomba való bekapcsolódás is hasonló előnnyel járt. A korabeli tudósítások ezektől az évektől datálják a pesti zsidó közösség gyors fejlődését, s minden bizonnyal e bővülő gazdasági tevékenységgel magyarázható az, hogy egyes közösségek jelentős mértékben járultak hozzá a francia háborúk költségeihez.195 A kereskedelemben felhalmozott pénz keresett befektetési lehetőséget akkor, amikor a zsidók az 1807-es diétától a kereskedelmen kívüli tevékenységek engedélyezését kérték. Érvelésükből ugyanakkor arra következtethetünk, hogy az öt foglalkozási ágba való besorolás óhaja a fennálló rendi társadalomba való beilleszkedést célozta, az ezzel járó jogok megszerzésével együtt. Az 1831-re elkészült bizottsági javaslatok nem haladták meg az 1807-es folyamodvány pontjait, a meglévő rendi kereteken belül kívántak megoldást adni, az 1830-as években színre lépő reformnemzedék első képviselői azonban a zsidóság tevékenységének és beilleszkedésének kérdéseit a polgári társadalom és a polgári nemzet megteremtésének szemszögéből szemlélték. Széchenyi István korai műveiben, a Hitelben és a Világban példaként állította az elavult gazdálkodást folytató magyar nemesség elé a zsidó kereskedők tevékenységét, mivel működésükben megtestesülni látta egyrészt az annyira óhajtott gazdasági racionalitást, másrészt az általa sokra becsült polgári erény számos elemét, a szorgalmat, a törekvést és a haszonelvet. Széchenyinek nem volt célja a zsidóság jogi helyzetének vizsgálata, mindössze azokat az új szerepköröket kívánta kiemelni, amelyeket a hazai társadalomfejlődés sajátosságiból eredően, a hazai polgárság gyengesége folytán a zsidóság egyes rétegei töltöttek be. Bár korai munkáiban közvetlenül nem foglalkozott a zsidó népesség társadalmi problémáival, gondolataival mégis hozzájárult annak az érdekközösségnek a tudatosításához, amely a zsidóság bizonyos csoportjai és a nemesség egy része között az árutermelő gazdálkodás 195 Büchler Sándor: A zsidók története Budapesten. Budapest: IMIT, 1910. 347., 356.; A francia háborúk hatását elemzi Ungár László: Szempontok a magyar polgári osztály kialakulásához. Századok, 76 (1942) 7–8. 306–328.; Richtmann Mózes: A régi Magyarország zsidósága. Magyar Zsidó Szemle, 1912. 39–40.


során alakult ki. Erről így ír a Hitelben: „Tettünk e sokat productumink szaporítása vagy azok javitása’s divatba hozása végett? Iparkodtunk e felettébb más nemzetekkel összeköttetést keresni? (..) Nem száradna-e sokra minden productuma, ha azt házánál nem keresné a’ zsidó?” 196 Széchenyi korai tevékenységével közvetetten más módon is hozzájárult a kérdés napirendre kerüléséhez. Nemzetkoncepciójának alapgondolata, a polgári nemzet jogkiterjesztésen alapuló megteremtése, amelynek elsőrendű feltétele, „Hunnia minden lakosinak polgári létet adni!”, egyben a zsidó emancipáció elvi lehetőségét is magában foglalta.197 Kölcsey Ferenc és Wesselényi Miklós az érdekegyesítés lehetőségeit kutatva valamennyi hasznos polgári elem egybegyűjtését szükségesnek ítélte a polgári alkotmány keretei között.198 Elsősorban az adózó nép tömegeire gondoltak, de az ország idegen etnikumait is idesorolták. A beillesztendő népcsoportok között Wesselényi a görögök és a rácok mellett a zsidókat is megemlíti: „Óhajtanám, – írja a Balítéletek c. munkájában – hogy valaha ők is épen úgy élhessenek polgári alkotmányunk’ minden jótétivel-hasznaival, mint akárki más.”199 E gondolatok a magyar kultúrnemzeti fejlődés talaján születtek. Az idegen nemzetiségekkel szemben mindketten a nyelvi, kulturális asszimiláció követelményét fogalmazták meg, a nyelvben látva azt az erőt, amely egy nemzetté gyúrhatja össze a társadalom különböző helyzetű és eredetű elemeit. A Balítéletekben Wesselényi 196 Széchenyi István: Hitel. Pest: Pertózai Trattner J. M. és Károlyi István, 1830. (Reprint, Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1991.) 139–140. 197 Széchenyi István: Stádium. Lipcse, 1833. (Reprint, Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1984.) 29.; Barta István: Széchenyi és a magyar polgári reformmozgalom kibontakozása. Történelmi Szemle, III (1960) 2–3. 224–240.; Gergely András: Széchenyi eszmerendszerének kialakulása. Budapest: Akadémiai, 1972. (Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat 62.) 198 Kölcsey Ferenc: Nemzeti hagyományok. In: Kölcsey Ferenc Összes Művei. Budapest: Szépirodalmi, 1960. 1. kötet. 490–523; Uő: A vallás ügyében. 1–3. Ibid. 2. kötet. 85–92.; Wesselényi Miklós: Balítéletekről. Bukarest, 1833. (Reprint, Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1986.) 199 Ibid. 261.


így ír a nyelvről: „honivá változtatnak ’s nemzeti sajátsággal ruháznak fel akármelly idegent is.” 200A nyelvi egység megteremtését azonban hosszú folyamatként képzelték el, amelyben nincs helye a törvény kényszerítő erejének: „Szükségessé ’s elkerülhetelenné kell a magyar nyelv tudását tenni;― ez, ’s nem törvény szavai fognak minket annak megtanulására sikerrel szorítani ’s kényszeríteni.” 201 A magyar törvényhozásban a zsidók jogállásának megváltoztatására irányuló törekvések az 1832–36-os reformországgyűlésen a magyar polgári átalakulás központi kérdéseivel együtt, a jobbágykérdés, a szabad vallásgyakorlás és a nemzeti nyelv ügye mellett kaptak először nyilvánosságot.202 A reformtábor gyengesége folytán a rendek többségét a zsidóügy mellett azokban a kérdésekben sikerült mozgósítani, amelyek valamiképpen összefüggtek a hagyományos rendi, sérelmi politikával. Ezek közé tartozott a protestáns vallásszabadság és a zsidó türelmi adó ügye.203 A protestáns vallásszabadságról szóló vitában a haladó megyék, Temes, Baranya, Bihar, Szatmár követei fogalmazták meg a zsidó vallásnak a keresztény felekezetekkel való egyenlővé tételének javaslatát. A javaslattevők a vallási egyenjogúsítás fontosságát a felvilágosodás egyenlőségeszméjével támasztották alá: „a zsidókat azért, mert szinte (szintén) emberek, mint mi, be kell fogadni.”204A haladók és a rendi sérelmi politikát képviselők azonban egyetértettek abban, hogy a zsidóság korabeli állapotában nem alkalmas a nem zsidó társadalmat megillető jogok elnyerésére. Többen a zsidók erkölcsi színvonalának alacsony fokára hivatkoztak, mások az elzárkózásra való hajlamot és a német nyelvhasználatot kifogásolták. Érvelésük a keresztény-rendi társadalom értékrendjét tükrözte, helyt adva valamennyi hagyományos zsidóellenes vádnak, de emellett már a polgári nemzet létrehozásán munkálkodók bírálatai is megfogalmazódtak. A haladó megyék követei a vallási 200 Ibid. 261. 201 Ibid. 262. 202 Horváth Mihály: Huszonöt év Magyarország történelméből. Budapest; Ráth Mór, 1886. 1. kötet. 288–461., 2. kötet. 3–34. 203 Magyarország gyűlésének jegyzőkönyve 1832. Pozsony, 1832–1833. 1 kötet. 332–334. 204 Ibid. 2. kötet. 109–110.


egyenjogúsággal a zsidóság „pallérozódását” és a „polgári társaság céljaihoz való felemelkedését” kívánták elősegíteni, a vallási egyenjogúsítástól a zsidóság elkülönülésének felszámolását várva, a „polgári jussok” elnyerése érdekében. A hagyományos rendi sérelmi politika talaján lényegesen nagyobb vitát kavart a türelmi adó ügye.205 A zsidóság állami adóját Mária Terézia 1749-ben olyan módon vezette be, hogy a zsidók kamaraszolgaságára hivatkozva nem kérte ki a magyar rendek hozzájárulását. Az adót a zsidóság megtűretése fejében volt köteles fizetni, az összeg törlesztéséért a zsidó közösségek együttesen feleltek, s felosztásába a központi hivatalok nem szóltak bele. A magyar rendek általános adó-megajánlási jogukra hivatkozva többször tiltakoztak az adó kivetése ellen, de tiltakozásukat a jogsérelem mellett az is indokolta, hogy az állandóan növekvő központi adó általában kedvezőtlenül befolyásolta a nemesi birtokokra telepedő zsidóktól a földesúri védelem fejében beszedett illeték nagyságát. Bár az adó fizetése a központi hivatalok működésképtelensége miatt 1828-tól lényegében szünetelt, az országgyűlés a türelmi adó megszüntetésének javaslatát mint alkotmányos és törvényellenes jogsérelmet vett fel a tárgyalandó kérdések közé. A rendek többsége a hagyományos rendi sérelmi politika alapján szavazott az adó megszüntetése mellett, de a Kölcsey Ferenc és Wesselényi Miklós vezette reformerők is támogatták azt, akik az emancipációhoz vezető út fontos állomásának tekintették a nevében is megalázó illeték felszámolását. Álláspontjukról a főrendeket is meggyőzték, az uralkodó azonban végül nem volt hajlandó szentesíteni az abszolút hatalom jogkörét megkérdőjelező javaslatot.206 Úgy véljük, az 1832–36-os országgyűlés vitáinak jelentősége nem a kézzel fogható eredményekben mérhető, hanem elsősorban abban, hogy a hazai polgári átalakulás kulcskérdései között, a jobbágykérdéshez, a vallásszabadság és a nemzeti nyelv ügyéhez 205 A türelmi adó megszületésének körülményeit elemzi Virág István: A zsidók jogállása Magyarországon 1657–1780. i. m. 21–33.; Türelmi adó. In: Zsidó Lexikon. Szerk. Újvári Péter, Budapest: A Zsidó Lexikon kiadása, 1929. 914–915. 206 Magyarország gyűlésének jegyzőkönyve. i. m. 11. kötet. 308.; Simon László: Zsidókérdés a magyar reformkorban. i. m. 31.


kapcsoltan a zsidóság beilleszkedésének szükségességét is felvetették. A beilleszkedés feltételezte a zsidóság átalakulását, annak részleteit azonban, hogy milyen erővonalak mentén valósuljon meg a kívánt „pallérozódás”, a reformtáboron belül az 1830-as évek végén fellépő irányzatok dolgozták ki, eltérő reformkoncepciójukból adódóan egészen különböző megoldási lehetőségeket fogalmazva meg. Az 1839–40-es országgyűlésen a vezetőitől ugyan megfosztott, de létszámában egyre növekvő reformtábor számos eredményt tudott kicsikarni a bécsi udvartól a polgári reformok érdekében. Ezek közé tartozott a jobbágy-földesúr viszonyt érintő önkéntes örökváltságról szóló törvény elfogadása, a kereskedelem fejlesztéséről és a gyáralapításokról hozott törvény, illetve a váltótörvénykönyv bevezetése, amely az ősiség viszonyai között igyekezett enyhíteni a hitelezés nehézségeit. Ezen az országgyűlésen a zsidók törvény előtti egyenlőségének gondolata is nagyobb hangsúlyt kapott. A reformerek az emancipáció alapjának a nem nemesek által gyakorolt jogokat tekintették, amelyek az általános reformfolyamat előrehaladása folytán azonban ekkorra már valamivel többet jelentettek a rendi alkotmány kínálta jogoknál. Az előző országgyűlés a nem nemesek számára is lehetővé tette a jobbágytelek szerzését, ezért 1839-ben első lépésként ezzel a joggal kívánták felruházni a zsidókat.207 A javaslattevők a földművelés nevelő hatására hivatkoztak, de a jobbágytelkek iránt várhatóan megnövekvő kereslet pozitív hatását is kiemelték.208 A szabad királyi városok képviselői azonban tiltakoztak a zsidók jogainak szélesítése ellen, s az ismert negatív értékelések egész sorát vonultatták fel, kifogásolva a zsidó vallás feltűnő különbözőségét, a Talmud érthetetlenségét. Mások a bevándorlás előrelátható élénkülésére és várható kedvezőtlen következményeire hivatkoztak. Az érvelésben a földműveléshez kötődő nemesi szemlélet is helyet kapott, a zsidók bevándorlásával a földművelő ország tönkremenetelét jósolva meg. A nemesség többsége azonban elfogadta

207 Magyarország közgyűlésének írásai. Pozsony: Belnay, Wéber és Wigand, 1840. 2. kötet. 196.; Az országgyűlés tárgyalásairól ld. még Groszmann Zsigmond: A magyar zsidók V. Ferdinánd alatt (1835–1848). Budapest: Egyenlőség, 1916. 4–10. 208 Magyarország közgyűlésének írásai. i. m. 2. kötet. 310.


a javaslatot, s tehette is ezt, hiszen az emancipáció ebben a formában nem veszélyeztette volna a nemesi előjogokat. A reformerek azonban egy „szabad alkotmány” felépítésén munkálkodtak, melynek alapja Eötvös József szerint „csak a minden néposztályok iránt gyakorlott hasonló igazság, csak minden emberi jognak teljes tisztelete”209 lehet. Eötvös a felsőtáblai vitában ebből a következetes liberális álláspontból támogatta az emancipációt, sorra cáfolva a leggyakoribb keresztény sztereotípiákat. Az elsők között vetette fel a „gyűlölt zsidó tulajdonságok” kialakulásában a keresztény társadalom felelősségét: „Vagy azt gondoljuk-e, hogy évezredes elnyomás egy népet moralisálni fog?”210 – szállt szembe e tulajdonságokat örök érvénnyel felruházókkal. Azok számára, akik a zsidóságon a magyarosodásra való csekély hajlandóságot kérték számon, az emancipációt már megvalósító nyugati országok példáját idézte: „Hollandiában, Francia- s Angolországban, az észak-amerikai szövetségben látjuk, a polgárosított zsidókat nemzetiségnek hiányával nem vádolja senki”, hiszen „a legkülönbözőbb népanyagok egy nagy egésszé egyesülnek mindig s mindenütt, hol hasonló jogok hasonló érdekekben központosítják a különvált részeket.”211 A főrendek között a formálódó konzervatív gondolatkört képviselő Dessewffy Aurél is szorgalmazta a zsidók jogi egyenlőségének megvalósítását.212 A rendi alkotmány és a nemesség uralmának megőrzésén munkálkodó konzervatívok az emancipáció e formáját azért nem utasították el, mert az lényegében nem veszélyeztette a nemesi előjogokat. Dessewffy azok félelmét sem osztotta, akik a magyar nemzetiséget veszélyeztető tényezőként értékelték a zsidók felszabadítását. Toleráns álláspontja a konzervatívok nemzet-értelmezéséből fakadt, abból, hogy a nemzet

209 Báró Eötvös József: A zsidók polgárosításáról. In: Uő: Beszédek. Budapest: Révai Testvérek, 1902. 2. kötet. 14. (Báró Eötvös József Összes Munkái. IX.) 210 Ibid. 16. 211 Ibid. 17. 212 Gr. Dessewffy Aurél: A zsidók polgárosítása. In: Gr. Dessewffy Aurél Összes Művei. Budapest: Méhner Vilmos Kiadása, 1887. 263–264.; Dénes Iván Zoltán: Az önrendelkezés érvényessége. Budapest: Magvető, 1988. (Nemzet és emlékezet)


védelmének és erősítésének jelszaván mindenekelőtt a nemesi nemzet fenntartását és megőrzését értették. A főrendiházban azonban összességében azok kerültek többségben, akik túlságosan széleskörűnek ítélték az engedményeket, s egyetlen rövid törvény helyett részletes szabályozást óhajtottak. Javaslatuk a türelmi adó eltörlésére, a szabad letelepedés és iparűzés, valamint a jobbágyi és polgári telekvásárlás jogának megadására szorítkozott. Az alsótáblai javaslathoz képest a bevándorlást is szabályozni kívánták, csak azoknak adva engedélyt a betelepedésre, akik vagyonnal rendelkeznek, illetve iparűzésük és tudásuk révén az ország hasznára lehetnek. Az országgyűlés alsótáblája végül elfogadta a főrendek módosításait, az uralkodó azonban még ezt a változatot is megnyirbálva szentesítette a diéta határozatát. 213 A hosszas vita után megalkotott 1840. évi XXIX. törvénycikk mindenekelőtt az uralkodói hatalom jogkörét sértő pontokon módosította az országgyűlés előterjesztését.214 Nem rendelkezett a türelmi adó eltörléséről, s az egységes birodalom elve alapján a bevándorlást sem korlátozta. Megengedte azonban azt, hogy az országban született vagy a letelepedésre törvényes úton engedélyt nyert zsidók a bányavárosok kivételével az ország bármely vidékén szabadon élhessenek. Lehetővé tette a szabad kereskedést, a gyáralapítást, valamint „vallásukbeli legények segítségével” bármely mesterség gyakorlását.215 A születő polgári berendezkedés kívánalmainak megfelelően állandó vezeték- és személynév használatára kötelezett, s az oklevelek és szerződések elkészítéséhez a „hazában divatozó élő nyelvek” használatát írta elő. A törvény legnagyobb vívmánya kétségkívül a szabad letelepedés jogának kimondása volt, hatására az eddig sikeresen elzárkózó szabad királyi

213 A két tábla üzenetváltása és a főrendi módosítások: Magyarország közgyűlésének írásai. i. m. 3. kötet. 143–145., 181–182., 240–241.; Simon László: Zsidókérdés a magyar reformkorban. i. m. 36–37. 214 1840: XXIX. tc. A zsidókról. Magyar Törvénytár. 1836–1868. évi törvénycikkek. Szerk. Dr. Márkus Dezső, Budapest: Franklin, 1896. 175–176. 215 A törvénynek az ipari tevékenységre gyakorolt hatását érinti Dóka Klára: A pest-budai céhes ipar válsága, 1840–1872. Budapest: Akadémiai, 1979. 117–123.


városok is fokozatosan megnyíltak a zsidóság előtt, mindössze a bányavárosok maradtak továbbra is zárva a letelepedésért folyamodók előtt. A törvény jelentősen hozzájárult az ország határvidékeire koncentrálódó zsidó tömörülések felbomlásához és a belső magyarlakta területekre irányuló letelepedés megindulásához, nagyban megnövelve a liberálisok által annyira óhajtott magyarosodás esélyeit és lehetőségeit. A rendelkezés hatása ebben a tekintetben hamar érzékelhetővé vált: míg 1825-ben a hazai zsidó népesség 60%-a az osztrák, morva és lengyel határ mentén élt, 1869-re a határ menti zsidóság aránya 43,7%-ra csökkent.216 A reformok hívei azonban nem voltak megelégedve az elért eredményekkel, amit a törvény szövegében is kifejezésre juttattak: ideiglenes rendelkezésnek szánták, és csak a további törvénykezés reményében voltak hajlandóak elfogadni a főrendi és az uralkodói korlátozásokat. Az országgyűlés kompromisszumai késztették újból megszólalásra Eötvös Józsefet nem sokkal a diéta berekesztése után. Korábbi elmélkedését folytatva 1840 októberében a Budapesti Szemle oldalain részletesen elemezte a keresztény társadalom által kárhoztatott állítólagos „zsidó tulajdonságokat”, a fukarság, a pénzhajhászás, az uzsoraság és az elkülönülésre való hajlam jelenségét.217 Az értekezés központi kategóriája a természetjogon alapuló szabadság. A feudális kiváltságokkal szemben a polgári jogokban megtestesülő szabadság kettős értelemben is helyet kap gondolatmenetében. Egyfelől mint velünk született jog, „mely nem olly valami, amit érdemekért jutalmul adni rajtunk áll.”218 Másfelől mint állapot, amely egyben az ember tulajdonságai kifejlődésének egyedüli természetes közege, „s csak hol e természetes elemében

216 Marton Ernő: A magyar zsidóság családfája. i. m. 52. 217 Eötvös József: A zsidók emancipációja. Budapest: Magvető, 1981. (Gondolkodó Magyarok) [Első megjelenés: Budapesti Szemle, 1840. 2. 110–156.]; Eötvös reformkori álláspontját elemzi Várdy Béla: The Origins of Jewish Emancipation in Hungary. The Role of Baron Jozsef Eotvos. Ungarn Jarhbuch, 1976. 137–166.; Heller Bernát: Eötvös József báró. IMIT Évkönyv, 1913. 7–55.; Klaus Schickert: Die Judenfrage in Ungarn. Jüdische Assimilation und antisemitische Bewegung. Essen: Essener Verlagsanstalt, 1937. 57–59. 218 Eötvös József: A zsidók emancipációja. i. m. 18.

http://de.wikipedia.org/wiki/Essener_Verlagsanstalt


látjuk, ítélhetünk természetéről.”219 Eötvös elutasította az „örök zsidó” és a „bűnös nép” mítoszát, s a polgári individuum nevében azt az évszázados reflexet is elvetette, amely az egyének tulajdonságait egy egész népre vetítve ítélkezett. Álláspontját joggal tekinthetjük kivételesnek a korabeli viszonyok között. Az azonnali megoldás és a teljes körű emancipáció híve volt, egyszeri törvényhozási aktussal kívánta megoldani a kérdést, abban bízva, hogy a polgári jogokkal felruházott zsidóság maga lép a magyarosodás útjára. Az abban való hit azonban, hogy a polgári átalakulás jogi, intézményi kereteinek megteremtése automatikusan maga után vonja a társadalom szemléletének átalakulását, a zsidóügy tekintetében a beilleszkedés társadalmi-pszichés feltételeinek figyelmen kívül hagyásával járt együtt.220 Elgondolása nem számolt érdemben sem a beilleszkedő zsidóság, sem pedig a befogadó társadalom lehetséges ellenreakcióival, ezért érvek nélkül állt azokkal a jelenségekkel szemben, amelyek az 1840-es években zsidók és nem zsidók körében az emancipáció elutasítását tükrözték. Az 1840-es években ugyanis az emancipáció szempontjából korábban kedvezőbb politikai légkör megváltozásának lehetünk tanúi, amit mindenekelőtt az 1843–44-es országgyűlés kerületi ülései és alsótáblai vitái tükröztek. Jóllehet az alsótáblán az előző országgyűléshez képest nem változott lényegesen az emancipáció híveinek pozíciója, velük szemben az egyenjogúsítást elutasítók eddig nem tapasztalt határozottsággal léptek fel. Minden bizonnyal a liberális érveknek is köszönhető, hogy az emancipáció ellenfelei immár nem a zsidók erkölcsi romlottságára, kártékonyságára mint „örök zsidó tulajdonságokra” hivatkoztak, hanem a zsidó vallás kihívó különbözőségeit és a vallási törvényeknek a nemzet érdekeivel való azonosulást akadályozó feltételezett hatását kifogásolták. Ezt fejezte ki Ugocsa követe, amikor azt indítványozta, hogy „a zsidók addig ne emancipáltassanak, amíg vallásuk külsőségeiről nem faragják le a cafrangokat”. Hasonlóan fogalmazott Borsod megye követe, azt 219 Ibid. 21. 220 Schlett István: Eötvös József. Budapest: Gondolat, 1987.; Gergely András: Eötvös korszerűtlen koreszméi. In: Uő: Egy nemzetet az emberiségnek. i. m. 308–320.


kérve, hogy „az izraeliták hitvallásuk ágazatait és alapelveit egész kiterjedésükben, s minden visszatartás és titkolózás nélkül, az országgyűlés eleibe terjesztetvén, vizsgáltassék meg, ha azokban a közálladalom boldogságával és jusaival ellenkező tanok nem foglaltatnak-e.”221 Ung megye országos választmányt szeretett volna kiküldeni annak érdekében, hogy „a zsidó elöljáróság kihallgatásával, az egyesülést nehezítő akadályok megszüntetését és a zsidók polgárosítását eszközlő törvényjavaslatot terjesszen elő.”222 Ha az emancipációt elvető hangos kisebbség fellépésének okait kutatjuk, a hazai társadalomnak a zsidósággal kapcsolatos tapasztalatait, illetve e tapasztalatokban az előző országgyűlés óta bekövetkezett változásokat kell szemügyre vennünk. 1840. évi XXIX. tc. a főrendek törekvése ellenére nem állított akadályt a zsidóság bevándorlása elé, ezért a törvény teremtette kedvező életfeltételek hatására korábban nem tapasztalt mértékű bevándorlás kezdődött főként a birodalom keleti területeiről. Becslések szerint 1840 és 1850 között 76 ezren érkeztek Magyarországra, s a természetes belső szaporulattal együtt 244 ezerről 340 ezer főre nőtt a zsidóság létszáma, az összlakosságon belüli aránya 2,6%-ról 3,7%-ra emelkedett.223 A költözés szabaddá válása a belső vándorlásra is élénkítően hatott. Ennek köszönhetően Baranya, Győr, Tolna és Heves megyékben közel megkétszereződött a zsidók létszáma, de Somogy, Veszprém és Vas megyében is jelentős növekedés játszódott le. Sőt olyan helyeken is növekedés kezdődött, például Békés megyében, ahol eddig alig laktak zsidók. A legnagyobb létszámnövekedés a határ menti megyékben történt: Máramarosban, Beregben, Zemplénben, Sárosban, Ugocsában, Ungban, illetve Pozsony, Nyitra és Trencsén vármegyében, ahol a zsidóság a legnagyobb létszámban és arányban élt.224 Ezért nem tekinthetjük véletlen egybeesésnek azt, hogy az 221 Magyarország közgyűlésének írásai. Pest: Landerer és Heckenast, 1844. II. kötet. 383. 222 Ibid. 384. 223 Kovács Alajos: A zsidóság térfoglalása Magyarországon. i. m. 14., 56–59. A növekedés különösen az előző másfél évtized adataihoz képest látványos: 1825 és 1840 között 53 773 fővel nőtt a lélekszám, s azon belül mindössze 11 ezer főre tehető a bevándorlási többlet. Ibid. 224 Ibid. 56–59.


országgyűlésen tiltakozó követek a létszámnövekedés által legnagyobb mértékben érintett megyék képviselői közül kerültek ki. Az emancipáció híveinek táborát a nemesség körében az 1840-es években egyre nagyobb méreteket öltő eladósodás sem gyarapította. Az ősiség viszonyai között, megfelelő hitelszervezet hiányában a nemesség birtokai korszerűsítéséhez főként uzsora jellegű hitelforrásokból meríthetett. A váltótörvénykezés ugyan némileg szabadabb pénzmozgást teremtett, mégsem tudta megállítani a nemesi birtokok egyre növekvő eladósodását, amely a korabeli becslések szerint 1848-ra közel 300 millió ezüstforint adósságállományt halmozott fel.225 A magyar nemesség veszedelmes mértékű eladósodásában liberálisok és konzervatívok egyaránt kiemelték a zsidóság szerepét.226 A magyar nemesség számára egyrészt a hazai terménykereskedelemben felhalmozott pénz, másrészt a nemzetközi pénzügyi kapcsolatokból származó tőkék szolgáltak hitelforrásként.227 A zsidó kereskedőktől származó hitelek összegét ugyan nem tudjuk megállapítani, magára a hitelezés tényére az 1840-ben megalkotott váltótörvény megfelelő része utal, amely külön rendelkezik a zsidó ünnepekről mint a váltó benyújtására alkalmatlan napokról.228 Az 1840-es évek közepétől a korábban kedvezőbb politikai légkör megváltozása az emancipációt elvető vélemények mellett a jogegyenlőséget támogató reformpárti erők magatartásában is 225 Ungár László: A nemesi birtokok eladósodása 1848 előtt. Századok, 69 (1935) 1–3. 39–60. 226 Például a konzervatív Éliássy István: Hunnia a haladás korában. Eger, 1842. 21–43., vagy a liberális Pálóczy László. In: Kovács Ferenc: Az 1843–44. évi magyar országgyűlési alsótábla kerületi ülésének naplója. Budapest, 1894. 3. kötet. 301.; 6. kötet. 123–126. 227 Bácskai Vera: A vállalkozók előfutárai. Nagykereskedők a reformkori Pesten. Budapest: Magvető, 1989.; Pólya Jakab: A Pesti Magyar Kereskedelmi Bank keletkezésének és ötven éves fennállásának története. Budapest, 1892.; Botos János: Az első magyar bank útja a megalakulásától államosításáig. Valóság, XXXIV (1992) 1. 34–43.; Fenyvessy Adolf: A Pesti Hazai Első Takarékpénztár Egyesület 50 éves története 1840–1889. Budapest, 1890. 228 1840: XV. tc. Váltótörvény. I. rész. 5. fejezet. 54–56.§. Magyar Törvénytár. 1836–1868. évi törvénycikkek. Szerk. Dr. Márkus Dezső. Budapest: Franklin, 1896. 113.


tükröződött. Erről tudósít az a törvényjavaslat, amelyet a reformerek 1844 szeptemberében dolgoztak ki. A tervezet azon túl, hogy lehetővé tette volna a nemesi javak haszonbérbe vételét, a városi telkek szerzését, minden zsidó elemi iskolában kötelezővé kívánta tenni a magyar nyelv oktatását, s a rabbi tisztség betöltését a törvény kihirdetése után tíz évvel a magyar nyelv ismeretéhez akarta kötni.229 A magyarosodás követelménye először fogalmazódott meg ilyen nyíltsággal a magyar törvényhozásban, s mindenekelőtt a reformtáboron belüli erőviszonyok megváltozásával, a liberális eszmerendszer radikális képviselőinek, Kossuth Lajos és követőinek térnyerésével függött össze. Kossuth a zsidó emancipációt kortársaihoz hasonlóan a liberális politika egyik próbakövének tekintette. Már 1840-ben elérkezettnek látta az időt a politikai egyenjogúsításra, de Eötvössel ellentétben a zsidóügyet nem tekintette csupán a törvényhozás által megoldhatónak. A társadalmi beilleszkedés hazai feltételei felől közelített a kérdéshez, s a zsidóság helyzetének rendezése reformprogramjával több ponton is érintkezett. Legfőképpen a „magyar középrend” megteremtésére irányuló törekvésekkel kapcsolódott össze.230 A hazai polgárság megnyerése a liberális tábornak elsősorban az udvarral szembeni pozíciók erősítése miatt volt fontos, hiszen a kamarai függés alatt élő városok leválasztása a bécsi udvar politikájáról jelentősen növelhette a reformok híveinek táborát. De Kossuth a „magyar középrendet” a születőben lévő új társadalom szilárd magjának is szánta, amely az ipar és a kereskedelem előmozdításával a nemzet anyagi bázisát szolgáltatja majd. Ebben a tekintetben nem csupán a feudális jog szerint polgárnak tekinthető rétegekre, a szabad királyi városok céhes iparos és kereskedő lakóira számított, hanem az iparban és a

229 Törvényjavaslat a zsidókról. In: Kovács Ferenc: Az 1843–44. évi magyar országgyűlési alsótábla kerületi ülésének naplója. i. m. 6. kötet. 123–126.; Simon: Zsidókérdés a magyar reformkorban. i. m. 63.; Vö.: Bloch Móric: Felszólítás egy magyar–zsidó tanítóképző intézet ügyében. Pesti Hírlap, 1841. Télutó 6. 86–87. 230 Veliky János: Kossuth és a hazai polgárság. Alföld, XXVIII (1977) 9. 3–7.; Varga János: Helyét kereső Magyarország. i. m.; Kosáry Domokos: Kossuth Lajos a reformkorban. 2. bővített, javított kiadás. Budapest: Osiris, 2002.


kereskedelemben működők azon csoportjaira is, amelyek a kiváltságolt városok falain kívül, a mezővárosokban és más nemesi földeken tevékenykedtek. A polgári középrend megteremtésére irányuló politika kiterjedt valamennyi polgári funkciót betöltő réteg felsorakoztatására, s a nekik szánt fontos szerepkör miatt egyáltalán nem volt közömbös ezen csoportok nemzetiségi hovatartozása. A hazai liberálisok a magyar nemzetiség előmozdítóját szerették volna látni bennük, ezért erőteljesen szorgalmazták a városok többségében németajkú polgárai és a zsidóság magyarosodását.231 A kamarai függés alatt élő városok megnyeréséhez szükség volt azok politikai képviseletének szélesítésére, hiszen az összes város mindössze egyetlen szavazattal rendelkezett a rendi országgyűlés alsótábláján.232 A liberálisok többsége a városi képviselőtestületeket azonban nem találta megfelelőnek az udvarral szembeni képviseletre, s csak azzal a feltétellel támogatta politikai jogaik növelését, ha közben belső szervezetük korszerűsítése is megvalósul.233 A zsidóügy

231 Kossuth Lajos: Pillantások Magyarország állapotára a nemzeti nyelv szempontjából. Századunk, 1841. június 28., július 1.; Gorove István: Nemzetiség [jelenünk szempontjából]. Pest: Heckenast, 1842. 32–62. 232 A városok hátrányos megkülönböztetése a szavazatszámlálás gyakorlatával együtt a kerületi ülések jelentőségének növekedéséhez köthető, amely az 1790–91. évi diétán kezdődött. Pásztor József: A szabad királyi városok szavazati joga. Szeghalom: Kultura Nyomda, 1935. 42–58.; Gárdonyi Albert: A szab. kir. városok az 1848 előtti törvényhozásban. Városi Szemle, 1926. 103–126.; Csizmadia Andor: A magyar városi jog. Reformtörekvések a magyar városi közigazgatásban. Kolozsvár, 1943. 129–133.; Szőcs Sebestyén: A városi kérdés az 1832–36. évi országgyűlésen. Budapest: Budapest Főváros Levéltára, 1996. (Várostörténeti Tanulmányok) 19–29.; A korszak városfejlődéséről ld. Bácskai Vera: Városok Magyarországon az iparosodás előtt. Budapest: Osiris, 2002. 83–162. 233 Gorove: Nemzetiség, jelenünk szempontjából. i. m.; Eötvös József: A városok országgyűlési szavazatáról. In: Uő: Beszédek. Budapest: Révai Testvérek, 1902. 2. kötet. 220–226. (Báró Eötvös József Összes Munkái. IX.); Beöthy Ödön hozzászólása a szabad királyi városok rendezése tárgyában. In: Kovács Ferenc: Az 1843–44. évi magyar országgyűlési alsótábla kerületi ülésének naplója. Budapest, 1894. 2. kötet. 487–488.; Kossuth Lajos: Városi belszerkezet.; Városi polgárjog.; Választási rendszer a városokban. In: Kossuth Lajos beszédei és írásai. Sajtó alá rendezte: Kossuth


ezen a ponton szorosan összekapcsolódott a városi reformmal. A céhes polgárság mellett az egyéb polgári funkciókat betöltő rétegek képviselethez juttatása szempontjából fontos lépésnek számított a zsidóság beengedése a szabad királyi városokba, s az a vita is emiatt volt jelentős, amely az 1843–44-es országgyűlésen a zsidók városi polgárjoggal való felruházása körül bontakozott ki.234 A reformerek egy része a városi reform megvalósulását összekapcsolta a városi zsidóság politikai képviseletének megoldásával. Legnagyobb erővel Beöthy Ödön és Klauzál Gábor érvelt a javaslat mellett. A szabad királyi városok azonban az izraeliták beengedésével már eddig is megtépázottnak vélt jogaik további szűkítéseként értékelték azt. Debrecen követe legfőképpen azt sérelmezte, hogy a zsidóságot csak a városokban kívánják polgárosítani, Pozsony képviselője a szabaddá váló kereskedésük ellen tiltakozott. De Kossuthnak és Eötvösnek is fenntartásai voltak a javaslattal szemben. Eötvös arra a veszélyre hívta fel a diéta figyelmét, hogy csupán a városlakó zsidók jogainak szélesítése a falusi népesség városokba áramlásával járhat, s előre nem látható szociális feszültségekkel fenyeget.235 Kossuth tartózkodását viszont az a felismerés indokolta, miszerint a zsidók városi polgárjoggal való felruházása kétes eredménnyel járhat abban az esetben, ha a tiltakozó városok polgárait szembeállítja a reformtáborral.236 Kossuth és követői a német városi polgárság asszimilációs erejétől való félelmüket sem titkolták. A pesti és a pozsonyi zsidóság példája nyomán, akik körében a 19. század

Ferenc, Budapest: Athenaeum, 1927 után. 2. kötet. 205–218.; Uő: Városi polgárjog és honoratiorok. Ibid. 3. kötet. 61–66. 234 Törvény czikkely a királyi városokról. In: Magyarország közgyűlésének írásai. 1844. 2. kötet. 105–135.; Kovács Ferenc: Az 1843–44. évi magyar országgyűlési alsótábla kerületi ülésének naplója. i. m. 2. kötet. 545–559.; Az alsótáblai vitát ld. Magyarországi Közgyűlések naplója a tekintetes Karoknál és Rendeknél. (a továbbiakban: Rendi Napló) Pozsony, 1844. 2. kötet. 304–344. 235 1843-dik évi május 14-kére rendelt Magyar-országgyűlésen a méltóságos főrendeknél tartatott országos ülések naplója. (a továbbiakban: Főrendi Napló) Pozsony: Országgyűlési Irományok Kiadó-hivatal, Pest: Landerer és Heckenast, 1844. 3. kötet. 367–370. 236 Veliky János: Kossuth és a hazai polgárság. i. m.


közepéig a német nyelvtudás dominált, joggal tarthattak attól, hogy a városokba beköltöző és ott polgárjogot nyert zsidók inkább a német kultúrához fognak hasonulni. Ez a félelem még nagyobb nyomatékot adott a városi polgárság magyarosítására irányuló törekvéseknek, ugyanakkor némileg azok álláspontját is megerősíteni látszott, akik a zsidó emancipáció elfogadását az izraeliták előzetes magyarosodásához kívánták kötni.237 Az alsótáblán a nemesség a városok tiltakozása ellenére végül mégis megszavazta a zsidóknak városi polgárjogot biztosító javaslatot,238 de már a kerületi ülésen elutasította felvételüket a megyei választásra jogosultak közé.239 Ezzel viszont a városi követek kritikáját váltotta ki, akik joggal vádolták a nemességet szűkkeblűséggel, illetve azzal, hogy a zsidóügyet a városi polgárság rovására kívánja megoldani.240 A magyarosodás középpontba kerülésének okait kutatva a liberális nemzetfelfogásban és a nemzetiségekhez való viszonyban az 1840-es évek közepére bekövetkezett változásoktól sem tekinthetünk el.241 A zsidóság magyarosodására irányuló törekvések ugyanis szorosan összefüggtek az országban élő más nemzetiségekkel szemben érvényesülő magyarosító politika általános lehetőségeivel. A hazai reformerek előtt, még ha különböző mértékben is, egy nyelvileg és kulturálisan egységes társadalom képe lebegett, a magyar nyelvi-kulturális közösség homogenizáló ereje azonban a magyar királyság 237 Ld. Pázmándy Dénes véleményét a kerületi ülésen. In: Kovács Ferenc: Az 1843–44. évi magyar országgyűlési alsótábla kerületi ülésének naplója. i. m. 2. kötet. 550.; Pázmándy Bars megye követével együtt az alsótáblán is hasonlóan nyilatkozott. Rendi Napló, 1844. 2. kötet. 308–309. 238 26 megye 21 ellenében szavazott a zsidók városi polgárjoga mellett. Kovács Ferenc: Az 1843–44. évi magyar országgyűlési alsótábla kerületi ülésének naplója. i. m. 2. kötet. 557. 239 Kovács Ferenc: Az 1843–44. évi magyar országgyűlési alsótábla kerületi ülésének naplója. i. m. 3. kötet. 355–363. 240 A vitát a főrendek döntötték el, akik a polgárjogot csak a bevett felekezetek híveire kívánták korlátozni, s a zsidókról való rendelkezést az általános emancipáció keretében képzelték el. Főrendi Napló, 1844. 3. kötet. 367–370. 241 Gorove István: Nemzetiség, jelenünk szempontjából. i. m.; Varga János: Helyét kereső Magyarország. i. m. 25–70; Varga János: A nemzeti nyelv szerepe a polgári fejlődésben. Történelmi Szemle, III (1961) 3. 284–304.


területén élő nemzetiségekkel szemben eltérő módon érvényesülhetett. Csak korlátozott mértékben terjedhetett ki a földrajzilag is elkülönül horvátokra, románokra és szlovákokra, akik fejlődése némi fáziskéséssel a magyaréhoz hasonló pályát írt le. Amíg számukra az önálló etnikai tömbök némileg védelmet nyújthattak a magyarosító törekvésekkel szemben, a német városi polgárságnak és a zsidó lakosságnak a magyar etnikummal való közvetlen kapcsolata eleve más alternatívát kínált. A szabad királyi városok többsége színmagyar területek közé ékelődött, s a zsidóság betelepedése sem vezetett önálló etnikai tömb kialakulásához, még ha 1840-ig az ország peremvidékeire való tömörülés dominált is körükben.242 E két etnikum sajátos helyzetéből adódóan alkalmas célpontjává válhatott a magyarosító törekvéseknek, anélkül, hogy a hatékony kollektív ellenállás veszélyével fenyegetett volna, s a körükben elért sikerek egyben a többi nemzetiséggel szembeni próbálkozások eredménytelenségéért is kárpótolhattak.243 A zsidók magyarosodásának ösztönzése a magyar reformmozgalomban is együtt járt a vallásreform követelményének megfogalmazásával. Ebben a tekintetben mérvadónak számított Kossuth 1844-ben megjelent Pesti Hírlapi cikke, amely az emancipációnak politikai és szociális oldalát különböztette meg.244 Bár Kossuth elvi liberális álláspontból következetesen hangoztatta a törvény előtti egyenlőség megadásának szükségességét, elemzésében a zsidók szociális emancipációjának, társadalmi integrációjának lehetőségeit kutatta. Egyetlen alternatívát villantott fel az országban élő zsidó közösségek számára, a beolvadás, a nyelvi, kulturális magyarosodás alternatíváját. Ezen összetett folyamatot csupán a beilleszkedők oldaláról szemlélve fogalmazta meg a zsidó vallástörvények és a hagyomány felülvizsgálatának követelményét. Lényegében arra, az európai nacionalizmusok által másutt is feltett kérdésre válaszolt, mi legyen azokkal a népi jegyekkel, amelyek többé teszik a zsidóságot, mint puszta vallásfelekezet. A francia zsidók 242 Marton Ernő: A magyar zsidóság családfája. i. m. 52. 243 Kósa János: Pest–Buda elmagyarosodása 1848-ig. Budapest: Általános Ny., 1937. (Apolló Könyvtár 7.); Pukánszky Béla: Német polgárság magyar földön. Budapest: Franklin, 1940. 10–91. 244 Kossuth válasza Fábián Gábornak. Pesti Hírlap, 1844. május 5. 300.


példájára hivatkozott, akik 1807-ben ünnepélyesen lemondtak az asszimilációt akadályozó törvényeikről, s egyedüli hazájuknak Franciaországot ismerték el.245 Magyarországon is hasonló megoldást tartott kívánatosnak, azt a törekvést fogalmazva meg, hogy a zsidóság a születő nemzeti társadalomban csupán vallásfelekezetként integrálódjon, nyelvében, szokásaiban, kulturális sajátosságaiban asszimilálódva a nem zsidó környezethez. Bár Kossuth nem állított rangsort az emancipáció jogi és szociális oldala között, a vallásreform és a kulturális beolvadás követelményeinek előtérbe helyezésével mégis nagyban erősítette azt a folyamatot, amely az 1840-es évek közepétől a zsidó ügy terén a magyarosodás középpontba állításával indult el. A reformtörvénykezés általános menetének megtorpanása mellett jórészt ennek tudható be az, hogy 1844 után a zsidóság politikai emancipációjának kérdése fokozatosan lekerült a törvényhozás napirendjéről, s az 1847–48-as utolsó rendi országgyűlés vitái mindössze a zsidók városi polgárjoggal való felruházására korlátozódtak.246 4/5. Az 1848-as forradalmak 1848 tavaszán a közép-európai forradalmak fővárosaiban, Berlinben, Bécsben és Pesten a zsidóság jelentős arányban csatlakozott a forradalmi megmozdulásokhoz, és aktívan részt vett a nemzeti védelmi alakulatok, a nemzetőrségek és a nemzeti gárdák felállításában.247 A Habsburg Birodalomban a márciusi napokban kiteljesedni látszottak azok a folyamatok, amelyek az 1840-es években indultak el.248 A prágai gettó, amelyen kívül külön 245 Zsidó valláselvek. Megállapítva a párisi Nagy Sanhedrin által, mely 1807. évi februárban Párizsban tartatott. Ford. Löw Lipót. Pápa, 1848. 246 Simon: Zsidókérdés a magyar reformkorban. i. m. 65–70. 247 Gergely András: A forradalmak kihívása Közép-Európában 1848-ban. In: Uő: 1848-ban hogy is volt? Tanulmányok Magyarország és Közép-Európa 1848–49-es történetéből. Budapest: Osiris, 2001. 39–71. 248 William O. McCagg: Zsidóság a Habsburg Birodalomban 1670–1918. i. m. 70–80.


engedéllyel már a forradalmakat megelőző években is letelepedhettek egyes zsidó családok, megszűnt a zsidóság egyedüli lakhelyeként szolgálni. Bécsben elveszítette gyakorlati jelentőségét a korábban érvényes „türelmi rendszer”, amelynek értelmében csak egyéni engedéllyel, mint „megtűrt idegenek” telepedhettek zsidó családok a városba. A galíciai zsidóság úgy értelmezte a forradalmi eseményeket, mint a korábbi korlátozó intézkedések, mindenekelőtt az ingatlanszerzés korlátozásának felszámolását. A forradalom kitörésekor a Német Szövetségben csak az egykori lengyel területeken volt kétséges az, hogy a zsidóság a német vagy a lengyel nemzeti ügyet támogatja-e.249 A Habsburg Birodalomban a magyarországi zsidóság a magyar, a galíciai zsidók egy része a lengyel nemzeti célok mellett szállt síkra.250 Az új parlamentek számára azonban nem volt egyértelmű a zsidók jogi egyenlőségének törvénybe iktatása.251 A Németország politikai egyesítésének előkészítésére és az össznémet alkotmány kidolgozására hivatott frankfurti nemzetgyűlésben az emancipáció ellenfelei továbbra is azzal érveltek, hogy a zsidóság nem tartozik a német nemzethez.252 Ennek ellenére a vallásszabadságról 1848 249 Adolf Kober: Jews in the Revolution of 1848 in Germany. Jewish Social Studies X (1948) 135–164. 250 William O. McCagg: Zsidóság a Habsburg Birodalomban 1670–1918. i. m. 92–94. 251 Reinhard Rürup: The European Revolutions of 1848 and the Jewish Emancipation. In: Werner E. Mosse–Arnold Paucker–Reihard Rürup (eds.): Revolution and Evolution: 1848 in German-Jewish History. Tübingen: J. C. B. Mohr, 1981. 1–54.; Salo W. Baron: The Impacts of the Jewish Revolution of 1848 on Jewish Emancipation. Jewish Social Studies XI (1949). 195–248.; Uő: Aspects of the Jewish Communal Crises in 1848. Jewish Social Studies, XIV (1952) 99–144.; A forradalmak hatásával is foglalkozik Werner E. Mosse: From „Schutzjuden” to „Deutsche Staatsbürger Jüdischen Glaubens”: The Long and Bumpy Road of Jewish Emancipation in Germany. In: Pierre Birnbaum–Ira Katznelson (eds.): Paths of Emancipation. Jews, States, and Citizenship. i. m. 59–93.; Gergely András: Közép-Európa parlamentjei 1848-ban. In: Uő: 1848-ban hogy is volt? i. m. 255–318. 252 A nemzetgyűléshez intézett zsidó kérvényekről ld. R. Moldenhauer: Jewish Petitions to the German National Assembly in Frankfurt 1848–49.


decemberében megalkotott törvény valamennyi felekezet számára egyenlő jogokat kívánt biztosítani.253 Az új alkotmány határozatainak érvényesítését azonban megakadályozta az, hogy a frankfurti parlament ehhez nem rendelkezett megfelelő jogosítványokkal. Ausztriában 1848 májusában a választott demokratikus parlamentben helyet foglaló zsidó küldöttek a teljes körű jogi egyenlőség és a zsidó adók eltörlése érdekében szólaltak fel. Bár a Kremsierben kidolgozott összbirodalmi alkotmánytervezet a zsidó emancipációt is magában foglalta, elfogadására nem került sor. A kremsieri alkotmánytervezetet megtagadó I. Ferenc József (1848–1916) 1849 márciusában az olmützi alkotmányban vallásra való tekintet nélkül garantálta az állampolgárok törvény előtti egyenlőségét, s erről a bécsi zsidóságot is biztosította. Az olmützi alkotmány azonban rövid ideig, mindössze 1851. december 31-ig maradt érvényben.254 A forradalom idején a Pozsonyban ülésező magyar országgyűlés sem tett határozott lépéseket a zsidók egyenjogúsításáért. A magyar törvényhozásban az emancipáció kérdésének mellőzése a forradalom első hónapjaiban kibontakozó zsidóellenes fellépésekkel függött össze.255 1848 tavaszán a magyar forradalmi eseményekkel párhuzamosan több városban nagy méretű megmozdulás kezdődött. Pesten, Pozsonyban, Sopronban, Nagyszombaton a forradalmi hangulatot kihasználó helyi, többségében német céhes polgárság a zsidóság kiűzését és a házaló kereskedelem megtiltását követelte, s

Leo Baeck Institute Yearbook XVI (1971) 1: 185–223. 253 The Frankfurt Parliament. Religious Equality. December 27, 1848. In: Paul R. Mendes–Flohr–Jehuda Reinharz (eds.): The Jew in the Modern World. i. m. 150–151.; Werner E. Mosse: The Revolution of 1848: Jewish Emancipation in Germany and Its Limits. In: Werner E. Mosse–Arnold Paucker–Reinhard Rürup (eds.): Revolution and Evolution: 1848 in German-Jewish History. i. m. 389–401. 254 William O. McCagg: Zsidóság a Habsburg Birodalomban 1670–1918. i. m. 70–75. 255 Bernstein Béla: A negyvennyolcas magyar szabadságharc és a zsidók. Budapest: Múlt és Jövő, 1998. 25–53.; A korszak zsidó vonatkozású dokumentumait közli Zsoldos Jenő (szerk.): 1848–1849 a magyar zsidóság életében. Budapest: Múlt és Jövő, 1998.


tiltakozott az ellen, hogy a zsidókat felvegyék az alakuló nemzetőrségbe. Ebben a helyzetben a forradalom vezérkara, attól félve, hogy az emancipáció törvénybeiktatásával elveszítheti a zsidósággal ellenséges városi polgárság támogatását, a kérdés tárgyalásának elhalasztása mellett döntött.256 Bár a zsidóellenes fellépések néhány hét alatt befejeződtek, s a zsidóság nagy számban bekapcsolódott a magyar szabadságharc fegyveres küzdelmeibe,257 a magyar törvényhozás csak a szabadságharc utolsó napjaiban, 1849. július 28-án rendelkezett a zsidók törvény előtti egyenlőségéről.258A különleges körülmények között Szegeden elfogadott törvény a magyar ügy bukása miatt nem járhatott ugyan gyakorlati következményekkel, megalkotása mégis történelmi jelentőséggel bír, hiszen a térségben az emancipáció megvalósítására tett első kísérletnek számított.

256 Az 1848. évi áprilisi törvények nem rendelkeztek a zsidókról. A vallásról szóló XX. tc. csak a törvényesen bevett felekezeteknek biztosított vallásszabadságot, ahogy a szabad királyi városokról rendelkező XXIII. tc. is a bevett vallások híveit ruházta fel választójoggal. 1848. évi törvénycikkek. In: Magyar Törvénytár. 1836–1868. évi törvénycikkek. Szerk. Dr. Márkus Dezső. Budapest: Franklin, 1896. 243–244.; 246–248.; Gergely András: A magyar polgári alkotmányos államrendszer 1848-ban. In: Uő: 1848-ban hogy is volt? i. m. 93–136. 257 A zsidók nagy számban csatlakoztak a nemzetőrséghez és harcoltak a magyar hadseregben. Einhorn Ignác, a Pesti Izraelita Reformegylet lelkésze 20 ezer főre becsülte a szabadságharcban résztvevő zsidó honvédek létszámát. A magyar nemzeti célok támogatása miatt a zsidóságra is kiterjedt a szabadságharc utáni megtorlás. A császári hatóságok több zsidó közösségre magas hadisarcot róttak ki, a császári hadseregbe büntetésképpen besorozott zsidó honvédek száma meghaladta az 1000 főt. Bernstein Béla: A negyvennyolcas magyar szabadságharc és a zsidók. i. m. 54–105.; 149–177. 258 Törvény a zsidókról. In: Zsoldos Jenő (szerk.): 1848–1849 a magyar zsidóság életében. Budapest: Múlt és Jövő, 1998. 46–47.; Az emancipációs törvénytervezeteket ld. Miskolczy Ambrus:„A zsidók polgárosításáról a nemzetgyűlés által törvény alkottatott.” Múlt és Jövő, 9 (1998) 1. 8–41.; illetve Uő: A zsidóemancipáció Magyarországon 1849-ben. Az 1849-es magyar zsidóemancipációs törvény és ismeretlen iratai. Budapest: Múlt és Jövő, 1999.; A zsidó emancipáció ügye az 1848/49-iki országgyűlésen és egyéb egyházi kérdések. Kútfők 258. sz. Magyar Zsidó Szemle, 1894. 385–392.


Az 1848-as forradalmat Csehországban is zsidóellenes mozgalmak kísérték. A cseh fellépésekben elsősorban nemzeti szempontok domináltak, hiszen a birodalmon belüli szláv túlsúly biztosításáért és a nemzeti nyelv elismertetéséért küzdő cseh nemzeti mozgalom a már említett okok miatt a csehországi zsidóságot elsősorban a császári udvar szövetségesének tekintette.259 De a szociális tényezők is komoly szerepet játszottak benne. Erről tanúskodtak a forradalom alatti sztrájkok és azok a zavargások, amelyek a cseh ipari munkásság körében bontakoztak ki, s Prágában főként a zsidó vállalkozók tulajdonában lévő pamutipari üzemeket sújtották.260 4/6. Az emancipáció törvénybe foglalása Németországban és az Osztrák-Magyar Monarchiában A német államokban és a Habsburg Birodalomban az emancipációs törvényhozás lezárására az 1850-es, 60-as években kibontakozó korlátozott gazdasági és politikai liberalizmus viszonyai között került sor. A zsidóság teljes körű jogi egyenlőségének törvénybe foglalása mindkét területen a levert forradalmak után elindított gazdasági és társadalmi reformokkal összhangban, nagyobb politikai ellenállás nélkül történt. A német államok számára az 1850 utáni időszak a dinamikus gazdasági fejlődés, a modern polgári politikai intézményrendszer, az egységes nemzetállam és a szekularizált társadalom kialakulását hozta. Azok az államok, amelyek élen jártak a polgári keretek kiépítésében, a zsidóság számára is nagyobb jogi engedményeket tettek, s 1849 után is érvényben hagyták a zsidók választójogát. Az 259 Eduard Goldstuecker: Jews between Czechs and Germans around 1848. Leo Baeck Institute Year Book, 17 (1972) 62–66. 260 William O. McCagg: Zsidóság a Habsburg Birodalomban 1670–1918. i. m. 65–69.


emancipációt már a századelőn elfogadó Poroszország mellé az 1860-as években zárkóztak fel a dél-német államok: Baden 1861-ben, Württenberg 1864-ben ruházta fel a zsidókat egyenlő polgári jogokkal. Az emancipáció elfogadtatása birodalmi szinten az általános reformfolyamat mellett a német egység megvalósulásától is függött.261 Ebben a tekintetben nagy jelentőséggel bírt Otto von Bismarck és a német liberális erők között kibontakozó együttműködés az egyesítés folyamatában. Bismarck terve, Németország porosz vezetés alatt történő egyesítésének gondolata a porosz vezérkar mellett legnagyobb mértékben a szabad kereskedelem és a birodalmi centralizáció híveinek számító liberálisok körében talált támogatókra.262 A konzervatív porosz kancellár az együttműködés érdekében olyan engedményekre is hajlandónak mutatkozott, mint a liberális program szerves részét képező zsidó emancipáció. A kérdés érdemi tárgyalására az Ausztria felett aratott győzelmet követően, 1866 után nyílt lehetőség. A liberális többségű észak-német parlament 1867 novemberében hozott határozatot a vallási diszkrimináció felszámolásáról, majd 1869 júliusában elfogadta azt a törvényt, amely mindenfajta vallási akadályt elhárított az állampolgári jogok gyakorlása elől.263 A rendelkezés megalkotása egyet jelentett a zsidóság törvény előtti egyenlőségének elismerésével, s a korábban elzárt állami hivatalnoki, jogi és tanári pályákon való elhelyezkedés elvi lehetőségének biztosításával. Az egyesítés előrehaladásával a törvényt másutt is elfogadták, s az emancipációs törvényhozás lezárásaként 1871 áprilisában Bajorországra is kiterjesztették.264 A Német Birodalom egész területén az 1871-ben megalkotott Birodalmi Alaptörvény mondta ki a zsidóság egyenjogúságát.

261 Werner E. Mosse: From „Schutzjuden” to „Deutsche Staatsbürger Jüdischen Glaubens”: The Long and Bumpy Road of Jewish Emancipation in Germany. i. m.; Bernt Engelmann: Poroszország. i. m. 307–356. 262 A. J. P. Taylor: Bismarck. A férfi és az államférfi. Budapest: Scolar, 1985. 94–124. 263 North German Confederation and Jewish Emancipation. July 3, 1869. In: Paul R. Mendes–Flohr–Jehuda Reinharz (eds.): The Jew in the Modern World. i. m. 153. 264 Emancipation in Bavaria. April 22. 1871. Ibid. 153–154.


A Habsburg Birodalomban az általános jogi egyenlőség kérdése a kiegyezés körüli politikai küzdelmekben került ismét napirendre, az addig terjedő időszak alatt azonban szinte minden lényeges ponton megtörtént a zsidóság tevékenységét korlátozó intézkedések felszámolása. A jogkiterjesztés az 1850-es évektől párhuzamosan haladt az osztrák polgári jogrendszer kiépítésével és a birodalom gazdasági szerkezetének átalakításával. A forradalmat követő évtizedekre a birodalom legnagyobb részén eltörölték a zsidóság szabad letelepedését korlátozó intézkedéseket. Bécsben nem állították vissza a korábban érvényes türelmi rendszert, ami a főváros zsidó népességének ugrásszerű növekedését vonta maga után. Csehországban már 1848-ban megszüntették a VI. Károly által hozott letelepedési korlátokat, 1853-ban pedig végleg felszámolták a prágai gettót.265 A magyar országgyűlés 1840-ben ruházta fel a zsidóságot a költözés szabadságával, a bányavárosokra vonatkozó tilalmakat azonban a bécsi kormány csak 1860-ban oldotta fel. Az osztrák neoabszolutizmus kedvező jogi feltételeket teremtett a zsidóság gazdasági tevékenységéhez.266 Az egységes birodalmi piac kialakítására tett lépések, a belső vámhatárok eltörlése élénkítően hatottak a zsidók kereskedelmi és ipari tevékenységére. Hasonló eredménnyel járt az 1851-es kormányrendelet és az 1859-ben életbelépett ipartörvény, amely vallási és nemzetiségi különbségek nélkül biztosította a kereskedelem és az iparűzés jogát a birodalom polgárainak. A zsidó iparosok számának növekedésére utal az 1859-ben kibocsátott császári pátens, amely megszüntette a keresztény inasok és cselédek tartására vonatkozó addigi tilalmakat.267 Az ipari és kereskedő tevékenység élénküléséhez közvetetten a birtokképtelenség fenntartása is hozzájárult. Az 1849-es olmützi alkotmány elvileg megadta a zsidóságnak a birtokszerzés jogát, az 1853-as császári pátens azonban újból semmisnek nyilvánította azt, azzal a nem titkolt céllal, hogy a zsidó vállalkozók kezében felhalmozott tőkét távol 265 William O. McCagg: Zsidóság a Habsburg Birodalomban 1670–1918. i. m. 61. 266 Groszmann Zsigmond: A magyar zsidók a XIX. század közepén (1849–1870). Történelmi tanulmány. Budapest: Egyenlőség, 1917.; Gonda László: A zsidóság Magyarországon 1526–1945. Budapest: Századvég, 1992. 93–99. 267 Groszmann Zsigmond: A magyar zsidók a XIX. század közepén. i. m. 17.


tartsa a földbirtoktól és a házingatlantól.268 A rendelkezésnek azonban negatív hatásai is voltak, hiszen nemcsak a nagybani ingatlanszerzést akadályozta, de egyes területeken, például Magyarországon gátolta a zsidóság körében korábban megindult földműves tevékenységet. A zsidók kizárása az ingatlanszerzésből egyes helyeken a városi telkek elértéktelenedését vonta maga után, s az építőipar pangásához vezetett. A birtokszerzési tilalmat a bécsi udvar ennek ellenére egészen 1860-ig fenntartotta.269 A birodalmi centralizációra irányuló törekvések a zsidó közösségeket jogi értelemben összefogó autonóm községek feletti hatékonyabb központi felügyelet kialakításában is megnyilvánultak. Mivel Csehországban már II. József felszámolta a belső autonómia intézményeit, a központi irányítás elsősorban a magyarországi községhálózat működését változtatta meg. A zsidó községek autonómiáját a bécsi kormány 1849-ben függesztette fel. A közösségeket megfosztotta az elöljárók választásának jogától, s élükre az állami hatóságok által kinevezett vezetőket állított. 1851-ben a zsidó községeket hitközségekké alakították, ami azt jelentette, hogy működésük ezután a hitélet szervezésére, jótékonysági és tanügyi feladatok ellátására korlátozódott.270 A centralizációs politika birodalom szerte németesítő törekvéssel társult, amelynek megvalósítása elsősorban Magyarországon állította nehéz feladat elé a császári hatóságokat. A bécsi udvar a tanügyi hálózat irányításán keresztül gyakorolta a németesítést, ezért komoly figyelmet szentelt a zsidó iskolahálózat fejlesztésének.271 Ennek hatására az 1850-ben működő 50 iskolával szemben az évtized végére több mint 300-ra emelkedett a zsidó népiskolák száma Magyarországon. Az iskolák 1850 márciusától a katolikus papság felügyelete alá kerültek, s belső tanrendjük is a keresztény iskolák rendjét követte. 268 Ibid. 13. 269 Ibid. 18. 270 Groszmann Zsigmond: A magyar zsidók a XIX. század közepén. i. m. 7., 10. 271 Ibid. 54–55.; Mandl Bernát: A magyarországi zsidó iskolák. Budapest, 1909.; Aron Moskovits: Jewish Education in Hungary. New York: Bloch, 1964. 29–35.


A katolikus egyház tekintélyét elismerő osztrák abszolutizmus számos területen kibővítette a zsidóság mozgásterét, sok tekintetben azonban fenntartotta vallási diszkriminációját. A peres eljárásoknál 1852-ben újra bevezették a középkorban alkalmazott zsidóesküt,272 s az osztrák polgári törvénykönyv megalkotásakor a zsidók tanúzási jogának korlátozására is sor került. Bár az uralkodó már 1854-ben bizottságot állított fel a zsidóságról szóló törvényjavaslat előkészítésére, csak az alkotmányosság bevezetését célzó kísérletekkel éledtek újra az állampolgári jogok tisztázására irányuló törekvések. A zsidó emancipáció kérdése 1860-tól az októberi diploma által teremtett szabadabb politikai légkörben kapott ismét nyilvánosságot, s 1867-ben a kiegyezéssel nyert végleges megoldást. 273 A kiegyezési törvények megalkotásakor a birodalom két uralkodó nemzetének képviselői egyetértettek abban, hogy a keresztény népességgel együtt a zsidóságot is egyenlő jogokban kell részesíteni. A megvalósítás módjában azonban jelentős különbségeket fedezhetünk fel. Ausztriának a Lajtán túli és Lajtán inneni területein az egyéni egyenjogúság 1867-ben történt elismerését 1868-ban követte a vallási, felekezeti egyenlőség kimondása. Magyarországon viszont az 1867-ben deklarált egyéni jogi egyenlőség csak nehéz küzdelmek után, 1895-ben egészült ki az izraelita felekezet egyenjogúságának elismerésével.274 272 Groszmann Zsigmond: A magyar zsidók a XIX. század közepén. i. m. 11.; Löw Lipót: A zsidó eskü múltja, jelene és jövője. Pest, 1868. 273 Magyarországon a törvény előkészítését és az emancipációról kialakult 67-es álláspontokat ld. Groszmann Zsigmond: A magyar zsidók a XIX. század közepén. i. m. 20–34. 274 1867: XVII. tc. Az izraeliták egyenjogúságáról polgári és politikai jogok tekintetében. Magyar Törvénytár. 1836–1868. évi törvénycikkek. Szerk. Dr. Márkus Dezső. Budapest: Franklin, 1896. 354.; A vallási egyenjogúsítás a bevett vallások közé való felvétel keretében, két törvény formájában valósult meg: az 1895: XLII. tc. (Az izraelita vallásról) bevett vallásnak nyilvánította a zsidó vallást (Magyar Törvénytár. 1894–1895. évi törvénycikkek. Szerk. Dr. Márkus Dezső, Budapest: Franklin, 1897. 305–306.), az 1895: XLIII. (A vallás szabad gyakorlatáról) 22. §.-a az áttérési viszonosságról rendelkezett. Ibid. 313.; A recepció parlamenti vitájáról ld. Prepuk Anikó: Miért éppen recepció? Az izraelita vallás egyenjogúsítása az 1890-es években. In: Angi


4/7. Reformizmus kontra ortodoxia A vallási élet belső rendjének átalakítására irányuló első reformtörekvések a zsidó felvilágosodás talaján keletkeztek, megizmosodásuk és intézményesülésük azonban az emancipációs küzdelmek hatására következett be. A németországi zsidóság gazdag és művelt rétegeiben a 18. század végén megfogalmazódó törekvések, amelyek a nem zsidó környezettel való szabadabb érintkezés érdekében a zsidó vallás egyes törvényeinek felülvizsgálatára vagy átalakítására irányultak, az európai nacionalizmusok által nyertek megerősítést. Ahogy azt láttuk, a nemzeti mozgalmak annak függvényében mutattak hajlandóságot a zsidóság emancipálására, ahogy az képes volt átalakítani zárt közösségi életét, elhagyni különleges szokásait, megreformálni vallását. A megreformált zsidó vallás ugyanakkor alkalmas keretül szolgált a tömeges integrációhoz és asszimilációhoz, megteremtve annak lehetőségét, hogy a zsidóság társadalmi beilleszkedése során se veszítse el korábbi közösségi összetartó erejét, s hogy az integrációt teljes identitásváltás helyett kettős kötődésként élhesse meg. 4/8. Ortodoxok és reformerek a német területeken A német területeken a vallásreform igénye először a zsinagógák belső rendjének megváltoztatására, a vallási rituálé átalakítására irányuló törekvésekben jelentkezett. A rituális újítások többségében, János–Barta János (szerk.): Emlékkönyv L. Nagy Zsuzsa 70. születésnapjára. Debrecen: DUP, 2000. 263–281.; A zsidóság küzdelméről ld. Groszmann Zsigmond: A recepciós mozgalom politikai története. Budapest: Magyar Könyvnyomda és Kiadóvállalat Rt., 1915.; Prepuk Anikó: Egy felekezeti mozgalom kezdetei: a vidéki zsidóság részvétele az izraelita vallás recepciójáért indított mozgalomban. Néprajzi Látóhatár (A magyar zsidó kultúra öröksége, élő hagyománya) XIV (2005) 3–4. 185–209.


mint az orgona és a kórus alkalmazásában, valamint a tóraolvasó asztalnak a zsinagóga közepéről a frigyszekrény elé helyezésében a keresztény templomokhoz való hasonulás igénye fedezhető fel. Az új szellem az igehirdetés nyelvében és tartalmában is változást hozott.275 Az imák többségét német nyelven is előadták, s kiiktatták belőlük a Messiás eljövetelére és az Ígéret Földjére való visszatérésre vonatkozó részeket. Az első reformimaházak, amelyek abban is különböztek a tradicionális rendet követőktől, hogy elnevezésükre a „tempel” kifejezést használták, a Napóleon által létrehozott Vesztfáliai Királyságban jöttek létre, a korszak neves reformere, Israel Jacobson irányításával. Az 1810-es években Berlinben és Hamburgban alakultak hasonló imaházak, működésükkel nagy ellenállást váltva ki a tradicionális rend hívei között. 276 275 Alexander Altmann: The New Style of Preaching in Nineteenth-Century German Jewry. In: Uő (ed.): Studies in Nineteenth-Century Jewish Intellectual History. Cambridge, Massachusetts: Harvard University Press, 1964. 65–116. 276 Israel Jacobson az 1808-ban létrejött Vesztfáliai Konzisztórium vezetőjeként kezdeményezte a hüvelyesek peszachi fogyasztására vonatkozó tilalom feloldását. A tórai szabály értelmében Peszach ünnepén tilos kovászos ételt fogyasztani (2Mózes 13:7). Ebbe a kategóriába tartozik minden olyan étel, ami az ötfajta gabona (búza, köles, árpa, rozs, tönköly) és víz hosszabb ideig tartó érintkezéséből készül. Az askenáz zsidóság körében azonban a tilalom kiterjed a hüvelyes növényekre is (rizs, borsó, bab, stb.). A tilalom feloldása ellenállást váltott ki a hagyomány hívei körében. A konzisztórium 1810-ben új szabályozást vezetett be a zsinagógai rendben, megteremtve a templomi áhítat feltételeit. Jacobson 1815-ben Berlinben saját házában nyitotta meg az első magán jellegű reform imaházat, ahol orgonakíséretet és német nyelvű prédikációt alkalmaztak. Hasonló imaház nyílt Jakov Hertz Beer bankár házában. A berlini reform támogatói közé tartozott Ruben Samuel Gumpertz és Mozes Mendelssohn tanítványa, David Friedländer. A reform hívei rabbinikus állásfoglalások segítségével igyekeztek elfogadtatni az újításokat. Így született meg a reformot támogató rabbik Nogá ha-cedek című responzum-gyűjteménye, amelynek szerzői között két magyarországi rabbi, Chorin Áron aradi és Moshe Kunitzer óbudai rabbi is megszólalt. Az ortodox rabbik az első közösségi reform „tempel” 1818-ban Hamburgban történt megnyitása után az Éle divré hábrit című levélgyűjteményben foglalták össze érveiket az újítókkal szemben. A szerzők között található Ákivá Éger ponzańi főrabbi és Moses Schreiber (a Hatam


A zsidó vallásreform számos elméleti kérdést vetett fel. Mindenekelőtt azt, meddig mehet el a zsidóság a reformok terén anélkül, hogy megszüntetné önmagát. Mi a zsidóság, a judaizmus lényege, amit az elkövetkezendő változásoknak nem szabad érinteniük? Ezekre a kérdésekre keresett választ Abraham Geiger, a zsidó vallásreform egyik elméleti megalapozója.277 Geiger elutasította a vallás rendszerének önkényes átalakítását. A reformok határainak kijelölése érdekében a judaizmus alapvető és járulékos elemeinek elválasztására törekedett. A zsidó hagyomány tüzetes vizsgálata után a judaizmus lényegét a Mózesi törvényekben határozta meg, míg az egyéb parancsolatokat és szokásokat a szétszóratást követő időszak termékének ítélte. Ezen az alapon kiiktathatónak vélte azokat a szabályokat, amelyek akadályt képeztek a környező társadalmakkal való érintkezésben. A korszak radikálisabb reformerének számított Samuel Holdheim, aki a vallási élet központi elemének a zsinagógai istentiszteletet tekintette, s a zsidó gyülekezetek belső autonómiájának meghatározásában a világi hatalom beleszólási jogát hangsúlyozta.278 A modern állam által szabályozandó kérdések közé kívánt utalni olyan, hagyományosan a rabbik hatáskörébe tartozó feladatokat, mint a házassági szabályok, a szombattartásra és a zsidó ünnepekre vonatkozó törvények. A rabbik működését ezzel szemben csupán az istentiszteletek körüli teendőkre kívánta korlátozni. A reformok hívei a német államokban közös fellépésre törekedtek, s 1844-től konferenciákon egyeztették nézeteiket.279 A Brunswickban megrendezett első rabbikonferencián engedélyezték a

Szofer) pozsonyi rabbi, a magyar ortodoxia vezetője. Jacob Rader Marcus: Israel Jacobson: The Founder of the Reform Movement in Judaism. Cincinnati. Hebrew Union College Press, 1972.; Michael A. Meyer: Response to Modernity. i. m. 28–61.; Uő: The Origins of the Modern Jew. i. m. 115–143.; Uő: The Religious Reform Controversy in the Berlin Jewish Community 1814–1823. Leo Baeck Institute Yearbook. XXIV (1979) 1: 139–155. 277 Michael A. Meyer: Response to Modernity. i. m. 89–99. 278 Ibid. 80–84.; Samuel Holdheim: This Is Our Task. In: Paul R. Mendes-Flohr–Jehuda Reinharz (eds.): The Jew in the Modern World. i. m. 186–187. 279 Részletek a konferenciák jegyzőkönyveiből: Ibid. 177–185.


keresztényekkel kötött vegyes házasságokat, a Frankfurtban tartott második összejövetelen azonban már a modern szellem képviselői közötti ellentétek is láthatóvá váltak. A radikális és a mérsékelt szárny közötti véleménykülönbségek miatt a gyülekezet nem tudta magát a reformok irányát meghatározó legfelsőbb vallási testületként elfogadtatni, de a következő összejövetel erre irányuló törekvesei is sikertelennek bizonyultak. A reformszellem ennek ellenére tovább hódított a német területeken, nyomában új közösségek születtek, amelyek sokhelyütt szakítottak a hagyományos rend követőivel. Az 1848-as forradalmak eseményei általában a radikális átalakulás híveit mozgósították, jelentősen késleltetve a reformmozgalom konszolidációját, mivel képviselőiben Európa hatalmai és a hagyományok hívei egyaránt a forradalmakkal szimpatizáló felforgató elemeket láttak. A német területeken az 1860-as években éledtek újjá a reformerők egységének megteremtésére irányuló törekvések. A tradicionális erők messiásvárásából és a diaszpóra létet csupán száműzetésnek tekintő felfogásából eredő elzárkózással szemben a modernizmus hívei a nem zsidó társadalmakba való beilleszkedés igényét fogalmazták meg, amit elméletileg a zsidóság történelmi hivatásának újszerű értelmezésével támasztottak alá. A zsidóság feladatának meghatározásakor az ősök földjére való visszatérés helyett a zsidó hit egyetemes jelentőségét és az ebből származó kötelezettségeket hangsúlyozták. Lényegében az ószövetségi kiválasztottság tudat nyert megfogalmazást a modern fejlődés talaján abban az elképzelésben, amely szerint a zsidóság hivatását a környező társadalmakban az egyetemes hit és a tiszta erkölcs terjesztése révén teljesítheti. A modern szellem a zsidó tudományok művelésére is nagy hatást gyakorolt. A judaizmus újraértelmezésével összefüggésben született meg az igény a zsidó vallás és a zsidó nép történetének tudományos feldolgozására. A felvilágosodás és a vallásreform hívei meg voltak győződve arról, hogy a keresztény környezet fenntartásai a zsidó vallásról és a zsidó kultúráról szóló hiányos és pontatlan ismeretekből táplálkoznak. A zsidó életmód és a kultúra bemutatását tűzte célul az 1819-ben Berlinben alapított Verein für Kultur und Wissenschaft des Judentums. Létrehozója, Leopold Zunz valamint kortársai, Eduard


Gans és Zacharias Frankel új kutatási módszerek kidolgozásával járultak hozzá a zsidó tudományok műveléséhez.280 Marcus Jost és Heinrich Graetz nagy szerepet játszott a modern zsidó történetírás megalapozásában. Graetz 11 kötetből álló hatalmas munkájában az ókortól a 19. század utolsó harmadáig tekintette át a zsidó nép történetét.281 Az új zsidó tudományok művelői a keresztény teológiák mintájára önálló tudományos intézetek megalapítására törekedtek. Ezt az igényt elégítették ki azok a modern szellemű rabbi-szemináriumok, amelyek a rabbiképzés mellett kutatói feladatokat is elláttak. Az ószövetségi alapokra építkező reformzsidósággal szemben a hagyományhű ortodoxia a Tóra mellett a Talmud és a rabbinikus törvények kizárólagosságát fogadta el, s a 19. században is kötelező érvényűnek tekintette Josef ben Efraim Karo (1488–1575) 16. században keletkezett Sulchán Áruch (Terített Asztal) c. törvénygyűjteményét, amely a rituális törvények máig érvényes összefoglalását nyújtotta.282 A reformerőkkel ellentétben az ortodoxia hívei aggodalommal kísérték azokat az emancipációs vitákat, amelyekben a polgári egyenlőség gondolata a vallásreform igényével társult. A vallásszabadság polgári elvére hivatkoztak, amikor tiltakoztak a törvény előtti egyenlőség és a zsidó vallás átalakítására irányuló törekvések összekapcsolása ellen. Álláspontjuk szerint az

280 Nahum N. Glatzer: The Beginnings of Modern Jewish Studies. In: Alexander Altmann (ed.): Studies in Nineteenth-Century Jewish Intellectual History. i. m. 27–45.; Michael A. Meyer: The Origins of the Modern Jew. i. m. 144–182.; Uő: Response to Modernity. i. m. 75–77.; Goldziher Ignác: A zsidóság lényege és fejlődése. Budapest: Múlt és Jövő, 2000. 106–128.; Michael A. Meyer: Jewish Religious Reform and Wissenschaft des Judentums: The Positions of Zunz, Geiger and Frankel. Leo Baeck Institute Yearbook XVI (1971) 1: 19–41. 281 Heinrich Graetz: Geschichte der Juden. I–XI. Leipzig, 1900.; Magyar nyelvű kiadása: A zsidók egyetemes története. Graetz nagy műve alapján és különös tekintettel a magyar zsidók történetére szerkesztett: Szabolcsi Miksa, Budapest: Phönix Irodalmi Részvénytársaság, 1906. 1–6. kötet. 282 Firscher Gyula: A zsidó vallástörvénykönyvek. In: Dr. Molnár Ernő: A Talmud könyvei. i. m. 35–36.; Mordechai Breuer: Jüdische Orthodoxie im Deutschen Reich 1871–1918. Die Sozialgeschichte einer religiösen Minderheit. Frankurt a. M.: Athenäum, 1986.


