Speciális gyakorlat 2015 Készítette: Gál Zoltán · 2015-11-10 · Az emberi test sérülékeny és érzékeny pontjai 58 Önvédelmi alapismeretek: védekkezés, támadás, fizikai

Készítette: Gál Zoltán 1

Speciális gyakorlat 2015

Gál Zoltán

g a l z o l i . g p o r t a l . h u

1

Speciális gyakorlat I.

Fizikai állóképesség-fejlesztés,

Önvédelem alapjai,

Lőkiképzés alapjai gzoli

Készítette: Gál Zoltán

Jegyzet a speciális gyakorlat 9. évfolyam számára



Tartalomjegyzék:

A fizikai erőnlét fejlesztése 3

Az egészséges életmód elvei, a rendszeres testedzés emberi szervezetre gyakorolt hatásai, valamint a rendszeres és egészséges táplálkozás szerepe a fizikai teljesítőképesség

fokozásához

14

Általános erősítő jellegő gimnasztika során saját testsúllyal és a társ testsúlyával végrehajtott gyakorlatok

21

Felvilágosítás a sérülésveszélyről, a tiltó és a biztonsági rendszabályok 28

Aerob gyakorlatok végrehajtása a rövid, közép és hosszútávfutások nagy ismétésszámban 30

Önvédelmi alapismeretek, a közelharc meghatározása, hivatalos rendészeti eljárásban való alkalmazás lényege

34

Az önvédelem-közelharc pszichológiájának és anatómiájának jellemzése. Az emberi test sérülékeny és érzékeny pontjai

58

Önvédelmi alapismeretek: védekkezés, támadás, fizikai törvényszerűségek ismeretének

jelentősége az önvédelemben

62

Állandó gyakorlatok, futás, esések és dobástechnikák, egyenes ütés fejre és védése, ütések, rúgások és azok védése, hárítása

64

Testi kényszer alaptechnikái 90

Fegyvertechnikai és lövészeti alapismeretek 92



1. Fizikai erőnlét fejlesztése

Az életkorhoz igazodó fizikai állóképesség fejlesztéséhez szükséges feltételek

ismertetése.

"Tudja-e, hogy milyen a magyar lakosok, különösen a fiatalabb korosztály fizikai állapota, erőnléte, valamint a rendészeti szakterületre jelentkező fiatalok kondíciója? Tudta-e azt, hogy Magyarországon öt

ember közül csak egy végez rendszeres testmozgást, pedig az alapvető fittség, a jó közérzet megtartásához ez szükséges lenne. A legfrissebb kutatások szerint a mozgásszegény életmód és az ebből fakadó problémák ma már egyre fiatalabb korban jelentkeznek. Az egészséges életmód fontos eleme a rendszeres testmozgás.

Az EU javaslatai alapján egy felnőttnek minimum 30 perc mérsékelt intenzitású testedzésre lenne szüksége a hét 5 napján vagy legalább 20 perc élénk intenzitású testedzésre a hét 3 napján. A felnőtt lakosság fele

azonban nem teljesíti ezt a minimumot és a gyermekeknek is csupán húsz százaléka végez napi hatvanpercnyi, aktív mozgást. Megdöbbentő, de magyar kutatások szerint a 14–19 éves korosztályban négy fiatalból egy saját bevallása alapján lényegében soha nem sportol. A 20–25 éves fiatalok 42 százaléka soha,

míg 14 százaléka csupán havi néhány alkalommal szán időt némi testmozgásra."

1 Tudta-e, hogy az Európai Unió (EU) népességének körülbelül 40-60%-a ülő életmódot folytat? A társadalom túlnyomó része elkényelmesedett életmódot él, a TV, internet, számítógépek, az ülőmunka, a bevásárlások, a közlekedés egyre kevesebb testmozgással jár. A mozgáshiány ma már sajnos népbetegség.

Nem gyalog vagy kerékpárral megyünk az iskolába vagy munkahelyünkre, hanem autóval. Nem lépcsőn megyünk a második emeletre, hanem lifttel. Egyszerűen már nem mozgunk, a mindennapjainkból hiányzik a

fizikai aktivitás és ez nagy probléma. Pedig az emberi testmozgásra termett. Miért ne szállhatnánk le egy megállóval hamarabb a buszról, kerékpározhatnánk, vagy mehetnénk gyalog? Ha ezeket a kis lépéseket megtesszük, fittebbnek és egészségesebbnek érezzük magunkat.

De miért is érné ez meg nekünk? Általánosan ismert tény, hogy a naponta vagy hetente több alkalommal sportolók kevesebbet stresszeznek, jobb a kedélyállapotuk és a koncentráló képességük.

Soha nem késő elkezdeni sportot és odafigyelni a testünkre. Aki rendszeresen sportol, jobban alszik, frissebben ébred. A mozgás segít az állóképesség fokozásában és a nagyobb teherbírásban, de a rendszeresen sportolóknak nemcsak a fizikai erőnléte jobb, hanem szellemileg és lelkileg is

kiegyensúlyozottabbak – hívja fel a figyelmet a szakértő. Nem lehet ezért eléggé hangsúlyozni a rendszeres testmozgás, a sport fontosságát és jótékony hatását, ami révén fokozódik az agy szerotonin termelése is,

vagyis még boldogságérzet keríti hatalmába az embert. A mozgás tehát öröm és bizonyítottan kedvező hatással van az egészségre. Olvashatta, hogy a mozgás létfontosságú az ember életében. De hát akkor miért nem csináljuk? Az a korlát,

amely meggátolja az embereket abban, hogy rendszeresen mozogjanak, gyakran nem valódi fizikai akadály, inkább csak a gondolkodásmódból fakad.

1. A fizikai képesség fogalma, összetevői:

Témánk szempontjából képességnek nevezzük a valamely teljesítményre, tevékenységre való testi-lelki adottságot, alkalmasságot, mindazt, amit meg tudunk tenni. Készségnek pedig azokat a speciális képességet

értjük, amelyeket gyakorlattal, gyakorlással szerzünk meg. A képességek egyféle csoportosítását mutatja az alábbi ábra; Az elsődleges szellemi képességek közé sorolják a szóbeli kifejező készséget, a verbális megértést, a

számolási képességet, a térbeli átlátás képességét, az emlékezetet, a vizuális észlelés sebességét és a következtetési képességet. A fizikai képességek közé az erőkifejtéssel, rugalmassággal, testi koordinációval,

egyensúllyal és állóképességgel összefüggő képességek tartoznak.



A következő vázlat ennek nagybani összetevőit szemlélteti.

Fizikai-motoros képességek

kondicionális képességek koordinációs képességek hajlékonyság

erő gyorsaság állóképesség

egyensúlyozás téri tájékozódás ritmusérzék

reakcióképesség mozgásérzékelés

gyorsaság, állóképesség, koordináció

aktív passzív

2. A kondicionális képesség fogalma, összetevői, fejlesztésének elvei, módszerei, lehetőségei:

A fizikai képesség fejlesztés, fejlődés a születéstől kezdve átfogja az ember sokrétű mozgásformáinak és mozgáskészségeinek /kúszás, mászás, járás, futás, ugrás, dobás, elkapás, ütés, rúgás/ egyéni alakulását, valamint a kondicionális képességek /erő, gyorsaság, állóképesség/ illetve a koordinációs képességek /téri

tájékozódás, ritmus, egyensúlyozó/ továbbá a hajlékonyság kialakulását, változásait. Születéssel hozzuk magunkkal: genetikai potenciált, strukturális sajátosságokat /alkati kérdések/, a fejlődés örökletes elemeit,

reflexek,- és elemi mozgásmintákat. Ugyanakkor saját magunk szerezzünk /neveléssel, segítséggel/: mozgástapasztalatokat, edzés ingereket, /száma, minősége, más-más/ természeti,- környezeti,- társadalmi jellegű élményeket.

Az ember motorikus fejlődéséhez tartoznak azok a differenciált és összetett mozgásformák is, amelyek a sportbeli képzés folyamán vagy a hivatással összefüggő motoros tevékenység kapcsán alakulnak ki.

2.1 Kondicionális képességek

Kondicionális képességek a motoros képességek azon csoportja, amelyet főként energetikai tényezők határoznak meg. Ide tartozik az erő, a gyorsaság és az állóképesség. A kondicionális képességek alapját

képező izomtevékenységre 3 tényező van döntő hatással: az izomrost típus, izomrostok száma, keresztmetszete- anyagcseréje (az izom összehúzódás energiaellátottságának módjai), a szív a tüdő teljesítőképessége, az erek rugalmassága, a hajszálérhálózat minősége, az idegimpulzus-felvétel és leadás

minősége.

a.) Az erő (izomerő), erőfejlődés-erőfejlesztés:

Izomerőn a külső erők és a mozgás közben fellépő belső erők, ellenállások legyőzésének a képességét értjük az izomzat aktív tevékenységével. Nagysága függ az izomtömegtől és összehúzódó képességétől, az

akaraterőtől. Az erőkifejtés nagyságát két tényező határozza meg: - az idegingerület jellege,

- az izom tömege és válasza az ingerületre. Az izomzat vastagodásában a döntő szerepet a feszülés időtartama játssza, míg a feszülés mértéke az ingerületbe hozott mozgatóegységek számától függ, és a kifejtett erő nagyságára hat.

Tesztelése: - a kifejtett erő nagyságát mérjük egy vagy több végrehajtás esetén

- történhet komplex vagy egyszerű gyakorlattal, - maximális ismétlésszámig adott ellenállással, vagy egyetlen végrehajtással, növekvő ellenállás mellett (maximális erő, mindig segítséggel!)

- ha a gyakorlat végrehajtásának időtartama hosszú (legalább rövidtávú állóképességet igényel), akkor erő állóképességet tesztelünk



Az erőfejlesztéssel szembeni elvárások: - a gyakorlat időtartama kellően hosszú legyen (statikus fejlesztésnél egy-egy gyakorlat, dinamikus

fejlesztésnél egy-egy sorozat időtartama) - a gyakorlatokat és a mozgatott súlyokat a cél függvényében, az illető életkorának és állapotának

figyelembevételével jelöljük ki, és a mozgatott súlyok, ellenállások nagyságát csak a megfelelő állapotfelmérés után állapítsuk meg - a súly vagy ellenállás kellően nagy legyen a fejlődéshez, de ne legyen olyan nagy, hogy az előírt

ismétlésszám meghaladja a sportoló pillanatnyi képességeit; a sportszer mozgatását a gyakorlat teljes terjedelmében tartsuk kontroll alatt, a gyakorlat végrehajtása technikailag maradjon helyes

- a lehető legnagyobb számú mozgatóegységet hozzuk működésbe, erre tudatosan is törekedjünk a gyakorlatok végrehajtása során, továbbá egy adott gyakorlatot a biztonságos végrehajtás szabályain belül a lehető legnagyobb mozgásterjedelemmel végezzünk

- az ellenállás legyőzése mérsékelten gyors legyen, és a mozgás szerkezete semmiképpen se változzon meg a túl nagy súly miatt, kerüljük a lendületvételeket, kontramozgásokat és a szer

rángatását, a visszaeresztés történhet kissé gyorsabban, mint az erőkifejtésé, de a kontrollt megtartva - a gyakorlatokat bemelegített állapotban, a megfelelő nyújtógyakorlatok közbeiktatásával végezzük - kezdőknél és fiataloknál a nagy izomcsoportok komplex gyakorlataival kezdjünk, eleinte a sportoló

saját testének súlyát használva, folyamatosan figyelve rá, hogy a „kiszolgáló” izmok (pl. törzs izmai) edzettségi állapota megfeleljen a bármely testrész edzése miatt mozgatott súlyok nagyságának

- erőféleségek szerint leghamarabb a gyors erő, később az erő állóképesség, és legutoljára a maximális erő fejleszthető - ha tisztán erőfejlesztés a cél, akkor is kell fejlesztenünk a keringést: állóképességi és erő

állóképességi edzéseket kell beiktatnunk az edzéstervbe, minimálisan 4-5 edzésenként egyet, különben a keringés és a járulékos szervek fejlődése elmaradhat az izomzat fejlődésétől

- a súly növelésekor, maximális erő fejlesztésekor és az erőedzések végén (a sportoló fáradásakor) mindig biztosítsunk segítséget (biztonság) - egy edzésen belül is a nagy izomcsoportok, nagyobb tömegű izmok terhelésével kezdjük, később haladjunk a kisebbek felé; először az álló helyzetű

gyakorlatokkal kezdjük, majd az ülők, végül a fekvők következzenek - egy erőedzés teljes (bemelegítést és levezetést is tartalmazó) időtartama ne haladja meg a 2,5 órát

- erőedzésen ne fejlesszünk állóképességet és gyorsaságot is, csak vagy gyors erőt, vagy erő állóképességet.

b.) A gyorsaság és fejlesztése:

A gyorsaság az a képesség, mellyel az adott feltételek mellett képesek vagyunk a mozgások lehető

legnagyobb sebességgel történő végrehajtására. Lehetővé teszi, hogy különböző cselekvéseket célszerűen, a lehető legrövidebb idő alatt elvégezzük. Függ: az idegfolyamatok minőségétől, a gondolkodás gyorsaságától, az izmok ingerlékenységétől és összehúzódó képességétől, akaraterőtől, az izgalmi és gátló

folyamatok megfelelően gyors váltakozásától, a mozgásban érintett izmok összehúzódási és ellazulási képességétől. Gyorsulási képesség: nyugalomból vagy viszonylag lassú mozgásból olyan hosszan tartó,

gyors mozgásba váltunk át, ami maximális haladási sebességet eredményez. (100m-es síkfutás: ki mennyi idő alatt gyorsul fel maximális sebességre, ha az ugyanannyi; más fontos a sprinternek és más a távolugrónak).

Helyzet gyorsaság: a választás vagy döntés, illetve helyzetmegoldás gyorsasága függ a taktikai tudástól, nagyon jól fejleszthető („olvasni” az ügyfél mimikájából, reakciójából).

Tesztelése: - rajt gyakorlatokkal, egyszerű és összetett feladatok időre történő végrehajtásával, adott idő alatti ismétlések számával

- az egyes gyakorlatok erőszükséglete minimális, időtartama rövid legyen (a rövidtávú állóképesség idejét se érje el!)

- általános teszt esetén (pl. fittségi teszt) elég egy mozdulat- és egy mozgásgyorsaságot mérő gyakorlat, sportági teszt esetén a sportmozgással szinkronban lévő feladatot mérünk



A fejlesztés alapelvei, módszerek: - a gyorsaságfejlesztő gyakorlatok az ismétlésekre épülnek, azonos körülmények között végrehajtva

- a gyorsaság az időskor előtt minden életkorban fejleszthető, azonban minél idősebb korban kezdjük meg a gyakorlatokat, annál kevesebb fejlődésre van lehetőségünk

- egyszerűbb gyakorlatokkal kezdjük, később jöhetnek a bonyolultabbak - a feladat legyen szinkronban a sportoló technikai tudásával és erőállapotával - soha ne korlátozzuk a végrehajtás sebességét

- a gyakorlat csak olyan időtartamú legyen, hogy a fáradás ne csökkentse a végrehajtás gyorsaságát - fontos az elemi mozdulatgyorsaság folyamatos fejlesztése, függetlenül attól, mennyire bonyolult az

adott sportág mozgásanyaga - a gyorsaságfejlesztés komplex módszere az ismétléses módszer, ahol semmilyen körülmény vagy összetevő – időtartam, intenzitás, táv - ne lassítsa a végrehajtás sebességét

- a gyakorlat negatív fázisában ne kelljen erőt kifejteni - pihenés feladata: optimális körülmények megteremtése a következő ismétléshez, ui. a központi

idegrendszernek is kell pihennie (laza mozgás) - mindig kellően bemelegített és laza izomzattal fejlesszünk gyorsaságot, sohasem közvetlenül erőfejlesztés után. Erőfejlesztés fontossága a gyorsaságban:

- minél nagyobb sebességgel mozgunk, annál nagyobb külső ellenállásokat kell legyőznünk, nagyobb erőt kell kifejtenünk, emiatt a sebesség növekedésével párhuzamosan növelni kell a sportoló

erőállapotát - a gyorsaságnövelés érdekében végzett erőgyakorlatokban ne szerepeljenek gátló feladatok (súlyzó felkapása talajról – a visszaeresztést ne erőből ellent tartva végezze)

- a mozgás amplitúdója, kiterjedése mérsékelten legyen korlátozva - a maximális erő növelése átmenetileg ronthatja a sportági technika végrehajtását, tehát ne

kombináljuk a technikai és a gyorsasági edzésekkel. Kisebb súlyoknál már lehetséges. C. ) Az állóképesség és fejlesztése :

Állóképesség: azokban a folyamatoknak az összessége, amelyek a nagy fizikai megterheléseknél a szervezet biológiai egyensúlyát hosszú időre biztosítják. A szervezetelfáradással szembeni ellenálló

képességét hosszan tartó erőkifejtésnél állóképességnek nevezzük (viszonylag magas, de állandó intenzitással hosszan végzett munka). Az állóképesség főleg a lassú izomrostok meglétéhez és a keringés minőségéhez kapcsolódik, az erő és a gyorsaság pedig a gyors izomrostokhoz és az idegrendszerhez.

Megfelelő edzésmunkával növelhető a kívánt izomrosttípus aránya, mennyisége az izmokban, de mivel a fejlesztés lehetősége véges, egy határon túl valamely képesség csak a többiek kárára fejleszthető. Ha

maximális gyorsaságot szeretnénk elérni, kellenek hozzá megfelelő idegi kapcsolatok is. A jó állóképesség együtt jár a sportmozgás, verseny, edzés stb. utáni gyors regenerálódó képességgel. Az állóképesség függ: keringés, légzésszervek, anyagcsere és idegrendszer működésétől (gazdaságos

energiamódosítás), a jó mozgáskoordinációtól (energiamegtakarítás), pszichikai adottságoktól (monotónia tűrés). Az alacsony intenzitású, hosszú távú terhelésnél nem központi kérdés a végzett sportmozgás: aki bírja

a 20km-es futást, az bírja az ugyanennyi ideig tartó kerékpározást vagy úszást is. Állóképesség- fajták:

- Hosszú távú állóképesség: 15-30 perc feletti erőkifejtés esetén, iram- vagy intenzitáscsökkenés

nélkül megvalósuló szervezeti megnyilvánulás. - Középtávú állóképesség: 2-9 perc közötti időtartam (800-1500m-es síkfutás, 200-400m úszás) alatti

erőkifejtés, melynek hatására részben aerob, részben anaerob, mérsékelt oxigénadósság jön létre. Fontos: az erő állóképesség, gyorsasági állóképesség szintje. Az adott távok viszonylag magas iramban, nagy ellenállás mellett teljesítendők.

- Rövid távú állóképesség: 45mp-2perc közötti időtartam alatti erőkifejtés, melynek során anaerob helyzetből kifolyólag - 400m: 80%, 800m: 60-70% - oxigénhiány jön létre. Fontos: az

energiaraktárak edzettsége, a szervezet azon képessége, hogy az anyagcserében a savanyú reakciókat



semlegesíteni tudja, az oxigénhiányos energianyerés képessége, az izmoknak az a tulajdonsága, hogy magas tejsavtartalom mellett is össze tudnak húzódni.

- Erő állóképesség: állóképességi szempontból: nagy teljesítmény mellett a helyi izomfáradás későn alakul

ki. Szerepet kap: nagy ellenállás mellett végzett (birkózás,szertorna), középtávú- és hosszú távú állóképességi sportoknál. - Gyorsasági állóképesség: ellenállás a fáradás miatt bekövetkező sebességcsökkenéssel szemben. Főként a

korai elfáradása játszik szerepet ebben a képességben, önálló képességként ritkán jelenik meg (200m-es síkfutás).

Tesztelése: - ciklikus gyakorlatok, szabadtéri és edzőtermi tesztek egyaránt megfelelőek hozzá - vagy egy adott táv megtételéhez szükséges időt mérjük, vagy adott idő alatt megtett távot

- ha van rá lehetőség, a teszt során végezzünk élettani próbákat - a teljesítendő távot vagy időt úgy határozzuk meg, hogy a megfelelő állóképességi fajtát teszteljük.

Az állóképesség fejlesztésének elvei, módszerei: - komplex, sok izmot megmozgató gyakorlatokkal, melyek végrehajtása pulzusnövekedéssel jár - a célzott képességnek megfelelő, vagy annál kicsit nehezebb intenzitással, időtartamig

- a pihenőidők annyira rövidek legyenek, hogy ne nyújtsanak lehetőséget a teljes pihenésre - bármely életkorban fejleszthető.

Lehetséges fejlesztő módszerek: (folyamatos mozgással!) - azonos irammal hosszan végzett ciklikus terhelés, (pulzusfrekvencia: 150-160,) - váltakozó intenzitással hosszan végzett ciklikus terhelés, ha az előre meghatározott távokat

oxigénadóssággal fejezi be a sportoló, amit a lassúbb szakaszokon tud pótolni, - iramjáték, ennek során a váltakozások nincsenek konkrétan előírva, a sportoló maga dönti el, hogy

mikor erősít bele, - a terhelési és a pihenési fázisok tervszerűen váltakoznak, de a pihenési szakaszok csak részleges pihenőt nyújtanak. Az új terhelés 120-130-as pulzus mellett kezdődjön.

2.2. Koordinációs képességek:

Koordinációs képességek a motoros képességek azon csoportját alkotják, amelynek jellegzetes elemét a szabályozási folyamatok képviselik. A koordinációs képességek a mozgástevékenység szabályozási és

vezérlési folyamatai által meghatározott mozgástulajdonságok. Ilyen a téri tájékozódási képesség, egyensúlyozó képesség, ritmusképesség, reakcióképesség, mozgásérzékelés, gyorsasági és állóképességi

koordináció. Ezekről e tananyag keretében nem beszélünk, hanem áttérünk a harmadik összetett elemre.

2.3 A hajlékonyság és fejlesztésük:

A hajlékonyság egy fontos fizikai képesség, olyan motoros képesség, melynek segítségével mozgásainkat nagy mozgás terjedelemmel tudjuk végrehajtani, erőkifejtés feltételezésével. Függ: mozgásban érintett izom erejétől, nyújthatóságától, ellazulási képességétől.

Fajtái szerint beszélhetünk aktív,- és passzív hajlékonyságról. A hajlékony személy mozgásait nagy kiterjedéssel, amplitúdóval tudja végrehajtani. Két alapvető élettani

képlet határozza meg mozgásterjedelmét: a.) az izmok megnyúlási képessége, amely függ az izomtónustól, az ellazulási képességétől, idegrendszeri kapcsolatoktól, pillanatnyi fizikai állapottól (a túl gyenge, vagy túlterhelt izomzat vagy

az izomlázas állapot kisebb aktív hajlékonyságot eredményez) b.) az ízületek lazasága, ami részben genetikai adottság (pl. mennyire zárt a combizület, mennyire

hosszúak a nem nyúló izületi szalagok), de részben kisgyerekkorban is fejleszthető.



Mindkét képlet biológiai állapota függ az illető életkorától. Az idős emberek beszűkült mozgása részben ezek rugalmasságának csökkenésére vezethető vissza. Pozitív vagy negatív befolyással bír a hajlékonysági

gyakorlatok eredményességére az illető pillanatnyi mentális állapota is, amennyiben valaki zaklatott, ideges, képtelen magát lelkileg ellazítani, úgy az fizikailag sem fog sikerülni. Látványos bizonyítéka ennek a tartós

stresszhatásnak, kitett emberek váll- és nyakizomzata. A felsorolt belső tényezőkön kívül vannak még a hajlékonyságot befolyásoló külső tényezők is, melyek a következők:

- hőmérséklet (minél hidegebb van, annál kisebb az adott sportoló hajlékonysága) - napszak (ébredés után a napi használathoz is be kell melegednünk, reggel kevésbé vagyunk

hajlékonyak, mint délután) - gravitáció, közeg felhajtóereje (különösen az aktív hajlékonyság esetén vízben nagyobbmozgásterjedelemmel rendelkezünk, mint szárazon).

A hajlékonyság az elmozdulást kiváltó ok szerint kétféle lehet: - aktív hajlékonyság (ha saját erőnkkel hozzuk létre az adott izületben az elmozdulást, ekkor fontos a

mozgásban aktívan résztvevő izom ereje) - passzív hajlékonyság (ha valamely külső erő (társ, gravitáció) vesz részt az elmozdulás fokozásában).

Tesztelése: - ülésben előrenyúlás vagy állásban előrehajlás (izomzat állapota) - guggolás telitalpon (szalagok

hossza) - hason fekve homorítás (gerinc mozgékonysága)

A hajlékonyság fejlesztése:

- A túlzott erőfejlesztés rontja a hajlékonyságot és a dolgoztatott izmok érzéketlenné válhatnak a finom koordinációs feladatokban.

- Fejlesztése: csak bemelegítve, lassan felvéve a feszített testhelyzetet, edzés előtt és után is végezhető. - Biztosítsunk hozzá nyugodt körülményeket. - Kismértékű erőfejlesztéssel kell párosulnia az aktív hajlékonyság fejlesztésének.

-A választott gyakorlat feleljen meg a célzott képességnek. Az ember motorikus fejlődéséhez tartoznak azok a további differenciált és összetett mozgásformák is,

amelyek a sportos életmód folyamán vagy a hivatással összefüggő motoros tevékenység kapcsán alakulnak ki.

3. A felnőttkor és az időskor motorikus viszonyai:

A felnőtt kor 21-55/60 éves kor, az idős kor 56/61-74 éves kor közötti időtartamot jelenti. A felnőtt kor több

szakaszra osztható. Az első 21-22 éves kortól a 35 éves korig terjed. Jellemzője a motorikus egyéni vonások végleges kialakulása. Ilyen pl. a motorikus aktivitás mértéke, az egyéni mozgástempó és mozgásterjedelem. A férfiak mozdulatai többnyire takarékosabbak, nyugodtabbak, gazdaságosabbak. A nők mozgásai

puhábbak, változatosabbak és kifejezőbbek. A nők és a férfiak közötti teljesítménykülönbség a kondicionális képességekben /erő, állóképesség/ egyre kifejezettebb. Nincs különbség azonban a nemek között a

koordinációs képességekben. A felnőttkor második szakasza a 35-55/60 éves kor közötti időszakot öleli fel. Ez az ember leginkább alkotóképes időszaka. A foglalkozással kapcsolatos mozgásokat a felnőttek nagy biztonsággal uralják.

Az időskor utolsó harmadában nőknél 45, a férfiaknál az 50 éves kor körül megkezdődik a kondicionális képességek visszarendeződése. Ez elsősorban az edzetlenekre vonatkozik, de a hanyatlás náluk sem érinti a

munkával kapcsolatos mozgásokat. Az edzettek még szinten tudják tartani képességeik többségét. Az életkor előrehaladtával a leépülés tovább tart, és már érinti a koordinációs képességeket is, illetve kiterjed a munkával kapcsolatos mozgásokra is. A férfiaknál a maximális erő még szinten marad. Kétségtelen

azonban, hogy ez erősen foglalkozásfüggő. A felnőttkor motorikus és teljesítményviszonyaira vonatkozóan az alábbiak összegezhetők:

- a maximális fizikai munkavégző képesség csúcsa a nőknél 22-25, a férfiaknál 25-28 éves kor között van



- a kondicionális képességek /erő, gyorsaság, állóképesség/ szinten tartásához rendszeres fizikai aktivitásra van szükség.

- az egyének között a motorikus teljesítményekben igen nagy a különbség, melyet az életvitel, az életkörülmények és az alkati sajátosságok befolyásolnak

- a fizikai teljesítményben megfigyelhető nemi különbségek a 20 és az 50 éves kor között a legnagyobbak - az életkor erős hatással van az erőre és az élettani reakciókra

- az edzés késlelteti néhány öregedési folyamat megjelenését. Mindezeket az általános tudnivalókat azért érintettük, mert ezek nagy része tetten érhetőek a rendvédelmi

szervek hivatásos állomány fizikai alkalmassága ellenőrzése során is 4. A fizikai erőnlét-állóképesség vizsgálata:

4.1 Az alkalmasság vizsgálatra vonatkozó norma és fogalmai:

Munkaköri alkalmasság vizsgálat alatt általában annak megállapítása történik, hogy egy meghatározott munkakörben, munkahelyen végzett tevékenység által okozott megterhelés a vizsgált személy számára milyen igénybevételt jelent, és ennek képes-e vajon megfelelni.

Az egyes rendvédelmi szervek hivatásos állományú tagjai egészségi, pszichikai és fizikai alkalmasságáról, közalkalmazotti és köztisztviselői munkaköri egészségi alkalmasságáról, a szolgálat,- illetve

keresőképtelenség megállapításáról, valamint az egészségügyi alapellátásról szóló 57/2009. (X. 30) IRM-ÖM-PTNM együttes rendelet a 3. § (1) pontban a következőket mondja ki:

”A szolgálati, munkaköri követelmények érvényre juttatása érdekében a hivatásos állomány tagjai hivatásos szolgálatra való alkalmasságát, egészségi, pszichikai és fizikai állapotát a szolgálati

viszony, illetve munkaköri alkalmasságát közalkalmazotti, illetve köztisztviselői jogviszony létesítését megelőzően és annak fennállása alatt rendszeresen vizsgálni és véleményezni kell (a továbbiakban együtt: alkalmassági

vizsgálat). A rendészeti oktatási intézményekbe jelentkezők számára előírt követelményeknek való megfelelés megállapítása érdekében is vizsgálni kell az alkalmasságot.”

Az alkalmasság-vizsgálat tehát olyan egészségi, pszichológiai, teljesítmény-élettani vizsgáló eljárások összességeként értelmezhető, amely egy adott munkakör betöltéséhez, illetve adott munkafeladatok

elvégzéséhez szükséges adottságok és képességek meglétét (pályaalkalmasság) vizsgálja. Közismert és elfogadott az a megállapítás, mely szerint a sikeres, eredményes munkához a szellemi, szakmai felkészültség

mellett fontos a megfelelő fizikai erőnléti állapot, a fizikai alkalmasság is. Különösen igaz ez a rendvédelmi szerveknél hivatásukat gyakorló személyek esetében! Azt, hogy adott rendvédelmi szervnél kinek, milyenfokú edzettségi mutatókkal kell rendelkeznie, nagyban

befolyásolja, egyben meg is határozza a kapott feladat jellege, mely a beosztásától függően hivatásos állományúnál lehet szellemi, fizikai, valamint ezek keveréke. Tapasztalati tény, hogy a jó fizikai

állóképesség korrelál a jó pszichikai tűrőképességgel. Az is elfogadott, hogy megfelelő adottságok megléte esetén tervszerűen, tudományos alapokra építetten, felkészíthetőek a kívánt teljesítményszint elérésére a rendvédelmi szervek hivatásosai.

A rendvédelmi szerveknél minden 50 év alatti hivatásos állományú részére kötelezően előírt a fizikai alkalmasság vizsgálat eredményes teljesítése az életkornak megfelelő 4 korcsoportban. Létezik még

elenyésző számban un. speciális,- (S) és a külszolgálatra jelentkezők(K) kategóriája is.

KORCSOPORTOK

I. 29. éves korig II. 30-35 év között III. 36-40 év között IV. 40 év felett

Megjegyzés: a tárgyévben betöltött életkorról van szó!



4.2 A fizikai alkalmasság vizsgálatra vonatkozó mozgásformák a rendvédelmi (rendőrségi)

szerveknél:

A fizikai alkalmasság vizsgálatára szolgáló mozgásformák

Karhajlítás-nyújtás mellső fekvőtámaszban Hajlított karú függés

Fekve nyomás 4x10 méteres ingafutás Helyből távolugrás

Hanyattfekvésből felülés 2000 méteres síkfutás

4.3 Értékelések általában, ponthatárok konkrétan:

A fizikai alkalmassági minősítések; - „Fizikailag alkalmas” amennyiben mindből legalább megfelelő (MF) értékelést ért el!

- "Fizikailag alkalmatlan", amennyiben NMF minősítést kap a kategóriájában. A fizikai alkalmasság vizsgálaton az előbbiek közül a 2000 méteres síkfutáson kívül négy, azaz 4 darab az

érintett által választott gyakorlatot kell eredményesen végrehajtani. Minden egyes gyakorlatra legfeljebb 25, azaz a 4+1 feladatra mindösszesen 125 pont adható. A szerezhető pontok illetve a ponthatárok kategóriánként mások-mások;

Nem megfelelő

Megfelelő Jó Kiváló

I. kategória 0-79 80- 95 96-109 110-125

II. kategória 0-59 60-85 86-105 106-125

III. kategória 0-39 40-59 60-100 101-125

4.4 Az alkalmasság vizsgálat végrehajtása:

A szolgálati viszony fennállása alatt a szolgálati elöljáró által meghatározott helyen és időben évente kötelező –többek között - fizikai alkalmasság vizsgálaton is részt venni. Ezeket a felméréseket a szolgálati hely testnevelési vagy sportszakmai végzettséggel rendelkező munkatársa minden év 10.31-ig bezárólag

végezheti el. Az alkalmasság vizsgálat eredménye alapján adott rendvédelmi szerv országos parancsnoka gondoskodik a hivatásos állomány részére a szintfejlesztő programok kidolgoztatásáról és az erőnléti állapot

ennek megfelelő rendszeres, folyamatos fejlesztéséről. Tehát nemcsak alkalmilag, a felmérés előtt kell neki és az érintetnek ilyenről gondoskodnia, hanem az egész naptári év folyamán! Alkalmassági vizsgálatot kell szervezni, teljesíteni szolgálati beosztás változása esetén, akkor, ha abban az

új munkakörben másabb elvárások léteznek az ott dolgozókkal szemben. Ilyenkor a fizikai alkalmasság vizsgálatot az új beosztás szerinti szolgálati hely testnevelési vagy sportszakmai végzettséggel rendelkező

munkatársa végzi el. Ugyanilyen helyzet áll elő akkor is, ha az új beosztás speciális (S), a vagy külszolgálatra akarna (K) menni az illető hivatásos állományú személy. Az alkalmasság vizsgálatra nemcsak évente egyszer, annak is a végén kerülhet sor, hanem vezetői-

parancsnoki döntés alapján alkalmilag is elrendelhető! Az időszakos fizikai alkalmassági vizsgálat végrehajtásához a hivatásos állomány tagjait- a rendvédelmi szervek és egyes beosztások sajátosságait

figyelembe véve – életkor alapján négy csoportba sorolják; I. korcsoport: 18-25 év közöttiek II. korcsoport: 26-35 év közöttiek

III. korcsoport: 36-45 év közöttiek IV. korcsoport: a 46 év felettiek.



Az időszakos fizikai alkalmassági vizsgálaton kapott ismételten NMF minősítés esetén adott rendvédelmi szerv egészségügyi szolgálata bevonásával vizsgálni kell a kiváltó okokat, az adott személy beosztás

ellátására vonatkozó alkalmasságát. Az alkalmasság vizsgálatok közül sorrendben mindig először a fizikait kell elvégezni, illetve elvégeztetni.

Eljárás NMF értékelés esetén, az eredmények dokumentálása: Nem megfelelő értékelés esetén ismételt felmérést kell végezni az előző vizsgálatot követően legkorábban

30 nap elteltével, de legkésőbb 90 napon belül. Ilyen esetben az érintettnek kell bejelentkeznie a felmérést végző testnevelőnél. Az eredmények rögzítése digitálisan az erre szolgáló szoftver segítségével vagy

hagyományos módon történik a rendvédelmi szerveknél. A rendvédelmi szerveknél szükséges fizikai alkalmassági követelménynek való megfelelés éves ellenőrzéséről jelentést kell készíteni, mely az alábbi szempontokra terjed ki;

- összesített adatok és ezekből adódó következtetések - vezetői megítélés, kiegészítő vélemény

- igazolatlanul távolmaradók és velük történő további elképzelés - az ismétlésre kötelezettek adatai, rájuk vonatkozó elképzelések - a minisztériumi,- rendőri országos sportversenyen I-VI. helyezést elértek adatai

- területi,- helyi szintű feladatjavaslatok az eredményesség, a színvonal javítása érdekében - a fizikai felmérést végrehajtó 50 év felettiek,- közalkalmazottak létszáma

- hasznosítható minden más javaslat a témára vonatkozóan. 5. Néhány ajánlás a fizikai erőnlét fejlesztésére vonatkozóan

Vannak olyan mozgásformák, melyek a keringésrendszerre,- és olyanok, melyek az izomerő fejlesztésére

szolgálnak. Míg az előbbihez vehető a gyaloglás, futás, kerékpározás, úszás, addig a másikhoz pedig mellső fekvőtámasz karhajlításai, a húzódzkodás, a hanyatt fekvésből történő felülés tartozhat. Általános edzés

hatására mindhárom alapvető kondicionális képesség - erő, gyorsaság, állóképesség - fejlődik. E három alapvető kondicionális képesség mindegyike szerephez jut a fittségi sportokban is. Nyilvánvaló, hogy aerobik órák látogatásával nem érdemes súlyemelő versenyre készülni, és maratoni futásra sem, annak

ellenére, hogy az aerobic eszközeivel állóképesség- és erőfejlesztésre is van lehetőségünk. Mindenképpen tisztáznunk kell, hogy mik a céljaink, milyen területen, milyen képességünket illetően

szeretnénk fejlődni, és milyen mértékben. Csak ezután tudjuk az ehhez leginkább megfelelő sportot vagy gyakorlatokat kiválasztani. A választásnál saját korlátainkat is vegyük figyelembe!

5.1 Gimnasztika

Gimnasztika fogalma: a testgyakorlati ágak általánosan, sokoldalúan, és speciálisan képző előkészítő

gyakorlatait, valamint az ember természetes mozgásait foglalja magában. Ez a legegyszerűbb feltételeket igénylő fejlesztési lehetőség az egyén kondícióját illetően. A gimnasztika gyakorlatanyagának lehetséges felosztása és használata a rendvédelmi szerveknél;

- szabadgyakorlatok /utánzó; mackójárás, sánta róka), játékos; ki tudja megérinteni…), vagy formához kötött gyakorlatok (pl.: kargyakorlatok, tartásoshelyzetek/

- kézi szergyakorlatok (labda, ugró- és gumikötél, kézi súlyzó, homokzsák, medicinlabda) - társas gyakorlatok - előkészítő és összetett szergyakorlatok (zsámoly, tornapad, egyéb más, egy vagy több szerrel)

- célgimnasztika, képességfejlesztés (nyújtó-, lazító-, erő-, légző gyakorlatok) - alkalmazott torna (reggeli-, TV-, asszony-, munkahelyi-, satöbbi)

- természetes gyakorlatok (járások, futások, ugrások, dobások, emelések, egyensúlygyakorlatok, satöbbi) - rendgyakorlatok

- könnyített- és gyógy-testnevelési gyakorlatok.

A gimnasztikai gyakorlatok általános jellemzői:



- a gyakorlatok különböző nehézségi és bonyolultsági fokon állíthatók össze, így alkalmassá tehetők bármilyen felkészültségű személy számára korra és nemre valótekintet nélkül

- a gimnasztika mozgásanyaga könnyen elsajátítható: alapvető tartásos helyzetekre és egyszerű mozgásokra épül, ugyanakkor variációs lehetőségei kimeríthetetlenek, így régóta alkalmazva sem

feltétlenül válik unalmassá. - alkalmas a teljes test egyidejű átmozgatására, ugyanakkor egyes izmok, izomcsoportok elszigetelt terhelésére is.

- a gyakorlatok megfelelő szerkesztésével és az ismétlések számának helyes megválasztásával a megterhelés pontosan szabályozható.

- alkalmas mindhárom kondicionális képesség, továbbá a hajlékonyság és mozgáskoordinációs képességek fejlesztésére is. - gyorsítja a sportági mozgásformák tanulási fázisait, hiszen a sportági mozdulatok is az alapvető

szabadgyakorlatokból épülnek fel.

5.2 Képességfejlesztés gimnasztikával:

- Állóképesség fejlesztése lehetséges az egész testet igénybevevő gyakorlatokkal, ciklikusan ismételhető

gyakorlatokkal, dinamikus erőgyakorlatokkal, továbbá nagyobb ismétlésszámmal, köredzéssel. - Erőfejlesztés: nehezebb végrehajtási móddal, erőkarral, szerhasználat, több ismétléssel, lassabb

ütemezéssel, kitartott helyzetekkel. - Gyorsaság fejlesztése lehetséges nagy sebességgel végrehajtható gyakorlatokkal, lendületes végrehajtással, időre történő végrehajtással, rávezető és technikai gyakorlatokkal, speciális erőfejlesztéssel.

- Koordinációs képességek fejlesztése: forgásokkal, fordulatokkal bármelyik tengely körül, „aszimmetrikus”-, sokmozdulatos,- általános testi ügyességet igénylő gyakorlatokkal. - Hajlékonyság

fejlesztése lehetséges maximális mozgásterjedelmű gyakorlatokkal, nyújtó- és lazítógyakorlatokkal; az aktív hajlékonysághoz pedig speciális erőgyakorlatokkal. - Mellizom-gyakorlatok: ajánlott: kétféle, hat-nyolcszor. Célja a meg növekedett mell feszességének

fokozása. - Lábgyakorlatok: ajánlott belőle, amennyi jólesik. Célja a jó keringés biztosítása, a lábszár feldagadásának

és visszeresedésének megelőzése, a vádli görcskészségének csökkentése. A lábgyakorlatokat a láb tehermentesítése mellett végezzük.

5.3 Közvetlen előkészítés, a bemelegítés:

A nyugalmi állapotban lévő szervezetet alkalmassá kell tenni a nagyobb erőkifejtéssel, nagyobb megterheléssel járó mozgástevékenységre. Ezt fokozatos átmenetet biztosító, fokozatosan növekvő intenzitású gyakorlatokkal érhetjük el. A 10-15 percig tartó gyakorlatsorozat hatására a szívműködés és a

légzés fokozódik, a hajszálerek kitágulnak, javul a szövetek vér- és tápanyag ellátása, és gyorsul a salakanyagok elszállítása. Az izom és izületrendszer felmelegedésével anyagcseréje fokozódik, feszültsége

oldódik, a lágyrészek rugalmassága megnő, az idegi kapcsolatok bejáródnak, ezáltal a mozgás könnyebbé, összehangolttá válik, és csökken a sérülések kockázata. A bemelegítő gyakorlatok mennyiségét, minőségét, intenzitását és időtartamát az egyén pillanatnyi állapota, a környezeti és tárgyi lehetőségek és a tervezett

edzésfeladat szerint válasszuk meg.

5.4 A gyakorlatsorok összeállításának általános szempontjai:

- Törekedjünk az egész test sokoldalú és szimmetrikus foglalkoztatására. - Az ízületek átmozgatását az anatómiai mozgáshatárig végezzük, a lehető legtöbb irányban.

- A gyakorlatok változatosak és érdekesek legyenek. - Váltogassuk a terhelt izomcsoportokat.

- Ha egy izomcsoportra több gyakorlatot végzünk, közte szerepeljen az ellentétes oldali izmokkal végzett feladat is.



- Mindig szerepeljenek légző gyakorlatok is.

6. A rendvédelmi (rendőrségi) szervekre jellemző, szokásos és speciális mozgásgyakorlatok:

a.) Mellső fekvőtámaszban karhajlítás-nyújtás Kiinduló helyzet: mellső fekvőtámasz (vállszéles támasz, lábszár, comb, fenék, hát, fej egy vonalban) 1. ütem: karhajlítás (a váll eléri, vagy meghaladja a könyök síkját)

2. ütem: karnyújtás (könyökszög 170-180 fokot zár be) A végrehajtásra felhasználható idő maximum 2 perc, pihenés kiinduló helyzetben.

b.) Húzódzkodás Kiinduló helyzet: vállszéles alsó madárfogás függés nyújtott karral és hajlított lábbal (170-180 fokos könyökszög és 130-140 fokos térdszög)

1. ütem: karhajlítás (az áll eléri, vagy meghaladja nyújtóvas síkját, 170-180 fokos csípőszög) 2. ütem: karnyújtás (170-180 fokos könyökszög és csípőszög, 130-140 fokos térdszög)

A végrehajtásra felhasználható idő maximum 2 perc, pihenés kiinduló helyzetben. c.) Hanyattfekvésből felülés hajlított térddel

Kiinduló helyzet: terpeszülés hajlított lábbal, tarkóra vagy keresztezett vállra tartás (90-100 fokos

térdszög és 80-90 fokos csípőszög) 1. ütem: ereszkedés hajlított lábemeléssel hanyattfekvésbe (a térd és csípőszög közel állandó, a lapocka

megérinti a talajt) 2. ütem: felülés kiinduló helyzetbe (170-180 fokos könyökszög és csípőszög, 130-140 fokos térdszög) A végrehajtásra felhasználható idő maximum 2 perc, pihenés kiinduló helyzetben.

7. További lehetséges sportágak a rendvédelmi (rendőrségi) szerveknél:

A továbbiakban már csak egy részleges felsorolással és az ezekhez kapcsolható képekkel találkozhat a tananyag e részében. A későbbi tanulmánya során ezek közül többet részletesebben is érinteni fognak a

hivatásra történő felkészülésük során!

Az ismeretanyag feldolgozása során érzékelhette a testedzés és a sportolás jelentőségét. Az általános egészségi állapot megőrzése és javítása mellett láthattuk, hogy kiemelkedő rendőri szakmai jelentősége is van a sportnak, a rendszeres testedzésnek. A társadalmi, szakmai elvárásoknak való megfelelés során

Különösen fontos a rendőri-, katonai önvédelemben, a különböző harcművészetekben való alapvető jártasság kialakítása, szinten tartása és fejlesztése. Azt is láthatta, hogy nem feltétlenül szükséges

élsportolónak lenni ahhoz, hogy az elsajátított önvédelmi technikákat szükség esetén sikeresen alkalmazza a szolgálatellátás során. A továbbiakban kihangsúlyoztuk a bemelegítés szükségességét és jelentőségét, felhívva arra a figyelmet,

hogy milyen sérülésveszéllyel jár a bemelegítés elmaradása vagy nem kellő szintű végrehajtása. A tananyag további feldolgozása során részleteiben bemutattuk a fizikai felmérőre történő felkészülés

metodikáját, idői kereteit féléves, havi és heti lebontásban. Megismertettük Önnel a felmérő fizikai gyakorlatait, azok pontos leírását. A fizikai, erőnléti alkalmassági követelmények táblázatának segítségével Önnek lehetősége nyílt arra, hogy felmérje aktuális fizikai, erőnléti

állapotát, (elkészítse saját maga fizikai, erőnléti anamnézisét) és ehhez képest meghatározza a fejlesztendő területeket, és a kívánt állapoteléréséhez szükséges idői kereteket.



2.

Az egészséges életmód elvei, a rendszeres testedzés emberi szervezetre gyakorolt hatásai, valamint a rendszeres és egészséges táplálkozás szerepe a fizikai

teljesítőképesség fokozásához.

Az egészséges életstílus kialakításához elengedhetetlen a testi és lelki önismeret. Az általánosságban megfogalmazott tanácsok és különböző módszerek nem követhetők mindenkinek egyforma módon, hiszen minden ember más. Meg kell ismernünk saját szervezetünket, meg kell találnunk a számunkra

legmegfelelőbb étrendet, testmozgást. Figyelnünk kell testünk reakcióit és válaszait, lelkünk jelzéseit. A kalóriák számolgatásától, a vitamintablettáktól nem leszünk fittebbek és egészségesebbek, a felszabadult és

kiegyensúlyozott életet csak úgy érhetjük el és tarthatjuk fenn hosszútávon, ha mindezt jó érzéssel és fesztelenül tesszük.

Helyes táplálkozás

Habár nem vagyunk egyformák, azért vannak dolgok, amiket nem szabad szem elől tévesztenünk, hiszen

mindenkire érvényesek. Az egészséges életmód meghatározó része a helyes táplálkozás, hogy mit, mikor és hogyan eszünk. Mindennapjainkban elengedhetetlenek a vitaminokat tartalmazó zöldségek és gyümölcsök, a rostban gazdag élelmiszerek, amelyek segítik az emésztést. Fontos a megfelelő mennyiségben elfogyasztott

folyadék, a különböző ásványi anyagok és nyomelemek, melyek döntő szerepet játszanak a tápanyagokban rejlő energia felszabadításában és hasznosításában.

Rendszeres mozgás

A rendszeres mozgás az egészséges életmód egyik meghatározója. Ezáltal kondicionáljuk testünket,

karbantartjuk, erősítjük izmainkat és lazítjuk izületeinket. Amellett, hogy az egyik leghatékonyabb betegségmegelőző "orvosság", javítja életminőségünket és közérzetünket.

Stressz nélküli élet

A helyes táplálkozás és testmozgás mellett azonban le kell küzdenünk a nap mint nap bennünket érő

stresszt, amihez nélkülözhetetlen a pihenés és alvás, az optimista gondolkodás, a kiegyensúlyozott emberi kapcsolatok és érzelmek, s nem utolsó sorban az egészséges környezet.

Magyarország hibás életmódja

Magyarország sajnos nem arról híres, hogy egészséges életet folytatna. A statisztikai adatok is azt mutatják,

hogy a világon elsők között vagyunk a szív-és érrendszeri, a daganatos betegségek és a cukorbetegség tekintetében. Bár vannak olyan esetek is, amikor a tünetekért a genetikai okok a felelősek, de az esetek

túlnyomó többsége a hibás életmódra vezethető vissza. Ezért fontos, hogy megismerjük az egészséges életmód 8 alapelvét, amely olcsó, mindenki által gyakorolható és könnyen megvalósítható a családban.

2.1.Egészséges életmód:

Táplálkozás

A hagyományos magyar étrend túl sok húst, zsírt, kalóriát, de kevés növényi rostot tartalmaz. Emellett

rosszak az étkezési szokásaink, mivel reggel szinte semmit, este pedig túl sokat eszünk. Az Egészségügyi Világszervezet ajánlása alapján az egészséges táplálkozás tejet és tojást fogyasztó, ún. lakto-ovo-

vegetáriánus étkezés. Ugyanakkor bizonyított tény, hogy a teljes vegetáriánus (tisztán növényi) étrend is megfelelő lehet. Mindez arra int bennünket, hogy a hús helyett a növényeket (zöldség, gyümölcs, hüvelyesek) részesítsük előnyben, melyek védelmet nyújtanak a vastagbélrák és más rákfajták, valamint a

http://www.vitalzone.hu/nyomelemek.html



szívinfarktus és agyvérzés kialakulásával szemben. Egyre több helyen hozzáférhetőek a modern vegetáriánus szakácskönyvek, melyek ötleteket és segítséget nyújtanak az étrendbeli váltáshoz.

