Rendőrségi Tanulmány 2002 - dev.neki.hudev.neki.hu/wp-content/uploads/2013/05/411_tan_2002.pdf · vonatkozó tételek – a nemzetközi jogban, illetve a különböző egyezményekbe

09.11.19 6:22 PMRendőrségi_Tanulmány_2002

Page 1 of 63file:///Volumes/HE_4GB/Work/_NEKI_docs/kiadvanyok/Rend/tan_2002.htm

TANULMÁNY A NEKI RENDŐRSÉGGEL KAPCSOLATOS ÜGYEIRŐL

2002

Tartalomjegyzék

ELŐSZÓ

BEVEZETÉS: JOG - RENDŐRSÉG - JOGSZERŰSÉG

I. A jogbiztonság és ellentmondásmentesség követelménye

II. A jogszerű cselekvések köre

III. A rendőrségre, mint csoportra vonatkozó megállapítások

IV. A magyar rendőrség tevékenységére vonatkozó legfontosabbjogszabályok

ESETLEÍRÁSOK

I. Rendőrök által elkövetett jogsértések

1. Halállal végződött ügyek

1/1. Halálos kimenetelű rendőri intézkedés

1/2. A P. községben történt haláleset

2. Kényszervallatás, bántalmazás

2/1.Az ún. Benzidin-ügy

2/2. A Pest megyei kényszervallatási ügy

2/3. B. Sándor (kényszervallatás)

2/4. B. Jónás és fia (bántalmazás hivatalos eljárásban)

2/5. Z. Sándorné (hivatali visszaélés, testi sértés)

2/6. J. István (bántalmazás hivatalos eljárásban)

2/7. K. Frigyes, Borsod - Abaúj - Zemplén megye

3. Jogellenes fogvatartás; testi sértés

3/1. V. Csaba (jogellenes fogvatartás)

3/2. F. Kálmán (jogellenes fogvatartás a sértettsanyargatásával)



3/3. B. János (súlyos testi sértés egy szolgálaton kívüli rendőráltal)

II. Nyomozás vagy egyéb eljárás során elkövetett rendőri hibák

1.F. Mária (nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport tagjaelleni erőszak)

2. K. Katalin (hiányos nyomozás)

3. F. Terézia (jogsértő lefoglalás)

4. F. László

5. Cs. Kálmán

6. K. István - téves őrizetbe vétel)

III. A rendőrök ellen folytatott büntetőeljárások néhánylényeges kérdése, a sérteti képviselő nézőpontjából

IV. Néhány gondolat a rendőrségi parancsnokok felelőségérőlaz utasításadási és fegyelmi jogkör tekintetében

ELŐSZÓ

Irodánk, a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Iroda arra vállalkozott, hogy a 2001. évbenindult és a rendőrség tevékenységével (jogsértéseivel) összefüggésbe hozható ügyeket úgyképviseljen, hogy közben elemezzük is az eljárást, a rendőrök és más hatóságoktevékenységét, különös tekintettel a parancsnoki tevékenységre. (A programba “bevettünk”néhány olyan régebbi ügyet is, amelyek – véleményünk szerint – általános következtetéseklevonására is alkalmasak, függetlenül attól, hogy az ügy milyen határozattal zárult.)

A vizsgált ügyek közül hét ügy bántalmazással összefüggő, ezek közül két ügy haláloskimenetelű volt, egy esetben súlyos sérülést (kényszervallatás során), egy esetben pedigmaradandó fogyatékosságot okozott. Három ügyben jogellenes fogvatartás miatt indítottak



maradandó fogyatékosságot okozott. Három ügyben jogellenes fogvatartás miatt indítottakeljárást rendőrök ellen, hivatali visszaélés bűncselekménye miatt pedig egy ügyben.

A 11 ügy közül öt ügyben megszüntették az eljárást, illetve felmentés, két ügyben elmarasztalóítélet született. Folyamatban van négy ügy.

Fel kell hívni a figyelmet már itt is arra, hogy a feljelentések alapján minden esetben elrendeltéka nyomozást, tehát a nyomozás megtagadására egyetlen esetben sem került sor. (Azt is megkell jegyezni, hogy két ügyben a strasbourgi Emberi Jogi Bíróság előtt van jelenleg isfolyamatban eljárás; elfogadhatóságukról döntés még nem született.)

A vizsgálat másik része olyan ügyekre terjedt ki, amelyekben nem a rendőr, vagy a rendőrségaz elkövető, vagy gyanúsított, de az adott ügyben olyan szakmai vagy jogi hibákat vétettek,amelyek miatt a sértettek igazságszolgáltatási lehetősége igen nehézzé, vagy éppenlehetetlenné vált.

A hat ilyen jellegű ügyben, ahol erre lehetőség volt, polgári peres eljárást kezdeményeztünk,vagy a sértettet a magánvádas eljárásban segítettük.

A hat ügyből három ügyben került az eljárás megszüntetésre, három ügyben pedig a fentiekszerinti eljárást indítottunk. Ezek közül egy ügyben elmarasztaló ítélet született a sértett javára,két ügy pedig jelenleg is folyamatban van.

A részletes elemzésből – bár csekély számú a jelen programban vizsgált ügyek száma, ezértmindenkit óvnánk attól, hogy jelen tanulmányból túl általános következtetéseket vonjon le –annyi azért kiderül, hogy sem a rendőrség, sem az ügyészség (beleértve az ügyészséginyomozó hivatalok munkáját is), sem szakmailag, sem jogtudásban, jogszerűségben nem állnaka helyzet magaslatán. Ezt tükrözik vissza az ügyekben eljárt rendőrségnek küldött levelekreadott parancsnoki válaszok is.

Kivételek persze akadnak és ezért tisztelet is illeti azokat a parancsnokokat, akik felül tudtakemelkedni a mindennapi élet hajszás döntésein, a kevés a rendőr, sok a bűncselekménydemagóg beletörődésén. Sajnos, ők vannak kisebbségben.

E 17 ügyből levonható tanulságokkal mi nem akartunk mást és többet, mint jelzéseket adni.Jelzéseket, hogy baj van. Baj van a jogtudással, a szakszerűséggel, a jogszerűséggel, ahatékonysággal, az időszerűséggel.

Néhány évvel ezelőtt, (ügyek kapcsán) a helyi és országos rendőri vezetőknek ugyanilyenjellegű jelzéseket küldtünk arról, hogy a rendőrök másodállásban “kidobóként” dolgoznakéttermekben, bárokban. Jelzéseinkre akkor elutasító, vagy azzal egyenértékű, a problémát elmis-másoló válaszok születtek. (Ma már azt hiszem mindenki belátja, hogy ezeket a jelzéseketkomolyan kellett volna venniük a parancsnokoknak és annak megfelelően az intézkedéseketmeg is tenni.)

Abban reménykedünk, hogy ezen tanulmány jelzései értő fülekre találnak.

dr. Furmann Imre



igazgató

BEVEZETÉS: JOG – RENDŐRSÉG - JOGSZERŰSÉG

A rendőrség működése, tevékenysége körében előfordulnak jogtalanságok, “túlkapások”. ANemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Iroda (NEKI) fennállása alatt számos ilyen esetteltalálkozott, és igyekezett ezeket az eseteket feltárni, abban jogi segítséget nyújtani azáldozatoknak. Az Iroda – jellegéből adódóan – többségében roma sértettek ügyeiben járt el.

A jogi, szociológiai, rendőrségi kutatások egyik központi vizsgálódási köre ezen jogtalanságoklehetséges okai, motivációi, azaz a kutatók racionális indokokat próbálnak adni a rendőrségiműködésben megjelenő szabálytalanságokra. Ilyen lehetséges magyarázat lehet azelőítéletesség, rasszizmus a kisebbségekkel szemben előforduló rendőri jogsértések esetén,amely jelenségek vizsgálata szintén kiterjedt irodalommal rendelkezik. Ezen kutatásieredmények széles körű részletezése nem lehetséges, és nem is kívánatos, hisz ellenkezőesetben azt a látszatot kelthetjük, hogy a tanulmányban elemzett esetekben felbukkanó, arendőrség oldalán jelentkező jogtalanságok motívuma minden esetben az előítéletesgondolkodás és a rasszizmus. Ezt nem állítjuk, dacára annak, hogy a NEKI kisebbségekügyeivel foglalkozó szervezet.

Ennek ellenére úgy tűnhet, hogy megállapításaink egyoldalúak, hiszen – mondhatják mások – arendőri túlkapások “oka” sok esetben a másik oldal, az intézkedést elszenvedő félmagatartásában keresendő. Leszögezzük: megállapításaink, illetve az ezt alátámasztó (vagycáfoló) kutatási eredményekre való utalásaink nem vádaskodások, és nem a rendőrségfelelősségének egyoldalú firtatása, amit sokszor a jogvédő szervezetek szemére vetnek. Ez atanulmány a rendőrség joghoz való viszonyát vizsgálja, illetve igyekszik konkretizálni egyesügyeken keresztül, és nem célja a rendőrség és a romák kapcsolatában rejlő feszültségekfeltárása. Ez utóbbi vonatkozásban természetesen nem tagadható, hogy e feszültség fennáll.

Mindemellett viszont azt állítjuk, hogy a rendőrség olyan speciális csoport, melynek egyestagjai és a teljes közösség nem pusztán és nem elsősorban szokásszerű normáknak vanalávetve (illetve nem ilyen normáknak kellene, hogy alávetve legyen), azaz magatartásiszabályainak elsődleges hordozói jogi szabályok, mely előírások semmiféle különlegeskapcsolatnak és szituációnak nem lehetnek alárendeltjei. Ebből következően soha nem lehetrendőri túlkapás “előidézője” az intézkedés alá vont vagy egyéb személy viselkedése, fellépése,illetőleg bármilyen más körülmény. A közvélemény egy része sokszor megértő a rendőrierőszakkal szemben, de sem “empátiából” eredő, sem egyéb megfontolások soha nemhelyezhetnek hatályon kívül egy jogi előírást, mely tiltja a jogtalan erőszakot. Ez utóbbi normáklétjogosultsága természetesen szintén alátámasztható morális alapon, de kézenfekvőbb, ha ajogállamiság és ezen belül a jogbiztonság alkotmányos elveire utalunk.

I. A jogbiztonság és ellentmondásmentesség követelménye

A következőkben a rendőri tevékenységet, mint önálló szerepet vagy funkciót kell valamilyenmódon elhelyezni a jog, illetve jogszabályok alkotta rendszeren belül. Tehát a rendőrségtevékenységét, annak jellegét tesszük vizsgálat tárgyává. E törekvésünk során le kellcsupaszítani ezt a viszonyt, ugyanis az ez után következő esetleírások során csak “ún.” torzítómegállapításokat tehetünk, lévén, hogy egy speciális szervezet speciális ügyeiről lesz szó, így a(magyar) rendőrségre vonatkozó megállapítások alapját a NEKI ügyeinek prizmáján keresztülszemlélt rendőri munka adja, ami szükségképpen nem vezethet teljes és maradéktalan



szemlélt rendőri munka adja, ami szükségképpen nem vezethet teljes és maradéktalanelemzésre. A torzítás vagy torzulás nagyságát tehát valamelyest ellensúlyozni kell, ezt pedigúgy tehetjük meg, ha mindenfajta előfeltevés kizárásával egy félig-meddig elméleti struktúránbelül, egyes tudományágak eredményeit segítségül hívva teszünk néhány általánosmegjegyzést.

A fentiekhez azt kell feltételeznünk, hogy a jogszabályok nem parttalan, hanem behatárolhatórendszert alkotnak. A rendőrség és tagjai munkájának, tevékenységének mindig ezen arendszeren belül kell maradnia. Kiegészítésül e struktúra vázlatos képét is felrajzoljuk.

A jogszabályoknak ellentmondásmentes rendszert kell alkotniuk. Jogforrástani axióma, hogy ajogrendszerben a jogforrások hierarchiába rendezettek, ahol az egyes alacsonyabb fokonelhelyezkedő jogforrások nem mondhatnak ellent a magasabb szintű normának, végső soronaz alkotmánynak. Ez ugyanakkor önmagában kevés, hiszen az egy szinten lévő normákellentmondásmentességét nem garantálja önmagában az alkotmány szupremáciája és ajogalkotás szabályozása. Sőt, lényegében az alkotmány is alávetett bizonyos értelemben egyolyan jellegű normarendszernek, mely a nemzetközi jogban, illetve az ebben foglalt vagypusztán hivatkozott elvekben ölt testet. Az alkotmány illeszkedése e rendszerben abbólkövetkezhet, hogy az alkotmány tartalma – különösen az alapjogokra és a jog uralmáravonatkozó tételek – a nemzetközi jogban, illetve a különböző egyezményekbe lefektetettszabályok által meghatározott. Ezek a nemzetközi normák tehát kötik az államot, mintszuverént, és jelentős mértékben befolyásolják a jogalkotást, illetve – bizonyos tekintetben, akésőbbi jogalkotás szempontjából apriorisztikus módon – az alkotmány tartalmát is. Ez azalávetettség nem szó szerint értendő. A magyar alaptörvény vonatkozásában azAlkotmánybíróság hangsúlyozta, hogy az Alkotmány felett nem állhat nemzetközi szerződés,hiszen az Alkotmánybíróság éppen ez által jogosult alkotmányossági vizsgálatot lefolytatnibelső jogi “státuszt” nyert nemzetközi normák esetében. Az 53/1993 (X.13.) AB határozat egyikmegállapítása, miszerint a nemzetközi jog és a belső jog összhangjának biztosítása azt isinvolválja, hogy az Alkotmánnyal összefüggésben is biztosítani kell az összhangot, azt vethetifel, hogy van olyan szegmense a nemzetközi jognak, amely elsőbbséget élvez az Alkotmánytekintetében is.

Mindezekből következően, a jogszabályok ellentmondásmentes rendszere a következők szerintképzelhető el: a legtágabb keretet (mintegy természetjogi szemléletet megengedve) azok ajogelvek adják, melyek alapvetően nem változnak és többé-kevésbé egységeselfogadottságnak örvendenek. Ezek az elvek másképpen “meta-jurisztikus”-nak is nevezhetők,utalva arra, hogy létjogosultságuk nem a pozitív jogból ered, mivel azon túli, “jog feletti”szabályokról van szó. Mindezen elvek alapjául szolgálnak az “írott” szabályoknak, melyek egyfokkal szűkebb körben a nemzetközi jog szabályainak képében adnak keretet mindazon államokjogának, melyek egy ilyen egységes rendszerben helyezkednek el vagy helyezhetők el.Hangsúlyozzuk: az ellentmondásmentes rendszer tisztán fogalmi struktúra, nem általános ésmaradéktalanul nem alkalmazható egyik ténylegesen létező jogrendre sem. Azellentmondásmentesség kívánalma előirányozza azt, hogy az egyes körben lévő, azonos szintűjogi instrumentumok koherens rendszert alkossanak, és ne tartalmazzanak olyan előírást, melya közöttük lévő viszonyt megbontja. Természetesen felvetődik az, hogy ezt azellentmondásmentességet mi garantálja, hiszen ebben a struktúrában alkotott, és nemfelismert szabályok vannak, tehát alapvető szükség az abban résztvevők kölcsönösmegállapodása és az elfogadott szabályok betartása.

Az említett két külső “gyűrűn” belül helyezkedik el ebben a sémában a “belső” jog világa, ígymagára a rendőrségre vonatkozó mindenkori szabályozás is. Érvényesülnie kell az állam alkotta



magára a rendőrségre vonatkozó mindenkori szabályozás is. Érvényesülnie kell az állam alkottajogon belül az általános jogelveknek való megfelelésnek, hiszen ennek hiányában ez a jogrendzárt lesz, és esetlegesen megbonthatatlan és koherens rendszer esetén is csak nagynehézségek árán képes az előző rendszerrel kapcsolatba lépni, vagy erre képtelen lesz. Ezenfelül az egész belső jog rendszerének is hasonlóképpen kell felépülnie. A legtágabb keretet azalkotmány adja, ezzel egyetlen más jogszabály sem kerülhet ellentétbe. Ugyanakkor azalaptörvény “alatt” elhelyezkedő szabályok egyike sem kerülhet összeütközésbe a másikkalegymáshoz való viszonyukban. Ez hangsúlyozottan egy ideális helyzet, ami megvalósulásaesetén azt eredményezhetné, hogy a szabályozott életviszonyok körében mindig rendezhetőegy vita, azaz csak az alkalmazandó szabály léte lehet kérdéses, az nem, hogy melyiket kellalkalmazni. Nyilvánvaló, hogy a jog és az általa szabályozott viszonyok sajátos mivolta kizárttáteszi, hogy ez a helyzet valaha megvalósuljon. Egy ilyen állapot esetén – feltételezve azt, hogyminden viszony állandó és ezekre van helyes szabály –, sem jogalkotó, sem annak termékeitkontroll alatt tartó intézményre nincs szükség, pusztán végrehajtó és ellenőrző hatalomra. Afennálló helyzetben is alapkövetelmény viszont, hogy a jogszabályok alkotásakor és azokmódosításakor is az ellentmondásmentességet vegyék figyelembe.

Az előzőekben felrajzolt vázlatra azért van szükség, mert a rendőrségre vonatkozószabályozásnak is illeszkednie kell a jogrendszerbe, és e szabályoknak a jogbiztonság ésellentmondásmentesség alapkövetelményeit is ki kell elégítenie. Sőt, a rendőrségre (ésáltalában minden fegyveres erőszakszervezetre) vonatkozó jogszabályok esetén mégfokozottabban kell arra ügyelnie a jogalkotónak, hogy az említett kívánalmak érvényrejuthassanak.

Egy, a rendőrséggel és az arra vonatkozó jogszabályokkal foglalkozó elismert jogász művénekegy részét éppen annak vizsgálatának szentelte, hogy Magyarországon mennyibenegyeztethetők össze a jogállamiság és jogbiztonság alaptételei magával a ténylegesszabályozással (már ami a rendőrséget illeti), figyelembe véve ezen túlmenően azt is, hogy “ajogállamiság fontos összetevőjét képező jogbiztonság a rögzített szabályokhoz valóalkalmazkodást követeli meg, ami a normák és a való világ szükségszerű ellentmondásaimiatt konfliktusokhoz vezethet.” Ezt követően ezekre az alkotmányos elvekre építve tekinti áta rendőrségre vonatkozó alapvető szabályozást, melynek során – többek között – a következőmegállapításokra jutott: “[…] a rendőrségi törvény alapfilozófiája teljesen hibás ténybelialapokra épül, innen pedig egyenes út vezet az értelmetlen, az alapvető jogokat súlyosanés teljesen szükségtelenül korlátozó rendelkezések sokaságáig, amelyek ráadásul arendőrség legszűkebb értelemben vett eredményességét is gátolják a normális rendőr-polgár kommunikáció mesterséges nehezítésével.”, majd később: “Nem csupán arendőrségi törvény helyezkedik szembe az alkotmányosság elveivel, hanem arendvédelem egészére vonatkozó szabályozás is.”

Ezeken túl számos ellentmondást mutat ki a szerző nem csak az Alkotmány vonatkozásban,hanem a rendőrségre vonatkozó szabályozáson belül is, amelyek pedig a jogbiztonság és azellentmondásmentesség alaptételeibe ütköznek. Nem kétséges, hogy ezek az aggályok éstényleges ellentmondások nem kizárólag normatíve vezethetnek jogtalansághoz, azazalkotmány- vagy törvénysértő szabályok egzisztálásához, hanem a Szikinger István által említett“való világban” is. Nem várható el ugyanis következesen ilyen helyzetben az, hogy a cselekvőrendőr konkrét esetben úgymond alkotmányossági aggályai miatt felülbíráljon egy jogszabályt,vagy felettese jogi szabályon alapuló parancsát. Ilyenformán a normatív ellentmondásoktényleges, tevőleges jogsértésekbe torkolhatnak.



II. A jogszerű cselekvések köre

A jogszabályok rendszere által, elsősorban annak működése és működtetése révén egy olyanterület jön létre, amely nemcsak normákat és szabályokat tartalmaz, hanem minden, a jognakmegfelelő cselekvést is, így a rendőrségi működést meghatározó elveken, szabályokon túlmagukat a jogszerű rendőri cselekedeteket is. Az állampolgárok jogkövető magatartásánakelmaradása indukálja a “klasszikus” rendőri szerepet, azaz a bűnüldöző, nyomozati, rend-helyreállítási, stb. munkát, ami fokozott jogkövetést kíván meg a rendőrség részéről, aminekegyébként “nyugalmi állapotban”, azaz a sértetlen (jog)rend esetében is meg kell lennie. A“gépezet” (bűnüldözési, nyomozati munka) beindulásakor lépnek életbe azok a mércék,amelyek a rendőri tevékenység törvényességét mérni hivatottak. A jog körén kívül lévő, vagyazon kívülre kerülő jogsértőt viszont olyan módon kell elérni, hogy közben az ez irányútevékenység végig a jog talaján maradjon. Mindezekhez kellenek a rendőrség rendelkezésérebocsátott sajátos felhatalmazások és eszközök. Ezen eszközök a jog körén belül egy “perem”-vagy “határterületet” alkotnak, hiszen mind az általános, mind a speciális normák, illetve mind abelső, mind a nemzetközi jog vonatkozásában egy különleges és keskeny sávot foglalnak el.Ezek átlépése a rendőri tevékenység során gyakran előfordul, lévén, hogy e keskeny sávátlépése nem nehéz, másrészt pedig sokszor az is vitatott, hogy alapvetően meddig terjed eterület és mikor tekinthető átlépettnek. Gondot okozhat az is, hogy a már említett és a speciálisfelhatalmazásokba és eszközökbe beépített mércék vagy szűrők először pont a testületen belüllépnek életbe, ahol viszont a tagokat összekötő viszony miatt (is) ezen a szűrőn ritkán akadnakfenn a jogsértések. Ilyenformán ez a keskeny, de ugyanakkor lényegileg merev sávképlékennyé és viszonylagossá válhat. Mindez szintén jogbizonytalansághoz éskövetkezetlenséghez vezethet.

A fentiekhez kapcsolódóan tehát a jog területe, illetve az azon kívül lévők és az őket a jogterületére visszahozó vagy –terelő egységek helyzetét egy másik, szintén inkább atermészettudományokhoz kötődő fogalompárral szemléltethetjük. A hidrogeológia által ismertjelenség a hatásterület és hatóterület problémája, melyben egy adott egység, pl. egy kútrendelkezik egy meghatározható hatásterülettel, míg hatóterülete ezen kívül helyezkedik el, ámkevésbé pontosan behatárolható tartományt képez. A jog említett köre hasonlóan gondolható el:pozitivista szemszögből a jog hatásterülete az a terület, melyet az írott jog lehatárol, illetve lekíván szabályozni, amint egy jogi szabály normatartalma kötelezettséget (tilalmat, stb.) állapítmeg, ám nem tudja “megmondani”, hogy pontosan mi fog történni a jövőben. A büntetőjogban,azon belül is a bűnüldözésre és a megsértett jogrend helyreállítására, azaz a rendőri/nyomozatimunkára gondolunk, csak jogon alapuló cselekvéseknek van csak helye a hatóság részéről, ámez utóbbiak rendszerint olyanokkal szemben lépnek fel, akik a jog területén kívül vannak. Ilyenértelemben beszélhetünk a jog hatóterületéről. Nyilvánvaló, hogy a jogellenes cselekedeteknekvan jogi vonzata, de csak abban az értelemben, hogy van arra jogi előírás, hogy mi történjenakkor, ha jogsértés történik és azt észlelik. Egyértelmű ugyanis, hogy a nem észlelt jogsértésekesetében a jogi előírások és az ezen alapuló cselekmények nem indulnak el, így a jogsértő kívülmarad a jog területén, és még a hatóterületén is.

III. A rendőrségre, mint csoportra vonatkozó megállapítások

A rendőrség számos nehézséggel kénytelen szembenézni munkája során; emellett azonbanvannak más, magán a testületen belül gyökerező problémák, amelyekkel számot kell vetnünkahhoz, hogy kritikát fogalmazhassunk meg vizsgálódásunk tárgyával szemben. Ehhez azt kellmegnéznünk alaposabban, hogy a rendőrség szociológiai szempontból, azaz valamilyencsoport-tulajdonságokkal hogyan jellemezhető.



csoport-tulajdonságokkal hogyan jellemezhető.

A rendőrség tevékenységének kereteit alapvetően az Alkotmány, illetve bizonyos, a belső jogrészét képező, szinte alkotmányos erővel bíró nemzetközi normák valamint a belső jogbanmeglévő, a rendőrségre vonatkozó jogszabályok rögzítik. Ilyenformán két csoportotkülöníthetünk el az említetteken belül: egy általánosabb, a szabályozás tárgyát tekintve tágabbkeretet képező, és egy szűkebb, jellemzően technikai jellegű rendelkezéseket tartalmazónormatömeget. Az előbbi lényegében emberi jogi és általános, a rendőrség, minterőszakszervezet tekintetében kikristályosodott jogelvi jelentőségű szabályok halmaza, míg azutóbbi inkább konkrét, magára a tevékenységre utaló normák együttese, melyek az előzőcsoport keretein belül, azok által behatárolva és átszőve jelennek meg. Ugyanakkor valamilyenformában mindegyik ilyen szabály rendelkezik arról, vagy legalábbis utal arra, hogy egy rendőrvagy a rendőrség mit tehet és mit nem, hisz ez által bírnak ezen instrumentumok a jog, mintáltalános kategória egyik attribútumával, nevezetesen a kényszerítő jelleggel. Ennekönmagában való elégtelenségére azonban fentebb már rámutattunk, tehát szükséges, hogymaguk a rendőrség állományához tartozó személyek önként tegyenek eleget mind a jogielőírásoknak, mind elöljáróik jogi felhatalmazáson alapuló utasításainak. Ez utóbbimegállapításhoz kapcsolódóan idézhetjük Hartot: “[az] állandó utasításokhoz kapcsolódófenyegetések beváltásához valójában csak akkor van meg a hatalom, illetve az emberekcsak akkor gondolják úgy, hogy megvan, ha tudják: a népesség egy jelentős része készönként, vagyis nem csupán a fenyegetéshez kötődő félelemből engedelmeskedni, és azengedetlenekkel szemben a fenyegetés beváltásában együttműködni.”.

Pusztán a jogi eszközök cizelláltsága és a szabályozás elmélyítése, megfelelősége nemelégséges ahhoz, hogy a konkrét rendőri munka a jog talaján maradjon, hanem az szükséges,hogy maga a személyi állomány legyen olyan, amely által a jogi “kívánalmak” érvényre juthatnakés “élhetnek”. Ez a probléma a jogszociológia területéhez is köthető, melyben egyrészt ajogtudat és jogkövetés kérdéskörére, másrészt a rendőrség tagjainak attitűdjeire vonatkozómegállapításokat tehetünk, amelyek körében a rendőrségre, mint sajátos “csoportra” vonatkozóállításokat vizsgálhatunk meg.

A jogtudat és jogkövetés köre különleges területet foglal el a jogtudományban, azon belül is ajogszociológiában. Kiegészül a két előbbi fogalom vagy jelenség a jogismeret kérdésével, amelymagánk az adott jogszabálynak az ismeretét jelenti és nagyban befolyásolja a két előbbijelenséget. Míg az “átlagember” esetében az az iránti elvárás, hogy a jogszabályokat ismerje,nem olyan erős, mint a rendőrség tagjaival szemben, addig ez utóbbiakkal szemben alapvetőkövetelmény, hogy munkájukhoz (közvetlenül) kapcsolódó szabályokat ismerjék. Ez pedig nemegyszerű feladat.

Utóbbiak esetében a jogszabályismeret “mélysége” azzal egészül ki, hogy a rendőröknektevékenységük során maguknak kell afelől dönteniük, hogy mi “jogos” és mi “jogtalan”. “A “jog”és a “rend” konfliktusának feloldására a diszkréció ad lehetőséget. A diszkrécióra tehátazért is szükség van, mert az eljáró rendőr jogi tudása korlátozott, csak rutinfeladatokellátására vonatkozik, s számos esetben azonnal, gyorsan kell döntést hoznia.[…]Tulajdonképpen úgy is felfoghatjuk, hogy ő “csinálja a jogot”, ő állítja fel a jogos ésjogtalan közötti határt.”. Ugyanakkor egyértelmű az is, hogy a rendőr részéről elvárható, hogysaját intézkedése vagy egyéb tevékenysége körében egyértelműen el tudja határolni a jogost ajogtalantól, ennek hiányában ugyanis működése túlzottan bizonytalan lesz. Annak egyik oka,hogy mégis elfordulnak jogellenes cselekedetek, valószínűleg az, miszerint “az egyesmagatartásokra vonatkozó jogi és jogtudati megítélés […] nem azonos”, és a rendőrök



magatartásokra vonatkozó jogi és jogtudati megítélés […] nem azonos”, és a rendőröktöbbnyire más megítélés alá helyezik az ún. elkövetők által elkövetett jogtalanságokat és azállomány oldalán felmerülteket, melyek éppen, hogy az elkövetők kézre kerítését, abűncselekmények feltárását és a hatékonyabb igazságszolgáltatást szolgálnák. “A jog [arendőrség] számára inkább a ’szigorúbb’ bűncselekményeket meghatározó törvényeketjelenti. A rendőrség ambivalens viszonyulása a joghoz természetes. […]A rendőr úgyérzi, hogy hiába dolgozik, ha az ’ürgéket’ felmentik. Ez egy nagyon éles konfliktus, ami arendőrség szervezetében és a rendőrségi kultúrában keresendő.”. A külvilágot alapvetőenellenségesnek tekintő – természetesen elsősorban az alacsonyabb beosztású rendőrökről vanszó, akik napi kapcsolatban vannak az “utcával” – rendőrök jogtudata ilyenformán igencsakdifferenciált, ami a jogkövetésben jelentkezhet: míg a bűncselekmény elkövetőit, illetvegyanúsítottait igyekeznek minél gyorsabban a bíróság elé állítani, addig ebbéli igyekezetükbennéha átlépik a jog határait felhatalmazásaikon túlmenően, e cselekmények részükről azonbanmás megítélés alá esnek. Itt részben morális kérdésről van szó. Nem állíthatjuk, hogy ajogellenes rendőri cselekedetek indítéka vagy oka minden esetben egyfajta rossz szándék,hozzátéve, hogy a jogtalanságok megítélése más kívülről, mint a rendőri állományon belül.Jerome H. Skolnick 1975-ben megjelent kutatásában kifejti, hogy a rendőrök működésüksorán a jogszabályok némelyikét, elsősorban a büntetőeljárási szabályokat tevékenységükgátjának tartják, és mivel a bűnözők megsértik a jogot, a rendőröknek pedig azt be kell tartani,így hátrányosabb helyzetbe kerülhetnek (ismételten utalunk a jog hatóterülete kapcsánkifejtettekre). Tehát a rendőrség gyakran inkább munkája akadályának tartja a büntetőeljárásiszabályokat, mint segítségnek. Első látásra ez érthető felvetésnek tűnik, hisz olyanok ellenlépnek fel szabályok által lehatárolt eszközökkel, akik nem legális eszközökkel élnek. A korlátokazonban pontosan azt szolgálják, hogy a rend őrei ne tévedjenek szintén jogtalan területre,mivel fellépésük így is sok esetben súlyosan jogkorlátozó, adott esetben szabadságelvonássaljáró. Ha mindezt lazább keretek között tehetnék, az még komolyabb visszaélésekre,jogtalanságokra vezethetne. Másrészt van olyan nézet, miszerint nincs összefüggés a rendőriszervek rendelkezésére bocsátott eszközök nagyobb teret adó jellege és a bűncselekményekszámának csökkenése, esetleg a felderítések eredményessége között. Ennek fényében akorlátokat szabó szabályok áthágása, azaz a joggal ellentétes működés maga is a bűnözésterülete, még ha “méltányolható” érdeket is szolgál.

E problémakört a rendőrséget érintően más tanulmányokban részletesen tárgyalják. Még egyvonatkozását érdemes megvizsgálni kicsit közelebbről, nevezetesen azt, hogy a rendőrség mintcsoport vagy szervezet milyen tulajdonságokkal bír.

A csoporthoz való tartozás az ember egyik alapvető “létformája”. Emellett a csoport-hovatartozás magában foglal egy rendkívül erős és ősi önzést, elfogultságot ésmegkülönböztetésre való hajlamot, ami “semleges” szituációkban is megnyilvánulhat, nem isbeszélve az érzelmileg túlfűtött helyzetekről. A rendőrség, vagy annak legalábbis adottrészének egységes csoportként való felfogása bizonyos mértékben magyarázatot adhat arra,hogy miért is fordulnak elő – természetesen nem csak Magyarországon – olyan ügyek, melybena rendőrség tagjai jogellenes cselekedetet hajtanak végre. “Alapvető tényező, hogy arendőrök ellenségesnek tekintik az őket körülvevő világot”, ez azonban (nem kis mértékbena rendőrség csoport-mivoltából fakadóan) nem meglepő. Ismét kiemeljük, hogy a fentimegállapítások elsősorban az alacsonyabb beosztású, rangfokozatú rendőrökre vonatkoznak,hangsúlyozottan anélkül, hogy az ő szakmai hozzáértésüket és emberi, etikai hozzáállásukatlebecsülnénk, vagy általában alacsony szintűnek tartanánk. Egyszerűen arról van szó, hogyezek a rendőrök kerülnek gyakrabban olyan szituációba, amelyben (sokszor, a már említett,diszkréció alkalmazásából eredően is) pl. kényszerintézkedést kell alkalmazni, vagy olyan



diszkréció alkalmazásából eredően is) pl. kényszerintézkedést kell alkalmazni, vagy olyan“érzelmileg túlfűtött” szituációba, amikor hamarabb eljár a keze a rendőrnek. Természetesen eztnem menti semmi; ugyanakkor itt jöhet szóba a parancsnoki, elöljárói felelősség, valamint akiképzést, felkészítést vezetők felelőssége, bezárólag a rendőrség irányításért felelősséggeltartozóknak. A felkészítés, majd az utasításokkal ellátás, az eligazítás és a pozitív példamutatása talán a legfontosabb összetevői a korrekt és eredményes rendőri munkának. “Arendőrség oktatóinak és kiképzőinek egyik elsődleges funkciója az, hogy segítsenekösszhangot teremteni a jó magatartás és a hatékony végrehajtás között, hogy biztosítsák,[hogy] a rendőri funkciók végrehajtásának szerves része legyen a jó magatartási normákbetartása; és az emberi jogok tisztelete és védelme nem eszköz egy cél érdekében,hanem önmagában is cél."