állampolgári hűség, az állam törvényeinek való megfelelés és a vallási parancsolatok betartása nem mond ellent egymásnak. A 19. századi modern fejlődés azonban az ortodoxia táborát sem hagyta érintetlenül. A vallási törvények változatlansága érdekében akár az emancipációról is lemondani kész erők mellett főként a nyugati német területeken bontakozott ki a neo-ortodox irányzat, amelynek megalapítója Samson Raphael Hirsch volt.283 A neo-ortodox álláspont átmenetet képezett a hagyományos ortodoxia és a reformizmus között, mivel elfogadta az emancipációt és a keresztény környezetbe való kulturális beilleszkedést, a mózesi törvényekkel azonban a talmudi parancsolatokat is összetartozónak ítélte. 4/9. Haladók és konzervatívok a Habsburg Birodalomban A Habsburg Birodalomban a bécsi gyülekezet járt élen a reformok terén. Az 1826-ban felavatott modern zsidó templom Isaac Noah Mannheimer prédikátori működése alatt élte fénykorát.284

283 David Sorkin: The Transformation of German Jewry 1780–1840. i. m. 156–171.; Michael A. Meyer: Response to Modernity. i. m. 77–79.; Hirsch rabbi nézetei szakadást idéztek elő frankfurti gyülekezetében. Saemy Japhet: The Secession from the Frankfurt Jewish Community under Samson Raphael Hirsch. Historia Judica, Ed. Guido Kisch, New York, Vol. X. No. 2. 1948. 99–122.; Hirschnek a magyar zsidó vallási irányzatok különválásában játszott szerepét vizsgálja Walter Pietsch: Ortodoxia és reform. A német-zsidóság hatása a magyar zsidóság kettészakadására az 1868–69-es Zsidó Kongresszuson. In: Uő: Reform és ortodoxia. A magyar zsidóság belépése a modern világba. Budapest: Múlt és Jövő, 1999. 51–71. 284 William O. McCagg: Zsidóság a Habsburg Birodalomban 1670–1918. i. m. 76.; Robert S. Wistrich: The Modernization is Viennese Jewry: The Impact of German Culture in a Multi-Ethnic State. In: Jacob Katz (ed.): Toward Modernity. i. m. 46–48.; Klein Rudolf: A zsinagógaépítészet mint a modernizmus előfutára. Az osztrák–magyar keleties stílusú zsinagógák


Szertartása a birodalom más területein is követendőnek bizonyult. Például Prágában, ahol Peter Beer és Michael Sachs tevékenysége nyomán alakult ki az istentiszteletek új rendje. A bécsi mintát Cseh- és Morvaország más gyülekezetei is követték, de hatása Magyarországon is érvényesült. A reformerők és az ortodoxia ellentéte sajátosan és éles formában jelentkezett a 19. századi a magyarországi zsidóság körében.285 Jóllehet a haladó és a konzervatív tábor formálódása már Chorin Áron, Friesenhausen Dávid és Márkus NissaWeiss említett tevékenysége nyomán elindult, mégis a reformkorban, a magyar nemzeti mozgalom kibontakozásával vett igazán nagy lendületet.286 A zsidó konzervativizmus fellegvára Magyarországon a pozsonyi gyülekezet és nagy múltú jesivája volt, amely Szófer Mózes irányításával próbált gátat vetni a modern gondolatoknak.287 A haladó erők a pesti közösség köré tömörültek, s 1827-ben alapították meg az első olyan imaházat, ahol bécsi mintát követő istentiszteleti reformokat vezettek be.288 Az ortodoxokkal ellentétben, akik a vallási

építészettörténeti szerepe. Múlt és Jövő, 13 (2002) 2–3. 184–197. 285 A magyarországi zsidó társadalom belső struktúrájának átalakulását elemzi Joszef Ben David: A modern zsidó társadalom kezdetei Magyarországon a 19. század elején. In: Michael K. Silber (szerk.): Magyar zsidó történelem – másképp. Jeruzsálemi antológia. Második, átdolgozott kiadás. Budapest–Jeruzsálem, 2008. 83–134. 286 Michael K. Silber: A német zsidóság történelmi tapasztalata és hatása a magyarországi zsidó felvilágosodásra és vallásreformra. i. m. 287 Jakov Katz: Hatam Szofer életrajzához. In: Michael K. Silber (szerk.): Magyar zsidó történelem – másképp. i. m. 135–183.; Uő: Towards a Biography of Hatam Sofer. In: Frances Malino–David Sorkin (eds.): From East and West. Jews in a Changing Europe, 1750–1870. Cambridge, Massachusetts: Harvard University Press, 1991. 229–266.; Mordechai Breuer: On the Hungarian Yeshiva Movement. Jewish History, 11 (1997) 1. 113–116.; Négy responzumát magyarul ld. Turán Tamás (szerk.): Moses Schreiber (a Hatam Szofer) négy responsuma. Budapest: MTA Judaisztika Kutatócsoport. Értesítő, 17. 2006. 288 Groszmann Zsigmond: A pesti kultusztemplom. Magyar Zsidó Szemle, 1923. 86–94.; Klein Rudolf: Keresztények számára már érthető, zsidók számára még emészthető. A pesti zsinagógák az első imaházaktól a templomig. Budapesti Negyed, 2 (1994) 2. 23–41; A magát neológnak

http://w3.oszk.hu/repscr/wwwi32.exe/%5bin=rpsr2.in%5d/?SFI=MULT_ES_JOVO


reformot és a magyarosodást ösztönző liberális nemesi törekvésekre az emancipáció elutasításával válaszoltak, a haladó tábor aktívan bekapcsolódott az emancipációs küzdelmekben, s a törvény előtti egyenlőség elnyerése érdekében a magyarosodás lehetőségeit kutatta. A haladó erők messzemenően szorgalmazták a magyar nyelv terjesztését. Ennek jegyében került sor 1840-ben a Magyarító Egylet létrehozására,289 valamint Mózes Öt Könyvének héberből magyarra való átültetésére, amelyet Bloch (Ballagi) Mór végzett el a reformkorban.290 Az 1840-es években az ország haladó gyülekezeteiben, Nagykanizsán, Székesfehérvárott és Nagyváradon hallhattak először magyar nyelvű igehirdetést a hívek. A környezethez való alkalmazkodás igényét a foglalkozási szerkezet átalakítására irányuló törekvések is jelezték. Az 1842-ben alapított Magyar Izraelita Kézmű- és Földműves Egylet a magyar nyelv ápolása mellett az iparos és a földműves tevékenység elterjesztését tűzte célul.291 A haladó tábor képviselői, miközben hajlandónak mutatkoztak a vallás mérsékelt reformjára és a világias műveltség befogadására, igyekeztek határt is szabni az átalakulásnak. Ezen erők képviselőjeként lépett fel Löw Lipót, Nagykanizsa rabbija, aki nevező magyar újító irányzat is a Sulchan Aruch szabályait tekintette mérvadónak, miközben több rituális újítást vezetett be. Ezek közül a legfontosabb az orgona és a kórus bevitele a zsinagógába, a tóraolvasó (bima) frigyszekrény elé helyezése, a zsinagógában való esketés, a templomi áhítat és az illedelmes viselkedés, a németül vagy magyarul elhangzó felemelő szónoklat. Arra nézve, hogy Magyarországon – a német reformirányzatokkal ellentétben – miért nem történt meg a rituális újításoknak a zsidó jog általi, halachikus indoklása, azaz miért nem alakult ki önálló neológ teológia és halachikus retorika lásd: Jakov Katz: A végzetes szakadás. i. m. 64–65. 289 Diósy Márton: A honi izraeliták között magyar nyelvet terjesztő pesti egylet. In: Kőbányai János (összeáll.): Zsidó reformkor. Budapest: Múlt és Jövő, 2000. 113–124. 290 Bloch Móric / Ballagi Mór. Frojimovics Kinga–Komoróczy Géza–Pusztai Viktória–Strbik Andrea: A zsidó Budapest. Emlékek, szertartások, történelem. Budapest: Városháza–MTA Judaisztikai Kutatócsoport, 1995. 1. kötet. 126–129. 291 Kertész Ödön: A százhatesztendős MIKÉFE első negyedszázada. (Adalékok a magyar zsidóság kultúrtörténetéhez.) IMIT Évkönyv. Budapest, 1948. 273–293.


elfogadhatatlannak ítélte Kossuth Lajos teljes kulturális beolvadásra ösztönző gondolatait. „Tökéletesen közömbös lehet a' statusnak, – írja Kossuth nevezetes cikkére adott válaszában – ha valljon a' zsidó eszik-e disznóhúst vagy sem (…) Vagy gondolná-e ön, hogy p. o. Mendelssohn nem volna méltó a polgári jogra, mivel disznóhúst soha sem evett (…)?”292 A haladó tábor képviselői az 1848-as forradalom idején alakult radikális reformegyletek működése ellen is tiltakoztak, mivel azok a magyarosodás érdekében olyan alapvető változtatásokra is késznek mutatkoztak, mint a szombati pihenő nap vasárnapra tétele.293 A haladó–konzervatív ellentét a magyarországi zsidóság körében az 1850-es, 60-as években elsősorban rituális kérdésekben tört felszínre.294 A hitközségek többségében különösen nagy vitát kavart a tóraolvasó asztal vagy bima elhelyezése a zsinagógákban. A tóraolvasás a zsidó istentiszteletek központi részének számított, s a hagyomány szerint a zsinagógák középpontjában, a hívek között zajlott. Az újító törekvések hatására azonban több hitközségben a bima a keresztény oltár mintájára a frigyszekrény elé került, messze a gyülekezettől. Hasonlóan éles konfliktus bontakozott ki a gyülekezetek nő tagjait elválasztó karzat magassága és rácsozatának sűrűsége körül. A hitközségekben kialakult békétlenségnek is köszönhetően az ortodoxia az 1860-as években igyekezett mind jobban elhatárolódni a haladóktól.295 Erre jó alkalmat kínált a modern rabbi-szeminárium 292 Löw Lipót: Nyílt levél a zsidóemancipáció ügyében. In: Kőbányai János (összeáll.): Zsidó reformkor. Budapest: Múlt és Jövő, 2000. 31.; [A cikk eredetije: Pesti Hírlap, 1844. június 2. 349–350.]; Haraszti György: A Ben Chananja szerkesztője. In: Uő: Két világ határán. i. m. 149–184.; Hídvégi Máté (összegyűjtötte): Löw Lipót beszédei. Budapest: Múlt és Jövő, 1999. 293 Michael K. Silber: A pesti radikális reformegylet / Genossenschaft für Reform in Judenthum / társadalmi összetétele 1848–1852 között. Múlt és Jövő, 9 (1998) 1. 125–142.; Bernstein Béla: Reformmozgalmak a magyar zsidóság körében 1848-ban. IMIT Évkönyv. Budapest, 1898. 251–265.; Miskolczy Ambrus: Horn Ede. A magyar–zsidó identitástudat forrásvidékén. Máriabesnyő–Gödöllő: Attraktor, 2007. 294 Groszmann Zsigmond: A magyar zsidók a XIX. század közepén (1849–1870). i. m. 65–67. 295 A magyar jelenségnek számító szélsőséges konzervatív irányzat




körül kibontakozó konfliktus. Magyarországon már a század elején megfogalmazódott egy modern rabbiiskola felállításának terve.296 A világi ismeretek közvetítésén túl a magyar és a német nyelv oktatását is célul tűző intézmény gondolata azonban heves ellenállást váltott ki a konzervatív erők körében, akik a modern szellemű iskola felállítása helyett a rabbiképzést eddig is végző intézmények, a jesivák támogatását kívánták.297 A szeminárium körüli vita során támadásba lendülő konzervatív rabbik 1865-ben Nagymihályon tartott összejövetelükön közös álláspontot alakítottak ki, eszerint a hithű zsidó csak a gettó elzártságában élhet zavartalan vallásos életet. Az ortodox rabbik a kiközösítés terhe mellett elvetettek minden nyelvi és rituális újítást.298 születéséről ld. Michael K. Silber: Az ultraortodoxia keletkezése, avagy egy hagyomány kitalálása. In: Michael K. Silber (szerk.): Magyar zsidó történelem–másképp. i. m. 211–282.; Walter Pietsch: Az ultraortodoxia gyökerei a magyar zsidóságban. In: Uő: Reform és ortodoxia. i. m. 72–83. 296 Az Országos Rabbiképző Intézet 1877-ben nyílt meg Budapesten. Az intézet a breslaui Jüdisches-Theologisches Seminar hagyományait követte, s a jesivákben folyó hagyományos rabbiképzéssel szemben a vallásos és a világi ismeretek párhuzamos oktatására, illetve a „Wissenschaft des Judentums” szellemében a vallás és a tudomány összeegyeztetésére törekedett. Schill Salamon (öszeáll.): A budapesti Országos Rabbiképző-Intézet története. Budapest, 1896.; Moshe Carmilly-Weinberger (ed.): The Rabbinical Seminary of Budapest 1877–1977. A Centennial Volume. New York: Sepher-Hermon Press, 1986.; Schweitzer József–Gábor György (szerk.): „A tanítás az élet kapuja”: tanulmányok az Országos Rabbiképző Intézet fennállásának 120. évfordulója alkalmából. Budapest: Universitas, 1999.; Aron Moskovits: Jewish Education in Hungary. i. m. 87–92. 297 Domán István: A magyarországi jesivák. In: Kriza Ildikó (szerk.): A hagyomány kötelékében. Tanulmányok a magyarországi zsidó folklór köréből. Budapest: Akadémiai, 1990. 203–216. 298 Michael K. Silber: Az ultraortodoxia keletkezése, avagy egy hagyomány kitalálása. i. m.; Nathaniel Katzburg: Az 1865-ös nagymihályi rabbinikus döntvény (pszak din). In: Michael K. Silber (szerk.): Magyar zsidó történelem–másképp. i. m. 185–209.; Uő: Assimilation in Hungary during the Nineteenth Century: Orthodox Positions. In: Béla Vágó (ed.): Jewish Assimilation in Modern Times. Boulder, Colorado: Westview Press, 1981. 49–55.; Újabban: Köves Slomó: Zsidó szakadás—Hamburgtól Nagymihályig. Európai és magyarországi zsidó történelmi fejlemények a hamburgi (1818–


A haladó és a konzervatív erők végleges elválását az 1868-ban Eötvös József kultuszminiszter kezdeményezésre összehívott egyetemes gyűlés indította el.299 A közös tanácskozás eredetileg azzal a céllal ült össze, hogy létrehozzon egy központi vallási testületet, amely a keresztény egyházszervezethez hasonlóan a kormányzattal érintkező képviseleti hatóság szerepét töltötte volna be. A tanácskozáson azonban azonnal felszínre törtek a két tábor közötti kibékíthetetlen ellentétek. A belső autonómia hagyományaira hivatkozó konzervatívok elvették a centralizáció minden formáját, s az ősök hitét ismerték el a zsidóság egyedüli összetartó elemének. A rabbi-szeminárium kérdésében sem sikerült megegyezésre jutni Végül mindkét témában a haladó álláspont győzedelmeskedett, s az ortodox képviselők kivonultak a teremből. A hitközségek szervezeti rendjének megalkotása során is a haladó erők szempontjai érvényesültek, ami a rabbik hatáskörének korlátozásához és a gyülekezetek elöljáróságában a világi tagok szerepének erősödéséhez vezetett. A konzervatívok természetesen nem nyugodtak bele a vereségbe, a vallás- és lelkiismereti szabadság nevében az országgyűléshez fordultak, s önálló szervezet létrehozására törekedtek. Kérésüket a parlament képviselőháza 1870-ben elfogadta, s ezzel elismerte a magyarországi izraelita felekezet szembenálló irányzatainak intézményes különválását.300 Az európai zsidóság történetében egyedülálló módon a hazai zsidóság ettől kezdve szervezetileg három részre oszlott: a kongresszus határozatait elfogadó kongresszusi vagy neológ zsidóságra, a konzervatív szabályzatot elismerő ortodox zsidóságra és a kongresszus előtti állapotok fenntartására törekvő, „status quo ante” alapon álló csoportra.301 Az egyes irányzatok hívei ezt követően önálló hitközségeket hoztak létre.302

1820) és a nagymihályi (1865) rabbinikus disputa tükrében. Budapest: Noran Libro, 2009. 299 Groszmann Zsigmond: A magyar zsidók a XIX. század közepén (1849–1870). i. m. 82–137.; Nathaniel Katzburg: The Jewish Congress of Hungary, 1868–1869. In: Randolph L. Braham (ed.): Hungarian–Jewish Studies. Vol. 2. New York: World Federation of Hungarian Jews, 1969. 1–33. 300 Képviselőházi Napló 1869–1872. VII. kötet. 130. 301 Az irányzatok elválásának legteljesebb feldolgozását végezte el Jakov Katz: A végzetes szakadás. Az ortodoxia kiválása a zsidó hitközségekből


A haladó többségű cseh, valamint a haladó és a konzervatív tábor között megoszló magyarországi zsidósággal szemben a birodalom keleti részein élő közösségekben a 19. században is a tradíciók hívei játszottak meghatározó szerepet. A haszidizmus által uralt Galíciában a modern gondolatok csekély mértékben hódíthattak tért, s az asszimiláció társadalmi-gazdasági korlátai miatt kevéssé kapcsolódtak össze a vallásreform igényével. Az 1820-as évektől a zsidó felvilágosodás képviselőinek második generációjából Nachman Krochmal, Josef Perl és Solomon Judah Rapoport tevékenysége emelkedett ki.303 A felvilágosultak sokat tettek a modern iskolák Magyarországon és Németországban. Budapest: Múlt és Jövő, 1999.; A szakadás intézményi hátterét és következményeit mutatja be Frojimovics Kinga: Szétszakadt történelem. Zsidó vallási irányzatok Magyarországon 1868–1950. Budapest: Balassi, 2008. 302 Az egyes irányzatok államilag elismert szabályzatok alapján működhettek. A kongresszusi irányzat: „Egyetemes gyűlés határozatai.” In: Hajnóczy R. József: A magyar zsidók közjoga. i. m. 78–113.; Ld. még: A vallás- és közoktatásügyi igazgatás hatályos jogszabályainak gyűjteménye. Összeáll. Dr. Harai László, II. rész. IV. különös rész. Budapest: A M. Kir. Vallás- és Közoktatási Miniszter, 1943. 317–358.; A haladó irányzat elnevezésére ettől kezdve a „kongresszusi” jelzőt használják. A köznyelvben elterjedt „neológ” kifejezés a magyar zsidóság újító szárnyát megkülönbözteti a radikálisabb német reform irányzatoktól.; „Orthodox hitközségek szervező szabályai”. Hajnóczy R. József: A magyar zsidók közjoga. i. m. 261–266.; A vallás- és közoktatásügyi igazgatás hatályos jogszabályainak gyűjteménye. i. m. 359–374.; A status quo ante alapon álló hitközségek csak 1928-tól rendelkeztek államilag jóváhagyott alapszabállyal. Status quo ante szervezetű izraelita hitközségekre vonatkozó közös rendelkezések. In: A vallás- és közoktatásügyi igazgatás hatályos jogszabályainak gyűjteménye. i. m. 375–388.; A szakadás utáni intézményi szerkezetet mutatja be Frojimovics Kinga: Szétszakadt történelem. i. m. 69–85. 303 Israel Bartal:„The Heavenly City of Germany” and Absolutism à la Mode d’ Autriche: The Rise of the Haskalah in Galicia. In: Jacob Katz (ed.): Toward Modernity. i m. 33–42.; William O. McCagg: Zsidóság a Habsburg Birodalomban 1670–1918. i. m. 89.; A galíciai haszkaláról ld. még: Avner Holtzman: Hebrew Literature. In: Gershon David Hundert (ed.): The YIVO Encyclopedia of Jews in Eastern Europe. i. m. Vol. I. 698–699.; Immanuel Etkes: Haskalah. Ibid. 682.


feltámasztásáért, Tarnopolban, Brodyban, Krakkóban és Lvovban új oktatási intézményeket hoztak létre, társadalmi hatásuk azonban csak szűk körben érvényesült. A galíciai zsidóságon belül a század folyamán végig éles szakadék húzódott a zsidó felvilágosodás kis létszámú, valamint az ortodoxia és a haszidizmus túlnyomó többségben lévő képviselői között.

5. A zsidóság helyzete a cári Oroszországban

5/1. Változatok a beolvasztásra A német államokhoz és a Habsburg Birodalomhoz képest eltérő fejlődési utat járó Oroszországban a 19. században nem fogalmazódhatott meg komolyan a törvény előtti egyenlőség


gondolata. Európa legnagyobb létszámú zsidó népessége a század végére meghaladta az 5 millió főt, ezért elsősorban terjedelme miatt okozott gondot a cári hatalomnak. Az orosz gondolkodók és a cári bürokrácia képviselői egyetértettek abban, hogy a nyugati országok nem jelenthetnek követendő példát Oroszország számára a zsidósággal való bánásmód tekintetében. A birodalom nyugati tartományaiban élő zsidóság helyzetét egyfelől a szűk gazdasági és a társadalmi mozgástér, másfelől a parlamentáris berendezkedés és a széles politikai nyilvánosság hiánya határozta meg, amelynek következtében a zsidó népesség sorsa a mindenkori abszolutisztikus cári politika függvényében alakult. Az orosz cárok 19. században elsősorban a zsidóság beolvasztására törekedtek, elképzeléseik a zsidók kereszténnyé tételére és eloroszosítására irányuló célokban nyilvánultak meg.304 A zsidók átkeresztelésének gondolata I. Sándor (1801–-1825) és I. Miklós (1825–1853) uralkodása alatt kapott jelentősebb szerepet.305 Sándor cár meg volt győződve arról, hogy a zsidóság káros hatást gyakorol a keresztény népességre, ezért foglalkozási és költözési engedményekkel ösztönözte a keresztény hit felvételét. A zsidó hitet elhagyóknak lehetőséget adott arra, hogy az ország bármely területén letelepedjenek, földet szerezzenek és ismét bekapcsolódjanak a korábban tradicionálisan zsidó foglalkozásnak számító szeszgyártásba. A cár 1817-ben külön társaságot hozott létre tervének

304 A 19. századi cári politikát elemzi Salo W. Baron: The Russian Jew under Tsars and Soviets. New York: Schocken, 1987.; Hans Rogger: Reforming Jews – Reforming Russians. In: Herbert A. Strauss (ed.): Hostages of Modernization. Studies on Modern Antisemitism 1871–1933/39. Austria–Hungary–Poland–Russia. (Herbert A. Strauss–Werner Bergmann (eds.) Current Research on Antisemitism. Vol. 3/2.) Berlin–New York: Walter de Gruyter, 1993. 1208–1229.; Az orosz fejlődés sajátosságainak hatását emeli ki Michael Stanislawski: Russian Jewry, the Russian State, and the Dynamics of Jewish Emancipation. In: Pierre Birnbaum–Ira Katznelson (eds.): Paths of Emancipation. Jews, States, and Citizenship. Princeton: Princeton University Press, 1995. 262–283. 305 Niederhauser Emil–Szvák Gyula: A Romanovok. Budapest: Pannonica, 2002. 178–233.


megvalósítására, a Zsidó Keresztények Társulata azonban mindössze 1833-ig működött. I. Miklós a katonapolitikán keresztül próbálta serkenteni az áttéréseket.306 1827-ben kiadott rendeletében a zsidóságra is kiterjesztette a katonai szolgálatot, s eltörölte a szolgálat megváltására szolgáló adókat. A zsidó ifjúságot 25 éves katonáskodásra kötelezte, a hadköteles ifjakból ún. kantonista egységeket állíttatott fel.307 Külön gondot fordított a szolgálathoz nem szokott zsidó fiatalok felkészítésére, annak reményében, hogy a katonai nevelésben részesülők tömegesen fognak szakítani környezetükkel, s választják a keresztény hitet. A cári kormányzat a szolgálatra rendelt fiatalok között egy olyan réteg kialakulására számított, amelynek irányító szerepet szánt a zsidó tömegek körében. Ennek érdekében erőszakos eszközök alkalmazásától sem riadt vissza. Egyes területeken egész katonai egységeket kényszerítettek áttérésre, miközben a keresztény hit felvételét megtagadók közül többen az önkéntes halált választották. Ez a politika azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, hiszen az áttért zsidók általában teljesen asszimilálódtak a keresztény környezethez, s nem tértek vissza a zsidó gyülekezetekbe. Az újonctoborzás a korrupció elhatalmasodását is maga után vonta a lebonyolításáért felelős zsidó közösségekben, hiszen a gazdag rétegek legtöbb esetben megtalálták a szolgálat elkerülésének módját. A cár 1835-ben újabb rendeletet adott ki, amely több ponton I. Sándor 1804-es rendelkezéseit ismételte meg.308 Az új szabályok fenntartották az iparosoknak és a földműveseknek adott korábbi engedményeket, ösztönözték a világi oktatást, valamint megerősítették a zsidók részvételi jogát a községi és a városi önkormányzatokban.

306 I. Miklós törekvéseit részletesen ld.: Michael Stanislawski: Tsar Nicholas I and the Jews. The Transformation of Jewish Society in Russia, 1825–1855. Philadelphia: Jewish Publication Society of America, 1983.; Eugene Avrutin: The Politics of Jewish Legibility: Documentation Practices and Reform During the Reign of Nicholas I. Jewish Social Studies 11(2) Winter 2005, 136–169. 307 Nicholas I Statutes Regarding the Military Service of Jews. August 26, 1827 In: Paul R. Mendes-Flohr–Jehuda Reinharz (eds.): The Jew in the Modern World. i. m. 377–378. 308 Nicholas I Delineation of the Pale of Settlement, April 1835 Ibid. 379.


Világosan meghatározták a letelepedési övezet határait, s továbbra is külön engedélyhez kötötték a nyugati tartományok elhagyását. Bár nem újították fel a falvakból való elvándorlást ösztönző politikát, bizonyos területeken csak a városokba való letelepedést engedélyezték. A rendelet a keresztény lakosság védelmének örve alatt megtiltotta a keresztény munkaerő alkalmazását a zsidó műhelyekben és a kereskedő cégeknél. A mezőgazdasági telepeken meghatározott távolságot írt elő a zsidó és a nem zsidó földbirtokok között, s a keresztény parasztságot közigazgatásilag elválasztotta a zsidó földművelőktől. 1840-ben kormánybizottság alakult a „zsidóság átfogó reformjának”előkészítésére. A beterjesztett jelentés úgy vélte, a talmudi parancsolatok, a messiásvárás és a zsidó közösségek alapállása, amely a diaszpórát csupán átmeneti állapotnak tekinti a Szentföldre visszavezető úton, akadályt állít az elé, hogy a zsidók jó állampolgárok legyenek. A gyülekezetek elszigeteltségének felszámolása érdekében az egyoldalú vallási neveléssel szemben világi ismereteket is közvetítő iskolák felállítására, a belső önkormányzat felszámolására, az öltözködési szokások átalakítására és a foglalkozási viszonyok felmérésére tett javaslatot. A kormányzat az állami iskolák létrehozása érdekében együttműködött a zsidó felvilágosodás képviselőivel.309 Az oktatási program irányítására és népszerűsítésére a Rigában működő zsidó iskola igazgatóját, Max Lilienthalt kérte fel. Lilienthal körbeutazta a letelepedési övezet közösségeit, biztosítva őket a hatalom jóindulatáról, és arról, hogy az új iskolák nem válnak a hagyományos vallási rend elleni támadás eszközeivé. Igen hamar kiderült azonban a kormányzat valódi célja, amit az iskolák keresztény felügyelete is alátámasztott. Az állami oktatási intézmények felállításával párhuzamosan a gyülekezetek által fenntartott elemi iskolák, a héderek felszámolására is lépések történtek. A gyülekezetekben főként a gazdagabb családoknak sikerült kijátszaniuk az iskolakötelezettséget, ezért a cári hatalom által felállított iskolákban elsősorban a szegényebb rétegek taníttatták gyermekeiket. Közülük 309 Immanuel Etkes: Haskalah. In: Gershon David Hundert (ed.): The YIVO Encyclopedia of Jews in Eastern Europe. i. m. Vol. I. 682–687.


került ki az a nemzedék, amely némileg jártas volt az orosz nyelvben és az orosz kultúrában. A zsidóság elkülönülésének egyik legnyilvánvalóbb jele a tradicionális öltözködés volt, amit az 1840-es évektől központi adók segítségével próbáltak visszaszorítani. Ezek a rendelkezések azonban nem jártak sikerrel, ezért 1853-tól különleges szabályozást vezettek be, amely megtiltotta a kaftán- és a pajeszviseletet, valamint a haszidok körében a cobolyprémes kalap hordását. Az öltözködési tilalmak mindössze I. Miklós haláláig maradtak érvényben. A cári kormányzat a belső önkormányzati szervek, a kahalok felszámolásához is indokolatlanul nagy reményeket fűzött. A kahalok eltörlésére 1844-ben került sor, amelynek következtében a zsidó közösségek feletti felügyelet és az adószedés lebonyolítása a helyi keresztény elöljáróságok hatáskörébe került. Az adószedők azonban továbbra is a zsidó közösségek tagjai közül kerültek ki, akik ezáltal döntő szerephez jutottak azok irányításában. A kahalok felszámolása komoly belső zavarokat okozott a zsidó népesség életében. I. Miklós uralkodása alatt a foglalkozási szerkezet felmérése bizonyult a legnagyobb szabású vállalkozásnak, amely a zsidóság „hasznos” és „haszontalan” csoportjainak meghatározására irányult. A tervezett felmérés 5 foglalkozási kategóriába kívánta besorolni a népességet, a kereskedő, a földműves, az iparos és az ingatlan-tulajdonos városi lakossággal szemben „kártékony” elemeknek nyilvánította az állandó városi lakóhellyel nem rendelkező fuvarosok, tanoncok és aranyművesek rétegét. Az 1851-ben érvénybe lépett rendelkezés minden zsidót arra kötelezett, hogy igazolja foglalkozását, a krími háború és a cár halála azonban megakadályozta a terv végrehajtását. A 19. század első felében érvényesülő politika jelentős mértékben módosult II. Sándor (1855–1881) trónra lépésével.310 A krími háborúban elszenvedett vereség hatására kibontakozó belső reformfolyamat a zsidóság helyzetében is változásokat hozott. II. Sándor, miután az 1840-től működő bizottság felhívta figyelmét arra, hogy elődje intézkedései nem érték el a kívánt eredményt, 1856-ban elrendelte a zsidókra vonatkozó rendelkezések felülvizsgálatát.

310 Niederhauser Emil–Szvák Gyula: A Romanovok. i. m. 233–266.


Felszámolta a zsidók különleges katonai szolgálatát, s a sorozásnál azonos elbírálás alá vonta őket a keresztény népességgel. A legtöbb probléma a letelepedési övezet fenntartásához kapcsolódott. A cári bürokrácia körében a túlnépesedett nyugati övezet megszüntetésének gondolata is megfogalmazódott, az uralkodó azonban elfogadhatóbbnak ítélte a zsidóság helyzetét vizsgáló bizottság javaslatát, amely a letelepedési korlátok felszámolását az életmódváltozás, a világias oktatás és a „hasznos foglalkozások” elterjedésének függvényében kívánta megvalósítani. Először 1859-ben a gazdag kereskedők kaptak engedélyt arra, hogy a nyugati tartományokon kívül is letelepedjenek. Később az egyetemi diplomával rendelkezőkre, a képesített iparosokra és az I. Miklós hadseregében szolgált katonákra, valamint azok leszármazottjaira is kiterjesztették az engedményt. A letelepedési övezeten kívül kialakult zsidó közösségek közül a későbbiekben a moszkvai és a szentpétervári fejlődött a legnépesebbé. A „nagy reformok” hatására kibontakozó zsidópolitikában azonban az 1860-as években megtorpanásnak lehetünk tanúi. A reformok megrekedése jórészt az 1863-as lengyel felkeléshez köthető. A felkelésben ugyanis a lengyel nemességgel szimpatizáló zsidó rétegek is részt vettek, s ez nagyban megkérdőjelezte azt a korábbi elgondolást, amely a zsidóság beillesztését a birodalom népei közé az orosz kultúra fokozatos elterjesztésével és az életmód átalakításával kívánta megvalósítani. Az orosz nemzeti fejlődés során nem mint partnerre, hanem mint ellenségre tekintett a zsidó népességre az orosz nacionalizmus szlavofil irányzata.311 A pravoszlávia, egyeduralom és népiség hármas jelszavát hirdető szlavofilek szemében a zsidó közösségek az ortodox-szláv lakosság kizsákmányolójának és nyomora előidézőjének számítottak. A „zsidó reform” gondolata, amely I. Sándor óta jelen volt az orosz politikában, végleg törést szenvedett II. Sándor erőszakos halálával. III. Sándor (1881–1894) és tanácsadói meg voltak győződve arról, hogy Oroszország az előző évtizedekben helytelen irányba haladt, s ez vélekedés a zsidósággal szemben érvényesülő politikára is

311 Köves Erzsébet: Kelet és Nyugat. Orosz eszmék I. Miklós korában. Budapest: Magvető, 1982.


vonatkozott.312 A változásokat világosan tükrözték az 1870-ben megalkotott városi rendeletek, amelyek a községi és a városi elöljáróságokban a korábbi nagyarányú részvétellel szemben egyharmadban maximálták a zsidók részvételi arányát, a zsidó többségű városokat is beleértve. Az 1840-es években létrehozott iskolák szerepéről is megváltozott a vélemény. Az új rezsim az iskolákat a zsidó szeparatizmus fellegvárainak tekintette, ezért felszámolásukra törekedett. Az 1882-ben megalkotott ún. májusi törvények újra megtiltották a nyugati övezeten kívüli letelepedést, s megvonták azokat az engedményeket, amelyeket a korábbi időszak eredményeiként könyvelhetett el az orosz hatalom.313 A 19. század utolsó harmada nem kínált reális pozitív megoldást a túlnépesedett közösségek számára. A cári kormányzat tevékenysége a pogromokkal jelentkező antiszemitizmus hivatalos támogatásán túl a létszámnövekedés megállítását célzó kivándorlás ösztönzésében merült ki. 5/2. Vallási irányzatok Oroszországban A kulturális és szociális tekintetben a Habsburg Birodalom keleti területein élő közösségekkel egységet alkotó oroszországi zsidóság a 19. században is a talmudi és a misztikus tanok hatása alatt állt, és csekély hajlandóságot mutatott a modern gondolatok befogadására. A tőkés fejlődés által alig érintett területeken nem alakult ki olyan társadalmi réteg, amely a zsidó közösségek számára követendő példának bizonyult volna, s a zárt vallási közösségből való kilépésre ösztönzött volna. Az asszimilációs alternatíva hiánya, a környező társadalom, a paraszti és a városi népesség alacsony iskolázottsági szintje és szociális nyomora nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Oroszországban a zsidó és a keresztény társadalom továbbra is zárt világként állt egymással szemben. Az idegenség legnyilvánvalóbb

312 Niederhauser Emil–Szvák Gyula: A Romanovok. i. m. 266–287. 313 Alexander III, The May Laws. May, 1882 In: Paul R. Mendes-Flohr–Jehuda Reinharz (eds.): The Jew in the Modern World. i. m. 380.


jelének tekinthető a zsidóság körében a jiddis nyelvhasználat szinte kizárólagos fennmaradása. Ukrajna, Litvánia és az egykori Lengyelország területén a század folyamán az ortodoxia megújulása játszódott le. Ezt tükrözték azok a magas szintű Talmud-iskolák, a jesivák, amelyek a kis litván faluban, Volozhinban alapított iskola rendjét követték.314 A tóraolvasást magas fokon művelő iskolák a rabbik oktatása mellett az ifjúság nevelését is ellátták. Ezekben az intézményekben formálódott ki a litvániai zsidóság új vezető rétege, amely nemcsak a világi hatásoknak állt ellen, de a haszidizmus terjedésének is igyekezett útját állni. A jesivákban látták a haszidizmus ellenszerét a magukat „mitnaggedim”-nek, azaz bírálóknak nevező vallási irányzat képviselői is.315 A misztikus mozgalom legnagyobb tekintélyű 18. századi ellenfelének, Vilna tudós rabbijának tanítványai és követői több jesivát alapítottak. Ezek az iskolák széles autonómiával rendelkeztek, s rövid idő leforgása alatt a környező zsidó közösségek legfőbb tanácsadó intézményeivé váltak. A támadások ellenére a haszidizmus a 19. században is uralkodó irányzat maradt az Orosz Birodalom zsidósága körében.316 A dinasztiákat alapító csodarabbik szabályos udvartartást hoztak létre környezetükben. Legtöbbjük híres haszid rabbiktól származtatta magát. Az egyik legelőkelőbb ősnek számított a haszidizmus mozgalommá válásában nagy szerepet játszó Beer mezericsi prédikátor. Leszármazottjai közé tartozott Israel Ruzsin, aki a haszid udvarok egész hálózatát teremtette meg. A mezericsi prédikátor

314 Gedalyahu Alon: The Lithuanian Yeshivas. In: Judah Goldin (ed.): The Jewish Expression. Toronto–New York–London: Bantam Books, 1976. 448–464. 315 Mordecai L. Wilensky: Hasidic–Mitnaggedic Polemics in the Jewish Communities of Eastern Europe: The Hostile Phase. In: Gershon David Hundert (ed.): Essential Papes on Hassidism: origins to present. New York: New York University Press, 1991. 244–271. 316 Encyclopaedia Judaica. i. m. Vol. VII. 1390–1432.; Gershon David Hundert (ed.): Essential Papes on Hassidism: origins to present. New York: New York University Press, 1991.; David Assaf–Joseph Dan–Louis Jacobs–Yaakov Mazor: Hasidism. In: Gershon David Hundert (ed.): The YIVO Encyclopedia of Jews in Eastern Europe. i. m. Vol. I. 659–681.


tanítványai közül a nagyhatású csernobili Nahum rabbi nevét említhetjük, akinek utódai hasonlóan aktív tevékenységet fejtettek ki. A haszidizmus múlt századi története a dinasztiák egymással vívott küzdelmét is magában foglalta. Az életörömöt sugárzó és a vallási rajongásban gyökerező haszidizmussal ellentétben a 19. század közepén kialakult musar-mozgalom az erkölcsi szigorúság összetartó erejét hangsúlyozta.317 Képviselői a zsidó vallás etikai tanításait állították a középpontba, és a talmudi parancsolatok betartását szorgalmazták. A Litvániából indult irányzat követői annak lehetőségeit kutatták, hogyan lehet a mindennapi vallási gyakorlatot szellemi-erkölcsi tartalommal megtölteni anélkül, hogy a tradicionális szertartás csorbát szenvedne. Az egyén fejlődésében kitüntetett jelentőséget tulajdonítottak a lelki gyakorlatnak és a folyamatos önvizsgálatnak. Az ifjúság nevelése állt programjuk középpontjában. Az oktatás során nagy hangsúlyt fektettek a szent szövegek erkölcsi tartalmú részeinek elsajátítására. Jesiváikban külön tanárokat alkalmaztak erre a feladatra. Az első musar-társaságot Israel Lipkin Salanter hozta létre Vilnában 1842-ben, halála után Kovno vált az irányzat központjává. Az itt működő jesiva nagy hatást gyakorolt a litván területek zsidóságára, de nemcsak a felvilágosodás, hanem később a szocialista eszmék és a cionizmus térhódítása előtt is akadályt képezett. A haszidizmusnál és a rabbinizmusnál lényegesen kisebb társadalmi következménnyel járó oroszországi zsidó felvilágosodás mindvégig magán viselte a német hatást, ami elsősorban a felvilágosultak nyelvhasználatban nyilvánult meg.318 Az 1820-as, 30-as években Varsóban, Umanban, Ogyesszában, Kisinyovban és Rigában alapított iskolákban német volt az oktatás nyelve. A mozgalom általános céljai is hasonlítottak a berlini felvilágosultak 317 Immanuel Etkes: Rabbi Israel Salanter and the Mussar Movement: Seeking the Torah of Truth. Philadelphia: Jewish Publication Society, 1993. 318 Emanuel Etkes: Immanent Factors and External Influences in the Development of the Haskalah Movement in Russia. In: Jacob Katz (ed.): Toward Modernity. i. m. 13–32.; Immanuel Etkes: Haskalah. In: Gershon David Hundert (ed.): The YIVO Encyclopedia of Jews in Eastern Europe. i. m. Vol. I. 682–687.


elképzeléseihez. Az oroszországi zsidó felvilágosodás atyjának tekintett Isaac Baer Levinsohn 1828-ban publikált Izrael küldetése c. művében rámutatott a hagyományos nevelés hiányosságaira és a világi ismeretek oktatása mellett szállt síkra. A felvilágosultak az orosz nyelv elsajátítását és az orosz kultúrával való megismerkedést is támogatták, s 1841-ben programot fogalmaztak az oroszosítás érdekében. Elképzeléseik ezen a ponton találkoztak a cári hatalom törekvéseivel, ezért az 1840-es években együttműködtek a kormányzattal a modern állami zsidó iskolák létrehozásában. A zsidó felvilágosodás képviselői irodalmi munkásságukkal is gazdagították az oroszországi zsidóság szellemi kultúráját. A héber nyelvű irodalom művelői közül Judah Lieb Gordon, Moses Lieb Lilienblum, Abraham Mapu, Abraham Lebensohn szépírói tevékenysége emelkedett ki.319 Az orosz Haszkala a jiddis nyelvű irodalom felvirágzását is magával hozta, főként azért, mert zsidó népi nyelv közérthetősége miatt alkalmasnak bizonyult a társadalomkritika megfogalmazására. A tradicionális és a modern szellem képviselői egymásra is reflektáltak. Az ortodoxia a felvilágosodás követőinek tevékenységét a világias szellem terjesztése mellett a hatalommal való együttműködés miatt utasította el. A Haszkala képviselői főként irodalmi munkáikban, szatírákban bírálták a konzervatívokat, de a két tábor küzdelme több esetben meghaladta az irodalmi polémia szintjét. A Haszkala követői körében az 1860-as, 70-es években indult meg egy új nemzedék formálódása. Az oroszországi viszonyok között többen megkérdőjelezték a felvilágosodás elvont eszméi átültetésének és megvalósításának lehetőségét, és olyan megoldásokat után kutattak, amelyek jobban figyelembe veszik az orosz társadalom adottságait. E nemzedék első képviselője, Perez Szmolemszkin elutasította a berlini zsidó felvilágosodás feltétlen követését. A németországi viszonyok között megfogalmazott mendelssohni programmal szemben a zsidóság nemzeti sajátosságainak fontosságát hangsúlyozta, amelynek legfőbb összetevőit a héber nyelvben és a messianisztikus hitben határozta meg. Gondolatai a zsidóság polgári integrációját akadályozó orosz

319 Avner Holtzman: Hebrew Literature. In: Gershon David Hundert (ed.): The YIVO Encyclopedia of Jews in Eastern Europe. i. m. Vol. I. 699–703.


talajból nőttek ki, s előkészítették a következő évtizedekben kibontakozó zsidó nacionalizmus programját.320 Az új nemzedéken belül számosan elődjeikhez képest nagyobb érzékenységet mutattak a kor szociális kérdései iránt. Közülük többen kapcsolatban álltak a korszak radikális orosz gondolkodóival, s nagy fogékonyságot árultak el a szocialista eszmék iránt. A zsidó szocializmus első képviselője, Aaron Liebermann az orosz narodnyikok példája nyomán a zsidó tömegek életének megismerésére hívott fel.321 Követői a vilnai rabbiszeminárium növendékei közül kerültek ki, s az 1870-es években léptek a nyilvánosság elé.

320 Joseph Salmon: The Rise of Jewish Nationalism on the Border of Eastern and Western Europe: Rabbi Z. H. Kalischer, David Gordon, Peretz Smolenskin. In: Isadore Twesky (ed.): Danzig, between East and West; Aspects of Modern Jewish History. Cambridge, MA: Harvard University, Center for Jewish Studies, 1985. 121–138. 321 Ben-Ami Feingold: Lieberman, Aharon Shemu’el. In: Gershon David Hundert (ed.): The YIVO Encyclopedia of Jews in Eastern Europe. i. m. Vol. I. 1033–1034.


6. A polgári asszimiláció évszázada

6/1. A zsidó népesség demográfiai viszonyai Az európai kontinens népességében robbanásszerű változásokat előidéző kapitalista korszak a zsidóság demográfia viszonyait is alapvetően átalakította. A középkor századaiban lejátszódott drasztikus létszámcsökkenéssel szemben a zsidó közösségek körében a 17–18. századtól folyamatos növekedés mutatható ki: a 15. században mindössze 300 ezerre becsült európai zsidóság a 18. század végére 1,5 millióra duzzadt. A növekedés lényegesen nagyobb lendületet vett a következő évszázadban, hatására 1900-ra a zsidó népesség száma meghaladta a 8 millió főt.322 Az európai zsidóság nagyobb része a 19. században is a kontinens középső és keleti területein élt, s a térség országaiban a következőképpen oszlott meg: 1900-ban Németországban 586 ezer,323 az Osztrák-Magyar Monarchiában 2 millió, Oroszországban 5,2 millió zsidó lakos élt.324 A zsidó népesség megoszlásában tapasztalható feltűnő aránytalanságok, amelyek nemcsak az abszolút számokban, hanem az összlakossághoz viszonyított arányban is megnyilvánultak – az említett időpontban Németországban alig haladta meg az 1%-ot, Oroszországban viszont megközelítette az 5%-ot, a letelepedési

322 Arthur Ruppin: Sociologie der Juden. Berlin: Jüdischer Verlag, 1950. Band I. 80–86. 323 1871-ben az egyesülő Németországban 512 158 zsidó élt, a népesség 1,25%-át alkotva. A létszám 1900-ra 586 833 főre (1,04%), 1910-re 615 021 főre emelkedett, az össznépességen belüli arány azonban 0,95%-ra csökkent. Peter G. J Pulzer: The Rise of Political Antisemitism in Germany and Austria. New York–London–Sydney: John Wiley & Sons, 1964. 9.; Robert Wistrich: Socialism and the Jews. i. m. 58. 324 Az 1897-es első birodalmi népszámlálás szerint Oroszországban 5 198 401 zsidó élt, arányuk meghaladta a 4%-ot. Michael Stanislawski: Russia. In: Gershon David Hundert (ed.): The YIVO Encyclopedia of Jews in Eastern Europe. i. m. Vol. II. 1611.


övezetben átlépte a 10%-ot325 – a zsidóság növekedésének fontos tendenciájára utalnak. A nagymértékű létszámváltozás, amely a polgári korszakban átlagosan kétszeresen múlta felül a környező társadalom szaporulatát, főként a keleti, tradicionális és a modernizáció által kevéssé érintett zsidóság körében keletkezett. A statisztikusok által „demográfiai csodának” tartott jelenség kialakulásában nagy jelentőséget tulajdoníthatunk a zsidóság sajátos vallási és kulturális tradícióinak, amelyek visszahatottak a természetes szaporulat és az átlagéletkor alakulására. A növekedés a viszonylag magas születési és a csökkenő halálozási arányból táplálkozott. Ennek kialakulásában meghatározó tényezőként említhetjük a sok gyermekkel számoló tradicionális családmodellt, a stabilabb családszerkezetet, a fiatal nők magas házasodási arányát, az átlagosnál jobb lakásviszonyokat, a rituális higiénia hatását, a törvénytelen gyermekek alacsonyabb számát, az újszülöttek és a gyermekek gondozásának kultuszát, a jelentéktelen mértékű alkoholfogyasztást, valamint a jótékonyság és a szegények felkarolásának hagyományait. A nagy növekedést mutató tradicionális kelet-európai közösségekkel szemben a gyorsan modernizálódó közép-európai zsidóságot azonban alacsonyabb szaporulat jellemezte. A hagyományokhoz kötődő és a modernizálódó zsidóság létszámviszonyai közötti különbségek jól tanulmányozhatóak az eltérő fejlettségű területeket magában foglaló Osztrák-Magyar Monarchiában, ahol a legnépesebb zsidó tömbök a birodalom keleti részein alakultak ki. Az iparilag fejletlen Galíciában a 19. század végén a 811 ezer főt számláló közösség meghaladta a lakosság 10%-át,326 Bukovinában az össznépesség 12%-át,327 amíg a

325 1897-ben a letelepedési övezetben élő 4 899 300 zsidó az összlakosság 11,6%-át alkotta. Paul R. Mendes-Flohr–Jehuda Reinharz (eds.): The Jew in the Modern World. i. m. 379. 326 1900-ban a 811 371 főt számláló zsidóság a lakosság 11,1%-át alkotta. Robert Wistrich: Socialism and the Jews. i. m. 178.; Rachel Manekin: Galicia. In: Gershon David Hundert (ed.): The YIVO Encyclopedia of Jews in Eastern Europe. i. m. Vol. I. 560. 327 1890-ben 82 717 fő (12,6%), 1910-ben 102 919 fő (12,9%) élt Bukovinában. William O. McCagg: Zsidóság a Habsburg Birodalomban 1670–1918. i. m. 132.


birodalom iparosodott részein, Cseh- és Morvaországban 1,5%,328 Alsó-Ausztriában 5% körül mozgott arányuk.329 A nyugati és a keleti bevándorlás ütközőpontján fekvő Magyarország 830 ezer főnyi zsidósága megközelítette a galíciai zsidóság létszámát, az összlakossághoz viszonyított aránya azonban nem érte el az 5%-ot.330 A létszámnövekedésben az említetteken kívül kulcsszerepet játszott a fokozódó urbanizáció. A zsidó közösségek az európai társadalmak legdinamikusabban városiasodó csoportjaihoz tartoztak.331 A 19. század elején még mindössze néhány városi közösség létszáma érte el a 10 ezer főt, a század végén viszont a térség nagyvárosaiban már 100 ezer főt meghaladó zsidó közösségek éltek. Különösen gyors és látványos városiasodás jellemezte a németországi zsidóságot, amelynek 90%-a az évszázad elején még falvakban vagy kisvárosokban élt, a század végére azonban már közel fele 100 ezer főt meghaladó városokban. A zsidóság városiasodása Oroszországban érte el a legmagasabb arányt. 1884-ben a letelepedési övezetben az összlakosság 11,5%-át alkotó zsidó lakosság 80%-a volt városlakó. E magas arány kialakulásában a foglalkozási szerkezet mellett a zsidóknak a falvakból való kitiltása is szerepet játszott. A térség legnagyobb gyülekezetei Varsóban, Budapesten, Bécsben, Berlinben, Ogyesszában és Łodzban jöttek létre. A városi gyülekezetek nemcsak 328 1900-ban Csehországban 92 746 (1,45%), 1910-ben Morvaországban 41 158 (1,57%) zsidó élt. Hillel J. Kieval: The Making of Czech Jewry. i. m. 13. ; William O. McCagg: Zsidóság a Habsburg Birodalomban 1670–1918. i. m. 135. Robert Wistrich: Socialism and the Jews. i. m. 178. 329 1900-ban 157 278 fő (5,07%) élt Alsó-Ausztriában. Arieh Tartakower: Jewish Migratory Movements in Austria in Recent Generations. In: Josef Fraenkel (ed.): The Jews of Austria. Essasy on their Life, History and Destruction. London: Valentine, Mitchell, 1970. 287.; Robert Wistrich: Socialism and the Jews. i. m. 179. 330 A zsidó lakosság a népesség 4,9%-át alkotta. Kovács Alajos: A zsidóság térfoglalása Magyarországon. Budapest: A szerző kiadása, 1922. 11. 331 Arthur Ruppin: Sociologie der Juden. i. m. Band I. 101–129.; Az első világháború előtti évtizedek tendenciáira is visszatekint William O. McCagg, Jr.: The Jewish Position in Interwar Central Europe: A Structural Study of Jewry at Vienna, Budapest, and Prague. In: Yehuda Don–Victor Karady (eds.): A Social and Economic History of Central European Jewry. New Brunswick–London: Transactions Publishers, 1990. 47–81.


nagy létszámuk miatt, de az egész népességhez viszonyított arányuk révén is meghatározó elemeivé váltak a városok társadalmának. A keleti területek nagyvárosaiban a zsidóság nagyobb arányban képviseltette magát az összlakosságon belül, mint a közép-európai városokban, ami egyben a zsidóság fokozottabb szerepére utal a térség városiasodásában. 1900-as adatokat véve alapul, Varsó 220 ezer főt számláló zsidósága a város lakosságának 34,3%-át alkotta. Sorrendben Budapest követte 166 ezer fővel, a városi népesség 23,6%-ával. Bécs 147 ezer főt számláló zsidósága a népesség 8,8%-a volt, Ogyessza 139 ezer főnyi gyülekezete viszont megközelítette a 35%-ot (1897-es adat). Berlin és Łodz hasonló nagyságú, 90 ezer főt meghaladó közösséggel rendelkezett a századfordulón, de amíg a berlini a város lakosságának mindössze 5%-át, Łodz zsidósága az össznépesség 31,4%-át alkotta.332 Az említett nagyvárosi közösségek egyben az illető országok zsidóságának legnagyobb részét is magukban foglalták.

332 A zsidóság létszáma Łodzban 1860-ban 3000 fő, 1900-ban 98 671fő, a lakosság 31,4 %-a. Arthur Ruppin: Sociologie der Juden. i. m. Band I. 114.


1. táblázat: A zsidóság Közép- és Kelet-Európa nagyvárosaiban333

Berlin Bécs Budapest fő % fő % fő %

1860 18 953 3,5 6 217 2,2 - - 1870 36 105 4,4 40 227 6,1 44 890 16,6 1890 79 286 5,0 118 495 8,6 103 317 21,0 1900 92 206 4,9 146 926 8,8 166 985 23,6 1910 144 007 3,9 175 318 8,6 203 687 23,1

Prága Varsó Ogyessza fő % fő % fő %

1860 - - 41 000 25,0 - - 1870 15 214 6,3 89 318 32,6 - - 1890 - - 151 076 33,1 - - 1900 - - 219 128 34,3 138 935 34,4 1910 27 107 6,3 306 061 39,2 - -

Ogyessza: 1897-es adat

333 Berlin, Bécs, Varsó, Ogyessza adatai: Arthur Ruppin: Sociologie der Juden. i. m. Band I. 114–115.; Prága: Hillel J. Kieval: The Making of Czech Jewry. i. m. 14.; Budapest: Kovács Alajos: A zsidóság térfoglalása Magyarországon. i. m. 60., 64., 66.; A táblázatban közöltektől némileg eltérő adatokat ld.: Berlin: Robert Wistrich: Socialism and the Jews. i. m. 59.; A berlini zsidóság látszámát más évekre vonatkozóan ld. Peter G. J. Pulzer: The Rise of Political Antisemitism in Germany and Austria. New York–London–Sydney: John Wiley & Sons, 1964. 10. Prága: Idib. 347. Bécs: Marsha L. Rosenblit: The Jews of Vienna, 1867–1914: Assimilation and Identity. Albany: State Universitiy of New York Press, 1983. 17. (Table 2:1.); Vö.: William O. McCagg: Zsidóság a Habsburg Birodalomban 1670–1918. i. m. 173–174. 1910-re 182 700 főt ad meg. Ogyessza: Steven J. Zipperstein: Odessa. In: Gershon David Hundert (ed.): The YIVO Encyclopedia of Jews in Eastern Europe. i. m. Vol. II. 1279.


A zsidóság Közép- és Kelet-Európa nagyvárosaiban 1910-ben, a lakosság százalékában1

34,4

8,1

23,1

8,6

3,9

39,2

0,0

5,0

10,0

15,0

20,0

25,0

30,0

35,0

40,0

Berlin Bécs Budapest Prága Varsó Ogyessza

1 Ogyessza 1897-es adat A zsidóság fokozott urbanizációja egyben a gazdaságilag fejletlen területekről a virágzóbbak felé törekvés világos mutatója.334 Az emancipációval elnyert költözési és letelepedési szabadság elsősorban az országokon belüli helyváltoztatás lehetőségeit növelte meg. A Habsburg Birodalomban Galíciában kezdődött a legnagyobb mértékű népmozgás. A galíciai zsidóság vándormozgalmában 1848-ig a Magyarországra betelepedés dominált, 1848 után, a türelmi rendszer eltörlését követően viszont Bécs vált meghatározó célponttá. Németországban a keleti lengyel területekről, Poznańból és Sziléziából Berlin felé és a gyorsan iparosodó részek irányába indult meg a belső vándorlás. Oroszországban főként a sűrűn lakott Litvániából és Fehér-Oroszországból Ukrajna keleti vidékeire irányuló népmozgás játszódott le.

334 Arthur Ruppin: Sociologie der Juden. i. m. Band I. 158–162.


A gazdaságilag fejletlenebb területekről való elvándorlás az országok közötti migráció irányát is meghatározta, amely a zsidóság bizonyos rétegeinek Nyugat-Európa felé vándorlásában tükröződött.335 A kapitalizmus időszakát végigkísérte az a 18. századtól egyre erősödő tendencia, amelyben Európában a korábbi századokat jellemző nyugatról kelet felé tartó népmozgással szemben a keleti területekről való elvándorlás dominált. A kontinensen belüli vándorlás mellett a 19. században a zsidóság nagy tömegei hagyták el Európát, a kivándorlás azonban a század folyamán eltérő intenzitással zajlott. Az 1870-es évekig a csekély mértékű egyéni emigráció dominált, összefüggésben az 1848-as forradalmakat követő illúzióvesztéssel, amely főként Közép-Európa államaiban járt a zsidóság forradalmi rétegeinek távozásával. A tömeges kivándorlás a század utolsó harmadában az oroszországi pogromok hatására indult meg. 1881 és 1914 között Európa keleti területeiről több mint 2,5 millió zsidó távozott. A kivándorló népesség legnagyobb részét, közel 2 milliót főt az Amerikai Egyesült Államok fogadta be,336 de szintén sokan telepedtek Franciaországba, Angliába, Kanadába és a dél-amerikai országokba.337 6/2. Zsidók a modern gazdaságban A 19. század a közép- és kelet-európai zsidó népesség számára fokozott foglalkozási átrétegződést hozott. A tőkés gazdálkodás viszonyai között a korábbi kirekesztettségből származó hátrányok indulási előnyökké váltak, s nagyban megkönnyítették a modern gazdasági ágazatokba való bekapcsolódást. Közép- és Kelet-Európában a zsidóság mindenütt fontos szerepet játszott a gyáripar és a bankrendszer kialakításában, a vasúthálózat kiépítésében, s jelentős arányban képviseltette magát a polgári értelmiségi pályákon. A foglalkozásváltás látványos társadalmi differenciálódással járt együtt, amely elsősorban a középrétegek létszámát növelte meg. Az ipari

335 Ibid. 152–158. 336 Ibid. 135–143., 157. 337 Ibid. 143–145., 157.


forradalom hatására kialakult a nagy- és a középpolgárság köreihez tartozó tőkeerős réteg, a zsidóság többsége azonban nem jutott túl a kispolgári életszínvonalon, s az alsó középosztály sorait gyarapította. A középosztályosodás legnagyobb mértékben a németországi zsidóságot jellemezte.338 A német iparosodás óriási lendülete nagy lehetőségeket kínált a korábban felhalmozott gazdasági szakértelem és mozgótőke kamatoztatására.339 A német vállalkozó zsidóság kisebb része az udvari zsidók, nagyobb hányada viszont a korábbi házaló, kiskereskedő és kishitelekkel foglalkozó generációk leszármazottjai közül került ki. A pénzkölcsönzésben és a kereskedelemben való jártasság elsősorban a bankhálózat, az áru- és pénzpiac működtetésére tette alkalmassá a több generáció alatt felemelkedő családokat. A német bankhálózat kifejlesztésében a 19. században is nagy szerepet játszottak a zsidó magánbankházak. Berlinben a Bleichröder, Frankfurtban a Rothschild, Hamburgban a Wartburg bankház jelezte élénk gazdasági tevékenységüket.340 Az egyesüléskor Németország összlakosságának mindössze 1,25%-át kitevő zsidóság részvétele az említett területen sokszorosan felülmúlta az össznépességhez viszonyított arányát. A legnagyobb létszámú zsidó lakosságot befogadó Poroszországban az 1880-as években a banki alkalmazottak között a zsidóság aránya megközelítette a 22%-ot, a bankigazgatók és tulajdonosok között a 43%-ot. De a nagy ipari vállalkozók között is megtaláljuk őket. Emil Rathenau az elektromos ipar kifejlesztésében játszott úttörő szerepet.341 Albert Ballin a kereskedelmi flotta létrehozásában, a Tietz család az első áruházak alapításában működött

338 Robert Wistrich: Socialism and the Jews. i. m. 55–64. 339 W. E. Mosse: The German–Jewish Economic Élite 1820–1935. A Socio-cultural Pofile. Oxford: Clarendon Press, 1989.; David Sorkin: The Transformation of German Jewry, 1780–1840. New York–Oxford: Oxford University Press, 1987. 107–123. 340 Gerson Bleichröder bankár finanszírozta az Ausztria elleni háborút 1866-ban. Bismarck és Gerson Bleichröder pénzügyi kapcsolatait mutatja be Fritz Stern: Gold and Iron: Bismarck, Bleichröder and the Building of the German Empire. London: Allen & Unwig, 1977. 341 Felix Pinner: Emil Rathenau und das elektrische Zeitalter. Leipzig: Akademische Verlagsgesellschaft, 1918.


közre.342 Több zsidó vállalkozó a sziléziai szén- és vasipar kifejlesztésében, valamint a német vasúthálózat kiépítésében is részt vett. A polgári értelmiségi foglalkozások közül a szabadpályákon, az orvosi, ügyvédi, hírlapírói szakmákban volt legnagyobb a részvételi arányuk. E pályák közkedveltsége egyrészt az állami- és közhivataloknak a jogegyenlőség viszonyai között is fennmaradt zártságával függött össze. Másfelől közvetlen következménye volt a korábbi társadalmi kirekesztettségnek, amelynek hátrányait a zsidóság a polgári korszakban fokozott iskolázással igyekezett ledolgozni. A közép és a felső szintű oktatásban való átlagosnál nagyobb arányú részvétel a zsidóság egyre szélesedő rétegeit tette alkalmassá a nagy szakértelmet igénylő foglalkozások űzésére. A szabadpályák társadalmi elismertsége ugyanakkor nagyban csökkenthette a korábban házalásra és kereskedelemre specializált generációkkal szemben rögzült negatív társadalmi előítéleteket, így az iparos, kereskedő, bankár családok leszármazottjainak törekvése az értelmiségi szabadfoglalkozások felé a nem zsidó társadalomba való beilleszkedés sajátos stratégiájaként is értelmezhető. A németországi zsidóság középosztályosodásának természetesen megvoltak a területi és származási korlátai. A tősgyökeres, több generáció óta német területen élőkkel szemben az egykori lengyel területekről származó és a Galíciából bevándorló „keleti zsidók” a legnagyobb mértékben a proletariátus létszámát gyarapították. 1880-ban a németországi zsidóságnak ugyan mindössze 2,7%-át alkották a munkások, 1910-ben arányuk már meghaladta a 12%-ot. Többségük a kisipar ágazataiban talált megélhetést. A foglalkozási szerkezet szempontjából sokkal változatosabb képet mutatott a gazdaságilag eltérő fejlettségű területeket magában foglaló Habsburg Birodalom zsidósága.343 A monarchia legiparosodottabb területein, Cseh- és Morvaországban, Alsó- 342 Georg Tietz: Hermann Tietz: Geschichte einer Familie und ihrer Warenhäuser. Stuttgart: Deutsche Verlags-Anstalt, 1965.; A gazdasági élet neves zsidó szereplőit ld. még: Nachum T. Gidal: Die Juden in Deutschland von der Römerzeit bis zum weimarer Republik. Köln: Könnemann, 1997. 266–273. 343 Robert Wistrich: Socialism and the Jews. i. m. 175–187.


Ausztriában és Magyarországon a zsidó nagyvállalkozók meghatározó szerepet játszottak a gazdaság modernizálásában. A cseh-morva iparvidéken élen jártak Prága és Brünn textiliparának kifejlesztésében, Pilsen söriparának, a cukorfinomítás és a malátagyártás megteremtésében, a nehézipar területén a szén- és a vasércbányászat működtetésében.344 Bécs nagy múltú zsidó családjai elsősorban a birodalmi főváros pénzügyi életének irányításában vállaltak tekintélyes részt.345 A század első felében a görög Sina vagy a svájci protestáns bankházak mellett a zsidó Arnstein, Eskeles, Todesco és Rothschild Bankház is részt vett az állandó pénzügyi nehézségekkel küzdő bécsi udvar anyagi helyzetének stabilizálásában. Anselm Rothschild hozzájárult az Ausztria legnagyobb magánbankjává fejlődő Creditanstalt megalapításához. A bécsi Rothschild-ház a birodalom vasúthálózatának kialakításában is úttörő szerepet játszott, az 1830-as években többek között a birodalmi fővárost Galíciával összekötő északi vasútvonal építését finanszírozta.346 A bécsi vállalkozó zsidóság elsősorban a textiliparba ruházott be, pamut, selyem és gyapjúfeldolgozó üzemeket hozott létre, és aktívan közreműködött a külkereskedelem lebonyolításában. A kiskereskedők 1859 után, a céhrendszer felszámolását követően nagy lendülettel kapcsolódtak be a városi lakosság szükségleteit kielégítő helyi kereskedelembe.

2. táblázat: A zsidók Bécs önálló keresői között, 1910

344 William O. McCagg: Zsidóság a Habsburg Birodalomban 1670–1918. i. m. 57–69.; 134–136. 345 Robert Wistrich: Socialism and the Jews. i. m. 175–187. 346 Frederic Morton: A Rothschildok. Egy család története. Budapest: Corvina, 2002. 75–97.; Gunst Péter: M. A. Rothschild a bankalapító. Budapest: Akadémiai. 1992.


Foglalkozási csoport Zsidó keresõk A zsidók részaránya (%) Összkeresõk

Mezõgazdaság 68 2,92 2 328 Ipar 7 919 10,47 75 606 Kereskedelem, szállítás 15 806 16,95 93 269 Értelmiségi szabad pályák, állami hivatal, hadsereg 20 953 14,19 147 636

Forrás: Steven Beller: Vienna and the Jews, 1867–1938. A Cutural History. Cambridge: Cambrigde University Press, 1989. 48. (Table 7.) A magyarországi zsidóság egy részét is látványos gazdasági szerepvállalás jellemezte.347 A könnyűiparra épülő magyar iparosításba főként a mezőgazdasági áruforgalom lebonyolításában közreműködő kereskedő rétegek leszármazottjai tudtak a legnagyobb eséllyel bekapcsolódni.348 A terménykereskedelemben felhalmozott tőkék jó alapul szolgáltak a hitelező tevékenységhez, de sok esetben az ipari vállalkozásokhoz is kiindulópontot nyújtottak.349 Magyarország egyik első nyilvános kereskedelmi intézménye, a Wodiáner Sámuel és Ullmann Mór által alapított Pesti Magyar Kereskedelmi Bank 1841-ben dohánykereskedelemből származó

347 Michael K. Silber: Zsidó kisebbség egy elmaradott gazdaságban. In: Varga László (szerk.): Zsidóság a dualizmus kori Magyarországon. Siker és válság. Budapest: Pannonica–Habsburg Történeti Intézet, 2005. 73–91.; A zsidóság gazdasági szerepvállalását sokoldalúan mutatja be: Michael K. Silber (ed.): Jews in the Hungarian Economy 1760–1945. Jerusalem: The Magnes Press, The Hebrew University, 1992. 348 Lengyel György: Vállalkozók, bankárok, kereskedők. A magyar gazdasági elit a 19. században és a 20. század első felében. Budapest: Magvető, 1989. 26–39.; A zsidó termény- és állatkereskedők nem ritkán nemesi birtokok bérlőivé váltak. Puskás Julianna: Zsidó haszonbérlők a magyarországi mezőgazdaság fejlődésének folyamatában. Az 1850-es évektől 1935-ig. Századok, 126 (1992) 1. 35–58. 349 A házalástól a nagykereskedelemig vezető út állomásairól ld. Walter Pietsch: A magyar vidéki zsidóság fejlődésirányzatai a 19. század első felében. Múlt és Jövő, 14 (2003) 3. 75–82., Uő: Külső és belső gettószituációk a 19. századi Magyar Királyságban. Múlt és Jövő, 17 (2006) 2. 48–56.; A kereskedelem legszerényebb formájáról, a házalásról ld. Meir Ávrahám Munk: Életem történetei. Michael K. Silber utószavával. Budapest–Jeruzsálem: Múlt és Jövő, 2002.


tőkével indult.350 A modern nagyipar húzóágazatának számító iparágakban zsidó vállalkozók is képviseltették magukat. A malomiparban és a cukorgyártásban a Hatvany-Deutsch család, a szesziparban a Krausz-Mayer, a faiparban a Popper család, a vasiparban és a gépgyártásban a Weiss család vívott ki vezető helyet a korszak nagyvállalkozói között.351 A tőkeerős nagyvállalkozó réteg mellett a magyarországi zsidóság tekintélyes része tevékenykedett a kisipar és a kiskereskedelem területén. A szabó, cipész, órás mesterséget űző városi kispolgárság mellett magas volt a falusi népesség igényeit szolgáló szatócsréteg számaránya. Az ipari és a kereskedelmi alkalmazotti réteg nagy hányadát is a zsidó népesség szolgáltatta. A századfordulón a zsidóság részesedése az ipar és a kereskedelem összes keresői között meghaladta a 30%-ot. Ennél is nagyobb volt jelenlétük a polgári értelmiségi pályákon. Az orvosok, ügyvédek és hírlapírók között a 19. század végén arányuk megközelítette az 50%-ot.352

350 Bácskai Vera: A vállalkozók előfutárai. Nagykereskedők a reformkori Pesten. Budapest: Magvető, 1989. (Mikrotörténelem) 77–110., 140–170.; A Wodianerek. In: Komoróczy Géza et als.: A zsidó Budapest. i. m. 1. kötet. 129–133.; Ullmann Mórról Ibid. 2. kötet. 356. 351 William O. MCCagg, Jr.: Jewish Nobles and Geniuses in Modern Hungary. New York: Boulder, 1972. 131–166., 186–190.; Magyarul Uő: A sikerhez vezető út. A nagy válság 1900–1918. In: Miszlivetz Ferenc–Simon Róbert (szerk.): Zsidókérdés Kelet- és Közép-Európában. i. m. 395–414.; 424–426.; William O. McCagg, Jr.: The Role of the Magyar Nobility in Modern Jewish History. East European Quarterly, XX. No. 1. (1986) March, 41–53.; Budapestre vonatkozóan a főváros legnagyobb adózóit nyilvántartó 1873. és 1888. évi virilis jegyzékek szerint a zsidók a legnagyobb vagyonokkal rendelkező kereskedők, gyáriparosok és a részvénytársaságok vezetői között képviselteték magukat, de arányuk az orvosok és az ügyvédek között is növekedett. Vörös Károly: Budapest legnagyobb adófizetői, 1873–1917. Budapest: Akadémiai, 1979. 352 1910-ben a kereskedelem főcsoport összes keresőinek 37%-a, az iparénak 36,4%-a, a szabadpályákon az ügyvédek 45,4%-a, az orvosok 48,4%-a, a hírlapírók 42,4%-a, magánmérnökök 37%-a volt zsidó. A Magyar Szent Korona Országainak 1910. évi népszámlálása. IV. rész. A népesség foglalkozása a főbb demográfiai adatokkal egybevetve s a népesség ház- és birtokviszonyai. Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat. 56. kötet.


A gazdaságilag elmaradott Galíciában a zsidó társadalmat viszont a 19. században is mozdulatlanság jellemezte.353 Az iparosodás által alig érintett vidéken nem alakult ki zsidó nagypolgárság, mindössze az ellengyelesedett gazdagabb zsidók vékony rétege emelkedett ki a nyomor szintjén élő gyülekezetekből. A szegény zsidóság városba telepedő csoportjai továbbra is kiskereskedelemmel és kézműves tevékenységgel foglalkoztak, s a tartomány gazdasági-társadalmi viszonyait jellemző módon a városi középrétegek legfontosabb komponensét szolgáltatták. A falusi zsidók egy része bérlőként élt a lengyel nemesség birtokain, kocsmát és vendéglőt tartott fenn. A túlnépesedett tartományban különösen nagy volt a biztos megélhetéssel nem rendelkező foglalkozás nélküliek száma. A jiddisül „Luftmensch”-nek, azaz „levegőből élőknek” nevezett rétegek aránya bizonyos időszakokban meghaladta az 50%-ot. A galíciai zsidóság nyomorúságos szociális helyzetét jól szemlélteti az az adat, amely szerint 1890-ben a népesség 85%-a élt a létminimum alatt.

3. táblázat: Keresztény és zsidó kereskedők a letelepedési övezet

három tartományában, 1840

Volhynia Kijev tartomány Podólia Összesen

Zsidó kereskedõk 7 223 2 529 2 533 12 285 Keresztény kereskedõk 215 996 579 1 790 Forrás: Daniel Beauvois: Polish–Jewish relations in the territories annexed by the Russian Empire in the first half of the nineteenth century. In: Chimen Abramsky–Maciej Jachimczyk–Antony Polonsky (eds.): The Jews in Poland. Budapest: Pesti Könyvnyomda Részvénytársaság, 1915. 346–361., 712–781.; A magyar értelmiségi szabadpályák történetére ld. Kovács M. Mária: Liberalizmus, radikalizmus, antiszemitizmus. A magyar orvosi, ügyvédi és mérnöki kar politikája 1867 és 1945 között. Budapest: Helikon, 2001. 353 William O. McCagg: Zsidóság a Habsburg Birodalomban 1670–1918. i. m. 84–96.; Robert Wistrich: Socialism and the Jews. i. m. 175–187.