Testedzés

A mai modern világ egyik jellegzetessége a mozgásszegény életmód. Ennek számos káros következménye van az egészségre, pl. elhízás, magas vérnyomás, cukorbetegség. Talán kevesen tudják, de nem kell különösebben megterhelni a szervezetet, csupán naponta egy jó óra tempós sétára volna szükségünk ahhoz,

hogy a testmozgás pozitív hatásait tapasztaljuk életünkben.

Víz

Egy felnőtt embernek naponta kb. 1,5-2 liter vizet kellene meginnia ahhoz, hogy a szervezet számára optimális körülményeket biztosítson. Ehhez képest az átlag ember fél liter folyadékot sem iszik. Pedig a

rendszeres és tudatos vízfogyasztással olyan panaszokat lehet megelőzni, mint a fejfájás, alacsony vérnyomás, vesekőképződés.

Napfény

A XXI. század technikai vívmányai ugyan kényelmessé teszik életünket, de sajnos be is zárnak sokszor a

szobába, a munkahelyre, a számítógép vagy a televízió elé. Pedig a napsütés jótékony hatásait ki kellene használnunk. Természetesen hangsúlyozni kell azt is, hogy a nyár közeledtével egyre erősebb az ultraibolya

sugárzás, így a napon való tartózkodásra leginkább alkalmas időpont a délelőtt 11 előtti és délután 5 utáni időpontok. Fontos a jó napszemüveg beszerzése, a nagyon olcsó darabok sokszor nem szűrik megfelelően a káros sugarakat.

Mértékletesség

A legtöbb életmódbeli betegség a mértéktelen életvitel következménye. A mértékletesség nemcsak azt jelenti, hogy mindent csak bizonyos határig teszünk, hanem azt is, hogy egyes, nyilvánvalóan káros

dologban egyáltalán nem veszünk részt. Így az egészséges életmód szempontjából a mértékletesség fogalma inkább önmegtartóztatást jelent. Ez magában foglalja az alkohol, a kávé fogyasztás mértékletes fogyasztását,

a dohányzás teljes mellőzését és természetesen a drogokkal való visszaélést, vagy a gyógyszerek helytelen és indokolatlan használatát.

Levegő

Talán keveset gondolunk arra, hogy milyen nagy szükségünk van a friss levegőre, illetve arra, hogy

napjában többször kellene légzőgyakorlatokat végeznünk ahhoz, hogy a szellemi és fizikai frissességünket fenntartsuk. Az ülő életmód, a görnyedt testtartás, a bezártság mind-mind az egészséges légzés ellen dolgoznak. Ha naponta 2-3x szakítunk időt, hogy 1-2 percig igazán mély lélegzeteket vegyünk, akkor

tapasztalni fogjuk, hogy ez nemcsak felfrissít, hanem csökkenti az idegességünket is. Talán keveset gondolunk arra, hogy milyen nagy szükségünk van a friss levegőre, illetve arra, hogy

napjában többször kellene légzőgyakorlatokat végeznünk ahhoz, hogy a szellemi és fizikai frissességünket fenntartsuk. Az ülő életmód, a görnyedt testtartás, a bezártság mind-mind az egészséges légzés ellen dolgoznak. Ha naponta 2-3x szakítunk időt, hogy 1-2 percig igazán mély lélegzeteket vegyünk, akkor

tapasztalni fogjuk, hogy ez nemcsak felfrissít, hanem csökkenti az idegességünket is.

Pihenés

A rohanó ember általában a pihenést igyekszik megspórolni, gondolván, hogy ezzel időt nyer. Pedig ez egyáltalán nem igaz. Minél fáradtabb valaki, annál több időre van szüksége ahhoz, hogy egy adott feladatot

jól és hibátlanul elvégezzen. Ezért mindannyiunknak szüksége van elegendő alvásra. Ez valakinek csak 6 óra, másnak pedig akár 10 óra is lehet.



Bizalom

Manapság nagyon nehéz bízni az emberekben, a jövőben. Hol találhatunk olyan biztos pontot, ami nem

változik, nem csap be, és nem kell csalódni benne? A Bibliában van egy szép gondolat: „Jézus krisztus tegnap és ma és mindörökké ugyanaz.” Ha tudunk bízni az isteni gondviselésben, abban, hogy Valaki

mindig tud a gondjainkra megoldást, akkor ez is nagyon sokat jelent az egészség megőrzésében, mind fizikailag, mind pedig lelkileg.

Test és lélek harmóniája vezet az egészséges és kiegyensúlyozott élethez, erre a harmóniára és egységre való törekvés képezi az egészséges életmód lényegét.

2.2. Fizikai aktivitás minden olyan tevékenység, amely során valamilyen mozgást végzünk, miközben a szervezet kalóriát éget. Ezek egyfelől a mindennapi életünk részei, vagy tudatosan beépíthetőek a

hétköznapokba. Ide tartozik a séta, a kertészkedés, a takarítás, vagy a kutyasétáltatás.

A testedzés is egyfajta fizikai aktivitás. Általában az olyan fizikai tevékenységet értünk ezalatt, melyet előre

megtervezünk, magában foglal egy sor ismétlődő gyakorlatot, és azért végezzük, hogy megdolgoztassuk, megerősítsük és fejlesszük testünk valamely részét, beleértve a keringési rendszert is. Lehet ez bármilyen csapatsport, aerobic, edzőtermi mozgás, futás, úszás.

Lássuk tehát a rendszeres fizikai aktivitás előnyös hatásait a szervezetre!

Agy

Kimutatták, hogy a testmozgás oldja a szorongást, javítja a hangulatot, elűzi a stresszt és a depresszió ellen is hatásos. Elősegíti ugyanis a hangulatjavító szerotonin, valamint a fájdalomcsillapító és általános jó érzést okozó endorfinok felszabadulását az agyban.

Bőr Fokozza a vérkeringést, így több oxigén és tápanyag áramlik a bőr sejtjeihez. Az izzadás pedig – amely a

testmozgás hatására fokozódik – lehetővé teszi, hogy a szervezet a bőrön keresztül szabaduljon meg a felesleges anyagok egy részétől.

Tüdő

A rendszeresen végzett testmozgás hatására nő a tüdőkapacitás, javul a légzés.

Szív

Rendszeres fizikai aktivitás hatására a szívizom megerősödik, nő a szív teljesítőképessége. Az aktív életet

élőknél ráadásul kisebb a szív- és érrendszeri megbetegedések kockázata.

Emlők

Tanulmányok igazolták, hogy a rendszeresen végzett testedzés hatására csökken az emlőrák kialakulásának valószínűsége a nőknél.



Immunrendszer

A mérsékelt testmozgás erősíti az immunrendszert, míg a túledzés, illetve a tartósan végzett, megerőltető

gyakorlatok inkább ellenkező hatást váltanak ki.

Vérnyomás

Rendszeres fizikai aktivitás hatására bizonyítottan csökken a magas vérnyomás kialakulásának veszélye, illetve akiknél ez már fennáll, ott jelentős javulás érhető el.

Vérzsír értékek

A vérben található HDL (védő) koleszterin szintje nő, míg az LDL (károsító) koleszterin szintje csökken a rendszeres testmozgás hatására. Az artériák falán így nem keletkeznek zsírt és egyéb anyagokat tartalmazó

lerakódások (plakkok). Így csökken a vérrögök kialakulásának kockázata a szív-koszorúerekben, amely szívinfarktushoz vezethet, illetve az agyat ellátó artériákban, amely pedig stroke-ot okozhat.

Diabétesz

Rendszeresen végzett testmozgással megelőzhető, illetve kordában tartható a 2-es típusú cukorbetegség. Ha mozgunk, az inzulin – az a hormon, amelynek kulcsszerepe van a vércukorszint szabályozásában - jobban ki

tudja fejteni a hatását, így a vércukorszint ellenőrzés alatt tartható.

Vastagbél

Csökken a kolorektális daganatok kialakulásának esélye, megszűnik a székrekedés. Ez valószínűleg annak

köszönhető, hogy a felgyorsul a táplálék áthaladása a bélcsatornán.

Nemi szervek

A rendszeres, közepes intenzitású aerob edzés bizonyítottan jó hatással van mindkét nemben a libidóra és a szexuális teljesítményre. Az előzőekben említett plakk-képződés a péniszt ellátó artériákra is érvényes, megakadályozva a vér szabad áramlását, amely merevedési zavarok kialakulásához vezethet. A rendszeres

testmozgás tehát hozzájárul a hímvesszőtellátó artériák általános jó állapotának fenntartásához.

Csontok

A gravitáció ellen ható mozgások és gyakorlatok, mint a futás, lépcsőzés, súlyzózás, segítenek a csonttömeg megtartásában, így megelőzhető, illetve mérsékelhető a csontritkulás.

http://www.egeszsegkalauz.hu/testmozgas/miert-mozogjunk-a-testmozgas-15-elonyos-hatasa-106700.html



Izomzat

A rendszeres edzés hatására megerősödnek az izmaink. Ennek következtében a csontok védettek lesznek a

sérülésektől. A fejlettebb izomzat ugyanakkor stabilitást ad, javítja az egyensúlyt és a koordinációt. Ez utóbbinak különös jelentősége van az időskori elesések megelőzésében.

Ízületek

A rendszeres testmozgás keni, beolajozza az ízületeket, ezáltal csökken az ízületi fájdalom és merevség. Ezen kívül az ízületi gyulladás esetén növeli a hajlékonyságot és az izomerőt.

Testtömeg

Az elhízás megelőzésében és kezelésében is kiemelt szerepet kap a rendszeres testmozgásnak. Segítségével elégethetők a felesleges kalóriák, így azok nem rakódnak le a szervezet zsírraktáraiban, illetve a testsúlycsökkentéshez szükséges kalóriadeficit előállításában a diéta mellett a másik fontos tényező.

Mit javaslunk?

Már heti 5 alkalommal végzett kb. fél órás könnyű mozgás is pozitívan hat az egészségünkre. Találjunk olyan mozgásformát, melyet élvezettel végzünk! A hangsúly mindig a rendszerességen van.

Fontos megjegyezni, hogy mindig az életkorunknak, az egészségi és az edzettségi állapotunknak megfelelő

mozgást válasszunk. Máskülönben előfordulhat, hogy megsérülünk, vagy túlterheljük a szervezetünket, amely hosszú távon súlyos következményekkel járhat.

Az egészséges táplálkozás lényegét sokan, sokféleképpen próbálták már meg összefoglalni, hol rosszul, hol

jól. A hozzáférhető irodalom is hol jó, hol furcsa, egymásnak ellentmondó tanácsokat ad, sőt néha

szakirodalomnak is nehezen nevezhető.

Mindenki szeretne egészségesen élni és táplálkozni, azonban konkrét tanácsok nélkül ez bizony nehezen

sikerülhet, hiszen nem lehet mindenki képzett egészségügyi szakember.

2.3.Az egészséges táplálkozás:

Minél változatosabban, minél többféle élelmiszerből, különböző ételkészítési módok felhasználásával

állítsuk össze étrendünket. Ne ragaszkodjunk a megszokotthoz, ízleljünk meg más ételeket is, kipróbálás

után mondjunk csak véleményt, ne legyenek előítéleteink. A sokszínű, nem gyakran ismétlődő ételsorokat

tartalmazó étrend önmagában komoly biztosítékot jelent arra, hogy minden szükséges tápanyagot megkap a

szervezetünk.

Együnk kevésbé zsíros ételeket: a főzéshez, sütéshez inkább használjunk olíva olajat. Különösen fontos ez a

keveset mozgók, az ülőfoglalkozásúak számára. Részesítsük előnyben a gőzölést, párolást, a fóliában,

teflonedényben vagy fedett cserépedényben, mikrohullámú sütőben készítést a zsiradékban sütéssel

szemben. Mellőzzük a rántást, kedvezőbb a kevés liszttel, keményítővel készített habarás.



Kevés sóval készítsük az ételeket, utólag ne sózzunk: a mérsékelten sós ízt nagyon gyorsan meg lehet

szokni. Különösen kerüljük a sózást gyermekeknél, mert az ekkor kialakult ízlés az egész életre kihat. A

fogyasztásra kész élelmiszerek közül válasszuk a kevésbé sózottakat. Az ételek változatos ízesítésére sokféle

fűszert használhatunk.

Csak étkezések befejező fogásaként, hetenként legfeljebb egyszer-kétszer együnk édességeket,

süteményeket, soha ne étkezések között, főleg nem helyette. Ételeinket egyáltalán ne, legfeljebb nagyon

csekély mértékben cukrozzuk. Ahol lehet, cukor helyett használjunk mézet, természetes édesítőszereket

(nyírfacukrot, sztíviát). Igyunk inkább természetes gyümölcs- és zöldséglevet, mintsem italokat, szörpöket.

A kávéba, teába - ha egyáltalán szükséges - inkább mesterséges édesítőszert tegyünk. Ne szoktassuk a

gyermekeket az édes íz szeretetére.

Az új táplálkozási piramis egészen máshogy néz ki, mint 20 évvel ezelőtti társa: a legfontosabb a mozgás!

http://www.egeszsegbolt.hu/termekek/elelmszier/edesitok_cukrok_szirupok/



Naponta fogyasszunk savanyított tejterméket (pl. sajtot, túrót, aludttejet, kefirt, joghurtot). A tejtermékek

közül a kisebb zsírtartalmúakat válasszuk.

Rendszeresen, naponta többször is együnk nyers gyümölcsöt, zöldségfélét (salátának elkészítve, erre télen is

van mód), párolt főzeléknövényt, zöldséget.

Asztalunkra mindig kerüljön teljes kiőrlésű gabonából készült vagy barna kenyér. Köretként vagy a fogás

alapjaként inkább a párolt zöldségféléket válasszuk a burgonya, tészta helyett. Használjunk olyan gabonákat,

amelyek vitaminokkal, ásványi anyagokkal telítettek: köles, hajdina, zab stb.

Naponta négyszer-ötször étkezzünk. Egyik étkezés se legyen túlságosan bőséges vagy nagyon kevés: minél

egyenletesebben osszuk el a napi táplálékmennyiséget. Együnk nyugodtan, kényelmes körülményeket

teremtve, nem kapkodva. A főtt ételeket elkészítésük után mielőbb tálaljuk, ne tároljuk melegen órákig.

Legyen meg a napi megszokott étkezési "menetrendünk", lehetőleg mindig azonos időpontban együnk.

A szomjúság legjobban ivóvízzel oltható. Az alkohol káros, a szeszes italok energiafelesleget jelentenek

táplálkozási szempontból, ezért is kerülni kell ezeket. Gyermekeknél a legkisebb mennyiségben is tilosak.

A helyes táplálkozás nem jelenti egyetlen ételnek, élelmiszernek a tilalmát sem, azonban célszerű egyeseket

előnyben részesíteni, mások fogyasztását csökkenteni. Nincsenek tiltott táplálékok, csak kerülendő

mennyiségek! Bőséges fogyasztásra javasolt: elsősorban gyümölcsök, zöldség- és főzelékfélék, hal, továbbá

barna kenyér, burgonya. Mérsékelt fogyasztásra javasolt: nem zsíros húsok és húskészítmények, zsírszegény

tej és tejtermékek, zsiradékok (célszerű a zsír helyett az olaj, a vaj helyett a margarin), tojás, tészta, száraz

hüvelyesek. Kerülni javasolt: édességek, fagylalt, cukrozott készítmények (befőtt, lekvár is), zsíros húsok,

zsíros ételek, tejszín, cukor, cukros üdítők, só, tömény italok, sör, bor. Figyeljünk a csomagolt

élelmiszereken feltüntetett energia- és tápanyagértékekre, egyéb összetételi adatokra, amelyek sok segítséget

adnak az élelmiszerek kiválasztásában és az étrend összeállításában.

A vörös húsokat (marha, sertés) kerüljük, részesítsük előnyben a fehér húsokat: hal, szárnyas. A halak

elkészítésében remek receptekkel gazdagította a gasztronómia világát a mediterrán konyha, amelyik nem

paníroz, hanem olívaolajon, gyors hevítéssel készíti el a fogásokat.

A helyes táplálkozás esetén sem hanyagolható el a rendszeres testmozgás és a súlykontroll. Az energia- és

tápanyag-felhasználásra egyszerű módszert jelent értékelésére a testtömeg mérése: a megfelelő táplálkozás

mellett a kívánatos testtömeg alakul ki, ezt a célt kell elérnünk



3.

Általános erősítő jellegű gimnasztika során saját testsúllyal és a társ

testsúlyával végrehajtott gyakorlatok. A saját testsúllyal és társsal

végrehajtandó feladatok.

Az emberi fejlődéstörténet folyamán az aktív testmozgás és a hozzá kapcsolódó fizikai kondíció alapvető jelentőséggel bírt, amely a létfenntartásban és a kommunikációban egyaránt megnyilvánult. A jó fizikai

kondíció olyan értéket képvisel, amelynek birtokában javul az életminőség és növekszik a árható élettartam. A technika robbanásszerű fejlődése és a városiasodás a természetes testmozgások háttérbe szorulását, a mozgásszegény életmód elterjedését eredményezték. A jelentős fizikai aktivitással járó létfenntartást

napjainkra a fizikai inaktivitás váltotta fel. Jelenünk modernizált és civilizált társadalmaiban elsősorban a sport- és néhány kevésbé gépesített munkatevékenység jelenheti az egészségünk megőrzéséhez szükséges

fizikai igénybevételt. A civilizáció térhódításával, fejlődésével nincs összhangban életmódkultúránk fejlődése, amelyet szomorú egészségügyi statisztikák igazolnak. A civilizált társadalmakban a csökkent munkavégző képesség leggyakoribb okaként a szív és keringésrendszeri, valamint a mozgásszervi

megbetegedések szerepelnek. Ezek egyik legfőbb kiváltó oka a mozgásszegény életmód. Szerződéses katonák esetében „fokozott figyelmet kíván az állomány életmódkultúrájának javítása, ugyanis a szolgálati

feladatok ellátása nagy fizikai és szellemi megterheléssel járó rizikófaktorként jelentkezik”. (Kovács, 2005.) Ennek következtében nemcsak az egyén terhelés- és teljesítmény- élettani mutatói romlanak, hanem számos esetben egészségkárosodás is bekövetkezhet. A szerződéses katonák feladatainak ellátásánál különösen

fontos a megfelelő egészségi állapot, az arra épülő jó fizikai kondíció és a megbízható teljesítmény. Egy egészséges ember funkcionálisan ép szervrendszerekből álló szervezetének, karbantartása igen magas fokú

szakértelmet és egyéni bánásmódot igényel. A megfelelő eljárások hiányában az életminőség romlik, a munkavégző képesség, teljesítmény, megbízhatóság és a várható átlagéletkor csökken. A kondicionális képességeket az erőnlét kifejezéssel tehetjük ismertebbé. A mozgásos cselekvések az ember vázizomzatának

összehúzódása révén jönnek létre. A sikeres végrehajtáshoz szükséges az erőnlét, melynek állapotától függően az izom megfelelő erővel, gyorsasággal képes az összehúzódásra és ezt a végrehajtáskor

huzamosabb ideig képes fenntartani (erő, gyorsaság, állóképesség). A kondicionális képességek felosztása a következő: ¾ erő, ¾ gyorsaság, ¾ állóképesség, ¾ izületi mozgékonyság, hajlékonyság. Az erőfejlesztés szempontjából további két összetevőt említenék. Az izomerő fejletsége azon feladatok végrehajtása során

fontos, ahol, illetve amikor rövid idő alatt kell nagy súlyokat, tömegeket megmozgatni, vagy maximális sebességű mozgásokat kell végrehajtani (pl.: málházás, menetoszlop, kézi teherhordás, sebesült-szállítás,

kézitusa, épületharc). Az izomerő-állóképesség jelentősége a hosszabb ideig tartó nagy erő kifejtéseknél emelkedik ki (pl.: teherhordás, felszerelésben történő kúszások, mászások). A következő egyszerű, általános erőfejlesztő gyakorlatokkal azoknak a 19−25 év közötti katonáknak szeretnék segíteni, akik

állomáshelyükön nem rendelkeznek kondicionáló teremmel, de labda, zsámoly, tornapad a rendelkezésükre áll. Végre hajthatóak a gyakorlatok azok számára is, ahol rendelkeznek ugyan erőgépekkel, de inkább a saját

testsúly legyőzésével esetleg társ segítségével kívánnak szinten tartani, illetve fejlődést elérni. A szinten tartáshoz hetente egy-két alkalommal 40−45 percet a megadottnál 10−15%-kal kevesebb ismétlés számmal dolgozzanak. A fejlődéshez legalább három alkalommal kell erőfejlesztéssel foglalkozni alkalmanként

50−60 percben. Az erőfejlesztő gyakorlatok, a katonák beosztásától és feladat körétől függetlenül, hosszú időre megalapozzák az erő-állóképesség körbe tartozó feladatok elvégzésének sikerét. Az erőfejlesztést

segíti, hogy a különböző gyakorlat csoportokból, önállóan lehet kiválasztani a saját erő fejlettségének megfelelő gyakorlatokat. Heti két alkalommal történő erőfejlesztésre hétfő−csütörtök, vagy keddpéntek napok, heti három alkalommal történő erőfejlesztésnél hétfő−szerda− péntek vagy kedd−csütörtök−szombat

napok a legmegfelelőbbek. A gyakorlatok átolvasása után célszerű egy egyéni felmérést végezni és ehhez mérten csökkenteni vagy éppen emelni az ismétlés vagy sorozat számot. Javaslom, hogy az erőfejlesztést

izomcsoportonként végezzék. A szérián belül a gyakorlatok között egy terhelés - kettő pihenés időt, az



izomcsoportok közötti pihenőre nyújtással, lazítással eltöltött kettő−négy percet hagyjanak. Erőfejlesztés után 8−10 perc nyújtást, lazítást három−öt perc kocogást végezzenek. Segítség képen a hétfő−csütörtöki és

hétfő−szerda−pénteki napok edzésanyagának beosztását olvashatják. (Eckschmiedt, 2003.) HETI KETTŐ ALKALOMMAL: Hétfő: kar−váll−mell−lábizom erősítés; Csütörtök: - has - hát - lábizom

erősítés. HETI HÁROM ALKALOMMAL: Hétfő: kar−vállmell−lábizom erősítés; Szerda: kar−has−hátizom erősítés; Péntek: has−hát−lábizom erősítés.

KAR ÉS VÁLLIZOMZAT-ERŐSÍTŐ GYAKORLATOK

1. KIINDULÓ HELYZET: Mellső fekvőtámasz, karhajlítás és nyújtás az egyén képességeinek megfelelően 6−8 x 25-35db.

2. KIINDULÓ HELYZET: Mellső fekvőtámaszban karhajlítás−nyújtás variációi: a. 1. ütem: karhajlítás, bal lábemelés kb. 20 cm-re a talajtól,

2. ütem: karnyújtás, lábleengedés, 3. ütem: karhajlítás, jobb lábemelés, 4. ütem: karnyújtás, jobb láb leengedése a talajra:

6−8 x 20−25db. b. karhajlítás−nyújtás tapssal: 6−8 x 12−20db.,

karhajlítás−nyújtás tapssal

c. széles fekvőtámaszban: karhajlítás−nyújtás: 6−8 x 10−15db., súlypont áthelyezés: 6−8 x 15−20x jobb−bal karra.

széles fekvőtámaszban: karhajlítás−nyújtás, széles fekvőtámaszban: súlypont-áthelyezés. 3. KIINDULÓ HELYZET: Mellső fekvőtámaszban a lábak labdán, padon, vagy négykézláb helyezkedett

társ hátán a. karhajlítás−nyújtás labdára, padra, zsámolyra támaszkodva 6−8 x 20−25db.,

karhajlítás−nyújtás labdára, padra, zsámolyra támaszkodva

b. egykezes fekvőtámasz 6–8x10–15db.,

c. fókamászás, pókjárás, rákjárás, békaügetés kb. 15 méter hosszan, vissza lendületes futás10–12x, d. mellső fekvőtámaszban, karral és lábbal elrugaszkodva, szökdelés 15 méter hosszan 6–8x.

Kar és vállizomzat-erősítő társas gyakorlatok

1. KIINDULÓ HELYZET: Talicskázás, 15 méter hosszan, visszafelé cserével (társ a bokát fogja) 10-12x.



a. „A”társ páros karral rugaszkodik el a talajról, „B”társ térdénél fogja az „A”társát 8−10x b. ugyanez, labdával a kézben kell elrugaszkodni a talajról 8−l0x.

2. KIINDULÓ HELYZET: Társak mellső fekvőtámaszban egymással szemben ¾ rá kell ütni egymás kezére; ¾ ki kell húzni egymás kezét; ¾ át kell húzni vagy tolni egymást a vonalon; ¾ le kell dönteni

egymást a biztos kéztámaszból 5-10x1-2 perc. 3. KIINDULÓ HELYZET: „A” társ kézállásba lendül, „B” társ bokánál fogja, az „A” társ karhajlítás– nyújtást végez, 6 x 8 db.

„A” társ kézállásba lendül, „B” társ bokánál fogja, az „A” társ karhajlítás–nyújtást végez.

4. KIINDULÓ HELYZET: „A” társ hanyatt fekvésben és mellső középtartásban, „B” társa a feje mö- gött kb.1méterre, kézfogás után a földön fekvő társ karhajlítás–nyújtást vé- gez 6–8 x 8–10db.

„A” társ hanyatt fekvésben és mellső középtartásban, „B” társa a feje mögött kb.1méterre, kézfogás után a földön fekvő társ karhajlítás–nyújtást végez.

ÁLTALÁNOS HASIZOM-ERŐSÍTŐ GYAKORLATOK

1. KIINDULÓ HELYZET: Hanyattfekvés, tarkóra tartás:

a. felülések váltott lábemeléssel, has préssel is ( vállak, lapocka emelése); b. ugyanez páros lábemeléssel; c. felülések: ¾ bal kar, jobb lábemeléssel, jobbra fordulással; ¾ jobb kar, bal lábemeléssel, balra fordulással,

6-8x15-20db. 2. KIINDULÓ HELYZET: Hanyattfekvés, tarkóra tartás, lábak talpra húzva, terpeszben:

a. felülés, könyök-térd érintés; b. törzsemelés, jobb könyök–bal térd érintéssel és ellentétesen;

törzsemelés, jobb könyök–bal térd érintéssel, majd ellentétesen. c. ugyanez, de egy emelés alatt kell megérinteni bal–jobb elfordulás után a könyökkel az ellentétes oldali



térdeket; d. ugyanez, de az ügyesebbek már nem is teszik le a talajra a lábukat 6–8 x 20–25db.

törzsemelés, jobb könyök–bal térd érintéssel, majd ellentétesen–lábletétel nélkül. 3. KIINDULÓ HELYZET: Hanyattfekvés, tarkóra tartás, bal talp felhúzott térddel a talajon, jobb sarok a bal

térden. Folyamatos törzsemelés, préseléssel (lábtartás cserével, könyök térd érintéssel). 6–8 x 15–20db.

folyamatos törzsemelés, préseléssel.

Hasizom-erősítő gyakorlatok társ segítségével

1. KIINDULÓ HELYZET: „A” társ hanyatt fekvésben, magas tartással, „B” társ szemből fogja társa bokáját, „A” társ felüléseket végez. a. tarkóra tartással; b. elfordulással (jobb kéz–bal láb, bal kéz–jobb láb); c. „A” társ térde derékszögben hajlik a felüléseknél 6–8 x 15–20db.

2. KIINDULÓ HELYZET: Társak hanyattfekvésben, magas tartással a talajon, térdük enyhén behajlítva, bokájuk összefűzve: a. felülések, tenyerek a bokák fölött találkoznak; b. tarkóra tartással, könyök térd

érintéssel; c. ellentétes könyök térd érintéssel; d. egy felülés alatt jobb és bal könyök is érinti a térdet 6–8 x 10–15db. 3. KIINDULÓ HELYZET: „A” társ hanyatt fekvésben, nyújtott lábakkal fekszik a talajon, kezével fogja a

feje mögött álló „B” társa bokáját: a. páros lábemelés társa kezébe, mellmagasságig, „B” társ a lábát vissza– lendíti a föld felé. „A” nem engedi sarkát a földre, visszaemeli „B” társa kezébe;

páros lábemelés társa kezébe, mellmagasságig, „B” társ a lábát visszalendíti a föld felé. „A” nem engedi sarkát a földre, visszaemeli „B” társa kezébe b. „B” társ oldalra is lendítheti a társa lábát 6-8x10-15db.

„B” társ oldalra lendíti a társa lábát. .



KIINDULÓ HELYZET: „A” társ négykézláb helyezkedik el,„B” társ ráül „A” hátára és beakasztja lábait társa karjába: a. „B” tarkóra tartással hátra dől vízszintesig, és felüléseket végez (csere),

„B” tarkóra tartással hátra dől vízszintesig, majd felülés.

b. felülés elfordulással; c. törzs leengedés oldalra; d. törzs leengedés, enyhe elfordulással 6–8 x 12–15db.

HÁTIZOM-ERŐSÍTŐ GYAKORLATOK

1. KIINDULÓ HELYZET: Hason fekvés, tarkóra tartás: a. törzsemelés;

b. törzs- és lábemelés; c. törzsemelés elfordulással (bal majd jobb);

d. bal–jobb elfordulás egy törzsemelés alatt; e. törzsemelés magas tartásban; f. törzsemelés magas tartásban, labdával a kézben;

g. törzsemelések megtartása 4–5 másodpercig, 6–8 x 20db.

2. KIINDULÓ HELYZET: Hason fekvés, magas tartás: a. 1. ütem: bal kéz–jobb lábemelés;

2. ütem: hason fekvés, magas tartás; 3. ütem: jobb kéz–bal lábemelés;

4. ütem: kiinduló helyzet, 6–8 x 15db.;

hason fekvés, magas tartás bal kéz–jobb lábemelés; jobb kéz–bal lábemelés. b. folyamatos, ellentétes kéz–lábemelés, 6–8x15–20db.; c. az emelés megtartása 4–5 másodpercig, 6–8 x 25–30db.

3. KIINDULÓ HELYZET: Terpeszállás, törzshajlítással, labda a kézben:

a. törzsemelés négy ütem alatt törzsdöntésig, a labda magas tartásban, 6–8x; b. törzsemelés döntésig folyamatosan, 10–15x; c. emelésben fordítás balra illetve jobbra, labdával a kézben, magas tartásban 20x.

Hátizom-erősítő gyakorlatok társ segítségével

1. KIINDULÓ HELYZET: Párok hason fekvésben, egymással szemben, kb. 1 méter távolságra egymástól,



„A” társ kezében labda: a. folyamatos labdaátadás törzsemeléssel, 10–15db.,

folyamatos labdaátadás törzsemeléssel. b./ törzs- és lábemeléssel, folyamatos labdaátadás kézből kézbe 30 mp.

2. KIINDULÓ HELYZET: „A” társ hason fekvésben, magas tartással, „B” társ labdával a kézben, a hason fekvő társ kezétől kb. l méterre, vállszéles terpeszben: a. „B” társ leejti a labdát „A” társnak, aki földet érés előtt elkapja és visszadobja a társának 6–8 x 8–10 után

csere;

„B” társ leejti a labdát „A” társnak, aki földet érés előtt elkapja és visszadobja. b. az ejtett labdát 3–5 másodpercig a levegőben kell tartani; 6–8 x 8–10 után csere.

LÁBIZOM-ERŐSÍTŐ GYAKORLATOK

1. Térdhajlítások, derék szögig saját testsúly legyőzésével (sarok, talp a talajon) 6–8 x 10–15db.;

a. emelkedések lábujjhegyre és vissza (lefordított padon, a talp a szegélyén, a sarok 5–8 cm-rel lejjebb legyen) 6–8 x 20–30db.

2. Szökdelések egy lábon, páros lábon, 15–30 méteren, 6–8 x 20–30db. a. szökdelés a labda mellé balra–jobbra illetve elé és mögé, 6–8 x 10–15db.; b. szökdelés távolságra, ki tudd kevesebb szökdelésből átérni a túloldalra, 6–8x;

c. szökdelés vonalak felett, egyik oldalról a másikra, egy illetve páros lábbal, 6–8x; d. a távolságok leküzdése után futás vissza a kiinduló helyre;

e. guggolásból homorított felugrás, 5–6 után 8–10 méter lendületes futás 6–8 x 10db.; f. 15–20 méteres távok leküzdése guggolásban szökdeléssel, és visszafutás, 6–8x; g. labdák, bóják fölött szökdelés egy vagy páros lábon, és vissza sprint, 6–8x;

h. páros lábon szökdelés, térd felhúzással legalább vízszintesig, 6–8 x 8–10db.; i. páros lábon szökdeléseknél labdát tehetünk a bokák közé, 8 x 10db.

3. Futások, szökdelések emelkedőn vagy lépcsőn fel, bal, jobb illetve páros lábon, guggolásban (emelkedőről visszafelé lendületes futás) 6–8 x 8–10db.

Lábizom-erősítés társ segítségével

1. Társhordások, cipelések ölben, háton, nyakban, különböző távok leküzdésével 15-20 méteren, cserével: a. „B” társ az ölben, futás vele 15–20 méteren, onnan együtt futnak vissza, majd „A” társ ugrik „B” ölébe, és futás vele 15–20 méteren, onnan vissza a kiindulási helyre, 8–10x.

b. térdhajlítás vízszintesig társsal az ölben, háton, nyakban, 8–10x. 2. Kakasviadal: guggolásban szökdelve kell a társat egyensúlyi állapotából kibillenteni, földre vinni, 10 x 30mp.

3. „A” társ hanyattfekvésben oldalsó középtartásban, lábát kis terpeszben, nyújtott térddel felemeli, „B” társ kézzel vagy háttal „A" társ talpának támaszkodik, „ A” társ térdhajlítást-nyújtást végez, 6–8 x 10db.



„A" társ talpának támaszkodással „ A” társ térdhajlítást-nyújtást.

4. „A” társ térdelésben helyezkedik el, „B” társ fogja a társa bokáját hátulról, „A" társ folyamatosan dől előre, majd emeli törzsét kiinduló helyzetbe, 6–8 x 10db.

„A" társ folyamatosan dől előre, majd emeli törzsét kiinduló helyzetbe.

ERŐFEJLESZTŐ KÜZDŐJÁTÉKOK, VERSENYEK

A következőkben felsorolt különböző játékok hatása általános, ezáltal meghatározott testrészek speciális

erősítésére csak korlátozottan alkalmazhatóak. Ennek ellenére edzések utáni játékos levezetésnek, nagyobb létszám esetén bátran ajánlom alkalmazásukat.

LOVAS FOCI: 2 vagy 4 kapura, 30 másodpercenként sípszóra ló–lovas helycsere; LOVAS CSATA: le kell rántani a lovast a lóról (ló csak a lovasát tarthatja); PÓKFOCI: több kapu, több labda, több csapat (aki éppen nincs labda közelben az sem teheti le a fenekét);

FEJELŐ FOGÓ: 5-6 társnál van, 10-12 társnál nincs labda. A menekülőre kell fejelni a labdát, így ő lesz a fogó. Akinek sípra labdája marad, feladatot kap (kar- váll- hátizom erősítésére),

LABDÁS FOGÓ: mint az előbbi, csak lábbal kell ráemelni a társra a labdát, LABDASZERZŐ: 6-8 társnak van és 8-10 társnak nincs labdája. Akinek nincs azoknak le kell szerelni a labdást és megtartani a labdát. Sípszó után akinek nincs labdája az feladatot kap,

SOR- ÉS VÁLTÓVERSENYEK: különböző feladatok végrehajtása versenyszerűen (például: „pókjárás", „fókamászás", „nyúlugrás" egy vagy páros lábon, szökdelés, társ hordások, „békaügetés”, stb.,

SZELÍDÍTETT RUGBY: teremben játszható, két csapat az alapvonalról különböző testhelyzetekből indul a középen elhelyezett egy vagy több labdára. A megszerzett labdát az ellenfél alapvonalára kell leállítani. Játékidő l0 x l perc. (játszható kézzel, lábbal, vagy fejjel lehet leadni a labdát),

FOGÓJÁTÉKOK: egy lábon szökdeléssel, páros lábon szökdeléssel, guggolásban szökdeléssel, törpejárásban, „pókjárásban". Játékidő 10-től 30 másodpercig (aki fogó marad valamilyen törzs erősítő

gyakorlatot kap). Tapasztalataim szerint a felnőttek is kedvelik a játékos versenyeket, hiszen eltereli a figyelmüket a feladatok nehézségéről, szórakoztatóak, küzdelemre, versengésre a győzelem reményében fokozott erőkifejtésre készteti őket.



4. Felvilágosítás a sérülésveszélyről, a tiltó és biztonsági rendszabályok.

Bemelegítés: Ha valaki sportolni kezd a legfontosabb, hogy először alapos melegítsen be, tegye képessé a szervezetét a nagyobb terhelés elviselésére. A bemelegítés célja az általános fizikai és pszichikai készenléti állapot

megteremtése a fokozottabb munkára, terhelésre. A bemelegítéssel megváltoztatjuk a szervezet élettani működését. A bemelegítő gyakorlatok hatására az izmok hőmérséklete növekszik, a hajszálerek kitágulnak,

megnő az izmok vérellátása, a vérkeringés meggyorsul, a szívműködés és a légzés fokozódik, az energia ellátás biztosítottá válik. Javul a vér oxigénszállító kapacitása. Az izmok összehúzódásának sebessége és ereje fokozódik. Az idegpályák a növekvő ingerekhez bejáratódnak és pontos mozgáskoordinációt hoznak

létre. Az izmok több féle módon fejhetnek ki erőt: • az izomhas összehúzódásával (izotóniás), azaz az izom rövidülésével, ez a dinamikus izomműködés. Pl.:

Hanyatt fekvésben lábemeléskor a csípőhorpasz-izom húzódik össze és emeli fel a végtagot. • az izom hosszának megváltozása nélkül, csak izomfeszüléssel (izometriás), ez a statikus izomműködés. Pl.:

A mellső fekvőtámasz statikus izomműködéssel járó alapforma. Az izotóniás és izometriás működés keveréke az intermediális, amikor dinamikus gyakorlat végrehajtása közben mozgás szünetet tartunk.

Bemelegítés fajtái: az általános és a speciális bemelegítés. Általános bemelegítés alatt a szervezet sokoldalú előkészítését, átmozgatását értjük. A fokozatosságot

betartva igyekszünk a test valamennyi izomcsoportját megmozgatni. Gyakorlatanyaga alkalmas az egészség megőrzésére, felhasználható a szabadidős sporttevékenységben, a rekreációban és a rehabilitációban. Speciális bemelegítés az adott sportfoglalkozás során megcélzott képességek, illetve a sportág

mozgásanyaga figyelembe vételével az idegpályák bejáratása és az ideg-izom kapcsolatok felfrissítése a cél. Nemcsak a képességek kialakítására szolgál, hanem azok fejlesztése és szinten tartása is a speciális

bemelegítés során történik. Pl.: labdás bemelegítés: speciális ügyesség (a labdaérzék) fejlesztése. A bemelegítés során fontos az intenzitás. Az intenzitást befolyásolja a mozgásgyakoriság, a végrehajtás sebessége, irama, és a gyakorlatok sűrűsége.

Az általános bemelegítés szerkezeti felépítése: 1. Mérsékelt nyújtó hatású gyakorlatok: fő cél az ízületek finom nyújtása. A gyakorlatokat lassan, kímélten

kell végrehajtani, alulról felfelé haladva. 2. A keringést fokozó gyakorlatok: a keringés szervrendszerének fokozott működésének megindítása a cél. A gyakorlatokat már lendületesebben, dinamikusabban kell végrehajtani, ügyelve a fokozatosságra.Pl.: járás

(sarkon járás, lábujjon járás), futás (sarokemeléssel, térdemeléssel, kisebb tempóváltásokkal), szökdelések (egy lábon, páros lábon, helyben és haladással).

3. Fő nyújtóhatású gyakorlatok: a fő ízületi csoportokban (váll, gerinc, csípő) az ízületi mozgásterjedelem nevelése a cél. Ezt az összes nagy izomcsoport nyújtásával érhetjük el. 4. Erősítő hatású gyakorlatok: fő cél a nagy izomcsoportok feszítése és ernyesztése többszöri ismétléssel.

Ezzel javul az izmok vérellátása, emelkedik a hőmérsékletük és javul az oxigénellátásuk. Fokozatosan erős intenzitással kell végezni.

Példák különböző gimnasztikai gyakorlatokra: Nyújtó hatású gyakorlatok:

• nyújtott ülésben, egy társ segítségével végrehajtott előre törzshajlításkor megnyúlnak a hát-, a far-,

és a térdhajlító izmok • boka-, térd-, törzs-, csukló-, váll- és fejkörzés (alulról felfelé haladva)

Keringést fokozó gyakorlatok: • váltott lábú szökdelések • 15-20 méteres sprintek

• rajtgyakorlatok



• fogójátékok különböző változata Erősítő hatású gyakorlatok:

• guggolás • fekvőtámasz

• lebegőülés Összetett gyakorlatok: • utánzó mozgások: „pókjárás”, „rákjárás”, „nyusziugrás”, stb.

• játékos gyakorlatok: fogójáték egy lábon szökdeléssel Társas gyakorlatok:

• „bakugrás” • „talicskázás” • háttal egymásnak könyökfűzés, a kulcsolás elengedése nélkül leülés és felállás

Ernyesztő, lazító hatású gyakorlatok: (Lazító gyakorlatokkal az izmok tónusa a megfelelő szinte áll be, és ez gazdaságos izomtevékenységet tesz

lehetővé, energia-megtakarítást eredményez, javul a koordináció) • végtagok felrázása • ellazított testrészek aktív mozgatása

• végtagok nagy ívű lendítése, lengetése Bemelegítéshez használható kéziszerek:

• babzsák (főleg kisgyermekek részére) • labda és medicinlabda (főleg nyújtó és erősítő hatásúak) • ugrókötél (nyújtásra, ízületek mozgékonyságának növelésére alkalmasak, emellett fejlesztik a

ritmusérzéket és a ruganyosságot) • kézisúlyzó (a szer súlya miatt fokozottabb a terhelés, a gyakorlatok végzése közben biztosítani kell

a szer fogását, tartását) A bemelegítés időtartamát és intenzitását befolyásolja az edzettségi állapot, a sportág, a hőmérséklet, az életkor, az egyéni adottságok, és a megelőző tevékenység is. A bemelegítés során a cél az

optimális készenléti állapot megteremtése, és a pulzusszám emelése minimum 120 ütés/percre. Ennek eléréséhez minimum 20-30 perc szükséges.

Tilos! A speciális gyakorlat órán testékszerek viselése!

A szőnyegre cipővel rálépni tilos! A társas gyakorlatokat a társ jelzésére (kopogás, vagy más jelzés) be kell fejezni!

Csak a tanult mozgásformák alkalmazása megengedett! Küzdelem csak felügyelet mellett engedélyezett!



5. Aerob gyakorlatok végrehajtása a rövid-, a közép- és a hosszútávfutások nagy

ismétlésszámban. Aerob edzés: Az aerob állóképesség fokozását célzó edzésmódszerek összessége. Az aerob

állóképesség növeléséhez olyan gyakorlatokat kell végezni, amely hosszabb időszakon keresztül

fokozottabb oxigén felhasználást igényel, melynek következtében javul a szervezet oxigén felhasználó kapacitása. Az aerob edzés fokozza a szervezetnek azt a képességét, hogy levegőt juttasson a tüdőbe, növeli

a teljes vérmennyiséget és a vér alkalmasabbá válik az oxigén szállítására. Aerob kapacitás: A szervezetnek az a maximális munkavégző képessége, amelyet megfelelő oxigénellátás mellett ki tud fejteni. Anaerob gyakorlatok: az anaerob kifejezés oxigén hiányára utal ezért az ilyen típusú gyakorlatok esetén a mozgást

oxigén hasznosítása nélkül végezzük. Anaerob kapacitás: A szervezetnek az a maximális munkavégző képessége, amelyet oxigén hiányában ki tud fejteni. Anaerob küszöb: Az a határ, amelynél az aerob

energiatermelést anaerob energiatermelés váltja fel. (glükóz anaerob lebontására glikolízisre tér át). Aerob edzéssel jelentősen emelhető az anaerob küszöb. Nem edzett egyénekben az anaerob küszöb a maximális oxigénfogyasztás 55%-a körül jelentkezhet. Megfelelő edzésmunkával ez az érték akár 80-90%-ra is

emelhető.

Az emberi szervezet legfontosabb izma a szív. A szívnek az a szerepe, hogy eljuttassa az oxigénnel telített vért a sejtekhez, hogy eltávolítsa onnan a salaktermékeket. A szív a többi izomhoz hasonlóan alkalmazkodni igyekszik a megnövelt követelményekhez, így aki rendszeres edzéseket végez, annak a szíve is

megerősödik. Az egészségtelen tényezőkre is reagál, így helytelen életmód mellett (elfogyasztott felesleges zsír, dohányzás) működőképessége károsodik. A testi erőnlét összes összetevője közül a szív-érrendszeri

állóképesség van a legnagyobb hatással az egészségre, a betegséggel szembeni ellenállásra és a hosszú életkorra, ezért a szív-érrendszer edzése kiemelkedő fontosságú. Az aerob gyakorlatok oltalmat nyújtanak a szív működésének, segítik annak vérpumpáló képességét. Az aerob edzésekkel nyugalmi szívverésünk az

aerob edzés minden 1-1 hete után egy-egy dobbanással csökkenhet. Aerob edzéssel a szervezet hatékonyan fog oxigént szállítani és felhasználni, ezért a pulzusszám csökken a nyugalmi állapotban.

Az aerob gyakorlatok végzésekor az energiát termelő anyagcsere-folyamatokban oxigén vesz részt. Az aerob energia anyagcseréje glikogént és zsírt is igénybe vesz. Az aerob edzést folytató személyek anyagcseréje olyan irányban változik, hogy könnyebben égetik a zsírt, egyúttal a májból történő glikogén

kibocsátás üteme lassul. Az aerob gyakorlatok a zsírégetés leghatékonyabb eszközei. Az igazi zsírégetés a megfelelő diéta nélkül lehetetlen, de az aerob gyakorlatok nélkülözésével is jelentősen csökkenthetjük a

zsírégetés ütemét, és a fentebb említett egészségügyi tényezők miatt is érdemes beiktatni az edzésprogramba. Az aerob gyakorlatok végzése nemcsak a zsírégetést segítik elő, hanem az alacsony testzsírtartalom megtartásához is hozzájárulnak azáltal, hogy az anyagcsere sebességét fokozzák.

Az aerob gyakorlatokat érdemes huzamosabb ideig végezni. Időbe telik, míg a zsírszövet aktivizálódik, és zsírsavakat szabadít fel, melyek izomsejtekbe kerülnek energiaként történő felhasználásra. Az első 20 perc

alatt a szervezet először a glikogén-készleteit használja energiaként, vagyis a szénhidrátraktárakból fedezi a felhasznált energiát. Csak ez után kerülnek felhasználásra a szervezet zsírszövetei. Ezért kell minden aerob mozgást minimálisan 30 percig végezni, már ha a zsírégetés a célunk. Az aerob gyakorlatok tempója inkább

a közepes iramot közelítse meg, bár ki lehet számolni az ideális zsírégető tartományba eső pulzusszám alsó és felső határát. A módszer a következő: 220-ból vonjuk ki az életkorunkat. A kapott számot szorozzuk be

0,6-tal és 0,85-tel, a két kapott szám az ideális pulzusszám-tartomány. Ennél alacsonyabb vagy magasabb pulzusszám már nem a zsírégetést segíti elő, bár előfordulhat, hogy valakinek nem ez a célja. A magasabb pulzusszám a tüdő-kapacitást és az állóképességet növeli, az alacsonyabb pulzusszám pedig bemelegítésnek

kiváló.



A testépítők rendkívül hatékonyan használhatják az aerob gyakorlatokat a versenyek előtt a minimális zsírtartalom eléréséhez. Sok testépítő a versenyen kívüli időszakban is előszeretettel használja annak

érdekében, hogy viszonylagos alacsony zsírtartalmat tudjon fenntartani a tömegnövelés alatt. Általában a tömegnövelésnél heti 3-4 alkalommal 30-30 perc időtartamban szokták alkalmazni. Ez a verseny

közeledtével napi kétszer 45-60 percre emelkedik, bár a mennyiség az illető zsírmennyiségétől és zsírégető-képességétől függ.

Sokan azért nem használják ki az aerob gyakorlatok előnyeit, mert félnek az izomveszteségtől. Ez

kétségtelenül előfordulhat, ha a testépítő nem fogyaszt elegendő proteint a tiszta izomtömeg megőrzésének érdekében. Figyelembe kell venni, hogy a versenyző testépítő csupán kiegészítésként használja az aerob

gyakorlatokat, ezért a megfelelő táplálkozást és a nehéz, kimerítő súlyzós edzést kell előtérbe helyezni. Sokan figyelmen kívül hagyják ezt a tényt (és nemcsak a versenyző testépítők) és így az aerob gyakorlatok áldozataivá válhatnak anélkül, hogy előnyeit kihasználnák. Ennek elkerülésére néhány figyelmeztetés, hogy

csak a hasznos oldalait ismerhessük meg a hasznos gyakorlatoknak:

Ha a zsírégetés a célunk, akkor soha ne az edzés előtt végezzük az aerob gyakorlatokat! A tökéletes

zsírégetés az izomtömeg megtartásával érhető el, ehhez pedig a súlyzós edzés teljes intenzitással kell

végigküzdeni. Ha először az aerob gyakorlatot csináljuk, sokkal kevesebb lesz az erőnk az igazi edzésre,

vagyis nem fogjuk tudni fenntartani hasznos izomtömegünket, tehát kevesebb az esélyünk a tökéletesen

megvalósuló zsírégetésre.

Ha mégis az edzés előtt végezzük az aerob mozgást, azt csak bemelegítésnek szánjuk mindössze 5-10 perc

időtartamban.

Az ideális zsírégetéshez ideális pulzusszám javasolt. Ha nem akarunk számolgatni, akkor a közepes tempó

javasolt. A legtöbb testépítő a gyors sétát választja aerob mozgásnak, és azt hiszem, ez mindenkinek

megfelelhet.

Ha célunk a lassú zsírégetés és az izomtömeg-növelés, a heti 3-4 alkalom elegendő az aerob mozgások

végzésére

Bármilyen aerob típusú gyakorlat megfelel a célnak. Lehet ez úszás, futás, gyors séta, kerékpározás a

lényeg, hogy a kellő intenzitást elérjük, és azt szinten is tudjuk tartani a mozgás egész időtartalma alatt.

Ha nincs időnk a súlyzós edzés után aerob gyakorlatokra, végezzük őket más napszakban, mint a súlyzós

edzést. Sokan a korán reggeli vagy lefekvés előtti időpontot választják az aerob mozgások végzésére.

Az aerob gyakorlatokkal mindenki kihozhatja magából a maximumot feltéve, ha a zsírégetést elősegítő tényezők között betartjuk a megfelelő fontossági sorrendet.