Visszatérve a csoport-hovatartozás kérdéséhez, anélkül, hogy a rendőrség állományára éstagjai összességére vonatkozó kutatások zömére utalnánk, egy lényeges megállapítástkiemelünk: Szikinger István már több ízben hivatkozott művében Skolnick és James Fyfekutatásainak azt a megállapítást emeli ki, miszerint elsősorban a “zsarukultúra”, a katonaivonások és a felelősség intézményrendszerének hiányosságai “okolhatók” pl. a rendőribrutalitásért. Megítélésünk szerint mindhárom jellemvonás összefüggésbe hozható acsoportfelfogással, ám leglényegesebbnek az első és a harmadik kijelentést érezzük. Ezutóbbiról a tanulmány későbbi részében még lesz szó.

A zsarukultúra kapcsán a NEKI ügyeihez szorosan kapcsolódó témát érintünk. Ez a kifejezésugyanis magában rejt egy különleges, más közösségektől eltérő csoportra utaló értéktartalmat,vagy értékelést. A NEKI ügyfelei pedig elsősorban a roma kisebbséghez tartozó személyek. Azelőbbiekből egyfajta szillogizmussal a következő tétel áll előttünk: a rendőrség és a romaközösség egyes tagjainak esetenkénti összeütközése szinte szükségszerű, hiszen két eltérőfelfogású csoport között mindig van (legfeljebb burkolt formában) feszültség. A tétel igazolásátmaguk a tények adják – a bővebb magyarázatot itt mellőzzük; a feszültség megléte azonbannem lehet kérdéses. Ez a feszültség tehát szükségszerűen jelen van a NEKI ún. rendőrségiügyeiben, és sok esetben éppen ez az a mozzanat, ami a NEKI-t szinte kényszeríti arra, hogyfellépjen az ügyben, még ha a “tiszta” diszkrimináció-struktúra nem is érhető tetten az esetben.

A fentiekben vázoltak az esetleírások szempontjából annak hangsúlyozását szolgálják, hogymely körülmények képezik mintegy a rendőrség részéről felmerülő jogsértések “előfeltételeit”. ANEKI ügyei azonban csak egyes esetek, habár sokszor rávilágítanak egy általános problémárais.

IV. A magyar rendőrség tevékenységére vonatkozó legfontosabb jogszabályok

Míg az első két pontban egyfajta alapvetését adtuk annak, hogy a rendőrség tevékenységét ajogon és a jogszabályok rendszerén belül hogyan helyezhetjük el, az előző részben nem jogi,hanem inkább szociológiai aspektusok szerint vizsgálódtunk. Mindezek mellett azonbanszükségesnek látszik a magyar rendőrségre vonatkozó szabályozás igen rövid, mindösszenéhány jogszabályt említő ismertetése is.

Mindenekelőtt azt kell leszögeznünk, hogy a már említett csoportosítás szerint tárgyunkvonatkozásában egyrészt beszélhetünk általánosabb normákról, melyek nem is érintik feltétlenüla rendőrséget olyan értelemben, hogy kifejezetten alkalmazandónak nyilvánítják az adottszabályt a rendőrség tevékenységén belül. Ezek olyan szabályok, melyek a jogszabályokrendszerének legkülső burkát képezik, és lényegében nem is klasszikus jogi normákról van szó,hanem inkább olyan standardokról vagy “minimum-szabályokról”, melyeknek egy szabad és



hanem inkább olyan standardokról vagy “minimum-szabályokról”, melyeknek egy szabad ésdemokratikus államban mindenkor érvényesülnie kell.

Lehet vitatni az emberi jogok “létjogosultságát”, megalapozottságát, de bizonyos értékek, így azélethez, emberi méltósághoz és egyenlőséghez való jog demokratikus államokban alapvetővédelmet élveznek. A már említettek szerint, ezek a jog szintjén feltétlenül elsőbbséget élvezőértékek meta-jurisztikus jellegű “képződmények”. “Az emberi élet és az emberi méltóságelválaszthatatlan egységet alkot és minden mást megelőző legnagyobb érték. Az emberiélethez és méltósághoz való jog ugyancsak egységet alkotó olyan oszthatatlan éskorlátozhatatlan alapjog, amely számos egyéb alapjognak forrása és feltétele.” Másrésztpedig “az emberi jogok katalógusában és a modern alkotmányokban az emberi élet ésméltóság […] nem is mint alapjogok, hanem mint a jog forrásai, mint jogon kívüli értékekszerepelnek, amelyek sérthetetlenek. E sérthetetlen értékek tiszteletben tartásáról ésvédelméről kell a jognak gondoskodnia.”. E természetjogi szemléletből fakadóelsődlegességgel rendelkező jogok és értékek azonban a tételes jog szintjén már kevésbéabsztraktak, hiszen alapjogként olyan egyéb jogokat, tilalmakat és korlátokat hív életre a pozitívjogban, melyeknek “élő” jognak kell lenniük, ezáltal maradhat az “elvont” tartalom első éselsőként érvényesülő. Az élethez való jogot hiába tartjuk anyajognak, ha nincsenek“származékai”, azaz olyan szabályok és szankciók, melyek teljes körűen és korlátozhatatlanulvédik az emberi életet.

Ezen “alapvető tartalmak” mellett vannak olyan nemzetközi egyezményekben lefektetettszabályok is, melyek ugyanígy feltétlen érvényesülést kívánnak. Természetesen akkor, ha aztaz állam elismerte (aláírta, ratifikálta, kihirdette). Mindezt azért bocsátottuk előre, mert ezenkötelezettségek, és mindenekelőtt az emberi élet és méltóság joga a rendőrségre vonatkozószabályok között első helyen említendő. Talán elégséges lett volna az Alkotmányosrendelkezések említése, ám tényszerűbb, ha azon túli normákra is utalunk.

A másik csoportba ezzel szemben részletesebb, technikai jellegű szabályok tartoznak. Már ekörben említhető az Alkotmány 40/A.§ (2) bekezdése, mely szerint “A rendőrség alapvetőfeladata a közbiztonság és a belső rend védelme”. E mellett az Alkotmány 40/B. (4)bekezdése kimondja, hogy “A fegyveres erők, a rendőrség és a polgári nemzetbiztonságiszolgálatok hivatásos állományú tagjai nem lehetnek tagjai pártnak és politikaitevékenységet nem folytathatnak”, illetve a 35.§ (1) h) pontja szerint a Kormány irányítja arendőrség működését. Lényegében ezek az Alkotmányban fellelhető, a rendőrségre vonatkozókonkrét előírások. Ugyanakkor hangsúlyozni kell, hogy az Alkotmány egészének a rendőrség éstagjai általi tiszteletben tartása és az Alkotmány által kijelölt rend védelmezése alapvetőszempont és kívánalom: erre utal az Alkotmány 40/A.§ (2) bekezdése, de ugyanígy az a kitételeis, miszerint: “Az Alkotmány és az alkotmányos jogszabályok a társadalom valamennyiszervezetére, minden állami szervre és állampolgárra egyaránt kötelezőek”.

A rendőrség tekintetében a három legalapvetőbb jogszabály az ún. rendőrségi törvény, az ún.szolgálati törvény, és a rendőrség szolgálati szabályzatáról szóló BM rendelet. Az Rtv.-t alapulvéve, annak 3. §-a szerint “a Rendőrség bűnmegelőzési, bűnüldözési, államigazgatási ésrendészeti feladatokat ellátó állami, fegyveres rendvédelmi szerv.”. Anélkül, hogy kísérletettennénk e normatív meghatározás pontosságának vizsgálatára, csak utalásszerűen idézünknéhány idevágó megjegyzést. A rendőrséggel foglalkozó tudományok művelői között vita vanazon, hogy a rendőrség in abstracto hogyan helyezhető el a jogrendszerben, másrészt atényleges, törvényi megfogalmazás alapján, azaz gyakorlatilag. Ez utóbbival kapcsolatbanSzikinger István megállapította, hogy “szembeszökő, hogy a törvényi meghatározás az



Szikinger István megállapította, hogy “szembeszökő, hogy a törvényi meghatározás azállamigazgatási jelleget nem tekinti a jogállást megalapozó tényezőnek, holott […] azegyébként mintaként követett német jog a ’közigazgatás (államigazgatás) – rendészet –rendőrség’ fogalmakat egymásban elhelyezkedő, szűkülő körök együtteseként képzeli el.A bűnüldözés és a bűnmegelőzés feladatainak az államigazgatással egyenrangúkéntkezelése pedig arról a tényről tereli el a figyelmet, hogy a bűnmegelőzési teendőktöbbsége pontosan államigazgatási jogkörben gyakorolható.”. Ebből következőenlényegében az államigazgatási jellegnek mint keretnek kellene dominálnia a rendőrségvonatkozásában. Ezzel egybecseng Finszter Géza kijelentése: “[…]legyen szabad utalni arrais, ahol elmaradás van: a rendészeti igazgatás szervezete és illeszkedése a civilközigazgatáshoz, a rendészeti jog kiépítettsége, a rendvédelemmel szemben támaszthatószakmai kritériumok világos megfogalmazása és a teljesítmények korrekt mérése.”. Ami a“civilesítést” illeti, e helyt csak néhány dolgot emelnénk ki. A rendőrségi törvényhez fűzöttindokolás is azt mondja ki, hogy a személyi állományról szóló rész “célja, hogy folytatódjék arendőri szervezet demilitarizálási folyamata és a rendőrség tevékenységében világosanelhatárolódjanak a fegyveres rendészeti és civil jellegű közigazgatási feladatok”. Améltánylandó cél azonban nem biztos, hogy megvalósult, illetve a törekvés intenzitása lehet,hogy csökkent. Megalapozott álláspontok és vélemények szerint továbbra is a katonai jellegdominál, ami valószínűleg egyrészt a törvényalkotó (nem utolsósorban a Belügyminisztérium)szándékát tükrözi, másrészt azon a – vélhetően elvetendő és túlhaladott – hagyományonalapszik, mely a rendőrséget elsősorban fegyveres rendvédelmi szervnek tekinti, mégpedigolyan jelleggel, mely helyt kap ugyan az államigazgatáson belül, de lényeginek a militánsjegyeket tekinti. Hasonló megállapításra jutotott Irk Ferenc és Finszter Géza közöstanulmányukban, akik szerint a rendszerváltást követően megindult társadalmi változásokat,illetve a tulajdonszerkezet átalakítását “nem követhette hasonlóan gyors polgárosodás, ademokratikus intézmények rövid idő alatt történt felépítését pedig nem kísérte az államiszerepvállalás csökkenése. Ellenkezőleg, tovább folyik az etatizáció és ami ennekszervezeti tükre, a közigazgatás centralizációja.” Az Rtv. szerint a belügyminiszter képviseli arendőrséget az Országgyűlés és a Kormány ülésein. Ez a kitétel magától értetődőnek tűnik,hisz lényegében már mindenki megszokta, hogy a mindenkori belügyminisztert tekintjük arendőrség tényleges vezetőjének. A jelenlegi Kormány belügyminisztere korábban az országosrendőr-főkapitányi tisztet töltötte be. Önmagában ez a tény alapvetően a szakmai hitelességetnövelné, azonban ha belegondolunk abba, hogy a minisztériumi munka mennyire távol áll aparancsutasítási rendszertől, akkor már kevésbé örömteli dologról van szó. Ráadásul arendőrség irányítója és annak tényleges vezetője, az országos rendőrfőkapitány között az Rtv.alapján óriási mennyiségű információcsere zajlik, vélhetően – a törvényi szövegből adódóan – anapi munka szintjén zajlik az együttműködés. Ez utóbbi viszont a rendőrség jellegét és munkájáttekintve szintén inkább nem a civil jellegű, hanem az utasítások, parancsteljesítés mezsgyéjementén való munkavégzés képzetét erősíti. A szolgálati törvény 3. § (1) bekezdése szerint “Aszolgálati viszony az állam és a hivatásos állomány tagja között létrejött különlegesközszolgálati jogviszony, amelyben mindkét felet a sajátos szolgálati körülményeknekmegfelelő, e törvényben és más jogszabályokban meghatározott kötelezettségek terhelikés jogosultságok illetik meg. (2)A hivatásos állomány tagja a szolgálati viszonyból fakadókötelmeit - a fegyveres szerv rendeltetés szerinti feladatainak megvalósítása érdekében -önkéntes vállalás alapján, élethivatásként, szigorú függelmi rendben, életének és testiépségének kockáztatásával, egyes alapjogai korlátozásának elfogadásával teljesíti.” Eszakaszok a rendőrség állományába tartozó személyeke is vonatkoznak.

Lényeges jogforrásoknak tekinthetők a rendőrség feladata és tevékenysége szempontjából abüntetőeljárás szabályai, és a szabálysértésekre vonatkozó jogszabályok. Az előbbihez



büntetőeljárás szabályai, és a szabálysértésekre vonatkozó jogszabályok. Az előbbihezkapcsolódóan az már említésre került, hogy sok esetben a rendőrség inkább munkájaakadályának tartja a büntetőeljárási szabályokat, mint segítségnek. Ugyanakkor a korlátokatszabó szabályok áthágása, azaz a joggal ellentétes működés maga is a bűnözés területe, mégha “méltányolható” érdeket is szolgál. A jogtalanság azonban nem igazolható, így mindenkinekérdeke, hogy a rendőrségi működés jogszerű, az annak alapjául szolgáló normák pedig azalkotmánynak megfelelőek, világosak és betarthatóak legyenek.

ESETLEÍRÁSOK

I. Rendőrök által elkövetett jogsértések

1. Halállal végződött ügyek

1/1. Halálos kimenetelű rendőri intézkedés

Az eset rövid leírása előtt célszerűnek és szükségesnek mutatkozik (az ügy vizsgálataszempontjából is) annak vonulatait elkülöníteni egymástól. Három irányvonalatkülönböztethetünk meg, melyek azonban időben nem estek egybe, és egymás folyományainakis tekinthetőek. Kiindulási pontunk, mintegy a vonulatok eredeztetője maga a haláleset, melyetegy rendőrőrmester okozott lőfegyverével. Ebből ágaznak ki a következők: a fegyverhasználatjogszerűsége felől döntő államigazgatási eljárás, a rendőr ellen emberölés gyanúja miatt indítottbüntetőeljárás, illetve a strasbourgi székhelyű Európai Emberi Jogi Bíróság előtt indított,jelenleg is folyamatban lévő eljárás. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy a strasbourgibíróság döntése végső soron választ ad majd bizonyos, jelenleg eldöntetlen kérdésekre. Ezutóbbi eljárásban a bíróság még nem kezdte meg az eljárást.

Esetleírásunkban az ügyhöz kapcsolódó orvosszakértői véleményben és a NEKI-nek azEurópai Emberi Jogi Bírósághoz címzett beadványában szereplő eseménysor-leírást vesszükalapul. Eszerint 1997. július 24-én Budapesten a VII. kerületi Lendvay utcában T. L.rendőrőrmester a Francia Nagykövetség előtt teljesített szolgálatot, amikor észlelte, hogy kétszemély egy közelben parkoló gépkocsit tör fel. Őket megállásra szólította fel, mire az elkövetőkmenekülni kezdtek, T. L. pedig üldözőbe vette őket. E közben figyelmeztető lövéseket is leadott,majd a menekülők egy utcába fordultak be, ahová az őrmester követte őket. T. L. egykapualjban utolérte az elkövetők egyikét, aki a rendőr későbbi állítása szerint fenyegetőmozdulatot tett és valami megcsillant a kezében. Ekkor a rendőrőrmester a – későbbi – sértettcombjára adott le lövést, ami a sértettet mellkas-tájékon találta el. A sértett erősen véreznikezdett majd összeesett. A rendőrőrmester egy szemtanút kért meg arra, hogy értesítse amentőket, míg ő ezalatt a másik elkövető felkutatására indult. A sérültet az OrszágosTraumatológiai Intézetbe szállították. Kórismeként többszörös mellkasi sérülést, a mellkas és ahas áthatoló lőtt sebzését, a rekeszizom és a jobb májlebeny sérülését, és kivérzéses shockotállapítottak meg. Progresszív állapotromlást követően 1997. július 26-án 9 óra 25 perckor a



állapítottak meg. Progresszív állapotromlást követően 1997. július 26-án 9 óra 25 perckor ahalál bekövetkezett.

Ami még közvetlenül a tényekhez tartozik: az ügyeletes tiszt értesítése után két rendőrjárőrérkezett a helyszínre, akik később, az 1997. július 25-én készült jelentéseikben egyöntetűenazt állították, hogy T. L. állítása szerint a sérülés azért történt, mert az elkövetőt akapubejáróban elfogta, meg akarta bilincselni, de az ellenállt és támadólag lépett fel, s emiattegy lövést adott le rá, amely melltájékon találta el. Másrészt az esetet követően a BudapestiRendőrkapitányság Bűnügyi Technikai Osztályának munkatársai 1997. július 24-én éjjel tartotthelyszíni szemle során megtalálták a figyelmeztető lövésekből, illetve a halált okozó lövésbőleredő töltényhüvelyeket, azonban csillogó tárgyként mindössze a rendőrőrmester bilincséttalálták meg a helyszínen. Lényegében ezek a kiindulásként elégséges tények.

Az esetet követően két államigazgatási eljárás is indult: az egyik O.J. rendkívüli halálánakügyében, a másik pedig a rendőri fegyverhasználat jogszerűségének vonatkozásában. Az ügyelemzésekor alapvetően a rekonstruálható eseményeket, az államigazgatási eljárás általunkismert iratait, a vonatkozó jogszabályokat és dr. Szikinger István véleményét vesszük alapul.

A fegyverhasználat körében utalnunk kell arra, hogy közvetlenül az eset után az ügyeletes tisztutasítására a helyszínre érkező rendőrök és természetesen maga az intézkedő későbbjelentésben számoltak be elöljárójuknak az általuk tapasztaltakról. E jelentések komolyellentmondást tartalmaznak egy lényeges mozzanat vonatkozásában: O. J. sértett mit tett alövés előtt. Az intézkedő rendőr jelentésében a következő áll: “…az egyik személy alépcsőház lépcsőjéről felém ugrott előre nyújtott kezekkel és valami megvillant akezében. Én ezt a mozdulatot a sötétben közvetlen támadásnak véltem, azonnal jobbirányba félre ugrottam, és a kezemben lévő szolgálati fegyverből célzás nélküli lövéstadtam le a személyre kb. a comb irányába, és láttam, hogy ennek hatására összeesik.”.Ezzel szemben a két másik jelentés e tekintetben azt mondja, hogy a rendőr a kapualjban azegyik elkövetőt elfogta és meg akarta bilincselni, ám eközben az elkövető támadólag lépett fel,és ezért az intézkedő a szolgálati fegyveréből lövést adott le rá, ami melltájékon találta el.Kérdésként merül fel, hogy miért eltérő a három jelentés, holott mindegyik ugyanazon a napon,1997. július 25-én készült. Az ellentmondás pedig egyáltalán nem egy apró részletrevonatkozik, amint nem kérdéses, hogy a két eset megítélése egészen más lehetne afegyverhasználat szempontjából. Az előzőek szerint tehát az intézkedő rendőr vagy a későbbhelyszínre érkezőknek adott tájékoztatása volt pontatlan, vagy a jelentésében változtatta megbeszámolóját. A fegyverhasználat jogszerűsége tárgyában folytatott államigazgatási eljárástmegszüntető határozatból mindazonáltal kiderül, hogy T. L. őrmester jelentésében foglaltakat“fogadták el” valóságosan megtörténtnek. Mint azt a dr. Furmann Imre által e határozat ellenbenyújtott fellebbezésben is kifejti, a határozat megalapozatlan azért is, mivel az intézkedőrendőrőrmester jelentését kétség nélkül fogadta el, mint az események hiteles forrását, dacáraannak, hogy a másik két, már említett jelentés másként szól.

Lényeges és egyben kérdéses mozzanat, hogy a lövést követően a rendőr miként és vajonhelyesen járt-e el a sérülttel kapcsolatosan.

Az alábbiakban Szikinger Istvánnak a NEKI kérdéseire adott, lényegében tudományosállásfoglalásnak tekinthető válaszait foglaljuk össze röviden.

Az állásfoglalás egyik központi kérdése, hogy a rendőr, aki objektumőri feladatokat látott el,helyesen cselekedett-e, amikor az észlelt bűncselekmény elkövetőinek nyomába eredt,elhagyva őrhelyét. A rendőrség Szolgálati Szabályzata (a továbbiakban a szabályzat) 6.§ (5)



elhagyva őrhelyét. A rendőrség Szolgálati Szabályzata (a továbbiakban a szabályzat) 6.§ (5)bekezdése szerint ugyanis “Szolgálati feladat végrehajtása során a rendőr a részére kijelöltterületet csak parancsra, vagy az elöljáró engedélye alapján, illetve végszükség eseténhagyhatja el. Az engedélykérés kivételesen mellőzhető, ha az elöljáró (ügyelet)értesítésére nincs mód, és a működési terület elhagyásával járó intézkedés elmulasztásaa bűnüldözés érdekeire az élet- és vagyonbiztonságra másként el nem hárítható hátránytjelent.”. Esetünkben tehát kérdéses az intézkedés megkezdésének a megtörtént módon valójog- és szakszerűsége, tekintettel arra, hogy amennyiben volt mód az elöljáró értesítésére,akkor T. L. nem hagyhatta volna el őrhelyét, és a másként el nem háríthatóság, mint körülményfennállása sem egyértelmű. Megítélésük szerint a megkezdett intézkedés nem volt megfelelő aszabályzatban foglaltaknak. E körben említi a szakvélemény azt, hogy “két menekülő személyegyetlen rendőr által általi üldözése kevéssé célszerű, hiszen megfelelő nyomok híjánmég az elkövetéssel gyanúsítható elfogott egyén felelősségre vonása sem garantált,különösen akkor, ha az elkövetés színhelyének, az ott fellelhető nyomoknak abiztosítására nem történt intézkedés.”.

Ami a fegyverhasználat jogszerűségét illeti, a jogi tények alapján azt jogszerűnek találták azállamigazgatási eljárásban. A fegyverhasználatnak a rendőrségi törvény (továbbiakban Rtv.)alapján megvan a maga sorrendisége. Ez szigorú kívánalom, amit azonban az idevágó szakaszmásodik bekezdése bizonyos esetekre felold. A véleményadó szerint viszont – az általa ismerttények ismeretében – a jog- és szakszerű fegyverhasználat igencsak kérdéses a jelen ügyben.Kételyek elsősorban abban a vonatkozásban merülnek fel, miszerint miként észlelte azintézkedő rendőr a “fegyvernek látszó tárgyat”, a fegyverhasználat a jogi előírásoknakmegfelelően került-e kivitelezésre, illetve a sérülésokozást követően megfelelően járt-e el arendőr. A szakértők megállapítja, hogy a rendőrtől elvárható, hogy meg tudja ítélni milyenfegyvert kívánnak ellene használni. Ennek azért van jelentősége, mert amennyiben nemfenyegeti az intézkedő életét közvetlen veszély, akkor nem szükséges a fegyverhasználat.Ellenkező esetben viszont, írja Szikinger, ha fennállt az élet és testi épség közvetlen veszélye,akkor – utalva az üldözés alatt leadott figyelmeztető lövésekre – “súlyos hiba volt a levegőbelőni”, ugyanis a rendőrtől sem várható el, hogy életét kockáztassa az intézkedés során.Mindazonáltal hozzáfűzi, hogy megállapításai annyiban helyesek, amennyiben a tényeknekmegfelelőek, ám az államigazgatási eljárást megszüntető határozatban foglalt információk nemelégségesek az ügy teljes körű megítéléséhez. A lövés nyomán keletkezett sérülésselkapcsolatban azonban a szolgálati szabályzat egyértelműen kimondja, hogy a sérültetelsősegélyben kell részesíteni, gondoskodni kell orvosi ellátásáról, majd értesíteni kell azelöljárót, annak kiérkezéséig pedig a helyszínt biztosítani kell.

Ami lényeges még mindezek vonatkozásában: a lőgyakorlatok szerepe kiemelkedően fontos ahelyes lőfegyverhasználathoz. Az állampolgári jogok országgyűlési biztosa egy vizsgálatábanmegállapította, hogy a megkérdezett rendőrök évente mindössze egy alkalommal vesznek résztlőgyakorlaton és akkor is kb. 5-10 lövést adnak le. Nem kétséges, hogy ez semmiképpen nemelégséges ahhoz, hogy az adott esetben intézkedő, lőfegyvert használó rendőr célzott lövéseipontosak legyenek.

A fegyverhasználat jogszerűségét vizsgáló államigazgatási eljárást 1997. július 28-ánmegszüntették, a fegyverhasználatot jogszerűnek minősítve. A rendkívüli haláleset kapcsánindult államigazgatási eljárást pedig 1997. szeptember 2-án szüntették meg.

A NEKI 1997 szeptemberében feljelentést tett T. L. rendőr ellen foglalkozás körében elkövetettveszélyeztetés miatt, aminek nyomán büntetőeljárás indult. A Fővárosi Főügyészség 1998.



veszélyeztetés miatt, aminek nyomán büntetőeljárás indult. A Fővárosi Főügyészség 1998.május 6-án nyújtott be vádiratot a rendőr ellen emberölés bűncselekménye miatt, majd aFővárosi Bíróság által hozott felmentő ítélet (az ügyészi fellebbezés visszavonása folytán)jogerőre emelkedett.

Ezt követően a NEKI az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult a sértett özvegyéneknevében. Ez az eljárás jelenleg is folyamatban van, az elfogadhatóságról még nem döntöttek.Irodánk 2002. április 19-én tette meg észrevételeit a kormány által benyújtott iratokra.

Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a NEKI megítélése szerint, nem utolsósorban az általafelkért szakértő megállapításai alapján, az ügyben történt rendőri intézkedés jog- ésszakszerűtlen volt. Ugyanakkor nem egyedül magát az intézkedő rendőrt tehetjük felelőssé atörténtekért, hanem annak elöljáróit is.

1/2. A P. községben történt haláleset

Némiképp hasonlóságot mutat az előző üggyel az a 2000-ben történt eset, melyben egy rendőrfegyverével rálőtt egy roma férfire, aki belehalt sérüléseibe. Ez esetben a rendőr szolgálatonkívül volt. Ekkor viszont az a kérdés, miként kerülhetett arra sor, hogy egy hazafelé tartó rendőrilyen kimenetelű összetűzésbe keveredett, összeegyeztethető-e ez szolgálati viszonyával.

Mint kiderült ugyanis, a rendőr egy közeli községből hazafelé indult barátaival, amikor istelefonon segítséget kértek tőlük ismerőseik. Ez utóbbiak P. községben állításuk szerint helyiromákkal kerültek összetűzésbe. A “segélyhívás” nyomán a rendőr barátaival P. községbement, ahol, máig ismeretlen körülmények között, a községbeli romák és a rendőr társaságaközött komoly verekedés, valóságos harc alakult ki. Tisztázatlan az is, hogy melyik csoporttámadt a másikra, azaz kik kényszerültek védekezésre. Ezt a haláleset megítélése miatt isfontos lenne tudni, a két társaság állítása azonban e vonatkozásban is szöges ellentétben áll.

Az ügyben – hasonlóan az előbbihez – nyomozás indult a rendőr ellen emberölés bűntettemiatt. Nem volt egyértelmű, hogy a rendőr tettét szolgálaton kívülinek minősíthetjük-e, vagyesetleg felmerül annak lehetősége, hogy szolgálatba helyezte magát az incidens közben. Acselekményt követően megjelent sajtónyilatkozatok ugyanis arra utaltak a Pest Megyei Rendőr-főkapitányság részéről, hogy a rendőr intézkedése jogszerű és szakszerű volt. E szerintintézkedés történt. Ugyanakkor a rendőr állítása szerint nem helyezte magát szolgálatba, bármegítélése szerint annak fennállt a lehetősége, legalábbis a helyszíni bizonyítási kísérletrögzített szövegében ez áll. Másrészt a rendőr igen erős alkoholos befolyásoltság alatt állt (Dr.Molnár Miklós igazságügyi orvosszakértő véleménye). A Monori Rendőrkapitányság vezetője,mint a gyanúsított rendőr feljebbvalója által a NEKI-nek küldött levélben a következőkszerepelnek: “Állásfoglalásunk szerint a rendőr tevékenysége (?-NEKI) szolgálatonkívülinek tekinthető.”

Amennyiben ugyanis rendőri intézkedés történt, az a tények ismeretében ellentétben áll az Rtv.13. § (1) bekezdésével és a szabályzat 6. § (6) és (7) bekezdésével.

Ez utóbbi jogszabályhelyek szerint ugyanis “A rendőr szolgálaton kívül akkor intézkedik, hakiképzett, egészséges, nincs szeszes italtól befolyásolt vagy gyógyszer, kábító hatásúmás szer miatti bódult állapotban, és

a) szolgálatban lévő rendőr nincs jelen, és az értesítésével járó késedelem, az intézkedéselmaradása a bűnüldözés érdekeire, az élet- és vagyonbiztonságra másként el nem



elmaradása a bűnüldözés érdekeire, az élet- és vagyonbiztonságra másként el nemhárítható hátrányt jelentene, vagy

b) a szolgálatban lévő rendőrnek kell segítséget nyújtani.” Nyilvánvaló az esetkörülményeiből, hogy sem a főfeltétel, sem az alpontok által előírt feltételek nem álltak fenn akérdéses esetben. Hiszen még az a) pontban írottak sem alkalmazhatók az esetre, figyelembevéve azt is, hogy maga a rendőr és társasága nagymértékben hozzájárult az események ilyeténvaló alakulásához, azaz az élet- és vagyonbiztonság nem utolsósorban a rendőr addigimagatartása révén került veszélybe. Azaz pontosan a rendőri cselekedet és cselekvőségvezetett oda, hogy az élethez való jog, és az élet védelmének biztosítása szükségképpenfelmerülhetett, és nem fordítva. Az Rtv. 13 § (1) bekezdése szerint pedig “A rendőr jogkörébeneljárva köteles intézkedni vagy intézkedést kezdeményezni, ha olyan tényt vagykörülményt észlel, illetőleg hoznak tudomására, amely rendőri beavatkozást igényel. Ez akötelezettség a rendőrt halaszthatatlan esetben szolgálaton kívül is terheli, feltéve, hogyaz intézkedés szükségességének időpontjában intézkedésre alkalmas állapotban van”.

Tisztázást érdemel tehát az a körülmény, hogy a rendőr használhatta-e egyáltalán fegyverét, ilymódon az is, hogy miért nem értesítette már korábban az intézkedésre jogosult kollegáit.

A nyomozás során – ellentétben az előző üggyel – dr. Furmann Imre sértetti képviseletipozícióját “elismerték”, azaz eljárási cselekményeknél jelen lehettünk, és az iratokhoz ishozzáfértünk.

A nyomozás során mindvégig akadályt jelentett a helyzet tisztázásában, hogy magát acselekményt, azaz a lövést csak a rendőr és a sértett látta, közvetlen tanúi nem akadtak azeseménynek, legalábbis senki nem tett arra utaló nyilatkozatot, hogy látta volna.

Lényegében ebből kifolyólag meg is szüntette az eljárást a nyomozó hatóság, miszerint nemállapítható meg bűncselekmény elkövetése. A rendőr ugyanis végig azzal védekezett, hogymiután fegyverével több ízben a levegőbe lőtt, a sértett egy karóval a kezére ütött, és fegyvereekkor sült el. Állítása szerint ezt megelőzően autójukat megtámadták, azt karókkal ütlegelték.Mivel egy zsákutcába fordultak be, szorult helyzetükből nem láttak más kiutat, mint hogy arendőr elővegye szolgálati fegyverét, és több ízben a levegőbe lőjön. Ezután sikerült kiszállniukaz autóból, és a rendőr – állítása szerint – azt látta, hogy valaki egy karóval a kezében feléjetart. Fegyvert tartó kezét ekkor ütés érte, egy lövés dördült el, majd az áldozat összeesett.Lényegében ekkorra már mindenki más elhagyta a helyszínt, a rendőr maradt ott egyedül, majdmentőt hívott. A mentők helyszínre érkezéskor a sértett már halott volt.

A nyomozás több mint egy évig tartott, és időközben olyan információkat kaptunk, hogy a PestMegyei Ügyészségi Nyomozó Hivatal meg akarja szüntetni az eljárást. Erre végül is 2001.november 12-én került sor. E határozat ellen panaszt nyújtottunk be, ám azt a Pest MegyeiFőügyészség 2001. december 12-én elutasította. Gyakorlatilag mind a megszüntető, mind apanaszt elutasító határozat arra a tényre épült, miszerint “a lövés konkrét körülményeirőlegyedül [a gyanúsított] tudott érdemben nyilatkozni”. “Érdemleges adattal a halálos lövéskörülményeiről csak a gyanúsított tudott szolgálni”- ismétli meg a fenti kijelentést a panasztelutasító határozat. Mint említettük, ez tény; senki más nem tudott érdemleges, figyelembevehető információkkal szolgálni a lövés körülményeiről.