Oxford: Basil Blaskwell, 1988. 79. A Németországban és a Habsburg Monarchiában domináns középosztályosodással szemben Oroszország korlátozott modernizációja legfeljebb az alsó középosztály megizmosodásával járt, s nagy létszámú zsidó proletariátus kialakulásához vezetett. Az 1897-es népszámlálás adatai szerint a letelepedési övezet zsidóságának legnagyobb része, 71%-a az iparban, a kereskedelemben és a közlekedésben dolgozott, s csak elenyésző mértékben (2,5%) szerezte megélhetését a mezőgazdaságból, földtulajdonosként vagy mezőgazdasági munkásként. A zsidó népesség döntő többségét kiskereskedőként és kézművesként írták össze, s az egész birodalomban mindössze 1,4%-ra rúgott a nagytőkés réteghez sorolhatók aránya.354 A letelepedési övezet azonban, amely még a 19. század végén is az oroszországi zsidóság 94%-ának adott otthont, elmaradottságában is eltérő fejlettségű területeket foglalt magában. A birodalom egyik legiparosodottabb területén, a kongresszusi Lengyelországban zsidó vállalkozók is részt vettek a Varsó környéki feldolgozó ipar kialakításában és a „lengyel Manchester”-ré fejlődő Łodz textiliparának működtetésében. Egy vékony gazdag réteg bekapcsolódott az áruexport lebonyolításába, az önálló egzisztenciák többsége azonban itt is a helyi kereskedelemben és a kisiparban helyezkedett el. A kisipar foglalkoztatta a zsidó munkásság nagyobb részét is, míg a lassabban gyarapodó nagyipari munkásság elsősorban a textiliparban és az élelmiszeriparban talált megélhetést. A kongresszusi lengyel területekkel szemben az elmaradott Litvániában

354 Kövér György: Felekezet és nemzetiség: az oroszországi értelmiség példája a századfordulón. Történelmi Szemle, XX (1977) 2. 254–255.; Alfred J. Rieber: Merchants and Enterpreneurs in Imperial Russia. Chapel Hill: University of North Carolina Press, 1982.; 1897-ben Ukrajnában, Fehér-Oroszországban, Moszkvában és Szentpétervárott a zsidó lakosság 37,3%-a foglalkozott kézművességgel és iparral, 36,2%-a kereskedelemmel, 5,5%-a értelmiségi foglalkozásokban, 2,6%-a a mezőgazdaságban dolgozott. Arthur Ruppin: Sociologie der Juden. i. m. Band I. 353.


azonban a zömében kiskereskedő és kézműves zsidóságon belül lényegesen kisebb volt a gazdag vállalkozók aránya. 6/3. Az asszimiláció Közép-Európa államaiban A zsidóság bekapcsolódása a modern gazdaságba és a polgári foglalkozásokba fontos, de nem kizárólagos jele volt a környező társadalomba való beilleszkedés folyamatának. A 19. századi fejlődés a zsidóság integrációjának és asszimilációjának számos formáját és fokozatát alakította ki, ezért nehéz lenne mindenütt érvényes, általános ismérvekkel leírni. Azok közül, akik mégis megkísérelték, Arthur Ruppin, a 20. századelő neves zsidó demográfusának nevét emeljük ki. Ruppin az asszimiláció fokmérőjének a tradicionális életmódtól való eltávolodást, a csökkenő születési arányokat, a más felekezetűekkel kötött vegyes házasságok gyakoriságát, valamint a kikeresztelkedések mértékét tekintette.355 Ezek a tényezők, még ha önmagukban nem alkalmasak is arra, hogy feltárják a zsidóság és környezete között kialakult kölcsönhatásokat, fontos tendenciákat jeleznek. Az asszimiláció historikusai egyetértenek abban, hogy a folyamat a vallási tradícióktól való eltávolodással, az ún. akkulturációval veszi kezdetét, amely a megkülönböztető kulturális sajátosságok módosulásában vagy feladásában, a környező társadalom életmódjához, domináns értékeihez és kultúrájához való idomulásban nyilvánult meg. Elméletileg a folyamat lezárulását hivatott jelezni a kikeresztelkedés, az izraelita felekezet elhagyása, amely térségünkben elsősorban a német, a cseh és a magyar területeken felemelkedő zsidó

355 Arthur Ruppin: Sociologie der Juden. Berlin: Jüdischer Verlag, 1950. Band II. 103–138.; Hét változós modellt dolgozott ki Milton M. Gordon az amerikai asszimiláció történeti tapasztalatainak összegzésekor. Az akkulturáció, mint az asszimiláció első lépése mellett nagy jelentőséget tulajdonított a vegyes házasságnak, mint a társadalmi strukturális asszimiláció fő intézményének, illetve az előítélet és a megkülönböztetés megszűnésének, az érték- és a hatalmi konfliktusok hiányának. Milton M. Gordon: Assimilation in American Life. The Role of Race, Religion, and National Origins. New York: Oxford University Press, 1964.


polgárságot jellemezte.356 A kikeresztelkedő rétegek aránya azonban korszakunkban az egész zsidó társadalomnak csupán néhány százalékában mérhető, s ez egyben a közép-európai asszimiláció fontos sajátosságára is rámutat. Mindenekelőtt arra, hogy az integráció és az asszimiláció fokozatai közötti különbségek elsősorban a zsidó – nem zsidó kettős identitáson belüli arányeltolódásban nyilvánultak meg, s e folyamat csak csekély mértékben vezetett a zsidó identitás teljes feladásához, a felekezetből való kilépéshez és a zsidó múlttal való szakításhoz. Az asszimiláció korlátai részben a polgári fejlődés sajátosságaiban gyökereztek. A középkori társadalmakkal szemben, ahol a zsidó csak kikeresztelkedéssel szabadulhatott a Krisztus-gyilkosság vádja alól, döntésével vállalva közösségéből való kitaszíttatását, a tolerancia elvén építkező polgári korszak a zsidóságot egyénileg és kollektíven is egyenlő jogokkal ruházta fel, megfelelő jogi keretet teremtve a kettős identitás fennmaradásához. De a teljes beolvadást a zsidóság történelmi múltjához tapadó, s a polgári korszakban továbbélő negatív ítéletek is megakadályozták, amelyek különféle babonákkal és fantazmagóriákkal tűzdelt szabályos „stigmarendszert” alkottak. A zsidó múltat értékelő negatív ítéletek, amelyek a kortárs zsidó csoportokkal szemben súlyos előítélet komplexumot alkottak, különösen nagy mértékben hagyományozódtak át a modernizációt nagy veszteséggel megélő közép-európai társadalmakban. A zsidó és a keresztény társadalom közötti távolság fennmaradása másfelől e nehezen modernizálódó társadalmakban a tradicionális és a modern rétegek között megmaradó távolságból eredt. A rendies értékrend és társadalmi tagozódás továbbélése, a pozícióőrzésre berendezkedő tradicionális nemesi,

356 A vegyes házasságok és a kitérések adatait ld. Arthur Ruppin: Sociologie der Juden. i. m. Band I. 205–231., 292–312.; Todd M. Endelman: The Social and Political Context of Conversion in Germany and England, 1870–1914. In: Uő (ed.): Jewish Apostasy in the Modern World. New York–London: Holmes&Meier, 1987. 83–107.; A kitéréseket mint az antiszemitizmusra adott választ elemzi Uő: Conversion as a Response to Antisemitism in Modern Jewish History. In: Jehuda Reinharz (ed.): Living with Antisemitism. Modern Jewish Responses. Hanover–London: University Press of New England, 1987. 59–83.


kispolgári rétegek mentalitása komoly akadályokat képezett a modernizálódó csoportokkal való érintkezés elé, határt szabva többek között a feltörekvő zsidó rétegek feléjük irányuló közeledésének is. A közép-európai társadalmak, miközben megfogalmazták és sokhelyütt meg is valósították a zsidóság megkülönböztető jegyeinek felszámolására irányuló törekvéseiket, a teljes beolvadás előtt mintegy önvédelemből elzárták a kapukat. Ilyen társadalmi viszonyok között a zsidó identitás teljes feladása sem járhatott együtt a befogadással. Azt a gazdasági és társadalmi mozgásteret, ahol az integráció és az asszimiláció lejátszódhatott, a 19. századi viszonyok között is a befogadó társadalmak jelölték ki. E folyamat azonban a zsidó és a nem zsidó társadalmak bonyolult kölcsönhatásában bontakozott ki, amelynek során a beilleszkedő és a befogadó közeg egyaránt átadott és átvett tapasztalatokat. A zsidóság elsősorban a nemzeti identitás meghatározó elemeit, a nyelvet, a nemzeti művelődés sajátosságait vette át környezetétől, miközben a nem zsidó társadalmak a zsidóság modernizációs tapasztalataival gazdagodtak. A modernizálódó zsidó rétegek főként a szabadpiaci gazdasági viselkedési modellek meghonosításával járultak hozzá az agrártermelés és a céhes kisipar által uralt társadalmak átalakulásához. A félúton megrekedt, befejezetlen asszimiláció térségünkben a zsidó identitás egészen sajátos formáit alakította ki. Az alábbiakban három területen tekintünk ki a modernizálódó zsidóság körében megvalósuló hasonulási folyamatra, amely a befogadó társadalmak sajátosságainak és kívánalmainak megfelelően egészen különböző beépülési stratégiák kialakulásával járt. 6/4. Németország A németországi zsidóság egy etnikailag nagyobb részt egységes nemzetállam társadalmába illeszkedett be, amelynek látványos modernizációja és gazdasági fejlődése nagy lendülettel ragadta magával a feltörekvő zsidó rétegeket. A kis létszámú zsidóság, amelynek aránya a 19. században alig haladta meg a lakosság 1%-át, a német társadalom egyik leggyorsabban modernizálódó rétegévé


vált.357 A lendületes gazdasági és társadalmi fejlődés spontán velejárójaként széleskörű akkulturáció bontakozott ki, amely a nyugat-európai fejlődéshez hasonló vonásokat mutatott.358 A német kapitalizmus látványos fellendülése gyors bomlásnak indította a tradicionális közösségeket. A legjelentősebb gyülekezetek a felvilágosodás korától érintkeztek a nem zsidó környezettel, s a gettók falait elhagyva nagy mértékben fogadták be a német világi kultúra elemeit.359 A modernizálódó rétegek igen hamar felhagytak a jiddis nyelvhasználattal, s az irodalmi német nyelvet sajátították el. A német nyelv térhódítása jórészt a modern zsidó iskolahálózatnak köszönhető, amely a zsidó felvilágosodás képviselőinek kezdeményezésére jött létre a 18. század végén, s a talmudikus ismereteken túl világi képzést is nyújtott. Az akkulturáció mértékéről az ortodoxia szerepének megváltozása is tudósít. Az ortodoxia aránya a németországi zsidó társadalomban a 19. század végére mindössze 15%-ra csökkent, s átadta helyét a vallási reformirányzatoknak, amelyek másutt nem tapasztalt következetességgel alakították át a vallási és a közösségi élet belső rendjét. A modernizáció a fennmaradt ortodox közösségeket is átformálta, s a keleti területeken jellemző passzív messiásvárás és

357 Robert Wistrich: Socialism and the Jews. i. m. 55–89. 358 Uriel Tal: Christians and Jews in Germany: Religion, Politics, and Ideology in the Second Reich, 1870–1914. Ithaca–London: Cornell University Press, Jerusalem: The Hebrew University, 1969.; Jacob Katz: German Culture and the Jews. In: Jehuda Reinharz–Walter Schatzberg (eds.): The Jewish Response to German Culture. i. m. 85–99.; Marion Kaplan: The Making of the Jewish Middle Class. Women, Family and Identity in Imperial Germany. New York: Oxford University Press, 1991. 359 Norbert Kampe: The Jewish Arrival at Higher Education. Heinz-Dietrich öwe: Anti-Semitism at the Close of the Czarist Era. In: Herbert A. Strauss (ed.): Hostages of Modernization. Studies on Modern Antisemitism 1871–1933/39. Germany–Great Britain–France. (Herbert A. Strauss–Werner Bergmann (eds.) Current Research on Antisemitism. Vol. 3/1.) Berlin–New York: Walter de Gruyter, 1993. 80–105.; A német gazdasági és szellemi élet neves zsidó képviselőiről ld. Nachum T. Gidal: Die Juden in Deutschland von der Römerzeit bis zum weimarer Republik. Köln: Könnemann, 1997. 266–299.


elzárkózás helyett a környezet felé nyitottabb életmód kialakulását eredményezte.360 Az emancipált zsidó társadalom a német nemzettudat liberális hagyományait ápolta. A zsidó középrétegek a legnagyobb arányban a Német Liberális Párt és a Haladó Párt szavazóbázisát növelték. 6/5. Magyarország A német fejlődéssel szemben a magyarországi zsidóság asszimilációja egy uralkodó nemzeti kisebbség felé történt.361 A gazdasági modernizáció spontán asszimilációs hatásai mellett a zsidó lakosságra az ország kedvezőtlen etnikai összetétele miatt már a reformkortól kezdve komoly asszimilációs nyomás nehezedett. Mindez világosan megfogalmazódott a liberális nemesi politika azon törekvésében, amely a törvény előtti egyenlőség elnyerését a magyarosodás követelményével kapcsolta össze. A kiegyezéssel megszülető emancipáció formailag beemelte a zsidókat a magyar politikai nemzetbe, az elnyert jogok érvényesítésének lehetősége azonban, akárcsak más nem-magyar etnikumok esetében, mindenekelőtt a nemzeti nyelv és a kultúra elsajátításának mértékével függött össze. Ez a követelmény nagyfokú asszimilációs hajlandóság kialakulásához vezetett, s nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a

360 Ld. korábban a neo-ortodox irányzatról szóló részt. 361 A magyar integrációt és asszimilációt taglaló tanulmányok közül ld.: Glatz Ferenc: Polgári fejlődés és nacionalizmus Magyarországon a XIX. században. Történelmi Szemle, XVII (1974) 1–2. 248–261.; Gyáni Gábor: Az asszimiláció fogalma a magyar társadalomtörténetben. Valóság, XXXVI (1993) 4. 18–27.; Hanák Péter: Polgárosodás és asszimiláció Magyarországon a XIX. században. Történelmi Szemle, XVII (1974) 4. 513–536; Karády Viktor: Egyenlőtlen elmagyarosodás, avagy hogyan vált Magyarország magyar nyelvű országgá? In: Uő: Zsidóság, modernizáció, polgárosodás. Tanulmányok. Budapest: Cserépfalvi, 1997. 151–195.; Uő: Asszimiláció és társadalmi krízis. A magyar zsidó társadalomtörténet konjunkturális vizsgálatához. Ibid. 114–150.; Kovács András: Az asszimilációs dilemma. Világosság, XXIX (1988) 8–9. 605–612.


magyarországi zsidóság a környező területek zsidó népességénél gyorsabban és látványosabban vette át a nemzeti identitás elemeit. A zsidók magyarosodása a dualizmus időszakában öltött a legnagyobb méreteket. A magyarosodás összekapcsolódott a neológia fővárosi és városi térnyerésével, hiszen a vallási reformirányzat törekvésének sikere, amely törekvés arra irányult, hogy az elvilágiasodó zsidó középrétegeket a felekezet kebelében tartsa, elsősorban attól függött, képes-e felvállalni és közvetíteni a környezet felől érkező magyarosító hatásokat.362 A reformkori kezdetekből kibontakozó magyarosodás elsőként a prédikáció és a felekezeti ügyintézés magyar nyelvűvé válásában, valamint a hitközségi elemi iskolai hálózatban a magyar nyelven folyó oktatás igen gyors elterjedésében nyilvánult meg. Ennek beszédes bizonyítéka, hogy bár az 1868. évi népiskolai törvény az államnyelvek tanítását csak a közép és a felső szintű oktatásban tette kötelezővé, a század végére a zsidó nyilvános elemi iskolák színmagyar tannyelvű iskolahálózattá fejlődtek.363 A nyelvi magyarosodás lendületét jól szemléltetik a következőadatok: 1880-ban Budapest döntően neológ zsidóságának 61%-a vallotta magát magyarnak, 1890-re ez az arány már 74,9%-ra emelkedett.364 Az egész országra vetítve az 1890-es népszámlálás során a zsidó népesség 63,8%-át,365 1910-ben 75,7%-át jegyezték be 362 Jacob Katz: The Identity of Post-Emancipatory Hungarian Jewry. In: Yehuda Don–Victor Karady (eds.): A Social and Economic History of Central European Jewry. i. m. 13–31. 363 Barna Jónás–Csukási Fülöp: A magyar-zsidó felekezet elemi és polgári iskoláinak monográfiája. Budapest: Az Országos Izraelita Tanítóegyesület, 1896. I–II. kötet. 364 A Magyar Szent Korona Országainak 1900. évi népszámlálása. 10. rész: Végeredmények összefoglalása. Magyar Statisztikai Közlemények. Új Sorozat. 27. kötet. Budapest: Athenaeum, 1909. 134.; Karády Viktor: Egyenlőtlen elmagyarosodás, avagy hogyan vált Magyarország magyar nyelvű országgá? i. m. 171.; A budapesti zsidóság társadalomtörténetéről ld. Vörös Károly: A budapesti zsidóság a két forradalom között, 1848–1919. Kortárs, 1986. 12. 100–117.; Frojimovics Kinga–Komoróczy Géza–Pusztai Viktória–Strbik Andrea: A zsidó Budapest. Emlékek, szertartások, történelem. 1–2. kötet. Budapest: Városháza–MTA Judaisztikai Kutatócsoport, 1995. 365 A Magyar Szent Korona Országainak 1900. évi népszámlálása. 10. rész:


magyar anyanyelvűként.366 A magyar nyelv természetesen nem szorította ki teljesen a németet és a jiddist, amely főként az északkeleti országrészeken továbbra is a felekezeten belüli érintkezés nyelve maradt. Hasonló asszimilációs hajlandóságot jelez a névmagyarosítás folyamata.367 A névváltoztatók elsősorban zsidóság neológ rétegeiből kerültek ki. A névcserék gyakorisága különösen megnövekedett a kiegyezés körüli években, valamint a magyar honfoglalás 1000. évfordulóján, amely az asszimiláns zsidó rétegek számára egyben a több évszázados zsidó–magyar sorsközösséget is szimbolizálta.368 A névmagyarosítás a legmagasabb értéket azonban a századforduló körüli és az 1919 előtti válságos években ért el. Ahogy már említettük, a kitérés, az izraelita felekezet elhagyása összességében elenyésző mértékben jellemezte a magyarországi zsidóságot.369 A kitérések száma azonban ugrásszerűen megnőtt az

Végeredmények összefoglalása. Magyar Statisztikai Közlemények. Új Sorozat. 27. kötet. 135. 366 A Magyar Szent Korona Országainak 1910. évi népszámlálása. 6. rész: Végeredmények összefoglalása. Magyar Statisztikai Közlemények. Új Sorozat. 64. kötet. Budapest: Athenaeum, 1920. 138–139.; Karády Viktor: Egyenlőtlen elmagyarosodás, avagy hogyan vált Magyarország magyar nyelvű országgá? i. m. 161. 367 Századunk névváltoztatásai. Helytartósági és miniszteri engedélylyel megváltoztatott nevek gyűjteménye 1800–1893. Budapest: Hornyánszky Viktor, 1895.; Karády Viktor–Kozma István: Név és nemzet: családnév-választás, névpolitika és nemzetiségi erőviszonyok Magyarországon a feudalizmustól a kommunizmusig. Budapest: Osiris, 2002. 49–114. 368 Prepuk Anikó: A zsidóság a Millenniumon. Századvég, Új Folyam, 17 (2000) 3. 89–117. 369 William O. McCagg, Jr.: Jewish Conversion in Hungary in Modern Times. In: Todd M. Endelman (ed.): Jewish Apostasy in the Modern World. i. m. 142–164.; Konrád Miklós: Zsidók és kitért zsidók a dualizmus korában. Történelmi Szemle, XLIX (2007) 3. 373–402.; A kitérésekkel tágabb időkeretekben foglalkozik Uő: A zsidók áttérése Magyarországon a reformkor és az első világháború kitörése között. PhD–Disszertáció. Kézirat. Debrecen, 2011.; Az ortodox rabbik álláspontját a kitérésekről ld. David Ellenson: The Orthodox Rabbinate and Apostasy in Nineteenth Century


első világháború után meginduló antiszemita törvényhozás hatására, ami arra utal, hogy a hazai zsidóság tekintélyes része csak a kettős identitást komolyan veszélyeztető válságok hatására választotta a felekezet elhagyását.370 Ezért a kikeresztelkedés összességében inkább „menekülési vagy válságkezelő” stratégiának tekinthetjük, mintsem az asszimiláció következményének és fokmérőjének. A zsidóság szociálisan és egzisztenciálisan különböző rétegeit a magyar kultúra és az életmód különböző jegyeinek átvétele jellemezte. A vagyonos rétegek körében elsősorban a politikai elithez való idomulás vágya dominált. A zsidó nagytőkés családok számára a politikai hatalmát 1867 után is őrző nemesség szolgált követendő például, amelyhez szokásaikban, életvitelükben, öltözködésükben is próbáltak hasonulni. Ezt a vágyat fejezték ki többek között a nemesi cím elnyerésére irányuló törekvések.371 A nemesítést 1848 előtt a nemesi privilégiumokban való részesülés, a szabad költözködés, a vám- és adómentesség elnyerése ösztönözte. 1848 után, a nemesi privilégiumok megszüntetését követően azonban elsősorban presztízs szempont, a feudális-nemesi értékeket továbbéltető társadalomban a beilleszkedés elfogadtatásának és megerősítésének vágya motiválta. Magyarországon az 1824 és 1918 között adományozott nemesi címek közel 20%-át zsidó vállalkozók nyerték el. A nemesítések három csúcsidőszaka egyben a zsidó polgárság és a hatalom együttműködésére utal: 1867, a kiegyezés és az emancipáció ideje; az 1882–1887 közötti korszak a Tisza-kormánnyal szembeni ellenállás és a politikai antiszemitizmus jelentkezésének szakasza; 1895–1897 a millennium és a zsidó vallás recepciójának időszaka. A magyarosodás lendülete a kiegyezést követő évtizedekben különösképpen látványosan nyilvánult meg a kulturális szférában. Az 1860-as években születtek meg az első magyar nyelvű zsidó hírlapok, Germany and Hungary. In: Todd M. Endelman (ed.): Jewish Apostasy in the Modern World. i. m. 165–188. 370 Karády Viktor: A magyar zsidóság helyzete az antiszemita törvények idején. Medvetánc, 1985. 2–3. 69–70. 371 William O. McCagg, Jr.: Jewish Nobles and Geniuses in Modern Hungary. i. m. 113–223.; [Magyarul Uő: A sikerhez vezető út. A nagy válság 1900–1918. In: Miszlivetz Ferenc–Simon Róbert (szerk.): Zsidókérdés Kelet- és Közép-Európában. i. m. 385–453.]


amelyek közül az 1882-ben indult Egyenlőség az asszimiláns zsidóság országos hetilapjává fejlődött.372 A lap egyaránt fellépett az antiszemita propagandával és az ortodox elzárkózással szemben, de a magyar nyelvű zsidó szépirodalomnak is meghatározó orgánumává vált.373 A nagyvárosi kultúra és az urbánus irodalom születése Magyarországon elválaszthatatlan a zsidó értelmiség tevékenységétől. Kiss József 1890-ben indult irodalmi hetilapja, a Hét működése nem csupán a magyar nyelvű zsidó szépirodalom, de az új magyar irodalom korszaknyitó fejezetének is számít.374 A lap a Nyugat megjelenéséig a művelt városi értelmiség számos tehetségének adott lehetőséget a megszólalásra. 372 A hetilapot fiatal értelmiségiek egy csoportja alapította a tiszaeszlári vérvád idején az antiszemita sajtó ellensúlyozása érdekében. Az alapító szerkesztő, Bogdányi Mór a függetlenségi ellenzék lapjából, a Függetlenség szerkesztőségéből lépett ki, miután annak többségi tulajdonosa az antiszemitákhoz csatlakozó Verhovay Gyula lett. Bogdányi a vele együtt távozó Vészi Józseffel, valamint Mezei Ernővel és Acsády Ignáccal közösen hívta életre a zsidó hetilapot. Az eszlári események alatt lett az újság munkatársa Szabolcsi Miksa, aki 1886-tól főszerkesztőként és tulajdonosként is irányította működését. Halála után fia, Szabolcsi Lajos folytatta munkát 1938-ig, amikor az első zsidótörvény megszüntette a lapot. Szabolcsi Lajos: Két emberöltő. Az Egyenlőség évtizedei (1881–1931). Budapest: MTA Judaisztikai Kutatócsoport, 1993.; Prepuk Anikó: Az izraelita hírlapirodalom kezdetei Magyarországon. In: Angi János–Pallai László–Papp Imre (szerk.): Emlékkönyv ifj. Barta János 70. születésnapjára. Debrecen: Történelmi Intézet, 2010. 311–328.; Haraszti György: Lajos Szabolcsi, Miksa Szabolcsi. In: Gershon David Hundert (ed.): The YIVO Encyclopedia of Jews in Eastern Europe. i. m. Vol. II. 1822–1823. 373 A lap részt vett a korszak közéleti eseményeiben, többek között élharcosává vált a zsidó vallás recepciójáért folytatott küzdelmeknek. Az újság tevékenységének első két évtizedéről ld. Prepuk Anikó: A neológ sajtó a zsidóság társadalmi befogadásáért a 19. század utolsó harmadában. Budapesti Negyed, 60 (2008) Nyár, 187–224. 374 Rubinyi Mózes: Kiss József élete és munkássága. Budapest: Singer és Wolfner, 1926.; Komlós Aladár: Kiss József emlékezete, vagy: a zsidó költő és a dicsőség. In: IMIT Évkönyv, 1932. Budapest: Franklin, 1932. 49–73.; Anna Szalai: Kiss, József. In: Gershon David Hundert (ed.): The YIVO Encyclopedia of Jews in Eastern Europe. i. m. Vol. I. 902–903.; Hírlapjaink. A magyarországi hírlapok monográfiája. II. kötet. 1896.

http://hu.wikipedia.org/wiki/1896


A tudományos élet területén hasonló tendenciát jelzett az első jelentős tudományos zsidó folyóirat, a Magyar Zsidó Szemle megalapítása 1884-ben.375 A lap, amely rövid idő alatt a magyar nyelven művelt zsidó tudományok kiemelkedő műhelyévé vált, az országban élő zsidóság múltjának feltárását tekintette legfontosabb feladatának. A folyóirat munkatársai is részt vettek az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat létrehozásában, amely felvállalta a felekezeti irodalom és a zsidó vallás magyar nyelvű forrásainak publikálását. A társulat irányításával, Löw Immánuel vezetésével végezték el a magyar rabbikar tagjai a Szentírás teljes szövegének héberről magyarra fordítását, amely nyomtatásban a századfordulón látott napvilágot.376 Magyarországon a 19. század utolsó harmadában lépett színre az első világi tudós nemzedék. Közülük többen a magyar állam támogatásával végezték tanulmányaikat. Eötvös József vallás- és közoktatási miniszterként nagy buzgalommal karolta fel kora tehetségeit, közöttük a tehetséges zsidó ifjakat is, ösztöndíjak, külföldi tanulmányutak utak segítségével ösztönözve tudásuk tökéletesítését. Ehhez a nemzedékhez tartozott többek között a neves Kelet-kutató Goldziher Ignác, 377 az irodalomtörténész Bánóczi József vagy a nyelvész Simonyi Zsigmond. Minden bizonnyal a zsidóság gyors és látványos magyarosodásának is köszönhető az, hogy az országban élő nemzetiségekkel szemben először az 1910-es népszámlálás során 375 A folyóiratot az Országos Rabbiképző Intézet professzorai indították, akik a német „Wissenschaft des Judentums” hagyományait ültették magyar talajba. A lap számos tanulmányt közölt a zsidóság történetéről, publikálta a középkori és az újkori források jelentős részét, emellett a kor politikai és közéleti eseményre is reagált. Indulásakor Bacher Vilmos és Bánóczi József szerkesztették. 1891-től Blau Lajos és Mezey Ferenc vette át a szerkesztést, majd Blau Lajos tanítványai folytatták a munkát 1948-ig. Scheiber Sándor: Magyar zsidó hírlapok és folyóiratok bibliográfiája 1847–1992. Budapest: MTA Judaisztikai Kutatócsoport, 1993. 52–54. 376 Szentírás. I–IV. kötet. Szerk: Bacher Vilmos, Bánóczi József, Krausz Sámuel, Budapest: IMIT, 1898–1907. 377 Goldziher Ignác: Napló. Budapest: Magvető, 1984.; Simon Róbert: Ignác Goldziher. In: Gershon David Hundert (ed.): The YIVO Encyclopedia of Jews in Eastern Europe. i. m. Vol. I. 613–614.


sikerült szerény mértékű, 54,4%-os magyar többletet kimutatni.378 A neológokkal ellentétben azonban az ortodox zsidóságnak a nem magyar nyelvterületen élő része csekély hajlandóságot mutatott a magyarosodásra.379 A magyar nyelvterületen lévő városokban élő ortodoxokkal szemben, akik a század folyamán szintén a magyarosodás útjára léptek, az ország keleti, északkeleti vármegyéiben letelepedő, galíciai eredetű zsidó népesség az asszimilációs impulzusok hiánya miatt mindvégig megőrizte tradicionális vonásait.380 6/6. Bécs zsidósága Bécs 1848 után ugrásszerűen megszaporodó zsidósága sajátos elegyét képezte a Monarchia zsidó népességének, a korábban megtelepedett kereskedő családok leszármazottjai mellett a század

378 A Magyar Szent Korona Országainak 1910. évi népszámlálása. 5. rész: Részletes demográfia. Magyar Statisztikai Közlemények. Új Sorozat. 61. kötet. Budapest: Pesti Könyvnyomda, 1916. 116.; E többlet egyik forrása az, hogy a zsidóság 77%-át, 700 794 főt a magyar anyanyelvűek között regisztrálták. Ibid. 249–277., 470–471.; A magyarországi nemzetiségek arányának alakulását ld. Jászi Oszkár: A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés. i. m. 145–188. 379 Máramaros vármegyében 1910-ben a 65 694 főt számláló izraelita összlakosság 17%-a volt magyar anyanyelvű. A Magyar Szent Korona Országainak 1910. évi népszámlálása. 5. rész: Részletes demográfia. Magyar Statisztikai Közlemények. Új Sorozat. 61. kötet. Budapest: Pesti Könyvnyomda Részvénytársaság, 1916. 165., 249.; A magyar anyanyelvű zsidók aránya Sárosban 32,3%, Szepesben 32,6%, Ungban 51,8%; Beregben 52,6%, Zemplénben 71%, Abaúj-Tornában 93,7%, Borsodban 98%, Gömör-Hont vármegyében 94,4% volt. Ibid. 163., 247. 380 A galíciai zsidóság Magyarországra vándorlása az 1870-es években lezárult. Ennek ellenére az 1890-es évekre a jobboldali gondolatkör meghatározó elemévé vált a szegény, galíciai zsidóság fenyegető mértékű betelepedésére való hivatkozás. (Bartha Miklós: Kazár földön. Kolozsvár: Ellenzék Könyvnyomdája, 1901.) A vonatkozó demográfiai adatokat és a jelenség megítélését elemzi Walter Pietsch: A zsidók bevándorlása Galíciából és a magyarországi zsidóság. In: Uő: Reform és ortodoxia. i. m. 18–35.; 133–136.


végére jelentős létszámú cseh- és morvaországi, magyarországi, valamint galíciai bevándorló csoportokat tömörített.381 A birodalmi főváros zsidóságának története egészen különlegesnek számít térségünkben. A kozmopolita császárváros társadalmi, etnikai és kulturális tekintetben is rendkívül színes kavalkádja nem a nemzeti asszimilációhoz teremtett kedvező lehetőséget, mint ez előbb érintett területek, hanem leginkább a magas szintű akkulturálódásra és a modernizálódó nagyvárosi életmód elemeinek elsajátítására ösztönzött.382 Megnyilvánult ez többek között az ortodoxia visszaszorulásában, a jiddis elhagyásában és a német nyelv gyors elsajátításában. Ezzel párhuzamosan a 19. század második felében indult meg azon sajátos modern zsidó tudat kialakulása, amelyben a közösséghez való tartozás jól megfért az európai kultúra átvételével.383 Az akkulturálódás legfontosabb csatornájaként az elit oktatási rendszer fő eleme, a gimnázium szolgált.384 A zsidó polgárság előszeretettel küldte gyermekeit a város nagyhírű gimnáziumaiba, ahol a reáliskolákban közölt gyakorlati ismeretekkel szemben a klasszikus görög és a latin műveltség elemeivel ismerkedhettek. A zsidó hallgatói arány a Monarchiában legnagyobb presztízsnek örvendő bécsi egyetemeken is magas volt.

4. táblázat: A zsidó egyetemi hallgatók Bécsben, 1881-1904

381 Marsha L. Rosenblit: The Jews of Vienna, 1867–1914: Assimilation and Identity. Albany: State Universitiy of New York Press, 1983. 13–45.; William O. McCagg: Zsidóság a Habsburg Birodalomban 1670–1918. i. m. 109–122. 382 Steven Beller: Vienna and the Jews, 1867–1938. A Cultural History. Cambridge: Cambrigde University Press, 1989.; Carl E. Schorske: Bécsi századvég. Politika és kultúra. Budapest: Helikon, 1998.; Robert S. Wistrich: The Jews of Vienna in the Age of Franz Joseph. Oxford: Oxford University Press, 1989.; Ilsa Barea: Vienna. Legend and Reality. London: Secker and Warburg, 1966. 238–331. 383 Robert S. Wistrich: The Modernization is Viennese Jewry: The Impact of German Culture in a Multi-Ethnic State. In: Jacob Katz (ed.): Toward Modernity. i. m. 43–70.; Steven Beller: Vienna and the Jews. i. m. 84–121. 384 Marsha L. Rosenblit: The Jews of Vienna, 1867–1914. i. m. 99–125.


Év Hallgató összlétszám Zsidó hallgatók A zsidók

részaránya (%)1881-1886 3 456 1 706 33,0 1886-1891 3 895 1 905 33,0 1891-1896 3 939 1 621 29,2 1896-1901 4 660 1 527 24,8 1901-1904 5 027 1 560 23,7

Forrás: Steven Beller: Vienna and the Jews, 1867–1938. A Cultural History. Cambridge: Cambrigde University Press, 1989. 34. (Table 1.)

A zsidó egyetemi hallgatók aránya Bécsben, 1881-1904

-

5,0

10,0

15,0

20,0

25,0

30,0

35,0

1881-1886 1886-1891 1891-1896 1896-1901 1901-1904

Leginkább a zsidóság gazdagabb rétegeit jellemezte az európai kultúra és a modern életvitel iránti fogékonyság. A korábban megtűrt családok utódai homogén elitet alkottak a bécsi zsidó társadalomban, sokoldalúan integrálódtak a bécsi polgárságba, a jiddist elhagyva németül beszéltek, igénybe vették a modern oktatást, és életvitelükkel is követték a keresztény környezetet. A „tősgyökeres” zsidó elit a kevésbé vagyonos bevándorlók számára is követendő példának bizonyult. Bécs a század végéig több tekintetben is az „olvasztótégely” szerepét töltötte be. A keresztény környezethez való közeledés lehetőségeinek megteremtésén túl alkalmas terepnek bizonyult a különböző területekről elszármazó zsidó csoportok


keveredéséhez.385 A fővárosba vándorlók mobilitási készségét jól tükrözték többek között a Galíciából származók házasodási szokásai, akik körében a Galíciában uralkodó endogámiával ellentétben növekvő tendenciát mutatott a más tartományokból elszármazó zsidókkal kötött házasságok gyakorisága.386 A társadalmi ranglétrán való felfelé törekvés ellenére a bécsi zsidó társadalmon belül éles törésvonalak húzódtak.387 A 19. század utolsó évtizedétől a város megváltozó politikai és társadalmi légköre, amelyben az 1890-es évektől a politikai antiszemitizmus is megjelent, koncentráltan hozta felszínre a gazdagok és szegények, a kikeresztelkedettek és hithűek, a reformisták és ortodoxok közötti ellentéteket. A reformizmus, az ortodoxia és a kikeresztelkedés alternatívái mellett a politikai cionizmus megszületése és a szocialista eszmék terjedése is a polarizálódás nyilvánvaló jelének tekinthető. Az antiszemita mozgalom kibontakozása és meggyökerezése jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a politikai cionizmus vezéralakja, a budapesti születésű Theodor Herzl éppen Bécsben hozta nyilvánosságra az asszimiláció lehetőségét tagadó, s a zsidóság nemzeti egyesülését szorgalmazó programját.388 1895-től a császárvárosban a liberálisokat a keresztényszocialisták váltották fel a vezető posztokon.389 Az antiszemitizmust leghangosabban hirdető Keresztényszocialista Párt uralma, amely Európa más nagyvárosaihoz képest kivételes jelenségnek számított, a keresztény társadalomba való asszimiláció

385 Marsha L. Rosenblit: The Jews of Vienna, 1867–1914. i. m. 127–146. 386 M. Henisch: Galician Jews in Vienna. In: Josef Fraenkel (ed.): The Jews of Austria. Essasy on their Life, History and Destruction. London: Valentine, Mitchell, 1970. 131–146.; 361–373. 387 Marsha L. Rosenblit: The Jews of Vienna, 1867–1914. i. m. 127–174.; Robert Wistrich: Socialism and the Jews. i. m. 204–224.; A bécsi zsidóság belső történetéről, közösségi szervezeteiről ld. Hugo Gold: Geschichte der Juden in Wien. i. m. 31–158. 388 Carl E. Schorske: Bécsi századvég. i. m. 136–163. 389 Robert Wistrich: Socialism and the Jews. i. m. 271–64.; A századforduló szellemi, politikai irányzatairól nyújt képet Brigitte Hamann: Bécs és Hitler: egy diktátor tanulóévei. Budapest: Európa, 2000. 330–352. 119–513.


folyamatát is jelentősen lelassította.390 Minden bizonnyal az érvényesülés korábbi csatornáinak beszűkülésével is összefüggött az a páratlanul gazdag kulturális teljesítmény, amellyel a zsidó és a zsidó származású értelmiség a századforduló Bécsének szellemi életét gyarapította.391 Sigmund Freud és tanítványai a pszichológia fejlődésének forradalmian új útjait jelölték ki.392 A filozófia területén a Bécsi Kör tagjai, a gazdaságtan művelői között Carl Menger, Friedrich Wieser játszottak meghatározó szerepet. Zsidó származású volt az irodalmi élet, a Fiatal Bécs csoportosulás központi alakjai közül Arthur Schnitzler, Hugó Hofmannsthal és Stefan Zweig.393A Gustav Mahler fellépésével kezdődő zenei megújulás a második bécsi iskola kialakulásával, Arnold Schönberg és Alexander Zemlinsky tevékenységével vett új lendületet.394 A bécsi középosztály körében nagy népszerűségnek örvendő operett műfajban is nagy számban tevékenykedtek zsidó származású komponisták. Sokkal kisebb volt azonban a zsidók alkotói részvétele a képzőművészetekben. A festészet, a szobrászat és az építészet megújulásához a gazdag zsidó

390 Steven Beller: Vienna and the Jews. i. m. 188–206. 391 Ebben az összefüggésben szemléli a zsidó értelmiség működését Carl E. Schorske: Bécsi századvég. i. m.; és Steven Beller: Why Was the Viennese Liberal Bildungsbürgertum above all Jewish. In: Yehuda Don–Victor Karady (eds.): A Social and Economic History of Central Eurpoean Jewry. i. m. 155–178.; Gary B. Cohen: Jews among Vienna’s Educated Middle Class Elements at the Turn of the Century. Ibid. 179–190.; 392 Peter Loewenberg: The Pagan Freud. In: Robert S. Wistrich (ed.): Austrians and the Jews in the Twentieth Century. i. m. 124–141. 393 Ritchie Robertson: ’Jewish Self-Hatred’? The Case of Schnitzler and Canetti. Ibid. 82–96.; Harry Zohn: Three Austrian Jews in German Literature: Schnitzler, Zweig, Herzl. In: Josef Fraenkel (ed.): The Jews of Austria. Essays on their Life, History and Destruction. i. m. 67–82.; Hermann Broch: Hoffmannsthal és kora. Szecesszió vagy értékvesztés? Budapest: Helikon, 1988.; A korszak kultúrájáról, szellemiségéről ld. Stefan Zweig: A tegnap világa. Egy európai emlékezései. Budapest: Európa, 1981. 394 Leon Botstein: Arnold Schoenberg: Language, Modernism and Jewish Identity. In: Robert S. Wistrich (ed.): Austrians and the Jews in the Twentieth Century. i. m. 162–183.


családok főként anyagi támogatással, mecénásként és megrendelőként járultak hozzá. E kiemelkedő szellemi, kulturális szerepvállalásban összetetten jutott kifejezésre a bécsi zsidóság különleges helyzete. Alkotásaik jelentős részében érdekesen ötvöződtek a századforduló modern életérzésének a racionális szférán túlmutató elemei e nemzedék saját zsidóságához való ellentmondásos viszonyával.


7. A politikai antiszemitizmus kibontakozása Közép-

Európában 7/1. A modern kori antiszemitizmus összetevői Azt az illúziót, hogy az emancipáció végérvényesen megoldotta a „zsidókérdést”, hamar eloszlatták a 19. század utolsó harmadában színre lépő antiszemita mozgalmak. A modernizáció során nagy veszteséget elszenvedő közép-európai társadalmakban a zsidóság sikeres és a népességhez viszonyított arányánál nagyobb mértékű bekapcsolódása a tőkés gazdaság ágazataiba új formában termelte újjá az évszázadok óta rögzült zsidóellenes érzelmeket. 395 A modernkori zsidógyűlölet a történelem folyamán először jelentkezett politikai formában, antiszemita pártokat hozott létre, amelyek a polgári törvényhozásban is helyet kaptak.396 A modernkori antiszemitizmus kimondottan emancipáció utáni jelenség volt. Amíg a középkori antijudaizmusban elsősorban a más 395 Az antiszemitizmus hatalmas irodalmából ld. Léon Poliakov: The History of Antisemitism. Vol. I–IV. London: Routledge/Oxford: Oxford University Press, 1974–1985.; Gavin Langmuir: Toward a Definition of Antisemitism. Los Angeles: University of California, 1990.; Shmuel Almog (ed.): Antisemitism Through the Ages. Oxford–New York: Pergamon Press, 1988.; Jakov Katz: Az előítélettől a tömeggyilkosságig. Az antiszemitizmus története 1700–1933 között. Budapest: Osiris, 2001.; Robert S. Wistrich: Antisemitism. The Longest Hatred. London: Thames Mandarin, 1992.; Jehuda Reinharz (ed.): Living with Antisemitism. Modern Jewish Responses. Hanover–London: University Press of New England, 1987.; Robert Chazan: Medieval Stereotypes and Modern Antisemitism. Berkeley, Los Angeles, CA: University of California Press, 1997.; Encyclopaedia Judaica. Vol. III. 87–160.; Székely Béla: Az antiszemitizmus története. Budapest: Tabor Kiadás, 1936.; Kovács András (szerk.): Modern antiszemitizmus. Budapest: Új Mandátum, 1999. 396 Leon Volovici: Antisemitic Parties and Movements. In: Gershon David Hundert (ed.): The YIVO Encyclopedia of Jews in Eastern Europe. i. m. Vol. I. 52–53.; Encyclopaedia Judaica. Vol. III. 79–87.


vallásúakkal szembeni keresztény türelmetlenség nyert vallási magyarázatot, a 19. századi antiszemitizmus az egyenlő jogokkal felruházott zsidóság beilleszkedésének és asszimilációjának a befogadó társadalmak által sérelmezett jelenségeire reagált.397 Célpontja nem a vallásos zsidó volt, hanem elsősorban a sikeres üzletember és a szabadpályás értelmiségi. Az antiszemita ítéletek hamis általánosításon alapultak. Megfogalmazói, figyelmen kívül hagyva a zsidóság igen tagolt, nagy szélsőségeket rejtő társadalomszerkezetét, a zsidó burzsoá eltorzult képzetében tipizálták azokat az előítéleteket, amelyeket a közvélemény az uzsorás és a kapitalista személyéhez fűzött. Ebből formálták meg a negatív „zsidó tulajdonságok” tárházát, amelyek között egyaránt szerepelt a pénz utáni vágy, az uzsoráskodás, az élősdiség, a világuralomra törés, a kozmopolitizmus és a hazafiatlanság vádja.398 A modern antiszemitizmus a modernizáció során kárvallott rétegek antikapitalizmusából táplálkozott.399 A volt uralkodó osztály süllyedő közép- és kisbirtokos elemei, az iparos és kereskedő kispolgárság, a szegény hivatalnok és értelmiségi rétegek a magántulajdon hagyományos formáinak szétrombolását, a régi pozíciókból való kiszorítást és a tőkés átalakulás eredményeiből való csekély részesedést sérelmezték, s nagy fogékonyságot mutattak azokra a magyarázatokra, amelyek e kedvezőtlen tendenciákat a zsidóság „térfoglalásával” indokolták. Az antikapitalizmus talajából táplálkozó antiszemitizmus természetesen nem jelentette a kapitalizmus tagadását, csupán annak „kereszténnyé” és „nemzetivé”

397 Reinhard Rürup: Emancipáció és antiszemitizmus. In: Miszlivetz Ferenc–Simon Róbert (szerk.): Zsidókérdés Kelet- és Közép-Európában. i. m. 37–49. 398 Az antiszemitizmus lélektani és szociálpszichológiai hátteréhez ld. Gordon W. Allport: Az előítélet. Budapest: Osiris, 1999.; Sigmund Freud: Mózes. Budapest: Európa, 1987.; Hermann Imre: Az antiszemitizmus lélektana. Budapest: Cserépfalvi, 1990.; Jean Paul Sartre: Vádirat az antiszemitizmus ellen. Budapest: Cserépfalvi–Göncöl, 1991.; Az ellenségkonstruálás szemantikai hátterét világítja meg Reinhart Koselleck: Az asszimmetrikus ellenfogalmak történeti-politikai szemantikája. Budapest: Jószöveg Tankönyvek, 1997. 399 Peter Pulzer: Az antiszemita mozgalmak szociológiája. In: Kovács András (szerk.): A modern antiszemitizmus. i. m. 445–451.


tételére törekedett, az emancipáció visszavonását és az asszimiláció megállítását tűzte célul. Az újkori antiszemitizmus a középkori zsidógyűlölet mély hagyományaira építhetett, ideológiájába azonban a polgári fejlődés hatására új elemek is beépültek. A tudományok fellendülését hozó évszázadban, a szekularizálódó társadalmakban ugyanis a zsidóság újbóli kirekesztésének alátámasztásához kevéssé tűntek meggyőző érvnek az emberek ősi, ösztönös félelmeire építő vallásos magyarázatok. Bár a modern antiszemita ideológia sem száműzte kelléktárából a keresztény vádakat, a kor kihívásának megfelelve a legfontosabb alappillérré a tudományos objektivitás látszatát keltő fajelméletet tette, amely a darwini fejlődéselmélet analógiájára az emberiség felsőbb- és alsóbbrendű fajokra osztásával vélte bizonyítani a zsidóság alacsonyabb rendűségét. A fajelmélet első, kezdetleges formáit a hatalmát vesztett francia nemesség ideológusai dolgozták ki a 18. század végén. Az emberi fajok természetes egyenlőtlenségének eszméje születésekor az emberi szabadság és a polgári egyenjogúság gondolatát volt hivatva cáfolni, s a rendi egyenlőtlenség természeti törvényként való feltüntetését célozta. A liberalizmus térhódításának következtében feledésbe merült gondolat a 19. század közepén ismét Franciaországban, III. Napóleon uralkodása alatt kelt életre Joseph Arthur Gobineau Értekezés az emberi fajok egyenlőtlenségéről c., 1853–1855-ben megjelent munkájában.400 Gobineau az emberek egyenlőtlenségét hangoztató elméletet a nemesi osztályérdekek igazolására újította fel. Az emberiség egységes fejlődéstörténetének tagadása és biológiai meghatározottsággal bíró fajokra osztása azonban a későbbiekben mindenfajta társadalmi egyenlőtlenség igazolására, társadalmi csoportok elszigetelésére és a zsidógyűlölet szítására is alkalmasnak bizonyult. Az antiszemita mozgalmak a 19. század utolsó harmadában a liberális erők általános háttérbe szorulásával és a tőkés szabad verseny 400 Joseph Arthur Gobineau: Essai sur l'inégalité des races humaines. In: Oeuvres. Tome I. Paris: Gallimard, Bibliothèque de la Pléiade, 1983.; Ludwig Schemann: Gobineau. Eine Bibliographie. I–II. Strassburg: K. J. Trübner, 1913–1916.; Ludassy Mária: A faji egyenlőtlenség mítosza: Gobineau. Világosság XXIX (1988) 8–9. 529–540.


működésében tapasztalható zavarokkal párhuzamosan bontakoztak ki. Megjelenésükhöz nagyban hozzájárult az 1873-as gazdasági válság teremtette létbizonytalanság.401 7/2. A faji gondolat Németországban Németországban a század elejétől megjelenő zsidóellenes irodalom készen kínálta az antiszemita mozgalom ideológiájának alapelemeit.402 A zsidó emancipáció egykori ellenfeleinek már tárgyalt törekvése, hogy a zsidóságot önálló nemzetként, a német társadalomtól és kultúrától idegen népként tüntessék fel, az 1870-es években találkozott a faji gondolat képviselőinek elképzeléseivel. A fajelméletet továbbfejlesztő, s az „antiszemitizmus” fogalom megalkotójának tekintett Wilhelm Marr,403 valamint kortársai, Eugen Dühring, Ernst Henrici a német társadalom ellentéteit a germán és a zsidó faj élet-halálharcaként ábrázolták.404 Marr meghatározása szerint az antiszemitizmus nem egyéb, mint „a germán faj tiltakozása a behatolt idegen törzs ellen”.405 401 Hans Rosenberg: Anti-Semitism and the „Great Depression”, 1873–1896. In: Herbert A. Strauss (ed.): Hostages of Modernization. Studies on Modern Antisemitism 1871–1933/39. Germany–Great Britain–France. i. m. 19–28. 402 Jakov Katz: Az előítélettől a tömeggyilkosságig. i. m. 209–307.; Paul Lawrence Rose: Revolutionary Antisemitism in Germany from Kant to Wagner. Princeton: Princeton University Press, 1990. 403 Reinhardt Rürup–Thomas Nipperdey: Antiszemitizmus. Egy fogalom keletkezése, funkciója és története. In: Kovács András (szerk.): Modern antiszemitizmus. i. m. 37–61.; Moshe Zimmerman: Wilhelm Marr: The Patriarch of Antisemitims. New York and Oxford: Oxford University Press, 1986.; Uő: From Radicalism to Antisemitism. In: Shmuel Almog (ed.): Antisemitism Through the Ages. i. m. 241–254.; Wilhelm Marr: The Victory of Judaism over Germandom, 1879. In: Paul R. Mendes-Flohr–Jehuda Reinharz (eds.): The Jew in the Modern World. i. m. 331–333. 404 Eugen C. Dühring: Die Judenfrage als Rassen-, Sitten- und Kulturfrage. Mit einer Weltgeschichtlichen Antwort. Karlsruhe–Leipzig, 1881.; Alexander Jacob: Eugen Dühring on the Jews. Brighton, England: Nineteen Eighty Four Press, 1997.; Jakov Katz: Az előítélettől a tömeggyilkosságig. i. m. 363–381. 405 Kubinszky Judit: Politikai antiszemitizmus Magyarországon 1875–1890.


A német antiszemita mozgalom kibontakozása és a fajelmélet meggyökeresedése a konzervatív nacionalizmus talaján indult el. Az organikus fejlődést és a történelmi múlttal való folytonosságot hangsúlyozó konzervativizmus születésétől végigkísérte a német nemzeti fejlődést, szerepe azonban az egyesítés után, Poroszország birodalmon belüli hegemóniája révén erősödött meg. Bár Bismarck a birodalmi egység létrehozásában a liberális erőkre támaszkodott, az 1870-es évek gazdaság-politikai válsága jelentős szerephez juttatta a „belső ellenséget” kereső konzervatív nacionalizmust. Az antiszemita mozgalom a német társadalom összetett ellentéteire kívánt általános magyarázattal szolgálni.406 Születése összekapcsolódott a kis- és középegzisztenciák tömeges pusztulását hozó gazdasági válsággal, a nagy alapítási láz időszakát lezáró tőzsdekrach, a nyomában járó termelés visszaesés és a mezőgazdasági értékesítési válság éveivel.407 A gazdasági összeomlás által sújtott rétegek elégedetlenségét az elsők között lovagolta meg Otto Glagau, a Gartenlaube c. lap szerkesztője, a válság kiváltó okait nem ismerő közvélemény előtt a zsidóság kizárólagos művének tüntetve fel az üzleti élet korrupcióját. A zsidó spekuláció gondolata az értékesítési nehézségekkel küzdő agrártársadalomban is hatásosnak bizonyult. A bűnbakkeresés az 1870-es években a politikai élet területein is a zsidóság felé irányította a figyelmet. Bismarck kancellár és a liberálisok által az állam és az egyház szétválasztásáért indított kultúrharc a konzervatív és a katolikus erők koncentrált támadását Budapest: Kossuth, 1976. 19. 406 A német antiszemitizmus történetéről ld. Peter G. J Pulzer: The Rise of Political Antisemitism in Germany and Austria. New York–London–Sydney: John Wiley & Sons, 1964. 3–126.; 189–333.; James F. Harris: The People Speak! Antisemitism and Emancipation in Nineteenth-Century Bavaria. Ann Arbor: University of Michigan Press, 1994.; Werner Jochmann: Structure and Function of German Anti-Semitism 1878–1914. In: Herbert A. Strauss (ed.): Hostages of Modernization. Studies on Modern Antisemitism 1871–1933/39. Germany–Great Britain–France. i. m. 41–61.; Jacob Katz: The Preparatory Stage of the Movement (1873–1879). In: Shmuel Almog (ed.): Antisemitism Through the Ages. i. m. 279–289. 407 Hans Rosenberg: Anti-Semitism and the „Great Depression”, 1873–1896. i. m.; Kubinszky Judit: Politikai antiszemitizmus Magyarországon. i. m. 16– 23.


vonta maga után.408 A katolikus bajor szeparatizmus megfékezését és az egyház oktatási, művelődési monopóliumának felszámolását célzó politika ellenfelei a Bismarck elleni támadás fontos kellékének tekintették a zsidóellenes szólamokat. Bár a német törvényhozásban a liberális párti zsidó képviselők nem szavazták meg az egyházellenes törvényeket, mindez nem akadályozta meg a klerikális erőket abban, hogy a kancellár szabadelvűségéért a zsidóságra hárítsák a felelősséget. A kultúrharc idején vált hangadó antiszemita lappá a Germánia, amelynek munkatársai egyszerre viseltek háborút a liberalizmus, a zsidóság és a szabad verseny ellen. A lap hasábjain valamennyi zsidóellenes vád napvilágot látott, hamis statisztikai adatok támasztották alá a „térfoglalás” és az „uralomvágy” tényét, s a „keresztények emancipálása a zsidóktól” jelszó is itt hangzott el először. Az antiszemitizmus mozgósító erejét mindenekelőtt a német keresztényszocializmus születése és fellendülése tükrözte. A Keresztényszocialista Munkáspártot Adolf Stoecker udvari lelkész alapította 1878-ban.409 A párt elsősorban azzal a céllal jött létre, hogy a szociális reformok felkarolásával csökkentse a szociáldemokrácia munkásbázisát. Programját a szociáldemokratáktól kölcsönözte, nagyobb sikert azonban csak attól kezdve könyvelhetett el, amikor a szociális gondolatot a zsidósággal szembeni fellépéssel társította. A zsidóellenesség hamar háttérbe szorította a párt egyéb céljait, az alapítók elgondolásaival ellentétben azonban nem a munkásságra, hanem a kispolgárságra, a kisiparos, kiskereskedő és hivatalnok rétegekre gyakorolt nagy hatást. Stoecker és társai 1880-ban antiszemita petíciót szerkesztettek, amelyben a bevándorlás megállítását, a zsidók állami-adminisztratív állásokból való elbocsátását és külön összeírását követelték. A petíciót közel negyedmillió aláírással juttatták el a kancellárhoz. A petíciós mozgalom hatására a német parlament is napirendre tűzte a kérdést. A 408 David Blackbourn: Roman Catholics, the Centre Party and Anti-Semitism in Imprial Germany. In: Herbert A. Strauss (ed.): Hostages of Modernization. Studies on Modern Antisemitism 1871–1933/39. Germany–Great Britain–France. i. m. 107–127.; A. J. P. Taylor: Bismarck. i. m. 125–161. 409 Peter G. J Pulzer: The Rise of Political Antisemitism in Germany and Austria. i. m. 88–102.


parlamenti vitákat elsősorban a zsidóság gazdasági tevékenységét támadó felszólalások uralták. A német antiszemitizmus keresztényszocialista, konzervatív és radikális irányzatai 1879-től a Berlini Mozgalomban találkoztak.410 A mozgalmon belül azonban éles ellentétek húzódtak a konzervatívok és a faji ideológia képviselői között. A fajelmélet hívei nem utasították el a fizikai erőszak alkalmazását sem. A mozgalom az 1882-ben a Drezdában megrendezett antiszemita kongresszuson érte el tetőpontját. A kongresszuson megfogalmazott program a zsidóság gazdasági, társadalmi visszaszorítását és az emancipáció előtti jogállás visszaállítását tűzte célul. A keresztényszocialisták vallási okokkal, a kereszténység védelmével indokolták a korlátozások szükségességét, a fajvédők viszont a gazdasági konkurenciaharc faji motívumait emelték ki. Az 1883-ban összeült második kongresszuson a faji ideológia képviselői megkísérelték gondolataikat a mozgalom meghatározó ideológiájává emelni, javaslatukat azonban elutasítás fogadta. Az antiszemita kongresszusok légköre jól tükrözte az irányzatok közötti konfliktusokat, manifesztumaikban a középkori sztereotípiák a fajelmélet motívumaival keveredtek. A kongresszusok egyben a német antiszemitizmus nemzetközi hatásáról is tanúskodtak, hiszen tanácskozásaikon az osztrák és a magyar antiszemiták vezető képviselő is részt vettek. A mozgalom megosztottságának köszönhetően az 1880-as években az antiszemitizmus szervezeti kereteiről is eltérő elképzelések fogalmazódtak meg képviselői körében.411 Az egyik vélemény szerint az antiszemitizmus nem merülhet ki a zsidóság emancipációjának felszámolásában, hanem a tőkés formák ellen irányuló gazdasági és társadalmi reformokat is követelnie kell. Ennek érdekében szilárd pártkereteket kell teremteni. Mások viszont a pártpolitikára nézve semleges világnézetként értelmezték, s arra törekedtek, hogy az antiszemita gondolat lehetőleg minden párt politikájában jelen legyen. A nézetkülönbségek ellenére ebben az évtizedben több olyan párt jött létre, amely nevében is jelezte ideológiáját. A legismertebbek közé tartozott az 1884-ben alakult Német Antiszemita Szövetség és az

410 Ibid. 88–102. 411 A mozgalom hazai és nemzetközi szervezeteiről bővebben: Ibid. 103–107.


1890-ben létrejött Antiszemita Néppárt. Az antiszemiták parlamenti részvétele szempontjából az 1893-as év számított csúcspontnak, amikor 16 antiszemita képviselő jutott be a birodalmi gyűlésbe. Az antiszemiták politikai szereplése azonban a 19. század utolsó harmadában csupán rövid, átmeneti jelenségnek számított Németországban, s a zsidó népességre nézve nem járt jogi következményekkel. A század végére e pártpolitikához kötődő antiszemitizmus fokozatosan háttérbe szorult, a német társadalomra gyakorolt hatását azonban nem veszítette el. Az antiszemitizmus továbbélt a pángermán gondolatkörben, amely valamennyi német egyesítését tűzte célul.412 Az 1891-ben létrehozott Pángermán Szövetség nyíltan megfogalmazta az államhatárok közé szorított német nagytőke expanzív törekvéseit, amelyek a korábbi kontinentális politikával szemben a világpolitika meghirdetésében nyilvánultak meg. A szövetség céljai között a századforduló után a későbbi náci ideológia alapelemei is megjelentek, az agresszív területszerzés vágya, a germán felsőbbrendűség és a faji antiszemitizmus mellett a szociális gondolat is jelen volt. A faji gondolat továbbélését jól tükrözte a fajelmélet századfordulón színre lépő képviselője, az angol származású Houston Stewart Chamberlain 1899-ben megjelent könyvének fogadtatása.413 A 19. század alapjai c. munka szerzője a történelmet az északi árja faj és a zsidóság küzdelmeként ábrázolta, s azt hangsúlyozta, hogy a felsőbbrendű árja fajon belül a germánok képezik az uralkodásra termett elitet. A könyv több ezer példányban kelt el, s különösen nagy népszerűségnek örvendett a német intelligencia körében. 7/3. Keresztény és faji antiszemitizmus Ausztriában

412 Ibid. 226–235. 413 Houston Stewart Chamberlain: Die Grundlagen des XIX. Jahrhunderts. München: F. Bruckmann, 1912.; Geoffrey G. Field: Evangelist of race. The Germanic Vision of Houston Stewart Chamberlain. New York: Columbia University Press, 1981.; Jakov Katz: Az előítélettől a tömeggyilkosságig. i. m. 425–437.


Az osztrák antiszemitizmus születésekor a keresztény eszmerendszerből merített.414 Első képviselője Karl von Vogelsang, az osztrák katolikus konzervativizmus vezető egyénisége volt, aki az egyház és a vallás védelmével indokolta antiszemitizmusát. Társadalmi programja a keresztény burzsoázia gazdasági szerepének helyreállítását célozta, amit többek között kistermelői szövetkezetek alapításával vélt megvalósítani. A tőkés és a munkás rétegek ellentéteit keresztény–zsidó ellentétté redukáló Vogelsang „munkás felszabadító” programot is megfogalmazott, amely a munkások társtulajdonossá tételét ösztönözte.415 A kereszténység védelme nevében fellépő irányzat mellett hamar megjelenő faji antiszemitizmus első kifejtője Georg Ritter von Schönerer, a pángermán gondolatkör osztrák változatának legjelentősebb képviselője volt.416 Programja a dualista Monarchia felbomlasztásának és a német nép teljes egyesülésének tervét fogalmazta meg, amit a német faji felsőbbrendűség gondolatával támasztotta alá. Schönerer az elsők között létesített kapcsolatot a faji alapon felfogott zsidóság, a liberalizmus és a szocializmus között.417 A nagynémet egyesülés gondolata elsősorban a Monarchiában a német elem helyzetével elégedetlen rétegek körében hódított, s a kispolgárságra és az értelmiségre gyakorolt legnagyobb hatást. Az 414 Az osztrák antiszemitizmus történetéről ld. Peter G. J Pulzer: The Rise of Political Antisemitism in Germany and Austria. i. m. 127–333.; Robert Wistrich: Socialism and the Jews. i. m. 187–64. 415 Kubinszky Judit: Politikai antiszemitizmus Magyarországon. i. m. 23–29. 416 Peter G. J Pulzer: The Rise of Political Antisemitism in Germany and Austria. i. m. 148–170.; Andrew G. Whiteside: The Socialism of Fools. Georg Ritter von Schönerer and Austrian Pan-Germanism. Los Angeles–London: University of California Press, 1975.; Robert S. Wistrich: Georg von Schonerer and the Genesis of Modern Austrian Antisemitism. In: Herbert A. Strauss (ed.): Hostages of Modernization. Studies on Modern Antisemitism 1871–1933/39. Austria–Hungary–Poland–Russia. (Herbert A. Strauss–Werner Bergmann (eds.) Current Research on Antisemitism. Vol. 3/2.) Berlin–New York: Walter de Gruyter, 1993. 675–688.; Andrew G. Whiteside: Pan-Germanism: Anti-Semitism in Mass-Style Politics. Ibid. 689–699. 417 Carl E. Schorske: Bécsi századvég. i. m. 115–125.; Brigitte Hamann: Bécs és Hitler: egy diktátor tanulóévei. i. m. 330–352.


értelmiségi antiszemitizmus fő fészkévé a diákszervezetek és tornaegyletek váltak, amelyek az 1870-es években kizárták tagjaik közül a zsidó fiatalokat. A faji ideológia alapján szerveződő antiszemita csoportok 1882-ben az Osztrák Reformegyletben egyesültek. Schönerer nézetei a munkásságra is hatottak, ezért a szervezett munkásságnak a Szociáldemokrata Párt megalakulásától kezdve nagy figyelmet kellett fordítania az antiszemita gondolatok semlegesítésére. Az 1880-as évek második felében tűnt fel az osztrák antiszemitizmus harmadik alakja, Karl Lueger, aki az antiszemita szólamokat egészen tudatosan használta fel politikai sikerei érdekében.418 Pályafutása egy keresztényszociális egylet gyűlésén kezdődött, ahol szónoktársai túllicitálása érdekében nyúlt a zsidóellenes agitációhoz. A liberális sajtó által a következő napokban már a legveszélyesebb antiszemitának titulált Lueger 1888-ban hozta létre a Keresztényszocialista Pártot, amely a kispolgárságra támaszkodva néhány év alatt a legjelentősebb tömegpárttá fejlődött Ausztriában.419 A párt kapitalizmus ellenes, kispolgári programot fogalmazott meg, de a kisbirtokosság megnyerése érdekében az agrárius érdekek védelmét is felvállalta. A Liberális Párt hanyatlása után az osztrák nagypolgárság egy része is csatlakozott hozzá. A német mozgalommal ellentétben Ausztriában az antiszemitizmus az 1890-es években sem veszített jelentőségéből. Különösen erősnek bizonyult Bécsben, ahol 1895-től a liberálisokat a keresztényszocialisták váltották fel a hatalmon. 1897 és 1910 között Karl Lueger személyében a császárváros polgármesteri székében is a keresztényszocializmus képviselője ült.420 A 20. század elején az

418 Peter G. J Pulzer: The Rise of Political Antisemitism in Germany and Austria. i. m. 162–188.; Brigitte Hamann: Bécs és Hitler: egy diktátor tanulóévei. i. m. 385–431.; Carl E. Schorske: Bécsi századvég. i. m. 125–135. 419 John W. Boyer: Political Radicalism in late Imperial Vienna. Origins of the Christian Social Movement 1848–1897. Chicago–London: University of Chicago Press, 1981.; Madaras Éva: Az Osztrák Keresztényszocialista Párt. Budapest: Akadémiai, 1987. 420 John W. Boyer: Culture and Political Crisis in Vienna. Christian Socialism in Power 1897–1918. Chicago–London: University of Chicago Press, 1995.; Uő: Lueger’s Heritage: Anti-Semitism in Austrian Party


ausztriai parlamentben jelentős számú antiszemita képviselő foglalt helyet, akik egyelőre sikertelenül, nagy erőfeszítéseket tettek a zsidó fiatalok továbbtanulását korlátozó „numerus clausus” elfogadtatására. 7/4. Az antiszemitizmus Magyarországon Az antiszemita mozgalom Magyarországon is az 1870-es évek gazdasági és politikai válságából nőtt ki.421 Vezetői a birtokát vesztett nemesi réteg köréből kerültek ki, akik kezdetben a parlamenti pártharcokat használták fel nézeteik népszerűsítésére. Istóczy Győző és elvbarátai 1875-től kezdve intéztek zsidóellenes beszédeket az országgyűlés képviselőházához, amelyekben tiltakozásukat fejezték ki a keresztények és a zsidók közötti vegyes házasságok engedélyezése ellen, s a zsidó bevándorlás korlátozása mellett szólaltak fel.422 Magyarországon nem alakultak ki jól elkülöníthető antiszemita irányzatok, a zsidóság jövőjére nézve azonban különböző elképzelések fogalmazódtak meg. A mérsékeltebbek az emancipáció és az asszimiláció folyamatát kívánták lelassítani, a zsidók gazdasági szerepének csökkentését szorgalmazták, a birtokszerzési jog eltörléséért és az iparszabadság korlátozásáért léptek fel. Érvrendszerükben a csalás, a hamisítás, a szédelgés vádja mellett a hazafiatlanság és világuralomra törekvés egyaránt szerepelt. A

Politics. In: Herbert A. Strauss (ed.): Hostages of Modernization. Studies on Modern Antisemitism 1871–1933/39. Austria–Hungary–Poland–Russia. i. m. 700–719. 421 Kubinszky Judit: Politikai antiszemitizmus Magyarországon. i. m.; Rolf Fischer: Entwicklungstufen des Antisemitismus in Ungarn 1876–1939. München: Oldenbourg Verlag, 1988; Szabó Miklós: Nemzetkarakter és Ressentiment. Gondolatok a politikai antiszemitizmus funkcióiról. Világosság, XII (1981) 6. 358–362.; Nathaniel Katzburg: Fejezetek az újkori zsidó történelemből Magyarországon. i. m. 121–147. 422 Istóczy Győző országgyűlési beszédei, indítványai és törvényjavaslatai. Budapest, 1904.; Andrew Handler: An Early Blueprint for Zionism: Győző Istóczy’s Political Antisemitism. Boulder: East European Monographs; New York: Distributed by Columbia University Press, 1989.


radikális szárny velük szemben elutasította az asszimilációt, s végső célként a zsidóság eltávolítását tűzte ki. Az antiszemiták kezdeti fellépése viszonylag csekély sikerrel járt, a liberális többségű magyar parlamentben hol derű, hol felháborodás fogadta kirohanásaikat. Politikai párttá szerveződésük csak a rituális vérvád felelevenítése után indult meg. A vérvád felújítására az ország keleti részén fekvő Tiszaeszláron történt események adtak lehetőséget.423 1882-ben egy keresztény cselédlány, Solymosi Eszter eltűnése és a zsidó húsvét egybeesése szolgáltatott okot arra, hogy a helyi antiszemiták az eszlári zsidókat vádolják a gyermek meggyilkolásával.424 A vezető antiszemiták, felismerve az eseményekben rejlő lehetőségeket, a Tiszaeszláron történteket hamar országos jelentőségű perré duzzasztották. Istóczy és társai a megvádolt zsidókkal az egész magyarországi zsidóságot a vádlottak padjára szerették volna ültetni, a sajtón keresztül ügyesen lovagolták meg a hazai társadalom egyes rétegeinek zsidóellenes érzelmeit. Az európai közvélemény által is figyelemmel kísért perben az eszlári zsidók védelmét a korszak neves szabadelvű ügyvédje, Eötvös Károly látta el, aki szakértőtársai segítségével bizonyította be a vád biológiai, vallási és erkölcsi képtelenségét.425 A per során a vádlottakat ugyan felmentették, a vérvád valódi eredményét Istóczy Győző a következőképpen foglalta össze: „Most már mindenki előtt kétségtelen dolog, hogy de bizony van zsidókérdés és pedig a

423 Mikrotörténeti elemzéssel tárta fel a vérvád hátterét Kövér György: A tiszaeszlári dráma. Társadalomtörténeti látószögek. Budapest: Osiris, 2011.; Ld. még Andrew Handler: Blood Libel at Tiszaeszlar. New York, 1980.; Kende Tamás: Vérvád. Egy előítélet működése az újkori Közép- és Kelet-Európában. Budapest: Osiris, 1995. 99–114.; Az újkori vérvádak összehasonlítását végezte el, és a lokális tényezők szerepét emelte ki Hillel J. Kieval: The Importance of Place: Comparative Aspects of the Ritual Murder Trials in Modern Central Europe. In: Todd M. Endelman (ed.): Comparing Jewish Societies. Ann Arbor: University of Michigan Press, 1997. 135–165. 424 Krúdy Gyula: A tiszaeszlári Solymosi Eszter. Budapest: Magvető, 1975. 425 Eötvös Károly: A nagy per, amely ezer éve folyik s még sincs vége. Budapest: Révai, 1904. 1–3. kötet.


legeslegakutabb formában. És ennek a demonstrálására volt szükségünk leginkább az eszlári perre.”426 Istóczy értékelését a per nyomán kibontakozó zsidóellenes megmozdulások igazolták.427 A zavargások 1883 nyarán Pozsonyból indulva az ország nagy részére kiterjedtek. A Dél-Dunántúlon a zsidó földbérlők és a kereskedők, az északi vármegyékben a Galíciából betelepülő kiskereskedők és pénzkölcsönzők szolgáltak a lincselés célpontjául. A megmozdulások során a tüntető tömeg megtámadta a zsidók lakásait, szétverte boltjait. A résztvevők többsége a kisiparosok és a kiskereskedők közül került ki, a felbujtók között azonban mindenütt jelen voltak az úri középosztály képviselői. Az állami és a megyei hatóságok több helyen katonaság kirendelésével vetettek véget a zavargásoknak. A tiszaeszlári per körüli propagandának is köszönhetően 1883 őszén került sor az Országos Antiszemita Párt megalakulására.428 A párt indult az 1884-es országgyűlési választásokon, parlamenti részvétele azonban rövid életűnek bizonyult, s a mozgalom a párttal együtt az 1890-es évek elejére fokozatosan elhalt.429 Gyors felszámolódásához hozzájárult az, hogy nem tudta megnyerni a nagybirtok és a nagytőke támogatását, s a kormányzati politikába sem tudott érdemlegesen behatolni. Az antiszemita mozgalom az 1870-es évek válsághangulatának terméke maradt, s a 1890-es évek gazdasági 426 12 Röpirat. 1883. augusztus 15. 1–2. 427 Kövér György: A tiszaeszlári dráma. i. m. 595–655.; Kubinszky Judit: Politikai antiszemitizmus Magyarországon. i. m. 105–130.; Sándor Tamás: „Zsidókravall” Budapesten – az 1883-as antiszemita jellegű zavargássorozat a korabeli sajtó tükrében. Magyar Könyvszemle, 125 (2009) 1. 66–83. 428 Mérei Gyula (sajtó alá rendezte): Magyar politikai pártprogramok (1867–1914). Budapest, 1934. 143–155.; Szabad György: A polgári egyenlőség elleni támadás és kudarca. Társadalmi Szemle, XXXVII (1982) 8–9. 68–78. 429 Az 1884-es választásokon 50 választókerületben 42 antiszemita jelölt indult, s összesen 17-en szereztek mandátumot. Közülük azonban páran nem voltak tagjai az Antiszemita Pártnak. A belső viszályok miatt Istóczy hamarosan kilépett a szervezetből, amely ezután kettészakadt. Az 1887-es választásokon az antiszemiták mindössze 11 kerületben kaptak többséget, s a párt már nem szerepelt az 1892-es választásokon. Kövér György: A tiszaeszlári dráma. i. m. 655–677.; Kubinszky Judit: Politikai antiszemitizmus Magyarországon. i. m. 179–229.


fellendülése, valamint a magyar társadalom mentalitása nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a század végére fokozatosan elveszítette támogatókörét. Érvrendszere azonban továbbélt a századfordulón jelentkező újkonzervatív eszmei irányzatokban.430 Mindenekelőtt a századvégi agrárválság szülöttének tekinthető agrárius mozgalom ideológiában érhető tetten, amely a szabad kereskedelem felszámolásával és agrárvámok bevezetésével kívánta semlegesíteni a mezőgazdasági dekonjunktúra hatását. A földbirtokosok és a kisemberek tömegeinek anyagi romlását a nagytőke rovására író agrárius ideológia tendenciózusan állította szembe a „kötött tőke” hazafiságát a „mobil tőke” kozmopolitizmusával, s az utóbbit előszeretettel azonosította a zsidó tőkével. A zsidóellenesség a politikai katolicizmus áramlataiban is megjelent.431 A keresztény alapú antiszemitizmus végigkísérte az 1895-ben megalapított katolikus Néppárt működését, még ha eltérő mértékben jutott is felszínre a politikai katolicizmus irányzataiban.432 Kisebb szerepet kapott a Prohászka Ottokár nevével jelzett ralliement-politikában, amely az egyházon belüli modernizációra törekedett, s a liberalizmus elméletéhez való alkalmazkodás lehetőségeit kereste.433 Sokkal nagyobb hangsúlyt nyert azonban a modernizmus ellenes integralizmus irányzatában, amely Bangha Béla 430 Szabó Miklós: Új vonások a századfordulói magyar konzervatív politikai gondolkodásban. Századok, 108 (1974) 1. 3–65.; Újabban Uő: Az újkonzervativizmus és a baloldali radikalizmus története (1867–1918). Budapest: Új Mandátum, 2003. 431 Paul A. Hanebrink: In Defense of Christian Hungary. Religion, Nationalism, and Antisemitism, 1890–1944. Ithaca–London: Cornell University Press, 2006. 10–46. 432 Szabó Dániel: A Néppárt megalakulása. Történelmi Szemle, XX (1977) 2. 169–208.; Uő: A politikai katolicizmus pártjának megjelenése a magyarországi pártrendszerben. Protestáns Szemle, LVIII (1996) 1. 30–35. 433 Prohászka antiszemitizmusa nyíltabban jutott kifejezésre 1919 után, s az egyházfő a keresztény-nemzeti kurzus egyik vezető ideológusává vált. Gergely Jenő: Prohászka Ottokár. „A napbaöltöztetett ember.” Budapest: Gondolat, 1994.; Schütz Antal: Prohászka pályája. Élet- és jellemrajz. Budapest: Stephaneum, 1929.; Szabó Miklós: Prohászka Ottokár és a katolikus egyházi reformtörekvések 1896–1914. Történelmi Szemle, XVI (1973) 1–2. 257–264.


vezetésével a keresztény középosztály megmentéséért szállt síkra, elsősorban a zsidó polgárság és a középrétegek rovására.434 Az antiszemitizmus a 20. század első évtizedétől egyre erőteljesebben érvényesülő konzervatív szellemű oktatáspolitikában is helyet kapott. A korábbi liberális nevelésüggyel szemben a keresztény elvekre épülő oktatáspolitika negatív hatásai a zsidósággal szemben elsősorban az egyetemek keresztény hallgatói által fenntartott nacionalista, klerikális egyletek tevékenységében nyilvánultak meg.435

434 Nyisztor Zoltán: Bangha Béla élete és műve. Budapest: Pázmány Péter Irodalmi Társaság, 1941. 435 Az Apponyi Albert és Zichy János vezetése alatt álló kultusztárca a kereszténység elveit nyilvánította az oktatás alapjának. A klerikális egyetemi egyesületek közül elsősorban a Szent Imre kör és a Bethlen Gábor kör említendő. Szabó Miklós: Az 1901-es egyetemi „kereszt-mozgalom”. (Adalékok a magyarországi szélsőjoboldal előtörténetéhez.) Történelmi Szemle, XIII (1970) 4. 483–516.; Az antiszemitizmusra adott zsidó reakciókat vizsgálja a századelőn Konrád Miklós: Az antiszemitizmus zsidó percepciója Magyarországon az első világháború előtt. Múlt és Jövő, 17 (2005), 3. 70–80.; Az antiszemita terminológia egyes elemeinek a történeti elemzésekbe való beépüléséről ld. Kati Vörös: „The Jewish Question,” Hungarian Sociology, and the Normalisation of Antisemitism, 1900–1920. Patterns of Prejudice, Vol. 44, No. 2. 137–160.