Kocogás, futás

A sokféle aerob mozgásforma közül a könnyű futás az egyik leghatékonyabb zsírégető edzés, mivel a

terhelés itt szabályozható a leginkább, és szép környezetben nem is annyira unalmas - mint amilyen hosszú.

Túrázás

A megfelelő tempóban terepen megtett túrák megfelelően megemelik testünk terhelését, a pulzusszámot, és így a zsírfelhasználás arányát. Szép tájakon túrázni élvezetes és hasznos időtöltés lehet. A megfelelő

kalóriamennyiség felhasználása érdekében ugyanakkor hosszabb ideig kell végeznünk, mint ha futnánk. A futással kombinálva is csinálhatjuk, ez az ún. kiránduló futás, amikor lejtőnek futunk, hegynek sétálunk, síkon pedig tempósan gyalogolunk.

Lépcsőzés

A kiránduló futás egy unalmasabb, de néha praktikusabb formája a lépcsőzés, amikor egy domboldalban lévő lépcsőn (pl. vár oldala) vagy egy toronyház lépcsőházában felgyalogolunk a lépcső legtetejére, majd onnan lekocogunk a legaljára. Fölfelé ne vegyünk túl nagy tempót, ne fussunk, mert akkor lihegni fogunk, és

nem a zsír fog égni, hanem a szénhidrát, vagy az izom.



Kerékpározás

A kerékpározás jó zsírégető edzésforma lehet, mivel legnagyobb izmainkat a combizmot és a farizmot veszi

igénybe, így fokozottabb lehet a kalóriafelhasználás, mintha mondjuk órákig hasizmoznánk, vagy bicepszeznénk. Nagy előnye a kerékpározásnak, hogy olyanok is végezhetik, akik esetleg térd vagy boka

izületi problémáik miatt nem tudnak futni, vagy nagyon túlsúlyosak. Itt ugyanis nem terhelődik rá a teljes testsúly a lábakra. Figyeljünk ugyanakkor arra, hogy legyen meg a megfelelő terhelés, tehát sík terepen haladjunk az átlagnál gyorsabban, hogy pulzusunk megemelkedjen. A megfelelő zsírégetés érdekében

legalább 1-1.5 órát tekerjünk egyfolytában.

Korcsolyázás

A görkorcsolyázás is hasznos lehet, főleg, ha elég hosszú ideig csináljuk, és megfelelő intenzitással. Van olyan ismerősöm, aki szinte minden vasárnap délelőtt elindul valamerre görkorival, megy egy irányba egy

órán keresztül, aztán megfordul, és hazagurul. Közben megtesz egy maratoni távot, és felhasznál egy csomó kalóriát. Közutakon azért vigyázzuk vele, mert az autósok még kevésbé veszik észre a görkorist, mint a

kerékpárosokat. Úszás

A hosszú távú úszás kellemes időtöltés, kikapcsolódás, lazító és pihentető mozgásforma. Extrém túlsúllyal rendelkezőknek különösen ajánlható. Zsírégető hatása természetesen csak akkor lesz, ha az intenzitást a

szokásos "hobby" úszásnál egy kicsit erőteljesebbre vesszük. Általánosságban elmondható, hogy kíméli az izületeket, de ez csak akkor igaz, ha megfelelő úszásnemet választunk. A nálamnál hozzáértőbb szakemberek azt mondják például, hogy lumbágósoknak nem jó a mellúszás. A vállízületet is jobban bántja

állítólag, mint a gyorsúszás.

Aerobic

A zsírégető céllal kidolgozott aerobic edzésprogramokat (step, kick-box, stb.) tudom ajánlani edzőteremben és otthon is azokra az esetekre, amikor nem tudunk természetes körülmények között edzeni. Mondjuk tél

van, és heteken át derékig ér a hó Váci utcában. Akkor is hasznosak lehetnek az aerobic DVD-k, ha mindenképpen otthon akarunk edzeni, mert olyan rondák vagyunk, hogy nem mehetünk emberek közé.

Kardio gépek

Ezeket az eszközöket aztán tényleg csak a legfanatikusabbaknak tudom ajánlani, akik utálják a természetet,

a napot, a szelet, az esőt, viszont szeretik nézni a többi szenvedő embert

Aerob edzés közben ha tehetjük, igyunk megfelelő mennyiségû vizet. Utána mindenképpen gondoskodjunk a kiizzadt és kilehelt folyadék és ásványi anyagok pótlásáról. Ilyenkor optimális lehet valamiféle izotóniás ital, de nem kötelező. Cukrot és más szénhidrátot edzés közben lehetőleg ne fogyasszunk, hacsak nem

maratoni távokat teszünk meg, de az már egy másik sport.

Futás

Gyorsaság fejlesztő gyakorlatok: Gyorsaság fejlesztése csak pihent izomzattal érhető el, ezért a intenzív bemelegítés után rögtön az edzés első

szakaszában ajánlatos elvégezni. - A megindulás és az elrugaszkodás dinamizmusait, gyorsaságát futásokkal, különösen dinamikus rövidtávú futások végrehajtásával alakíthatjuk ki, valamint fejleszthetjük tovább.

- Kényszerítő eszközként alkalmazhatunk emelkedő futásokat, lépcsőzéseket. 1) 10 méteres megindulások: 8 ismétlés 1 perc pihenőkkel.

2) 20 méteres ingafutás: 5-6 ismétlés 1-2 perc pihenőkkel. 3) 40 méteres vágtafutás (sprint): 4 ismétlés 4 perc pihenőkkel.



4) Fokozó futások 3 x (3 x 20,4 x 30, 5 x 40) m 5) Szökdelő gyakorlatok (láb izomerő fejlesztés). 3x40 m békaszökdelés.

2000m-s síkfutás

Tervezett felkészülési idő 5 hét. 1.hét

Hétfő 3000 m (5-6 p/1000 m) - 60-70 % erőkifejtéssel, pulzus 140-160 ütés/perc

Szerda 4000 m ( 5-6 p/1000 m) 60-70 % erőkifejtéssel, pulzus 140-160 ütés/perc Péntek 4000 m (5-6 p/1000 m) 60-70 % erőkifejtéssel, pulzus 140-160 ütés/perc

2.hét

Hétfő: 4000 m folyamatos futás (5 p/1000 m ) 60-70 % erőkifejtéssel, pulzus 140-160 ütés/perc

Szerda: 3 x 800 m teljes pihenő (3-4 p) 70 % erőkifejtéssel, pulzus 150-170 ütés/perc Péntek: 2 x 1000 m teljes pihenő (3-4 p) 70 % erőkifejtéssel, pulzus 150-170 ütés/perc

3.hét

Hétfő: 4000 m folyamatos futás (5 p/1000 m ) 60-70 % erőkifejtéssel, pulzus 140-160 ütés/perc Szerda: 4 x 400 m teljes pihenő (3-4 p) 90 % erőkifejtéssel, pulzus 160-180 ütés/perc

Péntek: 3 x 800 m teljes pihenő ( 3-4p ) 90 % erőkifejtéssel, pulzus 160-180 ütés/perc 4.hét

Hétfő: 4000 m folyamatos futás (5 p/1000 m ) 60-70 % erőkifejtéssel, pulzus 140-160 ütés/perc

Szerda: 10 x 200 m részleges pihenő (3p) 90 % erőkifejtéssel, pulzus 160-180 ütés/perc Péntek: 2 x 800 m részleges pihenő (3p) 90 % erőkifejtéssel, pulzus 160-180 ütés/perc

5.hét Hétfő: 3000 m folyamatos futás (4 p/1000 ) 60-70 % erőkifejtéssel, pulzus 140-160 ütés/perc Szerda: 3 x 800 m teljes pihenő (3-4 p) 90 % erőkifejtéssel, pulzus 160-180 ütés/perc

Péntek: 2 x 1000 m teljes pihenő ( 3-4 p) 70 % erőkifejtéssel, pulzus 150-170 ütés/perc



6.

Önvédelmi alapismeretek

Az önvédelem, közelharc meghatározása, hivatalos rendészeti eljárásban való alkalmazásának lényege.

A sport a XIX. század végétől napjainkig jelentős változáson ment keresztül. Jelenleg három formáját

különböztetjük meg: szabadidősport, amatőr sport, hivatásos sport (látványsport), mely csoportosítás gazdasági megközelítés és nem feltétlenül jelenti a tevékenység színvonalát, de több tekintetben találhatunk eltéréseket, mint például motiváció, cél, felkészülés. Az élsport és a mindennapi átlagos sportolás között

egyre nagyobb a szakadék. A sportot alapvetően meghatározzák a szenzációs eredmények és a gigászi küzdelmek, azonban nem minden ember részesül a sport biztosította felüdülésben és szórakozásban. Az emberiség történetét vizsgálva megállapíthatjuk, hogy az emberek mozgásszükségletének kielégítése a XIX. sz. végéig

viszonylag adott volt. A mindennapi élet, munka, szórakozás olyan fizikai erőkifejtést kívánt az emberektől, amely mai mércével

mérve középszintű sporttevékenységnek felel meg. Európában az

ősközösségi, rabszolgatartó és feudális társadalmi rendszerek idején kezdetlegesek voltak a termelési eszközök, fegyverek,

megfelelő hatékonyságot csak testi erővel és ügyességgel lehetett elérni. A korabeli közbiztonság elengedhetetlenné tette bizonyos

önvédelmi képességek kialakítását, melyek koronként és társadalmi osztályonként nagy változatosságot mutattak, de

mindenképpen tartalmazták a pusztakezes és eszközös harc technikáit. A feudális társadalomban már kialakultak olyan rétegek,

melyeknek nem volt létkérdése a mozgás. A korabeli orvosok szubjektív tapasztalatainak alapján felismerték az összefüggést, hogy

a mozgáshiány lényegesen befolyásolja a testi és szellemi állapotot. Ezek hatására alakultak ki olyan kezdeti oktatási formák,

melyek a fizikai képzést technikai elemek oktatásával oldották meg. A feudális rendszerben a király kivételes helyzetben volt, így

azt is elvárták tőle, hogy a tökéletes ember mintaképe legyen. Ehhez az ideális állapothoz szükséges teendőiket sok esetben

könyvekben (királytükrök) írták elő. A nemesség, a földbirtokosok, a polgárok saját lehetőségeik határai között próbálták utánozni

a királyt és környezetét. Egyes rétegek szintén szigorú előírások alapján igyekeztek megvalósítani a tőlük elvárt képet. Példaként

említhetjük a lovagság képzését és előírásait, melyekről szintén maradtak ránk írásos anyagok, ilyen pl. egy 1054-ből származó

„lovagtükör”, mely a lovagok számára előírt testgyakorlatokra is tartalmaz utalásokat. Természetesen az elsajátított tudás

birtokában szükség volt a megméretésre is, melyekre ügyességi versenyek, csoportos- és párviadalok keretében került sor. A ránk

maradt képes és írásos anyagok lovas és gyalogos, pusztakezes és fegyveres formákat tartalmaznak. Felvetődik a kérdés, hogy a

jobbágyok, kézművesek hogyan elégíthették ki természetes mozgásigényüket. A mindennapi intenzív munkán kívül a népi

versengések és a sportszerű vetélkedők minden korban megtalálhatók. E játékok felépítési rendszere alkalmas volt a munka

egyoldalúságának ellensúlyozására. Szinte mindenhol megtalálható ezek között valamilyen küzdősporti forma, például a birkózás

valamilyen változata.

A hadviselés megkövetelte a katonáktól az állandó, megfelelő fizikai készenlétet, a közelharc eszközös és pusztakezes

küzdelmeiben használt mozgásanyag készségszintű ismeretét. A városok védelme a polgárság feladata volt, amit ők a

céhrendszemek megfelelően a vívócéhek közreműködésével sajátíthattak el.

A XIX. században az orvosok felhívták a figyelmet a nagymértékű elpuhultságra és ennek veszélyeire. Ekkor kezd kialakulni a

rekreáció fogalma. A fegyverek tökéletesedésével a küzdősportok általános művelése háttérbe szorult. A katonai hatékonyságot a

közelharcok helyett inkább a hadrendi, harcászati formák biztosították. A polgári vívóiskolák látogatottsága is csökkent, a

társadalmi berendezkedés változásával egyre kevésbé volt kívánatos a mindennapi fegyverviselet. A vívásoktatás iránti igényt

azonban tovább biztosította, hogy a párbajok szokása még sokáig megmaradt, de a használt technikák köre l eszűkült, a

pusztakezes küzdelem oktatása szinte teljesen megszűnt. A divat is hatással volt a testmozgás alakulására, a fegyver vagy a bot

ekkor már nem szerves része az öltözetnek. A küzdősportok látszólag elsorvadtak, szerepüket a divatossá vált evezés, torna,

krikett, labdajátékok vették át. Az emberek azonnali elégtétel iránti

olthatatlan vágya természetesen nem szűnt meg, így a sérelmek sürgős orvoslására kialakult egy sajátos forma az „ököljog”.

(Ennek „alkalmazási területei” természetesen nem kapcsolódnak a jogrendszerhez, hanem például Angliában a

lóversenyfogadásoknál vált a vitás kérdések helyszíni elintézési módjává.)

Az európai sportok egyre jobban leegyszerűsödtek, egyre inkább hiányzott az egy-egy sportág vonzerejét tökéletessé tevő

pszichikai tényező, csökkent a motiváció is. Az emberek mindig szerették a kicsit titokzatos, emberfelettinek tűnő cselekményeket.

Ezek eredményeként gyorsan felfedezték az ázsiai küzdősportokat. Vizsgálni fogjuk a történelem folyamán kialakult küzdősporti

mozgásanyagokat de már itt megjegyezzük, hogy ezek szerteágazósága miatt egységes szempontrendszert nem határozunk meg.

Összehasonlításokhoz és elemzéshez olyan sportágakat választunk célszerűen, melyeket ma is űznek és nézetünk szerint ismertek.

Kutatómunkánk során az adatgyűjtésen és mozgásrekonstrukción kívül igyekszünk meghatározni egyes korok mozgásismereteinek

feltárásával a mozgáskultúrákat és mozgáskoordinációs rendszereket.

Az önvédelem és a küzdősportok történeti áttekintése



A küzdősportok a nehézatlétik a rendszerébe tartoznak. Alapkövetelményük, hogy kötött szabályokkal és technikai elemekkel

rendelkezzenek. Fontos követelmény továbbá, hogy az egészségre káros fogásokat, ütéseket ne tartalmazzon. A sportokra jellemző,

hogy versenyeken csak azonos sportág képviselői küzdhetnek egymással, így természetesen nem tekinthető sportmérkőzésnek

Muhamed Ali és egy karatés üzleti alapokon szervezett mérkőzése. Természetesen megengedett az, hogy például egy birkózó

cselgáncsversenyen induljon, ha a sportágra jellemző ruházatot viseli és betartja a szabályokat. Ebből következik, hogy nincs a

technikák között alá, vagy fölérendeltségi viszony. Tehát ez a küzdősport.

Mit nevezünk önvédelemnek? Tulajdonképpen minden küzdősport egyben önvédelem is. Egy küzdősportoló alkalmasint bármelyik

technikával legyőzheti az őt megtámadót. Tudásával azonban nem élhet vissza.

Lényegesen megkülönbözteti a küzdősporttól az önvédelmet az, hogy a támadás többnyire váratlan, sok esetben valamilyen

fegyverrel vagy egyéb eszközzel történik, esetleg többedmagával igyekszik a támadó fölényét, győzelmét biztosítani.

Felvetődik, hogy a küzdősportok az önvédelem céljára jöttek létre? Ez azonban csak egy lehetséges megközelítés. A népi

birkózásoknál - amelyek szinte egyidősek az emberiséggel - a játékos versengések, virtuális szertartások dominálnak. Nagy

befolyása volt a katonai képzésnek is, mivel a lőfegyverek tömeges elterjedéséig a csatákra az ember-ember elleni küzdelem volt a

jellemző. Nem kevésbé a szórakoztatás is formálta, alakította a küzdősportok fejlődését. Minden küzdősporttal foglalkozó könyv

úgy kezdődik, hogy sportunk „több száz éves múltra tekint vissza”, természetesen a példák sem hiányoznak. Kezdő sportoló nagy

örömmel olvassa, hogy az ő sportága már időszámításunk előtt milyen fejlett volt. Sajnos sokan ennek misztikus jelentőséget

tulajdonítanak. Holott ez annyit jelent: az emberek az emberré válás óta folytatnak pusztakezes küzdelmet a föld minden pontján.

Hol megdobták ellenfeleiket, hol ütötték, hol rúgták.

Általában jellemző az, hogy a harc hevében eszközt is alkalmaztak. A nemzeti kultúrák fejlődésével nemzeti sajátosságokat vettek

fel a küzdelmek, így alakultak ki a népi birkózások/Az adott nemzet katonai önvédelmi képzését pedig a mindenkori fegyverzet

határozta meg. A szórakozásnál, vallási küzdelmeknél pedig általában a „jó-rossz” küzdelmét szimbolizálták, vagy természetből

merítették példáikat: tűz-víz, sötétség-világosság.

Ezek után nézzük meg, hogy az olimpiai küzdősportokon kívül milyen irányzatokat, iskolákat ismerünk? Számukat meghatározni

nem tudjuk, ugyanis léteznek „holt iskolák”, „élő iskolák”, „élő iskolák ágai”, „kialakuló irányzatok”. Szerény becslések szerint

százas nagyságrendet alkotna a végső összeállítás. Az iskoláknál mindig a mozgásanyag domináló részét k ell vizsgálni. Tehát

ütéstechnika, izülettechnika, rúgástechnika, dobások, erőtechnika, egyensúly vesztésre épülő technikák.

A ma ismert küzdősportok közül több különböző irányzat távol -keleti formája is ismeretes. A századfordulóig Európában,

Amerikában, Ázsiában, Ázsia nyugati részein, Afrikában a birkózás változatait, valamint az angolok által kifejlesztett boxot

ismerték. Ezeket különböző formában, sportszerűen űzték. A modem boxot - egyik létrehozója - az angol Figg mester így

jellemezte: az ökölvívás az önvédelem nemes művészete. Európában ekkor tehát a birkózás és a box volt a pusztakezes sport.

Ugyanekkor Japánban egy Jigoró Kanó Bunkakushi nevű egyetemi tanár vizsgálat alá vette a közel ötven „még élő” japán

pusztakezes sportot. Kiválogatta azokat az elemeket, amelyek megfelelnek a modern társadalom feltételeinek. Ezeket alakította,

fejlesztette, míg végül létrehozta a judot. Kísérleteit a tanítványával végezte 1882-től. Röviddel később 1886-ban az akkori japán

rendőrség erőszakos követelésére összemérték tudásukat a rendőrség régi iskoláját - a jiu-jitsut - követő tagjaival. A judo

győzelme vitathatatlan és egyértelmű volt. Ezt követően a mester személyesen indult a világ különböző országaiba, hogy

módszereit hirdesse, később tanítványait is utaztatta. így szerzett követőket szerte a világon és így terjeszkedett a japán önvédelmi

rendszerek kultusza. Természetesen a judo folyamatosan fejlődött. Sőt a fejlődés a mai napig tart. Hazánkban viszonylag igen

hamar, 1900-ban Szemere Miklós kérésére a BEAC pályán tartott judo tanfolyamot Sasaki Kishisabura, igaz igen csekély

látogatottsággal és érdeklődéssel. Felvetődik a kérdés, ha minden nemzet űzött valamilyen küzdősportot, miért éppen Ázsiában

indult el ez a fejlődés, hiszen a judo után helyet és tért köve tel magának a karate, aykido kempo, jiu-jitsu stb. A válasz elég

egyszerű. Az európai birkózás alapja szinte tradicionális. A klasszikus olimpiák óta két fő stílust tartottak nyilván. A pankrációt,

ahol minden megengedett és az úgynevezett „görög-római” stílust. Ez egyértelműen sport volt.

A katonai képzésben az európai fegyverek hatékonysága miatt csak kiegészítő szerep jutott a pusztakezes küzdelemnek.: A népi

birkózás viszont rituális és tömegszórakoztató jelleggel maradt fenn. Az európai és amerikai önv édelem megegyezett a szabad

fegyvertartással. .Az európai testedzés a lovaglás, vívás, torna, labdajátékok, birkózás, (ez alatt barátságos küzdelmet értünk),

futás, úszás, stb. töltötte be. Ugyanakkor Ázsiában India és Kína ősi kultúrája meghatározta a környező államok mozgáskultúráját

is. A keleti pusztakezes technikák fejlődését még két tényező segítette. A fegyver viselése általában tilos volt, valamint az akkori

manufakturális ipar igen kevés fegyvert tudott előállítani, és ami készült, igen drága volt. Ezért alkalmazták a kevés vasanyagot

tartalmazó fa fegyvereket, de néha ezeknél is hatékonyabbnak bizonyult a puszta kéz.

Az európai lőfegyver-gyártás tömeges méreteket öltött. így a XVII-XVIII. század folyamán a pusztakezes önvédelmi irányzatok

feledésbe merültek, míg Japán ilyen törést nem élt át, sőt az 1882-ben Tokióban dolgozó, Dr. Baelz nevű német orvos, aki a

küzdősportok lelkes híve volt, mesterétől még 50 élő technikát ismert meg.

Tekintsük át először a főbb ázsiai irányzatok fejlődését.

Ázsiai pusztakezes önvédelem és küzdősportok

Az egyetlen japán küzdősport, amely szinte változtatás nélkül őrzi technikai elemeit és ritualitását, a Sumo. A legenda szerint ie.

230-ban Sui nin császár tiszteletére a kor legnagyobb verekedője Tomaketsu Haytó megmérkőzött Nomino Sokune-val, aki a

császár kegyeltje, talán testőre volt. Nomino győzött. A küzdelem



neve a Chikava-Kurabe. Ennek a

viadalnak olyan sikere volt, hogy a

rendszeres programok közé felvették.

Később beszüntették, de 1624-ben

újjászervezték, innen a mai napig

fennmaradt. Jelenleg évi 6 nagy

versenyük van, melynek mindegyike 15

napig tart. A verseny lényege az, hogy a

kör alakú küzdőtérről az ellenfelet

kiszorítsák, vagy a talpán kívül más

testrésze érintse a talajt. Technikai

elemtáruk 90 lökésből, húzásból,

dobásból áll. Erős ritualitása, vallási

indítéka miatt más országokban nem

terjedt el

A mai, alkalmazott technikák történeti

kutatásait Indiában és Kínában kell

keresni. I.e. III. évezredből Huang Ti

császár uralkodása alatt már

birkózásuknak első válságát kellett

átélni. Az ütés és fogástechnikák ázsiai

bölcsője itt keresendő, a kung-Fu

történeti alapjait is itt kutatják. A másik

markáns stílus a kempo szorosan

kötődik a buddhizmushoz. Származását Indiában keresik, a Han Dinasztia alatt már Kínába kerül át. Ettől kezdve, mint kínai

technikát emlegetik. Jelenleg is nagy népszerűségnek örvend, igaz, az eredeti stílus követői erős szállal fűződnek a

buddhizmushoz. A kínaiak Japán egy részét közel ezer évvel ezelőtt elfoglalták. Ezen a területen volt Okinawa is, ahol a

szabadságukért küzdő japánok „csodálatos” technikával, fegyver nélkül szálltak szembe a kínai katonákkal. Az éjszaka sötétjében

pusztakézzel ölték meg ellenfeleiket. Ez volt a híres „okinavai kéz”. Ezt követően a technikák titkait őrző személyek szektákba

tömörültek. A stílust Hokudának nevezték. Természetesen a kempo és kung-Fu ősi egymásba fonódása is létrejött. Ez az egység

még nem foglalta magában a jiu-jitsu alapjait, amelynek korai stílusa az ütés és rúgás technikákra épült, tehát a karate alapjait

rakták le.Hamarosan az ütés és rúgás technika mellé egy új elmélet zárkózott fel, a torite. Lényege, hogy a támadást úgy előzték

meg, hogy a támadóhoz testközelbe mentek és fogásokkal szorították le, tették harcképtelenné az ellenfelet. Az akkori iskolák a

kempo, hakuda és torite stílusok köré csoportosultak.

A japán állam szerkezete ebben az időben eléggé labilis volt. Kína állandó fenyegetése, a belviszályok, valamint az, hogy 1102-től

kettős uralkodás alakult ki, gyakorolta a hatalmat a shogun és a mikádó. Ezek a tények késztették a japánokat arra, hogy harci

művészetüket fejlesszék. A XI. századtól a katonaságot a szamurájok szervezték. Az európai feudalizmushoz hasonlóan a

katonaság felett Japánban is a földbirtokosok - daimiok - rendelkeztek. A jogok szerint a szamuráj elhagyhatta urát, ugyanakkor a

földesúr is elkergethette, így az országban egyre több szolgálat nélküli szamuráj, ronin kóborolt. Amilyen fegyelmezettek voltak a

seregben, olyan kötekedővé váltak szabadidejükben és háborús szünetek alkalmával. Ok nélkül fitogtatták erejüket, amelyet

elsősorban fegyvereiknek köszönhettek. A fegyvertelen emberek ezért még inkább igyekeztek megtanulni a pusztakezes küzdelmet.

Újabb két elv született, az erőtechnikára épülő mozgás, a taijutsu, a technikai tudás és ritmus kihasználását pedig wa-jitsu

tömörítette. Létezett ezen kívül a torite, yawara, kogusoku, kempo, komiuchi, hakunda, shubaku. és a koshinomavari.

Tulajdonképpen a ju-jitsu volt az a mindent átfogó rendszer, ami kb. a XVI. század közepétől működő mintegy 20 különféle

önvédelmi iskolát magába foglalta és koordinálta. Ezek az iskolák - amelyek célja az ellenfél harcképtelenné tétele volt - ,

lényegében a végrehajtás módjában és eszközeiben különböztek egymástól. Az iskolák élén nagytekintélyű mesterek álltak, akik

több évtizedes tapasztalattal rendelkeztek az önvédelem terén. Ilyen iskola (ryu) volt például a takenouchiryu, a sekigouchiryu,

kyushinryu, a kitoryu és a tenshinshinyoryu. Jigoro Kano professzornak, a Kodakan judo mega lapítójának különösen az utóbbi két

iskola jelentett nagy segítséget rendszere létrehozásában. Az említett iskolák kialakulása előtt is voltak Japánban különféle harci

művészetek, amelyek ugyancsak fegyveres és fegyver nélküli támadások védéseinek különböző változatai voltak.

A ju-jitsu (amely szó szerinti fordításban „lágy művészetet” jelent) eredetére vonatkozólag nincsenek teljesen megbízható adatok.

Az időszámításunk utáni 720. esztendőben megjelent Kojiki (Régi Dolgok Feljegyzései) és Nihon Shoki (Japán Krónikák)

elnevezésű könyvek megemlítenek egy Chikara Kurabe nevű birkózást, amit időszámításunk előtt 230-ban rendeztek Suinin

császár udvarában.

A japánok közül sokan ezt tekintik a sumo (a japán birkózás) és bizonyos értelemben a ju-jitsu kezdetének. A ju-jitsu rendszer

kialakulását mindenekelőtt az a tény segítette elő, hogy a japánok a lőfegyvereket nem ismerték abban az időben, s a katonák a

közelharcban nemcsak karddal és lándzsával küzdöttek, hanem sok esetben a puszta kezükkel is. Ehhez viszont testi erő és

ügyesség, támadásban és védekezésben való jártasság szükséges. Különösen fontossá vált a fegyver nélküli küzdelem, amikor a

kardok viselését rendeletileg megtiltották.

Az emberek hamarosan rájöttek, hogy testük különböző végtagjait rendszeres edzéssel kiválóan fel lehet használni támadások

hárítására, testi épségük, életük megvédésére. A gyakorlat, az élet bebizonyította, hogy Ízületek feszítésével, csavarásával, idegek



nyomásával, ütésekkel és rúgásokkal harcképtelenné lehet tenni még fizikailag erős támadókat is, ha a kiváló technikai

felkészültség mellé még ügyesség, leleményesség és bátorság is párosul. A több száz évig tartó feudális társadalmi rend idején a

polgároknak egyáltalán nem volt szabad kardot viselniük, csupán a harcosoknak. Ezek között a kaszttudattal rendelkező katonák

között sokan voltak olyanok, akik gyakran estek kísértésbe, hogy vívótudásukat bárkin is kipróbálják. A jujitsu megtanította

művelőit arra, hogy miképpen lehet puszta kézzel is eredményesen fölvenni a harcot akár fegyveres támadóval szemben is. A

denshokból (a fogások leírásából), amelyeket a különféle iskolák alapítói készítettek és rajzokkal, képekkel illusztráltak, világosan

nyomon követhetők az iskolák jellemző tulajdonságai. A kempo célja - például váratlan támadás esetén is - az ellenfél teljes

harcképtelenné tétele, megölése volt. A ju-jitsu lágy művészetet jelentett, ellentétben a ken-jitsuval (kendóval), ami viszont

„kemény módot”, kardvívást jelentett. A lágyságon a mesterek az ellenfél támadásának utánaengedéssel történő hárítását értették

és ezt értjük a ju-jitsun mai, modem változatán az aikidón és magán a judon is. A japán történészeket az előbb említett könyvek,

fogásleírások és krónikák segítették annak megállapításhoz, hogy a jiu-jitsu önvédelmi rendszer kialakulása a XVI. sz. közepére

tehető és a XIX. sz. kezdetéig tart. A jujitsu rendszerben meghirdetett igazságokat - mint a „finomság”, az „ellentnemállás”, a

„hajlékonyságban az erő” - ezekből a történeti dokumentumokból vették át a mesterek.

Az 1600-as években Kína felöl érkezett egy ember, aki a kínai technikát továbbfejlesztette és három rononnak tovább adta a

tudományt. A japánok ezt tekintika juitsu (jiu -jitsu) kialakulásának. Chen Yuan-ping a három szamurájnak a kempo

mozgásanyagát mutathatta, amelyet azok háromféle stílusban alkalmaztak és adtak tovább. Mi Yojinemon és Isomi Yirozaimott

stílusa nem volt olyan elterjedt, mint Fukuno Hichiroemon kito iskolája, amelyet később Kano is megismert. Érdekes megemlíteni,

hogy a Muromacsi és a Momojama korszak alatt a japán katonák, maga Jositeru Soguna is 1545 -ben katonai tudományt tanultak

az odaérkező portugálok tól és hittérítőktől. Ekkor ismerkedtek meg a puskával is. Az Edó korszakban azonban, 1623 -tól,

féltékenység miatt az ott lévő kis létszámú portugál katonaságot, kalmárt és hittérítőt lemészárolták. Ezzel kezdetét vette a japán

elzárkózás. Az eddigi hatások, a pusztakezes küzdelmek,az elzárkózás alatt kezdett beérni. A fegyverek gyártása igen szűk körben

folyt, valamint a bűnözés, éhezés rákényszerítette a japánokat a pusztakezes technikák fejlesztésére. Amikor Japán 1854. március

31-én aláírta a szerződést Amerikával, megszűnt „csipkerózsika álma”. A kereskedelem kiterjedt Amerikára, Angliára,

Oroszországra. Az egyéb termékeken kívül fegyver is érkezett az országba. A jiu -jitsu közel 50 ága lassan csak a templomok,

szekták belső életében jelentett számottevő formát, valamint a sokáig egymás ellen dolgozó pusztakezesek és fegyveres szamurájok

megegyeztek és tudásukat vásári komédiás módján mutogatták. A társadalmi szerkezet átalakulása a testedzést is szükségessé

tette. így jutott Kano arra az elhatározásra, hogy modernizálja a „gyilkolás” tudományát. A gondolat bevált és a „japán

rendszerű gimnasztika-torna” meghódította a világot. Az idő haladásával tekintélyszerzés és nem utolsó sorban pénzügyi

megfontolásokból az egyéb iskolákat is megreformálták, sportosították technikájukat és jelentős nemzetközi bázist alakítottak ki.

Az ismertebbek : karate, aykido, kung-Fu, Jiu-jitsu, kendő, kempo, Kyukushiukai, Taek won do, Shon -Ji, To-Sou, Yul-kok, Goku-

ryu, Viet Vo dao. A számtalan stílust felsorolni szinte lehetetlenség.

A judo kivételével szinte mindegyik stílust átszövik a vallási irányzatok. Elsősorban a buddhizmus „Zen” meditációja nyomja rá a

bélyegét ezekre a küzdősportokra. A „Zen” meditációs iskola megalapítása egybeesik a sogunimikádói közös uralkodás kezdetével

(1102-től) . Létrehozója Honén Sonin 1175-ben alapította dzsodo iskoláját. Ebből fejlesztette egyik tanítványa, Sinron Sonin /

1173-1262/ a dzsodo-sinso iskolát, amely magyarul a „tisztaság földjének új szektája”, ez a „Zen”. Az egyéb vallási vonások

mellett az

önmegvalósítás nemes művészetét hirdeti. Lényege az abszolút belső egyensúly, harmónia létrehozása meditációs alapon. Ebből

az állapotból szinte önhipnózis segítségével szabadítják fel az energiák rejtett tartalékait, így érhető el a fájdalomtűrés magas foka

és a test gyors regenerációja. Tudományosan magas fokú önfegyelem kialakítása, ahol a vegetatív idegrendszert is egy cél elérése

alá tudják rendelni. Ehhez bizonyos önkívületi állapotot teremtenek, amit nem narkotikummal, hanem a monotónia hatásával

érnek el. Ezt csak állandó, folyamatos gyakorlással és egy ennek alárendelt sajátos életvitellel lehet létrehozni.

Az ázsiai küzdősportok rövid ismertetése után felvetődik a kérdés, Európa nem rendelkezik ilyen múlttal? A válasz igen érdekes.

Szégyenkeznivalónk nincs, sőt küzdősport történeti múltunk méltán állja a versenyt, csak közel 200 éve feledésbe merült egy 700

éves korszak.

Európai önvédelem és küzdősportok

Ókori pusztakezes küzdelmek

A Földközi-tenger medencéje számos kultúra bölcsője, hosszabb rövidebb ideig tartó fennmaradásuk nagymértékben függött

katonai erejüktől, a szabad lakosság harckészségétől. Ha a korabeli technika színvonalát megismerjük rögtön gondolhatjuk, hogy

a közelharcnak és a pusztakezes küzdelemnek milyen szerepe lehetett a hadviselésben. Az ókori Egyiptom birodalommá alakulása

katonai erejének köszönhető. Biztosra vehetjük, hogy a kiképzés része volt a pusztakezes küzdelem is. A korabeli birkózás

jelentőségét látszanak bizonyítani azok a Kr. előtt III. évezred második feléből származó sírok falain és papirusztekercsein talált

festmények és rajzok, melyek több mint 400 fogást örökítenek meg és fejlett küzdősportra utalnak A látható technikák között sok

ismerősnek tűnhet hiszen találhatunk hasonlókat a mai küzdősportokban is.



Az európai pusztakezes küzdelem igazi kultúráját az ókori Görögország rakta le. A Kr.e. IX-VIII. században kialakult görög

városállamok önvédelmének és katonai tevékenységének összehangolása már komoly feladat elé állította az akkori vezetést. A

nevelés törzsi formáit fölváltotta a városállamok sajátosságainak megfelelő képzés, de a fegyverzet, a hagyományok, a helyi

események még meghatározóak voltak. Kialakult a hellén testnevelési rendszer, amiben kiemelkedő helyet kaptak a küzdősportok.

Az antik gimnasztika oktatási céljai a katonai kiképzés alapjait szolgálták. A küzdelem minden fajtáját kidolgozták,

megkülönböztették a birkózást, az ökölvívást és a pankrációt. Hiteles leírásokat találhatunk Homérosz műveiben, az Iliászban és

az Odüsszeiában. Nem csak a versenyzők személyét ismerhetjük meg, hanem felfedezhetjük a stílust is a technikai elemekből.

Másik írott emléke a kornak Theogenes feljegyzései, aki ütéstechnikákat írt le. Maga a képzési rendszer három fő részből állt:

1. Korosztályhoz kötött, hét éves korig tartó, a gyermekek mozgásos, játékos formában történő oktatása. Célja a legkisebbek

mozgásigényének kielégítésén túl az alapvető egészségügyi, higiéniai, akarati és erkölcsi normákhoz való szoktatás volt. Az ekkor

alkalmazott játékok is tartalmazták már a palesztrika és orkhesztika elemeit.

2. A második szakasz szorosabban vett testnevelési elméletét a palesztrik ai ismeretek foglalták magukba. A hét évesnél idősebbek

nyílt gyakorló tereken, birkózócsamokokban - a palaisztra szó birkózó csarnokot jelent, innen származik a palesztrika - tanulták a

kidolgozott mozgásanyagot, melyet koruknak megfelelően, igen magas szinten oktattak. A gyakorlás természetesen nem csak a

fegyverhasználatra terjedt ki, hanem például a birkózásra, pankrációra, ökölvívásra, tehát a pusztakezes küzdelemre is. A

fegyveres futás, a távolugrás, az úszás, az íjászat, a vívás, az evezés, a lovaglás és a vadászat is része volt a hellén korszak

testnevelési kultúrájának.

A spártai testnevelés némiképpen eltért a többi városállamétól, mert pl. hiányzik az úszás és evezés oktatása, de a lányokat húsz

éves korukig a férfiakhoz hasonlóan nevelték, hiszen fontos szerepük volt a város védelmében.

3. Az antik gimnasztikái rendszer harmadik fő összetevője az orkhesztika, amely a rituális és ősi beavatási szertartásokból

származó mozgásművészetet és ügyességi gyakorlatokat is tartalmazta. Megjelentek a testnevelés olyan részei, mint a

labdajátékok, megtaláljuk az akrobatikus mozgás, a harci és színházi táncok elemeit is. Hérodotosz, Xenophon és más híres ókori

szerzők is rámutatnak e felkészítés jelentőségére, kiemelve, hogy ez nemcsak a küzdelemre, hanem az egész nép tradicionális

megjelenésére is jelentős hatással van. Az ókori görög városállamokban a testkultúra, ezen belül a harcban használatos

pusztakezes és fegyveres technikák, ugyanolyan alapvető részét képezte a műveltségnek mint az írás vagy az olvasás.

A görög kultúra alakulását vizsgálva azt találjuk, hogy az agonisztika, - az ellenőrzött felkészítés mellett a beavatás aktusával

kapcsolatos versenyküzdelmek létrejötte időrendben megelőzte az intézményes hellén gimnasztika kibontakozását. Ez vezetett az

ókori olimpiák rendszeréhez. A versenyek legkeményebb száma a pankráció volt. Ebben ötvöződött az ütés, a rúgás és a dobás

minden lehetséges formája. A mozdulatok és a stílusjegyek pontos ábrázolását tökéletes görög szobrokon és vázákon láthatjuk. A

küzdelem a versenyzők saját életerejét testesítette meg. A mai felfogástól eltérően az ellenfél tényleges legyőzése, vagy a vereség

elismertetése volt a cél. A birkózásnál a látványos akcióképtelenné tétel, például térdelő helyzetbe kényszerítés vagy lefogás

jelentette a győzelmet. Az ökölvívás és a pankration esetében, ebben a korban, csak akkor érhetett véget a küzdelem, ha az egyik

fél elájult, megsérült vagy feladta a mérkőzést. Ezt a győzelmet katonai diadalként is ünnepelték, mert a megfutamodást, mint

ismeretlen megoldást tüntették fel. (Találunk utalást arra is, hogy a megfutamodást, a csatákhoz hasonlóan, halállal büntették, pl.

Spártában.) Sport körülmények között találhatunk olyan küzdelmet ahol a himasztnak nevezett kesztyűt használták, amit



bőrszíjakkal erősítettek a kezükre. A birkózás és a pankration nélkülözhetetlen volt a könnyen tompuló és csorbuló fegyverekkel

vívott harcban. Egy ütközetben, ha a harcos fegyverei megsérültek, tönkrementek - mivel erre a korra jellemző, hogy egy csata

párharcok halmazaiból alakult ki, - előfordulhatott, hogy a küzdő felek pusztakézzel fejezték be csatájukat. A katonát ezért eleve

felkészítették arra, hogy ne bízzon pusztán fegyvereiben, hanem meg tudja védeni magát, magas testkultúrával rendelkezve, puszta

kézzel is egy küzdelemben. Ebben az esetben keveredtek a küzdősportok a birkózás, az ökölvívás a pankráció, elemei. Az ókori

görög testkultúra virágkorát a Kr.e. VI-V. században élte. Ekkor a fejlett rabszolgatartó társadalmat szükségszerűen behálózták a

sokoldalú fizikai alapképzés, minősítés, teljesítőképesség, teljesítés motívumai. A testkultúra virágkorában, az önmagában bízó

görög ember, a rítus kötelékeitől megszabadulva, teljesítőképessége magas szintű vizsgálatának eredményeként létrejött

edzésmódszerek segítségével a Kr.e. VI-IV. században olyan teljesítményeket ért el, amit nagyon sokáig nem tudtak felülmúlni. Az

görög mitológiában és vallásban a küzdősport viadalok az ünnepnapok és a halotti kultusz alkotórészeivé váltak. Zeuszról,

legfőbb istenükről is az a hír járta, hogy kiváló birkózó. Az ókori görög testkultúra klasszikus formáinak válsága a Kr.e. V. század

végétől átszőtte a társadalmat. Nagy Sándor vezetésével a macedón hódítás új helyzetet teremtett, de a belső válságot csak

átmenetileg oldotta meg. Macedónia az ókori kelet jórészét uralma alá hajtotta. A görög befolyás nyomán egész sor hellén

birodalom és városközpont jött létre amelyeknek épp olyan szükségük volt belső egyesítő intézményekre mint a régi poliszoknak.

Az újonnan keletkezett birodalmak gazdag fővárosai azonban egészen mást kívántak a testkultúrától mint a régi Hellasz, előtérbe

kerültek a kisebb fizikai terheléssel járó, esztétikus elemeket tartalmazó, szórakoztató játékok és az önkifejező táncok. A fizikai

kondíció ellenőrző szerepe végleg átadta helyét a sportpályán kiváló, hivatásos atlétáknak és elindult egy specializálódás. A római

hódítást követő átmeneti hanyatlás után a császárok és helytartók támogatásával szerte a birodalomban egyre jobban nőtt a

tehetséges atléták iránti kereslet. Nem csak versenyeken, de szinte mindenhol folytak birkózó küzdelmek, még vacsora mellé

szórakoztatásként is. A kialakult profizmus miatt eldurvultak a játékok. A cirkuszi mutatványszámba menő viadalokon előfordult,

hogy az ökölvívó-szíjtekercseken különböző rézbütykök, rézpántok jelentek meg, ami

a gladiátor viadalokhoz tette hasonlóvá a küzdelmet. Az ókori római testkultúra hellenisztikus mintára formálódott, de társad almi

eltolódás figyelhető meg. A ránk maradt feljegyzésekből arra következtethetünk, hogy a fiatalok felkészítése 15-16. éves korig, a

hadseregbe történő belépésig, a család feladatkörébe tartozott. Kisebb hangsúlyt fektettek a polgárok a testi kultúra fejlesztésére,

a testi erő fenntartására, mint annakidején a görögök. Egyértelmű, hogy magas színvonalon szervezett katonai táborokban

oldották meg azt a sokoldalú képzést, amelyre a hadseregben szükség volt. Meg kell említeni a gladiátor játékokat, amelyek

jelentős eltérést mutatnak a küzdősportokkal szemben, mert ott szinte a halálra k észítették föl azokat az embereket, akiknél

nemcsak a testi ügyesség, hanem a fájdalmak elviselése és a halál gondolata is felvetődött, amikor a küzdőtérre léptek. A

gladiátorképzés és a testkultúra között jelentős különbséget jelent az eltérő motiváció. A gladiátorviadalok Kr.e. III. századtól

tűntek fel a birodalomban, megkezdődött

a gladiátor-iskolák kialakulása. Ekkor a viadalok jóval kegyetlenebbek voltak, mint később a császárság idején. Néhány elszánt

kalandor kivételével a gladiátorok tömegeit erőszakkal juttatták ide. Rabszolgákat, elrabolt polgárokat, hadifoglyokat, elítélteket

és bűnözőket kényszerítettek erre a sorsra. Az utánpótlás persze biztosított volt, ha csak a büntetéseket vesszük figyelembe, akkor

is három felöl. Ide sorolhatjuk először azokat, akik gladiátor kardjára ítéltettek, ami azt jelentette, hogy harcedzett gladiátorral,

azaz képzett, iskolázott vívóval állították szembe, ami szinte mindig a gladiátor győzelmével végződött. A második lehetőség a

vadállatok elé dobás, ekkor adtak va lamilyen kezdetleges fegyvernek tűnő eszközt az elítélt kezébe, de természetesen a küzdelem

megnyeréséhez szinte csodára volt szükség. A harmadik ítélet nyújtotta talán a legtöbb lehetőséget az életben maradáshoz, mint

büntetés, amikor gladiátoriskolába küldték az elítéltet a bírák. Ez nem jelentett feltétlen halált, mivel bizonyos számú küzdelem

után a gladiátor mentesülhetett a viadalok kötelezettsége alól, ennek jeléül fakardot kapott, és ha rabszolga volt, adott esetben fel

is szabadították. A gladiátorok képzett vívók voltak, művészei a fegyveres és pusztakezes harcnak. A viadalok alól mentesített, már

sok küzdelmet túlélt, nagy gyakorlattal rendelkező gladiátorokat szívesen foglalkoztatták a hadseregben kiképzőként.

Néhány szót ejtünk a kocsiversenyekről is, aminek ugyan első ránézésre nem sok köze van a küzdősportokhoz, de a hajtás

technikája és a győzelemért való küzdelem lehetővé tette, hogy a hajtó minden eszközt megragadjon, akár ellenfelét a kocsiból ki

is üthette, ami arra utal, hogy ez azért egy elég szabadon értelmezett vetélkedés volt.

Európában természetesen másutt is megjelentek pusztakezes küzdelmek Kr.e. II. század elején Brit földön erős kezű Noquid

uralkodása idején tettek említést jelentős birkózó verseny ékről. Később a római hódítók egy érdekes b irkózási formát figyeltek

meg itt. A versenyzők textilből egy övszerű pántot akasztottak magukra, amely a fogást segítette. (Ez az első leírás az európai

övbirkózásról.)

Európai önvédelem a IX-XVIII. században

A történeti áttekintést a honfoglalás korával folytatjuk. A Római birodalom bukása utáni időszak ugyan tartalmaz érdekes,

említésre méltó eseményeket, például a vikingek, a frankok, a germánok kapcsán, mondáik számos küzdelem, harc és párviadal

leírását tartalmazzák. Azonban nem célszerű belebonyolódni az öszszetett, ütő, rúgó, dobó technikákat egyaránt tartalmazó,

elmosódott stílusjegyekkel rendelkező, harci mozdulatokat és küzdősporti elemeket magukba foglaló, inkább katonai jellegű

tevékenységekbe. Annyit mégis megemlítünk, hogy erre az időre esik néhány népi-birkózási forma kialakulása. Számunkra, a

magyarság történetét kiemelve, a honfoglalás jelent új szakaszt A magyarok harcmodora elsősorban a gyorsan mozgó, lovas

katonai tevékenységen alapult, fő fegyverük az íj volt, taktikailag egységes, komplex elképzelést valósítottak meg. Bölcs Leó

császár „Taktika” című művében találhatunk adatokat őseink képzéséről és harcművészetéről a honfoglalás korából. Fegyvereik,

a reflexiós íjak technikailag sokkal fejlettebb eszközök, mint amit Európában addig bárhol használtak, mivel kisebb méret mellet

nagyobb lőtávolságot és nagyobb átütőerőt értek el. Viszonylag alacsony, fürge lovaikkal gyors helyváltoztatásra voltak képesek

és ezzel egy időben koncentrált nyílzáport zúdítottak az ellenségre. A képzés kora gyermekkorban kezdődött, és nem nélkülözhette



a közelharc és a pusztakezes technikák oktatását sem. Arra, hogy, mennyire összetett lehetett a felkészülés, a ránk maradt

mondákból, legendákból, krónikákban leírt történetekből következtethetünk. Példaként álljon itt egy történet, amit a kalandozó

magyarok görögországi útján, a X. század közepén, keletkezett legendaként írnak le. Ebben Botond vezérnek tulajdonítanak egy

birkózó küzdelmet és a Niketász nevű görög óriás legyőzését. Az elbeszélés szerint - Kézai Simon krónikája alapján - a kalandozó

magyarok egészen Konstantinápolyig nyomultak és a város falai alatt tábort ütöttek. Egy óriási termetű görög jött ki a városból,

aki egyszerre két magyart hívott ki birkózó viadalra és fennhangon hirdette, ha nem vágja fö ldhöz mind a kettőt, akkor országa a

magyarok adófizetőjévé szegődik. A görög fennhéjázó szavai hallatán Botond felkapta csákányát, a város kapujához rohant, és

egyetlen ütéssel akkora rést vágott rajta, hogy a görögök a kaput, mint világcsodát ki nem akarták javítani. Azután viadalra állt ki

a görög óriás ellen. Amikor ez meglátta az egy szál magyart, kötekedni kezdett vele és azt kérdezte, miért nem hozott magával még

valakit segítségül. Ekkor Botond rátámadt, mint mondják elkapta, és egy rövid órás tusa után a görögöt úgy földhöz vágta, hogy

az talpra sem tudott állni. A Képes Krónikában és a Budai Krónikában azt is leírták, hogy Botond Opur vezér parancsára mérte a

kapura ezt a hatalmas ütést, ami állítólag akkora rést vágott, hogy egy ötéves gyermek kényelmesen ki s bejárhatott rajta. A

mondából következtethetünk arra, hogy a magyarok a pusztakezes küzdelemben is járatosak voltak, egy kis termetű harcos

rendelkezhetett olyan képességgel és birkózó tudománnyal, ami alkalmassá tehette egy hatalmas termetű, erősebbnek tűnő ellenfél

legyőzésére. Itt említjük meg a pusztakezes küzdelemnek egy érdekes változatát, a lovas birkózást, amit a magyarok is űzhettek a

honfoglalás korában. Ezt a küzdelemfajtát még ma is gyakorolják a sztyeppei népek leszármazottai, és a lovagok is alkalmazták

valamilyen formáját, ahogyan ez ránk maradt kódexekben látható Az európai történetírás ma a 476-tól 1492-ig terjedő időszakot

nevezi, régebben a 476. és 1640. közötti időszakot tekintette a középkornak. Mi ebben a részben az V-XVII. század eseményeivel

foglalkozunk, esetenként XVIII., XIX. századi utalásokkal. Ez az időszak Európa fejlődésében és kultúrájában olyan korszakokat is

magában foglal, mint a gótika, a reneszánsz, közvetlen külső hatásként megjelenik az iszlám, kialakul és megerősödik a polgárság.