Azon túlmenően, hogy bűncselekmény történt-e vagy sem, érdekes azt a körülményt megnézni,hogy a rendőr szolgálaton kívüli magatartása kapcsolatba hozható-e szolgálati viszonyával ésrendőr mivoltával. A fegyveres szervek hivatásos állományú tagjainak szolgálati viszonyáról



rendőr mivoltával. A fegyveres szervek hivatásos állományú tagjainak szolgálati viszonyárólszóló 1996. évi XLIII. törvény 56. §-a a szolgálati viszony megszüntetésének eseteként említi améltatlanságot, mint a felmentés egyik esetét. A szakasz (6) bekezdésének c.) pontja szerintméltatlan a hivatalos szolgálatra “aki szolgálaton kívüli magatartásával a fegyveres szervműködéséhez szükséges közbizalom fenntartását súlyosan veszélyezteti”. Megítélésünkszerint a fenti esetben felmerül e szakasz alkalmazhatóságának kérdése. A szolgálaton kívülirendőr ugyanis úgy keveredett bele az összetűzésbe, hogy tudta, vagy tudnia kellett volnabarátainak “segélyhívása” után, hogy lehet, hogy a helyzetet nem fogják tudni megoldaniönmaguk, azaz szükséges lehet a rendőri segítség. A rendőr-gyanúsított a helyszíni szemlénazt állította a sértetti képviselő kérdésére, nem gondolta, hogy ennyire elmérgesedik a helyzet.Ráadásul ő nem is a területileg illetékes kapitányság állományához tartozik, hanem egy másik,közeli parancsnoksághoz. Mindenféleképpen értesítenie kellett volna tehát a területileg illetékesrendőrkapitányságot: egyrészt azért, mert fel kellett volna ismernie a veszélyhelyzetet még atényleges összetűzés előtt, másrészt pedig, ha csak felmerült volna benne az, hogy rendőriintézkedésre lesz szükség, akkor azt is tudnia kellett volna, hogy ő nincs szolgálatra alkalmasállapotban. A rendőr egyébként a helyszíni szemlén úgy nyilatkozott, hogy megítélése szerintfennállt a szolgálatba helyezés feltétele. Kérdésünkre, hogy a rendőr elöljárója indított-efegyelmi eljárást a gyanúsított rendőrrel szemben, a kapitány azt felelte levelében, hogy “abüntetőeljárás során, illetve a megszüntető határozatban sem merült fel a szolgálatonkívüli rendőr fegyelmi felelősségére vonatkozó körülmény.” Még ha el is fogadjuk emeállítást, álláspontunk szerint a rendőr méltatlan magatartást tanúsított. A jogbiztonságnakugyanúgy eleme az is, hogy szolgálaton kívüli rendőrök ne keveredjenek olyan szituációba,amikor szolgálati fegyverüket kénytelenek használni – és az ez alapjául szolgáló helyzetetéppen nem oldják, hanem ahhoz maguk is hozzájárultak. E vonatkozásban megemlítjük, hogy afegyveres szervek hivatásos állományú tagjainak szolgálati viszonyáról szóló törvénykártérítésre vonatkozó rendelkezései között szerepel egy olyan kitétel, miszerint “A szolgálativiszony körébe esnek különösen a fegyveres szerv feladatainak ellátásával összefüggőmagatartásból, a használt anyag, felszerelés, berendezés és energia tulajdonságából,állapotából, mozgásából és működéséből eredő okok”. A szolgálati fegyver nyilván ilyennektekinthető, tehát a szolgálaton kívüli cselekménynek végső soron mégis van szolgálativonatkozása.

Ehhez kapcsolódik a legutóbbi napokban történt súlyos bűncselekmény, melyben egy igenismert futballista-edző életét vesztette. Az esetet követően nem sokkal a bűncselekménybenérintett rendőr feljebbvalója bejelentette, hogy e rendőr szolgálati viszonyát “méltatlanná válás”miatt megszüntették, sőt, egy olyan rendőrét is, akit az ügyben tanúként hallgattak ki, ámvalószínűleg ő is illegálisan vállalt munkát “kidobóemberként”. Mindez a mi szempontunkbólazért érdekes, mert eseteink egy részében a kapitányságvezetők azzal hárítják el a fegyelmieljárást, hogy az ügyben még nem szültetett jogerős ítélet. Ez úton is jelezzük nekik, hogy –mint a fenti példa mutatja – a feljebbvaló jogkörébe tartozik a szolgálati viszonnyal kapcsolatosfegyelmezés, és pl. a méltatlanná válás egy esetét is meg lehet állapítani jogerős ítélethiányában is.

Megjegyzendő az is, hogy ez eset után sem a gyanúsított rendőr, sem a szolgálati hely szerintirendőrkapitány még egy rövid bocsánatkérő levelet sem írt az áldozat családjának.

Mindemellett, a rendőr egyéni felelősségének kérdésén túl, lényeges az is, hogy az illetékeskapitányság felelőssége felvethető-e. Ugyanis a NEKI a halálesetet megelőzően több ízbenlevélben kérte az illetékes rendőrkapitányság vezetőjét, hogy tájékoztassa az Irodát avonatkozásban, miként biztosítja P. község rendjét, mivel a halállal végződött összecsapás előtt



vonatkozásban, miként biztosítja P. község rendjét, mivel a halállal végződött összecsapás előttnéhány hónappal a szomszédos község néhány feldühödött lakója P. községbeli roma családokházaira támadt rá az éjszaka közepén, és ezt követően is előfordultak problémák.Összességben elmondható, hogy igencsak elmérgesedett volt a helyzet, és ennek betetőzésevolt K. Ernő halála. A mondottak szerint tehát a kapitányt kérdeztük, hogy mit kíván tenni a rendfenntartása érdekében, illetve nem látja-e szükségét annak, hogy egyfajta állandó védelmetbiztosítsanak a településen. A vezető válasza akkor megnyugtatónak tűnt: “a fent már írottmódon [rendszeres járőrözés, körzeti megbízott - NEKI] a közbiztonság az állandó rendőrijelenlét nélkül is fenntartható”. A sors fintora, hogy pontosan egy rendőr közbeavatkozásamiatt halt meg később egy ember. A NEKI véleménye tehát már akkor az volt, hogy szükségeslett volna az állandó vagy legalábbis gyakori rendőri jelenlét. Természetesen a rendőrikapacitások nem bírják el minden esetben az előző igényt, de megítélésünk szerint esetünkbenmindenképpen kiemelt figyelmet érdemelt volna a település a rendőrség részéről. Idekívánkozika következő megjegyzés: “[…]a bűnözéstől való félelmet tulajdonképpen nem annyira magaa bűnözés, hanem elsősorban közvetlenül a rendetlenség, a lakókörnyezet leromlásatáplálja. Az emberek visszahúzódnak, átengedve a terepet a bűnözőknek.”. Mivelkellőképpen jó információink voltak a P.-n és környékén akkoriban zajló eseményekről, biztonállíthatjuk, hogy ott is hasonló folyamatok játszódtak le. Sokan elmondták, hogy félnek az utcánegyedül járni, vagy olyan buszra ülni, ami a szomszédos településeken áthajt. Hozzátették, hogyrendőri segítséget sem kapnak és már nem is várnak. Mindennek szinte törvényszerűkövetkezménye voltak a gyakori összecsapások, inzultusok, állandó feszült helyzet, amivel arendőrség láthatóan nem tudott mit kezdeni. Nem állítható, hogy szándékosan nem biztosítottáka környék nyugalmát, de az biztos, hogy nem célszerűen jártak el. Ezt a haláleset is igazolta.

A felelősség kérdéskörén belül a nyomozó hatóság bizonyos mértékű felelősségével isszámolni kellett, olyan értelemben, hogy dacára a cselekmény súlyának, illetve annak, hogyéppen azért, mert egy rendőri állományba tartozó személy a gyanúsított, felmerülhetett aBüntetőeljárási törvény 92.§ b) pontjába foglalt lehetőség, miszerint a terhelt szabadlábon.hagyása eseten az eljárást meghiúsítana vagy megnehezítené, illetőleg veszélyeztetné.Kényszerintézkedések alkalmazására azonban nem került sor.

2. Kényszervallatás, bántalmazás

2/1.Az ún. Benzidin-ügy

Az ügy részletes és mindenre kiterjedő leírását itt mellőzzük, pusztán a főbb pontokra utalunk.1995 decemberében egy Nógrád megyei településen történt emberölést követően négy romaszemélyt az illetékes rendőrkapitányságra vittek be a rendőrök, ahol – e személyek későbbiállítása szerint – bántalmazták, illetve gyanúsítotti minőségben kezelték őket. E körben egyvegyszeres eljáráson is át kellett esniük, minek során az ún. benzidines oldattal kenték be testükbizonyos részeit, amely szer alkalmas a vérszennyeződés kimutatására. Ugyanakkor a szerrelkapcsolatban megállapítható volt, hogy rákkeltő vagy egyéb egészségkárosító hatása lehet,és alkalmazásának jogszabályi feltételei igencsak kérdésesek, illetve – ahogy a NEKI meg isállapította a Fehér Füzetben – “vélhetően semmiféle jogszabályi előírás nincs a benzidin[…] használatával kapcsolatban”.

Az eset után felvett orvosi látlelet tanúsága szerint az érintetteken maradandó nyomokat hagyotta benzidines eljárás. Ezen felül a NEKI megrendelésére készített bőrgyógyász szakértőivélemény, és az Igazságügyi Orvosszakértői Intézet véleménye, továbbá a nyomozást folytatónyomozó hivatal által készíttetett szakértői vélemény is arra a megállapításra jutott, hogy a



nyomozó hivatal által készíttetett szakértői vélemény is arra a megállapításra jutott, hogy abenzidin alkalmazása emberi testen tilos, másrészt – még ha megengedett is lenne – nem iscélszerű, mivel “álpozitív eredményt” adhat, azaz annak alkalmazásától bizonyító erejűeredmény nem várható.

A NEKI sértetti képviseletet biztosított az ügyben, melyben a fentiekből adódóan a következőfőbb csomópontok alakultak ki:

A. Alkalmazható-e a benzidin emberi testen?B. A sértetteket milyen minőségben vetették kihallgatás és vegyi vizsgálat alá?C. Megvalósult-e a jogellenes fogvatartás és/vagy a kényszervallatás

bűncselekménye?D. Megvalósult-e a kegyetlen, embertelen vagy megalázó bánásmódot és büntetéseket

tiltó nemzetközi egyezmények sérelme?

A. Az első pontban foglalt kérdésre határozott nemmel felelhetünk. Az igaz ugyan, hogy a máremlítettek szerint jogszabályi rendelkezést nem találtunk sem az eset idején, sem jelenleg abenzidinnek a krimináltechnikában, nyomrögzítésben való alkalmazásáról, mindazonáltal amegvizsgált szakirodalom és a szakértői vélemények arra utaltak határozottan, hogy a benzidinemberi testen való alkalmazása tilos. E körben ugyanakkor igen súlyos ellentmondásokfedezhetők fel, amelyek azt sejtetik, hogy a benzidin alkalmazása nemhogy nem egyértelmű, devélelmezhetően alkotmánysértő, jogszabályellenes volt korábban. Az ORFK Oktatási ésKiképző Központ megbízásából 1993-ban kiadott “A biológiai nyomok biztosítása éskriminalisztikai vizsgálata”című tankönyv határozottan azt mondja, hogy a benzidinpróbáttárgyakon kell alkalmazni, és külön figyelmeztet annak káros hatásaira, azaz felhívja a figyelmetaz alkalmazáskor betartandó biztonsági előírásokra. A már idézett szakértői vélemények azemberi testen való alkalmazást tilosnak minősítették.

Ehhez képest csak az ügy kipattanása után tiltotta meg az Országos Rendőrfőkapitány abenzidin embereken való alkalmazását: azaz erre csak 1996-ban került sor. Hogyanmagyarázható tehát, hogy mégis alkalmazták embereken a benzidint, amikor annak rákkeltőhatásaira több helyen is rámutattak? Felmerülnek ismét a kiképzés hiányosságai: ha egytankönyvben oktatás tárgyává teszik a leendő rendőröknek egy vegyszer alkalmazásánakmódszerét, és mégis annak ellenkezője valósul meg a gyakorlatban, akkor vagy a tankönyviútmutatás maradt “írott malaszt”, vagy az adott rendőri szerv vezetőjét terheli súlyos felelősség:hiszen akár tudott az alkotmánysértő gyakorlatról (esetleg kifejezetten utasítást adott annakgyakorlására?), akár nem, a kapitányság állományának egésze, illetve működésük éstevékenységük teljessége alapjaiban nélkülözte a szakmaiságot.

Az Országos Rendőrfőkapitány 1998. január 20-án kelt levelében tájékoztatta a NEKI-t, hogyaz ORFK Ellenőrzési Szolgálata 1996 júliusában befejezte a benzidinnel kapcsolatosvizsgálatát, melyben megállapítást nyert, hogy kizárólag Nógrád megyében alkalmaztákembereken a benzidint, erre pedig azért került sor, mert “a vizsgált megye egészségügyiszolgálata tévesen értelmezve a szakirodalomban megfogalmazott kriminalisztikaieljárásokat alkalmazta emberen a benzidines vizsgálatot”. Ugyanakkor az ebben az ügybena rendőrök ellen lefolytatott nyomozást megszüntető határozat ellen benyújtott panaszt elutasítóhatározat korábban azt állította: “más hatóságoknál is alkalmazták ezt az eljárást”. Ily módonkétséges, sőt mi több, nem valószínű, hogy az ORFK-vizsgálat megfelelő eredményre vezetett,hacsak nem volt muszáj ilyen eredményre vezetnie, figyelembe véve az azt megelőzősajtóvisszhangokat is.



A főkapitány e levélben közli továbbá, hogy az országos főkapitány 20/1996. sz.Intézkedésében tiltotta meg a benzidin embereken való alkalmazását. A válasz azonban csakrészben megnyugtató, hiszen ez a levél sem tisztázza, hogy általában milyen jogszabály alapjánkerülhet sor benzidines vizsgálatra, leszámítva a “szakirodalmat”.

Érdemes felhívni a figyelmet még néhány dologra e helyt: a veszélyes anyagokkal kapcsolatossúlyos balesetek elleni védekezésről szóló 2/2001 (I.17.) Kormányrendelet ún. Anyaglistáján abenzidin a rákkeltő anyagok körében szerepel. A 26/2000. (IX. 30.) EüM rendelet a foglalkozásieredetű rákkeltő anyagok elleni védekezésről és az általuk okozott egészségkárosodásokmegelőzéséről, illetve a 41/2000. (XII. 20.) EüM-KöM együttes rendelet az egyes veszélyesanyagokkal, illetve veszélyes készítményekkel kapcsolatos egyes tevékenységek korlátozásárólszóló jogszabályok a benzidint szintén a veszélyes anyagok közt említik. Utaltunk már arra is,hogy használati hatékonysága igencsak kérdéses. Mindezek ellenére valószínűleg a mai napighasználják tárgyakon.

B. Nem volt teljesen tisztázható az ügyben az sem, hogy tulajdonképpen mi célból, milyenindokkal és intézkedés keretében vitték be a későbbi sértetteket a rendőrök a kapitányságra. Azügyészségi nyomozó hivatal által folytatott nyomozást megszüntető határozat kijelenti, hogy asértettek előállítására az emberölés miatt végzett adatgyűjtés körében került sor. Felbukkan arendőri szakzsargonban gyakran használt “elszámoltatás” is e határozatban, amelynekegyébként semmiféle jogi alapja nincs, ilyet sem az Rtv., sem a szabályzat nem ismer. Az Rtv.33.§ (2) bekezdés c) pontja szerint “A rendőr a közbiztonság érdekében a hatóság vagy azilletékes szerv elé állíthatja azt, akitől bűncselekmény gyanúja vagy szabálysértésbizonyítása érdekében vizeletvétel vagy véralkohol-vizsgálat céljából vérvétel, valamintműtétnek nem minősülő módon egyéb mintavétel szükséges”. A szabályzat idevágószakasza pedig így szól: “Ha az előállított az Rtv. 33. § (2) bekezdés c) pontban írtvizsgálatnak önként aláveti magát, és a rendőri szervhez történő előállítására más oknem áll fenn, a vizsgálat után el kell bocsátani.” Esetünkben tehát e szakaszok alkalmazásakörében került sor az érintettek előállítására. Személyi szabadságuk korlátozása a 12 órátazonban meghaladta, ami az Rtv.-be ütközik. A panaszt elutasító határozat ezt már azzal“magyarázza”, hogy az érintettek szerepének tisztázása után tanúkénti kihallgatásukra kerültsor. Ily módon a következő folyamatot vázolhatjuk fel: az észlelt, illetve bejelentettbűncselekmény miatt indult nyomozás során az érintetteket előállították az Rtv. 33. § (2)bekezdése alapján, majd mintavétel történt. A panaszt elutasító határozat azt mondja, hogy avizsgálat az alapos gyanú kizárásával fejeződött be. Ezt követően pedig az addigi előállítottakattanúként hallgatták ki, mondván, őket “rövid úton” beidézték, így rendelkezésre állnak és abűncselekményről információkkal rendelkeznek. Igen ám, csakhogy e körben már nem az Rtv.,hanem a Be. alapján kellett eljárniuk a rendőröknek, amely norma az idézés körében említi a“rövid úton” megjelölést. A Be. továbbá 62. § (1) bekezdésében kimondja: “Tanúként azhallgatható ki, akinek a bizonyítandó tényről tudomása van”, illetve “A tanúkéntmegidézett személy köteles kihallgatása végett megjelenni és – ha e törvény kivételt nemtesz – vallomást tenni. A tanúnak igénye van – külön jogszabályban megállapítottmértékben – a megjelenésével felmerült költségek megtérítésére. Erre a tanútkihallgatásának befejezésekor figyelmeztetni kell”. E szakaszokból, de ugyanígy a 112. §-ból és a törvény kommentárjából is az következik, hogy a tanúnak kihallgatása előtt időt kellhagyni arra, hogy a vallomástételre felkészülhessen. Minden tekintetben ellentétes a Be. 4.§ -ával az az eljárás, amit az ügyben intézkedő rendőrök alkalmaztak. Órákig tartó – törvénytelenmódon foganatosított – vizsgálatnak vetettek alá embereket, majd ezt követően tanúkéntkihallgatták őket. Kizártnak tekinthető, hogy esetleg “beidézték” volna őket tanúként rövid úton,amennyiben igen, az végtelenül cinikus és embertelen megoldásnak tekinthető. A panaszt



amennyiben igen, az végtelenül cinikus és embertelen megoldásnak tekinthető. A panasztelutasító határozat azzal takarózik, hogy ily módon az embereknek nem kellett ismételten 60km-t megtenniük. Valószínűleg megtették volna, ha a vizsgálatot követően egyből, mindenfajtatovábbi kihallgatás nélkül hazaengedik őket. Ez egyébként a szabályzat 38. § (1) bekezdésalapján kötelező is, mégpedig azért, mert a tanúvallomás megtétele már nem tartozik azelőállítás körébe. Természetesen a nyomozás gyorsaságának érdekeire is figyelemmel kelllenni, de akkor szükségképpen adódik a kérdés: ha a tanúkénti kihallgatás halaszthatatlan volt,akkor az érintettek által ismert információkat miért nem az Rtv. 32. §-a alapján szerezték be: “Arendőr a feladatának ellátása során bárkihez kérdést intézhet, felvilágosítást kérhet, haalaposan feltehető, hogy a megkérdezett olyan közlést tehet, amely a rendőri feladatokteljesítéséhez szükséges. A felvilágosítás kérésének idejére a kérdezett személyfeltartóztatható. Akitől a rendőr felvilágosítást kér – ha jogszabály másként nemrendelkezik – az általa ismert tényekkel, adatokkal kapcsolatos válaszadást nemtagadhatja meg.” Látható, hogy ez úton akár a benzidines vizsgálat is elkerülhető lett volna, haelsőként információt gyűjtenek, és csak a szükségeshez képest végeznek mintavételi eljárást.Ezzel ellentétben azonban csak a kapkodás látszott meg az intézkedő, nyomozó rendőrökmunkáján. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy ebben az esetben is milyen bonyodalmakhoz vezeta Be. és az Rtv. alkalmazásának tisztázása: nyilvánvaló, hogy az emberölés miatt nyomozástfolytatott az illetékes rendőrkapitányság, ugyanakkor az érintettekkel szemben az Rtv.-énalapult intézkedésük. A korábban már taglalt ellentmondásmentesség elvileg adott, gyakorlatimegvalósulása azonban láthatólag nehézkes.

Fontos körülmény, hogy a panaszt elutasító határozat nem pusztán az Rtv. 33. § (2) c), hanemb) pontjára is utal mint előállítási jogalapra. Ebben az esetben azonban közölni kellett volna azérintettekkel az alapos gyanú tényét, és ekkor a Be. szabályai is érvénybe léptek volna. Nincsarra adatunk, hogy ez megtörtént volna.

C. A jogellenes fogvatartás kérdése a fentiek tükrében akkor merül fel, ha a tanúként benntöltött időt nem tudjuk hová “elszámolni”. Megítélésünk szerint a fenti módon foganatosítotttanúkihallgatás mindenképpen törvényellenes volt. Ilyeténképpen az merül fel, hogy akapitányság épületében korábban szabadságkorlátozó intézkedés hatálya alatt állószemélyeknek rögtön ezután való kihallgatása tanúként szabadságelvonással jár-e vagy sem.Lényegében igen: a tanúnak – fogalmilag – szükséges mértékig korlátozzák a szabadságátmindenféleképpen, hisz az idézett tanú megjelenése kötelező, eltávoznia pedig csakengedéllyel lehet. Esetünkben azonban eredetileg nem tanúvallomás tételi szándékkal “mentekbe” az érintettek, hanem őket – más célból – előállították. A tanúskodásra nem a megfelelőszabályokat alkalmazták, nem volt idézés, a “rövid utas” megoldás szerintünk elvethető. Akihallgatandó személyek nem távozhattak el a kapitányságról, ugyanakkor szabályszerűen nemvoltak beidézve. A jogellenes fogvatartás határterületére értünk. A NEKI álláspontja szerintazonban meg is valósult a jogellenes fogvatartás, mivel a tanúkénti beidézésre vonatkozószabályoknak nem tettek eleget az eljárók, ám az érintett személyek szabadságukbankorlátozva voltak, őket nem engedték el, azonban semmiképpen nem tanúi minőségbenvárakoztak.

Ami a kényszervallatást illet, itt sem könnyű kérdéssel szembesülünk. A vizsgálat törvénytelenfoganatosítása nem kérdéses, ám a mintavételről videofelvétel történt. Ennek tanúsága szerint abeavatkozás nem járt fájdalommal, azaz nem bizonyítható a kényszerítő jelleg. Ajogirodalomban említést tesznek a kényszervallatás kísérletéről, ami a gyakorlatban lényegilegkizárt, azonban fogalmilag elképzelhető. Esetünkben nem a benzidines eljárás alatt, hanem atanúkénti kihallgatásban merülhet fel a kényszervallatás problémája. “Elképzelhető például apasszív alany többszöri – éjszakai – kihallgatásának, kifárasztásának megkezdése



passzív alany többszöri – éjszakai – kihallgatásának, kifárasztásának megkezdésevallomás kikényszerítése céljából, majd külső ok folytán az elkövetési magatartástovábbfolytatásának, befejezésének elmaradása.” Ebben az ügyben úgy kapcsolható összea kísérlet és a befejezettség, hogy a benzidines eljárás és az érintettek éjszakai benntartásaután következő tanúkihallgatás összességében valósította meg a kényszervallatás bűntettét.Természetesen ez csak elméleti, de lényegében megalapozott feltevés.

D. Más a megítélése az embertelen, megalázó és kegyetlen bánásmód kérdéskörének.Előrebocsátjuk, hogy a strasbourgi emberi jogi bíróság panaszunkat e vonatkozásbanelutasította (nyilvánvaló megalapozatlanság okán). Ezzel szemben mi úgy látjuk, hogybizonyítottan rákkeltő anyagnak emberi testen (pl. nemi szerven) való alkalmazása legalábbisfelveti az embertelen bánásmód problémáját.

A strasbourgi esetjogból strict meghatározás nem vezethető le a kínzás, embertelen, vagymegalázó bánásmód fogalma tekintetében. Annyi mindenesetre leszögezhető, hogy igen súlyosés komoly lelki és/vagy testi hátrány okozásával kell járnia a bánásmódnak. Lényegében ezvezette arra a Bíróságot, amikor elutasította az e tárgyban benyújtott panaszt arra hivatkozva,hogy “a panaszolt vizsgálat nem volt olyan súlyú, amely megalapozná az [Egyezmény] 3.cikkének sérelmét”. Az ügyről később az Emberi Jogi Bíróság egyik bírája, Baka Andrásnyilatkozott, és a következőket mondta: “[…] a használt anyag, bár tárgyakon és nem emberitesten való használata indokolt, az adott koncentrátumban legfeljebb bőrirritációtokozhatott – ha a használatának egyáltalán volt valami következménye – , valamint azanyag alkalmazása fájdalmat nem okozott. Emellett a panaszosok kihallgatásánakegészéről videofelvétel készült. Ilyen körülmények között a bíróság nem látta igazolva,hogy az alkalmazott kémiai vizsgálat – annak alkalmatlanságán túl – elérte volna akínzásnak, vagy az embertelen és megalázó bánásmódnak a strasbourgi bírói gyakorlatáltal megkívánt szintjét. A videofelvétel ugyanakkor igazolta, hogy az alkalmatlan anyagotnem a panaszosok megalázása, vagy bennük valamiféle félelem keltése céljábólalkalmazták. Ez az oka, hogy a bíróság végül is elutasította a panaszt.”

A döntés jogerős jellegéből fakadóan (is) el kell fogadnunk a bíróság álláspontját atényszerűség kedvéért (ugyanis a bíróság e döntése ellen nincs helye jogorvoslatnak). Máskérdés, hogy a NEKI (és más szakértők) megítélése az volt az üggyel kapcsolatban, hogyrákkeltő anyagnak embereken való alkalmazása a ténylegesen okozott sérüléstől függetlenülmegalázó és embertelen. Természetesen a strasbourgi bíráknak a ténylegességre isfigyelemmel kellett lenniük.

Összességében az mondható el az ügyről, hogy itt is kitűnt: nem könnyű a rendőri eljárásokjogszerűtlenségét bizonyítani hazai hatóságok előtt. Ez által a nyomozó hivatalok szerepe iskérdésessé válik, amint kialakulhat róluk egyfajta képzet, miszerint a rendőri jogsértésekfeltárásában inkább a rendőröknek partnerei, mint a sértetti oldalnak.

Tudva azt, hogy a statisztikai adatokból kevéssé lehet következtetni a valóságos helyzetre (nemis beszélve a bűncselekmények területéről), mégis érdemes megnézni a következő táblázatot,amely a 2001-es évben elkövetett hivatali bűncselekményekre vonatkozik.

Hivatalibűncselekmény

Eljárásbefejezésösszesen

Nyomozásmegtagadás

Nyomozásmegszüntetés

Vádemelés



2492 1343 814 301 (12%)

Hivatalivisszaélés

1321 799 290208 (15-16 %)

Bántalmazáshivataloseljárásban

746 314 36262 (8%)

Kényszervallatás 315 168 126 20 (6%)

Jogellenesfogvatartás

105 58 3511 (10%)

Ha összehasonlítjuk az előző táblázat adatait az 1997-es adatokkal, akkor látni fogjuk, hogylényegében nem sok változás történt, sőt, az alábbi táblázat azt mutatja, hogy az eltelt időben avádemeléssel befejezett ügyek aránya még inkább csökkent.

Hivatalibűncselekmény

Eljárásbefejezésösszesen

Nyomozásmegtagadás

Nyomozásmegszüntetés

Vádemelés

Bántalmazáshivataloseljárásban

843 276 448 114 (14%)

Kényszervallatás 386 142 202 41 (11%)

Jogellenesfogvatartás

174 66 86 22 (13%)

2/2. A Pest megyei kényszervallatási ügy

Ezen ügy érdekessége leginkább abban fedezhető fel, hogy a szokásos hosszadalmas éseredményre nem vezető eljárás végül “révbe ért”, hiszen magyar bíróság előtt jogerősmarasztaló ítéletet hoztak a bántalmazó két rendőr ellen. A strasbourgi bíróság előtt isfolyamatban volt ez az ügy, mely panaszunkat visszavontuk, tekintettel a másodfokon eljáróbíróság jogerős marasztaló ítéletére. Mindez mégsem cáfolja, inkább erősíti az előzőekbenmegfogalmazott vélelmet – miszerint az ilyen jellegű eljárások többnyire eredménytelenek vagyhosszú ideig tartóak – az, hogy a jogerős döntés 2002 áprilisában született, míg az eset 1998nyarán történt.

1998. augusztus 15-én R. Miklós és H. Mihály a Pest megyei D. településen kocsijukkalmegálltak egy presszó előtt, ahová zártkörű rendezvény miatt nem tudtak bemenni.Visszamenve kocsijukhoz, egy férfi lépett hozzájuk és baseball-ütővel bántalmazta őket. A 20-25 perc múlva kiérkező rendőröknek a férfi azt mondta, hogy azért ütötte meg a két roma férfit,mert előzőleg őket látta besurranni házuk garázsába. A rendőrök a sértetteket orvoshoz vitték,ám az orvos csak jóval később, augusztus 25-én állított ki látleletet sérüléseikről. Az orvosivizsgálat után a városi kapitányságra állították elő őket, ahol a nagyobb figyelmet R. Miklósnak



vizsgálat után a városi kapitányságra állították elő őket, ahol a nagyobb figyelmet R. Miklósnakszentelte a “kihallgatást” foganatosító két rendőr. Körülbelül három órán keresztülbántalmazták, bár ez a kifejezés kissé enyhe, ha figyelembe vesszük, hogy milyen súlyú veréstkapott R. Miklós. Eközben bántalmazói igen durva kifejezéseket használtak. A sértettnekgyakorlatilag az egész testét bántalmazás érte, beleértve “nemesebb szerveket” is. Hajnali 4.30óra körül végeztek a rend őrei, majd egy vallomási jegyzőkönyvet írattak alá R. Miklóssal, akiannak tartalmára nem emlékezett. Ezután autóba ültették a félig eszméletlen sértettet – akiegyébként ekkor még hivatalosan gyanúsított volt – , majd egy, a városon kívül eső erdősterületen kidobták az autóból, sorsára hagyva. R. Miklós ezután – egy férfi segítségével – alegközelebbi település orvosához ment, aki a sértettet megvizsgálta és a vizsgálat eredményétaz orvosi ügyeleti naplóban rögzítette. Sérülései közül csak néhány: vérbeszűrődések,duzzanatok a szem körül, az egyik alkaron, a gerinc jobb oldala mellett, mindkét lábszáron,illetve három borda hátsó ívén elmozdulás nélküli haránttörés. A sérülések büntetőjogigyógytartama 8 napon túli volt.

A NEKI ügyei többségével ellentétben a sértettek ez esetben viszonylag gyorsan fordultakhozzánk, mindössze néhány nappal az esetet követően. Ennek is köszönhetően, a NEKIhelyszíni tényfeltárása során olyan fényképfelvételeket készített R. Miklós sérüléseiről,amelyeket azután a bíróság eljárása során fel tudott használni.

A bírósági szakig azonban rögös út vezetett. A feljelentést követően – az eljárásban asértetteket dr. Halay László ügyvéd képviselte – a nyomozást a Pest Megyei ÜgyészségiNyomozó Hivatal folytatta le, ám a nyomozás intenzitása igencsak kérdéses volt. A nyomozástelső ízben 1998. december 30-án szüntették meg a Be. 139.§ (1) b) pontja alapján. A sértettiképviselő által benyújtott panasz azt sérelmezte, hogy a lefolytatott nyomozati cselekmények(felismerésre bemutatás, illetve orvosszakértői vélemény beszerzése) alapján, illetve azokeredményei alapján a nyomozás nem lett volna megszüntethető. E panasznak helyt adva a PestMegyei Ügyészségi Nyomozó Hivatal elrendelte a nyomozás továbbfolytatását. A nyomozásalatt több ízben került sor szembesítésekre, melyek azonban eredményre nem vezettek. 1999.április 15-én ismételten megszüntették a nyomozást, ez úttal az azt követő panaszt iselutasította a felettes ügyészség.

1999. augusztus 30-án a NEKI nyújtott be indítványt arra nézve, hogy folytassák a nyomozást.A NEKI panaszában többek között az Alkotmány 54.§ (2) bekezdésére, 55.§ (1) bekezdésére,illetve 57.§ (5) bekezdésére hivatkozott, továbbá az Emberi Jogok Európai Egyezményének 6.és 13. cikkeire, valamint több, a Emberi Jogok Európai Bírósága gyakorlatából vett esetre is. Apanasz nyomán a D. Városi Ügyészség, mint felettes ügyészség elrendelte a nyomozástovábbfolytatását 1999. október 4-én.

A lefolytatott nyomozás eredményeképpen a D. Városi Ügyészség 1999 végén nyújtott bevádiratot a két rendőr ellen a Budakörnyéki Bíróságra. A megtartott öt tárgyaláseredményeképpen a bíróság 2001. május 10-én hozta meg ítéletét, amelyben a két terheltettárstettesként elkövetett kényszervallatás bűntettében találta bűnösnek és 1-1 év börtönre ítélteőket. Ezt követően 2002. április 11-én a másodfokon eljáró bíróság is marasztaló ítéletethozott, annyiban változtatva az elsőfokú ítéleten, hogy a szabadságvesztés büntetést egy évpróbaidőre felfüggesztette.