8. Az állami antiszemitizmus Oroszországban

A polgári parlamentarizmust nem ismerő cári birodalomban a 19. század utolsó évtizedeiben felszínre törő antiszemitizmus a despotikus hatalom berendezkedésének megfelelően erőszakos fellépésekben, pogromokban nyilvánult meg. A nyomor szintjén élő, kulturálisan elmaradott lakosság körében a zsidó közösségek ellen rendezett véres incidensekben koncentráltan törtek felszínre a középkori zsidóellenességből táplálkozó misztikus hiedelmek, babonák és fantazmagóriák keltette feszültségek, amelyek sok esetben elrejtették az erőszakos fellépések valódi mozgatórugóit. Egyfelől azokat a gazdasági ellentéteket, amelyek a letelepedési övezet keresztény-paraszti és kereskedő, iparos, munkás zsidó népessége között húzódtak, s amelyek láthatóan megerősödtek az 1860-as évektől, a zsidóság gazdasági tevékenységét is fellendítő korábbi reformpolitika hatására. Másfelől hatásosan elfedték a cári kormányzat céljait, amely több esetben tudatosan használta fel a lakosság zsidóellenes érzelmeit a szociális, társadalmi feszültségek levezetésére.436 Az oroszországi antiszemitizmus érvrendszerében merőben különbözött a német, az osztrák vagy a magyar mozgalmaktól. Amíg az utóbbiak a világuralomra törő zsidó kapitalista mítoszát terjesztették, a cári propaganda a zsidóságot a rendszert aláásó forradalmár-szocialista felforgatókkal azonosította, s általános bűnbaknak állította a keresztény társadalom elé. A cári kormányzat előszeretettel aknázta ki az antiszemita propagandában rejlő lehetőségeket II. Sándor halála után. A cár ellen 1881-ben merényletet elkövető csoportban néhány zsidó személy részvétele készen kínálta a magyarázatot, mely az uralkodó haláláért és az azt követő belpolitikai zűrzavarért a zsidókat és szövetségeseiket okolta. Sándor halála után a nagyvárosok sajtójában rövid idő alatt

436 Salo W. Baron: The Russian Jew under Tsars and Soviets. New York: Schocken, 1987.; Yaacov Ro'i (ed.): Jews and Jewish life in Russia and the Soviet Union. London: Routledge, 1995


elszaporodtak az antiszemita kirohanások. A pogromcsinálók azonos módszerekkel éltek, agitációjukhoz utcai falragaszokat használtak, nyilvános helyeken megtorlásra felszólító antiszemita cikkeket olvastak fel, amelyeket III. Sándor ukázainak tüntettek fel.437 1881–1884 között szabályos pogromhullám söpört végig a letelepedési övezeten.438 A zsidóellenes megmozdulások 1881 áprilisában egy ukrajnai kisvárosból, Elizabetgradból indultak, hamar átterjedtek Kijevre és Ogyesszára, s rövid idő alatt elérték Fehér-Oroszországot és Litvániát. 1881 tavaszán és nyarán több mint 100 gyülekezetet dúlt fel a csőcselék. 1881 végén Varsóban került sor tömeges lincselésre. A pogromok a nagyobb városokban általában hasonló koreográfia szerint zajlottak. A tömeg a metropolita áldásától kísérve énekszóval, a szent ikonnal, a cár arcképével és a nemzeti zászlóval vonult az utcára, ahol megrohamozta a zsidó boltokat és a lakóházakat. A zsidóság vagyontárgyait elpusztító száraz pogromokat sokhelyütt véres mészárlások követték, amelyeket legtöbb esetben a helyi hatóságok cinikus közönye vagy aktív részvétele kísért. A cári kormányzatban a belügyminiszter Ignatyev gróf volt az antiszemita irányzat legbefolyásosabb támogatója, aki 1881 őszén körlevélben kért véleményt a helyi hatóságoktól a pogromok tapasztalatairól.439 Bizottságokat állított fel a letelepedési övezet kerületeiben, hogy megvizsgálják a zsidók szélesedő gazdasági tevékenységének okait. A bizottságok tagjai a zsidókkal ellenséges 437 John D. Klier: The pogrom paradigm in Russian history. In: John D. Klier–Shlomo Lambroza (eds.): Pogroms: Anti-Jewish Violence in Modern Russian History. Cambridge–New York: Cambridge University Press, 1992. 13–38. 438 I. Michael Aronson: The anti-Jewish pogroms in Russia in 1881. Ibid. 44–61.; Moshe Mishkinsky: „Black Repartition” and the pogroms of 1881–1882. In: Ibid. 62–90.; I. Michael Aronson: Geographical and Socioeconomic Factors in the 1881 Anti-Jewish Pogroms in Russia. In: Herbert A. Strauss (ed.): Hostages of Modernization. Studies on Modern Antisemitism 1871–1933/39. Austria–Hungary–Poland–Russia. i. m. 1230–1243.; Uő: Troubled Waters: The Origins of the 1881 Anti-Jewish Pogroms in Russia. Pittsburgh: University of Pittsburgh Press, 1990. 439 John D. Klier–Shlomo Lambroza: The pogroms of 1881–1884. In: John D. Klier–Shlomo Lambroza (eds.): Pogroms: Anti-Jewish Violence in Modern Russian History. i. m. 39–43.


rétegekből kerültek ki, ezért jelentéseikben többnyire korlátozó intézkedések bevezetését javasolták. A kerületi javaslatok nagymértékben meghatározták a „helyi lakosság védelmében hozott” 1882. évi májusi törvények tartalmát, amelyek a már korábban említett letelepedési korlátokon túl a városok határain kívül is megtiltották a földvásárlást és a földbérletet, valamint a zsidó üzletek nyitva tartását vasárnap és a keresztény ünnepek alatt. Már a májusi törvények meghozatala előtt miniszteri rendelet korlátozta a hadseregben a zsidó orvosok létszámát, az egészségügyi szolgálatra gyakorolt kedvezőtlen hatásukra hivatkozva. Hamarosan az állami szolgálat egyéb területein is kampány indult a zsidó alkalmazottak elbocsátásáért. A zsidó orvosok és ügyvédek számára megnehezítették a magánprakszis megszerzését. 1889-től az igazságügyi miniszter külön engedélyéhez kötötték a magángyakorlat folytatását, s az ügyvédek többségét több évi asszisztensi munkára kötelezték. A zsidó ifjúság továbbtanulását korlátozó rendelkezések is a „keresztény lakosság védelmét” voltak hivatva szolgálni.440 A „numerus clausus” gondolata először 1881-ben merült fel, bár a kormányzat hamarabb szakított azzal a korábbi elképzeléssel, amely az iskolákat az asszimiláció legfontosabb csatornájának tekintette. 1882 és 1884 között először a hadiorvosokat, a bányászati és a szállítási szakembereket képző intézetekben maximálták 5%-ban a zsidó tanulók arányát, majd 1887-ben átfogó rendelkezésben szabályozták a középiskolákba és a felsőoktatási intézményekbe felvehető zsidó fiatalok létszámát. Ezután a letelepedési övezetben nem haladhatta meg arányuk a hallgatói létszám 10%-át, az övezeten kívül fekvő városokban 5%-ban, Moszkvában és Szentpétervárott mindössze 3%-ban határozták meg a felvehetők arányát. Ezekkel a rendelkezésekkel a cári kormányzat Európában elsőként érvényesítette a „numerus clausus” elvét a zsidó népességgel szemben. A korlátozó intézkedéseket egyéb, súlyos terheket hozó határozatok egészítették ki. 1886-ban nagy összegű bírsággal sújtották 440 Heinz-Dietrich Löwe: Anti-Semitism at the Close of the Czarist Era. In: Herbert A. Strauss (ed.): Hostages of Modernization. Studies on Modern Antisemitism 1871–1933/39. Austria–Hungary–Poland–Russia. i. m. 1196–1197.; Yehuda Slutsky: Numerus Clausus in Czarist Russia. In: Fred Skolnik (ed.): Encyclopaedia Judaica. Second Edition. 2007. Vol. XV. 339–340.


azokat a családokat, amelyek fiai nem jelentkeztek katonai szolgálatra. Az intézkedés azokra a családokra is vonatkozott, ahonnan a katonaköteles fiúk kivándoroltak, s nem tudtak eleget tenni szolgálati kötelezettségüknek. A zsidóságnak a falvakból való kitelepítését megújító 1882-es májusi törvények hatására a 19. század utolsó harmadában több kisváros arra törekedett, hogy a falvakat megillető jogállást szerezzen, s megszabaduljon zsidó lakóitól. Hasonló elképzelések fogalmazódtak meg Moszkvában, ahol II. Sándor engedményei hatására a letelepedési övezeten kívül élő zsidók legnépesebb közössége jött létre. A „szent történelmi főváros megtisztítása” ürügyén 1891-ben közel 20 ezer zsidó kézművest űztek ki Moszkvából. A letelepedési övezet határain kívül élő zsidóság másutt is állandó rendőri zaklatásnak volt kitéve. A helyi hatóságok letelepedési jogaik újbóli megvásárlására kényszerítették őket, s gyakran különleges éjszakai razziákat rendeztek körükben. A despotikus hatalom zsidópolitikája II. Miklós (1894–1917) trónra lépése után sem vált kedvezőbbé.441 Az új uralkodó rendkívüli gyűlölettel viseltetett a zsidók iránt, s az antiszemita propagandát egyben alkalmas eszköznek tartotta a századelőn jelentkező forradalmi hangulat megfékezésére. Uralkodása alatt a cári titkosrendőrség nyomdái szabályosan ontották a zsidóellenes röpiratokat és felhívásokat, amelyek a zsidókat lázadóknak, az orosz nép, a cár és a pravoszláv egyház ellenségeinek titulálták, és a velük való leszámolásra szólítottak fel. A század elején a cári nyomdában született meg a Cion bölcseinek jegyzőkönyve c. hírhedt hamisítvány, amely azt állította, hogy a világ zsidóságának vezetői Genfben titkos összejövetelen összeesküvést szőttek a világhatalom megszerzésére.442 A könyv, amelyet az első világháború után több nyelvre is lefordítottak, a 20. századi antiszemita mozgalmak bibliájává vált. Az

441 Elisabeth Heresch: II. Miklós. Gyávaság, hazugság, árulás. Az utolsó orosz cár élete és halála. Budapest: Magyar Könyvklub, 1995.; Niederhauser Emil–Szvák Gyula: A Romanovok. i. m. 288–336. 442 V. Burcev: A Cioni Bölcsek Jegyzőkönyve. Budapest: Múlt és Jövő, 1999.; Hadassa Ben-Itto: A máig élő hazugság. A Cion bölcseinek jegyzőkönyvei cáfolata. Budapest, 1999.


1930-as években Németországban a náci propaganda előszeretettel hivatkozott rá. A századelő forradalmi megmozdulásaival párhuzamosan, 1903–1907 között bontakozott ki a második nagy pogromhullám Oroszországban. 443 A zsidó lakosság elleni újabb megtorló hadjáratot 1903 áprilisában a kisinyovi vérvád indította el. Besszarábia fővárosában egy keresztény gyermek eltűnése szolgáltatott okot a zavargásra, amit egyébként tudatosan készítettek elő a sajtóval együttműködő helyi hatóságok. A kisinyovi pogrom véres mészárlássá vált, amelyben 50 zsidó vesztette életét és több százan sebesültek meg.444 A fehér-oroszországi Gomelben is hasonló események zajlottak le. A század eleji pogromokban a vagyon elleni támadás mellett lényegesen nagyobb szerepet kapott a zsidó lakosság elleni fizikai erőszak, amelyben olyan borzalmas középkori módszereket alkalmaztak, mint a megkövezés, a szemkitolás, a csecsemők felnyársalása vagy a végtagcsonkítás. Ezek a szörnyű pogromok hívták életre a zsidóság önvédelmi szervezeteit, elsőként a kisinyovi pogrom során.445 A század eleji pogromok megszólalásra késztették a formálódó liberális irányzatok és az orosz intelligencia képviselőit. A cári kormányzat azonban a vérengzéseket elítélő véleményeket saját céljaira, a mindenütt jelenlévő zsidó-összeesküvés igazolására igyekezett kiaknázni. A Japántól elszenvedett katonai vereség valódi okait is antiszemita propagandával igyekezett elfedni a cári kormányzat, az

443 Shlomo Lambroza: The Pogroms of 1903–1906. In: John D. Klier–Shlomo Lambroza (eds.): Pogroms: Anti-Jewish Violence in Modern Russian History. i. m. 192–247. 444 Edward H. Judge: Easter in Kishinev: Anatomy of a Pogrom. New York: New York University Press, 1992. 445 Shlom Lambroza: Jewish Responses to Pogroms in Late Imperial Russia. In: Jehuda Reinharz (ed.): Living with Antisemitism. i. m. 253–274.; Uő: Jewish Self-Defense during the Russian Pogroms of 1903–06. Jewish Journal of Sociology 23 (1981) 123–134.; Jonathan Dekel-Chen–David Gaunt–Natan M. Meir–Israel Bartal (eds.): Anti-Jewish Violence. Rethinking the Pogrom in East European History. Bloomington: Indiana University Press, 2011. 95–110.


ellenséggel való összejátszással és a hadsereg harci szellemét aláásó forradalmi propaganda terjesztésével vádolva a zsidókat. A háborút követő pogromokhoz nagyban hozzájárult az ortodox egyház ideológiája, s központi szerepet játszottak benne a szlavofil és a pánszláv eszmeiség szélsőséges képviselői, a feketeszázas alakulatok és más, az önkényuralom megmentésére alakult titkos társaságok.446 Ezek a szervezetek irányították az 1905-ös forradalom után kitört zsidóellenes megmozdulások többségét. A napokig tartó ogyesszai pogrom 1905-ben több mint 300 ember életét oltotta ki.447 1906-ban a Białystokban és Siedlcében kitört zavargásokban a rendőrség és a hadsereg alakulatai is részt vettek. A második nagy pogromhullám csak 1907-ben csendesedett el, összefüggésben a kormányzat azon törekvésével, hogy a forradalom után konszolidálódó rendszer számára visszaszerezze a nyugati hatalmak bizalmát. Az orosz demokráciáért küzdő erők körében az 1905-ös forradalom során fogalmazódtak meg először határozott formában az emancipáció megvalósítására irányuló törekvések, amelyek azonban ekkor még nem jártak gyakorlati eredménnyel.448 A zsidókérdést néhány évvel a második pogromhullám elültével, 1911-ben a kijevi vérvád állította ismét a figyelem középpontjába.449 446 Bebesi György: A feketeszázak. Az orosz szélsőjobb kialakulása és története a századelőn. Budapest: ELTE Ruszisztikai Központ, 1999. (Ruszisztikai könyvek VI.) 447 Shlomo Lambroza: The Pogroms of 1903–1906. i. m.; Robert Weinberg: The Revolution of 1905 in Odessa: Blood on the Steps. Bloomington: Indiana University Press. 1993. 448 Menyhárt Lajos: Az orosz társadalmi-politikai gondolkodás a századfordulón 1895–1906. Budapest: Akadémiai, 1983. 199–222.; Vladimir Levin: Russian Jewry and the Duma Elections, 1906–1907. Jews and Slavs, 7 (2000) 233–264. 449 A Beilisz–perről ld. Hans Rogger: The Beilis Case: Anti-Semitism and Politics in the Reign of Nicholas II. In: Herbert A. Strauss (ed.): Hostages of Modernization. Studies on Modern Antisemitism 1871–1933/39. Austria–Hungary–Poland–Russia. i. m. 1257–1273.; Hans Rogger: Jewish Policies and Right-Wing Politics in Imperial Russia. Los Angeles–Berkeley: University of California Press, 1986.; Kende Tamás: Vérvád. Egy előítélet működése az újkori Közép- És Kelet-Európában. i. m. 70–82.; Maurice Samuel: Blood Accusation. The Strange History of the Beilis Case. New


A rituális gyilkosság vádját a szokásos módon egy keresztény fiú halála indította el, s bár a rendőrségi bizonyítékok tisztázták a gyermek halálának körülményeit, a helyi antiszemiták egy zsidó férfit vádoltak a gyilkossággal. A per megrendezésében és minden bizonnyal a vérvád elindításában is fontos szerepet játszott az 1905-ben létrehozott Orosz Emberek Szövetsége elnevezésű titkos társaság.450 A kijevi hatóságok a meggyanúsított Mendel Beiliszt 2 évig ítélet nélkül tartották fogva. A perre 1913 végén került sor, amelyben „szakértők” igyekeztek bizonyítani, hogy a zsidó rituálé előírja a keresztény emberáldozat bemutatását. A vádlottat végül bizonyítékok hiányában felmentették, a bírósági ítélet azonban nem cáfolta meg a vérvád alaptalanságát. A Beilisz–per a nyugati közvélemény figyelmét is felkeltette. Az oroszországi eseményekkel párhuzamosan az Egyesült Államokban és több európai országban tiltakozó mozgalmak bontakoztak ki a középkori módszerek alkalmazása ellen.451 Nem csodálkozhatunk azon, hogy a 19. század utolsó harmadától állandó zaklatásnak kitett oroszországi zsidóság egy része a kivándorlás mellett döntött. Az első pogromhullám hatására, mindössze egy évtized leforgása alatt közel 200 ezer ember emigrált az Orosz Birodalomból, 1880 és 1914 között összesen 2 millió zsidó hagyta el az országot. Többségük menekültként, nincstelenül lépte át a határt, de különböző nemzetközi zsidó szervezetek és magánemberek is segítették a távozást. Sokat tett az emigránsokért egy német zsidó üzletember, Maurice de Hirsch báró, aki 1891-ben önálló segélyszervezetet hozott létre a tömeges kivándorlás támogatására.

York: Alfred A. Knopf, 1966.; Natan Meir: Mendel Beilis. In: Gershon David Hundert (ed.): The YIVO Encyclopedia of Jews in Eastern Europe. New Haven–London: Yale University Press, 2008. Vol. I. 138–139. 450 A per szervezői között a helyi szélsőjobboldali csoport tagjait vélte felfedezni, s cáfolta a politika felső köreihez vezető szálakat Hans Rogger: The Beilis Case. i. m. 451 Maurice Samuel: Blood Accusation. The Strange History of the Beilis Case. i. m. 228–245.; Maurice Samuel: World and Domestic Reaction to Beiliss Case. In: Herbert A. Strauss (ed.): Hostages of Modernization. Studies on Modern Antisemitism 1871–1933/39. Austria–Hungary–Poland–Russia. i. m. 1274–1287.


Hirsch elsősorban a kis népsűrűségű dél-amerikai államokba, a Brazíliába és az Argentínába való vándorlást szorgalmazta, az oroszországi zsidók 70–80%-a azonban a kedvezőbb életfeltételek miatt az Egyesült Államokban telepedett le.452 A kivándorlásban a cári kormányzat is érdekelt volt, amelynek álláspontját Ignatyev gróf deklarálta 1882-ben. Megjegyzése, miszerint „a nyugati határok nyitva állnak a zsidók előtt”, a következő évtizedekben sem veszítette el érvényességét. Ignatyev kijelentését később Pobjedonoszcev, az 1880-as évek vezető egyházi államférfija is megerősítette, aki abbéli reményét fejezte ki, hogy a zsidóság egyharmada kivándorol, másik harmada átkeresztelkedik, a fennmaradó rész pedig elpusztul a pogromokban.453 A kivándorlás tényéhez a zsidó közösségek vezetői ellentmondásosan viszonyultak.454 A középosztály egyes felső, vagyonos rétegei, attól tartva, hogy a kivándorlás késleltetheti az annyira óhajtott emancipációt, hazafiatlan lépésnek bélyegezték a távozást. Az ortodox rabbik többsége viszont a nyugati társadalmakban fenyegető elvilágiasodás veszélyeitől tartva igyekezett útját állni a tömeges emigrációnak. A zsidó gyülekezetek vezetői között kisebbségben maradtak azok, akik a kivándorlást az oroszországi viszonyokra adott reális válasznak tekintették. A kivándorlás természetesen nem jelenthetett megoldást az oroszországi zsidóság egésze számára. Azon gondolkodók körében, akik az országban maradt zsidó tömegek sorsa elviselhetőbbé

452 Arthur Ruppin: Sociologie der Juden. i. m. Band I. 135–145., 157.; Hans Rogger: Tsarist Policy on Jewish Emigration. Soviet Jewish Affairs, 3, No. 1 (1973) 28.; S. Joseph: Jewish Immigration to the United States from 1881–1910. New York, 1914. 93.; On the Latest Wave of Emigration, 1891. In: Paul R. Mendes-Flohr–Jehuda Reinharz (eds.): The Jew in the Modern World. i. m. 415–416. 453 Heinz-Dietrich Löwe: Anti-Semitism at the Close of the Czarist Era. i. m. 1194–1195. 454 Judah Leib Levin: To America or to the Land of Israel, 1881 In: Paul R. Mendes-Flohr–Jehuda Reinharz (eds.): The Jew in the Modern World. i. m. 413–414.


tételének lehetőségeit keresték, a századfordulón született meg a kulturális autonómizmus koncepciója. Az elmélet megfogalmazója, Simon Dubnov történész szerint a zsidóság történeti, kulturális és vallási elemekkel átszőtt „szellemi közösséget” alkot, ezért joggal törekedhet arra, hogy kulturálisan és nyelvileg elkülönült népcsoportot alkosson a nem zsidó társadalomban.455 A dubnovi elmélet később nagyban hozzájárult a zsidó autonómia megteremtésére irányuló gyakorlati-politikai törekvések megfogalmazásához.

455 Simon Dubnow: Autonomism, 1901 Ibid. 417–419.; Israel Friedländer: Dubnow's Theory of Jewish Nationalism. New York: The Maccabaean Publishing Co., 1905.


9. Cionista és szocialista irányzatok Közép- és Kelet-

Európában 9/1. A nemzeti egyesülés programja Az asszimiláció kudarcait tükröző antiszemita mozgalmaknak is köszönhető a 19. század utolsó évtizedeiben azoknak a szellemi irányzatoknak a fellépése, amelyek a zsidóság jövőjére nézve a polgári asszimilációs megoldástól merőben eltérő javaslatokat fogalmaztak meg. Ezek közé tartozott a világi zsidó nacionalizmus, a cionizmus programja. A Közép- és Kelet-Európában megjelenő cionista irányzatokat a zsidóság nemzeti egyesülésének megvalósítására irányuló törekvéseik hangolták össze, céljaik megvalósításához azonban e mozgalmak egészen különböző utakon jártak.456

456 A cionizmus szerteágazó irodalmából ld. Walter Laqueur: A History of Zionism. New York: Weidenfeld and Nicholson, 1976.; David Vital: The Origins of Zionism. Oxford: Clarendon Press, 1975.; Uő: Zionism: The Formative Years. Oxford–New York: Clarendon Press, 1982.; Uő: Zionism: The Crucial Phase. Oxford–New York: Clarendon Press, 1987.; Arthur Hertzberg (ed.): The Zionist Idea: A Historical Analysis and Reader. New York: Athenaeum, 1977.; Shlomo Avineri: A modern cionizmus kialakulása. A zsidó állam szellemi gyökerei. Budapest: Századvég, 1994.; Jacov Katz: Jewish Emancipation and Self-Emancipation. Philadelphia: The Jewish Publication Society, 1986.; Ben Halpern: The Idea of the Jewish State. Cambridge: Harvard University Press, 1969.; Michael Stanislawski: Zionism and the Fin de Siècle: Cosmopolitanism and Nationalism from Nordau to Jabotinsky. Berkeley: University of California Press, 2001.; Ezra Mendelsohn: On Modern Jewish Politics. New York–Oxford: Oxford University Press, 1993.; Raphael Patai (ed.): Encyclopedia of Zionism. Vol. I–II. New York: Herzl Press–McGraw-Hill, 1971.; Scott Ury: Zionism and Zionist Parties. In: Gershon David Hundert (ed.): The YIVO Encyclopedia of Jews in Eastern Europe. i. m. Vol. II. 2125–2132.; Encyclopaedia Judaica. Vol. XVI. 1031–1164.


A diaszpórát száműzetésnek és büntetésnek, de egyben csak az isteni gondviselés által megváltoztatható átmeneti állapotnak tekintő ortodoxiával, illetve a diaszpórát elfogadó és az integráció lehetőségeit kereső reformerőkkel szemben a cionizmus a diaszpóra elméleti tagadására épült. Bár egyes irányzatai társadalmi-politikai adottságaik függvényében különböző mértékben törekedtek a diszpóra tényleges felszámolására, egyik sem látott reális esélyt a „zsidókérdés” megoldására a környező társadalmak keretében. A cionizmust elsősorban az antiszemita mozgalmak tapasztalatai érlelték meg, de tagadhatatlanul szerepet játszott benne az ősök földjére való visszatérés évszázados gondolata, amely azonban a cionista eszmerendszerben a korábbi vallásos értelmezéstől merőben eltérő világi magyarázatot nyert. Ez a különbség mindenekelőtt a szekularizált nemzetállam céljának megfogalmazásában nyilvánult meg. A legjelentősebb cionista irányzatok az Osztrák-Magyar Monarchiában és Oroszországban alakultak ki, a két soknemzetiségű birodalomban azonban egészen eltérő társadalmi, politikai és kulturális gyökerekből táplálkoztak.457 A Monarchiában a 19. században színre lépő nemzeti mozgalmak tapasztalatai készen kínálták a zsidó nemzeti egyesülés programját, amely mégis összehasonlíthatatlanul nagyobb vonzerőt gyakorolt az oroszországi zsidóságra. A jelenség magyarázata főként abban rejlik, hogy a zsidó közösségek belső összetartó erejét meggyengítő közép-európai modernizációval szemben az orosz társadalom és politika továbbra is fenntartotta a zsidóság elkülönültségét. Megnyilvánult ez a gettó viszonyok fennmaradásában, a jiddis és a héber nyelvhasználatban, a zsidó folklór továbbélésében, s kifejeződött abban a kormányzati politikában, amely az ukránokhoz, lengyelekhez, litvánokhoz hasonlóan a zsidóságot is önálló nemzetiségként tartotta számon. Kelet-Európában a belső közösségi kohéziót mindennapos tapasztalatként megélő zsidó társadalomban a nemzeti alapon történő egyesülés programja eleve nagyobb bázisra számíthatott, mint a 457 Jacob Katz: The Jewish National Movement. A Sociological Analysis. In: Uő: Emancipation and Assimilation. Studies on Modern Jewish History. Westmead, Farnborough: Gregg International Publishers Limited, 1972. 129–145.


szociálisan és kulturálisan tagoltabb, asszimiláltabb közép-európai zsidóság körében. Még akkor is, ha a cionizmusnak itt kellett leginkább megküzdeni az ortodoxia elutasításával, amely vallási meggyőződése alapján ellenezte a zsidó állam világi eszközökkel történő létrehozását. A pogromokkal jelentkező orosz antiszemitizmus egyben gyors gyakorlati megoldások keresésére ösztönzött, amelynek hatására a cionizmus keleti irányzatai gyakran konfrontálódtak a nyugatabbra fekvő országokban kialakult áramlatokkal. Az európai társadalmakból való kiválás gondolata a 19. század folyamán Európán kívül megindult zsidótelepítés gyakorlatára építhetett. Palesztinában 1850-ben Moses Montefiore kezdte el a jaffai narancsültetvények kialakítását, 1870-ben a Párizsban székelő nemzetközi zsidó segélyszervezet, az Alliance Israelite Universelle létesített Palesztinában földműves iskolát. A század második felében Argentínában és az Egyesült Államokban is létrejöttek zsidó telepek, amelyek elsősorban az antiszemita mozgalmak elől menekülőket fogadták be. A zsidó kolóniák kialakítását egyes nyugat-európai gazdag zsidó üzletemberek is támogatták, Maurice de Hirsch báró mellett a korszak legnevesebb filantrópjának tekintett Edmond de Rothschild báró is sokat tett az új kolóniák kialakításáért. A zsidó nemzeti egyesülés gondolatának egyik első kifejtője és előfutára, a német szocialista Moses Hess 1862-ben publikálta Róma és Jeruzsálem című művét, amelyben a zsidó állam programját a zsidóság egyetemes küldetéséből fakadó követelményként fogalmazta meg.458 Elgondolásai szerint a francia forradalom csak az egyénekre vonatkozóan valósította meg a szabadság, egyenlőség és testvériség prófétai ideáljait. A nemzetek felszabadítása a zsidó nemzeti egyesülés révén valósulhat meg, abban az esetben, ha a zsidóság saját nemzeti létében érvényesíti a fenti elveket, s mint kiválasztott nép példájával váltja meg az egész emberiséget. Hess munkájában sajátosan keveredik a szocialista megváltáshit a zsidó messianizmus eszméjével.459 Gondolatai nem keltettek túlzott figyelmet a korszak asszimiláns német zsidósága körébe, később mégis nagy hatást 458 Moses Hess: Róma és Jeruzsálem. Budapest: Múlt és Jövő, 2011. 459 Edmund Silbener: Moses Hess: Geschichte seines Lebens. Leiden: E. J. Brill, 1966.; Shlomo Avineri: A modern cionizmus kialakulása. i. m. 49–60.; Robert Wistrich: Socialism and the Jews. i. m. 35–44.


gyakoroltak a küldetéstudatot hangsúlyozó kultúrcionizmus irányzataira. Oroszországban a Haszkala követőinek 1870-es években színre lépő új nemzedéke fogalmazott meg először nemzeti programot. A zsidó felvilágosodás képviselőinek többsége, Moses Lieb Lilienblum, Leo Pinsker vagy Asher Ginsberg, közismert nevén Ahad Ha’am („egy a népből”) az orosz társadalomba való integráció sikertelensége láttán fordult szembe a felvilágosodás integrációs-asszimilációs céljaival, meggyőződésük azonban az 1880-as évek pogromjainak hatására szilárdult meg. Az oroszországi cionista mozgalom szerveződéséhez jelentősen hozzájárult Leo Pinsker 1882 nyarán megjelent Önfelszabadítás című munkája.460 A szerző szerint a nem zsidó társadalmak keretében szerzett jogi egyenlőséggel szemben a zsidóság csak az önálló nemzetté válás révén emancipálódhat véglegesen. Ennek viszont fontos követelménye a nemzeti öntudat következetes kialakítása, saját országterület megszerzése és az államiság politikai kereteinek megteremtése. Pinsker a Kelet-Európában üldözött zsidók megsegítését tekintette a legfontosabb közvetlen céljának. Az új zsidó telepek létrehozása és a segélyezés lebonyolítása érdekében „nemzeti kongresszus” felállítására tett javaslatot. Munkája a gazdagabb nyugati zsidóság megnyerését célozta, de csak szerény hatást ért el körükben, ezért saját környezetében keresett támogatást. 1883-ban csatlakozott a Cion Barátai (Hóvevé Zion) elnevezésű mozgalomhoz, amely az 1880-as években létrejött első cionista szervezetek közül emelkedett ki.461 A nemzetközi csoportokat is magában foglaló mozgalom a gyakorlati Cion-munkát tekintette elsődleges feladatának. Aktívan közreműködött a Törökország fennhatósága alatt álló Palesztina területén, Gedéraban és Petah Tikvaban létesített zsidó telepek

460 Autoemancipation ein Mahnruf an seine Stammesgenossen, von einem russichen Juden. Berlin, 1882.; Shlomo Avineri: A modern cionizmus kialakulása. i. m. 90–101.; David Vital: The Origins of Zionism. i. m. 122–132. 461 Ibid. 135–186.; Michael Stanislawski: Hibat Tsiyon. In: Gershon David Hundert (ed.): The YIVO Encyclopedia of Jews in Eastern Europe. i. m. Vol. I. 715.


létrehozásában, s kiterjedt jótékonysági munkát folytatott az üldözött zsidóság körében. E telepítési munkák gyakorlati hasznát kérdőjelezte meg Ahad Ha’am, a korai oroszországi cionista mozgalom másik nagy hatású képviselője.462 Kétségeit fejezte ki az iránt, hogy a palesztinai telepek létesítése valóságos megoldást nyújthatna a zsidók tömegei számára. Palesztinára nem mint az eljövendő új hazára tekintett, hanem mint szellemi központra, amelynek kisugárzó ereje az egész világ zsidóságára hatást gyakorolhat. Ahad Ha’am a zsidóság lényegét nem a vallásban, hanem a prófétai kortól létező kulturális folytonosságban és szellemi egységben látta. Számolt azzal, hogy a zsidók millióinak nem lesz lehetősége a diaszpóra elhagyására, ezért a héber kultúra világias elemeinek ápolását tekintette elsődleges céljának. A tevékenysége nyomán kifejlődő, kultúrcionizmus néven ismertté vált irányzat sokat tett a héber nyelv és a kultúra fejlesztéséért. Aktívan támogatta a palesztinai kulturális szervezetek működését, és Oroszországban olyan iskolákat hozott létre, ahol a jiddis helyett a héber volt a tanítás nyelve. Az oroszországi zsidó szegénység talaján alakult ki a cionizmus népi-szocialista irányzata, amelynek legnevesebb elméleti képviselője Nachman Syrkin és Ber Borochov volt.463 Ez az áramlat a marxista osztályharc elméleten alapult, s a zsidó proletáriátus felszabadítását összekapcsolta a zsidó állam létrehozásának tervével. Nachman 462 Steven J. Zipperstein: Elusive Prophet. Ahad Ha’am and the Origins of Zionism. Berkeley: University of California Press, 1993; Hans Kohn (ed.): Nationalism and Jewish Ethic: Basic Writings of Ahad Ha’ am. New York: Schocken, 1962.; Achad Haam: Szolgaság a szabadságban. Minden érték átértékelése. In: Danzig Hillél (vál. és ford.): Az eszme kovácsai. I. kötet. Moses Hess, Achad Haam, Martin Buber és Jakob Klatkin írásai. Budapest: Magyar Zsidók Pro Palesztina Szövetsége, é. n. 37–74.; Shlomo Avineri: A modern cionizmus kialakulása. i. m. 134–147.; David Vital: The Origins of Zionism. i. m. 187–200. 463 Nachman Syrkin: Socialist, Zionist. New York: Herzl Press, 1961.; Ber Borochov: The National Question and the Class Struggle. Chicago: Vorlag, 1935.; Jonathan Frankel: Prophecy and Politics. Socialism, Nationalism, and the Russian Jews, 1862–1917. Cambridge–London–NewYork: Cambridge University Press, 1985. 288–363.; 601–609.; Shlomo Avineri: A modern cionizmus kialakulása. i. m. 148–177.


Syrkin a „zsidókérdés” megoldását a kapitalista viszonyokat megszüntető, szocialista elveken felépülő zsidó állam megalakításával képzelte el. Borochov szerint a zsidó proletáriátus csak Palesztina földjén vívhatja meg sikeresen osztályharcát. A szocialista cionista zsidó munkáscsoportok tevékenységét a századfordulótól a Cion Munkásai (Poále Zion) elnevezésű szervezetek hangolták össze.464 Az irányzat Oroszországon kívül Galíciában talált a legtöbb követőre. Az Oroszországban Leo Pinsker fellépésével megjelenő politikai cionizmus a század végén az Osztrák-Magyar Monarchiában Theodor Herzl fellépésével vett új lendületet.465 A magyarországi születésű, asszimiláns családból származó Herzl 1896-ban a keresztényszocialisták által kormányzott Bécsben adta közre A zsidó állam című röpiratát, amelyben kétségbe vonta a „zsidókérdés” megoldásának lehetőségét a nem zsidó társadalmakban.466 A zsidóság előtt két lehetőséget látott: a vegyes házasságok útján megvalósuló kihalást vagy a nemzeti újjászületést. Munkájában az utóbbi mellett érvelt. Herzl részletes tervet körvonalazott a zsidóság Európából való kitelepítésére és vagyonának felszámolására. A terv kivitelezéséhez nemzetközi szervezetek felállítását javasolta. E szervezetek elsőrendű feladatának a kitelepülő zsidók foglalkozási átképzését és a földműves tevékenység elterjesztését tekintette. Az első telepítési kísérletek sikere nyomán az új zsidó állam helyét Argentína vagy Palesztina területén képzelte el. Argentína mellett kitűnő természeti adottságai 464 Jonathan Frankel: Prophecy and Politics. i. m. 366–453. Samuel Kassow: Po‘ale Tsiyon. In: Gershon David Hundert (ed.): The YIVO Encyclopedia of Jews in Eastern Europe. i. m. Vol. II. 1365–1366; A szocialista cionisták 1905-ben Ogyesszában hozták létre a Cionista Szocialista Munkáspártot. Encyclopaedia Judaica. Vol. XVI. 1179–1181. 465 Steven Beller: Herzl. (Jewish Thinkers Series) London: Peter Halban, 1991.; Halász Zoltán: Herzl. Budapest: Magyar Világ Kiadó, 1995.; Novák Attila: Theodor Herzl. Budapest: Vince Kiadó, 2002.; Carl E. Schorske: Bécsi századvég. i. m. 136–163.; Shlomo Avineri: A modern cionizmus kialakulása. i. m. 107–122.; David Vital: The Origins of Zionism. i. m. 233–370. 466 Theodor Herzl: Der Judenstaat. Versuch einer modernen Lösung der Judenfrage. Leipzig–Wien: M. Breitenstein’s Verlag–Buchhandlung, 1896. [Magyarul először: Herzl Tivadar: A zsidó állam. A zsidókérdés modern megoldásának kísérlete. Budapest: Jövőnk, 1919.]


szóltak, Palesztina vonzereje viszont a történeti hagyományban gyökerezett. A szellemi összetartozást hangsúlyozó kultúrcionizmussal ellentétben Herzl a nemzeti egység kritériumait külső tényezőkben, az önálló országterület kialakításában, a politikai keretek létrehozásában és a nemzeti nyelv megteremtésében határozta meg. Az európai politikai viszonyok ismeretében számolt azzal, hogy az új zsidó állam nem jöhet létre a nagyhatalmak közreműködése és támogatása nélkül, ezért elsődlegesnek tekintette a nemzetközi kapcsolatok kialakítását. Ellenezte viszont a Palesztinába való „beszivárgást”, a Cion Barátai és a gazdag nyugati zsidó üzletemberek, mint Hirsch vagy Rothschild báró politikai garanciát nem élvező telepítéseit. Herzl a nagyhatalmak támogatásának megszerzéséért beutazta Európát, tárgyalt Párizsban, Londonban, Konstantinápolyban, törekvéseit azonban kevés siker kísérte. A leendő zsidó állam megteremtésére legmegfelelőbbnek tűnő Palesztina ugyanis a nagyhatalmi érdekek ütközőpontján feküdt, területén a török szultán mellett Anglia és Németország is érdekeltséggel bírt. Herzl igyekezett megnyerni a cionista mozgalom valamennyi irányzatának támogatását. A különböző áramlatok képviselői 1897-től nemzetközi kongresszusokon találkoztak.467 A Baselben megrendezett első cionista kongresszuson tűnt fel a politikai cionizmus másik, ugyancsak magyarországi származású vezéralakja, Max Nordau.468 Az ő javaslatára fogadták el az egybegyűltek a Baseli Programot, amely „a zsidó nép számára Palesztinában egy nyilvános, jogilag biztosított haza alapításának” célját tűzte ki. A program megvalósulásának feltételeit az alábbiakban foglalták össze: 1. Palesztina benépesítése zsidó kézművesekkel, iparosokkal, földművesekkel, 2. az egész zsidóság összevonása helyi és általános intézkedésekkel, 3. a zsidó népérzés és néptudat erősítése, 4. a kormányok hozzájárulásának elnyerése.469 467 A cionista kongresszusokat ld. Encyclopaedia Judaica. Vol. XVI. 1164–1178. 468 Shlomo Avineri: A modern cionizmus kialakulása. i. m. 122–133.; Heiko Haumann–Peter Haber (eds.): The First Zionist Congress in 1897: causes, significance, topicality. Basel: Karger, 1997. 469 The Basle Program 1897. In: Paul R. Mendes-Flohr–Jehuda Reinharz


A Baseli Program elfogadása Herzl követőinek győzelmét jelentette, irányzatának azonban hamar erős ellenzéke támadt az oroszországi cionisták körében. Az elsők között szólalt meg Ahad Ha’am, aki nemcsak a végcél, de a módszerek tekintetében is megalapozatlannak ítélte a több millió zsidó koncentrálására irányuló tervet. Helytelenítette azt a politikát, amely néhány ember diplomáciai tevékenységére helyezi a hangsúlyt, miközben a mozgalom résztvevőinek többségét tétlenségre kárhoztatja. Az orosz politikai viszonyok között különösen sérelmezte Herzl követőinek azon a törekvését, amely a nagyhatalmak támogatásának elnyerése érdekében a cionista szervezetek helyi politikai aktivitásának csökkentését célozta. Számon kérte továbbá a jövendő államalapítás során a kulturális tényezők figyelmen kívül hagyását. Hasonló kifogásokkal, a Baseli Program ellenzői között lépett fel Martin Buber, a kultúrcionizmus németországi képviselője, aki a zsidó kultúra egyediségét a vallásosságból származó esztétikai és szellemi fogékonyságban vélte felfedezni, s a zsidóság lényegét a szellemi-kulturális folyamatosságban és ennek fenntartásában látta.470 A Herzl által képviselt program ellenzékének nyílt fellépésére az 1901-ben megrendezett ötödik cionista kongresszuson került sor. A demokrata frakcióba tömörült erők a szervezeten belüli demokrácia szélesítéséért és a kulturális munka nagyobb támogatásáért léptek fel. Tiltakozásuknak köszönhetően a kongresszus a kulturális munkát is felvette programjába. Ekkor hozták létre a Zsidó Nemzeti Alap elnevezésű szervezetet, amely Palesztina földjének visszavásárlását tekintette feladatának. Ezen a kongresszuson, a kultúra fejlesztésére irányuló programpont elfogadása ellen tiltakozva alakított önálló szervezetet a vallásos cionisták csoportja. Az ortodoxia a már említett vallási okok miatt általában elutasította a cionista mozgalommal való együttműködést, Oroszországban azonban létrejött egy olyan vallásos zsidókból álló csoport, amely támogatta a nemzeti egyesülés

(eds.): The Jew in the Modern World. i. m. 540–541.; David Vital: The Origins of Zionism. i. m. 368.. 470 Martin Buber: A szent út. In: Danzig Hillél (vál. és ford.): Az eszme kovácsai. 1. kötet. 79–109.


programját.471 Az ortodox alapállásnak megfelelően a diaszpórát száműzetésnek, büntetésnek tekintették, a cionizmusban viszont megfelelő eszközt láttak ahhoz, hogy a zsidó nép ismét visszakerülhessen saját hazájába. Elgondolásaik szerint a zsidóságnak aktív Cion-munkát kell végeznie, s nem szabad életét a puszta messiásvárásra korlátoznia. Az új zsidó államot azonban a Tóra szabályai alapján kívánták berendezni, ezért a cionista kongresszusokon a kulturális kérdések mellőzését kívánták. Ellenezve az 1901-ben megszületett kulturális határozatot, a vallásos cionisták 1902-ben elkülönültek a szövetségen belül, s létrehozták a Mizrachi (a szellemi központ héber nevének rövidítése) elnevezésű önálló szervezetet.472 A cionista kongresszusok történetében újabb határkőnek számított az 1903-ban megrendezett hatodik és az 1905-ben tartott hetedik kongresszus. Ezek a kongresszusok az Uganda-terv napirendre tűzése miatt váltak jelentőssé. A kelet-afrikai Ugandát kárpótlásul ajánlotta fel az angol kormány a cionista mozgalomnak a török fennhatóság alatt lévő Palesztina helyett. A Herzl által nyilvánosságra hozott ajánlat az 1903-as kongresszus résztvevői között ugyan többséget kapott, a Palesztinához ragaszkodó oroszországi küldöttek azonban elutasították a tervet.473 A területi vita Herzl 1904-ben bekövetkezett halála után újult ki teljes erővel. Az orosz hagyomány hű és kultúrcionista többség 1907-re felülkerekedett a zsidó állam helye iránt közömbösséget mutató territorialista kisebbség felett, amely körében az új állam lehetséges helyeként

471 Yosef Salmon: Religious Zionism Between Tradition and Modernity. The Jerusalem Quarterly. No 53. Winter 1990. 128–136.; Jody Elizabeth Myers: Zevi Hirsch Kalischer and the Origins of Religious Zionism. In: Frances Malino–David Sorkin (eds.): From East and West. Jews in a Changing Europe, 1750–1870. Cambridge, Massachusetts: Harvard University Press, 1991. 267–294.; Hermann Greive: Zionism and Jewish Orthodoxy I. Leo Baeck Institute Yearbook, XXV (1980) 173–197. 472 The Mizrahi. Manifesto (1902). In: Paul R. Mendes-Flohr–Jehuda Reinharz (eds.): The Jew in the Modern World. i. m. 546. 473 Seventh Zionist Congress. Anti-Uganda Resolution (July 30, 1905); Resolution on Palestine (July 31, 1905) In: Paul R. Mendes-Flohr–Jehuda Reinharz (eds.): The Jew in the Modern World. i. m. 548–549.


Ugandán kívül Argentína, Madagaszkár és a Sínai-félsziget is felmerült. A többségükben a közép-európai asszimilált középosztályból származó territorialisták végül kiváltak a világszervezetből, s önálló szövetséget hoztak létre. Az Uganda-terv elvetése egyrészt a Palesztina centrikus szemlélet győzelmét jelentette, másrészt Törökország minden engedménytől vonakodó magatartása miatt az elméleti politikai cionizmus fokozatos háttérbe szorulását is maga után vonta. Bár az 1908-as ifjútörök mozgalom kibontakozása átmenetileg újabb reményeket ébresztett a politikai megoldás híveiben, az első világháborút megelőző években mégis a gyakorlati cionizmus képviselői kerültek előtérbe. Tevékenységük nyomán jött létre 1907-ben a telepítési munkák irányítását szolgáló Palesztina Hivatal. A palesztinai telepítést ekkor már más szervezetek is segítették. Az 1899-től működő Zsidó Telepítési Bank a földvásárlások anyagi alapjainak megteremtésében játszott fontos szerepet. Palesztina területének visszavásárlását 1901-től a Zsidó Nemzeti Alap irányította. A 20. század első évtizedére a cionista irányzatok belpolitikai szerepe is megváltozott. Az oroszországi cionista mozgalom számára az 1905-ös forradalom nyitott új lehetőségeket. A parlamentáris kormányzás reménye gyakorlati politikai tevékenységre ösztönözte a cionizmus képviselőit, akik közreműködtek az orosz zsidók emancipációjáért küzdő szövetség létrehozásában. A polgári jogokért küzdő szervezet törekvéseit a kulturális autonómia dubnovi elmélete határozta meg, s legfontosabb feladatának egy önálló kisebbségi önkormányzat létrehozását tekintette. Az orosz cionisták körében végbement változásokat világosan tükrözték az 1906-ban Helsinkiben összeült harmadik összorosz cionista konferencia határozatai.474 A diaszpórát elvető és az abban való tevékenységet minimálisra korlátozó korábbi programmal szemben a helsinki határozatok a diaszpórában végzett munkára szólítottak fel. Az új program nem jelentette a nemzeti egyesülés céljának feladását, mindössze annak lehetőségét fogalmazta meg, hogy a cionisták aktívan

474 All-Russian Zionist Conference, The Helsingfors Program 1906. In: Paul R. Mendes-Flohr–Jehuda Reinharz (eds.): The Jew in the Modern World. i. m. 423–424.


bekapcsolódhassanak az Oroszország demokratizálásáért és a nemzetiségek jogainak kiterjesztéséért folytatott küzdelmekbe. A kulturális autonómia gondolata a Monarchia zsidóságára is hatást gyakorolt. A legnagyobb társadalmi bázisra az asszimilálatlan galíciai zsidók között számíthatott. Az ausztriai cionistákat a század elején a választójogi reform körüli küzdelmek késztették arra, hogy feladják a belpolitikai passzivitás álláspontját.475 Politikájuk a zsidóság nemzetiségként való elfogadtatására irányult, s a Monarchia egyéb nemzetiségeit megillető kollektív jogok megszerzését célozta, ezért tevékenyen részt vettek a nemzeti autonómiáért küzdő Zsidó Nemzeti Párt létrehozásában. Az autonómia gondolat fellendülése azonban csupán átmenetinek tekinthető Ausztriában, s összességében kevés követőre talált a többségben lévő asszimiláns zsidóság körében. A magyarországi zsidók között sem sikerült nagyobb bázist kialakítani. A neológ és az ortodox irányzat között megoszló magyarországi zsidóság nem csak a századelőn, de később sem mutatott nagyobb fogékonyságot a cionista mozgalom céljai iránt.476 A cionista világszervezet és az egyes országok cionista csoportjainak működése az első világháborút megelőző években az ortodox zsidóságot is önálló nemzetközi szervezet létrehozására ösztönözte. A németországi ortodoxok kezdeményezésére az ausztriai és palesztinai csoportok 1912-ben Németországban, a felső-sziléziai Katowicében alakították meg az Agudat Israel (Izrael Egyesülése) elnevezésű szervezetüket, amely elvetette a szekularizált nemzetállam

475 Marsha L. Rosenblit: The Jews of Vienna, 1867–1914. i. m. 161–193.; S. A. Birnbaum: Nathan Birnbaum and National Authonomy. In: Josef Fraenkel (ed.): The Jews of Austria. Essays on their Life, History and Destruction. i. m. 131–146. 476 Schweitzer Gábor: Miért nem kellett Herzl a magyar zsidóknak? Budapesti Negyed, 2 (1994) 2. 42–55.; Peter Haber: Die Anfänge des zionismus in Ungarn 1897–1904. (Lebenswelten osteuropäischer Juden. Band 8) Köln–Weimar–Wien: Böhlau Verlag, 2001. [Részletek magyarul: Uő: Pozsonytól Budapestig. A magyarországi cionizmus kezdetei 1897 és 1904 között. In: Schweitzer József (szerk.): Otthonkeresők, otthonteremtők. Zsidó társadalomtörténeti tanulmányok. Budapest: Universitas Kiadó–Judaica Alapítvány, 2001. (Mórija Könyvek) 156–189.]


kialakítására irányuló cionista programot, és Izrael földjét a vallásos zsidóság központjának nyilvánította.477 9/2. A zsidóság a polgári progresszióban és a szocialista mozgalmakban A cionista mozgalomhoz csatlakozó rétegek a zsidókérdésnek az európai nemzeti társadalmakban való megoldásának lehetőségét kérdőjelezték meg, mások viszont a térség államainak torz gazdasági és társadalmi fejlődéséből eredeztették az asszimiláció kudarcait, s a polgári társadalmak átalakításában vélték felfedezni az antiszemitizmus felszámolásának lehetőségét. A közép-európai társadalmak megváltoztatásában bízó rétegek körében elméletileg két irányba vezetett az út: a polgári radikális és a szocialista irányzatok felé. A polgári radikális mozgalmak a liberális polgári értékek hatékonyabb érvényesítése mellett léptek fel, a közép-európai parlamentáris rendszerek átalakítását és a nyugati demokratikusabb berendezkedés elemeinek átplántálását tűzték célul. Ezek a mozgalmak az asszimiláns zsidóság magasan képzett értelmiségi rétegeit vonzották, amelyek találkoztak a hasonló célokat megfogalmazó keresztény értelmiséggel. A keresztény és a zsidó értelmiség együttműködésére a polgári társadalom reformjáért kitűnő példával szolgál a magyar polgári radikális mozgalom története.478 Képviselői, Jászi Oszkár, Szabó Ervin, Gratz Gusztáv, Pulszky Ágost, Madzsar József a századfordulón a Társadalomtudományi Társaság és a Huszadik Század c. társadalomelméleti folyóirat munkatársaiként éles társadalom bírálatot fogalmaztak meg, javaslatokat dolgoztak ki a 477 Alan Mittelman: The Politics of Torah: The Jewish Political Tradition and the Founding of Agudat Israel. Albany: Sunny Press, 1996.; Encyclopaedia Judaica. Vol. II. 422–426.; Gershon Bacon: Agudas Yisroel. In: Gershon David Hundert (ed.): The YIVO Encyclopedia of Jews in Eastern Europe. i. m. Vol. I. 16–19.; Ezra Mendelsohn: On Modern Jewish Politics. i. m. 23–27. 478 Horváth Zoltán: Magyar századforduló. A második reformnemzedék története, 1896–1914. Budapest: Gondolat, 1961.; Litván György: „Magyar gondolat – szabad gondolat”. Budapest: Magvető, 1978. (Gyorsuló Idő)


nemzetiségi kérdés megoldására és a választójog kiszélesítésére.479 A polgári értelmiség kezdetben szorosan együttműködött a magyar szociáldemokráciával, s nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a szocialista mozgalom kidolgozott programmal léphessen a munkásság elé. A radikális értelmiség egy része a marxizmussal is rokonszenvezett, egyetértett a termelő eszközök társadalmi tulajdonba vételével, s bizonyos területeken a társadalmi fejlődés végső céljaként a szocializmust jelölte meg.480 A cionista irányzatok között is akadt olyan, amely szocialista elveket fogalmazott meg, s a leendő zsidó állam létrehozását egy „kizsákmányolástól mentes”, új társadalom megteremtésének programjával kapcsolta össze. A polgári berendezkedéstől merőben eltérő társadalmak kialakítására törekvő szocialista szellemi irányzatok azonban a cionizmustól függetlenül is nagy hatást gyakoroltak a zsidóság bizonyos rétegeire.481 Elsősorban azokra a csoportokra, amelyek a modernizáció hatására elszakadtak a zsidó tradícióktól, de nem integrálódtak a polgári középosztályba. A legnagyobb fogékonyságot a zsidó értelmiség egyes rétegei és a zsidó munkásság csoportjai mutattak. A 19. századi baloldali mozgalmakhoz való csatlakozást nagyban segítették a judaizmusban rejlő messianisztikus vonások, amelyek sok hasonlóságot mutattak a szocialista-kommunista utópiákban megjelenő küldetéstudattal.482 A kereszténységnek a túlvilági

479 Litván György–Szűcs László: A szociológia első magyar műhelye. A Huszadik Század köre. I –II. kötet. Budapest: Gondolat, 1973.; Pók Attila: A magyarországi radikális demokrata ideológia kialakulása. A „Huszadik Század” társadalomszemlélete (1900–1907). Budapest: Akadémiai, 1990.; Litván György: Jászi Oszkár. Budapest: Osiris, 2003. 480 Mary Gluck: George Lukacs and His Generation, 1900–1918. Cambridge, Massachusetts: Harvard University Press, 1985. 481 Robert Wistrich: Socialism and the Jews. The Dilemmas of Assimilation in Germany and Austria-Hungary. i. m. 482 Michael Löwy: Zsidó messianizmus és anarchista utópiák Közép-Európában (1905–1923). In: Miszlivetz Ferenc–Simon Róbert (szerk.): Zsidókérdés Kelet- és Közép-Európában. i. m. 213–244.; Jonathan Frankel: Prophecy and Politics. Socialism, Nationalism and the Russian Jews 1862–1917. Cambridge–London: Cambridge University Press, 1981.


üdvözülésben testet öltő transzcendens irányultságával szemben a zsidó messiásvárásban ugyanis az evilági megváltás gondolata fogalmazódik meg. A zsidó vallás immanens jellege következtében az emberi cselekedetek a földi megváltáshoz vezető út perspektívájába helyeződnek. A szocialista-kommunista elképzelések viszont természetüknél fogva egy jobb társadalom célját fogalmazták meg. A vallási, etnikai hovatartozást figyelmen kívül hagyó baloldali elméletek többsége, a kapitalista kizsákmányolás megszüntetésének és az osztály nélküli társadalom megvalósításának reménye a „zsidókérdés” megoldásának és az antiszemitizmus felszámolásának ígéretét is magában hordozta. A zsidó értelmiség vitathatatlanul nagy szerepet játszott a különböző szocialista elméletek kidolgozásában. Képviselőiket egyaránt megtaláljuk a német, az osztrák, a magyar és az oroszországi szociáldemokrata mozgalmakban.483 Amíg azonban a közép-európai munkáspártokban a zsidó és a keresztény származású szocialista vezetők, teoretikusok és munkás tömegek többnyire ugyanazon szervezetek tagjaiként tevékenykedtek, Oroszországban a zsidó munkásság és az őket képviselő értelmiség hamar elkülönült a szociáldemokrata mozgalom egyéb irányzataitól. 1897-ben létrehozta a Bundot, Litvánia, Lengyelország és Oroszország Általános Zsidó Munkásszövetségét, amely a szocializmus programja mellett a zsidóság nemzeti, kulturális autonómiájának megvalósításáért is fellépett.484 A Bund a legnagyobb zsidó munkáspárttá fejlődött, s kiemelkedő részt vállalt a zsidó proletariátus gazdasági és politikai harcának irányításában.485

483 Robert Wistrich: Socialism and the Jews. The Dilemmas of Assimilation in Germany and Austria-Hungary. i. m.; Uő: Revolutionary Jews from Marx to Trotsky. London: Harrap, 1976.; Litvány György: Szabó Ervin, a szocializmus moralistája. Budapest: Századvég, 1993.; Erényi Tibor: Zsidók és a magyar baloldaliság. Világosság, XXXIII (1992) 2. 152–158. 484 The Bund. Decision on the Nationality Question (1899, 1901, 1905, 1910) In: Paul R. Mendes-Flohr–Jehuda Reinharz (eds.): The Jew in the Modern World. i. m. 419–423. 485 Henry J. Tobias: The Jewish Bund in Russia: From Its Origins to 1905. Stanford, Calif.: Stanford University Press, 1972.; Nora Levin: Jewish Socialist Movement 1871–1917. While Messiah Tarried. London: Routledge


& Kegan Paul, 1978.; Ezra Mendelsohn: Class Struggle in the Pale. The Formative Years of th Jewish Workers’ Movement in the Tsarist Russia. Cambridge: Cambridge University Press, 1970.; Yoav Peled: Class and Ethnicity in the Pale. The Political Economy of Jewish Workers' Nationalism in late Imperial Russia. New York: St. Martin's Press, 1989.; Encyclopaedia Judaica. Vol. IV. 1497–1507.; Daniel Blatman: Bund. In: Gershon David Hundert (ed.): The YIVO Encyclopedia of Jews in Eastern Europe. i. m. Vol. I. 274–280.


A kirekesztő 20. század


10. A zsidóság helyzete a két világháború közötti

Közép-Európában A „hosszú 19. századot” jellemző jogkiterjesztő és befogadó tendenciákhoz képest a két világháború közötti évtizedek a közép-európai zsidóság történetében gyökeres fordulatot hoztak. Amíg a 19. századi antiszemita mozgalmak marginális jelenségnek számítottak, s érdemben nem veszélyeztették a zsidóság törvény előtti egyenlőségét, az első világháború után kibontakozó gazdasági és politikai válságok hatására az antiszemitizmus a térség államainak többségében a hivatalos állami politika szintjére emelkedett. Közép-Európa válságkorszaka az 1930-as években a zsidó lakosság számára a polgári egyenlőség megkérdőjelezéséhez és fokozatos visszavonásához vezetett. A „zsidókérdés” már a világháború éveiben korábban nem tapasztalt mértékben került az érdeklődés középpontjába. A többéves hadiállapot teremtette különleges helyzet koncentráltan hozta felszínre a közép-európai társadalmak belső ellentmondásait. A háború alatt kibontakozó antiszemitizmus több forrásból táplálkozott. Egyrészt összefüggött a fokozódó szociális feszültségekkel, a közellátás zavaraival küzdő lakosság nehézségeivel. A haditermelésre való átállás óriási terheket rótt a hadviselő országok gazdaságára, amit a kormányok többsége papírpénz kibocsátással, külső és belső államkölcsönökkel fedezett. Az inflációs politika közvetlenül a kisemberekre hárította a háború terheit, míg a hadikonjunktúra a nagytőke profitjának rendkívüli mértékű növekedését idézte elő, a korábbihoz képest többszörös jövedelmet biztosítva a hadieszközök gyártásában és a nyersanyagtermelésben működő részvénytársaságok számára.486 A szociális nehézségek hatására meginduló bűnbakkeresés 486 Jehuda Don: A zsidóság gazdasági viselkedésének jellemzői Közép-Európában a 20. században. In: Uő: A magyarországi zsidóság társadalom- és gazdaságtörténete a 19–20. században. Tanulmányok. Budapest: MTA Judaisztikai Kutatócsoport–Élet és Irodalom, 2006. 13–50.


könnyen irányította az indulatokat a közellátásban nagy szerepet játszó zsidó középrétegek ellen, akik tevékenysége a háborús hiánygazdasággal együtt járó árurejtegetésre és a feketepiac működésére is alkalmas magyarázattal szolgált A negatív társadalmi indulatokat rendkívüli mértékben fokozta a keleti hadszíntérről menekülő asszimilálatlan zsidó tömegek megjelenése. A hadműveletek kiszélesedésével párhuzamosan főként a Monarchia keleti részeiről, Galíciából és Bukovinából érkeztek nagy létszámú ortodox csoportok, amelyek az orosz hadsereg előrenyomulása elől kerestek menedéket Bécsben, Budapesten és Közép-Európa más nagyvárosaiban. Tradicionális öltözékük, kaftán- és a pajeszviseletük, valamint a magukkal hozott gettószellem következtében azonban hamar magukra vonták a környezet figyelmét, s a háborús ínség közepette fellángoló idegengyűlölet egyik legvédtelenebb célpontjaivá váltak. A háború végén kibontakozó baloldali-forradalmi megmozdulások sem hatottak kedvezően a zsidó népesség helyzetére. A szocialista és a kommunista eszméket magáévá tevő zsidó értelmiség kiemelkedő szerep játszott a Németországban, Ausztriában és Magyarországon kibontakozó forradalmi eseményekben, jó okot szolgáltatva arra a forradalmakat leverő rendszereknek, hogy a megmozdulások vezérkarával együtt a zsidó népesség egészét is felelőssé tegyék. A háború után fellendülő zsidóellenes propaganda előszeretettel aknázta ki a zsidó-bolsevik fogalomtársításban rejlő lehetőségeket. A feléledő antiszemitizmus és a háború utolsó szakaszában kibontakozó nemzeti ébredés a közép-európai zsidóság politikai aktivitását is megnövelte. A nemzeti önrendelkezésért és az önálló nemzetállamok megteremtéséért küzdő cseh, lengyel, román nacionalizmusok példája nyomán 1918-ban és 1919-ben Németországban, a Monarchia utódállamaiban, Romániában és Oroszországban zsidó nemzeti tanácsok jöttek létre, amelyek az újjáalakuló alkotmányos rendszerekbe való beilleszkedés igényét fogalmazták meg. A zsidó nemzeti tanácsok az egyéni jogi egyenlőség fenntartása mellett kollektív nemzetiségi jogokat kívántak, képviseletet a törvényhozásban, szabad vallásgyakorlatot, a zsidó iskolák szabad működésének engedélyezését és jogot a kulturális


intézmények fenntartásához. Ezekben a szervezetekben a zsidóság valamennyi politikai irányzata képviseltette magát, legaktívabb szerepet azonban a cionisták játszottak. A cionista mozgalom fellendüléséhez jelentősen hozzájárult az 1917-ben kiadott Balfour-deklaráció, amelyben az angol kormány ígéretet tett arra, hogy a török uralom alól felszabaduló Palesztina területén lehetővé teszi egy „zsidó nemzeti otthon” megteremtését.487 A nemzeti egyesülés híveinek reményeit az is fokozta, hogy 1922-ben a területet brit népszövetségi mandátummá nyilvánították. A zsidó nemzeti tanácsok képviselői részt vettek a párizsi béketárgyalásokon, ahol küldötteik a kisebbségi jogok védelmében léptek fel. 488A zsidó képviselőkből alakult bizottság a zsidóság arányos parlamenti képviselete, a kulturális autonómia megteremtése, valamint a még nem emancipált kelet-európai zsidóság számára a polgári jogok elismertetése mellett szállt síkra. A békekonferencián megalkotott kisebbségvédelmi szerződésekben az aláíró országok kötelezték ugyan magukat arra, hogy kisebbségeiknek nyelvi, faji, vallási hovatartozástól függetlenül teljes állampolgári egyenlőséget biztosítanak, a szerződéseket elvileg garantáló Nemzetek Szövetsége azonban a vállalt kötelezettségek megsértése esetére nem rendelkezett hatékony eszközökkel. A nemzetközi védelem különösen fontos lett volna az új államhatárok közé került zsidó csoportok számára. A háborút követő határmódosítások során ugyanis a magyar, a német, a lengyel és más nemzeti kisebbségekkel együtt nagytömegű zsidó népesség került az új állami keretek közé. Bár a zsidó közösségek a feléledő nemzeti konfliktusokban igyekeztek semlegességet tanúsítani, az elcsatolt területek zsidóságával szemben mégis több helyen megfogalmazódott az előző hatalommal való együttműködés vádja. Meglehetősen ellenségesen viszonyult a szlovák és a román nacionalizmus a magyar fennhatóság alól kikerült szlovákiai és erdélyi zsidókhoz. Hasonló bizalmatlanságot tanúsított a lengyel hatalom a Németországtól 487 The Balfour Declaration, November 2, 1917. In: Paul R. Mendes-Flohr–Jehuda Reinharz (eds.): The Jew in the Modern World. i. m. 582.; Leonard Stein: The Balfour Declaration. New York: Simon and Schuster, 1961. 488 Oscar I. Janowsky: The Jews and Minority Rights, 1898–1919. New York: Columbia University Press, 1933.


elcsatolt területek, Pozńan és Szilézia, valamint a keleti ukrán, litván és belorusz régiók zsidóságával szemben. A zsidókat ért sérelmek és atrocitások ellen általában hatástalannak bizonyultak a nemzetközi zsidó szervezetek tiltakozásai, amelyeket az illető államok a belügyekbe való beavatkozás címén könnyen elhárítottak. A liberális polgári értékrend válságából táplálkozó diszkriminációs törekvések a két világháború közötti évtizedekben a térség államaiban különböző mértékben jutottak felszínre. Az 1920-as években a konszolidálódó közép-európai államok egy részében az újjászerveződő demokratikus intézményrendszerek még nagyobbrészt sikeresen állták útját a szélsőséges antiszemita irányzatoknak. Az 1929–33-as világgazdasági válság hatására meginduló jobbratolódás azonban kiemelt szerephez juttatta azokat a szélsőjobboldali mozgalmakat, amelyek a fajvédelem jelszavával léptek fel, s a „zsidókérdésben” radikális megoldást kívántak. A faji gondolat eluralkodásában döntő szerepet játszott a német nemzetiszocialista mozgalom erősödése, de az 1930-as évek Közép-Európa más államaiban is a faji ideológia győzelméhez vezettek. Erről tanúskodnak az évtized közepétől Magyarországon, Lengyelországban és Romániában megalkotott fajvédelmi törvények, amelyeket az illető államok szuverén törvényhozása fogadott el. A faji törvények a liberális polgári egyenlőség felrúgásával a zsidó népesség teljes gazdasági, társadalmi elszigetelését és kirekesztését valósították meg. 10/1. A „zsidókérdés” a weimari köztársaságban és a náci Németországban A német állam lakosságának 1%-át nem meghaladó, mindössze 560 ezer főt számláló zsidóság a német társadalom azon csoportjai közé tartozott,489 amellyel szemben Németország háborús veresége következtében határozottan fogalmazódott meg a belső árulás 489 Németországban a zsidóság összlakossághoz viszonyított aránya a 20. század elejére csökkenő tendenciát mutat, s a következőképpen alakult: 1871-ben 512 158 fő (1,25%), 1900-ban 586 822 fő (1,04%), 1910-ben 615 021 fő (0,95%), 1925-ben 564 379 fő (0,9). Robert Wistrich: Socialism and the Jews. i. m. 58.; Arthur Ruppin: Sociologie der Juden. i. m. Band I. 91., 117.


vádja.490 A német konzervatív tábornoki kar felelősségének kisebbítését szolgáló „tőrdöfés-elmélet” szerint Németország a háborút nem a harctereken vesztette el, hanem a hátországban, ahol a baloldali-demokratikus mozgalmak forradalmi eszméikkel ásták alá a német hadsereg harci szellemét. A köztársasággal szemben fellépő jobboldali és szélsőjobboldali erők szemében a zsidóság nem csak azért látszott alkalmasnak a bűnbak szerepének betöltésére, mert a zsidó származású baloldali értelmiség vezető szerepet vállalt az 1918–19-es forradalmi megmozdulásokban, de azért is, mert a zsidó származású szociáldemokrata és liberális politikusok aktívan közreműködtek az ország háború utáni helyreállításában és a jobboldali erők által elutasított weimari köztársaság rendszerének kialakításában.491 Zsidó származású volt a demokratikus alkotmány megszövegezője, Hugó Preuss, valamint a versailles-i békét elutasító jobboldali erőkkel szemben a békefeltételek teljesítése mellett fellépő Walter Rathenau, aki 1922 januárjától Németország külügyminiszteri tisztét töltötte be. Rathenau 1922 tavaszán a rapallói szovjet-német szerződés megkötésével jelentős lépést tett Németország külpolitikai elszigeteltségének áttörésére, a szélsőjobboldali nacionalista erők szemében azonban az általa képviselt „teljesítési politika” révén az antant szolgálatában álló árulónak minősült. Zsidó származása miatt a Németország ellen szőtt „nemzetközi zsidó összeesküvés” vádjának igazolására is alkalmasnak látszott. Életét egy merénylő golyója oltotta ki 1922 júniusában.

490 A háború alatti antiszemitizmus okait elemzi Németországban Saul Friedländer: Political Transformations During the War and their Effect on the Jewish Question. In: Herbert A. Strauss (ed.): Hostages of Modernization. Studies on Modern Antisemitism 1871–1933/39. Germany–Great Britain–France. i. m. 150–164. 491 A weimari köztársaság idején a német társadalomban megnyilvánuló antiszemitizmust elemzi Heinrich August Winkler: Anti-Semitism in Weimar Society. In: Herbert A. Strauss (ed.): Hostages of Modernization. Studies on Modern Antisemitism 1871–1933/39. Germany–Great Britain–France. i. m. 196–205.; Donald L. Niewyk: The Jews in Weimar Germany: The Impact of Anti-Semitism on Universities. Political Parties and Government Services. Ibid. 206–226.; Uő: The Jews in Weimar Germany. London: Louisiana State University Press, 1980.


A német nemzettudat sérülései, a weimari köztársaság állandósult gazdasági és belpolitikai válsága jó környezetet teremtettek a nemzetiszocializmus megszületéséhez.492 A Bajorországból induló náci mozgalom képviselői a liberális kapitalizmussal szemben egy új rend és civilizáció megteremtésére törekedtek. A mozgalom ideológiája a polgári liberalizmus és a racionalista eszmerendszer tagadására épült. A liberális individualizmussal szemben a kollektív német nemzeti egység kialakítására tört, amelyet a fajelmélet által kínált módon a magasabb rendűnek tekintett germán faj jogainak kiterjesztése révén kívánt elérni. A náci fajelméletben a germán felsőbbrendűség gondolatához természetesen társult a faji antiszemitizmus.493 A nácizmus ideológiájában a faji alapon értelmezett antiszemitizmus eluralkodása Adolf Hitler személyes fejlődésétől sem függetleníthető. Az ausztriai születésű Hitler bécsi tanulóévei alatt került kapcsolatba azokkal a szellemi irányzatokkal, amelyek a későbbiekben meghatározták politikai gondolkodását.494 Bécs mindenekelőtt a nagynémet nacionalizmust és az antiszemitizmust közvetítette számára. Itt ismerkedett meg Georg Ritter von Schönerer rasszista nézeteivel, valamint a dualista Monarchia felbomlasztására és a Németországgal való egyesülésre vonatkozó nagynémet terveivel. Hasonlóan nagy hatást gyakoroltak rá a keresztényszocialista polgármester, Karl Lueger antiszemita szónoklatai. Lueger azonban sosem jutott el a biológiai antiszemitizmusig, ezért Hitler sokkal 492 Ernst Nolte: A fasizmus korszaka. Budapest: XX. Század Intézet, 2003. 423–670.; Ormos Mária–Incze Miklós: A fasiszta ideológiák alapjairól. Századok, 115 (1981) 6. 1136–1161.; A nácizmus szociálpszichológiai hátteréről: Erich Fromm: Menekülés a szabadság elől. Budapest: Akadémiai, 1993. 171–196.; T. W. Adorno el al.: The Authoritarian Personality. New York: Harper & Brothers, 1950. 493 A német antiszemitizmus 19. és 20. századi elemeit tágabb időkeretben veti össze Donald L. Niewyk: Solving the „Jewish Problem”: Continuity and Change in German Antisemitism, 1871–1945. Leo Baeck Institute Yearbook, XXXV (1990) 335–370.; Yisrael Gutman: On the Chatacter of Nazi Antisemitism. In: Shmuel Almog (ed.): Antisemitism Through the Ages. i. m. 349–380.; Saul Friedländer: A náci antiszemitizmus. Egy tömegpszichózis története. Budapest: Uránus, 1996. 494 Brigitte Hamann: Bécs és Hitler: egy diktátor tanulóévei. i. m. 84–513.


inkább tanítómesterének tekinthette a fajelmélet megteremtőjét, a francia Joseph Arthur Gobineau-t és a német fajelmélet képviselőit, közülük is elsősorban az angol származású, de Németországban élő Houston Stewart Chamberlaint. Feltételezhetően az osztrák Jörg Lanz-Liebenfels írásait is ismerte. Liebenfels a századfordulótól aktív szerepet játszott Bécsben a biológiai antiszemitizmus terjesztésében. Nem csak azt állította, hogy a szőke, kék szemű embertípussal azonosítható germán faj a mások feletti uralkodásra termett, hanem a „faj tisztaságának megőrzése” érdekében ő javasolt először olyan radikális megoldásokat, mint a sterilizálás, a deportálás és a tömeges kivégzés. Bár Hitler sosem hivatkozott szellemi elődjei között Liebenfelsre, minden bizonnyal olvasta a nézeteit népszerűsítő Ostara-füzeteket. Bécsben a század elején sok hagyománytisztelő zsidó élt, akik a Monarchia keleti területeiről származtak. Hitler itt találkozott először kaftános-pajeszos zsidókkal, akiknek látványa, saját bevallása szerint, nagyban hozzájárult zsidógyűlöletének kialakulásához.495 De valójában ennél is nagyobb szerepet játszhattak azok a személyes kudarcok, amelyeket a művészi ambíciókat tápláló, ám szerény tehetséggel megáldott Hitler bécsi évei alatt szenvedett el. Személyes sikertelenségéből táplálkozott megvetése az akadémikus, tudós, művészvilág iránt, akik körében a századfordulót követően sok zsidó származású alkotó tevékenykedett. Életrajzírói azonban kételkednek abban, hogy Hitler Bécset meggyőződéses antiszemitaként hagyta el.496

495 Hitler a Mein Kampfban arról ír, hogy már Bécsben felismerte a zsidókérdés jelentőségét és antiszemitizmusa ott formálódott ki. Állítása mögött az a törekvés sejthető, hogy az 1924–1926-ban keletkezett, általa hiteles önéletrajznak titulált, valójában propagandairatnak tekinthető munkában koherens személyiségként ábrázolja önmagát. Adolf Hitler: Harcom [Mein Kampf]. Hódmezővásárhely: Interseas, 1996. 37–45. [Adolf Hitler: Mein Kampf. München, 1938.] 496 Brigitte Hamann: Bécs és Hitler: egy diktátor tanulóévei. i. m. 495–513.; Ian Kershaw: Hitler. 1889–1936: Hybris. Szeged: Szukits, 2003. 81–88.; Joachim C. Fest: Hitler: eine Biographie. Frankfurt/M–Berlin–Wien: Propylaen, 1973. 59–89.; Alan Bullock: Hitler: A Study in Tyranny. New York–Evanston: Harper and Row, 1964. 30–56.; Konrad Heiden: Hitler.