Magyarországon a fizikai felkészítés európai formái voltak hatással, amiben döntő szerepet játszottak a gazdasági és társadalmi

kapcsolatok is, ezért elsősorban a német eredetű lovagi kultúra jelent meg. Esetenként jelentős hatást gyakoroltak a testkultúrára

a katonai felkészítésen keresztül az országban dúló háborúk.

Európában a VIII-IX. században megjelentek a lovagi tornák különböző fajtái. Érdemes megemlíteni, hogy ebben a korban a

vallás erős hatást gyakorolt a testkultúrára, ezért széles társadalmi rétegek előtt a sport nem volt elfogadott testgyakorlati forma,

inkább táncokban, aratási és más ünnepségeken bizonyos játékokkal lehetett az akkori parasztságnak a testmozgás és vetélkedés

iránti igényét kielégíteni, itt azonban megjelent a birkózás és más küzdősportok is. A nemesség feladata volt egy -egy ország,

birodalom védelme saját fizikai erejével, felkészültségével és fegyverzetével. Ahhoz, hogy a különböző, egyre erősödő, súlyában is

változó felszerelést hatékonyan tudják alkalmazni, állandó gyakorlásra volt szükség, mely elsősorban a fegyverhasználat

gyakorlataiból és párviadalokból állt.

A feudális társadalom kialakuló rétegei is megformálták a maguk ideáljait. Ilyen volt a lovagi eszménykép, mely sokoldalú és

összetett. Egy nemes lelkű, gáláns, mondhatni „lovagias”, fizikai erejében felülmúlhatatlan, legyőzhetetlen harcos képét állított a

világ elé. A lovag azonban nem csupán a fizikai erőt, a harci szellemet, a becsületet, a kódex normái által előírt magatartást

tartotta tiszteletben és követendő példának, hanem magát az isten és az egyház szolgálatának rendelte alá, de ezzel együtt a lovagi

kultúra jelentette évszázadokon át a világi kultúrát is. Amint általában megfigyelhető, nem minden valósul meg tisztán és

elkülönülten, itt is tapasztalhatjuk a hagyományok és külső hatások beépülését. A lovagi kultúra kialakulásában a germánok

tavasz ünnepi vetélkedői, a normannok évszakos párviadalai ugyanúgy helyet és szerepet kaptak, mint ahogy a magyar

államalapítás után a könnyűlovasságra jellemző ügyességi játékok és kisebb párviadalok. A lovagi intézmények testnevelés formái

a kor harcászatához szükséges magas fokú fizikai követelményekre épültek. Mondhatjuk, hogy a XIV. sz. végéig egy csata -

hasonlóan az ókori görögökéhez és rómaiakéhoz - páros küzdelmek halmazaiból állt. A súlyos páncélzatban történő

fegyverforgatás többek között jó egyensúly érzéket, kiváló állóképességet és magas szintű lovas tudást igényelt. A képzés a

fegyveres és pusztakezes harcra koncentrálódott, eltűntek az antik katonákra jellemző gyakorlatok és a fegyveres táncformák is. A

lovagi képzés célja a harc volt, a támadás és a védelem tökéletességének elérése, azonban már korai időszakában fölfedezhetjük

összetettségét és egyéb elemeit Godelfroy de Preully IX. századi provencei származású lovag által leírt hét rontban, mely a

szükséges készségeket foglalta össze:

1. lovaglás - equitare,

2. úszás - netere (ide tartozik a lóval való úsztatás is),

3. vadászat - aucupare,

4. íjászat - sagittare (ide tartozik a számszeríj használat is),

5. vívás - certare (lovon, gyalog, minden eszközzel és pusztakézzel),

6. udvari szolgálat, szórakoztató táblás játékok, labdajátékok - scacis ludere, ballare, ~. udvari jó modor, versmondás,

megfelelő viselkedés, tánc - rondellus.

A vívóismeretek keretében sok, ma nem annak számító gyakorlatot is oktattak. Ebbe a csoportba soroltak minden eszköz

használatot, sőt a pusztakezes küzdelmet Korabeli ábrázolásokon láthatjuk, hogy a használt fegyverek minden részét tudták

alkalmazni a támadásban és a védekezésben is. A birkózás és a pusztakezes küzdelem számtalan formáját ismerték és gyakorolták

lovon és gyalog, de ezek fejlődéséről nem beszélhetünk, mert inkább csak a vívás kiegészítésének tekintették.

Meg kell említenünk itt is a középkori európai önvédelmi és katonai képzést a városokban. A falak védelmét, ezeken belül a rend

fenntartását a polgároknak, kézműveseknek önállóan kellett megoldani. (Például a Budai Vár Halászbástyának nevezett szakaszát

annak idején a halászok kapták, hogy támadás esetén védjék meg.) Európa számos nagyvárosában, mint mindenütt ahol a

céhrendszer kialakult, létrejöttek az úgynevezett vívócéhek. Ezek készítették fel önvédelemre, minden katonai tevékenységre és más

hasonló feladatra a város férfi lakóit, de tudjuk, hogy több esetben lovagokat is képeztek. Oktatási anyagukat gyakran írott és



képes formában lejegyezték, közülük az egyik legismertebb az 1443. és 1467. között elkészült és megjelent Gothai kódex, amit

„Talhoffers Fechtbuch” címen is említhetünk. Talhoffer olyan pontosan írja és rajzolja le az egyes mozdulatokat, ami csak magas

szintű ismeretekkel rendelkező oktató vezetésével végzett edzőtermi munka esetén képzelhető el. A fegyveres párviadal a kor

igazságszolgáltatásának is fontos eleme volt. A perdöntő bajvívás a középkorban, Európa népeinek történetében, a törvénykezés

szokásos intézménye. Ez azt jelenti, hogy peres ügyekben az ítélet nem bírói mérlegelés alapján született, hanem a perlekedő felek

fegyveres küzdelmének eredményeként, bajvívással jött létre. Az istenítéletnek igen szigorú feltételrendszere volt. Igyekeztek az

azonosságot és arányosságot megteremteni, abban bíztak, hogy egy ilyen küzdelemben nem jelenthet előnyt a magas képzettség, a

technikai és erőnléti felkészültség. A perdöntő párviadal különösen a fegyverforgató nemesség körében volt népszerű, de így

intézték peres ügyeiket a várjobbágyok, udvarnokok és a királyi sereghez tartozó hadnép is. A bajvívás a kornak megfelelő hadi

öltözetben és fegyverzettel gyalogosan, vagy lóháton folyt le. A kinyomozhatatlan ügyek eldöntésében így az Isten akaratának

kellett megnyilvánulnia, fellebbezésnek helye nem volt. Magyarországon a perdöntő bajvívásra vonatkozó első írásos emlék 1024-

ből származik, amikor a Zalavári Apátság alapítólevelében I. István kötelezi magát arra, hogy az apátság jogainak és birtokainak

védelmére viadort állít ki. A viadorok képzett és kifejezetten viadalokra fel - készült „bérvívnokok” voltak, a pusztakezes és

fegyveres küzdelem hivatásos gyakorlói, alkalmazásuk tovább lépés a perben álló felek harcában. Németországban több, a

perdöntő bajvívásra vonatkozó írott anyag maradt fönn, ahol a meghatározott perrendtartásban előírt módon és helyen vállalta -

ma úgy mondanánk felperes vagy alperes hogy ilyen módon bizonyítja igazát. Ezeknek a viadaloknak rituális rendszere volt,

például a facövek átnyújtása a kihívás elfogadását jelentette, ezután a meghatározott és előre elkészített fegyverekkel kellett a

„peres feleknek” a küzdelmet lefolytatni. Európában a pusztakezes önvédelmi technikák elterjedését a gyalogos istenítéleti

próbákra való felkészítés is elősegítette.

Az istenítéleteket és a lovagi tornákat is megtalálhatjuk a középkori városi vívócéhek anyagaiban. Talhoffer Gothai Kódexében, de

más helyeken is látható, hogy elkülöníti a felkészítés különböző fajtáit, külön fejezetet szentel a pusztakezes és minden fegyveres

küzdelemnek lovon és gyalog. Az ábrázolásokon látható öltözetek és eszközök között lovagi felszereléseket és fegyvereket is

találhatunk szép számmal.

Önálló rész foglalkozik a perdöntő bajvívással, például azzal, hogy milyenek egy gyalogos istenítéleti párviadal rituális és

környezeti feltételei, alkalmazott eszközei és mozgásanyaga. Részletesen bemutatja az egyes mozzanatok időpontját, például az

esti imádságot, a kivonulást pirkadatkor, a fegyverek átvételét és természetesen a küzdelem részleteit a végkifejlettel együtt. A

perdöntő bajvívásoknál is előfordult, hogy a küzdelmet pusztakézzel kellett befejezni. A megismertek alapján kijelenthetjük azt is,

hogy a vívócéheknél viadorok felkészítése is folyt.

A népi játékokat, versenyeket is magukba foglaló rendezvények a mezőgazdasági munkák szüneteihez, vallási ünnepekhez

(pünkösd, húshagyó kedd, farsang) kapcsolódó eseményekként váltak rendszeressé. A testgyakorlatok heterogén mozgásanyaga

főként birkózásból, futásból, kőhajításból, botvívásból, ütő, bábus, méta szerű játékokból és táncból állt össze. Megtalálhatóak a

helyi éghajlati viszonyoknak megfelelő sportok, például a korcsolyázás, síelés. A nyugat-európai falvakban az általánosan

elterjedt birkózó és botvívó szokások a paraszti fegyverviselés megtiltása után terjedtek el. A népi birkózás önálló kategória

Európa és a világ testkultúrájában. A fennmaradt változatok, a gyakorlatok és technikai elemek sokszínűsége rendkívül nagy

lehetőséget biztosít mind elméleti, mind gyakorlati téren a küzdősportok kedvelői számára. Majd minden népnél felbukkannak

tradicionális formák, ami jól tükrözi a történelmi hagyományokat és óriási vonzerőt jelenthet egy-egy ország számára. Sok helyen

a mai napig megrendezett versenyek hatalmas népünnepélynek számítanak, kiemelve megemlítjük az alábbi jellemző példákat.

■ A török yagli birkózásra jellemző, hogy olajjal kenik be testüket hasonlóan az ókori görög olimpiai birkózókhoz és vizes

bőrnadrágot húznak fel. Évente egy háromnapos ünnep keretében rendeznek hatalmas versenyt. A verseny alatt zene szól.

■ Izlandon is kialakult egy érdekes birkózási forma, a glima, A gritra glampe villanást, szikrát jelent erről kapta a nevét ez az

érdekes övbirkózási forma. Ennek megfelelően jellemző, hogy a derékon levő öv segítségével indítják dobásaikat, aminek szinte

minden változatát alkalmazzák. Földharcot nem folytatnak. A győztes egy évig viselheti a Glimakirály címet.

■ Jelentősek a brit birkózási formák a comwallis, a cumberlandi, westmorllandi stílusok. Az angolok szemében ez a mai napig is

egy jelentős szórakozási forma. A három közül talán a legismertebb a comwollis technika, ami variációkban a leggazdagabb. A

versenyzők kabátban küzdenek, ezért megtalálható a cselgáncs és a szabadfogású birkózás minden fogása. A történelem során

viharos kimenetelű versenyek is előfordulta. 1222-ben Londonban országos versenyt rendeztek. Ezután egy téves bírói ítélet miatt

a főváros lakossága két álló napig verekedett. A birkózószenvedély a szigetországban odáig fokozódott, hogy 1460-ban rendelettel

kellett megtiltani a verekedést a Szent Pál Székesegyházban. Az angolok birkózószenvedélye nem vál tozott, a küzdő sportokban

csak az ökölvívás megjelenése hozott változást.

■ Svájcban a schwingen birkózás örvend nagy népszerűségnek.

■ A Kanári szigeteken a Lucha-canária, amit a spanyol bevándorlók űztek először - ma is nagyon népszerű - nagy hasonlóságot

mutat a schwingennel, még a viseletűk is szinte azonos.

Mint már említettük, Magyarországon is volt népi birkózási forma, melynek elemei még ma is fellelhetőek egyes területeken,

ábrázolások is maradtak fönn, ha nem is nagy számban, ilyen I. László király küzdelme a kun vitézzel. A kialakult népi birkózások

gyakran kötődtek egyes területek, egyes emberek védelméhez.

A középkori polgárság testkultúrája a XI. századtól kezdve tér el a parasztságétól. Ennek fő oka az, hogy ekkor alakult ki a

városok védelméhez szükséges fegyverhasználat és testgyakorlat. A fegyverforgatás oktatása és gyakorlása - mint már említettük -

a városi berendezkedésnek megfelelően a céhrendszer keretei között jött létre. Ismereteink szerint 1042-ben a genti

székesegyházban szentelték föl az első polgári vívó társaság címerét. A vívócéhek vívótermeiben oktatott gyakorlatok jelentős

mértékben eltértek a népi birkózástól vagy a botvívástól, az oktatott anyag dokumentáltsága kiemelkedő, nagy gondot fordítottak

az írott-rajzolt formában megörökített gyakorlatok rekonstruálhatóságára. Az első ránk maradt vívókönyv 1280. és 1300. között



készülhetett valamikor A kialakult európai vívó iskolák anyagai közül itt megemlítjük Hans Lichtenau 1390-ben elkészült vívó és

birkózó kézikönyvét, Hans Talhoffer 1443. gothai „Fechtbuch”-ját, de nagy figyelmet érdemel Albrecht Dürer 1512-ben kiadott

„Fecht und ring” vívó és birkózó könyve ahol a mozdulatok csodálatos rajzait figyelhetjük meg. A ránk maradt anyagok közül

még kiemeljük Lucas Cranach metszeteivel 1539-ben és Niklaus Petter 1674-ben készült művét. Ezek teljes pusztakezes

küzdősporti elem rendszert tartalmaznak, míg a népi birkózások, elsősorban az öv birkózás, a kiemelésre, a talajtól való

elszakításra helyezi a hangsúlyt. A vívó szervezetek a céhek szabályainak megfelelően működtek. A tagoknak az előírás szerinti

napokon meg kellet jelenniük, a megbízott kapitányok pedig ellenőrizték a fegyverek állapotát és levezették a gyakorlatot. A városi

polgárság testkultúrája a küzdelemre épült, elkülönült a pusztakezes és a fegyveres harc, a céllövészet és a dobó számok.

A testkultúrára épülő rendezvényeknek fontos társadalmi szerepük volt, melyek hasonlatosak az ókori városállamoknál

megismertekhez. Például a tömegverekedésszerű „elmora” kifejezetten harcgya korlat. Ezt, a sporttá válás első lépései között, a

XII. sz. elején felváltotta az előre meghatározott szabályokhoz kötött „pugna”, ami szervezett csata volt, neve is erre utal. Leírását

egy XIV. sz. eleji páviai kódexben találjuk. „Az egész polgárságot ké t csoportra osztották, amelyek további osztagokba

rendeződtek. Rendszerint fa fegyverekkel küzdöttek vagy egyszerre, vagy párbaj szerűen. Fejükön kívülről kipárnázott sisakot

viseltek, amelynek homlokrészén volt feltüntetve, hogy a küzdők melyik csapathoz tartoznak. Az arc védelmére erős drótkosár

szolgált. A győzteseket pénzzel díjazták.” Egy másik hasonlatos küzdelmi forma a Velencében is űzött „giuoco dél ponté” vagy a

római „ponté dél pugni” amely egy híd birtoklásáért folyt. Ezek a versenyek a XIV. században versenybírók előtt, előírt szabályok

szerint folytak. A népi játékok ábrázolásában ebben a korban nem ritka a katonai utalás. Természetesen így ezekről a

rendezvényekről sem hiányozhattak az íjász társaságok, a vívócéhek és a fegyveres játékok sem rendezvényekről sem

hiányozhattak az íjász társaságok, a vívócéhek és a fegyveres játékok sem.

A küzdősportok és az önvédelem fejlődésében jelentős mérföldkő a reneszánsz kor és testkultúra, mely hatással van a katonai

felkészítésre is. A kialakult szemlélet a testi erő és a mozgás harmóniáját újra felfedezte és előtérbe kerültek a küzdősportok. Az is

elősegíthette ezt a változást, hogy a nagyvárosok közbiztonsága minimális volt. A létrejött vívócéhek az embereket nemcsak a

fegyveres harcra, hanem a pusztakezes önvédelemre is megtanították. A kor emberének kiválónak kellett lennie mindenben, így a

küzdelemben is. A vívókönyvek ábráit a legjobb művészek rajzolták. Példaként említhetjük Lucas Cranach metszeteit Fábián von

Auerswald birkózó könyvében Michelangelót, akinek rajzai Camillo Agrippa

vívókönyvében láthatók ésAlbrecht Dürer Fecht- und Ringbuch-ját. A reneszánsz ilyen

hatásai is elérték Magyarországot. Mátyás király például ismertvolt birkózószenvedélyéről

és hivatásos birkózóiról is legendák keringtek. Feljegyzésekből tudjuk, hogy udvarában

Galeotto Marzio, a király történetíróját,1486-ban legyőzött egy hivatásos birkózót. János

Zsigmond egyik katonája, Csukás Péter pedig 1566-ban egy török birkózót vert meg

ütéstechnikával. A hazai küzdősportra is hatottak a német, németalföldi, olasz, cseh angol

önvédelmi iskolák. A vívócéhek oktatási anyagát tartalmazó könyvekről már ejtettünk szót

és Talhoffer híres vívókönyvét is említettük. Ezt a viszonylag korai művet azért vesszük elő

újból, mert összefüggő és tökéletes önvédelmi iskolát találunk benne. A rendezett és

feldolgozott anyagok a Wolfenbütler, Gothear és Ambrasser kódexből állnak össze. Ez az

iskola változtatás nélkül a mai önvédelmi technikák között is megállná a helyét. Ezt abból

ítélhetjük meg, hogy a metszeteken és a magyarázatokban felfedezhetjük a mai szemmel

nézve is modem technikát. Talhoffer iskolája nem volt elszigetelt jelenség, szinte minden

vívókönyv tartalmazott egy részt ami az önvédelemmel foglalkozott, ez gyakran az utolsó

egyharmada volt a műveknek. Önálló pusztakezes technikákat tartalmazó könyvek is

megjelentek, például 1500-ban „Kis birkózó könyvecske”, 1534.-ben Hans Luft könyve az

egyensúlyve

sztésre és

izületfeszítés

ekre,

csavarásokr

a

kidolgozott

iskola

anyagát

tartalmazza.

Albrecht

Dürer

könyvében és Johann Georg Passchen Vollständiges Ringbuch című művében is teljes pusztakezes

önvédelmi rendszert találunk.

Nézzünk néhányat a fellelhető technikák közül: ismerték és alkalmazták az eséstechníkákat, a klasszikus dobások mindegyike

előfordul még a fejen-

átdobás, támasztott-gáncs, kaszáló technikák is Láthatunk kontrákat, csípő-kontra láb kiemeléssel beforgásos dobásokhárításánál

izületi-feszítéseket, csavarásokat



Sötttíp, Csípődobás kontrája (Fabian von Auerswald, 1539.) Dobás kontrája váll-feszítéssel

(Fabian von Auerswald, 1539.)

Az ütéstechnikák védésére a ma jiu-jitsuban is használt

technikákat alkalmazóik. Az eszközös támadások (késes, bot,

kard, stb.) ellen sem hiányoztak a hárítások. Ezt az iskolát

ismerte Xaveri Szt. Ferenc is, aki később Japánba került, ott élt

haláláig és szamurájokat tanított. A későbbiekben az ismert

technikákat tovább fejlesztették Niclaus Petter müve már

egészen árnyalatnyi mozdulatokat is tartalmaz. Rommeyue de

Hooge 1674-ben Amsterdamban kiadott könyve már

Önvédelem címmel jelent meg. Itt már a fogások és technikák túlburjánzása figyelhető meg.

Egyébként is találhatunk sok műben olyan gyakorlatokat is amire ma azt mondjuk, hogy nagy

gyakorlattal rendelkező sportoló intuitív megoldása egy-egy esetben. A technika fejlődését jól

példázza a kard változása, ami ekkorra már hosszú, vékony pengéjű, szúrásra, vágásra egyaránt alkalmas fegyver és a kéz

védelmét is ellátja. Az ehhez igazodó mozgás kialakításával a vívómesterek lerakták a modern vívás mozgásrendszerének alapjait.

A városok testkultúrával kapcsolatos rendezvényei a társadalmi, politikai törekvésekhez is kötődtek. A XVII. századi francia és

német hódítás következtében az itáliai városok elveszített függetlenségével együtt a játékok is háttérbe szorultak. A vívás és a tánc

mesterei az építészekkel, a művészekkel és az írókkal együtt szétszóródtak Európa különböző udvaraiba. A reneszánsz kialakulása

Európa más országaiban közel sem volt annyira robbanásszerű, mint Itáliában és nem volt olyan kibékíthetetlen ellentétben a

középkor eszméivel. Ekkor kezdtek önálló sporttá alakulni a lovagi képzés gyakorlatai és vesztették el küzdősporti jellegüket Egyes

vívócéhek, általában a legtradicionálisabbak, megszerezték a vívásoktatás kizárólagosságának jogát, melyre különböző

uralkodóktól kapott adománylevelek jogosították fel őket. Ilyen például a Német-Római császárság területén a szent Márkról

elnevezett Frankfurti központú „Bruderschaft von Sankt Márkus von Lővenberge”, a prágai Szent Vitus védnöksége alatt do lgozó

„Freifechter von dér Feder von Greifenfells”, - közülük kerültek ki a császári és fejedelmi udvarok szakértői és

vívóreprezentánsai, szavuk döntő volt a katonai kiképzésben és becsületbeli ügyekben is, - valamint a Lukács evangélista

patronálást élvező„Bruderschaft von Sanct Lucca” céh tagjai, akik plebejus jellegű csoportot alkottak és a különböző városokat

járva pénzért mutogatták művészetüket. A krónika ilyen vonatkozásban először a konstanzi zsinattal kapcsolatban említi őket. A

vívó iskolák között jelentős különbség volt. Szinte mindegyik elkészítette saját oktatási anyagát.

Angliában sem maradhatott el a testkultúra jelentős fejlődése a reneszánsz, és a polgárosodás idején. Itt alakult ki sok játéknak,

sportnak szabályozott változata. A korabeli feljegyzéseken és metszeteken kívül Shakespeare tragédiái és a vígjátékai is erről

tanúskodnak. Műveiben az itáliai mesterektől tanult újszerű vívás, birkózás, akrobatikus táncok és sok egyéb küzdő elemet

tartalmazó sportesemény jelenik meg.

A XVII-XVIII. századtól kezdve a sport, a katonai képzés, a párviadalok és istenítéletek, valamint a büntetéssel kapcsolatos

megmérettetés élesen szétválik. Bizonyos tradíciók és törvények eltűnnek a történelem süllyesztőjében, míg más elemek önálló

életre kelnek. A reguláris hadseregek kialakulásával, a korszerű harcászat és fegyverzet fejlődésével egy időben a kiképzést új

alapokra helyezték, mely a szervezett és egységesen irányított, mozgatott csapatok számára készült. A párviadalokra és

párbajokra történő felkészítésre külön vívóiskolák jöttek létre. Ezek között megkülönböztethetünk angol, francia, olasz, spanyol,

stílusokat Itt elsősorban a társadalom főúri rétege képeztette magát. A polgári környezetben a vívócéhek még fenntartották

korábbi helyűket. Az önvédelemben előtérbe került a tűzfegyverek használata. Az pusztakezes önvédelem oktatása a XVIII. század

elején szinte teljesen megszűnt. A fizikális megmérettetésben fönnmaradtak a népi küzdőjátékok, a népi birkózások és azok

eredményei.

A pusztakezes küzdelmek elsősorban a sport irányába változtak és mozgásanyaguk is átalakult. Angliában az ökölvívás egyre

jobban fejlődött, népszerűsége óriási volt. Például 1811-ben Dribb és Molyneux mérkőzését húszezer ember néézte végig. A

kezdeti mérkőzéseket füvön rendezték, szöges cipőben, kesztyű nélkül küzdöttek. Időkorlátozást nem alkalmaztak, a végcél az

ellenfél harckép:elenné tétele volt. így fordulhatott elő, hogy James Kelly és Johnathan Smidt küzdelme hat órán át tartott.

Széchenyi István angliai tartózkodása idején nagy figyelmet fordított egy ökölvívónak. Leírásában olyan edzéstervet találunk

amilyet ma is alkalmaznak. A birkózás a klasszikus formák modernizálásával került előtérbe, létrejött a görög -római stílus. A

szabadfogás technikai fejlesztését is elkezdték. Ez két ágra fakadt és létrejött a modem pankráció is, amely teljes egészében a

szórakoztatóipar része lett. 1896-ban a klasszikusnak mondott küzdősportok, a birkózás és az ökölvívás, bekerültek az olimpiai

sportágak közé. A küzdősportok területi és történeti áttekintése során levonhatjuk azt a következtetést, hogy a kialakult irányzatok

stíluskülönbségét az adott k or, nemzet szokásai, viseletei, vallási formái hozzák létre. A törvényszerűségeket ez nem befolyásolta,

mindig a felmerülő igény volt a cél. Az eddigieket összegezve láthatjuk, hogy a vívócéhek kódexei, könyvei, melyek a XIII.

századtól a XVIII. századig fellelhetők, tartalmazzák a kor városi polgári) önvédelmi-, lovagi, katonai mozgásanyagát és

párviadalok, párbajok minden mozzanatának ábrázolását, tehát az európai önvédelem rekonstrukciós munkáihoz kiváló források.

Korábbi időszakok lejegyzett mondái, kódexei is jól használhatóak, bár megfelelő szemlélettel kell őket vizsgálni. A népi

birkózások rendszere is tanulmányozható és hasznosítható. Amikor megpróbáljuk az európai küzdősport múltjának rendezését és

racionalizálását azért, hogy szabadidős tevékenységként hasznosítható eredményhez jussunk, a szerteágazó és igen gazdag írott és

képes anyagból kell egy megfelelő, egységes rendszert kialakítani. Ezért is szükséges olyan, tömegesen alkalmazható

mozgástevékenység felelevenítése, amely nem kötődik a hatalmas teljesítményeket igénylő, eredmény centrikus versenysport



mozgásanyagához. A tradicionális európai önvédelem felelevenítésével a szabadidősport ig ényeinek megfelelő, szabályok közé

szorítható, olyan sporttevékenységhez jutottunk , aminek kicsi az eszköz és technika igénye, bárki által űzhető. A hatalmas

mozgásanyag miatt az edzés és a mozgás testre-szabottá tehető, egész életen át gyakorolható és miután abszolút kritériumok

nincsenek, korlátlanul elterjeszthető, mindenki számára hozzáférhető.

Az önvédelem fogalmának meghatározása és elemzése

A meghatározásokat csak komplex elemzés alapján célszerű elvégezni. Az ember - ember elleni küzdelmek magával a léttel egyeznek. A különböző szakaszok történelmi áttekintése után összegzésképpen megemlítendő, hogy a küzdelmek formai meghatározása állandóan változott. Hol a létért, hol a területi

fennmaradásért, hol a társadalmi pozícióért kellett küzdeni. A történelmi áttekintésből az is kitűnik, hogy a játékosság, a népi birkózási formák és a különböző katonai játékok is ezt a célt szolgálták. A harcászati és

sporttörténeti emlékek így állandóan keverednek. Az első alapvető szétválasztás: A világ szinte minden pontján kifejlesztik a nemzeti sajátosságoknak megfelelő küzdelmi formákat. Ezt természetesen igyekeznek elfogadtatni, mint küzdősportot, és mint igen

hatékony önvédelmi formát. Még előkerül esetenként egy fogalom a harcművészet, felvetődik a kérdés, mi a különbség közöttük. A választ célszerű elemzéssel elvégezni.

Küzdősportok:

Minden irányzatnak van jellemző mozgásanyaga, tehát csak ütésekre, fogásokra, vagy dobásokra, stb.

korlátozódik. Jellemző, hogy a játékokra érvényes alapkritériummal rendelkeznek, szigorú szabályok rögzítik az egész tevékenységet. Ezekben lefektették az alkalmazható technikákat, meghatároztak súlycsoportokat és a küzdelem idejét, versenyzési ciklusok és egyéb sajátosságok alakultak ki.

Ennek alapján két fő meghatározót ismerhetünk fel: 1. az adott sportág a sajátos, viszonylag szűk, technikai elemrendszerén belül igyekszik a

legtökéletesebb felkészülés mellett a legjobb megoldásokat kifejleszteni. (így válik érthetővé, hogy egy ledobásos technikánál miért nem kerül még véletlenül sem az anyagba ütéstechnika, ugyanis a két mozgásszerkezet nehezen oktatható egy időben.)

2. minden esetben a sportolók rendelkeznek egy értelmű motívummal. Meghatározott az edzés ideje, anyaga, technikai elemei. Ismert a versenyek időpontja, helyszíne, a küzdőtér mérete, az ellenfelek, a

küzdelem időtartama és ezeket a felkészülés során figyelembe veszik. Minden sportolót védi a sportágára jellemző szabályrendszer.

Önvédelem:

Az önvédelem szó nem fedi teljesen azt az átfogó és összetett fogalmi rendszert, amit igazán magában

foglal. A sportoktól eltérően fő jellemzői: a bizonytalanság térben és időben, előfordulása meghatározhatatlan. Elméleti alapon még a személy és a társadalmi környezet sem választható szét. Az önvédelem meghatározói:

Nem rendelkezik egységes technikai elemrendszerrel. Általában valamilyen, esetleg több küzdősport mozgásanyagát használja.

2. Az esetleges alkalmazásnál akármilyen küzdősporti fogással találkozhatunk, nehezített esetben a legváltozatosabb eszközök is előkerülhetnek. 3. Az önvédelem szituációira jellemző, hogy nincs motívum vagy nem ismert, nem ismeretesek az ellenfelek

sem, súlyuk, technikai ismeretanyaguk is ismeretlen. Nagy gondot okoz, hogy egy esetleges támadás időpontja sem számítható ki előre. A felsorolt néhány

szempont figyelembevételével megállapíthatjuk, hogy e két területet egyértelműen szét kell választani. A szétválasztás szükségességét talán egy egyszerű elméleti meghatározás is érthetővé teszi. A küzdősportokban a motiváció egyértelmű, a támadó nem érezheti magát biztonságban mert felkészült

védelemmel találja magát szemben és támadása önmagára válhat veszélyessé. Zárt egységet képeznek a lehetséges variációk és forrmák. A sportoló a meghatározott keretekből nem léphetnek ki.



.Az önvédelemben szinte minden esetben a támadónak van előnye. A védekező szinte fel sem tud készülni, csak magát a támadást érzékeli, míg a támadó már hosszú idő óta mérlegelheti a lehetséges formákat és a

szituációt. A két esetben tehát különböző felkészítési, technikai, pszichológiai alapokról kell kiindulni. A szétválasztás

nem jelenti azt, hogy az önvédelmet nem kell valamilyen rendszerbe foglalni. Egyszerűen a küzdősport egy zárt, az önvédelem egy nyitott rendszer. Az önvédelem oktatása és rendszere alkosson egy meghatározott formát, de az egyik oldalon a felmerülő életszituációkra készüljön fel. A lehetséges variációk és szituációk

számát nem lehet meghatározni. Természetesen ez azt is jelenti, hogy egy eléggé nyitott rendszerrel állunk szemben, amelynek alkalmasnak kell lennie arra, hogy adott esetben befogadhassa a legjobb módszereket, és

a válaszoknál lehetőséget biztosítson a variációk és kombinációk minden formájára. Mostanában szívesen használják a harcművész, harcművészet kifejezést, itt az a kérdés, hogy mit takar ez a fogalom, mikor használjuk helyesen.

Először nézzük mi a harc: ellentétes erők, ellenfelek heves küzdelme. Általánosságban nincsenek meghatározott szabályai célja az ellenfél, az „akadályok” leküzdése. A harcban bármelyik fél lehet támadó

vagy védekező és ez változhat, technikai elemtára és a használható eszközök fajtája elvileg korlátlan, motivációja sokféle lehet. Másfelől művésznek nevezünk valakit, ha egy viszonylag bonyolult tevékenységben nagyfokú ügyességgel, hozzáértéssel bír és ezt alkalmazni is tudja. Ezek alapján a

harcművész a küzdelemhez szükséges sokoldalú fizikai, taktikai és pszichikai felkészültséggel, széleskörű ismeretekkel, nagy gyakorlattal rendelkezik és ezeket komplex módon alkalmazni is tudja. A küzdelemnek

ezzel a fajta megközelítésével itt nem foglalkozunk. A területek vizsgálata során nem szabad figyelmen kívül hagyni a tényleges fizikai tevékenységet. A küzdősportoknál a konkrét szabályozó rendszer lehetővé teszi, hogy többszörösen összetett (hullámzó)

küzdelmi forma alakuljon ki. A támadásokra kontratámadások, taktikai cselezések jöhetnek létre. Az önvédelemre jellemző, hogy a cél elérése miatt az esetek zömében csak egyszeri első szándékról

beszélhetünk. A küzdősportoknál a taktikus gondolkozás irányítja a küzdelmet, míg az önvédelemben a spontán vegetatív beidegzések a meghatározók. Egyes esetekben mozgató és irányító lehet az indulat.

Az önvédelem rendszerezése

Az önvédelem rendszerezése során egyértelművé vált, hogy két fő területet lehet megkülönböztetni. E két fő

rész élesen kettéválik. A konkrét határok kijelölése után megkülönböztetünk aktív és passzív önvédelmi rendszereket. A szétválasztott anyagnak jogi vonatkozásai is vannak. Az aktív rész csak fegyveres testületeknek oktatható. A

polgári önvédelmi oktatásra jellemző, hogy alapvetően a passzív elvére épülhet. Részletezve:

Passzív önvédelem

Minden esetben feltétel, hogy egyértelmű fizikai támadásról legyen szó. A megtámadott az azonosság

elvének megfelelően a támadást igyekszik megállítani, megfékezni, elterelni (blokkolás) és egy ellenakcióval rögzíteni, lefegyverezni, ártalmatlanná tenni a támadót. A passzív önvédelem első mozzanata

tehát a védekezés, a következő fázis a védekezésből történő átmenet egy, az ellenfélre nézve nem veszélyes, de hatásos fogásba. Számtalan példa hozható fel. Az érdekesség kedvéért egy teljesen szélsőséges minta: egy jó fizikai képességekkel rendelkező küzdősportokat űző személyt megtámad egy gyenge fizikumú,

erősen alkoholos személy. A megtámadott zsebkést vesz elő és súlyosan megsebzi a támadót. A joggyakorlat alapján az eredetileg megtámadott személyt marasztalják el, mivel az azonosság elvét nem

tartotta be. Ebben az esetben ugyanis a megtámadottnak lehetősége lett volna olyan formában kitérni a támadás elől, hogy a támadónak testi sérülést ne okozzon. Felvetődik a kérdés, hogy ebben az esetben a passzív önvédelem milyen előnyökkel rendelkezik. A kategórián belül megállapíthatjuk, hogy a képzés

sohasem lehet tökéletes, sőt tovább fokozva tökéletes önvédelem nem is lehetséges. Ha figyelembe vesszük a támadó pszichikai előnyét, a váratlanságot, (egy jó ütemben elindított egyenesütést nem lehet kivédeni),

jogosan tehetjük fel a kérdést: van-e egyáltalán értelme a passzív önvédelmi képzésnek. A válasz megadásakor több szempontot veszünk figyelembe. A rendszeres képzés kialakíthat egy olyan fizikai



állapotot, és egy olyan automatikus mozgáskoordinációt, amely lehetővé teszi a képességek igazán nagyobb és minőségileg tökéletesebb eltolódását a támadóval szemben. A példában felhozott minőségi különbségre

kell törekedni. Vesztett pozícióba kerül a védekező az önvédelemben, ha a fizikális és a technikai színvonala azonos a támadóéval.

Az önvédelemben talán a technikai képzésnél is nagyobb szerepet kap a pszichikai felkészítés. Az adott szituációban mutatott viselkedési forma meghatározó lehet. Érvényes az-az elmélet, amely a kobra-kisegér nevet is viselheti, a kobra megjelenésével és magatartásával a kisegér szinte megbénul, cselekvésre

képtelenné válik és teljesen megadja magát a sorsnak. Átvitt formában az önvédelemben a bizonytalanság, félénkség, a passzivitás ilyen jellegű hatásokat válthat ki.

Amerikai kutatások szerint a támadó minden esetben meg van győződve sikeréről. A kutatások bizonyították azt is, hogy a szociális és értelmi körülmények mennyire motiválják a támadásokat. A legérthetetlenebb és megrendítőbb formaként a teljes motívumhiányú gyilkosságot lehet felhozni. Például sétál egy ember az

utcán, vele szemben jön egy másik, aki már korábban elhatározta, hogy megöl valakit, és elveszi a pénzét. Amikor egymással szembe érnek, hirtelen előkapja a kését és szúr. Ez az a támadás, amit soha nem lehet

kivédeni. Szerencsére kimutatták, hogy ilyen jellegű támadásra csak igen alacsony értelmi és érzelmi szinten álló személyek képesek. Az agresszív cselekvéseknek ezt követően széles skálán mozgó repertoárja van. Ismertek az indulati és érzelmi motiváltságú támadások, csoportos garázdaság és még sok minden más. A

sort egy igen veszedelmes forma zárja, a különlegesen magas színvonalú, tervezett, jól előkészített, érzelemmentes támadási forma. Legáltalánosabban ezt a formát terrorizmusnak nevezhetjük. A két szélső

határeset veszélyességi foka azonos. A passzív önvédelemben csak nagyon sok tanulás után juthatunk el olyan szintre, hogy e két szélsőséges estre egyáltalán reagálni tudjunk. A passzív önvédelemben tehát a pszichikai képzés a legfontosabb. A jó technika csak higgadt gondolatokkal

és a szituáció helyes felismerése mellett hatékony. A két szélső állapot közötti szakaszból ragadjunk ki egyet: Tanúvallomás, amit egy utcai rablótámadás elkövetője tett.

„ Az áldozatomat miután kiszemeltem, hosszan követem és figyelem minden mozdulatát. Várom az alkalmas pillanatot, hogy megtámadjam. Egyszerű eset ha csak egy táskát kell a kezéből kitépni, nehezebb a kabát felső zsebébe tett pénztárcát kiemelni, elrabolni, (nem lopásról van szó), leginkább hátulról közelítem

meg és a késemet igyekszem a torkára tenni. Ilyenkor már senki ne ellenkezzen, mert már képtelenség védekezni, adja ide az értékeit..., hogy lehet engem elriasztani, egyszerűen aki észreveszi, hogy követik,

vagy menjen egy forgalmas helyre és éreztesse velem, hogy észrevett, ekkor én már nem kockáztatok többet, vagy dobja mindenét egy postaládába, a posta kikézbesíti neki az értékeit, én meg minek kövessem. Nagyon félek minden zavaró tényezőtől, egyszer mielőtt megtámadtam volna valakit, az hirtelen felém fordult és

kinyitotta az ernyőjét, én azonnal elfutottam ...”. (Idézet a VIOLENT MÉN című munkából.) Összegezve megállapíthatjuk, hogy a passzív önvédelmi képzést egyszerre mind a két irányba el kell

indítani. Természetesen nem egy élesen elkülönülő oktatásról van szó, csakis a jól megválasztott és ötvözött képzéssel lehet eredményt elérni.

Aktív önvédelem

Az önvédelemnek ez az ága igen sok vitát váltott ki. Igazából minden egyes eset külön elemzésre szorul. Az alap meghatározásban úgy szerepel, hogy csak fegyveres testületek részére oktathatók. Ez elméletileg igaz, azonban sok esetben tűnik fel a polgári életben is az alkalmazása. Az aktív önvédelem ténylegesen támadást

jelent előre felkészített specialistákkal. Egyszerű példa: terroristák elfogása, élve kézrekerítése úgy, hogy a túszoknak ne legyen bántódásuk. Erezhető, hogy az „ügy” érdekében számos olyan technikai fogást, eszközt

is igénybe lehet venni, amelyek alkalmazása egy egyszerű utcai támadásnál nem megengedhető. Az aktív önvédelem fejlettebb mint a passzív forma, ezzel gyakorlatilag egy oktatási folyamatot is meghatároztunk. Az ebben a kategóriában használatos elvek lehetőséget adnak az eszközök, fegyverek

alkalmazására. Az aktív önvédelmet alkalmazó személynek tehát lehetősége van arra, hogy alkalmazza mindazokat a technikai és pszichikai eszközöket, amelyek a passzív önvédelemnél a támadó előnyeként

jelentkeznek. Az érthetőség kedvéért, aktív önvédelmet elsősorban bűnözők, terroristák elfogásánál lehet alkalmazni, használata igen nagy felelősséggel jár. A nem megfelelő belsőkontroll pontatlan technikai



végrehajtás, estleges indulatok felszínre kerülése stb. súlyos következményeket okozhatnak. A támadások zöme vitái pontokra hat, másik alkalmazási terület az ízületek feszítése, ezek súlyos, életveszélyes

sérüléseket is okozhatnak. Az aktív önvédelemhez sorolhatjuk-e a polgári életben előforduló néhány szituációt?

Például: több támadó bántalmaz egy személyt vagy veszélyhelyzetet teremt. A kérdésre a választ nehéz megadni. Szakmai szempontból egyértelmű cselekvést kíván egy ilyen szituáció, embertársi kötelességünk segítséget nyújtani. Sajnos az utólagos helytelen értelmezések miatt az ilyen közbeavatkozásokat sok

esetben elmarasztalták. Véleményem szerint az elképesztő emberi passzivitás eredendő okait itt is kell keresni, félelem egy estleges meghurcoltatástól. 1981-ben a Magyar Televízióval egy érdekes kísérletet

folytattunk. Egyik délután két sportoló spontán jellegű verekedést kezdett egy buszmegállónál. A sarki újságos bódéban volt elrejtve a kamera. Az utólagos elemzésnél megdöbbentő képet mutatott a több száz utcán sétáló ember passzivitása. Sokan úgy nézték a jelenetet, mint egy szórakoztató műsort. A kísérletet

ötször ismételtük, ezalatt mindössze két személy próbálta megakadályozni a verekedést. A második kísérletnél egy kb. 65 éves, jó karban lévő hölgy volt, aki minden félelem nélkül állt a két verekedő közé és

az egyiknek egy hatalmas pofont is beígért. Érdekes, hogy a jelenet után bement vásárolni a sarki boltba. A negyedik kísérlet alatt lépett ki, ismét meglátta a verekedőket és mindössze ennyit mondott: „két hülye, csak verjék össze egymást”. A másik közbeavatkozó egy kb. 28-30 éves fiatalember volt. Jól látható volt félelme

a teleobjektíves felvételnél, még szájának intenzív remegése is látható volt. A szomorú az, hogy egy ártatlan ember megveretése is ilyen közömbösséget eredményezne.

Áthidaló módszerként az alkalmazott passzív önvédelmet egy magasabb tudásszintnél ki lehetne egészíteni aktív technikai elemekkel. Az aktív önvédelem nemzetközi gyakorlatát tanulmányozva megállapítható, hogy magas az eszközhasználat aránya is. Az adott tevékenység tanulmányozásánál nem szabad figyelmen kívül

hagyni az egyre erőteljesebben jelentkező úgynevezett combat technikákat. Ezt az irányzatot egyértelműen az aktív önvédelem kategóriájába kell sorolni. Az önvédelemnek nevezett tevékenységnél számos

elnevezéssel találkozhatunk. Néhányat felsorolunk az érdekesség kedvéért:

- Védekező önvédelem, gyakorlatilag megegyezik a passzív önvédelemmel;

- Támadó önvédelem, megfelelője az aktív önvédelemnek; - Self-Defense: praktikus polgári önvédelem erőteljes JUDÓ elemekkel;

- Selbstunterricht, hasonlatos az előző irányzathoz, de tartalmaz kemény aktív önvédelemre utaló jegyeket; - Ju-Jutsu: lágy, eléggé nyitott keretekbe zárt technika, érdekessége, hogy speciális irányzatai is

vannak, pl. policeigriffe és Kniffe technik., azaz rendőrségi, illetve késes technikai elemekkel; - Ju-Jitsu: zárt rendszert képező, egységes anyagot tartalmazó lágy önvédelmi irányzat. Nevezik még

a harci művészetek egyik ágának, általában kötődik a korai japán önvédelmi iskolák valamelyikéhez; - combat iskolák, a szó önmagában is harcot jelent, gyűjtő fogalom, mindazokat a harci formátumú technikákat jelenti, amelyek a küzdelemben előfordulhatnak, létezik pusztakezes, késes, 10 m-ig

lőfegyveres, lőfegyveres, terepmozgásos, hangtalan lefegyverzés, műszaki jellegű, speciális katonai képzés, gyakorlatilag minden olyan, amely felülmúlja az egyszerű bűnözés elhárítást, jellegében

katonai, ill. rendőrségi specialisták képzése. A combat anyagok célratörőek, nem sportolási, hanem kiképzési jellegűek.

Az önvédelmi iskolák módszerükben .Italában alkalmazkodnak a küzdősportokhoz, sőt keresik a velük való kapcsolatot, külső jegyeik szerint sportegyesületekhez hasonlítanak, több estben valamilyen elfogadott

olimpiai sportághoz kapcsolódnak, mint érdeklődést felkeltő tanfolyamrendszer.

Az önvédelem jogi értelmezése:

„Nem büntetendő annak a cselekménye, aki a saját, illetve a mások személye vagy javai elleni jogtalan

támadás megelőzése céljából telepített, az élet kioltására nem alkalmas védelmi eszközzel a jogtalan támadónak sérelmet okoz, feltéve, hogy a védekező mindent megtett, ami az adott helyzetben elvárható



annak érdekében, hogy az általa telepített védelmi eszköz ne okozzon sérelmet. Nem büntetendő az a cselekmény, amely a saját, illetve más vagy mások személye, javai vagy a közérdek ellen intézett, illetve

ezeket közvetlenül fenyegető jogtalan támadás elhárításához szükséges. A jogtalan támadást úgy kell tekinteni, mintha az a védekező életének kioltására is irányult volna, ha azt személy

ellen éjjel, fegyveresen, felfegyverkezve vagy csoportosan követik el, az a lakásba éjjel, fegyveresen, felfegyverkezve vagy csoportosan történő jogtalan behatolás, vagy az a lakáshoz tartozó bekerített helyre fegyveresen történő jogtalan behatolás. Nem büntethető, aki az elhárítás szükséges

mértékét ijedtségből vagy menthető felindulásból lépi túl. A megtámadott nem köteles kitérni a jogtalan támadás elől.”

A törvény értelmezése mindig az adott esetre vonatkozik. A bírói gyakorlatok alapján azonban mindig megkövetelik a „menekülési kötelezettséget”. Fontos minden esetben hangsúlyozni, hogy a legfőbb érték az emberi élet. Tehát támadás esetében a hatékony védekezés a támadó életét nem olthatja ki. Kitér a jog

minden olyan esetre, amelyik valamilyen rendszerbe sorolható, néhány egyszerű példa: Utcai támadás: első reakció menekülési kötelezettség, ha erre nincs mód, hatékony passzív önvédelem, nem

beszámítható személyek támadása (alkohol, elmezavar, tudatzavar, esetleg családtagoknál). A lehetséges és alkalmazható önvédelmi forma a menekülési kötelezettség és a kitérés. A kitérés azért fontos, mert a nem beszámítható állapotban lévő személyek dühkitöréskor tapasztalt ereje sokszor elképesztően

megsokszorozott az egyébként elvárható fizikai teljesítményükhöz képest, azonkívül nincs tudatosan irányított mozgáskoordináció, így adódhatnak véletlenül is bekövetkező súlyos sérülések, esetleg haláleset.

A kitérést és menekülést az is indokolja, hogy ilyen pszichikai eseteknél a személy fájdalomérzete gyakorlatilag a nullára csökken. Ha feltételezhetünk egy izületi rögzítést, (amire az emberek az erős fájdalom miatt megadják magukat) de zavart elmeállapotban a támadó nem törődve saját testi épségével

inkább eltöri a csontját, vagy vállalja a szalagszakadásokat stb., hogy az ölési kényszerétől vezetve támadását befejezhesse.

A joggyakorlat nem ismer jogos védekezést olyan esetben, amikor az úgynevezett ököljog forma alakul ki. Kocsmai verekedések, vélt sérelmek önbíráskodással történő „lerendezésekor” gyakorlatilag mindkét fél felelős tetteiért és itt említjük meg a „szemet szemért, fogat fogért” elvet is. Az arányosságról már korábban

tettünk említést. Ennek megítéléséről idézünk hazai példát. Egy hetven éves személyt támadott meg egy életerős fiatalember, aki késsel védekezett. A bíróság a puszta kézzel támadó életkorára, erőfölényére

tekintettel nem találta aránytalannak a kés használatát az idős, törődött embernél. A példa szélsőséges, sok esetben nehéz elbírálni az arányosság elvét. Arányosság túllépésének esete akkor fordulhat elő, ha a megtámadott személyt ijedtsége, félelme, felindultsága meggátolja a szükséges mérlegelésben, ez

mentesítheti a felelősség alól. A képzett, küzdősportokkal, önvédelemmel foglalkozó személyek viszont erre aligha hivatkozhatnak.

Külön kezelendő az az eset, amikor a „végszükség” esete merül fel: „Nem büntetendő annak a cselekménye, aki saját, illetve más személyét vagy javait közvetlen és másként el nem hárítható veszélyből menti, vagy a közérdek védelme érdekében így jár el, feltéve, hogy a cselekmény nem okoz nagyobb sérelmet, mint

melynek elhárítására törekedett. Nem büntethető, aki azért okoz nagyobb sérelmet, mint amelynek elhárítására törekedett, mert ijedtségből vagy menthető felindulásból nem ismeri fel a sérelem nagyságát.

Nem állapítható meg végszükség annak javára, akinek a veszély előidézése felróható, vagy akinek a veszély vállalása foglalkozásánál fogva kötelessége.” E néhány példával érezhetővé válik, hogy az önvédelem alkalmazása mennyire sokrétű és szerteágazó, jogi

megfontolásokat is igénylő tevékenység.

Az európai önvédelem mozgásanyaga

Az önvédelmi rendszer mozgásanyagát elsősorban a tradicionális európai önvédelem alapján állítottuk össze. (Ezért az illusztrációk régi európai pusztakezes technikákat tartalmazó művekből származnak.)

Azonban, amint már említettük, a rendszer több szempontból is nyitott ezért minden jól használható technika alkalmazását, beépítését lehetővé teszi. A részletes technikai elemek ismertetése előtt célszerű megvizsgálni,

hogy mi az, amire fel kell készíteni az önvédelmet tanulókat. A vizsgálat tárgyát az előforduló támadási



formák határozzák meg. A támadási formák rendszerezése a komplikált variációk és összetevők ellenére viszonylag egyszerűek.