Ami magát a bűncselekményt illeti, az különösebb fejtegetést nem igényel, hisz a bíróságbizonyítottnak látta a kényszervallatás bűntettét. Ami aggályosabb, az a nyomozó hatóságokhozzáállása az ilyen ügyekhez, figyelembe véve azt, hogy csak jóval a bűncselekményelkövetése és a nyomozás megszüntetése után került sor vádemelésre, nem is beszélve



elkövetése és a nyomozás megszüntetése után került sor vádemelésre, nem is beszélvemagáról a végső bírósági döntés időpontjáról. Már említettük, hogy minden egyes ügyrevonatkozóan, azaz általánosan nem tehetünk megállapításokat arra nézve, hogy melyek agyakori problémák a szakmai munkában. Mégis megkockáztatjuk, hogy a nyomozó hivatalokhozzáállása (és nem a szakmai hozzáértése!) sok esetben nem megfelelő. Ez nemelfogultságot jelent; másrészt a rendőrség – büntetőjogi és büntetőeljárási értelemben –nyomozó hatóság, szintúgy, mint az ügyészségi nyomozó hivatalok. E helyt csak nagyonröviden utalunk a következőkre: a nyomozó hivatalok kapacitása az esetek nagy részébenigencsak csekély. A nyomozó hivatal tehát mind ténylegesen, mind jogi előírás erejénél fogvaegyüttműködik a rendőrséggel. Nem nehéz elképzelni, hogy mennyire nincs könnyű helyzetbenaz az ügyészségi nyomozó, illetve a hivatalt vezető ügyész, akiknek esetleg olyan rendőr vagyrendőrök ellen kell eljárnia, akivel/akikkel rendszeresen együtt dolgoznak, kiváló szakmaiegyüttműködés jellemzi őket. Ráadásul, a kollegialitásból és a hasonló funkcióból adódóanigencsak jól ismerhetik egymás gondjait, a véges teljesítőképességet, a felderítés nehézségeit,a kihallgatottak “makacsságát”, a védők akadékoskodását, és sorolhatnánk még abüntetőeljárás, a nyomozás alatt felmerülő – sokszor a nyomozás eredményességétténylegesen gátló, nehezítő – körülményeket. Ráadásul sok esetben, a fentihez hasonlóügyekben szinte kivétel nélkül, a sértettet a rendőrök nem l’art pour l’art bántalmazzák, hanemhivatalos eljárásban, tehát a sértett egyben gyanúsított is, legalábbis egy ideig. Az ügyészséginyomozó tudja, milyen nehéz a gyanúsítottaktól korrekt, értékelhető vallomást felvenni, főlegabban az esetben lehet ez bosszantó, amikor a kihallgató “tudja”, hogy mi az igazság. Ilyenhelyzetekben, vagy amikor az intézkedő rendőrrel szemben ellenállást tanúsítanak, amit aztánnem csak leküzdenek, de – sajnos – meg is torolnak, a nyomozó ügyész – láthatólag –megértést tanúsít. Mindebből fakadóan számunkra esetenként úgy tűnik, hogy éppenséggelnem a sértettet, és az azt képviselőt tekintik partnernek, hanem inkább a gyanúsított rendőrt. Eza hozzáállás nem fogadható el. A nyomozó hivatalokat éppen azért hívták életre, hogymeghatározott bűncselekmények esetén nyomozást folytassanak. A szándék “nemessége” és ahatékonyság között azonban vélhetően elég mély szakadék tátong.

2/3. B. Sándor – kényszervallatás

E kényszervallatási ügy tárgyalása során nehezebb a helyzetünk, mint az előzőkben, ugyanisaz ügy a strasbourgi bíróság előtt van, hazai eredményt azonban ne értünk el. Továbbá, asértett ez esetben is csak jóval a cselekmény elkövetése után fordult hozzánk, igaz, előzőlegkeresett jogorvoslatot. Ez utóbbi momentum az emberi jogi bíróság előtti eljárás sikerét isveszélyezteti a hat hónapos szabály vonatkozásában.

Az esetleírás a Fehér Füzet 1998-as számában található meg. B. Sándort 1995. augusztus 9-én csalással gyanúsították és ezért előállították az O.-i városi rendőrkapitányságra. Agyanúsított, azaz a későbbi sértett azt állította a későbbiekben, hogy a kihallgatása alatt többízben bántalmazták, az egyik rendőr arcon ütötte, társa pedig ököllel hasba vágta. A sértettérezte, hogy a füléből valami folyik. A kihallgatás után még néhány óráig egy fogdába helyeztékel, majd elengedték. Állítólag a sértett két társa látta, amikor kivezették a kapitányság épületébőla vörös, feldagadt arcú sértettet. B. Sándor és társai ellen a csalás miatt folytatott eljáráströvidesen megszüntették.

A sértett két nappal később orvoshoz ment, aki megállapította, hogy annak dobhártyájabegyulladt, később meg is kellett műteni. A műtét után, a rendszeres orvosi ellenőrzésekdacára, hallása 40%-al csökkent, ezzel együtt munkaképessége is.



B. Sándor feljelentést tett bántalmazói ellen, azonban a nyomozást megszüntették 1996.március 6-án, panasszal pedig nem élt a megszüntető határozat ellen.

A sértett ezt követően a NEKI-hez fordult, sajnálatos módon csak 1998-ban. A NEKIorvosszakértőt kért fel vizsgálatra, aki megállapította, hogy a sérülések keletkezhettek olymódon, sőt, ez a tipikus, hogy “a fület tenyérrel megütik, a sértettet pofon ütik”. A NEKI eztkövetően panasszal fordult a Legfőbb Ügyészhez, aki a panaszt átette a illetékes és hatáskörrelrendelkező megyei főügyészséghez. A panaszt azonban elutasították. E panasz elutasításánakkörülményei abban a vonatkozásban jelentősek, hogy a később az Emberi Jogok EurópaiBíróságához benyújtott kérelem elfogadható-e vagy sem.

A panaszok elutasítása, illetve a nyomozás megszüntetése arra való hivatkozással történt, hogynem volt bizonyítható bűncselekmény elkövetése és a nyomozás folytatásától sem várhatóeredmény. Nem vonható kétségbe a nyomozás jogszerűsége, illetve nem vitatható el anyomozó hatóságtól az a jog és lehetőség, hogy amennyiben nem vezet eredményre anyomozás, akkor azt megszüntesse. Ugyanakkor kérdéses a tanúvallomások egyenértékűkéntvaló kezelése. Egy ügyvéd kollegánk egyszer így fogalmazott, amikor megszüntették az –állítólag – bántalmazó rendőrök elleni nyomozást: “Megint a rendőrök voltak többen.” Ez aztjelenti, hogy a gyanúsítottak egybehangzó vallomása, tehát többnyire tagadása esetén,amennyiben ezzel szemben csak a sértett vallomása (szerencsés esetben másoké is) áll ilyenjellegű ügyekben, a nyomozást nagy valószínűséggel megszüntetik. Esetünkben a nyomozástmegszüntető határozat tanúsága szerint a sértett állításait még négy (!) személy vallomásatámasztja alá, “ezzel szemben az eljáró nyomozók tanúvallomása szerint a személyeketsenki nem bántalmazta, ezt erősítette meg a nyomozó alosztály vezetője, illetve a kapuügyeletes is, akik semmiféle sérülést az elbocsátott személyeken nem észleltek, nekikbántalmazásra nem panaszkodtak.” Igen, egyébként ez így szokott lenni: a kapitányságonbántalmazott személy kifelé menet a kapuügyeletesnek szokott panaszkodni, aki általábanmegértően végighallgatja, és ezután haladéktalanul megteszi a szükséges lépéseket abántalmazás kivizsgálására. A felettesek pedig készséggel “kiszolgáltatják” beosztottjaikat, hisznem tűrhető a gyanúsítottak bántalmazása. Ebből eredően ebben az esetben nem történhetettbántalmazás, a kapuügyeletes felé panasz nem volt, az alosztályvezető nem tapasztaltbántalmazást; B. Sándor arca pedig valószínűleg attól a szégyentől volt vörös, hogybűncselekménnyel gyanúsítják. Nagyjából ez lehetett az ügyészségi nyomozókgondolatmenete, de legalábbis hasonlóan cinikus. Az orvosszakértő véleményét akövetkezőképpen értékelték: “…bár a rögzített sérülések keletkezhettek az elmondottakszerint is, a kihallgatás közben esetlegesen elszenvedett pofon ütések kapcsán,figyelembe véve azonban az orvosi adatokat, a kihallgatás időpontját, egyértelműen nemhatározható meg a sérülések keletkezési időpontja, nem zárható ki teljes bizonyossággal,hogy a sérülés a kihallgatás időpontja előtt, avagy az azt követő napokban keletkeztek.”Kristálytiszta logika. A szakértői vélemény szerint keletkezhetett a sérülés a sértett általelmondottak szerint, vallomását négyen támasztják elő, de a rendőri tagadás erősebb érv. Avallomások egyenértékűségének kérdése tehát olyan formán kerül előtérbe, hogy kitőlszármazó vallomás milyen súllyal esik latba. Ez az elsőre képtelennek, alkotmány- éstörvénysértő gyakorlatra utaló kijelentés ügyeink egy részében megalapozottnak tűnik. Ahatóság tagjainak működéséhez és kijelentéseikhez általában hitelességet is társítanak, amihelyénvaló, és alapvetően bizalmat tükröz. A büntetőeljárásban ilyen felfogásnak viszont nincshelye: “A bizonyítás eszközeinek nincs előre meghatározott bizonyító ereje.” Csak remélnitudjuk, hogy ténylegesen nem gondolják úgy a hatóságok, hogy pl. egy rendőr vallomásáhoznagyobb bizonyító erő társul, mint egy civiléhez. Mindezeken felül esetünkben azt a – szinténbüntetőeljárási – elvet is figyelembe vették, hogy “a kétséget kizáróan nem bizonyított tényt a



büntetőeljárási – elvet is figyelembe vették, hogy “a kétséget kizáróan nem bizonyított tényt aterhelt terhére értékelni nem lehet.” Kifejezetten ugyanakkor nem utal erre a megszüntetőhatározat, csak áttételesen: “teljes bizonyossággal nem állapítható meg, de ugyanakkornem is zárható ki a feljelentésben foglalt bűncselekmény elkövetése”. Az ügyészségpresztízsveszteségtől való félelme sok esetben azért lehet megalapozott, mert a terhelőnyomozati adatok elégtelensége miatt vádemelés esetén a vádképviselet gyenge lábakon állna,így valószínűleg nem lehetne megalapozottan bíróság elé vinni az ügyet. Másrészt azonban aNEKI megítélése az, hogy sok ilyen vagy hasonló esetben indokolatlanul nem vállalja azügyészség a “megmérettetést”, amikor a bíróság előtt kellene bizonyítani a vádlott bűnösségét(azaz a nyomozati anyag a vádemelést megalapozná, ám nem teljesen “biztos”, hogy avádlott(ak) bűnössége bizonyítást nyer). Erre a későbbiekben érdekes példával szolgál az azügy, melyben ugyan nem a rendőrség tagja volt a jogsértő, ám a lefolytatott (illetve esetenkéntle nem folytatott) nyomozati cselekmények elégtelensége, késedelmes jellege, a rendőrség“nemtörődömsége” oda vezetett, hogy a közvádra üldözendő cselekmény vonatkozásában anyomozást megszüntették, míg a magánvádló a későbbi eljárásban ugyanolyan tényállást tudottelfogadtatni a bírósággal, mint amely miatt feljelentését megtette.

A NEKI a strasbourgi bírósághoz fordult kérelemmel B. Sándor nevében, amelyben azEgyezmény több pontjának megsértésére hivatkozott. Az eljárás jelenleg is folyamatban van, azelfogadhatóságról még nem döntött a bíróság.

2/4. B. Jónás és fia – bántalmazás hivatalos eljárásban

Az eset részletes leírása a Fehér Füzet 2001-es kiadásában szerepel. Ebben az ügyben a NEKImegszokott gyakorlatától eltérően az ügyfeleink ellen folyó büntetőügyben védői munkát isellátott, míg – ezzel párhuzamosan – az intézkedő rendőrök ellen is feljelentéssel élt és amegindított nyomozásban sértetti képviselőt biztosított a sértetteknek. Ügyfeleink tehátugyanazon ügyből kifolyólag egyrészt terheltek, másrészt sértettek voltak. Az ellenük folyóügyben hivatalos személy ellen csoportosan elkövetett erőszak bűntette és súlyos testi sértésmiatt emeltek ellenük vádat. Első fokon a bíróság marasztaló ítéletet hozott, B. Jónás I. rendűvádlott két év szabadságvesztés büntetést kapott, végrehajtásában négy évre felfüggesztve. Amegyei bíróság ezt az ítéletet helybenhagyta.

A tényállás témánk szempontjából lényegi eleme az, hogy a bűncselekményt követőenhelyszínre kiérkező és B. Jónásékkal szemben intézkedést kezdeményező rendőrök általmegkezdett intézkedés jog- és szakszerűnek minősíthető-e, azaz mikor milyen kényszerítőeszközök alkalmazásának van helye, a rendőr mikor alkalmazhat erőszakot. A téma teljes körűtárgyalása természetesen külön tanulmány tárgya lehetne, de igyekszünk a lényegi pontokonmegragadni a problémát.

B.Jónás ismerőseivel az egyik helyi szórakozóhelyen unokája születését ünnepelte. Eközbenhangoskodtak, a kiszolgáló többször szólt nekik, hogy halkabban szórakozzanak. Egy idő után avolt (akkor rendelkezési állományban lévő) helyi körzeti megbízott is odaszólt a társaságnak,ebből veszekedés, majd verekedés lett. A helyszínre érkezett a jelenlegi körzeti megbízott, akierősítést kért a közeli város rendőrkapitányságáról. A kiérkező rendőrök a már hazafelé tartó B.Jónást, illetve fiát megállították, a sértettek állítása szerint megbilincselték és visszavitték őket akocsmába. B. Jónást és fiát eközben – előbbiek állítása szerint – bántalmazták: előbbikoponyazúzódást, hasfalzúzódást, szemhéj és szemkörüli terület zúzódását szenvedte el,utóbbinak két fogából tört le kisebb darab.



A sértettek állítása szerint ellenállást az intézkedés során nem tanúsítottak, ám kiderült, hogy id.B. Jónás az intézkedés elején szembefordult a rendőrökkel és támadólag lépett fel, későbbpedig az egyik intézkedő rendőrt combon rúgta. Összességében elmondható, hogy az esetemegítélése nem teljesen egyértelmű: ügyfeleink nem tagadják, hogy összetűzésbe keveredteka kocsmában, azonban állításuk szerint a későbbi, ellenük foganatosított intézkedés módjaaránytalanul erőszakos volt.

A sértettek – a “kocsmai ügy” terheltjei – állításuk szerint hazafelé menet szenvedték el azintézkedést. A bíróság ítéleti tényállása erre a momentumra nem helyez túl nagy hangsúlyt,annyit említ e körben, hogy a helyszínre érkező rendőrök vetettek véget a verekedésnek testikényszer és bilincs alkalmazásával. A nyomozást 2002. április 23-án a nyomozó hivatalmegszüntette, tekintettel arra, hogy a feljelentett bűncselekmény nem volt bizonyítható.Összességében az állapítható meg az ügyről, hogy abban valóban számos ellentmondás voltfelfedezhető a feljelentők előadásaiban, míg a kihallgatott rendőrök vallomásai egybehangzóakvoltak és ezeket érdektelen, kívülálló tanúk is alátámasztották. A NEKI nem nyújtott be panaszta megszüntető határozat ellen.

A nyomozás megszüntetése és a bizonyítás eredménytelensége ellenére néhány gondolaterejéig utalnánk a rendőrség kényszerítőeszközök vonatkozásban fennálló jogosítványaira.

Az Rtv. 15-20. §-ai szólnak a kényszerítő eszközök általános szabályairól. A 15. § fontosságaabban rejlik, hogy lefekteti az arányosság követelményét, azaz az intézkedés törvényes céljávalarányban nem álló hátrányt nem okozhat a rendőr. A második bekezdés pedig a fokozatosságotis előrevetíti, illetve hangsúlyozza azt az elvet, hogy a több lehetséges intézkedés közül mindiga legkisebb korlátozással, sérüléssel vagy károkozással járót kell alkalmazni. A 16. §-alkezdődően a kényszerítő eszközök általános szabályait olvashatjuk. Alapelvi jelentőségű az arendelkezés, miszerint kényszerítő eszközt csak a törvényes feltételek fennállása esetén lehetalkalmazni, és azonnal fel kell hagyni annak alkalmazásával, ha a cél megvalósult, azaz azellenszegülés megtört és az intézkedés eredményesen lefolytatható. Már most szükségesnektartjuk megvizsgálni a szolgálati szabályzat idevágó rendelkezéseit, nevezetesen a szolgálatiszabályzat 51-52.§-ait, melyek szintén a kényszerítő eszközök általános szabályairólrendelkeznek. Az első bekezdés szerint a szolgálat jogszerű teljesítésekor a rendőr kötelesintézkedéseinek érvényt szerezni, “ennek érdekében előzetes figyelmeztetés után joga vankényszerítő eszközök alkalmazására”. Azt azonban, hogy eme érvényszerzésnek valamiakadálya is kell, hogy fennálljon a kényszer alkalmazása előtt, csak az 52.§ (2) bekezdésmondja meg, amikor meghatározza, mit kell ellenszegülésnek tekinteni a kényszerítő eszközökalkalmazása során. E szakasz utal az Rtv. 47.§-ra, mely paragrafus használja az ellenszegüléskitételt. Nem fekteti le az általános szabályok elején a szabályzat, hogy kényszerítő eszköztcsak a jogszerű rendőri teljesítés megakadályozásnak, az annak való ellenszegülés eseténlehet alkalmazni. Ráadásul az Rtv. hivatkozott szakasza mindössze a testi kényszerről szól,más típusú kényszerítő eszközt e szakasz nem említ. Nem egyértelmű, hogy miért nem az Rtv.16. §-ra utal a szabályzat e pontja, ahol a szakasz első bekezdésének második mondatalegalább a contrario utal arra, hogy kényszerítőeszközt csak ellenszegülés esetén lehetalkalmazni. Sőt, az Rtv. 19. §-a is megerősíti, hogy a rendőri intézkedésnek mindenki kötelesmagát alávetni. A későbbiekben még utalunk arra, hogy milyen következtetésre jut el ajogalkotó ebből fakadóan a bilincs alkalmazásának tekintetében.

Mind az Rtv, mind a szabályzat lényeges rendelkezései azok, melyek kötelezik a rendőrt, hogya kényszerítés közben a testi épséghez fűződő jogokat tartsák tiszteletben, és a testi épségetcsak a legszükségesebb mértékben veszélyeztessék. Igaz, az Rtv. konkrétabb, amikor



csak a legszükségesebb mértékben veszélyeztessék. Igaz, az Rtv. konkrétabb, amikor“megemlékezik” a kínzás, embertelen vagy megalázó bánásmód tilalmáról is, valamint a 17.§ (2)bekezdésében azt nyilvánítja ki, hogy a rendőri intézkedés során a kényszerítő eszközalkalmazása esetén “lehetőleg kerülni kell a sérülés okozását, az emberi élet kioltását”. Aszövegezés üdvözlendő, mindazonáltal a “lehetőleg” kitétel elhagyható lett volna, legalábbisfinomításra szorulna.

Annak kinyilvánítását, hogy a kényszerítő eszközök felsorolásának sorrendje fokozatosságot isjelent, a szabályzatban találjuk, ami talán az Rtv.-ben is expressis verbis elhelyezhető lett volna.Fontos “kellék” az ún. előzetes figyelmeztetés, azaz az ellenállás tanúsítójának a törvénynevében való figyelmeztetése, illetőleg felhívása, hogy fejezze be az ellenszegülést, különben arendőr kényszerítő eszközt fog alkalmazni. Ez a figyelmeztetés csak abban az esetbenmellőzhető, ha a “késedelem veszéllyel járna”. Az általános szabályok foglalkoznak még ajelentéstételi kötelezettséggel, és azzal, hogy az elöljárónak minden esetben vizsgálnia kell akényszerítő eszköz alkalmazásának szükségességét, jogszerűségét és arányosságát. Talánnem szükséges arra felhívni a figyelmet, hogy a jogszerűség lényegében magában foglalja amásik két fogalmat. Amennyiben az intézkedés feltételei nem állnak fenn, azaz nem jogszerűenalkalmaznak kényszert, akkor sem a szükségesség, sem az arányosság nem releváns“mutatók”, azaz a jogszerűség hiánya kizárja a másik két fogalom egyidejű fennálltát. Erre máraz Rtv. 15.§-a is utalt valamelyest.

A fentiekből és az általános szabályokból következően a bilincs alkalmazása nem előzheti megpl. a testi kényszer alkalmazását. A bilincs alkalmazásával kapcsolatos szabályozás azonbannémi ellentmondással terhes. Az Rtv. a kényszerítő eszközök között említi és annyit mondlakonikusan, hogy a szabadságában korlátozni kívánt vagy korlátozott személy önkárosításánakmegakadályozására, támadásnak megakadályozására, szökésének megakadályozására vagyellenszegülésének megtörésére alkalmazható. Az Rtv. indokolása azonban – ellentmondva aszolgálati szabályzat általános feltételeinek , de a törvény 16.§-hoz fűzött indokolásnak is –alkalmazására azt mondja, hogy arra lehetőség van “előzetes ellenállás tanúsítása nélkül” is.Feltételül szabja viszont, hogy erre is csak személyi szabadság korlátozásával járó intézkedéskeretében (elfogás, előállítás, elővezetés, őrizetbevétel) alkalmazható. Mindez a szolgálatiszabályzat bilincsre vonatkozó részletszabályaival viszont összhangban van, ugyanis aszabályzat 54.§ (1) bekezdés c) pontja szerint a bilincs a bűncselekmény alapos gyanúja miattelfogottal szemben alkalmazható. Megítélésünk szerint indokolatlanul terjeszti ki ejogszabályhely a bilincs alkalmazását olyan esetekre, amikor az intézkedés alá vont személynem tanúsít ellenállást, hanem önként aláveti magát a rendőri intézkedésnek, azazegyüttműködik. Az Rtv.-ből nem folyik ilyen lehetőség, sőt, annak 16.§-a egyértelművé teszi,hogy a rendőr csak azt kényszerítheti, aki az intézkedést akadályozza vagy annak ellenszegül.Másrészt a szabályzat szövegezése szinte kötelezővé teszi a gyanúsított elfogása esetén abilincs alkalmazását. Márpedig nem szükségszerű az, hogy az elfogott személlyel szembenbilincset alkalmazzanak – ahogy egy Tolna megyei rendőrőrs munkatársai egy közel 70 évesurat “fogtak el” annak lakásán, és rögvest megbilincselték, majd kihallgatásának végéigbilincsben tartották; kérdésünkre, hogy erre miért volt szükség, az őrsparancsnok – akijogszerűnek ítélte a kényszerítő eszköz alkalmazását – azt válaszolta, hogy kollegája az adotthelyzetben így látta jónak; és mivel jogszabályi akadálya nem volt, ezért az elöljáró ishelyénvalónak találta a kényszerítő eszköz alkalmazását. Az illetékes rendőrkapitányságonpedig azzal indokolták, hogy a bűncselekmény tárgyi súlya (szemérem elleni erőszak) indokoljailyenkor a bilincs alkalmazását. Megjegyzést érdemel, hogy a bilincs kiemelkedő tárgyi súlyúcselekmény esetén való alkalmazására nincs jogszabályi alap; ezt legfeljebb a gyakorlatbanalkalmazzák így.



alkalmazzák így.

Véleményünk az, hogy a szövegezés kiterjesztő jellegű értelmezést enged a bilincselésselkapcsolatban: olyan esetekben is alkalmazható a bilincs (és ezt erősíti az egyébként jogforrásierővel nem bíró Rtv. indokolás), amikor ellenállást, ellenszegülést nem tanúsítanak. Ebbőladódóan írott malaszt marad az Rtv. és a szabályzat általános feltételeinek azon része,miszerint a rendőri szolgálatteljesítésnek alá kell vetnie magát mindenkinek, és csak azzalszemben lehet kényszert alkalmazni, aki ellenáll. Az első esetleírásban több ízben idéztükSzikinger István szakvéleményét, most is idevág annak egy része: “Bilincselésre akkorkerülhet sor, ha az intézkedés során felmerül az érintett személy önkárosításának,támadásának, szökésének közvetlen veszélye, illetőleg az ellenszegülés leküzdésénekszükségessége. Ezzel együtt nem zárható ki az intézkedés megkezdésével egyidejűlegfoganatosított bilincselés jogszerűsége, amennyiben alapos okkal feltételezhető, hogy ekényszerítő eszköz olyan veszélyek elhárítását szolgálja, amelyhez képest abilincseléssel érintett alapvető jogok korlátozása szükséges és arányos.”. Ez utóbbimegítélése azonban rendőri diszkréció körébe tartozik, és – mint az említett példa mutatja –rendőreink hajlamosak olyan esetben is bilincselni, amikor az ellenállásnak nemhogy semmilyenjele nem tapasztalható, de annak későbbi veszélye is kizárt.

2/5. Z. Sándorné – hivatali visszaélés, testi sértés

2001.január 19-én Z. Sándorné fiatalkorú gyermekét tanúkénti kihallgatásra beidézték azilletékes rendőrkapitányságra, majd egész nap ott tartották, miközben tanúi minőségétgyanúsítottra “változtatták” kihallgatói. Mivel a fiú édesanyját nem engedték be, mint törvényesképviselőt – mondván, érdekellentét miatt kizárják az eljárásból – eseti gondnok látta elképviseletét. Lényeges és megjegyzendő, hogy az előbbi eljárás ellen panasszal élő Z.Sándorné panaszának az ügyészség helyt adott, és utasította a rendőrséget, hogyfolytatólagosan hallgassa ki a fiatalkorú gyanúsítottat, immár képviseletének megfelelőbiztosítása mellett.

A fiatalkorú Z. Zoltánt később őrizetbe is vették, amiről édesanyját hivatalosan nem értesítették.Emiatti aggodalmát közölte fiaival is, akik úgy határoztak (sajnos nem szerencsésen), hogy akihallgatást foganatosító egyik rendőrt a lakásán keresik fel. A rendőrt azonban nem találtákotthon, és annak otthon lévő feleségét kérdezték testvérük hollétéről, majd rövid szóváltás,szitkozódás után távoztak. A feleség telefonált a kapitányságon tartózkodó férjének, akikollegájával a két férfi keresésére indult, és felkeresték Z. Sándorné lakását. A két férfi azonbannem volt még otthon, így az odaérkező rendőrök az ott lévő Z. Sándornét, lányát és egy másikcsalád, éppen ott tartózkodó 13 éves kislányát lefújták gázspray-vel, valamint Z.-né lányáttöbbször megrúgta az egyik rendőr. Később több helyen is keresték a két roma férfit, majdvégül 01.00 óra körül találták meg egyiküket, Z.-né lakásán, akit több ízben fegyverrelfenyegettek, illetve ököllel ütötték meg. Z. Sándor az orvosszakértői vélemény alapján igenkomoly szemkörüli és koponyasérüléseket szenvedett el, míg Z. Sándorné lányáról sajnos nemkészült látlelet, így a sérülések nem voltak vizsgálhatóak. Z. Sándor a szakértő megállapításaszerint csak a véletlennek köszönhette, hogy sérülései nem lettek súlyosabbak, ugyanis abántalmazás jellege, a sérülések helye alapján könnyen veszélyesebb állapotba is kerülhetettvolna.

Z. Sándorné feljelentése alapján az illetékes ügyészségi nyomozó hivatal kezdte meg anyomozást, nagy erőkkel. Tekintettel arra, hogy a NEKI már csak a bírósági szakbankapcsolódott be az ügybe, a nyomozati cselekményeken nem vettünk részt. Az iratok utólagosmegtekintése alapján viszont egyértelműen látszik, hogy a nyomozó hivatal és annak



megtekintése alapján viszont egyértelműen látszik, hogy a nyomozó hivatal és annakügyészségi nyomozója nagyon alapos és mindenre kiterjedő nyomozást folytatott le. Ennekköszönhető elsősorban, hogy az ügyészség vádiratot nyújtott be a gyanúsítottak ellen. A vádhivatali visszaélés, súlyos testi sértés kísérlete és rongálás többek között.

Az ügyben a NEKI levelet intézett a terheltek feletteséhez, azaz az illetékes kapitányhoz, afegyelmi eljárással és a szolgálati viszony felfüggesztésével kapcsolatban kérve tájékoztatást.

A bírósági eljárás jelenleg folyamatban van, 2002 júniusában várható ítélet első fokon.

2/6. J. István – bántalmazás hivatalos eljárásban (nagyon rövid esetleírás, folymatban van)

Az eset 2002. március 4-én történt a Baranya megyei S. községben. Az incidens rövidismertetésén túl jelenleg másról nem tudunk beszámolni, ugyanis egyelőre csak a feljelentéstörtént meg a rendőrök ellen. A sértett J. István elmondása szerint a fenti napon – általa iselismerten – ittasan vezetett, és az őt megállásra felszólító rendőröket kikerülve autójávalhazahajtott. A rendőrök közben a nyomába eredtek, majd a már hazaérő és autójából kiszállóférfit a földre kényszerítve ütni kezdték. A bántalmazásban mind a három rendőr részt vett és azesetnek tanúja volt J. István felesége és a háza udvarán tartózkodó egy-két személy. A férfi abántalmazás következtében – a 2002. március 5-i ambulánslap tanúsága szerint –koponyasérüléseket szenvedett és több bordája eltört.

A bántalmazásnak az vetett végett, hogy a helyszínre érkezett a bántalmazó rendőrök elöljárója,és beosztottjait a bántalmazás abbahagyására utasította. Ezt követően J. Istvánhoz orvosthívtak, aki valamelyest ellátta sérüléseit, ám kórházba nem vitték a sérült férfit. A rendőrökvérvétel céljából előállították J. Istvánt, majd állítólag azt is felajánlották neki, hogy amennyibenmellőzi a bántalmazás miatti feljelentést, akkor ők is eltekintenek az ittas vezetés miatti eljárásmegindításától.

Az ügy pillanatnyilag folyamatban van.

2/7. K. Frigyes, Borsod – Abaúj – Zemplén megye

K. Frigyes – aki éppen katonaidejét töltötte – két barátjával 2001. augusztus 17-én B.községből M. városba ment szórakozni. A három fiatalember már meglehetősen ittas állapotbanvolt, amikor egyikük barátnőjét készült meglátogatni. K. Frigyes és barátja sokáig vártákharmadik társukat, és annak felkutatására indultak egy idő után. Út közben megálltak egyautóbuszmegállónál és annak plexi oldalát ütötték, rugdosták. Később egy társasház kapujábanegy kapucsengőt nyomtak hosszasan és a lakás tulajdonosánál keresték barátjukat. Későbbszóváltás alakult ki közöttük a kaputelefonon keresztül és a lakásából lefutó férfi üldözőbe vettea két fiatalembert, amelyben segítséget nyújtottak neki a közeli bevásárlóközpont biztonságiőrei. A két fiút végül a buszpályaudvaron érték utol, ahol a kiérkező rendőrök elfogták éselőállították őket.

A katonai ügyészség vádindítványa nyomán a katonai bíróság 2002. január 11-én a kétfiatalembert társtettességben elkövetett garázdaság vétségében találta bűnösnek és ezért őket150 napi tétel felfüggesztett pénzbüntetésre ítélte. Az ítélet tudomásulvétel folytán jogerőreemelkedett első fokon.

K. Frigyes az ellene folytatott eljárással egyidejűleg feljelentéssel élt a BAZ - MegyeiÜgyészségi Nyomozó Hivatalnál amiatt, mert állítása szerint elfogásukat követően a rendőrök



Ügyészségi Nyomozó Hivatalnál amiatt, mert állítása szerint elfogásukat követően a rendőrökegyike a rendőrkapitányságra menet az autóban bántalmazta K. Frigyest, majd a kapitányságonbelül is bántalmazták. Társát is hasonló bántalmazás érte.

A nyomozó hivatal által lefolytatott eljárásban először feljelentés kiegészítést, majd – az alaposgyanú megállapítását követően – nyomozást rendeltek el. Az eljárásban dr. Barcsi Istvánképviselte K. Frigyest. A gyanúsított mellett a két sértettet, valamint a helyszínen korábbanintézkedő rendőröket hallgatták ki, valamint érdektelen tanúkat is. Ez utóbbiak a bántalmazásvonatkozásában értékelhető vallomást tenni nem tudtak, míg a rendőrök – köztük a gyanúsított– a bántalmazás elkövetését tagadták. A sértettek az esetet követően orvosnál nem voltak, így –figyelemmel a bántalmazás “enyhe” jellegére – annak a nyomozás során már semmiféle nyomanem volt.

A nyomozást 2002. március 5-én a Be. 139. § (1) b) pontja alapján szüntették meg. Anyomozást megszüntető határozat megállapította, hogy a sértettek vallomása “sem elegendő anagyszámú, cáfoló bizonyíték ismeretében annak minden kétséget kizárómegállapításához, hogy T. Zs. megütötte a sértettet. Márpedig a Be. 61.§ (4) bekezdésealapján a kétséget kizáróan nem bizonyított tényt a terhelt terhére értékelni nem lehet.”.Egyebekben a határozat megállapítja, hogy minden lehetséges tanút kihallgattak, mindenszükséges iratot és bizonyítékot beszereztek.