Valószínűbb, hogy világnézete a háború után Németországban formálódott ki.497 Münchenben a Német Munkáspárthoz csatlakozva elfogadta a „tőrdöfés-elméletet”, ott találkozott az általa nagyra becsült Chamberlainnel, és ismerkedett meg mélyebben a német fajelméleti irodalommal. Antiszemitizmusa több oldalról is megerősítést nyert müncheni támogatói körében, akiknek egy része hozzá hasonlóan a német „peremvidékekről” származott. Hitler környezetéhez tartozott a nemzetiszocialista ideológia egyik kimunkálójává váló, balti-német származású Alfred Rosenberg, aki korán nagy érdemeket szerzett a náci mozgalomban a Cion bölcseinek jegyzőkönyve c. munka elterjesztésével.498 Rosenberg eredetiben olvasta az Oroszországban készült hamisítványt, amely az európai társadalmak ellen szőtt zsidó összeesküvés tervét kívánta igazolni. 1922-től a náci párt lapja, a Völkischer Beobachter szerkesztőjeként népszerűsítette antiszemita nézeteit. A zsidógyűlölet szításában kiemelt szerep jutott Julius Streicher Der Stürmer c. lapjának, amely a párt antiszemita propagandájának legfőbb szócsövévé vált. Az utókor számára különösnek tűnhet, hogyan tölthette be a német társadalom alig 1%-át kitevő zsidóság a legfőbb belső ellenség szerepét a náci mozgalom képviselői szemében. A jelenség magyarázata mindenekelőtt abban rejlik, hogy a náci antiszemitizmus több volt puszta zsidóellenességnél, amelyről már Hitler korai szónoklatai is tanúskodtak.499 A versailles-i békét elfogadó politikai erők ellen intézett kirohanásaiban a „zsidó” fogalmát széles értelemben használta. E kifejezés alá gyűjtött mindenkit, akit felelősnek ítélt Németország hanyatlásáért. Zsidónak nyilvánította a német kormányt, a kormányzásban szerepet játszó szociáldemokrata, liberális és demokrata polgári irányzatokat, de képtelen módon a köztársasági berendezkedést is egyszerűen zsidó alkotásnak

Budapest, 1989. 32–39.; Ormos Mária: Hitler. Budapest: Polgár, 1997. 25–37.; John Lukacs: A történelmi Hitler. Budapest: Európa, 1998. 63–85. 497 Hellmuth Auerbach: Hitler politikai tanulóévei és a müncheni társadalom. Világtörténet, 1978. 28. 130–184. 498 Joachim C. Fest: The Face of the Third Reich. i. m. 247–264. 499 Hellmuth Auerbach: Hitler politikai tanulóévei és a müncheni társadalom. i. m.


bélyegezte. Hitler fogalomhasználata jól példázta az antiszemita gondolkodásmódra jellemző elvont általánosítást és sztereotipizálást. Ezt a módszert alkalmazta Mein Kampf c. művében is.500 Hitler könyve, amely az 1923-as müncheni puccskísérlet miatt kirótt börtönbüntetése alatt készült, a fajok egymás közötti harcaként ábrázolja az emberiség történetét. Elgondolása szerint ebben a harcban valósul meg a kiválasztódás, amelynek során az erősebb fennmarad, a gyengébb pedig elpusztul. Az emberiségen belül kultúrateremtő, kultúrahordozó és kultúraromboló fajokat különböztet meg, az elsőt az árjákkal, az utóbbit önkényesen a zsidókkal azonosítja. Manicheus világképe a világtörténelmet a jó és a rossz harcára redukálja, amit az árja germán és a zsidó faj küzdelmében vél valósulni. Ezért nagy figyelmet szentel a zsidók által elkövetett állítólagos bűnök bemutatásának, összegezve és igaznak nyilvánítva a történelmi sztereotípiákat, a csalás és uzsoráskodás, a kútmérgezés, az uralomra törés, a liberalizmus, a marxizmus és bolsevizmus vádját. Hitler a többi nép megrontására irányuló zsidó világ-összeesküvés képtelen elképzelését is magáévá tette, hogy általa bizonyítsa, mozgalma missziót teljesít az emberiség megmentése érdekében. Hitler és környezete több szempontból is jól választotta meg az ellenséget. A zsidóságot ugyanis nemcsak sajátos történelme tette alkalmassá a bűnbak szerepre, hanem az is, hogy a környező országok zsidó népességéhez képest kisebb létszámú német zsidóság elleni fellépés érdemben nem veszélyeztette a gazdaság működőképességét. A zsidó vállalkozók kezében lévő tőkének nem volt kulcsszerepe a német iparban, szemben Közép-Európa más államaival, ahol a gazdaság árjásítása komoly veszélyekkel fenyegetett. Németországban a zsidóság sokkal nagyobb arányban képviseltette magát az értelmiségi pályákon és a modern szellemi, művészeti élet területein.501 500 Adolf Hitler: Harcom. i. m. 171–195.; Katz: Az előítélettől a tömeggyilkosságig. i. m. 440–445. 501 Donald L. Niewyk: The Economic and Cultural Role of the Jews in the Weimar Republic. Leo Baeck Institute Yearbook XVI (1971) 1: 163–173.; Jehuda Don: Az európai zsidóság foglalkozási szerkezete a két világháború között. In: Uő: A magyarországi zsidóság társadalom- és gazdaságtörténete a 19–20. században. i. m. 51–78.; A gazdasági és szellemi


Az antiszemitizmus igen hamar a német tömegek meghódítására irányuló propaganda egyik legfontosabb kellékévé vált. A Nemzetiszocialista Német Munkáspárt 1920-ban megalkotott programja a zsidókat idegeneknek tekintette,502 ezért az országból való kiutasításukat, a közhivatalokból és főként az újságírói pályákról való elbocsátásukat követelte. A német parlamentbe bekerült náci képviselők 1924-től a törvényhozásban is felléptek a zsidók tevékenységének korlátozása érdekében, a hitleri hatalomátvételig azonban nem sikerült elképzeléseiket elfogadtatni. A gazdasági válság és a baloldal megosztottsága nyomán hatalomra juttatott náci párt 1933 januárjától rohamléptekben kezdte meg a totális diktatúra kiépítését, amely egyszerre jelentette a demokratikus politikai intézmények, a nácizmus céljaitól eltérő elveket valló pártok és társadalmi szervezetek felszámolását, valamint az alapvető polgári szabadságjogok korlátozását.503 A kommunista és a szociáldemokrata mozgalom szétverése után az új hatalom a zsidó lakosságot vette célba.504 1933. március 9-én a náci párt fegyveres alakulatai pogromot rendeztek Berlinben, március 13-án Braunschweigben intéztek támadást zsidók tulajdonában lévő boltok ellen. 1933. április 1-én a fővárosban egy napos bojkottot hirdetettek a zsidók üzletei és üzemei ellen.505 A kivitelezésben ebben az esetben is az SA egységei működtek közre. Az új kormány a parlamenttől 1933 élet neves zsidó képviselőiről ld. Nachum T. Gidal: Die Juden in Deutschland von der Römerzeit bis zum weimarer Republik. Köln: Könnemann, 1997. 318–421. 502 A Német Nemzetiszocialista Munkáspárt programja. In: Almási János–Girus Károly–Kis Aladár (szerk.): Nyugat-Európa és az Egyesült Államok, 1918–1939. Új- és legújabbkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény. 2/1. kötet. Budapest: Tankönyvkiadó, 1976. 22–24. 503 Golo Mann: Németország története 1919–1945. Budapest: Balassi, 1997. 92–106., 121–128.; Ian Kershaw: 1933: folytonosság vagy törés a német történelemben? Világtörténet, Új folyam, 1984. 2. 85–94.; Michael H. Kater: Hitler társadalmi összefüggéseiben. Ibid. 28–60. 504 Lucy S. Dawidowicz: Háború a zsidók ellen 1933–1945. Történelmi tanulmány. Budapest: Múlt és Jövő, 2000. 49–64. 505 Felhívás a zsidók gazdasági bojkottjára. 1933. március 31. In: Németh István: Demokrácia és diktatúra Németországban 1918–1945. II. kötet: A „Harmadik Birodalom” (1933–1945). Budapest: L’Harmattan, 2007. 141.


márciusában elnyert törvényalkotási jog birtokában rövid idő alatt több olyan törvényt fogadott el, amely a közélet posztjain a zsidók eltávolítására irányult. 1933 áprilisában elsőként az állami szolgálat tilalmát mondták ki. Ezután került sor a zsidók kizárására az orvosi és a jogi pályákról, valamint az egyetemek oktatói karából. A kulturális szféra, az irodalmi és a művészeti élet „zsidótlanítása” a birodalmi kulturális kamara felállításával indult meg, amit hamarosan követett az újságírói pálya „megtisztítása”. A nácik a zsidó és más tiltott szerzők műveiből 1933. május 10-én Berlinben nyilvános könyvégetést rendeztek. A közélet árjásításának megindítása után Hitler sokáig nem tett további lépéseket a faji kérdés terén. Csak az évtized közepén, a párton belüli vetélytársakkal való leszámolás után és a tekintélyét megnövelő első külpolitikai sikerek birtokában kezdett ismét foglalkozni a témával.506 Az újabb diszkriminációs hullám első lépéseként 1935 márciusában mondták ki a zsidók katonai szolgálatának tilalmát. A Nürnbergben összeült pártkongresszuson 1935 szeptemberében több törvényjavaslatot tűztek napirendre, amelyek közül kettőt fogadott el a német törvényhozás.507 A „német vér és a német becsület védelmére” hozott törvény megtiltotta a német „fajúak” és a zsidók közötti vegyes házasságokat, valamint a házasságon kívüli nemi érintkezést. A törvény értelmében zsidók nem tarthattak 45 év alatti német női alkalmazottakat és nem használhatták a nemzeti zászlót. A második törvény a „birodalmi polgár” fogalmát tisztázta, ebbe a kategóriába csak a német és a „rokon vérű” egyedeket sorolta. A többieket, a zsidókat is beleértve, politikai jogokkal nem

506 Ian Kershaw: A Hitler-mítosz. Vezérkultusz és közvélemény. Budapest: Kortina, 2003. 319–375.; Golo Mann: Németország története 1919–1945. i. m. 110–121. 507 A nürnbergi törvények, 1933. szeptember 15. In: Németh István: Demokrácia és diktatúra Németországban 1918–1945. i. m. II. kötet. 333–334.; A rendelkezések hatásáról ld. Raul Hilberg: The Destruction of the European Jews. Revised and Definitive Edition. New York–London: Holmes and Meier, 1985. 65–80.; Lucy S. Dawidowicz: Háború a zsidók ellen 1933–1945. i. m. 64–70.; Cornelia Essner: Die ’Nürnberger Gesetze’ oder Die Verwaltung des Rassenwahns 1933–1945. Paderborn: Ferdinand Schöningh, 2002.


rendelkező másodrangú állampolgároknak nyilvánította. Az első törvény a gyakori vegyes házasságok miatt sok német családot sodort súlyos helyzetbe. A második törvény viszont megfelelő jogi alapot teremtett mindenfajta eljövendő zsidóellenes fellépéshez. A nürnbergi törvények faji alapon határozták meg a zsidó fogalmát, zsidónak minősítve azokat az embereket, akik maguk vagy nagyszüleik közül legalább hárman az izraelita felekezet tagjai voltak. A törvény figyelmen kívül hagyta az asszimiláció hatásait és a kikeresztelkedetteket is zsidónak minősítette. A háromnál kevesebb zsidó nagyszülővel rendelkezők az első és másodosztályú „keverék” kategóriába kerültek, a rendelkezések rájuk kevés különbséggel ugyanúgy vonatkoztak. A nürnbergi faji törvények elfogadását zsidóellenes rendelkezések sokasága követte. 1937 végére teljes egészében befejeződött a közélet „árjásítása”, és óriási méreteket öltött a kisebb üzletek elkobzása.508 Lényegesen vontatottabban haladt azonban a nagyvállalatok kisajátítása. Gyakorlati megfontolásból a náci vezetés elsősorban a külkereskedelemben résztvevő üzemek további működését engedélyezte átmenetileg. Az engedmények azonban csak egy kisebbséget érintettek, ezért a rendelkezések a zsidó lakosság többségét egzisztenciálisan reménytelen helyzetbe sodorták.509 A náci antiszemita kampány 1938. november 9-én a hírhedt „birodalmi kristályéjszakán” történt eseményekben jutott tetőpontjára.510 A zsidó lakosság elleni fellépésre egy lengyel-zsidó fiatalember által a párizsi német követség egyik titkára ellen elkövetett merénylet szolgáltatott ürügyet. A merénylet elleni megtorlás címén az SA és más fegyveres alakulatok Németország szerte véres pogromokat rendeztek.511 Egyetlen éjszaka leforgása alatt több ezer

508 Raul Hilberg: The Destruction of the European Jews. i. m. Vol. I. 83–154. 509 A német zsidóság intézményeiről és szervezeteiről bővebben Lucy S. Dawidowicz: Háború a zsidók ellen 1933–1945. i. m. 171–199. 510 Rita Thalmann–Emmanuel Feinermann: Crystal Night, 9–10 November 1938. New York: Coward, McGann & Geoghegan, 1974.; Raul Hilberg: The Destruction of the European Jews. i. m. Vol. I. 38–47.; Lucy S. Dawidowicz: Háború a zsidók ellen 1933–1945. i. m. 101–104.; Ian Kershaw: Hitler. 1936–1945: Nemezis. Szeged: Szukits, 2004. 131–151. 511 A pogrorm előkészítésére, lefolyására és következményeire vonatkozó


üzletet, vállalatot, zsinagógát és imaházat romboltak le vagy gyújtottak fel. A néhol több napig elhúzódó akció során közel 100 embert gyilkoltak meg, s több mint 20 ezret tartóztattak le. Az összefogdosott zsidókat a rendszer ellenségei számára Buchenwaldban, Dachauban és Sachsenhausenben felállított koncentrációs táborokba hurcolták. A „kristályéjszaka” azonban fontos tanulsággal is szolgált a náci vezetés számára. A német lakosság többsége ugyanis passzív szemlélője maradt az eseményeknek, s a propagandaminiszter Joseph Goebbels által irányított antiszemita kampány ellenére sem kapcsolódott be a lincselésbe.512 E kudarc nagy szerepet játszott abban, hogy a náci garnitúra a zsidókkal kapcsolatos döntéseket és gyakorlati lépéseket a későbbiekben igyekezett titokban tartani a német társadalom többsége előtt. A német zsidók közül azok, akik tehették, az 1930-as években elhagyták az országot.513 A kivándorlást az „árjásítás” érdekében a német vezetés is szorgalmazta. A Gestapón belül a zsidóügyek intézésére létrehozott önálló ügyosztály Adolf Eichmann vezetése alatt nagy nyomást gyakorolt a zsidó szervezetekre az emigráció érdekében.514 A náci vezetés főként a Palesztinába való kivándorlást szorgalmazta, mivel elgondolásaik szerint egyetlen nagy zsidó centrum a későbbiek során kevesebb gondot okozhat, mint a német társadalomban élőcsoportok. 1939-ig a németországi zsidóság közel fele, mintegy 270 ezer fő emigrált az országból, az Egyesült Államokban, Nyugat-Európa államaiban és Palesztinában telepedett le. A Palesztinába irányuló kivándorlás a német szándékokon túl az

dokumentumokat ld. Paul R. Mendes-Flohr–Jehuda Reinharz (eds.): The Jew in the Modern World. i. m. 651–656.; Az 1938. november 11-i zsidóellenes pogrom. In: Németh István: Demokrácia és diktatúra Németországban 1918–1945. i. m. II. kötet. 381–385. 512 Joseph Goebbels: Napló. Budapest: Duna, 1994. 197–201.; Public Response to the Kristallnacht. In: Paul R. Mendes-Flohr–Jehuda Reinharz (eds.): The Jew in the Modern World. i. m. 654. 513 Herbert A. Strauss: Nazi Persecution of the Jews and Emigration. In: Uő (ed.): Hostages of Modernization. Studies on Modern Antisemitism 1871–1933/39. Germany–Great Britain–France. i. m. 236–268. 514 David Cesarani: Eichmann. Élete és bűnei. Budapest: Gold Book, 2005.


emigráció egyéb lehetőségeinek csökkenésével is összefüggött. Az Egyesült Államok, amely az első világháborúig a legnagyobb arányban fogadott be európai zsidó kivándorlókat, 1921-ben az amerikai lakosság 3%-ban, 1924-ben mindössze 2%-ban maximálta a beengedhető népesség arányát. A bevándorlást korlátozó amerikai törvények valamennyi nemzetre és népcsoportra kiterjedtek, az európai zsidóság elől azonban a legfontosabb menekülési lehetőséget zárták el. 10/2. A lengyel antiszemitizmus A másfél évszázados széttagoltság után ismét egyesülő Lengyelország a világháborút követően újjáalakult nemzetállamok közül a legnagyobb létszámú zsidó népességgel rendelkezett.515 Az összlakosság 10,4%-át alkotó zsidóság 1921-ben 2,85 millió főt számlált, s összességben a népesség egyharmadát alkotó nemzeti kisebbségek között az ukránok után a második legnépesebb kisebbségi csoportnak számított.516 Az új lengyel állam zsidósága eltérő szociális összetételű, különböző politikai és kulturális tradíciókkal rendelkező rétegekből állt.517 A Monarchiától örökölt galíciai zsidók 1867 óta egyenlő

515 A lengyel zsidóság két háború közötti történetének megítéléséről ld. Ezra Mendelsohn: Interwar Poland: good for the Jews or bad for the Jews? In: Chimen Abramsky–Maciej Jachimczyk–Antony Polonsky (eds.): The Jews in Poland. i. m. 130–139.; Joseph Marcus: Social and Political History of the Jews in Poland, 1919–1939. Berlin–New York: Mouton Publishers, 1983. 516Arthur Ruppin: Sociologie der Juden. i. m. 91.; Ezra Mendelsohn: Jews of East Central Europe between the World Wars. Bloomington: Indiana University Press, 1983. 23. 517 Ezra Mendelsohn: The Jewries of Interwar Poland. In: Herbert A. Strauss (ed.): Hostages of Modernization. Studies on Modern Antisemitism 1871–1933/39. Austria–Hungary–Poland–Russia. i. m. 989–995.; Lucy S.


polgári jogokkal rendelkeztek, s bár szociális körülményeik alapvetően nem különböztek oroszországi társaikétól, nem kellett szembesülniük az antiszemitizmus brutális megnyilvánulásaival.518 Az Oroszországtól elcsatolt területek közül az egykori Kongresszusi Lengyelországban az új lengyel állam zsidóságának több mint fele élt, s az alsó középosztály, valamint a munkásság mellett a múlt században ellengyelesedett gazdag ipari és kereskedelmi polgársággal is rendelkezett. A Litvániától elnyert keleti területek találkozó helyévé váltak az oroszországi zsidóság valamennyi modern politikai mozgalmának, a Haszkala, a cionizmus és a szocializmus képviselőinek. Az ortodox és haszid többségű, illetve az alsó középosztály és a munkásság által meghatározott lengyelországi zsidó népességben elenyésző kisebbséget alkottak a Németországtól visszakapott nyugati területeken, Poznańban és Sziléziában maradt zsidó csoportok, amelyek körében a 19. században elsősorban német kultúrális integráció játszódott le. A zsidók által sűrűn lakott vidékeken a mély gyökerekből táplálkozó antiszemitizmus az első világháború alatt látványosan nyilvánult meg az ellenséges német és osztrák csapatokkal való kollaborálás vádjában.519 Az új állam megteremtése, a határok körüli nemzetiségi konfliktusok sem zajlottak le zsidóellenes fellépések nélkül. A zsidó népesség a lengyelek, litvánok, beloruszok és ukránok közötti ellenségeskedés egyik legfőbb szenvedő alanyává vált. 1918 novemberében a Lvovot elfoglaló lengyel csapatok a helyi zsidóknak az ukránokkal való állítólagos együttműködése ürügyén véres pogromot rendeztek. 1919 tavaszán Litvánia városaiban, Vilnában és Lidában került sor hasonló atrocitásokra. De a Vörös Hadsereg lengyelországi invázióját is pogromok kísérték. A kongresszusi lengyel területeken a zsidóellenes megmozdulások 1920 nyarán, a Dawidowicz (ed.): The Golden Tradition: Jewish Life And Thought In Eastern Europe. Boston, MA: Beacon Press, 1967. 518 Vö.: Frank Golczewski: Rural anti-semitism in Galicia before World War I. In: Chimen Abramsky–Maciej Jachimczyk–Antony Polonsky (eds.): The Jews in Poland. i. m. 97–105. 519 Pawel Korzec: Polish-Jewish Relations during World War I. Ibid. 1022–1037.


Varsó bevételével fenyegető orosz hadmozdulatokkal párhuzamosan jutottak tetőpontra. A zsidóságot a lengyel vezetés ebben a küzdelemben az ellenséges hadsereg potenciális szövetségesének tekintette, ezért a zsidó tiszteket internálta a lengyel hadseregből. Az egykori orosz fennhatóság alatt élő zsidóság az új lengyel államban nyerte el a régóta áhított polgári egyenlőséget. Az 1921-ben bevezetett alkotmány biztosította vallásfelekezetek és a nemzetiségek törvény előtti egyenlőségét.520 A zsidóság politikai képviselettel bírt a lengyel törvényhozásban, lehetőségeit azonban alapvetően meghatározták a szélsőséges lengyel nacionalizmus törekvései, amit az állami önállóság viszonyai között a lengyel gazdasági és társadalmi dominancia biztosítása, a „Lengyelország a lengyeleké” jelszóval jelzett politika érvényesítése jellemzett. Bár a lengyel parlament elfogadta a párizsi béke kisebbségi egyezményét, amely a kormányzat számára a zsidó iskolahálózat működtetésére és a szombati pihenőnap tiszteletben tartására vonatkozó kötelezettségeket is előírta, e kötelezettségek teljesítését azonban semmi nem szavatolta. A német és a szovjet hatalom között ütköző állammá váló Lengyelországban a zsidósággal szemben folytatott hivatalos politikát a háború után nagy szerephez jutó jobboldali nemzeti demokrata mozgalom ideológiája határozta meg.521 Az évszázados fenyegetettség emlékét hordozó nemzeti erők a zsidókat a lengyel ügy ellenségének, az idegen hatalmak, főként a német érdekek képviselőjének tekintették, s a lengyel társadalomra nézve veszélyesnek ítélték a nagy létszámú zsidóság asszimilációját. A zsidóság autonómia törekvéseit is gyanúval szemlélték, s a zsidó népesség gazdasági és társadalmi szerepének csökkentésére irányuló elképzeléseket fogalmaztak meg. Céljaikat a lengyel társadalomban nagy befolyással rendelkező és a nemzeti küzdelmekben kiemelkedő szerepet játszó katolikus egyház is támogatta.

520 Ezra Mendelsohn: Jews of East Central Europe between the World Wars. 36–37. 521 Ibid. 38–39., Yisrael Gutman: Poles and Jews between the Wars. In: Herbert A. Strauss (ed.): Hostages of Modernization. Studies on Modern Antisemitism 1871–1933/39. Austria–Hungary–Poland–Russia. i. m. 1038–1062.


E politika jegyében indult meg az 1920-as évek közepétől a Piłsudski marsall vezette ún. szanációs rendszerben a zsidóság létszámának fokozatos leépítése az állami alkalmazottak, az oktatásban dolgozók, valamint a szabadpályás értelmiség, az orvosok és az ügyvédek körében.522 Jóllehet „numerus clausus” törvény elfogadására Lengyelországban nem került sor, a két háború közötti évtizedekben az egyetemi hallgatók létszámában mégis is látványos csökkenés következett be, amihez a lengyel egyetemeken elszaporodó antiszemita bajtársi szervezetek gyakran brutális fellépése is nagyban hozzájárult. A lengyel kormányzat a zsidók gazdasági tevékenységét is tilalmak sokaságával nehezítette. Az üzletemberek számára megnehezítette az állami kölcsönök elnyerését, míg a kisiparos réteg tevékenységét az iparengedélyek kiadásán keresztül korlátozta. A szombattartó zsidóság számára különösen súlyos következményekkel járt a mindenkire kötelező vasárnapi munkatilalom bevezetése. Ez a kormányzati politika nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a lengyelországi zsidóság körében a két világháború közötti évtizedekben a térség más államaiban nem tapasztalható mértékű politikai aktivitás bontakozott ki.523 A zsidó pártok többsége a cári Oroszországban kialakult szervezetek örököse volt, amelyek immár legálisan gyakorolhatták tevékenységüket. De az új állami keretek között számos új párt is létrejött. A zsidóság politikai szervezetei az asszimilációtól elzárkózó lengyel társadalomban a zsidó autonómia megvalósításának lehetőségeit kutatták, a konkrét célok tekintetében azonban egészen különböző utakon jártak. A legmélyebb szakadék az ortodoxia és a világi identitás képviselői között húzódott. Az ortodox erőket tömörítő Agudat Israel a szabad vallásgyakorlat feltételeiért küzdött, s egyaránt elvetette a cionista mozgalom céljait és a lengyel állam keretei között kialakítandó nemzeti autonómiára vonatkozó törekvéseket. Programja megvalósítása érdekében a lengyel politikai erőkkel is hajlandó volt együttműködni. A világi identitást képviselők között többségben voltak a szocialista ideológia talaján álló pártok, 522 Jerzy Topolski: Lengyelország története. Budapest: Gondolat, 1989. 324–334.; Szokolay Katalin: A lengyel szanációs diktatúra néhány vonásáról (1926–1935). Történelmi Szemle, V (1962) 3–4. 560–566. 523 Ezra Mendelsohn: Jews of East Central Europe between the World Wars. i. m. 43–63.


amelyek egy új társadalom felépítésével képzelték el a zsidókérdés megoldását, s egyszerre hirdettek harcot a zsidó és a nem zsidó burzsoázia ellen. A legjelentősebb szocialista szervezet, a zsidó munkásság érdekeit képviselő Bund Lengyelországban képzelte el a zsidó nemzeti autonómia megvalósítását.524 Nagy hangsúlyt fektetett a munkaadókkal folytatott gazdasági küzdelmekre, és jelentős hatást gyakorolt a zsidó szakszervezetekre. Szövetségeseit a lengyel baloldali pártok között, a Lengyel Szocialista Párt és az illegális Kommunista Párt körében kereste, de következetes nemzeti programja megakadályozta az internacionalizmus talaján álló pártokkal való szövetség kialakítását.525 A zsidóság politikai szervezetei között a cionista mozgalom képviselt legnagyobb erőt.526 Az oroszországi cionista mozgalom 1920-ban bekövetkezett felszámolása után Lengyelország a cionizmus nemzetközi központjává fejlődött. Az állandósuló antiszemita légkör és a szláv kisebbségek nemzeti mozgalmai nagyban erősítették a zsidó nacionalizmust, ami elsősorban a Galíciában és a keleti határterületeken élő asszimilálatlan zsidó rétegekre hatott. A nemzeti egyesülés gondolata a zsidó fiatalokat is óriási tömegekben vonzotta, akik Lengyelországban nem reménykedhettek pozitív jövőben. De a mozgalom sikeréhez a nemzetközi tényezők, a Palesztina-munkát 524 B. K. Johnpoll: The Politics of Futility: The General Jewish Workers Bund of Poland, 1917–1943. Ithaca, N. Y.: Cornell University Press, 1967.; Daniel Blatman: For Our Freedom and Yours: The Jewish Labour Bund in Poland, 1939–1949. London–Portland. Or.: Vallentine Mitchell, 2003.; Encyclopaedia Judaica. Vol. IV. 1503–1505.; Daniel Blatman: Bund. In: Gershon David Hundert (ed.): The YIVO Encyclopedia of Jews in Eastern Europe. i. m. Vol. I. 277–280.; Ezra Mendelsohn: On Modern Jewish Politics. New York–Oxford: Oxford University Press, 1993. 63–78. 525 A lengyel és a zsidó baloldali pártok együttműködéséről ld. Jerzy Holzer: Relations between Polish and Jewish left wing group in interwar Poland. In: Chimen Abramsky–Maciej Jachimczyk–Antony Polonsky (eds.): The Jews in Poland. i. m. 140–146. 526 Ezra Mendelsohn: Zionism in Poland: The Formative Years, 1915–1926. New Haven: Yale University Press, 1981.; Uő: On Modern Jewish Politics. i- m.; Encyclopaedia Judaica. Vol. XVI. 1129–1132.; Scott Ury: Zionism and Zionist Parties. In: Gershon David Hundert (ed.): The YIVO Encyclopedia of Jews in Eastern Europe. i. m. Vol. II. 2128–2131.


fellendítő Balfour-deklaráció, valamint az Egyesült Államokba irányuló kivándorlás korlátozása, majd fokozatos lezárulása is hozzájárultak. A lengyelországi cionizmus számtalan pártot és csoportot tömörített, amelyek közül a baloldali-szocialista orientációjú Poále Cion, a centrista általános cionista szervezetek, az ortodox Mizrachi és néhány ifjúsági csoport emelkedett ki. A rendkívül széttagolt mozgalomban a lengyel cionizmus alapvető feladatairól is eltérő elképzelések fogalmazódtak meg. Az egyik tábor a diaszpórában végzett tevékenységre helyezte a hangsúlyt, s hajlandó volt a nemzeti autonómiáért Lengyelországban is tevékenykedni. A másik tábor viszont az új önálló nemzetállam megteremtését tekintette feladatának, s nagy erőfeszítéseket tett a Palesztinába irányuló kivándorlás előkésztésére. Segítségükkel 1924–1926 között több mint 30 ezer lengyel zsidó vándorolt Palesztinába.527 A lengyel parlamentben is cionista szövetségek képviselték a zsidóságot. A zsidó érdekek minél jobb parlamenti érvényesítését szolgálta az a politika, amely a Lengyelországban élő nemzeti kisebbségekben keresett szövetségest. 1922-ben cionista kezdeményezésre jött létre a zsidókból, németekből, ukránokból, beloruszokból és más kisebbségek képviselőiből álló nemzetiségi blokk, amely a választásokon a szavazatok 1/6-át nyerte el. A nemzeti kisebbségek összefogása a lengyel nemzetállamot a nemzetiségek államává kívánta változtatni, és határozott követeléseket fogalmazott meg a nemzeti autonómiák megteremtésére. A különböző cionista csoportok azonban eltérő módon viszonyultak a nemzeti összefogás gondolatához. Az együttműködés létrehozóival, az „orosz” lengyel cionistákkal szemben a galíciai cionizmus vezetőiből álló „ausztriai” csoport attól tartott, hogy a lengyel politikai erőkkel szembeni összefogás az antiszemitizmust fogja erősíteni. Ez a kérdés azonban az 1920-as évek közepére, az alkotmányosságot nagyban korlátozó ún. szanációs rendszerben elveszítette jelentőségét. A cionista mozgalom az 1930-as években erősödő antiszemitizmus hatására jutott el népszerűsége tetőpontjára. A

527 Ezra Mendelsohn: Jews of East Central Europe between the World Wars. i. m. 60.


mélyülő gazdasági és politikai válság közepette a lengyel antiszemitizmus Németországon kívül másutt nem tapasztalt intenzitással tört felszínre. A „zsidókérdés” a belpolitikai küzdelmek központi problémájává vált, legszélsőségesebb képviselői a Nemzeti Pártba tömörült nemzeti demokrata mozgalom hívei és a náci gyakorlatot követő Nemzeti Radikális Tömörülés tagjai közül kerültek ki. A zsidók gazdasági és társadalmi szerepének csökkentésével a lengyel politikai erők többsége is egyetértett. A zsidók ellen viselt háború a tevékenységüket korlátozó törvények elfogadásától a nyílt erőszak alkalmazásáig terjedt.528 A hagyomány hű csoportok számára különösen súlyosnak bizonyult 1936-ban a vallási étkezési szokások alapját képező rituális vágás betiltása. A lengyel jobboldal következetesen harcolt a zsidó értelmiség létszámának csökkentéséért. Az egyetemeken az 1930-as években gettópadokat állítottak fel. A zsidó hallgatók látványos elkülönítését az egyetemek előadótermeiben sorozatos erőszakos fellépések egészítették ki. Az orvosi és a hírlapírói pályákon működő értelmiség tevékenységét 1937-től a szakmai szervezetekben alkalmazott ún. árja paragrafus segítségével korlátozták. A gazdasági hadviselés legősibb módja a zsidó üzletek ellen indított bojkott volt. A lengyel városokban és a falvakban az 1930-as évek közepétől mindennapossá váltak a szélsőjobboldali csoportok garázdálkodásai, amelyek a keresztény lakosságot a zsidókkal folytatott üzleti kapcsolatok felszámolására kényszerítették. Mögöttük különböző lengyel gazdasági érdekcsoportok, kereskedő és iparos szervezetek álltak. A lengyel társadalomra a jobboldali sajtó is nagy nyomást gyakorolt, hiszen a lapok gyakran közölték a bojkottól vonakodó keresztény állampolgárok neveit. A gazdasági korlátozásokat sorozatos erőszakos fellépések kísérték, amelyek az első világháború utáni időszak légkörét idézték. Néhány év leforgása alatt Lengyelországban közel 150 antiszemita atrocitásra került sor. A 528 Dietrich Beyrau: Anti-Semitism and the Jews in Poland, 1918–1939. In: Herbert A. Strauss (ed.): Hostages of Modernization. Studies on Modern Antisemitism 1871–1933/39. Austria–Hungary–Poland–Russia. i. m. 1063–1090.; Joseph Marcus: Anti-Semitism and Jewish Economic and Social Conditions, 1918–1918. Ibid. 1091–1134.


legnagyobb pogromok 1935-ben Grodnoban, 1936-ban Przytykben és Minsk-Mazowieckiben, 1937-ben Bresztben zajlottak le, több száz zsidó állampolgár életét oltva ki. Az 1930-as évek közepétől elszabaduló antiszemita hisztéria a cionista mozgalom belső erőviszonyait is jelentősen megváltozatta, s a Palesztinába való kivándorlás ösztönzőit állította a mozgalom élére. A különböző irányzatok között a revizionista mozgalom ért el legnagyobb befolyást, amely a centrista általános cionista szervezetekből vált ki az 1920-as években. Vezetői gyors gyakorlati megoldást kívántak adni a meglévő problémákra, ezért a cionista világszervezetben az angolok és az arabok közötti megbékélést szorgalmazókkal szemben Palesztina területének biztosítása érdekében a fegyveres beavatkozástól sem riadtak vissza.529 A mozgalomban fontos szerephez jutottak a pionír ifjúsági szervezetek, amelyek részt vettek a kivándorlás megszervezésében és lebonyolításában. Fellendülő aktivitásuk ellenére azonban 1930–1939 között mindössze 90 ezer kivándorló jutott el Lengyelországból Palesztinába.530 Ez a csekély mértékű emigráció is lecsökkent az angol kormánynak a Palesztinába való bevándorlást korlátozó határozata következtében. A londoni kormányt a zsidó és az arab nemzeti mozgalmak közötti konfliktusok mérséklése vezérelte, amit az arab és a zsidó népesség egyensúlyának fenntartásán keresztül vélt megoldani. A brit, zsidó és arab küldöttek részvételével 1939 márciusában megrendezett St. James-konferencia tárgyalásai azonban kudarccal végződtek, amelynek következtében a továbbiakban mindössze 75 ezer főben maximálták a Palesztinába befogadható zsidók létszámát.531 Az angol döntés valójában egyet jelentett Palesztina határainak lezárásával. A német fenyegetés árnyékában a lengyel cionista mozgalmat lényegében légüres térbe juttatta, s ezzel a több millió főt 529 Vladimir Jabotinsky: What the Zionist-Revisionists Want (1926) In: Paul R. Mendes-Flohr–Jehuda Reinharz (eds.): The Jew in the Modern World. i. m. 594–597. 530 Ezra Mendelsohn: Jews of East Central Europe between the World Wars. i. m. 79. 531 White Paper of 1939. In: Paul R. Mendes-Flohr–Jehuda Reinharz (eds.): The Jew in the Modern World. i. m. 613–616.


számláló helyi zsidóságot, a térség más államainak zsidó népességével együtt védtelenül szolgáltatta ki a náci terrorgépezetnek. 10/3. A zsidóság Osztrák Köztársaságban Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásával kisállammá zsugorodó Ausztria zsidóságának többsége a két háború között is a fővárosban élt. Az 1923-ban végzett népszámlálás szerint a háború évei alatt 220 ezer főre duzzadt, s az összlakosság 3,5%-át alkotó zsidó népességnek mindössze 10%-a, hozzávetőleg 20 ezer fő lakott vidéken, míg a fennmaradó 200 ezer zsidó lakos Bécsben talált megélhetést.532 A múlt századi antiszemita hagyományokat a századforduló után is továbbéltető Bécsben a háborút követően fellángoló zsidóellenességben mindenekelőtt a leromlott gazdaság elégtelen működéséből táplálkozó indulatok koncentrálódtak.533 A birodalmi piac felbomlása rendkívüli mértékben sújtotta az osztrák ipart és a kereskedelmet, amely létfontosságú nyersanyaglelőhelyeket, ipari kapacitást és nem utolsósorban piacokat veszített. A csonkán maradt gazdaságban hihetetlen méretekben elszabaduló infláció hatására a középosztályok elveszítették megtakarításaik többségét, miközben a bizonytalan gazdasági állapotok több ügyes spekulátor meggazdagodását eredményezték. A háború utáni zűrzavarban tett szert nagy vagyonra a korszak két leghírhedtebb gazdasági kalandora, Camillo Castiglioni és Sigmund Bosel, akiknek zsidó származása egyben kitűnő érvet szolgáltatott azok számára, akik a zsidó lakosságot tették felelőssé az anyagi létbizonytalanságért és az éhínségért. A jobboldali sajtó gyakran közölte azok neveit, akik illegális vállalkozásokba kezdtek, legtöbbször elhallgatva a hasonló tevékenységet folytató keresztény polgárok neveit. A zsidó lakosság 532 Arthur Ruppin: Sociologie der Juden. i. m. 91. 533 A háború utáni antiszemitizmus okait elemzi George E. Berkeley: Vienna and Its Jews: The Solitary Scapegoat in Post-War Vienna. In: Herbert A. Strauss (ed.): Hostages of Modernization. Studies on Modern Antisemitism 1871–1933/39. Austria–Hungary–Poland–Russia. i. m. 797–810.; Bruce F. Pauley: Political Anti-Semitism in Interwar Vienna. Ibid. 811–835.


ellen felgyülemlett indulatok több esetben pogrom közeli állapotokat teremtettek Bécs utcáin. A háború alatti és utáni Bécs ellátási gondjait különösképpen megnehezítették a háború évei alatt odaérkező menekült tömegek, amelyek többsége az orosz invázió és az orosz hadsereg által rendezett pogromok hatására hagyta el a Monarchia keleti területeit. A Galíciából és Bukovinából elmenekült keleti házaló, kézműves és kiskereskedő zsidó csoportok zöme nincstelenül érkezett a hadműveleti zónából, komoly nehézségek elé állítva a közellátást, s a főváros ortodox népességét gyarapította. A menekültek összlétszáma 125 ezer fő körül mozgott, az antiszemiták azonban a „zsidó invázió” tényét bizonyítandó 400 ezer ember beáramlásáról beszéltek.534 E keleti csoportok többsége a hadműveletek megszűntével visszatért hazájába, de közülük közel 26 ezren továbbra is Bécsben maradtak, s legális tevékenységbe kezdtek. Jelenlétüket nemcsak a tősgyökeres nem zsidó városi népesség, de a korábban betelepedő zsidó lakosság messzemenő rosszallása és tiltakozása kísérte.535 A keleti zsidó fiatalok továbbtanulását próbálta akadályozni többek között a bécsi egyetem rektora, amikor 1918 augusztusában kihirdette az egyetem orvosi karán a bukovinai és galíciai származású hallgatók arányának korlátozását. Az osztrák politikai életben a háborút követően jelentékeny szerephez jutó pártok többsége komoly antiszemita tradíciókkal rendelkezett, amelyeket 1918 után is igyekezett felhasználni törekvései érdekében.536 A Keresztényszocialista Párt a hagyományos keresztény antijudaizmus talaján állt, a luegeri örökséghez híven nem tette magáévá a fajelméletet, azért propagandáját elsősorban a hithű zsidóság ellen irányította.537 A faji gondolat azonban hamar behatolt a

534 Ibid. 813. 535 A bécsi zsidóság közösségi intézményeiről, belső szerkezetéről ld. Hugo Gold: Geschichte der Juden in Wien. i. m. 47–158. 536 Bruce F. Pauley: Political Anti-Semitism in Interwar Vienna. i. m.; Karl R. Stadler: Die Gründung der Republik. In: Erika Weinzierl–Kurt Skalnik: Österreich 1918–1938. Band 1: Geschichte der Ersten Republik. Graz–Wien–Köln: Styria Verlag, 1983. 55–84. 537 Anton Staudinger: Christlichsociale Partei. Ibid. 249–276.; Kerekes Lajos: Ausztria hatvan éve 1918–1978. (Karl Rennertől Bruno Kreiskyig.) Budapest:


keresztényszocialista munkásmozgalom soraiba. Az antiszemitizmus a mozgalom 1926-ban megalkotott linzi programjának szerves részét képezte, a zsidóságnak nemzeti kisebbségként való megkülönböztetésére törekedett, amit nem csupán vallási, hanem faji érvekkel is igyekezett alátámasztani. A pángermán erőket tömörítő Nagynémet Néppárt számított a faji antiszemitizmus legkövetkezetesebb bázisának, amely 1918 után is a schönereri elvek alapján, a felsőbbrendűnek titulált germán társadalomtól „idegen” rétegek kiszorításával képzelte el a Németországhoz való csatlakozást.538 A keresztényszocialista–nagynémet kormánykoalíció tagjai 1922-től közösen igyekeztek akadályoznia a keleti zsidó csoportok letelepedését és meggyökeresedését, és körükből indult az a kezdeményezés, amely az állampolgárság elnyerését a német nyelv ismeretéhez kívánta kötni. E törekvés azonban merőben ellenkezett az 1920 októberében életbe lépett demokratikus alkotmány pontjaival. A jobboldali erők antiszemita propagandája legfőképpen a szociáldemokrácia ellen irányult, amely születésétől kezdve nagy számú zsidó értelmiségit és munkást vonzott.539 A szociáldemokraták a keresztényszocialistákkal karöltve részt vettek a háború utáni kormányzásban, valamint a Monarchia felbomlását szentesítő béketárgyalásokon, ami a jobboldali erők számára lehetőséget adott arra, hogy a nagyhatalmi helyzet elvesztését és a gazdaság mérhetetlen leromlását a szociáldemokrata–zsidó politikai csoportok ténykedésével kössék össze. Bár a párt az 1920. októberi választások után többé nem vett részt a kormányzásban, a fővárosban egészen 1934-ig megtartotta többségét, meghatározó szerepet töltött be s Bécs közigazgatásában. A konzervatív osztrák vidék szemében életképtelen „vízfejnek” tűnő főváros életében a szociáldemokrata irányítás gyökeres változást hozott.540 Alkotásai között első helyen kell Gondolat, 1984. 16–18. 538 Ibid. 18–19.; Adam Wandruszka: Das „nationale Lager”. In: Erika Weinzierl–Kurt Skalnik: Österreich 1918–1938. i. m. 277–315. 539 Rudolf Neck: Socialdemokratie. Ibid. 225–248.; Kerekes Lajos: Ausztria hatvan éve 1918–1978. i. m. 21–26.; Robert Schwarz: Antisemitism and Socialism in Austria, 1918–1962. In: Josef Fraenkel (ed.): The Jews of Austria. Essays on their Life, History and Destruction. i. m. 445–466. 540 Balázs Ilona: A „vörös Bécs” társadalompolitikája. In: Gyimesi Sándor


megemlítenünk a nagyszabású munkáslakás-építkezést, amelynek hatására 1923 és 1933 között 65 ezer új lakást építettek fel. A szociáldemokrata vezetés a főváros egészségügyi helyzetének és oktatási rendszerének javítása érdekében is rendkívül sokat tett. Ezekben az években indult meg az iskolaorvosi és a fogorvosi hálózat kiépítése, az öregek egészségügyi ellátásának megszervezése, a leendő anyák rendszeres orvosi vizsgálata és tanácsadása, amelynek hatására a korábbi 17%-ról 7%-ra sikerült leszorítani a csecsemőhalandóságot. Az oktatásügyben bevezetett újítások az alapoktatás egységesítését és demokratizálását kívánták elősegíteni. E nagyszabású tervek megvalósításához szükséges költségek előteremtéséhez rendkívül kemény adópolitikát léptettek életbe, amely az építkezési adó, a progresszív gazdasági adó, a luxusadó és a különböző szociális adónemek révén elsősorban a vagyonos és a középrétegek megtakarításait vonta el. A középosztály körében „adószadizmusként” vagy „adóbolsevizmusként” emlegetett adópolitika fő irányítója a zsidó származású Hugó Breitner pénzügyi szenátor volt, akinek működése alatt a háztulajdonosok, illetve a kereskedők és vállalkozók széles rétegei – zsidók és nem zsidók egyaránt – sodródtak a gazdasági romlás szélére. A baloldali városi adminisztráció tevékenysége mellett a főváros megváltozott szerepköre is komoly társadalmi feszültségeket keltett. Bécs, amely a háború előtt egy nagy birodalom fővárosa volt, annak megfelelően kiépített hivatali és intézményhálózattal, a két háború között egy mindössze 6,5 milliós kisállam fővárosává vált. A birodalmi intézmények megszűnésével feleslegessé váló döntően keresztény alkalmazotti és hivatalnok rétegek az iparban és a szabadpályákon próbáltak elhelyezkedni, azokon a területeken, ahol egyértelműen a zsidó értelmiség túlsúlya érvényesült. A fővárosban keletkezett szociális és társadalmi feszültségek mellett az osztrák antiszemitizmusban a konzervatív osztrák vidék és a haladó szellemű „vörös Bécs” ellentétei is kifejeződtek. Stájerország és Karintia számított a vidéki antiszemitizmus fő központjának, minden bizonnyal nem véletlenül éppen azok a területek, ahol az (szerk.): Gazdaság, politika, kultúra. Tanulmányok Kelet-Közép-Európa történetéből. Budapest: 1992. (Gazdaság- és társadalomtörténeti füzetek II.) 147–172.; Kerekes Lajos: Ausztria hatvan éve 1918–1978. i. m. 136–148.


1920-as évek végére az egyik legjelentősebb félkatonai, jobboldali szervezet, a Heimwehr megerősödése ment végbe.541 A mozgalom ideológiájának szerves részét képezte a hagyományos szocialista- és zsidóellenesség, amely elsősorban a szociáldemokrata vezetés alatt álló fővárossal szembeni bizalmatlanságban testesült meg. A zsidóellenesség azonban különböző mértékben jellemezte a Németországhoz való csatlakozás kérdésében megosztott szervezet csoportjait. Míg a szervezetben többséget alkotó, s a katolikus ideológia talaján álló csoportok elutasították a fajelméletet, a déli és az alsó-ausztriai részeken működő erők elfogadták azt. A Heimwehr egyes csoportjaiban tapasztalható mérsékelt antiszemitizmus a mozgalom támogatókörével is összefüggött, akik között több, a mozgalom anti-marxizmusát elfogadó zsidó bankárt is találunk. Semmi kétség nem férhet ahhoz, hogy a faji antiszemitizmust az osztrák Nemzetiszocialista Német Munkáspárt képviselte a legkövetkezetesebben.542 Az osztrák nácik feltétel nélkül elfogadták a hitleri elméletet, s egyaránt ellenségnek tekintették a hithű és a kikeresztelkedett zsidóságot, a közélet és a gazdaság posztjairól való eltávolításukat követelve. Propagandájuk különösen megerősödött a gazdasági válság évei alatt, és az 1930-as évek elejétől egyre jobbra tolódó kormányzat politikájára sem maradt hatás nélkül.543 Az 1932 májusában kormányra került keresztényszocialista Engelbert Dollfuss kancellár, majd utódja, Walter von Schuschnigg tevékenységét a zsidó népességgel szemben sajátos kettősség jellemezte. Mindez abban 541 Walter Wiltschegg: Die Heimwehr. Wien: Verlag für Geschichte und Politik, 1985.; Kerekes Lajos: Ausztria hatvan éve 1918–1978. i. m. 106–111. 542 Az osztrák nemzetiszocializmus korai történetéről ld. Andrew G. Whiteside: Austrian National Socialism before 1918. The Hague: M. Nijhoff 1962. 543 Ulrich Kluge: Der österreichische Ständesstaat 1934–1938. Wien: Verlag für Geschichte und Politik, 1984.; Gerhard Jagschitz:: Der österreichische Ständesstaat 1934–1938. In: Erika Weinzierl–Kurt Skalnik: Österreich 1918–1938. i. m. 517–552. 497–515.; Anton Staudinger : Christlich-sociale Partei und Errichtung des „Atoritären Ständestaates” in Österreich. In: Ludwig Jedlicka–Rudolf Neck (Hrsg.): Vom Justizpalast zum Heldenplatz. Studien und Dokumentationen 1927 bis 1938. Wien: Österreichische Staatsdruckerei, 1975. 65–81.; Kerekes Lajos: Az osztrák kleriko-fasizmus problémájához. Történelmi Szemle, V (1962) 3–4. 545–550.


nyilvánult meg, hogy amíg az 1934-ben bevezetett antidemokratikus alkotmány továbbra is biztosította a zsidók egyenlő politikai jogait és a vallás gyakorlásának feltételeit, a kormányzat egyes csoportokkal szemben a gazdasági diszkrimináció eszközéhez nyúlt.544 Leginkább a banki alkalmazottak, valamint a jogi és orvosi szakmákban tevékenykedők körében igyekezett mérsékelni a zsidók arányát. A városi kórházakban dolgozó zsidó orvosokat az 1934. februári sikertelen szocialista felkelés után, a szocialistákkal való szimpatizálás vádjával bocsátották el állásaikból. Az oktatás területén is hasonló diszkriminációs tendenciák érvényesültek az 1934 szeptemberében életbeléptetett iskolarendelet révén, amely a nem keresztény gyermekek számára párhuzamos osztályok felállítását rendelte el. A náci Németország első áldozatának számító Ausztriában 1938. március 13. után gyors ütemben kezdődött el a zsidóság ellen Németországban már alkalmazott megkülönböztető rendszabályok érvényesítése.545 Május 20-án az Ostmarkra (a bekebelezett Ausztria elnevezése) is kiterjesztették a nürnbergi faji törvények hatályát. A 180 ezer főnyi vallásfelekezeti alapon nyilvántartott zsidó polgár mellett 120 ezer főre tehető a faji törvények értelmében zsidónak minősítettek létszáma. Röviddel ezután megtiltották számukra a fürdők, a parkok és az egyéb nyilvános helyek látogatását. Az egyetemekről fokozatosan eltávolították a zsidó hallgatókat: áprilisban 2%-ra, ősszel 1%-ra csökkentették arányukat, majd novemberben teljesen kitiltották őket az intézményekből. A zsidó diákokat is kirekesztették a középiskolai oktatásból, a tanárokat pedig elbocsátották. Szeptemberben az orvosokat, gyógyszerészeket, ügyvédeket, előadóművészeket és újságírókat tiltották el hivatásuk gyakorlásától. Októberben a zsidó állampolgárok személyi

544 Erich Zöllner: Ausztria története. Budapest: Osiris, 1998. 386–394. 545 Norbert Schausberger: Der Anschluss. In: Erika Weinzierl–Kurt Skalnik: Österreich 1918–1938. i. m. 517–552.; Gerhard Botz: Die Eingliederung Österreichs in das Deutsche Reich: Planung und Verwirklichung des politisch-administrativen Ansclusses 1938–1940. Wien: Europaverlag, 1976.; Kerekes Lajos: Anschluss 1938. Ausztria és a nemzetközi diplomácia 1933–1938. Budapest: Akadémiai, 1963.


igazolványába bepecsételték a vörös J betűt, az üzlet- és bolttulajdonosokat héber betűs felirat felszerelésére kötelezték.546 A megkülönböztető intézkedésekkel párhuzamosan kezdetét vette a világtörténelem egyik legnagyobb méretű szabadrablása.547 Már áprilisban elrendelték az ötezer birodalmi márka feletti vagyonok bejelentését. Ebbe a kategóriába 47 768 személy tartozott, akiknek vagyona együtt meghaladta a kétmilliárd birodalmi márkát. Összesen 26 ezer ipari üzem, kereskedelmi és egyéb vállalkozás került az „árja tulajdonba veendő” üzemek kategóriájába. Az árjásítás legfőbb haszonélvezője a náci Németország lett, de a helyi lakosság is tevékenyen részt vett a zsidóság vagyonának széthurcolásában, az üzemek, üzletek, rendelőintézetek, ügyvédi irodák, lakások és más ingatlanok elrablásában. Ennek hatására 1938 végére 44 ezer zsidó lakás került árja tulajdonba. Az antiszemita megtorlóakciók különösen kegyetlen formát öltöttek az 1938. november 9-i „birodalmi kristályéjszakán”.548 A kortársak visszaemlékezései szerint a bécsi pogrom során végrehajtott gaztettek a németországi eseményeken is túltettek. Több ezer üzlet és lakóház kirablásán és megrongálásán túl egyetlen éjszaka leforgása alatt 42 zsinagógát és imaházat égettek fel a lincselők, 27 embert gyilkoltak meg és 88 súlyos sebesültet hagytak hátra. A hatóságok 6547 embert tartóztattak le, s közülük 3700-at egyenesen a Dachauban működő koncentrációs táborba szállítottak. Az elrettentő események hatására közel 700 ember követett el öngyilkosságot. A németek cinizmusuk jellemző megnyilvánulásaként a rombolásért a zsidó

546 Gerhard Botz: The Dynamics of Persecution in Austria, 1938–1945. In: Robert S. Wistrich (ed.): Austrians and the Jews in the Twentieth Century. From Franz Joseph to Waldheim. New York: St. Martin’s Press, 1992. 199–219.; Herbert Rosenkranz: The Anschluss and the Tragedy of Austrian Jewry 1938–1945. In: Josef Fraenkel (ed.): The Jews of Austria. Essays on their Life, History and Destruction. i. m. 479–545.; Norman Bentwich: The Destruction of the Jewish Community in Austria 1938–1942. Ibid. 467–478. 547 Kerekes Lajos: Ausztria hatvan éve 1918–1978. i. m. 241–244.; Gerhard Botz: The Jews of Vienna from the Anschluss to the Holocaust. In: Herbert A. Strauss (ed.): Hostages of Modernization. Studies on Modern Antisemitism 1871–1933/39. Austria–Hungary–Poland–Russia. i. m. 836–854. 548 Ibid. 847.; Kerekes Lajos: Ausztria hatvan éve 1918–1978. i. m. 244.


lakosságtól követeltek kártérítést, s az ausztriai zsidóságot a németországival együtt 1 millió márka kollektív pénzbüntetés megfizetésére kötelezték. A kivándorlás ösztönzésére is a várható anyagi haszon hajtotta a nácikat.549 1938 márciusától 1939 november végéig 126 445 ember hagyta el az országot, amelynek fejében a németek mintegy 1,6 millió dollárt kaptak a kivándorlást segítő nemzetközi segélyszervezetektől. Az emigráció azonban rendkívüli módon megnehezedett a második világháború kitörése után, ennek köszönhetően a háború alatt mindössze 24 500 zsidó polgár talált menedéket a birodalom határain kívül. 10/4. Az intézményes diszkrimináció kezdetei Magyarországon A zsidósággal szemben alkalmazott jogi, intézményes diszkrimináció kezdetei Magyarországon a levert forradalmak után berendezkedő ellenforradalmi rendszer születéséig nyúlnak vissza. A Monarchia felbomlása, a polgári demokratikus forradalom, az azt követő proletárdiktatúra kudarca, valamint a trianoni béke olyan eseményeknek számítanak a 20. századi magyar történelemben, amelyek külön-külön is negatív módon befolyásolták az országban élő zsidóság sorsát. Az 1918-as demokratikus forradalom mindenekelőtt a századelő progresszív mozgalmához csatlakozó zsidó származású értelmiség sorsát pecsételte meg, amely a polgári radikális eszmekör keretében szolidaritásra találta a hasonlóan gondolkodó keresztény értelmiséggel. A Társadalomtudományi Társaság és a Huszadik Század c. folyóirat körül tevékenykedő értelmiségi csoport Magyarországnak a nyugati demokráciákhoz való felzárkóztatására, demokratikus társadalmi értékrend kialakítására, a nemzetiségek jogait tiszteletben tartó nemzetiségi politika megteremtésére

549 Gerhard Botz: The Jews of Vienna from the Anschluss to the Holocaust. i. m. 846.


törekedett.550 Eszményeik megvalósítása reményében többen részt vállaltak 1918 őszétől Károlyi Mihály kormányának munkájában. A polgári demokratikus kísérlettel egybeeső tragédiák azonban, egyfelől az ország feldarabolása, amelyet a magyar politika érdemben nem tudott befolyásolni, másfelől a proletárdiktatúra kísérlete, lehetőséget adott a konzervatív erőknek arra, hogy a forradalom vezérgárdáját az elszenvedett tragédiák bűnbakjaivá tegye.551 A felelősség kutatása során az új rezsim különleges hangsúlyt helyezett az 1918–19-es változások több főszereplőjének zsidó származására, amellyel egyben a rövid demokratikus átmenetnek a hazai fejlődéstől „idegen” jellegét is igazolni kívánta. Az 1919 őszétől kibontakozó fehérterror áldozatai azt is mutatták, hogy a bűnbakkeresés nem korlátozódott csupán a forradalom zsidó származású vezérgárdájára. A szélsőjobboldali tiszti különítmények haragja a zsidó-bolsevik-liberális fogalomtársítás alapján a forradalommal semmilyen közösséget nem vállaló zsidó és keresztény polgárokra és kisemberekre is lesújtott.552 Az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződés az ország nemzetiségi területeinek elcsatolása révén jelentősen csökkentette a zsidóságnak a nemzetiségekkel szemben játszott korábbi szerepét.553 550 1917-ben a Huszadik Század c. folyóirat Jászi Oszkár ösztönzésére körkérdést intézett a magyar szellemi élet szereplőihez, s a széles nyilvánosság előtt zajló vitát kezdeményezett a zsidókérdésről. A zsidókérdés Magyarországon. A Huszadik Század körkérdése. Budapest: A Társadalomtudomány Társaság Kiadása, 1917. [A főbb álláspontokat ld. még Hanák Péter (szerk.): Zsidókérdés, asszimiláció, antiszemitizmus. Tanulmányok a zsidókérdésről a huszadik századi Magyarországon. Budapest: Gondolat, 1984. 13–115.] 551 A zsidók részvételére a Tanácsköztársaságban ld. William O. McCagg: Jews in Revolutions. The Hungarian Experience. Journal of Social History, 6 (1972) 78–105.; A kommunizmus és a fehérterror időszakáról ld. Nathaniel Katzburg: Zsidópolitika Magyarországon 1919–1943. Budapest: Bábel, 2002. 31–54. 552 Randolph L. Braham: Right Radicalism in the Immediate Postwar Period. Herbert A. Strauss (ed.): Hostages of Modernization. Studies on Modern Antisemitism 1871–1933/39. Austria–Hungary–Poland–Russia. i. m. 916–923.; Prónay Pál: A határban a halál kaszál. Budapest: Kossuth, 1963. 553 1920 tavaszán több magyar zsidó üzletember, dr. Halmos Károly, báró Ullmann Adolf Párizsban francia üzletemberek és politikusok kapcsolatait


Abban, hogy a 19. században a magyar liberális politika következetesen lépett fel a zsidó emancipáció megvalósításáért, elsőrendű szerepet játszott a nemzetiségekkel szembeni magyar arány növelésének igénye, amelynek a zsidóság magyarosodásából is származó eredményeit először az 1910-es népszámlálás során sikerült kimutatni. A történeti Magyarország lakosságának közel 2/3-át, a zsidóság 48%-át elcsatoló béke azonban drasztikusan megváltoztatta az ország lakosságának nemzetiségi összetételét, s ezzel máról holnapra megszüntette a magyar politikának a zsidó jogegyenlőség következetes fenntartásához fűződő korábbi érdekeltségét.554 A trianoni országdarabolás következtében az 1910-ben összeírt 911 ezer fővel szemben 1920-ra 473 ezer főre zsugorodott a magyarországi zsidóság létszáma, míg a lakosságon belüli aránya 5%-ról 5,9%-ra emelkedett.555 Abban, hogy a zsidókérdés és az antiszemitizmus a keresztény-nemzeti kurzus kialakulásával párhuzamosan a kormányzati politika részévé vált, a konzervatív eszmerendszerben a századfordulótól

kereste, s a francia tőke bevonásával próbált politikai támogatást szerezni Magyarország számára. Walter Pietsch: Trianon és a magyar zsidók. In: Uő: Reform és ortodoxia. A magyar zsidóság belépése a modern világba. i. m. 109–131., 144–146. 554 Ezra Mendelsohn: Trianon Hungary, Jews and Politics. In: Herbert A. Strauss (ed.): Hostages of Modernization. Studies on Modern Antisemitism 1871–1933/39. Austria–Hungary–Poland–Russia. i. m. 893–915. 555 Kovács Alajos: A zsidóság térfoglalása Magyarországon. i. m. 60–61.; Az 1920. évi népszámlálás. I. rész. A népesség főbb demográfiai adatai. Magyar Statisztikai Közlemények. Új Sorozat. 69. kötet. Budapest, 1923. 14., 33.; A terület elcsatolások a zsidóság településszerkezetét a főváros javára változtatták meg. A századfordulótól a fővárosban élt az ország zsidó lakosságának 1/5-e, 1910-től közel 1/4-e, 1920-ban azonban Budapest 215 ezer főnyi zsidósága a város lakosságának 23,2%-át, a trianoni Magyarország zsidóságának több mint 45%-át alkotta. Ld. még Kovács Alajos: A csonkamagyarországi zsidóság a statisztika tükrében. Budapest: Egyesült Keresztény Magyar Liga, 1938. 58–60.; Benisch Artur: A zsidók térfoglalása és elhelyezkedése a mai Magyarországon (1830–1930). Magyar Statisztikai Szemle, 1934. 11. 916–925.; A két világháború közötti demográfiai tendenciákat ld. Jehuda Don–George Magos: A magyarországi zsidóság demográfiai fejlődése. Történelmi Szemle, XXVIII (1985) 3. 437–469.


továbbélő antiszemita folytonosság mellett elsődleges szerepet játszottak a rendszer konszolidációjának gyakorlati szükségletei. A konszolidációt végrehajtó kormányok egyrészt a fajvédelem jelszavával fellépő szélsőjobboldal leszerelése érdekében nyúltak a diszkrimináció eszközéhez. De még inkább hozzájárultak ahhoz a keresztény középosztály és a polgári középrétegek között egyre mélyülő ellentétek tompítására irányuló törekvések.556 A keresztény-dzsentri középosztály és a polgári középrétegek között a múlt század utolsó évtizedeitől datálható konfliktus az első világháború után korábban nem látott mértékben erősödött fel. Amíg a századvég agrárválságát követő birtokvesztést többnyire kiegyenlítette a polgári államapparátus kiépülése, a központi és a helyi hivatalok létesülése, valamint a hadsereg hivatásos állományának növekedése, a háború után a hivatali apparátus telítődése, valamint a területelcsatolások, amelynek hatására a közhivatalnokok, állami alkalmazottak és értelmiségiek nagy számban menekültek vissza az elszakított területekről, a keresztény középosztály tömegeit komoly egzisztenciális válságba juttatták. E rétegek indulatai elsősorban a zsidó többségű polgári középrétegek felé irányultak, akik a korábban érkezők előnye alapján birtokolták a szabad pályákon, valamint az iparban és a kereskedelembe fellelhető diplomás állások nagy részét, s egyben az értelmiség bázisának utánpótlását is szolgáltatták.557 A keresztény középosztály képviselői a polgári, s részben zsidó rétegek rovására végrehajtott „helycserével” képzelték el egzisztenciális 556 Hajdú Tibor: Az értelmiségi „túltermelés” és társadalmi hatásai. In: Lackó Miklós (szerk.): A két világháború közötti Magyarországról. Budapest: Kossuth, 1984. 47–98.; Ránki György: A magyarországi zsidóság foglalkozási szerkezete a két világháború között. Történelmi Szemle, XXX (1987–88) 3. 256–266.; György Lengyel: The Ethnic Composition of the Economic Elite in Hungary in the Interwar Period. In: Yehuda Don–Victor Karady (eds.): A Social and Economic History of Central Eurpoean Jewry. i. m. 229–247. 557 A jobboldali értelmiség álláspontját elemzi Asher Cohen: The Attitude of the Intelligentsia in Hungary Toward Jewish Assimilation between the Two World Wars. In: Béla Vágó (ed.): Jewish Assimilation in Modern Times. i. m. 57–74.; Ránki György: Gondolatok az ellenforradalmi rendszer társadalmi bázisának kérdéséhez az 1920-as évek elején. Történelmi Szemle, V (1962) 3–4. 353–369.


gondjaik enyhítését. A korszak uralkodó jelszavává váló „keresztény őrségváltás” gondolatában nyíltan megfogalmazták a zsidó értelmiség létszámának csökkentésére irányuló törekvéseiket. A röviden csak értelmiségi túltermelési válságnak nevezett probléma megoldására a konszolidációt elindító Teleki Pál kormánya az egyetemi és főiskolai hallgatók létszámának leszorítása révén tett kísérletet. A magyar törvényhozás 1920 szeptemberében fogadta el a „numerus clausus” törvényt, amely az egyetemekre és a jogakadémiákra felvehető hallgatók arányát a „népfajok és nemzetiségek” országos arányában határozta meg.558 Ezzel kimondatlanul a zsidó hallgatók létszámát kívánta korlátozni, hiszen azok jelenléte a felsőoktatási intézményekben többszörösen felülmúlta a zsidó népesség 6%-os országos arányát. A törvény először alkalmazta a „faj” terminust diszkriminatív módon, ezért fontos határkőnek számít a magyar törvényhozásban. Alapjaiban sértette az általános polgári egyenlőség és a tanszabadság elvét, s a zsidóság számára az 1867-től érvényben lévő emancipációs törvény semmibe vételét jelentette. A „numerus clausus” törvényt az ország egyetemein ugyan különböző mértékben hajtották végre – az új vidéki egyetemeken, például Pécsett vagy Debrecenben továbbra sem változtattak lényegesen a hallgatói arányokon – összességében mégis viszonylag rövid idő alatt jelentős csökkenést eredményezett a zsidó egyetemi hallgatók létszámában, amely – még ha nem süllyedt is a kívánt 6%-ra – a két háború között 10% körül mozgott, a dualizmus kori 25–30%-kal szemben.559 A magyar egyetemekről kiszoruló zsidó fiatalok egy

558 1920: XXV. tc. A tudományegyetemekre, a műegyetemekre, a budapesti egyetemi közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiákra való beiratkozás szabályairól. Magyar Törvénytár. 1920. évi törvénycikkek. Szerk. Dr. Térfy Gyula, Budapest: Franklin, 1921. 145–146.; N. Szegvári Katalin: Numerus clausus rendelkezések az ellenforradalmi Magyarországon. A zsidó és nőhallgatók főiskolai felvételéről. Budapest: Akadémiai, 1988.; Kovács M. Mária: Numerus clausus Magyarországon, 1919–1945. In: Molnár Judit (szerk.): Jogfosztás – 90 éve. Tanulmányok a numerus claususról. Budapest: Nonprofit Társadalomkutató Egyesület, 2011. 29–59. 559 A törvénynek az értelmiségi szabadfoglalkozásokra gyakorolt hatását elemzi Kovács M. Mária: Liberalizmus, radikalizmus, antiszemitizmus. A


része külföldön, Bécsben, Prágában, 1933 előtt Németországban és Mussolini Olaszországában folytatta tanulmányait. Becslések szerint a „numerus clausus” miatt 1925-ben több mint 3 ezren kényszerültek külföldre.560 Távozásuk komoly szellemi tőkekiáramlással járt. A törvény fogadtatásából azonban hamar kiderült, hogy az új szabályozás nem járult hozzá a kívánt mértékben a társadalmi ellentétek tompításához. A liberális közvéleményt a polgári jogegyenlőség megsértése késztette a kormánnyal szembeni állásfoglalásra. Legjelentősebb képviselője, a Nemzeti Demokrata Párt, élén Vázsonyi Vilmossal, egyben az asszimiláns magyar zsidóság álláspontját is képviselte.561 Az elégtelen végrehajtás miatt a szélsőjobboldali-fajvédő csoportok is támadták a törvényt. A szélsőjobboldal fellépését a fővárosi és a vidéki egyetemeken 1920 és 1923 között sorozatos antiszemita megmozdulások kísérték. Az erőszakos incidensek mögött az Ébredő Magyarok Egyesülete és az általa feltüzelt egyetemi bajtársi szövetségek álltak.562 A „numerus clausus” a nemzetközi szervezetek figyelmét is felkeltette. Ennek hatására 1921 novemberében a Népszövetség napirendre tűzte a magyarországi zsidóság ügyét. A népszövetségi vizsgálatra három nemzetközi zsidó szervezet nyomására került sor: a magyar orvosi, ügyvédi és mérnöki kar politikája 1867 és 1945 között. Budapest: Helikon, 2001. 71–107.; A zsidó egyetemi hallgatók arányának változását ld. Jehuda Don: Az emberi erőforrás fejlesztése Magyarországon és a numerus clausus. In: Uő: A magyarországi zsidóság társadalom- és gazdaságtörténete a 19–20. században. i. m. 107–113.; A zsidó hallgatók arányának alakulását közép- és kelet-európai összevetésben ld.: The Attendance of Jews at Advanced Academic Institutions and Universities, Table XII. In: Paul R. Mendes-Flohr–Jehuda Reinharz (eds.): The Jew in the Modern World. i. m. 712. 560 Bethlen Pál (szerk.): Numerus Clausus. A magyar zsidóság almanachja. Budapest, 1925. 141–146.; A zsidó értelmiség háború utáni kivándorlását szélesebb időkeretben mutatja be Frank Tibor: Double Exile: Migrations of Jewish-Hungarian Professionals through Germany to the United States, 1919–1945. Oxford: Peter Lang, 2009. 561 L. Nagy Zsuzsa: A budapesti liberális ellenzék, 1919–1944. Budapest: Akadémiai, 1972. 24–28. 562 Ladányi Andor: Az egyetemi ifjúság az ellenforradalmi rendszer első éveiben (1919–1921). Budapest: Akadémiai, 1979.


Joint Foreign Committee, az Anglo Jewish Association és az Alliance Israelite Universelle a trianoni béke kisebbségvédelmi pontjaiba ütközőnek ítélte a törvényt, a magyar kormány azonban könnyen hárította el a vizsgálatot azzal, hogy a vidéki egyetemek viszonylag magas zsidó hallgatói arányait tükröző adatait terjesztette a Népszövetség elé.563 A nemzetközi zsidó szervezetek segítségét elsősorban hazafias szempontok miatt a hazai zsidóság vezetői is elutasították.564 A nemzetközi bonyodalmak a konszolidációt továbbfolytató Bethlen István kormányát hamar a törvény módosítására sarkallták. Erre ösztönzött a gazdaság helyreállításának igénye is, amely elképzelhetetlen volt a zsidó nagytőke hozzájárulása nélkül. A zsidó pénzarisztokráciának az újjárendezésbe való bekapcsolása másfelől fontos részét alkotta a nagybirtok, a nagytőke és a hivatalnoki rétegek hatalmi egyensúlyára épülő konszenzus-politikának. Bethlen István kormányra kerülése után tudatosan vonta be a zsidó nagytőke képviselőit konszolidációs programjába, e kapcsolatépítés záloga azonban a zsidó polgárság fiai számára sérelmes „numerus clausus” enyhítése volt.565 A törvény módosítására 1928-ban került sor.566 A kultuszminiszter, Klebelsberg Kunó által beterjesztett új törvény változatlanul szociálpolitikai szempontokkal indokolta a hallgatói létszám meghatározását, megváltoztatta azonban a kiválogatás rendszerét azzal, hogy a faji, nemzetiségi hovatartozás helyett a szülők

563 1925-ben a kérdés ismét a Népszövetség elé került, a magyar kormány részéről azonban Klebelsberg Kunó kilátásba helyezte a törvény módosítását. A népszövetségi vizsgálatokat és a nemzetközi zsidó szervezetek fellépését részletesen nyomon követi Nathaniel Katzburg: Zsidópolitika Magyarországon 1919–1943. i. m. 55–70. 564 Ibid. 63–65.; Kovács András: Magyar zsidó politika a háború végétől a kommunista rendszer bukásáig. Múlt és Jövő, 14 (2003) 3. 8–9. 565 Romsics Ignác: Bethlen István. Politikai életrajz. Budapest: Magyarságkutató Intézet, 1991. 201–202. 566 Ladányi Andor: A numerus clausus-törvény 1928. évi módosítása. Századok, 130 (1996) 6. 1117–1148.; A módosítás parlamenti vitáját ld. L. Nagy Zsusza: Bethlen liberális ellenzéke. Budapest: Akadémiai, 1980. 189–193.


foglalkozását tekintette mérvadónak, „az ország agrárjellegének kidomborításával”.567 Eszerint a felvételeknél a hadviseltek, köztisztviselők és földbirtokosok gyermekei előnyben részesültek az iparban és a kereskedelemben dolgozó szülők gyermekeivel szemben. A zsidó polgárság gyermekeinek hátránya tehát burkoltan továbbra is fennmaradt. Az 1920-as évek belpolitikai és gazdasági stabilizációja az izraelita felekezet működéséhez is szabadabb légkört teremtett. A felsőház 1926-ban bekövetkezett visszaállításakor az izraelita felekezet is elnyerte a régóta áhított parlamenti képviseletet.568 A felsőházi törvény lehetővé tette, hogy a központi hitközségi szervezetek képviseletében 1–1 főrabbi foglaljon helyet a parlamentben. A törvény tudomásul vette a zsidóság szervezeti megosztottságát, ezért az ortodox és a neológ szervezetnek külön képviseletet biztosított.569 Az évtized végére kibontakozó gazdasági-társadalmi konszolidációt azonban a világgazdasági válság máról holnapra derékba törte. A rendszer társadalmi bázisának széthullását az uralkodó köröknek csak a korábban megszilárdult hatalmi pozíciók újraosztásával sikerült megakadályozniuk, amit a kormányzati politikában Gömbös Gyula, a szélsőjobboldal prominens képviselőjének hatalomra juttatása jelzett 1932-ben. Gömbös a 567 1928: XIV. tc. A tudományegyetemekre, a műegyetemekre, a budapesti egyetemi közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiákra való beiratkozás szabályairól szóló 1920. évi XXV. törvénycikk módosításáról. Magyar Törvénytár. 1928. évi törvénycikkek. Szerk. Dr. Térfy Gyula, Budapest: Franklin, 1929. 331–332. 568 1926: XXII. tc. Az országgyűlés felsőházáról. Magyar Törvénytár. 1926. évi törvénycikkek. Szerk. Dr. Térfy Gyula, Budapest: Franklin, 1927. 233–267.; Püski Levente: A magyar felsőház története, 1927–1945. Budapest: Napvilág Kiadó, 2000.; Az izraelita felekezet a dualizmus korában nem rendelkezett főrendiházi képviselettel, holott 1895-től a bevett vallásfelekezetek közé tartozott. Péter László: Az állam és az egyház viszonya és a civil társadalom Magyarországon: történeti áttekintés. Századvég, Új Folyam. 4. 1997. tavasz. 3–31. 569 A neológ irányzatot Löw Immánuel szegedi főrabbi, az ortodox szervezetet Reich Koppel pesti rabbi, 1930-tól Frankl Adolf talmudtudós-üzletember képviselte a felsőházban.


fasiszta jellegű államberendezkedés programjával lépett kormányra. Bár működéséhez kedvező külpolitikai környezetet teremtett a fasizmus nemzetközi sikere, tevékenységét nagyban korlátozta a nagybirtokos és nagytőkés érdekeket képviselő konzervatív politikus csoport, amely csak addig támogatta a kormányzati rendszer átalakítását és a diktatórikus módszerek alkalmazását, amíg azok a válság leküzdését és a stabilizáció megteremtését szolgálták. Gömbös 1919-től a Magyar Országos Véderő Egylet élén, majd 1923-tól a Fajvédő Párt vezetőjeként a „zsidókérdés” gyökeres megoldását sürgette.570 Elgondolásai széles skálán mozogtak, a zsidóság társadalmi, gazdasági befolyásának csökkentésétől egészen a kitelepítésig terjedtek. Kormányra kerülése után azonban sokkal mérsékeltebb elképzeléseket volt kénytelen hangoztatni, mivel az őrségváltás végrehajtásához a hagyományos uralkodó körökkel szemben nem rendelkezett megfelelő eszközökkel. A leromlott gazdaság ugyanis továbbra sem nélkülözhette a zsidó nagytőke közreműködését, de a szakképzett zsidó szakemberek eltávolításának terve sem élvezett egyértelmű támogatást. Ennek tudható be, hogy a Gömbös-kormánynak a zsidósággal kapcsolatos politikája kényszerűségből a bethleni konszolidáció által teremtett keretek között maradt.571 Maga Gömbös képviselőházi bemutatkozásakor kénytelen volt hangsúlyozni, hogy revideálta a zsidóságra vonatkozó korábbi nézeteit.572 Miniszterelnöksége alatt tovább bővült a zsidók felsőházi képviselete, a felsőháznak a felekezetet képviselő 2 rabbin kívül még 6 új izraelita tagja lett.

570 Gergely Jenő: Gömbös Gyula. Politikai pályakép. Budapest: Vince Kiadó, 2001. 77–104., 167–178.; Dósa Rudolfné: MOVE. Egy jellegzetes magyar fasiszta szervezet 1918–1944. Budapest: Akadémiai, 1972. 571 Ladányi Andor: A zsidótörvények előtörténetéhez. Antiszemitizmus, zsidókérdés, 1932–1937. Múltunk, 1910. 2. 187–207. 572 Képviselőházi Napló 1931–1935. 11. kötet. 55.; [Ld. még: A nemzeti öncélúságért! Gömbös Gyula miniszterelnök tizenkét beszéde. Budapest, 1932. 41.]; Vonyó József: A Gömbös-kormány nemzeti munkaterve és a fajvédelem. In: Uő: Gömbös Gyula és a jobboldali radikalizmus. Tanulmányok. Pécs: Pro Pannónia Kiadó, 2001. 30–51.; Gergely Jenő: Gömbös Gyula. i. m. 217–271.