A lehetséges támadások: 1. ütések

2. rúgások 3. fogások 4. eszközös támadások

A felsorolt támadási formák ismeretében fel kell térképezni mind a négy kategóriában előforduló irányokat,

mozgásformákat. A feltáró munkában nem szükséges az extra és alig előforduló támadásokat rögzíteni, pl. egy fekvő támadó ököllel sípcsontra üt. Előfordulása szinte valószínűtlen. A meghatározott támadási forma után a védekezés lehetőségeit kell rendszerbe foglalni. Az önvédelem technikai elemei már változatosabb

képet mutatnak. 1. állások

2. lépések 3. ütések, ütésvédések 4. rúgások, rúgásvédések

5. eséstechnika 6. egyensúlyvesztések

7. fogások, fogásbontások 8. dobások 9. izületi feszítések

10. vitálpontok 11. földharc

12. eszközhasználat 13. pszichikai eszközök 14. tereptárgyak közötti mozgás

Az önvédelem oktatásánál tehát sok tényezőre kell figyelni egyszerre. A blokkrendszer adta lehetőségek

viszont segíthetnek a rendszerezésben. A technikák párosítását úgy kell elvégezni, hogy kialakítunk egy támadási rendszert. (Meghatározott támadási formákat sorrendbe állítunk valamilyen logika szerint, pl. fentről lefelé irányuló támadások, vagy hat hátsó átkarolás, fogás.) A kiválasztott támadások mindegyikére

az egyénnek megfelelő három-három hárítási formát dolgozunk ki.

Az önvédelmi oktatás mozgásanyagainak elemzése:

Állások

A küzdősportok mindegyike kimunkálta a saját mozgásanyagához legjobban illő alapállásokat. Ezek részben

a védekezés és támadás hatékonyságát hivatottak elősegíteni. A küzdősportok állásai már feltételezik a küzdelmet, tehát annak szerves részévé vált.

Az önvédelemben a váratlanszerűség miatt úgynevezett kialakított és reflexállásokat kell oktatni. Közös tulajdonságaik a következők: enyhén hajlított térdek, a védekezésben gyakorlottabb kéz felőli oldal van a támadó felé, a kar előrenyúlik, könyök hajlított, testsúly a hátul levő lábon, a hátul levő kéz gyomor

magasságban a test előtt helyezkedik el. Az önvédelmi állásoknál említjük meg a küzdő felek közötti távolságot. A küzdősportban ezt nevezhetjük ütő, rúgó, fogó távnak. Jelenti továbbá a küzdelemre való

készséget. Az önvédelemben az állásoknál két célszerű távolság jöhet számításba, az egyik az ütő, rúgó, stb. távokon kívüli, a másik pedig a teljesen testközeli, elnevezésük: küzdőtávolságon kívüli; zár távolság, szoros rátapadó. Mindkét távolságnak az az értelme, hogy a támadás energiáját lecsökkentse ill. hatástalanná tegye.

Az önvédelemnél a haladásból történő állásba váltásnak igen plasztikusan kell végbemennie. Az átmenettel azonos időben a kéz is védekező, ill. támadó formát vesz fel. Az önvédelem oktatásánál minden esetben

haladásból oktassuk az állásokat, mivel az életszerűség ezt követeli meg. Az állások csoportosításánál figyelembe kell venni a frontális, jobb-bal ferde, szűk és mély, határozott blokkoló és átmeneti állapotokat.



Csoportosíthatók az állások úgy is, hogy támadó vagy védekező jellegűek. Az önvédelemben használt állásoknál a legfontosabb, hogy minden helyzetből lehetőség nyíljon a további mozgásra.

Lépések

Az önvédelmi szituációk sorozata tehát így egyszerűsíthető: haladás, járás átmeneti állásba (ami alatt a támadás első rohamának feltartóztatását értjük) állásból átmenet lépésbe. A lépések tanítása már mozgáskoordinációs feladat. A tanított és alkalmazott önvédelmi technikák alapvető része. A lábak helyzete,

hogy a kéz és láb munkájának együttes koordinációja meglegyen, ritmus és dinamikai egysége és pontossága alapvető fontosságú. A lépéseknél feldolgozhatjuk és kialakíthatjuk az irányok szerinti tematikát

is. A mozgás (haladás) lehet előre, hátra, jobbra, balra és természetesen közbülső szögek irányába is. A lépések kiválasztásánál minden esetben az oktatott önvédelmi technikák karaktere legyen a mérvadó. Csodalépések nincsenek. A küzdelemben az a lépéstechnika a legjobb, amely a legharmonikusabban

illeszkedik az alkalmazott mozgásformába.

Ütések, ütésvédések

Az önvédelemben az ütések arányos szerepet kapnak a többi technika mellett. Elemzésüknél minden estben arra kell gondolni, hogy semmi másról nincs szó, csak energia-átvitelről, tanításuknál a mechanikai,

biomechanikai törvényszerűségeket figyelembe kell venni. Az energiát egyszerűen objektíve is mérhetjük. Az ütésekre érvényes Newton II. törvénye. A leadott erőt ki lehet számítani: erő = tömeg x gyorsulás. Az

ütések oktatásánál tehát a kéz edzésére kiemelt figyelmet kell fordítani, az ököl elcsontosodására irányuló edzéseket gyakorlatilag ki kell zárni. Ennek az az oka, hogy optimális ütőerőre törekszünk, az ismert képlet alapján felvetődik a kérdés, hogy ezzel a módszerrel mit érhetünk el. A kéz tömegét növelni alig lehet, a

szétvert és elcsontosodott kéz alig nehezebb az épnél. Ha valaki a saját ütése erejének elviselését szeretné elérni, akkor fölösleges dolgot művel, mert ez elérhető a kéz csontozatának deformálódása nélkül megfelelő

gyakorlás mellett, megfelelő segédeszközzel. A kéz csontozatának merev tárgyak ütésével történő edzése azért sem célszerű, mert az estleges támadó nem merev, alátámasztott test. Az ilyen edzések hatására egy eredménnyel biztosan számolhatunk, a legfinomabb műszerünk a kéz mozgáskészsége megváltozik,

nagymértékben romlik a finommotorikája és számos betegség forrása is lehet. (Izületi, ideg, érrendszeri károsodás is felléphet a csontrendszeri deformáció mellett). Az energia átadásának van még egy lényeges

pontja. Az erőt minél nagyobb felületen adom át annál kevesebb energiát rá. Egy megnagyobbodott felülettel és kisebb sebességgel kitűzött célunk fordítottját érjük el. Az ütések oktatásánál a dinamikai és sebességtényezőket fejlesszük és azt is figyelembe kell venni, hogy, az erő átadását jelentősen csökkenti az a

tény, hogy ellenfelünk az ütéssel azonos irányba elmozdul. Befolyásoló tényező az is, hogy egy test mely pontját ütjük meg: lágy részek, csontok, van, vagy nincs fájdalompont. Az ütések erőátadása akkor jó, ha a

tömeg, jelen esetben az öklünk gyorsuló szakaszban van. Mozgását elemezve megállapítható, hogy a teljesen kinyújtott kézre tervezett ütéseknél beindulnak szinergista izomcsoportok, ezzel fékezve a sebességet. A tapasztalatok szerint akkor jó az ütés, ha a kéznek van egy kis törésszöge a becsapódás

pillanatában. Ökölvívók ezt úgy határozták meg, hogy „képzelj egy másik fejet az ellenfél feje mögé és azt próbáld megütni”. Az önvédelemnél az ütéseket úgy kell tanítani, hogy sebességük lehetőleg nagy legyen,

az ütőfelület pedig kicsi. Az ütések elemzésénél fontos, hogy kialakítsunk fő ütési területeket. Ezeknek a helyeknek általában szabadnak kell lennie. Például télen értelmetlen volna egy bundába öltözött támadó testére ellenütéseket mérni, gyakorlati haszna a nullával lenne egyenlő. A területek meghatározásánál

célszerű figyelembe venni a vitálpontok helyzetét. Leggyakrabban használt ütések: kalapács-, egyenes-, pofon, fonák-, csapott-, lengő-, felütés. Az ütő felület

lehet könyék, ököl, tenyér, kéz-él, tenyérpáma, vagy valamelyik ujj „bütyke”, leggyakrabban a középső vagy a hüvelykujjé. Az ököl helyzetét tekintve lehet álló vagy vízszintes, esetleg valamilyen köztes helyzetben. Ezeken kívül meg szoktuk határozni a megtámadott pontot. (Például: egyenes ütés álló ököllel

szegycsontra.) Megkülönböztethetünk segéd- és főütéseket. Segédütésnek nevezhetjük azokat, amelyekkel olyan pillanatnyi fájdalmat tudunk elérni, hogy akár 1-3 másodpercig is harcképtelenné válik ellenfelünk,

ezt követi a fő technika, ugyanis már van elegendő időnk a kivitelezésre. (A főtechnika nem jelent feltétlenül ütést.) A segédütések általában rövid, gyors, karból végrehajtott mozdulatok. A fő ütéseket konkrét, minden



részletében kidolgozott technikaként kell oktatatni, ami magában foglalja a láb és a teljes test mozgását helyzetét.

Az ütések hárításánál két alapvető lehetőség kínálkozik, a kitérés és az ütésvédés, a támadó kezének az ütés irányából történő eltérítése egy keresztirányú tolással (ütéssel), vagy egy köríves mozdulattal, illetve a kéz

megfogása, amihez vagy egy kitérő, vagy egy toló mozdulat párosul. Általában nem jelennek meg tisztán a mozdulatok, többnyire egyszerre alkalmazzuk őket, például a kitérést és a kéz eltolását.

Rúgások

Néhány küzdősportban a rúgás technikák szemet gyönyörködtető

formáival találkozhatunk. Oktatásuknál néhány dolgot azonban figyelembe kell venni. A dinamikus, magas ívű rúgásokat könnyen tanulja meg egy ázsiai ember, akinek alkati felépítése erre kiválóan

megfelel. Kemény munkát és szívósságot igényel egy olyan embertípustól, akinél ez az alkati sajátosság nem adott. Segíti az

ázsiai embereket a laza lábizület kialakításában az is, hogy igen sok időt töltenek guggolva, térdelve. Az önvédelemben a rúgások oktatásánál a lehető legracionálisabb technikákat kell tanítani,

figyelembe kell venni azt is, hogy gyakorlati alkalmazásukkor nehezítő tényezőként szerepel a ruházat és bemelegítésre sincs idő.

A legpraktikusabb tehát, ha a rúgások magasságát csak a derék vonaláig tervezzük. Sok vitára adhat okot, hogy az önvédelemben a lábhelyzetek, pontosabban a lábfej helyzete nem azonos a

rúgásokra építő küzdősportokéhoz. A magyarázat igen egyszerű. A küzdősportokban a rúgásokat általában mezítláb vagy vékony,

hajlékony cipőben hajtják végre. A saját érdekében a sportoló csak azzal a felülettel rúghat, amelyik kibírja a fellépő erőket. Az

önvédelmi szituációkban a rúgások cipőben történnek, ami védi a lábat és adott esetben növeli a rúgás

energiáját, viszont meghatározza a tartást is Rúgás gerincre térddel (Nicolaes Petter) Javaslat: az önvédelemben fő technikaként rúgások csak kis mértékben szerepeljenek, segédtechnikaként célszerű

felhasználni őket. Mozgáskoordináció és képességfejlesztés céljából ezzel együtt több féle rúgást érdemes megtanítani. Az ütésekhez hasonlóan a mozgásforma (egyenes-, köríves-, forgó-, toló-rúgás), a rúgó felület (sarok, talppáma, külső láb-él, lábfej) és a célterület szerint csoportosíthatjuk. A rúgások hárításánál

lehetőségként kínálkozik a kitérés, a rúgó láb mozgásirányának megváltoztatása kézzel vagy lábbal illetve a külső láb-éllel történő blokkolás, a „rátartás”. Az alkalmazható technikát a rúgás formája és magassága

határozza meg. Eséstechnika

A gyakorlatok balesetmentes végrehajtása érdekében az eséstechnikák oktatására nagy hangsúlyt kell fektetni. Az alapokat célszerű átvenni a judotól. Változtatni abban kell, hogy az eséseknél az. önvédelem

során gyakran kemény talajjal kell számolni, ezért lehetőleg ki kell iktatni a zuhanásos helyzeteket. Előnyösebb a gurulásokat, kipörgéseket célzó helyzetek megteremtése. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a zuhanás oktatása kisebb súllyal történhet. A várható szituációkra való felkészülés során meg kell

ismerkedni még néhány esésfajtával amit a küzdősportokban nem nagyon használnak és ki kell pótolni a sajátos kemény talajra történő esések formáival is az oktatási anyagot. Leggyakrabban használt esésformák:

gurulás előre, gurulás hátra, zuhanás előre, zuhanás hátra, zuhanás hátra fél-szaltóval, zuhanás oldalt, zuhanás oldalt átfordulással. (A meghatározásnál a földet érő felületet és a mozgás egy-két szavas leírását használhatjuk.)



Egyensúlyvesztés

A küzdősportoknak fontos része az egyensúlyvesztés létrehozása. A küzdő ellenfelek súlypontjának

egymáshoz viszonyított helyzete és egyensúlyi helyzetük teszi lehetővé a dobástechnikák végrehajtásának jórészét is. Az önvédelemben is kiemelkedő szerep jut az egyensúlyvesztés előidézésének, mert ezzel jól

lehet ellensúlyozni az erő- és testsúlykülönbségeket. Előidézéséhez szükség van arra, hogy az ellenfél mozgását kényszerpályára vezessük, ezt alapvetően kétféle módon tehetjük meg: egyenes vonalon és

köríven. Az önvédelmi technikáknál szinte mindenhol előfordulhat az

egyensúlyvesztés. Itt kell tanítani a súlypont és súlyvonal szerepét, valamint azt, hogy dobások esetében mi a közös súlypont. Az önvédelmi

technikák nagy százalékában az erőátadást a súlypont helyzetének megváltoztatásával érjük el. Pl. egy feszített csuklódobás hatékonyságát úgy tudjuk növelni, hogy a dobás irányával

azonos irányba saját súlypontunkat lesüllyesztjük. Az önvédelemben az

egyensúlyvesztésnél, a kényszerpályára vitel lényege a köríves vezetés, a támadás irányával

azonos húzások, ellentolások. Példa: a támadó egy egyenes ütést indít, azt a

taktikát választjuk, hogy kitérünk az ütés elől, közben kezünkkel az ütő kezet megvezetjük. Mozgásunk iránya azonos az ütés irányával. Az ütéshatár végén

tovább meghúzzuk a támadó kezét, de közben lefelé is elmozdítjuk. A támadó súlypontja egy horizontális vonalon halad, a lefelé mozdítástól elveszti egyensúlyát és csak tőlünk függ hogy hasra esik, vagy félszaltóval hanyatt érkezik

a földre. Ez az egyszerű példa a nem ellenállás taktikáját is szemlélteti. Szemléltetésként mutatunk néhány egyensúly-vesztéses technikát a XVII. századból Nicolaes Petter gyakorlataiból.

7. Fogások Az önvédelemben a fogások oktatásának sok esetben el kell térnie a hagyományos küzdősporti formáktól. A

judoban használatos ruhafogásokat, legalábbis eleinte, nem célszerű oktatni, sok esetben ezek csak hátráltatnák a kezeket az önvédelmi technikák alkalmazásában. A kezdeti gyakorlásokat már az átmeneti

fogásoknak kell szentelni. Első fázis az ellenfél támadásának elhárítása, leblokkolása, elvezetése, hatástalanná tétele, ezt követően célszerű átmenni a technikának megfelelő fogásba. Például egyenes ütés védése kitolással balra, átmenet

csuklófogásra, aláfogás válldobáshoz. Az ilyen jellegű gyakorlatokat célszerű pólóban gyakorolni. Nehezített forma amikor a blokkolás után segéd ellenütést alkalmazunk és visszatérünk a fogáshoz. A

fogások más jellegű részét jelenti a testeknek olyan lefogása, amikor az már önmagában rögzítést, lezárást, vagy rögzítéshez jelent átmeneti állapotot. Például:

1. a birkózásnál használatoshoz hasonló egykezes karberántás és kiemelés.

2. gerinc támasztással haj fogás és elvezetés, 3. karkulcsok,

4. fej lezárások, 5. Hátsó gégelezárás gerinctámasztással (aktív önvédelmi technika, hangtalan elfogás), stb.

A fogások biztonsága a technikák kivitelezésének alapfeltételei. Ha a fogásokat ellenfelünk alkalmazza

bontását elsősorban fájdalompont, vitálpont támadásával vagy izületfeszítéssel tudjuk megoldani, praktikusan mindig a vérhatóan leggyengébb ellenállás irányába indítva az akciót. (Esetenként

természetesen lehetőség adódhat másfajta megoldásra is, például a „dupla nelson” fogás befejezése előtti pillanatban egy előre-gurulás jó esélyt kínál a szabadulásra.)

Dobások

A dobások osztályozásánál célszerű a dobásokra építő küzdősportoktól átvenni a meghatározásokat. így

megkülönböztetünk test, kéz, láb, vetődéses dobásokat. Irányuk szerint pedig előre és hátra mozgásból végrehajtott illetve beforgásos dobásokat.



A dobások sikeréhez alapvető követelmény, hogy a gyakorlatot végrehajtó sportoló ellenfele és saját súlypontját olyan helyzetbe tudja hozni (közös

súlypont), hogy ő stabil egyensúlyi helyzetben maradjon a másik pedig egyensúlyvesztésbe kerüljön és ez a helyzet mint dinamikus egyensúly a

mozgás folyamán végig fennálljon. Az önvédelemben azonban szerepelnek olyan technikák, amelyek a küzdősportokban nem megengedettek.

Lényegük az, hogy a dobások hatásfokát valamilyen egyéb lehetőség

kihasználásával növeljük, például izületfeszítésből vagy vitálpont nyomásból indítjuk. Ezeknél a dobásoknál sok esetben

az alap törvényszerűségek módosulnak. Egy könyök-feszítéses helyzetből indított

dobáshoz nem éppen szükséges a közös súlypont létesítése. Fogalmazhatunk úgy, hogy az ellenfél szinte a fájdalomtól beleugrik dobásunkba. Ezeknek a dobásoknak a tanítását csak

magasabb képzettségű sportolóknak célszerű oktatni. Könyök-, csukló-feszítés, a csukló kifelé, lefelé nyomásával a késes támadó szép, nagy íven dobható, (Nicolaes Petter)

Izületi feszítések

Az önvédelem talán leghatékonyabb technikai elemei az izületfeszítések. Hatásukat úgy fejthetjük ki, hogy

két csont hajlékony izületi találkozásánál, azt alátámasztva a hajlítás szokásos irányától eltérő irányba feszítjük. Ahol erős izomtónusra számíthatunk, nehezebb dolgunk van ezért ott csak ritkábban, ha

elkerülhetetlen, alkalmazzunk ilyen technikát. Az izületi feszítések alkalmazását az is indokolja, hogy minden különösebb károsodás nélkül igen fájdalmas fogásokat alkalmazhatunk. Fontosabb izületi pontok:

kéz és ujj ízületek, csukló, könyök, váll (az összetett anatómiai képlet miatt csak egy határeset létezik), nyak, gerinc, térd, boka.

Az ízületre ható támadásoknál két fő csoportját különböztetjük meg: 1. az ízület természetes mozgásával ellentétes feszítés, 2. az ízület természetes mozgásával azonos, de túlfeszített állapot, ide soroljuk, ha az izületi hajlatba

beszorítunk valamit, például térdhajlatba keresztbe az alsó lábszárunkat. Az izületi fogásoknál meg kell tanítani a határesetek kinesztézises érzékelését. Túlfeszítések esetében

könnyen történhet szalagnyúlás, szakadás, részleges vagy teljes izomszakadás, stb. Az izületi fogások gyakorlásánál különösen alkalmazni kell a feladás jelzését lekopogással. A fájdalom tűrőképesség egyénenként változik, a technikai gyakorlásnál a feszítéseket addig kell folytatni, amíg a társ nem jelzi a

feszítés határát. Az izületi feszítéseket a gyakorlás alatt egyenletes sebességgel kell oktatni. Az éles küzdelemben igazi hatékonyságot akkor lehet elérni, amikor a feszítés indítása és lefolyása alatt

tempógyorsításokat és dinamikai változásokat alkalmazunk. A változó sebességű izületfeszítést csak gyakorlottabb tanulóknak taníthatjuk.

Vitálpontok támadása

A küzdősportokban a vitálpontok támadásának alkalmazása tilos. Az önvédelemben korlátozottan

alkalmazható, ütéssel és nyomással támadhatjuk. Mik is ezek a pontok? Olyan receptorok, amelyeknek ingerlésével fájdalomérzetet keltünk:

tapintható és elérhető idegpályák ingerlése, artériás érrendszer, szenzoros érzékszervekre kifejtett

támadás, belső szervek 86 48. kép A különböző szakirodalmak megkülönböztetnek zónákat, ezek: fájdalom, ájulás, halál. Természetesen a

vitálpontok támadásának alkalmazásánál mindig ismerni kell, hogy milyen erőbehatásra milyen választ vált ki a szervezetből. Minden vitálpont támadás veszélyes.



Az oktatásnál szét kell választani, hogy aktív, vagy passzív önvédelmet tanítunk. Lehetőleg a legveszélyesebb technikákat ne oktassuk, mivel egy éles helyzetben a védekező

félelmében esetleg ezeket alkalmazza. Ilyen jellegű technikák gyakorlását csakis edző jelenlétében szabad végezni, a gyakorlati foglalkozások előtt szükséges anatómiai, élettani ismereteket oktatni. Fel kell hívni a

figyelmet a gyakorlatok helytelen végrehajtásánál fellépő következményekre. Néhány példa: vesék megütésekor (rúgásakor) vesevérzés, az ütésre létrejövő májrepedés igen súlyos, sőt halálos, a szívtáji erőteljes ütés, rúgás szívburok repedést (kardiális ruptúrát), a nyaki verőér (artéria karotisz) elzárása az agy

oxigén ellátásának csökkentésével ájulást, súlyos és pótolhatatlan agysejt pusztulást okozhat.

Földharc

Az önvédelemben a földre kerülés már önmagában is vesztett pozíciót jelent, az állástechnikákat úgy kell oktatni, hogy a lehetőség szerint a védekező ne kerüljön földre. Ennek ellenére elkerülhetetlen lehet egy

ilyen szituáció. Vannak klasszikus, földön támadó technikák, elsősorban ezeknek a védésére kell koncentrálni.

Az ismert példákból néhány: fekvő személy fojtogatása, fekvő ember rúgás, fekvő ember eszközzel történő megütése, fekvő nő elleni erőszak kísérlete, stb. A gyakorlatoknak két területen kell megfelelni.

1. Teljes tudatában és cselekvőképességében lévő fekvő ember, például valaki egy parkban a füvön napozik. A védekezés technikája oktatható és megfelelő hatással alkalmazható, de itt is a legfontosabb, hogy

lehetőleg minél előbb talpra kell állni. A földön fekvésben történő dulakodás esetleg passzív lezárás azért nem célszerű, mert a támadó estleges társának a védekező teljesen kiszolgáltatja magát. 2. Részleges vagy teljes cselekvéskorlátozottság. Javasolt menekülési módok: részleges korlátozottság

esetében (például váratlan támadás, a támadó vascsővel üt, az ösztönös és tanult védekezés alapján a védő bal kezével blokkol, de az ütés ereje akkora, hogy azonnal kéztörést okoz és az ütés erejétől a megtámadott a

földre zuhan), ilyen estben semmi estre sem szabad a küzdelmet felvenni. Igyekezni kell egy tempóval kigurulni a támadás elől, felállni és elmenekülni. A töréses sérüléseknél ugyanis a fájdalomérzet késésben van, ezt az időszakot kell felhasználni a menekülésre, ha valaki bízik erejében és felveszi a küzdelmet, a

földön előbb-utóbb valamilyen küzdelmi fázisban elérheti a fehérájulás (orthostatikus collapsus). A teljesítmény csökkenéssel és azzal, hogy a támadót, aki sértetlen újabb és újabb támadásra ösztönözzük,

ezáltal a védő újabb sérüléseknek teszi ki magát. Teljes mozgáskorlátozottság esetében, ha a megtámadott tudatánál van, célszerű az ájult szerepet eljátszani. Igen kíméletlen és emocionális érzelmektől mentes támadónak kell lennie, aki ilyen helyzetben is folytatja akcióját. A földharcok oktatása tehát csak azokra az

esetekre korlátozódik amikor cselekvőképesek vagyunk és célja, hogy megfelelő fogásokkal olyan szituációt biztosíthatunk magunknak ami után állva tudjuk folytatni a harcot.

Eszközhasználat

Az eszközös támadások feldolgozása talán a legnehezebb. A támadók gyakorlatilag mindenféle tárgyat

felsorakoztathatnak, amivel támadásuk hatékonyságát kívánják növelni. Az ilyen támadásoknál az eszközök csoportosításából próbáljunk meg kiindulni. A fegyver meghatározása: Fegyvernek számít minden olyan

lőfegyver, amelyik 1866 után készült hátultöltő, valamint ismétlő rendszerű és torkolati energiája meghaladja a 7,5 joulet, valamint 10 N/m nyomást, kalibere 4,5 mm-nél nagyobb. Valamint fegyvernek minősül minden olyan eszköz, amelyik emberi élet kioltására alkalmas. Az eszközök rendszerbe foglalását

az önvédelemben a hivatalos meghatározások alapján nehéz azonosítani, ezért máshogy oldjuk meg a feladatot. Három nagy csoportot alakíthatunk ki:

1. Hideg fegyverek hatásuk szerint: metsző, vágó, szúró, zúzó eszközök,

2. Távolra ható fegyverek (hajító-eszközök, illetve mechanikus hajító-eszközök)

- emberi erővel működő eldobott eszközök pl.: kés, csillag, balta, kő, fél-tégla, -mechanikai eszközzel előállított energiával működő szerkezetek pl. íj, csúzli,

- sűrített gázzal működő eszközök pl. légfegyver, CO fegyver, stb. 3. Tűzfegyverek



- marok lőfegyverek - kézi lőfegyverek

Az egyszerű rendezésből is kitűnik, hogy az eszközös támadások arzenálja milyen nagy. Az önvédelemben a védekezés szempontjából csak a 7 m-en belül használt eszközökkel szállhatunk szembe. Az ezt meghaladó

távolságból irányuló támadás esetében (fegyveres támadás) csak a szerencsében bízhatunk. Az eszközök alkalmazását aszerint is rendszerbe foglaltuk, hogy kinek a kezében van:

1. csak a támadó rendelkezik eszközzel

2. csak a védekező rendelkezik eszközzel 3. azonos hatásfokú fegyverekkel rendelkezik mindkettő

4. hatásfokukban eltérő fegyverekkel rendelkeznek - a támadó fegyvere hatásosabb - a megtámadott fegyvere hatásosabb

Vizsgáljuk meg az esélyeket az iménti csoportosítás alapján. 1. Az eszközös támadások esetében tudomásul kell venni, hogy a támadó esélyei nagyban megnövekednek,

mértékét a gyakorlati tudásszint határozza meg. Az arányok példa párokkal szemléltethetők: képzetlen, primitív késes támadó, a megtámadott jól képzett, önvédelmi sportokkal foglalkozó személy, az esélyek kissé a védekezőnek kedvezhetnek, ugyanis ilyen esetben általában csak egyenes, első szándékú támadás

várható. A támadó és védekező azonos tudásszinttel rendelkezik, az előny egyértelműen a támadóhoz kerül, mert rendelkezik a támadás adta és az eszközhasználat által biztosított előnnyel is. A támadó képzett

fegyverforgató, a megtámadott csak kis mértékben jártas az önvédelmi ismeretekben, az eredmény egyértelműen a támadónál jelentkezik. 2. Az eszközhasználat a védekező esélyeit javítja. Egy jól képzett támadóval szemben is képes felvenni a

küzdelmet egy gyengébb képzettségű védekező. Az eszközök használatánál nem mindig fegyverekre kell gondolni. Az önvédelemben minden olyan tárgy felhasználható, amelyik növeli a védekezés hatékonyságát,

például diplomatatáska, háromszög vonalzó, toll, esernyő, kulcscsomód. 3. Az azonos hatásfokú fegyverek alkalmazása esetében a tudásszintek határozzák meg a küzdelem kimenetelét, azonban figyelembe kell venni, hogy a fegyverek alkalmazásában az ismereti szint milyen

mértékű. 4. Az eszközös támadóval szemben általában célszerű valamilyen védekezéshatást-növelő eszközt igénybe

venni. Az arányok megállapítására igen nehéz megfelelő válaszokat adni és törvényszerűségeket találni. Vegyünk egy egyszerű esetet: a támadó kést használ, a védekező a szúrás irányába tartja aktatáskáját. A kés természetesen fennakad. Ha viszont a védekező a támadó csuklójára próbál ütni, a táskájával védekezési

hatékonysága kétségessé válik. Az eszközhasználatnál célszerű megjegyezni, hogy a hidegfegyverekkel történő támadások elleni védekezésre fel lehet készíteni embereket. A tűzfegyverek elleni védekezésre

kidolgozott és tanított formák hatékonyságát meg lehet kérdőjelezni. A tűzfegyveres támadásoknál két fő kategóriát feltételezhetünk:

a. a támadó a fegyverét használni kívánja

Az ilyen szituációkban csak a szerencse segíthet, a támadó első tevékenysége, hogy jól irányzott lövéssel megsebesítse, leterítse vagy megölje áldozatát. A fegyvereket töltött, kibiztosított állapotban

tartják és az elsütő billentyű az ujjuk alatt már előfeszített állapotban van. Kennedy elnök egyik testőre mondta a merénylet után, amikor felelősségre vonták őket: „Az első lövést szinte nem is érzékeljük, a másodikat észleljük, a harmadiknál a lövés helyét tudjuk esetleg azonosítani és kitűnő felkészültségi

állapotban a 4. lövésnél tudunk reagálni.” (Megjegyzés: ez az ismétlő, gyorstüzelő fegyverek sebességére vonatkozik, Lassú és kimért tempó esetében is mindössze 1,5-2 s telik el, tehát az induló

időhátrány eleve 1,5-2 s. A fegyver előhúzása és a lövés még képzett szakembernél is plusz 1-1,5 s.) b. a támadó csak fenyegetésként használja a fegyverét

A fegyvert fenyegetésnek vagy félelemkeltésnek használják. A védekezésre már van lehetőség. A

legfontosabb a lélekjelenlét megőrzése, türelem, és a helyes időpont megválasztása. A rendelkezésre álló idő itt is igen kevés. A fegyveres támadónak mindössze az észlelés, információ feldolgozása a feladata,

valamint a billentyűt elhúzó ujj mozgásának beindítása. Önvédelemkönyvekben látható, hogy a védekező egy csuklóra indított rúgással igyekszik a fegyver használatát megakadályozni. Éles



helyzetben egy ilyen megfontolatlan lépés a védekező életébe kerülhet. A rúgás indítása, íve és sebessége pontosabban a megtett út és idő aránytalanul hosszabb, mint amennyi a fegyverbillentyű

elhúzásához szükséges. A védekezőnek ilyen esetben taktikusan kell viselkednie. Célszerű a támadó figyelmét elterelni, a környezeti mozgást lelassítani, a fegyver irányát megváltoztatni, stb. és ezt

követően tempógyorsítással, valamilyen aktív önvédelmi technikával támadni. A távolság ekkor sem lehet több 1,5 m-nél. Létezik olyan támadó, akinél a fegyver csak gátló tényezőként szerepel. Ezek nem igazi bűnözők, hirtelen haragból, ha fegyver közelébe kerülnek, szinte öntudatlanul felkapják és

oktalanul fenyegetőznek vele. Ezekben az esetekben fordul elő, hogy láthatóan nem biztosította ki a fegyvert, esetleg tár sincs benne. A fegyver elvétele és a lefegyverzés egyszerű lehet, mivel a görcsös

fegyvertartás gátolja a támadót minden egyéb mozgásban. Pszichikai eszközök

Az emberi szervezet néhány hatásra bizonyos reakciókat vált ki. Ha egy ember szeme felé hirtelen közelítjük a kezünket és közben az ujjunkat hirtelen kinyitjuk, a válasz mindig ugyanaz, a szemek becsukódnak.

Csöndes beszélgetés közben egy hirtelen kiáltással valaki felé ugrunk, a megtámadott egy-két másodpercig mozgásképtelenné, cselekvésképtelenné válik. A pszichikai hatásokat minden esetben szenzoros érzékelőkön keresztül fejthetjük ki. A GSG által kifejlesztett fény-hang gránát is ezt produkálja. A hatások

ilyen formáját direkt behatásnak nevezhetjük. Összegezve a pszichikai hatások direkt formái hathatnak: látásra, hallásra, egyensúly érzékre.

Az indirekt pszichikai hatásokon azokat a verbális eszközöket, viselkedési formákat értjük, melyek hatására a velünk szembenálló személy várhatóan előre meghatározott cselekvéssel fog reagálni. Egy egyszerű példa: (az eset konkrét megfigyelésen alapszik). Két verekedő kiment a kocsma elé, sérelmeiket „lerendezni”. A

verekedésekre jellemző „forgatókönyv” szokványosán indult. Először szóban szidalmazták egymást, az indulatok egyre fokozódtak, az erős szóváltás közben már egymás kabátját is megfogták, amit természetesen

igyekeztek lebontani, az erőteljesebb szóváltásra már lökdösni is elkezdték egymást. Idáig semmi szokványostól eltérőt nem találhatunk a viselkedésben. (Szinte szabványosítható verekedési folyamat: szóváltás, civakodás, lökdösődés, első ütések, ütésváltás, ill. konkrét verekedés, szétválasztás vagy földön

dulakodás, szétválasztás utáni egy, vagy több utólagos összecsapás nem jellemző, végső szétválasztás vagy elválás, utólagos szóváltás.) Esetünkben a lökdösődési szakasz és az első ütés között az egyik hirtelen

megszólalt „haver figyelj, a sarkon egy zsaru figyel, tűnjünk el” természetesen a sarkon senki nem állt, de ösztönből én is, mint külső szemlélő a sarokra néztem. A pszichikai trükk legegyszerűbb formája is hatásosnak bizonyult, természetesen a verekedő partner is odanézett, de abban a pillanatban ki is ütötték. A

szóbeli ráhatások egyszerűek, nehezebb a viselkedési formával kiváltani a megfelelő hatást. Az indirekt pszichikai hatásoknak tökéletesen meggyőzőnek kell lenniük.

Összegezve: direkt pszichikai hatás közvetlenül az érzékszervekre hat, (hang, fény, hő, mechanikai behatások), időszakos, részleges cselekvőképtelenséget okoznak. (Aktív önvédelemmel foglalkozó személyeket célszerű hang és fénygenerátoros tűrőképesség vizsgálatnak kitenni, ezen kívül javasolt még a

szenzomotorikus, labirint, periférikus látás, egyensúly, valamint a szenzomotorikus érzékelésre kiváltott erőkifejtés vizsgálata, 70 %-ra kalibrálás és mozgósítási idő meghatározása.) Az indirekt pszichikai hatások

elérésénél a taktikus beszélgetések, vagy adott esetben az irányított egyezkedés képezheti a leghatékonyabb formát. Ennek egy nehezebb és kényesebb formája a szituációk eljátszása, ami komoly színészi teljesítményt kíván, csak gyakorlott személyek kíséreljék meg.

Ennek a résznek a végére egy megjegyzést teszünk: minden önvédelmi szituációban szükséges valamilyen pszichikai hatás alkalmazása, ez javítja a megtámadott személy esélyeit.

14. Tereptárgyak közötti mozgás A küzdősportok összecsapásának terei minden esetben meghatározottak. Ismert a talaj minősége, a

megvilágítás mennyisége, a küzdőtér mérete, sőt a terem hőmérsékletére is figyelnek. Az önvédelmi szituációk terep és helyzeti adottságai állandóan változnak. Magasabb képzési szinten a gyakorlatokat

célszerű a különböző évszakokra jellemző ruházatokban is végrehajtani, a talaj egyenetlenségeit is célszerű bekalkulálni. Figyelni kell a szintkülönbségekre, talajminőségre. Itt válik fontossá, hogy az állások, lépések



gyakorlását helyesen választottuk-e meg a képzés elején. Az igazi nehezített forma akkor jelentkezik, amikor a talajegyenetlenségek okozta problémákat fokozzák a szétszórt tereptárgyak, vagy a berendezési

tárgyak. A terep, vagy berendezési tárgyak közötti mozgások oktatásánál figyelembe kell venni, hogy azokat esetleg hatásfokozó eszközként is fel lehet használni. A terepen történő gyakorlat csakis a megfelelő

képzettségű tanítványokkal folytatható. A tereptárgyakkal nehezített küzdelmi formák a legmagasabb szintű kinesztétikus érzékelést kívánják, nehezíti ezt az is, hogy a kialakított válaszokat, döntéseket esetlegesen azonnal módosítani kell, tehát újabb mozgásforma kialakítása és végrehajtása szükséges.

Például télen, jeges felületen a védekezés utáni visszatámadás lefuttatását megakadályozza egy megcsúszás, képzett és gyakorlott személy azonnal korrigál, vagy egy teljesen más akcióra vált, míg egy képzetlent olyan

váratlanul érint az eset, hogy azonnal vesztesként kerül ki a küzdelemből. A terepen történő mozgáskoordinációk kialakítása ugyanolyan fontos feladat, mint az alaptechnikák elsajátítása. Az önvédelmi technikák vizsgálata után megállapíthatjuk, hogy egy támadás kivédésére milyen komplex

tevékenységet, milyen összetett cselekvéssorozatot kell végrehajtani. Az önvédelem oktatásnál fokozatos, tervszerű, rendszeres munkával komplex ismeretanyagot oktassunk. Kellő mennyiségű technika ismeretében

a testre szabott mozgásanyag elsajátítását, begyakorlását fejlesszük készségszintre és ezeket gyakoroltassuk különböző támadási szituációkban különböző pszichikai hatásokkal és terepformákkal nehezítve is. A leírt rendszerezési formákat minden esetben külön értelmezni kell. Minden összetevő figyelembe

vételével lehet a gyakorlatokat kialakítani és blokkokba foglalni. Erre a feladatra csak az vállalkozzon, aki megfelelően képzett, a részterületek anyagát megfelelő szinten ismeri és képzelőereje elég magas szinten

van. Összegzésképpen megállapíthatjuk:

1. A küzdősportokat és az önvédelmet teljesen külön kell kezelni. 2. Az önvédelmen belül élesen ketté kell választani az aktív és a passzív önvédelmi irányzatokat. Ha

hibázunk a küzdősportokban versenyzőnk esetleg veszít egy pontot, vagy egy mérkőzést, az önvédelemben...



7. Az önvédelemi-közelharc pszichológiájának és anatómiájának jellemzése. Az

emberi test sérülékeny és érzékeny pontjai.

AZ ÖNVÉDELEM ÉLETTANI HATÁSAIRÓL

Az idegrendszer funkcionális szempontból központi és környéki idegrendszerre osztható fel. A központi

idegrendszer két nagyobb egységből áll: a nagyagy a csontos koponyába zártan, viszonylag jól védetten a külső behatásoktól, és a gerincagy a csontos gerinccsatornába zártan, de valamivel kevésbé védetten, mivel a gerinccsatornát csigolyák alkotják, amelyek egymáshoz ízületekkel, szalagokkal kapcsolódva nem alkotnak

olyan stabilan zárt egységet, mint a koponya.

A központi idegrendszer

Gerincagy:

nyaki

háti

ágyéki

keresztcsonti

Tulajdonképpen négy nagyobb egységből áll: nyaki, háti, ágyéki, keresztcsonti szakasz. Ha a gerincoszlopot ért erőbehatás kellően erős ahhoz, hogy két egymással szomszédos csigolyát egymáshoz viszonyítva elmozdítson, akkor a gerincagy bizonyos idegpályái sérülést szenvedhetnek, és a sérült idegpályák

funkciójának megfelelően okoznak elváltozásokat. Ezek lehetnek: érzéskiesés,, hő, fájdalomérzés kiesése, vegetatív működések zavara és a legsúlyosabb: a sérülés helyétől lefelé bénulás. A gerincvelő különböző szakaszaiból kilépő idegek különböző területeket láthatnak el.

1. a felső nyaki szakaszból indulók a fej, nyak területét.



2. A nyaki szakasz középső részéből a rekeszizmot. Ennek sérülése a rekeszizom mozgásképtelenségét vonja maga után.

3. Az alsó nyaki szakasz és a felső háti szakasz a felső végtagokat látja el. 4. A háti szakaszból knnduló idegek a törzs megfelelő területeit látják el.

5. Az ágyéki és a felső keresztcsonti szakaszból kiinduló idegek az alsó végtagokat látják el.

Nagyagy: A központi idegrendszer másik része a nagyagy, melynek sérülése főleg a csontos koponyát ért

durva behatástól jön létre. A koponyát ért erőbehatás következménye lehet: 1. agyrázkódás, ami eszméletvesztéssel jár, a későbbiekben pedig a sérült a sebesülés körülményeire

nem emlékszik. 2. agyzúzódás, a" behatás területén az agykéreg minimális károsodása következtében eszméletvesztés, esetleg neurológiás tünetek.

3. koponyaüregi vérzés. Ha az erőhatás olyan nagy, hogy a koponya üregén belül futó eret is megsérti, vérzés támad a koponyaüregben, ami az életet közvetlenül veszélyeztető állapot, és sürgős

műtét nélkül halálhoz vezet.

Környéki idegrendszer

A környéki idegrendszer pályái zömmel lágy részekbe ágyazódva (izom, zsír) védetten helyezkednek el, így sérülésük ritka, általában csak komolyabb lágyrész sérüléshez vagy nyílt töréshez társulnak. Izolált

idegsérülés csak olyan helyen fordulhat elő, ahol az ideg közvetlenül csontos alapon fut, de az ilyen idegnek is mindig megvan a csontban a barázdája, ami fokozza a védelmet. Ilyen helyek pl.:

1. szemöldök magasságában kilépő, annak az orrgyök felöli harmadán a homlokra futó szemgödör fölötti ideg. Sérülése érzéskiesést okoz.

2. A szemüreg alatt az orrtól oldal felé lép ki a szemgödör alatti ideg, mely a felső fogsor gyökereit látja el idegrostokkal.. 3. Az állszöglet két oldalán az állcsúcstól mintegy 2 cm-re lép ki az az

ideg, mely az alsó ajkat és az áll bőrét látja el érző rostokkal. Sérülése e területek érzéketlenségét okozza.

4. A karfonat a kulcscsont alatti területen izmoktól védve halad, de az olyan kellően erős ütés, mely a kulcscsontot eltöri, a tört végek részén sértheti azon idegköteget is, amelyik a kar érző és mozgató funkcióját

látja el. Attól függően, hogy a sérülés az idegfonat mely részét érte, keletkezhet a felső végtagokon érzéskiesés, illetve

mozgáskorlátozottság, esetleg bénulás. 5. A könyök hátsó felszínének a test felé eső harmadában húzódik egy barázda, amelyben az egyik alkari ideg fut. Ennek sérülése - ami

rendkívül ritka, hiszen ez is barázdákon fut, így a csontos perem lényegesen védi - esetén kiesik az érzés a kézhát, valamint a 3.-4.-5.

ujj kézháti, és a tenyér, valamint a 4.-5. ujj tenyérnyi felszínén, és sérülést szenved a kéz finom összerendezett mozgásának koordinációja. 6. Az alsó végtagon tulajdonképpen két helyen érhető el könnyebben idegsérülés. Az egyik a térdhajlat, ahol

tulajdonképpen csak zsírszövet védi felülről az ott futó ideget. Igaz, a térdhajlati árkot két oldalról erős izmok ínjai határolják. Ennek sérülésekor a lábszár bőrében alakul ki érzéketlenség, illetve a bokamozgások

szenvednek zavart. 7. A másik alsó végtagi sérülés lehetséges helye a lábszár oldalsó felszínén annak középső harmadán közvetlen a bőr alatt haladó kevésbé jelentős bőrideg.



1. kulcscsont

2. kulcscsont fölötti árok

3. mellkas 4. szívtájék

5. lengő v. repülő borda

6. gyomorszáj

7. lép

'8. máj 9. has

10.'here

11. térdkalács

12. sípcsont

13. külboka 14. belboka

15. ujjak

1. Kulcscsont: Ennek megütése — főleg a csont középső területén - könnyen annak törését eredményezheti,

mivel a kulcscsont a szegycsonthoz stabilan ízület formájában kapcsolódik. Jóllehet az oldalsó széle részt vesz a vállízület alkotásában, de oda csak szalagokkal kapcsolódik, így a külső harmadára mért ütés esetén

valószínűbb a rugalmas elmozdulás. Mindenképpen erős fájdalommal járó sérülés, esetleg a törvégek befelé fordulása esetén fontos ér-ideg képtelek (karfonat, nyaki véna, esetleg artéria) sérülhetnek. Az érképletek sérülésekor erős vérzés léphet fel

az ideg sérülése esetén pedig a kar érző-mozgató funkciója szenvedhet zavart. 2. Kulcscsont fölötti árok: Ezen területre mért ütés esetén fokozott az ér-ideg képletek sérülésének veszélye.

Igen erős behatás esetén sérülhet a rekeszizom mozgató idege, és a légcső is, ami légzészavart okozhat. 3. Mellkas: Ezen területre mért külső erőbehatások következményei igen különbözőek lehetnek. Tekintve, hogy a mellkas csontos-izmos zárt egység, viszonylagosan jól védi a mellüregi szerveket. Ezek sérülése

nagymértékben függ még a mellkasfalon elhelyezkedő zsírpárna vastagságától is, ami nagyon tudja csökkenteni az erőbehatást. A mellkasra mért kellően nagy ütést a rugalmas mellkasfal átadhatja a közvetlen

alatta elhelyezkedő létfontosságú szervnek, a szívnek. Ez adott esetben a szívritmus zavarához, esetleg annak leállásához vezethet. Ezen kívül a mellkasfalat ért erő - ha viszonylag kis felületen éri azt, és elég nagy - akkor bordatörést, esetleg ablakos bordatörést okozhat..

4. Szivtájék: Tulajdonképpen megegyezik a mellkasra mért ütés. következményeivel, csak itt a szív ingerületvezető rendszerét ért hatás fokozottabban érvényes. Ugyanakkor az is igaz, hogy minden emberen a

mellkasfalnak ezen a területén a legvastagabb a zsírpárna, ami a közvetítendő ütés nagyságát nagymértékben képes csökkenteni.



5. Repülőborda: A XI. és XII. borda a zárt mellkashoz a szegycsont-részén- amit a bordák, a gerincoszlop és a szegycsont alkot - sem porcosán, sem csontosán nem rögzül. A többi bordával csupán szalagok útján

vannak összeköttetésben, ezért elmozdulási lehetőségük nagyobb. Az alsó bordák törése esetén, ha a behatolás oldalról jön, és eltörik a borda, ráadásul a törvég befelé fordul, életfontosságú szervek sérülhetnek.

Bal oldalon a lép, jobb oldalon a máj tokja repedhet meg, mindkét sérülés életveszélyes vérzést okozhat. De a máj, vagy a lép tokja kellően erős behatásra megsérülhet a borda törése nélkül is. 6. Gyomorszáj: A két bordaív által körbezárt, fölülről pedig a szegycsont által határolt terület. Az ide mért

behatás főleg a bolygóideget érinti. Ez heves, görcsös jellegű fájdalmat okoz, és — tekintve, hogy közös nyíláson, kb. ezen a területen halad a mellüregből a hasüregbe a nyelőcső és a bolygóideg — a rekeszizomra

is gyakorolt hatás miatt csökken a légzési amplitúdó, ami légszomjhoz vezethet, esetleg ájulást okoz. 7., 8. Lép, máj: Mindkét szerv sérülési lehetőségéről már az előzőekben szóltunk. Megemlítendő azonban, hogy normális anatómiai szituáció mellett, álló testhelyzetben, egy egészséges, felnőtt ember mája, lépé a

csontos-porcos-izmos mellkasfaltól védve helyezkedik el, tehát a bordaív alatti behatáskor ezek a szervek csak akkor sérülnek, ha ez a behatás igen-igen erős volt. A máj- vagy a léptok szakadása intenzív hasüregi

vérzést okoz, amit percek alatt eszméletlenség követ. Gyors és szakszerű beavatkozás nélkül ez az állapot halálos kimenetelű. 9. Has: A hasat ért tompa erőbehatások viszonylagos veszélytelensége két alapvető dologra vezethető

vissza: — A hasizom megfeszítésével a külső erőbehatás ereje nagymértékben csökkenthető.

— A hasüregben elhelyezkedő szervek vannak olyan mobilisak, hogy a hasizmok által csökkentett erejű behatás eredményezte elmozdulást minden különösebb következmény nélkül tudják követni. Ezen területet ért ütés következtében kialakuló fájdalmon kívül gyakorlatilag csak extrém nagyságú

erőbehatás tud komoly sérülést eredményezni. 10. Here: A herét ért külső erőbehatás — tekintettel a szerv különösen sűrű érzőideg ellátottságára -

rendkívüli fájdalmat okoz. A fájdalom mértéke azonnali testhelyzetváltoztatást - összegörnyedést — idéz elő, esetleg ájulást okozhat. Tartós állapotromlás, vagy maradandó sérülés ritkán adódik. 11. Térdkalács: Ennek megütése, ill. megrúgása heves fájdalmat okoz, tekintve, hogy a csont közvetlenül a

bőr alatt mindenféle izomvédelem nélkül található. Ilyenkor — ugyanez a helyzet a sípcsont elülső éle (12), a kül- (13), és belboka (14) esetében is – tulajdonképpen az érzőidegvégződésekkel dúsan ellátott

csonthártyát éri az erőbehatás. Mind a négy pontra egyaránt jellemző, hogy maradandó károsodás igen ritkán alakul ki, ugyanis a térdkalács, a kül- és belboka a környezetéhez való viszonya viszonylagos mozgásszabadságot biztosít ezen csontoknak, a sípcsont eltűréséhez pedig hatalmas erőre van szükség.

12. A kéz ujjai: Az ide mért erőbehatás, annak nagyságától, irányától, és az ujjak helyzetétől függően okozhat zúzódást, rándulást, ficamot, törést. Mind a négy elváltozás tűrhető fájdalommal jár. Ezen a

területen súlyosabb sérülést csak igen erős behatás okozhat.



8. Önvédelmi alapismeretek: védekezés, támadás, fizikai törvényszerűségek

ismeretének jelentősége az önvédelemben.