Az ügy tehát a sértettek szempontjából sikertelenül végződött, és a képlet, ami a megszüntetéseredményéhez vezetett, a szokásos módon alakult. Az intézkedő rendőrökön és a sértettekenkívül más nem tudott nyilatkozni a bántalmazásra nézve. Megjegyzendő, hogy még a sértettekis csak részben tudták egymás nyilatkozatait alátámasztani, mert külön autóban szállították őketa rendőrkapitányságra, az azt követő eseményeket tekintve azonban egybehangzóannyilatkoztak. A nyomozó hivatalnak mégis igaza van, és szinte kihallatszik a megszüntetőhatározatból, hogy számukra is sikertelen ügyről van szó, tulajdonképpen tehetetlenek voltak.Se látlelet, se érdektelen terhelő vallomás nem állt rendelkezésükre, a rendőrség tagjai pedigszintén nem tettek terhelő vallomást társukra. Természetesen tiszteletben kell tartani atanúvallomáshoz kötődő premisszát: a tanú igazat mond. Csakhogy az ilyen esetek jó részébenérdekes módon mindig a sértettek “hazudnak”.

Sem a sértettet képviselő ügyvéd, sem a NEKI nem látta értelmét a megszüntető határozat ellenpanaszt benyújtani.

3. Jogellenes fogvatartás; testi sértés

3/1. V. Csaba – jogellenes fogvatartás

2000 májusában kapott a NEKI bejelentést arról, hogy 1999. január 16-ról 17-re virradóéjszaka T. községében három roma fiatalembert súlyosan bántalmaztak, majd ezt követően ahelyi körzeti megbízott a három bántalmazott fiatalt a rendőrőrsre előállította, aholbántalmazásuk – rendkívül megalázó és embertelen módon – tovább folytatódott. Abántalmazást azonban nem a rendőr követte el, ugyanis azok a (civil) személyek, köztük egypolgárőr is “kíséretet adott” az előállításhoz, majd az őrsön folytatták azt, amit korábbanelkezdtek.

A három roma származású fiatalember (közülük ketten még fiatalkorúak), V. Csaba, Sz. Attilaés V. Zsolt 1999. január 16-án este a t.-i diszkóban töltötték az estét és az 1999 júniusábanszületett vádirat szerint “ismeretlen körülmények között” kerültek szóváltásba két helybeli



született vádirat szerint “ismeretlen körülmények között” kerültek szóváltásba két helybelifiatallal. Ez utóbbiak közül a fiatal lány, sérelmesnek érezve helyzetét, hazament ésédesapjának elmesélte a történteket. Az apa az eseményeket hallván feldühödött, és gumibotjátmagához véve elindult a diszkó felé azzal, hogy elégtételt vegyen a roma fiúkon a lányát értsérelemért. Útközben azonban találkozott a szolgálatban lévő helyi körzeti megbízottal valamintaz egyik polgárőrrel, akiktől segítséget kért. Ezt követően mind az öten, tehát a rendőr, apolgárőr, az apa és lánya, valamint annak barátja érkeztek a helyszínre, ahol meglátták, hogy ahárom, általuk keresett fiú egy kis utcában vannak. A magát sértve érző lány rájuk is mutatott,minekutána apja a gumibottal és kezével V. Csabát ütlegelni kezdte. Hamarosan azonban ahelyszínen lévők közül többen is bekapcsolódtak a bántalmazásba, és mindhárom fiatalembertütlegelni kezdték. A szolgálatban lévő körzeti megbízott mindezt a nélkül nézte végig, hogybármelyik oldalon beavatkozott volna; egyszer ugyan a bántalmazottak egyike kért tőlesegítséget, ám a rendőr nem avatkozott be a bántalmazásba – sőt, hogy egy alkalommalkijelentette, hogy ő is hasonló módon cselekedne, ha a lányát ilyen sérelem érné.

Miután az ütlegelést befejezték, a körzeti megbízott felszólította a bántalmazottakat, hogyüljenek be a szolgálati autójába, mert beviszi őket a rendőrőrsre. Ez meg is történt, azonbanérdekes módon a bántalmazók is követték őket, tehát mintegy kíséretet adtak az előállításhoz,ami - a jogszerű előállításokkal összehasonlítva – teljesen abszurdnak tűnik.

A rendőrőrsön tovább folyt a roma fiatalok bántalmazása, ahol már a fizikai bántalmazáson túlrendkívül megalázó módon vettek elégtételt vélt vagy valós sérelmeik miatt a sértetteken. Újfenta vádiratra támaszkodva: a (későbbi) vádlottak egyike az egyik sértettet térdre kényszerítette,hogy így kérjen bocsánatot a lánytól. Annak dacára, hogy a sértettek egyike erősen vérzett, abántalmazás tovább folyt, később pedig egy pisztoly is előkerült, amit az egyik sértett fejénekszegeztek. Végül abbahagyták a bántalmazást, és a sértetteket a rendőrőrsről elengedték.

A körzeti megbízottnak számot kellett adni valamilyen módon hivatalosan is az előállítás és arendőrőrsön való benntartásról, azaz hivatalos jelentést (ún. “kényszerpapírt”) kellet készíteniea kényszerintézkedésről. Mindössze az volt a gond, hogy az előállítás indokaként azt jelöltemeg, hogy az előállítottak nem tudták magukat igazolni, tehát személyazonosságuk tisztázásavégett lettek előállítva. Ez azért is érdekes, mert azon túl, hogy a fentieket figyelembe vesszük,T. települése elég kicsi ahhoz, hogy egymást jól ismerjék az emberek, nem is beszélve a körzetimegbízottról, aki vélhetően mindenkit személyesen ismer. Ennek ellenére a körzeti megbízottaz elkészített valótlan tartalmú jelentés alapján feljelentéssel élt a sértettek ellen január 18-ánszemélyi igazolvánnyal kapcsolatos kötelezettség megsértésének szabálysértése miatt.

A roma fiatalok pedig időközben szintén segítségért fordultak egy szervezethez, akik dr. BarcsiIstván és Dr. Bánszegi Judit ügyvédekhez irányították őket. Az ő segítségükkel tettekfeljelentést bántalmazóik ellen a Hajdú-Bihar Megyei Ügyészségi Nyomozó Hivatalnál, hiszen azegyik feljelentett rendőr volt. A megindult nyomozás során tisztázódtak azok az események,melyek alapján a D. Városi Ügyészség vádat emelt a bántalmazók ellen jogellenes fogvatartás,garázdaság és könnyű testi sértés miatt. Az eljárás Dr. Barcsi István és Dr. Bánszegi Juditsértetti képviselők részvételével végül a rendőr és társai elmarasztalásával ért véget. Az I.rendű vádlottat (azaz a rendőrt) a bíróság 1 év 10 hónapi, végrehajtásában két évrefelfüggesztett börtönre ítélte. Az ítélet, mivel azt mindenki tudomásul vette, jogerős.

3/2. F. Kálmán – jogellenes fogvatartás a sértett sanyargatásával

2001. április 17-én a T. község melletti tó mellett F. Kálmán uszadékfát gyűjtött otthonitüzelőhöz. Egy halászati őr állította meg és megkérdezte tőle, hogy mit csinál ott. Mint kiderült,



tüzelőhöz. Egy halászati őr állította meg és megkérdezte tőle, hogy mit csinál ott. Mint kiderült,két halászati őr (halőr) és két, az illetékes vízirendészet állományába tartozó rendőr járőrözteka tó körül orvhalászokat keresve. F. Kálmánt észrevéve kérdőre vonták, mire a fiatal fiúelmondta nekik, hogy csak fát gyűjtött. A halászati őrnél lőfegyver volt, F. Kálmán elmondásaszerint a fegyverrel a halőr a földre, közvetlenül a fiú mellé lőtt. Ezután a rendőrök egyike ahalőrrel együtt szó szerint fülön fogta a megrettent 14 éves fiút, a zsebeit kiüríttették, majd – azakkor még jéghideg – vízbe kellett beleállnia. A ruhája csurom vizes lett, és mivel ekkor mégáprilis volt, az eset a délutáni órákban történt, elég hideg volt, akkor különösen embertelennektarthatjuk ezt az eljárást.

A fiút ezt követően levezették a gát aljára, miközben néhány alkalommal pofon is ütötték. Agátnál levetették a roma fiúval annak gumicsizmáját, és a kapcáját is. Ekkor már a másik két férfiis a helyszínen volt, a fiút sértegették, azzal gyanúsították, hogy orvhorgász. Végül aterepjárójuk csomagtartójába kényszerítették, ám nem csukták rá az ajtót, onnan kiengedték éshazaküldték.

Később kiderült, hogy F. Kálmán bántalmazását megelőzően a halőrök és a két rendőr kétmásik roma fiatalembert is bántalmazott, illetve jogellenesen fogva tartott. A két fiú elismerte,hogy orvhorgásztak, ennek ellenére bántották őket. Utólag mindezek ellenére megbírságoltákőket az orvhorgászat miatt. Így összesen három sértettje van a bűncselekménynek.

Az incidenst követően F. Kálmán édesanyjával feljelentést tett a helyi rendőrőrsön, majd aterületileg illetékes kapitányság két dolgozója a helyszínre érkezve rögtön megkezdte az esetfelderítését. Megtalálták az eldobált kártyákat, valamint a kapcákat is. A rendőrőrsön rögzítettéka feljelentést, de F. Kálmán édesanyjának azt is mondták, hogy menjenek be a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Ügyészségi Nyomozó Hivatalba, és ott is tegyék meg feljelentésüket. Ez utóbbi“gyakorlat” egyébként gyakori, bár – megítélésünk szerint – helytelen, legalábbis feleslegesfáradságot okoz a feljelentőnek, és a hatóságot sem tehermentesíti lényegesen. A Be. 123. §(1)-(2) bekezdései szerint ugyanis a nem az illetékes és hatáskörrel rendelkező szervnél tettfeljelentést továbbítani kell a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező hatósághoz, azazesetünkben a rendőrőrs munkatársa akkor járt el helytelenül, ha a nála tett feljelentést nemküldte tovább az illetékes nyomozó hivatalnak. Szükségtelen tehát ilyen esetekben a feljelentőtahhoz a hatósághoz átküldeni, ahol a feljelentést elvileg meg kellett volna tenni, hacsak úgynem, ha a feljelentést eleve nem “fogadja be” a hatóság, de feljelentés elutasítása nyomozóhatóság vagy nyomozati jogkörrel is rendelkező hatóság részéről nem elfogadható,pontosabban nem jogszerű (minden bizonnyal feltehető, hogy az állampolgárok jelentős részenyomozó hatóság alatt elsősorban és mindenekelőtt a rendőrséget érti, azaz kicsi avalószínűsége, hogy egészen más szerv előtt tennének feljelentést). Emellett, az 1/1992.Legfőbb Ügyész –Belügyminiszter együttes utasítása kifejezetten elrendeli, hogy a rendőrségköteles az illetékes ügyészségi nyomozó hivatalt értesíteni az utóbbi hatáskörébe tartozóbűncselekmény észlelése esetén, illetve az ilyen bűncselekmény miatt náluk tett feljelentésttovábbítani. Az említett gyakorlat tehát jogszabálysértő is. F. Kálmán édesanyja mindenestre anyomozó hivatalnál is feljelentést tett, és ezt követően indult meg a nyomozás. A NEKI-nek ezesetben is azzal a nehézséggel kellett szembenéznie, hogy a sértettek csak az esetet követőmajdnem egy éven túl jelentették be panaszukat, így a nyomozati szak rekonstruálása, illetőlegaz abban keletkezett iratok beszerzése nehézségekbe ütközött. Mindazonáltal ez a nehézség ezesetben kiküszöböltnek minősíthető az által, hogy a nyomozás eredményes volt, így agyanúsítottakat megvádolták, azaz jelenleg a T.-i Városi Bíróság előtt büntetőeljárás vanfolyamatban mind a négy terhelt ellen. F. Kálmán és édesanyja 2002. április 2-án Debrecenbenkeresték fel dr. Barcsi István ügyvédet, aki a NEKI megbízásából sértetti képviselőként vesz



keresték fel dr. Barcsi István ügyvédet, aki a NEKI megbízásából sértetti képviselőként veszrészt az eljárásban. A következő tárgyalásra 2002. május 13-án került sor.

A tárgyaláson a bíróság ítéletet hozott. Tekintettel arra, hogy az ítélet írásba foglalt változatamég nem áll rendelkezésünkre, így csak a lényeget tudjuk összefoglalni. Eszerint a két rendőrtjogellenes fogvatartás (a sértett sanyargatásával) bűntettében találták bűnösnek, és ezérthárom év, illetve három év két hónap letöltendő szabadságvesztés büntetést szabtak ki rájuk. Ahalászati őrök még súlyosabb, három év hat hónap szintén letöltendő szabadságvesztéstkaptak. További érdekesség, hogy a bíróság a tárgyaláson előzetes letartóztatásba helyezte avádlottakat. Az ítélet még nem jogerős.

3/3. B. János – súlyos testi sértés egy szolgálaton kívüli rendőr által

2000. augusztus 20-án B. János és barátai hazafelé tartottak a Nógrád megyei S. településről,és megkérték az ott álló busz sofőrjét, hogy vigye őket haza, bár pénzük már nincsen. A busz amenetrend szerint már nem közlekedett, de a fiúk tudták, hogy a sofőr a falujukon keresztülszokott hazamenni a busszal. A sofőr közben a vezetőülés felőli ablakon keresztül beszédbeelegyedett az – egyébként szolgálaton kívül lévő – helyi körzeti megbízottal. Ezt követőenközölte a négy fiúval, hogy nem viszi őket haza. A fiúk később állították, hogy a körzetimegbízott kérte a sofőrt erre, de ez egyelőre nem bizonyított. Mindenesetre a négy fiú gyalogindult útnak, ám út közben észlelték, hogy egy Lada személygépkocsi előzi meg őket. Kis időmúlva a falu szélétől nem messze lévő ún. “gázfogadó állomásnál” három férfi ugrott elő asötétből és a fiatalokra támadt. Utóbbiak közül háromnak sikerült elfutnia, így B. Jánost sikerültcsak elérnie a támadóknak, és két ízben is igen súlyosan bántalmazták. A bántalmazáskoregyikük egy bottal B. János térdét ütötte meg több alkalommal, a körzeti megbízott pedig egyízben gyomorszájon vágta a fiatal roma fiút, akinek a bántalmazás következtében 8 napon túlgyógyuló sérülései keletkeztek, elsősorban a térde sérült meg komolyan. Ráadásul a fiú térdemár korábban is kezelésre szorult, így a bántalmazás után még komolyabb sérüléseikeletkeztek. Nagy valószínűséggel ez év nyarán térdműtétet hajtanak végre B. Jánoson.

A cselekmény etnikai motívuma ott érhető tetten, hogy a tanúk előadása szerint a körzetimegbízottnak a fiúk egyikével szemben korábban volt valamilyen nézeteltérése, azonban B.Jánossal szemben nem. Ennek dacára a sértettet nagyon súlyosan bántalmazták, cigányelleneskijelentések kíséretében. Az is említést érdemel, hogy azon a településen, ahol ez az eset istörtént, igen nagy számú roma lakos él, és előfordultak már korábban is etnikai jellegűkonfliktusok a NEKI gyakorlatában.

Az ügyben a Nógrád Megyei Ügyészségi Nyomozó Hivatal folytatott nyomozást, tekintettel arra,hogy az elkövetők egyike rendőr. Az ügyben dr. Furmann Imre ügyvéd és dr. Bihary László jogireferens lát el sértetti képviseletet.

A nyomozás során több ízben került sor kihallgatásokra és szembesítésekre. A háromgyanúsított mindegyike tagadta a cselekmény elkövetését, azonban a sértett és a tanúknyilatkozatai egyértelműen alátámasztották a feljelentésben foglaltakat. Ennek megfelelően anyomozó hivatal – kiegészítve a tényállást garázdaság bűntettével is – a B. VárosiÜgyészséghez továbbították az iratokat. Az ügyészség később a garázdaság vonatkozásában(tekintettel arra, hogy annak tényállási elemei közül nem mind valósult meg) az eljárástmegszüntette, és súlyos testi sértés miatt vádat emelt a három elkövető ellen a B-i VárosiBíróságon. Az ügyben eddig egy tárgyalást tartott a bíróság 2002. február 5-én, amelytárgyaláson egyelőre csak a terheltek kihallgatására került sor. A következő tárgyalástmájusban tartja a bíróság.



májusban tartja a bíróság.

II. Nyomozás vagy egyéb eljárás során elkövetett rendőri hibák

1.F. Mária – nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport tagja elleni erőszak

1998 áprilisában négy, Ó. városban lakó roma család építési telket vásárolt H. községben,Heves megyében. Ezt követően építkezésbe kezdtek, lakásépítési kedvezményeiket igénybevéve, és az építkezés 1998 végére be is fejeződött. Ekkor azonban csak F. Mária költözött be aházba 5 kiskorú gyermekével és élettársával, míg a többi három család Ó. városban maradt.1998 decemberének végén egy éjszaka 10-15 fiatal vette körül házukat, és hangosan kiabálvakövekkel dobálták meg a házat. Ehhez hasonló eset a későbbiekben több ízben előfordult, egyalkalommal pedig az utcán támadták meg F. Máriát és élettársát, utóbbit bántalmazták is.

F. Mária végül 1999. március 10-én feljelentést tett ismeretlen tettesek ellen, ekkor azonban F.Mária már annyira elviselhetetlennek érezte helyzetüket, hogy (miután a még be nem költözőcsaládokat értesítette arról, hogy inkább maradjanak otthon) röviddel ez után ők isvisszaköltöztek Ó. városba. Lényegében ezzel kezdődött meg egy másik, szintén rendkívülaggasztó időszak, ami legalább akkora veszélyeket hordoz magában, mint az ehhez vezetőtámadások.

Az eseményekről a NEKI csak 2001 márciusában kapott bejelentést. Ilyenformán (és itt isszem előtt tartva, hogy az érintettekkel sokáig és sok esetben csak közvetítő útján tudtunkérintkezni) az eseményeket legelőször is rekonstruálnunk kellett.

Közbevetőleg jegyezzük meg, hogy a lakóház kérdése is problémát jelentett a családokszámára, és ennek a büntetőügyre is kihatása volt. Az építésügyi hatóság ugyanis a korábbanmegadott használatbavételi engedélyt 1999. június 10-én megváltoztatta, és ahasználatbavételt megtiltotta. Ennek indoka a határozat szerint az volt, hogy egy 1999. májusi,a (már lakatlan) háznál tartott vizsgálat során megállapították, hogy számos olyan hiányosságfordul elő, ami a lakhatást nem teszi lehetővé, és ezért azokat pótolni kell. Természetesen azokpótlása nem történhetett meg, mivel a házba már nem költöztek vissza a tulajdonosok.Ugyanakkor felmerül az az (építésügyileg tulajdonképpen irreleváns) probléma, hogy ahiányosságokat a család idézte elő, vagy elköltözésüket követően a házat úgymond“széthordták”.

Mindezekből következően a tulajdonos családok a házat használni nem tudták és nem tudjákjelenleg sem: a határozat alapján nem költözhetnek be a házba, másrészt nem is mernének odavisszaköltözni. Az építkezésnél igénybe vett lakásépítési kedvezmény pedig azt vonja magaután, hogy az állam javára családonként 2 600 000 Ft. erejéig jelzálog, illetve öt évreelidegenítési és terhelési tilalom van bejegyezve a tulajdoni lapon. A fentebb említett aggasztóhelyzet egyik eleme tehát a ház, illetve a lakhatás.

A NEKI figyelmét azonban a feljelentés nyomán indult büntetőeljárás kötötte le. Kiderült, hogy anyomozást a l-i rendőrőrs folytatta le, garázdaság és rongálás miatt. Azonban a feljelentéstmegelőzően már a rendőrség tudomására jutottak azok a történések, amelyeket később F.Mária a feljelentésben előadott. Egy H. községbeli szociális szolgálat, ahová a négy családsegítségért fordult, 1999 februárjában tájékoztatta a legközelebbi kisebbségi önkormányzatot,akik a levél érkezését követően, másnap tájékoztatással fordultak a rendőrséghez, kérve azokintézkedését az ügyben. Az intézkedések meg is történtek volna egy jelentés tanúsága szerint,azonban a sértetteket egy alkalommal sem találták otthon. Így a büntetőeljárás csak a



azonban a sértetteket egy alkalommal sem találták otthon. Így a büntetőeljárás csak afeljelentés megtételét követően indulhatott meg.

A nyomozás során lényegében tanúkihallgatások történtek, ezek nyomán azonban ahatóságnak nem sikerült közelebb jutnia a megoldáshoz. A nyomozásnak közben egy érdekesmellékszála is akadt: F. Mária egy kihallgatása alkalmával a lakásépítés körülményeirevonatkozóan is tett egy-két megjegyzést, miszerint a vállalkozó becsapta őket. Ezért csalásmiatt is lefolytattak egy nyomozást az építési vállalkozóval szemben, amit azonban rövidesenmeg is szüntettek.

1999. május 11-én a garázdaság miatt folytatott nyomozást is megszüntette a h-irendőrkapitányság a Be. 139. § (1) bekezdés b) pontja alapján, mivel a nyomozás adataialapján nem állapítható meg az elkövető kiléte, és az eljárás folytatásától sem várhatóeredmény. Ezzel a határozattal gyakorlatilag az egész ügy befejezést nyert volna.

A családok jóval később, 2000 tavaszán segítségért fordultak az Országos CigányÖnkormányzat Ó. Városban lakó – a NEKI-vel jó kapcsolatban lévő, igen aktív – alelnökéhez,aki pedig a NEKI-t kereste meg a panasszal. Csak ezt követően nyílt lehetőségünk arra, hogyaz egész, fentebb vázolt procedúrát megismerhessük.

Az iratok áttanulmányozása és a sértettel (F. Máriával) való megbeszélésünk alapján úgytaláltuk, hogy a nyomozást helytelenül folytatták le: az elkövetett cselekmények nemgarázdaságként minősíthetők, ebből következően pedig a nyomozás lefolytatására sem a h-i,sem a l-i rendőrkapitányságnak nem volt hatásköre. A NEKI álláspontja az volt, hogyesetünkben nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport tagja elleni erőszak bűntette valósult meg.E miatt 2001. július 3-án panasszal éltünk a H-i Városi Ügyészségnél, kérve, hogy a nyomozástmegszüntető határozatot helyezze hatályon kívül és a nyomozás továbbfolytatását rendelje el.

Az alábbiakban idézünk néhány fontosabb részt dr. Furmann Imre sértetti képviselőbeadványából:

“A nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport tagja elleni erőszak bűntetténekvizsgálatakor nagy hangsúlyt kell fektetni az elkövetők szándékára, e mellett pedig azokraa motívumokra, melyek az elkövetésben szerepet játszottak.

Így fontos vizsgálni azokat a kijelentéseket, melyek az elkövetéskor, annak helyszínénhangzottak el, miként azokat a kijelentéseket is a vizsgálódás tárgykörébe vonhatjuk,melyek a négy cigány családnak a településre való költözésüket követően, illetve azépítkezés idején hangzottak el az ottani lakosok részéről. Ugyanis az említettidőszakokban több megjegyzést is kaptak a tekintetben, hogy miért költöztek H-ra,illetőleg cigány származásukra is több ízben történt utalás. Megerősíti ezt a H., T. út ... sz.alatti lakóház mellet lakó szomszédnak a helyszínen történt tényfeltárásunk idején valókijelentése, miszerint a falubeliek közül többen is kérdőre vonták, hogy miért adta el atelket egy cigányasszonynak, akitől a későbbiekben a négy cigány család a telketmegvásárolta.

A feljelentésben foglaltak szerint a sértett F. Mária előadta, hogy a támadások alkalmávaltöbb ízben az elkövetők azt kiabálták, hogy: ”Arabok, gyertek ki!”, illetve: “Takarodjatokinnét!”. A sértett elmondta a feljelentésben, hogy a későbbiekben előforduló támadásokalkalmával is elhangzott az, miszerint:”… pusztuljatok el a faluból, úgysem hagyunkbékét addig, amíg nem pusztultok el.” Ezen kijelentések mögötti tartalom –



békét addig, amíg nem pusztultok el.” Ezen kijelentések mögötti tartalom –összekapcsolva a tevékenységgel – álláspontom szerint egyértelműen utal az elkövetőkmotívumára.

Ugyanakkor az is említést érdemel, hogy semmiféle adat nem merült fel arravonatkozólag, hogy a sértettek/érintettek bármiféle módon okot adtak volna ellenszenvre,illetve annak tevőleges formában való kinyilvánítására. Ebből fakadóan arra akövetkeztetésre juthatunk, hogy az ismétlődő támadások motívuma a sértettek etnikaicsoporthoz való tartozása volt.

[…]a nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport tagja elleni erőszak bűntettének tényállásielemeként megjelölt elkövetési magatartás tekintetében utalunk arra, hogy a törvényitényállásban szereplő elkövetési magatartás második fordulatának – a kényszerítésnek –a kimerítéséhez a törvényhely kommentárja szerint nincs szükség eredményre. Ezálláspontunk szerint azt is magában foglalja, hogy jelen ügyben a kényszerítéseredménye nem közvetlenül a megvalósult cselekményeket követően következett be,hanem kis idővel később, jelesül az, hogy a megtámadott család – nem vitathatóankényszerűen – H-ról elköltözött. Véleményünk szerint nem kétséges, hogy az elköltözésnem következett volna be az ismétlődő támadások hiányában. Ez életszerűtlen is volna,hiszen az említett család (illetve családok) a támadásokat megelőzően költöztek H-ra,újonnan felépített házukba, mely építkezés meglévő vagyonuk jelentős, gyakorlatilagteljes egészét felemésztette. Az elköltözés és a támadások között tehát nyilvánvalóokozati összefüggés áll fenn, a korábban említettek pedig (az építkezés, és odaköltözéskori megjegyzések a falubeliek részéről, a szomszéd hölgy kijelentése, miszerint“megfeddték”, hogy miért adta el a telket cigánynak) mind-mind azt igazolják, hogy acigány családok H-ra költözése többek részéről nemtetszésre talált és azt támasztják alá,hogy olyan nyomás érte F. Máriát és családját, ami az elköltözés irányába hatott.

Megjegyzést érdemel az is, amit a sértett a feljelentésben szintén megemlít, nevezetesenazt, hogy az egyik (vélhetően első) támadást követő hetekben “H. belterületén, az utcán”támadták meg F. Máriát, élettársát, nővérét és sógorát. Állítása szerint e két utóbbirokonát ezen alkalommal “fiatal fiúk” rugdosták, bántalmazták. A nyomozás a vizsgáltügyben garázdaság és rongálás miatt folyt. Azonban ha tekintetbe vesszük (és ezt meg iskell tennünk, hiszen a feljelentő is előadta ezt) az előző cselekményt, és a garázda jellegűcselekményekkel együtt vizsgáljuk, akkor szembetűnő, hogy valamennyi cselekményközös vonása az, hogy a cigány személyeket úgymond minden indok nélkül támadjákmeg, bántalmazzák, rongálják meg lakásukat. Ez mindenképpen a motívumokfigyelembevételét kívánja meg.

Így tehát a cselekmény motívumát vizsgálva – természetesen az előzőekben említettektükrében –, álláspontunk szerint kiviláglik, hogy az elkövetett cselekményekre a sértetteketnikai (nevezetesen a cigány) csoporthoz való tartozása adott okot. A nyomozatiiratokból, illetve a sértettek, valamint a kihallgatott tanúknak az eljárás során, detényfeltárásunk alkalmával is elmondottai alapján látható, hogy F. Mária és családja,illetőleg a többi, H-ra költöző cigány család sem szolgáltatott okot arra, hogy kb. 10 főscsapatban, több ízben is házukra támadjanak, ablakaikat beverjék, a ház berendezésitárgyait megrongálják, a családot – köztük öt kiskorú gyermeket! – megfenyegessék.

A nyomozás során kihallgatott tanúk egyike sem tett említést olyan körülményről, amiarra utalna, hogy a sértett és családja, vagy a többi család bármilyen okot szolgáltatottvolna arra, hogy a falubeliek ellenszenvét elnyerjék. Sőt, H. J. tanú kihallgatása



volna arra, hogy a falubeliek ellenszenvét elnyerjék. Sőt, H. J. tanú kihallgatásaalkalmával egyenesen úgy fogalmaz: “Egy ideig semmi gond nem volt, sem a lakással,sem a benne lakókkal, de arról van tudomásom, hogy egy vagy két ízben, főleg azéjszakai vagy a hajnali időkben, megjelent a lakás előtt több fiatal személy, akik kb. tízenlehettek, és látszott rajtuk, hogy ittas állapotban vannak.”. Egyebekben a többi tanú iscsak arról tud beszámolni, hogy a körülkerítetlen házat ezek a fiatalok több ízbenmegtámadták.

Véleményünk szerint nem vitás, hogy e cselekményeknek a társadalomra valóveszélyessége igen nagy. Ilyenformán sem teljesen érthető számunkra, - tekintettel arrais, hogy álláspontunk szerint a Btk. 174/B. szakasz szerinti bűncselekmény alaposgyanújának már a nyomozás elrendelésekor fenn kellett volna állnia –, hogy a nyomozástmiért nem a Heves Megyei Rendőr-főkapitányság folytatta le.

A nyomozást 1999. március 12-én rendelték el garázdaság bűntett alapos gyanúja miatt.Nem derül ki azonban a nyomozati iratokból, hogy miért nem vizsgálta a nyomozóhatóság alaposabban a nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport tagja elleni erőszakbűntettének alapos gyanújának lehetőségét. A sértett, F. Mária az 1999. március 16-ikeltezésű, a l-i rendőrőrs jelentésében szereplő kijelentése szerint “faji, roma származásamiatt sérelem nem érte”. Álláspontunk szerint e kijelentés több szempontból semszolgálhat annak alapjául, hogy az említett, a Btk. 174/B. szakaszában foglalt cselekménygyanúját a nyomozó hatóság ne vizsgálja. Egyrészt nem várható el a sértettől, hogytisztában legyen azzal, hogy egy cselekmény “etnikai” motivációja mikor “vehető észre”,és ezt alátámasztja az is, hogy éppen a sértett adta elő több ízben, hogy a támadókmilyen kijelentéseket tettek, többek között (áttételesen) a sértettek származása kapcsán.E mellett, a nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport tagja elleni erőszak bűntette olyansúlyú bűncselekmény, melynek elkövetése, illetve annak gyanúja esetén a legteljesebbkörű vizsgálat és feltárás indokolt. (Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy a jogalkotónaka fentiekre vonatkozó szándéka mutatkozik a nemzetbiztonsági szolgálatokról szóló 1995.évi CXXV. törvény 5.§, f.) pontjában, miszerint a “Nemzetbiztonsági Hivatal információkatszerez a nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport tagja elleni erőszak…bűncselekményre vonatkozóan”.)

Mindezek alapján megítélésem az, hogy a fentiek alapján és az elkövetettcselekményeket, azok körülményeit figyelembe véve a Btk. 174/B. §-ában meghatározottnemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport tagja elleni erőszak bűntettének alapos gyanújafennáll, illetőleg már az eljárás kezdetekor fennállt. Így – ismételten felhívva a15/1994.(VII. 14.) BM rendelet 1. számú mellékletét – a nyomozást a Heves Megyei rendőr-főkapitányságnak kell lefolytatnia.”

A beadványnak a H-i Városi Ügyészség 2001. augusztus 3-án helyt adott és a nyomozástovábbfolytatásával a Heves megyei Rendőr-főkapitányságot bízta meg.

A nyomozásban a sértetteket dr. Furmann Imre képviselte.

A lefolytatott nyomozás során a sértettet, illetve több tanút hallgattak meg. Nehézséget okozotttovábbra is az érintett roma családok felkutatása, hiszen lakóhelyüket gyakran változtatnikényszerülnek, illetve egy ízben idénymunkára mentek az ország egy másik szegletébe.Ugyanakkor úgy tűnt már a nyomozás elején, hogy a nyomozó hatóság látókörébe került egyviszonylag jól behatárolható lehetséges elkövetői kör, akiknek azonosítása azonban nagynehézséget okozott, és a folytatott nyomozás is megszüntetésre került 2002. február 1-én.



nehézséget okozott, és a folytatott nyomozás is megszüntetésre került 2002. február 1-én.Tekintettel arra, hogy a NEKI és igazgatója, a sértetteket képviselő Furmann Imre megítéléseszerint is nagyon alapos munkát végeztek a rendőr-főkapitányság munkatársai, panaszbenyújtását nem láttuk megalapozottnak.

A továbbiakban röviden ismertetjük a megszüntető határozatot, azt megelőzően viszont rövidenutalunk arra, hogy miként merül fel az első nyomozást lefolytató rendőrség felelőssége.

Az említettek szerint a feljelentést követően a nyomozást egy rendőrőrs folytatta le. Anélkül,hogy lebecsülnénk a rendőrőrs állományának szakmai felkészültségét, meg kell jegyeznünk,hogy ilyen jellegű ügyekben nem szerencsés eleve egy rendőrőrsöt megbízni a nyomozásteljesítésével, még egyes nyomozati cselekményeket illetően sem. Egyszerűen nincs olyankapacitása egy ilyen kis létszámú állománynak, amely – szükség esetén – nagy erőketmozgósítva (mint a későbbiekben a főkapitányság nyomozói) képes nyomozati munkát végezni.Halaszthatatlan esetben, vagy ha jó helyismeretre van szükség, akkor természetesenbevonható lett volna a rendőrőrs állománya is.