Ezt a helyzetet gyökeresen megváltoztatta az évtized végére kibontakozó bel- és külpolitikai átrendeződés.573 Bár Gömbös halála kiiktatta a nyílt diktatúra képviselőit a kormányzati politika felső szintjeiről, a szélsőjobboldali mozgalmak fokozatos előretörése, amely az 1939-es választásokon nyilvánult meg először, komoly fenyegetést jelentett a hivatalba lépő kormányok számára.574 A szélsőjobboldalnak a magyar politikai életre gyakorolt negatív hatását a Németországgal kibontakozó együttműködés elmélyülése is erősítette. Az 1930-as évekre nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar uralkodó osztályok alapvető külpolitikai célja, a trianoni béke revíziója csak Németország segítségével vezethet eredményre. Bár a konzervatív politikai vezetőréteg körében sokan tartottak a német orientáció gazdasági és politikai következményeitől, a nyílt szembefordulást megakadályozta a revízió kérdésében kialakult érdekközösség. Az 1930-as évek végétől hivatalba lépő kormányok mindegyike elődjénél mérsékeltebb programmal kezdte működését, de a fokozódó német nyomás és a szélsőjobboldali fenyegetés közepette pozícióit csak sorozatos engedményekkel tudta megtartani.575 A kül- és a belpolitikában egyre erősödő jobbratolódás következtében az évtized végére a „zsidókérdés” ismét a kormányzati politika központi problémájává vált. A „zsidókérdés” törvényes rendezésének gondolatát elsőként Darányi Kálmán kormánya vetette fel. A miniszterelnök 1938. március 5-én a fegyverkezési programot bejelentő győri beszédében az alábbiakkal indokolta elgondolásait: „A kérdés lényegét abban látom, hogy az ország határain belül élő zsidóság különleges diszpozícióinál és helyzeténél fogva, de részben a magyar fajra közömbössége miatt is, aránytalan nagy szerepet játszik a gazdasági élet bizonyos ágazataiban. (…) Az ellentét, amely ebből az adott helyzetből kifejlődött, akadályozza a nemzeti erők teljes összefogását és állandó izgató momentum az ország közéletében. A kérdés törvényes és 573 Az korszak domináns eszmeáramlatait ld. Juhász Gyula: Uralkodó eszmék Magyarországon, 1939–1944. Budapest: Kossuth, 1983. 574 Lackó Miklós: Nyilasok, nemzetiszocialisták, 1935–1944. Budapest: Kossuth, 1966. 157–183. 575 Juhász Gyula: Magyarország külpolitikája 1919–1945. Budapest: Kossuth, 1988.


tervszerű rendezésének tehát alapfeltétele, hogy igazságos helyzetet teremtsünk(…),.amely az említett szociális aránytalanságot helyrehozza vagy kiküszöböli, és a zsidóság befolyását a nemzeti élet kulturális és más területein illető mértékre csökkenti. Egy ilyen rendezés, amely az ipar, kereskedelem és hitelélet területén, a gazdasági élet vállalkozásaiban a keresztény társadalmat az őt megillető feltételekhez tudja juttatni, magának a zsidóságnak is érdekeit szolgálja, mert enyhíteni alkalmas az antiszemitizmust és ezzel a szélsőséges, türelmetlen mozgalmak terjedését.”576 A „zsidókérdésben” törvényes rendezést sürgetők számára újabb érveket szolgáltatott Németország meginduló terjeszkedése, Ausztria 1938 márciusában bekövetkezett bekebelezése. Nem sokkal a győri beszéd elhangzása és az Anschluss után, a kormány 1938 márciusában a parlament elé terjesztette a zsidóságra vonatkozó első törvényjavaslatát. A tervezet az értelmiségi és a szabadpályákon kívánta csökkenteni a zsidók számát, s a legfontosabb foglalkozásokban felső határ megállapításával igyekezett korlátozni tevékenységüket. A törvény elfogadását hosszas parlamenti vita előzte meg, amelyben a zsidó származású képviselők mellett a törvény ellenzői között szólalt fel Bethlen István, Gratz Gusztáv, a szociáldemokrata Peyer Károly, Kéthly Anna és a liberális Rassay Károly.577 A parlament falain kívül a keresztény magyar írók és művészek közös memorandumban adtak hangot tiltakozásuknak. A tiltakozó irat, amelynek aláírói között többek között Bartók Bélát, Bernáth Aurélt, Kodály Zoltánt, Szabó Zoltánt, Zilahy Lajost és Féja Gézát is megtaláljuk, a magyarság szégyenének nyilvánította a magyar-zsidó sorsközösség felrúgását, s a 400 százezer zsidó polgár másodrangú állampolgárrá degradálását.578

576 Darányi Kálmán miniszterelnök beszéde a Nemzeti Egység Pártja nagygyűlésén Győrött 1938. március 5-én. Budapest: Budapesti Hírlap Nyomdája, 1938. 6–7. 577 L. Nagy Zsuzsa: Liberális pártmozgalmak 1931–1945. Budapest: Akadémiai, 1986. 86–97.; Pelle János: A gyűlölet vetése. A zsidótörvények és a magyar közvélemény, 1938–1944. Budapest: Európa, 2001. 31–54. 578 A memorandumot 37-en írták alá. Írók, művészek és tudósok deklarációja a zsidótörvény ellen. In: Szekeres József (szerk.): Források Budapest történetéhez. 3. kötet. Budapest: Kossuth, 1972. 447–449.


Az ellenvélemények és tiltakozások ellenére a parlament 1938 májusában elfogadta „A társadalmi és a gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról” címet viselő első zsidótörvényt, amely az értelmiségi pályákon és a szabadfoglalkozásokban 20%-ban maximálta a zsidónak minősülők részvételi arányát.579 A törvény hatálya az izraelita felekezet tagjain kívül azokra is kiterjedt, akik 1919. július 31. után tértek át a keresztény hitre. A korlátozó intézkedések alól csak az 1919 előtt kitért polgárok mentesültek. Az első zsidótörvény az asszimiláció önkényesen megállapított mértékét szabta a zsidósághoz tartozás kritériumának, s az izraelita felekezetet elhagyók egy részét is kirekesztette az állampolgári jogok gyakorlásából. Az első zsidótörvény mellett jórészt gyakorlati megfontolásból, a társadalmi feszültség levezetése reményében szavazóknak azonban hamar be kellett látniuk azt, hogy nem sikerült végleg lezárni a kérdést. A zsidóság gazdasági, társadalmi szerepének további korlátozására a kormány már 1938 végén újabb törvényjavaslatot terjesztett be. A második zsidótörvény előkészítésére rendkívül feszült belpolitikai és nemzetközi viszonyok között került sor.580 Magyarországnak a Németország segítségével elért területi revízióért, a Felvidék 1938 novemberében és a Kárpátalja 1939 márciusában történt visszacsatolásáért súlyos gazdasági és politikai engedményekkel kellett fizetnie. A Volksbund magyarországi működésének engedélyezése és részben a második zsidótörvény beterjesztése is ezek közé tartozott. A kérdést állandóan napirenden tartó szélsőjobboldal számára a zsidó-keresztény arány javításának követeléséhez újabb érveket szolgáltatott több mint 160 ezer zsidó visszatérése a Felvidék és a Kárpátalja térségében, illetve a környező államokból érkező zsidó menekültek megjelenése. A németek a megszállt államokban, Ausztriában és Csehországban következetesen érvényesítették a 579 1938: XV. tc. A társadalmi és a gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról. Magyar Törvénytár. 1938. évi törvénycikkek. Szerk. Degré Miklós–Várady-Brenner Alajos, Budapest: Franklin, 1939. 132–144. 580 A törvény előkészítéséről és elfogadásáról ld. Nathaniel Katzburg: Zsidópolitika Magyarországon 1919–1943. i. m. 102–142.; Pelle János: A gyűlölet vetése. i. m. 55–110.


diszkriminációs intézkedéseket, ennek hatására ezekből az országokból folyamatosan érkeztek zsidó menekültek Magyarországra. Hasonló következményekkel járt Romániában a Goga-kormány 1937 végén kezdődő negyven napos rémuralma. A zsidó menekültek áradatától való félelem nemcsak a szélsőjobboldalnak, de a magyar kormánynak is jó ürügyet szolgáltatott arra, hogy sürgesse a zsidókérdésben a szomszédokhoz való „felzárkózást”. „A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról” rendelkező törvényjavaslat vitája 1939 januárjától május elejéig tartott. A hosszan elhúzódó vitában a törvény ellenzői hangsúlyozták, hogy a javaslat messze meghaladja azt, ami a szélsőjobboldalnak tett engedményként könyvelhető el, s elfogadása esetén a kormány maga lép a fajvédő politika útjára.581 A törvényt beterjesztő Imrédy Béla miniszterelnök azonban azzal érvelt, hogy a javaslat elutasítása a szélsőjobboldali nyilas pártokat juttatná kedvező helyzetbe, amelyek a kitűnő agitációs lehetőséggel élve sikerrel kísérelhetnék meg a hatalomátvételt.582 A zsidóság hivatalos szervezetei mindkét törvény tárgyalásakor tiltakozásuknak adtak hangot, s adatokkal igyekeztek cáfolni a zsidó „térfoglalás” elméletét. Érvelésük, a liberális eszmékre, a törvény előtti egyenlőségre való hivatkozás, valamint a nemzet iránti hűség hangsúlyozása azonban a fokozódó jobbratolódás viszonyai között teljes mértékben hatástalannak bizonyult. A diszkriminációs intézkedések ellenére a magyarországi zsidóság továbbra is megőrizte asszimiláns álláspontját. Ennek köszönhető, hogy a két világháború

581 A liberális képviselők álláspontját ld. L. Nagy Zsuzsa: Liberális pártmozgalmak 1931–1945. i. m. 97–112.; A keresztény egyházfők elfogadták a törvényt, s csak a zsidó származású keresztények számára kértek mentességet. Fisch Henrik (szerk.): Keresztény egyházfők felsőházi beszédei a zsidókérdésben. 1938-ban az I. és 1939-ben a II. zsidótörvény kapcsán. Budapest: Fisch Henrik, 1946.; Bereczky Albert: A magyar protestantizmus a zsidóüldözés ellen. Budapest: Református Zsinati Iroda, 1984. [Reprint az 1945-ös kiadás alapján] 582 Sipos Péter: Imrédy Béla és a Magyar Megújulás Pártja. Budapest: Akadémiai, 1970. 84–86.


között a Monarchia utódállamai közül Magyarországon volt a legalacsonyabb Palesztinába vándorlók aránya. Az 1939 májusában elfogadott második zsidótörvény 6%-ra szállította le az előző törvény szakmai korlátozásainak felső határát.583 A főiskolákon és az egyetemeken visszaállította a faji numerus clausust, a köztisztviselői pályát teljesen elzárta a zsidó polgárok elől és megszüntette felsőházi képviseletüket. Akadályokat állított a birtokképesség gyakorlása elé, s kilátásba helyezte a zsidó tulajdonban lévő ipari, kereskedelmi és banktőke radikális visszaszorítását. A második zsidótörvény a zsidóság definícióját faji alapokra helyezte, zsidónak tekintve azt, akinek egyik szülője, vagy nagyszülői közül legalább kettő tagja az izraelita felekezetnek. Mentességet továbbra is csak az 1919. július 31. előtt kikeresztelkedettek élveztek. A törvény a választásra jogosultak létszámát is korlátozta, választójogát csak azoknak hagyva meg, akik igazolni tudták, hogy maguk vagy szüleik 1867 óta folyamatosan Magyarországon laktak. A zsidótörvények nem titkolt célja a zsidóság gazdasági szerepének visszaszorítása volt, a rendelkezések azonban a gazdaság meginduló fellendülése idején léptek életbe, ami eleve kétségessé tette következetes végrehajtásukat.584 Az első zsidótörvény elfogadására röviddel a győri program bejelentése után került sor, s a meginduló példátlan méretű fegyverkezés közepette beláthatatlan 583 1939: IV. tc. A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról. Magyar Törvénytár. 1939. évi törvénycikkek. Szerk. Degré Miklós–Várady-Brenner Alajos, Budapest: Franklin, 1940. 129–148.; A törvény következményeit ld. Nathaniel Katzburg: Zsidópolitika Magyarországon 1919–1943. i. m. 125–142.; A második zsidótörvény és végrehajtási rendeleteinek magyarázatát ld. Tóth László–Ribáry Géza: A zsidók egyenjogúsítására és külön jogrend alá helyezésére vonatkozó jogszabályok. Budapest: Hungária, 1939. 52–576. 584 A zsidótörvények végrehajtásáról ld. Karády Viktor: A magyar zsidóság helyzete az antiszemita törvények idején. Medvetánc, 1985. 2–3. 40–90.; Kovács M. Mária: Liberalizmus, radikalizmus, antiszemitizmus. A magyar orvosi, ügyvédi és mérnöki kar politikája 1867 és 1945 között. i. m. 132–64.; Jehuda Don: Az antiszemita diszkrimináció gazdasági hatásai. A zsidóellenes törvénykezés gazdasági következményei Magyarországon. In: Uő: A magyarországi zsidóság társadalom- és gazdaságtörténete a 19–20. században. i. m. 114–169.


következményekkel járhatott volna a képzett zsidó szakembergárda eltávolítása és a zsidó nagyvállalkozók tulajdonban lévő tőke kivonása a gazdaságból. Ezzel magyarázható, hogy a nagyüzemek kisajátítását nem hajtották végre, s hogy az egyes foglalkozási csoportokban az elbocsátandók számát többnyire a gazdasági és szakszerűségi szempontok határozták meg. Az elbocsátások kedvezőtlen hatását különböző áthidaló megoldások is enyhítették. Az ún. stróman rendszer segítségével a zsidó vezetők egy része fiktív munkavállalók közbeiktatásával folytathatta tevékenységét az „árjásított” területeken. Hasonló megoldások születtek a szabadpályákról elbocsátottak támogatására is. Az állást vesztett ügyvédek, orvosok, mérnökök az illegális alvállalkozói rendszer segítségével, valamint a rokon szakmákban való elhelyezkedéssel kerülhették el a teljes deklasszálódást. Legnagyobb eséllyel természetesen a politikai elittel kapcsolatot tartó és a háborús előkészületekben résztvevő nagytőke védekezhetett a félreállítás ellen. Sokkal nagyobb szigorral hajtották végre azonban a törvények gazdaságilag közömbös rendelkezéseit. A választójog felülvizsgálata során csak a fővárosban 73 ezer zsidónak minősülő polgár nevét törölték a választói névjegyzékekről. A választójog korlátozása nemcsak az 1867 után bevándorló zsidókat sújtotta, hanem a visszacsatolt területek lakóira is kiterjedt. A második világháború kitörése a hadseregben is napirendre tőzte a „zsidókérdés” rendezését.585 A magyar hadvezetésben 1939 őszétől erősödött meg az az irányzat, amely a zsidókat német minta szerint teljesen ki akarta rekeszteni a fegyveres testületekből. A hadseregben a második zsidótörvény végrehajtása során került sor az első diszkriminációs intézkedésre. A zsidónak minősülő hivatásos tiszteket és altiszteket megfosztották rangfokozatuktól, a diszkriminációt azonban a zsidó munkaszolgálat intézményének kiépülése tette teljessé. A felső katonai vezetés azokból a zsidókból, akiket a honvédség katonai szolgálatra nem vett igénybe, 1940 585 Randolph L. Braham: The Hungarian Labour Service System, 1939–1945. Boulder: East European Quarterly, New York: Columbia University Press, 1977. (East European Monographs 31.); Karsai Elek (szerk.): „Fegyvertelen álltak az aknamezőkön…” Dokumentumok a munkaszolgálat történetéhez Magyarországon. I–II. kötet. Budapest: Magyar Izraeliták Országos Képviselete, 1962.


májusában a várható román-magyar konfliktus előestéjén kezdte meg a „különleges munkásszázadok” felállítását. A rendelkezés kezdetben csak a besorozott és katonaviselt zsidókra vonatkozott, később azonban a katonai szolgálatot még nem teljesített 25–60 év közötti korosztályra is kiterjedt. A zsidó munkaszolgálat intézményét 1941 tavaszán kormányrendelet tette hivatalossá, amely kimondta, hogy a honvédség kötelékében a zsidók csupán kisegítő szolgálat teljesítésére rendelhetők. 1941 tavaszán indult meg a harmadik zsidótörvény előkészítése. A törvényjavaslat kidolgozásában továbbra is nagy szerepet játszottak a növekvő német igények. Észak-Erdély 1940 augusztusában bekövetkezett visszacsatolása után Hitler határozottan értésére adta Horthy Miklós kormányzónak, hogy a területi revízióért cserében igényt tart a fokozottabb gazdasági együttműködésre, elvárja a tengelyhatalmakhoz való csatlakozást, és s radikális lépéseket követel a zsidóügyben. A hitleri igények teljesítését nagyban segítette a német szövetség híveinek erősödése a magyar kormányban, a hadseregben és a törvényhozásban. A harmadik zsidótörvény előkészítését Teleki Pál kormánya kezdte meg, elfogadására azonban a németbarát Bárdossy-kormány hivatali működése alatt került sor. Az 1941. november 1-én életbe lépő új törvény teljessé tette a magyar zsidóság intézményes elkülönítését.586 Az előző kettővel ellentétben a zsidók és a nem zsidók személyes és társadalmi érintkezésének teljes felszámolására irányult. Megtiltotta a vegyes házasságokat, és szigorúan büntette a

586 1941: XV. tc. A házassági jogról szóló 1894: XXXI. törvénycikk kiegészítéséről és módosításáról, valamint az ezzel kapcsolatban szükséges fajvédelmi rendelkezésekről. Magyar Törvénytár. 1941. évi törvénycikkek. Szerk. Degré Miklós–Várady-Brenner Alajos, Budapest: Franklin, é. n. 56–66.; A következő évben törölték az izraelita felekezetet a bevett vallások közül, s felekezettől minden állami támogatást megvontak, ami a karitatív intézmények fenntartását is megnehezítette. 1942: VIII. tc. Az izraelita vallásfelekezet jogállásának szabályozásáról. Magyar Törvénytár. 1942. évi törvénycikkek. Szerk. Degré Miklós–Várady-Brenner Alajos, Budapest: Franklin, é. n. 39–42.; A jogfosztást a zsidók mezőgazdasági ingatlanjainak elvétele tett teljessé, csupán a 100 holdon aluli ingatlanok maradhattak a zsidó tulajdonosok birtokában. 1942: XV. tc. A zsidók mező- és erdőgazdasági ingatlanáról. Ibid. 89–109.


házasságon kívüli nemi érintkezést. A harmadik törvény faji alapon végletesen kettéosztotta a magyar társadalmat, semmibe véve azt a több évszázados sorsközösséget, amely együtt alakította és formálta Magyarország gazdasági és társadalmi viszonyait. A magyar zsidótörvények szigorúságukkal túltettek a nürnbergi faji törvényeken, a hazai zsidóságnak azonban az ország német megszállásáig nem kellett tartania a deportálástól. Nem szavatolta azonban a magyar kormány a külföldről menekült zsidók biztonságát. A németek által megszállt területekről elmenekült osztrák, cseh, szlovák, lengyel, valamint román, horvát és szerb zsidókat a Külföldieket Ellenőrző Hivatal gyűjtötte össze 1941 nyarán.587 Az összefogdosott embereket, közöttük olyan magyar zsidókat is, akik nem tudták igazolni állampolgárságukat, a magyar hatóságok Galícia és Ukrajna felé indították útnak, ahol a németeknek adták át őket. A kiszállított zsidók közül 17 ezer embert 1941 augusztusában Kamenyec-Podolszk térségében gyilkoltak meg a németek. 1944 tavaszáig a hazai zsidóság számára a munkaszolgálat jelentette a legnagyobb terhet. A háborúba való belépésig a megkülönböztető sárga karszalagot és okmányaikon a piros „ZS” jelzést viselő zsidó munkaszolgálatosok a hátországban teljesítettek szolgálatot. A német hadsereg 1942 nyarán induló keleti offenzívája idején azonban a második magyar hadsereggel közel 50 ezer zsidó munkaszolgálatos került ki a keleti frontra.588 Az elsők között kaptak behívót a közismert közéleti személyiségek, az orvosi kamarából kizárt orvosok, ügyvédek, illetve azok, akiket lakossági feljelentés alapján hívtak be. A munkaszolgálatos századok embertelen körülmények között, megfelelő ruházat és ellátás nélkül kerültek ki a keleti frontra, ahol hozzávetőleg 43 ezren estek áldozatul a

587 Randolph L. Braham: A népirtás politikája. A Holocaust Magyarországon. Budapest: Belvárosi Könyvkiadó, 1997. I. kötet. 197–206. 588 Randolph L. Braham: The Hungarian Labour Service System, 1939–1945. i. m. 28.; Karsai Elek (szerk.): „Fegyvertelen álltak az aknamezőkön…” i. m. I. kötet. LXXV.; Az 1942 őszén kineveztett Nagybaconi Nagy Vilmos hadügyminiszter elutasította azt, hogy a munkásszázadokat büntetőalakulatokként kezeljék, s lépéseket tett a kegyetlen bánásmód enyhítése érdekében. Nagybaconi Nagy Vilmos: Végzetes esztendők. Budapest: Gondolat, 1986.


hadieseményeknek, a téli fagynak és a keretlegények kegyetlenkedéseinek 1942–43 telén.589 A német vereségek hatására az ország nyugati kapcsolatait felújító Kállay Miklós kormánya 1942–43-ben sikeresen hárította el a deportálásokra vonatkozó folyamatos náci követeléseket.590 A német kormány 1942 októberében jegyzékben utasította a magyar kormányt a sárga csillag viselésének elrendelésére és a deportálások megkezdésére. A jegyzéket a magyar kormány azonban határozottan visszautasította, ezért Hitler személyesen követelte Horthytól Kállay miniszterelnök leváltását. A német tervek megvalósítására 1944 márciusától, Magyarország fegyveres megszállását követően nyílt lehetőség. 10/5. A csehszlovák állam zsidósága A környező államokhoz viszonyítva lényegesen jobb helyzetben élt a két világháború között a liberális alkotmányos berendezkedést a német megszállásig megőrző Csehszlovákia zsidósága. Az 1921-ben mindössze 354 ezer főt számláló zsidó népesség, amely az összlakosságnak csupán 2,42%-át alkotta, a térség legkisebb közösségének számított.591 A cseh- és morvaországi, a szlovákiai és a kárpátaljai zsidó közösségek az Osztrák-Magyar Monarchiában egyaránt

589 A veszteségre vonatkozó adat Nagybaconi Nagy Vilmostól származik: Karsai Elek (szerk.): „Fegyvertelen álltak az aknamezőkön…” i. m. I. kötet. 278.; Ezzel szemben 15 ezerre becsli az elesettek számát, illetve 25 ezer főben állapítja meg a hadsereg maradványaival haza nem tért munkaszolgálatosok összlétszámát Stark Tamás: Zsidóság a vészkorszakban és a felszabadulás után (1935–1955). Budapest: MTA Történettudományi Intézet–História Alapítvány, 1995. 19.; 1943 márciusában a szolgálatot még nem teljesítettek között újabb sorozást rendeztek, a bevonulók közül a magyar kormány 1943 tavaszán német kérésre 10 ezer főt indított útnak Szerbiába, a bori rézbányákba. 590 Randolph L. Braham: A népirtás politikája. i. m. I. kötet. 222–255. 591 Arthur Ruppin: Sociologie der Juden. i. m. 91.; Ezra Mendelsohn: Jews of East Central Europe between the World Wars. i. m. 142.


jogegyenlőséget élveztek, 1918 előtt mégis egészen különböző fejlődési utat jártak be. A cseh- és morvaországi zsidóság a Monarchia legmodernebb közösségének számított, amely a gazdaságilag lendületesen fejlődő tartományban fokozatosan felhagyott a tradicionális életmóddal. A magas szinten akkulturálódó középosztályi zsidó társadalom a 19. században kettős politikai és kulturális hatás alatt élt. A városi zsidóság a német kultúrához hasonult, míg a kisebb létszámú vidéki zsidóság jelentős része az erősödő cseh nemzeti mozgalom hatására a cseh nyelvet választotta. A cseh nacionalizmus azonban a zsidókat egyöntetűen a bécsi udvar politikai szövetségesének tekintette, ezért nem tartott igényt támogatásukra a nemzeti jogokért folytatott küzdelmében. Jórészt ennek tudható be a cseh területeken a zsidó nacionalizmus megjelenése a 19. század végén.592 A Magyarországtól elcsatolt területek közül a Kárpátalján élő zsidóság a magyarországi zsidó népesség legkevésbé modernizálódó részéhez tartozott, a többség az ortodox hagyományt, illetve a Galíciából érkező haszidizmust követte. Az iparosodottabb Szlovákiában élő zsidóság viszont a rabbinikus nyugati ortodoxia hatása alatt állt. A politikai és kulturális tekintetben minkét terület zsidó népessége lojális volt a zsidóságban szövetségest kereső magyar hatalomhoz, amelynek következtében a szlovák nacionalizmus születésétől kezdve ellenséget látott a zsidó közösségekben. Az ellenséges viszony tovább mélyült a két világháború között.593 Ennek köszönhetően a háború után kirobbant antiszemita megmozdulások többsége Szlovákiában zajlott le. 1918–19-ben a legtöbb zsidóellenes fellépésre Pozsonyban került sor. A Monarchia felbomlásának hatására azonban jelentős változás következett be a cseh nacionalizmus magatartásában. A korábban nem létező csehszlovák államalakulat létrehozása ugyanis igen nagy nemzetközi támogatást igényelt. A cseh nemzeti mozgalom vezetői a 592 Hillel J. Kieval: Jews, Czechs and Germans in Bohemia Before 1914. In: Robert S. Wistrich (ed.): Austrians and the Jews in the Twentieth Century. i. m. 19–37.; Uő: The Making of Czech Jewry. i. m. 64–153. 593 Yeshayahu A. Jelinek: In Search of Identity: Slovakian Jewry and Nationalism 1918–1938. In: Yehuda Don–Victor Karady (eds.): A Social and Economic History of Central European Jewry. i. m. 207–227.


zsidóságban fontos szövetségest láttak a német és a szlovák szeparatimussal szemben, s e várható szövetség fejében messzemenő toleranciát mutattak a cseh- és a morvaországi, valamint a szlovákiai zsidóság vallási és nemzeti törekvései iránt. A csehszlovák önállóság élharcosa, Tomas Masaryk a háború alatt tett nyilatkozataiban többször kinyilvánította rokonszenvét a cionizmus és a zsidó nemzeti célok iránt.594 A térségben kivételesnek tekinthető álláspontot a csehszlovák törvényhozás az új állam jogi kereteinek megteremtése során is igyekezett érvényesíteni. Az alkotmány nemzetiségként ismerte el a zsidóságot, ebben azonban az a törekvés is szerepet játszott, hogy minél kevesebbre redukálják a Szlovákiában és a Kárpátalján élő magyarság létszámát. Összességében az állami vezetés sokat tett ezért, hogy az antiszemitizmus ne hatolhasson be a kormányzati politikába. Ennek köszönhető, hogy a környező államokkal ellentétben Csehszlovákiában 1938-ig nem születtek diszkriminációs intézkedések. A csehszlovák kormányzati politika a zsidóság körében erős állami lojalitást alakított ki, amely azonban jól megfért a zsidó nemzeti célokkal.595 E törekvések legjelentősebb képviselője a Zsidó Párt volt, amely cionista csoportok kezdeményezésére jött létre1919-ben. A párt a zsidóság más orientációjú rétegeit is magában foglalta, s az 1920-as években a jobb parlamenti szereplés érdekében a csehszlovákiai lengyel kisebbséggel keresett szövetséget. A cseh-morvaországi és a szlovákiai cionizmus azonban a társadalmi bázisát és a mozgalom céljait illetően is különbözött a két háború közötti lengyel cionizmustól. Az asszimilálatlan tömegeket vonzó lengyel mozgalommal szemben a cionizmus Cseh- és Morvaországban egy magas szinten akkulturálódott zsidó társadalomban eresztett gyökeret, míg Szlovákiában és Kárpátalján a tradicionális rétegeket vonzotta. A mozgalom a Palesztinába való kivándorlás előkészítése helyett a diaszpórában végzett munkát tekintette elsődlegesnek. A cionizmust a viszonylag kedvező életkörülmények között élő csehszlovákiai zsidóság körében nem az új haza keresésének szükséglete motiválta, 594 Nézeteit az antiszemitizmusról ld. T. G. Masaryk: Az antiszemitizmus. Összeáll. Váradi Aladár, Bratislava: Prager, 1935. (A magyar Masaryk. Szerk. Váradi Aladár, V. kötet) 595 Hillel J. Kieval: The Making of Czech Jewry. i. m. 183–197.


sokkal inkább a saját identitás kialakításának és a gyökerek kutatásának igénye. Ezzel magyarázható az is, hogy a két háború között igen alacsony volt a Csehszlovákiából kivándorló zsidóság aránya. A zsidó nemzeti elkötelezettség ugyanakkor nem jelentett egyoldalú kulturális kötődést. A háború előtt a zsidó középosztály Csehországban német, Szlovákiában magyar állami iskolákba küldte gyermekeit, a háborút követően azonban jelentősen megnőtt a cseh és a szlovák iskolákban tanuló zsidó gyermekek aránya.596 Ezzel szemben a héber iskolák Csehországban és Szlovákiában nem tudtak mély gyökeret ereszteni, a jiddis csupán Kárpátalján maradt fenn. A nyelvi asszimiláció, a cseh és a szlovák nyelv átvétele természetesen nem jelentette a nemzeti mozgalmakkal való teljes azonosulást, csupán arra utal, hogy a zsidó nemzeti identitás kialakítása a szekularizáció és az akkulturáció talaján indult meg, s a nem zsidó környezet felől érkező hatásokat sem zárta ki. A csehszlovákiai zsidóságon belül azok aránya is magas maradt, akik nem azonosultak a zsidó nemzeti célokkal. Ezt támasztja alá az 1931-es népszámlálás adatsora, amelynek értelmében az egész ország zsidóságának 57%-a vallotta magát nemzetiség szerint is zsidónak, míg a fennmaradó hányad 25%-a csehszlovák, 13%-a német, 5%-a magyar nemzetiségűként volt bejegyezve.597 A magukat csehszlováknak valló zsidók viszonylag magas aránya jól tükrözte az említett állami lojalitást, s részben igazolta a korszak egyes politikusainak véleményét, miszerint a két háború között a zsidó népesség volt a csehszlovák tudat legerősebb hordozója. A zsidóság viszonylagosan kedvező életkörülményei elsősorban az állam gazdasági és politikai stabilitásától függtek. A kormányzatnak a gazdasági válság ellenére az 1930-as évek közepéig sikerült megőriznie a liberális politikai berendezkedést, az évtized közepétől azonban a náci Németország erősödése és a Szudéta-vidékre vonatkozó igényeinek fokozódása, valamint a magyar revíziós célok határozottabb jelentkezése korábban nem látott mértékben erősítette

596 Ezra Mendelsohn: Jews of East Central Europe between the World Wars. i. m. 160–161. 597 Ibid. 159–160.


fel a nemzetiségi konfliktusokat.598 A német, magyar, szlovák és ruszin nacionalizmus fellángolása a csehek és a magyarok szövetségesének tartott zsidóság elleni indulatok fokozódásával is együtt járt. A zsidó lakosság számára a szlovák szeparatizmus jelentette a legnagyobb veszélyt. A csehekkel elégedetlen szlovák nacionalizmus, amely a katolikus egyház és a náci Németország támogatását élvező konzervatív Néppártban találta meg vezető erejét, a csehek és a magyarok kiszolgálóinak, illetve a szlovák függetlenség legveszélyesebb ellenségeinek tekintette a szlovákiai zsidókat. A köztársaság integritását kívülről és belülről fenyegető veszélyek, még ha jóval kisebb mértékben is, Csehországban is fokozták az antiszemitizmust. Az 1938. szeptember 29-én aláírt müncheni egyezmény végleg megpecsételte Csehszlovákia és vele a zsidó lakosság sorsát. A Szudéta-vidék német megszállását az 1938. november 2-i első bécsi döntés értelmében hamarosan követte Szlovákia déli területeinek, s vele a szlovákiai zsidóság egy részének visszatérése Magyarországhoz. A német sikereken felbuzdult szlovák nacionalista erők októberben kikiáltották az önálló Szlovákiát, amely egyelőre teljes körű autonómiát élvezett a második Csehszlovák Köztársaságon belül.599 A határváltozások Cseh- és Morvaországban is kedvezőtlenebb körülményeket teremtettek.600 A jobbratolódó cseh kormány nem fogadta be a Szudéta-vidékről menekülő zsidó csoportokat. Az állami hivatalokból és az államilag támogatott német intézményekből megindult a zsidó alkalmazottak elbocsátása, a prágai német egyetemről a zsidó hallgatók eltávolítása. A független cseh kormány ugyanakkor sikerrel hárította el a zsidókérdésben határozott lépéseket követelő német igényeket, s ennek köszönhetően a rövid életű második köztársaság fennállása alatt nem alkotott zsidó törvényt. Csehország 1939. március 15-én bekövetkezett német megszállása azonban minden akadályt elhárított náci tervek megvalósulása elől.

598 Ormos Mária: Nácizmus – fasizmus. Budapest: Magvető, 1987. 298–300. 599 Ibid. 490–491. 600 Ezra Mendelsohn: Jews of East Central Europe between the World Wars. i. m. 167–168.


A német protektorátus alá került szlovák bábállam 1939 áprilisában vetett véget a zsidóság jogi egyenlőségének, és az 1942 végéig megalkotott törvények és rendelkezések sokaságával teljes mértékben megvalósította a zsidóság gazdasági és társadalmi elszigetelését.601 A szlovák törvények az izraelita felekezet tagjain kívül az 1918 után kikeresztelkedetteket is zsidónak tekintették, valamint azokat, akiknek legalább egyik szülője izraelita volt, illetve zsidóval kötött házasságot. A keresztény szlovák értelmiség érdekében drasztikusan korlátozták a zsidó értelmiség arányát, az ügyvédi, az orvosi és a hírlapírói pályákon 4%-ra csökkentve jelenlétüket. Ezzel párhuzamosan indult meg a zsidók kiszorítása a gazdaság különböző posztjairól. A szlovák kormány a háború alatt a „végső megoldás” kivitelezésében is a németek hűséges kiszolgálójának bizonyult. 10/6. A romániai antiszemitizmus Románia a legmélyebb antiszemita hagyományokkal rendelkező országok közé tartozott, mely a 19. században a nagyhatalmak nyomása ellenére sem ismerte el a zsidók jogi egyenlőségét.602 Az 1866-ban elfogadott román alkotmány csak a keresztények számára biztosított állampolgári jogokat, s az 1878-as berlini kongresszus nyomására beiktatott módosítás is csupán arra adott lehetőséget, hogy a zsidók egyénileg folyamodjanak állampolgárságért. A román hatóságok a múlt században mindössze néhány ezer zsidó kérelmét

601 Sas Andor: A szlovákiai zsidók üldözése 1939–1945. Pozsony: Kalligram, 1993. 116–152.; Ezra Mendelsohn: Jews of East Central Europe between the World Wars. i. m. 166–167. 602 Carol Iancu: Jews in Romania, 1866–1919: From Exclusion to Emancipation. Boulder: East European Monographs; New York: Distributed by Columbia University Press, 1996.; A brit diplomáciának a romániai zsidó érdekében kifejtett tevékenységéről ld. Satu Matikainen: Great Britain, British Jews, and the International Protection of Romanian Jews, 1900–1914. A Study of Jewish Diplomacy and Minority Rights. Jyväskylä: University of Jyväskylä, 2006. (Jyväskylä Studies in Humanities 56)


bírálták el kedvezően, ezért a letelepedő zsidó népesség többsége „külhonos idegennek” számított.603 A román antiszemitizmus az 1860-as évektől az oroszországihoz hasonló formában és azt megközelítő intenzitással tört felszínre. A törvényhozás néhány évtized leforgása alatt kirekesztő antiszemita törvények és rendelkezések sokaságával akadályozta a zsidó népesség életét. E magatartás indító okai között a gazdasági tényezők játszottak a legnagyobb szerepet. A vezető Liberális Párt politikájában érvényesülő antiszemitizmusban világosan kifejeződtek az ipar és a kereskedelem területén a román hegemónia megteremtésére irányuló törekvések. De a román lakosság körében a paraszti antiszemitizmus is jelentős bázissal rendelkezett. A földesuraik ellen támadó román parasztok 1907-ben a nagybirtokokon működő zsidó bérlők ellen is fegyvert ragadtak.604 A legrégibb múltra visszatekintő Havasalföldi zsidóság egy része a Spanyolországból elvándorolt szefárd zsidók leszármazottja volt. Egy kisebb, gazdagabb közösségük Bukarestben élt, középosztállyal rendelkezett és a múlt században sok tekintetben alkalmazkodott a román kultúrához. A moldvai zsidóság azonban nagyrészt szegény rétegeket tömörített, a többség a 19. században Oroszországból menekült, s a haszid hagyományokat őrizte. A szomszédos galíciai zsidóság szellemi mozgalmai, a zsidó felvilágosodás és a cionizmus nem eresztettek gyökeret a moldvai zsidóság körében. A döntően paraszti társadalomban és a román uralkodó osztály elutasító magatartása miatt az integrációhoz és az asszimilációhoz sem teremtődtek kedvező feltételek.605

603 Imanuel Geiss: Die jüdische Frage auf dem Berliner Kongress 1878. Jahrbuch des Instituts für Deutsche Geschichte, 10 (1981) 413–422.; Iulia Maria Onac: Romanian Parliamentary Debate on the Decisions of the Congress of Berlin in the Years around 1878–1879. Quest. Issues in Contemporary Jewish History. Journal of Foundazion CDEC, 3 (2012) July, 56–71. 604 Philip Gabriel Eidelberg: The Great Rumanian Peasant Revolt of 1907: Origins of a Modern Jacquerie. Leiden: E. J Brill, 1974. 37–39. 605 Satu Matikainen: Great Britain, British Jews, and the International Protection of Romanian Jews, 1900–1914. i. m. 43–45.


Az 1918 után létrehozott Nagy-Romániában a zsidó népesség az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásával elnyert Bukovina, a Magyarországtól elcsatolt Erdély és az Oroszországtól elnyert Besszarábia területén közel 500 ezer fővel gyarapodott. Az 1930-as népszámlálás szerint az izraelita népesség összlétszáma a belső román részek közösségeivel együtt 756 930 főt számlált, az összlakossághoz viszonyított aránya 4,2% körül mozgott.606 A nagy mértékű népességnövekedés a háborút követően gyökeresen új helyzet elé állította a román politikát, amely immár nyíltan nem utasíthatta vissza a nagyhatalmaknak a zsidó emancipáció megvalósítására irányuló követeléseit. A központi hatalmakkal 1918. május 7-én kötött külön békében a román kormány ígéretet tett a havasalföldi és a moldvai zsidóság egyenjogúsítására, az 1918 augusztusában megalkotott honosítási törvény azonban csak azokat a zsidókat ruházta fel állampolgársággal, akik igazolni tudták, hogy maguk, vagy szüleik Romániában születtek.607 A párizsi béketárgyalásokon a román delegáció kötelezettséget vállalt arra, hogy „fajra, nyelvre és vallásra való tekintet nélkül” egyenlő jogokat biztosít állampolgárainak, s a zsidóságot polgári jogokkal ruházza fel. A román politika hozzáállását azonban jól érzékelteti a román küldöttség vezetője, Ion Bratianu és Wilson amerikai elnök között a tárgyalásokkal egy időben lezajlott üzenetváltás, amelynek során Bratianu a romániai „zsidókérdést” az Egyesült Államokba a 19. században bevándorolt „sárgák” által keltett problémához hasonlította.608 Így nem csodálkozhatunk azon, hogy az 1923-as román alkotmány elismerte ugyan az 1919-ben kikényszerített emancipációt, mégis arra kötelezte az újonnan elfoglalt területek zsidóságát, hogy a háborút megelőző évektől igazolja folyamatos

606 Ezra Mendelsohn: Jews of East Central Europe between the World Wars. i. m. 178–179.; A román társadalom nemzetiségi összetételét ld. Balogh László: Románia története. Budapest: Aula, 2001. 74., 77. 607 N. M. Gelber: The Problem of the Rumanian Jews at the Bucharest Peace Conference, 1918. Jewish Social Studies, 12 (3) July 1950. 223–246. 608 Ezra Mendelsohn: Jews of East Central Europe between the World Wars. i. m. 183–184.


tartózkodását.609 Azokat, akik ennek a követelménynek nem tudtak eleget tenni, hontalanná nyilvánították. A román hatalom működése különösen a Monarchiában 1867 óta jogegyenlőséget élvező erdélyi és bukovinai zsidóság számára bizonyult sérelmesnek. A többségében középosztályi, városlakó erdélyi zsidóság nagy százaléka ugyanis a 19. század közepétől a magyarsághoz asszimilálódott, ezért az új hatalom szemében a román nemzeti ügy ellenségének számított. Arad és Temesvár vált az asszimiláns neológ közösségek központjává, míg Erdély északi részein ortodox, a szatmári területeken haszid közösségek éltek.610 De a korábbihoz képest a bukovinai zsidóság is kedvezőtlenebb helyzetbe került, amelynek jelentős része a Monarchia fennállása alatt a német kultúrával azonosult.611 A határváltozás csupán az Oroszországban közvetlen életveszélyben élő besszarábiai zsidóság számára teremtett valamivel kedvezőbb életlehetőséget. Besszarábiában a román kormány a bolsevik hatalom elől menekülő zsidó csoportok egy részének is menedéket nyújtott. A háború utáni Romániában a mély antiszemita hagyományok főként az egyetemi ifjúság körében vezettek zsidóellenes fellépésekre. Moldvában a iasi egyetem professzora, a román szélsőjobboldal vezéralakjává váló Alexandru Cuza követői játszottak főszerepet a zsidó hallgatók elleni incidensekben.612 1922-ben a kolozsvári és a bukaresti egyetem orvosi fakultásán zajlottak le súlyos antiszemita zavargások. A zsidóság politikai aktivitása az 1920-as évek parlamentáris keretei között egészen különböző módon nyilvánult meg.613

609 Az alkotmányt részletesebben ld. Balogh László: Románia története. i. m. 81–85. 610 Az erdélyi zsidóság összetételéről, intézményeiről és a román fennhatóság időszakáról ld. Ladislau Gyémánt: The Jews of Transylvania. A Historical Destiny. Cluj-Napoca: Institutul Cultural Roman, 2004. 237–267.; Moshe Carmilly-Weinberger: A zsidóság története Erdélyben (1623–1944). Budapest: MTA Judaisztikai Kutató csoport, 1995. 611 William O. McCagg: Zsidóság a Habsburg Birodalomban 1670–1918. i. m. 132–133. 612 Balogh László: Románia története. i. m. 62–65. 613 Ezra Mendelsohn: Jews of East Central Europe between the World Wars.


Besszarábiában és Moldvában a zsidó munkásság többségét a Bund tömörítette, míg az ortodox erőket az Agudat Israel képviselte. A belső román területeken a bukaresti zsidó polgárság és az értelmiség politikai szervezete, a Romániai Zsidók Szövetsége játszott meghatározó szerepet. A zsidóság asszimilációját szorgalmazó párt a jobb parlamenti szereplés érdekében a román politikai pártok, a Liberális Párt és a Paraszt Párt sorai között keresett szövetségest. A párt főszerepet játszott az 1920-as években, taktikáját a cionizmus hívei is támogatták. Az évtized végére azonban világossá vált, hogy ez a politika nem érhet el sikereket, legfeljebb kiszolgáltatja a zsidó választókat a komoly antiszemita hagyományokat ápoló román pártoknak. A két világháború között Romániában a zsidóság szellemi-politikai áramlatai között a cionizmus képviselte a legnagyobb erőt.614 A zsidó nemzeti mozgalom főként az újonnan elfoglalt területeken erősödött meg, s nagy erővel tört felszínre a háború után megalakuló zsidó nemzeti tanácsok működése révén. A cionizmus Besszarábiában rendelkezett a legmélyebb gyökerekkel, Kisinyov a cári uralom alatt az oroszországi cionizmus központjának számított. 1918 után az oroszosító törekvések visszaszorulása és a politikai vákuum új lendületet adott a zsidó nemzeti ébredésnek, amely döntően az asszimilálatlan rétegek körében teremtett nagy tömegbázist. Bukovinában és Erdélyben azonban a hatalomváltást traumaként megélő asszimilált zsidóság körében hódított.615 A romániai cionizmus képviselői között az 1920-as években azok többségbe kerültek, akik a diaszpórában végzett munkát tekintették elsődlegesnek, s nagy erőfeszítéseket tettek a zsidó kulturális intézmények létrehozására és fenntartására. A zsidó kultúra ápolásához Besszarábiában adódtak a legkedvezőbb feltételek, ahol a román kormány gyakorlati megfontolásból, elsősorban az orosz befolyás gyengítése érdekében engedélyezte a modern zsidó iskolák működését. Ez a terület a két világháború között a jiddis nyelvű i. m. 189–202.; A belpolitikai erőviszonyokról ld. Balogh László: Románia története. i. m. 45–61. 614 Encyclopaedia Judaica. Vol. XVI. 1132–1136. 615 Moshe Carmilly-Weinberger: A zsidóság története Erdélyben (1623–1944). i. m. 262–281.


irodalom, színház és sajtó központjává vált, s Románia szerte nagy hatást gyakorolt a modern zsidó irodalom művelőire. A román pártokban szövetségest kereső politika kudarcának tudható be, hogy a cionizmus hívei az 1920-as évek végétől a parlamenti politizálásban új elképzeléseket követtek. Elutasították az antiszemitizmust hirdető román pártokkal való megegyezés taktikáját, s független politikai tényezőként igyekeztek fellépni a törvényhozásban. A Zsidó Pártba tömörült rétegek önállóan indultak az 1931-es választásokon, sikertelenségük azonban jól tükrözte a romániai zsidóság politikai megosztottságát. Az eltérő orientációjú csoportok között csak az 1930-as évek közepétől, a belpolitikai jobbratolódás hatására fogalmazódtak meg komolyabb egységtörekvések. A regáti részek és az új területek politikai csoportjainak összefogásával jött létre 1936-ban a Romániai Zsidók Központi Tanácsa, amely az antiszemitizmus elleni védekezést és a kivándorlás segítését tekintette legfontosabb feladatának. A romániai zsidóság Palesztinába vándorlását a román kormányok is támogatták. 1919–1939 között közel 16 ezren hagyták el hazájukat. 1939 után, az angol kormány Palesztinával kapcsolatos döntését követően Románia a Szentföldre való illegális kivándorlás központjává vált, ahonnan 1939–1945 között 9 ezer zsidó távozott. A romániai zsidóság kivándorlásának intenzitása a két világháború között nem közelítette meg a lengyelországi zsidóságét, meghaladta azonban a csehszlovákiai és a magyarországi emigráció mértékét. Az 1930-as években, a parlamentáris keretektől a diktatúra felé tartó évtizedben sokoldalún bontakozott ki a zsidósággal szembeni diszkrimináció. A gazdasági válság, majd 1933-tól a német befolyás erősödése Romániában is a jobboldali diktatúra támogatóit állította a politikai élet középpontjába.616 A román szélsőjobboldalt tömörítő Vasgárda deklarált céljai közé tartozott a zsidók eltávolítása a

616 Leon Volovici: Nationalist Ideology and Antisemitism. The Case of Romanian Intellectuals in the 1930s. Oxford–New York: Pergamon Press, 1991.; Csatári Dániel: A román fasizmus sajátosságairól. Történelmi Szemle, V (1962) 3–4. 551–559.; M. D. Jerescsenko: A romániai alkotmányos válság (1923–1938) In: Incze Miklós (szerk.): A közép- és délkelet-európai államok a két világháború között. Budapest: Akadémai, 1986. 316–330.


gazdasági élet területéről és az értelmiségi pályákról.617 1934-től „A nemzeti munka védelméről” szóló törvény a vállalatok vezetőit arra kötelezte, hogy 80%-ban román munkaerőt alkalmazzanak. A törvény hatására megkezdődött a zsidó munkások és alkalmazottak elbocsátása. Bukarestben 1937-től megtagadták az iparengedélyek kiadását, kizárták a zsidókat a különböző szakmai szervezetekből, és bojkottal akadályozták a zsidó üzletek működését. 1937 decemberétől a szélsőséges antiszemita Octavian Goga által vezetett kormány kinevezése teremtett pánikhangulatot a zsidó népesség körében.618 Az új kormány másfél hónapos működése alatt határozott lépéseket tett a zsidók létszámának csökkentésére a gazdaság posztjain, felszámolta a zsidóság kulturális intézményeit, és a román állampolgárságot igazolni nem tudó zsidók kiutasításának előkészítéseképpen megkezdte az állampolgárság felülvizsgálatát. A diszkriminatív intézkedések a Goga-kormány uralmát 1938. február végén felváltó királydiktatúra alatt is folytatódtak.619 1939 szeptemberéig 270 ezren veszítették el román állampolgárságukat. Ezek a zsidó csoportok ettől kezdve az országból való kiutasítás állandó fenyegetésében éltek. Közülük többen Magyarországon kerestek menedéket. A zsidók ellen hozott rendelkezések száma különösen megszaporodott 1940 júniusától, Besszarábia és Észak-Bukovina elvesztése után. A Szovjetunió az 1939. augusztus 23-án megkötött szovjet–német megnemtámadási egyezmény titkos záradéka értelmében indított támadást a fenti területek ellen. A szovjet támadást követően megalkotott zsidótörvények fajként definiálták a zsidóságot, de a különböző területek élőket eltérő elbánásban részesítették. A

617 Mihai Fǎtu–Ion Spǎlǎtelu: A Vasgárda, fasiszta típusú terrorszervezet. Bucuresti: Politikai Könyvkiadó, 1971.; Ormos Mária–Incze Miklós: A fasiszta ideológiák alapjairól. Századok, 115 (1981) 6. 1165–1175.; Leon Volovici: Antisemitic Parties and Movements. In: Gershon David Hundert (ed.): The YIVO Encyclopedia of Jews in Eastern Europe. i. m. Vol. I. 54–55. 618 Ezra Mendelsohn: Jews of East Central Europe between the World Wars. i. m. 206–208.; Moshe Carmilly-Weinberger: A zsidóság története Erdélyben (1623–1944). i. m. 284. 619 Az 1938-as alkotmányt ld. Balogh László: Románia története. i. m. 85–87.


legsúlyosabb korlátozások az erdélyi zsidóságot sújtották.620 Kizárták őket az állami szolgálatból és a hadseregből, megfosztották őket a földbirtoklás jogától, megtiltották számukra a kikeresztelkedést és a keresztényekkel való házasságkötést. A regáti részek zsidósága ezzel szemben több korlátozás alól kivételezettséget élvezett. 1940 szeptemberétől Antonescu tábornok németbarát fasiszta államrendszere szabad utat engedett a vasgárdista terrornak, amely a zsidó lakosságra nézve rendkívül súlyos következményekkel járt.621 1940 ősze és 1941 januárja között óriási méreteket öltött a zsidóság kereskedelmi, ipari és ingatlan vagyonának elkobzása, a zsidó lakások és a zsinagógák kifosztása és a lakosság személyes ingóságainak elrablása. A terrort megelégelő államhatalom 1941 januárjában azonban a Vasgárda háttérbe szorítása mellett döntött. A döntés hatására fellázadt gárdista alakulatok véres pogromot rendeztek a bukaresti zsidóság körében, amelyben 170-en veszítették életüket.

11. A zsidóság a Szovjetunióban

11/1. A polgári demokratikus forradalom Az oroszországi zsidóság számára az 1917-es februári polgári demokratikus forradalom hozta el a törvény előtti egyenlőséget. A cári rendszer bukása után megalakult Ideiglenes Kormány 1917 áprilisában dekrétumban szavatolta Oroszország népeinek és vallásfelekezeteinek törvény előtti egyenlőségét, biztosította a

620 Moshe Carmilly-Weinberger: A zsidóság története Erdélyben (1623–1944). 293–295. 621 Matatias Carp: Holocaust Romániában. Tények és dokumentumok a romániai zsidók pusztulásáról, 1940–1944. Budapest: Primor Kiadó, 1993. 55–84.; Ladislau Gyémánt: The Jews of Transylvania. i. m. 273–279.; Randolph L. Braham: Román nacionalisták és a Holocaust. Kitalált mentőakciók politikai kiaknázása. Budapest: Múlt és Jövő, 1998. 17–27.


tulajdonhoz való jogot, szabaddá tette a foglalkozás választást, a letelepedést, a nyelvhasználatot és az oktatást. 622 A februári forradalom hatására meginduló politikai erjedés az 1907 után visszavonuló zsidó pártokat is újjáélesztette. A zsidó munkásság legfontosabb szervezete továbbra is a Bund volt,623 de mellette különböző szocialista-cionista pártok is felléptek. A forrongó Oroszországban a zsidóság jövőjét ezek az irányzatok a nemzeti autonómia talaján képzelték el, az önrendelkezésről azonban különböző elképzeléseket fogalmaztak meg. A Bund az oroszországi zsidóság körében a munkásság vezető szerepét hangsúlyozta, és a jiddis nyelvhasználatot biztosító kulturális-oktatási autonómia megteremtéséért küzdött. A többi politikai irányzat azonban szélesebb körű nemzeti önrendelkezésért szállt síkra, a nemzeti autonómia alapját képező közösségi élet újjáteremtését, a cárizmus alatt felszámolt hitközségi autonómia visszaállítását tekintette az egyik legfontosabb feladatának. A zsidó pártok a kialakuló alkotmányos rendbe való beilleszkedésre irányuló törekvéseiknek is hangot adtak. Ennek érdekében a zsidóság valamennyi irányzatát összefogó szervezet felállítását kezdeményezték, amely önálló zsidó parlamentként küldte volna képviselőit az összorosz törvényhozásba. A zsidó autonómia elképzeléseket az orosz politikai erők is támogatták: egyetértett velük a liberális polgárságot és a fölbirtokos réteget képviselő alkotmányos demokraták, a parasztság érdekeit megfogalmazó szociálforradalmárok és a szociáldemokrata-mensevikek többsége.624 11/2. A bolsevizmus időszaka Az 1917-es októberi forradalom győzelme azonban rövid idő alatt szertefoszlatta a nemzeti autonómiához fűzött reményeket. Az 622 Emancipation by the March Revolution, April 2, 1917 In: Paul R. Mendes-Flohr–Jehuda Reinharz (eds.): The Jew in the Modern World. i. m. 432–433. 623 Encyclopaedia Judaica. Vol. IV. 1502–1503. 624 Menyhárt Lajos: Az orosz társadalmi-politikai gondolkodás a századfordulón 1895–1906. Budapest: Akadémiai, 1983. 199–222.


internacionalizmus talaján álló bolsevik ideológia a zsidóságnak a kommunista rendszerbe való beillesztését szorgalmazta. Lenin, akinek a zsidókhoz való viszonyára döntő hatást gyakoroltak Marxnak a zsidókérdésről megfogalmazott gondolatai, meg volt győződve arról, hogy megfelelő propaganda és ügyes politika segítségével a zsidóság rövid idő alatt asszimilálható a bolsevik államba.625 Ez a politika azonban nem számolt a dühödt antiszemitizmussal, amely a polgárháború éveiben korábban nem látott méreteket öltött az ország nyugati területein. 1918–1920 között az állandósult háborús helyzet szabályos „pogromállapotot” teremtett Ukrajnában, ahol több száz pogrom zajlott le. Megközelítőleg 80–150 ezer zsidót mészároltak le, s a zsidó népesség közel 10%-át veszítette el.626 A pogromokban részt vettek a kozák felkelők, a különböző fehérgárdista alakulatok, a frontról visszatért cári hadsereg demoralizált alakulatai, valamint a német megszállók, a fehérgárdisták és a vörösök ellen egyaránt harcoló anarchista parasztcsapatok. De a Vörös Hadsereg Lengyelországból visszaszorított I. Lovashadserege is közreműködött az öldöklésben. Az antiszemita pogromlovagok a zsidókat árulóknak, hol a német hadsereg bérenceinek, hol a bolsevikok szövetségesének, a cár, az orosz nép és a pravoszláv egyház ellenségének nyilvánították.627 625 Salo W. Baron: Jews in Russia: The First World War and the Revolutionary Period. In: Herbert A. Strauss (ed.): Hostages of Modernization. Studies on Modern Antisemitism 1871–1933/39. Austria–Hungary–Poland–Russia. i. m. 1291–1311.; Isaac Deutscher: Az orosz foradalom és a zsidókérdés. In: Miszlivetz Ferenc–Simon Róbert (szerk.): Zsidókérdés Kelet- és Közép-Európában. i. m. 269–277.; Krausz Tamás: Antiszemitizmus–holokauszt–államszocializmus. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó, 2004. 23–44. 626 Henry Abramson: A Prayer for the Government: Ukrainians and Jews in Revolutionary Times, 1917–1920. Cambridge, Massachusetts: Harvard University Press, 1999.; N. Gergel: The Pogroms in the Ukraine in 1918–21. YIVO Annual of Jewish Social Science 6 (1951) 237–252.; Stefan T. Possony: The Ukrainian Jewish–Problem. In: Herbert A. Strauss (ed.): Hostages of Modernization. Studies on Modern Antisemitism 1871–1933/39. Austria–Hungary–Poland–Russia. i. m. 1312–1324. 627 Peter Kenez: Pogroms and White ideology in the Russian Civil War. In: John D. Klier–Shlomo Lambroza (eds.): Pogroms: Anti-Jewish Violence in


A hatalmas méreteket öltő mészárlás, a zsidó-bolsevik fogalomtársításra, a „minden zsidó bolsevik” jelszóra épülő antiszemitizmus nagy veszélyeket rejtett a szovjet hatalom számára, ezért a bolsevik vezérkar igyekezett szembeszállni a fellángoló zsidóellenességgel. A Népbiztosok Tanácsa 1918. júliusi dekrétuma nyilvánosan elítélte az antiszemitizmust. Lenin 1919 márciusában rádióbeszédben szólított fel a vérengzések megfékezésére.628 Bár a bolsevik pártnak sok zsidó származású tagja volt, a hatalomátvételt követően hamar kiderült, hogy az új rezsim nem rendelkezik megfelelő tömegbázissal a jiddisül beszélő zsidó tömegek körében.629 A bolsevik befolyás növelése érdekében az új hatalom 1918 januárjában zsidó népbiztosokat nevezett ki, akik minden eszközt felhasználtak a bolsevikokkal szembenálló zsidó pártok befolyásának ellensúlyozására. A zsidó népbiztosok bolsevik felügyelet alá helyezték a zsidó iskolákat, s a helyi szovjeteken belül zsidó frakciókat hoztak létre. A zsidó népbiztosok között a kommunisták mellett kezdetben a különböző zsidó pártok képviselői is közreműködtek, 1918 nyarára azonban eltávolították őket, s helyüket a bolsevik párt zsidó frakciójának képviselői vették át.630 A közösségi élet intézményeinek felszámolására irányuló politikát is zsidó népbiztosok hajtották végre.631 1918 októberében Modern Russian History. i. m. 293–313. 628 Lester Samuel Eckman: Soviet Policies toward the Jews: From Lenin to Stalin. In: Herbert A. Strauss (ed.): Hostages of Modernization. Studies on Modern Antisemitism 1871–1933/39. Austria–Hungary–Poland–Russia. i. m. 1325–1341. 629 Az 1926-os népszámlálás során az egykori letelepedési övezetben élő zsidóság 79%-a a jiddist vallotta anyanyelvének. A belső orosz területeken ez az arány 50% volt Mordechai Altshuler: Factors in the Process of Assimilation Within Soviet Jewry, 1917–1947. In: Bela Vago (ed.): Jewish Assimlation in Modern Times. Boulder, Colodaro: Westview Press, 1981. 156. 630 Gereben Ágnes: Antiszemitizmus a Szovjetunióban. Budapest: PolgART, 2000. 81–88. 631 Lester Samuel Eckman: Soviet Policies toward the Jews: From Lenin to Stalin. 1327–1331.; Yevsektsiya, The Liquidation of Bourgeois Jewish Institutions, October 1918 In: Paul R. Mendes-Flohr–Jehuda Reinharz (eds.):


kezdődött a burzsoá intézményeknek titulált zsidó hitközségek feloszlatása. A zsidó autonómia alapsejtjeinek likvidálását, értéktárgyaik elrablását a zsinagógák bezárása és a közösségi vezetők ellen indított hajsza követte. A szovjet kormány 1919 júniusára törvényen kívül helyezett minden közösségi intézményt, megszüntette a nyilvános vallásgyakorlat lehetőségét, s a hébert a „burzsoázia és az ellenforradalom nyelvének” nyilvánította. A bolsevik befolyás kizárólagossá tételét célozták a zsidó pártok megszüntetésére irányuló törekvések. Az elsők között került sor a legnagyobb társadalmi bázissal rendelkező cionista mozgalom szétverésére.632 1920-ban a Moszkvában összeült cionista kongresszus alatt indult meg az 1918-ban 1200 helyi csoportot működtető, közel 300 ezer aktív tagot számláló mozgalom felszámolása. A bolsevikok letartóztatták a kongresszus közel 3 ezer tagját, egy részüket bebörtönözték, más csoportjaikat Szibériába és Közép-Ázsiába száműzték. 1920 nyarán került sor a vezetőitől megfosztott helyi szervezetek likvidálására. A mozgalom egyes csoportjai azonban az 1920-as évek végéig folytatták illegális tevékenységüket, s fontos szerepet játszottak a héber kultúra fenntartásában. A cionista mozgalom felszámolását nem sokkal követte a Bund feloszlatása. A szervezet Ukrajnában működő része már 1919 elején kettéoszlott, s a balszárny felvette a Kommunista Bund elnevezést. Ezzel párhuzamosan Fehér-Oroszországban is hasonló átalakulás játszódott le. A Bund képviselőinek 1920-ban Moszkvában tartott összejövetelén a tagság többsége a bolsevikokkal való egyesülés mellett foglalt állást, de a bolsevik párton belüli autonómia megőrzésére törekedett. A kommunista vezetők többsége azonban visszautasította az autonómiára irányuló törekvéseket, ezért 1921-ben kimondták a Bund feloszlását. Az 1920-as évek elejére a bolsevik párt zsidó frakciója vált az oroszországi zsidóság kizárólagos képviselőjévé.633 A csoport tagjai a The Jew in the Modern World. i. m. 433–436. 632 Lester Samuel Eckman: Soviet Policies toward the Jews: From Lenin to Stalin. i. m. 1326.; Encyclopaedia Judaica. Vol. XVI. 1139–1140. 633 A zsidó frakció tevékenységét ld. részletesebben: Zvi Y. Gitelman: Socio-Economic Modernization and Imposed Cultural Change. In: Herbert A. Strauss (ed.): Hostages of Modernization. Studies on Modern Antisemitism


bolsevik-zsidó identitás kialakítását tekintették feladatuknak. A tradicionális zsidó életmód alapjainak felszámolására törekedtek, amit jiddis nyelvű kommunista kultúra megteremtésével kívántak ellensúlyozni. A kormányzat támogatását is élvezték, amely ésszerűségi okokból nem állított akadályt a jiddis nyelvhasználat elé. Ennek köszönhetően az 1920-as években jiddis sajtó, könyvkiadás, elemi és középszintű iskolahálózat működött a Szovjetunióban. Az 1920-as évek jelentős változást idéztek elő a zsidóság foglalkozási szerkezetében.634 A hadikommunizmus alatt ellehetetlenített, s a feketepiac állítólagos működtetéséért üldözött zsidó kispolgárság, a kézműves és kisiparos réteg a NEP évei alatt szigorú állami felügyelet alatt újabb vállalkozásokba kezdhetett. Az említett asszimilációs célokat szolgálták azok a tervek, amelyek a zsidóságnak a mezőgazdasági termelőmunkába való bevonását célozták. A „vissza a földhöz” jelszó hamar népszerűvé vált a nyomorgó zsidó tömegek előtt, akik a falvakban a vallás gyakorlásához is kedvezőbb feltételeket találtak.635 1925-ben már közel 100 ezer zsidó család folytatott gazdálkodó életmódot. 1926-ban a zsidó népesség 6%-a, 1930-ban 10%-a végzett mezőgazdasági termelőmunkát. A zsidó gazdaságok többsége Ukrajnában jött létre, ahol még az 1920-as évek végén is 100-nál több településen gazdálkodott zsidó kolhoz.

1871–1933/39. Austria–Hungary–Poland–Russia. i. m. 1356–1382. 634 A változás az 1897-ben felmért állapotokhoz képest főként a mezőgazdaságban és az állami szférában dolgozók arányában mutatkozott meg. 1897-ben Ukrajnában, Fehér-Oroszországban, Moszkvában és Szentpétervárott a zsidó lakosság 37,3%-a foglalkozott kézművességgel és iparral, 36,2%-a kereskedelemmel, 5,5%-a értelmiségi foglalkozásokban, 2,6%-a a mezőgazdaságban dolgozott. Az 1926-os népszámlálás szerint ugyanezen területen a zsidóság 9,7%-a élt mezőgazdaságból, 34,3%-a kézművességből és iparból, 21,8%-a kereskedelemből, 12,2% értelmiségi foglalkozásokból (10,7% az állami szférában, 1,5% a szabad pályákon). Arthur Ruppin: Sociologie der Juden. i. m. Band I. 353. 635 Gereben Ágnes: Antiszemitizmus a Szovjetunióban. i. m. 88–97.; Lester Samuel Eckman: Soviet Policies toward the Jews: From Lenin to Stalin. i. m. 1333.


A mezőgazdasági telepítések sikerei hatására egészen új formában éledtek újjá a korábban elnyomott autonómia törekvések.636 Részben a továbbélő cionista gondolatok ellensúlyozását szolgálták azok az elképzelések, amelyek a szovjet állam keretein belül egy autonóm zsidó terület létrehozásának célját fogalmazták meg. A zsidó önrendelkezés gondolatának újjáélesztése azonban szélsőséges reakciókat váltott ki. A bolsevik párt egyes képviselői „nacionalista elhajlásként” értelmezték, támogatói azonban az antiszemitizmus felszámolását és az oroszországi zsidókérdés lehetséges megoldását jelentő tervként üdvözölték. A terv ösztönzőinek többsége az agrár-telepítéseket irányító hivatal funkcionáriusai közül került ki. Annak ellenére, hogy a zsidóság nagy tömegei Ukrajna és Fehér-Oroszország területén éltek, a szovjet kormány politikai és stratégiai megfontolásból a Távol-Keleten keresett megoldást. A kínai határhoz közel fekvő területek benépesítésének terve az évszázados ellenség, a Japánnal szembeni biztonság megteremtése miatt élvezett elsőbbséget. Az önálló zsidó köztársaság helyéül ezért Birobidzsant jelölték ki, ahova 1928-ban indult el a telepesek első csoportja.637 A szovjet kormány és a nemzetközi zsidó szervezetek által támogatott terv azonban nem járt komolyabb sikerrel. A lakatlan vidék, a mostoha természeti körülmények csak a mindenre elszánt zsidó telepesek kis csoportjait vonzották, az áttelepültek több mint fele azonban a kedvezőtlen tapasztalatok hatására rövid időn belül visszatért. A telepítés első öt évében a zsidóságnak mindössze 20%-a talált új otthonra a Távol-Keleten. Ezen az autonómia formális elnyerése sem változtatott lényegesen, amelyre 1934-ben a mandzsúriai japán invázió hatására került sor. A birobidzsani telepítés sikertelensége a zsidóság körében az ötéves tervek hatására megindult foglalkozási átrétegződéssel is

636 Lester Samuel Eckman: Soviet Policies toward the Jews: From Lenin to Stalin. i. m. 1333–1335. 637 David Shneer: Birobidzhan. In: Gershon David Hundert (ed.): The YIVO Encyclopedia of Jews in Eastern Europe. Vol. I. 187–189.; Gereben Ágnes: Antiszemitizmus a Szovjetunióban. i. m. 97–123.; Birobidzhan: Jewish Autonomous Region, 1918 In: Paul R. Mendes-Flohr–Jehuda Reinharz (eds.): The Jew in the Modern World. i. m. 446–448.


összefüggött.638 A változás elsősorban az agrárszféra elhagyásában és a szakképzettséget igénylő ipari munka, valamint az értelmiségi foglalkozások elterjedésében nyilvánult meg.639 Az 1920-as években létrehozott földművelő és állattenyésztő gazdaságokat az évtized végétől kibontakozó kollektivizálás tette tönkre. Az egyéni parasztgazdaságok felszámolása a kolhozoktól idegenkedő földművelő zsidóság jelentős részét vitte vissza a városokba, ahol a többség a gyorsan szaporodó ipari üzemekben talált munkát. A rohamléptekben kibontakozó iparosítás rövid idő alatt felszívta a munkanélküli zsidó munkaerő nagy részét. A zsidó munkásság gyorsan alkalmazkodott az új munka- és életkörülményekhez, a környezet nyelvéhez, s néhány év alatt nagy részük szakképzett munkássá vált. Az 1930-as évek végére a zsidó munkásságon belül közel 50%-ra emelkedett a szakképzett munkások aránya, akik közül többen termelés irányítói feladatokat láttak el. Az ötéves tervek a tisztviselői és az értelmiségi réteg arányát is látványosan megnövelték. A kiépülő állami adminisztráció, az állami kereskedelem és a gazdasági ellenőrző szervek, amelyek kereskedelmi és adminisztratív szakértelemmel rendelkező alkalmazottakat igényeltek, a zsidóság egyes oroszul beszélő csoportjai előtt nyitották meg az állami alkalmazottá válás lehetőségét. A zsidóság körében az értelmiségi réteg átlagosnál nagyobb mértékű növekedése egyenes következménye volt az 1920-as évektől nagy lendületet vevő iskolázásnak. A jogegyenlőség birtokában ugyanis a zsidó családok nagy számban küldték gyermekeiket felsőbb iskolákba, hatására gyors növekedés játszódott le a zsidó tanulók, különösképpen a felsőoktatásban résztvevők arányában. 1927–28-ra az össznépesség 2%-át adó zsidóság közel 15%-kal képviseltette magát az egyetemek

638 Mordechai Altshuler: Factors in the Process of Assimilation Within Soviet Jewry, 1917–1947. In: Bela Vago (ed.): Jewish Assimlation in Modern Times. Boulder, Colodaro: Westview Press, 1981. 151–163.; Arthur Ruppin: Sociologie der Juden. i. m. Band I. 353. 639 Ld. a 632. jegyzetet. Moszkvában és Leningrádban a zsidó munkásság nagy része a vasgyártásban dolgozott. A munkásság megoszlását iparáganként ld. Arthur Ruppin: Sociologie der Juden. i. m. Band I. 361–363.; A hivatalnok réteg ( állami és magánszféra) megoszlását ld. Ibid. 494–497.


és a főiskolák hallgatói között, jóval meghaladva a társadalom egyéb csoportjainak iskolázottsági szintjét. A műszaki értelmiség nagy arányban vett részt az ötéves tervek megvalósításában. Több 10 ezer tudós, mérnök, orvos és tanár kapcsolódott be az 1920-as évek végétől kibontakozó erőltetett tempójú iparosításba. A zsidóság foglalkozási szerkezetének átalakulása a népesség területi átrendeződésével párhuzamosan zajlott.640 A zsidóság elvándorlása az egykori leletepedési övezet területeiről a polgárháború éveiben kibontakozó pogromhullám hatására indult meg, de igazán az 1930-as években öltött nagy méreteket. A nem zsidó társadalommal való érintkezés az oroszosító tendenciákat erősítette, ami elsősorban az oktatáson keresztül érvényesült. Az orosz nyelv elsajátítása egyben a jiddis kultúra háttérbe szorulását vonta maga után. A belső vándorlásban a városok felé áramlás dominált. Ennek eredményeként 1939-re a zsidóságnak már közel 40%-a élt a Szovjetunió néhány nagyvárosában, Moszkvában, Leningrádban, Ogyesszában, Dnyepropetrovszkban és Harkovban. A belső vándorlás és a foglalkozásváltás hatására meginduló oroszosodás folyamatát az 1930-as években a sztálini politika fordulatai is erősítették.641 Sztálin, aki hatalma megszilárdítása érdekében a társadalom antiszemita érzelmeit sem habozott felhasználni, taktikai megfontolásokból kezdetben elfogadta a párton belüli önálló zsidó frakció működését, tevékenységét azonban igyekezett minimálisra korlátozni. A jiddis kultúra fenntartásán következetesen munkálkodó zsidó frakció vezetőit 1930 januárjában mint „nacionalista elhajlókat” tartóztatták le, a csoportot pedig feloszlatták. A csoport megszüntetését a jiddis nyelvű iskolák, könyvkiadók és a moszkvai jiddis színház bezárása, valamint a jiddis nyelvű sajtó felszámolása követte. Az 1930-as években a sztálini személyi diktatúra megteremtése a felső pártvezetés zsidó származású tagjaira is súlyos következményekkel járt.642 A Lenin köréhez tartozó bolsevikok ellen 640 Arthur Ruppin: Sociologie der Juden. i. m. Band I. 160–162. 641 Lester Samuel Eckman: Soviet Policies toward the Jews: From Lenin to Stalin. i. m. 1333–1341. 642 Leo Trockij: Termidor és antiszemitizmus. In: Miszlivetz Ferenc–Simon Róbert (szerk.): Zsidókérdés Kelet- és Közép-Európában. i. m. 263–268.;


indított irtó hadjáratnak az elsők között esett áldozatul Trockij, akinek a világforradalomról szóló elméletét könnyen lehetett a zsidó kozmopolitizmus megnyilvánulásaként értékelni.643 A Trockijjal való összejátszás vádja alapján került sor Kamenyev és Zinovjev félreállítására és meggyilkolására 1936-ban. De a terror a zsidó értelmiségiekre, írókra, művészekre, tudósokra és a kisemberek tömegeire is lesújtott, s Birobidzsant sem kerülte el.644 A zsidó köztársaság vezetőivel szemben a trockizmus, a cionizmus és a nacionalizmus vádjai fogalmazódtak meg. Közülük többeket bebörtönöztek, száműztek és kivégeztek. Hasonló sorsra jutottak a köztársaság külföldi származású polgárai is, akiket a cionizmus mellett kémkedéssel és a nemzetközi zsidó burzsoáziával való együttműködéssel vádoltak. Nehéz lenne megbecsülni, hány zsidó állampolgár esett áldozatul a sztálini korszak tisztogatásainak, s hányan kerültek az „osztályharc fokozatos éleződését” hangoztató politika hatására a Gulag táboraiba.645

12. A „végső megoldás” Európában Krausz Tamás: Szovjet thermidor, 1917–1928. Budapest: Napvilág, 1997. 643 Trockij nézeteit a zsidókérdésről ld.: Krausz Tamás (szerk.): A száműzött Trockij. Kolibri, 1989. 81–85. 644 Gereben Ágnes: Antiszemitizmus a Szovjetunióban. i. m. 117–123. 645 A második világháború utáni antiszemitizmusról és a zsidókat ért atrocitásokról. Ibid. 273–605.; Yaacov Ro’i: The Dilemma of Soviet Jewry’s Assimilation After 1948. In: Bela Vago (ed.): Jewish Assimlation in Modern Times. i. m. 165–170.


Az 1930-as évek előzményei alapján nem lehetett kétséges, hogy Hitler a legrosszabb sorsot szánta a zsidóságnak a meghódítandó Európában. A német élettér kialakítása a területi hódítás mellett feltételezte az alacsonyabb rendűnek tekintett szláv, zsidó és egyéb népcsoportok leigázását és alávetését. Az azonban nem bizonyítható, hogy a német vezetés a háború kezdetén e népek további sorsáról határozott elképzelésekkel rendelkezett volna. 12/1. A „végső megoldás” megítélése Az európai zsidóság tömeges elpusztítását a náci szóhasználat az Endlösung, azaz a végső megoldás, a héber nyelv a Soá, mint katasztrófa, az angol nyelv a görög szóból származó holokauszt, azaz a tűzáldozat kifejezéssel jelöli. E példátlan tömeggyilkosság körülményeiről, indítékairól és lefolyásáról számtalan vita bontakozott ki a korszakkal foglalkozó történészek között. A különböző értelmezési kísérletek alapvetően két iskolát hoztak létre.646 646 Tomka Béla: A Holocaust genezise. Valóság, XXXIV (1992) 10. 40–48.; Karsai László: Holokauszt. Budapest: Pannonica, 2001.7–17.; Kovács Mónika (szerk.): Holokauszt: történelem és emlékezet. Budapest: Hannah Arendt Egyesület–Jaffa Kiadó, 2005.; A holokausz-kutatás tapasztalatait és historiográfiai kérdéseit összegzi Dan Michman: Holokauszt és történetírás. Budapest: Balassi, 2008.; A Holocaust történetének tudományos feldolgozása Raul Hilberg 1961-ben publikált úttörő munkájával indult, ami máig a téma Bibliájának tekinthető. A bécsi születésű szerző a nemzetiszocializmus hatására emigrált az Egyesült Államokba, a Columbia Egyetemen a nácizmus két neves szakértője, Hans Rosenberg és Franz Neumann előadásait hallgatta. Neumann a pártot, az államrendszert, a gazdaságot és a hadsereget tekintette a náci rendszer négy tartópillérének, Hilberg e szerkezetet követve a német bürokrácia által termelt hatalmas forrásanyag elemzésével mutatja be azt, hogyan olvadt össze hatékony gyilkológépezetté a náci hivatalnokrendszer, a párt, a Wehrmacht és a német ipar, s miként radikalizálódtak a rezsim eljárási módjai. Raul Hilberg: The Destruction of the European Jews. Revised and Definitive Edition. Vols. I–III. New York–London: Holmes and Meier, 1985.