Általában az önvédelemről, közelharcról A társadalom egyértelmű elvárása a rendészeti szervek dolgozóival szemben - így a rendőrrel is - hogy

többek között az átlag állampolgárnál fittebb, magasabb, erősebb legyen. Erre azért tart igényt, mert ha szükséges a testi erejét alkalmazva is védje meg a jogkövető állampolgárokat, fékezze meg a társadalomra veszélyes elemeket, velük szemben olyan módon járjon el, hogy még nekik se okozzon felesleges sérülést,

kárt. Szemben egy civil személlyel a rendészeti szerv hivatásos állományú tagjának fel kell vállalnia a testi épségére is veszélyes helyzeteket, nem foghatja "menekülésre a dolgot", avagy "nem törődöm vele" módon

viszonyulni hozzá. A rendészeti szerveknél külön is szoktuk emlegetni, de eléggé összetartoznak. Ezek az állomány fizikai-erőnléti állapota, valamint az önvédelem képességének birtoklása, állandó fejlesztése. Megfelelő fizikai-

erőnléti állapot hiánya esetén nemigen beszélhetünk jó szintű önvédelemről. A közelharc-önvédelmi kiképzés-más sportágakhoz hasonlóan-az eredeti rendeltetésén túl, a rendészeti

szerveknél szükséges kompetenciák erősítését, fejlesztését is hivatott szolgálni. Ilyenek például: a monotónia,- fájdalomtűrés, önbizalom-önismeret, akaraterő-kitartás, fegyelmezettség, a veszélyhelyzet gyors felismerése, reális félelemérzet, gyors reakció és döntés képesség.

Mivel a mai fiatalok többsége érdeklődik az ilyen sport művelése iránt, lehet, hogy tud válaszolni az alábbi kérdésre; ön szerint van-e és mi a harci művészet, a küzdősportok, az önvédelem, a közelharc és a rendőri

közelharc kifejezések között? Majdnem helyesen látja ezek értelmét! A küzdősportok megnevezés alá a sportcélú technikák, gyakorlások versenyszerű alkalmazása vehető, melynek előre megállapított szabályai vannak, amit be is kell közben

tartani, hisz ezekre versenybírók figyelnek. Az önvédelem kifejezés bármilyen személy passzív, reagáló magatartására utal, amely jogi vonatkozásokkal is bír, utalva annak jogosságára. Ez esetben nincs 1., 2., 5.,

10. helyezett, csak győztes és vesztes. A rendészeti,- katonai kiképzés területén alkalmazott fogásokat, eljárásokat összefoglalóan a "közelharc" kifejezéssel szokták illetni. Ez is még elég széles palettát takar hisz a rendészeti,- rendőri közelharc ennek

csupán egy része. Sőt még ez a terminus technikus is elég széles skála, hisz az egyszerű intézkedéstől egészen a terrorelhárításig bezárólag minden érthető alatta.

A közelharc - ezen belül is a rendőri közelharc- magába foglalja/foglalhatja a szabályzatok által megengedett kényszerítő eszközök jogszerű, szakszerű, hatékony alkalmazását és minden "sportszerűtlen előny" megszerzését. Ez esetben a "helyzetet mi tartjuk a kezünkben".

A harci művészet megnevezés alatt ilyen felkészültségű, idősebb, tapasztaltabb korábbi szakember által már inkább "művészet, életforma" szintjén érvényesülő erőnlét meglétét, hagyományápolást kell leginkább

érteni. Milyen negatív tényezők állhatnak elő, melyek akadályozhatják a rendészeti szervek tagjainak magas szintű önvédelem, közelharc magas szintű elsajátítását a kezdeti időszakban? Amennyiben a közelharcban járatlan

személy még gyenge fizikumú is, akkor nagy valószínűséggel önbizalom hiányos is, avagy önértékelési zavarban szenved. Ha ilyen helyzet áll fenn, akkor valószínűleg a szolgálati fellépése, intézkedése során

kiállása nem lesz eléggé hatásos, erélytelen, bizonytalan lesz a fellépése, a mi veszélyezteti a megkezdett intézkedés sikeres lezárását, hisz ezzel az intézkedés alá vont személy ellenállását növelheti. Ilyen szituációban két alapvető hibás kezelés állhat elő. Az egyik az, amikor az intézkedő túlzott aktivitással

(agresszivitással) lép fel. Ezáltal a másik félben haragot, nagyobb ellenállást gerjeszt. A másik ennek éppen az ellenkezője, amikor nem ismeri fel a másik félben a veszélyt, könnyelműen és "elvakultan" viselkedik.

Nyilvánvalóan ezek egyaránt nem felelnek meg a lehetséges szakmai elvárhatóságnak. A témával való rendszeres foglalkozás, edzés, szisztematikus tréningek hivatottak arra, hogy ilyen a két végleten elhelyezkedő "szarvashibák" ne forduljanak elő! Ugyanis a rendszeres és szakszerű foglalkozás az

önvédelemmel-mint minden más esetben-valamilyen szinten tanulható, színvonala emelhető a rendészeti



területen dolgozó hivatásos állományúak jó hozzáállása, rendszere sportélete révén. Szeretnénk, ha megjegyezné, abban az esetben, ha az intézkedő fellépése, viselkedése, eljárása szakszerű, határozott akkor

az esetek közel 70 %-áig a testi erő alkalmazásán, a bilincselésen és a ruházatátvizsgáláson túl többet nemigen kell tennie a szolgálatilag fellépő hivatalos személynek

A közelharc technikai alapelvei melyeket hiánytalanul be kell tartani; - stabilitás elve (a vesztes állás lényegileg egyensúlyvesztésből eredhet) - gyorsaság elve (akár ütésről, rúgásról van szó, annak energiája a sebesség négyzetes arányával

egyenlő, azaz a súly felében járul hozzá a sikerhez az ilyen küzdelemnél) - az erőösszpontosítás elve (nem szétforgácsolni,- hanem koncentrálni kell az erőnket)

- a merőlegesség érvényre juttatása (a hatás merőlegesen éri el a legnagyobb hatást) - a vitális pontokra támadás (a hatás a legsebezhetőbb ponton történhet leginkább) - kicsi találati ütőfelület megválasztása (a megnevezés külön magyarázatot nem igényel)

- kombinatív hatás (többféle, figyelemmegosztó találatok, fogások alkalmazása) - erőteljes kilégzés (hatékonyabb a hatás, ha erőteljes kilégzéssel párosul)

- távolságtartás (mi általunk kiváltott biztonságos távolság érvényre juttatása) - a találat utáni pozíció elve (a végén se vegyük le az ellenfélről a tekintetünket).



9. Állandó gyakorlatok. futás, esések és dobástechnikák, egyenes irányú ütés fejre és

védése, egyenes irányú döfés és védése. Ütések, rúgások és azok védése, hárítása.

Futások: A korábban tárgyaltak szerint.

Az eséstechnikákat a modern judo megalapítója, Jigoro Kano alkotta meg azért, hogy a dobások után történő földre érkezésnél minél kevesebb sérülést szenvedjenek el a sportolók. Mivel minden dobás célja az ellenfél

földre juttatása, ezért mindenképpen szükséges az esések oktatása a dobások megtanítása előtt, hiszen csak így kerülhetők el a sérülések. Az esések elsajátítására megfelelő időt kell szánni, hiszen, ha valaki nem megfelelően tanulja meg őket, akkor mindig félni fog a földre érkezéstől, s szorongással fogja megélni a

feladatokat. A helyes eséstechnika megtanítása nemcsak sportági szempontból fontos, hanem azért is, mert e technikákra

a mindennapi élet során is támaszkodhatunk, ha elesünk, így általuk elkerülhetjük a komolyabb sérüléseket is. Gyakori az esések tanulásának kezdetekor, hogy a tanulók fejfájásra panaszkodnak. Ez azért fordul elő, mert nincsenek hozzászokva a talajra érkezéshez és a viszonylag sok rázkódással járó feladatok miatt fájdul

meg a fejük. Éppen ezért fontos az ismétlésszámok megfelelő meghatározása, relaxációs és játékos gyakorlatok beépítése, illetve a foglalkozás végén a masszázs alkalmazása.

Az esések oktatásánál a következő általános módszertani elvekre ügyeljünk:

A balesetvédelmi szabályokat betartva (lásd korábban a balesetvédelmi szabályok fejezetnél),

megfelelő felületen kezdjük az oktatást, elengedhetetlen a szőnyeg, tatami alkalmazása. Az alapos, minden testrészre kiterjedő bemelegítés (általános és speciális bemelegítő gyakorlatok)

szintén elengedhetetlen, fontos az ízületek átmozgatása, különösen az ujjak, váll-, könyökízületek átmozgatása, mert ezek a tompításkor nagy megterhelésnek vannak kitéve.

Szem előtt kell tartani a fokozatosság elvét: mindig a legalacsonyabb pontról a legmagasabb pont

felé haladva oktatjuk az eséseket, az egyszerűbbtől a bonyolultabb technika felé. Az esések oktatásánál a mintaszerű, a technikát teljes egészében ábrázoló tanári (edzői) bemutatás

kiemelkedően fontos az elsődleges mozgáskép, motiváció kialakítása szempontjából. A következő szempontok kiemelése az oktatás elején meg kell, hogy történjen: tompító felület

pontos meghatározása, ízületek szögei, ujjak, karok, tenyérhelyzetének, esés véghelyzetének

bemutatása (pontos ismerete), a nyak (fej) rögzített helyzetének és áll mellkasra szorításának megkövetelése.

Ahol lehet, ott alkalmazzuk a parciális oktatást. Először egyéni, majd páros gyakorlatokkal mélyítsük el a tudást. A könnyített feltételektől a nehezített feltételek felé haladjunk: akadályok feletti társsal/szerrel

végrehajtott gyakorlatok alkalmazása. A következő pontok a testnevelő- és edzőképzésnél fontosak: ismerni kell a feladatoknál a

segítségnyújtás lehetőségeit. Ismerni kell a hibákat és a hibajavítás, az előkészítő és rávezető gyakorlatokat. Fontos az előzetes ismeretekre történő támaszkodás, utalás, pl. gurulóátfordulás előre.

Esések előtt érdemes a levegőt kipréselni a tüdőből. Az eséseknél az ütközési (tompító) felületnek a lehető legnagyobbnak kell lennie, soha ne essünk

hajlított csuklóval tenyérre, mert a csukló átmérője igen kicsi ahhoz, hogy a rá nehezedő súlyt sérülés nélkül elbírja.

Az esés során mindig védjük a fejet és gerincet!

Az esések három csoportját különíti el, melyek a következők:

1. Zuhanások: amikor a test szőnyegre esésének iránya a talajhoz viszonyítva derékszög vagy azt megközelítő, a tompítás pillanatában a test minél nagyobb felülettel, a testrészek megközelítően egyszerre



érkeznek a talajra. Itt törekedni kell arra, hogy a test olyan részei érintkezzenek a talajjal, melyeket vastag izomcsoport véd.

2. Gördülések: amikor a test szőnyegre érkezésének iránya kisebb derékszögnél, az eséshatástalanítás folyamatos gurulással, kigördüléssel történik mindaddig, amíg a test mozgási energiája nulla nem lesz.

3. Csúsztatott esések: Az oldalesés állásból és haladással történő végrehajtásánál alkalmazzuk, melyet a technikáknál részletesen bemutatunk. Fontos megjegyezni, hogy a tompító karnak kiemelkedő fontossága van, szemmel alig észrevehetően egy

pillanattal előbb csapódik a talajra, mint a test többi része és levezeti az esésből adódó energia egy részét a talaj irányába.

A tompító kar mindig összezárt, nyújtott ujjakkal lefelé néző tenyérrel csapódik a tatamira.

Az esések rendszere:

Esés előre Esés hátra

Esés oldalra (bal/jobb) Zuhanó esés előre Zuhanó esés hátra

Csúsztatott esés oldalra (tulajdonképpen az oldalesés állásból és haladással pl. oldalazó szökdeléssel történő végrehajtása)

Szabadesés oldalra és hátra Félvállas gurulás előre (hívják judogurulásnak is, mely nem helytálló, hiszen más

küzdősportokban is alkalmazzák őket!)

Félvállas gurulás hátra Az esések oktatásának sorrendjénél érdemes az előre- és hátraesés után az oldalesést, majd a csúsztatott

esést, legvégül pedig a félvállas gurulást előre, majd hátra oktatni. A szabadesések oktatását semmiképpen sem ajánljuk az iskolai testnevelés keretein belül oktatni, hiszen nagy jártasságra, bátorságra van hozzá szükség. Az esések oktatása előtt a testnevelő tanár, edző mindegyik esésfajtából mutasson be egyet, hogy a

tanulók lássák, hová fognak eljutni az oktatás során, ez sokszor motiválja a tanulókat, és ahogyan már említettük, kialakul az első belső kép a mozgásról is.

Esés előre/Zuhanóesés előre oktatása 1. A tompító felület és esés véghelyzetének kialakítása

A tanulók térdelő (japán) ülésben helyezkednek el, ezután meghatározzuk a tompító felületet. A karokat vállszélességű mellső

középtartás helyzetéből behajlítjuk úgy, hogy az alkar és felkar megközelítőleg 90 fokos szöget zárjon be, a tenyerek előrenézzenek (az esés irányába), a csuklóízület, valamint az ujjak

nyújtottak legyenek, s az ujjak szorosan egymás mellett zártan helyezkedjenek el. Tulajdonképpen ez az egyedüli eséstechnika,

ahol a könyök nem nyújtott. Ezután megkérjük a tanulókat, hogy az előbb kialakított tompító felületet alkalmazva helyezkedjenek el hajlított karú fekvőtámaszban, kissé terpesztett lábakkal.

Tulajdonképpen ez lesz az esés véghelyzete, ahol csak az alkar és a lábujjak alatti párnás rész érintkezik a talajjal. A csípő és térdízület,

valamint a mellkas nem ér a talajra, ezáltal óvjuk a sérülésektől. Megköveteljük, hogy az állat a mellkasra szorítsák le a tanulók, és a levegőt a zuhanás előtt préseljék ki.

2. Térdelésből előredőlést követően a két tompító kar egyszerre érkezik a talajra. Ekkor még megengedhetjük, hogy a

derék alatti rész érintkezzen a talajjal annak érdekében, hogy a tompítás technikáját minden tanuló a figyelem megosztása nélkül helyesen elsajátítsa.



3. A feladat az előbbitől csak

annyiban különbözik, hogy már megköveteljük: a lábakat

hátranyújtva a dőlést követően az esés tényleges véghelyzetébe kerüljenek a tanulók. (Tehát csak az

alkar és a lábujjak alatti párnás rész érinti a talajt.) 4. Az előző feladat végrehajtása következik folyamatosan a

kiinduló helyzet emelésével. A végrehajtás először guggolásból, hajlított állásból, majd állásból történik dőléssel, majd kis felugrást követően.

5. Ha az elsajátítás már megfelelő, következhet társ általi finom, de határozott

lökésből történő végrehajtás állásból, majd sétából.

A leggyakoribb hibák:

A tompítófelület nem megfelelő kialakításához kapcsolódó hibák: Nem lefelé néző tenyérrel, hanem kézéllel tompít a tanuló. Az alkar és felkar kisebb szöget zár be, mint 90 fok, becsapódáskor egymáshoz közelíti őket a

tanuló, rázuhan a mellkasával. Ujjak nem zártak és nyújtottak, ökölbe szorítja őket.

Az alkarok nem egyszerre érnek a talajra. Könyökre érkezik a tanuló, vagy a könyökre nagyobb súly terhelődik, mert nem osztja el az egész

alkaron.

Hajlított csuklóízülettel tenyérre érkezik a tanuló. A tompító karokat nem vállszélességben tartja a tanuló, hanem szélesebben, ezáltal a becsapódáskor

„beesik” mellkasával a két kar közé, vagy túl szűken tartja a karokat, ezáltal nem képes megtartani, alátámasztani a felsőtestet.

Az állát nem szorítja le a tanuló, így a fej előrecsapódik. Ezt javíthatjuk úgy, hogy álla alá beteszünk

egy kendőt, amit a mellkasra kell szorítani. A talajra érkezéskor nem képes megtartani a mellkast, a csípő- és térdízületet, így nem csak a

tompító alkarok és a lábujjak érintik a talajt, hanem az egész test. Kényszerítő körülményeket alkalmazva, például apróbb tárgyak test alá helyezésével, pl. kislabda, javíthatjuk a hibát.

A testrészek (tompító karok és lábujjak alatti rész) nem egyszerre érkeznek a talajra, hanem

elcsúszva egymást követően. Nem a lábujjak alatti párnás részre támaszkodik, hanem a lábfejre a tanuló.

A fej előrecsapódik. Esés hátra/Zuhanóesés hátra oktatása

1. A tompító felület kialakítása A tanulók hanyatt fekvésben helyezkednek el, karjukat a testük mellé helyezik úgy, hogy az a törzshöz

képest megközelítően 45 fokos szöget zárjon be. A könyökízületek teljesen nyújtottak, ujjak zártak és nyújtottak, tenyerek a szőnyeg felé néznek.



2. A tanulók hanyatt fekvésben helyezkednek el, fejüket elemelik a talajról, a mellkasukhoz szorítják állukat.

Karjukat mellső középtartásba emelik, majd mindkét karjukkal egyszerre erőteljesen tompítanak a tatamin a testük mellett 45 fokos szögben.

3. A hátra esés véghelyzetét kétféleképpen is végre lehet hajtani. Itt mind a két lehetőséget bemutatjuk, azonban érdemes következetesen csak az egyik félét tanítani. (a) A tanulók lábaikat hanyatt fekvésben kis terpeszben, térdben behajlítva talppal a tatamira támasztják. (A

hátra esés e formáját főleg a jiu jitsuban, de egyéb más küzdősportokban is használják.) (b) A másik lehetőség, hogy a lábakat nem helyezzük a talajra, hanem miután majd a magasabb helyzetből

érkezünk a tatamira, akkor a tanuló átgördül a faron, hátával érinti a talajt, ekkor lábait rézsútosan maga elé nyújtja a levegőben. Ezt a végrehajtási módot alkalmazzák elsődlegesen a judóban.

4. A tanulók az előbb bemutatott véghelyzetek valamelyikét felveszik, karjukat mellső középtartásba emelik, majd mindkét karjukkal egyszerre erőteljesen tompítanak a tatamin zárt és nyújtott ujjakkal, lefelé néző tenyérrel.

5. Abban az esetben, ha a hátra esést úgy oktatjuk, hogy az esés véghelyzeteként a lábakat térdben behajlítva, talppal a tatamira kell helyezni, akkor mielőtt magasabb kiinduló pozícióba emelkednék, még egy

köztes feladatot is be kell iktatni. Mégpedig, hogy az esés véghelyzetét felvéve gyakorolják a tompító mozdulattal egy időben a csípő kis elemelését a talajról.

Ezt követően mindkét technikát nyújtott ülésből hátradőlve gyakoroltatjuk. Annak érdekében, hogy a tompítás erőssége megfelelő legyen, követeljük meg, hogy mellső középtartásból induljanak a karok.

7. Az előző feladat végrehajtása következik folyamatosan a kiinduló helyzet emelésével: először guggolásból, hajlított állásból, majd állásból történik úgy, hogy folyamatosan süllyesztjük a súlypontot.



8. A tompítás erősségének megéreztetésére alkalmazzuk a következő páros gyakorlatot.

A segítő térdelésben helyezkedik el úgy, hogy törzshajlítást végez előre alkartámasszal a talajon (zsugorhelyzet). Ezután az esést gyakorló a hátára ül úgy, hogy a fenék a társ hátáról az esés irányába

lesüllyesztett. Ezután lassan lecsúszik a társ hátáról és tompítást végez. Híjuk fel a tanulók figyelmét arra, hogy ne csapják

vissza az esést követően a sarkaikat, mert megrúghatják a segítő gerincét. Követeljük meg, hogy a lábakat nyújtottan tartsák meg! Ezután következhet a végrehajtás úgy, hogy a segítő térdelőtámaszba emelkedik.

9. Ha az elsajátítás már megfelelő, következhet társ általi finom, de határozott lökésből történő végrehajtás állásból, majd sétából.



A leggyakoribb hibák:

A tompítófelület nem megfelelő kialakításához kapcsolódó hibák: Nem lefelé néző tenyérrel, hanem kézéllel tompít a tanuló.

A tompítást végző karok kisebb szöget zárnak be a testtel mint 45 fok, így nem látja el pont a tompító funkcióját.

A tompítást végző karok nagyobb szöget zárnak be a testtel mint 45 fok, így nem látja el pont a

tompító funkcióját, illetve a tanuló maga mögé tompít, így magasabb helyzetből történő végrehajtásnál kifordulhat a váll.

Ujjak nem zártak és nyújtottak, ökölbe szorítja őket. A karok nem egyszerre érnek a talajra. Könyökre érkezik a tanuló.

Nem szegi le az állát a tanuló a mellkasra, a fej hátra csapódik. Levegőt vesz esés közben, így az a tüdőbe szorul.

Tompításnál visszapattannak a kezek a tatamiról, csak a szőnyeg felületével közli az energiát a tanuló, nem szorítja le mell- és vállizomból a tompító kezeket.

Esés oldalra/Csúsztatott esés oldalra oktatása Az esések közül leggyakrabban alkalmazott az oldal- és a csúsztatott esés. Mindkét oldalra tanítsuk!

1. A tompító felület és esés véghelyzetének kialakítása: Megkérjük a tanulókat, hogy az oldalesés véghelyzetében helyezkedjenek el, mely a következő: Bal (vagy jobb) oldalfekvés, a test enyhén hajlított (kifli-/félholdforma), a talajhoz közelebb eső kar, amely a tompító

kar, 45 fokos szöget zár be a törzshöz viszonyítva, illetve megközelítően párhuzamos a talajon fekvő láb combjával. A tompító kar könyökben nyújtott, zárt és nyújtott ujjakkal, tenyérrel lefelé néz. A másik kar

helyzete szabadon változtatható, megkérhetjük a tanulókat, hogy emeljék a homlokuk elé könyökben enyhén hajlítva, előrefelé néző tenyérrel (védekező pozícióban, melyre önvédelem során már támaszkodhatunk) vagy kérhetjük, hogy az azonos oldali csípőjükön/esetleg hasukon támasszák meg. A talajhoz közelebb eső

láb teljes külső felületével érintkezik a talajjal, térdben enyhén hajlított. A talajtól távolabb elhelyezkedő lábat hajlítva, talppal a talajra támasztjuk. Mindenképpen meg kell követelni a lábak pontos helyzetét, mert

így kerülhető el, hogy a térd és boka a nagy erejű esést követően összeütődjön. A fejet a már megtanult módon előrehajtjuk, állunkat a mellkashoz szorítjuk. Természetesen a másik oldalra is végrehajtjuk a feladatot!

2. Az oldalesés véghelyzetét felvéve a tompító kar

munkáját gyakoroljuk. A kart mell- és vállizomból elemeljük a talajról és

nyújtott könyökkel tompítunk. Őtt ügyelni kell

arra, hogy sokan teljes felsőtestüket elemelik a talajról, erre azonban nincs szükség. 3. A tompítás technikájának, erősségének megéreztetésére alkalmazzuk a következő páros gyakorlatot. Az esést gyakorló az oldalesés véghelyzetét veszi fel. A segítőtárs felfelé fordított tenyerével társa tompító

karjának tenyerét megtámasztja a levegőben. Ezt követően a segítő felfelé, a tompító (nyújtott könyökkel) pedig lefelé feszíti a karját. Ekkor a segítő hirtelen kihúzza tenyerét társa tenyere alól, aki a tatamin

erőteljesen tompít.



4. Az oldalesés véghelyzetét felvéve a tompító kar munkáját és a véghelyzet kialakítását gyakoroljuk továbbra is a következő gyakorlattal. A tanulók a véghelyzetet veszik fel, majd átfordulva hátukon a másik

oldalra tompítást végeznek. Őtt ügyelni kell, hogy gördüljenek át teljesen az oldalukra, és ne háton feküdjenek! Mivel 180 fokot fordulunk, ezért már nagyobb erejű tompítás kivitelezhető.

5. Ezután a kiinduló helyzeteket és magasságot variáljuk. A tanulók hanyatt fekvésben helyezkednek el, karjukat mellső középtartásba, lábukat pedig 90 fokos szögben emelik.

(Ezt a gyakorlatot „fagyott kutyának” is nevezik viccesen, amit biztosan minden tanuló elsőre megjegyez!) Oldalra dőlést követően kell végrehajtani a tompítást és felvenni a pontos véghelyzetet.

6. Páros gyakorlatként a következő gyakorlat bár elsőre ijesztőnek tűnik, mégis, ha kipróbálják, általában nagyon tetszik a tanulóknak. Az esést gyakorló térdelőtámaszban helyezkedik el, bal (jobb) karját a jobb

(bal) oldali karja alatt átnyújtja az ellentétes oldalra. A segítő két kézzel megfogja csuklóját és háromig tartó számolás után határozott és lendületes mozdulattal meghúzza a társát. A tompítást végzőnek nem szabad

törzsből megemelkednie úgy, hogy súlypontját áthelyezi hátra, hanem igyekeznie kell saját hossztengelye körül történő fordulattal az oldalesést végrehajtani. A tompítás ekkor még nagyobb szerephez jut, hiszen fordulatot követően hajtjuk végre.



7. Kiinduló helyzet, nyújtott ülés mellső középtartással, majd oldalra dőlést követően hajtjuk végre az oldalesést.

8. A következő gyakorlatnál a kiinduló helyzetünk guggolás bal (jobb) lábnyújtással előre. Karokat mellső

középtartásba emeljük, majd oldalra dőlve végezzük az esésgyakorlatot. 9. Hajlított állásból és oldalterpeszállásból is gyakoroljuk az oldalesést, ekkor azonban már csúsztatott

esésnek hívjuk. Először érdemes begyakoroltatni az azonos oldali láb (lendítőláb) és kar test előtt mélytartáson át történő lendítését és ki kell hangsúlyozni, hogy a dőlés irányának megfelelő oldali, talajhoz

közelebb eső kezünk lesz a tompító kéz. Hívjuk fel a figyelmet arra, hogy a támaszláb térdének hajlításával folyamatosan süllyesztjük súlypontunkat, s amikor a térd- és bokaízületünk már nem hajlik tovább, akkor kezdünk el oldalra dőlni. Tulajdonképpen az esés neve is innen ered, hiszen a tartóláb előtt csúsztatjuk el a

lendítőlábat, folyamatosan csökkentve az esés kezdőmagasságát.

10. A csúsztatott esést gyakoroltathatjuk társ segítségével is úgy, hogy az esést gyakorló bokájára kötelet

vagy övet kötünk, s a segítő ennek óvatos, de folyamatos meghúzásával kényszeríti a társát az esésre.

11. Társas gyakorlatként alkalmazható a következő: az esést végrehajtó harántterpeszben helyezkedik el,

segítője pedig lábbal, befelé fordított talppal apró söprő-húzó mozdulatokkal mozdítja el a társa sarkát előre, s kényszeríti az esés végrehajtására. Ugyanez a gyakorlat falhoz támaszkodva is végrehajtható. Társas

gyakorlatként: térdelőtámaszban elhelyezkedő társon át zuhanó esésként előre végrehajtva.



12. Ha állásból már minden nehézség nélkül végre tudjuk hajtani a csúsztatott esést, akkor következhet a mozgásból történő végrehajtás. Először oldalazó szökdelésből hajtjuk végre úgy, hogy a harmadiknál

végezzük az esést, majd a másodiknál. Ki kell emelni, hogy a haladási iránnyal ellentétes irányba (tehát visszafelé) dőlve hajtsák végre a gyakorlatot, hiszen az előre haladás során az elöl lévő lábra (támaszláb) helyeződik a testsúly. Gyakori hiba, hogy a csúsztatott esést úgy akarják végrehajtani a tanulók, hogy egyik

lábukkal saját maguk alól megpróbálják a levegőben kirúgni a másikat. A tartó láb azonban folyamatosan érintkezik a talajjal, tehát ugyanúgy kell végrehajtani az esést mint állásban.

13. Követeljük meg, hogy a tanulók képesek legyenek oldalazó szökdelésben egymás után egy jobb, majd arcirányváltással rögtön egy bal oldalra történő csúsztatott esést végrehajtani! 14. Tanári, edzői segítséggel esetleg ügyesebb, gyakorlottabb tanulók páros gyakorlatként végezhetik a

következőt is: alapfogással megfogják egymást, majd az egyik elkezd páros lábon szökdelni. Amikor a levegőben van, társa bokájánál talpával lábsöprést végez, kezével meghúzza oldalra lefelé. A szökdelő ekkor

oldalesést végez.

15. A zuhanóesés előre gyakoroltatható társ segítségével is. A segítő térdelésben helyezkedik el úgy, hogy

törzshajlítást végez előre alkartámasszal a talajon (zsugorhelyzet). Ezután az esést gyakorló egyik kezével megtámaszkodik a hátán és átlendül a társon úgy, hogy az oldalesés véghelyzetébe érkezzen. A magasság

emelhető (térdelőtámasz). Ezzel már előkészíthetjük a későbbi szabadesés technikáját.



A leggyakoribb hibák: A tompítófelület nem megfelelő kialakításához kapcsolódó hibák:

Nem lefelé néző tenyérrel, hanem kézéllel tompít a tanuló. A tompítást végző karok kisebb szöget zárnak be a testtel, mint 45 fok, így nem látja el a tompító

funkcióját. A tompítást végző karok nagyobb szöget zárnak be a testtel, mint 45 fok, így nem látja el a tompító

funkcióját, illetve a tanuló maga mögé tompít, így magasabb helyzetből történő végrehajtásnál

kifordulhat a váll. Ujjak nem zártak és nyújtottak, ökölbe szorítja őket.

Könyökre, csuklóra érkezik a tanuló. Elkésik a tompítás. Nem szegi le az állát a tanuló a mellkasra, a fej oldalra csapódik.

Nem a talajhoz közelebb eső kézzel próbál tompítani. A lábak az esés végén összeütődnek térdben, bokában.

Csúsztatott esésnél a levegőben akarja kirúgni lábát. Nem oldalra fordulva hajtja végre az esést, hanem hátára esik. Nem elég erős a tompítás, a tatami felületéről „visszapattan” a kar.

Nem gördül a tanuló és nem süllyeszti a súlypontját, hanem álló helyzetből eldől.

Szabadesés oldalra és hátra

A szabadesés az eséstechnika legmagasabb foka, jártasságot és bátorságot igényel. Semmiképpen sem

ajánljuk iskolai testnevelésen belül történő oktatásra. A szabadesés során egy kis előrelépést követően, lábunkkal azonos oldali kezünket előrelendítve a talajról

elrugaszkodunk, másik lábunkat hátralendítjük, s a levegőben – a talajtól teljesen elszakadva – fordulatot hajtunk végre. A felugrásnak akkorának kell lennie, hogy fejünkkel semmiképpen se érintsük a talajt. A

talajra érkezés az oldalesésnél

megtanultaknak megfelelően történik (szabadesés oldalra).

A szabadesésnek létezik olyan formája is, amikor egy szaltómozdulattal indítjuk az

esést és végül a hátraesésnél megfelelő módon végezzük a tompítást. Ez azonban

semmiképpen sem kellemes, inkább bemutatók látványosságaként szokták alkalmazni (szabadesés hátra).



Gyakoroltatása: társas gyakorlatokkal, segítségadással. Karfogással/bot segítségével/társ hátán támaszkodva, a félelem leküzdése miatt először használhatunk puhább, vastag szőnyeget is!

Félvállas gurulás előre A félvállas gurulások oktatásánál hagyatkozhatunk, mint előzetes ismeretre, a mindenki által ismert

gurulóátfordulás előre („bukfenc”) technikájára. Ez azonban legalább annyi hátrányt is rejt magában mint előnyt, hiszen egy már rögzült technikáról van szó, melytől azonban eltér a félvállas gurulás. A félvállas gurulásnál, ahogyan a neve is mutatja, a gördülés fél (azaz egyik) vállon történik és nem a gerinc

teljes vonalán, mint a „bukfenc” esetén, hanem átlósan a vállat és ellentétes oldali csípőt összekötő vonal mentén. Ellentétben a gurulóátfordulással, itt a felsőtest oldalra fordul és a

gurulást tulajdonképpen az egyik karból képzett ív vezeti, mellyel előrenyúlunk, a másik kar a tompító kar lesz. Ennek helyzete kétféle lehet: a végrehajtás során az ívképző kéz mellé, mögé támaszthatjuk (judóban ez

használatos), azonban tapasztalatunk szerint egyszerűbb a végrehajtás, ha ezt a kezet nem támasztjuk a talajra. Egyrészt nem nehezedik rá súly a

végrehajtás során (kisebb a sérülésveszély), másrészt nem vonódik el a figyelem a tompításról.

1. A tanulók térdelőülésben helyezkednek el, fejüket bal (jobb)

oldalra hajtják (nyakhajlítás oldalra), jobb (bal) kezüket maguk előtt, mellső középtartásban, könyökben enyhén hajlítva tenyérrel kifelé

fordítják úgy, hogy a külső kézél nézzen felfelé. Karjukból ívet képeznek, ahol a kisujj, a kézél és kar külső része adja majd a gördülési felületet.

2. Ezt követően, hasonlóan az előző feladathoz, térdelőülésben helyezkednek el, fejet bal (jobb) oldalra hajtják, jobb (bal) kezükkel ívet képeznek, majd hátukat is domborítva törzshajlítással előre lecsúsztatják jobb (bal) kezüket a bal (jobb) oldali combjuk mellett.

3. Az előző feladathoz hasonlóan a kezet elcsúsztatva a comb mellett megtámaszkodnak a jobb (bal)



vállon úgy, hogy térdnyújtással lábujjaikra emelkedve megemelik a csípőt. (ívképzés)

4. Ezután társ (tanár, edző) segítségével, aki egyik kezével a tarkóra támaszt, másik kezével pedig a guruló ívet képző csuklójára fogva óvatosan átgördíti a társat oldalesésbe.

5. Ki kell emelni, hogy a gurulásnál ívet képező kezünkkel ellentétes oldali kezünk lesz a tompító kéz, mellyel a törzshajlítást követően technikától függően vagy a talajra támasztunk, vagy a test mellett tartjuk. A

feladatot már társ nélkül féltérdelésből, majd guggolótámaszból végezzük. Ekkor a lendület megszerzéséhez már szükség van a lábak erőteljes munkájára, melyet térdnyújtással érünk el.

6. A magasságot folyamatosan emeljük harántterpeszállásig. Először követeljük meg az oldalesés véghelyzetének felvételét, és hogy a tanuló ne guruljon ki az esést követően. Erre véleményünk szerint azért

van szükség, hogy a tompítás kellően rögzüljön a tanulókban. Ezután pedig kérhetjük, hogy a tompító kar segítségével a lendületet kihasználva guggolásba, majd állásba érkezzenek a tanulók.

7. Ezek után következhet a több lépésből, futásból történő végrehajtás, illetve a társ általi lökésből történő végrehajtás. Majd az akadályok (zsámoly, kötél, karika), társ (fekvő, térdelő, guggoló) fölötti

végrehajtás, ahol az akadály magasságát és szélességét egyaránt növelhetjük. Gyakoroltassuk a végrehajtást vonalon is!



8. Ha a technika már megfelelően rögzült, félvállas gurulás fogójátékkal, tigrisfogóval tehetjük

élvezetesebbé a gyakorlást.

Gyakran előforduló hibák:

A gurulás nem félvállon történik, hanem ugyanúgy próbálja végrehajtani a tanuló, mint a gurulóátfordulást előre.

Gyakran a fenék nem a legmagasabb ponton halad a fej felett, a tanuló „kicsapja” oldalra, a hátán próbál oldalra gurulni (nem a megfelelő tengely mentén forog).

Felsőtestét nem fordítja oldalra gurulás közben, így nem félvállon történik a gurulás.

A gurulást vezető karral nem képez ívet, nem a kézélt támasztja le a tanuló, súlyát a csuklójára terheli.

Nem domborítja a hátát, ezáltal nem gördülés lesz, hanem zuhanóesés előre (gurulásnál a testnek valamely pontja folyamatosan érintkezik a talajjal).

Fejet nem hajlítja az esést vezető karral ellentétes oldalra, így nincs hely a vállon történő

átgördülésre. Kevés lendületet vesz a tanuló a gördüléshez.

A gurulást követően hátraérkezik a tanuló, nem pedig az oldalesés helyzetén keresztül állásba. Egyáltalán nem vagy elkésve tompít a tanuló. Állásból történő végrehajtásnál nem hajlítja a térdét, így magasról kezdi a gurulást.

Félvállas gurulás hátra

Kétféle végrehajtása létezik. Az egyik technika szerint a tanuló zuhanóesést végez hátra, mindkét kezével teste mellett tompít, majd ezután hajtja végre a gurulást hátra. A másik technika szerint a tanuló oldalesésben (jobbra vagy balra) egyik

kezével tompít, s így hajtja végre a gurulást. Az első variáció kezdők esetében azért egyszerűbb, mert a tompítást követően választhat a tanuló, hogy melyik válla

felett lendíti át a lábait. Az oldalesés esetében azonban ügyelni kell arra, hogy a

tompító kézzel ellentétes oldali váll mellett történjen a láblendítés.

1. A tanulók nyújtott ülésben helyezkednek el, majd ereszkedéssel hanyatt

fekvésbe lábukat fejük mögé lendítik a jobb, majd a bal fül mellett, fejüket az ellentétes oldalra hajtják.

2. Ezután végrehajtják a feladatot úgy, hogy a kezükkel tompítanak a test mellett (technikától függően egy vagy két kézzel oldal- vagy hátraesést

követően). Fejüket a vállukra hajtják, lábaikat pedig az ellentétes oldalra lendítik a fülük mellett.

3. Az előző feladathoz hasonlóan láblendítést végeznek, de a lábszárukat megpróbálják a fej mellett a talajra helyezni, testüket domborítják.



4. A tanulók ezután már átgördülnek hátra, először érkezhetnek térdelő ülésbe, majd féltérdelésbe,

guggolásba. Abban az esetben, ha már ismerik a félvállas gurulás előre technikáját, akkor ebből a helyzetből rögtön végrehajthatják azt, melynek végén oldalesésbe érkeznek, s így oda-

visszagurulással gyakorolják a végrehajtást.

5. A következőkben emeljük a kiinduló először guggolásból, helyzet magasságát, így hajlított állásból,

végül állásból hajtják végre a gyakorlatot. Ügyelni kell arra, hogy a magasabbról történő végrehajtás során is térdhajlítással süllyesztjük a súlypontot, csökkentve a gurulás (esés) kezdőmagasságát.

6. Ha megfelelően rögzült a technika, gyakoroltassuk hátrafelé sétából, majd társ általi lökésből is. 7. A végrehajtást mindkét oldalra gyakoroltassuk!

Gyakran előforduló hibák:

A gurulás nem félvállon történik, hanem ugyanúgy próbálja végrehajtani a tanuló, mint a gurulóátfordulást hátra.

Fejét nem hajtja egyáltalán oldalra, vagy ugyanarra az oldalra hajtja, mint amerre a lábait lendíti, így nincs hely a vállon történő átgördülésre, illetve a testsúly ránehezedik a nyakcsigolyára.

Mindenképpen meg kell követelni, hogy a fejet oldalra hajtsák a tanulók, mert amíg a

gurulóátfordulás hátra („bukfenc hátra”) esetében a gördülésnél a fül mellé támasztott kezek leveszik a nyakcsigolyákra nehezedő testsúly egy részét, itt erre nincs lehetőség, hiszen a tompításhoz

használjuk a kezet (kezeket). A tanuló nem domborítja a hátát, ezáltal nem tud gördülni, nem süllyeszti a súlypontot. Nem elég lendületes a végrehajtás.

Egyáltalán nem vagy elkésve tompít a tanuló.

Dobástechnikák (Nage waza) és előkészítésük A számos létező dobástechnika közül három könnyen elsajátítható dobást választottunk ki, melyeket természetesen az iskolában a rendelkezésre álló feltételektől függően oktathatunk. A dobások elsajátításához

kérjük meg a tanulókat, hogy hosszú nadrágot és hosszú ujjú felsőt viseljenek, hiszen így könnyebb a dobást megelőző fogásokat végrehajtani.

Az alapfogást bármelyik oldalra végrehajthatja a támadó (tori), ennek oktatása az elsődleges, hiszen nincsen



dobás megfelelő fogás és egyensúlyvesztés nélkül. A dobásokat először részeire bontva állásból, ellenállás nélkül tanítjuk, majd következhet az egyenes vonalú, majd a kötetlen mozgásból és a védő (uke)

ellenállásával történő végrehajtás. A dobás rögzülése után kapcsoljunk földharctechnikát: leszorítást vagy karfeszítést hozzá, hogy a tanulók megszokják a folyamatos átmenetet az állás és földharcküzdelem között.

Ezután már mini küzdelmekben is kipróbálhatjuk először csak az adott dobástechnikát, majd a küzdelem szabályainak megfelelően a földharcba történő átmenetet is.

A dobások részei: 1. Felállás

2. Megfogás 3. Dobás-előkészítés 4. Egyensúlyvesztés

5. Dobás 6. Rögzítés

7. Alapfogás és természetes alapállás

A párok egymással szemben, karnyújtásnyi távolságra, vállszélességű oldalterpeszben helyezkednek el. A lábujjak előrefelé néznek. A tanulók egyik kezükkel társuk mellkasán fogják meg annak felsőjét úgy, hogy

ujjaikkal tenyerükbe pörgetik azt, hüvelykujjukat pedig rázárják felülről ökölbe szorított kezükre. Öklükkel a társ mellkasára támaszkodnak, könyökük enyhén hajlított, azonban a csuklóízület egyenes és rögzített. Ezáltal könnyen tarthatja távol a másikat, ugyanakkor könnyen indíthat dobást. Másik kezükkel a társ

felkarjának hátsó részén (a tricepsznél) fogják össze a ruhát tenyerükbe forgatva úgy, hogy ökölbe zárják ujjaikat, a hüvelykujj felfelé néz, könyök hajlított. A társ ugyanígy fog vissza. Mindkét oldalra gyakoroljuk

az alapfogást állásban, majd egyenes vonalú mozgásban lépéssel előre és hátra, ezt követően kötetlen mozgásból. .

Egyensúlyvesztés Az egyensúlyvesztés nyolc irányba történhet, melyek a következők: előre, hátra, jobbra, balra, illetve ezek átlójában, 45 fokos szögben: rézsútosan jobbra előre, rézsútosan balra előre, rézsútosan jobbra hátra és

rézsútosan balra hátra. Az egyensúlyveszések irányait állásban gyakoroljuk először ellenállás nélkül, majd mozgásból és végül ellenállással.

Nagy külső horogdobás (Hátsó gáncs/ Osotogari)

A párok egymással szemben alapállással és alapfogással helyezkednek el. A támadó (tori) a védő (uke) tricepszét fogó karjával megegyező lábával lép előre. Az előrelépés a védő lábfeje mellé, azzal egy vonalban

történik egy-két lábszélességnyire tőle.



A támadó ujjai előremutatnak, térde enyhén hajlított. Ez lesz a támaszláb, mellyel támadóálláshoz hasonló állást alakít ki enyhe törzsdöntéssel előre. Fejét, állát leszegve a társ feje mellé szorítja. Eközben erőteljes

húzást végez rézsútosan hátra és lefelé a tricepszet fogó karjával, másik karjával pedig hátra-oldalra billenti, csavarja társa felsőtestét. A védő és a támadó mellkasa, oldala, csípője szorosan egymáshoz feszül. Másik lábát (lendítőláb) térdben enyhén hajlítva és lábfejét lefeszítve (spicc) előrelendíti társa mellett.

Eközben a védőt kimozdítja egyensúlyi helyzetéből úgy, hogy az testsúlyát a támadott lábára helyezze. A

támadó a lendítőlábát hirtelen hátralendíti, s a védő térdhajlata alatt, úgy, hogy a két lábikra izom találkozzon, kikaszálja társa lábát.

Ezzel egy időben erőteljesen húz a karokkal lefelé, törzsdöntést és enyhe törzsfordítást végez a dobás irányába. A tricepszet fogó kéz nem engedi el a fogását, azonban a másik kéz (amelyik a mellkason fog),

amikor a védő már a levegőben van, elengedi őt, hogy a biztonságos földre érkezéshez tompítani tudjon. A támadó a dobást követően lendítőlábát annyira hátralendíti, hogy szinte mérlegállásba kerül. A dobás végrehajtása után a támaszláb mellé zár a lendítőláb, hogy minél stabilabb helyzetbe kerüljön a támadó.

Érdemes részekre bontva tanítani a dobást: először csak a dobás-előkészítő lépést, majd a karmunkát, ezt követően a lendítőláb előre irányuló munkáját, majd a visszafelé történő kaszálást, s csak ezek pontos

begyakorlása után történhet az első dobás. A szemléltetést segítheti, ha a talajra rajzoljuk a lábak meghosszabbított vonalait, illetve a dobás irányát. Gyakori hibák:

A belépés nem a védő szemközti oldalára történik, hanem keresztbe az ellentétes oldalra. A belépés során a támadó túllép a védő lábainak meghosszabbított oldalvonalán.

A belépést végző lábbal túl közel lép a védő lábához, így nem lesz hely a lendítőlábnak. A belépést végző lábbal túl messze lép a védő lábától, így a karok kinyúlnak és nem tudja

kimozdítani ellenfelét az egyensúlyi helyzetből, „szellős” a végrehajtás.

A támaszlábat nem hajlítja be a támadó, nyújtott térddel próbál dobni. A védőtől távol van, nem elég szoros a fogás, nem húzza magához a védőt, nem ér össze a mellkas és

az oldalak (csípők). A lendítő (kaszáló) -láb lábfejét visszafeszíti (pipál). A kaszálásnál a térdhajlatba támad, sarokkal megrúgja a társa sarkát, Achilles- inát.

Az egyensúlyhelyzet-vesztés nem megfelelő irányba történik, csak hátradönti a védőt. A karok és a lábak munkája nem összehangolt, elkésik egyik a másikhoz képest.

A lendítőlábbal a védő lába mögé lépve, talpával a talajra támaszkodik, ezáltal áthelyezi testsúlyát a



lendítőlábra, így nem kaszál, így a lábán akarja átdönteni társát (aki ebből könnyedén ki tud lépni). Nem engedi el társát a védő mellkasán fogó kezével, így a védő magával rántja.

Nagy csípődobás (ogoshi)

A nagy csípődobás megtanítása azért fontos, mert rengeteg

testdobás alapját képezi, így ismerete elengedhetetlen. A csípődobásnak számos változata van (nagy csípődobás, kis csípődobás, süllyesztett csípődobás, nyakfogásos csípődobás,

kaszáló csípődobás stb.), az alaptechnika elsajátításával megtanulják a tanulók, hogyan kell a csípő-, kar- és

lábmunkát összehangolva testdobást végrehajtani. A tanulás elején fontos a szemléltetés, melynek során érdemes a dobást teljes egészében lendületes, majd lassú

tempóban bemutatni. Ezután következhet a részekre bontott tanulás, ahol különös figyelmet kell fordítani a befordulás

pontos elsajátítására. Ehhez először partner és megfogás nélkül gyakoroljunk. A befordulás oktatásához használjunk segédvonalakat, esetleg krétával felrajzolt talpformákat. Hogy minden tanuló egyszerre tudjon gyakorolni, használhatjuk a rendelkezésre álló

bordásfalakat is. Először a befordulás két lépését sajátítjuk el. A gyakorló jobb (bal) lábával keresztbe előrelép (tehát balra

előre) úgy, hogy a társ (kijelölt vonalakkal, bordásfallal helyettesíthető) természetes alapállásban lévő lábait összekötő vonalra merőleges vonalon túllép. A belépés során nem léphet túl a társa lábfejeinek meghosszabbított vonalán, illetve olyan távolságra kell a lábat helyezni, hogy a fordulás során beférjen a

fenék a társ elé. Csak a lábujjai alatt lévő párnás részt (koshi) helyezi a talajra, hogy a fordulásnál ne tapadjon le a talp és a

sarok, térde enyhén hajlított. Ezután a támadó a letámasztott jobb (bal) lába körül, 180 fokos fordulatot végezve elfordul a bal (jobb) lábát

egy vonalban a jobb mellé helyezve úgy, hogy háttal kerüljön a védőnek (bordásfalnak) és vállszélességű kisterpeszbe érkezzen (második keresztlépés). Itt is ügyelni kell arra, hogy a most már terpeszbe került lábak

mindenképpen egy vonalra, és a társ lábfejeinek meghosszabbított vonalán belülre érkezzenek, valamint a sarok ne érjen a talajra, a testsúly a lábujjpárnákra helyeződik! A feladatot az előzőekhez hasonlóan hajtják végre a tanulók, de a befordulás után enyhe térdhajlítást

végezve érkeznek oldal terpeszállásba. Ezt követően történhet a befordulás fogásból történő gyakorlása. A párok az alapfogásnál ismertetett módon



helyezkednek el, egymással szemben. A következő lépés az egyensúlyvesztés kialakításának gyakorlása a befordulással együtt. A támadó a jobb (bal) lábbal történő belépéssel szinte egy időben meghúzza a védőt

maga felé előre úgy, hogy a bal karjának könyökét magasra, a saját arca mellé emeli, és közben alkarfordítást végez kifelé, az ujjak kifelé néznek.

Itt kérhetjük a tanulókat, hogy tegyenek úgy, mintha a karjukon lévő órát néznék meg. A könyöknek nem szabad lógnia!

A támadó bal keze segíthet az egyensúlyvesztés kialakításában szintén

húzó mozdulattal. A védő akkor került egyensúlyhelyzet-vesztésbe, ha a testsúlya

előrebillent a lábujjak alatti párnás részre és előredől a támadó felé. A támadó tehát magára húzza ellenfelét, a háta, oldala

összeér a védő mellkasával, hasával. Ezután következik a befordulás, mellyel

egy időben a jobb (bal) kart a védő derekára (övére, lapockája alatti részre) csúsztatjuk. Ekkor a védőnek teljesen háttal

állva érkezünk a vállszélességű hajlított oldal terpeszállásba. A térdek hajlításával a védő súlypontját, megközelítőleg a derékvonala alá kell süllyeszteni.

Fontos, hogy a törzs ekkor még egyenes. Ezután a társat már elemeljük a talajról úgy, hogy a támadó a jobb csípőjét kissé

kibillenti, s erre, illetve a nagy farizomra veszi fel a védőt úgy, hogy kis törzsdöntést végez előre. Ez lesz a dobás forgáspontja. A védő lábai elemelkednek a talajról.

Ettől a ponttól következhet a dobás. A dobás pillanatában a támadó erőteljesen húz a karjaival, térdét kinyújtja, törzsdöntése közben erőteljes törzsfordítást végez. A láb

(térdnyújtás), kar és a törzs együttes munkája adja a dobás erejét. A dobásnál végigkísérjük a védőt egészen a talajra érkezésig, az oldalesés véghelyzetéig. A

talajra érkezés előtt a könyök fölött a felkarnál fogó kéz felfelé történő húzásával segítjük a védő biztonságos földre érkezését.