A másik, az előzőhöz szorosan kapcsolódó kritikánk a bűncselekmény minősítésévelkapcsolatos. Az ezzel kapcsolatos észrevételeinket közöltük a rendőrkapitányság vezetőjével,aki válaszában arra hivatkozott, hogy az általuk hozott megszüntető határozatot a felügyeletetgyakorló ügyészség is elfogadta, törvénysértést nem észlelt. Mindazonáltal ez nem menti arendőrség hibáját, miszerint nem vizsgálta meg alaposabban a bűncselekmény etnikaimotívumait, illetve nem állapította meg a később általunk bejelentett bűncselekménytényállását. Igazat adhatunk annyiban a rendőrségi vezetőnek, hogy az ügyészség rendbentalálta a megszüntető határozatot, ez inkább magára az ügyészségre vet rossz fényt. Amiinkább problémaként jelentkezett a helytelen tényállás-megállapítást követően, az az, hogy ilymódon nem az arra hatáskörrel (és kapacitással, szakértelemmel) rendelkező hatóság folytattaa nyomozást: ez által a lehetséges elkövetők személyazonossága felkutatásának esélyeicsökkentek, a korán megszüntetet, és aztán sokáig “elfekvő” nyomozás, pontosabban annakhiánya révén pedig adatok, bizonyítékok vesztek el, az elkövetők kinézete változott (fiatalokrólvan szó), egyszóval romlottak a nyomozási esélyek, lényegében ez volt az, amit Irodánksérelmezett, és ez vezetett ahhoz, hogy a később újraindult nyomozás eredménytelenül zárult.

A rendőr-főkapitányság megszüntető határozatát, utalva a nyomozás során lefolytatottcselekményekre is, a következőképpen foglalhatjuk össze:

A megszüntetésre a Be. 139.§ (1) b) pont II. fordulata alapján került sor. A nyomozás során arendőrség nagy erőkkel folytatott adatgyűjtést, tanúkihallgatásokat. Ennek eredményeképpen“látókörükbe” 16-21 évet betöltött helyi lakosok kerültek. Ezek mindegyikét meghallgatták, róluk– hozzájárulásukkal – fényképes adatbázist készítettek felismerésre bemutatás céljából. Asértett és más érintett tanúk vallomásai alapján fantomrajzok készültek, ezeket a településszinte minden “közforgalmú” helyén megmutatták, de név szerint senkit nem sikerültbeazonosítani. Így, mivel nem sikerült olyan személyi vagy tárgyi bizonyítékot felkutatni, amelyközelebb vitt volna az elkövetők kilétének megállapításához, a nyomozást megszüntették.Látszik, hogy a bűncselekmény elkövetése után olyan nyomozási hiba történt, ami évekkelkésőbb már nem volt orvosolható. A NEKI nem látta értelmét a megszüntető határozat ellenipanasznak, a jelzettek szerint a rendőrség minden követ megmozgatott a felderítés érdekében.Egy vonatkozásban mégis sikeresnek nevezhető Irodánk ténykedése az ügyben, mégpedig azáltal, hogy olyan bűncselekmény kapcsán értük el a nyomozás továbbfolytatását, melycselekmény miatt évente – átlagosan – egy-két ügyben folytatnak nyomozást a hatóságok.



cselekmény miatt évente – átlagosan – egy-két ügyben folytatnak nyomozást a hatóságok.

Szükségesnek mutatkozik a fenti ügy kapcsán még egy fontos dologra felhívni a figyelmet,amolyan adalékként. Munkatársaink helyszíni tényfeltárása alatt beszéltek néhány falubelivel, asértettek háza mellett lakókkal. A megkérdezettek az is elmondták, hogy a faluban lakott ugyankorábban néhány cigány család, de sem a bűncselekmény előtt közvetlenül, sem azóta nemlaktak romák a faluban. Ezen a településen előrehozott választásokat tartottak 2001 événekvégén. A polgármesteri tisztségre a MIÉP jelöltje került megválasztásra. Idézzük fel azt apárbeszédet, amit e község polgármestere (továbbiakban polgm.) folytatott az egyik rádióadóműsorvezetőjével (mv.) 2002 elején, és amely diskurzus a műsorvezető azon kérdésévelkezdődött, hogy “Mekkora az etnikum?”.

Polgm.: Nagyon jó hírem van, nálunk ilyen probléma nincs.

Mv.: Tehát akkor itt a pénz nem megy [értsd: a cigányok szociális támogatására – K.J és V.M.].

Polgm.: Nem, hála Istennek, ilyen gondjaink nincsenek.

Mv.: Mert más önkormányzatok arra panaszkodnak, hogy a segélyek és az egyebek elviszik azt,ami a muködésen kívül maradna a fejlesztésre, az elmegy ilyen módon.Polgm.: Ez egy olyan település, meg pár néhány még van is Heves megyében, azt hiszem,nem sok, nem sok, ahol ilyen probléma nincs. Etnikai jellegu, magyarul cigányok nemlaknak a településen.

2. K. Katalin – hiányos nyomozás

1998. augusztus 17-én az esti órákban K. Katalint és családját a lakásukba behatolva két férfitámadta meg a Fejér megyei E. városban. K. Katalint és édesanyját bántalmazták, melynekkövetkeztében 8 napon belül gyógyuló sérüléseket szenvedtek. A támadók jelentős kárt okoztaka lakás berendezéseiben is, körülbelül 300 000 Ft-os kár keletkezett. A támadók egyikét a D-iVárosi Bíróság 2001 április 10-én – magánvádas eljárásban – 100 000 Ft. pénzbüntetésreítélte. Az ítélet a Fejér Megyei Bíróság helyben hagyó végzésével 2001. szeptember 21-énemelkedett jogerőre.

Mindezek előzménye egy 1998 júliusában lezajlott vita volt, amikor K. Katalin édesanyja és egyközeli szomszédjuk összeszólalkozott, és e közben tettlegességre is sor került. K. Katalinválasztotta szét a vitatkozókat, ám az ismerős asszony azzal fenyegetőzött, hogy ezt nemhagyja annyiban. Ezt követően, augusztus 17-én este megtámadták K. Katalint és otthontartózkodó édesanyját. Az ablakokat téglával dobták be, a lakásban pedig számos dolgotösszetörtek. K. Katalin öccse csak késve érkezett haza, így már nem tudott közbelépni. Acsalád még aznap feljelentést tett az e-i rendőrkapitányságon.

A nyomozást rongálás, magánlaksértés és könnyű testi sértés vétsége miatt rendelték el, és azta d-i rendőrkapitányság folytatta le. A nyomozati cselekmények - tekintetbe véve azt, hogy afeljelentésben az elkövetőt is megnevezték – sem hatékonyságukban, sem gyorsaságukbannem érték el a megfelelő fokot. Nem végeztek alapos vizsgálatot a cselekmény elkövetésénekhelyszínén (mindössze egy azonosításra alkalmatlan lábnyomot rögzítettek), az okozott kártpedig 67 000 Ft-ban határozták meg. A sértettek állítása szerint a nyomozás nagyon lassanfolyt és kétséges volt, hogy érdemi eredményre vezet-e. Ennek megfelelően 1999. február 3-án a nyomozást a D-i Városi Ügyészség megszüntette arra hivatkozva, hogy az eljárás soránnem nyert bizonyítást, hogy a bűncselekményt a gyanúsított követte el. Egyebekben a határozatindokolás annyit tartalmaz, hogy a gyanúsított következetesen tagadta a cselekmény



indokolás annyit tartalmaz, hogy a gyanúsított következetesen tagadta a cselekményelkövetését, védekezését tanúk megerősítették, valamint K. Katalin apja vallomásaibanellentmondások voltak, így az nem alkalmas bizonyításra. Ezen túlmenően arról rendelkezett,hogy a könnyű testi sértés vétsége vonatkozásában az iratokat áttette a D-i Városi Bírósághozmagánvádas eljárás lefolytatása végett.

A határozat ellen bejelentett panasznak helyt adva a Fejér Megyei Főügyészség a nyomozástovábbfolytatását rendelte el. Határozatában a főügyészség is rámutatott a nyomozáshiányosságaira, és határozottan utalt azok pótlására.

1999. szeptember 29-én a D-i Rendőrkapitányság ismételten megszüntette a nyomozást arrahivatkozva, hogy a nyomozás folytatására adott ügyészi utasításban foglaltak elvégzéseellenére a gyanúsítottra nézve nem merültek fel újabb terhelő adatok. A határozat indokolásaazonban arról tanúskodik, hogy az újonnan elvégzett nyomozati cselekmények inkább agyanúsított, mint a sértettek állításának alátámasztására szolgáltak.

A rendőrség a korábban elmulasztott vagy rosszul végzett nyomozati cselekmények utáncsapdába került: a nyomozás megszüntetése elleni panaszok ugyan alaposak, hiszen nemnehéz rávilágítani a nyomozás hiányosságaira, a késedelem azonban már nem orvosolható.Nyomok tűnnek el, az emlékezet megkopik, a gyanúsított pedig időt nyer alibijénekigazolásához (ez utóbbi vonatkozásában megjegyzendő, hogy a gyanúsított által felhozott alibikgyakorlatilag sorra megdőltek, ez a rendőrség szerint azonban nem támasztotta alá a sértettekállításait). Lényegében ez a probléma húzódott végig a nyomozati szakban. A fenti megszüntetőhatározatot 1999. november 10-én a D-i Városi Ügyészség hatályon kívül helyezte és anyomozás folytatását rendelte el. 2000. január 14-én a D-i Rendőrkapitányság a nyomozástismét megszüntette. A határozat indokolása kifejti, hogy a gyanúsított tekintetében “a sértettekvallomásán kívül terhelő adat nem állt a hatóság rendelkezésére, és figyelembe véve agyanúsított vallomását alátámasztó több tanú vallomását, nem lehet kétséget kizáróanbizonyítani azt, hogy [a gyanúsított] elkövette a terhére rótt bűncselekményt és ez a nyomozásfolytatásától sem várható”. A panaszra reagáló ügyészségi határozat hatályában fenntartotta arendőrség határozatát, hozzátéve, hogy “a sértettek és jogi képviselőjük által részletezettnyomozás során elkövetett hibák a későbbiekben nem voltak orvosolhatók, így nem is vihettekközelebb a probléma megoldásához”. Ez igen érdekes megállapításnak tűnik, hiszen jóváhagyjaa rendőrség mulasztásait. Ugyanakkor felvetheti azt az érdekes problémát, hogy mit tegyen akárt szenvedett sértett ilyen helyzetben: mivel az állami büntetőhatalom nem volt elég hatékony,ezért vagy az önhatalom útjára lép, vagy éppenséggel a hatóságok ellen fordul, és ellenük keresjogorvoslatot.

Az ügyészség határozata elleni panaszt a Fejér Megyei Főügyészség elutasította, bár azindokolás egy ponton a következőt tartalmazza: “A rendelkezésre álló bizonyítékokat mérlegelvemagam is úgy ítélem meg, hogy azok a vádemeléshez és a törvényes elítéléshez nemelégségesek, ezért a nyomozás megszüntetésére indokoltan került sor. […] A határozatmeghozatalakor, de a vád emelésekor is mérlegelni kell a bizonyítékokat, s mert közvádasbűncselekmény esetén a vádat az ügyész képviseli, törekedni kell a megalapozatlan vádemeléselkerülésére.”. Hozzáteszi: “A vizsgált ügyben a feltárt bizonyítékok az ügyészség megítéléseszerint a vádemeléshez nem elégségesek, így nincs mód arra, hogy a bizonyítékokmérlegelését a bíróság végezze el a közvádra üldözendő – rongálás, magánlaksértés –bűncselekményekben.”

A fenti érvelésnek van néhány érzékeny pontja. Legelőször is az, hogy a panaszt nem tartalmamiatt utasítja el, így az eljárás megszüntetését nem “érdemben” hagyja helyben, hanem pusztán



miatt utasítja el, így az eljárás megszüntetését nem “érdemben” hagyja helyben, hanem pusztánazért, mert az ügyészség is belátta, hogy a nyomozás már nem vezethet eredményre. Ezzelnem is lenne baj, ha maga a hatóság nem ismerte volna el korábban, hogy a nyomozás soránhibák történtek. A tények ismeretében azonban azt is tudjuk, hogy ezek nem azért történtek,mert az ügy bonyolult volt, hanem azért, mert a rendőrség mulasztott, illetve késlekedett. Haerre nem került volna sor, akkor megalapozottan lehetne vádat emelni. Mindazonáltal valóbankerülni kell a megalapozatlan vádemelést. A gond azzal van, hogy nagyon keskeny a határ aközött, ha a megalapozatlan vádemelés elkerülése azt szolgálja, hogy valakit (valakiket)alaptalanul ne vonjunk eljárás alá, vagy azt, hogy ne érje presztízsveszteség az ügyészséget(holott a bűncselekményt igen valószínűen a terhelt követte el). Álláspontunk szerint ez utóbbiszólt a nyomozások megszüntetése mellett. Másrészt az indokolás a “közvád” mögé bújik,érvelését arra alapítja, hogy ilyen esetekben az ügyész viseli a felelősséget az ügyekmegalapozottságáért. Ezzel burkoltan azt is kimondja, hogy – mivel az eljárásban könnyű testisértés miatt is nyomoztak és ezért az iratokat magánvádas eljárás lefolytatása végett abírósághoz átette – igazának bizonyítása terhelje majd a sértettet, mint magánvádlót. Ezazonban azért ütközik nehézségbe, mert a magánvádlónak ugyanazt a tényállást kell“keresztülnyomnia” a bíróságon, amely miatt feljelentését megtette. A magánvádlónak azonbannincs hatósági, így nyomozati jogköre sem, magánvádas eljárásban pedig a nyomozás igenszűk körre korlátozódik. Ezzel tehát az ügyészség mintegy magára hagyta a sértettet.

Az ügy további menetének vizsgálata, illetve végkifejletének ismertetése előtt érdemes néhányszólt szólni még a nyomozásról: elsősorban abban a rendőrség és ügyészség szerepéről. AzAlkotmány 51.§ (2) bekezdésének értelmében az ügyészség törvényben meghatározott jogokatgyakorol a nyomozással összefüggésben. E törvények elsősorban a Be. és az ún. Ügyészségitörvény. Az előbbi jogszabály 18.§-a rendelkezik az ügyész jogosítványairól a nyomozástörvényessége feletti felügyelet körében. Az ügyészségi törvény pedig a 7. §-ában fekteti le azügyésznek ez irányú jogait, illetőleg kötelességeit. Már ezekből a rendelkezésekből kiderül,hogy a nyomozás során tett intézkedések, vagy ezek elmulasztása miatt tett panaszokelbírálása az ügyész hatáskörébe tartozik. A 2/1999. Legfőbb Ügyészi utasítás 19.§ b) pontjaszerint pedig az ügyész fokozott felügyeletet gyakorol a nyomozás felett, amennyibe abbanlényeges törvénysértést, mulasztást észlel. Figyelembe veendő az is, hogy a nyomozaticselekményeket a lehető legrövidebb időn belül le kell folytatni, ez a Be.-ben foglalthatáridőkből is következik. Megítélésünk szerint ebben az ügyben igencsak indokolt lett volnaaz ügyészi felügyelet, észlelnie kellett volna az ügyésznek a nyomozati cselekményekelégtelenségét, a hiányosságokat.

Az iratok áttétele után tehát megindult a magánvádas eljárás, a D-i Városi Bíróság előtt. Asértetteket dr. Bólyai János ügyvéd képviselte az eljárásban. Az említettek szerint ez egyfajta“csökkentett üzemmódú büntetőeljárás”, hiszen egyrészt a nyomozás kivételes, másrészt asértett, mint magánvádló ugyan az ügy ura, azonban az ügyész a vádat bármikor át is veheti(elsősorban a közsérelem okán). Ez utóbbi szabály inkább segítő jelleggel áll a magánvádlómögött, azonban egyfajta “csiki csuki-ra is lehetőséget ad. A magánvádlót nem terheli akötelező képviselet (ellentétben az új büntetőeljárási szabályok szerint a pótmagánvádlóval),ami szintén gyengítheti adott esetben a magánvádló helyzetét. Leginkább azonban a bizonyításokozhat gondot a vád képviselőjének, hisz a törvény semmilyen hatósági jogkört nem telepít amagánvádlóhoz. Ezt nyilvánvalóan helyeselnünk kell, hisz visszaélésekre adhatna okot egyilyen jellegű szabályozás, de ugyanakkor nem oldja fel azt az ellentétet, ami a magánvádas ésközvádas eljárások között feszül: nevezetesen azt, hogy az utóbbi eljárások terheltjei isbüntetőjogi szankcióknak vethetőek alá, mégpedig bíróság által. Másként fogalmazva: a bűnösmegbüntetéséhez magánvádas eljárásban is nyomós (még ha nem is köz-) érdek fűződik, így avád képviselőjének jelenleg meglévő szegényes eszközei nem feltétlenül elégségesek a



vád képviselőjének jelenleg meglévő szegényes eszközei nem feltétlenül elégségesek abűnösség bizonyításához.

Előrebocsátjuk a könnyebb érhetőség kedvéért: ebben az eljárásban a magánvádlónak sikerültbizonyítania állításait, mégpedig úgy, hogy a bíróság a teljes, a magánvádló által megjelölttényállást elfogadta a magánvádra üldözendő bűncselekmények tekintetében.

Esetünkben további nehézségeket okozott, hogy az eredeti feljelentés nyilvánvalóan közvádasbűncselekményre hivatkozással történt, nevezetesen magánlaksértés és rongálás miatt. Az ügyegyik legérdekesebb momentuma viszont az, hogy miután az ügyészség az iratokat a bíróságratette át magánvádas eljárás lefolytatása végett, a magánvádló az eljárásban gyakorlatilag mindelső fokon, mind másodfokon olyan ítéleti tényállást tudott bizonyítani, amelynek egyes elemeimegfelelnek a Btk. vonatkozó, közvádra üldözendő cselekményeinek. Ily módonkézzelfoghatóvá vált, amit a sértettek és képviselőjük már a nyomozás során és a megszüntetőhatározatok kiadásakor felvetettek, azaz a nyomozó hatóságnak az ügyben végzett munkájánakelégtelensége.

Másrészről – a fentiekből adódóan is – egyfajta áttörés valósult meg az ügyben: a magánvádló -dacára annak, hogy több ízben is a bizonyítottság hiánya miatt megszüntették a nyomozást -bizonyítani tudta a vádlott bűnösségét pusztán tanúvallomásokkal, és annak következetesállításával, hogy a vádlottban felismerik a támadók egyikét.

Természetesen ennél kicsit bonyolultabb volt a helyzet, ugyanis a vádlott – hasonlóan aközvádas ügyhöz – több alibivel is előhozakodott. Érdekes módon a bíróság több figyelmetszentelt ezen állítások vizsgálatának, mint korábban a nyomozó hatóság. Ennél fogva nem voltnehéz az alibik cáfolata.

A vádlott megismételte a korábbi nyomozásban felhozott védekezését: állítása szerint acselekmény elkövetésének időpontjában Budapesten moziban volt a barátaival és ismerőseivel.Ennek ellenére sem ő, sem a beidézett ismerősei nem tudtak egyetlen részletet sem felidézni afilmből. Másrészt azt is állította, hogy a mozi után egész éjszaka egy panzióban volt. Amagánvádló által beidézni kért, az elkövetés idején a panzióban dolgozó tanúk azonban eztmegcáfolták. Lényegében a vádlott mentségére egyebet nem tudott felhozni.

A D-i Városi Bíróság 2001. április 10-én hirdette ki ítéletét. E szerint a vádlottat 200 napi tételpénzbüntetésre ítélte, ami 100 000 Ft-nak felel meg. A bíróság ítéleti tényállásnak fogadta el asértett-magánvádló által előadott tényállást, és elvetette azokat a bizonyítékokat, melyeket avédelem a vádlott ártatlanságának igazolására hozott fel. Ilyenformán tehát a korábban azügyészség és a rendőrség által a gyanúsítottra nézve bizonyíthatatlannak vélt tényállást amagánvádlónak sikerült bizonyítania.

A Fejér Megyei Bíróság a vádlott fellebbezése folytán lefolytatott eljárásban az elsőfokú bíróságítéletét helybenhagyta. A megyei bíróság bizonyítást rendelt el avégett, hogy a tényállástminden tekintetben tisztázhassa, illetve egy tanút is beidézett, aki azonban nem jelent meg, és abíróság a továbbiakban nem látta szükségesnek tanúvallomását. Ugyanakkor megállapította,hogy az elsőfokú bíróság a tényállást helyesen állapította meg, a rendelkezésre állóbizonyítékokat okszerűen mérlegelte. Ily módon a megyei bíróság a városi bíróság érveivel “amaga részéről is egyetértett, azokra csupán utal”.

Mindez felveti azt a kérdést, hogy amennyiben a magánvádas eljárásban közvádasbűncselekmény tényállási eleme nyer bizonyítást, miként dönthet a bíróság. Hozhat-e olyan



bűncselekmény tényállási eleme nyer bizonyítást, miként dönthet a bíróság. Hozhat-e olyantartalmú ítéletet, amelyben a közvádra üldözendő bűncselekmény miatt is büntetést szab ki?Vagy, amennyiben bizonyos tényállási elemek közvádas bűncselekményre utalnak, amagánvádra büntethető cselekményt elbírálja, majd az észlelt bűncselekményt feljelenti?Ugyanakkor ez utóbbi esetében a nyomozást korábban több ízben megszüntették.

A probléma azért is összetett, mert az sem tisztázott, hogy magánindítványként mit kellfigyelembe vennünk. Szigorúan nézve K. Katalin nem tett magánindítványt, hiszen ő olyancselekmény miatt tette feljelentését, amely közvádra üldözendő. Ennek megfelelően el is indulta nyomozás. Ugyanakkor a nyomozás megszüntetését követően a könnyű testi sértésvonatkozásában az iratokat a bírósághoz tette át az ügyészség magánvádas eljárás lefolytatásacéljából. Azonban a magánvádló az ezt követő eljárásban is olyan tartalmú tényállást jelölt mega vád tárgyaként, ami az eredeti eljárásnak is alapját képezte. Az BH 1978.372. jogeset szerinta bíróság nem terjeszkedhet túl a jogérvényes magánindítvány tárgyi keretein. Esetünkbenannak lett volna-e tekinthető, ha a bíróság rongálás és magánlaksértés miatt is elítéli avádlottat? Elvileg nem, hiszen a vád tárgyává tett, majd az ítéleti tényállásban is szereplőelkövetési magatartás kimeríti az előbbi cselekményeket. Ugyanakkor a bíróság az eljáráskezdetén sem vette fontolóra az iratok ügyésznek való megküldését.

A Fejér Megyei Bíróság végzéséből viszont az derül ki, hogy a bíróságok a magánvádas eljárássorán gyakorlatilag nem foglalkoztak a fenti kérdéssel, hisz – mint a határozatokból kiderül – amegtett feljelentéseket (mind a K. Katalinét, mind az édesanyjáét) eleve magánindítványnaktekintik.

Hozzá kell tennünk, hogy a Fejér Megyei Bíróság végzésének szóbeli indokolásában atanácselnök határozottan utalt arra, hogy a vádlott társaival (!) a magánvádló lakásába behatolt(azaz magánlaksértést követett el). Ilyenformán a magánvádló “átvette” a vádképviseletet azügyésztől, annyi szépséghibával, hogy mindezt nem törvény adta lehetőségként tette, és nem afeljelentésben foglaltak szerinti bűncselekmények miatti eljárásban képviselte a vádat. Jellegemiatt nevezhetjük kvázi pótmagánvádnak is.

Az eset valószínűleg nem egyedi, mégis szokatlan: a hangsúly pedig azon van, hogy az eredetifeljelentésben foglalt, kétségtelenül közvádra üldözendő cselekmény tényállását a magánvádlóa nyomozás több ízben való megszüntetése után is bizonyítani tudta anélkül, hogy bármilyennyomozati cselekményt vagy hatáskört számára a törvény biztosítana. Erre természetesenpótmagánvádlóként sem kerülhetne sor, de ez utóbbi esetben az új Be. gyakorlatilag abíróságon keresztül az ügyészt nyomozati cselekményeknek megfelelő, azzal egyenrangúadatgyűjtésre kötelezi, adott esetben hátrányos helyzetbe hozva ezzel a pótmagánvádlót.

Mindezek azonban nem vezetnek egyenesen ahhoz ebben az ügyben (sem), hogy a hatóságokhivatalból kezdeményeznék az immár közvádas büntetőeljárást. Dacára annak, hogy a Be.szerint a hatóságok az észlelt bűncselekményt hivatalból feljelentik. Ennélfogva az eljárásfolytatására irányuló lépéseket valószínűleg a sértetteknek, illetve jogi képviselőjüknek kellmegtenniük.

Erre sor is került: egyrészt a NEKI igazgatója, dr. Furmann Imre tájékoztatta az illetékes vezetőügyészt a magánvádas eljárás eredményéről, majd a jogi képviselő, dr. Bólyai János levelet írta magánvádas eljárás alá vont terheltnek, akit jogerősen elítéltek, arra nézve, hogy az ítéletitényállás alapján bebizonyosult, hogy ő járt a helyszínen a vádbeli napon, így a rongálássalokozott kárt is ő, illetve ismeretlen társai okozták. Ebből következően arra hívta fel, hogy térítsemeg a kárt, ellenkező esetben polgári eljárást kezdeményez ellene. A levélre eleddig válasz



meg a kárt, ellenkező esetben polgári eljárást kezdeményez ellene. A levélre eleddig válasznem érkezett. Mindezekkel párhuzamosan egy bejelentést, illetve indítványt tett a jogi képviselőa területileg illetékes rendőrkapitányság vezetőjének, mellékelve a jogerős ítéletet, és kérte,hogy folytassák a nyomozást a közvádra üldözendő cselekmény (rongálás, Btk. 324.§) miatt. Azügynek tehát várhatóan lesz folytatása.

3. F. Terézia – jogsértő lefoglalás

Ebben az ügyben sem olyan értelemben merül fel a rendőrség felelőssége, hogy az általukokozott jogsérelem bűncselekményt valósítana meg, de a rendőrség tagjának mulasztása,illetve figyelmetlensége folytán anyagi kárt okozott ügyfelünknek.

1999. április 3-án F. Terézia egy B. városi szórakozóhelyen töltötte az estét, ahol egy férfitkiraboltak, ékszereit eltulajdonították. A sértett másnap feljelentést tett, és a megindult eljárássorán F. Teréziát is meggyanúsították a bűncselekmény elkövetésével. A nyomozás során F.Teréziától a hatóság négy darab zálogjegyet foglalt le (amelyek jogszerűen birtokában lévőértéktárgyakat biztosítottak), majd 1999. április 6-tól előzetes letartóztatásba helyezte abíróság. Mivel nem volt bizonyítható, hogy a bűncselekményt a gyanúsított követte F. Teréziátszabadlábra helyezték, majd ellene a nyomozást megszüntették. A zálogjegyek azonban mégaz előzetes letartóztatás ideje alatt lejártak, a zálogház pedig értékesítette azokat.

F. Terézia csak jóval később fordult a NEKI-hez, elsősorban a zálogjegyek lefoglalása miatt.Kiderült ugyanis, hogy a zálogjegyek azért kerültek lefoglalásra, mert két jegy aranygyűrűketbiztosított, a sértettől pedig gyűrűket tulajdonítottak el. Ugyanakkor a hatóság kétvonatkozásban is mulasztást követett el: egyrészt észlelnie kellett volna, hogy a zálogjegyekmindegyike korábbi keltezésű, mint a bűncselekmény elkövetése, másrészt a lefoglalásról azálogházat nem értesítette a nyomozás során (ami kötelessége lett volna), így a zálogtárgyakata zálogház értékesítette. Ennek következtében ügyfelünket a büntetőeljárás megszüntetésekorjelentős kár érte.

A panasz kézhezvételekor (2000 végén) álláspontunk az volt, hogy kártalanítási eljárást (a Be.383. §-a szerint, a megszüntetett előzetes letartóztatás miatt) már nem indíthatunk, mivel azarra nyitva álló határidő már eltelt. Az ügyféllel való kapcsolattartás nehézségei miatt ugyaniskét hónap múlva derült ki, hogy a nyomozást mikor szüntették meg, és ekkor már valóban eltelta Büntetőeljárási törvény által előírt 1 éves határidő. Később azonban az is kiderült, hogy azügyészségnek is problémát okozott F. Terézia hivatalos értesítése, és a nyomozástmegszüntető határozatot nem tudta kézbesíteni ügyfelünknek. Ezt a NEKI jelezte azügyészségnek, ami el is küldte a megjelölt címre a határozatot, így az 1 éves határidő ekkornyílt meg tulajdonképpen.

Ekkor nyilvánvalóvá vált, hogy lehetőségünk van peres eljárást kezdeményezni, a kérdésviszont úgy merült fel, hogy kártalanítási eljárásban tudjuk-e érvényesíteni a zálogjegyekkelkapcsolatos igényeket. E tekintetben az okoz nehézséget, hogy a lefoglalás jogintézménye nemkötődik a szabadságelvonó kényszerintézkedéshez (itt az előzetes letartóztatáshoz). Ebbőlkövetkezően csak államigazgatási jogkörben okozott kár megtérítése iránt terjeszthetnénk előkeresetet a zálogcédulák vonatkozásában, azonban a lefoglalás, illetve a lefoglalt bűnjelekkezelésének megítélése nem ilyen egyszerű kérdés. A Legfelsőbb Bíróság egyik esetidöntésében leszögezi, hogy a lefoglalt bűnjelek őrzése nem államigazgatási jellegűtevékenység, viszont a bíróság (az adott ügyben) hozzátette: “az áttételt elrendelő végzés



tevékenység, viszont a bíróság (az adott ügyben) hozzátette: “az áttételt elrendelő végzésellen benyújtott fellebbezésében […] a felperes azt adta elő: az alperes jogellenestevékenységét abban jelöli meg, hogy a megindított büntetőeljárás során olyanvagyontárgyakat (bélyegalbumot) is lefoglalt bűnjelként, amelynek lefoglalására nem lettvolna lehetőség, illetőleg amely vagyontárgyak nyilvánvalóan nem voltak kapcsolatbahozhatók a megindult büntetőeljárással. Ilyen tekintetben a Legfelsőbb Bíróság azelsőfokú bíróság azon végzését, mellyel a keresetet a városi bírósághoz rendelte áttenni,hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot további eljárás lefolytatására utasította.”.Esetünkben tehát szintén ez az érvelés tette lehetővé azt, hogy államigazgatási jogkörbenokozott kár megtérítése iránt keresetet nyújthassunk be. A lefoglalás ténye volt az, ami ebbenaz esetben jogellenes volt, ez pedig államigazgatási tevékenység.

Figyelmet érdemel az a levél is, amelyet a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogok OrszággyűlésiBiztosa F. Terézia ügyében küldött a Legfőbb Ügyésznek, állásfoglalást kérve a zálogjegyeklefoglalásával kapcsolatban. A Legfőbb Ügyész válaszában a felvetett esetleges kártérítésiigényt nem látta megalapozottnak (legalábbis az államigazgatási jogkörben okozott kármegtérítését tekintve), azonban említést tesz arról, hogy az ügy nyomozója mulasztást követettel azzal, hogy a “büntetőeljárás során lefoglalt dolgok kezeléséről és nyilvántartásárólszóló, az 1/1993. (I.13.) IM-BM-PM együttes rendelettel módosított 117/1984. (IK.12.) IM-BM-PM-Legf.Ü. együttes utasítás 6. §-ának (3) bekezdésében előírt kötelezettségét nemteljesítve, a zálogjegyek lefoglalásáról a kiállítót nem értesítette”.

Mindezen túlmenően a NEKI – a már hivatkozott eseti döntés tükrében – az államigazgatásijogkörben okozott kár megtérítése iránti igényt is megalapozottnak látta. A Be. 101. § (1)bekezdés a) pontja szerint: “A hatóság lefoglalja azt a dolgot, amely tárgyi bizonyítási eszköz.”.A szakasz egyértelműen utal arra, hogy e tekintetben körültekintően kell eljárnia a hatóságnakazt elkerülendő, hogy ne kerüljön lefoglalásra olyan vagyontárgy, amelyik nem hozhatóösszefüggésbe bűncselekménnyel, így tárgyi bizonyítási eszköz nem lehet. Másrészt alapvetőkívánalma a büntetőeljárásnak, hiszen ez alkotmányos követelmény is egyben, hogyfeleslegesen és főképpen jogtalanul ne okozzanak senkinek hátrányt a nyomozó hatóság tagjai.

Ebből az következik, hogy a hatóság tagjai nem tettek eleget e kötelezettségüknek, hiszen azt atényt, hogy a lefoglalásra került zálogjegyek a bűncselekménnyel nem hozhatókösszefüggésbe, már a házkutatás során tisztázniuk kellett volna. A lefoglalás azonban mégismegtörtént és ez csak államigazgatási jogkör gyakorlása során történhet meg. Ilyenvonatkozásban nem releváns az, hogy a későbbiekben felmerült kár nem közigazgatási jogkörgyakorlása során következett be – lévén, hogy a hatóság tagjának mulasztása állapítható meg –, mert a kár és a lefoglalás ténye (mely utóbbi kétségtelenül államigazgatási jogkör gyakorlásasorán következett be) között igen szoros okozati összefüggés állapítható meg.

Mindezek mellett kártalanítási eljárás megindítását is szükségesnek tartottuk. E tekintetbenmind jogi, mint ténybeli problémák merültek fel. Ez utóbbiak körében kettőt kell megemlítenünk:az egyik a már említett kapcsolattartási nehézség, amely miatt nagyon ritkán tudtunkügyfelünkkel beszélni. Ebből az következett, hogy a nyomozást megszüntető határozat ellenbenyújtott panaszra adott ügyészségi választ meg sem ismerhettük, mert ügyfelünk azt nekünknem tudta átadni. Így tehát maga a per megindítása, a kereset beadása is bizonytalannaklátszott.