Az egyik iskola közvetlen összefüggést lát Hitler kérlelhetetlen antiszemitizmusa és a „végső megoldás” között. Képviselői szerint a faji ideológiát magáévá tevő náci párt politikájának talaján lényegében egyenes út vezetett az első zsidóellenes intézkedésektől a tömeggyilkosságokig. A náci világnézet és a módszeres népirtás között feltétlen kapcsolatot látó ún. intencionalista irányzat képviselői feltételezik, hogy Hitler személyesen adta ki a zsidóság megsemmisítésére vonatkozó utasítást, s csupán a véletlennek tulajdonítják azt, hogy a kutatás eddig nem talált Hitlertől származó írásos parancsot az Endlösung megindítására.647 Ezzel szemben a funkcionalistának nevezett másik iskola sokkal nagyobb szerepet tulajdonít a háború menetében bekövetkezett fordulatoknak, amelyek részdöntések és véletlenek sorozatán keresztül vezethettek a végkifejletig.648 Képviselői azt hangsúlyozzák, minden bizonnyal nem is létezett konkrét hitleri parancs. Nemcsak azért, mert ismerve a náci pártban uralkodó antiszemitizmust, amikor az események úgy hozták, Hitlernek feltehetően nem is kellett elrendelnie a megsemmisítést. Valószínűleg megtették azt helyette mások. De azért sem, mert a Führernek és a pártnak továbbra is szüksége volt a „legfőbb ellenségre”, s csak a keleti háborúval előállt új helyzetben, a gettók túlzsúfoltsága miatt fogalmazódott meg a módszeres tömeggyilkosság terve. Hitler és a náci világnézet szerepét ez utóbbi irányzat sem tagadja, a felelősség kutatása során azonban veszélyesnek tartja egyetlen személy szerepének túlhangsúlyozását.649 647 Az irányzat legnevesebb képviselői: Lucy S. Dawidowicz: Háború a zsidók ellen 1933–1945. Történelmi tanulmány. Budapest: Múlt és Jövő, 2000.; Gerald Fleming: Hitler und die Endlösung. München: Limes Verlag, 1982.; Klaus Hildebrand: Das Dritte Reich. München: Verlag Oldenbourg, 1987. 648 Ezt a nézetet képviseli Martin Broszat: Hitler and the Genesis of the ’Final Solution’: An Assessment of David Irving’s Theses. In: H. W. Koch (ed.): Aspects of the Third Reich. New York: St. Martin's Press, 1985. 390–429.; Hans Mommsen: National Socialism: Continuity and Change. In: Walter Laqueur (ed.): Fascism. A Reader’s Guide. Harmondsworth: Penguin, 1979. 151–192. 649 A két irányzat kritikájaként született meg a posztintencionalista vagy posztfunkcionalista értelmezés, amely egyoldalú magyarázatnak tekinti akár a kóros fajgyűlöletet, akár a náci rendszer kaotikus működését, s a hatóokok


12/2. Az Endlösung kivitelezése A német zsidópolitikában 1938-tól a területi terjeszkedés megindulásával, majd 1939-tól a világháború kirobbanásával kétségtelenül új szakasz kezdődött.650 A német antiszemitizmusban 1938-tól tapasztalható radikalizálódás nagyban összefüggött Ausztria elfoglalásával. Az ausztriai zsidóság bekebelezését követő létszámnövekedés hatását külön súlyosbította a nácik által is ösztönzött kivándorlás nemzetközi lehetőségeinek megszűnése. Az, hogy a nagyhatalmak nem kívánnak áldozatot hozni az európai zsidóság megmentésére, 1938 júliusában a franciaországi Evianban összeült nemzetközi menekültügyi konferencián vált nyilvánvalóvá.651 A zsidó és az arab nemzeti mozgalom közötti egyensúly fenntartását szem előtt tartó angol kormány nem volt hajlandó Palesztinában nagyobb létszámú menekült csoport befogadására. De az Egyesült Államok és Európa más országai sem mutattak nagyobb hajlandóságot az üldözöttek megmentésére. Mintegy utolsó lehetőségként, ekkor fogalmazódott meg a Madagaszkár-terv. Az európai zsidóság kitelepítésének gondolata Madagaszkár-szigetére a lengyel delegátustól származott, de a terv a német vezetés számára is elfogadhatónak tűnt. A konferencián a sziget feletti ellenőrzést

komplex szemléletére ösztönöz. Christopher R. Browning: Zur Genesis der „Endlösung”. Eine Antwort an Martin Broszat. Vierteljahreshefte für Zeitgeschichte 29. (1981) 97–109.; Yehuda Bauer: The Holocaust in Historical Perspective. Seattle: University of Washington Press, 1978.; Más nézőpontból tekint a témára Zygmunt Bauman, aki a felvilágosodással kibontakozó modernitás szerves részeként szemléli a holokausztot Zygmunt Bauman: Modernitás és a holokauszt. Budapest: Új Mandátum, 2001. 650 A végső megoldáshoz vezető út lépéseit elemzi a háború kitörése és a tömeges megsemmisítés megindulása közötti időszakban Christopher Browning: The Origins of the Final Solution: The Evolution of Nazi Jewish Policy, September 1939 – March 1942. (With contributions by Jürgen Matthäus) Lincoln: University of Nebraska Press, 2004. 651 Sós Endre: Emberdömping. Az eviani konferencia és a zsidó kivándorlók világproblémája. Budapest: Periszkóp, 1939.


gyakorló francia kormány ígéretet tett ugyan a kérdés megfontolására, a terv kivitelezésére azonban nem történtek gyakorlati lépések. 1939 őszén Lengyelország lerohanása és nyugati részeinek megszállása közel 2 millió fővel növelte meg a német uralom alá került zsidóság létszámát. A németek az elfoglalt területeken a zsidó lakosság egy helyre koncentrálására és a nem zsidó népességtől való elszigetelésére törekedtek.652 Első lépésben 1939 szeptemberében a zsidók nagyobb városokba költözését rendelték el. Lengyelországnak a birodalomba bekebelezett nyugati területeiről megindították a zsidók és a lengyelek kitelepítését, amit fokozatosan követett a németországi, ausztriai és csehországi zsidók áttelepítése. A koncentráció helyeként a Lengyel Főkormányzóságot jelölték ki, ahol 1940 tavaszán kezdték meg a gettók felállítását.653 Az első nagyobb gettót a főkormányzóságon kívül fekvő Łodzban hozták létre 1940 februárjában. Novemberben indult meg a varsói gettó kialakítása, ahová több mint félmillió embert zsúfoltak össze.654 A németek igyekeztek hasznosítani a gettókba tömörített zsidó lakosság munkaerejét. A munkaképes korosztályt a környező üzemekben dolgoztatták. Az olcsó munkaerő kihasználása érdekében több német iparvállalat létesített üzemet a gettók és a koncentrációs táborok környékén. A gettósítással párhuzamosan indult meg a hitközségek neves személyiségeiből álló zsidó tanácsok létrehozása.655 652 A megszállt területeken a zsidó lakossággal való bánásmódot Reinhard Heydrich, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (RSHA) vezetőjének utasítása határozta meg. Raul Hilberg: The Destruction of the European Jews. i. m. Vol. I. 188–214.; Lucy S. Dawidowicz: Háború a zsidók ellen 1933–1945. 116–118. 653 A gettók létrehozásáról, belső működéséről, intézményeiről, ellenállási mozgalmairól ld. Raul Hilberg: The Destruction of the European Jews. i. m. Vol. I. 215–269.; Lucy S. Dawidowicz: Háború a zsidók ellen 1933–1945. i. m. 227–317.; Michael Berenbaum: Ghetto. In: Fred Skolnik (ed.): Encyclopaedia Judaica. Second Edition. 2007. Vol. VII. 575–578. 654 Israel Gutman: The Jews of Warsaw, 1939–1943: Ghetto, Underground, Revolt. Bloomington: Indiana University Press, 1898.; Mary Berg: Napló a varsói gettóról. Budapest: Európa, 1990.; Szokolay Katalin: És a varsói gettó felkelt... Budapest: Kossuth, 1983. (Népszerű Történelem) 655 Isiah Trunk: Judenrat. The Jewish Councils in Eastern Europe under Nazi occupation. New York–London: MacMillan, 1972.; Lucy S. Dawidowicz:


A zsidó tanácsokat a németek közvetítő szervekként működtették. Velük végeztették el a népesség összeírását, ezek a szervek feleltek a gettó belső rendjéért és a német hatóságok rendelkezéseinek végrehajtásáért. A zsidó tanácsok rendkívül nehéz körülmények között tevékenykedtek, lehetőségeikhez mérten azonban mindenütt sokat tettek a gettók lakóinak biztonságáért. Ennek ellenére a rájuk rótt súlyos kötelezettségek miatt, amelyek közé később a deportálandó személyek kiválogatása is hozzátartozott,656 a gettók lakói szemében sok helyen a németek meghosszabbított kezének számítottak. A zsidó tanácsok szerepe máig lezáratlan vita tárgyát képezi a túlélő zsidóság körében. A német vezérkar a háború kezdetén feltételezhetően nem rendelkezett határozott elképzelésekkel a zsidó lakosság további sorsáról. Erről tanúskodnak azok a tervek, amelyek Lublin környékén egy zsidó rezervátum létrehozására irányultak, s erre utal a Madagaszkár-terv érvényben tartása is. Hitler Franciaország megszállása után 1940-ben tett kísérletet a terv felélesztésére. Pénzügyi tanácsadója, Hjalmar Schacht nemzetközi kölcsön kibocsátásával kívánta előteremteni a zsidók elszállításának és a madagaszkári zsidó állam létrehozásának költségeit. Elgondolása azonban megbukott a Világbank nemleges válaszán. A pénzvilág vezetőit nem hatotta meg több millió ember sorsa, kizárólag pénzügyi szempontok alapján tagadták meg a kölcsönt, nem látva garanciát arra, hogy Hitler a kért összeget a megjelölt célra kívánja felhasználni. Anglia viszont a transzporthajók biztonságát féltette a német tengeralattjárókkal szemben. A Madagaszkár-terv a semleges Svájc és Svédország közvetítése ellenére ily módon végleg lekerült a napirendről.

Háború a zsidók ellen 1933–1945. i. m. 227–246. 656 A zsidó tanácsok vezetői közül többen nem tudták elviselni az ezzel járó súlyos morális terhet. Adam Czerniakow, a varsói zsidó tanács vezetője, miután nyilvánvalóvá vált, hogy a németek semmilyen engedményre nem hajlandóak, a deportálások megindulása előtt öngyilkosságot követett el. Raul Hilberg–Stanislaw Staron–Josef Kermisz (eds.): The Warsaw Diary of Adam Czerniakow. New York: Stein and Day, 1979.; Szokolay Katalin: És a varsói gettó felkelt... i. m. 86–87.


A zsidóság elleni irtóhadjáratra vonatkozó első komoly tervek minden bizonnyal 1941 elején, a Szovjetunió ellen indított támadást megelőzően születhettek meg. Erre utal a különleges SS különítmények, az Einsatzgruppék felállítása, amelyek a kommunista vezetők és a polgári lakosság mellett a zsidóság általános megsemmisítésére vonatkozó paranccsal is rendelkeztek.657 Az előrenyomuló német hadsereg nyomában tevékenykedő 4 Einsatzgruppe a Szovjetunió területén 1941 nyarától 10 ezer számra hajtott végre kivégzéseket.658 Működését nagyban megkönnyítette az, hogy a Szovjetunióban élő zsidók nagy részének nem volt tudomása a náci fajelméletről és a német antiszemitizmusról. Az információ hiánya a sztálini propaganda működésével függött össze, amely az 1939 szeptemberében Hitlerrel kötött megnemtámadási szerződés elfogadtatása érdekében igyekezett eltitkolni a német zsidóüldözéseket. A mindenre elszánt emberekből verbuvált német kommandók működését az ukrán, a litván és a lett milícia egységei segítették. Az Einsatzgruppék kezdetben hagyományos módszerekkel gyilkoltak, az összeterelt embereket a városok és a falvak körüli erdőkben végezték ki. Később a nagyobb hatékonyság érdekében gyorsabb és személytelenebb kivégzési módot alkalmaztak. Erre szolgált a teherautókba visszavezetett kipufogógáz. Ezzel a módszerrel végeztek többek között 1941 szeptemberében a kijevi zsidósággal. A Kijev melletti Babij-Jarnál néhány nap leforgása alatt 33 ezer embert pusztítottak el. A bevetési csoportok áldozatainak pontos létszáma ma

657 Az előkészületek részleteit ld. Raul Hilberg: The Destruction of the European Jews. i. m. Vol. I. 273–290., Lucy S. Dawidowicz: Háború a zsidók ellen 1933–1945. i. m. 108–128. 658 Az Einsatzgruppe A a balti államokban, a B Fehér-Oroszországban és a Moszkva felé vezető keleti területeken, a C Ukrajnában, a D Ukrajna déli részein és a Krím-félszigeten működött. A bevetési csoportok működéséről ld. Raul Hilberg: The Destruction of the European Jews. i. m. Vol. I. 273–390.; A Szovjetunió elleni támadást követően, 1941. július 10-én a kelet-lengyelországi Jedwabnéban a falu lengyel lakossága a németek közreműködése nélkül mészárolta le a település zsidó lakóit. Jan Thomasz Gross: Szomszédok. A jedwabnei zsidók kiirtása. Budapest: Új Mandátum–Max Weber Alapítvány, 2004.


már megállapíthatatlan, alacsonyabb becslések 1 millió főre teszik a legyilkoltak számát.659 A keleti hadjáratban résztvevő csatlós országok hadereje közül Románia hadserege példátlan módon vette ki a részét az öldöklésből.660 A háború kezdetekor a kelet-romániai Iasiban zajló, több napig tartó pogromban 8 ezren estek áldozatul. A Szovjetuniótól visszafoglalt Besszarábiában és Észak-Bukovinában a németek oldalán előrenyomuló román katonai egységek 1941 nyarán alig három hónap leforgása alatt 160 ezer embert gyilkoltak le. Az ogyesszai mészárlásban a román alakulatok 1941 októberében 26 ezer zsidó polgárt pusztítottak el. A keleti térségben végrehajtott tömeggyilkosságok mindenekelőtt arra utalnak, hogy az Endlösung valójában már jóval az átfogó hivatalos döntés megszületése előtt megindult. Az európai zsidóság általános megsemmisítésének végleges tervét ugyanis csak a berlini Wannsee nevű tó partján 1942. január 20-án összeült konferencián fogadták el.661 A Birodalmi Biztonsági Főhivatal élén álló Reinhard Heydrich közvetlenül Hermann Göringtől kapta az utasítást a konferencia megszervezésére, amelyen részt vett többek között Hermann Müller, a Gestapó főnöke, valamint a zsidóügyekkel megbízott különleges Gestapó-részleget irányító Adolf Eichmann. A tanácskozás jegyzőkönyve részletes kimutatást közöl az elpusztítandó 659 Hilberg több mint 700 ezer főben határozza meg az áldozatok számát. Ibid. Vol. I. 390., Vol. III. 1213–1216.; Krausz Tamás (szerk.): Az ismeretlen feketekönyv. Szemtanúk vallomásai a szovjet zsidók tragédiájáról (1941–1944). Budapest: Pannonica Kiadó, 2005.; Uő: Antiszemitizmus–holokauszt–államszocializmus. i. m. 56–89. 660 Matatias Carp: Holocaust Romániában. Tények és dokumentumok a romániai zsidók pusztulásáról, 1940–1944. Budapest: Primor Kiadó, 1993. 101–225; Randolph L. Braham: Román nacionalisták és a Holocaust. Kitalált mentőakciók politikai kiaknázása. Budapest: Múlt és Jövő, 1998. 18–23.; Radu Ioanid: The Holocaust in Romania: The Destruction of Jews and Gypsies under the Antonescu Regime, 1940–1944. Chicago: Ivan R. Dee, 2000. 661 A jegyzőköny szövégét magyarul közli Szinai Miklós: A wannseei konferencia jegyzőkönyve. Kritika, 1992. 10. 36–39.; Mark Roseman: A végső megoldás. A Wannsee-jegyzőkönyv. Budapest: Magyar Könyvklub, 2003.


európai zsidóságról, létszámát 11 millió főben határozva meg. Bár a szövegben egyszer sem fordul elő a tömeggyilkosságra utaló kifejezés, mégis világosan megfogalmazódik benne a végső cél: „Megfelelő vezetés alatt a végső megoldás során a zsidókat Keleten kell alkalmas módon munkára fogni. Nagy munkacsapatokban, a nemek szétválasztásával, a munkaképes zsidókat útépítéssel vezetik e területekre, miközben nagy részük kétségtelenül el fog hullani a természetes csökkenés folytán. A netalán végül megmaradó állományt, minthogy ez esetben kétségtelenül a legellenállóképesebb részről van szó, megfelelően kell kezelni, mivel ez a természetes kiválasztódást képviselve, szabadon bocsátásakor egy új zsidó regenerálódás csirájának tekinthető. (Lásd a történelem tapasztalatát.) A végső megoldás gyakorlati kivitelezése folyamán sor kerül Európa átfésülésére Nyugatról Keletre.” 662 A wannsee-i döntés nem csak a korábban szétszórt és szervezetlen tömeggyilkosságokat hangolta össze, hanem a nyugat- és a közép-európai zsidóságra is kiterjesztette a megsemmisítést. A Német Birodalom területén 1941 szeptemberében rendelték el a sárga csillag viselését,663 később a megszállt területeken is fokozatosan bevezették a rendelkezést. 1942 tavaszán nagy méretekben indult meg a még nem deportált ausztriai, németországi, cseh, morva és szlovákiai zsidók elszállítása a koncentrációs táborokba és a nagy városok, Varsó, Łodz, Riga, Minszk, Białystok, Krakkó, Lvov és Kovnó gettóiba.664 Ahol tehették, a németek a helyi hatóságokkal végeztették el a zsidó lakosság összegyűjtését. Az elhurcoltak ingó és ingatlan vagyonára a Harmadik Birodalom tartott igényt, de több helyen komoly konfliktus bontakozott ki a megszállt államok kormányai és a német vezetés között az elkobzott javak tulajdonlása körül. A deportálások célját mindenütt a legnagyobb titok övezte, az összefogdosott emberekkel általában sikerült elhitetni, hogy a keleti területekre viszik őket dolgozni. 662 Szinai Miklós: A wannseei konferencia jegyzőkönyve. i. m. 38. 663 Rendőri rendelet a zsidók megkülönböztetéséről, 1941. szeptember 1. In: Németh István: Demokrácia és diktatúra Németországban 1918–1945. i. m. 2. kötet. 390. 664 Raul Hilberg: The Destruction of the European Jews. i. m. Vol. II. 393–860.


A németek Lengyelországot jelölték ki a megsemmisítés színhelyéül. A legnagyobb haláltáborokat a Lengyel Főkormányzóság területén hozták létre. Az első modern megsemmisítő táborok Chelmnoban, Belzecben és Auschwitzban létesültek, de Treblinka, Sobibor és Majdanek lágereit is hasonló céllal, kizárólag tömeggyilkosságra rendezték be.665 Ezekben a táborokban fejlesztették ki a gyilkolás „nagyüzemi” módszereit. 1942 tavaszán a korábban használt gázautókat felváltották a nagy teljesítményű gázkamrák, ahol Zyklon-B nevű gázt alkalmaztak. A lágerek irányítása az SS hatáskörébe tartozott. A SS tisztekből álló parancsnokságot és a belső személyzetet a német börtönökből kikerült, köztörvényes bűnözőkből álló legénység egészítette ki. Közülük kerültek ki a barakkparancsnokok, a szobafelügyelők és a munkavezető kápók, akik szadista kegyetlenséggel vettek részt a foglyok kínzásában. A tömeges megsemmisítés általában hasonló forgatókönyv szerint zajlott. A marhavagonokban táborokba szállított, s az utazástól elcsigázott embereket az első lépésben szelektálásnak vetették alá. A munkára alkalmatlan nőket, férfiakat, gyermekeket és öregeket azonnal kiválogatták, tusolónak álcázott helyiségben gázzal megölték, és holttestüket elégették. A munkaképeseket a táborokba vitték, ahol munkára fogták őket. A borzalmas körülmények között, az alacsony napi fejadag és a kegyetlen bánásmód hatására legyengült emberekre is hasonló sors várt. Több táborban a foglyokon „orvosi kísérleteket” is végeztek, s eközben egyébként egészséges emberek százait kínozták és ölték meg. Auschwitzban Mengele doktor irányításával folytak az emberkísérletek.666

665 Raul Hilberg: The Destruction of the European Jews. i. m. Vol. III. 863–1044.; Lucy S. Dawidowicz: Háború a zsidók ellen 1933–1945. i. m. 129–149.; Waclaw Dlugoborski–Franciszek Piper (eds.): Auschwitz 1940–1945. Central Issues in the History of the Camp. Oswiecim: The Auschwitz-Birkenau State Museum, 2000. Vol. 1–5.; Ota Kraus–Erich Kulka: A halálgyár. Budapest: Kossuth, 1958.; Yitzhak Arad: Belzec, Sobibor, Treblinka: The Operation Reinhard Death Camps. Bloomington–Indianapolis: Indiana University Press, 1987. 666 Nyiszli Miklós: Dr. Mengele boncolóorvosa voltam. Budapest: Merényi, 1997.

http://en.wikipedia.org/wiki/Yitzhak_Arad

http://en.wikipedia.org/wiki/Indiana_University_Press


1942 nyarán az elsők között indult meg a lengyelországi zsidóság megsemmisítése. A legnagyobb méretű varsói gettóból a németek júliustól naponta 6 ezer embert hurcoltak el, s október végére 310 ezer embert szállítottak Treblinkába.667 A łodzi gettó lakóit Majdanekben pusztították el, de a többi nagyváros zsidó negyede is hasonló sorsra jutott. A nagy méretű „kitelepítés” hatására – a nácik ugyanis ezt a kifejezést használták a deportálásra – 1942 végére a lengyel területeken 1,3 millió embert pusztítottak el, többségüket Auschwitzban. A lengyel zsidó áldozatok összlétszáma 2,5 és 3 millió főre, a helyi zsidó lakosság mintegy 90%-ára becsülhető.668 A zsidó népesség többségének nem nyílt lehetősége hatékony ellenállásra, a lengyel gettók felszámolása során azonban komoly ellenszegülés alakult ki. A deportálások során kisebb harcokra került sor Lvovban, Krakkóba és Białystokban, de szervezett fegyveres felkelés csak a varsói gettóban bontakozott ki 1943 tavaszán.669 „Mindenki megértette – írta a gettó történetének kortárs krónikása – hogy szörnyű hibát követtek el, amikor nem tanúsítottak ellenállást az SS-sel szemben. Megértették, hogy ha akkor, amikor kihirdették Varsóban a kitelepítési akciót, ha akkor mindenki ellenáll, ha rávetik magukat késsel, doronggal, lapátokkal a németekre, a zsidó rendőrségre, ha sóval, forró szurokkal öntik le a németeket, ukránokat, letteket (ti. a gettó őrzőit – P. A.) és a zsidó rendőrséget, egyszóval, ha a férfiak és a nők, gyerekek, fiatalok és öregek népfelkelést csinálnak – nem 350 ezer meggyilkolt lenne Treblinkában, hanem 50 ezer agyonlőtt a főváros utcáin. A férfiak a hajukat tépik, amiért büntetlenül engedték elhurcolni a számukra legdrágább lényeket. (…) Hangos az eskü: a németek soha többet nem

667 Jürgen Stroop SS-tábornokkal, a varsói gettó likvidálójával folytatott beszélgetéseit közli Kazimierz Moczarski: Beszélgetések a hóhérral. Budapest: Európa, 1981. 668 Lucy S. Dawidowicz: Háború a zsidók ellen 1933–1945. i. m. 405–409. 669 Szokolay Katalin: És a varsói gettó felkelt... Budapest: Kossuth, 1983. (Népszerű történelem); A varsói gettófelkelést irányító Zsidó Harci Szövetség egyetlen túlélő vezetőjét, Marek Edelmannt szólaltatta meg Hanna Krall: Egy lépéssel az Úristen előtt. Budapest: Európa, 2003.; Israel Gutman: The Jews of Warsaw, 1939–1943: Ghetto, Underground, Revolt. Bloomington: Indiana University Press, 1898.


mozdítanak el minket büntetlenül a helyünkről, elpusztulunk, de a kegyetlen megszálló is vérrel fizet a mi vérünkért (…) Nem annyira az életünk megmentésére kell gondolnunk, hanem inkább a becsületes halálra, fegyverrel kézben.”670 A gettó végleges felszámolására törekvő német erők ellen 1943 áprilisában több hétig tartó elkeseredett küzdelem bontakozott ki. A harcokban a maradék varsói zsidóság többsége, összesen 55 ezer ember pusztult el. 1941 őszén és telén a Szovjetunió megszállt területein az Eisatzgruppék a zsidóság legnagyobb részét kivégezték, ezért a deportálás már csak kisebb csoportokat érintett. A szovjet zsidóság más részének sikerült időben elmenekülnie. A szovjet kormány döntése értelmében 1941–1942-ben a megszállás veszélyének kitett területekről 1,5 millió zsidót telepítettek át az ország belsejébe, ahol a többség szerencsésen átvészelte a háború hátralévő részét. A deportálások azonban nagy mértékben kiterjedtek a közép- és a dél-európai zsidóságra.671 1943–44 folyamán került sor a Német Birodalom határain belül maradt közel 170 ezer ember elhurcolására. Hitler csatlós államai közül a szlovák bábállam készségesen kiszolgálta a németeket.672 A szlovák törvényhozás 1942 márciusában Esterházy János magyar képviselő egyetlen ellenszavazata mellett egyöntetűen szavazta meg a deportálásokat, s szlovák kormány minden deportáltért 500 márkát fizetett a németeknek. A szlovákiai zsidóság deportálása két hullámban zajlott. 1942. március és október között 57 ezer embert, a szlovákiai zsidóság 75%-át szállították koncentrációs táborokba, többségüket Lublin mellett és Auschwitzban pusztították el. A szlovák nemzeti felkelést követően a németek megtorlásként 1944 szeptembere és 1945 márciusa között újabb 13 500 főt deportáltak. Romániában az 1941-ben elkövetett

670 Emanuel Ringelblum feljegyzéseiből. Szokolay Katalin: És a varsói gettó felkelt.... i. m. 127.; Emanuel Ringelblum: Notes from the Warsaw ghetto. The Journal of Emmaneual Ringelblum. New York: Socken Books, 1974. 671 Az egyes országok veszteségeit ld. Raul Hilberg: The Destruction of the European Jews. i. m. Vol. III. 1048. 672 Sas Andor: A szlovákiai zsidók üldözése 1939–1945. i. m. 153–189.; Raul Hilberg: The Destruction of the European Jews. i. m. Vol. II. 718–742.; Götz Aly: Hitler népállama. Rablás, faji háború és nemzeti szocializmus. Budapest: Atlantisz, 2012. 285–289.


gyilkosságsorozat után a megmaradt zsidók többségét, több mint 200 ezer embert a román és a német egységek a keleti transzisztriai térségbe telepítettek ki, ahol – a legalacsonyabb becslések szerint is – közel 150 ezer ember pusztult el az éhség, a járványok és az Einsatzgruppe által elkövetett gyilkosságok következtében.673 1942 őszétől azonban a román vezetés elhárította a deportálásokra vonatkozó újabb német követeléseket. Ennek köszönhetően menekült meg a regáti zsidóság többsége, s a magyarországi deportálások idején sok magyar zsidó talált menedéket Romániában. A görögországi és a jugoszláviai zsidóság nagy részét helyben végezték ki, a szaloniki láger lakóit 1943–44-ben Auschwitzban semmisítették meg.674 Horvátországban a németekkel együttműködő usztasa mozgalom kegyetlensége miatt a zsidóság vérvesztesége 90% körül mozgott.675 Túlélésre csak Görögország, Albánia és Jugoszlávia olaszok megszállta részein volt remény. A megsemmisítési terv a nyugat-európai zsidóságot sem kímélte.676 Franciaországból 1942 nyarán és őszén 90 ezer embert deportáltak. A német katonai igazgatás alatt álló Hollandia és Belgium zsidósága is hasonló sorsra jutott. A nyugati országokban azonban a kibontakozó ellenállási mozgalmak jelentős segítséget nyújtottak a mentésben. A francia ellenállásnak és a lakosság mentési akcióinak köszönhetően menekült meg a francia zsidóság közel kétharmada. Dánia zsidóságát is az ellenállási mozgalom mentette meg. A 8 ezer főt számláló dán zsidóságot 1943 őszén a lakosság példátlanul hősies 673 Rajki László (szerk.): Holocaust Romániában. Exodus a Vaskapun át. (Dokumentum, Maghiar álnevű szerző Erdélyből kimenekített kézirata alapján.) Bécs: Galéria, 1989.; Matatias Carp: Holocaust Romániában. i. m. 226–275.; Radu Ioanid: The Holocaust in Romania: The Destruction of the Jews and Gypsies under the Antonescu Regime, 1940–1944. Chicago: Ivan R. Dee, 2000.; Raul Hilberg: The Destruction of the European Jews. i. m. Vol. II. 758–796.; Götz Aly: Hitler népállama. i. m. 296–307.; Lucy S. Dawidowicz: Háború a zsidók ellen 1933–1945. i. m. 392–396. 674 Ibid. 400–405.; Raul Hilberg: The Destruction of the European Jews. i. m. Vol. II. 692–708. 675 Ibid. 708–718.; Götz Aly: Hitler népállama. i. m. 289–290. 676 Raul Hilberg: The Destruction of the European Jews. i. m. Vol. II. 558–660.; Lucy S. Dawidowicz: Háború a zsidók ellen 1933–1945. i. m. 364–375., 380–382.; Götz Aly: Hitler népállama. i. m. 181–201.


közreműködésével csónakokon menekítették a semleges Svédországba. A németek nem tettek különbséget a csatlós és a megszállt országok zsidósága között, az előbbieknek azonban valamivel nagyobb lehetősége nyílt a zsidó lakosság megmentésére. Bulgária kormánya a németek ismételt követelése ellenére sem volt hajlandó végrehajtani a deportálásokat, s ennek köszönhetően 50 ezer ember kerülte el a biztos pusztulást.677 Az olasz zsidóság közel 80%-a is életben maradt. A nácik Mussolini 1943 októberében bekövetkezett bukása után kezdték meg Róma és az észak-olasz területek zsidóságának elszállítását. 1945-ig több mint 7 ezer embert hurcoltak el, a többség azonban az olasz ellenállás segítségével szerencsésen megmenekült.678 12/3. A magyar zsidóság deportálása A németek 1943. februári sztálingrádi veresége után a háborúból való kiugrás lehetőségeit kereső Kállay-kormány sikeresen hárította el a deportálásokra vonatkozó követeléseket, 1944. március 19-én az ország megszállásával azonban minden akadály elhárult a német tervek elől.679 A deportálások megszervezése érdekében, a megszálló

677 Lucy S. Dawidowicz: Háború a zsidók ellen 1933–1945. i. m. 396–400.; Raul Hilberg: The Destruction of the European Jews. i. m. Vol. II. 743–758.; Friedrich B. Chary: The Bulgarian Jews and the Final Solution, 1940–1944. London: University of Pittsburgh Press, 1972.; Götz Aly: Hitler népállama. i. m. 290–296. 678 Lucy S. Dawidowicz: Háború a zsidók ellen 1933–1945. i. m. 375–378.; Raul Hilberg: The Destruction of the European Jews. i. m. Vol. II. 666–679.; Götz Aly: Hitler népállama. i. m. 201–204. 679 A téma legfontosabb feldolgozása: Randolph L. Braham: A népirtás politikája. A Holocaust Magyarországon. I–II. kötet. Budapest: Belvárosi Könyvkiadó, 1997.; Uő (szerk.): A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája. Budapest: Park, 2007.; A vonatkozó munkák bibliográfiája: Uő (ed.): The Hungarian Jewish Catastrophe: A Selected and Annotated Bibliography. New York: Columbia University Press, 1984.; Benoschofsky Ilona–Karsai Elek (szerk.): Vádirat a nácizmus ellen. Dokumentumok a


egységekkel érkezett Magyarországra Adolf Eichmann, a zsidóügyek intézésével megbízott különleges Gestapó ügyosztály főnöke.680 A német megszállás a magyar politikai élet németbarát elemeit állította az élre. A kis létszámú Eichmann-különítmény munkáját a magyar belügyminisztérium XXI. osztálya segítette Endre László államtitkár irányításával és a megszállás napjaiban hivatalba lépő németbarát Sztójay-kormány támogatásával. Magyarország megszállását követően példátlan gyorsasággal kezdődött el a gazdasági, társadalmi és kulturális élet zsidótlanítása.681 Kormányrendeletek sokasága látott napvilágot, amelyek intézkedtek a sárga csillag viseléséről, a zsidó lakosság vagyonának zár alá vételéről, a pénzintézetektől, vállalatoktól és az értelmiségi munkakörökből való elbocsátásukról, megtiltották a nyilvános helyek látogatását és a tömegközlekedési eszközök használatát. 1944 áprilisának első napjaiban született meg a döntés a zsidóság elkülönítéséről, gettókba és táborokba gyűjtéséről, valamint arról, milyen sorrendben történjen az országból való elszállítása.682 A német egységek kis létszáma miatt a terv gyakorlati kivitelezésére a magyar királyi csendőrség és a rendőrség kapott megbízást. magyarországi zsidóüldözés történetéhez. I–III. kötet. Budapest: MIOK, 1958, 1960, 1967.; Raul Hilberg: The Destruction of the European Jews. i. m. Vol. II. 796–860.; A német és a magyar gazdaság-, társadalom- és külpolitika összefüggéseibe ágyazva vizsgálja a magyar zsidóság megsemmisítését Götz Aly–Christian Gerlach: .Az utolsó fejezet. Reálpolitika, ideológia és a magyar zsidók legyilkolása 1944–1945. Budapest: Noran Könyvek, 2005. 680 A németek a megszállás után néhány nappal a magyar zsidóság tekintélyes vezetőiből létrehozták a Magyar Zsidók Központi Tanácsát. Randolph L. Braham: A népirtás politikája. i. m. I. kötet. 430–488.; Schmidt Mária: Kollaboráció vagy kooperáció? A Budapesti Zsidó Tanács. Budapest: Minerva, 1990.; Frojimovics Kinga–Molnár Judit (szerk.): Gettómagyarország, 1944: a Központi Zsidótanács iratai. Budapest: Magyar Zsidó Levéltár. 2002.; A tanács vezetőjének visszaemlékezése: Stern Samu: Emlékirataim. Versenyfutás az idővel. A „zsidótanács” működése a német megszállás és a nyilas uralom idején. Budapest: Bábel, 2004. 681 Randolph L. Braham: A népirtás politikája. i. m. I. kötet. 489–546.; Lévai Jenő: Zsidósors Magyarországon. Budapest: Magyar Téka, 1948. 78–79. 682 Az 1944. évi rendeleteket ld. Vértes Róbert (összeáll.): Magyarországi zsidótörvények és rendeletek 1938–1945. Budapest: Polgár, 1997. 324–357.


1944 áprilisában először a vidéki zsidóság összegyűjtése indult meg.683 A kisebb települések zsidó lakóit a nagyobb városokban felállított gettókba és ideiglenes táborokba terelték össze. A lakóhelyüket elhagyni kényszerülők csak a rajtuk lévő ruházatot, s legfeljebb 50 kg-os poggyászt vihettek magukkal, hátrahagyva ingatlanjaikat és értéktárgyaikat. A gyűjtőtáborokban minimális területen zsúfolták össze az emberek tízezreit, akik között a rossz ellátás és az alapvető egészségügyi feltételek hiánya miatt sok helyen járvány tört ki. A németekkel készségesen együttműködő magyar hatóságok rekordgyorsasággal tettek eleget a deportálási parancsnak. Az első szerelvények 1944. május 15-én indultak el a német koncentrációs táborok felé, s július elejére, alig nyolc hét alatt be is fejeződött a vidéki zsidóság elszállítása.684 Összesen 437 ezer embert hurcoltak el Magyarországról.685 A deportáltak többsége Auschwitzban pusztult el.686 A vidéki deportálásokkal egy időben kezdődött el a fővárosi és a főváros környéki zsidóság összegyűjtése és az ún. csillagos házakba költöztetése. A budapesti zsidóság deportálását a németek július első napjaira tervezték, a háború eseményei azonban más fordulatot hoztak. A német vereségsorozat, a szövetséges erők nyugati partraszállása és a szovjet hadsereg közeledése ismét mozgósította a háborúból való kilépést követelő csoportot. A háborúból való kiugrást szorgalmazók a további deportálások ellen foglaltak állást, de a magyar eseményeknek ekkorra már külföldön, a semleges országok és a szövetséges hatalmak körében is éles visszhangja támadt. A nyomatékos nemzetközi tiltakozás hatására Horthy Miklós kormányzó 1944. július 6-án felfüggesztette a fővárosi zsidóság elszállítására

683 Randolph L. Braham: A népirtás politikája. i. m. I. kötet. 545–596. 684 Ibid. I. kötet. 597–676.; II. kötet. 677–766.; Götz Aly–Christian Gerlach: .Az utolsó fejezet. i. m. 211–229. 685 A legtöbb szerző Edmund Veeesenmayer, Németország teljhatalmú megbízottjának adatait tekinti mérvadónak: Randolph L. Braham: A népirtás politikája. i. m. II. kötet. 754.; Raul Hilberg: The Destruction of the European Jews. i. m. Vol. II. 849.; Magasabbra, 445–450 ezerre teszi a deportáltak számát Stark Tamás: Zsidóság a vészkorszakban és a felszabadulás után 1935–1955. i. m. 21–23. 686 Götz Aly–Christian Gerlach: Az utolsó fejezet. i. m. 229–246.


irányuló előkészületeket.687 A bevagonírozásról a németek továbbra sem mondtak le, az Eichmann-különítmény azonban ehhez egyelőre nem kapott magyar segítséget. A vidéki zsidóság deportálását a nem zsidó lakosság többsége passzívan szemlélte, s csak kevesen vállalták az életveszélyt az üldözöttek bújtatására. A fővárosban azonban nagyszabású mentőakciók bontakoztak ki.688 A budapesti zsidóság mentésében a semleges országok követségei játszottak főszerepet. Svájc mentőakcióját Carl Lutz konzul,689 Svédországét a követség alkalmazottja, Raoul Wallenberg irányította.690 De a Vatikán, a Nemzetközi Vöröskereszt, Portugália és Spanyolország külképviseleti szervei is bekapcsolódtak a mentésbe.691 A semleges országok képviselői kivándorlási engedélyt kértek a magyar kormánytól, s az engedélyek birtokában védleveleket bocsátottak ki. A védett csoportokat ugyan nem szállíthatták ki az országból, a védlevelek birtokosai azonban követségi védelem alá kerültek, s valamivel nagyobb esélyük volt a megmenekülésre. A zsidó önmentési akciókat a cionista mozgalom vezetői szervezték Komoly Ottó és Kasztner Rezső irányításával.692 A 687 Randolph L. Braham: A népirtás politikája. i. m. II. kötet. 821–849. 688 Randolph L. Braham: A népirtás politikája. i. m. II. kötet. 1012–1194.; Lévai Jenő: Szürke könyv a magyar zsidók megmentéséről. Budapest Officina, 1946. 689 Alexandr Grossmann: Nur das Gewissen. Carl Lutz und seine Budapester Aktion. Wald: Verlag im Waldgut, 1986. 690 Lévai Jenő: Raul Wallenberg. Budapest: Maecenas, 1988. (Reprint); Kati Marton: Wallenberg. New York: Ballantien Books, 1982. 691 Lévai Jenő: Fehér könyv. Külföldi akciók a magyar zsidók megmentésére. Budapest: Officina, 1946.; Arieh Ben-Tov: Holocaust. A Nemzetközi Vöröskereszt és a magyar zsidóság a második világháború alatt. Budapest: Duna Könyvkiadó, 1992. 692 A magyar cionista mozgalom belső vitáiról a harmincas évek második felében ld. Novák Attila: Testvérharc. A revizionista-cionisták és a Cionista Szövetség viszonya a harmincas évek második felében. Múlt és Jövő, 4 (1993) 5. 51–56.; Uő: Cionisták, baloldaliak, államrezon. Cionizmus és államhatalom a 30-as évek Magyarországán. Századok, 130 (1996) 6. 1341–1392.; A háború alatti tevékenységéről ld. Uő: „A „szaloncionizmus”-tól a tömegmozgalomig. A magyarországi cionista mozgalom a második


cionisták által létrehozott Budapesti Mentőbizottság tagjai tárgyalásokba bocsátkoztak a németekkel, akik megfelelő ellenszolgáltatás fejében hajlandónak mutatkoztak kisebb engedményekre.693 Ennek köszönhetően menekült meg a gázkamráktól 20 ezer vidéki zsidó, akiket Auschwitz helyett a Bécs környéki Strasshofba irányítottak. A zsidó származású keresztény polgárok érdekében a keresztény egyházak is bekapcsolódtak a mentésbe, ezért az egyházi oltalom reményében 1944 nyarán több ezren tértek át a keresztény hitre. A katolikus egyház vezetése azonban nem állt ki egyértelműen az üldözöttek mellett.694 Sokkal inkább részt vettek a mentésben a világháború első éveiben.” In: Karsai László és Molnár Judit (szerk.): Küzdelem az igazságért. Tanulmányok Randolph L. Braham 80. születésnapján. Budapest: MAZSIHISZ, 2002. 509–533. 693 Szita Szabolcs: A budapesti Zsidó Segély és Mentőbizottság küzdelme az életekért (1942–1945). Budapest: Magyar Auschwitz Alapítvány–Holocaust Dokumentációs Központ, 2002.; Schmidt Mária: Mentés vagy árulás? Magyar zsidó önmentési akciók a második világháború alatt. Medvetánc, 1985. 2–3. 111–125.; A cionista ifjúsági mozgalom tevékenységéről ld. Asher Cohen: A haluc ellenállás Magyarországon, 1942–1944. Budapest: Balassi, 2002. 694 A deportálások kezdetekor a magyar egyházak vezetői ismerték az Auschwitz jegyzőkönyv tartalmát, amelyben két Auschwitzból szökött szlovák fogoly, Rudolf Vrbra és Otto Kulka számolt be a haláltáborban zajló emberirtás részleteiről. Haraszti György (közreadó): Auschwitz jegyzőkönyv – Égő titok. Budapest: Múlt és Jövő, 2005.; A jegyzőkönyv 1944 tavaszán került Magyarországra, amit Székely Mária fordított le magyarra és angolra. A magyar változat hamarosan eljutott az egyházi vezetőkhöz és Horthyhoz, az angol változat Svájcon keresztül került Nyugatra. Ennek ellenére Serédi Jusztinián hercegprímás utasítására csak a vidéki deportálások nagy részének befejeződése után hirdették ki a katolikus püspöki kar 1944. június 29-én kelt pásztorlevelét, amely elítélte az üldözést. A körlevél szövegét közli: Lévai Jenő: Zsidósors Magyarországon. i. m. 188–191.; Az egyházak tevékenységéről ld. még Ibid. 183–206.; Uő: Szürke könyv a magyar zsidók megmentéséről. i. m. 31–71.; Uő: Hungarian Jewry and the Papacy. Pope Pius XII did not Remain Silent. Report, documents and records from Church and State archives. London: Sands & Co LTD, 1968.; Randolph L. Braham: Magyarország keresztény egyházai és a holokauszt. In: Uő: A holokauszt. Válogatott tanulmányok. Budapest: Láng, 2002. 263–295.; Egyes püspökök,


protestáns felekezetek papjai. A református egyház által létrehozott Jó Pásztor Bizottság felekezeti kötődéstől függetlenül vállalta az embermentést.695 A németek július 6. után sem nyugodtak bele a deportálások leállításába, s több alkalommal kísérletet tettek nagyobb emberszállítmányok elindítására. Esélyeik tovább csökkentek a Sztójay-kormány menesztése és a Lakatos-kormány 1944. augusztus 29-i kinevezése után. Ettől kezdve a zsidóság feletti intézkedés jogát ismét a magyar kormány vette át, amely megállapodást kötött a németekkel arról, hogy Budapest zsidóságát eltávolítják a városból, a deportálásokat azonban nem folytatják. Az új kormány azonban, miközben határozottan szembeszegült a német követelésekkel, nem változtatott a diszkriminációs intézkedéseken. Továbbra is érvényben hagyta a sárga csillag viselésének kötelezettségét és a lakóhelyi elkülönítést, s ezzel a fővárosi zsidóságot védtelenül szolgáltatta ki a politikai viszonyok változásának. A fővárosi zsidóság sorsa az 1944. október 16-i nyilas hatalomátvétellel pecsételődött meg.696 A németek újra átvették a zsidóügyek irányítását, a fővárosi zsinagógákat fogolytáborokká alakították, s „a végső megoldás” mihamarabbi kivitelezésére megkezdték a sárga csillagos házak munkaképes lakóinak

illetve a szerzetes- és az apácarendek mentőakcióról nyújt rövid áttekintést Lévai Jenő: Szürke könyv a magyar zsidók megmentéséről. i. m. 72–83., 88–94.; Egyházmegyéjében sokat tett az üldözöttekért Hamvas Endre csanádi, Márton Áron gyulafehérvári, Apor Vilmos győri, Virág Ferenc pécsi, Shvoy Lajos székesfehérvári püspök, Czapik Gyula egri, Grösz József kalocsai érsek, Kelemen Krizoszton pannonhalmi főapát, gr. Mikes János és Kovács Sándor szombathelyi püspök. 695 Az Éliás József vezetése alatt álló Jó Pásztor Bizottság 32 gyermekotthont létesített Budapesten, az evangélikus Sztehlo Gábor irányításával. Ibid. 86–87.; Bereczky Albert: A magyar protestantizmus a zsidóüldözés ellen. Budapest: Református Zsinati Iroda, 1984. [Reprint az 1945-ös kiadás alapján]; A mentésben résztvevőkkel folytatott beszélgetéseket közli Szenes Sándor: Befejezetlen múlt. Keresztények és zsidók, sorsok. Budapest, 1986. 696 Teleki Éva: Nyilasuralom Magyarországon. Budapest: Kossuth, 1974.; Randolph L. Braham: A népirtás politikája. i. m. II. kötet. 900–972.


összegyűjtését. Az 1944 októberében és novemberében végrehajtott razziák során 60 ezer munkaképes férfit és nőt deportáltak.697 A nyilas puccs után szervezett keretek között indult meg a zsidóság még meglévő vagyonának elrablása.698 A zsidók ingó és ingatlan vagyonának tulajdonlásáról a magyar kormány és a németek között a megszállás óta harc dúlt. A németek, annak fejében, hogy a „zsidókérdést” ők oldják meg, igényt tartottak a zsidóság minden vagyonára, ezen kívül maguknak követelték a félmillió deportált élelmiszer-adagját, s a Sztójay-kormánytól 2 milliárd pengőt csikartak ki a vidéki zsidóság elszállításáért. Különösen éles konfliktus bontakozott ki az elmenekült gazdag zsidó családok nagy értékű ingatlanvagyona körül.699 A magyar kormány rendeletek tömegével próbálta akadályozni a német követelések teljesítését, s önálló minisztériumot hozott létre a zsidó vagyon felügyeletére. A Szálasi-kormány minden vagyontárgyat a nemzeti vagyon részének nyilvánított, s elkobzását azzal indokolta, hogy az a hadikárok fejében illeti meg a nemzetet. A nyilas bandák főként a zsidó lakosság ingóságaira tartottak igényt, a csillagos házakban, majd a gettóban végrehajtott razziák során a mozdítható tárgyak többségét magukkal hurcolták. A fővárosi zsidóság deportálásának előkészítésére novemberben kezdődött meg a budapesti gettó kialakítása és a városban szétszórt zsidó házak lakóinak koncentrálása. Először az ún. külföldi gettó létrehozására került sor, ahova a semleges országok védelme alatt álló csoportokat költöztették.700 Bár Vajna Gábor belügyminiszter kezdetben elutasította a védlevéllel rendelkező zsidók kivételezett-

697 Ibid. 914–925. 698 Kádár Gábor–Vági Zoltán: Hullarablás. A magyar zsidók gazdasági megsemmisítése. Budapest: Jaffa, 2005. 217–344; Uők: Aranyvonat. Fejezetek a zsidó vagyon történetéből. Budapest: Osiris, 2001.; Götz Aly: Hitler népállama. i. m. 245–250.; Götz Aly–Christian Gerlach: .Az utolsó fejezet. i. m. 159–209. 699 Karsai Elek–Szinai Miklós: A Weiss Manfréd-vagyon német kézbe kerülésének története. Századok, 95 (1961) 4–5. 680–719. 700 Színhelyéül az Újlipótvárost, a Pozsonyi út – Szent István park – Pannónia utca – Szent István körút által határolt területet jelölték ki. Lévai Jenő: Fekete könyv a magyar zsidóság szenvedéseiről. Budapest: Officina, 1946. 232.


ségét, később a nyilas kormány külföldi elismerése érdekében hajlandónak mutatkozott arra, hogy tárgyaljon a védett zsidókról. A németeket kiszolgáló nyilas egységek november végén kezdték meg a nagy gettó felállítását.701 A gettórendelet a megmaradt nőket, gyermekeket, betegeket és öregeket, több mint 60 ezer embert érintett, akiket néhány utcányi területre zsúfoltak össze. A gettóban uralkodó borzalmas körülmények, a túlzsúfoltság, az éhezés és a járványok hatására az év végére több ezer ember lelte halálát. A lakók életét a nyilas bandák kegyetlenkedései tetézték, a nyilas osztagok ugyanis nemcsak a gettón kívül talált zsidókat gyilkolták le páratlan brutalitással, de a zsidó negyed területére is gyakran betörtek. A németek a fővárosi gettót a „végső megoldás” meggyorsítása érdekében hozták létre, felszámolására azonban a szovjet csapatok előretörése miatt már nem maradt idő. A szovjet hadsereg 1945. január 18-án felszabadította a budapesti gettót, s ezzel a főváros 120–140 ezer zsidó lakója menekült meg a biztos pusztulástól.702 12/4. Az európai zsidóság vesztesége Az európai zsidóság második világháborús emberveszteségéről csak becsült adatok állnak rendelkezésünkre. A legalacsonyabb becslések szerint a náci terrorgépezet a háborúban elpusztult közel 55

701 Színhelyéül a Király utca – Károly körút – Dohány utca – Nagyatádi Szabó (Kertész utca) által határolt területet jelölték ki. Lévai Jenő: A pesti gettó csodálatos megmenekülésének hiteles története. Budapest: Officina, 1946. 89. 702 A magyar zsidóság német megszállás előtti és alatti összes vesztesége 564 ezer főre tehető. 1945 végén a trianoni Magyarországon 190 ezer, az 1944-es országterületen összesen 255 zsidó élte túl a háborút. Randolph L. Braham: A népirtás politikája. i. m. II. kötet. 1246.; 440–465 ezer közé teszi a vészkorszak áldozatainak összlétszámát. Stark Tamás: Zsidóság a vészkorszakban és a felszabadulás után (1935–1955). i. m. 46–47., 74–76.; Lévai Jenő: Fekete könyv a magyar zsidóság szenvedéseiről. i. m. 261.; Pach Zsigmond Pál: A magyarországi zsidóság mai statisztikájának szembetűnő jelenségei. In: Benoschofsky Imre (szerk.): Maradék zsidóság. Budapest, 1946. 23.; Götz Aly–Christian Gerlach:.Az utolsó fejezet. i. m. 325–329.


millió ember mellett az európai zsidóság 50%-át irtotta ki. Más adatok viszont, mint például Lucy S. Dawidowicz becslései a zsidó népesség 2/3-ának pusztulásáról tanúskodnak.703 A német fajüldözés zsidó áldozatainak létszámát ezért csak hozzávetőleg állapíthatjuk meg, az említett arányok alapján 4,5 és 5,9 millió fő közé tehetjük.704 Az Endlösungot azonban nem csak a számok, az emberi elmével alig felfogható adatok, de még inkább a felhasznált eszközök és a kivitelezés körülményei avatják kivételes tetté az európai történelemben.705 Ekkora méretekben és ilyen következetességgel 703 Dawidowicz 5 933 900 főben állapítja meg az áldozatok összlétszámát. Lucy S. Dawidowicz: Háború a zsidók ellen. i. m. 415. 704 Raul Hilberg 5,1 millió főben határozza meg az elpusztultak számát. Raul Hilberg: The Destruction of the European Jews. i. m. Vol. III. 1219–1220. 705 A holokauszt egyediségének meghatározásához leggyakrabban a törökországi örmények ellen az első világháború alatt elkövetett genocídiummal való összevetés szolgál kiindulópontul. (A zsidó tömeggyilkosságok mellett az örmények ellen és a vörös khmerek által elkövetett népirtást, illetve a 70-es évek argentínai politikai gyilkosságait vetette össze az amerikai szociálpszichológus, Ervin Staub: The Roots of Evil: The Origins of Genocide and Other Group Violence. Cambridge–New York: Cambridge University Press, 1989.) Az emberi szenvedést nem lehet mérlegre tenni, a szándékot illetően azonban különbségek fedezhetők fel. A zsidó és az örmény holokauszt közötti koncepcionális különbség abban mutatkozik meg, hogy a Törökországban élő örmények tömeges meggyilkolása mögött nacionalista cél, a török állam nemzeti homogenitásának megteremtése állt, míg az iszlámra áttérők vagy a Törökországon kívül élők megmenekülhettek a népirtástól. A zsidó holokauszt során ilyesmire nem nyílt lehetőség. Yehuda Bauer szerint „a holocaust specifikuma abban állt, hogy a nácik politikája szerint mindenki, akinek nagyszülei között legalább három zsidó volt, halálra volt ítélve, mert elkövette azt a bűnt, hogy megszületett.” (Yehuda Bauer: Definiálható-e a Holocaust? Valóság, XXX (1987) 11. 76.; Yehuda Bauer: A holokauszt és más népirtások: összevetés. In: Kovács Mónika (szerk.): Holokauszt: történelem és emlékezet. Budapest: Hannah Arendt Egyesület–Jaffa Kiadó, 2005. 117–135.) Lucy S. Dawidowicz is a gyilkos indítékot emeli ki: „A modern történelemben korábban egyetlen nép sem irtott ki egy másikat egy ideológia nevében, melynek megvalósításakor a cél ugyanaz volt, mint az eszköz. A történelem persze számos rettenetes vérengzést jegyzett fel, más népeket is elpusztítottak, de bármilyen kegyetlenek és megbocsáthatatlanok


végrehajtott tömeggyilkosságra ugyanis nem szolgáltatnak példát a megelőző történelmi korok. Az Endlösungot példátlanná tették a gyilkolás nagyüzemi módszerei, amelyek segítségével brutális módon semmisítettek meg embermilliókat. A németek sehol sem bántak kíméletesen áldozataikkal, erről tanúskodnak a lengyelek, az ukránok, az oroszok és más leigázott népek ellen elkövetett gaztettek, a koncentrációs táborok lakóival és a hadifoglyokkal szemben alkalmazott kegyetlenkedések. A háború legtöbb áldozatával szemben azonban az elpusztultak közül csak keveseknek adatott meg az ellenállás lehetősége, s legalább az emberhez méltó halál esélye.

5. táblázat: A holokauszt áldozatai országonként706

voltak is ezek az esetek, mindnek gyakorlati célja volt, nem a gyilkolás volt maga a cél.” (Lucy S. Dawidowicz: Háború a zsidók ellen. i. m. XXX.); Omer Bartow az államapparátus szervezett közreműködésére helyezi a hangsúlyt: „több millió ember ipari kiirtása halálgyárakban, egy modern állam parancsára, lelkiismeretes hivatalnokok szervezésében, egy törvénytisztelő, patrióta, civilizált társadalom támogatásával.” (Omer Bartow: Átlagszörnyek. BUKSZ, 1996. 3. 326.); Eberhard Jäkel a holokauszt egyediségét a politikai tér különlegességében látja: „Az állam eleddig soha (...) nem döntött úgy, hogy egy bizonyos embercsoportot – annak minden öreg és ifjú, nő, gyermek csecsemő tagjával együtt – mentül hamarabb kiirt, úgy, hogy ezt a rendelkezést az államhatalom minden lehetséges eszközével hajtja végre.” (Eberhard Jäkel: Die elende Praxis der Untersteller. Die Zeit, 1986. szeptember 12. Idézi Deák István: A felfoghatatlan Holocaust. BUKSZ, 1990. 2. 206.) 706 Lucy S. Dawidowicz: Háború a zsidók ellen. i. m. 415.


Ország A idó é é h l k t

A meggyilkoltak (becsült adatok)

Létszám % Balti Államok 253 000 228 000 90 Belgium 65 000 40 000 60 Bulgária 64 000 14 000 22 Cseh-Morva Protektorátus 90 000 80 000 89 Dánia 8 000 - - Finnország 2 000 - - Franciaország 350 000 90 000 26 Görögország 70 000 54 000 77 Hollandia 140 000 105 000 75 Jugoszlávia 43 000 26 000 60 Lengyelország 3 300 000 3 000 000 90 Luxemburg 5 000 1 000 20 Magyarország 650 000 450 000 70 Németország / Ausztria 240 000 210 000 90 Norvégia 1 800 900 50 Olaszország 40 000 8 000 20 Szlovákia 90 000 75 000 83 Szovjetúnió 975 000 107 000 11 Fehér-Oroszország 375 000 245 000 65 Ukrajna 1 500 000 900 000 60 Románia 750 000 310 000 41 Összesen: 8 861 800 5 933 900 67

A zsidó népesség a holokauszt előtt

A zsidóság pusztulásáért mindenekelőtt a terv kiötlőit és végrehajtóit, a nemzetiszocialista vezérkart, az SS szervezeteit és segítőit terheli a felelősség.707 Közülük többet a háborús bűnösök 1945–46-ban Nürnbergben megrendezett perében ítéltek el.708 Halálos

707 A náci erőszakszervek mellett az átlagemberek felelősségét vetette fel, egy rendőrszászlóalj részvételét vizsgálva a gyilkolásban, Christopher Browning: Ordinary Men: Reserve Police Battalion 101 and the Final Solution in Poland. New York: Aaron Asher Books/HarperCollins, 1992. 708 A nürnbergi perről és a háború utáni egyéb számonkérésekről ld. Raul Hilberg: The Destruction of the European Jews. i. m. Vol. III. 1060–1109.; G. M. Gilbert: Nürnbergi napló. Budapest: Magvető, 1967.; Burton C. Andrus: A nürnbergi huszonkettő. Budapest: Kossuth 1981. (Népszerű


ítéletet kapott a „végső megoldás” kidolgozására parancsot adó Hermann Göhring, a náci párt „fő ideológusának” tartott Alfred Rosenberg, a legvérmesebb antiszemita uszító Julius Streicher, a nürnbergi törvényeket megfogalmazó Wilhelm Frick, Hans Frank, Lengyelország főkormányzója és a krakkói zsidók gyilkosa, valamint a háború utolsó szakaszában a biztonsági rendőrséget irányító Ernst Kaltenbrunner.709 De a náci Németország ellen harcoló szövetséges hatalmakra is komoly felelősség nehezedik. Az áldozatok magas száma minden bizonnyal csökkenthető lett volna az antifasiszta koalíció tagjainak határozott fellépésével. Bár a német vezetés egy ideig jól titkolta a történelem); A nürnbergi per vádlottaival folytatott beszélgetéseket az amerikai pszichiáter, Leon Goldensohn: The Nuremberg Interviews: An American Psychiatrist’s Conversations With the Defendants and Witnesses. Ed. by Robert Gellately. New York: Alfred A. Knopf, 2004. 709 A háború utáni számonkérés legfontosabb eseménye Adolf Eichmann 1961-ben rendezett bűntető pere volt. Az Endlösung technikai kivitelezésének egyik legfőbb irányítója a háború után Argentínában bujkált, ott fogta el az izraeli titkosszolgálat, s szállította Izraelbe, ahol 1961 decemberében kötél általi halálra ítélték. A jeruzsálemi pert hatalmas nemzetközi érdeklődés kísérte. Az amerikai The New Yorker című lap számára tudósított a perről Hannah Arendt, aki beszámolóit később könyv formájában is megjelentette: Hannah Arendt: Eichmann Jeruzsálemben. Tudósítás a gonosz banalitásáról. Budapest: Osiris, 2000; Rendelkezésre áll továbbá a jeruzsálemi főügyész leírása: Gideon Hausner: Ítélet Jeruzsálemben. Az Eichmann-per története. Budapest: Európa, 1984.; illetve Eichmann fogságban készült naplója: Adolf Eichmann: Tárgyalástól ítéletig. Feljegyzések a börtönből. Budapest: Trifer Kiadó, [é.n.]; David Cesarani: Eichmann. Élete és bűnei. Budapest: Gold Book Kiadó, 2005.; Jenő Lévai: Eichmann in Ungarn. Budapest: Pannonia Verlag, 1961.; Az Eichmann-per nagy hatást gyakorolt a holokauszt tudományos feldolgozására, illetve további pereket indított el. A bírósági eljárások közül kiemelkedik az 1963 végén Frankfurt am Mainban rendezett Auschwitz-per, amelyben az auschwitzi koncentrációs tábor személyzetének 22 tagja felett ítélkeztek. A vád több százer gyilkosság elkövetését dokumentálta, a vallomások a vádlottak tetteiről, a „halálgyár” mindennapjairól, a foglyok szenvedéseiről és a túlélésért vívott küzdelmeiről is képet adtak. Bernd Naumann: Az Auschwitz-per. Beszámoló Mukla és társai vádlottaknak a frankfurti esküdtbíróság előtt lefolyt bűnügyéről. Budapest: Kossuth, 1966.


tömeggyilkosságokat, a szövetséges kormányok 1944 nyarán két szökött auschwitzi fogoly beszámolójából világosan értesülhettek a koncentrációs táborokban folyó szörnyűségekről.710 Anglia azonban a nyilvánvaló tények ellenére sem volt hajlandó megnyitni Palesztina határait, és a háború kezdetétől sorozatosan megakadályozta a zsidó menekülteket szállító hajók kikötését. Az Egyesült Államok sem változtatott érdemben magatartásán. Az amerikai kongresszus 1940-ben elvetette Alaszka megnyitásának tervét, 1941-ben tovább szűkítette a bevándorlást korlátozó kvótát, s elutasította 20 ezer német zsidó gyermek kvótán felüli beengedését. Jóllehet 1943-ban az angol és az amerikai kormány tárgyalásokat kezdett a menekültek érdekében a „nyitott ajtók” elvének bevezetésére, a Bermudán megrendezett titkos konferencián mégis meghiúsult az egyezmény aláírása. Bár a szövetséges hadvezetés pontos információkkal rendelkezett a koncentrációs táborok elhelyezkedéséről, a háború befejezésére koncentrálva attól is következetesen elzárkózott, hogy nagy erőkkel bombázza a haláltáborokat és az odavezető útvonalakat. Ezért a háború végén az elpusztultak számához viszonyítva már csak elenyésző volt a megmenthető zsidóság aránya. A hadi események borzalmai súlyos teherként nehezednek a második világháborút megélt nemzedékre. A haláltáborokban véghezvitt szörnyű gaztettek feldolgozhatatlan lelki sérüléseket okoztak a túlélőknek és leszármazottjaiknak.711 A tömeges pusztulás 710 Haraszti György (közreadó): Auschwitz jegyzőkönyv – Égő titok. i. m.; Máig vitatott XII. Pius pápa passzivitása a deportálások során. Saul Friedländer: XII. Pius és a Harmadik Birodalom. Budapest: Kossuth, 1966.; Randolph L. Braham: A Vatikán: emlékezés és felejtés. In: Uő: A holokauszt. Válogatott tanulmányok. i. m. 297–334. 711 A holokauszt története az elkövetők tettei mellett az áldozatok és a túlélők tapasztalatát is magában foglalja. A koncentrációs táborok túlélőinek számtalan beszámolói közül klasszikussá vált Viktor E. Frankl: ... mégis mondj Igent az Életre! Egy pszichológus megéli a koncentrációs tábort. (Budapest: Pszichoteam Mentálhigiénés Módszertani Központ, 1988.) c. könyve. A szerző bécsi pszichológus, aki szakemberként is tekintett maga és társai szenvedésére, s összegezte a koncentrációs táborokban megélt borzalmak tapasztalatait. Szintén a szerző saját élményein is alapul: Bruno Bettelheim: A német koncentrációs táborok.; Egyéni és tömegviselkedés szélsőséges helyzetekben. In: Uő: A végső határ. Tanulmányok. Budapest:


élménye a maradandó belső, pszichés zavarokon túl fizikai értelemben is akadályozta a békés életbe való visszailleszkedést, hiszen az elhurcoltak vagyonán és ingóságain sok helyen a deportálásokat passzívan szemlélő vagy helyeslő lakosság osztozott, nagyban nehezítve a táborokból visszatérők újrakezdési esélyeit. Bár a térség államainak többségében a háború után hivatalba lépő új kormányok elítélték a zsidóüldözést, csak kevés olyan ország akadt, ahol komoly kísérletet tettek a zsidóságot ért törvénytelenségek orvoslására, az antiszemitizmus okainak feltárására, s az üldözések miatt a nem zsidó lakosságra is ránehezedő felelősség tisztázására.712 A megmaradt európai zsidóság számára 1945 után sok tekintetben új korszak kezdődött, az azóta eltelt évtizedek történései azonban azt mutatják, hogy századunk örökölte és minden bizonnyal a következő évszázad is örökölni fogja azokat a problémákat, amelyeket az előző oldalakon tekintettünk át. Európa, 1988. 26–82.; A személyes beszámolók mellett az utóbbi évtizedekben kezdődött el a túlélők és az áldozatok szenvedéseinek feldolgozása és integrálása a kollektív emlékezetbe. Christopher Browning: Collected Memories: Holocaust History and Postwar Testimony. Madison, Wis.–London: University of Wisconsin Press, 2003.; Uő: Remembering Survival: Inside a Nazi Slave-Labor Camp, New York: W. W. Norton & Co., 2010.; A túlélő generációkat sújtó holokauszt-szindróma magyarországi tapasztalatait összegzi a Ferenczi Sándor Egyesület folyóiratának tematikus száma: Thalassa. Pszichoanalízis–Társadalom–Kultúra. Holocaust. 5 (1994) 1–2. A hazai klinikai gyakorlatban Virág Teréz munkássága meghatározó. 712 Legkevésbé a német társadalom kerülhette el a népirtással való szembenézést, ami azonban a nyugat- és a kelet-német államban eltérő módon valósult meg. Erről nyújt áttekintést Mary Fulbrook: A német nemzeti identitás a holokauszt után. Budapest: Helikon, 2001.; Németországban napjainkban sem hagyott alább a holokauszttal való szembenézés, ami újabban a fiatal generációk érdeklődéséből táplálkozik.


Kronológia 1. A zsidó nép ókori története Kr.e. 4. évezred A sémi nyelvet beszélő amurru törzsek

bevándorolnak a Jordán folyó és a Földközi-tenger közötti területre.

13. század A héber törzsek megjelenése.


13. század vége Kialakul a tizenkét törzs szövetsége. 1030 körül Saul kísérletet tesz a királyság megalapítására. 1010-970 körül Dávid király uralkodása; Jeruzsálem fővárossá

tétele. 970–931 körül Salamon király uralkodása; Az első kőszentély

Jeruzsálemben. 10. század vége Az állam kettéoszlik az északi Izraelre és a déli

Júdeára. Izrael fővárosa Szamária lesz. 9. század A prófétai mozgalom kibontakozása: képviselői a

szociális igazság nevében lépnek fel a királyság, a főpapság és a nagybirtokosokkal szemben.

8. század Az asszír előrenyomulás eléri Izraelt. 721 Az asszírok leigázzák Izraelt, lakóinak egy részét

Asszíriába hurcolják. 8. század A diaszpóra kezdete Egyiptomban és

Babilóniában. 637–608 Jósiás király uralkodása Júdeában. 621 Jósiás reformjai: a mózesi törvények újabb

gyűjteményének váratlan „megtalálása” a zsidó vallás első átfogó reformja.

586 Az Új-babiloni Birodalom seregei elfoglalják Júdeát. A Szentélyt lerombolják, a lakosság egyötödét Babilóniába hurcolják.

586–534 A babiloni fogság időszaka. 517 Elkezdődik a második Szentély építése

Jeruzsálemben. A teokratikus állami berendezkedés kezdete.

500–300 körül A Szentírás teljes anyagának összeállítása. 4–3. század Kialakul Alexandria zsidó negyede. A

hellenisztikus Egyiptom másfél évszázados fennhatósága

198-tól A Szeleukidák uralmának kibontakozása. 165 A Makkabeus-felkelés. 165-63 A Hasmóneusok királysága alatt rövid állami

függetlenség valósul meg. Kialakul a farizeus irányzat.


63 A római fennhatóság kezdete. 37–4 Heródes király uralkodása. Kr.u. 6 A zsidó államot a rómaiak provinciává szervezik. 66–70 A zsidó háborúban a római csapatok lerombolják

a második Szentélyt. 1. századtól A zsidóság többsége szétszórtan él a Római

Birodalomban. Népes zsidó kolóniák jönnek létre a Római Birodalom nyugati területein, Galliában, Hispániában, Itáliában, a keleti területek közül főként Görögországban, Kisázsiában, Egyiptomban és Szíriában. A 3. században hozzávetőleg 3 millió zsidó él a birodalomban.

132–135 A Bar-Kochba felkelés. 150 A nagy tanházak működése Galileában. 2. századtól Megkezdődik a Tóra-magyarázatok írásba

foglalása. 200 körül A Misna megszületése. 313 A Milánói Edictum: Constantinus és Licinius

közös rendelete a keresztények számára teljes vallásszabadságot biztosít.

325 A niceai zsinat Constantinus részvételével rendezi az állam és a keresztény egyház viszonyát, megkülönböztetik a keresztény templom és a zsinagóga fogalmát.

395 A Római Birodalom kettészakadása után Palesztina a Kelet-Római Birodalom fennhatósága alá kerül.

425 körül A Jeruzsálemi Talmud lezárása. 500 körül A Babiloni Talmud lezárása. 2. Anglia A Római Birodalom fennállása alatt Britanniában nem telepedtek le zsidó közösségek. A sziget első zsidó lakói Hódító Vilmossal érkeztek, főként pénzkölcsönzéssel foglalkoztak.


1096–1099 Az első keresztes hadjárat során a keresztesek

támadást intéznek Norwich zsidósága ellen. 1144 A norwich-i vérvád. 1147–1149 A második keresztes hadjárat alatt újabb pusztítást

mérnek Norwich zsidóságára. 1168 Vérvád Gloucesterben. 1189–1192 A harmadik keresztes hadjárat idején Londonban,

Yorkban, Stanfordban, Winchesterben és Norwich-ben kerül sor zsidóüldözésre.

1255 Lincolnban rituális gyilkosság vádjával 18 zsidót végeznek ki.

1275 I. Edward rendelete megtiltja a zsidók számára a pénzkölcsönzést.

1290 I. Edward elrendeli a zsidóság kiűzését. A menekülő zsidók többsége Flandriában telepszik le. Közel 300 évig nem alakulnak ki nagyobb közösségek.

16. századtól Kisebb zsidó csoportok megjelenése, többségük Spanyolországból és Portugáliából menekül. A spanyol-szefard rítust követők mellett askenázi közösségek is kialakulnak. Tagjaik Amszterdamból és a német államokból költöznek a szigetországba.

1609 London portugál kereskedőit – azzal a váddal, hogy átkeresztelt zsidók – kiűzik a városból.

1655 Whitehall konferencia: Cromwell kísérlete a zsidók szabad bevándorlásának biztosítására

1664 II. Károly türelmi rendeletet adományoz az országban élő zsidóknak.

1673 A zsidók vallásszabadságának elismerése.

1674, 1685 II. Károly türelmi rendeletének megerősítése. 1689 John Locke: Levél a vallási türelemről c.

munkájában a zsidókkal szembeni tolerancia mellett is kiáll.

1714 A deista Jonh Toland: A zsidók honosításának


indítékai Nagy-Britanniában és Írországban c. munkájában a külföldi születésű zsidók honosításának szükségességét hangsúlyozza, s a zsidóknak a közhivatalokba való bebocsáttatása mellett érvel.

1753 Az ún. „Zsidó Törvény” korlátozott emancipációt adományoz a gazdag zsidók kis csoportjának.

1831 A londoni zsidóság elnyeri a városi polgárjogot. 1858 A zsidók teljes körű emancipációja. 1873–1880 Benjamin Disraeli Anglia első (szefárd) zsidó

származású miniszterelnöke. 3. Franciaország A korai középkorban a Frank Birodalom területén népes zsidó közösségek élnek, leginkább távolsági kereskedelemmel foglalkoznak. 1096–1099 Az első keresztes hadjárat során támadás éri

Rouen és Evreux zsidóságát. 1147–1149 A második hadjárat alkalmával Blois, Dampierre

és Ramerupt városok zsidósága esik áldozatul a pusztításnak.

1171 Blois-ban egy vérvád során harminc zsidót gyilkolnak meg.

1182–1198 A zsidók ideiglenes kiűzetése Párizsból Fülöp Ágost uralkodása alatt.

1189–1192 A harmadik hadjárat során Párizs, Blois és Pontoise zsidó közösségét dúlják fel a keresztesek.

1239 IX. Gergely pápa körlevelet intéz a püspökökhöz, valamint az angol, a francia, a kasztíliai és a portugál uralkodóhoz a Talmud összes példányának elkobzása és tartalmának átvizsgálása érdekében. Egyedül IX. Lajos francia király tesz eleget a felszólításnak.


1240 Keresztény-zsidó hitvita a Talmudról Párizsban; A zsidók megvédik törvényeiket a keresztény támadásokkal szemben.

1242 IX. Lajos parancsára Párizsban nyilvánosan elégetik a Talmudot.

1247 IV. Ince pápa elrendeli a Talmud elkobzott példányainak visszaszolgáltatását. A pápai bulla cáfolja azt az állítást, hogy a zsidó vallási szabályok előírják a keresztény gyermekek feláldozását. Vérvád Valréas-ban.

1306 Szép Fülöp kiűzi a zsidó népességet Párizsból és környékéről. Az elűzöttek többsége Provence-ban telepszik le.

1322 Az időközben visszatért zsidókat ismét kiűzik Párizsból és környékéről.

1348 A keresztény lakosság a pestis járványt a zsidók cselszövésének tekinti, és országszerte támadást intéz az zsidó közösségek ellen.

1361 V. Károly francia király visszahívja az elűzött zsidókat.

1394 VI. Károly a Francia Királyság egész területéről kiutasítja a zsidókat.

1420 A zsidókat elűzik Lyonból. A toulouse-i zsidó közösséget megsemmisítik.

1492 után Spanyolországból menekülő zsidók telepednek le Bordeaux-ban, Bayonne-ban, Nantes-ben, Rouenben.

1500–1501 Miután Provence a Francia Királyság fennhatósága alá kerül, kiűzik a zsidókat.

1550 II. Henrik kiváltságlevelet adományoz a Portugáliából érkező „új keresztényeknek”, s biztosítja számukra a szabad letelepedést Dél-Franciaországban.

1565 A metzi püspökség területén engedélyezik néhány zsidó család letelepedését.

1574 III. Henrik megújítja az 1550. évi kiváltságlevelet.


1633 Rouen „portugál” kereskedőit perbe fogják azzal a váddal, hogy nem keresztények. A királyi tanács felmentő ítéletet hoz.

1657 A metzi zsidók előjogait kiváltságlevél erősíti meg.

1678 A Német-római Birodalomból kiszakított Elzász területén újabb zsidó közösségek kerülnek Franciaország fennhatósága alá.

1723 Bordeaux „portugál” kereskedői mint zsidók kapnak kiváltságlevelet.

1784 XVI. Lajos eltörli az elzászi zsidóságra kivetett fejadót.

1790. január A francia nemzetgyűlés aktív polgárrá nyilvánítja az ún. portugál, spanyol és avignoni-szefárd zsidóságot.

1791. szeptember 28.

A franciaországi zsidóság általános emancipációja.

1796 A Batáviai Köztársaságban deklarálják a zsidók törvény előtti egyenlőségét.

1797 A francia csapatok megjelenése után felszámolják a padovai gettót.

1799 Rómában és a Ciszalpin Köztársaságban eltörlik a zsidókra vonatkozó különleges jogszabályokat.

1803 Napóleon felújítja a zsidóság jogi különállását. 1807 A Nagy Szinhedrion tanácskozása. 1808 Napóleon a központi konzisztóriumot állít fel a

zsidó közösségek ellenőrzésére. Életbe lép az ún. Becstelen Dekrétum.

1830 Algéria elfoglalásával újabb zsidó közösségek kerülnek francia fennhatóság alá.

1853–1855 Joseph Arthur Gobineau: Értekezés az emberi fajok egyenlőtlenségéről c. műve a fajelmélet első módszeres kifejtése.

1860 Létrejön az Alliance Israélite Universelle, a francia zsidók nemzetközi segélyszervezete. A szervezet kiterjedt segélyezést folytat Európában,


Észak-Afrikában és a Közel-Keleten. 1870 Az algériai zsidók elnyerik a francia polgárjogot. 1886 A francia antiszemitizmus apostola, Edouard

Drumont megjelenteti A zsidó Franciaország c. munkáját.

1892-től Drumont a La Libre Parole c. lap hasábjain terjeszti antiszemita nézeteit.

1894 Alfred Dreyfust, a francia hadsereg zsidó tisztjét kémkedés hamis vádjával perbe fogják és elítélik. A Dreyfus-per a következő években a francia belpolitikai küzdelmek központi eseményévé fejlődik.

1898–99 A Dreyfus-per újrafelvétele, amelynek során Dreyfust 10 évre újra ítélik. A per hatására Franciaország két táborra szakad. A haladó köztársasági erők összefognak Dreyfus ártatlanságának bebizonyítására. Emile Zola a köztársasági elnöknek intézett nyílt levelében leplezi le a Dreyfus-ellen szövetkezőket. Párizsban és az ország más területein antiszemita megmozdulások zajlanak, Algírban pogromok törnek ki.

1906 A legfelsőbb Bíróság döntése rehabilitálja Dreyfust, akinek neve a haladó erők győzelmének jelképévé válik.


1936 A Francia Népfront győzelmet arat a

választásokon. Leon Blum személyében először nyeri el zsidó politikus a miniszterelnöki posztot.