Gyakori hibák: A belépés pontatlan: a belépés során a védő lábfejeinek meghosszabbított vonalán túllép.

Túlságosan előre (túl mélyen), a védő lábait összekötő vonalra lép a támadó, így a beforduláskor nem fér be a védő elé, ellöki magától.



Nem keresztbe lép a támadó. A befordulást nyújtott lábbal próbálja végrehajtani.

A befordulás során a lábak nem egy vonalra kerülnek, a védőnek történő hátat fordítás során csak félig, haránt terpeszállásig forgatja be a hátul maradt lábat.

A támadó a sarkaira helyezi a súlyát, teljes talpát talajra helyezi. Elmarad a térdhajlítás, nem süllyeszt a védő súlypontja alá. A törzset még a dobás pillanata előtt előredönti.

A csípőt nem billenti ki oldalra a társ mellé, nem veszi fel a csípőre a társat. A védőt nem hozza egyensúlyvesztésbe: nem megfelelő irányba és erősséggel húz a kar, a védő nem

emelkedik a talp elülső részére. Lóg a könyök. Nincs összehangolva a karok, törzs és lábak munkája.

Elmarad a törzsfordítás, csak törzsdöntés, törzshajlítás történik. Természetesen mindkét oldalra érdemes elsajátítani a gyakorlatot. Ha már állásból folyamatosan,

dinamikusan, törés nélkül és pontos technikával képes végrehajtani a tanuló a csípődobást, akkor következhet az ellenállásból, majd a mozgásból történő gyakorlás, legvégül pedig a küzdelemben történő kivitelezés.

V-fogásos válldobás (ippon seoinage)

A válldobás az előző dobáshoz hasonlóan történik, azonban a karmunka különbözik. A gyakorlás is hasonlóan először partner nélkül, csak a befordulás pontos berögzítésére és a karmunkára korlátozódik, majd következhet a partnerrel állásban ellenállás nélküli, majd az ellenállással, ezután az egyenes vonalú

mozgásból ellenállás nélküli, később ellenállással történő gyakorlás, végül a küzdelemben történő alkalmazás.

A dobást alapfogásból indítjuk. Mivel megegyezik a befordulás a csípődobásnál leírtakkal, ezért itt csak a karmunkára térünk ki.

A bal (jobb) kar a védő könyöke felett a felkar hátsó részén (háromfejű karizom) fogja a ruhát az alapfogásnál leírt módon. A jobb keresztlépéssel egy időben a bal (jobb) kar meghúzza a védőt maga felé

előre úgy, hogy a bal (jobb) karjának könyökét magasra, a saját arca mellé emeli, és közben alkarfordítást végez kifelé, az ujjak kifelé néznek. A befordulással egy időben a támadó jobb (bal) karját keresztbe-előre

lendíti a teste előtt, karját behajlítva szorosan befogja könyökhajlatába – az alkarja és felkarja közé – a védő felkarjának felső részét.

A bal (jobb) kar húzása, a társ karjának lezárása és a térdhajlítás miatt a védő a mellkasával a támadó hátára kerül. A dobás pillanatában a kar erőteljes bal (jobb) láb felé történő húzómunkája, a térdnyújtás,

törzsdöntés és fordítás együttes kivitelezése adja a dobás erejét. Gyakori hibák:

A belépés pontatlan: a belépés során a védő lábfejeinek meghosszabbított vonalán túllép. Túlságosan előre (túl mélyen), a védő lábait összekötő vonalra lép a támadó, így a beforduláskor



nem fér be a védő elé, ellöki magától. Nem keresztbe lép a támadó.

Befordulást nyújtott lábbal próbálja végrehajtani. A befordulás során a lábak nem egy vonalra kerülnek, a védőnek történő hátat fordítás során csak

félig, haránt terpeszállásig forgatja be a hátul maradt lábat. A támadó a sarkaira helyezi a súlyát, teljes talpát a talajra helyezi. Elmarad a térdhajlítás, nem süllyeszt a védő súlypontja alá.

A törzset még a dobás pillanata előtt előredönti, esetleg előrehajlítja. A csípőt nem billenti ki oldalra a társ mellé, nem veszi fel a csípőre a társat.

A védőt nem hozza egyensúlyvesztésbe: nem megfelelő irányba és erősséggel húz a kar, a védő nem emelkedik a talp elülső részére.

Lóg a könyök.

Nincs összehangolva a karok, törzs és lábak munkája. Elmarad a törzsfordítás, csak törzsdöntés, törzshajlítás történik.

Nem a védő felkarját fogja be a könyökhajlatba. A védő felkarja felcsúszik a támadó vállára. Nem zárja le szorosan a védő karját a fel- és alkar közé.

ÖKÖLVÍVÁS:

Ököltartás: A tanulók először hajtsák be ujjaikat a hüvelykujj kivételével, majd a hüvelykujjat fektessék keresztben a mutató és középső ujj második perccsontján. A sérülések megelőzése érdekében az öklöket

mindig zártan kell tartani az ujjakat tenyérbe zárni. A zárt ököl fenntartásakor bizonyos fokú statikus izommunka szükséges és ez részben a csuklóra és az alkarra is kihat. A kézfej ökölbe szorítása azonban ne

legyen olyan mérvű, hogy az alkar és váll izomzatában is merevséget okozzon, mert az ütés gyorsaságát, az izomkoordinációt kedvezőtlenül befolyásolhatja. Az ütésnél fellépő terhelés nem csak az ökölnek, az egész karnak - az

alkar izomzatának, csontjainak, izületeinek - is megterhelést jelent. Ezért igen fontos az ököl és az alkar helyes viszonya,

ami azt jelenti, hogy kézhát az alkarral egy síkot és az ököl a csuklóval szoros egységet képez.

Az ököl ugyanis csak akkor képes a fellépő terhelést legyőzni, ha az ütközésnél az ütőerő hatásvonala a csuklót és a

könyököt összekötő egyenesbe esik. Ellenkező esetben a ütőerőnek az ökölre kifejtett nyomatéka sérülést okozhat. Az alapütések leírása: Az ökölvívásban három alapütést

különböztetünk meg, egyenes- horog és felütést. Egyenes ütésnek nevezzük azokat az ütéseket, amelyeknél az ököl a

legrövidebb úton, az ököl és kiütési pont egyenesében halad a célpont felé. Horogütésnek nevezzünk azokat az ütéseket, amelyeknél a könyökben hajlított kar ökle oldalirányból halad

a célpont felé. ) Felütésnek nevezzünk azokat az ütéseket, amelyeknél a könyökben hajlított kar ökle alulról felfelé halad

a célpont felé Alapállás

A lábaknak, a karoknak, a testnek azt a helyzetét, amelyből a támadás és védekezés minden irányban folyamatosan, könnyen végrehajtható, és amelyben a kiütési pontok védett helyzetben vannak, alapállásnak

nevezzük. Az ökölvívó bal lába elől ( jobb kezes tanuló esetében) jobb lába hátul haránt terpeszben, amely a tanuló



vállszélességét nem haladja meg. A testsúly egyenletesen mindkét lábon nyugszik. A bal láb teljes talpal éri a talajt, de a test súlya inkább a lábfej elülső részén helyezkedik el. A jobb lábnak kissé befelé fordított

féltalpával a talajra támaszkodik. A test helyzetét tekintve, a vállöv hossztengelye nem esik egybe a lábfejek középpontját összekötő egyenessel, azzal szöget képez az ellenfél felé fordulva.

Az alapállásban a karok akkor vannak a legjobb helyzetben, ha a jobb kar a testen fekszik, a jobb ököl közvetlenül az állcsúcs mellet, a könyökben-derékszögben hajlított bal kar ökle a váll magasságában a bal váll előtt helyezkedik el. Az alapállás akkor felel meg rendeltetésének, ha a jobb váll kissé mélyebbre kerül,

ennek értelmében a bal váll enyhén felemeljük és az állcsúcsot a váll és a mell által képzett üregben helyezzük.

Egyenes ütés:

A balegyenes Alapállásból indulva jobb láb féltalpával a talajt nyomva és az így keletkezett lökő erő hatására a bal lábat, előre ütőtávba csúsztatjuk, közben a bal csípő és a ball váll előre lendül és az öklünket

az ellenfél állcsúcsára lökjük. A test előre és balról –jobbra enyhe mozgást végez. A bal ököl tenyérrel lefelé találkozik a célponttal. Célba érkezéskor a bal váll fennmarad, s így oldalról védi az állat, a jobb váll lazán

lent van és a jobb ököl az áll elé, kerül, a jobb fel és alkar a testre fekszik, az előre csúsztatott bal lábtérdben enyhén hajlított, a jobb láb pedig nyújtott. Az ütés befejeztével a bal láb indításával visszalépünk alapállásban. A bal ököl – követve az indító bal láb mozgását – az ütés síkjában kerül alapállási helyzetbe. A

leírt balegyenes az ökölvívók hagyományos és talán a legegyszerűbb fegyvere.



Az ellenfél felkészültsége és a szorító adta lehetőségek a balegyenes többféle változatát igénylik. Akkor ütjük, ha egy nagy-erejű ütéssel akarunk kezdeni. A hátsó lábbal a testsúlyt átlökjük az első lábra - lépés

nélkül - és közben erőteljesen előre lökjük bal öklünket. .Az ököl az ütés végén - a célba éréskor - tenyérrel lefelé csavarodik. .A testsúly teljesen az elöl lévő lábra kerül, amely térdben enyhén behajlik - nagyon kicsit,

éppen; hogy ne legyen feszes -. A hátul lévő láb sarka felemelkedik, csak lábujjheggyel érintkezik a talajjal. Ha már jól megtanulták, lehet a bal láb nagyon rövid előrelépésével is ütni, de általában úgy alkalmazzák, hogy előkészítő balegyenesekkel ütőtávba kerülnek és onnan előrelépés nélkül ütik, illetve akkor.

alkalmazzák, amikor az ellenfél lép közel.

Jobbegyenes:

A jobbegyenes taktikailag általában a már előkészített helyzet erőteljes ütésekkel való kihasználására alkalmas, de kitűnő eszköze az ellentámadás bevezetésének is. Technikai végrehajtása: alapállásból indulva

a tanuló a jobb lábának a féltalpával elrugaszkodva a testét előreviszi,- bal lábbal egy kis lépést tesz balra előre- vele egyidőben a törzsét jobbról balra fordítja, és öklét egyenes vonalban a cél felé küldi. A bal ököl

az arc előtt biztosít, a leengedett bal könyök pedig a testet biztosítja. A tanuló a jobb lábát vagy helyben hagyja, esetleg előre csúszik aszerint, hogy milyen távolságban van a cél. A testsúly teljesen a – térdben kissé behajló- bal lábra kerül, a nyújtott jobb láb féltalpon alátámaszt, sarka a lendülettől kissé kifordul. Az

ütés befejeztével a bal láb indításával visszalépünk az alapállásba, jobb ököl az ütés síkjában kerül vissza kiinduló helyzetbe. Támadó jobb egyenes, amelyet általában előkészület nélkül ütünk, ritkán alkalmazott

ütésforma, csak akkor eredményes, ha az ellenfelet váratlan vagy védetlen helyzetben éri, Megelőző jobbegyenes az ellenfél akcióinak megelőzésére, szétrombolására szolgál, Követő jobbegyenes mindig valamely ütés- védésforma után hatásos.

Az egyenes ütések módszertana: A lábmunka gyakorlásával szinte egyidőben megkezdjük az alapütések oktatását is, mivel a küzdelem legértékesebb támadóeszköze. Kiemelt jelentősége magával hozza, hogy a módszeres eljárások és elvek

legszigorúbb figyelembevételével oktatjuk, szolgálva ezzel a szorítóharc hazai és nemzetközi követelményeit. Minden ütést alapállásból indítunk és annak kivitelezése után a legrövidebb úton ismételten

alapállásba, térünk vissza, Az ütést lazaizom tónusú testhelyzetből kezdjük, az ütés hatékonyságát követelő kar csukló és ököl rögzítése -„megfogása”- a találat pillanatában történi, Minden ütést a hozzá kapcsolódó- megfelelő mélységű és gyorsaságú - légzés kísér. Az ökölvivő ütés tárházának bővítése, és alkalmazásának

eredményessége érdekében az ütések alap-változatait is ismerni kell, Az ütések oktatásának folyamatában csak egyes alkalmanként – hibajavítás céljából – állítsunk meg a mozgást a befejezés pillanatában, különben

megtörjük az ütés ritmusát, dinamikáját. A gyakorlatok végrehajtásánál a tudatosság elvének figyelembevételével emeljük ki a gyakorlat szerepét és alkalmazhatóságát az ütések végrehajtásánál. Terpeszállás, ököl az állnál könyök a testen, azonos oldali láb indításával, csípő-váll bekapcsolásával

váltogatott ütőmozgás előre, különböző síkban, a nem ütő kar ökle az áll előtt marad. Zárt állás, ököl az



állnál, könyök a testen: „lengyel futás”. Járás közben ütőmozdulatok az álltól, ellentétes kar- és lábmunka, Ökölvívó alapállás, bal-jobbegyenes váltogatva, testsúly az ellentétes láb felé helyezve

Kiemelt szempontok az egyenesütéseknél: az ütés egy meghatározott mozgássor, amelyben a láb indítása,a csípő, a váll és a kar mozgása egy egységet képez, az ütés akkor hatékony, ha az ököl a célponttal akkor

találkozik, amikor a kar könyöke nyújtásból hajlításba megy át. az ütés síkját (magasságát) a láb és a felsőtest együttesen határozzák meg. A leggyakrabban előforduló végrehajtási hibák az ütések kivitelezésekor: az ütés kivitelezése során a nem

ütőkéz leesik, és nem védekezik (biztosító vedelem hiánya) a test tömegének mozgás iránya eltér az ütés erővonalának eredőjétől, az ütés kivitelezése előtt jelző értékű mozdulat „telefonálás” végráhajtása a

súlypont rossz áthelyezése, az ütés pillanatában az előre lépő lábak kifeszítése, a fejen lévő kiütéspontok kiemelése az ütőkéz biztosító védelméből. Az ütés egysége felborul, és a mozgássorból kimarad valamelyik alkotó ( láb, csípő,váll).

A védekezésről általában: A szorítóban folyó küzdelemben az ütésekkel egyenrangúnak tekintjük a

védéseket. a tudatosan végrehajtott védések nemcsak biztosíthatják, elősegíthetik a győzelmet, de nagymértékben takarékoskodhatnak az erőnléttel, és óvják a tanulók egészségét is. A kimagasló védekező képességgel rendelkező ökölvívó, amely tudatosan irányítja védekezését magabiztosan vesz részt a

küzdelemben, vereség esetén sem csökken a harci kedve, amely a további előrelépés alapja. A védekezés magas szintű alkalmazása az ökölvívást a sport – nemes küzdelem – rangjára emeli, mert védelem nélkül a

közönséges verekedés színvonalára süllyedne. A védekezés a küzdelem során sose lehet öncélú. Minden védésnek kettős a célja: az ütést hatástalanná tenni, a védés végrehajtásakor keletkezett helyzetet, ütéssel, esetleg ütésekkel kihasználni. A küzdelem szempontjából a védések igazi értékét az határozza meg, hogy a

védés által keletkezett helyzetet mennyire képes a védekező ökölv1vó ütésekkel kihasználni. Az ökölvívásban megkülönböztetünk: lezáró, hárító, hajlásos, lépéses védéseket. A védésekkel az alábbi

általános megállapításokat tehetjük: a védekezési formák megválasztása, és alkalmazása szorosan összefügg a tanuló egyéniségével, a védekezési formák a gyakorlatban kiegészítik egymást és így a legtöbbször összetett formába valósulnak meg. A mai gyors ökölvívásban kiemelt szerepet kapnak azok a védési formák,

amelyek alkalmazásakor nem szakad meg a küzdőtáv, illetve ellentámadást lehet kezdeményezni. Az ökölvívó készségei nem lehetnek magas fokúak és megbízhatóak, ha nem képes az összes harctávolságban

egyformán kiválóan alkalmazni a védéseket. A védekezési hiányosságok előbb vagy utóbb megmutatkozik az ökölvívó eredményességében is. A védések alkalmazásának fajtáit az alábbi feltételek határozzák meg: az ellenféltől való távolság, az alapállás milyensége, az alkalmazás célszerűsége az adott helyzetben

Összegezve az ökölvívónak arra kell törekednie, hogy minden védést aktívan hajtson végre, azaz hogy az ütés védése után támadásba menjen át követő ütéssel, összetett ütéssel, vagy sorozatütéssel.

Lezárás: A védekezéskor az ökölvívó az ütéseket célba érés előtt lezárhatja tenyérrel-, vállal-, alkarral-, és kőnyékkel egyaránt. Hárítás: Hárító védekezésnél az ökölvívó az egyenes ütéseket célbatalálás előtt, valamelyik karjának

kézfejével vagy alkarjával oldalirányban gyors mozdulattal kitéríti eredeti irányából. A hárítás elvégezhető befelé és kifelé egyaránt. A vívó harcmodort alkalmazó ökölvívó leggyakrabban használt védekezési

eszköze a hárítás. A gyors és intenzív ökölvívásban a hárító védekezés kissé háttérbe szorult, mert a karokat a védőmozdulatok lekötik, de ez nem jelenti, hogy a jó ill. egyedi adottságú versenyzők nem alkalmaznák előszeretettel. A hárítást is legcélszerűbb hajlással kiegészíteni.

Hajlások: Hajlásos védésnél a versenyző a test bizonyos irányban végzett hajlással tér ki a fejre indított ütések elől. A hajlás irányának megfelelően megkülönböztetünk: hátra, oldalt, és lehajlásokat. A hajlásos

védekezés kiemelten az oldalt és lehajlások talán a legnehezebb egyúttal a leghatékonyabb védekezési forma. Végrehajtását és alkalmazását mindig lezárással kell biztosítani Lépések: A lépéses védekezésnél a versenyző az ellenfél elől, annak közvetlen célba találását megelőzően,

térbeni helyzetét úgy, változtatja meg, hogy az ellenfél ütése célt tévesszen. A védekezés jellegű lépések irányuk szerint lehetnek:) hátra, oldalt, belépésekre oszthatjuk. A lábmunka azaz a lépések az ökölvívó

alapmozgását képzik, az oldallépés alkalmazása kiemelt szerepet kap, biztonságossága mellett lehetőséget ad az ellentámadásra. A lépéses védekezést –a biztonság érdekében- más védekezési formával – lezárással,



hajlással – egészíthetjük ki.

Az egyenes ütések védésénél mind a négy alapvédési forma: a lezárás, hárítás, hajlás, és a lépés alkalmazható.

Az ütések védése lezárással és az alkalmazott ellenütések : Lezárással történő védekezés esetén az ökölvívó az ütést közvetlen a célba találás előtt, nyitott tenyérrel, kézfej háti oldalával, alkarral, vagy vállal fogja fel. A kézfejjel, alkarral végzendő védéseket – elméletileg –

külön nem is kellene tanítani, hiszen annak – biztonsági okokból – mindig „jelen kell lennie „jobb tenyérrel, történő lezárást balegyenes ellen alkalmazzuk. Az ellenfél ütését közvetlenül a célbaérés előtt nyitott jobb

tenyerünkkel állítjuk meg, úgy hogy közben egyidejűleg kissé hátrahajlunk, így az ütés ereje tenyerünkön nem tevődik át. Ball vállal történő lezárást jobbegyenes ellen alkalmazzuk. A célbaérés előtt a bal vállat kissé felhúzzuk, közben a törzs balról jobbra fordul, kissé jobbra és hátra hajlunk, a testsúly a jobb lábra

kerül. A jobb tenyér a felhúzott bal váll mellet biztosít. Ugyanezt az eljárást követjük a horog ütések vállal történő lezárása esetén az ütést a jobb ill. bal váll felhúzásával zárjuk a felsőtest uránengedésével.

Horog ütések védése vállal: Bal ill. jobbhorog ütése esetén kesztyűvel végrehajtott lezárásnál bal ill. jobb öklünket állszöglethez húzzuk, és az ütés erejét a kesztyű párnázott részével valamint a felsőtest

uránengedésével felfogjuk. Bal ill. jobbhorog védése kesztyűvel: A fejre érkező balegyenest kézzel és vállal hárítjuk, a testre történő

ütések útját alkarral zárjuk. A testre irányuló ütések alkarral történő védésénél, az ütést az irányban eső könyökünkkel megállítjuk, közben kissé előre hajlunk. A másik kézzel egyenes ellenütést üthetünk fejre. A védő mozdulat végrehajtásánál a nem ütő kéz – ellenütés esetén - az állnál marad.

Bal-jobbegyenes a testre védése lezárással: A lezárásos védekezés használatából adódó ellenütések lehetnek egyidejűek és követőek. az egyidejű ellenütések – tekintve a

nagyobb távolságra – egyenesek ill. csapott vagy horogütések lehetnek. A követő ellenütés – ütőtávba történő belépéssel – bármelyik alapütés lehet.

Ütések védése hárítással: A hárításokat kiemelten a fejre irányított egyenesek ellen alkalmazzák. A hárítások alkalmazásakor az ellenfél alkarját

elütjük befelé vagy lefelé a jobb vagy a bal kéz tenyerével, valamint kifelé vagy felfelé a kezek hátrészével. A veszélyhelyzettel nem számolva a védés végrehajtása mindig párhuzamos kézzel történik. A befelé hárításnál az

állcsúcs felé tartó balegyenest jobb kézzel- az ellenfél karját csuklón találva – egy jobbról balra haladó ütésszerű mozdulattal az irányából kitérítjük.

Bal kézzel történő hárítás esetén bal tenyerünkkel az ellenfél balegyenesét közvetlenül a célba érés előtt jobbra toljuk, egyidejűleg ballábbal kissé balra és előre lépünk, úgy hogy törzsünket balról jobbra

fordítjuk. A mozgás végrehajtásának könnyedsége, a védés sikeressége, és az ellenütéshez szükséges helyzet megteremtése érdekében a hárítást

nem csak karból hajtjuk végre, hanem törzzsel is enyhén balra fordulunk. Kifelé hárításnál a közeledő balegyenest a jobb kézfej hátával, egy rövid, balról jobbra haladó mozdulattal a haladási iránytól eltérítjük.

Jobbegyenes védése kifelé hárítással, bal kezünk hátával egy rövid jobbról

balra haladó mozdulattal az ütés irányát megváltoztatjuk, céljától eltérítjük. Jobbegyenes védése befelé történő hárítással az ellenfél jobb öklét bal

kézzel, egy balról jobbra haladó rövid mozdulattal az iránytól eltérítjük. A testre irányuló balegyenes befelé hárítása jobb alkarral hajtjuk végre, az

ellenfél kesztyűjét a találat előtti pillanatban egy rövid ütőmozdulattal az irányától eltérítjük. Ez a mozdulat alapjában megegyezik a lezárásos



védéssel. Az ökölvívók a hárításos védekezéseket igyekeznek aktívakká tenni, azaz a hárítás után ellentámadást

indítani követő ütéssel, a fejre és a testre irányított összetett ütéssel vagy sorozatütéssel. A balegyenes befelé hárításnál mindig a balkézzel kezdjük a támadás és az bármely alapütés lehet. A jobbegyenes ütés befele

történő hárításánál mindig jobb kézzel kezdjük az ellenütést és bármely alapütés alkalmazható. A hárító mozdulat iránya bizonyos mértékben a követő ütést is meghatározza. Vízszintes, vagy enyhén felfelé mozduló hárítás után a test felé, az enyhén történő hárítómozdulat után a fej irányában könnyebb bevinnie az

ellenütést. A kifelé hárítás kockázatos, nehéz mozdulat, csak kevés – főleg alacsony termetű, derékból sokat mozgó – versenyző hatékony fegyvere. Az ellenütés a hárított ütéstől függően – jobbegyenes, balegyenes - a

követő ütemben, balkézzel ill. jobb kézzel történik és ritkán szabályerősítő kivételnek számít, ha a védő a hárító kezével kezd ütni.

Hajlásos védekezés az ökölvívó a

külharctávolságáról a fej irányában érkező ütések védése jobbra vagy balra hajlással, az

egyik legbiztosabb és leghatékonyabb védési mód. A hajlásos védekezés kiindulási helyzetet teremthet arra, hogy követő ütéseket

kezdeményezzünk bal és jobb kézzel, felütéseket, horgokat, rövid egyeneseket a

fejre és a testre. Kihajlásnál ill. behajlásnál a fej irányában érkező balegyenes elől enyhén jobbra – kifelé - vagy balra - befelé- hajlunk, a védekezés akkor eredményes, ha az időben történik, és az ellenfél ütése közvetlen a fej mellett halad el. Ezzel jó kiinduló helyzetet teremthetünk a közelharc megnyitására. A hajlás

irányában eső lábbal egyidejűleg kissé oldalt-előre lépünk. Biztosítás érdekében öklünket az archoz húzzuk. Védés guggolással – a szakirodalom nevezi lehajlásnak is- a fej

irányában érkező egyenes és horog elől a térdek hajlításával és a törzs enyhe megengedésével az öklök síkja alá ereszkedünk, közben tekintetünk az ellenfélen marad. A védés célja az ütés elkerülése és

ellentámadás indítása. Védés körelhajlással a fej irányában érkező egyenes és horog elől az ütés útjának megfelelően – fejünkkel

mindig az ütés irányával megegyező irányban kezdjük el a mozgást - a törzzsel balra, lefelé, jobbra felfelé kezd mozogni, mindegy félkört ír le a fejjel, ezzel egyidőben a törzs enyhe megengedésével a

térdeket behajlítjuk. Gyakran alkalmazzuk a szorítóban a balegyenes a fejre ellen a körelhajlást. Ezt jobb ill. balra kezdve egyaránt végrehajtható. A hajlásból végrehajtható

ellenütések a védekezés mozgásanyagának függvényében alakulhat. A körelhajlásból igazából két hatékony megoldás lehetséges, a hajlásból való visszatéréskor bal felütés, vagy balhorog a testre

az első ellenütés, majd a befejező szakaszban a védekező jobbhoroggal kezd. Védés

hátrahajlással a fej irányában érkező balegyenes elől hátrahajlunk, testsúlyunkat a hátul lévő lábra helyezzük A védekezés akkor hatékony ,

ha felsőtestünket időben úgy engedjük hátra, hogy az ellenfél ökle az állunk előtt áll meg és a védekező mozgás

befejezésével akcióképes helyzetben kerülhetünk. A hátrahajlásból követő ellenütésként bármely alapütés elhelyezhető az ellenfélen. Lépéses védekezés a fejre vagy testre érkező ütések- egyenes, horog,

felütés- elől a versenyző a találatot megelőző pillanatban röviden hátra ill. oldalt lép, miközben védett helyzetben marad. A lépésből adódó követő

ellenütések az előzőekben tárgyalt hátrahajláshoz hasonlóan bármely alapütés lehet.



Összetett védekezés. A védekezés hatékonysága a közdelem forgatagában biztonsági kérdés. A versenyzők szorító biztonsága függ a védekezés technikájának elsajátításától és gyakorlati alkalmazásának szintjétől

egyaránt. Egyes védekezések a küzdelemben – a biztonság fokozása érdekében mindig összetett formában jelentkezik. A lezárásos védekezés velejáró kísérője a hajlás. Az ökölvívó küzdelmeket figyelve

tapasztalhatjuk, hogy a versenyzők nem csak technikailag képzettek, de fizikailag erősek is. A megnövekedett ütő erő fokozottabb védekezést igényel. A lezárásos védekezés-mivel az ütőerő a kesztyűkön áttevődhet- önmagában kevés hajlással, uránengedéssel kell kiegészíteni. A hajlással kiegészített lezárás

eredményessége- a jobb védekezésen túlmenően – a küzdelem aktív folyamatában is megnyilvánul, a védekezés befejező mozdulata egy ellentámadási lehetőséget is biztosít. A hárítást gyakran a küzdelem

folyamatában oldallépésekkel kapcsoljuk össze. A hárítás által létrejött helyzet hatékonysága megnő, ha az ellenfélhez oldalt kerülhetünk, az ellenfél átmenetileg védetlen helyzetbe kerülhet, amely az ellentámadás taktikai előnyét hozhatja a védő számára. A hajlásos védekezést csak lezárással együtt alkalmazhatjuk. A

hajlásos védekezés hatékony, de nehezen elsajátítható védekezéséi forma. A váratlan meglepetések elkerülése érdekében egészítjük ki a hajlást lezárással. A lépéses védekezést lezárással és hajlással

egészíthetjük ki. A lépéssel összekötött védekezések közül az oldallépések a nehezebbek, veszélyesebbek, de hatékonyak. A versenyző a biztonsága érdekében zárja magát és szükség esetén „gurulással” csökkenti az ellenfél ütőerejét.

Rúgások:

külső comb rúgás:

Ennél a rúgásnál a külső térd feletti részt kell rúgni. A rúgás megfelelő kivitelezése a meglepetésszerű támadásban rejlik. A mozdulatot ellenfelünktől testben kissé eltávolodva indítjuk, majd hirtelen mozdulattal,

egyúttal testünkkel is közeledve visszük be. belső comb rúgás

Ezzel a rúgással, a belső combot rúgjuk, közel lépve az ellenfélhez, mindezt úgy, hogy lendítve lépnek be és rúgnak. Amikor a láb eltalálja a célpontot, az ellenfél lába kisodródik oldalra, így veszítve el az egyensúlyát.

Ebben a pillanatban számos lehetőség adódik, hogy kárt tegyünk az ellenfélben. oldalsó vagy köríves rúgás

A köríveseket gyakran használják a thai bokszban, mivel könnyű kontrollálni és megtartani az egyensúlyodat a rúgás után, hogy védd magad az ellentámadástól. A

körívest úgy lehet véghezvinni, hogy lendíted a lábadat a támadási pont felé és ugyanabban a pillanatban a csípődet is fordítanod kell a lendítés irányába.

átlós rúgás A fő célpont az átlós rúgásnál az alsó borda és normális esetben a sípcsontot használjuk a

támadásnál. A rúgást úgy lehet kivitelezni, hogy a lábat átlósan felfelé lendítve rúgjuk el támadáshoz, a célpont felé.

horogrúgás A horogrúgásokat szintén gyakran használják az ereje miatt, mely erősebb, mint a köríves

vagy az átlós rúgás. Azért erősebb, mert amikor rúgsz, a csípőt és a testet teljesen el kell fordítani a lendítés irányába, ami növeli az erejét. Ezt a rúgást akkor lehet használni, amikor az ellenfél lebukik az ütés elől, vagy alacsonyabb helyzetben van. Azonban

az a nagy hátránya ennek a rúgásnak, ha elvéted, akkor teljesen kieshetsz az egyensúlyodból, és ezzel adsz egy esélyt az ellenfélnek az ellentámadáshoz.

Theep Trong (egyenes toló rúgás)



Ez a technika meglehetősen egyszerű, csak be kell hajlítanod a térdedet és utána gyorsan eltolod a lábadat a támadási cél felé. A célpont lehet arc, mellkas, has, comb.

A lábfejed különböző részeit használhatod, például lábujjakkal, vagy sarokkal, neked kell kitalálni, hogy számodra melyik módszer a legjobb.

oldalsó toló rúgás Az oldalsó tolónak a használata hasonlít az egyenes tolóéhoz, de ezt akkor tudod

használni, amikor a tested oldala van szemben az ellenféllel. Azonban, ha alkalmazod, vigyáznod kell az egyensúlyodra, amikor oldalra fordulsz. Ellentámadásként kirúghatják a lábadat.

Egyenes rúgás védése

Támadó támadóállásban helyezkedik el, hátul lévő lábával egyenes rúgást

végez előre. A védő kitérése történhet a zárt és nyitott oldal irányába is, az egykezes söprő védést követően ellentámadás és menekülés következik.

Rúgás védése rúgással – Ebben az esetben a rúgást úgy blokkolja, hogy sarkával belerúg a combjába.



10. A testi kényszer alaptechnikái.

1. A testi kényszer alkalmazása

A rendőri intézkedéssel szembeni ellenszegülés leküzdésének legenyhébb és legegyszerűbb módja, ha a fizikai erőfölényben lévő rendőr testi kényszerítést alkalmaz. Az erőfölény hiánya több rendőr együttes

fellépésével, illetve mások segítségül hívásával is pótolható. Ha azonban az ebből fakadó késedelem az intézkedés befejezését akadályozná, az ellenszegülés megtörésére súlyosabb kényszerítő eszköz alkalmazható.

Testi kényszer: A megfogás, a leszorítás, az elvezetés vagy más, a rendőr által fizikai erőkifejtéssel alkalmazott, valamely cselekvésre vagy cselekvés abbahagyására irányuló kényszerítés (a továbbiakban:

testi kényszer) akkor alkalmazható, ha a rendőri erőfölény vagy az intézkedés alá vont személy állapota, magatartása folytán a rendőri intézkedés eredményessége ezzel biztosítható. A testi kényszer alkalmazása során a rendőr önvédelmi fogásokat is használhat. A rendőr a támadás céljára szolgáló eszköz használatának

megakadályozása, továbbá a támadás elhárítása érdekében az ehhez szükséges erejű és irányultságú ütést vagy rúgást alkalmazhat. Nem minősül testi kényszernek, amikor a rendőr – jogszerű intézkedése során, a

biztonságos intézkedés végrehajtása érdekében – a felé kartávolságon belülre lépő, valamint a mozgásának folyamatosságát akadályozó személyt csupán nyújtott kezével, minimális erőkifejtéssel magától távol tartja. Nem minősül testi kényszernek gyermekkorú személyek, idősek, vakok, fogyatékos személyek, egyéb

rászorultak közlekedésben való segítése vagy a magatehetetlen személyek szállítása, így nem testi kényszer a túl ittas személy kijózanító állomásra szállításához szükséges testi megfogás sem. A rendőr - intézkedése során - az ellenszegülés megtörésére testi erővel cselekvésre vagy a cselekvés

abbahagyására kényszerítést (testi kényszert) alkalmazhat. A testi kényszer alkalmazásának esete: ellenszegülés megtörésére

Az ellenszegülés elemzése

A rendőr feladatának ellátása során bárkit felszólíthat arra, hogy valamit tegyen, ne tegyen, vagy eltűrjön. Ha az intézkedés alá vont személy nem tesz eleget a rendőri felszólításnak, akkor azt ellenszegülésnek kell

tekinteni. Az ellenszegülés megnyilvánulhat aktív vagy passzív formában. Passzív ellenszegülés: azon túl, hogy nem tesz eleget a rendőri felszólításnak fizikailag nem fejt ki erőt, (pl.

leül, lefekszik, nem hajlandó eltávozni a helyszínről, nem hajlandó kiszállni a gépjárműből stb.). Ebben az esetben a kívánt cselekvésre fizikai erővel kell kényszeríteni az intézkedés alá vont személyt. Aktív ellenszegülés: az intézkedés alá vont személy azon túl, hogy nem tesz eleget a rendőri felszólításnak

fizikai erőkifejtést alkalmaz, (pl. valamilyen tárgyba kapaszkodik, nem hajlandó magát alávetni a ruházat átvizsgálásnak, bilincselésnek, nem hajlandó beszállni a szolgálati gépjárműbe stb.). Az aktív ellenszegülés

tehát nem támadó jellegű magatartás.



11.

Fegyvertechnikai és lövészeti alapismeretek

BIZTONSÁGI RENDSZABÁLYOK

A Rendőrség Lövészeti Szakutasítása értelmében a következő Biztonsági- és Tiltó rendszabályok betartása kötelező a lövészetben résztvevőkre nézve:

Biztonsági rendszabályok: 1. Lőkiképzést csak szolgálati fegyverrel lehet végrehajtani!

- A lőkiképzés megkezdése előtt meg kell győződni a fegyverek töltetlenségéről - A lövőknél lévő szolgálati lőszert össze kell szedni és csak a lövészetek befejezése után - közvetlenül a lőtér elhagyása előtt - szabad visszaadni.

2. A fegyverek töltetlenségét az alábbi esetekben kell ellenőrizni: a./ A lőkiképzőknek, a lövészetvezetőknek és a lövőknek: - a lövészetek megkezdése előtt és után, valamint

a tűzszakasz elhagyásakor b./ Minden rendőrnek - a fegyver tárolóhelyről történő felvételekor és az oda történő elhelyezés előtt - a karbantartás megkezdése előtt és utána - a szolgálat megkezdésekor és annak befejezése után - amikor egyes lőgyakorlatát befejezte és nem hagyja el a tűzszakaszt - lőfegyver

engedéllyel történő átadásakor - mind az átadónak mind az átvevőnek 3. A fegyverek töltetlenségének a vizsgálata az alábbiak szerint történik:

- a fő golyófogó irányába, vagy semleges irányba tartott fegyverből a tárat kivesszük - a fegyvert kibiztosítjuk - a szánt, vagy a zárkeretet hátrahúzzuk - szemrevételezéssel meggyőződünk arról, hogy a töltényűr, a tár helye és a hüvelykivonó karom helye üres-e - a szánt, vagy a zárkeretet visszaengedjük a

helyére - a fegyvert az elsütő billentyű elhúzásával fesztelenítjük (elsütjük) - a fegyvert bebiztosítjuk - a fegyvert eltesszük a tokjába, illetve leadjuk a tárolóhelyre

4. A lőtéren a lőkiképző és a lövészetvezető utasításait az ott tartózkodók kötelesek végrehajtani, illetve betartani! 5. A lőkiképző, lövészetvezető győződjön meg róla, hogy a gyakorlatot végrehajtó állomány ismeri-e a rájuk vonatkozó biztonsági rendszabályokat. Aki nem ismerné, csak a megfelelő felkészítés után

vehet részt a lövészeten. 6. A lőgyakorlatok végrehajtása során a lőszerek kiadása, a tárazás és a fegyverek betöltése a lőgyakorlatra

való felkészülés rendjének megfelelően történhet. 7. Tilos a beékelődött vagy elcsettent lőszert fém-, vagy fapálcával kiütni. 8. Tilos a hangjelzőket gyújtás után kézben tartani és az alegységek elhelyezési körletébe, járművekbe,

objektumokba, gyúlékony tárgyra dobni. 9. Tilos az eldobott hangjelzőhöz, gyújtóhoz, robbanótesthez, kézigránáthoz, kilőtt lövedékhez hozzányúlni,

azokat felszedni és szétszerelni. 10. A lövő csak a részére kiosztott lőszert - pirotechnikai vagy robbanóanyagot - tarthatja magánál a feladat végrehajtásáig. Ha ilyeneket talál, azt haladéktalanul jelentse a lőgyakorlatvezetőnek vagy a lőkiképzőnek.

11. A mozgással végrehajtott lőgyakorlatok során a fegyvert fokozott figyelemmel kell tartani. Az elsütőbillentyűt nem érintve, sátorvason kívüli ujjtartással a fegyver csövét mindig lőirányba kell tartani.

12. Vigyázni kell a kétkezes fegyverfogásnál, hogy a segítőkéz hüvelykujja ne kerüljön a szán mögé. 13. A fedezék mögül végrehajtott tüzeléskor a fegyver mozgó alkatrészét tilos a fedezékhez támasztani. 14. A fegyverek ürítése az ÁLLJ! ÜRÍTS! vagy a TÜZET SZÜNTESS! ÜRÍTS! vezényszavakra történhet.

Az önállóan megoldandó lőfeladatok esetén a vonatkozó lőgyakorlat előírásai szerint kell eljárni. 15. A tüzelést minden lövőnek azonnal be kell szüntetni és a fegyverét ürítenie kell, ha:

- a lőtéren a TÜZET SZÜNTESS! parancsot vagy jelet adják - a lőirányban ember, állat, vagy alacsonyan szálló légi jármű jelenik meg - a lőtéren vagy a lőirányban tűz keletkezett - ha a lövedékek a biztonsági területen kívül csapódnak be - ha az összeköttetés megszakad a biztonsági őrökkel

16. A lőtéren csak a lőgyakorlatot végrehajtó állomány, a váltás, a lőtér szolgálati személyei és az ellenőrző elöljárók tartózkodhatnak.



17. Tilos a biztonsági őröket a felállítási helyükről - a lövészetvezető parancsa és a biztonsági őrparancsnok jelenléte nélkül elküldeni, más feladattal megbízni, vagy leváltani.

Tiltó Rendszabályok: A lőtéren tilos: 1. A fegyvert emberre irányítani - függetlenül attól, hogy töltve van-e vagy sem, - a szárazgyakorlás

kivételével a lőkiképző jelenlétében! 2. A meghatározott lőirányokon kívül más lőirányba lőni! 3. Hibás, vagy olyan fegyverrel lőni, amelynek a csövébe idegen anyag került!

4. Hibás lőszerrel lőni! Azt azonnal el kell különíteni és jelenteni kell! 5. Tárazni, a fegyvert éles-, vak-, és gyakorló lőszerrel megtölteni és tüzelni a lőkiképző utasítása nélkül!

6. Hibás, vagy rendelettel eltiltott, illetve az adott fegyver lőtáblázatában nem szereplő lőszerrel lőni! 7. Az adott lőtéren nem engedélyezett fegyverrel, illetve lőszerrel lőni! 8. Az adott fegyver számára az adott lőtéren a meghatározott legnagyobb emelkedési szögnél nagyobb

emelkedési szöggel lőni! 9. Felfelé irányított fegyver csövéből figyelmeztető lövést - általában lövést- leadni! Ezt szigorúan csak az

adott lőtérszektor golyófogójának az alsó harmadába szabad leadni! 10. A találatok ellenőrzése, értékelése, valamint a hibaelhárítás érdekében a célterületre kimenni addig, amíg a TÜZET SZÜNTESS! ÜRITS! parancsot, vagy jelet nem adják!

11. Tüzelést folytatni a TÜZET SZÜNTESS! parancs, vagy jel után! 12. A fegyvert őrizetlenül hagyni, külön engedély nélkül letenni, más személynek átadni!

13. Egészségügyi biztosítás (orvos v. felcser) és fegyvermester nélkül éles lőgyakorlatot megkezdeni és folytatni! 14. Szeszes italt bevinni, azt fogyasztani illetve annak befolyásoltsága alatt lőgyakorlatot végrehajtani!

15. Dohányozni! Kivéve az erre kijelölt helyen! 16. Bárhol és bármikor égő gyufát vagy cigarettát eldobni!

17. Zajvédő és biztonsági szemüveg nélkül lőni!

LŐELMÉLET, BALLISZTIKA

A ballisztika fizikai értelemben a mozgásban lévő (kilőtt, eldobott, elhajított) testek röppályájának tana, így a lövedék mozgásának törvényszerűségével foglalkozó tudomány. Ezen túl a lövedék környezetre kifejtett

fizikai, biológiai hatásaival is foglalkozik. A ballisztika a lövedék mozgása szerint felosztható:

1. belső ballisztikára - a csőben mozgó lövedékkel foglalkozik; 2. külső ballisztikára - a csövet elhagyó lövedék mozgását elemzi a becsapódásig; 3. cél (seb) ballisztikára - a becsapódó lövedék biológiai és mechanikai hatását vizsgálja.

Belső ballisztika

A lövés fogalma: Lövésnek nevezzük a lőfegyverek működését előidéző folyamatot, illetve a lőporgázok energiájának hatására a lövedék kirepülését a fegyver csövéből. A különböző fegyverek lövedékének

kezdősebessége 300-1100 méter/másodperc között van.

A lövés jelensége: Az ütőszeg a kakas hatására ráüt a töltényűrbe helyezett töltény csappantyújára. Az ütés erejétől a csappantyúban lévő gyúelegy meggyullad, és szúróláng keletkezik, amely a gyúlyukon keresztül

meggyújtja a lőportöltetet. A lőportöltet égésekor nagy mennyiségű és erősen felhevült gáz keletkezik, amely nagy nyomást fejt ki a lövedék fenékrészére, a hüvely fenekére és falára, valamint a cső falára. A

lövedék az állandóan emelkedő nyomás hatására besajtolódik a csőfuratba, és növekvő sebességgel



előrehalad a csőben. A lövés jelenségénél a csappantyúban lévő gyúelegy felrobbanásától a lövedék csőből való kirepüléséig (ez a folyamat mindössze 1,5 ezred másodpercig tart).

Az alábbi időszakokat különböztetjük meg:

A lövés előzetes időszaka: a lőpor meggyulladásától a lövedék megindulásáig tart. A gáznyomás olyan

nagyra nő (250-500 kg/cm2), hogy a lövedék elmozdul és besajtolódik a csőfuratba. A lövés első vagy alapidőszaka: a lövedék megmozdulásától a lőporgázok elégéséig tart. A gáznyomás elérheti a 2000-3000

kg/cm2 értéket, ezáltal a lövedék mozgása egyre gyorsul. A lövés második időszaka: a lőportöltet elégésétől, a lövedék csőből való kirepüléséig tart. A lövedék sebessége tovább nő.

A lövés harmadik időszaka: a gáznyomás utóhatásának időszaka. A lövedék csőből való kirepülésétől, a lövedékre ható gáznyomás megszűnéséig tart. A csőből kiáramló gázok még nyomást gyakorolnak a

lövedékre, sebességét mindaddig növelik, amíg a lövedékre ható gáznyomás a légellenállással egyenlő nem lesz. A lőpor égése alatt a lövedék sebessége állandóan nő. A lőpor elégése után a lövedék tehetetlenségénél fogva repül tovább. A lövéssel járó hang- és fényjelenség: A lövésnél lejátszódó jelenségek közé tartozik a

torkolattűz és a torkolati dörej is. E két jelenség magyarázata az alábbi: a lövedék után nagy sebességgel kiáramló gázok nagy erővel bele ütköznek a levegőbe, melynek következtében csattanó (dörrenő) hang

keletkezik. A torkolattűz keletkezésének oka az, hogy a csőből nagy sebességgel kiáramló gázörvényben egyes lőporszemcsék közvetlenül a csőtorkolat előtt égnek el, ami természetesen fényjelenséggel jár. Ezek a jelenségek egyes harctevékenységeknél (Pl. felderítésnél) áruló jelként jelentkeznek. A korszerű

fegyvereknél azonban már alkalmaznak olyan eszközöket (lángrejtő, hangtompító) amelyek használata ezeket az áruló jelenségeket rejtik, illetve nagymértékben csökkentik. A fegyver lövés közbeni

hátramozgását visszalökésnek nevezzük. Ez abból adódik, hogy a gázok ereje minden irányba hat, tehát hátra felé is. A visszalökő erőt, mint ütést érzékelni lehet a vállon, karon vagy a talajon. Az önműködő



fegyvereknél (géppisztoly, golyószóró) a visszalökő erő egy részét a szerkezetek működtetése emészti fel, ezért ezeknél a fegyvereknél jóval kisebb a visszalökés ereje, mint a nem önműködő (p1. puska)

fegyvereknél. A kézi lőfegyverek visszalökő ereje kihatással van a lövedék pontos találatára is. Ha a lövő nem helyesen támasztja a fegyver tusát, vagy nem szorítja megfelelő erősséggel a vállához, a visszalökő erő

hatására a fegyver könnyen elmozdul és a lövedékek nem találnak célba. Külső ballisztika

A lövedék útját a levegőben röppályának nevezzük. A röppálya a kirepülési pontnál kezdődik és a találati vagy a találkozási pontnál végződik. A lövedék a levegőben egy szabálytalan - parabolikus - pályán halad. A

levegőben mozgó lövedékre két erő: a nehézségi és a légellenállási erő hat. A nehézségi erő függőleges irányban hat és arra kényszeríti a lövedéket, hogy süllyedjen. A légellenállási erő vízszintes irányban hat és arra kényszeríti a lövedéket, hogy lassuljon.

A légellenállási erő vízszintes irányban hat, állandóan lassítja a lövedék mozgását és igyekszik azt

felbillenteni. A két erő együttes hatásának eredményeként a lövedék sebessége fokozatosan csökken a röppálya pedig görbe vonal lesz. A lövedék stabilitását a röppályán a csőben lévő huzagok által létrehozott, a lövedék hossztengelye körüli forgó mozgás biztosítja. A lövedék fordulatszáma percenként 10-15 ezer. A

forgó lövedék a csőtengely irányától oldalirányban kissé jobbra eltér, amit oldalgásnak nevezünk. Nagyobb távolságra történő lövésnél ezt figyelembe kell venni.

A röppálya elemei:



- kirepülési pont: a csőtorkolat középpontja, a röppálya kezdete. - felszálló ág: a kirepülési ponttól a röppálya tetőpontig terjedő röppályaszakasz. - torkolatszint: a kirepülési ponton áthaladó vízszintes sík a

fegyver torkolatszintje. - irányzó vonal: az az egyenes, amely a lövő szemétől az irányzék nézőkéjén és a célgömb csúcsán a célpontig tart. - tetőpont: a röppálya legmagasabb pontja. - leszálló ág: a röppálya

tetőpontjától a találkozási pontig terjedő szakasz. - találati pont: az a pont, ahol a röppálya metszi a célt. - találati szög: a röppálya-érintő és a cél felületének érintője által bezárt szög. - becsapódási pont: a röppálya és a torkolatszint kereszteződése. - becsapódási szög: a becsapódási pontban a röppálya-érintő és a

torkolatszint által bezárt szög. - találkozási pont: ahol a röppálya metszi a föld felszínét, a röppálya végpontja. - céltávolság: a kirepülési ponttól a találati pontig terjedő szakasz. - teljes távolság: a kirepülési

ponttól a találkozási pontig terjedő szakasz. Cél (seb) ballisztika

Lövedéktípusok csoportosítása és fizikai jellemzői: a) Deformálódásuk alapján:

- nem deformálódó lövedék (acélmagvas), - deformálódó lövedékek, - széteső lövedékek (A rendőrségnél nem használható!)

b) Kialakításuk szerint: - Teljes köpenyű lövedék: a testszövetek és csont kismértékű roncsolása - nagy átütőerő.

- Teljes ólomlövedékek: kismértékű deformáció, ezért kismértékű szövetroncsolás. - Üreges hegyű lövedékek: nagy megállító erő, ha deformálódnak, de kicsi az átütőereje.

c) Fizikai jellemzőik szerint:

- Lövedékátmérő: fontos, mert a sebcsatorna a kaliber méretének négyzetével nő. - Lövedékenergia: nagynak kell lennie, hogy átütés következzék be, de ez nem mérvadó az ölésre

vagy a megállító erőre. - Lövedékanyag: a testben a deformálódás függ a lövedék anyagától és deformálhatóságtól. Ha csontot találunk el, akkor a rézköpenyes vagy az ólomlövedékek hatásukat megsokszorozzák.