A jogi problémákra e helyt csak röviden utalunk. Az egyik gondot az igényelhető összeg okozza,vagyis az, hogy mekkora az a “kárösszeg”, amelyet a Magyar Államtól, mint alperestől követelnilehet kártalanítás címén. Ennek az összegnek a viszonylag pontos meghatározása azért nehéz,



lehet kártalanítás címén. Ennek az összegnek a viszonylag pontos meghatározása azért nehéz,mert nem lehet mindenféle, a szabadságelvonás ideje alatt felmerült összeget igényelni, még haazok összefüggésben is vannak akár a büntetéssel, akár a kényszerintézkedéssel. Egyrésztezeknek az összegeknek a felperes (tehát a korábbi büntetőeljárás terheltje) oldalán, annakszemélyéhez kötötten kell felmerülniük, másrészt szoros, majdhogynem kizárólagosösszefüggésben kell lenniük magával a szabadságelvonással. A legtipikusabb példatermészetesen a kiesett jövedelem, illetve ennek megtérítésének követelése, valamint a nemvagyoni kár iránti igény, aminek mind az összegszerűsége, mind a bíróság által való megítélésejelenleg még képlékeny.

Végül figyelmet érdemlő nehézséget okoz a törvénynek a kártalanítási eljárásra vonatkozórendelkezése, miszerint nincs helye kártalanításnak (többek között) akkor, ha a terhelt “nekifelróhatóan okot szolgáltatott arra, hogy a bűncselekmény gyanúja reá terelődjék”. Ez arendelkezés tapasztalataink szerint egy ún. “gumiszabály”, ami – a büntetőjogra nem jellemzőmódon – nagyfokú értelmezési szabadságot biztosít – elsősorban – az ügyészségnek. A bíróságugyanis az eljárás megindítását követően köteles beszerezni az alapügyben eljárt ügyészségnyilatkozatát arra nézve, hogy fennáll-e kártalanítást kizáró körülmény. Ez pedig azt a veszélythordozza, hogy az ügyészség legtöbb esetben erre igent mond, többnyire a már említettszakaszt citálva indokként. A bíróságoknak is adott esetben megkönnyítheti a dolgát ez azindokolás, hiszen ezután arra hivatkozva utasíthatja el a felperesi követelést, hogy, tekintettelarra, hogy a bíróság ebben a kártalanítási eljárásban nem bírálhatja felül a büntetőeljárásiiratokat, így a kizáró indokot figyelembe véve a keresetet elutasítja. Természetese sok esetbenvalóban felmerül ennek veszélye, de két dolgot figyelembe kel vennünk: egyrésztelőfordulhatnak olyan esetek, amikor a későbbi terhelt a vádbeli cselekménnyel kapcsolatbantanúsít olyan magatartást, amire nézve a “felróhatóságot” a kártalanításban megállapítják, holottlehet, hogy vallomást is tesz, feltárja az üggyel kapcsolatos szerepét és bizonyítást nyerártatlansága. Másrészt fontos körülmény, hogy ellentétben a tanúval, a terheltnek nincsigazmondási kötelezettsége a büntetőeljárásban. A terheltek pedig valószínűleg nem egyesetleges későbbi kártalanítási eljárás nézőpontjából alakítják ki védekezésüket, azazártatlanságuk esetén is előfordul, hogy a valóságot elhallgatják, másképp adják elő, vagyegyáltalán nem tesznek vallomást. Ugyanakkor az is előfordulhat, hogy az igazat vallják, ám ahatóság által rekonstruált események ezzel ellentétesek, majd mégis megszüntetik az eljárást,vagy felmentik a terheltet. Ennek ellenére alapos okkal tarthat attól a terhelt, hogy kártalanításiránti keresetét elutasítják a fentebb említett okból.

F. Terézia ügyének egyik legsajnálatosabb mozzanata viszont az – és ez előfordul, igaz, igenritkán – ,hogy ügyfelünk egyszerűen “eltűnt”, a kapcsolatot megszakította velünk még az előtt,hogy (az egyébként elkészült) keresetleveleket beadhattuk volna. Így egyik esetben sem kerültsor perindításra, pedig vélelmezhetően jelentős tapasztalatokkal gazdagította volna mindkétügy Irodánk gyakorlatát.

4. F. László

2000. március 27-én, Budapesten F. László, a 100 Tagú Cigányzenekar művésze előadás utánhazafelé tartott gépkocsijával, amikor egy kereszteződésben a piros lámpánál hátulrólbelészaladt egy pénzszállító kocsi. Az esetet követően – mivel felelősségét egyik fél semismerte el – a helyszínre hívták a rendőrséget. A kiérkező járőr jegyzőkönyvbe vette a felekadatait, és ezt aláírattatta velük. F. László állítása szerint a rendőrök nem hallgatták meg az őállításait, ezzel szemben rögvest az ő felelősségét kezdték el firtatni. Ezt azonban ő nemismerte el. Ezen felül a rendőrök (igaz, hogy esős idő volt, és lévén nem közlekedési rendőrök,nyomrögzítési eszközzel nem rendelkeztek) semmiféle, a helyzet tisztázására irányuló lépést



nyomrögzítési eszközzel nem rendelkeztek) semmiféle, a helyzet tisztázására irányuló lépéstnem tettek.

Ennek megfelelően a rendőrök közúti közlekedési szabályok kisebb fokú megsértése miattfeljelentéssel éltek F. László ellen, akit a szabálysértési hatóság 15 000 Ft-os pénzbírsággalsújtott. A határozat ellen F. László kifogással élt. A Pesti Központi Kerületi Bíróság azonban aszabálysértési hatóság határozatát hatályában fenntartotta. Indokolásul a bíróságmegállapította, hogy a kifogás nem alapos, ugyanis a szabálysértési hatóság határozatavisszavonásának akkor lehet helye, ha a szabálysértési hatóság jogszabályt helytelenülalkalmaz az eljárása során, ez pedig nem áll fenn. Egyebekben a szabálysértési hatósághatározata a tényállást (a rendelkezésre álló adatokból) helyesen állapította meg, közli ahatározat.

Lényegében ez az indokolás rávilágít arra, hogy mi okozza az igazi nehézséget az ilyen ésehhez hasonló esetekben. Hozzátesszük, hogy a probléma nem elsősorban az alkalmazhatójoghátrány mértékében, súlyosságában rejlik, de mint esetünkben is kiderült, adott helyzetbenez is igen nagy terhet ró az eljárás alá vont személyre.

A bíróság indokolása egy mondat erejéig tért ki a tényállás helyességére. Ez meg is felel aszabálysértési törvény 94. § (2) bekezdésének, mely szerint “A bíróság a szabálysértésihatóság határozatát

a) hatályban tartja, ha a kifogás alaptalan;

b) megváltoztatja, ha a szabálysértési hatóság jogszabályt helytelenül alkalmazott.”

Ez a jogszabályhely tehát abból a vélelemből indul ki, hogy a szabálysértési hatóság előttmegállapítást nyert tényállás helyes. Természetesen utalni kell arra is, hogy nagyvalószínűséggel e fenti szakasz azt a célt (is) szolgálja, hogy az egyébként is túlterheltbíróságokat bizonyos feladatok alól mentesítse (a törvény indokolása szerint ez a megoldás:“Lényegesen gyorsítja és egyszerűsíti a bírói eljárást...”). Csakhogy, a rendelkezésjellegénél fogva éppen arra nem alkalmas, hogy a kifogásolt szabálysértési határozatot abíróság ténybelileg ellenőrizze, hiszen véleményünk szerint a kifogások jó, vagy jelentős részenem eljárási szabálysértés, hanem a panaszos a tényállás vitatottsága miatt nyújtja bekifogását. Ennek következtében lehet, hogy a kifogás elbírálása után az eljárás gyakorlatilaglezárul (illetve bírság megfizetésére, behajtására kerül sor), viszont sok esetben előfordulhat,hogy az eljárás alá vont személy tárgyalás tartását kéri, hogy ilyen módon bizonyíthassa igazát.Ezzel a kör bezárult, az idézett szakasz tehermentesítő jellege pontosan az ellenkező hatástfogja kiváltani, azaz a bíróság kénytelen – adott esetben több alkalommal – tárgyalást tartani.

Esetünkben is ez történt, minekutána F. László a kifogás elintézése után kérte a bíróságot, hogya határozatot helyezze hatályon kívül és az eljárást szüntesse meg. A tárgyaláson F. Lászlót dr.Furmann Imre és dr. Bihary László képviselte.

Az eljárás során fény derült arra, hogy a rendőrség milyen adatokat, bizonyítékokat tárt aszabálysértési hatóság elé, aminek alapján F. Lászlót marasztalták. Ezek szerint a helyszínentörténtek után a járőr feljegyzései, adatai alapján a rendőrség egy ún. helyszínvázlatot készített.Mint a tárgyaláson kiderült, ez rendszeres gyakorlat a kisebb, ún. koccanásos balesetek esetén.Annak ellenére, hogy a helyszínen nem történik még részletesebb adatfelvétel vagynyomrögzítés a baleset helyszínén annak körülményeire nézve, mégis helyszínvázlatotkészítenek utólag a balesetről, ami lényegében az egyetlen bizonyítéknak tekinthető eztkövetően.



követően.

A tárgyaláson a szabálysértési hatóság nem vett részt, illetve a beidézett tanú (a balesetbenérintett másik gépkocsi sofőrje) egy alkalommal megjelent, de vallomása érdemleges, a vitáteldöntő körülményt tulajdonképpen nem tartalmazott. F. László jogi képviselője indítványoztaszakértő kirendelését arra nézve, hogy összevesse az iratok, különös tekintettel ahelyszínvázlat tartalmát F. László állításaival, továbbá az általa csatolt fényképfelvételekkel.

A szakértői vélemény nem tudott a rendelkezésre álló adatok alapján egyértelműen állástfoglalni a tekintetben, hogy pontosan hogyan rekonstruálhatók az események, illetve kitekinthető a baleset okozójának. A helyszínvázlat elemzése vonatkozásában a szakvéleményaz alábbiakat állapítja meg: “…A szabálysértési feljelentéshez csatolt helyszínvázlattalkapcsolatban mindenekelőtt rögzíteni kell, hogy az egyetlen méretmegjelölést semtartalmaz, az ütközés – törésdarab maradványok – helyére vonatkozólag sem ad pontosinformációt, továbbá a keletkezett féknyomokra sem tesz utalást.

Mindezeken túlmenően a Hungária körúton – a baleset helyszínén – lévő négy forgalmisávból is csak hármat tüntet fel, nem jelöli a járműosztályozó nyílsorait sem […], nemtartalmazza az ún. helyzetjelző vonalat (STOP vonal), a kijelölt gyalogátkelőhelyet, ajelzőtáblákat sem, tehát a helyszínrajz egyértelműen hiányosnak tekinthető.

A helyszínvázlattal kapcsolatban korábban is tettem már megállapításokat, melyekszerint az helytelenül ábrázolja az ütköző járművek ütközéskori elhelyezkedését, ajárművek hossztengelyének egymáshoz viszonyított szögét, és a gépkocsik azon részeit,amelyek ténylegesen egymáshoz ütköztek.

[…] Az elmondottakból kitűnik, hogy a helyszínvázlat csak korlátozottan tekinthetőmegalapozottnak – az egyéb hiányosságok miatt is.

A fenti megállapításhoz a következőket kívánom hozzáfűzni: több évtizedes szakértőitapasztalataim alapján kijelenthetem, hogy a nem közlekedési helyszínelőkmérőszalaggal, vagy egyéb mérőeszközzel felszerelve nincsenek, így – legjobbszándékuk ellenére – sem tudnak fékúthosszakat, törésmaradványok helyét, stb.helyszínvázlatukon megjelölni. Egyes kritikus esetekben lépésszámmal kísérlik meg afontosabb pontokat stacionálni, azonban egy lépés hosszát még ilyen esetekben semrögzítik.

Általánosságban tehát megállapítható, hogy e helyszínvázlatok többnyire hiányosak, ahelyszínelők a balesetet követő kiérkezésükkor látható jármű elhelyezkedésekszabadkézi felvázolása után, bázishelyükre visszatérve szerkesztik fel azokat.”

2001. október 11-én tartotta volna a Pesti Központi Kerületi Bíróság a következő tárgyalást,ahol a szakértői vélemény tekintetében is nyilatkozhatott volna az eljárás alá vont személy. Erreazonban F. László halála miatt nem kerülhetett sor. Ezzel a bíróság az eljárást megszüntette.

Ugyanakkor Irodánk az ügyben 2001. október 15-én a XIV. kerületi Rendőrkapitányságvezetőjéhez fordult azt kifogásolva, hogy a baleset időpontjában a helyszínre érkező rendőröknem jog-és szakszerűen jártak el, és kértük, hogy vizsgálja meg, hogy az ilyen esetekben ahasonló intézkedések megfelelnek-e a jogszabályoknak. A levelet egyben megküldtük azOrszágos Rendőrfőkapitánynak is, kérve, hogy kísérje figyelemmel a vizsgálatot. A XIV. kerületiRendőrkapitány válaszában az intézkedést jogszerűnek tekintette, ugyanakkor a



Rendőrkapitány válaszában az intézkedést jogszerűnek tekintette, ugyanakkor aszakszerűtlenség, felszerelés híján való intézkedések kapcsán egyetértett velünk.

5. Cs. Kálmán

Cs. Kálmán K. községi roma lakos 2001. június 14-én délután személygépkocsijával elindult aközeli B. községben lévő használt gumitelephez, hogy autójára jobb állapotban lévő használtgumikat keressen. Korábban gyakran látta, hogy a bekerítetlen, táblával nem jelzett területenmások is válogatnak, úgy gondolta tehát, hogy ez valamiféle “gumitemető”. Keresgélés közbenmegtámadták és bántalmazták. Minden alaposabb vizsgálat nélkül a rendőrség is eljárástindított ellene lopás alapos gyanúja miatt, amelyet később megszüntettek, ugyanisbüntethetőséget kizáró ok állt fenn: Cs. Kálmán tévedésben volt.

Az említett napon autójával beállt a gumirakás mellé, és elkezdett keresgélni. Amikor Cs.Kálmán megérkezett a helyszínre, négy férfi éppen válogatott a gumik között. Arra a kérdésre,hogy kié a használt autógumi, illetve lehet-e benne válogatni, azt válaszolták, hogy senkié,valószínűleg a “gumisok” hagyták itt a használhatatlan gumikat, és már ők is többszörválogattak itt.

Körülbelül egy óra elteltével Cs. Kálmán meglátott három férfit, akik feléje közeledtek. Köszöntnekik, de az elöl álló férfi köszönés helyett a nála lévő csővel fejbe vágta. Cs. Kálmán hiábamondta, hogy nem tudta, kié a gumi, és azt hitte, lehet benne szabadon válogatni, meg, hogyezt szép szóval is meg lehet beszélni, ez nem sokat segített, további ütéseket kapott a karjára,lábára.

Idővel az ütlegelések abbamaradtak, és a férfi, aki eddig ütötte felszólította, tegye vissza agumikat a helyére. Majd pedig közölték vele, menjen el a telepről, és elmenőben még ráütötteka csővel az autójára, úgy, hogy a hátsó lámpabúra betörött, és a sárvédő is behorpadt.

Másnap reggel felkereste a körzeti orvost, aki látlelet állított ki a sérüléseiről, melyek nyolcnapon belül gyógyulóak voltak. Ezután ment el az r-i rendőrkapitányságra feljelentést tenni abántalmazói ellen.

Egy hónappal később kiderült, hogy ellene is indult eljárás lopás vétségének alapos gyanújamiatt, ugyanis az őt ütlegelő férfi feljelentette, mert állítása szerint a tulajdonában lévő teleprőlharmincöt darab gumiköpenyt akart eltulajdonítani.

Cs. Kálmán az esetről úgy nyilatkozott, hogy az őt bántalmazó férfi azt mondta neki, pakoljavissza a gumikat. Elmondta még, hogy senkit nem akart meglopni, hiszen a területen semminem utalt arra, hogy a gumik valakinek a tulajdonát képeznék. Amennyiben lopási szándékvezette volna, nem fényes nappal megy oda, nem egyedül, és nem keresgél két és fél óránkeresztül.

Védekezését – miszerint a terület úgymond a "senki földje" – alátámasztandó 2001. július 31-én panasszal fordult a környezetvédelmi miniszterhez. Kérte, vizsgálják meg, van-e engedélye agumitemető létesítésre a tulajdonosnak, illetve rendelkezik-e a szükséges egyéb hatóságiiratokkal.

Cs. Kálmán a büntetőeljárás megindítását követően fordult Irodánkhoz, sérelmezte az elleneindult büntetőeljárást és kérte a segítségünket. Felvettük a kapcsolatot mind a büntetőeljárástfolytató nyomozóhatósággal, mind pedig a környezetvédelmi felügyelőséggel.



A nyomozóhatóság azt válaszolta a NEKI érdeklődésére, hogy csak ügyvédi meghatalmazásraad tájékoztatást. Tájékozatott viszont arról, hogy az ügyfelünk által tett feljelentést – lévén azkönnyű testi sértés miatt indult – áttették az R-i Városi Bírósághoz, mint hatáskörrel rendelkezőszervhez. A magánvádas eljárás még nem indult meg, dr. Furmann Imre azonban márbecsatolta meghatalmazását a bíróságra.

Végül azonban rendőrség sem tudott más megállapítani az ügyben, mint: "A nyomozás sorána helyszín megtekintése alapján megállapítást nyert, hogy a felhalmozott gumiköpenyekolyan területre és olyan módon lettek lepakolva, hogy nem utalt semmilyen jel arra, hogyazok a tárgyak valakinek a tulajdonában állnának, azokat lehetett elhagyott dolognakvélni."

Ennek következtében a nyomozást 2001. szeptember 28-án a Be. 139. § (1) bekezdés c,pontja alapján megszüntettek, mivel büntethetőséget kizáró ok (tévedés) állt fenn.

Az ügy lényegileg az ún. “nyomozási hibák” kategóriájába esik, legalábbis a NEKI álláspontjaszerint. Mint azt az ügyben nyomozást folytatót rendőrkapitányság vezetőjének levelünkbenjeleztük, megítélésünk szerint Cs. Kálmán gyanúsítása előtt feljelentés kiegészítést kellett volnaelrendelni. Erre azért lett volna szükség, mert így elkerülhető lett volna Cs. Kálmánbüntetőeljárás alá vonása. A kapitány válaszában arra hivatkozik, hogy a megszüntetés okának,nevezetesen a tévedésnek, a feltárása csak a gyanúsított kihallgatásán volt lehetséges, ennekpedig előfeltétele a megindított büntetőeljárás. Egyebekben pedig a feljelentés minden relevánsadatot tartalmazott a lopás bűncselekményének tényállására nézve, azaz a nyomozáselrendelésének nem volt előfeltétele a feljelentés kiegészítés elrendelése. Ez a megállapításvégső soron azt teszi támadhatóvá, hogy éppen a megszüntető határozat foglal úgy állást, hogya nyomozás során a “helyszín megtekintése alapján megállapítást nyert, hogy afelhalmozott gumiköpenyek olyan területre és olyan módon lettek lepakolva, hogy nemutalt semmilyen jel arra, hogy azok a tárgyak valakinek a tulajdonában állnának, azokatlehetett elhagyott dolognak tekinteni.” Véleményünk szerint a feljelentés kiegészítés körébenis hasonló megállapításra juthattak volna, azaz körültekintőbb eljárás esetén elkerülhető lehetettvolna Cs. Kálmán büntetőeljárás alá vonása.

6. K. István – téves őrizetbe vétel

K. István B. községi roma lakos 2001. augusztus 1-én, több roma szervezettel, és kisebbségiönkormányzattal együtt a roma Holocaust alkalmából busszal Auschwitzba indult. Azonban csaka rajkai határátkelőig jutott, ugyanis az útlevelek átvizsgálása során a határőrök közölték, hogyországos körözés van ellene, és leszállították a buszról. A többi utazó szeme láttáramegbilincselték, majd öt óra várakozás után átszállították a M-i Rendőrkapitányságra.

Ott elmondta, soha nem volt büntetve, soha még bilincs sem volt a kezén és nem követett elsemmilyen bűncselekményt. Tiltakozására felhívták a körözést kiállító K-i Rendőrkapitányságot.Itt közölték, hogy ne vezessék elő, hanem jelenjen meg 2001. augusztus 17-én akapitányságon kihallgatásra. Ezután szabadon bocsátották, és hazaengedték.

K. István egyáltalán nem értette, miért kellett megszakítania az utazást, és miért került ilyenmegalázó helyzetbe, ezért felkereste dr. Esze Tamás kaposvári ügyvédet, majd pedig levélbenIrodánkhoz fordult, a segítségünket kérve.

Az ügyvédnek még a kihallgatás előtt sikerült kiderítenie, hogy az intézkedést elrendelő



rendőrkapitányság területén egy súlyos testi sértést és rablást megvalósító bűncselekménytörtént, és az elkövetők harmadik társukként K. Istvánt nevezték meg, akit nem talált meg anyomozóhatóság, így kiadták ellene az országos körözést. Arra nem tudtak magyarázatot adni,hogy miért a jó néhány száz kilométerrel arrébb lakó, K-án soha nem járt férfi lett a körözöttszemély. Tény, hogy komoly egyezések voltak a személyi adatokban, mint például a név és aszületési idő.

Az ügy jól példázza, hogy a nem alapos nyomozói munka milyen következményekkel járhatabban az esetben, amikor olyan “szerencsétlen” egyezések fordulnak elő a személyiadatokban, melynek következményeként ártatlan személyek ellen indul eljárás. Az pedig, hogyvalaki ellen körözést adtak ki, csak valamilyen hatósági intézkedés során derül ki. Aleggyakoribb eset az igazoltatás, de, mint ebben az ügyben is, az útlevél-ellenőrzés is idevezethet.

2001. szeptember 25-én a rendőrség kihallgatta a panaszost, de ekkor már nem mintgyanúsítottat, hanem mint tanút. Itt elmondta, hogy nem ismeri azokat a személyeket, akik abűncselekményt elkövették, hogy sem az elkövetés napján, sem máskor soha nem jártbűncselekmény helyszínén. Arra a kérdésre, hogy honnan ismerhették az ő adatait, választ nemtudott adni, a felvett jegyzőkönyv tanúsága szerint. A kihallgatáskor tehát már valószínűsíthetővolt, hogy rossz névre lett kiállítva a körözés. Miután ez bebizonyosodott, az eljárástbűncselekmény hiányában megszüntették, lévén azt nem gyanúsított követte el. Erre azonbaneddig még nem került sor, legalább is K. István nem kapott róla határozatot.

2001. december 7-én a jogi képviselő levelet küldött a K-i Városi Rendőrkapitányságvezetőjének. Ebben kifejti, hogy amennyiben ügyfelével szemben a gyanúsítás megszűnt,esetleg az eljárás befejeződött, erről értesítsék ügyfelét. A képviselő közölte: "ügyfelem aSomogy Megyei Cigányságért Kht. Csoportvezetője, és az álláspontom szerintalaptalanul kibocsátott elfogatási parancs alkalmazásánál két államtitkár továbbá cigányszervezetek vezetői is utaztak azon a buszon, ahol a határnál a kényszerintézkedéstörtént vele szemben…. A tények ismeretében ez esetben is ügyfelem számára kevés anyomozást megszüntető határozat…. Ez esetben kéri, szíveskedjék a téves adatokalapján vele szemben alkalmazott kényszerintézkedés miatt sajnálatukat kifejezni,közölni, hogy az ügyben eljárt nyomozó ellen milyen eljárást folytattak le a nem kellőenmegalapozott elfogató parancs kibocsátása miatt. Ugyanis ügyfelem álláspontja az, hogyaz alapos lakcímkutatás helyett csupán azért történt azonnal kényszerintézkedéselrendelése, mivel ma nyilvántartóból kitűnő adatok cigány származását igazolták."

A jogi képviselo idoközben államigazgatási jogkörben okozott kár megtérítése iránt keresettelfordult az illetékes bírósághoz, amely már az elso tárgyalást is megtartotta az ügyben. Az elsotárgyaláson a felperest hallgatták meg, illetve a bíróság bekérte az ügyhöz kapcsolódó iratokat.Az eljárás még folyamatban van.

A RENDŐRÖK ELLEN FOLYTATOTT BÜNTETŐELJÁRÁSOK NÉHÁNY LÉNYEGESKÉRDÉSE, A SÉRTETTI KÉPVISELŐ NÉZŐPONTJÁBÓL

A NEKI részvételével lezajlott büntetőeljárásokban alapvetően a sértett, illetve a sértettképviseletének oldalát ismerhettük meg behatóbban. E körben a Be. rendelkezéseiegyértelműek, mégis érdemes néhány megjegyzést tenni gyakorlati oldalról, amely általárnyaltabban láthatjuk a kérdést.



Elöljáróban leszögezhetjük, hogy az ún. “közvádas” bűncselekmények esetében a sértettszerepe a terhelt felelősségre vonása tekintetében nem annyira jelentős, ami az államibüntetőhatalmi monopóliumából következik. A Be. a sértett definíciója mellett annak eljárásijogosítványait is felsorolja. Ez utóbbiak körében a sértett részleges “metamorfózisa” három félemódon történhet meg, miközben sértetti mivolta elválaszthatatlan a személyétől. A sértettkihallgatható tanúként, hiszen többnyire neki is lehetnek személyes tapasztalatai abűncselekménnyel kapcsolatban. Ezen a ponton kerül képbe a sértett jogi képviselőjénekkülönleges szerepe: a nyomozati szakban ugyanis a sértett tanúkénti kihallgatása alkalmávalannak képviselője jelen lehet. Ez egyfajta áttörést jelent, ahhoz képest, amire a sértettképviselője eredetileg kárhoztatva van. Jól szemlélteti ezt a helyzetet a sértetti jogokérvényesülésről szóló Legfőbb Ügyészségi jelentés (a továbbiakban: jelentés), mely egyátfogó ügyészségi vizsgálat eredményeit tartalmazza ezzel a tárgykörrel kapcsolatban. Ajelentés teljes körű elemzése e helyt nem lehetséges, azonban néhány lényeges megállapításaemlítést érdemel, amivel kapcsolatban a NEKI szerepére is tehetünk utalásokat. A jelentésmegállapítja, hogy “A sértetti képviselet a nyomozás során ritka.” A NEKI tapasztalataiszerint pedig pontosan a nyomozás során mutatkozik szükségesnek a sértettek képviselete. Ezmár csak azért is alapvető fontosságú, mert a magyar büntetőeljárás jellege olyan, hogy abírósági szak lényegében a nyomozati szakban keletkezett anyagra épül. Szintén Irodánkgyakorlatára utalva, éppen a rendőrök ellen folytatott eljárásokban célszerű a sértetteketképviselni a nyomozás során, két okból is: egyrészről a nyomozást lefolytató nyomozó hivatal,illetve nyomozó ügyész vagy ügyészségi nyomozó rendőrökkel szembeni hozzáállása miatt(amire a későbbiekben kitérünk), melyről – és ezt nem győzzük eléggé hangsúlyozni – nemtételezünk fel elfogultságot, de megítélésünk szerint van egyfajta szükségképpeni megértés arendőrökkel szemben, ami a kollegialitásból (is) fakad. Másrészt a sértettek – nem is beszélve akisebb településen élőkről, ahol a személyes ismeretség elkerülhetetlen – olykor félnek arendőröktől, vagy a körzeti megbízottól, pontosabban attól, hogy terhelő vallomásuk eseténretorzióra számíthatnak. Megfigyeléseink szerint ha a tanúkihallgatásnál, vagy szembesítésnél(mely utóbbi nyomozati cselekmények még feszültebb légkörben zajlanak) jelen van a jogiképviselő, az minden félre, a gyanúsítottra, kihallgatóra, tanúra pozitív hatást tesz. A NEKIéppen ezért azon az állásponton van, – és ezt a jelentés is megerősíti – hogy egy felvállaltügyben a sértetti képviselet ne csak formális legyen, azaz nem csak egy becsatoltmeghatalmazásból álljon, hanem minden olyan nyomozati cselekménynél, melyen a sértett résztvehet, azon képviselője is aktívan vegyen részt, természetesen a Be. által megszabottkereteken belül.

Az ügyészségi jelentés e körben a későbbiekben megállapítja, hogy a képviselők (korábban, ittés a későbbiekben ügyvédet értünk képviselő alatt) munkája általában pozitívan segítette előaz eljárás menetét és “segítettek az érdemi döntés kialakításában”. Ezzel kapcsolatos az akitétele is a jelentésnek, miszerint a polgári jogi igény elsősorban akkor volt sikeres, ha az ilyenigényt érvényesítő sértett (azaz magánfél) jogi képviselővel vett részt az eljárásban. Alegfontosabb gondolat azonban, ami az említett szövegben megjelenik, a következő: ”Avizsgálat eredményeként felmerült, hogy a sértett jogi képviseletének is legyentörvényben meghatározott kötelező esete, és a hatóság kirendelési jogosultsága, illetvekötelezettsége a sértetti képviselő tekintetében megfontolandó lenne.” Megítélésünkszerint üdvözlendő lenne egy ilyen tartalmú szabályozás, még ha az ügyvédek egy részenyilvánvalóan nem örülne az ilyen tartalmú kirendeléseknek.

Az említettek szerint a sértett a tanúi minőség mellett lehet magánfél (amikor polgári jogi igénytérvényesít) és lehet magánvádló (bizonyos bűncselekmények esetén az eljárásmagánindítványra indul, és ezen esetekben az ügyészi vádképviselet híján a vádat a sértett,



magánindítványra indul, és ezen esetekben az ügyészi vádképviselet híján a vádat a sértett,mint magánvádló képviseli). Ezen “sértetti alakzatokról” most bővebben nem ejtünk szót.

Ami az ügyészségi nyomozó hivatalokat és a rendőrség kapcsolatát illeti, tudatában vagyunkannak, hogy annak elemzésekor veszélyes vizeken evezünk. A normatív alapfeltevés ugyanisaz, hogy a nyomozó hivatalok létrehozatalára azért került sor, hogy meghatározott ügyekben nea rendőrség, mint alapvető nyomozó hatóság folytasson nyomozást (pl. rendőrök ellen), hanemegy önálló hatóság. A nyomozó hivatalokra vonatkozó leglényegesebb szabályokat az 5/2001.LÜ. utasítás tartalmazza. Itt most szintén nem szükséges hosszabb fejtegetésbe bocsátkozni eszabályozásról. Lényegében egyetlen gondolatot szeretnénk e körben kifejteni, mégpedig azt,hogy a jogalkotó azon szándéka, hogy egy önálló hatóság nyomozzon bizonyos ügyekben,megteremtve ezzel annak lehetőségét, hogy egy – rendőrségtől is – független hatóságpártatlanul folytasson le eljárást, megítélésünk szerint nem érvényesül maradéktalanul agyakorlatban. A fennálló szisztéma működik, de meglátásunk szerint működési zavarokkal, ésközel nem olyan függetlenül és pártatlanul, mint amennyire ez kívánatos lenne. Akövetkezőkben a nyomozó hivatalok és a rendőrség, mint nyomozó szerv kapcsolatát vizsgáljukmeg egy sajátos szemszögből. Alapfeltevésünk az, hogy a két szervezet között olyan kapocslétezik, ami nem pusztán a munkavégzést segíti elő, de egyben gátja lehet a bűncselekményekfelderítésének is.

Elsőként a feladatok hasonlóságát említhetjük ilyen kapocsként. A rendőrség és a nyomozóhivatal lényegében ugyanazt a funkciót végzi a nyomozás körében, és a nyomozó hivatal semvádhatóság. Tekintettel arra, hogy a nyomozó hivatalok lényegében megyei hatáskörrel bírnak,szükségszerű, hogy ismerjék a megyében lévő kapitányságokat, azok állományát, vezetőjét, éstulajdonképpen gyakori kapcsolatban álljanak ezekkel. Hangsúlyozandó, hogy ez nem negatívtartalmú kapcsolat, sok hasznot is hozhat egyes eljárásokban. A lényeg az ismeretségen van.Már korábban említettük, hogy vélhetően ez a hasonlóság és kapcsolat szükségképpen akollegialitás érzetét is kelti, dacára annak, hogy van köztük egyfajta “rabló – pandúr” viszony is.Megjegyzendő azonban, hogy a nyomozó hivatalok járnak el olyan ügyekben, amikor arendőrség állományának tagja ellen követnek el bűncselekményt, tipikusan a hivatalos személyelleni erőszak bűncselekménye esetén. Látható tehát, hogy nemcsak a feladatból, jellegbőladódó hasonlóságok, hanem a gyakori kapcsolat, ismeretség is abba az irányba mutat,miszerint a nyomozó hivatalok munkatársai és a rendőrség tagjai között fennáll egyfajtakötődés.

Mindezt erősíteni látszik maga a jog is. Az 1/1992. LÜ-BM együttes utasítás “az ügyészséginyomozás és a rendőrség bűnüldözési feladatainak sikeres teljesítése érdekében” kerültkiadásra. A jogszabály alátámasztani látszik az előzőekben kifejtetteket, azaz: a szoroskapcsolatot normatív szintre emeli ez az utasítás, sőt mi több, egymásrautaltságot teremt anyomozó hivatalok és a rendőrség között. Az utasítás megszabja, hogy az együttműködésnekmilyen keretek között kell történnie: ez adott esetben azt eredményezi, hogy a rendőrt sajátkollegái viszik el pl. vérvételre, de ebből következően az a lehetőség is adódhat – elsősorban ahalaszthatatlan nyomozati cselekmények esetén – ,hogy éppenséggel nem teszik meg a rendőrkollegák a szükséges teendőket. Nem lehet azon sem csodálkozni, ha az ügyészségi nyomozónem a kellő módon áll hozzá egy adott ügyhöz, melyben egy rendőrt kell gyanúsítottkéntkihallgatnia, vagy meggyanúsítania. Esetleg azt a rendőrt, akivel egy nappal korábban, vagyelőtte több ízben együtt dolgozott a legnagyobb egyetértésben, jó munkakapcsolatban, ésfelvetődhet benne az is, hogy ezzel a rendőrrel, vagy annak kollegáival jó néhányszor együttkell még dolgoznia, számítania kell együttműködésükre és bizalmukra.