1938. július Nemzetközi menekültügyi konferencia Evianban. 1940. október 3. A németek által meg nem szállt Vichy-

Franciaországban faji törvényeket vezetnek be. 1942. március A megszállt területekről a németek megkezdik a

deportálást. 4. Az Ibériai-félsziget 613 A vizigótok erőszakos zsidótérítéseket hajtanak

végre. 711 Az arab uralom kezdete az Ibériai-félszigeten. Az

iszlám vallás követői nagyobb türelemmel viseltetnek a zsidók iránt, mint e keresztények. Uralmuk alatt felvirágzik a zsidó közösségi élet.

1135–1204 Majmonidész zsidó filozófus és kodifikátor tevékenysége a zsidó törvények ismételt összefoglalásával évszázadokra meghatározza a zsidó életet.

1263 Keresztény-zsidó hitvita zajlik Barcelonában arról, hogy eljött-e már a Messiás.

1413–1414 XII. Benedek pápa tanácskozást hív össze Tortosába. A zsidókat igyekszik meggyőzni arról, hogy a Talmud szerint is Jézus a Messiás. Pápa bullával megtiltja, hogy a keresztények tanulmányozzák a Talmudot.

1391–1492 Az arab uralom felszámolása során a zsidó közösségeket is súlyos támadások érik. Az inkvizíció hatására több zsidó keresztény hitre tér (marannok). Az inkvizíció sorozatos támadásokat indít az „újkeresztények” ellen.

1481 A spanyol inkvizíció megkezdi a marannok


üldözését. 1492 A zsidóság általános kiűzése a Spanyolországból 1497 A zsidók kiűzése Portugáliából; Az Ibériai-

félsziget zsidóságának elűzésével Európa legvirágzóbb zsidó centruma semmisül meg. A menekült zsidók többsége a Török Birodalomban telepszik le. A következű századokban népes spanyol-szefárd közösségek jönnek létre Nyugat-Európa országaiban, Franciaországban, Hollandiában, Angliában és a Német-római Birodalomban.

5. A Német-római Birodalom A birodalom déli részein – Avignonban, Marseille-ben, Genovában, Ravennában – a római időktől kimutatható a zsidók jelenléte. 500–1000 között A zsidó népesség északra vándorlása az Alpokon

keresztül. 1000-re Nagyobb közösségek alakulnak ki a Rajna-vidék

és Lotharingia városaiban, illetve a Duna és az Elba völgyében.

1196–1099 Az első keresztes hadjárat alatt a keresztes hadak végigpusztítják a Rajna-vidék, Trier, Metz, Nürnberg, Regensburg, Rothenburg és Prága zsidó közösségeit.

1147–1149 A második hadjárat során Mainz, Köln, Worms, Spreyer, Würzburg és Nürnberg zsidósága esik áldozatul a pusztításnak.

1189–1192 A harmadik hadjárat idején a mainzi zsidóságot éri támadás.

1235 Vérvád Fuldaban. 1267 Vérvád Pforzheimben. 1286, 1298 Vérvád Oberweselben; Vérvád Röttingenben,


amely a bajor, a frank és az osztrák tartományokra kiterjedő zsidóüldözést indít el.

1330–1338 A „zsidóverők” mozgalma Elzászban, frank és sváb földön

1337 Zsidóüldözések a bajor, morva cseh és osztrák tartományokban.

1348–1349 A pestis járványt követő vérengzések során 60 nagy és 150 kisebb közösség semmisül meg a birodalomban.

1417 A „zsidók ostoraként” ismert Kapisztrán János ferences rendi szerzetes fellépése Itáliában, a Német-római Birodalomban és Lengyelországban. Működését vérvádak és erőszakos átkeresztelések kísérik.

1419–1434 A huszita háborúk alatt a cseh felkelő a zsidó népesség ellen is támadást intéznek.

1509 Johann Pfefferkorn és a humanista Johann Reuchlin hitvitája Kölnben. Pfefferkorn szerint a Talmud keresztény ellenes tételeket tartalmaz, Reuchlin azonban bebizonyítja az állítás hamis voltát. A korábbi évszázadokban lezajlott hitvitákkal szemben nem kerül sor a Talmud elégetésére.

1519 Regensburg zsidóságának kiűzése. 1536 A zsidók kiűzése Szászországból. 1543 Martin Luther A zsidókról és hazugságaikról c.

művében a zsidók átkeresztelésére és zsinagógáik lerombolására szólít fel.

1544 V. Károly császár Nagy Privilégiumlevelet adományoz a Német-római Birodalom zsidóságának, amelyben megvédi zsidó alattvalóit a protestáns fejedelmek és a városi polgárság támadásaival szemben. Károly lemondása után folytatódnak a zsidóüldözések.

1550 után A német államokban a nagy zsidó közösségek közül csupán a majna-frankfurti és a wormsi


marad fenn. A többi megsemmisül az üldözések során.

1612–1614 Majna-Frankfurtban a keresztény kézműves lakosság támadást intéz a város zsidósága ellen. Fellépésükre az 1400 főt számláló gyülekezetnek el kell hagynia a várost. A zsidók kiűzését a császár nem hagyja jóvá, ezért visszatérhetnek a városba.

1618–1648 A harmincéves háború alatt a zsidó közösségeket birodalom szerte súlyos támadások érik.

6. Poroszország 1671 Frigyes Vilmos, a brandenburgi „nagy

választófejedelem” engedélyezi a Bécsből elűzött gazdag zsidó családok letelepedését Berlinben és Brandenburgban.

1750 II.(Nagy) Frigyes rendeletben szabályozza a poroszországi zsidóság működési feltételeit.

1755 Mózes Mendelssohn fellépése Berlinben. 1760-as évektől A zsidó felvilágosodás, a Haszkala kibontakozása. 1772 Lengyelország első felosztása: Poroszország

megkapja Lengyel-Poroszországot. 1778 Az első „szabad zsidó iskola” megnyitása

Berlinben, ahol korszerű ismereteket és német nyelvet is oktatnak.

1779 Megjelenik Gotthold Ephraim Lessing: A bölcs Nathan c. műve.

1781 Megjelenik Christian Wilhelm Dohm: A zsidók polgári sorsának megjavítása érdekében c. írása.

1783 Kiadják Mózes Öt Könyvének héber betűs német fordítását, a „Biur”-t.

1793 Lengyelország második felosztása során Poroszország elnyeri Gdansk, Torun, Poznan, Kalisz városokat az ott élő zsidó népességgel


együtt. 1795 Lengyelország harmadik felosztása során

Poroszország Varsót és a Visztula-Bug-Nymen közti területeket kapja.

1807 A Vesztfáliai Királyságban a francia csapatok jelenlétében deklarálják az emancipációt.

1812 A zsidók emancipációja. 1815 Poroszország átengedi Oroszországnak a

Lengyelország harmadik felosztásakor elnyert területeket.

1819 A Zsidó Kulturális és Tudományos Társaság létrehozása Berlinben

1845 A berlini Reform Társulat megalakulása. 1847 Az emancipáció kiterjesztése a Rajna-vidékre. 7. A Német Szövetség államai (Poroszország és Ausztria nélkül) 1814–1815 A bécsi kongresszuson a német államok

többségében semmisnek nyilvánítják a francia jelenlét alatt elfogadott emancipációt.

1818 Az első reformzsinagóga megnyitása Hamburgban az ortodox és a reform zsidóság nyílt konfliktusának kezdetét jelzi.

1819 Zsidóellenes fellépések az északi és a dél-német városokban.

1830 Bajorország, Baden és Württenberg tartományi gyűlései napirendre tűzik a zsidó emancipáció tárgyalását.

1836 Samson Raphael Hirsch: Kilenc levél a judaizmusról c. írásában kifejti a neo-ortodox álláspontot.

1843 Megjelenik Bruno Bauer: A zsidókérdés c. könyve.

1844 Megjelenik Karl Marx: A zsidókérdéshez c. írása.


A reform rabbik első konferenciája Brunswickban.

1845 A reformer rabbik második konferenciája Frankfurtban.

1848. december A frankfurti nemzetgyűlés törvényt alkot a vallásszabadságról.

1861 A zsidó emancipáció törvénybe iktatása Badenben 1862 Moses Hess Róma és Jeruzsálem c. művében az

elsők között fejti ki a zsidó nemzeti egyesülés gondolatát.

1864 Az emancipáció elfogadása Württenbergben 1867. november A Német Szövetség megszűnése után az észak-

német parlament dönt a vallási diszkrimináció felszámolásáról.

1869. július Az észak-német parlament elfogadja azt a törvényt, amely minden vallási akadályt elhárít az állampolgári jogok gyakorlása elől.

8. Németország 1871. április 22. Az emancipációt jelentő 1869. júliusi törvényt

kiterjesztik Bajorországra. A Német Birodalomban ezzel teljessé válik a zsidóság törvény előtti egyenlősége.

1878 Adolf Stoecker megalapítja a Keresztényszocialista Munkáspártot.

1879 Az antiszemita pártok és csoportok a Berlini Mozgalomban találkoznak.

1879 Megjelenik Wilhelm Marr: A judaizmus győzelme a germánság felett c. könyve.

1880 Az antiszemita csoportok petíciót intéznek a német kancellárhoz.

1881 Eugen Dühring: A zsidókérdés mint faji, erkölcsi és kulturális kérdés c. könyvében részletesen kifejti álláspontját a faji kérdésről.


1882 Az első nemzetközi antiszemita kongresszus Drezdában; Az antiszemiták parlamenti szereplésének kezdete;

1884 Megalakul a Német Antiszemita Szövetség. 1890 Létrejön az Antiszemita Néppárt. 1891 A Pángermán Szövetség megalakítása. 1900 Az 560 ezer főt számláló zsidó népesség az

összlakosság 1,2 %-át alkotja. 1911 Berlinben kiadják a Cion bölcseinek

jegyzőkönyve c. antiszemita kiadványt, amely a századelőn az orosz cári titkosrendőrség nyomdájában készült.

1912 A felső-sziléziai Katowicében megalakul az Agudat Israel, az ortodox zsidóság nemzetközi szervezete.

1918-1919 A baloldali zsidó értelmiség aktív szerepet játszik a proletárdiktatúra kísérletekben. A német hadsereg vezérkarától származó „tőrdöfés-elmélet” a zsidósággal szemben is megfogalmazza a belső árulás vádját.

1920. február Az NSDAP programja a zsidóságot a német társadalomból eltávolítandó csoportnak nyilvánítja.

1922 Az NSDAP hivatalos lapja, az Alfred Rosenberg szerkesztette Völkischer Beobachter az antiszemita propaganda leghatásosabb orgánumává válik.

1922. június A zsidó származású Walter Rathenau külügyminiszter meggyilkolása

1924-26 Hitler megírja a Mein Kampf-ot. 1924-től A náci képviselők a német törvényhozásba a

zsidóság tevékenységének korlátozását követelik. 1933. január 30. Adolf Hitlert Németország kancellárjává nevezik

ki. 1933. március A München melletti Dachauban a náci rendszer

ellenségei számára felállítják az első


koncentrációs tábort. 1933. március 9. Az SA alakulatai pogromot rendeznek a berlini

zsidó lakosság ellen. 1933. március 13.

Braunschweigben kifosztják és lerombolják a zsidók boltjait. Breslauban a zsidó ügyvédeket és bírákat eltávolítják a bíróságokról.

1933. április 1. A zsidó üzletek bojkottja Berlinben. 1933. április 7. A zsidókat felmentik az állami szolgálat alól. 1933. április 21. Kimondják a rituális vágás tilalmát. 1933. május 10. Berlinben a nácik nyilvános könyvégetést

rendeznek a zsidó és más tiltott szerzők könyveiből.

1933. október A berlini kórházak elbocsátják a zsidó orvosokat. 1935. március 16.

Kimondják a zsidók katonai szolgálatának tilalmát.


A nürnbergi faji törvények a zsidókat másodrangú állampolgárokká nyilvánítják. Megkezdődik az árjásítás, a zsidók kivonása a szakmai- és a közéletből.

1936. március 3. A zsidó orvosokat elbocsátják az állami kórházakból és egészségügyi intézetekből.

1937. július Koncentrációs tábort állítanak fel Buchenwaldban.

1937. december Befejeződik a közélet árjásítása. 1938. július Az eviani menekültügyi konferencián nem

születik megoldás a német zsidó menekültek ügyében.

1938. augusztus A nácik a kivándorlás lebonyolítására Zsidó Menekültügyi Központot hoznak létre.

1938. október 5. A zsidókat megfosztják útlevelüktől. 1938. október 28. A németek 20 ezer lengyel zsidót deportálnak a

lengyel határra. 1938. november 9–10.

A „kristályéjszakán” a náci fegyveres osztagok lerombolják a zsinagógákat, a zsidó boltokat és támadást intéznek a zsidó lakosság ellen. 20 ezer


embert letartóztatnak és koncentrációs táborba zárnak.

1938. november 15.

A zsidó gyermekek előtt bezárulnak a német iskolák.

1933–1939 A németországi zsidóság közel fele, 270 ezer ember elhagyja az országot.


A Német Birodalomban elrendelik a sárga csillag viselését.

1939. október 14. Döntés születik arról, hogy a birodalom zsidóságát Kovno, Łodz, Minszk és Riga gettóiba deportálják.

1940. február 13. Ötezer bécsi zsidót lengyelországi gettókba deportálnak.

1941. június Himmler utasítja Rudolf Hösst, az auschwitzi tábor parancsnokát, hogy tegye alkalmassá a tábort a deportált zsidók tömeges fogadására.

1941. október 1. Megtiltják a zsidók kivándorlását a Német Birodalomból.

1941. október 14. A német zsidók első tömeges deportálása a Lengyel Főkormányzóságba.

1941. október 16. Az első tömeges deportálás a Cseh-Morva Protektorátusból.

1941. november 24.

Megnyitják a theresienstadti kirakat-gettót, amely a gázkamrák „előszobájaként” szolgál. Az ide deportált mintegy 150 ezer német és cseh zsidó többsége Auschwitz-Birkenauban pusztul el.

1942. január 20. A Wannsee-konferencia dönt az Endlösung megindításáról. A terv kivitelezésének színhelyéül a Lengyel Főkormányzóságot jelölik ki.

9. Ausztria és a Habsburg Birodalom államai (Magyarország nélkül) 1244 II. Frigyes osztrák herceg rendeletben szabályozza

zsidó alattvalói jogait. Ez a kiváltságlevél képezi


az ún. kamaraszolgai jogviszony alapját. 1421 A bécsi zsidók kiűzése. 1475 A dél-tiroli Trident városában egy vérvád során

17 zsidót gyilkolnak meg, a többit kiűzik a városból.

1567 Császári rendelet szabad letelepedést engedélyez a zsidóknak Prágában.

1577 II. Rudolf császár megerősíti az 1567-ben kiadott rendeletet. A prágai zsidó kézműveseket kiváltsággal ruházza fel.

1670–1671 I. Lipót kiűzi a zsidókat Bécsből és Alsó-Ausztriából. Az elűzött bécsi zsidók egy részét I. Frigyes Vilmos porosz uralkodó fogadja be Berlinbe.

1726 VI. Károly Cseh- és Morvaországban zsidó családonként mindössze egyetlen fiú nősülését engedélyezi.

1760 körül Az álmessiás Jacob Franknak Csehországban is akadnak követői.

1772 Ausztria megkapja Lengyelország felosztása során Galíciát, a krakkói és a sandomiri vajdaság egy részét.

1781 II. József türelmi rendeletet bocsát ki Ausztriában. 1789 A türelmi rendelet kiadása Galíciában; Megindul a

nyilvános zsidó iskolák felállítása. 1795 Ausztria elnyeri Lengyelországtól Krakkót,

Sandomirt, Lublint és Nyugat-Galíciát. 1797 A cseh tartományokban I. Ferenc megerősíti II.

József türelmi rendeletét. 1806 Galíciában a bécsi kormányzat felszámolja a

német tannyelvű zsidó iskolahálózatot. 1826 Bécsben felavatják az első reform zsinagógát. 1848. március A forradalom hatására megszűnik a türelmi

rendszer Bécsben. A cseh tartományokban érvényüket vesztik a VI. Károly óta érvényben lévő letelepedési korlátozások.


A kremsieri alkotmánytervezet a zsidó emancipációt is magában foglalja.

1849. március Az olmützi alkotmány vallásra való tekintet nélkül garantálja az állampolgárok törvény előtti egyenlőségét.

1851. december 31.

Hatályon kívül helyezik az olmützi alkotmányt.

1853 Felszámolják a prágai gettót. 1859. december 20.

Az osztrák ipartörvény vallási hovatartozástól függetlenül biztosítja az állampolgárok számára az iparűzés jogát.

1860. február 18. A császári rendelet felruházza a zsidóságot a birtokképesség jogával.

1867 A zsidóság polgári emancipációjának elismerése. 1868 Az izraelita vallás egyenlőségének kimondása. 1875-től Karl Vogelsang, a keresztény antiszemitizmus

apostola a Vaterland c. lap hasábjain hirdeti nézeteit.

1878 Georg Ritter von Schönerer, a faji antiszemitizmus képviselőjének fellépése Bécsben

1882 Az antiszemita csoportok az Osztrák Reformegyletben egyesülnek.

1888 Karl Lueger megalapítja a Keresztényszocialista Pártot.

1896 Bécsben megjelenik Theodor Herzl: A zsidó állam c. könyve.

1897–1910 Bécs polgármesteri székét Karl Lueger tölti be. 1914–1918 Az első világháború évei alatt népes zsidó

menekült csoportok érkeznek Bécsbe a Monarchia keleti területeiről, Galíciából és Bukovinából.

1918. augusztus A bécsi egyetemen rektora kísérletet tesz a galíciai és bukovinai fiatalok továbbtanulásának korlátozására.

1919. október 1. Érvénybe lép Ausztria új, demokratikus alkotmánya, amely a zsidó lakosság törvény előtti egyenlőségét is szavatolja.


1923 A népszámlálás során összeírt 220 ezer zsidó lakos az összlakosság 10,8%-át alkotja.

1918–1934 A szociáldemokraták Bécsben átfogó szociálpolitikai reformokat hajtanak végre.

1929–1931 A gazdasági válság évei felerősítik az antiszemita tendenciákat.

1932–38 Dollfuss és Schuschnigg kancellársága alatt megkezdődik a zsidóság gazdasági diszkriminációja.

1938. március 13.

A Német Birodalom bekebelezi Ausztriát. Ausztria új neve Ostmark.

1938. április A németek elrendelik az 5 ezer birodalmi márka feletti vagyonok bejelentését. Az egyetemeken 2%-ra csökkentik a zsidó hallgatók arányát. Megkezdődik a zsidóság vagyonának elrablása.

1938. május 20. Az Ostmarkra is kiterjesztik a nürnbergi faji törvényeket. A vallási alapon számon tartott 180 ezer fő mellett a faji kritériumok alapján további 120 ezer polgár is zsidónak minősül.

1938. szeptember A zsidó származású orvosokat, gyógyszerészeket, ügyvédeket, előadóművészeket és újságírókat eltiltják hivatásuk gyakorlásától.

1938. október Az egyetemeken 1%-ra szállítják a zsidó hallgatók arányát.

1938. november A zsidó diákokat teljesen kitiltják az egyetemekről. A középiskolákból kirekesztik a zsidó tanulókat, a tanárokat elbocsátják.

1938. november 9.

A birodalmi kristályéjszakán Bécsben 42 zsinagógát és imaházat rombolnak le, 27 embert meggyilkolnak. A letartóztatottak száma meghaladja a 6 500 főt.

1938. március–1939. november

126 445 zsidó polgár emigrál.

1939. október A németek megkezdik a tömeges deportálásokat. Az Endlösungot mindössze 2142 ember élte túl.


10. Magyarország A Kárpát-medencében élő zsidó népességről a 10. század közepéről származik az első írott forrás. 1050 körül Az első híradás az esztergomi zsidó közösségről. 1092 I. László király törvényei megtiltják, hogy zsidó

keresztény asszonyt vegyen nőül, keresztény szolgát tartson, valamint azt, hogy zsidók vasárnap vagy más keresztény ünnepnapon dolgozzanak.

1100 körül I. Kálmán törvényei megismétlik a keresztény szolgákra vonatkozó tilalmat, a zsidók letelepedését a püspöki székhelyekre korlátozzák, de megengedik a földvásárlást. Kálmán törvényei a kölcsönügyletekre és a zálogbirtokokra vonatkozó szabályokat is tartalmaznak, s ki-mondják, hogy a keresztények és a zsidók közötti perekben csak mindkét vallású tanú meghallgatásával hozható ítélet.

1222 II. Endre az Aranybullában megtiltja, hogy zsidók és izraeliták pénzváltó kamaraispánok, sókamarások és vámosok legyenek.

1233 II. Endre a beregi esküben vállalja, hogy végrehajtja az 1215. évi lateráni zsinat rendelkezéseit, s a zsidókat megkülönböztető jelek viselésére kötelezi.

1521 IV. Béla a tatárjárás utáni újjáépítés során privilégiumlevelet adományoz zsidó alattvalóinak, amelyben a kamara szolgáinak nyilvánítja őket, s szabad kereskedelmi jogot adományoz nekik az ország területén.

1279 A budai zsinat elrendeli a megkülönböztető jelzés, a vörös posztóból készült kör viselését.

1350-es évek I. (Nagy) Lajos király kiűzi az országból a zsidókat. Uralkodása alatt alkalmazzák először a


„levélölés” eljárását, amellyel megsemmisítik a zsidók birtokában lévő adósleveleket.

1371 Zsigmond király megerősíti a zsidók kamaraszolgaságának intézményét, és országos zsidóbírót nevez ki.

1476 körül Mátyás király létrehozza a zsidó prefektúrát. A tisztséget zsidók töltik be.

1494 A nagyszombati vérvád során 14 zsidót égetnek meg.

1526 Szulejmán szultán elhurcolja a budai és az ország más városaiból összegyűjtött zsidókat.

1526 után A királyi Magyarországon fekvő városok többsége kiűzi zsidó lakóit.

1529 A bazini vérvád 30 zsidó halálát okozza. 1536 A második nagyszombati vérvád során kiűzik a

város zsidóságát. 1541 után Budán a Török Birodalomból bevándorolt zsidók

újjáépítik a zsidó községet. 1578 Az első híradás az erdélyi zsidókról, akik a Török

Birodalomból vándoroltak be, s Gyulafehérváron telepedtek meg.

1588 körül Erdélyben az unitárius vallásból kiszakad a zsidózó-szombatos szekta.

1623 Bethlen Gábor törökországi zsidókat telepít Gyulafehérvárra.

1620-as évek A szombatosság felvirágzása Erdélyben Péchi Simon vezetésével.

1638 I. Rákóczi György fejedelem az erdélyi szombatosokat a református egyházhoz való csatlakozásra kényszeríti.

1670, 1678 Az álmessiás Sabbataj Cvi mozgalma a budai zsidókra is hatást gyakorol.

1683–1699 A visszafoglaló háborúk során a császári és a török csapatok végigpusztítják a magyarországi zsidó közösségeket. A hódoltsági területeken a török uralom alatt élt zsidóság nagy része


elpusztul, vagy elhagyja az országot. 1686 Buda visszafoglalásakor a császári seregek a

város zsidóságának felét lemészárolják, másik felét váltságdíj fejében fogságba ejtik.

1688 Az erősödő ellenreformáció a zsidóságot is sújtja. Ennek egyik megnyilvánulása Kollonich Lipót tervezete, amely a császári hatalom magyarországi berendezkedését taglalva a zsidók bevándorlásának megakadályozása mellett érvel.

1693 I. Lipót kitiltja a zsidókat a bányavárosokból és azok 7 mérföldes körzetéből.

1735–1738 Az első országos zsidóösszeírás 11 600 főt talált az összeírt területeken. Az összeírást csak 30 megye végezte el, ezért jóval többre tehető a zsidóság összlétszáma.

1746 Mária Terézia a keresztény polgárok ösztönzésére kitiltja a zsidókat Budáról.

1749 Mária Terézia türelmi adó néven kötelező állami adót vezet be.

1772 után Lengyelország felosztása után a Habsburg Birodalom részévé vált Galíciából zsidó vándormozgalom indul. Az elvándorló zsidók nagy tömegekben telepednek le Magyarországon, ugrásszerűen megnövelve a zsidóság létszámát.

1783 II. József zsidó türelmi rendelete Magyarországon

1787 Az Erdélyre is kiterjedő második országos zsidóösszeírás 83 ezer főt talál az országban.

1788. januártól Minden zsidó német elöljáró nevet köteles választani.

1790 II. József halála után a magyarországi városok ismét kiűzik a zsidókat. A magyar országgyűlés megalkotja a XXXVIII. törvénycikket, amely a városokat a korábbi állapotok visszaállítására kötelezi.

1800-as évek A zsidó felvilágosodás és a vallásreform első


hazai képviselőinek fellépése Chorin Áron aradi rabbi vezetésével; Az ortodoxia vezető erejévé a nagy múltú pozsonyi zsidó község és a jesiva válik Szófer Mózes irányításával. A haszidizmus megjelenése Magyarországon, vezető alapítója Teitelbaum Mózes sátoraljaújhelyi rabbi.

1805, 1825 Az országos összeírások a zsidó népesség lendületes gyarapodásáról tanúskodnak: 1805-ben 130 ezer, 1825-ben 190 ezer főt írnak össze.

1827 A vallásreform gondolata először a pesti zsidó községben talál követőkre. Itt hozzák létre az első reform imaházat, az Cultus Tempelt.

1840 A magyar országgyűlés megalkotja a XXIX. törvénycikket, amely – a bányavárosok kivételével – az ország egész területén engedélyezi a zsidók letelepedését. 239 ezer zsidó él az országban. A Pesten felállított Magyarító Egylet magyar óvodát és nyelviskolát tart fenn.

1842 Létrejön a magyar nyelv ápolását és a nehéz fizikai munkával járó ismeretek terjesztését felvállaló Magyar Izraelita Kézmű- és Földművelési Egyesület.

1844 A haladó és a hagyomány hű rabbik Pakson tanácskozást tartanak, ahol nem sikerül közös álláspontot kialakítani.

1846 V. Ferdinánd eltörli a türelmi adót. A zsidók már 1828-ban felhagytak az adó fizetésével, ezért az adó megszüntetése fejében az uralkodó a hátralék megfizetésére kötelezi őket.

1848 A forradalom első hónapjaiban antiszemita tüntetések zajlanak Pesten, Pozsonyban, Nagyszombaton és más nagyvárosokban. A német városi polgárság megakadályozza a zsidók felvételét a nemzetőrségbe. Az áprilisi törvényekből kimarad a zsidó emancipáció.

1848–1849 A magyar szabadságharcban becslések szerint 20


ezer zsidó katona vesz részt. 1849. július 28. A szabadságharc utolsó napjaiban a szegedi

országgyűlés kimondja a zsidók egyenjogúságát, de a törvény nem lép életbe.

1849–1850 Haynau nagy összegű hadisarcot ró a zsidó közösség egészére, amit I. Ferenc József utóbb mérsékel, s a befizetett pénzből egy zsidó iskolai és tanügyi alap keletkezik.

1850 A zsidó népiskolák a katolikus papság felügyelete alá kerülnek.

1851 A bécsi kormányzat felfüggeszti a zsidó községek autonómiáját.

1859 Az osztrák ipartörvény Magyarországon is valláskülönbség nélkül biztosítja az iparűzés jogát.

1860. január 14. A bányavárosok is megnyílnak a zsidó letelepedők előtt.

1860. február 18. Az uralkodó rendelete a zsidóságot felruházza a birtokképesség jogával.

1861 A magyar országgyűlés a zsidó emancipáció megadásáról is tárgyal, a törvény megalkotására azonban az idő előtti feloszlatása miatt nem marad ideje.

1865 Az ortodox rabbik Nagymihályon tanácskozva megállapítják a hithű zsidóságra kötelező érvényű istentiszteleti követelményeket. Többek között megtiltják a zsinagógákban a nem héber nyelvű hitszónoklatot.

1867 A XVII. tc. elfogadásával a magyar országgyűlés törvénybe iktatja az emancipációt.

1868–1869 Az izraelita egyetemes gyűlésen végérvényesen elhatárolódik egymástól a haladó és a konzervatív tábor.

1871 Az izraelita felekezet három különálló részre bomlik: neológ, ortodox és status quo ante irányzatra.


1875-től A politikai antiszemitizmus jelentkezése; Istóczy Győző kormánypárti képviselő fellépése a képviselőházban.

1877 Az Országos Rabbiképző Intézet létrehozása utat nyit a modern szellemű rabbiképzésnek.

1880 A népszámlálás 624 826 zsidót talál Magyarországon.

1882–1883 A tiszaeszlári vérvád. 1883. október Az Országos Antiszemita Párt megalapítása 1884 A Magyar Zsidó Szemle megalapítása; A folyóirat

a magyar nyelven művelt zsidó tudományok legfontosabb orgánumává fejlődik.

1894

Az Izraelita Magyar Tudományos Egyesület megalakulása; A társulat megkezdi a Szentírás teljes anyagának újrafordítását, a zsidóság hazai és egyetemes történetére vonatkozó művek publikálását.

1895

A XLII. tc. az izraelita felekezetet a bevett felekezetek közé iktatja.

1900 A népszámlálás során 831 ezer izraelitát számlálnak össze.

1903 Pozsonyban megalakul a Magyarországi Cionista Szervezet, Budapesten a Makkabea, a cionista egyetemi hallgatók egyesülete.

1910 A népszámlálás szerint 911 ezer izraelita él az országban. Közel 77 %-uk magyar anyanyelvűnek vallja magát.

1917 A világháború alatt a Huszadik Század c. folyóirat hasábjain Jászi Oszkár kezdeményezi a zsidókérdés megvitatását.

1918–1919 A hazai zsidó értelmiség egyes csoportjai részt vesznek a polgári demokratikus átalakulásban és a proletárdiktatúra létrehozásában.

1920. június 4. A trianoni békeszerződés hatására az izraelita népesség 48%-át veszítette el. Az 1920-as


népszámlálás 473 ezer főt talál az országban. A terület elcsatolás a vidéki zsidóság létszámának drasztikus csökkenésével jár.


A „numerus clausus” néven ismertté vált XXV. törvénycikk korlátozza az egyetemekre és a főiskolákra felvehető zsidó hallgatók arányát.

1926. november 11.

A felsőház visszaállításakor (XII. tc.) az izraelita felekezet is képviselethez jut a második kamarában.

1928. március 1. A XIV. törvénycikk enyhíti a „numerus clausus” törvény korlátozásait.

1938. március 5. Darányi Kálmán miniszterelnök győri beszéde előrevetíti a zsidóság intézményes diszkriminációját.

1938. május 29. „A társadalmi és a gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról” címet viselő XV. törvénycikk az értelmiségi pályákon és a szabadfoglalkozásokban 20 %-ban maximálja a zsidók részvételi arányát.

1939. május 5. A második zsidótörvény: „Zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról” c. IV. törvénycikk 6 %-ra szállítja le az előző törvény szakmai korlátozásainak felső határát. A második zsidótörvény szerint közel 100 ezer keresztény vallású polgár is zsidónak minősül.

1941. április 19. A magyar kormány hivatalossá teszi az 1939 óta fennálló zsidó munkaszolgálat intézményét.

1941 nyara A menekült külföldi zsidók – kb. 17 ezer ember – összegyűjtése és deportálása Kamenyec-Podolszk térségébe.

1941. augusztus 8.

A harmadik zsidótörvény (XXV. tc.) megtiltja a zsidók és a nem zsidók közötti házasságkötést, és bünteti a házasságon kívüli nemi kapcsolatot.

1942. július 19.

A VIII. törvénycikk hatálytalanítja az izraelita vallás recepcióját, s az izraelita felekezetet kiiktatja a bevett vallások közül.


1942. szeptember 6.

A XV. törvénycikk eltörli a zsidók ingatlanszerzési jogát.

1944. március 19.

A német megszálló csapatokkal az országba érkezik a különleges Gestapo-különítmény Adolf Eichmann vezetésével. Rohamléptekkel megindul a gazdasági, társadalmi és kulturális élet zsidótlanítása.

1944. április 26. Megkezdődik a vidéki zsidóság koncentrálása a nagyobb városokban és településekben felállított gettókba.

1944. május 15 – július 8.

A vidéki zsidóság, 437 ezer ember deportálása. Többségüket Auschwitzban pusztítják el.

1944. június közepe

A fővárosi zsidóságot sárga csillagos házakba költöztetik.

1944. július 6. Horthy Miklós kormányzó a nyugati szövetségesek tiltakozására felfüggeszti a deportálásokat.

1944. október – november

A nyilas hatalomátvétel után a németek 60 ezer munkaképes férfit és nőt deportálnak.

1944. november 3.

A nyilas kormány államosítja a zsidó vagyont.

1944. november A pesti gettóba 60 ezer embert zsúfolnak össze. 1945. január 16 –18.

A szovjet csapatok felszabadítják a pesti gettót.

11. Csehszlovákia 1918. október Prágában Zsidó Nemzeti Tanács alakul. 1918–1919 A csehszlovák állam megalakulását véres

zsidóellenes incidensek kísérik. Az atrocitások többsége Szlovákiában, Pozsonyban zajlik le.

1920. március Az alkotmány nemzetiségként ismeri el a zsidóságot.

1921 A népszámlálás szerint 354 ezer zsidó él


Csehszlovákiában, s az összlakosság 2,42 %-át alkotja.

1931 A népszámlálás során a zsidóság 57 %-a zsidónak, 25 %-a csehszlováknak, 13 %-a németnek, 5 %-a magyarnak vallja magát nemzetiség szerint.

1938. ősz Az elfoglalt Szudéta-vidékről a németek kiűzik a zsidókat. Cseh- és Morvaországban az állami hivatalokból elbocsátják a zsidó alkalmazottakat, a prágai német egyetemről eltávolítják a zsidó hallgatókat.

1938. november A felvidéki zsidóság visszatér Magyarországhoz. 1939. március 15.

Csehország német megszállása után a nácik kezébe kerül a zsidóság feletti rendelkezés joga. A zsidókra kiterjesztik a nürnbergi törvényeket.

1939. március – 1942. december

A szlovák bábállam megalkotja a zsidóság teljes gazdasági és társadalmi elszigetelését megvalósító rendelkezéseket.

1942. március 15.

A szlovák parlament megszavazza a zsidók kitelepítéséről és állampolgárságának elvesztéséről szóló törvényjavaslatot.

1942. március – október

Az első deportálási hullám során Szlovákiából 57 ezer embert szállítanak haláltáborokba.

1942. november 5.

Törvény rendelkezik arról, hogy a szlovák köztársaság minden deportált személyért 500 márkát fizet Németországnak.

1944. szeptember – 1945. március

A második deportálási hullám alatt 13500 főt deportálnak.

12. Lengyelország A 11–14. század között több hullámban érkeznek zsidó menekültek a német államokból. 1264 V. (Jámbor) Boleszláv lengyel nagyfejedelem a

szabad kereskedelem jogával és belső


autonómiával ruházza fel országa zsidó lakóit. 1265 A boroszlói zsinat a zsidó népesség lakóhelyi

elkülönítéséről intézkedik. 1333–1370 III. (Nagy) Kázmér uralkodása alatt a

lengyelországi zsidó népesség dinamikus gyarapodása; Lvov és Krakkó közösségeinek felvirágzása

1388 Vitold litván nagyfejedelem privilégiumot adományoz Litvánia zsidóságának.

1399 Zsidóüldözés Poznanban. 1407 Zsidóellenes lázongások Krakkóban. 1495 Sándor litván nagyfejedelem kiűzi Litvániából a

zsidókat. 1494 Krakkóban létrejön az első lengyel gettó, a

zsidókat a külvárosba kényszerítik. 1505 Az elűzött zsidók visszatérhetnek Litvániába. 16. század Lengyelországban Európa legnépesebb zsidó

centruma alakul ki. 16–17. század A zsidó lakosság nagy lendülettel vesz részt a

délkeleti határvidék benépesítésében. 1580 Felállítják a zsidó autonómia legfelsőbb szervét, a

Négy Ország Tanácsát. 1623 Litvániában létrehozzák a Főközségek Tanácsát. 1648–1654 A Bogdan Hmelnyickij vezette kozák felkelők

lemészárolják az ukrajnai zsidóság jelentős részét. 1666 Az álmessiás Sabbataj Cvi népes követőtáborra lel

a nyomorgó lengyelországi zsidóság körében. 1667 Az andruszovói béke kettéosztja Ukrajnát

Lengyelország és Oroszország között. A keleti területeket elfoglaló orosz hatalom nem tűri meg a zsidóságot.

1670–1672 A Négy Ország Tanácsa Lublinban két alkalommal kiközösíti Sabbataj Cvit és követőit.

1734, 1750, 1768 A hajdamák mozgalom során a városi és falusi szegény elemeket tömörítő felkelő csapatok több helyen pogromot rendeznek a zsidó lakosság


ellen. A legvéresebb pusztítással az umani mészárlás jár 1768-ban.

1736 körül Israel Báál Sém Tóv tanainak terjedése a haszidizmus kezdetét jelzi. A mozgalom a század végére uralkodó vallási irányzattá válik Ukrajnában, Galíciában és Litvániában.

1756 körül Az álmessiás Jacob Frank fellépése; A frankizmus elterjedése Podóliában.

1764 A lengyel szejm feloszlatja a Négy Ország Tanácsát.

1772, 1793, 1795 Lengyelország felosztása Poroszország, Ausztria és Oroszország között.

1918–1919 Lengyelország újraegyesítését súlyos antiszemita fellépések kísérik.

1918. november A lengyel csapatok Lvov elfoglalásakor véres pogromot rendeznek a lakosság ellen.

1919 tavasza Zsidóellenes atrocitások Litvánia városaiban, Vilnában és Lidában.

1920 nyara A zsidó tisztek internálása a lengyel hadseregből. 1921. március A lengyel alkotmány kimondja a nemzetiségek és

a vallásfelekezetek törvény előtti egyenlőségét. 1921 A népszámlálás szerint 2,85 millió zsidó él

Lengyelországban, s az összlakosság 10,5 %-át alkotja.

1922 A cionisták kezdeményezésével létrehozott nemzetiségi blokk a választásokon elnyeri a szavazatok 1/6-át.

1924–1926 30 ezer zsidó lakos vándorol Palesztinába. 1926-1935 A Piłsudski marsall vezette ún. szanációs

rendszerben megindul a zsidóság létszámának leépítése az állami alkalmazottak és a szabadpályás értelmiség körében.

1931 A népszámlálás során összeírt 3,11 millió zsidó lakos az össznépesség 9,8 %-át alkotja.

1930–1939 A lengyel cionista mozgalom fellendülése. 1934. június Pogromhullám Lengyelországban.


1935 Véres pogrom Grodnoban. 1936. június Sławoj-Skladkowski miniszterelnök gazdasági

harcot hirdet a zsidóság ellen. 1935. december A lengyel jobboldali csoportok támadásai a zsidó

egyetemi hallgatók ellen 1936 Pogromok Przytykben és Minsk-Mazowieckiben.

A rituális vágás betiltása a többségben lévő hagyomány hű zsidóság alapvető életfeltételeit veszélyezteti.

1937 Az ún. árja paragrafus értelmében drasztikusan korlátozzák a zsidó értelmiség létszámát. Pogrom Bresztben.

1930–1939 80 ezer kivándorló távozik Palesztinába. 1939. szeptember 1.

A német csapatok lerohanják Lengyelországot. A Német Birodalom bekebelezi az ország nyugati területeit, a fennmaradó részeken létrehozzák a Lengyel Főkormányzóságot.

1939. november 28.

Pjotrkowban felállítják az első gettót. A Főkormányzóságban megkezdődik a zsidó tanácsok létrehozása.

1940. február Łodzban megkezdődik a gettó kialakítása. 1940 tavasza A németek a Lengyel Főkormányzóság egész

területén gettókat állítanak fel. 1940. május Auschwitzban megkezdődik a koncentrációs tábor

kialakítása. 1940. november A legnagyobb gettó Varsóban jön létre. 1941. július 10. A kelet-lengyelországi Jedwabnéban a falu

lengyel lakossága a németek közreműködése nélkül mészárolta le a falu kétharmadát alkotó zsidó lakosságot.

1941. július Majdanekben koncentrációs tábort hoznak létre. 1941. ősz Majdaneket megsemmisítő táborrá alakítják.

Auschwitzban felépítik a gázkamrákat. Az Auschwitz-Birkenau nevet viselő táborkomplexum a tömeggyilkosságok központjává válik.


1941. november Belzecben tömeges megsemmisítésre alkalmas tábort alakítanak ki.

1941. december 8.

A Chelmnoban felállított koncentrációs táborban megkezdik a deportáltak elgázosítását gázautók segítségével.

1942. január 20. A Wannnsee-konferencián a német vezetés a Lengyel Főkormányzóságot jelöli ki a zsidóság tömeges megsemmisítésének színhelyéül.

1942. március Franciaországból és Szlovákiából megérkezik Birkenauba a deportáltak első szerelvénye.

1942. május Sobiborban újabb megsemmisítő tábort nyitnak. Megkezdik a tömeggyilkosságokat gázzal.

1942. július Megérkeznek Birkenauba az első holland deportáltak.

1942. július 18. Treblinkában a gázkamrákban elkezdődnek a tömeggyilkosságok.

1942. július 22 – október 3.

A varsói gettóból 310 ezer embert megsemmisítő táborokba deportálnak. Többségüket Treblinkába szállítják.

1942 nyara A haláltáborokban megkezdik a lengyelországi zsidóság tömeges kivégzését.

1942. augusztus Belga és jugoszláv deportáltak érkeznek Birkenauba.

1942. november Megkezdődik a norvég zsidók deportálása. 1943. április 19 – május 15.

A varsói gettóban fegyveres felkelés bontakozik ki. A halálos áldozatok száma 55 ezer fő.

1943. augusztus 20.

Lázadás a treblinkai haláltáborban; A fellázadt foglyok közül csak kevesen maradnak életben.

1943. október Olasz zsidók deportálása Birkenauba. 1943. november A lublini és a rigai gettó felszámolásakor a

németek helyben 18 ezer embert gyilkolnak meg. 1943. december 2.

Ausztriából megérkeznek az első deportáltak Birkenauba.

1944. május Két Auschwitzból szökött szlovákiai zsidó fogoly beszámolója – az Auschwitzi jegyzőkönyv – hírt ad a világnak a haláltáborok, a krematóriumok és


a gázkamrák működéséről. 1944 nyara A Magyarországról deportált zsidók tömeges

elgázosítása Auschwitz-Birkenauban. 1944. július 24. A szovjet csapatok felszabadítják a majdaneki

koncentrációs tábort. 1944. november 26.

Himmler parancsot ad a gázkamrák és a krematóriumok szétrombolására Auschwitzban.

1945. január 27. A szovjet csapatok felszabadítják az auschwitzi táborkomplexumot.

13. Oroszország 1480-as évek Virágzik a „zsidózó eretnekség” Novgorodban. 1504 III. Iván megégetteti a szekta vezetőit. 1545 A zsidóknak tilos belépni Moszkvába. A

Lengyelországból érkező zsidó árukat nyilvánosan elégetik.

1667 Az orosz-lengyel háborút lezáró béke Oroszországnak juttatja a Dnyeper bal partját és Kijevet. Először kerülnek orosz fennhatóság alá nagy zsidó közösségek, amelyeknek többségét elpusztítják.

1708 I. Péter beengedi a zsidókat Szentpétervárra. 1762 II. Katalin azzal a kikötéssel kér telepeseket a

nyugati hatalmaktól, hogy közöttük zsidók ne legyenek.

1772 Lengyelország első felosztása: Oroszország elnyeri Fehér-Oroszország egy részét, Livland lengyel lakta területeit és a Dnyeper felső folyását. II. Katalin a zsidók jogainak gyakorlását a felosztás előtti lakóhelyre korlátozza.

1773-tól Menahem Mendel rabbi tevékenysége nyomán Fehér-Oroszországban is elterjed a haszidizmus.

1780 A vilnai ortodox rabbik kiközösítik a haszidizmus követőit.


1791. december II. Katalin létrehozza az ún. letelepedési övezetet, s 16 nyugati kormányzóságra korlátozza a zsidók letelepedését.

1793 Lengyelország második felosztása során Oroszország elnyeri Litvániát, Volhynia felét és Podóliát

1795 A harmadik felosztás Oroszországnak juttatja Kelet-Lengyelországot és Kurlandot. A lengyel országdarabolás során több mint 1 millió zsidó kerül orosz fennhatóság alá.

1796–1801 Nyilvános vita Litvániában a haszidizmus képviselői és a „mitnaggedim” irányzat követői között.

1804 I. Sándor cár rendelete átfogóan szabályozza a zsidók életfeltételeit.

1815 Oroszország megkapja Poroszországtól a Lengyelország harmadik felosztásakor elnyert területeket.

1817–1833 I- Sándor létrehozza a Zsidó Keresztények Társulatát.

1827 I. Miklós cár 25 éves katonai szolgálatra kötelezi a zsidó ifjakat.

1828 Az oroszországi zsidó felvilágosodás atyja, Isaac Bear Levinsohn: Izrael küldetése c. művében rámutat a hagyományos nevelés hiányosságaira.

1829 Kijevből és Nyikolajevből kiűzik a zsidókat. 1835 I. Miklós újabb rendeletben határozza meg a

letelepedési övezet határait. 1840 Kormánybizottság alakul, hogy előkészítse a

„zsidóság átfogó reformját”. 1841 A zsidó felvilágosodás képviselői programot

fogalmaznak az oroszosítás érdekében. 1842 Israel Lipkin Salanter Vilnában létrehozza az első

musar-társaságot. 1849–1857 A musar- mozgalom elterjedése Litvániában. 1840-es évek A kormányzat zsidóállami iskolákat hoz létre.


Központi adókkal igyekszik visszaszorítani a tradicionális öltözködést.

1844 A zsidó önkormányzat intézményeinek, a kahalok felszámolása.

1853 Megtiltják a kaftán- és a pajeszviseletet. 1856 II. Sándor elrendeli a zsidókra vonatkozó

rendelkezések felülvizsgálatát. 1859 A gazdag kereskedők engedélyt kapnak arra, hogy

a nyugati tartományokon kívül is letelepedjenek. 1863 A lengyel felkelésben a lengyel nemességgel

szimpatizáló zsidó rétegek is részt vesznek. 1870 Az ún. városi rendeletek egyharmadra csökkentik

a zsidók részvételi arányát a községi és a városi elöljáróságokban.

1871 Az első nagy pogrom Ogyesszában. A csőcselék feldúlja és lerombolja a zsidó boltokat és a lakóházakat.

1881 A „zsidó reform” gondolata végleg törést szenved II. Sándor halálával.

1881–1884 Pogromhullám söpör végig a letelepedési övezeten.

1881. április Az első pogrom az ukrajnai Elizabetgradban, ami átterjed a környező városokra.

1881. május Pogrom Ogyesszában. 1881. december Progrom Varsóban. 1882. január Ignatyev belügyminiszter kijelenti, hogy a zsidók

elhagyhatják az országot. 1882. május Pogrom Baltában; A májusi törvények ismét

megtiltják a nyugati övezeten kívüli letelepedést és a városokon kívüli földvásárlást.

1882 nyara Leo Pinsker Önfelszabadítás c. műve a politikai cionizmus zászlóbontását jelzi. A pogromok hívják életre a Cion Barátai (Hóvevé Zion) elnevezésű cionista szervezeteket, amelyek kiterjedt segélyezést folytatnak az üldözött zsidók körében.


1886 Nagy összegű bírsággal sújtják azokat a családokat, amelyek fiai nem tesznek eleget a katonai szolgálat kötelezettségének.

1887 Az első átfogó „numerus clausus” rendelkezés Európában, amely korlátozza a középiskolákba és a felsőoktatási intézményekbe felvehető zsidó fiatalok arányát.

1889 A zsidó orvosok és ügyvédek csak miniszteri engedély birtokában gyakorolhatják hivatásukat. Ahad Ha-am meghirdeti a kultúrcionizmus programját, s megkérdőjelezi a palesztinai telepítési munkák hatékonyságát.

1891 20 ezer zsidót űznek el Moszkvából. 1897 A népszámlálás szerint 5,2 millió zsidó él a

letelepedési övezetben és 320 ezer az elhatárolt területen kívül, többségében illegálisan. Az oroszországi zsidóság túlnyomó többsége askenázi zsidó, kisebb része közép-ázsiai hegyi zsidó. A letelepedési övezeten kívül Szentpétervárott, Harkovban és Moszkvában alakulnak ki a legnépesebb közösségek.

1897. október Vilnában megalakul a Bund, Litvánia, Lengyelországi és Oroszországi Általános Zsidó Munkásszövetsége. A párt a legjelentősebb zsidó munkáspárttá fejlődik.

1902 Az oroszországi vallásos cionisták létrehozzák a Mizrachi elnevezésű önálló szervezetüket.

1903 A cári titkosrendőrség nyomdájában megszületik a Cion bölcseinek jegyzőkönyve c. hamisítvány. A dokumentum a 20. századi antiszemita mozgalmak bibliájává válik.

1903–1907 A második pogromhullám Oroszországban 1903. április Vérvád Kisinyovban, amelyet véres pogrom

követ. A kisinyovi mészárlás hívja életre az első zsidó önvédelmi szervezeteket.

1905–1907 A zsidóellenes támadások különösen


megszaporodnak a polgári forradalom alatt. 1905 Napokig tartó pogromok Ogyesszában,

Minszkben, Łodzban, Zsitomirben. 1906 Pogromok Białystokban, Siedlcében, Gomelben,

Bresztben. A cionizmus népi-szocialista irányzatához tartozó Cion Munkásai (Poále Zion) szervezetek Ber Borochov vezetésével megalapítják a Zsidó Szociáldemokrata Munkáspártot.

1906. december A Helsinkiben megrendezett harmadik összoroszországi cionista kongresszus a „diaszpórában végzett munkára” szólít fel.

1911–1913 A kijevi vérvád során Mendel Beilist két évig tartják fogva ítélet nélkül a cári hatóságok.

1880–1914 A pogromok hatására 2 millió zsidó emigrál Oroszországból.

1915 Megtiltják a héber és a jiddis könyvek, kiadványok megjelentetését.

1917. április Az Ideiglenes Kormány dekrétumban szavatolja Oroszország népei és vallásfelekezetei, köztük a zsidóság törvény előtti egyenlőségét. A letelepedési övezet megszűnik.

1918–1920 A polgárháború alatt az eddigi legsúlyosabb pogromhullám bontakozik ki Ukrajnában. A halálos áldozatok száma 80–150 ezer fő között mozog.

1918. január A bolsevik párt zsidó népbiztosokat nevez ki a jiddist beszélő zsidó tömegek megnyerésére és a polgári pártok ellensúlyozására.

1918. október – 1919. június

A bolsevikok feloszlatják a zsidó hitközségeket, bezárják a zsinagógákat és a zsidó kulturális intézményeket. Hajszát indítanak a közösségi vezetők ellen.

1920 A cionista mozgalom likvidálása. 1921 A Bund feloszlatása. 1921–1927 A NEP évei alatt közel 100 ezer zsidó család


folytat gazdálkodó életmódot. 1928 A szovjet kormány a távol-keleti Birobidzsanban

zsidó nemzetiségi körzetet hoz létre. 1930. január Sztálin kezdeményezésére feloszlatják a bolsevik

párt zsidó frakcióját, tagjait bebörtönzik. 1934 Birobidzsan formális autonómiát kap. 1939 Birobidzsán körzetében megtiltják a nácizmus elől

menekülő európai zsidók letelepedését. 1939 A harmincas években a zsidók tömegesen hagyják

el a nyugati országrészeket. Az évtized végére a zsidóság 40%-a a Szovjetunió hat legnagyobb városában él.

1941 nyara A német hadsereg nyomában járó bevetési csoportok, az Einsatzgruppék tömeges kivégzéseket hajtanak végre a zsidó lakosság körében a megszállt országrészben.

1941. június 28. A megszálló egységek 3800 zsidót végeznek ki Kovnóban.

1941. június 2–3. 7 ezer zsidó kivégzése Lvovban. 1941. szeptember 5–22.

Tömeges kivégzések Rigában; Az áldozatok száma 30 ezer fő.

1941. szeptember 29–30.

A kijev melletti Babir-Jarnál 33 ezer embert mészárol le a bevetési csoport.

1941–42 A szovjet kormány döntésére a megszállás veszélyének kitett területekről 1,5 millió zsidót telepítenek át az ország belsejébe.

14. Románia 1866 A román alkotmány VII. cikkelye értelmében

csak a keresztények rendelkezhetnek állampolgári jogokkal.

1878 A módosított alkotmány mindössze arra ad lehetőséget, hogy a zsidók egyénileg folyamodjanak állampolgárságért.


1866–1902 A román hatóságok mindössze 3469 állampolgárságért folyamodó zsidó kérelmét bírálták el kedvezően.

1907 A felkelő román parasztok a nagybirtokokon élő zsidó bérlők ellen is támadást intéznek.

1867–1913 A román törvényhozás 196 kirekesztő antiszemita törvényt alkot.

1918 A megnövelt Nagy-Románia területén 750 ezerre növekszik a zsidók létszáma, a lakossághoz viszonyított aránya 4,2 %.

1918. augusztus A honosítási törvény csak azokat a zsidókat ruházza fel állampolgársággal, akik igazolni tudják, hogy maguk vagy szüleik Romániában születtek.

1919 A Párizs-környéki békék kényszerítő hatására a zsidók elnyerik a román állampolgárságot.

1922 A román egyetemeken véres antiszemita incidensek zajlanak.

1923 Az új alkotmány elismeri a zsidók emancipációját.

1931 A Zsidó Pártba tömörült csoportok önállóan indulnak a választásokon.

1934 A „nemzeti munka védelméről” szóló törvény értelmében a román vállalatok 80%-ban csak román munkaerőt alkalmazhatnak.

1936 Létrejön a Romániai Zsidók Központi Tanácsa. 1937-től Bukarestben megtagadják az iparengedélyek

kiadását, a zsidókat kizárják a szakmai szervezetekből.

1937. december – 1938. február

A Goga-kormány időszaka alatt felszámolják a zsidó kulturális intézményeket, és felülvizsgálják a zsidók állampolgárságát.

1939. szeptemberig

270 ezer zsidó veszíti el román állampolgárságát.

1919–1939 16 ezer zsidó vándorol Palesztinába.


1939–1945

9 ezren menekülnek Palesztinába.

1940 nyara A szovjet támadást követően a román parlament faji törvényeket alkot.

1940. június 29 –30.

Iasiban 8–12 ezer zsidót gyilkolnak meg a román katonai egységek.

1940. szeptember Antonescu tábornok fasiszta államrendszere szabad utat enged a vasgárdista terrornak. Megindul a zsidóság kereskedelmi, ipari és ingatlanvagyonának elrablása.

1941. január A Vasgárda véres pogromot rendez Bukarestben, amelynek 170 halálos áldozata van.

1941 nyara Észak-Bukovinában és Besszarábiában a román katonai egységek 160 ezer embert pusztítanak el. Az életben maradt zsidókat a keleti Transzisztriába deportálják.

1941. október Az ogyesszai mészárlás során 26 ezer embert gyilkolnak meg a román katonai egységek.

1942–1943 A Transzisztriába deportált zsidók közül 150 ezer ember pusztul el az éhség, a járványok és a bevetési csoport által elkövetett gyilkosságok következtében.

1942. ősztől A román kormány visszautasítja a deportálásra vonatkozó újabb német követeléseket.


Tájékoztató irodalom

Összefoglaló művek Barnavi, Élie (szerk.): A zsidó nép története. A patriarchák korától

napjainkig. Budapest, 1995. Baron, Salo Wittmayer: A Social and Religious History of the Jews.

Vol. 1–3. New York, 1952. Ben-Sasson. H.H. (ed.): A History of the Jewish People. Cambridge,

Massachusetts, 1976. Castelló, Elena Romero–Uriel Macías Kapón: A zsidók és Európa.

2000 év története. Budapest, 1994. Dubnow, Simon: Weltgeschichte des jüdischen Volkes. Band 1–10.

Berlin, 1925. Dubnow, Simon: A zsidóság története. Az ókortól napjainkig. Buda-

pest, 1991. Encyclopaedia Judaica. Eds. Cecil Roth–Geoffrey Wigoder, Vol. 1– 16. Jerusalem, 1971–1972. Encyclopaedia Judaica. Second Edition. Ed. Fred Skolnik, Vol. 1– 22. Detroit–New York–San Francisco, 2007. Gilbert, Martin: Zsidó történelmi atlasz. Budapest, 1991. Graetz, Heinrich: Geschichte der Juden von den Altestament Zeiten

bis auf die Gegenwart. Band 1–11. Leipzig, 1874. Jólesz Károly: Zsidó hitéleti kislexikon. Budapest, 1987. Lange, Nicolas de: A zsidó világ Atlasza. Budapest, 1996. Mendes-Flohr, Paul R.–Jehuda Reinharz (eds.): The Jew in the Mo-

dern History. A Documentary History. Oxford–New York, 1980. Roth, Cecil: A Short History of the Jewish People. London, 1959. Ruppin, Arthur: Soziologie der Juden. Band 1–2. Berlin, 1930–1931. The YIVO Encyclopedia of Jews in Eastern Europe. Ed. Gershon

David Hundert, Vol. 1–2. New Haven–London, 2008.

http://en.wikipedia.org/wiki/Cecil_Roth

http://en.wikipedia.org/w/index.php?title=Geoffrey_Wigoder&action=edit&redlink=1


Az ókori és a középkori történethez Allerhand, Jacob: A zsidóság története. Az első szentély pusztulásától

a Talmud lezárásáig. Budapest 1988. Baron, Salo Wittmayer: The Jewish Community: Its History and

Structure. Vol. 1–3. Philadelphia, 1942. Bright, John: Izráel története. Budapest, 1973. Flavius, Josephus: A zsidók története. Budapest, 1980. Flavius, Josephus: A zsidó háború. Budapest, 1990. Joannes, Fernando: A zsidó vallás. Budapest, 1990. (A világ nagy

vallásai) Katz, Jacob: Exclusiveness and Tolerance, Studies in Jewish – Gentile

Relarions in Medieval and Modern Times. Oxford, 1961. Katz, Jakov: Hagyomány és válság. Zsidó társadalom a középkor vé gén. Budapest–Jeruzsálem, 2005. Kraus, Naftali: A Talmud Bölcsei. Arcképcsarnok. Budapest, 1993. Komoróczy Géza: Bezárkózás a nemzeti hagyományba. Az értelmiség felelőssége az ókori Keleten. Tanulmányok ókori keleti szövegek értelmezése körében. Budapest, 1955. Dr. Molnár Ernő: A Talmud könyvei. Budapest, 1921–1923. [Reprint:

Budapest, 1989.] Rosman, M. J.: The Lord’s Jews. Magnate – Jewish Relations in the

Polish-Lithuanian Commonwealth during the 18th Century. Cambridge, Massachusetts, 1990.

Runciman, Steven: A keresztes hadjáratok története. Budapest: Osiris, 2002. Schnee, Heinrich: Die Hoffinanz und der Moderne Staat. Band 1–4.

Berlin, 1952–67. Scholem, Gershom: Major Trends of Jewish Mysticism. New York,

1954. Sibony, Daniel: A három monoteista vallás. Zsidók, keresztények és muzulmánok eredetük és sorsuk tükrében. Budapest, 2002. Stern, Selma: The Court Jew: Contribution to the History of the Pe riod of Absolutism in Central Europe. Philadelphia, 1950. Vermes Géza: A zsidó Jézus. Ahogy egy történész az evangéliumokat olvassa. Budapest, 1995.


Az újkori történethez Az emancipáció és az asszimiláció történetéhez Birnbaum, Pierre–Ira Katznelson: Paths of Emancipation: Jews,

States and Citizenship. New York, 1995. Endelmann, Todd M.: Jewish Apostasy in the Modern World. New

York, 1987. Frankel, Jonathan–Steven J. Zipperstein (eds.): Assimilation and

Community: The Jews in Nineteenth-century Europe. Cambridge, 1992.

Hertzberg, Arthur: The French Enlightenment and the Jews. New York–London, 1968.

Katz, Jacob: Kifelé a gettóból. A zsidó emancipáció évszázada 1770–1870. Budapest, 1995.

Katz, Jacob: Jewish Emancipation and Self-Emancipation. Philadel-phia–New York–Jerusalem, 1986.

Katz, Jacob: Emancipation and Assimilation. Studies in Modern Jew-ish History. Farnborough, 1972.

Mahler, Raphael: A History of Modern Jewry 1780–1815. London, 1971.

Meyer, Michael A.: Response to Modernity. A History of the Reform Movement in Judaism. New York, 1988.

Rürup, Reinhard: Emancipation und Antisemitizmus. Göttingen, 1975. Vago, Bela (ed.): Jewish Assimilation in Modern Times. Colorado,

1981. A magyarországi asszimiláció folyamatát taglaló fontosabb ta-

nulmányok Glatz Ferenc: Polgári fejlődés és nacionalizmus Magyarországon a XIX. században. Történelmi Szemle, XVII (1974) 1–2. 248–261. Gyáni Gábor: Az asszimiláció fogalma a magyar társadalomtörténet ben. Valóság, XXXVI (1993) 4. 18–27.


Hanák Péter: Polgárosodás és asszimiláció Magyarországon a XIX. században. Történelmi Szemle, XVII (1974) 4. 513–536. Karády Viktor: Egyenlőtlen elmagyarosodás, avagy hogyan vált Ma gyarország magyar nyelvű országgá? In: Uő: Zsidóság, mo dernizáció, polgárosodás. Tanulmányok. Budapest: Cserépfalvi, 1997. 151–195. Karády Viktor: Asszimiláció és társadalmi krízis. A magyar zsidó társadalomtörténet konjunkturális vizsgálatához. Ibid. 114–150. Kovács András: Az asszimilációs dilemma. Világosság, XXIX (1988) 8–9. 605–612. Németország Adler, H. G.: The Jews in Germany. From the Enlightenment to Na-

tional Socialism. London, 1960. Altmann, Alexander: Moses Mendelssohn. A Biographical Study. Ala-

bama, 1973. Bach, H. I.: The German Jew. Oxford, 1984. Gunst Péter: M. A. Rothschild a bankalapító. Budapest, 1992. Hertz, Deborah: Die jüdischen Salons im alten Berlin 1780–1806.

Frankfurt am Main, 1991. Lowenstein, Steven M.: The Berlin Jewish Community. Enlighten-

ment, Family and Crisis 1770–1830. New York, 1994. Meyer, Michael A.: The Origins of the Modern Jew. Jewish Identity

and European Culture in Germany. Detroit, 1967. Morton, Frederic: A Rothschildok. Egy család története. Budapest, 2002. Mosse, George L.: German Jews beyond Judaism. Bloomington,

1985. Mosse, W. E.: The German-Jewish Economic Elite 1820-1935. Ox-

ford, 1989. Niewyk, Donald L.: The Jews in Weimar Germany. London, 1980. Pulzer, Peter: Jews and the German State. The Political History of a

Minority 1748–1939. Oxford–Cambridge, 1992. Sorkin, David: The Transformation of German Jewry: 1780–1840.

New York, 1987.


Thalmann, Rith–Emmanuel Feinermann: Crystal Night, 9–10 Novem-ber 1938. New York, 1972.

Habsburg Birodalom Beller, Steven: Vienna and the Jews 1867–1938. Cambridge, 1989. Berkeley, George E.: Vienna and Its Jews. The Tragedy of a Success

1880s–1980s. Cambridge, 1988. Boyer, John W.: Political Radicalism in late Imperial Vienna. Origins

of the Christian Social Movement 1848–1897. Chicago–London, 1981.

Boyer, John W.: Culture and Political Crisis in Vienna. Christian Socialism in Power 1897–1918. Chicago–London, 1995.

Cohen, Gary: The Politics of Ethnic Survival: Germans in Prague 1861–1914. Princeton, 1981.

Don, Yehuda–Victor Karady (eds.): A Social and Economic History of Central European Jewry. New Brunswick–London, 1990.

Fraenkel, Josef (ed.): The Jews of Austria. London, 1967. Hamann, Brigitte: Bécs és Hitler: egy diktátor tanulóévei. Budapest,

2000. Iggers, Wilma: Die Juden in Böhmen und Mahren. München, 1986. Kieval, H. J.: The Making of Czech Jewry National Conflict and Jew-

ish Society in Bohemia 1870–1918. Oxford, 1988. McCagg, William O.: Zsidóság a Habsburg Birodalomban 1670–

1918. Budapest, 1992. Mendelsohn, Ezra: The Jews of East Central Europe between the

World Wars. Bloomington, 1983. Oxaal, I.–M. Pollak–G. Botz (eds.): Jews, Antisemitism and Culture in

Vienna. London–New York, 1987. Rozenblit, Marsha L.: The Jews of Vienna 1867–1914: Assimilation

and Identity. New York, 1983. Schorske, Carl E.: Bécsi századvég. Politika és kultúra. Budapest, 1998. Wistrich, Robert S. (ed.): Austrians and Jews in the 20th Century.

From Franz Joseph to Waldheim. New York, 1992.


Wistrich, Robert S.: The Jews of Vienna in the Age of Franz Joseph. Oxford, 1989.

Wlaschek, Rudolf M.: Juden in Böhmen. München, 1990. Magyarország Bácskai Vera: A vállalkozók előfutárai Nagykereskedők a reformkori

Pesten. Budapest. 1989. (Mikrotörténelem) Braham, Randolph L. (ed.): Hungarian–Jewish Studies. Vol 1–2. New

York, 1969. Carmilly-Weinberger, Moshe: A zsidóság története Erdélyben 1623–

1944. Budapest, 1995. Deáky Zita–Csoma Zsigmond–Vörös Éva (szerk.): „… és hol a vidék

zsidósága?” Budapest, 1994. Frojimovics Kinga–Komoróczy Géza–Pusztai Viktória–Strbik

Andrea: A zsidó Budapest. Emlékek, szertartások, történelem. 1–2. kötet. Budapest, 1995.

Fűzfa Balázs–Szabó Gábor (szerk.): A zsidókérdésről. Németh László Szakkollégium, Szombathely, 1989.

Gerő László (szerk): Magyarországi zsinagógák. Budapest, 1989. Gonda László: A zsidóság Magyarországon 1526–1945. Budapest,

1992. Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon. Politikai eszmetör ténet. Budapest, 2001. Hanák Péter (szerk.): Zsidókérdés – Asszimiláció – Antiszemitizmus.

Tanulmányok a zsidókérdésről a huszadik századi Magyarországon. Budapest, 1984.

Katzburg, Nathaniel: Zsidópolitika Magyarországon 1919–1943. Budapest, 2002. Kovács M. Mária–Yitzhak M. Kashti–Erős Ferenc (szerk.): Zsidóság–

Identitás–Történelem. Budapest, 1992. Kövér György. A tiszaeszlári dráma. Társadalomtörténeti látószögek.

Budapest: Osiris, 2011. Kríza Ildikó (szerk.): A hagyomány kötelékében. Tanulmányok a

magyarországi zsidó folklór köréből. Budapest, 1990.


Lendvai L. Ferenc–Sohár Anikó–Horváth Pál (szerk.): Hét évtized a hazai zsidóság életében. 1–2. kötet. Budapest, 1991.

Magyarországi zsidó hitközségek, 1944. április. I. rész: Adattár. 1–2. kötet. Közzéteszi: Schweitzer József, Budapest, 1994.

McCagg, William O. Jr.: Jewish Nobles and Geniuses in Modern Hungary., New York, 1972.

N. Szegvári Katalin: Numerus clausus rendelkezések az ellenforradalmi Magyarországon. Budapest, 1988.

Sándor Iván: A vizsgálat iratai. Tudósítás a tiszaeszlári per körülményeiről. Budapest, 1983.

Silber, Michael K. (ed.): Jews in the Hungarian Economy 1760–1945. Jerusalem, 1992.

Silber, Michael K. (ed.): Magyar zsidó történelem–másképp. Jeruzsá- lemi antológia. 2. átdolgozott kiadás. Budapest–Jeruzsálem, 2008. Szabolcsi Lajos: Két emberöltő. Az Egyenlőség évtizedei (1881–1931).

Budapest, 1993. Száraz György: Egy előítélet nyomában. Budapest, 1976. (Gyorsuló

Idő) Szenes Sándor: Befejezetlen múlt. Keresztények és zsidók, sorsok.

Budapest, 1986. Újvári Péter (szerk.): Zsidó Lexikon. Budapest, 1929. Venetianer Lajos: A magyar zsidóság története. Különös tekintettel

gazdasági és művelődési fejlődésére a 19. században. Budapest, 1922.

Vörös Károly: Budapest legnagyobb adófizetői. Budapest, 1979. Zsidóság az 1945 utáni Magyarországon. A Magyar Füzetek Kiadása.

Párizs, 1984. Oroszország és Lengyelország Abramsky, C.–M. Jachimczyk–A. Polonsky (eds.): The Jews in Po-

land. Oxford, 1986. Baron, Salo: The Russian Jew under Tsars and Soviets. New York,

1964. Davies, Norman–Anthony Polonsky (eds.): Jews in Eastern Poland

and the USSR 1936–1946. London, 1991.


Dubnow, Simon: History of the Jews in Russia and Poland, from the Earliest Times until Present Day. Vol. 1–3. Philadelphia, 1916–1920.

Etkes, Immanuel: Rabbi Israel Salanter and the Mussar Movement: Seeking the Torah of Truth. Philadelphia, 1993.

Frankel, Jonathan: Prophecy and Politics. Socialism. Nationalism and the Russian Jews 1862–1917. Cambridge, 1981.

Gilbert, Martin: The Jews of Russia and the Soviet Union: Their His-tory in Maps. London, 1976.

Greenberg, Louis: The Jews in Russia: The Struggle for Emancipa-tion. New Haven, 1951.

Gutman, Yisrael–Ezra Mendelsohn–Jehuda Reiharz–Chone Shmeruk: The Jews of Poland between Two World Wars. Hanover–London, 1989.

Klein, John: Russia Gathers her Jews: The Origins of the „Jewish Question” in Russia 1772–1825. Vol. 1–2. Illinois, 1986.

Klier, John D.–Shlomo Lambroza (eds.): Pogroms: Anti-Jewish Violence in Modern Russian History. Cambridge–New York, 1992. Marcus, Joseph: Social and Political History of the Jews in Poland

1919–1939. Berlin, 1983. Melzer, Emanuel–David Engel (eds.): On the History of the Jews in

Poland. Tel Aviv, 1991. Peled, Yoav: Class and Ethnicity in the Pale. The Political Economy

of Jewish Workers' Nationalism in late Imperial Russia. Oxford, 1989.

Ro’i, Yaacov (eds.): Jews and Jewish Life in Russia and the Soviet Union. Portland, 1995.

Rogger, Hans: Jewish Policies and Right-Wing Politics in Imperial Russia. Los Angeles, 1986.

Stanislawski, Michael: Tsar Nicholas I and the Jews. The Transformation of Jewish Society in Russia, 1825–1855. Philadelphia: Jewish Publication Society of America, 1983.


A modern antiszemitizmus történetéhez Almog, Shmuel: Antisemitism through the Ages. Oxford–New York,

1988. Brakelmann, Günter–Martin Rosowski (eds.): Antisemitismus. Von

religiöser Judenfeindschaft zur Rassenideoligie. Göttingen, 1989. Browning, Christopher: Ordinary Men: Reserve Police Battalion 101

and the Final Solution in Poland. New York, 1992. Bunzl, John–Bernd Marin: Antisemitismus in Österreich. Socialhis-

torische und Sociologische Studien. Innsbruck, 1983. Fischer, Rolf: Entwicklungsstufen des Antisemitismus in Ungarn

1867–1939. München, 1988. Handler, Andrew: Blood Libel at Tiszaeszlar. New York, 1980. Harris, James F.: The People Speak! Antisemitism and Emancipation

in Nineteenth-Century Bavaria. Ann Arbor, 1994. Katz, Jakov: Az előítélettől a tömeggyilkosságig. Az antiszemitizmus története 1700–1933 között. Budapest, 2001. Kende Tamás: Vérvád. Egy előítélet működése az újkori Közép- és

Kelet-Európában. Budapest, 1995. Kovács András (szerk.): Modern antiszemitizmus. Budapest, 1999. Kubinszky Judit: Politikai antiszemitizmus Magyarországon 1875– 1890. Budapest, 1976. Langmuir, Gavin: Toward a Definition of Antisemitism. Los Angeles,

1990. Levine, Hillel: Economic Origins of Antisemitism: Poland and Its

Jews in the Early Modern Period. New Haven–London, 1991. Poliakov, Léon: The History of Antisemitism. Vol. I–IV. London,

1974–1985. Pulzer, Peter G. J.: The Rise of Political Antisemitism in Germany and

Austria. New York–London–Sydney, 1964. Reinharz, Jehuda (ed.): Living with Antisemitism. Modern Jewish Re-

sponses. Hanover–London, 1987. Strauss, Herbert A.–Werner Bergmann (eds.): Current Research on

Antisemitismus. Vol 1–2. New York, 1987–1988. Strauss, Herbert A. (ed.): Hostages of Modernization. Studies on Mo dern Antisemitism 1871–1933/39. Germany–Great Britain– France. (Herbert A. Strauss–Werner Bergmann (eds.): Current


Research on Antisemitism. Vol. 3/1.) Berlin–New York: Walter de Gruyter, 1993. Strauss, Herbert A. (ed.): Hostages of Modernization. Studies on Modern Antisemitism 1870-1933/39. Austria–Hungary– Poland– Russia. (Herbert A. Strauss–Werner Bergmann (eds.): Current Research on Antisemitism. Vol. 3/2.) Berlin–New York, 1993. Whiteside, Andrew G.: The Socialism of Fools. Georg Ritter von

Schönerer and Austrian Pan-Germanism. Los Angeles–London, 1975.

Wistrich, Robert S.: Antisemitism. The Longest Hatred. London, 1992. A baloldal és a cionizmus történetéhez Avineri, Shlomo: A modern cionizmus kialakulása. Budapest, 1994. Beller, Steven: Herzl. London, 1991. (Jewish Thinkers Series) Halász Zoltán: Herzl. Budapest, 1995. Laqueur, Walter: A History of Zionism. New York, 1976. Mendelsohn, Ezra: On Modern Jewish Politics. New York–Oxford, 1993. Novák Attila: Theodor Herzl. Budapest, 2002. Stanislawski, Michael: Zionism and the Fin de Siècle:

Cosmopolitanism and Nationalism from Nordau to Jabotinsky. Berkeley, 2001.

Stein, Leonard: The Balfour Declaration. London, 1966. Vital, David: The Origins of Zionism. Oxford, 1975. Wistrich, Robert S.: Socialism and the Jews. The Dilemmas of Assimi-

lation in Germany and Austria-Hungary. London–Toronto, 1982. Zahavi, Zvi: From Assimilation to Zionism. The Source of Herzl's

Zionism. Jerusalem, 1973. Zipperstein, Steven J.: Elusive Prophet: Ahad Ha-am and the Origins

of Zionism. London, 1993. (Jewish Thinkers Series)


A holokauszt történetéhez Aly, Götz: Hitler népállama. Rablás, faji háború és nemzeti szocializmus. Budapest, 2012. Aly, Götz–Christian Gerlach: Az utolsó fejezet. Reálpolitika, ideológia és a magyar zsidók legyilkolása 1944–1945. Budapest: Noran Könyvek, 2005. Bauman, Zygmunt: Modernitás és a holokauszt. Budapest, 2001. Ben-Tov, Arieh: Holokauszt. A Nemzetközi Vöröskereszt és a magyar zsidóság a második világháború alatt. Budapest, 1992. Braham, Randolph L.: A népirtás politikája. A Holocaust Magyaror- szágon. 1–2. kötet. Budapest, 1997. Braham, Randolph L.: The Hungarian Labour Service System 1939–

1945. New York, 1977. Braham, Randolph L. (szerk.): A magyarországi holokauszt földrajzi

enciklopédiája. Budapest, 2007. Dobroszycki, Lucjan–Jeffrey S. Gurock (eds.): The Holocaust in the

Soviet Union: Studies and Sources on the Destruction of the Jews in the Nazi-Occupied Territories of the USSR 1941–1945. New York, 1993.

Carp, Matatias: Holocaust Romániában 1940–1944. Budapest, é.n. Cohen, Asher: Soá. A zsidó vészkorszak 1933–1945. Budapest, 1994. Dawidowicz, Lucy S.: Háború a zsidók ellen 1933–1945. Történelmi tanulmány. Budapest, 2000. Gilbert, Martin: The Holocaust, The History of the Jews of Europe during the Second World War. New York, 1985. Hilberg, Raul: The Destruction of the European Jews. Revised and Definitive Edition. Vol. 1–3. New York, 1985. Lévai Jenő: Raoul Wallenberg. Budapest, 1988. [Reprint] Levin, Nora: The Holocaust. The Destruction of European Jewry

1933–1945. New York, 1973. Michman, Dan: Holokauszt és történetírás. Budapest: Balassi, 2008. Sas Andor: A szlovákiai zsidók üldözése 1939–1945. Pozsony, 1993. Schmidt Mária: Kollaboráció vagy kooperáció? A budapesti Zsidó

Tanács. Budapest, 1990. Szokolay Katalin: És a varsói gettó felkelt … Budapest, 1983.

(Népszerű Történelem)


Trunk, Isiah: Judenrat. The Jewish Councils in Eastern Europe under Nazi occupation. New York–London, 1972. Yahil, Leni: The Holocaust. The Fate of European Jewry 1932–1945.

New York–Oxford, 1990.

Documents

Prepuk Anikó A zsidóság Közép- és Kelet-Európában a …hajnalkor.hu/files/Prepuk_Zsidosag1997.pdf · Magyarország ... 14. Románia ... kezdeti története nem tartalmazott