- Lövedékforma: fojtásvágó vagy fél fojtásvágó, de lapos, kerek fejű lövedékek is megjavítják a hatást. A legjobbak azonban az üreges hegyű lövedékek.

- Lövedékstabilitás: marokfegyvernél rövid távolságon nem mérvadó. - Lövedéksebesség: revolvernél és pisztolynál 200 méter/másodperc és 450 méter/másodperc között van. Nagy sebességű üres hegyű lövedék célballisztikai szempontból a leghatékonyabb (a

végsebességnek 350 méter/másodperc felett kell lenni). Az energia a sebesség négyzetével egyenes arányban nő.

Célban történő mozgás megállapítása:

a) Kemény anyagok átütő erejének vizsgálata:

Legalább 8 db 1 mm vastag 250x250 mm nagyságú mélyhúzó lemezt 20 mm-es távtartókkal összecsavarozva célként elhelyezünk,

amelyre 7 méter távolságból lövéseket adunk le különböző kaliberű fegyverekkel és különböző lövedékű lőszerekkel. A vizsgálat

során a következő átütőerőt tapasztaltuk: - 9 mm Makarov kaliber PA-63 pisztoly acélmagvas lőszer, teljes köpenyes: 4 lemez ólommagvas lőszer, teljes köpenyes: 4 lemez

- 9 mm Parabellum kaliber P9R pisztoly ólommagvas lőszer, teljes köpenyes: 5 lemez ólomlövedékes lőszer: 3 lemez

- 7,65 mm Browning kaliber R-78 pisztoly 13 ólommagvas lőszer, teljes köpenyes: 3 lemez acélmagvas lőszer, teljes köpenyes: 3

lemez

Megállapítható, hogy a magyar rendőrségnél használatos, illetve rendszeresített fegyverekből kilőtt lövedékek átütőereje eleg endő

ahhoz, hogy egy gépkocsi karosszériájába is behatoljon.

b) Lágy anyagok átütőerejének vizsgálata:

Az emberi testet lehet modellezni szappan-, illetve zselatintömbbel. Egy 25 cm vastagságú tömb megfelel egy ember „ellenállási

erejének”. Ha a lövedék több mint 25 cm zselatint üt át, az azt jelenti, hogy a mögötte lévő esetleges vétlen személyt a löve dék

veszélyezteti. A lövedék úgy fog viselkedni a zselatintömbben, mint az élő szervezetben és a lőcsatorna képződés is hasonló jelleg ű.

Egymás mögé teszünk 3-4 zselatintömböt, mintha 3-4 ember állna egymás mögött. 7 m-ről különböző kaliberű és típusú

fegyverekkel lövünk rá, többféle lövedékkel. Az átütőerő a következő:

- 9 mm Makarov kaliber PA-63 pisztoly acélmagvas lőszer, teljes köpenyes 100 cm ólommagvas lőszer, teljes köpenyes 100 cm

- 9 mm Parabellum kaliber JERICHO 941 F pisztoly ólommagvas lőszer, teljes köpenyes 73 cm



- 7,65 mm Browning kaliber R-78 pisztoly ólommagvas lőszer, teljes köpenyes 46 cm 9mm Makarov 3-4 embert, 9 mm

Parabellum 3 embert, 7,65 mm kaliber 2 embert veszélyeztetne.

Ezeknek a lövedékeknek az embermegállító hatása igen csekély, mert könnyen áthaladnak a célszemélyen és kevés energiát adnak

le. És ezeket az adatokat szem előtt kell tartani a Rendőrségről szóló törvényben leírtak vonatkozásában: „Nincs helye

lőfegyverhasználatnak - a fegyveresen vagy felfegyverkezve elkövetett támadás, fegyveres ellenállás leküzdése, illetőleg a

tömegben lévő személlyel szembeni használat kivételével - ha olyan személy életét vagy testi épségét veszélyezteti, akivel szemben

a lőfegyverhasználat feltételei nem állnak fenn”. Ahhoz, hogy egy lövedék behat oljon, az ember bőre alá legalább 25 Joule

energiát kell, hogy leadjon, míg ahhoz, hogy egy támadót biztosan megállítson egy lövedék, legalább 500 Joule energiát kell, hogy

leadjon a támadóban. 9 mm-es Makarov lőszer torkolati energiája 330-350 Joule 9 mm-es Parabellum lőszer torkolati energiája

500-550 Joule 7,65 mm Browning kaliberű lőszer torkolati energiája 260 -290 Joule Mivel a lövedék energiája a sebesség

csökkenésével négyzetes arányban csökken, valamint a rendszeresített teljes köpenyes lövedék az e mberi testen áthatol, így az

energiájának csak egy részét tudja leadni. Tehát még a 9 mm-es Parabellum lőszer sem képes egy támadót biztonsággal

megállítani.

A lövedékek hatása az emberi szervezetre

A találat helye:

A legfontosabb a találat helye. Minden közepes energiájú lövedék megállíthatja az ellenfelet, ha agyat, szívet vagy idegközpontot ér a lövés. A sebcsatornát egy 25 kg súlyú kereskedelmi minőségű nedves agyagtömbben vizsgálták. Ennek az anyagnak hasonló az ellenállás értéke, mint az emberi testnek. A

vizsgált anyagnak az az előnye, hogy a sebcsatorna nyitva marad és kimérhető, de lefutása csak 25 cm mélységig érdekes, mert az emberi felsőtest csak kb. 25 cm mély és nem érdekes, hogy mi történik, ha a

lövedék csak ezután fejti ki teljes hatását. A „sebcsatornát” 25 cm mélységben lezárjuk és vízzel feltöltjük, hogy térfogatát megmérhessük. A sebcsatorna mutatja, hogy a találatnál mekkora sokk keletkezik. Hogy egy bizonyos sokkot előidézhessünk, legalább 0,6 litert kell a sebcsatornában mérni.

Halálos találati zónák - Fej: nem minden fejtalálat öl, de a legtöbb kisagyi és a gerincvelő meghosszabbításának találata csapásszerűen halálos.

- Mell, mellközép, a szív, tüdő- máj- érrendszer találata a gyors elvérzés veszélyével járnak. Ez azonban 5 másodperctől 10 percig is tarthat! Egy azonnal megállító kisagyi találat akkor következik be, ha a lövedék az

orr alatt hatol be a fejbe. Szívtalálat akkor jön létre, ha a lövedék a mellbimbók között csapódik be. A vénák és artériák sérülése egy találat esetén is elvérzéshez vezethet. Nem halálos találati zónák

A Rendőrség Szolgálati Szabályzata úgy fogalmaz a lőfegyverhasználat kapcsán, hogy: „A lőfegyverhasználat során a lövést lehetőleg végtagra kell irányítani”. A Rendőrség Lövészeti

Szakutasítása „Nem halálos találati zónák” alpontjában a következőket állapítja meg: Csontváztalálat - kivéve a fejet - nem halálos zóna. - Váll: nehéz eltalálni, kemény ellenfeleknél meg kell gondolni, hogy azok a másik kezükkel tovább lőhetnek.

- Egyéb melltalálatok, amennyiben a fő verőereket nem roncsolta szét. Tiszta tüdőtalálatok, még ha a mellkasban véreznek is, általában kigyógyíthatók.

- Hasi találatok: Amennyiben nem a fő hasi verőeret találták el. Tiszta bélsérülések, még a máj-, lép- és vesetalálatok is kigyógyíthatók. A hasi találatok hatásossága főleg abban áll, hogy a vegetatív idegrendszert kikapcsolják a becsapódási, sebfájdalom, sokk kombinációjával.

- Medence, combcsont a leghatásosabb. Valamennyi ilyen csontváztalálatnál közös, hogy a gerincoszloppal való közvetlen kapcsolat révén „ledöntőleg” hatnak, feltéve, hogy az energia és az energia-leadás kielégítő.

- Izom (hús) találat: Karon és lábon gyakran semmi hatása nincs, még akkor sem, ha a véredényeket találtuk el, mivel a vérveszteségnek csak meghatározott idő múlva van hatása. (Ezért a láblövés nem tanácsolható.) - Nemiszerv-találat: a fájdalom és a pszichikus sokk különösen nagy.

Lövedék hatása a célban - Találati hatás Egy lövedék találatának hatása az emberi testre függ a lövedék tulajdonságaitól, a találati

zónától, valamint attól, hogy a sérültet váratlanul vagy stresszhelyzetben érte a találat. A stresszhelyzethez kapcsolódó magas adrenalin szint fájdalomra érzéketlenné tesz és megvéd egy sokktól, bénítóan, illetve serkentőleg jelentkezhet. A stresszt kiválthatja félelem, testi megerőltetés, koncentráció, akarati erőfeszítés,



illetve speciális tréninggel teljesítménynövelő pozitív stressz hatás is kialakítható. A stressz hatásait erősítheti pl. gyógyszer, alkohol, kábítószer.

- Becsapódási sokkot idéz elő, mely függ a lövedék: a) tömegétől,

b) keresztmetszetétől, c) sebességétől.

- Sebsokkot, mely függ a lövedék:

a) kaliberétől, b) anyagától, deformálhatóságától,

c) alakjától, d) energiájától.

A legnagyobb becsapódási sokkot sörét nyalábnál tapasztalhatjuk. Páros sokkot idézhetünk elő, ha gyors

egymásutánban két lövedék találja el a testet. Két ilyen találat úgy hat, mintha négy találat lenne, de csak akkor, ha a másodperc töredéke alatt következik be. A sebesülési sokk a lökéshullám révén jön létre, amely

keresztben a sebcsatornát kiszélesíti és a sebcsatorna nagyságával nő. - A fájdalomsokk függ:

a) a sebcsatornától (kaliber, alak),

b) az eltalált stressz állapotától. - A hidrodinamikus sokk csak 800 méter/másodperc feletti becsapódási sebességnél lép fel, ezért csak puska

vagy géppuska lövedéknél van jelentősége, mivel az emberi test nagy része folyadék és a folyadékban a nyomás minden irányban egyformán terjed, ezért a szövetroncsolás robbanásszerű is lehet. (Érrendszer-találatnál érfal repedés.)

- Egy többé-kevésbé relatíve jó testtalálatnak is kielégítő az embermegállító hatása, de egy stresszben lévő ellenfelet nem biztos, hogy ki tud kapcsolni. Továbbra is védekezni fog és egyes esetekben a rendőrt

megsebesítheti vagy megölheti. - Egy találat pszichológiai hatását nem lehet előre látni. Igen gyakran arról van szó, hogy az eltalált számított-e arra, hogy eltalálják vagy pedig támadásánál adrenalinnal volt-e telepumpálva és így alig

fékezhető meg, vagy pedig a találat váratlanul érte. Egy találatot úgy lehet érzékelni, mint egy kalapácsütést. A sokk:

Ha egy lövedék a test szöveteibe talál, a behatoló lövedék egy sebcsatornát létesít merőlegesen minden irányba kiinduló sokkhullámokkal. Már maga a behatoló lövedék megrendítő effektusa képes egy embert harcképtelenné tenni, még akkor is, ha abban a pillanatban nem érez sebfájdalmat, hanem csak becsapódást.

Az ideg-izom sokk hatása egy találat esetén nem jósolható meg. Az eltalált képes tovább lőni, de harcképtelenné is válhat. A sokktól meg is halhat anélkül, hogy életfontosságú szervet találtak volna el.

A fájdalom: Fájdalom akkor jön létre, ha egy lövedék sebet okozott. A fájdalom az eltalált helyről a gerincvelőn át az agyba, a fájdalomközpontba jut. Gyakran előfordul azonban, hogy a harc hevében, az erős koncentrációban

és a zajban először nem is észleljük, hogy eltaláltak. Gyakran sima átlövésnél csontsérülés nélkül, csak a vérzésből vesszük észre. Ezen kívül gyakran attól is függ, hogy melyik testrészt találták el, mivel nem

minden testrészen található azonos számú érzékeny pont a fájdalomra. A legtöbb esetben a találat egy fájdalomkiáltást hoz létre, amelyet teljesen tudattalanul adunk, amikor ijedtség, fájdalom és sokk együtt jelentkezik. Ha azonban egy személy teljes harckészültségben van és jól trenírozott, akkor a sebesülés

ellenére tovább fog harcolni, mindaddig, míg fizikailag arra képes. Ha találat éri a rendőrt - mit tegyen?

Szerencsére a legtöbb lőtt seb nem halálos és nem minden lövedék talál. Gyakran a harc hevében nem is észleljük a találatot, mert telítve vagyunk adrenalinnal, és csak amikor bizonyos idő után a sebfájdalom jelentkezik, vesszük észre a súroló lövést vagy egy hússebet. Ha nem válik mozgásképtelenné, sose adja fel,

mert ha már nem tudja magát védeni, akkor az ellenfél zavartalanul közeledhet és tovább tüzelhet. Lőjön tehát tovább még akkor is, ha a mellébe kapott találatot. (Egy találatot úgy érzünk, mint egy kalapácsütést.)

Ne feküdjön le, mert életösztöne a túlélés szempontjából döntő! A legfontosabb, hogy ne kapjon sokkot, ha



eltalálták. A seb vérzését a lehető leghamarabb el kell állítani, az elvérzés veszélye miatt. Egyébként, ha egy kolléga vagy egy ellenfél megsérült, segítségére kell sietni.

Lőtt sebeknél szükséges intézkedések: - Vérzéscsillapítás: Véna: nyomókötést alkalmazni. Artériás: nyomókötés, ha egy nem elegendő, akkor

többet egymásra! Csak ha ezzel sem érhető el a vérzés csillapítása, vagy ha a nyomókötés nem lehetséges (ujj leválasztva) megengedett elkötés. Ezt legfeljebb másfél órára lehet alkalmazni. A vérveszteség sokkhoz vezet (térfogat-csökkenés révén) vagy felerősít egy meglévő sokkot, ezért bizonyos sietség szükséges az

ellátásnál. - Belső vérzések: Gyakran vélelmezhetők has- és melltalálatoknál. Az általános állapot gyors leromlása és

fokozódó sápadtság mutatnak erre. Melltalálat: enged levegőt behatolni a bordabőr és a tüdő közé. Az eltalált tüdő vagy nem, vagy csak nagyon rosszul lélegzik (pneumothorax). A légzési zavar sokkhoz vezethet. Nagyobb mennyiségű vér gyűlhet össze a borda és tüdőburok között, mely a légzési zavar mellett

térfogat-csökkenéshez is vezethet. Hasi találat: növekvő hastérfogat összekapcsolva sápadtsággal, gyenge és gyorsabb pulzus mutat a hasüregben való vérzésre.

- Fejtalálat: A kisagy és/vagy a meghosszabbított gerincvelő találata esetén minden segítség későn jön. Az eltalált másodpercek töredéke alatt meghal. - Csonttalálat: Sínnel való ellátás, mivel feltételezhető, hogy a lövés törést okozott vagy a „kezelés” közben

létrejöhet. - Sokk: Egy helytelen arány a vérszükséglet és lehetőség között. Ez nemcsak vérveszteség révén jöhet létre,

hanem idegi terhelés hatására is azáltal, hogy a véredény-vezérlés megszűnik és a vérnyomás jelentősen csökken, ennek megfelelően hátrányos következményekkel jár a teljes vér-oxigén ellátásra. Első intézkedésként hideg elleni védelem, pulzus és lélegzés ellenőrzése, esetleg mesterséges légzés lehetséges.

A további ellátás (infúzió, gyógyszerek) az orvos vagy a mentő feladata.

FEGYVEREK FELOSZTÁSA, ALAPFOGALMAK, FEGYVERZETTECHNIKAI

ALAPISMERETEK

Fegyverek felosztása:

Hidegfegyverek: minden olyan fegyver, amelyik nem használ magas hőmérséklettel járó kémiai reakciót

működése közben. a) Szálfegyverek (pl.: dárda, lándzsa) b) Szúró- és vágófegyverek (pl.: kard, tőr)

c) Zúzófegyverek (pl.: buzogány, nuncsaku) d) Lőfegyverek (pl.: íj, számszeríj)

Tűzfegyverek: olyan eszköz, amelyből a kiterjedő forró gáz tolóereje által meghajtott szilárd anyagú lövedék lőhető ki.

a) Revolverek (pl.: Colt)

b) Pisztolyok (pl.: 96M P9RC) c) Golyós puskák (pl.: M1 Garand)

d) Sörétes puskák (pl.: Mosberg 500) e) Géppisztolyok (pl.: UZI) f) Gépkarabélyok (pl.: AMD-65) g) Géppuskák (pl.: PKM)

Alapfogalmak, fegyverzettechnikai alapismeretek: Fegyver: lőfegyver, gáz- és riasztófegyver,

légfegyver, festéklövő fegyver, muzeális fegyver, színházi fegyver. Lőfegyver: a tűzfegyver, valamint az a légfegyver, amelyből 7,5 joule-nál nagyobb csőtorkolati energiájú, szilárd anyagú lövedék lőhető ki.

Működési elvük szerint a fegyver lehet: Egylövetű lőfegyver: tölténytár nélküli lőfegyver, amelynek töltényűrjébe vagy a csőfar töltőnyílásába,

illetve csőtorkolatán keresztül a csövébe minden lövés leadása előtt külön be kell helyezni a lőszert vagy lőszer alkatrészeket. (pl.: 5,6 mm-es kispuska)



Ismétlő lőfegyver: olyan lőfegyver, amelyet úgy terveztek és alakítottak ki, hogy minden lövés leadása után tölténytárból vagy forgódobból a szerkezet kézi működtetésével tölthető újra. (pl.: karabélyok)

Félautomata (öntöltő) lőfegyver: olyan lőfegyver, amely minden lövés után automatikusan újratölt, és az elsütőbillentyű egyszeri működtetésével csak egy lövést képes leadni;. (pl.: PA-63 pisztoly).

Automata lőfegyver: olyan lőfegyver, amely minden lövés után automatikusan újratölt, és az elsütőszerkezet egyszeri működtetésével egynél több lövést képes leadni. (pl.: PKM géppuska) Vegyes tüzelésű lőfegyver: olyan lőfegyver, amely elsütőszerkezetébe megszakítót építenek be. Ennek kapcsolásával a fegyver

félautomata vagy automata fegyverként működik. (pl.: AMD-65 gépkarabély) Műszaki jellemzőik szerint a fegyver lehet:

Állócsövű: a cső a tokhoz szilárdan van rögzítve. (pl.: PA-63 pisztoly, AMD-65 gépkarabély) Mozgócsövű, rövid csőhátrasiklásos reteszelésű: a fegyver csöve nincs mereven a tokhoz rögzítve, az a reteszelés során rövid utat tesz meg. (pl.: 96M P9RC pisztoly)

Súlyzáras reteszelésű: a lövés ideje alatt a zárszerkezet tömege és a helyretolórugó ereje zárja a csőfart. (pl.: PA-63 pisztoly)

Szilárd reteszelésű: a lövés ideje alatt a zár reteszelő szemölcseivel kapcsolódik a tokhoz, és így zárja a csőfart. (pl.: AMD-65 gépkarabély)

Kézifegyverek fő részei: A cső: megvezeti és megadja a lövedék indulóirányát. A cső hossza befolyásolja a

kezdősebességet. A huzagolt cső biztosítja a lövedék forgómozgását. Részei: - töltényűr - átmeneti kúp - huzagolás, amely ormózatból (kiemelkedés) és barázdából áll.

A tok: a fegyver fő részeit tartja össze, vezeti és befogadja a mozgó alkatrészeket.

A zár: végrehajtja a töltést, reteszeli a csőfart, elsüt és ürít. A helyretoló szerkezet: a fegyver mozgó alkatrészeit tolja előre.

Az irányzó szerkezet: megadja a cső irányát és emelkedését. A tár: a töltények befogadására, adogatására szolgál. Az elsütőszerkezet: feladata a lövés kiváltása. A markolat, illetve tus: rendeltetése a fegyver megfelelő fogásának és kezelhetőségének biztosítása.

Biztosító szerkezet: a fegyvert véletlen elsülés ellen biztosítja. A lőszerről általában: Lőszer: olyan

egybeszerelt töltény, amely lövedéket, lőport, továbbá gyúelegyet tartalmaz. A lőszer (töltény) a lövésfolyamathoz

szükséges elemeket foglalja magába. Kialakulása Gusztáv Adolf svéd király

nevéhez fűződik. Ő vezette be 1626-ban, hogy az akkor még elöltöltős puskáknál használatos anyagokat előre, papírba

csomagoltatta. Ezzel gyorsabbá tette a fegyver töltését, tűzkész állapotba

helyezését. Lőszerek felosztása gyújtásuk szerint: Központi gyújtású lőszerek

Peremgyújtású lőszerek A lőszer részei: lövedék, hüvely, csappantyú, lőportöltet



A lövedék az égő lőportöltetet gáznyomásának hatására a csövet elhagyva a cél felé röpül. Alakját,

kialakítását és anyagát tekintve nagyon sokféle lehet, annak megfelelően, hogy a röppályán milyen stabil legyen, illetve, hogy a célban milyen hatást fejtsen ki.

Lövés (célzás, légzés, elsütőbillentyű elhúzás és utántartás fázisai)

Célzás Hagyományos nyílt irányzékkal van ellátva a rendőrség minden

maroklőfegyvere. Nyílt irányzékkal úgy célzunk, hogy a nézőke szélességi közepébe helyezzük a célgömb csúcsát, mely egy magasságban van a vízszintes irányéllel és

ezt az egyenest a célpontra irányozzuk. Szemünk nem tudja a nézőkét, a célgömböt és a célt egyidejűleg élesen látni. Ezért úgy kell célozni, hogy a nézőkén keresztül a célgömböt élesen kell látni a célt pedig egy kicsit homályosan.

Természetesen ez a folyamat akár 3-5 másodpercig is eltarthat, de gyakorlással ez az idő 1 másodperc közelébe kerülhet. Célzás közben célszerű két szemmel nézni

(célozni), mert ha egyik szemünket becsukjuk, akkor 120 fok körül van csak a látómező a 170-180 fokkal szemben. A kezdeti nehézségeket leszámítva sokkal gyorsabban lehet két szemmel célozva lőni és a környezetet még jobban áttekinti a

lövő. A légzés technikája A koncentráló képesség és a látóképesség egyik feltétele a megfelelő oxigén szint, ezért

fontos a helyes légzés kialakítása. Tudatosan nem figyelünk rá, de a stresszhelyzet oldásának egyik módszere az aktív mélylégzés. Fontos, hogy amennyiben van rá lehetőség, úgy a billentyű elhúzás normál kilégzés után történjen meg.

Billentyű elhúzása Minden lövészetnek, s így a harci lövészetnek is a billentyű elhúzás a legfontosabb mozzanata. 10 m-es távolságon belül sokkal nagyobbat lehet hibázni helytelen billentyű elhúzással, mint

célzási pontatlansággal. Amennyiben revolverező üzemmódban működtetjük, úgy a billentyű elhúzáshoz 6-8 kp erőre van szükség, ha pedig nem revolverezünk megfeszített kakasnál a lövés kiváltásához 1,5-2 kp erőre van szükség - a legtöbb esetben így lövünk. Ahhoz, hogy egy pontos lövést le tudjunk adni, az elsütő

billentyűt az erős kéz mutatóujjának első és második ujjperc közötti izület elé az első ujjpercre helyezzük (83.-84.-85.-86. kép), majd a billentyűt egyenletes erővel, folyamatosan húzzuk hátra a fegyver feltámasztási

pontjára. Az erőközlés iránya párhuzamosan kell, hogy hátrafelé hasson a csőtengellyel, mind vízszintes, mind függőleges irányban. Természetesen kompromisszumot kell kötni rövid ujjú lövők esetén. A fegyver minimálisan jobbra, illetve balra (erőközlés iránya) megfelelő legyen. Attól függően, hogy egy precíz pontos

lövést kell-e leadnunk, vagy több gyors lövést, a billentyűt húzhatjuk lassan illetve gyorsan. Ha az előzőeket szem előtt tartjuk, akkor még gyors lövések esetén is találataink egy 15 cm-es átmérőjű körön belül lesznek.

Hibái: - rántásszerű elhúzás, - nem a fegyvercső tengelyének irányába történő elhúzás, - az ujj nem a megfelelő ponton érintkezik az elsütő billentyűvel. Utántartás Mind technikai mind taktikai szempontból fontos része a jó lövés leadásának ez az ezidáig

keveset tárgyalt elem. Technikai szempontból, mint tudjuk a lövedék a billentyű elhúzás után indul meg a csőben. Követelmény, hogy a fegyver-test komplexum megtartását szolgáló izomtónus a billentyű elhúzás

után is megmaradjon. Taktikai szempontból is ugyanez a követelmény, viszont más ok miatt. Tapasztalat, hogy amennyiben lőfegyver használatra kerül sor, nem minden esetben elegendő egy lövés ahhoz, hogy a támadót ártalmatlanná tegyük (ez a dupla lövések megfelelő kialakításához kell). Hibái: az izomtónus

megváltozik a billentyű elhúzása: - előtt, - alatt, - után. Itt jelentkezik az úgynevezett túlkompenzálás, mint hiba is. A rendőr tart attól (tudat alatti folyamat, a dörejiszony egyik változata), hogy a fegyver megüti a

kezét ezért csuklóból lenyomja a fegyvert. Ebből a helytelen izomfeszülésből is adódik a találati pontatlanság. Ürítés, fegyver tokba rejtése

A segítő kéz hüvelykujjával benyomva a tárkioldót, vegyük ki a fegyverből a tárat és ellenőrizzük. Húzzuk hátra a szánt, ellenőrizzük a fegyver töltetlenségét (3 pontos ellenőrzés: töltényűr, tár helye,

ütőszeg/hüvelykivonó környéke). Ezután engedjük előre a szánt, fesztelenítsünk az elsütőbillentyűvel, biztosítsuk be a fegyvert, tegyük vissza az üres tárat a 44



pisztolyba és rejtsük a fegyvert a tokba. A fegyver tokba rejtésénél fontos, hogy tekintetünk mindvégig a célterületen marad, és nem azt nézzük hova tesszük a fegyvert. A segítőkezet viszont igénybe lehet venni.

TÜZELÉSI TESTHELYZETEK, FEDEZÉKHASZNÁLAT

Azért van szükség a különböző tüzelési testhelyzetek elsajátítására, mert egy éles helyzetben előforduló szituációk (sérülés, különböző tereptárgyak stb.) megkívánják az ahhoz való alkalmazkodást és ebben a helyzetben is tudnunk kell fegyverünket szakszerűen és magabiztosan kezelni.

Álló testhelyzet

Egykezes fegyverfogás pisztollyal

Alkalmazása: Ha az egyik kéz sérült, terhet visz vagy kapaszkodik, támadást hárít, vétlent térít el a lőirányból. Viszonylag rövid távon 0-5 m nagyon gyors lövésnél vagy fedezékhasználatnál. A helyzet lehet a lőirányra merőleges: lábak

szimmetrikusak, kb. vállszélességben, térdben enyhén hajlított. A törzs csípőben kissé előre dől. A fegyvert tartó kéz lehet nyújtva szemmagasságban vagy hajlítva

(a felkar és az alkar kb. 90 fok csípő magasságban, a felkar a törzshöz szorítva). Az utóbbi az ún. mutató lövés, amikor a fegyver célzóberendezését nem használjuk, csak a célra koncentrálunk és a periférikus látással koordináljuk a fegyvertartó

kezet. Ilyen módon hajtjuk végre a tüzelési pozíciót, amikor nagyon rövid 0-1 m-re adunk le lövést és a testünkkel fedezzük fegyverünket. Ilyenkor a fegyvert tartó

kezet a csípőhöz szorítjuk, a markolat a vízszinteshez közelít. A két utóbbi fegyvertartást (hajlított kézzel) csak magasabb szintű képzésben alkalmazzuk. Fontos szerepe a nem fegyvertartó kéznek, amennyiben használni tudjuk (nem

sérült, nem fog valamit) úgy nem lóghat ernyedten a test mellett. A támadás elhárítás és vétlen eltávolításon kívül bizonyos statikus izomfeszüléssel kell rendelkeznie. Legegyszerűbb, ha ilyenkor ökölbe szorítva a test

mellé vagy a mellkasra szorítjuk. A védő és távolító mozdulatnál ügyelni kell, hogy időben állítsuk meg, mert ellenkező esetben a túlzott mozdulat eltéríti a felsőtestet a lőirányból és célt téveszt. A másik testhelyzet, amikor a test párhuzamos a lőiránnyal: a lábakra aszimmetrikusak a fegyvertartó kézzel

megegyező láb van elől, vállszéles a terpesz. A felsőtest elfordul a fegyvertartó kéz van elől nyújtva szemmagasságban. A másik kezet a test mellé vagy a mellkasunkra szorítjuk. Az előbbi a sportlövő álláshoz

hasonló, rendőrségnél ritkán használjuk. Esetleg a speciális fedezékhasználatnál. A fegyvertartásnál törekedni kell a kétkezes fegyverfogásra.

Kétkezes fegyverfogás pisztollyal: Alkalmazás: Minden esetben a lehetőségekhez képest. A test merőleges a lőirányra. A lábak szimmetrikusan vagy 1/2 lábfejnyivel

hátrább van a fegyvert működtető kézzel azonos oldali láb. A térdek hajlítottak a test csípőben kissé előre dől. A karok többféle pozícióban lehetnek: a legkönnyebben megtanítható és ezért ajánljuk. A fegyverfogás a már leírtak szerint a karok

könyökben nyújtottak, szemmagasságban helyezkednek el. Ennek előnye, hogy stresszhelyzetben is ugyanúgy megismételhető. Ilyenkor a fegyver a test

középvonalában helyezkedik el, ezért is hívják ezt toronyállásnak. A két kéz azonos tónusban tartja a fegyvert. A másik fegyverfogási pozíció két fajtája ismert: az első az

ún. Wiever-állás, amit az 1950-es években neveztek el Jack Weaver Los Angeles megyei sheriff-helyettesről. Ennek

jellemzője, hogy mindkét kar hajlított. A működtető kéz vállból kissé előre nyomódik és tolja kb. 170-175 fokra van behajlítva. A segítő kéz hátrahúzza a fegyvertartó kezet és 140-150 fokra hajlítva. A másik változat az ún. javított Wiever-

állás (101.-102. kép) jellemzője, hogy a működtető kéz nyújtva van. Mindkét Wiever-állás jellemzője, hogy a fejet a működtető kéz vállára hajtjuk. A segítő kéz

mutatóujja a sátorvason fekszik. E pozíciók hátránya, hogy csak 51 nagy lövésszám után alkalmazható eredményesen és stresszhelyzetben nehéz a



megtanult karbehajlítást megismételni. Előnyük a stabil fegyverfogás, jól lehet a fegyvert a gyors célzással a lövésnél célra tartani.

Térdelő testhelyzet Alkalmazás: A célpont csökkentése érdekében és fedezék használatánál.

Törekedni kell a stabil testhelyzet kialakítására. Ezt úgy érjük el, hogy vagy mindkét térdünk a talajon van és rajtuk ülünk. Felső testünk helyzete ilyenkor nagyban hasonlít az álló pozícióhoz. A másik variáció,

amikor a fegyvert működtető kézzel azonos térd van csak a talajon. Ilyenkor a segítő kéz könyökre feltámaszkodhat a másik térden. Pisztoly

esetén a kétkezes fegyverfogás mindkét variációban azonos. Pisztollyal térdelő testhelyzet.

Guggoló testhelyzet Alkalmazás: A célpont csökkentése érdekében és fedezék használatánál.

A térdelő testhelyzetnél instabilabb, de az alul nyitott fedezéknél, mint pl. az autó elengedhetetlen a guggoló testhelyzet. Ez azért fontos, mert az autó alatt átcsapódó lövedék nem a földön levő térdízületet roncsolja. Ez a testhelyzet annyiban tér el a

térdelőtől, hogy a működtető kézzel azonos térdet elemeljük a talajtól kb. 20-30 cm-re és a sarkon ülünk. A két láb viszonylag közel van egymáshoz. Pisztoly esetén ennél is

kétkezes fegyverfogást alkalmazunk. Fekvő testhelyzet Alkalmazás: nagyobb távolságra pontosabb lövés leadásával, nagyon kis fedezéknél, előre felvett pozíció, vagy ha

valamilyen okból földre került. A legstabilabb testhelyzet, de a kiszolgáltatottabb pozíció is, ezért lehetőleg kerülni kell. Hason fekvés

pisztollyal (113.-114. kép): a lőiránnyal párhuzamos, kétkezes fegyverfogás. Ahhoz, hogy szemmagasságba emeljük a fegyvert, a karokat be kell hajlítani. Ennek a plusz izomérzésnek koordinálása hibaforrás.

Másik variáció, amikor a test szöget zár be a lőiránnyal. Ennek előnye, hogy a működtető kéz nyújtva a talajon fekszik, a vállon támaszkodik a fej.

A fegyvert így könnyen szemmagasságba tartjuk. Hanyatt fekvés pisztollyal: Amennyiben a rendőrt ellökik és nincs más lehetőség, akkor ebben a

pozícióban lőjön. Ügyelni kell arra, hogy a lábakat felhúzza, talpat a talajra támassza, a térdeit szétnyissa a

stabil helyzet eléréséhez.

FEGYVERKARBANTARTÁS

- A karbantartás megkezdése előtt a fegyver töltetlenségének ellenőrzését minden esetben végre kell hajtani (három pontos ellenőrzés).

- A fegyver részleges szétszerelése során ügyelni kell, hogy az alkatrészek más fegyverek alkatrészeivel ne keveredjenek.

- A részleges szétszerelésen felüli munkálatokat a fegyveren csak fegyvermester végezhet. - Tisztítókefével, olajjal és ronggyal el kell távolítani a lőpormaradványokat az összes felületről. - A cső tisztítása a töltényűr felől történjen a tisztítóvesszővel. Nagyon fontos, hogy semmilyen idegen

anyag ne maradjon a csőben. Kerülni kell a túlzott olajozást, mert a csőben maradt túl sok olaj a lövés során túlnyomást okozhat, ami csődudorhoz is vezethet, a töltényhüvely a töltényűrbe szorulhat, ezért a csőben

még vékony olajréteg sem maradhat. - A tisztítás után olajos ronggyal töröljük át az alkatrészeket, ügyelve, hogy a csúszó élek ne maradjanak szárazon.

- A karbantartás során észlelt hibák (törés, deformálódás, felverődés) javíttatásáról haladéktalanul gondoskodni kell.

- Az összeszerelés fordított sorrendben történik és utolsó fázisban a fegyver működőképességét ellenőrizni kell.



Légfegyverek megjelenése, helye a lőfegyverek körében, fajtái, működésük, szélpuskák jellemzése .

A sűrített levegőt sokkal hosszabb ideje használja az emberiség lövedékeknek a fegyvercsőből való

kirepítéséhez, semmint azt gondolnánk. Dél-Amerika, Délkelet-Ázsia és Indonézia dzsungeleiben egyes, a kőkort éppencsak maguk mögött hagyott törzsek vadászai a mai napig használják hagyományos

fúvócsöveiket, amelyekből az aprócska, többnyire méreggel preparált nyilakat a saját tüdejük segítségével előállított sűrített levegővel lövik áldozataikra. A nyugati világban ezek az eszközök nem terjedtek el (vagy már az írott történelem kezdetére feledésbe

merültek), és a sűrített levegőt legfeljebb a félelmetes görögtűz célba juttatására használták fel a hadviselő felek: ez a fegyver még a bizánci-török háborúk tengeri csatáiban is szerepet játszott.

A XVIII. századig a sűrített levegő katonai alkalmazása szünetelt, ekkoriban azonban egy új fegyver született, a szélpuska. Ezek az előre megtöltött nagynyomású légtartállyal működő (és emiatt a modern dugattyús légpuskáknál jóval nagyobb teljesítményű) puskák csendes működésüknél fogva eleinte főként a

vadászok körében váltak népszerűvé, hamarosan azonban a hadszíntereken is megjelentek, meglehetősen vegyes érzelmeket keltve. Attól függően ugyanis, hogy az ember a fegyver melyik végén állt, a

szélpuskásokat vagy jól képzett elit katonáknak, vagy közönséges orvgyilkosoknak tartották. Az osztrák hadsereg 1779-ben rendszeresítette a Girandoni-féle szélpuskát néhány elit vadászalakulata számára, és ez azután ha nem is döntő, de mindenképpen hírhedt szereplőjévé vált a napoleoni korszak

osztrák-francia összecsapásainak. Eredményeit mi sem bizonyítja jobban, minthogy Napoleon állítólag halálosan gyűlölte e fegyvert és használóit.

A sűrített levegő az első világháború lövészárokharcaiban is fontos szerepet kapott: a csendes, mégis hatékony légaknavetők a viszonylag közeli árkokból is a felfedeztetés veszélye nélkül tarthatták tűz alatt az ellenséges csapatokat. Ennél is nagyobb jelentőségre tett szert azonban a tengeri hadviselésben, ahol

a torpedók vetőcsőből való indítására használták. A Magyar Királyi Honvédségben alkalmazott légpuskák egészen más célt szolgáltak, mint félelmetes

elődeik: ezek a viszonylag kis teljesítményű fegyverek a lőkiképzés legolcsóbb és akár szobai körülmények között is használható eszközeiként szolgáltak.

Űrmérete: 4,5 mm A rugó nyomóereje: 30-40 kg

A rögzített irányzékhoz tartozó lőtávolság: 20 m Legnagyobb lőtávolsága: 300-350 m Ballisztikai adatok:

Távolság

m

Röpmagasság

cm

Magassági

szórás cm

Szélességi

szórás cm

Behatolási mélység

puhafába cm

10 8 5 3 10

20 9 11 7 6

30 10 17 12 4

40 25 24 18 3

50 54 32 25 2

A lövedék 100 m távolságon fán és falon még látható nyomot hagy. Leírása: A légpuska a rendszeresített 95 M. ismétlőpuska alakját követi, az eltérő szerkezetből adódó különbségek

mellett.



Az eredeti ismétlőpuska zárkeretének helyén találjuk az erős acélcsőből készült és csavaros kupakkal lezárt léghengert az olajozott bőrtömítéssel ellátott dugattyúval, a vezetőrúddal és a nyomórugóval. A vezetőrúd

végén kialakított nyugaszba akad bele a fegyver felhúzásakor az elsütőbillentyűn kialakított zárkapocs. Lövéskor a nyugaszból kikapcsolódó zárkapocs elengedi a vezetőrudat, amely a nyomórugó hatására nagy

erővel előretolja a dugattyút, az pedig maga előtt összesűríti a hengerben lévő levegőt. A lövedéket a csőből a levegő hirtelen megnövekedő nyomása repíti ki. Az elsütőbillentyű sátorvasa előtt egy, ugyancsak az ismétlőpuska vonalvezetését utánzó társzekrény- imitációt találunk.

A tusa alsó részébe mélyített üregben találjuk a légpuska felhúzását elősegítő feszítőkengyelt. Ennek hátsó vége a léghengerhez van erősítve, és a hozzá kapcsolt nyomókaron keresztül a dugattyúval áll

összeköttetésben. Alsó részén egy rugós gombot találunk, melynek segítségével a visszahajtott feszítőkengyel szilárdan rögzül a helyén. A légpuska irányzéka ugyancsak az alapfegyver keretirányzékát utánozza, de attól eltérően nem lehet

felhajtani, így csak egyetlen állása van. Mögötte találjuk a rugós töltényhengert, ami a gomb megnyomásakor jobbra kiugrik, szabaddá téve a töltőnyílást. A töltőnyílásba helyezett lövedéket a helyére

visszanyomott töltényhenger vezeti a csőbe.

Működése

A légpuska használatakor bal kézzel tartsuk meg azt az irányzék alatt úgy, hogy a fegyver jobb oldala legyen felül. A jobb kéz mutató és hüvelyujjával fogjuk meg és húzzuk hátra és kifelé a feszítőkengyel

kioldógombját, majd ugyancsak a jobb kézzel markoljuk át az ágyazatból előtűnő feszítőkengyel felső végét a gomb alatt, és határozott mozdulattal addig húzzuk hátrafelé, amíg meg nem halljuk a zárkapocs kattanását, amint a vezetőrúd nyugaszába akad. Ekkor a feszítőkengyelt hajtsuk vissza eredeti helyzetébe és

rögzítsük. A bal kéz hüvelyujjával nyomjuk meg a töltényhenger nyomógombját, majd miután a töltényhenger jobb

felé kiugrott, a szabaddá váló töltőnyílásba jobb kézzel hegyével előre helyezzünk be egy lövedéket. Nyomjuk vissza a töltőhengert a helyére. A fegyvert ezzel felhúzva és töltve, célzás után leadhatjuk a lövést. A felhúzás és a töltés sorrendjét tartsuk be, és a felhúzott, de töltetlen fegyvert soha ne csettentsük el, mert

ez a nyomórugó töréséhez és a tömítés megrongálódásához vezethet. Ügyeljünk arra is, hogy a feszítőkengyel lövés előtt teljesen be legyen hajtva, ellenkező esetben ugyanis az a lövés pillanatában nagy

erővel csapódik előre és sérülést okozhat.

Lőkiképzés a légpuskával

A légpuska ugyan olcsó és bárhol használható eszköze a lőkiképzésnek, az éles lövészetet azonban mégsem pótolja, ráadásul annak hiányában káros beidegződéseket okozhat, ezért a Lőutasítás nyomatékosan felhívta

a kiképzők figyelmét néhány fontos dologra. Hogy a fegyvernek a gyalogsági puskától eltérő szerkezete és működése a legénységet ne zavarja meg túlságosan, a legalapvetőbb kezelési és karbantartási fogásokon túl semmilyen egyéb anyagismeretet nem szabad megkövetelni tőle, szétszednie sem szabad. Ugyanakkor súlyt

kell fektetni arra, hogy minden légpuskás lövészet alkalmával saját fegyvere és oktatótöltények felhasználásával a gyalogsági puska töltőfogásait is gyakorolja.

Mindezek figyelembevételével a légpuska a lőkiképzés fontos eszközévé válhat, már csak azért is, mivel, vele sokkal gyakrabban lehet gyakorolni mint éles fegyverrel, az ezáltal elsajátítható ismeretek pedig, különösen az újonckiképzésben, rendkívül hasznosak.

A Magyar Királyi Honvédség negyedszázados létét végigkövető anyagi nehézségeket különösen jól szemlélteti a légpuskás lőkiképzés előírásainak azon pontja, amely a kilőtt ólomlövedékek összegyűjtéséről

és az azokkal való elszámolásról intézkedik.

A légfegyverek működési mechanizmusuk alapján történő csoportosítása.

Lövés közben sűrítős légfegyverek:

Jellemzően az összes rúgós légfegyver. Itt lövés előtt a rúgót megfeszítjük, ami lövéskor összepréseli a



dugattyúházban lévő levegőt, így lőve ki a lövedéket.

Elősűrítéses: : Más néven PCA légfegyverek: lövés előtt egy sűrítőkar felhúzásával a dugattyúházban lévő levegőt

összesűrítik, ami a lövéskor egy szelepen keresztül távozik. Nagy előnyük, hogy lövéskor nincs nagy tömeg mozgás ( lásd a rúgósnál a dugattyú + rúgó előre lendülő tömege ), így ez a légfegyvercsalád gyakorlatilag nem ” rúg ”vissza lövés közben.

Sűrített levegős: Más néven PCP légfegyverek ( egy szerelt, és utántölthető légtartályról üzemelnek ). Ezek jellenzően 200-

300 bar nyomásra feltöltött tartályok, amiből egy szelep adagolja a sűrített levegőt lövéskor a fegyverbe. A ma használatos csúcskategóriás versenylégfegyverek kizárólag ezen az elven működnek. Visszarúgás-a PCA-hoz hasonlóan-itt sincs,és a lövés előtti izomterhelés (rúgó felhúzás, elősűrítés stb.) is kiküszöbölődik.

Hátrányuk, hogy csak speciális kézipumpával, nagynyomású kompresszorral,vagy sűrített levegős tartályról tölthetőek.

CO2-os : Elvi működésük hasonló a PCP fegyverekéhez, de itt a hajtógáz széndioxid, nem sűrített levegő. Más a jellemző gáznyomás (kb. 60 bar ), így a két fegyvercsoport nem kompatibilis egymással. Rendelkeznek a

PCP fegyverek előnyeivel-nincs visszarúgás, fárasztó felhúzás-, viszont nagyon érzékenyek a 10˙C alatti hőmérsékletre.

A rúgós légfegyverek lehetnek még: Visszarúgásos: A legelterjedtebb típus.pl. Slaviák,az összes magyar Marla és rúgós Fég stb. Itt lövés közben az előre

vágódó dugattyú tömege miatt hamarabb megmozdul a fegyver,minthogy a lövedék elhagyná a csövet, így a találati pontosságot befolyásolhatja.

Késleltetett visszarúgású légfegyverek: Nagyon ritka konstrukció (pl. Feinwerkbau 150-300 ). Itt lövés közben az egész dugyttyúház hátrasiklik pár mm-t, így csak azután jelentkezik egy kis rezonancia, amikor a lövedék már elhagyta a fegyver csövét.

Visszarúgásmentes: A rúgós légfegyverek csúcsa. (pl. Diana 60-75 család). Itt egy ötletes ikerdugattyús megoldással

egyensúlyozták ki a rendszert. Jelentősége a PCA-PCP-fegyverek megjelenésével megszünt. A maga korában a céllövészetben csúcskategóriának számított. Csőletörős felhúzású:

A rúgót itt a cső „letörésével ”feszítjük meg ( pl. Slaviák ). Felhúzó karos:

Itt a cső fixen egybe van építve a dugattyúházzal. A rúgó feszítését egy,a cső alatt,a dugattyúház jobb vagy baloldalán, ill.tetején rögzített karral lehet elvégezni. Érdekesség képpen: létezik olyan légfegyver is, ami a hadipuskák Mauser závárzatát utánozza felhúzás közben. Ilyen pl. Haenel Suhl 310-311-es keletnémet

ifjúsági légfegyver is. Célzás szerint:

Nyílt irányzékos: A klasszikus célzóeszköz. Elterjedt, és egyszerű szerelék, könnyű a használata. Szinte minden hobbicélú légfegyvert evvel szerelnek fel.

Diopteres: Itt a hátsó irányzékot egy tűhegynyi furattal ellátott eszköz helyettesíti, a céltüskét pedig egy tunnelházban

elhelyezett gyűrű. Itt a lőelemeket koncentrikus körökben kell összerendezni célzás közben, így ez a megoldás kifejezetten lőlapra történő célbalövészetre van kifejlesztve. A céllövő légfegyvereket ilyen szerelékkel hozták forgalomba.

Távcsöves: Egyes légfegyvereket eleve nagyobb (40-50 m) távolságú céllövészetre, illetve vadászatra ( Magyarországon

szigorúan tilos a légfegyveres vadászat!) fejlesztettek ki, ezért irányzék nélkül forgalmazzák, a távcső utólag szerelhető fel rá a kialakított helyére.



Ezen kívül számtalan variáció, és átjárhatóság létezik az egyes kategóriák között, és még sok más csoportosítási szempont létezik, pl. árkategória, torkolati sebesség (7,5J felett engedélyköteles, versenyzésre

csak 16 J-ig használható hazánkban!) egy és többlövetű, stb.

Légfegyver alkatrészei, és elnevezésük:

1-Tusa

2-Előagy,vagy ágyazat,lehet a

tusa része,vagy külön darab is

3-Sátorvas

4-Dugattyúház

5-Fegyvercső

6-Csőfartömb

7-Rúgó feszítőkar

8-Dugattyú tömítés

9-Elsütő billentyű

10-Dugattyú

11-Dugattyúház zárótömb,vagy

fartömb

12-Rúgóvezető

13-Rúgó

14-Hátsó irányzék,vagy nézőke

15-Első irányzék,vagy

célgömb,céltüske

A légfegyverek kalibere, lövedék típusok.

Lőgyakorlat végrehajtása, álló helyzetből légpuska céllapra és bukó célra.





Pont

Fekvőtámaszba

n karhajlítás-

nyújtás 30 mp alatt

Hajlított karú

függés időre mp

Fekve-nyomás

4 × 10 m-es

ingafutás mp

Helyből

távolugrás cm

Hanyatt

fekvésből felülés 60 mp alatt

2000 m-es futás

(perc) 60

kg/db

25

kg/db

Férf i Nő Férf i Nő Férf i Nő Férf i Nő Férf i Nő Férf i Nő Férf i Nő

25 35 20 73 45 25 25 8.8 9.4 250 220 55 45 7;35 10;00

24 34 19 70 44 24 24 8.9 9.5 245 218 54 44 7;40 10;06

23 33 18 67 43 23 23 9.0 9.6 242 216 53 43 7;45 10;12

22 32 17 64 42 22 22 9.1 9.7 240 214 52 42 7;50 10;18

21 31 16 61 41 21 21 9.2 9.8 238 212 51 41 7;55 10;21

20 30 15 58 40 20 20 9.3 9.9 236 210 50 40 8;00 10;30

19 29 14 55 39 19 19 9.4 10.0 234 208 49 39 8;15 10;40

18 28 13 52 38 18 18 9.5 10.1 232 206 48 38 8;30 10;50

17 27 12 49 37 17 17 9.6 10.2 230 204 47 36 8;45 11;00

16 26 11 46 36 16 16 9.7 10.3 228 202 46 34 9;00 11;10

15 25 10 43 35 15 15 9.8 10.4 226 200 45 32 9;15 11;20

14 24 9 41 34 14 14 9.9 10.5 224 198 44 30 9;30 11;30

13 23 8 39 32 13 13 10.0 10.6 222 196 43 28 9;45 11;40

12 22 7 37 30 12 12 10.1 10.7 220 194 42 26 10;00 11;50

11 21 6 35 28 11 11 10.2 10.8 218 192 40 24 10;15 12;00

10 20 33 26 10 10 10.3 10.9 216 190 38 22 10;30 12;15

9 19 5 30 24 9 9 10.4 11.0 214 188 36 20 10;45 12;30

8 18 27 22 8 8 10.5 11.1 212 186 34 18 11;00 12;45

7 17 24 20 7 7 10.6 11.2 210 184 32 16 11;20 13;00

6 16 4 21 18 6 6 10.7 11.3 208 182 30 14 11;40 13;30

5 15 18 15 5 5 10.8 11.4 206 180 29 12 12;00 14;00

4 14 16 13 4 4 10.9 11.5 204 178 28 10 12;20 14;30

3 13 3 14 11 3 3 11.0 11.6 202 176 27 9 12;40 15;00

2 12 2 12 9 2 2 11.1 11.7 200 174 26 8 13;00 15;30

1 11 1 10 8 1 1 11.2 11.8 198 172 25 7 13;30 16;00

Documents

Speciális gyakorlat 2015 Készítette: Gál Zoltán · 2015-11-10 · Az emberi test sérülékeny és érzékeny pontjai 58 Önvédelmi alapismeretek: védekkezés, támadás, fizikai