Még egyszer megismételjük: nem azt állítjuk, hogy a nyomozó hivatalok és a rendőrségekkapcsolata feltétlenül azt eredményezi, hogy a felderítés nehezül, sőt, lehetséges, hogy éppenellenkező hatással van erre ismeretségük, kapcsolatuk. A döntő mozzanat véleményünk szerintaz, hogy mind a természetes, tehát a szakmai munkával velejáró munkakapcsolat, mind azemlített együttes utasítás éppen azt a jellegét iktatja ki a nyomozó hivataloknak, amimegkülönböztetné az egyéb nyomozó hatóságtól: a különállást, specializációt. Amennyiben napiszinten folyik az együttműködés (márpedig ez lényegében elkerülhetetlen), akkor mi teszi anyomozó hivatalokat és azok munkatársait a jogszabályban meghatározott, általuk nyomoznirendelt bűncselekményi típusokon kívül mássá a rendőrségtől? Ha pedig semmi más, akkormiért és hogyan várhatjuk el ezektől a nyomozó hivataloktól, hogy valóban korrekt módon,mindenkor részrehajlás nélkül folytassanak nyomozást tulajdonképpen saját kollegáikkalszemben?

Természetesen garanciát jelent bizonyos fokig a nyomozó hivatalok irányítását és ellenőrzésétvégző megyei főügyész, a nyomozás felügyeletét ellátó megyei főügyészség, a közvetlenirányítást végző vezető ügyész személye, illetve intézménye. De a fentiekben kifejtettek – újramegismételve – nem a teljes intézményi háttér törvénytelen működésére utal, erről szó sincs.Vannak viszont aggályaink a napi munkával, a gyanúsított rendőrök kihallgatásánakkorrektségével, a szembesítések során tanúsított elfogulatlansággal kapcsolatban, melyek – hacsak esetenként is – előfordulnak, akkor igencsak veszélyeztetik a bűncselekményekfelderítésének általános és alkotmányos kívánalmát.

Visszatérve a sértetti képviselethez, egyetérthetünk az ügyészségi jelentéssel, miszerint igenkis számban fordulnak elő olyan eljárások, melyben a sértettet ügyvéd képviseli. Ez többmindennel magyarázható: lehetséges, hogy a sértettek általában nem tartják szükségesnekképviselő meghatalmazását, elégségesnek érzik a vádhatóság hathatós fellépését. Ugyanakkorjellemző, hogy a NEKI-t is sok esetben már folyamatban lévő bírósági eljárásban keresik meg,mert az a meglátásuk, hogy a vád “meggyengült”. Ilyen esetekben előfordulhat, hogy késveérkezik a sértetti képviselő segítsége, mert inkább a nyomozati szakban lett volna rá szükség.Ugyanakkor megjegyzendő, hogy a sértettek azért érezhetik alkalomadtán a vád gyengeségét,mert jellemzően a védelem, azaz a védőügyvédek aktívabbak a tárgyaláson, keményebbenkérdeznek, a sértettet és a “mellette” tanúskodókat alaposan megkérdezik, indítványokattesznek, stb., azaz olyan látszat alakulhat ki, hogy a sértett ellenében folyik az eljárás.Hangsúlyozzuk, ez sokszor csak a látszat. Azt mindenesetre a NEKI fontosnak tartja, hogy avállalt ügyben a sértetti képviseletet úgy lássuk el, vagy lássa el a megbízott ügyvéd, hogyminden, a Be.-ben megadott lehetőséggel éljünk, az adott helyzet szerint.

Fontos lehet a sértetti képviselet már csak azért is, mert – ahogy a főügyészségi jelentésmegállapítja – “a sértett büntetőeljárásbeli szerep hálátlan szerep, amely sok kellemetlenséggel,idegeskedéssel jár”. Ennek kiküszöbölése végett is “jól jöhet” egy sértetti képviselő, hiszen azügyvéddel megjelenő sértettet minden oldalról kevesebb “támadás” érheti ekkor.Visszakanyarodva a képviselővel rendelkező sértettek problematikájához, az is okkéntfogadható el a ritka képviselet vonatkozásban, hogy az ügyvédek nem látnak fantáziát (megnyilván pénzt sem) a sértetti képviselet ellátásában. Tény, hogy büntetőeljárásban ügyvédkéntnagyobb feladat a védelem ellátása, mint egy “egyszerű” sértetti képviselet, mindazonáltal ezutóbbinak is megvannak a maga árnyoldalai és szépségei.

Harmadik okként azt hozhatjuk fel, és elsősorban a NEKI-t is ezért keresik ilyen ügyekben, merta sértett anyagi lehetőségei nem teszik lehetővé, hogy ügyvédet bízzon meg képviseleténekellátására. Eseteink szinte mindegyikében ez a helyzet: ügyfeleink nem pusztán azért fordulnak



ellátására. Eseteink szinte mindegyikében ez a helyzet: ügyfeleink nem pusztán azért fordulnakhozzánk, mert érzésük szerint származásuk is közrejátszott az ellenük elkövetettbűncselekményben, hanem mert pénzük sincs arra, hogy ügyvédet fogadjanak.

További nehézségként említhető a bizonyítás. Rendőrség tagja vagy tagjai ellen folyóbüntetőügyben ráadásul sokszor megkérdőjeleződik a sértett és tanúi szavahihetősége is,mégpedig azon egyszerű oknál fogva, hogy bizonyos bűncselekményfajták esetén(kényszervallatás, bántalmazás hivatalos eljárásban, esetleg jogellenes fogvatartás) azelkövetőn/elkövetőkön kívül csak a sértett tud nyilatkozni közvetlenül a cselekménykörülményeire nézve. Ráadásul az ilyen esetek jó részében a sértett egyben gyanúsított is,hiszen ilyen minőségben vonták eljárás alá; ezáltal sértett-tanúkénti vallomása olyan színezetetölthet a hatóság szemében, hogy azzal az ellene folyó eljárást akarja hiteltelenné tenni. Akorábban elemzett ügyek közül B. Sándor ügyében a sértett vallomása állt egyedül szemben arend őreinek vallomásaival, az eljárást meg is szüntették, a P. községben történt esetben pediga sértett meghalt, így még a sértett sem tudott nyilatkozni az eset körülményeiről. A máremlítettek szerint a rendőrség állományához tartozók vallomásait egyfajta súlyozással látják el,azaz hitelt érdemlőbbnek tartják esetenként, mint a sértett, vagy mások, a rendőrökre nézveterhelő tartalmú vallomást tevők vallomásait. A Pest megyei kényszervallatási ügyben arendőrök jogerős elítélést megelőzően több ízben is megszüntették a nyomozást, csaknemhárom éven keresztül stagnált az ügy. Valamelyest ez az ügy is azt bizonyítja számunkra, hogya nyomozó hivatalok nem állnak a helyzet magaslatán esetenként: különben mi lenne amagyarázata annak, hogy két rendőr elítélésére csak három év után kerül sor, ráadásul úgy,hogy a NEKI és az általa megbízott ügyvéd kitartása nélkül az eljárást nagyon hamarmegszüntették volna. Az külön megérne egy tanulmányt, összehasonlító elemzést, hogyhasonló súlyú bántalmazásért, amit az említett ügyben kellett elszenvednie a sértettnek (tetézvea kocsiból való kidobással a település szélén), ugyan milyen súlyú büntetéssel kelleneszembenéznie egy civilnek?

Sok esetben a sértettek nincsenek tisztában azzal, mit kell tenniük közvetlenül abűncselekmény után, vagy egyszerűen nem merik megtenni azokat a szükséges lépéseket,melyek elmaradása esetén a bizonyítás tovább nehezül, esetenként teljesen lehetetlenné válik.Itt elsősorban az azonnali orvosi vizsgálatra gondolunk, ahol látleletet kell kérni, majd a lehetőleghamarabb feljelentéssel kell élni a bántalmazók ellen. Ez utóbbit célszerűbb a megyeiügyészségi nyomozó hivataloknál megtenni, mert ha nyomozásra kerül sor, akkor egyébként isők folytatják azt le, másrészt ha a rendőrségnél meg is tehető a feljelentés, azt továbbítanifogják a nyomozó hivatalhoz, ami további időveszteséget jelent. Végül, de nem utolsósorbannem árt, ha valamilyen segítséget kérnek az érintettek, sértettek, ami akár a helyi kisebbségiönkormányzat is lehet, aminek vezetője vagy munkatársai általában ismerik is a rendőröket,körzeti megbízottat, vagy más módon segítséget nyújthat az eligazodásban. Nagyon gyakranéppen a kisebbségi önkormányzatokon keresztül találják meg a NEKI-t és kérik a segítségét.Összességében azt mondhatjuk, hogy az ilyen jellegű bűncselekmények esetén nagyon fontosa gyors és “szervezett” segítségkérés és –nyújtás, mert napok, esetleg hetek elteltével szintelehetetlenné válik a cselekmények hitelt érdemlő rekonstruálása. Nem kis mértékben azért isvan ez így, mert a látlelet nélküli esetekben gyakorlatilag csak tanúvallomások állnakrendelkezésre. Márpedig egy-két hét után is kezd megkopni az emlékezet, tehát egykésedelmesen és talán hiányosan tett feljelentés végső soron még a nyomozás megtagadásátis maga után vonhatja. Amennyiben mégis nyomoznak, akkor pedig szintén eltelhet néhánynap, esetleg egy-két hét az első tanúkihallgatások lefolytatásáig, és az esetek jó részébenszembesítéseket is foganatosítanak, melyek szintén sok időt vesznek igénybe. Az időmúláslényegében semmiféle jogi eljárásban nem kedvező annak, akinek valamit érdekében áll



lényegében semmiféle jogi eljárásban nem kedvező annak, akinek valamit érdekében állbizonyítani. Márpedig – mint már említést tettünk róla – rendőrök ellen folyó nyomozásbantapasztalataink szerint a sértettnek és körének előadásán nagyon sok múlik: ha vallomásaiktöbb ponton ellentmondásosak, eltérőek, még ha a lényeges kérdésekben meg is egyeznekelőadásaik, akkor is megkérdőjeleződhet szavahihetőségük. Felelőssége tehát fokozottabbanmerül fel mind a sértettnek, mind a NEKI-nek (ha sértetti képviseletben vesz részt), hisz abizonyítás eredményessége is rajtuk áll, pontosabban rajtuk is múlik jelentős részben.Nyilvánvaló, hogy ez nem abban az értelemben merül fel, miszerint a bizonyítás egésze, annakterhe a sértett és képviselőjének vállán nyugodna, mindenesetre fontos szerepet töltenek be azeljárásnak eme szakaszában. Természetes, hogy a sértettet is tanúként hallgatják ki:értelemszerűen vonatkozik rá a tanúkra vonatkozó igazmondási kötelezettség. Emellettazonban ő nem köteles bizonyítani bármit is, vallomása csak egy a bizonyítási eszközök között.Nem könnyű határvonalat húzni tehát a bizonyítási teher, és a bizonyítás, mint eljárásicselekmény között, elsősorban olyan ügyekben, melyekben a tényállás felderítése és azesemények rekonstruálása nehézségekbe ütközik az eltelt idő miatt, vagy mert nem állnakrendelkezésre kézenfekvő és valamelyest egyértelmű bizonyítékok. Az érdekek pedig igencsakszövevényesek és egymással ellentétben állók: a gyanúsítottnak, illetve annak érdekkörének (arendőrség és tagjai) a cáfolat, a tagadás, továbbá egy rájuk nézve nem terhelő tényállásmegállapíttatása kézenfekvő, a sértettnek, képviselőjének és tanúiknak pedig éppenséggel afeljelentett bűncselekmény igazolása áll érdekében. A hatóság – kötelező elfogulatlanságamellett – pedig a tényállás tisztázása mellett arra törekszik teljes erővel, hogy ne érjepresztízsveszteség, azaz csak olyan ügy kerüljön a vádhatóság, majd a bíróság elé, melyben jóeséllyel lehet a terhelt(ek) bűnösségét bizonyítani. Nyilvánvaló, hogy ez utóbbi törekvés is arravezethet, hogy a sértettek állításait több nézőpontból, kihallgatások és szembesítések során isütköztetik mások vallomásaival, a hatóság saját sejtéseivel, hiszen a Be. 5.§ -ából ez iskövetkezik. Felvetésünk, miszerint a sértettet szinte belekényszerítik a bizonyítási szerepbe,azért vélhetően sokszor csak a látszat, de megállapításunk nem teljesen helytelen.

Összefoglalásként azt mondhatjuk, hogy a rendőrök ellen folytatott büntetőeljárások sikere mégazokban az esetekben sem egyértelmű, amikor viszonylag sok és “jó minőségű” bizonyításieszköz van a hatóság, illetőleg a sértett kezében (szemtanúk, látlelet, a gyorsan megtettfeljelentés nyomán halaszthatatlan nyomozati cselekmény során rögzített tárgyi bizonyítékok,elfogulatlan tanúk vallomása, stb.). A sértett képviselete ilyen ügyekben fokozottan szükséges,mert pontosan a bizonyítás nehézsége miatt a nyomozó hatóságnak és a sértettnekpartnereknek kell lenniük, lévén a tényállás pontos és hiánytalan megállapítása mindkettőjükérdeke. Ezenfelül a képviselet segítséget nyújthat minden félnek, a gyanúsítottnak ugyanúgy,mint a hatóságnak. Az ügyvédi jelenlét ilyen esetekben szinte megnyugtató, a hatóság részérőleljárónak is, mert később nem hivatkozhat arra a sértett, hogy vallomását nem megfelelőenjegyzőkönyvezték, irányított kérdéseket kapott, a gyanúsított, vagy vele szembesített másik tanúmegfélemlítette, stb. A NEKI tapasztalatai ezt mindenképpen alátámasztani látszanak, és a máridézett ügyészségi jelentés is elismerőleg szól a sértetti képviseletről, ami nem vitásan anyomozó hatóság és a vádhatóság kedvező tapasztalataira utal. Ismételten helyeslőlegszólhatunk az előbbi jelentés azon felvetéséről, miszerint megfontolandó lenne a jogalkotásszámára a sértetti képviselet kötelező eseteinek, illetve ilyen képviselő hatósági kirendeléseeseteinek megfogalmazása, törvény részéve tétele.

A kérdésfeltevés joga a sértetti jogosultságok körében némi ellentmondással terhes. Egyesnyomozó hatóságok előtt, illetve eljáró tagja részéről tapasztalható volt, hogy szembesítésekalkalmával (hiszen a sértett itt nem egyedül áll a hatóság előtt) a sértetti képviselőnekmegengedik, hogy közvetlenül kérdést tegyen fel a szembesítettekhez. A Be. 53.§-a



megengedik, hogy közvetlenül kérdést tegyen fel a szembesítettekhez. A Be. 53.§-atartalmazza a sértett eljárásjogi jogosítványait, amelyben a nyomozati cselekményeken valókérdés feltételének indítványozási joga nem szerepel. E jogot a törvény a tárgyalási szakrakorlátozza. A gyakorlat azonban áttörni látszik ezt a szabályt, mégpedig az által, hogy a sértettiképviselő jelen lehet mind a képviseltje kihallgatásán, mind annak másokkal valószembesítésén. A sértett önmagának értelemszerűen nem tehet fel kérdést, ám képviselőjénekezt megengedik, holott a törvény erről nem rendelkezik, igaz, nem is tiltja meg. Más a helyzet aszembesítésekkor. A sértettet itt – következően a Be. 64.§ (2) bekezdéséből – megilleti akérdésfeltevés joga. Ebből következően a képviselőt is megilleti valamilyen formában, a gondcsak az, hogy a képviselő az ügyfelét, mint szembesített felet, vagy mint sértettet képviseli. Atörvénynek megfelelő értelmezésnek az látszik, ha sértetti képviselőnek tekintjük, ám ekkorcsak a kérdés feltételére vonatkozó indítvány lehetne a megengedhető. Ezzel eltérő gyakorlatfigyelhető meg néhol, amikor is a képviselő részére is megengedett a közvetlen kérdésfeltétel.A már hivatkozott ombudsmani ajánlás alapján is azonban úgy foglalhatunk állást, hogy azilyenkor jelen lévő képviselőt sértetti képviselőként kell figyelembe venni.

A tárgyalásokon a bíróság részéről eljárók inkább ragaszkodnak a törvény betűjéhez, és ezáltalcsak a kérdés feltételének indítványozását engedik meg, mind a sértettek, mind azok képviselőirészéről. Ennek abban a körben lehet értelme, ha a bíróság nem tartja a kérdést a tárgyhoztartozónak, vagy egyéb okból nem engedi meg az arra való válaszadást. Álláspontunk szerint –annak figyelembevétele mellett, hogy az ide vágó gyakorlat sem egységes – nincs akadályaannak, hogy akár a sértett, akár annak képviselője közvetlenül tehessen fel kérdést akihallgatotthoz a tárgyaláson. Eleve életszerűtlen, hogy a kérdés feltételére vonatkozó indítványelhangzása után megismételjék a kérdést, amit a vádlott, vagy tanú úgy is hallott, másrészt anem kívánt kérdésre a bíróság úgy is megtilthatja a válaszadást. Ezt azonban még agyakorlatnak kell kialakítania, amíg jogszabályváltozás nem lesz a kérdésben. Érdemes utalniaz új Be. sértettet érintő rendelkezéseire: a sértett az új jogszabály szerint is csak kérdésfeltevését indítványozhatja majd, viszont egy vonatkozásban nagyon fontos új rendelkezésttartalmaz. Ezen jogszabály 51.§ (3) bekezdése szerint “Ha a sértett akár a büntetőeljárásmegindítása előtt, akár azt követően meghalt, helyébe egyenesági rokona, házastársa,élettársa vagy törvényes képviselője léphet, és gyakorolhatja a (2) bekezdésbenmeghatározott jogokat. Ha a sértett olyan egyházi személy volt, aki azon egyházszabályai szerint, amelyhez életében tartozott, egyházi rend vagy fogadalom okábólházasságot nem köthetett, halála után - hozzátartozó (örökös) hiányában - az egyeneságirokon jogai illetik meg a volt egyháza szerinti egyházi elöljáróját.” Ismeretes, hogy ajelenleg hatályos Be. rendelkezései alapján az elhunyt sértett jogait (értelemszerűen) nemgyakorolhatja, viszont sértettként nem léphetnek a helyébe, így képviselete is kizárt.Álláspontunk szerint ez ellentétes a nemzetközi joggal, és súlyosan méltánytalan az elhunytsértett hozzátartozóira is, akik csak magánfélként vehetnek részt az eljárásban. Ez az új szabálymindenképpen kedvezőbb lesz az elhunyt családtagjai, hozzátartozói számára.

Még egy fontos “régi-új” szabályt érdemes megemlíteni, mégpedig a pótmagánvádintézményére. Annyit mindenképpen fontosnak tartunk megjegyezni ezzel kapcsolatban, hogy erendelkezések hatálybalépés után a NEKI vélhetően jó néhány ügyben fog képviseletetbiztosítani sértetteknek, akik aztán pótmagánvádlóként lépnek fel.

A sértett és képviselője helyzete tehát nem nevezhető könnyűnek, még ha a kívülálló szemévelez a büntetőeljárási pozíció “kényelmesnek” tűnhet is. Való igaz, hogy nem igazán látványos éssok esetben nem túl sikeres szerep ez. Azt is elfogadjuk, hogy kritikai megjegyzéseink esetlegtúlzónak tűnnek (nemcsak a sértetti mivolt, hanem a nyomozó hivatalok, rendőrség szerepéttekintve is), de – mint azt már több ízben is elmondtuk – a NEKI speciális szervezet, nem



tekintve is), de – mint azt már több ízben is elmondtuk – a NEKI speciális szervezet, nemhasonlítható össze egy ügyvédi irodával. Más típusú felfogást és esetenként más látásmódotigényel ez a munka. Ennek ellenére nem a parttalan és csőlátású pocskondiázás a célunk, nema feltétel nélküli kritika, mely “vörös posztót” lát mindenféle rendőrségi ügyben, és folyamatostámadásnak próbálja alávetni a rendőrséget. Mint az jó néhány ügyből – remélhetőleg –kiderült, a rendőrség tagjai, vezetői elfogadnak bennünket partnerként, és igyekeznek ők semúgy tekinteni a NEKI-re, mint ellenségre vagy bajkeverőkre. Ehhez mindkét részről korrektség,elfogulatlanság és szakmai hozzáértés szükségeltetik. Bízunk abban, hogy ehhez valamelyestez a munka is hozzájárult, és nem indulatokat vált ki, hanem alapja lehet a továbbiegyüttműködésnek.

NÉHÁNY GONDOLAT A RENDŐRSÉGI PARANCSNOKOK FELELŐSSÉGÉRŐL AZUTASÍTÁSADÁSI ÉS FEGYELMI JOGKÖR TEKINTETÉBEN

A NEKI már korábbi rendőrségi ügyeiben is gyakran fordult levéllel az érintett rendőri szervvezetőjéhez avégett, hogy felhívja a parancsnok figyelmét a sérelmezett esetre, illetvetájékoztatást kérjen arról, hogy kezdeményezett-e fegyelmi eljárást a jogsértést megvalósítóbeosztottaival szemben. Ez később gyakorlattá vált, azaz valamennyi, rendőrség által elkövetettjogsértés esetén levéllel fordulunk a parancsnokokhoz. Mielőtt ismertetnénk a legérdekesebbleveleket, érdemes néhány gondolat erejéig kitérni a rendőrségi elöljárók utasításadási ésfegyelmi jogkörére.

A rendőrség működése alapvetően utasításokra és parancsokra épül. Ebből fakadóan elvártmagatartás a rendőrségen belül, hogy a beosztott engedelmeskedjen elöljárójának, teljesítseannak parancsait, ez utóbbi pedig pontos, világos, érthető és jogszabályon alapuló parancsokatadjon ki. Az Rtv. 11-12. §-ai, és a szabályzat 96.§-a is erre utalnak, azaz a parancsok,utasítások világos és követhető rendszerét állítja a rendőrség állománya elé kívánalomként.Figyelmet érdemel a jogszabálysértő (de teljesítése esetén bűncselekmény megvalósításáranem alkalmas) utasítások kérdése.

Az utasítások kiadásának hierarchiájában mi most csak az egy kapitányságon belül meglévőparancskiadási rendszert vesszük alapul. Természetes, hogy ez az alapvető egység nemtekinthető zárt rendszernek abban az értelemben, hogy ide is futnak be utasítások felettesszervtől. Egy kapitányságon belül a rendszer csúcsán a kapitány áll; ezt azért fontos leszögezni,mert lényegében az ő felelősségi körébe tartozik a kapitányság egésze rendeltetésszerűműködésének és a beosztottak törvényes munkájának biztosítása. Ehhez kapcsolódóanhivatkozhatunk az ún. szolgálati törvény 67-69.§-aira, mely rögzíti, hogy a munkáltató –esetünkben a kapitányságvezető – , másrészt pedig a beosztott miként köteles szolgálatátteljesíteni, az utasításokat kiadni és azokat végrehajtani.

A parancsnoki felelősség egyik leglényegesebb eleme a fegyelmi jogkör. Ennek keretében afegyelemsértést elkövető, az állományba tartozó személy ellen lehet fegyelmi eljárást indítani.“Fegyelemsértést követ el, és fegyelmi eljárás keretében felelősségre kell vonni ahivatásos állomány tagját, ha a szolgálati viszonnyal kapcsolatos kötelezettségétvétkesen megszegi.” – mondja ki a szolgálati törvény 119.§-a. Ügyeink kapcsán írtleveleinkben – ha annak lehetősége felmerült – rákérdeztünk arra, hogy indult-e fegyelmi eljárásaz érintett beosztott ellen. A válaszok érdekessége abban rejlik, hogy amennyiben nem indítottfegyelmi eljárást a kapitány, akkor ennek okát miben jelölte meg. Éppen ezért nemszükségtelen röviden ismertetni a szolgálati törvény fegyelmi eljárásra vonatkozórendelkezéseit.



A mondottak szerint, a fegyelmi eljárás alapját a fegyelemsértés adja. Ez utóbbi viszontszükségszerűen a szolgálati viszonyhoz kötődik, azaz csak abban az esetben lehet fegyelmieljárást indítani a szolgálatot viselő ellen, amennyiben a sérelmezett magatartás a szolgálatitevékenységgel összefüggésben állt. A P. községben történt haláleset ügyében azállományilletékes, azaz fegyelmi jogkört gyakorló parancsnok azért nem indított fegyelmi eljárástbeosztottja ellen, mert – mint válaszlevelében írta – annak “tevékenysége” (érdekes kifejezés evonatkozásban - NEKI) szolgálaton kívülinek tekinthető, illetve a nyomozást folytató szerv nemélt ilyen irányú kezdeményezéssel. Ez részben helyénvaló, mivel a szolgálati törvény 149.§-atartalmaz ilyen, konjunktív feltételeket szabó rendelkezést (149.§). Viszont a hivatkozott szakasznem fegyelmi eljárásról beszél, hanem a szolgálati beosztás felfüggesztéséről. Valóban, agyanúsított rendőr felfüggesztésének a törvényi feltételek híján nem volt meg a lehetősége,mindazonáltal a parancsnok előtt két lehetőség állt fenn így is: fegyelmi eljárás indítása, vagy aszolgálati viszony felmentéssel való megszüntetésnek mérlegelése. Természetes, hogy abüntetőeljárás befejezéséig ezekről nem lehet megalapozottan dönteni, de álláspontunk szerinta megnyugtató válasz az lett volna, ha a kapitány kilátásba helyezi valamely intézkedést.

Nézzük meg ezeket a lehetőségeket. A fegyelemsértés véleményünk szerint fennállt. Az eljárássorán tett észrevételben, majd később a panaszban is megjegyeztük, hogy a rendőrnek elevenem kellett volna átmennie a szomszédos településre, hanem a területileg illetékesrendőrkapitányságot kellett volna értesítenie. Igaz, hogy az incidens során nem helyezte magátszolgálatba (habár szerinte ennek a lehetősége fennállt volna), a lövést azonban a szolgálatifegyverből adta le. Az esetleírásban foglaltak szerint (még ha el is fogadjuk, hogy nem történtemberölés) maga a rendőr is igen komolyan hozzájárult ahhoz, hogy ilyen helyzet alakuljon ki,ez pedig ellentétben áll a rendőri munka és hivatás szellemével. Persze ez viszonylag távolikapcsolat a szolgálati tevékenységgel, de megítélésünk szerint megállapítható lett volna, azazfegyelmi eljárást kellett volna kezdeményezni a rendőrrel szemben. Ami a méltatlanná válástilleti, az arra vonatkozó rendelkezést a szolgálati törvény 56.§-a tartalmazza. Esetünkben abüntetőeljárás befejezése előtt természetesen nem lehetett volna felmenteni a rendőrtméltatlanná válás miatt (ehhez ugyanis a szolgálati törvény 149.§ (3) bekezdésekben foglaltfeltételek nem voltak meg), de az eljárás befejezése után meg kellett volna vizsgálni, hogy nemállnak-e fenn a szolgálati törvény 56.§ (6) bekezdés c) pontjában foglaltak: “A hivatásosszolgálatra méltatlan az: [c)] aki szolgálaton kívüli magatartásával a fegyveres szervműködéséhez szükséges közbizalom fenntartását súlyosan veszélyezteti.” Talán nemvitás, hogy ebben az esetben ez megvalósult.

A fegyelmi eljárások és a fenyítés, mint szankció célja “a szolgálati rend és fegyelemvédelme, az elkövetőnek és másoknak a fegyelemsértéstől való visszatartása”. Jelezni kellazonban, - és ezzel visszakanyarodunk az utasítások kiadásához – hogy a rendőrség hatékonyés törvényes működésének eléréséhez, azaz egy olyan állapothoz, melyben igen ritka afegyelmi felelősségre vonás, az szükséges, hogy az utasításokat megfelelően adják ki, mindeztviszont megelőzi az egész állománynak kifogástalan instrukciókkal, eligazítással való ellátása(még mindig csak egy kapitányságon belül gondolkodunk). Ez tehát egy alapfeltétel, ami nélkülaz utasítások – még azok megfelelősége esetén – végrehajtása nem lesz kifogástalan, és aműködés egészének hatékonysága, törvényessége kerül veszélybe. És még csak említést semtettünk az alapkiképzésről, a rendőrök adott feladatra való kiválasztásáról, felkészültségről, stb.,amely további előfeltételeket jelent. Még egyszer hangsúlyozzuk tehát: a fentiekben említettekhiányában nem várható el, hogy még a szakszerűen előkészített parancsot [9/1997 BM rendelet59.§ (5)] is megfelelően végrehajtsák. Ekkor pedig előbb-utóbb bekövetkeznek afegyelemsértések. Márpedig a kapitányokkal folytatott levelezésből számunkra az derült ki, hogy



fegyelemsértések. Márpedig a kapitányokkal folytatott levelezésből számunkra az derült ki, hogya fegyelmi felelősségre vonást ha csak lehet, kerülik. Mi lehet ennek az oka? Megítélésünkszerint két dologban keresendő az ok: az állomány presztízsének megóvásában, és arendőrhiányban. A rendőri vezetők igen gyakran hangoztatják, hogy a rendőrség tekintélyétmeg kell erősíteni, illetve vissza kell állítani. E mellett hangsúlyozzák a rendőrség és azállampolgárok jó kapcsolatának kívánalmát is. Hogyan lehet azonban elérni ezeket? Számunkrae vonatkozásban a “tekintély” szó eléggé rosszul cseng. Az ún. “férfias rendőrség” lehet, hogybír valamiféle tekintéllyel, de ezzel elveszti a jó kapcsolat reményét is az állampolgárokkal. Ezutóbbi hiányában pedig mit sem ér a kemény, határozott fellépés, vagy akár az eredményesség.Ez csak egy lépés lenne a rendőrállam felé. A tekintély, vagy annak látszatának megőrzésétpedig egyáltalán nem szolgálná, ha fegyelmi eljárások indításán keresztül is azt mutatná atestület, hogy gyakoriak a fegyelemsértések, jogsértő intézkedések.

A rendőrhiány több mindent jelent. A jelenlegi helyzetben – valószínűleg túlzás nélkül állítható –nem túlságosan vonzó a rendőri pálya. Ilyenformán minden rendőrre szükség van, még akkoris, ha szolgálatteljesítése során előfordul a jogsértő tevékenység. A jogellenes fogvatartásügyében a fegyelmi eljárásra vonatkozó kérdésünkre a kapitány a következőt válaszolta többekközött: “…rendőr főtörzsőrmester úr az ítélet meghozatal óta nem követett el szolgálatifegyelemsértést, sem szolgálattal összefüggő bűncselekményt, munkájávalkapcsolatosan lakossági bejelentés nem érkezett. A büntetőeljárás során olyanmaradványcselekményre nem derült fény, mely fegyelmi eljárást vonzott (sic) volna magaután, így a duplumban történő elmarasztalás tilalma alapján fegyelmi eljárásmegindítására nem kerülhetett sor”. Érdekes, hogy a hajléktalant bántalmazó rendőrökügyében a kapitányi tájékoztatás szerint indult fegyelmi eljárás, amit felfüggesztettek, az iméntemlített ügyben viszont meg sem indult. A válasz egyértelműen utal arra, hogy a kapitány nemlátta szükségét annak, hogy a három sértettet jogellenesen fogva tartó, illetve a sértettekbántalmazását meg nem akadályozó rendőrt elbocsássa a testülettől, mondván az “jó rendőr”.Meglátásunk szerint ez nagyon aggasztó eljárás.

A parancsnoki felelősség tehát több szinten mutatkozik meg. Elsősorban a parancskiadásért, azirányítása alá tartozó állomány törvényes működésért felelős, ami nem könnyű feladat.Hangsúlyozzuk ismét azokat a tanulmány elején felvetett normatív ellentmondásokat, melyekkövetkezményeképpen a rendőri működés (mindenekelőtt a kényszerítő eszközökalkalmazásáról van szó) bizonytalan, ellentmondásos, gyakran jogellenes lehet. Ilyenjogszabályi háttérrel nehéz következetes utasítási rendszert fenntartani még egy ilyen kisországban is, mint hazánk. A másik szint a felelősségre vonás szintje. Itt ugyanúgykövetkezetes, jogszerű és példás intézkedésekre van szükség a fegyelemsértővel szemben. Atestületen belüli felelősségre vonás gyakran hatékonyabb visszatartó erővel bír, mint a bíróságáltali. Csakhogy, amint arra már utaltunk tanulmányunk elején, a jogszerűséget, szolgálatibeosztásnak megfelelő eljárást, intézkedést először a testületen belül, az elöljáró, az illetékesparancsnok bírálja el. Talán elég, ha annyit említünk: ezekben az esetekben többnyire azthallani: az intézkedés jog –és szakszerű volt, vagy: az előbbi kérdést még vizsgálják. Bízunkbenne, hogy alaposan és elfogulatlanul.

Documents

Rendőrségi Tanulmány 2002 - dev.neki.hudev.neki.hu/wp-content/uploads/2013/05/411_tan_2002.pdf · vonatkozó tételek – a nemzetközi jogban, illetve a különböző egyezményekbe